Stephen King
ÉJSZAKAI MŰSZAK
- elbeszélések -

(Tartalom)

 

 

Bevezető

 

A különféle társas összejöveteleken (amelyeket igyekszem elkerülni, amikor csak lehetséges) gyakran szorítják meg a kezem széles mosoly kíséretében, s majd cinkos kacsintással közlik velem: – Tudja, mindig is író akartam lenni.
Régebben még megpróbáltam udvariasan reagálni. Manapság viszont az efféle kijelentésekre én is hasonlóan ujjongó felkiáltással válaszolok: – Tudja, mindig is agysebész akartam lenni.
Az emberek ekkor zavarba jönnek. Az utóbbi időben nagyon sok zavart ember járkál a világban. Ha az ember írni akar, akkor ír.
Az egyetlen módja, hogy az ember megtanuljon írni, az, hogy nekikezd. Ez viszont nem lenne valami szerencsés megközelítés az agysebészettel kapcsolatban.
Stephen King mindig is írni akart, és most ír.
Megírta a Carrie-t, a Borzalmak városá-t, A ragyogás-t, azokat a nagyszerű elbeszéléseket, amelyeket ebben a könyvben olvashatunk, és még rengeteg novellát, regényt, töredéket, verset, esszét és egyéb osztályozhatatlan művet, melyek nagy része túl vacak volt ahhoz, hogy valaha is megjelenjen nyomtatásban.
Mert ezt így kell csinálni.
Nincs más módja. Semmi egyéb lehetőség sincs.
A megrögzött munkamánia már majdnem elég. De azért nem egészen. Kell hozzá az is, hogy az embernek érzéke legyen a szavakhoz. Egyfajta mohó falánkság. Kell, hogy az ember meg akarjon hemperegni bennük. Milliónyi olyan szót el kell olvasni, amelyet mások írtak.
És mindent nyomasztó irigységgel vagy unott megvetéssel kell olvasni.
A legnagyobb megvetés azokat illeti, akik ostobaságukat több kilométer hosszú szavakkal, germán mondatszerkezettel vagy feltűnő szimbólumokkal próbálják leplezni, a történet bonyolításához, a ritmushoz és a jellemábrázoláshoz viszont semmi érzékük.
Aztán az is igen fontos, hogy az ember olyan jól megismerje önmagát, hogy másokat is elkezdhessen megismerni. Mindenkiben, akivel életünk során valaha is találkozunk, benne él egy darabka önmagunkból.
Eddig megvolnánk. Óriási munkakedv, a szavak szeretete és empátia. Mindebből származhat aztán, bár nagyon fájdalmas erőfeszítések árán, egy kis objektivitás.
De sohasem teljes objektivitás.
Az idő eme törékeny pillanatában, amint e bevezető második lapján ezeket a szavakat írom kék írógépemen, tisztán énem az ízét és értelmét a gondolatnak, amire vadászom, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek megragadni azt.
Mivel már körülbelül kétszer annyi ideje tartózkodom e földön, mint Stephen King, egy kicsit több objektivitással viseltetek a saját munkám iránt, mint ő az övé iránt.
Az objektivitás ugyanis rettenetesen fájdalmasan és igen lassan alakul ki.
Az ember könyveket ont a világba, amelyek képtelenek megtagadni önmagukat. Zaklatott gyermekek ők, akik – fogyatékosságaik ellenére, amelyeket az író kényszerített rájuk – próbálják a saját útjukat járni. Bármit odaadnék, ha újra itthon tudhatnám őket, és még egy utolsó, jó nagy lendülettel felkészíthetném őket az útra. Oldalanként. Leásnék a dolgok legmélyére, és tisztogatnék, farigcsálnék, csiszolgatnék rajtuk. Rendbe raknám őket.
Stephen King sokkal, de sokkal jobb író most, harmincévesen, mint én voltam harminc- vagy akár negyvenéves koromban.
Talán jogomban áll ezért gyűlölni őt egy kicsit.
Azt hiszem, én már tucatnyi démont ismerek, akik a sűrű bokrok kőzött rejtőznek, amerre az útja vezet, és még ha módomban állna is figyelmeztetni, akkor sem lenne semmi értelme. Vagy legyőzi őket, vagy ők győzik le.
Ilyen egyszerű ez az egész.
Minden együtt van már?
A buzgóság, a szavak szeretete, az empátia és az egyre növekvő objektivitás. De van itt még valami.
Cselekmény, cselekmény és a fenébe, harmadszor is: cselekmény.
A cselekmény olyan dolog, ami megtörténik valakivel, aki iránt törődés kél bennünk A cselekmény történhet bármelyik – testi, lelki, szellemi – dimenzióban, illetve e dimenziók kombinációjában is.
A szerző betolakodása nélkül.
A szerző betolakodása a következő: – Istenem, anyu, nézd, milyen jól írok!
A szerzői betolakodás egy másik fajtája viszont igen groteszk. Íme, az egyik kedvencem, amelyet a tavalyi év egyik Nagy Bestsellerjéből ragadtam ki: „A férfi tekintete végigsiklott a nő ruháján.”
A szerzői betolakodás tulajdonképpen egy olyan alkalmatlan mondat, amely hatására az olvasó hirtelen észreveszi, hogy olvas, és kihátrál a történetből. Elriasztják a történettől.
A betolakodás egy másik fajtája a történetbe ágyazott kiselőadás. Ez az én egyik legsúlyosabb gyarlóságom.
Egy kép legyen gondosan megalkotva, legyen váratlan, és ne törjük meg a varázslatot. Ebben a könyvben, a „Kamionok” címet viselő történetben, Stephen King egy feszült jelenetet ír le: néhányan egy autósboltban várakoznak. Az író így jellemzi az egyik férfit: „Ügynökként utazgat az országban, és árumintákat tartalmazó táskája a lába mellett hever, mint egy szunyókáló kutya.”
Ezt egyszerűen csodálatosnak találtam.
Egy másik történetben a párbeszédek pontos és valósághű ábrázolásának képességéről ad tanúbizonyságot. Egy férfi és a felesége hosszú útra indultak, és éppen egy isten háta mögötti úton haladnak. A nő megszólal: „Igen, Burt. Tudom, hogy Nebraskában vagyunk Burt. De azon belül hol?” A férfi válasza: „Nálad van az autóatlasz. Nézd meg. Vagy talán nem tudsz olvasni?”
Gyönyörű. Olyan egyszerű. Éppen, mint az agysebészet: a késnek éle van. Így kell tartani. Aztán Pedig csak vágni kell.
És most vállalva annak veszélyét, hogy esetleg illúzióromboló leszek, kijelentem, hogy a legcsekélyebb mértékben sem izgat, hogy Stephen King mit választott művei témájául. A tény, hogy a mindenki által ismert férfi jelenleg a kísértetek, a varázslat és a pincében hallható csoszogás világában leli örömét, számomra egyáltalán nem lényeges.
Itt rémisztő csoszogás hallatszik, emitt egy megvadult vasalógép vadászik áldozataira, amott pedig számos, minden kétséget kizáróan gonosz gyermek rejtőzködik, annyi, hogy bármely február vasárnap tele lenne velük Disney World. A lényeg mégis a cselekmény.
Amely felkelti az ember érdeklődését.
Jól jegyezzék meg: a humor és a természetfölötti a legnehezebb témák közé tartozik. Ügyetlen kezekben a humor gyászénekké, a természetfeletti pedig nevetségessé válik.
De ha az ember tudja a hogyant, akkor írhat bármiről.
Stephen King pedig nem korlátozza magát jelenlegi legfőbb érdeklődési területére.
A kötet egyik legelgondolkodtatóbb és legmegindítóbb története „Az utolsó létrafok”. Egy igazi gyöngyszem. És ebbe a történetbe más világok még egy sóhaj erejéig sem tolakodnak be.
Még egy végső gondolat:
Stephen King nem azért ír, hogy önöket szórakoztassa. Azért ír, hogy saját magát szórakoztassa. Én is azért írok, hogy elszórakoztassam magam. Mert ha ez megtörténik, az olvasó is szeretni fogja a művet. A kötetben található történetek szórakoztatták mind Stephen Kinget, mind pedig engem.
Az a véletlen egybeesés alakult ki, hogy azon a napon, amikor mindezt írom, Stephen King A ragyogás című regénye és az én Condominium című regényem egyaránt szerepelnek a bestsellerlistákon. Mi viszont nem versengünk egymással az önök figyelméért. Azt hiszem, talán azokkal az ostoba, elbizakodott és feltűnősködő könyvekkel versengünk; amelyeket olyan közismert emberek adnak ki, akik sosem törődtek igazán azzal, hogy kitanulják a mesterségüket.
Amennyiben a cselekményt és a szórakozást vesszük figyelembe, azt kell mondanom, hogy manapság sajnos nincsen elég Stephen King a világon.
Ha elolvasták mindezt, gondolom, rengeteg idejük van. Inkább a novellákat olvasgatták volna.

John D. MacDonald

 

 

Előszó

 

BESZÉLGESSÜNK, ÖNÖK ÉS ÉN. Beszélgessünk a félelemről.
Miközben ezt írom, a ház üres; odakint szakad a hideg, februári eső. Éjjel van. Néha, amikor a szél úgy fúj, mint most, az ember elveszíti minden erejét. Most viszont nem. Ezért hát beszélgessünk nagyon őszintén a félelemről. Beszélgessünk nagyon ésszerűen arról, ahogy az ember az őrület határára sodródik... és véletlenül esetleg átlendül a szakadék szélén.
A nevem Stephen King. Felnőtt férfi vagyok, nős, és három gyermekem van. Imádom őket, és azt hiszem, az érzés viszonzásra talál. Az írás a mesterségem, és nagyon szeretem ezt a munkát. A regényeim – a Carrie, a Borzalmak városa és A ragyogás – eléggé sikeresek voltak ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy kizárólag az írással foglalkozzam, ami igen kellemes dolog. Életem jelenlegi szakaszában viszonylag egészséges vagyok. Az elmúlt év során képes voltam a füstszűrő nélküli cigarettáról, amelyet már tizennyolc éves korom óta szívtam, egy alacsony nikotin- és kátránytartalmú fajtára váltani, és abban reménykedem, hogy hamarosan képes leszek teljesen leszokni. Maine-ben élek a családommal, egy igen kényelmes házban egy viszonylag nem szennyezett tó partján; tavaly ősszel egyik reggel arra ébredtem, hogy egy szarvas áll a hátsó kertben, a piknikasztal mellett. Jól élünk.
Mégis... beszélgessünk a félelemről. Nem fogunk ordítozni vagy sikítozni; ésszerűen fogunk beszélgetni, önök és én. Arról fogunk beszélgetni, hogy a világ jó szövedéke néha riasztó hirtelenséggel kibomlik.
Éjjelente, amikor leoltjuk a lámpákat és lefekszem, még mindig meg kell bizonyosodnom arról, hogy a lábam a takaró alatt van-e. Már nem vagyok gyerek, de... nem tudok úgy elaludni, hogy a lábam kilóg a takaró alól. Mert ha egyszer egy hideg kéz kinyúlna az ágy alól és megragadná a bokámat, felsikoltanék. Igen, olyat sikítanék, hogy még a holtak is felébrednének. Ilyesmi természetesen nem történik, ezt mindannyian tudjuk. A következő történetekben különféle éjszakai teremtményekkel fognak találkozni: vámpírokkal, démonimádókkal, egy szekrényben élőlénnyel, és mindenféle egyéb szörnyűséggel. Egyikük sem valóságos. Az ágyam alatt rejtőző lény, aki arra vár, hogy elkapja a bokámat, az sem valóságos. Jól tudom ezt, és azt is, hogy ha elég óvatos vagyok, és a takaró alatt tartom a lábam, sosem lesz képes megfogni a bokámat.

 

Néha olyan embereknek tartok előadást, akik érdeklődnek az írás vagy az irodalom iránt, és amikor a kérdésekre kerül sor, valaki mindig feláll, és felteszi a következő kérdést: Miért választ ilyen hátborzongató témákat?
Erre általában egy másik kérdéssel válaszolok: Miből gondolja, hogy van más választásom?
Az írás olyan, mint a szabadfogású birkózás. Mindannyian különböző méretű és sűrűségű szűrőkkel vagyunk felszerelve agyunk legrejtettebb zugában. Ami megragad az én szűrőmben, az önökén esetleg átcsusszan. Ami az önökén megakad, talán az enyémen szalad át, efelől semmi kétség. Mindannyiban létezik az a velünk született késztetés, hogy az agyunk szűrőin fennakadó iszapot átszűrjük, és amit ott találunk, általában valamiféle mellékfoglalkozássá fejlődik. A könyvelő lehet egyúttal akár fényképész is. Az űrhajós gyűjthet érméket. A tanár készíthet rajzszénnel pauzra sírkőlenyomatokat. Az agy szűrőjén fennakadt iszapból általában valamiféle személyes megszállottság alakul ki. A civilizált társadalmakban létezik egy íratlan közmegegyezés, amely szerint ezeket a rögeszméinket „hobbinak” nevezzük.
A hobbi néha hivatássá is válhat. Például, a könyvelő rájön, hogy el tudja tartani a családját azzal, hogy fényképeket készít; a tanár a sírkőlenyomatok szakértőjévé válik, és előadások sorozatát tartja munkájáról. Van azonban néhány olyan foglalatosság, amely hobbiként indul, és az is marad, annak ellenére, hogy az ember képes lenne eltartani magát belőle; de mivel a hobbi olyan döcögős és közönséges szó, létezik egy másik íratlan közmegegyezés is, amely alapján a hivatásos hobbikat „művészeteknek” nevezzük.
Festészet. Szobrászat. Zeneszerzés. Ének. Színművészet. Hangszeres zene. Írás. Olyan sok könyvet írtak már erről a hét témáról, hogy egy egész flottányi luxushajót el lehetne velük süllyeszteni. És az egyetlen dolog, amelyben mindenki egyetért: azok, akik ezeket a művészeteket gyakorolják, akkor is őszintén folytatják tevékenykedésüket, ha az erőfeszítéseiket nem fizetik meg; még akkor is, ha kritizálják és ócsárolják műveiket; sőt még a bebörtönzés vagy a halál veszélyét is vállalják. Az én számomra ez a megszállott viselkedés megfelelő meghatározása. Ugyanúgy illik ez az egyszerű hobbikra, mint a különlegesekre, amelyeket „művészeteknek” nevezünk. A fegyvergyűjtő autójának lökhárítóján a következő matrica olvasható: CSAK AKKOR FOGOD ELVENNI A FEGYVEREMET, HA LEFEJTED RÓLA JÉGHIDEG, HALOTT UJJAIMAT. Boston külvárosában élő háziasszonyok, akik forrongó lelkesedéssel fedezték fel a politikai aktivizmust, hasonló matricákat ragasztottak kombijuk hátsó lökhárítójára: ELŐBB VISZEL ENGEM BÖRTÖNBE, MINT HOGY ELVINNÉD A GYEREKEIMET A KÖRNYÉKRŐL. Hasonló módon, ha az érmegyűjtést holnap törvényellenessé nyilvánítanák, az űrhalós minden bizonnyal nem adná le acélpennyjeit és -centjeit; gondosan műanyag zacskókba csomagolná, a vécétartály mélyére süllyesztené, és mohón nézegetné őket éjfél után.
Úgy tűnik, elkalandoztunk a félelem témájától, valójában azonban egyáltalán nem járunk messze a lényegtől. Az iszap, amely az én agyam szűrőin ragad meg, gyakran a félelemmel kapcsolatos. Az én megszállottságom a hátborzongató dolgokhoz kapcsolódik. A most következő történetek egyikét sem a pénzért írtam, bár némelyiküket megvették különböző folyóiratok, mielőtt ebben a kötetben megjelentek volna, és egyszer sem fordult elő, hogy ne fizettem volna be valamilyen csekkemet. Talán megszállott vagyok, de nem őrült. Mégis megismétlem: nem a pénzért írtam őket, hanem egyszerűen azért, mert eszembe jutott, hogy megírjam őket. Piacképes rögeszmém van. A világ tele van gumiszobában gubbasztó őrült férfiakkal és nőkkel, akik nem ilyen szerencsések.
Nem tartom magam valami nagy művésznek, de mindig is éreztem a késztetést, hogy írjak. Tehát nap mint nap újra átszűröm az iszapot, átrágom magam a megfigyelés, az emlékek és a töprengés fennakadt darabkáin, próbálok kihozni valamit a masszából, amely nem ment át a szűrőn, nem süllyedt a lefolyón keresztül a tudatalattiba.
Ha Louis Amour, a westerníró és én egy kis coloradói tó partján állnánk, talán Pontosan ugyanabban a pillanatban támadna mindkettőnknek egy ötlete. Mindketten éreznénk a késztetést, hogy leüljünk és szavakba öntsük ezt a gondolatot. Az ő története az emberek vízhez való jogáról szólna a száraz évszakban, az enyém pedig valószínűleg egy szörnyűséges, behemót lényről, amely kiemelkedik a mozdulatlan vízből, és elrabolja a bárányokat... a lovakat... végül pedig az embereket Louis Amour „megszállottságának” középpontjában az amerikai nyugat történelme áll; én sokkal inkább hajlok olyan dolgok felé, amelyek a csillagfényes éjszakában csoszognak. Ő westernregényeket ír; én félelmeteseket. Mindketten egy kissé hibbantak vagyunk.
A művészetekhez megszállottság kell, a megszállottság viszont veszélyes. Olyan, mint egy kés az ember agyában. Néhány esetben – eszünkbe juthat most Dylan Thomas, Ross Lockridge, Hart Crane és Sylvia Plath – a kés vadul az ellen a személy ellen fordulhat, aki forgatja. A művészet egy lokalizált betegség, amely általában jóindulatú – a kreatív emberek hajlamosak a hosszú életre – néha viszont rettenetesen rosszindulatú is lehet. Óvatosan kell bánni a késsel, mert azt nem érdekli, kit vág meg. És ha az ember eléggé bölcs, körültekintően szűri meg az iszapot... mert annak a masszának egy része esetleg még nem egészen halott.

 

A Miért erről a témáról ír? kérdést általában egy állandó társa követi: Miért olvassák el ezt az emberek? Mitől válik kelendővé? Ebben a kérdésben benne rejlik az a feltételezés, mely szerint a félelemről és borzalmakról szóló történetek beteges ízlésficamra vallanak. Gyakran kapok olyan leveleket, amelyek azzal kezdődnek, hogy: „Azt hiszem, most egy kicsit furcsának fog tartani, de nagyon tetszett a Borzalmak városa.” Vagy: „Talán egy kicsit morbid, de óriási élvezettel olvastam A ragyogás minden egyes sorát...”
Azt hiszem, eme érzés kulcsa megtalálható a Newsweek magazin egyik filmkritikájában. A bírálat egy horrorfilmről szólt, egy nem igazán jó filmről. Idézem: „...csodálatos film azok számára, akik mindig lelassítanak, és megnézik az autóbaleseteket” Igen szellemes mondat ez, és ha az ember jobban belegondol, vonatkozik minden horrorfilmre és -történetre. Az élőhalottak éjszakája a maga rémisztő képeivel az emberi kannibalizmusról és anyagyilkosságról, minden bizonnyal olyan emberek számára készült, akik lelassítanak, és megnézik az autóbaleseteket; és mi van azzal a kislánnyal, aki Az ördögűző-ben borsólevessel hányja össze a papot? Bram Stoker Drakulá-jában, amely a modern horrortörténetek elemzésekor gyakran mérceként szolgál (és ennek így is kell lennie; ez az első regény, amelyben az a szégyentelen freudi pszichológia megnyilvánul), szerepel egy Renfield nevű dühöngő őrült, aki legyeket, pókokat, végül pedig egy madarat fal föl. Később felöklendezi a madarat, amelyet szőröstül-bőröstül nyelt le. A regényben olvashatunk még egy fiatal, kedves vámpírlány karóba húzásáról – amely akár rituális behatolásnak is tekinthető – majd egy csecsemő és az édesanyja meggyilkolásáról.
A természetfölöttiről szóló világirodalmi művekben gyakran szerepel a „lassítsunk le, és nézzük meg a balesetet” tünetcsoport: Beowulf lemészárolja Grendel anyját; Az áruló szív mesélője feldarabolja hályogtól szenvedő jótevőjét, és darabkáit a padló deszkái alá rejti; és ott van Tolkien A Gyűrűk Ura-trilógiájának befejező könyvében a Babó durva csatája a Banyapókkal.
Vannak, akik hevesen ellenzik ezt a gondolatmenetet, mondván, hogy Henry James nem autóbalesetet mutat be A csavar fordul egyet című művében; és azt állítják, hogy Nathaniel Hawthorne hátborzongató történetei, mint például „Az ifjú Mr. Brown” és „A lelkipásztor fekete fátyla” sokkal inkább ínyükre vannak, mint a Drakula. Ez viszont hülyeség. Ezek a történetek is az autóbalesetet mutatják be; a testeket ugyan elvitték, az összenyomódott roncs és a vér a huzaton viszont még ott van. Bizonyos szempontból „A lelkipásztor fekete fátylá”-hoz hasonló történeteket átható részletes leírások, a melodráma hiánya és az ésszerűség nyugodt, kulturált hangja sokkal hátborzongatóbbak, mint Lovecraft kétéltű szörnyűségei, vagy mint Poe A kút és az ingá-jában bemutatott lelki gyötrelmek.
Az igazság az – és a szívünk mélyén mindannyian tudjuk ezt – hogy nagyon nehezen lennénk képesek lemondani arról, hogy egy feszengő pillantást vessünk a roncsra, amelyet éjjel az autópályán rendőrautók és utcai fények dongnak körül. Amikor egy nyugdíjas reggel felkapja az újságot, azonnal a gyászjelentésekhez lapoz, hogy megnézze, kit élt túl. Mindannyiunkba belemar a kellemetlen érzés, amikor azt halljuk, hogy meghalt egy Dan Blocker, egy Freddie Prinze vagy egy Janis Joplin. Az elszörnyedéssel vegyes, különös borzongást énünk, amikor Paul Harvey bemondja a rádióban, hogy egy kis vidéki reptéren egy nő belesétált az egyik gép légcsavarjába egy vihar során, vagy hogy egy férfit pillanatok alatt széttrancsírozott egy hatalmas ipari turmixgép, amikor egy munkatársa megbotlott, és az indítógombra esett. Semmi szükség arra, hogy túlkomplikáljuk azt, ami egyértelmű: az élet tele van kisebb-nagyobb borzalmakkal, de mivel a kisebbek azok, amelyeket megértünk, ezek döbbentenek rá bennünket saját halandóságunkra.
Az ember érdeklődése, csakúgy, mint a viszolygás érzése tagadhatatlan eme zsebrettenetek iránt. A kettő kellemetlenül keveredik, és ennek mellékterméke a bűntudat... és ez a bűntudat nem nagyon különbözik attól, amely annak idején a szexuális érést kísérte.
Nem az én dolgom, hogy azt mondjam, ne érezzenek bűntudatot, mint ahogy az sem, hogy bíráljam a regényeimet vagy a most következő novellákat. De a szex és a félelem között érdekes párhuzam figyelhető meg. Amint képesek leszünk szexuális kapcsolat létesítésére, feléled az érdeklődésünk az ilyen kapcsolatok iránt; ez az érdeklődés pedig, hacsak el nem ferdül valahogy, természetszerűen a párosodás és a faj fenntartása felé hajtja az embert. Amint tudatára ébredünk annak, hogy életünk elkerülhetetlenül véget ér, megismerjük a félelem érzését. És ahogy a párzás célja a fajfenntartás, úgy minden félelem végső célja a halál megértése.
Van egy régi mese hét vak emberről, akik egy elefánt hét különböző részét ragadták meg. Az egyik azt hitte, egy kígyót fogott meg, a másik, hogy egy hatalmas pálmalevelet, a harmadik pedig azt, hogy egy kőoszlopot. Amikor összedugták a fejüket, rájöttek, hogy egy elefánt volt az.
A félelem az az érzés, amely elvakítja az embert. Össze sem lehetne számolni, hány dologtól rettegünk. Félünk lekapcsolni a lámpát, amikor vizes a kezünk. Nem merjük késsel kipiszkálni a kenyérpirítóból a benne ragadt kenyérdarabkát anélkül, hogy először ki ne húznánk a konnektorból. Félünk attól, hogy mit mond majd az orvos a vizsgálat végeztével; és rettegünk, amikor a repülőgép a levegőben hirtelen hatalmasat, földöntúlit rándul. Félünk attól, hogy az olajkészleteink, a tiszta levegő, a tiszta víz és az élet elfogy. Amikor a lányunk megígérte, hogy tizenegyre itthon lesz, és már negyed egy van, az ablakon pedig száraz homokként pattog az ólmos eső, csak ülünk a tévé előtt, és úgy teszünk, mintha Johnny Carsont néznénk, néha a néma telefonra pillantunk, és közben szépen lassan magával ragad bennünket az érzés, amely elvakítja az embert, az érzés, amely titokban lerombolja ésszerű gondolkodásunkat.
A csecsemő egészen addig nem ismeri a könnyeket, amíg az anyja először nincs ott, hogy emlőjét a szájába tegye, amikor ő felsír. A totyogó kisgyermek hamar felfedezi a becsapódó ajtó mögött rejlő tompa és fájdalmas igazságot vagy a lüktető gyulladást és a lázat, amely a torokgyíkkal vagy a himlővel jár. A gyerekek nagyon gyorsan megismerik a félelmet; leolvassák szüleik arcáról, amikor azok a fürdőszobába lépve megpillantják kezében a gyógyszeres üveget vagy a borotvapengét.
A félelem elvakít bennünket, és mindenféle félelmet az önzés mohó kíváncsiságával élünk meg, próbálunk egészet alkotni az ezernyi részletből, mint a vakok tették az elefánttal.
Kitapintjuk az alakját. A gyerekek könnyedén megragadják, majd el is felejtik, és később, felnőttként újratanulják. Az az alak viszont bennünk él, és a legtöbben előbb-utóbb felfedezzük, hogy mi is az valójában: egy test a takaró alatt. Minden félelmünk egyetlen nagy félelemhez adódik, annak az egyetlen, nagy félelemnek a része – egy kar, egy láb, egy ujj, egy fül belőle. Rettegünk a takaró alatt rejtőző testtől. Pedig a mi testünk az. A horrortörténetek nem csillapodó vonzereje pedig abban rejlik, hogy saját halálunkat próbáljuk el bennük.
Az irodalom ezen területét sosem tartották túl nagyra; Poe-t és Lovecraftot hosszú ideig csupán a franciák ismerték el, akik valahogy meg tudnak békélni mind a szex, mind pedig a halál fogalmával, amihez Poe és Lovecraft amerikai honfitársainak valószínűleg nem volt türelmük. Az amerikaiakat lefoglalta a vasútépítés, Poe és Lovecraft pedig egyetlen fillér nélkül halt meg. Tolkien Középföldén játszódó fantasyműve húsz évig csak porosodott a könyvesboltok polcain, mielőtt eget rengető sikerré vált volna. Kurt Vonnegut, akinek könyvei igen gyakran foglalkoznak a halálra való felkészülés gondolatával, sokszor hisztérikus magasságokba szárnyaló kritikákat kap.
Talán azért van ez, mert a horroríró mindig rossz híreket hoz: meg fogsz halni, ne törődj azokkal az ámítókkal, akik azt mondják, hogy valami jó fog történni veled, mert az igazság az, hogy valami igen rossz fog történni veled, legyen az rák, szívroham vagy autóbaleset. A lényeg az, hogy meg fog történni. Aztán két keze közé veszi a kezed, bevezet a szobába, és a takaró alatt lapuló alakra teszi a kezed... hogy érintsd meg itt... itt... és itt...
Természetesen nem kizárólag a halál és a félelem témája tartozik a horroríró érdeklődési körébe. Rengeteg úgynevezett „elismert” író foglalkozott ezekkel a témákkal különböző módon – Fjodor Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényétől kezdve Edward Albee Nem félünk a farkastól című művén keresztül egészen Ross MacDonald Lew Archer-történetéig. A félelem mindig is hatalmas erő volt. Csakúgy, mint a halál. E kettő az emberiség állandó mozgatói közé tartozik. De csak a horror és a természetfölötti témáival foglalkozó író biztosít az olvasónak lehetőséget a teljes azonosulásra és katarzisra. Azok, akik a műfajban dolgoznak, és csak egy kicsit is értik, hogy mit csinálnak, tudják, hogy a horror és a természetfölötti valamiféle szűrőként működik a tudat és a tudatalatti között; a horrorirodalom olyan, mint egy központi metróállomás az emberi pszichében: itt keresztezi egymást a kék vonal, amely azt jelzi, hogy mit tehetünk teljes biztonsággal magunkévá, és a vörös vonal, amely azt mutatja, hogy mitől kell bármi áron megszabadulnunk.
Amikor az ember horrort olvas, nem hiszi el igazán azt, amit olvas. Nem hiszünk vámpírokban, farkasemberekben vagy olyan kamionokban, amelyek önmaguktól működnek. Az a horror, amelyben mind hiszünk, olyan, mint amiről Dosztojevszkij, Albee és MacDonald ír: gyűlölet, elmagányosodás, szeretet nélkül megöregedni, vagy a serdülőkor ingatag lábán kitámolyogni egy ellenséges világba. Valóságos, mindennapos világunkban gyakran olyanok vagyunk, mint Komédia és Tragédia maszkjai: kívülről vigyorgunk, belülről viszont fintorgunk. Valahol belül létezik egy központi váltógomb, talán egy transzformátor, ahol a két maszk zsinórjai találkoznak. És ez az a hely, ahol a horror az elevenjére tapint.
A horrortörténetek írója nem sokban különbözik attól a walesi hagyományban szereplő személytől, akitől elvárták, hogy vegye magára elhalálozott szeretteinek bűneit azzal, hogy eszik elhalálozott szerettei ételéből. A szörnyűségek és rettegés meséje nem más, mint egy fóbiákkal teli kosár: amikor az író elhalad az olvasó mellett, az olvasó kiveszi az író egyik képzeletbeli rémületét a kosárból, és helyette beleteszi egyik saját, igazi félelmét – legalábbis egy időre.
Az 1950-es években az óriási bogarakról szóló filmek áradata lepett el mindent – Jönnek!, A vég kezdete, A halált hozó sáska és így tovább. Ahogy az efféle filmek egyre szaporodtak, szinte kivétel nélkül mindenki arra a következtetésre jutott, hogy ezek az óriási, randa mutánsok az Új-Mexikóban és a Csendes-óceán lakatlan szigetein történő kísérleti atomrobbantások melléktermékei (az igen új keletű, Party Beach rémségei címet viselő filmben, amelynek az alcíme akár az is lehetne, hogy Tengerparti Armageddon, a nukleáris reaktorok hulladéka volt a főbűnös). Mindent egybevetve, a hatalmas bogarakról szóló filmek sorozata tagadhatatlanul egy egész ország rettegését önti formába azzal az új korral szemben, amelyet a Manhattan-terv fémjelez. Az ötvenes években később megfigyelhető még a tinédzserekről szóló horrorfilmek ciklusa, amely a Tinédzser farkasember voltam cíművel kezdődött, és olyan hőskölteményekben teljesedett ki, mint a Tinédzserek a világűrből és A paca, amelyben a még szőrtelen Steve Mcqueen harcolt egy zselémutáns ellen tizenéves barátai segítségével. Egy olyan korban, amikor minden hetilapban legalább egy cikk a fiatalkorú bűnözés egyre növekvő hullámáról szólt, ezek a tinédzserekről szóló rémfilmek egy egész ország aggodalmát fejezték ki a lázadó fiatalok forradalmával szemben. Amikor az ember azt látja, hogy Michael Landon középiskolája betűit hirdető kabátjában farkasemberré változik, a képernyőn játszódó történetről rögtön saját aggodalmai jutnak eszébe azzal a sportkocsis görénnyel kapcsolatban, akivel a lánya randizik. A tinik számára pedig (én is közéjük tartoztam, úgyhogy saját tapasztalatból beszélek) az amerikai-nemzetközi stúdiókban gyártott szörnyetegek lehetőséget adtak arra, hogy lássanak valami sokkal csúnyábbat, mint amilyennek önmagukat érezték: mert hát mi egy-két pattanás a Tinédzser Frankenstein voltam című filmben látható cammogó lényhez képest, aki valaha egy teljesen hétköznapi, középiskolás srác volt? Ez a filmciklus kifejezte a tinik azon érzését is, hogy az őseik igazságtalanul bánnak velük, hogy a szüleik egyszerűen „nem értik meg őket”. Ezek a filmek szinte hagyományt teremtettek (mint oly sok horrortörténet, akár könyvben, akár filmen), és minden bizonnyal egy egész generáció paranoiáját testesítették meg – egy olyan paranoiát, amelynek kialakulásához minden kétséget kizáróan nagyrészt hozzájárultak azok a cikkek is, amelyeket a szülők olvasgattak. A filmvásznon egy rettenetes, tüskés szörny fenyegeti Elmville-t. A fiatalok már tudják ezt, mivel a repülő csészealj a szerelmesek sétányától nem messze ért földet. Az első néhány kocka tartalma, hogy a rettenetes, tüskés szörny megöl egy öregembert a kis teherautójában (az öregembert Elisha Cook, Jr. alakította cáfolhatatlan színészi tehetséggel). A következő néhány kockában a srácok megpróbálják meggyőzni az öregeiket, hogy a rettenetes, tüskés szörny nem csak a képzeletük szüleménye. „Tűnjetek el innen, mielőtt mindannyitokat bezárlak a kijárási tilalom megszegéséért!”, morogja Elmville rendőrfőnöke nem sokkal azelőtt, hogy a szörny az összes kukát felborogatva végigcsoszog a Fő utcán. A film végén a gyors észjárású fiatalok lesznek azok, akik elintézik a rettenetes, tüskés szörnyet. Aztán pedig beugranak a törzshelyükre, ahol csokoládéturmixot szürcsölgetnek, és valami felejthető dallamra csörögnek, ahogy a vége főcím megjelenik a képernyőn.
Ez az egyetlen filmciklus tehát három különböző lehetőséget nyújt a katarzisra – nem is rossz egy rakás alacsony költségvetésű hőskölteménytől, amelyeket általában kevesebb mint tíz nap alatt összecsaptak. A siker viszont nem az írók, a producerek vagy a rendezők érdeme; azért váltak sikeressé ezek a filmek, mert a horror legtermészetesebb élőhelye a tudat és a tudatalatti közötti csatlakozási pont, ahol a kép és az allegória is a legtermészetesebben és a legelsöprőbb hatással jelenik meg. Közvetlen fejlődési útvonal mutatható ki tehát a Tinédzser farkasember voltam és Stanley Kubrick Gépnarancs-a között, a Tinédzser szörnyeteg és Brian De Palma Carrie című filmje között.
Az igazi horrortörténet majdnem mindig allegorikus. Néha az allegória szándékos, mint például az Állatfarm-ban és az 1984-ben, néha viszont csak úgy megtörténik – J. R. R. Tolkien például oda-vissza esküdözött, hogy a sötét Mordor nem Hitler képzeletbeli mása, ennek ellenére folyamatosan születnek a szakdolgozatok és évfolyamdolgozatok, amelyek ezt bizonygatják... talán azért, mert ahogy Bob Dylan is mondja, ha az embernek sok kése és villája van, meg kell vágnia valamit.
Edward Albee, Steinbeck, Camus és Faulkner művei is a félelemmel és a halállal foglalkoznak, néha pedig az eszeveszett rémülettel, de ezek az igen elismert írók általában érthetőbb, valóságosabb módon taglalják a témát. Műveik a való világ keretein belül maradnak; olyan történetek ezek, amelyek „megtörténhetnek”. Azon a metróvonalon utaznak, amely keresztülhalad a külvilágon. Mások – James Joyce, ismét Faulkner, költők, mint például P. S. Eliot, Sylvia Plath és Anne Sexton – műveinek helyszíne viszont a szimbolikus tudattalanság földje. Ők arra a metróvonalra váltottak jegyet, amely a belső világba vezet. A horroríró viszont szinte mindig a kettőt összekötő állomáson tartózkodik, legalábbis ha az illető valóban érti a dolgát. Amikor a horroríró igazán formában van, gyakran támad az a hátborzongató érzésünk, hogy nem alszunk, de nem is vagyunk ébren igazán, hogy az idő nyúlik és elferdül, hogy hangokat hallani, de nem lehet kivenni a szavakat vagy a szándékot, hogy az álom valóságosnak tűnik, a valóság pedig álomszerűnek.
Ez egy különös és egyben csodálatos megálló. Itt van Hill House, a vonatok errefelé mindkét irányban haladnak lengedező ajtóikkal, amelyek érzékeink szerint zárva vannak; a sárga tapétás szobában ott van a nő, aki a padlón fetreng, miközben fejét ahhoz a halvány zsírfolthoz nyomja; a sírásók is itt vannak, akik Frodót és Samet fenyegették; Pickman modellje is itt van; és végezetül, itt van Norman Bates és szörnyűséges anyja. Ezen az állomáson nincs ébredés és álom, csak az író hangja, amely halk és racionális, és arról mesél, hogy a világ szövedéke néha rémítő hirtelenséggel kibomlik. Azt mondja, hogy látni akarjuk az autóbalesetet, és igen, igaza van – tényleg látni akarjuk. Egy halott hang szól a telefonba... a régi ház falai mögött mozog valami, amely a hangok alapján nagyobb, mint egy patkány... a pincében mocorog valami. Az író azt akarja, hogy lássuk mindezt, és azt is, hogy tegyük a kezünket a takaró alatt lapuló alakra. És mi oda akarjuk tenni a kezünket. Igen.

 

Mindez azonban csak néhány a sokféle hatás közül, amelyeket érzésem szerint a horrortörténet az olvasóra gyakorol. Szilárd meggyőződésem azonban, hogy mindenekfelett abban rejlik a vonzereje, hogy elmond egy történetet, amely kis időre teljesen lenyűgözi az olvasót vagy a hallgatót, aki eltéved egy olyan világban, amely sosem létezett, és soha nem is létezhet. Írói pályafutásom során a mellett a gondolat mellett foglaltam állást, hogy az irodalomban a történet fontossága az írói mesterség minden egyéb mozzanatán túltesz; jellemábrázolás, témaválasztás, hangulatteremtés – ezek közül egyik sem ér semmit, ha a történet unalmas. De ha a történet magával ragadja az olvasót, minden mást meg lehet bocsátani. Kedvenc sorom ennek illusztrálására Edgar Rice Burroughs tollából származik, akit ugyan még senki nem jelölt a Nagy Világhírű Író-díjra, de aki ennek ellenére tökéletesen érzi a történet jelentőségét. A hely, amelyet az idő elfeledett című művének első oldalán a mesélő egy kéziratot talál egy üvegben; a regény ezután ezt a kéziratot mutatja be. A mesélő így szól: „Olvass el egy oldalt, és engem el fogsz felejteni.” Burroughs ezt az ígéretet be is váltja – ez sok esetben nála nagyobb tehetséggel rendelkező íróknak sem sikerült.

 

Végezetül pedig, nyájas olvasó, következzen egy olyan igazság, amelytől a legerősebb író is csikorgatja a fogát: három, elég kevés tagot számláló embercsoport kivételével senki sem olvassa el az író előszavát. Ezek a kivételek a következők: egy, az író közeli hozzátartozói (általában a felesége és az anyja); kettő, az író menedzsere (plusz a szerkesztőségi tagok és egyéb válogatott nagyszájúak), akit leginkább az érdekel, hogy gondolatainak kóborlása közben az író megsértette-e bárki érzéseit; a harmadik csoport pedig azokból az emberekből áll, akik valamiféle módon segítették az írót útközben. Ők azt akarják tudni, hogy vajon az írónak fejébe szállt-e annyira a dicsőség, hogy sikerült azt is elfelejtenie, hogy nem egyedül vitte véghez a dolgot.
Más olvasók, teljes joggal, hajlamosak azt érezni, hogy az író előszava nem más, mint nagy csalás, többoldalas reklám saját magának, és kellemetlenebb még a cigarettareklámoknál is, amelyek már szinte osztódással szaporodnak a puha fedelű könyvek lapjain. A legtöbb olvasó az előadás miatt jön, nem pedig azért, hogy megnézze, a rendező hogyan hajlong a reflektorfényben. Megismétlem, teljes joggal.
Most elmegyek. Az előadás hamarosan kezdődik. Be fogunk menni abba a szobába, és meg fogjuk érinteni a takaró alatt rejtőzködő alakot. De mielőtt elmegyek, még két-három percet el szeretnék rabolni az idejükből, hogy köszönetet mondjak a fenti három csoport néhány tagjának – és egy negyedik csoport tagjainak is. Kérem, nézzék ezt el nekem!

 

Először is szeretnék köszönetet mondani a feleségemnek, Tabithának, legjobb és legszigorúbb kritikusomnak. Amikor munkámat jónak találja, megmondja; amikor viszont úgy érzi, hogy beleavatkoztam a történetbe, olyan kedvesen és szeretetteljesen rúg seggbe, amennyire csak lehetséges. Köszönet a gyermekeimnek, Naominak, Joe-nak és Owennek, akik mindig nagyon megértők voltak apjuk sajátságos ténykedésével szemben a földszinti szobában. És természetesen köszönök mindent az édesanyámnak, aki 1973-ban sajnos meghalt, és akinek ezt a könyvet ajánlom. Állandó és rendületlen bátorítása rengeteget segített. Mindig elő tudott varázsolni negyven-ötven centet a felbélyegzett, megcímzett válaszborítékokra, és senki – beleértve jómagamat is – sem volt nála boldogabb, amikor „befutottam”.
Abból a bizonyos második csoportból kivételes köszönet illeti a szerkesztőmet, a Doubleday Companynél dolgozó William G. Thompsont, aki végtelen türelemmel és állandó jókedvvel szenvedte el mindennapos telefonhívásaimat, és aki szívélyesen fogadta a fiatal írót, akinek néhány éve még semmiféle ajánlólevele sem volt, és azóta is kitartott mellette.
A harmadik csoportba tartoznak azok, akik elsőként megvették műveimet: Mr. Robert A. W. Lowndes, első két eladott történetem tulajdonosa; Mr. Douglas Allen és Mr. Nye Willden a Dugent Könyvkiadótól, akik oly sokat vásároltak meg későbbi műveimből a Cavalier and Gent részére a szorult időkben, és akiknek mindig időben érkező csekkjei nélkül nem tudtuk volna elkerülni azt, amit az energiaszolgáltató társaságok szépítve „a szolgáltatás felfüggesztésének” neveznek; Elaine Geiger, Herbert Schnall és Carolyn Stromberg a New American Library-től, Gerard Van der Leun a Penthouse-tól és Harris Deinstfrey a Cosmopolitan-től. Köszönöm mindannyitoknak!
És van még egy utolsó csoport, amely tagjainak köszönetet szeretnék mondani. Ez a csoport azokból az olvasókból áll, akik kinyitották a pénztárcájukat, hogy megvegyenek valamit, amit én írtam. Ez a könyv több szempontból is az önök könyve, mert egészen biztos vagyok abban, hogy nem jött volna létre önök nélkül. Így hát köszönöm minden kedves olvasómnak.
Itt még mindig sötét van, és esik az eső. Ez az este éppen megfelelő. Valamit meg akarok mutatni önöknek, és azt akarom, hogy meg is érintsék. Egy szobában van, nem messze innen – olyan közel, mint a következő oldal.
Indulhatunk?

Bidgton, Maine
1977. február 27.

 

 

Jerusalem's Lot

 

1850. okt. 2.

KEDVES BONES!

Milyen jó volt Chapelwaite-be érkezvén, a hideg, huzatos nappaliba lépve az ajtó melletti idétlen, cseresznyefából készült asztalkán meglátni egy levelet, melyen a címzés utánozhatatlan macskakaparásoddal íródott, amikor minden csontom sajgott a förtelmes kocsikázástól, feszülő húgyhólyagom pedig azonnali megkönnyebbülésre vágyott! Biztosíthatlak, hogy rögtön hozzáláttam leveled megfejtéséhez, amint testi szükségleteimet kielégítettem (egy szűkösen díszített földszinti fürdőszobában, ahol meglátszott a leheletem).
Örömmel hallom, hogy felépültél a miazmából, amely már oly régen gyökeret vert a tüdődben, és biztosítalak róla, hogy megértem a kúra okozta erkölcsi dilemmát. A gyengélkedő abolicionistát a rabszolgatartó Florida napfényes éghajlata gyógyítja meg! Mégis, mindent egybevetve, Bones, mint barátod, aki szintén járt már az árnyékvölgyben, kérlek téged, hogy nagyon vigyázz magadra, és ne kockáztasd meg, hogy visszamész Massachusettsbe, amíg a szervezeted nem engedi. Éles eszed és metsző tollad már nem lehet a szolgálatunkra, ha csak porhüvelyed marad. És különben is: nem gondolod, hogy van abban valami költői igazságszolgáltatás, hogy a déli égöv gyógyító hatású?
Igen, a ház pontosan olyan szép, mint ahogy a kuzinom végrendeleti végrehajtói leírták, ám igen vészjósló. Egy nagy, magasan fekvő területen helyezkedik el Falmouthtól úgy öt, Portlandtól pedig tizenöt kilométerre északra. Mögötte egy körülbelül tizenhatezer négyzetméteres terület, amelynek elvadultsága minden képzeletet felülmúl – boróka, vadszőlő, cserjék és mindenféle kúszónövények kapaszkodnak vadul felfelé a festői szépségű kőfalakon, amelyek a birtokot a városkától elválasztják. Néhány dombocska tetejéről a görög szobrászat borzalmas utánzatai merednek vakon a pusztulásba – némelyik úgy néz ki, mintha rá akarná vetni magát az arra járóra. Stephen kuzin ízlése az elfogadhatatlantól a határozottan rettenetesig terjedő skálán mozgott. Van itt egy fura kis nyári lak, amelyet szinte teljesen maga alá temetett a szömörce, és egy furcsa napóra az egykori kert közepén. Ez teszi teljessé a holdkóros jelleget.
A szalonból nyíló kilátás viszont mindenért kárpótol: Chapelwaite Head és az Atlanti-óceán lábánál lévő sziklák szédítő látványa. Nagy, kiugró ablakfülke néz a tengerre, mellette pedig egy hatalmas, varangyszerű íróasztal áll. Éppen megfelelő a regényem elkezdéséhez, amelyről már olyan régóta (és kétségkívül fárasztóan) beszélek.
Ma az ég egész nap szürke volt, időnként az eső is eleredt. Az ablakon át elém táruló látvány olyan, mint egy palafestmény – a vén, elnyűtt, idők kezdete óta itt álló sziklák, az égbolt, és természetesen a tenger, amely úgy csattan neki lenn a gránitagyaraknak, hogy minden beleremeg – és most, írás közben is énem a talpam alatt a hullámok csapkodását. Az érzés nem teljesen kellemetlen.
Tudom, hogy helyteleníted elzárkózó viselkedésemet, kedves Bones, de biztosítalak róla, hogy jól érzem magam, és boldog vagyok. A gyakorlatias, csendes és mindig megbízható Calvin itt van velem, és biztos vagyok benne, hogy a hét közepére rendezzük minden ügyünket, és gondoskodunk a szükséges beszerzésekről a városból – és néhány takarító hölgyről is, akik leporolják ezt a helyet!
Zárom soraimat – még oly sok látnivaló van itt, felfedezésre váró szobák és ezernyi, kétségkívül ronda bútordarab, melyeket ezeknek az érzékeny szemeknek meg kell nézniük. Még egyszer, köszönet leveled meghitt érintéséért és nem lanyhuló érdeklődésedért.
Add át legszívélyesebb üdvözletem a feleségednek.

CHARLES

***

1850. okt. 6.

KEDVES BONES!

Micsoda hely ez!
Újra és újra ámulatba ejt – mint ahogyan a birtokomhoz közeli faluban lakó emberek között járó szóbeszéd is. Különös kis falucska ez a sokatmondó Preacher Corners névvel. Itt kötött megállapodást Calvin a heti élelmet illetően. Másik megbízatásának, hogy télre elegendő mennyiségű tűzifát biztosítson, szintén eleget tett. Cal mégis igen komor arckifejezéssel tért haza, és amikor megkérdeztem, mi a baj; elkeseredetten vágta rá:
– Őrültnek tartják önt, Mr. Boone!
Felnevettem, és azt mondtam, biztosan hallottak az agyhártyagyulladásról, amelyben az én Sarah-m halála után szenvedtem – akkoriban minden bizonnyal őrültségeket beszéltem, mint ahogyan azt te is tanúsíthatod.
Cal viszont azt állítja, hogy senki sem tud rólam semmit, hacsak nem Stephen kuzinom révén, aki ugyanazokra a szolgáltatásokra kötött megállapodást, mint amelyekre most én. – És azt is mondják, uram, hogy aki Chapelwaite-ben lakik, az vagy elmebeteg, vagy megkockáztatja, hogy azzá válik.
Ez teljesen zavarba hozott, képzelheted, és megkérdeztem, kitől hallotta ezt a meghökkentő dolgot. Azt mondta, hogy egy barátságtalan és igen elázott, Thompson nevű favágóhoz irányították, aki a tulajdonában lévő százötven hektár erdei fenyőt, nyírt, lucfenyőt az öt fia segítségével irtja, majd eladja a portlandi gyáraknak és a környéken élőknek.
Amikor Cal, mit sem sejtve Thompson fura előítéletéről, megadta neki, hová kell szállítani a fát, a férfi tátott szájjal meredt rá, és azt mondta, a fiait fogja küldeni, teljes nappali világosságban és a tenger mellett vezető úton.
Calvin, aki minden bizonnyal kábulatomat tévesen szomorúságnak vélte, igyekezett hozzátenni, hogy a férfi bűzlött az olcsó whiskytől, és hogy valamiféle ostobaságba kezdett egy elhagyatott faluról és Stephen kuzin rokonságáról – és férgekről! Calvin az egyik Thompson fiúval fejezte be az üzletkötést, aki, úgy hiszem, maga is eléggé goromba lehetett, ráadásul nem túl józan és kellemes illatú. Valószínűleg valami hasonló visszhang volt Preacher Cornersben is, a vegyeskereskedésben, ahol Cal a tulajjal tárgyalt, aki viszont inkább a pletykás, nehézfejű fajtából való.
Nem nyugtalanított túlságosan a dolog; mindenki tudja, hogy a parasztok előszeretettel gazdagítják életüket a botrány és mítosz zamatával, és azt hiszem, szegény Stephen és családja igen könnyű prédának bizonyult. Ahogy Calnek is mondtam, egy ember, aki a saját első teraszáról lezuhanva halálra zúzta magát, igen nagy valószínűséggel szóbeszédet kavar.
A ház maga állandó meglepetések sorozata. Huszonhárom szobája van, Bones! A felső szinteket és a képtárat fedő faburkolat penészes, de azért még szívós. Miközben néhai unokatestvérem emeleti hálószobájában álltam, hallottam, hogy patkányok motoszkálnak mögötte. Valószínűleg igen nagy patkányok lehetnek, legalábbis a hangból ítélve – olyan, mintha emberek járkálnának a lambéria mögött. Nem szeretnék találkozni velük a sötétben; de még világosban sem, ami azt illeti. Lyukakat vagy ürüléket viszont nem találtam. Különös.
Az emeleti folyosón rossz portrék lógnak valószínűleg vagyont érő keretekben. Néhányukon felfedezhető a hasonlóság Stephennel, már amennyire emlékszem rá. Azt hiszem, sikerült azonosítanom nagybátyámat, Henry Boone-t, és a feleségét, Judithot; a többiek ismeretlenek számomra. Úgy vélem, egyikük biztosan hírhedt nagyapám, Robert. Stephen családi ágát egyáltalán nem ismerem, és ezt szívből sajnálom. A portrékból, akármilyen rosszak is, árad a Stephen hozzám és Sarah-hoz írott leveleiből ismerős jó humor és szikrázó értelem. Hogy milyen őrült okokból esnek szét családok! Fegyver a szekreterben, haragos szavak három generáció óta halott fivérek között, és az ártatlan leszármazottak szükségtelenül elidegenednek egymástól. Akaratlanul is eszembe jut, hogy milyen szerencse, hogy neked és John Pettynek sikerült kapcsolatba lépnetek Stephennel, amikor már nagyon úgy festett a helyzet, hogy talán követem az én Sarah-mat a Mennyek Kapuján át – és hogy milyen nagy szerencsétlenség az, hogy a sors megfosztott bennünket a személyes találkozástól. Szívesen hallanám, hogy veszi védelmébe az ősi szobrokat és bútorokat!
De ne engedd, hogy a végletekig rossz hírét keltsem a birtoknak. Stephen ízlése más, mint az enyém, ez igaz, de a lepel alatt néha igazi mesterművek bújnak meg (az emeleti szobákban sok bútor le van takarva). Vannak itt nehéz, sötét tikfából és mahagóniból készült ágyak, asztalok; néhány hálószoba és vendégszoba, az emeleti dolgozószoba és a kis társalgó pedig komor bájjal bír. A padló drága fenyőből készült, és valami belső, titkos fénnyel izzik. Méltóság uralkodik itt; méltóság és a hosszú évek súlya. Még nem mondhatnám, hogy szeretem a házat, de szívből tisztelem. Égek a vágytól, hogy lássam, hogyan hatnak rá az északi éghajlat változásai.
Azt hiszem, kissé elkalandoztam! Írj hamarosan, Bones. Mesélj az előmeneteledről, na meg persze Pettyről és a többiekről. És kérlek, ne kövesd el azt a hibát, hogy túl erőszakosan próbálod meggyőzni új déli ismerőseidet a nézeteidről – nem mindenki szokott csupán szóban válaszolni, mint bőbeszédű barátunk, Mr. Calhoun.

Szerető barátod
CHARLES

***

1850. okt. 16.

Kedves RICHARD!

Üdvözöllek; hogy vagy? Gyakran gondolok rád, amióta letelepedtem itt, Chapelwaite-ben, és nagyon vártam, hogy hírt adj magadról – erre most kapok egy levelet Bonestól, amelyben azt írja, hogy elfelejtettem meghagyni a címemet a klubban! De mindenki nyugodt volt, hogy végül úgyis írni fogok, mivel néha csupán az igaz és hűséges barátok maradnak, ami biztos és teljesen normális. Istenem, mennyire szétszóródtunk! Te Bostonban vagy, hűségesen írogatsz a The Liberator-nek (akiknek mellékesen én is elküldtem a címemet), Hanson Angliában van egy újabb zavaros kirándulásán, szegény öreg Bones pedig az oroszlán barlangjában, a tüdejét gyógyítgatja.
Itt minden olyan, mint sejtettem, Dick, és biztosíthatlak arról, hogy kimerítő beszámolót adok neked, amint nem sürgetnek ennyire bizonyos, még befejezetlen ügyek – azt hiszem, a te jogászlelkedet igazán lázba hozná néhány Chapelwaite-ben és környékén történt eset.
Egyébként szeretnélek megkérni valamire. Emlékszel még arra a történészre, akinek Mr. Glary jótékonysági vacsoráján bemutattál? Azt hiszem, Bigelow-nak hívják. Ez az illető említette, hogy hobbiból – különös történelmi adatokat gyűjtöget, éppen arról a vidékről, ahol most lakom. A kérésem a következő: vedd fel vele a kapcsolatot, és kérdezd meg tőle, hogy mit tud egy kicsi, elhagyatott, JERUSALEM'S LOT nevű faluról, amely egy Preacher Corners nevű városka közelében, a Royal folyónál van: milyen tényeket, népszokásokat, pletykákat vagy bármi hasonlót hallott. A Royal az Androscoggin mellékfolyója, és annak torkolatától úgy tizenhét kilométerre, Chapelwaite közelében folyik bele. Igen nagy örömöt szereznél, ha megkérdeznéd ezt a történészt, és, ami még fontosabb, egyszer még jelentősége is lehet.
Átfutva a levelet, úgy értem, egy kicsit rövidre fogtam, Dick, amit tiszta szívből sajnálok. De biztosíthatlak arról, hogy hamarosan mindenről beszámolok. Addig is legszívélyesebb üdvözletemet küldöm feleségednek, két nagyszerű fiadnak és, természetesen, neked is.

Szerető barátod
CHARLES

***

1850. okt. 16.

KEDVES BONES!

Elmondok neked egy igen különös (sőt nyugtalanító) történetet – gondolj róla, amit akarsz. Ha másra nem lesz is jó, legalább elszórakoztatlak egy kicsit, amíg a szúnyogokkal hadakozol!
Két nappal azután, hogy legutóbbi levelemet feladtam neked, négy fiatal hölgy érkezett Cornersből egy korosabb, félelmetesen mindentudó tekintetű, Mrs. Cloris nevű hölgy felügyelete alatt, hogy rendet rakjon a házban, és hogy eltüntesse a port, amelytől minden lépésnél tüsszögnöm kell. A kis csapat tagjai némileg idegesnek tűntek, miközben dolgukat végezték; az egyik kedves ifjú hölgy halkan felsikoltott porolgatás közben, amikor az emeleti társalgóba léptem.
Megkérdeztem ennek okáról Mrs. Clorist (aki egészen lenyűgöző, félelmetes hévvel porolgatott a földszinti csarnokban, a fején régi, fakó selyemkendő), és ő felém fordulva határozottan így szólt: – Nem szeretik ezt a házat, uram, és én sem. Ez mindig is rossz ház volt.
Váratlan őszintesége teljesen megdöbbentett, de aztán barátságosabb hangon folytatta: – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Stephen Boone nem volt rendes ember. Amíg élt, én takarítottam nála minden második csütörtökön, mint ahogyan az apja, Mr. Randolph Boone idejében is, amíg 1816-ban el nem tűnt a feleségével együtt. Mr. Stephen jólelkű, kedves ember volt, és ön is annak tűnik, uram (remélem, megbocsátja nyers modoromat, de nem tudom máshogy kifejezni magam), de a ház rossz, mindig is az volt, egyetlen Boone sem volt itt boldog, azóta, hogy a nagyapja, Robert és az ő bátyja, Philip 1789-ben összeveszett néhány ellopott (és itt szinte bűntudatosan megtorpant) dolgon.
Micsoda emlékezete van ezeknek az embereknek, Bones!
Mrs. Cloris így folytatta: – A ház boldogtalanságban épült, lakói boldogtalanok voltak, vér ömlött a padlójára (talán te is tudod, Bones, hogy Randolph nagybátyámnak köze volt egy balesethez, amely a pincelépcsőn történt, és amely a lánya, Marcella életét követelte; aztán pedig saját életét oltotta ki a lelkiismeret-furdalás miatt. Stephen mesélte el ezt nekem egyik levelében, amelyet elhunyt nővére születésnapjának szomorú alkalmából írt), történt itt rejtélyes eltűnés és nem egy baleset is.
– Régóta dolgozom itt, Mr. Boone, és nem vagyok sem vak, sem süket. Szörnyű hangokat hallottam a falakban, uram, szörnyű hangokat – puffanást, csattanást és egyszer valami furcsa jajgatást, ami félig-meddig nevetésnek tűnt. Szinte megfagyott a vér az ereimben. Ez egy sötét hely, uram – és itt befejezte, mintha attól félt volna, hogy túl sokat mondott.
Ami engem illet, nem tudtam eldönteni; hogy megsértődjek vagy csodálkozzak, érdeklődő vagy pusztán tárgyilagos legyek-e. Attól tartok, a kíváncsiság győzött. – És mire gyanakszik, Mrs. Cloris? Talán a szellemek csörgetik a láncaikat?
Mrs. Cloris furcsán nézett rám. – Lehetnek itt akár szellemek is. De nem a falakban. Nem szellemek jajgatnak és zokognak itt, mint az elátkozott lelkek, és nem szellemek dübörögnek vagy libbennek tova a sötétségben. Ezek...
– Gyerünk, Mrs. Cloris – buzdítottam. – Eddig már eljutott. Befejezné, amit elkezdett?
A riadalom, a sértődöttség és – meg mernék esküdni rá – a vallási félelem legfurább keveréke suhant át az arcán. – Vannak, akik sosem halnak meg – suttogta. – Ők a Köztes Világ homályos árnyai között élnek, és szolgálják – Őt!
Itt a vége. Néhány percig még folytattam a próbálkozást, de a hölgy csak egyre makacsabb lett, és nem volt hajlandó többet elárulni. Végül feladtam, mert attól féltem, hogy szedi a sátorfáját és távozik.
Ezzel véget ért az első fejezet, másnap délután viszont folytatódott a történet. Calvin tűzet rakott odalent, én pedig a nappaliban üldögélve szundikáltam a The Intelligencer egyik száma felett, és hallgattam, ahogy a szél a nagy ablakhoz csapkodja az esőcseppeket. Olyan kellemesen éreztem magam, amennyire csak lehet egy olyan éjszakán, amikor odakint minden szörnyű, odabent viszont minden meleg és kényelmes; egy perc múlva viszont Cal izgatottan és kissé idegesen jelent meg az ajtóban.
– Ébren van, uram? – kérdezte.
– Félig. Mi a baj?
– Találtam valamit odafent. Azt hiszem, jobb lenne, ha megnézné – felelte ugyanazzal a visszafojtott izgalommal.
Felálltam, és elindultunk. Miközben a széles lépcsőn haladtunk felfelé, Calvin mesélni kezdett: – Az emeleti dolgozószobában olvasgattam – egy eléggé különös könyvet – amikor hirtelen zajt hallottam a falban.
– Patkányok – mondtam. – Ez minden?
Cal megtorpant a lépcsőfordulón, és komoly arccal nézett rám. A kezében lévő lámpa fénye hátborzongató, settenkedő árnyékokat rajzolt a sötét drapériára és a csak félig megvilágított festményekre, amelyek most nem mosolyogtak, hanem inkább cinkosan kacsingattak. Odakint a szél élesen felvisított, majd vonakodva elült.
– Nem patkányok voltak – mondta Cal. – A könyvespolcok mögül tompa puffanás hallatszott, majd valami szörnyű bugyogás – borzasztó volt, uram. Aztán kaparászást hallottam. Mintha valami ki akart volna törni... és rám rontani!
Gondolhatod, hogy elképedtem, Bones. Calvin nem az a típus, aki utat enged a képzelet hisztérikus csapongásainak. Kezdett úgy tűnni, hogy mégis van itt valami rejtély – ami talán tényleg nagyon csúnya.
– És aztán mi történt? – kérdeztem, miközben folytattuk utunkat a termen át. A dolgozószobából fény loccsant a képtár padlójára. Rossz szájízzel szemléltem; az éjszaka már nem is tűnt olyan kellemesnek.
– A kaparászás abbamaradt. Egy kis idő múlva a tompán puffanó, csoszogó hangok újra kezdődtek, de ezúttal távolodtak. Egy pillanatra megszűntek a hangok, és megesküdnék rá, hogy különös, alig hallható nevetést hallottam! A könyvespolchoz mentem, és ráncigálni kezdtem, azt gondolván, hogy talán egy fülke vagy egy titkos ajtó rejtőzik mögötte.
– És találtál valamit?
Cal megállt a dolgozószoba ajtajában. – Fülkét vagy ajtót nem – csak ezt!
Ezzel beléptünk a szobába, és egy négyszög alakú, fekete lyukat pillantottam meg a bal oldali polcban. A könyvek ott csupán utánzatok voltak, kicsiny búvóhely rejtőzött mögöttük. Bevilágítottam a lámpámmal, de csak vastag, valószínűleg több évtizedes porréteget láttam.
– Ez volt benn – mondta Cal csendesen, és átadott egy megsárgult papírlapot. Fekete tintával, hajszálvékony vonalakkal rajzolt térkép volt rajta – egy város vagy falu térképe. Úgy hét épület volt feltüntetve, egyikük világosan megjelölve egy templomtoronnyal, alatta pedig egy felirat: A Romlott Féreg.
A bal felső sarokban, a kis falu északnyugati részén egy nyíl, alatta: Chapelwaite.
Calvin megszólalt: – Uram, a városban egy eléggé babonás személy említést tett egy Jerusalem's Lot nevű, elhagyatott faluról. Ezt a helyet állítólag mindenki messze elkerüli.
– És ez mi? – kérdeztem a templomtorony alatti különös feliratot tapogatva.
– Nem tudom.
A gyémántkeménységű, de félelemmel teli Mrs. Cloris szavai suhantak át az agyamon. – A Féreg... – motyogtam.
– Tud valamit, Mr. Boone?
– Talán... jó szórakozás lenne holnap megkeresni ezt a várost, nem gondolod, Cal?
Szikrázó szemmel bólintott. Ezután majdnem egy teljes órát töltöttünk azzal, hogy valami rést keressünk a falon a kamrácska mögött, de nem jártunk sikerrel. És a hangok sem ismétlődtek meg, amelyekről Cal beszélt.
Aznap éjjel újabb kalandok nélkül tértünk nyugovóra.
Másnap reggel útnak indultunk az erdőn keresztül. Az éjjeli eső elállt, az ég viszont komor és borult volt. Láttam, hogy Cal kétellyel a szemében néz rám, és sietve biztosítottam afelől, hogy ha kezdek fáradni, vagy ha az utazás esetleg túl hosszúnak bizonyul, habozás nélkül véget vetek a kalandnak. Felszerelkeztünk némi ebéddel, egy jó Buckwhite iránytűvel, és természetesen Jerusalem's Lot különös, ősi térképével.
Furcsa, sejtelmes idő volt; a madarak meg sem szólaltak, az állatok pedig meg sem moccantak, ahogy délkelet felé haladtunk a hatalmas, nyomasztó fenyvesen keresztül. Csupán saját lépteink és az Atlanti-óceán sziklákhoz csapódó hullámainak egyenletes dübörgése hallatszott. A tenger sós illata, amely szinte természetfölötti súllyal nehezedett ránk, állandó útitársunkká szegődött.
Nem egészen három kilométer séta után egy benőtt ösvénybe botlottunk, amely, azt hiszem, valaha a „dorongút” nevet viselhette. Nagyjából arra tartott mint mi, tehát szapora léptekkel követtük. Alig szólaltunk meg. A csendes, baljós idő súlyosan telepedett kedélyállapotunkra.
Tizenegy óra körül csörgedező víz hangját hallottuk. Az elvadult ösvény élesen balra kanyarodott, a túloldalon egy fortyogó, lépcsős patak tűnt fel, és mint valami kísértet, ott volt előttünk Jerusalem's Lot!
A patak úgy két és fél méter széles volt, és egy mohával benőtt palló vezetett át fölötte. A túloldalon pedig, Bones, az elképzelhető legtökéletesebb falucska állt, amelyet érthető módon igen megviseltek az időjárás viszontagságai, mégis lenyűgöző épségben megőrződött. A puritánoknak méltán hírnevet szerző mértékletes, mégis tiszteletet parancsoló stílus jellemzett több házat, amelyek a meredek folyópart közelében csoportosultak. Távolabb, a gazos út mentén három-négy, valószínűleg kezdetleges üzleti létesítményként szolgáló épület állt. Még ezeken is túl magasodott a szürke égig málladozó festésével és megfakult, ferde keresztjével s templomtorony, amelyet a térkép is jelez. Leírhatatlanul félelmetes látványt nyújtott.
– Nagyon találó a város neve – szólalt meg mellettem halkan Cal.
Elindultunk, és nekiálltunk átkutatni a városkát – és itt válik történetem kissé elképesztővé, tehát készülj fel, Bones!
Az épületek között nyomasztó volt a levegő; súlyos, ha úgy tetszik. Az építményeket pusztulás jellemezte – leszakadt redőnyök, az elmúlt telek nehéz hórakománya alatt megroggyant tetők, porosan ránk meredő ablakok. A fura sarkoknál és a megvetemedett szögleteknél az árnyékok vészjósló tócsákba gyűltek.
Elsőként egy öreg, omladozó kocsmába léptünk be – nem tartottam helyénvalónak, hogy betörjünk egy házba, ahová az emberek pihenni tértek haza, amikor egy kis magánéletre volt szükségük. A törött ajtó felett régi, időrágta tábla hirdette, hogy valaha ez volt A VADKAN FEJÉHEZ CÍMZETT VENDÉGLŐ ÉS KOCSMA. Az ajtó pokolian csikorgott egyetlen megmaradt sarokvasában. Beléptünk az árnyékos terembe. A rothadás és a penész nyirkos szaga szinte elviselhetetlen volt. És mellette érződött egy még áthatóbb, nyálkás, dögletes szag, a hosszú évek pusztulásának szaga. Ilyen bűz áradhat a rothadó koporsókból vagy a megszentségtelenített sírokból. Zsebkendőnket az orrunkra szorítva kutattuk át a helyiséget.
– Uram, ez... – kezdte Cal erőtlenül.
– Érintetlen – fejeztem be helyette.
Az asztalok és székek kísérteties őrszemekként álltak körben, por lepte őket, és teljesen megvetemedtek a New England-i időjárásra jellemző szélsőséges hőmérséklet-változásoktól, ezt leszámítva viszont minden tökéletes volt – mintha a néma, visszhangzó évtizedeken át arra vártak volna, hogy a régen eltávozottak még egyszer kérjenek egy korsóval vagy egy kupicával, vagy hogy kártyát osszanak, és meggyújtsák agyagpipáikat. Kicsi, négyszögletes tükör lógott a pult mellett, épségben. Átélted ennek a jelentőségét, Bones? A fiatal suhancok híresek felfedezőútjaikról és a rombolási vágyukról; egyetlen kísértetjárta ház ablaka sem sértetlen, akármennyire ijesztőnek állítják is be a pletykák a hátborzongató lakókat; egyetlen árnyas temető sincs, ahol legalább egy sírt fel ne forgattak volna az ifjú kópék. A Jerusalem's Lottól nem egészen három kilométerre található Preacher Cornersben is biztosan rengeteg ilyen ifjú kópé lakik. A kocsmáros tükre (amely valószínűleg szép kis összegbe került) mégis sértetlen volt – csakúgy, mint a többi törékeny tárgy, amelyet keresgélésünk során felfedeztünk. Jerusalem's Lotban csupán a személytelen Természet tett kárt. A célzás egyértelmű: Jerusalem's Lotot minden élő elkerüli. És hogy miért? Van egy elméletem, de még mielőtt akár csak utalni is mernék rá, be kell fejeznem a látogatásunkról szóló felkavaró élménybeszámolót.
Felmentünk a hálótermekbe, ahol gondosan megvetett ágyakat, melléjük készítve pedig éjjeliedényeket találtunk. A konyha hasonlóképp érintetlen volt, leszámítva a hosszú évek alatt megtelepedett port és a pusztulás szörnyű, halálos bűzét. A kocsma igazi mennyország egy régész számára; már maga a csodálatos, különleges tűzhely jó áron kelne el egy bostoni árverésen.
– Mi a véleményed; Cal? – kérdeztem, amikor újra felbukkantunk a szűrt napfényben.
– Azt hiszem, itt valami rossz dolog történt, Mr. Boone – válaszolt Cal a maga gyászos módján. – De többet kell látnunk ahhoz, hogy jobban megértsük.

A többi üzletet csak futólag vettük szemügyre – egy vendégfogadót málladozó bőrtárgyakkal, amelyek még mindig ott lógtak a rozsdás szögeken, egy gyertyaárudát, egy raktárt a még mindig halomban álló tölgyfával és fenyővel, és egy kovácsműhelyt.
A falu közepén álló templom felé haladva bementünk két lakóházba is. Mindkettő hamisítatlan puritán stílusban épült, tele olyan tárgyakkal, amelyekért egy gyűjtő a fél karját odaadná. Mindkét ház elhagyatott volt, és ugyanaz a rothadó bűz töltötte be.
Rajtunk kívül életnek semmi jelét sem láttuk. Nem láttunk rovarokat, madarakat, még egy pókhálót sem valamelyik ablak sarkában.
Végül a templomhoz értünk. Félelmetesen, támadóan, hidegen tornyosult fölénk. Ablakai feketéllettek a bent ólálkodó árnyékoktól. Biztos vagyok benne, hogy innen már régen eltávozott Isten és vele minden szentség. Felmásztunk a lépcsőn, és kezemet az ajtó nagy vasfogantyújára helyeztem. Eltökélt, komor pillantást vetettünk egymásra Callel. Kinyitottam az ajtót. Vajon mióta nem érintette emberi kéz? A legnagyobb bizonyossággal állíthatom, hogy az én érintésem volt az első az elmúlt legalább ötven év során. A rozsda miatt eltömődött sarokvasak visítottak, ahogy benyitottam. A rothadás és pusztulás szinte kézzelfogható bűze mellbe vágott bennünket. Cal öklendezett, és önkéntelenül elfordította a fejét friss levegőért kapkodva.
– Uram, biztos benne, hogy...
– Jól vagyok – mondtam nyugodtan. De egyáltalán nem voltam nyugodt, Bones. Nem voltam nyugodtabb, mint most. Mózesre, Jereboamra, a Szűzanyára és a mi Hansonunkra (amikor filozofikus kedvében van) mondom, hogy teljes meggyőződéssel hiszem, hogy léteznek a lélekre ártalmas helyek és épületek, ahol még maga a Tejút is megsavanyodik. Ez a templom egy efféle hely; erre akár meg is esküdnék.
Egy hosszú előcsarnokba léptünk, ahol csupán egy poros fogas és énekeskönyvekkel megrakott polcok alkották a bútorzatot. A folyosónak nem volt ablaka. A falmélyedésekben néhol olajlámpák voltak. Egy teljesen hétköznapi terem, gondoltam, amíg meg nem hallottam Cal heves zihálását, és meg nem pillantottam, amit ő már előttem észrevett.
Ocsmányság volt.
Nem merném ennél részletesebben leírni azt az aprólékosan kidolgozott képet: egy madonna és egy gyermek torz gúnyrajza, amely Rubens dús idomú stílusára emlékezteti az embert; a háttérben pedig különös, félig árnyékba burkolózott teremtmények mulatoznak és vonaglanak.
– Uramisten – suttogtam.
– Itt nincs Isten – mondta Cal, és a szavai lebegtek a néma csendben. Kinyitottam a templomba vezető ajtót, és a bűz már szinte lehengerlő, ártalmas kigőzölgéssé vált.
A pislákoló délutáni homályban a padok kísértetekként vonultak az oltárig. Hatalmas, tölgyfából készült szószék magasodott föléjük, és egy árnyékos fülke, ahonnan valami aranyszínű ragyogott.
Calvin, a jámbor protestáns szipogva keresztet vetett, és én is hasonlóan cselekedtem. Az aranyszínű tárgy ugyanis nem volt más, mint egy hatalmas, gyönyörűen kidolgozott kereszt – de fordítva, fejjel lefelé állt, a Sátán jelképeként.
– Nyugalom – hallottam a saját hangomat. – Nyugalom, Calvin. Nyugalom.
De egy sötét árny érintette meg a szívemet, és annyira rettegtem, mint még soha életemben. Jártam már a halál árnyékában, és azt gondoltam, semmi sem lehet annál sötétebb. Tévedtem. Lehet.
Elindultunk a padok között, lépéseink visszhangoztak körülöttünk. Nyomokat hagytunk a porban. Az oltárnál újabb sötét objects d'art fogadott bennünket. Nem fogom, és nem is lennék képes felidézni őket.
Elindultam a szószék felé.
– Ne, Mr. Boone! – kiáltott fel Cal. – Félek...
De addigra már odaértem. Egy nagyméretű, nyitott könyv hevert az állványon, a nyelvezete latin és nehezen olvasható rúnák, amelyek járatlan szemem számára druida vagy ősi kelta eredetűnek tűntek. Mellékelek egy kártyát néhány jellel, amelyeket emlékezetből rajzoltam le.
Becsuktam a könyvet, és megnéztem a bőrkötésbe nyomott szavakat: De Vermis Mysteriis. Bár latintudásom már igen rozsdás, azért még elég ahhoz, hogy lefordítsam: A Féreg Rejtelmei.
Ahogy megérintettem a könyv fedelét, az elátkozott templom és Calvin falfehér, felém fordított arca lebegni látszottak. Halk kántálást hallottam telve rettenetes, mégis sóvár félelemmel – alatta pedig egy másik hangot, amely szinte betöltötte a föld zsigereit. Hallucináció volt az egész, ez nem kétséges – de ugyanebben a pillanatban a templomot valami nagyon is valódi hang töltötte be, amelyet csak úgy tudok leírni, mint nagyméretű, hátborzongató fordulást a talpam alatt. A szószék megremegett, a megszentségtelenített kereszt pedig rázkódott a falon.
Fejvesztve menekültünk a sötétségbe burkolózó templomból. Egyikünk sem mert hátranézni, amíg át nem keltünk a patak feletti durva pallón. Azt azért nem mondanám, hogy őrült rohanással mocskoltuk be azt az 1900 évet, amely alatt az emberiség kuporgó, babonás vademberi mivoltából feljebb kapaszkodott, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy sétálgattunk.
Íme a történetem. Ne hátráltasd gyógyulásodat azzal a gondolattal, hogy a láz esetleg ismét megérintett; Cal mindent tanúsíthat, ami az előző néhány oldalon áll, beleértve a rettenetes hangot is.
Ezennel zárom soraimat. Csak annyit tennék még hozzá, hogy nagyon szeretnék már találkozni veled (zavarodottságom nagy része azonnal elmúlna), és hogy maradok őszinte barátod és tisztelőd.

CHARLES

***

1850. okt. 17.

KEDVES URAIM!

Legutóbbi háztartási katalógusukban (1850, nyár) felfedeztem egy Patkányátok nevű készítményt. Szeretnék megrendelni egy (azaz 1) darab, két kilogrammos dobozt ebből a szerből az Önök által megállapított, harminccentes ($.30) áron. A postaköltséget mellékelem. Kérem, a szert a következő címre postázzák: Calvin McCann, Chapelwaite, Preacher Corners, Cumberland megye, Maine.
Segítségüket előre is köszönöm.

Tisztelettel
CALVIN MCCANN

***

1850. okt. 19.

KEDVES BONES!

Újabb nyugtalanító fejleményekről számolhatok be. A hangok fokozódtak, és egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy nem csupán patkányok mocorognak a falainkban. Calvinnel újabb hiábavaló keresést folytattunk rejtett repedések vagy átjárók után. Nem találtunk semmit. Nem igazán illenénk Mrs. Radcliffe regényeibe! A holnapi nap folyamán felfedezőutat szándékozunk tenni a pincében, ahonnan Cal véleménye szerint a hangok zöme ered. Nem könnyíti meg a dolgot a tudat, hogy Stephen kuzin nővérét ott érte el szerencsétlen végzete.
A hölgy arcképe egyébként megtalálható az emeleti képtárban. Marcella Boone szomorkás szépségű teremtés volt, már ha a festőművész helyesen ragadta meg személyiségét; és tudom róla, hogy sosem ment férjhez. Néha úgy értem, Mrs. Clorisnak igaza volt: ez tényleg egy rossz ház. Minden bizonnyal semmi mást nem nyújtott múltbéli lakóinak, mint szomorúságot.
Visszatérve a félelmetes Mrs. Clorisra: ma másodjára beszéltem vele. Minthogy Cornersben ő a leghiggadtabb személy, akivel eddig találkoztam, ma délután, egy igen kellemetlen beszélgetést követően felkerestem.
A megállapodás szerint a fának ma reggel kellett volna megérkeznie, de amikor eljött a dél, aztán el is múlt, a fa viszont nem érkezett meg, úgy döntöttem, hogy szokásos napi sétám során a várost is útba ejtem. A célom az volt, hogy meglátogatom azt a Thompsont, akivel Cal üzletet kötött.
Csodálatos napunk volt, tele a derült ősz ropogó hangjaival, és mire Thompsonék tanyájához értem (Cal, aki otthon maradt, hogy tovább keresgéljen Stephen kuzin könyvtárában, kielégítő útbaigazítást adott), jobban éreztem magam, mint az elmúlt napokban bármikor, és készen álltam szemet hunyni Thompson pontatlansága felett.
A tanya csupán gaz és romos, festésre szoruló épületek zűrzavara. Az istállótól balra egy hatalmas, novemberi halálát váró koca röfögött és dagonyázott a sáros ólban, a ház és a melléképületek közötti szemetes udvaron pedig egy rongyos, tarka pamutruhát viselő nő etette a csirkéket a kötényéből. Üdvözlésemre sápadt, unott arccal fordult felém.
Egészen lenyűgöző látvány volt arckifejezésének hirtelen változása az ostoba ürességtől a páni félelemig. Valószínűleg összetévesztett Stephennel, mert kezét felemelve és az ördög jelét mutatva felém felsikított. A csirkeeledel szétszóródott a oldón, a baromfi pedig heves szárnycsapkodással, rikoltozva szaladt szét.
Mielőtt egy hang is kijött volna a torkomon, egy csupán fehérneműt viselő, nagydarab, behemót férfi csoszogott ki a házból, egyik kezében egy elefántölő puska, a másikban pedig egy korsó. Vörösen izzó szeme és ingatag járása arra engedett következtetni, hogy ez maga Thompson, a favágó.
– Egy Boone! – bömbölte. – A pokolba magával! – Eldobta a korsót, amely elgurult, és ő is keresztet vetett.
– Azért jöttem – kezdtem az ilyen helyzetben lehetséges legnagyobb nyugalommal – mert a megrendelt fa nem érkezett meg. Az inasommal kötött megállapodás alapján...
– A pokolba az inasával is! – és ekkor megértettem, hogy nyers és hetvenkedő modora halálos félelmet leplez. Kezdtem komolyan fontolgatni, hogy felindultságában esetleg használja-e a puskáját.
Óvatosan újra kezdtem: – Mint udvariassági gesztus, meg kellene...
– A pokolba az udvariassággal!
– Hát akkor rendben – mondtam, összeszedve maradék méltóságomat. – További jó napot kívánok, amíg meg nem tanul uralkodni magán. – Ezzel sarkon fordultam és elindultam a falu felé vezető úton.
– Vissza ne merészeljen jönni! – kiáltott utánam. – Maradjon csak ott fönt az ördögével együtt! Legyen átkozott! Átkozott! Átkozott! – Utánam hajított egy követ, és eltalálta a vállam. Nem voltam hajlandó megadni neki azt az örömöt, hogy félreugrok.
Felkerestem hát Mrs. Clorist azzal az eltökélt szándékkal, hogy megoldom Thompsonék gyűlölködésének rejtélyét. Mrs. Cloris özvegy (de nem az a zavarodott házasságközvetítő, Bones. Úgy ötven évvel idősebb nálam, pedig én sem leszek már sosem negyven), és egy elragadó házikóban éldegél egyedül az óceán partján. Teregetés közben leptem meg, és őszintén boldognak tűnt, hogy lát. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett számomra. Szavakkal le sem lehet írni, mennyire felkavaró, ha az ember minden érthető ok nélkül megbélyegzett páriává válik.
– Mr. Boone – köszöntött fejet hajtva. – Ha mosás ügyében jött, sajnos vissza kell utasítanom, ugyanis tavaly szeptember óta nem vállalok mosást. A reumám annyira kínoz, hogy örülök, ha a sajátomat megcsinálom.
– Szeretném, ha csak a szennyes lenne látogatásom oka. A segítségét kérem, Mrs. Cloris. Mondjon el mindent, amit csak tud Chapelwaite-ről és Jerusalem's Lotról, és hogy a környékbeliek miért viseltetnek ekkora félelemmel és gyanakvással irántam.
– Jerusalem's Lot! Erről tehát már tud.
– Igen – feleltem. – Meg is látogattam az inasommal egy hete.
– Istenem! – a hölgy megtántorodott, arca pedig falfehér lett. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam. Eszelősen forgott a szeme, és egy pillanatig biztos voltam abban, hogy ájultan fog összerogyni.
– Mrs. Cloris, nagyon sajnálom, ha valami olyasmit mondtam, ami...
– Jöjjön be – szakított félbe. – Tudnia kell. Édes Jézusom, a gonosz idők visszatértek!
Bementünk, és Mrs. Cloris készített egy jó erős teát napfényes konyhájában. Amikor az ital már előttünk gőzölgött, egy ideig töprengőn szemlélte az óceánt. Tekintetünket szinte elkerülhetetlenül vonzották Chapelwaite Head tajtékzó habjai. A nagy ablak gyémántként ragyogott a lenyugvó nap fényében. A látvány lenyűgöző volt, ám kissé nyugtalanító is. Mrs. Cloris hirtelen felém fordult, és hevesen kijelentette:
– Mr. Boone, azonnal el kell hagynia Chapelwaite-et!
Szóhoz sem jutottam a döbbenettől.
– Gonosz lehelet van a levegőben, amióta csak ideköltözött. Múlt héten – amikor betette a lábát abba az elátkozott házba – baljós előjelek történtek. A hold arcát magzatburok takarta el; ezrével érkeztek a temetőkben pihenő kecskefejők; és egy természetellenes születés is történt. El kell mennie innen!
Amikor végre megjött a hangom, a lehető legkedvesebben szólaltam meg. – Mrs. Cloris, ezek csak képzelgések. Ezt ön is tudja.
– Képzelgés lenne az, hogy Barbara Brown gyermeke úgy született, hogy nincs szeme? Vagy hogy Clifton Brockett az erdőben, Chapelwaite-en túl talált egy másfél méter széles, kitaposott csapást, ahol minden elsorvadt és kifehéredett? És ön, aki elment Jerusalem's Lotba, még képes nyugodt szívvel állítani, hogy már semmi sem lakozik ott?
Erre nem tudtam mit mondani; lelki szemeim előtt megjelent az undorító templom képe.
Mrs. Cloris bütykös ujjait összeszorítva próbálta megnyugtatni magát. – Csak anyámtól és az ő anyjától hallottam ezekről a dolgokról. Ismeri családja chapelwaite-i ágának történetét?
– Hellyel-közzel – feleltem. – A ház 1780 óta Philip Boone leszármazottainak otthona. A bátyja, Robert, az én nagyapám, Massachusettsben telepedett le egy vitát követően, amely néhány ellopott irat miatt robbant ki. Philip családjáról igen keveset tudok, kivéve, hogy a boldogtalanság árnya telepedett rá, amely apáról fiúra, majd unokára szállt – Marcella egy végzetes baleset áldozata lett, Stephen pedig halálra zúzta magát. Az ő kívánsága volt, hogy Chapelwaite az én tulajdonom és egyben otthonom legyen, hogy a családi csorbát így köszörüljük ki.
– Azt már sosem lehet jóvátenni – suttogta Mrs. Cloris. – Mit tud a vitáról?
– Robert Boone-t rajtakapták, amint a bátyja fiókjában kotorászott.
– Philip Boone őrült volt – jelentette ki az idős hölgy. – Az ördöggel üzletelt. Amit Robert Boone megkísérelt eltüntetni, nem volt más, mint egy ősi nyelveken íródott pogány biblia – latin, druida és egyéb nyelveken. A pokol könyve.
– De Vermis Mysteriis.
Mrs. Cloris úgy rándult hátra, mint akit arcul csaptak. – Hát tud róla?
– Láttam... és megérintettem. – Ismét úgy tűnt, hogy Mrs. Cloris el fog ájulni. Kezét a szájához kapta, mintha egy kiáltást akarna elnyomni. – Igen; Jerusalem's Lotban. Egy omladozó, megszentségtelenített templom szószékén.
– Még mindig ott van; tehát még mindig ott van – Mrs. Cloris vadul hintázott székében. – Reménykedtem, hogy Isten végtelen bölcsessége már régen a pokol mélyére taszította.
– Milyen kapcsolat volt Philip Boone és Jerusalem's Lot között?
– Vérrokonság – vágta rá komoran. – A Szörny Jelét viselte, bár a Bárány ruhájában járt. De 1789. október 31. éjjelén Philip Boone nyomtalanul eltűnt... és vele együtt az átkozott falu teljes lakossága is.
Nem akart többet elárulni; tulajdonképpen úgy tűnt, nem is tud többet. Csak egyre ismételgette kérését, hogy menjek el, és ezt valami olyasmivel indokolta, hogy a vér vonzza a vért, és motyogott valamit „azokról, akik figyelnek, és azokról, akik őrködnek”. Ahogy az alkony egyre előbbre kúszott, a hölgy egyre izgatottabb lett, és hogy megnyugtassam, megígértem, hogy kívánságát erős megfontolás tárgyává fogom tenni.
Megnyúlt, komor árnyak kíséretében ballagtam haza, jókedvem teljesen szertefoszlott, a fejem pedig zúgott a kérdésektől, amelyek még most is egyre gyötörnek. Cal azzal fogadott, hogy a zajok a falban egyre elviselhetetlenebbek – mint ahogy ebben a pillanatban is tanúsíthatom. Megpróbálom elhitetni magammal, hogy ezek csak patkányok, de ekkor megjelenik előttem Mrs. Cloris őszintén rémült arca.
A hold a tenger fölé emelkedett, duzzadt, teljes, vérszínű, és veszedelmes árnyékot fest a vízre. A gondolataim újra a templom felé kanyarodnak és
[itt egy sort kihúztak]
De ezt nem szabad látnod, Bones. Ez túl nagy őrültség. Azt hiszem, ideje lefeküdnöm. Rád gondolok.

Üdvözlettel
CHARLES

***

[Részlet Calvin McCann naplójából.]

'50. okt. 20.

Ma reggel éltem a szabadsággal, és még mielőtt Mr. Boone felkelt volna, felfeszítettem a zárat a könyvön. Semmi segítség; az egész titkosírással íródott. Meglehetősen egyszerűnek tűnik. Talán olyan könnyen feltöröm majd, mint a zárat. Biztos vagyok benne, hogy ez egy napló, az írás különös módon igen hasonló Mr. Boone-éhoz. Vajon kié lehetett ez a könyvtár leghomályosabb sarkába rejtett, lelakatolt könyv? Régi darabnak tűnik, de hát ki tudja? A mállasztó levegő alig érintette lapjait. Majd később folytatom, ha lesz egy kis időm; Mr. Boone a fejébe vette, hogy meg kell néznünk a pincét. Attól tartok, hogy ez a sok szörnyűség túlságosan igénybe veszi még ingatag egészségét. Meg kell próbálnom meggyőzni...
Felébredt.

***

1850. okt. 20.

BONES!

Nem tudok írni Nem tok [sic] írni erről még én én én

***

[Calvin McCann naplójából.]

'50. okt. 20.

Megtörtént, amitől rettegtem: az egészsége megtört...
Édes Istenem! Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
Gondolni sem merek rá; mégis, megragadt bennem, beleégett az agyamba, mint a nyomdabetű; az a borzalom a pincében...!
Most egyedül vagyok; fél kilenc van, a ház csendes, de...
Uramat ájultan találtam az íróasztalára bukva; még mindig alszik; de milyen nemesen viselkedett abban a pár pillanatban, míg én dermedten és összetörten álltam!
A bőre viaszos, hideg. Hála Istennek, nem a láz tért vissza. Nem merem megmozdítani, de itt hagyni sem, hogy bemenjek a faluba segítségért. Ha tényleg el is mennék, ki jönne ide velem? Ki lépne be ebbe az elátkozott házba?
Istenem, a pince! Amit a pincében láttunk, ami a falakban kísért!

***

1850. okt. 2.

KEDVES BONES!

Újra magamnál vagyok, bár egy kissé még gyengének érzem magam a harminchat órás öntudatlanság után. Újra önmagam... micsoda torz, keserű vicc! Sosem leszek újra önmagam. Sosem. Szemtől szemben álltam az őrülettel és a szörnyűséggel, amely az emberi kifejezőképesség határain is túl van. És még nincs vége.
Ha nem lenne Cal, azt hiszem, ebben a percben véget vetnék életemnek. Ő jelenti számomra a józanság egyetlen szigetét ebben az őrületben.
Tudnod kell mindent.
A pince felfedezéséhez gyertyákkal szereltük fel magunkat, melyek erős ragyogása éppen elegendő volt – pokolian elegendő! Calvin megpróbált lebeszélni a kalandról, felidézve múltkori betegségemet, és azt mondta, hogy a legtöbb, amit találhatunk, néhány egészségtől kicsattanó patkány lehet, amelyeket aztán méreg általi halálra ítélünk.
Mindennek ellenére eltökélten kitartottam szándékom mellett; Calvin pedig egy sóhajjal beleegyezett:
– Legyen hát, ahogy akarja, Mr. Boone.
A pincébe egy csapóajtó vezet a konyha padlóján (Cal biztosított róla, hogy ezt azóta gondosan bedeszkázta), amelyet csak megfeszített erőlködés és rángatás árán tudtunk felemelni.
Undorító, mindent átható szag áradt a sötétségből majdnem olyan, mint amilyen a Royal folyó túlpartján lévő, elhagyatott várost átjárta. A kezemben tartott gyertya fényénél láttam a meredek lépcsőt, amely a sötétségbe vezetett. A lépcső rettenetes állapotban volt – egy helyen egy egész lépcsőfok hiányzott, csak egy fekete lyuk maradt a helyén – és nem volt nehéz kitalálni, hogy a szerencsétlen Marcella élete hogyan érhetett itt véget.
– Legyen óvatos, Mr. Boone! – mondta Cal. Közöltem vele, hogy nem áll szándékomban máshogy cselekedni, és elindultunk lefelé.
A padló földből, a fal pedig szívós gránitból volt. Meglehetősen száraz volt minden. A hely egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy patkányparadicsom, mivel semmi olyan nem volt, amiben a patkányok fészkelni szoktak, mint például régi dobozok, kidobott bútorok, papírhalmok és hasonlók. Felemeltük a gyertyáinkat, amelyek így egy kissé nagyobb teret világítottak be, de még így is csak igen keveset láttunk. A padló egyenletesen lejtett, a szalon és az ebédlő alá – vagyis nyugatra tartott, és vele mi is. Tökéletes csend volt. A levegőben terjengő bűz egyre áthatóbb lett, a minket körülvevő sötétség pedig úgy nehezedett ránk, mintha féltékeny lett volna a fényre, amely oly sok év vitathatatlan uralma után átmenetileg átvette a hatalmat.
A túlsó oldalon a gránit kifényesedett fából készült falba váltott, amely teljesen fekete volt, és így minden fényt elnyelt. Itt a pince véget ért, és csak egy hálófülkére emlékeztető kicsi szoba maradt belőle, amely olyan szögben helyezkedett el, hogy teljesen lehetetlen volt bepillantani anélkül, hogy az ember meg ne kerülte volna a sarkot.
Calvin és én tehát így tettünk.
Olyan volt, mintha a baljós múlt egy porladt kísértete bukkant volna fel. A hálófülkében egy szék állt magányosan, felette pedig az egyik erős gerendán lévő kampóról egy foszladozó hurok lógott.
– Itt akasztotta fel magát – motyogta Cal. – Istenem!
– Igen... miközben a lánya holtteste ott feküdt a lépcső aljánál.
Cal mondott valamit; aztán a tekintete egy pontra siklott a hátam mögött, és a szavai sikoltássá vékonyodtak.
Bárcsak képes lennék leírni a látványt, Bones! Bárcsak képes lennék beszélni falaink visszataszító lakóiról!
A szemben lévő fal eltűnt, és a sötétségből egy arc meredt rám – a szeme fekete, mint maga a Styx. A szája fogatlan, gyötrelmes vigyorra nyílt, és egy sárga, elrothadt kéz meg akart ragadni. Gusztustalan, nyivákoló hangot hallatott, és tett egy csoszogó lépést felénk. Gyertyám fénye rávetült...
És megpillantottam a kötél kékes nyomát, amely mélyen a nyakába égett!
Mögötte megmozdult valami, amiről álmodni fogok, amíg csak az összes álom véget nem ér: egy lányka sápadt, oszló arca jelent meg, rajta egy hulla vigyora, a fej pedig valószerűtlen szögben lógott.
Értünk jöttek. Ebben biztos vagyok. És abban is, hogy belerángattak volna bennünket a sötétségbe, és a magukévá tettek volna bennünket, ha nem dobtam volna rájuk a gyertyámat, utána pedig a hurok alatt álló széket.
Ezután minden kusza sötétségbe vész. Az agyam behúzta a függönyt. A szobámban ébredtem, Cal az ágyam mellett.
Ha tehetném, úgy elillannék ebből a félelmetes házból, hogy a hálóingem a bokámat verdesi. De nem tehetem. Egy mélyebb, sötétebb dráma szereplője lettem. Ne kérdezd, honnan tudom ezt; egyszerűen csak tudom. Mrs. Clorisnak igaza volt, amikor arról beszélt, hogy a vér vonzza a vért; és milyen borzalmasan igaza volt, amikor azokról beszélt, akik figyelnek, és akik őrködnek. Attól félek, hogy felébresztettem egy Erőt, amely fél évszázadig a komor 'Salem's Lotban aludt, egy Erőt, amely lemészárolta és szentségtörő rabszolgaságba taszította őseimet, mint Nosferatu – a Halhatatlan. És még ennél komolyabb félelmeim is vannak, Bones, de sajnos még mindig nem látom egészében a képet. Bárcsak... bárcsak tudnék mindent!

CHARLES

UTÓIRAT: Természetesen ezt az egészet csak magamnak írtam; teljesen el vagyunk szigetelve Preacher Cornerstől. Én nem merem feladni ezt a levelet, mert azzal bevinném a városba a fertőzésemet, Calvin pedig nem hajlandó itt hagyni engem. Talán Isten kegyelméből ez a levél elér majd téged valami módon.

C.

***

[Calvin McCann naplójából.]

'50. okt. 23.

Mr. Boone ma egy kicsit erősebb; váltottunk néhány szót a pincében látott jelenségről; egyetértünk abban, hogy nem érzékcsalódás vagy valami médium műve volt, hanem valóság. Vajon Mr. Boone is úgy érzi, hogy elmentek? Talán. A hangok abbamaradtak; mégis olyan baljós itt minden, mintha mindent beborítana egy sötét szemfedél. Úgy tűnik, közeleg a vészterhes vihar...
Találtam egy nagy köteg írást az egyik emeleti hálószobában, egy öreg redőnyös íróasztal alsó fiókjában. Néhány levél és nyugtázott számla arra enged következtetni, hogy a szoba Robert Boone-é volt. Mégis, a legérdekesebb irat nem más, mint egy férfikalapokat reklámozó hirdetés hátuljára firkantott pár sor. Legfelül:

Áldottak az alázatosak.

Alatta pedig a következő, látszólag zagyva szöveg:

á s d e t h a k a l a g á v a f o t a
ó l u o k t e k i z d l a z ö t á s i k

Azt hiszem, ez a lelakatolt, rejtjeles könyv kulcsa. A fenti titkosírás olyan egyszerű fajta, mint amilyeneket annak idején a függetlenségi háborúban használtak. Ha az ember eltávolítja a „nullákat” a zagyvalékból, a következőket kapja.

á d t a a a á a o a
l o t k z l z t s k

Ha függőlegesen olvassuk, nem pedig vízszintesen, az Üdvösség könyvéből kapunk egy idézetet.

De mielőtt mindezt megmutatnám Mr. Boone-nak, meg kell bizonyosodnom a tartalmát illetően...

***

1850. okt. 24.

KEDVES BONES!

Lenyűgöző dolog történt – Cal, aki mindig szótlan marad addig, amíg tökéletesen nem biztos önmagában (ritka és csodálatra méltó emberi vonás), megtalálta nagyapám, Robert naplóját. Az irat titkos kóddal íródott, amelyet maga Cal tört fel. Szerényen állítja, hogy a felfedezés puszta véletlen volt, de azt gyanítom, hogy a kitartásnak és a megfeszített munkának sokkal több köze volt a dologhoz.
Micsoda komor fényt vet ez a felfedezés az itteni rejtélyekre!
Az első bejegyzés 1789. június 1-én, az utolsó pedig 1789. október 27-én kelt – négy nappal a felkavaró eltűnés előtt, amelyről Mrs. Cloris beszélt. A napló egy egyre súlyosbodó rögeszme történetét meséli el – nem, ez inkább őrültség – és felfedi az ocsmány kapcsolatot Philip nagybátyám, Jerusalem's Lot városa és a könyv között, amely abban a megszentségtelenített templomban nyugszik.
Robert Boone-tól tudjuk, hogy Jerusalem's Lot régebbi alapítású Chapelwaite-nél (amely 1782-ben épült) és Preacher Cornersnél is (amely abban az időben Preacher Rest néven volt ismeretes, és 1741-ben alapították); a városkát 1710-ben a puritánok egyik szakadár csoportja alapította, egy szekta, amelyet egy James Boon nevű megveszekedett vallási fanatikus vezetett. Micsoda szörnyű gondolatokat ébresztett bennem ez a név! Azt hiszem, aligha kételkedhetünk abban, hogy ennek a Boonnak köze van a családomhoz. Mrs. Cloris nem is mondhatott volna nagyobb igazságot babonás kijelentésével, hogy a családi vérvonalnak alapvető jelentősége van ebben az ügyben; és rettegéssel elevenítem fel a Philip és az ő 'Salem's Lothoz fűződő kapcsolatát illető kérdésemre adott válaszát. „Vérrokonság” – mondta az idős hölgy, és attól félek, ez így is van.
A városka a templom körül alakult ki, ahol Boon prédikált – vagy ahol az udvartartása volt. A nagyapám utal arra, hogy Boon üzérkedett bizonyos hölgyekkel a városból, elhitetve velük, hogy ez Isten akarata. Mindennek eredményeképpen a város lakossága olyan rendellenes közösséggé vállt, amely csak azokban az elszigetelt és furcsa időkben létezhetett, amikor a boszorkányhit és a szűznemzés hite kéz a kézben járt. Egy vérfertőzéssel sújtott, elkorcsosult, vallási megszállottságtól szenvedő falu volt ez, amelyet egy félőrült pap igazgatott, akinek két evangéliuma a Biblia és de Goudge baljós Démonok lakhelyei című könyve volt; egy olyan közösség, ahol az ördögűzés mindennapos volt; egy közösség, ahol nem ment ritkaságszámba a bűn kísérőjeként oly gyakran fellépő vérfertőzés, elmebaj és testi fogyatékosság. Azt gyanítom (és azt hiszem, Robert Boone is gyanította), hogy Boon korcs ivadékainak egyike valószínűleg elhagyta (főleg szellemileg) Jerusalem's Lotot, hogy délen próbáljon szerencsét – és így alapította meg a mi családfánkat. És azt is tudom a családomról, hogy feltehetően Massachusetts azon részéről származik, amely nem is olyan rég Maine Független Állammá vált. Üknagyapám, Kenneth Boone az akkor virágzó szőrmekereskedelem jóvoltából gazdagodott meg. Az ő az idők során bölcs befektetésekkel gyarapított vagyonából épült fel ez az ősi otthon 1763-ban bekövetkezett halála után jó pár évvel. A fiai, Philip és Robert építették fel Chapelwaite-et. A vér vonzza a vért, mondta Mrs. Cloris. Lehetséges lenne, hogy Kenneth James Boon egyik ivadéka, aki sikeresen elmenekült apja és városának őrültsége elől, csak hogy a fiai mit sem sejtve felépítsék ezt a birtokot nem egészen négy kilométerre a Boon-őrület kezdeteitől? Ha ez igaz, nem jelenti-e azt, hogy valami hatalmas és láthatatlan Kéz irányít bennünket?
Robert naplója szerint James Boon 1789-ben már aggastyán volt – és ez valószínűleg igaz is: Ha huszonöt éves volt a város alapításának évében, 1789-ben száznégy lehetett. Bámulatos kor. A következőket egyenesen Robert Boone naplójából idézem:

 

1789. augusztus 4.
Ma első alkalommal találkoztam azzal az emberrel, akihez a bátyám oly betegesen ragaszkodik. El kell ismernem, hogy ennek a Boonnak valóban van valami különös vonzereje, ami nagyon megrázott. Valóságos matuzsálem: a szakálla hófehér, és fekete reverendát visel, ami számomra valahogy gusztustalan. Még ennél is zavaróbb az a tény, hogy nők veszik körül, mint egy szultánt a háreme; P. biztosított róla, hogy még mindig aktív, bár már legalább nyolcvanéves...
Magát a falut csak egyszer látogattam meg, és többé be nem teszem oda a lábam; az utcák csendesek, és a félelem tölti meg őket, amelyet az öreg sugalmaz a szószékéről: már az is felmerült bennem, hogy itt esetleg testvér a testvérrel hált, mivel az arcok olyannyira hasonlóak. Akármerre fordultam, az öreg vonásait véltem felfedezni... mindenki olyan halovány; fakó az arcuk, mintha minden életerőt kiszívtak volna belőlük. Láttam szem és orr nélküli gyerekeket, nőket, akik zokogva hadováltak, és minden ok nélkül az égre mutogattak, és az Írás szavait démonok beszédével ferdítették el...
P. kért, hogy maradjak a misére, de a gondolat, hogy a szószéken az a vészjósló aggastyán áll, a közönség pedig a város vérfertőzésben fogant lakossága, elvette a kedvemet, és gyorsan kitaláltam valami mentséget...

 

Az ezt követő és az ezt megelőző feljegyzések Philip James Boon iránti egyre növekvő elragadtatásáról szólnak. 1789. szeptember 1-én Philip felvette a keresztségét Boon egyházában. A bátyja ezt mondja: „Megdöbbent a bámulat és a félelem – a bátyám egyenesen a szemem láttára változik meg, már szinte külsőleg is kezd hasonlítani arra a nyamvadt vénemberre.”
Robert július 23-án tesz először említést a könyvről. Csak igen röviden ír róla: „P. eléggé vad arckifejezéssel tért vissza a faluból ma éjjel. Nem volt hajlandó beszélni lefekvésig, amikor is elmondta, hogy Boon egy bizonyos A Féreg Rejtelmei című könyv iránt érdeklődött. Hogy örömet szerezzek neki, megígértem, hogy kérdezősködök a könyv után a Johns&Goodfellow kiadónál; P. szinte már hízelgően hálás volt.”
Augusztus 12-éről ez a bejegyzés olvasható: „Kaptam ma két levelet... az egyik a bostoni Johns&Goodfellow-tól jött. Ismerik a kötetet, amely iránt P. érdeklődött. Csupán öt példány létezik belőle az országban. A levél meglehetősen hűvös; tulajdonképpen igen különös a hangvétele. Évek óta ismerem Henry Goodfellow-t.”

 

Augusztus 13.
P.-t őrülten felizgatta Goodfellow levele; nem hajlandó elárulni, miért. Csak azt hajtogatja, hogy Boon rendkívül szeretne megszerezni egy példányt. El sem tudom képzelni, hogy miért, hiszen a címe alapján csak egy ártalmatlan kertészeti értekezésnek tűnik...

 

Aggódom Philip miatt; napról napra különösebben viselkedik. Azt kívánom, bárcsak ne tértünk volna vissza Chapelwaite-be. A nyár forró, nyomasztó, és tele van baljós előjelekkel...

 

Robert a továbbiakban csupán kétszer említi meg a gyalázatos könyvet naplójában (úgy tűnik, egyáltalán nem ismerte fel igazi jelentőségét). A szeptember negyediki bejegyzésből idézek:

 

Megkértem Goodfellow-t, hogy képviselje P. érdekeit a vásárlás ügyében, bár meggyőződésem ellene szól. De mi értelme lenne tiltakozni? Hát nincs meg a saját pénze? És cserében sikerült kihúznom belőle egy ígéretet, hogy visszavonja undorító keresztségét... de ő mégis olyan izgatott; szinte lázban ég; nem bízom benne. Reménytelenül zátonyra futottam ebben az ügyben...

 

Végül pedig következzen a szeptember tizenhatodikai bejegyzés:

 

A könyv ma megérkezett Goodfellow rövid üzenete kíséretében: nem kér többet az én üzletemből... P. természetellenes módon fellelkesült; szinte kitépte kezemből a könyvet, amely kezdetleges latinsággal íródott, és olyan rúnákkal, amelyeket nem tudok elolvasni. A könyv melegnek tűnt érintésemre, és remegett a kezemben, mintha valami hatalmas erő lakozna benne... Emlékeztettem P.-t az ígéretére, ő viszont erre csupán visszataszító, őrült módon felnevetett, és a könyvet az arcom előtt lengetve egyre csak azt kiabálta: „Megszereztük! Megszereztük! A Féreg! A Féreg titkai!”
Aztán elviharzott, feltételezem, hogy őrült mesteréhez, és a mai nap folyamán már nem láttam...

 

A napló nem szól többet a könyvről, de az eddigiekből levontam bizonyos következtetéseket. Először is azt, hogy ez a könyv volt, ahogy Mrs. Cloris fogalmazott, az eltávolodás oka Robert és Philip között. Másodszor, hogy a könyv valószínűleg istentelen varázsigék tárháza, amelyek talán druida eredetűek (a történettudomány nevében számos véres druida szertartást megőriztek írásban Britannia római hódítói; és rengeteg ilyen pokoli szakácskönyv tartozik a világ tiltott irodalmába). Harmadszor pedig, hogy Boon és Philip saját céljaikra szándékoztak felhasználni a könyvet. Talán valami torz módon jót akartak, de erről nem vagyok igazán meggyőződve. Inkább azt hiszem, valamiféle arctalan erőknek kötelezték el magukat, amelyek az Univerzum szélén és az Idő szövedékén túl léteznek. Robert Boone naplójának utolsó bejegyzései borúsan igazolják feltevéseimet; hadd beszéljenek tehát önmagukért:

 

1789. október 26.
Preacher Cornersben szörnyű pletyka röppent fel; Frawley, a kovács megragadta a karomat, és tudni akarta, hogy „miben mesterkedik a bátyám és az az őrült Antikrisztus”. Goosy Randall azt állítja, hogy az égen valami nagy, közelgő katasztrófa jelei mutatkoztak. Született egy kétfejű borjú.
Ami engem illet, nem tudom, mi közeleghet a bátyám megőrülésén kívül. A haja szinte máról holnapra megőszült, a szeme vérben forog, és az értelem megnyerő fénye teljesen eltávozott belőle. Vigyorog és sutyorog, és valami csak általa ismert okból a pincénkben kísért, amikor nem Jerusalem's Lotban van.
A kecskefejők a ház körüli pázsiton gyülekeznek; a sűrű ködből felhangzó kiáltozásuk a tenger hangjával keveredve földöntúli visítássá válik, amely az alvásnak még a gondolatát is eleve kizárja.

 

1789. október 27.
Ma este követtem P.-t Jerusalem's Lotba. Biztos távolból követtem, nehogy észrevegyen. Az átkozott kecskefejők az erdőt is ellepték, és halálos, idegtépő énekük mindent megtölt. Nem mertem átkelni a hídon. A város teljes sötétségbe borult, kivéve a templomot, amely kísérteties, vörös fénnyel izzott, és a magas, csúcsos ablakok az ördög szemének tűntek. Néha nevető, néha síró hangok hullámzottak a pokol litániájában. Úgy tűnt, maga a föld is hullámzik alattam, megduzzadva nyög, mintha szörnyű terhet hordozna. Megbűvölve és rettegéssel telve rohantam haza az árnyékokkal teli erdőn át, miközben a kecskefejők pokoli sikítása megtöltötte a fejemet.

 

Minden a megjósolhatatlan végkifejlet felé tart. Nem merek elaludni az álmok miatt, de ébren maradni sem az őrült rettegés miatt. Az éj tele van szörnyű hangokkal, és félek...

 

Mégis érzem a késztetést, hogy újra odamenjek, hogy szétnézzek, hogy lássak. Mintha maga Philip és az aggastyán hívogatna.
A madarak
Átkozott átkozott átkozott

 

És ezzel véget ér Robert Boone naplója.
Amint te is láthatod, Bones, Robert azt állítja, maga Philip hívta. Végső következtetésem levonásához hozzájárultak ezek a sorok, Mrs. Cloris és a többiek szavai, de leginkább azok a borzalmas, halott, mégis élő alakok a pincében. A vérvonalunkat a szerencsétlenség átka sújtja, Bones. Egy átok, amelyet nem lehet eltemetni; undorító árnyékként él ebben a házban és abban a városban. És a ciklus csúcspontja ismét közeleg. Én vagyok Boone vérének utolsó leszármazottja. Attól félek, valami tudja ezt, egy gonosz erő, amely az emberi értelem számára megfoghatatlan. Mindenszentek estéje az évforduló. Mához egy hétre.
Mit tegyek? Bárcsak itt lennél, tanácsot adnál, segítenél! Bárcsak itt lennél!
Tudnom kell mindent; vissza kell mennem az elhagyatott városba. Isten legyen irgalmas hozzám!

CHARLES

***

[Calvin McCann naplójából.]

'50. okt. 25.

Mr. Boone ma majdnem egész nap aludt. Az arca sápadt és beesett. Attól tartok, hogy a láz elkerülhetetlenül újra hatalmába keríti.
Miközben teletöltöttem vizeskancsóját, megpillantottam két Floridába, Mr. Gransonnak címzett, feladandó levelet. Ezekből tudtam meg, hogy azt tervezi, visszatér Jerusalem's Lotba. Bele fog pusztulni, ha elengedem. Elmerészkedjek Preacher Cornersbe, és fogadjak egy bricskát? Muszáj lesz. De mi van, ha felébred? Ha arra térek vissza, hogy elment?
Újra hallhatók a hangok a falban. Hála Istennek, hogy Mr. Boone még mindig alszik! Bár elmém beleborzong, hogy ez vajon mit jelenthet.

 

Később
Tálcán hoztam be neki a vacsorát. Azt mondja, később felkel. Kibúvói ellenére jól tudom, mit tervez; mégis elmegyek Preacher's Cornersbe. Egykori betegsége idején szedett altatói közül sok nálam maradt; ezekből egyet mit sem sejtve megivott a teájával. Ismét mélyen alszik.
Megrémít a gondolat, hogy itt hagyom a falak mögött csoszogó Lényekkel; de még jobban megrémít az a lehetőség, hogy akár egyetlen napnál többet kelljen eltöltenie e falak között. Rázártam az ajtót.
Isten adja, hogy még itt legyen és biztonságban szunyókáljon, amikor visszatérek a bricskával!

 

Még később
Megköveztek! Megköveztek engem, mint egy vad, veszett kutyát! Szörnyetegek, ördögök! És ezek még embereknek merik nevezni magukat! Fogságba estünk...
A madarak, a kecskefejők, kezdenek gyülekezni.

***

1850. október 26.

KEDVES BONES!

Nemsokára alkonyodik, és csak most ébredtem fel. Az elmúlt huszonnégy órát majdnem teljesen átaludtam. Bár Cal nem árul el semmit, azt gyanítom, altatót tett a teámba, mivel rájött tervemre. Jólelkű, hűséges barát, aki csak jót akar nekem, ezért jobb, ha nem feszegetem a dolgot.
Mindennek ellenére rendíthetetlen vagyok. Holnap lesz a nagy nap. Nyugodt vagyok, eltökélt, de ismét kezdem érezni a láz enyhe érintését. Ha így van, holnap kell lennie. Talán a ma éjjel még megfelelőbb lenne; de még maga a pokol tüze sem tudna rávenni arra, hogy alkonyat után betegyem a lábam abba a faluba.
Ha esetleg nem írnék többet: az Isten áldjon téged és tartson meg jó egészségben, Bones.

CHARLES

Utóirat : A madarak kiáltozni kezdtek, és a szörnyű, csoszogó hangok újra kezdődtek. Cal azt hiszi, nem hallom. Pedig nagyon is jól hallom.

C.

***

[Calvin McCann naplójából.]

'50. okt. 27.
Hajnali öt.

Mr. Boone tántoríthatatlan. Ám legyen. Vele tartok.

***

1850. november 4.

KEDVES BONES!

Gyenge vagyok, elmém viszont teljesen tiszta. Nem vagyok biztos benne, hogy milyen nap van, a dagály és a napnyugta alapján viszont valószínűleg nem tévedek. Az íróasztalomnál ülök, ahol első levelemet írtam neked innen, Chapelwaite-ből, és a sötét tengert nézem, amelyről az utolsó fények gyorsan tovaillannak. Nem fogom többé látni. Elérkezett az én időm; ma éjjel az ismeretlen árnyékok közé távozom.
Hogyan csapkodja a tenger a sziklákat! Tajtékzó permetfelhőket szór a sötétedő égre, a padló pedig remeg a talpam alatt. Az ablaküvegben látom magam: sápadt vagyok, mint egy vámpír. Október huszonhetedike óta nincs mit ennem, és vizem se lenne, ha Calvin aznap nem tölti meg az ágyam mellett lévő kancsót.
Szerencsétlen Cal! Ő nincs már közöttünk, Bones. Elment helyettem, e pálcikakezű, koponyaarcú nyomorék helyett, akit a sötét ablaküvegben látok. De talán ő a szerencsésebb; nem kísértik álmok, mint engem az utóbbi napokban – rémálmok tele torzszülöttekkel, amelyek az önkívület folyosóin leselkednek. Még most is remeg a kezem; tintafoltot ejtettem a lapra.
Aznap reggel, éppen amikor kiszökni készültem, Calvin elém toppant – azt hittem, túljárhatok az eszén. Azt mondtam neki, hogy úgy döntöttem, el kell hagynunk ezt a helyet, és megkértem, menjen el az úgy tizenöt kilométerre lévő Tandrellbe, ahol nem vagyunk olyan hírhedtek, és béreljen kocsit. Egyetértett ötletemmel, és én néztem, ahogy elindul a tenger mellett vezető úton. Amikor látótávolságon kívülre ért, gyorsan nekikészülődtem, kabátot és sálat vettem fel (az időjárás fagyossá vált; a metsző reggeli szél már a közelgő tél első érintése). Átfutott az agyamon, hogy jól jönne egy fegyver, aztán kinevettem magam a buta ötlet miatt. Mi haszna lenne a fegyvernek ilyen ellenféllel szemben?
A kamrán keresztül mentem ki. Megálltam, hogy még egy utolsó pillantást vessek a tengerre és az égre, hogy tüdőmbe friss levegőt szívjak a rothadás szaga helyett, amelyet hamarosan érezni fogok; és hogy megcsodáljak egy élelem után kutató sirályt, amely a felhők alatt suhant tova.
Megfordultam – és ott állt Calvin McCann.
– Nem fog egyedül menni – mondta; és az arca olyan komor volt, amilyennek még sosem láttam.
– De Calvin... – kezdtem.
– Nem, egy szót se többet! Együtt megyünk, és tesszük, amit kell, különben tettlegességet alkalmazva cipelem vissza a házba. Rossz bőrben van, uram. Nem mehet egyedül.
Lehetetlen leírni az ellentétes érzelmeket, amelyek átsöpörtek rajtam: zavar, sértődöttség; hála – a legerősebb mégis a szeretet volt.
Csendesen mentünk el a nyári lak és a napóra mellett, végig a gyomos szegély mentén az erdőbe. Minden síri csöndbe burkolózott – egyetlen madár sem énekelt, egyetlen tücsök sem ciripelt. Úgy tűnt, az egész világra a csend leple zuhant. Csak a tenger mindig jelen lévő sós illata létezett, amelybe távolról az égő fa enyhén csípős szaga vegyült. Az erdő színes, díszes jelmezbál volt, de az én szememnek a skarlátvörös tűnt uralkodónak.
A só illata hamarosan elillant, és egy másik, vészterhes szag vette át a helyét; a rothadás bűze, amelyet már említettem. Amikor a Royal kicsi hídjához értünk, azt hittem, Cal újra megkér, hogy álljak el a szándékomtól, de nem tette. Megállt, a zord templomtoronyra pillantott, amely gúnyosan meredt a kék égre, aztán rám nézett. Folytattuk utunkat.
Gyors, mégis rettegő léptekkel haladtunk James Boon temploma felé. Az ajtó még mindig félig nyitva lengett, ahogy gyors távozásunk után hagytuk, és bentről sötétség meredt ránk. Ahogy felfelé haladtunk a lépcsőn, a félelem rezes íze töltötte meg a számat; a kezem remegett, ahogy lenyomtam a kilincset. A benti szag szörnyűbb és áthatóbb volt, mint valaha.
Beléptünk az árnyas előtérbe, majd habozás nélkül a nagyterem felé vettük utunkat.
Az egész terem csupán egy kusza romhalmaz volt.
Valami óriási erő munkálkodott itt, és hatalmas pusztítást végzett. A padok egymás hegyén-hátán álltak halmokban, mint a szalmabábok. A sátán keresztje a keleti falhoz dőlt, és fölötte egy repedezett lyuk tanúsította az erőt, amellyel odahajították. Az olajlámpákat letépték a falakról, így a bálnaolaj bűze keveredett a várost átható szörnyű szaggal. Az oldalhajó közepén pedig, mint kísérteties menyegzői út, fekete színű, gennyes váladék csíkja és vészjósló vérnyomok vezettek a szószékig – amely az egyetlen érintetlen dolog volt a templomban. A szószéken heverő istenkáromló Könyv tetejéről pedig egy bárány levágott feje meredt ránk üveges szemmel.
– Istenem – suttogta Calvin.
A padlón lévő nyálkát kerülgetve közelítettük meg a szószéket. Visszhangzó lépteink hangos kacagásnak tűntek.
Együtt mentünk fel a szószékre. A bárányt nem tépték szét, és nem is falták fel; inkább úgy tűnt, hogy kicsavarták, amíg a véredényei át nem szakadtak. Mély, bűzös tócsákban állt a vér a pulpituson, és körülötte... a könyvre folyt vér viszont átlátszó volt, és a mogorva rúnákat el lehetett olvasni rajta keresztül, mintha színes üveg lett volna!
– Megérintjük? – kérdezte Cal eltökélten.
– Igen. Meg kell szereznem.
– Mit fog tenni vele?
– Amit már hatvan évvel ezelőtt meg kellett volna tenni. Elpusztítom.
Legurítottuk a bárány tetemét a könyvről; undorító, toccsanó hanggal ért földet. A véres lapok mintha valami belső, skarlátvörös ragyogással életre keltek volna.
A fülem csengett és zúgott; a falakból halk énekszó áradt. Cal eltorzult arca elárulta, hogy ő is hallotta. A padló remegett alattunk, mintha a templomban lakozó kísértet eljött volna, hogy megvédje, ami az övé. Az idő és a tér ésszerű szövete kavargott és szakadozott; a templom megtelt kísértetekkel, és a pokol időtlen, hideg tüzének fénye ragyogta be. Úgy tűnt, hogy az undorító, torz James Boont láttam egy hanyatt fekvő nőalak körül ugrándozni, mögötte pedig Philip nagybátyámat, a hű tanítványt fekete kapucnis leplében, kezében egy kés és egy edény.
– Deum vobiscum magna vermis...
A szavak remegve rángatóztak az áldozat vérétől átitatott könyvlapon, ez volt az ajándék a teremtménynek, amely a csillagokon túl él...
Vak, vérfertőzésben nemzett gyülekezet hullámzik őrült, démoni dicshimnuszt zengve, az eltorzult arcok mohó, megnevezhetetlen várakozással telve...
És a latint valami még ősibb nyelv váltja fel, amely abból az időből származik, amikor Egyiptom birodalma még gyerekcipőben járt, a piramisok pedig még fel sem épültek, amikor Földünk még az üres gázok testetlen, forrongó égboltján csüngött:
– Gyyagin vardar Yogsoggoth! Verminis! Gyyagin! Gyyagin! Gyyagin!
A szószék meghasadt, kettévált és emelkedni kezdett...
Calvin felüvöltött, és egyik kezét az arca elé kapta. A szószék olyan erővel remegett, mint egy szélviharban zátonyra futott hajó. Felkaptam a könyvet, és jó messzire tartottam magamtól; úgy tűnt, a nap összes hőjét magába szívta, úgy éreztem, meggyulladok, és megvakulok tőle.
– Fusson, uram! – ordított Calvin. – Fusson!
De a lábam a földbe gyökerezett, az idegen lény jelenléte pedig megtöltött, mint valami ősi edényt, amely évekig várt – emberöltőkig!
– Gyyagin vardar! – ordítottam. – Yogsoggoth szolgája, Névtelen! A Féreg a téren túlról! Csillagevő! Az Idő Megvakítója! Verminis! Eljött a Megtöltés Órája, a Hasadás Ideje! Verminis! Alyah! Alyah! Gyyagin!
Calvin meglökött, mire én megtántorodtam, a templom örvényleni kezdett előttem, és a padlóra zuhantam. A fejemet egy felborult pad szélébe ütöttem, és vörös tűz lepte el az agyamat – mégis mintha kitisztította volna.
Tapogatózva kerestem a kénes gyufát, amelyet magammal hoztam.
Föld alatti mennydörgés töltötte meg a templomot. Vakolat potyogott a falról. A toronyban lévő rozsdás harang fojtott, ördögi hangja beleegyező remegéssel hangzott fel.
A gyufám fellángolt. Abban a pillanatban érintettem a könyvhöz, amikor a szószék fülsiketítő robajjal a levegőbe repült. A helyén hatalmas, fekete gyomor tátongott; Cal kitárt karokkal táncolt a szakadék szélén, az arca pedig olyan hangtalan sikolyban puffadt fel, amelyet örökké hallani fogok.
Aztán pedig valami hatalmas, hullámzó, szürke húst pillantottam meg. A szag elviselhetetlenné vált. Nyúlós, gennyes váladék ömlött ki a lyukból, egy hatalmas és borzalmas alak formájában, amely szinte a föld zsigereiből robbant elő. És mégis, valami hirtelen, érthetetlen és szörnyű felismeréssel megértettem, hogy ez csupán egyetlen gyűrűje, egyetlen szelete a féregszörnynek, amely hosszú évekig létezett szem nélkül az undorító templom alatti üreg sötétjében!
A könyv lángra lobbant a kezemben, és úgy tűnt, a lény hangtalanul felsikított. Calvint egy szempillantás alatt a templom végébe hajította, mint egy törött nyakú rongybabát.
Aztán a lény lecsillapodott – elment, csak egy óriási, tátongó lyuk maradt utána, amelyet fekete nyálka vett körül, és valami hangos, nyivákoló sikítás hallatszott, amely mintha elképesztő távolságban halt volna el.
Lenéztem. A könyvből csak egy rakás hamu maradt.
Nevetni kezdtem, majd ordítani, mint egy sebesült vadállat.
A józan ész teljesen elhagyott. Csak ültem a földön, a halántékomból vér szivárgott, ordítottam és összevissza beszéltem a tisztátalan árnyakhoz, miközben Calvin a túlsó sarokban hevert, és üveges, félelemmel teli szemmel bámult rám.
Fogalmam sincs, meddig voltam ilyen állapotban. Nem tudnám megmondani. Amikor magamhoz tértem, már félhomály volt, az árnyékok pedig hosszú ösvényeket húztak körém. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szószék helyén lévő repedezett lyuknál.
Egy kéz keresgélt tapogatózva a széthasadt padlódeszkákon.
Őrült nevetésem a torkomon akadt. Minden hisztériám vérszegény dermedtséggé vált.
Szörnyű, bosszúéhes lassúsággal húzta fel magát egy összetört alak a sötétségből, és egy fél koponya meredt rám. Bogarak nyüzsögtek hústalan homlokán. Szétmállott kulcscsontjára elrothadt reverenda tapadt. Csak a tekintete élt – vörös, tébolyult szemgödre nem csupán őrültséget rejtett; az Univerzum határain túli, úttalan pusztaságok ürességével meredt rám.
Azért jött, hogy magával vigyen a sötétségbe.
Ekkor visítva és legjobb barátom testét a rettegés helyszínén hagyva elmenekültem. Addig rohantam, amíg a levegő tüzes magmaként égetni nem kezdte tüdőmet és agyamat. Addig rohantam, amíg újra el nem értem ezt a kísértetjárta, szennyes házat, benne pedig a szobámat, ahol összeestem, és egészen a mai napig halottként hevertem. Ész nélkül rohantam, mert még őrült állapotomban is felfedeztem a halott, mégis élő alak összezúzott maradványaiban a családi vonásokat. De nem Philipét vagy Robertét, kiknek hasonmásai az emeleti képtárban láthatók. Az a rothadó arc James Boonhoz tartozott, a Féreg Őréhez!
Még mindig ott él valahol a Jerusalem's Lot és Chapelwaite alatt tekergő, fénytelen járatokban – és a Lény is él még. A könyv elégetése megsebezte ugyan, de van még belőle néhány példány.
Én vagyok a kapu, én vagyok a Boone család utolsó tagja. Az emberiség javára meg kell halnom... örökre meg kell törnöm a láncot.
A tengerhez megyek most, Bones. Utazásom, mint történetem is, véget ért. Isten adjon neked nyugalmat és békességet.

CHARLES

 

A fent olvasható, igen különös levélsorozat végül elérte címzettjét, Mr. Everett Gransont. Feltételezhető, hogy Charles Boone sajnálatos agyhártyagyulladása, amely először felesége 1848-ban bekövetkezett halála után sújtotta, visszatért, melynek következtében elveszítette józan ítélőképességét, és meggyilkolta társát és egyben régi barátját, Mr. Calvin McCannt.
A Mr. McCann naplójában olvasható bejegyzések a hamisítás lenyűgöző példái, kétségkívül Charles Boone követte el őket abbéli igyekezetében, hogy saját paranoid képzelgéseit hitelesítse.
Van itt két apróság, amelyben Charles Boone-nak nem volt igaza. Először is, amikor Jerusalem's Lot városát „újra felfedezték” (természetesen történelmi szempontból használom a fogalmat), a szószék alatti padló, bár szétrothadt, robbanás vagy nagyarányú pusztítás semmi jelét sem mutatta. Bár az ősi padok tényleg fel voltak forgatva, és több ablak betört, ezt a környező városok vandáljainak az évek során elkövetett garázdálkodásai eredményezték. Preacher Corners és Tandrell idősebb lakosai körében még él valami kósza szóbeszéd Jerusalem's Lotról (Charles Boone-t a maga idejében talán ugyanez az ártalmatlan népi legenda indította el végzetes útján), de ez aligha tekinthető hitelesnek.
Másodszor pedig, nem Charles Boone volt a vérvonal utolsó leszármazottja. Tudomásom szerint nagyapja, Robert Boone két fattyút nemzett. Egyikük még csecsemő korában meghalt. A másik viszont a Boone nevet felvéve Central Falls városában telepedett le, Rhode Islanden. Én vagyok a Boone-vonal ezen ágának utolsó leszármazottja; Charles Boone második unokatestvére, három generáció távlatában. Ezek az iratok tíz éve vannak a birtokomban. Abból az alkalomból ajánlom fel őket kiadásra, hogy letelepedtem az ősi Boone-házban, Chapelwaite-ben, és annak reményében, hogy az olvasó szívében együttérzés ébred Charles Boone szerencsétlen, félrevezetett lelke iránt. Eddigi tapasztalataim alapján Charles Boone-nak csupán egyetlen dologban volt igaza: a háznak valóban igen nagy szüksége lenne egy patkányirtó szolgálataira.
A hangok alapján néhány hatalmas patkány lakik a falakban.

1971. október 2.
JAMES ROBERT BOONE

 

 

Éjszakai műszak

 

Péntek, hajnali két óra.

Hall a lift melletti padon üldögél. Ez az egyetlen hely a harmadik emeleten, ahol a melós nyugodtan el tud szívni egy cigit. Ekkor jön fel Warwick. Hall nem őrül, hogy itt látja. A művezető nem szokott az éjszakai műszak idején felbukkanni a harmadikon; az alagsorban lévő irodájában kellene a kávéját szürcsölgetnie az asztala sarkán álló bögréből. Ráadásul dögmeleg van.
A feljegyzések szerint ez a legmelegebb június Gates Fallsban; a lift melletti Orange Crush hőmérő egy alkalommal harmincöt fokot mutatott hajnali háromkor. Isten a megmondhatója, hogy a malom a háromtól tizenegyig tartó műszakban maga a pokol.
Hall a rozzant osztályozógéppel dolgozik, amelyet egy azóta már megszűnt clevelandi gyár készített 1934-ben. Csak április óta dolgozik itt a malomban, ezért még mindig csak 1 dollár 78 centet kap óránként. De ez nem is olyan rossz fizetés. Se feleség, se állandó barátnő, se tartásdíj. Hall igazi vándormadár. Három éve stoppal járja az országot: Berkeley (főiskolai diák), Lake Tahoe (pincértanonc), Galveston (kikötői rakodómunkás), Miami (szakács egy gyorsbüfében), Wheeling (taxisofőr, majd mosogatófiú), Gates Falls (osztályozógép-kezelő). Nem tervezi, hogy továbbáll, amíg a hó le nem esik. Magányos farkas lévén szereti a tizenegytől hétig terjedő időszakot, mert ilyenkor a legalacsonyabb a nagy malom vénáramának sebessége, nem is beszélve a hőmérsékletről.
Az egyetlen dolog, amit nem bír elviselni, az a patkányok.
A harmadik emelet hosszú és elhagyatott, és csak néhány pislogó fénycső világítja meg. A malom többi szintjétől eltérően viszonylag csendes és lakatlan – legalábbis ha az emberekre gondolunk. A patkányok viszont más téma. Ezen az emeleten az osztályozó az egyetlen gép, a szint többi része raktár, ahol a négy-öt kilós rostzsákok állnak, amelyeket Hall hosszú, fogaskerekes gépének még át kell válogatnia. A zsákok szafaládé módjára állnak hosszú sorokban, néhányuk (különösen a szakadt, gyapjút és bőrgyapjút tartalmazó zsákok, amelyekre nincs megrendelés) piszkosszürke színű a többéves ipari mocsoktól. Remek fészek ez a nagy, kövér, vad tekintetű patkányok számára, amelyek hemzsegnek a tetvektől és férgektől.
Hall kialakított egy szokást: ebédszünet alatt a szemetesben kotorászva egész kis fegyvertárat gyűjtött üdítőitalos dobozokból. A patkányokat dobálja velük, amikor nincs olyan sok munka, később pedig visszaszerzi őket. Ez alkalommal viszont a Főnök úr rajtakapta, mert nem a lifttel, hanem a lépcsőn jött fel. Nem ok nélkül tartják ravasz kurafinak.
– Miben mesterkedsz, Hall?
– A patkányok... – felel Hall, és arra gondol, milyen hülyén hangzik ez, hiszen az összes patkány visszabújt a vackába. – Ha meglátok egyet, megdobálom a dobozokkal.
Warwick bólint. Nagydarab, hájas ember, a haja rövidre nyírva. Inge ujját felhajtotta, nyakkendőjét meglazította. Fürkésző tekintettel néz Hallra. – Nem azért kapja a fizetését, hogy a patkányokat dobálja, uram. Még akkor sem, ha összeszedi a dobozokat.
– Harry húsz perce semmit sem küldött le – válaszol Hall, közben pedig azt gondolja: Mi a fenéért nem tudtál nyugton maradni és kávézgatni? – Nem tudok dolgozni, ha nincs mivel.
Warwick bólint, mintha már nem is érdekelné az egész.
– Felmegyek és megnézem Wisconskyt – mondja. – A fejemet rá, hogy újságot olvas, miközben a sok szarság gyűlik mellette a ládákban.
Hall nem szól.
Warwick hirtelen felkiált. – Ott van egy! Kapd el a disznót!
Hall eldobja a kezében lévő dobozt, és az süvítve szeli a levegőt. A patkány, amely fényes, apró szemével az egyik szövetzsák tetejéről bámulta őket, halk vinnyogással menekül. Warwick hátravetett fejjel nevet, Hall pedig összeszedi a dobozt.
– Tulajdonképpen nem ezért jöttem fel – mondja Warwick.
– Valóban?
– A jövő héten lesz július negyedike. – Hall bólint: a malom hétfőtől szombatig zárva lesz – szabad hét azoknak, akik már legalább egy éve itt dolgoznak. Egy hét elbocsátás azoknak, akik ennél kevesebb ideje vannak itt. – Akarsz dolgozni?
Hall vállat von. – Mit kell csinálni?
– Ki fogjuk takarítani az egész alagsort. Tizenkét éve hozzá se nyúltak. Pokoli a kupleráj. Tömlőkkel fogjuk csinálni.
– A városi ellenőrző bizottság rámászott az igazgatótanácsra?
Warwick rezzenéstelen arccal néz. – Akarsz dolgozni vagy sem? Két dollár óránként, negyedikén pedig a duplája. Éjszakai műszakban fogunk dolgozni, mert akkor van a leghűvösebb.
Hall számolgat. Az adók után is marad úgy hetvenöt dolcsi. Jobb, mint a semmi.
– Rendben.
– Jelentkezz a festőházban jövő hétfőn.
Hall nézi, amint Warwick a lépcső felé indul. Félúton megáll és visszafordul. – Te fősulis voltál, ugye?
Hall bólint.
– Oké, fősulis, észben fogom tartani.
Elment. Hall leül, és egy újabb cigire gyújt. Kezében szódásdobozzal figyeli a patkányokat. Nem nehéz elképzelni, mi lehet az alagsorban – amely tulajdonképpen nem is alagsor, mert még egy szinttel a festőház alatt van. Nedves, sötét, tele van pókokkal, rothadó vászonnal, a folyóból szivárgó iszappal – és patkányokkal. Talán még a rágcsálók pilótái, a denevérek is megtelepedtek ott. Fuj.
Hall elhajítja a dobozt, és elmosolyodik, mert Warwick hangja leszűrődik a csöveken, ahogy Harry Wisconskynak erélyesen felvázolja a helyes magaviselet alapszabályait.
Oké, fősulis, észben fogom tartani.
Hall mosolya hirtelen lehervad, és elnyomja a cigit. Wisconsky elkezdte leküldeni a nyers nejlont a szellőzőn át, és munkához kell látni. Egy kis idő múlva a patkányok előbújnak, a hosszú terem végében lévő zsákok tetejére másznak, és rezzenéstelen, fekete szemükkel figyelik Hallt. Mint valami bíróság.

 

Hétfő, este tizenegy.

Körülbelül harminchat férfi üldögél, és várja Warwickot, aki magas szárú gumicsizmába gyűrt régi farmerben érkezik. Hall a borzalmasan kövér, borzalmasan lusta és borzalmasan nyomasztó Harry Wisconskyt hallgatja.
– Hatalmas felfordulás lesz – jegyzi meg Wisconsky éppen akkor, amikor a Főnök úr belép. – majd meglátjátok, hogy feketébbek leszünk, mint az éjfél Perzsiában.
– Oké! – szólal meg Warwick. – Hatvan villanykörtét fűztünk fel ott lenn, tehát elég világos lesz, hogy lássátok, mit csináltok. Ti ott! – és a szárítótekercseknél álló csoportra mutat. – Kössétek azokat a tömlőket a vízvezetékhez ott a lépcső mellett. Aztán gurítsátok le a tömlőket a lépcsőn. Körülbelül nyolcvan méter tömlő jut mindenkire. Ez biztos elég lesz. Ne marhuljatok, ne locsoljátok le egymást, mert könnyen kórház lehet a dologból. Nagyon nagy a víz nyomása, és hatalmas ereje van.
– Valaki biztos meg fog sérülni – jósolja Wisconsky keserűen. – Majd meglátod.
– Ti ott – mutat Warwick arra a csoportra, ahol Hall és Wisconsky is áll. – Ma este ti végzitek a szaros melót. Párokban mentek, elektromos kocsikkal. Van itt régi irodabútor, vászonzsákok, hatalmas lerobbant gépek. A nyugati oldalon, a szellőzőaknánál fogunk halmokat rakni. Van valaki, aki nem tudja vezetni ezeket a kocsikat?
Senki sem jelentkezik. Az elektromos kocsik akkumulátormeghajtású szerkezetek, olyanok, mint a miniatűr szemeteskocsik. Ha folyamatosan sokáig használják őket, az égő nagyfeszültségű távvezetékekre emlékeztető, émelyítő bűzt árasztanak.
– Rendben – folytatja Warwick. – Felosztjuk az alagsort, és csütörtökre készen is leszünk. Pénteken pedig kihordjuk a sok szart. Van kérdés?
Nincs kérdés. Hall figyelmesen tanulmányozza a főnök arcát, és hirtelen az az érzése támad, hogy valami különös dolog fog történni. A gondolat örömmel tölti el. Nem rajong túlságosan Warwickért.
– Helyes – mondja Warwick. – Lássunk hozzá.

 

Kedd, hajnali két óra.

Hall hullafáradt, s elege van már Wisconsky állandó, pitiáner panaszaiból. Azon tűnődik, hogy talán jól el kellene verni. De igen kevés az esély arra, hogy ez használna. Csak egyel több oka lenne a nyavalygásra.
Hall sejtette, hogy ez a meló nem lesz egy leányálom, de kiderült, hogy ez mindennél rosszabb: igazi öngyilkosság. Először is, nem számított ilyen bűzre. A folyó szennyezett vizének szaga keveredik a bomló szövetek, rothadó vakolat és a különféle zöldségek szagával. A szemben lévő sarokban, ahol elkezdték a munkát, Hall egy csoport nagy, fehér mérges gombát fedezett fel. Az összezúzott cementen át furakodnak felfelé. Miközben egy rozsdás fogaskereket rángatott, Hall keze a gombához ért, és az különös módon meleg és duzzadt volt, mint egy vízkórtól szenvedő ember bőre.
A villanykörték nem voltak képesek száműzni a tizenkét év sötétségét; egy kissé azonban visszaszorították, és a romhalmaz beteges, sárgás fényben úszik. Olyan ez a hely, mint egy megszentségtelenített templom összezúzott főhajója: a mennyezet magas, mindenfelé hatalmas, kiszuperált gépek, amelyek már képtelenek megmozdulni, a nedves falakat foltokban sárga moha borítja, és a félig eldugult, a vízesés alatt a folyóba ömlő csatornahálózat vize a tömlőkben monoton kórusművet ad elő.
És természetesen itt vannak az elmaradhatatlan patkányok is – olyan hatalmasak, hogy a harmadikon lévők eltörpülnek mellettük. Isten tudja, mit esznek itt lenn. A kartondobozok és zsákok között újabb és újabb nagy, szétmarcangolt újságpapírból készült fészkeket fedeznek fel, és atavisztikus undorral figyelik, ahogy a nagy szemű és az állandó sötétségtől vak kölykök apró résekbe és repedésekbe menekülnek.
– Álljunk meg egy cigire – lihegi Wisconsky. Alig kap levegőt, bár Hallnak halvány fogalma sincs, miért, hiszen egész éjjel lógott. De hát szerinte is legfőbb ideje, hogy rágyújtsanak, és most éppen senki nem látja őket.
– Rendben – feleli a kocsi oldalának dőlve, és rágyújt.
– Nem kellett volna hagynom, hogy Warwick rábeszéljen – nyögi Wisconsky gyászosan. – Ez nem embernek való munka. De tisztára begőzölt a múltkor, amikor elkapott a negyediken, hogy lazsálok. Krisztusom, tiszta lökött volt.
Hall nem szól. Warwickra és a patkányokra gondol. A két dolog különös módon összekapcsolódik. A malom alatt eltöltött hosszú évek során a patkányok megfeledkeztek az emberekről; pimaszok és nem felnek. Egyikük mókus módjára a hátsó lábára ült, és amikor Hall közelebb lépett, rávetette magát a csizmájára, és beleharapott. Százak, talán ezrek vannak itt. Hall azon töprengett, vajon hányféle betegség terjenghet ebben a fekete, mocsaras lyukban. És ott van Warwick. Van valami...
– Szükségem van a pénzre – folytatja Wisconsky – De Jézusom, haver, ez akkor sem embernek való munka. Ezek a patkányok! – és félve körülnéz. – Szinte olyan, mintha gondolkoznának. Elképzelted már, hogy mi lenne, ha mi volnánk kicsik és ők nagyok...
– Jaj, fogd már be! – állítja le Hall.
Wisconsky sértődötten néz rá. – Sajnálom, haver. Csak... Jézusom, ez a hely oltári büdös! Ez egyáltalán nem embernek való munka! – Már ordít. Egy pók mászik át a kocsi oldaláról a karjára. Undorral söpri le magáról.
– Gyere – mondja Hall egy utolsót szippantva a cigarettájából. – Minél gyorsabban dolgozunk, annál hamarabb végzünk.
– Remélem – nyafog Wisconsky siralmasan. – Nagyon remélem.

 

Kedd, hajnali négy óra.

Ebédszünet.
Hall és Wisconsky három-négy másik férfival üldögél, és szendvicset majszol. Megfeketedett kezükről még az ipari tisztítószer sem vitte le a koszt. Hall evés közben Warwick apró, üvegezett irodájába bámul. A főnök kávézgat, és jó étvággyal falja a hideg hamburgerjeit.
– Ray Upsonnak haza kellett mennie – szólal meg Charlie Brochu.
– Hányt? – kérdezi valaki. – Én majdnem hánytam.
– Nem. Ray csak attól hányna, ha tehénszart etetnének vele. Megharapta egy patkány.
Hall kizökken Warwick szemléléséből. – Tényleg?
– Ja – erősíti meg Brochu a fejét csóválva. – Egy csoportban voltam vele. A legborzalmasabb dolog volt, amit valaha is láttam. A dög az egyik régi szövetzsákból ugrott elő. Akkora volt, mint egy macska. Elkapta Upson kezét, és rágcsálni kezdte.
– Jéé-zusom – borzad el az egyik férfi elzöldült arccal.
– Ja – folytatja Brochu. – Ray úgy sikított, mint egy nő, de nem csodálkozom rajta. Ömlött a vér a kezéből. És azt hiszitek, elengedte a rohadék? A világ minden kincséért sem! Három-négyszer rá kellett csapnom egy deszkával, hogy elengedje. Ray meg teljesen megbolondult. Addig taposta az állatot, amíg nem maradt más belőle, csak egy rakás szőrös cafat. A legszörnyűbb dolog volt, amit valaha láttam. Warwick bekötözte a kezét, és hazaküldte. Azt mondta, holnap menjen el orvoshoz.
– Ez szép volt attól a szemétládától – jegyzi meg valaki.
Warwick, mintha meghallotta volna, hogy róla van szó, feláll, nyújtózkodik, és kijön az irodájából. – Ideje folytatni.
Az emberek lassan feltápászkodnak, és a lehető legtöbb időt töltik ebédes zacskójuk elpakolásával és az üdítőitalok meg édességek előkeresésével. Aztán elindulnak, lépteik csüggedten csörrennek az acél lépcsőfokokon.
Warwick elmegy Hall mellett, és megveregeti a vállát. – Hogy megy, fősulis? – meg sem várja a választ.
– Gyere – mondja Hall türelmesen Wisconskynak, aki a cipőfűzőjét kötözgeti. Újra lemennek.

 

Kedd, reggel hét óra.

Hall és Wisconsky együtt indulnak haza; Hall már kezdi úgy érezni, mintha valahogy örökölte volna a kövér lengyelt. Wisconsky szinte komikusan piszkos, kövér holdvilágképe maszatos, mint egy kisfiúé, akit éppen most vert el a falu legerősebb sráca.
A szokásos kemény, néha övön aluli ugratás most elmarad, és nem hangzanak el szellemes beszólások arról, hogy ki tartja melegen Tony feleségét egy és négy óra kőzött. A munkások néma csendben vonulnak ki a malomból, csak egy-két krákogás hallatszik, ahogy valaki köp egyet a koszos padlóra.
– Elvigyelek? – kérdi Wisconsky tétován.
– Kösz.
A Mill Streeten haladnak, majd át a hídon, Nem beszélgetnek. Csak pár szót váltanak, amikor Wisconsky kirakja a lakása előtt.
Hall egyenesen a zuhanyzóba megy. Gondolatai még mindig Warwick körül keringenek. Azt próbálja kitalálni, hogy a Művezető úr miért vonzza őt, és miért érzi úgy, hogy valahogy összetartoznak.
Amint a feje a párnához ér, mély álomba zuhan; de nyugtalanul alszik: patkányokkal álmodik.

 

Szerda, hajnali egy óra.

Sokkal jobb a tömlőket kezelni.
Nem mehetnek be addig, amíg a szarvakaró csoport be nem fejez egy szakaszt, és általában még a következő rész elkészülte előtt befejezik a tömlőzést – ami cigiszünetet jelent. Hall kezeli a hosszú tömlő szórófejét, Wisconsky pedig ide-oda pattogva tisztogatja a tömlőt, megnyitja és elzárja a vizet, eltávolítja az akadályokat.
Warwick dühös, mert lassan haladnak. Ha ez így megy tovább, nem fejezik be csütörtökre.
Az egyik sarokban összedobált múlt századi irodabútorok állnak halmokban – használhatatlan íróasztalok, penészes főkönyvek, kereskedelmi számlák kötegei, törött székek – a patkányok számára ez maga a mennyország. Sötét járataik széltében-hosszában behálózzák a halmokat, és mivel már két embert megharaptak, a többiek nem voltak hajlandók folytatni a munkát addig, amíg Warwick fel nem küldött valakit a vastag gumikesztyűkért, amelyeket a festőház savval dolgozó munkásai szoktak használni.
Hall és Wisconsky arra várnak, hogy bemehessenek a tömlőikkel, amikor egy Carmichael nevű, vörösesszőke, bikanyakú pasas szitkozódni kezd, miközben kesztyűs kezével a mellkasát veregetve tántorog hátra.
Egy hatalmas, szürke csíkos, csillogó szemű, ronda patkány akaszkodott a férfi ingébe, és nyüszítve rugdossa a hasát hátsó lábaival. Carmichael végül egy jól irányzott ütéssel lelöki magáról az állatot. Ingén nagy lyuk tátong, egyik mellbimbója fölött pedig vékony erecskében szivárog a vér. Haragos arckifejezése hirtelen elillan. Elfordul és öklendezni kezd.
Hall a tömlővel célba veszi az öreg és lassú patkányt, amelynek szájában még ott lóg Carmichael ingjének egy foszlánya. A hangosan morajló vízsugár nyomása a falhoz vágja az állatot, amely aztán ernyedten zuhan a földre.
Warwick furcsa, erőltetett mosollyal érkezik a helyszínre. Vállon veregeti Hallt. – Jobb, mint dobozokkal dobálni a kis szemétládákat, nem, fősulis?
– A föntiek tényleg kis szemétládák – mordul fel Wisconsky – Ez viszont legalább harminc centi hosszú volt.
– Fordítsd arra a tömlőt – mutat Warwick a bútorhalomra. – Fiúk, menjetek az útból!
– Örömmel – motyogja valaki.
Carmichael sápadt, eltorzult arccal Warwicknak esik. – Ezért kártérítést fogok követelni! Ezért...
– Természetesen – szakítja félbe Warwick mosolyogva. – Megharapták a cicidet. Menj az útból, mert földhöz vág a vízsugár.
Hall céloz, majd megnyitja a szórófejet. Kirobbanó, fehér permetesővel indul meg a víz, amely felborít egy asztalt, két széket pedig szilánkokká zúz. Patkányok rohannak szerteszét. Hall sosem látott még ekkorákat. Hallja, hogy a többiek undorukban és ijedtükben kiáltozva menekülnek. A patkányok szeme hatalmas, testük telt, bundájuk sima és fényes. Némelyikük akkora, mint egy egészséges, hathetes kutyakölyök. Hall addig lövöldöz, amíg csak patkányt lát, aztán elzárja a vizet.
– Oké! – kiált Warwick. – Irány vissza dolgozni!
– Nem patkányirtónak jelentkeztem! – lázad fel Cy Ippeston. Hall lógott vele párszor a múlt héten. Fiatal srác; koszos baseballsapkát és pólót visel.
– Te vagy az, Ippeston? – kérdi Warwick barátságosan.
Ippeston kissé bizonytalanul tesz egy lépést előre. – Ja. Elegem van ezekből a patkányokból. Azért jöttem, hogy takarítsak, nem pedig hogy veszettséget, tífuszt vagy valami hasonlót szedjek össze. Jobb, ha rám nem is számít.
A többiek egyetértően morognak. Wisconsky lopva Hallra pillant, aki a tömlő szórófejét vizsgálgatja. Akkora az átmérője, mint egy 45-ösnek, és talán hat méterre is ellökhet egy embert.
– Ez azt jelenti, hogy kiszállsz, Cy?
– Ez is megfordult a fejemben – feleli Ippeston.
Warwick bólint. – Rendben. Bármikor kiszállhatsz, és a többiek is. De ez itt nem a szakszervezet, soha nem is volt az. Ha most elmész, sose jöhetsz vissza. Erre gondom lesz.
– Mekkora rohadék vagy – motyogja Hall magában.
Warwick hirtelen megperdül. – Mondtál valamit, fősulis?
Hall tiszteletteljes tekintettel néz rá. – Csak a torkomat köszörültem, Főnök úr.
Warwick mosolyog. – Rossz a szájízed?
Hall nem szól.
– Rendben, folytassuk! – rikolt Warwick.
Újra munkához látnak.

 

Csütörtök, hajnali két óra.

Hall és Wisconsky újra a kocsikkal dolgoznak, gyűjtögetik a limlomot. A nyugati szellőzőaknánál lévő halom csodálatra méltó méreteket öltött, és még a felét sem takarították el.
– Kellemes július negyedikét – mondja Wisconsky, amikor megállnak egy cigire. Az északi fal mellett dolgoznak, messze a lépcsőtől. Az izzóktól itt csupán félhomályra telik, és valami akusztikai trükk következtében úgy hangzik, mintha a többiek kilométerekre lennének.
– Kösz – szippant egyet Hall a cigijéből. – Nem láttam olyan sok patkányt ma este.
– Én se – mondja Wisconsky. – Talán megjött az eszük.
Egy zegzugos sikátor végén állnak, amelyet régi főkönyvek, kereskedelmi számlák, penészes vászonzsákok halmai és két hatalmas, ősrégi szövőszék szegélyez. – Fuj – köp egyet Wisconsky. – Ez a Warwick...
– Szerinted hová tűntek a patkányok? – kérdi Hall, de leginkább csak önmagától. – Nem lehetnek a falakban... – és a nagy alapkövekre nehezedő nedves, omladozó falra pillant. – Ott megfulladnának. A folyó mindent eláztatott.
Hirtelen valami fekete zúg el mellettük. Wisconsky, sikítva a feje fölé kapja a kezét.
– Egy denevér – állapítja meg Hall, ahogy Wisconsky felegyenesedik.
– Egy denevér! Egy denevér! – dühöng Wisconsky. – Mit keres egy denevér a pincében? Fákon és ereszek alatt van a helyük, és...
– Hatalmas denevér volt – folytatja Hall hidegvérrel. – És mi más a denevér, ha nem egy szárnyakkal ellátott patkány?
– Jézusom – nyög fel Wisconsky – Hol...
– Jött be? Talán ott, ahol a patkányok kimentek.
– Mi folyik ott? – rikkant Warwick valahol a hátuk mögött. – Hol vagytok?
– Ne is törődj vele – mondja Hall halkan. A szeme megvillan a sötétben.
– Te vagy az, fősulis? – kiált Warwick, és most közelebbről hallatszik a hangja.
– Minden rendben! – kiált vissza Hall. – Csak lehorzsoltam a sípcsontomat!
Warwick kurtán, ugatva felnevet. – Ezért sebesülési érdemrend jár!
Wisconsky Hallra pillant. – Ezt meg miért mondtad?
– Ide nézz! – Hall letérdel, és meggyújt egy gyufát.
Valami négyzet alakúra mutat a nedves, málladozó betonban. – Érintsd meg.
Wisconsky így tesz. – Fából van.
Hall bólint. – Ez egy támasztóoszlop. Láttam itt még néhányat. Van egy másik szint is az alagsor alatt.
– Istenem – mondja Wisconsky undorodva.

 

Csütörtök, hajnali fél négy.

Az épület északkeleti végében dolgoznak, Ippeston és Brochu pedig követi őket a nagy nyomású tömlővel. Hall egyszer csak megtorpan és a padlóra mutat. – Itt van. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb meg fogjunk találni.
Egy fából készült csapóajtó van a padlón, a közepén rozsdás vasfogantyú.
Hall Ippestonhoz lép: – Zárd el a vizet egy pillanatra. – Amikor a tömlő már csak csöpög, Hall kiált egyet. – Hé! Hé, Warwick! Azt hiszem, ezt látnia kell!
Warwick tocsogva, azzal a hideg mosollyal a szemében érkezik. – Kioldódott a cipőfűződ, fősulis?
– Nézze – Hall a csapóajtóba rúg. – Van itt egy pince.
– És akkor mi van? – értetlenkedik Warwick. – Nincs szünet, fős...
– Itt vannak a patkányai – vág a szavába Hall. – Ott lent szaporodnak. Wisconsky meg én még egy denevért is láttunk az előbb.
A többiek köréjük sereglenek, és a csapóajtót méregetik.
– Nem érdekel – vágja rá Warwick. – Az alagsor volt a feladat, nem...
– Körülbelül húsz patkányirtóra lesz szüksége. Szakképzettekre – folytatja Hall. – A vezetőségnek szép kis pénzébe fog kerülni. Szar ügy.
Valaki felnevet. – Arra ugyan várhatsz.
Warwick fürkésző tekintettel nézi Hallt, mintha egy bogarat tanulmányozna a nagyító alatt. – Nehéz eset vagy, nagyon nehéz – mondja elismerően. – Honnan a jó fenéből veszed, hogy engem érdekel, hány patkány van ott lent?
– Ma és tegnap a könyvtárban töltöttem a délutánt – mondta Hall. – Még jó, hogy ilyen lelkesen emlékeztet arra, hogy fősulis voltam. Átolvastam az ide vonatkozó rendelkezéseket, Warwick – 1911-ben hozták őket, még mielőtt ez a malom elég nagy céggé vált volna ahhoz, hogy a főnökség lefizesse az ellenőrző bizottságot. Tudja, mit találtam?
Warwick tekintete jéghideg. – Séta van, fősulis. Ki vagy rúgva.
– Megtudtam – folytatja Hall, mintha ezt meg sem hallotta volna – megtudtam, hogy Gates Fallsban létezik egy törvény a kártékony állatokról. K-á-r-t-é-k-o-n-y-nak írjuk, ha esetleg nem tudná. A szó azt jelenti, betegséget hordozó állatok, mint például denevér, borz, kóbor kutya – és patkány. A törvény különösen nagy jelentőséget tulajdonít a patkányoknak: két paragrafuson belül tizennégyszer említi őket, Főnök úr. Tehát jól vésse az agyába, hogy abban a pillanatban, amint kiteszem innen a lábam, egyenesen a városi ellenőrlő bizottsághoz megyek, és elmesélem nekik, mi a helyzet itt lent.
Hall szünetet tart, és élvezettel nézi Warwick gyűlölettől izzó arcát. – Azt hiszem, szép kis ellenőrzést szabadíthatunk erre a helyre. Sokkal hosszabb időre lesz bezárva a malom, mint egy hétvége, Főnök úr. És nem nehéz kitalálni, hogy a maga főnöke mit fog mondani, amikor megjelenik. Remélem, azért kap majd munkanélküli-segélyt, Warwick.
Warwick keze ökölbe szorul. – Te átkozott kis takony, ki kellene... – a csapóajtóra pillant, és hirtelen újra elmosolyodik. – Vedd úgy, hogy visszavettelek, fősulis.
– Tudtam, hogy meg fog érteni.
Warwick bólint, arcán a szokásos különös vigyor. – Vág az eszed, mint a borotva. Ezért aztán úgy gondolom, neked kellene lemenned, Hall. Egy főiskolai tanulmányokkal rendelkező személy tudása aranyat ér. Wisconsky majd elkísér.
– Én aztán nem! – kiált fel Wisconsky – Én nem, én...
Warwick ránéz. – Mi a baj?
Wisconsky elhallgat.
– Rendben – mondja Hall vidáman. – Szükségünk lesz három zseblámpára. Úgy emlékszem, az irodában egy egész polcra valót láttam azokból az elemes lámpákból.
– Akarsz vinni még valakit? – kérdi Warwick feszülten. – Válassz nyugodtan.
– Magát akarom – mondja Hall kedvesen. Újra megjelent az arcán az a furcsa kifejezés. – Végül is, a vezetőségnek is képviseltetnie kell magát, nem gondolja? Csupán azért, hogy Wisconsky és én ne lássunk túl sok patkányt ott lent.
Valaki (a hang alapján Ippeston) hangosan felnevet.
Warwick óvatosan körbepillant. A többiek a cipőjük orrát nézegetik. Végül Brochura mutat. – Brochu, menj fel az irodába, és hozz három zseblámpát. Mondd meg az őrnek, hogy én küldtelek.
– Engem miért keversz bele? – nyög Wisconsky Hallnak. – Tudod, hogy gyűlölöm a...
– Nem én voltam – mondja Hall, és Warwickra néz.
Warwick viszonozza a pillantását, és a két férfi farkasszemet néz.

 

Csütörtök, hajnali négy óra.

Brochu visszatér a zseblámpákkal. Egyet Hallnak ad, egyet Wisconskynak, egyet pedig Warwicknak.
– Ippeston! Add oda a tömlőt Wisconskynak! – Ippeston nem ellenkezik. A szórófej enyhén remeg a lengyel kezében.
– Rendben – fordul Warwick Wisconskyhoz. – Te leszel középen. Ha patkányt látsz, megadod neki a magáét.
Hát persze, gondolja Hall. Warwick egyetlen patkányt sem fog látni. És Wisconsky sem, miután fizetéskor egy tízessel többet talál a borítékban.
Warwick kiválaszt két férfit. – Nyissátok ki.
Egyikük a fogantyú fölé hajol, és rángatni kezdi. Egy percig úgy tűnik, nem fog sikerülni, végül azonban az ajtó furcsa, csikorgó hang kíséretében megadja magát. A másik férfi ujjait az ajtó alá dugva segít, de hirtelen hangos kiáltással visszarántja a kezét. Az ujjain hatalmas, vak bogarak mocorognak.
A másik férfi erőlködve, nagy nyögéssel felrántja a csapóajtót, majd a földre ejti. A feketeségből valami fura gomba bukkan elő. Hall még sosem látott ilyet. A bogarak a pince sötétjébe zuhantak: Néhány a padlón szaladgál, de azonnal eltapossák őket.
– Nézzétek – mutat Hall az ajtókeretre.
Egy rozsdás, frissen letört lakat lóg rajta. – De hát ennek nem itt kellene lennie – csodálkozik Warwick. – Hanem felül. Miért...
– Rengeteg oka lehet – tűnődik Hall. – Talán az, hogy felülről ne lehessen kinyitni az ajtót – új korában még biztosan hatásos volt. Vagy talán az, hogy onnan lentről semmi se jöjjön fel.
– De hát ki zárhatta be? – értetlenkedik Wisconsky.
– Hú – gúnyolódik Hall, és Warwickra pillant. – Egy rejtély!
– Hallgassátok csak! – suttogja Brochut.
– Ó, édes Istenem – nyafog Wisconsky – Én nem megyek le oda!
Halk, várakozással teli hang hallatszik lentről; ezernyi apró láb zizeg és dobol, patkányok vinnyognak.
– Lehet, hogy csak békák – szólal meg Warwick.
Hall felnevet.
Warwick a pincébe irányítja lámpája fényét. Megroggyant falépcső vezet a fekete kőpadlóig. Egyetlen patkányt sem látni.
– Ez a lépcső nem fog elbírni bennünket – jelenti ki Warwick kereken.
Brochu a lépcsőre lép, és ugrál egy kicsit az első fokon. Nyikorog, de semmi jele annak, hogy el akarna törni.
– Senki nem kért erre – mondja Warwick.
– Maga nem volt ott, amikor az a patkány megharapta Rayt – feleli Brochu halkan.
– Menjünk – szólal meg Hall.
Warwick vet még egy utolsó cinikus pillantást az összegyűlt férfiakra, aztán a lefelé vezető ajtóhoz lép Hall-lal. Wisconsky kelletlenül lépked közöttük. Egyesével mennek le. Először Hall, aztán Wisconsky, majd Warwick. Elemlámpáik fénycsóvái egymást kergetik az egyenetlen, ezernyi őrült hegybe és völgybe gyűrődött padlón. A tömlő úgy puffan Wisconsky mögött, mint egy esetlen kígyó.
Amikor leérnek, Warwick körbepásztáz a lámpával. Néhány rothadó doboz és hordó, de semmi egyéb. A folyó beszivárgott vize néhol bokáig érő tócsákban áll a padlón.
– Már nem hallom a többieket – suttog Wisconsky.
A nyálkában gázolva egyre messzebb kerülnek a csapóajtótól. Hall megáll, és lámpáját egy hatalmas fadobozra irányítja. Hangosan olvassa a rajta lévő fehér betűket. – Elias Varney, 1841. Már akkor is megvolt ez a malom?
– Nem – felel Warwick. – 1897-re épült fel. De miért fontos ez?
Hall nem válaszol. Továbbmennek. A pince hosszabb, mint kellene. A bűz egyre erősebb; a pusztulás, a rothadás és az eltemetett dolgok szaga ez. Az egyetlen hang a víz halk, barlangokra jellemző csöpögése.
– Mi ez? – mutat Hall lámpája fényével egy félméteres, benyúló betondarabra. A sötétség folytatódik mögötte, és Hall most mintha hallana valamit. Különös, óvatos hangokat.
Warwick értetlenül bámul. – Ez... nem, az nem lehet.
– A malom külső fala, ugye? És fölöttünk...
– Visszamegyek – mondja Warwick, és sarkon fordul.
Hall durván megragadja a gallérját. – Nem megy sehova, Főnök úr.
Warwick felvillanó vigyora megtöri a sötétséget. – Őrült vagy, fősulis. Nincs ki minden kereked!
– Majd most megtanulja, hogy nem kellene mindenkin átgázolnia, barátom. Továbbmegyünk.
Wisconsky felnyög. – Hall...
– Add ide azt – és kitépi Wisconsky kezéből a tömlőt. Elengedi Warwick nyakát, és a fejére irányítja a tömlőt. Wisconsky megperdül, és a csapóajtó felé indul. Hall ügyet sem vet rá. – Csak ön után, Főnök úr.
Warwick előrelép, és átsétál a hely alatt, ahol a malom véget ér. Hall körbevilágít, és hűvös elégedettség tölti el – a megérzése beigazolódott. A patkányok halálos csendben gyülekeznek körülöttük. Egymás hegyén-hátán tolonganak. Ezernyi szem figyeli őket mohón. Tömött sorokban állnak a falig; némelyik olyan magas, hogy az ember sípcsontjáig is felér.
Egy pillanattal később Warwick is megpillantja őket, és megtorpan. – Bekerítettek bennünket, fősulis. – A hangja még nyugodt, még képes uralkodni rajta, de egy kicsit már remeg.
– Tudom – mondja Hall. – Tovább.
A tömlőt maguk után húzva haladnak előre. Hall hátranéz és látja, hogy a patkányok elzárták mögöttük a folyosót, és a vastag vászontömlőt rágcsálják. Egyikük felnéz, és minta elvigyorodna, mielőtt újra lehajtja a fejét. A denevérek is megjelentek, a durván faragott gerendákon lógva pihennek. Akkorák, mint egy holló vagy egy varjú.
– Nézd – mondja Warwick, és lámpája fényével úgy másfél méterrel előre mutat.
Egy mohától zöld koponya vigyorog rájuk. Távolabb egy sípcsont, egy medencecsont és néhány borda. – Tovább – mondja Hall. Úgy érzi, valami elszabadult benne, valami sötét, elmebeteg erő. Előbb fogsz kikészülni, mint én, Főnök úr, Isten engem úgy segéljen.
Elhaladnak a csontok mellett. A patkányok nem közelítenek; állandó távolságot tartanak. Az egyik átszalad előttük a folyosón. Az árnyékok elrejtik, de Hall meglátja rózsaszín, görbülő farkát, amely olyan vastag, mint a telefonzsinór.
A talaj meredeken emelkedik, aztán lejt. Hall rejtett, suhogó hangot hall, valami hatalmas lény hangját. Amilyet talán még egyetlen élő ember sem látott. Talán éppen valami ilyesmit keresett őrült vándorlása minden egyes napján.
A patkányok hason csúszva közelednek, és ezzel szinte kényszerítik őket ama, hogy továbbmenjenek. – Nézd – mondja Warwick fagyos hangon.
Valami történt itt a patkányokkal; valami undorító mutáció, amely fenn, a napvilágon sosem alakulhatott volna ki, mert a természet nem hagyta volna. Itt lenn viszont a természet egy másik, kísérteties arcát mutatja.
A patkányok óriásiak, némelyik egy méter magas. Hátsó lábaik eltűntek, és vakok, mint egy vakond, vagy mint repülő rokonaik, a denevérek. Rettenetes mohósággal vonszolják magukat előre.
Warwick baromi nagy erőfeszítés árán továbbra is mosolyogva Hall elé áll. Ez már szinte csodálatot érdemel. – Nem mehetünk tovább, Hall. Ezt be kell látnod.
– Szerintem a patkányoknak van egy kis dolguk magával – mondja Hall.
Warwick önuralma elillan. – Kérlek – mondja. – Kérlek.
Hall elmosolyodik. – Tovább.
Warwick hátranéz a válla fölött. – A tömlőt rágcsálják. Ha átrágják, sosem jutunk vissza.
– Tudom. Tovább.
– Te megőrültél... – egy patkány szalad át Warwick cipőjén, mire ő felordít. Hall mosolyogva körbevilágít. Körülöttük mindenhol patkányok, a legközelebb levők alig húsz centire vannak.
Warwick újra elindul. A patkányok hátrálnak.
Felmennek egy kisebbfajta emelkedőn, és lenéznek. Warwick ér oda először, és Hall látja, hogy az arca falfehér. Nyál folyik végig az állán. – Ó, Istenem. Édes Jézusom.
Ezzel megfordul és rohanni kezd.
Hall megnyitja a tömlő szórófejét. A nagy nyomású víz a mellkasán találja el Warwickot, és a sötétségbe taszítja. Elnyújtott sikítás harsogja túl a vízcsobogást. Csapkodás.
– Hall! – morgás. Hangos, rejtelmes vinnyogás, amely szinte megtölti a földet.
– HALL, AZ ISTEN SZERELMÉRE...
Hirtelen valami lucskos, szakadó hang hallatszik. Újabb sikoly, ezúttal erőtlenebb. Egy hatalmas test megmozdul és megfordul. Hall egészen kivehetően hallja a nedves roppanást, ahogy egy csont eltörik.
Egy láb nélküli, valami szörnyű radarral irányított patkány Hallra veti magát, és megharapja. A teste petyhüdt és meleg. Hall szinte önkívületben fordítja oda a tömlőt, és söpri el az állatot. A víz nyomása már nem az igazi.
Hall felmászik a nedves dombocskán, és lenéz.
A patkány teljesen megtölti a veszedelmes sírgödör túlsó végén végigvonuló vízmosást. Hatalmas, lüktető és szürke, szeme és lába nincs. Ahogy Hall rávilágít, undorító, nyivákoló hangot ad. Ez tehát a királynő, a magna mater. Hatalmas, névtelen lény, melynek ivadékai egy nap talán szárnyakat növesztenek. Warwick maradványai eltörpülnek mellette, de ez talán csak érzékcsalódás. Biztos csak a sokk váltotta ki; nem mindennap lát az ember akkora patkányt, mint egy Holstein tehén.
– Viszlát, Warwick – mondja Hall. A patkány féltékenyen lapul Főnök úr fölött, és az egyik ernyedt kart rágcsálja.
Hall elfordul, és gyorsan elindul visszafelé, az egyre gyengülő vízsugárral fékezve meg a patkányokat. Néhány azonban megússza, és harapásra készen a lábára veti magát. Egyikük makacsul ragaszkodik a combjához, és kordbársony nadrágját szaggatja. Hall hatalmasat vág rá az öklével.
Már majdnem túl van az út háromnegyed részén, amikor hangos zúgás tölti meg a sötétséget. Hall felnéz, és egy óriási repülő valami csapódik az arcába.
A mutáns denevér még nem veszítette el a farkát; Hall nyakát szorongatja vele, ahogy fogaival az álla alatti lágy részt keresi. Vadul verdes hártyaszerű szárnyaival, és Hall ingének cafataiba kapaszkodva tekergőzik.
Hall vakon felemeli a tömlő szórófejét. Újra és újra a tekergő testre sújt. Az állat a földre esik, Hall pedig agyontapossa. Nagyon távolról hallja a saját ordítását. A patkányok fürtökben szaladnak fel a lábszárán.
Támolyogva futni próbál, és néhányat leráz magáról. A többi viszont a hasát és a mellkasát rágcsálja. Az egyik felszalad a vállára, és szaglászó orrát a fülébe nyomja.
Újabb denevér támadja meg. Az állat egy pillanatra megpihen a fején, majd vinnyogva félig megskalpolja Hallt.
A teste már teljesen érzéketlen. A feje milliónyi patkány vinnyogásával és nyafogásával telik meg. Tesz még egy utolsó kétségbeesett erőfeszítést, de megbotlik a szőrös testekben, és térdre esik. Magas hangon, visítva nevet.

 

Csütörtök, hajnali öt óra.

– Valakinek le kellene mennie értük – próbálkozik Brochu újra.
– Én nem megyek sehova – suttog Wisconsky – Én nem.
– Hát persze hogy nem te, te nyámnyila – mondja Ippeston megvetően.
– Induljunk már el végre – ezzel Brogan felkap egy másik tömlőt. – Én, Ippeston, Dangerfield, Nedeau. Stevenson, menj fel az irodába, és hozz néhány lámpát.
Ippeston tűnődve néz le a sötétségbe. – Talán csak megálltak egy cigire – mondja. – Van ott néhány patkány; na és akkor mi van?
Stevenson visszatér a lámpákkal, és néhány perc múlva elindulnak lefelé.

 

 

Éjszakai hullámverés

 

Amikor a fickó már meghalt, és égő húsának bűze is elillant a levegőből, mindannyian visszamentünk a partra. Corey magával hozta hatalmas, bőrönd nagyságú tranzisztoros rádióját. Vagy negyven elem kell bele, és magnószalagokat is le tud játszani vagy felvenni is lehet vele. Nem mondhatnám, hogy túl jól szól, de legalább hangos. Az A6 előtt Corey jómódú volt, de az ilyesmi többé már nem számít. A nagy rádiós magnó sem több most szép, de értelmetlen ócskaságnál. Már csak két rádióállomás közvetít. Az egyik a portsmouthi WKDM, valami isten háta mögötti DJ vezetésével, aki teljesen belehülyült a vallásba. Lejátszik egy Perry Como-felvételt, elmond egy imát, üvöltözik egy kicsit, aztán bead egy Johnny Ray-számot, felolvas a Zsoltárokból (mindig hozzáteszi, hogy „selah”, éppen úgy, mint James Dean az Édentől keletre című filmben), majd üvöltözik még egy kicsit. És egyéb kellemes szórakozást is nyújt. Egyik nap például a „Behozván a kévéket” című dalt énekelte rekedt, hamis hangján, ami Needlest is, engem is a hisztéria szélére sodort.
A massachusettsi állomás valamivel jobb, de csak éjjel tudjuk befogni. Egy csapat kölyök irányítja. Szerintem átvették a WRKO vagy a WBZ közvetítési lehetőségeit, miután mindenki elment vagy meghalt. Műsoruk főleg rögtönzött hallgatói levelekből áll. Tényleg marha vicces – halálra röhögi magát az ember. Ezt az adót hallgatjuk útban a partra. Kézen fogva megyünk Susie-val; Kelly és Joan előttünk, Needles pedig már túl van az emelkedőn, látótávolságon kívül. Corey leghátul kullog a rádióját lóbálva. A Stones „Angie” című száma megy.
– Szeretsz engem? – kérdi Susie. – Ez minden, amit tudni szeretnék: szeretsz engem? – Susie-nak folyamatosan megerősítésre van szüksége. Én vagyok az ő kis macikája.
– Nem – felelem. Kezd kissé elhízni, és ha még elég sokáig él (ami nem túl valószínű), igencsak petyhüdt lesz. És már most túl nagy a szája.
– Rohadék – mondja, kezét az arcához emelve. A körmein lévő lakk halványan megcsillan a félhold fényében, amely körülbelül egy órával ezelőtt kelt fel.
– Akkor most megint sírni fogsz?
– Kuss legyen! – mondja, és tudom, hogy újra sírni fog.
Az emelkedő tetején megállok. Mindig meg kell állnom. Az A6 előtt ez egy nyilvános strand volt. Turisták, piknikezők, taknyos orrú kölykök és kövér, petyhüdt, napbarnított könyökű nagymamák gyülekezőhelye. A homokban cukorpapír és jégkrémes pálcikák hevertek, gyönyörű emberek smároltak a strandtörülközőiken, a parkolóból pedig kipufogógáz, hínár és Coppertone napolaj szagegyvelege terjengett.
Mostanra azonban minden mocsok és szar eltűnt. Az óceán olyan hétköznapi módon falt fel mindent, mint ahogy egy marék ropit szokás. Nincsenek olyanok, akik újra összemocskolnák. Csak mi vagyunk, de mi nem vagyunk elegen ahhoz, hogy nagy zűrt okozzunk. És azt hiszem, mindannyian imádjuk a partot – hát nem éppen most ajánlottunk fel neki egyféle áldozatot? Még Susie is szereti, ez a kis zsíros seggű lotyó az idétlen, áfonyaszínű trapéznadrágjában.
A homok fehér és buckás, és a dagály nyomán kívül semmi sem látszik rajta – csupán a hínár, moszat és uszadékfa kuszasága. A holdfény tintaszínű, félhold alakú árnyékokat és ráncokat vésett mindenbe. A vízimentők elhagyatott tornya fehéren és csontvázszerűen áll úgy ötven méterre a fürdőháztól, és úgy mered az égre, mint egy csontos ujj.
Az éjszakai hullámverés pedig nagy habokat vet fel nem lankadó támadásokkal csapódik a hegyfoknak, ameddig csak ellátni. Múlt éjjel ez a víz még talán félúton járt Anglia felé.
– „Angie” a Stonestól – jelenti be a rekedt hang Corey rádióján. – Biztos vagyok benne, hogy ezt csípitek, egy fuvallat a múltból, egy igazi gyöngyszem, egyenesen a csúcsról, egy mindent elsöprő nagylemezről. Bobby vagyok. Ez tulajdonképpen Fred estéje lett volna, de ő sajnos influenzás. Teljesen felpuffadt – Susie erre felkuncog, de szempilláin megjelennek az első könnyek. Egy kicsit gyorsabban szedem a lábam, hogy ne halljam.
– Várj! – kiált Corey – érnie! Hé, Bernie, várj már meg!
A fickó a rádióban gusztustalan versikéket olvasgat, a háttérben pedig egy lány megkérdezi, hová tette a sört. A srác válaszol valamit, de addigra már a partra érünk. Visszapillantok, hogy megnézzem, mi van Coreyval. A fenekén csúszik lefelé, mint mindig, és olyan röhejes látványt nyújt, hogy egy kicsit meg is sajnálom.
– Fussunk! – szólok oda Susie-nak.
– Miért?
A fenekére csapok, mire felsikít. – Csak mert jólesik. Futni kezdünk. Susie lemarad, és úgy liheg, mint egy ló. Kéri, hogy lassítsak, de nem foglalkozom vele. A szél a fülem mellett süvít, és elfújja a hajamat a homlokomból. Értem a só éles, csípős szagát a levegőben. A hullámverés hangosan morajlik. A hullámok habosított fekete üvegre hasonlítanak. Lerúgom lábamról a gumiszandált, és mezítláb futok tovább a homokban, nem törődve az esetleges kagylók éles szúrásaival. A vérem dörömböl.
Needles már a fészerben van, Kelly és Joan pedig kézen fogva áll mellette, és a vizet nézi. Hasra vetem magam, közben homok megy az ingembe, és megtámadom Kelly lábát. Rám zuhan, az arcomat a homokba nyomja, Joan pedig hangosan kacag.
Felállunk és egymásra vigyorgunk. Susie feladta a futást, és vánszorogva közeledik.
– Jó kis tűz volt – szólal meg Kelly.
– Te elhiszed, hogy képes volt megtenni az utat idáig egyenesen New Yorkból, ahogy állította? – kérdi Joan.
– Nem tudom – felelem, de nem hinném, hogy ennek lenne még valami jelentősége. Egy nagy Lincoln kormánykereke mögött találtunk rá, félig eszméletlen állapotban volt, és félrebeszélt. A feje focilabda méretűre dagadt, a nyaka pedig olyan volt, mint egy vastag kolbász. Lufilázban szenvedett, és nem sok volt már neki hátra. Felvittük hát a Csúcsra, amely a part felé nyúlik, és elégettük. Azt mondta, a neve Alvin Sackheim. Egyfolytában a nagyanyját hívogatta. Azt hitte, Susie a nagyanyja. Isten tudja, miért, de Susie ezt viccesnek találta. Susie a lehető legfurább dolgokat tartja viccesnek.
Corey ötlete volt, hogy égessük el, bár az egész csak viccként indult. Még a főiskolán olvasott egy csomó könyvet a boszorkányságról és a fekete mágiáról, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy ha áldozatot mutatunk be a sötét szellemeknek, azok talán továbbra is megvédenek minket az A6-tól.
Természetesen egyikünk sem hitte el ezt a baromságot, de egyre komolyabban fontolgattuk a lehetőséget. Újdonság volt, ezért végül belementünk. Derékszíjainkkal a távcsőhöz kötöztük, amelyen keresztül egy tízcentesért tiszta időben egészen a portlandi világítótoronyig ellátni. Aztán száraz ágakat kerestünk, mint a gyerekek, akik egy újfajta bújócskát játszanak. Eközben Alvin Sackheim a távcsőhöz támasztva motyogott a nagyanyjához. Susie szeme ragyogott, és kapkodva szedte a levegőt. Nagyon beindult. Amikor leértünk az emelkedő túloldalán lévő vízmosásba, hozzám bújt, és megcsókolt. Mindig túl sok rúzs van rajta. Olyan, mintha az ember egy zsíros tányért nyalogatna.
Eltoltam magamtól, mire duzzogni kezdett.
Aztán mindannyian visszamentünk az emelkedőre és derékig körberaktuk Alvin Sackheimot korhadt ágakkal és gallyakkal. Needles gyújtotta meg a máglyát a Zippójával. Gyorsan lángra kapott. A végén, nem sokkal azelőtt, hogy a haja is meggyulladt, a fickó sikoltozni kezdett. Olyan szaga volt, mint az édes kínai disznóhúsnak.
– Van egy cigid, Bernie? – kérdi Needles.
– Vagy ötven kartonnal van a hátad mögött.
Needles elvigyorodik, és lecsap egy szúnyogot a karján. – Nincs kedvem megmozdulni.
Adok neki egy cigit, és leülök. Susie és én Portlandben találkoztunk Needlesszel. Az Állami Színház előtt üldögélt a járdaszegélyen, és Leadbelly-dallamokat játszott egy nagy, öreg Gibson gitáron, amelyet ki tudja, hol szerzett. A dal úgy visszhangzott a Congress Streeten, mintha egy hangversenyteremben játszott volna.
Susie még mindig levegő után kapkodva megáll előttünk. – Egy rohadék vagy, Bernie.
– Ugyan már, Sue. Fordítsd meg a lemezt. Ez az oldal már unalmas.
– Szemét. Hülye, érzéketlen kurafi, Féreg!
– Tűnj el, vagy beverem a pofádat, Susie. Majd meglátod.
Erre megint elbőgi magát. Ez nagyon megy neki. Corey megpróbálja átkarolni, mire Sue a könyökét Corey ágyékába vágja, aki válaszul az arcába köp.
– Meg foglak ölni! – ordítja Susie sikoltozva és sírva, és kezével propellerként hadonászva ráveti magát. Corey hátrál, majdnem hanyatt esik, aztán sarkon fordul és elszalad. Susie utánaered, és hisztérikus ocsmányságokat vág a fejéhez. Needles hátravetett fejjel kacag. Corey rádiójának hangja alig hallható a hullámok zúgásán keresztül.
Kelly és Joan eltűnt. Az előbb láttam őket a víznél egymás derekát átkarolva sétálgatni. Olyanok voltak, mint egy utazási iroda ablakában látható hirdetés: Utazzon a gyönyörű St. Lorcába. Legalább ők jól érzik magukat.
– Bernie?
– Mi van? – Üldögélek, cigizgetek, és közben arra gondolok, ahogy Needles hátrapattintotta a Zippo tetejét, megperdítette a kereket, és mint egy barlanglakó, tüzet csiholt – tűzkő és fém segítségével.
– Elkaptam – mondja Needles halkan.
– Tényleg? – ránézek. – Biztos vagy benne?
– Teljesen. Fáj a fejem. Fáj a gyomrom. És fáj, ha pisilek.
– Talán csak a hongkongi nátha. Susie is átesett rajta. Rögtön papot akart. – Felnevetek. Ez még az egyetemen történt, úgy egy héttel azelőtt, hogy örökre bezárták, egy hónappal azelőtt, hogy a tetemeket szemétrakodó teherautókkal kezdték szállítani és hatalmas gépekkel tömegsírokba temetni.
– Nézd – Needles meggyújt egy szál gyufát, és az álla alá tartja: Látni az első háromszög alakú foltokat és az első duzzanatokat. Ez tényleg az A6.
– Látom.
– Egyébként nem érzem rosszul magam – mondja Needles. – Úgy értem, agyilag. Nem úgy, mint te. Szerintem te túl sokat gondolsz rá.
– Ez nem igaz – hazudok.
– De igen. És arra a fickóra is. Rá is túl sokat gondolsz. Pedig ha jobban belegondolsz, szívességet tettünk neki. Szerintem azt sem tudta, mi történik vele.
– De tudta.
Needles vállat von, és az oldalára fordul. – Nem érdekes. Cigizünk, és a hullámzást bámuljuk. Needlesnek lufiláza van. Ez visszazökkentett a valóságba. Már augusztus vége van. Néhány héten belül beköszöntenek az első őszi hidegek is. Ideje behúzódnunk valahová. Aztán pedig jön a tél. Karácsonyra talán mind meghalunk. Egy idegen nappaliban, ahol Corey drága rádiós magnója áll a könyvespolc tetején, amely a Reader's Digest példányaival van tele, a szőnyegre pedig az erőtlen téli nap értelmetlen ablakmintákat rajzol.
A látomás olyan tiszta, hogy beleborzongok. Nem lenne szabad a télre gondolni augusztusban. Nem szabad az ördögöt a falra festeni.
Needles felnevet. – Látod? Tényleg gondolsz rá.
Mit is mondhatnék? Felállok. – Megkeresem Susie-t.
– Lehet, hogy mi vagyunk az utolsó emberek a Földön, Bernie. Gondoltál már erre? – A gyenge holdfényben Needles már most is félig halottnak tűnik, a szemei alatt nagy karikák, fakó, mozdulatlan ujjai élettelenek.
A vízhez sétálok, szétnézek. A nyugtalan, mozgó hullámhegyek tetején kellemes habfodrok utaznak ezenkívül viszont semmit sem látni. A partra csapódó hullámok mennydörgése itt lenn félelmetes, mindent túlharsog. Mintha egy égiháború kellős közepén állnék. Lehunyom a szemem, és meztelen talpamon ringatózom. A homok hideg, nedves és tapad. És ha tényleg mi vagyunk az utolsó emberek a Földön, akkor mi van? A hullámzás változatlan marad, amíg csak van Hold, ami vonzza a vizet.
Susie és Corey a parton vannak. Susie úgy ül Corey hátán, mint aki egy vadlovat akar betörni, és a vízbe mártogatja a srác fejét. Corey locsogva hadonászik. Mindketten csuromvizesek. Odasétálok, és a lábammal lelököm Susie-t Corey tetejéről. Corey négykézláb a vízbe loccsan, köpköd és köhög.
– Gyűlöllek! – ordítja Susie nekem. A szája sötét félholddá torzul. Olyan, mint egy szellemkastély bejárata. Gyerekkoromban anyám gyakran elvitt minket, gyerekeket a Harrison vidámparkba, ahol volt egy szellemkastély, amelynek a bejárata egy nagy bohócarc volt, és a száján keresztül kellett bemenni.
– Gyerünk, Susie. Hopp, Fido – és kinyújtom a kezem. Kételkedve megfogja, és feláll. Nedves homok tapadt a blúzára és a bőrére.
– Nem kellett volna lökdösnöd, Bernie. Soha többé...
– Jól van. – Susie nem hasonlítható zenegéphez; pénz nélkül is megy, és soha nem lehet leállítani.
A parton sétálunk a főépület felé. A tulajnak az emeleten volt a lakása. Ott biztos van ágy. Susie nem igazán érdemli meg az ágyat, de Needlesnek igaza van. Nem számít. Többé nincsenek már nyertesek és vesztesek.
A lépcső az épület mellett vezet, de, egy pillanatra megállok, hogy bekukkantsak a törött ablakon át a porlepte árukra, amelyeket senki sem akart ellopni. Halomban állnak bent a szabadidőruhák (rajtuk az „Anson Beach” felirat és egy kép a kék égről és a hullámokról), a csillogó karkötők, amelyektől már másnap bezöldül az ember csuklója, a fényes fülbevalók, a strandlabdák, a koszos üdvözlőkártyák, a rosszul festett kerámiamadonnák, a műanyag hányás (Teljesen valósághű! Próbálja ki a feleségén!), a július negyediki csillagszórók egy olyan július negyedikére, amely sosem jött el, a strandtörülközők, melyeken érzéki, bikinis lány áll a híres pihenőhelyek nevei között, a zászlók (Emlék az Anson Beachről, a Pihenőparkból), a léggömbök és a fürdőruhák. Valaha volt itt egy gyorsétkezde, amelyen nagy tábla hirdette: PRÓBÁLJA KI KAGYLÓS SÜTEMÉNYKÜLÖNLEGESSÉGÜNKET.
Középiskolás koromban gyakran jártam le az Anson Beachre. Ez még hét évvel az A6 előtt történt, és akkoriban egy Maureen nevű lánnyal jártam. Nagydarab lány volt. Volt egy rózsaszín kockás fürdőruhája. Mindig azt mondtam, hogy olyan, mint egy abrosz. Mezítláb sétálgattunk az étkezde előtti forró, homokos deszkajárdán. Sosem kóstoltuk meg a kagylós süteménykülönlegességet.
– Mit bámulsz?
– Semmit. Gyerünk.

 

Verejtékes, ocsmány álmot látok Alvin Sackheimről. Fényes, sárga Lincolnja kormánykereke mögé támasztották, és a nagyanyjáról beszél. Csupán egy felpuffadt, megfeketedett fej és egy elszenesedett csontváz maradt belőle. Égett szagot áraszt. Egyfolytában beszél, de egy idő után egyetlen szót sem értek. Zihálva ébredek.
Susie félig a combomon terpeszkedik. Sápadt és duzzadt. Az órám szerint 3.50 van. Megállt. Még mindig sötét van. A hullámzás szaggatott. Dagály van. Akkor olyan 4.15 lehet. Hamarosan világosodik. Felkelek, az ajtóhoz megyek. A hűs tengeri szellő jólesik forró testemnek. Mindenek ellenére nem akarok meghalni.
Felkapok egy doboz sört. Három-négy karton Bud áll a fal mellett. Meleg, mert nincs áram. A legtöbb emberrel ellentétben engem nem zavar, ha meleg a sör. Csak annyi a különbség, hogy egy kicsit jobban habzik. A sör az sör. Kimegyek, leülök a lépcsőre, kibontom a sört, és nagyot kortyolok.
Tehát így állunk. Az emberi faj kipusztult, de nem az atomfegyverek, a biológiai hadviselés, a környezetszennyezés vagy valami hasonló nagyságrendű dolog miatt. Csak az influenza volt. Legszívesebben állítanék egy hatalmas emléktáblát valahol, mondjuk..., a Bonneville Salt Flatsben. A Bronze téren. Akkora táblát, amelynek egy oldala öt kilométer. És minden idelátogató idegen tájékoztatására óriási, domború betűkkel ráírnám: CSAK AZ INFLUENZA VOLT.
Áthajítom a sörösdobozt a korláton. Tompa csörrenéssel ér földet az épületet körülvevő betonjárdán. A fészer csupán egy sötét háromszög a homokban. Vajon Needles ébren van? Én ébren lennék a helyében?
– Bernie!
Susie az ajtóban áll, az egyik ingem van rajta. Utálom ezt. Úgy izzad, mint egy ló.
– Ugye már nem szeretsz engem túlságosan, Bernie?
Nem felelek. Volt idő, amikor még mindent tudtam sajnálni. De Susie semmivel sem érdemel meg jobban engem, mint én őt.
– Leülhetek melléd?
– Nem hinném, hogy mindketten elférnénk itt.
Elfojtva felnyög, és elindul vissza a házba.
– Needlesnek A6-ja van – bukik ki belőlem.
Megáll, rám mered. Az arca nagyon nyugodt. – Ne szórakozz, Bernie.
Rágyújtok.
– Az nem lehet! Neki...
– Igen, A2-je volt. A hongkongi nátha. Mint neked, nekem, Coreynak, Kellynek és Joannak is.
– De akkor ez azt jelenti, hogy ő nem...
– Immúnis.
– Igen. És akkor mi is elkaphatjuk.
– Talán hazudott, amikor azt állította, hogy volt A2-je. Azért, hogy magunkkal hozzuk – mondom.
Megkönnyebbülés ömlik végig Susie arcán. – Igen, biztosan így volt. Én is hazudtam volna a helyében. Senki sem szeret egyedül lenni, nem igaz? – Majd tétován folytatja. – Visszajössz az ágyba?
– Később.
Susie bemegy. Nem kellett elmagyaráznom neki, hogy az A2 nem jelent teljes biztosítékot az A6 ellen. Tudja ő is. Egyszerűen csak nem akarja tudomásul venni. Ülök, és a hullámokat bámulom. Hatalmasak. Néhány évvel ezelőtt Anson volt az egyetlen félig-meddig még tűrhető, szörfözésre alkalmas hely az államban. A Csúcs feketén mered az égre. Azt hiszem, látom a tetején a megfigyelőállást, de ez talán csak a képzeletem játéka. Kelly néha felviszi Joant a Csúcsra. Ma este biztosan nincsenek ott:
Az arcomat a kezembe temetem, megszorítom, és érzem a bőr erezetét és szövetét. Nagyon gyorsan vékonyodik, és borzalmasan hitvány – semmi méltóság sincs benne.
A hullámok egyre csak érkeznek. Nem lehet határt szabni nekik. A víz tiszta és mély Maureennal eljöttünk ide az érettségi utáni és a főiskola előtti nyáron; a valóság előtt, mielőtt az A6 Délkelet-Ázsiából kiszabadulva elárasztotta az egész bolygót, mint valami koporsólepel. Július volt, pizzát ettünk, Maureen rádióját hallgattuk, bekentem a hátát napolajjal, ő is bekente az enyémet, a levegő forró volt, a homok vakító, a nap pedig, mint az izzó üveg.

 

 

Az átjáró

 

Richarddal a tornácomon üldögéltünk, és a dűnék mögött elterülő öblöt néztük. Cigarettája füstje lágyan tekergőzött a levegőben, biztos távolságban tartva a szúnyogokat. A hűvös, zöldes árnyalatú víz és a mélyebb, tisztább kék ég kellemes látványt nyújtott.
– Szóval te vagy az átjáró – ismételte Richard elgondolkozva. – Biztos vagy abban, hogy megölted a fiút, nem csak álmodtad?
– Nem álmodtam. De nem is öltem meg – hányszor mondjam még! Ők tették. Én csak az átjáró vagyok.
Richard felsóhajtott. – Eltemetted?
– Igen.
– Emlékszel, hogy hová?
– Igen. – A belső zsebembe nyúltam, és elővettem egy cigit. Bekötözött kezem esetlenül mozgott. És förtelmesen viszketett. – Ha látni akarod, elő kell hoznod a homokjárót. Ezt nem lehet tolni a homokban – és a tolószékemre mutattam. Richard homokfutójának, egy 1959-es VW-nek jó széles gumijai vannak. Uszadékfát szokott gyűjteni vele. Amióta nyugdíjba vonult a marylandi ingatlanügynökségtől, a Caroline-szigeten él, és uszadékfából szobrokat készít, amelyeket aztán szégyentelen áron ad el a téli turistáknak.
Richard az öböl vizét bámulva szippantott a cigarettájából. – Később. Elmesélnéd még egyszer az egészet?
Felsóhajtottam, és megpróbáltam rágyújtani. Richard kivette a kezemből a gyufát, és meggyújtotta a cigimet. Szippantottam kettőt, és mélyen letüdőztem a füstöt. Az ujjaim őrjítően viszkettek.
– Rendben – mondtam. – Tegnap este hétkor itt ücsörögtem, az öblöt bámultam, cigizgettem, mint most, amikor...
– Régebbről kezdd – szakított félbe.
– Régebbről?
– Mesélj a repülésről.
Megráztam a fejem. – Richard, ezt már ezerszer átrágtuk. Semmi...
Barázdált, ráncos arca olyan rejtélyes volt, mint uszadékfából alkotott szobrai. – Talán eszedbe jut valami – mondta. – Talán most eszedbe jut valami.
– Úgy gondolod?
– Lehetséges. És ha befejezted, megkeressük a sírt.
– A sírt – ismételtem. A szónak élettelen, szörnyű csengése volt, mindennél sötétebb, még annál a borzalmas óceánnál is, amelyen öt évvel ezelőtt Coryval áthajóztunk. Sötét, iszonyúan sötét.
A kötés alatt újdonsült szemem vakon bámult a kényszerű sötétségbe. És viszketett.

 

A Saturn 16 állított bennünket pályára, amelyet minden tudósító csak az Empire State Building-fokozatnak nevezett. Valóban nagy dög volt. A régi Saturn 1-B úgy nézett ki mellette, mint valami játékszer. Egy hatvan méter mély bunkerből indították – muszáj volt, különben fél Cape Kennedyt magával vitte volna.
A Föld körül keringtünk egy ideig, minden berendezést ellenőriztünk, aztán elindultunk a küldetésünkre. A Vénusz felé. Itt hagytuk a Szenátust, hogy tovább vitázzanak az űrfelderítésekre szánt támogatás mértékéről, és egy rakás tagot a NASA-tól, akik azért imádkoztak, hogy találjunk valamit, bármit.
– Nem számít, hogy mit – mondogatta előszeretettel Don Lovinger, a Zeusz-program kiagyalója, amikor már volt benne egy kevés. – Minden mütyürkét megkaptok, plusz még öt hiperérzékeny kamerát és egy klassz kis teleszkópot is millió lencsével meg szűrővel. Találjatok egy kis aranyat vagy platinát. Még jobb, ha néhány aranyos, hülye zöld emberkét találtok, hogy tanulmányozhassuk és kihasználhassuk őket, és hogy végre felsőbbrendűnek érezhessük magunkat. Bármit. Kezdetnek akár még Mary Poppins szelleme is megteszi.
És hát nem is volt más vágyunk, mint hogy megfeleljünk az elvárásoknak, amennyire csak lehet. De, sajnos, minden összeesküdött az űrprogram ellen. Borman, Anders és Lovell 68-as Hold körüli expedíciója óta, akik egy üres, rémisztő világot találtak, amely leginkább a mocskos tengerparti homokra emlékeztetett, egészen Markhan és Jacks tizenegy évvel később történt Marsra szállásáig, akik egy száraz, elhagyatott, fagyott homoksivatagra leltek néhány kínlódó zuzmóval. Az űrprogram csupán költséges csőd volt. És ott voltak a balesetek – például Pedersen és Lederer, akik már örökké a Nap körül fognak keringeni, mert hirtelen minden műszer felmondta a szolgálatot az utolsó előtti Apolló-expedíción. És John Davis, akinek kicsi, keringő, obszervatóriumát egy meteor lyukasztotta ki. Ilyen állítólag csak ezerből egyszer történik. Nem, az űrprogram már a halálán volt. A helyzet úgy állt, hogy a Vénusz-expedíció az utolsó esélyünk arra, hogy letegyünk valamit az asztalra.
Már tizenhat napja kint voltunk – megettünk egy rakás sűrítményt, rengeteget kártyáztunk, és egymásnak passzolgattuk a náthát – és technikai szempontból minden simán ment. A harmadik napon ugyan elveszítettük az egyik páraszabályozónkat, és a tartalék rendszerre kellett átállnunk, de ez volt minden a visszatérésig, kivéve még néhány apróságot. Néztük, ahogy a Vénusz pici csillagból negyeddolláros nagyságúvá, aztán pedig vakító fényű kristálygömbbé nő, marháskodtunk a Huntsville Irányítóközponttal, Wagner- és Beatles-szalagokat hallgattunk, és közben figyeltük az automata műszereket, amelyek a napszél mérésétől a tájékozódásig mindent önállóan végeztek. Útközben csupán két elenyésző javítást végeztünk, a kilencedik napon viszont Cory kiment, és addig püfölte a behúzható NTÁ-T, amíg az végre úgy nem döntött, hogy működni kezd. Semmi rendkívüli nem történt addig, hogy...
– Mi az az NTA? – vágott közbe Richard.
– Egy füstbe ment terv A NASA-SOK hívják így a Nagy Távolságú Antennát. Magas frekvenciájú rezgéseket közvetít, hátha meghallja valaki – a nadrágomhoz dörzsöltem a kezemet, de nem használt; sőt még jobban viszketett. – Ugyanazon a működési elven alapul, mint az a rádióteleszkóp Nyugat-Virginiában – tudod, amelyik a csillagokat hallgatja. Csak mi nem hallgatóztunk, hanem jeleket sugároztunk, főleg a távoli bolygók, például a Jupiter, a Szaturnusz és az Uránusz felé. De ha van egyáltalán arra valami intelligens életforma, akkor biztosan éppen szundikált.
– Csak Cory ment ki?
– Igen. És ha behozott is valami bolygóközi dögvészt, a műszerek nem mutatták ki.
– Mégis...
– Nem számít – szakítottam félbe ingerülten. – Csak az itt és a most számít. Tegnap éjjel megölték azt a fiút, Richard. Nem volt valami kellemes látvány – vagy érzés. A feje... szétrobbant. Mintha valaki kikotorta volna az agyát, és egy kézigránátot tett volna a koponyájába.
– Fejezd be a történetet – mondta Richard.
Tompán felnevettem. – Mit mondhatnék még?

 

Excentrikus pályára álltunk a bolygó körül. Életveszélyes volt: háromszázhúsz, illetve százhúsz kilométerenként. Ez volt az első kör. A második körben a földtávolunk még nagyobb volt, a földközel pedig még kisebb. Legfeljebb négy kört tehettünk meg. Mind a négyet meg is tettük. Szerencsénk volt. Több mint hatszáz fényképet és isten tudja, hány méter filmet készítettünk.
A felhőréteg egyenlő arányban tartalmaz metánt, ammóniát, port és mindenféle repkedő szart. Az egész bolygó olyan, mint a Grand Canyon szélviharban. Cory becslései szerint a szél sebessége a felszín közelében az óránkénti ezer kilométert is elérheti. A szondánk egész úton lefelé csipogott, aztán egy nyögéssel elhallgatott. Nem láttunk növényzetet és az életnek egyéb jelét sem. A spektroszkóp az értékes ásványoknak csupán a nyomát mutatta ki. Hát ez a Vénusz. A nagy semmi – mégis halálra rémített. Mintha egy kísértetjárta ház körül keringtünk volna a világűr kellős közepén. Tudom, hogy ez nem hangzik túl tudományosan, de teljesen összeszartam magam a félelemtől, amíg el nem indultunk hazafelé. Azt hiszem, ha a rakétáink nem döglenek be, elvágtam volna a saját torkomat útközben. Egyáltalán nem olyan, mint a Hold. A Hold is elhagyatott, de legalább nem fertőzött. A világ, amelyet a Vénuszon találtunk, teljesen más, mint bármi, amit eddig láttunk. Talán jobb is, hogy az a felhőréteg ott van körülötte. Olyan az egész, mint egy lecsupaszított koponya – ez rá a legjobb hasonlat.
A hazafelé vezető úton megtudtuk, hogy a Szenátus döntése alapján a felére csökkentik az űrkutatás költségvetését. Cory valami olyasmit mondott erre, hogy: „Nagyon úgy néz ki, hogy mehetünk vissza az időjárás-előrejelzés világába, Artie.” Én viszont egy kicsit örültem. Talán nincs is semmi keresnivalónk ott kint.
Tizenkét nappal később Cory halott volt, én pedig egész hátralévő életemre nyomorékká váltam. Minden baj lefelé jövet történt. Az ejtőernyő összegabalyodott. A sors piciny iróniája! Több mint egy hónapot töltöttünk az űrben, messzebbre jutottunk, mint bárki bármikor, és csupán azért végződött így a dolog, mert valami barom rohant kávézni, és néhány madzag összegubancolódott.
Kemény földet érés volt. Az egyik helikopter pilótája azt mondta, hogy olyan látvány volt, mintha egy óriási csecsemő pottyant volna le az égből, maga után húzva a méhlepényt. A becsapódáskor elveszítettem az eszméletemet.
Csak akkor tértem magamhoz, amikor már a Portland fedélzetére vittek. Még arra sem volt idejük, hogy felcsavarják a vörös szőnyeget, amelyen végig kellett volna sétálnunk. Véreztem. Ömlött a vérem, ahogy a betegszoba felé cipeltek a vörös szőnyegen, amely közel sem volt olyan vörös, mint én...

 

– ...két évet töltöttem a Bethesdában. Kaptam egy plecsnit, egy csomó pénzt és ezt a tolószéket. A következő évben költöztem ide. Szeretem nézni, ahogy a rakéták felszállnak.
– Tudom – mondta Richard. Szünetet tartott. – Mutasd meg a kezed.
– Nem – nagyon gyorsan és élesen szakadt ki belőlem a válasz. – Nem engedhetem meg nekik, hogy lássanak. Mondtam már.
– Mindez már öt éve történt – erősködött Richard.
– Miért pont most jött elő, Arthur? Meg tudnád magyarázni?
– Nem. Nem tudom, miért éppen most! Talán ilyen hosszú ideig fejlődik. És az sem biztos, hogy tényleg ott kint szedtem össze. Bármi is ez, Fort Lauderdale-ben is belém költözhetett. Vagy akár itt, ezen a tornácon.
Richard felsóhajtott, és a víz felé nézett, amelyet már vörösre festett a késő délutáni napfény. – Igyekszem, Arthur, nagyon igyekszem. Nem akarom azt hinni, hogy szépen lassan kezd elmenni a józan eszed.
– Ha muszáj lesz, megmutatom – nagy erőfeszítésembe telt ezt kimondani. – De csak ha nagyon muszáj lesz.
Richard felállt, és megkereste a sétabotját. Öregnek és törékenynek látszott. – Hozom a homokjárót. Megkeressük a fiút.
– Köszönöm, Richard.
A kitaposott, poros ösvény felé indult, amely a kunyhójához vezet. A házikónak csak a tetejét láttam a nagy dűnétől, amely a Caroline-sziget szinte egész hosszán végigvonul. A Cape felé az ég ronda szilvaszínűvé vált, és a távolból halk mennydörgés moraja hallatszott.

*

Nem tudtam a fiú nevét, de napnyugtakor gyakran láttam szitájával a hóna alatt sétálgatni a parton. Szinte feketére barnította a nap, és mindig csak egy rojtos, térdig érő farmert viselt. A Caroline-sziget túlsó oldalán van egy nyilvános strand, és egy vállalkozó kedvű fiatalember akár még öt dollárt is összeszedhet egy jobb napon, ha türelmesen átszitálja a homokot az eltemetett negyeddollárosok és tízcentesek után kutatva. Minden alkalommal intettem neki, ő pedig semmitmondóan visszaintegetett. Idegenek voltunk, és mégis fivérek, egész évi lakosok a pénzüket szóró, Cadillacen furikázó, hangoskodó turisták tengerében. Azt hiszem, a posta köré épült, úgy egy kilométerre lévő kis faluban lakott.
Amikor a srác aznap este erre jött, már egy órája a tornácon üldögéltem, és mozdulatlanul figyeltem. Korábban levettem a kötéseket a kezemről. A viszketés már elviselhetetlen volt, és mindig jobb egy kicsit, ha nézelődhetnek.
Semmihez sem hasonlítható érzés ez – mintha egy résnyire nyitott kapu lennék, amelyen át egy gyűlöletes és rettegett világba pillanthatnak. A legrosszabb viszont az, hogy közben én is látok. Képzelje el, hogy az agyát egy házi légy testébe ültetik, egy házi légyébe, amely ezernyi szemével a saját arcába bámul. És akkor talán megérti, miért tartom a kezemen a kötéseket még akkor is, amikor senki sincs a közelben, aki megláthatná őket.
Miamiban kezdődött. Egy Cresswell nevű emberrel volt ott dolgom. A haditengerészet nyomozója. Évente egyszer ellenőriz, hiszen egy időre mindenkinél közelebb kerültem az űrprogram titkos anyagaihoz. Fogalmam sincs, mit vár tőlem; talán egy sunyi pillantást, vagy egy skarlát betűt a homlokomon. Isten tudja, miért. A nyugdíjam már úgyis szinte szégyentelen módon magas.
Cresswell hotelszobájának teraszán üldögéltünk, italunkat kortyolgattuk, és az amerikai űrprogram jövőjét vitattuk meg. Úgy negyed négy lehetett. Az ujjaim viszketni kezdtek. Egyáltalán nem fokozatosan, hanem mintha bekapcsolták volna az áramot. Meg is említettem Cresswellnek.
– Biztos mérges szömörcéhez ért azon a nyomorult kis szigeten – mondta vigyorogva.
– A Caroline-szigeten az egyetlen növényzet egy kicsi, törpepálmákból álló bozótos – feleltem. – Talán ez a hétéves viszketegség – a kezemre néztem. Tökéletesen hétköznapi kéz. De viszket.
A délután folyamán aláírtam a szokásos papírt („Ünnepélyesen fogadom, hogy se nem szereztem, se nem fedtem fel és tettem közzé olyan információkat, amelyek...”), majd visszakocsikáztam a szigetre. Van egy öreg Fordom, kézzel működtethető fékkel és sebességváltóval. Imádom – az önállóság érzését nyújtja.
Hosszú az út visszafelé, végig az 1-es főúton, és mire a Caroline-sziget felé vezető útra kanyarodtam, már szinte magamon kívül voltam. A kezem őrjítően viszketett. Ha valaha is végigszenvedte egy mély vágás vagy egy műtéti heg gyógyulását, talán lehet valami fogalma arról, milyen viszketésre gondolok. Mintha élőlények születtek és mocorogtak volna a húsomban.
A nap már lenyugvóban volt. A reflektorok fényében félve a kezemre pillantottam. Az ujjaim hegye apró, tökéletes köröcskékben kivörösödött ott, ahol az ujjlenyomat van, és ahol az embernek bőrkeményedése lesz a gitározástól. Hasonló, fertőzésre utaló vörös körök látszottak minden ujj első és második ízülete között; meg a második ízület és az ujjvég között. Jobb kezemet az ajkamhoz nyomtam, de hirtelen undorral el is rántottam. Tompa, ködös és fullasztó rémület szorította el a torkomat. Ahol a vörös foltok megjelentek, a hús lázasan forró, puha és zselészerű volt, mint egy rothadt alma bele.
Az út hátralévő részében végig arról próbáltam meggyőzni magam, hogy talán valahogy tényleg mérges szömörcéhez értem. De mélyen az agyamban egy rémisztő gondolat ötlött fel. Volt egy nagynéném, még gyerekkoromban, aki élete utolsó tíz évét egy emeleti szobában, a világtól elzártan élte le. Mindig az anyám vitt fel neki ételt, és még a nevét sem volt szabad kiejteni. Csak később tudtam meg, hogy a Hansen-féle betegségben szenvedett – leprás volt.
Amikor hazaértem, felhívtam dr. Flanderst. Csak a telefonügyelet válaszolt: dr. Flanders pillanatnyilag horgásztúrán van, de ha sürgős az eset, dr. Ballanger...
– Mikor jön vissza dr. Flanders?
– Legkésőbb holnap délután. Jó lesz...
– Persze.
Lassan visszatettem a kagylót, aztán tárcsáztam Richard számát. Vagy egy tucatszor kicsengett, de senki nem vette fel. Egy ideig tanácstalanul üldögéltem. A viszketés egyre erősödött. Úgy tűnt, magából a húsból ered.
Tolókocsimmal a könyvespolchoz gurultam, és levettem ezeréves, ütött-kopott orvosi enciklopédiámat. A könyv idegtépően homályos volt. Akármi lehet ez. De az is lehet, hogy semmi baj.
Hátradőltem, és lehunytam a szemem. Hallottam a régi hajóóra ketyegését a szemközti polcon. Mellette pedig egy Miamiba tartó repülőgép magas, éles zúgását. És saját lélegzetem halk suhogását.
Még mindig a könyvet néztem.
A felismerés vadul rám vetette magát, és aztán rémisztő hirtelenséggel elillant. A szemem csukva volt, mégis láttam a könyvet. Egy könyv szörnyen elkenődött, torz, négydimenziós képe volt ez, mégis fel lehetett ismerni.
És nem én voltam az egyetlen, aki látta.
A szemem kipattant, és éreztem, hogy a szívem elszorul. Az érzés csillapodott egy kicsit, de nem múlt el teljesen. A könyvre néztem, és a saját szememmel láttam a szöveget és az ábrákat. Teljesen normális, mindennapos élmény De egy másik, alacsonyabb szögből, másféle szemmel is láttam ugyanezt. Nem egy könyvet, hanem valami idegen, szörnyű alakú, baljós szándékú dolgot láttam.
Lassan az arcomhoz emeltem a kezem, és a nappalim hátborzongató kísértetkastéllyá vált.
Felordítottam.
Szemek bámultak rám ujjaim húsának repedésein át. És a hús még eközben is tágult, majd visszahúzódott, ahogy vadul a felszín felé nyomakodtak.
De nem ezért sikítottam. A saját arcomba bámultam, és egy szörnyeteget láttam.

 

A homokfutó orra átbillent a dombon. Richard a tornác mellett állt meg. A motor pufogott és morgott. A lépcső jobb oldalán lévő lejtős pallón legurultam a tolószékemmel, és Richard besegített a kocsiba.
– Jól van, Arthur – mondta. – Ez a te bulid. Merre?
A víz felé mutattam, ahol a nagy dűne egy kicsit ellaposodik. Richard bólintott. A hátsó kerekek homokot kavartak fel, ahogy elindultunk. Általában minden alkalmat kihasználtam, hogy ugrassam Richardot a vezetési stílusa miatt, ma este viszont ez eszembe sem jutott. Túl sok mindenen kell gondolkodni – és érezni: gyűlölik a sötétséget; éreztem, hogy minden erejüket megfeszítve próbálnak átlátni a kötésen, és arra kényszerítenek, hogy vegyem le.
A homokjáró morogva pattogott a homokon át a víz felé, és szinte felrepült a kisebb-nagyobb buckák tetejéről. Balra a nap véres tündökléssel nyugodott le. A víz fölött viharfelhők száguldottak felénk. Villám nyilallt a vízbe.
– Jobbra – mutattam. – Annál a fészernél.
Richard homokot fröcskölve megállította a kis kocsit a fészer korhadt romjai mellett, majd hátranyúlt, és elővett egy lapátot. Megvonaglott az arcom, amikor megláttam. – Hol van? – kérdezte Richard kifejezéstelen arccal.
– Ott – mutattam.
Richard kiszállt, tett néhány lépést, habozott egy pillanatig, aztán a homokba dugta az ásót. Nagyon sokáig ásott. A válla felett hátrahajított homok nedvesnek tűnt. A lenyugvó nap fényében a viharfelhők egyre sötétebben magasodtak a haragos és kérlelhetetlen víz fölé.
Már jóval azelőtt, hogy Richard abbahagyta volna az ásást, tudtam, hogy nem fogja megtalálni a fiút. Elvitték innen. Tegnap éjjel nem kötöttem be a kezemet, így hát láthattak – és cselekedhettek. Ha fel tudtak használni arra, hogy megöljék a fiút, akkor arra is felhasználhattak, hogy elvigyem innen, még ha aludtam is.
– Nincs itt semmiféle fiú, Arthur – mondta Richard, és ezzel a mocskos lapátot a homokfutóba dobta, majd fáradtan az ülésre rogyott. A közelgő vihar menetelő, félhold alakú árnyakat rajzolt a homokra. Az egyre erősödő szél homokszemcséket vert a kocsi rozsdás oldalához. Az ujjaim viszkettek.
– Elvitették velem – mondtam tompa hangon. – Szépen lassan átveszik a hatalmat, Richard. Ha kell erőszakkal, apránként is kinyitják a kaput. Naponta százszor kapom magam azon, hogy egy teljesen ismerős tárgy – egy lapát, egy kép vagy akár egy doboz bab – előtt állok, és fogalmam sincs, hogy kerültem oda csak kinyújtom a kezem, és megmutatom nekik, és az ő szemükkel látom, mint valami torz, groteszk alakot...
– Arthur – vágott közbe Richard. – Arthur, ne. Hagyd abba – az elenyésző fényben az arca halvány volt a szánalomtól. – Azt mondtad, állsz valami előtt. Azt mondtad, elvitted a fiú testét. De hát te nem is tudsz járni, Arthur. Deréktól lefelé halott vagy.
Megérintettem a homokfutó műszerfalát. – Ez is halott. De amikor beszállsz, el tudod indítani. Akár ölni is tudnál vele. Még ha akarna, sem tudna megállítani téged – hallottam, hogy a hangom hisztérikusan emelkedik. – Én vagyok az átjáró, hát nem érted? Megölték azt a fiút, Richard! És elvitték a holttestet!
– Azt hiszem, orvoshoz kellene menned – mondta csendesen. – Menjünk vissza. Gyerünk...
– Akkor hát győződj meg arról, hogy igazam van! Keresd meg a fiút! Tudd meg...
– Azt mondtad, még a nevét sem tudod.
– Valószínűleg falubeli volt. Ez egy kicsi falu. Kérdezd meg...
– Beszéltem telefonon Maud Harringtonnal, amikor elmentem a homokfutóért. Az egész államban nincs nála lepcsesebb szájú ember. Megkérdeztem, hogy hallott-e olyasmit, hogy valakinek a fia nem ment haza tegnap éjjel. Azt mondta, nem.
– De hát az a srác helybéli! Annak kell lennie!
Richard az indítógomb felé nyúlt, de megállítottam. Felém fordult, én pedig elkezdtem kikötözni a kezemet.
Az öböl felől mennydörgés morajlott fel.

 

Nem mentem orvoshoz, és nem hívtam vissza Richardot. Három hétig minden alkalommal bekötöztem a kezemet, amikor csak kimentem. Három héten át vakon reménykedtem abban, hogy el fog múlni. Nem volt túl ésszerű dolog, ezt elismerem. Ha teljes ember lennék, akinek nincs szüksége tolókocsira a lába helyett, vagy aki normális életet él és normális hivatása van, talán elmentem volna Flanders dokihoz vagy Richardhoz. És még így is elmehettem volna, ha nem élne bennem a nagynéném emléke, akit mindenki elkerült, valóságos rab volt, akit élve felzabált saját pusztuló húsa. Ezért aztán elszántan hallgattam, és azért imádkoztam, hogy egy reggel arra ébredjek, hogy az egész csak egy rossz álom volt.
És apránként kezdtem érezni őket. Őket. Egy ismeretlen intelligenciát. Nem érdekelt igazán, hogy nézhetnek ki, vagy hogy honnan jöttek. Nem is tudhatjuk meg. De az kétségtelen, hogy én vagyok számukra az átjáró, az ablak a világra. Elég visszajelzést kaptam tőlük ahhoz, hogy érezzem undorukat és rettegésüket, hogy megértsem, mennyire más a mi világunk, mint az övék. És hogy érezzem vak gyűlöletüket. És egyre csak figyelnek. A húsuk az enyémbe ágyazódott. Kezdtem ráébredni, hogy felhasználnak, irányítanak engem.
Éppen akkor döntöttem el, hogy felhívom Cresswellt a haditengerészetnél, amikor a fiú elhaladt a parton, és szokás szerint intett egyik kezével. Richardnak egyvalamiben igaza volt – akármi költözött is a testembe, egészen biztosan a világűrben vagy a Vénusz körüli pályán történt. A haditengerészet megvizsgálna, de nem mutogatnának. Nem kellene többé a rémisztő sötétségben felriadva elfojtanom a sikolyt, ahogy érzem, hogy figyelnek, figyelnek, egyre csak figyelnek.
A kezem a fiú felé lendült, és ekkor vettem észre, hogy nem kötöztem be. Láttam a haldokló fényben, hogy a szemek csendesen figyelnek. A hatalmas, tágra nyílt szemek írisze szinte aranylott. Egyikükbe egyszer beledöftem egy ceruza hegyét, mire gyötrő kín áramlott végig a karomon. A szem pedig embertelen gyűlölettel meredt rám, ami talán még rosszabb volt, mint a testi fájdalom. Soha többé nem próbálkoztam hasonlóval.
A fiút nézték. Éreztem, hogy józan eszem megremeg. Egy pillanattal később pedig minden önuralmamat elveszítettem. A kapu nyitva állt. A fiú felé tántorogtam a homokban, lábaim idegek nélkül botladoztak, mintha korhadt fából lettek volna. Saját szemem mintha bezáródott volna, csak azokkal az idegen szemekkel láttam – a hatalmas alabástromtengert, fölötte pedig a végtelen, bíborszínű eget, egy megroggyant, öreg kunyhót, amely akár egy ismeretlen, húsevő lény hullája is lehetett, és egy undorító, mozgó és lélegző lényt, amely a hóna alatt egy fából és drótból készült eszközt vitt, amely geometriailag lehetetlen derékszögekből állt.
Vajon mit gondolhatott az a szerencsétlen, névtelen fiú, hóna alatt a szitájával, a turisták elszórt pénzétől duzzadó zsebekkel, amikor meglátta, hogy feléje tántorgok, mint egy vak karmester, aki őrült zenekara felé nyújtja kezét, és amikor az utolsó fénysugarak vörös, felhasadt és fénylő szemekkel terhes kezemre estek, és amikor ezek a kezek csapkodni kezdtek a levegőben, mielőtt a feje felrobbant?
Azt tudom, hogy én mire gondoltam.
Arra gondoltam, hogy a világmindenség peremén túlra kukkantottam, egyenesen a pokol tüzébe.

 

A szél belekapott a kötésekbe, és kicsi, csapongó lobogókká változtatta őket, ahogy kikötöztem a kezemet. A felhők felitatták a naplemente utolsó vörös sugarait is, és a homokbuckákat sötét árnyak lepték el. A felhők forrongva vágtattak fölöttünk.
– Egy dolgot meg kell ígérned, Richard – próbáltam túlkiabálni az egyre erősödő szelet. – Elfutsz, ha úgy látod, hogy megpróbállak... bántani téged. Értesz?
– Igen – kigombolt ingének gallérja csattogott a szélben. Az arca rezzenéstelen volt, a szeme pedig csak két gödör az alászálló sötétségben.
A kötés utolsó darabkája is lehullott.
Richardra néztem. Ők is Richardra néztek. Én egy arcot láttam, amelyet az elmúlt öt év alatt nagyon megszerettem. Ők viszont csak egy torz, élő kősziklát.
– Tessék – mondtam rekedten. – Most már látod őket. Richard önkéntelenül is tett egy lépést hátra. Az arcára hirtelen hitetlenkedő rémület ült ki. Villám hasadt ki az égből. Mennydörgés sétált a felhők között, és a víz olyan fekete lett, mint maga a Styx.
– Arthur...
Istenem, milyen visszataszító volt! Hogyan is élhettem mellette, állhattam szóba vele? Nem is élőlény ez, hanem néma dögvész. Maga a...
– Fuss! Fuss, Richard!
Richard nagyokat szökellve futásnak eredt. Láttam a vesztőhelyet a homályos éggel a háttérben. A kezem sikoltó hirtelenséggel a fejem fölé lendült, ujjaim pedig az egyetlen ismerős dolog felé nyúltak ebben a lidérces világban – a felhők felé.
És a felhők válaszoltak.
Hatalmas, kékesfehér villám csapott le, mintha eljött volna a világvége. Richardba hasított, és teljesen beburkolta. Az utolsó, amire emlékszem, az ózon és az égett hús bűze.
Amikor magamhoz tértem, nyugodtan üldögéltem a teraszon, és a nagy dűnét néztem. A vihar elvonult, a levegő pedig kellemesen hűvös volt. A holdnak csak egy keskeny szelete látszott. A homok érintetlen volt – semmi jele Richardnak vagy a homokfutónak.
A kezemre néztem. A szemek nyitva voltak, de üvegesek. Kimerültek, és elszundítottak.
Jól tudtam, mit kell tennem. El kell lakatolni a kaput, mielőtt még jobban kifeszíthetnék. Mindörökre. Már a szerkezeti változás első jeleit is felfedeztem a kezemen. Az ujjaim kezdtek rövidülni... és átalakulni.
Van egy kis kandalló a nappaliban. Szeretem begyújtani, hogy így védekezzek a nedves floridai hideg ellen. Sietősen tüzet raktam. Fogalmam sem volt, mikor ébrednek rá arra, hogy mit művelek.
Amikor már jól égett a tűz, kimentem hátra, a benzineshordóhoz, és mindkét kezemet belemártottam. Abban a pillanatban felébredtek, és szinte hallottam gyötrelmes sikolyukat. Alig tudtam visszaevickélni a nappaliba a tűzhöz.
De végül sikerült.

 

Mindez hét évvel ezelőtt történt.
Még mindig itt vagyok, és nézem, ahogy a rakéták felszállnak. Az utóbbi időben egyre több van belőlük. Az új kormány odavan az űrkutatásért. Még egy újabb, legénységgel indított Vénusz-expedíció is szóba került.
Megtudtam a fiú nevét, nem mintha számítana. Falubeli volt, ahogy sejtettem. Az anyja azt hitte, egy barátjánál tölti azt az éjszakát a kontinensen, így csak a következő hétfőn riasztotta a rendőrséget. Richard – nos, őt mindenki fura figurának tartotta. Azt beszélik, biztosan visszament Marylandbe, vagy összeállt valami nővel.
Ami engem illet, megtűrnek, bár különcség szempontjából magam is igen nagy hírnek örvendek. Végül is, hány volt űrhajós bombázza Washingtont olyan levelekkel, hogy az űrkutatásra szánt pénzt máshol sokkal hasznosabban el lehetne költeni?
Remekül boldogulok ezekkel a kampókkal. Az első évben szörnyű fájdalmaim voltak, de az emberi test szinte mindenhez képes alkalmazkodni. Már borotválkozni is tudok, és még a cipőfűzőmet is megkötöm. És amint látják, szépen, egyenletesen gépelek. Azt hiszem, minden gond nélkül a számba tudom majd tenni a pisztolyt, és meg tudom húzni a ravaszt. Tudják, három héttel ezelőtt újra elkezdődött.
Tizenkét, szabályos körbe rendeződött, aranyló szem jelent meg a mellkasomon.

 

 

A mángorló

 

Hunton felügyelő éppen akkor ért a mosodához, amikor a mentők elmentek – lassan, sziréna és villogó nélkül. Rossz előjel. Az iroda tele volt némán rohangáló emberekkel, néhányuk sírt. Az üzem viszont üres volt; a túlsó végében lévő nagy automata mosógépeket még csak ki sem kapcsolták. Ez nagyon gyanús. A tömegnek a baleset színhelyén kellene lennie, nem pedig az irodában. Mindig így szokott lenni – az emberi állat veleszületett késztetése, hogy lássa a maradványokat. Most viszont nagyon rossz lehet a helyzet. Hunton gyomra összeszorult, mint mindig, súlyos baleset esetén. Az a tizennégy év, amióta az emberek mocskát takarítja az autópályákról, az utcákról és a nagyon magas épületek melletti járdákról, az sem volt elég, hogy megszűnjön az az enyhe rándulás a gyomrában; mintha valami gonosz fészkelte volna be magát oda.
Egy fehér inges férfi meglátta Huntont, és vonakodva elindult felé. Bivaly nagyságú ember volt, feje előretolva két válla között, orra és arca véreres a magas vérnyomás vagy esetleg a barna üveggel folytatott túl bensőséges kapcsolat miatt. Próbált szavakat formálni, a második sikertelen kísérlet után azonban Hunton gyorsan közbevágott:
– Maga a tulajdonos? Mr. Gartley?
– Nem... nem. Stanner vagyok. A művezető. Istenem, ez...
Hunton elővette a jegyzetfüzetét. – Kérem, mutassa meg a baleset helyszínét, Mr. Stanner, és mesélje el, mi történt.
Stanner még jobban elfehéredett; az orrán és az arcán lévő pörsenések anyajegyekként dudorodtak ki. – M-muszáj?
Hunton szemöldöke a homlokára szaladt. – Attól tartok, igen. A telefonos bejelentés szerint igen súlyos az eset.
– Súlyos... – Úgy tűnt, Stanner a gégéjével hadakozik; ádámcsutkája egy percig olyan vadul ugrándozott, mint egy bolha. – Mrs. Frawley halott. Jézusom, bárcsak Bill Gartley itt lenne.
– Mi történt?
– Legjobb lesz, ha megnézi.
Ezzel Stanner elindult, és elvezette Huntont egy sor kézi vasaló és egy inghajtogató gép mellett, majd megállt egy szennyesválogató gépnél. Remegő kézzel simította végig homlokát. – Egyedül kell továbbmennie, felügyelő úr. Képtelen lennék újra megnézni. Attól... egyszerűen képtelen vagyok. Sajnálom.
Hunton enyhe megvetéssel kerülte meg a válogatógépet. Hanyagul vezetik az üzletet, leegyszerűsítik az ügyintézést, tűzforró gőzt engednek kontár módon összehegesztett csöveken át, a megfelelő óvintézkedések betartása nélkül dolgoznak a különféle veszélyes tisztítószerekkel, míg végül aztán valaki megsérül. Vagy meghal. Akkor meg nem tudnak odanézni. Képtelenek...
És ekkor Hunton megpillantotta.
A gép még mindig működött. Nem volt senki, aki leállította volna. A gép, amelyet később volt szerencséje közelebbről is megismerni: egy Hadley-Watson gyorsvasaló- és hajtogatógép 6-os modellje. Hosszú és idétlen név. Akik itt dolgoznak a gőzben és nyirkosságban, sokkal jobb nevet találtak neki. A mángorló.
Hunton hosszú, dermedt pillantást vetett a gépre, aztán olyat tett, amit felügyelőként eltöltött tizennégy éve alatt még soha: megfordult, remegő kezét a szájához emelte, és hányt.
– Nem ettél valami sokat – mondta Jackson.
A nők odabent mosogattak és csicseregtek, John Hunton és Mark Jackson pedig az illatos grillsütő melletti kerti székeken üldögélt. Hunton halványan elmosolyodott erre a szerény kijelentésre. Tulajdonképpen semmit sem evett.
– Volt ma egy ronda ügyem – mondta. – Az eddigi legrondább.
– Autóbaleset?
– Nem. Üzemi.
– Mocskos?
Hunton nem felelt azonnal. Arca önkéntelenül megvonaglott. Kivett egy sört a mellettük lévő hűtőtáskából, kinyitotta, és lehúzta a felét. – Szerintem egy egyetemi tanár nem tudhat túl sokat az ipari mosodákról.
Jackson kuncogott. – A melletted ülő igen. Egyetemista koromban egy nyáron ilyen helyen dolgoztam.
– Akkor biztosan ismered a gyorsvasalónak nevezett gépet.
Jackson bólintott. – Persze. Nedves ruhákat küldenek át rajta, általában ágyneműt vagy fehérneműt. Nagy, hosszú gép.
– Igen – mondta Hunton. – A város túlsó végében lévő Kék Szalag Mosodában egy Adelle Frawley nevű nő beleragadt. A gép egyenesen magába szippantotta.
Jackson elsápadt. – De... ez lehetetlen, Johnny. Van rajta egy biztonsági kar. Ha a gépet kezelő nők egyike véletlenül beledugja a kezét, a kar felpattan, és leállítja a gépet. Legalábbis én így emlékszem.
Hunton bólintott. – Igen, ezt írja elő az állami törvény. Mégis megtörtént.
Hunton lehunyta a szemét, és a sötétségben újra maga előtt látta a Hadley-Watson-típusú vasalógépet. Ötven méter hosszú, szögletes doboz. Az elejénél egy vászonszalag mozog a biztonsági rúd alatt. Ezen a futószalagon nedves, ráncos ruhák haladnak folyamatos körben a tizenhat hatalmas, forgó henger alatt, amelyek a gép fő testét alkotják. Felül nyolc és alul nyolc henger, melyek úgy préselik össze a ruhákat, mint a meleg szendvics forró kenyérszeletei a vékony sonkaszeletet. A maximális hatás elérése érdekében a hengerek gőzét akár százötven fokos hőmérsékletre is be lehet állítani. A futószalag nyomása 3906 kg/m ² -re van állítva, hogy minden egyes ránc kisimuljon.
Mrs. Frawley pedig valahogy beragadt, és a gép beszippantotta. Az acélból készült, azbesztbevonatú hengerek olyan vörösek voltak, mintha befestették volna őket, a gépből felszálló gőz pedig a forró vér émelyítő bűzétől volt terhes. Mrs. Frawley fehér blúzának, kék nadrágjának darabkái, sőt melltartójának és bugyijának szakadozott foszlányai tíz méterrel arrébb, a gép túlsó végénél hevertek, a nagyobb ruhadarabokat pedig a gép groteszk, véres gondossággal összehajtogatta. De nem is ez volt a legszörnyűbb.

*

– A gép mindent össze akart hajtogatni – mondta Hunton Jacksonnak keserű szájízzel. – De hát az ember nem egy egyszerű lepedő, Mark. Amit ott láttam... ami megmaradt belőle... – mint Stanner, a szerencsétlen művezető, Hunton sem tudta befejezni a mondatot. – Vödörben vitték el – nyögte ki halkan. Jackson füttyentett egyet. – Kinek fogjátok ezt a nyakába varrni? A mosodának vagy az állami ellenőröknek?
– Még nem tudom – felelte Hunton. A förtelmes kép még mindig a szeme előtt lebegett: ahogy a mángorló lihegett, dübörgött és sziszegett, miközben zöld testén vér csörgedezett hosszú patakokban, és a nő égő testének bűze... – Ez attól függ, ki engedélyezte azt az átkozott biztonsági kart, és hogy milyen körülmények között.
– A vezetőség ki tud mászni ebből, ha esetleg kiderül, hogy övék a felelősség?
Hunton komoran elmosolyodott. – A nő meghalt, Mark. Ha kiderül, hogy Gartley és Stanner spórolt a vasalógép karbantartási költségein, börtönbe fognak kerülni. Nem számít, milyen ismerőseik vannak a városi tanácsban.
– Szerinted ez történt?
Hunton a Kék Szalag Mosodára gondolt: gyenge a világítás, a padló nedves és csúszós, néhány gép pedig hihetetlenül elavult. – Szerintem valószínű – felelte csendesen.
A két férfi felállt, és a ház felé indult. – Majd mondd el, mire jutottatok, Johnny – mondta Jackson. – Nagyon kíváncsi vagyok.

 

Huntonnak nem lett igaza a mángorlóval kapcsolatban. A gép patyolattiszta volt.
Hat ellenőr vizsgálta át minden egyes darabját a nyomozás elindítása előtt. Az eredmény: a nagy semmi. A nyomozás végeredménye pedig az lett, hogy baleset történt.
A meghallgatás után Hunton döbbenten környékezte meg Roger Martint, az egyik ellenőrt. Martin magas, sótlan férfi, szódásüveg vastagságú szemüveggel. Hunton kérdezősködése közben egy golyóstollal babrált.
– Semmi? Semmit sem találtak a gépen?
– Semmit – csóválta a fejét Martin. – Természetesen a biztonsági kar volt az ellenőrzés fő célpontja. De a kar tökéletes állapotban van. Hallhatta, hogy ezt Mrs. Gillian is tanúsította. Mrs. Frawley valószínűleg túl mélyen nyúlt be. Sajnos senki sem látta, mi történt mindenki a saját munkájával volt elfoglalva. Mrs. Frawley pedig egyszer csak sikoltozni kezdett. A kézfeje akkor már eltűnt, és a gép a karját húzta befelé. Az asszonyok megpróbálták kiszabadítani, ahelyett, hogy a gépet állították volna le – teljes pánik tört ki. Az egyik nő, Mrs. Keene viszont azt állítja, hogy ő igenis megpróbálta leállítani a vasalót; de minden valószínűség szerint a nagy zűrzavarban az indítógombot nyomogatta a kikapcsoló helyett. És akkor már késő volt.
– Tehát rosszul működött a biztonsági kar – jelentette ki Hunton határozottan. – Mi van, ha Mrs. Frawley esetleg a kar fölé dugta a kezét, nem pedig alá?
– Az lehetetlen. A biztonsági kar előtt rozsdamentes acélburkolat van. A karnak pedig nem lehet semmi baja. A gép áramkörének része: ha a biztonsági kar elromlik, a gép egyszerűen leáll.
– Akkor hát hogyan történhetett ez meg, az isten szerelmére?
– Nem tudjuk. A kollégáimmal együtt azon a véleményen vagyok, hogy csak úgy történhetett, hogy Mrs. Frawley felülről esett a gépbe. De hát azt tudjuk, hogy mindkét lábával a földön állt, amikor a baleset történt. Ezt tucatnyi szemtanú igazolja.
– Most egy lehetetlen balesetet vázolt fel – mondta Hunton.
– Nem lehetetlen. Csak nem értjük. – Martin habozva szünetet tartott, aztán így szólt: – Elárulok magának valamit, Hunton, mert úgy látom, nagyon a szívére veszi ezt az ügyet. Ha elmeséli valakinek, le fogom tagadni, hogy ilyet mondtam. Egyáltalán nem tetszett nekem az a gép. Olyan volt, mintha... kigúnyolt volna bennünket. Az elmúlt őt év során több tucat ehhez hasonló vasalógépet vizsgáltam már át. Némelyik olyan rossz állapotban volt, hogy még egy kutyát sem engednék a közelébe – az állami törvény szánalmasan hanyag. De azok mégis csak egyszerű gépek voltak. Ez viszont... ez egy kísértet. Nem tudom, miért, de az. Azt hiszem, ha csak egyetlen dolgot is találtam volna, még ha csak valami technikai apróságot is, azonnal elrendeltem volna, hogy vonják ki a forgalomból. Őrültség, mi?
– Nem. Én is ugyanezt éreztem – vallotta be Hunton.
– Hadd meséljek el valamit, ami két éve történt Miltonban – mondta Martin. Levette a szemüvegét, és lassú mozdulatokkal törölgetni kezdte a mellényébe. – Egy fickó kirakta a hátsó udvarba a régi hűtőjét. Egy nő felhívott bennünket, és azt mondta, hogy a kutyája beszorult a gépbe, és az megfojtotta. Szóltunk a körzet megbízott rendőrének, hogy vitesse ki a fickóval a hűtőt a városi szeméttelepre. A fickó elég rendes volt, de azért sajnáltuk azt a kutyát. Másnap reggel a teherautójára pakolta a hűtőt, és kivitte a szeméttelepre. Aznap délután egy környékbeli nő bejelentette, hogy eltűnt a fia.
– Istenem – suttogta Hunton.
– A hűtő a szeméttelepen volt, a kölyök pedig benne, holtan. Az anyja szerint nem volt hülye gyerek. Azt mondta, éppen annyira bújt volna egy üres hűtőbe, mint egy idegen autójába. Hát, mégis így tett. Megírtuk a jelentést. És azt hiszi, az ügy ezzel lezárult?
– Gondolom – mondta Hunton.
– Pedig nem. A szeméttelep őre másnap kiment, hogy levegye a hűtő ajtaját. A nyilvános szemétlerakodó helyek fenntartásáról szóló, 58-as számú városi határozat ezt írja elő. – Martin kifejezéstelen arccal beszélt. – Hat döglött madarat talált benne. Sirályokat, verebeket és egy vörösbegyet. És azt állítja, az ajtó becsukódott, miközben söpörte őket kifelé. Pokoli nagyot ugrott. Az a mángorló ott a Kék Szalagban ugyanilyen érzéseket ébreszt bennem, Hunton. Egyáltalán nem tetszik nekem.
A két férfi szótlanul nézte egymást az üres vizsgálószobában ülve, úgy hat sarokra a nyüzsgő mosodától, ahol a Hadley-Watson gyorsvasaló- és hajtogatógép 6-os modellje sziszegve gőzölgött a lepedőkön.

 

A sokkal prózaibb rendőrségi munka nyomása egy hét alatt kiverte Hunton fejéből az esetet. Csak akkor jutott újra eszébe, amikor egyik este átugrottak a feleségével kártyázni és sörözni Mark Jacksonékhoz.
Jackson egy igen fura kérdéssel fogadta: – Elgondolkoztál már azon, Johnny, hogy a gépet, amelyről meséltél nekem, esetleg kísértetek szállták meg?
Hunton értetlenül pislogott. – Mi?
– A gyorsvasalóról beszélek. A Kék Szalag Mosodában. Azt hiszem, ezúttal nem kaptál fülest.
– Miféle fülest? – értetlenkedett tovább Hunton.
Jackson átadta az újságot, és egy cikkre mutatott a második oldal alján. A Kék Szalag Mosodában egy hatalmas vasalógép egyik ékszíja elszabadult, és az adagolónál dolgozó hat nő közül hármat megégetett. A baleset délután háromnegyed négykor történt, és a kazán megnövekedett gőznyomásának tulajdonították. Az egyik nőt, Mrs. Annette Gilliant másodfokú égési sérülésekkel szállították a városi kórházba.
– Különös véletlen – motyogta Hunton, de hirtelen eszébe villant, mit mondott Martin az üres vizsgálószobában: Ez egy kísértet... És az a történet a kiszuperált hűtőszekrényben ragadt kutyáról, kisfiúról és madarakról.
Aznap este nem volt szerencséje a kártyában.

 

Amikor Hunton belépett a négyágyas kórházi szobába, Mrs. Gillian a Tévés Titkok egyik számát olvasgatta az ágyban ülve. Egyik karját és a nyakát vastag kötés fedte. A szoba másik lakója, egy sápadt fiatal nő, mélyen aludt.
Mrs. Gillian a kék egyenruhára nézve előzékenyen elmosolyodott. – Ha Mrs. Cherinikovval akar beszélni, vissza kell jönnie egy kicsit később. Éppen most kapta meg a gyógyszereit.
– Nem, magához jöttem, Mrs. Gillian – a nő mosolya erre egy kissé elhalványult. – Nem hivatalosan vagyok itt. A mosodában történt balesetről szeretnék érdeklődni. A nevem John Hunton – ezzel kezet nyújtott.
Ez volt a megfelelő mozdulat. Mrs. Gillian mosolya felragyogott, és ép kezével ügyetlenül megszorította Hunton kinyújtott kezét. – Mindent elmondok, amit csak tudok, Mr. Hunton. Istenem, már azt hittem hogy az én Andym keveredett megint valami bajba az iskolában.
– Mi történt tulajdonképpen?
– Lepedőket vasaltunk, a gép pedig egyszerűen felrobbant – legalábbis úgy tűnt. Éppen azon gondolkoztam, hogy ha majd hazamegyek, elengedem egy kicsit a kutyáimat, amikor hirtelen nagy durranás hallatszott, mintha egy bomba robbant volna fel. Mindent ellepett a gőz és az a sziszegő hang... szörnyű volt – a mosolyt mintha letörölték volna a nő ajkáról. – Olyan volt, mintha a vasaló lélegzett volna. Mint egy sárkány. Alberta meg – Alberta Keene – üvöltött hogy valami felrobbant, mindenki rohangált és ordítozott, Ginny Jason pedig visított, hogy megégett. El akartam menekülni, de hasra estem. Addig fel sem fogtam, mi történik. Istenemre mondom, ennél rosszabbat el sem tudok képzelni. A gőz százötven fokos.
– Az újságok szerint egy ékszíj szabadult el. Ez mit jelent?
– A felső cső egy ilyen rugalmas szíjban végződik. Ez adagolja a gépet. George – Mr. Stanner – azt mondta, hogy biztos szivárgott a bojler vagy valami hasonló. A szíj teljesen szétdurrant.
Huntonnak nem jutott eszébe több kérdés. Már éppen menni készült, amikor Mrs. Gillian töprengve megszólalt:
– Azelőtt sosem történt ilyesmi ezzel a géppel. Csak az utóbbi időben. Például, hogy az ékszíj elszakadt. És ott van Mrs. Frawley szörnyű, rettenetes balesete, Isten nyugosztalja. És olyan apróságok, mint például hogy Essie ruhája beakadt az egyik hajtóláncba. Nagyon rosszul is végződhetett volna a dolog, ha nem tépi ki azonnal. A csavarok és egyéb alkatrészek pedig csak úgy potyognak belőle. Herb Diment – a mosoda szerelője – rengeteget szenved azzal a géppel mostanában. A lepedők állandóan beakadnak. George szerint azért, mert túl sok fehérítőt használunk, de hát mindig is ennyit használtunk. A lányok már utálnak azzal a géppel dolgozni. Ráadásul Essie szerint Adelle Frawley kis darabkái még mindig benne vannak, és ez szentségtörés vagy mi. Mintha ezzel megátkozták volna a gépet. Ez azóta megy így, hogy Sherry megvágta a kezét az egyik kampóval.
– Sherry? – kapta fel a fejét Hunton.
– Sherry Ouelette. Csinos kis hölgy. Nemrég érettségizett. Jó munkaerő, de néha ügyetlenkedik. Tudja, milyenek a fiatal lányok.
– Megvágta a kezét?
– Ebben nincs semmi különös. Tudja, a ruhákat adagoló futószalagot kampók szorítják le. Sherry éppen ezeket állította át, hogy nehezebb terhet is rá tudjunk tenni, és közben talán egy fiúról ábrándozott. Megvágta az ujját, és minden csupa vér lett. – Mrs. Gillian zavartan folytatta: – És ezután kezdtek potyogni a csavarok. Adelle... tudja... úgy egy héttel később történt. Mintha a gép megízlelte volna a vért, és rájött, hogy szereti. A nőknek igen különös gondolataik támadnak néha, nem igaz, Hinton felügyelő?
– Hunton – javította ki a felügyelő elgondolkozva, miközben a nő feje fölött a semmibe bámult.

 

A sors iróniája, hogy Hunton és Jackson legérdekesebb beszélgetésére egy kis mosodában került sor.
Kényelmes műanyag székeken üldögéltek, miközben a ruhák körbe-körbe forogtak a pénzzel működő mosógépek kerek üvegablakai mögött. Jackson félretette a Milton-kötetet, miközben Huntont hallgatta, aki Mrs. Gillian történetét mesélte.
Amikor Hunton befejezte, Jackson szólalt meg:
– Már kérdeztem egyszer, hogy szerinted lehetséges-e, hogy a mángorlóban démonok lakoznak. Nem hülyéskedtem. És most újra megkérdezlek.
– Jaj – nyögött fel Hunton kényelmetlenül. – Ne marháskodj már.
Jackson töprengve bámulta a forgó ruhákat. – A „lakozik” nem a legmegfelelőbb kifejezés. Mondjuk inkább, hogy „megszállta”. Legalább annyiféle varázslat létezik a démonok hívogatására is, mint kiűzésükre. Frazer Aranyág című műve bővelkedik ilyenekben. A druida és az azték hagyomány szintén tartalmaz hasonlókat. Még ezeknél régebbiek is vannak, olyanok, amelyek az ősi Egyiptomból származnak. Nagy részüket döbbenetesen hasonló elemek alapján lehet csoportosítani. Az összes ilyen elem közül a legelterjedtebb, természetesen, a szüzek vére – Jackson Huntonra sandított. – Mrs. Gillian azt mondta, a bajok akkor kezdődtek, amikor ez a Sherry Ouelette véletlenül megvágta magát.
– Ugyan, menj már – legyintett Hunton.
– El kell ismerned, hogy a lány annak tűnik – mondta Jackson.
Hunton halványan elmosolyodott. – És én majd egyszerűen besétálok hozzá; szinte látom magam előtt. „Jó napot, Miss Ouelette, John Hunton felügyelő vagyok. Éppen egy vasalógép ügyében nyomozok, amelyet démonok egész hada szállt meg. Azt szeretném tudni, hogy szűz-e még.” Szerinted lenne alkalmam elbúcsúzni Sandrától és a gyerekektől, mielőtt elvisznek a diliházba?
– A nyakamat tenném rá, hogy végül tényleg valami ilyesmit fogsz mondani – mondta Jackson komor arccal. – Komolyan beszélek, Johnny. Ez a gép halálra rémít, pedig még nem is láttam.
– Csak úgy kíváncsiságból kérdezem: miféle bűbájjal lehet még démonokat hívogatni?
Jackson vállat vont. – Ezt nehéz lenne így, komolyabb tanulmányozás nélkül megmondani. A legtöbb angolszász varázsige megemlíti a temető földjét és a varangyszemet. Az európai varázsigékben gyakran szerepel a dicsőség keze, amelyet lehet egy halott kezeként értelmezni, vagy valamilyen hallucinogén anyagként is, amelyet annak idején boszorkányszombatkor használtak – ez általában belladonna vagy valamilyen izgatószer volt. De persze még számtalan varázslat létezik.
– És szerinted ezek a dolgok bekerültek a Kék Szalag Mosoda vasalójába. Jézusom, Mark, le merném fogadni, hogy ezer kilométeres körzetben egy fia belladonna sincs. És talán azt hiszed, valaki levágta Fred bácsi kezét, és a gépbe dobta?
– Ha hétszáz majom hétszáz évig folyamatosan írna...
– Egyikük megírná Shakespeare műveit – fejezte be Hunton keserűen. – Menj a pokolba. Te vagy a soros. Hozz aprót a szárítóhoz a gyógyszertárból.

*

George Stanner igen különös körülmények között veszítette el a karját.
Hétfőn reggel hétkor a mosodában csak Stanner és Herb Diment, a szerelő tartózkodott. A mángorló csapágyainak évente kétszer esedékes olajozását végezték, a szokásos fél nyolcas munkakezdés előtt. Diment a túloldalon olajozta a négy másodlagos csapágyat, és azon töprengett, hogy az utóbbi időben milyen kellemetlen érzéseket kelt benne ez a gép, amikor a mángorló egy mordulással hirtelen életre kelt.
Diment éppen négy futószalagot tartott a kezében, hogy hozzáférjen az alattuk lévő motorhoz, amikor a szalagok meglódultak a kezében, letépték a húst a tenyeréről, és nagyot rántottak rajta.
Egy görcsös mozdulattal sikerült kiszabadítania magát néhány másodperccel azelőtt, hogy a szalagok a gépbe húzták volna a kezét.
– Mi a fene ez, George?! – ordította Diment. – Kapcsold ki ezt a kurva gépet!
Ekkor viszont George Stanner üvölteni kezdett.
A mosodát magas, vérfagyasztó sikoltás töltötte be, amely visszaverődött a mosógépek acélarcáról, a gőzvasalók vigyorgó szájáról és a szárítógépek üveges szeméről. Stanner mély, hörgő lélegzetet vett, és újra felordított: – Jézus Isten, beragadtam, BERAGADTAM...
A hengerek gőzölögni kezdtek. A mángorló csikorgott-dübörgött. Úgy tűnt, hogy a csavarok és motorok önálló, rejtett életre keltek.
Diment a gép másik végéhez rohant.
Az első henger már vészjóslóan vörös volt. Diment torkából elcsukló nyögés tört fel. A mángorló üvöltött, dübörgött és sziszegett.
Egy süket szemtanú először azt gondolhatta volna, hogy Stanner csupán furcsa szögben hajol a gép fölé. Aztán viszont még egy süket is észrevette volna holtsápadt arcát, kidülledő szemét és végtelen sikolyra tátott száját. Karja szép lassan eltűnt a biztonsági kar, majd az első henger alatt; ingujja elszakadt a vállvarrásnál, felkarja pedig torz módon megduzzadt, ahogy a vér fokozatosan felfelé szorult.
– Kapcsold ki! – üvöltötte Stanner. Könyöke hangos reccsenéssel eltört.
Diment megnyomta a kikapcsoló gombot.
A mángorló zúgva és morogva tovább dolgozott.
Diment hitetlenkedve nyomogatta a gombot – semmi. Stanner karján a bőr kifényesedett és megfeszült. Pillanatokon belül el fog szakadni; Stanner ennek ellenére magánál volt. Sikoltott. Diment agyában rémálomszerű rajzfilm pergett: egy embert szétlapít a gőzhenger, és csupán egy árny marad belőle.
– A biztosíték – nyögte Stanner a fogát csikorogtatva. A feje egyre lejjebb bukott, ahogy a gép beljebb húzta.
Diment megperdült, és a kazánházba rohant, miközben Stanner sikoltozása holdkóros szellemként üldözte. Vér és gőz keveredő bűze terjengett a levegőben.
A bal oldali falon lévő három nehéz, szürke dobozban volt a mosoda összes biztosítéka. Diment egyenként felrántotta a dobozok ajtaját, és mint egy őrült rángatta ki a hosszú, hengeres biztosítékokat, és a válla fölött a háta mögé dobálta őket. A világítás kialudt; a légsűrítő is leállt; aztán elhaló szűköléssel maga a kazán is.
A mángorló viszont működött. Stanner sikoltozása bugyborékoló nyögdécseléssé vált.
Diment pillantása véletlenül az üvegezett dobozban lévő tűzbaltára esett. Elfojtott nyöszörgéssel megragadta a szerszámot, és visszafutott Stannerhez, akinek karja már majdnem vállig eltűnt a gépben. A biztonsági kar pillanatokon belül elkapja meghajlott, megfeszült nyakát is.
– Nem megy – zokogott Diment a baltával a kezében. – Jézusom, George, nem megy, nem megy, én...
A gép már olyan volt, mint egy vágóhíd. Ingdarabokat, húsfoszlányokat és egy ujjat köpött ki magából. Stannerből tébolyult, hörgő sikoltás szakadt ki, Diment pedig magasra lendítette a baltát, és lesújtott vele a mosoda homályos árnyai között. Másodjára is lesújtott. Aztán újra.
Stanner a földre zuhant. Teljesen elkékült, eszméletlen volt, a válla alatti csonkból pedig sugárban lövellt a vér. A mángorló magába szippantotta a maradékokat... aztán leállt.
Diment zokogva levette derékszíját, és érszorítót készített.

 

Hunton Roger Martinnal, az ellenőrrel beszélt telefonon, Jackson pedig figyelte az arcát, miközben türelmesen görgetett egy labdát a hároméves Patty Huntonnal.
– Kihúzta az összes biztosítékot? – kérdezte Hunton. – A kikapcsoló gomb meg egyszerűen nem működött, mi...? Lezárták a gépet...? Rendben. Helyes. Micsoda...? Nem, nem hivatalos – Hunton összeráncolta a szemöldökét, és Jacksonra sandított. – Még mindig arra a hűtőszekrényre emlékezteti a gép, Roger...? Igen. Én is. Viszlát.
Hunton letette a kagylót, és eltökélten Jacksonra nézett. – Látogassuk meg a lányt, Mark.

 

Sherry Ouelette-nek saját lakása volt (a tétova tulajdonos mozdulata, amellyel vendégeit betessékelte, miután Hunton felvillantotta a jelvényét, arra engedett következtetni, hogy nem régóta), és feszengve foglalt helyet a két férfival szemben az ízlésesen berendezett, bélyeg nagyságú nappaliban.
– Hunton felügyelő vagyok, ő pedig a társam, Mr. Jackson. A mosodában történt balesetről szeretnénk érdeklődni. – Hunton rettenetesen kényelmetlenül érezte magát ezzel a csinos, barna, félénk lánnyal szemben.
– Szörnyű volt – motyogta Sherry Ouelette. – Ez volt az első munkahelyem. Mr. Gartley a nagybátyám. Azért szerettem ott dolgozni, mert lehetővé tette, hogy fenntartsam ezt a lakást, és hogy barátaim legyenek. Most viszont az egész olyan... kísérteties.
– Az Állami Munkavédelmi Tanács a vizsgálat idejére lezáratta a vasalógépet – mondta Hunton. – Tudta ezt?
– Persze – Sherry idegesen felsóhajtott. – Fogalmam sincs, mihez fogok most kezdeni...
– Miss Ouelette – szakította félbe Jackson – történt önnel egy baleset a vasalónál, ugye? Ha jól tudom, megvágta a kezét az egyik kampóval.
– Igen, megvágtam az ujjam – a lány arca hirtelen elborult. – Ez volt az első baleset – folytatta szomorú arccal. – Néha úgy érzem, hogy a lányok már nem szeretnek annyira... mintha én lennék a hibás.
– Egy nagyon kínos kérdést kell feltennem – kezdte Jackson lassan. – Nem fog tetszeni. Személyeskedésnek fog tűnni, és talán úgy véli, hogy nem tartozik a tárgyhoz, de csak annyit mondhatok, hogy nagyon is hozzátartozik. A válaszát viszont soha, semmilyen feljegyzésben vagy aktában nem fogjuk megemlíteni.
Sherry ijedtnek tűnt. – Csi-csináltam valamit?
Jackson mosolyogva megrázta a fejét; mire a lány megkönnyebbült. Hála Istennek, hogy Mark itt van, gondolta Hunton.
– Azt még hozzátenném, hogy a válasza nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy megtarthassa ezt a szép kis lakást, visszaszerezze a munkáját, és hogy a mosodában minden visszatérjen a régi kerékvágásba.
– Ennek érdekében bármire válaszolnék – jelentette ki a lány.
– Sherry, szűz még?
A lány olyan meghökkent, zavart arcot vágott, mintha a pap az áldozás után pofon vágta volna. Aztán felemelte a fejét, és körbemutatott, mintha azt kérdezné, hogyan képzelheti bárki is, hogy ez a takaros, egyszerű lakás gusztustalan találkáknak ad otthont.
– A férjem számára tartogatom magam – mondta egyszerűen.
Hunton és Jackson higgadtan egymásra nézett, és abban a másodpercben Hunton már tudta, hogy igaz az egész: a mángorló élettelen acéltestét, fogaskerekeit és szerelvényeit maga az ördög kerítette hatalmába, és valami belső élettel ruházta fel.
– Köszönjük – mondta Jackson csendesen.

 

– Most hogyan tovább? – kérdezte Hunton komoran a visszafelé vezető úton. – Keresünk egy papot, és segítségével kiűzzük belőle az ördögöt?
Jackson felhorkant. – Jó sokáig kellene keresgélned ahhoz, hogy találj egyet, aki nem nyom a kezedbe néhány röpiratot, miközben felhívja a diliházat. Ez a mi kettőnk játszmája, Johnny.
– És képesek leszünk végigjátszani?
– Talán. A legnagyobb gond a következő: azt már tudjuk, hogy van valami a mángorlóban. Azt azonban nem tudjuk, hogy mi – Hunton megborzongott, mintha egy hústalan ujj érintette volna meg. – Rengeteg démon létezik. De vajon az, amelyikkel nekünk van dolgunk, Belzebub vagy Pán társaságához tartozik? Vagy esetleg Baaléhoz? Vagy a keresztény hit Sátánjához? Nem tudjuk. Ha a démont szándékosan idézték meg, több esélyünk van. De ez véletlenszerű támadásnak tűnik.
Jackson a hajába túrt. – Igen, megvan a szűz lány vére. De ez nem szűkíti le túlságosan a kört. Biztosra kell mennünk. Nem tévedhetünk.
– Miért? – kérdezte Hunton tompán. – Miért nem szedünk egyszerűen össze egy csomó ördögűző mondókát, és próbálgatjuk végig őket?
Jackson arca elborult. – Ez nem rabló-pandúr, Johnny. Az isten szerelmére, ne így gondolkozz. Az ördögűzés szertartása szörnyen veszélyes. Bizonyos szempontból olyan, mint a nukleáris folyamatok. Elég egyetlen apró hiba, hogy elpusztítsuk magunkat. A démon a gép foglya, csapdában van. De ha csak egyetlen esélyt is kap...
– Kiszabadulhat?
– Ki szeretne szabadulni – mondta Jackson zordul. – És imád gyilkolni.

 

Jackson másnap este átugrott, Hunton pedig moziba küldte a feleségét és a lányát, így csak az övék volt a nappali, amitől Hunton igen megkönnyebbült. Még mindig alig tudta felfogni, hogy mibe keveredett.
– Lemondtam az óráimat – mondta Jackson – és az egész napot az elképzelhető legistentelenebb könyvek társaságában töltöttem. Több mint harminc, démonok megidézésére szolgáló módszert tápláltam a főiskola számítógépébe. Kaptam néhány megegyező adatot. Meglepő módon igen keveset.
Megmutatta Huntonnak a listát: egy szűz lány vére, a temető földje, a dicsőség keze; egy denevér vére, moha, pata, varangyszem.
A többi elem csupán másodlagos.
– Pata – mondta Hunton elgondolkozva. – Különös...
– Nagyon gyakori közös elem. Tulajdonképpen...
– Lehet tágan értelmezni ezeket a dolgokat – bármelyiket? – szakította félbe Hunton.
– Arra gondolsz, hogy lehet-e például a mohát zuzmóval helyettesíteni?
– Igen.
– Ez több mint valószínű – felelte Jackson. – A varázsigék gyakran igen kétértelműek és rugalmasak. A fekete mágia mindig is tág teret hagyott a kreativitásnak.
– Vegyük a pata helyett például a zselatint – mondta Hunton. – Nagyon népszerű tartozék az ebédes zacskókban. Mrs. Frawley halálának napján felfedeztem egy kis dobozzal a gép alatt. És a zselatint szaruból készítik.
Jackson bólintott. – A többi?
– Denevérvér... nos, a mosoda elég nagy. Rengeteg megvilágítatlan zug és rés van ott. Ott akár denevérek is lakhatnak, bár kétlem, hogy a vezetőség ezt elismerné. Az egyik beleeshetett a mángorlóba.
Jackson hátravetette a fejét, és megdörzsölte véreres szemét. – Stimmel... minden stimmel.
– Gondolod?
– Igen. De szerintem a dicsőség kezét nyugodtan kihúzhatjuk. Egészen biztosan nem került semmilyen kéz a gépbe Mrs. Frawley halála előtt, a belladonna pedig egyáltalán nem honos a környéken.
– És a temető földje?
– Te mit gondolsz?
– Pokolian nagy véletlennek kellene lennie – mondta Hunton. – A legközelebbi temető a Pleasant Hill, amely a Kék Szalag Mosodától nyolc kilométerre van.
– Rendben – mondta Jackson. – Megkértem az egyik programozót – biztosan azt hitte, mindenszentekre készülődök – hogy készítsen pozitív felbontást a lista minden elsődleges és másodlagos eleméről. Minden lehetséges kombinációról. Aztán kidobtam úgy két tucatot, amelyek teljességgel értelmetlenek voltak. A többi kombináció viszont világos csoportokba osztható. Az általunk elkülönített elemek pedig beleillenek az egyik ilyen csoportba.
– És mi ez a kategória?
Jackson elvigyorodott. – Nagyon egyszerű. Egy mítosz, amelynek bölcsője Dél-Amerika, néhány változata viszont a Karib-szigeteken is honos. Szorosan kapcsolódik a vuduhoz. Az általam áttanulmányozott irodalom szerint volt néhány kisebb istenség, ellentétben az igazán jelentősekkel, mint például Saddath avagy Akit-nem-lehet-megnevezni. Azt hiszem, sínen vagyunk. A gépben lakozó valami úgy fog eloldalogni, mint egy kivert kutya.
– Hogyan csináljuk?
– A szenteltvíz és egy darabka ostya megteszi. Közben pedig felolvashatunk Mózes harmadik könyvéből. Szigorúan keresztény fehér mágia.
– Biztos, hogy nem lesz ettől még rosszabb a helyzet?
– Miért lenne – töprengett Jackson. – Elárulom neked, hogy a dicsőség keze nagyon nyugtalanított. Ez a fekete mágia egyik igen komoly tabuja. Hatalmas varázsereje van.
– A szenteltvíz sem állítja meg?
– Egy dicsőség kezével előhívott démon képes felzabálni egy egész halom Bibliát reggelire. Nagy bajba kerülhetnénk, ha valami ehhez hasonlóval húznánk ujjat. Ilyenkor jobb az átkozottat békén hagyni.
– Egészen biztos vagy abban, hogy...
– Nem, de nagyon biztos. Túlságosan passzol minden.
– Mikor indulunk?
– Minél előbb, annál jobb – mondta Jackson. – De hogyan jutunk be? Betörünk?
Hunton elmosolyodott, a zsebébe nyúlt, és meglóbált egy kulcsot Jackson orra előtt.
– Hol szerezted ezt? Gartleytől?
– Nem – mondta Hunton. – Egy Martin nevű ellenőrtől.
– Tudja, mire készülünk?
– Szerintem sejti. Néhány hete elmesélt egy különös történetet.
– A mángorlóról?
– Nem – mondta Hunton. – Egy hűtőszekrényről. Gyere.

 

Adelle Frawley halott; egy türelmes temetkezési vállalkozó összevarrta, és most koporsóban fekszik. De a lelke egy része talán mégis a gépben maradt, és most hangosan kiáltozik. Ha mindezt tudta volna, figyelmeztethette volna a többieket. Mrs. Frawley ugyanis emésztési zavarokkal küszködött, és ez ellen az igen elterjedt betegség ellen egy szintén igen elterjedt, E-Z Gel nevű gyomortablettát szedett, amely hetvenkilenc centért bármely gyógyszertárban beszerezhető. A doboz oldalán egy figyelmeztetés olvasható: akinek zöld hályogja van, nem szedheti, mert az összetevők károsan befolyásolhatják a betegséget. Sajnos, Adelle Frawleynak nem volt zöld hályogja. Pedig akkor talán most eszébe jutna, hogy egy napon, röviddel azelőtt, hogy Sherry Ouelette megvágta a kezét, véletlenül beleejtett egy doboz tablettát a mángorlóba. Mrs. Frawley viszont halott, és nem tudhatja, hogy az az összetevő, amely gyomorégését csillapította, a belladonna kémiai kivonata, amely néhány európai országban a régies „dicsőség keze” nevet viseli.
Túlvilági böfögés törte meg a Kék Szalag Mosoda kísérteties csendjét – egy denevér eszeveszetten verdesve próbált a szárítók feletti szigetelésben lévő búvóhelyéhez menekülni, ahol vak arca köré tekert szárnyakkal szokott pihenni.
Aztán egy csuklásra emlékeztető hang hallatszott.
A gép hirtelen csikordulással beindult – ékszíjak rohantak a sötétségben, fogaskerekek kapcsolódtak egymásba csikorogva, és nehéz hengerek fordultak.
A mángorló készen áll a találkozóra.

 

Hunton röviddel éjfél után hajtott be a parkolóba. A holdat nagy felhőtutaj takarta el. Hunton a fékre taposott, és ugyanezzel a lendülettel kikapcsolta a fényszórót. Jackson feje majdnem a műszerfalnak ütődött.
Ahogy Hunton levette a gyújtást, az egyenletesen váltakozó dübörgés és sziszegés hangosabbá vált. – Ez a mángorló – mondta a felügyelő még mindig hitetlenkedve. – A mángorló. Magától megy. Az éjszaka kellős közepén.
A két férfi egy pillanatig csendben ült. Érezték, hogy a rettegés egyre feljebb kúszik bennük.
Hunton törte meg a csendet. – Rendben. Lássunk hozzá.
Kiszálltak az autóból, és az épület felé indultak. A mángorló egyre hangosabb lett. Ahogy Hunton a személyzeti bejárat zárjába dugta a kulcsot, az jutott eszébe, hogy a gép valóban él – mintha hangosan, forrongva zihálna, és sziszegve, gúnyosan sutyorogna magában.
– Most az egyszer nagyon örülök annak, hogy egy zsaru társaságában vagyok – mondta Jackson, és barna táskáját egyik kezéből a másikba lendítette. A táskában egy zsírpapírba csomagolt, szenteltvízzel tele kis üveg és egy Gideon-féle Biblia lapult.
Beléptek a mosodába. Hunton sorra felkattintotta az ajtó melletti kapcsolókat, mire a neoncsövek hűvös fénnyel életre lobbantak. És ebben a pillanatban a mángorló leállt.
Hengerei fölött sűrű gőz lebegett. Rájuk várt, szokatlan, baljós némasággal.
– Istenem, ez nagyon ocsmány – suttogta Jackson.
– Gyerünk – mondta Hunton. – Még mielőtt teljesen kikészül az idegrendszerünk.
A géphez téptek. Az adagoló futószalag fölött lévő biztonsági kar alsó állásban volt.
Hunton kinyújtotta a kezét. – Már eléggé közel vagyunk, Mark. Add ide a cuccot, és mondd meg, mit kell tennem.
– De...
– Nincs vita.
Jackson átadta a táskát, Hunton pedig a gép előtti asztalra tette. Odaadta Jacksonnak a Bibliát.
– Én fogok olvasni – mondta Jackson. – Amikor rád mutatok, az ujjaiddal spricceld a szenteltvizet a gépre. Közben mondd, hogy: „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében elűzlek innen, tisztátalan lélek”.
– Rendben.
– Amikor másodszor is rád mutatok, törd ketté az ostyát, és ismételd meg az igét.
– Honnan fogjuk megtudni, hogy működik-e a dolog?
– Észre fogod venni. A démonoknak szokásuk menekülés közben minden ablakot betörni. Ha elsőre nem sikerül, addig fogjuk ismételgetni, amíg össze nem jön.
– Halálosan félek – vallotta be Hunton.
– Ha már szóba hoztad, én is.
– És ha tévedtünk a dicsőség kezével kapcsolatban...
– Nem tévedtünk – mondta Jackson. – Kezdjük.
Jackson olvasni kezdett. A hangja kísérteties visszhanggal töltötte be az üres mosodát. – Ne fordulj bálványok felé, és ne alkoss hamis isteneket magadnak. Én vagyok az Úr, a te Istened... – A szavak kövekként zuhantak a csendbe, amely hirtelen nyálkás, síri hideggel telt meg. A mángorló nyugodtan, némán állt a fénycsövek alatt, és Huntonnak még mindig úgy tűnt, hogy vigyorog.
– ...és a föld ki fog okádni téged magából, amiért meggyaláztad, mint ahogy már nemzetekkel is tette előtted. – Jackson felnézett, és feszült arccal Huntonra mutatott.
Hunton szenteltvizet hintett a futószalagra.
A gyötrődő gép fémesen csikorogva felsikított. Vonagló, vörös füstalakok szálltak fel a futószalagról, ahol a szenteltvíz megérintette. Aztán a mángorló egy hirtelen rándulással életre kelt.
– Elkaptuk! – próbálta Jackson túlkiabálni az egyre erősödő hangzavart. – Menekül!
Aztán tovább olvasott, hangja a gép visítását is túlharsogta. Újra Huntonra mutatott, aki ismét szenteltvizet spriccelt a gépre. Huntont egyszeriben vérfagyasztó rettegés fogta el, belémart a gondolat, hogy biztosan elrontottak valamit, hogy a gép felveszi velük a harcot – és erősebbnek bizonyul.
Jackson hangja egyre hangosabb volt, a tetőpont felé közeledett.
Szikrák kezdtek pattogni a gép fő- és mellékmotorja közötti hajlatban. A forró vér rezes bűzére emlékeztető ózonszag töltötte meg a levegőt. A főmotor füstölt, a mángorló pedig őrült, fékezhetetlen sebességgel dübörgött: ha az ember az ujját az egyik futószalaghoz érintette volna, a gép az egész testét beszippantja, és öt másodperc alatt véres cafattá marcangolja. A beton dübörgött-remegett a talpuk alatt.
Egy biztosíték vakító, bíborszínű villanással szétrobbant, és a hűvös levegőt vihar szagával töltötte meg, a mángorló mégis egyre gyorsabban zakatolt, ékszíjai, hengerei és fogaskerekei olyan sebesen mozogtak, hogy szinte egybemosódtak, egyesültek, változtak, összeolvadtak, átalakultak...
Hunton, aki eddig szinte megbabonázva állt, hirtelen hátralépett. – Meneküljünk! – üvöltötte a lármán keresztül.
– Már majdnem elkaptuk! – ordított vissza Jackson. – Miért...
Ekkor valami leírhatatlan reccsenés hallatszott, és a betonpadlóban egy egyre szélesedő repedés keletkezett, amely feléjük vágtázott, majd elhaladt mellettük. A repedésből cementdarabok röppentek fel, mint egy csillagszóró szikrái.
Jackson a mángorlóra nézett, és felüvöltött.
A gép, mint egy csapdába szorult dinoszaurusz, megpróbálta kirángatni magát a betonból. De már nem csupán egy gép volt. Egyfolytában változott, képlékenyen át- és átalakult. Az ötszáz voltos kábel a földre zuhant, kék tüzet okádott a hengerek közé, a gép viszont egyszerűen felfalta. Két tűzgolyó meredt az áldozatokra, mint mohó, könyörtelen éhséggel teli, lángoló szempár.
Újabb kábel pattant el. A mángorló feléjük hajolt, és kis híján kiszabadult a testét a padlóhoz láncoló betoncölöpök fogságából. A biztonsági kar hirtelen felcsapódott, és Hunton egy tátongó, éhes, gőzzel teli szájat pillantott meg.
A két férfi sarkon fordult, és ekkor újabb repedés nyílt a padlóban. Mögöttük hangos, éles sikítás harsant, ahogy a lény elszabadult. Hunton átugrotta a repedést, Jackson azonban megbotlott és elterült.
Hunton megfordult, hogy barátja segítségére siessen, és ekkor egy hatalmas, torz alak árnyéka esett rá, amely teljesen elállta a fényt.
Jackson a hátán feküdt néma rémületben, a gép pedig fölé tornyosult – a tökéletes áldozat. A hatalmas, fekete, mozgó valami futball-labda nagyságú, elektromos szeme felragyogott, kitátott szájából pedig tekergő, vászonnyelv lógott.
Hunton sarkon fordult és elrohant; Jackson elhaló sikolya követte.

 

Amikor Roger Martin végül mégis kimászott az ágyból, hogy kinyissa az ajtót, még mindig csak félig volt ébren. Amikor viszont Hunton betántorgott az utcáról, a sokk egy kemény pofonnal teljesen visszahozta a való világba.
Hunton szeme vadul kidülledt, a keze pedig karommá görbülve szántotta végig Martin köntösét. A piszkos, szürke cementtől maszatos arcán lévő kis sebből vér szivárgott.
A haja hófehér volt.
– Segítsen... az isten szerelmére, segítsen! Mark meghalt! Jackson halott!
– Nyugodjon meg – mondta Martin. – Jöjjön be a nappaliba.
Hunton hangos szűköléssel követte, mint egy kutya.
Martin öntött fél deci Jim Beamet, Hunton pedig két kézzel megmarkolta a poharat, és egy hörpintéssel legurította a tömény italt. A pohár ezután a szőnyegre esett, és Hunton két keze, mint két kóbor szellem, újra Martin gallérja után kapkodott.
– A mángorló meggyilkolta Mark Jacksont, és... és... ó, szentséges Isten, kiszabadulhat! Nem engedhetjük, hogy kiszabaduljon! Nem... nem... Istenem! – és rekedten, eszeveszetten üvölteni kezdett.
Martin egy újabb itallal próbálkozott, Hunton viszont félrelökte. – Meg kell égetnünk. Felgyújtani, mielőtt elszabadul. Istenem, mi lesz velünk, ha kiszabadul? Ó, Jézusom, mi lesz, ha... – Hunton tekintete vadul ugrált, majd meredten egy pontra bámult, a szeme fennakadt, kilátszott a fehérje, majd ájultan a szőnyegre zuhant, mint egy zsák.
Mrs. Martin az ajtóban állt, és köntöse gallérját szorongatta. – Ki ez, Rog? És mi baja? Megőrült? Azt hittem... – és megborzongott.
– Nem hinném, hogy őrült – mondta Martin, és feleségét megrémítette a férje arcán átsuhanó émelygő félelem. – Istenem, remélem, még idejében érkezett.
Martin a telefonhoz fordult, felvette a kagylót, majd megdermedt.
A háztól keletre, ahonnan Hunton is érkezett, egyre erősödő zaj hallatszott. Egyenletes, egyre hangosabb, csikorgó csörömpölés. A nappali ablaka félig nyitva volt, és a szellő valami sötétet idéző szagot hozott. Ózon... vagy vér.
Martin keze a hasznavehetetlen telefonon maradt, és kővé dermedve állt, ahogy a hang egyre közeledett. Az utcán valami forró, gőzölgő lény csikorgott. A vér bűze teljesen betöltötte a szobát.
Martin keze lecsúszott a telefonról.
Már késő. Kiszabadult.

 

 

A mumus

 

– Azért jöttem, mert szeretném elmesélni a történetemet – mondja a dr. Harper heverőjén fekvő férfi. A neve Lester Billings, és Waterburyből, Connecticutból érkezett. Vickers nővér feljegyzései szerint huszonnyolc éves, egy New York-i gyár alkalmazásában áll, elvált, három gyerek apja. Mindhárman elhunytak.
– Nem fordulhatok paphoz, mert nem vagyok katolikus. Nem mehetek ügyvédhez, mert nem tettem semmi törvényelleneset. Egyszerűen csak megöltem a gyerekeimet. Egyenként. Mind a hármat.
Dr. Harper beindítja a magnót.
Billings olyan mereven fekszik a heverőn, mint egy bábu, teste egyetlen centijét sem engedi el. A lába mereven nyúlik le az ágy végéről. Mint aki kényszerű megaláztatást visel el. A keze összefonva a mellkasán, mint egy halottnak. Az arca kifejezéstelen és nyugodt. Az egyszerű mintázatú fehér mennyezetet bámulja, mintha képeket vagy egy filmet látna ott.
– Úgy érti, valóban megölte őket, vagy...
– Dehogyis – legyint türelmetlenül Billings. – De én vagyok a felelős. Denny 1967-ben halt meg. Shirl 1971-ben. Andy pedig az idén. Erről szeretnék beszélni.
Dr. Harper nem szól semmit. Úgy gondolja, Billings nagyon elgyötört, és sokkal öregebb a koránál. A haja ritkás, az arca sárgás és fakó. A szeme a whisky minden kínkeserves titkát magában hordozza.
– Meggyilkolták őket, érti? Csakhogy ezt senki nem hiszi el. Ha elhinnék, minden rendben lenne.
– Miért nem hiszik el?
– Mert...
Billings hirtelen felkönyököl, és a szoba túlsó végébe bámul. – Mi az ott? – kiált fel. A szeme keskeny réssé szűkül.
– Az az ajtó.
– A ruhásszekrény – feleli dr. Harper. – Ahol a kabátomat és az utcai cipőmet tartom.
– Nyissa ki. Be akarok nézni.
Dr. Harper szó nélkül feláll, átmegy a szobán, és kinyitja a szekrény ajtaját. A négy-öt fogas egyikén egy sárgásbarna esőkabát lóg. Alatta egy pár kifényesített cipő. A New York Times egyik számát gondosan beleszorította az egyikbe. Ez minden.
– Így már jó? – kérdi dr. Harper.
– Igen – Billings újra fekvő helyzetben van.
– Ott tartottunk – mondja dr. Harper, ahogy visszamegy a székéhez – hogy ha a gyerekei meggyilkolását be lehetne bizonyítani, minden gondja megszűnne. Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy akkor lecsuknának – vágja rá Billings.
– Életfogytiglan börtönbe zárnának. És egy börtönben minden szobába be lehet látni. Minden szobába – ismétli meg üres mosollyal.
– Hogyan gyilkolták meg a gyerekeit?
– Ne próbálja meg kiszedni belőlem!
Billings oldalra pattan, és vészjóslóan bámul Harperre.
– El fogom mondani, ne aggódjon. Én nem tartozom a csodabogarai közé, akik Napóleonnak képzelik magukat, és peckesen lépdelnek, vagy azt mondják, hogy azért kaptak rá a heroinra, mert az anyjuk nem szerette őket. Tudom, hogy nem fog hinni nekem. De ez nem is érdekel. Nem számít. Nekem már az is elég, ha elmondhatom.
– Rendben. – Dr. Harper előveszi a pipáját.
– 1965-ben vettem feleségül Ritát – én huszonegy voltam, ő pedig tizennyolc. Terhes volt. Dennyvel – Billings szája gumiszerű, félelmetes vigyorra húzódik, ami egy pillanat alatt el is tűnik. – Ott kellett hagynom a főiskolát és munkát kellett keresnem, de egyáltalán nem bántam. Imádtam mindkettőjüket. Nagyon boldogok voltunk.
Nem sokkal azután, hogy Denny megszületett, Rita újra teherbe esett, és 1966 decemberében megérkezett Shirl is. Andy pedig 1969 nyarán született, de Denny akkor már halott volt. Andy csak baleset volt. Rita mindig ezt mondogatta. Azt hajtogatta, hogy a születésszabályozás nem működik. Szerintem viszont ez több volt, mint egyszerű baleset. Tudja, a gyerekek leláncolják az embert. A nőknek pedig ez nagyon tetszik, főleg ha a férfi okosabb náluk. Nem gondolja?
Harper közömbösen dörmög valamit.
– Na, mindegy. Én akkor is szerettem – ezt szinte támadóan mondja, mintha csak azért szerette volna a gyereket, hogy a feleségét bosszantsa.
– Ki ölte meg a gyerekeket? – próbálkozik újra Harper.
– A mumus – válaszolja Lester Billings habozás nélkül. – Mindegyiküket a mumus ölte meg. Egyszerűen csak előbújt a szekrényből, és megölte őket – Billings megfordul és elvigyorodik. – Tudom, hogy most őrültnek tart. Az arcára van írva. De nem érdekel. Egyszerűen csak el akarom mesélni ezt az egészet valakinek, aztán eltűnök.
– Hallgatom – mondja dr. Harper.
– Akkor kezdődött az egész, amikor Denny már majdnem kétéves volt, Shirl meg még csecsemő. Denny lefekvés után bőgni kezdett. Ő külön szobában aludt, a kislány pedig a miénkben, egy gyerekágyban. Eleinte azt hittem, Denny azért sír, mert már nem viheti ágyba a cumisüvegét. Rita azt mondta, ne csináljunk ügyet belőle, adjuk neki oda és kész, majd leszokik róla magától. De hát éppen ezzel rontjuk el a gyerekeket! Ha mindent megengedünk nekik, elkanászodnak. Aztán pedig összetörik a szüleik szívét. Felcsinálnak valami csajt, vagy narkósok lesznek. Vagy homokosok. El tudja képzelni, hogy egy szép napon arra ébred, hogy a gyereke – a tulajdon fia – homokos?
Egy darabig így ment a dolog, aztán kezdtem esténként én lefektetni. És ha nem akarta abbahagyni a bömbölést, egyszerűen a fenekére húztam. Rita meg kitalálta, hogy a gyerek azt hajtogatja, „lámpa”. Nem tudom. Ilyen kis kölyköknél még nem nagyon lehet érteni, hogy mit mondanak. Csak az anyjuk érti.
Rita venni akart a szobába valami kis éjjeli lámpát, tudja, olyan elektromos lámpát, Miki egereset, vagy Foxi Maxisat, vagy hasonlót. Nem engedtem. Ha egy gyerek nem tanulja meg elviselni a sötétséget kicsi korában, később se szokik hozzá.
Mindegy. Szóval, Denny a Shirl születése utáni nyáron halt meg. Aznap este én fektettem le. Egyből bőgni kezdett. És akkor megértettem, hogy mit mondott. „Mumus” – ezt ordította – „papa, ott a mumus!” – és a szekrényre mutogatott.
Leoltottam a villanyt, átmentem a mi szobánkba, és megkérdeztem Ritát, mi a fenének tanít a gyereknek ilyen szavakat. Nagy volt a kísértés, hogy adjak neki egy átszállót, de nem bántottam. Azt állította, sosem tanított neki effélét. Erre aljas hazudozónak neveztem.
Tudja, iszonyú nyaram volt. Csak egy raktárban sikerült melót szereznem, Pepsi-Colás teherautókat rakodtunk, és állandóan hullafáradt voltam. Shirl meg minden áldott éjjel fölébredt és ordított. Rita fölkelt hozzá, felvette és ringatta. Komolyan mondom, néha úgy éreztem, legszívesebben kivágnám mindkettőt az ablakon. Istenem, néha meg lehet bolondulni a kölyköktől. Az ember legszívesebben kitekerné a nyakukat.
Szóval, Denny menetrend szerint hajnali háromkor felvert az ordításával. Félálomban kitámolyogtam a fürdőszobába, Rita meg szólt, hogy nézzem már meg, mi baja. Azt mondtam, nézze meg ő, és visszafeküdtem. Már majdnem visszaaludtam, amikor Rita sikoltozni kezdett.
Kiugrottam az ágyból, és a gyerekszobába rohantam. A gyerek hanyatt feküdt, holtan. Fehér volt, mint a mész, kivéve, ahol a vér... összegyűlt a testében. A combja tövénél, a nyakán, a se... fenekén. A szeme tágra nyitva. Ez volt a legszörnyűbb, tudja? Ahogy olyan üvegesen nézett, mint a kandalló fölé akasztott, kitömött szarvasfej... vagy mint a fényképeken látható halott vietnami gyerekek. Egy amerikai kissráccal viszont ez nem történhet meg! A hátán fekszik, halottan. Pelenka és gumibugyi volt rajta, mert néhány hete megint bepisilt... Szörnyű... Imádtam azt a kölyköt!
Billings lassan megcsóválja a fejét, arcán pedig ismét megjelenik az a félelmetes, gumiszerű mosoly.
– Rita sikoltozott, ahogy csak a torkán kifért. A karjába akarta venni Dennyt, de nem hagytam, mert a zsaruk nem szeretik, ha az ember a holttesthez nyúl. Tudom, mert...
– És akkor már tudta, hogy a mumus volt a tettes? – szakítja félbe Harper halkan.
– Dehogy, akkor még nem. Viszont észrevettem valamit. Akkor eszembe sem jutott, hogy esetleg fontos lehet, de az agyam elraktározta.
– És mi volt az?
– A szekrényajtó. Nyitva volt. Nem nagyon. Éppen csak résnyire. De én tisztán emlékszem, hogy bezártam, érti? Vegytisztító szereket tartunk ott. Ha a gyerek kezébe kerül, annyi. Megfullad.
– Világos. És mi történt azután?
Billings vállat vont. – Eltemettük. – Sötét tekintettel mered a kezére, amely már három aprócska koporsóra hintett göröngyöt.
– Halottkémi vizsgálat volt?
– Persze. – Billings szeme gúnyosan megvillan. – Valami isten tudja, honnan szalajtott seggfej szakértőt küldtek ki egy sztetoszkóppal, egy zacskó mentolos cukorkával, meg az isten háta mögötti egyetemen szerzett diplomájával. Azt mondta, csecsemőhalál! Hallott már ekkora baromságot? A gyerek már hároméves volt!
– A csecsemőhalál az első életév során szokott a leggyakrabban bekövetkezni – magyarázza Harper óvatosan – de jobb híján akár ötéves gyermekek halotti bizonyítványában is feltüntethetik ezt a diagnózist...
– Lószart! – fortyan föl Billings.
Harper újra meggyújtja a pipáját.
– Egy hónappal a temetés után Shirlt átköltöztettük Denny szobájába. Rita persze foggal-körömmel tiltakozott ez ellen, de az enyém volt az utolsó szó. Nem mintha nekem jólesett volna. Istenem, én is szerettem, hogy egy szobában alszik velünk. De nem lehetünk örökké a gyerek mellett. Az teljesen tönkreteszi őket. Gyerekkoromban anyám gyakran levitt a tengerpartra, aztán meg rekedtre ordítozta a torkát: „Ne menj olyan messzire!”, „Ne menj arra!”, „Ott örvény van!”, „Még csak egy órája ettél!”, „Ne merülj a víz alá!” és hasonlók. Sőt még azt is mondta, hogy figyeljek a cápákra, isten bizony. És mit ért el vele? Azt, hogy most a víznek még csak a közelébe se bírok menni. Képzelje el. Olyan víziszonyom van, hogy ha csak strandot látok, görcsbe rándul a gyomrom. Rita egyszer, amikor még Denny is megvolt, kikönyörögte, hogy menjünk el Savin Rockba. Én úgy hánytam végig, mint a lakodalmas kutya. Szóval tudom, mit beszélek. Nem lehet a gyerekeket a széltől is óvni. És saját magát sem sajnálhatja örökké az ember. Az élet megy tovább. Shirl megkapta Denny ágyát és kész. De a régi matracot azért kidobtuk, mert féltem, hogy összeszed tőle valami fertőzést.
Eltelt egy év. Egyik este, amikor lefektetem, Shirl elkezd nyafogni, hogy „mumus, papa, mumus, mumus”.
Kirázott a hideg. Pont, mint Denny. Hirtelen a résnyire nyitott szekrényajtó is eszembe vágódott. Akkor éjjel át akartam vinni Shirlt a mi szobánkba.
– És átvitte?
– Nem. – Billings a kezét bámulja, és az arca megvonaglik. – Hogyan mondhattam volna meg Ritának, hogy igaza volt? Erősnek kellett lennem. Ő mindig is olyan gyenge volt... látja, milyen könnyen ágyba bújt velem, amikor még nem volt a feleségem.
– Másrészt viszont maga is igen könnyen ágyba bújt vele – jegyzi meg Harper.
Billings a kezét tördeli, erre a megjegyzésre viszont hirtelen megdermed, és lassan Harper felé fordul. – Most okoskodni próbál?
– Nem, dehogy.
– Akkor hadd mondjam végig úgy, ahogy akarom! Azért jöttem, hogy végre könnyítsek a lelkemen. Hogy elmondhassam valakinek. Hiába is várja, hogy kiteregessem a nemi életünket. Rita és én teljesen normális szexuális életet éltünk, nem volt benne semmi mocskos disznóság. Tudom, hogy néhányan előszeretettel beszélnek ilyesmiről, de én nem tartozom közéjük.
– Rendben – helyesel Harper.
– Rendben – ismétli Billings pimaszul, de feszengve. Úgy tűnik, elveszítette a fonalat, pillantása pedig a gondosan bezárt szekrényajtóra téved.
– Kinyissam? – kérdi Harper.
– Nem kell! – vágja rá Billings. – Mit nézzek én a maga cipőjén? – nevetgél idegesen.
– A mumus Shirlt is elkapta – folytatja. A halántékát dörzsölgeti, mintha fel akarná frissíteni az emlékeit. – Egy hónappal később. De valami még történt előtte. Egyik éjjel zajt hallottam a gyerekszobából. Aztán Shirl visítani kezdett. Azonnal föltéptem az ajtót, az előszobában égett a villany... a gyerek ült a rácsos ágyban, sírt és... valami megmozdult... az árnyékok között, a szekrénynél... valami besurrant.
– Nyitva volt a szekrényajtó?
– Egy kicsit. Résnyire. – Billings megnyalja az ajkát. – Shirl egyre csak azt bömbölte, hogy „mumus”, meg valami olyasmit, hogy „karom”, csak hát nem nagyon lehetett érteni, mert még selypített. Rita berontott a szobába, és megkérdezte, mi a baj. Azt válaszoltam, hogy biztosan csak megijedt a faágak mennyezeten mozgó árnyékától.
– Akarom? – mondta Harper.
– Talán azt mondta, hogy „nem akarom”, csak félreértették.
– Lehet. Lehet, hogy azt mondta. De nem hinném. Szerintem azt mondta, „karom” – Billings tekintete ismét a szekrényajtót fürkészte. – Karmok. Hosszú karmok – és a hangja suttogássá halkul.
– Benézett a szekrénybe?
– I-igen. – Billings olyan szorosan kulcsolja össze a kezét, hogy az ujjai elfehérednek.
– Látott valamit? Látta a...
– Semmit se láttam! – tör ki hirtelen. És a szavak úgy kezdenek ömleni belőle, mintha kihúzták volna lelke lefolyójának dugóját. – Én találtam rá, amikor meghalt, érti? Fekete volt, mindene fekete volt. Lenyelte a saját nyelvét, és olyan fekete volt, mint egy nigger, és egyenesen rám bámult. A szeme olyan üveges volt, mint a kitömött állatoké, fényes és szörnyű, mint egy élő üveggolyó, és ez a szem azt mondta: elkapott, apa, hagytad, hogy elkapjon, te öltél meg, segítettél neki, hogy megölhessen... – a szóáradat lassan elapad. Egyetlen óriási könnycsepp gördül végig Billings arcán.
– Azt mondták, agyérgörcs. Néha gyerekeknél is előfordul. Valami téves jelzés okozza az agyban. A hartfordi kórházban végezték el a boncolást, és azt mondták, az agyérgörcs következtében nyelte le a nyelvét és fulladt meg. Egyedül kellett hazamennem, mert Ritát teletömték nyugtatókkal. Nem volt magánál. Egyedül kellett visszamennem abba a házba, és jól tudom, hogy egy gyerek nem kap csak úgy agyérgörcsöt, mert az agya elszaródik. Attól kaphat agyérgörcsöt, hogy halálra rémül valamitől. Nekem pedig vissza kellett mennem abba a házba, ahol az a valami tartózkodott.
A díványon aludtam. És égve hagytam a lámpát – suttogja.
– És történt valami?
– Azt álmodtam, hogy egy sötét szobában vagyok, és valami... mocorog a szekrényben, de nem látom, hogy mi. Olyan... tocsogós hangot hallat. Egy képregényre emlékeztet, amit még gyerekkoromban olvasgattam. A Mesék a kriptából, emlékszik rá? Istenem! Volt ott egy Graham Ingles nevű fickó; a föld minden istentelen rémségét képes volt lerajzolni – és még a földöntúliakat is. Szóval valami olyasmiről szólt a történet, hogy egy asszony megöli a férjét; nagy betondarabokat köt a lábára, és a bányatóba dobja. Csakhogy a fickó visszajön. Félig már elrothadt, a teste zöldesfekete, a halak felzabálták az egyik szemét, a haja pedig tele van hínárral. Visszajön, és megöli a feleségét. És amikor az éjszaka kellős közepén felébredtem, úgy éreztem, ez a lény hajol fölém. A karmaival... a hosszú karmaival...
Dr. Harper az asztalába épített digitális órára pillant. Lester Billings már csaknem fél órája beszél.
– Amikor a feleségét hazaengedték, hogyan viselkedett?
– Még mindig szeretett – jelenti ki Billings büszkén.
– Még mindig azt akarta tenni, amit én mondtam. Ez az asszony dolga, nem igaz? Ez a nagy egyenjogúság csak meghülyíti az embereket. Az a legfontosabb az életben, hogy az ember tisztában legyen a helyével. A... hogy is hívják...
– Társadalmi szerepével?
– Ez az! – csettint Billings. – Pontosan! És egy feleségnek az a kötelessége, hogy kitartson a férje mellett. Persze eléggé vérszegény volt úgy négy-öt hónapig – úgy járkált a házban, mint egy árnyék, nem énekelt, nem tévézett, nem nevetgélt. De biztos voltam benne, hogy majd túlteszi magát rajta. Ilyen kicsi gyerekekhez még nem kötődik annyira az ember. Egy idő után már úgy kell előkotorni a fényképüket a fiókból, hogy egyáltalán emlékezzen az ember, milyenek is voltak pontosan.
Rita akart még egy gyereket – folytatja Billings komoran. – Én viszont nem tartottam jó ötletnek. Na, nem úgy értettem, hogy soha többé ne legyen gyerekünk. Csak még egy ideig ne. Azt mondogattam neki, hogy most túl kell jutnunk néhány dolgon, és egy kicsit egymással is kell törődnünk. Azelőtt erre úgysem volt lehetőségünk. Ha moziba akartunk menni, bébiszittert kellett szereznünk. Még egy meccset sem nézhettünk meg a városban, ha Rita családjából nem vigyázott valaki a gyerekekre, mert az én anyám nem volt hajlandó tudomást venni rólunk. Tudja, szerinte Denny a házasságkötésünk után túlságosan hamar született. Anyám szerint Rita egy ribanc, egy közönséges kis utcalány. Anyám mindig csak így nevezte őt. Hát nem röhej? Egyszer leültetett, és mesélt nekem az ut... prostituáltaktól beszerezhető betegségekről. Hogy kezdetben csak egy kis seb van az ember fa... péniszén, másnapra pedig lerohad az egész. Még az esküvőnkre se jött el.
Billings a mellkasán dobol az ujjaival.
– A nőgyógyász rábeszélte Ritát, hogy használja ezt az izét... a spirált. Azt állította, holtbiztos. Egyszerűen csak fel kell helyezni a nő... szóval a helyére, és kész. Ha van ott valami, a pete nem termékenyülhet meg. És nem is érezni, hogy ott van – sötét arckifejezéssel vigyorog a mennyezetre. – De hát akkor honnan tudja az ember, hogy tényleg ott van-e? És Rita a következő évben megint teherbe esett. Tényleg holtbiztos volt...
– Egyetlen fogamzásgátló módszer sem tökéletes – szólal meg Harper. – Még a tabletta is csak kilencvennyolc százalékos biztonságot nyújt. A spirált pedig elmozdíthatja egy görcs, az erős menstruációs vérzés, sőt kivételes esetben még a székelés is.
– Ja. És ki is lehet venni.
– Ez is lehetséges.
– És egyszer csak mit látok? Apró holmikat kötöget, énekelget a zuhany alatt, és tömi magába a savanyúságot. Aztán meg az ölembe ül, és arról dumál, hogy ez biztosan Isten akarata volt. Egy fenét.
– A Shirl halálát követő év végén született meg a baba?
– Igen. Fiú lett. Rita az Andrew Lester Billings nevet adta neki. Nem akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá, legalábbis eleinte. Az volt a véleményem, hogy Rita akarta ezt az egészet, most már akkor csinálja is végig egyedül. Tudom, hogy ez szörnyen hangzik, de ne felejtse el, hogy sok szörnyűségen mentem keresztül.
Aztán viszont megenyhültem. Egyrészt azért, mert a kölykök közül egyedül ő hasonlított rám. Denny az anyjára ütött, Shirl meg úgy igazából senkire sem hasonlított, hacsak esetleg Ann nagyira nem. Andy viszont kiköpött apja volt!
Amikor hazaértem a melóból, mindig játszottam vele a járókájában. Megfogta az ujjamat, mosolygott és gügyörészett. Még csak kilenchetes volt, de már rávigyorgott az öregére! Hallott már ilyet?
Egyik este meg egy ilyen csörlővel megyek haza, és a gyerek ágya fölé akasztom. Én! Akinek mindig az volt a meggyőződése, hogy a gyerekek nem értékelik az ajándékot addig, amíg meg nem tudják köszönni. És erre azon kapom magam, hogy értelmetlen szarságokat vásárolok neki össze-vissza, és hogy ezt a gyereket szeretem legjobban az összes közül. Akkor már máshol dolgoztam, a Cluett and Sonsnál. Jó kis állás volt, fúrókat árultam. Elég jól kerestem, és mire Andy egyéves lett, Waterburybe költöztünk. A régi ház ide volt rossz emlékekkel.
– És szekrényekkel.
– A következő volt a legjobb évünk. Odaadnám az összes ujjamat a jobb kezemről, ha visszahozhatnám. Persze közben folyt a vietnami háború, a hippik pucéran rohangáltak, a niggereknek meg be nem állt a szájuk, de minket mindez nem érintett. Egy nyugodt utcában laktunk, rendes szomszédokkal. Boldogok voltunk – foglalja össze egyszerűen. – Egyszer megkérdeztem Ritát, hogy aggódik-e. Tudja, a balszerencse háromszor jön el, meg minden. Azt mondta, magunk miatt nem aggódik. Azt mondta, Andy más. Hogy őt maga a Jóisten védelmezi.
Billings sötéten mered a mennyezetre.
– A tavalyi év viszont nem volt ennyire jó. Valami megváltozott a házban. Rászoktam arra, hogy az előszobában tartsam a bakancsomat, mert nem szívesen nyitogattam a szekrényt. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy mi van, ha ott van bent. Ugrásra készen lapul, és csak azt a pillanatot várja, hogy kinyissam az ajtót. És mintha tocsogós hangokat hallottam volna, mintha valami zöldesfekete, lucskos valami mocorgott volna a szekrényben.
Rita szerint túl sokat dolgoztam. Újra verni kezdtem, mint régen. Minden áldott reggel összeszorult a gyomrom, hogy egy egész napra egyedül kell hagynom őket, másrészt viszont örültem, hogy végre kitehettem a lábam a házból. Isten bizony, örültem. Azt hiszem, a költözködés miatt szem elől tévesztett minket. De csak egy időre. Vadászott ránk, éjjelente utánunk lopakodott az utcákon és a csatornákban. Szaglászott utánunk. Egy kerek évébe telt, de végül mégis sikerült megtalálnia bennünket. Újra ott volt. Andyt akarta. És engem. Az jutott eszembe, hogy talán ha túl sokáig gondol az ember valamire, és hisz benne az a valami valósággá válik. Talán a szörnyetegek, amelyektől gyerekkorában retteg az ember – Frankenstein, a farkasember meg a múmiák – talán azok is valóságosak. Eléggé valóságosak ahhoz, hogy meggyilkolják a gyerekeket, akik állítólag a kavicsbányába zuhantak, a tóba fulladtak vagy egyszerűen csak eltűntek. Talán...
– Folytassa csak, Mr. Billings!
Billings hosszú ideig nem folytatja – két perc villan el a digitális órán. Aztán hirtelen megszólal: – Andy februárban halt meg. Rita nem volt otthon. Felhívta az apja, hogy az anyja autóbalesetet szenvedett újév másnapján. Azt hittük, meg fog halni, ezért Rita még aznap este hazautazott.
Nem halt meg, de sokáig válságos volt az állapota – egész pontosan két hónapig. Napközben egy nagyon rendes nő vigyázott Andyre, esténként meg együtt voltunk. A szekrényajtók pedig folyton kinyíltak.
Billings megnyalja az ajkát. – A gyerek velem aludt egy szobában. Furcsa, tudom. Amikor már kétéves volt, Rita egyszer megkérdezte, nem akarom-e másik szobába költöztetni. Spock vagy valami másik kuruzsló szerint nem tesz jót a gyereknek, ha a szüleivel alszik. Sérül a felnőttkori szexuális élete vagy valami ilyesmi. De hát mi sosem csináltuk, amíg a gyerek el nem aludt. Nem akartam másik szobába tenni. Denny és Shirl után már nagyon féltem.
– Aztán viszont mégis átrakta, nem igaz? – kérdi dr. Harper.
– De – vallja be Billings, és beteges mosoly jelenik meg sápadt arcán. – Átraktam.
Billings az ismét közéjük telepedő csenddel küszködik.
– Muszáj volt! – szakad ki belőle végül. – Muszáj! Minden rendben volt, amíg Rita otthon volt, amikor viszont elment, az a valami egyre pimaszabb lett. Elkezdett... – Billings Harperre pillant, és a szája dühös vigyorra húzódik. – Tudom, hogy egy szót sem hisz el az egészből. Tudom, mire gondol. Itt egy újabb flúgos, akiről majd jó kis esettanulmányt lehet írni. Úgyis tudom, hogy ez jár a fejében! De maga nem volt ott, maga tetves, önelégült lélekkukkoló!
Egyik éjjel a ház összes ajtaja kivágódott. Egy reggel pedig mocsok- és sárnyomokat találtam az előszobában, a ruhásszekrény és a bejárati ajtó kőzött. Kiment? Vagy bejött? Nem tudom! Istenemre, fogalmam sincs! A lemezek össze voltak karcolgatva, és valami nyálka borította őket, a tükrök összetörve... és a hangok... azok a hangok...
Billings idegesen a hajába túr. – Minden éjjel háromkor felébredtem, és a sötétségbe bámulva nyugtatgattam magam, hogy ez csak az óra. De az óra hangja mellett hallatszott valami csendes motoszkálás. És nem is volt igazán csendes, mert éppen azt akarta, hogy halljam. Nyálkás, cuppogó hangja volt, mintha egyenesen a mosogató lefolyójából mászott volna elő. És csörrenéseket is hallottam, ahogy a karmai enyhén végigkarcolták a lépcső korlátját. Ekkor becsuktam a szemem, mert igaz, hogy nagyon borzalmas volt hallani, de ha esetleg meg is láttam volna...
És állandóan attól rettegtem, hogy a zajok esetleg egy pillanatra abbamaradnak, és valaki hirtelen közvetlen közelről a pofámba röhög, a lehelete akár a rothadt káposzta, aztán a keze a torkomra csúszik...
Billings holtsápadt, és egész testében reszket.
– Ott tartottam, hogy átvittem a gyereket a másik szobába. Tudtam, hogy el fog jönni érte. Mert ő a gyengébb. Így is lett. Andy már legeslegelső alkalommal sikoltozni kezdett az éjszaka kellős közepén, és mire nagy nehezen összeszedtem magam és bementem hozzá, már az ágyon állva üvöltött. „A mumus, papa... mumus... a papához akajok menni, a papához menni!” – Billings hangja elvékonyodik, mint egy gyereké. Hatalmasra tágult szeme szinte az egész arcát betölti, a teste viszont szinte összemegy.
– De képtelen voltam... – folytatja a vékony gyerekhang. – Egyszerűen képtelen. Egy órával később hallottam, hogy Andy megint sikít. Szörnyű, bugyogó sikoly volt. És hát annyira szerettem, hogy azonnal átrohantam hozzá, még a villanyt se gyújtottam fel, csak rohantam, csak rohantam, de édes Szűz Máriám, akkor már késő volt, elkapta; rázta, úgy ráncigálta, mint egy kutya a rongycafatot, és... valami szörnyű, roggyant vállú, madárijesztő-fejű lényt pillantottam meg, olyan szaga volt, mint a sörösüvegbe döglött egérnek, és hallottam... – a gyerekhang elcsuklik, és Billings ismét normális felnőtthangján folytatja. – ...hallottam, ahogy Andy nyakcsigolyája elroppan – Billings hangja hűvös és halott. – Olyan volt, mint amikor korcsolyázás közben megreped az ember alatt a tó jege.
– És azután mi történt?
– Elrohantam – feleli Billings hűvös, halott hangján.
– Egy egész éjjel nyitva tartó büfébe mentem. Mi ez, ha nem a gyávaság tökéletes mintapéldája? Leültem, és felhajtottam egymás után hat csésze kávét. Aztán hazamentem. Már hajnalodott. Mielőtt fölmentem volna az emeletre, hívtam a rendőrséget. Andy a padlón feküdt. Szemrehányó tekintettel meredt rám. Egyik fülére aprócska vércsepp száradt. Egyetlen kicsi cseppecske. A szekrényajtó pedig nyitva volt – de csak résnyire.
Billings elhallgat. Harper a digitális órára pillant. Ötven perc telt el.
– Beszéljen meg egy időpontot az asszisztensemmel. Sőt ne is egyet. Keddenként és csütörtökönként megfelel?
– Én csak azért jöttem, hogy mindezt elmondjam. Hogy könnyítsek a lelkemen. Hazudtam a rendőrségnek is, érti? Azt mondtam nekik, hogy a gyerek biztosan ki akart mászni a kiságyból... és bevették. Hát persze hogy bevették. Pontosan úgy nézett ki a dolog. Véletlen baleset, mint a többi. De Rita tudta. Rita... végül... rájött...
Billings jobb karjával eltakarja az arcát, és zokogásban tör ki.
– Mr. Billings, azt hiszem, nagyon sok mindent meg kell majd beszélnünk – szólal meg dr. Harper némi szünet után. – Úgy vélem, megszabadulhat az önben felgyülemlett bűntudattól, legalábbis részben, ehhez azonban magának is akarnia kell.
– Hát azt hiszi, nem akarom? – kiált fel Billings. Elveszi a karját az arca elől; szeme vörös, lázas tekintete sebzett.
– Még nem akarja igazán – válaszol Harper halkan. – Akkor kedd és csütörtök?
Hosszú hallgatás után Billings megszólal. – Átkozott kuruzsló. Rendben. Rendben – motyogja.
– Iratkozzon fel az asszisztensemnél, Mr. Billings. Minden jót!
Billings tompán felnevet, és hátra sem nézve kiviharzik a szobából.
Dr. Harper asszisztensének hűlt helye. Az asztalon egy rövidke üzenet: Rögtön jövök.
Billings sarkon fordul és benyit a rendelőbe. – Doktor úr, az asszisztense...
A rendelő is üres.
A szekrényajtó viszont nyitva van. Éppen csak résnyire.
– Nagyon kedves – szól ki egy hang a szekrényből. – Igazán nagyon kedves. – Mintha az illető szája rothadt hínárral lenne tele.
Billings földbe gyökerezett lábbal áll. A szekrényajtó kivágódik. Billings halványan érzékeli az ágyékánál támadt melegséget, ahogy bevizel.
– Nagyon kedves – ismétli a mumus, ahogy előcammog a szekrényből.
Oszladozó, ásószerű, karmos kezében még ott van dr. Harper álarca.

 

 

A szürke anyag

 

Egész hétre erős északi szelet jósoltak, ami csütörtök táján meg is érkezett. Igazi szélvihar van, és délután négyre húsz centi vastag hó esett. Semmi jele annak, hogy a havazás el akarna állni. A szokásos öt-hat ember gyűlt össze a pult körül Henry Éjjeli Bagoly nevezetű kocsmájában, amely az egyetlen éjjel-nappal nyitva tartó kis üzlet Bangornak ezen a részén.
Henry forgalma nem túl nagy – többnyire a főiskolás kölykök vesznek itt sört és bort – de azért megél belőle, és legalább van egy hely nekünk, vén nyugdíjas fuseroknak, ahol összejöhetünk és megbeszélhetjük, ki halt meg mostanában, és hogy hogyan jut pokolra az emberiség.
Ma délután Henry szolgál ki a pultnál; Bill Felham, Bertie Connors, Carl Littlefield és én pedig a kályha mellett ücsörgünk. Egyetlen autó sem jár az Ohio Streeten, a hóekék is alig tudnak haladni. A szél hótorlaszokat épített az útra, ami most úgy néz ki, mint egy dinoszaurusz gerince.
Henrynek egész délután csak három vendége volt – már ha vak Eddie-t is beleszámítjuk Eddie hetven körül jár, és nem teljesen vak, de azért nekimegy mindennek. Hetente egyszer-kétszer bejön Henryhez, a kabátja alá dug egy vekni kenyeret, majd olyan arckifejezéssel sétál ki, mintha azt mondaná: nesztek, hülye kurafik, megint átvágtalak benneteket.
Bertie megkérdezi Henryt, hogy miért nem vetett még véget ennek.
– Elmagyarázom – mondja Henry. – Néhány éve a légierő húszmillió dollárt akart, hogy kifejlesszenek egy kísérleti repülőgépet. Nos, az az átkozott gép végül hetvenötmillióba került, és az istennek sem akart repülni. Ez tíz éve történt, amikor vak Eddie és én még jócskán fiatalabbak voltunk. Én arra a nőre szavaztam, aki támogatta a javaslatot. Vak Eddie pedig ellene. És azóta én veszem a kenyerét.
Bertie-n látszik, hogy nem igazán tudta követni a történetet, de hátradől, hogy elrágódjon rajta.
Az ajtó újra kinyílik, beengedve kintről a hideg, szürke levegő egy fuvallatát, és egy fiatal kölyök lép be. Egy dobbantással lerázza csizmájáról a havat. Azonnal beugrik: ez Richie Grenadine fia. Olyan képet vág, mintha épp az imént nyomott volna puszit egy kisbaba rossz végére. Az ádámcsutkája fel-alá ugrál, az arca pedig olyan színű, mint a nyűtt viaszosvászon.
– Mr. Parmalee – mondja Henrynek, miközben a szeme vadul forog, mint a golyóscsapágy – velem kell jönnie. El kell vinnie neki a sört. Képtelen vagyok visszamenni oda. Nagyon félek!
– Jól van, nyugodj meg – mondja Henry, ezzel leveszi fehér henteskötényét, és megkerüli a pultot. – Mi a baj? Apád berúgott?
Csak most tűnik fel nekem, hogy Richie már egy jó ideje nem járt itt. Általában naponta egyszer be szokott jönni, hogy elvigyen egy ládával az éppen legolcsóbb sörből. Nagydarab, kövér férfi, akinek akkora az állkapcsa, mint egy disznó valaga, két karja pedig mint két csülök. Richie mindig sokat ivott, de addig nem volt semmi baj, amíg Cliftonban dolgozott a fűrészmalomban. Aztán történt valami – rossz adagot tett az egyik zúzógépbe, legalábbis Richie ezt állítja – és kirúgták. Azóta szabad és léha életet él abból a végkielégítésből, amit a fűrészmalom fizetett neki. Valamivel több a semminél. Mindenesetre, azóta szörnyen elhízott. Az utóbbi időben nem járt errefelé, de a fiát néha látom bejönni az apja esti adagjáért. Nagyon rendes kölyök. Henry ad neki sört, mert tudja, hogy a fiú csak azt teszi, amit az apja mond.
– Berúgott – szólal meg a kölyök – de nem ez a baj. Ez... ez... ó, uram, ez rettenetes!
Henry észreveszi, hogy a fiún mindjárt kitör a hisztéria, ezért gyorsan így szól: – Carl, beugranál helyettem egy percre?
– Persze.
– Na, Timmy, gyere velem hátra a raktárba, és meséld el, mi történt.
Henry hátramegy a fiúval, Carl pedig elfoglalja a helyét a pult mögött. Jó ideig csendben ülünk. Halljuk Henry mélyen zengő, lassú beszédét és Timmy Grenadine magas, hadaró hangját. Aztán a fiú zokogásban tör ki, Bill Pelliam pedig megköszörüli a torkát, és nekiáll megtömni a pipáját.
– Jó pár hónapja nem láttam Richie-t – töröm meg a közénk telepedett csendet.
Bill felröffen. – Nem nagy veszteség.
– Úgy... október vége felé járt bent utoljára – emlékszik vissza Carl. – Mindenszentek táján. Vett egy rekesz Schlitz sört. Szörnyen dagadt volt.
Nem sokat lehetne hozzátenni. A fiú még mindig sír, és közben folyamatosan beszél. Odakint a szél egyre csak süvölt és ordít, és a rádió szerint újabb tizenöt centi hó esik még reggelig. Január közepe van, és azon kezdek tűnődni, hogy vajon látta-e egyáltalán valaki Richie-t október óta – a fián kívül.
A beszélgetés folytatódik még egy darabig, majd Henry és a fiú visszajönnek. A fiú leveszi a kabátját, Henry pedig felveszi az övét. A fiú hüppög, mint amikor a rémálom legszörnyűbb része már elmúlt, a szeme viszont vörös, és egyfolytában a földre bámul.
Henry nyugtalannak tűnik. – Arra gondoltam, Timmy, hogy a feleségem csinálhatna neked pirított sajtot vagy valami hasonlót. Mi meg egypáran átmehetnénk Richie-hez. Timmy azt mondja, az apja meginna pár sört. Elküldte rá a pénzt – Henry mosolyogni próbál, de igen betegesre sikerül, és hamarosan fel is adja.
– Jó ötlet – mondja Bertie. – Milyen sört hozzak?
– Harrow Supreme-et – feleli Henry. – Van néhány akciós doboz hátul a raktárban.
Én is felállok. Bertie és én megyünk Henryvel. Carlt ilyen időben rettenetesen kínozza a reumája, Billy Felham pedig már nem nagyon veszi hasznát a jobb karjának.
Bertie hoz négy karton sört, én pedig egy dobozba pakolom őket, míg Henry felkíséri a fiút az emeleten lévő lakásba.
Megbeszéli a dolgot az asszonnyal, aztán visszajön. A válla felett hátrapillant, hogy megbizonyosodjon róla, zárva van-e az ajtó. Billy hangosan kirobban: – Mi a fene történt? Richie megdolgozta a kölyköt?
– Nem – mondja Henry. – Most még inkább nem mondanék semmit. Őrültségnek hangzana. De azért mutatok valamit. Ez az a pénz, amellyel Timmy a sört kifizette – és a sarkuknál fogva elővesz négy egydolláros bankjegyet a zsebéből. Meg tudom érteni, hogy nem markolja meg a pénzt. Valami szürke, nyálkás anyag borítja, olyan, mint a romlott befőtt tetején a hab. Henry különös mosollyal a pultra teszi a bankókat, és így szól: – Carl, ne engedd, hogy bárki is hozzáérjen. Főleg, ha csak félig is igaz az, amit a kölyök mond!
Aztán a húsospultnál lévő mosogatóhoz megy, és kezet mos.
Felállok, felveszem a kabátomat, a sálamat, és begombolkozom. Semmi értelme autóval menni. Richie egy bérházban lakik a Curve Streeten, amely olyan közel áll az egyeneshez, mint egy néger haja, és az a legutolsó hely, ahová a hóekék elérnek.
Ahogy kilépünk, Bill Felham utánunk kiált: – Tartsátok nyitva a szemeteket!
Henry bólint, és az ajtó mellett álló kis kézikocsira teszi a sört. Kibotorkálunk az ítéletidőbe.
A szél fűrészként hasít belénk, és azonnal a fülemre húzom a sálamat. Megállunk egy pillanatra az ajtóban, míg Bertie felveszi a kesztyűjét. Fájdalmas kifejezés ül az arcán, és tudom jól, mit érez. A fiatal, srácok még képesek egész nap síelni, és fél éjszaka azokon a könnyű kis hófutókon száguldozni, de ha az ember hetven fölött jár olajcsere nélkül, ez az átkozott északkeleti szél szinte a csontjaiba hasít.
– Nem akarlak megrémíteni benneteket, fiúk – kezdi Henry azzal a furcsa, zaklatott mosollyal az arcán – de meg kell mutatnom nektek valamit. És útközben el fogom mondani, amit a fiú mesélt... mert azt akarom, hogy tudjátok!
Erre előhúz egy 45-ös mordályt a kabátzsebéből – a pisztolyt, amelyet 1958 óta állandóan megtöltve tart a pult alatt, azóta, hogy az üzlete egész nap nyitva van. Nem tudom, hol szerezte, de nagyon jól emlékszem arra az esetre, amikor rálőtt egy rablóra, aki egyszerűen sarkon fordult és kirohant az ajtón. Henry nagyon laza tud lenni. Láttam, hogyan dobott ki egy főiskolás srácot, akinek nehézségei támadtak a számla kiegyenlítésével. A kölyök úgy oldalgott el, mint aki mindjárt összeszarja magát.
Nos, ezt csak azért mesélem el, mert Henry most azt akarja, hogy tudjuk, komolyan beszél.
Tehát elindulunk, az erős szélben kétrét görnyedve, mint a mosónők. Henry maga mögött húzza a kézikocsit, és közben elmeséli, mit mondott neki a fiú. A szél megpróbálja elragadni a szavakat, még mielőtt meghallhatnánk őket, de a legtöbbet sikerül elkapnunk – többet is, mint kellene. Átkozottul hálás vagyok azért, hogy Henry kabátzsebében ott lapul a fegyver.
A kölyök szerint a sör lehet az oka – időnként esetleg kerülhet egy rossz doboz az ember kezébe. Szénsavmentes, büdös és zöld, mint a húgyfoltok egy ír gatyáján. Egyszer mesélte valaki, hogy csak egy apró lyuk kell hozzá a dobozon, ahol a baktériumok bejutnak, és aztán átkozottul fura dolgokat művelnek ott bent. A lyuk akár olyan apró is lehet, hogy a sör nem is csöpög ki, a baktériumok viszont be tudnak menni. És a sör remek táptalaj azoknak a dögöknek.
Mindenesetre a kölyök szerint Richie azon az októberi éjszakán egy rekesz Golden Lightot vett, ahogy szokott, majd nekiült, hogy magába döntse, miközben Timmy a leckéjét írta.
A gyerek már éppen lefekvéshez készülődött, amikor az apja megszólalt: – Jézus Krisztus, ez borzalmas.
– Mi a baj, apa?
– A sör – felelte Richie. – Istenem, ez a legszörnyűbb íz, amit valaha is éreztem.
Most biztosan csodálkoznak, hogy mi az isten szerelméért itta meg azt a sört, ha olyan rossz íze volt, de hát önök még nem látták Richie Grenadine-t inni. Egyszer a Wally Spában tanúja voltam, hogyan nyeri meg a világ legelképesztőbb fogadását. Fogadott egy fickóval, hogy meg tud inni húsz üveg sört egy perc alatt. Egyetlen helybéli sem fogadott volna vele, ez a montpelieri ügynök viszont letett az asztalra egy húszdolláros bankjegyet. Richie győzött. Úgy itta meg a húsz üveg sört, hogy még maradt hét másodperce – bár amikor elment, már igencsak felöntött a garatra. Tehát szerintem Richie annak a rossz doboz sörnek a nagy részén már túl volt, amikor az agya figyelmeztette.
– Mindjárt hányok! – mondta Richie. – Vigyázz!
De aztán a hányinger elmúlt. A fiú megszagolta a dobozt, és azt mondta, olyan szaga volt, mintha valami belemászott és beledöglött volna. És volt valami szürke cseppecske a doboz száján.
Két nappal később, amikor a fiú hazament az iskolából, Richie a tévé előtt ült, és a délutáni szappanoperákat nézte. A szobát teljesen elsötétítette.
– Mi történt? – kérdezte Timmy, mert Richie általában nem mászott haza kilenc óra előtt.
– Nézem a tévét – mondta Richie. – Nem volt kedvem kimenni.
Timmy felkapcsolta a mosogató feletti lámpát, mire Richie ráordított: – És kapcsold le azt a kibaszott lámpát!
Timmy szó nélkül így tett, még azt sem merte megkérdezni, hogy így hogyan fogja megírni a leckéjét. Ha Richie rosszkedvű, nem szabad kérdezősködni.
– Hozz nekem sört – mondta Richie. – Pénz az asztalon.
Amikor a gyerek visszaért, az apja még mindig a sötétben ült, de akkor már odakint is sötét volt. A tévét pedig kikapcsolta. A gyerek libabőrös lett – hát ki nem lenne, amikor az apja a töksötét lakásban kuporog a sarokban.
Timmy az asztalra tette a sört, nem a hűtőbe, mert tudja, hogy Richie nem szereti olyan hidegen, hogy összekoccannak a fogai. Amikor viszont a srác közelebb lépett az öregéhez, valami rothadt szagot érzett, olyan volt, mint a romlott sajt szaga, amelyet valaki egész hétvégére az asztalon hagyott. De Timmy nem káromkodott, hogy büdös disznó, vagy hogy menj a picsába, mert az örege sosem volt valami tiszta léleknek nevezhető. Ehelyett a szobájába ment, bezárta az ajtót, és nekilátott a leckéjének. Egy idő múlva hallotta, hogy megy a tévé, és hogy szisszen apja aznap esti első doboz sörének teteje.
Vagy két hétig így mentek a dolgok. A kölyök reggel felkelt, elment az iskolába, és amikor hazaért, Richie mindig a tévé előtt ült, a sörre való pénz pedig ki volt készítve az asztalon.
A lakás pedig egyre bűzösebb lett. Richie egy percre sem húzta fel a sötétítőket, és november közepe táján azt is megtiltotta Timmynek, hogy a szobájában tanuljon. Azt mondta, nem tudja elviselni az ajtó alól kiszűrődő fényt. Timmy egy közelben lakó barátjához kezdett járni, miután elhozta apjának a sört.
Aztán egy nap, amikor Timmy hazaért az iskolából (négy óra volt, és már alkonyodott), Richie így szólt: – Kapcsold fel a villanyt.
A kölyök felkapcsolta a mosogató feletti lámpát, és mit ad isten, Richie tetőtől talpig egy takaróba volt burkolózva.
– Nézd – mondta Richie, és egyik keze előbújt a takaró alól. De egyáltalán nem is hasonlított kézre. Valami szürke, csak ennyit tudott a kölyök kinyögni, amikor Henrynek elmesélte. Egyáltalán nem kéz volt. Csak valami szürke dudor.
Szegény Timmy Grenadine halálra rémült. – Apu, mi történik veled?
– Nem tom. De nem fáj. Olyan... kellemes érzés – felelte Richie.
Erre Timmy: – Felhívom dr. Westphailt.
Erre a takaró remegni kezdett, mintha valami borzalmas reszketett volna alatta egész testében. Richie a fiúra mordult: – Ne merészeld. Ha felhívod, megfoglak, és te is így végzed – ezzel egy röpke pillanatra lecsúsztatta a takarót az arcáról.
Eddigre már a Harlow és a Curve Street sarkánál járunk, és a kedvem még fagyosabb, mint a hőmérséklet, amelyet Henry Orange Crush hőmérőjén láttam, amikor kijöttünk. Az ember nem akarja elhinni az ilyesmit, pedig sok fura dolog történik a világban.
Valaha ismertem egy George Kelso nevű fickót a bangori közműnél. Tizenöt évig javított csatornákat, elektromos kábeleket meg minden hasonlót, aztán egy nap egyszerűen csak felmondott, nem egészen két évvel a nyugdíjaztatása előtt. Frankie Haldeman, aki nagyon jól ismerte, azt mondta, hogy George, mint mindig, nevetgélve és viccelődve ment le egy szennyvízcsatornába az Essex Streeten, de amikor negyed óra múlva feljött, a haja hófehér volt, és olyan mereven bámult, mintha éppen most pillantott volna egy ablakon át a pokol kénköves bugyraiba. Szó nélkül bement a közmű főépületébe, kijelentkezett, elment a Wally's Spába, és inni kezdett. Két évvel később belehalt az ivásba. Frankie azt mondta, megpróbálta szóra bírni, és egyszer, amikor alaposan el volt ázva, mondott is valamit. Megfordult a széken, és megkérdezte Frankie Haldemant, hogy látott-e már valaha akkora pókot, mint egy méretes kutya, amint a hálójában kuporog, amely tele van selyemszálakba csomagolt kiscicákkal. Hát, mit lehet erre mondani? Nem állítom, hogy akár egyetlen cseppnyi igazság is van ebben a történetben, de az biztos, hogy vannak olyan dolgok a világ eldugott zugaiban, amelyektől az ember az eszét vesztené, ha egyenesen az arcába bámulnának.
Egy percre megállunk a sarkon a süvítő szélben.
– Mit látott a fiú? – kérdezi Bertie.
– Azt mondta, még felismerte az apját – feleli Henry – de olyan volt, mintha szürke zselébe burkolták volna... és az egész valahogy össze volt keveredve. Azt mondta, a ruhái néhol beleágyazódtak a bőrébe, mintha a testébe olvadtak volna.
– Szent Isten – suttogja Bertie.
– Aztán Richie újra betakarózott, és a kölyökre üvöltött, hogy kapcsolja le a lámpát.
– Mint valami gomba – szólalok meg.
– Igen – helyesel Henry. – Valami olyasmi.
– Legyen kéznél az a pisztoly – mondja Bertie.
– Abban nem lesz hiba – helyesel Henry, és botorkálva elindulunk a Curve Streeten.
A bérház, ahol Richie Grenadine lakik, majdnem a domb legtetején van, egyike azoknak a viktoriánus szörnyetegeknek, amelyeket a papírbárók építtettek a századfordulón. Ma már szinte mindegyik bérház. Amikor Bertie végre újra lélegzethez jut, elmondja, hogy Richie a harmadik emeleten, a szemöldök módjára kiálló oromzat alatt lakik. Megkérdezem Henryt, hogy mi történt ezek után a kölyökkel.
Úgy november harmadik hetében történt, hogy a kölyök egy délután hazaérve azt vette észre, hogy Richie egy lépéssel továbbment, mint a sötétítők lehúzása. Minden ablakra pokrócokat szegezett. És kezdett egyre büdösebb lenni – egyféle pépes bűz terjengett a lakásban, mint az erjedt gyümölcs szaga.
Úgy egy hét múlva Richie rászokott arra, hogy megmelegíttesse a sört a kölyökkel. El tudják képzelni? A kölyök egyes-egyedül van a lakásban, miközben az apja kezd átváltozni... valamivé... melegítgeti a sörét, aztán meg azt kell hallgatnia, ahogy ő – vagy az – borzalmas, szörcsögő hanggal vedeli a sört, mint egy öregember a tejbepapit: el tudják ezt képzelni?
És egészen a mai napig így mentek a dolgok. Ma viszont a tanításnak előbb lett vége a vihar miatt.
– A fiú azt mondja, egyenesen hazament – meséli Henry. – A lépcsőházban töksötét volt. Timmy szerint az apja valószínűleg kicsavarta és összetörte az izzókat egyik éjjel. A fiúnak tehát tapogatózva kellett felmásznia az ajtóig.
Hallotta, hogy valami mozog odabent, és hirtelen eszébe jutott, hogy fogalma sincs, mit csinál Richie egész nap. Az apja majdnem egy hónapja ki sem mozdult abból a székből, de hát az embernek szüksége van alvásra, és néha a mosdóba is ki kell mennie.
Van egy kukucskáló az ajtó közepén, belül pedig egy fedő, amellyel az ember bezárja, de az már azóta rossz, hogy odaköltöztek. A kölyök az ajtóhoz osont, a hüvelykujjával könnyedén betolta a fedőt, és bekukucskált.
Ekkor már a lépcső aljánál vagyunk. A ház úgy magasodik fölénk, mint valami hosszú, csúnya arc. A harmadik emeleti ablakok a szemei. Felpillantok. Az a két ablak olyan fekete, mint a szurok. Mintha valaki pokrócokat tett volna rájuk, vagy lefestette volna őket.
– Timmy szeme egy perc alatt hozzászokott a félhomályhoz. És akkor meglátott valami hatalmas, szürke halmot, amely egyáltalán nem hasonlított emberi lényre. A padlón csúszott, szürke, nyálkás nyomot húzva maga mögött. Kinyújtotta egyik karját – vagy valami ahhoz hasonlót – és kivette az egyik deszkát a falból. Előhúzott egy macskát – Henry itt megáll egy pillanatra. Bertie a kezét melengeti. Istentelenül hideg van itt kint az utcán, de egyikünk sem áll még készen arra, hogy bemenjünk. – Egy döglött macskát – folytatja Henry – amely már félig elrothadt. A fiú szerint teljesen fel volt puffadva, és merev volt... és kis fehér valamik mászkáltak rajta...
– Hagyd abba – szólal meg Bertie. – Az isten szerelmére...
– És aztán Richie megette.
Nyelni próbálok, de valami síkosat ériek a torkomban.
– Ekkor Timmy bezárta a kukucskálót – fejezi be Henry csendesen. – És elrohant.
– Azt hiszem, képtelen vagyok felmenni oda – mondja Bertie.
Henry nem szól. Rám néz, majd Bertie-re.
– Szerintem pedig jobb lenne – szólalok meg. – Itt van nálunk Richie söre.
Bertie erre nem szól semmit. Felmegyünk a kapuhoz, és benyitunk a lépcsőházba. Azonnal megcsapja az orromat a bűz.
Tudják, milyen a szaga egy pálinkafőzdének nyáron? Egyáltalán nem lehet érezni a gyümölcsillatot. Ősszel minden rendben, mert a szag eléggé erős ahhoz, hogy facsarja az ember orrát. Nyáron viszont csak olyan jellegtelen szaga van. Az épületben terjengő szag nagyon hasonló ehhez, csak sokkal rosszabb.
Egy matt üvegű lámpa ég a lépcsőházban, és gyenge sárga fényt vet mindenre. A lépcső pedig az árnyékok közé vész.
Henry tompa puffanással megállítja a kis kézikocsit, és miközben leemeli a sört, hüvelykujjammal megnyomom a második emeleti lépcsőfordulóban a villanykapcsolót. A fiú igazat mondott. Tönkretették.
Bertie remegő hangon szólal meg: – Hozom a sört. Ti csak foglalkozzatok azzal a pisztollyal.
Henry nem ellenkezik. Átadja Bertie-nek a sört, és elindultunk felfelé. Legelöl Henry, aztán én, aztán Bertie kezében a rekesszel. Mire a második emeleti lépcsőfordulóhoz érünk, a bűz már kibírhatatlanná válik. Olyan, mint a rothadt, erjedt gyümölcs szagának és valami még undorítóbb bűznek a keveréke.
Amikor még Levantban éltem, volt egy Rex nevű kutyám. Kedves jószág volt, de nemigen volt érzéke az autókhoz. Egy délután, miközben én dolgozni voltam, elcsapta egy autó. Rex bemászott a ház alá, és meghalt. Jézusom, micsoda bűz volt. Végül be kellett kúsznom a ház alá, és ki kellett piszkálnom a szerencsétlent egy rúddal. Ez a másik bűz erre a szagra hasonlít; mint amikor valamit beköpnek a legyek, elrothad és mocskos.
Egészen eddig a pillanatig azt gondoltam, hogy ez talán valami rossz tréfa, de már tudom, hogy nem. – Uramisten, a szomszédok miért nem zavarták még el? – kérdezem.
– Miféle szomszédok? – kérdi Henry, és megint megjelenik az arcán az a furcsa mosoly. Körülnézek. A lépcsőház poros, használatlan, és mind a három második emeleti lakás ajtaja le van lakatolva.
– Ki lehet itt a házmester? – kérdi Bertie levegő után kapkodva, ahogy a rekeszt a korlátra teszi. – Gaiteau? Csodálom, hogy nem tette még ki.
– Ki lenne képes felmenni oda és kilakoltatni? – kérdi Henry. – Talán te?
Bertie nem válaszol.
Folytatjuk utunkat a lépcsőn, amely itt még szűkebb és meredekebb. Egyre melegebb van, és mintha az összes radiátor csörögne és sziszegne. A bűz borzalmas, és kezdem úgy érezni, mintha valaki egy tollal csiklandozná a beleimet.
Odafent van egy rövid folyosó, a végén egy ajtó, a közepén pedig egy kis kukucskáló.
Bertie halkan felsikolt, és suttogva megszólal: – Nézzétek, miben járkálunk!
A padlón valami nyálkás anyag áll kis tócsákban. Mintha valaha lett volna itt egy szőnyeg, de az a nyálkás, szürke anyag felfalta volna.
Henry az ajtóhoz lép, mi pedig követjük. Nem tudom, Bertie hogy van vele, de én egész testemben reszketek. Henry viszont habozás nélkül felemeli a pisztolyt, és az agyával megütögeti az ajtót.
– Richie! – kiált egyet, és a hangja egyáltalán nem rémült, bár az arca holtsápadt. – Henry Parmalee vagyok az Éjjeli Bagolyból. Elhoztam a sörödet.
Úgy egy teljes percig nem érkezik válasz, aztán megszólal egy hang: – Hol van Timmy? Hol a fiam?
Legszívesebben sarkon fordulnék és elrohannék. A hang egyáltalán nem emberi. Furcsa, mély és bugyogó, mint amikor az ember faggyúval teli szájjal beszél.
– Nálam, az üzletben – feleli Henry. – Éppen egy kiadós vacsora kellős közepén. Olyan girhes már, mint egy kóbor macska, Richie.
Egy darabig semmi nem történik, aztán valami szörnyű, cuppogós hang hallatszik, mint amikor valaki gumicsizmában járkál a sárban. Aztán az ajtó túloldalán megszólal a rothadó hang:
– Nyisd ki az ajtót, és lökd be azt a sört. Csak először el kell húznod a kallantyúkat. Nekem nem megy.
– Egy pillanat – mondja Henry – Mi történt veled, Richie?
– Ne érdekeljen – mondja a hang, majd leplezetlen mohósággal folytatja. – Csak lökd be a sört, és tűnj el!
– Már nem csak döglött macskákról van szó, ugye? – kérdezi Henry, és a hangja mérhetetlenül szomorú.
A pisztolynak már nem az agya, hanem a legfontosabb része áll előre.
És ekkor egy hirtelen villanással az agyamba hasít az, amit Henry talán már akkor megértett, amikor Timmy elmesélte neki a történteket. A pusztulás és rothadás bűze pedig ettől még jobban facsarja az orromat. Az elmúlt három hét során a városban nyomtalanul eltűnt két fiatal lány és valami öreg, piás Üdvhadsereg-tag – mindhárman sötétedés után.
– Add be a sört, vagy kimegyek és elveszem – fenyegetőzik a hang.
Henry int, hogy álljunk hátrébb, és mi nem ellenkezünk.
– Azt hiszem, ez lenne a legjobb, Richie – mondja Henry rettenthetetlenül, és felhúzza a kakast.
Hosszú percekig nem történik semmi. Az igazat megvallva, már kezdem úgy érezni, hogy vége az egésznek. Aztán az ajtó olyan hirtelen és erővel vágódik ki, hogy szinte kidudorodik, mielőtt a falnak csapódna. És előttünk áll Richie.
Bertie és én egy szempillantás múlva már a lépcső aljánál vagyunk. Úgy rohanunk lefelé, mint ahogy a kisiskolások özönlenek ki négyesével-ötösével az iskolából, és a bejárati ajtón át csúszva-mászva a hóba vetjük magunkat.
Lefelé menet halljuk, hogy Henry háromszor tüzel. A lövések olyan hangosan durrannak az üres, elátkozott ház zárt folyosóin, mint a gránát.
Amit abban az egy-két másodpercben láttunk, egész hátralévő életemen át el fog kísérni – akármennyi is van még hátra belőle. Halványan még emberre hasonlító, hatalmas, szürke, hullámzó zseléből álló lényt láttunk, amely nyálkás nyomot hagyott maga után.
De nem is ez volt benne a legrosszabb. Sárga szeme vad, kifejezéstelen tekintettel villogott, amelyből minden emberi kiveszett. És a kelleténél több volt belőle. Négy szeme volt, és a lény közepén, a két szempár között valami rostos, lüktető rózsaszín húsból álló vonal húzódott, amely átlátszott, mint a vágás a toros disznó hasán.
Osztódott. Kettéosztódott.
Bertie és én szótlanul gyalogolunk vissza üzletbe. Nem tudom, Bertie agyában miféle gondolatok kavarognak, azt viszont jól tudom, az enyémben mi játszódik le: a szorzótábla. Kétszer kettő négy, négyszer kettő nyolc, nyolcszor kettő tizenhat, tizenhatszor kettő...
Visszaérünk. Carl és Bill Felham felugrik, és rögtön kérdezősködni kezd. Egyikünk sem hajlandó válaszolni. Hátat fordítunk nekik, és várjuk, hogy Henry besétál az ajtón. Most épp ott tartok, hogy 32 768-szor kettő az emberi faj végét jelenti. Csak kuporgunk, és sörözgetünk, közben pedig várjuk, hogy melyikük fog megjelenni az ajtóban.
Remélem, Henry lesz az. Nagyon remélem.

 

 

Csatatér

 

– Mr. Renshaw!
A portás hangja a lifthez félúton éri utol. Renshaw türelmetlenül megperdül, és utazótáskáját egyik kezéből a másikba lódítja. A kabátzsebében lévő, húszasokkal és ötvenesekkel teletömött boríték hangosan ropog. A munka jól ment, a fizetés pedig kitűnő volt – még úgy is, hogy a Szervezet lecsippentette belőle a tizenöt százalékos közvetítői díjat. Most pedig nem akar egyebet, mint egy forró zuhanyt, egy gin-tonikot és egy kiadós alvást.
– Mi az?
– Csomagja érkezett, uram. Aláírná itt, kérem?
Renshaw aláfirkantja a cetlit, és elgondolkozva nézegeti a szögletes csomagot. A ráragasztott címkén ismerős, szálkás kézírással áll a neve és az épület címe. A csomagot a műmárvány pultra teszi; valami halkan megcsörren benne.
– Felvitessem, Mr. Renshaw?
– Nem, elintézem – a doboz körülbelül negyvenöt centi hosszú, és csak esetlenül fér a hóna alá. A liftben lévő plüss-szőnyegre teszi a csomagot, majd elfordítja a kulcsot a szokásos gombok fölötti, tetőtéri lakást jelző nyílásban. A lift csendesen siklik felfelé. Renshaw lehunyja a szemét, és hagyja, hogy a munka újra leperegjen előtte agya sötét mozivásznán.
Először is, mint mindig, felhívta telefonon Cal Batestől: – Ráérsz, Johnny?
Évente kétszer szokott ráérni, és legalább tízezer dollár tiszteletdíjat kér. Renshaw nagyon jó munkát végez, nagyon megbízható, de amiért valójában fizetnek az ügyfelei, az nem más, mint utánozhatatlan ragadozóösztöne. John Renshaw egy emberbőrbe bújt sólyom, akit a genetika és a környezet egyaránt úgy szerkesztett, hogy két dologhoz értsen igazán: a gyilkoláshoz és a túléléshez.
Bates hívása után Renshaw egy barnássárga színű borítékot talált a levélládájában. Egy név, egy cím és egy fénykép. Mindent az emlékezetébe vésett; azután a boríték és tartalmának hamvai a hulladékhasznosítóban kötöttek ki.
Ezúttal az arc egy Hans Morris nevű, sápadt miami üzletemberhez tartozott, aki a Morris Játékgyár alapítója és tulajdonosa. Valakinek útban volt ez a Morris, és a Szervezethez fordult segítségért. A Szervezet pedig, Calvin Bates személyében, felvette a kapcsolatot John Renshaw-val. A háború áldozata lett. Tisztelt gyászolók, kérjük, mellőzzék a virágokat.
A liftajtó kitárul, Renshaw pedig felkapja a csomagját, és kilép. Kinyitja lakosztályának ajtaját, és besétál. A napnak ebben a szakában, kevéssel délután három után, a tágas nappali úszik az áprilisi napfényben. Renshaw egy pillanatra megáll, élvezi a látványt, aztán a csomagot az ajtó melletti asztalra teszi, és meglazítja a nyakkendőjét. A borítékot a csomag tetejére dobja, és kisétál a teraszra.
Szélesre tárja az üveg tolóajtót, és kilép. Hideg van, a szél éles késként hasítja át vékony kabátját. Renshaw ennek ellenére megáll egy pillanatra, és úgy néz át a város felett, ahogy egy tábornok vizsgálgatja az elfoglalt országot. Az autók bogarakként másznak az utcákon. A távolban a Bay híd őrült délibábként ragyog, és a délután aranyló párája szinte teljesen beburkolja. Keletre a városközpont dzsungele és a zsúfolt, mocskos bérházak rozsdamentes acélból készült TV-antennáinak erdeje látható. Jobb itt fent. Jobb, mint ott a nyomornegyedben.
Renshaw visszasétál a lakosztályba, és becsukja az ajtót. A fürdőszobába megy, és hosszú, forró fürdőt vesz.
Negyven perc múlva leül, hogy egy itallal a kezében szemügyre vegye a csomagot. Az árnyékok már félig elfoglalták a borszínű szőnyeget, és a délután java része elröppent.
Ez egy bomba.
Természetesen nem az, de mindig úgy kell hozzáállni, mintha az lenne. Renshaw ezért él és virul még mindig, miközben oly sokan már abban a nagy, égi munkaközvetítő irodában vannak.
Ha ez tényleg bomba, akkor biztosan nem időzített. Teljesen néma; szelíd és titokzatos. Különben is, manapság a plasztik sokkal divatosabb. Nem olyan érzékeny, mint a Westclox és Big Ben által gyártott órarugók.
Renshaw a postabélyegzőt nézegeti: Miami, április 15. Öt nappal ezelőtt adták fel. Tehát semmiképpen sem lehet időzített bomba. Különben felrobbant volna a szálloda széfjében.
Miami. Ez az. És az a szálkás kézírás. A sápadt üzletember íróasztalán volt egy bekeretezett fénykép, amelyen egy még sápadtabb, fejkendős öreg banya volt látható. A kép aljára ezt kanyarították: „A legjobbakat kívánja álmaid asszonya – anya.”
Miféle álom ez, anya? Valami saját gyártmányú fegyver? Renshaw összefont karral, mozdulatlanul, teljes összpontosítással szemléli a csomagot. A tárgyhoz szorosan nem tartozó kérdések, mint például hogy Morris álmainak asszonya hogyan tudhatta meg a címét, fel sem merülnek. Ezek a kérdések Cal Batesre tartoznak. Később majd foglalkoznak velük, most viszont lényegtelenek.
Hirtelen mozdulattal, szinte gondolkodás nélkül elővesz egy kis naptárt a tárcájából, és ügyesen a barna papírt átfogó spárga alá dugja. Aztán a cellux alá csúsztatja, amely a papírt tartja. A papír itt meglazul, és már csak a spárga fogja le.
Renshaw megdermed, feszülten figyel, aztán közelebb hajolva megszagolja a csomagot. Kartonpapír és madzag szagát érzi. Semmi több. Megkezdi a dobozt, leguggol, és megismétli a műveletet. Az alkony szürke, árnyas ujjai benyúlnak a lakásba.
Az egyik oldalon a papír kipattan a spárga alól, és egy fakózöld dobozt fed fel. Fémből készült. Zsanéros. Renshaw elővesz egy zsebkést, elvágja a spárgát; amely a földre esik, majd néhány bökés a kés hegyével, és előbukkan a doboz.
A zöld dobozon fekete jelek vannak, az elejére pedig fehér betűkkel a következő szavakat festették: G. I. JOE VIETNAMI KATONALÁDA. Alatta pedig: 20 gyalogos, 10 helikopter, 2 gépfegyver, 2 páncélököl, egészségügyi szolgálatos, 4 terepjáró. Ezek alatt: egy zászlóalj. És legalul, a sarokban: Morris Játékgyár, Miami, Florida.
Renshaw kinyújtja a kezét, hogy megérintse a dobozt, aztán meggondolja magát. Valami megmozdult a katonaláda belsejében.
Renshaw lassan feláll, és a szobán keresztül a konyha felé hátrál. Felkattintja a villanyt.
A Vietnami Katonaláda megrázkódik, a barna papír pedig zörög alatta. Hirtelen az oldalára borul, és tompa puffanással a szőnyegre esik. A zuhanástól a doboz tetején egy körülbelül ötcentis repedés keletkezett.
Aprócska, három-négy centi magas gyalogos katonák másznak ki a résen. Renshaw dermedten mered rájuk. Agya meg sem próbálja felfogni a látványt – csakis a túlélés lehetőségei foglalkoztatják.
A pici katonák gyakorlóruhát, sisakot és málhazsákot viselnek. Vállukon kicsiny karabély. Ketten gyorsan feltérképezik a szobát, és észreveszik Renshaw-t. Ceruzahegynél nem nagyobb szemük vadul szikrázik.
Öt, tíz, tizenkettő, végül mind a húsz gyalogos előjön. Egyikük hadonászva irányítja a többieket, akik szépen felsorakoznak a dobozon lévő repedés mentén, és feszegetni kezdik. A rés egyre nő.
Renshaw felkapja az egyik nagy párnát a heverőről, és elindul feléjük. A parancsnok megfordul, és hevesen mutogat. A többiek megperdülnek, lekapják vállukról a karabélyokat. Halk, szinte kellemes pukkanások hallatszanak, és Renshaw hirtelen úgy érzi, mintha méhek csipkedték volna össze.
Eldobja a párnát, mire a katonák elvágódnak, a doboz pedig felborul és kitárul. Pöttöm, terepszínű, rovarszerű helikopterek felhője emelkedik ki a dobozból, amelyek halk, szúnyogokéra emlékeztető hangon zümmögnek.
Alig hallható pukkanások kíséretében tűhegynyi torkolattüzek hagyják el a helikopterek nyitott ajtajait. Mintha tűt szúrtak volna Renshaw gyomrába, jobb karjába és nyakába. Hirtelen mozdulattal leüti az egyik helikoptert – fájdalom hasít az ujjaiba, és vér buggyan elő. A forgó rotor csontig hatoló, átlós, skarlátvörös vágásokat ejtett a tenyerén. A többi gép lőtávolságon kívül lebeg, és úgy veszik körül, mint a böglyök. A megsebzett helikopter a szőnyegre zuhant, és most mozdulatlanul hever.
Renshaw lábába hirtelen kínzó fájdalom nyilall, mire nagyot kiált. Az egyik gyalogos katona a cipőjén áll, és szuronyával a bokáját szurkálja. Az emberke zihálva, vigyorogva felpillant.
Renshaw nagyot rúg, mire a pici test a szobán átrepülve a falra kenődik. Nem hagy vérnyomot, csupán valami nyúlós, bíborszínű ragacs marad utána.
Halk, köhögésre emlékeztető durranás hallatszik, és Renshaw combjába olyan fájdalom hasít, hogy csillagokat lát. Az egyik páncélököl is előkerült a katonaládából. Csövéből lustán gomolyog a kicsi füstfelhő. Renshaw a lábára néz, és egy negyeddolláros nagyságú, fekete, füstölgő lyukat vesz észre a nadrágján. Alatta elszenesedett a hús.
A kis disznó belém lőtt!
Renshaw sarkon fordul, és az előszobán át a hálószobába rohan. Az egyik helikopter gyorsan forgó rotorral elzúg az arca mellett. Egy gépfegyver dadogása hallatszik, aztán a helikopter eltűnik.
Renshaw a párnája alatt tart egy 44-es Magnumot, amely bármibe képes öklömnyi lyukat vágni. Előkapja a pisztolyt, és két kézzel fogva megperdül. Érzékeli, hogy egy repülő villanykörténél nem nagyobb, mozgó célpontra kell lőnie.
Két helikopter zümmög be a szobába. Renshaw az ágyon ülve tüzet nyit. Az egyik helikopter szétrobban. Már kettő kilőve, gondolja Renshaw. Célba veszi a másikat... a ravaszra helyezi az ujját...
Támad! A fenébe, támad!
A megmaradt helikopter hirtelen halálos ívben indul felé, első és hátsó rotorja szédítő sebességgel forog. Renshaw észreveszi, hogy az egyik gépfegyveres katona a nyitott ajtónál lapul, ezért gyorsan elsüti a pisztolyt, majd hasra veti magát és arrébb gurul.
A szemem! A kis szemét a szememre pályázott!
Renshaw a hátán fekve ér a túlsó falhoz, pisztolya mellmagasságban. A helikopter viszont visszavonul. Egy pillanatra megtorpan, mert felismeri Renshaw nagyobb tűzerejét, aztán a nappali felé veszi az irányt. Renshaw feláll, és az arca megvonaglik, ahogy testsúlya megsebzett lábára nehezedik. Vérzik. De hát kit érdekel?, gondolja dühösen. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy túlélte egy páncélököl közvetlen közeli találatát.
Tehát anya az álmok asszonya, igaz? Egy kicsit azért több annál.
Renshaw lehúzza az egyik párnáról a huzatot, csíkokra szaggatja, és bekötözi a lábát. Aztán előveszi a komódból a borotválkozótükröt, és az előszobaajtóhoz megy. Letérdel, és a tükröt egy kissé előretolva bekukkant a szobába.
Az apró katonák tábort vertek a doboznál. Ide-oda rohangálnak, és sátrakat állítanak. Az öt centi magas terepjárók fel-alá robognak. Egy egészségügyi szolgálatos azt a katonát látja el, akit Renshaw megrúgott. A maradék nyolc helikopter rajban repked felettük a kávézóasztal magasságában, fedezi őket.
Ekkor a katonák kiszúrják a tükröt, és három gyalogos fél térdre ereszkedve tüzelni kezd. Néhány másodperc múlva a tükör négy darabra törik. Rendben. Semmi pánik.
Renshaw visszamegy a komódhoz, és előkotorja a súlyos mahagónidobozt, amelyet Lindától kapott karácsonyra, és amelyben a vacakjait tárolja. Felemelve megbecsüli a dobozka súlyát, bólint, aztán az ajtóhoz megy, és támadásba lendül. Jól nekigyürkőzik, és mint egy dobójátékos a gyors labdát, elhajítja a dobozt, amely teljes körívet ír le, és úgy löki szét a kicsi emberkéket, mint a kuglibábukat. Az egyik terepjáró kétszer megperdül. Renshaw a nappali ajtajáig hatol, megpillant egy elterült katonát, és jól ellátja a baját.
A többiek közül viszont már sokan magukhoz tértek. Térdelnek, és menetrendszerűen tüzelnek, míg páran fedezik őket. Néhányan visszavonultak a ládába.
A méhcsípésekre emlékeztető lövések Renshaw lábát és felsőtestét találják el, de egy sem ér feljebb a mellkasánál. Talán túl nagy a távolság. Nem számít; úgysem adja fel.
A következő lövést elhibázza – olyan átkozottul kicsik! – de azután újabb katonát terít le.
A helikopterek vadul zümmögve közelednek. A kicsiny lövedékek a szeme körül csapódnak az arcába. A felvezető helikopterre lő, aztán pedig a másodikra. A kínzó fájdalomtól vérvörös csillagok cikáznak a szeme előtt.
A maradék hat gép visszavonulás közben két szárnyra szakad. Renshaw arcáról csöpög a vér, melyet alkarja egy erőteljes mozdulatával letöröl. Készen áll újra tüzelni, de hirtelen megtorpan. A ládába visszavonult katonák valamit vonszolnak. Úgy néz ki, mintha...
Vakító sárga fény villan, sistergés hallatszik, majd fa és vakolat robban le baloldalt a falról.
...egy aknavető!
Renshaw rálő, de elhibázza. Sarkon fordul és az előszoba túlsó végén lévő fürdőszoba felé veszi az irányt. Becsapja maga mögött az ajtót, és kulcsra zárja. A fürdőszobatükörből egy harci díszbe öltözött, borsszem nagyságú lyukakból szivárgó, vékony, vörös csíkokkal kifestett indián mered rá zavart, rémült szemmel. Szakadozott bőrcafat lóg az arcán. A nyakán pedig eléggé nagy seb tátong.
Elvesztem!
Remegő kézzel túr a hajába. A bejárati ajtót elzárták. A konyhát is; a telefon zsinórját pedig elvágták. És van egy átkozott aknavetőjük, amelynek egyetlen lövése letépné a fejét.
A fenébe, nem is írták rá a dobozra!
Renshaw mély lélegzetet vesz, amelyet meglepett mordulás követ, ahogy a faajtó egy öklömnyi nagyságú, elszenesedett darabja berobban. Apró lángok parázslanak fel az ajtón támadt lyuk durva szélénél, és Renshaw látja a villanást, ahogy újabb sorozatot lőnek ki. Még több fa robban be, és égő szilánkok szóródnak szét a fürdőszobaszőnyegen. Renshaw sietve eltapossa a lángokat, közben pedig két helikopter dühösen zümmögve berepül az ajtón támadt lyukon. Piciny géppuskagolyók fúródnak a mellkasába.
Ideges, nyüszítő nyögés kíséretében puszta kézzel lecsapja az egyik helikoptert, melynek során a tenyere elszenved néhány vágást. Kétségbeesésében Renshaw hirtelen ötlettől vezérelve egy vastag fürdőlepedőt dob a másik gépre. A helikopter gyötrődve a padlóra zuhan, és Renshaw kitapossa belőle a lelket. Rekedt zihálással szedi a levegőt. Meleg, csípős vér folyik a szemébe, egy ideges mozdulattal kitörli.
Most megkaptad, a fenébe is. Nesze. Ettől majd megjön az eszetek.
Valóban úgy tűnik, mintha a kicsi katonák elgondolkoztak volna. Már negyed órája nem történt semmi. Renshaw a kád szélén ül, agya lázasan dolgozik. Kell hogy legyen valami kivezető út ebből a zsákutcából. Muszáj. Bárcsak megkerülhetné őket oldalról...
Renshaw hirtelen megperdül, és a kád feletti kis ablakra pillant. Megkerülheti őket. Hát persze hogy meg.
Tekintete a gyógyszeres szekrény tetején lévő öngyújtótöltő folyadék dobozára téved. Éppen a dobozért nyúl, amikor suhogó hang üti meg a fülét.
Megperdül, felemeli a Magnumot... de csak egy papírfecnit dugtak be az ajtó alatt. Kárörömmel állapítja meg, hogy a rés még nekik is túl szűk.
Csupán egyetlen szót írtak a papírra:
Megadás
Renshaw ádázul vigyorogva a belső zsebébe teszi az öngyújtótöltő folyadékot, ahol talál egy elrágott ceruzacsonkot. Válaszul ő is csak egy szót firkant a papírra, majd visszadugja az ajtó alatt:

FRANCOKAT

Hirtelen fülsiketítő gránátzápor villan fel, és Renshaw hátrálni kezd. A lövedékek az ajtón lévő lyukon át ívelnek be, és a törülközőtartó feletti halványkék csempén robbannak szét. Az elegáns fal tenyérnyi holdbéli tájjá változik. Renshaw az arca elé kapja a kezét, hogy megóvja a szilánkok és a repeszek forró zivatarától. Lángoló lyukak keletkeznek az ingén, a háta pedig ég a fájdalomtól.
Amikor a lövedékek zápora abbamarad, Renshaw megmozdul. Felmászik a kádra, és kinyitja az ablakot. A csillagok hűvösen pislognak rá. Az ablak szűk, a párkány pedig keskeny De most nincs idő ezen gondolkozni.
Renshaw átküzdi magát a szűk ablakon, a hideg levegő pedig hatalmas pofonként csapódik megkínzott arcába és nyakába. Mélyen kihajol, és lebámul. Negyven emelet. Ilyen magasságból az utca nem látszik szélesebbnek, mint a játék vonatok sínje. A város ragyogó, kacsingató fényei őrülten szikráznak odalent, olyanok, mint a szétdobált ékszerek.
Renshaw egy gyakorlott tornász könnyedségével húzza fel a térdét az ablak peremére. Ha az egyik darázs méretű helikopter most átrepülne azon a lyukon és a seggébe lőne, hangos ordítással zuhanna a mélységbe.
De nem történik ilyesmi.
Renshaw összehúzza magát, kitolja egyik lábát az ablakon, egyik kezével pedig megragadja a feje felett lévő karnist. Egy pillanattal később már az ablakon kívül áll, a párkányon.
Az épület sarka felé oldalaz. Szándékosan nem gondol az alatta tátongó szörnyű mélységre, és arra, hogy mi történne, ha az egyik helikopter utánaeredne.
Négy és fél méter... három... Megvan. Renshaw megáll, mellkasát falhoz szorítja, tenyere szétterül a fal durva felületén. Érzi az öngyújtótöltőt a belső zsebében, és a derékszíjába tuszkolt Magnum biztonságot adó súlyát.
Most pedig túl kell jutni azon az átkozott sarkon.
Óvatosan áttolja egyik lábát a sarkon, majd ránehezedik. A megfelelő szög élesen a zsigereibe vésődik. Madárürülék foltját pillantja meg a durva falon. Őrült módon azon kezd el tűnődni, hogyan tudnak a madarak ilyen magasra felrepülni.
Bal lába megcsúszik.
Egy hátborzongató, végtelen pillanat erejéig a párkány szélén tántorog, jobb karja őrülten csapkod az egyensúlyt keresve, végül egy szerelmes ölelésével ragadja meg az épületet, az arcát a kemény kőhöz nyomja, és reszketve kapkodja a levegőt.
Apránként másik lábát is átcsúsztatja a sarkon.
Úgy tíz méter megtétele után megpillantja saját nappalijának teraszát.
Enyhén zihálva közeledik. Kénytelen kétszer is megállni, mert az erős széllökések megpróbálják letaszítani a párkányról.
Végül azonban megragadja a díszes vaskorlátot.
Zajtalanul feltornázza magát a teraszra. Félig behúzva hagyta az üvegajtó előtti függönyöket, és most óvatosan bekukkant a résen. A kis katonák pontosan úgy helyezkednek el, ahogy gondolta – seggel az ablak felé.
Négy katona és egy helikopter hátramaradt a katonaládát őrizni. A többiek valószínűleg a fürdőszobaajtónál vannak az aknavetővel.
Rendben. Be fog lopózni, mint valami betörő. Végez a katonaládánál lévőkkel, aztán egyszerűen kisétál az ajtón. Gyorsan fog egy taxit, a repülőtérre hajtat, Miamiba repül, és megkeresi Morris álmainak asszonyát. Talán megpörkölhetné egy kicsit az arcát egy lángszóróval. Igazi költői igazságszolgáltatás lenne.
Renshaw leveti az ingét, és egyik ujjából letép egy hosszú csíkot. Az ing maradványa ernyedten lóg a lábánál, miközben leharapja a műanyag fedőt az öngyújtótöltő folyadék dobozáról. A rongy egyik végét a dobozba gyömöszöli, kihúzza, aztán a másik végét tömi bele, és csak egy tizenöt centis, benzinnel átitatott pamutcsík lóg ki a dobozból.
Előveszi az öngyújtóját, mély lélegzetet vesz, és hüvelykujjával megperdíti a kereket. A lángot az anyaghoz érinti, és amikor az meggyullad, teljes erőből feltépi az üvegajtót, és beront.
A helikopter abban a pillanatban ellentámadásba lendül, öngyilkos akcióval próbálja visszaverni Renshaw rohamát, aki futtában a szőnyegre hullat egy kis benzint. Puszta kézzel hárítja el a gépet, és észre sem veszi a karjába nyilalló fájdalmat, ahogy a forgó rotor a húsába vág.
A kicsiny gyalogosok a katonaládába rohannak.
Ezután minden nagyon gyorsan történik.
Renshaw eldobja a benzines dobozt. A doboz begyullad, és lángoló tűzgolyóvá válik. A következő pillanatban Renshaw irányt változtat, és az ajtó felé rohan.
Már sosem fogja megtudni, hogy mi találta el.
Olyan hangja van, mint egy acélból készült széfnek, amikor tekintélyes magasságból ledobják. Csakhogy ettől a hangtól az acélszerkezetű épület úgy remeg, mint egy hangvilla.
A lakosztály ajtaja kirobban keretéből, és a túlsó falnak csapódva darabokra törik.
Egy, az utcán kéz a kézben sétáló pár még éppen időben pillant fel ahhoz, hogy lássák a vakítóan fehér fényt: mintha ezernyi vaku villanna fel egyszerre.
– Valaki kivágta a biztosítékot – jegyzi meg a férfi. – Szerintem...
– Mi az? – szakítja félbe a lány.
Valami lomhán lebegve ereszkedik a magasból; a férfi elkapja. – Jézusom, ez olyan, mint egy ing darabkája. Tele van apró lyukakkal. És véres.
– Nem tetszik ez nekem – mondja a lány idegesen.
– Hívj egy taxit, Ralph! A zsaruk kihallgatnak minket, ha valami baj történt ott fent, és nekem nem lenne szabad most itt sétálgatnom veled.
– Igen, tudom.
A férfi körülnéz, meglát egy taxit, füttyent. A féklámpák felragyognak, a két fiatal pedig átszalad az úttesten, hogy elcsípje az autót.
Már nem láthatják, hogy mögöttük egy kis darab papír hull a földre John Renshaw ingének cafata mellé. Rajta szálkás kézírással a következő szöveg:

Hé, srácok!
A VIETNAMI KATONÁK MEGLEPETÉSE:

(AMÍG A KÉSZLET TART)
1 darab aknavető
20 darab „Twister” típusú levegő rakéta
1 darab termonukleáris ágyú

 

 

Kamionok

 

A fickót Snodgrassnak hívják. Látszik rajta, hogy valami őrültségre készül. A szeme hatalmasra nyílt, és a fehérje nagy része kilátszik, mint egy támadni készülő kutyának. A két fiatal, akik egy öreg Furyval faroltak be a parkolóba, megpróbálnak szót érteni vele, Snodgrass viszont előreszegi a fejét, mintha valami más hangot hallana. Feszes pocakját drága öltönybe szorította, melynek ülepe már kezd egy kicsit kifényesedni. Ügynökként utazgat az országban, és árumintákat tartalmazó táskája a lába mellett hever, mint egy szunyókáló kutya.
– Próbálja meg újra a rádiót – szól oda a pultnál álló kamionsofőr a pultosnak.
A pultos vállat von, és bekapcsolja a rádiót. Végigszalad a sávokon, de csak zúgást lehet hallani.
– Túl gyorsan csavarta a gombot – kötözködik a sofőr. – Lehet, hogy átszaladt valamin.
– Egy fenét – mordul fel a pultos, egy aranyló mosolyú, idősödő fekete férfi. Nem is néz a sofőrre; a parkolót bámulja az üvegfalon keresztül.
Hét-nyolc hatalmas kamion áll odakint, motorjuk tompán, üresjáratban morajlik. Olyan, mintha hatalmas macskák dorombolnának. Néhány Mack, egy Hemingway és négy-öt Reo. Pótkocsikkal, CB-antennával és rengeteg rendszámtáblával felszerelt teherautók.
A kölyök Furyje a hátán fekszik a parkoló laza, zúzott kövén tekergő hosszú féknyomok végén. Csupán egy alaktalan romhalmaz maradt belőle. A bejárónál egy összetört Cadillac áll. Tulajdonosa némán bámul a szétzúzott szélvédőn át, mint egy kibelezett hal. Egyik füléről szarukeretes szemüveg lóg.
A parkoló közepén egy rózsaszín ruhás lány teste hever. Kiugrott a Caddyből, amikor látta, hogy autóval nem fog sikerülni. Minden erejét összeszedve rohant, de esélye sem volt. Ő a legcsúnyább látvány, bár arccal lefelé fekszik. A legyek sűrű felhőkben zümmögnek körülötte.
Egy öreg Ford kombi sodródott át a védőkorláton az út másik oldalára. Ez egy órával korábban történt. Azóta egy lélek sem járt erre. Az ablakból nem látni az autópályát, a telefon pedig nem működik.
– Túl gyorsan tekerte – erőszakoskodik tovább a kamionos. – Nem kellett volna...
És ekkor tőr ki Snodgrass. Felpattan, és ezzel felborítja az asztalt, összetöri a kávéscsészéket, és sűrű permetfelhőben szórja szét a cukrot. A tekintete vad, a szája tátva, s alig érthetően motyog: – El kell tűnnünk innen el kell tűnnünkinnen elkelltűnnünkinnen...
A kölyök felkiált, a barátnője pedig sikoltozik.
Én ülök az ajtóhoz legközelebb eső széken, és ahogy elindul kifelé, elkapom az ingét, de kitépi magát. Teljesen felpörgött. Még egy páncélajtót is áttörne.
Kivágja az ajtót, majd a kavicstörmeléken keresztül a bal oldali árok felé szalad. Két kamion utánaered, kipufogóikból sötétbarna füst száll az ég felé, hatalmas kerekeik pedig géppuska módjára szórják a kavicsot.
Snodgrass a parkoló szélétől megtett öt-hat lépés után hátranéz, az arca rémületről árulkodik. A lábai összegabalyodnak, megbotlik, majdnem orra esik. Végül visszanyeri az egyensúlyát, de már késő.
Az egyik kamion megáll, hogy utat engedjen a másiknak, amely támadásba lendül, hatalmas hűtőrácsa pedig vadul szikrázik a napsütésben. Snodgrass felvisít, hangja magas és vékony, de a Reo mély morgása szinte teljesen elnyomja.
Az autó nem rántja maga alá a férfit. Pedig talán jobb lenne. Ehelyett ügyetlenül odébb rúgja, mint egy kétballábas focista. Egy pillanatig még látszanak a forró délutáni égen a férfi béna madárijesztőre emlékeztető körvonalai, aztán a test az árokba zuhan.
A nagy kamion fékjei úgy sziszegnek, mint amikor egy sárkány fújtat, első kerekei mély barázdákat szántanak a parkoló kavicsos talajába, majd a gép az ároktól néhány centire megtorpan. A szemét.
A lány sikít. Mindkét kezével az arcába markol, úgy néz ki, mint egy boszorkány.
Üveg roppan. A hang irányába fordulok: a sofőr olyan erősen szorította a poharát, hogy az eltört. Szerintem észre sem vette. Tej és néhány csepp vér pöttyen a pultra.
A fekete pultos mozdulatlanná dermedt a rádió mellett, kezében konyharuha, arcán meghökkent kifejezés. A fogai szinte világítanak. Egy pillanatig csak a Westclox zümmögését és a haverjaihoz visszatérő Reo motorjának moraját lehet hallani. Aztán a lány zokogásban tör ki, és így már minden rendben van – vagy legalábbis egy fokkal jobb.
Az én autóm, egy 1971-es Camaro, a parkoló szélén áll, szintén darabokra tört. Még mindig fizetem a részleteit, de azt hiszem, ez most nem igazán számít.
Senki nem ül a kamionokban.
A napfény üres vezetőfülkék szélvédőjén csillan. A kerekek önmaguktól mozognak. De nem szabad túl sokat rágódni ezen. Különben az ember beleőrül. Mint Snodgrass.
Két óra telik el. A nap kezd lenyugodni. Odakint a kamionok köröket és nyolcasokat leírva, lassan cirkálnak. Felgyulladtak a fényszóróik és a parkolólámpáik.
Kétszer végigmegyek a pult mentén, hogy a görcs kiálljon a lábamból, aztán az üvegfal mellé ülők. Egy teljesen hétköznapi, útszéli pihenőhelyen vagyunk, közel az autópályához. Kapható itt benzin és gázolaj is, hátul pedig teljes körű szervizszolgáltatás van. A kamionsofőrök kávéra és fánkra szoktak ide betérni.
– Uram? – szólal meg egy tétova hang.
Körülnézek. A Fury két fiatal utasa engem néz. A fiú úgy tizenkilenc lehet. A haja hosszú, szakálla pedig még csak pelyhedzik. A barátnője még fiatalabbnak látszik.
– Igen?
– Magával mi történt?
Megvonom a vállam. – Pelson felé haladtam az autópályán. Egy kamion jött mögöttem. Már régóta figyeltem a tükörből. Nagyon gyorsan jött. Több kilométeres távolságból is hallani lehetett. Aztán kivágódott egy VW bogár mellett, és egyszerűen lelökte az útról a pótkocsijával, mint ahogy az ember egy papírgalacsint pöcköl le az asztalról. Azt hittem, a kamion is utánazuhan. Nem létezik olyan sofőr, aki meg tudna tartani egy ekkora autót, amikor így kileng a pótkocsija. De nem sodródott le. A VW bukfencezett néhányat, aztán felrobbant. A kamion a következő autót is így intézte el. Rám vadászott, én pedig gondolkodás nélkül a levezető sávra fordultam – felnevetek, de nem jókedvemből. – Egyenesen erre a pihenőhelyre jöttem. A tepsiből a tűzbe pottyantam.
A lány nagyot nyel. – Mi egy Greyhoundot láttunk a szembejövő sávban. Szinte... tarolt... az autók között. Felrobbant, de előtte még... hatalmas mészárlást rendezett.
Egy Greyhound busz. Ez valami új. És nem túl biztató előjel.
Odakint hirtelen egyszerre felgyullad minden fényszóró, és a parkolót hátborzongató, testetlen fénnyel árasztják el. A behemót gépek morogva cirkálnak fel-alá. A fényszórók a szemeik, és a mélyülő félhomályban a sötét pótkocsik történelem előtti óriások görnyedt, szögletes vállainak tűnnek.
A csapos megszólal: – Nem lesz baj, ha felkapcsolom a világítást?
– Próbálja ki, majd kiderül – felelem.
A pultos felkattintja a kapcsolókat, és a légyszaros lámpák felgyulladnak. Ugyanebben a pillanatban az ajtó fölött pislákolva életre kel egy neonreklám: „Conant Pihenőhelye és Ebédlője – Finom Ételek” Semmi sem történik. A kamionok tovább cirkálnak.
– Nem értem – mondja a sofőr. Leszáll a székről, és ideges köröket kezd róni, kezében pedig egy vörös kendőt tekerget. – Soha semmi baj nem volt a gépemmel. Mindig jó kislány volt. Nem sokkal egy után megálltam itt egy spagettire, és erre ez történik – int egyet, a kendő pedig meglibben a kezében. – A saját gépem! Az az enyém, amelyiknek olyan gyenge a bal hátsó lámpája. Már hat éve vezetem. De ha most kimennék az ajtón...
– És ez még csak a kezdet – szakítja félbe a pultos. A szeme sötéten villan. – Nagyon rossz lehet a helyzet, ha már a rádió sem működik. Szerintem ez csak a kezdet.
A lány falfehér lesz. – Né gondoljon ilyesmire – nyugtatgatom a pultost. – Még ne.
– Mi a fene művelte ezt? – nyugtalankodik a sofőr.
– Elektromos légköri viharok? A kísérleti atomrobbantások? Mi?
– Talán megőrültek – mondom halkan.

 

Hét óra körül odamegyek a pultoshoz. – Hogy állunk a készletekkel? Úgy értem, ha esetleg itt kellene maradnunk egy darabig.
Összeráncolja a szemöldökét. – Egész jól. Tegnap kaptam árut. Van a raktárban úgy két-háromszáz hamburgertészta, gyümölcs- és zöldségkonzervek, száraz gabonafélék... tej csak annyi, amennyit a hűtőben lát, a víz viszont forrásból jön. Ha muszáj, mind az öten kihúzhatjuk itt akár egy hónapig is, vagy talán még tovább.
A sofőr közelebb jön. – Marhára kifogytam a cigiből. Az az automata...
– Az nem az enyém – vág közbe a pultos. – Nem adhatok, uram.
A sofőr szerez egy csípőfogót a raktárból, és bütykölni kezdi az automatát.
A kölyök a fényes, villogó zenegéphez lép, és bedob egy negyeddollárost. John Fogarty arról kezd énekelni, hogy a lápvidéken született.
Leülök, és kinézek az ablakon. Feltűnik valami, ami már első látásra is gyanús. Egy kis Chevy teherautó csatlakozott a körmenethez; úgy néz ki a többiek között, mint egy Shetland póni a bányalovak között. Amikor érzéketlenül áthajt a Caddyből kiugrott lány testén, elfordulok.
– Mi alkottuk őket! – kiált fel a lány elkeseredetten. – Ezt nem tehetik velünk!
A barátja rászól, hogy maradjon csendben. A sofőrnek sikerül felfeszítenie a cigiautomatát, és hat-nyolc doboz Viceroyhoz segíti magát. Zsebre vágja őket, aztán feltép egy újabb dobozt. Feszült arckifejezése láttán nem tudnám eldönteni, hogy elszívja vagy felfalja a cigit.
A zenegép újabb dalba kezd. Nyolc óra van.
Nyolc harminckor elmegy az áram.
A fények kihunynak, mire a lány felsikít, de a sikoly hamar abbamarad, mintha a barátja a szája elé tette volna a kezét. A zenegép egyre mélyülő, elcsukló hanggal kimúlik.
– Mi az Isten! – kiált fel a sofőr.
– Csapos! – kiáltok oda a négernek. – Van gyertyája?
– Azt hiszem. Várjon... igen. Van itt néhány.
Felállok, és elveszek tőle néhányat. Meggyújtjuk, majd szétrakjuk őket. – Legyen óvatos. Ha felgyújtjuk az épületet, nagy árat fizetünk.
A pultos gúnyosan kuncog. – Hogy tudja.
A gyertyák fényében látom, hogy a kölyök és a barátnője összebújt, a sofőr pedig a hátsó ajtónál áll, és figyeli, ahogy hat újabb nagy kamion kanyarodik be a parkolóba. – Ez mindent megváltoztat, nem igaz? – kérdezem.
– Ha az áram végleg elment...
– Mennyire rossz a helyzet?
– A hamburgertészta három nap alatt megromlik. A hús szinte ugyanilyen gyorsan. A konzervekkel és a száraz dolgokkal semmi gond. De nem az étel a legnagyobb probléma. A szivattyú nélkül nem lesz vizünk.
– Mennyi?
– Víz nélkül? Egy hét.
– Töltsünk meg minden üres edényt. Addig engedjék a vizet, amíg már nem jön más a csapból, csak levegő. Hol vannak a mellékhelyiségek? A tartályokban lévő víz is jó.
– Az alkalmazottak budija itt van hátul. A női és a férfivécéhez viszont ki kell menni.
– A műhely felé? – erre nem készültem fel. Még nem.
– Nem. Az oldalajtón át, aztán fel.
– Adjon két vödröt.
A pultos előkeres két fémvödröt. A kölyök lazán közelebb lötyög.
– Mit csinál?
– Vizet kell szereznünk. Amennyit csak tudunk.
– Adja ide az egyik vödröt.
Odaadom.
– Jerry! – kiált fel rémülten a lány. – Te...
A srác ránéz, mire a lány elnémul, és egy szalvéta sarkait kezdi tépdesni. A sofőr vigyorogva újabb cigire gyújt. Nem szól.
Az oldalajtóhoz lépünk, ahol aznap délután bejöttem, és egy pillanatra megállunk, nézzük az egyre csak köröző kamionok szabályosan váltakozó árnyait.
– És most mi lesz? – kérdi a kölyök. A karja az enyémhez ér, és érzem, hogy az izmai sisteregve ugrálnak, mint a magasfeszültségű vezetékek. Ha valaki most megérintené, abban a pillanatban szörnyethalna.
– Nyugi – próbálok lelket verni belé.
Halványan elmosolyodik. Szerencsétlen mosoly, de több a semminél.
– Oké.
Kiosonunk.
Az éjszaka hűvös. A fűben tücskök cirpelnek, a szennyvízárokban pedig békák lubickolnak brekegve. Itt lent a kamionok ordítása sokkal hangosabb és fenyegetőbb. Mintha szörnyetegek üvöltenének. Bentről nézve csak mozi az egész. Itt kint viszont maga a valóság. Meg is halhatunk.
A csempézett külső fal mentén osonunk. Egy kis, kiugró falszakasz fedezéket biztosít számunkra. Az autóm a szemben lévő szélfogó kerítés mellett kuporog. A lámpák gyenge fénye törött fémen és benzin- vagy olajtócsákon csillan.
– Tiéd a női – súgom oda a srácnak. – Töltsd meg a vödröt a tartályból, és várj.
Dízelmotorok egyenletes morgása hallatszik. A hang nagyon csalóka; az ember azt hinné, hogy közelednek, de csak az épület furcsa sarkairól visszaverődő visszhang játszik velünk. A vécé csupán öt-hat méterre van, de sokkal távolabbinak tűnik.
A srác kinyitja a női vécé ajtaját, és belép. Elmegyek mellette, be a férfivécébe. Érzem, ahogy megfeszült izmaim elernyednek, és egy sóhaj szakad ki belőlem. Megpillantom magam a tükörben: sápadt arc, feszült tekintet, sötét szempár.
Leemelem a porcelántartály tetejét, és telemerítem a vödröt. Egy kicsi vizet visszaöntök, nehogy kiloccsanjon, és az ajtóhoz lépek. – Hé!
– Igen – leheli a srác.
– Kész vagy?
– Igen.
Újra kimegyünk. Talán hat lépést teszünk meg, amikor hirtelen fény vágódik az arcunkba. A gép idelopózott, hatalmas kerekei némán forognak a kavicson. Ádázul a közelünkbe lopózott, és most ránk veti magát, fényszórói vadul izzanak, hatalmas króm hűtőrácsa szinte vicsorog.
A kölyök megdermed, az arcára kiül a rémület, a szeme üveges, a pupillája pedig tűhegynyire szűkül. Jókorát lökök rajta, és ezzel fél vödör víz kiloccsan.
– Gyerünk már!
A dízelmotor morgása visítássá válik. A kölyök válla felett átnyúlva fel akarom tépni az ajtót, de valaki bentről megelőz. A srác beront, én pedig követem. Hátranézek, és meglátom a kamiont – egy óriási Peterbilt az – amint törött csempedarabokat szórva lecuppan a külső falról. Fülsiketítő csikorgás hallatszik, mintha gigantikus ujjak kaparásznának egy hatalmas táblát. Aztán a gép jobb oldali sárhányója és hűtőrácsának sarka a még nyitott ajtónak vágódik. Üvegszilánkok szóródnak szét kristályos permetben, az ajtó acél csuklópántjai pedig úgy pattannak el, mint a fogpiszkáló. Az ajtó az éjszakába repül, mint valami Dali-festményen, a kamion pedig a parkoló felé veszi az irányt. Kipufogója úgy ropog, mint egy gépfegyver. Csalódott és mérges.
A kölyök leteszi a vödröt, és reszketve a lány karjaiba csuklik.
A szívem hevesen ver, a lábam harmatgyenge. Ami pedig a vizet illeti, csak egy és egy negyed vödörnyit szereztünk ketten együttvéve. Nem igazán érte meg.
– El kell torlaszolni az ajtót – mondom a pultosnak.
– Van valami ötlete?
– Hát...
A sofőr kirobban: – Mi a fenének? Egy ilyen hatalmas dögnek még egy kereke sem férne be.
– Nem is a nagy kamionok miatt aggódom.
A sofőr cigi után kutat.
– Van itt valahol néhány lemez – felel a pultos. – A főnök raktárt akart építeni a butángáznak.
– Az ajtó elé állítjuk, és néhány székkel kitámasztjuk őket.
– Az jó lesz – helyesel a sofőr.
Úgy egy óra alatt készült el a védelmező barikád, és a végére már mindannyian részt vettünk a munkálatokban, még a lány is. Egészen erős lett. De természetesen ez nem elég, ha valami teljes sebességgel nekimegy. Azt hiszem, ezt a többiek is jól tudják.
A nagy üvegablak mellé ülök. A pult mögötti óra 8.32-kor megállt. Most úgy tíz óra körül járhat az idő. Odakint dörmögve portyáznak a kamionok. Egyik-másik elrobogott, ismeretlen küldetésére sietve, de érkeztek helyettük újabbak. Már három kisteherautó tekereg fontoskodva nagyobb fivérei között.
Kezd leragadni a szemem, de bárányok helyett csak kamionokat tudnék számolgatni. Vajon hányan vannak ebben az államban? És egész Amerikában? Pótkocsis teherautók, kisteherautók, vontatók, háromnegyed tonnásak, katonai szállítók, buszok. Feldereng előttem egy helyi járatú busz rémképe, amelynek két kereke az árokban, kettő pedig a járdán rohan, bömbölve vágtázik a sikoltozó gyalogosok között, mintha azok csak tekebábok volnának.
Megrázom a fejem, hogy a rémkép elillanjon, és felszínes, zaklatott álomba zuhanok.

 

Kora hajnalban Snodgrass ordítására ébredek. Az újhold keskeny sarlója jegesen ragyog a magasban száguldozó, szakadozott felhőfoszlányokon át. Valami újszerű csörömpölés tőri meg a nagy, üresjáratban morgó gépek rekedt hangját. Körülnézek; egy bálázó köröz az elsötétült reklámtábla mellett. A holdfény megcsillan csomagolója hegyes, forgó küllőin.
Újra felhangzik az ordítás. Kétségtelen, hogy az árokból jön: – Segítséég...
– Mi volt ez? – szólal meg a lány. A félhomályban is látom tágra nyílt szemében a halálos rémületet.
– Semmi – felelem.
– Segítséég...
– Él – suttogja hitetlenkedve. – Édes Istenem! Még él.
Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy Snodgrass félig az árokban fekszik, a gerince és a lába eltört, gondosan vasalt öltönyére vastagon rászáradt a sár, fehér arca a közönyős holdra mered, és hangosan zihál.
– Én nem hallok semmit – mondom. – Te talán igen?
A lány megvető tekintettel mered rám. – Hogyan teheti ezt? Hogyan?
– Ha felébreszted – mutatok hüvelykujjammal a srácra – ő talán meghallja. És talán ki is megy. Ezt szeretnéd?
A lány arca megvonaglik, mintha láthatatlan tűk szurkálnák. – Igaza van – suttogja. – Semmi sincs odakint.
Visszamegy a barátjához, és hozzábújik. A fiú álmában átkarolja.
Senki más nem ébredt fel. Snodgrass még sokáig kiabál, sír és nyüszít, aztán elcsendesedik.

 

Hajnalodik.
Újabb kamion érkezik, ezúttal egy olyan hatalmas gép, amely autókat szokott szállítani. Egy buldózer is csatlakozott hozzá. Ez rémülettel tölt el.
A sofőr megrángatja a karomat. – Jöjjön oda hátra – suttogja izgatottan. A többiek még alszanak. – Ezt látnia kell.
Követem a sofőrt a raktárba. Úgy tíz kamion cirkál odakint. Először nem veszek észre semmi különöset.
– Látja? Ott!
Az egyik kisteherautó mozdulatlanul áll. Csak egy nagy halom fém, minden fenyegetés kiveszett belőle.
– Kifogyott az üzemanyag?
– Pontosan, haver. És nem tudják feltölteni magukat. Nyert ügyünk van. Csak várnunk kell – mosolyogva kotorászik a zsebeiben egy cigaretta után.
Kilenc óra körül járhat az idő, és éppen egy darab tegnapról maradt pitét eszegetek reggelire. Megszólal egy kürt. Elnyújtott, hömpölygő tülkölésétől cseng az ember füle. Az ablakokhoz megyünk és kinézünk. A kamionok üresjáratban dörmögnek. Egy hatalmas, vörös kabinos Reo áll az étterem és a parkoló közötti keskeny fűsávnál. A négyszögletű hűtőrács ilyen közelről hatalmas és gyilkos. A kerekek az ember mellkasáig érhetnek.
A kürt újra rákezd. Kemény, éhes tülkölése tompán úszik a levegőben, és visszhangzik. Valami rendszert lehet felfedezni benne. Hosszú és rövid jelek ritmikus váltakozása.
– Ez morzézik! – kiált fel hirtelen Jerry, a fiatal srác.
A sofőr ránéz. – Honnan veszed?
A kölyök a füle hegyéig elvörösödik. – A cserkészeknél tanultam.
– Te? – gúnyolódik a sofőr. – Te? Ez aztán nem semmi – és megrázza a fejét.
– Ne is törődj vele – próbálom menteni a helyzetet. – Emlékszel még annyira; hogy...
– Hát persze. Lássuk csak. Van valakinél írószerszám?
A pultos ad neki egy ceruzát, a srác pedig betűket kezd írni egy szalvétára. Egy kis idő múlva abbahagyja. – Csak azt ismételgeti, hogy „Figyelem!”. Várjunk.
Várunk. A kürt rendíthetetlenül fújja hosszú és rövid jeleit a csendes reggeli levegőbe. Aztán a rendszer megváltozik, és a kölyök újra írni kezd. A válla fölött áthajolva nézzük az üzenetet. – Valakinek tankolnia kell. Nem fogjuk bántani. Mindenkit fel kell tölteni. Most azonnal. Valaki most tankolni fog.
A tülkölés folytatódik, a kölyök viszont felpillant. – Megint csak azt ismételgeti, hogy „Figyelem!”.
A kamion egyre csak ismételgeti üzenetét. Nem tetszenek nekem ezek a szalvétára írt, nyomtatott betűk. Gépiesek és könyörtelenek. Ezekkel a szavakkal nem lehet egyezkedni. Két lehetőség van: vagy megteszi az ember, amit kérnek, vagy nem.
– Nos – szólal meg a kölyök – most mit tegyünk?
– Semmit – vágja rá a kamionos. Az arca izgatott és töprengő. – Várunk. Már alig van üzemanyaguk. Az egyik kisebb gép ott hátul már le is állt. Csupán...
A kürt elhallgat. A kamion tolatva csatlakozik társaihoz. Félkör alakban állva várnak, fényszóróik pedig kérdőn irányulnak felénk.
– Van ott kint egy buldózer is – jegyzem meg.
Jerry rám néz. – Maga szerint le akarják rombolni az épületet?
– Igen.
A pultosra néz. – Ezt nem tehetik meg, ugye?
A pultos vállat von.
– Szavazzunk – mondja a sofőr. – Ne engedjünk a zsarolásnak, a fenébe is. Csak várnunk kell. – És ezt háromszor is megismételte, mint valami varázsigét.
– Oké – mondom. – Szavazzunk.
– Szerintem várjunk – vágja rá azonnal a sofőr.
– Szerintem viszont fel kellene tankolnunk őket – mondom. – Talán lesz majd jobb alkalom a menekülésre. Csapos?
– Maradjon csak nyugton. Vagy talán a rabszolgájuk akar lenni? Mert ez lenne belőle. Az élete hátralévő részében olajszűrőket akar cserélgetni, amikor csak ezek a... valamik füttyentenek a kürtjeikkel? Én aztán nem. – Komor arccal néz ki az ablakon. – Hadd éhezzenek.
A kölyökre és a lányra nézek.
– Szerintem igazuk van – mondja a srác. – Csakis így állíthatjuk meg őket. Ha valaki meg akarna menteni bennünket, már megtette volna. Isten tudja, máshol mi folyik – a lány pedig, Snodgrass emlékével a tekintetében, egyetértően bólint, és közelebb lép a barátjához.
– Legyen, ahogy akarják – mondom.
A cigarettaautomatához megyek, és kiveszek egy csomag cigit anélkül, hogy megnézném a márkáját. Egy éve leszoktam, de ez jó alkalomnak tűnik a visszaszokásra. A füst erősen kaparja a tüdőmet.
Csigalassúsággal eltelik húsz perc. A kamionok türelmesen várnak, néhány felsorakozik a szivattyúknál.
– Szerintem az egész csak blöff – mondja a sofőr. – Csak...
Aztán valami minden eddiginél hangosabb és élesebb morajlás kezdődik, egy felpörgő, elhalkuló, majd újra felpörgő motor hangja, amelybe az egész épület beleremeg. A buldózer.
Egy Caterpillar. Csörömpölő, sárga acél futófelülete ragyog a napfényben. Ahogy szembefordul velünk, rövid kéményéből fekete füstöt böfög fel.
– Támadni fog – mondja a sofőr. Arcán nyílt döbbenet. – Támadni fog!
– Hátra – kiáltok fel. – A pult mögé!
A buldózer motorja még mindig pörög. A sebességváltó karok maguktól mozognak. Forró levegő csillámlik füstölgő kéménye fölött. A súlyos, görbe acéllapát, amelyre rászáradt a sár, hirtelen felemelkedik. Aztán üvöltve, hatalmának teljes tudatában, egyenesen felénk lendül.
– A pulthoz! – lököm meg a sofőrt, mire végre a többiek is elindulnak.
A buldózer átvág a parkoló és a fű közötti keskeny betonszegélyen, lapátja egy pillanatra megemelkedik, aztán egyenesen az első falnak csapódik. Üvegszilánkok robbannak be mély, köhögő csörömpöléssel, az ablak fakerete pedig szilánkokra törik. Az egyik lámpa leesik, ezzel még több üveg szóródik szét. Edények hullanak a polcokról. A lány sikít, de a hangját alig lehet hallani a Cat motorjának egyenletes, csikorgó zúgásától.
A buldózer hátrál, végigcsörtet a megtépázott gyepen, majd ismét előrelendül, összetöri és felforgatja a maradék bútorzatot. A pités tál leesik a pultról, a piték pedig szétgurulnak a padlón.
A csapos csukott szemmel kuporog, a kölyök pedig szorosan átöleli a lányt. A sofőr szeme kidülled a félelemtől.
– Meg kell állítanunk – motyogja alig érthetően. – Mondja meg nekik, hogy megtesszük, bármit megteszünk...
– Már egy kicsit késő, nem gondolja?
A Cat hátrál, és újabb támadásra készül. Lapátján újonnan szerzett csorbák csillannak meg a napfényben. Bömbölve tántorog előre, és ezúttal a néhai ablaktól balra lévő tartógerendát rombolja le. A tető azon a részen fülsiketítő robajjal beszakad. Vakolat és por sűrű felhője száll fel.
A buldózer kiszabadítja magát. Mögötte várakoznak a kamionok.
Megragadom a pultos karját. – Hol vannak az olajtartályok? – A tűzhelyek butángázzal működnek, de láttam szellőzőréseket, ezek szerint van itt valahol egy kazán.
– A raktár végében – feleli.
Megragadom a srácot. – Gyere.
Felállunk és a raktárba rohanunk. A buldózer ismét lecsap, és az épület megremeg. Még két-három ilyen, és egyenesen a pulthoz sétálhat egy csésze kávéért.
A hátsó ajtó közelében találunk két nagy, csővel és csappal ellátott, kétszáz literes tartályt és egy rekesznyi üres ketchupos üveget. – Hozd ide az üvegeket, Jerry.
Közben levetem az ingemet, és kis darabokra szaggatom. A buldózer egyre csak támad, és minden egyes roham hatalmas recsegéssel jár.
Megtöltök négy ketchupos üveget az egyik tartályból, Jerry pedig rongyokat töm beléjük. – Hogy állsz a rögbivel? – kérdezem.
– A középiskolában sokat játszottam.
– Oké. Képzeld azt, hogy rajtad múlik a mindent eldöntő dobás.
Visszamegyünk az étterembe. Az első fal teljesen eltűnt. Az üvegszilánkok gyémántként ragyognak szerteszét. Az egyik tartógerenda a megsemmisült fal helyére dőlt átlósan. A buldózer hátrál, hogy kiemelje a gerendát, és úgy énem, ezúttal nem áll meg, hanem átvág a székeken, és lerombolja a pultot is.
Letérdelünk, és a földre dobjuk az üvegeket. – Gyújtsa meg őket – mondom a sofőrnek.
Előveszi a gyufáját, de túlságosan reszket a keze, és elejti. A pultos felkapja a dobozt, meggyújt egy gyufát, és az olajos ingdarab lángra lobban.
– Gyorsan – sürgetem.
A kölyök egy kissé előttem szalad. Üveg csikorog és ropog a talpunk alatt. Forró, olajos szag terjeng a levegőben. Minden vagyon hangos és fényes.
A buldózer támadásba lendül.
A srác kiugrik a gerenda alól. Az éles fényben csak a körvonalait látom: a gonosz acéllapát előtt áll. Jobbra tartok. A srác első dobása nem sikerül. A második eltalálja a lapátot, de a lángok ártalmatlanul fröccsentek szét.
Jerry sarkon akar fordulni, de a gép váratlan gyorsasággal ráveti magát. Gördülő, négytonnás, gyilkos erő. Jerry karja a magasba lendül, aztán eltűnik. A gép maga alá gyűri.
Megperdülve a nyitott vezetőfülkébe ívelem az egyik üveget, a másikat pedig egyenesen a motorba. Egyszerre robbannak fel fültépő robajjal, és a lángok magasra csapnak.
Egy röpke pillanatra a buldózer motorja a harag és a fájdalom szinte emberi hangján visít. Őrült félkört leírva begördül az étterembe, az épület bal sarkát kiszakítja, majd részegen az árok felé támolyog.
Az acél futófelület alvadt vértől mocskos, a srác helyén pedig valami gyűrött törülközőre emlékeztető kupac van.
A buldózer motorburkolata alól és a vezetőfülkéből lángok csapnak fel, és a gép már majdnem az árokhoz ér, amikor hatalmas dübörgéssel felrobban.
Hátratántorodok, és majdnem felbukok egy halom kőtörmelékben. Forróság van, és valami bűzt ének, amely nem csupán az olajtól származik. Égő haj szaga ez. Meggyulladtam.
Felkapok egy asztalterítőt, a fejemre szorítom, a pult mögé rohanok, és a fejemet olyan hevesen merítem a mosogatóba, hogy beleverem az aljába. A lány őrülten sikoltozva ismételgeti Jerry nevét.
Megfordulok. A hatalmas autószállító lassan a védtelen első fal felé gurul.
A sofőr visítva rohan az oldalajtó felé.
– Ne! – kiált rá a pultos. – Ne tegye...
De a sofőr már kint van. Az árok és az azon túl lévő nyílt mező felé tart.
A teherautó valószínűleg az oldalajtó takarásában lapult – nem túl nagy gép, platója fából készült, az oldalán pedig egy reklámszöveg: „Wong Mosodája”. Olyan gyorsan végez a kamionsofőrrel, hogy észbe sem kapunk, aztán tovagurul. A sofőrt a kavicsba passzírozta. Még a cipője is lerepült.
A vontató lassan átgördül a betonszegélyen. A gyepen és a srác maradványain át közeledik. Aztán megáll, hatalmas csőre az ebédlőbe nyúlik.
Légkürtje hirtelen felharsog, és minden beleremeg.
– Elég! – nyöszörög a lány. – Elég, jaj, elég, kérlek...
De a dudálás még hosszú ideig folytatódik. Egy pillanat alatt meg lehet találni benne a rendszert. Ugyanaz, mint az előbb. Azt akarja, hogy valaki etesse meg őket.
– Megyek – mondom. – Nyitva vannak a szivattyúk?
A pultos bólint. Mintha legalább ötven évet öregedett volna.
– Ne! – sikít fel a lány, és rám veti magát. – Meg kell állítania őket! Megverni, felégetni, összetörni... – a hangja megremeg, majd a bánat és veszteség éles visításában tör ki.
A pultos átkarolja. Megkerülőm a pultot, átvágok a kőtörmeléken, és a raktáron keresztül kimegyek. A szívem hevesen ver, amikor kilépek a forró napsütésbe. Szeretnék még egy cigit, egy benzinkútnál viszont nem lehet dohányozni.
A kamionok még mindig sorban állnak. A mosodás autó a kavicsos rész túloldalán kuporog, mint egy véreb, közben pedig morog és recseg: Egy rossz mozdulat, és péppé zúz. A napfény megcsillan üres szélvédőjén, és megborzongok. Olyan, mintha egy elmebeteg arcába néznék.
Kihúzom az egyik tartály tömlőjét, lecsavarom az első autó tanksapkáját, és tankolni kezdek.
Az első tartály fél óra alatt kiürül. A másodikhoz lépek. Egyszer benzin, egyszer gázolaj. Vég nélkül menetelnek az autók. Már kezdem érteni. Kezdem látni. Az emberek szerte az országban ugyanezt teszik, vagy holtan fekszenek, mint a sofőr, a cipőjük lerepült, és zsigereikbe nehéz kerekek lapították a nyomukat.
A második tartály is kiürül. A harmadikkal folytatom. A nap súlyos kalapácsütéseket mér rám, és a fejem megfájdul a benzingőztől. Mindkét tenyeremen hólyagok képződtek hüvelyk- és mutatóujjam között. De ők sosem fogják megtudni, milyen ez. Megismerhetik a lyukas elosztócsöveket, a rossz tömítéseket, a beragadt fogaskerekeket, de a hólyagokat és a napszúrást sosem, mint ahogy azt sem, hogy milyen érzés, ha az ember üvölteni szeretne. Csupán egyetlen dolgot kell tudniuk néhai gazdáikról, és ezt már megtanulták. Vérzünk.
Az utolsó tartály is csontszáraz lesz, és a földre hajítom a tömlőt. Egyre több autó érkezik, a sarkon sorakoznak. Megforgatom a fejem, hogy a nyakamban lévő görcs elmúljon, és szétnézek. A kocsisor a parkolóból az útra kanyarodik, az autók két-három sávot is elfoglalnak, majd eltűnnek a szemem elől a távolban. Olyan, mint a Los Angelesbe vezető autópálya rémképe csúcsforgalomban. A látóhatár csillámlik és reszket a kipufogógáztól, a levegő pedig bűzlik.
– Nem megy – szólalok meg. – Elfogyott. Minden elfogyott, srácok.
Hangos, mély dübörgés hallatszik, amelytől összekoccannak az ember fogai. Egy hatalmas, ezüstös kamion közeledik. Egy tartálykocsi: Az oldalán: „Tankoljon Phillips 66-ot – a menő üzemanyag!”
Nehéz tömlőt dob le magáról.
Odamegyek, felemelem a tömlőt, felrántom az első tartály sapkáját, és csatlakoztatom a tömlőt. A tartálykocsi szivattyúzni kezd. A petróleum bűze mélyen belém ivódik – ugyanezt a bűzt érezhették a dinoszauruszok, amikor kipusztultak. Megtöltöm a másik két tartályt is, és újra munkához látok.
Már annyira nem vagyok magamnál, hogy nem érzékelem sem az időt, sem az autókat. Lecsavarom a tanksapkát, a lyukba dugom a tömlőt, addig szivattyúzok, amíg a forró, sűrű folyadék kibuggyan, aztán visszateszem a tanksapkát. A hólyagok a kezemen kifakadtak, és genny csurog a csuklómra. A fejem úgy lüktet, mint egy rothadó fog, a gyomrom pedig tehetetlenül émelyeg a szénhidrogének bűzétől.
Az ájulás határán állok. El fogok ájulni, és így lesz vége. Addig tankolok, míg kidőlök.
Aztán egy kéz nehezedik a vállamra, a pultos fekete keze. – Menjen be – mondja. – Pihenjen. Átveszem sötétedésig. Próbáljon meg aludni.
Átadom neki a tömlőt.

 

Nem tudok aludni.
A lány alszik. A sarokban fekszik, a feje egy terítőn, az arca pedig még álmában sem akar kisimulni. A harcban edzett ember időtlen, kortalan arca ez. Hamarosan fel fogom ébreszteni. Már alkonyodik. A pultos már öt órája kint van.
És még mindig jönnek, egyre csak jönnek. Kinézek a törött ablakon. A fények kilométerekre nyúlnak, vagy még tovább, sárga ékkövekként kacsingatnak a növekvő sötétségben. Az autópályáig érhet a sor, talán még messzebb is.
A lány következik. Megmutatom majd neki, hogyan kell csinálni. Azt fogja mondani, hogy ő ezt nem tudja, de meg fogja tenni. Ő is élni akar.
A rabszolgájuk akar lenni?, mondta a pultos. Mert ez lenne belőle. Az élete hátralévő részében olajszűrőket akar cserélgetni, amikor csak ezek a valamik füttyentenek a kürtjeikkel?
Esetleg el is futhatnánk. Nem lenne nehéz eljutni az árokig, mert most egy helyen gyülekeznek. Futnánk a földeken és a mocsarakon keresztül, ahol a gépek esetlen mamutok módjára megfeneklenek, és visszamennénk...
...a barlangokba.
Faszénnel rajzolgatnánk a barlang falára. Ez a Holdisten. Ez egy fa. Ez pedig egy nyerges vontató, amint éppen eltipor egy vadászt.
Ezt azért talán mégsem. A világ nagy részét már kikövezték. Még a játszótereket is. És hát a szántóföldek, mocsarak és sűrű erdők ellen vannak lézerrel és hőkövető radarral felszerelt tankok és féllánctalpasok. Apránként eljuthatnak, ahova csak akarnak.
Látom magam előtt, ahogy a nagy kamionok homokkal töltik fel az Okefenokee-mocsarat, a buldózerek lerombolják a nemzeti parkokat és vadvidékeket, laposra egyengetik a talajt, egyetlen hatalmas, lapos mezővé döngölnek mindent, aztán megérkeznek az aszfaltot szállító kocsik.
De hát ezek csak gépek. Mindegy, mi történt velük, vagy hogy hogyan keltettük fel bennük az együvé tartozás érzését, nem képesek szaporodni. Ötven-hatvan év múlva rozsdásodó roncshalmazokká válnak, minden fenyegetés elillan belőlük, mozdulatlan hullák lesznek, és a szabad emberek megkövezhetik és leköpködhetik őket.
De ha lehunyom a szemem, magam előtt látom a futószalagokat Detroitban, Dearbornban, Youngstownban és Mackinacben, ahol a munkások új gépeket szerelnek össze, de fizetést már nem kapnak érte. És amikor összeesnek, egyszerűen helyettesítik őket.
A csapos már szédeleg. Ő sem mai gyerek már. Fel kell ébresztenem a lányt.
Két repülőgép ezüstös kondenzcsíkokat karcol a sötétedő horizontra.
Bárcsak el tudnám hinni, hogy emberek ülnek bennük.

 

 

Néha visszatérnek

 

Jim Normant már kettő óta várta a felesége, és amikor meglátta a bekanyarodó autót, kiment a férje elé. Délelőtt elment a boltba, bevásárolt az ünnepi ebédhez – vett néhány hússzeletet, egy üveg Lancert, egy fej salátát és Ezer Sziget öntetet. Ahogy az autóból kiszálló férjét nézte, azon kapta magát, hogy kétségbeesve reménykedik (aznap már nem először), hogy valóban lesz mit megünnepelniük.
A férfi felsétált a bejárathoz, egyik kezében új aktatáskája, a másikban pedig négy dosszié. A legfelsőn a Bevezetés a nyelvtanba címet lehetett olvasni. Az asszony férje vállára tette a kezét, és azt kérdezte: – Hogy ment?
A férfi elmosolyodott.

 

De aznap éjjel, hosszú idő óta először, újra visszatért a régi álom, és Jim verejtékben úszva riadt fel, a torkán kitörni készült egy sikoly.

 

A meghallgatást a Harold Davis középiskola igazgatója és az angol tagozat vezetője tartotta. Szóba került az idegösszeomlása is. Számított rá.
Az igazgató, egy Fenton nevű kopasz, sápadt férfi hátradőlt, és a mennyezetet bámulta. Simmons, az angol tagozat vezetője, pipára gyújtott.
– Igen nagy nyomás nehezedett rám akkoriban – mondta Jim Norman. Az ujjai össze-vissza akartak tekergőzni az ölében, de nem hagyta.
– Azt hiszem, ez érthető – felelte Fenton mosolyogva. – A világért sem akarunk a lelkivilágában turkálni, de abban bizonyára mindannyian egyetértünk, hogy a tanári pálya állandó nyomás forrása, különösen középiskolai szinten. Az ember hét órából ötöt a színpadon tölt, és a világ legkeményebb közönsége előtt kell játszania. Ezért van az – fejezte be némi büszkeséggel – hogy minden foglalkozás közül a tanároknak van legtöbbször gyomorfekélyük, leszámítva a légiforgalom-irányítókat.
Jim folytatta: – Az idegösszeomlásomat kiváltó nyomás... rendkívüli volt.
Fenton és Simmons bátorítóan, de közömbösen bólintott, és Simmons felkattintotta az öngyújtóját, hogy ismét életre keltse a pipáját: Az iroda egyszeriben nagyon szűkké és levegőtlenné vált. Jimnek az a fura érzése támadt, mintha valaki éppen most kapcsolt volna be egy hősugárzót a tarkója mögött. Az ujjai már tekergőztek az ölében, de megállította őket.
– Utolsó éves voltam, és tanítási gyakorlatom volt. Anyám előző nyáron halt meg – rákban – és utolsó beszélgetésünk alkalmával arra kért, hogy fejezzem be a tanulmányaimat. Még egészen kicsi gyerekek voltunk, amikor elveszítettem a testvéremet, a bátyámat. Tanár akart lenni, és anyám szerint...
Jim látta a két férfi tekintetéből, hogy elkalandozott, és azt gondolta: Istenem, elcseszem az egészet.
– Úgy tettem, ahogy anyám kérte – fejezte be Jim, maga mögött hagyva az anyja, a bátyja, Wayne – szegény, meggyilkolt Wayne – és saját maga között lévő zavaros kapcsolatot. – A gyakorlótanításom második hetében a menyasszonyom cserbenhagyásos gázolásba keveredett. Ő volt az áldozat. Valami ámokfutó kölyök a menő járgányával... sosem kapták el.
Simmons bátorításképpen elmosolyodott.
– Folytattam a munkát. Nem volt más lehetőségem. A menyasszonyomnak borzalmas fájdalmai voltak – a lába több helyen eltört, és vele együtt négy bordája is – de semmi komoly. Azt hiszem, sosem fogtam föl igazán, milyen nagy nyomás nehezedett rám.
Óvatosan. Itt kezd egy kissé csúszni a talaj.
– A Center Street-i szakmunkásképzőben volt a gyakorlótanításom – mondta Jim.
– A város egyik ékessége – vágott közbe Fenton. – Rugós kések, motoroscsizmák, fegyverek az öltözőszekrényekben, a tízórai-pénz kizsarolása, és emellett minden harmadik gyerek drogot árul a másik kettőnek. Jól ismerem azt az iskolát.
– Volt ott egy Mack Zimmerman nevű gyerek – mondta Jim. – Érzékeny fiú. Gitározott. Az egyik fogalmazásórámra járt, és nagyon tehetséges volt. Aztán egyik reggel bementem, és láttam, hogy két gyerek lefogja, miközben a harmadik szétveri a radiátoron a Yamaha márkájú gitárját. Zimmerman ordított. Rájuk kiáltottam, hogy hagyják abba, és adják ide a gitárt. Elindultam feléjük, és ekkor valaki leütött – Jim vállat vont. – Ennyi a történet. Idegösszeomlást kaptam. Nem üvöltöztem magamon kívül és nem kuporogtam a sarokban. Egyszerűen csak képtelen voltam visszamenni oda. Amikor csak az iskola közelébe mentem, a mellkasom rögtön összeszorult. Nem kaptam levegőt, és kivert a hideg veríték...
– Ez velem is előfordult már – mondta Fenton barátságosan.
– Elmentem egy pszichológushoz. Afféle csoportterápiára. Nem engedhettem meg magamnak az egyéni kezeléseket. De azért ez is használt. Sally és én összeházasodtunk. Biceg egy kicsit, és a sebhely is megmaradt, de egyébként olyan, mint régen – egyenesen a két férfi szemébe nézett. – Azt hiszem, ugyanezt rólam is el lehet mondani.
Fenton így szólt: – Ha jól tudom, végül a Cortez középiskolában fejezte be a tanítási gyakorlatot.
– Az sem egy leányálom – mondta Simmons.
– Kemény iskolát akartam – mondta Jim. – Cseréltem egy sráccal, hogy megkapjam a Cortezt.
– A szakvezetőtől és a vezető tanártól is csak ötösöket kapott – tette hozzá Fenton.
– Igen.
– És a négy év átlaga 3,88. Igencsak közel áll a kitűnőhöz.
– Élveztem a tanulást.
Fenton és Simmons egymásra néztek, aztán felálltak. Jim is felállt.
– Majd értesítjük, Mr. Norman – mondta Fenton. – Van még néhány pályázó, akivel szeretnénk elbeszélgetni...
– Igen, természetesen.
– ...de ami engem illet, igen nagy hatással van rám a szakmai teljesítménye és az őszintesége.
– Köszönöm.
– Sim, Mr. Norman talán szívesen inna egy kávét, mielőtt elmegy.
Kezet ráztak.
Simmons így szólt a folyosón: – Azt hiszem, megkaphatja az állást, ha akarja. De inkább még nem mondok semmit.
Jim bólintott. Ő maga sem mondott el mindent.

 

A Davis középiskola kívülről ijesztő kőtömeg, ám figyelemreméltóan modern berendezésnek adott otthont – egyedül a természettudományi szárny másfélmillió dollárt emésztett fel a tavalyi költségvetésből. Az osztálytermeket, amelyek még mindig őrzik az építőmunkások és a háború után először itt tanuló gyerekek szellemét, modern padokkal és tompa fényű táblákkal bútorozták be. A tanulók tiszták voltak, jól öltözöttek, vidámak és gazdagok. Tíz végzős közül hatnak saját autója volt. Mindent egybevéve, jó kis iskola volt. Jó volt arra, hogy az ember átvészelje a beteges hetvenes éveket. Ehhez képest a Center Street-i szakmunkásképző olyannak tűnt, mint Afrika legsötétebb zuga.
De miután a gyerekek elmentek, valami ősi, borzongató szellem szállta meg az iskolát, és suttogott az üres termekben. Valami fekete, veszedelmes szörnyeteg, amelyet sosem lehet látni. Néha, amikor egyik kezében új aktatáskájával a négyes szárny folyosóján a parkoló felé sétált, Jim Norman szinte biztos volt abban, hogy hallja a lélegzését.

 

Október vége felé visszatért az álom, és Jim ezúttal valóban felsikoltott. Foggal-körömmel kapaszkodott föl a valóságba, és azt látta, hogy Sally felül mellette az ágyban, és átkarolja a vállát. A szíve hevesen kalapált.
– Istenem – mondta, és egyik kezével megtörölte az arcát.
– Jól vagy?
– Igen. Kiabáltam, ugye?
– Az nem kifejezés. Rosszat álmodtál?
– Igen.
– Arról, amikor azok a rohadékok széttörték a srác gitárját?
– Nem. Ez sokkal régebbi. Néha visszatér, ennyi az egész. Semmi baj.
– Biztos?
– Igen.
– Kérsz egy pohár tejet? – a nő pillantása sötét volt az aggodalomtól.
A férfi adott egy puszit a vállára. – Nem. Feküdj vissza nyugodtan.
Az asszony leoltotta a villanyt, Jim pedig csak feküdt, és bámult a sötétségbe.

 

Új tanár létére egész jó órarendet kapott. Az első órája lyukas volt. A második és a harmadik fogalmazásóra volt elsősöknek, az egyik csoport eléggé unalmas, a másik viszont már szórakoztatóbb. A negyedik volt a legjobb órája: amerikai irodalom az egyetemre készülő végzősökkel, akik nagy örömüket lelik abban, hogy naponta egy órán át az öreg mestereket elemezzék. Az ötödik óra „konzultáció” volt, ekkor kellett fogadnia az olyan tanulókat, akiknek személyes vagy tanulmányi problémái vannak. Úgy tűnt, csak nagyon kevésnek van ilyen (vagy legalábbis nem akarták vele megbeszélni), így ezeket az órákat általában egy jó regény társaságában töltötte. A hatodik óra nyelvtan volt, száraz, mint a krétapor.
A hetedik óra volt az egyetlen szenvedés. A neve „élet és irodalom” volt, és egy szűk, dobozszerű teremben tartotta a második emeleten. A terem kora ősszel forró volt, ahogy viszont közeledett a tél, egyre hidegebb. Ez egy szabadon választható tantárgy azok számára, akiket az iskolai nyilvántartás szemérmesen csak „lassú tanulónak” hív.
Jim órájára huszonhét ilyen „lassú tanuló” járt, a legtöbbjük megrögzött iskolakerülő. A legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna kevesebbet állítani róluk, mint hogy az érdeklődés teljes hiánya jellemezte őket, és néhányukban még a leplezetlen rosszindulat nyomát is fel lehetett fedezni. Egyik nap, amikor Jim a terembe lépett, saját obszcén és kegyetlenül pontos karikatúráját pillantotta meg a táblán, amely alá teljesen szükségtelenül odafirkantották krétával, hogy „Mr. Norman”. Egyetlen szó nélkül letörölte, és megkezdte az órát, ügyet sem vetve a vihogásra.
Lebilincselő óravázlatokat agyalt ki, hang- és képanyag segítségét vette igénybe, és több érdekes, de érthető szöveget vitt be az órára – mindezt hiába. Az osztályteremben uralkodó hangulat a rakoncátlan jókedv és a súlyos csend végletei között csapongott. November elején egy, az Egerek és emberek-ről folytatott beszélgetés során két fiú összeverekedett. Jim szétválasztotta őket, és mindkét fiút leküldte az igazgatói irodába. Amikor kinyitotta a könyvet ott, ahol abba kellett hagynia, a lapról két szó bámult fel rá: „Harapd meg!”
Elmesélte az esetet Simmonsnak, aki csupán vállat vont, és pipára gyújtott. – Erre nem tudok megoldást adni, Jim. Az utolsó óra mindig szar. Néhányuknak pedig egy nálad kapott rossz jegy azt jelenti, hogy nincs több foci vagy kosárlabda. És már túl vannak a többi, úgymond alapvető angolórán, ezért aztán elegük van a témából.
– Nekem is – mondta Jim savanyúan.
Simmons bólintott. – De ha üzletet ajánlasz, rögtön hozzá fognak látni a tanuláshoz, még ha csak azért is, hogy tovább sportolhassanak.
A hetedik óra viszont mégis szálka maradt Jim szemében.
Az „élet és irodalom” óra egyik legnagyobb gondja egy Chip Osway nevű nagydarab, lomha srác volt. December elején, a foci- és kosárlabdaidény közötti rövid szünetben (Osway mindkettőt játszotta) Jim puskázáson kapta, és kiküldte a teremből.
– Ha meghúzol, elkapunk, te szemétláda! – ordította Osway a homályos második emeleti folyosón. – Hallod?
– Ugyan már – mondta Jim. – Ne koptasd a hangszálaid feleslegesen.
– Elkapunk, szarházi!
Jim visszament az osztályterembe. A többi gyerek udvariasan nézett rá, arcuk semmit nem árult el. Jimet egy pillanatra a valószerűtlenség hulláma kerítette hatalmába, mint régen... régen...
Elkapunk, szarházi!
Elővette a naplót a fiókból, kinyitotta az „Élet és Irodalom” fejlécű lapnál, és gondosan beírt egy elégtelent Chip Osway neve mellé.

 

Aznap éjjel újra eljött az az álom.
Mindig kegyetlenül lassú: Van elég idő pontosan látni és érezni mindent. És ehhez járul még a rettegés, amikor az ember újra végigél egy olyan eseményt, amely a jól ismert végkifejlet felé halad, és a tehetetlenség érzése, mintha egy szakadék felé rohanó autóba szíjazták volna.
Álmában Jim kilencéves, a bátyja, Wayne pedig tizenkettő. A connecticuti Stratford főutcáján sétálnak, útban a könyvtár felé. Jim könyveinek határideje már két napja lejárt, és a szekrényen lévő edényből kibányászott négy centet, hogy kifizesse a büntetést. Nyári szünet van. Érezni lehet a frissen nyírt fű illatát. Az egyik emeleti lakás ablakán át egy sportközvetítés hangjai szűrődnek ki, a Yankees hat nullra vezet a Red Sox ellen a nyolcadik játékrész elején, és éppen Ted Williams üt. A Burrets Építési Vállalat épületének árnyéka lassan végignyúlik az utcán, ahogy a délután lassan sötétségbe vált.
Teddy boltján és a Burretsen túl van egy vasúti felüljáró, a másik oldalon pedig, egy bezárt benzinkút körül lézengenek a helyi naplopók – öt-hat srác bőrkabátban és szegecselt farmerben. Jim utál elmenni mellettük. Mindig odakiabálnak, hogy „Hé, négyszemű!”, vagy hogy „Hé, szarrágók!”, és hogy „Adjatok egy kis lóvét!”, egyszer pedig meg is kergették őket. Wayne viszont nem hajlandó kerülő úton menni. Az gyávaság lenne.
Az álomban a felüljáró egyre közeledik, a rettegés pedig úgy verdes a torkodban, mint egy nagy fekete madár. Mindent látni: a Burrets pislákoló neonfényeit; a zöld felüljáró rozsdafoltjait; a vasúti töltés salakjában rejtőző törött üvegcserepeket; az árokban heverő elgörbült kerékpárabroncsot.
Megpróbálod elmondani Wayne-nek, hogy ezt már ezerszer átélted. Azok a srácok most nem a benzinkútnál lesznek; elbújtak a felüljáró állványzatának árnyékai között, De egy hang sem jön ki a torkodon. Teljesen tehetetlen vagy.
Aztán a felüljáró alatt jártok, néhány árnyék elszakad a falaktól, és egy magas, szőke, rövid hajú, törött orrú srác a kormos salaknak löki Wayne-t, és így szól: Adj pénzt.
Hagyj békén.
Megpróbálsz elszaladni, de egy zsíros fekete hajú, kövér srác megragad és a falhoz vág, a bátyád mellé. Bal szemhéja idegesen rángatózik, és így szól: Gyerünk, öcsi, mennyid van?
N-négy cent.
Kibaszott hazudozó.
Wayne minden erejét megfeszítve próbál kiszabadulni, de egy fura, narancssárga hajú srác segít a szőkének lefogni. A rángatózó szemű fickó szájon vág. Az ágyékod hirtelen ellazul, és a farmerodon sötét folt jelenik meg.
Nézd, Vinnie, behugyozott!
Wayne egyre kétségbeesettebben kínlódik, és majdnem – de nem egészen – kiszabadul. Egy másik, fekete katonai nadrágot és fehér pólót viselő srác visszalöki. Apró, eperszínű anyajegy van az állán. A felüljáró kőtorka remegni kezd. A fémgerendák dobolva rezegnek. Vonat közeleg.
Valaki kiveri a könyveket a kezedből, az anyajegyes srác pedig a csatornába rúgja őket. Wayne hirtelen fellendíti a jobb lábát, és a rángatózó szemű srác ágyékába rúg. A fickó felüvölt.
Vinnie, ez meglóg!
A rángatózó szemű srác a golyóiról ordibál valamit, de az ő kiabálása is elvész a közelgő vonat egyre erősödő, rázkódó dübörgésében. Aztán a vonat föléd ér, és zaja betölti az egész világot.
Fény villan a rugós kések pengéjén. A rövid, szőke hajúnak és az anyajegyesnek van kése. Nem hallod Wayne hangját, de a szavakat le tudod olvasni a szájáról:
Fuss Jimmy, fuss.
Térdre esel, az eddig fogva tartó kezek eltűnnek, és két láb között próbálsz átvergődni, mint egy béka. Egy kéz hátba vág, tapogatózva fogást keres rajtad, de nem talál. Aztán már rohansz is vissza, amerről jöttél, az álmok szörnyű, iszapos lassúságával. Visszanézel a vállad felett és...
Jim vaksötétre ébredt. Sally békésen aludt mellette. Elharapta a sikolyt, és amikor sikerült végleg elfojtania, hátrahanyatlott a párnára.
Amikor visszapillantott a felüljáró tátongó sötétségébe, látta, amint a szőke és az anyajegyes kést döf a bátyjába – a szőke a mellcsont alatt, az anyajegyes pedig egyenesen az ágyékába.
Jim csak feküdt a sötétben, zihálva szedte a levegőt, várta, hogy az a kilencéves szellem elmenjen, hogy a jóízű alvás végleg kitörölje.
Csak nagyon sokára aludt el.

 

A karácsonyi és a téli szünet egy időre esett, és ez majdnem egy hónapos pihenőt jelentett. Az álom kétszer látogatta meg, még az elején, aztán nem ismétlődött meg. Sally nővéréhez mentek látogatóba Vermontba, és rengeteget síeltek. Boldogok voltak.
Jim iskolai problémái jelentéktelennek és egy kicsit idétlennek tűntek a friss, kristálytiszta levegőn. Lebarnulva, higgadtan és összeszedetten tért vissza az iskolába.

 

Második órájára tartva Simmons elkapta, és átadott neki egy dossziét. – Új diák a hetedik órádra. Robert Lawson a neve. Áthelyezés.
– Hé, Sim, már így is huszonheten vannak. Túl sok.
– Maradnak is huszonheten. Bill Stearns meghalt a karácsonyt követő kedden. Autóbaleset. Cserbenhagyásos gázolás.
– Billy?
Jim agyában megjelent egy fekete-fehér kép, mint valami régi fotó. William Stearns, Key Club 1, Futball 1, 2, Pen Lance 2. Egyike volt az „élet és irodalom” órára járó kevés jó tanulónak. Csendes srác volt, a dolgozatai mindig ötösre és négyesre sikerültek. Nem jelentkezett gyakran, de ha felszólították, általában tudta a helyes választ (és azt valami kellemes, száraz humorral fűszerezte). Meghalt? De hát még csak tizenöt éves volt. Saját halandóságának tudata hirtelen úgy suhant át a csontjain, mint a hideg huzat az ajtó alatt.
– Jézusom, ez szörnyű. Tudják már, hogyan történt?
– A zsaruk még vizsgálják. A belvárosban volt, karácsonyi ajándékot vitt valakinek. Át akart kelni a Rampart Streeten, és egy öreg Ford Sedan egyszerűen átment rajta. Senki sem látta a rendszámot, de az autó oldalára egy szót festettek: „Kígyószem”... mintha egy kisgyerek írta volna oda.
– Jézusom – ismételte Jim.
– Becsengettek – figyelmeztette Simmons.
Ezzel elsietett, majd útközben megállt egy ivókútnál, hogy feloszlassa az összegyűlt gyerekcsapatot. Jim üresen indult a terem felé.
Lyukasóráján felütötte Robert Lawson aktáját. Az első oldal egy zöld lap volt a Milford középiskolából, amelyről Jim még sosem hallott. A második oldal a diák jellemrajza volt. Az IQ-ja 78. Némi kézügyesség, de nem sok. A Barnett-Hudson-féle személyiségtesztre antiszociális válaszokat adott. Igen szerény eredményeket ért el az alkalmassági vizsgán. Ezt mintha egyenesen az „élet és irodalom” órára teremtették volna, gondolta Jim keserűen.
A következő oldal a magatartási lap volt, amely sárga szokott lenni. A milfordi azonban fehér volt fekete szegéllyel, és lehangolóan tele volt írva. Lawson százféle zűrt csinált már.
Jim továbblapozott, Robert Lawson iskolai fényképére pillantott, aztán még egyszer megnézte, jó alaposan. Hirtelen rettegés költözött a gyomrába, és ott forrón sziszegve összekuporodott.
Lawson ellenségesen bámult a lencsébe, mintha egy rendőrségi fotóhoz állt volna be, nem pedig egy iskolai képhez. Az állán volt egy kicsi, eperszínű anyajegy.

 

A hetedik óra kezdetéig Jim az összes ésszerű érvet végigzongorázta. Győzködte magát, hogy ezernyi gyerek lehet, akinek az állán vörös anyajegy van. Hogy a szemétláda, aki azon a tizenhat hosszú, halott évvel ezelőtti napon megszúrta a bátyját, most már legalább harminckét éves.
Ahogy a második emeleti terem felé közeledett, mégis tele volt rossz előérzettel. És egy másik félelem is gyötörte: Így kezdődött az idegösszeomlás is. A szájában érezte a pánik fémes ízét.
A 33-as terem ajtaja körül a szokásos gyereksereg lézengett, és néhányan bementek, ahogy meglátták a közeledő tanárt. Páran kint maradtak, fojtott hangon beszélgettek és vigyorogtak. Jim meglátta az új fiút Chip Osway mellett. Robert Lawson kék farmert és nehéz, sárga, hernyótalpas bakancsot viselt – idén ez a menő.
– Chip, menj be.
– Ez parancs? – bárgyún vigyorgott Jim feje felett.
– Igen.
– Meghúzott azon a dolgozaton?
– Igen.
– Ja, ez... – a többi csak elfojtott dünnyögés volt.
Jim Robert Lawsonhoz fordult. – Te új vagy itt. Szeretném elmondani, hogy mennek itt a dolgok.
– Igenis, Mr. Norman – jobb szemhéján apró sebhely éktelenkedett, amelyet Jim jól ismert. Szó sem lehet tévedésről. Őrültség, hihetetlen, de ez az igazság. Ez a srác tizenhat évvel ezelőtt megkéselte a bátyját.
Zsibbadtan és nagyon távolról hallotta magát, amint elkezdte vázolni az óra szabályait és előírásait. Robert Lawson katonaövébe akasztotta a hüvelykujját, figyelt, mosolygott, és úgy bólogatott, mintha régi barátok lennének.

*

– Jim?
– Valami baj van?
– Nincs.
– Azok a srácok az „élet és irodalom” órán még mindig megkeserítik az életedet?
Semmi válasz.
– Jim?
– Nem.
– Miért nem fekszel le ma egy kicsit korábban?
Jim nem feküdt le korábban.

 

Azon az éjjelen nagyon szörnyű volt az álom. Amikor az eperszínű anyajegyes srác megszúrta a bátyját, Jim után kiáltott: – Te leszel a következő, kölyök. Szétszabdalom a mogyoróidat.
Jim sikoltozva riadt fel.

 

Azon a héten A Legyek Urá-t vették, és Jim éppen a szimbolizmusról beszélt, amikor Lawson felemelte a kezét.
– Robert? – szólította fel higgadtan.
– Miért bámul engem egyfolytában? – Jim értetlenül pislogott, és érezte, hogy kiszárad a szája.
– Valami furcsát észlelt rajtam? Talán kivan a sliccem?
Az osztály idegesen vihogott.
Jim továbbra is higgadtan felelt: – Nem bámulom, Mr. Lawson. Meg tudná mondani nekünk, hogy Ralph és Jack miért nem értett egyet a...
– Igenis bámult engem.
– Kívánja ezt megbeszélni Mr. Fentonnal?
Úgy tűnt, Lawson végiggondolja magában a dolgot. – Nem.
– Rendben. És most meg tudnád mondani, hogy Ralph és Jack miért...
– Nem olvastam el. Szerintem ez a könyv egy nagy baromság.
Jim feszülten elmosolyodott. – Valóban? – talán te is emlékszel arra a mondásra, hogy miközben ítéletet mondasz a könyvről, a könyv is ítéletet mond rólad. Nos, meg tudná mondani valaki más, hogy miért nem értettek egyet a lény létezésével kapcsolatban?
Kathy Slavin szégyenlősen felnyújtotta a kezét, mire Lawson gúnyosan végigmérte, és odasúgott valamit Chip Oswaynek. A szájáról azt lehetett leolvasni, hogy „szép cicik”. Chip bólintott.
– Kathy?
– Nem azért, mert Jack vadászni akart rá?
– Helyes – Jim megfordult, és írni kezdett a táblára. Abban a pillanatban, hogy hátat fordított, egy grapefruit loccsant a táblán a feje mellett.
Jim hátraugrott és megperdült. Egypár diák nevetett, Osway és Lawson viszont csak ártatlanul néztek rá.
Jim lehajolt és felvette a grapefuitot. – Valakinek – mondta, és végignézett a termen – le kellene ezt nyomnom azon az átkozott torkán.
Kathy Slavin levegő után kapkodott.
Jim a kukába dobta a grapefruitot, és visszafordult a táblához.

 

Jim a reggeli kávéját szürcsölgetve kinyitotta az újságot, és félúton lefelé meglátta a főcímet. – Istenem! – mondta, félbeszakítva felesége könnyed reggeli csevelyét. A gyomra mintha hirtelen megtelt volna forgáccsal...
– A tizenéves lány halálra zúzta magát: Katherine Slavin, a Harold Davis középiskola egyik tizenhét éves tanulója tegnap a kora esti órákban leesett – vagy lelökték – a bérház tetejéről, ahol a család lakása van. Az anya elmondása szerint a lány, aki galambokat tartott a tetőn, egy zacskó eleséggel ment fel.
A rendőrség szerint egy magát megnevezni nem kívánó nő a szomszédos épületből látta, hogy három fiatal fiú szaladt át a tetőn 18.45-kor, csupán néhány perccel azután, hogy a lány testét... (folytatás a harmadik oldalon).
– A tanítványod volt, Jim?
Jim képtelen volt megszólalni.

 

Két héttel később, amikor a déli csengő után összefutott a folyosón Simmonsszal, aki egy dossziét szorongatott a kezében, Jim gyomra hirtelen összeszorult.
– Új diák – mondta határozottan Simmonsnak. – „Élet és irodalom”.
Sim szemöldöke a homlokára szaladt. – Honnan tudod?
Jim vállat vont, és a dossziéért nyúlt.
– Rohanok – mondta Simmons. – A tagozat vezetői osztályozó értekezletet tartanak. Egy kissé gyűröttnek tűnsz. Jól vagy?
Így van, egy kissé gyűrött vagyok. Mint Billy Stearns.
– Igen – mondta.
– Ez a beszéd – mondta Simmons, és hátba vágta.
Amikor elment, Jim kinyitotta a mappát a fényképnél, és már előre megvonaglott az arca, mint aki tudja, hogy pofon fogják vágni.
De az arc nem tűnt azonnal ismerősnek. Csak egy srác a sok közül. Talán látta már, talán nem. David Garcia egy behemót, sötét hajú fiú volt negroid ajakkal és sötét, álmatag szemmel. A sárga lap szerint ő is a Milfordból jött, és két évet a Granville Javítóintézetben töltött. Autólopás miatt.
Jim enyhén remegő kézzel csukta be a mappát.

 

– Sally?
Az asszony felpillantott a vasalásból. Jim egy kosár labdameccset nézett a tévében, de nem is látta igazán.
– Semmi – mondta. – Elfelejtettem, hogy mit akartam mondani.
– Biztos valami füllentés volt.
Jim gépiesen elmosolyodott, és újra a tévére nézett. A nyelve hegyén volt, hogy mindent kiöntsön. De hogyan tehetné? Ez rosszabb az őrületnél is. Mivel kezdené? Az álommal? Az összeomlással? Robert Lawson megjelenésével?
Nem. Wayne-nel – a bátyáddal.
Erről soha senkinek nem beszélt, még a pszichológusnak sem. A gondolatai David Garcia felé kanyarodtak, és eszébe jutott az az álomszerű félelem, amely akkor söpört végig rajta, amikor a folyosón egymásra néztek. A fényképről természetesen csak halványan tűnt ismerősnek. A képek nem mozognak... és nem rángatóznak.
Garcia Lawsonnál és Chip Oswayjel álldogált, és amikor meglátta Jim Normant, elmosolyodott, a szemhéja pedig rángatózni kezdett. Jim fejében hangok szólaltak meg földöntúli tisztasággal:
Gyerünk, öcskös, mennyid van?
N-négy cent.
Kibaszott hazudozó... nézd, Vinnie, behugyozott!
– Jim? Mondtál valamit?
– Nem – de már ebben sem volt biztos. Kezdett nagyon megijedni.

*

Egy nap, február elején, tanítás után valaki kopogott a tanári szoba ajtaján, és amikor Jim kinyitotta, Chip Osway állt ott. Úgy tűnt, halálosan retteg. Jim egyedül volt; az óra négy tízet mutatott, és az utolsó tanár is már legalább egy órája hazament. Jim épp egy halom irodalomdolgozatot javítgatott.
– Chip? – szólította meg higgadtan.
Chip idegesen toporgott. – Beszélhetnék önnel egy percet, Mr. Norman?
– Persze. De ha a dolgozatról van szó, csak vesztegeted az...
– Nem arról van szó. Hű, rágyújthatok idebent?
– Csak rajta.
Enyhén remegő kézzel gyújtotta meg a cigarettáját. Aztán úgy egy percig nem szólt. Mintha nem tudott volna megszólalni. A szája rángatózott, a kezét összekulcsolta, a szeme pedig összeszűkült, és mintha belső énje azon küszködött volna, hogy kifejezze magát.
Hirtelen kitört belőle: – Ha megteszik, azt akarom, hogy tudja, hogy én nem voltam benne! Nem csípem azokat a srácokat! Mocskos görények!
– Kiről beszélsz, Chip?
– Lawsonról és arról a szemét Garciáról.
– Tervezgetnek valamit ellenem? – Az álmaiból ismert rettegés teljesen hatalmába kerítette, és jól tudta a választ.
– Először bírtam őket. Elmentünk néha sörözni. Elég sokat pofáztam magáról és arról a dolgozatról. És hogy hogyan fogom elkapni magát. De az csak duma volt! Esküszöm!
– Mi történt?
– Rögtön beindultak a szövegemre. Azt kérdezgették, hogy mikor megy haza a suliból, hogy milyen autója van, meg ilyenek. Megkérdeztem, mi bajuk magával, és Garcia azt mondta, hogy valamikor nagyon régen ismerték magát... hé, jól van?
– Csak a cigi – mondta Jim tömören. – Sosem tudtam megszokni a füstöt.
Chip elnyomta a cigarettát. – Megkérdeztem, mikor ismerték magát, és Bob Lawson azt mondta, hogy akkoriban én még a pelusomba pisiltem. De hát ők is tizenhét évesek, mint én.
– Aztán?
– Hát, Garcia áthajolt az asztalon, és azt mondta, hogy nem nagyon akarhatok kitolni magával, ha még azt sem tudom, mikor megy el ebből a kibaszott suliból. Megkérdezte, mit találtam ki. Azt mondtam, hogy ki akarom szúrni az autója gumijait – esdeklő szemmel nézett Jimre. – De én még ezt sem akartam igazán megtenni. Csak azért mondtam, mert...
– Mert féltél? – kérdezte Jim csendesen.
– Igen, és még mindig félek.
– Mit mondtak a tervedről?
Chip megborzongott. – Bob Lawson azt mondta, hogy: „Hát csak ennyi telik tőled, te kis pöcs?” Én meg nagyon keménynek akartam tűnni, ezért megkérdeztem, ők mit találtak ki. És erre Garcia – a szemhéja elkezdett rángatózni – elővett valamit a zsebéből, kipattintotta, és egy rugós kés volt. Ekkor leléptem.
– Mikor történt ez, Chip?
– Tegnap. Nem merek azokkal a srácokkal együtt ülni, Mr. Norman.
– Rendben – mondta Jim. – Rendben – lenézett a javításra váró dolgozatokra, de nem is látta őket.
– Mit fog most tenni?
– Nem tudom. Fogalmam sincs.

 

Hétfő reggel még mindig nem tudta. Az volt az első gondolata, hogy elmond mindent Sallynek, a bátyja tizenhat évvel ezelőtti meggyilkolásától kezdve. De ez lehetetlen. Sally nagyon megértő lenne, de halálra rémülne, és nem hinne neki.
Simmons? Az is lehetetlen. Simmons azt hinné, megőrült. És talán így is van. Az egyik férfi a csoportterápián azt mondta, hogy az idegösszeomlás olyan, mint eltörni egy vázát, aztán összeragasztani. Többé már nem bízhat az ember abban a vázában. Nem tehet bele virágot, mert a virágnak vízre van szüksége, a víz pedig esetleg feloldja a ragasztót.
Akkor hát megőrültem?
Ha igen, akkor Chip Osway is. Ez akkor jutott eszébe, amikor beült az autójába, és az izgatottság villámként csapott belé.
Hát persze! Lawson és Garcia Chip Osway jelenlétében fenyegették meg őt. Ez talán a bíróságon nem állná meg a helyét, de ha rá tudná venni Chipet, hogy ismételje meg a történetét Fenton irodájában, kicsapathatná azt a két szemetet az iskolából. És majdnem biztos volt benne, hogy rá tudja venni erre Chipet. Neki is érdeke, hogy minél távolabb tudja őket.
A parkolóba hajtva eszébe jutott, mi történt Billy Stearnsszel és Kathy Slavinnel.
A lyukasórájában felment az irodába, és a nyilvántartást vezető titkárnő asztala fölé hajolt. Éppen a hiányzók listáját állította össze.
– Itt van ma Chip Osway? – kérdezte csak úgy mellékesen.
– Chip...? – a nő értetlenül nézett rá.
– Charles Osway – helyesbített Jim. – Chip a beceneve.
A nő átlapozott egy halom cetlit, rápillantott az egyikre, és előhúzta. – Hiányzik, Mr. Norman.
– Meg tudná adni a telefonszámát?
A nő a hajába dugta a ceruzáját, és így szólt: – Természetesen. – Előásta a számot az Ő jelű aktából, és átadta. Jim az iroda egyik készülékén tárcsázta a számot.
A telefon úgy egy tucatszor kicsengett, és Jim már éppen le akarta tenni, amikor egy rekedt, álomittas hang megszólalt a vonal túlsó végén: – Igen?
– Mr. Osway?
– Barry Osway hat éve halott. Gary Denkinger vagyok.
– Chip Osway mostohaapja?
– Mit csinált már megint?
– Tessék?
– Meglógott. Azt akartam tudni, mit tett.
– Tudtommal semmit. Csak beszélni akartam vele. Van valami elképzelése arról, hogy hol lehet?
– Nincs. Éjjel dolgozom. Nem ismerem a barátait.
– Van valami öt...
– Nincs. Elővette a régi bőröndöt és ötven dolcsit, amit félrerakott a lopott autóalkatrészek meg a drog eladásából, vagy amit ezek a kölykök mostanában művelnek. Tőlem akár San Franciscóba is mehetett hippinek.
– Ha hall róla valamit, felhívna az iskolában? Jim Norman, angol tagozat.
– Persze.
Jim letette a kagylót. A titkárnő felnézett, és gyors, semmitmondó mosolyt villantott rá. Jim nem viszonozta.

 

Két nap múlva az „elhagyta az iskolát” bejegyzés jelent meg Chip Osway neve mellett a reggeli jelenléti íven. Jim már várta, hogy Simmons egy újabb dossziéval bukkan fel. Egy héttel később így is lett.
Jim tompa aggyal nézett a képre. Kétségtelen. A katonásan rövidre nyírt hajat hosszú váltotta fel, de még mindig szőke. És az arc is ugyanaz: Vincent Corey. Bizalmas jó barátainak csak Vinnie. Arcátlan vigyorral meredt Jimre a fényképről.
Ahogy hetedik órájára ment, Jim szíve hevesen dobolt. Lawson, Garcia és Vinnie Corey a hirdetőtábla mellett álltak – mindannyian kihúzták magukat, ahogy meglátták Jimet.
Vinnie szemtelenül vigyorgott, a szeme viszont olyan hideg és halott volt, mint egy jéghegy – Maga biztosan Mr. Norman. Hello, Norm.
Lawson és Garcia vihogott.
– Mr. Norman vagyok – mondta Jim, tudomást sem véve Vinnie feléje nyújtott kezéről. – Képes vagy ezt megjegyezni?
– Persze. Meg fogom jegyezni. Hogy van a bátyja?
Jim megdermedt. Érezte, hogy a húgyhólyagja ellazul, és mintha nagyon messziről, a koponyája egy hosszú folyosójáról valami kísérteties hangot hallott volna: Nézd, Vinnie, behugyozott!
– Mit tudsz te a bátyámról? – kérdezte rekedt hangon.
– Semmit – mondta Vinnie. – Semmi különöset. – Fenyegető mosolyok villantak Jimre.
Ekkor a csengő megszólalt, s beballagtak a terembe.

 

Gyógyszertári telefonfülke, aznap este tíz óra.
– Központ, a connecticuti Stratford rendőrőrsét kérném. Nem, nem tudom a számot.
Kattogó vonal. Beszélgetésfoszlányok.
A rendőrt Mr. Nellnek hívták. Már akkor teljesen ősz volt, talán az ötvenes évei közepén járhatott. Egy gyerek ezt még nem tudja megállapítani. Az apjuk meghalt, és Mr. Nell valahonnan tudta ezt.
Hívjatok csak Mr. Nellnek, fiúk.
Jim és a bátyja mindennap találkoztak ebédidőben, és a Stratford Étkezdébe mentek, hogy megegyék az ebédet, amit az anyjuk csomagolt. Anya adott mindkettőjüknek öt centet tejre – ez még az iskolatejprogram kezdete előtt volt. És néha Mr. Nell is bejött, bőröve nyikorgott a pocakja és 38-as revolverének súlya alatt, és mindkettőjüknek vett egy pitét.
Hol volt, amikor megkéselték a bátyámat, Mr. Nell?
Létrejött a kapcsolat. Kicsöngött a telefon.
– Stratfordi rendőrség.
– Halló, a nevem James Norman. Ez egy távolsági hívás – és megnevezte a várost. – Azt szeretném megtudni, hogy tudna-e kapcsolni nekem egy férfit, aki 1957 körül szolgált önöknél.
– Tartsa egy percre, Mr. Norman.
Szünet, aztán egy másik hang.
– Morton Livingston őrmester vagyok, Mr. Norman. Kit szeretne megtalálni?
– Hát, mi gyerekek csak Mr. Nellnek hívtuk. Ez...
– A fenébe is, hát persze! Don Nell! Már nyugdíjba vonult. Hetvenhárom vagy hetvennégy éves.
– Még mindig Stratfordban él?
– Igen, odaát a Barnum sétányon. Megadjam a címét?
– És a telefonszámát is, ha megvan.
– Rendben. Ismerte Dont?
– Mindig vett a bátyámnak és nekem almás pitét a Stratford Étkezdében.
– Jézusom, az már tíz éve bezárt. Várjon egy percet – kis idő múlva visszajött a telefonhoz, és beolvasott egy címet meg egy telefonszámot. Jim lefirkantotta, megköszönte Livingstonnak a segítséget, és letette a kagylót.
Újra felhívta a központot, megadta a számot, és várt. Amikor a telefon csöngeni kezdett, hirtelen forró feszültség öntötte el, és akaratlanul is elfordult a gyógyszertár szökőkútjától, bár nem volt ott senki, csak egy duci tinilány, aki valami képes újságot olvasgatott.
Felvették a telefont, és egy mély férfihang szólt bele, amely egyáltalán nem tűnt öregnek: – Halló? – ez az egyetlen szó beindította az emlékek és érzelmek poros láncreakcióját. Olyan megdöbbentő volt, mint a pavlovi reakció, amelyet akár egy rádióban hallott régi felvétel is kiválthat.
– Mr. Nell? Donald Nell?
– Igen.
– A nevem James Norman, Mr. Nell. Emlékszik még rám?
– Igen – vágta rá a hang. – Almás pite. A bátyját megölték... megkéselték. Nagyon sajnálom. Imádni való kölyök volt.
Jim a fülke üvegfalának dőlt. A feszültség váratlanul elillant, és ő olyan gyenge lett, mint egy rongybaba. Kis híján kiöntött mindent, de elszántan leküzdötte a késztetést.
– Mr. Nell, azokat a srácokat sosem kapták el.
– Nem – mondta Nell. – De azért voltak gyanúsítottaink. Ha jól emlékszem, a bridgeporti rendőrőrsön még szembesítést is tartottunk.
– Megmondták nekem a gyanúsítottak nevét?
– Nem. Az ilyen rendőrségi szembesítéseken a számuk alapján szólítják a gyanúsítottakat. De miért érdekli ez most, Mr. Norman?
– Hadd soroljak föl néhány nevet – mondta Jim. – Azt szeretném tudni, hogy nem jöttek-e szóba az üggyel kapcsolatban.
– Fiam, én nem...
– Talán mégis – mondta Jim, de kezdte egy kicsit reménytelennek érezni a dolgot. – Robert Lawson, David Garcia, Vincent Corey. Mondanak...
– Corey – vágta rá Mr. Nell határozottan. – Emlékszem rá. Vinnie, a vipera. Igen, ő is gyanúsított volt. Az anyja viszont igazolta az alibijét. Robert Lawsonról semmi nem jut eszembe. Ez bárki lehet. Garcia... ez rémlik. De nem tudom, miért. A pokolba, öreg vagyok már – undor hallatszott a hangjából.
– Mr. Nell, lenne arra valami mód, hogy utánanézzen ezeknek a fiúknak?
– De persze ők már nem fiúk.
Ó, valóban?
– Hallgasson ide, Jimmy. Felbukkant valamelyikük, és zaklatni kezdte?
– Nem tudom. Fura dolgok történnek. A bátyám halálával kapcsolatos dolgok.
– Miféle dolgok?
– Mr. Nell, ezt nem mondhatom el. Azt hinné, megbolondultam.
A válasza, gyors, határozott, érdeklődő volt: – És így van?
Jim egy kis szünet után felelt. – Nem, nincs így.
– Rendben, ellenőrzöm a neveket a stratfordi nyilvántartásban. Hol érhetem el?
Jim megadta az otthoni telefonszámát. – Kedden este a legvalószínűbb, hogy elcsíp – tulajdonképpen szinte minden este otthon szokott lenni, de Sally keddenként járt a fazekastanfolyamra.
– És mivel foglalkozol mostanában, Jimmy?
– Tanítok egy iskolában.
– Az jó. Tudod, ez beletelhet pár napba. Már nyugdíjas vagyok.
– A hangja alapján semmit sem változott.
– Ó, de ha látnál! – kuncogott. – Még mindig szereted a pitét, Jimmy?
– Igen – mondta Jim. De hazudott. Utálja a pitét.
– Ezt örömmel hallom. Nos, ha nincs más, akkor én...
– Van itt még valami. Létezik Stratfordban valami Milford középiskola?
– Nem tudok róla.
– Ezt...
– Az egyetlen dolog, aminek errefelé Milford a neve, az a Milford temető az Ash Heights úton. És ott még soha senki nem érettségizett. – Mr. Nell szárazon kuncogott, ami Jim fülének úgy hangzott, mintha csontok csörögtek volna egy sírgödörben.
– Köszönöm – hallotta a saját hangját. – Viszlát.
Mr. Nell letette. A központ arra kérte, hogy dobjon be hatvan centet, és ő automatikusan így is tett. Megfordult, és egy ronda, az üvegnek préselt, ellapult arc bámult rá. Körülötte a két szétterpesztett tenyér, a szétálló ujjak fehéren tapadtak az üvegre, csakúgy, mint az orr hegye.
Vinnie volt az. Vigyorgott.
Jim felordított.

 

Ismét az iskolában.
Az „élet és irodalom” diákjai dolgozatot írtak, és legtöbbjük izzadva hajolt a lap fölé, elkeseredetten próbálták papírra vetni gondolataikat, mintha csak fát vágtak volna. Három fiút kivéve: Robert Lawsont, aki Billy Stearns helyén ült, a Kathy Slavin helyén ülő David Garciát, és a Chip Osway padjában ülő Vinnie Coreyt. Előttük az üres papír, és csak ültek, és Jimet bámulták.
Egy perccel a csengetés előtt Jim halkan így szólt:
– Szeretnék beszélni magával az óra után, Mr. Corey.
– Persze, Norm.
Lawson és Garcia hangosan felvihogott, az osztály többi tagja viszont csendben maradt. Amikor megszólalt a csengő, beadták a dolgozataikat, és kirohantak a teremből. Lawson és Garcia egy darabig még bent időzött, és ettől Jim gyomra összerándult.
Most fog megtörténni?
Aztán Lawson odabólintott Vinnie-nek. – Később találkozunk.
– Ja.
Ezzel kimentek. Lawson becsukta az ajtót, és David Garcia a tejüveg túloldalán rekedten felkiáltott: Norm felfalja! Vinnie az ajtóra nézett, aztán újra Jimre. Mosolygott.
– Azt hittem, már sosem teszed meg.
– Valóban?
– Halálra ijesztettelek a múltkor a telefonfülkében, ugye, apukám?
– Már senki nem használja az „apukám” szót, Vinnie. Már nem menő. Mint ahogy a „menő” sem menő már: Buddy Hollyval együtt ezek is meghaltak.
– Úgy beszélek, ahogy akarok – mondta Vinnie.
– Hol van a másik? Az a fura vörös hajú srác.
– Mit érdekel, haver? – de mesterkélt közönye alatt Jim észrevette az óvatosságot.
– Még él, ugye? Ezért nincs itt. Még él, és harminckét vagy harminchárom éves, mint amennyi ti is lennétek, ha...
– Hypo mindig is csak egy kolonc volt. Egy nagy nulla – Vinnie előrehajolt, és az összefirkált padra tenyerelt. A szeme villogott. – Emlékszem rád a szembesítésről, ember: Olyan voltál, mint aki mindjárt összehugyozza a csini kis bársonynadrágját. Láttam, ahogy rám és Davie-re néztél. Megátkoztalak.
– Azt hiszem, elérted a célodat – mondta Jim. – Tizenhat éve rémálmaim vannak miattad. Nem volt ez még elég? És miért éppen most? Miért én?
Vinnie zavarba jött, majd újra elmosolyodott. – Mert veled még nem végeztünk, ember. Téged még el kell takarítani.
– Hol voltatok eddig?
Vinnie összeszorította az ajkát. – Erről nem beszélünk. Belefér ez abba a hülye agyadba?
– Egy gödörben voltatok, ugye, Vinnie? Két méter mélyen. A Milford temetőben. Két méter...
– Azonnal fogd be a pofádat!
Vinnie talpra ugrott. A pad felborult.
– Nem lesz könnyű dolgotok velem. Nem fogom megkönnyíteni, az biztos.
– Ki fogunk nyírni, apukám. Meg fogod ismerni ezt a gödröt.
– Takarodj innen.
– És talán az az édes kis feleséged is.
– Te rohadt szemétláda, ha csak egy ujjal is hozzáérsz... – Jim vakon előrelódult, Sally nevének említése az elevenébe hasított, és szörnyen megrémítette.
Vinnie vigyorogva az ajtó felé indult. – Csak nyugi. Csigavér – és hülyén vihogott.
– Ha hozzáérsz a feleségemhez, megöllek.
Vinnie ettől még szélesebben vigyorgott. – Megölsz? Ember, azt hittem, tudod, hogy már halott vagyok.
Kiment. Léptei még sokáig visszhangoztak a folyosón.

 

– Mit olvasol, szívem?
Jim a felesége felé fordította a könyv gerincét, hogy elolvashassa a címét: Démonok megidézése.
– Hű – ezzel Sally visszafordult a tükör felé, hogy megigazítsa a frizuráját.
– Taxival gyere haza – kérlelte Jim.
– Csak négy sarok az egész. Mellesleg, a séta jót tesz az alakomnak.
– Valaki megtámadta a Summer Streeten az egyik lányt az iskolából – hazudta Jim. – Meg akarták erőszakolni.
– Tényleg? Ki volt az?
– Dianne Snow – mondta találomra. – Szavahihető lány. Gyere taxival, jó?
– Rendben – felelte az asszony Megállt a férje széke mellett, letérdelt, a kezébe vette a férfi arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Mi a baj, Jim?
– Semmi.
– De igen. Valami bajod van.
– Semmi olyan, amit ne tudnék megoldani.
– Valami... a bátyáddal kapcsolatban?
Jeges rémület suhant át Jimen, mintha a belsőjében kinyitottak volna egy ajtót. – Miért kérdezed ezt?
– Tegnap éjjel az ő nevét motyogtad álmodban. Wayne, Wayne, mondogattad. Fuss, Waine.
– Semmiség az egész.
Pedig nem volt az. Ezt mindketten tudták. Jim hosszasan nézett az asszony után, ahogy elment.
Mr. Nell negyed kilenckor telefonált. – Nem kell aggódnod azok miatt a srácok miatt – mondta. – Mind meghaltak.
– Valóban? – ahogy beszélt, Jim a mutatóujjával jelezte a helyet, ahol a Démonok megidézése című könyvben tartott.
– Autóbaleset. Hat hónappal azután, hogy a bátyádat megölték. Egy zsaru üldözte őket. Frank Simon volt ez a zsaru. Most a Sikorskynál dolgozik. Valószínűleg sokkal jobban keres.
– Szóval balesetet szenvedtek.
– Az autó több mint százhatvan kilométer óránkénti sebességgel sodródott le az útról, és egy villanyoszlopnak ütközött. Mire végre sikerült kikapcsolni az áramot, és kikaparták őket az autóból, már jó ropogósra sültek.
Jim lehunyta a szemét. – Látta a jelentést?
– Magam olvastam át.
– Volt benne valami az autóról?
– Egy sportkocsi volt.
– Valami közelebbi?
– Fekete, 1954-es Ford Sedan, az oldalán a „Kígyószem” felirat. Eléggé egyedi. Tényleg bekrepáltak.
– Volt egy haverjuk, Mr. Nell. Nem tudom a nevét, de a csúfneve Hypo volt.
– Ez Charlie Sponder lesz – mondta Mr. Nell habozás nélkül. – Egyszer kiszőkítette a haját Cloroxszal. Jól emlékszem. Mivel csíkos lett, megpróbálta visszafesteni. A csíkok ettől narancssárgák lettek.
– Tudja, mit csinál mostanában?
– Hivatásos katona lett. 58-ban vagy 59-ben állt be a seregbe, miután teherbe ejtett egy helybéli lányt.
– Fel tudnám venni vele a kapcsolatot?
– Az anyja Stratfordban él. Ő biztosan tud segíteni.
– Meg tudná adni a címét?
– Nem, Jimmy. Addig nem, amíg el nem árulod, mi a baj.
– Nem tehetem, Mr. Nell. Azt hinné, megőrültem.
– Azért csak próbáld meg.
– Nem tehetem.
– Jól van, fiam.
– Megadná... – de a vonal megszakadt.
– Szemét – mondta Jim, és letette a kagylót. A telefon megcsörrent a keze alatt, és Jim úgy ugrott hátra, mintha megégette volna. Zihálva bámulta a készüléket. Háromszor-négyszer kicsengett. Felkapta a kagylót. Végighallgatta. Lehunyta a szemét.

 

Útban a kórház felé megelőzte egy rendőrautó, aztán sivító szirénával haladt előtte. A sürgősségi ügyeleten egy fiatal orvos fogadta, akinek a bajsza fogkeféhez hasonlított. Sötét, érzéketlen szemmel nézett Jimre.
– Elnézést, James Norman vagyok és...
– Sajnálom, Mr. Norman. 21.04-kor hunyt el.
Jim az ájulás határán állt. A világ egyre távolodott és összefolyt előtte, a fülében pedig valami magas hangon sípolt. A tekintete céltalanul kóborolt a zöld csempés falakon, majd egy kerekes hordágyra tévedt, amely a fénycsövek alatt csillogott, aztán pedig egy ferde fityulás nővérre. Ne szomorkodj, szívem. Az 1-es számú baleseti szoba mellett egy műtős támasztotta a falat. Mocskos fehér ruhát viselt, amelynek az elején néhány ráfröccsent vércsepp száradt. Egy késsel tisztogatta a körmeit. A műtős felpillantott, és Jim arcába vigyorgott: David Garcia volt az.
Jim elájult.

 

Temetés. Mint egy három felvonásos balett. A ház. A ravatalozó. A temető. Arcok bukkannak fel a semmiből, közelebb perdülnek, majd újra eltűnnek a sötétségben. Sally anyja, a fekete fátyol mögött patakzanak a szeméből a könnyek. Az apja, megtört és öreg. Simmons. Mások. Bemutatkoztak, és kezet ráztak vele. Ő bólintott, de nem jegyezte meg a neveket. Néhány nő hozott ételt, az egyikük almás pitét. Valaki beleharapott az egyik pitébe, és amikor Jim kiment a konyhába, a pite ott terpeszkedett a pulton, a gyümölcs leve borostyánszínű vérként nyáladzott belőle a tányérra, és Jim azt gondolta: A tetejére kellene egy jó nagy kanál vaníliafagylalt.
Remegett a keze és a lába, legszívesebben odament volna a pulthoz, és a falhoz vágta volna a pitét.
Aztán az emberek hazamentek. Jim úgy látta magát, mintha egy régi videofelvételt nézett volna; mindenkivel kezet rázott, bólintott, és azt mondta: Köszönöm... Igen, úgy lesz... Köszönöm... Biztosan így van... Köszönöm...
Amikor már mindenki elment, a ház újra csak az övé volt. A kandallóhoz lépett. Házasságuk emlékeivel van tele. Egy csillogó szemű plüsskutya, amelyet Sally a Coney-szigeten nyert, még a nászútjukon. Két bőr kötésű mappa – Jim diplomája a bostoni egyetemről, és Sallyé a massachusettsi egyetemről. Egy pár óriási, műanyag dobókocka, amelyet Sally poénból vett neki, miután úgy egy éve tizenhat dollárt veszített Pinky Silversteinnél pókeren. A porceláncsésze, amelyet Sally tavaly egy ócskapiacon vett Clevelandben. A kandalló közepén pedig az esküvői képük. Lefordította, aztán leült a székébe, és az üres tévéképernyőt bámulta. Egy ötlet formálódott az agyában.

 

Egy órával később megcsörrent a telefon, kizökkentve könnyű szunyókálásából. Felkapta a kagylót.
– Te vagy a következő, Norm.
– Vinnie?
– Ember, tisztára olyan volt, mint az agyaggalamblövészet. Bumm, aztán csatt!
– A suliban leszek ma éjjel, Vinnie. 33-as terem. Nem kapcsolom fel a világítást. Minden olyan lesz, mint a felüljáró alatt volt aznap. Azt hiszem, még a vonatot is be tudom szerezni.
– Véget akarsz már vetni ennek az egésznek, mi?
– Így van. Legyetek ott.
– Igen.
– Ott lesztek – mondta Jim, és letette.
Már majdnem teljesen besötétedett, amikor Jim az iskolához ért. A szokásos helyen parkolt, kulcsával kinyitotta a hátsó ajtót, és először az angol tagozat első emeleti irodájába ment. A kulcs segítségével bement, kinyitotta a szekrényt, ahol a magnófelvételeket tartják, és válogatni kezdett. Körülbelül félúton megállt, és kivett egyet: Hi-Fi Hanghatások. Megnézte a borító hátoldalát. Az A oldal harmadik felvétele a „Tehervonat 3.04” volt. Az angol tagozat hordozható magnójára tette a kazettát, és a kabátja zsebéből elővette a Démonok megidézése című könyvet. A megjelölt részhez lapozott, elolvasott valamit, majd bólintott. Lekapcsolta a villanyt.

 

A 33-as terem.
Összeállította a sztereó rendszert, a hangfalakat a lehető legmesszebb tolta egymástól, majd elindította a tehervonatos felvételt. A hang a semmiből bújt elő egyre erősödve, amíg az egész termet meg nem töltötte a dízelmozdony és a fémen csúszó fém éles csattogása.
Jim lehunyta a szemét, és szinte már elhitte, hogy a főutca felüljárója alatt térdel, és nézi, ahogy az a kegyetlen előadás az elkerülhetetlen végkifejlet felé halad...
Kinyitotta a szemét. Leállította a magnót: és, az elejére tekerte a szalagot. Az asztala mögé ült, és kinyitotta a Démonok megidézésé-t a „Gonosz szellemek és előhívásuk” című fejezetnél. Az ajka mozgott, ahogy olvasott. Időnként megállt, különböző tárgyakat vett ki a zsebéből, és az asztalra tette őket.
Az első egy régi, gyűrött Kodak fénykép volt magáról és a bátyjáról; a főutcán lévő bérház előtti gyepen álltak. Mindkettőjüknek egyformán rövidre nyírt haja volt, és mindketten félénken mosolyogtak a lencsébe. Másodjára egy kis üveg vér került elő. Az egyik sikátorban elkapott egy kóbor macskát; és elvágta a torkát a bicskájával. A harmadik tárgy maga a bicska volt. Végül pedig egy homlokpánt került elő a zsebéből, amelyet egy régi ifjúsági ligás baseballsapka béléséből szakított ki. Wayne sapkájából. Jim azzal a titkos reménnyel őrizgette, hogy egy nap neki és Sallynek lesz egy fia, aki majd viselheti.
Felállt, az ablakhoz ment, és kinézett. A parkoló üres volt.
A falakhoz tolta a padokat, és a terem közepén kört alakított ki. Amikor ezzel elkészült, elővett egy krétát a fiókjából, és egy vonalzó segítségével ötszöget rajzolt a padlóra a könyvben lévő ábrát pontosan követve.
Egyre nehezebben szedte a levegőt. Lekapcsolta a világítást, kézbe vette a tárgyakat, és szavalni kezdett.
– Sötét Atya, hallgass meg a lelkemért cserébe. Áldozatot ajánlok. Sötét kegyedet kérem áldozatomért. Szörnyű bosszúra vágyom. Vért hoztam áldozatom bizonyítására.
Ezzel letekerte az üveg tetejét, amelyben eredetileg mogyoróvaj volt, és tartalmát az ötszögbe öntötte.
Valami történt a sötét osztályteremben. Jim nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi, de a levegő mintha nehezebbé vált volna. Összesűrűsödött, és szürke acélként töltötte meg a torkát és a gyomrát. A mély csend pedig egyre csak nőtt, dagadt valami láthatatlan erőtől.
Mindent az ősi szertartások utasításai szerint tett.
A levegő valami olyan érzéssel telt meg, amely Jimet egyik osztálykirándulása során egy hatalmas villamoserőműben tett látogatására emlékeztette – mintha maga a levegő tele lett volna elektromos feszültséggel, és vibrált volna. Aztán egy különös, nagyon mély és kellemetlen hang szólalt meg.
– Mit kívánsz?
Jim nem tudta volna megmondani, hogy valóban hallotta a hangot, vagy csak azt képzelte, hogy hallja. Két mondattal felelt.
– Csekély kérés. Mit kínálsz cserébe?
Jim két szót mondott.
– Mindkettőt – suttogta a hang. – Bal és jobb. Áll az alku?
– Igen.
– Akkor hát add nekem, ami engem illet.
Jim kinyitotta a bicskáját, az asztalhoz fordult, jobb tenyerét ráfektette, és négy erőteljes csapással levágta a mutatóujját. Vér fröccsent sötét formákat rajzolva az itatóspapírra. Egyáltalán nem is fájt. Félresöpörte a levágott ujjat, és jobb kezébe vette a bicskát. A bal mutatóujj levágása már nem volt ilyen egyszerű. Jobb keze esetlen és idegen volt a hiányzó ujj miatt, és a bicska állandóan megcsúszott. Jim végül egy türelmetlen mordulással eldobta a kést, eltörte a csontot, és leszakította az ujjat. Aztán, mint a ropit, megfogta a két levágott ujjat, és az ötszögbe dobta. Éles fény villant, mintha valaki egy régi típusú fényképezőgéppel fotózott volna. Füst viszont nem volt. És semmi kénszag.
– Milyen tárgyakat hoztál?
– Egy fényképet. Egy szövetdarabot; amely beitta a verítékét.
– A veríték nagyon becses – jegyezte meg a hang, és Jim megborzongott a benne megbújó jéghideg mohóságtól. – Add nekem őket.
Jim az ötszögbe dobta a tárgyakat. A fény újra felvillant.
– Ez jó – mondta a hang.
– Ha eljönnek – mondta Jim.
Nem érkezett válasz. A hang eltűnt – már ha egyáltalán ott volt. Jim közelebb hajolt az ötszöghöz. A kép még mindig ott volt, de megfeketedett és elszenesedett. A szövetdarab viszont eltűnt.
Az utcáról zaj hallatszott, először halkan, aztán egyre hangosabban. Egy hangtompítóval felszerelt sportkocsi fordult a Davis Streetre, és egyre közeledett. Jim leült, és figyelt, hogy továbbmegy-e vagy befordul.
Befordult.
Lépések zaja visszahangzott a lépcsőházban.
Robert Lawson éles vihogása, aztán valaki más hangja: „Shh!”, majd újra Lawson vihogása. A lépések közeledtek, a visszhang elhalt, aztán a lépcső tetején lévő üvegajtó nagyot csattanva kivágódott.
– Juhú, Normie! – kiáltott David Garcia eltorzított hangon.
– Ott vagy, Normie? – suttogta Lawson, aztán felvihogott. – Ottan vótá, haver?
Vinnie nem szólt, de ahogy közeledtek a folyosón, Jim látta az árnyékukat. Vinnie-é volt a legmagasabb, és egyik kezében egy hosszú tárgyat tartott. Halk pattanás hallatszott, és a hosszú tárgy még hosszabb lett.
Az ajtónál álltak, Vinnie volt középen. Mindegyikük kezében kés volt.
Jim bekapcsolta a magnót.
– Jézusom! – kiáltott Garcia, és ugrott egyet. – Mi ez?
A tehervonat közeledett. Szinte a falak is beleremegtek.
A hang már nem is a hangszóróból jött, hanem a folyosóról, valami időben és térben távoli sínről.
– Nem tetszik ez nekem – károgott Lawson.
– Már késő – mondta Vinnie. Előrelépett, és suhintott egyet a késsel. – Ide a pénzzel, apukám.
...engedjetek el...
Garcia hátrahőkölt. – Mi a fene...
Vinnie viszont nem habozott. Arrébb küldte a többieket, és a szeméből mintha megkönnyebbülés sugárzott volna.
– Gyerünk, öcskös, mennyid van? – kérdezte hirtelen Garcia.
– Négy cent – felelte Jim. Ez így is volt. A hálószobában lévő dobozból vette ki. A legújabb érmén 1956-os évszám volt.
– Kibaszott hazudozó.
...hagyjátok békén...
Lawson hátrapillantott a válla felett, és a szeme elkerekedett. A falak ködössé, testetlenné váltak. A tehervonat szinte üvöltött. A parkolóban lévő utcai lámpa fénye elvörösödött, mint a Burrets Építési Vállalat neonfénye, és a homályos égre pislogott.
Valami elősétált az ötszögből. Olyan volt az arca, mint egy tizenkét év körüli kisfiúé. A haja katonásan rövidre nyírva.
Garcia előrelendült, és szájon vágta Jimet. A leheletén fokhagyma és pepperoni szaga érződött. Az egész lassú és fájdalommentes volt.
Jim ágyéka hirtelen ellazult, és a húgyhólyagja megeredt. Lepillantott, és meglátott egy egyre növekvő, sötét foltot a nadrágján.
– Nézd, Vinnie, behugyozott! – kiáltott Lawson. A hangsúly helyes volt, arckifejezése viszont rettegésről árulkodott – mint egy kiskutya, aki csak azért jött a világra, hogy láncra verve találja magát.
– Engedjétek el – mondta a Wayne-szerűség, de nem Wayne hangján, hanem az ötszögből beszélő lény hideg, mohó hangján. – Fuss, Jimmy! Fuss! Fuss! Fuss!
Jim térdre roskadt, és egy kéz hátba vágta, fogást keresett rajta, de nem talált.
Felnézett, és látta, hogy Vinnie, akinek arca a gyűlölet karikatúrájává vált, kését a Wayne-szerűségbe szúrja, éppen a mellcsont alatt... majd felordított; az arca összeaszalódott, elszenesedett, elfeketedett, és egyre borzalmasabbá vált.
Aztán eltűnt.
Garcia és Lawson egy pillanattal később kezdett vonaglani és elszenesedni, de végül ők is eltűntek.
Jim a földön feküdt, és zihálva kapkodta a levegőt. A tehervonat hangja elhalkult.
A bátyja lenézett rá.
– Wayne? – lihegte.
Ekkor viszont az arc megváltozott. Szétolvadt, és összefolyt. A szemek sárgán izzottak, és valami szörnyű, vigyorgó gonoszság áradt belőlük.
– Vissza fogok jönni, Jim – suttogta a hideg hang.
Ezzel eltűnt.
Jim lassan felállt, és egyik megcsonkított kezével kikapcsolta a magnót. Megérintette a száját. Vérzett Garcia ütésétől. Átment a szobán, és felkapcsolta a lámpát. A terem üres volt. Kinézett a parkolóba, de az is üres volt, kivéve egy magányos dísztárcsát, amely őrült alakzatokban verte vissza a hold fényét. Az osztályterem levegője ódon és áporodott volt – mint a sírkamrák levegője. Jim eltörölte a padlóra rajzolt ötszöget, és a helyükre tolta a padokat a holnapi helyettesítéshez. Az ujjai nagyon fájtak – miféle ujjak? Orvoshoz kellene mennie. Bezárta az ajtót, és kezét a melléhez szorítva lassan lement a lépcsőn. Félúton lefelé meglátott valamit – egy árnyat vagy talán csak képzeletének egy szüleményét – és megperdült.
Mintha valami láthatatlan ugrott volna hátra.
Jimnek eszébe jutott a Démonok megidézésé-ben olvasható figyelmeztetés – az esetleges veszélyekről. Talán sikerül megidézni őket, és talán még arra is rá lehet venni őket, hogy megtegyenek valamit az embernek. Sőt néha még meg is lehet szabadulni tőlük.
Néha azonban visszatérnek.
Jim lesétált a lépcsőn, és közben azon töprengett, hogy vajon véget ért-e a rémálom.

 

 

Indián tél

 

Puhaléptű Jack...
A ma reggeli újságban pillantottam meg ezeket a szavakat, és istenem, egyszeriben minden eszembe jutott. Nyolc évvel ezelőtt történt, majdnem napra pontosan. Egyszer, miközben még tartott az ügy, láttam magam a helyi tévében – a Walter Cronkite-riportműsorban. Csupán egy elrohanó arc voltam a riporter mögött a háttérben, de az ismerőseim azonnal kiszúrtak. Távolsági hívásaim érkeztek. Az apám azt akarta, elemezzem ki a helyzetet; komor volt és őszinte; úgy beszélt velem, mint férfi a férfival. Az anyám csak annyit akart, hogy menjek haza. Én viszont nem akartam hazamenni. Megbabonáztak az események.
Elvarázsolt az a sötét, ködös indián tél, és az erőszakos halál árnyéka, amely ott sétált azokon a nyolc évvel ezelőtti éjjeleken. Puhaléptű Jack árnyéka.
New Englandben indián télnek hívják. Senki sem tudja, miért; csak az öregek használják ezt a kifejezést. Azt mondják, csak nyolc-tíz évente jön el. Ami azon a bizonyos indián télen a New Sharon tanárképzőben történt... nos, talán ennek is megvan a maga legendája; ha igen, hát nem nagyon mesélgetik a történeteket.
A New Sharonban 1968. március 16-án kezdődött az indián tél. Ezen a napon köszöntött be az elmúlt húsz év leghidegebb tele. Szakadt a hó, és a tenger illatát a parttól harminc kilométerre is lehetett érezni. A helyenként egyméteres hó kezdett olvadni, és az udvaron állt a latyak. A téli karnevál hószobrai, amelyeket a fagypont alatti hőmérséklet két hónapig életben tartott, lassacskán petyhüdten lekonyultak. Lyndon Johnson mellszobra olvadt könnyeket hullatott a diákszövetség épülete előtt. A Prashner Hall előtti galamb elpotyogtatta fagyott tollait, és furnérlemezből készült váza néhány helyen lehangolóan kilátszott.
Az éjszakával együtt pedig a köd is megérkezett: némán és fehéren vonult a fák között és a szűk utcákon. A sétány fenyői számoló ujjakként döfték át, a köd pedig egyre csak úszott a kis híd alatt, a polgárháborús ágyúknál, lassan, mint a cigarettafüst. A köd miatt az egész világ torz, különös és varázslatos volt. A könnyelmű vándor a Grinder zenegéptől hangos, erősen megvilágított zűrzavarából kilépve azt várná, hogy a hideg, tiszta, csillagos téli ég zúdul rá... és ehelyett hirtelen a tejfehéren úszó köd néma világa burkolja be, csupán a saját léptei és az ősi ereszekről csendesen csepegő víz hangja hallatszik. Az ember azon sem lepődne meg, ha maga Gollum, Frodo vagy Sam sietne el mellette, vagy ha megfordulva azt látná, hogy a Grinder eltűnt, és a helyén ködös, tiszafákkal szegélyezett mocsár van, esetleg egy druida szentély, netán tündérek szikrázó gyűrűje.
Abban az évben a „Szerelem kék” volt a nagy sláger. A zenegép vég nélkül játszotta a „Hey, Jude” és a „Scarborough Fair” című számokat is.
És azon az éjjelen, tizenegy óra tíz perckor egy John Dancey nevű elsőéves a sűrű ködben a kollégium felé tartva felordított, és könyveit a halott lány szétterpesztett lábai közé ejtette. A lány az Állattani Intézet parkolójának egy árnyékos zugában feküdt, a torka fültől fülig elvágva, tágra nyílt szeme viszont ragyogott, mintha éppen az imént sikerült volna sort kerítenie fiatal élete legjobb tréfájára – Dancey, aki pedagógia szakos, de retorikából nem valami nagy tehetség, egyre csak üvöltött és üvöltött és üvöltött.
A következő nap lehangolt volt és komor. Izgatottan, kérdésekkel telve mentünk óráinkra. – Ki tette? Miért tette? Mit gondolsz, mikor kapják el? És a legfontosabb kérdés: Ismerted? Ismerted?
Igen, művészettörténet órára jártam vele.
Igen, a szobatársam egyik barátja a múlt félévben randizott vele.
Igen, tüzet kért tőlem egyszer a Grinderben. A szomszéd asztalnál ült.
Igen...
Igen, én...
Igen... igen... ó, igen, én
Mindannyian ismertük. Gale Cermannak hívták (Kerrmannak kell ejteni), és a bölcsészkarra járt. Nagymamás szemüveget hordott, és jó alakja volt. Mindenki szerette, de a szobatársai gyűlölték. Sosem járt szórakozni, bár ő volt az egyetem egyik leglinkebb lánya. Csúnya volt, de csinos. Eleven, vidám lány volt, aki keveset beszélt és ritkán mosolygott. Terhes volt, és leukémiás. Leszbikus volt, akit a barátja gyilkolt meg. Dúlt az indián tél, és március 17-én reggel mindannyian ismertük Gale Cermant.
Fél tucat rendőrautó fordult be az udvarra, legtöbbjük a Judith Franklin Hall előtt parkolt, ahol a német lány lakott. Útban a tíz órakor kezdődő előadásomra megállítottak, és megkértek, hogy mutassam meg a diákigazolványomat. Okos voltam. Az agyarak nélkülit mutattam meg.
– Hordasz magadnál kést? – kérdezte ravaszul a rendőr.
– Gale Cermanról van szó? – kérdezetem, miután elmondtam, hogy szerény személyemen a leghalálosabb fegyver egy nyúlszőr pamaccsal díszített kulcstartó.
– Miért kérdezed? – mordult rám a rendőr.
Öt percet késtem az órámról.
Indián tél volt, és aznap éjjel senki sem sétált egyedül a félig tudományos, félig fantasztikus hangulatú udvaron. A néma, sűrű köd újra leszállt, és a tenger szagától volt terhes.
Kilenc óra körül a szobatársam betört a szobába, ahol én már hét óra óta erőltettem az agyamat egy Milton-esszén. – Elkapták – mondta. – A Grinderben hallottam.
– Kitől?
– Nem tudom. Egy fickótól. A barátja tette. A neve Carl Amalara.
Visszaültem a székemre. Megkönnyebbültem, de valahogy csalódott voltam. Egy ilyen névvel biztosan igaz. Szerelmi szenvedély hevében elkövetett, mocskos és halálos bűncselekményről van szó.
– Ez remek – mondtam. – Nagyszerű.
A szobatársam kiment, hogy tovább terjessze a hírt. Átolvastam Miltonról írt esszémet, de mivel nem tudtam rájönni, hogy mit is akartam mondani, összetéptem, és újra kezdtem.
Az eset benne volt a másnapi újságokban. A cikk mellett volt egy oda nem illő módon szép kép Amalaráról – valószínűleg egy középiskolai ballagási kép – amelyen egy szomorú, olajzöld arcú fiú volt látható sötét szemmel, az orrán pedig himlőhelyekkel. A fiú még nem ismerte be a tettét, de komoly bizonyítékok szólnak ellene. Az utolsó egy hónapban ő és Gale Cerman sokat veszekedtek, a múlt héten pedig végleg szakítottak. Amalara szobatársa azt mondta, a fiú „csüggedt” volt. A rendőrség talált egy húszcentis pengéjű, L. L. Bean márkájú vadászkést egy dobozban az ágya alatt, és egy fotót a lányról, amelyet minden bizonnyal egy nagy ollóval vagdostak szét.
Amalara mellett Gale Cermanról is volt egy kép az újságban. Homályosan látszott rajta egy kutya, egy málladozó kerti flamingószobor és egy egérszerű, szőke, szemüveges lány Ajkán kényelmetlen mosoly, a szeme pedig keresztbe áll. Egyik keze a kutya fején. Tehát igaz. Igaznak kell lennie.
Aznap éjjel újra eljött a köd, de nem kiscicaléptekkel, hanem erőszakosan elterpeszkedett. Sétálgattam akkor éjjel. Fájt a fejem, és friss levegőre volt szükségem. Magamba szívtam a tavasz nedves, párás illatát, a tavaszét, amely lassanként majd végleg eltörli a vonakodó havat, és az elmúlt év élettelen pázsitfoltjai fedetlenül maradnak, mint egy sóhajtozó, öreg nagymama feje búbja.
Ami engem illet, ez volt az egyik legszebb éjszaka, amire emlékszem. Az emberek, akik mellett elmentem az utcai lámpák glóriája alatt, csupán mormogó árnyékok voltak, és szerelmeseknek tűntek: összefonódott kézzel és egymásba kapcsolódó tekintettel sétálgattak. Az olvadó hó csöpörgött, és vékony erecskékben folydogált a kövön, a sötét csatornákból pedig a tenger hangja szállt fel, az apály miatt visszahúzódó, sötét téli tenger hangja.
Majdnem éjfélig sétálgattam, a végére egészen átnedvesedett a ruhám. Sok árnyék mellett elmentem, és a kanyargós utakon sok lépést hallottam álomszerűen csattanni. És ki tudja, az egyik árny talán a Puhaléptű Jack néven ismertté vált személy vagy lény volt. Én nem tudhatom, mert bár sok árny mellett elmentem, a ködben nem láttam az arcokat.

 

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a folyosón hatalmas a lárma. Kiszédelegtem, hogy megnézzem, ezúttal kit állítottak pellengérre. Két kézzel fésülgettem a hajamat, és a bolyhos hernyót, amely ravaszul a nyelvem helyére lopózott, végigfuttattam száraz szájpadlásomon.
– Még egyet elkapott – mondta valaki izgatottságtól sápadt arccal. – El kellett engedniük.
– Kit?
– Amalarát! – kiáltott oda valaki más vidáman. – Börtönben ült, amikor történt.
– Amikor mi történt? – kérdeztem türelmesen. Előbb-utóbb meg fogom tudni. Ebben biztos voltam.
– Múlt éjjel ismét gyilkolt. És most mindenfelé keresik.
– Mit keresnek?
A sápadt arc újra elém lebegett. – A fejét. Aki megölte, magával vitte a fejét.

 

A New Sharon nem egy nagy iskola, és akkoriban még kisebb volt – az a fajta intézmény, amelyet a közönségkapcsolat emberei maguk között csak „közösségi főiskola”-ként emlegetnek. És tényleg olyan volt, mint egy kis közösség, legalábbis azokban a napokban; ha te esetleg nem is, a barátaid közül valaki biztosan legalább köszönő viszonyban volt a másik emberrel vagy valamelyik barátjával. Gale Cerman az a fajta lány volt, akinek csak köszön az ember, miközben halványan dereng neki, hogy talán látta már errefelé.
Ann Brayt viszont mindannyian ismertük. Ő volt a tavalyi Miss New England-verseny második helyezettje. Hatalmas tehetségét felvonultató előadása abból állt, hogy a „Hey, Look Me Over” ritmusára forgatott egy lángoló pálcát. Emellett okos is volt: halála napjáig szerkesztette az iskolai újságot (egy hetente megjelenő szennylapot tele rengeteg politikai karikatúrával és dagályos levelekkel), a színjátszó kör tagja és a nemzeti leányszövetség New Sharon-i ágának elnöke volt. Bohó elsőéves korom forró, vad meggondolatlanságai közé tartozott az is, hogy előterjesztettem egy új rovat ötletét, és hogy randira hívtam – mindkét ügyben elutasított.
És most halott... sőt nem egyszerűen halott. Sokkal rosszabb.
Bementem délutáni óráimra, mint mások is, bólintottam azoknak, akiket ismertem, és a szokásosnál egy kissé hangosabban köszöntem, mintha ez kárpótlást jelentene azért, hogy alaposan megnéztem az arcukat. De ők is ugyanígy tanulmányozták az én arcomat. Egy sötét alak járkált közöttünk, olyan sötét, mint a fák között kanyargó ösvények vagy a tornaterem mögött, a százéves tölgyek alatt megbújó udvar. Olyan sötét, mint a köd lebegő hártyájával takarózó, behemót polgárháborús ágyúk. Egymás arcába néztünk, és az egyik mögött megpróbáltuk felfedezni a rejtőzködő sötétséget.
Ezúttal a rendőrség senkit nem tartóztatott le. A kék bogarak szakadatlanul cirkáltak az udvaron tizennyolcadika, tizenkilencedike és huszadika ködös tavaszi éjjelein, és fényszóróik szeszélyes mohósággal döftek a sötét zugokba és résekbe. Az igazgatóság kötelező kijárási tilalmat rendelt el kilenc óra után. Egy vakmerő párocskát, akiket smároláson kaptak a Tate Alumni épülettől északra lévő kies bokrok között, a New Sharon-i rendőrőrsre vittek, és három teljes órán át könyörtelenül vallattak.
Huszadikán egy vaklárma keltett pánikot, amikor egy fiút eszméletlenül találtak ugyanabban a parkolóban, ahol Gale Cerman teste feküdt. Egy összevissza hebegő zsaru a kocsija hátsó ülésére rámolta a fiút, egy megyetérképpel letakarta az arcát, anélkül hogy egyáltalán a pulzusát megnézte volna, és elindult a helyi kórház felé; szirénája úgy jajgatott az elhagyatott udvaron, mint egy csapat kísértet.
Félúton a kórház felé a hátsó ülésen fekvő hulla felemelkedett, és síri hangon megkérdezte: „Hol a pokolban vagyok?” A zsaru felüvöltött, és leszaladt az útról. Kiderült, hogy a hulla nem más, mint egy Donald Morris nevű végzős, aki az előző két napot ágyban töltötte egy szép kis influenza társaságában – azt hiszem, abban az évben az ázsiai volt a divat. De nem biztos. A lényeg, hogy a srác egy tányér levesért és egy kis pirítósért indult, de útban a Grinder felé elájult a parkolóban.
Az elkövetkező napok fülledtek és borúsak voltak. Az emberek kis csoportokban gyülekeztek, amelyek meglepő gyorsasággal voltak képesek feloszlani és újraalakulni. Ha az ember túl sokáig nézte ugyanazokat az arcokat, néhányuk esetleg fura gondolatokat ébresztett. És a sebesség, amellyel a pletykák az udvar egyik végéből a másikig söpörtek, kezdte megközelíteni a fénysebességet. Hallották, amint egy közkedvelt történelemprofesszor a kis hídnál nevetett és sírt. Gale Cerman rejtélyes, két szóból álló üzenetet írt saját vérével az Állattani Intézet parkolójának aszfaltjára. Tulajdonképpen mindkét gyilkosság politikai bűntény volt, rituális gyilkosságok, amelyeket a Diákok a Demokráciáért egyik leszakadt ágának tagjai követtek el, hogy a háború ellen tiltakozzanak. Ez már tényleg röhejes volt. A New Sharon-i Dad-nek mindössze hét tagja volt. Egyetlen nagyobbacska kiszakadt frakció az egész szervezetet tönkretette volna. Ez a tény viszont egy még baljósabb feltételezést sugallt az egyetemi jobboldal tagjai körében: külső lázítók. Tehát azokon a különös, fülledt napokon mindannyian nyitva tartottuk a szemünket.
A magát mindig nagyon okosnak tartó sajtó figyelmen kívül hagyta a mi gyilkosunk és Hasfelmetsző Jack között felfedezhető nagyfokú hasonlóságot, és ennél mélyebbre ásott – egészen 1819-ig. Ann Brayt egy nyirkos földúton találták meg, a legközelebbi járdától úgy négy méterre, ujjlenyomatokat viszont nem találtak, még az övéit sem. Egy vállalkozó kedvű New Hampshire-i újságíró, aki szenvedélyesen kutatta a misztikumot, a gyilkost Puhaléptű Jacknek keresztelte el a kétes hírű bristoli dr. John Hawkins után, aki öt feleségét tette el láb alól különleges gyógyszerészeti hókuszpókuszaival. És a név, talán éppen szaftos, mégis semmitmondó eredete miatt, megragadt. Huszonegyedikén ismét szakadt az eső. Az udvar és a sétány ingovánnyá vált. A rendőrség bejelentette, hogy civil ruhás nyomozókat, férfiakat és nőket állítanak szolgálatba, a rendőrautók felét pedig visszarendelik.
Az egyetemi újság szerkesztősége erősen felháborodott, bár kissé szétszórt vezércikk formájában fejezte ki nemtetszését. A cikk lényege az volt, hogy a diákokként bohóckodó zsaruk kőzött lehetetlen lesz kiszúrni a külső lázítókat.
Eljött a szürkület, és vele együtt a köd is. Lassan haladt előre a fákkal szegélyezett utakon, és megfontoltan, egyenként kitörölte az épületeket. Lágy, testetlen anyag volt, de valahogy kérlelhetetlen és ijesztő. Abban senki sem kételkedett, hogy Puhaléptű Jack hús-vér ember, de a köd a bűntársa volt, és nőnemű... legalábbis nekem úgy tűnt. És mintha kis iskolánkat valami őrült szerelmes ölelésben szorították volna, mintha egy nász részeseivé váltunk volna, amelyet vérben háltak el. Üldögéltem, dohányozgattam, és néztem, ahogy odakint a fények egymás után felgyulladnak a növekvő sötétségben, és azon tűnődtem, hogy vajon vége van-e már. A szobatársam bejött, és csendesen bezárta az ajtót maga mögött.
– Hamarosan havazni fog – közölte.
Megfordultam, és értetlenül néztem rá. – A rádió mondta?
– Nem – felelte. – Kinek van szüksége meteorológusra? Hallottál már az indián télről?
– Talán – mondtam. – Valamikor régen. Talán a nagymamámtól.
Mellém lépett, és az egyre nagyobb teret hódító sötétséget nézte.
– Az indián tél olyan, mint az indián nyár – magyarázta – csak sokkal ritkább. Az országnak ebben a részében két-három évente van indián nyár. A mostanihoz hasonló időjárás viszont általában csak nyolc-tíz évente köszönt be. Ez hamis tavasz, hazug tavasz, mint ahogy az indián nyár hamis nyár. A nagyanyám mindig azt mondogatta, hogy az indián tél azt jelenti, hogy a legszörnyűbb hóviharok még hátravannak – és minél tovább tart ez az időjárás, annál keményebb lesz a vihar.
– Népmesék – legyintettem. – Egy szót sem hiszek belőlük – néztem rá. – De azért ideges vagyok. És te?
Jóindulatúan mosolyogva kilopta az egyik cigarettámat az ablakpárkányon lévő nyitott dobozból. – Gyanítom, hogy rajtunk kívül mindenki halálosan retteg – mondta, majd a mosolya egy kissé elhalványult. – És néha elgondolkozom rajtad. Nincs kedved átjönni a Unionba egy kicsit biliárdozni? Kihívlak egy mérkőzésre.
– Jövő héten elővizsgám lesz trigonometriából. Most sajnos le kell ülnöm egy neonszínű filccel egy nagy rakás jegyzet mellé.
Miután elment, jó ideig csak bámultam ki az ablakon. Amikor aztán a könyvemet kinyitottam és tanulni kezdtem, egy részem még mindig ott kint járt, az árnyak között kóborolt, ahol valami sötét uralkodott.
Aznap éjjel Adelle Parkins halt meg. Hat rendőrautó és tizenhét főiskolás kinézetű civil ruhás rendőr (közülük nyolc nőt egészen Bostonból importáltak) cirkált az udvaron, Puhaléptű Jack viszont ugyanúgy megölte őt is. Szemmel láthatóan egy közülünk valóra pályázott. A hamis tavasz, a hazug tavasz pedig bűnrészese és egyben felbujtója volt – megölte a nőt, és 1964-es Dodge típusú autója kormánykereke mögé támasztotta, ahol másnap reggel megtalálták. Néhány darabkáját a hátsó ülésen, egy részét pedig a csomagtartóban lelték meg. A szélvédőre pedig – ezúttal igaz, nem pletyka – két szót írtak vérrel: HA! HA!
A főiskola teljesen megbolondult; mindenki és senki sem ismerte Adelle Parkinst. Egyike volt azoknak a névtelen, zaklatott lelkivilágú nőknek, akik a hattól este tizenegyig tartó döglesztő műszakban dolgoztak a Grinderben, és akik oly hősiesen szembeszálltak a könyvtári tanulásban szünetet tartó, hamburgerzabáló diákok csordáival. Viszonylag könnyű dolga lehetett élete utolsó három ködös estéjén; a kijárási tilalmat komolyan vették, így kilenc után a Grinderben csupán az éhes zsaruk és a boldog portások fordultak meg – az üres épületek jelentősen fokozták szokás szerint rossz hangulatukat.
Igen kevés mondanivaló maradt. A rendőrök, akik éppen olyan hajlamosak a hisztériára, mint bármelyikünk, és akik csupán bekötött szemmel tapogatóztak, letartóztattak egy Hanson Gray nevű ártalmatlan, homoszexuális, szociológia szakos hallgatót, aki azt állította, „nem tud visszaemlékezni”, hol töltötte a halált hozó estéket. Vádat emeltek ellene, aztán elengedték, és ő gyorsan visszaiszkolt New Hampshire-i szülővárosába az indián tél utolsó elmondhatatlan éjszakája után, amikor Marsha Currant lemészárolták a sétányon.
Hogy Marsha mit keresett odakint, és hogy miért volt egyedül, örökké titok marad – kövér, szomorkásan csinos lány volt, aki három másik lánnyal lakott albérletben. Éppen olyan csendesen és könnyedén lopózott be az egyetem udvarára, mint maga Puhaléptű Jack. Mi hozta ide? Valószínűleg olyan mély és fékezhetetlen késztetés hajtotta, mint gyilkosát, és éppen olyan érthetetlen. Talán csak elszántan vágyott egy szenvedélyes találkára a meleg éjszakával, a fülledt köddel, a tenger illatával és a jéghideg késsel.

 

Ez huszonharmadikán történt. Huszonnegyedikén a dékán bejelentette, hogy a tavaszi szünetet egy héttel előbbre hozzák, és mi szétszéledtünk, de nem boldogan, hanem mint a rémült bárányok a vihar elől. A főiskola épületeit üresen hagytuk, hogy a rendőrség és az a sötét szellem kedvére kísértsen.
Nekem volt saját autóm, és hat csoporttársamat elvittem egy darabon. A csomagokat össze-vissza zsúfoltuk be a kocsiba. Nem volt túl kellemes utazás. Puhaléptű Jack akár ott is ülhetett velünk az autóban. Aznap éjjel a hőmérséklet tíz fokot zuhant, és New England egész északi területét ellepte az üvöltő hóvihar, amely ólmos esővel kezdődött, és harminc centi mély hóval végződött. Éppen annyi vén krapek kapott szívinfarktust hólapátolás közben, mint máskor – és egyszeriben, mintegy varázsütésre, április lett. Kellemes záporok és tiszta, csillagos éjszakák.
Indián télnek hívják, Isten tudja, miért. Gonosz, hazug időszak, amely csak nyolc-tíz évente jön el. Puhaléptű Jack a köddel együtt elillant, és június elejére a főiskola figyelme másfelé terelődött: sorozás ellen tiltakozó megmozdulások követték egymást, és ülősztrájkot hirdettek meg abban az épületben, ahol egy ismert napalmgyártó cég tartott állásbörzét. Júniusra Puhaléptű Jack szinte teljesen feledésbe merült – legalábbis társaságban. Szerintem sokan voltak, akik újra és újra elgondolkoztak rajta magukban, és keresték az őrület varrat nélküli tojásán a repedést, amely értelmet adhat ennek az egésznek.
Abban az évben diplomáztam, következő évben pedig megnősültem. Jó munkát kaptam egy helyi kiadónál. 1971-ben gyermekünk született, és már nemsokára iskolába megy. Aranyos, eleven kisfiú; az én szememet örökölte, és a feleségem száját.
És itt van a mai újság.
Természetesen azonnal tudtam, hogy megérkezett. Már tegnap reggel tudtam, amikor meghallottam az olvadó hó kísérteties zaját, ahogy folyik a csatornákban, és megéreztem az óceán sós, csípős szagát a tornácon, tizenöt kilométerre a parttól. Tudtam, hogy újra eljött az indián tél, amikor tegnap este hazaindultam a munkából, és fel kellett kapcsolnom a fényszórót a köd miatt, amely az útra mászott a mezőkről és az üregekből, elhomályosította az épületek körvonalait, az utcai lámpák köré pedig angyali dicsfényt rajzolt.
A ma reggeli újság szerint megöltek egy lányt a New Sharon főiskolán, a polgárháborús ágyúk közelében. Múlt éjjel ölték meg, és egy olvadó hóbuckában találtak rá. De nem volt... nem volt egészen ott.
A feleségem izgatott. Azt akarja tudni; hol voltam múlt éjjel. Nem mondhatom meg, mert nem emlékszem. Emlékszem, hogy hazaindultam, és arra is, hogy felkapcsoltam a fényszórót, hogy megtaláljam az utat a sűrű ködben. De semmi többre nem emlékszem.
Egyfolytában azon a ködös estén jár az eszem, amikor fájt a fejem, és a friss levegőn sétálgatva találkoztam a csodálatos, alaktalan és állagtalan árnyakkal. Eszembe jut a kocsim csomagtartója – milyen csúnya szó, csomagtartó – és azon tűnődöm, mi a fenéért félek attól, hogy kinyissam.
Miközben ezt írom, hallom, hogy a feleségem zokog a szomszéd szobában. Azt hiszi, egy másik nővel töltöttem az éjszakát.
Édes Istenem, én is azt hiszem.

 

 

Párkány

 

– Gyerünk – ismételte Cressner. – Nézzen bele a táskába.
Cressner lakásában voltunk, egy felhőkarcoló tetején, negyvenhárom emelet magasságban. A szőnyeg vastag, bolyhos, égő narancsszínű és mintás. A baszk hintaszékben Cressner ült, a valódi bőr kanapén senki sem ült, és a kettő között volt egy barna bevásárlótáska.
– Ha le akar fizetni, felejtse el – mondtam. – Szeretem.
– Valóban pénz van a táskában, de nem akarom lefizetni. Gyerünk. Nézzen bele – és közben ónixszipkájával török cigarettát szívott. A légkondicionálás kifogástalanul működött, így csak egyetlen aprócska füstpamacs érte el az orromat. Cressner selyemköpenyt viselt, amelynek a hátára sárkányt hímeztek. A szemüvege mögül higgadt, ravasz tekintet villant rám. Pontosan úgy nézett ki, mint aki valójában volt: egy első osztályú, ötszáz karátos, hétpróbás szemétláda. Szeretem a feleségét, és a nő is engem. Arra számítottam, hogy Cressner kiveri a balhét, és bár tudtam, hogy most éppen ez történik, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
A bevásárlótáskához mentem, és belerúgtam. Szorosan összekötött pénzkötegek gurultak a szőnyegre. Mindegyik húszasokból állt. Felkaptam az egyik köteget, és megszámoltam. Tíz bankjegy volt egy kötegben. És rengeteg köteg volt.
– Húszezer dollár – mondta Cressner, és pöffentett egyet a cigarettáján.
Felálltam. – Elhiszem.
– Az öné.
– Nem kell.
– A feleségem is vele jár.
Erre nem szóltam semmit. Marcia figyelmeztetett, hogy ez lesz. Azt mondta, olyan, mint egy macska. Egy ravasz, aljas, vén kandúr. Megpróbál majd egeret csinálni belőlem.
– Szóval maga teniszoktató. Azt hiszem, még egyetlen teniszoktatóval sem találkoztam.
– Úgy érti, hogy a detektívjei nem készítettek fényképeket?
– Jaj, dehogynem – hanyagul legyintett a szipkájával. – Még egy videofelvételt is abban a Bayside nevű motelben töltött éjszakájukról. A tükör mögött volt a kamera. De a fénykép nem az igazi, ugyebár.
– Ha maga mondja.
Egyfolytában új és új taktikát fog alkalmazni, mondta Marcia. Így szokta védekezésre kényszeríteni az embereket. Pillanatokon belül eléri, hogy azt hidd, megtaláltad a gyenge pontját és támadhatsz, aztán kiderül, hogy becsapott. A lehető legkevesebbet beszélj, Stan. És ne feledd, hogy szeretlek.
– Azért hívtam meg, Mr. Norris, mert úgy gondoltam, hogy el kellene beszélgetnünk, mint férfi a férfival. Csupán egy kellemes csevely két civilizált emberi lény között, akik közül az egyik lelépett a másik feleségével.
Erre mondani akartam valamit, de aztán meggondoltam magam.
– Jól érezte magát San Quentinben? – kérdezte Cressner lomhán pöfékelve.
– Nem különösebben.
– Ha jól tudom, három évet húzott le ott. A vád erőszakos és illetéktelen behatolás volt, ha nem tévedek.
– Marcia tud róla – mondtam, de legszívesebben azonnal visszaszívtam volna. Belementem a játékába, pedig éppen ettől óvott annyira Marcia. Magas labdát adok neki, hogy aztán könnyen lecsaphassa.
– Vettem a bátorságot és elvitettem az autóját – mondta Cressner a szoba túlsó végében lévő ablakon kipillantva. Igazából nem is ablak volt: az egész fal üvegből volt. A közepén volt egy tolóajtó. A túloldalán egy bélyeg nagyságú erkély Azon túl pedig a szédítő mélység. Volt valami furcsa az ajtón. Nem igazán tudtam rájönni, hogy mi.
– Ez egy igen kellemes épület – szólalt meg Cressner. – Biztonságos. Zártláncú tévé meg minden hasonló. Amikor megtudtam, hogy az előcsarnokban van, telefonáltam. Egyik alkalmazottam ekkor rövidre zárta az autója gyújtószerkezetét, és elvitte a lenti parkolóból egy parkolóházba, amely innen néhány sarokra van – a heverő fölötti modern, fényes órára pillantott. 8.05 volt. – 8.20-kor ugyanez az alkalmazottam felhívja a rendőrséget egy nyilvános telefonfülkéből az autójával kapcsolatban. Legkésőbb 8.30-ra a törvény talpnyalói már biztosan megtalálják a több mint húsz deka heroint a csomagtartóban lévő pótkerékbe rejtve. Mindent tűvé fognak tenni önért, Mr. Norris.
Feldühített. Megpróbáltam a lehető legkevesebbet kiadni magamból, végül mégis gyerekjáték lettem a számára.
– Mindez nem fog megtörténni, ha felhívom az alkalmazottamat, és megmondom neki, hogy felejtse el a telefont.
– És ezért csupán annyit kell tennem, hogy közlöm, hol van Marcia – mondtam. – Nincs üzlet, Cressner, mert én sem tudom. Éppen maga miatt terveztük így.
– Az embereim követték.
– Nem hinném. Leráztuk őket a repülőtéren.
Cressner felsóhajtott, és még parázsló végű cigarettáját a szipkával együtt egy csúsztatható tetejű, króm hamutálba ejtette. Nincs nagy felhajtás, nincs rendetlenség. Az elszívott cigaretta és Stan Norns egyaránt semmiség.
– Tulajdonképpen igaza van. A régi jó női vécés trükk. Az alkalmazottaim rettenetesen bosszankodtak, hogy egy ilyen ősrégi csellel verték át őket. Azt hiszem, olyan régi a trükk, hogy nem is számítottak rá.
Nem szóltam semmit. Miután Marcia lerázta Cressner embereit a repülőtéren, felszállt az első buszra, és visszament a városba, ki a buszpályaudvarra; ez volt a terv. Kétszáz dollárja volt, a takarékszámlámon lévő összes pénz. Ha az embernek van kétszáz dollárja, egy Greyhound busz bárhová elviszi az országban.
– Maga mindig ilyen hallgatag? – kérdezte Cressner, és úgy hangzott, mintha valóban érdeklődne.
– Marcia ezt javasolta.
Egy kissé élesebben: – De azt hiszem, ragaszkodni fog a jogaihoz, amikor a rendőrség beviszi. És legközelebb akkor látja a feleségemet, amikor már töpörödött, öreg nagymama lesz, és egy hintaszékben kötöget. Megfordult már ez a fejében? Úgy tudom, hogy húsz deka heroin birtoklása akár negyven év börtönt is jelenthet.
– De ettől nem fogja visszakapni Marciát.
Halványan elmosolyodott. – És ez a poén, nem igaz? Összefoglaljam, hogy állunk? Ön és a feleségem egymásba szerettek. Viszonyuk lett... már ha az olcsó motelekben töltött éjszakák sorozatát egyáltalán viszonynak nevezhetjük. A feleségem elhagyott. Én viszont megszereztem magát. És most ön úgyszólván szorult helyzetben van. Ez elég kielégítően összefoglalja az eseményeket?
– Már értem, hogy miért lett elege magából – mondtam.
Nagy meglepetésemre Cressner hátravetett fejjel felnevetett. – Tudja, igazán kedvelem magát, Mr. Norris. Maga közönséges alak és egy gyáva csaló, de úgy tűnik, van szíve. Marcia megmondta. Meglehetősen kételkedtem benne. Marcia igen rossz emberismerő. De magában tényleg van egyfajta... hév. És éppen ezért rendeztem így a dolgokat. Marcia biztosan elmondta, hogy szeretek fogadni.
– Igen – rájöttem, mi a baj az üvegfalból nyíló ajtóval. Tél közepe van, s ilyenkor senki sem akar teázgatni egy negyvenhárom emelet magasságban lévő erkélyen. Az erkélyről eltávolították a bútorokat. És a hófogót levették az ajtóról. Miért tehette ezt Cressner?
– Nem szeretem túlságosan a feleségemet – mondta Cressner, miközben óvatosan egy újabb cigarettát dugott a szipkájába. – És ez nem is titok. Biztos vagyok benne, hogy ezt is elmondta magának. És abban is biztos vagyok, hogy a maga... tapasztalatával rendelkező férfiak tudják, hogy az elégedett feleségek nem ugranak ágyba az ütőt elhajítva a helyi teniszklub edzőjével. Az én véleményem szerint Marcia egy fontoskodó, savanyú, álszemérmes, nyafogó kis bőgőmasina, aki álomvilágban él, és...
– Azt hiszem, ennyi elég lesz – mondtam.
Cressner hidegen elmosolyodott. – Bocsánatot kérek. Mindig elfelejtem, hogy a szíve hölgyéről beszélgetünk. 8.16 van. Nem ideges?
Vállat vontam.
– A végsőkig kemény marad – mondta, és rágyújtott. – De biztosan csodálkozik, hogy ha ennyire utálom Marciát, miért nem adom vissza neki egyszerűen a szabadságát...
– Nem, egyáltalán nem csodálkozom.
Cressner összevonta a szemöldökét.
– Maga egy önző, telhetetlen, egocentrikus seggfej. Ezért. Senki sem veheti el azt, ami a magáé. Még akkor sem, ha az magának már nem kell.
Cressner elvörösödött, aztán felnevetett. – Egy pont oda, Mr. Norris. Nagyon jól csinálta.
Ismét vállat vontam.
– Ajánlok magának egy fogadást. Ha ön nyer, elmehet innen a pénzzel, a nővel és a szabadságával együtt. Ha viszont veszít, elveszíti az életét is.
Az órára pillantottam. Nem tudtam megállni. 8.19 volt.
– Rendben – mi mást tehettem volna? Ha egyebet nem is, legalább időt nyerhetek vele. Időt arra, hogy kitaláljam, hogyan jutok ki innen a pénzzel vagy anélkül.
Cressner felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott.
– Tony? A kettes számú terv lép életbe. Igen – ezzel letette.
– Mi a kettes számú terv? – kérdeztem.
– Negyed órán belül visszahívom Tonyt, és ő eltávolítja a... terhelő bizonyítékot a csomagtartójából, és visszahozza az autót. Ha viszont nem telefonálok, felveszi a kapcsolatot a rendőrséggel.
– Nem valami bizakodó.
– Legyen esze, Mr. Norris. Húszezer dollár hever itt közöttünk a szőnyegen. Ebben a városban húsz centért is gyilkoltak már.
– Hogy szól az alku?
Úgy tűnt, Cressner vérig volt sértve. – Fogadás, Mr. Norris, fogadás. Az úriemberek fogadásokat kötnek. Csak a közönséges emberek alkusznak.
– Nevezze, ahogy akarja.
– Helyes. Láttam, hogy az erkélyemet nézegette.
– Nincs hófogó az ajtón.
– Igen. Levetettem ma délután. Az ajánlatom a következő: végigsétál az épületen körbefutó párkányon, amely a lakásommal éppen egy szintben van. Ha sikeresen körülnavigálja az épületet, magáé a főnyeremény.
– Maga megőrült.
– Épp ellenkezőleg. Az ebben a lakásban eltöltött tucatnyi évem alatt hat alkalommal, hat különböző embernek ajánlottam fel ezt a fogadást. A hatból három hivatásos sportoló volt, mint ön – egyikük egy hírhedt hátvéd, aki ismertebb volt a tévéreklámokból, mint a játékáról, a másik egy baseballjátékos, a harmadik pedig egy igen híres zsoké, akinek lenyűgöző éves jövedelme volt, és akit szintén lenyűgöző tartásdíjproblémák gyötörtek. A többi három sokkal hétköznapibb; különféle szakmákkal rendelkező állampolgár volt, két dologban viszont megegyeztek: pénzre volt szükségük, és megfelelő fizikummal rendelkeztek – elgondolkozva szippantott a cigarettából, majd folytatta: – A fogadást öt esetben azonnal elutasították. A hatodik viszont elfogadta. A tét: húszezer dollár, hat hónapnyi nekem tett szolgálat ellenében. Én söpörtem be a nyereményt. A fickó lepillantott az erkélyről, és majdnem elájult – Cressner arckifejezése élvezetről és megvetésről árulkodott. – Azt mondta, odalent minden olyan apró. És állítólag ettől készültek ki az idegei.
– Miből gondolja, hogy...
Cressner bosszús legyintéssel félbeszakított. – Ne untasson, Mr. Norris. Meg fogja tenni, mert nincs más választása. Az egyik oldalon áll az én ajánlatom, a másikon pedig negyven év San Quentinben. A pénz és a felségem csupán kiegészítő ösztönzés, az áldott jó szívem miatt adom.
– Mi a garancia arra, hogy nem fog átvágni? Lehet, hogy végigcsinálom az egészet, és aztán kiderül, hogy Tony mégis felhívta a rendőrséget.
Cressner felsóhajtott. – Maga egy két lábon járó paranoia, Mr. Norris. Nem szeretem a feleségemet: Díszes egómnak egyáltalán nem tesz jót, hogy itt van mellettem. Húszezer dollár pedig csupán alamizsna a számomra. Négyszer ennyit fizetek hetente a rendőrségnél lévő beépített embereimnek. Ami pedig a fogadás élvezetét illeti... – itt a szeme felragyogott. – Azt nem lehet megfizetni.
Elgondolkodtam a dolgon, ő pedig hagyta. Azt hiszem, tudta, hogy a megfelelő jelölt mindig meggyőzi önmagát. Egy harminchat éves, vacak kis teniszoktató voltam, és a klub vezetősége már azt fontolgatta, hogy kiraknak, amikor Marcia enyhe nyomást gyakorolt rájuk. A tenisz az egyetlen dolog, amihez értek, és ha ez nem lenne, még portásként is nehéz lenne elhelyezkednem – különösen a büntetett előéletemmel. Gyerekkori ügy volt, de a munkaadók ezzel nem foglalkoznak.
És az egészben az a vicces, hogy tényleg szeretem Marcia Cressnert. Elég volt két teniszlecke reggel kilenc órakor, és máris belezúgtam, és ő is éppen ilyen gyorsan belém esett. De hát ilyen Stan Norris szerencséje. Harminchat év felhőtlen agglegényélet után éppen a Szervezet egyik főnökének a feleségébe habarodik bele, mint egy kisdiák.
És a velem szemben ülő, import török cigarettáját pöfékelő vén kandúr természetesen jól tudja mindezt. És még valamit tud. Semmi garancia nincs rá, hogy nem fog átejteni, ha esetleg én nyerek, az viszont ezer százalék, hogy minimum tíz évet töltök a hűvösön, ha nem fogadom el az ajánlatát. Leghamarabb úgy a századforduló környékén szabadulhatnék.
– Tudnom kell valamit – mondtam.
– És mi az, Mr. Norris?
– Nézzen egyenesen a szemembe, és mondja meg őszintén, hogy szokott-e csalni.
Cressner egyenesen a szemembe nézett. – Mr. Norris – mondta csendesen. – Sosem lépek meg a tétekkel.
– Rendben – mondtam. Volt más választásom?
Cressner ragyogó arccal állt fel. – Kitűnő! Igazán nagyszerű! Jöjjön velem az erkélyajtóhoz, Mr. Norris.
Együtt mentünk az ajtóhoz. Cressner arckifejezése olyan volt, mint aki már ezerszer megálmodta ezt a jelenetet, és most a végsőkig kiélvezi azt, hogy valóra vált.
– A Párkány tizenhárom centi széles – mondta álmodozó hangon. – Én magam mértem meg. Sőt álltam is rajta, természetesen az erkélybe kapaszkodva. Csak annyit kell tennie, hogy átmászik a kovácsoltvas korláton. Mellmagasságban lesz. De persze a korláton kívül nincsen semmiféle kapaszkodó. Centiről centire kell haladnia, és roppantul vigyáznia kell, hogy el ne veszítse az egyensúlyát.
A tekintetem ekkor valami másra szegeződött... valamire, amitől a vérem hőmérséklete több fokot zuhant. Egy szélerősségmérőre. Cressner lakása igen közel van a tóhoz, és a környéken nincsen magasabb épület, amely szélfogóként működhetne. A szél jéghideg lesz, és úgy fog vágni, mint egy frissen élezett penge. A mutató határozottan állt a tízesen, de egy nagyobb széllökéstől akár huszonötre is felugorhat.
– Ó, látom, észrevette a szélerősségmérőt – mondta Cressner kedélyesen. – Mivel a másik oldalon van az uralkodó szélirány, ott egy kicsit biztosan erősebben fúj. De ez egy eléggé nyugodt este. Láttam én már olyan estéket, amikor a szél ereje elérte a nyolcvanötöt... olyankor még az épület is mozog egy kicsit. Olyan, mintha hajón lenne az ember, az árbockosárban. De most az évszakhoz képest igen enyhe az idő.
Észrevettem a bal oldali felhőkarcoló tetején lévő világító számokat. Hét fok volt. De ha a szelet is figyelembe vesszük, akár mínusz négy-öt is lehet.
– Van egy kabátja? – kérdeztem. Csak egy vékony dzseki volt rajtam.
– Sajna, nincs – a bank épületén lévő világító számok most az időt mutatták. 8.32 volt – És azt hiszem, jobb lenne már végre elindulnia, Mr. Norris, hogy felhívhassam Tonyt, és életbe léphessen a hármas számú terv. Jó fiú, de hajlamos a lobbanékonyságra. Ugye, érti.
Persze hogy értettem. Nagyon is jól értettem.
De a gondolat, hogy Marciával lehetek, távol Cressner csápjaitól, és elég pénzem lehet ahhoz, hogy új életet kezdjek, arra ösztönzött, hogy kinyissam azt a tolóajtót és az erkélyre lépjek. Kint hűvös és nedves volt a levegő, és a szél a szemembe fújta a hajamat.
– Bon soir – mondta mögöttem Cressner, de én hátra sem néztem. A korláthoz léptem, de nem néztem le. Még nem. Mélyeket lélegeztem.
Nem is gyakorlat ez, hanem egyfajta önhipnózis. Az ember minden egyes lélegzetvételnél kidob magából egy kis nyugtalanságot, amíg végül nem marad más benne, mint az elvégzendő feladat. Egyetlen lélegzettel megszabadultam a pénz gondolatától, a második lélegzettel pedig magától Cressnertől is. Marcia már egy kicsit tovább tartott – az arca újra és újra megjelent előttem, és egyre csak azt mondogatta, hogy ne legyek bolond, ne menjek bele a játékába, és hogy lehet, hogy Cressner sosem csal, de valahogy mindig bebiztosítja a fogadásait. Nem figyeltem rá. Nem engedhettem meg magamnak. Ha ezt a játszmát elveszítem, nem fognak ugratni a haverok sörözgetés közben, mivel csupán egy skarlátvörös paca marad belőlem, amely a Deakman Streeten mindkét irányban egysaroknyira szétfröccsent.
Amikor már úgy éreztem, hogy minden rendben, lepillantottam.
Az épület úgy süllyedt az alant lévő utca felé, mint valami puha mészkőszikla. A parkolóban álló autók olyanok voltak, mint a játék autók, amelyeket a százforintos boltban lehet kapni. Az épület mellett haladó kocsik pedig csupán tűhegynyi fényfoltok voltak. Ha ilyen magasságból zuhan le az ember, éppen elég ideje van felfogni, hogy mi történik vele, látni, ahogy a szél fújja a ruháit, és érezni, ahogy a föld egyre gyorsabban vonzza magához. És van idő egy borzasztóan hosszú sikolyra is. Aztán az ember olyan hanggal csapódik a járdának, mint egy túlérett görögdinnye.
Most már meg tudom érteni, hogy az a másik fickó miért rezelt be. De neki csak hat hónap miatt kellett aggódnia. Én viszont negyven hosszú, szürke, Marcia nélküli évnek bámultam az arcába.
A párkányra pillantottam. Nagyon keskenynek tűnt. Sosem láttam még tizenhárom centit, amely ennyire tíznek tűnt. De legalább az épület új, és biztosan nem fog összedőlni alattam.
Reménykedtem.
Átlendültem a korláton, és óvatosan a párkányra ereszkedtem. A sarkam a mélység felett lógott. Az erkély padlója úgy mellmagasságban volt, és a díszes kovácsoltvas rácsokon át Cressner lakásába lehetett belátni. Cressner az ajtó mellett álldogált, dohányzott, és úgy figyelt engem, mint a tudós a tengerimalacot, hogy megnézze, mit eredményez a legújabb injekció.
– Telefonáljon – mondtam a korlátba kapaszkodva.
– Tessék?
– Hívja fel Tonyt. Nem mozdulok innen addig amíg fel nem hívja.
Cressner visszament a nappaliba, amely hívogatóan melegnek, biztonságosnak és meghittnek tűnt innen kintről, és felvette a kagylót. Tulajdonképpen felesleges volt az egész. A szél miatt úgysem hallottam mit mond. Letette a kagylót, és visszajött az ajtóhoz. – El van intézve, Mr. Norris.
– Ajánlom is.
– Induljon, Mr. Norris. A viszontlátásra... remélhetőleg egy darabban.
Ideje volt elindulni. A szavak ideje lejárt. Még egyszer utoljára megengedtem magamnak, hogy Marciára gondoljak, világosbarna hajára, hatalmas szürke szemére, gyönyörű testére, aztán végérvényesen kivertem a fejemből. És nincs több lepillantgatás sem. Ha az ember a mélység gyomrába bámul, igen könnyen ledermedhet. Egyszerűen lefagy, és elveszíti az egyensúlyát, vagy egyszerűen elájul a félelemtől. Ideje feltenni a szemellenzőt, és csak egy dologra összpontosítani: bal láb, majd jobb láb.
Elindultam jobbra, és az erkély korlátjába kapaszkodtam, ameddig csak tudtam. Igen hamar rájöttem, hogy szükségem lesz a bokám teljes izomzatára. Mivel a sarkam lelóg a párkányról, a bokámban lévő inak fogják tartani a testsúlyomat.
Az erkély végéhez értem, és egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy nem leszek képes elszakadni a biztonságtól. Kényszerítenem kellett magam, hogy megtegyem. Tizenhárom centi, a pokolba is, az rengeteg hely! Ha ez a párkány csak harminc centi magasan lenne a föld felett, nem pedig százharminc méterre, négy-öt perc alatt végig lehetne szaladni rajta, mondtam magamnak. Tehát gondoljuk azt, hogy ez így van.
Igen, de ha egy harminc centi magasan lévő párkányról esik le az ember, csak annyit mond; hogy a fenébe, és újra megpróbálja: Itt fent viszont csak egyetlen lehetőség van.
Előrecsúsztattam a jobb lábamat, majd mellé húztam a balt. Elengedtem a korlátot. Felemeltem a kezemet, és tenyerem a bérház durva kőfalához nyomtam. Cirógattam a kőfalat. Legszívesebben megcsókoltam volna.
Egy szélfuvallat erősen meglökött, dzsekim gallérját az arcomba vágta, és egész testemben meginogtam. A szívem a torkomba ugrott, és ott maradt egészen addig, amíg a szél le nem csillapodott. Egy erősebb fuvallat lehámozott volna a falról, és a sötétségbe zuhantam volna. És Cressner azt mondta, a másik oldalon még erősebb lesz a szél.
Balra fordítottam a fejem, és arcomat a kőhöz nyomtam. Cressner kihajolt az erkélyen, és engem nézett.
– Élvezi? – kérdezte barátságosan.
Barna teveszőr kabát volt rajta.
– Azt mondta, nincsen kabátja – szóltam szemrehányóan.
– Hazudtam – jelentette ki szemrebbenés nélkül. – Elég gyakran hazudok.
– Ez mit jelentsen?
– Semmit... semmit. De lehet, hogy mégis jelent valamit. Egy kis lelki terror, Mr. Norris. Azt ajánlom, ne időzzön ott túl hosszasan. A bokája elfárad, és ha felmondja a szolgálatot... – elővett egy almát a zsebéből, beleharapott, aztán eldobta. Hosszú ideig nem történt semmi. Aztán halk, émelyítő puffanás hallatszott. Cressner elégedetten kuncogott.
Elvonta a figyelmemet az összpontosításról, és éreztem, hogy a pánik acélfogaival józan eszemet harapdálja. A rémület zuhataga rám akart omolni, meg akart fojtani. Elfordultam hát, és mélyeket lélegezve próbáltam távol tartani a pánikot. A világító számokat néztem a bank épületének tetején; 8.46 volt: Ideje nekivágni!
Mire a digitális óra 8.49-re váltott, úgy éreztem, visszanyertem az önuralmamat. Szerintem Cressner már azt hitte, megfagytam, mert amikor csoszogva újra elindultam az épület sarka felé, gúnyosan tapsolni kezdett.
Kezdtem érezni a hideget. A közeli tó kiköszörülte a szél pengéjét, és a nyirkos levegő fűrészként hasított a bőrömbe. Vékony dzsekim vitorlaként lobogott mögöttem. Lassan haladtam, hideg ide vagy oda. Ha végig akarom csinálni, lassan és körültekintően kell cselekednem. Ha sietek, leesek.
A bankon lévő óra szerint 8.52 volt, amikor a sarokra értem. Nem tűnt túl nehéz akadálynak – a párkány teljesen körbeölelte a szögletes sarkot – de a jobb kezemmel éreztem, hogy ellenszél volt. Ha rosszul dőlök, pillanatokon belül hosszú utazásra indulhatok.
Vártam, hogy a szél lecsendesedjen, de egy jó darabig nem volt hajlandó. Már szinte úgy tűnt; mintha Cressner szövetségese lenne. Gonosz, láthatatlan kézzel ütögetett, lökdösött és csiklandozott. Végül, miután egy kivételesen erős lökéstől majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, rájöttem, hogy akár az idők végezetéig is várhatok, a szél nem fog elülni.
Tehát amikor egy kissé enyhült, jobb lábamat átcsúsztattam a sarkon, és a falat két oldalról szorítva megkerültem a sarkot. Az ellenszél egyszerre két oldalról lökött meg, és meginogtam. Egy pillanatra rám tört az émelyítő bizonyosság, hogy Cressner megnyerte a fogadását. Aztán szorosan a falhoz simulva egy lépéssel előbbre csusszantam, miközben kiszáradt torkomból visszafojtott sóhaj szakadt föl.
Ekkor hangzott fel a fülrepesztő hang, amely mintha közvetlenül a fejem mellett szólalt volna meg. Ijedtemben úgy összerándultam, hogy az egyensúlyom egy ideig pengeélen táncolt. Elengedtem a falat, és őrülten hadonásztam. Azt hiszem, ha egyik kezem véletlenül a kőfalnak csapódik, azonnal lezuhantam volna. Egy örökkévalóság telt el, de aztán a gravitáció mégis úgy döntött, visszaenged a falhoz, és nem lök a negyvenhárom emelettel alattam lévő járdára.
A visszafojtott lélegzet fájdalmas sípolással szakadt ki a tüdőmből. A lábamból minden erő kiszaladt. A bokámban lévő inak úgy sisteregtek, mint a nagyfeszültségű vezetékek. Soha nem éreztem még ennyire, hogy halandó vagyok. A Kaszás olyan közel volt hozzám, hogy beleolvashatott volna a könyvembe a vállam felett.
A nyakamat kicsavarva felnéztem, és megláttam Cressnert, aki a másfél méterrel fölöttem lévő hálószobaablakból lógott ki. Mosolygott, jobb kezében pedig egy szilveszteri dudát tartott.
– Csak a lábujjak izomzatát akartam ellenőrizni – mondta.
Nem pocsékoltam rá az energiámat. Különben sem tudtam volna megszólalni a rekedtségtől. A szívem pedig őrülten kalapált. Másfél métert oldalaztam előre, mert attól féltem, hogy Cressnernek esetleg kedve támad kihajolni és hátba veregetni. Aztán megálltam, lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem, amíg újra össze nem szedtem magam.
Az épület rövidebb oldalán álltam. Jobboldalt csupán a város legmagasabb tornyai emelkedtek fölém baloldalt pedig csak a sötét tó volt látható, amelyen néhány tűhegynyi fényfolt ringatózott. A szél üvöltött és nyögött.
A második sarkon az ellenszél nem volt olyan alattomos, és nehézség nélkül sikerült megkerülnöm. Hirtelen valami belém harapott.
Zihálva rándultam egyet. Megtántorodtam, és ijedtemben szorosan az épülethez simultam. Újra megharapott valami. Nem... nem megharapott, hanem megcsípett. Lenéztem.
Egy galamb gubbasztott a párkányon, és csillogó-gyűlölködő szemmel nézett fel rám.
A városban az ember egészen hozzászokik a galambokhoz; olyan hétköznapi jelenségnek számítanak, mint a taxisofőrök, akik nem tudnak felváltani egy tízest. Nem szeretnek repülni, és csak vonakodva adnak helyet a járdán, mintha az valami ősi jognál fogva az ő tulajdonukat képezné. És hát igen gyakran lehet találkozni a névjegyükkel az autók motorháztetején. De sosem fordítunk rájuk sok figyelmet. Esetenként zavaróak lehetnek, de ők akkor is csak alkalmi vendégek maradnak a mi világunkban.
Most viszont betolakodtam az ő világába, és szinte teljesen tehetetlen voltam. Úgy tűnt, jól tudja ezt. Újra belecsípett kimerült jobb bokámba, és a fájdalom dárdaként hasított a lábamba.
– Tűnj el – mordultam rá vicsorogva. – Tűnj el innen.
A galamb erre ismét belém csípett. Egyértelműen az ő otthonának tekintett területen tartózkodtam, a párkányt ugyanis régi és új ürülék vastag rétege fedte.
Halk csipogás hallatszott fentről.
Hátrahajtottam a fejem, amennyire csak tudtam, és felnéztem. Hirtelen egy csőr vágódott az arcomba, és kis híján hátraugrottam. Ha így teszek, én lettem volna a város első, galamb által elkövetett gyilkosságának áldozata. Támadóm Galamb mama volt, aki hősiesen védelmezte az eresz alatti fészekben lapuló csemetéit. Hála istennek, túl magasan volt ahhoz, hogy a fejemet csipkedje.
A férje viszont újra belém csípett, és most már a vérem is eleredt. Éreztem, ahogy végigfolyt a lábfejemen. Továbbaraszoltam, és abban reménykedtem, hogy talán ezzel elijesztem a galambot. De nem így lett. A galambok nem túl ijedősek, legalábbis a városi galambok nem. Ha a közeledő teherautó csupán egy kicsit gyorsabb totyogásra bírja őket, akkor egy magasan lévő párkányon ragadt férfi egyáltalán nem jelent számukra izgalmat.
A galamb egyre hátrált, ahogy előbbre csoszogtam, és csillogó szemét le nem vette az arcomról, kivéve, ha az éles csőr lebukott, hogy a bokámba csípjen. A fájdalom egyre erősödött; a madár már a nyers húst tépkedte... és meg is ette, ha jól láttam.
Aztán nem bírtam tovább, és jobb lábammal belerúgtam. Gyenge rúgás volt, mert többet nem engedhettem meg magamnak. Csak annyit értem el, hogy a galamb felháborodva csapott néhányat a szárnyaival aztán újra támadott. Én viszont majdnem leestem. Újra és újra belém csípett. A jéghideg szél nagyot lökött rajtam, és kis híján elveszítettem az egyensúlyomat. Szinte már körömmel kapaszkodtam, de végül sikerült fent maradnom, és arcomat a falhoz nyomva ziháltam.
Cressner akkor sem tudott volna kieszelni ennél kegyetlenebb kínzást, ha tíz évig tervezgette volna. Egy csípés még nem volt olyan rossz. Kettő vagy három sem. De az az átkozott madár vagy hatvanszor belém csípett, mire a Cressnerével szemben lévő lakás kovácsoltvas erkélykorlátjához értem.
Olyan volt, mint belépni a mennyek kapuján. A kezem szeretetteljesen csavarodott a hideg rudak köré, és úgy kapaszkodtam a korlátba, mintha sosem akarnám elengedni.
Újabb csípés.
A galamb szinte önelégülten bámult fel rám csillogó szemével, mint aki biztos tehetetlenségemben és saját sérthetetlenségében. Cressner arckifejezését juttatta eszembe, amikor kivezetett az erkélyre.
Még szorosabban megragadtam a vaskorlátot, és egy erős, jól irányzott rúgást engedtem el. Telibe találtam a galambot. A madár verdesve a levegőbe emelkedett, miközben nagy örömömre sértődötten rikoltozott. Néhány szürke toll a párkányra hullott, néhány pedig lassan libegve eltűnt a sötét mélységben.
Zihálva másztam fel az erkélyre, ahol összeestem. A hideg ellenére folyt rólam a víz. Nem tudom, meddig feküdtem ott erőt gyűjtve. Az épülettől nem láttam a bank óráját, karórát pedig nem hordok.
Még mielőtt az izmaim megmerevedtek volna, felültem, és óvatosan lehámoztam magamról a zoknit. A madár jól szétmarcangolta jobb bokámat, de a sérülés csupán felületinek tűnt. De azért ha egyszer kikerülök innen, el kell látnom a sebet. Isten tudja, milyen baktériumok tanyáznak egy galambban. Arra gondoltam, be kellene kötöznöm, aztán úgy döntöttem, mégsem. Még a végén hasra esek a kioldódott kötésben. Lesz még rá alkalom. Akár húszezer dollárért is vehetek majd kötszert.
Felkeltem, és sóvárogva bámultam a Cressnerével átellenes sötét lakásba. Sivár, üres, lakatlan. A vastag hófogó rajta van az ajtón. Talán be tudnám törni, de ezzel elveszíteném a fogadást. És sokkal több vesztenivalóm van, mint az a pár dollár.
Amikor már nem lehetett tovább halogatni, átmásztam a korláton, vissza a párkányra. A galamb, megszabadulván néhány tollától, a párja fészke alatt állt, ahol a guanóréteg a legvastagabb volt, és baljósan méregetett engem. Tudtam, hogy nem háborgat többé, hiszen távolodtam tőle.
Nagyon nehéz volt távolodni – sokkal nehezebb, mint elindulni Cressner erkélyéről. A józan eszem azt súgta, meg kell tennem, a testem viszont, főleg a bokám azt ordította, hogy ostobaság elhagyni egy ilyen biztonságos kikötőt. Mégis elindultam, mert a sötétben megjelent előttem Marcia arca, és ez erőt adott. Az épület másik rövid oldalához értem, befordultam a sarkon, és lassan csoszogtam előre. Ahogy egyre közeledtem a célhoz, csillapíthatatlan vágy kerített hatalmába, hogy siessek, hogy végre már túl legyek rajta. De ha sietek, meghalok. Vissza kellett fognom magam.
A negyedik sarkon az ellenszél majdnem újra lelökött, és inkább a szerencsének, mint az ügyességemnek köszönhetően úsztam meg. Az épületnek dőltem, hogy visszanyerjem a lélegzetemet. De akkor először biztos voltam benne, hogy végig fogom csinálni, hogy győzni fogok. A kezem félig fagyott hússzelet volt, a bokám égett a fájdalomtól (főleg a jobb, amelyből a galamb falatozott), az izzadság a szemembe csorgott, de tudtam, hogy meg fogom csinálni. Félúton visszafelé megláttam, hogy meleg, sárga fény ömlik ki Cressner erkélyére. A bank órája úgy világított; mint egy hazaváró tábla. 10.48 volt, de úgy tűnt, az egész életemet ezen a tizenhárom centis párkányon töltöttem.
Isten irgalmazzon Cressnernek, ha megpróbál átverni. A késztetés, hogy rohanjak, elmúlt. Szinte őgyelegtem. 11.09 volt, amikor jobb, majd bal kezemet az erkély kovácsoltvas korlátjára tettem. Felhúztam magam, átvergődtem a korláton, és hálásan összeestem az erkély padlóján... és ekkor egy 45-ös pisztoly hideg acélcsöve szegeződött a halántékomra.
Felpillantottam, és egy olyan ronda seggfej nézett velem farkasszemet, akitől még a Big Ben óraműve is sikoltozva szörnyethalna. Mulyán vigyorgott rám.
– Kiváló! – hallottam bentről Cressner hangját. – Megérdemel egy nagy tapsot, Mr. Norris! – és így is tett. – Hozd be, Tony.
Tony felnyalábolt, és olyan hirtelen állított talpra, hogy kimerült bokám majdnem kificamodott. Befelé menet nekimentem az erkélyajtónak.
Cressner a kandalló mellett állt, és brandyt szürcsölgetett egy gömbakvárium nagyságú talpas pohárból. A pénzt visszapakolták a bevásárlótáskába, amely még mindig az égő narancsszínű szőnyeg közepén állt.
Megpillantottam magam a szoba túlsó végében lévő kis tükörben. A hajam csapzott volt, az arcom sápadt, kivéve két fényes, piros foltot. A tekintetem vad.
Csak egy pillantásra volt alkalmam, mert a következő másodpercben már a szobán keresztül repültem. Nekivágódtam a baszk széknek, átestem rajta, magamra rántottam, és nem kaptam levegőt.
Amikor visszanyertem a lélegzetem, felültem, és kinyögtem néhány szót; – Maga egy szemét, tetű csaló. Ezt előre eltervezte.
– Valóban – mondta Cressner, poharát óvatosan a kandallópárkányra helyezve. – De nem vagyok csaló, Mr. Norris. Tényleg nem. Csak egy nagyon szerencsétlen vesztes. Tony csak azért van itt, hogy biztosak legyünk abban; hogy nem követ el semmi... meggondolatlanságot – az ujjait az álla alá tette, és kuncogott. Egyáltalán nem tűnt szerencsétlen vesztesnek. Sokkal inkább hasonlított egy macskára, amelynek kanáritollak lógnak a bajszán. Felálltam. Jobban féltem, mint kint a párkányon.
– Elintézte – mondtam lassan. – Valahogy biztosan elintézte, hogy ne nyerjek.
– Dehogyis. A heroint kivettük az autójából, amely újra itt áll a parkolóban. A pénz pedig itt van: Fogja, és menjen.
– Nagyszerű – mondtam.
Tony az erkély üvegajtaja mellett állt, és még mindig úgy nézett ki, mint egy mindenszentekről véletlenül itt maradt rémség. A 45-ös a kezében volt. A bevásárlótáskához mentem, felkaptam, és remegő bokámmal az ajtó felé indultam. Szinte vártam, hogy hátba lőnek. A bejárati ajtót kinyitva viszont ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amikor megkerültem a negyedik sarkot: meg fogom csinálni.
Cressner lusta, kedélyes hangja állított meg.
– Ugye nem gondolja komolyan, hogy azzal az ósdi női vécés trükkel átverték az embereimet?
Kezemben a bevásárlótáskával lassan megfordultam. – Ezt hogy értsem?
– Mondtam magának, hogy sosem csalok, és ez így is van. Három dolgot nyert, Mr. Norris. A pénzt, a szabadságát és a feleségemet. Az első kettő itt van. A harmadikat pedig átveheti a megyei hullaházban.
Képtelen voltam megmozdulni, csak bámultam rá dermedten. A megdöbbenés hangtalan villámként csapott belém.
– Ugye nem gondolta komolyan, hogy magának adom? – kérdezte szánakozó arckifejezéssel. – Jaj, dehogy. A pénzt igen. A szabadságát is. Marciát viszont nem. Mégsem csaltam, Mr. Norris. És miután eltemettette...
Nem mentem a közelébe. Akkor még nem. Ő majd később jön. Tony felé indultam, aki kissé meglepettnek tűnt, amíg Cressner unott hangon meg nem szólalt: – Lődd le, kérlek.
Eldobtam a pénzes táskát. Tony pisztolyt tartó kezét találtam el. Odakint kevéssé használtam a karomat és a csuklómat, és hát ezek egy teniszező erősségei. A golyó az égő narancsszínű szőnyegbe fúródott, én pedig elkaptam Tonyt.
Az arca tűnt a legkeményebb részének. Kicsavartam a fegyvert a kezéből, és orrnyergen vágtam a csővel. Tony egyetlen, végtelenül kimerült morgással terült el, mint Rondo Hatton.
Cressner már a bejárati ajtónál volt, amikor a válla felett a falba lőttem: – Álljon meg azonnal, különben kinyírom.
Végiggondolta a dolgot, és megállt. Amikor megfordult, nagyvilági, életunt viselkedése kezdett semmivé foszlani, főleg amikor meglátta, hogy Tony a földön fekszik, és önnön vérében fuldoklik.
– Nem is halt meg – mondta gyorsan. – Mentenem kellett a menthetőt, nem igaz? – beteges vigyorral nézett rám, mint aki citromba harapott.
– Lehet, hogy balek vagyok, de hülye azért nem – mondtam. A hangom halott volt. Marcia volt az életem, és ez az ember hűvösre tette.
Cressner enyhén remegő ujjal a pénzre mutatott amely szétszóródott Tony lába körül. – Ez... ez csupán aprópénz. Százezret is adhatok. Vagy ötszázat. Vagy mit szól egymillióhoz egy svájci bankszámlán? Mit szól hozzá? Mit...
– Ajánlok egy alkut – kezdtem lassan.
A pisztoly csövéről az arcomra pillantott. – Egy...
– Egy alkut – ismételtem meg. – Nem fogadást. Csupán egy régi, egyszerű alkut. Szerintem nem tudja megkerülni ezt az épületet a párkányon.
Az arca falfehér lett. Egy pillanatig úgy tűnt, el fog ájulni. – Maga... – suttogta.
– A nyeremény a következő – folytattam halott hangomon. – Ha megcsinálja, elengedem. Hogy tetszik?
– Nem tetszik – suttogta. Tágra nyílt szemmel meredt rám.
– Rendben – mondtam, és felhúztam a ravaszt.
– Ne! – kiáltotta, és kinyújtotta a kezét. – Ne! Ne tegye! Én... rendben – megnyalta a száját.
Intettem a fegyverrel, és elindultunk az erkély felé.
– Maga remeg – mondtam neki. – Ez igen megnehezíti a dolgát.
– Kétmillió – nyafogta rekedten. – Kétmillió, jelöletlen bankjegyekben.
– Nem. Még tízmillióért sem. De ha sikerül végigcsinálnia, elmehet. Komolyan.
Egy perccel később Cressner már a párkányon állt. Mivel alacsonyabb nálam; csak tágra nyílt, esdeklő szeme látszott a korlát felett. Kifehéredett ujjaival úgy markolta a vaskorlátot, mint a rabok a börtön rácsait.
– Kérem – suttogta. – Bármit megadok.
– Csak az idejét pazarolja. Elfárad a bokája.
Az istennek sem akart megmozdulni, amíg a fegyver csövét a homlokához nem nyomtam. Erre aztán nyögdécselve csoszogni kezdett. A bank órájára pillantottam. 11.29 volt.
Szerintem az első sarokig sem jut el. Meg sem akart moccanni, aztán meg olyan esetlenül mozgott, mint aki testének súlypontjával játszadozik, köpenye pedig vadul lobogott mögötte a sötétben.
12.01-kor tűnt el a sarkon, már majdnem negyven perce. Feszülten vártam a sikolyt, amelyet gyorsan elsodor a szél, de eddig még nem hallottam. Talán a szél elcsitult kissé. Emlékszem, odakint arra gondoltam, hogy a szél az ő oldalán áll. Vagy talán egyszerűen csak szerencséje van. Talán most éppen a másik erkélyen van, összekuporodva reszket, és nem mer továbbmenni.
De biztosan tudja, hogy ha a másik lakásba betörve elkapom, lelövöm, mint egy kutyát. Ha pedig az épület túloldalára gondolunk, nem tudom, hogy tetszik majd neki az a galamb.
Egy sikolyt hallottam talán? Lehet. Talán csak a szél volt. Nem számít. A bank órája szerint 12.44 van. Nemsokára be fogok törni a másik lakásba, és megnézem az erkélyt. Most viszont csak üldögélek Cressner erkélyén, Tony 45-ösével a kezemben. Ha lobogó köpenyében esetleg mégis megkerülné az épületet...
Cressner azt állította, még sosem csalt.
Rólam viszont ugyanezt nem lehet elmondani.

 

 

A fűnyíróember

 

Az utóbbi években Harold Parkette mindig roppantul büszke lehetett a pázsitjára. Volt egy nagy, ezüstszínű, Lawnboy márkájú fűnyírója, és öt dollárt fizetett a szomszéd srácnak, hogy tologassa. Akkoriban Harold Parkette mindig a rádió mellett ütve hallgatta a Boston Red Sor baseballmeccsének közvetítését egy üveg sörrel a kezében és azzal a biztos meggyőződéssel, hogy Isten az ő kis mennyországában csücsül, és hogy a világon minden a lehető legnagyobb rendben van, beleértve az ő pázsitját is. Tavaly október közepe táján viszont gonosz tréfát űzött vele a sors. Miközben a srác a füvet nyírta, abban az évben utoljára, Castonmeyerék kutyája a fűnyíró alá kergette Smithék macskáját.
Harold lánya, Alicia fél deci cseresznyés Kool-Aidet öklendezett új kötényruhájának ölébe, a feleségének pedig egy hétig rémálmai voltak. Bár az asszony a történtek után érkezett, ahhoz még éppen időben, hogy lássa, hogyan tisztogatja Harold és az elzöldült arcú fiú a fűnyíró késeit. A lány és Mrs. Smith zokogva állt mellettük, de Alicia azért szakított arra időt, hogy a lehányt kötényruha helyett felvegyen egy farmert és egy olyan undorítóan szűk pulcsit. Bele volt esve a füvet nyíró srácba.
Miután Harold egy teljes hétig hallgatta a felesége nyögdécselését és hánykolódását a szomszéd ágyból, úgy döntött, megszabadul a fűnyírótól. Tulajdonképpen nincs is szüksége fűnyíróra. Az idén megfizetett egy srácot, hogy nyírja le a füvet; jövőre majd egy gépet is bérel hozzá. Akkor talán Carla sem nyögne többet álmában. Talán még le is fektethetné.
Így hát levitte az ezüstszínű gépet Philhez a Sunocóba, és egyezséget kötöttek. Harold egy vadonatúj Kelly-féle gumiabronccsal és egy adag tesztfolyadékkal felszerelkezve távozott, Phil pedig kitette az ezüstszínű Lawnboyt a benzinkútja elé, egy kézzel írott ELADÓ tábla társaságában.
Az idén azonban Harold egyre csak halogatta a már igen esedékes fűnyíróbérlést. Végül aztán rávette magát, hogy felhívja a tavalyi srácot, de csak az anyjával tudott beszélni, akitől megtudta, hogy Frank azóta már egyetemre jár. Harold csodálkozva rázta a fejét, és kivett egy sört a hűtőből. Hogy repül az idő! Istenem, hogy repül!
Ahogy a május, aztán a június is elsuhant, Harold egyre csak halogatta az új fiú felfogadását, a Red Sox pedig továbbra is csak a negyedik helyen kínlódott. Hétvégeken Harold a hátsó verandán üldögélve morcosan nézte a sosem látott fiúk véget nem érő áradatát, akik motyogva elhadartak valami köszönésfélét, aztán elvitték molett lányát a helyi szórakozóhelyek egyikébe. A fű pedig közben csodálatra méltó módon nőtt és hízott. Jó idő volt a fűre; a három napig tartó napsütést szinte óramű pontossággal követte egy nap langyos nyári eső.
Július közepére a gyep sokkal inkább hasonlított mezőre, mint egy kertvárosi ház hátsó udvarára, Jack Castonmeyer pedig minden eddiginél laposabb vicceket kezdett gyártani, elsősorban a széna és a lucerna árával kapcsolatban. Don Smith négyéves kislánya, Jenny pedig rászokott arra, hogy rendszeresen a fűben rejtőzzön el, ha zabkása volt reggelire vagy spenót vacsorára.
Egy késő júliusi napon, a hetedik és a nyolcadik játékrész között Harold kiment az udvarra, és egy mormotát pillantott meg, ahogy szemtelenül üldögélt a fűvel benőtt hátsó ösvényen. Elérkezett az idő. Harold kikapcsolta a rádiót, fogta az újságot, és az apróhirdetésekhez lapozott. Az alkalmi munkákkal foglalkozó rovat felénél járva ezt találta: Fűnyírás. Jutányos áron. 776-2390.
Harold azonnal tárcsázta a számot, és közben arra számított, hegy egy porszívózó háziasszony veszi majd fel a kagylót, és kiordít az udvarra a fiának. Ehelyett azonban egy élénk, profi hang szólalt meg a vonal túlsó végén: Zöld Növények és Szabadtéri Szolgáltatások... miben segíthetek?
Harold óvatosan elmondta a hangnak, hogy miben segíthet. Hát idáig jutott a világ? A fűnyírók saját vállalkozásba kezdenek, és irodai személyzetet bérelnek? Megkérdezte a hangot az árakról, és eléggé elfogadható összeget kapott válaszul.
Harold szűnni nem akaró nyugtalansággal tette le a kagylót, és visszament a verandára. Leült, bekapcsolta a rádiót, és vadul burjánzó pázsitja felett a szombati égen lomhán vonuló szombati felhőket nézte. Carla és Alicia az anyósához mentek, így most az övé az egész ház. Kellemes meglepetés lenne a számukra, ha a fűnyíró srác végezne, mire hazaérnek.
Kinyitott egy sört, és felsóhajtott, ahogy Dick Drago a második alappontra jutott. Enyhe szellő suhant át a fedett verandán. A magas fűben lágyan ciripeltek a tücskök. Harold morgott valami nem éppen hízelgőt Dick Dragóról, aztán elbóbiskolt.
Fél órával később a csengő hangjára riadt fel. Miközben felállt ajtót nyitni, fellökte a sörét.
Egy fűfoltos farmeroverallt viselő, fogpiszkálót rágcsáló férfi állt az első tornácon. Dagadt volt. Hasa annyira kigömbölyödött fakó kék kezeslábasa alatt, hogy Harold kezdte azt hinni, lenyelt egy kosárlabdát.
– Tessék – szólalt meg Harold Parkette még félálomban.
A férfi elvigyorodott, szája egyik sarkából a másikba lökte a fogpiszkálót, rántott egyet nadrágja ülepén, és egy kissé feljebb tolta homlokán a baseballsapkát. A sapka ellenzőjén friss motorolajfolt éktelenkedett. Ott állt, fű-, föld- és olajszagúan, és egyre csak vigyorgott Harold Parkette-re.
– A Zöld Növényektől jövök, haver – mondta derűsen, az ágyékát vakarászva. – Maga hívott, nem? Ugye? – Egyfolytában vigyorgott.
– Ja! A fű. Maga az? – Harold értetlenül bámult.
– Én hát – és újabb bömbölő röhögést zúdított Harold alvástól feldagadt arcába.
Harold tehetetlenül félreállt, a fűnyíróember pedig betrappolt az előszobába, végig a nappalin és a konyhán, ki a hátsó teraszra. Harold eddigre már betájolta a férfit, és megnyugodott. Ismeri ezt a típust; ilyenek dolgoznak a közegészségügyben és az autópályákon az útjavító csapatokban. Mindig van egy szabad percük, hogy a lapátjukra támaszkodva elszívjanak egy Lucky Strike-ot vagy egy Camelt, és közben úgy néznek az emberre, mintha ők találták volna fel a spanyolviaszt, mintha bármikor megvernének egy ötösért, vagy lefektetnék a feleségedet, amikor csak jólesik. Harold mindig is tartott egy kicsit az efféle emberektől; mindig sötétbarnára sülnek a napon, mindig vannak olyan apró ráncok a szemük körül, és mindig tudják, mit kell tenni.
– A kert vége a legnagyobb meló – mondta, akaratlanul is mélyebb hangon a szokásosnál. – Igaz, hogy szabályos négyzet alakú a terület, és nincsenek akadályok, de jócskán megnőtt ott a fű – a hangja visszatévedt a szokott tartományba, és azon kapta magát, hogy mentegetőzik. – Attól tartok, nem kellett volna hagynom, hogy ekkorára nőjön.
– Semmi gáz, haver. Semmi gond. Jó-jó-jó – úgy vigyorgott Haroldra, mint akinek rengeteg, üzletkötőkről szóló vicc van a tarsolyában. – Minél nagyobb, annál jobb. Kirkére mondom, termékeny itt a talaj. Mindig ezt mondom.
Kirkére?
A férfi felkapta a fejét a rádióra. Yastrzemski kiejtett egy ütőjátékost: – Maga Red Sox-drukker? Én személy szerint a Yankeesnek szurkolok – ezzel visszacammogott a házba, egészen az előszobáig. Harold mindezt savanyúan figyelte.
Újra leült, és bűnbánó pillantást vetett az asztal alatti sörtócsára, melynek közepén ott hevert a doboz. Eszébe jutott, hogy ki kellene hozni a konyhából a partvist, de aztán úgy döntött, hogy ez még ráér.
Semmi gáz. Semmi gond.
Felemelte az újságot, a pénzügyi rovathoz lapozott, és megfontolt pillantást vetett a tőzsdei jelentésre. Jó republikánus lévén a nyomtatott szöveg mögött megbúvó Wall Street-i vezetőket legalábbis félistenekként tisztelte...
(Kirkére??)
...és sokszor azt kívánta, bárcsak az igét is ilyen rejtjelezett „pct.”, „Kdk.” meg „3.28 fel 2/3-dal” rövidítések formájában hirdették volna a hegyről. Akkor talán jobban megértené. Egyszer ő is beszállt három szerény kis részvény erejéig egy Középnyugati Bölényburger Rt. elnevezésű vállalkozásba, ami 1968-ban csődbe is ment. A teljes hetvenöt dolláros befektetése odaveszett. Nemrég viszont megtudta, hogy a bölényburger egyre nagyobb sikert arat. A bölényburgeré a jövő. Ezt gyakran meg is vitatja Sonnyval, az Aranyhal csaposával. Sonny szerint Haroldnak az a baja, hogy öt évvel saját kora előtt jár, és hogy...
Hirtelen éktelen dübörgésre riadt szunyókálásából:
A széket felborítva pattant fel, és vadul körbepillantott.
– Ez fűnyíró? – kérdezte Harold Parkette az üres konyhától. – Jézusom, ez egy fűnyíró?
Átviharzott a házon, és kibámult a bejárati ajtón. Nem látott mást, mint egy ütött-kopott teherautót az oldalán a következő szavakkal: Zöld Növények Rt. Most hátulról hallatszott a bömbölő zaj. Harold újra keresztülvágtatott a házon, kirontott a hátsó teraszra és hirtelen mozdulatlanná dermedt.
Ez borzalmas.
Ez egyszerűen gusztustalan!
A régi vörös fűnyíró, amelyet a férfi magával hozott magától működött. Nem tolta senki; nem is volt körülötte senki másfél méteres körzetben. A gép lázasan száguldozott, és úgy szaggatta Harold Parkette hátsó udvarának szerencsétlen pázsitját, mint egy pokolból szabadult, bosszúálló vörös démon. Sikított, dübörgött, és olajos kék füstöt eregetett magából valami olyan tébolyult gépi őrülettel, amelytől Harold rémülete a tetőfokára hágott. A levágott fű csípős szaga terjengett a levegőben, és ez a szag Haroldot a kesernyés borra emlékeztette.
De ami igazán felkavarta a gyomrát, az maga a fűnyíróember volt.
A férfi levetkőzött – anyaszült meztelenre. A ruhái gondosan összehajtogatva hevertek a kert közepén lévő kicsi, üres medencében. A férfi pucéran, fűfoltosan mászott másfél méterrel a gép mögött, és ette a levágott füvet. Zöld lé csurgott végig az állán, és csöpögött ide-oda himbálózó pocakjára. Valahányszor a fűnyíró megfordult a kert végéhez érve, a férfi felállt és ugrott egyet, majd újra a földre borult.
– Elég! – ordította Harold Parkette. – Elég ebből!
A fűnyíróember viszont rá sem hederített, üvöltő skarlátvörös társának pedig esze ágában sem volt lassítania. Sőt úgy tűnt, egyre gyorsult. Kicsorbult acéllemezei izzadtan vigyorogtak Haroldra, ahogy elsüvített mellette.
És ekkor Harold megpillantotta a vakondot. Eddig a gép előtt, a mészárlásra ítélt fűben rejtőzködhetett döbbent rémületében. Most a levágott füvön keresztül igyekezett a biztonságot jelentő veranda alá jutni, és csupán egy fejvesztve menekülő barna csík látszott belőle.
A fűnyíró megperdült.
Bőgve, dübörögve gázolt át a vakondon, és szőrcsomók és péppé aprított belső részek formájában köpte ki, amiről Haroldnak Smithék macskája jutott eszébe. Aztán pedig, mint aki jól végezte dolgát, visszatért fő feladatához.
A fűnyíróember sebesen mászott el Harold mellett, és ette a füvet. Harold a rettegéstől bénultan állt. Elfelejtett mindent; részvényeket, kötvényeket, bölényburgert. Csak azt látta, hogy az a hatalmas, himbálózó has egyre növekszik. A fűnyíróember megperdült, és felfalta a vakondot.
Ekkor Harold Parkette kihajolt a veranda tolóajtaján, és a cinniák közé hányt. Elsötétült körülötte a világ, és hirtelen úgy érezte, hogy az ájulás környékezi, sőt, hogy már el is ájult. Hátrazuhant, és lecsukódott a szeme...

 

Valaki rázogatta. Carla volt az. Nem mosogatott el, nem vitte ki a szemetet, és Carla most nagyon dühös lesz, de nem baj. Addig, amíg ébresztgeti, és kiszabadítja, visszahozza ebből a borzalmas álomból az igazi világba, az édes, normális Carla a Playtex márkájú fűzőjében, a kiálló fogaival...
Kiálló fogak. De nem Carla kiálló fogai. Carlának gyenge mókusfogai vannak, ezek viszont...
Szőrösek.
Ezeken a kiálló fogakon zöld szőr nőtt. Majdnem olyan, mint...
Fű?
– Te jó Isten! – kiáltott fel Harold.
– Mi van, haver, elájultál? – A fűnyíróember hajolt fölé, és mosolygott rá a szőrös fogaival. A szája és az arca is szőrös. Mindene szőrös. És zöld. Az udvar bűzlött a fűtől, a benzintől és a túl hirtelen beállt csendtől.
Harold felült, és az élettelen gépre meredt. A fű gyönyörűen levágva. És nincs szükség gereblyére sem, figyelte meg Harold émelyegve. Ha akadt is olyan fűszál, amely elkerülte a fűnyíróember figyelmét, nem lehet észrevenni. Harold ferdén a férfira sandított, és fintorgott. Még mindig meztelen, dagadt és rémisztő. Szája sarkán zöld erecske csörgedezik.
– Mi a franc volt ez? – kérdezte Három magyarázatért esedezve.
A férfi jóindulatú mozdulattal a pázsitra mutatott. – Ez? Hát, valami újdonság, amivel most kísérletezik a főnök. Igazán jól működik. Nagyon jól, haver. Két legyet ütünk egy csapásra. Folyamatosan haladunk a végső cél felé, ugyanakkor pénzt is keresünk, hogy fedezzük egyéb tevékenységeink költségeit. Érti, mire gondolok? Persze mindig akad olyan ügyfél, aki nem érti meg – egyesek nem értékelik a hatékonyságot – a főnök viszont mindig képes áldozatot hozni. Úgymond, olajozottan tartja a gépezetet, ha érti, mire gondolok.
Harold nem szólt semmit. Agyában egyetlen szó visszhangzott kongva: áldozat. Lelki szemei előtt újra megjelent a vakond darabjait kiokádó, ütött-kopott, vörös fűnyíró.
Lassan, mint egy szélütött vénember, felállt. – Persze – mondta, és semmi más nem jutott eszébe, mint egy sor Alicia egyik kedvenc lemezéről. – Isten áldja a füvet.
A fűnyíróember egyik nyárialma-színű combját csapkodva hahotázott. – Hát ez nagyon jó, haver! Sőt marha jó! Látom, felfogta a dolog lényegét. Leírhatom ezt, ha visszaérek az irodába? Talán még elő is léptetnek érte.
– Természetesen – mondta Harold, miközben a hátsó ajtó felé hátrált, és minden igyekezetével megpróbálta megőrizni egyre jobban hervadó mosolyát. – Folytassa csak! Fejezze be nyugodtan. Azt hiszem, én szundítok egyet...
– Hát persze, haver – mondta a fűnyíróember, és esetlenül feltápászkodott. Haroldnak feltűnt, hogy szokatlanul nagy a távolság a férfi lábujjai között, szinte olyan, mintha... szóval, mintha patái lennének.
– Először mindenkit megráz egy kicsit a dolog. Majd idővel hozzászokik – kajánul végignézett Harold tekintélyt parancsoló pocakján. – Még az is megeshet, hogy kedve támad a dologhoz. A főnök folyamatosan keresi az újabb tehetségeket.
– A főnök – ismételte meg Harold kábán.
A fűnyíróember megállt a lépcső alján, és elnézően pillantott Harold Parkette-re. – Hát, haver, azt hittem, rájött... Isten áldja a füvet, meg minden.
Harold óvatosan megrázta a fejét, mire a fűnyíróember felnevetett.
– Pán. Pán a főnökünk – ezzel furcsa, félig csusszanó, félig szökellő mozdulatot tett a frissen lenyírt füvön, a gép pedig egy visítással életre kelt, és gurulni kezdett a ház körül.
– A szomszédok – kezdte Harold, a fűnyírós viszont csak vidáman intett egyet, és eltűnt.
A gép a ház előtt bömbölt és ordított. Harold Parkette azért sem nézett oda, mintha ezzel semmissé tudná tenni azt a groteszk látványt, amelyet most Castonmeyerék és Smithék – a nyomorult demokraták! – minden bizonnyal elborzadva, de teljesen jogos na-ugye-én-megmondtam tekintettel szívtak magukba.
Nézelődés helyett Harold a telefonhoz rohant, felkapta a kagylót, és tárcsázta a rendőrkapitányságot a készülékre ragasztott, közérdekű számokat tartalmazó listáról.
– Hall őrmester – szólalt meg egy hang a vonal túlsó végén.
Harold egyik ujját a szabad fülébe dugva beszélt: – Harold Parkette vagyok. A címem Keleti Endicott utca 1421. Be szeretném jelenteni... – Mit is? Mit szeretne jelenteni? Hogy e pillanatban egy férfi nemi erőszakot és gyilkosságot követ el a pázsitom ellen, és hogy egy Pán nevű pasasnak dolgozik, és hogy patái vannak?
– Parancsoljon, Mr. Parkette.
Megjött az ihlet. – Közszeméremsértés bűntettét szeretném bejelenteni.
– Közszeméremsértést – ismételte meg Hall őrmester.
– Úgy van. Itt van egy férfi, nyírja nálam a füvet. Nincs rajta... izé...
– Úgy érti, meztelen? – kérdezte Hall őrmester udvarias, de hitetlenkedő hangon.
– Meztelen! – helyeselt Harold, és minden erejét megfeszítve kapaszkodott józan esze maradék, egyre foszladozó fonalába. – Meztelen. Ruhátlan. Kivan a segge. A házam előtti gyepen. Ideküldenének már végre valakit?
– A cím Nyugati Endicott utca 1421, ugye? – kérdezte Hall őrmester zavartan.
– Keleti! – üvöltötte Harold. – Az isten szerelmére...
– És azt állítja, hogy teljesen meztelen. Látja a... izé... a nemi szervét meg minden?
Harold megpróbált válaszolni, de csak hörgés hagyta el a torkát. Mintha egyre hangosabb lenne az a tébolyodott fűnyíró, túlharsog bármit az egész világegyetemben. Émelygése egyre fokozódott.
– Beszéljen egy kicsit hangosabban, kérem – mondta Hall őrmester. – Szörnyen zajos a vonal...
A bejárati ajtó kivágódott.
Harold hátranézett, és látta, hogy a fűnyíróember gépesített kollégája befelé nyomul. A fűnyíróember a nyomában, még mindig teljesen meztelenül. Harold már az őrület határán állt: észrevette, hogy a férfi szeméremszőrzete buja és zöld. Egyik ujján pörgette a baseballsapkáját.
– Ez nagy hiba volt, haver – mondta a fűnyíróember szemrehányóan. – Meg kellett volna maradnod az „Isten áldja a füvet”-nél.
– Halló! Halló, Mr. Parkette!
A kagyló kiesett Harold erőtlen ujjai közül, ahogy a fűnyíró Carla új perzsaszőnyegét leborotválva elindult felé nagy, barna szövetdarabkákat köpködve szerteszét.
Harold bénultan nézte, hogyan éri el a gép a dohányzóasztalt. Amikor azonban félresöpörte az útjából az asztalkát, egyik lábát forgáccsá és fűrészporrá őrölve, Harold átmászott a széken, majd maga előtt húzva a konyha felé hátrált.
– Ezzel semmire sem mész, haver – mondta kedvesen a fűnyíróember. – Ráadásul felfordulást is csinálsz. De ha megmutatod, hol tartod a legélesebb húsvágó késedet, viszonylag fájdalommentesen lerendezhetjük ezt az áldozatdolgot... azt hiszem, a kis medence éppen megfelelne... és akkor...
Harold a fűnyíróhoz vágta a széket, amely ravaszul, oldalról közelített, míg a meztelen férfi elvonta a figyelmét. Kirontott az ajtón. A gép kipufogógázt okádva már a szék körül bömbölt, és amikor Harold kiszáguldott a teraszajtón, és leugrott a lépcső tetejéről, hallotta a hangját, érezte a bűzét és a közelségét; a sarkában volt.
A gép úgy zúgott le a lépcső tetejéről, mint egy síző a sáncról. Harold fejvesztve rohant végig a hátsó udvar frissen nyírt füvén, de túl sok volt a sör és a délutáni szunyókálás. Érezte, hogy a gép egyre közeledik, már a sarkához ér, és amikor a válla felett visszanézett, megbotlott a saját lábában.
Az utolsó dolog, amit Harold Parkette életében látott, a rárontó fűnyíró vigyorgó rácsa volt, ahogy hátralendül, és felfedi a csillogó, zöld foltokkal fedett pengéket, felette pedig a fűnyíróember kövér arca, amint elnéző rosszallással csóválja a fejét.

 

– Rohadt egy ügy ez – jegyezte meg Goodwin hadnagy, amikor az utolsó fénykép is elkészült. Intett a fejével a két fehér köpenyes férfinak, akik végiggörgették a kosarukat a füvön. – Nem egészen két órája bejelentette, hogy valami meztelen fickó van a kertjében.
– Valóban? – kérdezte Cooley rendőr.
– Igen. És az egyik szomszéd is betelefonált. Egy Castonmeyer nevű ürge. Azt hitte, magát Parkette-et látja. Lehet, hogy így is volt, Cooley. Meglehet.
– Ezt hogy érti, uram?
– Az agyára ment a hőség – mondta Goodwin hadnagy komoran, és a halántékára mutatott. – Skizo-baszo-frénia.
– Igen, uram – mondta Cooley tiszteletteljesen.
– Hol van a többi, ami megmaradt belőle? – kérdezte az egyik fehér köpenyes.
– A medencében – felelte Goodwin, és tűnődve az égre pillantott.
– Azt mondta, a medencében? – kérdezte a fehér köpenyes.
– Igen, azt – erősítette meg Goodwin hadnagy.
Cooley rendőr a medencébe nézett, és hirtelen elillant bőrének minden barnasága.
– Szexőrült – mondta Goodwin hadnagy. – Biztosan az volt.
– Ujjlenyomatok? – kérdezte Cooley rekedten.
– Ezzel az erővel lábnyomokat is kereshetne – felelte Goodwin, és a frissen nyírt fűre mutatott.
Cooley rendőr elfojtott nyögést hallatott.
Goodwin hadnagy zsebre vágta a kezét, és a sarkán állva himbálózni kezdett előre-hátra. – A világ tele van barmokkal – jegyezte meg komolyan. – Ezt jól jegyezze meg, Cooley. Skizókkal. A laborosok szerint valaki egy fűnyíróval végigkergette Parkette-et a saját nappaliján. El tudja ezt képzelni?
– Nem, uram – felelte Cooley.
Goodwin végignézett Harold Parkette szépen ápolt kertjén. – Olyan ez, mint amikor az egyszeri ember meglátott egy fekete hajú svédet: biztosan skandináv, csak a színe más.
Goodwin körbejárta a házat, Cooley pedig a nyomában. Körülöttük a frissen nyírt fű kellemes illata terjengett a levegőben.

 

 

Leszoktató Rt.

 

Morrison éppen várt valakire, aki elakadt a Kennedy repülőtér felett kialakult légi forgalmi dugóban, amikor megpillantott egy ismerős arcot a bárpult túlsó végén.
– Jimmy? Jimmy McCann?
Ő volt az. Egy kicsit nagyobb darab volt, mint a tavalyi atlantai kiállításon, egyébként viszont bámulatosan egészségesnek tűnt. A főiskolán vékony, sápadt láncdohányos volt, aki nagy, szarukeretes szemüvege mögé bújt. Azóta nyilván kontaktlencsére váltott.
– Dick Morrison?
– Igen. Nagyszerűen nézel ki – mondta Morrison, és kinyújtotta a kezét. Kezet ráztak.
– Te is – mondta McCann, de Morrison tudta, hogy ez hazugság. Túl sokat dolgozik, eszik és dohányzik. – Mit iszol?
– Bourbont szódával – felelte Morrison. Felmászott egy bárszékre, és rágyújtott. – Vársz valakit, Jimmy?
– Nem. Miamiba utazom egy konferenciára. Komoly ügyfél. Hatmilliós számlája van. Nekem kell fognom a kezét, mert lesz egy nagy balhénk jövő tavasszal.
– Még mindig a Crager és Bartonnál vagy?
– És felsőbb beosztásban.
– Nagyszerű! Gratulálok! Mikor történt mindez? – Morrison megpróbálta bemesélni magának, hogy nem az irigység kicsiny hernyója, hanem csupán a sav marja a gyomrát. Elővett a zsebéből egy emésztési zavarok elleni tablettát, és rágcsálni kezdte.
– Tavaly augusztusban. Történt valami, ami megváltoztatta az életemet – a férfi elgondolkodva méregette Morrisont, miközben az italát kortyolgatta: – Talán téged is érdekel.
Istenem, gondolta Morrison egy belső fintor kíséretében. Jimmy McCann vallásos lett.
– Persze – mondta, és nagyot kortyolt az italából, amikor végre megérkezett.
– Nem voltam valami jó formában akkoriban – mondta McCann. – Magánéleti problémáink voltak Sharonnal, az apám meghalt – infarktus – és kialakult az az erős köhögés is. Ráadásul Bobby Crager beugrott az irodámba egy nap, és végig kellett hallgatnom atyáskodó propagandabeszédét. Biztos emlékszel még, hogy azok milyenek.
– Persze – Morrison tizennyolc hónapig dolgozott a Crager és Bartonnál, mielőtt átment a Morton Ügynökséghez. – Vagy sebességbe teszed végre a segged, vagy kiteheted innen.
McCann felnevetett. – Pontosan. Nos, a hab a tortán az volt, hogy a doki közölte velem: kezdődő fekélyem van. Azt mondta, azonnal szokjak le a dohányzásról – McCann elfintorodott. – Ezzel az erővel akár azt is mondhatta volna, hogy szokjak le a lélegzésről.
Morrison tökéletes egyetértésben bólintott. A nemdohányzók megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy pedánsak legyenek. Utálattal nézett a cigijére. Elnyomta, de tudta, hogy öt percen belül rá fog gyújtani egy másikra.
– És leszoktál?
– Igen, leszoktam. Először nem gondoltam, hogy képes leszek rá – csaltam, mint a fene. Aztán megismerkedtem egy fickóval, aki ajánlott egy céget odaát a Negyvenhatodik utcában. Azt mondta, szakemberek. Úgy gondoltam, nincs mit vennem, és elmentem. Azóta nem gyújtottam rá.
Morrison szeme tágra nyílt. – Mit tettek veled? Teletömtek valami gyógyszerrel?
– Nem – McCann elővette a tárcáját, és kotorászni kezdett benne. – Itt van. Tudtam, hogy van még egy valahol – ezzel egy egyszerű, fehér névjegykártyát tett a bárpultra.

LESZOKTATÓ RT.
Ne füstölögjön tovább!
Keleti Negyvenhatodik utca 237.
Kezelések előre megbeszélt időpontban

– Nyugodtan tartsd meg – mondta McCann. – Ki fognak gyógyítani. Ezt garantálom.
– Hogyan?
– Azt nem árulhatom el.
– Ó, és miért nem?
– Mert benne van a szerződésben, amit aláíratnak az emberrel. De az első beszélgetés alkalmával úgyis elmondják, hogy megy a dolog.
– Aláírtál egy szerződést?
McCann bólintott.
– És ennek alapján...
– Aha – McCann Morrisonra mosolygott, aki savanyúan azt gondolta: „Nos, megtörtént. Jim McCann beállt a pedáns szörnyetegek közé.”
– Miért ez a nagy titokzatosság, ha a módszer olyan fantasztikus? Hogyan lehet az, hogy sosem láttam a hirdetésüket a tévében, plakátokon, újságokban...
– Minden ügyfelüket személyesen szerzik.
– Olyan vagy, mint egy reklámügynök, Jimmy. Ezt nem gondolhatod komolyan.
– De igen. Az ügyfeleik kilencvennyolc százaléka meggyógyul.
– Várj egy percet – mondta Morrison. Egy kézmozdulattal kért még egy italt, és rágyújtott. – Esetleg lekötöznek, és addig kell cigizned, amíg be nem hánysz tőle?
– Nem.
– Adnak valamit, amitől rosszul leszel, ahányszor csak rá...
– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Menj el, és nézd meg magad – Morrison cigarettájára mutatott. – Nem is szereted ezt igazán, ugye?
– Neem, de...
– A leszokás tényleg megváltoztatta számomra a dolgokat – mondta McCann. – Nem hiszem, hogy ez mindenkinél így van, de az én esetemben olyan volt, mint az egymás után felboruló dominók. Sokkal jobban éreztem magam, és rendbe jött a kapcsolatom Sharonnal. Sokkal több energiám volt, így a munkahelyi teljesítményem egyre nőtt.
– Hát, felkeltetted az érdeklődésemet. De nem tudnád...
– Sajnálom, Dick. Tényleg nem mondhatok többet – a hangja komoly volt.
– Híztál?
Jimmy McCann arca egy pillanatra elkomorodott. – Igen. Talán egy kicsit többet is a kelleténél. De már leadtam. A jelenlegi éppen a megfelelő súlyom. Azelőtt sovány voltam.
– A 206-os járatra beszállás a 9-es kapunál – jelentette be a hangosbemondó.
– Ez az én gépem – mondta McCann, és felállt. Egy ötöst dobott az asztalra. – Igyál még egyet, ha van kedved. És gondold át, amit mondtam, Dick. Tényleg. – Ezzel átverekedve magát a tömegen, eltűnt a mozgólépcső felé. Morrison felvette a névjegykártyát, elgondolkodva nézegette egy darabig, majd a tárcájába tette, és megfeledkezett róla.

 

A kártya egy hónappal később egy másik bárpultra esett a tárcájából. Korán lelépett az irodából, és azért tért be ide, hogy iszogasson a délután hátralévő részében. A dolgok nem mennek túl jól a Morton Ügynökségnél. Tulajdonképpen minden mocskosul szar.
Adott Henrynek egy tízest az italért, majd felvette a kicsi kártyát, és újra elolvasta – a Keleti Negyvenhatodik utca 237. szám csak két sarokra van innen; hűvös, derűs októberi délután van, és talán, csak úgy a hecc kedvéért...
Mire Henry megérkezett a visszajáróval, Morrison már hátravágta az italát, és sétálni indult.

 

A Leszoktató Rt. egy vadonatúj épületben található, ahol egy iroda havi bérleti díja valószínűleg megközelíti Morrison éves fizetését. Az előcsarnokban lévő, tájékozódást segítő térkép szerint az irodáik egy egész emeletet elfoglalnak, és ez bizony pénzről árulkodik. Rengeteg pénzről.
Morrison felment a lifttel, és egy vastag szőnyeggel borított előszobában találta magát, ahonnan elegáns fogadószobába vezetett az út, amelynek hatalmas ablakai az odalent rohangáló bogarakra nyíltak. Három férfi és egy nő ült a fal mellett álló székeken, és újságot olvasgattak. Mindegyikük üzletembernek nézett ki. Morrison a pulthoz ment.
– Ezt egy barátomtól kaptam – mondta, és átadta a kártyát a recepciósnak. – Azt hiszem, a régi páciens kifejezés illene rá.
A nő elmosolyodott, és papírt fűzött az írógépbe. – Hogy hívják, uram?
– Richard Morrison.
Klikk-kliketi-klikk. De csak nagyon tompa klikkelés hallatszott; az írógép ugyanis IBM volt.
– A címe?
– Maple fasor 29, Clinton, New York.
– Nős?
– Igen.
– Van gyermeke?
– Egy. – Morrison Alvinra gondolt, és kissé összehúzta a szemöldökét. Az „egy” nem a megfelelő kifejezés. A „fél” sokkal jobb lenne. A fia mentálisan retardált, és New Jerseyben él egy speciális, bentlakásos iskolában.
– Ki ajánlott minket, Mr. Morrison?
– Egy volt egyetemi csoporttársam. James McCann.
– Nagyszerű. Foglaljon helyet, kérem. Nagyon zsúfolt ez a nap.
– Rendben.
Morrison leült egy komoly, kék kosztümös hölgy és egy fiatal, igazgatószerű férfi közé, aki halszálkamintás zakót és divatos pajeszt viselt. Megszokásból elővette a cigarettáját, körülnézett, de nem látott egyetlen hamutálat sem.
Eltette a dobozt. Semmi baj. Megnézi magának ezt a furcsa gyógymódot, aztán kifelé menet szépen rágyújt. Talán még le is ejt egy kis hamut a gesztenyebarna szőnyegre, ha túl sokáig megvárakoztatják. Felkapta a Time egyik számát, és lapozgatni kezdte.
Negyed órával később szólították; a kék kosztümös hölgy után következett. A nikotinközpontja ekkor már igen hangosan követelőzött. Egy férfi, aki nem sokkal utána érkezett, elővett a zsebéből egy cigarettatartó dobozt, felnyitotta, de aztán észrevette, hogy nincsen hamutál, és eltette – Morrison a bűntudat nyomait fedezte fel az arcán. Ettől egy kicsit jobban érezte magát.
Aztán a recepciós sugárzó mosollyal végre így szólt:
– Bemehet, Mr. Morrison.
Morrison belépett a recepció mögötti ajtón, és egy homályos folyosón találta magát. Egy erős testalkatú, ősz hajú (minden bizonnyal paróka volt) férfi kezet rázott vele, és nyájasan mosolyogva így szólt: – Kövessen, Mr. Morrison.
Rengeteg zárt, jelöletlen ajtó mellett haladtak el aztán körülbelül félúton a folyosón a férfi kinyitotta az egyiket. Szerény kis szobába léptek, amelynek fala faragott, fehér panelekből készült. A bútorzat egy asztalból és két székből állt. Az asztal mögött volt egy ablaknak tűnő, kicsi téglalap a falban, de egy rövid, zöld függöny eltakarta. Balra egy kép lógott a falon, magas, fémszürke hajú férfit ábrázolt. Egyik kezében egy darab papírt tartott. Valahonnan ismerősnek tűnt.
– A nevem Vic Donatti – mondta az erős testalkatú férfi. – Ha úgy dönt, hogy csatlakozik a programunkhoz, én leszek felelős az ügyéért.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Morrison. Borzasztóan szeretett volna egy cigit.
– Foglaljon helyet.
Donatti az asztalra tette a recepciós nyomtatványát, és elővett egy másikat a fiókból. Egyenesen Morrison szemébe nézett. – Le akar szokni a dohányzásról?
Morrison megköszörülte a torkát, átvetette egyik lábát a másikon, és megpróbált kitalálni valamit, amivel kivághatja magát. Nem sikerült. – Igen – felelte végül.
– Aláírná ezt? – ezzel Donatti átadta a nyomtatványt. Morrison gyorsan átfutotta. Az aláíró fél beleegyezik, hogy nem teszi közzé a különféle módszereket, technikákat satöbbi satöbbi.
– Hát persze – mondta Morrison, és Donatti adott neki egy tollat. Odafirkantotta a nevét, majd Donatti is aláírta. A nyomtatvány újra eltűnt a fiókban. Nos, gondolta Morrison ironikusan, elköteleztem magam. Már régebben is próbálkozott a lehetetlennel. Egyszer két teljes napig tartott a dolog.
– Helyes – mondta Donatti. – Mi nem foglalkozunk propagandával, Mr. Morrison. És az egészség, a költségek vagy az embertársaink iránt érzett tolerancia szempontjaival sem. Nem érdekel bennünket, hogy miért akar leszokni. Mi pragmatisták vagyunk.
– Az jó – mondta Morrison tompán.
– Nem alkalmazunk gyógyszereket. Nem alkalmazunk Dale Carnegie-hez hasonló embereket, akik mindenféléről prédikálnak. Nem ajánlunk semmiféle különleges étrendet. És nem fogadunk el egyetlen fillért sem, amíg el nem érjük azt, hogy egy teljes évig nem gyújt rá.
– Istenem – mondta Morrison.
– Ezt nem említette Mr. McCann?
– Nem.
– Erről jut eszembe, hogy van Mr. McCann?
– Remekül.
– Csodálatos. Nagyszerű! Most pedig... feltennék néhány kérdést, Mr. Morrison. Lehet, hogy személyeskedésnek fogja tartani, de biztosíthatom arról, hogy a válaszait a legszigorúbb bizalommal kezeljük.
– Valóban? – vágta rá Morrison közömbösen.
– Hogy hívják a feleségét?
– Lucinda Morrison. A leánykori neve Ramsey.
– Szereti?
Morrison felkapta a fejét, Donatti viszont udvariasan nézett rá. – Igen, természetesen – felelte.
– Voltak valaha problémák a házasságával? Esetleg különélés?
– Mi köze van ennek a leszokáshoz? – kérdezte Morrison. Ez egy kicsit ingerültebbnek hangzott, mint szerette volna, de már nagyon vágyott – a pokolba is, szüksége volt – egy cigarettára.
– Nagyon is sok – mondta Donatti. – Legyen még egy kis türelemmel, és hallgasson végig, kérem.
– Nem. Semmi ehhez hasonló gondunk nem volt – felelte Morrison, bár az utóbbi időben a helyzet egy kicsit tényleg feszült.
– Csak egy gyermekük van?
– Igen. Alvin. Magániskolába jár.
– És melyikbe?
– Ezt – válaszolta Morrison ridegen – nem fogom elmondani.
– Rendben – mondta Donatti beleegyezően. Lefegyverzően mosolygott Morrisonra. – Minden kérdésére választ fog kapni holnap, az első kezelésen.
– Milyen jó – mondta Morrison, és felállt.
– Még egy utolsó kérdés – mondta Donatti. – Több mint egy órája nem gyújtott rá. Hogy érzi magát?
– Jól. Egyszerűen remekül.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Donatti. Megkerülte az asztalt, és ajtót nyitott. – Ma este még élvezze a cigizés örömeit. Holnaptól kezdve ugyanis soha többé nem fog rágyújtani.
– Valóban?
– Ezt garantáljuk, Mr. Morrison – jelentette ki Donatti ünnepélyesen.

 

Másnap pontban háromkor Morrison a Leszoktató Rt. előterében üldögélt. Egész nap a két véglet között csapongott: az egyik pillanatban mindent megtett volna, hogy megússza a találkozót, amelyet a recepcióssal beszélt meg kifelé menet, a másik pillanatban pedig úgy döntött, hogy a csökönyös együttműködést választja – ehhez a dobáshoz szedd össze magad, te szemét!
Végül az győzte meg, amit Jimmy McCann mondott – az egész életemet megváltoztatta – és elment a találkozóra. Isten a megmondhatója, hogy az ő élete is elviselne egy kis változást. És hát ott van még a kíváncsiság is. Mielőtt felment volna a lifttel, elszívott egy cigit, egészen a füstszűrőig. Nem túl jók a kilátások, ha ez volt az utolsó cigi, mert borzalmas íze volt.
Ezúttal rövidebb ideig kellett várnia. A recepciós pár perc múlva betessékelte, Donatti pedig már várta. Mosolyogva nyújtott kezet, de Morrisont ez a mosoly a zsákmányára vadászó ragadozóra emlékeztette. A feszültségtől újra megkívánt egy cigarettát.
– Jöjjön velem – mondta Donatti, és a kicsi szobába vezette. Újra az asztal mögé ült, Morrison pedig a vele szemben lévő székre.
– Nagyon örülök, hogy eljött. Leendő ügyfeleink nagy része a bevezető beszélgetés után nem bukkan fel többé. Rájönnek, hogy nem is akarnak olyan nagyon leszokni, mint ahogy először gondolták. Önnel viszont kellemes lesz együtt dolgozni.
– Mikor kezdődik a kezelés? – kérdezte Morrison, miközben arra gondolt: hipnózis. Biztosan hipnózisról van szó.
– Ó, már el is kezdődött. Amikor kezet ráztunk a folyosón. Van magánál cigaretta, Mr. Morrison?
– Igen.
– Ideadná, kérem?
Morrison vállat vont, és átadta Donattinak a dobozt. Már úgyis csak kettő-három maradt benne.
Donatti az asztalra tette a dobozt. Aztán egyenesen Morrison szemébe nézett, ökölbe szorította a jobb kezét, és vigyorogva elkezdte kalapálni a cigisdobozt, amely először összegyűrődött, majd teljesen kilapult. Egy törött cigarettavég repült ki belőle. Dohányszemcsék szóródtak szerteszét. Donatti ökölcsapásai nagy zajt csaptak a zárt szobában. Az ütések erejének ellenére mosolya nem lankadt, és Morrison megdermedt. Talán éppen ezt a hatást akarják elérni, gondolta.
Aztán Donatti abbahagyta a csapkodást. Felemelte a doboz gyűrt, cafatos romjait. – El sem tudja képzelni, hogy ez mekkora örömmel tölt el engem – mondta, és a szemetesbe hajította a dobozt. – Még három hosszú év után is.
– Mint kezelés, hagy maga után némi kívánnivalót – jegyezte meg Morrison szelíden. – Az előcsarnokban van egy újságos. Rengeteg különféle cigit árul.
– Ahogy mondja – helyeselt Donatti, és összekulcsolta az ujjait. – A fia, Alvin Dawes Morrison a fogyatékos gyerekek számára fenntartott Paterson iskolában lakik. Agykárosodással született. Az IQ-ja 46. A nem igazán tanítható fogyatékosok közé tartozik. A felesége...
– Ezt meg honnan tudja? – kiáltott fel Morrison. Riadt volt és dühös. – Az égvilágon semmi joga ahhoz, hogy szaglásszon a...
– Nagyon sokat tudunk magáról – mondta Donatti mézesmázos hangon. – De mint ahogy már említettem, mindent a legszigorúbb bizalommal fogunk kezelni.
– Én most elmegyek – jelentette ki Morrison tömören, és felállt.
– Maradjon még egy kicsit.
Morrison jól megnézte magának Donattit. Egyáltalán nem volt feldúlt. Tulajdonképpen úgy tűnt, élvezi ezt az egészet. Olyan ember arca volt ez, aki ezerszer látta már ezt a reakciót – sőt talán milliószor.
– Rendben. De ajánlom, hogy jó oka legyen arra, hogy marasztal.
– Természetesen – Donatti hátradőlt. – Említettem, hogy pragmatisták vagyunk. Először tehát fel kell fedeznünk, milyen nehéz is gyógyítani a dohányfüggőséget. Majdnem nyolcvanöt százalékos a visszaesési arány. Még a heroinfüggők visszaesési aránya is kisebb ennél. Ez rendkívüli fontosságú probléma. Rendkívüli.
Morrison a szemetesbe pillantott. Az egyik cigaretta, bár elgörbült, még elszívhatónak tűnt. Donatti jóindulatúan felnevetett, a szemetesbe nyúlt, és az ujjai között eltörte a cigit.
– Néha hallani olyan kérésekről, hogy az állami törvényhozás függessze fel a börtönökben a heti cigarettaadagokat. Az efféle javaslatokat viszont kivétel nélkül leszavazzák. Néhány helyen, ahol mégis alkalmazták, börtönlázadások törtek ki. Lázadások, Mr. Morrison. Képzelje csak el.
– Nem lep meg – felelte Morrison.
– De vegye fontolóra, hogy ez mit sugall. Amikor egy embert bebörtönöznek, megfosztják a normális szexuális élet mindennemű lehetőségétől, az italtól, a politikától és a mozgás szabadságától. Mégsem törnek ki lázadások – vagy csak igen kevés a börtönök számához képest. De ha a cigarettájuktól fosztja meg őket az ember – piff!, puff! – és Donatti a nyomaték kedvéért az asztalra csapott az öklével.
– Az első világháború alatt, amikor a német hátországban senki sem kapott cigarettát, igen hétköznapi látványnak számított, hogy a német arisztokraták a csatornából szedegették a csikkeket. A második világháború alatt sok amerikai nő rászokott a pipára, mert képtelenek voltak cigarettát szerezni. Ellenállhatatlan kihívás ez egy igazi pragmatista számára, Mr. Morrison.
– Rátérhetnénk a gyógykezelésre?
– Egy pillanat. Kérem, jöjjön ide – Donatti felállt, és a zöld függöny mellé ment, amelyet Morrison tegnap felfedezett. Aztán elhúzta a függönyt, felfedve ezzel egy négyszögletes ablakot, amely egy üres szobára nyílt. Nem, nem volt egészen üres. A padlón egy nyúl kuporgott, és galacsinokat evett egy tálból.
– Aranyos nyuszi – jegyezte meg Morrison.
– Valóban. De nézze csak – Donatti megnyomott egy gombot az ablak mellett. A nyúl abbahagyta az evést, és őrülten ugrándozni kezdett. Úgy tűnt, hogy amikor a lába a földhöz ért, mindig egy kicsit magasabbra ugrott. Minden egyes szőrszála égnek meredt. A tekintete vad volt.
– Azonnal hagyja abba! Még megöli!
Donatti elengedte a gombot. – Attól ez még igen távol áll. Nagyon kis feszültség van a padlóban. Nézze a nyulat, Mr. Morrison.
A nyúl a galacsinos edénytől körülbelül három méterre kuporgott. Az orra hevesen mozgott. Hirtelen az egyik sarokba ugrott.
– Ha a nyúl eléggé sokszor kap áramütést evés közben, igen hamar rájön, hogy az evés fájdalommal jár. Ezért aztán nem fog enni. Még néhány áramütés, és a nyúl éhen fog halni az étel előtt. Ezt nevezik irtózástréningnek.
Morrison elméjében valami halványan derengeni kezdett.
– Nem, köszönöm, ebből nem kérek – mondta, és az ajtó felé indult.
– Kérem, várjon, Mr. Morrison.
Morrison viszont nem állt meg. Megragadta a kilincset... de az nem engedett. – Nyissa ki.
– Mr. Morrison, ha esetleg leülne...
– Azonnal nyissa ki az ajtót, különben magára uszítom a zsarukat, még mielőtt észbe kap.
– Üljön le – Donatti hangja olyan éles volt, mint a borotva.
Barna szeme zavaros és félelmetes volt. Istenem, gondolta Morrison, össze vagyok zárva egy pszichopatával. Megnyalta a száját. Most jobban kívánta a cigarettát, mint egész életében bármikor.
– Hadd vázoljam fel részletesebben a kezelést – erősködött Donatti.
– Látom, nem értett meg – mondta Morrison tettetett nyugalommal. – Nem érdekel a kezelés. És a döntésem végleges.
– Nem, Mr. Morrison. Maga az, aki nem érti. Nincs más választása. Amikor azt mondtam, hogy a kezelés már elkezdődött, komolyan gondoltam. Azt hittem, ezt már felfogta.
– Maga megőrült – mondta Morrison, és tűnődve nézte a férfit.
– Nem. Csak pragmatista vagyok. Hadd mondjak el mindent a kezelésről.
– Rendben. De jobb, ha az agyába vési, hogy amint kiteszem innen a lábam, öt doboz cigit fogok venni, és útban a rendőrség felé mindet elszívom – Morrison hirtelen észrevette, hogy a hüvelykujja körmét rágja. Azonnal abbahagyta.
– Ahogy akarja. De azt hiszem, meg fog változni a véleménye, ha egészében látja a képet.
Morrison nem szólt semmit. Újra leült, és karba tette a kezét.
– A kezelés első hónapjában a munkatársaink állandó felügyelet alatt fogják tartani. Néhányukat talán észre is fogja venni, de nem mindegyiküket. De mindig ott lesznek magával. Mindig. Ha meglátják, hogy rágyújt, azonnal felhívnak engem.
– És akkor idehozat engem, és rajtam is alkalmazza a jó öreg nyulas trükköt – mondta Morrison. Megpróbált hidegnek és gúnyosnak hangzani, de hirtelen szörnyű félelem kerítette hatalmába. Ez egy rémálom.
– Nem, dehogy – mondta Donatti. – Nem magán alkalmazzuk, hanem a feleségén.
Morrison bután nézett rá.
Donatti elmosolyodott. – Próbálja ki, ha nem hisz nekem.

 

Miután Donatti kiengedte, Morrison több mint két órát sétálgatott céltalanul, teljes kábulatban. Egy újabb szép délután volt, de ő észre sem vette. Donatti szörnyű, mosolygó arca minden mást kitörölt az agyából.
– Próbálja ki, ha nem hisz nekem – mondta Donatti. – Egy pragmatikus probléma pragmatikus megoldást követel. Észre kell vennie, hogy az ön jól felfogott érdekeit tartjuk szem előtt.
Donatti elmondta, hogy a Leszoktató Rt. egyfajta alapítvány – egy nonprofit szervezet, amely a portrén látható férfi kezdeményezésére jött létre. Az úriember nevéhez több rendkívül sikeres családi vállalkozás is kötődött – mint például nyerőautomaták, masszázsszalonok, a lottó és egy virágzó (ám titkos) kereskedelem New York és Törökország között. Mort Minellif a Háromujjú erős dohányos volt – valahol a napi háromdobozos mezőnyben. A papírlap, amelyet a képen a kezében tart, nem más, mint az orvosi diagnózis: tüdőrák. Mort 1970-ben halt meg, miután a családi vagyonból megalapította a Leszoktató Rt.-t.
– Megpróbáljuk tartani magunkat az alapelvekhez, amennyire csak lehetséges – mondta Donatti. – De sokkal jobban érdekel bennünket az, hogy segítsünk embertársainknak. És természetesen, ez igen nagy árat követel.
A kezelés hátborzongatóan egyszerű. Az első vétkezés után Cindyt idehozzák, a Donatti által „nyúlszobának” nevezett lyukba. A második botlásnál Morrison kapja meg az adagot. A harmadik hibánál mindkettőjüket együtt behozzák. A negyedik botlás már az együttműködés súlyos zavarairól tanúskodik, és szigorúbb eljárást követel. Egyik munkatársunk elmegy Alvin iskolájába, hogy kicsit megdolgozza a fiút.
– Képzelje csak el – mondta Donatti mosolyogva – hogy milyen szörnyű lesz ez a fiúnak. Még akkor sem fogná fel, ha valaki megpróbálná elmagyarázni. Csak annyit fog érteni az egészből, hogy valaki bántja, mert az apu rosszalkodott. Nagyon meg fog rémülni.
– Maga egy állat – mondta Morrison tehetetlenül. Közel állt a síráshoz. – Egy mocskos, szemét állat.
– Ne értsen félre – mondta Donatti, és együtt érzően mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy minderre nem kerül sor. Az ügyfeleink negyven százalékát sosem kell megfegyelmeznünk – és csak tíz százalékuk szokott háromnál többször megbotlani. Ezek igen biztató adatok, nem gondolja?
Morrison szerint viszont inkább rémisztőek.
– Természetesen, ha ötödik alkalommal is áthágja a szabályokat...
– Ezt hogy érti?
Donatti szinte sugárzott. – Jöhet a feleségével együtt a nyúlszobába, aztán másodjára is ellátjuk a fia baját, ráadásul még a feleségét is megverjük.
Morrison, aki már túljutott az ésszerű gondolkodás határán, az asztalon keresztül Donattira vetette magát. Egy látszólag teljesen nyugodt emberhez képest Donatti meglepő gyorsasággal reagált. Hátragurult a székével, mindkét lábát az asztal fölé emelte, és hasba rúgta Morrisont. Morrison nyögdécselve és köhögve tántorodott hátra.
– Üljön le, Mr. Morrison – mondta aztán jóindulatúan. – Beszéljük meg ezt értelmes emberek módjára.
Amikor végre már kapott levegőt, Morrison úgy tett, ahogy Donatti mondta. A rémálmok is véget érnek egyszer, nem igaz?

*

Leszoktató Rt. módszere, magyarázta tovább Donatti, egy tízlépéses büntetési rendszeren alapul. A hatodik, hetedik és nyolcadik lépés további látogatásokat jelent a nyúlszobában (természetesen fokozatosan növelt feszültséggel), és egyre komolyabb veréseket. A kilencedik lépés abból áll, hogy eltörik a fia karját.
– És a tizedik? – kérdezte Morrison kiszáradt ajakkal.
Donatti szomorúan megrázta a fejét. – Akkor már mi is feladjuk, Mr. Morrison. Tagja lesz a gyógyíthatatlan két százaléknak.
– Feladják?
– Bizonyos értelemben igen – mondta Donatti, miközben kihúzta az egyik fiókot, és egy hangtompítós 45-öst helyezett az asztalra. Kajánul Morrison arcába vigyorgott. – De még ez a gyógyíthatatlan két százalék sem fog többé dohányozni. Ezt garantáljuk.

 

Péntek este Cindy egyik kedvenc filmje, a Bullitt ment a tévében, de miután a férje egy teljes órán át motyogott és mocorgott mellette, már nem tudott figyelni.
– Mi bajod van? – kérdezte a következő reklámblokk közben.
– Semmi... vagyis minden – morogta a férfi. – Leszokóban vagyok.
Cindy felnevetett. – Mióta? Öt perce?
– Délután három óta.
– Azóta nem gyújtottál rá?
– Nem – mondta Morrison, és a hüvelykujja körmét kezdte rágcsálni. Már tövig lerágta.
– Ez csodálatos! Mi volt az a roppantul fontos ok, amelynek hatására így döntöttél?
– Te. És... és Alvin.
Cindy szeme elkerekedett, és még azt sem vette észre, amikor a film folytatódott. Dick fogyatékos fiuknak még a nevét sem szokta kiejteni. Odament a férfihoz, előbb a jobb kezénél lévő üres hamutálra, aztán pedig mélyen a szemébe nézett. – Tényleg le akarsz szokni, Dick?
– Tényleg – mert ha szólok a zsaruknak, tette hozzá gondolatban, egy csapat izomagyú szépen átplasztikázza az arcodat, Cindy.
– Nagyon örülök. Még ha nem sikerül is, mindketten köszönjük az erőfeszítést, Dick.
– Azt hiszem, sikerülni fog – mondta Morrison, és közben Donatti mocskos, gyilkos tekintetére gondolt, amikor hasba rúgta.

 

Aznap éjjel nagyon rosszul aludt, szinte percenként felébredt. Három óra körül pedig már nem bírta tovább. Cigaretta utáni vágya már olyan volt, mint a csillapíthatatlan láz. Lement a dolgozószobájába, amely a ház kellős közepén helyezkedik el. Nincsen ablaka. Kihúzza íróasztala felső fiókját, belenézett, és a doboz látványa szinte megbabonázta. Körülnézett, és megnyalta a száját.
Állandó megfigyelés az első hónapban, mondta Donatti. A következő két hónapban pedig napi tizennyolc óra – de sosem fogja tudni, hogy melyik tizennyolc. A negyedik hónapban, amikor legnagyobb a visszaesések aránya, a „szolgálat” újra visszatér a napi huszonnégy órához. Az év hátralévő részében pedig minden egyes nap tizenkét órás megszakított őrizet. És azután? Véletlenszerű ellenőrzések az ügyfél élete végéig.
Élete végéig.
– Ellenőrizhetjük bármelyik hónapban. Bármely napon. Vagy, mondjuk, két év múlva egy teljes hétig egyfolytában. A lényeg, hogy nem fog tudni róla. Ha rágyújt, azzal igen magas téteket kockáztat. Vajon most figyelnek? Talán éppen most indulnak a feleségemért vagy küldenek valakit a fiamért? Gyönyörű, nem? És ha titokban mégis elszív egy cigit, borzalmas íze lesz. Olyan íze lesz, mint a tulajdon fia vérének.
De hát most nem figyelhetik, az éjszaka kellős közepén, a saját dolgozószobájában. A házban síri csend van.
Morrison majdnem két percig bámulta a cigarettát a dobozban. Képtelen volt levenni róla a tekintetét. Aztán a dolgozószoba ajtajához ment, kikukkantott az üres előszobába, majd visszament, hogy nézze még egy kicsit a cigit. Borzalmas kép ötlött fel benne: előtte áll még szinte az egész élete, cigi viszont egy szál se. Az isten szerelmére, hát hogyan tud ezentúl vagány előadást tartani egy körültekintő ügyfélnek anélkül, hogy az a cigi hanyagul az ujjai között égne, amikor a táblázatokat és tervrajzokat mutogatja? Hogyan lesz képes elviselni Cindy vég nélküli kertészeti beszámolóit cigi nélkül? És egyáltalán: hogyan tud majd reggel felkelni és nekivágni a napnak anélkül, hogy egy cigit elszívna a kávéjához újságolvasás közben?
Már átkozta magát, amiért belekezdett ebbe az egészbe. Átkozta Donattit. És mindenekfelett átkozta Jimmy McCannt. Hogyan tehette ezt vele? Hiszen az a szemét disznó tudta. A keze reszketett a vágytól, hogy megszorongathassa Jimmy Júdás McCann nyakát.
Ismét lopva körülpillantott a dolgozószobában. A fiókba nyúlt, és kivett egy szál cigarettát. Dédelgetve simogatta. Hogy is van az a régi reklámszöveg? Olyan gömbölyű, olyan kemény, és annyira duzzad. Soha senki nem mondott még ennél igazabb szavakat. A szájába vette a cigit, majd a fejét felkapva megtorpant.
Mintha valami alig hallható hang jött volna a szekrényből. Talán halk suhogás? Biztos, hogy nem. De...
Újabb kép bontakozott ki lelki szemei előtt – a nyúl, ahogy őrülten ugrál az áram fogságában. És a gondolat, hogy Cindy kerül abba a szobába...
Feszülten hallgatózott, de nem hallott semmit. Azt mondogatta magának, hogy nem kell mást tennie mint hogy odamegy a szekrényhez, és feltépi az ajtaját. De túlságosan félt attól, hogy mit találhat ott. Visszament a hálószobába, lefeküdt, de még sokáig nem tudott elaludni.

 

Annak ellenére, hogy reggel borzalmasan tetű módon érezte magát, a reggeli jólesett. Egy pillanatnyi habozást követően a szokásos adag gabonapehely után még egy kis rántottát is bedobott. Éppen a serpenyőt mosta el ingerlékenyen, amikor Cindy megjelent a köntösében.
– Richard Morrison! Nem ettél meg egy egész tojást reggelire, amióta az eszemet tudom.
Morrison felnyögött. Az „amióta az eszemet tudom” Cindy egyik leghülyébb mondása. Legalább olyan rossz, mint a „röhög a markába”.
– Rágyújtottál már? – kérdezte a nő narancsitalt töltve magának.
– Nem.
– Délre vissza fogsz szokni – jelentette ki könnyedén.
– Rohadt nagy segítség vagy – mordult rá a férje. – Te és mindenki más, aki nem dohányzik, azt gondoljátok... bocs, felejtsd el.
Morrison azt várta, hogy Cindy ideges lesz, a nő azonban inkább valamiféle csodálkozással meredt rá. – Te tényleg komolyan gondolod. Teljesen komolyan.
– Arra mérget vehetsz – de azt sosem fogod megtudni, hogy mennyire komolyan. Legalábbis remélem.
– Szegény kicsikém – sajnálkozott Cindy, és odament hozzá. – Úgy nézel ki, mint akibe hálni jár a lélek. De én nagyon büszke vagyok rád.
Morrison szorosan átölelte feleségét.

*

Október-november. Jelenetek Richard Morrison életéből:
Morrison és egy haverja a Larkin Stúdióból Jack Dempsey bárjában ülnek. A haver cigivel kínálja. Morrison a szokásosnál kicsit erősebben szorítja a poharát, és így szól: Leszokóban vagyok. A haver erre röhögve: Adok neked egy hetet.
Morrison a reggeli vonatra vár, és egy kék öltönyös fiatal férfit néz a Times lapjai fölött kikukkantva. Mostanában szinte minden reggel látja ezt a férfit, más-más helyeken. Például Onde-nál, ahol egy ügyféllel van találkozója. Aztán Sam Goodynál nézelődik, ahol Morrison egy Sam Cooke-albumot keres. Egyszer pedig a helyi golfpályán pillantja meg.
Morrison berúg egy partin, és majd megdöglik egy cigiért – de annyira azért nem részeg, hogy rá is gyújtson.
Morrison meglátogatja a fiát, és visz neki egy nagy labdát, amely csipog, ha megnyomják. A fia csöpögős, elragadtatott puszit ad érte, ami most valahogy nem olyan visszataszító, mint azelőtt. A fiát szorosan átölelve rájön arra, amire a cinikus Donatti és kollégái már jóval előtte rájöttek: a szeretet a legveszedelmesebb drog. A romantikusok csak hadd vitatkozzanak e tétel igazságtartalmán. A pragmatisták elfogadják, és sikerrel hasznosítják.
Morrisonban lassacskán megszűnik a fizikai kényszer, hogy rágyújtson, a pszichés sóvárgás viszont nem tompul: mindig kell lennie valaminek a szájában – legyen az köhögés elleni tabletta, cukorka vagy fogpiszkáló. De mindez csupán szerény pótszer.
Egyszer aztán Morrison fennakad egy kolosszális forgalmi dugóban a központi alagútban. Sötétség. Veszett dudálás. A levegő bűzlik. A forgalom reménytelenül bedugult. És amikor kinyitja a kesztyűtartót, meglátja a félig nyitott cigarettásdobozt. Egy pillanatig nézegeti, majd kiránt egy szálat, és meggyújtja a műszerfalba épített gyújtóval. Ha történik valami, az Cindy hibája, gondolja magában dacosan. Megmondtam neki, hogy szabaduljon meg az összes átkozott cigarettától.
Az első szippantás után vadul köhögi fel a füstöt. A másodiktól könnyezni kezd a szeme. A harmadiktól szédül, és az ájulás környékezi. Borzalmas íze van gondolja magában.
Aztán pedig: Édes Istenem, mi a fenét művelek?
Az autók türelmetlenül tülkölnek mögötte. A forgalom újra megindult. Elnyomja a cigit, lehúzza az összes ablakot, bekapcsolja a ventilátort, és kétségbeesetten hadonászva próbálja eloszlatni a füstöt, mint egy suhanc, aki éppen most húzta le élete első csikkjét a budin.
Csatlakozik a döcögő forgalomhoz, és hazahajt.

 

– Cindy! Megjöttem!
Csend.
– Cindy! Hol vagy, szívem?
Ekkor megcsörren a telefon, és Morrison vadul ráveti magát. – Halló? Cindy?
– Halló, Mr. Morrison – szól bele Donatti. A hangja élénk és hivatalos. – Úgy tűnik, van egy elintézendő üzleti ügyünk. Az öt óra megfelel?
– Ott van a feleségem?
– Hát persze – kuncog Donatti elnézően.
– Engedje el, kérem – motyogja Morrison. – Többé nem fordul elő. Botlás volt, csak egy aprócska botlás, ennyi az egész. Csak hármat szippantottam, és az isten szerelmére, nem is esett jól!
– Ez igazán nagy kár. Várom ötkor.
– Kérem – mondja Morrison a könnyeivel küszködve. – Kérem...
De már csak a süket kagylóba beszél.

 

Amikor délután ötkor Morrison megérkezett, az előtér a recepcióst kivéve üres volt. A férfi futólag rámosolygott, és ügyet sem vetett arra, hogy Morrison milyen sápadt és zilált. – Mr. Donatti? – szólt a telefonba. – Mr. Morrison megérkezett – aztán Morrison felé bólintott. – Menjen csak be.
Donatti a jelöletlen szoba előtt várta egy férfi társaságában, aki SMILE feliratú pulóvert viselt, a kezében pedig egy 38-ast tartott. A testfelépítése leginkább egy majoméra hasonlított.
– Hallgasson meg – kezdte Morrison. – Kitalálhatnánk valamit, nem? Fizetek is, ha kell. Én...
– Fogja be – torkolta le a SMILE-pulóveres férfi.
– Örülök, hogy látom – üdvözölte Donatti. – Bár sajnálom, hogy ilyen ellenséges körülmények között kell találkoznunk. Velem jönne? Olyan gyors lesz, amennyire csak lehetséges. Biztosíthatom, hogy nem fogjuk bántani a feleségét... ez alkalommal.
Morrison alig tudta visszafogni magát, hogy ne ugorjon rá Donattira.
– Jöjjön már – mondta Donatti, és egy kicsit idegesnek tűnt. – Ha így viselkedik, Junk jól megveri a pisztollyal, és a felesége ugyanúgy megkapja az adagját. Hát hol van ebben a ráció?
– Remélem, a pokolban fog szétrohadni – sziszegte Morrison.
Donatti felsóhajtott. – Ha kapnék egy ötcentest minden alkalommal, amikor valaki hasonló kijelentést tesz, akár most azonnal nyugdíjba mehetnék. Legyen ez egy jó lecke, Mr. Morrison. Ha egy romantikus lélek jót akar, de elbukik, kitüntetik. Ha egy pragmatista sikereket ér el, a pokolba kívánják. Indulhatunk?
Junk intett a pisztollyal.
Morrison előttük lépett be a szobába. Zsibbadtnak érezte magát. A kis zöld függönyt elhúzták. Junk hátba döfte a fegyverrel. Így érezhették magukat a szemközti ablaknál – gondolta.
A kis ablakon át a nyúlszobába látott. Cindy bent volt, és értetlenül tekingetett körbe.
– Cindy! – kiáltotta Morrison tehetetlenül. – Cindy, ezek...
– Nem hallja és nem látja magát. Az üveg egyoldalú. Nos, essünk túl rajta. Valóban nagyon kicsi botlásról van szó, ezért azt hiszem, harminc másodperc elég lesz. Junk!
Junk egyik kezével megnyomta a gombot, a másikkal pedig keményen Morrison hátába döfte a pisztolyt.
Ez volt Morrison életének leghosszabb harminc másodperce.
Amikor letelt, Donatti a vállára tette a kezét: – Hányingere van?
– Nem – felelte Morrison erőtlenül. A homlokát az üveghez nyomta. A lába mintha kocsonyából lett volna. – Nem hinném – megfordult, és észrevette, hogy Junk eltűnt.
– Jöjjön velem – mondta Donatti.
– Hová? – kérdezte Morrison fásultan.
– Azt hiszem, meg kellene magyaráznia néhány dolgot.
– Hogyan kerülhetnék a szeme elé? Hogyan mondjam el neki, hogy... hogy...
– Azt hiszem, meg fog lepődni, Mr. Morrison – mondta Donatti.

 

A szoba üres volt, kivéve a díványt, amelyen Cindy ült. Gyámoltalanul zokogott.
– Cindy – szólította meg Morrison gyengéden.
A nő felnézett. A könnyek felnagyították a szemét. – Dick? – suttogta. – Dick? Jaj... jaj, Istenem... – Morrison szorosan átkarolta. – Két férfi – hebegte a nő arcát a férfi mellkasába fúrva – jött be, és először azt gondoltam, betörők, aztán meg azt, hogy meg akarnak erőszakolni, aztán elvittek valahová bekötött szemmel, és... és... jaj, sz-szörnyű volt...
– Ssss – csitította a férje. – Ssss.
– De hát miért tették ezt? – kérdezte Cindy felpillantva. – Miért...
– Miattam. El kell mesélnem valamit, Cindy.

 

Amikor Morrison befejezte a mondókáját, egy percig csendben maradt, aztán megszólalt: – Most biztosan gyűlölsz engem. Nem hibáztatlak érte.
A földet bámulta, Cindy viszont két kézzel megfogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Nem. Egyáltalán nem gyűlöllek.
Morrison némán, meglepetten meredt rá.
– Megért ennyit. Az Isten áldja meg ezeket az embereket. Kiengedtek téged a börtönből.
– Komolyan így gondolod?
– Igen – mondta Cindy, és megcsókolta a férjét. – Hazamehetünk már végre? Már sokkal jobban érzem magam. Sőt sosem voltam ennél jobban.

 

A következő héten egyik este megcsörrent a telefon, és amikor Morrison felismerte Donatti hangját, magabiztosan kijelentette: – A fiúk ezúttal tévedtek. Cigarettának még csak a közelében sem voltam.
– Tudjuk. De van még egy utolsó közös ügyünk. Be tudna ugrani holnap délután?
– Ez...
– Ne izguljon, semmi komoly. Tulajdonképpen csak a könyvelés. Egyébként gratulálok az előléptetéséhez.
– Honnan tudja?
– Figyelemmel kísérjük – mondta Donatti diplomatikusan, és letette a kagylót.

 

Amikor beléptek a kicsi szobába, Donatti megszólalt: – Ne legyen már olyan ideges. Senki sem fogja megharapni. Lépjen ide, kérem.
Morrison egy teljesen hétköznapi fürdőszobamérleget pillantott meg. – Nézze, felszedtem néhány kilót, de...
– Igen, ez az ügyfeleink hetvenhárom százalékával megtörténik. Álljon rá, kérem.
Morrison a mérlegre állt. Hetvennyolc kilót mutatott.
– Rendben. Leléphet róla. Milyen magas, Mr. Morrison?
– Száznyolcvan centi.
– Rendben, lássuk csak – kis, laminált kártyát húzott elő a belső zsebéből. – Nos, nem is olyan rossz a helyzet. Felírok magának egy illegális fogyókúrás tablettát. Takarékoskodjon vele, és használja az utasítás szerint. A maximális súlyát pedig... lássuk csak... – újra a kártyára nézett – nyolcvankét kilóban állapítom meg. Hogy hangzik? És mivel ma van december elseje, minden hónap elsején várom méredzkedésre. Nem gond, ha nem tud bejönni, feltéve, hogy előre szól.
– És mi történik, ha a súlyom meghaladja a nyolcvankét kilót?
Donatti elmosolyodott. – Elküldünk valakit, aki levágja a felesége kisujját. Ezen az ajtón távozhat, Mr. Morrison. Kellemes jó napot.

 

Nyolc hónappal később:
Morrison Dempsey bárjában ismét belebotlik a Larkin Stúdióban dolgozó haverjába. A büszke Cindy szerint most éppen a versenysúlyánál van: hetvenöt kiló. Hetente háromszor jár edzésre, és makkegészséges. Ezzel ellentétben a haverja olyan, mintha a kutya szájából húzták volna ki.
A férfi hitetlenkedve: – Uramisten, hogyan tudtad abbahagyni? Én szinte már létezni sem tudok e nélkül az átkozott nélkül – őszinte undorral elnyomja a cigijét, majd nagyot kortyol a whiskyjéből.
Morrison tűnődve méregeti, majd elővesz a tárcájából egy kicsi, fehér névjegykártyát. A pultra teszi. Tudod, mondja, ezek a fickók teljesen megváltoztatták az életemet.

 

Egy évvel később:
A reggeli postával Morrison kap egy számlát:

 

LESZOKTATÓ RT.
Keleti Negyvenhatodik utca 237.
New York, N. Y. 10017

1 Kezelés $ 2500.00
Tanácsadó (Victor Donatti) $ 2500.00
Áram .50
ÖSSZESEN (Kérjük, ezt fizesse be!) $ 5000.50

 

– Ezek a szemétládák! – tör ki mérgesen. – Felszámolták az áramot, amellyel... amellyel...
– Fizesd csak ki – mondja a felesége, és megcsókolja.

 

Húsz hónappal később:
Morrison és a felesége összefut McCannékkal a Helen Hayes Színházban, Bemutatkoznak egymásnak. Éppen olyan jól néz ki, ha nem jobban, mint akkor régen, a repülőtéri váróban. Morrison még sosem találkozott a feleségével. Egyszerű teremtés, de nagyon csinos, és szinte sugárzik, mint amikor egy nő nagyon, nagyon boldog.
A nő kezet ráz Morrisonnal. Van valami furcsa a kézszorításában, és a második felvonás közepe táján Morrison észreveszi, hogy mi az. A jobb kezéről hiányzik a kisujj.

 

 

Én tudom, mire van szükséged

 

– Én tudom, mire van szükséged.
Elizabeth riadtan pillantott fel a szociológiatételekből. Zöld katonai gyakorlózubbonyt viselő, eléggé nehezen leírható fiatalember állt előtte. Egy pillanatra úgy érezte, ismerős valahonnan a srác, mintha valamikor régen ismerte volna; déjá vu érzése támadt. Aztán el is múlt. Nagyjából olyan magas, mint ő, sovány és... rángatózó. Ez a megfelelő szó. Nem mozgott, de úgy tűnt, alig észrevehetően rángatózott bőrében. A haja fekete és ápolatlan. Vastag, szarukeretes szemüveget viselt, amely felnagyította sötétbarna szemét, és amelynek lencséi szörnyen koszosak voltak. Nem, egészen biztos, hogy még sosem látta.
– Tényleg? – mondta Elizabeth. – Ezt kétlem.
– Egy hatalmas eperfagyira lenne szükséged. Igazam van?
Elizabeth őszinte meglepődéssel pillantott a fiúra. Tényleg átfutott az agyán, hogy egy fagyi erejéig szünetet tart. A Diákegyesület egyik harmadik emeleti tanulószobájában készült a vizsgájára, és még lehangolóan messze volt a vége.
– Ugye, igazam van? – erősködött a srác mosolyogva. Túlságosan érdeklődő és majdhogynem csúnya arcát a mosoly megnyerővé varázsolta. A „helyes” szó jutott Elizabeth eszébe, bár ez nem túl szerencsés kifejezés egy olyan srácra, akit az ember éppen le akar rázni. Mégis ez illett rá, amikor mosolygott. Elizabeth pedig viszonozta a mosolyt, még mielőtt vissza tudta volna parancsolni az ajka mögé. Erre most a legkevésbé sincs szüksége. Nem akarja valami idiótára pazarolni az idejét, aki úgy döntött, hogy az év legrosszabb időpontjában próbál mély benyomást tenni rá. Még át kell rágnia magát a Bevezetés a szociológiába tizenhat fejezetén.
– Kösz, nem kérek fagyit – válaszolta.
– Na, gyerünk már, ha még tovább nyomod, megfájdul a fejed. Már két órája tanulsz szünet nélkül.
– Ezt meg honnan tudod?
– Figyeltelek – vágta rá a srác, ezúttal viszont a csábító mosoly nem volt hatással Elizabethre. Már meg is fájdult a feje.
– Akkor most azonnal abba is hagyhatod – mondta egy kicsit élesebben, mint szándékozta. – Utálom, ha bámulnak.
– Sajnálom – mondta, és Elizabeth egy kicsit megszánta, ahogy a kóbor kutyák is szánalmat ébresztettek benne. Úgy tűnt, szinte lebeg a zöld zubbonyában, és... igen, felemás zokni volt rajta. Az egyik fekete, a másik barna. Elizabeth érezte, hogy mindjárt újra elmosolyodik, de ezúttal sikerült visszatartania.
– Vizsgázom – szabadkozott.
– Persze – mondta a srác. – Megértelek – ezzel elment.
Elizabeth egy pillanatig töprengőn bámult utána. Aztán a könyvre nézett, a találkozás hatására viszont felvillant előtte egy kép: hatalmas eperfagyi.
Éjjel negyed tizenkettőkor ért vissza a kollégiumi szobába. Alice az ágyon elnyúlva Neil Diamondot hallgatott, miközben a Mese az O betűről című könyvet olvasgatta.
– Nem is tudtam, hogy ez is vizsgaanyag – szólt oda Elizabeth.
Alice felült. – Szélesítem a látókörömet, kedvesem. Kiterjesztem intellektusom szárnyait. Emelem a... Liz!
– Hmmm?
– Hallod egyáltalán, amit mondok?
– Nem, ne haragudj. Én...
– Úgy nézel ki, te lány, mint akit jól helybenhagytak.
– Találkoztam ma este egy sráccal. Egy olyan vicces sráccal.
– Hű! Nem lehet semmi az illető, ha képes volt elszakítani a nagy Rogant hőn imádott tételeitől.
– A neve nem kevesebb, mint ifjabb Edward Jackson Hamner. Alacsony. Sovány. A haja pedig olyan, mintha legutoljára valamikor Washington születésnapja körül mosta volna meg. Ja, és felemás zokni volt rajta. Az egyik fekete, a másik barna.
– Azt hittem, nálad csak a barátság jöhet szóba.
– Ne gondolj semmi rosszra, Alice. A harmadik emeleten tanultam az Egyesületben – az Észkombájnban – és ez a srác meghívott a Grinderbe egy fagyira. Nemet mondtam, mire szinte megsemmisülten eloldalgott. De ahogy az eszembe hozta a fagyit, annyira megkívántam, hogy nem tudtam ellenállni. Éppen eldöntöttem, hogy feladom, és mégis tartok egy kis szünetet, amikor a srác hirtelen ott termett, és egy-egy hatalmas, csöpögő eperfagyit tartott mindkét kezében.
– Remegő gyomorral várom a végkifejletet.
Elizabeth bosszankodva felhorkant. – Hát, nem tudtam nemet mondani. Így hát a srác leült mellém, és kiderült, hogy tavaly ő is Branner professzornál hallgatott szociológiát.
– Csodák pedig vannak, Isten kegyelméből. A minden...
– Ne hülyéskedj, ez tényleg fantasztikus. Tudod, mennyire szenvedek ettől a kurzustól.
– Igen, az igazat megvallva még álmodban is erről beszélsz.
– Hetvennyolc százalékos átlagom van. El kell érnem a nyolcvanat, hogy megtarthassam az ösztöndíjamat, ez pedig azt jelenti, hogy legalább nyolcvannégy százalékot kell teljesítenem ezen a vizsgán. Nos, ez az Ed Hamner azt állítja, hogy Branner minden évben szinte ugyanazt a vizsgát íratja. Neki pedig átlagon felüli a memóriája, mintha az agya lefényképezné a dolgokat.
– Úgy érted, hogy izé... mindent képes pontosan megjegyezni?
– Igen. Nézd meg ezt – Elizabeth kinyitotta a szociológiakönyvet, és kivett belőle három teleírt noteszlapot.
Alice elvette. – Feleletválasztós tesztnek tűnik.
– Az is. Ed azt állítja, hogy ez Branner tavalyi vizsgája szó szerint.
– Ezt nem hiszem el – vágta rá Alice.
– De hát az egész anyag benne van!
– Akkor sem hiszem el. – Alice visszaadta a lapokat.
– Csak mert ez a csodabogár...
– Nem csodabogár. Ne nevezd így.
– Ahogy akarod. Ugye, ez a srác nem vett rá arra hogy magold be ezt, és ne tanulj semmit?
– Természetesen nem – felelte Elizabeth feszengve.
– Mert lehet, hogy ez tényleg olyan, mint a vizsga, biztos vagy benne, hogy ez teljesen etikus?
A harag meglepő gyorsasággal ragadta magával Elizabeth nyelvét, még mielőtt észbe kapott volna: – Hát persze, neked semmi gondod. A te fajtád egy kis pénzzel minden félévben felkerül a dékán listájára, és ez így megy négy évig. Te nem... Jaj, ne haragudj. Ezt nem kellett volna.
Alice vállat vont, és újra kinyitotta a könyvét. Az arca semmit nem árult el. – Nem; teljesen igazad van. Semmi közöm hozzá. De azért tanulhatnál is... csak úgy a biztonság kedvéért.
– Természetesen fogok tanulni.
Végül azonban mégis jobbára csak azokat a jegyzeteket tanulmányozta, amelyeket ifjabb Edward Jackson Hamnertől kapott.

 

Amikor Elizabeth a vizsga után kijött az előadóból, Ed az előcsarnokban ült zöld katonai zubbonyában lebegve. Arcán kérdő mosoly jelent meg, és felállt. – Na, hogy ment?
Elizabeth hirtelen felindulásból arcon csókolta. Nem emlékezett, hogy valaha is ekkora megkönnyebbülést érzett volna. – Azt hiszem, megütöttem a főnyereményt.
– Tényleg? Ez nagyszerű. Mit szólnál egy hamburgerhez?
– Sima ügy – mondta oda sem figyelve. Még mindig a vizsgán járt az esze. Az volt, amelyet Ed adott neki, majdnem szóról szóra, így sikerült megküzdenie vele.
A hamburger mellett ülve megkérdezte a fiút, hogy az ő vizsgái hogy állnak.
– Nekem nincsenek vizsgáim. Kitüntetéses vagyok, és csak akkor kell vizsgáznom, ha akarok. Most nem akartam.
– Akkor hát miért vagy még itt?
– Meg kellett tudnom, hogy ment neked, nem?
– Nem lett volna muszáj. Szép tőled, de... – nyugtalanította a fiú pillantása. Mintha le akarná vetkőztetni a tekintetével. Már éppen elégszer látta ezt a pillantást. Eléggé csinos lány.
– De igen – mondta Ed kedvesen. – Meg kellett tudnom.
– Ed, nagyon hálás vagyok neked. Azt hiszem, megmentetted az ösztöndíjamat. Igazán nagyon... De, tudod, van barátom.
– Komoly? – kérdezte Ed, elég szerencsétlenül próbálkozva, hogy a kérdés fesztelennek hangozzon.
– Nagyon – felelte Elizabeth a helyzet komolyságához illő hangon. – Szinte már a menyasszonya vagyok.
– És tudja, milyen szerencsés? Hogy milyen nagyon szerencsés?
– Nekem is szerencsém van vele – mondta Elizabeth Tony Lombardra gondolva.
– Beth – szólította meg Ed hirtelen.
– Tessék – mondta Elizabeth riadtan.
– Ugye senki sem hív így?
– Miért?... Nem. Senki.
– Még ez a srác sem?
– Ő sem – Tony Liznek hívja. Néha Lizzie-nek, ami még rosszabb.
Ed előre hajolt. – De a Betht szereted a legjobban, ugye?
Elizabeth felnevetett, hogy zavarát leplezze. – Mi a fenét...
– Felejtsd el – legyintett Ed csábító mosolyával. – Én Bethnek foglak hívni. Nekem ez sokkal jobban tetszik. Most pedig edd meg a hamburgeredet.

 

Ezzel véget ért Elizabeth első éve, és búcsút vett Alice-től. Egy kissé hűvössé vált a kapcsolatuk, amit Elizabeth nagyon sajnált. Úgy érezte, hogy ez az ő hibája; talán tényleg túlzásba vitte az ujjongást, amikor kihirdették a szociológiavizsga eredményeit. Kilencvenhét százalékot teljesített – a legjobb eredményt az évfolyamban.
Hát, nyugtatgatta magát, ahogy a gépére várt a repülőtéren, ez sem volt etikátlanabb, mint a kényszerű magolás a harmadik emeleti tanulóban. A magolás korántsem igazi tanulás; csupán gépies emlékezetbe vésés, ami semmivé foszlik, amint vége a vizsgának.
Megtapogatta a tárcájából kikandikáló borítékot. Értesítés a második évre elnyert ösztöndíjról – kétezer dollár. Nyáron együtt fognak dolgozni Tonyval a maine-i Boothbayben, és az ott megkeresett pénz kihúzza a csávából. És Ed Hamnernek köszönhetően csodálatos nyárnak néznek elébe.
Végül azonban ez lett élete legborzalmasabb nyara.

 

A június esős volt, a benzinhiány visszavetette a turizmust, és Elizabeth csak közepes borravalókat kapott a Boothbay Fogadóban. És ami még rontott a dolgokon: Tony egyre jobban erőltette a házasság témáját. Azt mondta, biztosan kapna munkát az egyetemen vagy a közelében, és ehhez jönne még az ő szociális támogatása is. Úgy élnének, mint az urak, és gond nélkül megszerezhetné a diplomáját. Meglepetten tapasztalta, hogy az ötlet sokkal inkább megijesztette, semmint boldoggá tette.
Valami rossz volt.
Nem tudta, hogy mi, de valami hiányzott; valami elromlott. Egy késő júliusi éjjel halálra rémült saját magától, mert minden különösebb ok nélkül hisztérikus zokogás tört rá a szobájában. Az volt az egyetlen szerencse, hogy a szobatársa, egy Sandra Ackerman nevű, egérszerű, jelentéktelen lány éppen randin volt.
Augusztus elején pedig borzalmas rémálma volt.
Egy nyílt sírgödör alján fekszik, és képtelen megmozdulni. A fehér égből eső hullik az arcába. Aztán Tony megjelenik fölötte az építkezéseken viselt sárga kobakjában.
– Gyere hozzám feleségül, Liz – mondja, és kifejezéstelen arccal néz le rá. – Legyél a feleségem, különben...
Elizabeth meg akar szólalni, bele akar egyezni; bármit megtenne, csak vegye már ki ebből a borzalmas, sáros gödörből. De teljesen megbénult.
– Rendben – mondja Tony. – Legyen, ahogy akarod.
Elmegy. Elizabeth minden erejét megfeszítve próbál kitörni bénultságából, de nem sikerül.
És ekkor meghallja a buldózer hangját.
Egy pillanat múlva meg is látja: óriási, sárga szörnyeteg, lapátja egy halom nedves földet tol. Tony irgalmatlan arca néz le rá a nyitott vezetőfülkéből.
Élve el akarja temetni.
Mozdulatlan, hangtalan testének csapdájában Elizabeth csak annyit tud tenni, hogy néma rettegéssel nézi az eseményeket. A gödör szélén sáros erecskék indulnak lefelé...
És ekkor egy ismerős hang felkiált: – Takarodj innen! Hagyd békén! Tűnj el!
Tony leevickél a buldózerről, és elszalad.
Hatalmas megkönnyebbülés vesz erőt rajta. Sírna, ha tudna. Ekkor megjelenik a megmentője; úgy áll a nyílt gödör szélénél, mint egy sírásó. Ed Hamner az. Lebeg zöld katonai zubbonyában, a haja kócos, szarukeretes szemüvege az orra hegyére csúszott. Kinyújtja felé a kezét.
– Kelj fel – szól gyengéden. – Én tudom, mire van szükséged. Kelj fel, Beth.
Meglepetten tapasztalja, hogy fel tud állni. Zokog a megkönnyebbüléstől. Meg akarja köszönni; a szavak egymás hegyén-hátán ömlenek belőle. Ed viszont csak mosolyog kedvesen, és bólint. Megfogja a fiú kinyújtott kezét, és lenéz, hogy lássa, hová lép. Amikor újra felpillant, egy vörösen izzó szemű, ugrásra kész, erős, hegyes fogú, hatalmas, nyáladzó farkas mancsát tartja a kezében.
Felriad, és felül az ágyban. A hálóinge teljesen elázott a verejtéktől. A teste csillapíthatatlanul reszket. És még egy forró fürdő és egy pohár tej után sem képes lekapcsolni a villanyt. Lámpafényben alszik el.
Egy héttel később Tony meghalt.

 

Köntösben nyitott ajtót. Tonyra számított, de helyette Danny Kilmer, Tony egyik munkatársa állt az ajtó előtt. Danny amolyan vicces srác; néhányszor elmentek szórakozni négyesben: Tony és ő, Danny és a barátnője. Amikor viszont aznap ott állt Elizabeth második emeleti lakásának ajtajában, Danny nem egyszerűen komoly volt, hanem szinte beteg.
– Danny! Mi...
– Liz... Liz, nagyon erősnek kell lenned. Össze kell... jaj, istenem! – Nagy, koszos öklével az ajtófélfára csapott, és Elizabeth látta, hogy sír.
– Danny, Tonyról van szó? Történt valami...
– Tony meghalt. – Az történt, hogy... – de már csak a falnak beszélt. Elizabeth elájult.

 

A következő hét valamiféle álomban telt. A történet szép lassan összeállt a fájdalmasan rövid újságcikkből és abból, amit Danny mondott el egy sör mellett a Harbor Fogadóban.
Csatornát javítottak a 16-os úton. Az út egyik fele fel volt bontva, és Tony zászlóval irányította a forgalmat. Egy kölyök száguldott le a lejtőn egy vörös Fiattal. Tony intett neki, de a srác még csak nem is lassított. Tony egy szemeteskocsi mellett állt, és nem volt hely, hogy hátraugorjon. A Fiatot vezető srácnak a koponyája és a karja tört; sokkos állapotba került, de színjózan volt. A rendőrség lyukakat talált az autója fékcsövén, mintha az túlmelegedett és egyszerűen átolvadt volna. Soha semmiféle közlekedési kihágást nem követett el; egyszerűen képtelen volt megállni. Az ő Tonyja az autószerencsétlenségek legritkább változatának lett áldozata: igazi baleset történt.
Elizabeth megrázkódtatásához és depressziójához még bűntudat is társult. Úgy érezte, a sors kivette a kezéből a döntést, hogy mit tegyen Tonyval. És valami titkos, beteges része még őrült is annak, hogy így történt. Mert egyáltalán nem akart hozzámenni Tonyhoz... a rémálom óta.

 

Elizabeth a hazautazása előtti napon teljesen összeomlott.
Egyedül üldögélt a parton egy kiálló sziklán, és körülbelül egy óra elteltével megindultak a könnyek. Maga is meglepődött zokogása szenvedélyességén. Addig sírt, amíg a gyomra és a feje meg nem fájdult, de amikor a könnyek elapadtak, egyáltalán nem érezte jobban magát. De legalább kiszáradt és kiüresedett.
És ekkor szólalt meg Ed Hamner: – Beth?
Elizabeth megperdült, a szája megtelt a félelem rezes ízével, mert azt hitte, hogy rémálma vicsorgó farkasát pillantja meg. De csak Ed Hamner volt az. Szépen lebarnult. Katonai zubbonya és farmere nélkül furcsán védtelennek tűnt. Csontos térdéig érő piros rövidnadrágot viselt, fehér pólót, amely a tengeri szellőben csapkodó, meglazult vitorlaként hullámzott sovány mellkasán, és műanyag derékszíjat. Nem mosolygott, és a szemüvegén megcsillanó erős napfény miatt nem látszott a szeme.
– Ed? – kérdezte Elizabeth hitetlenkedve, mert meg volt győződve róla, hogy ez csak valami érzékcsalódás lehet, amelyet a bánat okozott. – Tényleg...
– Igen, én vagyok az.
– Hogyan...
– Skowheganben dolgozom, a Lakewood Színházban. Összefutottam a szobatársaddal... Alice, ugye így hívják?
– Igen.
– Ő mondta, mi történt. Azonnal idesiettem. Szegény Beth – Ed csak egy kicsit mozdította el a fejét, de a napfény lecsusszant a szemüvegéről, és Elizabeth semmi farkasszerűt nem látott rajta, semmi ragadozóvonást, csupán nyugodt, meleg együttérzést.
Elizabeth újra elsírta magát, és a sírás váratlan erejétől egy kicsit megtántorodott. Ed átkarolta, és egyszeriben minden rendbe jött.

 

A negyven kilométerre lévő, waterville-i Csendes Nőben ebédeltek; talán éppen ez volt az a távolság, amelyre Elizabethnek szüksége volt. Ed kocsijával mentek, egy új Corvette-tel, és Elizabeth megállapította, hogy a fiú jól vezet – nem feltűnősködött vagy aggodalmaskodott, mint ahogy Elizabeth képzelte. Nem akart beszélgetni, és nem akarta, hogy felvidítsák. Úgy tűnt, Ed tudja ezt, és halk zenét keresett a rádión.
És anélkül rendelt, hogy őt megkérdezte volna – tengeri herkentyűket. Elizabeth nem volt éhes, de amikor megérkezett az étel, mohón vetette rá magát.
Amikor újra felpillantott, a tányérja már teljesen üres volt. Zavarában felnevetett. Ed cigarettázott, és őt nézte.
– A búslakodó leányka megtömte a bendőjét – mondta Elizabeth. – Most biztosan szörnyűnek tartasz.
– Egyáltalán nem. Nagyon sok mindenen mentél keresztül, és vissza kell nyerned az erődet. Ez olyan, mint valami betegség, nem igaz?
– De igen. Éppen olyan.
Ed az asztal fölött átnyúlva megfogta a kezét, megszorította, aztán elengedte. – De eljött a felépülés ideje, Beth.
– Igen? Úgy gondolod?
– Igen. Tehát? Mik a terveid?
– Holnap hazamegyek. Azután nem tudom.
– Folytatod a sulit, nem?
– Még nem tudom. Ezek után ez olyan... olyan triviális megoldás lenne. Ráadásul így már nincs értelme az egésznek. És örömöm sem telne benne.
– Minden vissza fog térni a régi kerékvágásba. Ezt most biztosan nehéz elhinni, de így van. Próbáld ki, mondjuk, hat hétig, aztán majd döntesz. Semmit nem veszítesz – ez az utolsó mondat Elizabeth fülének olyan volt, mint egy kérdés.
– Azt hiszem, igazad van, de... rágyújthatok?
– Persze. De csak mentolos cigim van. Bocs.
Elizabeth elvett egy szálat. – Honnan tudod, hogy nem szeretem a mentolosat?
Ed vállat vont. – Látszik rajtad.
Elizabeth elmosolyodott. – Nagyon vicces vagy, ugye tudod?
A fiú semlegesen mosolygott.
– Jaj, nem úgy értettem. De hogy éppen te bukkanj föl most, itt... Úgy éreztem, senkit sem akarok látni. De nagyon örülök, hogy itt vagy, Ed.
– Néha jó olyan valakivel lenni, akihez az embernek nincs semmi köze.
– Igen, azt hiszem, igazad van – elhallgatott. – Ki vagy te, Ed, azon kívül, hogy az én őrangyalom? Ki vagy te valójában? – hirtelen nagyon fontossá vált, hogy tudja.
Ed ismét vállat vont. – Senki. Csak az egyik olyan röhejes kinézetű fickó, aki az egyetemen mászkál egy rakás könyvvel a hóna alatt...
– Ed, te nem vagy röhejes kinézetű.
– De igen – mondta a fiú, és elmosolyodott. – Sosem nőttem ki igazán a kamaszkori pattanásokat, sosem rohantak meg a diáklányszövetség tagjai, és sosem kevertem semmiféle vihart a társadalom életében. Csupán egy kollégiumi patkány vagyok, aki jegyeket gyárt. Amikor jövő tavasszal a nagy vállalatok képviselői találkozókat szerveznek az egyetemen, engem bizonyára felvesz az egyik cég, és Ed Hamner nyomtalanul eltűnik örökre.
– Az nagy kár lenne – mondta Elizabeth kedvesen.
Ed elmosolyodott, de ez nagyon különös mosoly volt. Majdnem keserű.
– És mi van a családoddal? – kérdezte Elizabeth. – Hol élsz, mit szeretsz...
– Majd máskor. Most inkább visszaviszlek. Hosszú repülőút áll előtted holnap, és sok megpróbáltatás vár még rád.

 

Aznap este Elizabeth, Tony halála óta először, nyugodt volt, nem érezte azt, hogy valahol belül egy fő mozgatórugó elpattant. Azt hitte, gyorsan el fog aludni, de nem így történt.
Apró kérdések gyötörték.
Alice mondta... szegény Beth.
De hát Alice Kitteryben nyaral, Skowhegantől százharminc kilométerre. Biztosan átugrott egy előadás erejére a Lakewoodba.
A Corvette pedig idei modell. Nagyon drága lehet. A Lakewood Színházban nem lehet ennyit keresni. Ilyen gazdagok a szülei?
És éppen azt rendelte, amit ő is rendelt volna. Talán ez volt az egyetlen dolog az étlapon, amelyből képes volt eleget enni ahhoz, hogy észrevegye, milyen éhes.
És a mentolos cigi, és hogy éppen úgy adott jó éjszakát-puszit, ahogy mindig is akarta, hogy megpuszilják. És...
Hosszú repülőút áll előtted holnap.
Ed tudta, hogy hazamegy, mert ő megemlítette. De azt honnan tudta, hogy repülővel megy? És hogy hosszú lesz az utazás?
Ezek a kérdések nyugtalanították Elizabethet. Nyugtalanították, mert jó úton haladt afelé, hogy beleszeressen Ed Hamnerbe.
Én tudom, mire van szükséged.
Mint a visszhang, amikor a tengeralattjáró kapitánya pendít, hogy megállapítsa a mélységet, Ed üdvözlő szavai úgy kísérték el Elizabetht az álomba.

 

Ed nem kísérte ki a kicsiny augustai repülőtérre, hogy elbúcsúzzon, és miközben a gépre várt, meglepődött, mennyire csalódott. Arra gondolt, milyen észrevétlenül függővé válhat egyik ember a másiktól, szinte úgy, mint egy narkós. A narkós azzal hülyíti magát, hogy le tudja tenni az anyagot, ha igazán akarja...
– Elizabeth Rogan – harsogta egy hang. – Kérem vegye fel a fehér telefont.
Odarohant, és felkapta a kagylót. Ed szólt bele. – Beth?
– Ed! Jó hallani a hangodat. Azt hittem...
– Hogy kimegyek a reptérre? – felnevetett. – Erre nincs szükséged. Nagylány vagy már. És mellesleg gyönyörű is. Meg tudod oldani egyedül is. Viszontlátlak a suliban?
– Én... igen, azt hiszem.
– Akkor jó – volt egy pillanatnyi csend. Aztán Ed folytatta: – Mert szeretlek. Az első pillanattól, hogy megláttalak.
Elizabeth meg sem tudott szólalni. Ezernyi gondolat keringett az agyában.
Ed kedvesen felnevetett. – Nem, ne mondj semmit. Most még ne. Majd találkozunk. Lesz elég időnk beszélgetni. Az idők végezetéig. Jó utazást, Beth. Viszlát.
Ezzel Ed letette. Elizabeth kezében ott maradt a fehér kagyló, a fejében pedig a kavargó gondolatok és kérdések zűrzavara.

 

Szeptember.
Elizabeth újra felvette az iskola és az órák régi rendjét, mint a leesett szemet a nő, akit félbeszakítottak kötögetés közben. Természetesen továbbra is Alice a szobatársa; elsős koruk óta együtt laknak, amikor a kollégium számítógépe egy szobába rakta őket. Eltérő érdeklődésük és személyiségük ellenére mindig is jól kijöttek egymással. Kettejük közül Alice a tanulós típus; vegyész szakos, az átlaga 3,6. Elizabeth sokkal inkább társasági, kevésbé könyvmoly, és kétszakos: pedagógia és matematika.
Még mindig jól megvannak, de a nyár folyamán egy kissé elhidegültek egymástól. Elizabeth ezt a szociológiavizsgával kapcsolatos véleménykülönbség számlájára írta, és nem említette.
A nyár eseményei kezdtek álomszerűnek tűnni. Valami furcsa módon néha úgy érezte, hogy Tony csak egy srác volt, akit még középiskolás korában ismert. Még mindig fájt rá gondolni, és ha Alice-szel beszélt, kerülte a témát, de a fájdalom már csupán lüktetés volt, nem pedig a nyílt seb égető fájdalma.
Ami sokkal jobban fájt, az az volt, hogy Ed Hamner nem telefonált.
Eltelt egy hét, aztán kettő, majd elérkezett az október. Elizabeth szerzett egy listát a beiratkozott tanulókról, és megkereste a fiú nevét. Ez sem segített; a neve mellett csak annyi volt: Mill Street. És a Mill nagyon hosszú utca. Tehát várt, és amikor randira hívták – ami elég gyakran megtörtént – visszautasított mindenkit. Alice felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit; teljesen beletemetkezett egy hathetes biokémia-projektbe, és legtöbb estéjét a könyvtárban töltötte. Elizabeth felfigyelt a szobatársának hetente egyszer-kétszer érkező hosszú, fehér borítékokra, mivel általában ő ért haza előbb a suliból, de nem foglalkozott velük. A magándetektív-iroda nagyon diszkrét volt; nem tüntette fel a címét a borítékokon.

 

Amikor a telefon megszólalt, Alice tanult. – A tiéd lesz, Liz. Legalábbis nagy valószínűséggel.
Elizabeth felvette. – Igen?
– Egy fiatalember keres, Liz.
Jaj, istenem.
– Ki az? – kérdezte bosszankodva, és gyorsan végigpörgette agyában ócska kifogásainak gyűjteményét. Migrén. Ezt még nem használta ezen a héten.
A kapuügyeletes lány kuncogva felelt: – A neve Edward Jackson Hamner. Méghozzá ifjabb – halkabban folytatta: – Felemás zokni van rajta.
Elizabeth a köntöse gallérjához kapta a kezét. – Jaj, istenem. Mondd meg neki, hogy azonnal lemegyek. Ne, azt mondd, hogy csak egy perc. Nem, pár perc, oké?
– Rendben – válaszolta a hang értetlenül. – De nehogy infarktust kapj.
Elizabeth előkapott egy nadrágot a szekrényből. Aztán egy rövid farmerszoknyát. Megérintette a hajcsavarókat a hajában, és felnyögött. Kirángatta őket.
Alice mindezt nyugodtan, szó nélkül figyelte, de miután Elizabeth elrohant, még sokáig töprengve bámulta az ajtót.

 

Ed nem változott semmit. Zöld katonai zubbonyát viselte, amely még mindig legalább két számmal nagyobbnak tűnt a kelleténél. Szarukeretes szemüvege egyik szárát szigetelőszalaggal ragasztotta meg. A farmere új és kemény volt, fényévekre Tony farmerének puha és kopott vagányságától, amelyet ő minden erőfeszítés nélkül ért el. Egyik zoknija zöld, a másik barna.
És Elizabeth már teljesen biztos abban, hogy szereti ezt a srácot.
– Miért nem telefonáltál? – kérdezte, ahogy odament hozzá.
Ed a kabátja zsebébe dugta a kezét, és félénken elmosolyodott. – Arra gondoltam, hogy adok neked egy kis időt, hogy randizgass. Hogy találkozz néhány sráccal. Hogy kitaláld, mit akarsz.
– Azt hiszem, már tudom.
– Akkor jó. Szeretnél moziba menni?
– Bárhová. Akárhová a világon.

 

A napok múlásával Elizabeth azt vette észre, hogy még sosem találkozott olyan emberrel, legyen az férfi vagy nő, aki minden szó nélkül és ennyire maradéktalanul megértette a hangulatát és a kívánságait. Az ízlésük teljesen megegyezik. Míg Tony A keresztapához hasonló durva filmeket szerette, Ed inkább a vígjátékok és a szolidabb filmek híve. Egyik este, amikor Elizabeth eléggé lehangolt volt, Ed elvitte a cirkuszba, ahol csodálatosan érezték magukat. Ha tanulni ültek össze, tényleg tanultak, nem csak kifogás volt, hogy Ed tapogathassa a harmadik emeleti tanulószobában. Sokszor elvitte táncolni, és úgy tűnt, kivételesen nagy gyakorlata van a régi táncok terén, amelyeket Elizabeth nagyon kedvel. Egy táncversenyen még díjat is nyertek az ötvenes évek táncaiból. És ami még fontosabb, úgy tűnt, a fiú mindig tudta, Elizabeth mikor akar szenvedélyes lenni. Nem erőszakoskodott, és nem sürgette; Elizabeth sosem érezte azt, amit a többi sráccal, akikkel eddig járt – hogy van valami belső szexuális órarend, amely az első randin egy jóéjszakát-puszival kezdődik, a tizediken pedig egy havertól kölcsönkért lakásban eltöltött éjszakával végződik. Ed egyedül lakik a Mill Street-i lakásban, amely egy lift nélküli ház harmadik emeletén van. Gyakran elmentek oda, de Elizabeth sosem érezte úgy, hogy egy huszadik századi Don Juan barlangjába került. Ed nem nyomult. Úgy tűnt, őszintén azt akarja, amit Elizabeth, és akkor, amikor Elizabeth akarja. A dolgok pedig szépen lassan fejlődtek.

 

Amikor a téli szünet után újra elkezdődött a suli, Alice igen furcsán viselkedett; teljesen a gondolataiba temetkezett. Mielőtt Ed megérkezett volna aznap délután – éppen vacsorázni készültek – Elizabethnek többször is feltűnt, hogy szobatársa összevont szemöldökkel mered egy nagy, vajszínű borítékra az asztalán. Egyszer majdnem rá is kérdezett, aztán úgy döntött, mégsem. Biztos valami új kutatási téma.

*

Szakadt a hó, amikor Ed visszahozta a kollégiumhoz.
– Holnap? Nálam?
– Rendben. Csinálok egy kis pattogatott kukoricát.
– Nagyszerű – mondta Ed, és megcsókolta. – Szeretlek, Beth.
– Én is téged.
– Maradsz éjszakára? – kérdezte könnyedén. – Holnap este.
– Rendben. – Elizabeth mélyen a fiú szemébe nézett. – Amit csak akarsz, Ed.
– Remek – mondta a fiú csendesen. – Aludj jól.
– Te is.
Azt hitte, hogy Alice már alszik, ezért csendesen ment be a szobába. A lány viszont még ébren volt, és az asztalánál ült.
– Alice, minden rendben?
– Beszélni szeretnék veled, Liz. Edről van szó.
– Mi van vele?
Alice óvatosan kezdte. – Azt hiszem, mire befejezem a mondókámat, már nem leszel a barátom. Számomra ez hatalmas áldozat. Ezért arra szeretnélek megkérni, hogy nagyon jól figyelj.
– Akkor jobb is, ha inkább nem mondasz semmit.
– Meg kell próbálnom.
Elizabeth kezdeti kíváncsisága haraggá lobbant. – Ed körül szaglásztál?
Alice szó nélkül nézett rá.
– Féltékeny voltál a boldogságunkra?
– Nem. Ha féltékeny lettem volna rád és a randijaidra, már két évvel ezelőtt elköltöztem volna.
Elizabeth meghökkenve nézett Alice-re. Tudta hogy igazat mond, és ettől megijedt.
– Két dolog ejtett gondolkodóba Eddel kapcsolatban. Először az, amikor írtál nekem Tony haláláról, és hogy milyen szerencsés véletlen volt, hogy találkoztam Eddel a Lakewood Színházban... és hogy ő rögtön elment Boothbaybe, és segített rajtad. De én nem találkoztam vele, Liz. Tavaly nyáron a Lakewood Színháznak még a közelében sem voltam.
– De...
– De akkor honnan tudta, hogy Tony meghalt? Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy nem tőlem. A másik dolog a szociológiavizsga és az állítólagos fantasztikus memóriája volt. Az isten szerelmére, Liz, még arra is képtelen emlékezni, milyen zoknit vett fel!
– Az teljesen más – mondta Liz hűvösen. – Az...
– Ed Hamner Las Vegasban volt tavaly nyáron. Július közepén jött vissza, és kivett egy szobát a Pemaquid Motelben. Boothbay közelében van. Mintha csak arra várt volna, hogy szükséged legyen rá.
– Ez őrültség! És honnan tudod, hogy Ed Las Vegasban volt?
– Összefutottam Shirley Antonióval nem sokkal a félév kezdete előtt. A Pines étteremben dolgozott, amely éppen a színház mellett van. Azt mondta, nem látott senkit, aki úgy nézett volna ki, mint Ed Hamner. Rájöttem, hogy hazudott neked néhány dolgot illetően. Elmentem hát az apámhoz, vázoltam neki az ügyet, ő pedig az áldását adta.
– Mire? – kérdezte Elizabeth zavartan.
– Hogy felfogadjak egy magándetektívet.
Elizabeth felpattant. – Elég volt, Alice. Ennyi – most azonnal kimegy, felszáll a városba tartó buszra, és Ednél tölti az éjszakát. Már úgyis csak arra várt, hogy Ed meghívja.
– Legalább hallgass végig! Aztán dönts, ahogy akarsz.
– Semmi mást nem kell tudnom, mint hogy Ed kedves, jó és...
– A szerelem vak, mi? – mondta Alice, és keserűen mosolygott. – Igaz, hogy más módon, de talán véletlenül én is szeretlek téged egy kicsikét, Liz. Ez nem jutott még eszedbe?
Elizabeth megfordult, és egy hosszú percig némán meredt a szobatársára. – Ha szeretsz, nagyon furcsán mutatod ki. Folytasd hát. Talán igazad van. Talán tartozok neked ennyivel. Folytasd.
– Ismerted őt valamikor régen – kezdte Alice csendesen.
– Én... mi?
– P S. 119, Bridgeport, Connecticut.
Elizabeth szóhoz sem jutott. Hat évig élt a szüleivel Bridgeportban, és egy évvel azután költöztek mostani otthonukba, hogy ő befejezte a második osztályt. És tényleg a P S. 119-be járt, de...
– Alice, biztos vagy ebben?
– Emlékszel rá?
– Nem, természetesen nem! – arra viszont nagyon is jól emlékezett, mit érzett akkor, amikor először megpillantotta Edet – déjá vu-t.
– A szép hattyúk sosem emlékeznek a rút kiskacsákra. Talán beléd volt esve. Egy osztályba jártál vele elsőben, Liz. Lehet, hogy valahol a terem végében ült, és csak... figyelt téged. Vagy kint a játszótéren. Csak egy kis senki volt, aki már akkor is szemüveget hordott, esetleg nadrágtartót is, te még csak nem is emlékszel rá, de fogadok, hogy ő nagyon is jól emlékszik rád.
– Mi van még? – kérdezte Elizabeth élesen.
– Az ügynökség az iskolában nyilvántartott ujjlenyomatai alapján kereste vissza. Ezután már csak meg kellett találni a megfelelő embereket, és beszélni velük. Az ügyre kijelölt nyomozó azt mondta, hogy van pár dolog, amit nem ért. És én sem. Néhány dolog pedig elég rémisztő.
– Ajánlom is – vágta rá Elizabeth morcosan.
– Idősebb Ed Hamner megrögzött szerencsejátékos volt. Egy menő New York-i reklámügynökségnél dolgozott, aztán a család Bridgeportba menekült. A detektív szerint New York majdnem minden nagyobb kaszinójában ismerték Mr. Hamnert.
Elizabeth lehunyta a szemét. – Ezek az emberek tényleg megtettek mindent azért, hogy egy nagy rakás mocskot kapj a pénzedért, nem?
– Lehet. Mindenesetre Ed apja Bridgeportban is bajba keveredett. Ismét a szerencsejáték miatt, de ezúttal egy nagy hatalmú, uzsorakamatokból élő fickóval húzott ujjat. És valahogy eltört a lába és a karja. A detektív szerint nem túl valószínű, hogy baleset történt volna.
– Még valami? Gyermekbántalmazás? Sikkasztás?
– Mr. Hamner 1961-ben állást kapott egy kisebb Los Angeles-i reklámügynökségnél. Így viszont túl közel került Las Vegashoz. Egyre több hétvégét töltött ott, és keményen játszott... és vesztett. Aztán néha magával vitte az ifjabb Hamnert. És elkezdett nyerni.
– Most találod ki az egészet.
Alice az előtte heverő jelentésre mutatott. – Minden le van írva itt, Liz. Nem biztos, hogy megállná a helyét a bíróságon, de a detektív azt állítja, hogy senkinek sincs oka hazudni azok közül, akikkel beszélt. Edet az apja a „szerencsét hozó amulettjének” nevezte. Először senki nem ellenezte a fiú jelenlétét, bár egy gyereknek tilos kaszinóban tartózkodnia. Az apja folyamatosan nyert. Aztán rákapott a rulettre, ahol csak a páros-páratlanon és a fekete-piroson játszott. Az év végére a fiút a környék összes kaszinójából kitiltották. Ezért az apja a szerencsejáték új fajtájára váltott.
– Mire?
– A tőzsdére. Amikor a Hamner család 1961 derekán Los Angelesbe költözött, egy havi kilencvendolláros lyukban laktak, Mr. Hamnernek pedig egy 52-es Chevrolete volt. 1962 végén, csupán tizenhat hónappal később, a férfi otthagyta az állását, és vett egy házat San Joséban. Egy vadonatúj Thunderbirdje volt, a feleségének pedig egy Volkswagenje. Nevadában törvényellenes, hogy egy kisfiú kaszinóba járjon, de a tőzsdei jelentéseket senki sem veheti ki a kezéből.
– Arra célzol, hogy Ed... hogy ő esetleg... Alice, te megbolondultál!
– Nem célozgatok én semmire. Csak esetleg arra, hogy tudta, mire van szüksége az apjának.
Én tudom, mire van szükséged.
Olyan volt, mintha a szavakat közvetlenül a füle mellett mondták volna ki, és Elizabeth megborzongott.
– Mrs. Hamner a következő hat évet különféle gyógyintézetekben töltötte. Feltehetőleg idegrendszeri problémái voltak, de a detektív beszélt egy ápolóval, aki azt állítja, hogy az őrület határán állt. Azt mondogatta, hogy a fia az ördög csatlósa. 1964-ben megszúrta egy ollóval. Meg akarta ölni. Meg... Liz! Liz, mi van veled?
– A seb – motyogta Elizabeth. – Elmentünk úszni az egyetem uszodájába úgy egy hónappal ezelőtt, amikor este is nyitva volt. Van a vállán egy mély, gödrös seb... itt – és a bal melle fölé tette a kezét. – Azt mondta... – émelygés kúszott fel a torkán, és várnia kellett, míg elmúlik, hogy folytathassa. – Azt mondta gyerekkorában beleesett egy kerítés karójába.
– Folytathatom?
– Most már fejezd be. Mi jöhet még ezek után?
– Az anyját 1968-ban kiengedték a San Joaquin-völgyben lévő, nagyon menő elmegyógyintézetből. Elmentek hármasban nyaralni, és a 101-es út mellett megálltak piknikezni. A fiú éppen tűzifát gyűjtött, amikor az anyja egyenesen belehajtott a szakadékba az óceán fölött. A férje is a kocsiban ült. Valószínűleg megpróbálta elgázolni Edet. A srác ekkor már majdnem tizennyolc éves volt, és az apja egymillió dollár értékben hagyott rá részvényeket. Ed másfél évvel később átjött keletre, és beiratkozott az egyetemre. Itt a vége.
– Nincs több csontváz a szekrényben?
– Hát még ennyi sem volt elég, Liz?
Elizabeth felállt. – Nem csoda, hogy sosem akar a családjáról beszélni. Neked viszont ki kellett ásnod a hullákat, ugye?
– Vak vagy – mondta Alice. Elizabeth a kabátját gombolta. – Gondolom, most hozzá indulsz.
– Pontosan.
– Mert szereted.
– Pontosan.
Alice átrohant a szobán, és megragadta Elizabeth karját. – Levetnéd ezt a durcás, sértődött arckifejezést egy pillanatra, és elgondolkoznál? Ed Hamner képes olyan dolgokra, amilyenekről legtöbben csak álmodunk. Mindent megnyert az apjának a ruletten, aztán pedig megsokszorozta a pénzét a tőzsdén. Úgy tűnik, képes arra, hogy nyerjen, ha akar. Talán parafenomén. Vagy talán látja a jövőt. Nem tudom. Vannak olyanok, akiknek különleges képességei vannak. Liz, még sosem jutott eszedbe az, hogy szinte rákényszerített téged arra, hogy beleszeress?
Liz lassan Alice felé fordult. – Még soha életemben nem hallottam ekkora baromságot.
– Baromságnak találod? Pedig pontosan úgy adta át neked azt a szociológia-feladatsort, mint ahogy annak idején az apjának segített a rulettasztalnál! Soha semmilyen szociológia-előadásra nem járt! Utánanéztem. Csak azért mondta, mert ez volt az egyetlen dolog, amellyel elérhette, hogy komolyan vedd!
– Hagyd abba! – ordította Liz, és befogta a fülét.
– Tudott a vizsgáról, és arról, hogy Tony meghalt, és arról is, hogy repülővel mész haza! Tavaly októberben pedig azt is jól tudta, mikor jött el a megfelelő pillanat, hogy visszalépjen az életedbe!
Elizabeth elhúzódott, és kinyitotta az ajtót.
– Kérlek! Kérlek, Liz, hallgass meg! Nem tudom hogyan csinálja. Szerintem ezt még ő maga sem tudja egészen pontosan. Nem hinném, hogy ártani akarna neked, mégis ezt teszi. Elérte, hogy szeresd őt azzal hogy ismeri minden titkos vágyadat, és hogy tudja, mikor mire van szükséged. Ez egyáltalán nem szerelem. Ez nemi erőszak!
Elizabeth becsapta maga mögött az ajtót, és lerohant a lépcsőn.

 

Az utolsó városi buszt csípte el. Jobban esett a hó, mint eddig bármikor, és a busz úgy vánszorgott az úton lévő hóakadályok között, mint egy rokkant bogár. Elizabeth hátul ült, és rajta kívül a busznak csak hat-hét utasa volt. Ezernyi gondolat cikázott az agyában.
A mentolos cigi. A tőzsde. És tudta, hogy az anyja beceneve Deedee. Egy elsős kisfiú ül az osztályterem végében, és szerelmes pillantásokat vet egy eleven, vidám kislányra, aki még túl fiatal ahhoz, hogy felfogja...
Én tudom, mire van szükséged.
Nem. Nem. Nem. Igazán szeretem!
Valóban? Vagy egyszerűen csak jólesik, hogy van mellette valaki, aki mindig a megfelelő dolgot rendeli, a megfelelő filmre viszi el, és nem akar máshová menni vagy mást tenni, mint ő? Nem lehet, hogy Ed csak amolyan lelki tükör, és csak azt mutatja, amit ő akar látni? Mindig a megfelelő ajándékot kapja tőle. Például, amikor hirtelen hidegre fordult az idő, és ő egy hajszárítóra vágyott, kitől kapta meg? Természetesen Ed Hamnertől. Csupán egészen véletlenül meglátta, hogy le vannak értékelve a Dayben. Ő, persze, odavolt az örömtől.
Ez egyáltalán nem szerelem. Ez nemi erőszak!
A szél az arcába karmolt, ahogy leszállít a Mill Streetnél, és Elizabeth elfintorodott, ahogy a busz halk dízelmorgással továbbindult. Hátsó lámpája még pislantott egyet a havas éjszakában; aztán eltűnt.
Elizabeth még soha életében nem érezte magát ennyire magányosnak.

 

Ed nem volt otthon.
Öt perc kopogtatás után zavartan állt az ajtó előtt. Eszébe jutott, hogy fogalma sincs, mit csinál Ed, vagy hogy kivel találkozik, amikor nincsenek együtt. Sosem merült még fel a téma.
Talán a pókerasztalnál ülve keresi a pénzt egy újabb hajszárítóra.
Elizabeth egy hirtelen ötlettől vezérelve lábujjhegyre állt, és az ajtó fölött kezdett matatni a pótkulcs után, mert tudta, hogy Ed ott tartja. Az ujjai beleütköztek, és a kulcs egy csörrenéssel a folyosó padlójára esett.
Gyorsan felkapta, és kinyitotta az ajtót.
A lakás Ed nélkül máshogy néz ki – művi, mint valami színházi díszlet. Gyakran lenyűgözte, hogy egy embernek, aki ilyen keveset törődik a külsejével, hogyan lehet ilyen takaros, képeskönyvbe illő lakása. Szinte olyan, mintha nem is magának, hanem Elizabethnek rendezte volna be. De ez persze őrültség. Vagy mégsem?
Újra eszébe jutott, hogy mennyire szereti a széket, amelyben üldögélni szokott, amikor tanulnak vagy tévéznek. Pont jó, olyan, mint Medve baba széke volt a mesében Aranyfürt számára. Nem túl kemény, és nem is túl puha. Pont jó. Mint minden más, ami Eddel kapcsolatos.
Két ajtó nyílik a nappaliból. Az egyik a kicsiny konyhába, a másik pedig a hálószobába vezet.
Odakint fütyült a szél, és a régi bérház egy kicsit belenyikorgott.
A hálószobába lépve a sárgaréz vázas ágyra bámult. Nem túl kemény, és nem is túl puha. Éppen jó. Egy alattomos belső hang önelégülten mulatozva megszólalt: Szinte már túl tökéletes, nem?
Elizabeth a könyvespolchoz lépett, és céltalanul végigfuttatta a szemét a címeken. Az egyik könyv a szemébe ötlött, és levette a polcról: Az ötvenes évek táncőrületei. A könyv könnyedén kinyílt egy ponton, úgy a háromnegyedénél. A stroll címet viselő fejezetet vastagon bekarikázták vörös filctollal, a margóra pedig a BETH szót írták nagy, szinte vádló betűkkel.
Most azonnal el kellene mennem innen, mondta magának. Még talán megmenthetem a helyzetet. Ha most hazajönne, sosem tudnék újra a szemébe nézni és Alice nyerne. Akkor aztán tényleg kapna valamit a pénzéért.
De már képtelen volt megállni, és ezt nagyon jól tudta. Túlságosan elfajultak a dolgok.
A szekrényhez ment, elfordította a gombot, de az ajtó nem engedett. Be volt zárva.
Csupán a vak szerencsében bízva újra lábujjhegyre állt, és az ajtó fölött tapogatózott. És az ujjai megérintették a kulcsot. Levette, és ekkor valahol belül nagyon tisztán megszólalt egy hang: Ne tedd. Eszébe jutott Kékszakáll felesége, és hogy mit talált, amikor kinyitotta a tiltott ajtót. De már tényleg túl késő; ha most nem csinálja végig, mindig ezen fog rágódni. Kinyitotta a szekrényt.
És az a nagyon fura érzése támadt, hogy egész idő alatt itt rejtőzött az igazi ifjabb Ed Hamner.
A szekrényben hatalmas rumli volt – ruhák és könyvek halmokban egymásra dobálva, egy meglazult húrozású teniszütő, egy pár rongyos teniszcipő, összevissza bedobált régi felvételi tesztek és jegyzetek kupacai, és egy zacskó Borkum Riff márkájú dohány, amely kiborult. A szekrény túlsó sarkába hajítva pedig Ed zöld katonai zubbonya.
Felemelte az egyik könyvet, és megnézte a címét. Aranyág. Egy másik: Ősi szertartások, modern rejtélyek. Egy újabb: Haiti vudu. És az utolsó: régi, szakadozott bőrbe kötve, a címe szinte lekopott a gerincéről a sok lapozgatástól, a szaga pedig halványan a rothadt halra hasonlít: Necronomicon. Találomra felütötte; de a lélegzete elakadt, és elhajította a könyvet, a gusztustalan kép azonban még sokáig a szeme előtt lebegett.
Leginkább azért, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét, a zöld zubbonyért nyúlt. Még önmaga előtt sem ismerte el, hogy végig akarja kutatni a zsebeit. De ahogy felemelte a kabátot, megpillantott valami mást. Egy kicsi fémdobozt...
Kíváncsian felemelte, és megrázogatta. Valami csörgött benne. Olyan doboz volt, amilyenben a kisfiúkra kincseiket tartják. Az alján domború betűkkel a következő szavak: Bridgeporti Csokoládégyár. Kinyitotta.
A baba volt legfelül. Az Elizabeth baba.
Elizabeth döbbenten nézte, és végigfutott hátán a hideg.
A baba ruhája egy darabka vörös nejlon volt, a sál egy darabja, amelyet két-három hónappal ezelőtt veszített el. Eddel voltak akkor moziban. A baba karjai pipaszurkálóból voltak, és valami kék mohához hasonlító anyaggal vonták be. Talán temetői mohával. A baba fején haj is volt: finom, fehér lent ragasztottak celluxszal rózsaszín gumifejéhez. Elizabeth haja viszont homokszínű, és ennél sokkal durvább tapintású. A baba haja olyan, mint amilyen Elizabeth haja volt...
Kislány korában.
Elizabeth nagyot nyelt, és valami kattant a torkában. Mert hát elsőben mindannyian kaptak egy-egy kicsi, lekerekített hegyű ollót, amely éppen egy gyerek kicsiny kezébe való. Lehetséges lenne, hogy az a régen volt kisfiú mögé settenkedett, esetleg alvás közben, és...
Elizabeth félretette a babát, és újra a dobozba nézett. Volt még benne egy kék kártyalap, amelyre vörös tintával egy különös hatszöget rajzoltak. A kártya mellett egy gyűrött, újságból kivágott gyászjelentés lapult – Mr. és Mrs. Edward Hamner halálát tudatta mindenkivel. A szöveghez mellékelt fényképről két ember mosolygott üresen. A kártyáról ismerős hatszöget rajzolták az arcukra, mint valami szemfedelet, ezúttal fekete tintával. Talált még egy férfi- és egy női bábut. Arcuk förtelmes módon, de eltéveszthetetlenül hasonlított a gyászjelentés melletti fotón lévő arcokhoz.
És volt még valami a dobozban.
Elizabeth ujjai annyira remegtek, hogy majdnem elejtette. Kínjában halkan felnyögött.
Egy kis autó volt, olyan, amilyet a kisfiúk szoktak modellragasztóval összeállítani. Egy Fiat. Vörös. Az autó elejére Tony egyik ingére hasonlító rongydarabot erősítettek.
Elizabeth fejjel lefelé fordította a kicsi autót. Valaki darabokra törte az alvázát.
– Szóval megtaláltad, te hálátlan ringyó.
Elizabeth felsikított, és ijedtében az autót és a dobozt is elejtette. Ed mocskos kincsei szétszóródtak a padlón.
A fiú az ajtóban állt, és őt nézte. Elizabeth még sosem látott emberi arcon ennyi gyűlöletet.
– Megölted Tonyt.
Ed gonoszul elvigyorodott. – Szerinted képes lennél ezt bebizonyítani?
– Nem számít – felelte Elizabeth, és önmagát is meglepte saját határozottsága. – Az a lényeg, hogy én tudom. És soha többé nem akarlak látni. Soha. És ha bármit... teszel... bárkivel, én tudni fogom, hogy te voltál. És valahogy el foglak intézni.
Ed arca eltorzult. – Ez a köszönet! Mindent megadtam neked, amit csak akartál. Amit soha senki más nem tudott volna megadni neked. Ezt el kell ismerned! Tökéletesen boldoggá tettelek!
– Megölted Tonyt! – üvöltötte Elizabeth vadul.
Ed tett egy lépést befelé. – Igen, de érted tettem, Beth. Fogalmad sincs, mi a szeretet. Szeretlek, amióta először megpillantottalak. Több mint tizenhat éve! El lehetett ezt mondani Tonyról? Neked mindig minden könnyű volt! Te szép vagy! Neked sosem kellett arra gondolnod, hogy mennyire szeretnél valamit, mennyire szükséged van valamire, vagy hogy mennyire magányos vagy. Sosem kellett keresned... más módot arra, hogy megkapd, amit akarsz. Mindig volt egy Tony, aki mindent megadott neked. Csak annyit kellett tenned, hogy szépen mosolyogva azt mondod, kérem – Ed hangja elvékonyodott. – Én viszont így sosem kaptam meg, amit akartam. Azt hiszed, nem próbáltam? Nem működött a dolog az apámnál. Egyre többet és többet akart. Még egy jó éjszakát-puszit sem adott soha, és át sem ölelt addig, amíg gazdaggá nem tettem. Az anyámmal ugyanez volt a helyzet. Visszaadtam neki a házasságát, de nem elégedett meg ennyivel. Gyűlölt engem! Még a közelembe sem jött! Azt mondta, romlott vagyok! Gyönyörű dolgokat adtam neki, de ő... Beth, ne tedd ezt! Ne... neee...
A lány rátaposott az Elizabeth babára, majd cipője sarkát megforgatta rajta, és összenyomta. Legbelül lángolt valami a gyötrelemtől, aztán az érzés elmúlt. Már nem fél tőle. Ez csak egy kisfiú, akit egy fiatal férfi testébe zártak. Ráadásul mindig felemás zokni van rajta.
– Azt hiszem, nem tudsz ártani nekem, legalábbis most nem. Igazam van?
Ed elfordult. – Gyerünk – mondta erőtlenül. – Tűnj el innen. És hagyd békén a dobozomat. Csak ennyit kérek.
– A dobozt békén hagyom. A benne lévő dolgokat viszont nem – felelte Elizabeth, és ahogy elment mellette, Ed válla megrándult, mintha rögtön megperdülne, hogy megragadja. De nem tette.
Amikor Elizabeth a második emeleti lépcsőfordulóhoz ért, Ed éles hangon utánakiáltott fentről: – Menj csak! De most már egyetlen férfival sem leszel elégedett! És amikor már nem leszel ilyen vonzó, és a férfiak nem fognak mindent megadni neked, utánam fogsz sóvárogni! Eszedbe fog jutni, hogy mit dobtál el magadtól!
Elizabeth lement a lépcsőn, ki a hóba. Forró arcának jólesett a hideg. Három kilométert kell sétálni vissza a kollégiumig, de nem érdekelte. Kívánta a sétát és a hideget. Meg akart tisztulni.
Valami furcsa, érthetetlen okból sajnálta Edet: csak egy kisfiú, akinek parányi lelkébe hatalmas erő zsúfolódott. Csak egy kisfiú, aki játék katonaként akarja irányítani az embereket, aztán pedig dühösen rájuk tapos, ha nem engedelmeskednek, vagy ha rájönnek a trükkre.
Ő viszont meg van áldva mindennel, ami Edből hiányzik, bár ez nem Ed hibája és nem is a saját erőfeszítéseinek az eredménye. Eszébe jutott, hogyan válaszolt Alice aggodalmaira: vakon és féltékenyen próbált ragaszkodni egy olyan magyarázathoz, amely inkább volt könnyű, mint helyes, és közben nem foglalkozott semmivel.
Amikor már nem leszel ilyen vonzó, és a férfiak nem fognak mindent megadni neked, utánam fogsz sóvárogni!... Én tudom, mire van szükséged.
De hát ő nem lehet olyan kicsinyes, hogy beérje ennyivel!
Kérlek, édes Istenem, ne engedd, hogy így legyen.
Elizabeth megállt egy pillanatra a kollégium és a város közötti hídon, és egyenként a vízbe hajította Ed Hamner varázslatos vacakjait. A vörösre festett Fiat-modellt hagyta utoljára. Pörögve zuhant a jeges vízbe, aztán eltűnt a szeme elől. Elizabeth folytatta útját hazafelé.

 

 

A kukorica gyermekei

 

Burt tudta, hogy túlságosan felhangosította a rádiót de esze ágában sem volt lehalkítani, mert már összegyűlt benne egy újabb veszekedésre való feszültség, és nem akarta, hogy ki is robbanjon. Kétségbeesetten próbálta ezt megakadályozni.
Vicky mondott valamit.
– Mi van? – üvöltötte Burt.
– Halkítsd le azt a rohadt rádiót! Azt akarod, hogy beszakadjon a dobhártyám?
Burt még idejében elharapta, ami majdnem kicsúszott a száján, és lehalkította a rádiót.
Vicky a kendőjével legyezgette magát, bár a T-Bird légkondicionált. – Egyébként hol vagyunk?
– Nebraskában.
Vicky hideg, gyilkos pillantással válaszolt. – Igen, Burt. Tudom, hogy Nebraskában vagyunk, Burt. De azon belül hol?
– Nálad van az autóatlasz. Nézd meg. Vagy talán nem tudsz olvasni?
– Hogy te milyen szellemes vagy! Azért tértünk le az autópályáról, hogy ötszáz kilométeren keresztül a kukoricát nézzük, és hogy élvezhessük Burt Robeson szellemességét és bölcsességét.
Burt olyan szorosan markolta a kormánykereket, hogy az ujjai elfehéredtek. Azért fogta ilyen erősen, mert ha esetleg lazítana a szorításon, egyik keze talán véletlenül elszabadulna, és jól képen törölné a mellette ülő exszépségkirálynőt. Megpróbáljuk megmenteni a házasságunkat, gondolta magában. Igen. Mint ahogy annak idején az őseink mentették a falvakat a háborúban.
– Vicky – kezdte Burt óvatosan – kétezer-ötszáz kilométert vezettem autópályán, mióta elindultunk Bostonból. Végig én vezettem, mert te nem voltál hajlandó. Aztán...
– Én igenis akartam! – vágta rá Vicky hevesen. – De hát hasogat a fejem, ha sokáig vezetek, és...
– Aztán amikor megkérdeztem, hogy irányítanál-e az alsóbbrendű utakon, azt felelted, persze, Burt. Szó szerint ezt mondtad. Persze, Burt. Aztán...
– Néha azon csodálkozom, hogy a fenébe mehettem hozzád feleségül.
– Egyetlen rövidke szó kimondásával.
Vicky egy pillanatig összeszorított ajakkal meredt Burtre, majd elővette az autóatlaszt. Dühösen lapozgatta.
Tényleg nagy hiba volt letérni az autópályáról, gondolta Burt mogorván. És igen nagy kár volt, mert addig egészen jól megvoltak, szinte már emberi lényként kezelték egymást. Látszólag azért utaznak a tengerpartra, hogy meglátogassák Vicky bátyját és a feleségét, valójában azonban ez egy elkeseredett kísérlet arra, hogy összefoltozzák a házasságukat. És néha egy pillanatra úgy tűnt, hogy működni fog a dolog.
De amióta letértek az autópályáról, minden újra elromlott. És az „elromlott” enyhe kifejezés. Tulajdonképpen rettenetes volt az egész.
– Hamburgnál tértünk le az autópályáról, ugyebár.
– Igen.
– A következő város Gatlin, úgy harminc kilométerre. Esetleg megállhatnánk ott enni valamit. Vagy talán uraságod programterve azt diktálja, hogy két óráig egyfolytában csak menjünk, mint tegnap?
Burt levette tekintetét az útról, és a nőre nézett. – Elegem van, Vicky. Ami engem illet, akár most azonnal visszafordulhatunk, és felkereshetjük azt az ügyvédet, akivel beszélni akartál. Mert ez így egyáltalán nem...
Vicky hideg és kifejezéstelen szemmel nézett előre, majd arcára hirtelen meglepettség és ijedtség költözött. – Burt, vigyázz, el fogod...
Burt még éppen időben kapta a tekintetét az útra ahhoz, hogy lássa, amint valami eltűnik a T-Bird lökhárítója alatt. Egy pillanattal később, amikor a gázpedálról a fékre taposott, émelyegve érezte, hogy valami puffan először az első, majd a hátsó kerekek alatt. Az autó hosszú féknyomok kíséretében hirtelen megállt, Burt és Vicky pedig előrebukott.
– Egy kutya – mondta Burt. – Mondd, hogy egy kutya volt, Vicky.
Vicky arca fehér volt, mint a juhsajt. – Egy fiú. Egy kisfiú volt. Egyszerűen kirohant a kukoricásból, és... gratulálok, tigris.
Vicky remegő kézzel keresgélte a kilincset, kinyitotta az ajtót, kihajolt és hányt.
Burt úgy ült, mint aki karót nyelt, és még mindig szorította a T-Bird kormánykerekét. Hosszú ideig semmit nem észlelt, csak a trágya erőteljes, orrfacsaró szagát.
Aztán észrevette, hogy Vicky eltűnt, és ahogy a visszapillantóba nézett, látta, hogy a nő esetlenül botladozik egy halom rongy felé. Vicky általában nagyon méltóságteljes szokott lenni, most viszont minden kecsessége semmivé foszlott.
Ez gondatlanságból elkövetett emberölés. Így nevezik. Nem az útra figyeltem.
Burt levette a gyújtást, és kiszállt az autóból. A szél a lélegzéshez hasonló halk, fura hangon susogott az embermagasságúra nőtt kukorica között. Vicky a rongycsomó fölött állt, és zokogott.
Burt félúton járt az autó és Vicky között, amikor valami szemet szúrt neki baloldalt, valami rikító vörös festékfolt a nagy zöldségben.
Burt megtorpant, és a kukoricásba bámult. Azon kapta magát, hogy arra gondol (bármire, ami elvonja a figyelmét arról a kupac rongyról, ami valójában nem is rongy), milyen nagyszerű idő lehetett a kukoricára. Sűrűn nőtt, és már nemsokára teremni fog. Az ember akár egy egész napig keresgélheti a kivezető utat az egyenes, árnyas sorok között. Egy helyen viszont a sorok rendje megtört. Több magas kukoricaszár eltört vagy félig kidőlt. És valami volt ott távolabb, az árnyékok között.
– Burt! – visította Vicky. – Nem akarod megnézni? Hogy aztán elmondhasd a pókeres haverjaidnak, hogy mit szereztél Nebraskában! Nem akarod... – de a folytatás elhalt az újra kirobbant zokogásban. A nő árnyéka éles körvonalú pocsolyát rajzolt a lába köré. Már majdnem dél volt.
Az árnyékok összezáródtak Burt körül, ahogy a kukoricásba lépett. Az a vörös festék vér volt. Halk, álmosító zümmögés hallatszott, ahogy a legyek leszálltak, falatoztak, majd újra felröppentek... talán hogy elújságolják a tápláléklelőhelyet a többieknek. Beljebb a leveleket még több vér borította. Ennyire messzire azért mégsem fröccsenhetett! Aztán Burt a tárgy fölött állt, amelyet az útról megpillantott. Felvette.
A sorok rendezettsége eltűnt. Néhány kukoricaszár részegen dülöngélt, kettőt pedig teljesen kitéptek a földből. A talajt feltúrták. Mindenütt vér volt. A kukorica pedig titokzatosan susogott. Burt kissé remegve ment vissza az útra.
Vicky hisztérikus állapotban volt, érthetetlen szavakat sikoltozott, egyszerre sírt és nevetett. Ki gondolta volna, hogy az utazás ilyen melodrámával fog végződni? Burt a nőre nézett. Nem hinné, hogy személyiségzavara, komoly életkori válsága vagy valami hasonló, divatos problémája lenne. Egyszerűen csak gyűlöli ezt a nőt. Hatalmas pofont kevert le neki.
Vicky rögtön abbahagyta a sírást, és kezét férje ujjainak vörösödő nyomára szorította. – Börtönbe fognak zárni, Burt – jelentette ki komolyan.
– Nem hinném – mondta Burt, és Vicky elé tette a bőröndöt, amelyet a kukoricásban talált.
– Mi...
– Fogalmam sincs. Szerintem az övé volt – és az arccal lefelé fekvő, petyhüdt testre mutatott. Első pillantásra nem volt több tizenhárom évesnél.
A régi, ütött-kopott, barna bőröndöt két ruhaszárító kötéllel tekerték körbe, amelyre nagy, idétlen csomót kötöttek. Vicky lehajolt, hogy kibogozza az egyiket, de meglátta, hogy vér száradt a csomóra, és visszahúzta a kezét.
Burt letérdelt, és finoman megfordította a testet.
– Nem akarom látni – mondta Vicky, és kétségbeesetten próbált másfelé nézni. Amikor a vak, meredt tekintetű arc zöttyenve szembefordult velük, Vicky újra felsikított. A fiú arca koszos volt, és vonásait eltorzította a rettegés. A torkát elvágták.
Burt felállt, és átölelte Vickyt, aki meginogott. – El ne ájulj – mondta nagyon halkan. – Hallasz engem, Vicky? El ne ájulj nekem.
Burt szinte varázsigeként ismételgette ezt a mondatot, és végül Vicky kezdett magához térni. Szorosan átölelte a férfit. Akár azt is hihette volna az ember, hogy táncolnak a déli napsütésben az út kellős közepén, miközben egy fiú hullája hever a lábuk előtt.
– Vicky?
– Tessék – a nő hangja tompa volt, mert a férfi vállához szorította az arcát.
– Menj vissza a kocsihoz, és tedd zsebre a kulcsot. Hozd ide a pokrócot a hátsó ülésről, és a puskámat is.
– A puskádat?
– Valaki elvágta a fiú torkát. És az illető talán még itt van, és figyel minket.
Vicky felkapta a fejét, és tágra nyílt szemmel figyelte a kukoricást. Ameddig csak a szem ellátott, rendezett sorok meneteltek és hullámzottak a kisebb-nagyobb emelkedőkön.
– Már biztosan elment. De hát jobb félni... Na, indulj már.
Vicky tántorogva indult az autó felé, és árnyéka sötét talizmánként követte. Amikor a nő behajolt a hátsó ülésnél, Burt leguggolt a fiúhoz. Fehér fiú. Semmi megkülönböztető jegy nincs rajta. Igaz, hogy elütötte, de a T-Bird nem vághatta el a torkát. Szakszerűtlen kezek nyiszálták el, mert a seb széle roncsolt volt – a gyilkos szemmel láthatóan nem részesült oktatásban a puszta kézzel történő mészárlás íratlan szabályait illetően – a végeredmény viszont így is halálos volt. A fiú vagy futott, vagy lökdösték a kukoricaföld utolsó tízméteres szakaszán, és ekkor már vagy halott volt, vagy halálosan megsebesült. Burt Robeson pedig elgázolta. Ha esetleg a fiú ekkor még nem volt ott, élete körülbelül fél perc alatt véget ért.
Vicky megérintette Burt vállát, mire a férfi felugrott.
Vicky bal karján a barna pokróc, jobb kezében a puska, a fejét pedig elfordította. Burt elvette tőle a pokrócot, és az útra terítette. Rágurította a testet. Vicky halkan, kétségbeesetten felnyögött.
– Jól vagy? – pillantott fel a nőre. – Vicky?
– Igen – felelte fojtott hangon.
Burt a testre dobta a pokróc széleit, és felemelte a csomagot. Gyűlölte a súlyos, halott terhet. A test megpróbált U alakban kicsúszni a keze közül, ezért a férfi erősebben fogta. Visszamentek a T-Birdhöz.
– Nyisd ki a csomagtartót – mordult a nőre.
A csomagtartó tele volt az utazáshoz szükséges holmikkal: bőröndökkel és ajándékokkal. Vicky a hátsó ülésre pakolta őket, Burt pedig az így nyert helyre csúsztatta a testet, majd rácsapta a csomagtartó tetejét. Megkönnyebbülten felsóhajtott.
Vicky a vezetőülés melletti ajtónál állt, és a fegyver még mindig a kezében volt.
– Tedd azt a hátsó ülésre, és szállj be.
Burt az órájára pillantott. Csak negyed óra telt el, de óráknak tűnt.
– Mi legyen a bőrönddel? – kérdezte Vicky.
Burt visszament az aszfaltút közepén álló bőröndhöz. Olyan volt, mint egy impresszionista festmény központi figurája. Rongyos fülénél fogva felemelte, majd megtorpant. Teljesen biztos volt benne, hogy figyelik. Az olcsó regényekben olvasott erről az érzésről, de mindig is kételkedett a létezésében. Most viszont elhitte. Mintha emberek lettek volna a kukorica között, rengeteg ember, akik hűvösen azt latolgatják, hogy vajon a nő képes lesz-e kivenni a fegyvert a tokból és elsütni, mielőtt ők megragadják a férfit, az árnyas sorok közé vonszolják, elvágják a torkát...
Burt hevesen dobogó szívvel futott vissza az autóhoz, kirántotta a kulcsot a csomagtartó zárjából, és beszállt.
Vicky megint sírt. Burt elindította az autót, és egy perc múlva már nem tudta volna megállapítani a visszapillantó tükörből, hol történt a szörnyűség.
– Mit is mondtál, mi a legközelebbi település?
– Jaj – Vicky újra az atlasz fölé hajolt. – Gatlin. Tíz perc múlva ott leszünk.
– Elég nagy ahhoz, hogy legyen rendőrsége?
– Nem hinném. Csak egy kis pont a térképen.
– Talán egy rendőrt azért mégis találunk.
Egy ideig csendben haladtak. Elmentek egy siló mellett az út bal oldalán. Semmi egyéb, csak a kukorica. Semmi sem jött velük szemben, még egy traktor sem.
– Vicky, találkoztunk valakivel azóta, hogy lekanyarodtunk az autópályáról?
A nő elgondolkozott. – Egy autóval és egy traktorral. Annál a kereszteződésnél.
– Nem, amióta erre az útra fordultunk, a 17-esre.
– Nem. Azt hiszem, egyetlen autóval sem találkoztunk – azelőtt ez még egy csípős megjegyzés bevezetője lett volna. Most viszont Vicky csak bámult ki az ablakon, az alattuk futó utat és a végtelen, fehér, szaggatott vonalat nézte.
– Vicky? Kinyitnád a bőröndöt?
– Szerinted van valami jelentősége?
– Nem tudom. Talán.
Miközben a nő a csomókat bogozgatta (arca különös módon nyugodt volt – kifejezéstelen, de ajkát összeszorította – és Burtnek az anyja jutott eszébe, amint a vasárnapi csirkét belezte ki), Burt újra bekapcsolta a rádiót.
A zenés adó, amelyet eddig hallgattak, éteri recsegésbe fulladt, ezért Burt a gombot lassan tekerve sávot váltott. Mezőgazdasági hírek. Buck Owens. Tammy Wynette. De mindez távoli, szinte érthetetlen motyogássá torzult. A skála végén viszont felharsant egy szó, olyan hangosan és tisztán, mintha a száj, amely kiejtette, a hangfal rácsa mögött lett volna.
– VEZEKLÉS! – ordította a hang.
Burt meglepetésében felhorkant. Vicky rándult egyet.
– CSUPÁN A BÁRÁNY VÉRE MENTHET MEG BENNÜNKET! – üvöltötte a hang, és Burt gyorsan lehalkította a rádiót. Ezek szerint az adótorony igen közel lehet. Olyan közel, hogy... igen, ott van. A kukoricásból három pókszerű lábon álló, vörös torony meredt a kék égre. A rádiótorony.
– A vezeklés a lényeg, fivéreim és nővéreim – tudatta velük a rádió most már elviselhetőbb hangerővel. A háttérben, a mikrofontól távolabb, mások áment motyogtak. – Vannak, akik azt hiszik, hogy helyénvaló nekivágni a nagyvilágnak, mert az ember nyugodtan dolgozhat és sétálgathat anélkül, hogy a világ bemocskolná. De hát kérdem én: ezt tanítják nekünk Isten szavai?
Távol a mikrofontól, de azért érthetően: – Nem!
– SZENT JÉZUS! – ordította a prédikátor, és erőteljes hangsúlya szinte egy rock-and-roll szám ütemére hasonlított: – Mikor fognak rájönni, hogy ez a halál útja? Mikor fogják végre megérteni, hogy az e világi bűnökért a túlsó oldalon fizetünk? Mit gondoltok? Az Úr azt mondta, hogy rengeteg hely van az ő házában. A paráznák számára viszont nincsen ott hely. És azoknak sincs, akik a másét kívánják meg. És a kukorica meggyalázóinak számára sincs hely. Nincs ott hely a homoszexuálisoknak. Nincs helye a...
Vicky kikapcsolta a rádiót. – Rosszul leszek ettől a marhaságtól.
– Mit mondott? – kérdezte Burt. – Mit mondott a kukoricáról?
– Nem figyeltem – mondta Vicky, miközben a második csomóval küszködött.
– Mondott valamit a kukoricáról. Teljesen biztos vagyok benne.
– Megvan! – kiáltott fel Vicky, ahogy a bőrönd kinyílt az ölében. Elmentek egy tábla mellett, amelyen a következő állt: GATLIN 8 KM. VEZESSEN ÓVATOSAN. VIGYÁZZON GYERMEKEINKRE, A táblát az Elks állította fel. 22-esből származó golyók ütöttek lyukakat rajta.
– Zoknik – mondta Vicky. – Két nadrág... egy ing... egy öv... valami madzag – felemelte, és megmutatta Burtnek a kopott, aranyozott medált. – Ki ez?
Burt odapillantott. – Szerintem Hopalong Cassidy.
– Istenem – Vicky mindent visszatett a bőröndbe, és újra elsírta magát.
Egy pillanat múlva Burt megszólalt: – Szerinted nem volt valami furcsa ebben a rádiós prédikációban?
– Nem. Gyerekkoromban annyi effélét hallottam, amennyi egy életre elég. De erről már meséltem.
– Nem gondolod, hogy egy kissé fiatal volt a hangja? A pap hangja.
A nő keserűen felnevetett. – Lehet, hogy egy tizenéves kölyök volt, és akkor mi van? Éppen ez az, ami olyan szörnyűséges az egészben. Szeretik akkor megkaparintani őket, amikor még alakítható az elméjük. Tudják, hogyan kell érzelmekkel befolyásolni és ellenőrizni a gyerekeket. Ott kellett volna lennéd néhány sátras gyűlésen, amelyekre a szüleim elvonszoltak... ahol „megváltottak”.
Lássuk csak. Ott volt például Baby Hortense, az Éneklő Csoda. Nyolcéves volt. Mindig „Az örökkévalóság karjaiban” című dalt énekelte, miközben az apja a tányért továbbadva azt mondogatta, hogy „nyúljanak jó mélyre a zsebükben, ne engedjék, hogy Isten eme kicsiny báránykája nélkülözzön”. Vagy ott volt Norman Staunton. Mindig a pokol kénköves tüzéről prédikált. Rövidnadrág és olyan ruha volt rajta, mint Burnett történetében a kis lordon. Csak hétéves volt.
Burt hitetlenkedő arckifejezését látva Vicky megerősítésképpen bólintott.
– És nem csak ők ketten voltak. Nagyon sokan voltak még rajtuk kívül. Jó húzás volt – és szinte kiköpte a szót. – Ruby Stampnell. Ő egy tízéves igehirdető volt. Na és a Grace nővérek. Mindig ilyen kis alufóliából készült glória volt a fejük fölött – Jézusom!
– Mi az? – Burt oldalra kapta a fejét. Vicky feszülten figyelte a kezében lévő tárgyat. Beszéd közben a bőrönd aljára túrt, és előhúzott valamit. Burt közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Vicky szó nélkül átadta neki.
Egy kukoricahéjból készült feszület volt, amely valaha zöld lehetett, de már kiszáradt. Kukoricaselyemből font madzaggal egy aprócska csutkát erősítettek hozzá. A szemek nagy részét óvatosan eltávolították, talán egyenként piszkálták ki őket, egy bicskával. A megmaradt szemek durva, sárgás domborműve Jézus alakját formálta. Kukoricamag szemét hosszanti irányban bemetszették, ez volt a pupillája. Karja széttárva, két lába pedig egymás mellett. A test meztelen talpak durva utánzatában végződött. A Jézus-alak fölött négy betű emelkedett ki a csontfehér kukoricacsutkából: I N R I.

*

– Ez művészet! Fantasztikus kézügyesség kellett hozzá – mondta Burt.
– Szerintem visszataszító – mondta Vicky tompa, feszült hangon. – Dobd ki.
– Vicky, a rendőrségnek szüksége lehet rá.
– Miért?
– Hát, azt nem tudom. Talán...
– Dobd ki. Légy szíves. Nem akarom, hogy itt legyen az autóban.
– Vissza kell tenni a bőröndbe. De amint megtaláljuk a zsarukat, így vagy úgy meg fogunk szabadulni tőle. Megígérem. Rendben?
– Hát persze! – kiabált Vicky – Úgyis mindig az lesz, amit te akarsz!
Burt idegesen a hátsó ülésen lévő ruhakupacra hajította a feszületet. A kukorica szempár elmélyülten meredt a T-Bird belső lámpájára. Ahogy Burt újra elindult, a kocsi kerekei alól kavics verődött fel.
– A zsaruknak adunk mindent: a testet és a bőröndöt is – ígérte. – És ezzel mi végeztünk az üggyel.
Vicky nem válaszolt. A kezét méregette.
Másfél kilométerrel arrébb a végtelen kukoricamező eltávolodott az úttól, és felbukkant néhány tanyaház és melléképület. Az egyik ház udvarában koszos csirkék kaparászták kedvetlenül a földet. A pajták tetején megfakult kóla- és cigarettareklámok. Elhaladtak egy hatalmas hirdetőtábla mellett, amelyen a következő állt: CSAK JÉZUS MENTHET MEG. Elmentek egy kávézóval kiegészített benzinkút mellett is, de Burt úgy döntött, hogy csak a város központjában áll meg, már ha egyáltalán van ilyen. Ha nincs, akkor még mindig visszatérhetnek ehhez a benzinkúthoz. Miután már elhagyták a helyet, Burtnek feltűnt, hogy a parkoló teljesen üres volt, kivéve egy rozzant, mocskos teherautót, amelynek hátsó kerekei töklaposak voltak.
Vicky hirtelen a hisztériához vészesen közel álló, magas, éles vihogásban tört ki.
– Mi olyan vicces?
– Azok a táblák – felelte a nő levegő után kapkodva. – Észre sem vetted őket? Tényleg nem hülyeségből nevezik ezt a vidéket „Biblia-övezetnek”. Istenkém, itt van még egy adag – a hisztérikus nevetés újabb rohama tört ki belőle, és mindkét kezét a szája elé kapta.
Csak egyetlen szó volt minden táblán. A táblák szemmel láthatóan már nagyon régóta álltak a homokos útpadkán; a mész már megfakult és lepattogzott a rudakról. A táblák húsz-huszonöt méterenként követték egymást. Burt hangosan olvasta a rajtuk álló szavakat: EGY... FELHŐ... NAPPAL... TŰZOSZLOP... ÉJJEL...
– Csak egy dolgot felejtettek el – mondta Vicky, még mindig tehetetlenül vihogva.
– Mit? – kérdezte Burt összevont szemöldökkel.
– Old Spice – nyögte ki a nő, és öklét a szájába szorította, hogy visszatartsa a félig hisztérikus kacajt, amely pezsgő gyömbérbuborékok módjára így is kibuggyant.
– Vicky, jól vagy?
– Rendbe fogok jönni. Amint legalább ezer kilométerre leszünk innen, a napfényes, bűnös Kaliforniában, a Sziklás-hegység és Nebraska pedig messze lesz mögöttünk.
Újabb sor tábla következett, és csendesen olvasták a rajtuk álló szavakat.
VEDD... EZT... ÉS... EDD... MONDTA... AZ... ÚRISTEN
De miért van az, hogy a névmást azonnal a kukoricával azonosítom, kérdezte Burt önmagától. Hát ezt nem áldozáskor szokták mondani? Olyan régen volt már templomban, hogy nem is emlékszik. Azon sem lepődne meg, ha errefelé a szent ostya helyett kukoricakenyeret adnának. El akarta ezt mondani Vickynek, de aztán meggondolta magát.
Felkapaszkodtak egy enyhe emelkedőre, és egyszeriben ott volt előttük Gatlin mindhárom utcája. Mint egy film díszlete, amely a nagy gazdasági világválság idején játszódik.
– Biztosan találunk itt egy rendőrt – mondta Burt, és közben azon gondolkozott, hogy a napfényben szundikáló, poros, falusias városka látványától miért szorítja a torkát a rettegés gombóca.
Elhaladtak egy sebességkorlátozó tábla mellett, amely figyelmeztetett, hogy tilos harmincnál többel menni, egy másik rozsdafoltos tábla pedig büszkén hirdette: ÜDVÖZÖLJÜK GATLINBEN, NEBRASKA – ÉS TALÁN AZ EGÉSZ VILÁG! – LEGSZEBB KISVÁROSÁBAN!
Az út mindkét oldalán poros, többnyire beteg szilfák álltak. Elmentek a Gatlini Fatelep, majd egy benzinkút mellett, ahol az árakat közzétevő táblák lomhán himbálóztak a forró déli szellőben: NORMÁL 35,9, NAGY OKTÁNSZÁMÚ 38,9. Egy másik tábla pedig ezt tudatta az utazóval: KAMIONOKNAK DÍZEL ÜZEMANYAG HÁTUL.
Átvágtak az Elm, majd a Birch utcán, és a város főterén találták magukat. Az út mellett egyszerű faházak álltak árnyékos teraszokkal. Minden nagyon szögletes és nagyon célszerűen tervezett volt. A gyep mindenhol sárga és fonnyadt. Egy korcs kutya baktatott lomhán a Maple utca kellős közepére, egy pillanatra megállt, megbámulta az idegeneket, majd lefeküdt az úton, és orrát a mancsára tette.
– Állj meg – mondta Vicky – Állj meg itt.
Burt engedelmesen a járdaszegélyhez húzódott.
– Fordulj meg. Vigyük a hullát Grand Islandbe. Nincsen olyan messze. Kérlek.
– Vicky, mi a baj?
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a nő enyhén emelkedő hangon. – Ez a város töküres, Burt. Rajtunk kívül nincs itt senki. Hát nem látod?
Burt is érzett valamit, de...
– Csak úgy látszik, mintha nem lakna itt senki – mondta. – Ez egy olyan kicsi városka, ahol csak egy tűzcsap van. Lehet, hogy mindenki a főtéren van valamilyen vásáron vagy vetélkedőn.
– Nincs itt senki – mondta Vicky, és szavainak különös, feszült nyomatékot adott. – Nem láttad a benzinkutat, amely mellett eljöttünk?
– De igen, a fatelepnél. Mi van vele? – de közben Burt gondolatai máshol kalandoztak; egy kabóca tompa zúgását hallgatta, amely az egyik közeli szilfát rágta. Érezte a kukorica, a poros rózsák és – természetesen – a trágya szagát. Letértek az autópályáról, és egy kisvárosban voltak egy olyan államban, ahol még sosem járt (bár jó párszor átrepült fölötte a United Airlines 747-es járatán), és valahogy az egész egyszerre volt jó és rossz is. Valahol biztosan van itt egy gyógyszertár szökőkúttal, egy Bijou nevű mozi és egy JFK nevét viselő iskola.
– Burt, a normál 35,9, a nagy oktánszámú pedig 38,9 dollár. Mikor fizettél te utoljára ennyit ebben az országban?
– Úgy négy évvel ezelőtt – ismerte el Burt. – De, Vicky...
– Egy város kellős közepén vagyunk, Burt, és sehol egy autó! Egyetlen autó sincs itt!
– Grand Island száz kilométerre van innen: Igen hülyén nézne ki, ha odáig vinnénk.
– Nem érdekel.
– Figyelj, keressük meg a rendőrséget, és...
– Nem!
Ez az, a fenébe is, pontosan erről van szó. Így lehetne dióhéjban összefoglalni, hogy miért hullik darabokra a házasságunk. Nem akarom. Kérlek, ne. És természetesen, ha kell, addig tartom vissza a lélegzetem, amíg bele nem kékülök, ha nem mehetek utamra.
– Vicky – kezdte a férfi.
– El akarok menni innen, Burt.
– Vicky, figyelj rám.
– Fordulj meg, és tűnjünk el innen.
– Vicky, abbahagynád egy pillanatra?
– Abba fogom hagyni, ha már a másik irányba haladunk. Most pedig indulj.
– Egy halott gyerek van az autónk csomagtartójában! – üvöltött fel Burt, és határozottan örömét lelte abban, hogy a nő összerándult, az arca pedig megvonaglott. Kissé halkabban folytatta: – Elnyiszálták a torkát, és az útra lökték, én pedig keresztülmentem rajta. És most meg fogom keresni a rendőrséget, vagy akárhogy nevezzék is itt, és bejelentem az esetet. Ha gyalog akarsz visszamenni az autópályáig, indulhatsz. Fel foglak venni útközben. De azt ne várd el tőlem hogy forduljak vissza, és száz kilométert vezessek Grand Islandig, mintha nem lenne más a csomagtartóban, csak egy rakás szemét. Ez a srác egészen véletlenül valakinek a fia, én pedig jelenteni fogom az esetet, mielőtt a gyilkos átjut a hegyeken, és elmenekül.
– Te szemétláda – mondta Vicky sírva. – Mit keresek én itt veled?
– Fogalmam sincs. És már nem is érdekel. De még nem késő helyrehozni a dolgot, Vicky.
Burt elkormányozta az autót a járdaszegélytől. A kutya felemelte a fejét a kerekek kurta csikordulására, majd visszaejtette a mancsára.
Végigmentek a főutcán, amely a Pleasant utca sarkánál kettévált; itt volt a főtér, egy füves park, a közepén pedig egy emelvény A tér másik oldalán, ahol a főutca két ága ismét találkozott, két hivatalosnak tűnő épület állt. Az egyiken egy tábla: GATLIN VÁROSHÁZA.
– Ott van – mutatta Burt a nőnek, aki nem szólt semmit.
Burt újra leállította az autót. Egy étkezde mellett álltak meg, amely a Gatlin Kifőzde nevet viselte.
– Hová mész? – kérdezte Vicky riadtan, ahogy Burt kinyitotta az ajtót.
– Kiderítem, hol vannak az emberek. A tábla szerint ez a hely nyitva van.
– Nem hagyhatsz itt egyedül.
– Akkor gyere. Ki tiltja meg?
Vicky kinyitotta az ajtót, és kiszállt, ahogy a férfi megkerülte az autót. Burt látta, hogy a felesége nagyon sápadt, és egy pillanatra megszánta. Reménytelenül megszánta.
– Hallod? – kérdezte Vicky, ahogy a férje mellé ért.
– Mit?
– A nagy semmit. Nincsenek autók. Nincsenek emberek. Nincsenek traktorok. Semmi.
És ekkor, úgy egy sarokkal arrébb, gyerekek magas, örömteli nevetése csendült fel.
– Gyerekek – szólalt meg Burt. – Hallod?
A nő kétségbeesett arccal nézett rá.
Burt kinyitotta az étkezde ajtaját, és a száraz, fertőtlenítőszagú forróságba lépett. A padló poros volt. A krómozott felületek ragyogása eltompult. A mennyezeten lévő ventilátor fából készült lapátjai mozdulatlanul álltak. Üres asztalok. Üres bárszékek. A pult mögötti tükröt viszont darabokra zúzták... és volt még valami furcsa. A sörcsapokat letörték. A pulton sorakoztak, mint egy nagy buli bizarr maradványai.
Vicky felszínesen vidám hangja arról árulkodott, hogy a nő közel áll az összeroppanáshoz. – Hát persze. Kérdezz csak meg bárkit. Elnézést, uram, meg tudná mondani...
– Jaj, fogd már be a szád – rivallt rá Burt, de a hangja tompa volt és erőtlen. Egy étkezdében voltak, a nagy üvegablakokon át poros csíkokban szűrődött be a napfény, és Burt már megint úgy érezte, hogy figyelik. A csomagtartójukban lévő fiúra és a gyerekek kacagására gondolt. Minden ok nélkül eszébe jutott egy kifejezés, egy jogi hangzású kifejezés, amely titokzatosan ismétlődött az agyában: Láthatatlan Látvány. Láthatatlan látvány. Láthatatlan látvány.
A férfi tekintete végigsiklott az évek alatt megsárgult kártyákon, amelyeket rajzszegekkel erősítettek a pult mögötti falra: SAJTBURGER 35 CENT, A VILÁG LEGJOBB SZENDVICSE 10 CENT, EPER-REBARBARA PITE 25 CENT, A MAI AJÁNLAT: SONKA KRUMPLIPÜRÉVEL ÉS VÖRÖS MÁRTÁSSAL 80 CENT.
Mikor lehetett utoljára ilyen ételárakat látni?
Vicky adta meg a választ. – Nézd meg ezt – mondta éles hangon, és a falon lévő naptárra mutatott. – Ezek tizenkét éve ugyanazt a babot eszik ebédre – és rekedten felnevetett.
Burt a naptárhoz lépett. A képen két fiú úszkált egy tóban, miközben egy ravasz kiskutya ellopta a ruháikat. A kép alatt a szöveg: A GATLINI FATELEP ÉS FÉMÁRU ÜDVÖZLETE: Ön elrontja, mi megjavítjuk. A naptár az 1964-es év augusztusánál volt nyitva.
– Nem értem – motyogta Burt – de abban biztos vagyok, hogy...
– Biztos vagy! – kiáltott fel Vicky hisztérikusan. – Szóval biztos vagy! Ez a te nagy bajod, Burt, hogy egész életedben biztos voltál!
Burt az ajtó felé indult, Vicky pedig utána.
– Most meg hová mész?
– A városházára.
– Burt, miért kell ennyire makacsnak lenned? Te is tudod, hogy itt valami nincs rendben. Miért nem vagy képes egyszerűen elfogadni ezt a tényt?
– Nem vagyok makacs. Egyszerűen csak szeretnék megszabadulni a csomagtartóm tartalmától.
Kiléptek az utcára, és Burtnek újra feltűnt a nagy csend és a trágyaszag. Az embernek ez a szag valahogy sosem jut eszébe, amikor megvajaz és megsóz egy kukoricacsövet, majd jóízűen beleharap. A napfény, az eső, a mesterséges foszfátok, na és egy nagy, egészséges adag tehénszar ajándéka. De ez a szag valahogy más volt, mint amelyet annak idején, New York állambeli szülőfalujában érzett. Mondhatnak a szerves trágyáról, amit akarnak, de igenis volt benne valami szinte már illatos, amikor a gép szétszórta a földeken. Természetesen nem hasonlítható ezekhez a menő parfümökhöz, de amikor tavasszal a késő délutáni szellő felkapta azt az illatot, és a frissen szántott földek fölött sodorta, tényleg valami jó kapcsolódott hozzá. Azt jelentette, hogy a tél őrökre véget ért. Azt jelentette, hogy az iskolák kapui úgy hat héten belül bezárulnak, és mindenki a nyárba özönlik. És Burt számára ez a szag visszavonhatatlanul kötődött olyan illatokhoz, amelyek talán valóban parfümnek nevezhetők: réti komócsin, lóhere, friss föld, mályvarózsa, som.
De errefelé valószínűleg valami más eljárást alkalmaztak. A szag nagyon hasonló volt az emlékeiben élőhöz, de mégsem ugyanolyan. Volt valami émelyítően édes színezete, ami majdnem olyan volt, mint a halál szaga. Mivel Vietnamban egészségügyi szolgálatot teljesített, igen nagy tapasztalatra tett szert ezzel a szaggal kapcsolatban.
Vicky némán ült az autóban, elmélyülten tanulmányozta az ölében lévő, kukoricából készült feszületet ami Burtnek egyáltalán nem tetszett.
– Tedd azt le – szólt oda neki.
– Nem – felelte Vicky anélkül, hogy felpillantott volna. – Ha te játszod a kisded játékaidat, én is játszom az enyémet.
Burt sebességbe tette az autót, és a sarokra hajtott. A fejük fölött egy halott közlekedési lámpa lengedezett az enyhe szellőben. Baloldalt pedig egy takaros, fehér templom állt. A fű lenyírva. Az ajtóig vezető, kővel kirakott ösvény két oldalán pedig gondozott virágágyások. Burt megállt.
– Mit csinálsz?
– Bemegyek és körülnézek. Ez az egyetlen hely az egész városban, amely nem néz ki úgy, mintha legalább tíz év pora lepné. Olvasd el a misetáblát. Vicky odanézett. Az üveg alatt gondosan kiszegelt fehér betűkkel a következő szöveg állt: ERŐ ÉS DICSŐSÉG ANNAK, AKI A SOROK MÖGÖTT JÁRKÁL. A dátum pedig 1976. július 24. volt – múlt vasárnap.
– Aki a sorok mögött járkál – mondta Burt, miközben leállította a motort. – Ez biztosan Isten kizárólag Nebraskában használatos kilencezer neve közül az egyik. Bejössz?
Vicky nem reagált a viccre. – Nem.
– Rendben. Ahogy akarod.
– Nem voltam templomban, amióta elköltöztem a szüleimtől, és most nem akarok bemenni ebbe a templomba, és nem akarok ebben a városban lenni, Burt. Halálosan félek. Nem tűnhetnénk el már végre innen?
– Csak egy perc az egész.
– Nekem is van kulcsom a kocsihoz, Burt. Ha nem leszel itt öt perc múlva, egyszerűen itt hagylak.
– Álljunk csak meg itt egy szóra, kisasszony.
– Éppen ezt szeretném. Feltéve, hogy nem akarsz megtámadni, mint egy közönséges rabló, és erőszakkal elvenni a kulcsomat. Mert már ezt is kinézem belőled.
– De nem gondolod, hogy meg is teszem.
– Nem.
A nő táskája az ülésen hevert. Burt felkapta. Vicky felsikított, és a táska vállpántja után kapott. Burt elrántotta előle. Nem húzta az időt azzal, hogy kotorásszon, hanem egyszerűen felfordította a táskát, és kiöntött belőle mindent. A kulcscsomó papír zsebkendők, kozmetikumok, aprópénz és régi bevásárlólisták között csillant meg. Vicky meg akarta kaparintani, de Burt megint gyorsabb volt, és zsebre vágta a megszerzett kulcsot.
– Nem kellett volna ezt tenned – sírta el magát a felesége. – Add ide.
– Nem adom – mondta Burt, és keményen, üresen elvigyorodott. – Semmi szín alatt.
– Kérlek, Burt! Félek! – Vicky kinyújtott kézzel könyörgött.
– Persze, aztán két perc várakozás után úgy döntenél, ennyi elég volt.
– Dehogy...
– És röhögnél a markodba, hogy ebből majd megtanulom, hogy nem lehet veled ujjat húzni. Hát nem ez volt mindig is a mottód? Majd én móresre tanítom Burtöt!
Ezzel kiszállt az autóból.
– Kérlek, Burt! – sikította Vicky a másik ülésre csúszva. – Figyelj... megvan... elmegyünk ebből a városból, és telefonálunk egy fülkéből, jó? Van egy csomó apróm. Csak... talán... ne hagyj egyedül, Burt, ne hagyj engem itt egyedül!
A férfi azonban szó nélkül rávágta az ajtót, aztán egy percre a T-Bird oldalának dőlt, és hüvelykujját csukott szeméhez nyomta. Vicky ököllel verte az ablakot, és a nevét kiáltozta. Csodálatos benyomást fog kelteni, amikor végre talál egy illetékest, akinek átadhatja a fiú hulláját. Nagyszerű.
Burt sarkon fordult, és a kővel kirakott úton a templom ajtajáig sétált. Két-három perc, csak egy kicsit körülnéz, és kész. És még az is megeshet, hogy a templom zárva van.
Az ajtó viszont könnyedén és csendesen kinyílt, hála az olajozásnak (jó istenesen megolajozták, gondolta, és ez minden különösebb ok nélkül nagyon mulatságosnak tűnt), és Burt egy hűvös, szinte már hideg előcsarnokba lépett. A szeme gyorsan hozzászokott a félhomályhoz.
Az első, amit észrevett, néhány fából készült, poros és hanyagul egymásra dobált betű volt a terem túlsó sarkában. Felkeltették a férfi kíváncsiságát. Olyan réginek és elfeledettnek tűntek, mint a naptár az étkezdében, ellentétben az előcsarnok többi részével amely tiszta és rendezett volt. A betűk úgy ötven-hatvan centi magasak voltak, és nyilvánvalóan összetartoztak. Szétrakta őket a szőnyegen – huszonhárom darab volt – és tologatni kezdte őket, mint az anagrammát. GYEP ETTEM PISTA KEL BAL OMM. Ez hülyeség. TETEM MEGYE LISTA KAMPO PBL. Ez sem jobb. Kivéve az MP-T a Kampo-ban. Gyorsan összeállította a TEMPLOM szót, és a maradékot nézegette: TEM EGYE LISTA KAPB. Tiszta baromság. Itt guggol, és egy rakás betűvel szórakozik, miközben kint a kocsiban Vicky szép lassan begolyózik. Már éppen fel akart állni, amikor hirtelen meglátta. Kirakta a BAPTISTA szót, és már csak az EM EGYE LK betűk maradtak – amelyekből egyet-kettőt átrakva kijött a KEGYELEM szó. KEGYELEM BAPTISTA TEMPLOM. A betűk valaha biztosan az ajtó fölött voltak. Levették és közömbösen a sarokba hajították őket, a templomot pedig azóta kifestették, így a betűknek már a helye sem látszik.
De miért történt mindez?
Valószínűleg azért, mert ez már nem a Kegyelem Baptista Templom. Akkor viszont mi? Valami érthetetlen okból ez a kérdés félelemmel töltötte el, és a ruháját porolgatva felpattant. Levettek néhány betűt az ajtó fölül, na és akkor mi van? Lehet, hogy más nevet adtak a templomnak, mint például Flip Wilson Divatista Temploma.
De hát miért?
Burt nyugtalanul lerázta magáról a kérdést, és belépett a templom belsejébe vezető ajtón. Ahogy a főhajó felé nézett, érezte, hogy a rettegés keményen a szívébe markol. A lélegzete hangosan suhogott a terem terhes csendjében.
A szószék mögötti falat egy óriási Krisztus-kép foglalta el, és Burt arra gondolt, hogy ettől Vicky biztosan infarktust kapna.
A Krisztus rókaszerű arccal vigyorgott. Hatalmas szeme és meredt tekintete Burtöt Lon Chaneyre emlékeztette Az operaház fantomjá-ból. Mindkét nagy, fekete pupillában volt egy tüzes tó, amelyben egy emberi alak (valószínűleg egy bűnös lélek) fuldoklott. De a legfurább az volt, hogy a Krisztus haja zöld volt... és ha jobban megfigyelte az ember, kiderült, hogy ez a haj nem volt más, mint tekergő, kora nyári kukoricalevelek gubanca. A kép elnagyolt, de igen hatásos volt. Egy képregényre emlékeztető freskó, amelyet talán egy tehetséges gyerek festett – egy ótestamentumi vagy egy pogány Krisztus, aki a nyáját áldozatként lemészárolja, ahelyett, hogy vezetné.
A bal oldali padsor mellett egy orgona állt, és Burt először nem tudta megmondani, mi volt rajta olyan furcsa. A padok mellett sétálgatva aztán lassan derengő iszonyattal vette észre, hogy a kulcsokat kitépték, a zárakat kihúzták... és a sípokat száraz kukoricahajjal töltötték meg. Az orgona fölött pedig takaros betűkkel írt tábla: CSAKIS AZ EMBERI NYELVVEL ZENÉLJ, MONDOTTA AZ ÚRISTEN.
Vickynek igaza volt. Itt valami szörnyen nincs rendben. Már az is megfordult a fejében, hogy nem keresgél tovább, hanem visszamegy Vickyhez. Egyszerűen csak beül a kocsiba, a lehető leggyorsabban elhajt ebből a városból, és hagyja a fenébe a városházát. De képtelen volt erre. Valld be őszintén, mondta magának: jól meg akarod leckéztetni őkelmét, mielőtt elismered, hogy végig igaza volt.
Majd egy-két perc múlva visszamegy.
A szószék felé indult, és közben agya lázasan dolgozott: emberek utaznak át Gatlinen. Biztos vannak olyanok a környező városokban, akiknek barátaik vagy rokonaik élnek itt. A nebraskai állami rendőrség is biztosan járkál errefelé. De mi van az energiaellátással? A közlekedési lámpa nem működött. De hát csak feltűnne valakinek, ha egy városban tizenkét hosszú évig nem lenne áram. A végkövetkeztetés: ami itt látszólag történt, az egyszerűen lehetetlen.
Mégis borsódzott a háta.
Felment a szószékhez vezető négy, szőnyeggel borított lépcsőfokon, és a félhomályban végignézett az elhagyatott padsorokon. Szinte érezte a hátborzongató és kifejezetten pogány pillantások súlyát.
Egy hatalmas Biblia hevert a pulpituson; és Jób könyvének harmincnyolcadik fejezeténél volt nyitva. Burt olvasni kezdett: „Majd felele az Úr Jóbnak a forgószélből, és monda: Ki az, a ki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?... Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat!” Az Úr. Aki a sorok mögött járkál. Mondd meg, ha tudsz valami okosat. És kérlek, add tovább a kukoricát.
Ahogy Burt a Bibliát lapozgatta, a lapok szárazon suttogtak a néma csendben – mint a szellemek, már ha egyáltalán léteznek effélék. Egy ilyen helyen az ember még ezt is elhiszi. A Biblia bizonyos részeit kivágták. Főleg az Újtestamentumból. Valaki azt a nagy feladatot tűzte ki céljául, hogy egy olló segítségével módosítja a jó öreg Jakab király szavait.
Az Ótestamentum viszont érintetlen volt.
Burt már éppen el akarta hagyni a szószéket, amikor az egyik alsó polcon meglátott egy másik könyvet. Ez biztosan valamiféle nyilvántartás az esküvőkről, bérmálásokról és temetésekről.
Burt fintorogva olvasta az arany betűket, amelyeket ügyetlen kezek nyomtak a borítóra: PUSZTULJON HÁT A GONOSZ, HOGY A FÖLD ÚJRA ÉRZÉKENY LEHESSEN, MONDOTTA A SEREGEK URA.
Úgy tűnik, errefelé egyetlen uralkodó gondolat köré csoportosul minden.
Burt kíváncsian nyitotta ki a könyvet. Mintha a szellősen megvonalazott lapot egy gyerek írta volna tele. Néhány helyen óvatosan megpróbálták eltávolítani a tintát. Nem volt egyetlen helyesírási hiba sem, a nagy, kerek betűk viszont gyerekesek voltak, inkább rajzolták, mint írták őket. A könyv így kezdődött:

Amos Deigan (Richard),
sz. 1945. szept. 4. 1964. szept. 4.
Isaac Renfrew (William),
sz. 1945. szept. 19. 1964. szept. 19.
Zepeniah Kirk (George),
sz. 1945. okt. 14. 1964. okt. 14.
Mary Wells (Roberta),
sz. 1945. nov. 12. 1964. nov 12.
Yemen Hollis (Edward),
sz. 1946. jan. 5. 1965. jan. 5.

Burt összevont szemöldökkel lapozott tovább. A könyv háromnegyedénél a kettős oszlop hirtelen véget ért:

Rachel Stigman (Donna),
sz. 1957. jún. 21. 1976. jún. 21
Moses Richardson (Henry),
sz. 1957. júl. 29.
Malachi Boardman (Craig),
sz. 1957. aug. 15.

A könyv utolsó bejegyzése: Ruth Clawson (Sandra), sz. 1961. ápr. 30. Burt még két ilyen könyvet talált a polcon. Az egyiken ugyanaz a PUSZTULJON A GONOSZ! felirat volt, és folytatta a nevek és születési időpontok hosszú oszlopát. Job Gilman (Clayton), sz. 1964. szept. 6. után a következő bejegyzés Eve Tobin volt, sz. 1965. jún. 16. Nem volt mellette zárójelben másik név.
A harmadik könyv pedig üres volt.
Burt gondolataiba merülve álldogált a szószék mögött.
Valami történt 1964-ben. Valami vallással, kukoricával... és gyerekekkel kapcsolatos.
Édes Istenünk, esedezve kérjük áldásodat a termésre. Jézus nevére, ámen.
És a kés az áldozati bárány fölé emelkedett – de biztos, hogy bárány volt? Talán valami különös vallási téboly söpört itt végig. A több száz holdas kukoricaföld zörgő titkai elzárták őket a külvilágtól, és magányra ítéltettek. Egyedül voltak a több millió holdnyi kék ég alatt. Egyedül Isten éber tekintete alatt. Egy különös, zöld isten ez, a kukorica istene, aki vén, félelmetes és állandóan éhes. És aki a sorok mögött járkál.
Burt érezte, hogy valami jéghideg fúrja be magát a csontjaiba.
Vicky, hadd meséljek el valamit. A történet Amos Deiganről szól, aki Richard Deiganként látta meg a napvilágot 1945. szeptember 4-én. 1964-ben vette fel az Amos nevet. Szép, ótestamentumi név, az egyik prófétát hívták így Nos, Vicky, az történt – de ne nevess ki – hogy ez a Dick Deigan és a haverjai – többek között Billy Renfrew, George Kirk, Roberta Wells és Eddie Hollis – valami őrült vallási fanatizmus hatására megölték a szüleiket. Minden felnőttet. Hát nem borzalmas? Lelőtték őket álmukban, megkéselték őket a fürdőkádban, megmérgezték a vacsorájukat, felakasztották őket, kibelezték őket meg hasonlók.
Hogy miért? A kukorica miatt. A kukorica valószínűleg a kipusztulás szélén állt. És a gyerekeknek valahogy az az ötletük támadt, hogy ennek a rengeteg bűn az oka. És mert nincs elég áldozat. Talán éppen a kukoricásban, a szabályos sorok között végeztek velük.
És bár nem tudom, hogyan és miért, de egészen biztos vagyok benne, Vicky, hogy úgy döntöttek, a tizenkilencedik év az élet végét jelenti: Richard „Amos” Deigannek, kis történetünk hősének 1964. szeptember 4-én volt a tizenkilencedik születésnapja – ez áll a könyvben. Azt hiszem, megölték. Feláldozták a kukoricásban. Micsoda marhaság ez az egész, nem?
Vagy vegyük például Rachel Stigrnant, aki 1964-ig a Donna Stigman névre hallgatott. Ő június 21-én töltötte be a tizenkilencet, úgy egy hónapja. Moses Richardson július 29-én született – három nap múlva tizenkilenc éves lesz. Van fogalmad arról, hogy mi fog történni a jó öreg Mosesszel huszonkilencedikén?
Nekem van.
Burt megnyalta száraz ajkát.
És még valami, Vicky Nézd meg ezt. Itt van Job Crilman (Clayton), aki 1964. szeptember 6-án született. Egészen 1965. június 16-ig nincs újabb bejegyzés. Tíz hónap szünet. Tudod, mit gondolok? Miután megölték a felnőtteket, még a terhes nőket is, 1964. októberében egyikük teherbe esett, és életet adott Eve-nek. Egy tizenhat-tizenhét éves lány. Eve. Az első nő.
Burt lázasan lapozott vissza a könyvben, és megtalálta Eve Tobint. Alatta: „Adam Greenlaw, sz. 1965. július 11.”
Még csupán tizenegy évesek lehetnek, gondolta Burt, és a húsa bizseregni kezdett. És talán ott vannak kint. Valahol.
De hogyan lehetett mindezt titokban tartani? Hogyan történhetett ez meg?
Csakis úgy, hogy a szóban forgó isten jóváhagyta.
– Jézusom – nyögte Burt a templom csendjébe. Ekkor a T-Bird kürtje felharsant, hosszú, folyamatos tülkölésével megtörve a délután némaságát.
Burt leugrott a szószékről, és végigrohant a padok között. Kirontott az ajtón a forró, vakító napsütésbe. Vicky olyan egyenesen ült a kormánykerék mögött, mint aki nyársat nyelt, mindkét keze a dudára szorítva, és vadul kapkodta a fejét jobbra-balra. Mindenhonnan gyerekek özönlöttek. Néhányan boldogan kacarásztak. A kezükben különféle tárgyak: kés, fejsze, cső, kődarab, kalapács. Egy nyolc év körüli, gyönyörű, hosszú szőke hajú kislány kezében egy emelővel közeledett. Falusi fegyverek. Lőfegyver nem volt náluk. Burt vad késztetést érzett, hogy rájuk ordítson: Kicsoda Adam és Eve? Ki az anya? Ki az apa? Kik a gyerekek?
Mondd meg, ha tudsz valami okosat!
A gyerekek a kis utcákból és a parkból özönlöttek, át az iskola játszóterének lánckerítésén lévő kapun. Néhányan közömbösen bámultak Burtre, aki dermedten állt a templom lépcsőjén, néhányan pedig egymást könyökkel gyengéden oldalba lökve mutogattak rá, és mosolyogtak... édes, gyermeki mosolyok.
A lányok hosszú, barna gyapjúruhát és szalmakalapot viseltek. A fiúk úgy néztek ki, mint a kvéker lelkészek; mind feketében voltak, a fejükön kerek, lapos, széles karimájú kalap. Az autó felé siettek a parkon át, néhányan pedig átvágtak az 1964-ig Kegyelem Baptista Templom nevet viselő épület előkertjén. Egy-kettő olyan közel jött, hogy Burt akár meg is érinthette volna őket.
– A puska! – ordította Burt. – Vicky, ott a puska!
De a nő teljesen megdermedt a félelemtől, ezt még Burt is látta a lépcsőről. És talán nem is hallotta őt a csukott ablakon keresztül.
A gyerekek a T-Bird köré sereglettek. A fejszék, balták és csődarabok felemelkedtek, majd lesújtottak. Istenem, ez most tényleg megtörténik?, gondolta Burt fagyottan. Egy fémdarab leesett az autó oldaláról. A motorháztető lerepült. A kések lyukakat vájtak a kerekekbe, és az autó megereszkedett. A kűrt folyamatosan harsogott. A szélvédőt és az oldalsó ablakokat repedések szövevénye tette átláthatatlanná, majd a biztonsági üveg berobbant... és Burt újra belátott az autóba. Vicky az ülésen kuporgott, és már csak egyik keze volt a dudán, a másikat felemelte, hogy megvédje az arcát. Sóvár, fiatal kezek nyúltak be, és keresgélték az ajtónyitó gombot. Vicky vadul csapkodta őket. A tülkölés pedig először szakadozottá vált, majd teljesen abbamaradt.
A vezetőülésnél lévő szétvert, horpadt ajtó kinyílt. A gyerekek megpróbálták kiráncigálni Vickyt az autóból, de a nő kezei a kormánykerékre fonódtak. Aztán egyikük behajolt, a kezében kés, és...
Burt bénultsága elillant, és majdnem orra esve lerohant a lépcsőn, végig a kövezett ösvényen. Egyikük, egy tizenhat év körüli fiú, akinek hosszú, vörös haja a vállára hullott a kalapja alól, hanyagul Burt felé fordult, és valami nagyot csattant a levegőben. Burt bal karja hátrarándult, és egy pillanatig az a képtelen gondolata támadt, hogy a srác megütötte. Aztán az átható fájdalom olyan hirtelen nyilallt belé, hogy a világ elszürkült előtte.
Értetlen csodálkozással tanulmányozta a karját. Egy másfél dolláros Pensy bicska nőtt ki belőle, mint valami furcsa daganat. J. C. Penney márkájú ingjének ujja kezdett vörössé válni. Egy örökkévalóságig nézegette a karját, próbálta megérteni, hogy hogyan növeszthetett oda egy bicskát... lehetséges ez?
Amikor Burt felpillantott, a vörös hajú fiú magabiztosan vigyorogva állt előtte.
– Te szemétláda – csikorogta Burt rekedt, rémült hangon.
– Emeld lelkedet Istenhez, mert hamarosan az ő ítélőszéke előtt fogsz állani – mondta a vörös hajú fiú, és Burt szeme felé kapott, ki akarta kaparni.
Burt hátralépett, kihúzta a bicskát a karjából, és a fiú torkába vágta. A sebből vastag sugárban buggyant ki a vér. Burt is véres lett. A vörös hajú srác fura, bugyogó hangot adott, és széles köröket kezdett róni. A bicska után kapott, megpróbálta kihúzni, de nem sikerült. Burt tátott szájjal bámulta. Ez mind nem történik meg. Csak egy rossz álom az egész. A srác egyre csak járkált, érthetetlen szavai pedig vérbe fulladtak. A hangja betöltötte a forró délután némaságát. A többiek döbbenten nézték.
Ez nem szerepelt a forgatókönyvben, gondolta Burt tompa aggyal. Csak Vicky és én. És a fiú ott a kukoricásban, aki megpróbált elmenekülni. Ez viszont nem. Vadul villogó szemmel bámulta a gyerekeket, és torkaszakadtából ordítani akart: Na, hogy tetszik?
A vörös hajú fiú még egy utolsót hördült, és térdre rogyott. Egy pillanatig Burtre bámult, aztán elengedte a bicska nyelét, és előrebukott.
A Thunderbird köré gyűlt gyerekekből halk sóhaj szakadt ki. Némán bámultak Burtre, aki dermedten állta a pillantásukat... és ekkor vette észre, hogy Vicky eltűnt.
– Hol van? – kérdezte. – Hová vittétek?
Az egyik fiú véres vadászkését a torkához emelte, és fűrészelő mozdulatot tett. Az arcán széles vigyor. Ez volt az egyetlen válasz.
Valahonnan hátulról egy idősebb fiú halk hangja hallatszott: – Kapjátok el.
A fiúk egyre gyorsuló léptekkel indultak Burt felé. Burt hátrált. A puska, az az átkozott puska! Nem éri el. A napsütés a templomkert zöld gyepébe metszette a gyerekek sötét árnyékát... és ekkor Burt elérte a járdát. Megperdült és futásnak eredt.
– Öljétek meg! – üvöltötte valaki, és a gyerekek utánairamodtak.
Burt eszeveszetten rohant, de nem teljesen vakon. Megkerülte a városházát – nem jó, bekerítenek, mint egy patkányt – és a két sarokkal odébb újra eggyé váló főutcán szaladt. Már messze járnának, ha hallgatott volna Vickyre.
Papucscipője hangosan csattogott a járdán. Látott még néhány üzletet, például a Gatlini Jégkrémboltot és – természetesen – a Bijou nevezetű mozit. Nagy poros betűk hirdették: JEG EK MÉG ORL TOZO T S ÁMBAN KA HA ÓK ELIZABETH TAYLOR CLEOPATRA. A következő keresztutcán túl egy benzinkút, aztán pedig a város széle. És ezen túl a kukorica, amely újra csatlakozott az úthoz. A zöld kukorica végtelen áradata.
Burt egyre csak futott. Már teljesen kifulladt, a kés ejtette seb pedig kezdett nagyon fájni. Vérnyomot húzott maga után. Futás közben kiráncigálta zsebkendőjét a hátsó zsebéből, és az inge alá dugta.
Futott. Papucscipői a járda repedezett betonján csattantak, a lélegzete pedig egyre forróbban reszelt a torkában. A karja már lüktetett. Agya egy gonosz része azt kérdezte, miből gondolja, hogy képes lesz egészen a következő városig szaladni, egyfolytában harminc kilométert a kétsávos aszfaltúton.
De Burt csak futott. Hallotta a gyerekeket a háta mögött. Tizenöt évvel fiatalabbak, és sokkal gyorsabbak. Könnyedén utolérik. A lépteik hangosan csattogtak a járdán, és közben egymásnak kiabáltak. Ez jobb buli, mint egy iskolai tűzriadó, csapongtak Burt gondolatai. Hosszú évekig fognak erről beszélni.
Burt egyre csak szaladt.
Elfutott a város végén álló benzinkút mellett. A levegő sípolt a tüdejében. A járda véget ért. Csak egyetlen esélye maradt, hogy lerázza őket és élve megússza. A házak elfogytak, a városnak vége. A kukorica halványzölden hullámzott az út mellett. A zöld, kardszerű levelek lágyan susogtak. Ott bent, az embermagasságú kukorica között minden hűvös és árnyas.
Elfutott egy tábla mellett: MOST ELHAGYJA GATLINT, NEBRASKA – S TALÁN AZ EGÉSZ VILÁG! – LEGSZEBB KISVÁROSÁT REMÉLJÜK, HAMAROSAN VISZONTLÁTJUK!
Minden bizonnyal, gondolta Burt keserűen.
Úgy futott el a tábla mellett, mint egy sprinter, aki a célszalag felé tart, aztán balra kanyarodott, átvágott az úton, és lerúgta a papucscipőjét. A kukorica közé vetette magát, amely zöld tengerként zárult össze körülötte, és magába olvasztotta. Elrejtette. Hirtelen óriási megkönnyebbülés söpört végig rajta, és újra elkanyarodott. Tüdeje, amely eddig mintha össze lett volna préselve, megnyílt, és így több levegőhöz jutott.
Burt végig ugyanabban a sorban futott, a fejét behúzta, széles válla súrolta és megremegtette a leveleket. Úgy húsz méter megtétele után jobbra fordult, így újra az úttal párhuzamosan haladt. Kétrét görnyedt, hogy a gyerekek meg ne lássák sötét, lobogó haját a sárga kukoricahaj között. Egy hirtelen gondolattól vezérelve átvágott néhány soron, aztán vaktában egyik sorból a másikba ugrott, és egyre mélyebbre hatolt a kukoricásban.
Végül aztán kimerülten térdre rogyott, és homlokát a földre támasztotta. Csupán saját akadozó légzését hallotta, a fejében pedig egyetlen gondolat ismétlődött: Hála Istennek, hogy leszoktam a cigiről, hála istennek, hogy leszoktam a cigiről, hála istennek...
Ekkor meghallotta a gyerekeket. Hangosan kiáltoztak egymásnak, és néha össze is ütköztek („Hé, ez az én sorom!”). Ez felbátorította. Baloldalt vannak, eléggé messze, és nagyon szervezetlennek tűnnek.
Kivette a zsebkendőt az inge alól, hogy megnézze a sebet, majd összehajtotta, és visszadugta. A testedzés ellenére elállt a vérzés.
Egy kicsit még pihent, és hirtelen tudatára ébredt, hogy jól érzi magát, jobban, mint az elmúlt évek során bármikor... kivéve, hogy lüktet a karja. Jól megmozgatta magát, és most egy kézzelfogható (nem számít, mennyire őrült) gonddal kell megbirkóznia, két év hiábavaló próbálkozás után, hogy leküzdje a házasságát szipolyozó láthatatlan, gonosz szellemet.
Nem helyes, hogy ezt érzi, gondolta magában. Életveszélyben van, a feleségét pedig elrabolták. Talán már nem is él. Megpróbálta felidézni Vicky arcát, és ezzel eloszlatni azt a fura, kellemes érzést, de a nő arca nem akart megjelenni előtte. Csak a vörös hajú fiút látta, ahogy a bicskával a nyakában szenved.
A kukorica mindent átható illata vette körül. A szél szinte emberi hangon suttogott a növények között. Megnyugtató volt. Akármit tettek is ezek a gyerekek a kukorica nevében, a növény most őt védelmezi.
A gyerekek viszont egyre közeledtek.
Burt a fejét lehajtva átfutott egy másik sorba, majd ismét egy másikba. Megpróbált úgy haladni, hogy a hangokat mindig bal oldalról hallja, de a délután előrehaladtával ez mind nehezebbé vált. A kiáltozás egyre halkult, és a kukorica csörgésétől néha alig lehetett hallani. Burt futott, megállt hallgatózni, majd újra futásnak eredt. A talaj kőkemény volt, így zoknis lábával nem hagyott nyomot.
Amikor hosszú idő múlva megállt, a nap már jobboldalt csüngött a földek felett, és vörösen lángolt. Az órájára pillantott; negyed nyolc volt. Az aranyló nap vöröses színnel festette meg a kukoricát, a feneketlen árnyékok viszont sötétek voltak. Burt előreszegett fejjel hallgatózott. A naplemente közeledtével a szél teljesen elült, és a kukorica mozdulatlanul lehelte aromáját a meleg levegőbe. Ha a gyerekek esetleg még mindig itt vannak, akkor vagy igen lemaradtak, vagy kuporogva hallgatóznak. De egy csapat gyerek, még ha megőrültek is, nem tudna ilyen hosszú ideig csendben maradni. Valószínűleg a következményekre való tekintet nélkül a lehető leggyerekesebb megoldást választották: feladták és hazamentek.
Burt a lenyugvó nap felé fordult, amely egyre mélyebbre süllyedt a felhők tengerében, és útnak indult. Ha a sorokon keresztül átlósan halad a lenyugvó nap felé, előbb vagy utóbb egészen biztosan rátalál a 17-es útra.
A fájdalom a karjában szinte már kellemes, tompa lüktetéssé enyhült, és még mindig jól érezte magát. Úgy döntött, hogy amíg itt van, félreteszi a bűntudatot, és hagyja, hogy ez a jó érzés a hatalmába kerítse. A bűntudatra lesz még alkalom, amikor a hatóságok elé kell állnia, és meg kell magyaráznia, hogy mi is történt Gatlinben. De ez még ráér.
A növények között utat törve arra gondolt, hogy még sosem érezte magát ennyire frissnek és ébernek. Negyed óra múlva a napból már csak egy félgömb látszott. Burt újra megállt, mert újszerű ébersége mintha fokozódott volna, és ez nagyon nem tetszett neki. Egy kicsit... egy kicsit félelmetes volt.
Felkapta a fejét. A kukorica csörgött.

 

Már az előbb is észrevette, de eddig egyszerűen nem tulajdonított neki jelentőséget. A szél viszont elállt. Akkor mitől csörög a kukorica?
Burt félve nézett körül, mert arra számított, hogy a fekete kabátos, vigyorgó fiúk késsel a kezükben előbújnak a növények rejtekéből. De semmi ilyesmi nem történt. Azt a susogó hangot viszont még mindig hallani. Balról.
A hang irányába indult, és már nem kellett utat törnie a növények között. A sor arra tartott, amerre ő menni akart. Aztán véget ért. Nem is igazán véget ért, hanem egyfajta tisztásba torkollott. Onnan jött a csörgés.
Burt iszonyodva megtorpant.
A kukorica illata szinte már émelyítően erős volt. A nap hevesen, forrón tűzött, és Burt észrevette, hogy a verejték, a pelyva és a vékony, pókfonálra emlékeztető kukoricahaj teljesen beborítja. És a bogarak? Egyet sem látott...
Mozdulatlanul állt, és a csupasz tisztást bámulta.
Nem voltak szúnyogok és muslicák, sem cseszlék vagy bársonyatkák – amelyeket Vickyvel „szélvédőbogárnak” hívtak, amikor még udvarolt neki, jutott eszébe váratlan, szomorú nosztalgiával. És varjakat sem látott. Hát nem különös? Egy kukoricás varjú nélkül.
Burt a nap utolsó, halálra ítélt sugarainak fényében a bal oldali sorra szegezte tekintetét. Az összes levél és cső sértetlen volt, ami egyszerűen lehetetlen. Nincs üszög. Nincsenek szakadozott levelek, hernyópeték, üregek a földben, semmi...
A szeme kikerekedett.
Istenem, nincsenek gyomok!
Egyetlen gyom sincs. Negyven-ötven centinként kukoricaszár emelkedett a földből. Sehol egy árvalányhaj, lándzsás útifű, köles, csattanó maszlag vagy alkörmös. Semmi.
Burt tágra nyílt szemmel nézett fel. Nyugaton gyengül a fény. A felhők újra összehúzódtak, és a nap aranyló, vörös fénye rózsaszínűvé halványult. Hamarosan be fog sötétedni.
Itt az ideje, hogy a tisztáshoz menjen és megnézze, mi van ott – hát nem erről szólt az egész? Miközben azt gondolta, hogy az autópálya felé halad, mindvégig erre a helyre csalogatták.
A gyomrát összeszorította a rettegés, de elindult. Megállt a tisztás szélénél. Ahhoz még elég világos volt, hogy lássa, mi van ott. Nem tudott üvölteni. Nem maradt elég levegő a tüdejében. Erőtlen lábai össze akartak csuklani alatta. A szeme kidülledt izzadt arcából.
– Vicky – suttogta. – Vicky, édes Istenem...
Egy keresztgerendán lógott, mint valami visszataszító trófea. Két karját csuklónál erősítették a gerendához, a bokáját pedig közönséges szögesdróttal kötözték le, amelynek méterét hetven centért bármelyik nebraskai vaskereskedésben meg lehet kapni. A szemét kitépték, a szemgödröket pedig kukoricahajjal tömték be. A szája a fájdalom néma sikolyára nyílt, és azt is teletömték kukoricahéjjal.
Balra tőle egy keresztre feszített csontváz málladozó miseingben. Fedetlen állkapocscsontja vigyorgott, szemgödrei pedig vidáman bámultak Burtre, mintha a néhai Kegyelem Baptista Templom néhai lelkésze azt akarta volna mondani: Nem is olyan rossz. Nem is olyan rossz, ha pogány, ördögimádó gyerekek áldozzák fel az embert a kukoricásban, és Mózes törvényeire hivatkozva kitépik az ember szemét a koponyájából...
A miseinges csontváztól balra pedig egy másik, rothadó kék egyenruhát viselő csontváz. Egy sapka takarta el a szemét. A sapkán pedig egy megzöldült jelvény: RENDŐRFŐNÖK.
És ekkor Burt meghallotta, hogy valami közeledik a tisztás felé. Nem a gyerekek, hanem valami sokkal nagyobb. Nem, nem a gyerekek. A gyerekek nem merészkednének ide éjjel. Ez a szent hely. Az lakik itt, aki a sorok mögött járkál.
Burt rémülten próbált menekülni. Lassan megfordult. A sor, amely a tisztásra vezette, eltűnt. Összezárult. Az összes sor összezárult. Közeledik. Tisztán hallani, ahogy átverekszi magát a kukoricán. Hallani a lélegzését. A férfit babonás rettegés kerítette hatalmába. Közeledik. A tisztás túlsó vége hirtelen elsötétült, mintha egy hatalmas árnyék vetődött volna rá.
Közeledik.
Aki a sorok mögött járkál.
A tisztásra ért. Valami hatalmas takarta el az eget... zöld volt, szörnyű, focilabda nagyságú szemei pedig vörösen izzottak.
Olyan szaga volt, mint amikor valami sötét pajtában a hosszú évek alatt megszárad a kukoricalevél.
Burt felüvöltött. De nem üvöltözött sokáig.
Kis idő múlva megjelent az égen a jóllakott, duzzadt, narancsszínű hold.

 

Másnap dél körül a kukorica gyermekei a tisztáson álldogáltak, a két keresztre feszített csontvázat és a két új holttestet nézegették... a hullák még nem csontvázak, de azzá fognak válni. Idővel. És itt, Nebraska szívében, egy kukoricás kellős közepén, semmi más nincsen, csak idő.
– Álmot láttam az éjjel, amelyben az Úr megmutatta mindezt.
A gyerekek megfordultak. Mindannyian rettegéssel és csodálkozással telve néztek Isaacra, még Malachi is. Isaac még csak kilencéves, de ő a Látó azóta, hogy a kukorica egy évvel ezelőtt elragadta Davidet. David tizenkilenc éves volt, és a születésnapján a kukorica közé sétált, amikor a nyári alkony lebegve a sorokra telepedett.
Isaac komoly arccal folytatta:
– Álmomban az Úr egy árny volt, aki a sorok mögött járkált, és ugyanazokkal a szavakkal szólt hozzám, amelyeket évekkel ezelőtt a fivéreinknek mondott. Nagyon nem tetszik neki ez az áldozat.
A gyerekek sírós hangon felsóhajtottak, és az őket körülvevő zöld falra néztek.
– És az Úr így szólt: Hát nem biztosítottam nektek helyet a gyilkolásra, hogy ott mutassatok be áldozatot? És nem mutattam könyörületet veletek szemben? Ez az ember viszont meggyalázta a testemet, ezért hát magam végeztem vele. Mint a Kék Emberrel és a hamis prófétával is oly sok évvel ezelőtt.
– A Kék Ember... a hamis próféta – suttogták a kukorica gyermekei, és ijedten pillogtak egymásra.
– Ezentúl tehát a Kegyesség Korát tizenkilenc vetésről és aratásról tizennyolcra csökkentem – folytatta Isaac könyörtelenül. – Legyetek továbbra is termékenyek, és gyarapodjatok, mint a kukorica, hogy kegyességemet elnyerjétek.
Isaac elhallgatott.
Minden tekintet Malachi és Joseph felé fordult. Az itt lévők közül ők ketten tizennyolc évesek. Vannak még a városban is, összesen úgy húszan.
Mindenki kíváncsian várta Malachi válaszát. Ő vezette a hajtóvadászatot Japheth után, akit most már örökre Ahazként, „A Megátkozottként” fog mindenki ismerni. Malachi elvágta Ahaz torkát, és tisztátalan testét kivetette a kukoricásból, nehogy beszennyezze vagy elpusztítsa azt.
– Alávetem magam Isten akaratának – suttogta Malachi.
A kukorica halk sóhajjal válaszolt beleegyezésére.
Az elkövetkező hetekben a lányok rengeteg kukoricacsutka feszületet fognak készíteni, hogy megakadályozzák a további istentelenséget.
És aznap éjjel mindenki, aki betöltötte a Kegyesség Korát, némán a kukoricásba vonult, ki a tisztásra, hogy társaik számára megnyerjék a kegyét annak, aki a sorok mögött járkál.
– Viszlát, Malachi – kiáltotta Ruth elkeseredetten, és integetett. A szíve alatt hordja Malachi gyermekét. A könnyek csendesen gördültek végig az arcán. Malachi viszont hátra sem nézett. Büszkén kihúzta magát. A kukorica pedig elnyelte.
Ruth sírva fordult el. Titokban már gyűlölte a kukoricát, és néha arról álmodozott, hogy egy szeptemberi napon mindkét kezében egy fáklyával a halott, száraz, gyúlékony, növények közé sétál. Egyúttal viszont rettegett is. Éjjelente ott kint járkál valami, és lát mindent... még az emberi szívek titkait is.
Az alkony éjszakába váltott. Gatlin körül a kukorica titokzatosan csörgött és suttogott. Módfelett elégedett volt.

 

 

Az utolsó létrafok

 

Tegnap kaptam meg Katrina levelét, nem egészen egy héttel azután, hogy apa és én visszatértünk Los Angelesből. A címzés Wilmington, Delaware, de azóta már kétszer is elköltöztem. Mostanában olyan sokat költöznek az emberek. És hogy azok az áthúzott címek és lakcímváltozást bejelentő kártyák milyen vádlón tudnak nézni az emberre! Katrina levele gyűrött és foltos volt, az egyik sarka pedig szamárfüles. Elolvastam, és aztán már csak arra emlékszem, hogy ott állok a nappaliban a telefonkagylóval a kezemben, készen arra, hogy felhívjam apát. Aztán egyfajta rettegéssel letettem a kagylót. Már idős, és két infarktusa is volt. Hívjam fel, és meséljem el Katrina levelét rögtön azután, hogy hazaértünk L. A.-ből? Ezzel minden bizonnyal megölném.
Inkább nem hívtam fel. De rajta kívül senkim sem volt, akinek elmondhattam volna... egy ilyen levél túlságosan személyes ahhoz, hogy egy feleségen vagy egy nagyon közeli baráton kívül másnak is el lehessen mondani. Nem szereztem túl sok közeli barátot az utóbbi néhány évben, 1971-ben pedig a feleségem, Helen és én elváltunk. Mostanában már csak semmitmondó karácsonyi képeslapokat küldözgetünk egymásnak. Hogy vagy? Milyen a munkahely? Boldog új évet!
Egész éjjel ébren voltam, és Katrina levelén gondolkoztam. Ezt egy képeslapon is megírhatta volna. A „Kedves Larry” alatt csak egyetlen mondat állt. De néha egyetlen mondat is rengeteget jelenthet. Egyetlen mondat is elegendő lehet.
Emlékszem, milyen öreg és nyúzott volt apa arca az éles napfényben, ahogy a repülő ötezer-ötszáz méteres magasságban távolodott New Yorktól nyugatra. A pilóta szerint éppen Omaha felett voltunk, amikor apa így szólt: „Sokkal messzebb van, mint gondolnánk, Larry.” A hangja leírhatatlanul szomorú volt, amitől nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert nem értettem. Katrina levele után viszont már egy kicsit jobban megértettem.
Gyerekkoromban egy Hemingford Home nevű helyen laktunk, Omahától százhúsz kilométerre nyugatra – apa, anya, a húgom, Katrina – és én. Két évvel vagyok idősebb, mint Katrina, akit mindenki csak Kittynek hívott. Gyönyörű gyermek volt, és aztán gyönyörű nő lett belőle – már nyolcéves korában, a pajtában történt eset évében is látszott, hogy kukoricasárga haja sosem fog besötétedni, és hogy a szeme mindig olyan mély, skandinávkék marad. Egy férfi csupán egyetlen pillantást vet arra a szempárra, és azonnal vége.
Azt hiszem, minden további nélkül kijelenthetjük, hogy parasztként nőttünk fel. Az apámnak volt százharminc hektár sík, termékeny földje, ahol takarmánykukoricát termesztett és szarvasmarhát tartott. Mindenki csak az „otthon”-nak hívta. Akkoriban még csak földutak kanyarogtak mindenfelé, kivéve az államok közötti 80-as utat és a Nebraska 96-ost, és a városba bemenni olyan nagy eseménynek számított, hogy már három nappal előtte nem tudtunk aludni.
Mostanában én vagyok az ország egyik legjobb vállalati jogásza, legalábbis ezt állítják rólam – és az őszinteség kedvéért el kell ismernem, hogy szerintem igazuk van. Egy hatalmas vállalat elnöke egyszer úgy mutatott be az igazgatótanácsnak, mint a titkos fegyverét. Drága öltönyöket hordok, és cipőim a legjobb minőségű bőrből készültek. Három teljes munkaidőben dolgozó asszisztensem van, és úgy egy tucatot be tudok hívni, ha szükség van rájuk. Akkoriban viszont reggelente még a poros földúton baktattam az egy teremből álló iskolába, a könyveim szíjjal összekötve, átvetve a vállamon, mellettem pedig ott lépkedett Katrina. Tavasszal néha mezítláb mentünk. Ez még akkoriban történt, amikor a vendéglőkben és üzletekben mezítlábas embereket is kiszolgáltak.
Néhány évvel később az anyám meghalt – Katrina és én Columbia Cityben voltunk középiskolások – két évvel azután pedig az apám elveszítette a régi birtokot, és elment dolgozni; traktorokat árult. Ez jelentette a család végét, bár a helyzet akkor még nem tűnt ilyen tragikusnak. Apának nagyon jól ment a munka, vett egy kis kereskedést magának, és úgy kilenc évvel ezelőtt a vezetői állást is megszerezte. Én bejutottam a nebraskai egyetemre a futballösztöndíjammal, ahol aztán sikerült többet is megtanulnom, mint hogy hogyan kell vinni a labdát.
És hogy mi lett Katrinával? Tulajdonképpen ő az, akiről mesélni szeretnék.
Egy kora novemberi szombaton történt az eset a pajtában. Az igazat megvallva nem tudnám megmondani, pontosan melyik évben, de még Ike volt az elnök. Anya egy vásáron volt Columbia Cityben, apa pedig átment a legközelebbi szomszédhoz (ez tíz kilométert jelentett), hogy segítsen megjavítani a gereblyéjét. Kellett volna egy bérmunkásnak lennie otthon, aki aznap sem bukkant fel, és apa nem egészen egy hónappal később ki is rúgta.
Apa hagyott otthon egy listát, hogy mit kell elintéznünk (néhány feladatot Kittynek szánt), és megmondta, hogy addig nem játszhatunk, amíg készen nem vagyunk mindennel. De a munka nem tartott sokáig. Már november volt, és az év melós szakasza véget ért. Arra az évre már túl voltunk rajta. De ez nincs mindig így.
Nagyon tisztán emlékszem arra a napra. Az ég borús volt, de annak ellenére, hogy az idő nem volt hideg, éreztem, hogy hideg akar lenni, át akar már lépni a dér és fagy, a hó és ónos eső világába. A mezők pucérak voltak. Az állatok lomhák és mogorvák. A házban fura kis légmozgások keletkeztek, amelyek azelőtt nem voltak ott.
Egy ilyen napon az egyetlen igazán kellemes hely a pajta volt. Ott meleg volt, és betöltötte a széna, állatszőr és trágya szagának kellemes keveréke, és a magasan, a padláson fészkelő fecskék titokzatos, kuncogó csicsergése. Ha az ember jól hátrahajtotta a fejét, látni lehetett a tető repedésein át beszűrődő fehér, novemberi fényt, és az ember ki tudta betűzni a saját nevét. Ez a játék viszont csak az ilyen bonis őszi napokon tűnt igazán kellemesnek.
A padlás egyik magasan lévő keresztgerendájához egy hosszú létrát szögeltek. Régi, ingatag létra volt, ezért tilos volt felmásznunk rajta. Apa ezerszer megígérte anyának, hogy eltünteti, és egy erősebbet tesz oda helyette, de amikor lett volna rá idő, valami mindig közbejött... például a szomszéd gereblyéjét kellett megjavítani. A felbérelt munkás meg egyszerűen nem jött el.
Ha az ember felmászott azon a rozoga létrán – pontosan negyvenhárom foka volt, Kitty és én elégszer megszámoltuk már ahhoz, hogy tudjuk – a pajta szénával borított padlója fölött húsz méterrel található gerendához ért. És ha az ember remegő térddel, roppanó bokával, száraz, kiégett biztosítékra emlékeztető szájízzel három és fél métert oldalazott a gerendán, a szénakazal fölött találta magát. Akkor pedig a gerendáról a húszméteres mélységbe vethette magát, szörnyű, de örömteli csapódással egyenesen a friss széna hatalmas, puha, édeskés illatú ágyának kellős közepébe. És aztán az újjászületett nyár illatában hevert, a gyomrát maga mögött hagyta, valahol ott fent a levegőben, és úgy érezte... mint ahogy Lázár érezhette magát. Megtette: leugrott, és túlélte, hogy aztán elmesélhesse másoknak.
Tiltott szórakozás volt, tudtuk jól. Ha rajtakaptak volna bennünket, az anyám ész nélkül ordibált volna, az apám pedig jól elvert volna, még idősebb korunkban is. Mert ha az ember a létrán vagy a gerendán állva esetleg elveszíti az egyensúlyát, még mielőtt a széna puha mélysége fölé érne, és leesik, a pajta kemény deszkapadlóján a biztos halál várja.
De egész egyszerűen túl nagy volt a kísértés. Elment a macska... biztosan ismerik ezt a mondást.
Az a nap is úgy kezdődött, mint az összes többi. Az enyhe félelem keveredett bennünk a várakozás érzésével. A létra előtt álltunk, és egymásra pillantottunk. Kitty arca kipirult, a szeme pedig sötétebb és szikrázóbb volt, mint valaha.
– Talán nem mered? – kérdeztem.
Kitty azonnal rávágta: – Aki meri, az megy először.
Erre én: – A lányoké az elsőbbség.
– Ha veszélyes, akkor nem – mondta, és illedelmesen lesütötte a szemét, mintha nem lett volna közismert, hogy ő a második legvagányabb lány Hemingfordban. De hát ő ezzel így volt. Boldogan felmegy, de a világ minden kincséért sem menne elsőnek.
– Oké – mondtam. – Indulok.
Tízéves voltam abban az évben, és olyan vékony, hogy szinte hálni járt belém a lélek; úgy negyven kiló lehettem. Kitty nyolcéves volt, és kilenc-tíz kilóval könnyebb. A létra azelőtt mindig elbírt minket, és azt gondoltuk, hogy ez így marad, amíg világ a világ. Ez a hit sodorja az embereket és a nemzeteket újra és újra bajba.
Ezt aznap meg is éreztem a pajta poros levegőjében, ahogy egyre magasabbra másztam, és a létra egy kicsit kilengett. Mint mindig, úgy félúton most is megengedtem magamnak azt az élvezetet, hogy elképzelem, mi történhetne velem, ha a létra hirtelen összerogyna alattam. Aztán továbbmentem, átkaroltam a gerendát, felhúztam magam, és lenéztem.
Kitty engem nézett, felfelé fordított arca csupán egy kis, fehér ovális volt a magasból nézve. Fakó, kockás ingében és kék farmerében olyan volt, mint egy baba. A fejem felett, a magasban, az ereszek alatti poros búvóhelyeiken vidáman csiviteltek a fecskék.
Újra jött a megszokott szöveg:
– Hahó, ott lent! – kiáltottam, és hangom a por és a pelyva szemcséin lovagolva lebegett le hozzá.
– Hahó, ott fent!
Felálltam a gerendán. Egy kicsit meginogtam. Szokás szerint hirtelen fura örvények keletkeztek a levegőben, amelyek ott lent még nem léteztek. Hallottam a szívem dobogását, ahogy kitárt karokkal egyensúlyozva araszolni kezdtem. Egy alkalommal éppen itt jártam, amikor egy fecske közvetlenül a fejem mellett zúgott el, és ahogy félrehúzódtam, kis híján elveszítettem az egyensúlyomat. Attól fogva mindig féltem, hogy ez esetleg újra megtörténhet.
De nem aznap. Végül a szénakazal nyújtotta biztonság fölött álltam. Ekkor nem is annyira félelmetes, mint inkább érzéki volt lenézni. Volt egy várakozással teli pillanat. Aztán az űrbe léptem, a hatás kedvéért befogtam az orromat, és mint mindig, a gravitáció brutálisan belém markolva hirtelen magával rántott, mint egy ólomnehezéket, és én szerettem volna azt kiabálni, hogy: Jaj, Istenem, sajnálom, tévedtem, hadd csináljam vissza!
Aztán, mint egy ágyúgolyó, a poros szénába csapódtam, édeskés illata körülöttem hullámzott, de én egyre csak lefelé haladtam, mintha mély vízbe zuhantam volna, és a széna lassan magába temetett. Mint mindig, éreztem, hogy az orromban egy tüsszentés készülődik. Hallottam, amint néhány rémült mezei egér a szénakazal egy nyugodtabb része felé menekül. Valami különös módon úgy éreztem, újjászülettem. Emlékszem, Kitty egyszer azt mondta, hogy miután fejest ugrott a szénába, frissnek és újnak érezte magát, mint egy csecsemő. Akkor ezt egy vállrándítással elintéztem – nem értettem igazán, mire gondol – de amióta megkaptam a levelét, ez is igen sokszor eszembe jut.
Szinte úszva másztam ki a szénából a pajta padlójára. A nadrágomba és a hátamra széna tapadt. A tornacipőmre és a könyökömre is. A hajamban is volt? Bingó.
Kitty addigra már a létra felénél járt, aranyló copfjai a vállát verdesték, ahogy felfelé mászott a poros fénynyalábon keresztül. Máskor a napfény olyan volt, mint a haja, de aznap a copfjainak nem akadt vetélytársa – minden kétséget kizáróan ők voltak a legragyogóbbak ott fent.
Emlékszem, mennyire nem tetszett, ahogy a létra mozgott. Soha nem imbolygott még ennyire.
De Kitty ekkor már a gerendán volt, magasan a fejem fölött – most én voltam apró, és az én arcom volt a kicsi fehér, felfelé forduló ovális, és az ő hangja lebegett lefelé a kóbor pelyvaszemcséken, amelyeket az ugrásommal vertem fel:
– Hahó, ott lent!
– Hahó, ott fent!
Végigoldalazott a gerendán, és a szívemet markoló rettegés egy kicsit enyhült, ahogy megállapítottam, hogy a biztonságot jelentő szénakazal fölé ért. Mindig így éreztem, bár ő mindig is sokkal méltóságteljesebb volt, mint én... és sokkal atletikusabb, már ha ez nem hangzik túl hülyén, ha az ember a húgáról beszél.
Felállt, és a kezét maga előtt kinyújtva, lábujjhegyen állva egyensúlyozott régi, alacsony szárú Ked tornacipőjében. Elrugaszkodott. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet elfelejteni, de leírni sem. Hát, ezt le tudom írni... bizonyos értelemben. De azt sosem tudnám megértetni magukkal, milyen gyönyörű és tökéletes volt. Egyike volt életem kevés teljesen valódi, igaz mozzanatának. Nem, ezt nem tudom elmondani. A tollam és a nyelvem egyaránt képzetlen ehhez.
Egy pillanatig úgy tűnt, lógott a levegőben, mintha az egyik, csak a padláson létező titokzatos léghullám feltartotta volna. Arany tollazatú, fényes fecske volt, amilyet Nebraska még sosem látott. Ő volt Kitty, az én húgom. A karjai mögötte repültek, a háta pedig homorú volt. Mennyire imádtam abban a pillanatban!
Aztán a szénába csapódott, és eltűnt a szemem elől. A lyukból, amelyet a szénakazalba ütött, pelyva és kacagás robbant ki. Teljesen elfelejtettem, mennyire imbolygónak láttam a létrát, amikor Kitty mászott rajta, és mire előbújt a szénából, én már újra félúton jártam felfelé.
Én is megpróbáltam olyan kecsesen elrugaszkodni, mint ő, de mint mindig, a rettegés magával ragadott, és ágyúgolyóként rántott le. Azt hiszem, Kittyvel ellentétben én sosem hittem el igazán, hogy a széna ott van alattam.
Hogy meddig folytatódott a játék? Nehéz lenne megmondani. Amikor úgy tíz-tizenkét ugrással később felnéztem, láttam, hogy a fények megváltoztak. Anya és apa hamarosan hazaér, bennünket meg tetőtől talpig széna borít... mint egy aláírt beismerő vallomás. Megbeszéltük, hogy mind a ketten ugrunk még egyet.
Én mentem föl először, és éreztem, hogy a létra mozog alattam, és hallottam – bár csak nagyon gyengén – a régi szögek recsegését, ahogy meglazulnak a fában. És most először igazán, komolyan megijedtem. Azt hiszem, ha a talajhoz lettem volna közelebb, lementem volna, és véget vetettem volna a játéknak. A gerenda viszont már közelebb volt, és biztonságosabbnak tűnt. Az utolsó három foknál a szögek recsegése egyre hangosabb lett, és hirtelen megdermedtem a rettegéstől, mert biztos voltam benne, hogy túl messzire mentem.
Aztán a kezem alatt éreztem a szálkás gerendát, és testsúlyom levettem a létráról. Kellemetlen, hideg verejték ragasztotta a szénaszálakat a homlokomhoz. A játékból eltűnt minden élvezet.
A szénakazal fölé siettem, és leugrottam. Még az ugrás kellemes bizsergése is semmivé foszlott. Esés közben elképzeltem, hogyan érezném magam, ha a széna kellemes puhasága helyett a kemény deszkapadló közeledne felém.
Kimásztam a szénából, és láttam, hogy Kitty sietősen kapaszkodik fel a létrán. Utánakiáltottam: – Hé, gyere le! Nem biztonságos!
– El fog bírni! – kiáltott vissza magabiztosan. – Könnyebb vagyok nálad!
– Kitty...
De nem tudtam befejezni. Mert ekkor a létra megadta magát.
A korhadt fa hangos reccsenéssel eltört. Felkiáltottam, Kitty pedig sikított. Körülbelül ott járt, ahol én amikor úgy éreztem, hogy túl messzire mentem. A létrafok, amelyen állt, megadta magát, majd a létra mindkét oldala eltört, és egy pillanatig úgy nézett ki, mint valami esetlen rovar – például egy imádkozó sáska – amely úgy döntött, hogy egyszerűen elsétál.
Aztán a létra eldőlt. Tompa puffanással zuhant a pajta padlójára, és hatalmas porfelhőt vert fel. A tehenek ijedten bőgni kezdtek a hangra, egyikük pedig idegesen az ól ajtajába rúgott.
Kitty magas, fülsértő hangon sikított.
– Larry! Larry! Segíts!
Azonnal tudtam, mit kell tennem. Rettenetesen féltem, de nem veszítettem el a fejem. Kitty több mint húsz méterrel fölöttem lógott, kék farmeros lábai vadul rugdosták az üres levegőt, a fecskék pedig hangosan csiviteltek fölötte. Nagyon féltem. Tudják, még most is képtelen vagyok végignézni egy cirkuszi műsort, még a tévében is. Rögtön összeszorul a gyomrom.
De akkor tudtam, mit kell tennem.
– Kitty! – üvöltöttem. – Csak maradj nyugodtan! Kapaszkodj!
Szó nélkül engedelmeskedett. Abbahagyta a rugdalózást, és csak lógott mozdulatlanul, mint egy akrobata, aki alatt megállt a trapéz, kicsi kezei pedig erősen markolták a törött létra utolsó fokát.
A kazalhoz rohantam, felkaptam két marék szénát, visszaszaladtam, és ledobtam. Újra a szénarakáshoz rohantam. És újra. És aztán újra.
Ezután már tényleg nem emlékszem másra, csak hogy a szénától elkezdtem tüsszögni, és nem tudtam abbahagyni. Oda-vissza rohangálva szénakazlat építettem ott, ahol valaha a létra állt. Nagyon kicsi kazal volt. Az embernek az a rajzfilm juthat eszébe a helyzetről, amelyben a fickó száz méter magasból ugrik egy pohár vízbe.
Oda-vissza. Oda-vissza.
– Larry, már nem bírom sokáig! – Kitty hangja magas és kétségbeesett volt.
– Kitty, muszáj! Muszáj bírnod!
Oda-vissza. Széna volt az ingemen. Oda-vissza. A szénakazal már az államig ért. Amelyikbe fejest ugrottunk, úgy nyolc méter magas volt. Arra gondoltam, hogy ha csak a lába törik el, olcsón megússzuk. De azt is tudtam, hogy ha elvéti, meghal. Oda-vissza.
– Larry! A létra! Reped!
Jól hallottam az egyenletes, recsegő hangot, ahogy a létrafok fokozatosan megadta magát Kitty súlya alatt. Úrrá lett rajta a pánik, és ismét rugdosni kezdett. Ha így vonaglik, egészen biztosan elvéti majd a szénarakást, gondoltam.
– Ne! – üvöltöttem. – Ne! Hagyd abba! Csak engedd el! Engedd el, Kitty! – már késő volt ahhoz hogy több szénát hordjak át. Késő volt már bármihez. Csak a vak remény maradt.
Abban a pillanatban, hogy szóltam, Kitty elengedte a létrát, és leesett. Úgy zuhant le, mint egy zsák. Szinte egy örökkévalóságig zuhant, aranyszínű copfjai egyenesen meredeztek a fején, szeme szorosan zárva az arca sápadt, porcelánfehér. Nem sikított. A kezét szorosan összekulcsolta az ajka előtt, mintha imádkozna.
A szénarakás kellős közepébe zuhant, és eltűnt a szemem elől. Széna szállt fel körülötte, mintha egy gránát csapódott volna be. Hallottam, hogy a teste tompa puffanással csapódik a padlónak. Ettől a hangtól halálos rettegés állt belém. Túl nagyot csattant túlságosan nagyot. De meg kellett néznem.
Sírva vetettem magam a kazalra, és két kézzel dobáltam magam mögé a szénát. Előbukkant egy kék farmeres láb, aztán egy skót kockás ing... aztán Kitty arca. Halálosan sápadt volt, a szeme csukva. Meghalt. Elég volt egy pillantást vetnem rá. A világ elszürkült novemberi sötétség borított el mindent. Az egyetlen, aminek színe volt, a copfjai, az aranyszínű copfjai voltak.
Aztán pedig mélykék szeme. Kinyitotta a szemét.
– Kitty? – a hangom rekedt és hitetlen volt. A torkom tele volt pelyvával. – Kitty?
– Larry? – kérdezte zavartan. – Élek?
Magamhoz húztam, átöleltem, ő pedig a nyakam köré fonta a karját.
– Élsz – feleltem. – Élsz, élsz, élsz!

 

Csupán a bal bokája tört el. Dr. Pedersen jött át Columbia Cityből. Kijött apával és velem a pajtába, és hosszasan bámult fel az árnyékokba. A létra utolsó foka még akkor is ott lógott az egyetlen megmaradt szögön, ferdén.
Nagyon sokáig nézte a létrát. – Ez kész csoda – mondta az apámnak, és megvető mozdulattal a szénarakásba rúgott, amelyet a létra alá hordtam. Kiment, beszállt poros Desotójába, és elhajtott.
Apa a vállamra tette a kezét. – Most pedig bemegyünk a fáskamrába, Larry – mondta nagyon higgadtan. – Azt hiszem, tudod, mi következik.
– Igen, uram – suttogtam.
– Azt szeretném, ha minden egyes ütésnél megköszönnéd Istennek, hogy a húgod életben van, Larry.
– Igen, uram.
Átmentünk a fáskamrába. Rengeteg ütést kaptam. Olyan sokat, hogy egy hétig állva ettem, aztán pedig két hétig egy párna volt a székemen. És ahányszor csak apám lesújtott nagy, vörös, bőrkeményedéses tenyerével, hálát adtam Istennek.
Nagyon-nagyon hangosan hálálkodtam. És egészen biztos voltam benne, hogy az utolsó két-három ütésnél Isten meg is hallott.

 

Nem sokkal lefekvés előtt beengedtek Kittyhez. Emlékszem, egy macskabagoly ült az ablakpárkányon. Kitty lábát bekötözték és felpolcolták.
Olyan sokáig és olyan szeretetteljesen nézett rám, hogy már kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Aztán megszólalt: – Széna. Szénát hordtál alám.
– Hát persze – tört ki belőlem. – Mi mást tehettem volna? Mivel eltört a létra, nem tudtam felmászni érted.
– Nem tudtam, mit csinálsz – mondta.
– Tudnod kellett! Pontosan alattad voltam, a fenébe is!
– Nem mertem lenézni. Nagyon féltem. Egész idő alatt csukva volt a szemem.
Bénultan meredtem rá.
– Nem tudtad? Nem tudtad, mit csinálok?
Megrázta a fejét.
– És amikor azt mondtam, hogy engedd el... csak úgy egyszerűen megtetted?
Bólintott.
– Kitty, hogy tehettél ilyet?
Az a mélykék szempár rám villant. – Tudtam, hogy valahogy helyrehozod a dolgot. Hiszen te vagy az én nagy bátyám. Tudtam, hogy vigyázol rám.
– Jaj, Kitty, nem is tudod, mennyire hajszálon múlt.
A tenyerembe temettem az arcom. Felült, és megfogta a kezem. Adott egy puszit az arcomra. – Nem. De azt tudtam, hogy te ott vagy lent. Jézusom, nagyon álmos vagyok. Holnap találkozunk, Larry. Dr. Pedersen szerint gipszet fogok kapni.
Nem egészen egy hónapig volt rajta a gipsz, és minden osztálytársa aláírta – még engem is rávett, hogy firkáljak rá valamit. És amikor a gipszet levették, a pajtás eset örökre véget ért. Az apám kicserélte a létrát; hozott egy új, erős létrát, de soha többé nem másztam fel a gerendára és ugrottam fejest a szénába. Tudomásom szerint Kitty sem.
Ezzel látszólag véget ért a kaland, de valahogy mégsem zárult le, egészen kilenc nappal ezelőttig, amikor is Kitty leugrott egy Los Angeles-i irodaház legfelső emeletéről. A tárcámban van az L. A. Times-ból kivágott cikk. Azt hiszem, mindig magamnál fogom tartani, de nem úgy, ahogy az ember fényképeket őrizget azokról, akikre emlékezni akar, vagy színházjegyeket egy igazán jó előadásról, vagy esetleg a Világkupa programját. Úgy hordom majd azt az újságkivágást, mint amikor valami nehezet cipel az ember, mert ez a kötelessége. A főcím: EGY CALL GIRL FEJESTUGROTT A HALÁLBA.

 

Felnőttünk. Csupán ennyit tudok az adatokon kívül, amelyek semmit sem jelentenek. Úgy volt, hogy Kitty az omahai üzleti főiskolán fog tanulni, de az érettségi utáni nyáron megnyert egy szépségversenyt, és hozzáment az egyik zsűritaghoz. Mint valami ízetlen vicc. Az én Kittym!
Míg én a jogi egyetemre jártam, Kitty elvált. Írt nekem egy hosszú, tíz- vagy még többoldalas levelet, amelyben elmesélte, milyen szörnyű volt a házassága, és hogy mennyivel jobb lett volna, ha lehetett volna gyereke. Megkérdezte, hogy mikor tudnám meglátogatni. De a jogi egyetemen egy hetet kihagyni olyan, mint bölcsészként egy félévet. Azok a fickók ott igazi vérebek. Ha az ember egy pillanatra szem elől téveszti a kis robotnyulat, örökre lemondanak róla.
Kitty Los Angelesbe költözött, és újra férjhez ment. Amikor ez a házassága is tönkrement, én már végeztem az egyetemen. Irt egy újabb levelet, ezúttal rövidebbet, de sokkal keserűbbet. Még egyszer nem ül fel erre a körhintára, mondta. Tiszta sor. Ha a lovaglás ára az, hogy az ember betöri a fejét, kinek van rá szüksége? Utóirat: Nem látogatnál meg, Larry? Már ezer éve nem láttuk egymást.
Válaszoltam a levelére, és elmagyaráztam, hogy nagyon szeretnék találkozni vele, de nem tudok elmenni hozzá. Egy nagymenő cégnél kaptam munkát, de a szamárlétra legalján álltam. Rengeteg meló, de semmi elismerés. Ha egyszer az életben feljutok a következő lépcsőfokra, az biztosan ebben az évben lesz. Ez volt az én hosszú levelem. Az egész az előmenetelemről szólt.
Válaszoltam minden levelére. De tudják, sosem hittem el igazán, hogy valóban Kitty volt az, aki a leveleket írta. Nem hittem el jobban, mint annak idején azt, hogy a széna tényleg ott volt alattam... amíg végül meg nem törte zuhanásomat, megmentve az életemet. Képtelen voltam elhinni, hogy a húgom és az a megtört nő, aki a levelei végén bekarikázta, hogy „Kitty”, valóban egy és ugyanaz a személy. Az én húgom egy copfos kislány, akinek még nincsenek mellei.
Ő volt az, aki végül abbahagyta a levélírást. Továbbra is kaptam viszont karácsonyi és születésnapi képeslapokat, a feleségem pedig hűségesen válaszolt rájuk. Aztán elváltunk, én elköltöztem, és egész egyszerűen elfelejtettem a húgomat. Következő karácsonykor és az utána következő születésnapomon Kitty képeslapjai továbbítva érkeztek meg hozzám. Ez volt az első költözésem. Mindig eszembe jutott, hogy istenem, meg kell írnom Kittynek, hogy elköltöztem. Sosem írtam meg.

 

De ahogy már említettem, ezek csak tények, amelyek nem jelentenek semmit. Csak az számít, hogy felnőttünk, Kitty pedig leugrott egy irodaház tetejéről, és hogy ő volt az, aki mindig elhitte, hogy a széna ott lesz alatta. Kitty volt az, aki azt mondta: „Tudtam, hogy valahogy helyrehozod a dolgot.” Ezek a dolgok számítanak. És Kitty levele.
Mostanában olyan sokat költöznek az emberek. És hogy azok az áthúzott címek és lakcímváltozást bejelentő kártyák milyen vádlón tudnak nézni az emberre! A boríték bal felső sarkába írta a címét, ahol addig lakott, amíg le nem ugrott. Egy takaros kis bérház a Van Nuys utcában. Elmentünk oda apával, hogy összeszedjük a holmiját. A házinéni nagyon kedves volt. Szerette Kittyt.
A postai bélyegzőn két héttel a halála előtti dátum olvasható. Már sokkal előbb megkaptam volna a levelét, ha nem lennének ezek az átirányított címek. Valószínűleg beleunt a sok felesleges várakozásba.

 

Kedves Larry!

Az utóbbi időben nagyon sokat gondolok rá... és arra jutottam, hogy sokkal jobb lett volna, ha az az utolsó létrafok eltört volna, még mielőtt odahordod a szénát.

Szia!
Kitty

 

Igen, azt hiszem, beleunt a várakozásba. Inkább ezt szeretném hinni, mint azt, hogy úgy érezte, elfelejtettem. Nem szeretném, ha ezt hinné, mert talán éppen ez a mondat volt az egyetlen dolog, amely útnak indíthatott volna.
De tulajdonképpen nem ez az oka annak, hogy nem tudok elaludni. Amikor lehunyom a szemem, és már kezdek elszenderedni, látom, ahogy Kitty zuhan a padlásról, mélykék szeme tágra nyitva, a teste homorú, a karjai repülnek mögötte.
Ő volt az, aki mindig biztos volt abban, hogy a széna ott lesz alatta.

 

 

Aki a virágot szereti...

 

1963, egy májusi nap kora esti órái. Egy fiatal férfi sétál zsebre dugott kézzel New Yorkban a Harmadik sugárúton. Az idő enyhe és gyönyörű, az ég kékje lassan mélyül az alkonyat nyugodt, kellemes ibolyaszínébe. Vannak, akik szeretik a várost, és egy ilyen estén ez teljesen érthető. A csemegeüzletek, gyorstisztítók és éttermek előtt álló emberek mind mosolyognak. Egy régi babakocsiban két nagy szatyor zöldséget toló öregasszony vigyorogva odakiált a fiatalembernek: – Hé, szépségem! – A fiatalember halványan mosolyogva int neki.
Az öregasszony folytatja útját, és arra gondol: A fiú szerelmes.
Tényleg úgy néz ki. Világosszürke öltönyt visel, keskeny nyakkendője hanyagul lóg, inge felső gombja kigombolva. A haja sötét és rövid. A tekintete tiszta, a szeme világoskék. Nem valami feltűnő arc, de ezen az enyhe tavaszi estén, 1963 májusában, ezen a sugárúton a férfi mégis nagyon szép, és az öregasszony azon kapja magát, hogy röpke, édes nosztalgiával arra gondol, hogy tavasszal bárki szép lehet... aki egy álmai hölgyével megbeszélt ebédre siet, és utána talán táncolni. A tavasz az egyetlen évszak, amikor a nosztalgia sosem keserű. Az öregasszony boldogan folytatja útját; örül, hogy beszélt ezzel a fiatalemberrel, és hogy ő viszonozta a bókot egy intéssel.
A fiatalember ruganyos léptekkel kel át a Hatvanharmadik utcán, ajkán ugyanaz a halvány mosoly. Az egyik ház előtt egy öregember áll virágokkal teli, kopott, zöld kézikocsival – az uralkodó szín a sárga; nárcisz és kikerics sárgaláza: Van még itt szegfű és néhány üvegházi tearózsa is, legtöbbjük sárga és fehér. Az öreg virágárus perecet eszeget, és a kézikocsiján kiscicaként kuporgó, torz tranzisztoros rádióját hallgatja.
A rádióból ömlenek a rossz hírek, amelyekre senki sem figyel: a kalapácsos gyilkos még mindig szabadlábon van; JFK kijelentette, hogy a Vietnam nevű (a hírolvasó „Vijetnám”-nak ejti), kicsi ázsiai országban kialakult helyzettel foglalkozni kell; egy azonosítatlan nőt húztak ki az East folyóból; a bíróságnak nem sikerült bizonyítania a hírhedt maffiavezér bűnösségét a heroin körül dúló városi háborúban; az oroszok újabb kísérleti atomrobbantást hajtottak végre. Egyik hír sem tűnik valóságosnak, és egyik sem számít. A levegő enyhe és édes. Egy pékség előtt két, tekintélyes sörhassal rendelkező férfi ötcenteseket dobál, miközben egymást ugratják. A tavasz már a nyár szélén táncol, és a városban a nyár az álmok évszaka.
A fiatalember elhalad a virágárus mellett, és a rossz hírek semmivé foszlanak. Habozva hátranéz a válla fölött, majd meggondolja magát. Kabátja zsebébe nyúl, és újra megérinti azt a valamit. Arckifejezése egy pillanatra zavart, magányos, szinte kísérteties lesz, de ahogy kiveszi zsebéből a kezét, arcán újra megjelenik a sóvár vágyakozás.
Mosolyogva fordul a virágárus felé. Visz neki néhány szál virágot, annak biztosan örülni fog. Imádja, ha a lány szeme boldogan felcsillan, amikor valami meglepetést visz neki – apróságokat, mert gazdagnak éppen nem nevezhető. Például egy doboz édességet. Egy karkötőt. Vagy csak egy zacskó Valencia narancsot, mert tudja, hogy az Norma kedvence.
– Ifjú barátom – szólítja meg a virágárus a szürke öltönyös fiatalembert, ahogy az végigfuttatja tekintetét a kézikocsiban lévő árun. A virágárus úgy hatvannyolc éves lehet. A kellemesen meleg este ellenére szakadt, szürke kötött pulóvert és puha sapkát visel. Az arca ráncok kusza térképe, a szeme mély táskában ül, ujjai között pedig egy cigaretta reszket. De ő is emlékszik, hogy milyen érzés fiatalnak lenni tavasszal – fiatalnak és annyira szerelmesnek, hogy az ember gyakorlatilag a felhők fölött lebeg. A virágárus arca általában savanyú, de most egy kicsit elmosolyodott, mint az előbb a zöldséges szatyrokat toló öregasszony is, mert ez a srác annyira egyértelmű eset. Lötyögős pulóvere elejéről lesöpör néhány perecmorzsát, és azt gondolja: Ha ez a kölyök beteg lenne, azonnal az intenzív osztályra kellene vinni.
– Mennyibe kerülnek a virágok? – kérdezi a fiatalember.
– Egy dollárért készítek magának egy szép kis csokrot. Ez tearózsa, üvegházból. Egy kicsit többe kerül, hetven cent darabja. De adok magának fél tucatot három dollár ötvenért.
– Az nagyon drága – mondja a fiatalember.
– Minden jót meg kell fizetni, ifjú barátom. Hát ezt nem tanította meg az anyja?
A fiatalember elvigyorodik. – Talán említette.
– Biztosan. Egészen biztosan említette. Adok fél tucatot, két vöröset, két sárgát, és két fehéret. Ennél többet nem tehetek. Teszek hozzá fátyolvirágot is – azt imádják – és egy kis páfránnyal egészítem ki. Gyönyörű lesz. De választhatja az egydolláros csokrot is.
– Imádják? – kérdi a fiatalember még mindig mosolyogva.
– Ifjú barátom – kezdi a virágárus, cigarettacsikkjét a csatornába pöccintve, és újra magára öltve a mosolyát – májusban senki nem vesz virágot saját magának. Ez szinte íratlan törvény, ugye érti, mire gondolok?
A fiatalember Normára gondol, boldog, meglepett tekintetére, kedves mosolyára, és kissé lehajtja a fejét.
– Azt hiszem, igen.
– Hát persze hogy érti. Na, melyiket választja?
– Hát, maga mit gondol?
– Elmondom szívesen. Hé! A jó tanács azért még mindig ingyen van, nem igaz?
A fiatalember mosolyogva felel: – Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiért még nem kell fizetni.
– Teljes mértékben egyetértek. Rendben, ifjú barátom. Ha az anyjának lesz a virág, vegye meg az egydolláros csokrot. Csupán néhány nárcisz, kikerics és gyöngyvirág van benne. És akkor az anyja nem ront el mindent azzal; hogy „Jaj, kisfiam, ez nagyon szép, de mennyibe került, jaj, ez nagyon sok, nem megmondtam, hogy ne szórd a pénzedet...”
A fiatalember hátravetett fejjel hahotázik.
A virágárus folytatja: – De ha a barátnőjének lesz, az egészen más, fiam, ezt maga is tudja. Ha megveszi neki a tearózsát, a hölgy biztosan nem fog könyvelővé válni, ugye érti, mire gondolok? Hé! A nyakába fog ugrani, és...
– A rózsát választom – mondja a fiatalember, és ezúttal a virágárus neveti el magát. A két snúrozó férfi rájuk pillant, és elmosolyodik.
– Hé, kölyök – kiált oda egyikük. – Nem akarsz olcsón karikagyűrűt venni? Eladom neked az enyémet... már nincs rá szükségem.
A fiatalember elmosolyodik, és a feje búbjáig elvörösödik.
A virágárus kivesz hat tearózsát, lecsippent egy kicsit a végükből, vizet spriccel rájuk, és nagy papírba csomagolja őket.
– A mai időjárás éppen olyan, amilyennek lennie kell – mondja a rádió. – Tiszta és enyhe, a hőmérő higanyszála huszonöt fok körüli értékeket mutat, tökéletes az idő arra, hogy a tetőről bámuljuk a csillagokat, már aki romantikus típus. Élvezzétek, New York-iak, élvezzétek.
A virágárus összeragasztja a papírt egy kis celluxszal, és azt tanácsolja a fiatalembernek, hogy mondja meg szíve hölgyének, hogy ha egy kis cukrot tesz a vízbe, a virágok tovább élnek.
– Meg fogom mondani neki – mondja a fiatalember. Egy ötdollárost ad a virágárusnak. – Köszönöm.
– Csak végzem a dolgomat, ifjú barátom – feleli az árus, és visszaad egy egydollárost és két negyeddollárost. Az arca egy kissé elborul. – Adjon neki egy csókot helyettem is.
A rádióban a Four Seasons rázendít a „Sherry” című dalra. A fiatalember zsebre vágja a visszajárót, és tágra nyílt szemmel, éber, sóvár tekintettel folytatja útját. Várakozással telve, valahová befelé és előre néz, és nem látja, hogyan hömpölyög az élet a Harmadik sugárút teljes hosszában. Néhány dolog azért mégis behatol kis világába: egy babakocsit toló anya, a gyerek arca nevetségesen maszatos a jégkrémtől; egy ugrókötelező kislány, aki a következő dalt énekelgeti: „Betty és Henry fent a fán, C-S-Ó-K-O-L-Ó-Z-N-A-K! Nagy a szerelem, jön a lagzi, Henry tolja a babakocsit!” Két nő egy mosoda előtt dohányozva méregeti egymás pocakját. Egy csoport férfi egy vasbolt ablakában lévő hatalmas színes tévét néz, melynek árcéduláján négyjegyű szám áll – éppen baseballmeccset közvetítenek. A játékosok arca zöld, a pálya pedig fura eperszínű. A kilencedik játékrész végén járunk, és a New York Mets hat egyre vezet a Phillies ellen.
A fiatalember egyre csak megy, viszi a virágokat, és nem is veszi észre, hogy a mosoda előtt ácsorgó két nő egy pillanatra abbahagyja a társalgást, és szomorkásan sóvárogva nézi a fiatalembert a rózsacsokorral; számukra már régen vége azoknak az időknek, amikor virágot kaptak. Nem veszi észre a fiatal közlekedési rendőrt sem, aki a Harmadik és a Hatvankilencedik utca kereszteződésénél a sípjába fújva megállítja az autókat, hogy ő át tudjon kelni. A rendőrnek nemrég volt az eljegyzése, és a fiatalember arcán felfedezte azt az ismerős, álmodozó kifejezést, amellyel az utóbbi időben igen gyakran találkozott borotválkozás közben a tükörbe nézve. A fiatalember nem veszi észre a szembejövő két tizenéves lányt sem, akik összebújva vihorásznak rajta.
A Hetvenharmadik utcánál megáll, és jobbra fordul. Ez az utca egy kissé sötétebb, Mindkét oldalon villák és olasz nevű, alagsori éttermek sorakoznak. Három sarokkal odébb valami labdajáték folyik a gyengülő fényben. A fiatalember nem megy el odáig, hanem befordul egy szűk sikátorba.
A csillagok már feljöttek, és most halványan pislákolnak. A sikátor sötét, és tele van árnyékokkal, kétoldalt pedig torz szemeteskukák állnak. A fiatalember egyedül van – nem, nem egészen. Jajveszékelő nyivákolás hasít a bíbor homályba, és a fiatalember összeráncolja a szemöldökét. Ez egy kandúr szerelmi szerenádja, de ebben aztán semmi szép nincsen.
Egy kicsit lassít, és az órájára pillant. Negyed kilenc van. Normának éppen most kell...
És ekkor megpillantja a nőt. Az udvarból kilépve egyenesen feléje közeledik. Sötétkék nadrágot és matrózblúzt visel, s ettől a fiatalember szíve mindig megfájdul. Mindig nagy meglepetést okoz, amikor megpillantja, de ez a megrázkódtatás nagyon édes – olyan fiatalnak tűnik!
A férfi mosolya felragyog – szinte sugárzik, és megszaporázza lépteit.
– Norma! – szólítja meg a nőt.
A nő felpillant, és elmosolyodik... de ahogy közelebb érnek egymáshoz, a mosolya elhal.
A férfi mosolya is elbizonytalanodik kicsit, és egy pillanatra aggodalom szállja meg. A matrózblúz fölötti női arc elhomályosodik. Már sötétedik... lehetséges lenne, hogy tévedett? Az nem lehet. Ez igenis Norma. – Hoztam neked virágot – mondja boldog megkönnyebbüléssel, és a nő felé nyújtja a papírba csomagolt csokrot.
A nő egy pillanatig nézegeti a virágokat, aztán újra elmosolyodik – és visszaadja a csokrot.
– Nagyon kedves, de azt hiszem, összetéveszt valakivel. Az én nevem...
– Norma – suttogja a férfi, és előhúzza a rövid nyelű kalapácsot a kabátzsebéből, ahol mindvégig lapult. – Ez itt a tiéd, Norma... mindig is a tiéd volt... mind a tiéd.
A nő rémülten hátrál. Az arca csupán egy kerek, fehér, homályos folt, a szája pedig egy ijedten tátongó fekete lyuk: Ez nem Norma. Norma halott. Már tíz éve halott. De ez most nem számít. Ez a nő sikítani fog, és ő meglendíti a kalapácsot, hogy megállítsa ezt a sikolyt, hogy megölje ezt a sikolyt, és ahogy a feje fölé emeli a kalapácsot, a virágcsokor kiesik a kezéből, a papír szétnyílik, és vörös, fehér és sárga tearózsák foltja loccsan a horpadt kukák mellé a sötétségbe, ahol a macskák az idegen szerelmet élvezik, és sikítanak a szerelemtől, sikítanak, sikítanak.
A férfi meglendíti a kalapácsot, de a nő nem sikít. De lehet, hogy sikítani fog, mert ez nem Norma. Egyikük sem Norma volt. A férfi újra és újra lesújt a szerszámmal, meglendíti és lesújt. Ez nem Norma. Ezért sújt le a kalapáccsal újra, mint ahogy már öt esetben tette.
Nem tudni, mennyi idő telik el, mire a fiatalember visszacsúsztatja a kalapácsot kabátja belső zsebébe, és elhátrál a macskakövön terpeszkedő fekete árnyéktól és a kukák mellett szétszóródott tearózsáktól. Sarkon fordul és elhagyja a sötét sikátort. Már teljesen besötétedett. A labdajátéknak már vége. Ha vannak is vérfoltok az öltönyén, nem látszanak a sötétben, ebben az enyhe, késő tavaszi sötétségben. A nő neve nem Norma volt, de azt azért tudja, mi a saját neve. A... a...
Szerelem.
A neve szerelem, és azért kóborol ezeken a sötét utcákon; mert Norma vár rá. Ő pedig meg fogja találni. Hamarosan.
A fiatalember elmosolyodik. Léptei egyre ruganyosabbak lesznek, ahogy a Hetvenharmadik utcán sétál. Egy középkorú házaspár a házuk lépcsőjén üldögélve nézi, ahogy elhalad előttük: fejét felemelve a messzeségbe réved, az ajkán sejtelmes mosoly. Amikor már elment, a nő megszólal: – Miért van az, hogy te már sosem fogsz így nézni?
– Mi?
– Semmi – mondja a nő, és figyeli, ahogy a szürke öltönyös fiatalember eltűnik a betolakodó éjszaka homályában. Közben pedig arra gondol, hogy ha van bármi, ami szebb a tavasznál, az az ifjonti szerelem.

 

 

Még egyet útravalónak

 

Negyed tizenegy volt, és Herb Tooklander már épp bezárni készült, amikor a drága kabátot viselő, sápadt, dülledt szemű férfi berontott Tookey Bárjába, amely Falmouth északi részén található. Január tizedike volt, az az időszak, amikor a legtöbb ember már kezd kibékülni önmagával, elfeledve a megszegett újévi fogadalmak miatt érzett szégyent. Odakint pokoli északkeleti szél tombolt. Tizenöt centi hó esett le sötétedés után, és azóta is szakadt. Kétszer láttuk Billy Larribee-t elhaladni erre a város hóekéjével, és másodszor Tookey kiszaladt hozzá egy sörrel – anyám erre azt mondaná, hogy igazi jótékonysági cselekedet volt, és Isten a tanúm, hogy ő maga is elég sok Tookey-féle sört gurított le a torkán a maga idejében. Billy azt mondta, hogy a főúton állják a sarat, a mellékutakat viszont már teljesen eltorlaszolta a hó, és ez valószínűleg így is marad reggelig. A portlandi rádió még harminc centi havat jósolt, és hozzá óránként hatvan kilométeres sebességű szelet, ami majd szép kis buckákat épít belőle.
Ketten voltunk csak Tookeyval a bárban, hallgattuk, hogyan süvít a szél az ereszcsatornákban, és néztük, hogyan táncoltatja meg a kandalló lángjait. – Igyál még egyet útravalónak, Booth – mondta Tookey. – Aztán bezárok.
Töltött nekem és magának is egyet, és ekkor vágódott ki az ajtó, és tántorgott be az idegen. Tetőtől talpig csupa hó volt mindene, mintha porcukorban hempergett volna. A szél finom porhót söpört be utána.
– Csukja be az ajtót! – mordult rá Tookey. – Talán egy ól volt a gyerekszobája?
Sosem láttam még ennyire rémült embert. Olyan volt, mint egy ló, amely egész délután csalánt legelt. A tekintete Tookeyra vándorolt, és így szólt: – A feleségem... a lányom... – majd ájultan a padlóra rogyott.
– A szentségit! – kiáltott fel Tookey – Booth, csukd be az ajtót, kérlek.
Az ajtóhoz mentem, és becsuktam, bár nem volt kis meló szembeszállni a szél erejével. Tookey közben fél térdre ereszkedve felemelte a fickó fejét, és az arcát pofozgatta. Odamentem hozzájuk, és azonnal megállapítottam, hogy csúnya eset. A férfi arca tűzvörös volt, néhol szürkés foltokkal, és ha az ember már Woodrow Wilson elnöksége óta ismeri a maine-i teleket, mint én, rögtön felismeri, hogy ez fagyás.
– Elájult – állapította meg Tookey – Hozd ide a brandyt a polcról, légy szíves.
Odavittem neki az üveget. Tookey kigombolta a fickó kabátját, aki némileg magához tért; félig kinyitotta a szemét, és motyogott valamit, de olyan halkan, hogy nem értettük.
– Töltsd tele az üveg kupakját – szólt Tookey.
– Csak egy kupaknyit adsz neki? – kérdeztem.
– Olyan erős, mint a méreg. Nem akarok még nagyobb bajt okozni.
Teletöltöttem a kupakot, és Tookeyra néztem. Bólintott. – Öntsd egyenesen a torkába.
Így tettem. Figyelemre méltó látványban volt részünk. A férfi egész testében remegni kezdett, majd köhögésben tört ki. Az arca még jobban kivörösödött. Félárbocra eresztett szemhéja úgy pattant föl, mint a vászonredőny. Én egy kicsit megijedtem, Tookey viszont felültette, és hátba veregette, mint egy óriásira nőtt csecsemőt.
A férfi öklendezni kezdett, mire Tookey újra hátba vágta.
– Ne adja vissza. Majd meglátja, hogy jót tesz.
A férfi köhögött még egy kicsit, de már csendesebben. Most először vettem igazán szemügyre. Biztos, hogy városi fickó, talán Bostontól délre lakhat valahol. Drága, de igen vékony kesztyűt visel. Valószínűleg a kezén is vannak olyan szürkésfehér foltok, és szerencséje van, ha nem veszíti el egy-két ujját. A kabátja is drága, legalább háromszáz dolláros darabnak tűnik. Olyan rövid csizma volt rajta, amely a bokájáig is alig ért föl, és erre azon kezdtem gondolkozni, vajon a lábujjai milyen állapotban lehetnek.
– Már sokkal jobb – szólalt meg.
– Jól van – mondta Tookey. – Oda tud jönni a kandallóhoz?
– A feleségem és a lányom – ismételte a férfi. – Odakint vannak... a viharban.
– Azok alapján, ahogy ide beesett, nem is gondoltam, hogy otthon nézik a tévét – mondta erre Tookey.
– De a tűz mellett is éppúgy elmesélhet mindent, mint itt a földön ülve. Emeljük fel, Booth.
A férfi felállt, de közben halkan felnyögött, a szája pedig megvonaglott fájdalmában. Megint eszembe jutottak a lábujjai, és eltűnődtem, vajon Isten miért hagyja, hogy ilyen New York-i bolondok kocsikázzanak Maine déli részén egy hóvihar kellős közepén. És erősen kételkedtem abban, hogy a felesége és a kislánya melegebben öltöztek fel, mint ő.
A kandallóhoz vonszoltuk, és leültettük a néhai Tookey asszonyság kedvenc hintaszékébe. '74-ben távozott el az élők sorából. Valójában a bár nagyrészt Mrs. Tookey keze munkáját dicséri. Elismerően írt róla a Down East, a Sunday Telegram, sőt egyszer még a Boston Globe vasárnapi melléklete is. Inkább közösségi ház ez, mint kocsma; fapadlója nem is szögelt, hanem szegecselt, a bárpult jávorfából készült, mennyezete egy pajta gerendázatára emlékezteti az embert, és van bent egy hatalmas, kőből rakott kandalló is. Mrs. Tookey a Down East-ben megjelent cikk után azon kezdett gondolkozni, hogy a helyet Tookey Fogadójára vagy Tookey Pihenőjére kereszteli, és bár elismerem, hogy jól hangzik, nekem mégis jobban tetszik a jó öreg Tookey Bárja elnevezés. Egy dolog nagyképűsködni nyáron, amikor az állam tele van turistákkal, de egészen más dolog télen, amikor a szomszédokkal kell jó viszonyban lenni: Rengeteg ehhez hasonló estét töltöttünk már itt kettesben Tookeyval. Whiskyt szoktunk iszogatni szódával, néha viszont csupán egy-két sört. Az én Victoriám '73-ban távozott el közülünk, és ez a bár lett számomra az a hely, ahol a zsivaj elnyomja bennem a halálmadár károgását – de már az is elég volt, ha csak Tookeyval kettesben üldögéltünk. Nem érezném magam ugyanúgy, ha, mondjuk, Tookey Pihenőjének hívnák a helyet. Hülyén hangzik, de így van.
Amikor a fickót a tűz elé ültettük, minden eddiginél hevesebb reszketés tört rá: Átkarolta a térdét, a fogai összekoccantak, az orra végéről pedig pár csepp tiszta takony csöppent le. Azt hiszem, kezdett rádöbbenni, hogy ha még egy negyed órával többet tölt odakint, az a halálát jelentette volna. Nem is a hó, hanem a szél miatt, amely teljesen átfújja az embert. Ellopja a test melegét.
– Hol tért le az útról? – kérdezte Tookey.
– T-tíz kilométerre d-d-délre i-innen – felelte vacogva.
Egymásra meredtünk Tookeyval, és hirtelen kirázott a hideg. Tetőtől talpig.
– Biztos benne? – faggatta Tookey. – Tíz kilométert gyalogolt a hóviharban?
A férfi bólintott. – Megnéztem a számlálót, amikor áthaladtunk a v-városon. Mindent úgy csináltam, ahogy elmagyarázta... a feleségem n-nővére... hozzájuk igyekeztünk... Cumberlandbe... sosem jártam még ott... New Jerseyből jöttünk...
New Jersey. Egy New York-inál csak egy New Jersey-i lehet bolondabb.
– Biztos abban, hogy mindez innen tíz kilométerre történt? – kérdezte újra Tookey.
– Igen, egészen biztos. Meg is találtam az elágazást, de a hófúvás... mint...
Tookey megragadta a férfit. A tűz imbolygó fényében arca sápadt és feszült volt, és legalább tíz évvel idősebbnek tűnt hatvanhat événél. – Jobbra fordult?
– Igen, jobbra. A feleségem...
– Látott ott egy táblát?
– Táblát? – a férfi értetlen arccal meredt Tookeyra, és megtörölte az orrát. – Persze hogy láttam. A sógornőm is említette. „Menj végig a Jointner Avenue-n, át Jerusalem's Loton, egészen a 295-ös elágazásig” – rám nézett, majd vissza Tookeyra. Odakint a szél visítva fütyült az ereszcsatornában. – Valamit rosszul csináltam, uram?
– 'Salem's Lot – mondta Tookey alig hallhatóan.
Édes Istenem.
– Mi a baj? – kérdezte a férfi, és a hangja megemelkedett. – Valamit rosszul csináltam? Tudja, az úton hóakadályok voltak, de én azt hittem... ha ott van egy város, majd jönnek a hókotrók, és... és aztán...
Elhalt a hangja.
– Booth – szólt Tookey halkan. – Hívd föl a seriffet.
– Igen! – kiáltott fel ez a hülye New Jersey-i. – Ez az! De mi van magukkal? Úgy néznek ki, mintha kísértetet láttak volna.
– Salem's Lotban nincsenek kísértetek, uram – mondta erre Tookey – Remélem, megmondta nekik, hogy maradjanak a kocsiban.
– Hát persze – felelte a férfi sértődötten. – Nem vagyok bolond.
Nos, erről engem nem sikerült meggyőznie.
– Hogy hívják? – kérdeztem. – A seriff biztosan meg fogja kérdezni.
– Lumley. Gerard Lumley.
A férfi ismét Tookeyval kezdett beszélgetni, én pedig a telefonhoz mentem. Fölemeltem a kagylót, de csak néma csend fogadott. Megnyomtam néhányszor a megszakító gombot. Semmi.
Visszamentem a kandallóhoz. Tookey töltött még egy kupica brandyt Lumleynak, és ez már sokkal simábban csusszant le.
– Nincs bent? – kérdezte Tookey.
– Süket a telefon.
– A fenébe! – kiáltott fel Tookey, és egymásra néztünk. Odakint a szél felerősödött, és az ablakhoz verdeste a havat.
Lumley hol Tookeyra, hol rám pillantott.
– Egyiküknek sincs kocsija? – kérdezte. A hangjába visszatért a nyugtalanság. – Járatniuk kell a motort, hogy működjön a fűtés. Körülbelül negyedéig volt a tank, nekem meg úgy másfél órába telt, amíg... Hé, esetleg válaszolnának végre? – Felállt, és megragadta Tookey ingét.
– Uram, azt hiszem, egy kicsit elveszítette az önuralmát.
Lumley a kezére nézett, aztán Tookeyra, és elengedte. – Ez Maine – sziszegte. Úgy ejtette ki a szót, mintha valakinek az anyjára mondana valami csúnyát. – Jól van – szólalt meg aztán. – Hol van a legközelebbi benzinkút? Nekik biztos van egy vontatójuk...
– A legközelebbi benzinkút Falmouth központjában van – feleltem. – Öt kilométerre innen.
– Kösz – mondta kissé gúnyosan, és a kabátját gombolgatva az ajtó felé indult.
– De nincs nyitva – tettem még hozzá.
A férfi lassan megfordult, és ránk nézett.
– Miről beszél, öreg?
– Csak azt próbálja elmagyarázni önnek, hogy a benzinkút Billy Larnbee tulajdonát képezi, aki most éppen kint van valahol a hókotróval – magyarázta Tookey türelmesen. – Most pedig jöjjön ide vissza, és üljön le, még mielőtt valami kárt tesz magában.
Lumley zavart, ijedt tekintettel ment vissza a tűzhöz. – Azt akarják mondani, hogy nem lehet... hogy semmi...
– Nem mondok én semmit – felelte Tookey – Egyfolytában maga beszél, de ha végre abbahagyná egy percre, végiggondolhatnánk a helyzetet.
– Mi a baj ezzel a Jerusalem's Lot nevű várossal? Miért temette be a hó teljesen az utat? És miért nem volt semmi fény arrafelé?
– Jerusalem's Lot két éve porig égett – feleltem.
– És nem építették újjá? – hitetlenkedett.
– Nagyon úgy fest – mondtam, és Tookeyra pillantottam. – Most mit tegyünk?
– Nem hagyhatjuk őket odakint – felelte.
Közelebb hajoltam Tookeyhoz. Lumley arrébb ment, és az ablakon keresztül a havas éjszakába bámult.
– És mi van, ha már elkapták őket? – kérdeztem.
– Az meglehet – felelte Tookey. – De ezt nem tudhatjuk biztosan. Ott a Biblia a polcon. Viseled még azt a medált?
Elővettem a feszületet az ingem alól, és megmutattam. Kongregacionalista családba születtem, de a Lot környékén élők többsége egyébként is hord magánál valamit – feszületet, Szent Kristóf medált, rózsafüzért meg hasonlókat. Mert két évvel ezelőtt, az októberi sötétségben a város megromlott. Néha, késő esténként, amikor csak a törzsvendégek gyűlnek össze Tookey kandallója körül, újra és újra szóba kerül az ügy. De az igazsághoz sokkal közelebb áll, ha azt mondjuk, kerülgetik a témát. Az történt, hogy kezdtek eltűnni az emberek. Először csak néhány, aztán egy kicsit több, majd egészen sok. Az iskolák bezártak. A város egy évig üresen állt. Néhányan azért odaköltöztek – legtöbbjük olyan messziről jött futóbolond volt, mint ez a szép példány itt – valószínűleg az alacsony ingatlanárak vonzották őket. De nem maradtak sokáig. Többségük egy-két hónap után el is költözött. A többiek... hát, eltűntek. Aztán egy hosszú, száraz őszt követően a város porig égett. Azt beszélik, a tűz a Jointner Avenue elé magasodó dombtetőn álló Marsten-házban ütött ki, de hogy hogyan, azt máig sem tudja senki. Három teljes napon át nem tudták megfékezni a tüzet. Ezután egy időre jobbra fordultak a dolgok. Majd minden kezdődött elölről.
Csak egyszer hallottam, hogy valaki megemlítette a „vámpír” szót. Aznap este egy freeporti, Richie Messina nevű bolond teherautó-sofőr is ott iszogatott Tookeynál, és már igencsak felöntött a garatra. – Jézus Isten! – kiáltott fel, és felpattant. Gyapjúnadrágot, kockás inget és bőrcsizmát viselt, és csaknem két és fél méter magas volt. – Hát ennyire átkozottul féltek kimondani? Vámpírok! Erre gondoltok, nem igaz? Azt a keserves úristenit neki! Mint egy rakás kölyök, akik berezeltek egy filmtől! Tudjátok, mi van 'Salem's Lotban? Majd én megmondom!
– Na, halljuk, Richie – szólalt meg Tookey. Az egész bár elnémult. Hallani lehetett a tűz pattogását, és odakint a sötétben a lágy novemberi eső csöpörgését. – Tiéd a pálya.
– Csak egy falka kóbor kutya – tudatta velünk Richie Messina. – Ez a helyzet. Meg néhány vénasszony, akik imádják a szaftos kísértettörténeteket. Nyolcvan dolcsiért akár oda is megyek, és az éjszakát abban a szellemjárta romhalmazban töltöm, amitől annyira rettegtek. Na, mi lesz? Ki ad nyolcvan dolcsit?
Senki nem jelentkezett. Richie egy nagypofájú, pénzéhes, részeges disznó volt, de azért senki nem küldte volna 'Salem's Lotba sötétedés után.
– Szarok rátok – mondta Richie. – A Chevym csomagtartójában van a négy-tízesem, ami bármit megállít Falmouthban, Cumberlandben és akár Jerusalem's Lotban is. Merthogy most odamegyek.
Ezzel Richie kiviharzott a bárból, és egy jó ideig senki nem szólt. Aztán Lamont Henry nagyon halkan megszólalt: – Most láttuk utoljára Richie Messinát. Szent Isten – és Lamont, aki már az anyatejjel is metodista nevelést szívott magába, keresztet vetett.
– Majd kijózanodik, és észhez tér – mondta Tookey, de hangjában aggodalom csendült. – Még visszajön zárásig, és azt mondja, csak hülyéskedett.
De mégis Lamontnak lett igaza, mert többé senki sem látta Richie-t. A felesége azt mondta a zsaruknak, hogy tudomása szerint a férfi Floridába ment valami ügyet elintézni, de a szemében – halálra rémült tekintetében – ott lakozott az igazság. Nem sokkal később a nő Rhode Islandre költözött. Talán attól félt, hogy Richie eljön érte egy sötét éjszakán. És ez talán meg is történt volna.
Meredten bámultuk egymást Tookeyval, ahogy visszadugtam a feszületet az ingem alá. Soha életemben nem éreztem még ennyire öregnek és rémültnek magam.
– Nem hagyhatjuk őket odakint, Booth – ismételte meg Tookey.
– Ezt én is tudom.
Még egy pillanatig méregettük egymást, aztán a vállamra tette a kezét. – Jó ember vagy te, Booth. – Ez egy kicsit lelket öntött belém. Ha az ember már elmúlt hetvenéves, általában elfelejtik, hogy ő is férfi, vagy hogy az volt valaha.
Tookey odament Lumleyhoz. – Van egy négykerékmeghajtású Scoutom. Mindjárt előhozom.
– Az isten szerelmére, ember, miért nem mondta ezt eddig? – Lumley megperdült, és dühösen meredt Tookeyra. – Miért kellett tíz percig össze-vissza beszélni?
Tookey nagyon csendesen felelt: – Uram, fogja be a száját. És ha újra érezné a késztetést, hogy kinyissa, gondolkozzon el azon, hogy ki volt az, aki az eltorlaszolt útra kanyarodott egy istenverte hóvihar kellős közepén.
A férfi szólni akart, de aztán meggondolta magát, és a feje búbjáig elvörösödött. Tookey kiment, hogy előhozza a Scoutot a garázsból. A bárpult alatt tapogatóztam kis krómozott flaskáját keresgélve, majd teletöltöttem brandyvel. Arra gondoltam, éjszaka még szükségünk lehet rá.
Hóvihar Maine-ben – tudják, hogy milyen az?
A hó olyan sűrűn és olyan apró pelyhekben hull, mint a homok, és a hangja is olyan, amikor a kocsi vagy teherautó oldalának verődik. Az ember nem használja a reflektort, mert a hó úgyis visszaveri a fényt, és akkor aztán még három méterre sem lehet ellátni. A tompított világítással viszont akár négy méterre is el lehet látni. Nekem még sincs semmi bajom a hóval. A szél az, amit nem szeretek. Amikor felerősödik, és szinte ordítani kezd, a havat ezernyi hátborzongató, repkedő alakzattá tereli össze; a hangja pedig olyan, mintha benne szólalna meg a világ összes gyűlölete, fájdalma és rettegése. A széllel együtt halál árad a hóvihar torkából, fehér halál – és talán valami azon túli is. Ám ezt a hangot nem hallani, ha az ember kényelmesen elhelyezkedik az ágyában, betakarózik, az ajtókat, ablakokat pedig bezárja. Ez csak vezetés közben ilyen rossz. És mi egyenesen 'Salem's Lotba kocsikáztunk.
– Nem tudna egy kicsit beletaposni? – kérdezte Lumley.
– Ahhoz képest, hogy félig megfagyva esett be hozzánk, nagyon szeretne már újra a hóban gyalogolni – feleltem.
Neheztelő, zavart pillantást vetett rám, de nem szólt többet. Egyenletes, óránként negyven kilométeres sebességgel haladtunk az országúton. Nehéz volt elhinni, hogy Billy Larribee ezt a szakaszt egy órával ezelőtt megtisztította; ötcentis hó borította az utat, és kezdtek kialakulni a hóakadályok. Az erősebb széllökések megrázták a kocsit. A fényszóró örvénylő, fehér semmit világított meg előttünk. Egyetlen autóval sem találkoztunk.
Úgy tíz perccel később Lumley levegő után kapkodva felkiáltott: – Hé, az meg mi?
Az autó felém eső ablakán mutogatott kifelé, de mivel én végig csak előrenéztem, mire odafordultam, már egy leheletnyit elkéstem. Mintha egy esetlen alakot láttam volna elhúzódni a kocsi mellől, vissza a hóba, de az is lehet, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye volt.
– Mi volt az? Egy szarvas? – kérdeztem.
– Azt hiszem – felelte a férfi remegő hangon. – De a szeme... vörösen villant. – Rám pillantott. – Ilyen szokott lenni egy szarvas szeme éjjel? – szinte esedezett a válaszért.
– Bármilyen lehet – feleltem, bár életem során már sok szarvast láttam éjjel, és egyikük szeme sem verte vissza vörösen a fényt.
Tookey nem szólt semmit.
Úgy negyed órával később olyan helyre értünk, ahol a jobb oldali hófal nem volt annyira magas, mert a hóekék egy kissé fölemelik a lapátjukat, amikor útkereszteződéshez érnek.
– Azt hiszem, itt kanyarodtunk le – mondta Lumley nem túl magabiztosan. – A táblát ugyan nem látom...
– Ott van – szakította félbe Tookey. A hangja teljesen megváltozott. – Kilátszik a teteje.
– Ó, tényleg – mondta Lumley megkönnyebbülve. – Nézze, Mr. Tooklander, sajnálom, hogy olyan hülyén viselkedtem. Teljesen átfagytam, aggódtam, és közben mindenféle őrültnek elmondtam magam. Most viszont szeretném mindkettőjüknek megköszönni, hogy...
– Ne köszönjön semmit, amíg a családja nem ül itt mellettünk az autóban – szakította félbe Tookey ismét. Négykerék-meghajtásra váltott, és átvágott a hófalon a Jointner Avenue-ra, amely Salem's Loton keresztül haladva a 295-ös útig vezet. Hó szállt fel a sárhányókról. A hátsó kerekek kis híján elakadtak, de hát Tookey sem most kezdte autós pályafutását. Manőverezett egy kicsit, beszélt a kocsihoz, és már mentünk is tovább. A reflektorok fényében időnként keréknyomok bukkantak fel, majd tűntek el. Lumley kocsijának nyomai. A férfi előrehajolva kutatott az autója után. Tookey hirtelen megszólalt: – Mr. Lumley!
– Tessék? – és Tookey felé fordult.
– Az itt élők körében meglehetősen sok babonás mendemonda kering 'Salem's Lottal kapcsolatban – folytatta Tookey fesztelenül, de én jól láttam szája körül az erőfeszítéstől elmélyülő ráncokat, és azt, hogy a tekintete ide-oda cikázott. – Ha a kocsiban van, akkor semmi baj. Fölvesszük őt, visszamegyünk hozzám, aztán holnap, ha a vihar elvonult, Billy boldogan kirángatja az autóját a hóból. De ha nincsenek a kocsiban...
– Nincsenek a kocsiban? – vágott közbe Lumley élesen. – Miért ne lennének a kocsiban?
– Ha nincsenek a kocsiban – folytatta Tookey válaszra sem méltatva – akkor megfordulunk, visszamegyünk Falmouthba, és előkerítjük a seriffet. Semmi értelme össze-vissza tekeregni az éjszaka kellős közepén ebben a hóviharban, nem igaz?
– A kocsiban vannak. Hová mehettek volna?
Megszólaltam én is: – Van itt még valami, Mr. Lumley. Akárkivel találkozunk, nem állunk szóba vele. Még akkor sem, ha ő beszél hozzánk. Megértette?
Lumley nagyon lassan így szólt: – Mégis, miféle babonákról van szó?
Még mielőtt bármit is felelhettem volna – csak Isten tudja, mit is mondtam volna – Tookey közbevágott: – Megérkeztünk.
Egy hatalmas Mercedes hátuljánál lyukadtunk ki. A kocsi tetejét és bal oldalát már teljesen belepte a hó. A hátsó lámpák azonban égtek, a kipufogó pedig füstölt.
– Legalább a benzin elég volt – mondta Lumley megkönnyebbülten.
Tookey leállította az autót, és behúzta a kéziféket. – Ne feledje, amit Booth mondott, Lumley.
– Persze, persze – de már csak a felesége és a lánya járt a fejében. Nem hiszem, hogy ezt bárki is a szemére vethetné.
– Készen állsz, Booth? – kérdezte Tookey. Szürke szeme zordan meredt rám a műszerfal fényében.
– Azt hiszem, igen – feleltem.
Kiszálltunk, és a szél abban a pillanatban nekünk ugrott, havat szórva az arcunkba. Lumley ment legelöl, kétrét görnyedve küzdött a széllel, drága kabátja úgy lobogott mögötte, mint valami vitorla. Két árnyéka volt, az egyik Tookey autójának fényszórójától, a másik pedig a saját autója hátsó lámpáitól. Lumley mögött én mentem, Tookey pedig egy lépéssel lemaradva követett bennünket. Amikor a Mercedes csomagtartójához értem, Tookey megragadott.
– Hadd menjen egyedül – mondta.
– Janey! Francie! – ordított Lumley. – Minden rendben? – Kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, és behajolt. – Minden...
Megdermedt. A szél kitépte a kezéből a nehéz ajtót, és kivágta.
– Szent Isten, Booth – mondta Tookey az üvöltő szélben alig hallhatóan. – Azt hiszem, újra megtörtént.
Lumley felénk fordult. Arckifejezése és tágra nyílt szeme rémületet és zavart tükrözött. Hirtelen ránk vetette magát a magas hóban, de megcsúszott, és majdnem elesett. Engem félresöpört, mintha ott sem lennék, és megragadta Tookeyt.
– Honnan tudta, hogy nincsenek az autóban? – ordította. – Hol vannak? Mi a fene folyik itt?
Tookey kiszabadította magát Lumley szorításából, és ellökte magától. Együtt néztünk be a Mercedesbe. Olyan meleg volt odabent, mint egy grillsütőben, de már nem sokáig. Világított az üzemanyagjelző, borostyánszínű lámpa. A tágas kocsi üres volt. Az anyósülés előtti szőnyegen egy Barbie baba hevert. Az ülés támlájáról egy gyermek gyűrött sídzsekije lógott.
Tookey az arca elé tette a kezét... aztán hirtelen eltűnt. Lumley megragadta, és egyenesen a hóba lökte. Arca sápadt, tekintete pedig vad volt. A szája úgy mozgott, mintha valami keserűbe harapott volna, és most nem találja, és nem tudja kiköpni. Benyúlt az autóba, és megragadta a kabátot.
– Francie kabátja? – szinte suttogott. Aztán felordított: – Francie kabátja! – Megfordult, és apró, szőrmeszegélyes kapucnijánál fogva maga elé tartotta a kabátot. Hitetlenkedő, üres tekintettel meredt rám. – Nem mehetett el a kabátja nélkül, Mr. Booth. Hiszen... így... így halálra fagy.
– Mr. Lumley...
Eltámolygott mellettem, és a dzsekit szorongatva kiáltozni kezdett: – Francie! Janey! Hol vagytok? Hol vagytook?
Tookey felé nyújtottam a kezem, és felsegítettem. – Nincs sem...
– Ne is törődj velem – szakított félbe. – Meg kell állítanunk, Booth.
Olyan gyorsan eredtünk utána, amennyire csak tudtunk, bár néhol derékig ért a hó. Aztán Lumley megállt, és sikerült utolérnünk.
– Mr. Lumley – kezdte Tookey, kezét a férfi vállára téve.
– Erre – szólt Lumley. – Erre jöttek. Nézzék!
Lepillantottunk. Valamilyen árokszerűségben álltunk, és a szél a fejünk fölött süvített. Két sor, egy nagyobb és egy kisebb lábtól származó nyom haladt a földön, és éppen kezdte már betemetni őket a hó. Ha öt perccel később érkezünk, nem láttunk volna már egyet sem.
Lumley leszegett fejjel indult a nyomok után, Tookey viszont megragadta. – Ne! Ne, Lumley!
Lumley vad arccal Tookey felé fordult, a kezét ökölbe szorította. Aztán hátralendítette... de Tookey tekintete elbizonytalanította. Rám nézett, majd ismét Tookeyra.
– Meg fog fagyni – mondta, mintha hülye gyerekek lennénk. – Hát nem értik? Nincs rajta kabát, és még csak hétéves...
– Akárhol lehetnek – mondta Tookey. – Nem követheti azokat a nyomokat. A következő szélroham betemeti őket.
– Tud jobbat? – ordította Lumley magas, hisztérikus hangon. – Ha visszamegyünk a rendőrségre, közben halálra fagy! Francie is és a feleségem is!
– Lehet, hogy már meg is fagytak – mondta Tookey. Pillantása találkozott Lumleyéval. – Vagy valami még rosszabb történt...
– Ezt meg hogy érti? – suttogta Lumley. – Beszéljen már világosan, az istenit! Beszéljen!
– Mr. Lumley, valami van ott, 'Salem's Lotban...
De én voltam az, aki végül kibökte. Kimondtam azt a szót, amelyről nem hittem volna, hogy valaha is kiejtem a számon. – Vámpírok, Mr. Lumley. Jerusalem's Lot tele van vámpírokkal. Tudom, hogy ezt nem könnyű megemészteni, de...
Úgy nézett rám, mintha legalábbis megzöldültem volna. – Vén bolondok – suttogta. – Maguknak teljesen elment az eszük – ezzel elfordult, két kezéből tölcsért formált, és kiáltozni kezdett: – FRANCIE! JANEY! – Még arrébb vánszorgott a hóban, amely már drága kabátja alját súrolta.
Tookeyra néztem. – Most mit tegyünk?
– Követjük – vágta rá. A haját belepte a hó, és tényleg egy kissé eszelősnek tűnt. – Egyszerűen képtelen vagyok itt hagyni, Booth.
– Azt hiszem, én is.
Tehát Lumley után eredtünk olyan gyorsan, amennyire csak tudtunk a magas hóban. Egyre jobban lemaradtunk. Ő még fiatal volt! Utat vágott a hóban, és úgy törtetett, mint egy bika. Kezdett rettenetesen kínozni a reumám, ezért egyre csak kérleltem a lábaimat: – Még egy kicsit, csak még egy kicsit, fiúk, bírjátok még, a fenébe is, bírjátok ki még egy kicsit...
Egyenesen Tookeynak ütköztem, aki lehorgasztott fejjel, mindkét kezét a mellkasához szorítva, terpeszben állt egy hóbuckába süppedve.
– Tookey, jól vagy? – kérdeztem aggódva.
– Semmi baj – felelte, és elvette a kezét a melléről.
– Mellette kell maradnunk, Booth. Majd észhez tér, ha kifárad.
Megmásztunk egy emelkedőt, és megpillantottuk Lumleyt odalent, amint kétségbeesetten kutatott további nyomok után. Szegény ördög! Semmi esélye sem volt. Ahol állt, a szél keresztbe fújt, és minden nyomot eltüntetett úgy három perc alatt. Akkorra pedig már órák teltek el.
Lumley fölemelte a fejét, és az éjszakába ordított: – FRANCIE! JANEY! AZ ISTEN SZERELMÉRE! – hangja kétségbeesettségről és félelemről tanúskodott, és az ember rögtön megszánta. Csupán a szél tehervonat-zakatolásra emlékeztető jajveszékelése válaszolt neki. És mintha kinevette volna: Elvittem őket a drága autódból, te drága kabátos Mr. New Jersey. Elloptam őket, eltüntettem a nyomaikat, és reggelre olyan szépen meg fognak fagyni, mint két szem eper a mélyhűtőben...
– Lumley! – próbálta Tookey túlordítani a szelet. – Ha már a vámpírokkal és a kísértetekkel nem foglalkozik, legalább hallgasson meg! Csak megnehezíti a dolgunkat! Vissza kell mennünk a...
És ekkor egy hang szólt ki a sötétségből; olyan volt, mint apró ezüstcsengettyűk csilingelése, és a szívem úgy kihűlt, mint a hordóban megfagyott víz.
– Jerry... Jerry, te vagy az?
Lumley megperdült, és a hang irányába fordult. És ekkor az asszony, mint egy szellem, előlibbent egy kis facsoport sötét árnyai közül. Igazi városi nő volt, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ő a legszebb nő, akit valaha láttam. Úgy éreztem, oda kell mennem hozzá és a tudtára adnom, hogy mennyire örülök, hogy végre biztonságban van. Vastag, pulóverszerű ruhadarabot viselt, azt hiszem, poncsónak hívják. A poncsó lebegett körülötte, sötét haja pedig úgy hullámzott a vad szélben, mint a decemberi patak vize, mielőtt a fagy lelassítja és börtönbe zárja.
Talán tettem is egy lépést a nő felé, mert hirtelen a vállamon éreztem Tookey erős, meleg kezét. És mégis – hogyan fejezhetném ki magam? – vágyódtam a nő után, olyan titokzatos és gyönyörű volt, ahogy zöld poncsója ott lebegett a nyaka és a válla körül, olyan egzotikus és különös volt, hogy az embernek Walter de la Mare egyik versének mesés nőalakját juttatta eszébe.
– Janey! – kiáltott Lumley – Janey! – bukdácsolva, kitárt karral indult a nő felé.
– Ne! – kiáltott fel Tookey. – Ne, Lumley!
Lumley még csak ránk sem nézett... a nő viszont igen. Fölpillantott ránk, és vigyorgott. És sóvárgásom, vágyakozásom hirtelen rémületté vált, hideggé, mint a sír, fehérré és némává, mint a csontok a szemfedél alatt. Még a magaslat tetejéről is látni lehetett a szemében égő komor, vörös fényt. Még egy farkas szeme is emberibb. Amikor pedig elvigyorodott, látszott, hogy mennyire megnyúltak a fogai. Már nem emberi lény. Halott, de valahogy visszatért az élők közé ebben a fekete, dühöngő viharban.
Tookey keresztet vetett. A nő hátrált... majd ismét ránk vigyorgott. Túl messze voltunk, és talán túlságosan rettegtünk.
– Állítsd meg! – suttogtam. – Nem lehet megállítani?
– Már késő, Booth – felelte Tookey komoran.
Lumley odaért feleségéhez. Tetőtől talpig hó borította, és ettől ő maga is olyan volt, mint egy kísértet. A nő felé nyújtotta a kezét... aztán sikoltozni kezdett. Örökre hallani fogom ezt a hangot az álmaimban; a férfi úgy sikított, mint egy rémálom gyötörte kisgyermek. Megpróbált elmenekülni, de az asszony karja, hosszú, ruhátlan, hófehér karja kinyúlt, és magához húzta. Láttam, ahogy a nő oldalra billenti a fejét, majd előrelendíti...
– Booth! – szólalt meg Tookey rekedten. – El kell tűnnünk innen!
Rohanni kezdtünk vissza, a kocsihoz. Egyesek most biztosan azt mondják, hogy megfutamodtunk, mint a süllyedő hajóról menekülő patkányok, de ők nem voltak ott akkor éjjel. Saját nyomainkat követve rohantunk vissza, néha megcsúsztunk, néha elestünk, majd felálltunk. Én közben egyfolytában nézegettem hátrafelé a vállam fölött, hogy nem követ-e bennünket az a vigyorgó, vörös szemű nő.
Visszaértünk a Scouthoz, és Tookey a mellét szorongatva kétrét görnyedt. – Tookey! – kiáltotta ijedten. – Mi a...
– A ketyegőm – lihegett. – Úgy öt éve rosszalkodik. Segíts be a kocsiba, Booth, aztán gyerünk innen a fenébe!
A hóna alá nyúltam, és valahogy sikerült felemelnem és beraknom az ülésre. Hátrahanyatlott a feje, a szemét pedig lehunyta. A bőre viaszos és sárga volt.
Sietősen megkerültem a kocsit, és kis híján orra estem a kislányban. A vezetőülés felőli ajtó mellett állt, a haja copfban, és csupán egy vékony, sárga ruha volt rajta.
– Bácsi – szólalt meg magas, csengő hangon, amely olyan édes volt, mint a hajnali harmat – nem segítenél nekem megkeresni az anyukámat? Elment, és annyira fázom...
– Kicsim – mondtam – kicsim, azonnal szállj be a kocsiba. Anyukád...
Elhallgattam, és ha volt olyan pillanat életem során, amikor majdnem elájultam, hát ez volt az. Ott állt előttem a kislány a hó tetején, lábnyomok viszont nem voltak körülötte.
Lumley lánya, Francie ekkor felpillantott rám. Nem volt több hétévesnél, és most már örökre ennyi is marad. Kicsi arca kísérteties és halálsápadt volt, a szeme pedig vörös és ezüstös, és szinte vonzotta az embert. Az álla alatt két apró, tűszúrásnyi, roncsolt szélű lyuk tátongott.
Mosolyogva felém nyújtotta a karját. – Vegyél föl, bácsi – mondta kedvesen. – Puszit akarok adni. Aztán elvihetsz az anyukámhoz.
Eszem ágában sem volt felvenni, de nem tudtam ellenállni neki. Kitárt karral lehajoltam. Láttam, amint apró szája kinyílik, és láttam a kis agyarakat ajka rózsaszín foglalatában. Valami lecsöppent az álláról, valami fényes és ezüstös. Homályos, távoli rémülettel fogtam fel, hogy nyáladzik.
Apró karját a nyakam köré fonta, és arra gondoltam: talán nem is lesz olyan rossz, annyira nem lehet rossz, egy idő után talán nem is lesz olyan borzalmas – és ekkor hirtelen valami fekete repült ki a kocsiból, és mellbe vágta a kislányt. Furcsa szagú füst szállt fel, éles fény villant, és a kislány sziszegve hátrálni kezdett. Arckifejezése a düh, a gyűlölet és a fájdalom ravasz keverékévé változott. Oldalra fordult, és... és egyszerűen eltűnt. Az egyik pillanatban még ott állt, a következőben pedig már csak egy kavargó hócsomó volt a helyén, melynek körvonalai halványan emberi alakot idéztek. Aztán a szél ezt is szétoszlatta.
– Booth! – suttogta Tookey – Siess már!
Így tettem. De arra még szakítottam időt, hogy felvegyem a földről azt, amit a pokolbéli kislányhoz vágott. Anyja Bibliája volt az.

 

Mindez már jó ideje történt. Jóval öregebb vagyok azóta, pedig már akkor sem voltam mai gyerek. Herb Tooklander két évvel ezelőtt hagyott itt bennünket. Békésen, álmában hunyt el. A bár még mindig megvan, egy waterville-i házaspár vette meg. Rendes emberek, és lényegében nem változtattak a báron. Mégsem járok oda túl sűrűn. Tookey nélkül valahogy már nem az igazi.
'Salem's Lotban minden úgy megy, mint azelőtt. A seriff másnap megtalálta annak a Lumley nevű fickónak az autóját; a benzin kifogyott, az akkumulátor lemerült. Tookey sem, én sem beszéltem az esetről. Mi értelme lett volna? Továbbra is el fog majd tűnni egy-egy stopos vagy kempingező a környéken, odafönt a hegyen vagy a temetőnél. Megtalálják az illető hátizsákját, esetleg egy könyvet, amely elázott és megfakult az eső, a hó vagy valami más természeti hatás miatt. Magát az embert azonban soha nem találják meg.
Rémálmaimban még mindig elő szokott jönni az a viharos éjszaka. Nem is annyira az asszony, hanem inkább a kislány, ahogy mosolyog, és a karját felém nyújtja, hogy emeljem fel: Hogy adjon egy puszit. De hát én már csak egy vénember vagyok, és hamarosan eljön az az idő, amikor az álmok véget érnek.
Talán egyszer majd önök is utazgatnak Maine déli részén. Gyönyörű vidék. Esetleg még Tookey Bárjába is betérnek egy italra. Kellemes hely. Megtartották a régi nevét. Fogadják meg a tanácsomat: húzzák le az italt, aztán folytassák útjukat észak felé. Bármi történjen is, ne menjenek Jerusalem's Lot környékére.
Főleg ne sötétedés után.
Kóborol ott valahol egy kislány. És azt hiszem, még mindig a jó éjszakát-puszijára vár.

 

 

A 312-es szoba

 

A kérdés: Képes lesz megtenni?
Talán. Anya néha szétrágja a tablettákat. Közben fintorog a szörnyű narancsíztől, a szájából pedig olyan hang hallatszik, mintha kekszet rágcsálna. Ez viszont másféle gyógyszer... zselés kapszula. A dobozon lévő felirat szerint DARVON COMPLEX a neve. Anya gyógyszeres szekrényében találta, és elgondolkozva forgatta a kezében. Az orvos írta fel neki, mielőtt vissza kellett volna mennie a kórházba. Azokra a szörnyű éjszakákra írta fel. A fürdőszobaszekrény tele van gyógyszerekkel, gondosan sorakoznak, mint egy vudu sámán ketyeréi. A fejlett nyugati világ varázsszerei. VÉGBÉLKÚP. Még soha életében nem használt kúpot, és rosszul lett a gondolattól, hogy valami viaszosat dugjon a végbelébe, amely majd a teste melegétől meglágyul. Az ember minden méltóságát elveszíti, ha ilyesmit dug fel a seggébe. MAGNÉZIUMOS TEJ. ANACIN A REUMÁS FÁJDALMAKHOZ. PEPTO-BISMOL. És egyebek. A gyógyszerek segítségével nyomon lehet követni anya betegségének folyamatát.
Ez a gyógyszer viszont más. Olyan, mint a hagyományos Darvon, csak a kapszulákat szürke zselé fedi. És nagyobbak is a hagyományosnál. Apa az ilyet mindig dilibogyónak hívta. A mellékelt tájékoztató szerint háromszázötven gramm aszpirin és száz gramm Darvon van benne. De vajon anya el tudná rágni? Hajlandó lenne elrágni? A házban minden működik; a hűtőszekrény beindul és leáll, a kazán be- és kikapcsol, az óra kakukkja időnként, rosszkedvűen előbújik, hogy bejelentse egy egész vagy egy fél óra elteltét. A halála után Kevin és ő lesznek felelősek a háztartásért. Anya elment. Az egész ház ezt sugallja. Most

 

Maine állam Központi Kórházában van, Lewistonban. A 312-es szobában. Akkor feküdt be, amikor a fájdalom már olyan elviselhetetlenné vált, hogy nem tudott kimenni a konyhába és elkészíteni egy kávét. Amikor meglátogatta, anya néha sírdogált, anélkül hogy tudott volna róla.
A lift nyikorogva emelkedik. Azon kapja magát, hogy a liftben lévő kék tanúsítványt vizsgálgatja, amely szerint a szerkezet biztonságos, akármennyire nyikorog. Anya már lassan három hete van itt, és ma megoperálták. „Kortotómiája” volt. Nem biztos, hogy így kell írni, de valami hasonló. Az orvos elmagyarázta anyának, hogy a „kortotómia” abból áll, hogy a nyakán keresztül egy tűt szúrnak fel az agyába. Az orvos azt is elmagyarázta anyának, hogy a műtét pontosan olyan, mintha egy szöget szúrnának egy narancsba, és átdöfnének benne egy magot. Amikor a tű a fájdalomközpontba hatol, a hegyére küldenek egy rádiójelet, amelytől a fájdalomközpont szétrobban. Mint amikor kihúzzuk a tévét. És ezek után a gyomorrák nem fog annyi kellemetlenséget okozni.
A műtét gondolata még a végbélben olvadozó kúpnál is kellemetlenebb érzéseket kelt benne. Michael Crichton egyik könyve jut róla az eszébe, Az átprogramozott ember, amelyben mindenféle drótokat ültetnek a főhős fejébe. Crichton elmondása alapján ez igen csúnya látvány lehet. És jobb, ha az ember elhiszi neki.
A lift ajtaja kinyílik a harmadik emeleten. Kilép a folyosóra. Ez a kórház régi szárnya, és olyan édeskés szag terjeng, mint a forgácsé, amelyet a falusi vásárokon a hányásra szoktak szórni. A kesztyűtartóban hagyta a tablettákat. Nem ivott semmit a látogatása előtt.
Itt a harmadikon a fal kétszínű: alul barna, felül fehér. Ennél lehangolóbb kombináció csak a rózsaszín és fekete lenne. Olyanok lennének a kórházi folyosók, mint valami óriási vidámpark. A gondolattól elmosolyodik, és egyúttal émelyegni kezd.
A lift előtt két folyosó találkozik T alakban, és van itt egy ivókút, ahol mindig meg szokott állni, hogy egy kicsit rendbe szedje magát. Itt-ott különféle kórházi kellékek láthatók, mint különös játszótéri elemek. Van itt például egy fényes fémkuka gumikerekekkel. Úgy néz ki, mint a kocsi, amivel a műtőbe szokták gurítani az embert, amikor már minden készen áll a „kortotómiára”. És van itt egy nagy, kör alakú tárgy, amelynek rendeltetésére még nem sikerült fényt derítenie. Olyan, mint egy mókuskerék. Van itt egy speciális guruló tálca is, amelyről két üveg lóg, mint Salvador Dalí képein a cicik. Az egyik folyosó végén van a nővérszoba, ahonnan kávéillattal kísért nevetés száll felé.
Iszik egy kis vizet, aztán lassan a szoba felé indul. Kicsit fél attól, ami ott vár rá. Abban reménykedik, hogy anya talán alszik. Ha alszik, nem ébreszti fel.
Minden szoba ajtaja fölött van egy kicsi, szögletes lámpa. Amikor egy beteg megnyomja a hívógombot, ez a lámpa vörös fénnyel izzik fel. A folyosón betegek őgyelegnek oda-vissza olcsó kórházi köntösükben, amelyet kórházi fehérneműjük fölött viselnek. A köpenyek kék-fehér csíkosak, gallérjuk kerek. A kórházi fehérneműt „hálóingnek” hívják. Olyan, mint egy térdig érő ruha vagy kombiné. Ha nők viselik, semmi gond, de a férfiak határozottan idétlenül festenek benne. A férfiak barna műbőr papucsot viselnek. A nők viszont inkább a kötött papucsot részesítik előnyben, amelyen kis pamacs van. Anyának is van egy ilyen papucsa. Ő „mamusz”-nak hívja.
A betegekről eszébe jut egy horrorfilm, Az élőhalottak éjszakája. Lassan sétálgatnak, mintha valaki lecsavarta volna a szerveik kupakját, mint a majonézes üveg tetejét, és attól félnének, hogy a bennük lévő folyadék kiloccsan. Néhányan mankóra támaszkodnak. Lassú járásuk félelmetes, egyben méltóságteljes is. Olyan emberek járása ez, akik sehová sem tartanak, vagy a kalapot és köpenyt viselő egyetemistáké, akik egy előadásra vonulnak.
Mindent betölt a tranzisztoros rádiókból áradó földöntúli zene. Hangok keverednek. Black Oak Arkansas a „Jim Dandy” című dalt énekli („Menj, Jim Dandy, menj, Jim Dandy!”, kiáltja egy fojtott hang boldogan a folyosón sétálgatóknak). Egy talk-show műsorvezetője Nixonról beszél olyan maró gúnnyal, mintha kénsavat ivott volna reggelire. Valahol felcsendül egy francia nyelvű polka – Lewiston eléggé megőrizte francia mivoltát, és a franciák még mindig éppen annyira rajonganak a perdülésekért-fordulásokért, mint amekkora élvezettel öldöklik egymást a Lisbon utca bárjaiban.
Megtorpan anya szobája előtt, és...

 

az első időkben annyira ki volt borulva, hogy mindig le kellett innia magát. Szégyellt részegen megjelenni az anyja előtt, bár annyi érzéstelenítővel és Elavillal tömték tele, hogy biztosan nem vette észre. Az Elavil egy nyugtató, amelyet a rákos betegeknek szoktak adni, hogy ne izgassa fel őket annyira a tudat, hogy haldokolnak.
Délután vett két rekesz Black Label sört Sonnynál. Leült a gyerekekkel a tévé elé, és a délutáni gyerekműsorokat nézte. Három sör járt a Sesame utcá-hoz, kettő a Mister Rogers-hez, egy pedig az Elektromos társaság-hoz. Aztán még egy a vacsorához.
A maradék öt sört a kocsiba tette. Raymondtól Lewistonig harmincöt kilométert kell kocsikázni a 302-es, majd a 202-es úton. Az ember nagy valószínűséggel igen jó állapotba kerül, mire a kórházhoz ér, és ráadásul még marad is egy-két söre. Mindig hozott valami ajándékot anyának, amit véletlenül mindig a kocsiban felejtett, hogy legyen ürügye kimenni és meginni még egy fél doboz sört, ezzel megőrizve a kellemes érzést.
És ez lehetővé tette azt is, hogy odakint pisiljen, és valahogy ez volt a legjobb ebben az egész siralmas helyzetben. Mindig az oldalsó parkolóban hagyta a kocsit, a sok keréknyomtól szabdalt, fagyott novemberi talajon, ahol a hideg esti levegő is elősegítette a húgyhólyag tökéletes működését. Ha egy kórházi mosdóban vizel, az az egész kórházrendszer felmagasztalását jelentette volna: a nővéreket riasztó gomb a vécétartály mellett, a krómozott, negyvenöt fokos szögben elhajló fogantyú, egy üveg rózsaszín fertőtlenítőszer a mosdókagyló fölött. Rossz híreim vannak. Jobb, ha elhiszi.
Hazafelé viszont soha nem érezte a késztetést, hogy igyon. A maradék sörök tehát szépen gyűltek otthon a hűtőszekrényben, és amikor összejött hat darab, akkor...

 

nem jött volna el, ha sejti, hogy ilyen szörnyű lesz. Az első gondolat, amely átsuhant az agyán, az volt, hogy olyan, mint egy kifacsart citrom. Kínlódik az ágyban fekve; csak a szemei forognak, belül viszont erőlködik, mintha a testében mocorgó valami ellen küzdene. A nyakát bekenték valami narancssárga izével, ami úgy néz ki, mint a betadin vagy a jód, a bal füle alatt pedig van egy kötés, ahol valami túlbuzgó orvos bedugta azt a rádiós tűt, és a fájdalomközpontjával együtt szétrobbantotta a mozgásközpontja hatvan százalékát is. A szeme mindenhová követi őt, mint Jézus mindenható tekintete egy templomi freskóról.
– Nem hinném, hogy jó ötlet volt eljönnöd ma, Johnny. Nem vagyok túl jól. De talán holnapra jobban leszek.
– Mi a baj?
– Viszketek. Mindenem viszket. Egymás mellett vannak a lábaim?
Nem látja, hogy egymás mellett vannak-e anya lábai. Csupán egy V alakú kitüremkedést lát a gyűrött kórházi takaró alatt. Nagyon meleg van a szobában. Most éppen senki sincs a másik ágyon. A szobatársak jönnek és mennek, az én anyukám viszont már örökre itt marad. Jézusom!
– Egymás mellett vannak, anya.
– Tedd le őket, légy szíves. Aztán jobb lesz, ha elmész, Johnny Soha életemben nem voltam még ilyen pocsékul. Semmimet sem tudom megmozdítani. És viszket az orrom. Hát nem szánalmas, hogy viszket az orrod, de nem tudod megvakarni?
Megvakarja anya orrát, aztán a takarón keresztül megfogja a bokáját, és lefekteti a lábát. Minden probléma nélkül átéri a bokáját, bár nem túl nagy a keze. Anya felnyög. Könnyek gördülnek végig az arcán, és a füle mellett az ágyra csöppennek.
– Anya?
– Letennéd a lábaimat?
– Épp most tettem le.
– Ó. Akkor minden rendben. Azt hiszem, sírok. Nem akarok sírni előtted. Bárcsak vége lenne már ennek az egésznek. Bármit megadnék, hogy már vége legyen.
– Kérsz egy cigit?
– Hoznál előbb egy kis vizet, Johnny? Olyan száraz vagyok, mint a fűrészpor.
– Persze.
Kiviszi anya poharát, amelyben van egy szívószál, és a sarkot megkerülve az ivókúthoz megy. Egy bekötözött lábú, kövér férfi hajózik lassan végig a folyosón. Hálóingjének hátulja nyitva van.
Megtölti a poharat, és visszamegy a 312-es szobába. Anya már nem sír. Az ajka megragadja a szívószálat, és az embernek akaratlanul is a természetfilmekben látott tevék jutnak eszébe. Az arca beesett. Fiaként leélt életének legmaradandóbb emléke anyáról tizenkét éves korából származik. Kevinnel, a bátyjával és anyával Maine-be költöztek, hogy anya tudjon gondoskodni a szüleiről. Nagymama ugyanis már öreg és ágyhoz kötött beteg volt. A magas vérnyomás miatt szenilis lett, és mintha ez nem lenne éppen elég, még meg is vakult. Boldog nyolcvanhatodik születésnapot. És van már, aki folytatja a sort. A vak és szenilis nagyi naphosszat az ágyban feküdt. Nagy pelenka és gumibugyi volt rajta. Nem emlékezett, hogy mi volt a reggeli, viszont képes volt felsorolni az összes elnököt egészen Ike-ig. Így éldegélt együtt a három generáció abban a házban, ahol nem is olyan régen rátalált a tablettákra (bár már mindkét nagyszülő évekkel ezelőtt meghalt). Tizenkét éves korában mondott egyszer valami butaságot a reggelinél, már nem emlékszik, hogy mit. Anya éppen a nagyi pisis pelenkáit mosta és vasalta az ősrégi szerkezettel, majd hirtelen megfordult, és jó nagyot odavágott neki az egyik pelenkával. A nedves, nehéz pelenka felborította a tányérját, és a kukoricapehely úgy pattogott szerteszét az asztalon, mint egy rakás óriásira nőtt bolha. A második ütés a hátát találta el. Nem fájt az ütés, de akkor egy életre megtanulta, hogy ajánlatos gondolkozni, mielőtt az ember kinyitja a száját. És a nő, aki most összeaszottan fekszik ebben az ágyban, a 312-es szobában, újra és újra odacsapott, miközben azt kiabálta: „Befogod azonnal azt a nagy szádat! A szád az már most is hatalmas, de szépen befogod addig, amíg a többi részed is akkorára nem nő!” Minden dőlt betűs szót a nagyi nedves pelenkájának ütése kísért – CSATT! – és minden, amit még esetleg mondani szeretett volna, egyszerűen elpárolgott. Az égvilágon semmi esélye sem volt itt az okos szónak. Azon a napon örökre megtanulta, hogy az egész világon nincs hatásosabb eszköz a nagyi nedves pelusánál arra, hogy helyes megvilágításba helyezzük egy tizenkét éves gyerek véleményét a világban való helyéről. Ez után a nap után négy évbe telt, míg újra elsajátította a beszéd művészetét.
Anya félrenyeli a vizet, és ez megrémíti, pedig egyfolytában azon gondolkozik, hogy odaadja neki a tablettákat. Újra megkérdezi, hogy kér-e cigarettát.
– Ha nem baj. Aztán jobb lesz, ha elmész. Talán holnapra jobban leszek.
Kivesz egy szál cigit az ágy melletti asztalkán lévő dobozok egyikéből, és meggyújtja. Jobb keze mutató- és hüvelykujja között tartva odanyújtja a cigit, anya pedig beleszippant. A szája megnyúlik, ahogy bekapja a füstszűrőt. Erőtlenül, gyengén szív bele. Füst száll fel az ajkáról.
– Hatvanéves koromra a fiam cigiztet.
– Én nem bánom.
Anya szippant még egyet, és olyan sokáig tartja a szájában a cigit, hogy aggódva az arcára pillant. A szeme csukva van.
– Anya?
Résnyire nyílik a szeme.
– Johnny?
– Igen.
– Mióta vagy itt?
– Nemrég jöttem. Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek. Hagylak aludni.
– Hnn.
Elnyomja a cigarettát a hamutálban, és kioson a szobából, miközben arra gondol: Beszélnem kell azzal az orvossal. A rohadt életbe, beszélni akarok azzal az orvossal, aki ezt művelte vele!
Miközben beszáll a liftbe, azon tűnődik, hogy az „orvos” szó az „ember” szinonimájává válik, miután elérnek egy bizonyos szintű jártasságot a szakmában, mintha valami eleve elrendelt dolog lenne, hogy az orvosok a kegyetlenséggel jutnak el az emberségesség bizonyos fokára. De...

 

– Nem hinném, hogy túl sokáig húzná már – mondja a bátyjának még aznap este, egy kicsit később. A bátyja Andoverben lakik, száz kilométerre nyugatra. Csak hetente egyszer-kétszer látogat el a kórházba.
– Vannak még fájdalmai? – kérdi Kev.
– Azt mondja, viszket – a pulóvere zsebében van a gyógyszer. Nincs veszély, a felesége alszik. Előveszi a zsákmányt, amelyet anya üres házából emelt el, ahol valaha a nagyszülőkkel együtt éltek. Miközben beszél, forgatja a kezében a dobozt, mint valami kabalát.
– Ezek szerint jobban van. – Kevnek mindig minden jobb, mintha az emberiség valami magasztos beteljesülés felé haladna. Ezt a nézetet az öccse nem osztja.
– Teljesen lebénult.
– Számít ez még valamit ilyenkor?
– Már hogyne számítana! – tör ki belőle, és eszébe jut anya lába a gyűrött fehér takaró alatt.
– John, anya haldoklik.
– De még nem halt meg – és tulajdonképpen ez rémíti meg. A beszélgetés innentől kezdve megfeneklik, és csak a telefontársaságnak lesz haszna belőle, de hát éppen ez a lényeg. Még nem halt meg. Csak fekszik abban a szobában, a csuklóján egy kórházi cédula, és hallgatja a visszhangzó fantomrádiókat. És...

 

meg kell majd küzdenie az idővel, mondja az orvos. Nagydarab férfi vörhenyes szakállal. Majdnem két méter, a válla pedig, mint egy díjbirkózóé. Az orvos tapintatosan kivezette őt a folyosóra, amikor anya kezdett ébredezni.
Az orvos folytatja:
– Tudja, egy kis mozgásrendszeri károsodás szinte elkerülhetetlen egy olyan műtét során, mint a „kortotómia”. De már meg tudja mozdítani a bal kezét. És jó esély van arra, hogy egy hónapon belül a jobb keze teljesen rendbe jön.
– Fog még járni?
Az orvos elgondolkodva nézi a folyosó faborítású mennyezetét. Szakálla egészen skót kockás ingjének gallérjáig tekereg, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Algernon Swinburne-re emlékezteti Johnnyt; nem tudja, miért. Ez az ember minden tekintetben szerencsétlen Swinburne ellentéte.
– Sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Túlságosan legyengült.
– Ágyhoz lesz kötve élete hátralévő részében?
– Igen, azt hiszem, ezt okkal feltételezhetjük.
Kezd valamiféle csodálatot érezni ez iránt az ember iránt, pedig abban reménykedett, hogy okot ad majd a gyűlöletre. Ezt az érzést viszont undor követi; csodálnia kellene a puszta igazságért?
– Meddig élhet még?
– Ezt nehéz lenne megmondani. A daganat még csak az egyik veséjét károsította. A másik remekül működik. Ha viszont a daganat ezt is megtámadja, el fog aludni.
– Urémiás kóma?
– Igen – mondja az orvos kissé döbbenten. Az urémia patológiai szakkifejezés, az orvosok és a medikusok kizárólagos tulajdona. Johnny viszont jól ismeri. A nagyanyja ebben halt meg, bár az ő esetében nem volt szó rákról. Egyszerűen csak leblokkolt a veséje, és belefulladt a mellkasáig érő belső húgyba. Ágyban halt meg, otthon, délidőben. Johnny volt az első, aki gyanította, hogy most tényleg meghalt, nem csak alszik kábán, nyitott szájjal, ahogy az öregek szoktak. Két kicsiny könnycsepp csordult ki a szeméből. Öreg, fogatlan szája behorpadt, mint egy paradicsom, amelyet talán azért vájtak ki, hogy tojássalátát tegyenek bele, aztán a konyhaszekrényen felejtették néhány napig. Egy kis, kerek tükröt tartott a szája elé, és amikor néhány másodperc után sem párásodott be, szólt az anyjának. Az akkor teljesen rendjén valónak tűnt, ellentétben ezzel a helyzettel.
– Azt mondja, még mindig fájdalmai vannak. És hogy viszket.
Az orvos sokat sejtető mozdulattal megérinti a homlokát, mint Victor Degroot azokban a régi pszichiáteres képregényekben.
– Csak azt képzeli, hogy fájdalmai vannak. De ez nem valóságos. Csak az ő számára tűnik annak. Ezért olyan fontos az idő. Az anyja már nem mérheti az időt másodpercekben, percekben vagy órákban. Ezeket az egységeket át kell értelmeznie napokká, hetekké és hónapokká.
Lassan kezdi felfogni, hogy mit akar a tudtára adni ez a szakállas, termetes ember, és ez megrémíti. Halkan megszólal benne a vészjelzés. Nem beszélgethet tovább ezzel az emberrel. Az ő számára ez csak munka. Fesztelenül beszél az időről, mintha ezt a fogalmat olyan könnyedén meg lehetne ragadni, mint egy horgászbotot. És ő talán így is van ezzel.
– Tud még tenni érte valamit?
– Igen keveset.
A viselkedése higgadt, mintha ez az egész rendben lenne. De legalább „nem táplál hamis reményeket”.
– Lehet ennél rosszabb a helyzet?
– Természetesen lehet. Ezt nem tudjuk megjósolni. Olyan, mintha egy cápa szabadult volna el a testében. Például fel is puffadhat.
– Felpuffadhat?
– A hasa feldagadhat, lelappadhat, majd újra feldagadhat. De miért rágódnánk most efféléken? Azt hiszem, bizton állíthatjuk, hogy...

 

meg fog felelni a kihívásnak, de mi lesz, ha mégsem? És ha rajtakapnak? Nem akarok bíróság elé állni eutanázia miatt. Még akkor sem, ha esetleg megnyerném a pert. Semmi kedvem kínlódni. Eszébe jut, hogy az újságok főcímei azt ordítanák, ANYAGYILKOSSÁG, és elfintorodik.
A parkolóban ül, és egyre csak forgatja a kezében a dobozt. DARVON COMPLEX. Még mindig az a kérdés: Képes lesz megtenni? Meg kell egyáltalán tennie? Anya azt mondta: Bárcsak vége lenne már ennek az egésznek. Bármit megadnék, hogy már vége legyen. Kevin azt tervezgeti, hogy rendbe hoznak neki otthon egy szobát, hogy ne a kórházban haljon meg. A kórház azt szeretné, ha már elmenne. Valami új gyógyszert adtak neki, amitől tomboló roham tört rá. Ez négy nappal a „kortotómia” után történt. Szeretnék már valahol máshol tudni, mert még senki sem fejlesztette ki a tökéletesen biztos gyógymódot. És a rák már annyira elburjánzott a testében, hogy ha kivennék, nem maradna belőle más, csak két láb és egy fej.
Egyfolytában azon gondolkodik, hogy anya számára az idő már ellenőrizhetetlenné vált; olyan ez, mint amikor a varródoboz a földre esik, és egy nagy, csúnya kandúr játszadozik a cérnagombolyagokkal. Napok a 312-es szobában. Az éjszaka a 312-es szobában. A nővért hívó gombot egy madzaggal a bal mutatóujjához kötötték, mert már annyira sem tudja megmozdítani a kezét, hogy megnyomja a gombot, ha úgy érzi, szüksége van az ágytálra.
Egyébként ez sem segít már sokat, mert semmit nem érez ott lent; a teste középső része olyan, akár egy fűrészporos zsák. A beleit és a húgyhólyagját is az ágyban üríti, és csak akkor veszi észre, amikor megérzi a szagot. Hatvannyolc kilóról negyvenháromra fogyott, az izmai elernyedtek, és az egész teste olyan, mint egy rongybaba, amelyet az agyához erősítettek. Mi változna azzal, hogy Kevhez költözik? De képes lesz meggyilkolni? Tudja jól, hogy ez gyilkosság. Annak is a legszörnyűbb változata: anyagyilkosság. Mint Ray Bradbury egyik korai horrortörténetében a magzat, aki elhatározta, hogy visszafordítja a fegyvert, és elpusztítja az állatot, aki életet adott neki. És valóban meglehet, hogy az ő hibája az egész. Ő az egyetlen gyermeke, aki a testében növekedett, ő a sorsfordító gyermek. A bátyját akkor fogadták örökbe, amikor egy másik szélesen mosolygó orvos azt mondta, hogy sosem lehet saját gyermeke. És a most benne burjánzó rák természetesen a méhében kezdődött, mint valami második gyermek, az ő sötét ikertestvére. Az ő élete és az anyja halála egy helyen kezdődött. Miért ne vinné véghez azt, amit az a másik ilyen lassan és ügyetlenül művel?
Titokban aszpirint szokott adni neki a fájdalomra, amelyet elképzel. A kórházi asztalka fiókjában tartja egy dobozban a jobbulást kívánó kártyák és az olvasószemüvege mellett, amelyet már nem tud használni. Kivették a műfogsorát, mert attól félnek, hogy esetleg lenyeli, és megfullad, így most el kell szopogatnia az aszpirint, amitől a nyelve teljesen megfehéredik.
Biztosan oda tudja neki adni a tablettákat. Három-négy szem elég lesz. Kilencven gramm aszpirin és huszonöt gramm Darvon biztosan elég lesz egy idős nőnek, aki az elmúlt öt hónap alatt elveszítette a testsúlya harminchárom százalékát.
Senki sem tudja, hogy nála van a tabletta, még Kevin és a felesége sem. Eszébe jut, hogy mi van, ha a 312-es szoba másik ágyát időközben elfoglalták. De emiatt nem kell aggódnia. El tudja intézni. De talán mégis gond lesz. Ha valaki más is van a szobában, nem lesz lehetősége, és ezt akár az isteni akarat megnyilvánulásának is tekintheti. Arra gondol, hogy...

 

– Jobban nézel ki ma este.
– Tényleg?
– Igen. Hogy érzed magad?
– Hát, nem túl jól. Nem túl jól.
– Nézzük, hogy mozog a jobb kezed.
Anya felemeli a kezét a takaróról. Tenyere egy pillanatig a szeme előtt lebeg, aztán lehanyatlik. Puffanás. Mosolyog, anya pedig visszamosolyog rá.
– Volt itt ma az orvos?
– Igen, benézett. Nagyon jó ember, mindennap meglátogat. Adnál egy kis vizet, John?
Odaadja neki a szívószálas poharat.
– Nagyon szép tőled, hogy ilyen gyakran eljössz, John. Jó fiú vagy.
Anya megint sír. A másik ágy üres, és mintha vádlón nézne. A folyosón időnként elvitorlázik egy kék-fehér csíkos fürdőköpeny. Az ajtó félig nyitva van. Gyengéden elveszi tőle a poharat, és közben egy őrült gondolat suhan át az agyán: ez a pohár félig üres vagy félig tele van?
– Hogy van a bal kezed?
– Egész jól.
– Lássuk.
Felemeli. Mindig is ez volt az ügyesebb keze, és talán ezért gyógyult fel ilyen gyorsan a „kortotómia” pusztító hatása után. Ökölbe szorítja. Behajlítja. Gyengén megropogtatja az ujjait. Aztán visszaejti az ágytakaróra. Puffanás.
– De nem érzek semmit – panaszkodik.
– Próbáljunk ki valamit.
A szekrényhez megy, kinyitja, és a kabát mögé nyúl, amelyben anya a kórházba jött, hogy kivegye a retiküljét. Anya azért tartja itt a kabátot, mert betegesen fél a rablóktól. Azt hallotta valakitől, hogy némelyik műtős a tolvajlás valódi mestere, és mindent elemel, amit csak meglát. Az egyik szobatársa mesélte, aki azóta már hazament, hogy az új szárnyban egy nőnek eltűnt ötszáz dollárja, pedig a cipőjébe rejtette. Az utóbbi időben anya betegesen fél bizonyos dolgoktól, és egyszer azt is mondta, hogy néha, késő éjjel elbújik az ágya alatt egy férfi. Ez részben a rengeteg gyógyszer miatt van, amit már kipróbáltak rajta. Teljesen rászoktatják itt az embert az amfetamin-származékokra, amelyeket a főiskolás évek alatt néha ő maga is kipróbált. A nővérszobán túl, a folyosó végén lévő bezárt gyógyszerszekrényben bármit megtalál az ember, és akkor jöhet a jókedv és a tivornya. És talán a halál, a kegyes halál, mint egy édes, fekete lepel. A modern tudomány csodái.
Az ágyhoz viszi a retikült, és kinyitja.
– Ki tudnál venni belőle valamit?
– Jaj, Johnny, én nem is tudom...
– Próbáld meg. Az én kedvemért – győzködi.
Bal keze, mint egy rokkant helikopter, felemelkedik a takaróról. Cirkál egy ideig. Aztán zuhanni kezd. Egy gyűrött papírzsebkendőt húz elő a táskából. Megtapsolja:
– Remek! Nagyon jó!
Anya viszont elfordul.
– Tavaly képes voltam két megrakott kiskocsit eltolni ezekkel a kezekkel.
Ha valamikor, hát most jött el az idő. Nagyon meleg van a szobában, a homlokán gyöngyöző verejték mégis jéghideg. Arra gondol, hogy ha nem kér aszpirint, nem teszi meg. Ma este nem. De azt is tudja, hogy ha ma este nem, akkor soha nem fogja megtenni. Gyerünk.
Anya ravaszul a félig nyitott ajtóra sandít.
– Elcsennél nekem pár szem aszpirint, Johnny?
Mindig így szokta megkérdezni. A szokásos gyógyszerein kívül semmit sem szabadna szednie, mert túl sokat veszített a súlyából, és mert nála már kialakult az, amit az anyagos haverjai a főiskolán „kemény függőség”-nek hívtak. Szervezetének védekezőképessége alig több a semminél. Egyel több tabletta, és az ember a halál mezsgyéjére kerül. Állítólag ez történt Marilyn Monroe-val is.
– Hoztam neked valamit otthonról.
– Tényleg?
– Nagyon jó a fájdalom ellen.
Odanyújtja neki a dobozt. Csak nagyon közelről lát. Szemöldökét ráncolva olvassa a nagy betűket, aztán megszólal:
– Már szedtem ezt a Dervont. Nem használt.
– Ez erősebb.
Anya felpillant rá a dobozról. Üres hangon megszólal:
– Valóban?
Csak hülyén vigyorog. Nem tud megszólalni. Mint amikor először feküdt le nővel. Egy haver kocsijának hátsó ülésén történt meg az eset, és amikor hazament, az anyja megkérdezte, hogy jól érezte-e magát, ő viszont csak ugyanilyen hülyén tudott vigyorogni.
– Össze tudom rágni?
– Nem tudom. Próbáld meg.
– Rendben. Csak meg ne lássák.
Kinyitja a dobozt, és lefeszíti a benne lévő üvegről a műanyag fedelet. Kiveszi a vattát az üvegből. Képes lenne anya mindezt megtenni nyomorék bal kezével? El fogják ezt hinni? Nem tudja. Talán ők sem fogják tudni. És talán nem is fogja érdekelni őket.
Hat pirulát ráz a tenyerébe. Mereven nézik egymást anyával. Még ő is biztosan tudja, hogy ez túl sok. Ha tesz valami megjegyzést, elrakja a gyógyszert, és inkább egy Arthritis fájdalomcsillapítót ad neki.
Egy nővér suhan el a folyosón, mire a keze megrándul, és a benne lévő szürke kapszulák összekoccannak. A nővér azonban továbbmegy, nem nézi meg, hogy van „a kis kortotómiás”.
Anya nem szól semmit, csak nézi a gyógyszert, mintha teljesen hétköznapi tabletták lennének (ha egyáltalán van ilyen). Sosem szerette a nagy felhajtást; még a saját hajója névadásakor sem törne össze egy üveg pezsgőt.
– Tessék.
Teljesen természetes hangon mondja, és anya szájába teszi az első tablettát.
Anya elgondolkozva rágcsálja a gyógyszert, amíg a zselé el nem olvad rajta, aztán elfintorodik.
– Rossz íze van? Én nem...
– Nem, annyira nem rossz.
Ad neki még egyet. És még egyet. Ugyanazzal a töprengő tekintettel rágcsálja őket. Ad neki egy negyediket is. Amikor anya elmosolyodik, rémülettel veszi észre, hogy sárga a nyelve. Talán ha a hasára üt, felöklendezi őket. De erre nem lenne képes. Sosem tudná megütni az anyját.
– Megnéznéd, hogy a lábaim egymás mellett vannak-e?
– Vedd be először ezeket.
Ad neki egy ötödik tablettát is. Majd a hatodikat. Azután megnézi, hogy a lábai egymás mellett vannak-e. Igen. Az anyja megszólal:
– Azt hiszem, most alszom egy kicsit.
– Rendben. Hozok egy kis vizet.
– Mindig is jó fiú voltál, Johnny.
Visszateszi az üveget a dobozba, és a dobozt az anyja táskájába dugja, a műanyag fedelet viszont az ágyon hagyja. Az anyja mellé teszi a nyitott táskát, miközben arra gondol: A táskáját kérte. Idehoztam neki, és kinyitottam, mielőtt elmentem. Azt mondta, ki tudja venni belőle, amit akar. Azt mondta, hogy majd megkéri a nővért, hogy tegye vissza a szekrénybe.
Kimegy a szobából, és iszik egy kis vizet. Kinyújtja a nyelvét, és megnézi az ivókút fölötti tükörben.
Visszamegy a szobába. Anya összekulcsolt kézzel alszik. A kézfején futó szerteágazó erek kidagadtak. Ad neki egy csókot, mire anya szeme megmozdul a szemhéja mögött, de nem nyílik ki.
Igen.
Nem érez semmi különbséget, nem jobb, de nem is rosszabb. Elindul kifelé a szobából, de valami eszébe jut. Visszamegy az ágyhoz, kiveszi az üveget a dobozból, és megtörölgeti az ingével. Aztán anya bal kezének ernyedt ujjait az üveghez nyomja. Mindent visszatesz a helyére, és sietve elhagyja a szobát, hátra sem néz.
Hazamegy és várja, hogy megcsörrenjen a telefon, miközben azt kívánja, bárcsak adott volna neki még egy csókot. Várakozás közben tévét néz, és rengeteg vizet iszik.