Stephen King
A RAGYOGÁS
(Tartalom)
A világ néhány legszebb üdülőszállója
Coloradóban található, de a szálloda,
amely e könyv lapjain szerepel,
egyikkel sem azonos. A Panoráma és lakói
csak a szerző képzeletében léteznek.
ELŐZMÉNYEK
S épp ebben a szobában állt... egy óriási ében óramű. Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat a számlap körül, és ha az órát kellett jelezni, oly hang tört elő a gépezet érctüdejéből, amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen zenei, de olyan hökkentő hanggal és hangsúllyal, hogy az orkesztra zenészei minden órafordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringőknek is be kellett szüntetni forgásukat; s az egész vidám társaságon rövid zavar szállt át; s amíg az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a legvadabb tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak homlokukhoz kapnak, mintegy zavart álmodozásban vagy tűnődésben.
De mihelyt az órazengés echói elnémultak, egyszerre könnyű derültség hatotta át a gyülekezetet; elmosolyodtak, mintegy a saját idegességükön és bolondságukon, és suttogó fogadalmat tettek egymásnak, hogy a legközelebbi óraütés nem fog hasonló emóciót előidézni; s aztán, hatvan perc leforgása után – ami háromezer-hatszáz másodpercét tartalmazza a repülő időnek –, új órazengés jött, s ugyanaz a zavar, megremegés és eltűnődés követte, mint az előbbit.
De, mindezek ellenére, vidám és pompás mulatság volt ez...
E. A. Poe: A vörös halál álarca
(Babits Mihály fordítása)
Az ész álma szörnyetegeket szül.
Goya
Ragyog, amikor ragyog.
Népi mondás
1
Buzgó kis szarházi – gondolta Jack Torrance.
Ullman alacsony volt, kényeskedve, fürgén mozgott, ami igen jellemző az apró termetű és kövérkés emberekre. Hajában a választék egyenes volt, sötét öltönye szolid és megnyugtató. Bátran forduljon hozzám minden problémájával, sugallta az öltöny a fizető vendégnek. Az alkalmazottakhoz kurtábban szólt: Jó lesz, ha tisztességesen dolgozik. Gomblyukában piros szegfűt viselt, talán azért, hogy az utcán senki se tévessze össze Stuart Ullmant a helybéli temetkezési vállalkozóval.
Míg Ullmant hallgatta, Jack beismerte magában, hogy tekintettel a helyzetre, most valószínűleg senkivel sem tudna rokonszenvezni, aki az íróasztal túloldalán ül.
Ullman kérdezett valamit, de Jack nem figyelt oda. Ez baj; Ullman az a fajta ember, aki minden apró mulasztást elraktároz agyának valamely rekeszében és később felülvizsgálja.
– Bocsánat, de...
– Azt kérdeztem, tisztában van-e a felesége azzal, hogy mit vállal. És persze a fia. – Lenézett az előtte fekvő kérvényre. – Daniel. A felesége cseppet sem fél a tervtől?
– Wendy rendkívüli nő.
– És a fia is rendkívüli?
Jack mosolygott nagy, széles, reklámfilmbe illő mosollyal. – Szerintünk feltétlenül. Nagyon önálló ahhoz képest, hogy ötéves.
Ullman nem viszonozta a mosolyát. Jack kérvényét visszacsúsztatta a dossziéba. A dosszié bekerült a fiókba. Az íróasztal teteje most már egészen üres volt, eltekintve a mappától, telefontól, állítható lámpától és a leveleskosártól. A kosár mindkét rekesze üres volt.
Ullman felállt, és a sarokban álló iratszekrényhez ment.
– Legyen szíves, kerülje meg az íróasztalt, Mr. Torrance. Megmutatom az alaprajzokat.
Az öt jókora ívet a diófa íróasztal sima, csillogó tetejére helyezte. Jack Ullman mellé lépett; tisztán érezte a kölnijének illatát. A férfi ismerőseim vagy English Leathert használnak, vagy semmit, jutott eszébe hirtelen, minden ok nélkül a reklámszöveg, és a nyelvébe kellett harapnia, nehogy hangosan felnevessen. A falon át halkan beszűrődött a Panoráma konyhájának lármája – mosogattak ebéd után.
– A legfelső szint – mondta élénken Ullman. – A padlás. Nincs itt semmi, csak lom. A Panoráma a második világháború óta többször gazdát cserélt, és úgy látszik, minden egymást követő igazgató oda vitette fel a feleslegesnek ítélt holmit. Szeretném , ha elhelyezne néhány patkányfogót mérgezett csalétekkel. Néhány harmadik emeleti szobalány állítja, hogy zizegést hallott odafentről. Én ugyan egy szót sem hiszek az egészből, de még a legcsekélyebb valószínűségét is ki kell zárnunk annak, hogy a Panoráma Hotelnak akár egyetlen patkánya is van.
Jack gyanította, hogy a világ minden szállodájában tanyázik egy-két patkány, de tartotta a száját.
– Természetesen a padlásra semmilyen körülmények között sem engedné fel a fiát.
– Nem – mondta Jack, és megint megvillantotta széles reklámmosolyát. Tényleg azt hiszi ez a buzgó kis fasz, hogy feleresztené a fiát egy patkányfogókkal, lomos bútorral és még isten tudja, mivel teli padlásra?
Ullman felemelte a padlás alaprajzát, és az iratcsomó legaljára csúsztatta.
– A Panorámának száztíz vendégszobája van – folytatta Ullman oktató hangon. – Ebből harminc csupa lakosztály harmadik emeleten helyezkedik el. Tíz a nyugati szárnyban (az elnöki lakosztállyal együtt), tíz középen és tíz a keleti szárnyban. Mindenhonnan gyönyörű a kilátás.
Legalább a reklámszövegtől megkímélhetnél.
De hallgatott. Szüksége volt az állásra.
Ullman a harmadik emelet alaprajzát is az iratcsomó aljára helyezte, és a második emelettel folytatta.
– Itt negyven szoba van – mondta Ullman –, harminc kétágyas és tíz egyágyas. Az első emeleten ez az arány húsz-húsz. Mindkét emeleten három-három fehérneműs kamra meg egy raktárszoba van, ez utóbbi a második emeleten a keleti szárny, az első emeleten pedig a nyugati szárny legvégében nyílik. Kérdése van?
Jack megrázta a fejét. Ullman eltüntette a második és első emeletet.
– És íme, a földszint: a hall. Itt van középen a recepció. Mögötte nyílnak az irodák. Az előcsarnok a recepciótól számított mindkét oldalon huszonnégy méter hosszú. Itt, a nyugati szárnyban helyezkedik el a Panoráma Étterem és a Colorado Drinkbár. A bankett-terem és bálterem a kiszolgáló helyiségekkel a keleti szárnyat foglalja el. Kérdés?
– Csak az alagsorral kapcsolatban – felelte Jack. – A téli gondnok számára az alagsor a legfontosabb. Ott van a cselekmény színhelye, hogy úgy mondjam.
– Watson mindent meg fog mutatni. Az alagsor alaprajza a kazánház falán függ. -Fontoskodva ráncolta a homlokát, talán így akarta jelezni, hogy mint igazgató, ő igazán nem foglalkozhat a Panoráma működtetésének olyan földhözragadt részleteivel, mint a kazán és csatornarendszer. – Talán nem volna rossz ötlet odalent is elhelyezni néhány csapdát. Egy pillanat...
A zakója belső zsebéből kis jegyzettömböt vett ki, és valamit feljegyzett (minden lapon merész, fekete írás hirdette: Stuart Ullman íróasztaláról), letépte, és belerakta a leveleskosár „KI” rekeszébe. A papír magányosan hevert a kosárban. A jegyzettömb ismét eltűnt Ullman zakójának belső zsebében; egy bűvész fejezi be így mutatványát: Most látja, Jack fiam, de most már nem! Ez a pasas egy valódi nehézsúlyú.
Ismét elfoglalták eredeti helyzetüket, Ullman az íróasztal mögött, Jack pedig előtte; kihallgató és kihallgatott, ajánlkozó és vonakodó főnök. Ullman összekulcsolta párnás, kicsi kezét a mappán, és egyenesen Jackre nézett – apró, kopaszodó ember bankáröltönyben, halványszürke nyakkendőben. A virágot kicsiny tű tartotta a gomblyukában. Apró aranybetűkkel mindössze ennyi állott rajta: SZEMÉLYZET.
– Egészen őszinte leszek magához, Mr. Torrance. Albert Shockley igen fontos ember, komoly érdekeltséggel rendelkezik a Panorámában, amely története során idén működött először nyereségesen. Mr. Shockley tagja az igazgató tanácsnak, de nem ért a hotelszakmához, és ezt ő maga ismerné el elsőnek. Mégis igen világosan megmondta, hogy mi a kívánsága. Azt akarja, hogy magát vegyük fel téli gondnoknak. Úgy lesz. De meg kell mondjam, hogy ha a döntésben szabad kezet kapok, nem magára esik a választásom.
Jack olyan szorosan összekulcsolta a kezét az ölében, hogy megizzadt a tenyere. A buzgó kis szarházi, a buzgó kis szarházi, a buzgó...
– Azt hiszem, maga nem nagyon rokonszenvezik velem, Mr. Torrance. Ennek nincs jelentősége. Az, hogy mit érez irántam, természetesen nem játszik szerepet abban, hogy véleményem szerint az állás nem való magának. Szezonban, május 15-től szeptember 30-ig a Panoráma száztíz embert foglalkoztat teljes munkaidőben; úgy is mondhatjuk, hogy a szálloda minden szobájára jut egy alkalmazott. Nem sokan kedvelnek engem, sőt gyanítom, hogy néhányan egyenesen rohadt alaknak tartanak. A jellememről formált ítéletük tulajdonképpen helytálló. Kénytelen vagyok rohadt alakká válni annak érdekében, hogy úgy vezessem ezt a szállodát, ahogyan megérdemli.
Jackre pillantott, mintha választ várna, mire Jack megint szemtelenül megvillantotta fogsormutogató, széles reklámmosolyát.
Ullman folytatta. – A Panorámát 1907-1909-ben építették. A legközelebbi város Sidewinder, negyven mérföldre keletre, és az odavezető utakat valamikor október végén, vagy novemberben lezárják egészen áprilisig. A szállodát egy Robert Townley Watson nevű ember építette, jelenlegi gondnokunk nagyapja. Vanderbiltek szálltak meg itt, Rockefellerek, Astorok, Du Pontok. Négy elnök is lakott az elnöki lakosztályban: Wilson, Harding, Roosevelt és Nixon.
– Én nem lennék olyan büszke Hardingra vagy Nixonra – mormolta Jack.
Ullman összevonta a szemöldökét, de folytatta. – Mr. Watson nem tudott megbirkózni a munkával, és 1915-ben eladta a szállodát. 1922-ben, 1929-ben és 1936-ban ismét gazdát cserélt. A második világháború végéig üresen állt, akkor vette meg Horace Derwent, a milliomos feltaláló, pilóta, filmproducer és vállalkozó, és teljesen átépíttette.
– Ismerem a nevét – mondta Jack.
– Igen. Minden, amihez csak hozzányúlt, arannyá változott... a Panorámát kivéve. Mielőtt az első, háború utáni vendég átlépte volna a küszöböt, több mint egymillió dollárt költött rá, egy roskadozó épületet luxusszállodává varázsolt. Derwent csináltatta a roque-pályát; láttam, hogy amikor megérkezett, maga is megcsodálta.
– Roque?
– A mi krokettünk angol elődje, Mr. Torrance. A krokett elkorcsosult roque. A legenda szerint Derwent a magántitkárától tanulta meg a játékot, és valósággal beleszeretett. A miénk talán a legszebb roque-pálya Amerikában.
– Nem kétlem – mondta komolyan Jack. Roque-pálya, elöl állat formájúra nyesett élő sövény, mi következhet még? Tekepálya életnagyságú bábukkal a raktárépület mögött? Mr. Stuart Ullman már nagyon fárasztotta, de látta, hogy Ullman még nem végzett. Úgyis elmondja, amit mondani akar, elmondja az utolsó szóig.
– Amikor hárommilliót veszített rajta, Derwent eladta a szállodát egy kaliforniai részvénytársaságnak. Ők is nagyon rossz tapasztalatokat szereztek a Panorámával kapcsolatban. Nem értettek a hotelszakmához. 1970-ben Mr. Shockley és néhány társa megvette a szállodát, és engem bízott meg a vezetésével. Mi is évekig veszteségesen működtünk, de örömmel mondhatom, hogy a jelenlegi tulajdonosok belém vetett bizalma mégsem ingott meg. A múlt évben egyenlítettünk. És idén a Panoráma mérlegét, gyakorlatilag hét évtized óta először, fekete tintával írhattuk.
Jack tudta, hogy a kis buzgómócsing nyilván jogosan büszke magára, és az első pillanattól érzett ellenszenv új erővel hullámzott át rajta.
Megszólalt. – Nem látok kapcsolatot a Panoráma valóban színes története és az ön meggyőződése között, hogy én nem felelek meg erre a munkára, Mr. Ullman.
– Az egyik oka annak, hogy a Panoráma eddig sohasem működött nyereségesen, az, hogy az épület minden télen komoly károkat szenved. Ez sokkal jobban megnyirbálja a hasznot, mint hinné, Mr. Torrance. Rettentően kegyetlenek itt a telek. Hogy a problémával megbirkózzak, téli gondnokot alkalmaztam, aki üzemben tartja a kazánt, és napi rotációs beosztás alapján fűti az épület különböző részeit. Elvégzi a szükséges javításokat, hogy a természeti erők ne rombolhassanak akadálytalanul. Éberen őrködik, mindig, minden eshetőségre készen áll. Az első télen családos embert alkalmaztam. Tragédia történt. Rettenetes tragédia.
Ullman hűvös, kutató pillantással nézett Jackre.
– Hibát követtem el. Beismerem. A férfi alkoholista volt.
Jack érezte, hogy lassan elvörösödik, és vigyorogni kezd – de ez most teljes ellentéte volt a fogsormutogató reklámmosolynak. – Hát ezért? Meglep, hogy Al nem mondta el. Abbahagytam az ivást.
– De igen, Mr. Shockley mondta, hogy már nem iszik. Az utolsó állásáról beszélek... az utolsó bizalmi állásáról, ha szabad így mondanom. Angolt tanított egy vermonti előkészítő iskolában. Egyszer elveszítette az önuralmát – azt hiszem, nincs szükség rá, hogy ennél részletesebben beszéljek a dologról. De meggyőződésem, hogy Grady esetének van jelentősége, és ezért hoztam szóba a maga... hm... előtörténetét. 1970-71 telén, miután újra rendbe hoztuk a Panorámát, de mielőtt még megnyitottuk volna, felvettem ezt a... ezt a szerencsétlen Delbert Grady nevű embert. Beköltözött a lakásba, amelyben ön is lakni fog a feleségével és a kisfiával. Grady a feleségével és két lányával jött. Voltak fenntartásaim, elsősorban a kemény téli időjárás miatt, amikor Gradyék öt vagy hat hónapig el lesznek vágva a külvilágtól.
– De ez nem egészen igaz, ugye? Van telefon, és talán egy URH adó-vevő is. A Sziklás Hegység Nemzeti Park elérhető helikopterrel, és nekik biztosan van egy-két helikopterük, nem?
– Erről nem tudok – mondta Ullman. – A szállodának van rádió adó-vevője, amelyet Mr. Watson meg fog mutatni magának, és a frekvenciák listáját is megadja, amelyeken segítséget kérhet. A telefonkábelek a szálloda és Sidewinder között a föld fölött vannak, és minden télen leszakadnak valamely ponton. Mire megjavítják, abba beletelik három-hat hét is. És van egy aeroszán a raktárépületben.
– Akkor nincs is igazán elvágva a világtól. Mr. Ullman arcán fájdalmas kifejezés jelent meg. – Tegyük fel, hogy a fia vagy a felesége megbotlik a lépcsőn, és bezúzza a koponyáját, Mr. Torrance. Akkor is úgy vélné, hogy nincs elvágva a külvilágtól?
Jack belátta, hogy Ullmannak igaza van. Egy aeroszán maximális sebességgel másfél óra alatt tenné meg az utat Sidewinderbe... a legjobb esetben. A park segélyszolgálatának helikoptere három óra alatt érne fel ide... optimális körülmények között. Hóviharban fel sem tudna szállni; és az ember nem számíthat rá, hogy az aeroszán teljes sebességgel működik, arról nem is szólva, hogy ki kell vinni egy súlyosan sebesült embert a hidegbe, amely lehet mínusz húsz, sőt mínusz harminc fok is az erős szél miatt.
– Grady esetében – folytatta Ullman – én is úgy okoskodtam, ahogyan most Mr. Shockley az ön esetében. A magány önmagában is kártékony lehet. Jobb, ha az ember a családja körében van. Ha baj történik, gondoltam, nem valószínű, hogy olyan sürgős esetre kell számítani, mint egy koponyasérülés, vagy baleset valamelyik géppel. Valószínűbb egy súlyos influenza, tüdőgyulladás, kartörés vagy akár egy vakbélgyulladás. Minden ilyen esetben maradt volna elég idő.
– Az a gyanúm, hogy azt, ami történt, a túl sok olcsó whisky idézte elő, amiből Grady, tudtomon kívül, hatalmas mennyiséget tárolt, meg egy különös állapot, amelyet a régiek kabinláznak neveztek. Hallott már róla? – Ullman leereszkedő kis mosollyal várta, hogy Jack beismerje tájékozatlanságát, és ő kioktathassa; Jack pedig boldogan, gondolkodás nélkül vágta rá:
– Zsargonkifejezés a klausztrofóbiás érzésre, amely akkor következhet be, ha embereket hosszú időre összezárnak. Abban nyilvánul meg, hogy az illető meggyűlöli a társait, akikkel összezárták. Szélsőséges esetekben hallucinációval, erőszakkal járhat – még gyilkosságot is elkövettek olyan apróságok miatt, hogy odaégett az ebéd, vagy mert nem tudták eldönteni, hogy ki a soros a mosogatásban.
Ullman kicsit tanácstalannak látszott, ami nagyon jólesett Jacknek. Elhatározta, hogy még tovább megy, de közben néma ígéretet tett Wendynek, hogy megőrzi a nyugalmát.
– Lehetséges, hogy valóban hibát követett el. Bántotta a családját?
– Megölte őket, Mr. Torrance, aztán öngyilkos lett. Fejszével gyilkolta meg a kislányokat, a feleségét puskával lőtte le, és önmagába is golyót eresztett. A lába el volt törve. Bizonyára olyan részeg volt, hogy leesett a lépcsőn.
Ullman széttárta a kezét, és önelégülten pillantott Jackre.
– Tanult ember volt?
– Ami azt illeti, nem – mondta Ullman kicsit mereven. – Úgy gondoltam, hogy egy, mondjuk úgy, kevésbé fantáziadús embert talán nem viselnek meg annyira a szigorú körülmények, a magány...
– Ebben tévedett – mondta Jack. – Egy ostoba ember hajlamosabb a kabinlázra, mint ahogy arra is hajlamosabb, hogy lelőjön valakit egy kártyajátszma miatt, vagy hirtelen ötletből rablást kövessen el. Elunja magát. Amikor leesik a hó, nem tud mit csinálni, nézi a tévét, pasziánszozik, és ha nem jön ki, csal. Nincs mivel elfoglalnia magát, hát veszekszik a feleségével, piszkálja a gyerekeit, és iszik. Egyre nehezebben alszik el, mert csend van. Így aztán addig iszik, míg elalszik, és másnaposan ébred. Egyre türelmetlenebb. Talán tönkremegy a telefon, a tévéantennát elviszi egy vihar, nem tud mit kezdeni magával, töpreng, csal a pasziánszban, és egyre nyughatatlanabbá válik. Végül... bumm, bumm, bumm.
– Ezzel szemben egy műveltebb ember, mint például maga?
– A feleségem és én szeretünk olvasni. Én színdarabot írok, amint Al Shockley valószínűleg említette magának. Dannynek ott vannak a kirakós játékai, a kifestőkönyvei és a detektoros rádiója. Megtanítom olvasni és hótalpon járni. Wendy is szeretne megtanulni. Igen, azt hiszem, mi majd elfoglaljuk magunkat, és nem megyünk egymás idegeire, ha tönkremegy a tévé. – Szünetet tartott. – És Al igazat mondott, én már nem iszom. Valamikor ittam, és kezdett komoly problémává válni. De az utóbbi tizennégy hónapban még egy pohár sört sem ittam meg. Nem hozok magammal alkoholt, és itt amúgy sem tudnék szerezni, ha egyszer leesett a hó.
– Ebben tökéletesen igaza van – mondta Ullman. – De amíg hárman vannak idefent, a problémák lehetősége megsokszorozódik. Ezt megmondtam Mr. Shockleynak, és ő azt felelte, vállalja a felelősséget. Most elmondtam önnek, és úgy látom, ön is hajlandó vállalni a felelősséget...
– Igen.
– Rendben van. Ezt elfogadom, hiszen nincs más választásom. De mégis jobban örültem volna egy magányos diáknak, aki vállal egy év mulasztást. Nos, lehet, hogy maga megfelel. Most bemutatom Mr. Watsonnak, ő majd megmutatja magának az alagsort és a parkot. Hacsak nincs más kérdése.
– Nem. Nincs kérdésem.
Ullman felállt. – Remélem, nem bántottam meg, Mr. Torrance. Nem akartam személyeskedni, amikor elmondtam a véleményemet. Én csak azt akarom, ami a Panorámának a legelőnyösebb. Nagyszerű szálloda. Szeretném, ha az is maradna.
– Nem. Nem bántott meg. – Jack megint megvillantotta reklámmosolyát, de örült, hogy Ullman nem nyújt kezet. Haragudott. De még mennyire, hogy haragudott.
2
Kinézett a konyhaablakon, és látta, hogy ott ül a járda szélén, nem játszik a teherautóival meg a pótkocsikkal, de még a vitorlázórepülővel sem, pedig annyi öröme tellett benne, amióta Jack megvette neki egy héttel ezelőtt. Csak ült, és várta az ócska Volkswagenjüket, a könyöke a térdén, az álla a kezében – ötéves kisfiú, aki hazavárja az apját.
Wendynek hirtelen összeszorult a szíve, és majdnem sírva fakadt.
A konyharuhát felakasztotta a rúdra, a mosogató mellé, aztán lement a földszintre, közben begombolta a háziruhája két felső gombját. Jack meg a büszkesége! Ugyan már, Al, nem kell nekem előleg. Egy darabig még megvagyunk. A lépcsőházban potyogott a vakolat, a falat krétával, zsírceruzával, festékszóróval rondították tele. A falépcső meredek volt és csupa repedés. Az egész épület savanyú öregkortól bűzlött; miféle hely ez Dannynek a stovingtonbeli szép kis téglaház után? A felettük lakók a harmadikon nem voltak házasok, és bár ez őt nem bántotta, az örökös lármás veszekedésük annál inkább. Félt a kiabálástól. A férfit Tómnak hívták, és amikor pénteken záróra után hazajöttek a kocsmából, mindig csúnyán hajba kaptak – a hét többi napja ehhez képest csak bemelegítés volt. A Péntek Esti Veszekedés, mondta Jack, de nem volt benne semmi mulatságos. A nő – Elaine – végül könnyekben tört ki, és újra meg újra elismételte: „Tom, ne! Kérlek, ne! Kérlek, ne!” Tom pedig üvöltött. Egyszer még Dannyt is felébresztették, pedig Danny úgy aludt, mint a bunda. Másnap reggel Jack lement Tom után, és hosszasan beszélt vele a járdán. Tom pattogni kezdett, mire Jack mondott neki valamit, de olyan csendesen, hogy Wendy nem hallotta; Tom komoran megrázta a fejét, és elment. Ennek már egy hete, és néhány napig csakugyan csendesebbek voltak, de a hétvégére megint visszaállt a normális, helyesebben szólva, abnormális állapot. Nem jó ez Dannynek.
Megint elfogta a keserűség, de már odakint volt, el kellett fojtania. Maga alá húzta a ruháját, és leült Danny mellé a járdaszegélyre. – Mi van, doki? – kérdezte.
Danny rámosolygott, de csak futólag. – Szia, anyu.
A vitorlázórepülő a tornacipős lába között hevert, és Wendy látta, hogy az egyik szárnya eltörött.
– Megnézzem, mit csinálhatnánk vele, szívem?
Danny tovább bámulta az utcát. – Nem. Majd apu megcsinálja.
– Nem hiszem, hogy apád vacsora előtt hazaér, doki. Hosszú az út fel a hegyekbe.
– Gondolod, hogy lerobban a bogárhátú?
– Nem, nem hiszem. – Ez eddig nem jutott eszébe, most izgulhat emiatt is. Kösz, Danny, már csak ez hiányzott.
– Apa azt mondta, előfordulhat – mondta Danny tárgyilagos, majdnem unott hangon. – Azt mondta, szarrá ment az AC-pumpa.
– Ne mondd ezt, Danny.
– Hogy AC-pumpa? – kérdezte őszinte meglepetéssel.
Wendy sóhajtott. – Nem. Azt ne mondd, hogy „szarrá ment”.
– Miért?
– Közönséges.
– Mi az, hogy közönséges, anya?
– Az, amikor az orrodat piszkálod az asztalnál, vagy pisilsz, és nyitva hagyod a fürdőszoba ajtaját. Vagy ha olyanokat mondasz, hogy „szarrá ment”. A szar közönséges kifejezés. Rendes ember nem mond ilyet.
– Apa mondja. Amikor megnézte a bogárhátú motorját, azt mondta: – „A fenébe, szarrá ment az AC-pumpa.” Apa nem rendes ember?
Hogy mászhatsz bele az ilyen vitákba, Winnifred? Előre gyakorlod?
– Rendes, de ő felnőtt. És nagyon vigyáz rá, hogy ne mondja olyan emberek előtt, akik nem értenék meg.
– Mint például Al bácsi?
– Igen.
– Ha majd felnőtt leszek, mondhatom én is?
– Azt hiszem, mondani fogod, akár akarom, akár nem.
– Hány éves koromban?
– Mondjuk legyen húsz, doki?
– Nagyon sokat kell addig várni.
– Gondolom, igen, de megpróbálod?
– Oké.
Tovább bámulta az utcát. Kicsit nyújtózkodott, mintha fel akarna állni, de a közeledő bogárhátú sokkal újabb volt, és sokkal élénkebb piros. Megint eleresztette magát. Wendy azon tűnődött, vajon mennyire viselte meg Dannyt, hogy ide költöztek, Coloradóba. Nem beszélt róla, de Wendyt aggasztotta, hogy olyan sokat van egyedül. Vermontban Jack kollégáinak voltak Dannyvel egykorú gyerekei, és óvodába járt. De ezen a környéken nem akadt játszótársa. A lakásokban diákok laktak, akik a Colorado Egyetemre jártak, és bár akadt néhány házaspár is az Arapahoe utcában, csak nagyon kevésnek volt gyereke. Wendy legfeljebb ha egy tucat közép- és általános iskolás gyereket látott, meg három kisbabát.
– Anyu. Apa miért veszítette el az állását?
Kizökkent a töprengésből, és kapkodva kereste a választ. Már többször megbeszélték Jackkel, mit válaszoljanak, ha Danny felteszi a kérdést; kipróbáltak minden változatot a kérdés megkerülésétől kezdve egészen addig, hogy minden szépítés nélkül megmondják az igazat. De Danny hallgatott. Éppen most kellett megkérdeznie, amikor Wendynek amúgy is rossz kedve volt, és a lehető legkészületlenebbül érte. Danny figyelte, talán látta a zavarodottságot az arcán, amiből biztosan levonta a maga következtetéseit. Wendy arra gondolt, hogy a gyerekek a felnőttek indítékait és tetteit bizonyára olyan hatalmasnak és baljóslatúaknak látják, mint a sötét erdők homályában megbújó állatokat. Ide-oda rángatják őket, mint a bábukat, és csak halvány sejtelmük van arról, hogy miért. A gondolattól megint fojtogatni kezdte a sírás; míg könnyeivel küszködött lehajolt, felemelte a sérült repülőgépet, és megforgatta a kezében.
– Apád készítette fel a vitacsapatot, Danny. Erre emlékszel?
– Hogyne – felelte Danny. – Vitatkozniuk kellett, csak úgy, a mulatság kedvéért, igaz?
– Igen. – Forgatta ide-oda a repülőt, megnézte a márkanevet (SPEEDOGLIDE), a kék csillagokat a szárnyán, aztán azon kapta magát, hogy a tiszta igazat mondja a fiának.
– Volt egy George Hatfield nevű fiú, akit apunak ki kellett hagynia a csapatból. Azért, mert nem volt olyan jó, mint a többiek. George azt mondta, apád nem azért hagyja ki, mert nem elég ügyes, hanem mert nem szereti. Aztán George csúnya dolgot csinált. Azt hiszem, erről tudsz.
– Ő volt az, aki kilukasztotta a bogárhátú gumijait?
– Igen, ő. Iskola után csinálta, és apu rajtakapta. – Megint habozott, de most már nem lehetett tovább kerülgetni, vagy megmondja az igazat, vagy hazudik.
– Apád... néha olyasmit tesz, amit később megbán. Néha nem úgy gondolkodik, ahogy kellene. Ritkán fordul elő, de néha megesik.
– Bántotta George Hatfieldet, úgy, mint engem, amikor szétszórtam a papírjait?
Néha...
(Danny karja gipszben)
...olyasmit tesz, amit később megbán.
Wendy elszántan pillogott, hogy visszaszorítsa a könnyeit.
– Valami ilyesmi történt, szívem. Apád megpofozta George-ot, hogy ne hasogassa tovább a gumikat, George elesett, és beverte a fejét. Aztán az iskola vezetői azt mondták, hogy George nem járhat oda tovább, és apád sem taníthat ott többé. – Elhallgatott, kifogyott a szóból, és rettegve várta a további kérdéseket.
– Aha – mondta Danny, és megint az utcát kezdte figyelni. Úgy látszik, lezárta a témát. Bár ő is ilyen könnyen lezárhatná...
Felállt. – Felmegyek, iszom egy csésze teát, doki. Kérsz egy pohár tejet meg egy kis sutit?
– Én inkább várom tovább apát.
– Nem hiszem, hogy öt előtt hazaér.
– Lehet, hogy korán megjön.
– Lehet – hagyta rá Wendy. – Lehet.
Már félúton volt a házhoz vezető feljárón, amikor Danny utánaszólt. – Anya!
– Mi van, Danny?
– Te akarsz abban a szállodában lakni a télen?
Erre mit mondjon, az ötezer lehetséges felelet közül melyiket válassza? Azt mondja, amit tegnap érzett napközben, vagy tegnap este, vagy ma reggel? Mindannyiszor másképp látta a helyzetet, hol rózsaszínnek, hol egészen sötétnek.
– Ha apád ezt akarj a, én is akarom – mondta. Szünetet tartott. – És te?
– Azt hiszem, igen – mondta Danny. – Itt úgysincs kivel játszani.
– Hiányoznak a barátaid?
– Néha. Scott és Andy. De csak ők.
Wendy visszament hozzá, megpuszilta, összeborzolta a világosszőke haját, ami éppen csak kezdte elveszíteni kisbabás selymességét. Olyan komoly kisfiú; Wendy néha eltűnődött, vajon hogy viseli el őt és Jacket mint szülőket. A nagy remények, amelyekkel indultak, idáig jutottak: egy csúnya ház egy ismeretlen városban. Megint felrémlett előtte a kép: Danny a begipszelt karjával. Talán a gólya tévesztette el a házszámot, és Wendy néha félt, hogy ezt a hibát nem lehet majd helyrehozni, és a legártatlanabbnak kell megfizetnie érte.
– Ne menj ki az útra, doki – mondta, és szorosan magához ölelte.
– Dehogy, anya – mondta Danny.
Felment az emeletre, a konyhába. Feltette a teavizet, kitett két süteményt Dannynek egy tányérra, ha mégis feljönne, amíg ő lepihen. Leült az asztalhoz a teásbögrével, kinézett az ablakon, le a fiára, aki még most is ott ült a járdaszegélyen a farmernadrágjában és túlméretezett Stovingtoni Előkészítő Iskola feliratú trikójában; a repülő most már mellette feküdt a földön. A könnyek, amelyek egész nap fojtogatták, most végre előtörtek; a tea illatos, gomolygó gőze fölé hajolt és sírt. Gyászolta, amit a múltban elveszített, és rettegett attól, ami a jövőben várja.
3
Elveszítette az önuralmát, mondta Ullman.
– Hát ez itt a kazán – mondta Watson, és lámpát gyújtott a sötét, dohos helyiségben. Tagbaszakadt férfi volt, vékony szálú haja kukoricasárga; fehér inget és sötétzöld, kantáros nadrágot viselt. Kinyitotta a hasas kazán kis, négyszögletes, rácsos kapuját, és Jackkel együtt benéztek. – Ez itt a jelzőfény. – Folyamatos kék-fehér gőzsugár emelkedett felfelé sziszegve; csövekbe zárt romboló erő; csakhogy a kulcsszó a romboló, és nem a csövekbe zárt, gondolta Jack; ha az ember bedugná a kezét, három gyors másodperc alatt szénné égne.
Elveszítette az önuralmát.
(Danny, jól vagy?)
A kazán betöltötte az egész helyiséget, Jack sohasem látott még ilyen hatalmas és régi építményt.
– A vezérlő önműködő – mondta Watson. – Odabent van egy kis érzékelő, az méri a meleget. Ha a megadott hőmérséklet alá esik, a maga lakásában megszólal a csengő. A kazán a fal másik oldalán van. Átviszem oda is. – Becsukta a kis kaput, és a hatalmas tűzteret megkerülve egy másik ajtóhoz vezette Jacket. A vas kábító hőséget sugárzott feléjük; Jacket, ki tudja, miért, óriási, szundikáló macskára emlékeztette. Watson a kulcsait csörgette, és fütyörészett.
Elvesztette...
(Amikor visszament a dolgozószobájába, és meglátta Dannyt, aki ott állt egy szál tréningnadrágban, vigyorogva, Jack agyát lassan elborította a harag vörös felhője. A fejében lezajló folyamatot lassúnak érezte, pedig biztos, hogy egy percig se tartott az egész. Ő mégis vontatottnak érezte, ahogy néha bizonyos álmok is vontatottak. A rossz álmok. A dolgozószobája úgy festett, mintha a távollétében minden ajtót és fiókot feltörtek volna. A szekrényt, a fiókos szekrényt, a tolóajtós könyvszekrényt. Minden fiók a pereméig ki volt húzva. A háromfelvonásos színdarab kézirata – egy hét évvel azelőtti, egyetemista korából származó novellájából írta – szétszórva hevert a padlón. Sört ivott, és a második felvonást javította, amikor Wendy szólt, hogy telefonon keresik. Danny a maradék sört ráöntötte a lapokra. Valószínűleg azért, hogy lássa, hogyan habzik. Lássa, hogyan habzik, lássa, hogyan habzik, a szavak újra és újra lejátszódtak az agyában, mint egy émelyítően hamis akkord egy lehangolódott zongorán, és a harag áramköre rövidre záródott. Odalépett a hároméves fiához, aki boldogan vigyorogva nézett fel rá, elégedetten, amiért olyan sikerrel működött apja dolgozószobájában. Danny mondani akart valamit, de ő elkapta a karját, és kicsavarta, hogy Danny elejtse a kezében tartott gépradírt és töltőceruzát. Danny kicsit felkiáltott... nem... nem... mondd meg az igazat... felsikoltott. Az emlékezetet elhomályosította a harag köde, annak az émelyítően ismétlődő Spike Jones-akkordnak a lüktetése. Wendy kiabált valahonnan, hogy mi baj van. A hangja távolinak tetszett, elveszett abban a belső ködben. Különben is, ez csak kettőjükre tartozik. Megperdítette Dannyt, hogy elfenekelje, nagy felnőtt markával megragadta a gyereket, az ujjai belevájtak, körülérték a vékonyka karját, és az eltörő csont roppanása nem hangos volt, hanem nagyon hangos, ISZONYATOS, nem hangos. Éppen csak akkora, hogy kicsi rést üssön a vörös ködbe – de nem a napfényt engedte be, hanem a szégyen, a megbánás, a rémület és a lélek iszonyatos görcsbe rándulásának sötét felhőit. Egy hang, amely elválasztott: a múlt az egyik oldalára került, és az egész jövő a másikra; pici roppanás, mint amikor eltörik a ceruzabél, vagy a gyújtós a térden. A másik oldalon egy pillanatnyi teljes csönd várta, talán a kezdődő jövő egész további élete tiszteletére. Látta, ahogy Danny arcából kifut a vér, és tésztafehér lesz, látta, hogy amúgy is nagy szeme még nagyobbra nő, és üveges lesz; Jack biztos volt benne, hogy a fiú ott rögtön elájul, elesik a sörtócsába, a papírok közé; hallotta a saját hangját, gyenge, részeg, összemosódott szavait, amint megpróbál mindent visszacsinálni, keresi a visszautat, igyekszik megkerülni az eltörő csont nem túl hangos roppanását, hogy visszaléphessen a múltba – létezik még azelőtti állapot a házban? – és megkérdezi: Danny, jól vagy? Danny csak nyöszörgött, aztán hallotta Wendy döbbenten elakadó lélegzetét, aki bejött, és meglátta, milyen furcsa szögben lóg Danny alsókarja a könyökéhez képest: a normális családok világában egy kar nem lóghat ilyen szögben. Aztán Wendy felsikoltott, és a karjába kapta a fiát, értelmetlenül motyogott hozzá: Úristen, Danny, jaj Istenem, drága Istenem, a szegény kis karod; Jack csak állt döbbenten és ostobán; képtelen volt felfogni, hogyan történhetett meg mindez. Állt, pillantása találkozott a feleségével, és meglátta benne a gyűlöletet. Nem gondolt rá, hogy milyen gyakorlati következményekkel járhat ez a gyűlölet; csak később döbbent rá, hogy Wendy elhagyhatta volna azon az éjszakán, elmehetett volna egy motelba, reggel megkereshetett volna egy válóperes ügyvédet, vagy kihívhatta volna a rendőrséget. Ő csak azt látta, hogy a felesége gyűlöli, és ez mellbe vágta; egyedül maradt. Rettenetesen érezte magát. Akkor érezhet így az ember, amikor megsejti, hogy közeledik a halál. Aztán Wendy a sikítozó gyerekkel a karjában a telefonhoz rohant, és felhívta a kórházat, de Jack nem ment utána, csak állt a feldúlt szobában, érezte a sör szagát, és gondolkozott...)
Elveszítette az önuralmát.
Erősen megdörgölte száját a kezével, aztán bement Watson után a kazánházba. Itt párás volt a levegő, de nem csak ezért lepte el beteges, nyálkás izzadság a homlokát, a hasát, a lábait. Az emlékezéstől verítékezett, a dolog véglegességétől, amiért az a két évvel ezelőtti éjszaka olyan közeli maradt, mintha két órával ezelőtt történt volna. Nem tudott megkönnyebbülni. Szégyen és undor fogta el, úgy érezte, nem ér semmit, mint ember, és ilyenkor mindig szeretett volna inni valamit, és amikor inni akart, még sötétebb elkeseredés öntötte el – lesz valaha egy óra, nem egy hét, még csak nem is egy nap, csak egyetlen éber óra, amikor nem tör rá ilyen erővel az ital utáni vágy?
– A bojler – közölte Watson. A farzsebéből előhúzott egy piros-kék zsebkendőt, nagy dudálással kifújta az orrát, de mielőtt eltette volna, megnézte, került-e bele valami érdekes.
A bojler rézborítású, helyenként foldozott, hosszú henger alakú tartály volt, négy cementlábon állt. Kígyózó csövek és vezetékek alatt kuksolt; a csövek cikcakkos vonalban emelkedtek az alagsor magas, pókhálós mennyezete felé. Jack jobb oldalán két vastag cső törte át a falat, ezen át fűtötte a bojlert a szomszédos helyiségben álló kazán.
– Itt van a nyomást jelző műszer – mondta Watson, és megkopogtatta. – Font négyzethüvelykekként, psi.[1] Gondolom, ezt tudja. Most felfűtöttem százra, de a szobák így is eléggé lehűlnek éjszakára. Néhány vendég reklamál, hogy hogy a fenébe. Az a bolond, aki idejön szeptemberben. Különben is öreg jószág ez. Több folt van rajta, mint egy államilag kiutalt munkanadrágon. – Zsebkendő elő, dudálás, vizsla pillantás, zsebkendő vissza a zsebbe.
– Piszkosul megfáztam – cseveg Watson. – Minden szeptemberben. Idelent vacakolok ezzel az öreg kurvával, aztán kint vágom a füvet vagy gereblyézem a roque-pályát. Az ember átfázik, aztán megfázik, ahogy az anyám szokta mondani. Hat éve halott, isten nyugosztalja. Elvitte a rák. Ha egyszer belébújik az emberbe, már csinálhatja is a végrendeletét.
– A nyomás ne legyen több mint ötven, talán hatvan. Mr. Ullman azt akarja, hogy egyik nap a nyugati szárnyat, másik nap a középső részt, a harmadik nap a keleti szárnyat fűtse. Micsoda barom, nem igaz? Utálom a kis szarjankót. Egész álló nap csak kaffog, mint egy törpepincsi, tudja, amelyik beleharap az ember bokájába, aztán rohan és összepisili a szőnyeget. Ha az agy fekete por volna, nem fújhatná ki a saját orrát. Ha ilyet lát az ember, csak azt sajnálja, hogy nincs puskája.
– Na nézze! A karikát kell meghúzni, hogy kinyissa meg elzárja a vezetékeket. Megjelöltem magának, amelyiken kék cédula lóg, az fűti a keleti szárnyat, a piros a középső részt, a sárga meg a nyugati szárnyat. Amikor a nyugati szárnyat fűti, gondoljon rá, hogy az a rész kapja úgy istenigazában a hideget. Ha fúj a szél, azok a szobák úgy kihűlnek, mint egy frigid nő, akinek jégkocka van a micsodájában. Akár nyolcvanig is hagyhatja felmenni a nyomást. Én a maga helyében hagynám.
– A termosztátok odafönt... – kezdte Jack.
Watson hevesen megrázta a fejét, vékony szálú haja ide-oda repkedett. – Nincsenek bekötve. Csak mutatóba vannak ott. Azok a kaliforniaiak csak akkor boldogok, ha olyan meleg van, hogy akár pálmafát is nevelhetnének a szaros hálószobájukban. Csak idelentről fűtünk. Nagyon figyelje a nyomást. Látja, hogy kúszik felfelé?
Megkocogtatta a nyomásmérőt, amely Watson monológja alatt 100-ról 102 psi-re kúszott fel. Jack hirtelen úgy érezte, hideg levegő csapja meg a hátát, megborzongott, és arra gondolt: valaki elment a sírom felett. Watson megpörgette a nyomásszabályozó kereket, a felesleges gőz hatalmas sziszegéssel távozott, a mutató visszaesett 91-re. Watson elzárta a szelepet; a sziszegő hang vonakodva elhalt.
– Kúszik – mondta Watson. – Hányszor mondtam már annak a dagadt kis harkálynak, Ullmannak, de ő csak előszedi a könyveit, és három óra hosszat magyarázza nekem, hogy miért nem tud újat venni 1982-ig. Én mondom, egy nap a levegőbe repül ez a kóceráj, nekem elhiheti, és csak azt remélem, hogy az a kövér faszi is benne ül majd a rakétában. Úristen, bár nekem is olyan jó szívem volna, mint az anyámnak. Ő mindenkiben meglátta a jót. Én viszont olyan rosszindulatú vagyok, mint egy kígyó, ha övsömörje van. A szaros életbe, a természetén úgyse változtathat az ember.
– Aztán ne felejtsen el napjában kétszer lejönni ide, meg este, mielőtt elteszi magát másnapra. Ellenőrizni kell a nyomást. Ha elfelejti, ez a szaros szép lassan addig kúszik, amíg maga meg a családja a holdon ébrednek fel. De ha lejön, kicsit mindig visszaveszi, akkor nem lesz semmi baj.
– Mi a felső határ?
– Hát, eredetileg kétszázötven, de ma már jóval előbb felrobbanna. Én semmi pénzért le nem jönnék ide, amikor száznyolcvanon áll a mutató.
– Nincs automata elzáró?
– Ezen még nincs. Amikor ezt csinálták, még nem volt kötelezően előírva az ilyesmi. Pedig a szövetségi kormány ma mindenbe beleüti az orrát, mi? Az FBI felnyitja a leveleket, a CIA lehallgatja a telefonokat... és tessék, mi történt azzal a Nixonnal is. Szomorú egy eset.
– De ha lejön rendszeresen, és ellenőrzi a nyomást, nem lesz semmi baj. És ne felejtse el, hogy mindig egy másik szárnyat kell fűteni, ahogy ő akarja. Még így se lesz tíz foknál melegebb a szobákban, hacsak nem lesz szokatlanul enyhe telünk. A saját lakását olyan melegre fűtheti, amilyenre csak akarja.
– Na és a vízvezeték-hálózat?
– Éppen most akartam rátérni. Odaát, a boltíven túl.
Bementek egy téglalap alakú terembe, amely szinte mérföldekre nyúlt bele a homályba. Watson meghúzott egy zsinórt, és az egyetlen, hetvenöt wattos villanykörte gyenge, imbolygó fénykört vetett arra a részre, ahol álltak. Közvetlen előttük nyílt a felvonóakna, vastag, zsíros kábelek tartották a három méter átmérőjű emelőhengereket, és itt volt a hatalmas, olajtól szennyes motor is. A padlón összekötözött, összedrótozott, dobozokba rakott újságkötegek hevertek, meg kartondobozok felirattal: Nyilvántartás, Leltár meg Számlák – MEGŐRIZNI! Savanyú, penészes szag áradt mindenből. Egyik-másik doboz felszakadt, a vékony, sárgás lapok kihulltak és szétszóródtak a padlón; meglehettek vagy húszévesek. Jack megbabonázva nézett körül. Talán a Panoráma egész története itt van eltemetve ezekben a rothadó dobozokban.
– Kurva nehéz ezt a liftet működésben tartani – mondta Watson, és az akna felé bökött. – Tudom, hogy Ullman jó pár finom vacsorát fizet az állami felvonó-felügyelőnek, nehogy kiküldjön egy szerelőt.
– Ez itt a központi vízvezetékrendszer aknája. – Öt hatalmas, leszigetelt és acélbilincsekkel megerősített cső emelkedett fel előttük a homályból, és tűnt el szem elől a magasban.
Watson egy pókhálós polc felé mutatott a világítóakna mellett. Olajos rongyok meg egy dosszié hevert rajta. – Az ott a teljes hálózat rajza – mondta. – Azt nem hiszem, hogy csőrepedés lesz, még sose volt, de a csövek néha befagynak. Csak úgy lehetne megakadályozni, hogy éjszakánként kicsit megnyitja a csapokat, de hát több mint négyszáz csap van ebben a szaros palotában. Meg aztán megjön a vízszámla, és az a hájas homokos odafönt úgy ordítana, hogy Denverig hallatszana. Igaz?
– Helyzetfelismerés ennél pontosabb nem is lehetne. Watson elismerő pillantást vetett rá. – Szóval, maga tényleg egyetemet végzett ember, mi? Úgy beszél, mint egy könyv. Én tisztelem az ilyeneket, a homokosokat kivéve. Mert sokan azok. Tudja, kik csinálták a bajt az egyetemeken pár éve? A hommaszexuálisok, azok. Mert kielégületlenek, hát nekiszabadultak. Hogy ledöntsék a falakat, ahogy ők mondják. A szaros életbe, tudja a fene, mivé lesz a világ.
– Szóval, ha befagy, akkor valószínűleg itt fagy be, ebben az aknában. Itt már hideg van. Ha baj van, ezt használja. – Benyúlt egy törött narancsosládába, és kivett egy kis gázégőt.
– Ha megtalálja a jeges részt, szépen letekeri a szigetelést, és felmelegíti. Világos?
– Igen. De mi van, ha az aknán kívül fagy be a cső?
– Ha végzi a dolgát, és fűt rendesen, nem valószínű. A többi csőhöz amúgy se férne hozzá. Emiatt ne izgassa magát. Nem lesz semmi baj. Ronda egy hely, csupa pókháló. Engem a frász tör ki idelent.
– Ullman mondta, hogy az első télen a gondnok megölte a családját meg magát.
– Igen, az a Grady nevű pasas. Rosszféle volt, tudtam, amint megláttam. Folyton vigyorgott, mint egy gilisztás kutya. Még csak akkor indult be a hely, és az a dagadt tetű, Ullman, a bostoni fojtogatót is felfogadta volna, csak ne kérjen sokat. A Nemzeti Park egyik őre találta meg őket; a telefon nem működött. Valamennyien odafönt voltak a nyugati szárnyban, a harmadikon, merevre fagyva. Szegény kislányok. Nyolc- és hatévesek voltak. Aranyos kis kölykök. Hát, ronda egy ügy. Amikor itt nincs szezon, Ullman valami előkelő penziót igazgat lent Floridában. Repülőn jött Denverbe, és szánt bérelt, hogy felhozzák Sidewinderből, mert az utak még le voltak zárva – szánt, hát ehhez mit szól? Majd beledöglött, míg sikerült elintéznie, hogy az újságok ne írják meg az esetet. De elintézte, azt meg kell hagyni. Csak a denveri Post-ban jelent meg egy kis hír, és persze benne volt annak a pisis kis rongynak a halálozási rovatában, amit lent Estes Parkban nyomnak, de megúszták ennyivel. Egész jó, ha meggondoljuk, hogy máris milyen híre van ennek a helynek. Pedig én számítottam rá, hogy valami riporter megpiszkálja majd a dolgokat Grady ürügyén, és megszellőzteti a régi botrányokat.
– Miféle botrányokat?
Watson vállat vont. – Minden nagy szállodának vannak botrányai – mondta. – Ahogy kísértet is van minden nagy szállodában. Hogy miért? A fenébe is, az emberek jönnek-mennek. Megesik, hogy valamelyik a szobájában dobja fel a talpát, a szíve, vagy gutaütés, vagy valami ilyesmi. A szálloda babonás hely. Nincs tizenharmadik emelet, nincs tizenhármas szoba, nincs tükör az ajtón, amin az ember bemegy, meg hasonlók. Az elmúlt júliusban is meghalt egy nő. Ullmannak kellett eltussolnia, és ráteheti az utolsó fillérjét, hogy el is tussolta. Ezért kap huszonkétezer dolcsit egy szezonra, és akárhogy utálom is a kis faszt, az az igazság, hogy megdolgozik érte. Mintha sokan csak azért jönnének, hogy mindent összehányjanak, és Ullmant fizetnék meg, hogy feltakarítsa a mocskot. Na és ez a nő megvolt vagy hatvanéves – mint én! –, a haj a vörösre festve, mint egy kurváé, a melle a hasáig lóg, mert melltartót azt nem hord, öklömnyi visszerek a lábán, mint valami szaros domborzati térkép, úgy nézett ki, felékszerezve, mint egy karácsonyfa, és jött vele egy srác, nem lehetett több tizenhétnél, a haja a segge lukáig ért, és a nadrágja úgy dudorodott elöl, mintha vicclapokkal tömte volna ki. Szóval itt voltak egy hétig, talán tíz napig, és minden este ugyanaz a műsor ment. Öttől hétig ücsörögtek a Colorado Drinkbárban, a nő egymás után itta a singapore-i koktélokat, mintha attól félne, hogy másnap betiltja a törvény. A fiú meg lassan elszopogatott egy üveg Olympiát, hogy kitartson. A nő viccelődött, szellemeseket mondott, a fiú meg minden beköpésre vigyorgott, mint valami nyavalyás majom, mintha csak a spiné zsinórt kötött volna a száj a sarkába. Pár nap után azért kezdett látszani rajta, hogy egyre nehezebben megy neki a vigyorgás, és isten tudja, mi mindenre kellett gondolnia, hogy lefekvésig felpumpálja a micsodáját. Aztán bementek vacsorázni, vagyis a fiú ment, a nő meg imbolygott, mert addigra berúgott, mint a szamár, a srác meg megcsipkedte a pincérnőket, és rájuk vigyorgott, amikor a nő nem látta. A fenébe, még fogadtunk is, hogy meddig bírja.
Watson vállat vont.
– Aztán egy este, úgy tíz körül, lejön a srác, és azt mondja, „a felesége nem érzi jól magát” – amiből tudtuk, hogy kikészült, mint minden este, amióta csak megjöttek –, úgyhogy ő most elmegy, és hoz neki valami orvosságot. Beült a kis Porschéba, amivel jöttek; és akkor láttuk utoljára. Másnap a nő lejött, játszotta az eszét, de azért egyre sápadtabb lett, Mr. Ullman meg, amilyen diplomatikusan csak lehet, megkérdezte tőle, ne értesítse-e az állami rendőrséget, hátha baleset érte a fiút. Nekiugrott, mint egy vadmacska. Nem, nem, nem, a fiú remekül vezet, ő nem aggódik, minden rendben van, vacsorára biztosan megjön. Délután már három körül bement a Coloradóba, nem is vacsorázott. Fél tizenegy felé felment a szobájába, és élve többé senki se látta.
– Mi történt?
– A megyei halottkém azt mondta, bevett vagy harminc altatót arra a rengeteg piára. Másnap megjött a férje, valami nagymenő ügyvéd New Yorkból. Piszok nagy balhét vágott ki Ullmannak. Hogy beperli ezért, beperli azért, és ha végzett vele, Ullmannak egy tiszta gatyája se marad, meg hasonlók. De az a szarházi Ullman érti a dolgát. Lecsendesítette. Biztos megkérdezte a nagymenőt, mit szólna hozzá, ha a feleségével lenne tele minden New York-i újság: Jónevű X. Y. New Yorkból, Feleségét Holtan Találták, A Gyomrában Altatókkal. Miután hova dugjuk a kolbászt játszott egy kölyökkel, aki az unokája lehetett volna.
Az állami rendőrség megtalálta a Porschét egy éjjel-nappal nyitva tartó hamburgeres kóceráj mögött, lent Lyonsban, és Ullman megmozgatott egy-két embert, hogy adják ki a férjnek. Utána kettesben kezelésbe vették az öreg Archer Houghtont, a megyei halottkémet, és rávették, hogy változtassa meg a halál okát véletlen balesetre. Szívroham. Most az öreg Archer egy Chrysleren jár. Én nem sajnálom tőle. Az ember ott szedje meg magát, ahol lehet, főleg ha már nem mai gyerek.
Előkerült a zsebkendő. Dudálás, vizsla pillantás, vissza a helyére.
– Aztán tudja, mi történt? Úgy egy hét múlva az a buta tyúk, az egyik szobalány, Delores Vickery, éppen azt a szobát takarította, ahol azok ketten laktak. Egyszer csak sikoltott egy hatalmasat, és elájult. Amikor magához tért, azt mondta, látta a halott asszonyt a fürdőszobában, meztelenül feküdt a kádban. „Az arca vörös volt és puffadt – mondta –, és vigyorgott rám.” így aztán Ullman kiadta neki a kétheti bérét, és megmondta neki, hogy tűnés. Gondolom, meghalt vagy negyven-ötven ember ebben a szállodában, amióta a nagyapám 1910-ben megnyitotta.
Ravasz pillantást vetett Jackre.
– Tudja, hogy nyiffan ki a legtöbb? Szívrohamot vagy gutaütést kap, miközben a tyúkot keféli, akivel jött. Az ilyen helyekre sok vén pasi jár, aki még egyszer utoljára ki akar rúgni a hámból. Feljönnek ide a hegyekbe, és úgy csinálnak, mintha megint húszévesek volnának. Aztán beüt a balhé, és nem mind olyan ügyes, mint Ullman, hogy visszatartsa a hírt az újságokból. Hát ezért van rossz híre a Panorámának. Fogadok, hogy annak a vacak Biltmore-nak is rossz a híre New Yorkban, csak nem mindegy, hogy kitől kérdi meg az ember.
– De kísértet nincs?
– Mr. Torrance, én egész életemben itt dolgoztam. Itt játszottam gyerekkoromban, amikor annyi idős lehettem, mint a maga kisfia, akinek megmutatta a fényképét. Sose láttam kísértetet. Jöjjön, megmutatom a raktárépületet.
– Kösz.
Amikor Watson felnyúlt, hogy eloltsa a lámpát, Jack megszólalt: – Az biztos, hogy temérdek iromány van idelent.
– Nekem mondja? Mintha ezer éve gyűlne. Újságok, régi főkönyvek, számlák meg isten tudja, még mi. Apám még bírta, mert akkor még megvolt a régi fatüzeléses kazán, de én már nem tudok mit kezdeni vele. Egyik évben majd szerzek egy srácot, aki leviszi Sidewinderbe és elégeti. Ha Ullman állja a költséget. Ha elég hangosan üvöltöm, hogy „patkány”, talán belemegy.
– Tehát van patkány?
– Szerintem biztos akad néhány. Van egypár csapda meg méreg, Mr. Ullman azt akarja, hogy rakja szét a padláson meg idelent. Tartsa szemmel a fiát, Mr. Torrance. Biztos nem akarja, hogy valami baja essék.
– Persze hogy nem. – Az, hogy Watson figyelmeztette, nem esett rosszul Jacknek.
A lépcsőhöz mentek, és egy pillanatra megálltak, amíg Watson megint kifújta az orrát.
– A raktárban minden szerszámot megtalál, amire szüksége lehet, meg olyat is, amire nem. Meg van ott zsindely is. Arról beszélt Ullman?
– Igen, azt akarj a, hogy a nyugati szárny egy részét zsindelyezzem újra.
– Minden munkát megcsináltat magával ingyen, a dagadt kis faszi, aztán tavasszal majd siránkozik, hogy nem végezte el rendesen a dolgát. Egyszer megmondtam neki a pofájába, azt mondtam...
Watson szavai kellemes dörmögéssé halkultak, amint felfelé indultak a lépcsőn. Jack Torrance a válla felett még egyszer visszanézett az áthatolhatatlan, dohos sötétségbe, és arra gondolt, ha van hely, ahol lehetnek kísértetek, hát ez biztosan olyan. Gradyre gondolt, akit körülzárt a puha, mozdíthatatlan hó, lassan megőrült, és elkövette iszonyatos tettét. Sikoltottak? – tűnődött. Szegény Grady, biztos érezte, ahogy napról napra egyre jobban szorul a hurok, aztán egyszerre csak tudta, hogy neki már nem jön el a tavasz. Nem lett volna szabad idejönnie. És nem lett volna szabad elveszítenie az önuralmát.
Kiment Watson után az ajtón, és a szavak úgy visszhangzottak a fejében, mint a lélekharang, aztán hallotta az éles kis roppanást – mint amikor eltörik egy ceruzabél. Úristen, de meginna most egy pohárral. Vagy ezerrel.
4
Danny elgyengült, és negyed ötkor felment, hogy igyon egy pohár tejet, és megegye a süteményt. Gyorsan befalta, közben le nem vette a szemét az ablakról, aztán bement az anyjához, aki ledőlt, hogy puszit adjon neki. Az anyja azt mondta, maradjon és nézze a tévét – akkor gyorsabban múlik az idő –, de Danny határozottan megrázta a fejét, és visszament őrhelyére, a járdára.
Most már öt óra volt, és bár nem volt órája, és különben sem ismerte még valami jól az órát, tudta, hogy múlik az idő, mert meghosszabbodtak az árnyékok, és a délutáni fény aranyos árnyalatú lett.
Megforgatta kezében a repülőt, és halkan énekelte: „Gyere ide, Lou, ne törődj semmivel... gyere ide, Lou, ne törődj semmivel... a gazdám messzire elment... Lou, Lou, gyere ide én kicsi Lou-m...”
Ezt a dalt a Jancsi és Juliska Óvodában énekelték, ahová Stovingtonban járt. Itt nem jár óvodába, mert apunak nincs rá pénze. Tudta, hogy az anyja és apja aggódnak emiatt, aggódnak, hogy így még magányosabb (és még mélyebben, egymás közt is kimondatlanul azért is, hogy Danny őket hibáztatja), de ő tulajdonképpen már nem is járna szívesen a Jancsi és Juliskába. Kisbabáknak való. Ő még nem egészen nagyfiú, de már nem is kisbaba. A nagy gyerekek a nagy iskolába járnak, és meleg ebédet kapnak. Az első osztályosok. Jövőre. Idén valahol félúton tart, már nem kisbaba, és még nem nagy gyerek. De semmi baj. Scott és Andy hiányzik neki – főleg Scott –, de azért semmi baj. Úgyis az a legjobb, ha egyedül várja meg, akármi történik is legközelebb.
Nagyon sok mindent megértett a szülei dolgaiból, és tudta, hogy sokszor nem nagyon örülnek annak, hogy olyan sok mindent megért. Sőt legtöbbször el se akarják hinni. De egy nap muszáj lesz elhinniük. Ő szívesen vár.
Azért nagy kár, hogy nem mindig hisznek neki, főleg ilyenkor, mint most. Anyu fekszik az ágyán a lakásban, és majdnem sír, annyira aggódik apa miatt. Egypár dolog, ami aggasztotta anyát, túl felnőtt volt ahhoz, hogy Danny megértse – homályos dolgok, mint a biztonság, apa önmagáról alkotott képe, bűntudat, harag, a félelem, hogy mi lesz velük – de most legfőképpen két olyan dolog miatt izgatta magát, amit Danny is értett: félt, hogy apa kocsija lerobbant a hegyekben (akkor miért nem telefonál?), vagy hogy apa Rosszat tesz. Danny pontosan tudta, mi az a Rossz, mert Scott Aaronson, aki fél évvel idősebb volt nála, egyszer megmagyarázta neki. Scotty tudott a Rosszról, mert az ő apja is megtette. Egyszer, mesélte neki Scotty, a papája beleöklözött a mamája szemébe, és a mamája elesett. Végül Scotty mamája és papája ELVÁLTAK a Rossz miatt, és amikor Danny megismerte, Scotty a mamájával lakott, és csak a hétvégeken találkozott a papájával. Danny életének legfőbb réme a VÁLÁS volt, ez a szó mindig vörös betűkkel jelent meg a képzeletében, és a betűket sziszegő mérges kígyók fonták körül. A VÁLÁS azt jelenti, hogy az ember szülei többé nem élnek együtt. Először vitatkoznak a gyerekük miatt a törvényszéken (milyen szék lehet az: karosszék, konyhaszék? – nekik mind a kettő van, tehát bármelyik lehet, gondolta Danny), aztán a gyereknek el kell mennie az egyikkel, és szinte soha többé nem láthatja a másikat, és az, amelyikkel lakik, ha kedve támad rá, bárkivel összeházasodhat, akit még csak nem is ismer az ember. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy Danny megérezte, hogy ez a szó, VÁLÁS – vagy fogalom, vagy akármi is az, ami az ilyen világosan értő pillanataiban az agyába villan – ott bujkál a saját szülei gondolataiban is, néha bizonytalanul és viszonylag távol, de néha sűrűn és ijesztően , mint a viharfelhő, és ilyenkor minden más gondolatot elhomályosít. Akkor érezte meg először, amikor apa megbüntette, mert szétszórta a papírjait a dolgozószobájában, és az orvosnak be kellett gipszelnie a karját. Az igazi emlék már elhomályosult, de a VÁLÁS gondolatának emléke még ma is világos és ijesztő volt. Főleg az anyja tűnődött rajta, és Danny állandó félelemben élt, hogy egyszer kiemeli a szót a fejéből, kimondja a száján, és akkor valódi lesz. VÁLÁS. Állandóan ott bujkált a gondolataik között, ez volt a néhány szó egyike, amit Danny mindig megérzett, mint valami egyszerű zene ritmusát. De akár a ritmus, ez a központi gondolat csak még bonyolultabb gondolatok gerincét alkotta, amelyeket Danny egyelőre képtelen lett volna megérteni. Csak úgy fogta fel őket, mint színeket és hangulatokat. Amikor anya a VÁLÁSRA gondolt, az mindig azzal volt kapcsolatban, amit apa tett az ő karjával, és azzal, ami Stovingtonban történt, amikor apa elvesztette az állását. A miatt a fiú miatt, George Hatfield miatt, aki megharagudott apára, és kilyukasztotta a bogárhátú gumijait. Apa VÁLÁS-gondolatai bonyolultabbak voltak, sötétlila színűek, ijesztő fekete erekkel behálózva. Valami olyasmire gondolt, hogy jobb volna nekik, ha ő elmenne. Hogy akkor nem fájna annyira. Az apját szinte folyton fájdalom gyötörte, főleg a Rossz miatt. Danny ezt is mindig megérezte: apa örökösen arra vágyott, hogy megint bemehessen egy olyan sötét helyre, ahol kis tálból mogyorót ehet, nézheti a színes tévét, és teheti a Rosszat egészen addig, míg az agya eltompul, és a gondolatai nyugtot hagynak neki.
De ma délután az anyja fölöslegesen aggódik, és Danny azt kívánta, bár odamehetne hozzá, hogy megmondja neki. A bogárhátú nem robbant le. Apa nem ment el valahová, hogy Rosszat tegyen. Mindjárt hazaér, már ott pöfög az országúton Lyons és Boulder között. Egyelőre apa még csak nem is gondol a Rosszra. Másra gondol, a... a...
Danny óvatosan felnézett a konyhaablakra. Néha, amikor nagyon erősen gondolt valamire, furcsa dolog történt vele. A dolgok – az igazi dolgok – eltűntek, és ő olyasmiket látott, amik nem is voltak ott. Egyszer, nem sokkal azután, hogy begipszelték a karját, éppen a vacsoraasztalnál esett meg vele. A szülei akkoriban nem sokat beszéltek egymással. De gondolkoztak. Igen. A VÁLÁS-gondolat úgy függött a konyhaasztal felett, mint egy súlyos fekete esőfelhő, amelyik bármelyik pillanatban lezúdulhat. Olyan félelem fogta el, hogy alig bírt enni. Amikor arra gondolt, hogy ennie kell, miközben ott bujkál körülötte ez a fekete VÁLÁS, majdnem elhányta magát. És mert rettenetesen fontosnak érezte, teljes erőből koncentrált, és valami történt vele. Amikor visszajött a valódi dolgokhoz, a földön feküdt, ölében a bab és a krumplipüré, az anyja a karjában tartotta és sírt, apa pedig telefonált. Nagyon megijedt, és megpróbálta megmagyarázni nekik, hogy nincs semmi baj, ez néha előfordul vele, amikor koncentrál, hogy többet megértsen, mint amennyit egyébként megértene. Tonyról is megpróbált beszélni, akit a szülei az ő „láthatatlan játszótársának” neveztek.
Az apja azt mondta: – Hal-Luci-Nációja van. Úgy látom, nem esett baja, de azért szeretném, ha a doktor úr megnézné.
Miután az orvos elment, az anyja megígértette vele, hogy soha többé nem teszi, soha nem ijeszti meg őket ennyire, és Danny mindent megígért. Ő is megrémült. Amikor koncentrált, egészen közel került az apja gondolataihoz. Mielőtt még Tony megjelent, mert először mindig csak messziről kiabált, és mielőtt hívta, a furcsa dolgok eltüntették a szeme elől a konyhát meg a marhasültet a kék tányéron, egy pillanatra belemerült az apja fejében kavargó gondolatok sötétségébe, és ott meglátott egy érthetetlen szót, ami sokkal ijesztőbb volt, mint a VÁLÁS. ÖNGYILKOSSÁG. Danny soha többé nem látta viszont ezt a szót az apja agyában, bár igaz, hogy nem is kereste. Nem bánta volna, ha akár soha nem tudja meg, mit jelent pontosan ez a szó.
Azért szívesen koncentrált, mert Tony néha eljött. Nem mindig. Néha nem történt más, csak egy pillanatra összekeveredtek, összeúsztak a dolgok, aztán megint kivilágosodtak – igazság szerint ez volt a leggyakoribb eset –, de máskor mégis megjelent Tony, olyan távol, hogy éppen hogy csak látta; a messzeségből integetett neki...
Amióta Boulderba költöztek, kétszer fordult elő, és emlékezett rá, hogy meglepődött és örült, amiért Tony utánuk jött Vermontból. Hát mégsem veszítette el minden barátját.
Az első alkalommal kint volt a hátsó udvaron, és nem történt semmi különös. Tony hívta, aztán sötét lett, és néhány perc múlva visszatért az igazi dolgok közé, csak néhány bizonytalan emlékfoszlány maradt a fejében, mint amikor zavarosat álmodik az ember. A második alkalom, két héttel ezelőtt, érdekesebb volt. Tony hívta egészen közelről, talán négy méterre lehetett tőle: – Danny... gyere, nézd... – Felállt, aztán úgy érezte, belezuhan egy mély lukba, éppen úgy, mint Alice Csodaországban. A következő pillanatban a házuk alagsorában találta magát, Tony mellette állt, és egy homályos sarokba mutatott, a ládára, amelyben apa tartotta a fontos iratait, így a SZÍNDARABot is.
– Látod? – mondta Tony távoli, dallamos hangján. – A lépcső alatt van. Pontosan a lépcső alatt. A szállítók... pontosan... a lépcső alá tették.
Danny előrelépett, hogy jobban megnézze ezt a csodát, aztán megint zuhant, de ezúttal a hátsó udvar hintájából esett ki, ahol mindvégig ült. Nagyot esett, alig kapott levegőt.
Három vagy négy nappal később az apja dühösen mászkált ide-oda, mondta anyának, hogy az egész rohadt alagsort átkutatta, és a láda nincs sehol, be fogja perelni azokat az átkozott szállítókat, biztosan ők hagyták el valahol Vermont és Colorado között. Hogy fejezze be a SZÍNDARABot, ha mindig valami ilyesmi történik?
Danny megszólalt: A lépcső alatt van, apa. A szállítók pontosan a lépcső alá tették.
Apa furcsa pillantást vetett rá, és lement, hogy megnézze. A láda ott volt, pontosan ott, ahol Tony mutatta. Apa félrevonta Dannyt, az ölébe ültette, és megkérdezte, ki engedte le a pincébe. Tom az emeletről? A pince veszélyes, mondta apa. Ezért is tartja zárva a háziúr. Ha valaki nyitva hagyta az ajtót, arról apa tudni akar. Örül, hogy megvannak a papírjai és a SZÍNDARAB, de az egész semmit sem ér neki, ha Danny leesik a lépcsőn, és eltöri a... a lábát. Danny őszintén megmondta az apjának, hogy nem járt lent a pincében. Az az ajtó mindig zárva van. Ezt anya is megerősítette. Danny sosem megy le a hátsó lépcsőn, mondta anya, mert nyirkos, sötét és csupa pókháló. És Danny nem hazudik.
– Akkor honnan tudtad, doki? – kérdezte apa.
– Tony mutatta meg.
Apa és anyja összenéztek a feje fölött. Nem most hallottak először Tonyról. De mert ijesztő volt, mindig gyorsan megfeledkeztek róla. Danny tudta, hogy aggódnak Tony miatt, főleg anya, így aztán vigyázott, nehogy olyankor gondolja oda Tonyt, amikor anya észreveheti. De most anya lepihent, nem járkál a konyhában, így hát keményen koncentrált, hátha megérti, mire gondol apa.
A homlokát ráncolta, kicsit piszkos kezét erősen ökölbe szorította a farmernadrágján. Nem hunyta le a szemét – erre nem volt szükség –, de erősen hunyorított, és elképzelte apa hangját, Jack hangját, John Daniel Torrance hangját, amely mély volt és egyenletes, ha valamin mulatott, dallamos lett, ha haragudott, még jobban elmélyült, de ha gondolkodott, nyugodt maradt. Gondolkozott. Azon gondolkozott... Gondolkozott...
(gondolkozott)
Danny csendesen sóhajtott, összekucorodott, a testében minden izom elernyedt. Azért öntudatánál volt, látta az utcát, meg egy fiút és egy lányt, akik a túloldalon jöttek kéz a kézben mert
(?szerelmesek voltak?)
örültek ennek a napnak, és örültek, hogy együtt lehetnek. Látta, hogy az őszi leveleket fújja a szél a csatorna mentén, olyanok voltak, mint a sárga, szabálytalan alakú kocsikerekek. Látta a házat, ami előtt eljöttek, és észrevette, hogy a tetőt
(zsindely... gondolom, nem lesz probléma, ha a bádogszigetelés rendben van, nem, nem lesz baj. ez a Watson. úristen, micsoda figura, bárcsak volna neki szerep a SZÍNDARABBAN, ha nem vigyázok, az lesz a vége, hogy az egész szaros emberiség belekerül, igen, zsindely, vannak ott szögek? a szaros életbe, elfelejtettem megkérdezni tőle, hol vehetek, sidewinderi vaskereskedés, darazsak, ebben az évszakban raknak fészket, lehet, hogy kéne venni egy olyan rovarbombát, hátha ott vannak, amikor leszedem a régi zsindelyt, új zsindely, régi)
zsindely borítja. Szóval ezen gondolkodik. Megkapta az állást, és most a zsindelyen gondolkodik. Danny nem tudta, ki az a Watson, de a többi egészen világos volt. És lehet, hogy ő is megnézheti a darázsfészket, olyan biztosan, mint ahogyan a neve
– Danny... Dannnnny...
Felnézett, és meglátta Tonyt, az utca végében állt, a stoptábla mellett, és integetett. Danny, mint mindig, most is boldog örömet érzett, amikor meglátta régi barátját, de ezúttal a félelem is belenyilallt, mintha Tony valami sötétséget hozott volna magával, ott volt eldugva a háta mögött. Egy üveg tele darázzsal; ha elereszti őket, nagyokat csípnek.
De az szóba sem jöhetett, hogy nem megy oda hozzá.
Még jobban összekucorodott a járdaszegélyen; a keze lazán csüngött le a combja mellett. Az álla a mellére csuklott. Homályos, fájdalommentes rándulást érzett, amikor lényének egy része felállt és Tony után szaladt a kitölcséresedő sötétségbe.
– Dannny...
A sötétséget kavargó fehérség szaggatta szét. Köhögő, ugató hang, és hajladozó, megkínzott árnyak, amelyek süvöltő szélvihartól rázott éjszakai fenyőfákká változtak. Kavargott és táncolt a hó. Mindenütt hó.
– Nagyon mély – mondta Tony a sötétségből; a hangjában csengő szomorúságtól Danny halálra rémült. – Nagyon mély, nem lehet elmenekülni.
Újabb árny: homályos, ágaskodó. Hatalmas és szögletes. Lejtős tető. Elmosódott fehér folt a viharos sötétségben. Sok ablak. Hosszú épület zsindelyes tetővel. Némelyik zsindely zöldebb, újabb. Az apja rakta fel őket. A sidewinderi vaskereskedésben vásárolt szögekkel. Most hó borította a zsindelyt. Mindent elfödött. Zöld lidércfény lobbant fel az épület előtt, villódzott, aztán hatalmas, vigyorgó koponyává változott két keresztbe rakott csont felett.
– Méreg – mondta Tony a lebegő sötétségből. – Méreg.
Más jelek suhantak el a szeme előtt zöld betűkkel írva, táblákon hajoltak be a hóviharba: FÜRÖDNI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES! FESZÜLTSÉG ALATT! EZ AZ ÉPÜLET LEBONTÁSRA VÁR. NAGYFESZÜLTSÉG! ÉLETVESZÉLY. VIGYÁZAT. BELÉPNI TILOS. TILOS AZ ÁTJÁRÁS. BEHATOLÓKAT AZONNAL LELÖVIK. Egyiket sem értette tökéletesen – nem tudott olvasni! –, de a veszélyt, a fenyegetést érezte; testének sötét üregeibe álomszerű rémület lebegett be, akár a világosbarna csírák, amelyek elpusztulnak a napfényben.
A táblák elhalványodtak. Most egy furcsa, bútorokkal teli szobába került; a szobában sötét volt. Az ablakot zizegve csapkodta a hó, mint a homok. A szája kiszáradt, a szeme olyan lett, mint egy forró üveggolyó, a szíve majd kiugrott a melléből. Odakintről kongó, moraj ló hang hallatszott, mintha feltéptek volna egy szörnyű ajtót. Lépéseket hallott. A szoba másik felében tükör lógott, és az ezüstös foncsor legmélyén felirat jelent meg zöld tűzben, egyetlen szó: KELLÖGEM.
A szoba elhalványult. Egy másik szoba. Ismerte
(majd megismeri)
ezt a szobát. Felfordított szék. A törött ablakon át kavarogva áradt be a hó; a szőnyeg szélén már meg is fagyott. A függönyöket valaki letépte, lógtak a törött függönyrúdon. Egy alacsony fiókos szekrény a padlóra borult.
Megint a kongó, csattogó hangok; kitartóak, ritmikusak, szörnyűek. Üvegcsörömpölés. Közeledő pusztulás. Rekedt hang, egy őrült hang, amelyet még szörnyűbbé tett, hogy olyan ismerős volt:
Gyere ki! Gyere ki, te kis szaros! Most megkapod a magadét!
Csattanás. Csattanás. Csattanás. Hasadó fa. Őrjöngő, elégedett üvöltés. KELLÖGEM. Jön.
Átlebegett a szobán. A képek leszakítva a falakról. Egy lemezjátszó
(?Anya lemezjátszója?)
felfordulva a földön. Anya lemezei, Grieg, Händel, a Beatles, Art Garfunkel, Bach, Liszt, szétdobálva a padlón. Csipkés peremű, fekete cikkelyekre törve. Fénysugár egy másik szobából, a fürdőszobából, kemény fehér fény, meg az a felirat, amely úgy villog az orvosságos szekrény tükrében, mint egy piros szem. KELLÖGEM, KELLÖGEM, KELLÖGEM...
– Nem – suttogta. – Tony, ne, kérlek ne...
A fürdőkád fehér porcelán pereme felett lelóg egy kéz. Élettelen. Lassan szivárgó vér (KELLÖGEM) csorog le az egyik ujján, a középsőn; a gondosan manikűrözött körömről a mozaiklapra csepeg...
Ne, jaj, ne, ne...
(kérlek, Tony, félek)
KELLÖGEM, KELLÖGEM, KELLÖGEM
(hagyd abba, Tony, hagyd abba)
A kép elhalványul.
A sötétségben felerősödnek a csattogó hangok, egyre erősebbek lesznek, visszhangoznak mindenütt, körös-körül.
Sötét lépcsőházban kuporog, egy kék szőnyegen, amelyen vad összevisszaságban fekete minták kígyóznak, és hallgatja, ahogy közeledik a csattogó hang, aztán egy Árny fordul be a sarkon, és imbolyogva indul feléje, vértől és haláltól bűzlik. Az egyik kezében egy ütőt lóbál, az ütő gonosz ívben belevág a falba, felhasítja a selyemtapétát, kísérteties gipszfelhők szállnak fel:
Most megkapod a magadét! Viseld el, ahogy férfihoz illik!
Az édeskés, savanyú szagtól bűzös, hatalmas árny egyre közeledik, az ütő feje gonoszán sziszegve belehasít a levegőbe, hatalmas, kongó csattanással belevág a falba, porfelhő csap fel, érezni lehet a porzó vakolat száraz, orrfacsaró szagát. Kicsi vörös szemek villognak a sötétségben. A szörny már felette áll, megtalálta, ahogy ott retteg, hátát a falnak vetve. És a csapóajtó a mennyezeten be van zárva.
Sötétség. Lebegés.
– Tony, kérlek, vigyél vissza, kérlek, kérlek...
És már vissza is került; az Arapahoe utca járdaszegélyén ült, az inge a hátára tapadt, egész testében átizzadt. Még hallotta az iszonyú, ritmikusan csattanó hangot, és érezte a saját vizelete szagát – rémületében összepisilte magát. Látta a kád peremén lógó élettelen kezet, az egyik, a középső ujjról lecsurgó vért és azt a megmagyarázhatatlan, minden másnál százszor szörnyűbb feliratot: KELLÖGEM.
És most a napfény. Az igazi dolgok. Tonyt kivéve, aki még itt van, bár már nagyon messze, egy távoli sarkon áll, parányi porszem, a hangja is távoli, magas és kedves. – Vigyázz, doki...
A következő pillanatban Tony eltűnt; apa viharvert, piros bogárhátúja befordult a sarkon, és kék füstöt eregetve maga után, végigpöfögött az utcán. Danny felpattant, integetett, egyik lábáról a másikra ugrált, és kiabált: – Apa! Hé, apa! Szia! Szia!
Az apja bekanyarodott a feljáróra, leállította a motort, és kinyitotta az ajtót. Danny odarohant hozzá, de hirtelen megdermedt, a szeme kitágult. Úgy érezte, hogy a szíve felcsúszik a torkába , és jeges gombóccá válik. Az apja melletti ülésen egy rövid nyelű faütő hevert, a fejéhez vér és hajszálak tapadtak.
Aztán látta, hogy csak egy papírzacskó tele élelemmel.
– Danny... jól vagy, doki?
– Igen. Jól. – Odament az apjához, belefúrta a fejét az irhabéléses farmerdzsekijébe, és megölelte, szorosan, szorosan, szorosan. Jack is megszorongatta, kicsit értetlenül.
– Minek ülsz itt a napon, kisfiam? Nagyon kiizzadtál.
– Azt hiszem, kicsit elaludtam. Szeretlek, apa. Vártalak.
– Én is szeretlek, Dan. Hoztam mindenfélét. Elég nagy vagy, hogy felvidd?
– Naná!
– Torrance doki, a világ legerősebb embere – mondta Jack, és felborzolta a haját. – Akinek az a hobbija, hogy elalszik az utcasarkon.
Elindultak az ajtóhoz, és anya lejött eléjük. Danny állt a második lépcsőfokon, és nézte, ahogy megcsókolják egymást. Örültek egymásnak. Sugárzott belőlük a szerelem, ahogy abból a fiúból meg a lányból, akik az utcán jöttek kézen fogva. Danny boldog volt.
A zacskó – csak egy zacskó élelem – megzörrent a karjában. Minden rendben van. Apa itthon van. Anya szereti. Nincs semmi baj. És amit Tony mutat neki, az nem mindig történik meg.
De a félelem megült a szívében, mélyen és iszonyatosan, összekapcsolódott azzal a kibetűzhetetlen szóval, amelyet a lelke tükrében látott.
5
Jack leparkolt a Rexall előtt, a Table Mesa vásárlóközpontban, és kikapcsolta a VW motorját. Eszébe jutott, nem kellene-e mégis kicseréltetni az AC-pumpát, aztán megint csak arra jutott, hogy most nincs rá pénze. Ha a kocsi kibírja novemberig, akkor egyébként is teljes dicsőségben nyugdíjba vonulhat. Novemberre a hó odafönt a hegyekben magasabb lesz, mint a bogárhátú teteje... magasabb lesz talán még három egymásra rakott kocsinál is.
– Szeretném, ha a kocsiban maradnál, doki. Majd hozok neked csokit.
– Miért nem mehetek be?
– Telefonálnom kell. Magánügy.
– Ezért nem telefonáltál otthonról?
– Eltaláltad.
Wendy rossz anyagi viszonyaik ellenére is ragaszkodott a telefonhoz. Azzal érvelt, hogy a gyerek miatt – főleg, ha egy olyan kisfiúról van szó, mint Danny, aki néha elájul – semmiképpen sem maradhatnak telefon nélkül. Így aztán Jack legombolta a harminc dollár beszerelési költséget, ami nem ment könnyen, aztán a kilencvendolláros betétdíjat, ami már komoly érvágás volt. Mindeddig a telefon, két téves kapcsolástól eltekintve, néma maradt.
– Kaphatnék egy Baby Rutht, apa?
– Igen. Ülj nyugodtan, és ne játssz a sebességváltóval, jó?
– Jó. Majd a térképeket nézegetem.
– Helyes.
Jack kiszállt; Danny kinyitotta a kesztyűtartót, és kivette az öt megviselt, benzinkutat reklámozó térképet: Colorado, Nebraska, Utah, Wyoming, New Mexico. Szerette a térképeket, szerette az ujjával nyomon követni az utakat. Danny számára az volt a legjobb a nyugatra költözésben, hogy új térképeket kaptak.
Jack odament a pulthoz, megvette Danny csokoládéját, egy újságot meg a Writer's Digest októberi számát. Öt dollárt adott a lánynak, és negyeddollárosokban kérte a visszajáró pénzt. Az aprópénzzel a markában a sarokban, a kulcsmásoló gép mellett álló telefonfülkéhez ment és belépett. A három réteg üvegen át látta Dannyt a kocsiban. A fiú elmélyülten hajtotta fejét a térképek fölé. Jacken hirtelen áthullámzott a már-már kétségbeesett szeretet a fia iránt. Az erős érzéstől megkövült, komor kifejezés jelent meg az arcán.
Otthonról is felhívhatta volna Alt, hogy köszönetet mondjon neki, amint illik; semmi olyat nem akart mondani, amit Wendy kifogásolhatott volna. A büszkesége miatt nem tette. Ezekben a napokban szinte mindig meghallgatta, amit a büszkesége diktált, mert a feleségén, a fián, a hatszázdolláros folyószámláján és a viharvert Volkswagenen kívül semmije se maradt, csak a büszkesége. Ez volt az egyetlen, ami csakis az övé volt. Még a számla is kettőjük nevére szólt. Egy évvel ezelőtt angolt tanított New England egyik legjobb előkészítő iskolájában. Voltak barátai, bár nem ugyanazok, akikkel akkor barátkozott, amikor még ivott, meg tanártársai, akikkel nevetni lehetett, akik csodálták az ügyességét az osztályban, és tisztelték írói ambícióit. Hat hónappal ezelőtt még minden a lehető legjobban ment. Egyszer csak minden kétheti fizetés után maradt egy kis pénz, amit be lehetett tenni a takarékba. Amíg ivott, egy fillért sem tudtak félretenni, még annak ellenére sem, hogy szinte mindig Al Schockley fizetett. Wendy meg ő már óvatosan tervezgetni kezdték, hogy keresnek egy házat, és úgy egy év múlva kifizetik az első részletet. Egy vidéki tanyára gondoltak, amit aztán hat-nyolc év alatt teljesen rendbe hoznának, mit számít, fiatalok, van idejük.
És akkor elveszítette az önuralmát.
George Hatfield.
A reménység illata átváltozott a régi bőr illatává Crommert irodájában; a helyszín a saját darabjára emlékeztette. A falon a stovingtoni iskolaigazgatók képe, metszetek az iskoláról 1879-ből, amikor épült, és 1895-ből, amikor Vanderbilt pénzén felépítették a sportházat; a zömök, borostyánnal befutott épület még most is ott terpeszkedett a futballpálya nyugati végében. Áprilisi borostyán zizegett Crommert irodájának ólomüveges ablaka előtt is, álmosítóan mormolt a gőzradiátor. Még arra is emlékezett, mire gondolt akkor: hogy ez nem díszlet. Ez valóság. Az élete. Hogy tudta így elrontani?
– A helyzet komoly, Jack. Nagyon komoly. A Bizottság felkért rá, hogy közöljem magával a döntésüket.
A Bizottság azt akarta, hogy Jack nyújtsa be a felmondását, és Jack engedelmeskedett. Más körülmények között júniusban állandósították volna.
Az után a beszélgetés után Crommert irodájában élete legsötétebb, legszörnyűbb éjszakáját élte meg. Soha nem érezte még ilyen elviselhetetlennek a vágyat, szükségét annak, hogy igyon. A keze remegett. Mindent levert. Wendyn és Dannyn akarta kitölteni a haragját. Úgy érezte magát, mint egy foszladozó kötéllel megkötözött, vérengző vadállat. Annyira félt, hogy végül még megüti őket, hogy inkább elment hazulról. Megállt egy kocsma előtt, és csak az tartotta vissza, hogy tudta, ha most bemegy, akkor Wendy biztosan elhagyja, és magával viszi Dannyt. És attól a naptól fogva, hogy ők ketten elmennek, ő halott.
Ahelyett, hogy bement volna a kocsmába, ahol sötét árnyak kortyolgatták a feledés nektárját, elment Al Shockleyhoz. A Bizottságból hatan szavaztak az elbocsátás mellett. Egy ellene: Al.
A központot tárcsázta, és a központ közölte, hogy egy dollár nyolcvanöt centért kapcsolhatják neki három percre Al Shockleyt háromezer kilométer távolságban. Az idő relatív, bébi, gondolta Jack, és bedobta a nyolc negyeddollárost. Hallotta a halk elektromos bugást és csipogást, amint a hívása Kelet felé igyekezett.
Al apja Arthur Longley Shockley volt, az acélbáró. Egyetlen fiának hatalmas vagyont hagyott örökül, rengeteg részvényt, igazgatói címet meg különböző igazgatósági tagságokat. Így lett tagja Al a Stovingtoni Előkészítő Iskola Igazgató Bizottságának is; ez volt az öregúr egyik kedvenc jótékonysági területe. Arthur és Albert Shockley is itt végeztek; Al a közeli Barre-ban lakott, így személyesen is figyelemmel kísérhette az iskola ügyeit. Évekig Al volt a tenisztréner Stovingtonban.
Jack és Al nem véletlenül, hanem egészen természetes módon barátkoztak össze: az iskolai és tanszéki rendezvényeken mindig ők ketten rúgtak be a legjobban. Shockley külön élt a feleségétől, és Jack házassága is felbomlófélben volt, bár ő még szerette Wendyt, és komolyan (gyakran) ígérte, hogy megjavul, Wendy és Danny baba kedvéért.
Sok tanszéki rendezvényről együtt mentek el, záróráig járták a kocsmákat, aztán kerestek egy éjjel-nappal nyitva tartó üzletet, vettek egy láda sört, leparkoltak egy csendes utcában, és ittak tovább. Volt úgy, hogy már hajnalodott, amikor Jack hazabotorkált, Wendyt és Dannyt a kanapén alva találta, Danny mindig belül feküdt, apró összeszorított ökle Wendy álla alá simult. Jack nézte őket, és elfogta az undor önmaga iránt, ez a keserű íz a torkában még a sör, cigaretta és martinik – a marslakók, ahogy Al hívta őket – ízét is elnyomta. Ezekben a pillanatokban kijózanodott, és gondolataiban megjelent a puska, a kötél vagy a zsilettpenge.
Ha hét közben csaptak görbe éjszakát, aludt három órát, felkelt, felöltözött, elrágott négy Excedrin tablettát, és még részegen elment, hogy kilenckor órát tartson az amerikai költőkről. Jó reggelt, gyerekek, ma a Vörösszemű Csodagyerek arról mesél nektek, hogy vesztette el Longfellow a feleségét a tűzvészben.
Akkoriban még nem hitte el, hogy alkoholista, tűnődött Jack, és már hallotta, hogy Al telefonj a csengeni kezd. Hány órát mulasztott el, vagy tartott meg borotválatlanul, az előző éjszaka marslakóitól bűzösen? Én nem, én bármikor abba tudom hagyni. Az éjszakák, amikor Wendy és ő külön feküdtek le. Ugyan, nincs nekem semmi bajom. Kicsit megnyomtam a lökhárítót. Hát hogyne tudnék vezetni. Hányszor sírt Wendy a fürdőszobában. A kollégák óvatos pillantásai minden partyn, ahol italt szolgáltak fel, még ha csak bort is. Aztán lassan derengeni kezdett, hogy beszélnek róla. Rádöbbent, hogy semmit nem ír, csak a majdnem üres, összegyűrt papírlapok gyűlnek a papírkosárban. Amikor Stovingtonba került, szívesen fogadták, talán bimbózó amerikai író, és minden bizonnyal jól képzett tanár, aki taníthatja a nagy rejtélyt, az alkotó írást. Addig vagy két tucat novellája jelent meg nyomtatásban. Egy színdarabon dolgozott, és úgy érezte, agyának valamely hátsó rekeszében készülődik egy regény is. De most már nem csinál semmit, és mint tanár is kiszámíthatatlan.
Egy éjszaka lett vége, alig egy hónappal azután, hogy eltörte a fia karját. Jack érezte, hogy ezzel végleg tönkretette a házasságát. Wendynek már nem maradt más hátra, mint összeszedni az akaraterejét... Jack tudta, hogy ha az anyja nem egy olyan szemét kurva, Wendy már felült volna egy buszra, hogy visszamenjen New Hampshire-be Dannyvel együtt. A házasságnak befellegzett.
Kicsivel éjfél után történt. Jack és Al Barre felé tartottak a 31-es úton; Al ült a Jaguár kormánya mögött, vadul vette a kanyarokat, néha átcsúszott a záróvonalon is. Mindketten részegek voltak; a marslakók aznap este teljes létszámban földre szálltak. Száz kilométeres sebességgel rohantak bele az utolsó kanyarba, a híd előtt, és akkor megláttak egy gyerekbiciklit az úton. A Jaguár gumija élesen, fájdalmasan felcsikordult; Jack jól emlékezett Al arcára, úgy lebegett a kormány felett, mint valami kerek, fehér hold. Hallották a fémes csattanást, amikor hatvannal átmentek a biciklin; a bicikli felrepült, mint valami összelapított, kicsavarodott madár, a kormánya nekivágódott a szélvédőnek, megint a levegőbe pattant, aztán Jack kimeredt szeme előtt nem maradt más, csak a pókhálósra repedt biztonsági üveg. Egy pillanattal később hallotta az utolsó, szörnyű csattanást, amint mögöttük a bicikli az útra csapódott. És akkor valami huppant a kerekek alatt; valamin áthajtottak. A Jaguár megcsúszott, Al a kormányba kapaszkodott, és valahonnan messziről Jack hallotta a saját hangját: – Úristen, Al. Elütöttük. Éreztem!
Csengett a telefon. Vedd már fel, Al. Légy otthon. Hadd essek túl rajta.
Al csikorogva megállította a Jaguárt, alig egy méterre a híd korlátjától. Két kerekük lapos volt. Mögöttük vagy harminc méteren át húzódott cikcakkos vonalban az égett gumi nyoma. Egy pillanatig egymásra néztek, aztán rohanni kezdtek vissza, a hideg sötétségbe.
A bicikli teljesen összetörött. Az egyik kereke kiesett, és amikor Al a válla felett hátranézett, látta, hogy ott fekszik az út közepén, fél tucat küllője úgy mered az égnek, mint az elpattant zongorahúr. Al habozva mondta: – Azt hiszem, ezen mentünk át, Jack fiam.
– Akkor hol a gyerek?
– Láttál gyereket?
Jack gondolkozott. Olyan őrületes sebességgel történt minden. Bekanyarodtak. A kocsi fényszórója a biciklire esett. Al kiabált valamit. Aztán az ütközés és a hosszú csúszás.
A biciklit az út szélére vitték. Al visszament a Jaguárhoz, és bekapcsolta a vészjelzőt. Két óra hosszat kutattak az út mentén egy erős, négyelemes zseblámpával. Semmi. Bár késő volt, több kocsi is elment az álló Jaguár és a zseblámpával járkáló két férfi mellett. Senki nem állt meg. Jack később arra gondolt, hogy valami furcsa gondviselés jóvoltából mindketten kaptak még egy utolsó lehetőséget, ezért nem jött arra rendőr, és nem szólította meg őket senki.
Negyed háromkor visszamentek a kocsihoz józanul, de hányingerrel küszködve. – Ha senki nem ült rajta, hogy került az út közepére? – kérdezte Al. – Nem oldalt, hanem az út közepén feküdt, a szaros életbe!
Jack csak a fejét rázta.
– Nem válaszol a hívott fél – mondta a központ. – Csengessek tovább?
– Legyen szíves.
– Hogyne – mondta kötelességtudóan a hang.
Vedd már fel, Al!
Al átgyalogolt a hídon a legközelebbi nyilvános telefonig, felhívta egy agglegény barátját, és azt mondta neki, kap ötven dollárt, ha elhozza a garázsból a Jaguár téli gumijait, és eljön a 31-es útra, a hídhoz, Barre előtt. A barátja húsz perccel később megjelent farmernadrágban és pizsamafelsőben. Megnézte a helyszínt.
– Megöltél valakit? – kérdezte.
Al már emelte a kocsi hátsó részét, és Jack lazította a csavarokat. – Istennek hála, senkit – mondta Al.
– Én azért inkább lelépek. Majd reggel kifizetsz.
– Rendben – mondta Al fel sem nézve.
Minden további nélkül lecserélték a két kereket, és hazamentek Al Shockleyhoz. Al bevitte a Jaguárt a garázsba, és leállította a motort.
Csend volt és sötét. Al megszólalt: – Én többet nem iszom, Jacky fiam. Vége. Megöltem az utolsó marslakómat.
Most, a telefonfülkében izzadva, Jacknek eszébe jutott, hogy soha nem kételkedett benne, hogy Al megtartja a fogadalmát. Beült a Volkswagenbe, és hazament, közben hallgatta a rádiót, egy diszkózenekar, mint valami varázsigét, újra és újra elismételte: Tedd meg mindenképp... tedd, ahogy akarod... tedd meg és ne félj... Akármilyen hangos volt is, hallotta a gumik csikorgását, a csattanást. Amikor lehunyta a szemét, látta, a magányos, elgörbült kereket az égnek meredő törött küllőkkel.
Bement a házba; Wendy a kanapén aludt. Benézett a gyerekszobába, Danny a hátán feküdt a rácsos ágyában, és mélyen aludt, a karja még be volt gipszelve. Az utcai lámpából beszűrődő lágy fényben látta a sötét vonásokat a fehér gipszen: a gyerekosztály minden orvosa és ápolónője aláírta a nevét.
Baleset volt. Leesett a lépcsőn.
(te rohadt hazug)
Baleset volt. Elveszítettem az önuralmamat.
(te szaros részeges semmirekellő az isten kitörülte az orrából a taknyot és abból lettél te)
Ugyan, az istenért, hiszen nem akartam...
De az utolsó könyörgést elmosta a kép: a zseblámpa bukdácsoló fénye, amint a száraz, késő novemberi gazban keresik a kiterült holttestet, amelynek ott kellett volna lennie, a rendőrségre várva. Nem számított, hogy Al vezetett. Más éjszakákon ő vezetett.
Betakargatta Dannyt, bement a hálószobába, és levette a szekrény legfelső polcáról a spanyol Llama 38-ast. Egy cipősdobozban tartották. Majdnem egy óráig ült az ágyon a revolverrel a kezében, és nézte; megbabonázta a halálos ragyogása.
Hajnalodott, amikor visszatette a dobozba, és a dobozt visszatette a szekrénybe.
Reggel felhívta Brucknert, a tanszékvezetőt, és megkérte, hogy halassza el az óráit. Influenzás. Bruckner igent mondott, de a szokásosnál kelletlenebbül. Az elmúlt évben Jack Torrance túl gyakran volt influenzás.
Wendy csinált neki rántottat és kávét. Csendben ettek. Csak a hátsó udvarból hallatszott be hang, Danny a homokozóban játszott, lármásan járatta a teherautóit a jó kezével.
Wendy a mosogatóhoz ment. Jacknek háttal mondta: – Jack. Gondolkoztam.
– Igen? – Jack remegő kézzel rágyújtott. Furcsa, de ma reggel nem érezte másnaposnak magát. Csak a keze remegett. Lehunyta a szemét. A pillanatnyi sötétségben a bicikli nekivágódott a szélvédőnek, és pókhálósra törte az üveget. A gumik csikorogtak. Imbolygott a zseblámpa fénye.
– Arról szeretnék beszélni veled... hogy mi lenne a legjobb nekem meg Dannynek. Talán neked is. Azt hiszem, már korábban kellett volna erről beszélnünk.
– Megtennél nekem valamit? – kérdezte Jack, a cigarettája remegő parazsát bámulva. – Kérhetek tőled egy szívességet?
– Mit? – tompán és közömbösen csengett a hangja. Jack nézte a hátát.
– Beszélgessünk mához egy hétre. Ha még akkor is akarsz beszélni.
Wendy feléje fordult, a keze habos volt a mosogatószertől, csinos arca sápadt és kiábrándult. – Jack, hiába ígérgetsz. Úgyis tovább...
Elhallgatott. Jackre meredt, mint akit megbabonáztak; hirtelen elbizonytalanodott.
– Egy hét múlva – mondta Jack. A hangjából kiment minden erő, suttogássá halkult. – Kérlek. Nem ígérek semmit. Ha még akkor is akarsz beszélni, beszélünk. Amiről csak akarsz.
Hosszú ideig néztek egymásra a napfényes konyhában, és amikor Wendy egyetlen további szó nélkül visszafordult a mosogatóhoz, Jack megborzongott. Úristen, de inna valamit. Csak egy kortyot, hogy megint normális perspektívába kerüljenek a dolgok...
– Danny azt álmodta, hogy autóbaleseted volt – mondta Wendy hirtelen. – Néha furcsa álmai vannak. Ma reggel mondta, amikor felöltöztettem. Történt valami, Jack? Karamboloztál?
– Nem.
Délre az ital utáni vágy már olyan volt, mintha belázasodott volna. Elment Alhez.
– Ittál? – kérdezte Al, mielőtt beengedte. Al rettenetesen nézett ki.
– Egy cseppet sem. Úgy nézel ki, mint Lon Chaney Az Operaház fantomjá-ban.
– Gyere be.
Egész délután kétkezes whistet játszottak. Nem ittak.
Elmúlt egy hét. Ő és Wendy nem sokat beszéltek. De tudta, hogy Wendy figyeli, és nem hisz neki. Feketekávét ivott, és rengeteg Coca-Colát. Egy éjszaka megivott hat doboz kólát, aztán kirohant a fürdőszobába, és kihányta. A bárszekrényben tartott üvegekben az ital szintje nem csökkent. Tanítás után átment Al Schockleyhoz – Wendy jobban gyűlölte Al Schockleyt, mint bárkit életében – és amikor Jack hazament, Wendy megesküdött volna rá, hogy whiskyt vagy gint érez Jack leheletén, de Jack világosan beszélt vele vacsora előtt, vacsora után kávét ivott, játszott Dannyvel, megivott vele egy kólát, felolvasta neki az esti mesét, aztán leült, és dolgozatokat javított. A keze ügyében ott volt a kávé, egyik csészével itta a másik után, és Wendynek be kellett ismernie, hogy tévedett.
Hetek múltak el, és a szó kimondatlan maradt. Jack megérezte, hogy a veszély visszahúzódott, de tudta, hogy soha nem múlik el egészen. Egy kicsit könnyebb lett minden. Aztán jött George Hatfield. Megint elveszítette az önuralmát, pedig most józan volt.
– Uram, a hívott fél még most sem...
– Halló? – Al kifulladt hangja.
– Tessék beszélni – mondta mogorván a központos.
– Al, itt Jack Torrance.
– Jacky fiam! – Őszinte öröm. – Hogy vagy?
– Jól. Csak azért hívtalak, hogy megköszönjem. Megkaptam az állást. Tökéletes. Ha ezen a télen se tudom befejezni azt a szaros darabot, míg be vagyunk havazva, sose fejezem be.
– Befejezed.
– Egyébként...? – kérdezte habozva Jack.
– Nem iszom – felelte Al. – Te?
– Én sem.
– Nagyon hiányzik?
– Állandóan.
Al nevetett. – Ezt ismerem. Csak azt nem tudom, hogy tudtad megállni azután a Hatfield-eset után, Jack. Az már tényleg túl volt minden határon.
– Egyedül én vagyok az oka – mondta Jack nyugodtan.
– A fenébe is. Tavaszra elintézem a Bizottsággal. Effinger már mondta is, hogy talán kicsit elsiették a dolgot. És ha abból a darabból lesz valami...
– Igen. Figyelj, a fiam kint vár a kocsiban. Úgy látom, kezd nyugtalankodni.
– Persze. Értelek. Remélem, jó teled lesz odafent. Örülök, hogy segíthettem.
– Még egyszer köszönöm, Al. – Letette a telefont, lehunyta a szemét a forró fülkében, és megint látta maga előtt az összetört biciklit, az imbolygó zseblámpát. Másnap megjelent róla egy kis hír az újságban, talán csak azért, hogy kitöltsenek egy kis helyet, de nem írták meg a tulajdonos nevét. Hogy miért volt ott a bicikli azon az éjszakán, örök rejtély marad a számukra, és talán így van jól.
Visszament a kocsihoz, és odaadta Dannynek a megolvadt csokoládét.
– Apa?
– Mi van, doki?
Danny habozott, apja szórakozott arcát figyelte.
– Amikor vártam, hogy visszagyere abból a szállodából, rosszat álmodtam. Emlékszel? Mondtam, hogy elaludtam.
– Igen.
De hiába. Apa feje valahol máshol járt, nem figyelt rá. Megint a Rosszra gondolt.
(azt álmodtam, hogy bántottál, apa).
– És miről álmodtál, doki?
– Semmiről – mondta Danny, amikor kihajtottak a parkolóból. A térképeket visszatette a kesztyűtartóba.
– Biztos?
– Biztos.
Jack bizonytalan, gondterhelt pillantást vetett a fiára, aztán a színdarabjáról kezdett el gondolkozni.
6
A szeretkezésnek vége, és az embere alszik mellette.
Az ő embere.
Elmosolyodott a sötétben; még érezte a lassan szivárgó, meleg spermát kicsit szétnyitott combján; a mosolyában szomorúság meg öröm keveredett, mert a kifejezés, hogy az ő embere, vagy százféle érzést keltett életre benne. Önmagában vizsgálva mindegyik érzés zavarba hozta. Együtt, a sötétségben, az álom felé lebegve olyan volt, mint egy majdnem kihalt éjszakai lokálból kiszűrődő blues távoli dallama; melankolikus, de kellemes.
Mint farönköt görgetni, téged olyan szeretni,
De ha az asszonyod nem lehetek, a kutyád sose leszek.
Vajon Billie Holiday énekelte? Vagy valaki prózaibb, mint Peggy Lee? Nem számít. A lassú, fülbe mászó dallam lágyan szólt agyának csendjében, mintha egy régimódi Wurlitzer játszotta volna fél órával zárás előtt.
Az öntudattól távolodva azon tűnődött, hány ágyban aludt már ezzel a mellette fekvő emberrel. Az egyetemen ismerkedtek meg, és először Jack lakásán szeretkeztek... alig három hónappal azután, hogy az anyja elküldte otthonról. Azt mondta, oda soha többé nem teheti be a lábát. Ha bajban van, forduljon az apjához, mert úgyis miatta, Wendy miatt váltak el 1970-ben. Olyan régen? Egy szemeszterrel később ő meg Jack összeköltöztek, a nyárra munkát vállaltak, így megtarthatták a lakást az utolsó évre is. Arra az ágyra emlékezett a legtisztábban. Jókora franciaágy volt, a közepén mély lukkal. Amikor szerelmeskedtek, a rozsdás epeda ritmusra velük nyikorgott. Azon az őszön végre sikerült elszakadnia az anyjától. Jack segített neki. Büntetni akar, mondta Jack. Minél gyakrabban telefonálsz, minél gyakrabban könyörögsz bocsánatért, annál tovább büntethet az apáddal. Neki csak jó, mert így még tovább áltathatja magát azzal, hogy a te hibádból váltak el. De neked nem jó. Újra meg újra megbeszélték a dolgot abban az évben.
(Jack felült az ágyban, a takarót a dereka köré gyűrte, a kezében égő cigarettát tartott, a szemébe nézett – félig tréfásan, félig feddően – és magyarázott: Azt mondta, hogy soha többé ne menj vissza, igaz? Soha többé ne lépd át a küszöbét. Akkor miért nem teszi le a telefont, amikor tudja, hogy te vagy? Miért csak annyit mond, hogy nem enged be, ha én is veled vagyok? Mert attól fél, hogy előttem már nem tudja megjátszani magát. Mert szeretne tovább kínozni, bébi. Azt mondta, hogy soha többé ne menj vissza, hát miért nem fogod szaván? Hagyd ezt az egészet. Aztán végre ő is belátta, hogy Jacknek van igaza.)
Jack ötlete volt, hogy egy időre váljanak el – hogy legyen egy kis rálátásuk a kapcsolatukra, ahogy ő fogalmazta. Wendy félt, hogy talán talált valaki mást. Később kiderült, hogy ilyesmiről szó sem volt. Tavasszal már megint együtt éltek, és Jack megkérdezte, elment-e az apjához. Wendy akkorát ugrott, mintha korbáccsal ütötte volna meg.
Honnan tudtad?
Az Árnyék mindent tud.
Kémkedtél utánam?
Aztán Jack türelmetlen nevetése, amitől mindig olyan esetlennek érezte magát – mintha nyolcéves volna, és Jack tisztábban látná az indítékait, mint saját maga.
Időre volt szükséged, Wendy.
Mihez?
Talán ahhoz, hogy eldöntsd, melyikünkhöz akarsz feleségül menni.
Jack, miről beszélsz?
Azt hiszem, megkértem a kezedet.
Az esküvő. Az apja eljött, az anyja nem. Wendy rádöbbent, hogy ha Jack mellette van, kibírj a ezt is. Aztán jött Danny, az ő csodálatos kisfia.
Ez volt a legjobb év, a legjobb ágy. Miután Danny megszületett, Jack szerzett neki munkát, vagy fél tucat angol tanszéki tanárnak gépelt – teszteket, vizsgakérdéseket, óravázlatokat, jegyzeteket, olvasmánylistákat. Végül egy regényt gépelt le valamelyiküknek, egy regényt, amelyik soha nem jelent meg... Jack igen leplezetlen és mély titokban tartott kárörömére. Heti negyven dollárt keresett, ami a csillagos égig ugrott, amikor a sikertelen regényt gépelte: kész kis vagyont, heti hatvan dollárt kapott érte. Megvették az első kocsijukat, egy ötéves Buickot, hátul középen gyereküléssel. Okos, szép jövő elé néző fiatal házaspár. Danny miatt kénytelen volt kibékülni az anyjával, és bár a viszonyuk mindig feszült maradt, azért mégiscsak kibékültek. Amikor elvitte Dannyt látogatóba, Jack soha nem ment vele. Nem mondta el Jacknek, hogy az anyja mindig újrapelenkázta Dannyt, kifogásolta a tápszert, amit kapott, és mindig észrevette a kezdődő piros kiütéseket a kisbaba popsiján vagy nemi szervén. Az anyja soha semmit nem mondott ki nyíltan , de az üzenet világos volt: a kibékülés ára (amelyet talán mindig is fizetnie kell majd), az az érzés, hogy nem jó anya. Az anyja továbbra is rajta tartotta a hüvelykszorítót.
Napközben Wendy otthon maradt, és ellátta a háztartást; megetette Dannyt a négyszobás, második emeleti lakás napfényes konyhájában, közben lemezeket hallgatott a viharvert, hordozható lemezjátszón, amit még a középiskolában kapott. Jack háromkor hazajött (vagy kettőkor, ha úgy érezte, hogy elmulaszthatja az utolsó óráját), és míg Danny aludt, bevitte a hálószobába, és Wendy megfeledkezett a szorongásairól.
Esténként, amíg ő gépelt, Jack írt és tanult. Azokban a napokban néha kijött a hálószobából, ahol az írógépe állt, és ott találta őket a kanapén alva, Jack alsónadrágban, Danny kényelmesen elterülve a férje mellén, hüvelykujjával a szájában. Betette Dannyt az ágyába, elolvasta, akármit írt is Jack aznap este, aztán felébresztette, hogy jöjjön lefeküdni.
A legjobb ágy, a legjobb év.
Nap ragyogja majd be udvaromat egyszer...
Akkoriban Jack mértékkel ivott. Szombat esténként feljött néhány diáktársa, vettek egy karton dobozos sört, és beszélgettek. Wendy csak ritkán szólalt meg, mert ő szociológiát tanult, Jack pedig angolt. Mindenféléről vitatkoztak: Pepys naplója irodalom-e vagy történelem, értékes-e Charles Olson költészete; néha részleteket olvastak fel saját készülő műveikből. Még vagy száz másik témájuk volt. Nem, ezer. Nem érezte szükségét, hogy részt vegyen a beszélgetésben, elégedetten ringatózott a hintaszékben, Jack törökülésben ült mellette a földön, egyik kezében egy doboz sört tartott, a másik kezével gyengéden fogta a lábszárát vagy bokáját.
Az egyetemen vad verseny dúlt, és Jackre külön terhet rótt az írás. Minden este legalább egy órát írt. Így szokta meg. A szombati beszélgetések valamiféle terápiás szerepet töltöttek be. Kieresztettek belőle valamit, ami egyébként talán addig dagadt volna, míg felrobban.
Miután diplomázott, megkapta az állást Stovingtonban, elsősorban a novellái miatt – addigra már négy írása jelent meg nyomtatásban, az egyik az Esquire-ban. Egész világosan emlékezett arra a napra; három év kevés volna ahhoz, hogy elfelejtse. Először majdnem eldobta a borítékot, mert azt hitte, valami gyűjtőív. Kinyitotta, az Esquire levele volt benne, amelyben közölték, hogy a jövő év elején szeretnék megjelentetni Jack novelláját, „A Fekete Lyukakról”-t. Kilencszáz dollárt fizetnek, nem a novella megjelenésekor, hanem elfogadásakor. Wendy fél év alatt keresett ennyit a gépeléssel; rohant a telefonhoz, Dannyt ott hagyta az etetőszékben, a gyerek mulatságosan kiguvadt szemekkel bámult utána, az arca csupa maszat volt a zöldborsó- és marhahúspürétől.
Jack negyvenöt perccel később érkezett meg az egyetemről, a Buickban hét barátja szorongott, meg egy hordó sör. Egy ünnepélyes köszöntő után (Wendy is ivott egy pohárral, bár nem nagyon szerette a sört) Jack aláírta a levelet, hogy elfogadja az ajánlatot, betette a válaszborítékba, és lement, hogy bedobja a sarki postaládába. Amikor visszajött, megállt az ajtóban, és komolyan mondta: „Veni, vidi, vici.” Megéljenezték és megtapsolták. Amikor aznap este tizenegykor a hordó kiürült, Jack és két barátja, aki még nem dőlt ki, elindult, hogy körbejárjon pár kocsmát.
Wendy a földszinten félrevonta. A másik kettő már a kocsiban ült, és részegen énekelte a New Hampshire-i egyetem harci dalát. Jack fél térdre ereszkedett, vaksin babrált a tornacipője fűzőjével.
– Jack – mondta Wendy –, nem szabad. Még a cipőfűződet se tudod megkötni, nemhogy autót vezetni.
Jack felállt, és kezét nyugodtan a vállára tette. – Ha akarnék, ma este a holdra is el tudnék repülni.
– Nem igaz – mondta Wendy. – Ahhoz a világ összes Esquire novellája se lenne elég.
– Hamar hazajövök.
De csak hajnali négykor jött meg; magában motyogva felbotladozott a lépcsőn, és amikor bejött a lakásba, felébresztette Dannyt. Megpróbálta lecsitítani, és közben leejtette a földre. Wendy kirohant, és legelőször az jutott eszébe, mit szól majd az anyja, ha meglátja az ütés nyomát – az Isten segítse meg, az Isten segítse meg mindkettőjüket –, aztán felvette Dannyt, beült vele a hintaszékbe, és elringatta. Öt óra hosszat, amíg Jack nem volt otthon, többnyire az anyjára gondolt, az anyja jóslatára, hogy Jackből soha semmi nem lesz. Nagy tervek – mondta az anyja. Persze. A segélyért sorakozók között nagyon sok az egyetemet végzett bolond, aki nagy tervekkel kezdte. Vajon mit bizonyít az Esquire novella, azt, hogy igaza volt az anyjának, vagy azt, hogy tévedett? Winnifred, hogy bánsz azzal a gyerekkel? Add ide nekem. A férjével sem tud bánni?
Miért vinné el az örömét a házból? Tehetetlen rémület lett úrrá rajta, és eszébe sem jutott, hogy Jack olyan okok miatt ment el hazulról, amelyeknek semmi közük sincs hozzá.
– Gratulálok – mondta, Dannyt ringatva, aki már majdnem aludt. – Lehet, hogy agyrázkódást kapott.
– Csak egy kis horzsolás. – A hangja sértett volt, igyekezett bűnbánatot mutatni: akár egy kisfiú. Wendy egy pillanatra meggyűlölte.
– Talán igen – mondta kimérten. – Talán nem. – Olyan sokszor hallotta az anyját ezen a hangon beszélni az apjával, mielőtt elment, hogy hányinger fogta el, és megrémült.
– Nézd meg az anyját, vedd el a lányát – motyogta Jack.
– Feküdj le! – kiabálta Wendy. Félelmében kiabált, de úgy hallatszott, mintha haragudna. – Feküdj le, részeg vagy!
– Nekem te ne parancsolgass.
– Jack... kérlek, nem lenne szabad... mert... – Nem talált szavakat.
– Nekem te ne parancsolgass – ismételte komoran Jack, és bement a hálószobába. Wendy egyedül maradt a hintaszékben az alvó Dannyvel. Öt perc múlva meghallotta Jack horkolását a hálószobából. Ez volt az első éjszaka, amikor a kanapén aludt.
Félálomban nyugtalanul megfordult az ágyban. A közeledő álom felszabadította gondolatait az egymás utániság kényszeréből, átsiklott az első év felett Stovingtonban, az állandóan rosszabbodó időkön, amelyek akkor érték el a mélypontot, amikor a férje eltörte Danny karját, és végül megállapodott annál a reggelnél a konyhában.
Danny odakint játszott a teherautóival a homokozóban, a karja még gipszben volt. Jack sápadtan, borostásan ült az asztalnál, a cigaretta remegett a kezében. Wendy már vagy százféle szempontból megrágta a kérdést; hat hónappal Danny esete előtt kezdett el gondolkozni rajta. Úgy vélte, ha nincs Danny, már rég döntött volna, bár ebben sem volt egészen biztos. A hosszú éjszakákon, amikor Jack nem volt otthon, álmodott, és álmában mindig az anyja arcát látta, meg a saját esküvőjét.
(Ki adja át vőlegényének a menyasszonyt? Apja ott állt a legjobb öltönyében, ami már korántsem volt új – egy konzervgyárlánc utazó ügynöke volt, a cég már akkor a tönk szélén állt –, olyan sápadt, olyan nyúzott, olyan öreg volt az arca. Én.)
Még a baleset után sem – ha lehet balesetnek nevezni –, még akkor sem tudott őszintén szembenézni a dologgal, még akkor sem volt hajlandó beismerni, hogy a házassága félresiklott, tönkrement. Várt, tehetetlenül reménykedett, hogy bekövetkezik a csoda, és Jack észreveszi, mi történik, nemcsak önmagával, hanem vele is. De az iram nem lassult. Ivott egy pohárral, mielőtt elment tanítani. Ivott két vagy három pohár sört az ebédhez a stovingtoni menzán. Aztán ivott három vagy négy martinit vacsora előtt. További ötöt vagy hatot, míg dolgozatokat javított. A hétvégék voltak a legrosszabbak. És még rosszabbak azok az esték, amikor Al Shockleyval ment el. Wendy soha nem is álmodta volna, hogy fizikai ok nélkül ennyit lehet szenvedni. Egész idő alatt úgy érezte, hogy fájdalmai vannak. Mennyi volt ebből az ő hibája? Folyton ez a kérdés kínozta. Úgy érezte magát, mint az anyja. Mint az apja. Néha, amikor önmagának érezte magát, azon tűnődött, milyen lesz majd Dannynek, és rettegett a naptól, amikor majd elég idős lesz, és őket fogja hibáztatni. Töprengett, hogy hová mehetnének. Tudta, hogy az anyja befogadná, de azt is tudta, hogy elég egy év, míg néznie kell, hogy pelenkázza újra Dannyt, hogy főzi meg újra az ebédjét, szervezi át az ékezési rendjét, cseréli ki a ruháit, míg ő elmegy, vágatja le a haját, tünteti el a padlásra a könyveket melyek szerinte nem valók a gyereknek... ebből egy fél év is elég, és ő biztosan összeroppan. Akkor az anyja majd megveregeti a kezét, és vigasztaló hangon azt mondja: Bár nem a te hibád, az egész mégiscsak a te hibád. Sohasem nőttél fel. Akkor mutattad meg az igazi énedet, amikor apád és közém álltál.
Az apám, Danny, apja. Az enyém, az övé.
(Ki adja át a vőlegénynek a menyasszonyt? Én. Hat hónappal később elvitte egy szívroham.)
Azon az éjszakán, ami azt a reggelt megelőzte, szinte egészen addig ébren feküdt, amíg Jack haza nem jött; gondolkozott, és végül döntött.
A válás elkerülhetetlen, gondolta. Az anyjának és az apjának nincs köze az elhatározásához. Sem az ő házasságuk miatt érzett bűntudatnak, sem a saját házassága kudarcának. A fia miatt van szükség rá, és önmaga miatt, ha meg akar még menteni valamit korai felnőtt korából. A helyzetelemzés brutális, de világos. A férje részeges. Indulatos természete van, minél többet iszik, annál kevésbé tudja fékezni, és az írást is abbahagyta. Véletlenül vagy nem véletlenül, eltörte Danny karját. El fogja veszíteni az állását, ha nem idén, akkor jövőre. Már magán érezte más tanárfeleségek együttérző pillantását. Addig bírta ezt a tönkrement házasságot, ameddig lehetett. Ennek véget kell vetni. Jack láthatja a fiát, amikor csak akarj a, de ő csak addig kér tőle támogatást, amíg munkát talál, és a saját lábára áll – minél előbb, mert ki tudja, meddig tud majd Jack gyerektartást fizetni. Majd igyekszik, hogy ne gyűljön fel benne túl sok keserűség. De ennek véget kell vetni.
Míg tűnődött, elaludt; felületesen, nyugtalanul, álmában az anyja és az apja arca kísértette. Te otthonpusztító senki – mondta az anyja. Ki adja át a vőlegénynek a menyasszonyt?, kérdezte a tiszteletes. Én, mondta az apja. Ragyogó, napsütötte reggelre ébredt, de nem gondolta meg magát. Jacknek háttal, kezét csuklóig a meleg mosogatóvízbe dugva, belefogott a kellemetlen feladatba.
– Arról szeretnék beszélni veled... hogy mi lenne a legjobb nekem meg Dannynek. Talán neked is. Azt hiszem, már korábban kellett volna erről beszélnünk.
És akkor Jack valami furcsát mondott. Wendy arra számított, hogy felfortyan, és keserű szemrehányásokkal illeti. Hogy rohan a szekrényhez, ahol az italt tartják. Váratlanul érte a halk, majdnem színtelen válasz, ami annyira nem vallott rá. Majdnem olyan volt, mintha az a Jack, akivel már majdnem hat esztendeje élt, nem jött volna haza az éjjel – a helyére egy nem evilági alteregó került, akit soha nem ismerhet meg, akiben soha nem lehet majd biztos.
– Megtennél nekem valamit? Kérhetek tőled egy szívességet?
– Mit? – uralkodnia kellett magán, hogy a hangja ne remegjen.
– Beszélgessünk mához egy hétre. Ha még akkor is akarsz beszélni.
Beleegyezett. A szó kimondatlan maradt. Ezen a héten gyakrabban találkozott Al Shockleyval, mint valaha, de korán hazajött, és a lehelete nem volt italszagú. Wendy úgy képzelte, érzi az alkoholszagot, de tudta, hogy téved. Elmúlt még egy hét. Aztán még egy.
A válás visszakerült a Bizottság elé, a szavazás elmaradt.
Mi történt? Még most is gyakran eltűnődött rajta, de még csak elképzelni sem tudta. A téma tabu volt, soha többé nem hozták szóba. Mintha Jack befordult volna egy sarkon, és váratlanul megpillantott volna egy szörnyet, amint ugrásra készen ott kuporog korábbi áldozatainak csontjai között. Az ital ott maradt a szekrényben, de Jack nem nyúlt hozzá. Wendy legalább féltucatszor elhatározta, hogy kidobja az összesét, de végül mindig visszariadt, mintha a tettével talán megtörhetné ezt a különös bűbájt.
És Dannyre is gondolnia kellett.
Ha úgy érezte, hogy a férjét nem ismeri, akkor arra, hogy a gyerekével kapcsolatban mit érez, nem is volt más szó, csak a félelem – a szó legszorosabb értelmében, meghatározhatatlan, babonás rettegést érzett Dannyvel szemben.
Félálomban visszaemlékezett Danny születésének pillanatára. Megint ott feküdt a szülőasztalon, izzadtán, a haja összetapadva, a lába szétnyitva a lábtartóban
(és kicsit kótyagosan a gáztól, amibe mindig beleszagoltatták; egyszer azt motyogta, úgy érzi magát, mintha vele reklámoznák a csoportos erőszakot; a nővér, egy öreg madár, aki már legalább egy iskolára való gyereket a világra segített, ezt roppant mulatságosnak találta)
az orvos a lába között; a nővér a műszereket rakosgatta és dúdolt. Az éles, hasogató fájdalmak egyre sűrűbb időközökben jöttek, többször sikoltott is, pedig szégyellte.
Aztán az orvos nagyon szigorúan azt mondta, NYOMNIA kell, és ő engedelmeskedett, aztán érezte, hogy valamit elvesznek tőle. Világos, jól megkülönböztethető érzés volt, soha nem felejti el – azt a dolgot elvették tőle. Az orvos a lábánál fogva felemelte a fiát – látta aprócska nemi szervét, és azonnal tudta, hogy fiú –, és míg a doktor az oxigénmaszk után nyúlt, valami mást is látott, ami olyan szörnyű volt, hogy megint elég erőt érzett ahhoz, hogy sikoltson, pedig azt hitte, nem maradt benne több sikoltás:
Nincs arca!
Persze hogy volt arca, Danny saját, édes kis arca, és a burok, amelyben megszületett, bekerült egy kis üvegbe, amelyet kicsit szégyenkezve, de eltett. Nem hitt a régi babonában, de mégis megtartotta. Nem hitt a babonában, de elismerte, hogy a gyerek az első perctől fogva szokatlanul viselkedett. Nem hitt a telepatikus képességben, de...
Apának balesete volt? Azt álmodtam, hogy apának balesete volt.
Valami megváltoztatta Jacket. Nem csak az ő elhatározása, hogy elválik. Valami történt azon az éjszakán. Valami történt, amíg ő nyugtalanul forgolódott. Al Shockley azt mondta, semmi nem történt, a világon semmi, de közben másfelé nézett, és ha lehet hinni a tanszéki pletykáknak, akkor Al is abbahagyta az ivást.
Apának balesete volt?
Biztos semmi megfogható, talán csak véletlen találkozás a sorssal. Az aznapi és másnapi újságot részletesebben elolvasta, mint máskor, de semmi olyat nem talált, amit összefüggésbe hozhatott volna Jackkel. Isten bocsássa meg neki, cserbenhagyásos gázolást keresett, vagy kocsmai verekedést, amely súlyos testi sértéssel végződött, vagy... ki tudja? Ki akarja tudni? De nem jött hozzájuk rendőr, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy megnézze a Volkswagen lökhárítóját. Semmi. Csak a férje változott meg gyökeresen, és a fia álmos kérdése, amikor felébredt;
Apának balesete volt? Azt álmodtam...
Ébren talán nem mindig ismerte be, de így félálomban bevallotta magának: elsősorban Danny kedvéért maradt Jack mellett; Danny szinte az első pillanattól fogva Jack fia volt. Ahogyan ő is az apja lánya volt, szinte az első pillanattól fogva. Nem emlékezett rá, hogy Danny valaha is kiköpte volna az ennivalót Jack ingére. Jack rábeszélésére még akkor is evett, amikor ő már mérgesen feladta; még olyankor is, amikor a foga jött, és látszott, hogy a rágás fájdalmat okoz neki. Amikor Dannynek a hasa fájt, Wendy egy óra hosszat is ringathatta, mielőtt megnyugodott, de ha Jack vette fel, és kétszer körbejárta vele a szobát, hüvelykujjával a szájában elaludt Jack vállán.
Jack szívesen pelenkázta, még olyankor is, amikor „különleges szállítmány” érkezett, ahogy ő nevezte. Képes volt órákig elüldögélni Dannyvel az ölében, az ujjúkkal játszottak, Jack fintorgott, Danny megpróbálta az ujjával elérni az orrát, és közben rengeteget nevettek. Jack tökéletesen készítette el a tápszert, remekül cumiztatott, és utána a legutolsó kis böffentést is felhozta. Elvitte magával kocsival az újságért, tejért, sőt még szegekért is a vaskereskedésbe, amikor Danny még csecsemő volt. Danny még csak hathónapos volt, és Jack elvitte a Stovington-Keene focimeccsre; Danny pokrócba csavarva, mozdulatlanul ült az apja ölében az egész meccs alatt, egyik párnás öklöcskéjében egy stovingtoni jelvényt szorongatott.
Szerette az anyját, de az apja fia volt.
És nem érezte-e meg ő is számtalan alkalommal a fia néma tiltakozását a válás ellen? Tűnődött a konyhában, újra és újra megforgatta az agyában, ahogyan hámozás közben a krumplit is a kezében. Aztán megfordult, és meglátta Dannyt, aki törökülésben ült az egyik konyhaszéken, és rémült, szemrehányó tekintettel figyelte. Egyszer sétáltak a parkban, Danny hirtelen mindkét kezét megragadta, és szinte követelően kérdezte: – Szeretsz? Apát szereted? – És amikor zavarában nem mondta azonnal, hogy persze, szívem, akkor odarohant a kis tóhoz, és elzavarta a kacsákat; a kacsák hápogva, ijedten menekültek a tó másik végébe, rémülten csapkodtak a szárnyukkal; ő pedig értetlenül bámult a gyerek után.
Még az is előfordult, hogy úgy érezte, nem a saját gyengesége miatt inog meg az elhatározása, hogy legalább megbeszéli a dolgot Jackkel, hanem a fia kényszeríti rá az akaratát.
Nem hiszek az ilyesmiben.
De álmában elhitte, és álmában, amikor a férje spermája megszáradt a combján, érezte, hogy ők hárman mindörökre össze vannak kötve – és ha ez a hármas egység felbomlik, az nem miattuk, hanem valami külső ok miatt következik be.
Amiben hitt, az többnyire a Jack iránt érzett szerelme körül összpontosult. Soha nem szűnt meg az iránta érzett szerelme, csak talán abban a sötét időszakban, közvetlenül Danny „balesete” után. És szerette a fiát. A legjobban együtt szerette őket, amikor sétáltak, autóztak, vagy csak ültek együtt; amint Jack nagy és Danny kicsi feje figyelmesen hajolt egy pillangó szárnya fölé, vagy megosztoztak egy üveg kólán, és nézték a vicclapokat. Nagyon szeretett velük lenni, és tiszta szívéből remélte, hogy ez a gondnoki állás, amit Al szerzett Jacknek, megint jó idők kezdete lesz.
És felkel a szél, bébi,
elfújja minden bánatunk...
Halkan, édesen, lágyan visszatért a dal, és tovább rezgett benne, követte a mélyebb álomba, ahol a gondolat megszűnik, és a megjelenő arcok már nem maradnak meg az emlékezetben.
7
Danny felébredt, még visszhangzott a csattogás a fülében, még hallotta a részeg, vad, ingerült hangot, amint rekedten üvölti: Most megkapod a magadét! Megtalállak! Úgyis megtalállak!
Pedig már csak a saját szíve zakatolt, és az éjszakában sem hallatszott más hang, csak egy rendőrkocsi távoli szirénázása.
Mozdulatlanul feküdt az ágyban, és a szoba mennyezetére bámult, a szélfútta levelek árnyaira. Kacskaringózva összefonódtak , mint az indák és futónövények a dzsungelben, vagy mint egy vastag szőnyegbe beleszőtt minták. Pamutpizsamát viselt, de a pizsama és a bőre között most még szorosabban simuló izzadságréteg képződött.
– Tony? – suttogta. – Itt vagy?
Semmi válasz.
Kicsusszant az ágyból, csendesen az ablakhoz ment, és kinézett a néma, mozdulatlan Arapahoe utcára. Hajnali két óra. Nincs odakint semmi, csak az üres, lehullott levelekkel borított járdák, parkoló kocsik, az ostornyeles utcai lámpa a sarkon, a Cliff Brice benzinkúttal szemben. Az ernyős tetejű, mozdulatlan lámpa úgy festett, mint valami szörny egy sci-fi-filmben.
Mindkét irányban megnézte az utcát, erőltette a szemét, hátha megpillantja Tony kicsike, hívogató alakját, de senkit sem látott.
A szél sóhajtott a fák között, a lehullott levelek megzizzentek a kihalt járdán, a parkoló kocsik dísztárcsái körül. Halk, bánatos hang volt, és a kisfiú arra gondolt, lehet, hogy csak ő hallja, lehet, hogy egyedül ő van ébren Boulderben. Legalábbis ő az egyetlen emberi lény. Hogy még mi más van az éjszakában, mi oson éhesen az árnyak között, figyel és szagolja a szellőt, azt nem tudhatja.
Megtalállak! Úgyis megtalállak!
– Tony? – suttogta megint, de nem sok reménnyel. Csak a szél válaszolt, felerősödött, leveleket szórt az ablaka alatti lejtős tetőre. Egyik-másik becsúszott az ereszcsatornába, és úgy pihent meg, mint fáradt táncos.
Danny... Dannnny...
Az ismerős hangra megrezzent, apró kezét a párkányra támasztva kihajolt az ablakon. Tony hangjával együtt mintha az egész éjszaka csendes és titkos életre kelt volna, és amikor a szél megint elült, és az árnyak mozdulatlanná váltak, tovább suttogott.
Mintha látott volna egy sötétebb árnyat a buszmegállóban, egy sarokkal lejjebb, de nem tudta eldönteni, hogy valóban ott van, vagy csak a szeme káprázik.
Ne menj, Danny...
A szél megint felerősödött, Danny hunyorgott, és az árny a buszmegállóban eltűnt... ha egyáltalán ott volt. Állt az ablakban
(egy percig? egy óráig?)
még egy kicsit, de nem történt semmi. Végül visszabújt az ágyába, magára húzta a takarót, és nézte az árnyakat, amelyeket a földön kívüli utcai lámpa húsevő növényekkel teli, kusza dzsungellé változtatott; őt akarták körülfonni, hogy kiszorítsák belőle az életet, és lehúzzák a sötétségbe, ahol az a baljóslatú felirat villog vörösen:
KELLÖGEM
SZEZONVÉG
8
Anya aggódott.
Attól félt, hogy a bogárhátú nem tudja majd megtenni a kanyargó utat fel a hegyekbe és lerobban; megállnak az út szélén, és valaki, aki nagy sebességgel jön, beléjük rohan. Danny nem nagyon izgatta magát, mert ha apa úgy gondolja, hogy a bogárhátú még kibírja ezt az utolsó utat, akkor valószínűleg úgy is lesz.
– Mindjárt ott vagyunk – mondta Jack.
Wendy hátrasimította a haját a homlokából. – Hála istennek – mondta.
A jobb oldali ülésen ült, ölében nyitott, lefelé borított, puha fedeles Victoria Holt-regénnyel. A kék ruháját viselte, amit Danny a legjobban szeret. A matrózgalléros ruhában nagyon fiatalnak látszott: mint egy kislány, aki éppen érettségire készül. Apa folyton a combjára tette a kezét, magasan, anya meg nevetett, és lefricskázta: Hess, légy!
Dannynek nagyon tetszettek a hegyek. Apa egyszer felvitte a Flatirons nevű hegyekbe, Boulder közelében, de ezek itt sokkal nagyobbak voltak, és a legmagasabbat finom hó borította, ami apa szerint gyakran egész évben megmarad.
Most már tényleg a hegyekben voltak, ez nem vicc. Kopár sziklafalak emelkedtek a magasba körös-körül, még úgy is alig lehetett megpillantani a tetejüket, ha az ember kidugta a fejét az ablakon, és kicsavarta a nyakát. Amikor eljöttek Boulderből, lehetett vagy huszonöt fok. Most, pedig dél volt, olyan csípős és hideg a levegő, mint novemberben Vermontban, és apa bekapcsolta a fűtést... nem mintha valami jól működött volna. Több tábla mellett is elmentek, amelyikre ki volt írva, hogy SZIKLAOMLÁS (anya mindegyiket elolvasta neki), és bár Danny aggódva várta, hogy valamelyik szikla leomoljon, nem történt semmi. Legalábbis egyelőre.
Fél órával ezelőtt elmentek egy másik tábla mellett, amiről apa azt mondta, hogy nagyon fontos. Az állt rajta, hogy SIDEWINDER-HÁGÓ, és apa szerint eddig járnak télen a hóekék. Utána nagyon meredek lett az út. Ezt az utat lezárták télen a kisvárostól, Sidewindertől – éppen azelőtt haladtak át rajta, hogy elérték ezt a táblát – egész az Utah állambeli Bucklandig.
Újabb tábla mellett mentek el.
– Mi van rajta, anya?
– Az, hogy LASSÚ JÁRMŰVEK HASZNÁLJÁK A JOBB OLDALI SÁVOT. Ez ránk vonatkozik.
– A bogárhátú nem robban le – mondta Danny.
– Adja a Jóisten – mondta anya, és összekulcsolta az ujját. Danny lenézett a nyitott szandáljára, és látta, hogy a lábujjával is szorít. Nevetett. Anya visszamosolygott rá, de Danny tudta, hogy még aggódik.
Az út lágy, S alakú kanyarokban kapaszkodott felfelé, és Jack negyedikből visszakapcsolt harmadikba, aztán másodikba. A kocsi szuszogva tiltakozott, Wendy szeme a sebességmérőre tapadt, amely hatvan kilométerről visszaesett negyvenre, aztán harmincra, és ott vonakodva megállapodott.
– Az AC-pumpa – kezdte félénken.
– Az AC-pumpa kibír még három mérföldet – mondta Jack kurtán.
A jobb oldalon eltűnt a sziklafal, és egy szurdok tárult eléjük, amelynek talán nem is volt feneke; sötétzöld fenyőfák és lucfenyők nőtték be. Aztán eltűntek a fenyők, és szürke sziklák következtek, amelyek több száz méter mélységbe ereszkedtek, mielőtt vízszintessé váltak. Wendy megpillantott egy vízesést, a kora délutáni nap úgy csillogott benne, mint aranyhal a kék hálóban. Gyönyörű hegyek voltak, de szigorúak. A hegyek nem ismerik a tréfát, gondolta Wendy. A torka összeszorult a rossz előérzettől. Nyugatabbra, a Sierra Nevadában, a Donner csoportot elvágta a hó, és kannibálokká váltak, hogy életben maradhassanak. A hegyek nem ismerik a tréfát.
Jack megnyomta a kuplungot, és egy zökkenéssel egyesbe kapcsolt; másztak felfelé, és a bogárhátú motorja bátran dohogott.
– Tudod – mondta Wendy –, azt hiszem, öt kocsit se láttam, amióta elhagytuk Sidewindert. Az egyik a szálloda limuzinja volt.
Jack bólintott. – Egyenesen a Stapleton repülőtérre megy, Denverbe. Watson mondta, hogy a szálloda mögötti út már több helyen jeges, és holnapra a magasabb hegyekben havat jósolnak. Ilyenkor mindenképpen jobb, ha az ember a főútvonalon marad. Remélem, az a rohadék Ullman még odafönt van. Nyilván ott lesz még.
– Biztos, hogy az éléskamra tele van? – kérdezte Wendy, aki még most is a Donner-csoportra gondolt.
– Ullman azt mondta, igen. Azt akarja, hogy Hallorann mutassa meg neked a készletet. Hallorann a szakács.
– Aha – mondta halkan Wendy, és a sebességmérőre nézett. Harminc kilométerről húszra csúszott vissza.
– Ott a hegytető – mutatott Jack úgy háromszáz méterre előre. – Van egy kilátó a kanyarban, ahonnan látni a Panorámát. Leállók egy kicsit, hadd pihenjen a kocsi. – A válla felett hátrapillantott Dannyre, aki egy halom takaró tetején ült. – Mit szólsz hozzá, doki? Talán még szarvast is látunk. Vagy rénszarvast.
– Persze, apa.
A Volkswagen küszködve mászott felfelé. A sebességmérő már tíz kilométerre esett vissza, és a motor kezdett kihagyni, amikor Jack végre leállt az út szélére,
(Mi van ezen a táblán, anya? – KILÁTÓ A KANYARBAN – olvasta az anyja kötelességtudóan.)
behúzta a kéziféket, de a motort nem kapcsolta ki, hagyta üresben járni.
– Gyertek – mondta, és kiszállt.
– Ott van – mondta Jack, és balra, felfelé mutatott. Wendy úgy járt, mint amikor valaki felfedezi az igazságot egy közhelyben: elállt a lélegzete. Egy pillanatig valóban nem kapott levegőt, olyan hatást tett rá a kilátás. Egy magas csúcs peremén álltak. Szemben – ki tudja, milyen távolságban – egy még magasabb hegycsúcs nyúlt az égbe, csipkés sziluettjét bearanyozta a már lefelé ereszkedő nap. Az egész völgyet belátták; a lejtők, amelyeken olyan nehezen kapaszkodott fel a kocsi, kábító sebességgel zuhantak a mélybe; Wendy félt, hogy ha sokáig néz lefelé, rosszul lesz, és végül hányni fog. A képzelet mintha önálló életre kelt volna a tiszta levegőben, átszakítva az ésszerűség korlátját: nézni annyi volt, mint saját tehetetlen zuhanását látni lefelé, egyre csak lefelé, felette lassan forog az ég és a hegyoldalak, a sikoltás úgy sodródik el a szájától, mint lusta léggömb, a haja és a ruhája szétterül...
Összeszedte magát és elszakította pillantását a mélységtől; arrafelé nézett, amerre Jack mutatott. Látta a hegyoldalhoz simuló országutat, amely minduntalan vissza-visszakanyarodott önmagába, de tartotta az északnyugati irányt, és továbbra is felfelé kapaszkodott, bár nem olyan meredeken. Még magasabban, a komoran kapaszkodó fenyők széles, négyszögletes pázsitnak adtak helyet, és a völgy felett, mintha a tisztásból nőtt volna ki, ott állt a szálloda. A Panoráma. Amikor megpillantotta, visszanyerte a lélegzetét, és végre szóhoz jutott.
– Jaj, Jack, de gyönyörű!
– Igen, az – felelte Jack. – Ullman szerint a legszebb fekvésű szálloda Amerikában. Nem rajongok Ullmanért, de azt hiszem... Danny! Danny, mi baj?
Wendy hátranézett, és hirtelen rémülete minden mást elfeledtetett vele, a kábulatát is. Odarohant hozzá. Danny a korlátba kapaszkodva nézte a szállodát tésztás, szürke arccal. A pillantása üres, mintha ájulás környékezné.
Wendy letérdelt melléje, a kezét a vállára tette. – Danny, mi...
Jack is odament. – Mi baj, doki? – Kicsit megrázta Dannyt, mire a gyerek szeme kitisztult.
– Semmi baj, apa. Semmi.
– Mi történt, Danny? – kérdezte Wendy. – Elszédültél, szívem?
– Nem, csak... gondolkoztam. Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni. – A szüleire nézett, akik előtte térdeltek, és bizonytalanul elmosolyodott. – Talán a nap. A szemembe sütött.
– Felmegyünk a szállodába, és iszol egy pohár vizet – mondta apa.
– Oké.
A kocsiban, amely most már magabiztosan pöfögött a kevésbé meredek lejtőn, kinézett kettőjük között, nézte a kanyargó utat, egyszer-egyszer a szállodát is megpillantotta; a nyugat felé néző ablakok masszív fala visszaverte a napfényt. Ez volt az a hely, amelyet a hóviharban látott, a sötét és baljós hely, ahol az az iszonyatos, ismerős alak üldözte a hosszú, dzsungelmintás szőnyeggel borított folyosókon. A hely, amitől Tony óvta. Itt van. Itt van. Akármi is az a KELLÖGEM, itt van.
9
Ullman közvetlenül a széles, régimódi bejárati ajtó mögött várt rájuk. Kezet rázott Jackkel, hűvösen bólintott Wendy felé – talán észrevette, hogy az emberek megnézik a hallba lépő aranyhajú, egyszerű sötétkék ruhát viselő lányt. A ruha csak pár centivel a térde felett végződött, de többre nem is volt szükség, kiderült így is, hogy formás lába van.
Ullman csak Danny iránt mutatott őszinte melegséget, de Wendy ezt már nem először tapasztalta. Dannyt még azok is azonnal megszerették, akik általában nem kedvelték a gyerekeket. Derékban kissé meghajolt, és kezet nyújtott Dannynek. Danny udvariasan kezet fogott vele, de nem mosolygott.
– A fiam, Danny – mondta Jack. – És a feleségem, Winnifred.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettem mindkettőjüket – mondta Ullman. – Hány éves vagy, Danny?
– Öt, uram.
– Még „uram” – Ullman mosolygott, és Jackre pillantott. – Jól nevelt gyerek.
– Természetesen – felelte Jack.
– Mrs. Torrance. – Ullman feléje is meghajolt, és Wendy egy pillanatig szórakozottan arra gondolt, hogy kezet fog csókolni neki... Bátortalanul kezet nyújtott, Ullman elfogadta, de csak egy pillanatra fogta két kezébe az övét. A keze kicsi volt, száraz és sima, Wendy úgy gondolta, hintőporozza.
A hallban nagy volt a nyüzsgés. Majdnem mindegyik régimódi, magas támlájú széken ült valaki. Boyok rohantak ki-be a bőröndökkel; a recepciós pultnál, amelyen jókora, rézveretű pénztárgép állt, emberek sorakoztak. A pénztárgép oldalára ragasztott Bank Americard és Master Charge hitelkártyareklámok anakronisztikus látványt nyújtottak.
Jobbra tőlük, egy zárt és kötéllel elkerített magas dupla ajtó közelében régimódi kandallóban nyírfahasábokból rakott tűz égett. A kandalló elé állított kanapén három apáca ült. Beszélgettek és mosolyogtak a kétoldalt felhalmozott csomagjaik között, várták, hogy elfogyjon a sor a kasszánál. Amint Wendy figyelte őket, csengő, lányos hangon felkacagtak. Wendynek mosolyognia kellett; mindhárman túl voltak a hatvanon.
A hallt betöltötte a beszélgetés moraja, meg-megcsendült a kasszagép mellett álló ezüstbevonatú csengő, amikor a két recepciós közül az egyik megnyomta, és kicsit türelmetlenül kiáltott: „Recepcióhoz, kérem!” Erős, meleg hullámban hozta vissza New Yorkban, a Beekman Towerben töltött nászútjuk emlékeit. Most először hinni kezdte, hogy talán éppen erre van szükségük hármójuknak, hogy együtt töltsenek egy telet távol a világtól családi nászúton. Szeretettel mosolygott le Dannyre, aki őszinte érdeklődéssel bámészkodott. Újabb limuzin állt be a főbejárat elé, szürke, mint egy bankár mellénye.
– Az idény utolsó napja – mondta Ullman. – Zárás. Mindig mozgalmas. Azt hittem, úgy három körül érkeznek, Mr. Torrance.
– Azt akartam, legyen ideje a Volkswagennek egy idegösszeroppanásra, ha úgy hozza a kedve – felelte Jack. – De megúsztuk.
– Milyen szerencse – mondta Ullman. – Kicsit később szeretném hármójukat körülvezetni, és természetesen Dick Hallorann meg akarja mutatni Mrs. Torrance-nak a Panoráma konyháját. De félek...
Az egyik recepciós sietett oda, kis híján a haját tépte.
– Bocsásson meg, Mr. Ullman...
– Tessék. Mi van?
– Mrs. Brant – mondta idegesen a portás. – Ragaszkodik hozzá, hogy az American Express hitelkártyájával fizessen. Mondtam neki, hogy a tavalyi idény óta nem fogadunk el American Express kártyát, de ő... – Szeme a Torrance családra tévedt, aztán megint Ullmanra nézett. Vállat vont.
– Intézkedem.
– Köszönöm, Mr. Ullman. – Visszament a recepcióhoz, ahol egy csatahajóra emlékeztető nő perelt hangosan; hosszú bundát viselt, a nyakában fekete, tollboaszerű holmi lógott.
– 1955 óta járok a Panorámába – mondta a mosolygó, vállát vonogató recepciósnak –, azután is eljöttem, hogy a férjem szívrohamban meghalt azon a lehetetlen roque-pályán – hányszor figyelmeztettem, hogy túl erősen süt a nap – és soha... ismétlem, soha nem fizettem mással, csak az American Express hitelkártyámmal. Ha akarja, hívja a rendőrséget! Vitessen el! Továbbra sem vagyok hajlandó mással fizetni, csak az American Express kártyámmal; ismétlem...
– Bocsásson meg – mondta Mr. Ullman.
Nézték, amint Ullman a recepcióhoz megy, és tisztelettel megérinti Mrs. Brant könyökét. Amikor a nő feléje fordulva folytatta a tirádát, kitárta a kezét, és bólintott. Együttérzően hallgatta, újra bólintott, majd válaszolt valamit. Mrs. Brant diadalmasan mosolygott, a szerencsétlen recepciós felé fordult, és hangosan mondta: – Hála istennek, legalább egy alkalmazott maradt ebben a szállodában, akiben van rugalmasság.
Hagyta, hogy Ullman, aki alig ért a bundája vaskos válláig, karon fogja és elvezesse, valószínűleg az irodájába.
– Hű! – mondta Wendy mosolyogva. – Azért ez a piperkőc megdolgozik a fizetéséért.
– De nem szerette azt a hölgyet – mondta rögtön Danny. – Csak úgy csinált, mintha szeretné.
Jack nevetve nézett le rá. – Az már biztos, doki. De a hízelgés olajozza meg a világ kerekeit.
– Mi az a hízelgés?
– Az a hízelgés – felelte Wendy –, amikor apád azt mondja, tetszik neki az új sárga nadrágom, pedig nem tetszik neki, vagy amikor azt mondja, nem is kell leadnom három kilót.
– Aha. Kedvességből hazudni.
– Valami olyasmi.
Danny alaposan megnézte Wendyt, majd kijelentette: – Csinos vagy, anya. – Zavartan ráncolta a homlokát, amikor a szülei egymásra néztek, és nevetésben törtek ki.
– Ullman például nemigen próbált hízelegni nekem – mondta Jack. – Gyertek az ablakhoz. Kilógok a sorból itt középen a farmerdzsekimben. Eszembe se jutott, hogy lesznek még vendégek az utolsó napon. Úgy látszik, tévedtem.
– Nagyon is jól nézel ki – mondta Wendy, mire megint nevettek, Wendy a szája elé kapta a kezét. Danny továbbra sem értette pontosan, de nem számított. Szerették egymást. Danny tudta, hogy ez a hely egy másik helyre emlékezteti az anyját,
(a beak-man helyre)
ahol boldog volt. Azt kívánta, bár neki is úgy tetszene, mint az anyjának, és közben folyton azt hajtogatta magában, hogy amit Tony mutat neki, az nem mindig történik meg. Óvatos lesz. Vigyázni fog arra a KELLÖGEM nevű dologra. De semmit nem szól, hacsak nem feltétlenül szükséges. Most boldogok és nevetnek, nincs a fejükben rossz gondolat.
– Nézzétek a kilátást – mondta Jack.
– Milyen csodálatos! Nézd, Danny!
Dannyt nem bűvölte el a kilátás. Nem szerette a magasságot, hamar megszédült. A széles terasz mögött, amely a szálloda teljes szélességében végighúzódott, gyönyörűen nyírt pázsit (jobbra golfpálya is volt) ereszkedett le egy hosszú, szögletes úszómedencéig. A medence egyik végében, kis, háromlábú állványon tábla hirdette, hogy Zárva, ez volt az egyik felirat, amit egyedül is el tudott olvasni; mint azt is, hogy Stop, Kijárat, Pizza és még néhány másikat.
Az úszómedence mögött murvával beszórt ösvény kanyargott a törpefenyők, lucfenyők és rezgő nyárfák között. Itt is volt egy kis tábla, de ezt nem ismerte: ROQUE. Alatta nyíl.
– Mi az a R-O-Q-U-E, apa?
– Egy játék – felelte apa. – Hasonlít a kroketthez, csak murvával felszórt pályán játsszák, nem füvön, és a pályának olyan pereme van, mint egy hatalmas biliárdasztalnak. Nagyon régi játék, Danny. Néha még versenyeket is tartanak itt.
– Krokettütővel kell játszani?
– Olyasmivel – felelte Jack. – Csak a nyele egy kicsit rövidebb, és a fejének két oldala van. Az egyik oldala keménygumi, a másik fa.
(Gyere ki, te kis szaros!)
– Úgy kell kiejteni, hogy rok – mondta apa. – Ha akarod, megtanítalak rá.
– Nem tudom – mondta Danny furcsa, színtelen, vékonyka hangon, mire a szülei értetlen pillantást váltottak a feje felett. – Lehet, hogy nem lesz kedvem hozzá.
– Hát, ha nincs kedved, nem kell játszanod, doki. Jó?
– Jó.
– Az állatok tetszenek? – kérdezte Wendy. – Ezt hívják élő sövénynek. – A roque-pályához vezető ösvény mögött állat formájúra nyírt sövény húzódott. Danny, akinek éles szeme volt, felismert egy nyulat, egy kutyát, egy lovat, egy tehenet meg három nagyobbat, amelyek hancúrozó oroszlánoknak látszottak.
– Ezekről az állatokról jutott eszébe Al bácsinak, hogy jó lenne nekem ez az állás – mondta Jack. – Tudta, hogy amikor egyetemre jártam, egy kertészetnek dolgoztam. Házakhoz jártam füvet, bokrokat meg sövényt nyírni. Egy hölgyhöz is jártam, akinek ilyen élő sövénye volt, azt is én vágtam.
Wendy felnevetett, és a szája elé kapta a kezét. Jack ránézett, és azt mondta: – Igen, legalább egyszer egy héten én vágtam nála az élő sövényt.
– Pimasz, mint egy légy – mondta Wendy, és tovább kuncogott.
– Szép sövénye volt, apa? – kérdezte Danny, mire az apja és anyja alig bírták visszafojtani a nevetésüket. Wendyből végül kitört a nevetés, még a könnye is kicsordult, és elő kellett vennie egy papírzsebkendőt.
– Az nem állat formájúra volt nyírva, Danny – mondta Jack, amikor végre sikerült összeszednie magát –, hanem olyanra, mint a játékkártya. Treff, szív, kör meg pikk. De mert a sövény nő...
(Kúszik, mondta Watson... nem, nem a sövény, a bojler. Ha elfelejti, ez itt szép lassan addig kúszik, amíg maga meg a családja a holdon ébrednek fel.)
Értetlenül néztek rá. A mosoly lehervadt az arcáról.
– Apa? – kérdezte Danny.
Pislogott, és úgy nézett rájuk, mintha valahonnan nagyon messziről jött volna vissza. – Nőnek, Danny, és elveszítik a formájukat. De majd én hetenként egyszer-kétszer hajat vágok nekik, amíg olyan hideg nem lesz, hogy erre az évre abbahagyják a növekedést.
– És játszótér is van – mondta Wendy. – Milyen szerencsés az én fiam.
A játszótér az élő sövény mögött volt. Két csúszda, egy nagy hinta, vagy fél tucat különböző magasságban elhelyezett ülőkével, mászóka, cementkarika-alagút, homokozó meg egy játékház, a Panoráma pontos mása.
– Tetszik, Danny? – kérdezte Wendy.
– Hát persze – mondta Danny, és remélte, lelkesebben mondja, mint ahogyan érez. – Klassz.
A játszótér mögött alig észrevehető drótkerítés húzódott, mögötte kanyarodott a szálloda elé a széles makadám kocsifeljáró, az út mögött pedig már a völgy ereszkedett lefelé a ragyogó kék délutáni ködben. Danny nem ismerte azt a szót, hogy elszigetelt, de ha valaki megmagyarázta volna neki, hogy mit jelent, biztosan rájön, hogy erről van szó. Lent a mélyben, mint egy napon szundikáló hosszú fekete kígyó, tekergőzött az út vissza Sidewinderbe és onnan Boulderbe. Az út, amelyet egész télre lezárnak. A gondolattól fojtogatni kezdte valami, és amikor az apja a vállára tette a kezét, majdnem ugrott egyet.
– Amint lehet, hozok neked valamit inni, doki. Most úgy látom, nagyon el vannak foglalva.
– Persze, apa.
Mrs. Brant kilépett az irodából, és olyan arcot vágott, mint akinek sikerült érvényt szereznie jogainak. Néhány pillanattal később két boy eredt a nyomába, nyolc hatalmas kofferrel küszködve, és Mrs. Brant diadalmasan kivonult az ajtón. Danny az ablakon át figyelte, amint egy férfi, szürke egyenruhában és sapkában, akár egy katonatiszt, a hosszú, ezüstszínű kocsit az ajtóhoz hozza és kiszáll. Megérintette a sapkáját, aztán hátraszaladt, hogy kinyissa a csomagtartót.
Hirtelen, villanásszerűen, ami néha megesett Dannyvel, felfogta az asszony gondolatát, egy gondolatot, amely átúszott a zsúfolt helyeket jellemző, halk, kusza, érzelmekből és színekből összeálló zsivaj felett.
(szeretnék a nadrágjába bújni)
Danny a homlokát ráncolva figyelte, hogyan rakodják be a boyok a bőröndöket a csomagtartóba. Az asszony éles pillantással nézte a szürke egyenruhás férfit, aki a rakodásra felügyelt. Mit akarhat annak a férfinak a nadrágjával? Lehet, hogy még abban a hosszú bundában is fázik? És ha annyira fázik, akkor miért nem veszi föl a saját nadrágját? Az ő anyukája is szinte egész télen nadrágban jár.
A szürkeegyenruhás becsukta a csomagtartót, és visszament, hogy besegítse a nőt a kocsiba. Danny nagyon figyelt, mond-e neki valamit a nadrágjáról, de csak rámosolygott, és adott neki egy dollár borravalót. Egy pillanattal később már a nagy ezüstszürke kocsi kormánya mögött ült, és elindult lefelé a kocsifeljárón.
Gondolt rá, hogy megkérdezi az anyjától, mit akarhatott Mrs. Brant az egyenruhás nadrágjával, aztán úgy döntött, hogy mégsem szól. A kérdések néha csak felesleges bajjal járnak. Előfordult már nemegyszer.
Inkább befurakodott közéjük a kis kanapéra, ahol ültek, és nézte, hogy fizetik ki az emberek a számlájukat a recepciónál. Örült, hogy az anyja és apja boldogok és szeretik egymást, de hiába, egy kicsit mégis aggódott. Akarata ellenére.
10
A szakács egyáltalán nem úgy festett, ahogyan Wendy egy elegáns üdülőszálló konyhafőnökét elképzelte. Először is egy ilyen személyiséget chef-nek neveznek, és senki sem merné olyan közönséges szóval illetni, hogy szakács. Egy szakács főz, ahogyan ő is, amikor a kis konyhában beledobálja az összes maradékot egy kizsírozott tűzálló tálba, és kifőtt tésztát tesz hozzá. Meg aztán, egy olyan szállodához, mint a Panoráma, amelyik a New York Times vasárnapi üdülőrovatában hirdeti magát, kicsi, gömbölyded, tésztaképű szakácsművész illenék, a negyvenes évek musicalsztárjaira emlékeztető vékony fogkefebajusszal, sötét szempárral, francia akcentussal és ellenszenves karakterrel.
Hallorann-nak sötét szeme volt, de ezzel vége. Magas, fekete bőrű férfi volt, göndör fekete haja már szürkült. Lágy, déli akcentussal beszélt, és sokat nevetett, olyankor kivillant a fogsora, amely túlságosan fehér és egyenletes volt – csakis 1950-es évjáratú Sears és Roebuck műfogsor lehetett, Wendy apjának is ilyen volt, és a vacsoraasztalnál néha, hogy megnevettesse, mulatságos módon előrenyomta a szájában... mindig olyankor, amikor az anyja kiment valamiért a konyhába, vagy telefonált.
Danny felbámult a kék öltönyös fekete óriásra, és mosolygott, amikor Hallorann könnyedén felkapta, behajlított karjára ültette, és azt mondta neki: – Csak nem maradsz itt te is egész télen?
– De igen – mondta Danny, és szégyenlősen mosolygott.
– Nem, te lejössz velem St. Pete-be, megtanulsz főzni, és minden áldott este lemész a tengerpartra rákászni. Jó?
Danny boldogan kuncogott, és megrázta a fejét. Hallorann letette.
– Ha mégis meggondolnád magad – mondta Hallorann komolyan, föléje hajolva –, igyekezz. Harminc perc múlva beülök a kocsimba. Két és fél óra múlva a Stapleton Nemzetközi Repülőtér B épületében leszek, a 32-es kapunál, a mérföldmagasan fekvő városban, Denverben, Colorado Államban. Három órával ezután pedig kocsit bérelek Miami repülőterén, elmegyek a napfényes St. Pete-be, fürdőruhát veszek, és ha eszembe jut, hogy valaki itt csücsül a hóba zárva, hát csak nevetek a markomba. Érted, fiam?
– Igen, uram – mondta mosolyogva Danny.
Hallorann Jackhez és Wendyhez fordult. – Helyes gyerek.
– Mi is úgy gondoljuk – mondta Jack, és kezet nyújtott. Hallorann megrázta. – Jack Torrance vagyok. A feleségem, Winnifred. Dannyt már ismeri.
– Legnagyobb örömömre. És maga, asszonyom, Winnie vagy Freddie?
– Wendy – felelte Wendy mosolyogva.
– Oké. Jobb is, mint a másik kettő, azt hiszem. Erre tessék. Mr. Ullman azt akarja, mutassak meg mindent, hát most következik a városnézés. – Megrázta a fejét, és a foga közt szűrte: – Az a legszebb az egészben, hogy ma látom őt utoljára.
Wendy még soha életében nem látott akkora konyhát, mint amilyenbe Hallorann most bevezette. Ragyogott a tisztaságtól. Minden felület csillogott-villogott. Nem egyszerűen nagy, ijesztően nagy volt. Hallorann mellett ment, míg Jack, aki itt kicsit úgy érezhette magát, mint a partra vetett hal, lemaradt Dannyvel. A falon, egy négyes mosogató mellett, hosszú táblán lógtak a vágószerszámok, darabolókéstől egészen a kétélű bárdig. A kenyérvágódeszka akkora volt, mint a boulderi lakásban a konyhaasztal. Kápráztató mennyiségű rozsdamentes acélfazék és -lábos borított be egy egész falat, padlótól a mennyezetig.
– Azt hiszem, ha ide belépek, morzsát kell majd elszórnom, hogy vissza is találjak – mondta Wendy.
– Ne ijedjen meg – mondta Hallorann. – Akármilyen nagy, azért csak egy konyha. A holmi nagy részéhez hozzá se kell majd nyúlnia. Én csak annyit kérek, hogy tartsa tisztán. Itt a tűzhely, én ezt használnám a maga helyében. Három van, de ez a legkisebb.
Még hogy a legkisebb, gondolta undorodva Wendy, és megnézte. Tizenkét karika, két rendes meg egy hollandi sütő, egy fűtött víztartály, amelyen szószt, vagy babot lehetett gőzölni, egy grillsütő meg egy melegítő – és vagy egymillió tárcsa és hőmérséklet-szabályozó.
– Gáz – mondta Hallorann: – Főzött már gáztűzhelyen, Wendy?
– Igen...
– Én szeretem a gázt – mondta Hallorann, és begyújtotta az egyik égőt. Kék láng lobbant fel, Hallorann kecses mozdulattal kislángra állította. – Szeretem látni a lángot, amin főzök. Ezek itt a felső rózsák csapjai.
– Igen.
– A sütők csapja is meg van jelölve. Én a középsőt szeretem, mert valahogy az süt a legegyenletesebben, de azt használja, amelyiket akarja – vagy akár mind a hármat.
– Egy-egy tévévacsora mindegyikben – mondta Wendy, és elgyengült hangon nevetett.
Hallorann hahotázott. – Csak tessék, ha van kedve hozzá! Hagytam egy listát az élelemről, ott van a mosogató mellett.
– Itt van, anyu! – Danny odavitt két papírlapot; mindkét oldaluk sűrűn tele volt írva.
– Okos gyerek vagy – mondta Hallorann, átvette tőle a listát, és megborzolta a haját. – Biztos, hogy nem akarsz velem jönni Floridába? Megtanulhatnád, hogy kell a legfinomabb rák-creole-t csinálni a paradicsom innenső oldalán.
Danny a szájára tapasztotta a kezét, és kuncogott, aztán visszavonult az apja mellé.
– Azt hiszem, legalább egy évre elég ennivaló van – mondta Hallorann. – Van egy rendes kamra, egy mélyhűtő kamra, mindenféle zöldség tárlókban és két jégszekrény. Jöjjenek, megmutatom.
A következő tíz percben Hallorann tartályokat és ajtókat nyitogatott; Wendy még sosem látott ennyi ennivalót felhalmozva. A mennyiség elkábította, de nem nyugtatta meg annyira, mint várta; minduntalan eszébe jutott a Donner-csoport, de nem a kannibalizmus miatt (ennyi élelem mellett hosszú időbe telne, mire egymásra fanyalodnának), hanem mert újfent rádöbbent, hogy ez nem tréfadolog: amikor leesik a hó, akkor már nem egy óra autóút eljutni Sidewinderbe, hanem nehéz expedíció. Ülnek majd itt, ebben a kihalt, hatalmas szállóban, eszik az itthagyott ennivalót, mint valami tündérmese szereplői, és hallgatják a behavazott eresz körül dühöngő szelet. Vermontban, amikor Danny eltörte a karját,
(amikor Jack eltörte Danny karját)
kihívta a mentőket, a számot a telefon mellé tűzött kis kártyáról olvasta le. Tíz perc múlva már ott is voltak. Ezen a kis kártyán más számok is szerepeltek. Öt perc alatt jött ki a rendőrautó, a tűzoltók még hamarabb, mert a tűzoltóállomás közel volt, a szomszéd utcában, három sarokkal lejjebb. Volt egy ember, akit fel lehetett hívni, ha kialudt a villany, egy másik, aki megjavította a zuhanyt, egy harmadik, aki megcsinálta a tévét. De itt mi történik, ha Danny elájul, és lenyeli a nyelvét?
(Úristen, micsoda gondolat!)
Mi lesz, ha kigyullad a szálloda? Ha Jack lezuhan a liftaknába, és betöri a fejét? Mi lesz, ha?
(mi lesz, ha csodálatosan érezzük magunkat, elég ebből, Winnifred!)
Hallorann először a mélyhűtő kamrába vezette be őket, ahol úgy gomolygott a lélegzetük, mint a képregényekben a beszédfelhőcske. A mélyhűtőbe már megérkezett a tél.
Hamburgerek nagy nejlonzacskókban, minden zacskóban öt kiló, egy tucat zacskó. A faborítású falon, egy sor kampón, negyven egész csirke lógott. Egy tucat sonkakonzerv egymásra rakva, mint a rulettzsetonok. A csirkék alatt tíz marharostélyos meg egy hatalmas birkacomb.
– Szereted a bárányt, doki? – kérdezte vigyorogva Hallorann.
– Nagyon – felelte rögtön Danny. Még sosem evett bárányt.
– Tudtam én. Egy hideg estén a legjobb vacsora két szelet bárányhús egy kis mentazselével. A birkától megkönnyebbszik a gyomor. Könnyen emészthető.
Jack kíváncsian kérdezte meg mögöttük: – Honnan tudta, hogy dokinak szólítjuk?
Hallorann megfordult. – Tessék?
– Dannyt. Néha dokinak szólítjuk. Mint a Nyúlfi Nyuszi képes mesében.
– Valahogy olyan dokis képe van, nem? – Az orrát ráncolta Danny felé, cuppantott, és azt mondta: – Áááá, na mi van, doki?
Danny nevetett, és akkor Hallorann kérdezett valamit,
(Biztos nem akarsz Floridába jönni, doki?)
egészen tisztán. Minden szót hallott. Hallorannra nézett döbbenten és kicsit ijedten. Hallorann méltóságteljesen kacsintott, és visszafordult az élelemhez.
Wendy a szakács széles válláról a fiára nézett. Az a furcsa érzése támadt, hogy valami végbement közöttük, valami, amit ő nem értett meg.
– Van tizenkét csomag sütőkolbász, tizenkét csomag szalonna – mondta Hallorann. – Ennyit a húsról. Ebben a fiókban van tíz kiló vaj.
– Igazi vaj? – kérdezte Jack.
– A legjobb minőség.
– Azt hiszem, gyerekkoromban ettem utoljára igazi vajat, Berlinben, New Hampshire-ben.
– No, idefent addig eheti, amíg úgy érzi, hogy egy kis margarin megváltás volna – mondta Hallorann, és nevetett. – Ebben a tartóban van a kenyér – harminc fehér, húsz barna. Ha nem tudná, mi még a faji egyensúlyra is gondolunk a Panorámában. Tudom, hogy ötven kenyér nem lesz elég, de van elég hozzávaló, és a friss úgyis jobb, mint a fagyasztott.
– Idelent tartjuk a halat. Ettől okosodik az agy, igaz, doki?
– Tényleg, anya?
– Ha Mr. Hallorann mondja, szívem – felelte Wendy mosolyogva.
Danny fintorgott. – Nem szeretem a halat.
– Rosszul teszed – mondta Hallorann. – Bizonyára még nem ettél olyat, amelyik téged szeretett volna. De ez a hal itt szeretni fog. Két és fél kiló pisztráng, öt kiló rombuszhal, tizenöt tonhalkonzerv...
– Ja igen, a tonhalat szeretem.
– ...és két és fél kiló a legfinomabb nyelvhalból, ami valaha a tengerben úszott. Fiam, amikor eljön a tavasz, még megköszönöd az öreg... – Csettintett az ujjával, mintha elfelejtett volna valamit. – Hogy is hívnak engem? Azt hiszem, elfelejtettem.
– Mr. Hallorann – mondta vigyorogva Danny. – A barátainak Dick.
– Úgy van! És mert a barátom vagy, hát neked Dick. Amint a túlsó sarokba vezette őket, Jack és Wendy kérdő pillantást váltott; egyikük sem emlékezett rá, megmondta-e nekik Hallorann a keresztnevét.
– Ide tettem a meglepetést – mondta Hallorann. – Remélem, ízleni fog.
– Jaj, hát ezt igazán nem kellett volna – mondta meghatottan Wendy. Tízkilós pulyka volt, széles, piros masnival átkötve.
– Pulykát kell enniük hálaadás ünnepén, Wendy – mondta komolyan Hallorann. – Azt hiszem, valahol hátul egy kappan is van karácsonyra. Előbb-utóbb biztos megtalálja. De menjünk innen, mielőtt tüdőgyulladást kapunk. Igaz, doki?
– Igaz!
A kamrában újabb csodák következtek. Száz doboz tejpor (Hallorann komolyan azt tanácsolta neki, hogy amíg lehet, vegyen friss tejet Sidewinderben a gyereknek), ötször hat kiló cukor, egy ötliteres szörp, zabpehely, üvegekben rizs, makaróni, spagetti, befőttek és gyümölcssaláta-konzervek egymás tetején; volt egy láda friss alma, ami őszi illattal töltötte meg a kamrát: mazsola, aszalt szilva és szárított sárgabarack („Az is kell a boldogsághoz, hogy rendszeresen járjanak ki” – mondta Hallorann; a nevetése a kamra mennyezetéig hullámzott, ahol egy láncról régimódi lámpa lógott); egy mély bődön tele krumplival, kisebb ládákban paradicsom, hagyma, fehérrépa, káposzta.
– Szavamra – mondta Wendy, amikor kijöttek. De nem tudta folytatni, úgy megdöbbentette a rengeteg friss ennivaló, főleg ha a saját harmincdolláros fűszeresszámlájára gondolt.
– Kicsit későre jár – mondta Hallorann, az órájára nézve. – Hogy mi van a szekrényekben meg a frizsiderekben, azt majd megnézik menet közben. Van sajt, konzervtej, cukrozott sűrített tej, élesztő, sütőpor, egy egész halom pitetészta, néhány köteg banán, még egészen zöld...
– Elég – mondta Wendy, és nevetve felemelte a kezét. – Úgysem tudom fejben tartani. Csodálatos. És megígérem, hogy tisztán tartom a konyháját.
– Én csak ennyit kérek. – Jackhez fordult. – Mr. Ullman említette, hogy patkányok vannak a kastélyban?
Jack elvigyorodott. – Azt mondta, lehet, hogy van néhány a padláson, és Mr. Watson említette, hogy talán az alagsorban is van egypár. Odalent legalább két tonna papír van, de úgy láttam, nincs széttúrva fészeknek.
– Az a Watson – mondta Hallorann a fejét rázva bánatos képpel. – Találkozott már életében ilyen mocskosszájú emberrel?
– Fura fickó – felelte Jack. A saját apjának volt a legmocskosabb szája, eddig még senki sem tett túl rajta.
– Azért kár érte – mondta Hallorann, és visszavezette őket a Panoráma éttermébe vezető nagy szárnyas aj tokhoz. – Valamikor régen sok pénze volt annak a családnak. Watson nagyapja, vagy dédapja – nem emlékszem, melyik – építtette ezt a palotát.
– Igen, hallottam – mondta Jack.
– Mi történt? – kérdezte Wendy.
– Hát, nem ment az üzlet – felelte Hallorann. – Watson szívesen elmeséli az egész történetet – naponta kétszer is, ha hagyják. Az öregnek ez a hely lett a rögeszméje. Végül, azt hiszem, egész belebolondult. Két fia volt, az egyik balesetben meghalt, itt a környéken, lovaglás közben, amikor a hotel még csak épült. 1908-ban vagy 1909-ben lehetett. A felesége meghalt influenzában, aztán már csak az öreg maradt, meg a kisebbik fia. Végül visszavették őket gondnoknak abba a szállodába, amit az öregember építtetett.
– Tényleg kár – mondta Wendy.
– És vele mi lett? Az öreggel? – kérdezte Jack.
– Véletlenül beledugta az ujját egy konnektorba, és szörnyethalt – mondta Hallorann. – Valamikor a harmincas évek elején, mielőtt a válság miatt több mint tíz évre bezárták a hotelt.
– Na mindegy, Jack, örülnék, ha maga meg a felesége nyitva tartanák a szemüket, hogy nincs-e patkány a konyhában is. Ha látna... akkor csak patkányfogót, mérget ne.
Jack meglepődött. – Persze. Ki tenne patkánymérget a konyhába?
Hallorann gúnyosan nevetett. – Például Mr. Ullman. A múlt ősszel ilyen ragyogó ötlete támadt. Én meg azt mondtam neki: „És mi lesz, amikor jövő májusban megint mind itt vagyunk, Mr. Ullman, én meg felszolgálom a hagyományos vacsorát nyitáskor – lazacot, nagyon finom szószban –, aztán mindenki megbetegszik, kijön az orvos, és azt mondja magának: Ullman, mit csinált maga itt? Összegyűjti Amerika nyolcvan leggazdagabb emberét, és patkánymérget ad nekik?!”
Jack hátravetett fejjel, harsogva nevetett. – És mit mondott Ullman?
Hallorann nyelvével kotorászott a szájában, mintha a foga közé szorult ennivalódarabkát keresne. – Azt mondta: „Vegyen néhány patkányfogót, Hallorann.”
Ezúttal mind nevettek, még Danny is, bár nem értette pontosan a viccet, csak annyit, hogy Mr. Ullmanról kiderült, hogy azért ő sem tud mindent.
Négyesben átmentek az üres és csendes éttermen, az ablakok nyugatra néztek, a gyönyörű, hófedte csúcsokra. A fehér damasztabroszokat kemény, átlátszó, vastag nejlonterítővel borították be. Az összetekert szőnyeg úgy állt a sarokban, mint szolgálatos katona az őrhelyén.
A széles terem túloldalán lengőajtó nyílt, felette régimódi aranybetűk hirdették: Colorado Drinkbár.
Hallorann követte a pillantását, és megszólalt: – Ha szeret inni, remélem, hozott magával. Itt minden elfogyott. Tegnap este tartottuk az alkalmazottak búcsúestjét. Ma, engem is beleértve, minden boynak és szobalánynak fejfájása van.
– Nem iszom – mondta kurtán Jack. Visszamentek a hallba.
Fél óráig voltak a konyhában, közben a hall majdnem egészen kiürült. A hosszú előcsarnok csendes volt és kihalt, ők most már mindig ilyennek fogják látni, gondolta Jack. A magas támlájú székeken nem ült senki. Az apácák eltűntek a kandalló elől, a tűz is leégett, barátságosan parázslott. Wendy kinézett a parkolóba, és már csak alig egy tucat kocsit látott.
Hirtelen azt kívánta, bár beülhetnének a bogárhátúba és visszamehetnének Boulderbe... vagy akárhová.
Jack Ullmant kereste, de nem látta sehol.
Egy fiatal szobalány jött oda hozzájuk, hamvas szőke haját kontyba tűzve viselte. – A poggyásza odakint van a teraszon, Dick.
– Köszönöm, Sally. -Homlokon csókolta a lányt. – Töltse kellemesen a telet. Hallom, férjhez megy.
Amikor a lány kacéran riszálva a fenekét elment, Torrance-ékhoz fordult. – Sietnem kell, ha el akarom érni azt a gépet. Szeretnék maguknak minden jót kívánni. Tudom, hogy minden rendben lesz.
– Köszönöm – mondta Jack. – És köszönjük a kedvességét.
– Vigyázni fogok a konyhájára – ígérte meg újra Wendy. – Érezze jól magát Floridában.
– Meglesz, mint mindig – felelte Hallorann. Kezét a térdére tette, és leguggolt Danny elé. – Utolsó lehetőség, barátom. Akarsz Floridába jönni?
– Azt hiszem, nem – mondta mosolyogva Danny.
– Oké. Segítesz berakodni a csomagomat a kocsiba?
– Ha anya megengedi.
– Persze – mondta Wendy. – De gombold be a dzsekidet. – Előrehajolt, de Hallorann megelőzte; nagy, barna ujjai ügyesen mozogtak.
– Utána azonnal beküldőm – mondta Hallorann.
– Jó – mondta Wendy, és követte az ajtóig. Jack még Ullmant kereste. Az utolsó vendégek fizettek a recepciónál.
11
Az ajtó előtt négy táska várakozott egymásra halmozva. Három hatalmas, viharvert, fekete műkrokodil borítású bőrönd, meg egy vaskos, kockás, cipzáras utazótáska.
– Azt hiszem, ezt elbírod – mondta Hallorann. Két nagy bőröndöt a kezébe fogott, a harmadikat a hóna alá emelte.
– Persze – mondta Danny. Két kézzel megragadta a táska fogóját, és lement a terasz lépcsőjén a szakács után, férfiasan visszafojtva a nyögést, amely elárulhatná, milyen nehéz neki a csomag.
Azóta, hogy megérkeztek, éles, csípős őszi szél támadt, és csak úgy fütyült a parkolóban; Danny kénytelen volt hunyorogva lesütni a szemét, míg a térdének verődő táskát cipelte.
Néhány kósza nyárfalevél zizegve megperdült a kihalt aszfalton, és eszébe juttatta azt az éjszakát a múlt héten, amikor felébredt lidérces álmából, és hallotta – legalábbis úgy gondolta, hallja – Tonyt, aki óvta attól, hogy ide jöjjön.
Hallorann egy drapp Plymouth Fury csomagtartója mellett tette le a bőröndöket. – Nem valami remek autó – vallotta be Dannynek –, csak bérlem. Az én Bessie-m odaát vár. Az aztán a kocsi! 1950-es Cadillac, repül, mint egy angyal. Annak nincs párja. Floridában tartom, mert öreg már ehhez a sok hegymászáshoz. Segítsek?
– Nem, uram – Dannynek sikerült nyögés nélkül megtennie az utolsó tíz vagy tizenkét lépést is; aztán nagy, megkönnyebbült sóhajjal letette a táskát.
– Ügyes fiú vagy – mondta Hallorann. Kék öltönye zsebéből előhúzott egy nagy kulcskarikát, és kinyitotta a csomagtartót. Míg beemelte a táskákat, azt mondta: – Te ragyogsz, fiam. Erősebben, mint bárki, akivel életemben találkoztam. Pedig januárban leszek hatvanéves.
– Tessék?
– Ez egy képesség – mondta Hallorann, feléje fordulva. – Én mindig ragyogásnak neveztem. Így tanultam a nagyanyámtól. Ő is ragyogott. Amikor annyi idős lehettem, mint te, ültünk a konyhában, és hosszan beszélgettünk, pedig ki se nyitottuk a szánkat.
– Komolyan?
Hallorann mosolyogva nézett Dannyre, aki tátott szájjal, mohó arccal bámult rá. – Gyere, ülj be a kocsiba néhány percre. Beszélni akarok veled. – Becsapta a csomagtartót.
A Panoráma halljából Wendy Torrance látta, amint a fia beszáll Hallorann kocsijának jobb oldali ülésére, és a megtermett, fekete bőrű szakács beül a kormány mögé. Belehasított a rémület, szólnia kell Jacknek, lehet, hogy gyerekrablás készül. Hallorann komolyan mondta, hogy elviszi a fiút Floridába. De csak ültek a kocsiban. Éppen hogy csak kivette Danny fejének kicsiny sziluettjét; figyelmesen fordult Hallorann felé. Még ilyen távolságból is felismerte a kicsi fej jellegzetes tartását – így tartotta a fejét, amikor különösképpen megbűvölte valami a tévében, vagy amikor az apjával kártyázott és játszott. Jack még Ullmant kereste, semmit nem vett észre. Wendy hallgatott, idegesen figyelte Hallorann kocsiját, és azon tűnődött, vajon miről beszélhetnek, miért hajtja félre a fejét ilyen figyelmesen Danny.
– Kicsit magányosnak érezted magad, amikor azt hitted, hogy te vagy az egyetlen, ugye? – mondta Hallorann a kocsiban.
Danny, aki magányos volt, meg gyakran félt is, bólintott. – Én vagyok az egyetlen, akivel találkozott?
Hallorann nevetett, és a fejét rázta. – Nem, fiam, nem. De te ragyogsz a legerősebben.
– Hát sokan vannak?
– Nem – mondta Hallorann –, azért néhánnyal mégis összefut az ember. Nagyon sok emberen van egy kevés ragyogás. De még csak nem is tudnak róla. Csak éppen mindig visznek virágot a feleségüknek, amikor az asszony rosszkedvű a havibaja miatt, jól vizsgáznak az iskolában, pedig nem is tanulnak, és amint belépnek egy szobába, szinte pontosan tudják, milyen ott a hangulat. Ötven-hatvan ilyen emberrel találkoztam. De talán csak egy tucattal, a nagyanyámat is beleértve, aki tudta, hogy ragyog.
– Hű – mondta Danny, és elgondolkozott. Aztán: – Ismeri Mrs. Brantot?
– Azt? – kérdezte megvetően Hallorann. – Az nem ragyog. Csak a vacsoráját küldi vissza mindennap kétszer-háromszor.
– Tudom, hogy nem – mondta komolyan Danny. – Ismeri a férfit szürke egyenruhában, aki előhozza az autókat?
– Mike-ot? Persze hogy ismerem. Mi van vele?
– Mr. Hallorann, minek kéne Mrs. Brantnak Mike nadrágja?
– Miről beszélsz, fiam?
– Hát, amikor Mrs. Brant nézte, arra gondolt, hogy nagyon szeretne belebújni a nadrágjába, én meg azóta azon gondolkozom, hogy miért...
Nem jutott tovább. Hallorann hátravetette a fejét, a tüdejéből öblös, zengő nevetés szakadt fel, és mint az ágyúdörgés dübörgött körbe a kocsiban. Még az ülés is belerázkódott. Danny értetlenül mosolygott, és megvárta, míg a nevetés görcsösen rángatózva, vissza-visszatérve végre lecsendesül. Hallorann nagy selyem zsebkendőt húzott elő a mellényzsebéből, olyan volt, mint a megadást jelző fehér zászló, és megtörülte a nevetéstől könnyes szemét.
– Fiam – mondta, és még fel-felbugyborékolt belőle a nevetés –, mielőtt még tízéves leszel, mindent tudni fogsz az emberekről. Nem tudom, hogy irigyellek-e vagy sem.
– De Mrs. Brant...
– Ne törődj vele. És a mamádat se kérdezd meg. Csak felizgatnád, értesz engem, ugye?
– Igen, uram – mondta Danny. Nagyon is jól értette. Már nemegyszer felizgatta ilyesmivel az anyját.
– Az a Mrs. Brant egy mocskos, viszketeg öregasszony, elégedj meg ennyivel. – Eltűnődve nézett Dannyre. – Milyen erősen tudsz ütni, fiam?
– Tessék?
– Próbáld ki. Küldj egy gondolatot nekem. Tudni akarom, csakugyan olyan erősen van-e meg benned, mint hiszem.
– Mit akar, mire gondoljak?
– Mindegy. Csak gondold jó erősen.
– Oké – felelte Danny. Egy kicsit gondolkodott, koncentrált, aztán megcélozta Hallorannt. Soha nem csinált még ilyet, és az utolsó pillanatban, valami belső ösztön sugallatára, letompította a gondolat nyers erejét – nem akarta megsebezni Mr. Hallorannt. A gondolat mégis olyan erővel nyilallt ki belőle, hogy még ő maga is megdöbbent. Ki vágódott, mint amikor Nolan Ryan dobja el a labdát, csak egy kicsit még erősebben.
(Hű, remélem, nem esik baja.)
És a gondolat:
(!!! HELLÓ, DICK!!!)
Hallorann arca megrándult; hátratántorodott az ülésen. A foga keményen összecsattant, az alsó ajkából vékony érben kicsordult a vér. A keze akaratlanul felemelkedett a melléig, aztán megint visszaesett az ölébe. A szemhéja egy pillanatig erőtlenül remegett, látszott, hogy nem tud rajta uralkodni. Danny megrémült.
– Mr. Hallorann! Dick! Jól van?
– Nem tudom – mondta Hallorann, és erőtlenül nevetett. – Istenemre mondom, nem tudom. Úristen, fiam, olyan vagy, mint egy pisztoly.
– Bocsásson meg – mondta Danny még ijedtebben. – Hívjam az apámat? Szaladok és idehívom.
– Nem, már jobban vagyok. Nincs semmi baj, Danny. Maradj csak itt. Kicsit megrázott, ennyi az egész.
– Pedig nem csináltam teljes erőből – vallotta be Danny. – Az utolsó pillanatban megijedtem.
– Valószínűleg ez az én szerencsém... ha nem ijedsz meg, talán már a fülemen folyna ki az agyam. – Észrevette Danny rémült arcát, és elmosolyodott. – Semmi baj. Neked milyen érzés volt?
– Mintha én volnék Nolan Ryan, és gólt dobnék – felelte azonnal Danny.
– Szereted a baseballt, ugye? – Hallorann óvatosan dörzsölgette a halántékát.
– Apa meg én az Angelsnek drukkolunk. A Red Soxnak Keleten az Amerikai Ligában, és az Angelsnek Nyugaton. A világbajnokságon láttuk a Red Soxot a Cincinnati ellen. Akkor még sokkal kisebb voltam. És apa... – Danny arca elsötétült, és gondterhelt lett.
– Mi van apáddal, Dan?
– Elfelejtettem – mondta Danny. Már majdnem bevette a hüvelykujját a szájába, de ezt csak kisbabák csinálják. A kezét az ölébe engedte.
– Meg tudod mondani, mire gondol a mamád és a papád? – Hallorann erősen figyelte.
– A legtöbbször igen, ha akarom. De nem szoktam megpróbálni.
– Miért nem?
– Hát... – kis, gondterhelt szünetet tartott. – Az olyan volna, mint belesni a hálószobába, és nézni, amikor azt a dolgot csinálják, amitől a kisbabák lesznek. Tudja, mire gondolok?
– Igen, tudom – mondta komolyan Hallorann.
– Nem örülnének neki. Annak se, ha meglesném a gondolataikat. Piszkos trükk volna.
– Értem.
– De tudom, mit éreznek – mondta Danny. – Erről nem tehetek. Azt is tudom, hogy maga mit érez. Fájdalmat okoztam. Ne haragudjon.
– Csak egy kis fejfájás. Mikor másnapos vagyok, rosszabbul érzem magamat. Másokat is olvasol, Danny?
– Még egyáltalán nem tudok olvasni – mondta Danny –, csak néhány szót. De apa megtanít ezen a télen. Apa ezelőtt írást-olvasást tanított egy nagy iskolában. Többnyire írást, de olvasást is tud.
– Úgy értettem, meg tudod mondani, mire gondolnak az emberek?
Danny eltűnődött.
– Ha hangosan gondolják, igen – mondta végül. – Mint Mrs. Brant a nadrágot. Vagy mint akkor, amikor anya meg én elmentünk abba a nagyáruházba, hogy cipőt vegyünk nekem, és volt ott egy nagyfiú, a rádiókat nézte, és arra gondolt, hogy elvisz egyet, de nem fizeti ki. Aztán arra gondolt, mi van, ha elkapnak? Aztán arra, hogy nagyon kéne neki. Aztán megint arra, hogy rajtakapják. Egész rosszul volt, és én is majdnem rosszul lettem. Anya az eladóval beszélgetett, így aztán odamentem ahhoz a fiúhoz, és azt mondtam neki: – Ne vidd el azt a rádiót. Menj el. – Nagyon megijedt, és gyorsan elment.
Hallorann szélesen mosolygott. – Azt elhiszem. Mást is tudsz, Danny? Csak gondolatok meg érzések, vagy van más is? Óvatosan: – Magának van más is?
– Néha – mondta Hallorann. – Nem gyakran. Néha... néha álmodom. Te álmodsz, Danny?
– Néha – felelte Danny –, olyankor álmodom, amikor ébren vagyok. Azután, hogy Tony jön. – Megint szerette volna a szájába venni a hüvelykujját. Még senkinek se beszélt Tonyról az apján és anyján kívül. Visszaeresztette a kezét az ölébe.
– Ki az a Tony?
Dannyt hirtelen meglepte az a villanásszerű megértés, ami a legjobban megrémítette; mintha hirtelen megpillantott volna egy érthetetlen gépezetet, ami lehet, hogy nem bánt, de az is lehet, hogy halálosan veszélyes. Túl fiatal volt, nem tudta, melyik. Túl fiatal volt, nem érthette meg.
– Mi baj? – kiabálta. – Azért kérdezi ezeket, mert félt, ugye? Miért félt engem? Miért félt minket?
Hallorann a nagy fekete kezét a kisfiú vállára tette. – Hagyd abba – mondta. – Valószínűleg semmi. De ha mégis... tudod, Danny, valami nagy dolog van a fejedben. Azt hiszem, jó sokat kell még nőnöd, mire utoléred. Bátornak kell lenned.
– De nem értem a dolgokat! – tört ki Danny. – Értem, és mégse értem! Az emberek... éreznek dolgokat, és én is érzem őket, de én nem tudom, hogy mit érzek! – Keserves képpel bámult az ölébe. – Bár tudnék olvasni. Néha Tony jeleket mutat nekem, és szinte egyiket se tudom elolvasni.
– Ki az a Tony? – kérdezte újra Hallorann.
– Anya és apa azt mondják rá, ő az én „láthatatlan játszótársam” – mondta Danny, óvatosan ismételve a szavakat. – De tulajdonképpen ő valódi. Legalábbis én azt hiszem. Néha, amikor nagyon erősen megpróbálom megérteni a dolgokat, eljön. Azt mondja: „Danny, mutatni akarok neked valamit.” És akkor olyan, mintha elájulnék. Csak... ezek az álmok... – Hallorannra nézett, és nyelt egyet. – Azelőtt szépek voltak. De most... nem emlékszem, hogy hívják az álmot, amikor az ember megijed, és sírva fakad.
– Lidércnyomás? – kérdezte Hallorann.
– Igen. Az. Lidércnyomás.
– Erről a helyről álmodtál? A Panorámáról?
Danny megint lenézett a hüvelykujjára, amelyiket kicsi korában mindig a szájába vett. – Igen – suttogta. Aztán felnézett Hallorann arcába, és kiabálva folytatta: – De nem mondhatom meg apának, és maga se! Kell neki ez az állás, mert Al bácsi csak ezt tudta szerezni neki, és be kell fejeznie a színdarabját, különben talán megint elkezd Rosszat tenni, és én tudom, mi az a Rossz, lerészegedik, mert régen mindig részeg volt, és az Rossz, azt nem szabad! – Elhallgatott; sírás kerülgette.
– Csitt – mondta Hallorann, és Danny fejét a kicsit naftalinszagú öltöny durva szövetére húzta. – Semmi baj. És ha az a hüvelykujj annyira be akar bújni a szájadba, hát hadd bújjon. – De az arca gondterhelt maradt.
Végül megszólalt: – Ami neked van, fiam, azt én ragyogásnak hívom, a Biblia azt mondja rá, látomás, és a tudósok meg prekogníciónak nevezik. Elolvastam róla mindent, amihez hozzáfértem. Mindegyik szó ugyanazt jelenti: a jövőbe látni. Érted?
Danny Hallorann zakójához bújva bólintott.
– Emlékszem rá, amikor engem a legerősebben fogott el a ragyogás... Nem valószínű, hogy valaha is elfelejtsem. 1955-ben történt. Katona voltam, és a tengerentúlon, Németországban állomásoztam. Vacsora előtt egy órával álltam a mosogatónál, és lehordtam az egyik kisegítőt, mert túl vastagon hámozta a krumplit. „Add ide, megmutatom, hogy kell csinálni” – mondtam neki. Felém nyújtotta a krumplit, aztán a kést, de akkor egyszerre csak eltűnt az egész konyha. Csak így egyszerűen. Azt mondod, te azt a srácot látod, Tonyt... mielőtt az álom jön?
Danny bólintott.
Hallorann átkarolta. -Én meg narancsillatot érzek. Akkor is éreztem. Egész délután, de nem törődtem vele, mert narancs is volt vacsorára – kaptunk harminc ládával.
– Egy pillanatra elsötétült körülöttem a világ. Aztán robbanást hallottam, és lángokat láttam. Emberek sikoltoztak. Szirénák szóltak. Sziszegő hangot hallottam, ami csak gőz lehetett. Végül éreztem, hogy kicsit közelebb kerülök ehhez a nem is tudom, mihez, és megpillantottam egy kisiklott vasúti kocsit, az oldalán feküdt, tisztán láttam rajta a feliratot is: Georgiai és Dél-Karolinai Vasúti Társaság, és hirtelen azt is tudtam, hogy a fivérem , Carl is azon a vonaton ült, a vonat kisiklott, és Carl meghalt. Tudtam mindent. Aztán ahogy jött, eltűnt, és csak az a rémült, ostoba kis kisegítő állt előttem, kezében a krumplival meg a késsel. Megkérdezte: „Jól van, őrmester úr?” „Nem” – mondtam én. „A fivérem éppen most halt meg Georgiában.” És amikor végre sikerült telefonon elérnem az anyámat, ő elmondta, hogy történt.
– De tudod, fiam, addigra én már tudtam, hogy hogy történt.
Lassan megcsóválta a fej ét, mintha igyekezne szabadulni az emléktől, aztán lenézett a kitágult szemű fiúra.
– De egyvalamit nem szabad elfelejtened, fiam: ezek a dolgok nem mindig történnek meg. Emlékszem, négy évvel ezelőtt egy gyerektáborban szakácskodtam, fent Maine-ben, a Long Lake-en. Beszállásra vártam a Logan Repülőtéren, Bostonban, amikor egyszerre csak narancsszagot éreztem. Öt év után, akkor először. „Úristen, vajon most mit adnak az őrült éjszakai műsorban?” – gondoltam, és bementem a WC-be, leültem az egyik ülőkére, hogy ne zavarjanak. Nem vesztettem el az eszméletemet, de olyan érzésem támadt, nagyon erősen, hogy le fog zuhanni a repülőgépem. Aztán elmúlt a rossz előérzet, a narancsszag, és tudtam, hogy vége. Visszamentem a Delta Légitársasághoz, és átcseréltem a jegyemet egy három órával későbbi gépre. És tudod, mi történt?
– Mi? – suttogta Danny.
– Semmi! – mondta Hallorann, és nevetett. Megkönnyebbülten látta, hogy a kisfiú is elmosolyodik. – A világon semmi! A gép idejében leszállt, egyetlen döccenés vagy koccanás nélkül. Hát, amint látod... ezek a rossz előérzetek néha nem jelentenek semmit.
– Aha – mondta Danny.
– Vagy például a lóversenyen. Gyakran kimegyek, és általában elég szépen nyerek. Állok a korlátnál, amikor felvonulnak a starthoz, és néha érzek egy kis ragyogást ezzel vagy azzal a lóval kapcsolatban. Így aztán előfordul, hogy egész szép pénzt nyerek. Mindig mondogatom magamban, hogy egy szép napon eltalálom a hármas befutót, és annyit nyerek, hogy korán visszavonulhatok. Eddig még nem sikerült. Az viszont jó párszor előfordult, hogy gyalog mentem haza, nem pedig taxin, tömött tárcával. Senki nem ragyog állandóan, talán csak a Jóisten az égben.
– Igen – mondta Danny, és eszébe jutott, hogy majdnem egy évvel ezelőtt Tony mutatott neki egy új kisbabát; kis rácsos ágyban feküdt a stovingtoni házukban. Nagyon izgatott lett, és várt, mert tudta, hogy az ilyesmi időbe telik, de az újszülött csak nem érkezett meg.
– És most hallgass ide – mondta Hallorann, és a két kezébe fogta Danny kezét. – Volt itt néhányszor rossz álmom, meg voltak rossz érzéseim is. Két szezont dolgoztam ebben a szállodában, és talán egy tucatszor fordult elő, hogy... hát, igen, lidérces álmom volt. És egypárszor mintha láttam volna dolgokat. Nem, nem mondom meg, mit. Nem olyan kisfiúknak való, mint te. Csúnya dolgok. Egyszer azzal az ocsmány állat formájúra vágott élő sövénnyel volt kapcsolatban. Egy másik alkalommal meg egy szobalány, Delores Vickery, aki ragyogott egy kicsit, de nem hiszem, hogy tudta... Mr. Ullman kirúgta... tudod mi az, doki?
– Igen, uram – mondta nyíltan Danny –, apámat is kirúgták az iskolából, ahol állása volt, és azt hiszem, ezért vagyunk Coloradóban.
– Nos, Ullman azért bocsátotta el, mert a lány azt mondta, látott valamit az egyik szobában, ahol... ahol valami rossz történt. A 217-esben. Szeretném, ha megígérnéd nekem, Danny, hogy nem mész be oda. Egyetlenegyszer sem. Kerüld el azt a szobát.
– Jó – mondta Danny. – A hölgy – a szobalány – megkérte magát, hogy menjen be oda?
– Igen. És tényleg volt ott valami rossz. De... a lényeg az, hogy én nem hiszem, hogy olyasfajta rossz, ami bárkinek is árthatna, Danny. Az emberek, akik ragyognak, néha olyasmit látnak, ami később történik meg, de azt hiszem, néha olyasmit is, ami már megtörtént. De csak úgy, mint képeket egy könyvben. Láttál már olyan képet, amitől megijedtél?
– Igen – mondta, és a Kékszakáll mesére gondolt, meg a képre, ahol Kékszakáll új felesége kinyitja az ajtót, és meglátja a fejeket.
– De tudtad, hogy neked nem árthat?
– Iigen – mondta kicsit kétkedve Danny.
– Hát ugyanígy van ebben a szállodában is. Nem tudom miért, de úgy látszik, hogy minden rosszból, ami valaha megtörtént itt, kicsi darabkák hevernek szétszórva, mint a levágott köröm, vagy a piszok, amit valami rendetlen ember besöpört a szék alá. Nem tudom, miért éppen csak itt, hiszen szinte a világ minden szállodájában történnek rossz dolgok, és én sokfelé dolgoztam már, ez még sose bántott. Csak itt. De mégsem hiszem, hogy ezek a dolgok bárkinek is árthatnak, Danny. – Minden szót hangsúlyozott, közben gyengéden rázta a fiú vállát. – Tehát ha meglátsz valamit a folyosón, egy szobában, vagy kint a sövénynél... egyszerűen nézz másfelé, és amikor visszanézel, már nem lesz ott. Érted?
– Igen – mondta Danny. Sokkal jobban érezte magát; Dick megnyugtatta. Feltérdelt az ülésre, megcsókolta Hallorannt, és jó erősen megölelte. Hallorann magához szorította.
Amikor eleresztette a fiút, megkérdezte: – A szüleid ugye nem ragyognak?
– Nem, nem hiszem.
– Kipróbáltam őket, ahogy téged is – mondta Hallorann. – Anyád megrándult egy kicsikét. Azt hiszem, minden anyuka ragyog egy kicsit, legalábbis addig, amíg a gyereke megnő és tud magára vigyázni. Apád...
Hallorann elhallgatott. Kipróbálta a fiú apját, és egyszerűen nem tudta, hogy mit gondoljon róla. Nem úgy reagált, mint akinek ragyogása van, de úgy sem, mint akinek biztosan nincs. Furcsa érzése támadt, amikor kipróbálta Danny apját... mintha Jack Torrance-ban volna valami – valami –, amit titkol. Valami, amit olyan mélyen eltemet magában, hogy lehetetlen hozzáférni.
– Azt hiszem, neki egyáltalán nincs ragyogása – fejezte be Hallorann. – Úgyhogy miattuk ne aggódj. Csak saját magadra vigyázz. Nem hiszem, hogy bármi volna is itt, ami árthatna neked. Hát csak hidegvér, oké?
– Oké.
– Danny! Hé, doki!
Danny körülnézett. – Ez anya. Szólított. Mennem kell.
– Tudom – felelte Hallorann. – Érezd jól magad itt, Danny. Amennyire csak lehet.
– Igen. Köszönöm, Mr. Hallorann. Máris sokkal jobban érzem magam.
Eszébe jutott a mosolygó gondolat:
(A barátaimnak Dick.)
(Igen, Dick, oké.)
Danny átmászott a kocsi ülésén, és kinyitotta az ajtót. Már éppen kiszállt, amikor Hallorann megszólalt: – Danny?
– Igen?
– Ha baj van... hívjál. Jó hangosan kiálts, ahogy az előbb. Meghallom, talán még odalent, Floridában is. És ha igen, rohanni fogok.
– Oké – mondta mosolyogva Danny.
– Vigyázz magadra, nagyfiú.
– Igen.
Danny becsapta az ajtót, átszaladt a parkolón a terasz felé, ahol Wendy állt, karját védekezően keresztbe fonva a hűvös szél ellen. Hallorann nézte, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról.
Nem hiszem, hogy van itt valami, ami árthatna neked.
Nem hiszem.
És ha téved? Tudta, hogy neki ez volt az utolsó szezonja a Panorámában; azóta tudta, amióta meglátta azt a dolgot a 217-es szoba fürdőkádjában. Rosszabb volt, mint bármilyen kép bármilyen könyvben, és az anyjához szaladó fiú innen olyan kicsinek látszott...
Nem hiszem...
A szeme a sövény állatfiguráira tévedt.
Hirtelen beindította a kocsit, sebességbe kapcsolt, és elhajtott; elhatározta, hogy nem néz vissza. Azért mégis visszanézett, de a terasz már természetesen üres volt. Visszamentek az épületbe. Mintha a Panoráma elnyelte volna őket.
12
– Miről beszélgettetek, szívem? – kérdezte Wendy, amikor visszamentek a szállodába.
– Semmi különösről.
– Ahhoz képest jó soká tartott.
Danny vállat vont, és Wendy a mozdulatban Jackre ismert.
Jack maga sem csinálhatta volna jobban. Dannyből többet nem szed ki. Bosszúság fogta el, de szeretete erősebb volt: a szeretet ösztönös volt, a bosszúság abból az érzésből fakadt, hogy szándékosan kizárják. Amikor kettőjükkel volt, néha kívülállónak érezte magát, epizodistának, aki véletlenül visszatévedt a színpadra, ahol a cselekmény fő vonala játszódott. Nos, ezen a télen nem zárhatja ki ez a két bosszantó férfi, ahhoz egy kicsit szűk ez a hely. Hirtelen rádöbbent, hogy féltékeny a férje és a fia szoros kapcsolatára, és elszégyellte magát. Az anyja érezhetett így... a felismerés kellemetlenül hatott rá.
A hall kiürült, csak Ullmant látta és a recepció vezetőjét (a kasszánál álltak, összesítettek), meg egy-két szobalányt, akik már átöltöztek meleg nadrágba, pulóverbe, és a bejárati ajtónál vártak a poggyászukkal, meg ott volt Watson is, a gondnok. Watson észrevette, hogy nézi, és rákacsintott... kifejezetten élvhajhász pillantással. Gyorsan másfelé fordult. Jack az étterem bejárata mellett állt az ablaknál, és álmodozó arccal, elmélyülten figyelte a tájat.
Ullman, úgy látszik, rendben találta a kasszát, mert tekintélyes csattanással bezárta. Szignálta a szalagot, és betette egy kis cipzáras táskába. Wendy gondolatban megtapsolta a recepcióst, akin látszott, hogy nagyon megkönnyebbült. Ullman az a típus, aki a legkisebb hiányt is a recepciós hátából hasítaná ki... úgy, hogy közben egy csepp vért sem ej t. Wendy ellenszenvesnek találta a fontoskodó, feltűnően igyekvő Ullmant. Ilyen volt minden főnök az életében, nők és férfiak egyaránt. A vendégekkel édes, mint a szacharin, de a színfalak mögött a személyzet kisstílű zsarnoka. Most kitört a vakáció, és a recepció vezetőjének arcán csak úgy ragyogott az el nem titkolt öröm. Mindenki elment, csak Jack, Danny és ő nem.
– Mr. Torrance – szólította Jacket Ullman parancsoló hangon. – Idejönne, kérem?
Jack indult, intett Wendynek és Dannynek, hogy ők is menjenek.
A recepciós, aki közben eltűnt az irodában, most kabátban jött vissza. – Kellemes telet, Mr. Ullman.
– Kétlem, hogy az lesz – mondta kimérten Ullman. – Május 12-én találkozunk, Braddock. Sem egy nappal korábban, sem egy nappal később.
– Igen, uram.
Braddock komoly, méltóságteljes arccal, ahogyan a helyzetéhez illett, megkerülte a pultot, de amikor hátat fordított Ullmannak, elvigyorodott, mint egy iskolás fiú. Mondott egy-két szót az ajtónál várakozó lányoknak, és kiment; rövid, elfojtott nevetés szállt utána.
Wendy most vette észre, hogy elcsendesedett minden. A csend úgy borult a szállodára, mint valami nehéz takaró, elfojtott mindent, a kintről beszűrődő délutáni szél halk lüktetését kivéve. Wendy belátott a belső irodába, szinte sterilen rendes volt a két üres íróasztallal és két szürke iratszekrénnyel. A nagy, kerek ablakos, kitámasztott lengőajtón át Hallorann makulátlan konyháját is látta.
– Gondoltam, rászánok még néhány percet, és megmutatom maguknak a szállodát – mondta Ullman, és Wendy arra gondolt, hogy Ullman ezt a szót mindig nagy SZ-szel ejti. Az embernek illett meghallania. – Biztos vagyok benne, hogy a férje hamarosan megismeri a Panorámát a pincétől a padlásig, Mrs. Torrance , de maga és a fia bizonyára csak a földszintet és az első emeletet, ahol lakni fognak.
– Bizonyára – mormolta illedelmesen Wendy, és titokban gyorsan összenézett Jackkel.
– Gyönyörű hely – mondta lelkesen Ullman. – Tulajdonképpen élvezem is, ha dicsekedhetek vele.
Azt meghiszem, gondolta Wendy.
– Menjünk fel a harmadik emeletre, és haladjunk onnan lefelé. – Ullmanból áradt a lelkesedés.
– Nem akarjuk feltartani – kezdte Jack.
– Szó sincs róla – vágott közbe Ullman. – A bolt bezárt. Tout fini, legalábbis erre a szezonra. Úgy terveztem, hogy az éjszakát Boulderben töltöm – természetesen a Boulderadóban. Az egyetlen tisztességes szálloda Denvertől idáig – persze a Panorámát kivéve. Erre tessék.
Együtt szálltak be a liftbe. Díszes réz- és bronzgirlandok ékesítették, de érezhetően lesüppedt, mielőtt még Ullman behúzta az ajtaját. Danny nyugtalanul megmozdult, és Ullman rámosolygott. Danny megpróbálta viszonozni a mosolyt, de nem sok sikerrel.
– Ne aggódj, kisember – mondta Ullman. – Nem is lehetne biztonságosabb.
– Akár a Titanic – jegyezte meg Jack, és felnézett a kristály lámpaburára a lift mennyezetén. Wendy a szájába harapott, nehogy elnevesse magát.
Ullman nem találta mulatságosnak a megjegyzést. Zörögve, nagy csattanással húzta be a belső rácsot. – A Titanic-nak csak egy útja volt, Mr. Torrance. Ez a lift több ezer utat tett meg, amióta 1926-ban megépítették.
– Ez mindenesetre megnyugtató – mondta Jack. Megborzolta Danny haját. – Nem zuhan le a repülő, doki.
Ullman elfordította az emelőkart, de egy pillanatig semmi sem történt, csak a padló remegett a lábuk alatt, és hallották, hogy odalent kínlódva felnyöszörög a motor. Wendy már látta is, hogy megakadnak két emelet között, mind a négyen csapdába kerülnek, mint legyek egy üvegben, és csak tavasszal találják meg őket... kis darabkák hiányzanak majd belőlük... mint a Donner-csoportból...
(Elég!)
A lift remegve megindult, eleinte csattogó és huppanó hangok kísérték odalentről. Aztán simábban emelkedett tovább. A harmadikon Ullman döccenve megállította, elhúzta a rácsot, majd az ajtót. A lift kocsija vagy tizenöt centivel az emelet szintje alatt maradt. Danny úgy bámult a harmadik emeleti hall és a lift padlója közötti szintkülönbségre, mintha most döbbent volna rá, hogy a világmindenség mégsincs olyan jól elrendezve, mint ahogy neki mondták. Ullman megköszörülte a torkát, kicsit feljebb emelte a liftet, nagy rándulással megállította (még így is öt centivel a hall szintje alatt), és valamennyien kiszálltak. Amikor a terhelés megszűnt, a liftkocsi majdnem az emelet szintjéig emelkedett, amit Wendy egyáltalán nem érzett megnyugtatónak. Lehet, hogy biztonságos, de ha kell, ő mindenképpen a lépcsőn fog feljönni az emeletre. És semmi körülmények között nem engedi meg, hogy mindhárman egyszerre szálljanak be ebbe az ingatag alkotmányba.
– Mit nézel, doki? – kérdezte viccesen Jack. – Csak nem piszkos?
– Dehogy – mondta bosszúsan Ullman. – Két nappal ezelőtt tisztíttattunk ki minden szőnyeget.
Wendy lenézett a folyosó futószőnyegére. Szép, de ő sose választana ilyet az otthonába, ha egyszer lesz saját otthona. Mélykék, bolyhos szőnyeg volt, a mintája pedig mint valami szürrealista dzsungel: indák, liánok és fák meg egzotikus madarak. Nehéz lett volna megállapítani, miféle madarak, mert a minta fekete volt, így csak sziluettek látszottak.
– Tetszik a szőnyeg? – kérdezte Wendy Dannytől.
– Igen, anya – válaszolta Danny gyenge hangon.
Végigmentek a kényelmes, széles folyosón. A falat a szőnyeghez illő világosabb kék selyemtapéta borította. Villany falikarok helyezkedtek el háromméterenként, úgy két méter magasságban. A londoni gázlámpák mintájára a körtéket homályos, krémszínű üvegbura takarta, cikcakkos kovácsoltvas hálóban.
– Ezek nagyon tetszenek – mondta Wendy.
Ullman elégedetten bólintott. – Mr. Derwent szereltette fel ezeket a lámpákat az egész szállodában, a háború után – úgy értem a második világháború után. Egyébként a belső díszítés szinte teljes egészében – egy-két kivételtől eltekintve – az ő tervei alapján készült itt, a harmadik emeleten. Ez a 300-as, az elnöki lakosztály.
Megfordította a kulcsot a dupla szárnyú mahagóni ajtóban, és kitárta. A nappali nyugat felé néző ablakából lélegzetelállító kilátás tárult eléjük; Ullman mosolygott: elérte a kívánt hatást. – Egész szép innen a kilátás, igaz?
– Az már biztos – mondta Jack.
Az ablak majdnem a teljes nyugati falat betöltötte, mögötte a nap két fűrészfogú orom között függött; arányló fénnyel ragyogta be a sziklafalakat és a porcukorhóval borított, magas csúcsokat. A képeslapra illő tájban a felhők pereme is aranyosan csillogott; egy napsugárnyaláb alkonyi fénnyel vonta be az eresz vonala alatt sötétlő fenyőfákat.
Jacket és Wendyt annyira lefoglalta a látvány, hogy nem figyeltek Dannyre, aki nem a kilátást nézte, hanem a bal oldali falat, a vörös-fehér csíkos tapétát, ott, ahol a hálószobába vezető ajtó nyílt. Danny is levegő után kapkodott, éppen úgy, mint a szülei, de nem a táj szépsége miatt.
A tapétát apró, szürkésfehér anyaggal telepettyezett, nagy, száradt vérfoltok borították. Dannyt hányinger fogta el. Olyan volt, mint egy vérrel rajzolt őrült kép, szürrealista metszet egy férfiarcról, amelyet eltorzít a rémület és fájdalom, a szája kitátva, a fél arca szétzúzva.
(Ha meglátsz valamit... egyszerűen nézz másfelé, és amikor visszanézel, már nem lesz ott. Érted?)
Danny erőt vett magán, és kinézett az ablakon; vigyázott, nehogy az arca eláruljon valamit; amikor az anyja a keze után nyúlt, megfogta, de nem szorította meg; semmiféle jelet nem adott neki.
Az igazgató arról beszélt az apjának, hogy feltétlenül csukja be a külső fatáblákat, nehogy egy erős szél betörje az üveget. Jack bólintott. Danny óvatosan visszanézett a falra. A nagy, megszáradt vérfolt eltűnt. A szétszórt szürkésfehér pettyek is.
Aztán Ullman az ajtóhoz vezette őket. Anya megkérdezte, tetszenek-e neki a hegyek. Danny azt felelte, igen, pedig egyáltalán nem rajongott a hegyekért. Amikor Ullman bezárta az ajtót, Danny a válla felett visszalesett. Megint látta a foltot a falon, de ezúttal a vér friss volt. Csurgott. Ullman egyenesen a vérfoltra nézett, miközben a híres emberekről beszélt, akik itt laktak. Danny azon kapta magát, hogy az imént olyan erősen harapott bele a szájába, hogy kiserkedt a vére, de még csak észre sem vette. A folyosón egy kicsit lemaradt a többiektől, letörülte a szájáról a vért, és a
(vérre)
gondolt.
(Mr. Hallorann a vért látta, vagy valami rosszabbat?)
(Nem hiszem, hogy bármi is volna itt, ami árthatna neked.)
Az ajka mögött ott feszült a sikoltás, de nem engedi szabadjára. Az anyja és apja nem látják ezeket a dolgokat; soha nem is látták. Hallgatni fog. A szülei szeretik egymást, ez a valóság. A többi csak olyan, mint a képek egy könyvben. Egyik-másik ijesztő, de neki nem árthatnak. Neki... nem... árthatnak.
Mr. Ullman megmutatott még néhány szobát a harmadik emeleten, vezette őket a folyosókon, amelyek kanyarogtak, mint egy labirintus. Idefent csak lakosztályok vannak, mondta Mr. Ullman, bár Danny nem látott se padokat, se táblát. Mutatott néhány szobát, ahol valamikor egy Marilyn Monroe nevű hölgy lakott a férjével, Arthur Millerrel. (Danny bizonytalanul bár, de megértette, hogy ez a Marilyn és Arthur ELVÁLTAK, nem sokkal azután, hogy itt laktak a Panorámában.)
– Anya?
– Tessék, szívem?
– Ha házasok voltak, miért volt más nevük? Téged meg apát ugyanúgy hívnak.
– Igen, de mi nem vagyunk híresek, Danny – mondta Jack. – A híres nők megtartják a nevüket azután is, hogy férjhez mennek, mert nekik a nevük a vajas kenyerük.
– A vajas kenyerük? – kérdezte Danny, aki egy szót sem értett az egészből.
– Apa úgy érti, hogy az emberek azért mentek el a moziba, hogy megnézzék Marilyn Monroe-t – mondta Wendy –, de nem biztos, hogy Marilyn Miller kedvéért is elmentek volna.
– Miért nem? Tudta volna mindenki, hogy azért ő még ugyanaz a hölgy.
– Igen, de... – tehetetlenül nézett Jackre.
– Truman Capote lakott egyszer ebben a szobában – szakította félbe őket türelmetlenül Ullman. Kinyitotta az ajtót. – Már az én időmben. Igen kellemes ember. Jó modorú, mint egy európai.
Ezekben az osztályokban nem volt semmi feltűnő vagy ijesztő (csak padok nem voltak, pedig Mr. Ullman osztálynak nevezte őket). A harmadik emeleten tulajdonképpen már csak egy dolog aggasztotta Dannyt, de nem tudta volna megmondani, miért. Mielőtt bekanyarodtak volna a folyosón, hogy visszamenjenek a lifthez, amely úgy várta őket, mint egy aranyfogakkal teli nyitott száj, Danny megpillantott egy tűzoltófecskendőt a falon.
Régi típusú tűzoltókészülék volt; lapos, tucatnyi rétegben egymásra hajtogatott, hosszú tömlő, egyik végén nagy vörös szeleppel, a másikon jókora rézcsőrrel. Az összehajtogatott tömlőt vörös acélpánt rögzítette. Tűz esetén egy ütéssel fel lehetett pattintani a csuklós pántot, hogy ne legyen útban, és hozzá lehessen férni a csőhöz. Danny mindezt hamar felmérte, mindig gyorsan megértette, mi hogy működik. Két és fél éves korában már ki tudta nyitni a védőrácsot, amelyet az apja szerelt fel a lépcső tetejére a stovingtoni házban. Megfigyelte, hogyan működik a zár. Az apja azt mondta, ez KÉZÜGYESSÉG. Vannak emberek, akiknek van KÉZÜGYESSÉGE, másoknak viszont nincs.
Ez a tűzoltókészülék kicsit régibb volt, mint amilyeneket már látott – például az óvodában –, de nem ez volt benne a szokatlan. Bizonytalan rossz érzést keltett benne, ahogy ott tekeredett a világoskék tapétán, mint valami alvó kígyó. Örült, amikor bekanyarodtak a folyosón, és eltűnt szem elől.
– Természetesen minden ablaktáblát be kell majd csukni – mondta Mr. Ullman, amikor visszaléptek a liftbe. A kocsi nyikorgott és lesüllyedt a súlyuktól. – De legjobban az elnöki lakosztály ablakát féltem. Az üveg ára eredetileg, több mint harminc évvel ezelőtt, négyszázhúsz dollár volt. Ma legalább nyolcszor annyiba kerülne.
– Be fogom csukni a táblákat – mondta Jack. Lementek a második emeletre, ahol több szoba volt, és még többet kanyargott a folyosó. A nap lassan eltűnt a hegyek mögött, és a fény érezhetően gyengült. Mr. Ullman csak egy-két szobát mutatott meg. A 217-es mellett, amelyikre Dick Hallorann figyelmeztette, elment, még csak le sem lassította a lépéseit. Danny szorongva, megbűvölten bámult a nyájas számtáblára az ajtón.
Végül lementek az első emeletre. Mr. Ullman egyetlen szobát sem mutatott meg nekik, csak akkor állt meg, amikor már majdnem odaértek a vastag szőnyeggel borított lépcsőhöz, amely a hallba vezetett. – Itt fognak lakni – mondta Ullman. – Azt hiszem, meg fog felelni.
Bementek. Danny felkészült rá, akármi várja is odabent. De nem látott semmit.
Wendy Torrance nagyon megkönnyebbült. Az elnöki lakosztály hideg eleganciájától kínosan esetlennek érezte magát, más az, ha az ember meglátogat valami renovált történelmi épületet, ahol a hálószobában tábla hirdeti, hogy Abraham Lincoln vagy Franklin D. Roosevelt aludt itt, és megint más elképzelni, hogy ott feküdjön a férjével, a több holdnyi vászonnemű alatt, és talán szeretkezzen abban az ágyban, amelyben valamikor a világ legnagyobb emberei feküdtek (vagy legalábbis a leghatalmasabbak, javította ki önmagát). De most egyszerűbb, otthonosabb, szinte hívogató kis lakásba léptek be. Egy télen át különösebb nehézség nélkül ellaknak majd itt, gondolta.
– Nagyon kellemes – mondta Ullmannak, és érezte, hogy a hangja hálásan cseng.
Ullman bólintott. – Egyszerű, de megfelelő. A szezonban itt lakik a szakács és a felesége, vagy a szakács és segédje.
– Mr. Hallorann lakott itt? – vágott közbe Danny.
Mr. Ullman leereszkedően bólintott Danny felé. – Úgy van. Ő és Mr. Nevers. – Visszafordult Jackhez és Wendyhez. – Ez a nappali.
Több kényelmes, bár kicsi fotel volt benne, egy dohányzóasztal, ami drága darab lehetett, de a tetején hosszú repedés húzódott, két könyvespolc (teli rövidített Reader's Digest regénnyel meg krimitrilógiákkal a negyvenes évekből, figyelte meg magában mulatva Wendy), meg egy jellegtelen szállodai tévé, nem olyan elegáns, mint a barna faborítású készülékek a szobákban.
– Konyha természetesen nincs – mondta Ullman –, de van étellift. Ez a lakosztály közvetlenül a konyha felett helyezkedik el. – Félrecsúsztatott egy falapot, mögötte széles, szögletes tálca tűnt fel. Meglökte, mire a tálca eltűnt, utána kígyózva ereszkedett le egy kötél.
– Titkos folyosó! -mondta izgatottan Danny az anyjának; amikor ezt a varázsos kürtőt megpillantotta a fal mögött, egy pillanatra minden félelméről megfeledkezett. – Pont olyan, mint az Abbott és Costello találkoznak a Szörnyetegekkel-ben!
Mr. Ullman a homlokát ráncolta, de Wendy elnézően mosolygott. Danny odaszaladt az étellifthez, és bekukucskált az aknába.
– Erre tessék.
Ullman kinyitott egy ajtót a nappali túloldalán. Innen nyílt a tágas, levegős hálószoba. Két különálló ágy volt benne. Wendy a férjére nézett, mosolygott, és vállat vont.
– Nem probléma – mondta Jack. – Majd összetoljuk. Mr. Ullman hátranézett a válla felett, az arcán őszinte értetlenség tükröződött. – Hogyan?
– Az ágyak – mondta barátságosan Jack. – Majd összetoljuk.
– Hogyne – mondta Ullman kicsit zavartan. Aztán megértette, és az inge gallérjától felfelé lassan elvörösödött. – Ahogy akarják.
Visszakísérte őket a nappaliba, ahonnan egy másik ajtó a kisebbik hálószobába nyílt. Itt emeletes ágy volt, az egyik sarokban radiátor csörömpölt, a padlón szörnyűséges zsálya- és kaktuszmintás szőnyeg éktelenkedett. – Wendy látta, hogy Danny máris beleszeretett. Ennek a kisebb szobának a falait valódi fenyőfával burkolták.
– Kibírod majd itt, doki? – kérdezte Jack.
– Persze. A felső ágyon fogok aludni. Jó?
– Ha akarsz.
– A szőnyeg is tetszik. Mr. Ullman, miért nem ilyen a többi szőnyeg is?
Mr. Ullman egy pillanatra olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott. Aztán mosolygott, és megveregette Danny fejét. – Ez a te szobád – mondta –, bár külön fürdőszobád nincs, az a nagyobbik hálószobából nyílik. Nem éppen nagy lakás, de természetesen a szálloda többi részét is használhatják. A hallban a kandalló kiválóan működik, legalábbis Watson szerint, és persze, ha kedvük tartja, ehetnek az étteremben is. – Olyan hangon beszélt, mintha igen nagy szívességet tenne nekik.
– Hogyne – mondta Jack.
– Lemehetünk? – kérdezte Mr. Ullman.
– Igen – mondta Wendy.
Liften mentek le a hallba, amely közben egészen kiürült, csak Watson várt az ajtónak támaszkodva; nyersbőr dzsekit viselt, a szájában fogpiszkáló lógott.
– Azt hittem, már árkon-bokron túl van – mondta Mr. Ullman kicsit hűvösen.
– Csak azért vártam, hogy még egyszer figyelmeztessem Mr. Torrance-t a bojlerre – mondta Watson kiegyenesedve. – Tartsa szemmel, barátom, akkor nem lesz semmi baj. Napjában legalább kétszer vegye vissza. Mindig kúszik.
Kúszik, gondolta Danny; a szó visszhangra talált agyának egy hosszú és néma, csupa tükör folyosójában – csakhogy ezekbe a tükrökbe az emberek ritkán néznek bele.
– Meglesz – mondta az apja.
– Akkor nem lesz baj – mondta Watson, és kezet nyújtott Jacknek. Kezet ráztak. Watson Wendyhez fordult, és bólintott. – Volt szerencsém, asszonyom – mondta.
– Részemről a szerencse – felelte Wendy, és megijedt, hogy valami nevetségeset mondott. De nem. New Englandből jött, ott töltötte az egész életét; most úgy érezte, hogy ez a Watson nevű ember ezzel a néhány rövid mondattal, a hullámos, arcába hulló hajával mindazt megtestesíti, ami állítólag a Nyugat. És ebből semmit sem von le az a korábbi kacsintás.
– Torrance úrfi – mondta komolyan Watson, és kezet nyújtott. Danny, aki már vagy egy éve tudta, amit a kézfogásról tudni kell, óvatosan kezet adott, és érezte, ahogy a hatalmas marok elnyeli az övét. – Aztán nagyon vigyázz rájuk, Dan.
– Igen, uram.
Watson eleresztette Danny kezét és kiegyenesedett. Ullmanra nézett. – Hát akkor jövőre találkozunk – mondta, és neki is kezet nyújtott.
Ullman éppen hogy csak megérintette a kezét. A kisujján viselt gyűrűben vészjósló kacsintással villantak meg a hall lámpái.
– Május tizenkettedikén, Watson – mondta. – Sem egy nappal korábban, sem egy nappal később.
– Igen, uram – mondta Watson, és Jack szinte olvasta az utóiratot Watson agyában: ...te szaros kis buzeráns.
– Kellemes telet, Mr. Ullman.
– Azt kétlem – mondta Ullman kimérten.
Watson kinyitotta a két nagy bejárati ajtó egyikét, a szél felsüvöltött, belekapaszkodott a dzsekije gallérjába.
– Aztán vigyázzanak magukra – mondta. Danny válaszolt: – Igen, uram, vigyázunk.
Watson, akinek nem is túl távoli őse építtette a szállodát, alázatosan kicsusszant. Az ajtó becsukódott mögötte, és megint elnyomta a szél süvöltését. Nézték, ahogy viseltes fekete cowboy csizmájában, kopogó lépésekkel lemegy a terasz széles lépcsőjén. Elszáradt sárga nyírfalevelek kavarogtak a sarka körül; átvágott a parkolón, és beszállt egy International Harvester furgonba. Beindította a motort, a rozsdás kipufogócső kék füstöt okádott. A rájuk ereszkedett csendben nézték, ahogy hátrál, és kihajt a parkolóból. A kis teherautó eltűnt egy domb mögött, aztán megint felbukkant az úton, összezsugorodva, nyugat felé tartott.
Ebben a pillanatban Danny magányosabbnak érezte magát, mint valaha életében.
13
A Torrance család úgy várakozott a Panoráma hosszú teraszán, mintha családi fotóhoz állna modellt: középen Danny, a kinőtt, tavalyi cipzáras dzsekijében, amelyiknek a könyöke már foszlani kezdett, mögötte Wendy, egyik keze Danny vállán, a balján Jack, kezét könnyedén a fia fején nyugtatva.
Mr. Ullman egy lépcsővel alattuk állt, már begombolta drága barna mohair felöltőjét. A nap eltűnt a hegyek mögött, arany tűzzel vonta be a peremüket, az árnyékok megnyúltak, bíborszínűvé váltak. A parkolóban már csak három kocsi maradt, a szálloda teherautója, Ullman Lincoln Continentalja és Torrance-ék ócska Volkswagenje.
– A kulcsok tehát magánál vannak – mondta Ullman –, és mindent tud a kazánról meg a bojlerről, ugye?
Jack bólintott, és most először kicsit együttérzett Ullmannal. Az idény befejeződött, felkészültek a május 12-ig tartó holtszezonra – sem egy nappal korábban, sem egy nappal később –, és Ullman, aki mindenért felelős volt, aki láthatóan rajongott ezért a szállodáért, most akaratlanul is elintéznivalókat keresett.
– Azt hiszem, mindent megbeszéltünk – mondta Jack.
– Helyes. Majd jelentkezem. – Egy pillanatig még habozott, mintha arra várna, hogy a szél siessen a segítségére és fújja le a kocsijáig. Sóhajtott. – Rendben van. Remélem, jó telük lesz, Mr. Torrance, Mrs. Torrance. És neked is, Danny.
– Köszönöm, uram – mondta Danny. – Remélem, önnek is.
– Azt kétlem – ismételte Ullman, és a hangja szomorúan csengett. – Hogy egészen őszinte legyek, az a hely Floridában egy szeméttelep. Örökös rohanás. Az én igazi munkám a Panoráma. Vigyázzon rá helyettem is, Mr. Torrance.
– Azt hiszem, itt találja majd, amikor a jövő tavasszal visszatér – mondta Jack, és Danny agyában megvillant egy gondolat,
(de vajon minket is?)
aztán eltűnt.
– Természetesen. Persze hogy itt találom.
Ullman a játszótér felé nézett, ahol az élő sövény zörgött a szélben. Aztán megint bólintott, most már hivatalos arccal.
– Hát akkor a viszontlátásra.
Gyors léptekkel, fontoskodva a kocsijához ment – nevetségesen nagy volt egy ilyen kis termetű embernek –, és beszállt. A Lincoln motorja felberregett, felgyulladtak a hátsó lámpák, és Ullman kihajtott a parkolóból. Amikor a kocsi elhagyta helyét, Jack kis táblát pillantott meg a felfestett kocsibeálló mögött: ULLMAN IGAZGATÓ ÚR RÉSZÉRE FENNTARTOTT HELY.
– Helyes – mondta halkan Jack.
Nézték, amint a kocsi lassan leereszkedik a keleti lejtőn, és eltűnik szem elől. Aztán némán, szinte rémülten egymásra néztek. Egyedül maradtak. A levelek kavarogtak, céltalan kis halmokba gyűltek a pázsiton, amely most már nem a vendégeknek volt ilyen szépen lenyírva és ápolva. Nem maradt itt senki, aki láthatná, mint lopakodnak az őszi levelek a fűre, csak ők hárman. Jacket különös, szorongató érzés kerítette hatalmába, mintha hirtelen parányi szikrává zsugorodott volna benne az életerő, a szálloda és a park viszont kétszer akkorára nőtt, eltörpítve őket baljós, komor, élettelen hatalmával.
Wendy szólalt meg. – Ejnye, doki. Úgy folyik az orrod, mint a tűzoltófecskendő. Gyerünk be.
Bementek, jól becsukták maguk mögött az ajtót, hogy ne hallják a szél nyugtalan nyöszörgését.
A DARÁZSFÉSZEK
14
– A rohadt, kurva anyádat!
Kiáltott fel Jack Torrance meglepetésében és fájdalmában; jobb kezével a kék vászon munkaingére csapott, hogy leverj e róla a jókora, lomha darazsat, amelyik megcsípte. Aztán, amilyen gyorsan csak bírt, felmászott a tetőre, közben a válla felett hátranézett, nem gyülekeznek-e támadásra a darázs fivérei és nővérei, amelyeknek a fészkét megzavarta. Ha igen, annak rossz vége lehet, mert a fészek közte és a létra között helyezkedett el, és a padlásra vezető csapóajtó belülről volt bezárva. A tetőt húsz méter választotta el a szálloda és a pázsit között húzódó cementezett terasztól. A fészek felett nyugodt és zavartalan maradt a tiszta levegő.
Jack utálkozva fütyült a foga közt, lovagló ülésben ült a csúcsos tetőn, és megvizsgálta a jobb mutatóujját. Már kezdett dagadni; tudta, hogy kénytelen lesz valahogy leereszkedni a fészek mellett a létrához, hogy lemehessen és jeget tegyen rá.
Október 20-a volt. Wendy és Danny lementek Sidewinderbe a szállodai furgonon (az öregecske, zörgő Dodge még mindig megbízhatóbb volt, mint a Volkswagen, amely most már kezdett komolyan zihálni, valószínűleg az utolsókat rúgta), hogy vegyenek tíz liter tejet, és bevásároljanak karácsonyra. Még korai volt, de nem tudhatták, mikor esik le a hó. Már voltak kisebb hófúvások, és a Panorámától lefelé vezető út néhány helyen síkos volt a jégtől.
Eddig szinte természetfelettien gyönyörű volt az ősz. Három hete laktak itt, és azóta egyik aranyfényű nap követte a másikat. A fagypont körüli, csípős reggeli hőmérséklet délutánra tizenöt fokig is emelkedett; ideális időjárás ahhoz, hogy a Panoráma nyugati szárnyának enyhén lejtős tetején mászkáljon, és kicserélje a hibás zsindelyeket. Jack őszintén bevallotta Wendynek, hogy már négy nappal ezelőtt elkészülhetett volna a munkával, de úgy érezte, felesleges sietnie. A kilátás idefentről csodálatos volt, még az elnöki lakosztályét is felülmúlta. És ami még fontosabb, a munka nagyon megnyugtatta. A tetőn úgy érezte, kigyógyul az utolsó három év sajgó sebeiből. A tetőn megtalálta a békét. Az a három év kezdett zavaros, lidérces álomhoz hasonlítani.
A zsindelyek csúnyán elrohadtak, némelyiket pedig egészen elvitte valamelyik tavalyi, téli vihar. Jack feltépte őket, és „Bomba indul”-kiáltással ledobta, nehogy eltalálja Dannyt, ha véletlenül mégis alája kerülne. Éppen egy elrohadt zárólemezt tépett fel, amikor a darázs megcsípte.
Az egészben az volt az ironikus, hogy valahányszor felmászott a tetőre, figyelmeztette magát, hogy tartsa nyitva a szemét, nehogy darázsfészekbe nyúljon, és még a rovarirtó bombát is megvette minden eshetőségre készen. De ma reggel olyan tökéletes csend és béke ölelte körül, hogy ellankadt a figyelme. Visszakerült a színdarab világába, amely lassanként elkészült; felvázolta magában a jelenetet, amelyet aznap este akart megírni. Nagyon jól ment az írás, és bár Wendy ritkán hozta szóba, tudta, hogy ő is örül. Az utolsó boldogtalan hat hónapban Stovingtonban, amikor az ital utáni vágy olyan erősen kínozta, hogy az óráira is alig tudott koncentrálni, nemhogy még az iskolán kívüli irodalmi ambícióra is jusson energiája, megakadt a kulcsjelenetnél, amely Denker, a szadista iskolaigazgató, és fiatal hőse, Gary Benson között játszódott.
De az elmúlt tizenkét estén, amikor leült a földszinti irodából kölcsönvett Underwood elé, olyan varázsos gyorsasággal tűnt el az akadály az ujjai alatt, ahogy a vattacukor olvad el az ember szájában. Szinte erőfeszítés nélkül meg tudta világítani Denker jellemét, amelyet addig mindig hiányosnak érzett, és ennek megfelelően majdnem az egész második felvonást újraírta, hogy minden az új jelenet köré csoportosuljon. Napról napra tisztábban látta a harmadik felvonást is; éppen ezen tűnődött, amikor a darázs véget vetett töprengéseinek. Úgy gondolta, két hét alatt megírja az első vázlatot, és az új esztendőre az egész átkozott színdarabból lesz egy végleges példánya.
Egy New York-i ügynök, Phyllis Sadler képviselte, harcias, vörös hajú nő, aki szivarozott, és papírpohárból itta a whiskyt, és úgy gondolta, hogy az irodalom napja Sean O'Caseyvel kél és nyugszik. Jacknek eddig három novelláját helyezte el, azt is, amelyik az Esquire-ben jelent meg. Jack írt neki az új darabról – A kicsi iskoláról –, felvázolta az alapvető konfliktust Denker és Gary Benson között: Denker tehetséges diákként kezdte, aztán egy századfordulós New England-i előkészítő iskola brutális és zsarnok igazgatójaként végezte – aki Garyben, a diákban önmaga ifjúkori képét látta. Phyllis válaszában érdeklődőnek mutatkozott, és felszólította, olvassa Sean O'Caseyt, mielőtt hozzáfog. Az év elején újra írt, hogy hol a fenében van a darab. Jack fanyar hangon válaszolt, megírta, hogy A kicsi iskola bizonytalan időre – talán örökre – elakadt a kéz és a papír között, „abban az érdekes, intellektuális Góbi-sivatagban, amely írói ihlet néven ismeretes”. Most úgy látszott, hogy Phyllis végül mégis megkapja a színdarabot. Hogy csakugyan jó-e, vagy előadják-e valaha, az más kérdés. És ez Jacket valahogy nem is nagyon érdekelte. Kicsit úgy érezte, hogy maga a darab, az ügy az úttorlasz, mintha ez volna a rossz stovingtoni évek túlméretezett szimbóluma: a házasságé, amelyet, mint valami ostoba kölyök, egy ócska tragacs kormánya mögött kis híján totálkárossá zúzott, az iszonyatos dologé, amit a fiával tett, a parkolóbeli incidensé George Hatfielddel, amelyet már képtelen volt újabb hirtelen, pusztító dührohamnak látni. Úgy érezte, talán azért is vált olyan súlyos problémává az ivás, mert tudat alatt szabadulni akart Stovingtonból: a biztonságérzet fojtotta el benne az alkotás vágyát. Abbahagyta az ivást, de a szabadulás vágya ugyanolyan erős maradt. Ez a magyarázat a George Hatfielddel való incidensre. Ezekből a napokból már semmi nem maradt, csak a színdarab az íróasztalon Wendy és az ő hálószobájában, és ha elkészül, és elküldi Phyllis parányi kis New York-i irodájába, végre más dolgok felé fordulhat. Nem regényre gondolt, még nem állt készen, hogy belesüppedjen egy újabb három évig tartó vállalkozás mocsarába; de novellákat írhatna. Talán egy kötetre valót.
Óvatosan, a térdén csúszva ereszkedett le a lejtős tetőn a demarkációs vonal alá, ahol a friss zöld zsindelyek után egy olyan rész következett, amelynek a tisztítását éppen befejezte. Eljutott a tető széléig, balra attól a helytől, ahol a darázsfészket felfedezte. Vigyázva indult a fészek felé, készen rá, hogy ha túlságosan veszedelmessé válik a helyzet, gyorsan hátráljon és lemásszon a létrán.
A kiszedett zárólemezek fölé hajolt, és benézett.
A fészek a régi zárólemezek és a tetőszigetelés közötti résben helyezkedett el. Fene nagy fészek volt. A szürke papírlabda átmérője lehetett vagy hatvan centi. A formája nem volt tökéletes , mert a lemez és a deszka között szűk volt a hely, de úgy vélte, hogy a kis szarosok ennek ellenére jó munkát végeztek. A fészek felszínét ellepték a lassú, lomha mozgású rovarok. Akadt köztük néhány megtermett, ocsmány példány, nem a kisebb és nyugodtabb sárga tomporúak, hanem fali darazsak. Az őszi hideg lelassította, elkábította őket, de Jack, aki még gyerekkorában sok mindent megtanult a darazsakról, tudta, szerencséje van, hogy megúszta egyetlen csípéssel. Ha Ullman a nyár derekán csináltatja meg a tetőt, gondolta Jack, akkor a munkásnak, aki ezt a bizonyos tetőrészt feltépi, pokoli meglepetésben lett volna része. Mi az hogy! Amikor egy tucat fali darázs egyszerre támad, csípi az ember arcát, kezét és karját, csípi a lábát a nadrágján keresztül, akkor bizony nagyon könnyen elfelejti, hogy húsz méter magasan van. Még képes átugrani a tető peremén, csak elmenekülhessen előlük. Ezek elől, a kicsi rovarok elől, hiszen a legnagyobb is csak feleakkora, mint egy ceruzacsonk.
Olvasta valahol – egy vasárnapi mellékletben, vagy egy magazin hátsó oldalán –, hogy az autószerencsétlenségek hét százalékára nincs magyarázat. Nem műszaki hiba, nem gyorshajtás, nem ital, nem rossz időjárás okozza. Egy kihalt útszakaszon karambolozik egy autó, és az egyetlen utas, a sofőr, nem tudja elmondani, mi történt, mert meghalt. A cikk interjút közölt egy közlekedési rendőrrel, akinek az volt az elmélete, hogy sok ilyen érthetetlen karambolt a kocsiban lévő rovarok okoznak. Darazsak, méhek, talán egy pók, vagy egy szúnyog. A sofőr pánikba esik, megpróbálja megölni, vagy lehúz egy ablakot, hogy kieressze. Elképzelhető, hogy a rovar megcsípi. Vagy lehet, hogy a vezető egyszerűen elveszíti uralmát a kocsi felett. Mindegy, a lényeg az, hogy, bumm!... és vége. És a rovar bizonyára épen és vidáman, zümmögve elrepül a füstölgő roncsok közül, zöldebb mezőket keresve. A rendőr azt mondta, az orvosoknak rovarcsípést is kellene keresniük, amikor az ilyen esetek áldozatait boncolják.
Most, hogy lenézett a fészekre, úgy érezte, jó szimbóluma lehetne annak, amin átesett (magával vonszolva túszait is), és talán egy jobb jövő ómenje is. Mi mással magyarázhatná mindazt, ami vele történt? A mai napig úgy érezte, hogy valamennyi boldogtalan stovingtoni élményében Jack Torrance szenvedő alanyként szerepelt. Nem ő cselekedett, csak elszenvedte az eseményeket. Sokan voltak, a stovingtoni iskolában, akik ittak, közülük ketten éppen az angol tanszéken tanítottak. Zack Tunney minden szombaton vett egy kis hordó sört, éjszakára beásta egy hóbuckába a hátsó udvaron, aztán vasárnap majdnem az egészet megitta, közben futballmeccseket és régi filmeket nézett. De hét közben Zack színjózan volt – ha ebéd előtt megivott egy koktélt, az már eseményszámba ment.
Ő és Al Shockley alkoholisták voltak. Úgy keresték egymás társaságát, mint két pária, akiben maradt még annyi szociális érzés, hogy inkább együtt merüljenek alá, mint egyedül. Csak éppen a tenger gabonaeredetű és nem sós volt. Nézte a darazsakat, amelyek ösztönösen végezték a dolgukat, mielőtt jön a tél, és hibernált királynőjüket kivéve valamennyien elpusztulnak, és még tovább ment. Most is alkoholista, valószínűleg mindig az lesz, talán már második gimnazista kora óta az, amikor az év végi banketten az első korty alkoholt lenyelte. Nincs ennek semmi köze az akaraterőhöz, sem az ivás moralitásához, sem a saját erős, vagy gyenge jelleméhez. Valahol odabent van egy törött kapcsoló, egy hibás árammegszakító, amelyik nem működik, így aztán akarata ellenére csúszni kezdett lefelé, eleinte lassan, aztán ahogy Stovington is több terhet rótt rá, egyre gyorsabban. Ennek az óriási, olajozott csúszdának a végében egy szétzúzott, tulajdonos nélküli bicikli meg a törött karú fia várta. Jack Torrance szenvedő szerkezetben. És ugyanez a helyzet a heves természetével is. Egész életében sikertelenül küzdött azért, hogy úrrá legyen rajta. Emlékezett rá, hogy hétéves korában elfenekelte egy szomszéd hölgy, amiért gyufával játszott. Kiment, és kővel dobott meg egy elhaladó autót. Az apja meglátta és üvöltve ment neki a kis Jackynek. Vörösre verte a fenekét, és úgy behúzott neki, hogy fekete karika került a szeme alá. És amikor az apja motyogva visszament a házba, hogy megnézze, mi megy a televízióban, Jack meglátott egy kóbor kutyát, és belerúgta a csatornába. Az elemi iskolában vagy két tucat verekedésben vett részt, a gimnáziumban még többen, minek következtében kétszer felfüggesztették, és a jó osztályzatai ellenére számtalanszor bezárták. A futball részben biztosító szelepként működött, bár nagyon jól emlékezett rá, hogy a meccsek szinte minden percében dühroham kerülgette; minden akadályt és cselezést személyes sértésnek tekintett. Jó játékos volt, bejutott a megyei döntőkbe, az első és a későbbi években is, de nagyon jól tudta, hogy csak a rossz természetének köszönheti... vagy azt hibáztathatja. Nem élvezte a futballt. Minden játszmával valamilyen sértést torolt meg.
Ennek ellenére nem érezte magát rohadt alaknak. Nem érezte magát aljasnak. Ő, Jack Torrance, alapjában véve rendes pasas, akinek meg kell tanulnia úrrá lenni a természetén, mielőtt még bajba keveredik. És azt is meg kell tanulnia, hogyan birkózzék meg az alkoholizmussal. Érzelmileg is alkoholista volt, nem csak fizikailag – a kettő nyilván összekapcsolódott valahol a lelke legmélyén, ahová az ember nem szívesen pillant be. Nem nagyon érdekelte, hogy az eredendő okok összefüggenek-e egymással, vagy különállóak; szociológiai, pszichológiai vagy fiziológiás eredetűek-e. Neki a következményekkel kellett megbirkóznia: az apjától kapott pofonokkal és verésekkel, a felfüggesztésekkel, azzal, hogy hogyan magyarázza meg a játszótéri verekedésekben elszakított iskolai egyenruhát, később pedig meg kellett birkóznia a másnapossággal, a lassan felbomló házasságával, az égnek meredő, elgörbült küllőjű biciklijével, Danny törött karjával. És természetesen George Hatfielddel.
Úgy érezte, akaratlanul is beledugta kezét az Élet Nagy Darázsfészkébe. Metaforának pocsék. De mint a valóságot ábrázoló kép, egészen célszerű. Egyszer, nyár derekán, bedugta a kezét valami elrohadt zsindely alá; a keze és a karja elégett egy szent és igazságos tűzben, elpusztult a tudatos gondolat, és a civilizált viselkedés fogalma divatjamúlttá kopott. Ha valakinek a karját tüzes kötőtűkkel bökik át, el lehet várni, hogy gondolkodó emberi lény módjára viselkedjék? El lehet várni, hogy szeretetben éljen a hozzá legközelebb állókkal, a szeretteivel, amikor barna, őrjöngő felhő száll fel egy lyukból a dolgok szövetén át (a szöveten át, amit olyan ártatlannak hitt), és egyenesen rátámad? Felelőssé tehetik saját cselekedeteiért, amikor rohan a lejtős tetőn mint egy tébolyult, húsz méterrel a föld felett, nem tudja, hová megy, megfeledkezik róla, hogy rémült, botladozó lába a tető szélére vezetheti, ahol átbukhat az ereszcsatornán, és lezuhanhat a halálba, le a betonra, húsz méterrel alatta? Jack úgy gondolta, nem lehet. Amikor az ember véletlenül darázsfészekbe nyúl, akkor nem azért mond le civilizált énjéről, a szeretet, tisztesség és becsület kelepcéivel egyetemben, mert az ördöggel kötött szerződést. Nem ő cselekszik, hanem az esemény szenvedő alanyává lesz; megszűnik mint gondolkodó lény, és az idegvégződések lényévé válik; egyetemet végzett emberből öt rövid másodperc alatt nyöszörgő majommá lesz.
George Hatfieldre gondolt.
George magas, kócos, szőke, szinte már szemtelenül szép fiú volt. Szűk, kopott farmerjében, a stovingtoni pólóban, amelynek lezserül, könyékig feltolt ujjából kilátszott napbarnította alsókarja, Jacket a fiatal Robert Redfordra emlékeztette. George-nak valószínűleg nem esik nehezére gólt rúgni – ahogyan annak a futballozó ördögnek, Jack Torrance-nak sem esett nehezére tíz évvel korábban. Jack őszintén mondhatta, hogy nem féltékeny George-ra, és nem irigyli a jó megjelenését, sőt, tudat alatt már-már kezdte úgy érezni, hogy George-ban testesül meg darabja hőse, Gary Benson – tökéletes ellentéte a sötét hajú, görnyedt, idős Denkernek, aki annyira meggyűlölte Garyt. De ő, Jack Torrance, soha nem érzett így George-dzsal kapcsolatban. Ha így érzett volna, azzal számot vet. Ebben egészen biztos volt.
George az iskolai munkájában sodródott az árral. Mint futball- és baseballsztártól szellemiekben nem sokat követeltek tőle, és ő megelégedett a közepes osztályzatokkal, néha egy-egy jóval történelemből vagy növénytanból. A pályán teli volt versenyszellemmel, de az osztályban affektáltan közömbös, magában mulató diák. Jack saját középiskolai és egyetemi tapasztalataiból ismerte ezt a típust, nem pedig tanári gyakorlatból, ami amúgy is másodlagos volt. George Hatfieldnek két arca volt. Nyugodt, visszahúzódó figura az osztályban, de amikor a megfelelő versenystimulust alkalmazták (mint az elektródákat Frankenstein szörnyetegének halántékán, gondolta fanyarul Jack), akkor olyan lett, mint egy torpedó.
Januárban két tucat másik gyerekkel George is jelentkezett vitacsapatba. Egészen őszinte volt Jackkel. Az apja, egy nagyvállalat jogtanácsosa, azt akarta, hogy a fia lépjen a nyomdokaiba. George-ot nem fűtötte égető vágy semmiféle más hivatás iránt, így beleegyezett. Az osztályzatai nem voltak túl jók, de végül is ez csak az előkészítő iskola, még bőven van ideje. És ha minden kötél szakad, az apja is tud segíteni. És George nagy hasznát látja majd sportteljesítményeinek. Brian Hatfield úgy vélte, a fia legyen benne a vitacsapatban. Hasznos gyakorlat, és a jogi karok felvételi bizottságai jó néven veszik az ilyesmit. Így George bekerült a csapatba, de Jack március végén kizárta.
A késő téli csapatközi meccsek feltüzelték George Hatfield versenyszellemét. Komoran eltökélt szónok lett belőle, hevesen kiállt az érvek vagy ellenérvek mellett. Nem érdekelte, hogy a téma a marihuána törvényesítése, a halálbüntetés újbóli bevezetése, vagy az olajszennyeződés megengedhető mennyisége. George minden témában jártas lett, és szűklátókörűségében őszintén nem érdekelte, melyik oldalon áll – Jack tudta, hogy ez még a magas színvonalú szónokok között is ritka és értékes tulajdonság. Egy szerencselovag és egy született szónok lélekben rokon; mindkettőt ugyanaz a szenvedély fűti: sikert akar elérni. Eddig tehát minden rendben.
De George Hatfield dadogott.
Az órákon George mindig nyugodt és magabiztos volt (akár készült, akár nem), fogyatékosságának még csak nyoma sem mutatkozott, és természetesen a stovingtoni pályákon sem, ahol a beszéd nem volt erény, és ha valaki sokat vitatkozott, még a játékból is kiállították.
George akkor kezdett dadogni, amikor mélyen belebonyolódott a vitába. Minél hevesebben érvelt, annál erősebben dadogott. Végül, amikor megérezte, hogy puskavégre kapta ellenfelét, egyszerűen megdermedt, egy szót sem tudott kinyögni, mintha valami intellektuális versenyláz megbénította volna a beszédközpontját; és közben lejárt az idő. Nézni is fájdalmas volt.
„K-k-ki kell jelentenünk tehát, hogy az ada-da-datok, amelyeket Mr. D-D-D-Dorsky idéz, érvénytelenítik a nem-nem-nemrégiben hozott ha-ha-határozatot...”
A csengő megszólalt, George hátraperdült, és dühödten meredt az óra mellett ülő Jackre. Az arca kipirult, összegyűrt jegyzeteit görcsösen szorongatta a kezében.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet kilátástalan, de Jack még sokáig nem küldte el George-ot, mert reménykedett, hogy talán mégis összeszedi magát. Egyszer, egy késő délután, körülbelül egy héttel azelőtt, hogy Jack kénytelen-kelletlen mégis kizárta a csapatból, George megvárta, míg a többiek elmennek, aztán mérgesen nekitámadt Jacknek.
– Előreállította a st... st... stoppert.
Jack éppen a papírjait tette el a táskájába; felnézett.
– Mit beszélsz, George?
– N-n-nem volt meg a teljes öt perc. Előretolta. F-f-fi-gyeltem az órát.
– Az óra és a stopper kicsit eltérhetnek egymástól, George. Hozzá sem értem ahhoz a vacakhoz. Becsszavamra.
– D-d-de igen!
A harcias, én-kiállok-a-jogaimért pillantás, amellyel George méregette, haragra lobbantotta Jacket. Két hónapja nem ivott, két hosszú hónapja, az idegei foszlányokká mentek. Még egy utolsó erőfeszítést tett, hogy türtőztesse magát. – Biztosíthatlak, George, hogy semmi ilyet nem tettem. Az a probléma, hogy dadogsz. Nem tudod, mi lehet az oka? Az órákon nem dadogsz.
– Én n-n-nem d-d-dadogok!
– Ne kiabálj!
– K-k-ki akar k-k-készíteni! Nem akarja, hogy benne legyek az istenverte v-v-vitacsapatában!
– Mondtam, hogy ne kiabálj. Beszéljük meg értelmes emberekhez illően.
– Sz-sz-szarok rá!
– George, ha sikerülne leküzdened a dadogást, én nagyon örülnék, ha benne maradnál a csapatban. Alaposan felkészülsz minden gyakorlatra, tanulmányozod a téma hátterét is, így ritkán ér meglepetés. De mindez nem sokat számít, ha nem tudsz uralkodni a...
– S-s-soha nem d-d-dadogtam! – kiabálta George. – M-m-maga miatt van! Ha valaki m-m-más vezetné a vitacsapatot...
Jack ellenállása egyre csökkent.
– George, soha nem lesz belőled jó ügyvéd, vagy akár jogtanácsos, ha nem tudod leküzdeni. A jog nem olyan, mint a futball. Hiába tréningezel minden este két órát, attól még nem múlik el. Mit fogsz csinálni, felállsz egy igazgatósági ülésen, és azt mondod: „És m-m-most, uraim, ami ezt a k-k-kérdést illeti...”
Hirtelen elpirult, de nem mérgében, hanem mert elszégyellte magát saját kegyetlensége miatt. Nem egy férfival áll szemben, hanem egy tizenhét éves fiúval, akit most ért élete első nagy kudarca, és a maga módján talán segítséget kér, tőle vár tanácsot.
George még egy utolsó, gyűlölködő pillantást vetett rá, az ajka rángott és tátogott, ahogy az összetorlódott szavak igyekeztek kiutat találni.
– M-m-maga állította előre! M-m-maga gyűlöl engem, m-m-mert t-t-tudja... t-t-tudja...
Aztán ordítva kirohant a teremből, és olyan erősen vágta be maga mögött az ajtót, hogy a drótozott üveg megremegett a keretben. Jack állt, és inkább érezte, mint hallotta George Adidas-cipőjének dobogását a visszhangos, üres előcsarnokban. Még forrt benne a harag, és fojtogatta a szégyen, amiért kigúnyolta George-ot, de az első gondolat mégis beteges örömmel töltötte el: életében először George Hatfield olyasmit akar, amit nem kaphat meg. Most először éri olyan baj, amit apuka összes pénzével sem lehet jóvátenni. A beszédközpontot nem lehet lepénzelni. A nyelvnek nem lehet heti ötven dollár fizetésemelést és karácsonyi prémiumot ajánlani, hogy ne akadjon el nyikorogva, mint a lemezjátszó tűje a hibás barázdában. Aztán az örömérzést elfojtotta a szégyen, és valahogy úgy érezte magát, mint amikor eltörte Danny karját.
Úristen, ugye nem vagyok ilyen rohadt. Ugye nem?
Az a beteges öröm, amit George kudarca felett érzett, inkább illenék a színdarabbeli Denkerhez, mint Jack Torrance-hoz, az íróhoz.
Azért gyűlöl, mert tudja...
Mit tud?
Mit tudhat George Hatfieldről, ami miatt gyűlölhetné? Hogy még előtte az egész jövő? Hogy hasonlít egy kicsit Robert Redfordhoz, és a lányok mindig abbahagyják a beszélgetést, amikor dupla szaltóval fejest ugrik a medencébe? Hogy természetes, tanulatlan kecsességgel futballozik és baseballozik?
Nevetséges. Abszurdum. Semmit nem irigyelt George Hatfieldtől. Igazság szerint őt még jobban bántotta a szerencsétlen dadogás, mint magát George-ot, mert George-ból csakugyan kitűnő szónok lehetett volna. És ha Jack előretolta volna a stoppert – természetesen nem tette –, csakis azért tette volna, mert a csapat többi tagjával együtt őt is zavarba hozta George küszködése, éppen olyan kínosan érezték magukat, mint amikor egy ünnepségen a szónok belesül a beszédébe. Ha előretolta volna a stopper mutatóját, csakis azért tette volna, hogy... megrövidítse George szenvedéseit.
Egy héttel ezután kizárta a csapatból, de ezúttal megőrizte a nyugalmát. Csak George kiabált és fenyegetőzött. Újabb egy hét múlva, a vitacsapat edzése közben kiment a parkolóba, hogy kivegyen néhány könyvet a VW csomagtartójából, és ott találta George-ot fél térdre ereszkedve, vadászkéssel a kezében. Hosszú szőke haja az arcába lógott; éppen a kocsi jobb első gumiját fűrészelte ketté. A hátsó gumikat már cafatokra vágta, és a bogárhátú úgy ült lelapult kerekein, mint egy kicsi, fáradt kutya.
Jack agyát elborította a vér, és alig emlékezett arra, ami ezek után következett. Saját hangját mély morgásnak hallotta: – Jól van, George, te akartad, hát most megkapod, amit megérdemelsz.
Emlékezett arra is, ahogy George döbbenten, ijedten felnézett rá. – Mr. Torrance – kezdte, mintha meg akarná magyarázni, hogy ez az egész csak tévedés, hogy a kerekek már laposak voltak, amikor ő odaért, és ő csak az első kerekek barázdáiból akarja kitisztítani a piszkot a vadászkésével, ami véletlenül éppen nála volt, és...
Jack ökölbe szorított kézzel megindult feléje, és érezte, hogy vigyorog. De ebben nem volt biztos.
Az eset előtti utolsó emléke az volt, hogy George felemeli a kezében tartott kést, és azt mondja: – Jobb lesz, ha nem jön közelebb...
Azután már csak arra emlékezett, hogy Miss Strong, a franciatanárnő lefogja a karját, és sikoltozik: – Hagyja abba, Jack, hagyja abba! Még megöli!
Ostobán pislogott és körülnézett. A vadászkés ártalmatlanul csillogott a parkoló aszfaltján vagy négy méterre tőlük. A Volkswagen, a szegény, öreg, viharvert bogárhátú, sok vad, részeg éjszakai kirándulás veteránja, a három lapos kerekére dőlt. Látta, hogy a lökhárító jobb oldalán van egy új horpadás, és a közepén valami, ami vagy piros festék, vagy vér. Egy pillanatig megzavarodott és eszébe jutott
(Úristen, Al, mégis elütöttük)
az a másik éjszaka. Aztán a szeme George-ra tévedt; George kábultan, pislogva feküdt az aszfalton. A vitacsapat kijött, összebújva álltak az ajtó közelében, és George-ot bámulták. George arca véres volt a fejsebétől, ami nem látszott súlyosnak, de az egyik füléből vér folyt, ami valószínűleg agyrázkódás következménye. Megpróbált felállni, mire Jack lerázta magáról Miss Strong kezét és odament hozzá. George összerándult.
Jack George mellére tette a kezét, és visszanyomta a földre. – Feküdj nyugodtan – mondta. – Ne mozogj. – Miss Stronghoz fordult, aki iszonyodva bámult rájuk.
– Kérem, hívj a az iskolaorvost, Miss Strong – mondta neki Jack. Miss Strong megfordult, és az iroda felé rohant. Jack a vitacsapatra nézett, egyenesen a szemükbe, mert megint ő volt a tanár, megint önmaga volt, és ilyenkor nincs nála rendesebb pasas egész Vermontban. Ezt nekik is tudniuk kell.
– Hazamehettek – mondta csendesen. – Holnap találkozunk.
A hét végéig hat fiú kimaradt a csapatból, köztük a két legjobb is, de természetesen addigra már úgyis mindegy volt, mert Jackkel is közölték, hogy mennie kell.
Mégsem kezdett el újra inni, és úgy érezte, hogy ez már valami. És nem gyűlölte George Hatfieldet. Ebben biztos volt. Nem ő cselekedett, ő csak a szenvedő alany volt.
– Gyűlöl, mert tudja...
De ő nem tudott semmit. Semmit. Erre a mindenható Úristen ítélőszéke előtt is megesküdne, mint ahogy arra is megesküdne, hogy legfeljebb egy perccel tolta előre a stoppert. És nem gyűlöletből, hanem szánalomból.
Két darázs mászkált lomhán a tetőn, a feltépett zsindely mellett.
Nézte, amint kitárják aerodinamikusan bizonytalan, de furcsa mód igen jól működő szárnyukat, és elszállnak az októberi napfénybe, feltehetőleg azért, hogy valaki mást csípjenek meg. Isten úgy látta jónak, hogy fullánkot adjon nekik, márpedig akkor használniuk is kell, gondolta Jack.
Vajon mióta ül itt a rést bámulva, benne a kellemetlen meglepetéssel, és tűnődik a múlton? Az órájára nézett. Majdnem fél órája.
Leereszkedett a tető peremére, átemelte a lábát, tapogatózva megkereste a létra felső fokát, közvetlenül az eresz alatt. Lemegy a raktárépületbe, oda tette a rovarbombát egy felső polcra, ahol Danny nem férhet hozzá. Visszajön a bombával, és akkor őket éri meglepetés. Szúrhatnak, de ő is visszaszúrhat; ebben komolyan hitt. Két óra múlva a fészekből nem marad más, csak megrágott papír, és Danny beviheti a szobájába, ha akarja Jack is tartott egyet a szobájában gyerekkorában, egy enyhén benzin- és füstszagú darázsfészket. Ott tarthatja az ágya fejénél. Nem árthat neki.
– Jobban vagyok.
Magabiztos hangja a néma délutánba megnyugtatta, pedig nem is akart hangosan beszélni. Csakugyan jobban van. Úgy látszik, a szenvedő szerkezettől mégiscsak el lehet jutni a cselekvő szerkezetig, és úgy tekinteni valamire, ami kis híján az őrületbe kergette, mint jelentéktelen irodalmi díjra, amely legfeljebb csak a hozzáértőket érdekli. És ha van hely, ahol ezt csakugyan meg lehet valósítani, akkor ez itt biztosan az.
Lemászott a létrán a bombáért. Most megfizetnek. Most megfizetnek, amiért megcsípték.
15
Jack két hete talált egy hatalmas, fehérre festett hintaszéket a raktárépület egyik sarkában, és kivonszolta a teraszra, hiába tiltakozott Wendy, mondván, hogy életében nem látott még ilyen ocsmány holmit. Ebben a hintaszékben ült, és E. L. Doctorow: Isten hozott a nehéz időkbe című könyvét olvasta, amikor a szállodai furgon a feleségével és a fiával csörömpölve bekanyarodott a kocsifeljáróra.
Wendy megállt a kanyarban, sportosan felbúgatta a motort, aztán kikapcsolta. A furgon egyetlen hátsó lámpája kialudt. A motor a rosszul beállított gyújtás miatt kelletlenül rúgott még egy-kettőt. Jack felállt, és lassan eléjük ment.
– Szia, apa! – kiabált Danny, és rohant fel az emelkedőn. Az egyik kezében dobozt szorongatott. – Nézd, mit vett nekem anya!
Jack felkapta a fiát, kétszer megpörgette a levegőben, aztán jó erősen szájon csókolta.
– Jack Torrance, nemzedéke Eugene O'Neillje, az amerikai Shakespeare! – mondta mosolyogva Wendy. – Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk a hegyekben, távol a világtól!
– Megelégeltem a szürke tömeget, drága hölgyem – mondta Jack, és átkarolta. Megcsókolták egymást. – Milyen volt az út?
– Nagyon jó. Danny panaszkodott ugyan, hogy rángatom a kocsit, de egyszer se fulladt le, és... jaj, Jack, hát befejezted!
A tetőre nézett, és Danny követte a pillantását. Alig észrevehető aggodalmas kifejezés jelent meg az arcán, amikor a Panoráma nyugati szárnyának tetejére nézett, a széles csíkban húzódó új zsindelyekre, amelyek világosabb zöld színükkel elütöttek a többitől. Aztán a kezében tartott dobozra pillantott, és megint felderült az arca. A képek, amelyeket Tony mutatott, éjszakánként újra és újra megjelentek neki eredeti élességükben, de a napfényben könnyen megfeledkezett róluk.
– Nézd, apa, nézd!
Jack elvette a dobozt a fiától. Egy karikírozott játékautósorozat modellje volt, Danny már régóta sóvárgott utána. Ezt a modellt Pipacspiros Volkswagennek nevezték; a dobozon lévő kép hatalmas, piros Volkswagent ábrázolt, hosszúkás 59-es Cadillac Coupé de Ville hátsó lámpákkal; egy aszfaltozatlan úton porzott felfelé. Nyitható teteje volt, azon dugta ki a fejét a sofőr: egy óriási, bibircsókos szörny kiguvadt véres szemekkel, mániás vigyorral, a fején fordítva feltett, hatalmas, angol versenysapkával; keze a kormányon karomhoz hasonlított.
Wendy mosolygott, Jack rákacsintott.
– Ezt szeretem benned, doki – mondta Jack, és visszaadta neki a dobozt. – Vonzódsz a csendes, a józan, a befeléforduló dolgokhoz. Határozottan az én gyermekem vagy.
– Anya azt mondta, segítesz összerakni, mihelyt végig tudom olvasni az első Dick és Jane-t.
– A hét végére menni fog – mondta Jack. – Mi van még abban a jóképű furgonban, asszonyom?
– Áá, semmi – Wendy megfogta a karját és elhúzta. – Titok. Neked is van ott valami. Danny meg én majd bevisszük. Te hozd a tejet. Az utasfülke padlóján van.
– Csak erre vagyok jó neked – mondta Jack, és a homlokára csapott. – Igavonó ökörnek tartasz, közönséges baromállatnak. Reggeltől estig csak húzom az igát.
– Hát csak húzza be azt a tejet a konyhába, miszter.
– Ezt nem lehet kibírni! – kiabálta Jack, és a földre vetette magát; Danny felette állt, és kuncogott.
– Állj fel, ökör – mondta Wendy, és megbökte a tornacipője orrával.
– Hallod? – mondta Jack Dannynek. – Ökörnek nevezett. Te vagy rá a tanúm.
– Tanú! Tanú! – kiabálta Danny boldogan, és átugrotta földön fekvő apját.
Jack felült. – Erről jut eszembe, barátom. Nekem is van valamim a számodra. A teraszon, a hamutartó mellett.
– Mi az?
– Elfelejtettem. Menj, nézd meg.
Jack felállt, és Wendyvel együtt nézte, hogyan száguld végig a pázsiton Danny, majd kettesével szedve a lépcsőket, fel a teraszra. Jack átölelte Wendy derekát.
– Boldog vagy, kicsi?
Wendy komolyan nézett fel rá. – Még nem voltam ilyen boldog, amióta összeházasodtunk.
– Igazán?
– Becsszavamra.
Jack magához szorította. – Szeretlek.
Wendy meghatottan simult hozzá. Nem volt ez mindennapos szó Jack Torrance szótárában, a két kezén meg tudta volna számolni, hányszor mondta neki az esküvőjük előtt és után.
– Én is szeretlek.
– Anyu! Anyu! – Danny már a teraszon volt, izgalmában szinte visított – Gyere, nézd meg! Hú, de klassz!
– Mi az? – kérdezte Wendy, és kéz a kézben, fölfelé indult Jackkel a parkolóból.
– Elfelejtettem – mondta Jack.
– Ezért még megkapod a magadét – mondta Wendy, és a könyökével oldalba bökte. – Majd meglátod.
– Azt reméltem, ma éjszaka kapom meg – jegyezte meg Jack, mire Wendy felnevetett. Egy pillanattal később Jack megkérdezte: – Szerinted Danny boldog?
– Neked kéne tudnod. Te beszélgetsz vele hosszan minden este, mielőtt elalszik.
– Olyasmiről, hogy mi akar lenni, ha megnő, meg hogy a Mikulás igazi-e. Ez nagyon foglalkoztatja. Azt hiszem, a kis haverja, Scott elárult neki egyet s mást. A Panorámáról nem szokott beszélni.
– Nekem se – mondta Wendy, Már a terasz lépcsőjén voltak. – De sokszor nagyon csendes. És azt hiszem, lefogyott, Jack. Komolyan.
– Csak mert megnőtt.
Danny háttal állt nekik. A hintaszék melletti asztalon nézegetett valamit; Wendy nem látta, hogy mit.
– És nem is eszik jól. Azelőtt csak úgy tömte magába az ételt. Még tavaly is.
– Az elmúlik – mondta Jack bizonytalanul. – Azt hiszem, a Spock-ban olvastam. De hétéves korától majd megint két kanállal lapátolja magába.
Megálltak a felső lépcsőn.
– Rettentően igyekszik az olvasással is – mondta Wendy. – Tudom, hogy meg akar tanulni olvasni a kedvünkért... a kedvedért – tette hozzá vonakodva.
– Legfőképpen a maga kedvéért – mondta Jack. – Én egyáltalán nem hajtom. Sőt, azt kívánom, bár ne volna olyan szorgalmas.
– Szerinted ostobaság volna, ha elvinném orvosi vizsgálatra? Van egy fiatal orvos Sidewinderben, az ellenőr mondta a piacon, és...
– Kicsit félsz attól, hogy leesik a hó, ugye?
Wendy vállat vont. – Azt hiszem, igen. De ha szerinted ostobaság...
– Nem. Sőt, jelents be mindhármunkat. Megállapíthatja, hogy egészségesek vagyunk, és akkor nyugodtan alhatunk.
– Ma délután felhívom – mondta Wendy.
– Anya! Nézd, anya!
Danny odarohant hozzá, a kezében egy nagy szürke holmit tartott, amiről Wendy egy komikusan iszonyatos pillanatig azt hitte, hogy egy agy. Aztán rádöbbent, hogy mi az, és ösztönösen hátralépett.
Jack átkarolta. – Ne félj. A lakókat, akik nem repültek el maguktól, kifüstöltem. A bombával.
Wendy megnézte a hatalmas darázsfészket a fia kezében, de nem nyúlt hozzá. – Biztos vagy benne, hogy ártalmatlan?
– Egész biztos. Nekem is volt egy gyerekkoromban. Akarod, hogy a szobádba tegyük, Danny?
– Igen! Most rögtön!
Danny sarkon fordult, és benyargalt a dupla ajtón. Hallották, ahogy felfelé szalad a szőnyeggel borított lépcsőn.
– Szóval mégis volt odafent darázs – mondta Wendy. – Megcsíptek?
– Kapok hadi kitüntetést? – kérdezte Jack, és megmutatta az ujját. A daganat már kezdett lohadni, de Wendy hosszasan sajnálkozott, és kicsi, gyengéd csókot nyomott rá.
– Kihúztad a fullánkot?
– A darázs nem hagyja benne. Csak a méh. A méhek fullánkja görbe, de a darazsaké sima. Ezért olyan veszélyesek. Újra meg újra tudnak csípni.
– Jack, biztos, hogy Dannynek nem lesz baja?
– Megnéztem az utasítást a bombán. Garantálják, hogy a füst két órán belül minden rovart elpusztít, aztán nyom nélkül elpárolog.
– Utálom őket.
– Mit... a darazsakat?
– Mindent, ami csíp – felelte Wendy. A tenyerét a könyöke alá csúsztatva összefonta karját a mellén.
– Én is – mondta Jack, és magához szorította.
16
Wendy hallotta, hogy a hálószobában kopog az írógép, Jack a földszintről hozta fel; úgy harminc másodpercre életre kelt, egy-két percig hallgatott, aztán megint kopogott egy kicsit. Mintha géppuskaropogást hallgatna egy elszigetelt kis erődből. A hang zene volt a fülének; Jack a házasságuk második éve óta nem dolgozott ilyen kitartóan – akkor írta azt a novellát, amelyik később az Esquire-ben megjelent. Azt mondta, valószínűleg az év végéig elkészül a színdarabbal, és akkor valami új dologba kezd. Azt mondta, nem érdekli, hogyan fogadják majd A kicsi iskolá-t, nem bánja, ha akár nyomtalanul eltűnik is, és Wendy hitt neki. A puszta tény, hogy ír, boldog reménységgel töltötte el, nem azért, mert a színdarabtól várt sokat, hanem mert úgy érezte, hogy a férje végre lassan rázárja a kaput egy szörnyetegekkel teli teremre. Hosszú ideje nekiveti már a vállát ennek az ajtónak, és most végre megmozdult.
Minden leütött betű beljebb lökte egy kicsit.
– Nézd, Dick, nézd.
Danny az öt megviselt olvasókönyv első kötete fölé görnyedt; Jack fáradhatatlanul végigböngészte Boulder millió antikváriumát, míg végre sikerült megszereznie. Az öt kötettel Danny eléri a másodikosok szintjét, bár Wendy megmondta Jacknek, hogy szerinte ez túl ambiciózus célkitűzés. Tudták, hogy a gyerek intelligens, de hiba volna túl sokat követelni tőle túl rövid idő alatt. Jack egyetértett. Nem fog követelményeket támasztani. De arra is fel kell készülniük, hogy Danny gyorsan halad. Most azon tűnődött, nem volt-e Jacknek ebben is igaza.
Danny négy éve nézte a „Szezám utcá”-t, és három évig az „Elektromos Művek”-et a tévében, ami jó előkészítés volt, és szinte ijesztő sebességgel tanult. Wendy aggódott. A feje felett a polcon ott volt a detektoros rádió és a siklórepülő, ő mégis úgy görnyedt az ártalmatlan kis könyvek fölé, mintha ettől függne az élete. Az íróasztali lámpa erős, barátságos fényében, amit a szobájába tettek, Wendy feszültnek és sápadtnak látta a kicsi arcot. Nagyon komolyan vette az olvasást és a feladatlapokat is, amelyeket az apja készített neki minden délután. Egy alma és egy őszibarack képe. A kép alatt a szó, alma, Jack nagy, szépen formált betűivel. Karikázd be a megfelelő képet, azt, amelyik a szóhoz illik. A fiú nézte a szót és a képeket, az ajka mozgott, próbálgatta, szinte kiizzadta a megoldást. A vastag, piros ceruzával, amit tömzsi jobb markában szorongatott, már vagy három tucat szót egyedül is le tudott írni.
Az ujja lassan haladt az olvasókönyv szavai alatt. Wendy halványan emlékezett a szavak feletti képre saját iskolás napjaiból, tizenkilenc évvel ezelőttről. Barna, göndör hajú, nevető fiú. Egy loknis hajú szőke kislány rövid ruhában, az egyik kezében ugrókötél. Egy kutya, amelyik szökdécselve szalad egy nagy piros gumilabda után. Az első osztályos szentháromság: Dick, Jane és Jip.
– Nézd, hogy szalad Jip – olvasta lassan Danny. – Fuss, Jip, fuss. Fuss, fuss, fuss. – Szünetet tartott, az ujj át egy sorral lejjebb engedte. – Nézd a... – Közelebb hajolt, az orra majdnem hozzáért a laphoz. – Nézd a...
– Ne olyan közel, doki – mondta csendesen Wendy. – Nem tesz jót a szemednek. Inkább...
– Ne mondd meg! – mondta Danny, és gyorsan kiegyenesedett. A hangja ijedt volt. – Ne mondd meg, anya, el tudom olvasni!
– Jól van, szívem – mondta Wendy. – De annyira azért nem fontos. Komolyan nem.
Danny nem törődött vele; folytatta. Az arckifejezése jobban illett volna egy szigorlatozó egyetemi hallgatóhoz. Wendynek egyre kevésbé tetszett a dolog.
– Nézd a... lö... Jaj. Lö, lö... Nézd a lö-a-bö...? Nézd a lö-a-bö... Labdát! – Hirtelen, diadalmasan. Elszántan. Wendyt megdöbbentette, milyen elszánt a hangja. – Nézd a labdát!
– Úgy van – mondta Wendy. – Azt hiszem, ennyi elég lesz ma estére, szívem.
– Még két oldalt, anyu, kérlek!
– Nem, doki. – Határozott mozdulattal becsukta a piros fedelű könyvet. – Ideje lefeküdni.
– Kérlek!
– Ne nyaggass, Danny. Fáradt vagyok.
– Oké. – Vágyakozva nézett az olvasókönyvre.
– Menj, adj egy puszit apádnak, aztán mosakodj meg. Ne felejts el fogat mosni.
– Igen.
Görnyedten ment ki; kisfiú lábas pizsamanadrágban, túlméretezett flanelfelsőben, elöl egy futball-labdával, a hátán NEW ENGLANDI DRUKKER felirattal.
Jack írógépe elnémult, és Wendy hallotta Danny cuppanós pusziját. – Jó éjszakát, apa.
– Jó éjszakát, doki. Hogy vagy?
– Azt hiszem, jól. Anyu azt mondta, hagyjam abba.
– Anyunak igaza van. Elmúlt fél kilenc. Mész a fürdőbe?
– Igen.
– Helyes. Krumpli nő a füledből. És hagyma, sárgarépa, karalábé meg...
Danny kuncogott, aztán a hangját elvágta a fürdőszobaajtó határozott csapódása. Danny magánügynek tekintette a fürdőszobai tevékenységét, pedig Jack meg ő sosem zárták be egymás elől az ajtót. Újabb jele annak – és ezek a jelek egyre sokszorozódtak –, hogy egy önálló emberi lény él velük, nem csak egyikük indigós másolata, vagy kettőjük kombinációja. Ez egy kicsit elszomorította. Egy napon a gyermeke idegenné válik, és ő is idegen lesz a számára... de nem olyan idegen, amilyen az anyja lett az ő számára. Úristen, ezt nem szabad megengedni! Nőjön fel, de továbbra is szeresse az anyját.
Jack írógépe megint megkezdte a szabálytalan kopogást.
Ült a székben, Danny asztala mellett, és körülnézett a fia szobájában. A siklórepülő szárnyát szépen megjavították. Az íróasztalon magasan tornyozódtak a képeskönyvek, kifestőkönyvek, szakadt borítójú régi Spiderman[2]-képregények és zsírkréták. A Volkswagen-modell az alantas holmik tetején állt, a doboza még érintetlen. Holnap este, vagy holnapután este fogják összerakni az apjával; ha Danny ilyen ütemben halad, nem kell a hét végéig várniuk. A falon Micimackó, Malacka és Robert Gida képe; nemsokára poszterek és fényképek kerülnek a helyükre kábítószeres rockénekesekről, gondolta Wendy. Az ártatlanság átadja helyét a tapasztalatnak. Ez az emberi természet, bébi. Aki kapja, marja. Azért mégis elszomorította. Jövőre iskolába megy, barátai lesznek, és egyre távolabb kerül majd tőle. Szerettek volna még egy gyereket, amikor végre kezdtek jól menni a dolgok Stovingtonban, de most megint szedte a tablettát. Túl bizonytalan a helyzet. Isten tudja, hol lesznek kilenc hónap múlva.
A szeme a darázsfészekre tévedt.
A legelőkelőbb helyet foglalta el Danny szobájában, egy nagy műanyag tányéron állt az ágya melletti asztalkán. Wendy undorodott tőle, még így üresen is. Bizonytalanul arra gondolt, hátha bacilusok vannak benne, talán megkérdezi Jacket, de hát csak kinevetné. Azért holnap megkérdezi az orvostól, ha sikerül négyszemközt beszélnie vele. Bántotta, hogy az alvó fia fejétől alig fél méterre ott áll ez a holmi, amit ezek az idegen teremtmények a nyálukkal rágtak össze.
A víz még folyt a fürdőszobában; felállt, és bement a hálószobájukba, hogy megnézze, rendben van-e minden. Jack nem nézett fel, elveszett a maga alkotta világban, bámult a gépre, a foga között füstszűrős cigaretta lógott.
Halkan bekopogott a fürdőszoba ajtaján. – Jól vagy, doki? Nem aludtál el?
Semmi válasz.
– Danny?
Semmi válasz. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt.
– Danny! – Most már aggódott. Kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy a víz folyik, de más zajt nem hall. – Danny! Nyisd ki az ajtót, szívem!
Semmi válasz.
– Danny!
– Úristen, Wendy, nem tudok gondolkodni, ha egész éjszaka az ajtón dörömbölsz!
– Danny bezárkózott a fürdőszobába, és nem válaszol!
Jack ingerülten megkerülte az íróasztalt. Kopogott az ajtón, egyszer, erősen. – Nyisd ki, Danny. Elég a játékból.
Semmi válasz.
Jack még erősebben kopogott. – Ne hülyéskedj, doki. Ha egyszer le kell feküdni, akkor le kell feküdni. Elfenekellek, ha nem nyitod ki.
Elveszíti az önuralmát, gondolta Wendy, és még jobban megijedt. Jack a két év előtti este óta nem nyúlt Dannyhez haragjában, de Wendy ebben a pillanatban úgy érezte, olyan mérges, hogy képes lenne rá.
– Danny, szívem – kezdte.
Semmi válasz. A víz csobogott tovább.
– Danny, ha most be kell törnöm az ajtót, ma éjszaka isten bizony hason fogsz aludni – figyelmeztette Jack.
Semmi.
– Törd be – mondta Wendy, és hirtelen úgy érezte, hogy nehezére esik a beszéd. – Gyorsan.
Jack felemelte a lábát, és a kilincstől jobbra jó erősen belerúgott az ajtóba. Gyenge kis zár volt, azonnal engedett, az ajtó felpattant, nekivágódott a csempés falnak, aztán félig visszacsukódott.
– Danny! – sikoltotta Wendy.
A víz teljes erőből zubogott a mosdóba. A peremén ott hevert a fogkrém, a teteje lecsavarva. Danny a fürdőkád szélén ült, ernyedt bal kezében lógott a fogkefe, a szája körül vékony fogkrémhab-csík húzódott. Szinte önkívületben bámult az orvosságos szekrény tükrébe a mosdó fölött; kábult iszonyat ült az arcán. Wendy először arra gondolt, hogy valamiféle epileptikus görcs, és talán lenyelte a nyelvét.
– Danny!
Danny nem válaszolt. Mély torokhangon motyogott valamit.
Jack olyan erővel lökte félre Wendyt, hogy nekiesett a törülközőtartónak. Jack letérdelt a fiú elé.
– Danny – mondta. – Danny, Danny! – Pattintott Danny üres tekintete előtt.
– Hogyne – mondta Danny. – Versenyjátszma. Ütés. Rrrr...
– Danny...
– Roque! – mondta Danny; a hangja hirtelen elmélyült, szinte férfias lett. – Roque. Ütés. A roque-ütőnek... két oldala van. Gaaaa...
– Úristen, Jack, mi baja van?
Jack megragadta a gyerek könyökét, és erősen megrázta. Danny feje erőtlenül hátraesett, aztán előrebukott, mint egy pálcára kötött léggömb.
– Roque. Ütés. KELLÖGEM.
Jack megint megrázta, és akkor Danny tekintete hirtelen kitisztult. A fogkefe kiesett a kezéből, kis koppanással leesett a kőre.
– Mi van? – kérdezte, és körülnézett. Látta az apját, aki előtte térdelt, és Wendyt, aki a fal mellett állt. – Mi van? – kérdezte Danny növekvő ijedtséggel. – M-m-mi b-b-baj...
– Ne dadogj! – ordította bele az arcába Jack váratlanul. Danny rémületében felkiáltott, a teste megfeszült, megpróbált elhúzódni az apjától, aztán könnyekben tört ki. Jack döbbenten ölelte magához. -Jaj, kicsim, sajnálom. Sajnálom, doki. Kérlek. Ne sírj. Ne haragudj. Nincs semmi baj.
A víz tovább folyt a mosdóba, és Wendy hirtelen úgy érezte, valami idegőrlő lidércnyomásba keveredett, az idő visszafelé forog, vissza addig a napig, amikor a részeg férje eltörte a fia karját, és szinte ugyanezekkel a szavakkal siránkozott fölötte.
(Jaj, kicsim. Sajnálom. Sajnálom, doki. Kérlek, ne haragudj.)
Odarohant, valahogy kiszabadította Dannyt Jack karjából (látta a dühös szemrehányást az arcán, de nem törődött vele, majd később), és felemelte. Visszavitte a kisebb hálószobába; Danny a nyakába csimpaszkodott; Jack utánuk ment.
Leült Danny ágyára, ide-oda ringatta, és értelmetlen szavakkal nyugtatta. Felnézett Jackre, akinek a szemében már csak aggodalom tükröződött. Kérdőn húzta fel a szemöldökét. Wendy kicsit megrázta a fejét.
– Danny – mondta. – Danny, Danny, Danny. Minden rendben, doki. Nincs semmi baj.
Danny végül elcsendesedett a karjában, és már csak egy kicsit remegett. Először mégis Jackhez szólt, Jackhez, aki mellettük ült az ágyon, és Wendyt megint elfogta a régi tompa fájdalom,
(Ő az első, és mindig ő volt az első)
a féltékenység. Jack rákiabált, ő megnyugtatta, és Danny mégis az apjának mondta:
– Ne haragudj, amiért rossz voltam.
– Nincs miért bocsánatot kérni, doki – Jack megborzolta a haját. – Mi a fene történt veled odabent?
Danny lassan, kábultan megrázta a fejét. – Én... nem tudom. Miért mondtad, apa, hogy ne dadogjak? Én nem dadogok.
– Persze hogy nem – mondta Jack megkönnyebbülten, de Wendy úgy érezte, mintha hideg ujj érintené meg a szívét. Jack arcán ijedtség suhant át, mintha kísértetet látott volna.
– A stopper... – motyogta Danny.
– Micsoda? – Jack előrehajolt, és Danny összerándult Wendy karjában.
– Jack, megijeszted! – mondta Wendy magas, vádló hangon. Hirtelen arra gondolt, hogy valamennyien félnek. De mitől?
– Nem tudom, nem tudom – mondta Danny az apjának. – Mit... mit mondtam, apa?
– Semmit – motyogta Jack. Kivette a zsebkendőjét a hátsó zsebéből, és megtörölte a száját. Wendyt egy pillanatra megint elfogta az émelyítő érzés, hogy visszafelé forog az idő. Jól ismerte ezt a mozdulatot Jack italos napjaiból.
– Miért zártad be az ajtód, Danny? – kérdezte gyengéden Wendy. – Miért?
– Tony – felelte Danny. – Tony mondta. Wendy és Jack a feje felett egymásra néztek.
– Tony azt is megmondta, hogy miért, kisfiam? – kérdezte csendesen Jack.
– Fogat mostam, és az olvasáson gondolkoztam – mondta Danny. – Nagyon erősen gondolkoztam. És... és megláttam Tonyt, mélyen benne a tükörben. Azt mondta, megint meg kell mutatnia.
– Úgy érted, mögötted volt? – kérdezte Wendy.
– Nem, benne volt a tükörben – mondta Danny határozottan. – Egészen mélyen benne. És akkor én is átmentem a tükrön. Utána csak arra emlékszem, hogy apa ráz, és azt hittem, megint rossz voltam.
Jack arca megrándult, mintha megütötték volna.
– Nem, doki – mondta csendesen.
– Tony mondta, hogy zárd be az ajtót? – kérdezte Wendy, és lesimította a haját.
– Igen.
– És mit akart megmutatni neked?
Danny megfeszült a karjában; mintha a teste izmai zongorahúrrá változtak volna. – Nem emlékszem – mondta kétségbeesetten. – Ne kérdezzétek. Én... Én nem emlékszem semmire!
– Csitt! – mondta ijedten Wendy. Megint ringatni kezdte. – Semmi baj. Nem baj, hogy nem emlékszel. Nem baj.
Végül Danny megint megnyugodott.
– Akarod, hogy maradjak egy kicsit? Olvassak fel egy mesét?
– Nem. Csak az éjjeli lámpát hagyd égve. – Félénken az apjára nézett. – Maradnál, apa? Csak egy percre?
Wendy sóhajtott. – A nappaliban leszek, Jack.
– Oké.
Felállt, és nézte, ahogy Danny a takaró alá bújik. Nagyon kicsinek látszott.
– Biztos, hogy jól vagy, Danny?
– Jól vagyok. Csak a kislámpát dugd be, anya.
– Hogyne.
Bekapcsolta az éjjeli lámpát; a burán a kép Snoopy kutyát ábrázolta, mélyen aludt a kutyaház tetején. Dannynek soha nem volt éjszakai lámpája, de amikor beköltöztek a Panorámába, ő kérte, hogy vegyenek egyet. Eloltotta az íróasztali lámpát és a mennyezeti világítást, aztán visszanézett rájuk; Danny fehér arcocskájára és a fölébe hajló Jackre. Egy pillanatig habozott,
(és akkor én is átmentem a tükrön)
aztán csendesen kiment.
– Álmos vagy? – kérdezte Jack, és kisimította Danny haját a homlokából.
– Igen.
– Kérsz egy kis vizet?
– Nem...
Öt percig csönd volt. A keze még Danny fején nyugodott. Azt hitte, a gyerek elaludt, és már éppen fel akart állni, hogy csendesen kimenjen, amikor Danny az álom peremén megszólalt.
– Roque.
Jack visszafordult, dermedten figyelt.
– Danny...?
– Ugye sose bántanád anyát?
– Nem.
– És engem?
– Nem.
Újra csend, még hosszabb.
– Apa?
– Igen?
– Tony a roque-ról beszélt nekem.
– Igazán, doki? És mit mondott?
– Nem sokra emlékszem. Csak arra, hogy azt mondta, mérik az ütés idejét. Mint a baseballban. Nem fura?
– Igen. – Jack szíve tompán dobogott a mellében. Honnan tudhat a fiú ilyesmit? A roque-nál csakugyan mérik az ütés idejét, bár nem úgy, mint a baseballban, hanem úgy, mint a krikettben.
– Apa...? – most már majdnem aludt.
– Igen?
– Mi az, hogy KELLÖGEM?
– Micsoda? Valami mesében olvastad? Csend.
– Hé, doki?
De Danny már aludt; mélyen, egyenletesen lélegzett. Jack ült, nézte a fiát; mélységes szeretetet érzett iránta. Miért kiabált rá? Nincs abban semmi különös, ha egy kicsit dadog. Kábulatból, valami furcsa önkívületi állapotból tért magához, és ilyen körülmények között egészen természetes, ha dadog. Igen. És nem is mondta azt, hogy stopper. Valami mást mondott, vagy csak értelmetlenül motyogott.
Honnan tudta, hogy a roque-ban mérik az ütés idejét? Megmondta neki valaki? Ullman? Hallorann?
Lenézett a kezére. A feszültségtől ökölbe szorult,
(Úristen, hogy innék valamit)
a körme mint apró véső vájódott a tenyerébe. Összeszedte magát, és lassan kinyújtotta az ujjait.
– Szeretlek, Danny – suttogta. – Isten a tudója, mennyire szeretlek.
Kiment. Megint elveszítette a fejét, igaz, hogy csak egy pillanatra, de már ettől is émelyítő félelem töltötte el. Egy pohár italtól hamar eltompulna ez az érzés. Eltompulna az a szó
(stopper)
és minden más. Jól hallotta azt a szót, egész biztos, hogy nem tévedett. Nem. Kristálytisztán hallotta. Megállt az ajtóban, visszanézett, és ösztönös mozdulattal megtörölte száját a zsebkendőjével.
Az alakjuk csak sötét sziluett volt az éjszakai lámpa gyenge fényében. Wendy már bugyiban volt, odament az ágyhoz, és betakarta Dannyt, mert lerúgta a takarót. Jack az ajtóban állt, és nézte, ahogy Wendy Danny homlokára teszi a kezét.
– Lázas?
– Nem. – Megcsókolta Danny arcát.
– De jó, hogy bejelentkeztél az orvosnál – mondta Jack, amikor Wendy visszajött az ajtóba. – Vajon jó orvos?
– A piaci ellenőr szerint nagyon jó. Csak ennyit tudok.
– Ha valami baj van, téged és Dannyt visszaküldelek az anyádhoz, Wendy.
– Nem.
– Tudom, mit érzel – mondta Jack, és átkarolta Wendyt.
– El sem tudod képzelni, mit érzek az anyámmal kapcsolatban.
– Wendy, hová máshová küldhetnélek? Tudod te is.
– Ha te is jönnél...
– E nélkül az állás nélkül végünk van – mondta Jack egyszerűen. – Te is tudod.
Wendy árnyéka lassan bólintott. Tudta ő is.
– Amikor először beszéltem Ullmannal, azt hittem, csak a szája jár. Most már nem vagyok benne egészen biztos. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna benneteket idehoznom. Hatvan kilométerre vagyunk mindentől.
– Szeretlek – mondta Wendy. – És Danny még jobban szeret, ha ez egyáltalán lehetséges. Belebetegedett volna, Jack. Abba is belebetegedne, ha elküldenél minket.
– Nem szabad így fogalmaznod.
– Ha az orvos azt mondja, valami baj van, keresek állást Sidewinderben – mondta Wendy. – Ha nem kapok állást Sidewinderben, Danny és én visszamegyünk Boulderbe. Nem mehetek anyámhoz, Jack. Ilyen körülmények között nem. Ne akard... Én... egyszerűen nem mehetek.
– Azt hiszem, igazad van. Ne lógasd az orrod. Lehet, hogy nincs is semmi baj.
– Lehet.
– Kettőre vár bennünket az orvos?
– Igen.
– Hagyjuk nyitva a hálószoba ajtaját, Wendy.
– Én is úgy gondoltam. De azt hiszem, most már végigalussza az éjszakát.
De nem úgy lett.
Bumm... Bumm... bummbummBUMMBUMM –
Menekült a súlyos, csattogó, visszhangzó zaj elől a kanyargó, labirintushoz hasonló folyosókon, meztelen talpa lágyan puffant a vastag, kék-fekete dzsungelszőnyegen. Ahányszor meghallotta, hogy a roque-ütő valahol mögötte nekivágódik a falnak, szeretett volna hangosan felsikoltani. De nem szabad. Nem szabad. A sikoltás elárulná, és akkor
(akkor KELLÖGEM)
(Gyere ki, most megkapod, amit megérdemelsz, te szaros nyivákoló csecsemő!)
Hallotta, hogy a hang gazdája közeledik, őt keresi, úgy csörtet a folyosókon, mint valami tigris egy idegen, kék-fekete dzsungelben. Egy emberevő tigris.
(Gyere ki, te kis rohadék!)
Ha el tudna jutni a lépcsőig, ha lejuthatna a harmadik emeletről, akkor talán megmenekül. Akár a liften is. Ha eszébe jutna, amit elfelejtett. De sötét volt, és rémületében elvesztette az irányérzékét. Befordult egy folyosón, aztán egy másikon, a szíve úgy ugrott fel a torkába, mint egy darab forró jég, rettegett attól, hogy valamelyik új kanyarban szembetalálkozik azzal az emberi tigrissel.
A csattogás meg az a szörnyű, rekedt ordítás egyre közeledett.
Hallotta, ahogy az ütő feje sziszegve belehasít a levegőbe,
(roque... ütés... roque... ütés... KELLÖGEM...)
aztán belevágódik a falba. A lába halkan puffant a dzsungelszőnyegen. A pánik úgy lövellt a szájába, mint valami keserű folyadék.
(Eszedbe jut, ami elhomályosult... Valóban? De hát mi az?)
Befordult egy újabb folyosóra, és a rémülettől lassan megdermedt: zsákutcába került. Mindhárom oldalról haragos, zárt ajtók néztek rá. A nyugati szárny. A nyugati szárnyba került, és kintről hallotta a süvöltő, bömbölő vihart, mely mintha a saját sötét, hóval teli torkában fuldokolna.
Hátrált a falig, most már sírt rémületében, a szíve úgy dobogott, mint a csapdába esett nyúlé. Amikor a háta hozzáért a világoskék selyemtapétához a kidomborodó kígyózó vonalmintával, a lába felmondta a szolgálatot, és a szőnyegre roskadt, a karja szétterült az összefonódott liánok és indák dzsungelén, a lélegzete sípolva emelkedett és süllyedt a torkában.
Hangosabban. Hangosabban.
A folyosókon elszabadult egy tigris, ez a tigris most megkerülte a sarkot, őrült haragjában rekedten, ingerülten bömbölt; a roque-ütő csattogott, mert ez a tigris két lábon járt, mert ő...
Hirtelen levegő után kapott, felébredt, és azonnal felült az ágyban; a szeme kitágult, bámult bele a félhomályba, a kezét az arca elé emelte.
Valami volt az egyik kezén. Mászott.
Darazsak. Három darázs.
És akkor megcsípték; szinte egyszerre mélyesztették kezébe a fullánkjukat; a rémképek széttöredeztek, sötét zuhatagban ráomlottak, ő pedig sikítani kezdett a sötétben; a darazsak csüngtek a bal kezén, és csípték újra meg újra.
Aztán felgyulladt a lámpa, és apa ott állt alsónadrágban, meredt tekintettel. Anya mögötte álmosan, ijedten.
– Vegyétek le rólam! – sikoltotta Danny.
– Úristen – mondta Jack. Meglátta.
– Jack, mi baja? Mi baja?
Jack nem válaszolt. Az ágyhoz rohant, felkapta Danny párnáját, és csapkodni kezdte vele Danny rángatózó bal kezét. Újra és újra lecsapott a párnával. Wendy látta, hogy nehézkes, rovar formájú alakok emelkednek dongva a levegőbe.
– Hozz egy újságot! – kiabálta Jack a válla felett. – Öld meg őket!
– Darazsak? – mondta Wendy, és egy pillanatra önmagába süppedt, szinte közömbös maradt, ahogy megértette. Aztán az agya működésbe lépett, és az értelem összekapcsolódott az érzelemmel. – Darazsak, Jézusom, Jack, azt mondtad...
– Fogd be a szádat, a szaros életbe, és öld meg őket! – üvöltötte Jack. – Tedd, amit mondok!
Az egyik darázs leszállt Danny íróasztalára. Wendy felkapott egy kifestőkönyvet, és rácsapott a darázsra. Undorító barna foltot hagyott maga után.
– Egy másik is van a függönyön – mondta Jack, és Dannyvel a karjában elrohant mellette.
Bevitte a gyereket a szobájukba, és letette az összetolt ágyra, Wendy oldalára. – Maradj itt, Danny. Ne gyere vissza, amíg nem mondom. Érted?
Danny arca feldagadt a sírástól, és csupa könny volt; bólintott.
– Bátor kisfiú vagy.
Jack kirohant a folyosóra, a lépcsőhöz. Hallotta, hogy mögötte még kétszer csattan a kifestőkönyv, aztán a felesége felsikolt fájdalmában. Nem lassított le, hanem kettesével szedve a lépcsőt lerohant a sötét előcsarnokba. Ullman irodáján át beszaladt a konyhába, közben a combját belevágta Ullman tölgyfa íróasztalába, de szinte meg sem érezte. Felgyújtotta a lámpát, és a mosogatóhoz sietett. Az elmosogatott vacsoraedényt Wendy a szárítón hagyta, hogy lecsöpögjön. A halom tetejéről felkapott egy nagy Pyrex-tálat. Valami leesett a kőre, és robbanásszerűen eltört. Jack tudomást sem vett róla, hanem rohant vissza, át az irodán, fel a lépcsőn.
Wendy Danny ajtaja előtt állt, és nehezen lélegzett. Az arca olyan fehér volt, mint egy lepedő. A szeme csillogott, a haja nedvesen tapadt a nyakához. – Mindegyiket megöltem – mondta színtelen hangon –, de az egyik megcsípett. Jack, azt mondtad, valamennyi elpusztult. – Sírva fakadt.
Jack válasz nélkül besietett a szobába, kezében a tűzálló tállal, és a fészekhez ment Danny ágya mellett. A fészek csendes volt. Semmi. Legalábbis a felszínén. Jack a fészekre borította a tálat.
– Ez megvan. – Gyere – mondta Wendynek.
Visszamentek a szobájukba.
– Hol csípett meg?
– A... a csuklómon.
– Mutasd.
Wendy megmutatta. A karkötőszerű bemélyedések felett, a csukló és a tenyér között volt egy kis kerek lyuk. Körülötte már kezdett dagadni a bőr.
– Allergiás vagy a darázscsípésre? – kérdezte Jack. – Próbálj emlékezni! Ha igen, lehet, hogy Danny örökölte. A rohadt dögök vagy ötször-hatszor belecsíptek.
– Nem – mondta Wendy kicsit nyugodtabban. – Én... én csak utálom őket. Utálom őket.
Danny az ágy végében ült, fogta a bal kezét, és őket nézte. A szeme körül kifehéredett a bőr a rémülettől; szemrehányóan nézett Jackre.
– Apa, azt mondtad, valamennyit megölted. A kezem... tényleg nagyon fáj.
– Hadd lássam, doki... nem, nem nyúlok hozzá. Attól csak még jobban fájna. Csak nyújtsd ki.
Danny kinyújtotta, és Wendy feljajdult. – Jaj, Danny... a szegény kis kezed!
Később az orvos tizenegy csípést számolt meg. Most csak a kis elpettyegetett lyukakat látták, mintha a tenyerét és az ujjait piros paprikával szórták volna tele. Csúnyán megdagadt. Mint a képregényekben Miki egér vagy Donald kacsa, amikor kalapáccsal véletlenül a saját kezére üt.
– Wendy, hozd ide azt a sprayt a fürdőszobából.
Wendy engedelmeskedett, Jack pedig leült Danny mellé; karját a vállára tette.
– Ha befújtuk a kezedet, csinálok róla néhány Polaroid-képet, doki. És ma éjszaka velünk alszol, jó?
– Persze – mondta Danny. – De miért csinálsz fényképeket?
– Mert hátha beperelhetünk pár embert, úgy, hogy a gatyájuk is rámenjen.
Wendy hozta a sprayt, olyan formája volt, mint egy poroltónak.
– Ez nem fog fájni, szívem – mondta, és levette a tetejét.
Danny kinyújtotta a kezét, és Wendy erősen befújta mindkét oldalát, amíg csillogni nem kezdett. Danny hosszan, remegve felsóhajtott.
– Csíp? – kérdezte Wendy.
– Nem. Már jobb.
– Tessék. Rágd el. – Öt narancsízű bébiaszpirint adott neki. Danny elvette, és egyenként bepotyogtatta őket a szájába.
– Nem lesz ez sok?
– A csípés volt sok! – pattant fel Wendy mérgesen. – Menj és tüntesd el azt a fészket, Jack Torrance. Most rögtön.
– Egy pillanat.
A fiókos szekrényhez ment, és elővette a Polaroid fényképezőgépet a felső fiókból. Keresgélt még egy darabig, és kivett egy pár villanólámpát.
– Jack, mit csinálsz? – kérdezte Wendy kicsit hisztérikusan.
– Képeket csinál a kezemről – mondta komolyan Danny. – Aztán beperlünk pár embert, úgy, hogy a gatyájuk is rámenjen. Igaz, apa?
– Igaz – mondta komoran Jack. Megtalálta a vaku vezetékét, és beledugta a gépbe. – Nyújtsd ki, fiam. Úgy ötezer dollárt számítok egy csípésre.
– Miről beszéltek? – Wendy majdnem sikoltott.
– Megmondom, miről – felelte Jack. – Én követtem az utasításokat azon a koszos rovarbombán. Bepereljük őket. Csalás az egész. Biztosan az. Erre nincs más magyarázat.
– Aha – mondta Wendy erőtlenül.
Jack csinált négy képet, Wendy mérte az időt a kis órán, amit láncon hordott a nyakában. Dannyt elbűvölte az ötlet, hogy a csípései talán ezer meg ezer dollárt érnek; a rémülete kezdett apadni; feltámadt az érdeklődése. A keze tompán sajgott, és egy kicsit fájt a feje.
Amikor Jack eltette a fényképezőgépet, és kirakta a képeket a fiókos szekrény tetejére száradni, Wendy azt mondta: – Vigyük el az orvoshoz még ma éjszaka?
– Nem, hacsak nincsenek nagy fájdalmai – mondta Jack. – Ha valaki súlyosan allergiás a darázscsípésre, az harminc másodpercen belül kiderül.
– Kiderül? Mi...?
– Kóma. Vagy görcsroham.
– Jézusom. – Wendy keresztbe fonta mellén a karját, mint aki fázik; arca sápadt volt és elgyötört.
– Hogy érzed magad, kisfiam? El tudsz majd aludni?
Danny pislogva nézett rájuk. A lidérces álom kusza, alaktalan képpé zsugorodott, de még félt.
– Ha alhatok veletek.
– Persze – mondta Wendy. – Jaj, kicsim, úgy sajnálom.
– Semmi baj, anya.
Wendy megint sírva fakadt, és Jack a vállára tette a kezét. – Wendy, esküszöm neked, hogy betartottam az utasításokat.
– Ugye eltünteted holnap reggel? Kérlek!
– Természetesen.
Hármasban bebújtak az ágyba, és Jack már le akarta oltani a lámpát, amikor félúton megállt a keze. Lelökte a takarót. – A fészekről is kell kép.
– Utána rögtön gyere vissza.
– Igen.
A fiókos szekrényhez ment, fogta a gépet, az utolsó vakut, és V betűt mutatott Dannynek. Danny mosolygott, és viszonozta a jó kezével.
Micsoda gyerek, gondolta, miközben elindult Danny szobájába. Micsoda remek kis kölyök.
A mennyezeti lámpa még égett. Jack odament az emeletes ágyhoz, és amikor a mellette álló asztalra pillantott, az egész teste libabőrös lett. A tarkóját csiklandozták a felmeredező hajszálak.
Alig látta a fészket az átlátszó üvegtál alatt. Az üveg belsejében nyüzsögtek a darazsak. Nehéz lett volna megmondani, hány. Legalább ötven. Talán száz is.
Dobogó szívvel megcsinálta a képet, aztán letette a gépet, és várta, hogy előtűnjön a másolat. A tenyerével megtörülte a száját. Újra meg újra ugyanaz a gondolat ismétlődött a fejében,
(Elveszítetted az önuralmadat. Elveszítetted az önuralmadat. Elveszítetted az önuralmadat.)
már-már babonás rettegés visszhangzott benne. Visszajöttek. Megölte a darazsakat, de visszajöttek.
Hallotta a saját hangját, amint a rémült, síró fia arcába kiáltja: Ne dadogj!
Megint megtörülte a száját.
Danny asztalához ment, keresgélt a fiókban, aztán elővett egy nagy kirakós játékot, aminek kartonpapírból volt a doboza. A kisasztalhoz vitte, és óvatosan rácsúsztatta a tálat az asztalról. A darazsak mérgesen zümmögtek börtönükben. Aztán kezét erősen a tálra szorítva, nehogy elejtse, kiment a hallba.
– Jössz lefeküdni, Jack? – szólt ki Wendy.
– Jössz lefeküdni, apa?
– Egy pillanatra le kell mennem a földszintre. – Igyekezett könnyed hangon beszélni.
Hogy történt? Az isten szerelmére, hogy történhetett?
A bomba működött. Meghúzta a gyűrűt, és látta, amint a sűrű fehér füst felszáll belőle. És amikor két órával később felment, egész felhőnyi apró, elpusztult testet rázott ki a tetején lévő lyukon.
Akkor hogy? Spontán regeneráció?
Ez őrület. Tizenhetedik századi baromság. A rovarok nem regenerálódnak. És még ha úgy volna is, tizenkét óra alatt nem fejlődnek ki teljes nagyságú rovarok a tojásokból, és különben is, ebben az évszakban a királynő nem rak tojásokat, csak áprilisban vagy májusban. Ősszel elpusztulnak.
Élő ellentmondásként a darazsak dühösen dongtak a tál alatt.
Lement a földszintre, át a konyhán. Hátul ajtó vezetett a szabadba. Hideg éjszakai szél fújt majdnem meztelen testére, és a lába szinte azonnal megdermedt a kilépő hideg betonján; a szezonban itt rakodott le a tejes. Óvatosan letette a kartondobozt, rajta a tállal, és amikor felállt, megnézte az ajtó mellé akasztott hőmérőt. A hőmérő egy üdítőt hirdetett; a higanyszál mínusz három fokot mutatott. Reggelre elpusztulnak a hidegben. Bement, és becsukta az ajtót. Egy pillanatnyi gondolkodás után a kulcsot is ráfordította.
Átment a konyhán, és eloltotta a lámpákat. Egy pillanatig állt a sötétben, gondolkozott, elfogta a vágy egy pohár ital után. A szálloda hirtelen ezernyi titkos zajjal telt meg: nyikorgás, nyögés, a szél alattomos surrogása az eresz alatt, ahol, mint halálos gyümölcsök, talán újabb darázsfészkek függnek.
Visszajöttek.
Hirtelen úgy érezte, hogy már nem szereti annyira a Panorámát, mintha nem a darazsak bántották volna a fiát, a darazsak, amelyek csodával határos módon túlélték a bombát, hanem maga a szálloda.
Az utolsó gondolata, mielőtt felment a feleségéhez és a fiához,
(mostantól fogva uralkodsz magadon. Bármi történjék is.)
szilárd, kemény, és magabiztos fogadalom volt.
Visszaindult hozzájuk a folyosón, és a keze fejével megtörülte a száját.
17
Danny Torrance alsónadrágra vetkőzve feküdt a vizsgálóasztalon, és nagyon kicsinek látszott. Felnézett Dr. („Szólíts egyszerűen Billnek”) Edmondsra, aki egy nagy, fekete gépet gördített melléje. Danny a szemét forgatta, hogy jobban lássa.
– Ne félj tőle, barátom – mondta Bill Edmonds. – Ez egy elektroencefalográf, és nem bánt.
– Elektro...
– Mi röviden csak EEG-nek hívjuk. Drótokat erősítek a fejedre – nem, nem szúrom bele, csak ragtapasszal ráragasztom –, aztán a műszer innenső oldalán a mutató lerajzolja az agy hullámait.
– Mint a „Hatmillió dolláros ember”-ben?
– Valahogy úgy. Szeretnél olyan lenni, mint Steve Austin, amikor megnősz?
– Dehogy – mondta Danny. A nővér kezdte felragasztania drótokat a koponyájára, a sok pici leborotvált foltra. – Apu azt mondja, hogy egy nap rövidzárlatot kap, és akkor benne lesz a sz... akkor nagy bajban lesz.
– Tudom, milyen bajra gondolsz – mondta barátságosan Dr. Edmonds. – Belekeveredtem én is nemegyszer. Az EEG-ből sok mindent megtudhatunk, Danny.
– Például mit?
– Például azt, hogy nincs-e epilepsziád. Az egy olyan betegség, amikor...
– Igen, tudom, mi az az epilepszia.
– Tényleg?
– Persze. Volt egy gyerek az óvodában, még Vermontban... Kicsi koromban óvodába jártam – és neki volt. Nem engedték meg neki, hogy játsszon a villogós táblával.
– Az micsoda, Danny? – Dr. Edmonds bekapcsolta a gépet. Vékony vonalak rajzolódtak a szalagra.
– Kis lámpák voltak rajta, mindenféle színűek. És amikor az ember bekapcsolta, némelyik szín felvillant, de nem mindegyik, és akkor meg kellett számolni a színeket, és ha az ember azt a gombot nyomta meg, amelyiket kell, akkor az egész kialudt. Brentnek nem volt szabad hozzányúlnia.
– Azért, mert az élénk, villogó fények néha epilepsziás görcsöt idéznek elő.
– Úgy érti, ha Brent játszik a táblával, begörcsöl?
Edmonds és a nővér magukban mulatva összenéztek. – Nem éppen elegánsan, de pontosan fogalmaztál, Danny.
– Tessék?
– Igazad van, csak ahelyett, hogy „begörcsöl”, mi azt mondjuk, hogy rohama van. Mégiscsak jobban hangzik... És most maradj olyan mozdulatlan, mint egy egér.
– Jó.
– Danny, amikor neked ezek az... akármijeid vannak, látsz előtte ragyogó, villogó fényeket?
– Nem.
– Hallasz furcsa zajokat? Csengetést? Vagy olyasmit, mint egy muzsikáló ajtócsengő?
– Nem.
– És nem érzel furcsa szagot, például narancsszagot, vagy fűrészporszagot? Vagy mintha valami rohadna?
– Nem, uram.
– Nem érzed úgy néha, hogy szeretnél sírni, mielőtt elájulsz? Pedig nem is vagy szomorú?
– Nem, soha.
– Akkor minden rendben.
– Epilepsziám van Dr. Bill?
– Nem hiszem, Danny. Feküdj nyugodtan. Mindjárt végzünk.
A gép zümmögött és sercegett még vagy öt percig, mielőtt Dr. Edmonds elzárta.
– Kész vagyunk, barátom – mondta élénken Edmonds. – Sally leveszi rólad az elektródákat, aztán gyere be a másik szobába. Szeretnék beszélgetni veled. Rendben?
– Hogyne.
– Sally, csinálja meg a TB-tesztet, mielőtt átküldi hozzám.
– Rendben van.
Edmonds letépte a hosszú, kígyózó szalagot, amelyik a gépből jött ki, és megnézte, aztán átment a másik szobába.
– Egy kicsit megszúrom a karodat – mondta a nővér, miután Danny belebújt a nadrágjába. – Szeretnénk biztosan tudni, hogy nincs tébécéd.
– Tavaly már csinálták az óvodában – mondta Danny, de nem sok reménnyel.
– De az már régen volt, és most már nagy fiú vagy, nem?
– Azt hiszem, igen. – Danny sóhajtott, és lemondóan odanyújtotta a karját.
Amikor már rajta volt az inge és a cipője, a tolóajtón bement Edmonds irodájába. Edmonds az íróasztal szélén ült, és elgondolkodva lóbálta a lábát.
– Hello, Danny.
– Hello.
– Hogy van a kezed? – Danny bekötözött bal kezére mutatott.
– Egész jól.
– Helyes. Megnéztem az EEG-det; nagyon jó. Azért elküldöm egy barátomnak Denverbe, akinek az a foglalkozása, hogy elolvassa az ilyen szalagokat. A biztonság kedvéért.
– Igen, uram.
– Beszélj nekem Tonyról, Dan.
Danny egyik lábáról a másikra állt. – Ő az én láthatatlan barátom – mondta. – Én találtam ki. Hogy ne legyek egyedül.
Edmonds nevetett, és Danny vállára tette a kezét. – Ugyanezt mondja az apád és anyád is. De most magunk között vagyunk, kis barátom. Én az orvosod vagyok. Mondd el az igazat, és én megígérem, hogy nem mondom el nekik, hacsak nem te akarod, hogy elmondjam.
Danny gondolkozott. Edmondsra nézett, koncentrált egy kicsit, megpróbálta elfogni Edmonds gondolatait, vagy legalábbis a hangulatukat, színüket. Hirtelen furcsa mód megnyugtató képet látott a fejében: kartotékos fiókok csukódtak be kis kattanással, egyik a másik után. Minden fiókon kicsi táblára írva ez állt: A-C, TITKOS, D-G, TITKOS és így tovább. Danny egy kicsit megkönnyebbült.
Óvatosan mondta: – Nem tudom, hogy Tony kicsoda.
– Veled egykorú?
– Nem. Legalább tizenegy éves. Talán még idősebb. Soha nem láttam egész közelről. Lehet, hogy már ahhoz is elég idős, hogy autót vezessen.
– Szóval csak messziről látod?
– Igen.
– És mindig az előtt jön, hogy elájulsz?
– Én nem ájulok el. Olyan, mintha vele mennék. És akkor mutat nekem mindenfélét.
– Például mit?
– Hát... – Danny egy pillanatig habozott, aztán elmondta Edmondsnak a láda esetét, amelyben apa papírjai voltak, és hogy a szállítók nem vesztették el Vermont és Colorado között, hanem mindvégig ott volt a lépcső alatt.
– És apád megtalálta ott, ahol Tony mondta?
– Igen, uram. De Tony nem mondta, hanem megmutatta nekem.
– Értem, Danny. És mit mutatott neked Tony tegnap éjszaka? Amikor bezárkóztál a fürdőszobába?
– Nem emlékszem – mondta gyorsan Danny.
– Biztos?
– Biztos.
– Az előbb azt mondtam, bezárkóztál be a fürdőszobába. De nem úgy volt, igaz? Tony zárta be az ajtót.
– Nem, uram. Tony nem zárhatta be az ajtót, mert ő nem valódi. Azt akarta, hogy én zárjam be. Hát bezártam.
– Tony mindig olyasmit mutat meg neked, ami elveszett?
– Nem. Néha megmutatja, hogy mi fog történni.
– Komolyan?
– Igen. Egyszer például megmutatta nekem a vidámparkot meg a vadállatrezervátumot Great Barringtonban. És mondta, hogy apa elvisz oda a születésnapomon. El is vitt.
– És még miket mutat?
Danny a homlokát ráncolta. – Jeleket. Mindig azok a buta, vacak jelek. És nem tudom elolvasni őket. Szinte soha.
– Mit gondolsz, miért teszi ezt Tony?
– Nem tudom. – Danny felélénkült. – De apa és anya tanítanak olvasni, és nagyon igyekszem.
– Hogy el tudd olvasni Tony jeleit?
– Hát, tényleg meg akarok tanulni olvasni. De a jelek miatt is, igen.
– Szereted Tonyt, Danny?
Danny lenézett a kockakőre, és nem válaszolt.
– Danny?
– Nem tudom. Azelőtt szerettem. Azt reméltem, hogy eljön mindennap, mert mindig jó dolgokat mutatott, főleg azóta, hogy apa meg anya már nem gondolnak a VÁLÁSra. – Dr. Edmonds pillantása élesebbé vált, de Danny nem vette észre. Erősen nézte a követ, és igyekezett pontosan fogalmazni. – De most, akárhányszor eljön, mindig rossz dolgokat mutat. Szörnyű dolgokat. Mint tegnap este a fürdőszobában. Olyan dolgokat mutat, amik úgy szúrnak belém, mint azok a darazsak tegnap. Csak az a különbség, hogy amit Tony mutat, itt szúr belém. – Ujjával komolyan a halántékára mutatott: egy kisgyerek, aki öntudatlanul az öngyilkosságot parodizálja.
– Miféle dolgokat, Danny?
– Nem emlékszem! – kiáltott fel kínlódva Danny. – Elmondanám, ha tudnám! Olyan, mintha azért nem tudnék emlékezni rá, mert olyan rossz, hogy nem akarok rá emlékezni. Amikor felébredek, már csak a kellögemre emlékszem.
– A mire?
– A kellögemre.
– Az micsoda?
– Nem tudom.
– Danny?
– Igen, uram?
– Meg tudnád csinálni, hogy Tony most jöjjön el?
– Nem tudom. Nem jön el mindig. Már azt sem tudom, akarom-e, hogy megint eljöjjön.
– Próbáld meg, Danny. Itt leszek veled.
Danny kétkedve nézett Edmondsra. Ő bátorítóan bólintott.
Danny nagyot sóhajtott, és bólintott. – De nem tudom, hogy sikerülni fog-e. Még sose csináltam úgy, hogy valaki közben nézett. És Tony se jön el mindig.
– Ha nem, nem – mondta Edmonds. – Én csak azt kérem, hogy próbáld meg.
– Jó.
Pillantását Edmonds himbálózó cipőjére irányította, és az apjára és anyjára gondolt, odakint. Valahol itt vannak... vagyis pontosan a fal mögött, amelyiken a kép lóg. Ülnek a várószobában, ahol bejöttek. Egymás mellett ülnek, de nem beszélgetnek. Képeslapokat nézegetnek. Aggódnak. Őmiatta.
A homlokát ráncolva koncentrált, és igyekezett belebújni anya gondolataiba. Mindig nehezebben ment, amikor nem voltak a közvetlen közelében. Lassan mégiscsak sikerült. Anya egy lánytestvérre gondolt. A húgára. A húga meghalt. Wendy azon tűnődött, hogy elsősorban emiatt lett-e az anyjából olyan
(vén boszorkány)
megkeseredett ember. Mert a húga meghalt. Kislánykorában.
(elütötte egy autó úristen nem tudok még egyszer elviselni valami olyat mint aileen de mi van ha csakugyan beteg rák meningitisz leukémia agytumor mint john gunther fia vagy izomsorvadás úristen ilyen korú gyerekek gyakran kapnak leukémiát rádiumbesugárzás kemoterápia minekünk semmi ilyenre nem volna pénzünk de persze nem dobhatják ki az embert az utcára hogy ott haljon meg és különben sincs semmi baja jól van jól van jól van nem szabad most)
(Danny...)
(aileenre gondolni és)
(Danny...)
(arra az autóra)
(Dannnny...)
De Tony nem volt ott. Csak a hangját hallotta. És ahogy halkult, Danny követte a sötétségbe, bukdácsolva zuhant bele egy mesebeli lyukba Dr. Bill himbálózó lába között; elhaladt egy lármásan kopogó hang mellett, és zuhant tovább; egy fürdőkád úszott el mellette a sötétségben, némán, valami szörnyű dolog himbálózott benne; aztán olyan hangot hallott, mint az édesen muzsikáló templomi harangok; majd egy üvegbura alá helyezett óra suhant el mellette.
Végül a sötétségen gyenge fény hatolt át, egy pókhálótól maszatos villanykörtéből áradt. A gyér világításban feltűnt egy nyirkos, piszkos kőpadló. Valahonnan, nem túl messziről, kitartó, mechanikus dübörgés hallatszott tompán, nem ijesztően. Álmosítóan. Ez lesz az, amiről majd megfeledkezik, gondolta Danny kábult meglepetéssel.
Amikor a szeme alkalmazkodott a félhomályhoz, közvetlenül maga előtt megpillantotta Tony sziluettjét. Tony nézett valamit, és Danny a szemét meresztve próbálta meg kivenni, hogy mi az.
(Az apád. Látod az apádat?)
Persze hogy látta. Hogyne vette volna észre, még az alagsori gyenge világításban is? Apa a földön térdelt, és egy zseblámpa fényében régi kartondobozokat és faládákat nézegetett. A papírdobozok penészesek és régiek voltak, némelyik kihasadt, és papírok szóródtak belőlük a földre. Újságok, könyvek, nyomtatott papírlapok, amelyek talán számlák lehettek. Az apja nagy érdeklődéssel vizsgálgatta őket. Aztán felnézett, és másfelé fordította a zseblámpát. A lámpa fényében sápadt holmi tűnt fel, egy nagy fehér könyv aranykapoccsal. A borítója fehér bőrnek látszott. Egy album; Danny szeretett volna felkiáltani, szeretett volna szólni az apjának, hogy hagyja békén azt a könyvet, mert vannak könyvek, amiket nem szabad kinyitni. De az apja már megindult feléje.
Most már felismerte a mechanikus, dübörgő hangot, a Panoráma bojleréből származott, amit apa napjában háromszor vagy négyszer ellenőrzött, a dübörgés most baljós, ritmikus csapkodáshoz kezdett hasonlítani. Úgy hangzott, mint... mint egy kalapács. És a penészes, nyirkos, rohadó papír szaga is megváltozott – olyan lett, mint a Rossz kábító borókaszaga. Felhőként függött az apja körül, amikor kinyúlt a könyv után... és megfogta.
Tony ott volt valahol a sötétben
(Ez az embertelen hely emberi szörnyetegeket szül. Ez az embertelen hely)
és ugyanezt az érthetetlen dolgot ismételte el újra meg újra.
(emberi szörnyetegeket szül.)
Megint zuhant a sötétségben, nehéz ütések lármája kísérte, ez már nem a bojler volt, hanem az ütő, sziszegve a levegőbe hasított, belevágott a selyemtapétába, az ütés nyomán kis gipszfelhők szálltak fel. Tehetetlenül kuporgott a kék-fekete mintás dzsungelszőnyegen.
(Gyere ki)
(Ez az embertelen hely)
(most megkapod, amit megérdemelsz!)
(emberi szörnyetegeket szül.)
Levegő után kapott, saját lihegése visszhangzott a fejében, aztán kiszakította magát a sötétségből. Megérezte valakinek a kezét, és először megrémült, azt hitte, hogy az a sötét dolog Tony világának a Panorámájából valahogy utánajött az igazi dolgok világába – aztán meghallotta Dr. Edmonds hangját: – Nyugodj meg, Danny. Nyugodj meg. Nincs semmi baj.
Danny felismerte az orvost, aztán a környezetét, a rendelőt. Tehetetlenül remegni kezdett. Edmonds nem engedte el.
Amikor a reakció kezdett alábbhagyni, Edmonds megszólalt:
– Szörnyetegekről beszéltél, Danny – mit mondtál?
– Ez az embertelen hely – mondta torokhangon. – Tony mondta, hogy... ez az embertelen hely... – Megrázta a fejét. – Nem emlékszem.
– Próbáld meg!
– Nem megy.
– Eljött Tony?
– Igen.
– Mit mutatott?
– Sötétséget. Dübörgést. Nem emlékszem.
– Hol voltál?
– Hagyjon békén! Nem emlékszem! Hagyjon békén! – Félelmében és tehetetlenségében sírva fakadt. Minden eltűnt, ragadós masszává olvadt, mint egy csomó elázott papír: az emlék olvashatatlanná vált.
Edmonds a csaphoz ment, és egy pohár vizet vitt neki. Danny megitta. Edmonds adott neki még egy pohárral.
– Jobban érzed magad?
– Igen.
– Danny, nem akarlak piszkálni... nem akarlak ezzel nyaggatni. De emlékszel bármire Tony jövetele előttről?
– Anya – mondta lassan Danny. – Aggódik miattam.
– Az anyukáknak ez a szokása.
– Nem... volt egy húga, aki kislány korában meghalt. Aileen. Arra gondolt, amikor Aileent elütötte az autó, és ezért aggódott miattam. Másra nem emlékszem.
Edmonds éles pillantással nézte. – Most gondolt erre? Kint a váróban?
– Igen, uram.
– Danny, honnan tudhatnád ezt?
– Nem tudom – mondta gyenge hangon Danny. – Azt hiszem, a ragyogás.
– Micsoda?
Danny nagyon lassan megrázta a fejét. – Nagyon fáradt vagyok. Nem mehetnék ki anyához és apához? Nem akarok több kérdésre felelni. Fáradt vagyok. És fáj a gyomrom.
– Hányingered van?
– Nem. Csak ki akarok menni anyához és apához.
– Oké, Dan. – Edmonds felállt. – Menj ki hozzájuk egy percre, aztán küldd be őket, hogy beszélhessek velük. Jó?
– Igen, uram.
– Odakint vannak képeskönyvek. Szereted a könyveket, ugye?
– Igen, uram – mondta kötelességtudóan Danny.
– Jó fiú vagy, Danny.
Danny halványan rámosolygott.
– A világon semmit nem találtam – mondta Dr. Edmonds Torrance-éknak. – Fizikailag. Szellemiekben okos kisfiú, talán túlságosan nagy a képzelőereje. Előfordul. A gyerekeknek úgy kell belenőniük a képzelőerejükbe, mint egy pár túl nagy cipőbe. Dannyé még mindig nagyon nagy. Csináltak már vele intelligenciatesztet?
– Nem hiszek benne – mondta Jack. – Kényszerzubbonyt húz mind a szülők, mind a tanárok elvárásaira.
Dr. Edmonds bólintott. – Meglehet. De ha megcsináltatnák a vizsgálatot, kiderülne, hogy alaposan megelőzi a korcsoportját. Elképesztően jól fejezi ki magát egy ötéves, illetve majdnem hatéves gyerekhez képest.
– Nem úgy beszélünk vele, mint gyerekkel – mondta Jack, egy kis büszkeséggel a hangjában.
– Nem hiszem, hogy erre valaha is szükség lett volna ahhoz, hogy megértessék magukat. – Edmonds szünetet tartott, a tollával játszott. – Önkívületi állapotba került. Az én kérésemre. Pontosan ugyanúgy, ahogy önök leírták a tegnap esti fürdőszobai esetet. Minden izma elernyedt, a teste összecsuklott, a szemgolyója kifordult. Szabályos önhipnózis. Elképesztő. Még most sem tértem magamhoz.
Torrance-ék előrehajoltak. – Mi történt? – kérdezte feszülten Wendy, és Edmonds óvatosan beszámolt a transzról, az elmotyogott mondatról, amelyből csak a „szörnyetegek” szót értette meg, és azt, hogy „sötétség” és „dübörgés”. Aztán a reakció, sírás, szinte hisztérikus állapot, ideges gyomor.
– Megint Tony – mondta Jack.
– Mit jelent ez? – kérdezte Wendy. – Van valami elképzelése?
– Igen. De lehet, hogy nem fognak neki örülni.
– Azért mondja el – kérte Jack.
– Abból, amit Danny mondott nekem, kiderült, hogy az ő „láthatatlan barátja” valóban barát volt, amíg ide nem költöztek New Englandből. Tony csak a költözés után vált fenyegető alakká. A kellemes álmok lidérces álmokká váltak, és annál is ijesztőbbek Danny számára, mert később nem emlékszik rá, mit álmodott. Ez elég mindennapos. Valamennyien tisztábban emlékszünk a kellemes álmokra, mint az ijesztőekre. Mintha valahol a tudat és a tudatalatti között volna egy szelep, amelyet egy nagyon finnyás erkölcscsősz igazgat. Ez a cenzor nagyon keveset enged át, és ami átjön, gyakran csak szimbolikus. Freud egyszerűsítve, de elég pontosan leírja, amit az egymásra ható erők kölcsönhatásáról tudunk a lélekben.
– Gondolja, hogy Dannyt ennyire bántja, hogy elköltöztünk? – kérdezte Wendy.
– Lehetséges, amennyiben traumatikus körülmények között zajlott – mondta Edmonds. – Úgy volt?
– Egy előkészítő iskolában tanítottam – mondta lassan Jack. – Elvesztettem az állásomat.
– Értem – mondta Edmonds. A tollat, amellyel játszott, határozott mozdulattal visszatette a tokjába. – Sajnos, ez még nem minden. Lehet, hogy fájdalmas lesz önöknek. A gyerek szerint maguk komolyan fontolgatták, hogy elválnak. Mellékesen említette, de csak azért, mert már nem hiszi, hogy gondolnak rá.
Jack szája tátva maradt, Wendy pedig úgy megrándult, mintha pofon ütötték volna. Kiszaladt a vér az arcából.
– Még csak meg sem beszéltük soha! – mondta. – Nemhogy Danny előtt, de még egymással sem! Mi...
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindent pontosan megért, doktor úr – mondta Jack. – Röviddel azután, hogy Danny megszületett, én alkoholista lettem. Már az egyetemen is sokat ittam, de amikor megismertem Wendyt, kicsit javult a helyzet. Miután Danny megszületett, és az írás, amelyet igazi hivatásomnak tekintek, rosszul ment, megint visszaestem. Danny három és fél éves korában leöntötte sörrel a színdarabot, amin dolgoztam... amin dolgozni próbáltam... és én... hát... a fenébe is. – A hangja megtört, de a szeme száraz és rezzenéstelen maradt. – Olyan átkozottul szörnyen hangzik, ha kimondom. Amikor megfordítottam, hogy elfenekeljem, eltörtem a karját. Három hónappal később abbahagytam az ivást. Azóta se nyúltam alkoholhoz.
– Értem – mondta közömbös hangon Edmonds. – Azt persze tudtam, hogy a karja el volt törve. Nagyon szépen összeforrt. – Kicsit hátrább lökte magát az íróasztaltól, és keresztbe tette a lábát. – Ha őszinte lehetek, nyilvánvaló, hogy azóta semmiféle módon nem bántalmazták a gyereket. A csípéseken kívül semmit nem találtam, csak a szokásos zúzódásokat és karcolásokat, ami a gyerekeknél természetes.
– Persze hogy nem – mondta hevesen Wendy. – Jack nem szándékosan...
– De igen, Wendy – mondta Jack. – Szándékosan tettem, azt hiszem, valahol a lelkem mélyén valóban bántani akartam. Vagy valami még rosszabbat akartam tenni vele. – Megint Edmondsra nézett. -Tudja, mit, doktor úr? Ez az első alkalom, hogy a válás szó elhangzott kettőnk között. És az, hogy alkoholizmus. És hogy bántalmaztam a gyereket. Három első alkalom öt perc alatt.
– Lehet, hogy ez rejlik a probléma mélyén – mondta Edmonds. – Nem vagyok pszichiáter. Ha akarják, hogy Dannyt megnézze egy gyerekpszichiáter, ajánlhatok egy jó szakembert Boulderben, a Mission Ridge gyógyközpontban dolgozik. De a diagnózisomban meglehetősen biztos vagyok. Danny intelligens, fantáziadús, érzékeny gyermek. Nem hiszem, hogy annyira felizgatták volna az önök házassági problémái, mint hiszik. A kisgyerekek könnyen belenyugszanak a dolgokba. Nem tudják, mi az a szégyen, az eltitkolás kényszere.
Jack a kezét nézte. Wendy megfogta a kezét, és megszorította.
– De megérezte, hogy baj van. Az ő szempontjából nem a törött kar volt a legfontosabb, hanem a megromlott, vagy megbomlóban lévő kapcsolat kettőjük között. A válásról beszélt nekem, de a kartörésről nem. Amikor a nővér említette neki, hogy szépen összeforrt a karja, egyszerűen vállat vont. Nem nyomasztó élmény a számára. „Régen történt” – azt hiszem, csak ennyit mondott.
– Ez a gyerek – motyogta Jack. A száj át összeszorította, az arcizmai megfeszültek. – Nem érdemeljük meg.
– De a maguké – mondta szárazon Edmonds. – Akárhogyan is, időnként visszavonul egy fantáziavilágba. Ebben nincs semmi szokatlan, sok gyermek megteszi. Amikor annyi idős voltam, mint most Danny, nekem is volt egy láthatatlan barátom, egy beszélő kakas, Chug-Chug. Természetesen rajtam kívül senki nem látta Chug-Chugot. Volt két idősebb fivérem, akik gyakran magamra hagytak, és ilyenkor Chug-Chug bizony nagyon jól jött. És persze maguk ketten biztosan tudják, miért hívják Danny láthatatlan barátját Tonynak, nem pedig Mike-nak, Halnek vagy Dutchnak.
– Igen – mondta Wendy.
– Megmagyarázták már neki?
– Nem – mondta Jack. – Kéne?
– Ugyan minek? Majd rájön, ha eljön az ideje a saját logikája alapján. Tudják, Danny fantáziaképei jóval mélyebbek, mint a megszokottak, amelyek a közönséges „láthatatlan barát” szindrómát körülveszik, és ettől bizonyára úgy érezte, hogy még nagyobb szüksége van Tonyra. Tony eljön, és kellemes dolgokat mutat neki. Néha csodálatos dolgokat. Mindig valami jót. Egyszer Tony megmutatta neki, hol van az apja elveszettnek hitt ládája... a lépcső alatt. Egy másik alkalommal megmutatta neki, hogy az apja és anyja elviszik egy vidámparkba a születésnapján.
– Great Barringtonba! – kiáltott fel Wendy. – De honnan tudhatja ezeket a dolgokat? Néha kísérteties, hogy micsoda dolgokkal áll elő. Majdnem olyan, mintha...
– Mintha telepatikus képessége volna? – kérdezte mosolyogva Edmonds.
– Burokban született – mondta gyenge hangon Wendy. Edmonds mosolya szívből jövő nevetéssé dagadt. Jack és Wendy egymásra néztek, és ők is mosolyogtak; mindkettőjüket meglepte, hogy milyen könnyű ez az egész. Danny különleges képességeiről nagyon ritkán beszélgettek.
– Most mindjárt azt mondják nekem, hogy lebegni is tud – mondta Edmonds, még mindig mosolyogva. – Nem, nem, nem, félek, hogy nem. Ez nem telepatikus képesség, hanem jó öreg, emberi megérzés, ami Danny esetében szokatlanul erős. Mr. Torrance, Danny tudta, hogy a láda a lépcső alatt van, mert maga már mindenhol kereste. Kizárásos alapon tudta. Olyan egyszerű, hogy Ellery Queen nevetne rajta. Előbb-utóbb magának is eszébe jutott volna.
– És ami a vidámparkot illeti Great Barringtonban, kinek az ötlete volt eredetileg? A maguké vagy az övé?
– Természetesen az övé – mondta Wendy. – Minden reggeli gyerekműsorban reklámozták. Nagyon szeretett volna elmenni. De hát nem volt rá pénzünk, hogy elvigyük. Ezt meg is mondtuk neki.
– Aztán egy folyóirat küldött ötven dollárt egy novellámért, amit még 1971-ben adtam el nekik – folytatta Jack. – A novellát újra megjelentették egy évkönyvben, vagy valami ilyesmiben. Elhatároztuk, hogy a pénzt Dannyre költjük.
Edmonds vállat vont. – Egy szerencsés véletlen folytán teljesült a kívánsága.
– A fene egye meg, lefogadom, hogy pontosan ennyi és nem több – mondta Jack.
Edmonds mosolygott egy kicsit. – Danny maga mondta nekem, hogy Tony gyakran mutat neki olyasmit, ami nem következik be. Téves érzékelésen alapuló látomás, ennyi az egész. Danny öntudatlanul teszi azt, amit az úgynevezett misztikusok és gondolatolvasók tudatosan és cinikusan csinálnak. Csak csodálni tudom érte. Ha az élet nem kényszeríti rá, hogy visszahúzza az antennáit, remek ember lesz belőle.
Wendy bólintott – persze hogy Danny remek ember lesz –, de az orvos magyarázatát túl egyszerűnek találta. Inkább margarin-, mint vajíze volt. Edmonds nem lakott velük. Nem volt ott, amikor Danny elveszett gombokat talált meg, és azt mondta, lehet, hogy a rádióújság az ágy alatt van, és hogy gumicsizmában megy az óvodába, annak ellenére, hogy süt a nap... és aznap az ő esernyője alatt mentek haza a zuhogó esőben. Edmonds nem tudhatott Danny furcsa szokásáról, ahogyan mindkettőjük gondolatát előre kitalálta. Egy este elhatározta, hogy teát iszik, pedig nem volt szokása, kiment a konyhába, és ott találta a teáscsészét, benne a zacskós teával. Eszébe jutott, hogy lejárt a könyvek kölcsönzési határideje, és a könyvek már ott voltak szépen egymásra rakva a hallasztalon, a tetejükön a kölcsönzőjeggyel. Vagy amikor Jack a fejébe vette, hogy lemossa a Volkswagent, kiment, és ott találta Dannyt a járdaszélen, ült és őt várta, közben a bádoghangú detektoros rádióján a slágerlista első helyezettjeit hallgatta.
Megszólalt. – Akkor most miért vannak lidérces álmai? Miért mondta neki Tony, hogy zárja be a fürdőszoba ajtaját?
– Azt hiszem, azért, mert Tony már nincs hasznára – felelte Edmonds. – Olyankor született – Tony, nem Danny –, amikor maga meg a férje azért küzdöttek, hogy megmentsék a házasságukat. A férje túl sokat ivott. Aztán az incidens a törött karral. A baljós csend kettőjük között.
Baljós csend, igen, ez a kifejezés legalább fedte a valóságot. A merev, feszült étkezések, amikor csak olyanokat mondtak egymásnak, hogy ideadnád a vajat, edd meg a sárgarépát, Danny, ha megengeditek, én felállók. Az éjszakák, amikor Jack elment, és ő száraz szemmel feküdt a kanapéra, Danny pedig a tévét nézte. A reggelek, amikor Jack és ő úgy kerülgették egymást, mint a dühös macskák, közöttük egy reszkető, rémült egérrel. Igaznak hangzott;
(Úristen, behegednek-e valaha a régi sebek?)
rettenetesen, rettenetesen igaznak.
Edmonds folytatta. – De a dolgok megváltoztak. A gyerekeknél egyébként a szkizoid magatartás nagyon gyakori. Elfogadott, mert mi felnőttek kimondatlanul is úgy gondoljuk, hogy a gyerekek bolondok. Láthatatlan barátaik vannak. Ha rossz kedvük van, bebújnak a szekrénybe, így húzódnak vissza a világtól. Mint valami talizmánhoz, úgy ragaszkodnak egy bizonyos takaróhoz, egy mackóhoz, egy kitömött tigrishez. Szopják az ujjúkat. Amikor egy felnőtt lát olyasmit, ami nincs, úgy gondoljuk, a gumiszobában a helye. Amikor egy gyerek azt mondja, hogy látott egy manót a szobájában, vagy egy vámpírt az ablak előtt, csak elnézően mosolygunk. A gyerekeknél az ilyen jelenségek egész sorát elintézzük egyetlen mondattal...
– Majd kinövi – fejezte be Jack.
Edmonds pislantott. – Pontosan. Igen. Szerintem Danny a legjobb úton volt ahhoz, hogy teljes mértékű pszichózis alakuljon ki nála. Boldogtalan légkör otthon, nagy képzelőerő, a láthatatlan barát, aki neki annyira valódi volt, hogy maguknak is majdnem valódivá vált. Ahelyett, hogy „kinőtt” volna ebből a gyerekkori szkizofréniából, előfordulhatott volna, hogy belenő.
– Ez az autizmus? – kérdezte Wendy. Olvasott erről. Már a szó is megrémítette, rettegésre és fehér csendre emlékeztette.
– Nem feltétlenül. De lehet, hogy egy napon belépett volna Tony világába, és többé nem jött volna vissza a „valódi dolgokhoz”, ahogy ő nevezi.
– Úristen – mondta Jack.
– De most drasztikusan megváltozott a helyzet. Mr. Torrance már nem iszik. Olyan helyen élnek, ahol a körülmények arra kényszerítik magukat, hogy szorosabb családdá váljanak, mint bármikor azelőtt – biztos, hogy szorosabb családi életet élnek, mint például én, hiszen én naponta legfeljebb két vagy három órát töltök a feleségemmel és gyerekeimmel. Meggyőződésem, hogy ebben a megváltozott környezetben Danny egészen biztosan meggyógyul. Azt hiszem, az a tény, hogy olyan éles különbséget tesz Tony világa és a „valódi dolgok” között, bizonyítja, hogy az elméje alapvetően egészséges. Azt mondja, maguk ketten már nem gondolnak a válásra. Én is így látom. Igaz ez?
– Igen – mondta Wendy, mire Jack olyan erősen megszorította a kezét, hogy szinte már fájt. Wendy viszonozta a szorítását.
Edmonds bólintott. – Tulajdonképpen már nincs szüksége Tonyra. Igyekszik kimosni a szervezetéből. Tony már nem kellemes víziókban jelenik meg, hanem gyűlöletes, lidérces álmokban, amelyek annyira megijesztik, hogy csak töredékesen emlékszik rájuk. Magába fogadta Tonyt egy nehéz, kétségbeejtő élethelyzetben, és Tony nem megy el könnyen. De elmegy. A fiuk egy kicsit olyan, mint a kábítószeres, aki éppen leszokik a méregről.
Felállt; Torrance-ék is.
– Amint mondtam, nem vagyok pszichiáter. Ha a lidérces álmok azután is kínozzák, hogy jövő tavasszal eljönnek a Panorámából, feltétlenül vigyék el ahhoz az orvoshoz Boulderben.
– Hogyne.
– Hát akkor menjünk ki, és mondjuk meg neki, hogy hazamehet – mondta Edmonds.
– Szeretném megköszönni – mondta nagy nehezen Jack. – Jobban érzem magam, mint már nagyon hosszú ideje.
– Én is – mondta Wendy.
Az ajtónál Edmonds megállt, és Wendyre nézett. – Van, illetve volt egy húga, Mrs. Torrance? Aileen?
Wendy meglepetten nézett rá. – Igen, volt. Halálra gázolta egy autó Somersworthben, New Hampshire-ben a házunk előtt, amikor hatéves volt, én pedig tíz. Egy labda után szaladt ki az utcára, és egy szállítókocsi elütötte.
– Tud erről Danny?
– Nem tudom. Nem hiszem.
– Azt mondja, őrá gondolt a várószobában.
– Igaz – mondta lassan Wendy. – Ma először... nem is tudom, mióta.
– Jelent valamit maguknak a „kellögem”?
Wendy megrázta a fejét.
– És az a szó, hogy „ragyogás”?
Mindketten a fejüket rázták.
– Azt hiszem, nincs jelentősége – mondta Edmonds. Kinyitotta a váróba vezető ajtót. – Van itt valaki, aki Danny Torrance névre hallgat, és szeretne hazamenni?
– Szia, apa! Szia, anya! – Felállt a kisasztal mellől, ahol egy képeslapban lapozgatott, a Vadállatok életé-ben; hangosan maga elé motyogta a szavakat, amelyeket már felismert.
Odaszaladt Jackhez, aki felkapta. Wendy megborzolta a haját.
Edmonds ránézett. – Ha nem szereted az apukádat és anyukádat, itt maradhatsz a jó öreg Billnél.
– Nem, uram! – mondta határozottan Danny. Egyik karját Jack nyaka köré fonta, a másikkal magához húzta Wendyt, és csak úgy ragyogott a boldogságtól.
– Oké – mondta mosolyogva Edmonds. Wendyre nézett. – Hívjon, ha valami probléma van.
– Igen.
– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá – mondta továbbra is mosolyogva Edmonds.
18
Jack november elsején találta meg az albumot, amikor a felesége és a fia kirándulni mentek; a roque-pálya mögött régi földút vezetett egy elhagyatott fűrésztelephez, két mérföldnyire. Még mindig szép idő volt, és bármilyen valószínűtlen, mindhárman lebarnultak az őszi napfényben.
Lement az alagsorba, kieresztett egy kis gőzt a bojlerből, aztán szinte ösztönös mozdulattal levette a zseblámpát a polcról, ahol a csatornahálózat alaprajzát tartották. Elhatározta, hogy megnézi azokat a papírokat. Helyet kell keresnie a csapdáknak is, bár ezzel még vár egy hónapig – amíg mind hazatérnek a nyaralásból, mondta Wendynek.
A zseblámpát maga elé tartva elment a liftakna mellett (Wendy nem engedte, hogy a liftet használják), és a kis boltív alatt belépett a másik helyiségbe. A rohadó papír orrfacsaró bűzt árasztott. Mögötte a bojler hatalmas szusszanással rúgott egyet, és alaposan ráijesztett.
Körbevillogott a lámpával, közben dallamtalanul fütyült a foga között. A több tucat, papírral tömött, portól és nedvességtől kifehéredett, alaktalan doboz és láda úgy festett, mint az Andok vonulatának kicsinyített modellje. Némelyik felhasadt, és a sárgás papírlapok kiszóródtak a kőpadlóra. Több köteg újságpapír madzaggal volt átkötve. Néhány dobozt főkönyvek töltöttek meg, másokban gumiszalaggal összefogott számlák voltak. Jack kihúzott egyet, és megnézte a zseblámpa fényében.
SZIKLÁS HEGYSÉG EXPRESSZ VÁLLALAT
Címzett: PANORÁMA HOTEL
Feladó: SIDEY RAKTÁRHÁZ, Denver, 16. utca 1210,
Colorado
Via: KANADAI VASÚTTÁRSASÁG
Tartalma: 400 láda PELSEY EGÉSZSÉGÜGYI PAPÍR
1 GROSSZ/LÁDA
Aláírás: D E F
Dátum: 1954. aug. 24.
Jack mosolyogva tette vissza a papírt a dobozba.
A lámpát a mennyezet felé fordította, és megpillantott egy dróton lógó, pókhálóval belepett villanykörtét. Kapcsolót nem talált.
Lábujjhegyre állt, és megpróbálta becsavarni a körtét. Felgyulladt, de csak nagyon gyenge fényt árasztott. Fogta a vécépapír-számlát, és letörülgette vele a pókhálót. A körte fénye így sem lett sokkal erősebb.
A zseblámpával a kezében elindult a doboz- és papírhalmok között; patkánynyomokat keresett. Jártak itt, de régen... valószínűleg évekkel ezelőtt. Talált patkánypiszkot, de olyan régi volt, hogy már elporladt, és néhány fészket is takarosan csíkokra hasogatott papírból, de ezeken is látszott, hogy nem használják őket.
Jack kihúzott egy újságot az egyik csomagból, és a főcímre pillantott.
JOHNSON FEGYELMEZETT ÁTMENETET ÍGÉR
„A JFK által megkezdett munka
jövőre is folytatódik”
A Sziklás Hegység Híradó 1963. december 19-i száma volt. Visszadobta a csomó tetejére.
Bizonyára azt a közhelyszámba menő bűvöletet érzi ő is, gondolta, amit mindenki, aki tíz vagy húsz évvel ezelőtti friss hírekbe pillant: mintha egyszeriben képessé válna a történelem érzékelésére. Az újságcsomók és feljegyzések nem voltak folyamatosak, semmit nem talált az 1937-es 1945, 1957-es 1960, sem az 1962-63 közötti időszakból. A szálloda ekkor nyilván zárva volt. És a balekok kapkodtak a pénzük után.
Ullman magyarázatát, hogy miért akadozott a Panoráma karrierje, továbbra sem érezte egészen meggyőzőnek. Hiszen a szálloda fantasztikus fekvése önmagában is garantálhatta volna az állandó sikert. Volt mindig amerikai „jet-set”, már azelőtt is, hogy a sugárhajtásos gépeket feltalálták, és Jack úgy vélte, a Panoráma lehetett volna az egyik bázis, amelyet vándorlásaik során felkeresnek. Milyen jól hangzott: a Waldorf májusban, a Bar Harbor House júniusban és júliusban, a Panoráma augusztusban és kora szeptemberben, mielőtt továbbállnak Bermudába, Rióba, Havannába, akárhová. Talált egy csomó régi bejelentőkönyvet, és azok is őt igazolták. Nelson Rockefeller 1950-ben. Henry Ford és családja 1927-ben. Jean Harlow 1930-ban. Clark Gable és Carole Lombard. 1956-ban az egész felső emeletet lefoglalta egy hétre „Darry F. Zanuck és társasága”. A pénz úgy folyhatott a folyosókon keresztül a kasszába, mintha egy huszadik századi Comstock-telér ontaná az aranyat. A vezetésnek elképesztő hibákat kellett elkövetnie.
Csakugyan íródott itt történelem, és nem csak az újságok főcímében. A főkönyvek, regiszterek, számlák és szobarendelések bejegyzéseiben volt eltemetve, ahol alig lehetett észrevenni. 1922-ben Warren G. Harding este tíz órakor rendelt egy egész lazacot és egy láda Coors-sört. De kivel evett és ivott? Pókerjátszma? Stratégiai ülés? Mi lehetett?
Jack az órájára pillantott, és meglepetten látta, hogy szinte észrevétlenül negyvenöt perc telt el azóta, hogy lejött az alagsorba. A keze és karja piszkos volt; valószínűleg a bűz is beleivódott a ruhájába. Elhatározta, hogy mielőtt Wendy és Danny visszajönnek, felmegy és lezuhanyozik.
Lassan elindult a papírhegyek között, és egészen lázba hozta egy ötlet; az agya villámgyorsan működött: a lehetőségeket latolgatta. Évek óta nem fogta el ilyen érzés. Hirtelen úgy tűnt, hogy a könyvből, amelyet félig tréfásan megígért magának, csakugyan lesz valami. Lehet, hogy éppen itt van, ezekben a rendetlen papírhalmokban eltemetve. Lehet belőle fikció, történelem , vagy mindkettő – egy hosszú könyv, amely erről a központi helyről akár százféle irányban is utat vághat magának.
Állt a pókhálós villanykörte alatt, gondolkodás nélkül kivette a zsebkendőjét a hátsó zsebéből, megtörülte a száját. És ekkor látta meg az albumot.
Balra egy öt dobozból álló halom emelkedett, mint valami roskadozó pisai ferdetorony. A legfelsőben számlák és főkönyvek voltak. Ezeknek a tetején egyensúlyozott – ki tudja, hány éve hevert ott ebben a szögben – egy vastag album fehér bőrkötésben; kérgén a lapokat ízléstelen masniba kötött aranyzsinór fűzte össze.
Kíváncsian odalépett, és felvette. A borítón vastagon állt a por. Egyenesen tartva felemelte az ajkáig, nagy felhőben lefújta róla a port, és kinyitotta. Abban a pillanatban kiesett belőle egy kartonlap, de mielőtt a kőre libbent volna, a levegőben elkapta. Drága, krémszínű papír volt, a Panoráma kidomborodó képével; az ablakok fényözönben úsztak. A pázsitot és játszóteret világító lampionok díszítették. Az embernek már-már az az érzése támadt, hogy akár rögtön be is léphetne ebbe a harminc évvel ezelőtti Panorámába.
Horace M. Derwent
tisztelettel meghívja Önt
a HOTEL PANORÁMA
ünnepélyes megnyitása alkalmából rendezett
álarcosbálra
Vacsora este 8 órakor
Álarc levétele és tánc éjfélkor
1945. augusztus 29. Választ kérünk.
Vacsora nyolc órakor! Álarc levétele éjfélkor!
Szinte látta őket az étteremben: Amerika leggazdagabb férfiait és hölgyeiket. Szmoking, vakító, keményített ingmell, estélyi ruhák, muzsikáló zenekar, csillogó, magas sarkú cipők. Csilingelő poharak, vidáman pukkanó pezsgősdugók. A háborúnak vége, vagy majdnem vége. Előttük a tiszta, ragyogó jövő. Amerika a világ kolosszusa; a világ végre tudomásul vette és elfogadta.
Később, éjfélkor, maga Derwent kiáltja: „Le az álarcokkal! Le az álarcokkal!” Az álarcokat leveszik és...
(a vörös halál vette át korlátlan uralmát)
A homlokát ráncolta. Ez vajon honnan jutott eszébe? Poe, „a nagy amerikai zugivó”. Hiszen a Panoráma – ez a ragyogó, fényes Panoráma a kezében tartott meghívón nem is lehetne távolabb Poe-tól.
Visszatette a meghívót, és lapozott. A következő oldalra az egyik denveri lap cikke volt beragasztva, alatta tintával a dátum: 1947. május 15.
ELŐKELŐ HEGYI ÜDÜLŐSZÁLLODA ISMÉT
MEGNYITJA
KAPUIT A SZTÁRVENDÉGEK ELŐTT
Derwent: „A Panoráma
a világ legszebb szállodája lesz”
David Felton riportja
A Panoráma Szállodát harmincnyolc éves története során újra és újra megnyitották, de még soha ilyen stílusosan és előkelően, mint Horace Derwent, a titokzatos kaliforniai milliomos, a szálloda új tulajdonosa ígéri.
Derwent, aki nem titkolja, hogy több mint egymillió dollárt fektetett legújabb vállalkozásába – bár némelyek szerint megvan hárommillió is –, azt mondja, hogy az új Panoráma „a világ egyik legszebb szállodája lesz; elég, ha valaki csak egy éjszakát tölt el benne, és még harminc év múlva is emlékezni fog rá”.
Amikor Derwentet, aki köztudomásúan jelentős érdekeltségekkel rendelkezik Las Vegasban, megkérdezték, vajon a Panoráma megvétele és újjáépítése nem az első ágyúlövés-e a harcban, hogy Coloradóban törvényesítsék a kaszinó-stílusú szerencsejátékot, a repülő-, mozi-, fegyver- és hajómágnás mosolyogva nemet mondott... „A Panorámát lealacsonyítaná a szerencsejáték – mondta –, és ne higgyék, hogy hátat fordítok Vegasnak! Nem tehetem, túl sok ott a zsetonom... Eszemben sincs harcolni a szerencsejáték törvényesítéséért Coloradóban. Olyan volna, mintha a szélbe köpnék.”
Amikor a Panoráma hivatalosan is megnyílik (a tulajdonképpeni munka befejezését hatalmas és rendkívül sikeres estéllyel ünnepelték meg), az újonnan festett, tapétázott és berendezett szobákat sztárvendégek foglalják majd el, mint például a divattervező Corbat Stani...
Jack szórakozott mosollyal lapozott. A New York Sunday Times utazási rovatának teljes oldalt betöltő hirdetésére esett a pillantása. A következő lapon egy cikk Derwenttel foglalkozott; kopaszodó férfi, olyan átható tekintettel, amely még a régi újságfényképről is szinte keresztülfúrta az embert. Keret nélküli szemüveget viselt, vékony bajuszt a negyvenes évek divatja szerint, de ettől még cseppet sem hasonlított Erről Flynnre. Az arca egy könyvelőé is lehetett volna. Csak a szemén látszott, hogy valami vagy valaki más.
Jack gyorsan átfutotta a cikket. Az információ java részét már ismerte a Newsweek egy tavalyi, Derwentről szóló cikkéből. Szegény családból származott, St. Paulban született, és mielőtt még befejezte volna a középiskolát, bevonult a tengerészethez. Gyorsan jutott előre, aztán egy elkeseredett vitát követően – egy saját tervezésű, új típusú propeller szabadalmáról volt szó – leszerelt. A Tengerészet és egy Horace Derwent nevű ismeretlen fiatalember között folyó háborúságból, amint az előrelátható volt, Uncle Sam került ki győztesen. De Uncle Sam soha többé nem jutott újabb szabadalomhoz, pedig az elsőt még jó néhány követte.
A húszas évek végén és harmincas évek elején kezdett a repüléssel foglalkozni. Megvett egy csőd szélén álló mezőgazdasági repülőgép-vállalatot, átalakította repülőposta-szolgálattá, és a vállalkozáson meggazdagodott. Újabb szabadalmak következtek: egy új monoplánszárny, egy bombarögzítő szerkezet (a Flying Fortresseken használták, amelyek Hamburgot, Drezdát és Berlint lángba borították), egy alkohollal hűtött géppuska, egy katapultáló ülés prototípusa, amelyet később az amerikai lökhajtásos gépeken alkalmaztak.
Közben a könyvelő, aki egy bőrben élt a feltalálóval, halmozta a befektetéseket. Jelentéktelen hadiüzemlánc New Yorkban és New Jerseyben. Öt textilgyár New Englandben. Vegyi üzemek a csődbe jutott és nyöszörgő Délen. A válság végén semmije nem volt, csak egy maroknyi részvénytöbbsége, amit elképesztően alacsony áron vett meg, és csak még kevesebbért adhatott volna el. Volt egy olyan pillanat amikor Derwent azzal dicsekedett, hogy ha mindenét eladja, a pénzen legföljebb egy hároméves Chevroletét vehetne.
Jack emlékezett rá, hogy a pletykák szerint Derwentnek nem éppen tisztességes módszerekkel sikerült fejét a víz felett tartania. Italcsempészés; prostitúció a közép-nyugaton; csempészés Délen, a tengerparton, ahol a műtrágyagyárai voltak. Végül kapcsolatba került a születőben lévő nyugati parti szerencsejátékkal.
Derwentnek valószínűleg az volt a leghíresebb vállalkozása, amikor megvette a csődbe jutott Top Mark Stúdiót. A Stúdió azóta sem készített sikeres filmet, hogy gyermeksztárja, a Kis Margery Morris, 1934-ben, tizennégy éves korában heroin túladagolásban meghalt. Kis Margery aranyos hétévesekre specializálta magát, házasságokat és igaztalanul csirkelopással gyanúsított kutyákat mentett meg. A Top Mark minden idők legnagyobb temetését rendezte meg neki Hollywoodban (a hivatalos jelentés szerint Kis Margery „sorvadó betegséget” kapott, amikor egy New York-i árvaházban lépett fel), rossznyelvek szerint azért, mert a stúdió tudta, hogy önmagát temeti.
Derwent Henry Finkelt, a kitűnő üzletembert és dühöngő szexmániást bízta meg a Top Mark igazgatásával. A Pearl Harbor előtti két évben a stúdió hatvan filmet csinált, ebből ötvenöt valósággal arcul köpte az erkölcsi cenzúrával foglalkozó, finnyás Hayes Office-t. A maradék öt a kormány megrendelésére készített kiképzőfilm volt. A játékfilmek hatalmas sikert arattak. Az egyikben egy névtelen jelmeztervező vállpánt nélküli melltartót szerkesztett egy hősnőnek, így aztán olyan ruhában jelent meg a nagy báljelenetben, amely semmit nem takart el, kivéve talán a közvetlenül a feneke domborulata alatti anyajegyet. Ezért a találmányért is Derwent kapta az elismerést, és híre – vagy rossz híre – tovább nőtt.
A háborúban meggazdagodott, és gazdag azóta is. Chicagóban élt, ritkán látták, kivéve a Derwent Vállalatok igazgatósági ülésein (amelyeket vaskézzel vezetett); az a hír járta, hogy az övé az United Air Lines, Las Vegas (négy szállodakaszinó részvényeinek többségét tartotta a kezében, és legalább hat másiknak részvényese volt), Los Angeles, sőt maga az Egyesült Államok. Királyi családokkal, elnökökkel és alvilági hatalmasságokkal barátkozott; sokan állították, hogy ő a világ leggazdagabb embere.
De a Panorámát mégsem tudta jövedelmező vállalkozássá tenni. Jack egy pillanatra letette az albumot, kivette a mellényzsebéből a kis noteszt és töltőceruzát, amit mindig magánál hordott, és felírta: „Utánanézni H. Derwentnek – Sidewinder könyvt.” Visszatette a noteszt, és megint felemelte az albumot. Az arca szórakozott volt, a pillantása távolbavesző; lapozott; a száját minduntalan megtörölte a keze fejével.
A következő anyagot átugrotta, de elhatározta, hogy később figyelmesen elolvassa. Oldalakat töltöttek meg a sajtótájékoztatókon leadott hírek: X.Y.-t várják a Panorámába a jövő héten; X.Y. műsort ad a drinkbárban (Derwent idejében Whisky Bárnak hívták). Sok fellépő művész neve Vegasból volt ismert, és sok vendég a Top Mark igazgatóságából és sztárjaiból került ki.
Aztán egy 1952. február 1-i kivágás:
MILLIOMOS VÁLLALKOZÓ ELADJA
COLORADÓI RÉSZVÉNYEIT
Derwent bejelentette, hogy a Panorámát és
más érdekeltségeit eladta a Kaliforniai
Részvénytársaságnak
írta: Rodney Conklin
gazdasági szerk.
A hatalmas Derwent Vállalkozások chicagói irodájában tegnap szűkszavú nyilatkozatban bejelentették, hogy Horace Derwent, a milliomos (talán milliárdos) eladta coloradói érdekeltségeit. A megdöbbentő pénzügyi manőver 1954. október 1-én válik véglegessé. Derwent befektetései között földgáz-, szén-, és vízerőművek szerepelnek, és egy Coloradói Napfény RT elnevezésű területfejlesztési vállalat, amely több mint 230 000 hektár coloradói földre rendelkezik opcióval.
Derwent leghíresebb coloradói ingatlana, a Panoráma, már korábban gazdát cserélt, közölte Derwent egy ritkaságszámba menő interjúban. A szállodát kaliforniai pénzemberek egy csoportja vette meg, a részvénytársaság igazgatója Charles Grondin, a Kaliforniai Területfejlesztési Vállalat korábbi vezetője. Bár Derwent nem volt hajlandó elárulni az árat, megbízható források szerint...
Eladott mindent, az utolsó szögig. Nem csak a Panorámát, De valahogy... valahogy...
Megtörülte a száját a kezével, és arra gondolt, bárcsak ihatna egy pohárral. Egy kis innivalóval jobban bírná. Tovább lapozott.
A kaliforniai részvényesek két szezonra megnyitották a szállodát, aztán eladták egy coloradói Hegyi Üdülőszállók nevű társaságnak. Ez utóbbi 1957-ben csődbe ment, több vezetőt vád alá helyeztek korrupcióért, önös haszonélvezetért, a részvényesek becsapásáért. A vállalat elnöke két nappal azután, hogy megkapta a bírósági idézést, agyonlőtte magát.
A szállodát az évtized hátralévő részére bezárták. Egyetlen cikk foglalkozott ezzel az időszakkal, egy vasárnapi újságban jelent meg: ROMOKBAN A LUXUSSZÁLLODA címmel. Jack szíve elszorult, amikor meglátta a fényképeket: a teraszon mállott a festék, a pázsit kiégett és hepehupás, az ablakokat betörték a viharok és kövek. Ez is a könyv része lesz, ha csakugyan megírja – a főnix hamuvá ég, mielőtt újjászületik. Megfogadta, hogy gondját viseli a szállodának, nagyon jól gondját viseli. Mintha eddig fel sem fogta volna, milyen óriási felelősséggel tartozik a Panorámának. Mintha magának a történelemnek tartozna felelősséggel.
1961-ben négy író, köztük két Pulitzer-díjas, kibérelte a Panorámát, és íróiskolává alakította. Ez egy évig tartott. Az egyik hallgató berúgott, valahogy kiesett a harmadik emeleti szobája ablakán, és halálra zúzta magát a kikövezett teraszon. Az újság célzott rá, hogy talán öngyilkos lett.
Minden nagy szállodának vannak botrányai, mondta Watson, és kísértet is van minden nagy szállodában. Hogy miért? A fenébe is, az emberek jönnek-mennek...
Hirtelen úgy érezte, hogy a Panoráma egész súlyával ránehezedik odaföntről, mind a száztíz szobájával, a fehérneműs kamrákkal, konyhával, mélyhűtővel, drinkbárral, bálteremmel és étteremmel...
(És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.)
Megdörgölte az ajkát, és lapozott az albumban. Már az utolsó oldalaknál tartott, de most töprengett el először, vajon kié lehetett, és hogy került a pincébe, a legmagasabb dobozhalom tetejére.
Újabb főcím, a dátum 1963. április 10.
LAS VEGASI CSOPORT VÁSÁROLJA MEG
A HÍRES
COLORADÓI SZÁLLODÁT
A gyönyörű fekvésű Panorámát
zártkörű klubbá alakítják
Robert T. Leffing – vállalkozók egy csoportjának szóvivője – ma bejelentette Las Vegasban, hogy egy Hegyvidék RT nevű társulás megvásárolta a Sziklás Hegység magasan fekvő üdülőszállodáját, a Panoráma Hotelt.
Leffing nem volt hajlandó megnevezni a részvényeseket, de elmondta, hogy a szállodát előkelő klubbá alakítják át. A részvénytársaság, amelyet képvisel, azt reméli, hogy amerikai és külföldi nagyvállalatok magasszintű vezetőit sikerül majd megnyernie a tagság soraiba.
A Hegyvidék RT-nek Montanában, Wyomingban és Utahban is vannak szállodái.
A Panoráma 1946 és 1952 között lett világhírű, amikor megvásárolta a titokzatos multimilliárdos, Horace Derwent...
A következő oldalt egy négy hónappal későbbi rövidke hír foglalta el. A Panoráma az új vezetés alatt ismét megnyitotta kapuit. Úgy látszik, az újságnak nem sikerült megtudnia, vagy nem érdekelte, kik a tulajdonosok, mert nevek helyett megint csak a Hegyvidék RT-t említette – Jack életében csak egyszer találkozott ennél is jellegzetesebb elnevezéssel: Nyugat-New Englandben volt egy bicikliket és biciklitartozékokat árusító üzlethálózat, amit Üzlet RT-nek hívtak.
Lapozott, és a szeme megrebbent, amikor a beragasztott újságkivágást meglátta.
A HÁTSÓ AJTÓN TÉRT VISSZA COLORADÓBA
DERWENT, A MILLIOMOS?
A Hegyvidék RT igazgatója
Charles Grondin
írta: Rodney Conklin,
pénzügyi rovatvezető
Kiderült, hogy a Panoráma Hotel, ez a gyönyörű fekvésű luxuspalota a coloradói hegyek között, korábban a milliomos Horace Derwent játékszere, bonyolult anyagi tranzakciók középpontjában áll.
Múlt év április 10-én egy Las Vegas-i cég, a Hegyvidék RT, megvásárolta a szállodát azzal a céllal, hogy jómódú hazai és külföldi üzletemberek számára előkelő klubot alapítson. Megbízható források szerint a Hegyvidék RT vezetője Charles Grondin ötvenhárom éves üzletember, aki 1959-ig a Kaliforniai Területfejlesztő RT vezetője volt, utána pedig kulcspozíciót töltött be a Derwent Vállalatok chicagói főirodájában.
Ezeken a tényeken alapul a feltételezés, mely szerint a Hegyvidék RT főrészvényese Derwent, aki ezek szerint kifejezetten különös körülmények között másodszorra is megvette a Panorámát.
Grondint, akit egy adóbevallási ügyben 1960-ban perbe fogtak, majd felmentettek, nem tudtuk elérni. Horace Derwenttel, aki köztudottan kerüli a nyilvánosságot, sikerült telefonon beszélnünk, de nyilatkozni nem volt hajlandó. Dick Bows képviselő Goldenből teljes vizsgálatot követel...
A riport 1964. július 27-én jelent meg. A következő oldalon egy vasárnapi lap cikke szerepelt, ugyanaz év szeptemberéből. Josh Brannigar írta, egy minden piszokban turkáló, Jack Anderson típusú újságíró. Jack halványan emlékezett rá, hogy Brannigar 1968-ban vagy 69-ben meghalt.
MAFFIA SZABADÖVEZET COLORADÓBAN?
írta: Josh Brannigar
Lehetségesnek látszik, hogy a Szervezet nagyurainak legújabb búvóhelye az Egyesült Államokban egy félreeső szálloda a Sziklás Hegység közepében.
A Panoráma Hotel, ez a fehér elefánt, amelyet azóta, hogy 1910-ben megnyitotta kapuit, vagy egy tucat különböző csoport és egyén működtetett már sikertelenül , most különleges biztonsági óvintézkedések mellett előkelő klubbá alakult át, a látszat szerint kikapcsolódást kereső üzletemberek számára. A kérdés az, valójában milyen üzlettel foglalkoznak a klubtagok?
Némi útmutatással szolgálhat, ha megnézzük az augusztus 16-23-i héten ott vendégeskedők névsorát. Az alábbi lista a Hegyvidék RT volt alkalmazottjától származik. A Hegyvidéket eleinte sokan a Derwent Vállalatok tulajdonában lévő bábrészvénytársaságnak tartották. De valószínűbbnek tűnik, hogy Derwent érdekeltségét (ha van) messze túlszárnyalja néhány Las Vegas-i szerencsejáték-királyé. Ezeket az urakat a múltban gyakran szoros szálak fűzték gyanúsított vagy elítélt alvilági személyiségekhez.
Ezen a napfényes héten a Panoráma vendégei voltak:
Charles Grondin, a Hegyvidék RT elnöke. Amikor ez év júliusában kiderült, hogy ő áll a Hegyvidék élén, bejelentették – meglehetős késéssel –, hogy korábban lemondott a Derwent Vállalatoknál betöltött pozíciójáról. Az ezüstsörényes Grondin, aki nem volt hajlandó nyilatkozni rovatunknak, 1960-ban bíróság elé került adócsalásért, de felmentették.
Charles „Baby Charlie” Battaglia, a hatvanéves Las Vegas-i impresszárió (a Greenback és a Lucky Bones főrészvényese). Battaglia és Grondin bizalmas barátok. Legelőször 1932-ben tartóztatták le, vád alá helyezték, majd felmentették Jack „Dutch” Morgan gengeszterstílusban végrehajtott meggyilkolásáért. A szövetségi hatóságok gyanítják, hogy kábítószer-kereskedelemmel, prostitúcióval és bérgyilkossággal foglalkozik, de „Baby Charlie” csak egyszer került rács mögé 1955-56-ban adócsalásért.
Richard Scarne, a Víg Idők Játékautomaták főrészvényese. A Víg Idők játékautomatákat forgalmaz Nevadában, tivolijátékokat és zenegépeket az Államok többi részében. Börtönbüntetésre ítélték súlyos testi sértésért (1940), tiltott fegyverviselésért (1948) és adócsalásban való bűnrészességért (1961).
Peter Zeiss, importőr, miami lakos, közel hetvenéves. Az utóbbi öt évben Zeisst az a veszély fenyegeti, hogy mint nem kívánatos személyt deportálják. Elítélték orgazdaságért (1958) és adócsalásban való bűnrészességért (1954). Az elbűvölő, előkelő megjelenésű, jó modorú Zeisst bizalmasai „Poppá”-nak becézik; egyszer vád alá helyezték gyilkosságért, egyszer pedig gyilkosságban való bűnrészességért. Jelentős számú részvénye van Scarne Víg Idők vállalatában, és köztudott, hogy négy vegasi kaszinóban is érdekeltségei vannak.
Vittorio Gienelli, más néven „Vito a Hentes”. Kétszer került bíróság elé gengsztergyilkosságért; az egyik áldozat Frank Scoffy volt, a bostoni maffia alkirálya, akit fejszével gyilkoltak meg. Gienellit huszonhárom alkalommal helyezték vád alá, de csak egyszer ítéltekéi, bolti fosztogatásért, 1940-ben. Azt beszélik, hogy az elmúlt években Gienelli nagyhatalommá vált a szervezet nyugati manővereiben, amelyeknek Las Vegas a központja.
Carl „Jimmy-Ricks” Prashkin, San Franciscó-i üzletember, akiről az a hír járja, hogy ő örökli a hatalmi pozíciót, amelyet pillanatnyilag Gienelli tölt be. Prashkinnak jelentős számú részvénye van a Derwent Vállalatokban, a Hegyvidék RT-ben, a Víg Idők Játékautomatákban és három vegasi kaszinóban. Prashkin nem szerepel a bűnügyi nyilvántartóban Amerikában, de Mexikóban egyszer vád alá helyezték csalásért; a vádat három héttel később váratlanul visszavonták. Hírek szerint Prashkin feladata a vegasi kaszinókból származó pénz „átmosása”, és a hatalmas összegeknek a szervezet törvényes, nyugati parti vállalataiba való visszaszármaztatása. Lehet, hogy ez utóbbiakhoz került most a coloradói Panoráma Hotel is.
Az idei szezon vendégei között vannak még...
A cikk további részét Jack csak átugrotta, és közben egyre a száj át törölgette. Egy bankár, akinek vegasi kapcsolatai vannak. New York-i gyárosok, akik valószínűleg nem csak ruhákat gyártanak a konfekcióiparnak. Emberek, akik kapcsolatban állnak a kábítószer-kereskedelemmel, bűnözéssel, rablással, gyilkossággal.
Úristen, micsoda sztori! És ezek mind megfordultak itt, ezekben az üres szobákban, odafenn. Talán a harmadik emeleti szobákban szeretkeztek a drága kurváikkal. Ládaszám itták a pezsgőt. Több millió dolláros üzleteket kötöttek, lehet, hogy éppen abban a lakosztályban, ahol azelőtt elnökök szálltak meg. Micsoda sztori! Micsoda pokoli sztori! Kicsit kapkodva előhúzta a noteszét, és felírta a neveket; ha véget ér az itteni munkája, mindennek utánanéz a denveri könyvtárban. Minden szállodának van kísértete? A Panorámának egy egész bandára való kísértete van. Először egy öngyilkosság, aztán a maffia – mi jöhet még?
A következő újságkivágásban Charles Grondin dühösen visszautasította Brannigar vádjait. Jack gúnyosan mosolygott. Lapozott; a következő oldalra egy egész összehajtogatott újságoldal volt beragasztva. Jack kinyitotta, és rekedten levegő után kapkodott. A kép mintha egyenesen ráugrott volna: 1966 júniusa óta újratapétázták a szobát, de ezt az ablakot és kilátást nagyon jól ismerte. Az elnöki lakosztályból nyílt nyugat felé. Gyilkosság. A nappali falát, a hálószobába vezető ajtó mellett, vér fröcskölte tele, és még valami, ami csak a szétlőtt agy maradványa lehetett. A takaróval borított hulla mellett kifejezéstelen arcú rendőr állt. Jack megbűvölten bámulta a képet, aztán feljebb emelte a tekintetét a főcímre.
GENGSZTER-STÍLUSÚ GYILKOSSÁG
A PANORÁMA HOTELBEN
A szervezett bűnözés egyik állítólagos vezetőjét és még
két embert lelőttek a hegyi klubban
Sidewinder, Colorado (UPI). Negyven mérföldre ettől az álmos coloradói városkától – a Sziklás Hegység szívében – gengszterstílusú kivégzést hajtottak végre. A Panoráma Szálloda, amelyet három évvel ezelőtt egy Las Vegas-i cég megvásárolt és zártkörű klubbá alakított, három áldozatot követelő, lőfegyverrel végrehajtott mészárlás színhelye lett. Két áldozat társa, vagy testőre lehetett Vittorio Gienellinek, a „Hentes”-nek, aki állítólag részt vett egy húsz évvel ezelőtti gengsztergyilkosságban, Bostonban.
A rendőrséget Robert Norman, a Panoráma igazgatója értesítette, aki hallotta a lövéseket. Néhány vendég elmondta, hogy két férfi – akik harisnyát viseltek az arcukon, és a kezükben puskát tartottak – a tűzlépcsőn át menekült, majd elhajtott egy új típusú, drapp, nyitható tetejű kocsiban.
Benjamin Moorer állami rendőr két holttestet talált az elnöki lakosztály előtt, ahol már két amerikai elnök is lakott; az áldozatokat, Victor T. Boormant és Roger Macassit azonosították; mindketten Las Vegas-i lakosok voltak. Odabent, a földön elterülve, Moorer megtalálta Gienelli holttestét. Nyilván a támadói elől menekült, amikor eltalálták. Moorer szerint Gienellit nagy kaliberű puskával lőtték le, egészen közelről.
A Panoráma egy részvénytársaság tulajdonában van; Charles Grondint, a társaság képviselőjét nem sikerült elérnünk...
A kivágás alá valaki golyóstollat, lendületes betűkkel felírta: Magukkal vitték a golyóit. Jack hosszú ideig bámulta a bejegyzést, és hirtelen fázni kezdett. Kié lehetett ez az album?
Nyelt egyet, aztán lapozott. Újabb Josh Brannigar cikk következett 1967 elejéről. Csak a főcímet olvasta el: AZ ALVILÁGI KIVÉGZÉS UTÁN ISMÉT GAZDÁT CSERÉLT A HÍRHEDT SZÁLLODA!
Ez volt az utolsó beragasztás.
(Magukkal vitték a golyóit.)
Visszalapozott az album elejére, egy nevet vagy címet keresett. Vagy egy szobaszámot. Egészen biztos volt benne, hogy akárki gyűjtötte is össze ezt az albumra való emléket, itt lakott a szállodában. De nem talált semmit.
Nekikészült, hogy valamennyi újságcikket újra elolvassa, ezúttal figyelmesebben, de ekkor egy hang szólt le a lépcsőn: – Jack? Szívem?
Wendy.
Bűntudatosan összerezzent, mintha titokban ivott volna, és Wendy megérezhetné rajta az alkoholszagot. A kezével megdörgölte a száját, és visszakiabált. – Itt vagyok, bébi. Patkányokat keresek.
Wendy elindult lefelé. Hallotta, ahogy lejön a lépcsőn, aztán átvág a helyiségen, ahol a bojler állt. Végig sem gondolva, hogy mit csinál, fogta az albumot, és gyorsan elrejtette egy halom számla alá. Amikor Wendy belépett a boltív alatt, már állt.
– Mi a fenét csinálsz idelent? Majdnem három óra van. Mosolygott. – Ilyen késő van? Kicsit turkáltam ebben a sok kacatban. Talán holttesteket kerestem.
A szavak gonoszul visszhangzottak a fejében.
Wendy közelebb jött, felnézett rá, és Jack öntudatlanul, akarata ellenére hátralépett. Tudta, mit csinál Wendy. Megpróbál alkoholt szagolni a leheletén. Valószínűleg maga sem tudja, mit tesz, de Jack tudta; bűntudat és harag töltötte el.
– Vérzik a szád – mondta Wendy furcsa, színtelen hangon.
– Tessék? – Jack a szájához emelte a kezét, és a kis, csípős fájdalomtól megrándult az arca. A mutatóujja véres lett. A bűntudata növekedett.
– Már megint a szádat dörgölted – mondta Wendy.
Jack a földre nézett, és vállat vont. – Hát, igen.
– Ugye nagyon nehéz volt?
– Nem, nem olyan rossz.
– Könnyebb már?
Wendyre nézett, és kényszerítette magát, hogy lépjen egyet. Amikor sikerült, megkönnyebbült. Odament a feleségéhez, és átkarolta a derekát. Félresöpörte a szőke haját, és megcsókolta a nyakát. – Igen. Hol van Danny?
– Valahol az épületben. Odakint beborult. Éhes vagy?
Jack Wendy feszes farmerba bújtatott fenekére csúsztatta a kezét, és megjátszotta a cukrosbácsit: – Mint a medve, nagysád.
– Vigyázzon, nagyfiú. Ne kezdjen olyasmibe, amit nem tud befejezni.
– Fügézzünk, nagysád? – kérdezte még a fenekét simogatva. – Disznó képek? Természetellenes helyzetek? – Amikor átléptek a boltív alatt, visszapillantott a dobozra, amely alá az albumot
(kié?)
dugta. Most, hogy nem égett a villany, csak az árnyékát látta. Megkönnyebbült, hogy sikerült elhoznia onnan Wendyt. Ahogy közeledtek a lépcsőhöz, szerelmes kedve is természetesebb, kevésbé megjátszott lett.
– Meglátjuk – mondta Wendy. – De előbb kapsz egy szendvicset – au! – Kuncogva kicsavarodott az ölelésből. – Ez csikis!
– Semmi ahhoz képest, ahogy Jack Torrance szeretné magát megcsiklandozni, nagysád!
– Elég legyen! Mit szólnál egy sonkás-sajtos szendvicshez... első fogásnak?
Együtt mentek fel a lépcsőn, és Jack többé nem nézett vissza. De Watson szavaira gondolt:
Minden nagy szállodának van kísértete. Hogy miért? A fenébe is, az emberek jönnek-mennek...
Aztán Wendy becsukta mögöttük az ajtót, és az alagsor megint sötétségbe borult.
19
Danny valaki másnak a szavaira emlékezett, aki a Panorámában dolgozott a szezonban:
A nő azt mondta, látott valamit az egyik szobában, ahol... ahol valami rossz történt. A 217-esben. Ígérd meg nekem, Danny, hogy nem mész be oda... Kerüld el azt a szobát...
Egészen közönséges ajtó volt, semmiben sem különbözött a többi első és második emeleti ajtótól. Sötétszürke volt; a második emeleti hallból jobbra nyíló folyosón helyezkedett el, félúton. Ugyanolyan számok voltak az ajtón, mint a boulderi házon, ahol korábban laktak. Egy 2-es, egy 1-es és egy 7-es. Nagy dolog. Közvetlenül a számok alatt kicsi, üvegezett lyuk volt, a kukucskáló. Danny már többet is kipróbált. Az ember belülről tág, gömbölyű és torz képet látott a folyosóról. De odakintről, akárhogy forgatta is a szemét, nem lehetett belesni. Piszkos trükk.
(Miért vagy itt?)
Sétáltak egyet anyával a Panoráma mögött, aztán hazajöttek, és anya elkészítette a kedvenc ebédjét, sajtos-sonkás szendvicset és konzerv bablevest. Dick konyhájában ettek, és beszélgettek. Vékony hangon, recsegve szólt a rádió, zenét sugárzott az Estes Park-i állomásról. A szállodában a konyha volt a kedvenc helye, és úgy gondolta, apának meg anyának is, mert miután három napig az étteremben ettek, közös megegyezéssel átköltöztek a konyhába; székeket állítottak Dick Hallorann hentesasztala köré, amely különben majdnem akkora volt, mint az ebédlőasztaluk Stovingtonban. Az étterem nagyon nyomasztó volt, hiába gyújtották fel a lámpákat, és kapcsolták be a kazettás magnetofont az irodában. Ültek egy asztalnál hármasban, a több tucat üres, átlátszó nejlonterítővel letakart asztal között. Anya azt mondta, olyan, mintha egy Horace Walpole regény közepén ennének, és apa nevetve ráhagyta. Dannynek fogalma sem volt róla, ki az a Horace Walpole, de azt tudta, hogy anya sokkal jobbízűeket főz, amióta a konyhában esznek. Minduntalan felfedezett egy-egy kis villanást Dick Hallorann személyiségéből, és ez úgy megnyugtatta, mint egy meleg érintés.
Anya nem evett levest, csak egy fél szendvicset. Azt mondta, apa biztos elment sétálni, mert a VW és a szállodai furgon is ott állt a parkolóban. Azt is mondta, hogy fáradt, és ledőlne egy órára, ha Danny addig elfoglalja magát, és nem keveredik bajba. Danny két harapás sajtos-sonkás között mondta, hogy csak feküdjön le nyugodtan.
– Miért nem mész ki a játszótérre? – kérdezte Wendy. – Azt hittem, nagyon fogod szeretni. Játszhatnál a teherautóiddal a homokozóban.
Danny nyelt, és a falat szárazon, nehezen csúszott le a torkán. – Talán kimegyek – mondta, aztán a rádióhoz fordult, és piszkálni kezdte.
– Olyan murisak azok a sövényállatok – mondta Wendy, és elvette előle az üres tányért. – Apádnak nemsokára újra meg kell nyesnie őket.
– Igen – mondta Danny.
(Csúnya dolgok... Egyszer azzal az ocsmány, állat formájúra vágott élő sövénnyel volt kapcsolatban...)
– Ha előbb látod a papát, mint én, mondd meg neki, hogy lefeküdtem.
– Igen, anya.
Wendy berakta a piszkos edényt a mosogatóba, és visszajött hozzá. – Boldog vagy itt, Danny?
Őszinte pillantással nézett fel az anyjára; a szája fölé bajuszt festett a tej.
– Ühüm.
– Nincsenek már rossz álmaid?
– Nincsenek. – Tony egyszer eljött hozzá, egy éjszaka, amikor az ágyában feküdt, és messziről, alig hallhatóan a nevén szólította. Danny szorosan lecsukta a szemét, amíg Tony el nem ment.
– Biztos?
– Igen, anya.
Wendy elégedettnek látszott. – Hogy van a kezed?
Danny megmozgatta a kezét. – Már sokkal jobb.
Wendy bólintott. Jack az üvegtállal beborított fészket a megfagyott darazsakkal kivitte a szemétégetőhöz, a raktárépület mögé, és elégette. Azóta nem láttak több darazsat. Írt egy boulderi ügyvédnek, és elküldte neki a Danny kezéről készült fényképeket. Az ügyvéd két nappal ezelőtt telefonált – minek következtében Jack egész délután füstölgött mérgében. Az ügyvéd azt mondta, nem valószínű, hogy megnyernék a rovarbombát gyártó céggel szemben indított pert, mert nincs rá tanú, hogy Jack valóban követte a dobozra nyomtatott utasítást. Jack megkérdezte az ügyvédet, mi lenne, ha vennének még néhány dobozzal, és ellenőriznék, nem hibásak-e azok is. Az ügyvéd azt felelte, hogy ha valamennyi bomba hibás, a per kimenetele akkor is nagyon kétséges. Elmondott egy esetet példának egy kihúzható létrákat gyártó vállalatról, meg egy emberről, aki leesett egy ilyen létráról, és eltörte a hátgerincét. Wendy látszólag együttérzett Jackkel, de titokban csak annak örült, hogy Danny olyan könnyen megúszta az egészet. A pereskedést jobb olyan emberekre bízni, akik értenek hozzá, márpedig Torrance-ék biztos nem tartoznak közéjük. És azóta nem is láttak több darazsat.
– Menj játszani, doki. Mulass jól.
De nem mulatott jól. Céltalanul kóborolt a szállodában, bekukkantott a szobalányok szekrényébe, a kapus szobájába, keresett valami érdekeset, de semmit sem talált; csak lépkedett nesztelenül a sötétkék-fekete indamintás szőnyegen. Egyszer-egyszer kipróbált egy ajtót, de persze mindegyik be volt zárva. A kulcs az irodában lógott, tudta, hogy hol, de apa azt mondta, nem szabad hozzányúlnia. És nem is akart. Vagy igen?
(Miért vagy itt?)
Aztán kiderült, hogy mégsem kóborolt céltalanul. Valami morbid kíváncsiság a 217-es szobához vonzotta. Emlékezett egy történetre, amit egyszer apa olvasott fel neki részegen. Ez már nagyon régen volt, de a történet most is ugyanolyan elevenen élt benne, mint amikor apa felolvasta. Anya megszidta apát, amiért ilyen szörnyűségeket olvas fel egy hároméves gyereknek. A történet címe Kékszakáll volt. Erre is világosan emlékezett, mert először Kék sakál-nak értette, de a mesében nem szerepeltek sem sakálok, sem más állatok. A történet Kékszakáll feleségéről szólt, egy nagyon szép hölgyről, akinek olyan aranyszőke haja volt, mint anyának. Kékszakáll és a felesége egy nagy, ijesztő kastélyban laktak, amelyik kicsit hasonlított a Panorámához. Kékszakáll mindennap elment dolgozni, és mindennap figyelmeztette a csinos kis feleségét, hogy ne menjen be egy bizonyos szobába, bár a kulcs ott lógott egy kampón, ugyanúgy, ahogy az itteni szobák kulcsa is lent lóg az irodában. Kékszakáll felesége rettentően kíváncsi lett a bezárt szobára. Megpróbált bekukucskálni a kulcslyukon, éppen úgy, ahogy Danny is megpróbált bekukucskálni a 217-es kémlelőnyílásán, de ő sem látott semmit. Még egy kép is volt róla, amint térden állva igyekszik belesni az ajtó alatt, de a rés túlságosan keskeny volt. Akkor feltárult az ajtó, és...
A régi meséskönyv élvezettel részletezte, milyen iszonyatos látvány tárult Kékszakáll felesége elé! A kép örökre Danny elméjébe vésődött. A szoba Kékszakáll hét korábbi feleségének levágott fejét rejtette, mindegyik fej külön talapzaton helyezkedett el, csak a szemük fehérje látszott, a szájuk eltorzult a ráfagyott sikoltástól. A bárdtól megszaggatott nyakukon egyensúlyoztak, a talapzatokon vér csörgött le.
A nő rémülten megfordult, hogy meneküljön a szobából és a kastélyból, de Kékszakáll már az ajtóban várta, szörnyű szeme parázslott. „Mondtam, hogy ebbe a szobába ne lépj be”, szólt Kékszakáll, és kihúzta hüvelyéből a kardját. „Sajnos, ugyanolyan kíváncsi vagy, mint a másik hét, és bár téged szerettelek legjobban, most te is ugyanúgy végzed, mint ők. Készülj fel a halálra, nyomorult asszony!”
Dannynek rémlett, hogy a történet jól végződött, de ez jelentéktelenné szürkült a két uralkodó, minduntalan megismételt kép mellett: az egyik a hívogató, őrjítő, zárt ajtó, amely mögött valamely nagy titok lappang, a másik maga az iszonyatos titok. A zárt ajtó, és mögötte a fejek, a levágott fejek.
Kinyújtotta a kezét, és lopva megsimogatta az ajtógombot. Fogalma sem volt róla, mennyi ideje áll megbűvölten a semmitmondó, szürke, zárt ajtó előtt.
(És vagy háromszor is úgy éreztem, láttam azokat a dolgokat... csúnya dolgok...)
De Mr. Hallorann – Dick – azt is mondta, hogy szerinte ezek a dolgok nem árthatnak neki. Éppen olyanok, mint a képek egy könyvben. És talán nem is lát majd semmit. Meg aztán...
Bal kezét bedugta a zsebébe, és amikor kihúzta, benne volt a kulcs. Természetesen mindvégig ott volt.
A négyszögletes fémlapocskánál fogva lógatta, amelyre rá volt írva, hogy IRODA. Megpörgette a kulcsot a láncon, és nézte, ahogy forog körbe, körbe. Percek teltek el így, majd abbahagyta a pörgetést, és a kulcsot bedugta a zárba. Simán belecsúszott, akadály nélkül, mintha mindvégig oda akart volna kerülni.
(Azt gondoltam, láttam azokat a dolgokat... csúnya dolgok... ígérd meg, hogy nem mész be oda.)
(Megígérem.)
És az ígéret, természetesen, nagyon fontos dolog. Mégis, a kíváncsiság olyan erősen viszketett benne, mintha csalán marta volna meg ott, ahol az embernek nem illik vakarózni. Az a szörnyűfajta kíváncsiság volt, mint amikor az ember az ujjai között kukucskálva nézi egy ijesztő film legijesztőbb részét. És ami az ajtó mögött van, az nem film.
(Nem hiszem, hogy bármi volna is itt, ami árthatna neked... Csak olyan, mint az ijesztő képek egy könyvben...)
Hirtelen kinyújtotta a bal kezét, de amíg ki nem húzta a kulcsot a zárból, és vissza nem dugta a zsebébe, maga sem tudta, hogy mit fog tenni. Kékesszürke szeme kitágult, egy pillanatig az ajtóra bámult, aztán gyorsan megfordult, és elindult vissza a főfolyosó felé, amely merőlegesen nyílt erről a folyosóról.
Mielőtt bekanyarodott volna, megállt egy pillanatig, maga sem tudta, miért. Aztán eszébe jutott, hogy pontosan ezen a sarkon túl, a lépcsőhöz vezető úton tekeredik a falon az egyik olyan régimódi tűzoltófecskendő. Mint egy szunyókáló kígyó.
Apa mondta, hogy ezek nem poroltók, bár olyan is volt néhány a konyhában. Ezek a modern, önműködő tűzoltókészülékek elődjei. A hosszú vászontömlő egyenesen a Panoráma vízvezeték-hálózatába csatlakozik, és ha az ember elfordít egy csapot, egyszemélyes tűzoltósággá alakulhat. Apa mondta, hogy a poroltók, amelyek habot vagy CO2-t fecskendeznek, sokkal jobbak. A vegyi anyagok elveszik a tűztől az oxigént, ami nélkül nem tud égni, de egy erős nyomású locsolócső talán éppen továbbterjeszti a lángokat. Mr. Ullmannak ki kellene cseréltetnie ezeket a régimódi tűzoltókészülékeket a bojlerrel együtt, mondta apa, de Mr. Ullman biztos nem akarja, mert egy SMUCIG FASZ. Danny tudta, hogy apa csak akkor mondja ezt, ha nagyon rossz véleménnyel van valakiről. Ezt mondta bizonyos orvosokra, fogorvosokra és szerelőkre, meg a stovingtoni angol tanszék vezetőjére, aki nem engedélyezte, hogy megrendeljen néhány könyvet, mert akkor túllépik a költségvetést. „Túllépi a költségvetést, a fenébe is”, füstölgött apa otthon – Danny a szobájából hallgatta, pedig már aludnia kellett volna. „A saját zsebébe akarja beseperni az utolsó ötszáz dollárt, a SMUCIG FASZ.”
Danny kikandikált a sarkon.
Látta a tűzoltókészüléket, a lapos tömlő össze tekerve pihent a falra erősített piros tartóban. Fölötte, mint valami múzeumban, üvegtárlóban kis fejsze függött, rajta piros alapon nyomtatott betűkkel ez állt: VESZÉLY ESETÉN TÖRJE BE AZ ÜVEGET. Danny el tudta olvasni a VESZÉLY szót, mert benne volt az egyik kedvenc tévésorozata címében, de hogy a többi szó mit jelent, azt csak sejtette. A VESZÉLY tűzzel, robbanással, autóbalesettel, kórházakkal, néha a halállal állt kapcsolatban. Nem tetszett neki, hogy olyan kifejezéstelenül lóg a falon az a tömlő. Amikor egyedül volt, igyekezett minél gyorsabban elosonni a tűzoltókészülékek mellett.
Nem volt rá különösebb oka. Csak jobban érezte magát, ha sietett. Biztonságosabb volt úgy.
Hangosan dobogó szívvel megkerülte a sarkot, és a hosszú folyosó végéből nyíló lépcsőre pillantott. Anya odalent van, alszik. És ha apa visszajött a sétából, akkor valószínűleg a konyhában ül, szendvicset eszik és olvas. Szépen elmegy e mellett az ócska tűzoltófecskendő mellett, le a földszintre.
A szemközti fal mellett indult el, a karja szinte súrolta a drága tapétát. Még húsz lépés. Tizenöt. Tizenkettő.
Amikor tízlépésnyire volt tőle, a rézcső hirtelen legördült a vastag tekercsről, amelyen feküdt
(aludt?)
és tompa puffanással leesett a szőnyegre. Ott hevert, a száján tátongó fekete lyuk Danny felé mutatott. Danny megtorpant, a válla megroggyant a hirtelen rátörő félelem súlyától. A vér hangosan lüktetett a fülében és halántékában. A szája kiszáradt és savanyú lett, a keze ökölbe szorult. Pedig a cső csak feküdt ott, a rézborítás lágyan csillogott, amint lefelé lógott a huroknyi vastag vászon végén a falra rögzített, vörösre festett tartóról.
Leesett, na és aztán? Csak egy tűzoltókészülék, semmi más. Butaság arra gondolni, hogy olyan, mint egy mérges kígyó az Állatok világá-ban: meghallotta, hogy jön, és felébredt. Még a varrott vászon is pikkelyekre emlékeztette. Egyszerűen átlép rajta, és végigmegy a folyosón, a lépcsőhöz; talán egy kicsit gyorsabban megy majd, nehogy véletlenül mégis megpróbáljon belemarni és a lábára tekeredni...
Bal kezével megtörülte a száját, öntudatlanul az apját utánozva, és lépett egyet előre. A tömlő nem moccant. Megint lépett. Semmi. Tessék, milyen buta is vagy! Csak felhúztad magad, mert arra a buta szobára gondoltál, meg arra a Kékszakáll mesére, és különben is, a cső legalább öt éve le akar esni. Ennyi az egész.
Danny a földön heverő csőre bámult, és a darazsakra gondolt.
Nyolc lépésre tőle a rézcső békésen ragyogott feléje a szőnyegről, mintha csak azt mondaná: Ne aggódj. Én csak egy cső vagyok, semmi más. És ha mégis más, hát amit veled teszek, az nem lesz sokkal rosszabb, mint egy méh csípése. Vagy egy darázsé. Mit akarhatnék egy ilyen helyes kisfiútól mint te... kivéve azt, hogy beléd harapjak... és beléd harapjak... és beléd harapjak...
Danny lépett egyet, aztán még egyet. A levegő szárazon, rekedten sípolt a torkában. Most már közel volt a pánik. Szinte kívánta, bár mozdulna meg a cső, akkor legalább tudná, akkor legalább biztos volna a dolgában. Újabb lépést tett, és most már elérhető távolságba került a csőtől. De nem fog bántani, gondolta hisztérikusan. Hogyan támadhatná meg, hogyan haraphatná meg, hiszen csak egy cső?!
Lehet, hogy tele van darazsakkal.
Úgy érezte, mintha a testhőmérséklete fagypont alá süllyedne. Szinte hipnotizáltán bámult a cső szájának fekete nyílására. Talán csakugyan tele van darazsakkal, titkos darazsakkal, a barna testük át van itatva méreggel, erős, őszi méreggel, ami tiszta, folyékony cseppekben csurog le a fullánkjukról.
Hirtelen tudatára ébredt, hogy a rémülettől valósággal megdermedt; ha most nem tudja kényszeríteni magát, hogy továbbmenjen, akkor odanő a szőnyeghez, belebámul a fekete csőbe, ahogy a madarak bámulnak a kígyóra, ott marad, amíg az apja megtalálja, és akkor mi lesz?
Nyöszörögve felkiáltott, és minden erejét összeszedve futásnak eredt. Amikor elérte a tömlőt, a fény megvillant a rézcsövön, mintha mozdulna, mintha támadásra készen hátrahúzódna, ő pedig elrugaszkodott, vak rémületében úgy érezte, mintha egészen a mennyezetig fellökte volna magát, mintha az a haj tincs, amit sosem tudott lesimítani, súrolta volna a folyosó gipszmennyezetét – bár később rádöbbent, hogy ez képtelenség.
Földet ért a cső másik oldalán, és futott; de akkor hirtelen meghallotta, hogy ott van mögötte, üldözőbe vette, a rézkígyó feje lágyan, szárazon zizegve csúszik a szőnyegen, éppen úgy, mint amikor a csörgőkígyó siklik a száraz, füves talajon. Mindjárt megtámadja; a lépcső hirtelen nagyon távolinak tűnt, mintha futólépésben távolodna tőle, mintha minden rohanó lépéssel, amelyet feléje tett, távolodna tőle.
Apa! – próbált sikoltani, de görcsbe rándult torkán egyetlen szó sem jött ki. Egyedül volt. Mögötte erősödött a zaj, a száraz, zizegő hang, amint a kígyó a szőnyeg száraz pamacsain csúszott. A sarkában van, talán éppen felemelkedik, rézszájából lecseppen a tiszta méreg.
Danny elérte a lépcsőt, és őrülten körözött a karjával, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy elvágódik, és fejjel lefelé lezuhan a lépcsőn.
A háta mögé pillantott.
A cső nem mozdult. Úgy feküdt, mint az előbb; egy hurok leesett a tartóról, a rézcső a szőnyegen hevert, szája közömbösen mutatott az ellenkező irányba. Látod, te ostoba? – dorgálta magát. Az egészet csak kitaláltad, gyáva nyúl. Csak képzelted az egészet, te gyáva nyúl, te gyáva nyúl.
Belekapaszkodott a lépcső korlátjába, a lába még remegett a rémülettől.
(Nem is üldözött)
mondta az esze; belekapaszkodott a gondolatba, és visszajátszotta.
(nem is üldözött, nem is üldözött, nem, soha, nem)
Nem kellett volna megijednie. Akár vissza is mehetne, hogy visszategye a csövet a helyére. Visszamehetne, de nem megy vissza. Mert mi van, ha mégis üldözőbe vette, de amikor látta, hogy mégsem tudja elkapni... visszament a helyére?
A cső feküdt a szőnyegen, szinte kérte, hogy menjen vissza, és próbálják meg újra.
Danny lihegve lerohant a lépcsőn.
20
A sidewinderi Nyilvános Könyvtár kicsi, jelentéktelen épület volt, egy utcányira a város üzleti központjától. A szerény, borostyánnal befutott ház ajtajához széles betonfeljáró vezetett, mellette tavaly nyári virágok hervadoztak. A pázsiton egy polgárháborús tábornok bronzszobra állt; Jack még soha nem hallott róla, pedig tizenéves korában sok mindent összeolvasott a polgárháborúról.
A folyóirattár a földszinten helyezkedett el. Itt tartották az 1963-ban tönkrement sidewinderi Gazette példányait, az Estes Park-i napilapot és a boulderi Camerá-t. Denveri újságjuk egyáltalán nem volt.
Jack sóhajtott, és elkérte a Camerá-t.
1965 után az újságokat mikrofilmtekercsek váltották fel („Állami támogatásból” – mondta lelkesen a könyvtáros. „Reméljük, hogy a következő csekkből az 1958-64-es lapokat is filmre vehetjük, de hát az ilyesmi mindig lassan megy, nem igaz? Ugye vigyázni fog a lapokra? Biztos vagyok benne. Szóljon, ha valamire szüksége van.”) Az egyetlen olvasógép lencséje valahogy elferdült, és mire Wendy a vállára tette a kezét, úgy háromnegyed óra múlva, Jack feje csak úgy lüktetett.
– Danny a parkban van – mondta –, de nem szeretném túl sokáig egyedül hagyni. Mit gondolsz, mennyi időre van még szükséged?
– Tíz percre – mondta Jack. Igazság szerint már felderítette a Panoráma egész fantasztikus történetét, a gengsztergyilkosság és Stuart Ullman és Tsai hatalomátvétele közötti években. De valahogy nem akaródzott elmondania Wendynek.
– Tulajdonképpen mit keresel? – kérdezte Wendy. Megborzolta a haját, de a hangja csak félig-meddig volt tréfás.
– Utánanéztem a Panoráma történetének – felelte.
– Van valami különleges okod rá?
– Nincs,
(és különben is, mi a fenének vagy olyan kíváncsi?)
csak a kíváncsiság.
– Találtál valami érdekeset?
– Nem sokat – mondta Jack, és most már küszködnie kellett, hogy a hangja kellemes maradjon. Wendy puhatolózik, ahogy mindig is puhatolózott, és piszkálta, amikor Stovingtonban éltek, és Danny még csecsemő volt. Hová mész, Jack? Mikor jössz haza? Mennyi pénz van nálad? Elviszed a kocsit? Alis veled lesz? Egyikőtök józan marad? Nem volt se vége, se hossza. Wendy belekergette, bocsánat a kifejezésért, az ivásba. Talán nem ez volt az egyetlen ok, de az isten szerelmére, legalább egyszer életében őszinte lesz, és kimondja, hogy ez is szerepet játszott benne. Nyaggatta, nyaggatta, nyaggatta, amíg a legszívesebben behúzott volna neki egyet, hogy megállítsa
(Hol? Mikor? Hogyan? Miért? Hová?)
a kérdések végtelen áradatát. Az embernek egészen belefájdult
(a feje? másnapos?)
a feje. Az olvasógép. A rohadt olvasógép, amelyik eltorzítja a betűket. Ettől van ilyen kurva fejfájása.
– Jack, valami bajod van? Sápadt vagy...
Elkapta a fejét a keze alól. – Semmi bajom!
Wendy hátrahőkölt a mérges pillantásától, mosolyogni próbált, de nem sok sikerrel. – Hát... akkor jó. Kimegyek és megvárlak Dannyvel a parkban... – Elindult, már nem mosolygott, az arcán zavarodott, megbántott kifejezés.
– Wendy! – szólt utána Jack.
A lépcső aljáról visszanézett. – Igen, Jack?
Jack felállt, és odament hozzá. – Sajnálom, bébi. Azt hiszem, mégis van valami bajom. Az a gép... a lencse torz. Rohadtul fáj a fejem. Van nálad aszpirin?
– Persze. – Kotorászott a táskájában, és elővett egy doboz Anacint. – Tartsd magadnál.
Elvette a dobozt. – Excedrin nincs? – Látta, hogy Wendy arca megrándul, és tudta, mire gondol. Eleinte keserű tréfa volt kettőjük között, mielőtt még az ivás annyira elhatalmasodott rajta, hogy többé nem lehetett vele viccelni. Jack azt állította, hogy az Excedrin az egyetlen recept nélkül kapható gyógyszer, amely képes futtában megállítani a másnaposságot. Abszolút az egyetlen. Kezdett úgy gondolni a másnap reggeli fejfájásra, mint a „Vat 69-es Számú Excedrin Fejfájásra”.
– Nincs Excedrin – mondta Wendy. – Sajnálom.
– Nem baj, ez is jó lesz. – Dehogy jó, és ezt Wendynek is tudnia kéne. Néha iszonyú, hogy milyen ostoba liba.
– Kérsz vizet? – kérdezte élénken Wendy.
(Nem, csak azt akarom, hogy MENJ INNEN A FENÉBE!)
– Majd eresztek a csapból odafent, köszönöm.
– Oké. – Elindult a lépcsőn, formás lába kecsesen mozgott a rövid drapp szoknya alatt. – A parkban leszünk.
– Jó. – Szórakozottan zsebre vágta az Anacin-dobozt, visszament az olvasógéphez, és kikapcsolta. Amikor biztos volt benne, hogy Wendy valóban elment, felment az emeletre. Úristen, de rohadtul fáj a feje. Ha az ember fejét így satuba szorítják, legalább annyi örömet megengedhetne magának, hogy felhajtson egy-két pohárral, és visszanyerje a lelki egyensúlyát.
Megpróbálta kiűzni a gondolatot a fejéből, ettől még pocsékabb kedve lett. A pulthoz ment, kezében gyufaskatulya egy telefonszámmal.
– Van nyilvános telefonjuk, asszonyom?
– Nincs, uram, de ha helybeli hívás, telefonáljon csak nyugodtan.
– Sajnos távolsági hívás.
– Akkor talán menjen le a drugstore-ba. Ott van telefonfülke.
– Köszönöm.
Kilépett az épületből, elment az ismeretlen polgárháborús tábornok szobra mellett. Elindult az üzleti negyed felé; a kezét zsebre vágta, a feje lüktetett, mint egy ólomharang. Az ég is ólomnehéz volt, november hetedikét írtak, és az új hónapban fenyegetővé vált az időjárás. Többször havazott már. Októberben is esett a hó néhányszor, de mindig elolvadt. A novemberi hó megmaradt, könnyű dérrel vont be mindent, úgy csillogott a napfényben, mint a finom kristály. De ma nem sütött a nap, és amikor elérte a drugstore-t, már szállingózott a hó.
A fülke a helyiség hátsó részében volt; a zsebében csörgetve az aprópénzt elindult a gyógyszeres pultok között, és egyszer csak megpillantotta a zöld feliratú, fehér dobozokat. Levett egyet, kifizette a kasszánál, aztán odament a telefonfülkéhez. Behúzta az ajtót, az aprót és a gyufásdobozt a pultra tette, és felhívta a központot.
– Hová szól a hívás?
– Fort Lauderdale, Florida. – Megadta a központnak az ottani számot és a fülke számát. Amikor a nő közölte vele, hogy az első három perc egy dollár kilencven cent lesz, bedobott nyolc negyeddollárost a nyílásba; ahányszor egy érme csendülve leesett, megrándult az arca.
Míg kapcsolták a hívást, ott maradt az éterben, a távoli kattogások és zúgások közepette; kivette dobozából a zöld üveg Excedrint, lecsavarta róla a fehér kupakot, és a tabletták tetejéről a vattagombócot a fülke padlójára ejtette. A kagylót a füle és a válla közé szorította, kirázott három fehér tablettát, és lerakta őket a pultra, a maradék apró mellé. Visszacsavarta az üveg kupakját, és zsebrevágta.
A vonal túlsó végén az első csengetésre felvették a kagylót.
– Surf-Sand Penzió, miben állhatok rendelkezésére? – kérdezte egy friss női hang.
– Szeretnék az igazgatóval beszélni.
– Mr. Trenttel vagy...
– Mr. Ullmannal.
– Azt hiszem, Mr. Ullman nem ér rá, de ha akarja, utánanézek...
– Legyen szíves. Mondja meg neki, hogy Jack Torrance keresi Coloradóból.
– Egy pillanat türelmet.
Jacket elárasztotta az utálat a smucig, fontoskodó kis fasz Ullman iránt. Felvette az egyik Excedrin tablettát a pultról, egy pillanatig nézte, aztán a szájába vette, és lassan, élvezettel rágni kezdte. Az íz visszahozta az emléket, amelyben élvezet és boldogtalanság keveredett. Száraz, keserű, de ellenállhatatlan íz. Fintorogva nyelt egyet. Amikor még ivott, mindig elrágta az aszpirint, de az ivással együtt erről is leszokott. Hitte, hogy amikor nagyon fáj az ember feje a másnaposságtól, vagy úgy, mint most, a tabletták gyorsabban hatnak, ha elrágja őket. Valahol olvasta, hogy az aszpirinrágás szokássá válhat. Hol olvasta? A homlokát ráncolva igyekezett visszaemlékezni. Aztán Ullman hangja szólalt meg a vonalban.
– Torrance? Mi baj van?
– Semmi baj – mondta. – A bojler rendben van, és egyelőre még a feleségemet sem gyilkoltam meg. Arra az időre tartogatom, amikor a karácsonyi ünnepeknek vége, és unatkozom.
– Nagyon vicces. Miért telefonált? Dolgom van...
– Elfoglalt ember, igen, tudom. Azért hívom, mert néhány dolgot elfelejtett említeni, amikor beszámolt a Panoráma dicső és tiszteletre méltó múltjáról. Mint például azt, hogy Horace Derwent eladta egy falka Las Vegas-i cápának, akik annyi bábvállalaton át bonyolították az üzletet, hogy még az adóhivatal se tudta, kik az igazi tulajdonosok. Aztán vártak, míg megérik az idő, és játszóteret csináltak belőle a maffia nagyágyúinak, de 1966-ban be kellett csukni, amikor az egyik fejest kinyírták. A testőreivel együtt, akik az elnöki lakosztály előtt őrködtek. Nagyszerű hely a Panoráma elnöki lakosztálya. Wilson, Harding, Roosevelt, Nixon és Vito, a Hentes szálltak meg benne!
A túloldalon, egy pillanatnyi meglepett csend után, Ullman halkan megszólalt: – Nem tudom, mi köze lehet ennek a maga állásához, Mr. Torrance. Ez...
– A legérdekesebb manőver persze azután következett, hogy Gienellit kinyírták, nem gondolja? Újabb bűvészmutatvány, most látja, most nem, és a Panoráma egyszer csak egy magánszemély, Sylvia Hunter tulajdonába került... akit 1942 és 1948 között egészen véletlenül Sylvia Hunter Derwentnek hívtak.
– Lejárt a három perc – szólt közbe a központ. – Szóljon, ha befejezte.
– De kedves Mr. Torrance, mindez köztudott... és régi história.
– Én nem tudtam róla – felelte Jack. – És kétlem, hogy olyan sokan tudnának róla. Mindenről. Talán emlékeznek a Gienelli-gyilkosságra, de nem hiszem, hogy bárki összefüggéseiben vizsgálta volna a csodálatos és furcsa üzleti manővereket, amelyek 1945 óta a Panoráma körül bonyolódtak. És úgy látszik, mindig Derwent, vagy egy Derwenttel kapcsolatban álló személy teszi le érte a pénzt. Mit csinált Sylvia Hunter a szállodából 1967-ben és 1968-ban, Mr. Ullman? Bordélyt, ugye?
– Torrance! – A felháborodás semmit nem veszített erejéből, míg megtette a kétezer mérföldes utat a telefonkábeleken át.
Jack mosolygott, bevette a szájába a második Excedrin tablettát, és rágni kezdte.
– És miután egy eléggé közismert amerikai szenátor szívrohamban meghalt itt, eladta a szállodát. Az a hír járta, hogy meztelenül találtak rá, nem viselt mást, csak fekete nejlonharisnyát, harisnyakötőt és magas sarkú cipőt. Lakkcipőt, hogy egész pontos legyek.
– Rosszindulatú hazugság! – kiabálta Ullman.
– Igen? – kérdezte Jack. Kezdte jobban érezni magát. Lassan elmúlt a fejfájása. Bevette az utolsó Excedrint, élvezte a szájában szétolvadó tabletta keserű, poros ízét.
– Nagyon szerencsétlen eset volt – mondta Ullman. – De hát mit akar, Torrance? Ha azt tervezi, hogy valami mocskos, rágalmazó cikket ír... vagy ha ez valami lehetetlen, ostoba zsarolási kísérlet...
– Semmi ilyesmi – mondta Jack. – Azért telefonáltam, mert nem volt velem becsületes. És mert...
– Nem voltam becsületes? Úristen, azt hitte, majd kiteregetem ezt a nagy halom szennyest a szálloda gondnoka előtt? Mi a fenét képzel, kicsoda maga? És különben is, mit érdekli magát ez a sok régi történet? Vagy azt képzeli, jajongó, lepedős kísértetek parádéznak fel-alá a nyugati szárny folyosóin?
– Nem, nem hiszem, hogy vannak kísértetek. De mielőtt megkaptam az állást, maga belekotort az életembe, a múltamba. Kétségbe vonta, hogy tudok gondoskodni a szállodájáról, kiállított a katedra elé, mint valami kisfiút a tanárja, amiért bepisilt az öltözőben. Megszégyenített.
– Egyszerűen nem hiszek a fülemnek! Micsoda elképesztő szemtelenség, micsoda pimaszság! – mondta Ullman. Szinte fuldoklott mérgében. – Legszívesebben kirúgnám. És talán meg is teszem.
– Azt hiszem, Al Shockley tiltakozna. Nyomatékosan.
– Én meg azt hiszem, túlbecsüli a Mr. Shockleyhoz fűződő barátságát, Mr. Torrance.
Egy pillanatra teljes, lüktető pompájában visszatért Jack fejfájása; fájdalmában lehunyta a szemét. Messziről hallotta a saját hangját: – Kinek a tulajdona most a Panoráma? Még mindig a Derwent Vállalatoké? Vagy maga túl kicsi hal, nem tudja?
– Nekem ebből elegem volt, Mr. Torrance. Maga a szálloda alkalmazottja, semmiben nem különbözik egy boytól vagy egy konyhai mosogatótól. Nincs szándékomban...
– Oké, írok Alnek – mondta Jack. – Ő tudni fogja, végül is tagja az igazgatóságnak. És lehet, hogy hozzáteszek egy kis utóiratot, amelyben az áll...
– Nem Derwent tulajdona.
– Micsoda? Nem jól értettem.
– Azt mondtam, nem Derwent tulajdona. A részvényesek mind a keleti partról valók. A legtöbb részvény, több mint 35%, éppen a barátjának, Mr. Shockleynak a kezében van. És maga nyilván jobban tudja nálam, hogy kapcsolatban áll-e Derwenttel.
– És a többiek?
– Nincs szándékomban felsorolni a részvényesek nevét, Mr. Torrance. Erről az egész ügyről be fogok számolni...
– Még egy kérdés.
– Nem vagyok köteles válaszolni rá.
– A Panoráma szinte egész történetét – jót is, rosszat is -egy albumban találtam meg, a pincében. Nagy album fehér bőrkötésben. Aranyzsinórral összefogva. Nem tudja, kié lehetett ez az album?
– Halvány fogalmam sincs róla.
– Lehetséges, hogy Gradyé volt? A gondnoké, aki öngyilkos lett?
– Mr. Torrance – mondta Ullman a lehető legfagyosabb hangján –, én még abban sem vagyok biztos, hogy Mr. Grady tudott olvasni, nemhogy kikaparja ezt a sok mocskot, amivel maga most az időmet pocsékolja.
– Azon gondolkozom, hogy könyvet írok a Panorámáról. Ha valóban megcsinálom, az album tulajdonosa talán örülne, ha az ő nevét is megemlíteném.
– Szerintem nagyon rosszul tenné, ha könyvet írna a Panorámáról – mondta Ullman. – Főleg egy olyan könyvet, ami a maga... hm, szempontjából mutatná be az eseményeket.
– A véleménye nem lep meg. – A fejfájása teljesen elmúlt. Az előbb még egyszer belehasított a fájdalom, de aztán végleg elmúlt. Az agya élesen, milliméternyi pontossággal működött. Olyankor fogta el ez az érzés, amikor nagyon jól ment az írás, vagy amikor megivott már vagy három pohárral. Elfelejtette, hogy az Excedrin ilyen hatással van rá; nem tudta, hogy mások hogy vannak vele, de ha ő elrágott három tablettát, azonnal feldobódott.
– Maga nyilván jobban örülne egy rendelésre készült reklámfüzetnek, amit ingyen osztogathatna az érkező vendégeknek – mondta. – Sok szép fénykép a hegyekről napkeltekor és napnyugtakor, hozzá egy kis mézeshabcsók-szöveg. Külön fejezet a hírességekről, akik a szállodában laktak, persze nem az igazán hírhedtekről, mint Gienelli és társai.
– Ha úgy érezném, hogy kirúghatnám magát, és száz százalékig biztos lehetnék az állásomban, nem csak kilencvenöt százalékig – mondta Ullman pattogó, fojtott hangon –, akkor ebben a pillanatban kirúgnám, telefonon át. De mert van bennem egy ötszázaléknyi bizonytalanság, előbb felhívom Mr. Shockleyt, abban a pillanatban, amint letette... remélem hamarosan.
Jack folytatta. – A könyvben semmi olyan nem lesz, ami nem igaz. Nincs szükség rá, hogy cifrázzam.
(Miért piszkálod? Azt akarod, hogy kirúgjon?)
– Engem az sem érdekel, ha az ötödik fejezet arról szól, hogy a római pápa a Szűz Mária szellemével fajtalankodik -mondta Ullman, most már kiabálva. – Azt akarom, hogy tűnjön el a szállodámból!
– Nem a maga szállodája! – üvöltötte Jack, és levágta a kagylót.
Leült a székre, nehezen lélegzett, és most már egy kicsit félt is,
(egy kicsit? a fenébe is, nagyon)
és azon gondolkozott, egyáltalán mi a fenének hívta fel Ullmant.
(Megint elveszítetted az önuralmadat, Jack.)
Igen. Ez történt. Nincs értelme tagadni. És az egészben az a legpokolibb, hogy fogalma sincs róla, mekkora befolyása van Alre ennek a kis fasznak, és hogy mennyit tűr el tőle Al a régi szép napok emlékére. Ha Ullman csakugyan olyan jó szakember, mint maga állítja, és ultimátumot nyújt be Alnek, hogy vagy ő, vagy én, akkor nem lehetséges, hogy Al inkább Jacket küldi el? Lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, hogy mondja meg Wendynek. Tudod, mit, bébi? Megint kirúgtak az állásomból. Ezúttal háromezer kilométer hosszú kábelen át kellett belekötnöm valakibe, de sikerült.
Kinyitotta a szemét, és a zsebkendőjével megtörölte a száj át. Inni akart. A pokolba is, szüksége van rá! Az utcában van egy bisztró, maradt még annyi ideje, hogy felhajtson egy pohár sört, mielőtt visszamegy a parkba; csak egy pohárral, hogy a port leöblítse...
Tehetetlenül összeszorította a kezét.
Megint felmerült benne a kérdés: egyáltalán minek hívta fel Ullmant? A Lauderdale-i Surf-Sand száma egy kis noteszba volt felírva, amit az irodában tartottak, a telefon és a CB-rádió mellett – csatornázók, asztalosok, üvegezők, villanyszerelők számával együtt. Jack röviddel azután, hogy felkelt, felírta a számot a gyufásdobozra; tehát már akkor megérett benne a kárörvendő ötlet, hogy felhívja Ullmant. De mit akart elérni? Egyszer, amikor még ivott, Wendy azzal vádolta, hogy szeretné elpusztítani magát, de nincs meg benne az igazi halálvágyhoz szükséges erkölcsi tartás. Így aztán mindenfélét kieszelt, hogy a munkát másokkal végeztesse el; hogy időről időre kimetsszenek belőle és a családjából egy-egy darabot. Lehet, hogy így igaz? Talán fél, hogy a Panorámában csakugyan lehetősége nyílik rá, hogy befejezze a színdarabot, összeszedje magát, és talpra álljon? És most saját maga alatt vágja a fát? Úristen, ne add, hogy így legyen. Könyörgök.
Lehunyta a szemét, és szemhéja belső, sötét vásznán azonnal megjelent az a kép, amikor bedugta kezét a zsindelyek közé, hogy kihúzza a rothadó szigetelést, amikor megérezte a hirtelen, tűhegyes szúrást, és hallotta saját keserves, meglepett kiáltását a csendes, közönyös levegőben: A rohadt kurva anyádat!
Aztán egy két évvel korábbi kép úszott a helyébe, amikor hajnali háromkor részegen bebotorkált a házba, belebotlott egy asztalba, és átkozódva elterült a padlón. Wendy felébredt a kanapén, és villanyt gyújtott. Meglátta, hogy az orra véres, a ruhája szakadt és piszkos, verekedett egy parkolóban, valami mulató előtt, már alig emlékezett rá; a New Hampshire-i határnál történt, órákkal azelőtt. Felnézett a feleségére, ostobán pislogva, mint vakond a napfényben, és Wendy tompa hangon mondta: Te rohadék, felébresztetted Dannyt. Ha nem törődsz saját magaddal, nem törődhetnél legalább velünk? Istenem, minek is beszélek neked!
Megszólalt a telefon, mire ijedten magához tért. Felkapta; a józan ész ellenére biztos volt benne, hogy Ullman vagy Al Shockley hívja. – Tessék! – ugatta bele a telefonba.
– A három percen túli tartozása, uram. Három dollár, ötven cent.
– Váltanom kell – mondta. – Várjon egy pillanatig.
A kagylót a pultra tette, bedobta az utolsó hat negyeddollárosát, aztán kiment a kasszához pénzt váltani. Ösztönösen cselekedett; az agya egyetlen zárt pályán rohant körbe, mint mókus a kerékben.
Miért hívta fel Ullmant?
Mert Ullman megszégyenítette? Már azelőtt is megszégyenítették igazi főnökök, és megszégyenítette önmagát is nemegyszer. Egyszerűen azért, hogy rákiabálhasson, és az arcába vághassa, hogy képmutató? Nem volt éppen nemes cselekedet. Igyekezett mindent az albumra fogni, hátha ettől érthetőbb az egész, de érezte, hogy ez sem állja meg a próbát. Annak az esélye, hogy Ullmann tudja, kié volt az album, legföljebb kettő az ezerhez. Annak ideién úgy beszélt az alagsorról, mint egy másik országról – egy csúnya, a fejlődésben elmaradt országról. Ha csakugyan ezt akarta volna megtudni, akkor Watsont hívja fel, az ő száma is benne volt az irodai noteszban. Feltehetőleg Watson sem tudja, de Ullmannál mindenképpen nagyobb a valószínűsége.
Az is ostobaság volt, hogy elárulta neki a tervét a könyvről. Óriási ostobaság volt. Nem csak az állását kockáztatta, de Ullman el is zárhat előle rengeteg információs forrást azáltal, hogy figyelmeztet néhány embert, óvakodjanak egy bizonyos New England-itől, aki a Panorámáról kérdezősködik. A kutatómunkát csendesen is végezhette volna, ír néhány udvarias levelet, talán még néhány találkozót is megszervez tavaszra... Utána meg nevet a markába, hogy micsoda dührohamot kap Ullman, ha a könyv megjelenik, és ő már biztonságos távolságban van – az Álarcos író újra lesújt. Ehelyett ok nélkül felhívta, elveszítette a fejét, maga ellen fordította Ullmant, és maga ellen fordította a szállodaigazgató zsarnokoskodó hajlamát. Ha nem az volt a célja, hogy kirúgják az állásából, amit Al szerzett neki, akkor micsoda?
A maradék pénzt bedobta a nyílásba, és letette a hallgatót. Az ember akkor csinál ilyen ostobaságot, ha részeg. De hát ő józan, halálosan józan.
Kiment a drugstore-ból, bevett még egy Excedrint, fintorgott, és közben élvezte a keserű ízt.
Odakint összetalálkozott Wendyvel és Dannyvel.
– Hé, éppen utánad jöttünk – mondta Wendy. – Havazik, ha nem vetted volna észre.
Jack az égre pillantott. – Csakugyan. – Erősen havazott. Sidewinder főutcája már egészen kifehéredett, eltűnt középről a szaggatott vonal. Danny a fehér égbolt felé emelte az arcát, kitátotta a száját, és igyekezett bekapni egy-egy kövér hópelyhet.
– Gondolod, hogy ez már komoly? – kérdezte Wendy. Jack vállat vont. – Nem tudom. Azt reméltem, még egy-két hétig kegyelmet kapunk. Még megtörténhet.
Ez az, kegyelem.
(Sajnálom, Al. Kegyelem, irgalom. Irgalmazz. Csak még egy lehetőséget adj. Nagyon sajnálom...)
Hányszor, hány éven át könyörgött – felnőtt ember létére – még egy utolsó lehetőség kegyelméért? Hirtelen úgy megutálta magát, úgy megundorodott önmagától, hogy a legszívesebben hangosan felnyögött volna.
– Hogy van a fejed? – kérdezte Wendy, és alaposan megnézte.
Jack átkarolta, és erősen magához szorította. – Jobban. Gyertek, menjünk haza, amíg még lehet.
Visszamentek a szállodai furgonhoz, a járda mellett parkolt rézsútosan; a bal kezét Wendy vállán tartotta, jobb kezével Danny kezét fogta. Most először mondta úgy, hogy „haza”; ha jó, ha rossz, de „haza”.
Amikor beült a furgon kormánya mögé, arra gondolt, hogy bár a Panoráma valósággal megbűvöli, mégsem szereti igazán. Nem volt benne biztos, hogy jót tesz-e a feleségének, a fiának, vagy akár neki. Talán ezért hívta fel Ullmant.
Hogy kirúgják, amíg még nem késő.
Kihátrált a kijelölt parkolóhelyről, és kifelé indult a városból, fel a hegyekbe.
21
Tíz óra volt. Csak színlelték az alvást mindhárman.
Jack a fal felé fordulva az oldalán feküdt, és nyitott szemmel hallgatta Wendy lassú, szabályos lélegzését. Még érezte a szétolvadt aszpirin ízét, érdessé és kicsit érzéketlenné tette a nyelvét. Al Shockley háromnegyed hatkor telefonált, keleti parti idő szerint háromnegyed nyolckor. Wendy és Danny odalent voltak, a hall kandallója előtt ültek, és olvastak.
– Meghívással keresik Mr. Jack Torrance-t – mondta a központ.
– Én vagyok. – A telefont átvette a jobb kezébe, bal kezével előhúzta zsebkendőjét a farzsebéből, és megtörölte vele kisebesedett száját. Aztán rágyújtott.
Al hangja szólalt meg erősen. – Jacky, fiam, mi a fenét akarsz, az istenért?
– Szevasz, Al. – Elnyomta a cigarettát, és az Excedrines üveg után nyúlt.
– Mi ütött beléd, Jack? Ma délután Stuart Ullman felhívott, ami már önmagában is esemény. Ha Stu Ullman interurbán telefonál a saját zsebére, akkor biztos, hogy nagy szarban van.
– Ullmannak nincs miért aggódnia, Al. Neked sincs.
– Tulajdonképpen mi az, amiért nem kell aggódnunk? Amit Stu elmondott, az úgy hangzott, mint egy zsarolási kísérlet meg egy vezércikk keveréke, amit az Össznemzeti Szennyeskiteregetőben jelentetnél meg a Panorámáról.
– Csak vissza akartam adni neki a kölcsönt – mondta Jack. – Amikor feljöttem ide az állás miatt, a fejemre olvasta az egész múltamat. Hogy ittam. Hogy kirúgtak az állásomból, mert megvertem egy diákot. És nem biztos benne, hogy alkalmas vagyok erre a munkára. Satöbbi. És az volt a legpiszkosabb, hogy mindezt azért csinálta, mert annyira szereti ezt a rohadt szállodát. Az ő gyönyörű Panorámáját. A hagyományok Panorámáját. Ezt a szent szállodát. Én meg találtam egy albumot az alagsorban. Valaki összeszedegette Ullman katedrálisának kevésbé gusztusos történeteit, és ezekből kiderült, hogy záróra után egy kis feketemisézés is folyt itt.
– Remélem, ezt csak képletesen mondod, Jack. – Al hangja ijesztően hidegen csengett.
– Persze. De megtudtam...
– Ismerem a szálloda történetét.
Jack kezével a hajába túrt. – Szóval felhívtam, hogy beolvassak neki. Beismerem, hülye ötlet volt, és biztos, hogy nem tenném meg újra. A történetnek ezzel vége.
– Stu szerint azt tervezed, hogy kiteregeted a szennyest.
– Stu egy barom! – ordította a telefonba Jack. – Mondtam neki, hogy esetleg írok egy könyvet a Panorámáról, igen, ez igaz. Szerintem ezen a helyen minden második világháború utáni amerikai típus megfordult. Talán fellengzősen hangzik, hogy csak így kijelentem... de van benne igazság, Al! Úristen, micsoda könyv lehetne belőle. De ez csak a jövő zenéje, egyelőre úgyis több van a tányéromon, mint amennyit meg tudok enni, és...
– Az nem elegendő, Jack.
Azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámulja a telefon fekete kagylóját; nem hitt a fülének, pedig biztos jól hallotta. -Mi? Al, azt mondtad...?
– Jól hallottad. Mit értesz az alatt, hogy a jövő zenéje, Jack? Talán két évet, talán ötöt. Nekem a jövő harminc vagy negyven év, mert hosszú ideig szándékozom kapcsolatban maradni a Panorámával. Elhányom magam, ha arra gondolok, hogy te majd kikaparsz mindenféle mocskot a szállodámról, aztán közreadod, mint az amerikai irodalom gyöngyszemét. Jack nem jutott szóhoz.
– Segíteni akartam neked, Jacky fiam. Együtt harcoltunk a háborúban, te meg én, és úgy gondoltam, tartozom neked egy kis segítséggel. Emlékszel a háborúra?
– Emlékszem – motyogta Jack; de a harag lassan parázslani kezdett a szíve körül. Először Ullman, aztán Wendy, most pedig Al. Mi ez? Nemzeti mozgalom indult ezen a héten: szedjük ízekre Jack Torrance-t? Összeszorított szájjal a cigarettájáért nyúlt, de leverte a földre. Szerette valaha ezt a smucig faszt, aki a vermonti mahagóniburkolatos dolgozószobájából beszél vele? Szerette igazán?
– Mielőtt felpofoztad azt a Hatfield gyereket – folytatta Al –, lebeszéltem az igazgatósági tanácsot, hogy elküldjenek, és még arra is megpróbáltam rávenni őket, hogy állandósítsanak. Te vagy az oka, hogy nem jött össze. Kitaláltam neked ezt a szállodai állást, szép, csendes hely, itt végre összeszedheted magad, befejezheted a színdarabodat, és megvárod míg Harry Eff inger és én megmagyarázzuk a többieknek, mekkora hibát követtek el. És most úgy fest a dolog, hogy a nagyobb zsákmány reményében odadobsz a kutyáknak. Így szoktál köszönetet mondani a barátaidnak, Jack?
– Nem – suttogta.
Nem mert többet mondani. A feje lüktetett a kitörni akaró, forró, maró szavaktól. Kétségbeesésében igyekezett Dannyre és Wendyre gondolni, akik számítanak rá; Dannyre és Wendyre, akik békésen üldögélnek lent a kandalló előtt, tanulnak a másodikos olvasókönyvből, és azt hiszik, minden a legnagyobb rendben van. Mi lesz, ha ezt az állást is elveszíti? Elindulnak Kaliforniába azon a lerobbant, öreg Volkswagenen a rohadó AC-pumpával, mint valami nyomorult vándormunkás család? Megfogadta magában, hogy ha kell, akár térden állva is könyörög Alnek, és most mégis alig tudj a visszaszorítani a szavak áradatát; a kezét, amellyel haragja tüzes drótjait tartotta, zsírosnak érezte.
– Tessék? – kérdezte élesen Al.
– Nem – mondta. – Nem bánok így a barátaimmal. És ezt tudod te is.
– Honnan tudnám? A legrosszabb esetben azt tervezed, hogy befeketíted a szállodámat, holttesteket ásol elő, amelyeket évekkel ezelőtt tisztességgel eltemettek. A legjobb esetben csak a kicsit hisztérikus, de rendkívül rátermett szállodaigazgatómat hívod fel, és az őrületbe kergeted valami... ostoba, gyerekes játék ürügyén.
– Több volt, mint játék, Al. Neked könnyebb. Te nem szorulsz rá a gazdag barátod jótékonyságára. Nincs szükséged rá, hogy barátod legyen a bíróságon, mert magad vagy a bíróság. Azt, hogy téged is csak egy lépés választott el attól, hogy az üveget barna papírzacskóban dugdosó iszákos váljon belőled, neked ritkábban hányják a szemedre, igaz?
– Igaz – mondta Al. A hangja halkabb lett, mintha belefáradt volna ebbe az egészbe. – De Jack, Jack... erről nem tehetek. Ezen nem változtathatok.
– Tudom – mondta tompa hangon Jack. – Ki vagyok rúgva? Ha igen, jobb ha megmondod.
– Ha két dolgot megteszel nekem, nem.
– Rendben van.
– Nem kellene előbb meghallgatnod a feltételeket?
– Nem. Akármit ajánlasz is, elfogadom. Gondolnom kell Wendyre és Dannyre. Ha a golyóimat akarod, elküldöm légipostán.
– Biztos vagy benne, hogy az önsajnálat az a luxus, amit megengedhetsz magadnak, Jack?
Lehunyta a szemét, és a kiszáradt ajkai közé becsúsztatott egy Excedrint. – Pillanatnyilag ez az egyetlen dolog, amit még megengedhetek magamnak... Ki vele, Al.
Al egy pillanatig hallgatott. Aztán megszólalt. – Először is, ne hívd fel többé Ullmant. Akkor se, ha leég a szálloda. Inkább hívd fel az állandó gondnokot, tudod, kire gondolok, arra a pasira, aki folyton káromkodik...
– Watson.
– Igen.
– Oké, meglesz.
– Másodszor pedig ígérd meg nekem, Jack... add becsületszavadra, hogy nem írsz könyvet a híres coloradói hegyvidéki szállodáról, amelynek múltja van.
Olyan dühroham fogta el, hogy egy pillanatig a szó szoros értelmében nem jutott szóhoz. A vér lármásan dobolt a fülében. Mintha valami huszadik századi Medici herceg hívta volna fel telefonon... ha az én családom tagjairól olyan képet fest, amelyiken látszik a szemölcsük, mehet vissza a szemétdombra. Akármilyen képre nem adok pénzt, csak szép képre. Ha a barátom és üzletfelem lányát festi le, feledkezzen meg az anyajegyéről, különben mehet vissza oda, ahonnan jött. Természetesen barátok vagyunk... hiszen mindketten civilizált embereknek tartjuk magunkat, igaz? Osztozkodtunk az ágyon, ennivalón, italon. Mindig barátok maradunk, és a nyakörvről, amelyet én tartok a nyakadon, közös megegyezéssel nem veszünk tudomást; mindig számíthatsz rá, hogy jó leszek hozzád, és gondoskodom rólad. Cserében csak a lelkedet kérem. Semmi az. Nem veszünk róla tudomást, ahogyan a nyakörvről sem. Ne felejtsd el, tehetséges barátom, Róma utcái teli vannak kolduló Michelangelókkal...
– Jack? Ott vagy?
Eltorzult hang tört fel belőle; igennek szánta.
Al határozottan és nagyon magabiztosan beszélt. – Nem hiszem, hogy olyan sokat kérek, Jack. Majd írsz valami másról. De nem várhatod el, hogy támogassalak, miközben...
– Rendben van, elfogadom.
– Ne hidd, hogy korlátozni akarlak a művészi szabadságodban, Jack. Ennél jobban ismersz. Csak éppen...
– Al?
– Tessék?
– Derwent még most is kapcsolatban áll a Panorámával? Bármi módon?
– A világon semmi közöd hozzá, Jack.
– Semmi – mondta kimérten Jack. – Persze. Ide hallgass, Al, azt hiszem, Wendy kiabál valamiért. Visszahívlak.
– Helyes, Jacky fiam. Majd kibeszéljük magunkat. Hogy állnak a dolgok? Még száraz vagy?
(MEGKAPTAD AZ EGY FONT HÚST A TESTEMBŐL, NEM HAGYNÁL BÉKÉN?)
– Csontszáraz.
– Én is. Már szinte élvezem is a józanságot. Ha...
– Visszahívlak, Al. Wendy...
– Persze, oké.
Letette, és akkor jöttek a görcsök; mint a villámcsapás, úgy hasított bele a fájdalom, úgy görnyedt össze a telefon előtt, mint egy vezeklő; a kezét a gyomrára szorította, a feje lüktetett, mint valami hatalmas hólyag.
A repülő darázs, miután megcsípett, tovább repül...
Amikor Wendy feljött, és megkérdezte, kitelefonált, kicsit már jobban érezte magát.
– Al. Megkérdezte, mi újság. Mondtam, hogy semmi különös.
– Jack, rémesen nézel ki. Beteg vagy?
– Megint megfájdult a fejem. Korán lefekszem. Ma úgyis hiába próbálnék írni.
– Akarsz egy kis meleg tejet?
Jack erőtlenül mosolygott. – Az jó lenne.
Most feküdt mellette, érezte, hogy az alvó meleg combja a sajátjához simul. Az Allel folytatott beszélgetésre gondolt, arra, hogyan alázkodott meg előtte, s ettől még most is a hideg lelte, vagy elöntötte a forróság. Egyszer majd eljön a leszámolás napja. Elkészül a könyv, nem valami szelíd és mélyenszántó írás, amilyenre először gondolt, hanem egy kőkemény mű, alapos kutatómunka eredménye, fényképekkel és adatokkal – ízekre szedi benne a Panoráma egész történetét, az ocsmány, vérfertőző üzletek sorozatát. Az olvasó elé teríti, mint egy felboncolt békát. És ha Al Shockley kapcsolatban áll a Derwent birodalommal, isten legyen neki irgalmas. Feküdt, a sötétségbe bámult, az idegei pattanásig feszültek, és tudta, hogy még órákig eltart, mire végre elalszik.
Wendy Torrance lehunyt szemmel feküdt a hátán, és hallgatta a férje szuszogását – hosszú belégzés, rövid szünet, kicsit torokhangú kilégzés. Hová megy, amikor alszik, tűnődött Wendy. Valami vidámparkba, az álmok Great Barringtonába, ahol minden játék ingyen van, és nincs ott se feleség, se anya, aki azt mondhatja, elég vattacukrot evett már, és jobb, ha indulnak, ha sötétedésig haza akarnak érni? Vagy valami ölnyi mélységben lévő bárban jár, ahol sosem marad abba az ivás, az ajtó mindig nyitva van, és az összes régi haver, pohárral a kezében, ott gyülekezik a játékautomata körül, elöl Al Shockley, a nyakkendője meglazítva, az inge felső gombja kigombolva? Egy olyan helyen, ahonnan ő és Danny ki vannak zárva, és ahol a mulatság vég nélkül folytatódik?
Wendy aggódott, megint eltöltötte az a régi, tehetetlen aggodalom, amelyről azt remélte, hogy örökre maga mögött hagyta Vermontban, mintha a szorongás nem volna képes átkelni az államhatárokon. Kínozta az érzés, hogy úgy látszik, a Panoráma nem tesz jót Dannynek és Jacknek.
A legijesztőbb a homályos és kimondatlan, talán kimondhatatlan sejtelem volt, hogy Jack valamennyi ivással kapcsolatos tünete egyenként visszatér... minden, az ivást kivéve. Állandóan a száját törölgeti, vagy a zsebkendőjével, vagy a kezével, mintha a fölösleges nedvességet akarná letörülni. Hosszú csendek az írógép előtt, és egyre több gombóccá gyűrt papír a kosárban. Ma este, azután, hogy Al felhívta, egy Excedrines üvegét talált a telefon mellett, de poharat nem. Megint rágja a tablettákat. Apróságokon felbosszantja magát. Észre sem veszi, hogy amikor túl nagy a csend, ideges ritmusban pattogtatja az ujját. Sokkal csúnyábban beszél. A heves természete miatt is aggódott. Szinte megkönnyebbülés volna, ha kieresztené a gőzt, valahogy úgy, ahogyan a bojlerből is kiereszti minden reggel, amikor felkel, és minden este, mielőtt lefekszik. Szinte jobb volna, ha átkozódna, belerúgna egy székbe, vagy bevágná az ajtót. Azelőtt az ilyesmi szerves része volt a természetének, de most fegyelmezi magát. Wendy mégis úgy érezte, hogy Jack egyre gyakrabban haragszik rá vagy Dannyre, bár nem hajlandó kimutatni. A bojlernek van egy nyomásmérője, régi, repedt, csupa zsír, de legalább működik. Valami ilyesmi Jacknél is elkelne. Soha nem értette igazán. Danny igen, de Danny hallgat.
És Al telefonja. Danny ugyanakkor hirtelen elvesztette az érdeklődését a mese iránt. Otthagyta a tűznél, és a recepciós pulthoz ment, ahol Jack útrendszert épített a Matchbox autói és teherautói számára. A pipacspiros Volkswagen is ott volt; Danny gyorsan ide-oda kezdte húzgálni. Wendy úgy tett, mintha a saját könyvét olvasná, de közben Dannyt figyelte. A gyereken az idegesség jelei furcsa vegyülékét mutatták annak, ahogyan ő meg Jack viselkedtek aggasztó helyzetben. A száját törölgette. Mindkét kezével a hajába túrt, ő ezt csinálta idegességében, amikor várta, hogy Jack hazajöjjön a kocsmázásból. Wendy nem hitte el, hogy Al csak azért telefonált, mert meg akarta kérdezni „mi újság”. Ha Jack fecsegni akart, felhívta Alt. Amikor Al telefonált, annak oka volt.
Később, amikor Wendy visszajött a földszintre, Danny ismét a tűz előtt ült maga alá húzott lábbal, és elmerülten olvasta a másodikos olvasókönyvet, Jose és Rachel kalandjait a cirkuszban. Nyomtalanul eltűnt a türelmetlensége, a szórakozottsága. Figyelte a fiát, és megint belényilallt a kísérteties bizonyosság, hogy Danny többet tud és többet megért, mint amennyi Dr. („Szólítsanak Billnek”) Edmonds elméletébe belefér.
– Hé, doki, ideje lefeküdni – mondta.
– Igen, máris. – Megjelölte a helyet a könyvben, és felállt.
– Mosakodj meg, és mossál fogat.
– Oké.
– Ne felejtsd el a fogselymet.
– Oké.
Egy pillanatig egymás mellett álltak, és nézték, hogy izzanak és porladnak szét a széndarabok a tűzben. A hideg és huzatos hallban csak a kandalló körüli varázsos körben volt jó meleg; nem szívesen hagyták itt.
– Al bácsi telefonált – mondta csak úgy mellékesen Wendy.
– Igen? – felelte Danny minden meglepetés nélkül.
– Kíváncsi vagyok, haragszik-e valamiért Al bácsi apára -mondta Wendy továbbra is könnyedén.
– Haragszik hát, de mennyire – mondta Danny, és tovább nézte a tüzet. – Nem akarja, hogy apa megírja a könyvet.
– Milyen könyvet, Danny?
– A szállodáról.
Már a száján volt a kérdés, amit ő meg Jack már vagy ezerszer feltettek Dannynek: Honnan tudod? De nem kérdezte meg. Nem akarta felizgatni lefekvés előtt, vagy tudatosítani benne, hogy olyasmiről beszélgetnek, csak úgy mellékesen, amiről nem tudhat. És mégis tudott róla, Wendy ebben szentül hitt. Amit Dr. Edmonds az induktív következtetésről és tudatalatti logikáról fecsegett, az valóban csupán fecsegés. A húga... honnan tudta Danny, hogy Aileenre gondolt akkor a várószobában? És
(azt álmodtam, hogy apának balesete volt.)
Megrázta a fejét, mintha azt akarta volna, hogy kitisztuljon. – Menj mosakodni, doki.
– Oké. – Felszaladt a lépcsőn a lakásuk felé. Wendy összeráncolt szemöldökkel ment be a konyhába, hogy egy lábosban tejet melegítsen Jacknek.
Most, hogy éberen feküdt az ágyban, hallgatta a férje lélegzését, és a kinti szelet (csodával határos módon délután csak hózápor volt, még nem esett le az igazi hó), hagyta, hogy gondolatai az ő csodálatos, aggasztó fia felé sodródjanak, aki burokban született – egyszerű szövetréteg, az orvosok minden hétszáz születésnél egyszer ha találkoznak vele, de amiről a babona azt tartja, hogy a telepatikus képesség jele.
Elhatározta, hogy beszél Dannyvel a Panorámáról... legfőbb ideje, hogy beszéljen Dannyvel. Holnap. Nem halogatja tovább. Lemennek kettesben Sidewinderbe a könyvtárba, hátha kaphatnak másodikos szintű könyveket hosszabb időre, egész télre, és akkor beszél vele. Őszintén. Ettől a gondolattól kicsit megnyugodott, és végre sodródni kezdett az álom felé.
Danny ébren, nyitott szemmel feküdt az ágyában, a bal karjával átölelte régi, kicsit megviselt mackóját (Mackó elveszítette egyik cipőgomb szemét; vagy fél tucat helyen elszakadt rajta a varrás, és folyt belőle a tömés), és hallgatta, hogyan alszanak a szülei a szobájukban. Úgy érezte, mintha akaratlanul is őrt állna felettük. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Gyűlölte az éjszakákat és a szél állandó üvöltését a szálloda nyugati szárnya körül.
A siklórepülő egy madzagon lebegett fölötte. Az íróasztalán tompán fluoreszkálva piroslott a VW-modell; felhozta a pulton megépített útrendszerről. A könyvei a könyvespolcon sorakoztak, a kifestők az asztalon. Legyen mindennek helye, és minden legyen a helyén, mondta anya. Akkor mindig tudod, hogy hol keresd, ha szükséged van rá. De mostanában semmi nem volt a helyén. Eltűntek dolgok. De ami még rosszabb, új dolgok tűntek elő, olyan dolgok, amelyeket tulajdonképpen nem lehetett látni, mint azokon a képeken, amik alá odaírják: LÁTOD AZ INDIÁNOKAT? És ha az ember a szemét mereszti, és hunyorít, akkor csakugyan megpillant néhányat – amit először kaktusznak hitt, arról kiderül, hogy egy harcos, késsel a szájában, a többi a sziklák között bujkál, sőt, egy gonosz, kegyetlen arc az ekhós szekér küllői közül kandikál ki. De sohasem lehetett egyszerre látni valamennyit, és ettől támadt olyan kényelmetlen érzése az embernek. Hiszen éppen azok osonhattak oda a hátad mögé, egyik kezükben tomahawkkal, a másikban skalpolókéssel, akiket nem látsz...
Nyugtalanul megmozdult az ágyában, és kutatva körülnézett az éjjeli lámpa megnyugtató fényében. Itt minden rosszabb lett. Ebben biztos volt. Először még nem volt olyan rossz, de aztán apránként... az apja sokkal többet gondolt az ivásra. Néha haragudott anyára, és maga sem tudta, miért. Folyton a száját törölgette a zsebkendőjével, a tekintete homályos volt, szórakozott. Anya aggódott miatta és Danny miatt is. Nem kellett beragyognia a gondolataiba ahhoz, hogy ezt tudja; abból is kiderült, hogy olyan aggodalmasan kérdezgette azon a napon, amikor azt hitte, hogy a tűzoltótömlő kígyóvá változott. Mr. Hallorann mondta, hogy szerinte minden anya ragyog egy kicsit és azon a napon anya tudta, hogy valami történt. Csak azt nem, hogy mi.
Majdnem elmondta neki, de egy-két dolog visszatartotta. Tudta, hogy Sidewinderben az orvos azt mondta, hogy Tony, meg amit Tony mutat neki, az teljesen
(vagyis majdnem)
normális. Az anyja talán nem hisz neki, ha elmondja az esetet a tűzoltókészülékkel. Ha viszont hisz neki, még arra következtet belőle, hogy ő BEGOLYÓZOTT. Nagyjából tudta, mi az, hogy BEGOLYÓZNI, bár nem olyan pontosan, mint azt, hogy valakinek KISBABÁJA SZÜLETIK, mert anya egy évvel ezelőtt ezt hosszasan elmagyarázta neki. Azért mégis tudta, hogy mit jelent.
Egyszer az óvodában Scotty, a barátja, rámutatott egy Robin Stenger nevű fiúra, aki a hinta mellett ácsorgott, és nagyon lógatta az orrát, akár rá is léphetett volna. Robin apja matematikát tanított apa iskolájában, és Scotty apja is ott tanított történelmet. Az óvodába a stovingtoni előkészítő iskola tanárainak és a városszéli IBM üzem alkalmazottainak a gyerekei jártak. A tanárok gyerekei összetartottak, és az IBM gyerekek is. Persze barátkoztak ettől függetlenül is, de elég természetes volt, hogy a munkahelyi kollégák gyerekei többé-kevésbé összetartsanak. Amikor az egyik csoport felnőttjei között valami botrány volt, szinte bizonyos, hogy vadul eltorzított formában a gyerekeknek is tudomására jutott, de a másik csoport csak a legritkább esetben hallott a dologról.
Scotty meg ő a játék rakétában ültek, amikor Scotty hüvelykujjával Robin felé bökött, és azt mondta: – Ismered azt a gyereket?
– Igen – mondta Danny.
Scotty előrehajolt. – Az apja tegnap este BEGOLYÓZOTT. Elvitték.
– Igen? Csak mert golyózott?
Scotty utálkozva nézett rá. – Megbolondult. Érted? -Scotty bandzsított, kilógatta a nyelvét, és a mutatóujjával nagy elliptikus köröket írt le a füle körül. – Elvitték a DILIHÁZba.
– Nahát – mondta Danny. – Mikor engedik vissza?
– Soha-soha-soha – mondta Scotty sötéten. Aznap és másnap Danny megtudta, hogy
a.) Mr. Stenger megpróbálta kiirtani a családját, Robint is, a második világháborúból emlékül megőrzött pisztolyával;
b.) Mr. Stenger VALAGRÉSZEGEN szétverte a házat;
c.) meglátták, amint Mr. Stenger egy tál döglött bogarat és füvet eszik, mintha tejjel leöntött zabpehely volna, és közben sír;
d.) Mr. Stenger megpróbálta megfojtani a feleségét egy harisnyával, mert a Red Sox elveszített egy fontos meccset.
Dannyt végül annyira aggasztotta a dolog, hogy nem bírta tovább magában tartani, és megkérdezte apát. Apa ölbe vette, és elmagyarázta, hogy Mr. Stenger nagyon ideges volt részben a családja, részben az állása és részben olyan dolgok miatt, amit az orvosokon kívül senki nem ért. Sokszor kapott sírógörcsöt, három nappal ezelőtt is sírva fakadt, de ezúttal nem tudta abbahagyni, és összetörte a bútorokat a lakásban. Mr. Stenger nem BEGOLYÓZOTT, mondta apa, hanem IDEGÖSSZEROPPANÁST KAPOTT, és nem a DILIHÁZBA, hanem a SZANA-TÓRIUMba vitték. De Danny, apa gondos magyarázata ellenére is félt. Úgy érezte, nincs semmi különbség a BEGOLYÓZOTT és az IDEGÖSSZEROPPANÁST KAPOTT között, és mindegy minek hívják, DILIHÁZnak, vagy SZANATÓRIUMnak, attól még ugyanúgy rács van az ablakon, és ha az ember el akar menni, nem engedik el. És az apja, egészen ártatlanul, megerősítette Scotty egy másik állítását is, ami Dannyt homályos, megfoghatatlan iszonyattal töltötte el. Azon a helyen, ahová Mr. Stenger került, FEHÉR KÖPENYES EMBEREK vannak. Olyan kocsival jönnek az emberért, aminek nincs ablaka, és szürke, mint egy sírkő. Megáll a járda mellett, a ház előtt, a FEHÉRKÖPENYESEK kiszállnak, elviszik az embert a családjától, és kényszerítik rá, hogy egy puha falú szobában éljen. És ha valaki írni akar haza, csak zsírkrétával írhat.
– Mikor engedik vissza? – kérdezte Danny az apjától.
– Mihelyt jobban lesz, doki.
– De mikor lesz jobban? – állhatatoskodott Danny.
– Dan – mondta Jack –, azt SENKI NEM TUDJA.
És ez volt benne a legrosszabb. Pontosan ugyanazt jelenti, mint azt, hogy soha-soha-soha. Egy hónappal később Robin anyja kivette Robint az óvodából, és elköltöztek Stovingtonból Mr. Stenger nélkül.
Ennek már több mint egy éve; azután történt, hogy apa már nem tette a ROSSZAT, és még nem veszítette el az állását. De Danny nem felejtette el. Néha, amikor elesett, beverte a fejét, vagy fájt a hasa, sírva fakadt, és akkor hirtelen eszébe jutott: elfogta a félelem, hogy mi lesz, ha nem tudja abbahagyni a sírást, csak sír és sír, nyöszörög és jajgat, végül az apja odamegy a telefonhoz, tárcsáz, és azt mondja: „Halló! Itt Jack Torrance, Mapleline Way 149. A fiam nem tudja abbahagyni a sírást. Kérem küldjék ki a FEHÉR KÖPENYES EMBEREKET, és vigyék be a SZANA-TÓRIUMba. Igen, BEGOLYÓZOTT. Köszönöm. „ És akkor a szürke kocsi, aminek nincs ablaka, megáll az ő ajtajuk előtt, a hisztérikusan síró Dannyt beültetik és elviszik. És mikor látja újra az apját és anyját? SENKI NEM TUDJA.
Ez a félelem némította el. Idősebb lett egy évvel, és egész biztos volt benne, hogy az apja és az anyja nem engednék, hogy elvigyék, amiért egy tűzoltókészülékről azt hitte, hogy kígyó; racionálisan biztos volt benne, és mégis, amikor megfordult a fejében, hogy elmondja az anyjának, ez a régi emlék úgy emelkedett fel a torkában, mint a kő, tele lett vele a szája, és útját állta a szavaknak. Ez más, mint Tony; Tonyt mindig egészen természetesnek érezte (persze a rossz álmok után már nem), és úgy látszik, a szülei is elfogadták Tonyt mint többé-kevésbé természetes jelenséget. Az olyan dolgok, mint Tony, abból következnek, hogy ő OKOS, mert mindketten annak tartják (ahogyan önmagukat is OKOSnak tartják), de ha most előáll azzal, hogy egy tűzoltókészülék kígyóvá változott, és hogy vért meg agy velőt látott az elnöki lakosztály falán, pedig senki más nem látta, akkor ezt már senki nem tartaná természetesnek. Már elvitték egy rendes orvoshoz. Nem ésszerű a feltételezés, hogy legközelebb a FEHÉR KÖPENYES EMBEREKÉRT küldenek el?
Ennek ellenére talán mégis elmondta volna nekik, de biztosra vette, hogy akkor előbb-utóbb elviszik a szállodából. Rettentően szeretett volna elmenni a Panorámából. De tudta, hogy az apjának ez az utolsó lehetősége, és nem csak azért van itt, hogy a télen vigyázzon a szállodára. Azért van itt, hogy dolgozzon az írásain. Hogy elfelejtse, hogy elveszítette az állását. Hogy szeresse anyát és Dannyt. És egészen mostanáig mintha mindez csakugyan megtörtént volna. Apa csak mostanában változott meg. Amióta megtalálta azokat az iratokat.
(Ez az embertelen hely emberi szörnyetegeket szül.)
Mit jelent ez? Imádkozott, de Isten nem mondta meg neki. És mihez kezdene apa, ha abbahagyná itt a munkát? Megpróbálta megtudni apa gondolataiból, és egyre bizonyosabb volt benne, hogy apa sem tudja. Ezt igazolta az is, ami ma este történt: Al bácsi telefonon felhívta az apját, és csúnya dolgokat mondott neki, de apa nem mert válaszolni, mert félt, hogy Al bácsi kirúgja az állásából, ugyanúgy, ahogy Mr. Crommert, a stovingtoni igazgató is kirúgta az igazgatósági tanács döntése után. És apa ettől halálosan félt; miatta, anya és maga miatt is.
Ezért aztán inkább hallgatott. Csak figyelt tehetetlenül, és reménykedett, hogy nincsenek is indiánok, vagy ha mégis, hát nagyobb zsákmányra várnak, és nem bántják az ő kis háromszemélyes szekerüket.
De hiába igyekezett, nem tudott benne igazán hinni.
A Panorámában egyre rosszabb a helyzet.
Jön a hó, és ha leesik, már annyi lehetősége sem marad a választásra, mint most. És mi lesz azután? Amikor be lesznek zárva ide, kiszolgáltatva a kénye-kedvére annak – akármi legyen is az –, ami ez ideig talán csak játszott velük?
(Gyere ki! Most megkapod a magadét!)
Akkor mi lesz? KELLLÖGEM.
Megborzongott, és megfordult az ágyban. Már egész sok szót el tudott olvasni. Holnap talán megpróbálja elhívni Tonyt, és megpróbálja rábeszélni, hogy mutassa meg pontosan, mi az a KELLÖGEM, és azt is, hogy árthat-e neki valami módon. Megkockáztat egy újabb lidérces álmot. Muszáj megtudnia.
Danny még sokáig ébren volt, azután is, hogy a szülei színlelt álma valódi álommá változott. Hánykolódott, összegyűrte maga alatt a lepedőt, viaskodott a problémával, amihez túlságosan kicsi volt még; virrasztott az éjszakában, akár egy magányos őrszem. Valamikor éjfél után ő is elaludt; csak a szél maradt ébren, belekapaszkodott a falakba, süvöltött a tető fölött, a csillagok ragyogó, fürkész pillantásának fényében.
22
Látom, baljós a hold fent,
látom, a baj közel,
látom, ég villog, föld reng,
látom, rossz idő jön el.
Ma éjjel a lábod ki ne tedd,
hogyha kedves az életed!
Baljósan kel ma a hold .[3]
Valaki beszerelt egy nagyon régi Buick autórádiót a szállodai furgon műszerfala alá; fémesen, recsegve-ropogva szólt, de a zenét így is könnyen fel lehetett ismerni: John Fogerty Creedence Clearwater Revival zenekara játszott. Wendy és Danny Sidewinderbe tartottak. Ragyogó, tiszta nap volt. Danny Jack narancsszínű kölcsönzőjegyét forgatta a kezében, és egész jókedvű volt, de Wendy látta rajta, hogy nyúzott, és fáradt, mintha nem aludt volna eleget, és csak az idegesség hajtja.
A dal befejeződött, és a bemondó vette át a szót. „A Creedence, valóban. És rossz holdról énekel, ami úgy látszik, csakugyan nemsokára felkel a KMTX adó körzetében, akármilyen hihetetlenül hangzik a két-három napja tartó gyönyörű, tavaszias idő után. A KMTX tévedhetetlen előrejelzése szerint ma déli egy óra után a magas nyomású légtömegeket alacsony légnyomásúak váltják fel egy jókora területen, és a légmozgás várhatóan éppen a mi KMTX körzetünkben fog recsegve-ropogva lefékezni, idefent, ahol ritka a levegő. A hőmérséklet gyorsan csökken, és sötétedéskor csapadékra is számíthatunk. Kétezer méter alatt, valamint Denver környékén havas esőre és hóra számíthatunk, egy-két úton talán felfagyásra is, de idefent nem lesz más, csak hó. Kétezer méter alatt három-nyolc cm várható, de Közép-Coloradóban és a hegyvidéken tizenöt-húsz cm. Az országúti felügyelőség figyelmezteti az autósokat, akik ma délután vagy este a hegyekbe készülnek, hogy ne felejtsék el feltenni a hóláncot, mától fogva kötelező. És ha nem muszáj, ne menjenek sehová. Ne feledjék – tette hozzá vidáman a bemondó –, így került bajba a Donner-csoport is. Nem voltak olyan közel a legközelebbi hét-tizenegyeshez, mint hitték.”
Reklám következett; Wendy kikapcsolta a rádiót. – Ugye nem bánod?
– Nem, dehogy. – Danny a tiszta kék égre nézett. – Azt hiszem, apa nagyon jó napot választott rá, hogy megnyesse azokat a sövényállatokat, ugye?
– Azt hiszem, igen.
– Egyáltalán nem úgy néz ki, hogy havazni fog – mondta reménykedve Danny.
– Félsz? – kérdezte Wendy. Még most is a viccre gondolt, amit a bemondó a Donner-csoportról eresztett meg.
– Á, nem.
Nos, gondolta Wendy, itt az idő. Ha szóba akarod hozni, most, vagy soha.
– Danny – kezdte, és igyekezett könnyedén beszélni –, boldogabb volnál, ha elmennénk a Panorámából? Ha nem maradnánk itt a télen?
Danny a kezét nézte. – Azt hiszem, igen – mondta. – Igen. De hát apának ez az állása.
– Néha – mondta óvatosan Wendy – az az érzésem, hogy apa is boldogabb lenne, ha eljöhetne a Panorámából. – Elmentek egy tábla mellett, amelyjen az állt: SIDEWINDER, 25 KM. Wendy kettesbe kapcsolt, és óvatosan vette a tűkanyart. Rettentően félt a meredek utakon, került minden kockázatot.
– Komolyan mondod? – kérdezte Danny. Egy pillanatig érdeklődve nézett rá, aztán megrázta a fejét. – Nem, nem hiszem.
– Miért nem?
– Mert aggódik miattunk – mondta Danny, óvatosan válogatva a szavait. Nehéz volt megmagyarázni, hiszen ő se sokat értett az egészből. Eszébe jutott az az eset, amit elmondott Mr. Hallorannak, amikor az a fiú lopni akart az áruházban. Kellemetlen volt, de legalább pontosan értette, pedig alig volt több, mint kisbaba. A felnőttek viszont mindig zavarosak; ha tenni akarnak valamit, mindig fontolóra veszik a következményeket, a döntésbe belekeveredik a kétség, az önmagukról alkotott kép, a szeretet és felelősségérzet. Minden lehetséges választásnak vannak hátrányai, és Danny néha nem értette, hogy a hátrányt miért tartják hátránynak. Nagyon nehéz volt.
– Azt gondolja... – kezdte újra Danny, aztán gyorsan az anyjára pillantott. Az anyja az utat figyelte, nem nézett rá, és Danny úgy vélte, folytathatja.
– Fél, hogy magányosak leszünk. Ugyanakkor szeret itt lenni, és hiszi, hogy ez jó hely nekünk. Szeret minket, és nem akarja, hogy magányosak legyünk... vagy szomorúak... de úgy gondolja, hogy ha azok vagyunk is, HOSSZÚ TÁVON megéri. Tudod, mi az a HOSSZÚ TÁVON?
Wendy bólintott. – Igen, szívem, tudom.
– Attól fél, hogy ha elmegy, talán nem kap másik állást. És hogy koldulnunk kéne, vagy ilyesmi.
– Ez minden?
– Nem, de a többi nagyon zavaros. Mert apa most más.
– Igen – mondta Wendy, majdnem sóhajtva. A lejtő enyhébb lett, óvatosan harmadikba kapcsolt.
– Ezt nem én találtam ki, anya. Isten bizony.
– Tudom – felelte Wendy mosolyogva. – Tony mondta?
– Nem – válaszolt Danny. – Csak tudom. Az az orvos nem hitte el Tonyt, ugye?
– Ne törődj azzal az orvossal – mondta Wendy. – Én hiszek Tonyban. Nem tudom, hogy micsoda, vagy kicsoda, hogy tebenned van, vagy... valahonnan kívülről jön, de én hiszek benne, Danny. És ha te... ő... úgy gondoljátok, hogy el kellene mennünk, akkor elmegyünk. Kettesben elmegyünk, aztán tavasztól megint együtt leszünk apával.
Belényilallt a remény. – Hová? Egy motelba?
– Arra nincs pénzünk, szívem. Anyámhoz kellene mennünk.
Danny arcán elhalt a reménység. – Tudom – kezdte, aztán elhallgatott.
– Mit?
– Semmi – motyogta.
A lejtő meredekebb lett, Wendy visszakapcsolt. – Nem, doki, ne mondd ezt. Azt hiszem, már hetekkel ezelőtt kellett volna erről beszélgetnünk. Kérlek. Mit tudsz? Nem fogok haragudni. Nem is haragudhatok, mert ez most túlságosan fontos. Beszélj őszintén.
– Tudom, mit érzel vele kapcsolatban – mondta Danny, és sóhajtott.
– Mit?
– Rosszat – mondta Danny, aztán ritmikusan kántálva folytatta; alaposan ráijesztett Wendyre: – Rosszat, Kínosat. Haragot. Mintha nem is volna az anyukád. Mintha fel akarna falni. – Ijedten nézett Wendyre. – És én nem szeretek ott lenni. Mindig arra gondol, hogy ő mennyivel jobb lenne nekem, mint te. És hogy hogyan vehetne el tőled. Én nem akarok odamenni, anya. Inkább maradok a Panorámában, de nem akarok odamenni.
Wendy meg volt döbbenve. Csakugyan ilyen rossz viszonyban van az anyjával? Úristen, milyen pokoli lehetett a gyereknek, ha így van, és olvas a gondolataikban. Hirtelen meztelenebbnek érezte magát, mint ha meztelenre vetkőzött volna; valahogy úgy, mintha rajtakapták volna egy obszcén aktus közben.
– Rendben van – mondta. – Rendben van, Danny.
– Haragszol – mondta Danny kicsit majdnem könnyes hangon.
– Nem, nem haragszom. Komolyan nem. Csak kicsit megdöbbentem. – Elhaladtak a SIDEWINDER 22 KM tábla mellett, és Wendy lazított egy kicsit. Innen már jobb volt az út.
– Még valamit szeretnék megkérdezni tőled, Danny. És szeretném, ha olyan őszintén válaszolnál, ahogy csak tudsz. Megteszed?
– Igen, anya – mondta, szinte suttogva.
– Apád megint iszik?
– Nem – felelte, és elnyomta a két szót, ami az egyszerű tagadás után majdnem az ajkára tolult. Még nem.
Wendy még jobban megnyugodott. A kezét Danny farmernadrágos lábára tette, és megszorította. – Apád nagyon igyekezett -mondta halkan. – Mert szeret minket. És mi is szeretjük őt, igaz?
Danny komolyan bólintott.
Wendy szinte magában beszélve folytatta: – Nem tökéletes ember, de mindent megtett... olyan nagyon igyekezett, Danny! Amikor... abbahagyta... rettentően szenvedett. Még most is kínlódik. Azt hiszem, ha mi nem vagyunk, egyszerűen feladta volna. Azt akarom tenni, ami helyes. De nem tudom, hogy most mi volna a helyes. Menjünk? Maradjunk? Mintha az olaj és a tűz között kellene választani.
– Tudom.
– Megtennél nekem valamit, doki?
– Mit?
– Próbáld idehívni Tonyt. Most rögtön. Kérdezd meg, hogy biztonságban vagyunk-e a Panorámában.
– Már megpróbáltam – mondta lassan Danny. – Ma reggel.
– Mi történt? – kérdezte Wendy. – Mit mondott?
– Nem jött el – mondta Danny. – Tony nem jött el. – És hirtelen sírva fakadt.
– Danny – mondta ijedten Wendy. – Ne sírjál, kicsim! Kérlek! – A furgon átcsúszott a záróvonalon, és Wendy ijedten kormányozta vissza.
– Ne vigyél el a nagymamához – mondta Danny a könnyein át. – Nagyon kérlek, anya, nem akarok odamenni, apával akarok maradni...
– Rendben van – mondta Wendy halkan. – Úgy lesz, ahogy akarod. – Kivett egy papírzsebkendőt a kockás inge zsebéből, és odaadta Dannynek. – Maradunk. És nem lesz semmi baj. Semmi.
23
Jack kilépett a teraszra, és álláig felhúzta a dzsekije cipzárját; hunyorgott az erős fényben. Bal kezében telepes sövényvágó ollót tartott. Jobb kezével tiszta zsebkendőt húzott ki a hátsó zsebéből, megtörölte a száját, aztán eltette a zsebkendőt. A rádió havat jósolt. Nehéz volt elhinni, bár a távoli látóhatáron felhők gyülekeztek.
Elindult a sövényhez vezető úton; a sövényvágót átvette a másik kezébe. Nem lesz hosszadalmas munka, gondolta; egy kis igazítás megteszi. Az éjszakák hidegek, már biztosan nem nőnek. A nyúl füle kicsit borzasnak látszott, és a kutya két lábán is zöld sarkantyú nőtt, de úgy látta, hogy az oroszlánok és a bivaly megőrizték formájukat. Elég egy kis hajvágás, aztán jöhet a hó.
A betonozott gyalogút olyan váratlanul ért véget, mint egy ugródeszka. Lelépett a fűre, elment az üres úszómedence mellett a murvával felszórt ösvényig, amely a sövényállatok között kanyarogva a játszótérre vezetett. A nyúlhoz lépett, és megnyomta a sövényvágó fogóján a gombot. A motor csendesen zümmögve életre kelt.
– Hello, Nyuszi pajtás – mondta Jack. – Hogy ityeg a fityeg? Megnyírjam egy kicsit a fejed búbját, meg leszedegessem a kinövéseket a füledről? Helyes. Mondd csak, hallottad a viccet az utazó ügynökről meg az öreg hölgyről, akinek volt egy uszkárja?
Természetellenesen, ostobán csengett a hangja, ezért elhallgatott. Arra gondolt, hogy nem nagyon szereti ezeket a sövényállatokat. Mindig visszás érzést keltett benne, hogy egy egyszerű sövényt addig nyesegetnek és kínoznak, amíg valami önmagától idegen dolog lesz belőle. Vermontban, egy országút melletti meredek emelkedőn, az út felőli oldalon hirdetőtábla formájúra vágták a sövényt, valamilyen fagylaltot reklámozott. Nem helyes arra kényszeríteni a természetet, hogy fagylalttal üzleteljen. Groteszk ötlet.
(Nem azért fizetjük, Torrance, hogy filozofáljon.)
Hát igen, ez igaz. Milyen igaz. Nyeste a nyúl fülét, a levágott ágacskákat és hajtásokat leseperte a fűre. A sövényvágó halkan, kellemetlen hangon búgott, úgy látszik, ez minden telepről működő szerkezetre jellemző. A nap ragyogott, de nem adott meleget, és most már nem volt olyan nehéz elhinni, hogy jön a hó.
Gyorsan dolgozott, tudta, hogy ennél a munkánál nem szabad megállni és gondolkozni, mert akkor biztosan hibát követ el. Megigazította a nyúl „arcát” (ilyen közelről egyáltalában nem látszott arcnak, de tudta, hogy úgy húszlépésnyi távolságból a fény és árnyék egységes képpé olvad), aztán a hasán kattogtatta tovább az ollót.
Miután végzett, kikapcsolta a sövény vágót, elindult a játszótér felé, aztán pár lépés után gyorsan megfordult, hogy egészben lássa a nyulat. Egész jól sikerült. Akkor most jöhet a kutya.
– De ha ez a szálloda az enyém volna – szólalt meg hangosan –, kivágatnám az egész ronda bandátokat. – Kivágatná a bokrokat, a helyükön újra feltöltené a talajt, és kitenne egy fél tucat kis vasasztalt, vidám, színes ernyőkkel. A nyári napfényben a Panoráma vendégei a pázsiton ihatnak a koktélt. Gin-fizzt, Margaritast, White Ladyt meg azokat az édes turistaitalokat. Talán rumot tonikkal. Jack kivette a zsebkendőjét, és lassan megtörölgette az ajkát.
– Ugyan, ugyan – mondta halkan. Jobb ha nem gondol ilyesmire.
Már indult volna vissza, amikor valami ösztön hatására meggondolta magát, és tovább ment a játszótérre. Különös, hogy a gyerekeket milyen nehéz kiismerni. Wendy meg ő azt hitték, hogy Danny el lesz ragadtatva a játszótértől, volt itt minden, amit a gyerekek szeretnek. És Danny legfeljebb ha ötször-hatszor jött le ide, talán annyiszor sem. Persze, gondolta Jack, ha van kivel játszania, esetleg más lett volna a helyzet.
A kapu kicsit nyikorgott, amikor belökte, és a murva megcsikordult a talpa alatt. Először a játékházhoz ment, a Panoráma tökéletes, kicsinyített másához. A combja közepéig ért, körülbelül olyan magas lehetett, mint Danny. Jack leguggolt, és benézett a harmadik emeleti ablakokon.
– Eljött az óriás, és most mindnyájatokat felfal az ágyatokban – mondta mély hangon. – Csókoljátok meg búcsúzóul a luxuskategóriát. – De ez sem hangzott viccesen. A házat egyetlen mozdulattal ki lehetett nyitni, kifordult egy rejtett zsanéron. A belseje csalódást okozott. A falak ki voltak ugyan festve, de a ház egyébként üres volt. Hát persze, különben hogy tudnának belebújni a gyerekek? Nyáron biztos volt benne játék bútor, amit télire bevittek a raktárba. Becsukta a házat, hallotta, ahogy kis kattanással bezáródik.
A csúszdához ment, letette az ollót, és miután hátranézett a feljáróra, nem jött-e vissza Wendy és Danny, felmászott a tetejére, és leült. Ezt szánták a nagyobb gyerekeknek, de még így is kényelmetlenül szűk volt az ő felnőtt fenekének. Mennyi ideje, hogy utoljára csúszdázott? Húsz éve? Lehetetlen, hogy ilyen régen volt, nem érezte, hogy ennyi idő múlt el, pedig legalább ennyi, ha nem több. Emlékezett rá, hogy az apja elvitte a parkba Berlinben, amikor annyi idős volt, mint most Danny, és ő mindent kipróbált – csúszdát, hintát, mérleghintát, mászókát. Ebédre hot-dogot ettek, aztán, mogyorót vettek a mozgóárustól. Leültek egy padra, a galambok sötét felhőkben a lábuk köré gyűltek.
– Ronda dögevők – mondta az apja. – Ne etesd őket, Jacky. – De végül mindketten etették a galambokat, és nevetve nézték, hogy kapkodnak, milyen mohón kapkodnak a mogyoró után. Jack nem hitte, hogy az apja valaha is elvitte a fivéreit a parkba. Jack volt a kedvence, de Jack még így is megkapta a magáét, amikor az öreg berúgott, ami gyakran előfordult. Jack szerette, amíg lehetett, még jóval azután is, hogy a családja már csak gyűlölte és félt tőle.
Ellökte magát, és lecsúszott, de az élmény nem volt kellemes. A csúszda érdes volt, mert rég nem használták, ez lelassította. És a feneke is túl nagy volt. Felnőtt lába kis dobbanással földet ért a mélyedésben, ahol több ezer gyerekláb landolt már előtte. Felállt, leporolta a nadrágja ülepét, és a sövényvágóra nézett. De ahelyett, hogy felemelte volna, a hintához ment; megint csalódnia kellett. A láncok berozsdásodtak az idény vége óta, és fájdalmasan nyikorogtak. Jack megfogadta, hogy tavasszal beolajozza őket.
Jobb, ha abbahagyod, tanácsolta magának. Nem vagy már gyerek. Ezt e nélkül a játszótér nélkül is tudtad.
Mégis odament a betonkarikákhoz, de túl kicsinek találta őket, így aztán tovább ment a játszótér túlsó végét lezáró kerítéshez. Belekapaszkodott a dróthálóba, a nap cikcakkos árnyékot vetett az arcára: ember a rács mögött. Ő is megérezte a hasonlóságot , megrázta a dróthálót, és zaklatott arccal suttogta: – Eresszenek ki! Eresszenek ki! – Harmadszorra már nem találta mulatságosnak. Ideje visszamenni dolgozni.
Ekkor hallotta meg a hangot maga mögött.
Gyorsan megfordult, haragosan, zavartan: csak nem látta meg valaki, amint itt hülyéskedik gyerekországban? A csúszda felé nézett, aztán az ellenkező irányba, a mérleghinta és a hinta felé, amin nem ült más, csak a szél. Látta a kaput, az alacsony kerítést, amely a játszóteret elválasztotta a pázsittól és a sövénytől – az oroszlánok oltalmazóan csoportosultak az ösvény mellett, a nyúl előrehajolt, mintha füvet legelne, a bivaly támadásra készen leszegte a fejét, a kutya kuporgott. Látta a golfpályát és a szállodát, sőt a roque-pálya kiemelkedő peremét is a Panoráma nyugati oldalán.
Minden pontosan olyan volt, mint korábban. De akkor miért lesz libabőrös az arca és a keze, miért csiklandozza a haja a nyaka hátulján, mintha hirtelen összehúzódott volna a bőre?
Hunyorogva újra a szálloda felé nézett, de semmi különöset nem látott. Ott emelkedett a napfényben a sötét ablakaival, a kéményből vékony füstoszlop kígyózott felfelé, mert a hall kandallójában égett a tűz.
(Jó lesz, ha folytatod a munkát, barátom, mert ha visszajönnek, majd eltűnődnek, hogy mégis mit csináltál egész idő alatt.)
Persze, máris nekilát. Jön a hó, meg kellett nyesnie ezt az átkozott sövényt. Benne van az egyezségben. És úgyse mernének...
(Ki nem merne? Mit nem? Mit nem merne?)
Indult vissza a nagy gyerekek csúszdájához, ahol az ollót hagyta; a talpa alatt természetellenesen hangosan csikorgott a murva. Úgy érezte, még a heréje is libabőrös lett, a feneke megfeszült, és úgy elnehezült, mint egy kődarab.
(Úristen, mi ez?)
Megállt a sövényvágó mellett, de nem hajolt le érte. Igen, valami megváltozott. A sövény. És olyan egyszerűen, olyan jól láthatóan, hogy először észre sem vette. Ugyan már, szidta önmagát, éppen most nyested meg azt a szaros nyulat, hát akkor mi
(ez az)
Elakadt a lélegzete.
A nyúl négy lábra ereszkedve füvet legelt. A hasa elnyúlt a föld felett. De alig tíz perccel ezelőtt még a hátsó lábán állt, hát persze, hiszen megnyeste a fülét... és a hasát.
Gyorsan a kutyára nézett. Amikor lejött az ösvényen, a kutya a hátsó lábán ült, mintha cukorért pitizne. Most lekuporodott, a fejét előrenyújtotta, a száját kitátotta, mintha némán morogna. És az oroszlánok...
(na ne, bébi, na ne, ugyan már)
az oroszlánok közelebb kerültek az ösvényhez. A két jobb oldali kicsit közelebb húzódott egymáshoz. Az egyik bal oldali oroszlánnak a farka most szinte kinyúlt az ösvényre. Amikor eljött közöttük a kapuhoz, ez az oroszlán még a jobb oldalon ült, és egész biztos, hogy a farka be volt húzva.
Már nem oltalmazták, hanem elzárták az ösvényt.
Jack gyorsan a szeme elé kapta a kezét, aztán elvette. Semmi nem változott. Halkan felnyögött, inkább csak sóhajtott. Amikor ivott, mindig félt, hogy egyszer majd valami ilyesmi fog vele történni. De amikor az ember erősen iszik, tudja, hogy ez a delírium tremens – mint a jó öreg Ray Milland a Férfiszenvedély-ben, amikor látja a bogarakat kijönni a falból.
De minek nevezik, amikor az ember színjózan?
Szónoki kérdésnek szánta, de gondolatban
(elmebetegség)
mégis válaszolt rá.
A sövényállatokra bámulva rádöbbent, hogy amíg eltakarta a szemét, valami mégis megváltozott. A kutya közelebb jött. Már nem kuporgott, hanem futó helyzetet vett fel: a tompora megfeszült, az egyik mellső lába előrenyúlt, a másik hátra. Sövényszáját még nagyobbra tátotta, a megnyesett ágacskák élesen, gonoszán meredtek az égnek. És mintha a szem halvány körvonalát is felfedezné a zöld sövényben. Őrá nézett.
Miért kell megnyesni őket? – gondolta hisztérikusan. Tökéletesek. Újabb halk hang. Önkéntelenül hátranézett, és az oroszlánokra pillantott. A két jobboldaliból az egyik most a másik elé került. A fejét leszegte. Egyik mancsát titokban szinte az alacsony kerítésig nyújtotta. Úristen, mi jöhet még?
(átugrik a kerítésen és felfal, mint valami rémes mesében)
Gyerekkorukban játszottak egy ehhez hasonló játékot, „vörös fénynek” hívták. Valakit kineveztek „annak”, és amíg „az” elfordult, és tízig számolt, a többi játékos előrekúszott. Amikor „az” eljutott tízig, gyorsan megpenderült, és ha észrevette, hogy valaki még mozog, az a játékos kiesett. A többiek dermedten álltak, mint a szobrok, amíg „az” megint elfordult, és számolt tízig. Egyre közelebb kerültek, és végül, valamikor öt és tíz között, az ember megérezte a hátán valakinek a kezét...
Murva csikordult az ösvényen.
Gyorsan a kutya felé nézett, már az ösvényen lapított, közvetlenül az oroszlánok mögött, hatalmasra tátott szájjal. Azelőtt közelről megkülönböztethetetlen, nagyjából kutya formájúra nyírt sövény volt. De Jack most látta, hogy tulajdonképpen német juhászkutya, és a német juhász kegyetlen is tud lenni. Arra is be lehet idomítani, hogy öljön.
Halk, zizegő hang.
A bal oldali oroszlán egészen a kerítésig előrejött, a pofája már a deszkához ért. Mintha vigyorogna rá. Jack még két lépést hátrált. A feje őrülten lüktetett, a levegő szárazon reszelt a torkában. Most a bivaly mozdult meg, hátulról megkerülte a nyulat, és átjött a jobb oldalra. A fejét leengedte, a zöld sövényszarvát feléje fordította. Az volt a baj, hogy képtelen volt mindegyiket egyszerre szemmel tartani.
Nyöszörgő hang tört fel a torkán, de olyan erősen koncentrált, hogy észre sem vette. Tekintete egyik sövény állatról a másikra ugrált, hogy lássa, mikor mozdulnak. A szél felzúgott; éhesen zörrentek meg a sűrű ágak. Miféle hangot adnak ki, amikor majd rávetik magukat? De persze tudta. Szaggató, tépő, roppanó hangot. Olyan lesz...
(nem nem Nem Nem NEM HISZEM EL NEM IGAZ!)
A kezét a szemére szorította, aztán a hajába túrt, megtapogatta a homlokát, lüktető halántékát. Sokáig állt így, az iszonyat egyre nőtt benne, míg végül nem bírta tovább, és üvöltve elhúzta a kezét.
A golfpályánál a kutya ült, mintha ennivalóért pitizne. A bivaly közömbösen bámult visszafelé, a roque-pálya felé, éppen úgy, mint amikor lejött az ollóval. A nyúl a hátsó lábán állt, a fülét kinyújtva, mintha valami neszre figyelne, jól látszott a frissen nyesett hasa. Az oroszlánok a sövény mellett álltak, mancsukkal a földbe gyökerezve.
Hosszú ideig állt dermedten, végül elcsendesedett a rekedt lihegése. Elővette a cigarettáját, négy cigaretta kiesett a dobozból, le a murvára. Lehajolt, és ügyetlenül tapogatózva felvette; egy pillanatra sem vette le a szemét a sövényről, mert félt, hogy az állatok talán megint megmozdulnak. Felvette a cigarettákat, hármat valahogy visszadugott a dobozba, a negyedikre rágyújtott. Szippantott kettőt, jó mélyen, aztán eldobta, és rálépett. Odament az ollóhoz, és felvette.
– Nagyon fáradt vagyok – mondta, és most úgy érezte, beszélhet hangosan. Nem hangzott őrültségnek. – Ideges voltam. A darazsak... a színdarab... Al telefonja. De semmi baj.
Visszaindult a szállodához. Valami ösztön azt súgta, hogy kerülje ki az állatokat, de ő az ösvényen ment, az állatok között. Könnyű szellő rezegtette meg az ágacskákat, más semmi. Az egészet csak képzelte. Alaposan megijedt, de most már túl van rajta.
A Panoráma konyhájában megállt, bevett két Excedrint, aztán lement az alagsorba, és a papírokat olvasgatta, mígnem meghallotta a tompa zajt, amint a szállodai furgon zörögve befordul a feljáróra. Eléjük ment. Jól érezte magát. Semmi értelmét nem látta, hogy megemlítse a hallucinációit. Nagyon megijedt, de most már túl van rajta.
24
Sötétedett.
A teraszon álltak a halványuló fényben, Jack középen, bal kezét Danny vállán nyugtatva, jobb karjával átölelve Wendy derekát. Együtt nézték, mint kerül ki a döntés lehetősége a kezükből.
Fél háromra egészen beborult az ég, egy óra múlva havazni kezdett, és ezúttal nem kellett meghallgatni az előrejelzést, tudták, hogy ez komoly, ez már nem hófúvás, nem olvad el, nem söpri el az esti szél. Először tökéletesen egyenes vonalban hullott, egyenletes hótakaróval borítva be mindent, de most, egy órával azután, hogy megindult a havazás, feltámadt az északnyugati szél, s a havat a terasz oldalára és a Panoráma feljárójának peremére hordta. A park mögött, az egyenletes fehér takaró alatt eltűnt az országút. A sövényállatok is eltűntek; amikor Wendy és Danny hazaértek, Wendy megdicsérte, hogy milyen jó munkát végzett. Gondolod? – kérdezte, de többet nem szólt. A sövény eltűnt a formátlan fehér köpönyeg alatt.
Furcsa módon mind másra gondoltak, de ugyanazt érezték: megkönnyebbülést. Átkeltek a túlsó partra.
– Eljön valaha a tavasz? – mormolta Wendy.
Jack szorosabban húzta magához. – Mielőtt még észbe kapnál. Mit szólnátok hozzá, ha bemennénk vacsorázni? Hideg van idekint.
Wendy mosolygott. Jack egész délután szórakozottnak látszott és... hát, furcsának. Most jobban hasonlított megszokott énjéhez. – Jó ötlet. Danny?
– Persze.
így aztán együtt bementek, odakint pedig mély sikoltással erősödött fel a szél, és bömbölt egész éjszaka – ezt a hangot hamarosan jól fogják ismerni. A terasz felett kavarogtak és táncoltak a hópelyhek. A Panoráma állta most is, ahogyan már közel háromnegyed évszázada; sötét ablakain hószakáll lógott, és nem bánta, hogy elvágják a világtól. Talán még örült is neki. Odabent hárman végezték szokásos kora esti tevékenységüket, mint valami szörnyeteg bendőjében csapdába került mikrobák.
25
Másfél hét múlva majdnem méteres friss, fehér, egyenletes hó borította be a Panoráma környékét. A sövény állatokat a lábuk közepéig betemette a hó, a hátsó lábán megfagyott nyúl mintha egy fehér medencéből emelkedett volna ki. A szél néhol közel kétméteres hótorlaszokat emelt. Állandóan változtatta a hótakarót, hullámosra, dűneszerűre formálta. Jack kétszer elvergődött hótalpon a szerszámosraktárig, elhozta az ásót, és letakarította a teraszt, de a harmadik alkalommal vállat vont, és csak egy ösvényt ásott az ajtó előtt felhalmozódó hóban; Danny pedig az ösvény két oldalán szánkózott és játszott. A legmagasabb torlaszok a Panoráma nyugati oldalán gyűltek össze, némelyik három méter magasan emelkedett, de mögöttük a terepet egészen a fűig letarolta az örökké süvöltő szél. Az első emeleti ablakokat beborította a hó, és a kilátás az ebédlőből, amelyet Jack az első napon úgy megcsodált, most körülbelül olyan izgalmas volt, mint egy üres mozivászon. A telefon nyolc napja nem működött, most már csak a CB-rádió volt az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal, Ullman irodájában.
Mindennap havazott, néha csak rövid hózápor porozta be a csillogó, ropogó hótakarót, néha komolyan megeredt, a szél mély fütyülése nőies visítássá torzult, a régi szálló még mély hóbölcsőjében is ijesztően ingott és nyögött. Az éjszakai hőmérséklet nem emelkedett mínusz tíz fok fölé, és bár a konyha ajtaja melletti hőmérő kora délután néha mínusz négy fokot mutatott, a szél úgy vágott, mint az éles kés, kellett a símaszk. Amikor sütött a nap, mégis mindig kimentek, rétegesen öltözve, a kesztyűjük felett egyujjas kesztyűvel. Már-már kényszernek érezték, hogy kimenjenek: a szálloda körül kettős körben húzódott Danny szánkójának a nyoma. A variációk száma szinte végtelen volt: Danny ült a szánkón, a szülei húzták: apa ült a szánkón és nevetett, miközben Wendy és Danny húzta (éppen csak elbírták a jeges havon, de ha porhó borította be, már hiába erőlködtek); Danny és anya együtt a szánkón; Wendy egyedül, miközben a család férfitagjai húzták, és fehér gőzfelhőt eregettek mint az igáslovak; úgy tettek, mintha nehezebb volna, mint amilyen. Ezeken a ház körül tett szánkirándulásokon sokat nevettek, de a szél süvöltő, személytelen lármájában, a hatalmas, kongó bömbölésben a nevetésük bádoghangúvá és erőszakolttá vált.
Láttak karibunyomokat a hóban, és egyszer magukat az állatokat is, egy ötös csoport állt mozdulatlanul a játszótér kerítése mögött. Egymásnak adogatták Jack Zeiss-Ikon távcsövét, hogy jobban lássák a rénszarvasokat. Wendy nézte a hóba süppedt állatokat az országúton, és különös, irreális érzése támadt: mostantól a tavaszi olvadásig az út inkább a karibuké, mint az övék. Idefent minden, amit emberek csináltak, semlegessé vált. Hitte, hogy ezt a karibuk is tudják. Letette a távcsövet, azt mondta, kimegy és megcsinálja az ebédet, aztán a konyhában sírt egy sort; igyekezett szabadulni a szörnyű feszültségtől, ami néha úgy nyomasztotta, mintha egy óriási kéz szorítaná a szívét. A karibukra gondolt. A darazsakra, amiket Jack kitett a szolgálati bejáró elé, hogy megfagyjanak az üvegtál alatt.
A raktárépületben jó pár hótalp lógott a szögeken, és Jack mindhármuknak talált megfelelőt, bár Dannyé így is túl nagy volt. Jack nagyon ügyesen mozgott vele. Pedig már fiúkora óta nem járt hótalpon – akkor Berlinben élt, New Hampshire-ben –, de hamar belejött. Wendy nem lelkesedett – elég volt tizenöt perc trappolás a túlméretezett, fűzős talpakon, és máris iszonyatosan fájt a lába és a bokája –, de Danny élvezte a dolgot, és azon volt, hogy beletanuljon. Még gyakran elesett, de Jack elégedett volt vele. Azt mondta, februárra Danny mindkettőjükön túltesz.
Borús nap volt, és délben havazni kezdett. A rádió huszonöt-harminc centis havat jósolt, és hozsannákat zengett a csapadékról, a coloradói síelők legfőbb istenéről. Wendy a hálószobában ült, sálat kötött, és arra gondolt, hogy ő pontosan tudja, mit csinálhatnak a síelők ezzel a sok hóval. Pontosan tudja, hova tehetik.
Jack a pincében volt. Lement, hogy ellenőrizze a kazánt és a bojlert – valóságos rítus lett nála, amióta elzárta őket a hó –, és miután elégedetten tapasztalta, hogy minden rendben van, bement a boltív alatti helyiségbe, becsavarta a villanykörtét, és leült egy ócska, pókhálós tábori székre, amit odalent talált. A régi feljegyzések és papírok közt lapozgatott, közben minduntalan a száját törölgette a zsebkendőjével. Őszi barnasága a bezártságtól lekopott – ahogy a megsárgult, zörgő lapok fölé hajolt, és vörösesszőke haja rendetlenül a homlokába lógott, kicsit eszelősnek látszott. Talált néhány furcsa dolgot a számlák, szállítólevelek és nyugták közé dugva. Nyugtalanító dolgokat. Egy lepedőből leszakított véres vászoncsíkot. Egy mackó torzóját; valaki darabokra szaggatta. Egy összegyűrt, lila női levélpapírt, amelyen a penészes, ódon szag ellenére még most is érezni lehetett a kölniillatot. A befejezetlen levélen elhalványult a kék tinta: „Legdrágább Tommy, nem tudok olyan jól gondolkozni idefent, mint reméltem, természetesen úgy értem, magunkról, ki másról? Haha. Mindig közbejön valami. Furcsa álmaim voltak arról, hogy éjszaka összeütköznek a dolgok, képzeld, és...” Ennyi volt az egész. A dátum: 1934. június 27. Talált egy bábut, boszorkány vagy varázsló lehetett... mindenesetre hosszú foga és csúcsos kalapja volt. Valószerűtlen, de egy csomag gázszámla és Vichy-vízről szóló nyugta között bukkant rá. Egy étlap hátoldalán ceruzával írott sorokat talált, úgy hangzott, mint egy vers: „Medoc / itt vagy? / Megint járkáltam álmomban, kedvesem. / A növények mozognak a szőnyeg alatt.” Az étlapon nem volt dátum, és a vers alatt, ha egyáltalán vers volt, nem szerepelt név. Érthetetlen, de lebilincselő. Úgy érezte, hogy ezek a dolgok olyanok, mint a kirakós játék, előbb-utóbb összeáll a kép, csak meg kell találni a hiányzó darabokat. Kutatott tovább, és valahányszor feldübörgött mögötte a kazán, összerezzent, és megtörölgette a száját.
Danny megint a 217-es előtt állt.
A kulcs a zsebében volt. Kábultan, sóvárogva bámulta az ajtót; a felsőteste szinte rángatózott, ugrált a flanelinge alatt. Halkan, dallamtalanul fütyült.
A tűzoltófecskendő esete után nem akart idejönni. Félt ide jönni. Azért is félt, mert elvette a kulcsot, pedig az apja megtiltotta.
De ide akart jönni. A kíváncsiság
(a macska veszte lett; amikor kielégítette, visszatért belé az élet)
úgy kapaszkodott az agyába, mint a horog; szólt a szirének dala, nem lehetett elhallgattatni. És nem megmondta Mr. Hallorann, hogy: „Én nem hiszem, hogy bármi volna is odabent, ami árthatna neked?”
(Megígérted.)
(Az ígéret arra való, hogy megszegjék.)
Megrezzent. Úgy érezte, mintha a gondolat kívülről jött volna, lágyan nógatva, zümmögve, mint egy rovar.
(Az ígéret arra való, hogy megszegjék, kedves kellögem, hogy széthasogassák, szétverjék, szétkalapálják. ELŐRE!)
Az ideges dúdolás most halk, atonális énekbe csapott át: „Lou, Lou, gyere ide, Lou, gyere ide, Lou, drágáááám...” Tán nem volt igaza Mr. Hallorannak? Tán nem ezért hallgatott, és hagyta végül, hogy körülzárja őket a hó...
Csak hunyd le a szemed, és eltűnik.
Amit az elnöki lakosztályban látott, az eltűnt. És a kígyó csak egy tűzoltókészülék volt, ami leesett a szőnyegre. Igen, még a vér is ártalmatlan volt az elnöki lakosztályban, és régi; jóval azelőtt történt, hogy ő megszületett, vagy akár csak álmodoztak róla, olyasmi, ami már régen elmúlt. Mint egy film, amit rajta kívül senki sem lát. Nincs semmi, csakugyan semmi sincs ebben a szállodában, ami bánthatná, és ha ezt csak úgy tudja bebizonyítani magának, hogy bemegy ebbe a szobába, akkor nem az a helyes, ha bemegy?
„Lou, gyere ide, Lou...”
(A kíváncsiság lett a macska veszte, kedves kellögem, kellögem kedvesem, de amikor kielégítette, visszatért belé az élet, nem lett semmi baja, épségben maradt a talpától a feje búbjáig; a fejétől a talpáig sértetlen maradt. Tudta, hogy ezek a dolgok)
(olyanok, mint az ijesztő képek, nem árthatnak neked, de jaj, istenem)
(milyen hatalmasak a fogaid, nagymama, és ez egy farkas KÉKSZAKÁLL öltözékben, vagy egy KÉKSZAKÁLL farkasbőrben és én olyan)
(boldog vagyok, hogy megkérdezted, mert a kíváncsiság lett a macska veszte, és a kielégítés REMÉNYE hozta ide)
a folyosóra, halkan lépkedett a kék, tekergő indás dzsungelszőnyegen. Megállt a tűzoltókészüléknél, a rézcsövet visszatette a tartójába, aztán dobogó szívvel, újra meg újra megbökte az ujjával: „Csak bánts, ha mersz. Bánts, ha mersz, te smucig fasz. Nem tudsz bántani, igaz? Nem vagy te semmi, csak egy vacak tűzoltókészülék. Nem tudsz semmit, csak itt feküdni. Na gyere, gyere!” Úgy érezte, eszét vette a bátorság. És semmi sem történt. Végül is csak egy tűzoltófecskendő volt, vászon meg réz, az ember akár darabokra vagdalhatná, és még csak nem is tiltakozna, nem tekergőzne és rángatózna, nem folyna belőle zöld nyálka a kék szőnyegre, mert csak egy tömlő, nem vödör és nem csöbör, nem üveggomb és selyemmasni, nem szundikáló kígyó... és azzal tovább sietett, tovább sietett, mert
(„elkésem, elkésem”, mormolta a fehér Nyuszi)[4]
ő volt a fehér Nyuszi. Igen. Most fehér volt a nyúl odakint a játszótérnél, valamikor zöld volt, de most fehér lett, mintha valami megrémisztetté volna a havas, szeles éjszakákon, és beleőszült volna...
Danny kivette a kulcsot a zsebéből és a zárba csúsztatta.
„Lou, Lou...”
(a fehér Nyuszi útban volt a krokettjátszmára, a Szív Királynő krokettjátszmájára, a labdák eleven sündisznók voltak, az ütők eleven flamingók)*
Megérintette a kulcsot, végigsimította az ujjaival. Kiszáradt a szája és hányingere volt. Megfordította a kulcsot, és a pecek zajtalanul elcsúszott.
(Üssétek le a fejét! Üssétek le a fejét! Üssétek le a fejét!)*
(Ez a játék nem krokett, bár az ütők rövidek, ez játék)
(PIFF-PUFF! Egyenesen bele a kapuba.)*
(Üssétek le a fejét!)*
Danny belökte az ajtót. Simán fordult, nem nyikorgott. Állt a tágas szoba ajtajában, és bár a hó nem ért idáig – a legmagasabb torlaszok is fél méterrel a második emeleti ablakok alatt maradtak –, a szoba sötét volt, mert apa még két héttel ezelőtt minden ablakot bezsaluzott a nyugati szárnyban.
Állt az ajtóban, jobb felé tapogatózott, amíg megtalálta a kapcsolót. Két égő gyulladt fel a mennyezeti kristálygömbben. Danny beljebb lépett, és körülnézett. A szőnyeg mély volt és lágy, halvány rózsaszín. Megnyugtató. Dupla ágy fehér takaróval. Egy íróasztal
(Tessék megmondani, mi a különbség a holló meg az íróasztal között?)*
állt a nagy, bezsaluzott ablak előtt. A szezonban a szorgalmas levélíró
(remekül érzem magam, bár te is itt félnél)
gyönyörködhet a szép kilátásban, és megírhatja haza a családjának, milyenek a hegyek.
Beljebb ment. Nincs itt semmi, a világon semmi. Csak egy üres szoba, hideg, mert apa ma a keleti szárnyat fűti. Szekreter. Szekrény, az ajtaja nyitva, benne egy csomó szállodai fogas, olyan, amit nem lehet ellopni. Egy kis asztalon Gideon Biblia. Balra nyílt a fürdőszoba ajtaja, az ajtón hosszú tükör, benne az ő sápadt arcú alakja. Az ajtó nyitva volt és...
Nézte, amint a tükörképe lassan bólint.
Igen, odabent van, akármi legyen is az. Odabent. A fürdőszobában. A tükörképe előreindult, mintha csak menekülni akarna az üvegtől. Kinyújtotta a kezét, hozzászorította saját tükörképéhez. Meglökte; a két kéz egymásra merőlegesen leereszkedett, és a fürdőszoba ajtaja kitárult. Benézett.
Hosszúkás, régimódi helyiség volt, olyan, mint egy pullmankocsi. A földön apró, hatszögletű mozaiklapok. A túlsó végében WC, a fedele felhajtva. Jobbra mosdó, felette egy másik tükör, tudta, hogy mögötte orvosságos szekrény van. Balra hatalmas fehér kád állt karmos lábon, a zuhanyfüggöny behúzva. Danny belépett a fürdőszobába, és kábultan indult a kád felé, mintha tőle függetlenül hajtaná valami, mintha ez az egész egy olyan álom volna, amilyet Tony szokott mutatni neki, és ha most elhúzza a zuhanyfüggönyt, talán megpillant Valami szépet, valamit, amit apa elfelejtett, vagy anya elveszített, valamit, aminek majd mindketten örülnek...
Így aztán elhúzta a függönyt.
A nő a fürdőkádban már régóta halott lehetett. Felfúvódott és lila volt, gázokkal teli hasa úgy emelkedett ki a hideg, a kád szélén jegesre fagyott vízből, mint valami húsos sziget. Hatalmas üveggolyóhoz hasonló szemét Dannyre függesztette. Vigyorgott; fintorogva húzta szét a lila száját. A melle szétterült. A szeméremszőrzete lebegett a vízben. A keze, mint a rák ollója, odafagyott a kád recés porcelán pereméhez.
Danny felsikoltott. De nem hagyta el hang a száját, befelé sikoltott. A sikoly úgy zuhant le bensője sötétségébe, mint kő a kútba, lejjebb, egyre lejjebb. Sután hátralépett, hallotta, ahogy a sarka koppan a hatszögletű mozaiklapon, és ebben a pillanatban bepisilt, egészen egyszerűen bepisilt.
A nő felült.
Vigyorogva, hatalmas üveggolyó szemét ráfüggesztve felült. Halott tenyere reszelősen súrlódott a porcelánhoz. A melle ingott, mint egy ócska, régi pofozózsák. Danny hallotta a széttörő jéglemezkék parányi roppanását. A nő nem lélegzett. Hulla volt; hosszú évek óta halott.
Danny megfordult, és rohanni kezdett. Kirontott a fürdőszoba ajtaján; a szeme kidülledt, a haja égnek állt, mint a sündisznó tüskéi, amikor áldozati
(krokett? vagy roque?)
labdát akarnak csinálni belőle, a szája nyitva volt, de hang nem jött ki rajta. Teljes erőből nekirohant a 217-es ajtajának; az ajtó közben bezáródott. Dörömbölni kezdett, nem volt olyan állapotban, hogy eszébe jusson, nincs bezárva, elég, ha elfordítja a gombot, és kimehet. Fülsiketítő sikolyok törtek fel a torkán, messze túl az emberi hallás határán. Tehetetlenül dörömbölt, és közben hallotta, hogy a halott nő közeledik, jön a felfúvódott hasával, száraz hajával, kinyújtott kezével – ez a valami, ami holtan feküdt abban a kádban, talán már évek óta, varázslattal bebalzsamozva.
Az ajtó nem nyílt ki, nem akart, nem akart, nem akart.
Aztán meghallotta Dick Hallorann hangját, olyan hirtelen és váratlanul, olyan megnyugtatóan, hogy görcsbe rándult hangszálai meglazultak, és gyenge hangon sírni kezdett – nem félelmében, hanem az áldott megkönnyebbüléstől.
(Nem hiszem, hogy árthatnak neked... olyanok, mint a képek egy könyvben... hunyd be a szemedet, és eltűnnek.)
Lehunyta a szemét. Ökölbe szorította a kezét. A válla előregörnyedt, olyan erősen koncentrált:
(Semmi nincs ott semmi nincs ott egyáltalán semmi nincs ott SEMMI NINCS OTT SEMMI NINCS OTT)
Múlt az idő. Kezdett megnyugodni, már az is eszébe jutott, hogy ha elfordítja a gombot, kimehet az ajtón, de ekkor az az évek óta nyirkos, felfúvódott, halszagú kéz lágyan a nyaka köré fonódott, kérlelhetetlenül maga felé fordította, hogy kénytelen legyen belebámulni a halott és lila arcába.
A HÓ FOGSÁGÁBAN
26
A kézimunkától elálmosodott. Ma még Bartók is elálmosította volna, és a kis gramofonon nem is Bartók-, hanem Bach-lemez forgott. A keze egyre lassabban járt, és amikor a fia a 217-es egykori lakójával ismerkedett, Wendy már aludt; lélegzete ritmusára a kötőtű és a pamut lassan emelkedett és süllyedt az ölében. Mélyen aludt; nem álmodott.
Jack Torrance is elaludt, de az ő álma könnyű és nyugtalan volt; álomképei túlságosan élénknek tetszettek ahhoz, hogy egyszerű álmok legyenek – annyi biztos, hogy minden eddigi álomnál sokkal valóságosabbak voltak.
Százas csomókba szedett tejesszámlákat nézett át, összesen több tízezer is lehetett, s közben a szeme elnehezedett. Mégis, legalább futó pillantást vetett mindegyikre, mert félt, hogy ha nem elég alapos, talán éppen az a láncszem kerüli el a figyelmét, amely által a Panoráma történetének misztikus összefüggései érthetővé válnak – ennek az összefüggésnek a létezésében mélységesen hitt. Úgy érezte magát, mintha villanydrótot tartana a kezében, és egy sötét, ismeretlen szobában a konnektort keresgélné. Ha megtalálja, csodálatos látvány tárul majd elébe.
Sikerült megemésztenie Al Shockley telefonját és kérését; ebben a játszótéri furcsa élmény is segítségére volt. Úgy érezte, akkor nagyon közel járt az összeroppanáshoz; biztos volt benne, hogy tudatos énje lázadt fel Al piszkosul nagy képű követelése ellen, hogy ejtse a könyv tervéjt. Talán ez volt a jel, hogy az önbecsülést csak egy bizonyos határig lehet próbára tenni, mielőtt egészen felbomlik. Megírja a könyvet. És nem számít, ha ezzel véget vet barátságának Al Shockleyval. Minden szépítés nélkül megírja a szálloda történetét; és az előszóban beszámol a vízióról, amikor azt hitte, hogy az élő sövény állatai megmozdultak. Egyszerű, de pontos címet ad neki: Egy különös szálloda; a Panoráma története. Nem szépít a történeten, de nem is gonoszkodik majd, nem próbál bosszút állni Alen, Stuart Ullmanon, vagy George Hatfielden, vagy az apján (azon a szerencsétlen, erőszakos, részeges alakon), de máson sem. Azért írja meg a könyvet, mert a Panoráma megbűvölte – lehetne rá ennél egyszerűbb, ennél igazabb indítéka? Azért írja meg, amiért meggyőződése szerint minden fontos irodalmi mű, fikció és nem fikció , megszületik: az igazság kedvéért; mert az igazság végül mindig kiderül. Megírja, mert úgy érzi, hogy meg kell írnia.
Kétezer liter teljes tej. Kétszázötven liter fölözött tej. Fizetve. Százötven liter narancslé. Fizetve.
Lejjebb csúszott a széken; egy maroknyi számlát még a kezében szorongatott, de a szeme már nem követte a betűket. A tekintete elrévedt. A szemhéja lassan elnehezedett. A gondolatai eltávolodtak a Panorámától, az apja jutott az eszébe, aki ápolóként dolgozott a berlini közkórházban, New Hampshire-ben. Nagydarab ember volt. Kövér ember, aki százkilencven centi magas volt, magasabb Jacknél is, amikor Jack elérte teljes magasságát, a száznyolcvan centit – nem mintha ezt megérte volna az öreg. „A vakarcs a fészekaljban” – mondogatta, szeretettel nyakon verte Jacket, és nevetett. Jack mindkét fivére magasabbra nőtt az apjuknál, és még Becky is a százhetvenöt centijével alig öt centiméterrel volt alacsonyabb Jacknél.
Kapcsolata az apjával olyan volt, mint amikor egy virág kezd kibomlani, gyönyörűnek ígérkezik, de aztán kiderül, hogy belül rohadt. Hétéves koráig minden fenntartás nélkül imádta a magas, nagy hasú embert; a verések, a pofonok és egy-egy ökölcsapás ellenére is.
Emlékezett a bársonyos nyári éjszakákra, amikor a házban békés csend uralkodott, az idősebb bátyja szórakozott valahol a barátnőjével, a középső bátyja tanult, Becky és az anyjuk pedig a nappaliban néztek valamit az ócska, csökönyös tévéjükön. Ő pizsamában ült a hallban, úgy tett, mintha az autóival játszana, de közben várta a pillanatot, amikor a csendet megtöri a kivágódó ajtó hangos csattanása, aztán az apja bömbölő kiáltása, amikor meglátja, hogy Jacky várja, ő sikít örömében, aztán ez a megtermett ember feléje indul; a hall lámpájának fényében megcsillan a rózsaszín fejbőre a rövidre vágott haja alatt.
Ebben a világításban a kórházi fehérbe öltözött alak lágy, lebegő, túlméretezett kísérteire emlékeztetett, az inge (néha véres) mindig kilógott a nadrágjából, a nadrágja hajtókája félig eltakarta a fekete cipőjét.
Az apja felkapta, Jacky kábító sebességgel emelkedett a magasba, szinte érezte, ahogy a levegő nyomása, mint valami ólomkalap, ránehezedik a koponyájára, fel, egyre feljebb, és közben egyszerre kiabálták: „Felvonó! Felvonó!” Voltak éjszakák, amikor az apja részegségében nem állította meg idejében csupa izom karját, és Jacky úgy repült fel az apja lapos koponyája fölé, mint egy emberi rakéta, aztán hatalmas csattanással mögötte, a hall padlóján ért földet. De más estéken az apja csak éppen átemelte az örömmámortól kuncogó Jackyt a levegőzónán, ahol a sörszag úgy lebegett az arca körül, mint a szemerkélő eső, megforgatta, meglóbálta, megrázta, mint egy nevető rongyot, aztán letette a lábára, ő pedig csuklott az élmény visszahatásától.
A számlák kicsúsztak elernyedő kezéből, és cikcakkos vonalban, lustán lelibegtek a földre; a szeme, amelynek belsejére mint térhatású képek rajzolódtak ki az emlékképek apjáról, résnyire kinyílt, aztán megint lecsukódott. A teste kicsit megrándult. A tudata, akár a számlák, akár az őszi falevelek, cikcakkos vonalban, lassan libegett lefelé.
Ez volt az apjához fűződő kapcsolatának első szakasza. Aztán lassanként rádöbbent, hogy Becky és a fivérei, akik mind idősebbek voltak nála, gyűlölik az apjukat, és az anyjuk, egy semmitmondó külsejű asszony, aki leginkább csak motyogott, csak azért viseli el, mert a katolikus neveltetése erre kötelezte. Azokban a napokban Jack nem találta furcsának, hogy az ököljog alapján minden vitában az apjának lett igaza a gyerekeivel szemben, és azt sem találta furcsának, hogy a saját szeretetébe mindig félelem vegyül: félt a felvonójátéktól, amely bármelyik este hatalmas eséssel végződhetett, félt, hogy az apja mackós jókedve a szabadnapjára hirtelen vadállati üvöltésbe csaphat át:
„az a jobb kezed, azt használd” – kiabálta, és ráütött a kezére. Néha, emlékezett rá, még attól is félt, hogy játék közben az apja árnyéka ráeshet. Ennek az időszaknak a végén vette észre, hogy Brett soha nem hozza haza a barátnőit, és Mike és Becky sem hívják meg a barátaikat.
A szeretet kilencéves korában kezdett megcsappanni, amikor az apja a botjával úgy megverte az anyját, hogy kórházba került. Egy évvel azelőtt kezdett bottal járni, amikor egy autóbaleset következtében megbénult. Ettől fogva soha, sehova nem ment a hosszú, fekete, vastag, aranygombos bot nélkül. Jack teste összerándult félálmában, amikor eszébe jutott, mennyire rettegett a gyilkos erővel meglódított, sziszegve a levegőbe hasító bottól, és attól, ahogy csattant a falon... vagy húson. Minden ok nélkül megverte az anyjukat, hirtelen, figyelmeztetés nélkül. A vacsoraasztalnál ültek. A bot a széke mellé volt támasztva. Vasárnap este volt; háromnapos hétvége utolsó estéje apa számára, amelyet végigivott a tőle megszokott, utánozhatatlan stílusban. Sült csirke. Zöldborsó. Krumplipüré. Apa az asztalfőn, előtte a megrakott tányér; szunyókált, vagy majdnem szunyókált. Az anyja adogatta a tányérokat. Aztán apa hirtelen felélénkült, a kövér arcába süppedő szemében ostoba, gonosz, türelmetlen pillantás jelent meg. Tekintete családja egyik tagjáról a másikra villant, a homloka közepén kidagadt az ér, ami mindig rosszat jelentett. Egyik nagy, szeplős kezét rátette a bot aranygombjára, és megsimogatta. Mondott valamit – Jack a mai napig biztos volt benne, hogy az apja azt mondta, „kávé”. Anya kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de akkor a bot süvöltve átszelte a levegőt, és belevágott az arcába. Vér fröccsent ki az orrából. Becky sikoltott. Anya szemüvege beleesett a mártásba. A bot visszahúzódott, és megint lesújtott, ezúttal a fejére, és felrepesztette a koponyáját. Anya lezuhant a padlóra. Apa felugrott a székéről, a kövér emberek groteszk, fürge lépéseivel odament anyához, aki kábultan feküdt a szőnyegen; lóbálta a botot, malacszeme villogott, és az ajka remegett, amikor megszólalt: pontosan úgy beszélt hozzá, ahogyan a gyerekeihez, amikor megbüntette őket. „Most. Most, Krisztusra mondom! Most megkapod a magadét. Rohadt kölyök. Pimasz gazember. Most megkapod a magadét.” Még hétszer sújtott le a bot, mielőtt Brett és Mike lefogták, elvonszolták, és kicsavarták a kezéből a botot. Jack
(kis Jacky most kis Jacky volt szunyókált és motyogott egy pókhálós tábori széken, miközben mögötte dübörgött a kazán)
pontosan tudta, hányszor ütött, mert minden tompa puffanás az anyja testén úgy bele vésődött az emlékezetébe, mint a véső irracionális csattanása a kövön. Hét puffanás. Nem több, nem kevesebb. Ő és Becky hitetlenül sírtak, látták az anyjuk szemüvegét a krumplipürében, az egyik repedt lencse mártással kenődött be. Brett apával üvöltött hátul a hallban, azt mondta, megöli, ha megmozdul. És apa újra meg újra elismételte: „Rohadt kölyök. Rohadt taknyos. Add ide a botomat, rohadt kölyök. Add ide.” Brett hisztérikusan lóbálta a botot, és azt kiabálta, igen, igen, megkapod, csak mozdulj, és megkapod, amit akarsz, meg kettőt ráadásnak. Megkapod a magadét. Anya lassan feltápászkodott, az arca felpuffadt, mint egy ócska autógumi, ha túl sok benne a levegő, négy vagy öt sebből vérzett, és valami retteneteset mondott, talán ez volt anya egyetlen megnyilatkozása , amit Jacky szóról szóra megjegyzett: „Kinél van az újság? Apátok kéri a vicclapot. Esik még?” Aztán megint térdre esett, a haja a puffadt, vérző arcába lógott. Mike felhívta az orvost, kapkodva beszélt. El tudna jönni rögtön? Az anyjuk. Nem, nem mondhatja meg, mi a baj, telefonon nem, ez ikerállomás. Csak jöjjön. Az orvos kijött, és bevitte anyát a kórházba, ahol apa egész felnőtt életében dolgozott. Apa kicsit kijózanodva (vagy talán csak a sarokba szorított állatok ostoba ravaszságával) azt mondta az orvosnak, hogy anya leesett a lépcsőn. Azért véres az abrosz, mert azzal akarta letörülni szegény drága arcát. És a szemüvege keresztülrepült a nappalin, be az ebédlőbe, egyenesen a krumplipürébe? – kérdezte az orvos szörnyű, vigyorgó gúnnyal. Ez történt, Mark? Hallottam emberekről, akik rádióadót fognak a foguk aranytömésén, láttam egy embert, akit meglőttek a szeme között, és túlélte, de ez valami egészen új. Apa csak rázta a fejét, és azt mondta, nem tudja, biztos akkor esett le az arcáról, amikor behozta az ebédlőbe. A négy gyereket elnémította a döbbenet, amikor hallották a nyugodt, ostoba hazugságot. Négy nappal ezután Brett otthagyta az állását a malomban, és bevonult katonának. Jack mindig úgy érezte, hogy nem csak a hirtelen, irracionális verés volt az oka, hanem az is, hogy a kórházban az anyja megerősítette a hazugságot, miközben fogta az egyházközség lelkészének a kezét. Brett felháborodva a sorsukra hagyta őket. Dong Ho tartományban pusztult el 1965-ben, abban az évben, amikor az egyetemista Jack Torrance aktívan bekapcsolódott a háború befejezését követelő tiltakozó mozgalomba. A fivére véres ingét lengette a tüntetéseken, amelyeken egyre többen vettek részt, de szónoklás közben nem Brettet látta maga előtt, hanem az anyja kábult, értetlen arcát, ahogy azt mondja: „Kinél van az újság?”
Mike három évvel később menekült el, amikor Jack tizenkét éves volt – megnyert egy ösztöndíjpályázatot a New Hampshire-i Egyetemre. Egy évre rá az apjuk belehalt egy hirtelen, súlyos szívrohamba – éppen műtétre készített elő egy beteget. Összeesett a rendetlen kórházi fehér öltözékében, valószínűleg halott volt, mielőtt még végigvágódott a fekete-piros kockakövön; három nap múlva a kiszámíthatatlan kísértet-isten, aki uralta Jacky életét, a föld alá került.
A sírkőre rávésték, hogy Mark Anthony Torrance, szerető apa. Jack hozzáírt volna még egy sort: Tudott felvonót játszani.
Nagyon sok biztosítási pénzt kaptak. Vannak emberek, akik olyan mániásan gyűjtik a biztosításokat, ahogy mások az érmeket vagy bélyegeket; Mark Torrance is közéjük tartozott. A biztosító fizetett, ugyanakkor elmaradtak a havi biztosítási részletek és italszámlák. Öt évig gazdagok voltak. Majdnem gazdagok...
Sekély, nyugtalan álmában felmerült előtte a saját arca, mintha üveg alatt látná, de mégsem az ő arca volt, egy kisfiú nagy szeme és ártatlanul ívelő szája, aki a hallban játszik az autóival, várja az apját, várja a fehér kísértet-istent, várja, hogy a lift kábító, boldogító, sebességgel felemelkedjen, át a kocsmák só- és fűrészporszagú kipárolgásán, várja, hogy talán lezuhanjon, és régi órarugók potyogjanak ki a füléből, miközben az apja bömbölve nevet és
(az arc átalakul Danny arcává, ami úgy hasonlít az ő gyerekkori arcához, bár az ő szeme világoskék volt, míg Dannyé füstös szürke, de a szája ugyanúgy ível, a haja meg a bőre ugyanolyan világos; Danny a dolgozószobájában, mackónadrágban, az átázott papírok között, amelyekből árad a sör ködös illata... rettenetes, emelkedő kelt tészta, erjed és dagad az élesztőtől, a kocsmák lehelete... csont roppanása... a saját hangja, amint részegen nyávog: Danny, jól vagy, doki?... Úristen, Úristen, a szegény kis karod... és az arc átváltozik)
(anya kábult arcába, amint felemelkedik az asztal alól, dagadtán, véresen, és azt mondja)
(„- apjától. Ismétlem, rendkívül fontos üzenet az apjától. Kérem, maradjon ezen a hullámhosszon, vagy azonnal álljon át a Boldog Jack hullámhosszra. Ismétlem, álljon át azonnal a Boldog óra hullámhosszra. Ismétlem -”)
Lassan szertefoszlik a kép. Testetlen hangok visszhangzanak, mintha hosszú, végtelen folyosóról hallaná őket.
(Összeütköznek a dolgok, drága Tommy...)
(Medoc, itt vagy? Megint járkáltam álmomban, kedvesem: Az emberi szörnyetegektől félek...)
(„Bocsásson meg, Mr. Ullman, de nem ez az...”)
...iroda, az iratszekrényekkel, Ullman nagy íróasztala, a jövő szezonra előkészített üres bejelentőkönyvvel – ez az Ullman soha semmiről nem feledkezik el –, a kulcsok szép rendben ott lógnak a szögeken,
(kivéve egyet, az álkulcs hiányzik – álkulcs, álkulcs, kinél van az álkulcs? ha felmennénk, talán megtudnánk)
és ott a nagy CB-rádió a polcon.
Bekapcsolta. CB-üzenetek jönnek rövid recsegő ropogások kíséretében. Sávot váltott, és tekerni kezdte a keresőt, zenefoszlányok, hírek, egy pap halkan nyöszörgő gyülekezetet korhol, időjárásjelentés. Egy másik hang; visszament rá. Az apja hangja volt.
„- öld meg. Meg kell ölnöd mindkettőjüket. Mert egy igazi művésznek szenvednie kell. Mert minden ember megöli azt, amit szeret. Mert mindig szövetkezni fognak ellened, megpróbálnak visszatartani, lerántani. A fiad ebben a pillanatban is olyan helyen ólálkodik, ahol nem szabadna neki. Tilosban jár. Igen. Nyavalyás kis kölyök. Botozd meg érte, Jacky, botozd meg jó erősen, hogy megemlegesse. Igyál egyet, Jacky fiam, és akkor játszunk felvonósdit. Aztán veled megyek, amíg megkapja tőled a magáét. Tudom, hogy meg tudod csinálni, hogyne tudnád. Meg kell ölnöd őket, Jacky, mind a kettőt. Mert egy igazi művésznek szenvednie kell. Mert minden ember -”
Az apja hangja egyre erősebben, egyre őrjítőbben, már nem is emberi hang, hanem nyivákoló, ingerült, őrjítő sivítás, a Kísértet-Isten hangja, a Disznó-Istené, beszél neki holtan a rádióból és...
– Nem! – sikoltotta vissza. – Halott vagy, a sírodban vagy, nem is vagy bennem! – Mert ő kivágta magából az apját, nem jöhet vissza, nem osonhat be ebbe a szállodába háromezer kilométerre a New England-i várostól, ahol élt és meghalt.
Felemelte a rádiót, és földhöz vágta; darabokra tört a padlón, régi órarugók és csövek potyogtak ki belőle, mintha valami őrült felvonójáték rosszul végződött volna; az apja hangja eltűnt, csak az ő hangja maradt, Jack hangja, Jacky hangja, aki az iroda hideg valóságában ismételgette:
„- halott, halott vagy, halott vagy!”
Aztán Wendy lába koppant a feje fölött, és Wendy döbbenten, rémülten kiáltotta: Jack! Jack!
Állt, pislogva bámult le a széttört rádióra. Most már nem maradt más, csak az aeroszán a raktárépületben, csak az köti össze őket a külvilággal.
A kezét a szeme elé emelte, aztán a halántékára szorította. Megfájdult a feje.
27
Wendy papucs nélkül végigrohant a folyosón, aztán a főlépcsőn leszaladt a hallba, kettesével szedve a lépcsőfokokat. A szőnyeggel borított lépcsőhöz érve nem nézett fel a második emelet felé, pedig ha felnéz, meglátta volna Dannyt, aki hüvelykujját a szájába dugva a lépcső tetején állt, némán és mozdulatlanul, közömbös tekintete a semmibe meredt. Az inge gallérja és válla nedves volt; a nyakán, közvetlenül az álla alatt dagadt véraláfutások húzódtak.
Jack már nem üvöltött, de ez semmit sem enyhített Wendy rémületén. A hangjára riadt fel, a régi diadalittas, sivító üvöltésre, amire olyan jól emlékezett; először azt hitte, álmodik – de agyának egy másik része tudta, hogy ébren van, és ettől még jobban megijedt. Félig-meddig arra számított, hogy amikor beront az irodába, ott találja Jacket Danny elterült alakja felett részegen, zavarodottan.
Belökte az ajtót, és meglátta Jacket, aki az ujjával dörgölte a halántékát, az arca kísértetiesen fehér volt. A CB-rádió a lábánál hevert törött üvegcserepek között.
– Wendy? – kérdezte bizonytalanul. – Wendy?
Jack zavarodottsága nőtt, és Wendy hirtelen megpillantotta az igazi arcát, amelyet máskor olyan jól elrejtett; kétségbeesés és boldogtalanság ült rajta: mint amikor egy állat csapdába kerül, és képtelen megtalálni a szabadulás útját. Aztán az izmok összerándultak a bőre alatt, a szája bizonytalanul megremegett, az ádámcsutkája emelkedni és süllyedni kezdett.
Wendy ijedtségét és meglepetését felülmúlta a döbbenet: Jack sírni fog. Látta már sírni, de azóta, hogy abbahagyta az ivást, egyszer sem sírt... és azokban a napokban is csak akkor, ha nagyon részeg volt és szánalmasan bűnbánó. Zárkózott ember volt, mindig feszesen tartotta magát, és az, hogy most elveszítette az uralmat az érzelmei felett, a rémület újabb hullámával árasztotta el Wendyt.
Elindult feléje; a könnyek kicsordultak a szeméből, a feje tehetetlenül rázkódott, mintha hiába próbálná elhárítani az érzelemkitörést, a tüdeje görcsösen összehúzódott, aztán hatalmas erővel kitört belőle az egész testét megrázó zokogás. Megbotlott a rádióban, és kis híján a karjába zuhant; Wendy hátratántorodott a súlyától. A lélegzete az arcába csapott; nem volt alkoholszagú. Persze hogy nem, idefönt nincs ital.
– Mi baj? – Tartotta, ahogy tudta. – Jack, mi baj?
Nem tudott szóhoz jutni, csak zokogott, kapaszkodott Wendybe, majd kiszorította belőle a levegőt, a feje Wendy vállára csuklott tehetetlen, remegő, elhárító mozdulattal. Keservesen, rázkódva zokogott. Egész testében remegett, az izmok meg-megrándultak a kockás szövetinge, a farmernadrágja alatt.
– Jack, mi baj? Mondd el, mi baj?
Végül a zokogásból lassan szavak formálódtak, eleinte összemosódva, de aztán, amint kezdett kifogyni a könnyekből, érthetőbben.
– ...álmodtam, azt hiszem, álmodtam, de olyan valóságos volt, mintha... az anyám azt mondta, hogy apám beszélni fog a rádióban, és én... apám... azt mondta, hogy... nem tudom, üvöltött velem... és akkor eltörtem a rádiót, hogy belefojtsam aszót. Halott. Úristen, Wendy, Úristen. Sosem volt még ilyen lidérces álmom. És soha többé ne legyen megint. Úristen! Iszonyatos volt.
– Elaludtál az irodában?
– Nem... nem itt. Odalent. – Kicsit kiegyenesedett, már nem nehezedett Wendyre teljes súlyával, fejének tehetetlen mozgása lelassult, majd abbamaradt.
– Nézegettem azokat a régi papírokat. Ültem egy széken, amit odalent találtam. Tejesszámlákat nézegettem. Unalmas volt. Azt hiszem, elszundítottam. És álmodtam. Biztosan álmomban jöttem fel ide. – Megpróbált nevetni, a hangja remegett. – Ez is olyasmi, amit életemben először tettem.
– Hol van Danny, Jack?
– Nem tudom. Nincs veled?
– Nem volt... odalent, veled?
Felemelte a fejét, hogy Wendyre nézzen, és attól, amit látott, megfeszült az arca.
– Nem engeded, hogy valaha is elfelejtsem, ugye, Wendy?
– Jack...
– Amikor majd fekszem a halálos ágyamon, fölém hajolsz, és azt mondod: „Megérdemled, emlékszel rá, amikor eltörted Danny karját?”
– Jack!
– Jack! Jack! – kiáltotta hevesen, és kiegyenesedett. -Tagadod, hogy erre gondoltál? Hogy bántottam? Hogy egyszer már bántottam, és talán megint megteszem?
– Csak tudni akarom, hol van!
– Gyerünk, ordíts csak, a kibaszott életbe, attól majd minden rendbe jön!
Wendy megfordult, és kiment.
Jack egy pillanatig dermedten nézett utána; az egyik kezében üvegcserepekkel borított itatósblokkot szorongatott. Bedobta a papírkosárba, elindult Wendy után, a hall recepciós pultjánál érte utol. A kezét a vállára tette, s maga felé fordította. Wendy arca kifejezéstelen volt.
– Wendy, ne haragudj. Szörnyű volt ez az álom. Kiborított. Bocsáss meg.
– Hogyne – mondta Wendy, de az arckifejezése nem változott. Merev válla kicsúszott Jack keze közül. A hall közepén elkiáltotta magát: – Hé, doki! Hol vagy?
Csend. Elindult a dupla ajtó felé, kinyitotta, és kilépett az ösvényre, amit Jack lapátolt a hóban. Bár inkább lövészárokhoz hasonlított: a széltől felhalmozódott hó, amelybe utat vájtak, a válláig ért. Megint szólította Dannyt, a lélegzete tejfehéren párolgott. Visszajött a hallba, most már ijedten.
Jack igyekezett féken tartani a bosszúságát, és józan hangon kérdezte: – Biztos, hogy nem alszik a szobájában?
– Amíg én kötöttem, játszott valahol. Hallottam, hogy a földszinten járkál.
– Elaludtál?
– Na és? Igen. Danny!
– Benéztél a szobájába, amikor az előbb lejöttél?
– Én... – elhallgatott. Jack bólintott. – Tehát nem.
Jack nem várt Wendyre, indult fel a lépcsőn. Wendy futva követte, mert Jack kettesével szedte a lépcsőfokokat. Majdnem belerohant, amikor Jack az első emeleti fordulóban váratlanul megállt. A lába szinte a földbe gyökerezett, tágra nyílt szemmel bámult felfelé.
– Mi...? – kérdezte Wendy, és követte a pillantását.
Danny üres pillantással állt a lépcső tetején, hüvelykujjával a szájában. A zúzódások a torkán kegyetlen élességgel rajzolódtak ki a folyosó falikarjának fényében.
– Danny! – sikoltotta Wendy.
A kiáltás feloldotta Jack bénultságát, és együtt rohantak fel a lépcsőn Dannyhez. Wendy térdre esett mellette, és magához ölelte. Danny tűrte, de nem viszonozta az ölelést. Wendy úgy érezte, mintha puha fatuskót szorítana magához, és az iszonyat édeskés íze töltötte meg a száját. Danny az ujját szopta, és közömbös, üres tekintettel bámult le mögöttük a lépcsőházba.
– Danny, mi történt? – kérdezte Jack. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Danny dagadt nyakát. – Ki tette ezt ve...
– Ne nyúlj hozzá! – sziszegte Wendy. Felkapta Dannyt, és már félúton volt lefelé a lépcsőn, amikor Jack magához tért, és zavartan felállt.
– Mi? Wendy, mi a fenét...
– Ne nyúlj hozzá! Megöllek, ha még egyszer hozzáérsz!
– Wendy...
– Te rohadék!
Megfordult, és leszaladt az első emeletre. Danny feje ide-oda bukdácsolt, de az ujját jó szorosan tartotta a szájában. A szeme szappanos ablakhoz hasonlított. Wendy a lépcső lábánál jobbra fordult, és Jack hallotta, ahogy a lépései távolodnak a folyosó vége felé. Becsapódott a hálószobájuk ajtaja. Rácsúszott a retesz. Megfordult a kulcs. Rövid csend. Aztán a megnyugtató, halk motyogás.
Jack maga sem tudta, meddig áll ott megkövültén; valósággal megbénult a gyors egymásutánban lezajlott eseményektől. Még kísértette az álma, amely kicsit valószerűtlenné színezett mindent. Mintha enyhe meszkalinkábulat tartotta volna hatalmában. Lehet, hogy Wendynek van igaza, és mégis bántotta Dannyt? Megpróbálta megfojtani a fiát, mert ezt akarta a halott apja? Nem. Soha nem bántaná Dannyt.
(Leesett a lépcsőn, doktor úr.)
Most semmiképpen nem bántaná Dannyt.
(Honnan tudhattam volna, hogy a rovarbomba nem működik rendesen?)
Soha életében senkit sem bántott, amikor józan volt.
(Kivéve, amikor majdnem megölted George Hatfieldet.)
– Nem! – kiáltotta bele a sötétségbe. Mindkét öklével újra és újra a combjára vágott.
Wendy az ablak előtti fotelban ült, Dannyvel az ölében, elmotyogta azokat a régi, értelmetlen szavakat, amelyekre az ember később sohasem emlékszik. Danny ellenkezés nélkül ült az ölében, nem húzódott el, nem bújt hozzá, olyan volt, mint önmaga papírkivágása; amikor Jack odakint a folyosón elkiáltotta magát, hogy „Nem!”, nem nézett az ajtó felé.
Wendy agya kitisztult egy kicsit de a zavarodottságot egy sokkal iszonyatosabb érzés váltotta fel: a rémület.
Nem kételkedett benne, hogy Jack volt a tettes. Az nem jelent semmit, hogy tagadja. Lehetséges, hogy Jack álmában megpróbálta megfojtani Dannyt, ahogyan a CB-rádiót is összetörte. Talán idegösszeroppanása van. Mit csináljon? Nem maradhatnak örökre a szobába zárkózva. Enniük kell.
Tulajdonképpen csak egy kérdés maradt, és ezt a lehető legnyugodtabb, leggyakorlatiasabb belső hangon tette fel, az anyaság hangján; ez a hideg, szenvedélytelen hang kívül esett az anya és gyermek alkotta zárt körön: Jackre vonatkozott. Ez a hang a fiát akarta megóvni, és csak azután gondolt önmaga biztonságára. A kérdés a következő volt:
(Tudnom kell pontosan, mennyire veszélyes?)
Tagadta, hogy ő tette. Elszörnyedt, amikor meglátta a zúzódásokat és Danny lágy, felfoghatatlan elkülönülését. Ha ő tette, akkor a lényének egy külön része a felelős érte. Az, hogy álmában tette, a maga szörnyű, fonák módján, reménnyel kecsegtet. Talán megbízhat benne annyira, hogy elvigye innen őket? Hogy minél messzebbre elvigye őket. Azután...
De nem látott tovább, csak addig, hogy ő meg Danny biztonságban megérkeznek Dr. Edmonds sidewinderi rendelőjébe. A mostani krízis éppen elég volt ahhoz, hogy semmi mással ne foglalkozzon.
Így aztán duruzsolt, és ringatta Dannyt. A kezét a vállán tartotta, és érezte, hogy Danny trikója nedves, de az agya nem regisztrálta az információt. Ha felfogja a jelentését, talán eszébe jut, hogy amikor Jack az irodában a vállára borulva zokogott, a keze száraz volt. Talán elgondolkozott volna rajta. De az agya mással volt elfoglalva. Döntenie kell – beszéljen Jackkel vagy sem.
Tulajdonképpen nincs más választása. Egyedül semmit nem tehet, még annyit sem, hogy leviszi Dannyt az irodába, és segítséget kér a CB-rádión. Danny sokkban van. Gyorsan el kell vinni innen, mielőtt ez az állapot állandósul. Nem volt hajlandó elhinni, hogy talán máris valami helyrehozhatatlan történt.
Mégis kínlódott tovább, igyekezett más megoldást találni. Nem akarta, hogy Jack megint Danny közelébe kerüljön. Most már tudta, milyen rosszul döntött, amikor a saját (és Danny) megérzése ellenére engedte – Jack kedvéért –, hogy körülzárja őket a hó... Akkor is rosszul döntött, amikor elhessegette a válás gondolatát. Most kis híján megbénította a félelem, hogy talán megint hibát követ el, olyan hibát, amelyet egész hátralévő életének minden órájában, minden percében bánni fog.
A szállodában nincs revolver. A konyhában a mágneses tartón ott lógnak a kések, de közöttük és a konyha között ott van Jack.
Míg kétségbeesetten kereste a megoldást, nem vette észre a helyzet keserű iróniáját: egy órával ezelőtt még aludt, és szilárdan hitte, hogy minden rendben van, és hamarosan még jobban lesz. Most pedig azon tűnődik, hogy henteskéssel támadjon a férjére, ha közelíteni mer hozzá vagy a fiához.
Végül, a karjában Dannyvel, remegő lábbal felállt. Nincs más lehetősége. Hinnie kell, hogy Jack ébren normális, és segít neki levinni Dannyt Sidewinderbe Dr. Edmondshoz. És ha Jack nem segít, hanem mással próbálkozik, az isten legyen neki irgalmas.
Az ajtóhoz ment, és elfordította a kulcsot. Feljebb tolta Dannyt a vállán, kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra.
– Jack? – kiáltotta idegesen, de nem kapott választ.
Növekvő izgalommal ment le a lépcsőn, de Jacket sehol nem látta. Ahogy állt a lépcsőfordulóban, és azon tűnődött, hogy most mihez kezdjen, meghallotta odalentről a hangját: hangosan, keserű gúnnyal énekelt:
Dönts le
a mezőre,
dönts le, fektess le újra meg újra.
A hangjától még jobban megrémült, mint a némaságától, de továbbra sem volt más választása. Lefelé indult a lépcsőn.
28
Jack állt a lépcsőn, hallgatta a zárt ajtó mögül fojtottan kiszűrődő dünnyögő, megnyugtató hangokat, és a döbbenete lassan átadta helyét a haragnak. Igazából semmi nem változott meg. Wendy számára nem. Akár húsz évig is megtartóztathatná magát az italtól, akkor is, ha este hazamenne, és Wendy megölelné az ajtóban, ő látná, vagy megérezné, hogy az orrcimpái egy kicsit kitágulnak, mert whisky vagy gin után szimatol a leheletén. Mindig a legrosszabbat fogja feltételezni; ha ő meg Danny autóbaleset áldozatai lesznek, mert összeütköznek egy részeg és vak emberrel, aki közvetlenül az ütközés előtt gutaütést kapott, Wendy akkor is őt fogja hibáztatni Danny sérülései miatt, és elfordul tőle.
Megjelent előtte az arca, ahogy felkapta Dannyt, és szerette volna az öklével letörölni róla a haragot.
Nincs joga hozzá, az isten verje meg!
Igen, eleinte talán volt. Részegeskedett, szörnyű dolgokat művelt, rettenetes volt, hogy eltörte Danny karját. De ha egy ember megjavult, annyit csak megérdemel, hogy ezt előbb vagy utóbb elismerjék? És ha ennyit sem kap meg, akkor akár meg is felelhet a rossz hírének. Ha egy apa minduntalan azzal vádolja a szűz lányát, hogy minden fiúval lefekszik az iskolában, nem lesz végül elege annak a lánynak, és nem gondolja, hogy akár ki is érdemelheti a szidásokat? Ha egy feleség titokban – és nem mindig titokban – továbbra is azt hiszi, hogy az absztinens férje iszákos...
Felállt, lassan lement az első emeleti lépcsőfordulóra, és egy pillanatra megállt. Kivette a zsebkendőjét a hátsó zsebéből, megtörölte az ajkát, és közben azon tűnődött, odamenjen-e az ajtóhoz, dörömböljön és követelje-e, hogy megnézhesse a fiát. Wendynek nincs joga hozzá, hogy ilyen átkozottul fensőbbségesen viselkedjék.
Nos, előbb-utóbb úgyis kijön, hacsak nem tervez radikális fogyókúrát kettőjük számára. A gondolattól elég csúnya vigyorra húzódott a szája. Hadd közeledjen ő. Előbb-utóbb úgyis kénytelen lesz rá.
Lement a földszintre, céltalanul megállt a recepciós pultnál, aztán jobbra fordult. Bement az étterembe, és megállt az ajtóban. Az üres asztalokon, a szépen kimosott, kivasalt fehér abroszok felett csillogtak a nejlonterítők. Most minden kihalt, de
(Vacsora 8 órakor
Álarc levétele és tánc éjfélkor)
Jack elindult az asztalok között; megfeledkezett a feleségéről és a fiáról odafent, megfeledkezett az álomról, az összetört rádióról, Danny véraláfutásos nyakáról. Ujját végighúzta a síkos műanyag porvédőkön, és megpróbálta elképzelni, milyen lehetett az a forró augusztusi éjszaka 1945-ben: a háborúnak vége, győztek, a jövő színes és új, akár egy álombéli ország. A félkör alakú kocsifeljáró teljes hosszában ragyogó, sokszínű lampionok lógnak; a magas ablakokból, amelyeket most betemetett a hó, aranysárga fény árad ki. Férfiak és nők jelmezben; itt egy csillogó hercegnő, amott egy csizmás lovag; ragyogó ékszerek és sziporkázó szellemesség mindenütt, tánc, rengeteg, szabadon folyó ital, először bor, aztán koktélok, utána talán bólék, a beszélgetés lármája egyre emelkedik, míg végül a zenekari emelvényen egy vidám hang kiáltja: „Álarcokat levenni! Álarcokat levenni!”
(És a vörös halál vette át korlátlan uralmát...)
Már az étterem túlsó végében állt, éppen a Colorado Drinkbár stilizált lengőajtaja előtt, ahol azon az éjszakán, 1945-ben, ingyen mérték az italt.
(Gyerünk a bárhoz, barátom, legyen a ház vendége.)
Belépett a lengőajtón a bár mély, egymásra rétegződő árnyai közé. És ekkor furcsa dolog történt. Volt már itt egyszer, amikor az Ullmantól kapott leltár alapján mindent ellenőrzött, és tudta, hogy a helyiséget teljesen kiürítették. A polcok üresek voltak. De most, az étteremből beszűrődő kevéske fényben (ott is félhomály uralkodott az ablakok elé felhalmozódó hó miatt), úgy vélte, palackok sora csillog tompán a bárpult mögött, szifonokat látott, sőt, mintha a három fényesre dörzsölt csapból sör csepegne... Igen, még a sör szagát is érezte, azt a nyirkos, erjedő, élesztős szagot, ami finom ködben az apja arcát is körüllengte, amikor esténként hazajött a munkából.
Kitáguló szemmel, tapogatózva kereste a kapcsolót. Felgyulladt az intim bárvilágítás, a mennyezetről lógó három kocsikerékcsilláron húszwattos izzók égtek.
A polcok üresek voltak. Még komolyabb porréteg sem gyűlt össze rajtuk. A sörcsapok szárazak voltak, a krómtálcák is alattuk. Balra és jobbra katonásan sorakoztak a magas hátú, bársonyhuzatos boxok; úgy tervezték őket, hogy a benn ülő párt ne zavarhassa semmi. Előtte, a vörös szőnyegen, húsz bárszék állt a patkó alakú bárpult körül. A bőrrel bevont székeket marhabilloggal díszítették.
Elindult a pult felé, és zavarodottságában kicsit megrázta a fejét. Olyan volt, mint azon a napon a játszótéren, amikor... de nincs értelme, hogy ezen gondolkozzon. És mégis, megesküdött volna rá, hogy látta az üvegeket, igaz, hogy homályosan, ahogyan az ember a bútorok sötét formáját látja egy befüggönyözött szobában. A palackokon lágyan megcsillant a fény. A sörszagot érezte továbbra is, de tudta, hogy ez a szag bizonyos idő után a világ minden bárjában beleivódik a fába, és ezen semmiféle tisztítószer nem segít. És mégis, a szag itt valahogy erősnek tetszett... szinte frissnek.
Leült az egyik székre, és a bárpult bőrpárnás peremére könyökölt. A bal kezénél kis mogyoróstálka állt, most természetesen üresen. Az első bár, amelybe tizenkilenc hónapja belépett, és a nyavalyás helyiségben egy csepp ital sincs – ez az ő szerencséje. És mégis, keserű, erős nosztalgiahullám töltötte el; a fizikai vágyódás az ital után a gyomrából a torkába, a szájába és orrába húzódott, útjában összehúzta és megbizsergette a szöveteket; egész lénye egy pohár bőséges, hideg ital után kiáltott.
Vadul, képtelenül reménykedve megint a polcokra pillantott, de a polcok éppen olyan üresek voltak, mint korábban. Fájdalmában és tehetetlenségében elvigyorodott. A keze lassan ökölbe szorult, apró köröket rajzolt a bár bőrpárnás peremére.
– Hé. Lloyd – mondta. – Kicsit üres ma a ház, igaz?
Igaz, mondta Lloyd. Mit kér, kérdezte Lloyd.
– Nagyon örülök, hogy megkérdezte – felelte Jack. -Nagyon örülök. Mert véletlenül van két húszas meg egy tízes a tárcámban, és már féltem, hogy ott is maradnak jövő áprilisig. Errefelé egy kocsma sincs, akár hiszi, akár nem. Én meg azt hittem, kocsma még a szaros holdon is van.
Lloyd vele érzett.
– Hát tudja, mit? – mondta Jack. – Töltsön nekem húsz martinit. Pontosan húszat, se többet, se kevesebbet. Egyet minden hónapért, amíg nem ittam, és egyet ráadásnak. Megteszi, ugye? Nincs túl sok dolga?
Lloyd azt felelte, semmi dolga.
– Helyes. Akkor csak sorakoztassa fel elém a húsz marslakót, én meg egyenként végzek velük. Elbírok velük, meglátja, Lloyd, drága fiam.
Lloyd tette a dolgát. Jack benyúlt a zsebébe a tárcájáért, de az Excedrines üveget vette elő helyette. A pénztárcája a hálószobában maradt, a fiókos szekrényben, és persze az a nyápic felesége kizárta a hálószobából. Szép kis ügy, Wendy. Te rohadt kurva.
– Úgy látszik, pillanatnyilag nincs nálam pénz – mondta Jack. – Van hitelem ebben a kócerájban?
Lloyd azt felelte, van.
– Remek. Kedvelem magát, Lloyd. Mindig maga volt a legjobb. A legjobb mixer Barre és a maine-i Portland, sőt, az oregoni Portland között.
Lloyd megköszönte a bókot.
Jack lecsavarta az Excedrines üveg tetejét, kirázott két tablettát, és bekapta. Az ismerős, savanykás íz szétáradt a szájában.
Hirtelen az az érzése támadt, hogy emberek figyelik kíváncsian és kicsit megvetően. A boxok megteltek mögötte -jelmezt viselő, őszülő, elegáns férfiakkal, és gyönyörű, fiatal lányokkal; együttérzés nélkül, magukban mulatva figyelték gyengécske próbálkozását a drámaművészetben.
Jack hátraperdült a széken.
A boxok üresek voltak; az ajtótól jobbra és balra sorakoztak; tőle balra a sor bekanyarodott, és követte a patkó alakú bár vonalát a terem keskenyebbik felének egész hosszában. Párnás bőrülések és támlák. Ragyogó fekete üvegasztalok, mindegyiken hamutartó, minden hamutartóban egy levél gyufa, rajtuk a lengőajtót ábrázoló jelvény felett arany falevélbe nyomva: Colorado Drinkbár.
Visszafordult, és fintorogva lenyelte a maradék szétolvadt Excedrint.
– Lloyd, maga csodálatos – mondta. – Hamar elkészült. A gyorsaságát csak annak a csupa szív nápolyi szemének a szépsége múlja felül. Isten éltesse.
Jack megnézte a húsz képzeletbeli italt; a poharakon piroslottak a lecsapódott cseppek, mindegyikben fogpiszkálóval átbökött gömbölyű, zöld olajbogyó úszott. Szinte érezte a gin illatát a levegőben.
– Absztinencia – mondta. – Találkozott már olyan emberrel, aki leszokott az italról?
Lloyd elismerte, hogy nagy ritkán, de előfordult.
– És felújította valaha az ismeretséget olyasvalakivel, aki visszaszokott?
Lloyd őszintén szólva nem emlékezett ilyen esetre.
– Akkor még sohasem fordult elő – mondta Jack. A keze az első pohárra simult, öklét a nyitott szájához emelte, és megbillentette. Nyelt, aztán a képzeletbeli poharat a háta mögé dobta. A jelmezbál vendégei megint ott voltak, őt nézték, és titokban nevettek rajta. Érezte őket. Ha a bár mögött tükör volna az ostoba, üres polcok helyett, látná is őket. Hadd bámulják. Dögöljenek meg. Bámulják, ha annyira akarják.
– Nem, még sosem fordult elő – mondta Lloydnak. – Kevés ember tér vissza a híres vízivókúrából, de akik igen, azok félelmetes dolgokat mesélnek róla. Amikor leszoknak, úgy érzik, felültek egy ragyogó, tiszta kocsira, amit hatalmas kerekek emelnek magasan a csatorna fölé, ahol a részegek hevernek a barna papírzacskóba bújtatott piásüvegekkel. Ha felkerül erre a kocsira, az ember megszabadul mindazoktól, akik görbe szemmel néznek rá, és azt akarják, hogy javuljon meg vagy költözzön más városba a piszkával. A csatornából nézve ez a legszebb kocsi a világon, Lloyd fiam. Zászlókkal van teleaggatva, előtte rezesbanda halad, három fruska dirigálja őket, pergetik a pálcájukat, kivillan a bugyijuk. Úristen, hogy szeretne az ember felszállni arra a kocsira, megszabadulni a halálraítéltektől, akik ülnek a konzervdobozban égő tűz melegében, a saját szellentésüket szagolják, hátha attól is berúgnak, és a csatornában vadásznak cigarettacsikk után, amiből megmaradt még fél hüvelyk a filteren kívül.
Felhajtott még két pohár képzeletbeli martinit, és a poharakat a háta mögé dobta. Szinte hallotta, ahogy összetörnek a padlón. És a fenébe is, most már kezd hatni is. Az Excedrin teszi.
– Így aztán az ember felmászik rá – mondta Lloydnak –, és milyen boldog, hogy oda került. Úristen, hogy örül! Az a kocsi a legnagyobb és legszebb az egész menetben, az utca szélén állók megtapsolják, megéljenzik, integetnek a rajta ülőknek. Az iszákosokat kivéve, mert azok ájultán hevernek a csatornában. Valamikor haverok voltak, de ez most már a múlté.
Üres öklét a szájához emelte, és felhajtott még egy pohárral – eddig négyet dobott be, még tizenhat van hátra. Kitűnően halad. Kicsit megingott a széken. Hadd bámulják, ha jólesik. Tessék, fényképezni is lehet, az még tovább megmarad.
– De akkor az ember észrevesz egyet s mást, Lloyd fiam. Például azt, hogy a kocsi feneke közönséges fenyőfadeszka, olyan friss, hogy még nedvedzik, és ha az ember levenné a cipőjét, biztos szálka menne a talpába. Meg hogy nincs bútor rajta, csak néhány hosszú pad magas támlával, a padokon nincs párna, sőt, tulajdonképpen templomi padok, kétméterenként egy-egy zsoltároskönyvvel. A padokban lapos mellű nők ülnek hosszú ruhában, csak a nyakuk körül van egy kis csipke, a hajukat olyan szoros kontyba tekerve viselik, hogy az ember szinte hallja a haj sikoltását. Az arcuk lapos, verteién és fényes, és azt éneklik, hogy „Menjünk le a folyóhoz, a gyönyörű, a gyönyörű folyóhoz”; elöl egy szőke hajú rohadt kurva játszik az orgonán, és folyton azt hajtogatja, hogy hangosabban, hangosabban. És valaki zsoltároskönyvet nyom a kezedbe, és azt mondja: „Énekelj, testvérem. Ha ezen a kocsin akarsz maradni, akkor reggel, délben, este énekelned kell. Főleg este.” És akkor döbben rá az ember, Lloyd, hogy mi is ez a kocsi. Ez egy templom, amelyiknek az ablakán rács van, a nőknek templom, de neked börtön.
Elhallgatott. Lloyd eltűnt. És ami még rosszabb, soha nem is volt ott. A martinik sem sorakoztak a pulton. Csak az emberek maradtak ott a boxokban, a jelmezbál vendégei; szinte hallotta az elfojtott nevetésüket, ahogy a kezüket a szájuk elé emelve mutogatnak rá, a szemükben kegyetlen, tűhegyes fények villognak.
Megint hátraperdült. – Hagyjanak...
(békében?)
Minden box üres volt. A nevetés elhalt, mint az őszi levelek zizegése. Jack egy pillanatig az üres teremre bámult kitágult, sötét szemmel. A homloka közepén láthatóan lüktetett egy ér. Bensejében kialakult a hideg bizonyosság; a bizonyosság, hogy meg fog bolondulni. Legszívesebben felkapta volna a mellette álló bárszéket, és felfordítva végigsöpört volna vele a helyiségen, mint egy bosszúálló tornádó, helyette visszafordult a bár felé, és üvöltve énekelni kezdett:
Dönts le
a mezőre
dönts le, fektess le újra meg újra.
Danny arca jelent meg előtte, nem Danny normális, csillogó, nyitott szemű, élénk és éber arca, hanem egy idegen katatóniás arca, a szeme tompa, homályos fényű, az ujját kisbabásan a szájában tartja. Mit csinál? Itt ül, és magában beszél, mint egy sértődött tizenéves, amikor a fia valahol odafent van? Úgy viselkedik, mint akinek a gumiszobában volna a helye, úgy viselkedik, mint Wally Hollis szerint Vic Stenger, mielőtt érte jöttek a fehérköpenyesek, és elvitték.
(De én egy ujjal sem nyúltam hozzá! A rohadt életbe, nem!)
– Jack? – A hang félénk, habozó volt.
Ijedtében olyan gyorsan perdült hátra, hogy majdnem leesett a székről. Wendy a lengőajtónál állt, a karjában Dannyvel, aki úgy festett, mint valami viaszfigura egy horrorfilmben. Mint egy tabló, gondolta Jack, valami régimódi antialkoholista színdarab második felvonásában, közvetlenül a függöny előtt. Csak éppen a kellékes elfelejtette palackokkal megtölteni a polcokat a Bűn Barlangjában.
– Nem nyúltam hozzá – mondta rekedten Jack. – Azóta egyszer sem, hogy azon az éjszakán eltörtem a karját. Még el se fenekeltem.
– Jack, ez most nem számít. Az számít, hogy...
– De számít! – üvöltötte. Az egyik öklével a bárpultra vágott, olyan erővel, hogy az üres mogyoróstálacskák megremegtek. – Számít, az isten verje meg, számít!
– Jack, le kell vinnünk innét. Mert...
Danny megmozdult a karjában. A petyhüdt, üres kifejezés az arcán lassan feltöredezett, mint valami vastag jégtakaró. Az ajka megrándult, mintha valami furcsát ízlelt volna. A szeme kitágult. A kezét felemelte, mintha el akarná takarni a szemét, aztán visszaejtette.
Hirtelen megmerevedett Wendy karjában. A hátát úgy megfeszítette, hogy Wendy megingott. És hirtelen sikítani kezdett; őrült hangok szabadultak ki görcsös torkából, tébolyult, visszhangzó sorozatokban. A hang végiggördült az épület földszintjén, és mint valami kísértet visszatért hozzájuk. Mintha száz Danny sikoltott volna egyszerre.
– Jack! – kiáltotta Wendy halálraváltan. – Úristen, Jack, mi baja?
Jack leszállt a székről, úgy érezte, mintha deréktól lefelé megbénult volna; soha életében nem érzett még ilyen rémületet. Milyen résen át, mibe bámult bele a fia? Miféle sötét fészekbe? És mi volt ott, ami megmarta?
– Danny! – ordította. – Danny!
Danny meglátta. Hirtelen hevesen kiszakította magát az anyja karjából, aki hiába is próbálta volna visszatartani; hátratántorodott az egyik box felé, és majdnem beleesett.
– Apa! – kiabálta Danny, és Jackhez rohant, a szeme hatalmasra tágult a rémülettől. – Apa, apa, ő volt az! Ő! Ő! Apaaaa...
Mint egy tompa hegyű nyíl, úgy rohant neki az apjának, Jack alig tudott megállni a lábán. Először úgy látszott, mintha bele akarna bokszolni, de aztán belekapaszkodott a derékövébe, és arcát a hasára szorítva zokogni kezdett.
– Ő volt az, apa.
Jack lassan felnézett Wendy arcába. A szeme csillogott, mint az ezüstpénz.
– Wendy? – kérdezte lágyan, szinte dorombolva. – Wendy, mit tettél vele?
Wendy döbbent hitetlenséggel bámult vissza rá, az arcából kifutott a szín. Megrázta a fejét.
– Jaj, Jack, hiszen tudod, hogy...
Odakint megint havazni kezdett.
29
Jack bevitte Dannyt a konyhába. A gyerek még vadul zokogott , nem volt hajlandó felemelni a fej ét Jack melléről. A konyhában Jack visszaadta a döbbent és hitetlen arcú Wendynek.
– Jack, nem tudom, miről beszél. Hinned kell nekem!
– Hiszek – felelte, de önmagában beismerte, hogy nem kis örömére szolgált, amiért ezzel a kábítóan gyors, váratlan fordulattal most Wendy került az ő helyzetébe. De Wendy iránt érzett haragja nem volt több múló gyomorrándulásnál. A lelke mélyén tudta, hogy Wendy előbb leöntené magát egy kanna benzinnel és gyufát gyújtana, mintsem hogy ártson Dannynek.
A nagy teáskanna a hátsó égőn kislángon forrt. Jack a saját öblös bögréjébe bedobott egy zacskó teát, és félig megtöltötte forró vízzel.
– Van főzéshez való sherryd, ugye? – kérdezte Wendyt.
– Mi?... Persze. Két vagy három üveggel.
– Melyik szekrényben?
Wendy rámutatott, és Jack levette az egyik üveget. Jókora adagot löttyintett a bögrébe, aztán tejjel feltöltötte a bögrét. Beletett három evőkanál cukrot, és megkeverte. Odavitte Dannyhez, a gyerek zokogása már szipogássá és csuklássá szelídült. Még egész testében remegett, a szeme tágan csillogott.
– Szeretném, ha ezt meginnád, doki – mondta Jack. – Piszok rossz íze van, de jobban leszel tőle. Megiszod apa kedvéért?
Danny bólintott, és elvette a bögrét. Ivott egy kicsit, fintorgott, és kérdően nézett Jackre. Jack bólintott, és Danny megint ivott. Wendy érezte az ismerős szorítást valahol a gyomra tájékán; belemart a féltékenység; tudta, hogy a fiú az ő kedvéért nem itta volna meg.
Az érzést szinte azon nyomban követte a kényelmetlen, sőt ijesztő gondolat: Lehet, hogy el akarta hitetni magával, hogy Jack a hibás? Olyan féltékeny volna? Ez az észjárás az anyjára vallana, és ez a legszörnyűbb az egészben. Emlékezett egy vasárnapra, amikor az apja elvitte a parkba, és ő leesett a mászóka második rúdjáról, és mindkét térdét felhorzsolta. Amikor az apja hazavitte, az anyja rákiabált: Mit tettél? Miért nem vigyáztál rá? Miféle apa vagy te?
(A sírba üldözte, és mire elváltak, már késő volt.) Még csak nem is kételkedett benne, hogy Jack bántotta Dannyt. Biztos volt benne. Wendy érezte, hogy ég az arca, de valami tehetetlen véglegességgel tudta, hogy ha ez az egész újra lejátszódna, ő megint csak ugyanezt gondolná. Úgy látszik, az anyjából egy részt mindig magában hordoz jóban, rosszban.
– Jack – kezdte; nem tudta biztosan, mit akar, bocsánatot kérni, vagy önmagát igazolni. Tudta, hogy mindkettő hiába.
– Most nem – mondta Jack.
Tizenöt percig tartott, míg Danny megitta a jókora bögre tea felét, és addigra láthatóan megnyugodott. Már alig remegett.
Jack komolyan a fia vállára tette a kezét. – Danny, gondolod, hogy el tudod mondani nekünk pontosan, mi történt veled? Nagyon fontos volna.
Danny Jackről Wendyre nézett, aztán Jackre. A néma csendben a környezetük és helyzetük hangjai felerősödtek: odakint süvöltött a szél, friss havat hozott északnyugatról; a régi épület nyikorgott és nyögött, amint igyekezett ellenállni az újabb viharnak. Wendyt váratlan erővel nem először lepte meg a bizonyosság, hogy nincs kapcsolatuk a külvilággal; olyan volt, mint egy ökölcsapás a szíve alá.
– Mindent... el akarok mondani nektek – mondta Danny. – Bár elmondtam volna korábban. – Felemelte a bögrét, tartotta a kezében, mintha a meleg érintés megnyugtatná.
– És miért nem mondtad el, kisfiam? – Jack gyengéden hátrasimította Danny homlokából az izzadt, összetapadt haját.
– Mert Al bácsi megszerezte neked ezt az állást. És nem tudtam megérteni, hogy lehet neked egyszerre jó is meg rossz is itt. Ez volt a... – Segítséget kérve nézett rájuk. Nem találta a megfelelő szót.
– Dilemma? – kérdezte gyengéden Wendy. – Amikor egyik választás se nagyon jó?
– Igen, ez az. – Danny megkönnyebbülten bólintott. Wendy szólalt meg. – Azon a napon, amikor megnyested a sövényt, Danny meg én beszélgettünk a furgonban. Amikor leesett az első igazi hó. Emlékszel?
Jack bólintott. Nagyon jól emlékezett arra a napra, amikor megnyeste a sövényt.
Wendy sóhajtott. – Azt hiszem, nem beszéltünk eleget. Igaz, doki?
Danny, a megtestesült bánat, megrázta a fejét.
– Tulajdonképpen miről beszélgettetek? – kérdezte Jack. – Nem tudom biztosan, örülök-e neki, hogy a feleségem meg a fiam...
– Megbeszélik, hogy mennyire szeretnek téged?
– Nem értem ezt az egészet. Mintha a szünet után érkeztem volna a moziba.
– Rólad beszélgettünk – mondta csendesen Wendy. – Talán nem mondtuk ki így nyíltan, de mindketten tudtuk. Én, mert a feleséged vagyok, és Danny azért, mert ő... ő megért dolgokat.
Jack hallgatott.
– Danny jól mondta. Eleinte úgy látszott, jót tesz neked ez a hely. Megszabadultál mindattól, ami nyomasztott és boldogtalanná tett Stovingtonban. A magad ura lettél, kétkezi munkát végeztél, így esténként minden szellemi energiádat az írásra fordíthattad. Aztán... nem tudom, hogy pontosan mikor... ez a hely kezdett rosszat tenni neked. Rengeteg időt töltöttél a pincében , olvasgattad azokat a régi papírokat, azt a sok régi történetet. Beszéltél álmodban...
– Álmomban? – kérdezte Jack. Az arcán óvatos, döbbent kifejezés jelent meg. – Beszélek álmomban?
– Többnyire csak érthetetlenül motyogsz. Egyszer felkeltem, hogy kimenjek a fürdőszobába, és azt mondtad: „A pokolba is, legalább játékautomaták legyenek, senki nem tudja meg, soha senki nem tudja meg.” Egy másik alkalommal pedig felébresztettél a kiabálásoddal: „Álarcokat levenni! Álarcokat levenni!”
– Jézusom – mondta Jack, és a kezével megdörgölte az arcát. Betegnek látszott.
– Meg visszatértek a régi ivós szokásaid. Excedrint rágsz. Folyton a szádat törölgeted. Reggel ingerült vagy. És még nem tudtad befejezni a színdarabot, ugye?
– Nem, még nem, de már csak idő kérdése. Valami máson gondolkoztam... egy új terven...
– Hogy könyvet írsz a szállodáról. Ezért hívott fel Al Shockley. Azt akarta, hogy ejtsd az egészet.
– Honnan tudsz erről? – pattant fel Jack. – Hallgatóztál?!
– – Nem – felelte Wendy. – Még akkor se hallgathattalak volna ki, ha akarlak, és ezt te is tudod, ha egy kicsit utánagondolsz. Danny és én lent voltunk a hallban azon az estén. A központ ki van kapcsolva. Csak a mi telefonunk működött fent az emeleten, és az közvetlenül a külső vonalba kapcsolódik. Te magad mondtad.
– Akkor honnan tudod, mit mondott nekem Al?
– Dannytől. Danny tudta. Ugyanúgy, ahogy néha tudja, hol vannak az elveszett tárgyak, vagy hogy mikor gondolnak válásra a szülei.
– Az orvos azt mondta...
Wendy türelmetlenül megrázta a fejét. – Az orvos csupa marhaságot mondott, ezt mind a ketten tudjuk. És mindig is tudtuk. Emlékszel, mikor Danny azt mondta, szeretné látni a tűzoltókocsikat? Az nem lehetett megérzés. Még kisbaba volt! Danny tud dolgokat, és most attól félek... – A zúzódásokra nézett Danny nyakán.
– Csakugyan tudtad, hogy Al bácsi felhívott, Danny? Danny bólintott. – Nagyon haragudott, apa. Mert felhívtad Mr. Ullmant, és Mr. Ullman felhívta őt. Al bácsi nem akarta, hogy írjál a szállodáról.
– Jézusom – mondta megint Jack. – Ezek a zúzódások, Danny. Ki próbált megfojtani?
Danny arca elsötétedett. – Ő – felelte. – A nő abban a szobában. A 217-esben. A halott nő. – Az ajka megint megremegett, megmarkolta a bögrét, és ivott.
Jack és Wendy ijedt pillantást váltottak a lehajtott feje felett.
– Tudsz erről valamit? – kérdezte Jack.
Wendy megrázta a fejét. – Erről nem.
– Danny? – Jack felemelte a fiú ijedt arcát. – Próbáld meg, kisfiam. Itt vagyunk veled.
– Tudtam, hogy van valami rossz itt – mondta halkan Danny. – Már Boulderben is tudtam. Tony álmokat mutatott.
– Miféle álmokat?
– Nem emlékszem mindenre. Megmutatta nekem a Panorámát éjszaka, elöl egy koponyával és keresztbe rakott csontokkal. És valami csapkodott. Valami... Nem emlékszem rá, hogy mi... és üldözött. Egy szörny. És Tony megmutatta a kellögemet.
– Az mi, doki? – kérdezte Wendy.
Megrázta a fejét. – Nem tudom. Aztán idejöttünk, és Mr. Hallorann beszélt velem a kocsijában. Mert ő is ragyog.
– Ragyog?
– Amikor... – Danny széles, mindent felölelő mozdulatot tett a kezével. – Amikor az ember megért dolgokat. Tud mindenfélét. Néha lát is dolgokat. Mint ahogy én tudtam, hogy Al bácsi telefonált. És Mr. Hallorann tudta, hogy ti engem dokinak hívtok. Mr. Hallorann egyszer krumplit pucolt a hadseregben , és egyszer csak tudta, hogy a testvére meghalt egy vonatszerencsétlenségben. És amikor hazatelefonált, kiderült, hogy csakugyan úgy történt.
– Szent isten – suttogta Jack. – Ugye ezt csak kitalálod, Dan?
Danny hevesen megrázta a fejét. – Nem, esküszöm, hogy nem! – Aztán egy kis büszkeséggel hozzátette: – Mr. Hallorann mondta, hogy nekem van a legjobb ragyogásom, ilyennel még sose találkozott. Úgy beszélgettünk, hogy közben alig nyitottuk ki a szánkat.
A szülei megint egymásra néztek, őszinte döbbenettel.
– Mr. Hallorann azért akart velem egyedül beszélni, mert aggódott – folytatta Danny. – Azt mondta, ez a hely rossz az olyanoknak, akik ragyognak. Azt mondta, látott dolgokat. Én is láttam valamit. Rögtön azután, hogy beszéltem vele. Amikor Mr. Ullman körbevezetett minket.
– Mit láttál? – kérdezte Jack.
– Az elnöki lakosztályban. A falon, az ajtó mellett, amelyik a hálószobába nyílik. Nagyon sok vért, meg valami mást is. Szétszóródva. Azt hiszem... azt hiszem, az a szétszóródott valami agyvelő volt.
– Úristen – mondta Jack.
Wendy elsápadt, az ajka egészen elszürkült.
– Ez a hely – mondta Jack – valamikor néhány sötét alak tulajdonában volt. Szervezett bűnözők Las Vegasból.
– Gazemberek? – kérdezte Danny.
– Igen, gazemberek. – Jack Wendyre nézett. – 1966-ban megöltek odafönt egy nagymenő maffiózót, Vito Gienellit, a két testőrével együtt. Volt egy kép az egyik újságban. Danny pontosan leírta a képet.
– Mr. Hallorann mást is látott – mondta Danny. – A játszótérnél. Meg abban a szobában. A 217-esben. Egy szobalány is látta, és kirúgták, mert beszélt róla. Mr. Hallorann felment, és ő is látta. De nem beszélt róla, mert nem akarta elveszíteni az állását. Mondta, hogy ne menjek be abba a szobába. Mégis bementem. Mert elhittem, amikor azt mondta, hogy azok a dolgok, amiket az ember így meglát, nem bántanak. – Ezt az utolsó mondatot rekedt, halk hangon mondta, majdnem suttogva, és közben megérintette a dagadt véraláfutást a nyakán.
– És a játszótér? – kérdezte Jack furcsa, közömbös hangon.
– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy a játszótérnél is van valami. A sövényállatok.
Jack megrándult, és Wendy kíváncsian ránézett.
– Láttál ott valamit, Jack?
– Nem – felelte. – Semmit.
Danny ránézett.
– Semmit – mondta nyugodtabban. És ez igaz volt. Képzelődött. Egyszerűen képzelődött.
– Danny, beszélj arról a nőről – mondta gyengéden Wendy.
Így Danny mindent elmondott, a szavak szakaszosan törtek elő belőle, néha szinte érthetetlen hadarássá gyorsultak, mintha igyekezne minél gyorsabban szabadulni tőlük. Míg beszélt, egyre szorosabban bújt az anyja melléhez.
– Bementem – mondta. – Elcsentem az álkulcsot, és bementem. Nem is akartam igazán, de muszáj volt. Tudnom kellett. És ő... a hölgy... a fürdőkádban feküdt. Halott volt. Felfúvódott. M-mez... Nem volt rajta ruha. – Szerencsétlen pillantással nézett az anyjára. – És akkor felkelt, és engem akart. Tudom, mert éreztem. Pedig nem is gondolkozott, nem úgy, ahogy te meg apa gondolkodtok. Sötét volt benne... csak bántani akart... mint... mint a darazsak akkor éjszaka a szobámban! Csak bántani akart. Mint a darazsak.
Nyelt; egy pillanatig csend volt, mély csend, amíg a darazsak emlékképe lassan megjelent előttük.
– Elszaladtam – mondta Danny. – Szaladtam, de az ajtó be volt csukva. Nyitva hagytam, mégis be volt csukva. Nem jutott eszembe, hogy kinyissam és kiszaladjak. Féltem. Így csak... Nekitámaszkodtam az ajtónak, behunytam a szememet, és arra gondoltam, amit Mr. Hallorann mondott, hogy ezek a dolgok olyanok, mint a képek egy könyvben, és ha... ha azt mondom magamban... nem is vagy ott, menj el, nem is vagy ott... akkor majd elmegy. De nem sikerült.
A hangja hisztérikusan emelkedni kezdett.
– Megfogott... maga felé fordított... láttam a szemét... láttam, hogy milyen a szeme... és fojtogatni kezdett... éreztem a szagát... Éreztem, hogy milyen halottszaga van...
– Elég – mondta ijedten Wendy. – Elég, Danny. Nincs semmi baj. Semmi baj...
Nekikészült, hogy megint megnyugtassa. A Wendy Torrance-féle Minden Alkalomra Szóló Motyogás, Dédelgetés, Duruzsolás.
– Hadd fejezze be – szólt rá kurtán Jack.
– Nincs több – mondta Danny. – Elájultam. Vagy azért, mert fojtogatott, vagy csak azért, mert féltem. Amikor magamhoz tértem, azt álmodtam, hogy te és anya miattam veszekedtek, és te megint a Rosszat akarod csinálni, apa. Aztán tudtam, hogy ez már nem álom... ébren vagyok... és... bepisiltem. Bepisiltem, mint egy kisbaba. – A feje hátraesett Wendy pulóverjére; iszonyú kimerültségében sírva fakadt, a keze petyhüdten, tehetetlenül feküdt az ölében. Jack felállt. – Vigyázz rá.
– Mit akarsz csinálni? – Wendy arca csupa rettegés volt.
– Felmegyek abba a szobába, mit gondolsz, mi mást csinálnék? Kávét?
– Ne! Ne menj, Jack, kérlek, ne menj!
– Wendy, ha van még valaki a szállodában, tudnunk kell róla.
– Ne merj egyedül hagyni bennünket! – sikította Wendy. Nyál fröccsent ki a szájából, olyan erővel kiáltott.
– Nagyon jól utánzod az anyádat, Wendy – mondta Jack. Wendy könnyekben tört ki; nem tudta eltakarni az arcát, mert Dannyt tartotta az ölében.
– Ne haragudj – mondta Jack. – Muszáj felmennem. Én vagyok a gondnok, a fenébe is. Ezért fizetnek.
Wendy csak még jobban sírt, Jack pedig otthagyta, kifelé indult a konyhából, zsebkendőjével a száját törölgetve, aztán a konyhaajtó becsapódott mögötte.
– Ne félj, anya – mondta Danny. – Neki nem lesz baja. Ő nem ragyog. Neki nem árthat ott semmi.
Wendy a könnyein át mondta: – Nem, ezt nem hiszem.
30
Lifttel ment föl; különös érzés volt, mert amióta beköltöztek , egyikük sem használta a liftet. Elfordította a rézkart, és a lift remegve, szuszogva megindult felfelé az aknában; a rács vadul zörgött. Tudta, hogy Wendy szinte klausztrofóbiásan retteg a lifttől. Elképzelte, amint hármasban megakadnak a két emelet között, miközben odakint dühöng a téli vihar, egyre soványabbak és gyengébbek lesznek csapdájukban, és végül éhen pusztulnak. Vagy talán megeszik egymást, mint azok a rugbyjátékosok. Emlékezett egy autó lökhárítójára ragasztott címkére, amit Boulderben látott: A RUGBYJÁTÉKOSOK MEGESZIK SAJÁT HALOTTAIKAT. Egy másik is eszébe jutott: AZ VAGY, AMIT MEGESZEL. Vagy például az étlapon: Isten hozta a Panoráma éttermébe, a Sziklás Hegység büszkeségébe. Pompás környezetben ebédelhet a világ tetején. Lassú tűzön pörkölődött emberi tompor. La Spécialité de la Maison. Megvető mosoly suhant át az arcán. Amikor az akna falán megjelent a 2-es szám, visszalökte a rézkart eredeti helyzetébe, és a lift döccenve megállt. Kivette az Excedrint a zsebéből, kirázott három tablettát, és kinyitotta a lift ajtaját. A Panorámában őt semmi nem rémítette meg. Úgy érezte, ő és a szálloda barátok.
Elindult a folyosón, egyenként dobta be a szájába a tablettákat, és rágni kezdte. Megkerülte a sarkot, és elindult a főfolyosóból nyíló rövid folyosón. A 217-es ajtaja tárva-nyitva állt, a láncos álkulcs a zárban lógott.
Összevonta a szemöldökét, bosszúság, sőt harag töltötte el. Akármi lett is a vége, a fia engedetlen volt. Világosan megmondták neki, hogy a szálloda bizonyos részeibe nem szabad bemennie: a szerszámos raktárba, az alagsorba és a vendégszobákba. Erről még lesz egy-két szava Dannyvel, amint magához tér a rémületéből. Beszél a fejével, józanul, de szigorúan. Más apák többet is tennének, nem csak beszélnének vele. Alaposan elfenekelnék, és lehet, hogy Dannynek is éppen erre volna szüksége. Halálra rémült, de végül is csak azt kapta, amit megérdemelt.
Odament az ajtóhoz, kihúzta a zárból az álkulcsot, zsebre tette, és belépett. A mennyezeti világítás égett. Az ágyra nézett, látta, hogy érintetlen, aztán egyenesen a fürdőszoba ajtajához ment. Furcsa bizonyosság kezdett növekedni benne. Bár Watson nem említett sem nevet, sem szobaszámot, Jack biztos volt benne, hogy ez volt az a szoba, ahol az ügyvéd felesége meg a stricije lakott, és ebben a fürdőszobában találták meg holtan a nőt, miután leitta magát a Colorado Drinkbárban és beszedett egy csomó nyugtatót.
Belökte a tükrös fürdőszobaajtót, és belépett. Itt nem égett a villany. Felgyújtotta, és végignézett a hosszú, pullmankocsira emlékeztető helyiségen; a berendezés az 1900-as évek elejéről származott, a 20-as években modernizálták. Valamennyi fürdőszoba ilyen volt a Panorámában, kivéve talán a harmadik emeletieket, ott valóságos bizánci stílus uralkodott, amint az az arisztokratákhoz, politikusokhoz, filmsztárokhoz és maffiózókhoz illett, akik az évek folyamán ott laktak.
A halvány rózsaszín zuhanyfüggöny eltakarta a hosszú, karmos lábú fürdőkádat.
(és mégis megmozdultak)
Most először érezte, hogy lassan elhagyja az az újfajta magabiztosság (szinte hetykeség), ami akkor töltötte el, amikor Danny odarohant hozzá, és azt sikította, hogy Ő volt az! Ő volt az! Mintha egy hideg ujj gyengéden megérintette volna a gerince alját, amitől a teste vagy tíz fokkal lehűlt. Más ujjak csatlakoztak az elsőhöz, hirtelen végigzongoráztak az egész gerincén, egészen a nyúltagyáig, úgy játszottak a hátán, mint valami hangszeren.
Danny iránt érzett haragja elpárolgott, és amikor előrelépett, hogy elhúzza a zuhanyfüggönyt, a szája kiszáradt, félt, és együttérzett a fiával.
A kád üres volt és száraz.
A megkönnyebbülés és bosszúság hangja, mint valami kis robbanás, úgy tört ki az összeszorított ajka közül. A kádat az idény végén tisztára mosták, a csap alatti rozsdafoltot kivéve fehéren ragyogott. Halványan, de jól kivehetően érezni lehetett a kádfény illatát; ez az öntelt szag használat után hetekig, sőt hónapokig irritálja az ember orrát.
Lehajolt, és ujját végighúzta a kád alján. Csontszáraz. Nedvességnek semmi nyoma. A gyerek képzelődött, vagy egyszerűen hazudott. Megint elfutotta a méreg. De ekkor felfigyelt a kilépőszőnyegre a kövön. Összehúzott szemmel bámult le rá. Hogy kerül ide? A fehérneműs kamrában volna a helye, a folyosó végében, a lepedők, törülközők és párnahuzatok mellett. Ott tartják a fehérneműt. Ezekben a szobákban nincsenek megvetve az ágyak, a matracokra cipzáras műanyag porvédőt húztak, aztán rájuk borították a dísztakarót. Lehet, hogy Danny hozta ide – az álkulcs nyitja a fehérneműs kamrát is –, de miért? Megtapogatta a szőnyeget. Csontszáraz volt.
Visszament a fürdőszoba ajtajába, és megállt. Minden rendben van. A fiú képzelődött. Nincs itt semmi rendkívüli. Talán kicsit furcsa, hogy itt maradt a szőnyeg, de erre van logikus magyarázat: valamelyik szobalány nagyon sietett a szezon utolsó napján, és megfeledkezett róla. Ettől eltekintve minden...
Az orrlyukai egy kicsit kitágultak. A fertőtlenítő, ez az önhitt, „tisztább-vagyok-mint-te” szag. És...
Szappan?
Csak nem? Amint azonosította az illatot, még érezhetőbbé vált, nem tudta elhessenteni. Szappanszag. És nem annak a parányi elefántcsont-szappannak az illata, amilyet a szállodákban és motelokban adnak. Könnyű parfümillatú női szappan. Talán rózsaszín. Camay vagy Lowila. Wendy használt ilyet Stovingtonban.
(Semmi. Csak képzelődsz.)
(igen mint a bokrok pedig mégis megmozdultak)
(Nem mozdultak meg!)
Görcsös mozdulattal megfordult, és a folyosóra nyíló ajtóhoz ment; érezte a szabálytalan lüktetést a halántékában, ami mindig a fejfájás kezdetét jelezte. Túl sok minden történt ma, túlságosan is sok. Nem fogja elfenekelni a fiát, csak beszél a fejével, de az biztos, hogy a 217-est nem fogja hozzáadni a gondjaihoz, csak mert talált egy száraz fürdőszobaszőnyeget, és szappanillatot érzett. És...
A háta mögött hirtelen zörgő, fémes hang hallatszott. Éppen abban a pillanatban, amikor rátette a kezét az ajtó gombjára. Ha valaki nézi, azt is hihette volna, hogy az ajtó kifényesített acélgombjába villamos áram van vezetve, és az rázta meg. Megrándult, a szeme kitágult, az arcizmai görcsös fintorra húzódtak.
Egy kicsit összeszedte magát, elengedte a gombot, és óvatosan megfordult. Az ízületei megroppantak. Ólmos léptekkel indult vissza a fürdőszobába.
A zuhanyfüggöny, amelyet szétnyitott, most ismét össze volt húzva. Az iménti fémes hangot – egy kriptában zörögnek így a csontok – a rúdon végigcsúszó függöny karikák okozták a feje felett. Jack a függönyre bámult. Úgy érezte, mintha az arcát vastag viaszréteg borítaná, kívül halott bőr, de alatta forrón, elevenen bugyborékol a félelem. Ugyanígy érezte magát a játszótéren is.
Valami van a rózsaszínű műanyag függöny mögött. Valami van a kádban.
A függönyön át látta a bizonytalan, homályos körvonalat, a szinte formátlan alakzatot. Lehetett bármi. Talán a fény csalóka játéka. Talán a zuhany árnyéka. Egy rég halott nő fekszik a fürdőkádban, egyik merev kezében Lowila szappant tart, és türelmesen várja, bármilyen szerető jön is el hozzá.
Most merészen előrelép, és szétrántja a függönyt, mondta magában Jack. És leleplezi, akármi van is odabent. Ehelyett megfordult, és gépiesen, akár egy báb, rémülten zakatoló szívvel visszament a szobába.
A folyosóra vezető ajtó be volt csukva.
Hosszú, mozdulatlan másodpercig bámult az ajtóra. Már szinte ízlelte saját félelmét. A torka mélyéről jött, olyan íze volt, mint a rohadt cseresznyének.
Rángatózó lépésekkel az ajtóhoz ment, és kényszerítette a kezét, hogy rásimuljon az ajtógombra.
(Nem fog kinyílni.)
De kinyílt.
Tapogatózva leoltotta a villanyt, kilépett a folyosóra, és anélkül, hogy hátranézett volna, behúzta maga mögött az ajtót. Odabentről mintha furcsa, nedves, puffanó hangot hallott volna, messziről, fojtottan, mintha valami megkésve kimászott volna a kádból, hogy üdvözölje a látogatóját, mintha rájött volna, hogy a vendége elmegy, mielőtt ő eleget tehetne az udvariasság szabályainak, és most siet az ajtóhoz lila arccal, vigyorogva, hogy visszahívja. Talán örökre.
Lépések közelednek az ajtóhoz, vagy a szívdobogása visszhangzik a fülében?
Ügyetlenül megfogta az álkulcsot. Mintha berozsdásodott volna, nem akart megfordulni a zárban. Újra próbálkozott. A zár hirtelen kattant, ő hátralépett a túlsó falhoz, és kis, megkönnyebbült nyögés szakadt fel belőle. Lehunyta a szemét, az agyán végigsuhantak a régi kifejezések, úgy érezte, százával,
(begolyózik megkergül összeroppan kikészül megbolondul)
és valamennyi ugyanazt jelenti: megőrül.
– Nem – nyöszörögte, és szinte el sem jutott a tudatáig, hogy idáig jutott: lehunyt szemmel nyöszörög, mint egy gyerek. – Istenem, ne. Kérlek, Istenem, ne.
És a zűrzavaros, összekuszálódó gondolatok mögött, a gőzkalapácsként dobogó szíve lármája ellenére hallotta, ahogy halkan és tehetetlenül forog az ajtógomb, mintha valami, amit oda bezártak, tehetetlenül szabadulni próbálna, valami találkozni akar vele, valami szeretné, ha bemutatná a családjának, miközben körülöttük tombol a vihar, és a fehér nappalból fekete éjszaka lesz. Ha kinyitja a szemét, és meglátja, hogy az ajtógomb mozog, megbolondul. Így aztán lehunyt szemmel várt, és ki tudja, mennyi idő múltán csend lett.
Jack összeszedte magát, és kinyitotta a szemét; félig-meddig hitte, hogy amint felnéz, megpillantja a nőt maga előtt. De a folyosó üres volt.
Mégis úgy érezte, hogy figyelik.
Az ajtó közepén elhelyezett kilesőre nézett, és azon tűnődött, mi lenne, ha odamenne, és belebámulna. Mivel kerülne szemtől szembe?
A lába megmozdult,
(lábam ne hagyj most cserben)
még mielőtt tudatosult volna benne, hogy mozog, elfordult az ajtótól, végigment a folyosón, a talpa tompán puffant a kék-fekete dzsungelszőnyegen. Félúton megállt, és a tűzoltófecskendőre nézett. Úgy vélte, hogy a vászontömlő valahogy másképpen van összehajtogatva. És egész biztos volt benne, hogy a rézcső a lift felé mutatott, amikor lefelé jött a folyosón. Most a másik irányba fordult.
– Ezt észre se vettem – mondta Jack Torrance egészen tisztán. Az arca sápadt volt, nyúzott, és a száj a folyton vigyorra akart húzódni.
De lefelé nem szállt be a liftbe. Nagyon hasonlított egy nyitott szájhoz. Túlságosan is. A lépcsőn ment le.
31
Belépett a konyhába, és rájuk nézett; a bal kezében tartott álkulccsal játszadozott, megcsörrent a fehér fémlapocskához erősített lánc. Danny sápadt volt és kimerült. Látta, hogy Wendy sírt, a szeme karikás és piros. Ennek váratlanul megörült. Nem egyedül szenved, ez már biztos.
Szó nélkül néztek rá.
– Semmi nincs ott – mondta, és meglepődött, milyen szelíd a hangja. – A világon semmi.
Dobálta az álkulcsot, megnyugtatóan rájuk mosolygott, nézte, hogy árad szét a megkönnyebbülés az arcukon, és közben úgy érezte, soha életében nem volt még olyan nagy szüksége egy pohár italra, mint ebben a pillanatban.
32
Késő délután Jack átvitt egy összecsukható ágyat az első emeleti raktárszobából a hálószobájukba, és felállította a sarokban. Wendy félt, hogy Danny majd nem mer elaludni, de még mielőtt a „Waltonék” véget ért volna a tévében, már el-elbóbiskolt, és tizenöt perccel azután, hogy ágyba dugták, egyik kezét az arca alá dugva mélyen és mozdulatlanul aludt. Wendy a gyerek mellett ült, és nézte, egyik ujját a Cashelmara vastag, puha fedelű kiadásában tartva. Jack az íróasztalánál ült, és a színdarabra bámult.
– A szaros életbe.
Wendy elfordította a pillantását Dannyről, és felnézett. – Tessék?
– Semmi.
Jack elfojtott haraggal nézett le a színdarabra. Hogyan hihette, hogy jó? Infantilis. Már ezerszer megírták. És ami még rosszabb, fogalma sincs róla, hogyan fejezze be. Valamikor olyan egyszerűnek érezte. Denker dührohamában felkapja a piszkavasat a kandalló mellől, és agyonveri a szent életű Garyt. Szétterpesztett lábbal megáll a hulla mellett, kezében a véres piszkavassal, és a közönségnek ordítja: „Itt van valahol, és én megtalálom!” A fények elhalványulnak, a függönyt lassan leeresztik, a közönség látja Gary holttestét a színpad elején, arccal előrebukva, Denker pedig a könyvespolchoz rohan, lázasan lerángatja, megnézi és félredobja a könyveket. Jack úgy gondolta, olyan régi fogás, hogy újnak hat majd, és ez az újszerűség elég egy sikeres évadhoz a Broadwayn: tragédia öt felvonásban.
Csakhogy a Panoráma iránt feltámadt hirtelen érdeklődésén túl valami más is történt.
Ellentmondásos érzések alakultak ki benne a szereplőkkel kapcsolatban. Ez valami egészen új volt. Általában valamennyi szereplőjét szerette, a jókat és rosszakat is. Ez így helyes. Ez tette lehetővé, hogy minden vonásukat tisztán lássa, és megértse indítékaikat. Legkedvesebb novellája a „Paul DeLong, a Majom” volt, egy kis dél-maine-i képeslapban jelent meg. Egy gyermekmolesztálóról szólt, aki éppen öngyilkosságra készül albérleti szobájában. A gyermekmolesztáló neve Paul DeLong volt, barátainak a „Majom”. Jack nagyon szerette Majmot. Együttérzett Majom bizarr szükségleteivel, mert tudta, hogy nem egyedül Majom felelős a három gyilkosságért és nemi erőszakért, amit elkövetett. Felelősek voltak a szülők: a verekedős apa, amilyen az övé volt, a tehetetlen, hallgatag, mosogatórongyhoz hasonló anya, amilyen az övé volt. Egy homoszexuális élmény a gimnáziumban. Nyilvános megaláztatás. Még rosszabb élmények a középiskolában és egyetemen. Végül, miután két kislánynak mutogatta magát, akik éppen leszálltak az iskolai buszról, letartóztatták, és intézetbe zártak. És ami a legrosszabb, kiengedték az intézetből, visszaengedték az utcára, mert az igazgató gyógyultnak minősítette. Az igazgatót Grimmernek hívták. Grimmer tudta, hogy Majomnak deviáns tünetei vannak, mégis pozitív, reményteljes jelentést írt róla, és eleresztette. Jack Grimmert is szerette, és szimpatizált vele. Grimmer kevés emberrel vezette az intézetet, kis pénzből, amit csak nagy nehezen tudott az állami szervektől kicsikarni. Grimmer tudta, hogy Majom képes kommunikálni más emberekkel, nem csinál a nadrágjába, és nem próbálja ollóval leszúrni intézeti társait. Nem hiszi magát Napóleonnak. Az intézet pszichiátere, aki Majommal foglalkozott, úgy gondolta, több mint ötven százalék rá az esély, hogy Majom megállja a helyét odakint, és mindketten tudták, hogy minél tovább él egy ember intézetben, annál jobban ragaszkodik a zárt környezethez, éppen úgy, mint a kábítószeres a kábítószerhez. Kell a hely másoknak. Paranoiásoknak, szkizofréneknek, cikloidoknak, szemi-katatóniásoknak, férfiaknak, akik azt állítják, repülő csészealjon utaztak a mennyországba, nőknek, akik öngyújtóval égették le gyermekeik nemi szervét, alkoholistáknak, piromániásoknak, kleptomániásoknak, mániás depressziósoknak, öngyilkosoknak. Kemény, öreg világ ez, bébi. Ha az embert nem kötözték össze jó szorosan, akkor addig rázkódik és zötyög, míg szétesik, mielőtt még eléri a harmincadik évét. Jack együttérzett Grimmer problémájával. Együttérzett a gyilkosság áldozatainak szüleivel. És persze magukkal a meggyilkolt gyerekekkel. És DeLonggal, a Majommal. Döntse el az olvasó, kit hibáztat. Azokban a napokban nem akart ítélkezni. A moralista köpenye nem illett a vállára.
A kicsi iskolá-hoz ugyanilyen pártatlanul fogott hozzá. De az utóbbi időben hol az egyik, hol a másik mellé állt, és ami még rosszabb, utálni kezdte hősét, Gary Bensont. Eredetileg okos fiúnak írta meg, akinek inkább átok, mint áldás a pénz, aki mindennél jobban szeretne jó eredményeket elérni, hogy jó egyetemre mehessen, ahová a saját érdemeiért veszik fel, és nem az apja közbenjárására. Jack számára végül mégis olyan lett, mint egy selypítő kis akarnok, aki meggy alázni, nem pedig őszintén szolgálni készül a tudás oltárát; a külsőleges cserkészerények példaképe, aki valójában cinikus, és nem is igazán okos (amilyennek először látta), csak alattomos és ravasz. A darabban mindig „uram”-nak szólítja Denkert, ahogyan Jack is megtanította a fiának, hogy a nála idősebbeket és tekintélyesebbeket „uram”-nak szólítsa. Tudta, hogy Danny nagyon komolyan használja a szót, amint az eredeti Gary Benson is, de ahogy belekezdett az ötödik felvonásba, egyre erősödött benne az érzés, hogy Gary gúnyos éllel mondja azt, hogy „uram”, komoly arcot vág, de közben hülyének nézi Denkert, és röhög rajta. Denkeren, aki nem indult olyan helyzeti előnnyel, mint Gary. Denkeren, akinek egész életében dolgoznia kellett azért, hogy egyetlen kicsi iskola igazgatója lehessen. És akinek most szembe kell néznie a bukással e miatt a csinos, ártatlannak látszó, gazdag fiú miatt, aki csalt az írásbelijén, aztán ravaszul eltüntette a nyomokat. Jack eleinte olyasvalakinek látta Denkert, a tanárt, aki sokban hasonlít egy banánkirályságában élő peckes kis dél-amerikai zsarnokhoz, aki a szakadárokat felsorakoztatja a legközelebbi kézilabdapálya falához; túlzó fanatikusnak tartotta egy viszonylag kis pocsolyában, olyan embernek, akinek minden szeszélye keresztes hadjárattá dagad. Eleinte arra akarta felhasználni a darabot, hogy egy mikrokozmoszban mondjon el valamit a hatalommal való visszaélésről. De most egyre inkább Mr. Chips-szerű alaknak kezdte látni Denkert; a tragédia már nem Gary Benson intellektuális kínpadra vonása volt, hanem egy kedves öreg tanár és igazgató bukása, aki képtelen átlátni egy fiú képében megjelenő szörnyeteg cinikus mesterkedésein.
Nem tudta befejezni a színdarabot.
Ült, bámulta a kéziratot, és a homlokát ráncolva azon tűnődött, hogyan menthetné meg a helyzetet. Nem hitte, hogy képes lesz rá. Elkezdett egy színdarabot, ami egyszerűen a visszájára fordult. Az ördögbe is. Mindkét változatot megírták már őelőtte. Mindkét változat egy rakás szar. És különben is, miért őrjítse meg magát ma este? Nem csoda, ha egy ilyen nap után nem tud rendesen gondolkozni.
– ...visszük le?
Felnézett, pislogott, hátha attól kitisztul az agya. -Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy visszük le? El kell vinnünk innen, Jack.
Annyira elfoglalták a gondolatai, hogy egy pillanatig fogalma sem volt róla, miről beszél Wendy. Aztán megértette, és kurtán felnevetett.
– Úgy mondod, mintha ez olyan könnyű volna.
– Nem úgy értettem...
– Nem probléma, Wendy. Csak átöltözöm lent a hallban, a telefonfülkében, aztán a hátamra ültetem és elrepülök vele Denverbe. Úgyis Jack Torrance Superman-nek hívtak ifjabb koromban.
Wendy arcára lassan kiült a megbántottság.
– Tudom, milyen nagy probléma, Jack. A rádió eltört. A hó... de gondolj Dannyre. Úristen, hát nem érted? Majdnem katatóniás volt, Jack! És ha nem tér magához?
– De magához tért – mondta kicsit kurtán Jack. Ő is megijedt Danny üres tekintetétől, petyhüdt arcától, ez természetes. Először. De minél többet gondolkozott rajta, annál jobban foglalkoztatta a lehetőség, hogy talán csak színjáték volt, így akarta elkerülni a büntetést. Végül is tilosban járt.
– Akkor is – mondta Wendy. Odament hozzá, és leült az ágy végére, az íróasztal mellé. Az arca döbbent és aggodalmas volt. – Jack, azok a zúzódások a nyakán! Valami megtámadta. És én el akarom vinni annak a közeléből!
– Ne kiabálj – mondta Jack. – Fáj a fejem, Wendy. Ugyanúgy aggódom érte, mint te, Wendy. Kérlek... ne... kiabálj.
– Jó – mondta Wendy halkabban. – Nem kiabálok. De nem értelek, Jack. Valaki van itt velünk. És nem valami kellemes valaki. Le kell jutnunk Sidewinderbe, nem csak Dannynek, mindhármunknak. Gyorsan. Te meg... itt ülsz, és olvasod a színdarabodat!
– Le kell jutnunk, le kell jutnunk, folyton ezt hajtogatod. Tényleg azt hiszed, hogy én vagyok a Superman?
– Azt hiszem, a férjem vagy – mondta halkan, és lenézett a kezére.
Jack haragja fellobbant. Odavágta a papírcsomót, a papírlapok szétcsúsztak, az alsó oldalak meggyűrődtek.
– Ideje, hogy néhány alapigazságot megérts, Wendy. Úgy látszik, még nem integráltad őket, ahogy a szociológusok mondják. Ide-oda gurulnak a fejedben, mint az elszabadult biliárdgolyók. Be kell lőnöd őket a megfelelő lukba. Meg kell értened, hogy be vagyunk havazva.
Danny hirtelen megmozdult az ágyában. Még aludt, de forgolódni és rángatózni kezdett. Mint mindig, amikor veszekszünk, gondolta dühösen Wendy. Mert megint veszekszünk.
– Ne ébreszd fel, Jack. Kérlek.
Jack Dannyre pillantott, és egy kicsit megenyhült.
– Oké. Ne haragudj. Ne haragudj, nem akartam dühöngeni. Nem is rád vagyok dühös. Összetörtem a rádiót. Ha bárki hibás, én vagyok az. Ez volt az egyetlen kapcsolatunk a külvilággal. Az egyetlen lehetőség, hogy kiabáljunk – kérem, jöjjön értünk, erdőkerülő úr, késő van, haza kell mennünk.
– Ne – mondta Wendy, és a kezét a vállára tette. Jack ráhajtotta a fejét a kezére. Wendy a másik kezével megsimogatta a haját. – Azt hiszem, jogod van hozzá, azok után, hogy mivel vádoltalak. Néha olyan vagyok, mint az anyám. Rohadtul viselkedtem. De meg kell értened, hogy vannak dolgok... amiket nehéz elfelejteni. Meg kell értened.
– A karjára gondolsz? – Az ajka elvékonyodott.
– Igen – mondta Wendy, aztán sietve folytatta. – De nem csak arra. Aggódom, amikor kimegy játszani. Aggódom, mert jövőre kétkerekű biciklit akar, még akkor is, ha van segédkereke. Aggódom a foga miatt, a szeme miatt, és amiatt, amit ragyogásnak nevez. Aggódom. Mert kicsi és védtelen, és mert... mert van valami ebben a szállodában, ami, úgy látszik, meg akarja kaparintani. És ha kell, keresztülgázol rajtunk is, csak hogy megkaparinthassa. Ezért kell el vinnünk innen, Jack. Tudom! Érzem! Muszáj elvinnünk!
Izgalmában olyan erővel szorította meg Jack vállát, hogy belenyilallt a fájdalom, de Jack nem húzódott el. Megérintette Wendy kemény mellét, és a blúzán át simogatni kezdte.
– Wendy – kezdte, aztán elhallgatott. Wendy várt, hadd gondolja át, amit mondani akar. Jólesett, megnyugtatta Jack erős keze a mellén. – Talán sikerül levinnem hótalpon. Egy darabon bírná, de az út nagy részén vinnem kellene. Ez azt jelenti, hogy egy, két, talán három éjszakát is a szabadban kellene töltenünk. Tehát építenünk kell egy traverzfélét, amin élelmet és hálózsákokat szállíthatunk. A rendes rádiónk működik, kiválaszthatunk egy olyan időszakot, amikor három napra jó időt jósolnak. De ha az előrejelzés téved – fejezte be halk, kimért hangon –, elpusztulhatunk.
Wendy elsápadt. Az arca kifényesedett, szinte kísérteties lett. Jack tovább simogatta a mellét, ujja hegyével gyengéden dörgölte a mellbimbóját.
Wendy halkan felnyögött – hogy a szavai miatt, vagy a gyengéd érintéstől a mellén, Jack nem tudta. Kicsit felemelte a kezét, és kigombolta a felső gombot a blúzán. Wendy kicsit megmozdította a lábát. Hirtelen túl szorosnak érezte a farmernadrágot, kicsit irritálta, de nem volt kellemetlen.
– És itt kellene hagyjalak egyedül, mert nagyon ügyetlen vagy a hótalpon. És talán három nap is eltelik úgy, hogy nem tudsz majd rólunk. Akarod? – A keze a második gombra csúszott, kigombolta, most már kilátszott Wendy mellének vonala.
– Nem – mondta kicsit rekedten Wendy. Dannyre nézett. Már nem forgolódott. Az ujját a szájába dugta. Mindez igaz. De Jack valamit kihagy a számításból. Másvalamiről is szó van... de miről?
– Ha nyugton maradunk – mondta Jack, és szándékos lassúsággal gombolta ki a harmadik és negyedik gombot is –, egy erdőkerülő a parkból, vagy egy vadőr előbb-utóbb biztosan benéz, hogy lássa, mi van velünk. És akkor egyszerűen megmondjuk neki, hogy le akarunk menni. És ő majd intézkedik. -Wendy meztelen mellét a blúz kivágásába húzta, és száját a kemény, merev mellbimbójára tapasztotta. Ide-oda jártatta rajta a nyelvét, lassan, tudta, hogy Wendy így szereti. Wendy kicsit felnyögött, és a háta megfeszült.
(?Valami, amit elfelejtettem?)
– Szívem? – kérdezte Wendy. A keze ösztönösen Jack fejét kereste, és magához szorította, így Jack válasza fojtottan hangzott.
– Hogy visz le bennünket az erdőkerülő?
Jack kicsit felemelte a fejét, hogy válaszoljon, aztán a másik mellbimbóját vette a szájába.
– Ha helikopterrel nem megy, akkor, gondolom, aeroszánnal.
(!!!)
– De hiszen az nekünk is van! Ullman mondta!
Jack szája mozdulatlanná dermedt a mellén, aztán felült. Wendy arca kipirult egy kicsit, a szeme ragyogott. Jack viszont nyugodt volt, mint aki kissé unalmas könyvet olvas, nem pedig szerelmi előjátékot folytat a feleségével.
– Ha van aeroszán, akkor nincs probléma – mondta izgatottan Wendy. – Mindhárman lemehetünk.
– Wendy, soha életemben nem vezettem aeroszánt.
– Nem lehet az olyan nehéz. Vermontban tízéves gyerekek járnak vele a földeken... bár, hogy a szülőknek mi erről a véleménye, azt nem tudom. És amikor megismertelek, motorod volt. – Igaz, volt egy 350 köbcentis Hondája. De röviddel azután, hogy összeköltöztek Wendyvel, elcserélte egy Saabra.
– Lehet, hogy nem olyan nehéz – mondta lassan. – De nem tudom, rendesen karbantartották-e. Ullman és Watson... csak májustól októberig vannak itt. Csak a nyárra gondolnak. Biztos nincs benne benzin. Lehet, hogy gyertya és akkumulátor sincs hozzá. Ehhez ne fűzz túlzott reményeket, Wendy.
Wendyt óriási izgalom fogta el, a melle kibomlott a blúzából, ahogy Jack fölé hajolt. Jacket hirtelen elfogta a vágy, hogy megfogja a mellét, és addig csavarja, amíg sikítani nem kezd. Akkor talán befogná a száját.
– A benzin nem probléma – mondta Wendy. – A Volkswagen meg a furgon is tele van. És van benzin a szükséggenerátorhoz is a földszinten. És biztos van benzinkanna a kamrában, vihetünk is magunkkal.
– Igen – mondta Jack. – Van. – Tényleg volt három kanna, két tízliteres meg egy ötliteres.
– Fogadok, hogy a gyertya meg az akku is ott van a raktárban. Kinek jutna eszébe, hogy az aeroszánt ott tárolja, és a gyertyákat meg az akkut valahol máshol, nem?
– Ez tényleg valószerűtlen. – Jack felállt, odament az alvó Dannyhez. A haja a homlokába hullott, Jack gyengéden elsimította. Danny meg sem moccant.
– Ha sikerül beindítanod, le viszel bennünket? – kérdezte mögötte Wendy. – Az első napon, amikor a rádió jó időt jósol?
Jack egy pillanatig nem válaszolt. Állt, lenézett a fiára, elöntötte az iránta érzett szeretet, és feloldotta zavaros érzéseit. Csakugyan olyan, amilyennek Wendy mondja, kicsi és törékeny. Tisztán látszottak a nyakán a zúzódások.
– Igen – mondta. – Beindítom, és elmegyünk innen, amilyen gyorsan csak lehet.
– Hála Istennek!
Megfordult. Wendy levette a blúzát, az ágyon feküdt, a hasa lapos volt, a melle hetykén mutatott a mennyezet felé. Lustán játszadozott a mellével, megfricskázta a mellbimbóját. -Siessen, uram – mondta halkan. – Itt az idő.
Később, amikor már nem égett a villany a szobában, csak a gyenge éjjeli lámpa, amit Danny magával hozott a szobájából, Wendy Jack karjában feküdt, és élvezte a békét, ami eltöltötte. Nehéz volt elhinni, hogy a Panorámát egy gyilkos szándékú hívatlan vendéggel osztják meg.
– Jack?
– Hmm?
– Mi támadt rá?
Jack nem válaszolt egyenesen. -Van benne valami. Valami képesség, ami belőlünk, többiekből hiányzik. Bocsánat, legalábbis legtöbbünkből. És talán a Panorámában is van valami.
– Kísértetek?
– Nem tudom. Nem az Algernon Blackwood értelemben, az biztos. Inkább az emberek érzéseinek a maradványai, akik itt laktak. Jó dolgok meg rossz dolgok. Ebben az értelemben azt hiszem, minden nagy szállodának vannak kísérteiéi. Főleg a régieknek.
– De a halott nő a fürdőkádban... Jack, ugye nem fog megbolondulni?
Jack egy kicsit megszorította. – Tudjuk, hogy néha... transzba esik, nem tudok rá jobb szót... Tudjuk, hogy amikor ilyen állapotban van, néha lát... dolgokat, amiket nem ért meg. Ha van olyan, hogy prekogníciós transz, akkor az valószínűleg a tudatalatti funkciója. Freud mondta, hogy a tudatalatti sohasem szól hozzánk értelmes nyelven. Jelképekben beszél. Ha arról álmodsz, hogy egy pékségben vásárolsz, ahol senki nem beszél angolul, akkor lehet, hogy amiatt szorongsz, hogy el tudod-e tartani a családodat. De lehet, hogy csak az bánt, hogy senki nem ért meg. Olvastam, hogy ha az ember zuhan álmában, az a bizonytalanság szokásos megnyilvánulása. Olyan ez, mint valami labdajáték. A tudatos a háló egyik oldalán, a tudatalatti a másikon, és ide-oda ütögetnek valami megfejthetetlen képet. Ugyanez a helyzet az elmebetegséggel, a megérzéssel, minden ilyennel. Miért lenne az előre megérzés, a prekogníció más? Danny talán csakugyan látott vért az elnöki lakosztály falán. Az ő korában a gyerekek számára a vér képe és a halál fogalma szinte felcserélhetők. A gyerekeknek a kép amúgy is érthetőbb, mint a fogalom. William Carlos Williams tudta ezt, ő gyerekorvos volt. Amikor felnövünk, a fogalmakat egyre könnyebben megértjük, és a képeket a költőknek hagyjuk... én meg csak beszélek összevissza.
– Szeretem, amikor összevissza beszélsz.
– Ő mondta, emberek. Ő mondta. Mindnyájan hallották.
– A nyomok a nyakán, Jack. Azok valódiak.
– Igen.
Hosszú ideig semmi. Wendy már azt hitte, Jack elaludt, és ő is elbóbiskolt, amikor Jack mégis megszólalt:
– Két lehetséges magyarázat van rá. És egyik sem tételez fel egy negyedik élőlényt a szállodában.
– Igen? – Wendy feltámaszkodott a könyökére.
– Talán stigma.
– Stigma? Az, amikor az emberek véreznek nagypénteken vagy valami ilyesmi?
– Igen. Néha az embereknek, akik mélyen hisznek Krisztus isteni mivoltában, nagyhéten vérző sebhely jelenik meg a kezén és lábán. A középkorban ez gyakoribb volt, mint ma. Az ilyen embereket akkor áldottnak tartották. Nem hiszem, hogy a katolikus egyház csodának minősített volna akár egy ilyen esetet is, ami bölcsességre vall. A stigma nem sokban különbözik néhány olyan dologtól, amire a jógik is képesek. Csak éppen ma már többet tudunk az ilyesmikről. Akik értik az elme és a test kölcsönhatását – úgy értem tanulmányozzák, mert senki sem érti –, hiszik, hogy sokkal inkább urai vagyunk akaratlan funkcióinknak, mint eddig gondoltuk. Ha az ember elég sokat gondol rá, még a szívműködését is lelassíthatja. Felgyorsíthatja a saját anyagcseréjét. Elérheti, hogy jobban izzadjon. Vagy elérheti, hogy vérezzen.
– Gondolod, hogy Danny odagondolta ezeket a zúzódásokat a nyakára? Jack, ezt képtelen vagyok elhinni.
– Én lehetségesnek tartom, bár szerintem is valószínűtlen. Valószínűbb az, hogy saját maga csinálta.
– Saját maga?
– A múltban is előfordult, hogy önkívületi állapotba került, és megsérült. Emlékszel, mi történt egyszer a vacsoraasztalnál? Azt hiszem, két éve lehetett. Nagyon haragudtunk egymásra, senki nem szólt egy szót sem. Aztán egyszerre csak kifordult a szeme, és arccal a tányérba esett. Aztán legurult a földre. Emlékszel?
– Igen. Persze. Azt hittem, rohama van.
– Egy másik alkalommal a parkban voltunk – folytatta Jack. – Csak Danny meg én. Szombat délután. Hintázott. Egyszer csak lezuhant. Mintha lelőtték volna. Odarohantam, felemeltem , és akkor hirtelen magához tért. Pislogva rám nézett, és azt mondta: „Megütöttem a hasamat. Mondd meg anyunak, hogy zárja be a hálószoba ablakát, ha esik.” És aznap éjjel pokoli zivatar volt.
– Igen, de...
– Mindig sebhelyekkel és felhorzsolt könyékkel jön haza. A sípcsontja úgy néz ki, mint csatamező ütközet után. És ha megkérdezed, hogy szerezte ezt vagy azt, csak annyit mond: „Játszottam”, és kész.
– Jack, minden gyerek megüti magát, és tele van horzsolásokkal. A kisfiúknál szinte folyamatos attól fogva, hogy megtanulnak járni, egészen tizenkét-tizenhárom éves korukig.
– Igen, és Danny sem kivétel – felelte Jack. – Aktív gyerek. De emlékszem arra a napra a parkban, meg arra az estére a vacsoraasztalnál. És nem vagyok benne biztos, hogy a gyereken minden horzsolás és zúzódás csak annak a következménye, hogy elesik. Dr. Edmonds azt mondta, hogy Danny ott a rendelőjében esett transzba!
– Jó. De ezeket a zúzódásokat ujjak okozták. Erre megesküdnék. Nem attól lett ilyen a nyaka, hogy elesett.
– Transzba esik – mondta Jack. – Talán lát valamit, ami abban a szobán történt. Veszekedés. Talán öngyilkosság. Viharos érzelmek. És ez nem úgy hat rá, mint egy film, hiszen rendkívül szuggerálható állapotban van. Belecseppen az egész rohadt dolog közepébe. A tudatalattija talán megjeleníti előtte, akármi történt is, szimbolikus módon... egy megelevenedett halott nő képében, vagy nevezd, aminek akarod, zombinak, élőhalottnak, vámpírnak...
– A hideg futkároz rajtam – mondta rekedten Wendy.
– Rajtam is, ne félj. Nem vagyok pszichiáter, mégis olyan könnyen megfejthetőnek tűnik. A járkáló halott nő, a halott érzelmek, halott életek szimbóluma, nem hajlandó feladni a harcot és megsemmisülni... de mert tudatalatti figura, ezért Dannyvel is azonos. Ebben az állapotban a tudatos Danny alámerül. A tudatalatti alak irányít. Így aztán Danny a saját nyakára teszi a kezét, és...
– Elég – mondta Wendy. -Értem már. Azt hiszem, ez még ijesztőbb, mint ha egy idegen osonna ide-oda a folyosókon, Jack. Egy idegentől meg lehet szabadulni. Önmagunktól nem. Amiről beszélsz, az a szkizofrénia.
– Csak egy nagyon korlátolt fajtája – mondta Jack egy kicsit kényelmetlenül. – Egy igen speciális fajtája. Valóban az a látszat, hogy olvas a gondolatokban, és időről időre látomásai vannak bekövetkező eseményekről. De hiába is próbálom, én ezt nem tudom elmebetegségnek tekinteni. Egyébként mindnyájunkban vannak szkizofréniás vonások. Azt hiszem, ahogy idősebb lesz, Danny majd legyűri ezt.
– Ha ez így van, akkor feltétlenül el kell vinnünk innen. Akármi baja van is, a szálloda csak ront rajta.
– Nem egészen így van – ellenkezett Jack. – Ha szót fogadott volna nekünk, nem megy fel abba a szobába. És akkor ez soha nem következik be.
– Úristen, Jack! Csak nem akarod azt mondani, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt, amikor kis híján megfojtották?
– Nem... nem. Dehogy. De...
– Semmi de – mondta Wendy, és hevesen megrázta a fejét. – Az az igazság, hogy csak találgatunk. Fogalmunk sincs róla, hogy mikor kanyarodik be egy folyosón és szalad bele egy ilyen... légzsákba, horrorfilmbe, akármibe. El kell vinnünk innen. – Kicsit felnevetett a sötétben. – Legközelebb nekünk lesznek látomásaink.
– Ne beszélj butaságokat – mondta Jack, és a szoba sötétjében látta az ösvény körül kuporgó sövényoroszlánokat; már nem szegélyezték, hanem őrizték az utat – éhes novemberi oroszlánok. Hideg veríték ütött ki a homlokán.
– Tényleg nem láttál semmit? -kérdezte Wendy. -Amikor felmentél abba a szobába. Nem láttál semmit?
Az oroszlánok eltűntek. Most a halvány rózsaszín zuhanyfüggönyt látta a mögötte heverő sötét alakkal. A zárt ajtót. A fojtott, sietős dobbanást és utána a hangokat, amik lehettek szaladó lépések is. Hallotta saját iszonyatosan kalapáló szívverését, amint küzdött az álkulccsal.
– Semmit – mondta, és ez igaz volt. Izgatott volt, nem tudta, mi történik. Akkor még nem volt meg rá az alkalma, hogy értelmes magyarázatot találjon a fia nyakán húzódó zúzódásokra. Szuggerálható állapotban volt ő maga is. A víziók néha ragadósak.
– És ugye nem gondoltad meg magad? Az aeroszánnal kapcsolatban?
A keze hirtelen
(Ne nyaggass!)
ökölbe szorult. – Mondtam, hogy megteszem, nem? Leviszlek benneteket. És most aludj. Nehéz napunk volt.
– De milyen – mondta Wendy. Hallotta az ágynemű zizegését, amint Wendy feléje fordult, és megcsókolta a vállát. – Szeretlek, Jack.
– Én is szeretlek – válaszolta, de csak formálta szájával a szavakat. A keze még ökölbe szorult. Mintha kövekben végződne a karja. A homlokán kidagadt és lüktetett az ér. Wendy egy szót sem szólt arról, hogy mi lesz velük azután, ha lejutottak, ha majd vége a játéknak. Arról nem beszélt. Danny így, Danny úgy; Jack, annyira félek. Persze hogy fél a szekrényben rejtőző mumusoktól meg az ugrándozó árnyékoktól, mi az, hogy fél. Csak éppen az igaziakra nem gondol, pedig az is van bőven. Lejutnak Sidewinderbe hatvan dollárral a zsebükben; meg a ruhájukban, amit viselnek. A kocsijuk itt marad. Még ha volna is zálogház Sidewinderben, mint ahogy nincs, semmit sem zálogosíthatnának el Wendy kilencvendolláros gyémánt jegygyűrűjén meg a Sony táskarádión kívül. Amire kaphatnának talán húsz dollárt. Egy jószívű zálogostól. Állást nem fog kapni, még félállást vagy idénymunkát sem, legfeljebb hótakarítást vállalhat a házak előtt alkalmanként három dollárért. Megjelent előtte a kép, amint a sidewinderi vaskereskedésből beszerzett ásóval ajtókon csönget be a harmincéves John Torrance, aki az Esquire-ben publikált, és érzése szerint nem teljesen reménytelenül álmodott arról, hogy fontos amerikai író lesz az elkövetkező évtizedben. Ezt a képet sokkal világosabban látta, mint a sövényoroszlánokat; még erősebben összeszorította az öklét, érezte, amint a körmei belevájnak a tenyerébe, és a rejtélyes, félhold alakú sebekből kiserken a vér. John Torrance, amint sorban áll, hogy élelmiszerjegyre váltsa a hatvan dollárját, aztán a helybeliek dühös pillantásának kereszttüzében megint sorban áll a sidewinderi metodista templom előtt, hogy jutányos áron szállást szerezzen a családjának. John Torrance, amint megmagyarázza Alnek, hogy muszáj volt eljönniük, muszáj volt lezárnia a bojlert , otthagynia a Panorámát és mindent, ami benne van, a hótalpakkal felszerelt vandáloknak és tolvajoknak kiszolgáltatva, mert tudod, Al, odafönt kísértetek vannak, és a fiamra fájt a foguk. Viszlát, Al. Következik a Negyedik Fejezet. Tavasz köszönt John Torrance-ra. És akkor mi lesz? Mi lehet? Talán sikerül eljutniuk a Volkswagenon a nyugati partra. Egy új AC-pumpával. Ötven mérföldre innét már lefelé ereszkednek, szinte elég, ha üresbe teszi, és a bogárhátú meg sem áll Utahig. Onnan tovább a napos Kaliforniába, a narancs és lehetőségek hazájába. Valaki, akinek ilyen kitűnő referenciái vannak – alkoholizmus, diákverés, kísértetüldözés –, bizonyára válogathat majd az állások között. Tetszése szerint. Garázsfelügyelő – takaríthatja a távolsági buszokat. Az autószakma – gumikötényben autókat moshat. Talán a konyhaművészet – mosogathat egy gyorsétteremben. Vagy talán még felelősségteljesebb pozícióba kerülhet, és felveszik benzinkutasnak. Ez utóbbiban még intellektuális stimulus is van: ki kell számolnia a visszajáró pénzt, hitelkártyacsekket kell írnia. „Felveszem magát heti huszonöt órára minimális órabérrel.” Nem a legjobb kilátás olyankor, amikor a legolcsóbb kenyér hatvan centbe kerül.
A vér lassan lecsurgott a tenyerén. Mint a stigma, igen. Még jobban szorította a kezét; a fájdalommal büntette magát. A felesége alszik mellette, miért ne? Nincs gondja. Megígérte, hogy elviszi őt és Dannyt a nagy rossz mumustól, tehát semmi gondja.
Így aztán, Al, gondoltam, az volna a legjobb, ha...
(megölném.)
A gondolat a semmiből merült fel, meztelenül, sallangok nélkül. Elfogta a vágy, hogy kirángassa az ágyból a meztelen, zavarodottan ébredező Wendyt, ráugorjon, megragadja a nyakát, mint egy fiatal nyárfa zöld ágát, és megfojtsa: hüvelykujját a légcsövére, a többi ujját a nyakcsigolyájára nyomva felrántsa a fejét, aztán megint lenyomja, neki a padlódeszkának, újra és újra, puffanva, csattanva, recsegve, ropogva. Rázni és kidobni, bébi. Most majd megkapja, amit megérdemel. Megkapja, de alaposan.
Homályosan tudatára ébredt, hogy valahonnan fojtott zajt hall, valahol a forrongó, vadul kavargó belső világa peremén. A szoba másik felébe pillantott; Danny megint forgolódott, rángatózott, gyűrte a takaróit. Nyögött, a hang a torka mélyéből tört fel; kicsi, ketrecbe zárt hang. Miféle lidérces álmot lát? Egy lila, rég halott nő oson utána a kanyargó hotelfolyosókon? Nem valószínű. Valami más üldözi Dannyt álmában. Valami rosszabb.
Görcsbe rándult érzelmei feloldódtak. Kiszállt az ágyból, és odament a fiához. Hányinger fogta el, és szégyellte magát. Dannyre kell gondolnia, nem Wendyre, vagy magára. Csak Dannyre. És akárhogy csűri-csavarja is a dolgot, a szíve mélyén tudja, hogy Dannyt el kell vinnie innen. Kisimította a gyerek takaróit, ráborította a paplant, amely az ágy végében feküdt. Danny megint elcsendesedett. Jack megérintette az alvó fiú homlokát,
(miféle szörnyetegek randalíroznak a homlokcsont mögött?)
melegnek találta, de nem túlzottan. És megint békésen alszik. Furcsa.
Visszabújt az ágyba, és megpróbált aludni. De nem jött álom a szemére.
Olyan igazságtalan, hogy így alakulnak a dolgok – mintha üldözné őket a balszerencse. Úgy látszik, mégsem sikerült lerázniuk azzal, hogy idejöttek. Mire holnap délután megérkeznek Sidewinderbe, semmivé foszlik a nagyszerű lehetőség. „Szétszakad, mint egy rossz cipő”, ahogy valamikor egy szobatársa mondogatta. Milyen más volna, ha nem kellene elmenniük, ha valahogy sikerülne kihúzniuk itt. Befejezné a színdarabot. Kitalálná a végét. Saját bizonytalansága a szereplőket illetően talán még tetszetős kétértelműséget is kölcsönözne az eredeti befejezésnek. Talán még egy kis pénzt is keresne vele, hiszen az sem lehetetlen. És ha nem, talán Alnek sikerül rábeszélnie a stovingtoni igazgatótanácsot, hogy vegyék vissza. Persze legalább három évig nem véglegesítenék, de ha továbbra is absztinens maradna, és írna, akkor talán nem is kellene három évig Stovingtonban maradniuk. Igaz, azelőtt nem nagyon szerette Stovingtont, nyomasztotta, úgy érezte, mintha élve eltemették volna, de ez infantilis reakció. Különben is, hogyan élvezhetné valaki a tanítást, ha az első három óráját minden második vagy harmadik napon úgy tartja meg, hogy közben koponyaszaggató másnaposság kínozza? Többé nem lesz így. Most már eleget bír tenni a kötelességeinek. Ebben biztos volt.
Valahol ennek a gondolatnak a közepén a dolgok széttöredeztek, és lassan belesodródott az álomba. Az utolsó gondolat úgy követte, mint egy kongó harang:
Azt hitte, hogy itt végre békét talál. Csak hagynák.
Amikor felébredt, a 217-es fürdőszobájában állt.
(megint járkáltam álmomban – miért? –, idefent nincs rádió, amit el kellene törni)
A fürdőszobában égett a lámpa, de a háta mögött a szobában sötét volt. A zuhanyfüggöny be volt húzva a hosszúkás, karmos lábakon álló kád körül. A fürdőszobaszőnyeg gyűrött és nedves volt.
Félt, de a félelem nagyon is álomszerű minősége elárulta neki, hogy ez nem valóság. Mégsem volt elég ahhoz, hogy elejét vegye a félelemnek. A Panorámában annyi minden álomnak tűnt.
Odament a fürdőkádhoz; nem akart tehetetlenül visszafordulni.
Elhúzta a függönyt.
A fürdőkádban, meztelenül, szinte súlytalanul lebegve, George Hatfield feküdt késsel a mellében. Körülötte a víz ragyogó rózsaszínű volt. George szeme le volt hunyva. A pénisze petyhüdten lebegett, mint a hínár.
– George – hallotta a saját hangját.
George szeme felpattant. Ezüstszeme volt, cseppet sem emberi. Falfehér keze megtalálta a kád peremét, és ülő helyzetbe húzta fel magát. A kés derékszögben állt ki a melléből, pontosan félúton a mellbimbói között. A sebnek nem volt pereme.
– Előretolta a stoppert – mondta neki az ezüstszemű George.
– Nem, George, nem toltam előre. Én...
– Én nem dadogok.
George már állt, embertelen ezüsttekintete rászegeződött; a szája halott, fintorgó vigyorra húzódott. Egyik lábát átvetette a kád porcelán oldalán. Fehér és ráncos talpát a fürdőszobaszőnyegre tette.
– Először megpróbált elgázolni, amikor bicikliztem, aztán előretolta a stoppert, aztán megpróbált leszúrni, de én akkor sem dadogok. – George kinyújtott kézzel, kicsit begörbített ujjakkal indult feléje. Rohadó, nyirkos szag áradt belőle, mint az eső áztatta falevelekből.
– A saját érdekedben történt – mondta Jack, hátrálva. -A saját érdekedben toltam előre. Egyébként tudom, hogy puskáztál az írásbeliden.
– Nem puskázok... és nem dadogok. George keze hozzáért a nyakához.
Jack megfordult, és rohanni kezdett; lebegő, súlytalan lassúsággal szaladt, ahogyan az ember álmában teszi.
– De igen! Puskáztál! – sikoltotta félelmében és haragjában, amint átrohant a sötét szobán. – Be fogom bizonyítani!
George keze megint a nyakán volt. Jack szíve úgy megdagadt a félelemtől, hogy végül azt hitte, felrobban. Végre elérte az ajtót, elfordította a gombot, és kirohant, de nem a második emeleti folyosóra ért, hanem az alagsori helyiségbe, a boltív mögött. A pókhálós lámpa égett. A tábori szék mereven és szögletesen állt alatta. Körülötte a miniatűr hegylánc dobozokból és ládákból, összekötözött főkönyvekből, számlákból és még isten tudj a, miből. Szétáradt benne a megkönnyebbülés.
– Megtalálom! – hallotta saját ordítását. Megragadott egy nyirkos, rothadó kartondobozt; felhasadt a kezében, és mint a vízesés, zuhogtak ki belőle a vékony, sárga papírok. – Itt van valahol! Megtalálom! – Mélyen a papírok közé túrt; egyik kezével egy száraz, papírszerű darázsfészket, a másikkal egy stoppert húzott elő. A stopper ketyegett. A hátához villanydrót volt erősítve, a drót másik végéhez egy csomag dinamit kapcsolódott. -Itt van! – sikoltotta. – Itt van, nesze!
A megkönnyebbülés teljes diadallá változott. Nem csak elmenekült George elől; legyőzte. Ezekkel a talizmánokkal a kezében George soha többé nem nyúlhat hozzá. George most rémülten menekülni fog.
Meg akart fordulni, hogy szembenézhessen George-dzsal, de ekkor George keze a nyakára tapadt, szorítani kezdte, Jack lélegzete elakadt, aztán egy utolsó, sípoló belélegzés után többé nem jutott levegőhöz.
– Nem dadogok – suttogta mögötte George.
Elfelejtette a darázsfészket; a darazsak dühödt, barnasárga felhőben áradtak ki belőle. A tüdeje égett. Ide-oda ugráló tekintete a stopperre esett, és a jogos harag felcsapó hullámával együtt visszatért belé a diadalérzés. A stopper nem dinamithoz, hanem egy erős, fekete bot aranygombjához kapcsolódott; éppen olyan volt, mint amilyet az apja hordott a baleset után.
Megragadta, a zsinór levált. A bot nehéz volt, jól illett a kezébe. A feje fölé emelte. Ahogy felemelte, nekicsapódott a villany drótnak, amiről a körte lógott, a fény imbolyogni kezdett, a szoba rejtélyes árnyai, akár a szörnyetegek, hajladoztak a padlón és falakon. Amikor lesújtott vele, a bot valami sokkal keményebb dologba csapódott. George felsikoltott. Jack torkán lazult a szorítás.
Kiszabadította magát George keze közül, és hátraperdült. George térdre esett, a feje előrecsuklott, a kezét összekulcsolta a fején. Vér serkent ki az ujjai között.
– Kérem – suttogta alázatosan George. – Ne bántson, Mr. Torrance.
– Most megkapod a magadét – morogta Jack. – Istenemre mondom, most megkapod. Rohadt kölyök. Neveletlen tacskó. Most megkapod. Most megkapod, amit megérdemelsz. De alaposan.
A lámpa ide-oda imbolygott felette, az árnyékok lebegve táncoltak, ő pedig meglengette a botot, és újra meg újra lesújtott vele, a karja úgy emelkedett és süllyedt, mint egy gép. George véres, védekező ujjai lecsúsztak a fejéről; Jack újra meg újra lesújtott a bottal a nyakára, a vállára, a hátára, a karjára. Csak éppen a bot már nem volt egészen bot; ütőnek látszott, élénk színű, csíkos fogóval. Krokettütő, az egyik oldala kemény, a másik lágy. A végéhez alvadt vér és haj tapadt. És az ütő laposan puffanó hangja a húson kongó, csattanó ütéssé változott, amely visszhangzott és tovább rezgett. A saját hangja is megváltozott, testetlen üvöltéssé vált. De paradox módon egyre gyengébbnek, összemosottabbnak, siránkozóbbnak hallotta... mintha részeg volna.
A térdelő alak lassan felemelte a fejét, mintha könyörögne. Nem volt arca, a szeme véres álarcon át nézett fel rá. Utoljára sziszegve lecsapott az ütővel, és már nem tudott megállni, amikor meglátta, hogy a könyörgő arc nem George-é, hanem Dannyé. A fia arca.
– Apa...
És akkor az ütő célba ért, éppen Danny szeme között, és örökre lecsukta. És mintha valami valahol nevetett volna –
(!Nem!)
Amikor magához tért, meztelenül állt Danny ágya felett, a keze üres volt, a teste csupa izzadság. Megint kimondta, de ezúttal suttogva.
– Nem. Nem, Danny. Soha.
Visszament az ágyhoz, a lába mintha gumiból volna. Wendy mélyen aludt. Az éjjeliszekrényen az óra háromnegyed ötöt mutatott. Álmatlanul feküdt hétig, Danny épp ébredezni kezdett. Akkor felkelt, és öltözködni kezdett. Ideje lemenni és megnézni a bojlert.
33
Valamikor éjfél után, amikor nyugtalanul ugyan, de már aludtak, elállt a havazás, miután újabb húsz centit hordott fel a korábbi jeges hórétegre. A felhőket friss szél söpörte szét; Jack pedig ott állt az aranyos sugárban, amely rézsútosan vetődött be a raktárépület keleti oldalán nyíló piszkos ablakon.
A helyiség körülbelül olyan hosszú és magas volt, mint egy vagon. A zsírzó, olaj és benzin szagán kívül halványan, nosztalgikusan édes fűillat is lebegett a levegőben. A déli falnál négy motoros fűnyírógép sorakozott katonás rendben, kettő az a típus, amelyre fel lehet ülni, akár egy kicsi traktorra. A fűnyírógépektől balra helyezkedtek el a gereblyék, a kerek fejű ásók, amelyekkel a golfpályát lehet gyorsan rendbe hozni, egy láncfűrész, motoros sövényvágók meg egy hosszú, vékony rúd, a tetején piros zászlóval. Labdaszedő, hozza a labdámat, szedje a lábát, és egy negyeddolláros üti a markát. Igenis, uram!
A keleti falnál, ahol a legerősebben tűzött be a reggeli napfény, három pingpongasztal támaszkodott egymásnak, mint valami részeg kártyavár. A hálók egy polcról lógtak le. A sarokban kuglibábuk álltak, és itt volt a roque-felszerelés – az összedrótozott roque-kapuk, az élénk színű labdák egy tojástartóforma dobozban (furcsa tyúkok vannak idefent, Watson... igen, és ha még látná az állatokat lent a szálló előtti pázsiton, haha), az ütők a tartójukban.
Odament az ütőkhöz, közben átlépett egy régi, nyolccellás akkumulátoron (valamikor biztos a szállodai furgoné volt), egy akkutöltőn meg egy pár J. C. Penney-féle vezetéken. Kihúzta az egyik rövid nyelű ütőt az állványból, és mint egy csatába induló lovag, aki királya előtt tiszteleg, az arca elé emelte.
Az álom – már összekeveredett, halványodott – foszlányai visszatértek: valami George Hatfielddel és az apja botjával kapcsolatban, kényelmetlen érzés, abszurd bűntudat fogta el, amiért egy egyszerű, mindennapos roque-ütőt tart a kezében. Nem mintha a roque manapság olyan egyszerű, mindennapos játék volna; modernebb rokona, a krokett, ma sokkal népszerűbb... persze sokkal gyerekesebb is. A roque viszont... jó kis játék lehetett. Jack talált az alagsorban egy penészes könyvet a szabályokról, még a húszas évek elején adták ki, amikor Észak-Amerikai Roque-versenyt tartottak a Panorámában. Jó kisjáték lehetett.
(szkizofrén)
Kicsit összevonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott. Igen, csakugyan egy kicsit szkizofrén játék. Az ütő is tökéletesen kifejezi. Lágy és kemény oldala van. Ügyesség és jó célzóképesség, nyers, furkósbotos erő kell hozzá.
Belesuhintott az ütővel a levegőbe... huuussss. Kicsit mosolygott, milyen erőteljes, fütyülő hangot ad ki. Visszatette az állványba, és balra fordult. Attól, amit megpillantott, megint összevonta a szemöldökét.
Az aeroszán a szerszámosraktár közepén állt, egészen új volt, de Jacknek egyáltalán nem tetszett. A motorfedélre, amely hátrafelé dőlt, bizonyára a sebesség szabályozása miatt, fekete betűkkel festették fel a nevét: Csúszóbombázó. A sítalpak is feketék voltak. A motorház jobb és bal oldalán fekete csövek kígyóztak, mint egy versenyautón. A többi felület élénksárga volt, és Jacknek ez a csúfondáros sárga szín nem tetszett. Úgy gubbasztott a reggeli napfényben a sárga testével, fekete csöveivel, feketével kárpitozott nyitott ülésével, mint egy hatalmas, motorizált darázs. Menet közben biztosan olyan hangot is ad ki, Búg, zümmög, bármikor csíphet. De hát nem is festhetne másképpen. Legalább nem akar másnak látszani, mint ami. Mire megteszi a dolgát, éppen elég fájdalmat fog okozni. Valamennyiüknek. Tavaszra a Torrance családot már olyan fájdalmak fogják kínozni, hogy ahhoz képest az, amit a darazsak tettek Danny kezével, már csak anyai csóknak fog tűnni.
Kihúzta a zsebkendőjét a hátsó zsebéből, megtörölte a száját, és odament a szánhoz. Állt és nézte, a ránc egészen elmélyült a homlokán, aztán a zsebkendőjét visszadugta a zsebébe. Odakint egy hirtelen támadt széllökés nekirontott a raktárnak, az épület nyikorogva megingott. Kinézett az ablakon, látta, amint a szél ragyogó hókristályfüggönyt seper a szálloda betemetett hátsó oldala felé, magas tölcsért formálva a kemény, kék égen.
A szél elült, és Jack visszament a szánhoz, hogy megint megnézze. Tulajdonképpen undorító egy tákolmány. Az ember már-már várta, hogy hosszú, hajlékony fullánk fog kinyúlni a hátsó feléből. Mindig utálta ezeket a nyavalyás aeroszánokat. Milliónyi, zakatoló foszlánnyá tépték a tél templomi csendjét. Megrémítették az állatokat. Hatalmas, mérgező, kék olajfüstfelhőket eregettek – köhögve, fuldokolva nyelték a levegőt. Mintha a letűnőben lévő, megkövesedett, folyékonyüzemanyag-korszak utolsó, groteszk játékai volnának, amelyeket karácsonyra kapnak a tízévesek.
Emlékezett egy újságcikkre, amelyet még Stovingtonban olvasott; egy esetről számolt be, amely valahol Maine-ben történt. Egy fiú aeroszánozott több mint ötven kilométeres sebességgel egy számára ismeretlen úton. Éjszaka volt. A lámpája nem égett. Egy helyütt az utat erős lánc zárta le, két rúd közé kifeszítve, a közepén tábla lógott TILOS AZ ÁTJÁRÁS felirattal. A gyerek valószínűleg észre sem vette. Talán a hold éppen elbújt egy felhő mögé. A kifeszített lánc lefejezte. Amikor a történetet olvasta, Jack szinte örömet érzett, és most, ahogy állt, és nézte a szánt, hasonló érzés fogta el.
(Ha nem Dannyről volna szó, micsoda élvezet volna felkapni egy roque-ütőt, kinyitni a motorházat, és addig ütni, amíg)
Hosszú, lassú sóhajtásban eresztette ki a levegőt. Wendynek igaza van. Akármi történjék is, még ha jótékonyságra szorulnak is, Wendynek igaza van. Őrültség volna szétverni ezt a gépet, akármilyen kellemes kilátásokkal kecsegtet is ez az őrültség. Kicsit mintha a saját fiát verné agyon.
– Te gépromboló állat – mondta hangosan.
Megkerülte a szánt, és lecsavarta a benzintank kupakját. Talált egy olajmérő pálcát az egyik polcon, amely mellmagasságban húzódott körben a falon, levette, és becsúsztatta a nyíláson. Az utolsó két centiméter nedvesen jött ki. Nem sok, de ahhoz elég, hogy kiderítse, működik-e ez az átkozott vacak. Később majd szívhat ki benzint a Volkswagenből és a szállodai furgonból.
Visszacsavarta a kupakot, és kinyitotta a motorfedelet. Se gyertya, se akkumulátor. Visszament a polchoz, és kotorászni kezdett, félretolta a csavarhúzókat és állítható fogókat, egy karburátort , amelyet egy régi fűnyíróból szedhettek ki, meg a csavarokkal, szögekkel, és különböző méretű zárakkal teli műanyag dobozokat. A polcon vastag piszokréteg sötétlett; a zsír meg az évek alatt felgyűlt, ráragadt por állati szőrre emlékeztette. Nem szívesen ért hozzá.
Talált egy kis olajfoltos dobozt szűkszavú, ceruzával írott jelzéssel: Szán. Megrázta, valami zörgött benne. Gyertyák. Az egyiket a fény felé emelte, megpróbálta szemmértékkel ellenőrizni a szikraközt, hogy ne kelljen még a beállítót is megkeresnie. Bassza meg, gondolta mérgesen, azzal visszaejtette a gyertyát a dobozba. Ha a rés nem stimmel, az már nem az ő baja. A kurva életbe.
Az ajtó mögött volt egy szék. Odahúzta, leült, helyére tette a négy gyújtógyertyát, aztán mindegyikre ráhúzta a kis gumisipkát. Amikor elkészült, az ujjaival végigsimított a gyújtómágnesen. Kinevettek, amikor leültem zongorázni.
Vissza a polcokhoz. Ezúttal nem találta meg, amit keresett: a kis akkumulátort. Egy három- vagy négycellás akkut. Voltak csőkulcsok, egy doboz tele fúróval és fúrófejjel, több csomag fűtrágya meg tápszer a virágágyásoknak, de az aeroszánhoz való akkumulátort nem találta sehol. Nem mintha izgatta volna. Sőt, örült. Megnyugodott. Én megtettem, ami tőlem tellett, százados úr, de nem tudtam átjutni. Rendben van, fiam. Felterjesztem az Ezüst Csillagra és Bíbor Aeroszánra. Maga az ezred díszére válik. Köszönöm, uram. Én mindent megpróbáltam.
Egyre gyorsabb tempóban fütyülte a „Red River Valley”-t, közben végigtapogatta a polc utolsó egy-másfél méterét. A hangokból kicsi, fehér gőzfelhők képződtek. Az egész raktár hosszában végigkutatta a polcot, de az akkut nem találta. Talán megfújta valaki. Például Watson. Hangosan felnevetett. A régi munkahelyiszarka-trükk. Néhány papírkapocs, egy-két csomag papír, senkinek se fog hiányozni ez az asztalterítő vagy ez a szalvétatartó... na és ez a remek aeroszánhoz való akkumulátor? Igen, ez még jó lehet valamire. Dobd be a zsákba. Így bűnöznek a tisztviselők, bébi. Mindenkinek ragadós a keze. Engedményes áru a dzseki alatt, így mondtuk gyerekkorunkban.
Visszament az aeroszánhoz, és menet közben jó alaposan belerúgott az oldalába. Ennek lőttek. Meg kell mondania Wendynek, hogy sajnálom, bébi, de...
Az ajtó mellett, a sarokban egy doboz állt a földön. Az előbb eltakarta a szék. A tetején ceruzával a rövidítés: Szán.
Ránézett, és a mosoly lehervadt a szájáról. Nézze, uram, jön a lovasság. Úgy látszik, mégiscsak bevált a füstjelzés.
Ez nem igazság.
Az isten verje meg, ez nem igazság.
Valami – szerencse, sors, gondviselés – megpróbálta megmenteni. Valami másféle szerencse, jó szerencse. De az utolsó pillanatban közbelépett a régi Jack Torrance-féle pech. Még nem ért véget a rossz leosztás a kártyában.
A harag szürke, sértett hullámban emelkedett fel a torkában. A keze ökölbe szorult.
(Nem igazság, az isten verje meg, ez nem igazság!)
Miért nem tudott másfelé nézni? Akárhová! Miért nem kapott görcsöt a nyaka, miért nem viszketett az orra, vagy miért nem kellett pislognia? Egy ilyen apróságon múlott. Mert akkor sose veszi észre.
Nos, nem vette észre. Ennyi az egész. Vízió, semmiben sem különbözik attól, ami tegnap történt az előtt a szoba előtt, vagy azzal az átkozott sövény-állatsereglettel. Pillanatnyi rövidzárlat. Furcsa, mintha láttam volna egy aeroszánhoz való akkumulátort abban a sarokban. De most nincs ott semmi. Biztosan a harctéri fáradtság, uram. Sajnálom. Csak szedje össze magát, fiam. Előbb-utóbb mindnyájunkkal megesik.
Olyan erővel rántotta fel az ajtót, hogy kis híján kirántotta a sarkából, és behúzta a hótalpait. A padlóhoz verte, hogy lerázza a ráragadt havat. A bal lábát beledugta a bal cipőbe... és mozdulatlanná dermedt.
Danny a hátsó tornácnál játszott. Úgy látta, hóembert akar építeni. Nem sok szerencsével, mert a hó túl hideg, nem ragad össze. Azért próbálkozik; a parányi bebugyolált kisfiú a ragyogó reggelben, a csillogó hó felett és csillogó ég alatt. A sapkáját megfordítva tette a fejére, mint Carlton Fiske.
(Az isten szerelmére, ezt hogy képzelted?)
A válasz azonnal érkezett.
(Magamra gondoltam. Magamra.)
Hirtelen eszébe jutott, ahogy előző éjszaka az ágyban feküdt, és azt fontolgatta, hogy meggyilkolja a feleségét.
Ahogy ott térdelt, egy szempillantás alatt mindent világosan megértett. A Panoráma nem csak Dannyt akarja megkaparintani. Őt is. Nem Danny a gyenge láncszem, hanem ő. Ő a sebezhető, ő az, akit addig lehet csavarni és hajlítani, amíg elpattan.
(elengedem magam, és elalszom... amikor megteszem, ha megteszem)
Felnézett az ablaksorra, és bár a nap szinte vakító erővel verte vissza a sok üvegtábláról a fényt, nem fordította el a pillantását. Most vette észre először, hogy éppen olyanok, mint a szemek. Visszatükrözik a napot, de mélyükben megőrzik saját sötétségüket. Nem Dannyt nézik. Hanem őt.
Ebben a néhány másodpercben mindent megértett. Gyerekkorában, a hittanórán, egyszer mutattak nekik egy fekete-fehér képet. Az apáca egy állványra tette, és azt mondta, íme az isteni csoda. Az osztály értetlenül bámult, semmit nem láttak, csak kusza fekete-fehér vonalakat. Aztán az egyik gyerek a harmadik sorban felkiáltott: „Ez Jézus!”, és az a gyerek kapott egy vadonatúj bibliát meg egy naptárt, amit hazavihetett, mert ő látta meg elsőnek. A többiek még erősebben nézték a képet, Jacky Torrance is. Aztán egyenként, az egyik kislány valóságos extázisban, harsányan felkiáltottak: „Látom Őt!” Jutalmul ő is kapott egy bibliát. Végül mindenki meglátta Jézus arcát a fekete-fehér szövevényben, csak Jacky nem. Egyre erőltette a szemét, egy cinikus hang azt súgta neki, hogy a többiek csak színleltek Beatrice nővér kedvéért, ugyanakkor elfogta a félelem, hogy azért nem látja, mert Isten úgy döntött, hogy ő a legrosszabb bűnös az osztályban. „Nem látod, Jacky?” – kérdezte tőle Beatrice nővér szomorú, kedves hangján. Látom a cicidet, gondolta gonosz kétségbeesésében. Megrázta a fejét, aztán hamis lelkesedéssel felkiáltott: „Nahát! Hiszen ez csakugyan Jézus!” Az osztályban mindenki nevetett, és megtapsolták, ettől diadalmasnak érezte magát, de titokban szégyenkezett és félt is. Később, amikor a többiek egymást taszigálva a templom alagsorából felmentek az utcára, ő lemaradt; nézte az értelmetlen fekete-fehér képet, amit Beatrice nővér az állványon hagyott. Elöntötte a gyűlölet. Mind megjátsszak magukat, ő is, még a nővér is. Csalás az egész. „Szartűz-pokoltűz-szartűz”, suttogta sziszegve, és ahogy megfordult, a szeme sarkából megpillantotta Jézus szomorú és bölcs arcát. Visszafordult; a szíve a torkában dobogott. Hirtelen minden a helyére került; rettegő csodálattal bámulta a képet, és képtelen volt megérteni, miért nem látta eddig. A szemek, a cikcakkos árnyékok a gondterhelt homlokon, a finom vonalú orr, az együttérző ajkak. Jack Torrance-ra nézett. Az értelmetlen kusza vonalak hirtelenjében határozott, fekete-fehér metszetté változtak Jézusról, a mi Urunkról. A félelemmel vegyes csodálkozás átadta a helyét a rémületnek. Káromkodott Jézus képe előtt. Elkárhozik. A pokolba kerül, a bűnösök közé. Krisztus arca mindvégig ott volt a képen. Mindvégig.
Most, a napban térdelve, a szálloda árnyékában játszó fiát nézve, tudta, hogy ez az igazság. A szálloda Dannyt akarja, talán mindhármukat, de Dannyt biztosan. A sövény valóban megmozdult. A 217-esben csakugyan volt egy nő, lehet, hogy csak kísértet, és más körülmények között bizonyára ártalmatlan, de most aktív veszélyforrás. Mint valami gonosz játékot, felhúzták; Danny furcsa agya működésbe hozta... és az övé is. Watson mesélte, hogy egyszer egy férfi szívrohamban meghalt a roque-pályán? Vagy Ullman? Nem számít. A harmadik emeleten gyilkosság történt. Hány régi viszályról, öngyilkosságról, szívrohamról nem tud? Hány gyilkosságról? Grady is ott settenkedik valahol a nyugati szárnyban a fejszéjével, csak arra vár, hogy Danny megidézze, és akkor visszatérhet a falak közül?
A fojtogatás puffadt nyomai Danny nyakán.
A csilingelő, félig-meddig látható palackok az elhagyott bárban.
A rádió.
Az álmok.
Az album, amit a pincében talált.
(Medoc, itt vagy? Megint járkáltam álmomban, kedvesem...)
Hirtelen felállt, és kilökte a hótalpakat az ajtón. Egész testében remegett. Bevágta az ajtót, és felemelte a dobozt, benne az akkuval. Kicsúszott remegő ujjai közül,
(Úristen ha összetörtem)
és puffanva az oldalára borult. Szétnyitotta a doboz tetejét, és kirántotta az akkut, nem törődve vele, hogy ha megrepedt, talán kicsurgott belőle a sav. Egészben volt. Kis sóhaj tört fel az ajka közül.
A karjába emelte, odavitte a szánhoz, és betette a helyére. Talált egy kis állítható csavarkulcsot az egyik polcon, azzal gyorsan és gond nélkül ráerősítette a vezetékeket. Nem merült le, nem kell rákapcsolnia az utántöltőre. Kis szikra pattant ki, és enyhe ózonillatot érzett, amikor a pozitív kábelt a helyére erősítette. Amikor elkészült, kicsit hátrább lépett, és kezét idegesen beletörölte a kifakult vászondzsekijébe. Tessék. Működnie kell. Semmi ok nincs rá, hogy ne működjék. Semmi, kivéve azt, hogy a Panorámához tartozik, és a Panoráma tulajdonképpen nem akarja, hogy elmenjenek innen. Egyáltalán nem. A Panoráma piszok jól szórakozik. Van egy kisfiú, akit halálra rémíthet, egy férfi meg egy nő, akit szembefordíthat egymással, és ha ügyesen játssza ki a kártyáit, végül anyagtalan árnyakként lebeghetnek majd ide-oda a Panoráma folyosóin, és nem lesznek egyedül, nem bizony, bőven lesz társaságuk. De tulajdonképpen semmi ok sincs rá, hogy az aeroszán ne induljon el. Kivéve persze,
(Kivéve, hogy ő még most sem akar igazán elmenni.)
igen, ezt kivéve.
Állt, és nézte a szánt, a lélegzete fagyos kis felhőkben gomolygott. Bár úgy volna minden, ahogy azelőtt. Amikor bejött ide, nem voltak kételyei. Tudta, hogy nem volna helyes, ha elmennének. Wendy csak egy mumustól fél, amit egy hisztérikus kisfiú idézett meg. Most hirtelen megértette a dolgot Wendy oldaláról is. Akár a színdarabja, az az átkozott színdarab. Többé nem tudta, melyik oldalon áll, és hogy kellene végződniük a dolgoknak. Ha az ember egyszer megpillantotta isten arcát azokban a kusza fekete-fehér vonalakban, többé nem tehet úgy, mintha nem látta volna. Mások nevethetnek, és mondhatják, hogy ez semmi, csak egy csomó zavaros vonal, irkafirka, mennyivel többet ér egy jó öreg mester, aki számok alapján fest, de te mindig látni fogod Jézus Urunkat, amint rád szegezi a tekintetét. A tudatos és tudatalatti egyetlen döbbenetes pillanatig összeolvadt a megértésben. Mindig látni fogod. Arra vagy kárhoztatva, hogy mindig lásd.
(Megint járkáltam álmomban, kedvesem...)
Nem volt semmi baj, amíg meg nem látta Dannyt a hóban játszani. Danny hibája. Minden Danny hibája. Neki van ragyogása, vagy akármi is az. Dehogy ragyogás. Átok. Ha ő és Wendy kettesben jönnek, egész szépen eltölthették volna itt a telet. Semmi fájdalom, semmi feszültség.
(Nem akarok elmenni? Nem tudok?)
A Panoráma nem akarja, hogy elmenjenek, és ő sem akarja, hogy elmenjenek. Még Danny sem. Talán már ő is részese lett ennek az egésznek. Talán a Panoráma, ez a hatalmas, terpeszkedő Samuel Johnson, őt választotta ki Boswelljének. Azt mondjátok, az új gondnok ír? Remek, vegyétek fel. Ideje elárulnunk, kinek az oldalán állunk. Mindenesetre, először szabaduljunk meg az asszonytól és a taknyos kölyöktől. Nem akarjuk, hogy eltereljék a figyelmét. Nem...
Állt az aeroszán ülésénél, a feje megint megfájdult. Miről van szó tulajdonképpen? Menni vagy maradni. Nagyon egyszerű. Roppant egyszerű. Menjünk vagy maradjunk?
Ha elmegyünk, meddig tart, míg megtalálod Sidewinderben a helybeli kocsmát? – kérdezte egy belső hang. A sötét helyet, a sarokban az ócska színes tévével, a borotválatlan munkanélküliekkel , akik azzal töltik a napot, hogy a vetélkedőműsorokat nézik? Ahol a vizelet kétezeréves bűze tölti meg a mellékhelyiséget, és mindig ázik egy Camel-csikk a WC-csészében? Ahol harminc cent egy pohár sör, és a Wurlitzerben hetven régi countryzene-lemez van?
Meddig? Úristen, rettegett attól, hogy nem fog sokáig tartani.
– Én nem nyerhetek – mondta nagyon halkan. Ez az. Mintha pasziánszozni akarna, pedig tudja, hogy hiányzik az egyik ász a pakliból.
Hirtelen a szán motorja fölé hajolt, és letépte a gyújtómágnest. Émelyítően könnyen lejött. Egy pillanatig nézte, aztán a raktár hátsó ajtajához ment, és kinyitotta.
Innen akadálytalan volt a kilátás a hegyekre; gyönyörű volt a ragyogó reggelben, akár egy képeslap. Töretlen hómező húzódott vagy egy mérföldön át az első fenyőfákig. A gyújtómágnest elhajította a hóba, olyan messzire, ahogy csak bírta. Sokkal messzebbre repült, mint kellett volna. Hallotta a könnyű puffanást, amikor leesett a hóra. A könnyű szellő felkavarta a hómorzsalékot, és friss pihenőhelyre vitte. Oszoljanak, kérem. Nincs itt semmi látnivaló. Vége. Oszoljanak.
Béke töltötte el.
Hosszú ideig állt az ajtóban, beszívta a jó hegyi levegőt, aztán határozott mozdulattal becsukta az ajtót, és a másik ajtón át visszament, hogy megmondja Wendynek, itt maradnak. Útközben megállt, és hógolyózott egyet Dannyvel.
34
November 29-e volt, három nappal a Hálaadás ünnepe után. Az elmúlt hét jól sikerült, sosem volt még olyan kellemes estéje a családnak, mint amikor Hálaadáskor megették az ünnepi vacsorát. Wendy gyönyörűen megsütötte Dick Hallorann pulykáját, és bár degeszre ették magukat, a jókora szárnyasból rengeteg maradt. Jack siránkozott, hogy most majd egész télen pulykát kell enniük – pulykafasírtot, pulykaszendvicset, tésztában sült pulykát, pulykát meglepetés módra.
Dehogy, felelte mosolyogva Wendy. Csak karácsonyig. Akkor következik a kappan.
Jack és Danny egyszerre sóhajtottak fel.
Danny nyakán a zúzódások elhalványultak, és mintha ezzel együtt a félelem is elhalványult volna bennük. Hálaadás délutánján Wendy körbe-körbe húzta Dannyt a szánkóján, Jack pedig a színdarabon dolgozott, amelyet már kis híján befejezett.
– Még félsz, doki? – kérdezte Wendy; nem tudta, hogyan fogalmazhatná meg a kérdést kevésbé nyíltan.
– Igen – felelte Danny egyszerűen. – De most a biztonságos helyeken maradok.
– Apád azt mondj a, hogy előbb-utóbb az erdőőröknek feltűnik, hogy nem jelentkezünk a CB-rádión. Eljönnek, hogy megnézzék, nem esett-e bajunk. Ők majd levisznek bennünket. Téged meg engem. Apádat itt hagyjuk a télre. Neki megvan rá az oka, hogy miért akar itt maradni. Tulajdonképpen... tudom, hogy ezt neked nehéz megérteni, de... kutyaszorítóban vagyunk.
– Igen – felelte Danny közömbösen.
Ezen a ragyogó délutánon odafönt maradtak kettesben, és Danny tudta, hogy szerelmeskedtek. Most alszanak. Tudta, hogy boldogok. Az anyja még félt egy kicsit, de hogy az apja mit érzett, azt nem egészen értette. Tett valamit, ami nagyon nehezére esett, de helyesen tette. Danny valahogy nem látta pontosan, mi ez a valami. Az apja nagyon gondosan titkolta, még a saját agyában is. Lehetséges, tűnődött Danny, hogy valaki örül, amiért megtett valamit, és közben mégis annyira szégyelli, hogy megpróbál nem gondolni rá? A kérdés zavarba hozta. Ilyesmi nem fordulhat elő... egy normális elmében. Akármilyen erősen próbált is olvasni apja gondolataiban, csak valami homályos képet látott, egy polipszerű dolog pörögve repült fel a kemény kék égre. És mindkét alkalommal, amikor erősen koncentrált, hogy a képet megértse, az apja hirtelen olyan szúrós, ijesztő pillantást vetett rá, mintha tudná, hogy ő mit csinál.
Most a hallban volt, és készülődött, hogy kimenjen. Sokat járt ki, vagy a szánkójával vagy hótalpon. Szívesen ment ki a szállodából. Odakint a napfényben úgy érezte, mintha valami terhet vettek volna le a válláról.
Széket húzott a bálterem szekrényéhez, felállt, és levette a csuklyás, vízhatlan dzsekijét meg a sínadrágját, aztán leült a székre, és belebújt. Kivette a cipőjét a csizmásdobozból, felhúzta; a nyelve kikandikált a szája sarkán, olyan erősen koncentrált, míg befűzte, és gondosan megcsomózta a nyersbőr fűzőt. Felvette az egyujjas kesztyűt, a símaszkot, azzal készen is volt.
A konyhán át kitrappolt a hátsó ajtón, és megállt. Már elunta, hogy itt hátul játsszon, és ebben a napszakban a szálloda amúgy is árnyékot vetett erre a részre. Danny a Panorámának még az árnyékát sem szerette. Elhatározta, hogy inkább felveszi a hótalpat, és lemegy a játszótérre. Dick Hallorann mondta, hogy kerülje el az élő sövényt, de a sövényállatoktól nem tartott igazán. Most betemette őket a hó, semmi nem látszott belőlük, csak egy-egy formátlan bucka, a nyúl feje meg az oroszlán farka. Ahogy a hóból előmeredt, az oroszlán farka inkább nevetséges volt, mint ijesztő.
Danny kinyitotta az ajtót, és beemelte a hótalpakat a hátsó tornácról. Öt perc múlva már a homlokzati teraszon kapcsolta fel a lábára. Az apja azt mondta, jól megtanulta a hótalp használatát – a lusta, csoszogós járást, hogy hogyan fordítsa ki a bokáját, hogy lerázza a havat a szíjakról, mielőtt a cipője megint leereszkedik – már csak a megfelelő izmoknak kell megerősödniük a combjában, lábikrájában és bokájában. Danny rájött, hogy a bokája fárad el a leghamarabb. A hótalpazás ugyanúgy megerőltette a bokát, mint a korcsolyázás, mert folyton le kellett verni a havat a szíjakról. Kénytelen volt ötpercenként pihenőt tartani, a hótalpat laposan a hóra fektetve, terpeszállásban.
A játszótér felé vezető úton azonban nem kellett megpihennie , mert a terep végig lefelé lejtett. Alig tíz perccel azután, hogy felkapaszkodott és átkelt a Panoráma terasza előtt keletkező hatalmas hódűnén, már a játszótéren állt, kesztyűs kezével a csúszdába kapaszkodva. Még csak nem is szuszogott.
A játszótér sokkal szebb volt a mély hóban, mint ősszel bármikor. Mint valami szoborcsoport Tündérországban. A hintaláncok furcsa helyzetben fagytak meg, a nagyobb gyerekek ülései a hóba fagyva pihentek. A mászóka jégbarlangra emlékeztetett, amelyet jégcsapfogak védelmeztek. A játékház Panorámának csak a kéménye látszott ki a hóból.
(bár a másik is be volna temetve, persze úgy, hogy mi ne legyünk benne)
és a cementkarikák teteje úgy domborodott ki, mint egy eszkimókunyhó. Danny odalépegetett, leguggolt, és ásni kezdett a hóban. Sikerült kiszabadítania a karika sötét száját, aztán becsúszott a hideg alagútba. Elképzelte, hogy most ő Patrick McGoohan, a titkos ügynök (a burlingtoni tévécsatornán kétszer is megismételték ezt a sorozatot, és az apja sose mulasztotta volna el, még a partykra se ment el, inkább otthon maradt, és nézte a Titkos ügynök-öt, vagy a Bosszúállók-at, és Danny mindig vele nézte), és éppen menekülnie kell a KGB ügynökei elől a svájci hegyekben. A környéken lavinaomlások voltak, és a hírhedt KGB-ügynök, Slobbo, megölte a barátnőjét egy mérgezett nyíllal, de ő tudja, hogy itt van valahol a közelben az orosz antigravitációs gép. Talán éppen ennek az alagútnak a végében. Előhúzta az automata revolverét, és elindult a betonalagútban; a szeme figyelmesen kitágult, a lélegzete kis felhőkben áradt ki.
A betongyűrű másik végét szilárdan elzárta a hó. Megpróbálta átfúrni, és elcsodálkozott (kicsit kényelmetlenül), hogy milyen kemény, egészen megjegesedett az állandóan ráhulló újabb hótól.
Az elképzelt játék váratlanul szétfoszlott, hirtelen erőt vett rajta a bezártság érzése, és ráébredt, hogy nagyon ideges ebben a zárt betongyűrűben. Hallotta saját nyirkos, kapkodó lélegzését. A hó alá alig szűrődött fény a kiásott lyukon át. Vissza akart kerülni a napfényre; eszébe jutott, hogy az anyja és apja alszanak, nem tudják, hol van, és ha a lyuk beomlik, akkor csapdába kerül, és a Panoráma nem szereti őt.
Nehézkesen megfordult, és megindult visszafelé, a hótalpak összecsattantak mögötte, a tenyere alatt zizegtek a tavaly őszi nyírfalevelek. Éppen elérte az alagút végét és a fentről bevetődő hideg fénysugarat, amikor a hó csakugyan engedett: igaz, csak egy kevés hullott le, de ahhoz elég, hogy beporozza az arcát, elzárja, a nyílást, amelyen át lemászott, és hogy sötétben maradjon.
Olyan erős rémület fogta el, hogy az agya megdermedt, nem tudott gondolkozni. Aztán, valahonnan messziről, mintha hallotta volna, hogy az apja figyelmezteti, sose játsszon a stovingtoni szeméttelepen, mert ostoba emberek néha régi hűtőszekrényeket vonszolnak ki a telepre, az ajtaját nem veszik le, és ha ő bemászik egy ilyenbe, és az ajtó véletlenül rácsukódik, akkor többé nem tud kijutni. Elpusztul a sötétségben.
(Ugye nem akarod, hogy ilyesmi történjék veled, doki?)
(Nem, apa.)
De mégis megtörtént, zakatolta őrjöngve az agya, mégis megtörtént, itt van a sötétben, be van zárva, és olyan hideg van, mint egy jégszekrényben. És...
(valami van itt velem.)
Elakadt a lélegzete. Az iszonyat szétáramlott az ereiben, és elkábította. Igen. Igen. Valami van itt vele, valami szörnyű, amit a Panoráma éppen egy ilyen alkalomra tartogatott. Talán egy hatalmas pók, amelyik beásta magát a lehullott falevelek alá, vagy egy patkány... vagy talán egy kisgyerek hullája, aki itt halt meg a játszótéren. Történt itt ilyesmi? Igen, gondolta, talán igen. A nőre gondolt a fürdőkádban. A vérre és agyvelőre az elnöki lakosztály falán. Egy kisgyerek, akinek felhasadt a koponyája, amikor leesett a mászókáról, vagy a hintáról, és most kúszik utána a sötétben, vigyorogva egy utolsó játszótársat keres az örökkévalóság játszóterén. Mindörökre. Egy pillanat és meghallja, amint közeledik.
A betongyűrű másik végében megzizzentek a száraz falevelek, mintha valami négykézláb indult volna el Danny felé. Bármelyik pillanatban megérezheti, amint a hideg kezét a bokájára kulcsolja...
A gondolat feloldotta a bénultságát. Ásni kezdett a laza hóban, amely elzárta a betongyűrű végét, a lába között szórta hátra, mint amikor egy kutya csontot ás ki, a hó csak úgy porzott. Kékes fény szűrődött le odafentről, és Danny úgy lökte fel magát, ahogy a búvár löki fel magát a mély vízből. A hátát végighorzsolta a betongyűrű peremén. A hótalpai összeakadtak. Hó ömlött be a símaszkja és a vízhatlan dzseki gallérja alá. Ásott, kaparta a havat. Úgy érezte, mintha valami belekapaszkodna, megpróbálná visszavinni; vissza a betongyűrű belsejébe. Az a láthatatlan, leveleket megzörrentő valami odalent bujkál, és őt is ott akarja tartani. Mindörökre.
Végre kijutott, arcát a nap felé fordítva mászott a havon, el a félig betemetett betongyűrűtől. Sípolva vette a levegőt, az arca szinte komikusan fehér volt a rátapadt porhótól – az eleven rémület álarca. Elugrált a mászókához, és leült, hogy megigazítsa a hótalpat, és összeszedje magát. Miközben beállította és meghúzta a szíjakat, nem vette le a szemét a betongyűrű nyílásáról. Várta, hogy valami előbukkanjon. De nem látott semmit, és három vagy négy perc múlva megint nyugodtabban vette a levegőt. Akármi volt is, a napfényt nem állhatja. Odalent van bebörtönözve, talán csak akkor tud kijönni, amikor sötét van... vagy amikor a gömbölyű börtöne mindkét végét elzárja a hó.
(de én már biztonságban vagyok biztonságban és egyszerűen visszamegyek mert én)
Valami lágyan puffant mögötte.
A szálloda felé fordult, hogy megnézze, mi az. De még mielőtt megnézte volna,
(Látod az indiánokat a képen?)
tudta, hogy mit fog látni, mert felismerte a lágy, puffanó hangot. Ugyanilyen hangja van a szálloda tetejéről lecsúszó, földre zuhanó hónak.
(Látod...?)
Igen. Látta. A hó leesett a sövény kutyáról. Amikor lejött, még csak ártalmatlan hóbucka volt a játszótér mellett. Most lehullott róla a hólepel, és rikító zöld folttá változott a könnyfakasztó fehérségben. Felült, mintha cukorért vagy ennivalóért pitizne.
De most nem fog halálra rémülni, hanem megőrzi a hidegvérét. Legalább nem került csapdába valami sötét lyukban. Kint van a napfényben. És ez csak egy kutya. Elég meleg van ma, gondolta reménykedve. Talán a nap megolvasztott egy kevés havat azon a vacak kutyán, és a többi egy darabban leesett. Lehet, hogy csak ez történt.
(Ne menj a közelébe... kerüld el azt a helyet.)
A hótalpon olyan erősen meghúzta a szíjat, ahogy csak bírta. Felállt, visszanézett a betongyűrűre, amely szinte eltűnt a hóban, és a végében, ahonnan kibújt, megpillantott valamit, amitől elállt a szívverése. Kerek, sötét folt, inkább csak árnyék jelezte a lyukat, amelyet ő ásott, hogy lejusson. Most a kápráztató hó ellenére is látott ott valamit. Valami mozgott. Egy kéz. Egy keservesen boldogtalan gyerek integetett neki, könyörögve, fuldokolva.
(Ments meg könyörgök ments meg. Ha nem tudsz megmenteni legalább gyere és játsszál velem... Mindörökké. És Mindörökké. És Mindörökké.)
– Nem – suttogta rekedten Danny. A szó szárazon és meztelenül bukott ki kiszáradt száján. Érezte, ahogy az elméje meginog, majdnem feladja, éppen úgy, mint amikor a nő abban a szobában... nem, jobb ha nem gondol rá.
Jó szorosan belekapaszkodott a valóság szálaiba. El kell mennie innen. Erre kell koncentrálnia. Meg kell őriznie a nyugalmát. Úgy kell viselkednie, mint a titkos ügynöknek.
Patrick McGoohan nem sírna és nem pisilne a nadrágjába, mint egy kisbaba.
Az apja sem.
Ez egy kicsit megnyugtatta.
A háta mögül megint hallotta a hó lágy puffanását. Megfordult, és látta, hogy az egyik sövényoroszlán feje kibukkant a hóból, és most őrá bámul. Közelebb volt, mint lennie kellett volna, majdnem a játszótér kapujánál állt.
Érezte, hogy megint emelkedik benne az iszonyat, de elnyomta. Ő most titkos ügynök, és meg fog menekülni.
Kifelé indult a játszótérről, ugyanazon a kerülő úton, amin az apja, amikor leesett a hó. A hótalpakra koncentrált. Lassú, lapos lépések. Nem szabad túl magasra emelnie a lábát, mert akkor elveszti az egyensúlyát. Bokát kifordítani, havat leszórni a cikcakkos szíjakról. Olyan lassan halad. Elérte a játszótér sarkát. A hó itt olyan magasan rakódott le, hogy át tudta lépni a kerítést. Már majdnem sikerült, de akkor kis híján elesett, mert a hótalp beleakadt az egyik kerítésoszlopba. Előrehajolt, és kiterjesztette a karját, hogy visszanyerje az egyensúlyát; tudta, milyen nehéz felállni, ha az ember egyszer elesik.
Jobbról megint az a lágy hang, a lezuhanó hó puffanása. Odanézett, és meglátta a másik két oroszlánt, már a mancsuk is kilátszott a hóból, egymás mellett álltak, talán hatvan lépésre tőle. A zöld mélyedést, amely a szemüket jelezte, őrá függesztették. A kutya megfordította a fejét.
(Csak olyankor történik valami, amikor az ember nem néz oda.)
– Au! Jaj...
A hótalpak összeakadtak, hiába hadonászott, beleesett a hóba. Még több hó ömlött be a gallérja alá, a nyakába, a cipőjébe. Kikapaszkodott a hóból, megpróbálta maga alá húzni a hótalpakat, a szíve most már vadul kalapált,
(titkos ügynök ne felejtsd el hogy te vagy a titkos ügynök)
és hátraesett. Egy pillanatig feküdt, bámult fel az égre, és azon tűnődött, hogy talán egyszerűbb volna feladni.
Aztán eszébe jutott az a valami a betonalagútban, és tudta, hogy nem adhatja fel. Maga alá húzta a lábát, és a sövényre nézett. A három oroszlán egymás mellé húzódott, alig negyven lépésre tőle. A kutya balról csatlakozott hozzájuk, mintha el akarná vágni Danny útját visszafelé. Csak egy kevés hó fehérlett a nyakukon és pofájukon. Mind őt bámulták.
Kapkodva lélegzett, a pánik ide-oda cikázott és kaparászott a homloka mögött, mint egy patkány. Küzdött a rémület ellen, és küzdött a hótalpakkal.
(Apa hangja: Nem, ne kapkodj, doki. Úgy járj rajtuk, mintha a saját lábad volna. A talppal együtt mozogj.)
(Igen, apa.)
Megint elindult, és igyekezett visszanyerni az apjával begyakorolt könnyed ritmust. Lassanként sikerült, de közben arra is ráébredt, hogy milyen fáradt, mennyire kimerítette a félelem. A combjában, lábikrájában és bokájában felforrósodtak, remegtek az izmok. Látta maga előtt a Panorámát, gúnyosan távol, úgy bámult rá a sok ablakával, mintha valami versenyt nézne, ami nem is nagyon érdekli.
Danny a válla felett visszanézett, kapkodó lélegzete egy pillanatra elakadt, aztán még gyorsabban kezdte szedni a levegőt. A legközelebbi oroszlán már csak húsz lépésre volt tőle, úgy gázolt mellével a hóban, mint egy tóban úszó kutya. A két másik, jobbra és balra, szorosan felzárkózott mögéje. Mint egy szakasz katona őrjáratban; az a kutya, kicsit távolabb, balra, a felderítő. A legközelebbi oroszlán lesunyta a fejét. Izmos válla a nyaka fölé magasodott. A farka felállt, és mintha egy pillanattal azelőtt, hogy Danny megfordult, még lóbálta volna is. Mint egy hatalmas házimacska, amelyik eljátszik az egérrel, mielőtt megöli, gondolta Danny.
(...elesni...)
Nem, ha elesik, meghal. Nem hagynák, hogy felálljon. Ráugranának. Karjával vadul kaszálva újra nekilódult, gravitációs központja valahol az orra mögött táncolt. Sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és sietett tovább, közben hátra-hátrapillantott a válla felett. A levegő, mint forró üvegben, úgy sípolt a torkában.
A világ összeszűkült, nem maradt benne más, csak a szemkápráztató hó, a zöld sövény, a hótalpak surrogó hangja. És még valami. Lágy, tompa lépések. Sietett volna, de nem tudott. Most már a betemetett kocsifeljárón járt; az arca szinte eltűnt a vízhatlan dzseki csuklyájának árnyékában. A délután csendes és ragyogó volt.
Amikor megint visszanézett, az első oroszlán már csak öt lépésre volt tőle. Vigyorgott. A szája kinyílt, a tompora feszült, mint az órarugó. Hátul a nyúl élénkzöld feje kinyúlt a hóból, mintha azért fordítaná arra iszonyatos, üres arcát, hogy lássa a vadászat végét.
Elérte a Panoráma előtti gyepet a félkör alakú feljáró és a terasz között, és elszabadult benne a pánik; ügyetlenül szaladni kezdett a hótalpon, most már nem mert visszanézni, egyre jobban előrehajolt, a karját maga elé nyújtotta, mintegy tapogatózó vak ember. A csuklyája hátraesett, tésztafehér arcán élénk piros foltok jelentek meg, a szeme kiguvadt a rémülettől. A terasz most már egészen közel volt.
Hallotta, hogy a háta mögött megcsikordul a hó: valami ugrott.
A terasz lépcsőjén elesett, hangtalanul sikoltott, a kezén és térdén felmászott, a hótalpak esetlenül csattogtak mögötte.
A levegőben sziszegő hang hallatszott, és a lábában hirtelen fájdalmat érzett. Érezte, hogy felhasad a nadrágja. Valami mást is hallott, érzett, de talán – biztosan! – az agyában.
Bömbölő, dühös morgást.
Vér és örökzöld szagát.
Végigvágódott a teraszon, rekedten zokogott, a száj át erős, fémes íz töltötte meg. Az orrából kis patakban megeredt a vér.
Fogalma sem volt róla, meddig feküdt ott, amikor a hall ajtaja kivágódott, és Jack farmernadrágban, papucsban kirohant, Wendy a nyomában.
– Danny! – sikoltotta Wendy.
– Doki! Danny, az istenért! Mi baj van? Mi történt?
Apa felsegítette. A térde alatt a nadrág felhasadt. Felhasadt alatta a gyapjú sízoknija is, és a bőre felhorzsolódott... mintha megpróbált volna átmászni egy sűrű örökzöld sövényen, és az ágak megkarmolták volna.
A válla felett hátranézett. A távolban, a golfpályán túl, látta a bizonytalan formájú, hóborította buckákat. A sövényállatok. Közöttük és a játszótér között. Közöttük és az út között.
A lába felmondta a szolgálatot. Jack elkapta. Sírva fakadt.
35
Mindent elmondott nekik, kivéve azt, hogy mi történt, amikor a hó elzárta a betongyűrű végét. Egyszerűen nem bírta rászánni magát. Nem ismerte a szavakat, melyekkel leírhatta volna az ereiben szétáradó, bénító rémületet, amikor meghallotta a száraz nyírfalevelek alattomos zizegését odalent a hideg sötétségben. Azt elmondta, hogy a hó lágy puffanással, nagy foltokban lehullott a sövényről. Beszélt az oroszlánról is, hogyan bukkant ki a feje, izmos válla a hóból, és hogyan vette üldözőbe. Még azt is elmondta, hogy a nyúl arra fordította a fejét, hogy lássa a vadászat végét.
Hármasban ültek a hallban. Jack hatalmas, ropogó tüzet rakott a kandallóban. Danny pokrócba bugyolálva a kis kanapén gubbasztott, ahol annak idején, egymillió évvel ezelőtt, három apáca – mint három csitri – kuncogott, és várta, hogy a pultnál elfogyjon a sor. Forró levest szürcsölt egy bögréből. Wendy mellette ült, és a haját simogatta. Jack a földön kuporgott, az arca egyre mozdulatlanabbá, egyre elszántabbá vált, míg Dannyt hallgatta. Kétszer is előhúzta a zsebkendőjét a farzsebéből, és megdörgölte vele kisebesedett száját.
– És akkor üldözőbe vettek – fejezte be Danny. Jack felállt, az ablakhoz ment, és hátat fordítva nekik megállt. Danny az anyjára nézett. – Egészen a teraszig üldöztek. – Igyekezett nyugodtan beszélni, mert ha nyugodt marad, akkor talán hisznek neki. Mr. Stenger nem maradt nyugodt. Sírva fakadt, nem tudta abbahagyni, így aztán a FEHÉRKÖPENYES EMBEREK eljöttek érte, és elvitték, mert ha az ember nem tudja abbahagyni a sírást, az azt jelenti, hogy BEGOLYÓZOTT, és mikor engedik vissza? SENKI SEM TUDJA. A vízhatlan dzsekije, a sínadrágja és a havas hótalpak a nagy dupla ajtó előtt hevertek.
(Nem fogok sírni nem szabad sírni)
Úgy érezte, sikerül megállnia, de a remegésén nem tudott uralkodni. A tűzbe bámult, és várta, hogy az apja mondjon valamit. A kandalló megfeketedett kőkockáin magas sárga lángok táncoltak. Egy fenyőtoboz pukkanva felrobbant, és szikraeső repült fel a kéménybe.
– Danny, gyere ide. – Jack megfordult. Az arca még elgyötört és merev volt. Danny nem szívesen nézett rá.
– Jack...
– Csak azt akarom, hogy a gyerek jöjjön ide egy percre. Danny lecsúszott a kanapéról, és az apjához ment.
– Jól van, kisfiam. Mit látsz?
Még mielőtt odaért volna az ablakhoz, Danny tudta, hogy mit fog látni. A csizma-, szán- és hótalpnyomokon túl, amelyek megszokott levegőzéskörzetüket jelezték, a Panoráma pázsitját takaró hómező az élő sövényig és mögötte a játszótérig ereszkedett. Két pár hótalpnyom törte meg a fehérséget, az egyik egyenes vonalban, a másik hosszú hurokban húzódott a terasztól a játszótérig.
– Csak az én hótalpam nyoma, apa. De...
– És a sövény, Danny?
Danny szája megremegett. Mindjárt sírva fakad. Mi lesz, ha nem tudja abbahagyni?
(nem sírok nem sírok Nem Nem NEM)
– Hó borítja – suttogta. – De, apa...
– Tessék? Nem hallottam.
– Jack, ez nem vizsgálati nyomozás! Nem látod, mennyire felizgatta magát, hogy...
– Hallgass! Nos, Danny?
– Megkarmoltak, apa. A lábam...
– Biztosan a jeges havon sértetted fel a lábad.
Wendy sápadt, haragos arccal lépett közéjük. – Mit akarsz tőle? Vallja be, hogy gyilkosságot követett el? Mi ütött beléd?
Jack szeméből eltűnt a furcsa pillantás. – Megpróbálok segíteni neki. Szeretném, ha látná a különbséget a valóság és valami olyasmi között, ami csak hallucináció volt. – Lekuporodott Danny mellé, hogy a szemük egy vonalba kerüljön, és szorosan magához ölelte. – Igazából nem is történt semmi, Danny. Érted? Ez is olyan volt, mint amikor néha álmot látsz. Érted?
– Apa?
– Mi van, Dan?
– Nem sértettem fel a lábamat a jeges havon. Nem jeges a hó. Porzik. Nem lehet hóembert csinálni. Emlékszel, amikor megpróbáltunk hógolyózni és nem tudtunk?
Érezte, hogy az apja megmerevedik. – Akkor a terasz lépcsőjén.
Danny elhúzódott. Hirtelen megértette. Egyetlen szempillantás alatt, ahogyan néha előfordult vele, mint amikor például az a nő bele akart bújni a szürke egyenruhás nadrágjába. Kitáguló szemmel bámult az apjára.
– Tudod, hogy igazat mondok – suttogta döbbenten.
– Danny – Jack arca megfeszült.
– Tudod, mert láttad...
Amikor Jack nyitott tenyere csattant Danny arcán, a hang erőtlen volt, nem volt benne semmi drámai. A fiú feje hátraesett, a pofontól vörös folt keletkezett az arcán, olyan volt, mint egy billog.
Wendy felnyögött.
Egy pillanatig mindhárman mozdulatlanok maradtak, aztán Jack magához húzta a fiát, és azt mondta: – Danny, sajnálom, jól vagy, doki?
– Megütötted, te rohadék! – kiáltotta Wendy. – Te piszkos disznó!
Wendy megragadta Danny karját, és maga felé rántotta.
– Jaj, ne rángassatok, ne! – sikoltott Danny, és a hangjában olyan kín csengett, hogy mindketten eleresztették. Akkor kicsordultak a könnyei, összeroskadt ott, a kanapé és az ablak között, és keservesen sírt. A szülei tehetetlenül bámulták, gyerekek vágnak ilyen arcot, amikor összeverekszenek egy játék eltörik. A kandallóban megint felrobbant egy toboz, akár a kézigránát, -és a hangtól mindhárman összerezzentek.
Wendy bébiaszpirint adott neki, és Jack ágyba dugta. Danny nem tiltakozott. Hüvelykujjával a szájában szinte azon nyomban elaludt.
– Ez nem tetszik nekem – mondta Wendy. – Visszafejlődés.
Jack nem válaszolt.
Wendy szelíden nézett rá, nem haragosan, de nem is mosolyogva. – Akarod, hogy bocsánatot kérjek, amiért disznónak neveztelek? Jó, bocsánatot kérek. Ne haragudj. De akkor sem lett volna szabad megütnöd.
– Tudom – motyogta Jack. – Tudom én is. Nem tudom, mi a fene jött rám.
– Megígérted, hogy soha többé nem ütöd meg.
Dühösen nézett Wendyre, aztán a mérge elpárolgott. Wendy szánakozva és rémülten egyszerre meglátta, milyen lesz majd Jack mint öregember. Soha nem látta még ilyennek.
(?milyennek?)
Legyőzöttnek, válaszolta önmagának. Mint akit megvertek.
Jack megszólalt: – Mindig azt hittem, meg tudom tartani az ígéreteimet.
Wendy odament hozzá, a kezét a karjára tette. – Nincs semmi baj, túlvagyunk rajta. És amikor jön az erdőőr, hogy megnézzen bennünket, megmondjuk neki, hogy mindhárman le akarunk menni. Jó?
– Jó – mondta Jack, és ebben a pillanatban úgy is gondolta. Mint annak idején, amikor másnap reggel megnézte a sápadt, nyúzott arcát a fürdőszoba tükrében. Abbahagyom, egyszerűen abbahagyom. De a reggelből délután lett, és délutánra egy kicsit jobban érezte magát. Aztán a délutánból este lett. Ahogy valamelyik nagy huszadik századi gondolkodó mondta: az éjszaka mindig leszáll.
Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bár megkérdezné Wendy a sövényről, megkérdezné, hogy mire gondolt Danny, amikor azt mondta, Tudod, mert láttad... Ha megkérdezné, mindent elmondana neki. Mindent. A sövényt, a nőt a szobában, még a tűzoltófecskendőről is beszélne, amelyik a másik irányba fordult. De melyik ponton hagyja abba a gyónást? Elmondhatja neki, hogy eldobta a gyújtómágnest, pedig ha nem teszi, már mindhárman lent lehetnének Sidewinderben?
Wendy csak ennyit kérdezett: – Akarsz egy teát?
– Igen. Egy csésze tea jólesne.
Wendy az ajtóhoz ment, megállt, a pulóveren át megdörgölte a karját. – Én is ugyanolyan hibás vagyok, mint te -mondta. – Mit csináltunk, amíg ő... ezt az álmot látta, vagy akármit?
– Wendy...
– Aludtunk – mondta Wendy. – Aludtunk, mint két tinédzser, aki szépen lecsillapította a viszketegségét.
– Elég – mondta Jack. – Túl vagyunk rajta.
– Nem – mondta Wendy, és különös, nyugtalan mosollyal nézett rá. – Nem vagyunk túl rajta.
Kiment, hogy teát főzzön; otthagyta Jacket, hogy vigyázzon a fiukra.
36
Jack felébredt a könnyű, nyugtalan álomból, amelyben hatalmas, meghatározhatatlan formájú alakok üldözték végtelen hómezőkön át valamibe, amiről először azt hitte, újabb álom: sötétség, benne hirtelen mechanikus hangzavar – kattogás, csapódás, zümmögés, zörgés, csattanás és nyikorgás.
Aztán Wendy felült mellette, ő rájött, hogy nem álmodott.
– Mi ez? – Wendy keze hideg, mint a márvány, a csuklójára kulcsolódott. Jack elfojtotta a vágyat, hogy lerázza magáról – honnan a fenéből tudhatná, hogy mi ez? Az éjjeliszekrényen álló óra világító számlapján látta, hogy öt perc múlva éjfél.
Megint a zümmögés. Hangos, kitartó, nagyjából folyamatos zümmögés. Aztán elhallgatott, és újabb fémes csattanás következett. Zörgés, kattogás, csattanás. Aztán megint a zümmögés.
A felvonó.
Danny felült. – Apa? Apa? – a hangja álmos volt és ijedt.
– Itt vagyok, doki – mondta Jack. – Gyere ide, bújj be hozzánk. Anyád is fent van.
Az ágynemű zizegett, ahogy Danny felmászott az ágyra, és bebújt közéjük. – A lift – suttogta.
– Igen – mondta Jack. – Csak a lift.
– Mi az, hogy csak? – kérdezte Wendy. A hangján mint jeges burok érződött a hisztéria. – Az éjszaka közepén! Ki kezeli?
Zmmmmmmmm. Bumm. Most már felettük. A rácsos kapu zörögve kinyílt, aztán kinyíltak és becsukódtak az ajtók. Megint a motor zümmögése, a kábelek nyikorgása.
Danny nyöszörögni kezdett.
Jack felült, és a lábát átvetette az ágy szélén. – Valószínűleg rövidzárlat. Megyek, megnézem.
– Ne merészelj kimenni a szobából!
– Ne légy ostoba – mondta Jack, és felvette a köntösét. – Ez a dolgom.
A következő pillanatban Wendy is kibújt az ágyból, és húzta magával Dannyt.
– Mi is megyünk.
– Wendy...
– Mi baj? – kérdezte komoran Danny. – Mi baj van, apa? Ahelyett, hogy válaszolt volna, Jack dühös és merev arccal elfordult. Megkötötte a köntöse övét, kinyitotta az ajtót, és kilépett a sötét folyosóra.
Wendy egy pillanatig habozott; Danny indult elsőnek. Wendy gyorsan utolérte, és együtt mentek ki.
Jack nem gyújtott villanyt. Wendy tapogatózva kereste a kapcsolót, hogy meggyújtsa a hallba vezető folyosót megvilágító mennyezeti lámpákat. Előttük Jack már befordult a sarkon. Danny találta meg a kapcsolótáblát, és mindhárom kart meghúzta. A lépcsőhöz és a lifthez vezető folyosó fénybe borult.
Jack a liftajtó előtt állt, amely előtt padok és hamutartóurnák sorakoztak. Kopott, kockás köntösében, letaposott sarkú barna bőrpapucsában, az alvástól meggöndörödött, csomókban összetapadó hajával Wendy abszurd, huszadik századi Hamletnek látta, határozatlan embernek, akit megbénít a rohamosan közeledő tragédia, képtelen elhárítani, vagy bármilyen módon megakadályozni.
(Jézusom minek gondolok ilyen őrültségeket...)
Danny keze fájdalmasan megszorította az övét. Figyelmesen nézett fel rá, feszült és ijedt arccal. Wendy rádöbbent, hogy Danny olvas a gondolataiban. Hogy milyen sokat, vagy milyen keveset értett meg belőlük, azt nem tudhatja, de Wendy mégis elpirult, és kicsit úgy érezte magát, mintha rajtakapta volna maszturbálás közben.
– Gyere – mondta, és elindultak a folyosón Jack felé. Itt hangosabb volt a zümmögés, zörgés és csattogás, ijesztőbb a maga dermesztő érthetetlenségében. Jack lázas figyelemmel bámulta a zárt liftajtót. Wendy a liftajtó közepén nyíló rombusz alakú ablakon át látni vélte a remegő kábeleket. A lift zökkenve megállt alattuk, a földszinten. Hallották, amint az ajtók zörögve kinyílnak. És...
(estély)
Miért jutott eszébe az, hogy estély? A szó egyszerűen, minden ok nélkül, beugrott az agyába. A Panorámában tökéletes csend honolt, a liftaknából felszálló különös zajokat kivéve,
(micsoda estély lehetett)
(???DE HÁT MIFÉLE ESTÉLY???)
Egy pillanatra megjelent előtte egy kép; olyan valóságosnak tetszett, mintha csakugyan emlék volna... méghozzá nem egyszerű emlék, hanem olyan, amit az ember kincsként őriz, különleges alkalmakra tartogat, és csak ritkán beszél róla hangosan. Fények... száz, talán ezernyi lámpa fénye. Fények és színek, pezsgősdugók pukkanása... negyventagú zenekar játszik egy Glenn Miller-melódiát. De Glenn Miller lezuhant a bombázójában, még mielőtt ő megszületett, hogyan emlékezhetne Glenn Millerre?
Lenézett Dannyre, és látta, hogy a fejét félrehajtja, mintha hallana valamit, amit ő nem hall. Az arca nagyon sápadt volt.
Puff.
Odalent a helyére csúszott a liftajtó. Zümmögve, nyöszörögve megindult felfelé. A kicsi ablakon át először a motort látta meg a liftkocsi tetején, aztán a rézrács alkotta újabb rombusz alakú nyílásokon át a kocsi belsejét. Meleg, sárga fény áradt a lift mennyezeti lámpájából. Üres volt. A kocsi üres volt. de
(az estélyen biztos több tucat ember zsúfolódott össze benne, sokkal több, mint szabad lett volna, de persze a lift akkor még új volt, és valamennyien álarcot viseltek)
(???Hogyhogy álarcot???)
A lift megállt felettük, a harmadikon. Wendy Dannyre nézett. A gyerek szeme óriásira nőtt. A szája vékony, verteién nyílássá szorult össze. Felettük zörögve kinyílt a rács. Aztán tompa puffanással kinyílt az ajtó is, kinyílt, mert ideje volt, eljött az ideje, hogy
(Jó éjszakát... jó éjszakát... igen, gyönyörű volt... nem, nem maradhatok, amíg leveszik az álarcot... korán fekszem, korán kelek... oh, csakugyan Sheila volt?... a szerzetes?... hát nem szellemes, Sheila szerzetesnek öltözött!... igen, jó éjszakát... jó)
Puff.
Kattogás. A motor felbúgott. A lift nyöszörögve elindult lefelé.
– Jack – suttogta. – Mi ez? Mi baja lehet?
– Rövidzárlat – felelte Jack. Az arca mozdulatlanná merevedett. – Mondom, hogy rövidzárlat.
– Hangokat hallok a fejemben! – kiáltotta Wendy. -Mi ez? Mi baj? Úgy érzem, megbolondulok.
– Miféle hangokat? – kifejezéstelen arccal nézett rá. Wendy Dannyhez fordult. – Te...?
Danny lassan bólintott. – Igen. És zenét. Mintha nagyon régen lett volna. A fejemben.
A lift megint megállt. A szálloda csendes volt és elhagyatott. Odakint a sötétben nyöszörgött a szél az eresz körül.
– Talán mindketten megbolondultatok – mondta közömbösen Jack. – Én a világon semmit nem hallok, kivéve azt, hogy a lift elektromos csuklásban szenved. Ha elő akartok adni egy hisztériás duettet, csak rajta. De rám ne számítsatok.
A lift elindult lefelé.
Jack jobbra lépett, ahol a falon mellmagasságban üvegezett doboz helyezkedett el. Puszta ököllel belevágott. Az üveg csilingelve betört. A kezéből két helyen is szivárgott a vér. Benyúlt és kivett egy kulcsot; a kulcsnak hosszú, vékony nyele volt.
– Jack, ne. Ne!
– Ez a dolgom. Hagyj békén, Wendy!
Wendy megpróbált a karjába kapaszkodni. Jack hátralökte. A lába beleakadt a pongyolája aljába, és ügyetlenül, huppanva elesett. Danny élesen felkiáltott, és letérdelt melléje. Jack visszafordult a lifthez, és bedugta a kulcsot a nyílásba.
A kábelek eltűntek, és a kicsi ablakban megjelent a liftkocsi alja. Egy másodperccel később Jack elfordította a kulcsot. A lift nyikorgó, kaparászó zajjal azonnal megállt. A kikapcsolt motor az alagsorban egy pillanatig még hangosabban nyöszörgött, aztán működésbe lépett az áramkör-megszakító, és a Panorámában földöntúli csendjeit úrrá. A szél zúgása odakint sokkal hangosabbnak tetszett. Jack ostobán bámult a szürke fém liftajtóra. A kulcslyuk alá három kis vércsepp hullott a felhasadt ujjízületeiből.
Egy pillanatra visszafordult Wendyhez és Dannyhez. Wendy felült, Danny átölelte. Mindketten tartózkodón bámultak rá, mint egy idegenre, akit még soha nem láttak, és tartanak tőle, mert lehet, hogy veszélyes. Jack kinyitotta a száját, de nem tudta biztosan, mit fog mondani.
– Ez... Wendy, ez a dolgom.
– Baszd meg a dolgodat – mondta tagoltan Wendy. Jack visszafordult a lifthez, az ujját bedugta az ajtó jobb oldalán húzódó nyílásba, és egy kicsit kifeszítette. Egész súlyát nekivetette, és kitárta az ajtót.
A liftkocsi félúton állt meg, a padlója Jack mellmagasságában volt. Meleg fény áradt ki belőle, ellentétben a liftakna olajos sötétségével.
Jack benézett, úgy tetszett, hosszú ideig.
– Üres – mondta végül. – Rövidzárlat, ahogy mondtam. -Beakasztotta az ujjait az ajtó mögötti nyílásba, és kezdte behúzni... aztán megérezte Wendy kezét a vállán; Wendy meglepő erővel lökte félre.
– Wendy! – kiáltotta. De Wendy már elkapta a liftkocsi peremét, és felhúzódzkodott, hogy benézhessen. Váll- és gyomorizmai görcsösen megfeszültek, igyekezett egészen felkapaszkodni. Egy pillanatig kétségesnek látszott, hogy sikerül-e neki. A lába a liftakna feketesége fölött lógott, az egyik rózsaszínű papucsa lecsúszott és eltűnt a mélyben.
– Anya! – sikoltotta Danny.
Aztán feljutott, az arca kipirult, a homloka olyan sápadt és fényes volt, mint egy borszeszlámpa. – Na és ez, Jack? Ez is rövidzárlat? – Valamit elhajított, és a folyosó hirtelen megtelt libegő, piros, fehér, kék és sárga konfettivel. – Hát ez? – Kortól megfakult, zöld szerpentin volt.
– Hát ez?
Megint kidobott valamit, a holmi megpihent a kék-fekete dzsungelszőnyegen: egy fekete selyem macskaszemálarc, a szélét flitter díszítette.
– Szerinted ez is rövidzárlat, Jack? – sikította.
Jack lassan ellépett az álarc mellől, és mechanikusan ingatta a fejét. A macskaszemálarc üres tekintettel bámult fel a mennyezetre a konfettivel teleszórt szőnyegről.
37
December elsejét írtak.
Danny a keleti szárnyból nyíló bálteremben egy túltömött füles karosszék tetején állt, és az üvegburával lefedett órát nézegette. Az óra a magas, díszes kandallópárkány közepén, két nagy csontelefánt között helyezkedett el. Kicsit tartott tőle, hogy a két elefánt mindjárt megindul, és megpróbálja felöklelni az agyarával, de azok nem moccantak. „Biztonságosak” voltak. A felvonó éjszakája óta a Panorámában mindent két kategóriába sorolt. A lift, az alagsor, a játszótér, a 217-es és az elnöki lakosztály (lakosztály és nem osztály, látta egy főkönyvben, amit apa olvasott az előző este, és megjegyezte) – „nem biztonságosak”. Az ő lakásuk, a hall és a terasz biztonságosak. Úgy látszik, a bálterem is.
(Legalábbis az elefántok.)
A többi helyiségről nem tudta, hogy melyik kategóriába sorolja, ezért elvből elkerülte.
Megnézte az órát az üvegbura alatt. Nyilván azért tartották üveg alatt, mert kilátszott minden kereke, fogaskereke és rugója. Az óraszerkezet körül króm- vagy acélsín húzódott, és közvetlenül a számlap alatt volt egy pici tengely, mindkét végén egy pár kapcsolódó fogaskerékkel. A mutatók negyed XII-t mutattak, és bár nem ismerte a római számokat, a mutatók állásából meg tudta állapítani, mikor állt meg az óra. Az óra bársonytalapzaton állt. Előtte gondosan megmunkált ezüstkulcs feküdt; a gömbölyödő bura kicsit eltorzította.
Gondolta, hogy az óra is olyasmi, amihez nem szabad hozzányúlnia, mint például a hallban, a kandalló melletti díszes tűzpiszkáló szerszámokhoz a réztartóban, vagy a magas porcelán fiókos szekrényhez az étterem hátsó falánál.
A sértett igazságérzet hirtelen haragra gerjesztette, és fellázadt.
(kit érdekel, mihez nem szabad hozzányúlnom, kit érdekel, hozzám nyúlt ő is, igaz? játszott velem, igaz?)
Igaz. És nemigen vigyázott, hogy össze ne törje.
Danny kinyújtotta a kezét, megfogta az üvegburát, leemelte, és oldalra tette. Ujjával végigsimította a szerkezetet, mutatóujja megakadt a fogaskerekeken, és simán siklott át a kereken. Felemelte az ezüstkulcsot. Egy felnőtt számára kényelmetlenül kicsi lett volna, de az ő kezébe tökéletesen illett. Bedugta a lyukba a számlap közepén. Pici kattanással, inkább érezte, mint hallotta, rögtön a helyére csúszott. Természetesen jobbra forog, az óramutató járásának megfelelően.
Danny ütközésig forgatta a kulcsot, aztán kihúzta. Az óra ketyegni kezdett. A fogaskerekek forogtak. Egy nagy lendkerék félkörben mozgott előre-hátra. A mutatók elindultak. Ha az ember tökéletesen mozdulatlan maradt, és jól kinyitotta a szemét, látta, ahogy a kismutató araszol a negyvenöt percre, a XII-esen álló nagymutató felé.
(És a vörös halál vette át korlátlan uralmát.)
Összevonta a szemöldökét, aztán elhessentette a gondolatot. Nem volt számára értelme, nem célzott semmire.
Megint kinyújtotta a mutatóujját, és a percmutatót is feltolta a XII-esre; kíváncsi volt, hogy most mi történik. Látta, hogy nem kakukkos óra, de annak az acélsínnek biztosan van valami célja.
Először apró, zakatoló kattogás hallatszott, aztán az óra cincogva játszani kezdte Strauss Kék Duna keringőjét. Egy összetekert, perforált szalag, alig öt centi széles, lassan legömbölyödött. Apró rézkalapácsok emelkedtek és süllyedtek. A számlap mögül, az acélsínen két alak siklott elő, balett-táncosok, balról egy lány tüllszoknyában, fehér harisnyában, jobbról egy fiú fekete harisnyanadrágban és balettcipőben. A karjukat a fejük fölé emelték. Középen találkoztak, a VI-os előtt.
Danny felfedezte a parányi bemélyedést az oldalukon, éppen a hónaljuk alatt. A kicsi tengely ezekbe a mélyedésekbe csúszott be, és újabb kattanás hallatszott. A tengely két végén lévő fogaskerekek forogni kezdtek. A Kék Duna csilingelt. A táncosok karja leereszkedett, átölelték egymást. A fiú felemelte a lányt a feje fölé, aztán körbeforgott a rúd felett. Lefeküdtek, a fiú a lány rövid tüllszoknyája alá temette a fejét, a lány arcát a fiú harisnyanadrágjához, a közepére szorította. Mechanikus önkívületben vonaglottak.
Danny fintorgott. Egymás pipilőjét csókolják. Hányinger fogta el.
Egy pillanat múlva minden megindult visszafelé. A fiú visszapergett a tengely felett. Függőleges helyzetbe emelte a lányt. A fejük fölé emelték a karjukat, és sokatmondóan egymás felé bólintottak. Aztán visszasiklottak a számlap mögé, ahogy jöttek , és éppen akkor tűntek el, amikor a Kék Dunának vége lett. Az óra ezüstösen csengve ütni kezdett.
(Éjfél! Éjfélt ütött!)
(Le az álarcokkal!)
Danny megperdült a széken, majdnem leesett. A bálterem üres volt. A dupla katedrálüveg ablak mögött friss hó kezdett szállingózni. A hatalmas, dús arany és vörös mintás báltermi szőnyeg (természetesen fel volt tekerve, hogy táncolni lehessen) zavartalanul feküdt a földön. Körülötte ott álltak az apró, intim, kétszemélyes asztalok, a tetejükre rakott póklábú székek lába a mennyezetre meredt.
A terem üres volt.
De nem volt igazán üres. Mert itt a Panorámában minden folytatódott tovább. Itt eggyé olvadt minden idő. Az az éjszaka 1945 augusztusában, amikor az a néhány kiválasztott előkelőség nevetett, ivott, fel-le járt a liften, pezsgőzött és szerpentint dobált egymás arcába, soha nem ért véget. Úgy húsz évvel ezután, júniusban, még alig hajnalodott, amikor a maffiózó bérgyilkosok három ember széttépett és vérző testébe végtelen sorozatban golyókat lőttek, és az a három ember azóta is vívja végtelen haláltusáját. A második emeleten egy szobában egy nő lebeg a fürdőkádban, és látogatókra vár.
A Panorámában a maga módján minden élt. Mintha az egészet ezüstkulccsal húzták volna fel. Az óra járt. Az óra járt.
Ő a kulcs, gondolta szomorúan Danny. Tony figyelmeztette, de ő engedte, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.
(Csak ötéves vagyok!)
kiáltotta oda valami félig-meddig érezhető jelenlétnek a teremben.
(Hát semmit nem számít, hogy csak ötéves vagyok?)
Nem kapott választ.
Vonakodva visszafordult az órához.
Megpróbálta halogatni a döntést, azt remélte, hogy történik valami, és akkor nem kell újra Tonyt hívnia, jön egy erdőőr, vagy egy helikopter, vagy a mentőosztag; a tévéműsorokban mindig idejében megérkeznek, és az emberek megmenekülnek. A tévében a rendőrök, a mentőosztagok és a repülő mentőorvosok barátságos fehér erők, ellensúlyozzák a világ zűrzavaros gonoszságát; ha az emberek bajba kerülnek, segítenek rajtuk, kiszabadítják őket. Ha baj van, nem hagyják őket sorsukra.
(Kérem!)
Nem jött válasz.
Nem jött válasz, és ha eljönne Tony, megint ugyanazt a lidérces álmot látná? A csattogás, a rekedt, panaszos hang, a kék-fekete kígyószerű szőnyeg? KELLÖGEM?
De hát mi mást?
(Kérem, nagyon kérem.)
Semmi válasz.
Reszkető sóhajjal az óra számlapjára nézett. A fogaskerekek forogtak, más fogaskerekekbe kapaszkodtak. A lendkerék hipnotikusan ingott előre-hátra. És ha az ember egészen mozdulatlanul tartotta a fejét, látta a percmutatót, amint kérlelhetetlenül mászik a XII-estől az V-ös felé. Ha az ember egészen mozdulatlanul tartja a fejét, látja...
Az óra számlapja eltűnt. A helyén kerek, fekete lyuk tátongott. Az örökkévalóságba vezetett. Nőni, dagadni kezdett. Az óra eltűnt. Eltűnt mögötte a terem. Danny megingott, aztán belezuhant a sötétségbe, amely mindvégig ott rejtőzködött a számlap mögött.
A kisfiú a karosszéken hirtelen összeroskadt, természetellenes szögben elterült, a feje hátraesett, a szeme üresen bámult a bálterem mennyezetére.
Le és le és le a...
...a folyosóra, ott kuporgott a folyosón, mert rossz irányba fordult be, a lépcsőhöz akart visszajutni, de rossz irányba kanyarodott az előbb, és most ÉS MOST...
...látta, hogy zsákutcába került, a rövid kis folyosó csak az elnöki lakosztályba vezet, és a csattogó hang közeledik, a roque-ütő vadul sziszeg a levegőben, belevágódik a falba, felhasítja a selyemtapétát, a nyomában kis gipszfelhők szállnak fel.
(Az isten verje meg, gyere ide! Most!)
De a folyosón volt egy másik alak is. A fal mellett ácsorgott, közvetlenül mögötte. Mint egy kísértet.
Nem, nem volt kísértet, de tiszta fehérbe volt öltözve. Fehérbe.
(Megtalállak, te istenverte, szaros kis VAKARCS!)
Danny hátrahőkölt a hang elől. Már a harmadik emeleti főfolyosón közeledett feléje. A hang gazdája hamarosan megkerüli a sarkot.
(Gyere ide! Gyere ide, te kis szaros!)
A fehérbe öltözött alak egy kicsit felegyenesedett; kivette a cigarettát a szája sarkából, és telt alsó ajkáról levett egy kis dohányt. Danny most már látta, hogy Hallorann az. Fehér szakácsruhát viselt, és nem azt az öltönyt, amiben Danny az utolsó napon látta.
– Ha baj van – mondta Hallorann –, hívjál. Jó hangosan kiálts, ahogyan az előbb. Meghallom, talán még odalent Floridában is. És ha igen, rohanni fogok. Rohanni fogok. Rohanni...
(Hát akkor gyere! Gyere, gyere MOST! Jaj, Dick, szükségem van rád, mindnyájunknak szükségünk van...)
fogok. Sajnálom, de rohannom kell. Sajnálom, Danny, kis barátom, kicsi doki, de most rohannom kell. Jól mulattunk, talpraesett gyerek vagy, de most sietek, rohannom kell.
(Ne!)
De Dick Hallorann megfordult, visszatette a cigarettát a szája sarkába, és könnyedén átlépett a falon.
Magára hagyta.
És ekkor fordult be az árnyalak a sarkon, óriásinak tetszett a folyosó félhomályában, csak a vörösen villogó szeme látszott tisztán.
(Megvagy! Most elkaplak, te szaros! Most megkapod a magadét!)
Feléje lódult, iszonyatos volt, ahogy imbolyogva futott, a roque-ütőt lóbálva a kezében. Danny sikoltva hátrált, a fal engedett, és ő zuhant. Zuhanás közben újra meg újra megfordult, zuhant le a lyukba, a Nyuszi barlangjába, egy beteges csodákkal teli országba.
Tony mélyen alatta volt, ó is zuhant.
(Nem jöhetek többet, Danny... nem enged a közeledbe... egyikük sem enged a közeledbe... hívd Dicket... hívd Dicket...)
Tony eltűnt, és ő hirtelen egy sötét szobában találta magát. De nem volt egészen sötét. Beszűrődött valahonnan egy kevés fény. Anya és apa hálószobája volt. Látta apa íróasztalát. A szoba rettenetesen fel volt dúlva. Járt már ebben a szobában. Anya lemezjátszója felfordulva hevert a padlón. A lemezek szétszóródtak a szőnyegen. A matrac félig lecsúszott az ágyról. A képek le voltak tépve a falakról. Az ő összecsukhatós ágya az oldalán feküdt, mint egy beteg kutya; a Pipacspiros Volkswagen piros műanyag darabkákra volt törve.
A fény a fürdőszobából szűrődött ki, az ajtó félig nyitva állt. Közvetlenül mögötte egy kéz lógott le bénán, az ujjak hegyéről vér csöpögött le. És az orvosságos szekrény tükrében fel-felvillant: KELLÖGEM.
Hirtelen hatalmas üvegburával leborított óra jelent meg előtte. A számlapon nem voltak számok, vagy mutatók, csak vörös betűkkel a dátum: DECEMBER 2. A szeme kitágult az iszonyattól, mert ekkor vette észre, hogy azt a szót másképp kell olvasni, most, hogy kétszeresen tükröződött az üvegben, rájött, hogy visszafelé kellett volna olvasni: MEGÖLLEK.
Danny Torrance kétségbeesésében és iszonyatában felsikoltott. A dátum eltűnt a számlapról. Az óra lapja is eltűnt, a helyén egy kerek, fekete lyuk maradt, ami dagadt és dagadt, mint egy táguló pupilla. Mindent eltakart, és ő előreesett, zuhanni kezdett, zuhant, és...
...leesett a székről.
Egy pillanatig feküdt a bálterem padlóján, és nehezen lélegzett.
KELLÖGEM
MEGÖLLEK
KELLÖGEM
MEGÖLLEK
(A vörös halál vette át korlátlan uralmát.)
(Le az álarccal! Le az álarccal!)
És mindegyik csillogó, gyönyörű álarc mögött ott rejtőzik a még soha nem látott arc, amely végigüldözte ezeken a sötét folyosókon; a vörös szeme kitágult, a tekintete üres volt, gyilkos.
Rettegett, hogy milyen arc bukkan elő majd, amikor végre eljön az idő, és az álarcot le kell venni.
(DICK!)
sikoltotta teljes erejéből. A feje szinte beleremegett a gondolat erejébe.
(!!!JAJ DICK KÉRLEK KÉRLEK KÉRLEK GYERE!!!)
Fölötte az ezüstkulccsal felhúzott óra ketyegett tovább; múltak a másodpercek, a percek és órák.
ÉLET ÉS HALÁL
38
Mrs. Hallorann harmadik fia, Dick, fehér szakácsruhában, a szája sarkában egy Lucky Strike-kal, kihátrált Cadillac limuzinjával a Nagykereskedelmi Zöldségcsarnok mögötti parkolóból , és lassan megkerülte az épületet. Masterton, aki már résztulajdonos volt, de még ugyanúgy csoszogott, ahogy a második világháború előtt egy fekete bőrűnek csoszognia illett, éppen egy láda salátát tolt be a magas, sötét épületbe.
Hallorann megnyomott egy gombot, mire leereszkedett a jobb oldali ablak, és ő kikiabált: – Piszok sokat kérsz az alligátorkörtéért, te vén zsugori!
Masterton a válla felett hátranézett, mindhárom aranyfogát kivillantva szélesen elvigyorodott, és visszakiabált: – Megmondjam, hogy hova dugd őket, öreg haver?
– Ezt megjegyzem magamnak, testvérem.
Masterton az ujjával mutatta, mit gondol. Hallorann viszonozta a bókot.
– Megkaptad az uborkát? – kérdezte Masterton.
– Meg.
– Holnap korán gyere, olyan szép újkrumplit kapsz, amilyet még sose láttál.
– Majd elküldöm a fiút – felelte Hallorann. – Bejössz ma este?
– Te gondoskodsz a piáról, testvérem?
– Kukkants be a csomagtartóba.
– Ott leszek. És hazafelé nehogy belekóstolj, hallod? Innen St. Pete-ig minden zsaru ismeri a nevedet.
– Mert te persze mindent tudsz? – mondta vigyorogva Hallorann.
– Többet, mint te valaha, fiam.
– Hallja valaki ezt a pimasz négert?
– Na tűnj el innen, mielőtt hozzád vágom a salátát.
– Csak vágd. Ingyen bármi jöhet.
Masterton úgy tett, mintha hozzávágna egyet. Hallorann lebukott, felhúzta az ablakot, és továbbhajtott. Jókedve volt. Az elmúlt félórában ugyan narancsszagot érzett, de nem talált benne semmi különöset. Az elmúlt félórát egy gyümölcs- és zöldségkereskedésben töltötte.
Délután fél öt volt, floridai idő szerint, december első napja. A jó öreg Tél az ország nagy részére rátelepedett a fagyos fenekével, de idelent a férfiak nyitott nyakú, rövid ujjú inget viseltek, a nők pedig könnyű nyári ruhát, vagy sortot. A Floridai Első Bank épületén a hatalmas grape-fruitokkal díszített digitális hőmérő villogva hirdette, hogy huszonhat fok van. Floridáért hálásnak kell lenni az Istennek, gondolta Hallorann, a moszkitók meg egyebek ellenére is.
A limuzin hátuljában két tucat alligátorkörte, egy láda uborka, egy láda narancs meg egy láda grape-fruit utazott. Három papírzacskót bermudai hagyma töltött meg, a legédesebb zöldség, amelyet egy szerető isten valaha megteremtett, egy kevés nagyon finom cukorborsó, amit az előételhez szolgálnak fel, és tíz esetből kilencszer visszakerül a konyhára, mert nem eszik meg, és volt egy kék sütőtök is szigorúan személyes fogyasztásra.
Hallorann megállt a Vermont Street-i lámpánál, a beforduló sávban, és amikor a zöld nyíl felgyulladt, bekanyarodott a floridai 219-es útra, felgyorsított hatvanra, és tartotta, amíg a város kezdett eltünedezni, átadva helyét a terpeszkedő külvárosnak benzinkutakkal, Burger Kingekkel és McDonaldokkal. Ma keveset vásárolt, elküldhette volna érte Baedeckert, de Baedecker nagyon ácsingózott már, hogy egyszer ő vehesse meg a húst, meg aztán Hallorann sose mulasztotta volna el a lehetőséget, hogy néhány szót váltson Frank Mastertonnal. Lehet, hogy Masterton ma eljön, tévéznek meg söröznek egy kicsit, de lehet, hogy nem jön el. Így is, úgy is jó lesz. A lényeg, hogy látta pár percre. Minden ilyen alkalom fontos, mert már nem fiatalok. Az utóbbi néhány napban valahogy sokat gondolkozott ezen. Az ember már nem egészen fiatal, ha közeledik a hatvanhoz (vagy – mondjunk igazat, és takarítsunk meg egy hazugságot – ha elmúlt hatvan), és gondolnia kell rá, hogy elmehet. Elmehet bármikor. Egész héten ezen tűnődött, nem nyomasztotta, csak mérlegelte, mint tényt. A halál az élet része. Ha valaki egész ember akar maradni, rá kell hangolódnia. És ha a saját halálát az ember nehezen érti is meg, elfogadni legalább nem lehetetlen.
Nem tudta volna megmondani, hogy miért töpreng ezen, de a másik ok, amiért maga jött el a kevés bevásárolnivalóért, az volt, hogy felmehessen a kis irodahelyiségbe Frank Bár és Grillje fölött. Most egy ügyvéd bérelte (a fogorvos, aki a múlt évben rendelőnek használta, úgy látszik, tönkrement), egy fiatal, fekete, McIver nevű férfi. Hallorann elmondta McIvernek, hogy végrendeletet akar csinálni, segítene-e neki. Hát, mikorra kéne az okmány, kérdezte McIver. Tegnapra, mondta Hallorann, és hátravetett fejjel felnevetett. Valami bonyolult dologra gondol? – hangzott McIver következő kérdése. Nem, mondta Hallorann. Van egy Cadillacje, a bankban körülbelül kilencezer dollárja, egy kis folyószámlája meg egy szekrényre való ruhája. Mindent a húgára akar hagyni. És ha a húga előbb hal meg? – kérdezte McIver. Azzal most ne törődjön, mondta Hallorann. Akkor majd új végrendeletet csinálok. Az okmány elkészült, és alig három órán belül aláírhatta – gyors munka egy fiskálistól –, és most ott pihent Hallorann zakója zsebében merev, kék borítékban, rajta cirkalmas betűkkel a felirat: VÉGRENDELET.
Nem tudta volna megmondani, miért választotta ezt a meleg, napfényes délutánt, amikor ilyen jól érezte magát, hogy elintézzen valamit, amit már évek óta halogatott, de valami ösztön ezt súgta, és ő nem mondott nemet. Megszokta, hogy engedelmeskedjék az ösztöneinek.
Elhagyta a várost. Felgyorsította a kocsit a már meg nem engedett kilencvenig; a belső sávban maradt, lehagyta a Petersburg felé tartó forgalom nagy részét. Tapasztalatból tudta, hogy a kocsi százhússzal is ugyanolyan magabiztosan tapad az úthoz, sőt, még százhatvannál se nagyon tiltakozna. De ezeknek a vakmerő napoknak vége. Ekkora sebességnek még a gondolata is megriasztotta. Öregszik.
(Jézus, de erős ennek a narancsnak a szaga. Csak nem rohad?)
Rovarok csapódtak a szélvédőnek. A rádiót egy miami soul-music állomásra csavarta, és már hallotta is Al Green lágy, panaszos hangját:
Milyen nagyszerű volt kettesben veled,
most késő van, el kell válnom tőled...
Leeresztette az ablakot, kidobta a csikket, aztán még jobban leeresztette, hogy kimenjen a narancsszag. Ujjával dobolt a kormányon, és halkan dúdolt. A visszapillantó tükörről lógó Szent Kristóf-medál lágyan himbálózott.
A narancsszag hirtelen felerősödött, és tudta, hogy jön, valami jön feléje. A visszapillantó tükörben látta a saját szemét, amint kitágul a meglepetéstől. És már ott is volt, belerobbant a fejébe, és kiszorított minden mást, a zenét, az utat, saját szórakozott éntudatát. Mintha valaki pszichikai puskát szorított volna a halántékához, és belelőtt volna egy 45-ös kaliberű sikoltást.
(!!!JAJ DICK JAJ KÉRLEK KÉRLEK KÉRLEK GYERE!!!)
A limuzin éppen beért egy Pinto furgont, amelyet egy munkaruhás férfi vezetett. A férfi látta, hogy a limuzin az ő sávja felé sodródik, és megnyomta a dudáját. Amikor a Cadillac sodródott tovább, megnézte a vezetőjét: egy nagydarab feketét látott, aki mereven ült a kormány mögött, tekintetét bizonytalanul felfelé emelve. A munkás később mondta a feleségének, hogy ő tudja, hogy ez csak az afrofrizura, amit manapság hordanak, de akkor mégis úgy látta, mintha annak a pasasnak minden szál haja az égnek állna. Azt hitte a feketének szívrohama van.
A munkás a fékre taposott, és lemaradt, szerencsére senki nem jött közvetlenül mögötte. A Cadillac fara eléje került, de továbbra is jobbra sodródott; a munkás elborzadva nézte, hogy a kocsi hosszú, rakétavonalú hátsó lámpája alig pár centivel a furgon orra előtt becsúszik az ő sávjába.
A munkás balról megkerülte, és dudálva elrobogott a részegen imbolygó Cadillac mellett. Törvénybe ütköző szexuális aktusra szólította fel a Cadillac vezetőjét; javasolta neki, hogy eztán közlekedjen a csatornában, ahol remekül fogja érezni magát bizonyos rágcsálók társaságában. Kifejezte azon óhaját, hogy minden személy, akiben van néger vér, térjen vissza saját kontinensére. Kifejtette őszinte meggyőződését, hová fog kerülni a limuzin vezetőjének lelke a túlvilágon. Azzal fejezte be, hogy úgy emlékszik, találkozott a limuzin vezetőjének az anyjával egy New Orleans-i bordélyban.
Aztán megelőzte, a veszély elmúlt, és hirtelen rádöbbent, hogy a nadrágjába vizelt.
Hallorann elméjében újra és újra megismétlődött a gondolat:
(GYERE DICK KÉRLEK GYERE DICK KÉRLEK)
de kezdett gyengülni, ahogy a rádióadás is, amikor az ember közeledik a sugárzási körzet határához. Kábultan rádöbbent, hogy a kocsija több mint hetven kilométeres sebességgel rohan a padkán. Visszakormányozott az útra, érezte, hogy a kocsi fara megcsúszik, mielőtt újra szilárd aszfaltra ér.
Közvetlenül maga előtt megpillantott egy fagylaltozót. Kitette az irányjelzőt, és lekanyarodott az útról, a szíve fájdalmasan dörömbölt a mellében, az arca betegesen elszürkült. Beállt a parkolóba, kivette a zsebkendőjét a zsebéből, és megtörölte a homlokát.
(Úristen!)
– Parancsol?
A hang megrémisztetté, pedig nem Isten hangja volt, hanem egy csinos kis pincérlányé, aki a nyitott ablaknál állt, kezében blokkal, hogy felvegye a rendelést.
– Igen, bébi, hozzon egy vaníliafagylaltot. Tejszínhabbal.
– Igen, uram. – A lány elment, a csípője szépen ringott a piros nejlon egyenruhája alatt.
Hallorann hátradőlt a bőrülésen, és lehunyta a szemét. Már semmit nem hallott. Míg behajtott a parkolóba, és leadta a rendelését a pincérnőnek, végleg elenyészett a hang. Csak a hányingeres, lüktető fejfájás maradt vissza, mintha jól kifacsarták, aztán kiakasztották volna száradni az agyát. Mint akkor, amikor engedte, hogy az a fiú, Danny, ragyogjon neki odafent, Ullman birodalmában.
De ez most sokkal hangosabb volt. Nem egy új játékot próbált ki vele, hanem rémületében kiáltott; minden szava hangosan sikoltott Hallorann fejében.
Lenézett a karjára. A meleg napsütés ellenére is libabőrős volt. Emlékezett rá, mondta a fiúnak, hogy ha segítségre van szüksége, hívja. És most hívta.
Hirtelen eltűnődött rajta, hogy hagyhatta, hogy az a gyerek odafönt maradjon azzal az erős ragyogásával. Tudnia kellett volna, hogy ebből csak baj lehet, talán nagy baj.
Hirtelen elfordította a kulcsot, hátramenetbe tette a kocsit, aztán csikorgó gumikkal visszahajtott az országútra. A ringó csípőjű pincérnő a fagylaltozó ajtajában állt, kezében a vaníliafagylalttal.
– Mi az, ég a ház? – kiabálta, de Hallorann már elviharzott. Az igazgatót Queemsnek hívták, és amikor Hallorann bement hozzá, Queems éppen a bukmékerével társalgott. A négyes lovat akarta megtenni a Rockaway versenyen. Nem, semmi duma, nem kell a Quinella, se az Exacta, se a szaros Futura. Csak a jó öreg négyes, hatszáz dollár az orrára. Amikor Queems idegesen letette a hallgatót, Hallorann megértette, hogyan lehetséges, hogy valaki ötven rongyot keres egy évben mint szállodaigazgató, és a nadrágjának mégis fényes az ülepe. Hallorannra függesztett szeme véres volt, úgy látszik, az előző este túl mélyen nézett a whiskys üveg fenekére.
– Valami baj van, Dick?
– Igen, uram. Igen, Mr. Queems. Kellene nekem három nap.
Queems átlátszó sárga inge zsebében volt egy doboz Kent. Anélkül, hogy a dobozt kivette volna, kiásott belőle egy cigarettát, és rosszkedvűen ráharapott a szabadalmazott Micronite filterre. Az íróasztalon heverő Crickettel rágyújtott.
– Nekem is – mondta. – De mi a baj?
– Három nap kellene – ismételte Hallorann. – A fiam.
Queems szeme Hallorann kezére tévedt; nem viselt jegygyűrűt.
– 1964-ben elváltam – mondta türelmesen Hallorann.
– Dick, tudja mi a helyzet a hétvégén. Telt ház. Pincétől a padlásig. Még a kamrákban is laknak. Vasárnap este a Florida terem is tele van. Hát vigye az órámat, a tárcámat, a nyugdíjalapomat. A fenébe is, még a feleségemet is viheti, ha nem zavarja a sok éles kiszögellés. Csak szabadságot ne kérjen. Mi a baj, beteg?
– Igen, uram – mondta Hallorann, és igyekezett továbbra is úgy beszélni, mintha közben ócska rongykalapot csavargatna a kezében, és a szemét forgatná. – Meglőtték.
– Meglőtték! – mondta Queems. A Kentet letette egy „Ole Miss” emblémás hamutartóra, ott végezte az üzleti adminisztráció szakot.
– Igen, uram – mondta ünnepélyesen Hallorann.
– Vadászott, és baleset érte?
– Nem, uram – mondta Hallorann, és halkabban, rekedt hangon folytatta. – Jana egy kamionsofőrrel él. Fehér ember. Ő lőtte meg a fiamat. Kórházban van Denverben, Coloradóban. Kritikus az állapota.
– Hogy a fenébe szerzett róla tudomást? Azt hittem, zöldségért ment.
– Igen, uram, úgy van. – Visszafelé megállt a Western Union irodában, hogy előre béreljen egy Avis kocsit a Stapleton Repülőtérről. Mielőtt eljött, zsebre vágott egy Western Union táviratblankettát. Most kivette az összehajtogatott, gyűrött, üres papírt, és meglengette Queems véraláfutásos szeme előtt. Visszatette a zsebébe, és kicsit még mélyebbre engedve a hangját folytatta: – Jana küldte. A levelesládámban találtam az előbb, amikor megjöttem.
– Jézusom, Jézusom – mondta Queems. Az aggodalomtól különös, feszült kifejezés jelent meg az arcán, amit Hallorann jól ismert. Olyan közel volt az együttérzéshez, amilyenre fehér ember, aki azt hiszi magáról, hogy „rendes a színesekhez” egyáltalán képes, amikor együttérzése tárgya egy fekete bőrű, vagy a fekete bőrű mitikus fia.
– Na jó, hát menjen – mondta Queems. – Azt hiszem, Baedecker átveheti a munkát három napra. A mosogató majd segít neki.
Hallorann bólintott, igyekezett még jobban megnyújtani a képét, bár amikor arra gondolt, hogy a mosogatófiú segít Baedeckernek, belül vigyorognia kellett. Hallorann abban is kételkedett, hogy a mosogató még egy jó napján is beletalál a WC-csészébe első menetre.
– Szeretném visszaadni az e heti béremet, uram – mondta Hallorann. – Az egészet. Tudom, milyen nehéz helyzetbe kerül miattam, Mr. Queems.
Queems arckifejezése még feszültebbé vált, mintha halszálka akadt volna a torkán. – Erről majd később beszélünk. Menjen csomagolni. Beszélek Baedeckerrel. Akarja, hogy telefonáljak a repülőtérre?
– Nem, uram, majd én.
– Rendben van. – Queems felállt, komoly képpel előrehajolt, és beszívott egy adag felfelé szálló füstöt a Kentjéből. Fuldokolva köhögni kezdett, sovány, fehér arca kivörösödött. Hallorann keményen küzdött, hogy megőrizze komor arckifejezését. – Remélem, minden rendbejön, Dick. Hívjon fel, amint megtud valamit.
– Igen, uram.
Kezet ráztak az íróasztal felett.
Hallorann lement a földszintre, onnan át az alkalmazottak szállására, és csak akkor tört ki belőle az öblös nevetés. Rázkódott a feje, vigyorgott, és a könnyeit törölgette a zsebkendőjével, amikor megérezte a sűrű, fojtogató narancsszagot, és már jött is a becsapódó gondolat, olyan erővel kólintotta fejbe, hogy részegen imbolyogva nekiesett a rózsaszínű stukkós falnak.
(!!!KÉRLEK GYERE DICK KÉRLEK GYERE GYERE GYERE GYORSAN!!!)
Kicsit magához tért, és valahogy felmászott a külső lépcsőn a lakásához. A kulcsot a gyékény lábtörlő alatt tartotta, és amikor lehajolt, hogy felvegye, valami kiesett a belső zsebéből, és kis koppanással leesett a lépcsőpihenőre. Olyan erősen elfoglalta a fején átsüvítő hang, hogy egy pillanatig üres tekintettel bámulta a kék borítékot, és nem tudta, hogy mi az.
Aztán megfordította, és megpillantotta a cirkalmas fekete betűket: VÉGRENDELET.
(Úristen, hát erről van szó?)
Ki tudja? Lehet. Saját halálának gondolata egész héten át úgy foglalkoztatta, mint egy... hát, mint egy...
(Gyerünk, mondd ki)
mint egy előérzet.
Halál? Egy pillanatig felvillant előtte az egész élete, nem történeti értelemben, nem mint azoknak a hegyeknek és völgyeknek topográfiája, amelyeket Mrs. Hallorann harmadik fia, Dick, megjárt, hanem a mostani élete. Martin Luther King, nem sokkal azelőtt, hogy a golyó levitte mártírsírjába, azt mondta, hogy ő járt fenn a hegyen. Dick ezt nem mondhatta el magáról. Nem jutott fel a hegyre, de évekig tartó küzdelem után napfényes fennsíkra érkezett. Vannak jó barátai. Annyi ajánlólevele, amennyi kell; bárhol kaphat állást. Ha nő kell, mindig akad egy barátságos lélek, aki nem kérdezősködik, és nem bonyolódik bele abba az ostoba vitába, hogy mit jelent ez az egész. Kibékült, boldogan kibékült saját fekete bőrével. Elmúlt hatvanéves, és Istennek hála, egészséges.
Kockáztassa, hogy ennek most vége legyen – kockáztassa önmaga végét – három fehér emberért, akiket nem is ismer?
De ez hazugság, igaz?
A fiút ismerte. Úgy értették egymást, ahogy jó barátok még negyven év múltán sem mindig. Ismerte a fiút, és a fiú ismerte őt, mert mindkettőjük fejében világított egy fényszóróféle; valami, amit nem kértek, egyszerűen csak megkaptak.
(Nem, neked csak zseblámpa jutott, de neki fényszóró.)
Ez a fény, a ragyogás, néha nagyon kellemes dolognak látszott. Az ember ráhibáz a lovakra, vagy ahogy a fiú mesélte, megmondja az apjának, hol az elveszett ládája. De ez csak a mártás, az öntet a salátán; alatta ugyanannyi keserű bükköny van ebben a salátában, mint amennyi finom uborka. Az ember megérzi a fájdalom, a halál és könnyek ízét. A fiú bajba került, és ő elmegy hozzá. A fiú miatt. Mert amikor beszélgettek, csak akkor volt más színe a bőrüknek, amikor a szájukat használták. Ezért megy el. Megteszi, amit lehet, mert ha nem, a fiú őbenne hal meg, a saját fejében.
De mert ember volt, keserűen kívánta, hogy bár ne neki jutott volna a feladat.
(Ki akart szállni, hogy utánainduljon)
Éppen egy váltás ruhát gyömöszölt be egy kis táskába, amikor meglepte a gondolat, és most is, mint mindig, ahányszor csak eszébe jutott, megdermesztette az emlék hatalmával. Mindig nagyon igyekezett, hogy ne gondoljon rá.
A szobalány, Delores Vickery, hisztériás rohamot kapott. Beszélt a többi szobalánynak, és ami még rosszabb, néhány vendégnek is. Amikor a dolog Ullman fülébe jutott – az ostoba libának tudnia kellett volna, hogy előbb-utóbb a fülébe jut – Ullman azonnal kirúgta. Sírva ment Hallorannhoz, nem azért, mert kirúgták, hanem azért, amit a második emeleti szobában látott. Bement a 217-esbe, hogy kicserélje a törülközőket, mondta, és meglátta Mrs. Masseyt, holtan feküdt a fürdőkádban. Ami persze képtelenség volt. Mrs. Masseyt előző nap diszkréten elszállították, és már útban volt New York felé – igaz, hogy a csomagtérben és nem az első osztályon, mint azelőtt.
Hallorann nem nagyon szerette Delorest, de aznap este felment, hogy körülnézzen. Olajbarna bőrű, huszonhárom éves lány volt; a szezon végén, amikor lelassult az iram, az étteremben is kisegített. Hallorann érezte, hogy van egy kis ragyogása, alig több, mint csillogás; például bejön egy este egy egérszerű, kopott ruhás ember vacsorázni, és Delores elcseréli az asztalát, hogy ő szolgálhassa ki. Az egérszerű emberke ott hagy egy képet a tányérja alatt Alexander Hamiltonról, ami elég baj annak a lánynak, aki elcserélte az asztalát, de ami még rosszabb, Delores még dicsekszik is a zsákmánnyal. Lusta volt, dologkerülő egy intézményben, amelyet olyan ember vezetett, aki nem tűrte a dologkerülőket. Ült a fehérneműs kamrában, cigarettázott, és valami képeslap lelkipatyolat-rovatát olvasta, de ha Ullman elindult valamelyik soron kívüli ellenőrző körútjára (és jaj annak alanynak, aki éppen a lábát pihentette, és ő rajtakapta), mindig szorgalmas munka közben találta; a képeslapot elrejtette egy magas polcra, a lepedők alá, a hamutartót bedugta az egyenruhája zsebébe. Igen, gondolta Hallorann, lusta, slampos, a többi lány se szerette, de Deloresben megvolt az a kis csillogás. Megkönnyítette az életét. Hanem amit a 217-esben látott, az úgy megijesztette, hogy szívesen fogadta a felmondást, és örült, hogy elmehet.
Miért fordult éppen őhozzá? A ragyogás felismeri a ragyogást, gondolta Hallorann, és vigyorgott magában.
Így aztán aznap este felment a szobába, amelybe másnapra vártak vendéget. Az irodai álkulccsal ment be, pedig ha Ullman rajtakapja, ő is csatlakozik Delores Vickeryhez meg a munkanélküliek táborához.
A zuhanyfüggöny be volt húzva a kád körül. Széthúzta, de még mielőtt megtette, már tudta, mit fog látni. Mrs. Massey felpuffadt, lila teste ernyedten feküdt a félig telt kádban. Állt és nézett le a nőre, a torkában lüktetett az ütőér. A Panorámában más dolgok is voltak: egy rossz álom, amely szabálytalan időközökben kísértette – valami jelmezbál, amire ő főzött; a bálteremben tartották, aztán valaki elkiáltotta magát, hogy le az álarcokkal, mire rohadó rovararcok kerültek elő a maszkok alól. Meg a sövényállatok. Kétszer, talán háromszor látta (vagy hitte, hogy látja), hogy megmozdulnak, bár nagyon kicsit. A kutya ülő helyzetéből lejjebb ereszkedett, mintha ugrani akarna, az oroszlánok előbbre jöttek, mintha fenyegetni akarnák a gyerekeket a játszótéren. A múlt évben, májusban, Ullman felküldte a padlásra, hogy keresse meg a díszes tűzpiszkáló szerszámokat, amelyek most a kandalló előtt állnak a hallban. Míg keresgélt, mindhárom mennyezeti lámpa kialudt, és nem talált vissza a csapóajtóhoz. Ki tudja, meddig bóklászott ide-oda egyre rémültebben, a sípcsontját beverte a ládákba, mindenbe belebotlott, és közben egyre erősödött benne az érzés, hogy a sötétben valami oson utána. Valami nagy és ijesztő, ami kiszökött valahogy a fagerendákból, amikor kialudtak a lámpák. Amikor végre belebotlott a csapóajtó gyűrűjébe, olyan gyorsan mászott le, ahogy csak tudott, és nem csukta be az ajtót maga után. Kormos volt, zilált, úgy érezte, éppen hogy csak megúszta a katasztrófát. Később Ullman személyesen jött be a konyhába, hogy közölje vele, nyitva hagyta a padlásra vezető csapóajtót, és a villany is égett. Azt hiszi Hallorann, hogy a vendégek szeretnének felmenni, és kincskeresősdit játszani? Azt hiszi, hogy a villany ingyen van?
Hallorann sejtette – nem, majdnem bizonyos volt benne –, hogy több vendég is látott meg hallott dolgokat. A három év alatt, amióta a Panorámában dolgozott, az elnöki lakosztályt tizenkilencszer vették ki. Hat lakó korábban elment, egyik-másik kifejezetten betegnek látszott. Más vendégek ugyanilyen hirtelen költöztek ki más szobákból. Egy este, 1974 augusztusában, alkonyatkor, egy férfi, aki Bronz és Ezüst Csillagot szerzett Koreában (három nagyvállalat igazgatósági tanácsának a tagja; állítólag személyesen rúgott ki egy népszerű tévé műsorvezetőt az állásából), érthetetlen módon hisztériás rohamot kapott a golfpályán. És míg Hallorann a Panorámában dolgozott, több tucat gyerek egyszerűen nem volt hajlandó belépni a játszótérre. Egy kislány egyszer görcsöt kapott, míg a cementkarikában játszott, bár Hallorann nem tudta, hogy ezt is a Panoráma halálos szirén-énekének a számlájára írja-e. Az alkalmazottak között ugyanis elterjedt, hogy a kislány, egy jóképű filmszínész egyetlen gyermeke, orvosilag ellenőrzött epilepsziás, és aznap egyszerűen elfelejtette bevenni az orvosságát.
Így aztán miközben Mrs. Massey hulláját bámulta, félt ugyan, de nem rémült halálra. Nem érte egészen váratlanul. A rémület akkor fogta el, amikor a nő kinyitotta a szemét, megmutatta üres, ezüst pupilláját, és rávigyorgott. Az iszonyat akkor fogta el, amikor
(ki akart szállni, hogy utánainduljon.)
Dobogó szívvel menekült, és még akkor sem érezte biztonságban magát, amikor az ajtót becsukta és kulcsra zárta maga mögött. Most, míg behúzta a cipzárt a táskán, rádöbbent, hogy a Panorámában többé sehol nem érezte biztonságban magát.
És most a fiú sikoltva segítségért kiált.
Az órájára nézett. Délután fél hat. A lakás ajtajához ment, aztán eszébe jutott, hogy Coloradóban dühöng a tél, főleg fent a hegyekben, és visszament a szekrényhez. Kivette a szőrmebéléses felöltőjét a műanyag molyzsákból, és a karjára vette. Az egyetlen téli holmija. Eloltotta a lámpákat, és körülnézett. Elfelejtett valamit? Igen. Valamit elfelejtett. Kivette a végrendeletet a zsebéből, és az öltözőasztal tükrének a keretébe csúsztatta. Ha szerencséje van, visszajön, és ő veheti el onnan.
Persze. Ha szerencséje van.
Kilépett a lakásból, bezárta maga mögött az ajtót, a kulcsot a lábtörlő alá tette, és a külső lépcsőn leszaladt a Cadillacjéhez.
Félúton a Miami Nemzetközi Repülőtérre, biztonságos távolban a telefonközponttól, amelybe Queems vagy a besúgói köztudottan belehallgatnak, Hallorann megállt egy bevásárlóközpont mosodájánál, és felhívta a United Air Linest. Járatok Denverbe?
Indul egy 6.36-kor. Gondolja az úr, hogy eléri?
Hallorann az órájára nézett, ami 6.02-tőt mutatott, és azt mondta, igen. Van hely a gépen?
Mindjárt utánanézek.
Kattanást hallott, majd Mantovani mézédes énekét, amitől állítólag kellemesebb a várakozás. Nem volt az. Hallorann egyik lábáról a másikra nehezedett, hol az órájára nézett, hol a fiatal nőre, akinek a hátára kötözve egy kisbaba aludt, és éppen a mosott ruhát rakta ki a gépből. Félt, hogy később ér haza, mint tervezte, odaég a marhasült, és a férje – Mark? Mike? Matt? -dühöngeni fog.
Elmúlt egy perc. Kettő. Már éppen eldöntötte, hogy továbbmegy, és majd a repülőtéren intézkedik, amikor a helyfoglaló tisztviselőnő bádogos hangja megint megszólalt. Van egy üres hely, valaki lemondta. Első osztály. Baj?
– Nem. Jó lesz.
– Készpénz vagy hitelkártya?
– Készpénz, bébi, készpénz. Sietek.
– És a név...?
– Hallorann, két l, két n. Viszontlátásra.
Letette, és az ajtó felé sietett. A lány egyszerű gondolata, az aggodalom a marhasült miatt, újra és újra besugárzott az agyába, és majd megbolondította. Előfordult néha, hogy minden ok nélkül elfogta valakinek egy-egy elszigetelt gondolatát, egészen tisztán és érthetően... és szinte mindig fölöslegesen.
Majdnem elérte a gépet.
Százhússzal ment, és már látta a repülőteret, amikor egy rendőrkocsi megelőzte, és leállította.
Hallorann lehúzta az ablakot, és már nyitotta a száját, hogy magyarázkodjon a noteszében lapozgató zsarunak.
– Tudom – mondta vigasztalóan a zsaru. – Temetés Clevelandban. Az apja. Esküvő Seattle-ben. A húga. Tűz San Joséban, leégett a nagyapja cukorka üzlete. Váltságdíjat kell elhelyeznie a feleségéért egy New York-i csomagmegőrzőben. Imádom ezt az útszakaszt a repülőtér előtt. Gyerekkoromban is a meseórát szerettem a legjobban az iskolában.
– Őrmester, hallgasson ide, a fiam...
– Csak egyvalamit nem szívesen árulnak el nekem ezek a mesélő kedvű gyorshajtók – mondta a rendőr, aki végre megtalálta az üres lapot a noteszében –, azt, hogy mi a jogosítványuk és forgalmi engedélyük száma. Hát legyen rendes. Hadd kukkantsak bele az okmányokba.
Hallorann belenézett a zsaru nyugodt kék szemébe, eltűnődött, elmondja-e mégis a fiam-kritikus-állapotban-van mesét, aztán úgy gondolta, csak rontana a helyzetén. Ez a pasas nem Queems. Előhúzta a tárcáját.
– Nagyszerű- mondta a zsaru. – Kivenné, kérem? Meg kell tudnom, hogy végződik a történet.
Hallorann némán kivette a jogosítványát, a floridai forgalmi engedélyét, és odaadta a zsarunak.
– Nagyon jó. Olyan jó, olyan jó, hogy ajándékot kap.
– Mit? – kérdezte reménykedve Hallorann.
– Amikor leírtam ezeket a számokat, megengedem, hogy belefújjon egy kis kémcsőbe.
– Jézusom! – nyögött Hallorann. – Őrmester, a gépem...
– Csitt – mondta a zsaru. – Ne legyen haszontalan.
Hallorann lehunyta a szemét.
6.49-kor ért a United pultjához; titokban azt remélte, hogy a gép késve indul. Meg sem kellett kérdeznie. Az érkező utasok pultja feletti monitorról mindent megtudott. A 901-es számú denveri járat 6.36 helyett 6.40-kor elindult. Kilenc perccel késte le.
– A kurva életbe – mondta Dick Hallorann. Hirtelen megérezte a nehéz és fullasztó narancsszagot, éppen csak sikerült bejutnia a WC-be, és már jött is a fülsiketítő, halálra vált kiáltás:
(!!! GYERE KÉRLEK GYERE DICK KÉRLEK KÉRLEK GYERE!!!)
39
Mielőtt Vermontból Coloradóba költöztek, hogy pénzhez jussanak, eladták Jack lemezgyűjteményét, kétszáz régi rock and roll albumot; darabjáért egy dollárt kaptak a használtpiacon. Danny kedvence egy Eddie Cochran dupla lemez volt, a tartóban Lenny Kaye négyoldalas kísérőszövegével. Wendyt mindig megdöbbentette, hogy megbűvöli Dannyt ennek a gyerekembernek a lemeze, aki olyan gyorsan kiégett, és olyan fiatalon meghalt... meghalt, amikor Wendy még csak tízéves volt.
Negyed nyolckor (coloradói idő szerint), miközben Dick Hallorann elvált felesége fehér bőrű élettársáról számolt be Queemsnek, Wendy a lépcsőn találta Dannyt, a hall és az első emelet között. Danny egy piros gumilabdát dobált a két keze közt, és ennek az albumnak az egyik dalát énekelte. A hangja mély volt és fakó.
– „Hát felmásztam az elsőre, másodikra, harmadikra, negyedikre – énekelte Danny –, hatodikra, hetedikre, aztán a nyolcadik emeletre... és mikor felértem az utolsóra, olyan fáradt voltam, hogy többé rock and rollozni se tudtam...”
Megkerülte, leült melléje a lépcsőre, ekkor vette észre, hogy Danny ajka kétszeresére duzzadt, és az álla véres. A szíve rémülten ugrott egyet a mellében, de sikerült közömbös hangon megszólalnia.
– Mi történt, doki? – kérdezte, bár biztos volt a válaszban. Jack megütötte. Természetesen. Ez a következő lépés, nem? A haladás kerekei; előbb-utóbb visszaviszik az embert oda, ahonnan elindult.
– Tonyt hívtam – mondta Danny. – A bálteremben. Azt hiszem, leestem a székről. Már nem fáj. Csak olyan érzés... mintha megnőtt volna a szám.
– Tényleg így történt? – kérdezte Wendy, és gondterhelten nézett rá.
– Nem apa csinálta – felelte Danny. – Ma nem. Wendy csak bámulta, és kényelmetlen érzése támadt. A labda Danny egyik kezéből a másikba pattant. Olvas a gondolataiban. A fia olvas a gondolataiban.
– Mit... mit mondott Tony, Danny?
– Nem érdekes. – Az arca nyugodt volt, a hangja dermesztően közömbös.
– Danny – megragadta a vállát, keményebben, mint akarta. De Danny arca nem rándult meg, meg sem próbálta lerázni a kezét.
(tönkretesszük ezt a gyereket. Nem csak Jack, én is, és lehet, hogy nem csak mi. Jack apja, az én anyám, ők is itt vannak? Hát persze, miért is ne? Ezen a helyen amúgy is nyüzsögnek a kísértetek, mit számít kettővel több? Úristen, ez a gyerek már olyan, mint azok a bőröndök, amiket néha a tévében mutatnak, átment rajtuk egy autó, leestek egy repülőgépről, összepréselték őket egy gyárban. Vagy mint egy Timex óra. Ráléphetsz és ketyeg tovább. Danny, úgy sajnálom)
– Nem érdekes – mondta újra Danny. A labda tovább pattogott a kezében. – Tony nem jöhet többet. Nem engedik. Legyőzték.
– Ki nem engedi?
– A szállodai emberek – mondta Danny. Az anyjára nézett; a szeme egyáltalán nem volt közömbös. A tekintete mélyén rémület bujkált. – Meg a... a szállodai dolgok. Annyi minden van itt. Ez a szálloda tömve van velük.
– Te látod...
– Nem akarom látni – mondta halkan, aztán a két keze között pattogó gumilabdára nézett. – De néha hallom őket, késő éjszaka. Olyanok, mint a szél, egyszerre sóhajtanak. A padláson. Az alagsorban. A szobákban. Mindenütt. Azt hittem, az én hibám, amiért ilyen vagyok. A kulcs. A kis ezüstkulcs.
– Danny... Danny ne izgasd fel magad.
– De apát is – folytatta Danny. – Apát is. És téged is. Mindnyájunkat akar. Becsapja apát, elbolondítja, megpróbálja elhitetni vele, hogy őt akarja a legjobban. Engem akar a legjobban, de mindhármunkat megkaparint.
– Bárcsak az az aeroszán...
– Nem engednék meg neki – mondta Danny továbbra is halkan. – Rávették, hogy egy alkatrészt dobjon el a hóba. Jó messzire. Megálmodtam. És apa tudja, hogy az a nő tényleg ott van a 217-esben. – Ránézett a nagy, rémült szemével. – Nem számít, hogy hiszel-e nekem vagy sem.
Wendy átkarolta.
– Hiszek neked, Danny. Mondd meg az igazat. Jack... megpróbál majd bántani minket?
– Ők majd megpróbálják rávenni – mondta Danny. – Hívtam Mr. Hallorannt. Azt mondta, ha szükségem lesz rá, hívjam. És hívtam. De nagyon nehéz. Kifáraszt. És az a legrosszabb, hogy nem tudom, hogy hall-e engem vagy sem. Nem hiszem, hogy vissza tud szólni, mert neki ez túl messze van. És azt sem tudom, hogy nekem nincs-e túl messze. Holnap...
– Mi van holnap? Megrázta a fejét. – Semmi.
– Hol van most? – kérdezte Wendy. – Apád?
– Az alagsorban. Nem hiszem, hogy ma este feljön. Wendy hirtelen felállt. – Várj meg itt. Öt perc múlva itt vagyok.
A konyha hideg és kihalt volt a mennyezeti neonvilágításban. Wendy odament a mágneses tartóhoz, amelyről a hússzeletelő kések lógtak. Levette a leghosszabbat és legélesebbet, beletekerte egy konyharuhába, eloltotta a villanyt és kiment.
Danny a lépcsőn ült, tekintetével követte a piros gumilabda útját. Énekelt: „A huszadikon lakott, a lift nem működött. Hát felmásztam az elsőre, másodikra, harmadikra, negyedikre...”
(- Lou, Lou, gyere ide, kis Lou -)
Abbahagyta az éneklést. Fülelt.
(- Gyere ide, kis Lou, szívem -)
A hang a fejében szólt, olyan mélyen a fejében, olyan közel, hogy akár a saját gondolatának is vélhette volna. Halk volt és végtelenül alattomos. Őt gúnyolta. Mintha azt mondaná:
(Hát persze hogy jó lesz neked itt. Próbáld meg, jól fogod érezni magad. Próbáld, meg, jól fogod éreeeeezni magad.)
Most, hogy fülelt, megint hallotta őket, a gyülekezetet, kísérteteket vagy szellemeket, talán magát a szállodát, ezt az iszonyatos elvarázsolt kastélyt, ahol minden sarokban halállal végződik a mulatság, ahol minden festett rémalak valódi, ahol a sövény mozog, ahol egy kis ezüstkulcs beindítja az obszcenitást. Susogott és sóhajtott, zizegett, mint éjszakánként az eresz alatt játszó végtelen téli szél, ez a halálos altatódal, amelyet a nyári turisták sohasem hallottak. Olyan volt, mint a nyári darazsak álmosító zümmögése földi fészkük körül, lusta, halálos, ébredező. Háromezer-ötszáz méter magasan voltak.
(Mi a különbség a holló meg az íróasztal között? Minél magasabban, annál kevesebben, természetesen! Igyon még egy csésze teát!)
Élő hang volt, de nem megkülönböztethető, lélegző hang. Egy filozofikus hajlamú ember a lelkek hangjának nevezte volna. Dick Hallorann nagyanyja, aki a déli utakon nőtt fel, még a századforduló előtti években, azt mondta volna rá, hogy a szentek zsolozsmája. Egy pszichológus bizonyára valami hosszú névvel illette volna – pszichés visszhang, pszichokinézis, telezmikus alakzat. De Danny számára egyszerűen a szálloda hangja volt, az öreg szörnyetegé, amelyik állhatatosan nyikorgott körülötte, és mind szorosabban fonta körül őket: a folyosóké, amelyek már nem csak a térben, hanem az időben is elterpeszkedtek, az éhes árnyaké, nyugtalan vendégeké, akik nem egykönnyen tértek pihenőre.
A sötét bálteremben az üvegbura alatti óra egyetlen dallamos ütéssel jelezte a fél nyolcat.
Egy rekedt, részegségében brutális hang elkiáltotta magát: „Le az álarcokkal, és basszunk!”
Wendy megtorpant a hallban.
Felnézett Dannyre, aki a lépcsőn ült, és a labdával dobálózott. – Hallottál valamit?
Danny csak ránézett, és tovább dobálta a labdát.
Ezen az éjszakán keveset aludtak, bár együtt aludtak zárt ajtó mögött.
A sötétben, nyitott szemmel, Danny arra gondolt:
(Közéjük akar tartozni, hogy örökké élhessen. Ezt akarja.)
Wendy arra gondolt:
(Ha kell, elviszem még feljebb. Ha meghalunk, legalább haljunk meg a hegyekben.)
A konyharuhába csomagolt henteskést az ágy alá tette, a keze ügyébe. El-elszunnyadtak. A szálloda nyikorgott körülöttük. Odakint az ólomszínű égből megeredt a hó.
40
(!!!A bojler, az istenverte bojler!!!)
A gondolat úgy robbant bele Jack Torrance gondolataiba, mint egy vörösen villogó, figyelmeztető jelzés. A nyomában Watson hangja:
(Ha elfelejti, ez a szaros szép lassan addig kúszik, amíg maga meg a családja a holdon ébrednek fel... Kétszázötven a felső határ, de ma már jóval előbb felrobbanna... Én semmi pénzért le nem jönnék ide, amikor száznyolcvanon áll a mutató.)
Az egész éjszakát idelent töltötte, a régi feljegyzések között kutatott; az az őrült érzés kínozta, hogy kifogy az időből, sietnie kell. De a legfontosabb nyomot, a kapcsolatot, amely majd mindent világossá tesz, nem találta meg. Az ujjai megsárgultak, bepiszkolódtak a málló, régi papírtól. Annyira elmerült az olvasásban, hogy egyszer sem ellenőrizte a bojlert. Előző este, hat körül, amikor lejött, kieresztette a gőzt. És most...
Az órájára nézett, és felugrott; közben felrúgott egy csomag régi számlát.
Úristen, hajnali háromnegyed öt van.
Mögötte dohogott a kazán. A bojler nyöszörgött, fütyült.
Odarohant. Az elmúlt hónapban megnyúlt, lesoványodott arcát most beárnyékolta a borosta, úgy nézett ki, mint egy koncentrációs tábor lakója.
A bojler nyomásmérője kétszáztízen állt.
Szinte látta, hogy az öreg, toldott-foldott, hegesztett bojler oldala kidagad a halálos nyomástól.
(Kúszik... semmi pénzért le nem jönnék ide, ha száznyolcvanon áll a mutató...)
Hirtelen egy hideg, erősen kísértő belső hang szólt hozzá:
(Hadd kússzon. Menj, szólj Wendynek és Dannynek, és menjetek innen a fenébe. Hadd robbanjon az égig.)
Elképzelte a robbanást. Kettős mennydörgés, amely először kitépi ennek a helynek a szívét, aztán a lelkét. A bojler narancs és lila színű fénnyel felrobban, izzó, égő törmelékkel szórja tele a pincét. A tűzforró vasdarabok úgy pattannak a padlóról a falakra és a mennyezetre, mint a biliárdgolyók, cikcakkos útjukon halált fütyülve. Egyik-másik biztosan átrepül az ív alatt, felgyújtja a régi papírokat a túloldalon, úgy lángol majd minden, mint a pokol. Elpusztítja a titkokat, elégeti a nyomokat, és ezt a rejtélyt élő kéz többé nem oldhatja meg. Aztán felrobban a gáz, ropogva és mennydörögve, és az óriás gyújtóláng egyetlen hatalmas gázsütőt csinál a szálloda középső részéből. A lépcsőket, folyosókat, mennyezetet és szobákat elárasztják a lángok; olyan lesz, mint egy Frankenstein-film befejező része. A lángok átterjednek a keleti és nyugati szárnyba, mint lelkes vendégek végigszaladnak a fekete-kék mintás szőnyegen. A selyemtapéta megszenesedik és felpöndörödik. Nincsenek poroltók, csak azok a régimódi tűzoltófecskendők, és amúgy sincs senki, aki használhatná őket. És nincs a világon tűzoltóság, amely március vége előtt ideérhetne. Égj, bébi, égj! Tizenkét órán belül nem marad más belőle, csak egy puszta csontváz.
A nyomásmérő mutatója felkúszott kétszáztizenkettőre. A bojler recsegett-ropogott, nyögött, mint egy öregasszony, aki megpróbál kiszállni az ágyból. Sziszegő gőzsugarak törtek elő a régi foltok pereménél, a forrasztás mentén buborékok sisteregtek.
Nem látott, nem hallott. Dermedten állt, kezét a szelepen tartva, amellyel kiereszthette volna a gőzt, és lecsökkenthette volna a nyomást; a szeme úgy csillogott üregében, mint a zafír.
(Ez az utolsó lehetőségem.)
Az egyetlen, amit még nem tettek pénzzé, az életbiztosítás volt, amit Wendyvel közösen kötöttek az első és második stovingtoni év között nyáron. Negyvenezer dollár halál esetén, dupla kártérítés, ha ő vagy Wendy vonatbalesetben, repülőgép-szerencsétlenségben vagy tűzesetben halnak meg. Egyelőre, két-kettőre, halj titkos halált, és nyerj száz dollárt.
(Tűz... nyolcvanezer dollár.)
Volna idejük kimenekülni. Még akkor is, ha alszanak. Ebben biztos volt. És nem valószínű, hogy a sövény, vagy bármi megpróbálja visszatartani őket, ha a Panoráma lángokban áll.
(Lángok.)
A mutató a zsíros, homályos üveg mögött már a kétszáztizenötösön táncolt.
Egy emlék lepte meg, egy gyerekkori emlék. A házuk mögött, az almafa alacsonyabb ágain volt egy darázsfészek. Az egyik bátyját – már nem emlékezett rá, melyiket – megcsípték a darazsak, amikor az autógumiban hintázott, amelyet az apja akasztott fel az almafára. Késő nyár volt, olyankor támadtak leggyakrabban a darazsak.
Az apjuk éppen akkor jött meg a munkából, még rajta volt a fehér ruha, a sör szaga finom ködként lengett az arca körül. Maga köré gyűjtötte a három fiút, Brettet, Mike-ot, a kis Jackyt, és azt mondta nekik, hogy majd ő elintézi a darazsakat.
– Figyeljetek – mondta, és megingott egy kicsit (akkor még nem járt bottal, a baleset a tejeskocsival évekkel később történt). – Talán tanultok valamit. Én is az apámtól tanultam.
Az ág alá, ahol a darázsfészek lógott – halálosabb gyümölcs, mint a ráncos, de ízletes alma, ami késő szeptemberre érett meg – odagereblyézett egy nagy halom esőáztatta falevelet, és meggyújtotta. Tiszta, csendes nap volt, nem fújt a szél. A levelek parázslottak, de nem lobbantak lángra, és olyan szagot – illatot – árasztottak, amelyre minden ősszel emlékezett, amikor a férfiak a szombati nadrágjukban és könnyű dzsekijükben összegereblyézték és elégették a lehullott leveleket. Édes, kesernyés mellékízű, sűrű, szellemeket idéző illat. A parázsló levelekből hatalmas füstoszlop szállt fel, és körülölelte a fészket.
A levelek egész délután parázslottak, míg az apjuk sört ivott a tornácon, és az üres dobozokat beledobálta a felesége műanyag vödrébe. A két idősebb fia mellette ült, a kis Jacky pedig a lábánál a lépcsőn: a similabdájával játszott, és monoton hangon énekelte el újra meg újra: „A csalárd szíved... egyszer még megríkat... a csalárd szíved... egyszer még elárul.”
Háromnegyed hatkor, éppen vacsora előtt, az apja kiment az almafához; a fiai óvatosan lépdeltek mögötte. Az apja egy kapával szétverte a leveleket, hogy kis csomókban elhamvadjanak. Aztán a kapát a nyeles végével felemelte, pislogva meglóbálta, és két vagy három próbálkozás után leverte a földre a fészket.
A fiúk visszamenekültek a tornác biztonságába, de apa csak állt a fészek felett, imbolygott, és pislogva bámulta. Jack visszaosont, hogy megnézze. Néhány darázs részegen mászott a fészek papírszerű felszínén, de nem próbáltak meg elrepülni. A fészek fekete, titokzatos belsejéből mély, álmosító zümmögés hallatszott, mint a nagyfeszültségű drótok zizegése; Jack soha nem felejtette el ezt a hangot.
– Miért nem próbálnak megszúrni téged, apa? – kérdezte.
– Elkábultak a füsttől, Jacky. Menj, hozd ide a benzineskannámat.
Rohant a kannáért. Az apja meglocsolta a fészket a borostyánszínű folyadékkal.
– Most lépj hátra, Jacky, hacsak nem akarod elveszíteni a szemöldöködet.
Hátralépett. Apja a fehér ing hatalmas redői közül előhúzott egy gyufát. Meggyújtotta a hüvelykujja körmén, és bepöccintette a fészekbe. Fehér és narancsszínű lángok csaptak fel; a robbanás olyan heves volt, hogy szinte hang sem hallatszott. Az apja ellépett, és vadul nevetett. A darázsfészek egy pillanat alatt megsemmisült.
– Tűz – mondta apa, és mosolyogva fordult Jackyhez. – A tűz mindent elpusztít.
Vacsora után a fiúk kijöttek, és a gyengülő nappali fényben ünnepélyesen körülállták a megperzselődött, megfeketedett fészket. Izzó bensejében úgy pukkantak szét a darázstestek, mint a pattogatott kukorica.
A nyomásmérő már kétszázhúszat mutatott. A bojler belsejében a mély, fémes, dübörgő hang erősödni kezdett. Gőzsugarak sziszegtek meredeken a vastesten, mint a sündisznó tüskéi.
(A tűz mindent elpusztít.)
Jack hirtelen felriadt. Elálmodozott... és majdnem átálmodta magát az eljövendő királyságba. Az istenért, hogy juthatott ilyesmi az eszébe? Az a dolga, hogy megoltalmazza a szállodát. Ő a gondnok.
A rémülettől verítékes lett a tenyere, és először lecsúszott a jókora szelepkerékről. Aztán sikerült rászorítania az ujjait. Megpergette egyszer, kétszer, háromszor. Süvített a gőz, mint a sárkány lehelete. Meleg, trópusi pára emelkedett föl, és elborította a bojlert. Egy pillanatig nem látta a nyomásmérőt, és arra gondolt, talán túl soká várt; a bojler belsejében a morajló, kattogó hang felerősödött, súlyos ropogás hallatszott, a feszülő vastest sikoltva tiltakozott.
Amikor egy kevés gőz elszállt, látta, hogy a nyomásmérő már visszaesett kétszázra, és süllyed tovább. A hegesztéseknél kiáradó gőzsugarak veszítettek erejükből. A ropogó, csikorgó Iámra kezdett csillapodni.
Százkilencven... száznyolcvan... százhetvenöt...
(Rohant lefelé a lejtőn százhússzal, amikor a fütyülésből sikoltás lett...)
Most már nem robban fel, gondolta. A nyomásmérő már százhatvanat mutatott.
(...a roncsok közt találták meg, a kezét a szelepen tartotta, halálra égette a gőz.)
Ellépett a bojlertől, kapkodva lélegzett, remegett. A kezére nézett, és látta, hogy a tenyere már kezd hólyagosodni. A fenébe a hólyagokkal, gondolta, és remegő hangon felnevetett. Majdnem elpusztult, kezét a szelepen tartva, mint Casey, a mozdonyvezető. „A régi 97-es roncsá”-ban. És ami még rosszabb, elpusztíthatta volna a Panorámát. Ez lett volna az ő utolsó, mindent elsöprő kudarca. Kudarcot vallott mint tanár, író, férj és apa. Sőt, mint alkoholista. De a legsúlyosabb kudarc az lett volna, ha felrobbantja az épületet, amelyet a gondjaira bíztak. És ez nem közönséges épület.
Egyáltalán nem.
Úristen, de meginna most egy pohárral.
A nyomás nyolcvanra csökkent. Óvatosan, a kezébe hasító fájdalomtól kicsit megrándulva megint elzárta a szelepet. Mostantól fogva még jobban kell ügyelnie a bojlerre, mint valaha. Lehet, hogy komoly károsodás érte. A tél hátralévő részében nem engedi a nyomást száz fölé. És ha egy kicsit fáznak, hát majd elviselik.
Két hólyag felhasadt a tenyerén. A keze sajgott, mint a szuvas fog.
Egy ital. Egy pohár ital rendbe hozná, de ebben az egész rohadt házban semmi nincs, csak háztartási sherry. Pedig egy ilyen pillanatban az ital orvosság. Úgy van. Fájdalomcsillapító. Megtette a kötelességét, most kijárna neki egy kis fájdalomcsillapító – valami, ami erősebb, mint az Excedrin. De nincs semmi.
Emlékezett az árnyak között csillogó palackokra.
Megmentette a szállodát. A szálloda nyilván meg akarja jutalmazni. Ebben biztos volt. Kivette a zsebkendőjét a hátsó zsebéből, és a lépcsőhöz ment. Megdörgölte a száját. Csak egy pohárral. Csak eggyel. Hogy elmúljon a fájdalom.
Szolgálatot tett a Panorámának, most a Panoráma tesz szolgálatot neki. Igen, ez bizonyos. Gyors, türelmetlen léptekkel ment fel a lépcsőn, sietett, mint aki hosszú, keserves háborúból tér haza. Hajnali öt óra húsz volt, helyi idő szerint.
41
Danny fojtott kiáltással ébredt szörnyű álmából. Robbanás. Tűz. A Panoráma égett. Ő és az anyja a terasz előtti pázsitról nézték.
Anya azt mondta: – Nézd, Danny, nézd a sövényt.
Odanézett, és látta, hogy mind meghaltak. A levelek összepöndörödtek és megbámultak. A kivillanó sűrű ágak félig megcsonkított holttestek csontvázára emlékeztettek. Aztán az apja rohant ki a Panoráma nagy, dupla ajtaján; úgy égett, mint egy fáklya. A ruhája lángolt, a bőre baljós, napbarnította színe percről percre sötétebb lett, a haja égő bokor.
Ekkor ébredt fel; a torka összeszorult a félelemtől, görcsösen szorongatta a lepedőt és takarót. Hangosan sikoltott? Az anyjára nézett. Wendy az oldalán feküdt, az álláig húzott takaró alatt egy szalmaszínű haj tincs az arcához lapult. Olyan volt ő is, mint egy kisgyerek. Nem, nem sikoltott fel.
Feküdt az ágyban, a mennyezetre bámult, és a lidérces álom lassan elhalványodott. Az a különös érzése támadt, hogy valami nagy tragédiát
(tűz? robbanás?)
éppen hogy csak megúsztak. Szabadjára engedte a gondolatait, az apját kereste. Megtalálta: az apja valahol odalent van. A hallban. Danny egy kicsit erősebben koncentrált, megpróbált belebújni az apja gondolataiba. Nem örült, amikor sikerült neki. Mert apa a Rosszra gondolt. Arra gondolt, milyen jó volna
(csak egy vagy két pohárral és kit érdekel hogy valahol a világban már felkelt a nap emlékszel Al mindig ezt mondogattuk gin tonikkal bourbon egy csepp gyomorkeserűvel whisky rum Coca-Colával dududu didididi egy ital nekem és egy ital neked a marslakók leszálltak valahol a világban princetonban vagy stokley on carmichaelben valami kibaszott helyen végül is most van a szezonja és egyikünk se)
(TŰNSZ EL AZ AGYÁBÓL TE KIS SZAROS!)
Rémülten hőkölt hátra a belső hangtól, a szeme kitágult, a keze karommá görbült a takarón. Nem az apja hangja volt, de ügyesen utánozta. Ismerte ezt a hangot. Rekedt és brutális, de volt benne valami bárgyú jókedv is.
Hát ilyen közel van?
Lelökte a takarókat, és a lábát a padlóra lendítette. Kipiszkálta a papucsát az ágy alól, és belebújt. Az ajtóhoz ment, kinyitotta, végigsietett a folyosón, papucsos lába surrogott a bolyhos futószőnyegen. Befordult a főfolyosóra.
A folyosó közepén egy férfi állt négykézláb.
Danny megdermedt.
A férfi felnézett rá. A szeme apró volt és vörös. Ezüstös, flitteres jelmezt viselt. Danny rádöbbent, hogy kutyának van öltözve. A különös lény ülepéből hosszú, petyhüdt farok csüngött le, a végén szőrpamaccsal. A jelmez hátán, egészen a nyakáig, cipzár húzódott. A férfi mellett kutya- vagy farkasfej-maszk hevert; a szem helyére nyílás volt vágva, a száj értelmetlen vicsorra húzódott, a papírmasé fogsor mögött látszott a szőnyeg kék-fekete mintája.
A férfi szája, álla és arca csupa vér volt.
Rámordult Dannyre. Vigyorgott, de a morgás valódi volt. Az ijesztő, primitív hang a torka mélyéből tört fel. Aztán ugatni kezdett. A foga is véres volt. Négykézláb megindult Danny felé, maga mögött húzva a csonttalan farkat. A jelmezhez tartozó kutyafej a szőnyegen maradt, üresen bámult Danny válla fölé.
– Engedjen el – mondta Danny.
– Megeszlek, kisfiú – mondta a kutyaember, és ugatni kezdett. Ember utánozta hang volt, de a kegyetlenség benne valódi. A férfi haja sötét és olajos volt az izzadságtól, melege lehetett a jelmezben. A leheletében whisky és pezsgő szaga keveredett.
Danny hátrahőkölt, de nem szaladt el. – Engedjen el.
– Azt várhatod – felelte a kutyaember. Apró vörös szemét figyelmesen függesztette Danny arcára. Továbbra is vigyorgott. – Megeszlek, kisfiú. És azt hiszem, a kövér kis paszulyoddal kezdem.
Pipiskedve indult feléje, közben vicsorgott és ugrándozott.
Danny idegei felmondták a szolgálatot. Visszamenekült a lakásukhoz vezető rövid folyosóra, és a válla felett hátranézett. Már csak a kutyaember hangját hallotta, vonított, ugatott, morgott, közben motyogott és kuncogott is.
Danny remegve állt a folyosón.
– Állítsd fel! – kiabálta a részeg kutyaember a folyosó kanyarulata mögött. A hangja egyszerre volt erőszakos és kétségbeesett. – Állítsd fel, Harry, te kurvafattya! Nem érdekel, hány kaszinód, légitársaságod és filmgyárad van! Tudom, mit szeretsz, amikor otthon vagy, és senki se lát! Állítsd fel! És én addig fújtatok... és lihegek... amíg Harry Derwent egészen elernyed! – A szavak hosszú, dermesztő üvöltésben végződtek, aztán az üvöltés haragos, fájdalmas sikoltássá változott, éppen mielőtt elhallgatott.
Danny aggodalmasan fordult a csukott hálószobaajtó felé, aztán csendesen odaosont. Kinyitotta és bekukkantott. Az anyja ugyanabban a helyzetben aludt. Senki nem hallotta az üvöltést, csak ő.
Halkan betette az ajtót, és visszament a folyosó kanyarulatához, remélte, hogy a kutyaember eltűnt, ugyanúgy, ahogyan a vér is eltűnt az elnöki lakosztály faláról. Óvatosan kikukucskált a főfolyosóra.
A kutyajelmezes férfi még ott volt. Feltette a kutyafejet, és most négykézláb ugrándozott a lépcsőnél, a saját farkát kergetve. Fel-felugrott a levegőbe, visszaesett, és közben morgott, mint egy igazi kutya.
– Vau! Vau! Hrrr!
A hangok tompán kongtak a vicsorgó papírmasé álarc alatt; közben olyan hangokat is hallatott, ami lehetett zokogás vagy nevetés.
Danny visszament a hálószobába, leült az ágyára, és arcát a kezébe temette. Most már a szálloda irányítja a dolgokat. Lehet, hogy eleinte minden, ami történt, csak a véletlen műve volt. Lehet, hogy amiket kezdetben látott, csakugyan olyanok voltak, mint az ijesztő, de ártalmatlan képek egy könyvben. De most, hogy ezeket a dolgokat a szálloda tartja uralma alatt, már árthatnak neki. A Panoráma nem akarja, hogy az apjához menjen. Még elronthatná a mulatságot. Így aztán odatette a kutyaembert az útjába, ahogyan a sövényállatokat is, közéjük és az út közé.
De az apja feljöhet. És előbb-utóbb az apja fel fog jönni.
Hangtalanul sírva fakadt; a könnyek végigcsurogtak az arcán. Már késő. Meg fognak halni mind a hárman, és amikor a Panoráma jövő tavasszal kinyit, ők is itt lesznek, hogy a többi kísértettel együtt üdvözöljék a vendégeket. A nő a fürdőkádban. A kutyaember. Az a szörnyű sötét valami a cementkarikákban. Itt lesznek ők is és...
(Elég! Elég ebből!)
Az öklével dühösen kidörgölte szeméből a könnyeket. Mindent el kell követnie, hogy ez ne történjen meg. Ne történjen meg vele, az apjával és az anyjával. Mindent el kell követnie, amit csak lehet.
Lehunyta a szemét, és éles, kemény, kristályos lökéssel küldte el a gondolatot.
(!!!DICK KÉRLEK GYERE GYORSAN NAGY BAJBAN VAGYUNK DICK SZÜKSÉGÜNK VAN)
És lehunyt szemhéja mögött, a sötétségben, hirtelen megpillantotta azt a valamit, ami álmaiban végigüldözte a Panoráma sötét folyosóin, ott volt benne, benne a gondolataiban, egy hatalmas, fehérbe öltözött alak; történelem előtti botját a feje fölé emelte:
– Hagyd abba azonnal! Te nyavalyás kölyök! Én majd abbahagyatom veled, mert én vagyok az APÁD!
– Nem! – visszazökkent a hálószoba valóságába, a szeme rémülten kitágult, a sikoltás tehetetlenül szakadt fel belőle. Az anyja felriadt, a lepedőt a melléhez szorította.
– Nem apa nem nem nem...
Mindketten hallották, amint a láthatatlan bot gonoszán fütyülve, valahol egészen közel, a levegőbe hasít, lecsap és elnémul. Danny az anyjához rohant és belekapaszkodott; úgy remegett, mint nyúl a csapdában.
A Panoráma nem engedi, hogy hívja Dicket. Ez is elronthatná a mulatságot.
Magukra maradtak.
Odakint még erősebben esett a hó, elfüggönyözte őket a külvilágtól.
42
Dick Hallorann járatát 6.45-kor szólították, floridai idő szerint. Állt a steward mellett a 31-es kijáratnál, csomagjait idegesen emelte egyik kezéből a másikba, és várta az utolsó hívást 6.55-kor. Egy Carlton Vecker nevű emberre vártak, ő volt az egyetlen utas a TWA 196-os számú járatán Miamiból Denverbe, aki még nem jelentkezett.
– Oké – mondta a steward, és átadott Hallorann-nak egy kék, első osztályú felszállókártyát. – Szerencséje volt. Beszállhat, uram.
Hallorann felsietett a zárt lépcsőn, a gépiesen mosolygó légikisasszony leszakította a felszállókártya nagyobbik felét, és visszaadta neki a szelvényt.
– A gépen reggelit szolgálunk fel – mondta a lány. – Ha parancsol...
– Csak kávét, bébi – felelte, és végigment a folyosón a dohányzórészig. Félt, hogy Vecker, a nyomaveszett utas, az utolsó másodpercben beugrik az ajtón, mint valami rugós játék. Az ablak mellett ülő nő a Hogyan barátkozzunk Önmagunkkal című könyvet olvasta savanyú, hitetlen kifejezéssel az arcán. Hallorann bekapcsolta a biztonsági övét, aztán nagy fekete kezét a karfára kulcsolta, és megígérte a távol levő Carlton Veckernek, hogy öt izmos TWA utaskísérőre lesz szüksége ahhoz, hogy elvonszolják erről az ülésről. Tekintetét az órára függesztette. Őrjítő lassúsággal mászott a felszállás időpontjáig, 7.00 óráig.
7.05-kor a stewardess bejelentette, hogy kis késéssel indulnak, mert a földi személyzetnek még egyszer ellenőriznie kell a csomagtér egyik ajtaját.
– A szaros életbe – motyogta Dick Hallorann.
A markáns arcú nő savanyú, hitetlen arcát feléje fordította, aztán visszatért a könyvéhez.
Dick a repülőtéren töltötte az éjszakát, egyik pulttól járt a másikig – United, American, TWA, Continental, Braniff – és a tisztviselőket gyötörte. Valamikor éjfél után, amikor a nyolcadik vagy kilencedik kávét itta a büfében, eszébe jutott, hogy marhaság ezt az egészet a saját vállára venni. Vannak hatóságok. Megkereste a legközelebbi telefonfülkesort, és miután beszélt három különböző telefonközpontossal, megkapta a Sziklás Hegység Nemzeti Park mentőosztagának a számát.
A férfi hangja, aki a telefont felvette, nagyon kimerült volt. Hallorann hamis néven mutatkozott be, és elmondta, hogy baj van a Panoráma Hotelben, Sidewindertől nyugatra. Komoly baj.
A férfi megkérte, hogy várjon.
Az erdőőr (Hallorann feltételezte, hogy az) öt perc múlva ismét jelentkezett.
– Van CB-jük – mondta az erdőőr.
– Persze hogy van – felelte Hallorann.
– Nem jött tőlük S.O.S. jelzés.
– Ember, az nem számít. Mondom, hogy...
– Tulajdonképpen miféle bajban vannak, Mr. Hall?
– Egy család van odafent. A gondnok és a családja. Azt hiszem, a férfi kicsit megbolondult. Attól félek, hogy talán bántalmazni fogja a feleségét meg a kisfiát.
– Megtudhatnám, hogyan jutott ehhez az információhoz, uram?
Hallorann lehunyta a szemét. – Mi a neve?
– Tom Staunton, uram.
– Nézze, Tom, egyszerűen tudom. Egész nyíltan beszélek magával. Nagy baj van odafent. Lehet, hogy gyilkosság lesz a vége, érti?
– Mr. Hall, nekem meg kell tudnom, honnan...
– Nézze – mondta Hallorann. – Higgye el, hogy én tudom. Néhány évvel ezelőtt egy Grady nevű pasas volt odafönt a téli gondnok. Megölte a feleségét, két kislányát, aztán felkötötte magát. Most is ez fog történni, ha maguk nem mennek fel és nem akadályozzák meg.
– Mr. Hall, maga nem Coloradóból beszél.
– Nem. De mit számít...
– Ha nincs Coloradóban, akkor nincs a Panoráma CB körzetében. Ha nincs CB körzetben, semmiképpen nem kerülhetett kapcsolatba a... – Halk papírzörgés. – ... a Torrance családdal. Amíg várt, megpróbáltam telefonálni nekik. A telefon nem működik, ami érthető. A szálloda és Sidewinder között harminc kilométeres szakaszon a föld felett vannak a telefonkábelek. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy maga csak képzelődik.
– Úristen, maga ostoba... – Kétségbeesésében nem talált főnevet a jelzőhöz. Aztán hirtelen megvilágosodott előtte valami. – Hívja őket!
– Uram?
– Magának van CB-rádiója, nekik is van. Hát hívja őket! Hívja őket, és kérdezze meg, mi van velük!
Rövid csend következett, csak a kábelek zümmögtek.
– Megpróbálta, ugye? – kérdezte Hallorann. – Ezért váratott olyan sokáig. Megpróbált telefonálni, aztán megpróbálkozott a rádióval, és semmi választ nem kapott, de azért maga szerint nincs semmi baj... Mit csinálnak maguk odafent? Ülnek a seggükön, és kopogós römit játszanak?
– Nem! – mondta dühösen Staunton. Hallorann megkönnyebbült, amikor meghallotta a haragot a hangjában. Végre egy emberrel beszél, és nem egy automatával. – Egyedül vagyok itt, uram. A park minden őre, a vadőrök és az önkéntesek is fent vannak a Sebes Szurdokban, és az életüket kockáztatják, mert három ostoba seggfej, kemény hathónapi tapasztalattal, elhatározta, hogy megmássza a Királycsúcs északi odalát. Félúton elakadtak, lehet, hogy lejutnak, lehet, hogy nem. Két helikopter van odafönt, és a pilóták az életükkel játszanak, mert itt éjszaka van, és havazik. És ha még most sem akarja megérteni, segítek. Egy: senkit nem tudok elküldeni a Panorámába. Kettő: a Panoráma nálunk nem élvez elsőbbséget, nekünk az az első, ami a park területén történik. Három: amikor felkel a nap, egy helikopter se tud majd felszállni, mert az előrejelzés szerint erős havazás várható. Érti már a helyzetet?
– Igen – mondta halkan Hallorann –, értem.
– Hogy miért nem értem el őket a CB-n, annak nagyon egyszerű oka is lehet. Nem tudom, hogy ott, ahonnan telefonál, hány óra van, de itt fél tíz van. Lehet, hogy már lefeküdtek aludni. És ha maga...
– Sok szerencsét a hegymászóinak, barátom – mondta Hallorann. – De higgye el, nem ők az egyetlenek, akik elakadtak, mert nem tudták, hogy mit csinálnak.
Letette a telefont.
7.20-kor a TWA 747-es nehézkesen kigurult az állásából, megfordult, és elindult a kifutó felé. Hallorann hosszan, hangtalanul felsóhajtott. Carlton Vecker, akárhol vagy is, most már emésztheted magad.
A 196-os járat 7.28-kor elhagyta a földet, és 7.31-kor, amikor már felfelé szállt, a gondolatpisztoly megint elsült Dick fejében. A válla tehetetlenül meggörnyedt, amikor megérezte a narancsszagot, aztán egész testében görcsösen rángatózni kezdett. A homloka összeráncolódott, a szája fintorogva lefelé görbült a fájdalomtól.
(!!!DICK KÉRLEK GYERE GYORSAN NAGY BAJBAN VAGYUNK DICK SZÜKSÉGÜNK VAN)
Ez minden. Nem elhalkult, hanem hirtelen megszakadt. Mintha késsel vágták volna el az összekötő vezetéket. Dick megijedt. Az ülés karfáját szorongató keze kifehéredett. A szája kiszáradt. Valami történt a fiúval. Ebben biztos volt. Ha valaki bántotta azt a kisgyereket...
– Mindig ilyen rosszul tűri a felszállást? Körülnézett. A szarukeretes szemüveget viselő nő szólt hozzá.
– Nem attól van – felelte Hallorann. – Van egy acéllemez a fejemben. Emlék Koreából. Időről időre belém nyilall. Vibrál. Összezavarja a jeleket.
– Csakugyan?
– Igen, asszonyom.
– Végül mindig a közkatona fizet meg minden külföldi beavatkozásért – jegyezte meg komoran az éles vonású nő.
– Csakugyan?
– Igen. Ennek az országnak le kellene mondania a piszkos kis háborúiról. Minden piszkos kis háborúnak, amit Amerika ebben a században vívott, a CIA volt a kezdeményezője. A CIA és a dollárdiplomácia.
Kinyitotta a könyvét, és olvasni kezdett. Kialudt a DOHÁNYOZNI TILOS jelzés. Hallorann figyelte a távolodó földet, és azon gondolkozott, baja esett-e a fiúnak. Megszerette azt a gyereket, pedig a szüleiben semmi különöset nem látott.
Tiszta szívből remélte, hogy vigyáznak Dannyre.
43
Jack az étteremben állt, a Colorado Drinkbárba vezető lengőajtó előtt, és a fejét félrehajtva figyelt. Kicsit mosolygott.
Hallotta, hogy körülötte életre kel a Panoráma.
Nehezen tudta volna megmondani, honnan tudja; úgy vélte, olyasfajta megérzés, ami időről időre Dannyt is elfogja. Az alma nem esett messze a fájától. Nem így mondják népiesen?
Nem hangot vagy látványt észlelt, bár mindkettőhöz nagyon közel volt, mintha egy egészen vékony érzékelő függöny választaná el attól, hogy valóban hallja és lássa. Mintha egy másik Panoráma rejtőzne elenyésző távolságra az igazi mögött, egyelőre elkülönülve a valóságtól (ha van olyan, hogy „valóságos”, gondolta Jack), de érezhető volt, hogy a kettő fokozatosan egymásra csúszik. A három dimenziós mozikra emlékeztette, amiket gyerekkorában látott. Ha az ember a különleges szemüveg nélkül nézte a vásznat, kettős képet látott – valami ilyesmit érzett most is. De ha az ember feltette a szemüveget, minden értelmet nyert.
A szálloda minden korszaka összeolvadt, a jelenlegit, a „Torrance-korszakot” kivéve. És nagyon hamar ez is bele fog olvadni a többibe. Ez jó. Ez nagyon jó.
Szinte hallotta az ezüstcsengő fontoskodó csilingelősét a recepciós pulton, a boyokat szólítja a hallba, ahol a húszas évek divatos flanelöltönyét viselő férfiak bejelentkeznek és a negyvenes évek dupla soros, halszálkás öltönyét viselő férfiak a számlájukat rendezik. Három apáca ül majd a kandalló előtt, várják, hogy elfogyjon a sor a pultnál, mögöttük elegánsan öltözve, gyémántfejű tűvel a kék-fehér mintás nyakkendőjükben, Charles Grondin és Vito Gienelli nyereségről és veszteségről, életről és halálról beszélgetnek. Hátul, a rakodórampánál, vagy egy tucat teherkocsi áll, egymást eltakarva, mint amikor két kép fényképeződik ugyanarra a negatívra. A keleti szárnyban, a bálteremben, egy tucat különböző üzleti konferencia zajlik egyszerre, időben alig eltolódva egymástól. Közben álarcosbált is tartanak. És estélyeket, esküvői, születésnapi és évfordulókat ünneplő fogadásokat. A férfiak Neville Chamberlainről és az osztrák trónörökösről beszélgetnek. Zene. Nevetés. Részegség. Hisztéria. Itt kevés a szerelem, de kitartóan hullámzik az érzékiség. Szinte hallotta az elegáns hangzavart, amint valamennyien együtt siklanak ide-oda a szállodában. Mögötte az étteremben reggelit, ebédet és vacsorát szolgálnak fel egyszerre hetven éven át. Szinte... nem, nem csak szinte. Hallotta őket, még halkan, de világosan – ahogyan az ember forró nyári napon mérföldekről meghallja a mennydörgést. Hallotta őket, a szép idegeneket. Kezdtek tudatosulni benne, ahogyan ő bizonyára az első pillanattól fogva tudatosult bennük.
Ma reggel a Panoráma minden szobája foglalt.
Telt ház van.
A lengőajtó mögött halk, mormogó beszélgetés áramlik és kavarog, akár a lusta cigarettafüst. Finom és bensőséges. Mély, öblös női nevetés, az a fajta, amelyik tündéri körben vibrál a zsigerek, a nemi szervek között. A kassza csilingel, a számok -egy gin-fizz, egy Manhattan, egy whisky, egy White Lady ára – lágyan világítanak a meleg félhomályban. A zenegépből muzsika árad, a dallamok időben egymásba úsznak. Belökte a lengőajtót, és belépett.
– Hello, fiúk – mondta halkan Jack Torrance. – Távol voltam, de most visszajöttem.
– Jó estét, Mr. Torrance – üdvözölte Lloyd, őszinte örömmel a hangjában. – Örülök, hogy látom.
– Örülök, hogy visszajöttem, Lloyd – mondta komolyan Jack, és felült a bárszékre egy elegáns kék öltönyös férfi és egy vizenyős szemű, fekete ruhás nő közé, aki a koktélospohara mélyébe bámult.
– Mit adhatok, Mr. Torrance?
– Martinit – mondta boldogan. A polcokra nézett a pult mögött, a félhomályban csillogó, ezüst öntőcsővel bedugaszolt palackokra. Jim Beam. Johnny Walker. Gilb's. Gordon's Dry Gin. Teacher's. Seagram's. Itthon van.
– Egy nagy marslakót legyen szíves – mondta. – Leszálltak valahol a világban, Lloyd. – Kivette a tárcáját, és gondosan letett egy húszast a pultra.
Míg Lloyd az italt keverte, Jack a válla felett hátranézett. Minden box foglalt volt. Némelyik vendég jelmezt viselt... látott egy nőt áttetsző török bugyogóban, strasszal díszített melltartóban; egy férfinak alattomos rókafej emelkedett ki a szmokingjából; egy szárongos nő mindenki nagy mulatságára, egy ezüstös kutyajelmezt viselő férfi orrát csiklandozta a jelmezhez tartozó hosszú farok végén lévő pamaccsal.
– Magának nem kerül semmibe, Mr. Torrance – mondta Lloyd, és letette az italt Jack húszasára. – A maga pénze nem jó itt. Az igazgató utasítása.
– Az igazgatóé?
Kicsit kényelmetlen érzés fogta el, de azért felemelte a martinikoktélt, körözött a pohárral, nézte, ahogy az olajbogyó megdöccen az ital hűs mélyében.
– Persze. Az igazgatóé. – Lloyd mosolya kiszélesedett, de a szeme árnyékban maradt, és a bőre iszonyatosan fehér volt, mint egy hulláé. – Számít rá, hogy idővel gondoskodhat a fia sorsáról. Nagyon érdekli a fia. Danny tehetséges gyerek.
A gin borókaillata kellemesen elhódította, de mintha az értelmét is elhomályosította volna. Danny? Hogy jön ide Danny? És mit csinál ő egy bárban, a kezében egy pohár itallal?
Hiszen ő FOGADALMAT TETT. LESZOKOTT. Ő már NEM ISZIK.
Mit akarhatnak a fiától? Mit akarhatnak Dannytől? Wendyről és Dannyről nem volt szó. Igyekezett belelátni Lloyd árnyékos szemébe, de túl sötét volt, mintha egy koponya üres szemgödrében akarna érzelmeket felfedezni.
(Hiszen engem akarnak... nem? Engem. Nem Dannyt, nem Wendyt. Én szeretek itt lenni. Ők el akartak menni. Én intéztem el az aeroszánt... én néztem át a régi feljegyzéseket... én eresztettem ki a gőzt a bojlerből... hazudtam... szinte eladtam a lelkemet... mit akarhatnak Dannytől?)
– Hol az igazgató? – Igyekezett könnyedén feltenni a kérdést , de a szája mintha már az első italtól érzéketlenné vált volna, mintha egy lidérces, nem pedig édes álomban próbált volna megszólalni.
Lloyd csak mosolygott.
– Mit akarnak a fiammal? Danny nincs benne ebben... ugye? – Hallotta a meztelen könyörgést saját hangjában.
Lloyd arca szétfolyt és átváltozott, veszedelmessé vált. A fehér bőr májbajos sárga színt öltött, megrepedezett. Vörös pattanások keletkeztek rajta, bűzös folyadék csurgott belőlük. Llyod homlokán izzadság helyett vércseppek ütöttek ki, és valahol egy ezüstös hangú óra elütötte a negyedet.
(Le az álarcokkal! Le az álarcokkal!)
– Igya meg a martinijét, Mr. Torrance – mondta szelíden Lloyd. – Ez az ügy nem magára tartozik. Már nem.
Megint az ajkához emelte a poharát, de habozott. Hallotta a kemény, iszonyatos kis roppanást, ahogy Danny karja eltört. Látta, amint a törött bicikli felrepül Al kocsijának az orra fölé, és csillagosra töri a szélvédőt. Látta a magányos kereket az úton az elgörbült küllőkkel, amelyek úgy meredtek az ég felé, mint az elpattant zongorahúrok.
Rádöbbent, hogy a beszélgetés moraja elhallgatott.
Hátranézett a válla felett. Mind őt bámulták várakozóan, némán. A szárongos nő mellett ülő férfi levette a rókafejet, és Jack látta, hogy Horace Derwent az, fakó szőke haja a homlokába hullik. A bárpultnál is őt figyelte mindenki. A mellette ülő nő figyelmesen nézte, mintha igyekezne fókuszba hozni a tekintetét. A ruhája lecsúszott az egyik válláról, és ahogy lenézett, meglátta lógó mellét, ráncos mellbimbóját. Amikor ismét az arcába nézett, úgy gondolta, lehet, hogy ez az a nő a 217-esből, amelyik megpróbálta megfojtani Dannyt. A másik oldalán az elegáns, kék öltönyös férfi kivett a zakója zsebéből egy kis, gyöngyházagyú 32-est, és játékosan meg-megpörgette a bárpulton, mintha éppen orosz rulettre készülne.
(...szeretnék...)
Rádöbbent, hogy a szavak nem jutnak át megdermedt hangszálain, és újra próbálkozott.
– Szeretnék beszélni az igazgatóval. Én... én azt hiszem, ő nem érti. A fiam nincs benne ebben. Ő...
– Mr. Torrance – mondta ocsmányan gyengéd hangon a pestises arcú Lloyd –, ha eljön az ideje, találkozni fog az igazgatóval. Az az igazság, hogy ő már elhatározta, hogy maga lesz az ügynöke ebben a dologban. És most igya meg a martinit.
– Igya meg – visszhangozták valamennyien.
Erősen remegő kézzel emelte fel a poharat. Tiszta gin volt. Belenézett, és belenézni olyan volt, mint megfulladni.
A mellette ülő nő színtelen, halott hangon énekelni kezdett: – Gurítsuk ki a hordót... mulassunk... gurítsuk ki a hordót...
Lloyd is belekapcsolódott. Aztán a kék öltönyös férfi. A kutyaember is énekelt, egyik mancsával az asztalon verte a ritmust.
– Itt az idő... most kigurítjuk, és csapra verjük...
Derwent hangja is bekapcsolódott. A szája sarkából hetykén lógott a cigaretta. A jobb karjával átkarolta a szárongos nőt, gyengéden, szórakozottan simogatta a nő jobb mellét. Gúnyos, megvető pillantással nézte a kutyaembert, és közben énekelt:
– mert a banda... mind... itt van!
Jack a szájához emelte a poharat, és három nagy korttyal kiitta, a gin úgy robogott a torkában, mint teherautó az alagútban, a gyomrában felrobbant, aztán egyetlen ugrással visszapattant egészen az agyáig, és egy utolsó görcsös remegéssel az egész testét a hatalmába kerítette.
Amikor a remegés elmúlt, remekül érezte magát.
– Még egyet – mondta, és az üres poharat Lloyd felé lökte.
– Igen, uram – mondta Lloyd, és elvette az üres poharat. Lloyd megint egészen normálisnak látszott. Az olajosbőrű férfi eltette a 32-est. A jobb oldalán a nő megint a poharába bámult. Az egyik melle már egészen kilátszott; a bőrhuzatos bárpulton feküdt. Petyhüdt ajka ostobán bugyborékolt. A beszélgetés folytatódott; a moraj erősödött és gyengült.
Eléje tették a következő pohár italt.
– Muchas gracias, Lloyd – mondta, és felemelte.
– Önt mindig nagy öröm kiszolgálni, Mr. Torrance – mosolygott Lloyd.
– Mindig maga volt a legjobb, Lloyd.
– Nagyon köszönöm, uram.
Ezúttal lassan ivott; hagyta, hogy az ital lecsurogjon a torkán; aztán egy-két sós mogyorót is utánaküldött.
Az ital pillanatok alatt eltűnt, és ő újabbat rendelt. Elnök úr, találkoztam a marslakókkal, és örömmel jelentem, hogy barátságosak. Míg Lloyd újra töltött, keresett egy negyeddollárost a zsebében, hogy bedobja a zenegépbe. Megint eszébe jutott Danny, de Danny arca kellemesen elmosódott, és jellegtelenné vált. Egyszer bántotta Dannyt, de akkor még nem tudott mértékkel inni. Azok az idők már elmúltak. Soha többé nem bántja Dannyt.
A világért sem.
44
Egy gyönyörű nővel táncolt.
Fogalma sem volt róla, hány óra lehet; mennyi időt töltött a Colorado Drinkbárban, és mióta van itt, a bálteremben. Az időnek nem volt többé jelentősége.
Voltak halvány emlékei: egy férfi, aki híres rádiókomikus volt, aztán varietésztár lett a televízió kezdeti időszakában, nagyon hosszú és nagyon mulatságos történetet mesélt el a vérfertőzésről a sziámi ikrek között; a nő a török bugyogóban és strasszos melltartóban lassú, vonagló mozdulatokkal sztriptízt adott elő a gépből áradó változó ritmusú, idegőrlő zenére (valószínűleg David Rose kísérőzenéje volt a The Stripper-ből), aztán átvonult a hallon két férfival, akik a húszas évek divatja szerinti szmokingot viselték, és a Rosie O'Grady bugyiján lévő megkeményedett foltról énekeltek. Halványan emlékezett rá, hogy kinézett a nagy dupla ajtón, és látta, hogy a kocsifelhajtó teljes hosszában, kecses, ívelő vonalban, lampionok lógnak – halvány pasztellszínekben ragyognak, akár a homályos ékkövek. A terasz mennyezetéről nagy üvegburás lámpa lógott, vibráltak körülötte az éjszakai rovarok, neki-nekiütköztek, és énjének egy része, talán a józanság utolsó, parányi szikrája, tudta, hogy december van, reggel hat óra. De az idő már nem számított.
(Az őrület elleni érvek puha pukkanással szétpattannak, egyik réteg a másik után.)
Ki mondta? Valami költő, akit még középiskolás korában olvasott? Valami középiskolás költő, aki most mosógépeket ad el Wausauban, vagy biztosítással ügynököl Indianapolisban? Talán eredeti gondolat? Nem számít.
(Az éj sötét, / a csillagok szikráznak / az égbolton megcsonkított / vaníliáspuding lebeg...)
Tehetetlenül kuncogott.
– Mi olyan muris, szívem?
És megint itt volt, a bálteremben. A csillár ragyogott, körülöttük párok köröztek jelmezben, estélyi ruhában egy háború utáni zenekar fülbemászó zenéjére – de melyik háború? Tudhatja biztosan?
Nem, persze hogy nem. Csak egyvalamiben volt biztos: egy gyönyörű nővel táncol.
Magas volt és barna hajú, tapadó fehér selyemruhát viselt, és hozzásimult, a melle lágyan és édesen nyomódott a melléhez. Fehér kezét az övébe kulcsolta. Fehér, csillogó, kicsi macskaszemálarcot viselt, a haját lágy, csillogó hullámban oldalra kefélte, a hajzuhatag vízesésként gyűlt össze a válluk közti mélyedésben. A szoknyája bő volt, de néha érezte, hogy a combja a lábához simul, és egyre biztosabb volt benne, hogy sima, púderes teste meztelen a ruhája alatt.
(hogy még jobban érezzem az erekciódat, drágám)
és ő bizony szabályos dorongot produkált. Ha sértette is, a nő ügyesen titkolta, sőt még közelebb bújt hozzá.
– Semmi, szívem – felelte Jack, és megint kuncogott.
– Tetszel nekem – suttogta a nő, és Jack arra gondolt, hogy a parfümje olyan, mint a liliom, amely a zöld mohával borított repedésekben rejtőzik, ahol a napfény rövid és az árnyékok hosszúak.
– Te is tetszel nekem.
– Felmehetünk, ha akarod. Harry a partnerem, de ő úgysem veszi észre. Nagyon el van foglalva azzal, hogy szegény Rogert bosszantsa.
A számnak vége lett. Tapsoltak, és a zenekar szinte azonnal belevágott az „Indigó Hold”-ba.
Jack a nő meztelen válla felett megpillantotta az italokkal telerakott asztal mellett álló Derwentet. Vele volt a szárongos lány. A fehér abrosszal borított asztalon jegesvödrökben pezsgős üvegek sorakoztak; Derwent habzó pezsgős palackot tartott a kezében. Nevető emberek gyűltek köréjük. Roger négykézláb, groteszk mozdulatokkal, a petyhüdt kutyafarkot maga után húzva ide-oda ugrált Derwent és a szárongos lány előtt. Ugatott.
– Pitizz, kutya, pitizz! – kiabálta Derwent.
– Vau, vau! – felelte Roger. Mindenki tapsolt, egy-két férfi fütyült is.
– És most ülj fel, kutyus, ülj fel!
Roger felemelkedett. A kutyafejmaszk örökös vicsorra húzódott. A résen át látszott Roger őrült vidámsággal forgó szeme. Kinyújtotta a karját, lóbálta a mancsát.
– Vau! Vau!
Derwent megfordította a pezsgős üveget, és a habos zuhatag elárasztotta a felfelé fordított maszkot. Roger hangosan lefetyelt, a többiek megint megtapsolták. Néhány nő visított a nevetéstől.
– Hát nem isteni pofa Harry? – kérdezte Jacktől a partnere, és megint hozzásimult. – Mindenki imádja. Egyébként biszex. De szegény Roger csak buzi. Egyszer egy hétvégét Harryval töltött Kubában... á, hónapokkal ezelőtt. És most mindenhova követi Harryt, a farkincáját csóválva. Kuncogott. Liliomillat áradt belőle.
– De Harrynak soha nem kell második menet... legalábbis a homokos énjének nem... és Roger egyszerűen meg van őrülve. Harry azt mondta neki, ha kutyának öltözve jön a bálba, aranyos kis kutyának öltözve, akkor talán meggondolja, és Roger olyan ostoba, hogy...
A számnak vége lett. A vendégek tapsoltak. A zenekar tagjai elhagyták a dobogót; szünetet tartottak.
– Bocsáss meg, szívem – mondta a nő. – De van ott valaki, akivel muszáj... Darla! Darla, édes szívem, hol voltál?
Eltűnt az evő-ivó tömegben, Jack ostobán bámult utána, és azon tűnődött, tulajdonképpen hogyan lehet, hogy együtt táncoltak. Nem emlékezett. Az egymástól elszigetelt mozzanatok nem álltak össze. Mindenféle történt, itt is, ott is, mindenütt. A feje kavargott a liliom és borókaillattól. Derwent az asztal mellett most parányi, háromszögletű szendvicset tartott Roger feje felett, és az általános vidámság közepette igyekezett rávenni, hogy szakozzon. A kutyamaszk felfelé fordult. Roger lihegett az ezüst jelmezben. Hirtelen felugrott, és a fejét lesunyva megpróbált átfordulni a levegőben. Nem ugrott elég magasra, biztosan fáradt volt, és ügyetlenül a hátára esett, a fejét alaposan beverte a kőkockákba. A kutyamaszk alól tompa nyögés hallatszott.
Derwent a többiekkel együtt tapsolt. – Próbáld újra, kutyus! Próbáld újra!
A többiek vele kántálták – próbáld újra, próbáld újra – Jack botorkálva indult a másik irányba, enyhe hányinger fojtogatta.
Majdnem átesett az italos kocsin, amit egy alacsony homlokú, fehér pincérkabátos férfi tolt. A lába a kocsi alsó krómperemébe ütközött, az üvegek és szódásszifonok csilingelni kezdtek.
– Bocsánat – mondta vastag hangon Jack. Hirtelen a bezártság klausztrofóbiás érzete fogta el, szeretett volna kijutni innen. Szerette volna, ha a Panoráma visszaváltozna olyanná, mint azelőtt volt... és eltűnnének a hívatlan vendégek. Nem törődtek vele, pedig neki, mint igazi úttörőnek, kijárna a tisztelet, így csak egy volt a tízezer éljenző statiszta közt; kiskutya, aki parancsra ugrál és pitizik.
– Semmi baj – mondta a fehér pincérkabátos. Az udvarias, finom hang szürreális ellentétben állt a gazfickó ábrázatával. -Parancsol egy italt?
– Egy martinit.
Mögötte újabb nevetéshullám csapott fel, Roger a „Home on the Range” dallamára vonított. Valaki a Steinway-zongorán kísérte.
– Parancsoljon.
Kezébe nyomták a párás, hideg poharat. Jack hálásan ivott, érezte, ahogy a gin megütközik és diadalt arat a józanság első rohamai felett.
– Rendben van, uram?
– Remek.
– Köszönöm, uram. – A kocsi tovább gurult.
Jack hirtelen kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi vállát.
– Igen, uram?
– Bocsásson meg... hogy hívják?
A másik nem mutatott meglepetést. – Grady, uram. Delbert Grady.
– De maga... úgy értem...
A pincér udvariasan nézett rá. Jack újra próbálkozott, bár a szája kásás volt a gin és a valószerűtlenség érzetétől; minden szó olyan nagynak tűnt, mint egy jégkocka.
– Nem maga volt itt a gondnok egyszer? Amikor... amikor... – De nem tudta befejezni. Nem tudta kimondani.
– Nem, uram. Nem hiszem.
– De a felesége... a lányai...
– A feleségem kisegít a konyhán, uram. A lányok természetesen alszanak. Nekik ilyenkor már ágyban a helyük.
– Maga volt a gondok. Maga – Mondd már ki! – Maga megölte őket.
Grady arca kifejezéstelen és udvarias maradt. – Erre egyáltalán nem emlékszem, uram. – Jack pohara üres volt. Grady kivette Jack tehetetlen kezéből, és újabb italt kevert neki. A kocsin egy kis fehér műanyag vödör állt olajbogyóval tele. A bogyók, ki tudja, miért, apró, levágott fejekre emlékeztették Jacket. Grady ügyesen felszúrt egyet, belepottyantotta a pohárba, és átnyújtotta neki.
– De maga...
– Maga a gondnok, uram – mondta Grady szelíden. – Mindig maga volt a gondnok. Én csak tudom, uram. Én mindig itt voltam. Ugyanaz az igazgató alkalmazott mindkettőnket, ugyanabban az időben. Jó lesz így, uram?
Jack nagy kortyokban nyelte a koktélt. A feje zúgott. – Mr. Ullman...
– Ilyen nevű urat nem ismerek, uram.
– De ő...
– Az igazgató – mondta Grady. – A szállodáé, uram. Hiszen csak tudja, uram, hogy ki alkalmazta önt.
– Nem – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Nem, én...
– Azt hiszem, meg kellene beszélnie a fiával, Mr. Torrance. Ő mindent ért, bár önt semmiről sem világosította fel. Elég nagy haszontalanság tőle; remélem nem haragszik meg a nyílt beszédért. Az az igazság, hogy amikor csak tehette, útjába állt önnek, igaz? És még nincs hatéves.
– Igen – mondta Jack. – Igaz. – Mögötte megint felcsapott a nevetés.
– Ne haragudjon meg az őszinte beszédért, de meg kellene nevelnie. Beszélnie kell a fejével, sőt, talán még több más is elkelne, eleinte az én lányaim se szerették a Panorámát. Az egyik arra vetemedett, hogy ellopott tőlem egy csomag gyufát, és megpróbálta felgyújtani. Megbüntettem őket. Nagyon szigorúan megbüntettem őket. És amikor a feleségem megpróbálta megakadályozni, hogy eleget tegyek a kötelességemnek, őt is megbüntettem. – Üres, semmitmondó mosollyal nézett Jackre. – Szomorú, de az a helyzet, hogy a nők ritkán értik meg, milyen felelősséggel tartozik egy apa a gyerekeinek. A férjeknek és apáknak vannak bizonyos kötelességeik, igaz, uram?
– Igen – felelte Jack.
– Ők nem szerették a Panorámát úgy, mint én – mondta Grady, és újabb italt kevert neki. Ezüst buborékok emelkedtek a felfordított gines üvegben. – Éppen úgy, ahogyan az ön felesége és fia sem szereti... legalábbis egyelőre. De majd megszeretik. Meg kell értetnie velük, hogy tévednek, Mr. Torrance. Egyetért velem?
– Igen, hogyne.
Megértette. Túlságosan elnéző volt velük. A férjeknek és apáknak valóban vannak bizonyos kötelességeik. Az Apa Tudja A Legjobban. Ők nem értik. Ez önmagában még nem bűn, de nem is akarják megérteni. Ő általában nem szigorú ember. De a fenyítésben hisz. És ha a fia és felesége akarattal szembeszegülnek az óhajaival, azzal, amiről tudja, hogy a javukat szolgálja, akkor nem kötelessége, hogy...?
– Egy hálátlan gyerek gonoszabb a mérges kígyónál -mondta Grady, és odaadta az italát. – Én azt hiszem, az igazgató ráncba tudná szedni a fiát. És akkor a felesége is hamarosan megjavulna. Egyetért, uram?
Hirtelen elbizonytalanodott. – Én... de... ha egyszerűen elmehetnének... úgy értem, végül is én kellek az igazgatónak, nem? Ez nyilvánvaló. Mert... – Miért? Tudnia kéne, de hirtelen elfelejtette. Az agya kóválygott.
– Rossz kutya! – mondta hangosan Derwent, és a körülötte állók felnevettek. – Rossz kutya, a padlóra pipilt!
– Bizonyára tudja – mondta Grady a kocsi fölé hajolva –, hogy a fia egy külső egyént is igyekszik belevonni. A fiának van egy nagy tehetsége, amelyet az igazgató arra használhatna, hogy még jobban tökéletesítse a Panorámát, hogy... még gazdagabbá tegye. De a fia éppen ezt a tehetségét igyekszik ellenünk felhasználni. Önfejű egy gyerek, Mr. Torrance. Önfejű.
– Külső egyént? – kérdezte Jack ostobán. Grady bólintott.
– Kit?
– Egy niggert – mondta Grady. – Egy nigger szakácsot.
– Hallorannt?
– Azt hiszem, így hívják, uram, igen.
Mögöttük újra felhullámzott a nevetés, aztán Roger hangját hallotta, nyöszörögve tiltakozott valami ellen.
– Igen! Igen! Igen! – kántálta Derwent. A többiek is belekapcsolódtak, de mielőtt Jack megtudta volna, mit akar Derwent Rogertől, a zenekar újrajátszani kezdett – a „Tuxedo Junction”-t, sok lágy szaxofonhanggal, de kevés lélekkel.
(Lélek? A lelket egyelőre fel sem találták. Vagy igen?)
(Egy nigger... egy nigger szakács.)
Kinyitotta a száját, de maga sem tudta, vajon mit fog mondani. A következőket mondta:
– Nekem azt mondták, maga nem fejezte be a középiskolát. Mégis úgy beszél, mint egy tanult ember.
– Igaz, hogy hamar otthagytam a szervezett oktatást, uram. De az igazgató gondoskodik az alkalmazottairól. Úgy találja, hogy ez előbb-utóbb kifizetődik. Tanulni mindig kifizetődő, nem igaz, uram?
– De – mondta kábultan Jack.
– Ön például nagyon szeretne többet megtudni a Panorámáról. Ez nagyon bölcs magától, uram. Nemes célkitűzés. Egy bizonyos albumot ott hagytak az alagsorban, hogy ön megtalálja...
– Ki hagyta ott? – vágott közbe Jack.
– Természetesen az igazgató. Ha kívánja, más anyagokat is a rendelkezésére bocsáthatnak...
– Igen. Az nagyon jó lenne. – Igyekezett úrrá lenni a hangja mohóságán, de csúnyán kudarcot vallott.
– Ön igazi tudós – mondta Grady. – Kimerítően foglalkozik a témával. Minden forrást felkutat. – Lehajtotta fejét, meghúzogatta fehér pincérkabátja hajtókáját, és öklével levert róla egy Jack számára láthatatlan porszemet.
– Az igazgató nagylelkűségének nincsenek határai – folytatta Grady. – Valóban nincsenek. Nézzen meg engem, engem, aki már a középiskola második osztályából kiestem. Gondolja csak el, ön milyen magasra kerülhet még a Panoráma vezetésében. Talán... idővel... akár a csúcsra is.
– Komolyan? – suttogta Jack.
– Csakhogy ezt a fia fogja eldönteni, nem? – kérdezte Grady felvont szemöldökkel. A finom gesztus furcsán illett a dús, bozontos szemöldökhöz.
– Danny? – Jack értetlenül bámul Gradyre. – Nem, szó sincs róla. Sosem engedném meg, hogy a fiam döntsön a karrieremről. Ugyan! Minek néz engem?
– Elhivatott embernek – mondta melegen Grady. – Talán rosszul fogalmaztam, uram. Mondjuk úgy, hogy az itteni jövője attól függ, sikerül-e megtörnie a fia makacsságát.
– Én magam hozom a döntéseimet – suttogta Jack.
– De el kell bánnia vele.
– Meglesz.
– Határozott kézzel.
– Meglesz.
– Egy férfi, aki nem tudja ráncba szedni a családját, nem számíthat az igazgatónk érdeklődésére. Egy férfitól, aki nem tudja irányítani a saját fiát és feleségét, aligha lehet elvárni, hogy saját magát irányítsa, nemhogy felelős pozíciót töltsön be egy ilyen nagyságrendű intézményben. A fia...
– Mondom, hogy elbánok vele! – kiabálta hirtelen feldühödve Jack.
A „Tuxedo Junction” éppen véget ért, és az új számba még nem fogtak bele. A kiáltása belehullott a pillanatnyi csendbe, és mögötte hirtelen abbamaradt a beszélgetés. Úgy érezte, felforrósodik a bőre. Elfogta a bizonyosság, hogy mindenki őt bámulja. Végeztek Rogerrel, és most vele folytatják. Feküdj a hátadra. Pitizz. Tégy úgy, mintha halott volnál. Ha játszol velünk, mi is játszunk veled. Felelős pozíció. Azt akarják, hogy áldozza fel a fiát.
(- Most mindenhova követi Harryt, a farkincáját csóválva-)
(Feküdj a hátadra. Tégy úgy, mintha halott volnál. Büntesse meg a fiát.)
– Erre parancsoljon, uram – mondta Grady. – Van itt valami, ami talán érdekelni fogja.
A beszélgetés újra elkezdődött, ritmikusan erősödött és gyengült, hol beleszövődött a zenekar hangjaiba, hol elszakadt tőle, most épp Lennon-McCartney „Ticket to Ride”-jának swing-verzióját játszották.
(Jobbat hallottam szupermarket hangszórókból.)
Ostobán kuncogott. Lenézett a bal kezére, és látta, hogy egy félig telt poharat markol. Egyetlen kortyra kiitta.
Most a kandallópárkány előtt állt, a pattogó tűz melegítette a lábát.
(tűz... augusztusban?... igen... és nem... minden idő egy)
Az üvegbura alatt, két faragott csontelefánt között egy óra állt. Éjfél előtt egy percet mutatott. Vizenyős szemmel bámulta. Ezt akarta mutatni neki Grady? Megfordult, hogy megkérdezze, de Grady eltűnt.
A „Ticket to Ride” közepén a zenekar tusst húzott.
– Elérkezett az óra – jelentette be Horace Derwent. – Le az álarcokkal! Le az álarcokkal!
Hátrafordult volna, hogy lássa, milyen híres arcok rejtőznek a csillogás, festék és maszkok alatt, de megdermedt, képtelen volt elfordítani a pillantását az óráról – a mutatói egymásra értek, és meredeken felfelé mutattak.
– Le az álarcokkal! Le az álarcokkal! – kiabálták kórusban a háta mögött.
Az óra ezüstös hangon ütni kezdett. A számlap alatt, az acélsínen, balról és jobbról, két alak bukkant elő. Jack megbűvölve nézte őket, megfeledkezett a lehulló álarcokról. Az óraszerkezet surrogott. A kerekek forogtak, a fogak összeakadtak, a réz meleg fénnyel ragyogott. A lendkerék ritmikusan ingott előre-hátra.
Az egyik alak férfi volt, lábujj hegyen állt, és valami parányi botféleséget tartott a kezében. A másik kisfiú volt szamárfüles sapkában. Az óraalakok csillogtak, minden apró részletükben fantasztikusan pontosak voltak. A fiú szamárfüles sapkáján el tudta olvasni a felíratott: SZAMÁR.
A két figura rásiklott a kis tengely két végére. Valahol egy Strauss-valcer szólt csilingelve. A dallamra ostoba reklámdal kezdett ismétlődni a fejében: „Vegyen kutyaeledelt, vau-vau, vau-vau, vegyen kutyaeledelt...”
Az óraapa kezében az acélbot a fiú fejére sújtott. Az óragyerek előrezuhant. Az ütő emelkedett és lesújtott, emelkedett és lesújtott. A fiú felfelé nyújtott, tiltakozó karja elernyedt. Összegörnyedt, majd elterült. És a kalapács a Strauss-melódia könnyű, csilingelő dallamára megint felemelkedett, és lesújtott, és ő úgy érezte, látja a férfi vonagló és görcsösen összeránduló arcát, látja az óraapa kinyíló és becsukódó száját, amint hangtalanul szidalmazza az eszméletlen, összevert fiúalakot.
Vörös folt fröccsent az üvegbura belsejére.
Aztán még egy. Aztán még kettő spriccelt szét mellette.
A vörös folyadék már úgy fröcskölt felfelé, mint egy obszcén zuhany, nekicsapódott az üvegbura oldalának, és végigfolyt rajta, eltakarta, ami odabent történt, aztán a vörösben parányi szürke szövetanyagok jelentek meg, csont és agyvelő. És látta, hogy a kalapács egyre emelkedik és süllyed; az óra járt tovább, a fogaskerekek összeakaszkodtak, a kerekek forogtak a ravaszul megszerkesztett gépezetben.
– Le az álarcokkal! Le az álarcokkal! – Kiabálta mögötte Derwent, és valahol egy kutya emberi hangon vonított.
(De egy óra nem tud vérezni, egy óra nem tud vérezni)
A bura már csupa vér volt, összetapadt hajszálakat is látott, de mást nem, hála istennek, mást nem látott, és mégis úgy érezte, hányni fog, mert még mindig hallotta a zuhanó kalapácsütéseket, hallotta az üvegen át, ahogyan a Kék Duna dallamát is hallotta. De ez a hang már nem egy mechanikus kalapács mechanikusan csilingelő hangja volt, amint egy mechanikus fejet ütlegel, hanem lágy, reccsenő, puffanó hang, mint amikor egy valódi ütő sújt le egy szétroncsolt, véres alakra. Egy alakra, amely valamikor...
– LE AZ ÁLARCOKKAL!
(a vörös halál vette át korlátlan uralmát)
kétségbeesett ordítással fordult el az órától, a kezét kinyújtotta, mint farönkben botlott meg a saját lábában; könyörgött, hogy hagyják abba, vegyék el őt, Dannyt, Wendyt, ha akarják, akár az egész világot is, csak hagyják már abba, és hagyjanak meg neki egy kevés józan észt, egy kevés fényt.
A bálterem üres volt.
A póklábú székek felfelé fordítva álltak a műanyag porvédővel leborított asztalokon. A vöröses, aranymintás szőnyeg visszakerült a helyére, hogy megóvja a csillogó keményfa padlót. A zenekari dobogó üres volt, csak egy szétszedett mikrofonállvány meg egy poros, húrtalan gitár támaszkodott a falnak. Hideg reggeli fény, téli fény áradt be lustán a magas ablakból.
A feje forgott, még részegnek érezte magát, de amikor visszafordult a kandallópárkányhoz, a poharát már nem találta ott. Csak a csontelefántokat... és az órát.
Bukdácsolva indult vissza a hideg, árnyékos hallon és éttermen át. Megbotlott egy asztallábban, és végigvágódott a földön, nagy csattanással felborította az asztalt is. Felállt, szipogott, hogy visszaszívja a vért, aztán a keze fejével megtörölte az orrát. Belépett a Colorado Drinkbár lengőajtaján, olyan erővel lökte be az ajtót, hogy nekivágódott a falnak.
Üres volt... de a polcok nem, hála istennek! Az üvegek és a címkék ezüstös pereme melegen csillogott a félhomályban.
Egyszer, emlékezett rá, nagyon régen, haragudott, amiért nincs tükör a polcok mögött. Most örült. Ha belenézne, csak egy részeget látna, aki éppen visszatért az iváshoz, az orra véres, az inge kilóg, a haja kócos, az álla borostás.
(Ilyen, amikor az ember az egész kezét beledugja a darázsfészekbe.)
Hirtelen elöntötte a magányosság érzése. Nyomorúságában felkiáltott, és őszintén kívánta, bárcsak meghalna. A felesége és a fia odafönt vannak, bezárkóztak előle. A többiek mind elmentek. Az estélynek vége.
Megint nekilódult, elérte a bárpultot.
– Lloyd, hol a faszban vagy? – üvöltötte.
Nem jött válasz. Ebben a jól kipárnázott
(cellában)
helyiségben még a szavak sem visszhangzanak, hogy legalább a társaság illúzióját keltsék.
– Grady!
Semmi válasz. Csak az üvegek merev vigyázzállásban.
(Fordulj a hátadra. Tégy úgy, mintha halott volnál. Fel! Tégy úgy, mintha halott volnál.)
– Nem érdekel. Majd én magam töltök, az isten verje meg.
Félúton a bárpult felé elveszítette az egyensúlyát és előrebukott, a feje tompán puffant a padlón. Négykézlábra állt, a szeme kidülledt, nehezen forgó nyelvvel motyogott. Aztán összecsuklott, az oldalára fordult, és rekedten horkolni kezdett.
Odakint a szél felsüvített, hajtotta maga előtt a sűrűsödő havat. Reggel fél kilenc volt.
45
Denver
Coloradói idő szerint reggel 8.31-kor a TWA 196-os járatán egy nő könnyekben tört ki, és szétkürtölte véleményét – amit valószínűleg néhány másik utas is osztott (sőt, talán a személyzet is) –, miszerint a gép le fog zuhanni.
A markáns arcú nő Hallorann mellett felnézett a könyvéből , majd rövid karakteranalízis után: „ostoba liba”, folytatta az olvasást. Az út során bedobott két dupla whiskyt, de úgy látszik, ettől sem enyhült meg.
– Biztos, hogy lezuhan! – sikította a nő. – Tudom, hogy lezuhan!
Egy légikisasszony az üléséhez sietett, és leguggolt melléje. Hallorann arra gondolt, hogy csak stewardessek és nagyon fiatal anyukák tudnak kecsesen leguggolni; ritka és csodálatos adottság. Míg ezen tűnődött, a stewardess halkan, megnyugtatóan beszélt a nőhöz, és lassanként lecsillapította.
Hallorann nem tudta, hogyan éreznek a többiek, de ő személy szerint úgy meg volt ijedve, hogy majdnem összecsinálta magát. Az ablakból csak egy hullámzó fehér függöny látszott. A szinte minden irányból támadó szélben a gép émelyítően billent egyik oldaláról a másikra. Hogy a széllökéseket legalább részben ellensúlyozzák, a motort felpörgették, így aztán a padló vibrált a lábuk alatt. Mögöttük, a turistaosztályon, többen nyöszörögtek, egy stewardess friss adag tengeribeteg-zacskóval sietett hátra; egy férfi, három üléssel Hallorann előtt, belehányt a National Observer-jébe, és bocsánatkérően vigyorgott a segítségére siető stewardessre. – Semmi baj – vigasztalta a stewardess – én a Reader's Digest-tel kapcsolatban érzek ugyanígy.
Hallorann eleget repült életében ahhoz, hogy el tudja képzelni, mi történt. Az út nagy részében erős ellenszélben repültek; az időjárás Denver felett hirtelen és váratlanul rosszabbra fordult, de ahhoz már késő volt, hogy másfelé vegyék az irányt, ahol jobb az időjárás. Lábam, most ne hagyj cserben.
(Fiacskám, ez aztán az elbaszott lovassági támadás.)
Úgy látszik, a stewardessnek sikerült megfékeznie a nő hisztériás rohamát. Már csak szipogott, és a csipkés zsebkendőjébe fújta az orrát, de nem sikítozta szét véleményét a gép lehetséges sorsáról. A stewardess megveregette a vállát, és felállt, éppen amikor a gép minden eddiginél erősebben megbillent. A stewardess hátratántorodott, és annak a férfinak az ölében kötött ki, aki belehányt a lapjába, közben kivillant a gyönyörű, hosszú, nejlonharisnyás combja. A férfi pislogott, és kedvesen megveregette a vállát. A stewardess visszamosolygott, de Hallorann úgy látta, egyre nehezebben uralkodik magán. Pokolian rossz útjuk volt.
Kis csilingeléssel megjelent a TILOS A DOHÁNYZÁS felirat.
– Itt a gép kapitánya beszél – szólalt meg egy lágy, kicsit délies kiejtésű hang. – Megkezdjük a leszállást a Stapleton Nemzetközi Repülőtérre. Nehéz utunk volt, és ezért elnézésüket kérem. Lehet, hogy a leszállás is zötyögős lesz egy kicsit, de komolyabb nehézségre nem számítunk. Kérem, kapcsolják be öveiket, és ne dohányozzanak. Reméljük, jól érzik majd magukat Denverben, és azt is reméljük...
Újabb hatalmas lökés, a gép hirtelen émelyítő sebességgel, mint egy lift, zuhanni kezdett lefelé. Hallorann gyomra felkavarodott, és táncolni kezdett. Többen – és nem csak a nők – sikoltottak.
– ...hogy hamarosan ismét találkozunk egy TWA-járaton.
– Azt leshetik – mondta valaki Hallorann mögött.
– Micsoda ostobaság – mondta a markáns arcú nő Hallorann mellett. A könyvébe egy levélgyufát tett jelzésnek, és amint a gép kezdett leszállni, becsukta. – Ha az ember végigcsinálta egy mocskos kis háború szörnyűségeit... mint maga... vagy rádöbbent a CIA dollárdiplomáciai beavatkozásának lealacsonyító erkölcstelenségére... mint én... olykor egy nehéz leszállás egészen jelentéktelenné szürkül. Igazam van, Mr. Hallorann?
– Tökéletesen – mondta Hallorann, és zord arccal kinézett a vadul kavargó hóra.
– Hogyan reagál minderre az acéllemez, ha szabad érdeklődnöm?
– Ó, a fejem rendben van – felelte Hallorann. – Csak a gyomrom fordult fel egy kicsit.
– Gyalázat – mondta a nő, és újra kinyitotta a könyvét. Amint ereszkedtek lefelé az áthatolhatatlan hófelhőkben, Hallorann a néhány éve történt bostoni repülőgép-szerencsétlenségre gondolt. A körülmények hasonlóak voltak, csak nem a hó, hanem a köd miatt váltak nullává a látási viszonyok. A gép futószerkezete nekiütközött egy védőfalnak a kifutópálya végén. Ami a nyolcvankilenc fedélzeten utazóból maradt, nem sokban különbözött egy adag hamburgertől.
Ha csak róla van szó, nem bánta volna olyan nagyon. Eléggé egyedül maradt a világban, és a temetésére főleg azok mennének el, akikkel együtt dolgozott, meg az öreg hitehagyott Masterton, aki biztos inna egyet az emlékére. De a fiú... a fiú számít rá. Talán ő az egyetlen, akire még számíthat az a gyerek, és neki nem tetszett, ahogyan az utolsó hívása megszakadt. Folyton a sövényállatokra gondolt, a megmozduló sövényállatokra.
Egy sovány fehér kéz ereszkedett az övére.
A markáns arcú nő levette a szemüvegét. Szemüveg nélkül sokkal lágyabbak voltak a vonásai.
– Nem lesz semmi baj – mondta.
Hallorann mosolygott és bólintott.
Mint beharangozták, a gép nehezen szállt le; olyan erővel ütközött a földnek, hogy elöl a képeslapok kiugrottak a tartókból, és a műanyag tálcák úgy dőltek ki a rekeszeikből, mint a túlméretezett játékkártyák. Senki nem sikoltott, de Hallorann hallotta a kasztanyetta módjára hirtelen összecsattanó fogsorok hangját.
Aztán a turbómotor felsivított, lefékezte a gépet, és amikor a dübörgés kicsit alábbhagyott, lágy, délies hangján megint megszólalt a pilóta, bár mostanra mintha veszített volna a nyugalmából. – Hölgyeim és uraim, leszálltunk Stapleton Repülőterén. Kérem, maradjanak a helyükön, amíg a motorok leállnak. Köszönjük.
A Hallorann mellett ülő nő becsukta a könyvét, és hosszan felsóhajtott. – Megmaradtunk, hogy a következő nappal is megküzdhessünk, Mr. Hallorann.
– Asszonyom, ennek a napnak még nincs vége.
– Igaz. Nagyon igaz. Van kedve inni velem valamit a repülőtéri bárban?
– Nagyon szívesen tenném, de fontos dolgom van.
– Sürgős?
– Nagyon sürgős – mondta komolyan Hallorann.
– Valami, ami a maga csekély módján remélhetőleg javít az általános helyzeten.
– Én is remélem – mondta Hallorann, és mosolygott. A nő visszamosolygott rá, és a mosolytól tíz évet fiatalodott.
Mivel Hallorannál csak kézitáska volt, poggyászt nem adott fel, előbb ért oda a földszinti Hertz autókölcsönző pulthoz, mint a tömeg. A füstös ablakokon át látta, hogy kitartóan esik a hó. A széllökések belekapaszkodtak a hulló hóba, és nagy felhőkben taszigálták előre-hátra; a parkoló felé igyekvő emberek alig tudták megőrizni az egyensúlyukat. Egy férfi fejéről a szél letépte a kalapot; Hallorann együttérző pillantással követte a magasba perdülő kalap útját. A férfi utánabámult, és Hallorann arra gondolt:
(Á, hagyja, ember. Az a kalap Arizonáig úgyse ér földet.)
A gondolatot rögtön másik követte:
(Ha ilyen rossz a helyzet Denverben, vajon mi vár rám Bouldertől nyugatra?)
Talán jobb, ha nem is gondol rá.
– Parancsol, uram? – kérdezte a lány a Hertz sárga egyenruhájában.
– Egy kocsira volna szükségem – felelte szélesen mosolyogva Hallorann.
Az átlagosnál magasabb díj kiszabásért kapott egy, az átlagosnál erősebb kocsit, egy ezüst és fekete Buick Electrát. Nem az elegancia, hanem a kanyargó hegyi utak miatt választotta; valahol útközben még így is meg kell állnia, hogy hóláncokat tetessen fel. Lánc nélkül nem jut messzire.
– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte, amikor a lány eléje csúsztatta a bérbevételi szerződést, hogy aláírja.
– Azt mondják, 1969 óta a legnagyobb hóvihar – felelte élénken a lány. – Messzire kell mennie, uram?
– Messzebb, mint szeretném.
– Ha kívánja, uram, telefonálhatok a Texaco benzinkútnak, a 270-es út elágazásánál, és ők majd tesznek fel hóláncot.
– Nagyszerű ötlet, kislány.
A lány felemelte a telefont, és lebonyolította a hívást. -Várják, uram.
– Nagyon köszönöm.
Otthagyta a pultot, és meglátta a markáns arcú nőt, a poggyászkiadóknál formálódó egyik sorban állt. Most is olvasott. Hallorann rákacsintott, amikor elment mellette. A nő felnézett, rámosolygott, és feléje mutatta a béke jelét.
(ragyog)
Feltűrte a kabátja gallérját, mosolygott, a kézitáskáját átvette a másik kezébe. Csak egy kicsikét, de már ettől is jobban érezte magát. Megbánta, hogy hazudott neki a fejében lévő acéllemezről. Gondolatban minden jót kívánt neki, és ahogy kiment az üvöltő szélbe és hóba, érezte, a nő is ugyanezt kívánja neki.
A hóláncokért szerény árat kértek a szervizállomáson, de Hallorann odacsúsztatott még egy tízest az aknánál dolgozó szerelőnek, hogy kicsit hamarább kerüljön rá a sor. Így is háromnegyed tíz volt, mire végre elindult, az ablaktörlők kattogtak, a láncok dallamtalanul, egyhangúan csilingeltek a Buick jókora kerekein.
Az országút pocsék állapotban volt. Még a hóláncokkal sem tudott negyvenötnél gyorsabban menni. Kocsik csúsztak le az útról őrült szögben; az emelkedőkön a forgalom csigalassúsággal küzdötte előre magát, a lánc nélküli gumik tehetetlenül pörögtek a felhordott havon. Ez volt az első nagy téli vihar idelent az alacsonyabb részen (ha a tengerszint feletti ezerötszáz métert alacsonynak lehet nevezni), és pocsék egy vihar volt. Sokakat készületlenül ért, ami nem meglepő, de Hallorann mégis azon kapta magát, hogy átkozza őket, miközben nehézkesen igyekezett elébük kerülni, és a hóval borított külső visszapillantóban figyelte, hogy semmi nem
(Rohan a havon át...)
jön a bal oldali sávban, ami krémszínűre festhetné a Buick fekete farát.
A 36-os út elágazásánál újabb balszerencse várta. A 36-os út, a denver-boulderi országút, nyugatra tart, Estes Parkba, ott kapcsolódik bele a 7-es útba. Ez az út, amelyet Hegyi Országútnak is neveznek, átmegy Sidewinderen, elmegy a Panoráma előtt, és végül a nyugati lejtőn kanyarogva leereszkedik Utahba.
A feljárót felfordult kétkerekű pótkocsi zárta el. Ragyogó fénycsomók vették körül; mint a születésnapi gyertyák egy idióta gyerek tortáján.
Megállt, és lehúzta az ablakot. Egy rendőr, a füléig behúzott prémes kozák sapkában, kesztyűs kezével az északnak tartó forgalom felé intett az I-25-ösön.
– Itt nem jut át! – üvöltötte túl a szelet. – Menjen tovább két kijáratot, kanyarodjon le a 91-esre, és Broomfieldnél rátérhet a 36-osra.
– Azt hiszem, balról meg tudnám kerülni! – kiabálta vissza Hallorann. – Amit maga összezagyvál, az nekem harminc kilométeres kerülő!
– Ne vitatkozzon! – üvöltötte vissza a zsaru. – Ez a feljáró zárva van!
Hallorann hátrált, várt, aztán besorolt a forgalomba, és folytatta útját a 25-ös úton. A táblák tájékoztatták, hogy mindössze százötven kilométerre van a wyomingbeli Cheyenne-től. Ha nem tartja nyitva a szemét, még csakugyan ott fog kikötni.
Óvatosan felgyorsított ötvenre, de nem mert többel menni; a hó már így is kis híján elakasztotta az ablaktörlőt, és a forgalom is megbolondult. Harminc kilométeres kerülő. Káromkodott, és megint felerősödött benne a nyomasztó érzés, hogy a fiúnak egyre fogy az ideje; olyan sürgető érzés volt, hogy szinte fojtogatta. Ugyanakkor egy fatalista bizonyosságával érezte, hogy erről az útról nem tér vissza.
Bekapcsolta a rádiót, eltekerte a karácsonyi hirdetésekről, és végre talált egy időjárás-előrejelzést.
„...máris tizenöt centiméter, és estig még legalább harminc centiméter hó várható Denverben és környékén. A helybeli és állami rendőrség kéri az autósokat, ne hozzák ki kocsijukat a garázsból, hacsak nem feltétlenül szükséges. Arról se feledkezzenek meg, hogy a legtöbb hegyi út le van zárva. Maradjanak otthon, viaszozzák be a hótalpakat, és hallgassák a mi...” – Kösz, haver- mondta Hallorann, és dühösen kikapcsolta a rádiót.
46
Dél körül, amikor Danny bement a fürdőszobába, Wendy kivette a törülközőbe csomagolt kést a párnája alól, betette a fürdőköpenye zsebébe, és a fürdőszoba ajtajához lépett.
– Danny!
– Igen?
– Lemegyek, csinálok valami ebédet. Jó?
– Jó. Akarod, hogy lemenjek veled?
– Nem, majd felhozom. Csináljak sajtos omlettet meg egy kis levest?
– Jó.
Wendy egy pillanatig még habozott a csukott ajtó előtt. -Danny, biztos, hogy nem lesz baj?
– Igen – felelte Danny. – Azért légy óvatos.
– Hol az apád? Tudod?
Furcsán, színtelen hangon válaszolt. – Nem. De nem lesz baj.
Wendy erőt vett magán, és felhagyott azzal, hogy tovább kérdezősködjön, óvatosan kerülgetve a lényeget. Mindketten tudták, miről van szó, ha tovább piszkálják, Danny csak még jobban megrémül... és ő is.
Jack megbolondult. Együtt ültek Danny összecsukható ágyán, amikor reggel nyolc óra körül a vihar csúnyán felerősödött, és hallgatták, amint Jack a földszinten az egyik helyiségből üvöltve a másikba bukdácsol. Többnyire a bálteremből jött a hangja. Dallamtalan daltöredékeket énekelt, egy láthatatlan partnerrel vitatkozott, egyszer pedig úgy felüvöltött, hogy dermedten bámultak egymásra. Végül hallották, hogy visszabukdácsol a hallba, és Wendy hangos csattanást vélt hallani, mintha Jack elesett volna; vagy nagy erővel bevágott egy ajtót. Úgy fél kilenc óta – három és fél órája – csend volt.
Wendy végigment a rövid folyosón, bekanyarodott az első emeleti főfolyosóra, és a lépcsőhöz ment. A lépcső tetejéről lenézett a hallba. Kihaltnak látszott, de a gyenge, szürkés nappali fényben a hosszú teremben sok volt az árnyék. Danny tévedhet. Lehet, hogy Jack elbújt az egyik fotel vagy kanapé mögé... talán a recepciós pult mögé... és várja, hogy ő lejöjjön...
Megnedvesítette az ajkát. – Jack?
Semmi válasz.
Megmarkolta a kés nyelét, és elindult lefelé. Sokszor elképzelte már, hogy véget fog érni a házassága: elválnak, Jack balesetben pusztul el, mert ittasan vezet (állandó vízió a sötét stovingtoni hajnalokon), néha meg arról álmodott, hogy eljön érte egy másik férfi, egy romantikus tévésorozatból előlépő Galahad, felkapja Dannyt és őt, és mindkettőjüket elviszi hófehér paripáján. De sosem hitte volna, hogy mint valami ideges gonosztevő, folyosókon és lépcsőkön oson majd, és a kezében kést szorongat, hogy, ha kell, használja Jack ellen.
A gondolattól elborította a kétségbeesés hulláma, félúton lefelé megállt, és belekapaszkodott a korlátba; félt, hogy a térde összecsuklik.
(Ismerd be. Nem csak Jacktől félsz, ő csak az egyetlen biztos pont ebben az egészben, akire minden mást ráfoghatsz, mindazt, amiben nem akarsz, de kény telén vagy hinni, a sövényt, a szerpentint a liftben, az álarcot)
Szerette volna megfékezni a gondolatot, de elkésett.
(és a hangokat)
Mert időnként úgy érezte, hogy odalent nem egy magányos őrült ember kiabál, és beszélget saját széthulló elméje fantomjaival. Időnként, mint gyengülő és erősödő rádiójelzéseket, más hangokat, zenét és nevetést is hallott – vagy legalábbis hallani vélt. Mintha valami Grady nevű emberrel beszélgetett volna (a név halványan ismerős volt, de nem tudta, honnan), beszél, kérdéseket tesz fel, hangosan, mintha állandó, erős lármát kellene túlharsognia. Aztán más, kísérteties hangok is belekapcsolódtak, mintha a helyükre csúsztak volna – zenekar, taps, egy férfi nevető, de tekintélyes hangja, aki mintha arra akart volna rávenni valakit, hogy beszédet tartson. Vagy harminc másodpercig, egy percig hallotta a hangokat, elég sokáig ahhoz, hogy a rémülettől az ájulás környékezze, aztán minden elnémult, és megint csak Jacket hallotta azon a parancsoló, de kicsit összemosódó hangon, amelyre részeges korából jól emlékezett. De a szállodában a konyhai sherryn kívül nem volt alkohol. Nem így van? Igen, de ha ő azt képzeli, hogy a szálloda tele van hangokkal és zenével, akkor nem képzelheti Jack is, hogy be van rúgva?
A gondolat nem tetszett neki. Egyáltalán nem.
Leért a hallba és körülnézett. A bársonyzsinór, amely elzárta a báltermet, nem volt a helyén, az acéloszlop, amelyhez csatlakozott, felborult, mintha valaki véletlenül belebotlott volna. A nyitott ajtón át lágy fehér fény esett a hall szőnyegére a bálterem magas, keskeny ablakaiból. Dobogó szívvel ment a nyitott ajtóhoz, és benézett a terembe. Üres volt és csendes, kivéve azt a különös, szinte nem is hallható visszhangot, amely minden nagy teremben ott lappang, a legnagyobb székesegyháztól a legkisebb kisvárosi játékteremig.
Visszament a recepciós pulthoz, és egy pillanatig határozatlanul állt, hallgatta az odakint üvöltő szelet. Eddig ez volt a legnagyobb hóvihar, és egyre csak erősödött. Valahol a nyugati szárnyban eltörött egy zsalu zárja, és a zsalu ritmikusan, tompán csapkodott, úgy hangzott, mintha egy céllövöldében egyetlen játékos próbálkozna.
(Jack, ennek igazán utána kéne nézned. Mielőtt még valami bejön.)
Mit csinálna, ha most rátámadna, tűnődött Wendy. Ha kibukkanna a sötét, politúrozott recepciós pult mögül, amelyen ott állt a három példányban kitöltendő bejelentőcsomag, a kis ezüstcsengő, mit csinálna, ha előugrana, mint valami gyilkos rugós játék, kezében a húsbárddal, az őrülettől elborult tekintettel? Megbénulna az iszonyattól, vagy felülkerekedne benne az anyai ösztön, és addig harcolna a fiáért, amíg az egyikük belepusztul? Nem tudta. Még a gondolattól is felfordult a gyomra – mintha az élete ez ideig hosszú, könnyű álom lett volna, amelyben tehetetlenül ringatózott, és most fel kellene ébrednie a lidérces valóságba. Gyenge volt. Amikor jött a baj, ő aludt. A múltja érdektelen. Soha nem esett át tűzpróbán. Most próbára teszik, nem tűzben, hanem jégben, és ezt már nem alhatja át. A fia odafent várja.
Még szorosabban markolta a kés nyelét, és bekukkantott a pult mögé.
Semmi.
A megkönnyebbüléstől lassan, akadozva engedte ki a levegőt.
Felemelte a csapóajtót, és belépett a pult mögé; mielőtt bement volna, benézett az irodába. Benyúlt a konyhaajtón, és tapogatózva kereste a villanykapcsolót, rettegve várta, hogy bármely pillanatban egy kéz kulcsolódik az övére. Aztán a neonlámpák halkan kattogva és zümmögve felgyulladtak, és meglátta Mr. Hallorann konyháját – most már az ő konyhája, jóban-rosszban – a sápadtzöld csempét, ragyogó linóleumot, tiszta porcelánt, csillogó krómfelületeket. Megígérte neki, hogy tisztán tartja a konyháját, és az ígéretet megtartotta. Érezte, hogy a konyha valószínűleg biztonságos Danny számára. Dick Hallorann jelenléte körülvette és megnyugtatta. Danny hívta Mr. Hallorannt; míg rettegve ült odafönt Danny mellett, és hallgatta a földszinten tomboló és üvöltő férjét, minden remény közül ez látszott a leghalványabbnak. De itt, Hallorann konyhájában, már-már lehetségesnek érezte. Talán már útban van, talán elszánta magát, hogy ebben a viharban is eljut hozzájuk. Talán...
A kamrához ment, elhúzta a reteszt, és belépett. Levett egy doboz paradicsomlevest, aztán becsukta és bereteszelte a kamra ajtaját. Az ajtó és padló közt nem volt rés. Ha az ember zárva tartotta, nem kellett aggódnia, hogy a rizsbe, lisztbe vagy cukorba patkány- vagy egérpiszok kerül.
Kinyitotta a konzervet, és kocsonyás tartalmát egy lábosba öntötte. A frizsiderből tejet és tojást vett elő az omletthez. Aztán bement a mélyhűtőkamrába sajtért. A megszokott mozdulatok már jóval korábban az élete részévé váltak, mint a Panoráma, és ez megnyugtatta.
A serpenyőben felolvasztotta a vajat; a levest felhígította tejjel, aztán a felvert tojást a serpenyőbe öntötte.
Hirtelen úgy érezte, hogy valaki áll a háta mögött, és a nyaka felé nyújtja a kezét.
A kést szorongatva hátraperdült. Senki nem állt mögötte.
(!Szedd össze magad!)
A sajttömbről egy tányérba sajtot reszelt, hozzáöntötte az omletthez, összekeverte, aztán kislángra tette a gázt. A leves már forró volt. Egy nagy tálcára tette a lábost, evőeszközöket, két tányért, sót, borsot. Amikor az omlett kicsit emelkedni kezdett, Wendy az egyik tányérra csúsztatta és letakarta.
(És most ugyanazon az úton vissza. Eloltani a lámpát a konyhában. Át az irodán. Át a pult csapóajtaján, és mint a társasjátékban, kapsz kétszáz dollárt.)
Átlépett a pult hall felőli oldalára, és a tálcát letette a pultra, az ezüstcsengő mellé. A valószerűtlenségnek határai vannak; ez az egész kezdett szürreális búj ócskához hasonlítani.
Állt a félhomályos hallban, és homlokát ráncolva töprengett.
(Ezúttal ne kerüld meg a tényeket. Vannak bizonyos valóságos tények, akármilyen elmebetegnek tűnik is a helyzet általában. Az egyik az, hogy ebben a groteszk kártyapakliban talán te vagy az egyetlen felelős személy. Van egy majdnem hatéves fiad, akire vigyáznod kell. És a férjedért, akármi történt is vele, akármilyen veszélyes is... talán őérte is te vagy a felelős. Vagy ha nem, legalább annyit fontolóra kell venned, hogy ma december másodika van. Ha nem jön erre egy erdőőr, talán még négy hónapig itt kell maradnod. És még ha feltűnik is, hogy nem jelentkezünk be a CB-n, ma biztosan senki nem jön ide... holnap sem... talán még hetekig nem. Egy hónapon át akarsz késsel a zsebedben, minden árnyéktól megriadva ennivalóért osonni? Csakugyan azt hiszed, hogy egy hónapig el tudod kerülni Jacket? Azt hiszed, távol tudod tartani az emelettől, ha fel akar jönni? Nála van a tolvajkulcs, és egyetlen rúgással elintézi a reteszt.)
A tálcát a pulton hagyta, lassan az étteremhez ment és benézett. Kihalt volt. Az egyik asztalról leszedték a székeket, eleinte ennél az asztalnál ettek, amíg a barátságtalan hangulat ki nem űzte őket.
– Jack? – szólította habozva.
Ebben a pillanatban felüvöltött a szél, a havat nekiverte a zsaluknak, de ő mégis úgy vélte, hogy hallott valamit. Fojtott nyögést.
– Jack?
Ezúttal semmit nem hallott, de megpillantott valamit a Colorado Drinkbár lengőajtaja alatt, halványan csillogott a félhomályban – Jack öngyújtója volt.
Összeszedte a bátorságát, odament a lengőajtóhoz, és belökte. A gin szaga olyan erővel csapta meg, hogy elakadt a lélegzete. Nem is szag, valóságos bűz. De a polcok üresek voltak. Hol szerezte, az isten szerelmére? Valamelyik szekrény mélyén el volt dugva egy palack? Hol?
Újabb nyögés, halk és fojtott, de ezúttal tisztán hallotta. Wendy lassan a bárhoz ment.
– Jack?
Semmi válasz.
Átnézett a bárpult felett, és meglátta; a földön feküdt, kábultan elterülve. A szagból ítélve tökrészegre itta magát. Biztos megpróbált átmászni a pulton, és elveszítette az egyensúlyát. Csoda, hogy nem törte ki a nyakát. Egy régi szólásmondás jutott eszébe: Isten gondoskodik a részegekről és kisgyerekekről. Ámen.
De amikor lenézett rá, nem érzett haragot; Jack olyan volt, mint egy rettentően kimerült kisfiú, aki túl sokat akart csinálni, és végül elaludt a nappali közepén. Jack abbahagyta az ivást, és nem ő határozta el, hogy újra inni fog, és nem is volt mit innia... vajon honnan szerezte?
A patkó alakú bárpulton úgy kétméterenként szalmafonatos üvegek álltak, bennük gyertya. Valószínűleg így akartak bohém hangulatot kelteni, gondolta Wendy. Felemelte az egyiket, és szinte számított rá, hogy meglöttyen benne a gin,
(új bor régi üvegben)
de üres volt. Letette.
Jack megmoccant. Wendy megkerülte a bárpultot, megtalálta a bejáratot, aztán bement a pult mögé, ahol Jack feküdt. Egy pillanatra megállt, hogy megnézze a ragyogó krómcsapokat. Szárazak voltak, de amikor elhaladt mellettük, érezte a sör nedves és friss, finom ködre emlékeztető szagát.
Amikor Jackhez ért, a férfi az oldalára gurult, kinyitotta a szemét, és felnézett rá. Egy pillanatig üres tekintettel bámulta, aztán kitisztult a szeme.
– Wendy? – kérdezte. – Te vagy?
– Igen – felelte. – Gondolod, hogy fel tudsz jönni az emeletre? Ha rám támaszkodsz? Jack, te hol...
A keze brutális erővel fonódott a bokájára.
– Jack! Mit...
– Megvagy! – mondta Jack, és elvigyorodott. Gin és olajbogyó áporodott szaga lengte körül, feltámasztotta Wendyben a régi iszonyatot; ettől a szagtól jobban irtózott, mint bármelyszállodától a világon. Ez a legszörnyűbb az egészben, gondolta, hogy már megint itt tartanak: ő és a részeg férje.
– Jack, segíteni akarok.
– Persze. Te meg Danny csak segíteni akartok. – Most már fájdalmas volt a szorítás a bokáján. Jack a bokájába kapaszkodva nehézkesen feltérdelt. – Segíteni akartál, hogy kijussunk innen. De most... megvagy!
– Jack, fáj a bokám.
– Nem csak a bokád fog fájni, te kurva.
A szó úgy megdöbbentette, hogy meg sem próbált ellépni, amikor Jack elengedte a bokáját, feltápászkodott, és imbolyogva megállt előtte.
– Sose szerettél – mondta Jack. – Azért akarod, hogy elmenjünk, mert tudod, hogy akkor végem van. Gondoltál valaha az én fe... fe... felelősségemre? Nem, a szaros életbe, dehogy. Te mindig csak arra gondolsz, hogy hogyan húzhatsz vissza. Pont olyan vagy, mint az anyám, te gyáva kurva!
– Hagyd abba! – mondta sírva Wendy. – Nem tudod, mit beszélsz. Részeg vagy. Nem tudom, mitől, de részeg vagy.
– De én tudom! Mindent tudok! Te meg ő. Az a taknyos odafönt. Mindenfélét kiterveltetek ellenem! Igaz?
– Nem, nem! Semmit sem terveltünk ki!
– Hazudsz! – üvöltötte Jack. – Azt hiszed, nem tudom, mit csináltok? Naná hogy tudom! Amikor én azt mondom, hogy „itt maradunk, és elvégzem a dolgomat”, azt feleled, „hogyne, szívem”, ő meg azt, hogy „igen, apa”, aztán a hátam mögött mindenfélét kiterveltek. Az aeroszánnal akartál elmenni. Ez volt a terved. De én átláttam rajtad. Rájöttem, mit akarsz. Azt hitted, nem jövök rá? Azt hitted, hülye vagyok?
Wendy csak bámult rá, már szólni sem tudott. Meg fogja ölni, és megöli Dannyt is. A szálloda talán megelégszik ennyivel, és megengedi, hogy önmagát is megölje. Éppen úgy, mint az a másik gondnok. Éppen úgy, mint
(Grady.)
Megtántorodott az iszonyattól, most döbbent rá, kivel beszélgetett Jack a bálteremben.
– Ellenem fordítottad a fiamat. Ez volt a legnagyobb aljasságod. – Az arca elernyedt, önsajnálkozó kifejezés jelent meg rajta. – A kisfiámat. És most ő is gyűlöl. Ez a te műved. Mindig ezt akartad, mi? Mert féltékeny voltál! Éppen úgy, mint az anyád. Addig nem nyugodtál, amíg mindent meg nem kaparintottál magadnak, igaz? Igaz?
Wendy képtelen volt megszólalni.
– De most elintézlek – mondta Jack, és megpróbálta a kezét a nyakára tenni.
Wendy egy lépést hátrált, aztán még egyet; Jack nekitántorodott. Wendynek eszébe jutott a kés a zsebében, és már nyúlt utána, de Jack a bal karjával átfogta, és a karját az oldalához szorította. Megcsapta a savanyú gin- és izzadságszag.
– Meg kell büntetni... – morogta. – Megbüntetni. Szigorúan... megbüntetni.
A jobb kezét Wendy nyakára szorította.
Wendy lélegzete elakadt, hatalmába kerítette a pánik. Jack a bal kezét is felemelte; most már hozzáférhetett volna a késhez, de megfeledkezett róla. Wendy mindkét kezével tehetetlenül rángatta Jack nagyobb, erősebb kezét.
– Anya! – sikította valahonnan Danny. – Apa, hagyd abba! Ne bántsd anyát! – Az átható, magas, kristályos hangú kiáltást Wendy valahonnan messziről hallotta.
A szeme előtt vörös fények táncoltak. A terem sötétebb lett. Látta, hogy a fia felmászik a bárpultra, és ráveti magát Jackre. Jack levette az egyik kezét Wendy torkáról, és dühösen morogva rávágott Dannyre. A gyerek hátraesett, neki az üres polcoknak, aztán kábultan a földre zuhant. Jack tovább fojtogatta. A vörös fények kezdtek elfeketedni.
Danny gyenge hangon sírt. Wendy tüdeje égett. Jack az arcába üvöltött: – Elintézlek! Az isten verje meg, majd én megmutatom, ki az úr a háznál. Majd én megmutatom...
A hangok egy hosszú sötét folyosóban távolodni kezdtek. Wendy egyre gyengébben küzdött. Az egyik keze lassan lecsúszott Jack kezéről; ernyedten lógott, mint egy fuldokló nő keze.
Hozzáért egy üveghez – az egyik szalmafonatos borosüveghez, amelyet gyertyatartónak használtak.
Vakon, utolsó csepp erejével tapogatózni kezdett az üveg nyaka után, megtalálta, érezte a tenyerén a zsíros viaszcseppeket.
(Úristen, ha kicsúszik)
Felemelte és lesújtott vele, közben imádkozott, hogy célba találjon; tudta, hogy ha csak a vállát vagy a karját találja el, meghal.
A palack eltalálta Jack Torrance fejét, és csörömpölve darabokra tört a szalmafonatban. Az alja vastag és nehéz volt; olyan hangon csattant a koponyáján, mint amikor a medicinlabda a keményfa padlóra pattan. Jack hátratántorodott, a szeme kifordult. Wendy nyakán enyhült a szorítás, aztán egészen megszűnt. Jack kinyújtotta a kezét, mintha vissza akarná nyerni az egyensúlyát, aztán végigzuhant a padlón.
Wendy hosszan, zokogva szívta be a levegőt. Ő is majdnem elesett, csak a bárpult peremébe kapaszkodva sikerült megőriznie egyensúlyát. Ájulás kerülgette. Hallotta, hogy Danny sír, de fogalma sem volt róla, hol lehet. Mintha egy visszhangteremből jött volna a hang. Homályosan látta, hogy tízcentes nagyságú vércseppek hullanak a bárpult sötét felszínére – biztosan az orrából. Megköszörülte a torkát, és a padlóra köpött. Iszonyatos fájdalom áradt szét a torkában, de hamarosan tompa, kitartó nyomássá enyhült... éppen csak elviselhető fájdalommá.
Lassanként összeszedte magát.
Elengedte a bárpultot, és megfordult, látta, hogy Jack teljes hosszában elterülve fekszik, mellette az összetört üveg. Olyan volt, mint egy letaglózott óriás. Danny a drinkbár kasszagépe alatt kuporgott, mindkét kezét a szájába tömte, és eszméletlen apját bámulta.
Wendy bizonytalan léptekkel odament hozzá, és megérintette a vállát. Danny összerándult.
– Danny, hallgass ide...
– Nem, nem – motyogta rekedt, öreges hangon. – Apa bántott... te bántottad apát... apa bántott... aludni akarok. Danny aludni akar.
– Danny...
– Aludni, aludni. Jó éjszakát.
– Nem!
A fájdalom belehasított a torkába; az arca megrándult. De Danny kinyitotta a szemét. Óvatosan nézett fel rá; a szeme karikás volt.
Minden erejét összeszedte, hogy nyugodtan beszéljen, Danny szemébe nézve, halk, rekedt hangon kezdte, majdnem suttogva. A beszéd fájdalmat okozott neki. – Hallgass ide, Danny. Nem apád akart engem bántani. És én sem akartam őt bántani. A szálloda belebújt az apádba, Danny. A Panoráma bújt bele. Érted, amit mondok?
Danny szemébe lassan visszatért az értelem.
– A Rossz – suttogta Danny. – Pedig itt nem is volt, ugye?
– Nem. A szálloda tette ide. A... – Nem tudta folytatni, mert görcsösen köhögni kezdett, és megint vért köpött. Úgy érezte, a torka kétszeresére dagadt. – A szálloda vette rá, hogy igyon. Hallottad azokat az embereket, akikkel ma reggel beszélt?
– Igen... A szállodai emberek...
– Én is hallottam őket. Ez azt jelenti, hogy a szálloda egyre erősebb. Mindnyájunkat bántani akar. De azt hiszem... azt remélem... hogy ezt csak apád segítségével tudj a megtenni. Ő volt az egyetlen, akit maga mellé tudott állítani. Értesz engem, Danny? Rettenetesen fontos, hogy megértsd.
– A szálloda megkaparintotta apát. – Jackre nézett, és tehetetlenül felnyögött.
– Tudom, hogy szereted apádat. Én is szeretem. És nem szabad elfelejteni, hogy a szálloda éppen úgy bántani akarj a őt is, ahogyan minket. – Wendy erről valóban meg volt győződve. Sőt, gondolta, lehet, hogy a szálloda tulajdonképpen Dannyt akarja, és őmiatta ment el idáig... talán Danny volt az oka, hogy képes volt idáig elmenni. Még az is lehet, hogy valami felfoghatatlan módon Danny ragyogásából meríti az erőt, valahogy úgy, ahogyan egy autó elektromos berendezéséhez az akkumulátor szolgáltatja az energiát... az akkumulátornak köszönhető, hogy az autó elindul. Ha elmennek innen, a Panoráma talán ismét visszasüllyed félérzékelő állapotába, és legföljebb arra lesz képes, hogy filléres horrorképeket mutogasson az érzékenyebb lelkületű szállóvendégeknek. Danny nélkül a Panoráma csak olyan, mint egy szellemvasút: egy-két vendég kopogást hall, kísérteties hangokat egy álarcosbálból, vagy néha lát valami zavaró dolgot. De ha magába szívja Dannyt... Danny ragyogását, életerejét, szellemét... nevezzük bárminek... ha őt magába szívja, vajon mivé válhat? A gondolattól kirázta a hideg.
– Bár meggyógyulna apa – mondta Danny, és megint kicsordultak a könnyei.
– Én is azt kívánom – mondta, és magához szorította a fiát. – Ezért kell segítened nekem, szívem, hogy elvigyük valahova apádat. Egy olyan helyre, ahol a szálloda nem tudja rákényszeríteni, hogy bántson bennünket, és ahol magának sem árthat. Aztán... ha megjön a barátod, Dick, vagy egy erdőőr, akkor elvisszük innen. Azt hiszem, akkor majd megint rendbe jön. Megint minden jól lesz. Azt hiszem, még van rá lehetőség, ha erősek és bátrak vagyunk, mint te az előbb, amikor ráugrottal apa hátára. Érted? – Könyörögve nézett rá, és arra gondolt, különös, hogy még soha nem hasonlított ennyire Jackhez.
– Igen – felelte Danny, és bólintott. – Azt hiszem... ha el tudjuk vinni innen... akkor minden olyan lesz, mint régen. Most hová tehetnénk?
– A kamrába. Ott van ennivaló, és jó erős retesz van rajta. Fázni sem fog. Mi majd azt esszük, ami a frizsiderben meg a mélyhűtőben van. Mindhármunknak bőven lesz mit enni, amíg megjön a segítség.
– Most csináljuk?
– Igen, most rögtön. Mielőtt felébred.
Danny felemelte a pult csapóajtaját. Wendy összekulcsolta Jack kezét a mellén, és egy pillanatig figyelte a lélegzetvételét. Lassan, de szabályosan lélegzett. A szagból ítélve nagyon sokat ihatott... hosszú idő után először. Az ital valószínűleg legalább annyira közrejátszott abban, hogy elveszítette az eszméletét, mint a fejére mért ütés.
Felemelte a lábát, és húzni kezdte a padlón. Majdnem hét éve voltak házasok, megszámlálhatatlan alkalommal feküdt rá – talán több ezerszer –, de még soha nem vette észre, hogy ilyen súlyos. Wendy sebes torkában fájdalmasan sípolt a levegő. Mégis, jobban érezte magát, mint már napok óta. Él. Most, hogy olyan közelről érintette meg a halál, ezt hirtelen nagyon fontosnak érezte. És Jack is él. A vakszerencse, nem pedig tudatos terv segítette hozzá, hogy megtalálja talán az egyetlen lehetőséget arra, hogy valamennyien épségben kijussanak innen.
Rekedten lihegve megállt egy pillanatra, a csípőjéhez szorította Jack lábát. A körülmények eszébe juttatták, mit kiált a vén tengerjáró kapitány a Kincses sziget-ben, miután az öreg, vak Pew megelőzte a Fekete Ponton: Még lehagyjuk őket!
Aztán a kínos felismerés, hogy a vén tengeri medve másodpercekkel később holtan esett össze.
– Bírod, anya? Nem túl... nehéz?
– Bírom. – Megint húzni kezdte. Danny Jack mellett jött; Jack egyik keze leesett a melléről, és Danny gyengéden, szeretettel visszatette.
– Biztos, anya?
– Igen. Így lesz a legjobb, Danny.
– Olyan, mintha börtönbe zárnánk.
– Csak egy kis időre.
– Hát jó. Biztos, hogy meg tudod csinálni?
– Igen.
De éppen hogy csak sikerült. Danny felemelte az apja fejét, amikor a küszöbökön húzták át, de az ujja megcsúszott Jack zsíros hajában, amikor a konyhába értek. A feje a kőre koppant; Jack felnyögött, és éledezni kezdett.
– Kifüstöljük őket – motyogta Jack. -Hozd gyorsan a benzinkannát.
Wendy és Danny feszült, ijedt pillantást váltottak.
– Segíts – mondta halkan Wendy.
Danny egy pillanatig bénultan állt az apja fejénél, aztán gépiesen odament, és ő is megfogta a bal lábát. Lassan, mintha lidérces álomban mozognának, áthúzták a konyhán; csak a neon halk, rovarzümmögésre emlékeztető hangját és saját lihegésüket hallották.
Amikor elérték a kamrát, Wendy leengedte Jack lábát, és megfordult, hogy elhúzza a reteszt. Danny lenézett Jackre, aki megint ernyedten és mozdulatlanul feküdt. Az inge hátul kicsúszott a nadrágjából, és Danny azon tűnődött, elég részeg-e az apja ahhoz, hogy ne fázzon. Nem helyeselte, hogy bezárják a kamrába, mint valami vadállatot, de hát látta, mit akart tenni az anyjával. Már odafent is tudta, hogy mire készül az apja. A fejében hallotta, ahogy vitatkoztak.
(Bárcsak kijuthatnánk innen mind a hárman. Bárcsak álmodnék Stovingtonban. Bárcsak.)
A retesz beragadt.
Wendy teljes erejéből rángatta, de meg sem moccant. Nem tudja elhúzni ezt az átkozott reteszt. Micsoda ostobaság, micsoda igazságtalanság... amikor az előbb bement a konzervlevesért, minden gond nélkül kinyitotta. Most hiába próbálkozik. Mit tegyen? A mélyhűtő kamrába nem zárhatják, ott megfagyna, vagy megfulladna. De ha itt hagyják és felébred...
Jack megint megmozdult.
– Majd én elintézem – motyogta. – Értem.
– Felébred, anya! – figyelmeztette Danny.
Wendy most már zokogva, két kézzel rángatta a reteszt.
– Danny! – Jack hangja bizonytalan volt, és mégis fenyegető. – Te vagy, öreg doki?
– Aludj csak, apa – mondta idegesen Danny. – Éjszaka van.
Felnézett az anyjára, aki a retesszel küszködött, és azonnal észrevette, mi a baj. Nem fordította el, úgy próbálta elhúzni. A kis pecek akasztotta meg.
– Várj – mondta halkan, és félretolta az anyja remegő kezét; az ő keze is erősen remegett. A tenyere peremével kilökte a pecket; a reteszt most már könnyen el lehetett húzni.
– Gyorsan – mondta és lenézett. Jack szeme megrebbent, és kinyílt. Apa ezúttal egyenesen őrá nézett furcsa, töprengő tekintettel.
– Lemásoltad – mondta az apja. – Tudom. De itt van valahol. És én megtalálom. Ezt megígérhetem. Megtalálom... -A szavai megint összemosódtak.
Wendy a térdével belökte a kamra ajtaját, szinte észre sem vette a szárított gyümölcs szúrós illatát. Felemelte Jack lábát, és behúzta. Rekedten lihegett, ereje fogytán volt. Megrántotta a lámpa zsinórját; ekkor Jack megint kinyitotta a szemét.
– Mit csinálsz? Wendy! Mit csinálsz? Átlépett felette.
Jack gyors volt, elképesztően gyors. Az egyik karja kivágódott, és Wendynek félre kellett ugrania, majdnem kiesett az ajtón, hogy elkerülje az utánanyúló kezét. De még így is elkapta a pongyolája alját; az anyag reccsenve elszakadt. Jack négykézlábra állt, haja a szemébe lógott. Olyan volt, mint valami lomha állat. Egy nagy kutya... vagy oroszlán.
– Az isten verjen meg benneteket. Tudom, mit akartok. De nem kapjátok meg. Ez a szálloda... az enyém. Én kellek neki. Én! Én!
– Az ajtót, Danny! – sikoltotta Wendy. – Zárd be az ajtót!
Danny nagy csattanással belökte a nehéz faajtót, éppen abban a pillanatban, amikor Jack előreugrott. Az ajtó becsukódott, és Jack hiába vetette neki magát.
Danny apró keze kapkodva kereste a reteszt. Wendy túl messze volt, nem segíthetett; két másodpercen múlott, hogy sikerül-e bezárni Jacket. Először kicsúszott a kezéből, aztán sikerült megfognia, és éppen abban a pillanatban csúszott a helyére, amikor alatta a kilincs vadul rángatózni kezdett. Aztán tompa puffanások következtek, amint Jack nekivetette a vállát az ajtónak. A retesz, egy centiméter átmérőjű acélrúd, semmi jelét nem mutatta, hogy engedne. Wendy lassan felsóhajtott.
– Engedjetek ki! – üvöltötte Jack. – Engedjetek ki! Danny, a fene egye meg, én vagyok az apád, ki akarok menni! Tedd, amit mondok!
Danny ösztönösen a retesz után nyúlt. Wendy elkapta és a melléhez szorította a kezét.
– Azt teszed, amit az apád mond, Danny! Hallod!? Nyisd ki, vagy úgy elverlek, hogy megemlegeted! Nyisd ki az ajtót, vagy szétverem a fejedet, te szaros!
Danny Wendyre nézett; az anyja olyan áttetszően sápadt volt, mint az ablaküveg.
Hallották a lihegését a vastag tölgyfa ajtó mögött.
– Eressz ki, Wendy! Azonnal eressz ki! Te piszkos, frigid kurva! Eressz ki! Hallod?! Eressz ki, akkor megúszod! Ha nem, elintézlek! De alaposan! Olyan csúnyán elintézlek, hogy a saját anyád se fog rád ismerni! Nyisd ki az ajtót!
Danny felnyögött. Wendy ránézett, és látta, hogy az ájulás kerülgeti.
– Gyere, doki – mondta, és meglepődött, milyen nyugodt a hangja. – Ne felejtsd el, hogy ezt nem az apád mondja. Hanem a szálloda.
– Gyertek vissza és eresszetek ki most AZONNAL! – üvöltötte Jack. Kaparászó, recsegő hang hallatszott, ahogy a körmével támadt az ajtónak.
– A szálloda – mondta Danny. – A szálloda. Tudom. – De amikor a válla felett hátranézett, az arca eltorzult a rémülettől.
47
Délután három óra volt ezen a hosszú, hosszú napon.
Ültek a dupla ágyon a szobájukban. Danny ideges kényszeredettséggel forgatta a kezében a piros Volkswagent, amelynek nyitható tetején kinyúlt a szörny.
Még a hallban is hallották apa hangját és a dörömbölést, hol rekedten siránkozott, hol dühösen kiabált, mint egy elgyengült óriás; szitkozódott, fogadkozott, hogy megbünteti őket, és keserűen megbánják még, amiért elárulták, pedig ő évekig robotolt értük, mint egy rabszolga.
Danny azt hitte, az emeleten már nem fogják hallani, de az étellift aknáján keresztül itt is jól hallották a dühös üvöltést. Anya sápadt volt, a torkán iszonyú, barnás véraláfutások húzódtak, mert apa megpróbálta...
Újra és újra megforgatta a játék autót a kezében, amit apától kapott jutalmul, mert megtanult olvasni.
(...mert apa túl erősen próbálta megölelni.)
Anya feltett egy lemezt, a kis lemezjátszó recsegett, kürtök és fuvolák szóltak. Fáradtan rámosolygott. Megpróbált visszamosolyogni, de nem sikerült. Akármilyen hangosan szólt a zene, úgy érezte, továbbra is hallja apja üvöltését, meg ahogyan nekiveti magát a kamra ajtajának, mint egy ketrecbe zárt állat az állatkertben. Mi van, ha apának WC-re kell mennie? Akkor majd mit csinál?
Danny sírva fakadt.
Wendy azonnal lehalkította a lemezjátszót, magához ölelte és ringatni kezdte az ölében.
– Danny, szívem, nem lesz semmi baj. Meglátod. Ha Mr. Hallorann nem kapta meg az üzenetedet, valaki más majd megkapja. Amint elmúlik a vihar. Addig úgyse tudna feljönni ide senki. Se Mr. Hallorann, se más. De ha elmúlik a vihar, minden jóra fordul. Elmegyünk innen. És tudod, mit fogunk csinálni jövő tavasszal? Mi hárman?
Danny a mellére borulva megrázta a fejét. Honnan tudta volna? Úgy érezte, soha többé nem lesz tavasz.
– Elmegyünk horgászni. Bérelünk egy csónakot, és elmegyünk horgászni, úgy, mint tavaly a Chatterton-tavon. Te meg én meg apa. Lehet, hogy fogsz majd egy sügért vacsorára. Lehet, hogy semmit sem fogunk, de nagyszerűen fogunk mulatni.
– Szeretlek, anya – mondta Danny, és hozzásimult.
– Jaj, Danny, én is szeretlek.
Odakint felsüvöltött a szél.
Fél öt körül, éppen, amikor kezdett besötétedni, az üvöltés abbamaradt.
Nyugtalanul, de elaludtak. Wendy még a karjában tartotta Dannyt, és nem ébredt fel. De Danny igen. Valahogy a csönd rosszabb, baljóslatúbb volt, mint az üvöltés és a dörömbölés az erős kamraajtón. Apa vajon megint elaludt? Vagy meghalt? Vagy...
(Kiszabadult?)
Tizenöt perccel később a csendet kemény, csikorgó, fémes zörgés törte meg. Valami erősen megcsikordult, aztán motor zümmögése hallatszott. Wendy sikoltva felébredt.
A lift elindult.
Összekapaszkodva, kitágult szemmel figyeltek. Megállt minden emeleten, a rácsos kapu zörögve kinyílt, a rézajtó kicsapódott. Nevetést, részeg kiáltozást, néha egy-egy sikolyt, üvegcsörömpölést hallottak.
A Panoráma életre kelt körülöttük.
48
A kamra padlóján ült maga elé nyújtott lábbal, a lába közt egy doboz keksszel, és az ajtót nézte. Elmajszolt egy-egy kekszet, az ízét nem érezte, csak azért evett, mert valamit ennie kellett. Ha kijut innen, szüksége lesz az erejére. Minden erejére.
Ebben a bizonyos pillanatban úgy gondolta, még soha életében nem érezte magát ilyen pocsékul. A teste és a lelke egy merő fájdalom volt. A feje rettenetesen fájt, émelyítően lüktetett a másnaposságtól. Kínozták a szokásos kísérő tünetek is: a szájának mosogatórongy-íze volt, a füle csengett, a szíve súlyosan dobogott mint egy tamtam dob. Ráadásul mindkét válla sajgott attól, hogy annyiszor nekivetette magát az ajtónak, a torka kapart és szúrt a hiábavaló ordítástól. A jobb kezét felhasította a kilincsen.
De ha kijut innen, valakit jól seggbe fog rúgni.
Lassan rágta a kekszei, legyűrve a hányingerét. Eszébe jutott az Excedrin a zsebében, de úgy gondolta, vár, amíg a gyomra megnyugszik egy kicsit. Minek vegyen be fájdalomcsillapítót, ha úgyis rögtön kihányja. Az ember használja a fejét. Az ünnepelt Jack Torrance-fejet. Nem maga az a pasas, aki valamikor az eszéből akart megélni? Jack Torrance, a bestselleríró. Jack Torrance, elismert drámaíró, aki elnyerte a New York-i kritikusok díját. John Torrance, irodalmár, neves gondolkodó, aki hetvenéves korában Pulitzer-díjat kap metsző stílusban megírt memoárjáért: Életem a huszadik században. Végül is ez a sok szar egyszerűen csak annyit jelent, hogy az eszéből kell megélnie. Aki az eszéből él, annak mindig tudnia kell, hol vannak a darazsak.
Újabb kekszet dugott a szájába, és elrágta.
Az a lényeg, gondolta, hogy nem bíznak benne. Képtelenek elhinni, hogy ő tudja, mi a legjobb nekik, és hogy ennek érdekében mit kell tenni. A felesége megpróbált fölébe kerekedni, először becsületes
(olyasféle)
eszközökkel, aztán becstelenekkel. Amikor megfontolt érveivel elhárította kis célzásait és siránkozó kifogásait, ellene fordította a fiát, megpróbálta megölni egy üveggel, aztán bezárta, méghozzá éppen ebbe a szaros kamrába.
Azért egy gyenge, belső hang nem hagyta nyugodni.
(Igen, de hogy jutott italhoz? Nem ez a valódi lényeg? Tudod mi történik, ha iszol, tudod keserű tapasztalatból. Ha iszol, eszedet veszted.)
Elhajította a kekszes dobozt. Nekivágódott egy konzervekkel megrakott polcnak, aztán leesett a padlóra. A dobozra bámult, kezével megtörölte a száját, és az órájára nézett. Majdnem fél hét volt. Órák óta itt van. A felesége bezárta, órák óta itt rostokol, a szaros életbe.
Kezdett együttérezni az apjával.
Most döbbent rá, hogy soha nem gondolkozott még el azon, hogy miért ivott az apja. Tulajdonképpen... ha nagyon belegondol... vajon nem a felesége volt az oka? Az a nyámnyila, teddide-teddoda nő, aki némán, olyan arccal vonszolta magát a házban, mint egy halálra ítélt mártír? Mintha vasgolyót láncoltak volna apa bokájára. Nem, nem jó a hasonlat. Nem szándékosan próbálta fogollyá tenni apát, ahogy Wendy őt. Jack apja számára ez inkább olyan lehetett, mint McTeague, a fogorvos sorsa Frank Norris nagyszerű regényének végén, amikor ott marad a pusztaságban egy halotthoz bilincselve. Igen, valahogy így. Az anyját, ezt a szellemi és lelki élőhalottat az apjához bilincselte a házasság. Apa igyekezett teljesíteni a kötelességét, és egy életen át vonszolta magával ezt a rothadó hullát. Megpróbálta úgy felnevelni a négy gyerekét, hogy megértsék a különbséget a jó és a rossz között, fegyelmet tanuljanak, és ami mindennél fontosabb, tiszteljék az apjukat.
Ők hálátlansággal fizettek ezért, mind a négyen. Ő is. Íme a sors bosszúja: a saját fia is hálátlannak bizonyult. De még van remény. Valahogy kijut innen. Mindkettőjüket szigorúan megbünteti. Példát mutat Dannynek, hogy ha majd megnő, egy napon jobban tudja, mint most az apja, hogy mit kell tennie.
Eszébe jutott a vasárnapi vacsora, amikor az apja bottal verte meg az anyját az asztalnál... hogy megdöbbentek, ő meg a többiek. Most belátta, hogy erre igenis szükség volt; az apja csak színlelte, hogy részeg, közben élesen, éberen működött az agya, a tiszteletlenség leghalványabb jelét is észrevette.
Jack a kekszes doboz után mászott, aztán evett tovább az ajtónál, amit olyan álnokul rázártak. Azon tűnődött, vajon mit vett észre az apja, hogyan kapta rajta az anyját. Meglátta, hogy gúnyosan somolyog a keze mögött? Hogy nyelvet ölt rá? Vagy obszcén jeleket mutat az ujjával? Vagy csak szemtelenül, pimaszul nézett rá, abban a hiszemben, hogy részeg kábulatában úgyse veszi észre? Akármit tett is, az apja rajtakapta, és keményen megbüntette érte. Most, húsz év múltán végre megértette, hogy az apja bölcsen cselekedett.
Természetesen mondhatná, hogy apa ostoba volt, amiért egy ilyen nőt vett feleségül, egy ilyen hullához bilincselte magát... ráadásul egy tiszteletlen hullához. Az elsietett házasságnak hosszú a böjtje; talán apa apja is ilyen típusú nőt vett feleségül, Jack apja öntudatlanul követte a példáját, ahogyan végül Jack is. Csak éppen az ő felesége nem elégszik meg a passzív szereppel, hogy tönkretegyen egy életpályát, és megnyomorítson egy másik embert, ő cselekszik is azért, hogy tönkretegye az ő utolsó és legjobb lehetőségét: hogy a Panoráma alkalmazottja lehessen, és idővel talán felemelkedhessen... egészen az igazgatói székig. Megpróbálja elvenni tőle Dannyt, pedig az egész Dannyn múlik. Ez persze ostobaság – minek kell nekik a fiú, amikor megkaphatják az apát? –, de a munkaadók bármit a fejükbe vehetnek, és ennek az itteni állásnak ez a feltétele.
Most már belátta, hogy Wendyvel úgysem tud szót érteni. Megpróbálta jobb belátásra bírni a Colorado Drinkbárban, de meg sem hallgatta, a fáradozásáért jutalmul egyszerűen fejbe vágta egy üveggel. De lesz rá gondja. Hamarosan kijut innen.
Hirtelen visszafojtotta a lélegzetét, és félrebillent fejjel figyelni kezdett. Valahol egy zongora boogie-woogie-t játszott, emberek nevettek és tapsoltak hozzá. Fojtottan, de jól hallotta a vastag faajtón át.
Tehetetlenül ökölbe szorította a kezét, alig tudta megállni, hogy ne kezdje megint az ajtót verni. Megint folyik a mulatság. Szabadon folyik majd az ital. Valahol, valaki mással, ott táncol az a lány, akit olyan őrjítően meztelennek érzett a fehér ruhája alatt.
– Ezért megfizettek! – üvöltötte. – Ti átkozottak, ezért még megfizettek! Ezért még megkapj átok a magatokét! Ti...
– Ejnye, ejnye – mondta egy szelíd hang az ajtó előtt. -Nincs szükség rá, hogy ordítson, öregem. Nagyon jól hallom.
Jack felugrott.
– Grady? Maga az?
– Igen, uram. Én vagyok. Úgy látszik, bezárták.
– Eresszen ki, Grady. Gyorsan.
– Úgy látom, nem egészen úgy intézte el a dolgot, ahogy megbeszéltük, uram. Nem szedte ráncba a fiát és a feleségét.
– Ők zártak be ide. Húzza már el a reteszt, az isten szerelmére!
– Hagyta, hogy bezárják? – Grady hangjában udvarias meglepetés csengett. – Jaj nekem. Egy nő, aki feleakkora, mint maga, meg egy kisfiú? Ebből aligha következik, hogy ön meg fog felelni a legfelsőbb igazgatási poszton.
Jack jobb halántékán kidagadtak és lüktetni kezdtek az erek. – Eresszen ki, Grady. Elintézem őket.
– Csakugyan, uram? Gondolja? – Az udvarias meglepetésből udvarias sajnálkozás lett. – Sajnálom, de meg kell mondjam, hogy ezt nagyon kétlem. Én – és mások – arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a szíve nincs igazán benne ebben a dologban. Hogy önnek nincs hozzá... mersze.
– De igen! – üvöltötte Jack. – De igen, esküszöm!
– Elhozza nekünk a fiát?
– Igen! Igen!
– A felesége igen erősen fog tiltakozni, Mr. Torrance. És a jelek szerint... valamivel erősebb, mint képzeltük. Leleményesebb. Az biztos, hogy jól kifogott magán. Grady kuncogott.
– Talán mindvégig vele kellett volna tárgyalnunk, Mr. Torrance.
– Elhozom a fiút, esküszöm – mondta Jack. Az arcát az ajtóhoz nyomta. Verítékezett. – A feleségem nem fog tiltakozni. Esküszöm, hogy nem. Nem lesz rá módja.
– Tartok tőle, hogy ahhoz előbb meg kell ölnie – mondta hidegen Grady.
– Azt teszem, amit kell. Csak eresszen ki.
– Szavát adja rá, uram? – makacskodott Grady.
– Szavamat adom rá, szent fogadalmat teszek, amit csak akar, a pokolba is. De most...
Halk kattanás hallatszott, ahogy a reteszt elhúzták. Az ajtó megremegett, és résnyire kinyílt. Jack elnémult, levegőt sem mert venni. Egy pillanatig azt hitte, maga a halál várja az ajtó előtt.
Aztán elmúlt ez az érzés.
– Köszönöm, Grady – suttogta. – Nem bánja meg, esküszöm. Esküszöm.
Nem kapott választ. Minden hang elnémult, csak a szél hideg süvöltését hallotta odakintről.
Kinyitotta a kamra ajtaját, a forgópánt halkan megcsikordult. A konyha üres volt. Grady eltűnt. Minden csendes és dermedt volt a neoncsövek hideg, fehér ragyogásában. A szeme a nagy húsvágó asztalra tévedt, ahol azelőtt hármasban ettek.
A tetején egy martinis pohár állt, egy adag gin meg egy olajbogyókkal teli műanyag tál.
Az asztalhoz oda volt támasztva az egyik roque-ütő a raktárépületből.
Hosszú ideig nézte.
Aztán egy hang szólalt meg valahonnan, sokkal mélyebb és sokkal erőteljesebb, mint Gradyé; mindenhonnan... a bensejében.
(Tartsa meg az ígéretét, Mr. Torrance.)
– Meglesz – mondta. Hallotta a hízelgő alázatot a hangjában, de képtelen volt uralkodni rajta. – Meglesz.
Az asztalhoz ment, és a kezét rátette az ütő nyelére.
Felemelte.
Meglódította.
Gonoszul sziszegett a levegőben.
Jack Torrance mosolygott.
49
Délután háromnegyed kettő volt, a hóborította útjelző táblák és a Buick távolságmérője szerint alig öt kilométerre volt Estes Parktól, amikor lecsúszott az útról.
A hegyekben olyan sűrű és heves hóesés fogadta, amilyet Hallorann még életében nem látott (ami talán nem sokat jelent, hiszen Hallorann, amennyire tehette, egész életében kerülte a havat), viharos, szeszélyes szél tombolt – hol nyugatról, hol a hátába kerülve északról támadott, porhófüggönnyel takarta el a kilátást; újra és újra rá kellett döbbennie, hogy ha eltéveszt egy kanyart, akár ötven métert is zuhanhat pörögve, le a szakadékba. A helyzetet súlyosbította, hogy soha nem vezetett télen. Szorongással töltötte el, hogy a sárga záróvonalat elborítja az örvénylő, kavargó hó, és megrémült, amikor a hegyek közti nyíláson akadálytalanul támadó súlyos széllökések még a hatalmas Buickot is megrázták. Rettegett, mert nem látta a hótól az útjelző táblákat, és legföljebb csak találgathatott, hogy előtte, a mozivászon-fehérségben, az út jobbra vagy balra kanyarodik-e. Nagyon félt. Hideg veríték borította testét, amióta Bouldertől és Lynstól nyugatra felkapaszkodott a hegyekbe; a gázpedállal meg a fékkel úgy bánt, mintha Ming korabeli vázák volnának. A rádióban a rock and roll zene szüneteiben a lemezlovas minduntalan figyelmeztette az autósokat, hogy kerüljék az országutakat, és semmi körülmények között ne merészkedjenek a hegyekbe, mert sok út járhatatlan, és mindegyik veszélyes. Rengeteg apróbb, és két súlyos balesetet jelentettek: egy sítúrára készülő társaság egy VW mikrobuszban meg egy család, amelyik Albuquerque-be tartott a Sangre de Cristo-hegyeken át. A két baleset együttes eredménye négy halott és öt sebesült volt. „Hát kerüljék az utakat, inkább hallgassák a jó zenét itt a KTLK-n” -folytatta vidáman a lemezlovas, aztán azzal tetézte Hallorann nyomott hangulatát, hogy lejátszotta a „Napos évszakok”-at. „Szórakoztunk, vígan voltunk” – énekelte boldogan Terry Jacks, mire Hallorann dühösen elzárta a rádiót, bár tudta, hogy öt perc múlva újra bekapcsolja. Akármilyen idegesítő is, még mindig jobb, mint egyedül hajtani ebben a téli őrületben.
(Ismerd be. Ez a fekete fiú cidrizik. Reszket, mint a kocsonya.)
Nem találta mulatságosnak. Még Boulder előtt visszafordult volna, ha nem kínozza annyira a bizonyosság, hogy a fiú rettenetes bajban van. A lelke mélyén egy gyenge kis hang – inkább a józan ész, mint a gyávaság hangja – azt súgta neki, hogy szálljon meg egy Estes Park-i motelban, és várja meg, amíg a hóekék legalább az út közepét megtisztítják. Ez a hang minduntalan emlékeztette rá, milyen nehezen szállt le a gép Stapletonon, milyen gyomorszorító érzés volt, amikor azt hitte, hogy az orra ér le elsőnek, és utasait a pokol tornácán rakja le, nem pedig a B épület 39-es kapujánál. De a kényszerképzet erősebbnek bizonyult a józan észnél. Ma kell odajutnia. – A hóvihar szerencsétlen véletlen. Valahogy meg kell birkóznia vele. Ha nem próbálj a meg, valami sokkal rosszabbal kell majd megbirkóznia az álmaiban.
A szél megint felsüvített, ezúttal északkeletről; olyan könnyedén változtatott irányt, mint az ütőről lepattanó teniszlabda. A hófüggöny megint eltakarta a hegyek bizonytalan körvonalait, sőt még az út szélét is mindkét oldalon. Tejfehér semmiben hajtott.
Aztán a fehér sűrűségben megpillantotta egy hóeke erős lámpáját, feléje közeledett. Rémülten látta, hogy a Buick nem a jobb oldalon halad, hanem középen, orra egyenesen a hóeke két reflektora közé mutat. A hóeke sem igen törődött vele, hogy a bal oldalon marad-e, és Hallorann Buickja is átcsúszott a szemközti sávba.
A hóeke dübörgő dízelmotorja túlharsogta a szelet, aztán meghallotta az erős, hosszú, szinte fülsiketítő dudálást is.
Hallorann úgy érezte, hogy a heréi jégtörmelékkel teli kis zacskókká zsugorodnak, hogy a zsigerei összeragadnak, mint a plasztilin.
A fehérségből hóval pettyezett narancssárga szín kezdett kibontakozni. A magasban megpillantotta a fülkét, még a sofőr gesztikuláló alakját is kivette az egyetlen, hosszú ablaktörlő mögött. Látta, ahogy az eke szárnyas lapátja füstölögve felkavarja a sápadt havat, és felszórja a bal oldali padkára.
BUUUUUUUUU! – üvöltötte dühösen a ködkürt.
Úgy érintette meg a gázpedált, mint egy szeretett nő mellét, a Buick előreugrott, jobb felé. A jobb oldalon nem volt hópadka, a felfelé tartó hóekék csak átlökték a havat a mélységbe.
(A szakadék, igen, a szakadék...)
A két méterrel a Buick fölé magasodó hóeke alig egy-két centiméterrel kerülte el. Amíg az eke el nem haladt mellette, Hallorann biztos volt benne, hogy összeütköznek. Az agyán imádságféle suhant át, vagy talán megfogalmazhatatlan bocsánatkérés a fiútól.
Aztán az eke elhaladt mellette, a kék jelzőlámpa fénye felvillant a visszapillantó tükörben.
Megpróbálta balra kormányozni a kocsit, de hiába. A Buick megcsúszott, és mint valami álomban, a szakadék peremére úszott; a sárvédői alól tarajos hullámban fröcskölt fel a hó.
A csúszás irányába fordította a kormányt, mire a kocsi eleje és hátulja kezdett helyet cserélni. Erőt vett rajta a pánik, erősen beletaposott a fékbe, aztán érezte, hogy a kocsi keményen nekiütődik valaminek. A szélvédő elől eltűnt az út... lenézett a feneketlen mélységbe, amelyet kavargó hó töltött meg, és nagyon messze, nagyon mélyen alatta, meglátta a zöldesszürke fenyők elmosódó alakját.
(Lezuhanok Úristen Szűz Mária lezuhanok)
Ekkor állt meg a kocsi, harmincfokos szögben előrebukva. A lökhárító bal oldala megakadt egy mérföldkőben, a hátsó kerekek kis híján felemelkedtek a földről. Amikor Hallorann hátramenetbe kapcsolt, a kerekek tehetetlenül forogtak. A szíve úgy pergett, mint egy dzsesszdobos kezében a dobverő.
Kiszállt – nagyon óvatosan –, és megkerülte a Buickot.
Tehetetlenül bámulta a Buick kerekeit, amikor vidám hang szólalt meg mögötte: – Hello, öregem, magának tisztára elment az esze.
Megfordult, és úgy negyven méterre meglátta a hóekét, a hó egészen eltakarta, csak a kipufogó sűrű, sötétbarna füstjét meg a tetején forgó kék lámpát tudta kivenni. A sofőr közvetlenül mögötte állt, hosszú irhabundában, fölötte átlátszó esőköpennyel. Kék-fehér csíkos autóssapkát viselt, és Hallorann nem értette, hogy nem repül le a fejéről ebben a gyilkos szélben.
(Ragasztó. Holtbiztos, hogy oda van ragasztva.)
– Hello – mondta. – Vissza tudna húzni az útra?
– Gondolom, igen – mondta a hóeke vezetője. -Mi a fenét csinál idefent? Megunta az életét?
– Sürgős dolgom van.
– Semmi nem lehet olyan sürgős – mondta lassan és kedvesen a férfi, mintha szellemi fogyatékoshoz beszélne. – Ha csak egy kicsit erősebben találja el azt a követ, ítéletnapig sem hozták volna fel odalentről. Nem idevalósi, ugye?
– Nem. És nem is volnék itt, ha nem volna olyan sürgető a dolgom.
– Komolyan? – kérdezte barátságosan a sofőr, és a másik lábára nehezedett, mintha a hátsó bejáratnál fecsegnének, nem pedig a hóviharban üvöltöznének egymással, miközben Hallorann kocsija egy száz méter mély szakadék peremén inog.
– Hová készül? Estesbe?
– Nem, a Panoráma Hotelba – felelte Hallorann. – Kicsivel Sidewinder felett...
A sofőr gyászos képpel rázta meg a fejét.
– Tudom én, hogy hol van – mondta. – Sose jut fel a jó öreg Panorámába. Estes Park és Sidewinder között pokoli állapotban vannak az utak. Hiába tisztítjuk, rögtön betemeti a hó. Néhány mérföldre a hóhegyek, amelyeken átjöttem, középen megvoltak vagy kétméteresek. És még ha eljut is Sidewinderbe, onnantól le van zárva az út egészen az Utah állambeli Bucklandig. Nem. – Megrázta a fejét. – Sose jut el oda. Ki van zárva.
– Meg kell próbálnom – mondta Hallorann, és belekapaszkodott türelme utolsó foszlányaiba, hogy a hangja normális maradjon. – Van egy kisfiú odafent...
– Kisfiú? Ugyan. A Panoráma szeptember végén bezár. Utána nem érdemes nyitva tartani. Túl gyakori az ilyen hóvihar.
– A gondnok fia. Bajban van.
– Honnan tudja?
A türelmének vége szakadt.
– Az isten szerelmére, egész nap itt akar vitatkozni velem? Tudom, tudom! Visszahúz az útra vagy sem?
– Kicsit ideges, látom – jegyezte meg a sofőr, de nem sértődött meg. – Persze, szálljon be. Van egy lánc az ülésem mögött.
Hallorann beült a kormány mögé; a késleltetett reakció miatt most kezdett el remegni. A keze megdermedt. Elfelejtett kesztyűt hozni.
A hóeke a Buick hátuljához hátrált, és látta, amint a sofőr hosszú, feltekert lánccal a kezében kiszáll. Hallorann kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiordított: – Segíthetek?
– Csak maradjon ott, ahol van – ordította vissza a sofőr. -Egy pillanat az egész.
Igazat mondott. A lánc megfeszült, a Buick megremegett, és egy pillanat múlva megint az úton volt; az orra nagyjából Estes Park felé mutatott. A sofőr az ablakhoz ment, és bekopogott az üvegen. Hallorann lehúzta az ablakot.
– Köszönöm. Ne haragudjon, hogy kiabáltam.
– Nem először fordul elő – vigyorgott a sofőr. – Gondolom ideges egy kicsit. Ez a magáé. – Egy pár jókora, kék, egyujjas kesztyűt ejtett Hallorann ölébe. – Asszem szüksége lesz rá, ha megint lecsúszik az útról. Hideg van idekint. Húzza fel, hacsak nem akarja élete hátralevő részében kötőtűvel piszkálni az orrát. Aztán küldje vissza. A feleségem kötötte, ragaszkodom hozzá. A név meg cím bele van varrva a bélésbe. Egyébként a nevem Howard Cottrell. Küldj e vissza, ha már nincs rá szüksége. De vigyázzon, portót nem fizetek.
– Rendben – mondta Hallorann. – Köszönöm. Piszok rendes magától.
– Aztán vigyázzon. Elvinném, de annyi a dolgom, mint macskának egy egerekkel teli pincében.
– Persze. Még egyszer köszönöm.
Felhúzta volna az ablakot, de Cottrell megállította.
– Ha elér Sidewinderbe – amennyiben egyáltalán eljut odáig, menjen el a Durkin-garázsba. A könyvtár mellett van, nem lehet eltéveszteni. Keresse Larry Durkint. Mondja meg neki, hogy Howie Cottrell küldte, és ki akarja bérelni az egyik aeroszánját. Ha énrám hivatkozik, és megmutatja a kesztyűt, olcsóbban megszámítja.
– Nagyon köszönöm.
Cottrell bólintott. – Fura. Maga nem tudhatja, hogy valaki bajban van a Panorámában... biztos, hogy a telefon nem működik. De én hiszek magának. Néha vannak megérzéseim.
Hallorann bólintott. – Néha nekem is.
– Igen, tudom, hogy magának is. Azért vigyázzon.
– Vigyázok.
Cottrell eltűnt az örvénylő homályban, még egyszer utoljára visszaintett; az autóssapka még most is hetykén ült a fején. Hallorann indított, a hóláncok súrolták a havat, végül megkapaszkodtak, és a Buick elindult. Mögötte Howard Cottrell dudált egyet búcsúzóul, bár nem volt rá igazán szükség. Hallorann érezte, hogy szerencsét kíván neki.
Ez már két ragyogás egy nap, gondolta, biztos jó előjel. De nem bízott az előjelekben, se a jókban, se a rosszakban. Az, hogy egy nap két emberrel találkozott, aki ragyogott (máskor egy év alatt ha néggyel-öttel találkozott), talán nem jelent semmit. A véglegesség érzése, az az érzés,
(hogy a dolgok megváltoztathatatlanok)
amit nem tudott pontosan meghatározni, még most is erősen kísértette. Mintha...
A Buick ki akart csúszni oldalra egy éles kanyarban, és Hallorann óvatosan húzta vissza, lélegezni is alig mert. Megint bekapcsolta a rádiót, Aretha énekelt, és Aretha nagyon jó. Megosztaná vele a bérelt Buickját bármikor.
Újabb széllökés kapaszkodott a kocsiba, megrázta és megcsúsztatta. Hallorann átkozódott, és még mélyebben hajolt a kormány fölé. Aretha befejezte a dalt, megint a lemezlovas szólalt meg, és elmondta, hogy az vezessen ma autót, aki megunta az életét.
Hallorann kikapcsolta a rádiót.
Eljutott Sidewinderbe, bár négy és fél órát töltött az úton Estes Park és Sidewinder között. Mire rátért a hegyi országúira, egészen besötétedett, de a hóvihar semmit sem enyhült. Kétszer kellett megállnia, mert a hótorlasz elérte a Buick tetejét; kénytelen volt megvárni, amíg odaér egy hóeke, és utat nyit. Az egyik ilyen hóakadálynál a hóeke az ő oldalán jött, és megint éppen hogy csak megúszta. A sofőr egyszerűen kikerülte a kocsiját, nem szállt ki, hogy elmondja a véleményét, de a két ujjával olyan jelet mutatott, amit minden tíz év feletti amerikai megért – és ez nem a béke jele volt.
Amint közeledett a Panorámához, egyre erősebben érezte, hogy sietnie kell. Azon kapta magát, hogy minduntalan az óráját nézi. A mutatók szinte repültek.
Tíz perccel azután, hogy rátért a hegyi országúira, elhaladt két tábla mellett. A dühöngő szél mindkettőt megtisztította a hótól, így el tudta olvasni: SIDEWINDER 15 km; 18 KILOMÉTERRE INNEN AZ ÚT A TÉLI HÓNAPOKBAN LE VAN ZÁRVA.
– Larry Durkin – motyogta magában Hallorann. Sötét arca ideges és feszült volt a műszerfal tompa, zöld ragyogásában. Tíz perccel múlt hat óra. – A garázs a könyvtár mellett. Larry...
És ekkor teljes erőből nekiütközött a narancsszaggal kísért súlyos, gyűlöletes, gyilkos gondolat:
(PUSZTULJ INNEN TE BÜDÖS NIGGER EZ NEM TARTOZIK RÁD TE NIGGER FORDULJ VISSZA FORDULJ VISSZA VAGY MEGÖLÜNK FELAKASZTUNK EGY FÁRA TE KOSZOS DZSUNGELSÖPREDÉK ÉS UTÁNA ELÉGETJÜK A HULLÁDAT MI EZT TESSZÜK A NIGGEREKKEL AKIK NEM FORDULNAK VISSZA AZONNAL)
Hallorann felsikoltott a kocsi zárt terében. Az üzenet nem szavakban érkezett, hanem rejtvényhez hasonló képsorban, a képeket iszonyatos erővel lökték bele a fejébe. Levette a kezét a kormányról, hogy eltakarja a szemét, és ne lássa őket.
A kocsi oldalával nekiütközött a padkának, visszapattant, félig megfordult, és megállt. A hátsó kerekek tehetetlenül forogtak.
Hallorann üresbe tette a sebességváltót, és a kezébe temette az arcát. Tulajdonképpen nem sírt; szaggatott, zokogó hangok törtek fel belőle. A melle emelkedett és süllyedt. Tudta, hogy ha ez az ütés olyan úton éri, ahol az egyik vagy másik oldalon szakadék tátong, akkor talán már halott. Lehet, hogy éppen ezt akarták. És bármikor, bármely pillanatban újra üthetnek. Védekeznie kell. Iszonyatos erejű vörös erő vette körül, lehet, hogy nem más, mint az emlékezet. Elmerült az ösztöneiben.
Levette a kezét az arcáról, és óvatosan kinyitotta a szemét. Semmi. Ha valami megint rá akar ijeszteni, többé nem jut át. A kapcsolat megszakadt.
Ez történt a fiúval is? Úristen, ez történt a kisfiúval is?
Minden kép közül a legjobban egy tompa, puffanó hang bántotta, mintha kalapáccsal sújtanának le egy karika vastag sajtra. Vajon mit jelent?
(Jézusom, ne a kisfiút. Jézusom, kérlek.)
Az automata váltót hegymenetbe állította, és apránként adott egy kis gázt. A kerekek forogtak, megkapaszkodtak, forogtak és megint megkapaszkodtak. A Buick megindult, a reflektor gyenge fénysugarat lövellt a hófüggönybe. Az órájára nézett. Majdnem fél hat. Most már csakugyan nagyon késő van.
50
Wendy Torrance tétován állt a hálószoba közepén, és a fiát nézte, aki mélyen aludt.
A hangok fél órával korábban elhallgattak. Egyszerre minden elnémult. A lift, az estély, az ajtócsapódások. De nemhogy megkönnyebbült volna, csak még feszültebb lett, olyan volt ez a némaság, mint a baljós csönd vihar előtt. Danny szinte azonnal elaludt, eleinte nyugtalanul, meg-megrándulva, de vagy tíz perce már mélyen aludt. Erősen figyelte, de még így is alig lehetett észrevenni keskeny mellének emelkedését és süllyedését.
Vajon mikor aludt át utoljára rendesen egy éjszakát, kínzó álmok, vagy hosszú, sötét virrasztások nélkül, miközben a mulatozás lármáját figyelte, amely az ő számára csak az utóbbi két napban vált hallhatóvá – és láthatóvá –, ahogy erősödött a Panoráma szorítása hármójukon?
(Valódi pszichés jelenség vagy csoporthipnózis?)
Nem tudta, és úgy gondolta, aligha számit. Ami itt folyik, mindenképpen halálos. Dannyre nézett, és arra gondolt,
(Isten adja, hogy nyugton maradjon)
hogy ha nem zavarják meg, talán átalussza az egész éjszakát. Akármilyen különös képességgel verte is meg a sors, kisfiú, és szüksége van pihenésre.
Most Jack miatt kezdett aggódni.
A fájdalomtól hirtelen eltorzult az arca, elkapta a kezét a szájától, és látta, hogy a fogával letépte az egyik körmét. Pedig a körme volt az egyetlen, amit igyekezett mindig szépen rendben tartani. Nem volt nagyon hosszú, semmi esetre sem karom, de szép formájú és
(és mit érdekel most a körmöd?)
Kicsit felnevetett, de remegő hangon, vidámság nélkül.
Először Jack hagyta abba az üvöltést és dörömbölést. Aztán megint elkezdődött az estély,
(abbamaradt egyáltalán? vagy csak kicsit más szögben fordult el az időben, ahonnan már nem hallhatták?)
és zörögve, csattogva megindult a lift. Aztán elhallgatott az is. Amikor Danny elaludt a csöndben, úgy képzelte, halk, bizalmas megbeszélés hangjait hallja a konyhából, közvetlenül alattuk. Először nem törődött vele, biztosan a szél, gondolta, amely számtalan emberi hang utánzására képes: az ajtók és ablakok körül papírvékonyan suttog, mint a halálos ágy körül várakozók; amikor az eresznek csapódik, tiszta erőből sikolt, mint egy gyilkosa elől menekülő nő egy olcsó melodrámában. De ahogy mereven ült Danny mellett, egyre erősödött benne a bizonyosság, hogy csakugyan hangokat hall.
Jack megbeszélte valakivel, hogyan szabaduljon ki a kamrából.
Megbeszélték, hogyan gyilkolja meg a feleségét és fiát. Nem volna újdonság ezek között a falak között; történt már itt gyilkosság azelőtt is.
Odament a fűtőrácshoz, és hozzátapasztotta a fülét, de éppen ebben a pillanatban bekapcsolt a kazán, és minden hang elveszett az alagsorból felfelé áramló meleg levegő zúgásában. Amikor a kazán öt perccel ezelőtt kikapcsolt, az épületben csend honolt, csak a szél lármázott, a hó csapkodta a falakat, mint az apró szemű kavics, és néha megnyikordult egy-egy padlódeszka.
A letépett körmére nézett. Kis cseppekben szivárgott alóla a vér.
(Jack kiszabadult.)
(Ne beszélj ostobaságot.)
(Igen, kiszabadult. Kés van nála, vagy talán a húsbárd. E pillanatban útban van fel ide, a lépcső szélén jön, hogy a deszkák ne nyikorogjanak.)
(!Megbolondultál!)
Az ajka remegett, és egy pillanatig azt hitte, hangosan kiáltott.
Úgy érezte, figyelik.
Hátraperdült, és a fekete, éjszakai ablakra bámult; iszonyú, sápadt arc nézett be rá, a szemek helyén sötét karikákkal, egy szörnyeteg őrült arca, aki mindvégig ezek közt a nyöszörgő falak között bujkált...
Csak a hóvirág rajzolt különös mintát az ablaktáblára.
Félelmében lassan, susogva engedte ki a levegőt, és úgy gondolta, ezúttal egészen tisztán, gúnyos kacagást hall valahonnan.
(Árnyékoktól riadsz meg. Anélkül is elég rossz a helyzet. Ha ez így megy tovább, holnap reggelre megbolondulsz.)
Tudta, hogy csak egyetlen módon oszlathatja el a félelmét.
Le kell mennie, hogy megnézze, ott van-e még a kamrában Jack.
Nagyon egyszerű. Lemegy. Bekukkant. Visszajön. És persze felhozza azt a tálcát a recepciós pultról. Az omlett tönkrement , de a levest felmelegíthetik a villanymelegítőn Jack írógépe mellett.
(Ja igen, és ne hagyd, hogy megöljön, ha odalent vár, késsel a kezében.)
A fiókos szekrényhez ment, igyekezett lerázni magáról a ránehezedő félelmet. A fiókos szekrény tetején volt egy kevés aprópénz, egy csomag benzinjegy a szállodai furgonhoz, két pipa, amit Jack mindenhova magával vitt, de csak ritkán szívott... és a kulcsai.
Felemelte, egy pillanatig a kezében tartotta, aztán visszatette. Arra gondolt, hogy bezárja maga mögött a hálószoba ajtaját, de valahogy nem tetszett neki az ötlet. Danny alszik. Halványan felrémlett előtte a tűz lehetősége, és valami még ennél is erősebben rágott benne, de meg sem próbált rájönni, hogy mi az.
Átment a szobán, egy pillanatig határozatlanul állt az ajtónál, aztán kivette a kést a köpenye zsebéből, és erősen megmarkolta a nyelét.
Kinyitotta az ajtót.
A szobájukhoz vezető rövid folyosó üres volt. A szabályos távolságban elhelyezett villany falikarok égtek, megvilágították a kék szőnyeget a kígyózó, összefonódó mintával.
(Látod? Nincsenek itt mumusok.)
(Nem, persze hogy nincsenek. Azt akarják, hogy kimenj. Azt akarják, hogy valami ostobaságot csinálj, ahogy nőhöz illik, és most pontosan ezt teszed.)
Megint habozott, keserves csapdába került, nem akarta otthagyni Dannyt és a lakás biztonságát, ugyanakkor borzasztó fontos volt, hogy megbizonyosodjék: nincs veszély, Jack be van zárva.
(Hát persze hogy úgy van.)
(De a hangok.)
(Nem voltak hangok. Képzelődtél. Csak a szél süvöltött.)
– Nem a szél volt.
A saját hangja megriasztotta. De olyan bizonyosság csengett benne, hogy most mégis megindult. A kés a kezében meg-meglendült, a fény megvillant a pengén, és visszatükröződött a selyemtapétán. A papucsa surrogott a bolyhos szőnyegen. Az idegei pattanásig feszültek.
Elért a főfolyosó sarkára, kikandikált, lélekben felkészült rá, bármit lát is majd ott.
Nem látott semmit.
Pillanatnyi habozás után megkerülte a sarkot, és elindult a főfolyosón. Minden lépés, amelyet az árnyékos lépcsőház felé tett, fokozta a rettegését; ráébredt, hogy otthagyta az alvó fiát egyedül, védelem nélkül. Papucsos lába halk dobbanását egyre hangosabbnak hallotta; kétszer is visszanézett a válla felett, hogy meggyőződjön róla, senki nem lopakodik mögötte.
Elérte a lépcsőházat, és rátette kezét a korlát díszoszlopának hideg tetejére. Tizenkilenc széles lépcső vezet le a hallba. Tudta, éppen elégszer megszámolta. Tizenkilenc szőnyeggel borított lépcsőfok, és Jack bármelyiken ott kuporoghat. Ugyan, dehogy. Jack be van zárva a kamrába, egy erős acélretesz és vastag faajtó mögé.
De a hall sötét, és jaj, úgy tele van árnyékokkal.
Egy ér mély hangon, kitartóan dobolt a torkában.
Előtte, kicsit balra, a lift gúnyosan kitátotta rézszáját, hívta, hogy lépjen be, és tegye meg élete nagy utazását.
(Köszönöm nem)
A liftkocsi belseje tele volt rózsaszínű és fehér szerpentinnel. Két tölcsérből konfetti szóródott ki. Hátul, baloldalt, a sarokban üres pezsgősüveg hevert.
Mozgást észlelt fölülről, és hátraperdült, hogy felnézzen a tizenkilenc lépcsőre, amely a sötét, második emeleti lépcsőpihenőre vezetett, de semmit sem látott; mégis, zavaró érzés kínozta, mintha a szeme sarkából látna ugyan valamit, de ezek a
(valamik)
odafent visszaugranak a folyosó árnyai közé, mielőtt még valóban meglátná őket.
Megint lefelé pillantott.
Jobb tenyere izzadt a kés nyelén, átvette a bal kezébe, a tenyerét beletörülte rózsaszín frottírköpenyébe, aztán ismét a jobb kezébe vette a kést. Szinte fel sem fogta, hogy az agya mégiscsak megparancsolta a testének, hogy megmozduljon; lefelé indult a lépcsőn, bal láb, jobb láb, bal, jobb, a szabad kezét könnyedén csúsztatta a korláton.
(Hol az az estély? El ne ijesszelek benneteket, ti penészes, leples kísértetek! Egy rémült asszony késsel a kezében! Szóljon már a zene! Legyen egy kis élet!)
Tíz lépcsőfok, tizenegy, tizenkettő, az már egy tucat.
Az első emeletről halvány, sárga fény szűrődött le; Wendynek eszébe jutott, hogy a hall lámpáit vagy az étterem ajtajánál, vagy az igazgatói irodában tudja felgyújtani.
És mégis, valahonnan máshonnan is szűrődött ki fény, fehéren, tompán.
Persze, a neon. A konyhában.
Megállt a tizenharmadik lépcsőfokon, és igyekezett visszaemlékezni, hogy amikor Dannyvel kijöttek, eloltották vagy égve hagyták a konyhai világítást. Hiába, az emlékezete cserbenhagyta.
Odalent a hallban a magas támlájú székek árnyéktócsákban gubbasztottak. A hall ajtaját a felhordott hó egyenletes, fehér takaróval vonta be. A kanapé kárpitján halványan, mint a macskaszemek, csillogtak a rézgombok. Itt akár száz helyen is el lehet bújni.
A lába megdermedt a félelemtől, de azért elindult.
Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc.
(A hall, asszonyom. Csak óvatosan. Parancsoljon, tessék kiszállni.)
A bálterem ajtaja tárva-nyitva állt, de odabent koromsötét volt. A sötétből hangos ketyegés hallatszott, olyan volt, mint egy időzített bomba. Wendy megtorpant, aztán eszébe jutott az üvegburával borított óra a kandallópárkányon. Biztosan Jack vagy Danny húzta fel... vagy talán felhúzta saját magát, mint a Panorámában minden más.
A recepciós pult felé fordult, hogy a felcsapható részen át bemenjen az igazgatói irodába, onnan pedig a konyhába. A pulton ott állt a tálca az ebédjükkel, az evőeszköz tompán csillogott.
Az óra cérnavékony, csengő hangon ütni kezdett.
Wendy megmerevedett, a nyelve a szájpadlásához tapadt. Aztán megnyugodott. Nyolcat üt. Nyolc óra van.
...öt, hat, hét...
Számolta az ütéseket. Hirtelen úgy érezte, nagy hibát követne el, ha megmozdulna, amíg az óra üt.
...nyolc... kilenc...
(??Kilenc??)
...tíz... tizenegy...
Hirtelen, megkésve, megértette. Ügyetlenül visszafordult a lépcső felé, de már tudta, hogy elkésett. De honnan tudhatta volna?
Tizenkettő.
A bálteremben minden lámpa felgyulladt. Hatalmas, lármás tust húzott a zenekar. Wendy hangosan felsikoltott, de a hangja elveszett a rezes tüdőkből kiáradó hangorkánban.
– Le az álarcokkal! – visszhangzott a kiáltás. – Le az álarcokkal!
Aztán fokozatosan elhalkultak a hangok, mintha lassan visszacsúsztak volna az idő hosszú folyosóján, és ő megint egyedül maradt.
Nem, nem egyedül.
Megfordult, és meglátta; jött feléje.
Jack volt, és mégsem Jack. A szemében üres, gyilkos indulat lobogott, a jól ismert száj reszkető, örömtelen vigyorra húzódott.
A roque-ütőt fogta a kezében.
– Úgy gondoltad, bezársz? Úgy gondoltad, egyszerűen bezársz?
Az ütő a levegőbe hasított. Wendy hátralépett, megbotlott egy lábzsámolyban, és leesett a hall szőnyegére.
– Jack...
– Te kurva – suttogta Jack. – Tudom én, mi vagy, te.
Az ütő fütyülve, halálos gyorsasággal megint lecsapott, a puha hasán találta el. Wendy felsikoltott, szinte megfulladt a fájdalom árjában, ami végigömlött rajta. Homályosan látta, hogy az ütő megint emelkedik. Bénító bizonyossággal hirtelen megértette: Jack agyon akarja verni azzal az ütővel.
Megpróbált kiáltani, könyörögni, hogy hagyja abba Danny kedvéért, de nem kapott levegőt. Csak gyenge, alig hallható nyöszörgésre tellett az erejéből.
– Most. Most megkapod a magadét – mondta Jack vigyorogva. – Elrúgta a zsámolyt az útjából. – A fenébe is, most megkapod!
Az ütő lecsapott. Wendy balra gurult, a fürdőköpenye felcsúszott a térde fölé. Az ütő nekivágódott a padlónak, és kiesett Jack kezéből. Le kellett hajolnia, hogy felemelje. Wendy közben rohanni kezdett a lépcső felé; felzokogott, végre levegőt kapott. A hasa lüktetett a fájdalomtól.
– Kurva – mondta vigyorogva Jack, és utánaeredt. – Te büdös kurva. Most megkapod, amit megérdemelsz. Most aztán megkapod.
Hallotta az ütő sziszegését a levegőben, kínzó fájdalom hasított a jobb oldalába: az ütő éppen a melle alatt találta el, és eltörte két bordáját. Előrezuhant a lépcsőre, és újabb iszonyatos kín hasított belé, amikor éppen a sebesült oldalára esett. Mégis ösztönösen tovább gurult; a roque-ütő sziszegve csapott le, alig egy centiméterrel kerülte el az arcát, és tompán puffant a lépcsőt borító vastag szőnyegen. És akkor meglátta a kést, amelyet esés közben kiejtett a kezéből. Ott csillogott a negyedik lépcsőfokon.
– Kurva – ismételte Jack. A roque-ütő megint lesújtott. Wendy éppen feltápászkodott, és közvetlenül a jobb térde alá kapta az ütést. A lábszára valósággal áttüzesedett. A lábikráján vér csurgott le. Az ütő megint lesújtott. Sikerült félrekapnia a fejét; az ütő a válla és nyaka között csapódott a szőnyegnek; lehorzsolta a bőrt a füléről.
Az ütő megint lesújtott, Wendy ezúttal az ütés irányába gurult, le a lépcsőn, az ütés íve alá. Felnyögött, amikor a törött bordáiba belehasított a fájdalom. Testével nekiütközött Jack sípcsontjának, aki az ütés lendületétől éppen nem állt biztosan a lábán. Jack dühös, meglepett kiáltással hátratántorodott, ide-oda táncolt a lépcsőfokon, hogy valahogy visszanyerje az egyensúlyát, végül lehuppant a földre, és az ütő kirepült a kezéből. Felült, és egy pillanatig döbbent pillantással bámult fel rá.
– Ezért megöllek – mondta.
Aztán az oldalára gurult, és a roque-ütő után nyúlt. Wendy összeszedte minden erejét, és felállt. A lábába újra és újra belehasított a fájdalom, fel, egészen a csípőjéig. Az arca hamuszürke volt, de elszánt. Jack hátára ugrott, abban a pillanatban, amikor Jack megmarkolta az ütő nyelét.
– Édes Istenem! – sikoltotta a Panoráma árnyékos halljába, és markolatig döfte a konyhakést Jack hátába, a dereka felett.
Jack megmerevedett, aztán felüvöltött. Wendy úgy érezte, soha életében nem hallott még ilyen szörnyű hangot; mintha a szálloda deszkái, ablakai és ajtói sikoltottak volna. És mintha soha nem akart volna abbamaradni, pedig már olyan mereven feküdt testének súlya alatt, mint egy deszka. Úgy festettek, mint ló és lovasa valami társasjátékban. Csak éppen Jack vörös-fekete kockás flanelingének a háta egyre sötétebb, egyre lucskosabb lett a vértől.
Aztán az arcára bukott; Wendy legurult a sérült oldalára; és megint felnyögött.
Egy ideig csak feküdt, rekedten lihegett, képtelen lett volna megmozdulni. Úgy érezte, mintha fejétől a talpáig lüktetne benne az elviselhetetlen fájdalom. Ahányszor lélegzetet vett, valami kegyetlenül beléhasított; a nyaka nedves volt a sérült füléből csorgó vértől.
Csak saját kínlódó lélegzetét, a szelet és a bálteremben ketyegő óra hangját hallotta.
Végül összeszedte magát, felállt, és elbukdácsolt a lépcsőig. Amikor odaért, belekapaszkodott a lépcsőoszlopba, és lehajtotta a fejét, mert hullámokban tört rá újra és újra az ájulás. Amikor egy kicsit magához tért, a korlátba kapaszkodva elindult felfelé; igyekezett az ép lábára nehezedni. Egyszer felnézett, számított rá, hogy meglátja Dannyt, de a lépcsőház üres volt.
(Hála Istennek hogy átaludta hála Istennek hála Istennek.)
A hatodik lépcsőfokon meg kellett pihennie, lehajtotta a fejét, szőke haja a korlátra tekeredett. A levegő fájdalmasan sípolt a torkában, mintha tüskék nőttek volna a légcsövében. A jobb oldala feldagadt és tüzelt.
(Gyerünk Wendy gyerünk öreglány kerülj a zárt ajtó mögé aztán felmérheted a kárt még tizenhárom lépcsőfok az már nem olyan sok. És ha felérsz a folyosóra mászhatsz is. Megengedem.)
Annyi levegőt szívott be, amennyi törött bordáitól tellett, és félig felhúzódzkodott, félig ráesett a következő lépcsőfokra. Aztán egy újabbra.
A kilencediken volt, már majdnem félúton, amikor meghallotta maga mögött Jacket. Vastag hangon mondta: – Te kurva. Megöltél.
Éjfekete rémület sepert át rajta. A válla felett hátranézett, és látta, hogy Jack lassan feltápászkodik.
A kés nyele kiállt a meggörbült hátából. A szeme összehúzódott, szinte egészen eltűnt a körülötte lötyögő, sápadt bőrredőkben. Lazán fogta bal kezében a roque-ütőt. Az ütő vége véres volt. A közepére odatapadt egy foszlány a rózsaszínű frottírköpenyéből.
– Most megkapod a magadét – suttogta, és imbolyogva elindult a lépcső felé.
Wendy a félelemtől nyüszítve tovább kapaszkodott felfelé. Tíz lépés, tizenkettő. De az emeleti folyosó még mindig olyan távolinak tűnt, mint egy elérhetetlen hegycsúcs. Lihegett, az oldala tiltakozva sípolt. A haja vadul lebegett az arca előtt. A szemét csípte a veríték. Úgy érezte, a báltermi üvegburás óra egyre hangosabban ketyeg; a ketyegést Jack kínlódó, keserves lihegése ellenpontozta, amint felfelé indult a lépcsőn; utána.
51
Larry Durkin hórihorgas, sovány férfi volt, fejét hatalmas vörös hajsörény koronázta. Amikor Hallorann megérkezett, éppen zárt; morcos arcába behúzta katonai viharkabátja csuklyáját. Nem szívesen foglalkozott még egy ügyféllel ezen a viharos napon, akármilyen messziről jött is Hallorann, és még kevésbé szívesen adta bérbe két aeroszánja közül az egyiket ennek a vad tekintetű fekete bőrű férfinak, aki mindenáron fel akart menni az öreg Panorámába. Sidewinder régi lakói közt rossz híre volt a Panorámának. Odafönt már gyilkosság is történt. Egy darabig egy gengszterbandáé volt a szálloda, aztán nem kevésbé rossz hírű üzletemberek vették át. Olyan dolgok estek meg odafönt, amelyek sose kerültek be az újságokba, mert ugye a pénz beszél. Azért a sidewinderiek tudtak egyet s mást. A szobalányok a kisvárosból kerültek ki, és a szobalányok mindig sokat látnak.
De amikor Hallorann megemlítette Howard Cottrell nevét, és megmutatta a kék kesztyű belsejébe varrott címkét, a garázstulajdonos megenyhült.
– Szóval ő küldte – jegyezte meg Durkin, kinyitotta a garázst, és bevezette Hallorannt. – Jó tudni, hogy az öreg mihasznának van még egy kis esze. Azt hittem, már egy csepp se maradt neki. – A kapcsolóhoz nyúlt, egy sor nagyon régi és nagyon piszkos neoncső fáradtan zümmögve életre kelt. – De hát mi a büdös fenét akar odafent, barátom?
Hallorann idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Az utolsó pár mérföld Sidewinder előtt nagyon megviselte. Egyszer egy szélroham, lehetett vagy száz kilométeres sebességű, elkapta a Buickot, és háromszázhatvan fokos szögben megfordította. Még mérföldeket kell megtennie, és csak Isten a tudója, hogy az út végén mi várja. Rettenetesen féltette a fiút. Most tíz perc múlva hét óra, és megint kezdheti elölről a magyarázkodást.
– Valaki bajban van odafent – mondta nagyon óvatosan. -A gondnok fia.
– Ki? Torrance fia? De hát miféle bajban lehet?
– Nem tudom – motyogta Hallorann. Már betege volt az örökös időhúzásnak. Durkin vidéki, és tudta, hogy minden vidéki előbb körülszaglássza az ügyfelét, kerülgeti a lényeget, és csak aztán hajlandó az üzletre térni. De hát erre nincs idő, ő már csak egy rettegő nigger, és ha ez soká tart, még képes meggondolni magát, felköti a nyúlcipőt, és az egészet hagyja a fenébe.
– Nézze – mondta. – Kérem. Muszáj felmennem, és nem juthatok fel másképpen, csak aeroszánnal. Megfizetem az árát, de az isten szerelmére, engedje, hogy tegyem a dolgomat!
– Rendben – mondta zavartalanul Durkin. – Ha Howard küldte, az nekem elég. Vigye ezt az ArcticCat-et. Adok húsz liter benzint kannában. A tank tele van. Nagyjából elég lesz oda meg vissza.
– Köszönöm – mondta Hallorann kicsit bizonytalan hangon.
– Húsz dollárt kérek. A benzinnel együtt. Hallorann kikotort egy húszast a tárcájából, és odaadta.
Durkin szinte meg se nézte, begyömöszölte az inge zsebébe.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha kabátot cserélünk – mondta, és lehúzta a vízhatlan, csuklyás köpenyét. – A felöltője nem sokat ér ma éjszaka. Majd visszacseréljük, amikor visszahozza az aeroszánt.
– De hát nem...
– Ne vitatkozzon – szakította félbe nyugodtan Durkin. – Nem engedhetem el így, halálra fagyna. Nekem csak két sarkot kell mennem, és már ülök is a vacsoraasztalnál. Adja a kabátját.
Hallorann kicsit kábultan kicserélte felöltőjét Durkin bundabéléses viharkabátjára. A neoncsövek halkan zümmögtek; a Panoráma konyhájára emlékeztették.
– Torrance fia – mondta Durkin, és megcsóválta a fejét. – Helyes kis kölyök, igaz? Sokszor járt itt az apjával, mielőtt a nagy hó leesett. A legtöbbször a szállodai furgonnal jöttek. Ahogy elnéztem, azok ketten nem is lehettek volna jobb barátok. Az a kisfiú imádja az apját. Remélem, nem esett baja.
– Én is – mondta Hallorann, felhúzta a dzseki cipzárját, és megkötötte a csuklya zsinórját.
– Segítek kitolni – mondta Durkin. Az aeroszánt kigurították az olajfoltos betonról a garázs bejáratához. – Vezetett már ilyet?
– Nem.
– Semmi az egész. A használati utasítás a műszerfalra van ragasztva, de tulajdonképpen csak indítani kell, meg megállítani. A gáz itt van, olyan, mint a motorbiciklié. A fék a másik oldalon. A kanyarban döntse be. Kemény havon százzal megy a kicsi, de ezen a porhavon legfeljebb ha hetvenet hoz ki belőle, és már az is sok.
Már a garázs havas udvarán álltak, és Durkin felemelte a hangját, hogy a szelet túlkiabálj a. – Maradjon az úton! – kiabálta Hallorann fülébe. – Figyelje a jelzőköveket és a táblákat, akkor nem lesz semmi baj. Ha letér az útról, meghal. Érti?
Hallorann bólintott.
– Várjon egy pillanatig! – mondta Durkin, és visszaszaladt a garázsba.
Közben Hallorann elfordította a kulcsot a gyújtásban, és adott egy kis gázt. Az aeroszán köhögve, prüszkölve, akadozva beindult.
Durkin egy piros-fekete símaszkkal jött vissza.
– Tegye fel a csuklya alá! – ordította.
Hallorann felhúzta. Szoros volt, de legalább megvédte az arcát, homlokát és állat a bénító széltől. Durkin közelebb hajolt.
– Asszem maga is tud dolgokat néha, ahogy Howie – mondta. – Csak az a baj, hogy annak a helynek rossz a híre errefelé. Adok egy puskát, ha akarja.
– Nem hiszem, hogy sok hasznát venném – kiabálta vissza Hallorann.
– Maga tudja. De ha elhozza a gyereket, jöjjön a Peach Lane 16-ba. A feleségem melegen tartja a levest.
– Oké. Mindent köszönök.
– Vigyázzon! – üvöltötte Durkin. – Maradjon az úton! Hallorann bólintott, és lassan gázt adott. Az aeroszán dorombolva megindult, a lámpája tiszta fény tölcsért hasított a sűrű hóesésben. A visszapillantóban látta Durkin felemelt kezét, és ő is visszaintett. Aztán balra fordult, és elindult a Főutcán; az aeroszán simán futott az utcai lámpák fényében. A sebességmérő 50 km/órát mutatott. Tíz perccel múlt hét óra. A Panorámában Wendy és Danny aludtak, Jack Torrance pedig életről és halálról beszélgetett az előző gondnokkal.
Öt sarokkal odább elfogytak a lámpák a Főutcán. Egy darabig kis házak közt haladt, melyek szorosan begombolkoztak a vihar ellen, aztán nem maradt más, csak a széltől üvöltő sötétség. Amikor a sötétséget már csak az aeroszán vékonyka reflektorsugara törte meg, megint elfogta a rémület. Az ocsmány, elkeserítő, gyerekes rettegés. Még soha nem érezte magát ilyen egyedül. Percekig, amíg Sidewinder fényei megcsappantak, majd eltűntek a visszapillantó tükörben, alig bírta legyőzni magában a vágyat, hogy visszaforduljon. Azon tűnődött, hogy akármennyire aggódott is Durkin Jack Torrance fiáért, eszébe se jutott, hogy vele menjen a másik aeroszánon.
(Annak a helynek rossz a híre errefelé.)
Összeszorította a fogát és még több gázt adott, nézte, ahogy a sebességmérő mutatója elhagyja a hatvanat, és megállapodik a hetvenen. Rettenetesen gyorsan ment, és mégis attól félt, hogy ez sem elég gyors. Ezzel a sebességgel majdnem egy órába telik, míg feljut a Panorámába. De ha gyorsabban megy, talán sose jut oda.
Tekintetét az út szélét jelző kövekre tapasztotta, a tetejükön elhelyezett, tízcentes nagyságú fényvisszaverőkre. Sokat betemetett a hó. Kétszer ijesztően későn vette észre a kanyart jelző táblát, és érezte, hogy az aeroszán felszalad az oldalt felhalmozódott hóra, ami eltakarta a szakadékot; aztán sikerült visszakanyarodnia, oda, ahol nyáridőben az út volt. A távolságmérő őrjítő lassúsággal számolta a kilométereket – tíz, tizenöt, húsz. Érezte, hogy a kötött símaszk mögött kezd megmerevedni az arca, és a lába is megdermedt.
(Száz dollárt is megadnék most egy sínadrágért.)
Minden megtett kilométerrel nőtt benne az iszonyat -mintha mérgező levegő venné körül a helyet, és egyre sűrűbb lesz, ahogy közeledik hozzá. Volt valaha ilyen érzése? Sosem szerette igazán a Panorámát, az érzésben mások is osztoztak, de a viszolygása még soha nem volt ilyen erős.
Érezte, hogy a hang, amely kis híján a halálba sodorta Sidewinder előtt, igyekszik bejutni a védővonalakon át, be a lágy húsba. Ha olyan ereje volt negyven kilométerre ide, vajon milyen erős volna most? Nem tudta egészen kívül tartani. Egyszer-egyszer becsúszott, és baljós, tudatküszöb alatti képekkel árasztotta el az agyát. Egyre tisztábban látott egy képet egy csúnyán sebesült nőről egy fürdőszobában, aki tehetetlenül emeli fel a kezét, hogy elhárítson egy ütést, és egyre erősebben érezte, hogy ez a nő csakis...
(Jézusom, vigyázz!)
A padka úgy rohant feléje, mint egy tehervonat. Míg töprengett, nem vett észre egy táblát. Jobbra rántotta az aeroszán botkormányát, a szán megfordult, de közben megbillent. Hallotta, ahogy a hó alatt kő csikordul. Azt hitte, ledobja a szán, és csakugyan, egy pillanatig mintha egy kés hegyén egyensúlyozott volna, de aztán félig csúszva, félig a motortól hajtva a szán visszakerült a többé-kevésbé egyenletes, hóborította útra. Eléje került a szakadék, a lámpa fényében látta, hogy a hótakarónak hirtelen vége szakad, és mögötte sötétség tátong. A másik irányba fordította az aeroszánt, a torkában lármásan vert az ütőér.
(Maradj az úton Dicky öreg haver)
Kényszerítette magát, hogy még egy kicsivel több gázt adjon. A sebességmérő tűje éppen hetven alatt állt. A szél üvöltött és tombolt. A reflektor belehasított a sötétségbe.
Ki tudja, mennyi idő múltán megkerült egy havas peremű kanyart, és villogó fényt pillantott meg valahol maga előtt. Csak egy pillanatra, aztán megint eltakarta egy hegy. Olyan rövid ideig látta, hogy már-már azt hitte, csak képzelődött, de ekkor egy másik kanyarban ismét megpillantotta, kicsit közelebb, kicsit hosszabban. Ezúttal nem kételkedett benne, hogy valóban látta, éppen elégszer látta már azelőtt is, pontosan ebből a szögből. A Panoráma. Úgy látszik, a földszinten és az első emeleten égnek a lámpák.
A rémülete egy része – amely azzal gyötörte, hogy letér az útról, vagy összetöri az aeroszánt egy kanyarban, amit nem vesz észre – eltűnt. Az aeroszán magabiztosan siklott bele egy S kanyar első kunkorába, most már méterről méterre emlékezett az útra, és a lámpa fénye ekkor esett rá valamire
(édes Jézus mi ez)
előtte az úton. A fekete-fehér valami tisztán kirajzolódott; Hallorann először azt hitte, hatalmas, ocsmány erdei farkas, amit a vihar űzött le a magas hegyekből. Aztán, ahogy közelebb ért, felismerte, és az iszonyattól összeszorult a torka.
Nem farkas, hanem oroszlán. Egy sövényoroszlán.
A pofája mintha fekete árnyakból és porhóból megrajzolt álarc lett volna, a lába ugrásra készen megfeszült. És ugrott is, nekilendülő hátsó lábai körül némán, kristályos csillogással kavarodott fel a hó.
Hallorann felordított, tiszta erőből jobbra rántotta a botkormányt, közben mélyen lebukott. Karmoló fájdalom hasított az arcába, a vállába, a nyakába. A símaszk felhasadt. Lerepült az aeroszánról. Lezuhant a hóba, belefúródott, az oldalára gurult.
Tudta, hogy megint támad. Az orrlyukából magyal- és zöld levelek keserű szaga áradt. Egy hatalmas sövénymancs eltalálta a hátán; három métert repült a levegőn át, aztán kiterült, mint egy rongybaba. Látta a gazdátlan aeroszánt, amint nekiszalad a padkának, reflektora a fekete égre világít. Puffanva az oldalára esett, és a motor lefulladt.
A sövényoroszlán ráugrott. Ropogó, zizegő hangot hallott. Valami végigkarmolta és felhasította a dzsekije elejét. Lehetett volna erős faág is, de Hallorann tudta, hogy karom.
– Nem vagy itt! – üvöltötte Hallorann a köröző, vicsorgó sövényoroszlánnak. – Nem is létezel! -Valahogy felállt, és már félúton volt az aeroszánhoz, amikor az oroszlán megint ugrott, és tűhegyes karmú mancsával eltalálta a fején. Hallorann agyában néma fények robbantak.
– Nem vagy itt – mondta megint motyogva, gyenge hangon. A térde megbicsaklott, lehuppant a hóra. Négykézláb mászott az aeroszán felé, a jobb arcát vér borította. Az oroszlán megint támadott, a hátára gurította, mint egy teknősbékát. Játékosan morgott.
Hallorann mászott tovább; el kell érnie az aeroszánt. Amire szüksége van, az ott van a szánon. Az oroszlán megint ráugrott; tépte, karmolta.
52
Wendy újabb pillantást kockáztatott meg a válla felett. Jack a hatodik lépcsőfokon állt, és a korlátba kapaszkodott, szinte pontosan úgy, ahogyan ő. Vigyorgott, vigyorgó szája sarkából vér szivárgott, a vér az álla vonalát követve lassan lecsorgott. Wendyre vicsorított.
– Kiloccsantom az agyadat. Szétverem a fejedet, te koszos kurva. – Felkapaszkodott a következő lépcsőfokra.
Wendynek új erőt adott a rémület, és a fájdalom is csökkent egy kicsit az oldalában. Olyan gyorsan húzta fel magát, ahogy csak bírta, görcsösen kapaszkodott a korlátba, és igyekezett nem törődni a fájdalommal. Felért az emeletre, és hátrapillantott.
Jacknek nemhogy gyengült, hanem mintha nőtt volna az ereje. Már csak négy lépcsőfokot kellett megtennie az emeletig, a bal kezében tartott roque-ütővel a távolságot méregette, a jobb kezével a korlátba kapaszkodott.
– Itt vagyok, mögötted vagyok – lihegte véresen vigyorogva, mintha olvasna a gondolataiban. – A nyomodban vagyok, te kurva. Most megkapod a magadét.
Wendy bukdácsolva rohanni kezdett a főfolyosón, a kezét az oldalához szorította.
Az egyik szoba ajtaja felpattant, és egy zöld vámpírálarcot viselő férfi ugrott elő. – Remek estély, ugye? – sikította Wendy arcába, és meghúzta a szerpentines tölcsér viaszos zsinórját. A tölcsér nagyot durrant, és kígyózó szerpentincsíkok lövelltek ki belőle. A vámpírálarcos röhögött, visszaugrott a szobába, és bevágta az ajtót. Wendy teljes hosszában végigvágódott a szőnyegen. A jobb oldala szinte felrobbant a fájdalomtól; minden erejével küzdenie kellett, nehogy elborítsa az eszméletlenség fekete hulláma. Valahonnan távolról hallotta, hogy megint jár a lift; kifeszített ujjai alatt megmozdult a szőnyeg mintája, imbolyogva tekergőzött és kígyózott.
Mögötte lesújtott az ütő, és ő zokogva előrelökte magát. A válla felett látta, hogy Jack megtántorodik, elveszti az egyensúlyát, és nyomban az ütő után ő is lezuhan, ragyogó vértócsával árasztva el a bolyhos szőnyeget.
Az ütő pontosan a két lapockája között találta el, és a rettenetes kíntól egy pillanatig csak vonaglani tudott, kezével görcsösen a levegőbe markolva. Valami megpattant benne – tisztán hallotta –, néhány pillanatig csak elmosódottan, tompán észlelte a külvilágot, mintha habos gáz borítana mindent.
Aztán visszatért az öntudat, és vele együtt a rémület meg a fájdalom.
Jack megpróbált felállni, hogy befejezze, amit elkezdett.
Wendy is fel akart állni, de képtelen volt rá. Az erőfeszítéstől mintha elektromos ütések csúsztak volna föl-le a gerincén. Oldalazva mászni kezdett. Jack is mászott utána, az ütőt mankónak használta.
Wendy elérte a sarkot, és a fal kiszögellésébe kapaszkodva megkerülte. A rémület felerősödött benne – nem hitte volna, hogy lehetséges, de lehetséges volt. Százszor rosszabb volt, hogy nem láthatja, nem tudja, milyen közel van hozzá. Míg előre vonszolta magát, marokszámra tépte ki a szőnyeg bolyhát; már félúton volt a rövid kis folyosón, amikor észrevette, hogy a hálószoba ajtaja tárva-nyitva áll.
(Danny! Jézusom!)
Minden erejét összeszedve feltérdelt, aztán a falba kapaszkodva felállt; az ujjai meg-megcsúsztak a selyemtapétán. A körme kis foszlányokat hasított ki az anyagból. Nem törődve a fájdalommal, félig járva, félig bukdácsolva elérte az ajtót; Jack éppen akkor kerülte meg a sarkot, és a roque-ütőre támaszkodva a nyitott ajtó felé indult.
Elkapta a fiókos szekrény szélét, hogy el ne essen, a másik kezével az ajtófélfába kapaszkodott.
– Be ne csukd azt az ajtót! Az isten verjen meg, ne merd becsukni! – üvöltött Jack.
Bevágta az ajtót, és rátolta a reteszt. Bal kezével vadul tapogatózott a fiókos szekrény tetején, közben leverte az aprópénzt, a pénz szerteszét gurult a padlón. Abban a pillanatban került a kezébe a kulcs, amikor az ütő sziszegve lecsapott, és az ajtó megremegett a keretben. A második ütésnél bedugta a kulcsot a zárba, és elfordította. Amikor meghallotta a zár kattanását, Jack felüvöltött. Hatalmas, kongó csattanásokkal záporoztak az ütések az ajtóra; Wendy megrándult, és hátralépett. Hogy képes rá azzal a késsel a hátában? Honnan van rá ereje? Szerette volna odasikítani a bezárt ajtónak: Mért nem vagy még halott?
Nem tette; megfordult. Dannyvel be kell mennie a fürdőszobába, és azt az ajtót is bezárni, arra az esetre, ha Jacknek sikerül betörnie a hálószoba ajtót. Átfutott az agyán a vad gondolat, hogy az étellift aknáján át elmenekülhetnének, de elvetette az ötletet. Danny elég kicsi, beleférne, de ő képtelen volna megtartani a kötelet. Danny még lezuhanna egészen a konyháig.
Marad a fürdőszoba. És ha Jack oda is betör...
De erre nem szabad gondolnia.
– Danny, szívem, ébredj... Az ágy üres volt.
Amikor már mélyen aludt, betakarta a pokróccal, és az egyik paplant is ráborította. A takarók most vissza voltak hajtva.
– Elintézlek! – bömbölte Jack. – Mindkettőtöket elintézlek! – Minden második szót az ütő csattanása kísért, de Wendy meg sem hallotta. Minden figyelme az üres ágyra összpontosult.
– Gyere ki! Nyisd ki ezt az átkozott ajtót!
– Danny? – suttogta.
Persze... amikor Jack megtámadta. Megérezte, ahogyan a heves érzelmi viharokat mindig is megérezte. Talán még látta is, mint lidérces álmot. És elbújt.
Nehézkesen térdre esett, elviselte a dagadt és vérző lábába hasító fájdalmat, és benézett az ágy alá. Semmi, csak pormacskák és Jack papucsa.
Jack a nevét üvöltötte, és amikor a roque-ütő megint lecsapott, egy hosszú faszilánk levált az ajtóról, és visszapattant a keményfa padlóról. A következő ütést a szétforgácsolódó fa émelyítő ropogása követte; a száraz gyújtósnak van ilyen hangja a fejsze alatt. A véres, szétforgácsolódott, behasadt roque-ütő feje átnyomakodott az ajtó repedésén, visszahúzódott, és megint lesújtott; a szobában faszilánkok repültek szét.
Wendy az ágy végébe kapaszkodva felhúzódzkodott, és bukdácsolva elindult a szekrény felé. Feljajdult, amikor a törött bordái az oldalába szúrtak.
– Danny?
Őrjöngve félresöpörte a felakasztott ruhákat, némelyik lecsúszott a vállfáról, és ügyetlenül szétterülve leesett a padlóra. Danny nem volt a szekrényben.
Elindult a fürdőszoba felé; amikor odaért, a válla felett hátranézett. Az ütő megint belevágott az ajtóba, kitágította a rést, aztán megjelent egy kéz, tapogatózva kereste a reteszt. Iszonyattal látta, hogy Jack kulcsát otthagyta a zárban.
A kéz elrántotta a reteszt, és közben beleütközött a kulcscsomóba. A kulcsok vidáman megcsörrentek. A kéz győzedelmesen markolta meg a kulcsokat.
Wendy zokogva berohant a fürdőszobába, és éppen abban a pillanatban csapta be az ajtót, amikor kitárult a hálószoba ajtaja, és Jack üvöltve berohant.
Wendy bereteszelte magát, elfordította a rugós zárat, és kétségbeesetten körülnézett. A fürdőszoba üres volt. Danny nem itt bújt el. Amikor megpillantotta vértől maszatos, halálra vált arcát az orvosságos szekrény tükrében, még örült is egy kicsit. Mindig ellenezte, hogy a gyerekek tanúi legyenek a szüleik kis veszekedéseinek. És talán az a valami, ami most a hálószobában őrjöng, felforgatja és szétveri a berendezést, végül mégiscsak összeesik, mielőtt a fiukra támadhatna. Talán, gondolta, sikerül még jobban megsebesítenie azt a valamit... talán sikerül megölnie.
Tekintete gyorsan végigpásztázott a fürdőszoba gyári porcelán felületein, keresett valamit, amit fegyverként használhatna. A szappan még törülközőbe csavarva sem lehet elég halálos. Minden más a falhoz van erősítve. Úristen, hát semmit nem tehet?
Az ajtó mögül hallotta a pusztítás állati hangjait és a bömbölő fenyegetést: most majd „megkapják a magukét” és „megfizetnek azért, amit vele tettek”. Majd ő „megmutatja nekik, ki az úr a háznál”. „Mihaszna kölykök” mind a ketten.
Hallotta a csattanást, amint felfordult a lemezjátszója, a recsegést, amikor beverte a régi tévé képernyőjét, aztán az ablaküveg tört be csörömpölve, érezte a hideg huzatot a fürdőszoba ajtaja alatt. Hallotta a tompa puffanást, amint lerántotta a matracot a dupla ágyról, amelyen együtt aludtak, összebújva. Aztán a falat kezdte verni az ütővel.
Ebből az üvöltő, locsogó, zsémbes hangból semmi nem emlékeztetett az igazi Jackre. Hol nyöszörgött az önsajnálattól, hol visított haragjában; riasztóan idézte a sikoltásokat, amelyek a geriátriai osztályról hallatszottak néha a kórházban, ahol nyaranként középiskolás korában dolgozott. Öregkori elmebaj. Ami odakint van, az már nem Jack. A Panoráma őrült tombolását hallgatja.
Az ütő a fürdőszoba ajtajára csapott, és jókora darabot kihasított a vékony ajtóból. Félőrült, eltorzult arc bámult be rá. A szája, arca és torka egy merő vér volt; csak az egyik szemét látta, kicsi volt, és csillogott, mint egy disznóé.
– Innen nem menekülsz, te kurva – lihegte vigyorogva. Az ütő megint lecsapott, faforgácsok repültek a kádba és az orvosságos szekrényre...
(!!Az orvosságos szekrény!!)
Kétségbeesetten felnyüszített, mert megfeledkezett a fájdalomról, és túl gyorsan perdült hátra. Feltépte a szekrény tükrös ajtaját. Kotorászni kezdett a holmik közt. Mögötte a rekedt hang azt üvöltötte: – Jövök! Jövök már, te dög! – Őrült gépiességgel verte szét az ajtót.
Üvegek és tégelyek potyogtak le vadul kereső ujjai közül -köhögés elleni szirup, vazelin, gyógysampon, alkohol, sebbenzin – beleestek a mosdóba, és széttörtek.
Megmarkolta a borotvapengéket, éppen abban a pillanatban, amikor hallotta, hogy Jack keze benyúl és tapogatózva keresi a reteszt és a rugós zárat.
Ügyetlenül kicsúsztatta az egyik pengét; rekedten lihegett. Megvágta a hüvelykujját. Aztán hátraperdült, és belehasított a kézbe, amely már elfordította a zárat, és most a retesz után matatott.
Jack felsikoltott. A kéz visszahúzódott.
Lihegve, hüvelykujja és mutatóujja közé szorítva a pengét, várta, hogy újra próbálkozzon. A kéz megjelent, ő belevágott. Jack megint sikoltott, megpróbálta visszakapni a kezét, de Wendy újra belevágott. A penge megfordult a kezében, megint megvágta a saját ujját, aztán leesett a kockakőre, a WC mellé.
Wendy újabb pengét húzott elő a tartóból, és várt.
Mozgás a másik szobában...
(??elmegy??)
És a hálószoba ablakán át egy hang. Motor. Magas, zümmögő hang.
Jack dühében felordított, és – igen, igen, egész biztos -kiment, átgázolt a roncsokon, és kiment a folyosóra.
(??Valaki jön egy erdőőr Dick Hallorann??)
– Úristen – motyogta megtörtén, és úgy érezte, hogy a szája teli van törött fadarabokkal és fűrészporral. – Úristen, segíts.
Ki kell mennie, meg kell találnia a fiát, hogy együtt nézhessenek szembe azzal, ami még hátravan ebből a lidércnyomásból. Kinyújtotta a kezét, és matatni kezdett a reteszen. Mintha mérföldekre kellett volna kinyújtania a karját. Végül sikerült elhúznia. Kilökte az ajtót, imbolyogva kilépett, és hirtelen elfogta az iszonyatos bizonyosság, hogy Jack becsapta, mégsem ment el, hanem ott vár rá, elbújva.
Körülnézett. A szoba üres volt. Széthányt, összetört holmi mindenütt.
A szekrény? Üres.
Lágy, szürke színek hullámzottak át rajta, és félig eszméletlenül zuhant a matracra, amit Jack rántott le az ágyról.
53
Hallorann abban a pillanatban érte el a felfordult aeroszánt, amikor két kilométerre tőle Wendy a falba kapaszkodva bekanyarodott a gondnoki lakáshoz vezető rövid folyosóra.
Nem az aeroszán kellett neki, hanem a benzinkanna, amit hátul két gumírozott tartószalag rögzített. Howard Cottrell kesztyűjébe bújtatott kezével megragadta a felső tartószalagot, és kiszabadította. A sövényoroszlán felmordult mögötte – inkább a fejében, mintsem a valóságban hallotta a morgást. Kemény, tüskés ütés érte a bal lábát, a térdébe belenyilallt a fájdalom, amikor az ízület természetellenes irányban mozdult el. Hallorann összeszorította a fogát, és felnyögött. Most már bármelyik pillanatban megölheti, belefáradt, hogy csak játsszon vele.
Tapogatózva kereste a másik tartószalagot. Ragacsos vér csurgott a szemébe.
(Morgás! Puff!)
A fenekén érte, kis híján leverte a lábáról, pedig akkor megint elkerült volna az aeroszán mellől. Belekapaszkodott a szánba – az élete függött attól a benzinkannától, és tudta, hogy ez nem túlzás.
Sikerült kioldoznia a második szalagot. Magához szorította a benzinkannát; az oroszlán újra támadott, és a hátára gurította. Megint látta, bár csak egy árnyék volt a sötétségben és szakadó hóban; lidérces árnyalak, akár egy megelevenedett vízköpő figura. Míg a mozgó árny a havat felkavarva ismét becserkészte, Hallorann tekerni kezdte a kanna kupakját. Amikor az oroszlán ugrásra készen a földhöz lapult, a kanna teteje lepattant, és átható benzinszag csapta meg az orrát.
Hallorann feltérdelt, és amikor az árny kúszni kezdett feléje, majd hihetetlen gyorsasággal ugrott, lelocsolta benzinnel.
Prüszkölve, sziszegve visszavonult.
– Benzin! – ordította Hallorann fülmetsző, megcsukló hangon. – Felgyújtlak, kicsi!
Az oroszlán dühösen köpködve megint támadott. Hallorann újabb adag benzint locsolt rá, de ezúttal a szörny nem hátrált meg. Rohant feléje. Hallorann inkább érezte, mintsem látta, hogy az arcát célozza meg; hátravetette magát, így az ütést sikerült legalább részben kivédenie. Az oroszlán hatalmas mancsa a mellkasát érte; szétáradt benne a fájdalom. A kezében tartott kannából benzin csurgott ki, eláztatta a jobb kezét és karját; halálos hidegséget érzett.
A hátán feküdt, egy bemélyedésben, a hóban, úgy tízlépésnyire az aeroszántól. Balra tőle megint támadásra készült a felmagasodó árny; Hallorann úgy vélte, még a rángatózó farkát is látja.
Fogával letépte Cottrell kesztyűjét a jobb kezéről; érezte az ázott gyapjú és benzin ízét. Felrántotta a dzsekijét, és benyúlt a nadrágzsebébe. A zsebében, a kulcsain és némi aprópénzen kívül volt egy nagyon régi, viharvert Zippo öngyújtó. Németországban vette 1954-ben. Egyszer letört a teteje, visszaküldte a Zippo gyárba; ingyen megjavították, ahogy a reklámok hirdették.
A másodperc töredéke alatt valóságos gondolatözön árasztotta el az agyát.
(Kedves Zippo gyár az öngyújtómat lenyelte egy krokodil amikor leejtettem egy repülőgépről ami eltévedt a Csendes-óceán felett ez az öngyújtó mentett meg egy fritz golyójától a bulge-i ütközetnél kedves Zippo ha ez a szaros most nem működik akkor ez az oroszlán leharapja a fejemet)
Előkerült az öngyújtó. Felkattintotta a tetejét. Az oroszlán rohant feléje, olyan hangon morgott, mint amikor reccsen a felhasadó szövet. Hallorann megperdítette a kis hengert, szikra, láng.
(a kezem)
benzinnel átitatott keze hirtelen lángra lobbant, a lángok felszaladtak a dzseki ujján. Nem fáj, most még nem fáj; az oroszlán visszarettent az előtte fellobbanó fáklyától, ez az ocsmány, vibráló sövényszobor, aminek szeme van és szája; visszahőkölt, de elkésett.
Hallorann összerándult a fájdalomtól, amikor lángoló karját a tüskés bozót oldalába mélyesztette.
Egyetlen pillanat alatt lángra lobbant az egész teremtmény: ugráló, vonagló, halottégető máglya a havon. Haragjában és fájdalmában üvöltött, cikcakkos vonalban rohant Hallorann elől, mintha saját lángoló farkát üldözné.
Hallorann mélyen a hóba fúrta a karját, hogy a lángokat elfojtsa, de közben megbabonázva bámulta, hogyan vívja haláltusáját a sövényoroszlán. Aztán lihegve felállt. Durkin dzsekijének ujja kormos volt, de ép; a kezével ugyanez volt a helyzet. Harminc méterre tőle a sövényoroszlán tűzgolyóvá változott. Az égre repülő szikrákat gonoszul szétszórta a szél. A narancsszínű lángokban egy pillanatra kirajzolódott a bordája és koponyája, aztán összeesett, és kicsi, lángoló kupacokra hullott szét.
(Ne törődj vele. Mozdulj már.)
Felemelte a benzinkannát, és az aeroszánhoz vánszorgott. A tudata ki-kihagyott, kis részleteket látott, de az egész képet soha. Az egyik ilyen pillanatban tudatában volt, hogy az aeroszánt a talpára állítja, majd felül rá, de nem kapott levegőt, és néhány pillanatig moccanni sem tudott. Egy másik pillanatban visszatette a helyére a még félig teli kannát. A feje lüktetett a benzingőztől (meg a sövényoroszlánnal vívott harc hatásától, gondolta), és a hóban gőzölgő lyukból ítélve hányt is, de arra már nem emlékezett, hogy mikor.
Az aeroszán motorja még meleg volt, azonnal beindult. Egyenetlenül adott gázt, így nyaktörő rángatózással indult el, ettől aztán még jobban fájt a feje. Az aeroszán először részegen imbolygott, de ekkor Hallorann félig felállt, arcát a szélvédő fölé emelte, így sikerült valamelyest elűznie a kábulatot. Még több gázt adott.
(Hol a többi sövényállat?)
Nem tudta, de legközelebb legalább nem éri váratlanul.
A Panoráma felmagasodott előtte, a kivilágított első emeleti ablakokból hosszúkás, sárga téglalapok vetődtek a hóra. A kocsifeljáró kapuja le volt lakatolva. Óvatosan körülnézett, mielőtt leszállt, és közben imádkozott, hogy meglegyen a kulcscsomója. Hátha kirántotta a zsebéből az öngyújtóval... de nem, megtalálta. Az aeroszán lámpájának ragyogó fényében megnézte a kulcsokat. Megtalálta a megfelelőt, kinyitotta a lakatot, és ledobta a hóba. Először azt hitte, úgysem tudja majd megmozdítani a kaput, vadul kaparta a havat, nem törődött a gyötrő, lüktető fejfájással, és a félelemmel, hogy egy másik oroszlán talán éppen most kúszik mögéje. Sikerült majdnem félméteres rést nyitnia, átfurakodott rajta, és nyomni kezdte a kaput. Újabb fél métert engedett, ezen már átfér az aeroszán. Felült, és óvatosan átvezette a nyíláson.
Előtte a sötétségben valami mozgott. Valamennyi sövényállat összegyűlt a Panoráma lépcsője előtt, őrizték a be- és kijáratot. A kutya mellső lábát az első lépcsőre tette.
Hallorann gázt adott, az aeroszán előreugrott, csak úgy porzott mögötte a hó. A gondnoki lakásban Jack Torrance feje megrándult, amikor meghallotta a közeledő motor darázsdongásra emlékeztető zúgását, és kínlódva, gyorsan elindult a folyosó felé. A kurva várhat. Előbb elintézi azt a koszos niggert. Ezt a koszos, alkalmatlankodó niggert, aki olyasmibe üti az orrát, amihez semmi köze. Először őt, aztán a fiát. Majd ő megmutatja nekik. Megmutatja nekik, hogy... hogy ő... hogy ő igenis alkalmas az igazgatói posztra!
Odakint az aeroszán egyre gyorsabban rohant. Mintha a szálloda száguldott volna feléje. Hó csapott Hallorann arcába. A reflektor a sövénykutya pofájára esett, az üres, üreges szemére.
A kutya visszahőkölt, és utat nyitott neki. Hallorann összeszedte maradék erejét, és elrántotta a botkormányt; éles félkört írt le, úgy rohant tovább; a hó kavargott körülötte, a szán bármely pillanatban felfordulással fenyegetett. A hátsó része nekivágódott a terasz lépcsőjének, és visszapattant. Hallorann egy pillanat alatt leugrott és felrohant a lépcsőn. Megbotlott, elesett, felállt. Közvetlenül mögötte felmordult a kutya – megint csak a fejében. Valami feltépte a dzsekije vállát, de ő már a teraszon állt, a keskeny folyosóban, amelyet Jack ásott a hóban. Biztonságban volt; túl nagyok, ide már nem követhetik.
Elérte a nagy dupla ajtót, benyúlt a zsebébe a kulcsaiért. Közben a másik kezével megpróbálta a gombot, az ajtó nyitva volt. Belépett.
– Danny! – kiáltotta rekedten. – Danny, hol vagy?
Csend.
A szeme átvillant a hallon, és megállapodott a széles lépcsőn; rekedten felhördült. A szőnyeg ragacsos vérrel volt telefröcskölve. Észrevett egy rózsaszín frottírfoszlányt. A vérnyomok az emeletre vezettek. A lépcsőoszlop is csupa vér volt.
– Jézusom – motyogta, és megint felemelte a hangját. – Danny! DANNY!
A szálloda csendje mintha gúnyolódott volna vele; a szavai már-már visszhangzottak alattomosan, rézsútosan.
(Danny? Ki az a Danny? Ismer valaki itt egy Dannyt? Danny, Danny, kinél van a Danny? Akar valaki Danny-dobálóst játszani? Tűzzünk szamárfarkat Dannyre? Tűnj el innen, fekete fiú. Itt soha senki nem hallott Dannyről.)
Jézusom, ennyi mindent végigcsinált, és mégis elkésett? Már megtörtént?
Kettesével szedte a lépcsőfokokat felfelé, és megállt az első emeleten. A vérnyomok a gondnoki lakás felé vezettek. Elindult a kis folyosó felé, ereiben és agyában lassan szétáradt az iszonyat. A sövényállatok látványa szörnyű volt, de ez még szörnyűbb lesz. Lelke mélyén már tudta, hogy mit fog ott találni.
Nem sietett, hogy megnézze.
Amikor Hallorann feljött a lépcsőn, Jack a liftben rejtőzött. A friss és alvadt vértől mocskos, mosolygó fantom a havas dzsekit viselő alak után osont. A roque-ütőt olyan magasra emelte, amennyire az az ocsmány, szaggató fájdalom a hátában
(??belém szúrt az a kurva már nem emlékszem??)
engedte.
– Fekete fiú – suttogta. – Jó lecke lesz, hogy ne avatkozz mások dolgába.
Hallorann hallotta a suttogást, megfordult, és lebukott, amikor a roque-ütő sziszegve lecsapott. A dzseki csuklyája felfogta az ütés erejét, de nem eléggé. Az agyában milliónyi szikrázó rakéta robbant... aztán elfeketült előtte a világ.
Nekitántorodott a selyemtapétának, és Jack megint ütött, az ütő ezúttal oldalról csapott le, eltörte Hallorann arccsontját és majdnem minden fogát a bal állkapcsában. Magatehetetlenül összeesett.
– Most – suttogta Jack. – Most, istenemre. – Vajon hol van Danny? Valamit el kell intéznie a tilosban járó fiával.
Három perccel később a liftajtó kicsapódott az árnyékos harmadik emeleti folyosón. Jack Torrance egyedül volt benne. A liftkocsi az emelet szintje alatt állt meg, fel kellett húzódzkodnia a folyosóra, vonaglott a fájdalomtól, mint egy nyomorék. A szétforgácsolódott roque-ütőt maga után vonszolta. Az eresz körül üvöltött és bömbölt a szél. Jack vadul forgatta a szemét. A hajába vér és konfetti tapadt.
A fia idefent van, idefent van valahol. Érezte. Ha nem ügyelnek rá, bármire képes: krétával összefirkálja a drága selyemtapétát, megrongálja a bútorokat, betöri az ablakokat. Hazudik és csal, meg kell büntetni... szigorúan.
Jack Torrance feltápászkodott.
– Danny? – szólította. – Danny, gyere ide egy pillanatra, légy szíves. Rosszat tettél, és szeretném, ha úgy viselnéd a büntetést, ahogy férfihoz illik. Danny? Danny?
54
(Danny...)
(Dannnny...)
Sötétség és folyosók. Sötétségben, folyosókon át vándorolt; nagyon hasonlítottak a szállodát behálózó folyosókhoz, de valahogy mégis mások voltak. A selyemtapétás falak nagyon magasra nyúltak, és Danny még akkor sem látta a mennyezetet, ha egészen hátrahajtotta a fejét. Elveszett a homályban. Minden ajtó be volt zárva, és az ajtók teteje is homályban veszett el. A kukucskálók alatt (ezekben az óriás ajtókban akkorák voltak, mint egy lövegirányzék) a szobaszám helyét minden ajtón kicsi koponya- és keresztbe rakott csontok foglalták el.
Tony hívta valahonnan.
(Dannnny...)
Ismerős dörömbölést és rekedt kiáltozást hallott távolról, bizonytalanul. Nem tudott minden szót megkülönböztetni, de a lényeget jól ismerte. Hallotta már álmaiban és ébren is.
Megállt – alig három éve még pelenkázták – és igyekezett eldönteni, hogy hova került. Félt, de ennyi félelmet még elviselt. Két hónapja nap mint nap félt, hol tompa nyugtalanság, hol bénító iszonyat kínozta. Hozzászokott. Most tudni akarta, miért jött el Tony, miért szólítja ezen a folyosón, amely nem tartozik sem a valódi, sem az álomvilághoz, ahol néha mutatott neki dolgokat. De hát hol...
– Danny.
Messze, az óriás folyosó végében, sötét alak állt, majdnem olyan kicsike, mint Danny. Tony.
– Hol vagyok? – kérdezte halkan Tonytól.
– Alszol – felelte Tony. – Alszol az anyukád és apukád szobájában. – Tony hangja szomorúan csengett.
– Danny – folytatta Tony. – Anyádat bántani fogják. Talán meg is ölik. Mr. Hallorannt is.
– Nem!
Távoli fájdalommal kiáltott fel, mintha az iszonyatot eltompította volna ez az álombéli, komor környezet. Mégis megjelentek előtte a halál képei: halott béka az útra kenődve, mint valami szörnyű levélbélyeg; apa törött órája egy doboz kihajításra váró kacat tetején; sírkövek, mindegyik alatt egy-egy halott ember; egy döglött pinty a telefonoszlop tövében; a hideg ételmaradék, amit anya a tányérokról belekapart a szemétőrlő fekete szájába.
De ezeket az egyszerű jelképeket nem tudta összhangba hozni anyja mozgó, összetett realitásával; gyermekes elképzelését az örökkévalóságról az anyja testesítette meg. Volt, amikor ő még nem volt. Lesz, amikor ő már nem lesz. Saját halálának lehetőségét el tudta fogadni, ezzel már megbirkózott a 217-esben lezajlott találkozás óta.
De az övével nem.
Apáéval sem.
Soha.
Küszködött, a sötétség és folyosók megremegtek. Tony alakja illékonnyá, azonosíthatatlanná vált.
– Ne! – kiáltotta Tony. – Danny, ezt ne csináld!
– Nem fog meghalni! Nem!
– Akkor segítened kell neki. Danny... A saját agyadban vagy, mélyen, nagyon mélyen. Ott, ahol én vagyok. Én is benned vagyok, Danny.
– Te Tony vagy. Nem én. Anyámat akarom... Anyámat akarom...
– Nem én hoztalak ide, Danny. Magadtól jöttél. Mert tudtad.
– Nem...
– Mindig tudtad – folytatta Tony, és elindult feléje. Most először Tony közeledett feléje. – Önmagadban vagy egy mély és titkos helyen, ahová semmi nem jut be. Itt egy kis darabig egyedül lehetünk. Ez egy olyan Panoráma, ahová soha senki nem jöhet be. Itt nem járnak az órák. Egyetlen kulcs sem illik beléjük, és soha nem lehet felhúzni őket. Az ajtókat soha nem nyitják ki, és soha senki nem lakik a szobákban. De nem maradhatsz sokáig. Mert jön.
– Az... – suttogta rettegve Danny, és mintha közben a szabálytalan pufogás közeledett és hangosabbá vált volna. Közelebb került a félelme is, amely egy perccel ezelőtt még hűvös és távoli volt. Most már meg tudta különböztetni a szavakat. Rekedt, alkudozó hang; durva utánzata apa hangjának, de nem apa hangja. Ezt most már tudta. Tudta...
(Magadtól jöttél. Mert tudtad.)
– Jaj, Tony, az apám az? – sikoltotta Danny. – Az apám jön értem?
Tony nem válaszolt. De Dannynek nem volt szüksége válaszra. Tudta. Hosszú, lidérces álarcosbált tartanak itt, tart már évek óta. Apránként felhalmozódott egy erő, olyan titkos és néma, akár a kamat a folyószámlán. Erő, jelenlét, alakzat: ezek mind csak szavak, és a szavak nem számítanak. Sokféle álarcot viselt, de tulajdonképpen mind ugyanaz volt. És most arra készül valahol, hogy őt támadja meg. Apa arca mögött bújik el, apa hangját utánozza, apa ruháit viseli.
De nem az ő apja.
Nem az ő apja.
– Segítenem kell nekik! – kiáltotta.
Tony már közvetlenül előtte állt, és Tonyra nézni olyan volt, mintha varázstükörbe nézne, és önmagát látná tíz év múlva: távol ülő, nagyon sötét szemek, határozott áll, szépen formált száj. A haja világosszőke volt, mint az anyjáé, de a vonásait az apjától örökölte, mintha Tony – a Daniel Anthony Torrance, aki egy nap lesz – megakadt volna félúton apa és fia közt, mindkettőjüket magába olvasztva.
– Meg kell próbálnod – mondta Tony. – De az apád... ő már a szállodával tart, Danny. Itt akar maradni. A szállodának te is kellesz, mert a szálloda telhetetlen.
Tony elment mellette, be az árnyékok közé.
– Várj! – kiáltotta Danny. – Mit...
– A közelben van – mondta Tony, és ment tovább. -Fuss... bújj el... ne kerülj az útjába. Maradj távol tőle.
– Tony, nem tehetem!
– Pedig már elkezdted – mondta Tony. – Eszedbe fog jutni, amit az apád elfelejtett.
Eltűnt.
És valahonnan a közelből meghallotta az apja számítóan hízelgő hangját: – Danny? Előjöhetsz, doki. Csak egy kis verés, ennyi az egész. Elviseled, ahogy férfihoz illik, és kész. Őrá nincs szükségünk, doki. Csak te meg én, jó? Amikor ezt a kis... verést... letudjuk, csak ketten maradunk, te meg én.
Danny rohant.
Mögötte annak a valaminek a haragja széttörte a normalitás reszketeg illúzióját.
– Ide gyere, te kis szaros! De azonnal!
Lihegve, levegő után kapkodva rohant végig egy folyosón. Megkerült egy sarkot. Felszáguldott egy lépcsőn. És ahogy rohant, a magas és távoli falak ereszkedni kezdtek lefelé; a szőnyegen, amely eddig homályba veszett a talpa alatt, ismét megjelent a jól ismert kígyózó, összefonódó, fekete-kék minta; az ajtókra visszakerültek a számok, és az ajtók mögött folytatódott a sok-sok estély, zajlott tovább az egy estély, amelyen több nemzedéknyi vendég vett részt. A levegő reszketett körülötte, a roque-ütő nekivágódott a falnak, a csattanás visszhangzott, és a visszhang is visszhangzott. Mintha Danny kirobbant volna valami vékony falú méhből, az álomból, és az elnöki lakosztály előtt találta magát a harmadik emeleten; a közelében véres halomban két férfi holtteste hevert, öltönyt és keskeny nyakkendőt viseltek. Puskalövés végzett velük, de most mocorogni kezdtek, fel akartak állni.
Beszívta a levegőt, hogy sikoltson, de nem sikoltott.
(!!!HAMIS ARCOK!! NEM VALÓDIAK!!)
Úgy halványodtak el a pillantása alatt, mint a régi fényképek, aztán eltűntek.
De a falhoz csapódó ütő tompa puffanásai nem szűntek meg, az ütő csattogott tovább és tovább, a hang felkúszott a liftaknán és a lépcsőházon át. A Panoráma irányító ereje, az apja alakjában, ott imbolyog az első emeleten.
Egy ajtó nyílt ki mögötte, a pánt halkan megcsikordult.
Egy oszladozó nő ugrott elő rohadó selyempongyolában, megsárgult, vékony ujjain rézrozsdával borított gyűrűket viselt. Kókadt, nehéz testű darazsak mászkáltak az arcán.
– Gyere be – suttogta, és rávigyorgott a megfeketedett szájával. – Gyere be, tangózni fogunk...
– Hamis arc! – sziszegte Danny. – Nem valódi! – A nő ijedten visszahúzódott, míg hátrált, egyre halványult, majd egészen eltűnt.
– Hol vagy?! – visította az a valami, de a hang egyelőre még csak a fejében szólt. Lentről, az első emeletről hallotta a valamit, ami Jack arcát viselte... de mást is hallott.
Egy közeledő motor magas, zümmögő hangját.
Danny torkában megszorult a levegő, kis, fuldokló hangot adott ki. Ez is csak a szálloda újabb arca, újabb illúzió? Vagy Dick? Hinni akarta – kétségbeesetten hinni akarta, hogy valóban Dick, de nem merte megkockáztatni.
Visszaindult a folyosón, befordult az egyik mellékfolyosóra, a talpa surrogott a bolyhos szőnyegen. Haragosan néztek le rá a zárt ajtók; a valódi dolgok világában járt, ahol valódi tétekben játsszák a játékot.
Jobbra fordult, és megtorpant, a szíve dörömbölt a mellében. Forró levegő kavargott a bokája körül. A fűtőrácsokból, természetesen. Úgy látszik, apa ma a nyugati szárnyat fűti és
(Eszedbe fog jutni, amit az apád elfelejtett.)
Mi az? Majdnem tudta. Valami, ami megmentheti őt és anyát? De Tony azt mondta, egyedül kell megtennie. Mi lehet az?
A falnak támaszkodva leereszkedett a földre, és kétségbeesetten gondolkozni próbált. Olyan nehéz... a szálloda minduntalan megpróbál a fejébe bújni... a sötét, görnyedt alakot látja, amelyik ide-oda lóbálja az ütőt, veri a selyemtapétát... a falból kis felhőkben száll fel a gipsz.
– Segíts – motyogta. – Tony, segíts.
Hirtelen rádöbbent, hogy a szállodában halálos csend van. Már nem hallotta a motor zümmögő hangját,
(biztos nem volt valódi)
és az estély hangjai is elcsöndesedtek; csak a szél üvöltött és bömbölt tovább odakint.
A lift hirtelen megindult.
Jön fel.
És Danny tudta, hogy ki – hogy mi van benne.
Felugrott, a szeme vadul forgott. A szívébe jeges rémület markolt. Miért küldte Tony a harmadik emeletre? Csapdába került. Minden ajtó be van zárva.
A padlás!
Tudta, hogy van padlás. Feljött apával, amikor apa szétrakta odafent a patkánycsapdákat. Persze nem engedte meg, hogy Danny a padlásra is vele menjen, féltette a patkányoktól. Félt, hogy még megharapják Dannyt. De a padlásra vezető csapóajtó ebben a szárnyban, az utolsó mellékfolyosó mennyezetéről nyílik. Van ott egy rúd, a falnak támasztva. Apa a rúddal lökte fel a csapóajtót; az ellensúlyok nyikorogtak, amikor az ajtó felcsapódott, és leereszkedett egy létra. Ha feljutna oda, és felhúzná maga után a létrát...
Valahol mögötte, a folyosók labirintusában, megállt a lift. Hallotta a fémes, zörgő csattanást, amint kinyílt a kapu. Aztán egy hang – nem a fejében, hanem az iszonyatos valóságban -kiáltott: Danny? Danny, gyere ide egy pillanatra, légy szíves. Rosszat tettél, és szeretném, ha úgy viselnéd a büntetést, ahogy férfihoz illik. Danny? Danny!
Az engedelmesség olyan erősen beleépült, hogy ösztönösen lépett kettőt a hang irányába, mielőtt megtorpant. A kezét ökölbe szorította az oldalánál.
(Nem igazi! Hamis arc! Tudom, mi vagy! Vedd le az álarcot!)
– Danny! – bömbölte a hang. – Gyere ide, te kölyök! Gyere ide, és viseld el a büntetésed, ahogy férfihoz illik! – Hangos, kongó csattanás, amint az ütő a falnak csapódott. Amikor a hang megint elüvöltötte a nevét, már máshonnan szólt. Közelebbről.
A valódi dolgok világában megkezdődött a vadászat.
Danny futott. Csendesen futott a vastag szőnyegen, elrohant a zárt ajtók, a selyemtapétával borított fal, a sarokra felerősített tűzoltófecskendő mellett. Habozott, majd bekanyarodott az utolsó folyosóra. A végén nincs semmi, csak egy bezárt ajtó, innen már nincs hova menekülnie.
Meglátta a rudat, a falnak volt támasztva, ahol apa hagyta.
Danny megragadta a rudat. Hátrahajtotta a fejét, és felnézett a csapóajtóra. A rúd végén van egy kampó, azt kell beleakasztani a csapóajtó gyűrűjébe. Azt kell...
A gyűrűről vadonatúj Yale-lakat lógott le. Jack Torrance rakta fel, miután elhelyezte a csapdákat, arra az esetre, ha a fia egy napon mégis a fejébe venné, hogy felmegy a padlásra körülnézni.
Be van zárva. Végigsöpört rajta a rémület.
Mögötte bukdácsolva, imbolyogva közeledett az a valami, elhaladt az elnöki lakosztály előtt; az ütő gonoszul sziszegett a levegőben.
Danny hátrált, nekivetette hátát az utolsó, zárt ajtónak, és várt.
55
Wendy lassanként magához tért, a szürkeség helyébe visszatért a fájdalom: a háta, a lába, az oldala... nem hitte, hogy képes lesz megmozdulni. Az ujjai is fájtak, először nem is tudta, hogy miért.
(A borotvapenge. Azért.)
Szőke haja nyirkos volt, összetapadt, a szemébe lógott. Félresöpörte, a mozdulattól a bordái belenyilalltak, fájdalmában felnyögött. Látta, hogy a kék-fehér matrac csupa vér. Az ő vére, vagy talán Jacké. Akármelyiküké, még friss. Nem volt sokáig eszméletlen. És ez fontos, mert...
(?Miért?)
Mert...
Először a motor rovarszerű zümmögése jutott eszébe. Egy pillanatig ostobán megragadt az emlékképnél, aztán egyetlen szédítő, émelyítő fordulattal az agya mintha visszapergett volna, és mindent egyszerre mutatott meg neki.
Hallorann. Biztosan Hallorann volt. Különben miért hagyta itt olyan hirtelen Jack, anélkül, hogy végzett volna... hogy végzett volna vele?
Mert nem maradt ideje. Meg kellett találnia Dannyt, és... és megtenni, mielőtt Hallorann megakadályozhatja.
Vagy már meg is történt?
Hallotta, hogy a lift nyikorogva emelkedik az aknában.
(Istenem ne kérlek ne a vér a vér még friss még nem történhetett meg)
Valahogy sikerült talpra állnia; átvergődött a szobán, aztán a romhalmazzá vált nappalin keresztül eljutott a szétvert bejárati ajtóhoz. Kinyitotta, és kilépett a folyosóra.
– Danny! – kiáltotta, és összerándult a mellkasába nyilalló fájdalomtól.
– Mr. Hallorann! Van itt valaki? Van itt valaki?
A lift ismét megindult. Hallotta a fémes zörgést, ahogyan a rács kinyílik, és utána mintha beszélgetést hallott volna. Lehet, hogy csak képzelődött. A szél túl hangos volt, nem tudta megállapítani.
A falba kapaszkodva elérte a rövid folyosó kanyarulatát. Éppen befordult, amikor az ordítástól megdermedt; a hang a liftaknán és a lépcsőházon át szállt le:
– Danny! Gyere ide, te kölyök! Gyere ide, és viseld el a büntetésed, ahogy férfihoz illik!
Jack. A második vagy harmadik emeleten lehet. Dannyt keresi.
Bekanyarodott és megbotlott, majdnem elesett. A lélegzete elakadt. Valami
(valaki?)
összeroskadt a fal mellett, úgy az út egynegyedénél a lifttől a kanyarulatig. Megpróbált sietni; ahányszor a sebesült lábára nehezedett a testsúlya, összerándult. Látta, hogy egy férfi fekszik a földön, és ahogy közelebb ért, megértette a motorzúgást.
Mr. Hallorann volt. Hát mégis eljött.
Nehézkesen letérdelt melléje, közben zavaros fohászt küldött az égnek, nehogy holtan találja. Az orra vérzett, és rettenetes vércsomó éktelenkedett a szájánál. A bal arca egyetlen dagadt, lila véraláfutás volt. De lélegzett, hála Istennek. Hosszan, reszelésen szívta be a levegőt, az egész teste belerázkódott.
Mikor jobban megnézte, Wendy szeme kitágult. A dzsekije egyik ujja megfeketedett és megpörkölődött. Az egyik oldalán felhasadt. A hajában vér volt, és a nyaka hátulján nem mély, de csúnya horzsolás húzódott.
(Úristen, mi történt vele?)
– Danny! – üvöltötte felettük a rekedt, zsémbes hang. – Ide gyere, az isten verjen meg!
Most nincs idő, hogy ezen töprengjen. Rázni kezdte Hallorannt, az arca vonaglott fájdalmában. A megdagadt oldala tüzelt a forróságtól.
(Lehet, hogy ahányszor megmozdulok, a törött bordák a tüdőmbe szúrnak?)
Semmit sem tehet ellene. Ha Jack megtalálja Dannyt, megöli, agyonveri azzal az ütővel, amivel őt is megpróbálta agyonverni.
Megrázta Hallorannt, aztán könnyedén paskolni kezdte az ép arcát.
– Ébredjen – mondta. – Mr. Hallorann, térjen magához. Kérem... kérem...
Odafentről hallotta az ütő szabálytalan, kongó hangú csattogását; Jack Torrance keresi a fiát.
Danny hátát az ajtónak vetve állt, és jobb felé nézett, ahol a folyosó a főfolyosóba torkollott. A falnak csapódó ütő pufogása erősödött. Az a valami, ami üldözi, bőmből, üvölt és átkozódik. Az álom és valóság tökéletesen összeolvadt.
Bekanyarodott, és ő meglátta.
Danny szinte megkönnyebbült. Nem az apja volt. Az arc és a test maszkja széthasadt, foszlányokká rongyolódott, olyan volt, mint valami rossz tréfa. Ez a szombat esti horrorfilmbe illő, görnyedt vállú alak a véres ingben, a vérben forgó szemekkel nem az ő apja volt. Nem az ő apja.
– Most megvagy – suttogta. Reszkető kézzel megtörölte a száját. – Most majd megmutatom, ki az úr a házban. Meg én. Nem te kellesz nekik. Hanem én. Én. Én!
Meglóbálta a szétroncsolt ütőt, az ütő feje már alaktalanná roncsolódott a számtalan ütéstől. Rácsapott a falra, kerek lyukat ütött a tapétában. Gipszfelhő szállt fel. Elvigyorodott.
– Lássuk, milyen ócska trükkel állsz elő – motyogta. – Nem tegnap jöttem a világra. Nem most jöttem le a falvédőről, de nem ám. Megteszem az apai kötelességemet, fiam.
Danny megszólalt. – Nem vagy az apám.
Az alak megállt. Egy pillanatig elbizonytalanodott, mintha valóban nem tudná, hogy kicsoda, vagy micsoda. Aztán jött tovább. Az ütő meglódult, nekivágódott az ajtónak, az ajtó üresen kongott.
– Hazudsz – mondta. – Ki más lehetnék? Nekem van két anyajegyem, kidudorodó köldököm meg farkam is. Kérdezd meg az anyádat, fiam.
– Te egy álarc vagy – mondta Danny. – Egy hamis arc. A szállodának csak azért kellesz, mert nem vagy olyan halott, mint a többi. De ha végeztek veled, már nem leszel semmi. Engem nem ijesztesz meg.
– De megijesztelek! – bömbölte az a valami. Az ütő sziszegve lecsapott, Danny lába között ütközött a szőnyegnek. Danny meg se rezzent. – Hazudtál! Szövetkeztél vele! Összeesküdtetek ellenem! És csaltál! Puskáztál azon az utolsó vizsgán! – A szeme villogott a vastag szemöldök alatt. Az őrültek elmebeteg ravaszsága csillogott a tekintetében. – De megtalálom. Odalent van valahol az alagsorban. Megtalálom. Azt mondták, mindent megnézhetek. – Megint felemelte az ütőt.
– Igen, ígérgetnek – mondta Danny –, de hazudnak.
Az ütő megtorpant a magasban.
Hallorann kezdett magához térni, de Wendy már nem veregette az arcát. Egy pillanattal korábban hallotta meg a liftaknából érkező szavakat: Csaltál! Puskáztál azon az utolsó vizsgán!, igaz, hogy csak tompán, mert a szél süvítése elnyomta. Valahol a nyugati szárny végében lehetnek. Majdnem biztos volt benne, hogy a harmadikon vannak, és Jack – vagy akármi bújt is Jackbe – megtalálta Dannyt. Most már semmit sem tehetnek, sem ő, sem Hallorann.
– Jaj, doki – mormolta. A szemét elfutotta a könny.
– Az a szarházi eltörte az állkapcsomat – motyogta rekedten Hallorann –, és a fejem... – Kínlódva felült. A jobb szeme lilára dagadt, nem tudta nyitva tartani. Azért meglátta Wendyt.
– Mrs. Torrance...
– Csitt – mondta Wendy.
– Hol a fia, Mrs. Torrance?
– A harmadikon – felelte Wendy. – Az apjával.
– Hazudnak – mondta újra Danny. Valami átsuhant az agyán, felvillant, mint egy meteor, túl gyorsan, túl ragyogóan, képtelen volt elkapni és megérteni. Csak a gondolat farka maradt meg.
(odalent van valahol az alagsorban)
(eszedbe jut, amit az apád elfelejtett)
– Te... neked nem szabadna így beszélned az apáddal -mondta rekedten az alak. Az ütő megremegett, lecsapott. -Csak magadnak ártasz vele. Még jobban... megbüntetlek. -Részegen megingott, Dannyre bámult, és érzelgős önsajnálata lassan gyűlöletté változott. Az ütő megint felemelkedett.
– Nem vagy az apám – mondta Danny újra. – És ha maradt benned egy kicsike az apámból, ő tudja, hogy ezek itt hazudnak. Minden csupa hazugság és csalás. Mint a hamis kockák, amit az apámtól kaptam tavaly karácsonyra. Vagy mint az ajándékdobozok, amiket a kirakatokba tesznek, és az apukám mondta, hogy nincs is bennük semmi, nem is ajándékok, csak üres dobozok. Csak dekoráció, mondta az apám. Te űz vagy, nem az apám. Te a szálloda vagy. És amikor megkapod, amit akarsz, semmit se fogsz adni az apukámnak, mert önző vagy. És az én apukám ezt tudja. Rávetted a Rosszra, rávetted, hogy megint igyon. Csak így tudtad megszerezni magadnak, te hazug álarc.
– Hazudsz! Hazudsz! – visított a másik fülsiketítő hangon. – Az ütő vadul forgott a levegőben.
– Gyerünk, üss meg. De tőlem úgyse kapod meg soha, amit akarsz.
Ekkor az arc megváltozott. Nehéz lett volna megmondani, hogyan; a vonások nem folytak szét, nem mosódtak össze. A test kicsit megremegett, aztán a véres kezek, mint törött karmok kinyíltak. Az ütő kiesett a kézből, és puffanva a földre esett. Ennyi volt az egész. De hirtelen az apja állt előtte, a tekintetében halálos kín és olyan mély bánat, hogy Danny szíve összeszorult. A szája megremegett, és sírásra görbült.
– Doki – mondta Jack Torrance. – Fuss el. Gyorsan. És soha ne felejtsd el, mennyire szeretlek.
– Nem – mondta Danny.
– Jaj, Danny, az isten szerelmére...
– Nem – mondta Danny. Felemelte az apja véres kezét, és megcsókolta. – Most már nemsokára vége.
Hallorann hátát a falnak vetette, és nagy nehezen felállt. Wendy és ő úgy bámultak egymásra, mintha egy kórházat ért bombatámadást csak ők ketten éltek volna túl.
– Fel kell mennünk – mondta Hallorann. – Segítenünk kell neki.
Wendy krétafehér arccal, rémült szemmel bámult rá. -Késő. Már csak önmagán segíthet.
Eltelt egy perc, aztán kettő. Három. Aztán meghallották odafentről az üvöltést, nem harag, nem diadal, hanem halálos iszonyat csengett benne.
– Úristen – suttogta Hallorann. – Mi történt?
– Nem tudom – mondta Wendy.
– Megölte?
– Nem tudom.
A lift csattanva megelevenedett, és elindult lefelé, benne az üvöltő, őrjöngő valamivel.
Danny mozdulatlanul állt. Nem volt hova futnia, a Panoráma ott volt mindenütt. A maga teljességében ismerte fel ezt az igazságot, és fájdalmat sem érzett. Életében először felnőtt gondolata támadt, felnőtt érzés töltötte el; abból, amit ezen a szörnyű helyen tapasztalt, leszűrte a bánatos következtetést:
(Anya és apa nem segíthetnek nekem, egyedül vagyok.)
– Menj el – mondta az előtte álló véres idegennek. – Menj. Menj el innen.
Az alak előrehajolt, Danny meglátta a kés nyelét a hátában. A kéz megint megmarkolta az ütőt, de most nem Dannyre támadt. Megfordította az ütőt, és a kemény oldalával a saját arcát vette célba.
Danny hirtelen megértette.
Az ütő emelkedett és lesújtott, elpusztította az utolsó foszlányokat is, ami Jack Torrance képmásából még megmaradt. Iszonyatos, kísérteties, csoszogó polkát járt a folyosón a rettenetes csapások ritmusára. Az ütő újra meg újra lecsapott. Vér fröccsent a tapétára. Csontdarabkák repültek a levegőbe, mint törött zongorabillentyűk. Nem lehetett tudni, mennyi ideig tartott. De amikor ismét Danny felé fordult, az apja örökre eltűnt. Az arcból nem maradt más, csak különös, állandóan változó massza, mintha több arcot gyúrtak volna egybe tökéletlenül. Danny látta a nőt a 217-esből, a kutyaembert, az éhes fiút, amelyik a cementalagútban bujkált.
– Hát le az álarcokkal – suttogta az alak. – Most már semmi sem jöhet közbe.
Az ütő utoljára emelkedett a magasba. Danny fülét ketyegő hang töltötte meg.
– Akarsz még mondani valamit? – kérdezte a valami. -Biztos nem akarsz elfutni? Kergetőzzünk? Rengeteg időnk van, tudod. Az örökkévalóság. Vagy fejezzük be? Azt is lehet. Mert így csak elmulasztjuk az estélyt.
Mohón vigyorgott, kivillantotta a törött fogait. És akkor eszébe jutott. Amit az apja elfelejtett. A diadal végigömlött az arcán; az alak meglátta. Nem értette, és elbizonytalanodott.
– A bojler! – kiabálta Danny. – Reggel óta nem volt kieresztve a gőz! Felfog robbanni!
Az előtte álló valami szétvert vonásain megjelent az iszonyat, a lassú megértés groteszk kifejezése. Az ütő kiesett a markából, és ártalmatlanul esett a fekete-kék szőnyegre.
– A bojler! – ordította. – Nem! Azt nem szabad megengedni! Azt nem! Nem! Te nyavalyás kölyök! Azt nem! Nem, nem...
– De igen! – ordította vissza Danny hisztérikusan. Hadonászni kezdett, az öklét rázta a roncsalak előtt. – Bármelyik pillanatban! Tudom! A bojler, apa elfelejtette a bojlert! És te is elfelejtetted!
– Nem, azt nem lehet, nem szabad, te koszos kölyök, én majd elintézlek, megkapod a magadét, nem, nem...
Hirtelen sarkon fordult, és imbolyogva elindult. Az árnyéka egy pillanatig még ott bukdácsolt a falon, megnőtt, aztán eltávolodott. Az ordítás úgy tekergőzött utána, mint a megfáradt szerpentinek.
Pillanatokkal később megindult a lift.
Hirtelen úrrá lett rajta a ragyogás
(anya és Mr. Hallorann a barátaimnak Dick együtt vannak élnek ki kell jutni innen fel fog robbanni az égig robban)
olyan volt, mint egy gyors, ragyogó napfelkelte, és ő rohant.
Félrerúgta a formátlan, véres roque-ütőt. Észre sem vette.
Sírva rohant a lépcsőhöz.
Ki kell jutniuk.
56
Később Hallorann nem emlékezett, hogy pontosan, milyen sorrendben követték egymást az események. Emlékezett rá, hogy a lift megállás nélkül elhaladt mellettük, és hogy volt benne valami. De nem próbált benézni a rombusz alakú ablakon, mert ami odabent volt, nem emberi hangokat adott ki. A következő sarkon léptek dobogását hallották a lépcső felől. Wendy Torrance először nekidőlt, aztán ellökte magát, és bukdácsolva, amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett a lépcső felé.
– Danny! Danny! Hála Istennek! Hála Istennek!
Magához szorította, örömében és fájdalmában nyöszörgött.
(Danny.)
Danny felnézett rá az anyja karjából, és Hallorann látta, hogy mennyire megváltozott. Az arca sápadt és feszült volt, a szeme sötét és lélektelen. Lefogyott. Ahogy nézte kettőjüket, Hallorann úgy érezte, hogy a rettenetes verés ellenére is az anya látszik fiatalabbnak.
(Dick – el kell mennünk -fussunk -ez a hely -fel fog)
A fejében látta a Panorámát, a tető lángokban állt. Téglák záporoztak a hóra. A tűzcsengők csilingeltek... nem mintha a tűzoltókocsik feljuthatnának ide március vége előtt. De Danny gondolataiból legtisztábban a sürgetést érezte meg, az azonnaliság érzését: bármely pillanatban bekövetkezhet.
– Jó – mondta Hallorann, és elindult; először kicsit úgy, mintha mély vízben úszna. Nehezen egyensúlyozott és a jobb szemével csak homályosan látott. Az állkapcsából hatalmas, hasító fájdalom sugárzott a halántékába és a nyakába; érezte, hogy az arca káposzta nagyságúra dagadt. De a fiú sürgetése megadta a lökést, aztán egy kicsit könnyebb lett a járás.
– Jó? – kérdezte Wendy. – Hallorannról a fiára nézett, aztán vissza Hallorannra. – Nem értem.
– Mennünk kell – mondta Hallorann.
– Nem vagyok felöltözve... a ruháim...
Danny kitépte magát a karjából, és végigrohant a folyosón. Wendy utánanézett, ahogy eltűnt a kanyarulatban, aztán Hallorannra pillantott. – És ha visszajön?
– A férje?
– Ez nem Jack – motyogta Wendy. – Jack meghalt. A szálloda megölte. Ez az átkozott szálloda. – Öklével rávágott a falra, és felkiáltott fájdalmában, amikor az ütés a sebes ujjait érte. – A bojler, ugye?
– Igen, asszonyom. Danny azt mondja, fel fog robbanni.
– Igen. – A hangja halálosan rezignált volt. – Nem tudom, hogy sikerül-e lejutnom a lépcsőn. A bordáim... eltörte a bordáimat. És valamit a hátamban. Fáj.
– Persze hogy lejut – mondta Hallorann. – Mindhárman kijutunk innen. – De hirtelen eszébe jutottak a sövényállatok; mit csinálnak, ha még most is őrzik a kijáratot?
Danny rohant vissza. Nála volt Wendy csizmája, kabátja és a saját kabátja és kesztyűje is.
– Danny – mondta Wendy. – A csizmád.
– Késő – mondta Danny. A szemében kétségbeesett őrület lobogott. Dickre nézett, és Hallorann agyában hirtelen megjelent egy kép: egy üvegburával lebontott óra, a báltermi óra, amit egy svájci diplomata ajándékozott a szállodának még 1949-ben. Az óra mutatója éjfél előtt egy percet mutatott.
– Úristen – mondta Hallorann. – Édes Istenem. Karját Wendy köré fonta, és felkapta. A másik kezével Dannyt ölelte át. Rohant a lépcső felé.
Wendy felsikoltott fájdalmában, amikor a törött bordáit megszorította, és valami összecsikordult a hátában is, de Hallorann nem torpant meg. Rohant tovább, mindkettőjüket magához szorítva. Az ép szeme rémülten kitágult, a dagadt szeme résnyire szűkült. Úgy festett, mint egy félszemű kalóz, aki túszokat rabol a váltságdíj reményében.
Elöntötte a ragyogás, és hirtelen megértette, mire gondolt Danny, amikor azt mondta, hogy késő. Érezte, ahogy a robbanás morogva készülődik odalent az alagsorban, készülődik, hogy kibelezze ezt az iszonyatos helyet.
Rohant át a hallon, a dupla ajtó felé.
Az alak átsietett az alagsoron, és belépett a helyiség egyetlen gyenge, sárga fényű lámpájának fénykörébe. A félelemtől kicsordult a nyála. Olyan közel volt hozzá, olyan közel volt hozzá, hogy megkaparintsa a fiút és a fiú nagyszerű képességét. Nem csúszhat ki a kezéből. Nem szabad megtörténnie. Kiereszti a gőzt a bojlerből, aztán keményen megbünteti a fiút.
– Nem szabad megtörténnie! – kiabálta. – Nem, nem szabad!
Átbukdácsolt a kockaköveken a bojlerhez. A hosszúkás henger alsó fele már tompa vörös fényben izzott. Zihált és hörgött. Vagy száz helyen gőzsugár sziszegett elő belőle, olyan volt, mint valami szörnyű gőzorgona. A nyomásmérő tűje a tárcsa túlsó végénél állt.
– Nem, nem engedem! – üvöltötte az igazgató-gondnok. Jack Torrance kezét a szeleptárcsára tette, az izzó tárcsa úgy süppedt a tenyerébe, mint kerék a sáros útba, de ő meg sem érezte az égő, pörkölődő hús szagát.
A kerék engedett, és ő diadalittas kiáltással forgatni kezdte. Hatalmas dübörgéssel szabadult ki a gőz a bojlerből, mintha egy tucat sárkány nyitná ki egyszerre a torkát. De mielőtt még a gőz egészen eltakarta volna a nyomásmérő tűjét, a tű megmozdult, a nyomás enyhült.
– ÉN GYŐZTEM! – üvöltötte az alak. Obszcénül ugrált a forró, gomolygó ködben, hadonászott a lángoló kezével. – NINCS KÉSŐ! ÉN GYŐZTEM! NINCS KÉSŐ! NINCS KÉSŐ! NINCS...
A szavak diadalittas visítássá változtak, aztán a sikoltást iszonyatos dübörgés nyelte el: a Panoráma bojleré felrobbant.
Hallorann Wendyvel és Dannyvel a karjában kirontott a dupla ajtón a teraszra, a hóba ásott folyosóra. Tisztán látta a sövényállatokat, tisztábban, mint amikor érkezett; de abban a pillanatban, amikor rádöbbent, hogy beigazolódott, amitől a legjobban félt, hogy valóban őrzik az utat a terasz és az aeroszán között, a szálloda felrobbant. Úgy érezte, minden egyszerre történt, bár később tudta, hogy ez lehetetlen lett volna.
Először tompa dübörgést hallott, mély, monoton, mindent átható hangot
(BUUUUMMMMMMMM -)
aztán forró levegőáram érte a hátukat, és gyengéden előrelökte őket. Mindhármukat leseperte a teraszról, és míg a levegőben repült, zavaros gondolat
(Így érezheti magát a Superman)
villant át Hallorann agyán. Eleresztette mindkettőjüket, és nagy ívben a hóba fúródott. Hó ömlött az inge alá, az orrába; a hideg még jól is esett a sebes arcának.
Kikapaszkodott a hóból, egy pillanatig nem gondolt a sövényállatokra, sem Wendy Torrance-ra, de még a gyerekre sem. A hátára gurult, mert látni akarta, hogyan pusztul el.
A Panoráma ablakai kitörtek. A bálterem kandallópárkányán álló óra üvegburája megrepedt, két darabra hasadt, és a földre zuhant. A ketyegés abbamaradt, a fogaskerekek, kerekek és a lendkerék mozdulatlanná dermedtek. Suttogó, sóhajtó hang hallatszott; hatalmas porfelhő szállt fel. A 217-esben kettéhasadt a fürdőkád, a zöldes, bűzös víz szétfolyt a kövön. Az elnöki lakosztályban lángra lobbant a tapéta. A Colorado Drinkbár lengőajtaja lepattant a zsanérról, és az étterem padlójára zuhant. Az alagsor íve mögött a régi papírhalmok és újságok tüzet fogtak, és sziszegő lángoszloppá változtak. Forró víz ömlött a lángokra, de nem oltotta el őket; a papírlapok összekunkorodtak és megfeketedtek, mint az égő őszi levelek egy darázsfészek alatt. A kazán felrobbant, felszakította az alagsor mennyezetét, a gerendák ropogva szóródtak szét a kövön, mint egy dinoszaurusz csontjai. A gáz, ami a kazánt fűtötte, kiszabadult, és bömbölő lángörvényben csapott fel a hall megrepedt padlóján. Tüzet fogott a lépcsőház szőnyege, a lángok úgy nyargaltak fel az emeletre, mintha iszonyatos jó hírt vinnének. Az épületet robbanássorozat szaggatta szét. Az étteremben a csillár, egy százkilós kristálybomba, lezuhant, és ezer darabra tört, az asztalokat szétszórta a szélrózsa minden irányába. A Panoráma mind az öt kéményéből lángok csaptak fel a felszakadozó felhők felé.
(Nem! Nem szabad! Nem szabad! NEM SZABAD!)
Üvöltött; üvöltött, de már hangtalanul, már csak a saját fülében hallotta a sikoltó rémületet, a világvégét és pusztulást; elveszett a gondolat és akarat, szétesett az összetartó szövet, kiszabadult, keresett valamit, de hiába, menekült ki a semmibe, a nemlétezésbe és elporladt.
Az estély véget ért.
57
A robbanás a szálloda egész homlokzatát megrázta. Az üvegablakok kidurrantak, és csilingelve, mint a csipkés peremű gyémántok, a hóra zuhantak. A sövénykutya, amely már elindult Danny és Wendy felé, visszarettent, zöld és árnyékcsíkos fülét lelapította, a farkát behúzta, a lábizmait elernyesztette. Hallorann hallotta a fejében, hogy rémületében szűköl, a hangja összekeveredett a nagy macskák rémült, zavarodott nyüszítésével. Valahogy talpra állt, a másik kettőhöz akart menni, hogy segítsen nekik, de akkor valami még borzalmasabbat látott: a sövénynyúl, amelyet még hó borított, tébolyultan verte magát a játszótér kerítéséhez, a drótháló úgy csörömpölt, mint valami kísérteties citera egy lidérces álomban. Még a távolból is hallotta, hogy a testét alkotó sűrű ágak-bogak, mint a szétroppanó csontok, pattogva eltörnek.
– Dick! Dick! – kiáltotta Danny. Megpróbálta az aeroszánhoz támogatni anyját. A ruhák, amelyeket kettőjüknek hozott ki, szétszóródtak a két pont között: ahol elestek, és ahová a robbanás repítette őket. Hallorann döbbenten látta, hogy az asszony hálóruhában van; Dannyn nincs dzseki, pedig a hőmérséklet jóval fagypont alatt van.
(Úristen a nő mezítláb van.)
Visszavergődött a hóban, összeszedte Wendy kabátját, csizmáját, Danny dzsekijét, fél kesztyűjét. Aztán utánuk iramodott, néha csípőig süllyedve a hóba, a karjával éviekéivé.
Wendy rettenetesen sápadt volt, a nyaka csupa vér, és ez a vér kezdett megdermedni.
– Nem bírok – motyogta. Éppen hogy csak eszméletén volt. – Nem... nem bírok. Sajnálom.
Danny könyörögve nézett Hallorannra.
– Nem lesz semmi baj – mondta Hallorann, és megint felemelte. – Gyerünk.
Elérték a lépcső alját, ahol az aeroszán megperdült, és a motorja lefulladt. Hallorann az utasülésre ültette az asszonyt, és ráadta a kabátját. Felemelte a lábát – még nem fagyott meg, de olyan volt, mint a jég – gyorsan megdörgölte Danny dzsekijével, aztán feladta rá a csizmáját. Wendy arca fehér volt, mint a márvány, a szemét kábultan félig lehunyta, de már didergett. Hallorann úgy gondolta, ez jó jel.
Mögöttük hármas robbanássorozat rázta meg a szállodát. Narancsszínű fény világította meg a havat.
Danny Hallorann füléhez hajolt, és kiabált valamit.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, erre szükséged van?
A fiú a hóban heverő piros benzinkannára mutatott.
– Azt hiszem, igen.
Felemelte, és meglötyögtette. Volt még benne benzin, bár nem tudta volna megmondani, hogy mennyi. A kannát többszöri sikertelen próbálkozás után felerősítette az aeroszánra; az ujjai már kezdtek megdermedni. Most vette észre, hogy elvesztette Howard Cottrell kesztyűjét.
(ha kijutok innen, megkérem a nővéremet, hogy kössön magának egy tucat kesztyűt, howie)
– Szállj fel! – kiabálta Hallorann a fiúnak. Danny hátrahőkölt. – Meg fogunk fagyni!
– Előbb elmegyünk a raktárépülethez. Ott van mindenféle... takarók... meg ilyesmi. Szállj fel anyád mögé!
Danny felkapaszkodott, Hallorann hátrahajolt, és Wendy arcába kiabált.
– Mrs. Torrance! Kapaszkodjon belém! Érti? Kapaszkodjon!
Wendy átkarolta a derekát, és arcát a hátára hajtotta. Hallorann beindította az aeroszánt, óvatosan adott gázt, hogy minél simábban induljanak. Az asszony alig kapaszkodott, ha hátraesik, a súlya őt is meg a fiút is lelökheti.
Elindultak. Nagy ívben visszakanyarodott nyugat felé, a szállodával párhuzamosan. Hallorann az épület sarkánál bekanyarodott a raktár felé.
Egy pillanatig tisztán látták a Panoráma hallj át. A felhasadt padlóból kilövellő gázsugár olyan volt, mint valami óriási születésnapi gyertya, a magja narancssárga, a pereme villódzó kék. E pillanatban úgy tűnt, mintha csak világítana és nem rombolna. A fényben látták a recepciós pultot, rajta az ezüstcsengőt, a hitelkártyareklámokat, a régimódi, díszes kasszagépet; látták az apró mintás szőnyegeket, a magas támlájú székeket, lószőr lábzsámolyokat. Danny látta a kis kanapét a kandallónál, ahol a három apáca ült azon a napon, amikor ők megérkeztek – a zárás napján. De az igazi zárás napja ma volt.
Aztán a teraszon felhalmozódott hó elzárta előlük a látványt. Egy pillanattal később már megkerülték a szálloda nyugati szárnyát. Még itt is elég világos volt, jól láttak az aeroszán lámpája nélkül is. A két felső emelet lángokban állt; lángcsóvák repültek ki az ablakokon. A ragyogó, fehér vakolat már feketedett és felhólyagosodott. Az elnöki lakosztály hatalmas ablakát védő zsalu – amit Jack az utasításhoz híven október közepén gondosan bereteszelt – szétesett, a lelógó deszkák lángoltak; mögötte úgy tátongott a szétforgácsolódott sötétség, mint egy utolsó, néma halálhörgésre kinyíló, fogatlan száj.
Wendy Hallorann hátához simult, hogy a szél ne vágjon az arcába, Danny pedig az anyja hátához bújt, így csak Hallorann látta azt, ami utoljára történt. Soha nem beszélt róla. Az elnöki lakosztály ablakából hatalmas sötét alakzat gomolygott elő, egy pillanatra eltakarta a hómezőt. Úgy festett, mint valami irdatlan, ocsmány sáska, aztán a szél belekapott, és mint az ócska, sötét papírt, foszlányokra szaggatta. A foszlányok kavargó füstoszloppá váltak, ami egy pillanat alatt eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. De a néhány másodperc alatt, amíg feketén gomolygott és táncolt, mintha negatív fényszemcsékből állna, Hallorann-nak eszébe jutott valami a gyermekkorából... ötven éve, vagy még régebben történt. Ő és a bátyja találtak egy hatalmas darázsfészket, nem messze északra a farmjuktól. A föld és egy villámsújtotta fa törzse közti résben lapult. A fivérének volt egy régi petárdája, még július 4-ről őrizgette. Meggyújtotta, és a fészekbe dobta. Hatalmas durranással felrobbant, és a szétszaggatott fészekből dühös, egyre erősödő zümmögés -már-már mély hangú sikoltás hallatszott. Menekültek, mintha egy falka ördög lett volna a nyomukban. Bizonyára azok is voltak, vélte Hallorann. Úgy, mint most, akkor is visszanézett a válla felett, és látta, hogy a darazsak sötét felhőben a levegőbe emelkednek, kavarognak, aztán szétszóródnak, hogy megkeressék az ellenséget, aki tönkretette otthonukat, és halálra csípjék – a csoportintelligencia ösztönös parancsára.
Aztán az a valami eltűnt az égről, és lehet, hogy valóban füst volt, vagy talán egy hatalmas, letépett tapétafoszlány, és most már nem látszott más, csak a Panoráma: lángoló fáklya az éjszaka dübörgő torkában.
A raktárépület lakatjához is volt kulcs a karikáján, de Hallorann látta, hogy nem lesz rá szüksége.
Az ajtó nyitva volt, a rúd, végében a lakattal, lelógott.
– Nem mehetek be oda – suttogta Danny.
– Nem is kell. Maradj az anyukáddal. Van itt egy halom régi lópokróc. Biztos megették már a molyok, de legalább nem fogtok halálra fagyni. Mrs. Torrance, megvan még?
– Nem tudom – felelte gyenge hangon Wendy. – Azt hiszem.
– Helyes. Egy másodperc és jövök.
– Gyere vissza, amilyen gyorsan csak lehet – suttogta Danny. – Kérlek.
Hallorann bólintott. A lámpát az ajtóra irányította, és átevickélt a havon, hosszú árnyékot vetve maga elé. Belökte az ajtót és belépett. A lópokrócok ott hevertek a sarokban, a roque-felszerelés mellett. Felemelt négyet – dohos szag áradt az elnyűtt takarókból, és bizonyára a molyok is alaposan belakmározhattak belőlük – aztán megtorpant.
Az egyik roque-ütő nem volt a helyén.
(Azzal ütött le?)
Mit számít, mivel ütötték le, nem igaz? Aztán az ujja az arcára tévedt, kitapogatta a dagadást. Hatszáz dollár értékű fogsort intézett el egyetlen csapással. Bár lehet
(hogy nem is egy ilyennel ütötte le. Lehet, hogy csak elveszett. Vagy ellopták. Elvitték emlékbe. Végül is)
nem számít. Itt senki sem fog roque-ot játszani a jövő nyáron. Vagy bármelyik nyáron, a belátható jövőben.
Nem, nem számít, csak éppen amíg a tartóban álló ütőket nézte, azzal az egy foghíjjal, furcsa bűvölet vett rajta erőt. Eszébe jutott a kemény csattanás, amikor az ütő eltalálja a falabdát. Szép nyári hang. Siklik át
(csont, vér.)
a murván. Képeket idézett fel benne
(csont, vér.)
jeges teáról, hintaszékekről, szalmakalapos hölgyekről, zümmögő moszkitókról meg
(rossz kisfiúk, akik nem törődnek a szabályokkal.)
hasonlókról. Persze. Szép játék. Most már nem divatos, de... kellemes.
– Dick? – A hang vékony volt, sürgető és valahogy kellemetlen. – Mi van veled, Dick? Gyere ki. Kérlek!
(„Gyere ki nigger, hívat a nagysága”)
Megmarkolta az egyik roque-ütő nyelét, jó szorosan, a tapintása kellemes volt.
(Ha kíméled a botot, elrontod a gyereket.)
A tekintete üressé vált a villogó, tűzszaggatta sötétségben. Tulajdonképpen mindkettőjüknek szívességet tenne. A nő összevissza van verve... fájdalmai vannak... és tulajdonképpen
(az egész)
az átkozott kölyök hibája. Persze. Hagyta, hogy saját apja benn égjen. Ha jól belegondol, egy ilyen piszokság már majdnem gyilkosság. Apagyilkosság; igen az. Mocskos, aljas dolog.
– Mr. Hallorann? – A nő hangja halkan, gyengén, panaszosan szólt. Nem tetszett neki ez a hang.
– Dick! – A fiú most már zokogott rémületében.
Hallorann kihúzta az ütőt a tartóból, és az aeroszán reflektorából beáradó fehér fénycsóva felé fordult. A lépései gépiesen csikordultak a raktár padlódeszkáján, úgy járt, mint egy rugós játék, amelyet felhúztak és mozgásba hoztak.
Hirtelen megállt, és csodálkozva bámult a kezében tartott ütőre. Növekvő iszonyattal kérdezte magától, hogy mit akart tenni. Gyilkolni? Gyilkolni akart?
Haragos, erőtlen, de parancsoló hang hatolt az agyába:
(Tedd meg! Tedd meg, te reszkető térdű, férfiatlan nigger! Öld meg őket! ÖLD MEG MIND A KETTŐT!)
Halálra vált, fojtott kiáltással maga mögé hajította az ütőt. Csattanva esett le a sarokba, az egymásra rakott lópokrócok mellé; az ütő dupla feje hívogatóan mutatott feléje.
Menekült.
Danny az aeroszán ülésén ült, Wendy elgyengülten ölelte magához. Danny arca csillogott a könnyektől, és úgy reszketett, mintha maláriás volna. Összekoccanó fogakkal kérdezte: -Hol voltál? Féltünk!
– Ettől a helytől valóban félni kell – mondta lassan Hallorann. – Ha földig ég, én akkor se jövök ide száz mérföldnél közelebb. Tessék, Mrs. Torrance, burkolózzon bele. Segítek. Te is, Danny. Olyan leszel, mint egy arab sejk.
Két pokrócot Wendy köré csavart, az egyikből csuklyát formált a fejére, aztán segített Dannynek megcsomózni a sajátját, hogy le ne essen.
– És most tessék jó erősen kapaszkodni – mondta. – Még hosszú utat kell megtennünk, de a legrosszabbon már túl vagyunk.
Megkerülte a raktárépületet, aztán visszafelé indult a korábbi nyomon. A Panoráma lobogott, mint egy fáklya; a lángok az eget nyaldosták. Az oldalába hatalmas lyukakat égetett a tűz, a belseje elolvadt, szétfolyt, akár egy vörös pokol. A megszenesedett csatornákból gőzölögve zúdult le az elolvadt hó.
Dorombolva siklottak le a szálloda előtti pázsiton; minden fényárban úszott. A hódombok vörös fényben izzottak.
– Nézd! – kiabálta Danny, amikor Hallorann lelassított a kapu előtt. Danny a játszótér felé mutatott.
A sövényállatok mind az eredeti helyükön álltak, de csupaszon, megfeketedve, megpörkölődve. A halott ágak csupaszon meredtek szerteszét a tűz ragyogásában, az apró levelek úgy szóródtak szét a földön, mint a lehullott virágszirmok.
– Meghaltak! – kiabálta Danny hisztérikus diadallal. – Halottak! Meghaltak!
– Csitt – mondta Wendy. – Jól van, szívem. Jól van.
– Hé, doki – mondta Hallorann. – Menjünk el valahová, ahol meleg van. Felkészültél?
– Igen – suttogta Danny. – Olyan régen felkészültem már...
Hallorann átvergődött a kapu és a kapuoszlop között. A rákövetkező pillanatban már az úton voltak, és robogtak vissza Sidewinder felé. Az aeroszán hangja halkult, végül elveszett a szél szüntelen lármájában. A halk, ritmikus, vigasztalan zúgás kicsit még kísértett a sövényállatok lemeztelenített ágai között. A tűz növekedett és gyengült. Kicsivel azután, hogy az aeroszán hangja már egészen elhalt a távolban, a Panoráma teteje beomlott – először a nyugati szárnyé, aztán a keletié, és néhány másodperccel később a középsőé. Az üvöltő téli éjszakában hatalmas szikra- és lángoló törmelékörvény emelkedett fel.
A szél egy halom lángoló zsindelyt és áttüzesedett szigetelőanyagot sodort be a raktárépület nyitott ajtaján.
Kis idő múltán a raktár is kigyulladt.
Még harminc kilométerre voltak Sidewindertől, amikor Hallorann megállt, és a kannából betöltötte a tankba a maradék benzint. Nagyon aggódott Wendy Torrance miatt, aki egyre erősebben sodródott az eszméletlenség felé. Még olyan hosszú út állt előttük.
– Dick! – kiabálta Danny. Felállt az ülésen, a kezével előremutatott. – Dick, nézd! Odanézz!
A hóesés elállt, és a rohanó felhők közül, mint ezüstdolláros, kandikált ki a hold. Messze alattuk az úton, az S alakú kanyarokban úgy villogott valami, mint egy gyöngysor; feléjük közeledett. A szél egy pillanatra elállt, és Hallorann meghallotta az aeroszánok zümmögő motorját.
Hallorann, Danny és Wendy tizenöt perccel később érték el őket. Meleg ruhát hoztak magukkal, brandyt és Dr. Edmondsot.
A hosszú sötétség véget ért.
58
Miután ellenőrizte a salátákat, amelyeket a segédje készített, és vetett egy pillantást a házi babsalátára is, amelyet ezen a héten az aperitifhez szolgáltak fel, Hallorann levette a kötényét, felakasztotta egy fogasra, és a hátsó ajtón át kiment. Volt még háromnegyed órája, mielőtt komolyan hozzálátott a vacsorához.
Vörös Nyíl Penziónak hívták ezt a helyet, a Maine-hegység nyugati részén bújt meg, úgy ötven kilométerre Rangely városától. Jó hely, gondolta Hallorann. A forgalom nem túl nagy, van elég borravaló, és eddig még egyetlen tál ételt sem küldtek vissza. Igazán nem rossz, főleg ha azt is számításba veszi, hogy már a szezon közepén tartanak.
Végigsétált a szabadtéri bár asztalai között, elment az úszómedence mellett (bár hogy kinek kell a medence, amikor ilyen közel a tó, az rejtély), átvágott a gyepen, ahol négyen krokettet játszottak és nevettek, majd felkapaszkodott egy kis dombra. Beért a fenyőfák közé; a szél lágyan susogott az ágak között, széthordta a fenyő és gyanta édes illatát.
A domb túloldalán faházak bújtak meg a tóparton, a fák között. Az utolsó volt a legszebb; Hallorann még áprilisban, amint megkapta ezt az állást, lefoglalta két személyre.
Az asszony a tornácon ült egy hintaszékben, a kezében könyvvel. Hallorannt megint megdöbbentette, mennyire megváltozott. Részben a merev, szinte ünnepélyes tartása miatt, ami különös ellentétben állt a környezettel – ezt persze a hátmerevítő okozta. Nemcsak három bordája, egy csigolyája is eltörött; és belső sérüléseket is szenvedett. A gerince gyógyult a leglassabban, és még mindig merevítőt hordott... ezért ült ilyen egyenesen. De nem csak ettől változott meg. Idősebbnek látszott, és mintha az arcáról eltűnt volna a nevetés. Most, ahogy ült és olvasott, Hallorann komolynak és szépnek látta; amikor először találkoztak, úgy kilenc hónappal ezelőtt, még lányosabb volt. Azóta asszony lett; emberi lény, aki megjárta a hold árnyékos oldalát, túlélte, és most meg kell birkóznia az élménnyel. Csakhogy a dolgok, gondolta Hallorann, többé soha nem illeszkednek majd ugyanúgy egymásba. Soha többé, amíg csak él.
Az asszony meghallotta a lépéseit, felnézett, és becsukta a könyvét. – Dick! Hello! – Megpróbált felállni, kicsit elfintorodott a fájdalomtól.
– Ne álljon fel – mondta Hallorann. – Hacsak nem kötelező a frakk és fehér nyakkendő, nem szeretem a ceremóniát.
Wendy mosolygott; Hallorann felment a lépcsőn, és leült melléje a tornácra.
– Hogy áll a vacsora?
– Egész jól – felelte Hallorann. – Próbálja ki ma este a rákot, creole módra. Ízleni fog.
– Szívesen.
– Hol van Danny?
– Odalent. – A kezével mutatta, és Hallorann megpillantotta a stég végében ülő apró alakot. Térdig feltűrt farmert és piros csíkos inget viselt. Kicsit távolabb úszó libegett a nyugodt víztükrön. Danny időnként behúzta, megvizsgálta az ólmot meg a horgot, aztán visszadobta.
– Kezd lebarnulni – mondta Hallorann.
– Igen. Már egészen barna. – Wendy szeretettel nézett rá.
Hallorann kivett egy cigarettát, megkopogtatta, rágyújtott. A füst lustán kígyózott a magasba, a délutáni napfénybe. -Na és azok az álmok?
– Jobb – mondta Wendy. – A héten már csak egyszer riadt fel. Azelőtt pedig minden éjszaka álmodott, néha kétszer, háromszor is felébredt. A robbanás. A sövény. De legtöbbször... tudja.
– Igen. Majd rendbe jön, Wendy.
Wendy ránézett. – Gondolja? Nem tudom.
Hallorann bólintott. – Maga is meg ő is rendbe jönnek.
Lehet, hogy egy kicsit más emberek lettek, de az nem számít. Már nem ugyanolyanok, mint voltak, de az nem feltétlenül baj. Egy darabig hallgattak. Wendy egy kicsit hintázott a székben, Hallorann felrakta a lábát a tornác korlátjára, és cigarettázott. Kis szellő kerekedett, titkos utakon bújócskázott a fenyők között, de éppen csak meglibbentette Wendy rövidre vágott haját.
– Elhatároztam, hogy elfogadom Al – Mr. Shockley – ajánlatát – mondta Wendy.
Hallorann bólintott. -Azt hiszem, jó állás. Biztos érdekelni fogja. Mikor kezd?
– Szeptember 1-jén. Amikor Danny és én elutazunk innen, egyenesen Marylandbe megyünk, és keresünk lakást. Tulajdonképpen a Kereskedelmi Kamara prospektusa győzött meg. Olyan városnak látszik, ahol fel lehet nevelni egy gyereket. És el akarok kezdeni dolgozni, mielőtt túl sokat elköltünk Jack életbiztosításából. Még több mint negyvenezer dollárunk van. Ha jól befektetem, elég lesz rá, hogy Danny egyetemre járhasson, és utána elindítsam valamilyen pályán.
Hallorann bólintott. – A mamája?
Wendy ránézett, és fanyarul elmosolyodott. – Azt hiszem, Maryland elég messze van.
– Azért a régi barátokat nem felejti el?
– Danny úgyse hagyná. Menjen le hozzá, egész nap várta.
– Hát, én is. – Hallorann felállt, és megigazította fehér nadrágját a csípőjén. – Minden rendben lesz kettőjükkel – ismételte. – Nem érzi?
Wendy felnézett rá, és a mosolya megmelegedett. – De igen – mondta. Megfogta Hallorann kezét, és megcsókolta. – Néha úgy érzem, igen.
– Rák creole módra – mondta Hallorann, és a lépcsőhöz ment. – Aztán el ne felejtse.
– Nem.
Lement a stéghez vezető lejtős, murvával felszórt ösvényen, aztán a viharvert deszkákon a végébe baktatott, ahol Danny ült, lábát a tiszta vízbe lógatva. Innen már be lehetett látni a tavat, a sima vízben visszatükröződtek a parton álló fenyőfák. Hegyvidék volt, de a hegyeket megszelídítette és megdolgozta az idő. Hallorann éppen ilyennek szerette a hegyeket.
– Fogtál valamit? – kérdezte, és leült a fiú mellé. Levette az egyik, aztán a másik cipőjét. Sóhajtva eresztette bele forró lábát a hűvös vízbe.
– Nem. De az előbb kapásom volt.
– Holnap reggel kimegyünk csónakon. Ha az ember nagy halat akar fogni, amit meg is lehet enni, ki kell menni a tó közepére, kisfiam. Az igazán nagyok ott tanyáznak.
– Milyen nagyok?
Hallorann vállat vont. – Hát... cápák, bálnák meg ilyesmik.
– Itt nincsenek bálnák!
– Nem, kék bálnák nincsenek. Persze hogy nincsenek. Az itteniek legföljebb ha harmincméteresek. Rózsaszín bálnák.
– Hogy jutnak ide az óceánból?
Hallorann kezét a fiú vörösesarany hajára tette, és megborzolta. – Hát felúsznak az ár ellen, kisfiam. Úgy.
– Komolyan?
– Egész komolyan.
Egy darabig hallgattak, nézték a csendes tavat; Hallorann gondolkodott. Amikor visszanézett rá, látta, hogy Danny szemébe könnyek gyűltek.
Átkarolta a vállát, és megkérdezte: – Mi baj?
– Semmi – suttogta Danny.
– Hiányzik az apukád, ugye?
Danny bólintott. – Te mindig tudod. – Egy könnycsepp kicsordult a jobb szeme sarkából, és lassan végiggurult az arcán.
– Nekünk nem lehetnek titkaink – mondta Hallorann. -Igen, ez már csak így van.
Danny a botjára nézett, és azt mondta: – Néha azt kívánom, bár én lettem volna. Az én hibám volt. Minden az én hibám volt.
– És erről nem szívesen beszélsz az anyukádnak, ugye? -kérdezte Hallorann.
– Nem. Ő el akarja felejteni, mintha meg sem történt volna. Én is, de...
– De te nem tudod.
– Nem.
– Sírnod kell?
A fiú szeretett volna válaszolni, de a szavait elnyelte a zokogás. Fejét Hallorann vállára hajtotta, és sírt, a könnyek végigcsurogtak az arcán. Hallorann magához ölelte, de nem szólt semmit. Tudta, hogy a fiúnak újra meg újra meg kell siratnia az apját, és Dannynek szerencséje van, hogy még fiatal, és megteheti. Ugyanaz a könny, ami gyógyít, sebezhet és büntethet is.
Amikor egy kicsit elcsendesedett, Hallorann megszólalt. -Elmúlik és jobb lesz. Most még nem hiszed, de majd meglátod. A ragyo...
– Bár ne volna! – fuldokolta Danny, még sírástól elcsukló hangon. – Bár ne volna!
– De van – mondta csendesen Hallorann. – Akár jó, akár rossz. Nem volt beleszólásod, kisfiam. De a legrosszabbon túl vagy. Meg aztán üzenhetsz nekem, ha baj van. Ha nagyon nagy baj van, hát csak szólítasz, és én már indulok is.
– Még Marylandbe is?
– Még oda is.
Hallgattak, nézték Danny úszóját a vízen, pár méterre a stég végétől. Danny olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallotta: – A barátom leszel?
– Amíg csak akarod.
A fiú hozzásimult, és Hallorann megszorongatta.
– Danny! Hallgass ide. Még egyszer utoljára beszélek erről, de ugyanígy soha többet. Van valami, amit egyetlen hatévesnek se szabadna megmondani a világon: az, ahogyan a dolgoknak lenniök kéne, és ahogy vannak, az szinte sose ugyanaz. A világ cudar hely, Danny. Nem törődik velünk. Nem gyűlöl téged meg engem, de nem is szeret minket. Rettenetes dolgok történnek a világban, olyan dolgok, amelyeket senki se tud megmagyarázni. Jó emberek rossz, fájdalmas módon halnak meg, és magukra hagyják a rokonaikat, akik szerették őket. Néha már olyan, mintha csak a rossz emberek élnének sokáig, egészségben. A világ nem szeret téged, de az anyukád igen, és én is. Te jó fiú vagy. Gyászolod az apukádat. Amikor úgy érzed, sírnod kell azért, ami történt vele, akkor bújj be egy szekrénybe, vagy bújj a takaró alá, és sírj, amíg ki nem sírtad magadból. Egy jó kisfiú ezt teszi. De vigyázz, tovább is kell lépned. Mert ez a dolgod ebben a cudar világban: életben kell tartanod magadban a szeretetet, de közben tovább kell lépned, történjék bármi. Szedd össze magad, és lépj tovább.
– Jó – suttogta Danny. – Ha akarod, a jövő nyáron megint eljövök hozzád... ha nem bánod. A jövő nyáron már hétéves leszek.
– Én meg hatvankettő. És úgy megszorongatlak, hogy összekoccan tőle a fogad. De még nincs vége a nyárnak, ráérünk a következőre gondolni.
– Oké. – Hallorannra nézett. – Dick?
– Hm?
– Ugye nagyon sokáig nem fogsz még meghalni?
– Ha rajtam múlik, nem. Szerinted?
– Dehogy. Én...
– Kapásod van, fiam – mutatta Hallorann. A piros-fehér úszó alábukott. Csillogva kiemelkedett a vízből, aztán megint eltűnt.
– Nahát! – Danny nagyot nyelt.
Wendy lejött hozzájuk, megállt Danny háta mögött. – Mi az? – kérdezte. – Csuka?
– Nem, asszonyom – felelte Hallorann. – Azt hiszem, egy rózsaszínű bálna.
A horgászbot vége meggörbült. Danny behúzta; hosszú, szivárványszínű hal repült fel napfényes, szemkápráztató ívben, aztán megint eltűnt a vízben.
Danny vadul tekerte az orsót, nagyokat nyelt.
– Segíts, Dick! Megvan! Megfogtam! Segíts!
Hallorann nevetett. – Nagyon jól csinálod egyedül is, kisember. Nem tudom, hogy rózsaszínű bálna-e vagy pisztráng, de mindegy. Édes mindegy.
Átkarolta Danny vállát; a fiú pedig lassan behúzta a halat. Wendy leült Danny másik oldalára; ültek hármasban a stég végében, a délutáni napfényben.
1. 0,06805 atm.
2. Pókember – V.T.
3. J. C. Fogerty: „Bad MoonRising”, 1969 Jondora Music, Berkeley, California. Minden jog fenntartva.
4. A csillaggal jelölt részek az Alice Csodaországban című műből valók. Kosztolányi Dezső fordítása.