Stephen King
A NAPKUTYA
3 és 4 perccel éjfél után

(Tartalom)

 

 

A KÖNYVTÁRI NYOMOZÓ

 

A pasadenai közkönyvtár dolgozóinak és olvasóinak ajánlom

 

HÁROM PERCCEL ÉJFÉL UTÁN

 

MEGJEGYZÉS A KÖNYVTÁRI NYOMOZÓ- HOZ

Aznap reggel, amikor ez az egész történet kezdetét vette, épp a reggelizőasztalnál ültem Owen nevű fiammal. A feleségem visszament az emeletre, hogy lezuhanyozzon és felöltözzön. A két létfontosságú, reggel hét órai napirendi pont megvolt: a rántotta és az újság. Willard Scott, aki a hét öt napján állandó vendégünk, egy nebraskai hölgyről beszélt, aki épp akkor töltötte be száznegyedik életévét, mi pedig, azt hiszem, kerek szemekkel néztünk össze Owennal. Úgy is mondhatnám, egy tipikus hétköznapi reggel volt, Owen épp csak annyi időre szakadt el a sportrovattól, hogy megkérdezze tőlem, vajon nem járok-e aznap a bevásárlóutca környékén – szerette volna, ha megszerzek neki egy könyvet az iskolai beszámolójához. A címére már nem emlékszem – talán a Johnny Tremain vagy az Áprilisi reggel Howard Fasttól, az amerikai forradalomról –, de egyike volt azoknak a köteteknek, amelyeket szinte lehetetlen könyvesboltban megkaparintani; vagy rég adták ki őket, vagy épp kiadás előtt álltak, vagy valami hasonló.
Azt tanácsoltam Owennak, hogy próbálja ki a városi könyvtárat, ami történetesen egész jó. Biztosra vettem, hogy nekik meglesz. Owen mormogott valamit az orra alatt. Csak egy szót csíptem el belőle, de ennyi is elég volt, hogy felcsigázza érdeklődésemet: „könyvtárrendőrség”...
Félretettem az újság rám eső felét, és a távkapcsolón lévő MUTE gombbal elhallgattattam Willardot, aki épp lelkes beszámolójának közepén tartott a georgiai Barackfesztivállal kapcsolatban, majd megkértem Owent, hogy ismételje meg, amit mondott.
Kicsit vonakodott, de én nem tágítottam. Végül elmondta, hogy nem szeret a könyvtárba járni, mert fél a könyvtárrendőrségtől. Persze tudja, hogy a könyvtárnak nincs rendőrsége – tette hozzá sietve –, de olyasféle babona ez, amely mélyen befészkeli magát az ember tudatalattijába. Stephanie nénitől hallotta hét-nyolc éves korában, amikor még sokkal hiszékenyebb volt, és azóta egyfolytában ott lappangott.
Én persze el voltam bűvölve, mivel gyerekként én magam is féltem a könyvtárrendőrségtől – az arctalan hatalomtól, amelyik ténylegesen eljön az ember otthonába, ha nem viszi időben vissza a könyveket. Ez már önmagában is elég rossz... de mi van akkor, ha valaki nem találja meg a kérdéses könyveket, mikor a hatalom képviselője egyszer csak felbukkan? Mi történik akkor? Mit csinálnának az emberrel? Mit vesznek el tőle a hiányzó könyvek helyében? Évek teltek el azóta, hogy a könyvtárrendőrség utoljára foglalkoztatott (bár az nem gyerekkoromban volt, mert tisztán emlékszem rá, hogy Peter Straubbal és fiával, Ben-nel vitatkoztunk róla hat-nyolc évvel ezelőtt), de most – egyszerre ijesztően, mégis csábítóan – az összes régi dolog újra előjött. Azon kaptam magam, hogy a következő háromnégy napban a könyvtárrendőrségen tűnődöm, és lassanként egy történet szálai kezdenek kibontakozni; a történeté, amely most következik. Általában így van ez nálam minden sztorival, de a tűnődő szakasz többnyire jóval tovább tart, mint az ebben az esetben történt.
Mikor nekikezdtem, még „Könyvtárrendőrség” volt a címe, és fogalmam sem volt, hová akarok vele kilyukadni. Úgy gondoltam, valószínűleg egy meghökkentő történet lesz, olyasféle, mint azok a „külvárosi rémálmok”, amelyeket a megboldogult Max Shulman írogatott annak idején. Végül is, az ötlet meghökkentő, nem igaz? Mármint a könyvtárrendőrség. Milyen abszurd!
És rádöbbentem valamire, amit igazából már azelőtt is tudtam: a gyerekkori félelmekben van valami rejtélyes állhatatosság. Az írás egyfajta önhipnózis, amelynek során gyakori a teljes érzelmi újraátélés, és olyan félelmek kelnek életre, amelyekről azt hittük, rég meghaltak.
Miközben a regényen dolgoztam, pontosan ez történt velem. Mikor elkezdtem, tudtam, hogy annak idején szerettem a könyvtárat – miért is ne? Ez volt az egyedüli hely, ahol egy magamfajta, gazdagnak épp nem mondható gyerek megkaphatta mindazokat a könyveket, amiket csak akart – amint azonban folytattam az írást, egy újabb és mélyebb igazság kezdett ismerősen előbukkanni: féltem a könyvtárban. Féltem attól, hogy elveszek a sötét beugrókban; féltem, hogy megfeledkeznek rólam az olvasóterem egyik sötét szegletében, és bezárnak egész éjszakára; féltem az öreg könyvtárostól, akinek kékes haja, monoklija és keskeny szája volt, és aki hosszú, fehér ujjaival az ember kézfejébe csípett, és „Sssss” rászisszent, ha elfelejtette, hol van, és túl hangosan beszélt. És persze féltem a könyvtárrendőrségtől is.
Ami egy másik jóval hosszabb mű, a Christine esetében, az történt itt is. Körülbelül harminc oldal után a humor kezdett eltünedezni az eseményekből. Ötven oldal után az egész történet csikorgó fordulatot vett azokba a sötét zugokba, ahol már annyiszor jártam, mégis olyan keveset tudok még ma is róluk. Végül megtaláltam a figurát, akit kerestem, és sikerült annyira felemelnem a fejem, hogy a könyörtelen, ezüstös szemekbe nézhessek. Megpróbáltam felvázolni őt az ön számára, Állandó Olvasóm, bár lehet, hogy nem sikerült tökéletesen.
Tudják, a kezem erősen remegett közben.

 

 

ELSŐ FEJEZET
A beugrás

 

1

Amint Sam Peebles később visszagondolt, mindennek az az átkozott artista volt az oka. Ha az artista nem ázott volna el épp a kritikus pillanatban, Sam soha nem került volna ekkora lekvárba.
Nem az a legrosszabb, gondolta talán jogos keserűséggel, hogy az élet olyan, mint egy keskeny palló egy feneketlen szakadék felett, egy palló, amelyen bekötött szemmel kell átjutnunk. Ez önmagában rossz, de nem a legrosszabb. Néha meg is lökhetnek.
De ez később történt Először, még a könyvtári nyomozó előtt, ott volt a piás artista.

 

2

Junction Cityben minden hónap utolsó péntekén megrendezték a Szónokok estjét a helyi Rotary Klubban. 1990. márciusának utolsó péntekén a tagokat az előzetes program szerint Bámulatos Joe szórakoztatta volna – egy artista Curry & Trembo Vándorcirkuszából.
Sam Peebles Junction City-beli ingatlanügynöki és biztosítási irodájának íróasztalán csütörtök délután négy után öt perccel szólalt meg a telefon. Mindig Sam vette fel – vagy személyesen, vagy üzenetrögzítőn, mivel ő volt a Junctioni Ingatlanközvetítő és Biztosítási Ügynökség tulajdonosa és egyedüli alkalmazottja. Nem volt gazdag ember, de minden bizonnyal boldognak érezte magát. Szerette mondogatni az embereknek, hogy bár az első Mercedese még a távoli jövő zenéje, de van egy Fordja, ami majdnem új, és van egy saját háza a Kelton Avenue-n. „Ez az üzlet nekem fenékig tejfel” – tette mindig hozzá, bár utálta a tejfölt.
– Junction City Ingatlan és Bizt...
– Sam! Craig vagyok. Az artista kitörte a nyakát.
– Micsoda?
– Hallottad! – kiáltotta Craig Jones dühösen. – Az artista eltörte azt az istenverte nyakát!
– Ó – mondta Sam. – Puff neki! – Egy pillanatig gondolkodott, aztán óvatosan megkérdezte. – Meghalt?
– Nem, egyelőre még nem, de ahogy elnézem, még az is megeshet. A Cedar Rapids-i kórházban fekszik, tíz kiló gipsszel a nyakában. Épp most hívott Billy Bright. Azt mondta, a fószer úgy szaglott a piától, mikor délután megérkezett, mint egy bűzös borz, megpróbált egy hátraszaltót csinálni, aztán a porondon kívül landolt a nyakcsigolyáin. Billy azt mondta, egész a felső sorokig felhallatszott, ahol ő is ült. Azt mondta, olyan volt, mint mikor belelépnek egy pocsolyába, amit vékony jég borít.
– Auuu! – nyögött fel Sam.
– Engem egyáltalán nem lep meg. Bámulatos Joe! Miféle név ez egy cirkuszi artista számára? Úgy értem, például egy Bámulatos Randix, az igen. Még egy Bámulatos Tortellini sem rossz. De hogy Bámulatos Joe? Ilyen művésznevet csak egy ütődött választhat magának.
– Atya Jézus, ronda egy eset!
– Rakás szar egy pirítóson. Azt jelenti, holnap este szónok nélkül maradunk, öregem.
Sam egyszerre csak azt kívánta, bárcsak hazament volna rögtön négykor. Craig az üzenetrögzítőn üzent volna Sam-nek, ami neki, az érző lénynek, egy kis időt adott volna gondolkodni. Az volt az érzése, hamarosan szüksége lesz némi időre, hogy gondolkodhasson. Azt is érezte, hogy ezt nem Craig Jonestól fogja megkapni.
– Igen – mondta. – Azt hiszem, ez így igaz. – Remélte, hogy eléggé filozofikusnak, mégis tanácstalannak hangzott, amit mondott. – Micsoda blamázs.
– Az tuti – mondta Craig, aztán előjött a farbával. – De biztos vagyok benne, hogy alig várod, hogy beugorj helyette.
– Én? Craig, te hülyéskedsz! Még egy hátrabukfencet sem tudok megcsinálni, nemhogy egy hátraszaltót!
– Gondoltam, beszélhetnél a saját tulajdonban lévő kis üzletek jelentőségéről a kisvárosok életében – folytatta Craig Jones rendületlenül. – Ha ez téged hidegen hagy, ott a baseball. Ha ez sem érdekel, még mindig leránthatod a gatyádat, és megcsóválhatod a farkad a közönség előtt. Sam, én nemcsak a rendezőbizottság elnöke vagyok, bár ez önmagában is épp elég baj. De mióta Kenny elköltözött, Kari pedig kilépett, én magam vagyok a bizottság. Most pedig segítened kell. Szükségem van egy szónokra holnap este. Az egész istenverte klubban kábé öt fickó van, akikben vakon megbízom, és te vagy az egyik.
– De...
– Ezenkívül te vagy az egyetlen, aki még egyszer sem lett bedobva egy olyan szituban, mint ez a mostani, szóval meg vagy választva, haver.
– Frank Stephens...
– Gondolj csak a tavalyi beugrására a kamionos szakszervezet vezetője helyett, amikor a bíróság csalással vádolta meg, és nem tudott megjelenni. Sam, te vagy a következő töltény a tárban. Nem hagyhatsz szarban. Tartozol nekem.
– De hát én egy biztosítási céget vezetek! – jajdult fel Sam. – Mikor épp nem biztosításokat kötök, akkor farmokat árulok. Főleg bankoknak. A legtöbben ezt unalmasnak találják! Akik pedig nem unalmasnak, azok egyszerűen undorítónak.
– Ez most nem számít. – Craig most már ölni készült, nehéz szöges bakancsban gázolva keresztül Sam roskatag kifogásain. – Vacsora végére tökrészegek lesznek, te is tudod. Egy rohadt szóra sem fognak emlékezni, mikor másnap reggel magukhoz térnek, de ettől függetlenül nekem szükségem van valakire, aki kiáll, és fél órán át tépi a száját, és ez te leszel!
Sam még ellenállt egy kicsit, de Craig nem engedett a felszólító módból, könyörtelenül hangsúlyozva mindig ugyanazt. Kell! Muszáj! Tartozol!
– Rendben – mondta végül. – Oké, oké. Elég!
– Barátom! – kiáltott fel Craig. A hangja hirtelen megtelt napfénnyel és szivárvánnyal. – Ne felejtsd el, hogy nem kell tovább húzni harminc percnél, esetleg jöhet tíz perc ráadás a kérdésekre. Ha egyáltalán lesz valakinek kérdése. És tényleg megcsóválhatod a farkad, ha úgy tartja kedved. Nem hiszem, hogy bárki is látna valamit belőle, de...
– Craig – vágott közbe Sam rekedten. – Elég volt!
– Jaj, bocs! – Craig, a megkönnyebbüléstől talán kicsit túlságosan is elengedve magát, felvihogott.
– Nézd, miért nem hagyjuk már abba ezt a beszélgetést?
Sam a nyugtatós dobozáért nyúlt, amit az íróasztala fiókjában tartott. Hirtelen felrémlett előtte, hogy jó pár nyugtatóra lesz még szüksége a következő negyvennyolc órában. – Úgy tűnik, meg kell még írnom egy beszédet.
– Ahogy gondolod – mondta Craig. – Tehát ne felejtsd el: vacsora hatkor, beszéd fél nyolckor. Ahogy a Hawaii Five-O-ba mondták: Légy ott! Aloha!
– Aloha, Craig – mondta Sam, majd letette a kagylót. Bambán bámult a telefonra. Érezte, amint forró gázok emelkednek lassan a mellkasán keresztül a torkába. Kinyitotta a száját, és egy savanyút böfögött; a bomlástermékét egy olyan gyomornak, amely öt perccel ezelőtt még viszonylag nyugodt volt. Bevette az első nyugtatót, amelyet utána még számos másik követett.

 

3

Bowlingozás helyett – ahogy azt eredetileg tervezte – Sam Peebles otthon bezárkózott a dolgozószobájába egy sárga jegyzettömbbel, egy csomag Kent cigarettával, meg egy karton sörrel. Kihúzta a telefont, rágyújtott egy cigarettára, aztán a jegyzettömbre szegezte tekintetét. Öt percig ült így, majd a következőt írta a legfelső lap felső sorába.
A KISVÁROSI ÜZLETEK: AMERIKA ÜTŐEREI
Hangosan kimondta, és tetszett neki a csengése. Nos... talán nem is annyira tetszett, mint inkább elviselhető volt. Megint kimondta, még hangosabban, és még jobban hangzott. Egy kicsivel jobban. Tulajdonképpen nem volt annyira jó; valójában lehet, hogy az ember kitörölhette vele, de a „Kommunizmus: fenyegetés vagy veszély”-t verte, mint kecskeszart az eső. És Craignek igaza volt – legtöbbjük olyan másnapos lesz szombat reggel, hogy semmire sem fog emlékezni abból, ami péntek este elhangzott.
Némileg felbátorodva, Sam írni kezdett.
„Amikor a többé-kevésbé nyüzsgő Ames városából 1984-ben Junction Citybe költöztem...”

 

4

„...és ezért érzem ugyanazt, amit azon a verőfényes szeptemberi reggelen 84-ben; hogy a kis üzletek nem csak Amerika, hanem az egész fejlett nyugati világ élettől duzzadó, lüktető ütőerei.”
Sam elhallgatott, elnyomta cigarettáját az asztalán lévő hamutartóban, és reményteljesen Naomi Higginsre pillantott.
– Na? Mit szólsz hozzá?
Naomi csinos fiatal nő volt Proverbiából, egy Junction Citytől hét kilométerre fekvő városból. Rozoga házban lakott a Proverbia folyó mellett, hasonlóan rozzant anyjával. A legtöbb Rotary klubtag ismerte Naomit, és időnként fogadások köttettek, vajon melyikük fog előbb szétesni: a házuk vagy az anyja. Sam csak hallomásból tudott ezekről a fogadásokról, de ha valóban léteztek, az eredmény még függőben volt.
Naomi az iowai Kereskedelmi Főiskolán végzett, és megvolt az a képessége, hogy értelmes mondatokat tudott kihámozni saját gyorsírt jegyzeteiből. Miután ő volt az egyetlen helybéli nőszemély, aki rendelkezett ezzel a tulajdonsággal, magas volt iránta a kereslet Junction City mérsékelten kiterjedt üzleti berkeiben. Ezenkívül áramvonalas lábakat hordott, ami szintúgy nem ártott a kelendőségének. Hetente öt délelőttöt dolgozott, négy férfi és egy nő – két ügyvéd, egy bankár, és két ingatlanforgalmazó – között osztotta meg munkaerejét. Délutánonként hazament a roskatag házba, és ha épp nem a hasonlóan rozzant anyját ápolgatta, akkor a jegyzeteit gépelte le.
Sam Peebles péntekenként tíztől délig vette igénybe Naomi szolgálatait, de ezen a reggelen félretette szokásos levelezését – annak ellenére, hogy némelyik már ugyancsak esedékes volt –, és megkérte Naomit, hogy figyeljen rá egy kicsit.
– Persze, hogyne! – válaszolta Naomi. Egy kicsit gondterheltnek tűnt, mert az fordult meg a fejében, hogy Sam – akivel rövid ideig randevúzgatott – meg akarj a kérni a kezét. Amikor a férfi elmagyarázta, hogy Craig Jones beszervezte a sérült artista helyett, és hogy azt akarja, hallgassa meg a beszédét, megkönnyebbült, és az egészet kitüntető figyelemmel hallgatta végig.
– Legyél nyugodtan őszinte – tette hozzá Sam, mielőtt Naomi nyitott szájából az első szó elhangzott volna.
– Szerintem jó – mondta. – Egész érdekes.
– De tényleg! Nem kell tekintettel lenned a lelkivilágomra. Szóval, ki vele!
– De igazán. Tényleg jó. Emellett, mire elkezded a beszédet, ők már...
– Igen, tudom, totálkárosak lesznek. – Ez az eshetőség Samet eleinte megnyugtatta, de most valahogy elkedvetlenítette. Miközben hallgatta a saját felolvasását, úgy érezte, a beszéd tényleg jó.
– Egyetlenegy baj van vele – mondta Naomi elgondolkodva.
– Éspedig?
– Tudod... valahogy... kicsit száraz.
– Auu – sóhajtott Sam, és megdörzsölte a szemét. Majdnem hajnali egyig fenn volt, mire megírta, majd letisztázta az egészet.
– De ezen könnyen lehet segíteni – nyugtatta meg Naomi. – Nézz be a könyvtárba, és vegyél ki pár idetartozó könyvet.
Samnek azonnal görcsbe rándult a gyomra, és megint magához ragadta a nyugtatós dobozt. Még hogy kutatást végezzen egy idétlen beszédért a Rotary Klubban? Könyvtári kutatást? Ez enyhe túlzás volt. Még sohasem volt a városi könyvtárban, és most sem látta elérkezettnek a pillanatot. Viszont Naomi annyira odafigyelt rá, és annyira szeretett volna segíteni, hogy tapintatlanság lett volna, ha nem szentel legalább egy kis figyelmet a tanácsának.
– Miféle könyvet?
– Hát, tudod, olyan könyveket, amik arról szólnak, hogy hogyan lehelj életet egy beszédbe. Olyan ez, mintha... – Naomi kereste a szót. – Mint, tudod, azok a csípős fűszerek, amiket a kínai étteremben adnak, ha kéred.
– Aha...
– Szóval ilyeneket. Tele vannak anekdotákkal. Meg van még ott egy klassz könyv, Az amerikai nép legkedveltebb versei. Abban biztosan találsz valami jót. Valami felemelőt.
– Vannak benne olyan versek is, amelyek a kis üzletek fontosságáról szólnak? – kérdezte Sam kételkedéssel a hangjában.
– Mikor elmondasz egy verset, az emberek emelkedett hangulatba kerülnek tőle – mondta Naomi. – Nem érdekes, hogy miről szól.
– És tényleg vannak viccgyűjteményeik külön beszédekhez?
Sam ezt teljes képtelenségnek tartotta, bár csöppet sem lepte volna meg, ha a könyvtárnak olyan rejtélyes dolgokról is lennének könyvei, mint mondjuk, a kis motorok javítása vagy a legújabb parókaviseletek.
– Igen.
– Honnan tudod?
– Mikor Phil Brakeman a képviselői mandátumért indult, állandóan a beszédeit gépeltem – mondta Naomi. – Neki volt egy olyan könyve. De már nem nagyon emlékszem a címére. Valami olyasmi volt, mint Vécés viccek, de az persze nem lehetett.
– Hát igen – helyeselt Sam, miközben arra gondolt, hogy egy kis ízelítő a Vécés viccek-ből micsoda kirobbanó sikert hozhatna számára. Végre megértette, mire célzott Naomi. Az ötlet bogarat ültetett a fülébe annak ellenére, hogy vonakodott elmenni a könyvtárba, főleg miután azt gondtalan évek hosszú során át mellőzte.
Egy kis fűszer a satnya beszédbe. Egy kis díszítés a maradék fasírtra, hogy konyharemek váljon belőle. Végül is egy könyvtár csak egy könyvtár. Ha az ember nem tudja, hol keresse, amire kíváncsi, csak meg kell kérdeznie a könyvtárost. Ez a dolguk, nem?
– Különben pedig hagyhatod így az egészet – mondta Naomi. – Úgy értem, egyébként is be lesznek rúgva – nézett Samre kedvesen, de aztán komoly képpel az órájára pillantott.
– Még több mint egy óránk maradt. Nem akartál lediktálni néhány levelet?
– Nem, azt hiszem, nem. Nem gépelnéd le inkább a beszédemet? – Közben már eldöntötte, hogy az ebédidejét a könyvtárban fogja tölteni.

 

 

MÁSODIK FEJEZET
A könyvtár (I.)

 

1

Sam az évek során több százszor ment el a könyvtár mellett, mióta Junction Cityben élt, de most először nézte igazából meg, majd rögtön meglepő felfedezést tett: első ránézésre utálta a helyet.
A városi könyvtár a State Street és a Miller Avenue sarkán állt; négyzet alapú gránit épülettömb volt olyan keskeny ablakokkal, hogy lőréseknek is beillettek volna. Mind a négy oldalról palatető borította az épületet, és ha valaki elölről közelített a házhoz, a keskeny ablakok sora és a tető által vetett árnyékcsík azt az érzést keltette, mintha egy kőrobot nézne az emberre. Az iowai építészeti stílus egyik elterjedt típusa volt, eléggé mindennapos ahhoz, hogy Sam Peebles, aki közel húsz éve foglalkozott ingatlanforgalmazással, nevet is adjon neki: Középnyugati Csúfság. Tavasszal, nyáron és ősszel a ház szigorú tekintetét enyhítették a juharfák, amelyek kis csoportban álltak körülötte, de most, egy kemény iowai tél végén, a fák még kopaszok voltak, és a könyvtár úgy nézett ki, mint egy túlméretezett kripta.
Nem tetszett neki; valami nyugtalanította, de nem tudta, mi. Végül is csak egy könyvtár volt, nem pedig várbörtön az inkvizíció idejéből. Mégis, újabb savas nyomást érzett a mellkasában, miközben a kikövezett bejárón közelített az épület felé. Furcsa, édeskés mellékízt érzett böfögés közben, ami emlékeztette őt valamire... valamire, talán réges-régen azelőttről. Bevett egy tablettát, és épp szét akarta harapni, amikor hirtelen elhatározásra jutott. Jó az a beszéd úgy, ahogy van. Nem nagyon jó, de elég jó. Végül is a Rotary Klubról van szó, nem pedig az Egyesült Nemzetek Szervezetéről. Elég a játékból. Itt az ideje visszamenni az irodába, és megcsinálni valamit a levelezésből, amit délelőtt félretett.
Épp vissza akart fordulni, amikor hirtelen belenyilallt: Ostobaság! Tényleg ostobaság! Ostobaságot akarsz csinálni? Rendben. De te vállaltad a beszédet; miért nem adsz bele apait, anyait?
A könyvtár bejáróján álldogált, gondterhelten, habozva. Szeretett tréfát űzni a Rotary Klubból. Craig úgyszintén. És Frank Stephens is. A legtöbb fiatal üzletember Junction Cityben röhögött, ha a gyűlésekről volt szó. De alig hagytak ki egyet is, és Sam gyanította, miért: olyan hely volt ez, ahol kapcsolatok szövődtek. Egy hely, ahol a magafajta találkozhatott a már nem túl fiatal üzletembertípussal Junction Cityben. Olyan fickókkal, mint Elmer Baskin, akinek a bankja segített abban, hogy életben maradhasson egy eladósodott bevásárlóközpont Beavertonban két éve. Vagy olyanokkal, mint George Candy, aki állítólag egy telefonnal hárommillió dolcsit tudott szerezni beruházásokra... ha úgy döntött, hogy belevág.
Kisvárosi figurák voltak ezek, rajongtak a középiskolai kosárlabdáért, Jimmynél vágatták a hajukat, és sortban, pólóban jártak öltöny helyett. Olyan fickók, akik még mindig üvegből itták a sört, és kényelmetlenül érezték magukat Cedar Rapids nyüzsgő éjszakájában, hacsak előtte már Full Clevelandben részegen ki nem dobták őket.
Ennek ellenére ők voltak Junction City motorja, és ha már itt tartunk, talán nem ezért járt el Sam is péntekenként?
Ha jobban belegondolunk, nem ezért görcsölt Craig is, miután az a hülye artista kitörte azt a hülye nyakát? Az ember azt akarta, hogy ez a motor felfigyeljen rá... de nem azért, mert valamit elbaltázott. Mindnyájan részegek lesznek, mondta Craig, és ezt Naomi is megerősítette, de Sam-nek most eszébe jutott, hogy még sohasem látta Elmer Baskint kávénál erősebb italt inni. Egyszer sem. És valószínűleg nem ő volt az egyetlen. Néhányan biztos a pohár fenekére néznek majd... de nem mindegyikük. És valószínűleg ők azok, akik igazán számítanak.
Rukkolj ki, Sam, és talán hasznodra lesz. Nem lehetetlen.
Nem, tényleg nem volt az. Valószínűtlen volt persze, de nem lehetetlen. És volt még valami, függetlenül attól, hogy a szürke eminenciások ott lesznek-e a péntek esti Rotary-összejövetelen vagy sem, Sam mindig büszke volt arra, hogy a lehető legjobban végzi a dolgát. Szóval az egész csak egy piti kis beszéd. Akkor meg mire a majré?
Emellett ez csak egy piti kisvárosi könyvtár. Mi ebben a nagy szám? Még bokrok sincsenek a bejáró mentén.
Sam újra elindult, de homlokát ráncolva ismét megállt. Ez az egész gondolatsor olyan különös volt – mintha a semmiből pattant volna ki. Szóval nem nőnek bokrok a könyvtári bejáró mentén – és akkor mi van? Mit számít ez? Nem tudta... de azt tudta, hogy ennek valamilyen bűvös hatása volt rá. A rá nem jellemző habozás elmúlt, és megint nekiindult. Megmászta a négy kő lépcsőfokot, majd egy pillanatra megtorpant. A hely valahogy elhagyatottnak tűnt. Megragadta a kilincset, és közben az jutott eszébe: fogadjunk, hogy zárva van. Fogadjunk, hogy az egész kóceráj zárva van péntek délutánonként. Volt valami furcsamód megnyugtató ebben a gondolatban.
De a divatjamúlt kilincs engedett a nyomásnak, és a nehéz ajtó hangtalanul kitárult. Sam egy kis előtérbe lépett, amelyet sakktáblamintában borítottak a fekete és fehér márványlapok. Egy tábla állt az előszoba közepén. A táblán felirat volt; egyetlen szó vastag betűkkel:

CSENDET!

Nem
HALLGATNI ARANY!
vagy
CSENDET KÉRÜNK!
hanem csak az az egy néma, mégis parancsoló szó:

CSENDET!

– Hát efelől nyugodtak lehettek – dünnyögte Sam. Csak mormogta a szavakat, de a terem kiváló akusztikája a halk mormogást tompa morajlássá erősítette, amitől összerezzent. A hang mintha egyenesen a magas mennyezetről verődött volna vissza. Egy pillanatig úgy érezte magát, mintha negyedik osztályos kiskölyök lenne újra, és épp Mrs. Glasters hívná a táblához, mert megint rosszkor vihogott fel. Rosszat sejtve nézett körül, félig-meddig egy mogorva könyvtárosra várva, aki az olvasóteremből viharzik elő, hogy megnézze, ki mer ékelődni a csenddel.
Hagyd abba, az isten szerelmére! Negyvenéves vagy. A negyedik osztály rég volt, apafej.
Csakhogy nem tűnt olyan réginek. Legalábbis itt nem. Itt a negyedik osztály olyan közelinek tűnt, hogy az ember szinte megérinthette.
A táblát balról megkerülve vágott át a márványkövezeten. Észre sem vette, milyen óvatosan lépked, még a cipősarka sem kopogott, majd belépett a könyvtár nagytermébe.
Számtalan lámpabura függött a mennyezetről (amely legalább hat méterrel volt magasabban, mint az előszobában), de egyik sem világított. A fényt két nagy, sátorszerű tetőablak biztosította. Egy verőfényes napon ezek bőven elegendőek lettek volna, hogy megvilágítsák a termet; talán még kellemessé és otthonossá is tették volna. De ezen a pénteken az idő borult volt és párás, a teremben pedig félhomály uralkodott. A sarkok sűrű, áthatolhatatlan árnyékban maradtak.
Sam Peebles érzett valamit a levegőben, ami rossz volt. Mintha nemcsak egyszerűen belépett volna egy ajtón, és átvágott volna egy előszobán; az volt az érzése, mintha egy másik világba lépett volna be, egy olyanba, amely egyáltalán nem hasonlított az ő kis iowai városára, amit néha szeretett, néha ki nem állhatott, de általában egyszerűen csak elfogadott úgy, ahogy volt. A levegő itt valahogy sűrűbb volt, mint kívül, és úgy tűnt, a fény nehezebben hatol át rajta. A csend olyan fojtogató volt, mint egy paplan. És jéghideg.
A könyvtár kihalt volt.
Minden irányban könyvespolcok nyújtóztak. Ahogy Sam felnézett az acélhálóval bélelt tetőablakra, hirtelen szédülés környékezte, mintha az egész érzéki csalódás lett volna; úgy érezte, fejjel lefelé lóg a lábánál fogva egy könyvekkel kibélelt, négyzet alakú verem fölött.
Néhol létrák voltak a falnak támasztva, olyanok, amelyek sínhez vannak erősítve és gumikerekeken mozognak.
Két, fából készült sziget törte meg a teret, akár egy tengert, amely közötte és a terem másik végében lévő beiratkozópult között terült el. Az egyik egy hosszú, tölgyfából készült újságos állvány volt. Magazinok – mindegyik nejlonborítóba foglalva – voltak rá felaggatva, fából készült akasztókkal. Olyanok voltak, mint különös állatbőrök, amelyeket ebben a néma teremben lógattak fel száradni. A fogas tetején egy felirat harsogta ellentmondást nem tűrően:

MINDEN FOLYÓIRATOT TEGYENEK VISSZA A HELYÉRE!

Az újságos állványtól balra egy vadonatúj regényekkel és szakkönyvekkel megrakott polc állt. A polc tetejére ragasztott felirat hétnapos kölcsönzési időt engedélyezett.
Sam végigsétált a széles folyosón, amely a magazinok és a hétnapos könyvek között húzódott, miközben visszhangzott cipősarkainak kopogása, pedig mindent megtett, hogy csendben lépkedjen. Hirtelen azt kívánta, bárcsak az előérzetére hallgatva rögtön sarkon fordult volna, hogy visszamenjen az irodába. A hely kísérteties volt. Bár egy kis mikrofilmvetítő világított halkan búgva a pulton, kezelőjét nem lehetett látni mellette. Egy kis kártya állt

A. LORTZ

felirattal a pulton, de A. Lortznak, csakúgy, mint bárki másnak, híre-hamva sem volt. Alighanem a könyvtári folyóirat legújabb számát böngészi valahol. Sam hirtelen megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy elkiáltsa magát: „Jól alakulnak a dolgok, A. Lortz?” Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elmúlt. A városi könyvtár nem az a hely volt, ahol szeretik a vicces palikat. Sam gondolatai hirtelen egy régi versikére terelődtek, még gyerekkorából. Nincs több kacaj, véget ért a móka, éjfélt ütött az óra. Ha kilátszik a fogad, vagy a nyelved, valamit zálogba kell tenned.
Ha itt kimutatod a fogad vagy a nyelved, vajon elvesz-e tőled valamit A. Lortz zálogba?, tűnődött. Megint körbepillantott, hagyta, hogy idegvégződései felfogják a csend szinte tapintható ellenségességét, és az jutott eszébe, hogy ebből még könyvet is lehetne írni. Többé nem érdekelte, hogy megszerezze a viccgyűjteményt vagy Az amerikai nép legkedveltebb versei-t annyira lenyűgözte a könyvtár időtlen, álomszerű légköre, hogy szinte önkéntelenül elindult egy ajtó felé, amely a hétnapos könyvektől balra nyílt. Az ajtó fölött Gyermekkönyvtár felirat állt. Járt-e valaha gyermekkönyvtárban, mialatt St. Louisban felcseperedett? – tűnődött el. Mintha járt volna, de emlékei távoliak és elmosódottak voltak. Mégis, ahogy a gyermekkönyvtár felé közeledett, furcsa, kísérteties érzés lett rajta úrrá. Mintha hazajött volna.
Az ajtó be volt csukva. Egy kép volt rajta, amely Piroskát ábrázolta, amint meglátja a nagymama ágyába bújt farkast. A farkas a nagymama hálóingét és főkötőjét viselte. Közben vicsorgott. Agyarai közül hab csorgott. Piroska arckifejezése valódi halálfélelmet tükrözött, és a poszter nem csupán sugallta, hanem egyenesen hirdette, hogy a happy end a történet végén – mint az összes többi tündérmesében is – olcsó hazugság. A szülők talán hisznek benne, de Piroska holtsápadt arca arról árulkodott, hogy a kicsik ezt jobban tudják.
Szép, gondolta Sam. Egy ilyen poszterrel az ajtón, fogadok, egy csomó gyerek látogatja a gyerekkönyvtárat. Le merném fogadni, hogy a kisebbek különösen szeretik.
Kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét.
Rossz előérzete azonnal elpárolgott; melegség árasztotta el. A poszter az ajtón gonosz volt, de amit belül látott, az teljesen normálisnak tűnt. Persze hogy járt könyvtárban gyerekkorában; elég volt egy pillantást vetni erre a lekicsinyített világra, hogy az emlékek felfrissüljenek.
Az apja korán meghalt; Sam egy munkásnő egyedüli gyereke volt, akit csak vasárnap és ünnepnapokon láthatott. Mikor nem tudta előteremteni a pénzt mozira – és ez gyakran megesett –, be kellett érnie a könyvtárba, és ez az otthonos kis helyiség most, egyszerre visszahozta azokat az időket, hirtelen nosztalgiát ébresztve benne, amely egyszerre volt fájdalmas és homályosan félelmetes.
Piciny világ volt az is és ez is. Az is fényben úszott még a legborúsabb napokon is, csakúgy, mint ez itt. Ebben a helyiségben nem voltak lámpaburák; neoncsövek világítottak a tej üvegből készült álmennyezet mögött, vakító fényt árasztva. Mindegyik égett. Az asztalok teteje csak fél méter magasan volt, a székek ülőkéje pedig még alacsonyabban. Ebben a világban a felnőttek voltak a betolakodók, az esetlen idegenek. Az asztal a térdükön billegett volna, ha megpróbáltak volna leülni hozzájuk, és könnyen beverhették volna a fejüket, ha lehajolnak, hogy a szemben lévő falra szerelt kis szökőkútból igyanak.
Itt a polcok nem nyújtóztak személytelenül, végeláthatatlanul a távolba, amitől az embert szédülés környékezte, ha túl sokáig nézett fel rájuk; itt a mennyezet elég alacsonyan volt ahhoz, hogy barátságos legyen, de nem túl alacsonyan ahhoz, hogy egy gyerek úgy érezze, mintha összenyomná őt. Itt nem egyhangú borítók álltak sorokban, hanem könyvek, amelyek élénk színekben pompáztak; kékben, pirosban, sárgában. Ebben a világban dr. Seuss király volt, Judy Blume pedig királynő, a hercegek és hercegnők pedig kivétel nélkül a Boldogság Völgyében sétálgattak. Sam itt újra érezte a régi, iskola utáni meleg fogadtatást, ahol a könyvek szinte könyörögtek azért, hogy megérintsék, kézbe vegyék, lapozgassák és felfedezzék őket.
És mégis volt valami sötét és nyugtalanító ezekben az emlékekben.
De a legtisztábban kivehető érzés ettől eltekintve egyfajta sóvárgó melegség volt. Az egyik falon egy kiskutyát ábrázoló kép volt, nagy, elgondolkodó szemekkel. A kutyus izgatott, reményteljes arca fölé a világ egyik legmélységesebben igaz mondását írták: NEM KÖNNYŰ JÓNAK LENNI. A másik falon egy vadkacsákat ábrázoló kép volt, amint épp a náddal benőtt folyópart felé tartanak. ENGEDJ UTAT A KISKACSÁKNAK! – hirdette a plakát. Sam balra tekintett, és a halvány mosoly az ajkán először megfagyott, majd eltűnt. Egy posztert látott, amelyen egy nagy, sötét autó távolodott épp egy épülettől, amely iskolának látszott. Az autó ablaka mögött egy kisfiút lehetett látni. Kezét az üvegre tapasztotta, száját hangtalan sikolyra nyitotta. A háttérben egy férfi – egy elmosódott, baljóslatú alak –, görnyedt a volán fölé, padlóig nyomva a gázt. A kép tetején a következő felirat állt:

SOHA NE MENJ EL IDEGENEKKEL!

Sam rádöbbent, hogy ez a poszter és az ajtón lévő, Piroskát ábrázoló kép ugyanarra a primitív, ösztönös félelemre akart hatni, de ez a kép valahogy sokkal irritálóbb volt. Persze hogy a gyerekeknek nem szabad elmenni idegenekkel, és persze hogy erre meg kell őket tanítani, de tényleg ez ennek a megfelelő módja?
Hány gyereknek lehetett egy héten át rémálma ennek a kis közszolgálati hirdetménynek köszönhetően?
És volt még egy kép, épp a bejelentkezőpult elejére függesztve, amelynek láttán Sam hátán mintha a Január futott volna végig személyesen. Egy szégyenkező fiút és egy lányt ábrázolt – nyolcévesnél nem lehettek idősebbek –, amint egy hosszú viharkabátot és szürke kalapot viselő férfi elől hátrálnak. A férfi legalább három méter magasnak tűnt; árnyéka a felfelé fordított arcocskákra esett. Negyvenes évekbeli fedórakalapjának karimája alatt az arca sötétben maradt, de szemei könyörtelenül csillogtak fekete üregükből, mint két jégdarab, és a Hatalom zord tekintetével méregették a gyerekeket. Egy igazolványt nyújtott maga elé, amire egy csillag volt tűzve – egy különös csillag, legalább kilencágú. De lehet, hogy egy tucat. A felirat a képen így szólt:

KERÜLD EL A KÖNYVTÁRRENDŐRSÉGET! A RENDES FIÚK ÉS LÁNYOK IDŐBEN VISSZAHOZZÁK A KÖNYVEKET!

Megint a szájában érezte azt az ízt. Hirtelen furcsa, ijesztő gondolata támadt: Már láttam ezt az embert. De ez persze kész röhej volt, nemde? Samnek eszébe jutott, hogy egy ilyen poszter mennyire megfélemlítette volna őt gyerekkorában; a könyvtár biztonságos melegének mennyi önfeledt, gyermekien naiv örömétől fosztotta volna meg. Érezte, ahogy mellében megfeszül az indulat. Egy lépést tett a poszter felé, hogy a különös csillagot közelebbről szemügyre vegye, és közben elővette a nyugtatós dobozt. Épp a szájába tett egy pirulát, amikor egy hang szólalt meg mögötte: – Halló, segíthetek valamiben?
Ijedtében ugrott egyet, majd hirtelen megfordult, készen arra, hogy megmérkőzzön a Könyvtár Sárkányával, most, hogy végre felfedte magát.

 

2

De egyetlen sárkány sem mutatkozott. Csak egy fehér hajú, kövérkés, ötvenöt év körüli nő tolta maga előtt zajtalanul könyvekkel megrakott, gumikerekű kocsiját. Fehér, göndör haja és kellemes, ránctalan arca volt, beillett volna egy szépségszalon reklámjának.
– Gondolom, engem keres – mondta. – Mr. Peckham küldte magát ide?
– Senkivel sem találkoztam.
– Nem? Akkor biztos hazament – mondta. – Nem igazán lep meg, tekintve, hogy péntek van. Mr. Peckham minden délelőtt tizenegy körül bejön, hogy portalanítson és elolvassa az újságot, ő itt a gondnok – persze csak részmunkaidőben. Néha egyig, hétfőnként fél kettőig is bent marad, mert az újság és a por akkor a legvastagabb. Pénteken viszont vékony az újság, ugyebár.
Sam elmosolyodott. – Ha jól látom, maga itt a könyvtáros.
– Igen, én – mondta Ms. Lortz, és ő is elmosolyodott. De Sam észrevette, hogy a szeme komoly maradt, és figyelmesen, szinte hűvösen vizsgálta őt. – És ön...?
– Sam Peebles.
– Az igen! Ingatlan és biztosítás. Ez a maga asztala.
– Beismerem.
– Sajnálom, hogy üresen találta a könyvtár nagytermét, bizonyára azt gondolta, hogy már bezártunk, csak valaki tévedésből nyitva felejtette az ajtót.
– Ez valóban megfordult a fejemben.
– Kettőtől hétig hárman vagyunk szolgálatban – mondta Ms. Lortz. – Tudja, az iskolákban kettő után fejeződik be a tanítás – az általános iskolákban kettőkor, a középiskolákban fél háromkor, a főiskolákon pedig háromnegyed háromkor. A gyerekek a leghűségesebb vendégeink, és persze a legszívesebben látottak is, már ami engem illet. Különösen a kisebbeket szeretem. Valaha volt egy beosztottam teljes munkaidőben, de az elmúlt évben a város vezetősége nyolcszáz dollárral megkurtította a költségvetésünket, és... – Ms. Lortz egymás mellé tette kezeit, és egy madár röptét utánozta. Kedves, játékos mozdulat volt.
Miért nem találom sem kedvesnek, sem játékosnak – kérdezte magától Sam.
A poszterek miatt, gondolta. Még mindig megpróbálta összekapcsolni ezt a mosolygó kisvárosi könyvtárost Piroskával, a kétségbeesett kisfiúval az autóban és a könyvtár rendjének zord tekintetű őrével.
Bal kezét – amely éppoly kerekded volt, mint a többi testrésze – a nő született magabiztossággal nyújtotta ki. A férfi röpke pillantást vetett a gyűrűsujjra. Csupasz volt, s az a tény, hogy a nő vénlány, tipikusan beleillett ebbe a kisvárosi miliőbe. Valóságos karikatúra.
Sam kezet fogott vele.
– Maga még nem járt a könyvtárunkban, vagy tévedek, Mr. Peebles?
– Nem, azt hiszem, nem. És szólítson csak Samnek. – Nem volt benne biztos, vajon tényleg Sam akart-e lenni ennek a nőnek, de a gesztus automatikus volt. Egy kisvárosi üzletember gesztusa.
– Köszönöm, Sam.
A férfi várta, hogy a nő hasonló gesztussal válaszol, de az továbbra is várakozóan nézett rá.
– Némileg elköteleztem magam – vágott bele Sam. – A Rotary Klub mai összejövetelének szónoka balesetet szenvedett, és...
– Ó, de hiszen ez szörnyű!
– Igen, neki csakúgy, mint nekem. Belerángattak, hogy helyettesítsem.
– Ó, ó! – kiáltott fel Ms. Lortz. A hangja riadtnak tűnt, de a szeme körüli ráncok arról árulkodtak, hogy magában jól szórakozik. Sam mégsem érezte, hogy sikerült volna belopnia magát a szívébe, bár másokkal elvből könnyen barátkozott, még ha csak felszínesen is; az a fajta ember volt, akinek kevés közeli barátja van, de szinte kötelezőnek érzi, hogy egy liftben szóba elegyedjen az idegenekkel.
– Elmúlt éjjel írtam egy beszédet, reggel pedig felolvastam annak a fiatal nőnek, aki lejegyzi és legépeli a diktálásaimat és a leveleimet.
– Naomi Higginsnek, fogadjunk!
– Igen, honnan tudta?
– Naomi törzsvendég itt. Irdatlan mennyiségű szerelmes regényt kölcsönöz – Jennifer Blake, Rosemary Rogers, Paul Sheldon meg más effélék. – Lehalkította hangját, úgy folytatta. – Azt mondja, az anyjának viszi, de szerintem ő maga olvassa őket.
Sam elnevette magát. Naominak tényleg olyan álmodozó szeme volt, mint azoknak, akik titokban szerelmi történeteket olvasnak.
– Egy nagyvárosban persze más lenne a helyzet, de gondolom, itt Junction Cityben ő a teljes titkárnőkínálat. Logikusnak tűnt számomra, hogy ő az a fiatal nő, akiről maga beszélt.
– Igen. Tetszett neki a beszédem – legalábbis ezt mondta –, csak egy kicsit száraznak találta. Azt tanácsolta...
– Fogadjunk, hogy a Szónokok kézikönyvé-t.
– Hát, a pontos címre nem emlékezett, de ez jól hangzik. – Egy kis szünet után némi izgatottsággal a hangjában megkérdezte: – Vannak benne viccek is?
– Mindössze háromszáz oldal – válaszolta a nő. Kinyújtotta a jobb kezét – amelyen nem volt több gyűrű, mint a balon –, és megfogta a férfi kabátujját. – Erre tessék. – A kabátja ujjánál fogva vezette a férfit az ajtó felé. – Minden problémáját meg fogom oldani, Sam. Remélem, nem lesz szükség újabb balesetre, hogy ezután is visszatérjen ide. Ez a könyvtár kicsi, de annál jobb. Legalábbis én úgy gondolom. Bár biztos elfogult vagyok.
Keresztülmentek az ajtón a könyvtár barátságtalan nagytermébe. Ms. Lortz három kapcsolót kattintott fel a bejáratnál mire a lámpák kigyulladtak, puha sárga fényt árasztva, ami lényegesen otthonosabbá és barátságosabbá tette a helyiséget.
– Olyan félhomály lesz itt, valahányszor borús az idő – mondta bizalmas, most-az-igazi-könyvtárban-vagyunk hangon. Még mindig szilárdan tartotta Sam kabátujját. – De biztos tudja, mennyire húzza a száját a polgármesteri hivatal a villanyszámla miatt egy ilyen helyen... de még ha nem is tudja, gondolom, legalább sejti.
– Igen, sejtem – hagyta jóvá Sam, hangját szintén majdnem suttogásig lehalkítva.
– De ez még hagyján ahhoz képest, amit a téli fűtésköltségekről mondanak. – Szemeit felfelé fordította. – Az olaj annyira drága! Azoknak az araboknak a hibája... és nézze, most megint mit terveznek – fanatikus bérgyilkosokat akarnak felbérelni, hogy írókat öljenek meg!
– Ez tényleg durvának tűnik – mondta Sam, és valamiért eszébe jutott a magas férfi a poszteren – az, amelyiknek az a furcsa csillag volt az igazolványába tűzve, és az árnyéka olyan baljóslatúan esett a gyerekek felfelé fordított arcára. Valósággal rájuk tapadt.
– Én meg persze épp a gyermekkönyvtárban foglalatoskodtam. Észre sem veszem, hogy szalad az idő, mikor ott vagyok.
– Igen, érdekes hely – mondta Sam, és szeretett volna a poszterekről érdeklődni, de a nő lezárta a témát. Itt ő volt az idegenvezető, és punktum.
– Erre mérget vehet. Most pedig csak egy percet kérek. – A nő hirtelen lábujjhegyre állt, és a férfi vállára tette a kezét. Sam egy abszurd pillanatig azt hitte, hogy a nő meg fogja csókolni. Ehelyett lenyomta őt egy fából készült padra, amely a hétnapos könyvespolc mögött húzódott. – Tudom, hol vannak azok a könyvek, amelyekre szüksége van, Sam, még a katalógust sem kell megnéznem hozzá.
– Én is kiválaszthatom őket...
– Hát persze, csakhogy a különleges részlegen vannak, ahová nem szeretek beengedni senkit sem, hacsak egy mód van rá. Lehet, hogy kicsit szigorú vagyok, de én mindig tudom, hogy hol keressem, amire szükségem van... legalábbis ott. Tudja, az emberek olyan piszkosak, és annyira kevés bennük a fogékonyság a rend iránt. A gyerekek a legrosszabbak, de a felnőttek is az ember fejére nőnek, ha hagyja. Semmire ne legyen gondja. Egy perc, és itt vagyok.
Samnek nem állt szándékában tovább ellenkezni, de különben sem lett volna rá ideje. A nő eltűnt, ő meg csak ült a padon, mintha visszacsöppent volna a negyedik osztályba... Egy negyedikes, aki valami rossz fát tett a tűzre, és nem mehet ki játszani a többiekkel szünetben...
Hallotta, amint Ms. Lortz a pult mögötti szobában tesz-vesz, s közben figyelmesen körülnézett. Könyvek voltak mindenfelé, még egy nyugdíjast sem lehetett látni, aki az újságokat olvasta vagy a magazinokat lapozgatta volna. Furcsa volt. Arra semmiképp sem számított, hogy egy kisvárosi könyvtár, amilyen ez is, virágzó üzletet bonyolítson hétköznap délután, de hogy kongjon az ürességtől?
Végül is Mr. Peckham itt volt, gondolta, de miután elolvasta az újságot, hazament. Pénteken, tudja, szörnyen vékony az újság. Meg persze a por is. Hirtelen az jutott eszébe, hogy Ms. Lortz szava az egyetlen bizonyíték arra, hogy Mr. Peckham valaha is itt járt.
De miért hazudna?
Jó, valószínűleg nem hazudott, de az a tény, hogy akár csak egy pillanatra is kétségbe vonta ennek a kedves arcú nőnek a becsületességét, akivel mindössze öt perce találkozott, rávilágított rövid ismeretségük központi problémájára: nem bízott a nőben. Kedves arc ide vagy oda, nem bízott benne egy csöppet sem.
A poszterek az okai. Előre elkészültél rá, hogy senkiben sem fogsz bízni, aki ilyen posztereket rak ki a gyerekrészlegen. De ez lényegtelen, mert az egész csak egy kis kitérő. Fogd a könyveket, és tűnj innen!
Fészkelődött egyet a padon, aztán felnézett, és egy idézetet pillantott meg a falon:

Ha tudni akarod, hogyan bánik egy férfi a feleségével és a gyerekeivel, tudd meg, hogyan bánik a könyveivel.

RALPH WALDO EMERSON

Samnek ez a kis szállóige sem lopta be magát a szívébe. Nem tudta pontosan, miért... talán mert úgy gondolta, hogy egy férfitól, még ha könyvmoly is, elvárható, hogy jobban bánjon a családjával, mint az olvasmányaival. A szöveg arany betűkkel tölgyfa alapon szótlanul nézett le rá, mintha azt sugallná: gondold át még egyszer!
Mielőtt lehetősége lett volna rá, Ms. Lortz megérkezett, és felemelt egy kis polcot a pultnál, aztán, miután átlépett alatta, gondosan újra leengedte maga mögött.
– Azt hiszem, ez az, amire szüksége van – mondta vidáman. – Remélem, magának is ugyanez lesz a véleménye.
Két könyvet adott át a férfinak. Az egyik a Szónokok kézikönyve volt Kent Adelmen szerkesztésében, a másik pedig Az amerikai nép legkedveltebb versei. Ez utóbbi könyvet, legalábbis a címlap szerint (amelyet kemény műanyag borítóba foglaltak), nem annyira szerkesztette, mint inkább válogatta egy bizonyos Hazel Fellemann. „Versek, amelyeket az élet írt” – ígérte a borító. A haza és a család versei! A nevetés és jókedv versei. Versek, melyeket a New York Times Könyvszemle rovatának olvasói a legtöbbször kértek! A fülszöveg szerint Hazel Fellemann rajta tartotta ujját az amerikai nép költészetének ütőerén.
Sam némi kétkedéssel nézett a nőre, de az minden nehézség nélkül olvasott a gondolataiban.
– Persze tudom, kicsit divatjamúltnak látszanak – mondta. – Különösen manapság, amikor a segíts magadon könyveket tucatszám ontják. El tudom képzelni, hogy a bevásárlóközpont bármelyik könyvesboltjában egy tucat olyan könyvet talált volna, amelyik épp a kezdő szónokoknak akar segítséget nyújtani. De egyik sem ér annyit, mint ezek itt, Sam. Tényleg azt gondolom, hogy ezek jelentik a legnagyobb segítséget azok számára, akik most ismerkednek a retorika művészetével.
– Más szóval, az amatőröknek – mondta Sam vigyorogva.
– Hát igen. Vegyük például a Legkedveltebb verseket. A könyv második részének – ha az emlékezetem nem csal, a hatvanötödik oldalon kezdődik – „Ihlet” a címe. Biztos vagyok benne, Sam, hogy találni fog ott valamit, ami kellő töltést ad a beszédének. És számíthat rá, hogy a hallgatóság emlékezni fog egy jól kiválasztott versre, még ha minden mást elfelejt is. Pláne, ha amúgy is egy kicsit...
– Részegek – fejezte be Sam.
– Én a spiccesek szót használtam volna – mondta a nő árnyalatnyi oktató hangéllel –, bár, gondolom, maga jobban ismeri őket. – A tekintete az sugallta, hogy ezt csak udvariasságból tette hozzá.
Feltartotta a Szónokok kézikönyv-ét. A borítón egy karikatúra volt látható, amelyen férfiak kis csoportja, divatjamúlt felöltőkben, italokkal az asztalukon ültek egy dúsan drapériázott teremben. Poharaikat magasra emelték. Az emelvényen álló férfi – aki nyilvánvalóan a vacsora utáni szónok volt, és szintén felöltőt viselt – győzedelmesen vigyorgott le rájuk. Vitathatatlanul elsöprő sikere volt.
– Van egy elméleti rész is az elején – mondta Ms. Lortz –, de miután nem hinném, hogy maga ezzel akarja megalapozni a karrierjét...
– Ezt nagyon jól látja – helyeselt buzgón Sam.
– Azt tanácsolom, kezdje egyenesen a középső résszel, amely a „Beszéljünk érdekfeszítően” alcímet viseli. Ott vicceket és anekdotákat talál majd, amelyeket három témakörbe soroltak: „Az érdeklődés felcsigázása”, „Megpuhítás”, „Kegyelemdöfés”.
Úgy hangzik, mint egy dzsigolóknak írt használati utasítás, gondolta Sam, de nem szólt semmit.
A nő ismét olvasott a gondolataiban. – Kicsit talán erősnek tűnik, de ezeket a könyveket egy a mainál egyszerűbb és ártatlanabb korban adták ki. A harmincas évek végén, hogy pontosak legyünk.
– Igen, de mennyivel ártatlanabb volt az – mondta Sam, miközben elhagyott farmok jelentek meg előtte, kislányok liszteszsákból varrt ruhákban, és rozsdás, összetákolt, régi Hooverville-ek gumibotos rendőrök tengerében.
– Mindazonáltal még mindkét könyv használható – ütögette meg őket Ms. Lortz a nyomaték kedvéért –, és ez a lényeg az üzletben, nem igaz, Sam? Az eredmény!
– Igen... Azt hiszem, igen.
Elgondolkodva nézett a nőre, Ms. Lortz pedig – talán kicsit védekezően – felhúzta a szemöldökét. – Úgy látom, valami jár a fejében, Sam – mondta.
– Az jutott eszembe, milyen ritkán fordult ez elő velem, mióta felnőttem – mondta Sam. – Nem mondom, hogy soha, de ritkán. Eljöttem ide, hogy szerezzek néhány könyvet, ami feldobja majd a beszédemet, és úgy tűnik, maga épp azt adta nekem, amiért jöttem. Milyen gyakran történhet ez meg egy olyan világban, ahol az ember még egy pár valamirevaló ürücombot sem kap, ha épp arra indultak be a gyomornedvei?
A nő elmosolyodott. Arca hamisítatlan megelégedést mutatott... de Sam megint észrevette, hogy a szeme nem mosolyog. Mióta először megpillantotta a nőt – vagy az Samet – a gyermekkönyvtárban, mintha egy szikrányit sem változott volna a tekintete.
– Azt hiszem, ezt bóknak vehetem – mondta Ms. Lortz.
– Igen, hölgyem. Annak.
– Köszönöm, Sam. Nagyon köszönöm. Azt mondják, a hízelgés sok kiskaput kinyit, de attól félek, ennek ellenére két dollárt kell magától kérnem.
– Valóban?
– Ez a költsége egy felnőtt olvasói kártya kiállításának – mondta –, de aztán három évig érvényes, és a megújítás csak ötven centbe kerül. Akkor hát megegyeztünk?
– Részemről rendben.
– Akkor erre tessék – mondta a nő, Sam pedig követte őt a bejelentkezőpulthoz.

 

3

A nő egy kártyát adott neki, hogy töltse ki, Sam pedig ráírta a nevét, lakáscímét, telefonszámait és munkahelyének címét.
– Amint látom, a Kelton Avenue-n lakik. Szép környék.
– Hát igen, én is szeretem.
– Barátságos, nagy házak vannak arrafelé. Meg kellene házasodnia.
A férfi kicsit meghökkent. – Honnan tudja, hogy nőtlen vagyok?
– Ugyanonnan, ahonnan maga is tudja, hogy én egyedülálló vagyok. A mosolyán valami árnyalatnyi, macskaszerű puhaság suhant át. – Nincs gyűrű az ujján.
– Ó – mondta zavartan a férfi, és mosolyogni próbált. Érezte, hogy ez nem a szokásos ragyogó mosolya, és ég az arca.
– Két dollárt kérek.
Két egydollárost nyújtott át. A nő egy kis íróasztalhoz lépett, ahol egy régi, csontvázszerű írógép állt, majd pár szót gépelt egy rikító narancssárga kártyára. Aztán visszajött a pulthoz, gyors mozdulattal egy aláírást kanyarított a kártya alsó sorába, majd a férfi elé tolta.
– Kérem, nézze át, és ellenőrizze az adatok helyességét.
Sam átnézte. – Minden rendben. – Észrevette, hogy a nő keresztneve Ardelia volt. Egy szép és nagyon ritka név. A nő visszavette az újonnan kiállított olvasói kártyát – az elsőt egyetemista kora óta, amit egyébként alig használt, villant át az agyán –, majd a mikrofilmfelvevő alá helyezte azzal a két kártyával együtt, amelyeket a könyvekből vett ki. – Ezeket a könyveket csak egy hétig tarthatja magánál, mert a Különleges részlegről valók. Ez olyan besorolás, amelyet én magam fejlesztettem ki azon könyvek esetében, amelyekre nagy a kereslet.
– A szónoklástudományra ekkora az érdeklődés?
– Igen, továbbá a vízvezeték-szerelésre, egyszerű bűvésztrükkökre, az etikett szabályaira... Meglepődne, ha tudná, milyen könyvekre van szüksége egyeseknek, ha szorult helyzetben vannak. Én azonban tudom.
– Erre fogadni mernék.
– Régi motoros vagyok a szakmában, Sam. És a könyveket nem lehet meghosszabbítani, tehát gondja legyen rá, hogy április hatodikáig visszahozza őket. – Felemelte a fejét, és a szemében különös fény gyúlt. Sam nem látott mást, csak egy villanást. Pedig nem az volt. Hanem ragyogás. Sziklaszilárd, eltökélt ragyogás. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Ardelia Lortz szemeinek helyén két pénzérme lenne.
– Különben? – kérdezte a férfi, és a mosolyát már egyáltalán nem mosolynak érezte, hanem maszknak.
– Különben maga után kell küldenem a könyvtári nyomozót – válaszolta a nő.

 

4

Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és Samnek az az érzése támadt, hogy látta az igazi Ardelia Lortzot, de ebben a nőben nem volt semmi elbűvölő, kedves vagy vénkisasszonyos.
Ez a nő tényleg veszélyes lehet, döbbent rá hirtelen, aztán zavartan hessegette el magától a gondolatot. Ez a borús nap – és talán a közelgő beszéd súlya – az agyára ment. Csak annyira veszélyes, mint egy barackbefőtt... És nem a borús idő vagy a Rotary Klub zaklatta fel, hanem a poszterek. Igen, azok az átkozott poszterek...
A hóna alatt ott volt a Szónokok kézikönyve és az Amerikai nép legkedveltebb versei, és már majdnem az ajtónál jártak, mikor ráeszmélt, hogy a nő éppen kivezeti őt. Lábát szilárdan kitámasztotta, és megállt. A nő meglepődve nézett rá.
– Kérdezhetek valamit, Ms. Lortz?
– Természetesen, Sam. Ezért vagyok itt.
– A gyermekkönyvtárról van szó – mondta a férfi – és a poszterekről. Néhány közülük meglepett. Sőt, csaknem megdöbbentett. – Arra számított, hogy ez úgy hangzik majd, mint amikor egy keresztény plébános megpillant egy Playboy-t egy csomó újság között a sekrestyés asztalán, de egyáltalán nem úgy hangzott. Mert ez nem puszta szőrszálhasogatás, gondolta. Tényleg megütköztem. Nem kell mismásolni és csaknemezni.
– Poszterek? – kérdezte a nő értetlenül, aztán felderült az arca. Felnevetett. – Ó! Bizonyára a könyvtári nyomozóra gondol... és persze Együgyű Simonra.
– Együgyű Simon?
– Tudja, amelyiken az a felirat áll, hogy SOHA NE MENJ EL IDEGENEKKEL. Így hívják a srácok a kisfiút rajta. Tudja, aki kiabál. Együgyű Simonnak hívják, gondolom, megvetésből, amiért ilyen ostobaságot csinált. Szerintem ez teljesen normális dolog, vagy nem?
– Nem kiabál – mondta lassan Sam. – Sikít.
A nő vállat vont. – Kiabál, sikít, mi a különbség? Itt bent egyiket sem halljuk. A gyerekek nagyon jól viselkednek, nagyon tisztelettudóan.
– Ebben biztos vagyok – mondta Sam. Megint az előtérben voltak, és pillantása a táblán lévő feliratra esett, amely nem azt mondta, hogy
HALLGATNI ARANY vagy
KÉRJÜK ÖNÖKET, NE ZAVARJANAK MÁSOKAT HANGOSKODÁSSAL,
hanem csak azt az egy ellentmondást nem tűrő felszólítást: CSENDET!
– Emellett az egész csupán értelmezés kérdése, nem?
– Igen, azt hiszem – felelte Sam bizonytalanul. A nő olyan mederbe terelte a beszélgetést – méghozzá nagyon hatékonyan –, ahol kezdett kicsúszni alóla a talaj, amelyen morális érvei megállhattak volna. Ardelia Lortz itt az elemében volt, Sam pedig ostobán érezte magát.
– De annyira szélsőségesnek tűntek azok a poszterek. – Valóban? – kérdezte a nő udvariasan. Már a külső ajtónál álltak.
– Igen. Megijesztettek. – Összeszedte a bátorságát, és kimondta, amire tényleg gondolt. – Nem illő egy olyan helyen, ahol kisgyerekek tartózkodnak.
Még mindig úgy érezte, hogy amit mondott, nem hangzott prűdnek vagy okoskodásnak – legalábbis önmaga számára –, és ettől megkönnyebbült.
A nő mosolygott. Bosszantóan mosolygott. – Nem maga az egyetlen, aki ennek a véleményének eddig hangot adott, Sam. A gyermektelen felnőttek nem túl gyakori látogatók a gyermekkönyvtárban, de időnként benéznek – nagybácsik, nagynénik, egyedülálló anyák férfiismerősei, akikre rámaradt a kötelesség, hogy hozzák-vigyék a gyereket... és olyanok, mint maga, Sam, akik engem keresnek.
Olyan emberek, akik kutyaszorítóban vannak, mondták a hűvös, szürkéskék szemek. Olyan emberek, akik segítséget kérni jönnek ide, aztán, miután MEGKAPTÁK, még maradnak, hogy kritizálják, ahogy itt a városi könyvtárban intézzük a dolgokat. Ahogy én intézem a dolgokat!
– Gondolom, most azt hiszi, hogy nem volt igazam, amikor beleütöttem az orromat – mondta Sam kedélyesen. Pedig nem volt kedélyes hangulatban. Hirtelen egyáltalán nem volt kedélyes hangulatban, de ez is szakmai fogás volt; úgy burkolózott bele, mint egy védőöltözékbe.
– Dehogy. Csak arról van szó, hogy nem érti. Múlt nyáron tartottunk egy szavazást, Sam, amely része volt az évenként megrendezett Nyári Olvasói Programnak. Mi Nyári Zsongásnak hívjuk, és ilyenkor a gyerekek szavaznak is minden egyes könyvvel, amit elolvasnak. Ez egyike azoknak a stratégiáknak, amelyeket az évek során dolgoztunk ki abból a célból, hogy ösztönözzük a gyerekeket az olvasásra. Ez az egyik legfontosabb kötelességünk, tudja.
Tudjuk, mit csinálunk, mondta a rezzenéstelen tekintet. És még udvarias is vagyok, nem? Figyelembe véve, hogy maga, aki azelőtt soha életében nem járt itt, rögtön belekotnyeleskedett mindenbe, és elkezdett ostromolni a kritikáival.
Sam egyre kínosabbnak érezte a helyzetet. A nő még nem uralta teljesen a terepet, de Sam érezte, hogy nincs messze a megfutamodástól.
– A közönségszavazatok alapján az elmúlt nyár legnépszerűbb filmje a Rémálom az Elm utcában ötödik része volt. A kedvenc rockegyüttesük a Guns n' Roses, a kedvenc énekesük meg valami Ozzy Osbourne, akiről az a hír járja, hogy a koncertjein élő állatok fejét harapja le. Kedvenc regényük egy hamisítatlan ponyva volt, a Hattyúdal. Ez egy horror-történet, amelyet egy bizonyos Robert McCammon írt. Nem tudunk eleget beszerezni belőle, Sam. Minden új kötetet hetek alatt rongyosra olvasnak. Az egyiket kemény táblába köttettem, de persze ellopták. Valaki a rossz gyerekek közül.
Összepréselte ajkait.
– Nagy sláger volt az a horrortörténet is, ami vérfertőzésről és csecsemőgyilkosságról szólt. A Virágok a manzárdszobában. Öt évig vezette a slágerlistát. Néhány gyerek pedig egyenesen a Peyton Place-X állította az élre!
A nő rezzenéstelenül nézett rá.
– Én személy szerint egyetlen részét sem láttam a Rémálom az Elm utcában sorozatnak. Még sohasem hallgattam Ozzy Osbourne-lemezt, és nem is áll szándékomban, mint ahogy nem akarok elolvasni egyetlenegy Robert McCammon-, Stephen King- vagy V.C. Andrews-regényt sem. Érti, mire akarok kilyukadni, Sam?
– Azt hiszem, igen. Azt akarja mondani, nem lenne etikus... – kereste a szót, végül megtalálta – ...kordában tartani a gyerekek ízlését.
A nő arca felragyogott, kivéve a szemét, az most is olyan volt, mint két csillogó pénzdarab.
– Ez része a dolognak, de még nem minden. A gyermekkönyvtárban kiragasztott posztereket – csakúgy a kedves, ártatlan képeket, mint a maga által vitatottakat – az Iowai Könyvtárosszövetségtől kapjuk. Az IKSZ tagja a Középnyugati Könyvtárosszövetségnek, ez utóbbi pedig tagja a Nemzeti Könyvtárosszövetségnek, amely a működéséhez szükséges pénzalap nagy részét az adófizetők pénzéből kapja. Például Átlag Jánoséból, aki akár én is lehetek. Vagy maga.
Sam egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Nem akarta egész délutánját azzal tölteni, hogy a „Hogyan szolgálja Önt a könyvtára” című kiselőadást végighallgassa, de hát nem ő tehetett róla? Az volt az érzése, hogy igen. Arról viszont teljes egészében meg volt győződve, hogy az idő múlásával egyre kevésbé tetszik neki Ardelia Lortz.
– Az Iowai Könyvtárosszövetség minden második hónapban küld egy körülbelül negyven poszterreprodukciót tartalmazó füzetet – folytatta Ms. Lortz rendületlenül. – Ötöt mindig kiválaszthatunk ingyen, az ezenfelüli képek darabjáért három dollárt kell fizetnünk. Látom, kicsit már ideges, Sam, de megérdemli, hogy kielégítő magyarázatot kapjon a dolog lényegéről.
– Még hogy én? Én nem vagyok ideges – felelte Sam idegesen.
A nő rámosolygott, kivillantva annyira tökéletes fogsorát, hogy az bármi lehetett, csak valódi nem. – Van egy gyermekkönyvtári bizottságunk – mondta. – Természetesen ki másból állhatna, mint gyerekekből. Kilencen vannak. Négy gimnazista, három szakközépiskolás és két általános iskolás. Mindegyiküknek legalább négyes átlaggal kell rendelkezniük az iskolai munkájukban ahhoz, hogy bekerülhessenek. Néhányat ők választhatnak ki azok közül az új könyvek közül, amelyeket megrendelünk, ezenkívül ők választották ki a függönyöket, a szőnyegeket és az asztalokat, amikor tavaly ősszel felújítottuk a részleget... és persze a posztereket is. Ez – ahogy a legfiatalabb bizottsági tagunk megfogalmazta – a tejszínhab a tortán. Érti most már?
– Igen – felelte Sam. – A kölykök kiszúrták Piroskát, Együgyű Simont és a könyvtári nyomozót. Szeretik őket, mert ijesztőek.
– Pontosan – sugárzott a nő.
Hirtelen a férfinak elege lett. A könyvtár volt az oka. Nem a poszterek, nem a könyvtáros, hanem maga a könyvtár. Egyszerre a könyvtár olyan volt, mint egy kínzó, dühítő szilánk, mélyen befúródva az ember seggébe. Bármi is volt... elég volt.
– Ms. Lortz, van a Rémálom az Elm utcában ötödik részéről egy kazettája a gyermekkönyvtárban? Vagy egy válogatás a Guns n' Roses és Ozzy Osbourne albumaiból?
– Sam, maga nem érti a lényeget – kezdte a nő türelmesen.
– És mi van a Peyton Place-szel? Van egy kötete a gyermekkönyvtárban, csak mert néhány gyerek olvasta? – Miközben beszélt, átfutott az agyán: egyáltalán OLVASSA VALAKI azt a régi történetet?
– Nincs – jött a válasz, és a férfi észrevette, hogy a nő kezd elvörösödni dühében. Nem az a fajta volt, aki hozzászokott, hogy a döntéseit megkérdőjelezzék. – Vannak viszont történeteink betörésekről, szülői bántalmazásról és lopásokról. Persze most csak az Aranykulcsocská-ról, A három kismalac-ról, Jancsi és Juliská-ról, valamint Az égig érő fá-ról beszélek. Azt hittem, hogy egy olyan ember, mint maga, Sam, kicsit megértőbb lesz.
Úgy érti, egy olyasvalaki, akit kihúzott a szarból, gondolta Sam, de az ördögbe is, asszonyom, hát nem ezért fizeti magát a város?
Aztán visszatartotta magát. Nem tudta pontosan, a nő mit értett azon, hogy „egy olyan ember, mint maga”, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán akarja-e tudni, de azt tudta, hogy ez a beszélgetés kezd eldurvulni és vitává fajulni. Azért jött, hogy találjon egy kis ízesítőt, amivel meghintheti a beszédét, nem pedig azért, hogy heves szóváltásba keveredjen a főkönyvtárossal a gyermekkönyvtárat illetően.
– Bocsánatot kérek, ha bármelyik szavammal megbántottam volna – mondta. – Most már tényleg mennem kell.
– Igen – felelte a nő. – Én is úgy gondolom. – Nem bocsátom meg, sugározták a szemei. Soha nem bocsátom meg.
– Azt hiszem – folytatta a férfi –, kicsit feszült vagyok az esti debütálásom miatt. Ezenkívül késő éjszakába nyúlóan dolgoztam a beszédemen. – Elővette jó öreg Sam Peebles-mosolyát, és felkapta az aktatáskáját.
A nő megenyhült – egy kicsit –, de a szemei még mindig ölni tudtak volna.
– Ez érthető. Azért vagyunk itt, hogy kiszolgáljunk másokat, és természetesen mindig meghallgatjuk az adófizetők építő szándékú kritikáit.
Az építő szót épp csak annyira nyomta meg, hogy tudassa vele: az ő kritikája minden volt, csak az nem.
Most, hogy egyszeriben túl voltak rajta, hirtelen késztetést érzett, hogy az egészet elsimítsa, mint egy szépen megvetett ágyon a takarót. Ez szintén kelléke volt az üzletemberek viselkedéskódexének, vagy még inkább a védőszíneiknek. Különös ötlete támadt: igazából erről a találkozásról kellene beszélnie. Többet mondana el a kisvárosi mentalitásról és gondolkodásról, mint az egész előre megírt beszéd. Nem lett volna minden sora hízelgő, de egész biztosan száraz sem. Ezenkívül megszólalt volna benne egy hang, ami olyan ritka vendég a péntek esti Rotary klubbeli beszédekben: az igazság semmivel össze nem téveszthető csengése.
– Hát az előbb egy pillanatra jól belemelegedtünk – hallotta saját hangját, és látta, amint előrelendül a keze. – Azt hiszem, kicsit túlléptem a határt. Remélem, nincs harag.
A nő megérintette a kezét. Rövid, száraz kézfogás volt. A nő keze hűvös volt és sima. A tapintása pedig megmagyarázhatatlan módon kellemetlen: mintha egy esernyő nyelével fogott volna kezet.
– Nem tesz semmit – felelte a nő, de a szemei még mindig másról árulkodtak.
– Akkor hát... megyek.
– Jó. És ne felejtse: egy hete van rájuk, Sam. – Felemelte az ujját. Szépen manikűrözött körmével a könyvekre mutatott, amelyeket a férfi a kezében tartott. Közben mosolygott. Samet rendkívüli módon irritálta valami ebben a mosolyban, de ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudta volna megmondani, mi az. – Nem szeretném, ha maga után kellene küldenem a könyvtári nyomozót.
– Hát – értett egyet Sam –, annak én sem örülnék.
– Ez így igaz – válaszolta Ardelia Lortz még mindig mosolyogva. – Annak maga sem örülne.

 

5

Kifelé menet visszafelé a bejárón a sikító kisgyerek Együgyű Simon, a kölykök Együgyű Simonnak hívják, és szerintem ez teljesen normális, nemde) arca jelent meg előtte, ezzel egy időben pedig szöget ütött fejébe egy gondolat, egy igenis egyszerű és gyakorlatias gondolat, melytől földbe gyökerezett a lába. És pedig az, hogy egy gyerekekből álló testület valóban kiválaszthat egy ilyen posztert, de kiküldene-e ilyet egyetlen Könyvtárosszövetség is, akár Iowából, akár a Középnyugatról, akár az egész országból.
Sam Peeblesnek eszébe jutottak a könyörgő kezek, amint a rabságot jelentő üvegre tapadnak, a halálra vált arc, a sikításra nyitott száj, és hirtelen több volt, mint nehéz elhinni. Lehetetlen volt elhinni.
Aztán ott volt a Peyton Place. Azzal hogy állunk? Az volt a sejtése, hogy a könyvtár legtöbb felnőtt látogatója rég elfeledkezett róla. El lehet azt hinni, hogy ezek közül néhánynak a gyereke – aki elég kicsi még ahhoz, hogy a gyermekkönyvtárat látogassa – újra felfedezte ezt a relikviát?
Ezt sem hiszem.
Egyik porcikája sem kívánta, hogy ismét magára vonja Ardelia Lortz haragját – épp elég volt egyszer –, és az volt az érzése, hogy közel sem volt teljes hangerőre csavarva, mégis elég erősek voltak az érzései ahhoz, hogy megforduljon. A nő nem volt sehol.
A könyvtár ajtaja zárva volt, mint valami függőleges száj egy töprengő gránitarcon.
Sam egy pillanatig ott állt, aztán sietve az autója felé indult, amely a járda mellett parkolt.

 

 

HARMADIK FEJEZET
Sam beszéde

 

1

Elsöprő sikere volt.
Először két anekdotát mondott el a Szónokok kézikönyvé-nek „Az érdeklődés felcsigázása” alfejezetéből, amelyeket a szövegkörnyezetnek megfelelően adaptált – az egyik egy farmerről szólt, aki nagyban akarta eladni a portékáját, a másik pedig eszkimóknak eladott fagyasztott élelmiszerrel volt kapcsolatos –, később pedig elmondott egy harmadikat is a beszéde közepén (ami tényleg elég száraz volt). Talált még egy odavágó viccet a „Kegyelemdöfés” alfejezetben is, és épp elkezdte kijegyzetelni, amikor eszébe jutott Ardelia Lortz és az Amerikai nép legkedveltebb versei.
Számíthat rá, hogy a hallgatóság emlékezni fog egy jól kiválasztott versre, még ha minden mást elfelejt is, mondta a nő, Sam pedig talált is egy megfelelő és rövid verset az „Diler” címűi fejezetben.
Végignézett Rotary klubtársai felemelt tekintetén, majd így szólt: – Megpróbáltam önöknek kifejteni, miért élek és dolgozom egy olyan kisvárosban, mint Junction City, és remélem, ez a törekvésem nem volt hiábavaló. Ha igen, akkor bajban vagyok.
Ezt jóízű nevetés fogadta (whisky és bourbon keverékét hozó fuvallat kíséretében). Sam izzadt, mint a ló, de élvezte a helyzetet, és kezdett hinni benne, hogy száraz lábbal fog átkelni a mocsáron. A mikrofon csak egyszer kezdett gerjedni, senki nem ment ki, senki sem osztogatott ennivalót a többieknek, és csak néha fütyültek közbe – persze csak tetszésnyilvánításból.
– Azt hiszem, egy Spencer Michael Free nevű költő sokkal tömörebben összegezte azt, amit ma el akartam önöknek mondani, mint nekem valaha is sikerülne. Tudják, szinte minden árucikket olcsóbban lehet adni nagyvárosi bevásárlóközpontokban. Az efféle helyek szeretnek azzal dicsekedni, hogy náluk bármilyen áru vagy szolgáltatás elérhető, amire csak szükség lehet, és amellett a vásárlók még ingyen is parkolhatnak. És azt hiszem, majdnem igazuk is van. Mégis van valami, amit csak a kisvárosi boltok nyújtanak, és amit a bevásárlóközpontok nem, és épp ez az, amiről Mr. Free a versében ír. Nem túl hosszú, de annál tömörebb. Így szól:

E világon nincs más, mi többet ér,
Mint mikor kezed a kezemhez ér, Mert a múlandó léleknek nem elég
Csupán kenyér, bor s menedék; Az éj elszáll, a menedék nincs többé,
A kenyér sem tart örökké, De egy baráti kéz és egy hang,
Végigkísér és örökké tart.

Sam felpillantott a lapjai közül a hallgatóságra, és aznap másodszor tapasztalta, hogy minden egyes szónak, amit kimondott, átérezte az igazságát. Úgy érezte, szíve megtelt melegséggel és őszinte hálával. Jó érzés volt tudni, hogy az embernek még mindig van szíve, amely még nem fáradt bele a hétköznapok rutinjába, és ennél is jobb volt tudni, hogy ez a szív még mindig meg tud szólalni az ember száján keresztül.
– Mi, kisvárosi üzletemberek és üzletasszonyok kínáljuk ezt az érintést. Ez önmagában nem tűnik soknak... mégis az. Tudom, hogy ez az, ami itt tart. Szeretném kifejezni jókívánságaimat ma esti, terv szerinti szónokunknak, Bámulatos Joe-nak, hogy mielőbb épüljön fel; szeretném megköszönni Craig Jonesnak, hogy felkért, helyettesítsem őt; és szeretném önöknek külön megköszönni azt a türelmet, amellyel kitüntették ezt a kicsit talán unalmas felszólalásomat. Egyszóval... köszönöm önöknek.
A taps elkezdődött, mielőtt Sam befejezte az utolsó mondatot; egyre erősödött, mialatt összeszedte a papírjait, amelyeket Naomi gépelt, és amelyeknek az átdolgozására rászánta az egész délutánt; végül dübörgő vastapssá fokozódott, miközben sikertől ittasan visszaült a helyére.
Csak a pia miatt van, mondta magában. Akkor is ugyanígy tapsolnának, ha azt mesélted volna el nekik, hogyan tetted le a bagót, miután megismerkedtél Jézussal egy hittérítő bulin. Aztán sorban felálltak, és Sam hirtelen arra gondolt, hogy biztos túl sokáig beszélt, ha ennyire ki akarnak menni. De egyre csak tapsoltak, aztán észrevette, hogy Craig Jones integet neki. Egy pillanat múlva megértette, hogy Craig azt akarja, álljon fel és hajoljon meg.
Mutatóujjával megkopogtatta a halántékát: Te megőrültél! Craig azonban izgatottan megrázta a fejét, és olyan energikusan emelgette kezeit, mintha egy felbuzdult lelkipásztor bátorítaná hűséges nyáját, hogy énekeljen hangosabban.
Sam tehát felállt, majd elámult, amikor rájött, hogy szó szerint ünneplik őt.
Pár pillanattal később Craig elindult a pulpitus felé. Az ováció nagy nehezen alábbhagyott, miután néhányszor megkopogtatta a mikrofont, olyan hangot hallatva, mintha egy vattába csavart hatalmas ököl kopogna egy koporsón.
– Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban – mondta – hogy Sam beszédéért érdemes volt kifizetnünk a grillcsirke árát.
Ezt újabb lelkes tapsvihar követte.
Craig Samhez fordult, és így szólt: – Ha tudtam volna, Sammy, hogy ez benned van, te lettél volna az első jelöltem ma estére.
A taps fokozódott, miközben többen fütyültek. Mielőtt elcsitult volna, Craig Jones megragadta Sam kezét, és többször a magasba emelte.
– Óriási volt, Sam! – kiáltott fel Craig. – Honnan másoltad ki?
– Sehonnan – válaszolta Sam. Égett az arca, és bár csak egy gin-tonikot ivott -. egy elég gyengét – mielőtt felállt az emelvényre, kicsit részegnek érezte magát – Saját szerzemény. Találtam néhány könyvet a könyvtárban, azok segítettek.
Ekkorra már Rotary klubtagok tülekedtek körülöttük; Sam kezét rázogatták. Úgy érezte magát, mint a városi nyomókút aszály idején.
– Hatalmas volt! – kiabálta valaki a fülébe. Sam a hang irányába fordult, és rájött, hogy Frank Stephenstől jött, aki a visszaélésekkel gyanúsított kamionos szakszervezet vezetője helyett ugrott be annak idején. – Magnóra kellett volna venni az egészet. Egy rakás fejesnek eladhatnánk. A mindenit, nagyot alakítottál, Sam!
– Az egészet ki kéne írni egy hirdetőtáblára – mondta Rudy Pearlman. Kerek képe vörös volt, és gyöngyözött az izzadságtól. – Majdnem elbőgtem magam. Isten bizony! Honnan szedted azt a verset?
– A könyvtárból – válaszolta Sam. Még mindig bódult volt, de a megkönnyebbülést, hogy épségben megúszta az egészet, kezdte lépésről lépésre felváltani az öröm. Eszébe jutott, hogy meg kell jutalmaznia Naomit. – Egy könyvben találtam, az a címe...
Mielőtt azonban elmondhatta volna Rudynak a könyv címét, Bruce Engalls megragadta a könyökénél fogva, és a bár felé vezette. – A legjobb istenverte beszéd, amit ebben az idétlen klubban két év óta hallottam – harsogott Bruce. – De lehet, hogy öt. Kinek hiányzik az az artista? Hadd hívjalak meg egy italra, Sam! Sőt mindjárt inkább kettőre!

 

2

Mielőtt Sam elszabadulhatott volna, összesen hat italt küldött le, mindet ingyen és bérmentve, majd végül a dicsőséges estet azzal koronázta meg, hogy lehányta az ajtaja előtt lévő „Isten hozott” feliratú lábtörlőt, röviddel azután, hogy Craig Jones kitette őt a háza előtt a Kelton Avenue-n. Amikor a gyomra hirtelen elunta a dolgot, Sam épp a kulcsát próbálta bedugni a bejárati ajtó zárjába – ami komoly szakmai kihívást jelentett, három zárról és négy kulcsról lévén szó –, arra pedig már nem maradt ideje, hogy a bejárót szegélyező bokrokban szabaduljon meg terhétől.
így aztán, mikor végre sikerült kinyitnia az ajtót, egyszerűen felemelte a lábtörlőt (óvatosan a két szélénél fogva, hogy tartalma a közepén maradjon), és bedobta a bokrok mögé. Csinált magának egy kávét, hogy rendbe jöjjön, de kétszer is megszólalt a telefon, mielőtt megihatta volna. Újabb gratulációk voltak. A második hívás Elmer Baskintól jött, aki ott sem volt. Kicsit úgy érezte magát, mint Judy Garland az Új csillag születik-ben, de nehéz volt teljesen átadnia magát az élvezetnek, miközben a gyomra kavargott, a feje pedig kezdte megbüntetni túlzott engedékenysége miatt.
Sam bekapcsolta az üzenetrögzítőt a nappaliban, hogy vegye a további hívásokat, aztán felment a hálószobájába, kihúzta az ágya melletti telefont, bevett két aszpirint, levetkőzött, majd ágyba bújt.
A tudata gyorsan homályosulni kezdett – legalább annyira fáradt volt, mint amennyire be volt bombázva –, de mielőtt álomba merült volna, még átfutott az agyán: Javarészt Naominak köszönhetem... és annak az ellenszenves nőnek a könyvtárban. Horst. Borscht. Akárhogy hívják is. Talán őt is meg kellene ajándékoznom.
Még hallotta, amint a telefon megszólal lent a nappaliban, az üzenetrögzítő pedig bekapcsol.
Rendes fiú vagy, gondolta félálomban. Tedd csak a dolgod – végül is nem ezért fizettek érted?
Aztán sötétség vette körül, és semmiről sem tudott szombat délelőtt tízig.

 

3

Émelygő gyomorral és enyhe fejfájással tért vissza a valóság világába, de sokkal rosszabb is lehetett volna. Fájlalta a lábtörlőt, annak viszont örült, hogy legalább egy részét kipakolta az italnak, mielőtt a feje még nagyobbra dagadt volna. Tíz percig állt a zuhany alatt, csak mímelve a mosdást, aztán megtörülközött, felöltözött, és törülközővel a fején lement a nappaliba. Az üzenetrögzítőn villogott a piros fény. A szalag gyorsan az elejére ért, miután megnyomta az üzenetlejátszó gombot; az a hívás, amit félálomban hallott, úgy tűnt, az utolsó volt.
Bip! – Hello, Sam! – Samnek egy pillanatra megállt a keze, miközben épp a törülközőt vette le a fejéről. Homlokát ráncolta. Egy női hang volt, és ismerte is. De kinek a hangja? – Hallottam, a beszéde nagy sikert aratott. Igazán örülök neki.
Ms. Lortzé, hasított bele a felismerés.
Hogy szerezte meg a számomat? Persze feltalálták már a telefonkönyvet... azonkívül az olvasókártyájára is felírta, nem? De igen. Valamilyen homályos oknál fogva, ami előtte is ismeretlen volt, alig érezhetően végigfutott hátán a hideg.
– Ne felejtse el visszahozni a kikölcsönzött könyveket április hatodikáig – folytatta a nő, majd pajkosan hozzátette: – Jusson eszébe a könyvtári nyomozó.
Egy kattanás hallatszott, amint megszakadt a vonal. Sam üzenetrögzítőjén kigyulladt a „Minden üzenet lejátszva” fény.
– Szemétkedünk, hölgyem, szemétkedünk? – mondta Sam az üres háznak, aztán a konyhába ment, hogy néhány pirítóst csináljon magának.

 

4

Mikor Naomi pénteken délelőtt tízkor megérkezett, egy héttel Sam dicsőséges szónoki debütálását követően, a férfi egy hosszú fehér borítékot nyújtott át neki, rajta a nevével.
– Mi ez? – kérdezte Naomi gyanakodva, miközben kibújt a kabátjából. Kintről szakadó kora tavaszi eső monoton kopogása hallatszott.
– Nyisd ki és nézd meg!
A lány megnézte. Egy kettéhajtott köszönetnyilvánító lap volt benne, A kártyát kinyitva Andrew Jackson arcképe nézett vissza.
– Húsz dollár! – A nő gyanakvóbban nézett rá, mint addig bármikor. – Miért?
– Mert kihúztál a csávából, amikor a könyvtárba küldtél – válaszolta Sam. – A beszéd nagyon jól sikerült, Naomi. Úgy is mondhatnám, telitalálat volt. Egy ötvenest tettem volna a borítékba, ha tudom, hogy elfogadod.
A lány végre megértette, és szemmel láthatóan jólesett neki, bár megpróbálta visszaadni a pénzt. – Nagyon örülök, hogy hasznodra volt, de tényleg nem fogadhatom el a...
– Dehogynem – vágott közbe Sam –, és elfogadod. A jutalékot is elfogadnád, ha ügynökként nekem dolgoznál, nem igaz?
– Nem egészen. Semmit sem tudnék eladni. Mikor mi rendeztük a Komornak Bálját, anyám volt az egyetlen, aki süteményt vett tőlem.
– Naomi. Kedvesem. Ne nézz már olyan gyanakodva és számítóan. Nem akarok tőled semmit. Két éve mindent lezártunk.
– Igen, lezártunk – értett egyet vele Naomi, de még mindig idegesnek tűnt, és a biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy megvan-e az ajtóig a visszavonulás lehetősége, ha úgy alakulnak a dolgok.
– Nem érted, hogy két házat adtam el, és majdnem kétszázezer dollár értékű biztosítást kötöttem a nyavalyás beszédem óta? Igaz ugyan, hogy többsége a szokásos csoportos balesetbiztosítás volt, magas kockázattal és alacsony jutalékkal, de a nyereség még így is egy új kocsi árára rúg. Ha nem teszed el azt a húszast, úgy fogom magam érezni, mint egy rakás szar.
– Sam, kérlek – mondta a lány megütközve. Naomi hívő keresztény volt. Anyjával együtt eljárt a proverbiai kis templomba, ami majdnem olyan rozoga volt, mint a házuk, amiben éltek. A férfi tudta; egyszer ő is járt ott. Örömmel látta, hogy a lány végre jobb kedvre derült... és kicsit felengedett.
1988 nyarán Sam kétszer randizott Naomival. A második alkalommal Sam megpróbálta dűlőre vinni a dolgot. Ajánlata annyira gáláns volt, amennyire egy ajánlat csak lehet, de attól az még ajánlat maradt. Naomi úgy utasította el, ahogy a Denver Bronco legjobb védőjátékosa kapcsol le egy vérszegény indítást. Nem azért, mintha Sam nem tetszene neki, magyarázta; egyszerűen az az érzése, hogy ők ketten „úgy” nem illenek össze. Sam zavarodottan megkérdezte, miért. Naomi csak megrázta a fejét. Vannak dolgok, amiket nehéz megmagyarázni, Sam, de attól azok még nem kevésbé valóságosak. Ez az egész soha nem működne. Hidd el, hogy nem. Ez volt minden, amit ki tudott húzni a lányból.
– Bocs, hogy kiejtettem azt az s betűs szót, Naomi – mondta Sam. Kicsit bűnbánóan beszélt, bár kételkedett benne, hogy a lány akár csak feleakkora szentfazék lenne, mint ahogy mutatta. – Azt akartam mondani, hogy ha nem veszed el azt a húszast, úgy fogom magam érezni, mint egy rakás kaki.
A lány a tárcájába tette a bankót, aztán megpróbált egyfajta méltóságteljes felsőbbrendűséget erőltetni az arcára. Majdnem sikerült is, de a szája csücske árnyalatnyit megremegett.
– Ez megvolt. Elégedett vagy?
– Restellem, hogy nem egy ötvenest adtam – jött a válasz. – Elfogadnál egy ötvenest is, Omes?
– Nem – felelte a lány. – És légy szíves, ne szólíts Omesnak! Tudod, hogy nem szeretem.
– Bocs.
– Megbocsátok. Most pedig nem váltunk témát?
– Oké – mondta Sam beleegyezően.
– Több embertől hallottam, hogy jól sikerült a beszéded. Craig Jones egyenesen szuperlatívuszokban beszélt róla. Gondolod, ez az oka annak, hogy fellendült az üzlet?
– Igen, azt hiszem. Néha így működnek a dolgok. Különös, de ez az igazság. A szokásos eladási mutatók tényleg megugrottak ezen a héten. Persze vissza fognak esni, de nem hiszem, hogy teljesen az eredeti szintre. Ha az új generációnak megnyeri a tetszését, ahogy viszem az üzletet – márpedig szeretném hinni, hogy így lesz –, akkor enyém a pálya.
Sam hátradőlt a székén, kezeit összekulcsolta a tarkóján, és elgondolkodva nézett a mennyezetre.
– Mikor Craig Jones felhívott és rám rontott, le tudtam volna lőni. Nem viccelek, Naomi.
– El tudom képzelni – felelte a lány. – Úgy néztél ki, mint egy kórtörténeti eset, akit mérges repkény szúrt meg.
– Igazán? – Sam elnevette magát. – Hát igen. Tényleg furcsa, hogy a dolgokat néha így elrendezi a vakvéletlen. Ha egyáltalán van Isten, néha elgondolkodtató, vajon meghúzott-e minden csavart a nagy gépezetben, mielőtt beindította.
Arra számított, hogy Naomi felrója majd neki a tiszteletlenségét (nem ez lett volna az első eset), de aznap nem így történt.
Ehelyett a lány így szólt: – Szerencsésebb voltál, mint gondolod, ha azok a könyvek tényleg a segítségedre voltak. A könyvtár általában nem nyit ki délután ötig péntekenként. Szólni akartam neked, de aztán kiment a fejemből.
– Ó?
– Biztos bent találtad Mr. Price-ot, amint be akarta hozni a lemaradását a papírmunkában, vagy ilyesmi.
– Price? – esett le Sam álla. – Nem Mr. Peckhamre gondoltál? A takarítóra, aki mindig elolvassa az újságot?
Naomi megrázta a fejét. – Az egyetlen Peckham, akiről itt valaha is hallottam, az öreg Eddie Peckham volt, de ő évekkel ezelőtt meghalt. Mr. Price-ról beszélek. A könyvtárosról. – Úgy nézett Samre, mint a világ... vagy legalábbis Junction City legostobább emberére. – Magas? Sovány? Ötvenes?
– Egyik sem – válaszolta Sam. – Egy Lortz nevű nővel találkoztam. Alacsony, kövérkés, és körülbelül abban a korban van, amikor a nők elkezdenek neonzöld műszálas kardigánban járni.
Naomi arcán érzések furcsa elegye suhant át – először meglepetés, aztán gyanakvás, melyet enyhén bosszús derültség váltott fel. Az arckifejezéseknek ez a sajátságos sorrendje szinte mindig ugyanarra az okra vezethető vissza: valaki fokozatosan rájön, hogy a bolondját járatják vele. Más körülmények között Sam felfigyelt volna erre, de egy csomó ingatlanügyletet bonyolított le a héten, aminek eredményeként volt mit behoznia saját papírmunkájában. Figyelme félig-meddig máris elkalandozott, hogy felmérje a lemaradást.
– Ó! – kiáltott fel Naomi, és felnevetett. – Szóval Ms. Lortz volt az. Biztos jól szórakoztál.
– Igazad van, tényleg furcsa nő – értett egyet Sam.
– Erre mérget vehetsz – mondta Naomi. – Az a nő valójában teljességgel...
Ha befejezhette volna, amibe belekezdett, Sam Peeblest igazán nagy meglepetés éri, de a véletlen – amint a férfi épp rámutatott – rendkívül fontos szerepet játszik az emberek sorsában, márpedig most a véletlen csengetett.
Vagy ha úgy jobban tetszik, a telefon.
Burt Iverson volt az, Junction City kicsiny jogászgyülekezetének a szellemi atyja. Egy hatalmas biztosítási üzletről akart beszélgetni – „az új egészségügyi központ társasági biztosításáról van szó, még a kezdeti stádiumban van, de te tudod, Sam, hogy ez mekkora buli lehet” –, és mire Sam visszazökkent a beszélgetésbe, Ms. Lortz teljesen kiment a fejéből. Igen, tudta, hogy ez mekkora buli lehet; kapásból a régóta áhított Mercedes Benz volánja mögé ültetheti őt. És nem szívesen gondolt arra, hogy ennek a szerencsés véletlennek hány százalékát tudná visszavezetni arra a kis ostoba beszédre, ha tényleg megpróbálná.
Naomi tényleg úgy érezte, hogy Sam a bolondját járatja vele; pontosan tudta, ki volt Ardelia Lortz, és azt gondolta, Samnek is tudnia kell. Végül is ez a nő volt a főszereplője a legmocskosabb ügynek, amely Junction Cityben az elmúlt húsz évben... de talán a második világháború óta megtörtént, amikor is a Moggins fiú kótyagos fejjel hazatért a Csendes-óceánról, és kiirtotta az egész családját, mielőtt szolgálati fegyverének csövét a jobb fülébe nyomta, és magáról is gondoskodott. Ira Moggins ámokfutása idején Naomi még meg se született, az Ardelia-eset pedig jóval azelőtt történt, hogy Sam Junction Citybe költözött. De Naominak ez eszébe sem jutott.
Mindenesetre száműzte agyából a gondolatot, és épp választani próbált Stouffer lasagnája és egy Lean Cuisme-nál elköltött ebéd között, amikor Sam letette a kagylót.
Utána a férfi megszakítás nélkül leveleket diktált délig, amikor is megkérdezte Naomit, hogy elfogadna-e egy ebédmeghívást McKennához. A lány ezt visszautasította, mondván, hogy haza kell mennie az anyjához, akinek az állapota sokat romlott a télen. Ardelia Lortz neve többet nem került szóba.
Aznap.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET
Az eltűnt könyvek

 

1

Sam nem különösebben kultiválja hétköznapokon a reggelit – egy pohár narancslé és egy zabpehelysütemény pont elég volt –, szombat reggelenként azonban (hacsak nem kellett egy Rotary ihletésű másnapossággal farkasszemet néznie) szeretett az ágyban lustálkodni, aztán leballagott a térre, McKenna éttermébe, és komótosan elfogyasztott egy Holstein-szeletet, mialatt a reggeli újságot most végre tüzetesen átolvasta, nem pedig csak átfutotta az üzleti találkozók szüneteiben.
Ezt a gyakorlatot aznap reggel, április hetedikén is követte. Az előző napi esős időnek nyoma sem maradt, az ég derült volt és makulátlanul kék; a korai tavasz hamisítatlan jele.
Sam reggeli után megtette a hosszú utat hazáig, néha meg-megállva, hogy szemügyre vegye, kinek a tulipánjai és sáfrányai gondozottak és kié nem. Tíz perccel tíz után érkezett haza.
Az „Üzenetek” lámpa világított az üzenetrögzítőn. Megnyomta a gombot, és elővett egy cigarettát.
– Hello, Sam! – Ardelia Lortz kellemes, semmivel össze nem téveszthető hangja volt az, a gyufaszál pedig tizenöt centire Sam cigarettájától megtorpant.
– Nagyot csalódtam magában. A könyvei lejártak.
– A francba! – kiáltott fel Sam.
Volt valami, ami egész héten át ott motoszkált a fejében, úgy, ahogy egy szó egyfolytában az ember nyelvén van, mégsem jut az eszébe. A könyvek. Az istenverte könyvek! Úgy tűnt, a nő minden kétséget kizáróan pontosan olyan nyárspolgárként kezeli őt, amint azt korábban már megelőlegezte – őt, a megalapozatlan kritikáival együtt, hogy melyik poszter való a gyermekkönyvtárba, és melyik nem. A nagy kérdés csak az volt, hogy a litániát az üzenetrögzítőre mondta, vagy megtartotta egy személyes találkozóra. Eloltotta a gyufát, és a telefon melletti hamutartóba dobta.
– Azt hiszem, elmagyaráztam magának – folytatta a nő lágy, épp csak árnyalatnyira kimért hangon –, hogy a Szónokok kézikönyve és Az amerikai nép legkedveltebb versei a könyvtár különleges részlegéről vannak, és egy héten belül vissza kell őket hozni. Többet vártam magától, Sam. Ezt komolyan mondom.
Sam legnagyobb elkeseredésére azon kapta magát, hogy saját otthonában, meggyújtatlan cigarettával álldogál, miközben szégyenpír kezdi elönteni először a nyakát, aztán az arcát. Hirtelen megint a negyedik osztályban találta magát, ezúttal a szamárpadba ültetve, a szamaraknak kijáró hegyes süveggel.
Mintha valami nagy kegyet gyakorolna, Ardelia Lortz folytatta. – Ettől függetlenül úgy döntöttem, hogy adok egy kis haladékot hétfő délutánig, hogy visszahozza a könyveket. Kérem önt, hogy kíméljen meg a kínos helyzetektől. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Emlékezzen a könyvtári nyomozóra, Sam.
– Ez már kezd avas lenni, Ardelia kislány – mormogta Sam, de még az üzenetrögzítő előtt sem merte hangosan kimondani.
A nő letette a kagylót a könyvtári nyomozó említése után, a készülék pedig zajtalanul kikapcsolt.

 

2

Sam újabb gyufát vett elő, hogy rágyújtson. Épp csak az első slukkot fújta ki, amikor átvillant az agyán egy lehetséges megoldás. Picit gyávának tűnt, de talán megnyugtatóan rendezheti vele az adósságát Ms. Lortz felé. Ezenkívül volt benne egyfajta nyers igazságosság.
Naominak is megadta, ami jár neki, és ugyanezt fogja tenni Ardeliával is. Leült a dolgozószobájában lévő íróasztalhoz – ahol a sokat emlegetett beszédét is írta –, majd maga elé húzta a jegyzettömböt. A fejléc (Samuel Peebles íróasztaláról) alá a következő irományt körmölte:

Kedves Ms. Lortz!
Szíves elnézését kérem, amiért késlekedtem visszavinni a könyveit. Bocsánatkérésem szívből jövő, mivel a könyvek rendkívül nagy segítséget jelentettek beszédem megírásában. Kérem, fogadja el a mellékelt összeget késedelmi díjként a lejárt könyvekre. A maradékot pedig, kérem, tartsa meg hálám jeléül.
Őszinte tisztelője

Sam még egyszer átfutotta az üzenetet, miközben előhalászott egy gemkapcsot az asztalfiókból. Azt fontolgatta, hogy a „visszavinni a könyveit” talán jobb lenne úgy, hogy „visszavinni a könyvtári könyveket”, aztán úgy hagyta, ahogy volt. Ardelia Lortz minden jel szerint az a fajta ember volt, aki magáénak vallja a Vétat c'est moi filozófiáját, még ha ebben az esetben a Vétat csupán egy városi könyvtár volt is.
Előhúzott egy húszdollárost a tárcájából, a gemkapoccsal pedig hozzákapcsolta a levélhez. Egy pillanatig habozott, ujjaival idegesen dobolva az asztal szélén.
Úgy fogja tekinteni, mintha le akarnám őt kenyerezni. Valószínűleg megfog sértődni, és marhára bepipul.
Ez elképzelhetőnek tűnt, de Sam nem törődött vele. Pontosan tudta, mi volt a nő reggeli kis rosszmájú hívása mögött – mindkét rosszmájú kis hívása mögött.
Kicsit túlfeszítette a húrt a poszterekkel kapcsolatban a gyermekkönyvtárban, a nő pedig bosszút akart állni rajta – vagy legalábbis megpróbálta. De ez már nem a negyedik osztály, ő pedig nem a sietős léptű, ijedős kisfiú (legalábbis többé már nem), és nem hagyja magát megfélemlíteni. Sem a mogorva feliratoktól, sem a könyvtáros „egy egész napot késtél, te mákvirág” replikázásától.
– Kapja be! – mondta hangosan. – Ha nem kell az az istenverte pénz, fizesse be a Könyvtársegítő Alapba vagy akármibe.
Az íróasztalára fektette a levelet, hozzátűzve a húszast. Esze ágában sem volt személyesen átadni, hogy a nő rázúdíthassa haragját. Néhány befőttesgumival összeköti majd a két könyvet, miután a pénzt és az írást beletette az egyikbe, úgy, hogy a vége kilátszódjon. Aztán az egész motyót bezúdítja majd a könyvbedobó nyíláson. Hat évet élt le Junction Cityben anélkül, hogy megismerte volna Ardelia Lortzot, és némi szerencsével talán ismét eltelhet ugyanennyi, mielőtt megint látja őt.
Most már csak meg kellett találni a könyveket. Az íróasztalán nem voltak, az egyszer biztos. Sam átment az étkezőbe, és körülnézett az asztalon. Ez volt az a hely, ahová rendszerint összegyűjtötte azokat a holmikat, amelyek kölcsönben voltak nála. Két VHS kazetta hevert ott, készen arra, hogy visszakerüljenek Bruce Videotékájába, aztán egy Paper-boy feliratú boríték, két biztosítási kötvény; viszont sem a Szónokok kézikönyve, sem Az amerikai nép legkedveltebb versei nem volt ott.
– Puff neki – mondta Sam, miközben kezével a hajába túrt. – Hol a pokolban...
Kiment a konyhába. Semmi sem volt a konyhaasztalon, kivéve a reggeli újságokat, amiket ő tett oda, amikor bejött. Hanyag mozdulattal a kályha melletti kartondobozba dobta őket, közben ellenőrizte a konyhapultot. Az is üres volt, eltekintve attól a doboztól, amiben a tegnap esti mélyhűtött vacsoráját hozta haza. Lassan felment a lépcsőn, hogy ellenőrizze az emeleti szobákat is, de kezdődő balsejtelme egyre csak erősödött.

 

3

Aznap délután háromra a baljóslata beigazolódott. Sam Peebles maga alatt volt. Miután kétszer tetőtől talpig átfésülte az egész házat (másodjára még a pincét is ellenőrizte), átment az irodájába – bár biztos volt benne, hogy hazavitte a könyveket, miután hétfőn késő délután elhagyta a munkahelyét. Ahogy várta, semmit sem talált. Ott volt, ahol a part szakad; egy gyönyörű tavaszi szombatot pazarolt egy értelmetlen keresésre, aminek semmi eredménye sem volt.
Nem tudta kiverni a fejéből a nő pikírt megjegyzéseit – Ne feledje a könyvtári nyomozót, Sam –, és hogy milyen boldog lenne, ha tudná, milyen mélyen szúrtak ezek a fullánkok. Ha tényleg létezett könyvtárrendőrség, Samnek nem volt kétsége afelől, hogy a nő szívesen a nyakába akasztana egy zsarut. Minél többet rágódott rajta, annál idegesebb lett.
Visszament a dolgozószobába. Az Ardelia Lortznak címzett levele a hozzátűzött húszdollárossal üresen nézett vissza az íróasztalról.
– A hétszentségit! – kiáltott fel, és majdnem hozzálátott egy újabb forgószélszerű házkutatáshoz, de aztán észhez tért, és megálljt parancsolt magának. Az semmit sem oldana meg. Hirtelen rég meghalt anyja hangját hallotta. Lágy volt és játékosan komoly. Ha görcsösen keresel valamit, Samuel, miután már mindent feltúrtál, az általában nem használ Inkább ülj le, és gondolkodj! A fejed használd, ne a lábad!
Ez jó tanács volt tízéves korában, és úgy gondolta, ugyanolyan jó lesz negyvenévesen is. Sam leült az íróasztala mögé, behunyta szemét, és nekilátott, hogy végiggondolja azoknak az átkozott könyveknek az útját attól a pillanattól kezdve, hogy Ms. Lortz a kezébe adta, addig, amíg... ki tudja meddig.
A könyvtárból visszavitte őket az irodába, megállva kedvenc pizzériájánál, ahol egy paprikás-gombás pizzát rendelt, amit akkor fogyasztott el, amikor a Szónokok kézikönyvé-t nézte át; egyrészt, hogy jó vicceket találjon, másrészt, hogy használni tudja őket. Eszébe jutott, mennyire vigyázott arra, hogy a legkisebb ketchupfolt se maradjon a könyveken, ami némileg vicces volt, tekintve, hogy most mindkettőnek lába kelt.
A délután nagy részét a beszédére fordította; átdolgozta a vicceket, végül pedig átírta az utolsó részt, hogy a vers jobban passzoljon hozzá. Miután pénteken késő délután hazament, csak a kész beszédet vitte magával otthonról, a könyveket nem. Ebben biztos volt. Craig Jones jött érte kocsival, mikor eljött a vacsora ideje, és Craig is tette ki később – épp időben, hogy felszentelje a lábtörlőt.
Szombat délelőtt enyhe, de zavaró másnaposságát kúrálgatta, a hétvége többi részét pedig otthon töltötte; olvasott, tévét nézett és – mondjuk ki nyíltan, fiúk – lubickolt a sikerélményben. A közelébe sem ment az irodának. Ebben biztos volt.
Rendben, gondolta magában. Most jön a neheze. Koncentráljunk. Aztán rájött, hogy nem is kell annyira koncentrálnia.
Hétfőn délután háromnegyed ötkor lépett ki az irodájából, amikor megszólalt a telefon, és visszament, hogy felvegye. Stu Youngman volt az, és azt szerette volna, hogy Sam írjon egy propagandaszöveget a saját tulajdonú lakások fontosságáról. Ezzel indult a heti dolláreső.
Mialatt Stuval beszélt, szeme a két könyvre tévedt, vagyis azok még mindig az íróasztala sarkán feküdtek. Amikor másodjára indult neki, az aktatáskája volt az egyik kezében, a könyvek pedig a másikban. Erre határozottan emlékezett.
Aznap este tervezte visszavinni őket, de aztán Frank Stephens telefonált, és vacsorára hívta meg, amin rajta kívül még a felesége és az unokahúga is ott volt, aki épp Omahából érkezett látogatóba (ha az ember agglegényként éldegél egy kisvárosban – fedezte fel Sam –, még az alkalmi ismerősei is fáradhatatlan kerítővé válnak). A Brady's Ribsbe mentek, és sokáig maradtak – körülbelül tizenegyig, ami elég későn van hétköznap –, mire pedig hazaért, a könyvek teljesen kimentek a fejéből. Onnantól kezdve szem elől tévesztette őket. Nem gondolt rá, hogy visszavigye őket – a váratlanul gyors fellendülés az üzletben teljesen lefoglalta –, egészen Ms. Lortz hívásáig.
Akkor rendben – tehát valószínűleg hozzájuk sem nyúltam azóta. Pontosan ugyanott kell lenniük, ahol hétfő délután hagytam őket.
Egy pillanatra nagyot dobbant a szíve – lehet, hogy még mindig a kocsiban vannak! Épp felkelt, hogy ellenőrizze, amikor eszébe jutott, hogy az aktatáskáját abba a kezébe fogta, amelyikben a könyvek is voltak, amikor hétfő délután hazaért. Azért csinálta ezt, hogy ki tudja halászni a kulcsát a jobb első zsebéből. Tehát nem hagyta a könyveket a kocsiban.
Szóval mit csináltál, miután beléptél?
Maga előtt látta saját magát, amint kinyitja a konyhaajtót, belép, aktatáskáját az egyik székre teszi, a könyvekkel a kezében megfordul...
– Ó, nem! – dünnyögte Sam. Balsejtelme szélviharként tért vissza. Egy tekintélyes méretű kartondoboz állt a kályha melletti polcon, az a fajta, amelyeket italboltokban adnak. Már évek óta ott állt. Az emberek néha ilyen dobozokba pakolják az apróbb tárgyakat költözéskor, de a kartonok remekül szolgáltak mindenesként is. Sam a szóban forgó dobozt újságtárolónak használta. Minden egyes nap a dobozba rakta a kiolvasott újságot; a mait például épp az imént dobta be. És körülbelül havonta...
– Piszkos Dave! – mormogta Sam. Felkelt az asztalától, és a konyhába sietett.

 

4

A doboz, Johnnie Walker monoklis, „nekem minden sikerül” alakjával az oldalán, csaknem teljesen üres volt. Átnézte a vékony újságkupacot, tudva, hogy csak keresni fog. találni nem; mint azok az emberek, akik elkeseredésükben félig-meddig mégis elhiszik, hogy ha nagyon akarnak valamit, elő is fogják teremteni. Megtalálta a szombati Gazette-et – amitől az előbb szabadult meg, valamint a pénteki újságot. Persze sem alattuk, sem közöttük nem voltak a könyvek. Egy pillanatig csak állt ott, sötét gondolatokkal küszködve, aztán a telefonhoz lépett, hogy felhívja Mary Vassert, aki csütörtökönként kitakarította a házát.
– Halló? – válaszolt egy enyhén gondterhelt hang.
– Jó napot, Mary! Sam Peebles vagyok.
– Sam? – Az aggodalom mélyült. – Valami baj van? Igen! Hétfő délutánra az a ribanc, aki a helyi könyvtárat vezeti, a sarkamban lesz! Valószínűleg egy kereszttel és egy csomó jó hosszú szöggel.
Persze semmi ilyesmit nem mondhatott, legalábbis Mary-nek nem; a nő azon szerencsétlen emberek egyike volt, akik rossz csillagzat alatt születtek, és baljóslatú előérzeteik sötét felhőjébe burkolózva élik életüket. A világ Mary Vasserei abban a hitben élnek, hogy a járdák felett három emelet magasan nehéz széfek himbálóznak kirojtosodott köteleken, arra várva, hogy a sors alájuk vezéreljen egy szerencsétlen halandót. Vagy ha nem széf fenyegeti őket, akkor egy részeg autóvezető; ha nem autóvezető, akkor egy árhullám (Iowában? Igen, Iowában); és ha még az sem, akkor egy meteorit. A világ Mary Vasserei mindig azt akarják hallani, hogy valami baj történt, ha felhívják őket telefonon.
– Nem – felelte Sam. – Az égvilágon semmi. Csak azon tűnődtem magamban, vajon látta-e Dave-et csütörtökön. – A kérdés nem volt sokkal több merő formalitásnál, tekintve, hogy az újságok eltűntek, Junction City egyetlen Papírgyűjtő Tündére pedig Piszkos Dave volt.
– Igen – erősítette meg sejtését Mary. Sam szívélyes megnyugtató szavai, hogy semmi sem történt, csak olajat öntöttek a tűzre. Alig leplezett rémület remegett a nő hangjában.
– Jött, hogy elvigye az újságokat. Nem lett volna szabad beengednem? Évek óta jön, és úgy gondoltam...
– Nincs semmi baj – válaszolta Sam hisztérikus jókedvvel. – Csak láttam, hogy nincsenek itt, és gondoltam, utánanézek.
– Eddig még sohasem nézett utána. – A nő hangja elcsuklott. – Minden rendben? Nem történt semmi Dave-vel?
– Nem – felelte Sam. – Úgy értem, nem tudok róla. Én csak...
Hirtelen ötlet villant át az agyán. – A kuponok – kiáltott fel vadul. – Elfelejtettem kivágni a kuponokat csütörtökön, és...
– Ó – mondta a nő. – Ha akarja, odaadom a sajátjaimat. – Nem, azt nem...
– Csütörtökön hozom őket – fojtotta bele a nő a szót. – Több ezer van belőle. Olyan sok, hogy a büdös életben nem tudom őket felhasználni, lehetett kiérezni a hangjából. Végül is valahol egy széf csak arra vár, hogy alásétáljak, vagy egy fa rám dől egy viharban, esetleg egy észak-dakotai motelban egy hajszárító csendben várakozik, hogy alkalomadtán a fürdővizembe essen. Az életet csak kölcsönbe kaptam, akkor meg mit kezdjek egy rakás istenverte Folger's Crystals kuponnal?
– Rendben – mondta Sam. – Az klassz lesz. Köszi, Mary, maga egy tündér.
– Biztos benne, hogy minden rendben? – Tökéletesen – felelte Sam olyan kedélyesen, ahogy csak kitelt tőle, de úgy érezte magát, mint egy buggyant törzsőrmester, aki néhány megmaradt katonáját ösztökéli egy utolsó, reménytelen rohamra egy megerősített géppuskafészek ellen. Gyerünk, emberek, lehet, hogy alszanak!
– Akkor jó – válaszolta Mary kétkedve, és nagy nehezen futni hagyta Samet.
Nehézkesen leült az egyik konyhaszékre, és keserű pillantást vetett az üres Johnnie Walker-es dobozra.
Piszkos Dave itt járt, és elvitte az újságokat, ahogy minden hónap elején, ezúttal azonban egy kis prémiumot is vitt magával: A Szónokok kézikönyvé-t, és Az amerikai nép legkedveltebb versei-t. Samnek pedig volt egy használható ötlete, hogy mi lett belőlük.
Pép. Újrahasznosítandó pép.
Piszkos Dave Junction City egyik, még működőképes alkoholistája volt. Bár képtelen volt rá, hogy tartósan megmaradjon bármilyen állásban, mégis összekaparta a megélhetésrevalót mások szemetéből, és ebből a szempontból rendkívül hasznos polgára volt a városnak. Visszaváltható üvegeket gyűjtött, és akárcsak a tízéves Keith Jordannak, neki is volt egy újságos körútja. Az egyetlen különbség csupán az volt, hogy Keith kihordta a Gazette-et naponta, Piszkos Dave pedig havonta egyszer begyűjtötte – Samtől és még isten tudja, hány másik lakótól a Kelton Avenue-i városrészben. Sam gyakran látta őt, amint zöld szemetes nejlonzsákokkal megrakott bevásárlókocsiját a városon át a szemétfeldolgozó felé görgette, ami a régi vonatrakodó és a hajléktalanok menhelye között foglalt helyet, ahol többek közt Piszkos Dave és tucatnyi sorstársa is töltötte éjszakáit.
Egy pillanatig még így ült, ujjaival dobolva a konyhaasztalon, majd felállt, felkapott egy dzsekit, és kiment a kocsijához.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET
Angle Street (I.)

 

1

Az utcanévtábla-készítő szándéka kétségkívül a legjobb volt, a helyesírása azonban csapnivaló. A tábla a vasúti vágányok mellett álló régi ház verandájának egyik oszlopára volt szögezve, és így szólt:
ANGLE STREET
Miután Sam egyetlen szögletet sem látott a Vasút soron – mint ahogy a legtöbb iowai utcán és úton sem, mivel nyílegyenesek voltak –, arra a következtetésre jutott, hogy a tábla készítője Angel Streetre gondolt. És aztán? Samnek az jutott eszébe, hogy ha a jó szándékkal kikövezett út a pokolba vezet is, legalább némi dicséretet érdemelnek azok, akik megpróbálják rajta betömni a lyukakat.
Az Angle Street egyetlen összeépült házsorból áll, amely – legalábbis Sam sejtése szerint – vasúttársasági irodáknak adott otthont még azokban az időkben, amikor Junction Citynek tényleg volt vasúti csomópontja. Mára csak két vágány üzemelt, mindkettő kelet-nyugati irányban. Az összes többi rozsdás volt és gazzal benőtt. A legtöbb talpfának nyoma veszett, feltehetőleg tűzifaként ugyanazon hajléktalanoknak, akiket az Angle Street egyéb módon is szolgált.
Sam háromnegyed ötkor érkezett meg. A nap utolsó sugarai komor árnyékot vetettek a várost szegélyező csupasz földekre. Tehervagonok szűnni nem akaró dübörgése hallatszott a még megmaradt néhány épület mögül.
Leállította a motort, és kiszállt a kocsiból, miközben enyhe szellő támadt, ami a régi JUNCTION CITY feliratú tábla rozsdás nyikorgását hozta magával, amint ide-oda himbálózott az elhagyatott vágányok fölött, ahol valaha emberek szálltak vonatra St. Louis és Chicago felé – köztük a régi Sunnyland Expressre is, amelynek egyetlen iowai megállója Junction Cityben volt a nyugat mesés birodalmai, Las Vegas és Los Angeles felé vezető útján.
A hajléktalanok menhelye valaha fehér volt; most fakószürke. Az ablakokon tiszta, de elnyűtt függönyök lógtak ernyedten. A salakos udvaron gaz próbálta felütni a fejét. Samnek úgy tűnt, hogy júniusra talán sikerül megvetnie a lábát, de addig még kemény munka várt rá. A verandára vezető rozoga lépcső mellett egy rozsdás hordó állt. Az Angle Street táblával szemben, egy másik oszlopra szögezve, a következő felirat állt:

EZEN A MENHELYEN TILOS AZ IVÁSZAT!
HA MÉGIS VAN EGY ÜVEGED MIELŐTT BELÉPSZ, ITT TÜNTESD EL A PIÁDAT!

A szerencse mellé szegődött. Bár már majdnem teljesen leszállt a szombat este, a Junction City-beli szeszfőzdék és sörözők pedig hívogatóan várakoztak, Piszkos Dave otthon volt, ráadásul józanul. Valójában a tornácon üldögélt, két másik ivócimborájával együtt. Épp abban merültek el, hogy fehér kartonlapokra képeket rajzoltak, kiélvezve több-kevesebb sikerrel járó tevékenységüket. Az a fickó, aki a tornác távolabbi végében a földön ült, bal kezével átfogta jobb csuklóját, igyekezve csillapítani az erős remegést. A középső figura munka közben kidugta nyelvét a szája sarkán, és úgy nézett ki, mint egy túlkoros óvodás, aki megpróbál mindent beleadni, hogy egy fát rajzoljon, amiért kap majd egy arany csillagot, amit megmutathat anyucinak.
Piszkos Dave – talán legjobb formájában – egy elnyűtt hintaszékben ült a lépcsőhöz közel, mégis, mindhárman gyűröttnek, aszottnak és nyomorultnak tűntek.
– Hello, Dave! – köszönt Sam, miközben felment a lépcsőn.
Dave felpillantott, hunyorgott, aztán bizonytalanul elmosolyodott. – Mr. Peebles?
– Igen – felelte. – Hogy s mint, Dave?
– Ó, remekül! Remekül! – Körbepillantott.
– Hé, fiúk! Köszönjetek Mr. Peeblesnek! Ő ügyvéd.
A szivar, amelyik kidugta a nyelvét, felnézett, kurtán bólintott, majd folytatta a rajzolást. Hosszú takonycsík lógott a bal orrlyukából.
– Igazából ingatlanban utazom – mondta Sam. – Ingatlanban és bizt...
– Hoztál nekem Slim Jimet? – kérdezte hirtelen az a fickó, amelyiknek remegett a keze. Fel sem nézett, de most még jobban koncentrált.
Sam látta a képet, ahonnan állt. Hosszú narancssárga ákombákomok tarkították, amelyek távolról szavakra emlékeztettek.
– Bocsánat? – kérdezte Sam.
– Ő Lukey – mondta halkan Dave. – Nem túl jól mennek mostanság a dolgai, Mr. Peebles.
– Hozzon nekem Slim Jimet, hozzon nekem Slim Jimet, hozzon nekem egy kibaszott Slim Jimet! – kántálta Lukey anélkül, hogy felnézett volna.
– Igazán sajnálom – kezdte Sam.
– Nincs nála semmiféle Slim Jim – kiáltott Piszkos Dave. – Dugulj el, Lukey, és törődj a rajzoddal! Sarah hatra készen akarja őket. Ki is fog értük jönni.
– Akkor én magam fogok egy rohadt Slim Jimet szerválni – mondta Lukey halkan, de elszántan. – Ha nem, akkor azt hiszem, patkány szart fogok vacsorázni.
– Ne törődjön vele, Mr. Peebles – mondta Dave. – Mi járatban van?
– Tulajdonképpen csak azon töprengtem, vajon nem talált-e véletlenül néhány könyvet az újságok között, amelyeket csütörtökön elvitt. Valahová elraktam őket, és gondoltam, itt is utánanézek. Már lejárt a kölcsönzési idejük.
A medvecukorhoz hasonló édesség: 30-40 cm hosszú, rózsaszínű zselécsíkok.
– Van egy negyeddollárosa? – kérdezte hirtelen az az alak, amelyik kidugta a nyelvét. – Halljam a jelszót! Irány a szeszbót!
Sam automatikusan a zsebébe nyúlt. Dave kinyújtotta a kezét, és szinte bocsánatkérően megérintette Sam csuklóját. – Ne adjon neki pénzt, Mr. Peebles! – mondta. – Ő Rudolph. Nincs rá szüksége. Ő és az üveg nem jönnek már ki. Egy jó nagy alvás kell neki.
– Sajnálom – mondta Sam. – Meg van kötve a kezem, Rudolph.
– Igen, csakúgy, mint mindenki másnak – válaszolta Rudolph. Miközben folytatta a rajzolást, magában dünnyögött. – Mondd az árat! Dollárt, hármat!
– Semmilyen könyvet nem láttam – válaszolta Piszkos Dave. – Sajnálom. Csak fogtam az újságokat, mint máskor is. Az asszonyság tanúsíthatja, ő is ott volt. Semmi rosszat nem tettem. – De beteges, szomorú szemei azt sugallták, nem számított rá, hogy Sam elhiszi neki. Maryvel ellentétben „Piszkos” Dave Duncan nem olyan világban élt, amelyben a végzet az utca fölött vagy egy sarkon túl vár; az övében körülvette őt. Benne élt, s ő tőle telhető méltósággal viselte.
– Hiszek magának – tette Sam a kezét Dave vállára.
– Fogtam és beleborítottam az újságos dobozát az egyik zsákomba, mint mindig – mondta Dave.
– Ha ezer Slim Jimem lenne, akkor is leküldeném mind egy szálig – szólalt meg Lukey hirtelen. – Egymás után nyelném a szarháziakat egyenesen lefelé! Így, hogy: Nyamm! Nyamm!
– Hiszek magának – ismételte Sam, megveregetve Dave iszonyúan csontos vállát. Azon kapta magát, hogy eltűnődik; Isten irgalmazzon neki, ha Dave tetves. Ezt a nem túl fennkölt gondolatot rögtön követte egy másik: eszébe jutott, hogy bárki a Rotary-tagok közül, azok közül a jószívű, kedélyes fickók közül, akiknél olyan átütő sikere volt egy hete, járt-e valaki errefelé mostanában. Hogy egyáltalán tudnak-e az Angle Streetről. És az is megfordult a fejében, hogy Spencer Michael Free vajon olyan emberekre gondolt-e, mint Lukey, Rudolph és Piszkos Dave, amikor arról írt, hogy a világon nincs más, mi többet ér az emberi érintésnél – mikor kezed a kezemhez ér. Sam hirtelen elszégyellte magát, amikor eszébe jutott a beszéde, tele ártalmatlan melldöngetéssel és a kisvárosi élet szépségét zengő öröm-ódákkal.
– Akkor jó – mondta Dave. – Tehát jöhetek a következő hónapban is?
– Persze. A szemétfeldolgozóba vitte az újságokat, igaz?
– Aha. – Piszkos Dave kinyújtotta a mutatóujját, amely sárga, töredezett körömben végződött. – Ott van mindjárt. De most zárva van.
Sam bólintott. – Mit csinál itt? – kérdezte.
– Mmm, csak az időt csapjuk agyon – felelte Dave, és megfordította a képet, hogy Sam is láthassa.
A kép egy mosolygó nőt ábrázolt, aki sült csirkét tartott egy tálon, Samet pedig először is az lepte meg, hogy mennyire jó volt – igazán jó. Piás vagy nem, Piszkos Dave született tehetség volt. A kép tetejére a következő szöveget nyomtatták pedánsan:

CSIRKEVACSORA AZ ELSŐ METODISTA TEMPLOMBAN
AZ ANGLE STREETI HAJLÉKTALANOK MEGSEGÍTÉSÉRE
ÁPRILIS 15-én, SZOMBATON
18-20 ÓRÁIG BÁRKI JÖHET, MINDENKIT VÁRUNK

– Az alkoholfüggők találkozója előtt lesz – tette hozzá Dave –, de azt nem lehet kiírni a plakátra, mert csak szűk körben tudnak róla.
– Igen, tudom – mondta Sam. Kis szünet után megkérdezte: – Maga is elmegy arra a találkozóra? Ha nem akar, nem kell rá válaszolnia. Tudom, az égvilágon semmi közöm hozzá.
– Elmegyek – felelte Dave –, de nem könnyen, Mr. Peebles. Több tablettát nyeltem le életemben, mint ahány májgyógyszere Carternek van. Egy hónapig kibírom, néha kettőig is, egyszer pedig majdnem egy évig józan maradtam. De nehéz! – Megcsóválta a fejét. – Azt mondják, vannak, akik soha nem képesek végigcsinálni az elvonókúrát. Én biztos egy vagyok közülük. De nem adom fel.
A nő a csirkés tállal ismét magára vonta Sam tekintetét. A kép túlságosan részletes volt ahhoz, hogy karikatúra vagy vázlat legyen, de kidolgozott festménynek sem lehetett mondani; Piszkos Dave nyilvánvalóan sebtében készítette, Sam mégis felfedezett valami szelídséget a szemekben, és a humor alig tapintható, a lemenő nap utolsó sugaraira emlékeztető jelenlétét a szájon. A legfurcsább azonban az volt, hogy a nő ismerősnek tűnt Sam számára.
– Létező személy? – kérdezte.
Dave mosolya kiszélesedett. Bólintott. – Ő Sarah. Nagyszerű teremtés, Mr. Peebles. Ez a menhely öt éve bezárt volna, ha ő nincs. Az utolsó pillanatban mindig talál embereket, akik pénzt adnak, mikor az adó már elviselhetetlenül soknak tűnik, vagy nem tudjuk eléggé kipofozni a házat ahhoz, hogy az Építésügyi Hatóság embereit meggyőzze. Angyalnak nevezi azokat, akik a pénzt adják, de őmaga az angyal. Sarah-ról neveztük el a menhelyet. Persze Tommy, a Szent János elírta a szót a táblán, de jót akart. – Piszkos Dave egy pillanatra elhallgatott, rajzát bámulva. Anélkül hogy felnézett volna, hozzátette: Tommy persze már halott. A télen halt meg. Bekrepált a mája.
– Ó – válaszolta Sam, majd sután hozzátette: – Sajnálom.
– Ne sajnálja, ő járt jól.
– Nyamm, nyamm! – kiáltott Lukey, miközben feltápászkodott. – Nyamm, nyamm! Nincs egy kis rohadt nyamm-nyamm? – Odahozta Dave-nek a rajzát. A narancssárga ákombákomok alatt egy szörnyeteg nő állt, akinek lábai cápauszonyban végződtek, amit feltehetőleg cipőknek szántak. Egyik kezén alaktalan tálat egyensúlyozott, amely úgy tűnt, kék kígyókkal van megrakva. Másik kezében barna színű, hengeres tárgyat szorongatott.
Dave elvette a képet Lukeytól, és megvizsgálta. – De hát ez jó, Lukey!
Lukey fogai előtűntek önfeledt mosolya mögül. A barna tárgyra mutatott.
– Nézd meg, Dave! Van neki kibaszott Slim Jimje!
– Persze hogy van neki. Állati jó! Menj be, és kapcsold be a tévét, ha akarod. Mindjárt kezdődik a Star Trek. És te hogy állsz, Dolph?
– Jobban megy a rajzolás, ha van bennem egy kis nyomás – mondta Rudolph, miközben átnyújtotta Dave-nek a rajzát.
Egy hatalmas csirkelábat ábrázolt, amit pálcikaemberkék – férfiak és nők – álltak körül, magasba emelt tekintettel.
– Ez a téma fantáziadús megközelítése – magyarázta Samnek. Volt némi átélés a hangjában.
– Nekem tetszik – mondta Sam, és nem hazudott. Rudolph rajza egy karikatúrára emlékeztette Őt a New Yorker-beli, egy képre azok közül, amelyeket néha nem értett, annyira szürrealisták voltak.
– Akkor jó. – Rudolph közelről tanulmányozta őt. – Biztos benne, hogy nincs egy negyeddollárosa?
– Igen – válaszolta Sam.
Rudolph bólintott. – Egyfelelől ez így van jól – mondta.
– Másfelől viszont roppant szar hallani. – Követte Lukeyt befelé, röviddel azután pedig a Star Trek zenéje hallatszott ki a nyitott ajtón keresztül. William Shatner kapitány elmondta Angle Street piásainak és lecsúszottjainak a küldetésüket; hogy halált megvető bátorsággal kell elmenniük oda, ahová ember még nem jutott el. Samnek az volt a gyanúja, hogy a közönség több tagja máris megérkezett.
– Nem nagyon jön el más a vacsorákra, csak mi és még néhány piás a városból – mondta Dave –, de ez is valami, amivel leköthetjük magunkat. Lukey például már alig szól egy szót, hacsak nem rajzol.
– Maga nagyon jól rajzol – mondta neki Sam. – De tényleg, Dave. Miért nem... – kezdett bele, aztán elhallgatott.
– Miért nem mit, Mr. Peebles? – kérdezte Dave szelíden.
– Miért nem használom a jobb kezemet arra, hogy néhány garast kaparjak össze vele? Ugyanazért, amiért nincs egy rendes állásom sem. Átlépett rajtam az idő, mialatt mással voltam elfoglalva.
Sam semmit sem tudott rá válaszolni.
– Bár egyszer szerencsét próbáltam. Tudja, nyertem egy ösztöndíjat a Des Moines-i Lorrilard Iskolába. Az a legjobb képzőművészeti iskola egész Középnyugaton. Az első félévben kivágtak. Az ital miatt. De ez már nem érdekes. Bejön egy kávéra, Mr. Peebles? Ha kicsit vár, talán összefuthat Sarah-val.
– Nem, jobb lesz, ha most elmegyek. Van mit csinálnom.
– Tényleg volt neki.
– Hát jó. Biztos, hogy nem zabos rám?
– Egy cseppet sem.
Dave felállt. – Akkor azt hiszem, én bemegyek egy időre – mondta. – Gyönyörű napunk volt, de most már kezd hűvös lenni. Jó éjt, Mr. Peebles.
– Oké – válaszolta Sam, bár kételkedett benne, hogy különösebben élvezni fogja ezt a szombat estét. De az anyjának volt egy másik mondása is: a legtöbb, amit egy keserű pirulával tehetünk, az az, hogy lenyeljük, amilyen gyorsan csak lehet. Most pedig épp ezt akarta tenni.
Visszasétált, lefelé az Angle Street lépcsőin, „Piszkos” Dave Duncan pedig bement a házba.

 

2

Sam már majdnem elérte az autóját, mikor irányt változtatott, és a szemétfeldolgozó felé vette útját. Ráérősen sétált keresztül a gizgazos földeken, figyelve, hogyan tűnik el a hosszú tehervonat Camden és Omaha irányában. A vörös fény a szerelvény végén kihunyó csillagként pislákolt. A tehervonatok láttán valamilyen oknál fogva mindig magányosan érezte magát, most – a Piszkos Dave-vel lefolytatott beszélgetése után – pedig, ha lehet, még magányosabban. Azon néhány alkalommal, amikor jelen volt, mikor Dave összeszedte az újságjait, Dave vidám, majdhogynem bohókás ember benyomását keltette benne. Ma este Sam úgy gondolta, hogy a színfalak mögé látott, és ami ott volt, attól levertnek és tanácstalannak érezte magát. Dave elveszett ember volt, nyugodt, mégis teljesen elveszett, nyilvánvaló tehetségét arra pazarolva, hogy plakátokat készítsen templomi vacsorákra.
Ha valaki a szemétfeldolgozó felé közelített, akkor a szemét különböző zónáin haladt át – először megsárgult újsághirdetéseken, amelyek a Gazette régi számaiból származtak, aztán szakadozott nejlon szemeteszsákokon, végül pedig a törött üvegek és összelapított konzervdobozok kisbolygóövezetén. A kis deszkaépület redőnyei le voltak húzva. Az ajtón az egyszerű ZÁRVA felirat függött.
Sam meggyújtott egy cigarettát, és visszaindult az autójához. Alig tett pár lépést, amikor valami ismerős dolgot pillantott meg a földön heverve. Felvette. Az amerikai nép legkedveltebb versei-nek a borítója volt az. A VÁROSI KÖNYVTÁR TULAJDONA, JUNCTION CITY felirat volt rábélyegezve.
Tehát most már biztos lehetett benne. A könyveket a Johnny Walker-es dobozban lévő újságok tetejére rakta, aztán elfeledkezett róluk. Közben a friss újságokat – a keddit, szerdait és a csütörtökit – a könyvekre pakolta. Majd jött Piszkos Dave múlt csütörtökön, és az egész kócerájt beleborította a nejlonzsákjába. A zsák rákerült a bevásárlókocsira, a kocsit pedig idetolta, és csak ez maradt – egy könyvborító, rajta sáros tornacipőtalp nyoma.
Sam hagyta kihullani a borítót az ujjai közül, majd lassan visszament a kocsijához. Volt mit tennie, és az is stimmelt, hogy vacsoraidőben kell elintéznie.
Úgy tűnt, van néhány béka, amit le kell majd nyelnie.

 

 

HATODIK FEJEZET
A könyvtár (II.)

 

1

Félúton a könyvtár felé hirtelen ötlete támadt – annyira kézenfekvő volt, hogy alig tudta elhinni, miért nem jutott eszébe. Elvesztett két könyvtári könyvet; azóta megtudta, hogy megsemmisültek; ki kell tehát fizetni őket.
Ennyi az egész.
Ardelia Lortz pedig ördögi ügyességgel szuggerálta belé, hogy egy negyedikes fejével gondolkozzon. Ha egy gyerek elhagy egy könyvet, az a világ vége; erőtlenül görnyed össze a bürokrácia súlya alatt, miközben arra vár, hogy feltűnjön a könyvtári nyomozó. De a könyvtárnak nincs rendőrsége; felnőttként ezzel tökéletesen tisztában volt. Ott csupán közalkalmazottak dolgoznak, mint Ms. Lortz, akiknek néha túlzó elképzeléseik vannak a dolgok menetében betöltött szerepükről; és az adófizetők, mint ő is, néha elfelejtik, hogy nem a farok csóválja a kutyát.
Befogok menni, kicsit mentegetőzöm majd, aztán pedig megkérem őt, hogy küldje el a számlát az új példányokról. Ennyi az egész. És ezzel vége is.
Meglepően egyszerű volt.
Kicsit még mindig izgatottan és szégyenkezve (de korábbi zaklatottságát egyre inkább leküzdve), Sam leparkolt a könyvtár előtt, az út másik oldalán. A főbejáratot megvilágító falilámpák égtek, puha fehér fényt árasztva a lépcsőfeljáróra és a gránithomlokzatra. Az est egyfajta melegséget és otthonosságot kölcsönzött az épületnek, amit az az első látogatás alkalmával minden kétséget kizáróan nélkülözött – vagy talán csak a tavasz érkezett meg hirtelen, amiről még szó sem volt azon a borús márciusi napon, amikor először találkozott a helybéli sárkánnyal. A kőszobor szigorú arca eltűnt. Az épület megint csak a VÁROSI KÖNYVTÁR volt, amikor hirtelen...
Sam épp ki akart szállni az autóból, aztán megtorpant.
Az előbb tett egy felfedezést; most pedig hirtelen egy másodikat is.
Megjelent előtte a nő arca Piszkos Dave plakátján – a nőé a sült csirkés tállal. Akit Dave Sarah-nak hívott. A nő ismerősnek tűnt Samnek, aztán hirtelen egy titokzatos áramkör kapcsolt be az agyában, és azt is tudta, honnan.
Naomi Higgins volt az.

 

2

A lépcsőn két suhanc mellett haladt el – mindkettőn Junction City Gimnázium feliratú dzseki volt –, aztán elkapta az ajtót, mielőtt az még teljesen becsukódhatott volna. Belépett az előtérbe. Az első dolog, ami feltűnt neki, a zaj volt. A márványlépcsőn túli olvasóterem ugyan semmiképp sem volt zsúfolt, de kihalt sem, ahogy egy hete, péntek délben fogadta őt.
Persze, de most szombat este van, gondolta. Srácok vannak itt, akik talán az évközi vizsgákra készülnek.
De eltűrné-e vajon Ardelia Lortz ezt a duruzsolást, még ha ilyen halk is? A zajból ítélve a válasz igen volt, bár elég hihetetlennek tűnt.
A második dolog azzal az egyszerű felszólítással volt kapcsolatos, ami a táblán állt:
CSENDET!
Ez eltűnt ugyanis; helyette Thomas Jefferson képe volt látható, alatta pedig a következő idézet:

„Nem tudok könyvek nélkül élni.”

Thomas Jefferson
(John Adamshez írott leveléből)
1815. június 10-én

Sam egy pillanatig tanulmányozta a szöveget, arra gondolva, milyen alapvetően megváltoztatta ez az ember szájízét, amint éppen belép a könyvtárba. A

CSENDET!

idegességet és zavart keltett az emberben (mi történik, ha korog a gyomra, vagy épp egy nem szükségszerűen csendes szellentés válik elkerülhetetlenné?) A

„NEM TUDOK KÖNYVEK NÉLKÜL ÉLNI”

viszont megelégedettséget és kellemes előérzetet ébresztett; valahogy úgy, mint amikor végre kihozzák az ételt, amikor az ember már nagyon éhes.
Azon morfondírozott, hogy miként okozhat egy ilyen apróság ekkora változást, Sam belépett a könyvtárba... majd kővé dermedt.

 

3

A nagyterem sokkal világosabb volt, mint első látogatása alkalmával, de ez csak az egyik változás volt. A létrák, amelyek a felső polcok félhomályos szegleteibe magasodtak, eltűntek. Nem volt rájuk szükség, mert a mennyezet most csak két és fél-három méter magasan volt a tíz-tizenkét méter helyett. Ha az ember a felső polcokról akart levenni egy könyvet, csak rá kellett állni egy zsámolyra, amelyek szanaszét hevertek mindenütt. A magazinok hívogató összevisszaságban voltak elrendezve egy széles asztalon a kölcsönző pult mellett. A tölgyfa fogas, amiről a folyóiratok múltkor úgy csüngtek, mint lenyúzott állatbőrök, szintén eltűnt. Vele együtt a felirat is:

MINDEN FOLYÓIRATOT TEGYENEK VISSZA A HELYÉRE!

A polc az új kiadványokkal a helyén volt, de a HÉTNAPOS KÖLCSÖNZÉSRE feliratot kicserélték egy másikra, ami így szólt:

OLVASS EL EGY BESTSELLERT – CSAK AZ ÉLVEZET KEDVÉÉRT!

Emberek – főleg fiatalok – jöttek-mentek, halkan társalogva. Valaki kuncogott. Könnyed, öntudatlan hang volt.
Sam felnézett a mennyezetre, és kétségbeesetten próbált rájönni, mi az ördög történhetett itt. A lejtős tetőablakok eltűntek. A terem felső részét modern álmennyezet mögé rejtették. A divatjamúlt lámpaburák helyett neon lámpatesteket építettek be az új mennyezetbe.
Egy nő, útban a kölcsönzőpult felé, kezében detektívregényekkel, követte Sam tekintetét a mennyezetre, nem látott rajta semmi különöset, és helyette kíváncsian a férfira pillantott. Az egyik fiú, aki egy hosszú asztalnál ült a magazinoktól jobbra, megbökte barátját, és Samre mutatott. Egy másik megütögette a halántékát, és mindnyájan vihogtak.
Sam sem a pillantásokat, sem a vihogást nem vette észre. Tudatában sem volt, hogy egyszerűen lecövekelt a nagyterem bejáratánál, és tátott szájjal bámult a mennyezetre. Megpróbált magyarázatot találni a rejtélyes átalakulásra.
Feltettek egy álmennyezetet, mióta utoljára itt jártál. Na és? Így biztos kevesebbet kell festeni.
Igen ám, de Ms. Lortz egy szót sem szólt róla.
Persze, miért is mondott volna el mindent Samnek? Elvégre nem volt törzsvendég.
El lenne keseredve. Nekem úgy tűnt, mint aki eltökélt konzervatív. Nem tetszene ez neki. Semmiképp sem.
És volt még valami, ami még jobban aggasztotta Samet Egy álmennyezet feltétele nagyarányú felújítást jelent Samnek fogalma sem volt, hogyan tudták egy hét alatt elvégezni. Na és mi van a magas polcokkal és azzal a tömérdek könyvvel, ami rajtuk volt? Hova lettek a polcok? Hova lettek a könyvek?
Most már egyre többen figyelték Samet; még az egyik alkalmazott is őt bámulta a kölcsönzőpult mögül. Az élénk, de visszafogott duruzsolás a teremben szinte teljesen elhalt.
Sam megdörzsölte a szemét – a szó szoros értelmében –, majd újra felnézett az álmennyezetre, benne a neonnégyzetekkel. Még mindig ott volt.
Másik könyvtárban vagyok!, gondolta vadul. Ez az!
Összezavarodott agya először ugrott az ötletre, aztán elhátrált tőle, mint egy megtévedt kiscica, amelyik árnyékra vetette magát. Junction City közép-iowai mércével nézve elég nagy város volt a maga harmincötezres lélekszámával, de nevetséges lett volna arra gondolni, hogy két könyvtárat tarthat fenn. Amellett az elhelyezkedése, a beosztása stimmelt... a baj csak az volt, hogy azonkívül viszont semmi más.
Sam egy pillanatig azon tűnődött, hogy talán megőrült, aztán elvetette a gondolatot. Körbepillantott, és most először vette észre, hogy mindenki félbeszakította, amit épp csinált. Valamennyien őt nézték. Egy pillanatra eszeveszett késztetést érzett, hogy azt mondja; „Folytassák, amit abbahagytak – épp csak feltűnt, hogy az egész könyvtár megváltozott a múlt hét óta.” Ehelyett a magazinos asztalhoz sietett, és felkapott egy példányt az U.S. News & World Report-ból. Nagy érdeklődést mutatva lapozgatni kezdte, szeme sarkából pedig figyelte, amint az emberek a teremben visszatérnek elfoglaltságukhoz.
Mikor úgy érezte, megmozdulhat anélkül, hogy nemkívánatos feltűnést keltene, Sam visszatette a magazint az asztalra, és a gyermekkönyvtár felé osont. Kicsit úgy érezte magát, mint egykém ellenséges területen. Az ajtó fölötti felirat nem változott; arany betűk sötét tölgyfán, a poszter azonban új volt. Piroskát – a szörnyű felismerés pillanatában – Donald kacsa unokaöccseivel, Hueyval, Deweyval és Louie-val cserélték ki. Fürdőnadrág volt rajtuk, és épp fejest ugrottak egy könyvekkel megrakott medencébe. A kép alján a felirat így szólt:

GYERE BE! OLVASNI JÓ!

– Mi folyik itt? – mormogta Sam. A szíve túl gyorsan kezdett verni; érezte, amint karját és hátát finom verejték veri ki. Ha csupán a poszterről lett volna szó, azt is gondolhatta volna, hogy Lortz kisasszonyt kirúgták... de nem csak a poszterrel volt baj. Mindennel.
Kinyitotta a gyermekkönyvtár ajtaját, és bekukucskált. Ugyanazt a piciny, barátságos világot pillantotta meg, kis asztalaival és székeivel Csakhogy most az álmennyezet összhangban volt a nagyteremével, a posztereket pedig egytől egyik kicserélték. A sikító kisgyereknek a fekete limuzinban
(Együgyű Simonnak hívják, és megvetik őt, azt hiszem ez teljesen normális, nemde?)
nyoma veszett, csakúgy mint a könyvtári nyomozónak, hosszú viharkabátjában, sokágú csillagjával. Sam kihátrált, megfordult, majd lassan a kölcsönzőpulthoz sétált. Olyan érzése volt, mintha az egész teste üvegből volna.
Két könyvtári alkalmazott – egy egyetemista korú fiú és egy lány – figyelte a közeledését. Samet nem lepte meg túlságosan, hogy kicsit idegesnek tűntek.
Légy óvatos. Nem... legyél TERMÉSZETES. Félig már úgyis azt hiszik, hogy meghülyültél.
Hirtelen Lukeyra gondolt, és szörnyű, pusztító késztetés próbálta őt hatalmába keríteni. Maga előtt látta, amint kinyitja a száját, és rákiált erre a két ideges fiatalra, visító hangon követelve, hogy adjanak neki néhány rohadt Slim Jimet. Nyamm, nyamm!
Ehelyett nyugodt hangon, halkan megszólalt:
– Talán maguk segíthetnének nekem. Beszélnem kellene a könyvtárossal.
– Ó, sajnálom – felelte a lány. – Mr. Price nem szokott bejönni szombat esténként.
Sam egy pillantást vetett a pultra. Ahogy korábbi látogatásakor, a kis névkártya most is ott állt a mikrofilmfelvevő mellett, de a név rajta nem

A. LORTZ

volt, hanem

MR. PRICE

Magában Naomi hangját hallotta: Magas? Ötvenes?
– Nem – válaszolta Sam. – Nem Mr. Price. Nem is Mr. Peckham. A másik. Ardelia Lortz.
A fiú és a lány zavartan pillantott egymásra. – Semmiféle Ardelia Lord nem dolgozik itt – mondta a fiú. – Biztos egy másik könyvtárra gondolt.
– Nem Lord – mondta Sam. Úgy tűnt, a hangja nagyon messziről jön. – Lortz.
– Nem – válaszolta a lány. – Ön bizonyára téved, uram. Megint óvakodva néztek rá, és bár Samnek kedve lett volna tovább ütni a vasat, és megmondani nekik, hogy Ardelia Lortz természetesen itt dolgozott, és mindössze nyolc napja találkozott vele, türtőztette magát. Végül is bizonyos módon az egész tökéletesen egybevágott, nem igaz? Minden tökéletes értelmet nyert, igaz, hogy a teljes őrület határain belül, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy maga a logika hibátlan. Csakúgy, mint a poszterek, a tetőablak és az újságos állvány, Ardelia Lortz egyszerűen megszűnt létezni.
Naomi megint megszólalt a fejében. Ó? Miss Lortz volt az? Szórakoztató lehetett.
– Naomi felismerte a nevet – mormogta.
Az alkalmazottak most már egyforma megdöbbenéssel néztek rá.
– Bocsánat – mondta Sam, és mosolyogni próbált, de ez most torz vigyornak sikerült. – Pocsék napom volt ma.
– Persze – felelte a fiú.
– Egész biztosan – mondta a lány is.
Azt hiszik, meghibbantam, gondolta Sam. S ami azt illeti, cseppet sem hibáztatom őket.
– Tehetek még valamit önért? – kérdezte a fiú.
Sam már kinyitotta a száját, hogy azt mondja, nem – majd sietősen kihátrál – aztán meggondolta magát. Az á-t már úgyis kimondta, akkor hát miért ne mondaná ki a b-t is?
– Mióta Mr. Price a főkönyvtáros itt?
A két alkalmazott megint egymásra pillantott. A lány vállat vont.
– Már itt volt, mikor idejöttünk, de hát az nem volt túl régen, Mr...?
– Peebles – fejezte be Sam, kezet nyújtva. – Bocsánat. A jó modorom, úgy tűnik, elúszott a józan eszemmel együtt.
A fiatalok kicsit felengedtek, alig észrevehetően, de ettől Sam feszültsége is enyhült. Még ilyen zaklatott állapotban is sikerült megőriznie valamit abból a cseppet sem jelentéktelen képességéből, hogy meg tudta nyugtatni az embereket. Egy biztosítási és ingatlanügynök, aki erre nem képes, nyugodtan új hivatás után nézhet.
– Cynthia Berrigan vagyok – felelte a lány, és bizonytalanul megrázta Sam kezét. – Ő pedig Tom Stanford.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Tom. Ő sem látszott teljesen biztosnak a dolgában, de egy gyors kézfogásra odanyújtotta kezét Samnek.
– Elnézést – szólalt meg a nő a krimikkel a kezében. – Segítene valaki, kérem? Lekésem a bridzspartimat.
– Majd én elintézem – mondta Tom Cynthiának, és a nőhöz fordult, hogy bejegyezze a könyveit.
– Tom és én a chapeltoni Junior Egyetemre járunk, Mr. Peebles – mondta a lány. – Ez szakmai gyakorlat számunkra. Ez a harmadik szemeszter, hogy itt dolgozom. Mr. Price tavaly tavasszal vett fel. Tom nyáron jött ide.
– Mr. Price itt az egyetlen, aki teljes munkaidőben dolgozik?
– Ühüm. – A lánynak kedves, barna szeme volt, amiben Sam most árnyalatnyi aggodalmat vett észre. – Valami baj van?
– Hát, nem is tudom. – Sam megint fölnézett. Nem tudta megállni.
– Ez az álmennyezet azóta itt van, hogy idejött dolgozni? A lány követte a tekintetét. – Hát – mondta –, nem tudtam, hogy így hívják, de igen, itt van, mióta idejöttem.
– Úgy rémlett, tetőablakok is voltak itt.
Cynthia elmosolyodott – Hát persze. De csak kívülről lehet látni, ha körbemegy az épület oldalához. És persze fentről, a kéményekről. De be vannak deszkázva. Mármint a tetőablakok, nem a kémények. Azt hiszem, már évek óta így vannak.
Évek óta.
– És sosem hallott Ardelia Lortzról?
A lány megrázta a fejét. – Nem. Sajnálom.
– És a könyvtárrendőrségről? – kérdezte Sam ötletszerűen.
A lány felnevetett. – Csak a nagynénémtől. Mindig azt mondogatta, hogy a könyvtárrendőrség el fog kapni, ha nem viszem vissza időben a könyveket. De az még Providence-ben volt, Rhode Islanden, amikor kislány voltam. Réges-régen.
Persze, gondolta Sam. Talán tíz-tizenkét éve. Amikor még dinoszauruszok jártak a földön.
– Hát – mondta Sam –, köszönöm a felvilágosítást. Igazán nem akartam kiborítani magukat.
– Nem borított ki.
– Azt hiszem, egy kicsit igen. Egy másodpercre összezavarodtam.
– Ki ez az Ardelia Lortz? – kérdezte Tom Stanford, miközben visszajött. – Ismerősen cseng a név, de ha agyonütnének sem tudnám, honnan.
– Hát ez az – felelte Sam. – Igazából én sem tudom.
– Holnap zárva vagyunk, de hétfő délután Mr. Price egész estig bent lesz – mondta a fiú. – Ő talán tud válaszolni a kérdéseire.
Sam bólintott. – Azt hiszem, meglátogatom őt. Addig is, köszönöm.
– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk, ha tudunk – felelte Tom. – Azt kívánom, bárcsak többet tehetnénk magáért, Mr. Peebles.
– Azt én is – mondta Sam.

 

4

Addig semmi baj nem volt, amíg eljutott a kocsijához, de mikor kinyitotta az ajtót, hasának és lábának minden izmából elszállt az erő. Kezével a kocsi tetejére kellett támaszkodnia, hogy el ne essen, miközben kitárta az ajtót. Nem igazán beszállt; egyszerűen lerogyott a kormány mögé, aztán csak ült ott, nehezen lélegezve, miközben némi riadalommal mérlegelte, vajon el fog-e ájulni.
Mi folyik itt? Úgy érzem magam, mint a régi Rod Sterling Show egyik szereplője. Alávetve magad a vizsgálatnak, nevezett Samuel Peebles, Junction City egykori lakója, mostantól ingatlanügynök vagy egy életen át a... Szürkületi zónában.
Igen, pontosan ilyen érzés volt. Ha az ember tévében nézte, amint valakinek megmagyarázhatatlan történésekkel kell megbirkóznia, az szórakozás volt. Sam most megtapasztalta, hogy a megmagyarázhatatlan egy csomót veszít varázsából, amikor ő az, akinek szembe kell néznie vele.
Az utca másik oldalán álló könyvtárra nézett, ahol emberek jöttek-mentek a bejárat feletti falilámpák puha fénye alatt. Az öreg hölgy a krimikkel lefelé sietett az utcán, feltehetőleg a bridzspartijára tartva. Néhány lány jött le a lépcsőn, beszélgettek és nevetgéltek, könyveket szorítva sarjadó kebleikhez. Minden teljesen normálisnak tűnt... és persze az is volt. Az a könyvtár volt abnormális, amelyikben egy hete járt. És a furcsaságok csak azért nem ötlöttek jobban a szemébe, mert teljes figyelmét lekötötte az az istenverte beszéd.
Ne gondolj rá, adta ki magának az utasítást, bár tartott tőle, hogy ezúttal úgyis képtelen parancsolni az agyának. Kapcsolj át másik csatornára, aztán holnap gondold végig megint. Mihelyt a nap felkel, ezt az egészet sokkal világosabban fogod látni.
Sebességbe tette az autót, aztán egész úton hazáig tovább rágódott rajta.

 

 

HETEDIK FEJEZET
Éjjeli riadalmak

 

1

Miután belépett a házba, első dolga volt, hogy ellenőrizze az üzenetrögzítőt. A szívverése jócskán felgyorsult, mikor észrevette, hogy az „Üzenet” lámpa világít.
ő lesz az. Nem tudom, ki ez a nő valójában, de kezdem azt hinni, hogy addig nem nyugszik, amíg az őrületbe nem kerget.
Akkor ne is figyelj rá oda, szólalt meg a másik énje. Sam pedig mostanra már annyira összezavarodott, hogy fogalma sem volt, vajon ez használható ötlet-e vagy sem. Ésszerűnek tűnt, de némileg gyávaságnak is. Valójában...
Hirtelen ráeszmélt, hogy verejtékezve ácsorog egy helyben, a körmeit rágva; majd felmordult – szelíd, elkeseredett hang volt.
A negyedik osztályból egyenesen a diliházba, villant át az agyán. De ez nem fog összejönni, aranyom.
Megnyomta a gombot.
– Hello! – mondta egy borízű férfihang. – Joseph Randowski vagyok, Mr. Peebles. A művésznevem Bámulatos Joe. Csak azért hívtam, hogy köszönetet mondjak, amiért beugrott helyettem azon a retardis vagy tudom is én, milyen találkozón. Meg akartam magának mondani, hogy már sokkal jobban vagyok – a nyakam csak kificamodott, nem pedig eltört, ahogy először gondolták. Küldök magának egy marék ingyenjegyet az előadásra. Ossza szét a barátai között. Minden jót, és még egyszer kösz. Viszlát.
Az üzenetrögzítő kikapcsolt. A „Minden üzenet lejátszva” fény kigyulladt. Sam felhorkant; most már igazán aggasztotta saját idegállapota. Ha Ardelia Lortz azt akarta, hogy árnyékokra vesse magát, akkor elérte a célját. Megnyomta a „Visszatekercselés” gombot, mikor újabb gondolat hasított villámként belé. Az üzenetrögzítő kazettájának visszatekercselése szokása volt, de ez azt jelentette, hogy a régi üzeneteket letörölték az újak. Bámulatos Joe hívásának le kellett törölnie Ardelia Lortz korábbi üzenetét. Az egyetlen bizonyítéka arra, hogy a nő egyáltalán létezett, odaveszett.
Vagy mégsem? Ott volt például az olvasókártyája. Ott állt az előtt az istenverte kölcsönzőpult előtt, és figyelte, hogyan írja rá a nő a nevét nagy, cikornyás betűivel.
Sam előhúzta a tárcáját, és háromszor is átböngészte, mielőtt tudomásul vette, hogy annak is nyoma veszett. Még az is rémlett neki, hogy miért. Halványan emlékezett rá, hogy betette Az amerikai nép legkedveltebb versei-nek a belső zsebébe.
Hogy biztos helyen legyen.
Így nem fogja elveszíteni.
Óriási. Egyszerűen óriási.
Sam leült a kanapéra, és arcát a kezébe temette. Kezdett megfájdulni a feje.

 

2

Negyedóra múlva egy doboz konzervlevest melegített a tűzhelyen, remélve, hogy egy kis meleg étel használni fog a fejének, amikor ismét eszébe jutott Naomi. Naomi, aki kísértetiesen hasonlított a nőre Piszkos Dave plakátján. Az a kérdés, hogy Naomi élt-e vajon valamiféle kettős életet Sarah néven vagy sem, most csak másodlagos volt ahhoz képest, ami létkérdésnek tűnt, legalábbis jelen pillanatban: Naomi tudja, kicsoda Ardelia Lortz. De a reakciója a név hallatán... kicsit különös volt, nem? Egy-két pillanatra zavarba jött, aztán viccelődni kezdett, utána pedig megszólalt a telefon. Búrt Iverson volt az, és...
Sam megpróbálta emlékezetében újra lejátszani a Naomi-val folytatott beszélgetést, de bosszúsan állapította meg, milyen kevés maradt meg belőle. Naomi megjegyezte, hogy Ardelia nem mindennapi jelenség volt, igen; ebben biztos volt, de ezenkívül semmi másban. Akkor ez még nem tűnt fontosnak. Az viszont igen, hogy úgy látszott, a karrierje jól meglódult. Ez még mindig fontos volt, de eltörpült a másik dolog mellett. Valójában minden más eltörpült mellette. Gondolatai szüntelenül visszatértek a hihetetlen, mégis létező modern álmennyezetre és az alacsony könyvespolcokra. Nem hitte, hogy megőrült volna; nem, ezt tényleg nem, azt viszont érezte, hogy ha nem jár ennek a dolognak a végére, akkor ténylegesen megőrülhet. Mintha a fejében felfedezett volna egy lyukat, ami olyan mély volt, hogy mikor valaki beledobott valamit, semmiféle csobbanást sem hallott, tekintet nélkül arra, hogy mekkora volt a tárgy, vagy milyen sokáig várt fülét hegyezve a hang irányában. Feltételezte, hogy az érzés el fog múlni – remélhetőleg –, de egyelőre még elég ijesztő volt.
A lángot takarékra állította a leves alatt, átment a dolgozószobába, és megtalálta Naomi telefonszámát. Háromszor kicsöngött, majd öreg, repedtfazék hang szólalt meg. – Ki az, kérem? – Sam rögtön megismerte a hangot, bár a tulajdonosát két éve nem látta személyesen. Naomi rozzant anyja volt az.
– Hello, Mrs. Higgins – válaszolta. – Sam Peebles vagyok.
Szünetet tartott, várva, hogy az asszony üdvözölje őt egy Ó, hello Sam, vagy egy Hogy van-nal, de csak Mrs. Higgins nehéz, ziháló légzését lehetett hallani. Sam sohasem volt a kedvence, és a jelek szerint az sem lágyította meg a szívét, hogy már régóta nem találkoztak.
A vénasszony hallgatott, mire Sam megkérdezte: – Hogy van, Mrs. Higgins?
– Hol így, hol úgy.
Sam egy pillanatra zavarba jött. Valahogy egyetlen válasz sem tűnt helyénvalónak. A „Sajnálom, hogy ezt kell hallanom” nem volt megfelelő, a „De hát ez nagyszerű, Mrs. Higgins” pedig még rosszabbul hangzott volna.
Úgy döntött, inkább megkérdezi, beszélhetne-e Naomi-val.
– Nincs itthon ma este. Nem tudom, mikor jön haza.
– Megkérhetném, hogy hívjon vissza?
– Nemsokára lefekszem. Arra pedig ne kérjen meg, hogy üzenetet hagyjak neki. Kínoz a reumám.
Sam felsóhajtott. – Holnap megint felhívom.
– Holnap reggel templomba megyünk. – jelentette ki Mrs. Higgins ugyanazon a színtelen, elutasító hangon. – Délután pedig az első áldozók piknikje lesz. Naomi megígérte, hogy segíteni fog.
Sam úgy határozott, feladja. Nyilvánvaló volt, hogy Mrs. Higgins mindenre talál kifogást. Már belekezdett, hogy elbúcsúzzon, mikor meggondolta magát. – Mrs. Higgins, mond magának a Lortz név valamit? Ardelia Lortz?
A nehéz zihálás két lélegzetvétel között megtorpant. Egy pillanatig síri csend volt a vonalban, aztán Mrs. Higgins mély, ellenséges hangon megszólalt. – Meddig fogják még maguk, istentelen pogányok az arcunkba vágni azt a nőt? Azt hiszi, olyan vicces? Azt hiszi, olyan jópofa?
– Mrs. Higgins, maga nem értett meg. Csak azt szeretném tudni...
Éles kattanást hallott; mintha Mrs. Higgins egy száraz, vékony botot tört volna ketté a térdén. Aztán a vonal süket lett.

 

3

Sam megette a levest, aztán félórán át próbálkozott tévénézéssel. Hasztalanul. A figyelme állandóan elkalandozott. Kezdődhetett a nővel Piszkos Dave plakátján, vagy a sáros cipőnyommal Az amerikai nép legkedveltebb versei-nek borítóján, vagy Piroska eltűnt poszterével, de végződni mindig ugyanazzal végződött: a teljesen megváltozott mennyezettel a városi könyvtár nagytermében.
Végül aztán feladta, és bemászott az ágyba. Az egyik legrosszabb szombatja volt, amire csak emlékezett, sőt valószínűleg a legrosszabb, mióta megszületett. Csak arra vágyott, hogy minél előbb az álom nélküli öntudatlanság földjére kerüljön.
De nem jött álom a szemére.
Helyette jöttek viszont a félelmek.
Köztük is legfőbb volt az a gondolat, hogy el fogja veszíteni a józan eszét. Sam eddig sohasem eszmélt rá, hogy ez mennyire iszonyatos lehet. Látott már filmeket, amelyekben bemegy a pacák a pszichiáterhez, és így szól: Azt hiszem, megfogok őrülni, doki – s közben kezét drámaian a fejére szorítja, Sam pedig azt gondolta, csak egy kis Excedrinért jött, hogy lecsillapítsa zaklatott idegeit. S a hosszú órák alatt, miközben április hetedikét lassan április nyolcadika váltotta fel, rájött, hogy egészen másról van szó. Sokkal inkább olyan volt, mint amikor az ember lenyúl, hogy megvakarja a golyóit, helyette pedig egy nagy dudort talál; egy dudort, ami feltehetőleg valamilyen rosszindulatú daganat.
A könyvtár nem változhatott ekkorát egy hét alatt. Nem láthatta volna a tetőablakokat az olvasóteremből. A lány, Cynthia Berrigan mondta, hogy be vannak deszkázva, mióta ő idejött, legalább egy éve. Ez tehát valamiféle elmezavar lehet Vagy agydaganat. Vagy mi van például, ha Alzheimer-kór? Ebben volt valami kellemes. Valahol olvasta – talán a Newsweek-ben –, hogy az Alzheimer-betegek egyre fiatalabbak lesznek. Talán ez az egész hihetetlen epizód egy alattomos, korai szenilitás jele. Egy hirdetőtábla kezdett villogni az agyában; egy hirdetőtábla, rajta egyetlen szóval, amely úgy nézett ki, mintha megolvadt, piros zselével maszatolták volna rá.
A szó pedig ez volt:

MEGŐRÜLÖK.

Eddig normális életet élt, tele hétköznapi örömökkel és bánatokkal. Egy meglehetősen háborítatlan életet. Igaz, sohasem látta a nevét reflektorfényben, de az épelméjűségét sem kellett megkérdőjeleznie. Most pedig azon kapta magát, hogy összetúrt ágyán fekve azon töpreng, vajon éppen most emelkedik-e föl a valóságos, racionális világból. Hogy vajon így kezdődik-e az, amikor az ember MEGŐRÜL.
Az pedig, hogy Junction City hajléktalan menhelyének angyala Naomi – Naomi inkognitóban –, hasonlóan hibbant ötletnek látszott. Egyszerűen képtelenség... vagy mégsem? Még a hirtelen üzleti fellendülést is megkérdőjelezte magában. Lehet, hogy az egész csak hallucináció volt.
Éjfél felé a gondolatai Ardelia Lortzra terelődtek, a dolgok pedig ekkor fordultak csak igazán rosszra. Nem tudta kiverni a fejéből, milyen iszonyatos lenne, ha Ardelia Lortz a gardróbban vagy netán az ágya alatt lapulna. Maga előtt látta őt, amint a sötétben boldogan vigyorog, hosszú, hegyes körmökben végződő ujjaival a levegőt markolászva, összekuszált hajjal, mint egy madárijesztő. Elképzelte, hogy a csontjai miként változnának kocsonyává, ha a nő elkezdene suttogni hozzá.
Elvesztetted a könyveket, Sam. Nem maradt más hátra tehát, mint a könyvtári nyomozó... elvesztetted a könyveket, elvesssztetteeed őőőket.
Végül, körülbelül fél egykor Sam már nem bírta tovább. Felült az ágyban, és a sötétben az olvasólámpa után tapogatózott. S ekkor, újabb látomás kerítette hatalmába; annyira valóságos, hogy szinte bizonyosságnak tűnt: nem volt egyedül a hálószobában, látogatója azonban nem Ardelia Lortz volt. Ó, nem. A könyvtári nyomozó volt az, egyenesen a poszterről, amely a gyermekkönyvtárból tűnt el. Itt állt a sötétben, magasan, sápadtan, hosszú viharkabátjába burkolózva; egy rosszarcú férfi, csúnya, fehér sebhellyel, amely a bal szem alól indul, és áthalad az orrnyergen. Sam nem látta ezt a heget a poszteren lévő arcon, de ez csak azért volt, mert a művész nem akarta rátenni. Pedig ott volt. Sam tudta, hogy ott volt.
Tévedett a bokrokkal kapcolatban, mondta a könyvtári nyomozó selypítve. Igenisz nőnek bokrok a bejáró mentén. Egy comó bokor van ott. Moszt pedig felfedezzük őket. Felfedezzük őket, mégpedig együtt.
Neee! Hagyja abba! HAGYJA ABBA!
Mikor remegő keze nagy nehezen megtalálta a lámpát, egy padlódeszka nyikordult meg valahol, ő pedig elfojtott hangon felsikoltott. Ujjait a kapcsoló köré fonta és összeszorította.
Felgyulladt a fény. Egy pillanatig tényleg azt hitte, látja a hórihorgas férfit, amikor rájött, hogy csak egy árnyék volt az, amit a szekrény vetett a falra.
Sam feltápászkodott, és az ágy szélére ült, arcát egy pillanatra kezébe temetve. Aztán a Kent doboza után nyúlt az éjjeliszekrényen.
– Szedd össze magad – suttogta. – Mi a jó francnak képzelődsz?
Nem tudom, válaszolt egy belső hang azonnal. Sőt nem is akarom tudni Soha. A bokrok réges-rég voltak. Többé nem kell emlékeznem rájuk. És arra az ízre sem. Arra az édeskés ízre.
Meggyújtott egy cigarettát, és mélyen leszívta a füstöt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy legközelebb tényleg megláthatja azt az embert a hosszú viharkabátjában. Vagy Ardeliát. Vagy Gorgót, Pellucidar nagy hatalmú császárját. Mert ha képes olyan meggyőzően hallucinálni, mint a könyvtárban, amikor „találkozott” Ardelia Lortzcal, akkor bármit hallucinálhat. Ha az ember nemlétező tetőablakokat lát, vagy nemlétező embereket, sőt nemlétező bokrokat, attól kezdve minden lehetséges. Hogyan fojtson el az ember egy lázadást a saját tudatában?
Lement a konyhába, útközben sorra felkapcsolva a lámpákat, s közben ellenállt a kísértésnek, hogy hátranézzen a válla fölött, vajon nem lopakodik-e valaki utána. Példának okáért egy férfi, jelvénnyel a kezében. Gyanította, hogy csak egy altatóra van szüksége, mivel azonban egy sem volt otthon, még egy olyan recept nélkül kapható sem, mint a Sominex; improvizálnia kellett. Tejet öntött egy lábasba, felmelegítette, majd egy kávéscsészébe töltötte, végül pedig egy emberes adag konyakot döntött bele. Ezt is a moziban látta. Megkóstolta, vágott egy grimaszt, majdnem beleöntötte az egészet a mosogatóba, aztán a mikrohullámú sütő órájára pillantott. Háromnegyed egy: sok idő van még hajnalig; sok idő arra, hogy maga elé képzelje, amint Ardelia Lortz vagy a könyvtári nyomozó késsel a foga közt lopakodik felfelé a lépcsőn.
Vagy nyílvesszőkkel, gondolta. Hosszú, fekete nyílvesszőkkel. Ardelia és a könyvtári nyomozó, amint felfelé settenkednek a lépcsőn, hosszú, fekete nyílvesszőkkel a fogaik között. Mit szólnak a látványhoz, kedves barátaim?
Nyílvesszők?
Miért pont nyílvesszők?
Nem akart belemélyedni. Elfárasztották már a gondolatok, amelyek váratlanul suhantak elő tudatának ismeretlen, sötét mélyéből, mint rémisztő, bűzlő frizbik.
Nem akarok rágondolni Nem fogok rágondolni.
A konyakkal bélelt tej elfogyott, így hát visszabújt az ágyba.

 

4

Égve hagyta az olvasólámpát, amitől némileg megnyugodott. Most már ténylegesen kezdett hinni benne, hogy előbb-utóbb sikerül elaludnia, még a világegyetem végét jelentő szupernova-robbanás előtt. Állára húzta a takarót, két kezét összekulcsolta a feje alatt, és a plafont bámulta.
VALAMI igaz kell hogy legyen belőle, gondolta. Nem lehetett az EGÉSZ hallucináció... hacsak nem hallucinálok most is, amikor, valójában egy gumiszobában vagyok Cedar Rapidsban, kényszerzubbonyba öltöztetve, és csak képzelem, hogy otthon fekszem az ágyamban.
Elmondta a beszédét. Felhasználta a vicceket a Szónokok kézikönyvé-ből, csakúgy, mint Spencer Michael Free versét Az amerikai nép legkedveltebb versei-ből. Mivel pedig egyik kötet sincs meg a házi könyvtárában, a könyvtárból kellett megszereznie őket. Naomi ismerte Ardelia Lortzot – legalábbis a nevét –, csakúgy, mint az anyja. De még hogy! Hiszen úgy viselkedett, mintha Sam petárdát tett volna a hintaszéke alá.
Kicsit körülszimatolhatnék, gondolta. Ha Mrs. Higgins ismeri a nevét, nyilván nem ő az egyetlen. Olyanok, akik már jó ideje Junction Cityben élnek, biztosan hallottak már róla. Talán Frank Stephens. Vagy Piszkos Dave...
Ennél a pontnál Sam végre elaludt. Az álom és ébrenlét alig kitapintható határát észrevétlenül lépte át; gondolatai egy pillanatra sem szakadtak meg, mindössze egyre furcsább és meseszerűbb formákká gabalyodtak össze. A formák álommá váltak. Az álom pedig lidércnyomássá.
Ismét az Angle Streeten volt, a három alkoholista pedig a verandán ült, rajzaik fölé görnyedve. Megkérdezte Piszkos Dave-től, hogy mit csinál.
Ó, csak az időt csapjuk agyon, mondta Dave, aztán óvatosan megfordította a posztert, hogy Sam is láthassa.
A kép Együgyű Simont ábrázolta. Lobogó máglya fölött volt nyársra húzva. Egyik kezében egy rakás megolvadt piros zselét szorongatott. A ruhája égett, de még élt. Sikított. A szörnyű jelenet fölött a szöveg így szólt:

GYEREKVACSORA A VÁROSI KÖNYVTÁR BOKRAIBAN A KÖNYVTÁRRENDŐRSÉG MEGSEGÍTÉSÉRE
ÉJFÉLTŐL HAJNALI KETTŐIG
BÁRKI JÖHET, MINDENKIT VÁRUNK
NYAMM! NYAMM!

Dave, ez iszonyatos, mondta Sam álmában.
Egyáltalán nem az, válaszolta Piszkos Dave. A gyerekek Együgyű Simonnak hívják őt. Alig várják, hogy megehessék. Azt hiszem, ez teljesen normális, nemde?
Nézd!, kiáltott fel Rudolph. Nézd, ott van Sarah!
Sam felpillantott, és meglátta Naomit, amint épp az Angle Street és a szemétfeldolgozó közötti gazos, szemetes területen vág át. Nagyon lassan haladt, mert egy bevásárlókocsit tolt maga előtt, a Szónokok kézikönyvé-nek és Az amerikai nép legkedveltebb versei-nek példányaival megrakva. Mögötte a lemenő nap, mint izzó kohó vöröslött komoran, az egyik vágányon pedig egy hosszú személyvonat zakatolt lassan, a nyugat-iowai Semmi felé tartva. Legalább harminc kocsiból állt, és mindegyik fekete volt. Gyászlepel himbálózott minden ablakban. Sam rádöbbent, hogy egy halottasvonatot lát. Hátrafordult Dave-hez, és így szólt: Nem Sarah-nak hívják Naomi a neve. Naomi Higgins, Proverbiából.
Ez egyáltalán nem így van, felelte Piszkos Dave. A Halál jön ott, Mr. Peebles. A Halál, nőképében.
Ebben a pillanatban Lukey felvisított. Iszonyú rémületében olyan volt, mint egy emberbőrbe bújtatott disznó. Van neki Slim Jimje! Van Slim Jimje. Istenem, a világ összes kibaszott Slim Jimje az övé.
Sam visszafordult, hogy lássa, miről beszél Lukey. A nő közelebb ért, de már nem Naomi volt az, hanem Ardelia. Hosszú viharkabátot viselt, aminek olyan színe volt, mint a téli viharfelhőnek. A bevásárlókocsi sok ezer összegubancolódott piros zselékígyóval volt tele, és Ardelia marokszámra kezdte a szájába gyömöszölni őket. A fogai nem voltak többé emberi fogak; megnőttek és elszíneződtek: hegyes, roppant erejű vámpírfogakká váltak. Eltorzult arccal harapott bele a markában lévő édességbe. Élénkvörös vér tört elő, rózsaszín felhőt permetezve az esti levegőbe, majd lecsorgott a nő állán. Megcsonkított zselédarabok potyogtak a gyomos földre, még mindig vért lövellve magukból.
Felemelte a kezét, amin az ujjak horgas karmokká változtak.
Elvesssztetted a KÖNNNYVEKEEET! visította Sam felé, majd nekirontott.

 

5

Sam nagyot rándult, majd levegő után kapkodva pattant fel ágyában. A lepedő verejtéktől átitatott labdává gyűrve hevert a lábánál. Kintről egy új nap első gyenge fénye szűrődött be a lehúzott redőny alatt. Az éjjeliszekrényen álló óra szerint öt óra ötvenhárom perc volt.
Felkelt, miközben a hálószoba levegője lehűtötte és felfrissítette izzadt bőrét, aztán a fürdőszobába ment és vizelt. A feje tompán sajgott, egyrészt a kora hajnali konyak, másrészt a rémálom következtében. Kinyitotta az orvosságos szekrényt, kivett két aszpirint, majd visszacsoszogott az ágyába. Megigazította a lepedőt, ujjain érezve rémálma nyomait az ágynemű minden egyes nyirkos foltjában. Nem fog újra elaludni – ezt biztosan tudta –, de legalább egy darabig még feküdhet, amíg a rémálom szertefoszlik.
Amint feje a párnához ért, hirtelen rádöbbent, hogy újabb dologra jött rá; valamire, ami legalább annyira váratlan és meglepő volt, mint az a hirtelen felismerés, hogy Piszkos Dave plakátja az ő részmunkaidős titkárnőjét ábrázolja.
Ennek az új felismerésnek Piszkos Dave-hez is köze volt... Ardelia Lortzcal együtt.
Az álom volt az, gondolta. Álmomban jöttem rá.
Sam mély, természetes álomba merült. Nem jött több rémálom, és mire felkelt, majdnem tizenegy óra volt.
Harangok hívták a hívőket istentiszteletre, kint pedig gyönyörű idő volt. A napfény látványa, ahogy bearanyozta a csillogó, üdezöld gyepet, több volt puszta jó érzésnél; olyan volt, mintha újjászületett volna.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET
Angle Street (II.)

 

1

Reggelit készített magának – narancslevet, omlettet három tojásból, zöldhagymával gazdagon megszórva, egy nagy adag jó erős kávét –, és azt fontolgatta, hogy visszamegy az Angle Streetre. Jól emlékezett a megvilágosodásnak arra a pillanatára, melyet rövid hajnali ébrenléte folyamán élt át, és most is biztos volt benne, hogy helyes a megérzése – de abban már nem annyira, hogy igazából szeretné-e tovább kutatni ezt a tébolyult rejtélyt.
A tavaszi reggel ragyogó fényében előző esti félelmei távolinak és abszurdnak tűntek, és erős kísértést – majdhogynem kényszert – érzett, hogy hagyja a dolgot nyugodni. Valami történt vele, gondolta, valami, aminek nincs ésszerű, racionális magyarázata. A kérdés csak az, hogy akkor mit lehet tenni?
Olvasott már kísértetekről, megérzésekről, megszállottságról, de az ilyesmi nem igazán érdekelte. Néha szívesen megnézett egy kísértetfilmet a moziban, de körülbelül ez volt minden tapasztalata a témában. Gyakorlatias ember volt, s mint ilyen, a parafizikai jelenségeknek – ha egyáltalán vannak ilyenek – nem látta semmilyen gyakorlati hasznát. Számára ismeretlen okból átélt egy... nos, hívjuk így, eseményt, ami közben elmúlt. Miért ne lehetne ennyiben hagyni? Mert azt mondta, hogy holnapra viszont szeretné látni a könyveket – ehhez mit szólsz?
Ennek a belső hangnak azonban pillanatnyilag nem volt felette hatalma. Az üzenet ellenére – amit a nő az üzenetrögzítőn hagyott – Sam nem igazán hitt többé Ardelia Lortzban.
Most igazából már az érdekelte, hogy ő miként reagált a történtekre. Azon kapta magát, hogy egy egyetemi biológia-előadás jár a fejében. Az előadó azzal kezdte mondandóját, hogy az emberi test rendkívül hatékony módon bánik el a szervezetbe jutó idegen organizmusokkal. Sam emlékezett rá, hogy a tanára szerint, mivel a betegségek – mint a rák, influenza vagy a nemi úton terjedő kórok, mint a szifilisz – mindig az újságok címlapjain szerepelnek, az emberek hajlamosak sokkal sebezhetőbbnek hinni magukat velük szemben, mint amilyenek valójában. „Az emberi testnek – folytatta az előadó – megvan a maga hadereje. És amikor a szervezetet külső ellenség támadja meg, hölgyeim és uraim, ennek a hadseregnek a válasza gyors és könyörtelen. Nincs figyelmeztető lövés. Egy ilyen, kiképzett gyilkosokból álló hadsereg nélkül önök mindnyájan hússzor meghaltak volna, mielőtt megérik az első születésnapjukat.” Az első és legfontosabb technika, magyarázta az előadó, amelyet a test alkalmaz, hogy megszabaduljon az inváziótól, az elkülönítés elve. A támadókat először körülveszik, elvágva őket a létfontosságú tápanyagoktól, aztán felfalják, szétverik vagy kiéheztetik őket. Sam most felfedezte – legalábbis így gondolta –, hogy a tudat ugyanezt a módszert alkalmazza, ha támadás éri. Számtalan esetre emlékezett, amikor úgy érezte, hogy a nátha le fogja verni a lábáról; másnap pedig arra ébredt, hogy kutya baja. A szervezet megtette kötelességét. Kíméletlen háború dúlt, mialatt aludt, a támadókat pedig az utolsó szálig (vagy bacilusig) kiverték. Felfalták, legyőzték, szétverték őket.
Múlt éjjel megtapasztalta a lelki megfelelőjét egy küszöbönálló megfázásnak. Aznap reggelre a támadót, ami a józan, racionális ítélőképességét fenyegette, bekerítették. Elvágták az élelem-utánpótlástól. Most már minden csak idő kérdése volt. Énjének egyik fele pedig figyelmeztette a másikat, hogy a további nyomozás csak az ellenséget táplálhatja.
Szóval így működik, gondolta. Ezért nem hemzseg a világ furcsaságokról és megmagyarázhatatlan jelenségekről beszámoló tudósításokról. A tudat megtapasztalja őket... egy időre megzavarodik... aztán visszavág.
Ennek ellenére kíváncsi volt. És nem úgy tartja-e a mondás, hogy bár a kíváncsiság árt a szépségnek, ha nem vagy kíváncsi, derült égből jön a villámcsapás?
Ki mondta ezt?
Nem tudta... de feltételezte, hogy utánajárhat. A helyi könyvtárban. Sam halványan elmosolyodott, miközben az edényeket a mosogatóhoz vitte. Rájött, hogy már meghozta döntését: kicsit tovább fogja bolygatni ezt az észbontó ügyet.
Csak egy kicsit tovább.

 

2

Sam fél egy körül érkezett az Angle Streetre. Nem lepte meg túlságosan, hogy Naomi öreg, kék Datsunját pillantotta meg a feljárón. Beparkolt mögé, kiszállt, és megmászta a rozoga lépcsőfokokat, maga mögött hagyva a feliratot, amely arra szólította fel, hogy bármilyen üveg is van dobja be a szemeteskukába. Bekopogott, de nem érkezett válasz. Az ajtó befelé nyílt, széles folyosót tárva fel, mely nélkülözött bármiféle bútort... hacsak nem számította az érmés telefont félúton. A tapéta tiszta volt, de teljesen kifakult. Sam észrevett egy helyet, ahol celluxszal ragasztották meg.
– Hello?
Semmi válasz. Belépett, úgy érezve magát, mint egy betolakodó, majd végigment a folyosón. Az első ajtó balra, a társalgóba nyílt. Két felirat volt az ajtóra rajzszegezve.

HA BARÁTJA VAGY A PÉNZNEK, NÉZZ BE!

szólt a felső. A másik, alatta első pillantásra igencsak elgondolkodtatónak, s ugyanakkor tökéletesen ostobának tűnt:

AZ IDŐHÖZ IDŐ KELL.

A társalgót szedett-vedett, leselejtezett székekkel és egy hosszú kanapével rendezték be, az utóbbit szigetelőszalaggal javították meg. További szlogenek lógtak a falakon. Egy kávéfőző állt a tévé melletti kisasztalon. Egyik sem volt bekapcsolva. Sam továbbment a folyosón, maga mögött hagyva egy lépcsőt. Benézett a másik három szobába is, amelyek az előtérből nyíltak. Mindegyikben két egyszerű priccs állt, és mindegyik üres volt. A szobák makulátlanul tiszták voltak, de mind elmondta a saját történetét. Az egyik ragasztótól bűzlött. A másikban valamilyen súlyos betegség szaga terjengett. Valaki vagy meghalt ebben a szobában mostanában, gondolta Sam, vagy nemsokára megfog halni. A konyha, amiben szintén senki sem tartózkodott, a folyosó végén volt. Tágas, napos helyiség, a padlóját linóleum fedte, változatos domborzati viszonyokkal, egy falmélyedésben hatalmas, vegyes tüzelésű kályha állt. A mosogató öreg volt és mély, a zománcon rozsdafoltok éktelenkedtek, a csapokon divatjamúlt, propeller alakú csavaró gombok. Egy kőkorszaki MAYTAG mosógép és egy gázfűtéses KENMORE szárító állt a kamra mellett. A levegőben a tegnap esti sült bab illata terjengett. Samnek valamiért megtetszett a helyiség. Egyrészt összekuporgatott pennykről mesélt, másrész viszont szeretetről, törődésről és valamiféle nehezen megszerzett boldogságról is árulkodott. A nagyanyja konyhájára emlékeztette őt. Jó volt. Biztonságos.
A régi, éttermekre méretezett AMAMA hűtőszekrényen egy mágnessel odarögzített felirat állt:

ISTEN ÁLDÁSA LEGYEN A MI ALKOHOLMENTES OTTHONUNKON.

Sam emberi hangokat hallott kívülről. Keresztülment a konyhán az egyik ablakhoz, amelyet kinyitottak, hogy annyit engedjen be ebből a meleg tavaszi levegőből, amennyit csak az enyhe szellő becsalogatni képes.
Az Angle Street hátsó udvarán a pázsit még épp csak zöldellt, a kert legvégében pedig, egy rügyező fasor mellett téli álmából ébredő veteményeskert várt a melegebb napokra. Balra röplabdaháló állt, enyhe ívben megereszkedve. Jobbra két patkó alakú bemélyedés volt, amelyben pár szál gyom sarjadt. Nem volt lenyűgöző a kis kert – az évnek ebben a szakában kevés vidéki háztáji volt az –, de Sam észrevette, hogy már legalább egyszer gereblyézték, mióta a hó kiengedte fagyos markából, és szép tiszta volt a talaj, annak ellenére, hogy a vágányok a kerítéstől vagy tizenöt méterre csillogtak acélos fényükkel. Angle Street lakóinak talán nem volt sok mindenük, amire vigyázhattak, de amijük volt, azzal valóban törődtek.
Körülbelül egy tucat ember ült körben, összecsukható kempingszékeken, a röplabdaháló és a patkó alakú mélyedések között. Sam megismerte Naomit, Dave-t, Lukeyt és Rudolphot. Egy pillanattal később rájött, hogy felismerte Burt Iversont, Junction City legmenőbb ügyvédjét és Elmen Baskint is, a bankárt, aki ugyan nem volt jelen a Rotary klubbeli beszédjénél, ettől függetlenül mégis felhívta őt, hogy gratuláljon neki.
A szél feltámadt, fellebbentve az egyszerű kockás függönyt, amely az ablakon volt, amelyen át Sam kinézetű Elmer ezüstös haját is felborzolta. A férfi a nap felé fordította arcát és mosolygott. Samet megfogta az az őszinte öröm, amit nem egyszerűen Elmer mosolyán, hanem a mosolyában látott. Abban a pillanatban Elmer egyszerre több volt és kevesebb, mint egy kisváros leggazdagabb bankára; ő volt maga az ember, aki a tavaszt köszönti egy hosszú tél után; boldogan, hogy él, egészségben és gondtalanul.
Samet megdöbbentette a látvány valószerűtlensége. Önmagában is elég hihetetlen volt, hogy Naomi Higgins itt volt, Junction City hajléktalan pasasainak társaságában, ráadásul álnéven. De hogy itt van a város köztiszteletben álló bankára és egyik legagyafúrtabb ügyvédje is, az már sok volt.
Egy férfi, rongyos, zöld nadrágban és Cincin alti Bengals feliratú pulóverben, felemelte a kezét. Rudolph szót adott neki.
– A nevem John, és alkoholista vagyok – mondta a férfi.
Sam gyorsan elhátrált az ablaktól. Az arca égett. Most már nem betolakodónak érezte magát, hanem kémnek. Feltételezte, hogy rendszerint a társalgóban tartják szokásos vasárnap déli találkozójukat – legalábbis a kávéfőző erről tanúskodott –, ma azonban az idő annyira szép volt, hogy kivitték a székeket. Fogadni mert volna, hogy Naomi ötlete volt.
Holnap délelőtt templomba megyünk, mondta Mrs. Higgins, az első áldozók piknikje lesz. Naomi megígérte, hogy segíteni fog. Sam eltöprengett rajta, vajon Mrs. Higgins tud-e arról, hogy a lánya a délutánt az alkoholistákkal tölti az első áldozók helyett, és az volt az érzése, hogy igen. Azt is tudni vélte, Naomi miért döntött úgy váratlanul, hogy két randevú Sam Peebles-ből elég volt.
Akkoriban azt gondolta, a lány vallásossága az oka, Naomi pedig meg sem próbált úgy tenni, mintha nem így volna. De az első randi után, ami egy közös mozi volt, a lány beleegyezett, hogy megint eltölt vele egy estét valahol. A második találkozás után azonban, bármilyen gyengéd érzést táplált is a férfival kapcsolatban, annak végeszakadt. Legalábbis úgy tűnt. A második randi egy közös vacsora volt. Sam pedig bort rendelt.
De hát az isten szerelmére – honnan tudhattam volna, hogy alkoholista? Talán gondolatolvasó vagyok?
A válasz persze az volt, hogy nem tudhatta... ennek ellenére az arca egyre forróbb lett.
De az is lehet, hogy nem... vagy nemcsak az ital volt az oka. Talán más gondja is volt.
Az is eszébe jutott, vajon mi történne, ha Burt Iverson és Elmer Baskin – mindketten befolyásos emberek – megtudnák, hogy Sam rájött: mindketten a világ legnagyobb titkos társaságához tartoznak. Talán semmi; ahhoz keveset tudott az anonim alkoholisták gyűléséről, hogy biztos legyen a dolgában. Két dolgot azonban valóban tudott: először is, hogy a találkozó névtelenségbe burkolózott, másodszor pedig, hogy ezek az emberek az ő fellendülő üzletét derékba törhetik, ha úgy tartja kedvük.
Sam úgy döntött, hogy eltűnik, amilyen gyorsan és csendben csak lehet. Mellette szólt, hogy nem személyes megfontolás vezette erre. Az Angle Street hátsó kertjében ülő emberek ugyanabban az ólomnehéz cipőben jártak. Ennek véletlenül vált tanújává, és eszébe sem jutott, hogy valamilyen okból maradjon – és hallgatózzon.
Amint visszafelé ment a folyosón keresztül, meglátott egy halom papírcetlit a telefonon. Egy ceruzatartó volt a falra erősítve a telefon mellett, benne rövid zsinórral hozzákötött ceruzával. Hirtelen elhatározásában levett egy cédulát, és sebtében néhány sort vetett rá.
Dave!
Dél körül beugrottam magához, de senkit sem találtam itthon. Egy bizonyos Ardelia Lortz nevű nőről szeretnék magával beszélgetni. Az a gyanúm, hogy maga ismeri őt, én pedig alig várom, hogy megtudjak róla valamit. Felhívna ma délután vagy az esti órákban, ha alkalma nyílik rá? A számom: 555-8699. Előre is köszönöm.
Az üzenet alá odaírta a saját nevét, kettéhajtotta a lapot, majd felülre ráírta Dave nevét. Egy pillanatig gondolkozott, hogy visszavigye-e a konyhába, és ott az asztalra tegye le, de nem akarta, hogy bármelyiküket is – legfőképp Naomit – nyugtalanítsa, hogy esetleg észrevette őket különös, de talán hasznos elfoglaltságuk közben. Ehelyett inkább a társalgóban lévő tévére tette, Dave nevével fölfelé. Gondolkozott, hogy tegyen-e mellé egy negyeddollárost a telefonra, aztán elvetette az ötletet. Dave félreérthette volna.
Kilépett a házból, és örült, hogy újra kint lehet a napon anélkül, hogy észrevették volna. Amint visszaült a kocsijába, észrevette a lökhárítóra ragasztott matricát Naomi Datsunján:

HOSSZÚ AZ ÚT, SEGÍT AZ ÚR

– Inkább az Úr segítsen, mint Ardelia – mormogta Sam, és kifarolt a felhajtóról az útra.

 

3

Késő délutánra Samen kiütköztek a kialvatlanság jelei, és bágyasztó álmosság telepedett rá. Bekapcsolta a tévét, talált egy Cincinnati-Boston baseballmeccs összefoglalót, aztán lefeküdt a kanapéra, hogy nézze, és szinte azonnal elszunyókált. A telefon megszólalt, mielőtt a szendergés igazi álommá mélyült volna, Sam pedig kábán és szétszórtan feltápászkodott, hogy felvegye.
– Halló?
– Ne akarjon velem arról a nőről beszélgetni! – mondta Piszkos Dave a telefonba minden bevezető nélkül. Hangja úgy remegett, mint aki önuralma végső határán van. – Még csak gondolni se akarjon rá!
Meddig fogják még maguk istentelen pogányok az arcunkba vágni azt a nőt? Azt hiszi, olyan vicces? Azt hiszi, olyan jópofa?
Sam minden bágyadtsága egy pillanat alatt elmúlt. – Dave, mi van azzal a nővel? Az emberek vagy úgy reagálnak a nevére, mintha maga az ördög lenne, vagy pedig egyáltalán nem is ismerik. Kicsoda ő? Mi a fészkes fenét csinált, hogy ennyire be van gyulladva?
Hosszú csend következett. Azt hihette volna, hogy szétkapcsolt a vonal, ha nem hallja Dave szaggatott zihálását a telefonban.
– Mr. Peebles – szólalt meg végül. – Maga tényleg nagy segítség volt számomra az évek során. Maga és még néhányan segítettek életben maradni, amikor még én magam sem voltam biztos benne, hogy akarok-e. De nem beszélhetek arról a Szajnáról. Nem lehet. És ha jót akar magának, akkor maga sem beszél róla senkinek.
– Ez úgy hangzik, mint egy fenyegetés.
– Nem! – kiáltott Dave, s a hangja maga volt a színtiszta iszonyat. – Nem, én csak figyelmeztetem magát Mr. Peebles, ugyanúgy, mint ahogy akkor is ezt tenném, ha egy régi kút közelében sétálgatna, amit már teljesen benőtt a gaz, és nem venné észre a lyukat. Ne beszéljen róla, és ne is gondoljon rá! Hagyja nyugodni a halottakat!
Furcsamód Sam nem lepődött meg igazán; minden, ami történt (talán az üzenetrögzítőn hagyott üzenet kivételével), ugyanarra a következtetésre vezetett: Ardelia Lortz már nincs az élők sorában. Ő, Sam Peebles, kisvárosi ingatlan- és biztosítási ügynök pedig egy kísértettel beszélt, anélkül hogy tudta volna. Beszélt vele? A túrót! Üzletet kötött vele. Két dollárért kapott tőle egy olvasókártyát.
Szóval nem ült le meglepetésében... mégis valamiféle elfojthatatlan, mélyről jövő hideg kezdett szétáradni a fehér úthálózat mentén, amelyet csontváznak nevezünk. Lenézett, és észrevette, hogy libabőrös lett a karja.
Hagynod kellett volna az egészet, károgott az egyik énje. Nem megmondtam?
– Mikor halt meg? – Hangja tompán és fásultan csengett fülében.
– Nem akarok beszélni erről, Mr. Peebles! – Dave most már magánkívül volt. Hangja megbicsaklott, és fakult hangon, szinte sipítva tette hozzá: – Kérem!
Hagyd őt békén, kiáltott Sam magára. Nincs elég baja enélkül is? Dehogy is nem. És békén is hagyhatná Dave-et – elvégre kell, hogy legyenek még olyanok a városban, akik hajlandóak lennének Ardelia Lortzról beszélgetni... ha megtalálná velük a hangot, hogy ne rohanjanak egyből a telefonhoz az ápolókat hívni. Volt viszont valami, amit talán csak Piszkos Dave tudott volna teljes bizonyossággal megmondani.
– Maga rajzolt néhány posztert a könyvtár számára, nem igaz? Azt hiszem, felismertem a stílusát arról a képről, amelyet tegnap a verandán készített. Valójában csaknem biztos vagyok a dolgomban. Az egyik kép egy kisfiút ábrázolt egy nagy fekete autóban. A másik pedig egy hosszú kabátos férfit – a könyvtári nyomozót. Tudta egyáltalán...
Mielőtt befejezhette volna, Dave szégyennel, fájdalommal és félelemmel teli zokogásban tört ki, ami belefojtotta Sambe a szót.
– Dave! Én...
– Hagyja abba! – sírt Dave. – Magamon már úgysem segíthetek, úgyhogy nem tudná abbahagyni, kérem...
Zokogása hirtelen abbamaradt, és egy zörej hallatszott, amint valaki átvette tőle a kagylót.
– Azonnal hagyd abba! – mondta Naomi. ő maga is könnyekkel küszködött, de amellett dühösnek hangzott. – Abbahagynád végre? Szörnyű egy alak vagy.
– Naomi...
– A nevem Sarah, mikor itt vagyok – mondta a lány lassan –, de mindkét nevemen egyformán gyűlöllek téged, Sam Peebles. Soha többé be nem teszem a lábam az irodádba. – Hangja emelkedni kezdett. – Miért nem tudod őt nyugton hagyni? Miért kellett előrángatni ezt az egész régi szart? Miért?
Sam fásultan, alig tudatában, hogy mit tesz, így szólt:
– Miért küldtél a könyvtárba? Ha nem akartad, hogy találkozzak vele, Naomi, miért küldtél pont engem abba az istenverte könyvtárba?
A vonal másik végén a lány levegő után kapkodott.
– Naomi? Beszél...
Egy kattanás hallatszott... A vonal megszakadt.

 

4

Sam majdnem fél tízig ült a dolgozószobájában, időnként bekapva egy-egy nyugtatót, miközben egyik nevet a másik után írta arra a jegyzettömbre, amelyen először fogalmazta meg a beszédét is. Mindegyik nevet nézte egy darabig, aztán áthúzta. Úgy gondolta, hat év egy helyen elég hosszú idő... legalábbis aznap estig. Aznap este hat év sokkal rövidebbnek tűnt – mondjuk egy hétvégének.
Craig Jones, írta a tömbre.
Rámeredt a névre, miközben azon töprengett, hogy Craig talán tud valamit Ardeliáról... de tudni szeretné, miért érdekel.
Volt-e Craiggel olyan jóban, hogy őszintén válaszoljon erre a kérdésre? A válasz egyértelmű nem volt. Craig egyike volt Junction City fiatal ügyvédeinek; igazi karrierista. Találkoztak néhány munkaebéden... és persze ott volt a Rotary Klub is – egyszer pedig Craig meghívta őt vacsorára a házába. Ha véletlenül összefutottak az utcán, sebtében néhány szót váltottak, néha üzletről, de jobbára csak az időjárásról. Ezzel együtt ez kevés volt egy barátsághoz, ha pedig Sam egyáltalán kész volt kitálalni ezt az észvesztő sztorit bárkinek is, akkor az csak egy igazi egy barát lehetett, nem pedig olyan ismerős, aki a második gin-tonik után öregemnek szólítja. Kihúzta Craig nevét a listáról.
Két közelebbi barátot szerzett csupán, mióta Junction Citybe költözött; az egyik orvosasszisztensként dolgozott dr. Melden mellett, a másik pedig közlekedési rendőr volt. Russ Frame, az orvosasszisztens lecsapott egy jobban fizető családsegítő állásra 1989-ben. Tom Wycliffe pedig január elsejétől az Iowa-i Járőrszolgálat Közlekedésrendészetét vezette. Mindkettejükkel elvesztette azóta a kapcsolatot – lassan szerzett barátokat, és megtartani sem tudta őket egykönnyen.
Sam nem tudta, mitévő legyen. De azt tudta, hogy Ardelia Lortz neve egyesekre Junction Cityben olyan hatással van, mint egy kiadós áramütés.
Tudta – vagy legalábbis úgy hitte, tudja –, hogy találkozott a nővel annak ellenére, hogy az már meghalt. Még arról sem tudta magát meggyőzni, hogy egyik rokonát látta, vagy egy hibbant nőt, aki Ardeliának hívta magát. Mert...
Értem, hogy nem élő emberrel találkoztam. Sőt azt hiszem, egyenesen egy kísértettel találkoztam egy szellemkastélyban. Valami azt súgja, hogy a könyvtár, amelyben jártam, a városi könyvtár volt ugyan, de abból az időből, amikor még Ardelia Lortz állt az élén. Azt hiszem, ezért éreztem magam olyan különösen, mintha újra negyedikes lennék. Nem időutazás volt, legalábbis nem abban a formában, ahogy egy időutazást elképzelek. Inkább olyan volt, mintha egy időre átléptem volna egy párhuzamos világba. És ez az egész igazából megtörtént. Ebben biztos vagyok. Egy pillanatra megtorpant a gondolatsor közepén, ujjaival az asztalon dobolva.
Honnan hívott fel? Van telefonjuk a homályzónában is?
Egy hosszú pillanatig az áthúzott nevek listájára meredt, aztán lassan letépte a sárga lapot a tömbről. Összegyűrte, majd a szemétkosárba hajította.
Hagynod kellett volna az egészet, károgott még mindig az egyik énje. De hát ezen már túl volt. Most mi legyen?
Hívd fel valamelyikfickót, akiben megbízol. Hívd fel Russ Frame-et, vagy Tom Wycliffe-et. Vedd fel a kagylót, és tárcsázz!
De nem akarta ezt tenni. Legalábbis nem aznap este. Természetellenes, félig-meddig babonás érzés volt ez: mostanában épp elég kellemetlen információt kapott és adott telefonon, és belefáradt az egészbe. Legalábbis ma este fáradt volt ahhoz, hogy folytassa. Bárcsak jól kialhatná magát éjszaka (ha megint égve hagyja az éjjeli lámpát, talán sikerül), és akkor másnap reggelre valamennyire kitisztul a feje. Ezen túlmenően úgy gondolta, Naomi Higginsszel és Dave Duncannel is meg kellene próbálnia elásni a csatabárdot – először azonban azt kellene kiderítenie, hogy hol is van az a csatabárd.
Ha egyáltalán ki lehet deríteni.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET
A könyvtári nyomozó (I.)

 

1

Csakugyan jól aludt. Nem álmodott, reggel a zuhany alatt pedig egy ötlet körvonalazódott benne, szinte természetes könnyedséggel, ahogyan az lenni szokott, mikor az ember kipihente magát, és nem volt elég hosszú ideig ébren ahhoz, hogy a feje megtelhessen egy teherautó szarral. A városi könyvtár nem az egyetlen hely volt, ahol informálódni lehetett, sőt ha az embert a legújabbkori helytörténet érdekelte, még csak nem is a legjobb hely volt.
– A Gazette! – kiáltott fel, és a zuhanyrózsa alá tartotta a fejét, hogy kimossa hajából a sampont.
Húsz perccel később már a földszinten volt felöltözve – kivéve a kabátját és a nyakkendőjét –, és kávét ivott a dolgozószobájában. A jegyzettömb újra előtte volt, egy újabb lista vázlatával.

1. Ardelia Lortz – ki ő valójában? Vagy ki volt?
2. Ardelia Lortz – mit követett el?
3. Városi könyvtár – felújítva? Mikor? Fényképek?

Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő. Sam az órára pillantott, miközben felkelt, hogy ajtót nyisson. Az óra majdnem fél nyolcat mutatott, ideje volt tehát munkához látni. Tízkor, amikor a kávészünetét szokta tartani, át tud lépni a Gazette szerkesztőségébe, és átnézhet néhány régebbi számot. Tulajdonképpen milyen régieket is? Még mindig ezen tűnődött – egyesek bizonyára gyorsabban megszültek egy döntést, mint mások –, amint kezét a zsebébe mélyesztette, hogy kifizesse az újságkihordó fiút. A csengő megint megszólalt.
– Jövök már, jövök már, Keith! – kiáltott ki, miközben a bejárati ajtóhoz lépett, és megragadta a kilincset. – Nehogy átlyukaszd már a cs...
Abban a pillanatban felnézett, és az ajtó ablakán lévő függönyön keresztül egy fölé tornyosuló alakot látott: sokkal nagyobb volt, mint Keith Jordan. Gondolatban még mással volt elfoglalva; sokkal inkább az előtte álló nappal, mintsem az újságosfiú kifizetésének rituáléjával ezen a hétfő reggelen; a következő pillanatban mégis a kristálytiszta rémület jégcsákánya hatolt keresztül szétszórt gondolatain. Nem volt rá szükség, hogy lássa az arcot; még a sötétítőn keresztül is megismerte az alakot a testfelépítéséről... és persze a hosszú viharkabátról.
A piros zselé íze – tömény, édes és émelyítő – öntötte el a száját.
Elengedte a kilincset, de egy pillanattal elkésett. A zárnyelv visszakattant, és ugyanabban a pillanatban a hátsó verandán álló alak betaszította az ajtót. Az ütés Samet visszalökte a konyhába. Hogy megőrizze egyensúlyát, karjaival a levegőben kaszált, és sikerült is levernie mind a három kabátot, ami a fogason lógott.
A könyvtári nyomozó belépett, fagyos felhőbe burkolózva. Ráérősen lépdelt, mint akinek a világ összes ideje a rendelkezésére áll, majd bezárta maga mögött az ajtót. Egyik kezében, gondosan összetekerve, Sam reggeli Gazette-jét tartotta. Felemelte, akár egy gumibotot.
– Hoztam az újszágját – mondta. Hangja furcsamód távolinak tűnt; mintha vastag üvegtáblán keresztül jutott volna el Samhez. – A fiúnak isz akartam fizetni, de nagyon szietőszen távozott. Cak tudnám, miért.
A konyha felé tartott – Sam irányába, aki a konyhapulthoz lapult, és egy halálra rémült gyerek tágra nyílt, döbbent szemével bámult; egy szerencsétlen negyedikes Együgyű Simon szemével.
Csak képzelődöm, futott át Sam agyán, vagy álmodom – egy olyan iszonyatos rémálmot, amihez képest a két nappal ezelőtti rózsaszín képzelődésnek tűnik.
Pedig nem volt álom. Vérfagyasztó volt, de nem álom, Samnek pedig még maradt némi ideje reménykedni, hogy végül csak elment a józan esze. Az őrület sem volt egy tengerparti jutalomüdülés, de semmi sem lehetett olyan szörnyű, mint ez az ember formájú valami, ami belépett a házába; ez a valami, ami bárhova ment, egy darab tél vette körül.
Sam háza régen épült, a mennyezete pedig magas volt, de az ajtóban a könyvtár nyomozónak le kellett hajtania a fejét, a konyhában pedig szürke nemezkalapjának csúcsa majdnem súrolta a plafont. Teste hosszú viharkabátba burkolózott, aminek olyan színe volt, mint a ködös szürkületnek. Bőre papírfehér volt. Arca élettelennek tűnt, olyan arcnak, amely nem tudja, mi a szeretet vagy a könyörület. Szája kíméletlen, mindenható hatalmat sugárzott, Sam előtt pedig egy zavaros pillanatig felrémlett, hogy a könyvtár bezárt ajtaja mennyire hasonlított egy keskeny szájra egy kőrobot arcán. A könyvtári nyomozó szemei kicsiny ezüstgyűrűknek tűntek, amelyekben a lyukakat apró sörétekkel ejtették. A szemeket élénkvörös hús szegélyezte, s úgy tűnt, mindjárt vérezni fog. Nem voltak szempillái. A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy Sam ismerte ezt az arcot. Tudta, hogy nem ez volt az első alkalom, mikor félelmében meghunyászkodott ez előtt a sötét tekintet előtt. Sam hallotta a hangját, benne az árnyalatnyi selypítéssel: Moszt pedig jöjjön, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.
A sebhely pontosan úgy szelte át az arc domborzatát, ahogy azt Sam elképzelte – az arc bal oldalán, a szem alatt indult, és az orrnyergen végződött. A sebhely kivételével ő volt a férfi a poszterről... vagy mégsem? Már nem volt benne biztos.
Moszt pedig jöjjön, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.
Sam Peebles, a Rotary Klub ünnepelt hőse, a nadrágjába pisilt. Érezte, amint melegség önti el, ahogy a hólyagja engedett, de ez valahogy távolinak és lényegtelennek tűnt. Csak az számított, hogy egy szörnyeteg van a konyhában. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy Sam úgy érezte, ismeri ezt az arcot. Érezte, amint emlékei mélyén egy többszörösen lelakatolt ajtó felpattanni készül. Eszébe sem jutott, hogy elfusson. A menekülés gondolata meghaladta képességeit. Megint gyerek volt; egy gyerek, akit rajtakaptak,
(a könyv címe nem a Szónokok kézikönyve),
amint valami borzasztó dolgot csinál. Ahelyett hogy elszaladt volna
(a könyv címe nem Az amerikai nép legkedveltebb versei),
lassan megtapogatta nedves sliccét, majd leroskadt a pult mellett álló két szék közé, kezeit védekezően a feje fölé emelve.
(A könyv címe)
– Ne! – mondta rekedtes, elhaló hangon. – Kérem, ne, ne, kérem, kérem, ne csinálja ezt velem, jól fogok viselkedni, kérem, ne bántson!
Csak ennyit tudott kinyögni. De ez mit sem számított; az óriás a ködszínű viharkabátban
(a könyv címe A fekete nyíl, és Robert Louis Stevenson írta) már közvetlenül fölötte állt.
Sam lehajtotta fejét Úgy tűnt, egy fél tonnát nyom. A padlót bámulta, és összefüggéstelenül imádkozott, hogy mire felnéz – mire lesz ereje, hogy felnézzen –, az alak eltűnjön.
– Nézz rám! – parancsolta a távoli, elfojtott hang. Olyan volt, mint egy gonosz istenség hangja.
– Nem! – kiáltotta Sam visító, ziháló hangon, aztán kétségbeesett zokogásban tört ki.
Nem csak a rémület volt az oka, bár az is épp elég valóságos volt és letaglózó. Emellett azonban valahonnan mélyről egyfajta gyerekes félelemmel vegyes szégyen jeges fuvallata csapta meg.
Ezek az érzések mérgező szirupként ragadtak ahhoz a valamihez, amit száműzött az emlékezetéből, és aminek valamilyen módon köze volt egy könyvhöz, amelyet sosem olvasott: A fekete nyíl-hoz, Robert Louis Stevensontól.
Dong!
Valami Sam fejére sújtott, ő pedig felsikoltott.
– Nézz rám!
– Nem, kérem, ne kényszerítsen! – könyörgött Sam. Dong!
Sam felnézett, egyik karjával – amely, mintha nem is az övé lett volna – beárnyékolva könnyáztatta szemeit, épp időben ahhoz, hogy lássa, amint a könyvtári nyomozó ismét lesújt.
Az összetekert Gazette-vel verte Samet; úgy csapkodta őt, mint egy óvatlan kiskutyát, amelyik a padlóra pisilt.
– Így már mász – mondta a könyvtári nyomozó vigyorogva. Szétnyíló ajka mögött láthatóvá váltak tűhegyes fogai, amelyek kis híján agyarak voltak.
Viharkabátjának zsebébe nyúlt, és elővett egy bőrtokot. Amint szétnyitotta, egy sokágú csillag bukkant elő belőle. Meg-megcsillant a ragyogó reggeli napfényben.
Sam most már képtelen volt elfordítani tekintetét a könyörtelen arcról, és az ezüstös szemekről, bennük a piciny, sörétnyi pupillákkal. Érezte, hogy folyik a nyála, de képtelen volt visszatartani.
– Van nálad két könyv, ami nem a tiéd – folytatta a könyvtári nyomozó. Hangja még mindig távolról jött, vastag üvegtábla mögül. – Missz Lorsz nagyon mérgesz rád, Peebles.
– Elvesztettem őket – felelte Sam, és még jobban rázendített. Az a gondolat, hogy hazudjon ennek az embernek
(A fekete nyílról)
a könyvekről, egyáltalán bármiről, szóba sem jöhetett. A detektív maga volt a megtestesült hatóság, a hatalom és az erő. Ő volt a bíró, az esküdtszék és az ítélet-végrehajtó.
Hol a gondnok? futott át összefüggéstelenül Sam agyán a gondolat. Hol a gondnok, aki ellenőrzi a műszereket, aztán visszakapcsol a normális világba? Abba világba, ahol ilyesmi nem fordulhat elő?
– Én... Én... Én...
– Nem érdekelnek a kifogászaid – szakította félbe a könyvtári nyomozó. Visszacsukta a bőrtokot, majd begyömöszölte a jobb zsebébe. Egyidejűleg benyúlt a bal zsebébe, és egy kést húzott elő, amelynek hosszú, éles pengéje volt. Sam, aki három szemeszteren át árukihordó fiúként kereste meg a pénzt az egyetemre, azonnal ráismert. Egy kartonvágó kés volt az. Ilyen kést egész biztosan Amerika összes könyvtárában lehetett találni.
– Éjfélig kapsz haladékot. Aztán...
Lehajolt, előrenyújtva a kést fehér, hullaszínű kezével. A fagyos légburok megcsapta Sam arcát, és megdermedt. Sikoltani próbált, de csak egy sípoló suttogás hagyta el tüdejét.
A kés hegye az álla alatti húsba mélyedt. Olyan érzés volt, mintha egy jégcsapot nyomtak volna oda. Egy vörös cseppecske szivárgott elő, aztán megmerevedett; apró, piros gyöngyszem lett belőle.
– ...aztán visszajövök – fejezte be a könyvtári nyomozó különös, selypítő hangján. – Jobb lesz, ha megtalálod, amit elvesztettél, Peebles.
A kés eltűnt a bal zsebben. A könyvtári nyomozó felegyenesedett, és teljes magasságában kihúzta magát.
– Van még valami – folytatta. – Túl szokat kérdezősködsz mosztanában. Ne üszd az orrod olyaszmibe, ami nem rád tartozik! Megértetted?
– Igen! – sikította Sam. – Igen! Igen! Igen!
– Akkor jó. Mert figyelek ám. Ész nem vagyok egyedül. Megfordult, miközben viharkabátja suhogott körülötte, majd átvágott a konyhán, a bejárat felé. Még arra sem méltatta Samet, hogy egyszer hátrapillantson. Kifelé menet ráesett a ragyogó reggeli nap fénye, Sam pedig vérfagyasztó felfedezést tett; a könyvtári nyomozó nem vetett árnyékot. Elérte az ajtót, és megragadta a kilincset. Anélkül hogy megfordult volna, mély, hátborzongató hangon így szólt:
– Ha nem akarsz iszmét találkozni velem, Peebles, találd meg azokat a könyveket!
Kinyitotta az ajtót, és kilépett.
Egyetlen eszelős gondolat öntötte el Sam agyát abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott, és a könyvtári nyomozó lépései felhangzottak a hátsó verandán: be kell zárnia az ajtót.
Félig sikerült is feltápászkodnia, mikor minden elsötétült előtte, és ájultan bukott előre.

 

 

TIZEDIK FEJEZET
I-dő-rend-ben elbeszélve

 

1

– Segít... hetek? – kérdezte a recepciós. A rövid szünetet akkor tartotta, amikor másodszor is rápillantott arra a férfira, aki épp a pulthoz közeledett.
– Igen – válaszolta Sam. – Szeretném átnézni a Gazette néhány régebbi számát, ha lehetséges.
– Hogyne, kérem – felelte a nő. – De – bocsásson meg, hogy megkérdezem, jól van, uram? Nincs valami jó színben.
– Igen, azt hiszem, kerülget valami.
– A tavaszi meghűlés a legrosszabb, nem igaz? – mondta a nő, miközben felállt. – Jöjjön be, kérem a pult végén lévő kapun át, Mr....?
– Peebles. Sam Peebles.
A nő – pirospozsgás, hatvanas – megtorpant, és fejét félrebillentette. Egyik vörösre festett körmét elgondolkodva a szájához emelte.
– Biztosítási ügynök, ugye?
– Igen, asszonyom.
– Tudtam, hogy megismertem. A képe benne volt a lapokban a múlt héten. Valami kitüntetést kapott?
– Nem, asszonyom – felelte. – Mondtam egy beszédet. A Rotary Klubban. És bármit megadnék érte, ha visszafordíthatnám az idő kerekét, gondolta. Megmondanám Craig Jonesnak, hogy menjen a picsába.
– Hát ez nagyszerű – mondta a nő... de a hangjából úgy tűnt, mintha maradt volna benne némi kétkedés. – A képen máshogy nézett ki.
Sam belépett a kapun.
– Doreen McGill vagyok – viszonozta a nő a bemutatkozást, és kinyújtotta kerekded kezét.
Sam megrázta, és közölte vele, örül, hogy találkoztak. Ez némi erőfeszítésébe került. Eszébe jutott, hogy emberekkel beszélni – különösen embereket megérinteni – egy ideig megterhelő lesz majd számára. Úgy tűnt, minden korábbi könnyedsége egyszeriben köddé vált.
A nő egy szőnyeggel borított lépcsőfeljárathoz vezette őt, és felkattintott egy kapcsolót. A lépcsőház keskeny volt, az égő pedig sápadtan világított, úgyhogy Sam rögtön érezte, amint félelmei kezdenek újra felgyülemleni benne. Úgy tülekedtek, mint ingyenjegyekért egy fergeteges koncertre, amelyre már minden jegy elkelt. A könyvtári nyomozó ott lehet valahol lent, a sötétben várakozva. A könyvtári nyomozó, hullasápadt bőrével, vörösben úszó, ezüstös szemeivel, és árnyalatnyi, de kísértetiesen ismerős selypítésével.
Hagyd abba! intette le magát. De ha abbahagyni nem is tudod, az isten szerelmére, legalább ne hagyd magadon eluralkodni. Muszáj! Ez az egyetlen kiút. Mi lesz veled, ha már egy lépcsőn sem tudsz simán lemenni egy iroda alagsorába?
– Arra van a hullaház – mutatott lefelé Doreen McGill. Nyilvánvalóan az a fajta nő volt, aki minden lehetőséget megragad, hogy mutogathasson. – Csak le kell...
– Hullaház? – kérdezte Sam a nő felé fordulva. Szíve vadul kalapált a mellkasában. – Hullaház?
Doreen McGill felnevetett. – Mindenki így hívja. Szörnyű, nem? Gondolom, valami idétlen újságíró-hagyomány lehet. Ne féljen, Mr. Peebles, nincsenek holttestek odalent; csak mikrofilmtekercsek egymás hegyén-hátán.
Hát ebben én nem volnék ilyen biztos, gondolta Sam, miközben követte a nőt lefelé a szőnyeggel borított lépcsőn. Boldog volt, hogy nem ő megy elöl.
A nő felkattintott egy sor kapcsolót a lépcső aljánál. Neoncsövek gyulladtak ki, beépítve valamibe, ami lefelé fordított, túlméretezett jégkockatálcának tűnt. Egy nagy és alacsony helyiséget világítottak meg, amelyet ugyanolyan sötétkék szőnyeg borított, mint a lépcsőt. A helyiséget polcok vették körül, amelyeket kis rekeszekre osztottak. A bal oldalon, a fal mellett négy mikrofilmvetítő helyezkedett el, mint különös futurisztikus hajszárítók. Színük megegyezett a szőnyegével.
– Az előbb azt akartam mondani, hogy be kell írnia a nevét a látogatók könyvébe – mondta Doreen. Egy nagy könyvre mutatott, amely az ajtó melletti állványhoz volt láncolva. – Meg kell jelölnie a dátumot, a belépésének a pontos idejét, ami – a karórájára pillantott – tíz óra tíz, és majd azt az időpontot, amikor távozik.
Sam lehajolt, és beírta a nevét. A fölötte lévő név Arthur Meecham volt. Mr. Meecham 1989. december 27-én járt ott. Több, mint három hónapja. A terem jól kivilágított, szakszerű és hatékony tárolóhelyiség volt, de a jelek szerint, nagyon kis forgalmat bonyolított.
– Kellemes itt lent, ugye, uram? – kérdezte Doreen elégedetten. – Ennek az az oka, hogy a kormány támogatja a lapok szerkesztőségeinek hullaházait – vagy könyvtárait, ha így jobban tetszik magának. Nekem jobban tetszik, az biztos.
Egy árnyék mozdult meg az egyik beugróban, Sam szíve pedig ismét nagyot dobbant. De csak Doreen McGill árnyéka volt az; lehajolt, hogy ellenőrizze, vajon Sam a megfelelő időpontot írta-e be belépéskor, és...
...és a FÉRFI nem vetett árnyékot. A könyvtári nyomozó. Azonkívül...
Megpróbálta előbányászni a folytatást, de nem sikerült.
Azonkívül nem élhetek így tovább. Nem élhetek tovább ezzel a félelemmel. Bedugnám a fejem a tűzhely sütőjébe, ha túl sokáig menne így. Be én, bizony isten. Nemcsak a félelem az oka – attól az embertől, vagy bármi legyen is az. Hanem az, ahogy az ember tudata érez; ahogy sikít, mert úgy érzi, minden, amiben eddig hitt, akadálytalanul szertefoszlik.
Doreen a jobb oldali falra mutatott, ahol háromkötetnyi újság állt egy különálló polcon.
– Ezek az 1990. januári, februári és márciusi számok – mondta. – A szerkesztőség minden év júliusában elküldi az első hathavi anyagot Grand Islandre, Nebraskába, hogy mikrofilmre vegyék. Ugyanez történik december végén is.
Kinyújtotta kerekded kezét, és vörösre festett körmével egyenként a polcokra mutatott, a jobb oldaltól a bal oldalon álló mikrofilmolvasókig haladva. Úgy tűnt, közben büszkén figyeli a körmeit.
– A mikrofilmek időrendben állnak – mondta. Az utolsó szót akkurátusan, enyhén egzotikusan ejtette: – I-dő-rend-ben. Napjaink a jobb oldalon; hőskor a bal oldalon.
– Köszönöm – válaszolta Sam.
– Szóra sem érdemes. Ezért vagyunk itt. Legalábbis többek közt.
Ujját a szája sarkához emelte, és megint elővette kislányos mosolyát. – Tudja, hogy kell használni a mikrofilmvetítőt, Mr. Peebles?
– Igen, köszönöm.
– Akkor rendben. Ha segíthetek valamiben, itt leszek fent. Ha kérdése van, ne habozzon.
– Ne haragudjon, de... – kezdett bele, aztán becsukta a száját, mielőtt befejezte volna: magamra hagyna végre?
A nő felhúzta a szemöldökét.
– Á, semmi – mondta Sam, és figyelte, amint a nő felmegy a lépcsőn. Erős kísértésnek állt ellen, hogy ne kukucskáljon fel a lépcsőn a nő után. Mert süppedős kék szőnyeg ide vagy oda, ez is egy Junction City-beli könyvtár volt.
Ráadásul ezt hullaháznak hívták.

 

2

Sam lassan odasétált a polcokhoz, amelyek négyzet alakú mikrofilmes dobozokkal voltak megpakolva, habozva, hogy hol is kezdje. Nagyra értékelte, hogy a mennyezeti neoncsövek elég fényesen világítottak ahhoz, hogy a sarkok se maradjanak árnyékban.
Nem merte megkérdezni Doreen McGilltől, vajon Ardelia Lortz neve mond-e neki valamit, vagy hogy nagyjából tudja-e, hogy a városi könyvtár mikor esett át legutóbb nagyobb felújításon.
Túl szokat kérdezőszködsz mosztanában, mondta a könyvtári nyomozó. Ne üszd az orrod olyaszmibe, ami nem rád tartozik. Megértetted?
Igen, nagyon is megértette. És feltételezte, hogy kíváncsiskodásával magára fogja vonni a könyvtári nyomozó haragját... végső soron azonban nem kérdezősködött, legalábbis nem a szó valódi értelmében, ezek a dolgok pedig igenis rá tartoztak. Nagyon is rá tartoztak.
Mert figyelek ám. Ész nem vagyok egyedül.
Sam nyugtalanul hátrapillantott a válla fölött. Nem látott semmit. Csakhogy nem tudta, most mitévő legyen. Idáig eljutott, de fogalma sem volt, hogyan tovább. Amit tettek vele, az több volt, mint elrettentés vagy megfélemlítés; úgy érezte, teljesen összetört.
– Muszáj – dünnyögte rekedten, és remegő kezével megtörölte ajkát. – Egyszerűen muszáj!
Bal lábát előrelendítette. Egy pillanatig így maradt, haránt terpeszben állva, mint amikor valakit egy keskeny patak átlépése közben lekapnak. Aztán jobb lábát a ballal egy vonalba húzta. Ebben a tétovázó, kényszeredett ütemben tette meg az utat az újságkötetekhez legközelebb álló polcig. A polc végére ragasztott kártyán ez állt: 1987-1989.
Ez egész biztosan túlságosan a közelmúltban volt – valójában a könyvtár felújításának valamikor 1984 tavasza előtt kellett megtörténnie, mielőtt még Junction Citybe költözött. Különben észrevette volna a munkásokat, hallotta volna, amint az emberek beszélnek róla, és olvasta volna a Gazette-ben. Azonkívül viszont, hogy gyanította, a renoválást az elmúlt tizenöt-húsz évben végezték (az álmennyezet maximum ennyi idősnek tűnt), az intervallumot nem tudta tovább szűkíteni.
Bárcsak józanabbul tudott volna gondolkodni! De nem ment. Ami reggel történt, az mindenféle normális, racionális gondolkodásnak betett, mint ahogy egy erős napfolttevékenység szarja el a rádió- és tévéadást.
Valóság és álom egyre közelebb került egymáshoz, mint két hatalmas szikladarab, Sam Peeblesnek pedig, mint az emberiség parányi, küszködő és üvöltő morzsájának, az a balszerencse jutott osztályrészül, hogy beszorult közéjük.
Két beugróval arrébb ment balra, főleg azért, mert attól félt, ha sokáig egy helyben marad, akkor kővé dermed, majd odament a polchoz, amin ez állt: 1981-1983.
Szinte véletlenszerűen kiválasztott egy dobozt, és odavitte az egyik mikrofilmvetítőhöz. Bekapcsolta, majd figyelmét teljes egészében a mikrofilmtekercsre fordította (az orsó szintén kék volt, Sam pedig eltűnődött, vajon mi az oka, hogy minden szín összhangban van ebben a tiszta, jól megvilágított helyiségben), és semmi másra. Először fel kellett helyezni az orsót a tengelycsonkra; aztán befűzni a filmet, és ellenőrizni; majd a film végét a másik orsó nyílásába kellett csúsztatni, hogy az induláskor bekapja. A gép annyira egyszerű volt, mint bármely más vetítő, és egy nyolcéves gyerek is simán végrehajtotta volna ezt a kis feladatot, Samnek azonban öt percre volt szüksége hozzá, mert közben remegő kezét, és sokkos állapotban lévő, elkalandozó agyát is rendbe kellett szednie. Mikor nagy nehezen feltette a filmet, és kivetítette az első képkockát, rájött, hogy fordítva tette fel az orsót. A szöveg fejjel lefelé állt. Türelmesen visszacsévélte a filmet, megfordította, és újra felfűzte. Rájött, hogy egyáltalán nem bánta ezt a kis intermezzót; megnyugtatta az egyszerű kis műveletek megismétlése. A Gazette 1981. április elsejei számának címlapja jelent meg előtte, fejjel felfelé. A főcím egy városi hivatalnok meglepetésszerű lemondásáról harsogott, akiről Sam soha sem hallott, figyelmét azonban gyorsan felkeltette egy bekeretezett hirdetmény a lap alján. A szöveg így szólt:

RICHARD PRICE VALAMINT A VÁROSI KÖNYVTÁR
TELJES KOLLEKTÍVÁJA FELHÍVJA TISZTELT FIGYELMÜKET,
HOGY
ÁPRILIS 6-13-IG TART A
NEMZETI KÖNYVTÁRI HÉT.
NÉZZEN BE HOZZÁNK!

Tudatában lettem volna ennek?, kérdezte magától Sam. Ezért választottam volna ki ezt a dobozt? Emlékeztem volna rá tudat alatt, hogy április második hete a Nemzeti Könyvtári Hét?
Moszt pedig jöjjön, fiam, suttogta egy vészjósló hang. Jöjjön, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.
Libabőrös lett, és egész testében megremegett. Sam a kérdéssel együtt a fantomot is elhessegette magától. Végül is mindegy volt hogy miért épp az 1981. áprilisi Gazette-et választotta ki; a lényeg az volt, hogy így történt, és mázlija volt.
Talán mázlija volt.
Gyorsan április hatodikára tekerte a filmet, és pontosan azt látta, amiben reménykedett. A Gazette címlapfeliratán keresztül, átlósan a következő állt, piros nyomdafestékkel:

KÖNYVTÁRI MELLÉKLETTEL!

Sam a melléklethez lapozott. Két fénykép állt a melléklet élén. Az egyik a könyvtár homlokzatát ábrázolta. A másik Richard Price-ról, a főkönyvtárosról készült, aki a kölcsönzőpultnál állt, és idegesen mosolygott a fényképezőgépbe. Pontosan úgy nézett ki, ahogy Naomi Higgins leírta őt – magas, szemüveges, negyvenes férfi, keskeny bajusszal. Samet azonban jobban érdekelte a háttér. Meglátta az álmennyezetet, ami annyira megdöbbentette őt a könyvtárban tett második látogatása alkalmával. A felújítás tehát 1981 áprilisa előtt történt.
A cikkek pontosan azok a magukat tömjénező, felfújt sztorik voltak, amelyekre számított – hat éve olvasta a Gazette-et, és nagyon is jól ismerte a szerkesztőség hát-nem-egy-jópofa-jenki-banda-a-miénk hangvételét. Voltak tájékoztató jellegű (és meglehetősen fontoskodó) cikkek a Nemzeti Könyvtári Héttel, a Nyári Olvasói Programmal, a Junction Megyei Mozgó Könyvtárral, valamint az új alapítvány működtetésével kapcsolatban, amely épp csak elkezdte munkáját. Sam gyorsan átlapozott rajtuk. A melléklet utolsó oldalán azonban talált egy sokkal izgalmasabb cikket, amelyet maga Price írt. A címe így szólt:

A VÁROSI KÖNYVTÁR Egy évszázadnyi történelem

Sam felbuzdulása nem sokáig tartott. Ardelia neve nem szerepelt benne. Épp a kapcsoló után nyúlt, hogy visszatekerje a filmet, mikor félúton megtorpant. Észrevette, hogy említést tesznek benne a renoválásról – 1970-ben történt –, és volt ott még valami. Valami, ami nem illett a képbe. Sam újra elkezdte olvasni Mr. Price bőbeszédű történeti áttekintését; ez alkalommal figyelmesebben.
„Miután véget ért a nagy gazdasági világválság, könyvtárunk sora is jobbra fordult. 1942-ben Junction City Polgármesteri Hivatala ötezer dollárt szavazott meg arra, hogy rendbe hozzák a 32-es áradás során keletkezett nagyarányú károkat, a főkönyvtárosi posztot pedig Mrs. Culpepper töltötte be, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Soha nem tévesztette szem elől célját: teljesen felújítani a könyvtárat, amely egy egyre inkább városiasodó települést szolgált.
Mrs. Culpepper 1951-ben mondott le, helyet adva Christopher Lavinnek, az első könyvtárosnak Junction Cityben, aki egyetemi diplomát szerzett könyvtár szakon. Mr. Lavin létrehozta a Culpepper Emlékalapítványt – amelynek bevétele mindjárt az első évben tizenötezer dollár fölé emelkedett –, hogy új könyveket vásárolhassanak, a városi könyvtár pedig lassanként igazi, modern könyvtárrá változott.
Röviddel azután, hogy 1964-ben főkönyvtáros lettem, legfőbb célomul a könyvtár nagyarányú felújítását tűztem ki. Az alapítvány – amelyre szükség volt, hogy ezt a tervet kivitelezhessük – végül 1969-ben jött létre, és bár mind városi, mind állami hozzájárulás segített abban, hogy ez a pompás épület – amelyet Junction City könyvbarátai ma mindnyájan élvezhetnek – megújuljon, az elképzelés nem valósulhatott volna meg azok nélkül az önkéntesek nélkül, akik később, 1970 augusztusában megjelentek, hogy egy kalapáccsal vagy egy fűrésszel kivegyék részüket az Építsd Te is a Könyvtáradat hónap kampányából.
További említésre méltó munkálatok a 70-es és 80-as évekből...”
Sam elgondolkodva pillantott fel. Az volt a meggyőződése, valami hiányzik Richard Price gondos, a teljesség igényével megírt történeti beszámolójából. Nem; miután másodszor végiggondolta, a hiányzik nem a megfelelő szó volt. Az esszé azt a benyomást keltette benne, hogy Price párját ritkító buzgómócsing – valószínűleg rendes ember, de mégiscsak buzgómócsing –, az ilyeneknek pedig semmi sem kerüli el a figyelmét, különösen ha olyan dolgokról van szó, amelyek szemlátomást közel állnak a szívükhöz. Tehát – nem hiányzik. Elhallgatták.
Valahogy nem állt össze a kép i-dő-rendben. 1951-ben egy Christopher Lavin nevű férfi váltotta fel a szent Felicia Culpeppert a főkönyvtárosi poszton. 1964-ben Richard Price lett a főkönyvtáros. Price váltotta volna fel Lavint? Sam szerint nem így történt. Úgy gondolta, hogy valamikor, a tizenhárom homályos év alatt, egy Ardelia Lortz nevű nő váltotta fel Lavint. Sam szerint Price tőle vette át a posztot. A nő nem szerepelt Mr. Price aprólékos beszámolójában, mert csinált... valamit. Sam semmivel sem jutott közelebb ahhoz, hogy mi lehetett ez a valami, volt viszont elképzelése a horderejéről. Lett légyen bármi, elég komoly volt ahhoz, hogy Price törölje őt a létező személyek sorából, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan híve volt a pontos részletességnek.
Gyilkosság, gondolta Sam. Csak gyilkosság lehetett. Ez az egyetlen olyan ok, amely elég a...
Ebben a pillanatban valaki Sam vállára tette a kezét.

 

3

Ha felsikoltott volna, minden bizonnyal legalább annyira ráijesztett volna a kéz gazdájára, mint ahogy az őrá, Sam azonban képtelen volt sikítani. Ehelyett az összes levegő kiszaladt a tüdejéből, és a világ megint elsötétült körülötte. Mellkasát tangóharmonikának érezte, amely lassan összepréselődik egy elefánt lába alatt. Izmai makarónivá váltak. Ezúttal nem hugyozott be. Ez volt talán az egyetlen enyhítő körülmény.
– Sam? – hallotta maga mögött a hangot. Elég távolinak tűnt – mondjuk, mintha valahonnan Kansasból jönne. – Te vagy az?
Sam megpördült, miközben majdnem kizuhant a mikrofilmvetítő előtt álló székből, és meglátta Naomit. Megpróbált levegőt venni, hogy megszólalhasson. Csak egy erőtlen, sípoló hang jött ki a torkán. A terem hullámzott előtte. A szédülés ahogy jött, el is múlt.
Aztán észrevette, hogy Naomi egy botladozó lépést tett hátrafelé, miközben szeme tágra nyílt a rémülettől, kezét pedig szájához emelte. Olyan lendülettel ment neki az egyik mikrofilmes polcnak, hogy az kis híján felborult. Ide-oda billegett, néhány filmesdoboz halk puffanással a szőnyegre esett, végül megállt.
– Omes – nyögte ki végül Sam. Hangja rekedtes cincogás volt Hirtelen felrémlett előtte, hogy egyszer, még gyerekkorában, St. Louisban egy egeret ejtett foglyul a baseballsapkájával. Az adott ilyen hangot, amint ide-oda futkosott a sapka alatt.
– Sam, mi történt veled? – kérdezte Naomi olyan hangon, mint aki már rég sikított volna, ha a döbbenet belé nem fojtja a levegőt. Tökéletes párost alkotunk, villant át Sam agyán, Abbott és Costello találkozik a Szörnyekkel.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a lányt. – Úgy rám ijesztettél, hogy azt hittem, rögtön összeszarom magam.
Na tessék, gondolta magában, megint használtam az sz betűs szót. És megint Omesnak hívtam. Nem kellett volna. Némileg jobban érezte magát, és fel akart állni, de meggondolta magát. Semmi értelme kísérteni az ördögöt. Még most sem volt biztos benne, hogy a szíve nem fogja felmondani a szolgálatot.
– Kerestelek az irodádban – mondta a lány. – Conny Harrington azt mondta, mintha látta volna, hogy bejöttél ide. Bocsánatot szeretnék kérni tőled. Először azt hittem, valamilyen ízetlen tréfát űzöl Dave-vel. De ő azt mondta, hogy te sohasem tennél ilyesmit, én pedig arra gondoltam, hogy az egész nem jellemző rád. Mindig olyan rendes voltál...
– Kösz – mondta Sam. – Eddig én is azt hittem.
– És olyan... olyan zavarodottnak tűntél a telefonban. Megkérdeztem Dave-et, hogy miről beszéltetek, de semmi mást nem akart elmondani. Amit tudok, az csak annyi, amennyit magam is hallottam..., és hogy Dave milyennek tűnt, mialatt veled beszélt. Úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott. Nem villant át Sam agyán. Én vagyok az, aki a kísértetet látta. Reggel pedig még annál is rosszabbat láttam.
– Sam, valamit tudnod kell Dave-ről... és rólam. Gondolom, Dave-ről már tudod, de én is...
– Igen, tudom – válaszolta Sam. – A Dave-nek szóló üzenetemben azt írtam, hogy senkit sem találtam az Angle Streeten, de ez nem igaz. Először valóban senkit sem láttam, de aztán lementem a lépcsőn, Dave-et keresve. Láttalak benneteket a hátsó kertben. Szóval... tudom. De nem volt szándékomban, ha érted, miről beszélek.
– Igen – felelte a lány. – Semmi baj. De... Sam... édes istenem, mi történt? A hajad...
– Mi van a hajammal? – kérdezte Sam élesen.
Naomi nagy nehezen kinyitotta neszesszerjét enyhén remegő kezeivel, és elővette a púderkompaktját. – Nézz bele – válaszolta.
Sam belenézett, bár előre tudta, mit fog benne látni. Reggel fél kilenc óta szinte teljesen megőszült.

 

4

– Látom, megtalálta a barátját – mondta Doreen McGill Naominak, mikor felértek a lépcsőn. Ujját a szájához emelte, és ravaszkásan mosolygott.
– Igen.
– Nem felejtették el beírni a kilépés idejét?
– Nem – felelte Naomi. Sam elfelejtette, de ő helyette is beírta.
– És minden mikrofilmet visszavittek, amit elővettek? Ezúttal Sam válaszolt igennel. Nem emlékezett rá, hogy akár Naomi, akár ő visszatette azt az egyetlen tekercs mikrofilmet, amit befűzött, és nem is érdekelte. Csak arra vágyott, hogy mielőbb kijusson innen.
Doreen még mindig tanácstalan volt. Ujjával az alsó ajkát tapogatta, fejét pedig félrebillentette, úgy mondta Samnek:
– Máshogy nézett ki a képen az újságban. De képtelen vagyok rájönni, hogy mi a különbség.
Miközben kiléptek az ajtón, Naomi megszólalt: – Végül csak megjött az esze, és nem festeti a haját többé.
Kint a lépcsőn Samből kirobbant a nevetés. A rázkódás erejétől kétrét görnyedt. Hisztérikus nevetés volt; csak egy paraszthajszál választotta el a visítástól, de nem törődött vele. Jó érzés volt. Mintha megtisztította volna.
Naomi mellette állt, szemmel láthatólag nemigen törődve sem Sam nevetésével, sem az utcán elhaladó járókelők kíváncsi pillantásaival. Sőt még az egyik kezét is felemelte, és integetett egyik ismerősének. Sam tenyerével a combjára támaszkodott, képtelenül arra, hogy kievickéljen a viharos erejű nevetőgörcsből, tudatának egy része azonban elég józan maradt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Már látta ezt a reakciót. Vajon hol? Mielőtt azonban az agya befejezte volna a kérdés megfogalmazását, már tudta a választ. Naomi alkoholista volt, és együttműködött más alkoholistákkal; segített nekik, ami része volt saját terápiájának is. Valószínűleg látott ő furcsább dolgokat is az Angle Streeten, mint egy hisztérikus nevetőgörcs.
Pofon fog vágni, villant át Sam agyán, miközben még mindig csillapíthatatlanul hahotázott, amint elképzelte magát a fürdőszobatükör előtt, ahogy türelmesen festi a haját. Pofon fog vágni, mert ezt kell tenni, ha valaki hisztérikus.
Naominak nyilván jobb ötlete volt. Csak állt mellette türelmesen a napfényben, várva, hogy a férfi visszanyerje önuralmát. Végül a nevetőgörcs lassan alábbhagyott, és időnkénti horkantásokkal vegyes vihogássá csitult. Hasizma megfájdult, a szeme elhomályosodott, arca nedves volt a könnyektől.
– Jobban vagy? – kérdezte a lány.
– Ó, Naomi... – kezdte Sam, aztán újabb vihogáshullám bugyogott fel belőle és foszlott szerte a napfényes délelőttben. – Nem is tudod, mennyivel jobban.
– Dehogynem – válaszolta Naomi. – Gyere, az én kocsimmal megyünk.
– Hova... – csuklott Sam. – Hova megyünk?
– Az Angel Streetre – mondta Naomi, úgy ejtve a szót, ahogy nyilván az utcanévtáblafestő is gondolta. – Nagyon aggódom Dave-ért. Először hozzá mentem ma reggel, de nem volt bent. Attól tartok, hogy elment valahova inni.
– De hát ez nem újdonság, vagy igen? – kérdezte Sam, a lány mellett sétálva a lépcsőn lefelé. Naomi Datsunja a járdaszegélynél állt, Sam kocsija mögött.
A lány ránézett. Rövid, de annál kifejezőbb pillantás volt: bosszúság, lemondás, szánalom. Samnek az jutott eszébe, hogy ha lefordítja ezt az arckifejezést, biztosan azt jelenti: Nem tudod, mit beszélsz, de nem a te hibád.
– Dave már majd egy éve nem iszik, de az egészsége nincs rendben. Amint mondtad, számára nem újdonság kiesni a vonatból, de egy újabb esés végzetes lehet.
– Arról pedig én tehetnék. – A nevetés utolsó morzsája is eltűnt az ajkáról.
Naomi kicsit meglepődve ránézett. – Nem. Dehogy – mondta. – Erről senki sem tehet... de ez nem jelenti azt, hogy szeretném, ha megtörténne. Vagy hogy meg kell történnie. Gyere! Az én kocsimmal megyünk. Útközben megbeszélhetjük.

 

5

– Meséld el, mi történt veled! – mondta Naomi, miközben a város széle felé tartottak. – Mondj el mindent! Nem csak a hajadról van szó. Tíz évvel öregebbnek tűnsz.
– Hülyeség – felelte Sam. Többet látott Naomi tükrében, mint csupán a haját; többet észrevett magán, mint szerette volna. – Inkább hússzal. És legalább száznak érzem.
– Mi történt?
Sam kinyitotta a száját, hogy belekezdjen, aztán eszébe jutott, milyen sületlenség ez az egész, és csak megrázta a fejét. – Nem – felelte. – Még nem. Először el kell mondanod nekem valamit. Mesélned kell Ardelia Lortzról. Azt hitted, tegnap csak hülyéskedtem. Akkor nem jöttem rá, de most már tudom. Szóval mesélj el mindent, amit tudsz róla! Mondd el, ki volt és mit csinált!
Naomi lehúzódott a járdaszegélyhez Junction City régi, gránitból épült tűzoltósága előtt, és Samre nézett. Bőre nagyon sápadtnak tűnt a vékony púderréteg alatt, szemei pedig tágra nyíltak. – Miért, hát nem? Azt akarod nekem mondani, hogy nem hülyéskedtél?
– Pontosan.
– De hát Sam... – Elhallgatott, és egy pillanatig úgy tűnt, fogalma sincs, hogyan folytassa. Végül engedékenyebb hangon megszólalt, mintha egy gyerekhez beszélne, aki olyasmit csinált, amiről nem tudja, hogy nem szabad. – De hát Sam, Ardelia Lortz meghalt. Harminc éve halott.
– Tudom, hogy meghalt. Úgy értem, most már tudom. Amit tudni szeretnék, az a többi.
– Sam, bárkit is gondolsz, hogy láttál...
– Tudom, hogy kit láttam.
– Mondd el, hogy miből gondolod...
– Először te mondd el!
Naomi újra sebességbe tette a kocsit, belenézett a visszapillantóba, és továbbhajtott az Angle Street felé. – Nem túl sokat tudok róla – mondta. – Tudod, még csak ötéves voltam, amikor meghalt. Amit valóban tudok, azt javarészt pletykákból hallottam. A Proverbiai Első Baptista Templom tagja volt – legalábbis oda járt –, de az anyám nem hajlandó beszélni róla, csakúgy, mint a többi idősebb templombajáró. Számukra olyan, mintha sosem létezett volna.
Sam bólintott. – Éppúgy, ahogy Mr. Price bánt vele a cikkében, amelyben a könyvtárról írt. Abban, amelyet épp akkor olvastam, amikor a vállamra tetted a kezed, további tizenkét évet véve el az életemből. Arra is magyarázatot ad, hogy miért volt az anyád annyira zabos rám, amikor megemlítettem neki Ardelia nevét szombat este.
Naomi meglepődve rápillantott. – Ezért hívtad fel őt?
Sam bólintott.
– Ó, Sam, ha eddig nem voltál anyám B-listáján, most biztosan felkerültél rá.
– Á, már korábban is rajta voltam, csak az az érzésem, hogy most feljebb léptem a rangsorban. – Sam felnevetett, aztán nyögött egyet. A gyomra még fájt a nevetőgörcstől, mégis nagyon örült annak a görcsnek – valójában egy órával ezelőtt még teljes egészében meg volt győződve arról, hogy Sam Peebles és a lelki egyensúly egymást kölcsönösen kizáró fogalmak maradnak élete hátralevő részében. – Folytasd csak, Naomi!
– Amit tudok, annak többsége azokon az összejöveteleken jutott a fülembe, amiket az alkoholfüggők „nagy találkozás”-nak neveznek. Ilyenkor az emberek lófrálnak és kávézgatnak a szabadban, és közben mindenféléről beszélgetnek.
Kíváncsian a lányra nézett. – Mióta jársz a gyűlésekre, Naomi?
– Kilenc éve – mondta Naomi szenvtelenül. – Annak pedig hat éve, hogy utoljára az italhoz kellett nyúlnom. Mégis világéletemben alkoholista maradok. A piások nem egyszerűen lecsúsznak, Sam. Születnek.
– Ó – mondta Sam távolról. Aztán: – Ő is benne volt a buliban? Ardelia Lortz?
– Ó, dehogy – de ez nem azt jelenti, hogy senki sincs az alkoholfüggők klubjában, aki ne emlékezne rá. Azt hiszem, 1956-ban, vagy 57-ben jelent meg Junction Cityben. Mr. Lavinnél helyezkedett el a városi könyvtárban. Egy vagy két évvel később Mr. Lavin hirtelen meghalt – vagy szívinfarktusban, vagy agyvérzésben –, a város pedig Ms. Lortznak ítélte oda az állást. Amennyire tudom, nagyon értette a dolgát, bár a történtek után ítélve, leginkább az emberek bolondításában volt a helyzet magaslatán.
– Mit követett el, Naomi?
– Megölt két gyereket, aztán saját magát – válaszolta Naomi egyszerűen. – 1960 nyarán. Kutattak a gyerekek után. Senki sem gondolt arra, hogy a könyvtárban keresse őket, mivel aznap zárva volt. Másnap találtak rájuk, amikor a könyvtárnak nyitva kellett volna lennie, de zárva maradt. A könyvtár mennyezetén tetőablakok vannak...
– Igen, tudom.
– ...de ma már csak kívülről látni őket, mert a könyvtárat belülről átépítették. A mennyezetet leengedték, hogy jobban tartsa a meleget, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre azokon a tetőablakokon nagy rézcsapok voltak. Gondolom, ha egy hosszú rudat akasztott az ember ezekbe a csapokba, akkor felemelhette őket, és friss levegőt engedhetett be. Kötelet kötött az egyik ilyen csapra – bizonyára az egyik sínen futó létrát használta hozzá segítségül, amelyek a polcok mentén mozogtak -»és felakasztotta magát. Azután tette ezt, hogy megölte a gyerekeket.
– Aha – Sam hangja nyugodt volt, a szíve azonban lassan és erőteljesen dobogott. – És hogyan... hogyan ölte meg őket?
– Nem tudom. Soha senki sem beszélt róla, én pedig nem kérdeztem. Gondolom, szörnyű lehetett.
– Igen. Én is úgy gondolom.
– Most pedig meséld el, hogy mi történt veled.
– Először tudni szeretném, vajon Dave a menhelyen van-e. Naomi azonnal megkeményedett. – Én fogok utánanézni, hogy Dave a menhelyen van-e – mondta. – Te pedig egy tapodtat sem mozdulsz a kocsiból. Sajnállak, Sam, és azt is sajnálom, hogy tegnap téves következtetésre jutottam veled kapcsolatban. De többé nem hagyom, hogy felkavard Dave-et. Erről tenni fogok.
– Naomi! De hát ő része ennek az egésznek.
– Az lehetetlen – mondta a lány most-pedig-gyorsan-zárjuk-le-a-vitát hangon.
– A szentségit, ez az egész képtelenség! Közeledtek az Angle Streethez. Előttük egy kisteherautó haladt zörögve a szemétfeldolgozó felé, megrakva kartondobozokkal, amelyekben üvegek és konzervdobozok voltak.
– Azt hiszem, nem érted, mire akartam kilyukadni – mondta Naomi. – Végül is nem lep meg; földlakók ritkán értik. Nyisd ki tehát a füled, Sam. Szótagolni fogom. – Ha Dave i-szik, Dave meg-hal. Követtél? Világos most már?
Újabb pillantást lövellt Sam felé. Ez a mostani annyira dühös volt, hogy a szélein füstölgött, Sam pedig még legnagyobb nyomorúsága közben is rádöbbent valamire. Azelőtt – még miután Naomit kétszer elvitte szórakozni is – úgy gondolta, hogy a lány csinos. Most rájött, hogy gyönyörű.
– Mit jelent az, hogy földlakó? – kérdezte.
– Olyan embereket, akiknek nincs problémájuk itallal, tablettákkal, ragasztóval, drogokkal, vagy bármilyen egyéb holmival, ami összezavarja az ember fejét – mondta úgy, mintha mindjárt köpne. – Olyan embereket, akik megengedhetik maguknak, hogy megmondják, mi erkölcstelen, és ítélkezzenek mások felett.
Előttük a teherautó ráfordult a hosszú kerékcsapásra, amely a hulladék-újrahasznosító felé vezetett. Előttük már az Angle Street terült el. Sam látott valamit a veranda előtt parkolni, de nem autó volt az. Piszkos Dave bevásárlókocsija állt ott.
– Álljunk meg egy pillanatra! – Naomi engedelmeskedett, de nem nézett Samre. Mereven bámult maga elé, a szélvédőn keresztül. Az állkapcsa mozgott. Arca élénkpiros volt.
– Látom, törődsz vele – mondta Sam. – Én pedig örülök neki. De fogsz-e velem is törődni, Sarah? Még akkor is, ha földlakó vagyok.
– Nincs hozzá jogod, hogy Sarah-nak hívjál. Nekem igen, mert ez a másik nevem – Naomi Sarah Higginsként kereszteltek meg. És ők is hívhatnak így, mert bizonyos módon közelebb állnak hozzám, mint vér szerinti rokonok bármikor is állhatnak. Valójában mi vértestvérek vagyunk, mert van valami bennünk, ami olyanná tesz bennünket, amilyenek vagyunk. Valami a vérünkben. Neked, Sam, neked nincs hozzá jogod.
– Talán mégiscsak van – felelte Sam. – Most már talán közétek tartozom. Neked ott az ital. Ennek a földlakónak meg ott a könyvtári nyomozó.
A lány most tágra nyílt, rémült szemekkel ránézett. – Sam, nem ért...
– Én sem. Csak azt tudom, hogy segítségre van szükségem. Méghozzá nagyon nagy szükségem. Kikölcsönöztem két könyvet abból a könyvtárból, amely többé nem létezik, a könyvekkel egyetemben. Elvesztettem őket. Tudod, hogy hol tűntek el?
A lány megrázta fejét.
Sam bal felé mutatott, ahol két férfi szállt ki a teherautó vezetőfülkéjéből, és kezdte lerakni az üres üvegekkel megrakott kartondobozokat. – Ott. Ott fejezték be földi pályafutásukat. Péppé zúzták őket. Éjfélig kaptam haladékot, Sarah, aztán jön a könyvtári nyomozó, és engem zúz péppé. És az a gyanúm, hogy még a zakóm sem fog hátramaradni.

 

6

Sam Naomi Sarah Higgins Datsunjának anyósülésén ült, és úgy érezte, évek teltek el. A kezét kétszer is az ajtónyitó kallantyúra tette, aztán elengedte. A lány engedékenyebb lett... egy kicsit. Ha Dave hajlandó beszélni vele, és ha Dave olyan állapotban van, hogy tud még beszélni, akkor Naomi meg fogja engedni. De ha nem, akkor ott áll, ahol a part szakad.
Nagy sokára kinyílt az Angle Street ajtaja. Naomi és Dave Duncan lépett ki rajta. A lány a derekánál fogva karolta át Dave-et, akinek remegett a lába, Sam szíve pedig összeszorult a látványtól. Aztán, miután kiléptek a napra, észrevette, hogy Dave nincs berúgva... vagy legalábbis nem szükségszerűen. Ahogy nézte, mintha saját magát látta volna Naomi tükrében újra és újra. Dave Duncan olyan ember benyomását keltette, aki megpróbálja kiheverni élete legnagyobb traumáját... de meglehetősen szerény eredménnyel.
Sam kiszállt az autóból, és állva maradt az ajtónál, nem tudva, mit tegyen.
– Gyere fel a verandára! – szólt le neki Naomi. Hangja egyaránt hordozott lemondást és félelmet. – Nem bízom benne, hogy le tud menni a lépcsőn.
Sam felment hozzájuk. Dave Duncan valószínűleg hatvan körül lehetett. Szombaton hetven-hetvenötnek nézett ki. Az ital tehetett róla. Most pedig, amikor Iowa felett a nap átfordult zenitpontján, élő kövületnek tűnt. Sam tudta, hogy erről csak ő tehet. Olyan dolgok rázták meg Dave-et, amelyekről azt hitte, már rég eltemette őket.
Nem tudhattam, gondolta Sam, ez azonban bármennyire is igaz volt, valahogyan elvesztette vigasztaló erejét. Az orrán és az arcán kirajzolódó megpattant erek kivételével Dave bőre olyan volt, mintha nagyon régi papírból lenne. Szeme vizenyős volt és kába, ajka kékes árnyalatban játszott, szája sarkában pedig piciny nyálcsepp gyöngyözött.
– Nem akartam, hogy beszéljen veled – mondta Naomi. – Doktor Meldenhez akartam elvinni, de addig nem hajlandó eljönni, amíg nem beszélt veled.
– Mr. Peebles – mondta Dave erőtlenül. – Sajnálom, Mr. Peebles, az egész az én hibám, nem igaz?
– Nincs miért mentegetőznie – felelte Sam. – Jöjjön, üljön le ide.
Naomival odavezették Dave-et a veranda végében álló hintaszékhez, Dave pedig leroskadt bele. Sam és Naomi két széket húzott oda – megereszkedett fonott ülőkéje volt mindkettőnek –, és két oldalt leültek. Egy darabig szótlanul ücsörögtek, átnézve a vágányok felett, a háttérben elterülő lapos szántóföldek felé.
– A nyomában van, ugye? – kérdezte Dave. – Az a ribanc a pokol legmélyebb bugyraiból.
– A nyakamba akasztott valakit – válaszolta Sam. – Valakit, aki rajta volt az egyik poszteren, amit maga rajzolt. Ő a... tudom, hogy ez őrültségnek hangzik, de ő a könyvtári nyomozó. Ma reggel meglátogatott. Ezt... – Sam megérintette a haját. – Ezt ő csinálta. És ezt is. – A torkán lévő kis piros pontra mutatott. – És azt mondja, nincs egyedül.
Dave komoran hallgatott, miközben a semmibe bámult; a lapos horizontra, amelyet csak a magas gabonasilók törtek meg, és – északon – a Proverbiai Élelmezési Társaság gabona-futószalagjának apokaliptikus sziluettje.
– Az a férfi nem valóságos – mondta végül. – Egyikük sem az, csak ő. Csak az az ördögszuka.
– Elmondod nekünk, Dave? – kérdezte Naomi szelíden. – Ha nem tudod, szóljál! De ha bármennyire is jobb lesz neked ettől... könnyebb... akkor mondd el.
– Drága Sarah – mondta neki Dave. Kezébe vette a lány kezét. – Szeretlek, mondtam már?
Naomi megrázta a fejét, és visszamosolygott. Könny csillogott a szemében, mint apró kristályszemcsék. – Nem, Dave, de boldog vagyok, hogy hallom.
– El kell mondanom – mondta Dave. – Nem attól függ, hogy jobb lesz-e tőle. Nem mehet így tovább. Tudod, hogy mi az, amire ma is emlékszem az első találkozónkról?
Naomi megrázta a fejét.
– Hogy azt mondták, az egésznek az őszinteség a lényege. Hogy az embernek mindent el kell mondania, nemcsak Istennek, hanem Istennek és más halandóknak is. Azt gondoltam: „Ha erre van szükség, hogy józan életet élhessek, akkor kész. Bedobnak majd egy gödörbe fent a Wayvem Hillen, a temetőnek abban a részében, amelyet a piásoknak és az élet örökös veszteseinek tartanak fenn, akiknek soha nem volt egy bilijük, amibe pisáljanak. Mert én sohasem mondhattam el, amit láttam, és amit csináltam.”
– Először mindannyian ezt gondoljuk – mondta Naomi szelíden.
– Tudom. De nem lehetnek sokan, akik látták, amit én láttam, vagy megtették, amit én tettem. Mindenesetre elkövettem minden tőlem telhetőt. Lépésről lépésre megvalósítottam, amit csak tudtam. Rendet teremtettem a házam táján. De azokat a régi dolgokat... azokat sohasem meséltem el. Sem embernek, sem Istennek. Találtam egy cellát a szívem legmélyén, ahova eltemettem őket, aztán bezártam az ajtaját.
Samre nézett, ő pedig látta, amint a könnyek lassan, fáradtan gördülnek le a mély ráncokon Dave megviselt arcán.
– Igen. Bezártam. Miután pedig bezártam, bedeszkáztam az ajtót. A deszkákra erős vaslemezt szegecseltem, amikor pedig ezzel is megvoltam, egy nagy íróasztalt húztam az egész elé. Mielőtt azonban a jól végzett munka örömével elsétáltam volna, az asztalt téglákkal raktam meg. Azóta pedig egyre csak azt hajtogattam magamnak, hogy sikerült mindent elfelejtenem Ardelia Lortzról; elfelejtettem, miféle dolgokra kényszerített, hogy miket beszélt és milyen ígéreteket tett, és hogy ki is volt ő valójában. Rengeteg búfelejtő orvosságot vettem be, de sohasem használtak igazán. És amikor az anonim alkoholistákhoz kerültem, mindig ez húzott vissza. Az a dolog a cellában. Annak a dolognak neve van, Mr. Peebles, és ez a név Ardelia Lortz. Mikor sikerült egy időre kijózanodnom, jöttek a rémálmok. Legtöbbet a poszterekről álmodtam, amelyek annyira megrémítették a gyerekeket, de nem azok az álmok voltak a legrosszabbak. – Hangja remegő suttogássá halkult. – Messze nem azok voltak a legrosszabbak.
– Talán jobb lenne, ha pihenne egy kicsit – mondta Sam. Rájött, hogy bármi is függjön attól, amit Dave mondani akar, tudatának egy része nem akarja megtudni. Tudatának egy része fél megtudni.
– Még hogy pihenni! – mondta Dave. – Az orvos azt mondta; cukorbeteg vagyok, a hasnyálmirigyem a padlón van, a májam pedig szét akar esni. Hamarosan örökös vakációra megyek. Nem tudom, hogy mennyország vagy pokol vár rám, de abban biztos vagyok, hogy a kocsmák és az italboltok mindkét helyen zárva vannak, amiért külön köszönet Istennek. De még nincs itt az ideje a pihenésnek. Ha valaha is beszélni fogok, annak most kell megtörténnie. – Figyelmesen Samre nézett. – Tudja, hogy bajban van, ugye?
Sam bólintott.
– Igen. Azt azonban már nem tudja, hogy mekkora is ez a baj. Ez az oka, hogy beszélnem kell. Azt hiszem, Ardeliának időnként... időnként mozdulatlanul kell nyugodnia. Most azonban véget ért a nyugalom időszaka, ő pedig magát szemelte ki, Mr. Peebles. Ezért kell kinyitnom a számat. Nem akarom, kell! Múlt éjjel, miután elmentem, vettem magamnak egy üveg házi bort. Elvittem a szeméttelepre, és leültem vele oda, ahol már olyan sokszor ültem; a gaz, a gyom és a törött üvegek közé. Lecsavartam a kupakot, és az orrom alá tartottam az üveget, hogy beleszagoljak. Tudja, milyen szaga van annak a bornak? Én mindig olyannak éreztem, mint az olcsó szállodai szobákban a tapéta szaga, vagy mint egy pataké, amelyik valahol egy város szeméttelepén folyt keresztül. Én azonban mindig is szerettem ezt a szagot, mert az álomnak is ilyen szaga van. És valahányszor felemeltem a bort; hogy megszagoljam, hallottam, amint az a ribanckirálynő megszólal a cellában, ahová bezártam. A téglarakás, az íróasztal, az acéllemez, a deszkák és az ajtó mögül. Megszólal a mélyből, mint amikor valakit élve eltemetnek. Kicsit fojtott hangon beszélt, de tisztán hallottam minden szavát. Hallottam, amint azt mondta: „Ez az, Dave; ez az egyetlen megoldás az olyanok számára, mint te is vagy; az egyetlen, amelyik működik, és az egyetlen, amelyre szükséged lesz mindaddig, amikor már nem számít többé, hogy van-e megoldás.”
Számhoz emeltem az üveget, hogy egy jó nagyot kortyoljak belőle; de az utolsó pillanatban az ő szagát éreztem... végül megjelent előttem az arca, amelyet vékony fonalak borítottak... és ahogy megváltozott a szája... aztán elhajítottam az üveget. Összetört az egyik talpfán. Mert ennek a szarnak most már véget kell érnie. Nem engedem, hogy megint kiválasszon magának valakit ebből a városból! – Hangja egy öregember remegő, de elszánt kiabálásává erősödött – Ez a szar épp elég régóta folyik itt.
Naomi Dave karjára tette a kezét. Arca ijedtnek és aggódónak tűnt.
– Micsoda, Dave? Miről beszélsz?
– Biztos akarok lenni a dolgomban – mondta Dave. – Először maga meséljen nekem, Mr. Peebles! Mondjon el mindent, ami magával történt, és semmit se hagyjon ki!
– Rendben – mondta Sam –, de egy feltétellel. Dave halványan elmosolyodott. – Mi az a feltétel?
– Meg kell ígérnie, hogy Samnek fog hívni... én pedig cserébe soha sem hívom többé Piszkos Dave-nek.
Dave mosolya kiszélesedett. – Áll az alku, Sam. – Akkor jó. – Mély lélegzetet vett. – Mindenről az az istenverte artista tehet – kezdett bele.

 

7

Tovább tartott, mint gondolta, de leírhatatlan megkönnyebbülés – szinte öröm – követte, hogy az egészet elmondhatta, és semmit sem hallgatott el. Mesélt Dave-nek Bámulatos Joe-ról, Craig hívásáról, amikor a segítségét kérte, és Naomi tanácsáról, hogy tegye életszagúbbá a beszédét. Elmondta, hogyan nézett ki a könyvtár, és hogyan találkozott Ardelia Lortzcal. Naomi szeme egyre tágabbra nyílt, miközben beszélt. Amikor beszámolójában a gyermekkönyvtár ajtaján lévő Piroskát ábrázoló poszterhez ért, Dave bólintott.
– Ez volt az egyetlen, amelyet nem én rajzoltam – mondta. – Az már azelőtt is megvolt neki. Le merném fogadni, hogy azt sem találták meg soha. Fogadok, még mindig nála van. Szerette a rajzaimat, de az volt a kedvence.
– Mire akar kilyukadni?
Dave csak megrázta a fejét, és mondta Samnek, hogy folytassa.
Mesélt nekik az olvasókártyáról, a kikölcsönzött könyvekről és a furcsa kis vitáról, amely akkor pattant ki köztük, amikor Sam már kifelé jött.
– Hát ez az – mondta Dave színtelen hangon. – Csak ennyire volt szükség hozzá. Lehet, hogy nem hiszi, de én ismerem. Jól felhúzta őt. A nyakam teszem rá. Felhúzta őt... most pedig ki akarja vetni magára a hálóját.
Sam amilyen gyorsan csak tudta, befejezte a mondókáját, de amikor ahhoz a részhez ért, amikor a könyvtári nyomozó ködszürke viharkabátjában meglátogatta őt, beszédje lelassult, és majdnem elakadt. Mikor befejezte, kis híján elsírta magát, kezei pedig megint remegni kezdtek.
– Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte Naomit falfehér arccal.
– Persze – felelte a lány, és felkelt, hogy hozza. Két lépést tett, aztán lehajolt Samhez, és puszit adott az arcára. Ajka hűvös volt és puha. Mielőtt pedig elindult volna, hogy vizet hozzon neki, két áldott szót mondott a fülébe:
– Hiszek neked.

 

8

Sam az ajkához emelte a poharat; mindkét kezét használta, hogy ki ne löttyintse, és egy hajtásra félig kiitta. Mikor letette, így szólt: – És maga mit mond, Dave? Hisz nekem?
– Igen – válaszolta Dave, Szinte szórakozottan beszélt, mintha ez nem is lett volna kérdés. Sam gyanította, hogy számára nem is volt az. Végül is első kézből származó ismeretekkel rendelkezett a rejtélyes Ardelia Lortzról, viharvert, koránál öregebbnek tűnő arca pedig arról tanúskodott, hogy kapcsolatuk nem volt túl bensőséges.
Dave néhány pillanatig szótlanul ült, de valami visszatért az arcszínéből. A vágányokon keresztül átnézett a háttérben elterülő földekre. Néhány hét múlva sarjadó kukoricától fognak zöldellni, most azonban kopárak voltak. Tekintetével követte egy felhő árnyékát, amint hatalmas karvalyként szelte át a hosszan elnyújtózó középnyugati pusztaságot.
Végül úgy tűnt, visszazökken a jelenbe, és Samhez fordult.
– Az én nyomozómon, amit neki rajzoltam, nem volt sebhely – mondta végül.
Sam felidézte magában az idegen hosszúkás, fehér arcát. A forradás ott húzódott, végig az arcon a szem alatt, az orrnyergen keresztül, keskeny, folytonos vonalban.
– Na és? – kérdezte. – Mit jelent ez?
– Számomra az égvilágon semmit, de gondolom, magának kell, hogy jelentsen valamit Mr... Sam. Ismerem a jelvényt... amit sokágú csillagnak nevezett. Egy címerekkel foglalkozó könyvben találtam rá épp a városi könyvtárban. Máltai keresztnek hívják. Keresztes lovagok viselték a mellükön, amikor csatába indultak a keresztes háborúk idején. Varázserőt tulajdonítottak neki. Annyira megfogott az alakja, hogy rátettem a képre. De hogy... sebhely. Nem. Az nem az én könyvtári nyomozóm. Ki volt a maga könyvtári nyomozója, Sam?
– Én nem... nem tudom, miről beszél – válaszolta Sam lassan, de az a hang – halványan, nyugtalanítva, kísértve – megszólalt benne: moszt pedig jöjjön, fiam... rendőrfelügyelő vagyok. A szája pedig hirtelen megint megtelt azzal az ízzel. A piros zselé émelyítő ízével. Ízlelőbimbói görcsbe rándultak; a gyomra felkavarodott. De ez butaság volt. Tényleg butaság. Soha életében nem evett piros cukorzselét. Utálta.
Ha sohasem ettél, honnan tudod, hogy utálod?
– Tényleg nem tudom, hová akar kilyukadni – mondta hangosabban.
– Valami kerülget téged – mondta Naomi. – Úgy nézel ki, mintha valaki gyomorszájon vágott volna.
Sam bosszúsan nézett rá. Naomi nyugodtan állta a tekintetét, Sam szíve pedig gyorsabban kezdett verni.
– Egyelőre hagyjuk ezt – mondta Dave –, bár nem sokáig hagyhatja ennyiben, Sam, ha azt akarja, hogy maradjon egy szalmaszál, amibe még kapaszkodhat, hogy kikeveredjen ebből. Hadd meséljem el most a történetemet. Még soha nem mondtam el, és többé nem is fogom... de most itt az ideje.

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Dave története

 

1

– Nem voltam ám mindig Piszkos Dave Duncan – kezdte. – Az ötvenes évek elején csak jó öreg Dave Duncannek hívtak, az emberek pedig szerettek. Ugyanannak a Rotary Klubnak voltam a tagja, amelynek múltkor elmondta a beszédjét, Sam. Miért is ne? Megvolt a magam üzlete, és pénzt fialt. Címfestő voltam, mégpedig nagyon jó. Enyém volt minden munka, amivel csak meg tudtam birkózni Junction Cityben és Proverbiában, de néha még Cedar Rapids-ben is dolgoztam. Egyszer még egy Lucky Strike cigarettareklámot is festettem egy helyi klub sporttelepének keleti falára teljes szélességben. Sokan kerestek, és nem ok nélkül. Jó voltam. Akkoriban a legjobb reklámfestő voltam az egész környéken.
Azért maradtam itt, mert igazából a komolyabb festészet érdekelt. És úgy gondoltam, azt mindenütt lehet csinálni. Nem volt hivatalos művészi képzettségem – megpróbáltam, de nem sikerült –, és tudtam, hogy ez világéletemre vissza fog vetni, de, azt is tudtam, hogy vannak festők, akiknek sikerült befutniuk e nélkül a hacacáré nélkül is – Gramma Mosesnek például, hogy csak egyet említsek. Neki nem volt szüksége jogosítványra; anélkül is nekivágott a nagyvárosnak.
Ettől függetlenül sikerülhetett volna. Eladtam néhány vásznat, de nem sokat – nem voltam rászorulva, mivel nem voltam nős, és jól boldogultam a reklámfestő mesterségemmel, így a legtöbb képemet megtartottam, és kiállításokat tudtam rendezni, ahogy az festőktől megszokott. Volt is belőlük néhány. Először itt a városban, aztán Cedar Rapids-ben, majd Des Moinesban. Ez utóbbiról még a Demokratában is írtak, és úgy aposztrofáltak, mint James Whistler második eljövetelét.
Dave egy pillanatra elhallgatott, és gondolataiba merült. Aztán újra felemelte fejét, és a végtelenbe vesző földeket nézte. – Azt mondják, az alkoholfüggők gyülekezetében az emberek egyik lába a jövőben van, a másik pedig a múltban, miközben idejük java részében hugyoznak a jelenre. De néha tényleg nehéz nem elgondolkodni azon, hogy mi történhetett volna, ha az ember csak egy kicsit máshogy alakítja az életét.
Majdhogynem bűntudatosan nézett Naomira, aki elmosolyodott, és megszorította a kezét.
– Mert tényleg jó voltam, és közel kerültem hozzá. De már akkor is keményen ittam. Nem sokat törődtem vele – az ördögbe is; fiatal voltam és erős, azonkívül pedig nem iszik talán minden tehetséges művész? Én úgy gondoltam, igen. De talán még így is sikerülhetett volna – legalábbis vittem volna valamire –, akkor azonban megjelent Ardelia Lortz Junction Cityben. És mikor megjelent, végem volt.
Samre nézett.
– Ráismerek a történetéből, Sam, de akkoriban nem úgy nézett ki. Maga egy idősebb könyvtárosnőre számított, tehát ez felelt meg a céljainak; így pontosan ez volt az, amit látott. De amikor 57 nyarán Junction Citybe jött, a haja platinaszőke volt, és egyedül ott volt gömbölyű, ahol az egy nőtől elvárható.
Akkoriban Proverbiában éltem, és eljártam a Baptista Templomba. Nem voltam buzgó hívő, de volt ott néhány szép nő. A te anyád is közéjük tartozott, Sarah.
Naomi elnevette magát, mint aki nem nagyon hiszi, amit hall.
– Ardelia hamar bevágódott a helybelieknél. Mostanság, mikor a templomba járó polgárok szóba hozzák a nevét – ha ilyen egyáltalán még előfordul –, fogadok, ilyeneket mondanak, hogy: „már a kezdet kezdetén tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a Lortz nevű nővel”, vagy „már a szeme sem állt jól”; de hadd világosítsam fel, hogy ez nem így volt Körbedongták őt – csakúgy a nők, mint a férfiak –, mint a méhek a tavasz első virágját. Még egy hónapja sem volt a városban, amikor állást kapott Mr. Lavin segédjeként, azelőtt két hétig pedig a kicsiket tanította a proverbiai vasárnapi iskolában.
Nemigen akarok arra gondolni, hogy mi mindent tanított nekik – nyugodtan fogadhat az utolsó dollárjára, hogy nem Máté evangéliumát –, de tanította őket. És mindenki megesküdött rá, hogy a kicsik imádják őt. A kicsik is esküdöztek, de közben volt valami a tekintetükben... egy elmerengő csillogás, mintha nem tudták volna biztosan, hogy hol is vannak, de még azt sem, hogy pontosan kik is ők tulajdonképpen.
Szóval megakadt rajtam a szeme... és az enyém is rajta. Az alapján, ahogyan most kinézek, talán nem hiszi, de akkoriban egész jóképű fickó voltam. A bőröm mindig barna volt a gyakori kinti munka miatt, izmos voltam, a hajam szinte szőkévé fakult a napon, a hasam pedig olyan lapos volt, mint a vasalódeszkád, Sarah.
Ardelia egy farmerházat bérelt magának úgy két kilométerre a templomtól; egy elég takaros kis épületet, ami azonban legalább annyira igényelt egy réteg festéket, mint ahogy az ember egy korty vízre vágyik a sivatagban. Szóval a második héten, templom után megláttam őt ott – nem jártam gyakran istentiszteletre, és már augusztus második felében jártunk –, és felajánlottam neki, hogy lefestem a házát.
Neki voltak a legnagyobb szemei, amit valaha láttam. Azt hiszem, a legtöbben szürkének mondták volna, de mikor mélyen a szemembe nézett, megesküdtem volna rá, hogy ezüstösen csillogtak. Márpedig ő mélyen a szemembe nézett aznap a vasárnapi mise után. Valamilyen parfümmel szórta be magát, amelyet sem azelőtt, sem azóta nem éreztem. Azt hiszem, levendulához hasonlított. Nem tudom, hogyan írhatnám le, de arra emlékszem, hogy kis fehér virágokat juttattak az eszembe, amelyek csak napnyugta után nyílnak. Engem pedig megigézett. Egy pillanat elég volt hozzá.
Közel állt hozzám – a testünk majdnem összeért. Kicsit ódivatú ruhát viselt, mint amilyet egy idősebb nő hordana, és kalapot kis fátyollal, a ridiküljét pedig maga előtt tartotta. Minden egybevágott. Bár a szemei nem. De nem ám. Egy kicsit sem.
„Remélem, nem akar fehérítő- és dohányreklámokat festeni az új házamra”, mondta.
„Nem asszonyom. Csupán két réteg jó öreg fehér színre gondoltam. Nem házakból élek, de miután maga nemrég érkezett a városba, meg minden, gondoltam talán jószomszédi gesztus lenne...”
„Igen, valóban”, mondta, és megérintette a vállamat.
Dave mentegetőzve Naomira nézett.
– Azt hiszem, most alkalmat kellene adnom, hogy magunkra hagyhass, ha akarsz. Hamarosan kicsit mocskosabb részhez fogok érni, Sarah, és szégyellem, de mindent, amit csináltam vele, a maga tiszta valóságában szeretnék feltárni.
Naomi megpaskolta Dave öreg, kérges kezét.
– Folytasd csak – mondta halkan. – Mondj el mindent. Dave mély lélegzetet vett, és újra belevágott.
– Mikor megérintett, tudtam hogy meg kell őt szereznem, különben belehalok, míg nem lesz az enyém. Attól az egyetlen apró érintéstől máris jobban és őrültebben éreztem magam, mint bármilyen női érintéstől addigi életem során. Ő is tudta. Láttam a szemében. Ravasz pillantás volt, és amellett hűvös is, ez azonban csak tovább fokozta az izgalmamat.
„Valóban jószomszédi gesztus lenne, Dave”, mondta, „én pedig nagyon jó szomszédja szeretnék lenni.”
Így hát hazakísértem. A többi fiatal fickót faképnél hagytam a templom bejáratánál, ahol, gondolom, füstölögve és a nevemet átkozva álldogáltak. Fogalmuk sem volt, milyen szerencsések. Egyiküknek sem.
A Fordom a garázsomban volt, neki pedig nem volt autója, maradt tehát az apostolok lova. Én egy cseppet sem bántam, és úgy tűnt, ő sem. Kimentünk a Truman Roadra, amely akkoriban még földút volt, bár két-három hetente kiküldtek egy teherautót a városból, amiről olajjal locsolták fel, hogy megkössék vele a port.
Körülbelül félúton jártunk a háza felé, amikor megtorpant. Csak mi voltunk ott, ketten, amint a Truman Road kellős közepén álldogáltunk déli tizenkettőkor, egy forró nyári napon, egyik oldalon Sam Orday körülbelül egymillió, a másikon pedig Bill Humpe kétmillió hold kukoricájával, ami jócskán a fejünk fölé magasodott, és olyan titokzatosan susogott, ahogy csak a kukorica szokott, még szélcsendben is. A nagyapám mindig azt mondta, hogy annak van ilyen hangja, ahogyan nő a kukorica. Nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem, de kísérteties egy hang volt. Ezt garantálom.
„Nézze!”, mondta a jobb oldalra mutatva. „Látja?”
Odanéztem, de semmit sem láttam, csak kukoricát. Meg is mondtam neki.
„Megmutatom”, mondta, majd beszaladt a kukoricásba, ünnepi ruhában, magas sarkú cipőben, úgy, ahogy volt. Még a kalapját sem vette le, amin a fátyol volt.
Néhány másodpercig csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Aztán meghallottam a nevetését. Hallottam, ahogy nevet a kukoricában. Szóval beszaladtam utána; egyrészt, hogy én is lássam, bármi volt is az; főleg azonban a nevetése miatt. Annyira be voltam indulva. Meg sem próbálom leírni.
Láttam, hogy ugyanabban a sorban áll, amelyikben én is, csak beljebb, aztán eltűnt a másik sorban, miközben egyre csak nevetett. Én is nevetni kezdtem, és átléptem a mellettem lévő sorba, mit sem törődve vele, hogy letörtem néhányat Sam Orday növényeiből. Soha nem fog neki hiányozni; annyi töméntelen holdon.
De ahogy átjutottam, vállamon kukoricabajuszt húzva, miközben a nyakkendőmbe egy zöld levél szorult, mint valami újmódi nyakkendőtű, rögtön abbahagytam a nevetést, mert nem volt ott. Aztán hallottam, hogy az előző sorban van. Gőzöm nem volt, hogyan tudott visszajutni anélkül, hogy észrevettem volna, de megint ott volt. Így hát én is visszacsörtettem, még épp idejében, hogy lássam, amint eltűnik a következő sorban.
Körülbelül fél órán át bújócskáztunk így, de nem tudtam utolérni. Csak annyit sikerült elérni, hogy még jobban kimelegedtem, és még inkább bezsongtam. Többször is azt hittem, hogy előttem van egy sorral, de mikor odaértem, hallottam, hogy két sorral jár arrébb mögöttem. Néha láttam a cipőjét vagy a lábát, és persze hagyott nyomokat is a puha földben, de semmire sem mentem velük, mert pillanatok alatt keresztül-kasul vezettek mindenfelé.
Aztán, mikor már kezdtem elveszíteni a türelmemet – átizzadt az új ingem, szétcsúszott a nyakkendőm, a cipőm pedig megtelt földdel –, egy újabb sor kukoricán vágtam át, és megláttam a kalapját egy kukoricaszárra akasztva, amint a fátylat meg-meglibbenti rajta az enyhe szellő, amely feltámadt a kukoricatáblában.
„Gyere, Dave, kapj el!” kiáltotta. Megragadtam a kalapját, és átgázoltam a másik sorba. Nem volt már ott – csak a kukorica hullámzott, ahol eltűnt –, viszont mindkét cipője ott maradt. A következő sorban megtaláltam az egyik selyemharisnyáját, egy kukoricalevélre akasztva.
Mégis végig hallottam a nevetését. Mindig a hátam mögé került az a némber, és csak Isten a megmondhatója, hogyan csinálta. Nem mintha igazán számított volna addigra.
Letéptem a nyakkendőmet, és a nyomába eredtem, körbe-körbe, oda-vissza, lihegve, mint egy ostoba kutya, amelyiknek annyi esze sincs, hogy nyugton maradjon egy kánikulai napon. És el kell mondanom még valamit: én mindenfelé letördeltem a kukoricát, amerre csak mentem. Letaposott kukoricaszárak és levelek mutatták a csapásokat, amerre jártam. Ő azonban egyet sem tört le. A növények hullámzottak egy kicsit, mikor áthaladt közöttük, mintha nem jelentene többet számukra, mint az enyhe nyári szellő.
Megtaláltam a ruháját, a kombinéját és a harisnyakötőjét. Aztán ráakadtam a melltartójára és a bugyijára is. Már nem hallottam a nevetését. Csend volt, és csak a kukorica susogása hallatszott. Csak álltam ott az egyik sorban, pöfögve, mint egy lyukas kazán, miközben az összes ruháját egy kupacban a mellemhez szorítottam. Éreztem rajtuk a parfümjét, és azt hittem, megőrülök tőle.
„Hol vagy?”, kiáltottam, de nem érkezett válasz. Végül aztán csak elvesztettem azt a kevés józanságomat, ami még megmaradt... és persze éppen ezt akarta. „Hol a francba vagy?”, üvöltöttem, mire a hosszú, fehér karok közvetlenül mellettem kinyúltak a kukoricaszárak közül, Ardelia pedig egyik ujjával megsimogatta a nyakam. Azt hittem, ijedtemben kiugrok a bőrömből.
„Már vártalak”, mondta. „Mi tartott olyan sokáig? Hát nem vagy rá kíváncsi?” Megragadott, majd behúzott a kukoricán át, és ott állt mezítláb a földön, egyetlen ruhadarab nélkül, szemei pedig olyan ezüstösen csillogtak, mint ködös napon az esőcseppek.

 

2

Dave nagyot kortyolt a vízből, behunyta szemét, és folytatta.
– Nem szeretkeztünk akkor a kukoricásban – mialatt ismertem, egyszer sem szeretkeztünk. De csináltunk valamit. Megkaptam Ardeliát mindenféleképp, ahogy egy férfi egy nőt csak megkaphat, és azt hiszem, még néhány olyan módon is, ahogy más el sem hinné. Nem jut minden az eszembe, de emlékszem, a teste milyen fehér volt; milyen volt a lába, és hogyan görbültek a lábujjai; mintha végigtapogatták volna a gyökereket, miközben kiemelkedtek a földből. Emlékszem, hogyan húzogatta előre-hátra a körmét a nyakamon és a torkomon.
Megállás nélkül csináltuk. Nem tudom hányszor, de azt igen, hogy sohasem fáradtam el. Mikor elkezdtük, elég fickós voltam ahhoz, hogy megerőszakoljam a Szabadságszobrot, és mire befejeztük, sem változott semmi. Nem tudtam betelni vele. Azt hiszem, olyan volt ez, mint az alkoholmámor. Soha nem volt rá mód, hogy beteljek vele. És ezt ő is tudta.
Végül aztán mégis abbahagytuk. Két kezét összekulcsolta a tarkóján, vállaival pedig kikecmergett a fekete földből, amiben feküdtünk, és rám nézett azokkal az ezüstös szemeivel, majd így szólt: „Na, Dave? Szomszédok vagyunk még?”
Mondtam neki, hogy még egyszer szeretnék, ő pedig azt mondta, hogy ne kísértsem a szerencsémet. Ettől függetlenül megpróbáltam rámászni, ő azonban olyan könnyedén tolt le magáról, mint ahogy egy anya tolja el a gyerekét a mellétől, ha nem akarja már szoptatni. Újra próbálkoztam, ő pedig meglegyintette az arcomat a körmeivel, úgy, hogy a bőr két helyen is felszakadt. Ez végül is lehűtötte bennem a tüzet. Gyors volt, mint egy macska, és nálam kétszer erősebb. Mikor látta, hogy megértettem, vége a gyereknapnak, felöltözött, és kivezetett a kukoricásból. Olyan kezesen ballagtam mögötte, mint Mary báránykája.
Aztán elsétáltunk a házáig. Senkivel sem találkoztunk, ami valószínűleg jobb is volt. A ruhám csupa mocsok és kukoricabajusz volt, az ingem hátul kilógott, nyakkendőmet a farzsebembe gyömöszöltem, a vége pedig úgy lengedezett mögöttem, akár egy farok, és fájt minden porcikám. Ő azonban olyan tipp-topp és üdítő volt, mint egy fagylaltkehely a vegyesbolt hűtőládájának üveglapja alatt. Minden egyes hajszál a helyén, sehol egy porszem a cipőjén, sehol egy árva kukoricabajusz a ruháján.
Amikor a házához értünk, én megpróbáltam eldönteni, mennyi festékre lesz szükség, ő pedig egy hosszú pohárban italt hozott. Szívószál és egy darabka menta volt az italban. Azt hittem, jeges tea van benne, amíg bele nem kortyoltam. Whisky volt tisztán.
„Jézusom”, mondtam levegő után kapkodva.
„Nem kéred?”, kérdezte mosolyogva azon a kihívó hangján. „Talán jobb szeretnél egy jeges kávét?”
„Nem, jó lesz ez”, mondtam, pedig ennél jóval többről volt szó. Szükségem volt rá. Akkoriban megpróbáltam megállni, hogy ne igyak napközben, mert pont ez az, amit az alkoholisták tesznek. De akkor ennek vége szakadt. Amíg ismertem őt, szinte egész álló nap ittam, szünet nélkül. Számomra az utolsó két és fél év, amíg Ike elnök volt, egyetlen hosszú delíriummá olvadt.
Mialatt a házát festettem – és megtettem vele mindent, amit csak megengedett, ő megvetette lábát a könyvtárban. Mr. Lavin először csak úgy találomra vette fel, és rábízta a gyermekkönyvtárat. Minden alkalmat megragadtam, hogy elmenjek oda, tekintve, hogy szabadúszó voltam. Miután Mr. Lavin szóvá tette, hogy túl sokat lógok ott, megígértem, hogy ingyen kifestem belülről az egész könyvtárat. Utána annyit jöttem-mentem ott, amennyit csak akartam. Ardelia ezt is előre megmondta, és igaza lett, mint mindig.
Nincsenek összefüggő emlékeim azokból az időkből, amikor a bűvöletében éltem – mert pontosan erről volt szó: egy akaratától megfosztott ember életét éltem egy nő bűvkörében, aki valójában egyáltalán nem volt emberi lény. Ez nem az a filmszakadás volt, amely néha az alkoholistáknál előfordul; én el akartam felejteni mindent, miután vége lett. Szóval ami megmaradt, azok szétszórt emlékcserepek, amelyek valahogy mégis egyfajta láncolatként fekszenek egymás mellett, mint azok a szigetek a Csendes-óceánban. Archie Pelligosnak vagy minek hívják.
Emlékszem, hogy a Piroska-posztert körülbelül egy hónappal azelőtt tette ki a gyerekrészleg ajtajára, hogy Mr. Lavin meghalt, és arra is emlékszem, hogy egy kisfiút vezetett oda hozzá a kezénél fogva. „Látod azt a kislányt?”, kérdezte tőle. „Igen”, felelte a kisfiú. „Tudod, hogy miért készül bekapni őt az a Szörnyű Valami?”, kérdezte Ardelia. „Nem”, válaszolta a kisfiú tágra nyílt, megilletődött szemekkel, amelyek megteltek könnyel. „Mert elfelejtette időben visszahozni a könyveket”, mondta Ardelia. „Te soha nem fogsz ilyet csinálni, ugye, Willy?”, „Nem, soha”, mondta a kisfiú, Ardelia pedig hozzátette: „Jobban is teszed.” Aztán még mindig a kezénél fogva bevezette őt a gyermekkönyvtárba, meseórára. A kisgyerek – akit Willy Klemmartnak hívtak, és elesett Vietnamban – a válla fölött visszanézett rám, amint ecsettel a kezemben álltam a festőállványon, én pedig úgy olvastam a tekintetében, mintha egy újság főcímét olvasnám. Mentsen meg tőle, mondták a szemek. Kérem, Mr. Duncan. De hát hogyan? Még magamat sem tudtam megmenteni.
Dave egyik farzsebének mélyéről előhalászott egy tiszta, de annál gyűröttebb zsebkendőt, és hatalmasat trombitált bele.
– Mr. Lavin eleinte azt hitte Ardeliáról, hogy szentfazék, de egy idő után megváltozott róla a véleménye. Egy héttel a halála előtt alaposan összerúgták a port a Piroska-poszter miatt. Sohasem barátkozott meg vele. Lehet, hogy melléfogott abban, amit a meseórákról képzelt, de nem volt teljesen vak. Látta, hogy a gyerekek hogyan néznek a poszterre. Végül megmondta Ardeliának, hogy vegye le. Akkor kezdődött a vita. Nem hallottam mindent, mert fent voltam az állványon, magasan felettük, a terem akusztikája pedig rossz volt – de amit hallottam, az elég volt Mr. Lavin mondott valamit azzal kapcsolatban, hogy megijeszti vagy talán megsebzi a gyerekeket, a nő pedig valami olyasmit mondott, hogy mennyire a segítségére volt abban, hogy megregulázza a lármásabb gyerekeket. Nevelési eszköznek tartotta, csakúgy, mint a nádpálcát.
Mr. Lavin azonban hajthatatlan volt, így hát végül le kellett vennie. Ardelia olyan volt aznap este otthon, mint egy állatkerti tigris, amelyet néhány rosszcsont kölyök egész nap botokkal bökdösött. Nagy léptekkel járkált fel-alá anyaszült meztelenül, a haja pedig lobogott mögötte. Én már ágyban voltam, csontrészegen, akár a grófok. De emlékszem, hogy amikor megfordult, a szemei ezüstről élénkvörössé változtak, mintha meggyulladt volna az agya, a szája pedig furcsamód átalakult, mintha ki akarna emelkedni az arcából, vagy valami ilyesmi. Majdnem kijózanodtam az ijedségtől. Még sohasem láttam ehhez hasonlót, és nem is akartam soha többé.
„Le fogom rendezni őt”, mondta. „Le fogom rendezni azt az öreg hájfejű kurvapecért, Davey. Várd csak ki, majd meglátod!”
Mondtam neki, hogy ne csináljon semmi butaságot, ne hagyja, hogy elragadják az indulatai, meg egy csomó ilyen baromságot, ami rakás szart se ért. Egy darabig figyelt rám, aztán olyan hirtelen rohant át a szobán, hogy... szóval, képtelen vagyok elmondani. Egyik pillanatban még a szoba másik végében állt, az ajtónál, a következőben pedig rám vetette magát, szeme vörösen izzott, s a szája kitüremkedett az arcából; mintha annyira mohón akarna megcsókolni, hogy még a bőrét is kitágította valahogy; nekem pedig az az érzésem támadt, hogy ezúttal nem csak megkarmol, hanem a torkomba fogja mélyeszteni a körmeit, és lecsupaszít a gerincemig.
De nem tette meg. Arcunk szinte összeért, ő pedig a szemembe nézett Nem tudom, mit láthatott benne – talán hogy mennyire be vagyok tojva –, de fel kellett, hogy vidítsa őt, mert hátravetette a fejét, úgy, hogy a haja beterítette a combomat, és elnevette magát, „fogd be a szád, te istenverte szeszkazán, és dugd belém. Mi másra volnál jó?”
Én pedig szót fogadtam. Mert bedugni neki és inni – ez volt minden, amire képes voltam. Kancsókat már biztos nem festettem, mert bevonták az engedélyemet, miután harmadszor is kivágtak a szakvizsgáról – 58-ban vagy 59 elején –, és negatív visszajelzések érkeztek néhány munkámmal kapcsolatban is.
Tudja, nem igazán érdekelt, hogy hogyan tovább; csak őt akartam. Szóbeszéd tárgya lett, hogy Dave Duncan már nem megbízható... de az ok, amiért ezt mondták, mindig az ital volt. Az, hogy mi volt köztünk, az sohasem forgott igazán közszájon, Ardelia kínosan ügyelt erre. Az én hírnevem repült a szemétkosárba, neki azonban még egy sárfolt sem került soha a szoknyája szegélyére.
Azt hiszem, Mr. Lavin gyanakodott. Először azt gondolta, hogy egyszerűen csak beleestem Ardeliába, a nő pedig észre sem veszi, milyen szemeket meresztek rá az állványról, de végül azt hiszem, gyanakodni kezdett. Akkor azonban Mr. Lavin meghalt. Azt mondták, szívroham végzett vele, de én tudtam, mi az igazság. Aznap este a függőágyban feküdtünk Ardelia verandáján, és akkor ő volt az, aki nem tudott eleget kapni. Addig dugott, amíg meg nem lengettem a fehér zászlót. Akkor mellém feküdt, és olyan elégedetten nézett rám, mint egy macska, amelyik épp megkapta a tejszínhabját, a szemei pedig megint abban a mélyvörös színben parázslottak. Amiről beszélek, az nem képzelődés volt; láttam, ahogy, az a vöröses fény visszatükröződik a csupasz karomon. És éreztem is. Olyan volt, mintha egy kályha mellett ültem volna, amelyben a tüzet felszították, majd elfojtották. „Mondtam, hogy lerendezem őt, Davey”, mondta váratlanul azon a szenvtelen, kihívó hangján.
Nekem – mivel csontrészeg voltam, és félholt a dugástól – alig jutott el a tudatomig, amit mondott. Olyan volt, mintha egy folyóhomokkal teli gödörben aludnék lassan el. „Mit csináltál vele?”, kérdeztem félálomban.
„Átöleltem”, válaszolta. „Nagyon sajátosan tudok ölelni, Davey – te nem is tudod, milyen sajátosan; és ha szerencséd van, soha nem is fogod megtudni. Hátravontam őt a raktárba, átöleltem, és megmutattam neki a valódi arcomat. Elsírta magát. Annyira megijedt. Elkezdte ontani azokat a különleges könnyeit, én pedig felitattam őket a csókjaimmal, mire pedig befejeztem, halott volt a karjaimban.”
„A különleges könnyeit.” így hívta őket. Aztán az arca... elváltozott. Hullámzott, mintha víz alatt lenne. És akkor láttam valamit...
Dave hagyta a levegőben lógni a mondatot, miközben a végtelen síkságba bámult, a gabona-futószalagra – a semmibe. Megmarkolta a veranda korlátját. Megszorította, elengedte, majd újra megszorította.
Már nem emlékszem – mondta végül. – Vagy lehet, hogy nem akarok rá emlékezni. Kivéve két dolgot: vörös szeme volt, szemhéj nélkül, a szája körül pedig megereszkedett a hús, és laza redőkben meg lebenyekben lógott, amelyeken nem volt bőr. Látszott, hogy... veszélyes. Aztán a hús a szája körül valahogyan mozogni kezdett, én pedig azt hiszem, sikítottam. Utána vége lett. Az egésznek vége lett. Megint Ardelia volt az, amint mosolyogva rám sandított, akár egy szép, kíváncsi macska.
„Ne izgulj!”, mondta. „Nem kell, hogy megismerd, Davey. Legalábbis amíg azt teszed, amit mondok neked. Amíg te is Jó Kisfiú vagy. Amíg jól viselkedsz. Ma este nagyon jó kedvem van, mert az a vén bolond végre eltűnt az utamból. A város vezetősége engem fog kinevezni a helyére, és úgy fogom rendezni a dolgaimat, ahogy nekem tetszik.”
Isten irgalmazzon akkor nekünk, gondoltam, de nem szóltam semmit. Maga sem szólt volna, ha lenéz, és meglátja azt a valamit, azokkal a kiguvadt, parázsló szemeivel, maga mellé bújva a függőágyban; olyan távol a pusztaságban mindentől, hogy a kutya sem hallja meg, hiába sikít torkaszakadtából.
Kicsit később bement a házba, és két magas pohárral tért vissza – mindkettő tele whiskyvel –, én pedig hamarosan megint hatezer méter mélyen voltam a tenger alatt, ahol semmi sem számít.
Egy hétig zárva tartotta a könyvtárat... a Mr. Lavin iránt érzett tiszteletből – ahogy megfogalmazta –, amikor pedig újra kinyitott, Piroska megint ott volt a gyermekkönyvtár bejárati ajtaján. Egy vagy két héttel azután pedig azzal állt elő, hogy azt szeretné, ha rajzolnék néhány új posztert a gyermekkönyvtárba.
Szünetet tartott, aztán mélyebb hangon, lassabban folytatta.
– Az egyik énem még most is szeretné jobb színben feltüntetni a szerepemet, mint amilyen a valóságban volt. Szeretném azt mondani, hogy harcoltam ellene, vitatkoztam vele, megmondtam neki, hogy nem akarok részt venni egy rakás gyerek elrettentésében... de ez nem lenne igaz. Egy szó nélkül megtettem, amit csak akart. Isten bocsássa meg nekem, mindent megtettem. Részben azért, mert addigra már féltem tőle. Részben azonban azért, mert még mindig megbabonázott. És volt még valami. Volt bennem valami romlottság – ami, azt hiszem, nincs meg mindenkiben, de biztos vagyok benne, hogy sokunkban igen –, aminek tetszett, hogy Ardelia mire készül. Örült neki.
Most bizonyára tudni szeretnék, hogy mi az valójában, amit csináltam, én pedig tényleg nem tudok mindent elmondani. Elfelejtettem. Azok az idők össze vannak csomagolva, mint azok a hasznavehetetlen játékok, amelyeket az ember az Üdvhadseregnek küld, csak hogy megszabaduljon a megunt holmiktól a padlástérben.
Senkit sem öltem meg. Ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok. Azt akarta, hogy megtegyem... és majdnem meg is tettem... végül azonban visszarettentem. Ez az egyetlen oka annak, hogy együtt tudok élni magammal; mert a végén képes voltam visszaaraszolni. Az énemnek az egyik részét – talán a legjobbat – birtokolta, de soha nem szerezte meg az egészet.
Elgondolkodva Naomira és Samre nézett. Most nyugodtabbnak tűnt, összeszedettebbnek; talán még meg is békélt magával, villant át Samen.
– Emlékszem, amikor egy nap bementem hozzá 1959 őszén – ha jól emlékszem, 59 volt az –, és azt mondta, szeretné, ha csinálnék egy posztert a gyermekkönyvtár számára. Pontosan elmagyarázta, hogy mit szeretne, én pedig bólogatva egyetértettem vele. Semmi rosszat nem láttam benne. Valójában meglehetősen szórakoztatónak találtam. Tudja, egy olyan posztert akart, amelyen az út közepén egy kisgyerek fekszik, akit úthenger lapított ki. Alatta ez állt volna:

A KAPKODÁS SOHA NEM VEZET JÓRA! HOZD VISSZA IDŐBEN A KÖNYVTÁRI KÖNYVEKET!

Azt gondoltam, az egész csak tréfa, mint amikor a prérifarkas üldözi a gyalogkakukkot, és kilapítja egy tehervonat, vagy valami ilyesmi. Úgyhogy belementem. Örült, mint majom a farkának. Bementem az irodájába, és megrajzoltam a képet. Nem tartott sokáig, mert csak egy karikatúra volt.
Azt hittem, tetszeni fog neki, de nem így volt. Összehúzta a szemöldökét, a szája pedig úgy elkeskenyedett, hogy szinte eltűnt. Rajzoltam egy másik fiút is kereszt alakú szemekkel, és mint egy képviccen, csináltam egy buborékot az úthenger vezetőjének a szájához, benne a szöveggel. „Ha lenne nálad bélyeg, most feladhatnád őt képeslapként”, mondta a vezető.
Ardelia még csak el sem mosolyodott. „Nem, nem Davey”, mondta, „nem értettél meg. Ettől a gyerekek nem fogják időben visszahozni a könyveket. Ezen csak nevetni fognak, és nevetnek azok eleget anélkül is.”
„Hát”, mondtam, „azt hiszem, nem értettem meg, mit is akarsz”.
A kölcsönzőpult mögött álltunk, így senki sem láthatott minket, legalábbis deréktól lefelé. Ő pedig lenyúlt, és megfogta a golyóimat, miközben rám nézett azokkal a hatalmas, ezüstös szemeivel, és így szólt: „Azt akarom, hogy hihetően csináld meg!”
Néhány pillanatra volt szükségem ahhoz, hogy megértsem, mit is akar igazából. Mikor rájöttem, képtelen voltam elhinni. „Ardelia”, mondtam. „Te nem vagy tisztában vele, hogy mit mondasz. Ha egy gyereken valóban átmegy egy úthenger...”
Megszorította a golyóimat, amitől belenyilallt a fájdalom – mintha csak emlékeztetne rá, hogy hogyan tart a markában –, én pedig azt mondtam: „Rendben, megértettem.” „Szóval nem akarom, hogy nevessenek, Davey” mondta, „azt akarom, hogy sírjanak. Nyomás vissza, és csináld meg még egyszer, de jól!”
Visszamentem az irodájába. Egy tiszta rajzlap volt az íróasztalon, és egy magas pohár tele whiskyvel – amiből egy szívószál és egy mentaág állt ki –, mellette pedig Ardelia üzenete hevert: „Kedvesem – használj minél több pirosat!”
Éberen Naomira és Samre pillantott.
– Pedig egyszer sem járt ott. Egy pillanatra sem!

 

3

Naomi újabb pohár vizet hozott Dave-nek, amikor pedig visszajött, Sam észrevette, hogy az arca sápadt, a szeme sarka pedig vörös. Mégis csendben helyet foglalt, és jelezte Dave-nek, hogy folytathatja.
– Azt tettem, amiben az alkoholisták a legnagyobbak. Megittam az italt, és megcsináltam, amit mondott. Egyfajta... azt hiszem, gyűlöletnek neveznék... lett rajtam úrrá. Két órát töltöttem az íróasztalánál, olcsó vízfestékkel dolgozva, közben vízzel és festékkel fröcsköltem össze az asztalt, ügyet sem vetve arra, mi merre fröccsen. Amivel kijöttem, az olyasvalami volt, amire nem szívesen emlékszem... mégis emlékszem. Egy kisfiút ábrázolt, aki szétlapítva hevert szanaszét a Rample Streeten, a cipői leesve, a feje pedig szétfröccsenve, mint egy vajtócsa, amelyik elolvadt a napon. Az úthengert vezető alak csak egy sziluett volt, de visszanézett, az ember pedig láthatta a vigyort az arcán. Ez az alak visszatérő motívum volt azokon a posztereken, amelyeket neki készítettem. Ő vezette az autót azon a képen is, amelyet említett, Sam; amelyik arra intette a gyerekeket, hogy soha ne menjenek el idegenekkel!
Az apám körülbelül egy évvel azután hagyta el anyámat, hogy megszülettem; egyszerűen otthagyta a családi fészket, én pedig azt hiszem, hogy ő volt az, akit ábrázolni próbáltam azokon a rajzokon. „Sötét embernek” hívtam őt, és azt hiszem, ő volt az apám. Ardelia valahogy kihozta őt belőlem.
Amikor előrukkoltam a második plakáttal, teljesen odavolt érte. Nevetett rajta. „Tökéletes, Davey!”, mondta. „Egy egész hegynyi kötelességtudást fog a kis taknyosokba verni. Most azonnal felteszem.”
Fel is tette a kölcsönzőpult elejére a gyermekkönyvtárban. Miután pedig kész volt vele, észrevettem valamit, amitől megfagyott bennem a vér. Ismertem azt a kisfiút, akit lerajzoltam. Willy Klemmart volt az. Őt rajzoltam le anélkül, hogy tudtam volna; ami pedig megmaradt bennem az arcából, az az a kifejezés volt, amelyet akkor láttam, amikor Ardelia odavezette őt a gyermekkönyvtár ajtajához.
Ott voltam, amikor a gyerekek jöttek meseórára, és először látták meg a képet. Megijedtek. Tágra nyílt a szemük, az egyik kislány pedig elsírta magát. Nekem pedig jólesett, hogy megijedtek. „Ez beléjük veri a kötelességtudást, így igaz. Ettől megtanulják, hogy mi lesz, ha nem fogadnak szót neki; ha nem csinálják azt, amit mond nekik.” A másik énem azonban így szólt: „Kezdesz úgy gondolkodni, mint ő, Dave. Hamarosan olyan leszel, mint ő. Akkor pedig elveszett ember vagy. Örökre elveszett.”
Ennek ellenére folytattam. Olyan érzés volt, mintha a végállomásig szólna a jegyem, én pedig nem akarok leszállni, amíg le nem utazom az árát. Ardelia felvett néhány egyetemistát, de mindig a kölcsönzőbe vagy az olvasóba tette őket a nagyterembe. A gyerekekkel teljes egészében ő foglalkozott... tudja, őket volt a legkönnyebb megfélemlíteni. És azt hiszem, ez volt a legértékesebb félelem számára; az, amely a legjobban táplálta őt. Mert ebből táplálkozott – a félelmükből. Én pedig még több posztert csináltam. Nem emlékszem mindegyikre, de a könyvtári nyomozóra igen. Egy csomó képen szerepelt. Az egyiken – amelyiknek a felirata A KÖNYVTÁRI NYOMOZÓ IS SZOKOTT VAKÁCIÓZNI volt – egy patak partján állt, és horgászott. Csakhogy amit a horogra akasztott, az egy kisfiú volt, akit a gyerekek Együgyű Simonnak hívtak. Egy másikon egy rakéta orrához kötözte Együgyű Simont, és épp meghúzott egy kart, amivel a világűrbe küldi őt. Ezen a szöveg így szólt: TANULJ MEG MINÉL TÖBBET A TUDOMÁNYOKRÓL ÉS A TECHNIKÁRÓL – DE FIGYELJ ODA, HOGY JÓL CSINÁLD, ÉS HOZD VISSZA IDŐBEN A KÖNYVEKET.
A gyermekkönyvtárat a borzalmak termévé változtattuk át – mondta Dave.
Lassan beszélt, és közben a könnyeit nyeldeste. – Ő és én. Mi tettük ezt a gyerekekkel. És tudja mit? Mindig visszajöttek. Mindig visszajöttek, hogy még többet lássanak és halljanak. És soha, de soha nem beszéltek róla. Erről ő gondoskodott.
– De hát a szülők! – kiáltott fel Naomi hirtelen olyan éles hangon, hogy Sam felugrott. – Biztos, hogy amikor a szülők látták...
– Nem! – mondta neki Dave. – A szüleik soha semmit nem vettek észre. Az egyetlen ijesztő poszter, amelyet valaha láttak, a Piroska és farkasos volt. Ardelia azt az egyet mindig fent hagyta, a többit azonban csak a meseórára rakta ki – iskola után, csütörtök esténként és szombat reggelenként. Ő nem volt emberi lény, Sarah. Ezt az eszedbe kell vésned. Nem volt emberi lény. Tudta, mikor jönnek felnőttek, és akkor levette a falról azokat a képeket, amelyeket én rajzoltam, és másokat rakott ki helyettük, szokásos feliratokkal – OLVASS PUSZTÁN AZ ÉLVEZET KEDVÉÉRT meg ilyesmi.
Sok alkalomra emlékszem, amikor ott voltam a meseórák alatt – azokban az időkben sohasem hagytam magára, ha alkalmam volt rá, hogy a közelében maradjak; márpedig erre rengeteg időm volt, mert abbahagytam a festészetet, és elmaradtak a megrendelések is, én pedig abból a kevéske pénzből éldegéltem, amelyet sikerült félreraknom. Nemsokára elfogyott a pénz, és el kellett adogatnom a dolgaimat – a tévémet, a gitáromat, a kisteherautómat, végül pedig a házamat. De ez most lényegtelen. Ami számít, az az, hogy sokat voltam ott, és láttam, hogy mi folyik. A kisebbek Ardelia köré húzták a székeiket, úgy, hogy ő ült középen. Én magam is egy olyan gyerekméretű széken ültem a terem végében, legtöbbször festékpettyes munkaruhában, atomrészegen, borostásan és Scotchtól bűzölögve. Ő pedig olvasott – valamelyik sajátos Ardelia-meséjét –, majd elhallgatott, és fejét az egyik oldalra billentette, mintha hallgatózna. A kölykök mozgolódni kezdtek, és nyugtalanul figyelték. Volt a tekintetükben valami más is – mintha mély álomból ébrednének, amelybe Ardelia ringatta őket.
„Társaságunk lesz”, mondta ilyenkor mosolyogva. „Hát nem különleges alkalom ez, gyerekek? Van itt egy Jó Gyerek, aki önként jelentkezik, hogy segítsen felkészülni a találkozásra a Nagy Emberrel?”
Mindegyikük felemelte a kezét, mikor ezt mondta, mert mindegyikük Jó Gyerek akart lenni. A poszterek – amelyeket én csináltam – megmutatták nekik, hogy mi történik a Rossz Gyerekekkel; akik rossz fát tesznek a tűzre. Még én is feltettem a kezem, részegen ücsörögve a terem végében, piszkos munkaruhámban, mint a világ legöregebb, legfáradtabb gyereke. Aztán felálltak, és néhányan közülük levették a képeimet, a többiek pedig elővették a megszokott posztereket Ardelia asztalának a legalsó fiókjából. Aztán kirakták őket. Utána leültek, Ardelia pedig átváltott valamelyik iszonyatos történetéről, amelyet épp mesélt, egy olyanra, mint például a Borsószem hercegkisasszony; néhány perc múlva pedig egész biztosan bedugta egy anyuka a fejét az ajtón, és megpillantotta a Szófogadó Jó Gyerekeket, amint épp a Jóságos Miss Lortzra figyelnek, aki mesét olvas nekik; és rámosolygott, bármelyik volt is a gyereke, az pedig visszamosolygott, és minden ment tovább.
– Miről beszél? Miféle szörnyűségeket mesélt nekik? – kérdezte Sam. A hangja reszelős volt, a szája pedig kiszáradt. Növekvő félelemmel és iszonyattal hallgatta Dave-et.
– Tündérmeséket – mondta Dave. – De horrortörténetekké alakította őket. Meglepődne, milyen keveset kellett dolgoznia rajta, hogy létrejöjjön a változás.
– Én nem csodálkoznék – mondta Naomi zordan. – Emlékszem azokra a mesékre.
– Én pedig biztos vagyok benne, hogy igen – felelte Dave, – Te sohasem hallottad őket úgy, ahogy Ardelia elmesélte. Pedig a gyerekek szerették őket – egyik részük a meséket is, de főleg Ardeliát, mert magához csalogatta és lenyűgözte őket, csakúgy, mint engem. Vagyis nem egészen, mert szexről sohasem volt szó – legalábbis nem hiszem –, de a benne lévő sötét hatalom ugyanazokhoz a sötét erőkhöz szólt, ami a gyerekekben is megvolt. Nem tudom, érti-e, mire gondolok.
Sam pedig – aki emlékezett, milyen félelmetesen lenyűgözte Kékszakáll története vagy a Táncoló seprők Fantáziaországban – úgy gondolta, érti. A gyerekek gyűlölték a sötétséget, és féltek is tőle... mégis vonzotta őket, nem igaz? Hívogatta őket,
(jöjjön, fiam)
nem igaz? Csalogatta őket,
(rendőrfelügyelő vagyok)
nem igaz?
Nem igaz?
– Tudom, mire gondol, Dave – mondta.
Dave bólintott. – Rájött már, Sam? Ki volt a maga könyvtári nyomozója?
– Ezt még most sem értem – mondta Sam, de érezte, hogy lénye egy része nagyon is érti. Olyan Volt, mintha a tudata egy mély, sötét víztömeg lenne, aminek az aljára egy hajó lenne lesüllyedve – de nem akármilyen hajó. Nem – ez egy kalózhajó volt, tele oszlásnak indult tetemekkel, most pedig megmoccant a mocsokban, ami olyan sokáig fogva tartotta. Röviddel utána már attól félt, hogy ez a kísérteties, rikító roncs újra a felszínre tör, a szétroncsolt testét bevonó fekete moszattal és egy csontvázzal együtt, amelyik úgy vigyorog, mintha egymillió dollárt nyert volna, miközben az indák még mindig a rothadó kormánykerékhez láncolják.
– Azt hiszem, talán mégiscsak érti – mondta Dave. – Vagy legalábbis kezdi érteni. És elő kell jönnie, Sam. Higgyen nekem!
– Még most sem értek mindent a mesékkel kapcsolatban – mondta Naomi.
– Az egyik kedvence, Sarah – és a gyerekek egyik kedvence is, amit meg kell értened és el kell fogadnod – a „Gőgös Kata és a három mackó” volt. Te ismered a mesét, de nem úgy, ahogy néhányan ebben a városban – emberek, akik azóta felnőttek; bankárok, ügyvédek és olyan farmerek, akiknek egész flottájuk van John Deer traktorokból – ismerik. Mélyen a szívükben ott őrzik Ardelia Lortz változatát. Még az is lehet, hogy néhányuk elmondta a saját gyerekének is, nem tudva, hogy van egy eredeti változata is. Nem szeretek erre gondolni, de a szívem mélyén tudom, hogy így van. Ardelia változatában Gőgös Kata rossz kislány, aki csupa rosszat csinál. Bemegy a három mackó házába, és szántszándékkal tönkreteszi – leszaggatja Mackó mama függönyeit, végighúzza a kimosott ruhákat a sárban, majd összetépi Mackó papa újságjait és üzleti papírjait, egy késsel pedig Összeszabdalja kedvenc karosszékét. Aztán széttépi az összes könyvüket. Azt hiszem, ez volt Ardelia kedvenc része, amikor Gőgös Kata tönkreteszi a könyveket. És nem eszi meg a kását, de nem ám! Ahogy ő mondta el, Gőgös Kata patkánymérget talált az egyik felső polcon, és meghintette vele a kását, mint a porcukorral. Fogalma sem volt róla, hogy ki lakik a házban, mégis meg akarta ölni őket, mert ilyen Rossz Gyerek volt.
– De hát ez iszonyatos! – kiáltott fel Naomi. Most először – valóban – elvesztette az önuralmát. Kezét a szájára szorította, fölötte pedig tágra nyílt szemekkel meredt Dave-re.
– Igen, így történt. De ez még nem a vége. Gőgös Kata annyira elfáradt a rombolásban, hogy amikor felment, hogy a hálószobájukat is tönkretegye, elnyomta őt az álom a mackó gyerek ágyában. Amikor pedig a három mackó megérkezett, és meglátták őt, nekiestek – ez volt az a szó, amit Ardelia használt –, nekiestek, és elevenen felfalták ezt a gonosz kisgyereket. A lábánál kezdve ették meg, miközben sikított, és megpróbált kiszabadulni. Megették, kivéve a fejét. Azt meghagyták, mert tudták, mit tett a kásájukkal. Megérezték a mérget. Képesek voltak rá, gyerekek, mert medvék voltak, mondta Ardelia, a gyerekek pedig – Ardelia Jó Gyermekei – egytől egyig bólogattak, mert látták, hogy ez lehetséges. Aztán a mackók levitték Gőgös Kata fejét a konyhába, megfőzték, és megették az agyát reggelire. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy nagyon finom volt – és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

4

Sűrű, szinte halálos csend telepedett a verandára. Dave a vizespohár után nyúlt, és remegő ujjaival kis híján leverte a korlátról. Az utolsó pillanatban mentette meg, majd két kezébe fogta, és nagyokat kortyolva ivott Aztán letette, és Samhez fordult. – Meglepi ezek után, hogy kicsit elszaladt alattam a ló az ivásban? Sam megrázta a fejét.
Dave Naomira nézett és így szólt: – Érted már, hogy miért voltam képtelen valaha is elmondani ezt a történetet? Hogy miért zártam be abba a cellába?
– Igen – felelte a lány remegő, sóhajtó hangon, amely alig volt több suttogásnál. – Azt hiszem, azt is tudom, hogy a gyerekek miért nem beszéltek róla. Vannak dolgok, amelyek túlságosan... túlságosan szörnyűségesek.
– Számunkra talán igen. – mondta Dave. – De hogy a gyerekeknek? Nem tudom, Sarah. Nem hiszem, hogy a gyerekek olyan könnyen felismerik a szörnyeket első ránézésre. Azonkívül volt még valami, ami a kezére játszott. Emlékszel rá, amikor azt mondtam, hogy valahányszor szólt a gyerekeknek, hogy egy szülő jön, úgy néztek ki, mint akik mély álomból ébrednek. Valóban aludtak valamilyen furcsa módon. Nem hipnózis volt – legalábbis szerintem nem –, de olyan volt, mint a hipnózis. Amikor pedig hazamentek, nem emlékeztek – legalábbis nem a tudatuk legfelső szintjén – a mesékre és a poszterekre. Alatta azonban szerintem egy csomó dologra emlékeztek... éppúgy, ahogy valahol mélyen Sam is tudja, ki az ő könyvtári nyomozója. Azt hiszem, azok a gyerekek is emlékeznek rá még ma is, a bankárok, az ügyvédek és a nagytermelők, akik valaha Ardelia Jó Gyermekei voltak. Még most is magam előtt látom őket, amint kis kötényükben vagy rövidnadrágjukban ott ülnek azokon a piciny székeken, és hallgatják a kör közepén ülő Ardeliát, miközben a szemük akkorára tágul, mint egy süteményestál. És azt hiszem, hogy miután besötétedik és vihar közeledik, vagy elalszanak és jönnek a rémálmok, olyankor visszatérnek gyerekkorukba. Azt hiszem, kinyílnak az ajtók, és meglátják a három mackót – Ardelia három mackóját –, amint Gőgös Kata agyát kanalazzák ki a fejéből, fából készült kásáskanalaikkal, a legkisebb mackó gyerek pedig Gőgös Kata skalpját viseli a fején, mint egy hosszú, aranyszőke parókát. Azt hiszem, ilyenkor verejtékben úszva felébrednek, a gyomruk felfordul, és rettegnek. Azt hiszem, ezt hagyta Ardelia erre a városra; egy olyan örökséget, amely titkos rémálmokból áll.
De még mindig nem érkeztem el a legborzasztóbb részhez. Azoktól a meséktől ugyanis – néha a poszterektől is, de inkább a meséktől – néha sírógörcsöt kaptak, vagy az ájulás környékezte őket, esetleg a hányinger. Amikor pedig ilyesmi történt, mindig azt mondta a többieknek: „Hajtsátok le a fejeteket, és pihenjetek, amíg kiviszem Billyt... vagy Sandrát... vagy Tommyt a mosdóba, és kicsit felfrissítem őt.”
Ilyenkor azonnal lecsuklott a fejük. Olyan volt, mintha meghaltak volna. Amikor először láttam ilyet, körülbelül két percig vártam, miután Ardelia kivitte az egyik kislányt a teremből, majd odamentem a körhöz. Először Willy Klemmarthoz mentem oda.
„Willy!”, suttogtam és megböktem a vállát. Jól vagy, Willy?
Meg sem mozdult, úgyhogy erősebben megböktem, és újra a nevén szólítottam. Még akkor sem moccant. Hallottam a légzését – amely kicsit horkolós és váladékos volt, ahogyan ez gyerekeknél gyakran előfordul, mivel szinte állandóan elkapnak valamit –, mégis úgy nézett ki, mintha meghalt volna. Szemhéjai résnyire nyitva voltak, de csak a szeme fehérjét láttam, az ajkáról pedig hosszú nyálcsík lógott. Megijedtem, és odamentem három vagy négy másikhoz is, de egyikük sem nézett fel rám vagy adott bármilyen hangot is.
– Azt akarja mondani, hogy a tetszhalál állapotába kerültek, ugye? – kérdezte Sam. – Olyanok voltak, mint Hófehérke, miután megette a mérgezett almát.
– Igen – bólintott Dave. – Pontosan úgy néztek ki. Egy másik módon én is ugyanúgy néztem ki. Aztán mikor már épp meg akartam ragadni Willy Klemmartot, hogy kirázzam még a szart is belőle, hallottam, hogy Ardelia visszafelé jön a mosdóból. Visszarohantam a helyemre, hogy rajta ne kapjon. Jobban féltem attól, amit velem tehet, mint bármitől, amit a gyerekekkel tett.
Bejött, a kislány pedig – aki olyan szürke volt, mint egy piszkos lepedő, és félig öntudatlan, mikor Ardelia kivitte – úgy nézett ki, mintha a világ legjobb idegnyugtatójával tömték volna tele. Teljes öntudatánál volt; az arca piroslott, a szeme ragyogott. Ardelia megpaskolta a fenekét, ő pedig visszaszaladt a helyére. Aztán Ardelia tapsolt egyet, és így szólt: „Minden Jó Gyerek emelje fel a fejét! Sonja sokkal jobban érzi magát, és azt akarja, hogy fejezzük be a mesét. Nem igaz, Sonja?”
„Igen, asszonyom”, trillázta Sonja olyan hetykén, mint egy fecske fürdőzés közben. Minden fej felemelkedett. Az embernek sejtelme sem lett volna, hogy két másodperccel előtte a terem úgy nézett ki, mintha halott gyerekekkel lenne tele.
Mikor harmadik vagy negyedik alkalommal történt ilyen, megvártam, míg elhagyja a szobát, aztán utánamentem. Tisztában voltam azzal, hogy nem ok nélkül tartja őket rémületben, és az volt az érzésem, hogy valami célja van vele. Én magam is halálra voltam rémülve, de látni akartam, mi az.
Ez alkalommal Willy Klemmart volt az, akit lekísért a mosdóba. Kitört rajta a hisztéria az Ardelia-féle „Jancsi és Juliska” alatt. Könnyen és zajtalanul nyitottam ki az ajtót, és megláttam Ardeliát, amint Willyvel szemben térdel a mosdókagylónál. Először csak azt vettem észre, hogy a kisfiú már nem sír, Ardelia ugyanis háttal volt nekem, Willy pedig olyan alacsony volt, hogy Ardelia még térden állva is teljesen eltakarta előlem. Láttam, hogy a keze Ardelia kezeslábasának a vállán pihen, és láttam vörös pulóverének egyik ujját, de semmi mást. Aztán megütötte valami a fülemet – egy szörcsögő, szívó hang, amit például egy szívószál ad, ha az ember az összes turmixot kiitta a pohárból. Az volt a benyomásom, hogy... nos, molesztálja őt, ami igaz is volt, csak nem úgy, ahogy gondoltam.
Kicsit beljebb mentem, és jobbról közelítettem feléjük, lábujjhegyen lopakodva, hogy ne kopogjon a cipőm sarka. Ettől függetlenül számítottam rá, hogy meg fogja hallani a lépteimet... olyan fülei voltak, mint egy radarantenna, úgyhogy egyfolytában arra vártam, hogy megfordul, és átdöf azokkal a vörös szemeivel. Mégis képtelen voltam megállni. Látnom kellett. És lépésről-lépésre, ahogy egyre nagyobb szögből láttam őket, lassanként elém tárult a kép.
Willy arcát Ardelia válla fölött pillantottam meg; mindig egy újabb darabját, mint ahogy a Hold tűnik elő holdfogyatkozás után. Ardeliából először csak a szőke haját láttam – rengeteg volt belőle, fürtökben és karikákban –, lassanként azonban az ő arca is előbukkant. És akkor megláttam, mit csinál. Az összes erő kiment a lábamból, úgy, ahogy a víz folyik le egy csövön. Engem semmiképp sem láthattak meg, hacsak fel nem emelem a kezem, és dobolni nem kezdek a fejem feletti csövön. A szemük csukva volt, de nem ez volt az oka. Teljesen belefeledkeztek abba, amit csináltak.
Ardelia arca nem volt emberi arc. Úgy folyt, mint a megolvadt karamell, és felvette azt a szívótölcsérszerű alakot, amely eltüntette az orrát, és teljes hosszúságában széthúzta a szemüregeit, mintha kínai lett volna, és amitől úgy nézett ki, mint valamiféle rovar... egy légy vagy egy méh. A szája most is eltűnt. Azzá a valamivé alakult, amit aznap este kezdtem látni, amikor megölte Mr. Lavint, és amikor a függőágyban feküdtünk. A tölcsér szája lett belőle. Láttam azokat a furcsa vörös csíkokat rajta, és először az jutott eszembe, hogy vér vagy esetleg az erek a bőr alatt, amikor rádöbbentem, hogy rúzs az. Nem volt már ajka, a rúzs azonban megmutatta, hogy hol volt. Arra használta a szívókáját, hogy Willy szeméből igyon.
Sam Dave-re nézett, mintha villám sújtotta volna. Egy pillanatig mérlegelte, vajon ez az ember tényleg elvesztette-e a józan eszét. A kísértetek az egy dolog; ez pedig valami egészen más. De halvány gőze sem volt, hogy ez micsoda. Ennek ellenére Dave arcán lámpásként ragyogott az őszinteség és a becsületesség, Sam pedig arra gondolt: Ha hazudik is, nincs tisztában vele.
– Dave, azt akarod mondani, hogy Ardelia Lortz megitta a könnyeit? – kérdezte Naomi vontatottan.
– Igen... és mégsem. A különleges könnyeit itta ki. Az arca kitüremkedett, egészen a kisfiúig, és úgy lüktetett, mint egy szív, miközben az arcvonásai kisimultak. Úgy nézett ki, mint amikor egy nejlonzacskóra arcot rajzolnak, Halloween-napi álarcnak.
Ami Willy szeme sarkából jött, az ragacsos volt és rózsaszínű, mint a véres takony, vagy mint húsdarabok, amelyek már szinte folynak. Ardelia szörcsögve szívta magába. A kisfiú félelme volt az, amit ivott. Valahogy materializálni tudta, és annyira felfokozta, hogy azokban a hatalmas könnycseppekben vált ki; különben megölte volna Willyt.
– Azt mondja, Ardelia egyfajta vámpír volt, nem? – kérdezte Sam.
Dave megkönnyebbülten nézett rá. – Igen. Így van. Valahányszor elgondolkodtam azóta arról a napról – amikor egyáltalán el mertem róla gondolkodni –, arra jutottam, hogy pontosan az volt, vámpír.
Az összes régi legenda – arról, hogy hogyan mélyesztik a vámpírok a fogukat az emberek nyakába, és szívják ki a vérüket – tévedés. Nem alapvetően, de ebben a műfajban a majdnem nem elég. Isznak, de nem a nyakból; élnek és virulnak azon, amit az áldozattól elvesznek, de az nem vér. Talán ez a valami vörösebb és véresebb, ha az áldozat felnőtt. Talán Mr. Lavinból is kiszívta. Szerintem így történt. De ez nem vér. Félelem.

 

5

– Nem tudom, mennyi ideig álltam úgy ott, és figyeltem őket, de nem tarthatott túl sokáig – soha nem ment ki sokkal többre öt percnél. Egy idő múlva az a valami, ami Willy szeméből folyt, egyre halványabb lett, és mind kevesebb és kevesebb jött belőle. Láttam azt a... azt a valamit Ardelián...
– A szívószervét – fejezte be Naomi halkan. – Azt hiszem, valami olyasmi lehetett.
– Az lett volna? Biztosan. Láttam, amint az a szívómicsoda egyre messzebbre nyúlik ki, nehogy egy kicsi is kárba vesszen, és az utolsó cseppig kiszívhassa. Láttam, hogy hamarosan végez, s tudtam, hogy ha ott talál engem, akkor feltehetőleg végez velem. Lassan elkezdtem kihátrálni, megfontolva minden lépést. Nem hittem benne, hogy sikerülni fog, de egyszer csak nekiütköztem a fenekemmel a mosdó ajtajának. Akkor majdnem felüvöltöttem ijedtemben, mert azt hittem, valahogyan mögém került. Erről teljesen meg voltam győződve, pedig láttam őt, amint előttem térdel.
A számra tapasztottam a kezem, nehogy elkiáltsam magam, és kihátráltam az ajtón. Végignéztem, amint a sűrített levegős szerkezet becsukja mögöttem. Egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor az ajtó becsukódott, a főbejárat felé indultam. Nem voltam teljesen ura önmagamnak, és csak egyetlen dolog járt a fejemben; eltűnni onnan, és soha többé vissza se jönni. Elrohantam volna a világ végére is.
Leértem az előtérbe, ahová azt a táblát rakta, amelyet maga is látott, Sam – amelyiken a CSENDET! felirat állt –, amikor megálljt parancsoltam magamnak. Eszembe jutott, hogy ha visszaviszi Willyt a gyermekkönyvtárba, és meglátja, hogy eltűntem, rájön, hogy szemtanúja voltam az eseményeknek. A nyomomba eredne, és el is kapna. Meg sem fordult a fejemben, hogy különösebben meg kellene erőltetnie magát hozzá. Folyton előttem volt az a nap, amikor a kukoricásban voltunk, és állandóan mögém került anélkül, hogy egy csepp verejték gyöngyözött volna a homlokán.
így hát megfordultam, és visszamentem a helyemre. A legnehezebb dolog volt, amelyet valaha is meg kellett tennem, de végül csak sikerült valahogy. Két másodperce sem volt a seggem a széken, amikor hallottam, hogy jönnek. És persze Willy boldogan mosolygott, tele jókedvvel, csakúgy, mint Ardelia, aki kész lett volna háromszor is megpörgetni Carmen Basiliót, és kirázni még a szart is belőle.
„Minden Jó Gyerek emelje fel a fejét!”, kiáltotta, és tapsolt egyet. Mindegyikük felegyenesedett, és ránézett. „Willy már sokkal jobban érzi magát, és szeretné, ha befejezném a mesét. Ugye, Willy?”
„Igen, asszonyom”, mondta Willy. Miután a nő megpuszilta őt, visszaszaladt a helyére. Ardelia befejezte a mesét, én pedig csak ültem és hallgattam. Mikor pedig a meseóra véget ért, inni kezdtem. És attól fogva, soha nem hagytam igazán abba, amíg ez az egész be nem fejeződött.

 

6

– Hogyan fejeződött be? – kérdezte Sam. – Mire emlékszik belőle?
– Nem annyira, mint hogyha nem lettem volna állandóan seggrészeg, de többre, mint amennyire szeretnék. Azt pedig már nem is tudom biztosan, hogy az utolsó szakasz mennyi ideig tartott. Körülbelül négy hónapig, de akár hat is lehetett, sőt nyolc is. Addigra már az évszakok váltakozására se nagyon figyeltem oda. Mikor egy részeges alak – mint én is, Sam – igazán elkezd lecsúszni, az egyedüli időjárás, amit észrevesz, az az üvegen belül van. Ennek ellenére két dologra emlékszem, ezek pedig valóban az egyedüli dolgok, amelyek számítanak. Valaki kezdett a nyomába eredni; ez volt az egyik. Ezenkívül elérkezett számára az idő, hogy visszatérjen aludni. Hogy átváltozzon. Ez volt a másik.
Emlékszem, hogy egyik este, mikor nála voltunk – sohasem jött ő hozzám, egyetlenegyszer sem –, azt mondta: „Elálmosodtam, Dave. Mostanában egyre álmosabb vagyok. Nemsokára itt az idő egy kiadós pihenésre. Mikor az az idő elérkezik, azt szeretném, ha velem együtt te is elaludnál. Tudod, megkedveltelek.”
Persze akkor is részeg voltam, de amit mondott, attól még így is végigfutott a hátamon a hideg. Azt hittem, tudom, mire céloz, de amikor megkérdeztem, csak nevetett.
„Nem, nem arról van szó”, mondta, miközben olyan tekintettel nézett rám, amelyben egyszerre volt megvetés és öröm. „Alvásról beszélek, nem pedig halálról. Csakhogy szükséged lenne rám, hogy tápláljalak.”
Ettől egy csapásra kijózanodtam. Eszébe sem jutott, hogy tudom, miről beszél, pedig tudtam. Hiszen láttam is.
Utána a gyerekek felől kezdett faggatni. Hogy kiket nem szeretek; hogy szerintem melyikük sunyi, melyikük túl hangos, és melyikük a legvásottabb. „Ők a Rossz Gyerekek, és nem érdemlik meg, hogy éljenek”, mondta. „Durvák, és csak rombolni tudnak, a könyveket pedig úgy hozzák vissza, hogy ceruzával összefirkálják, a lapokat pedig eltépik. Szerinted melyikük érdemli meg, hogy meghaljon, Davey?”
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy meg kell tőle szabadulnom, és ha ennek egyetlen módja az, hogy megölöm, akkor ezt a megoldást kell választanom. Ugyanis átalakulóban volt. A haja kezdett kifakulni, a bőre pedig – mely azelőtt mindig hibátlan volt – foltos lett. És volt még egy dolog; a bőre alatt egyfolytában láttam azt a valamit, amivé a szája változott át. De egyre ráncosabb és löttyedtebb lett, a felszínén pedig pókhálószerű szálak jelentek meg.
Egyik este, mikor már ágyban voltunk, észrevette, hogy a haját nézem, és így szólt: „Látod rajtam a változást, ugye, Davey?” Megpaskolta az arcomat. „Semmi baj; ez teljesen természetes. Ez mindig így van, mikor arra készülök, hogy ismét nyugovóra térjek. Ezt most már hamarosan meg kell tennem, ha pedig velem akarsz jönni, rövidesen kezelésbe kell venned az egyik gyereket. Vagy kettőt. Vagy hármat. Minél többet, annál jobb a móka.” Azon a paranoiás módon felnevetett, ahogy csak ő tudott nevetni, amikor pedig visszanézett rám, a szemei megint vörösre változtak. „Mindenesetre nem akarlak hátrahagyni. Ha másért nem is, nem lenne biztonságos. Ezt te is tudod, ugye?” „Tudom” feleltem.
„Ha tehát nem akarsz meghalni, Davey, gyorsan kell cselekedned. Nagyon gyorsan. Ha pedig úgy döntöttél, hogy nem jössz, akkor most mondd meg. Ma éjjel kellemesen és fájdalommentesen vethetünk véget az együtt töltött éveknek.”
Fölém hajolt, és éreztem a leheletét Olyan volt, mint a romlott kutyaeledel, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy valaha is megcsókoltam egy szájat, amelyikből ilyen szag áradt; akár józanul, akár részegen. Kellett, hogy legyen azonban a lényemnek egy része – egy parányi része –, amelyik még mindig élni akart, mert azt mondtam neki, hogy igazán vele akarok menni, de még némi időre van szükségem, hogy felkészüljek rá. Hogy lelkileg felkészüljek rá.
„Úgy érted, hogy ihass”, mondta. „Le kellene térdelned és köszönetet mondani értem annak a nyomorúságos, szerencsétlen csillagzatodnak, Dave Duncan. Ha én nem lennék, egy év múlva holtan húznának ki a csatornából, de lehet, hogy még hamarabb. Velem csaknem az örökkévalóságig élhetsz.” Száját egy pillanatra kinyújtotta, egészen addig, amíg az arcomhoz nem ért. Én pedig valahogy meg tudtam állni, hogy ne üvöltsek.
Dave rájuk nézett mélyen ülő, zaklatott szemeivel. Aztán elmosolyodott. Sam Peebles soha nem felejtette el azt a különleges mosolyt; egész hátralévő életében megjelent álmaiban.
– De ez már nem érdekes – folytatta Dave. – Valahol mélyen legbelül azóta is egyfolytában üvöltök.

 

7

– Szeretném azt mondani, hogy végül csak megtörtem a hatalmát magam felettem, de ez hazugság lenne. Az egész csak véletlen volt – vagy ahogy az idealisták mondanák, egy magasabb rendű értelem műve. Ehhez meg kell érteni, hogy 1960-ra teljesen el voltam vágva a külvilágtól. Emlékszik rá, Sam, amikor mondtam, hogy valaha én is tagja voltam a Rotary Klubnak? Nos, 60 februárjára azok a fiúk a klubból még a piszoárt sem tisztíttatták volna ki velem a vécéjükben. Ami Junction Cityt illette, csak egy voltam a Rossz Gyerekek közül, akik az italt választották. Az emberek – akiket jól ismertem – átmentek az utca másik oldalára, hogy kitérjenek előlem, amikor megláttak. A szervezetem régebben erős volt, akár a bronzsasé, de az alkoholtól mégiscsak elkezdett rozsdásodni, amit pedig az ital sem ért el, megtette Ardelia Lortz.
Nem egyszer elmerengtem azon, hogy hozzám fordulna-e Ardelia, ha szüksége lenne valamire, de sohasem tette. Talán nem feleltem meg neki ezen a téren... de azt hiszem, nem ez volt az oka. Nem hiszem, hogy szeretett – nem hiszem, hogy Ardelia bárkit is szeretett –, de azt igenis gondolom, hogy magányos volt Azt hiszem, hogy hosszúhosszú élete során – ha egyáltalán életnek lehet nevezni, ahogyan fenntartotta magát – voltak...
Dave elhallgatott. Aszott ujjaival türelmetlenül dobolt a térdén, szemei pedig, mintegy megnyugtatásként, ismét a gabonasilót keresték a horizonton.
– Társai – talán ez az a szó, amely leginkább fedi a valóságot. Úgy gondolom, hosszú életének egyes szakaszaiban voltak társai, de azt hiszem, mielőtt Junction Citybe jött, már hosszú ideje nem volt senkije. Ne kérdezze, mit mondott, ami alapján ez volt az érzésem, mert nem emlékszem. Elveszett sok minden mással együtt. De abban biztos vagyok, hogy így volt. Ő pedig engem szemelt ki a posztra. És abban is teljesen biztos vagyok, hogy vele tartottam volna, ha le nem bukik.
– Ki jött rá, Dave? – kérdezte Naomi, miközben előrehajolt. – Ki?
– John Power seriffhelyettes. Akkoriban Norman Beeman volt Homestead megye seriffje, és Norm a legkézzelfoghatóbb érv arra, hogy a seriffeket miért kell kinevezni, nem pedig megválasztani. A szavazók neki adták a megbízatást, amikor 45-ben visszajött Junction Citybe egy bőröndre való kitüntetéssel, amelyeket akkor szerzett, amikor Patton serege benyomult Németországba. Ördögien jó taktikus volt – ezt senki sem vitathatja el tőle –, de megyei seriffként annyit sem ért, mint fing a szélviharban. Neki volt a legszélesebb és legvakítóbb fehér mosolya, amit valaha láttam, amellett azonban zsák szart se ért. És persze republikánus volt. Homestead megyében pedig mindig is ez volt a legfontosabb. Azt hiszem, Normot még most is megválasztanák, ha nem esik össze holtan szívszélhűdésben Hirghie borbélyüzletében 63 nyarán. Erre az eseményre tisztán emlékszem; Ardelia akkor már jó ideje elment, én pedig kezdtem kicsit újra jönni-menni a világban.
Norm sikerének két titka volt – mármint a széles mosolytól és rakás szartól eltekintve. Először is, becsületes volt. Amennyire tudom, soha egy fél dollárt sem fogadott el. Másodszor pedig, mindig gondoskodott arról, hogy legyen legalább egy helyettese, akinek gyorsan jár az esze, és nem akar a vezető posztra pályázni. Ezekkel a fickókkal mindig nyílt lapokkal játszott, mindegyikük sziklaszilárd ajánlólevelet kapott tőle, ha tovább akart állni vagy feljebb szeretett volna jutni. Norm vigyázott a saját székére. Ha szétnéz, rájön, hogy hat-nyolc városi rendőrfőnököt, illetve szövetségi rendőrtisztet talál Középnyugaton, akik két-három évet húztak le itt Junction Cityben, és lapátolták a szart Norm Beemannek.
Bár John Powerrel nem így történt. Meghalt. Ha megnéznék a gyászjelentést, az állna benne, hogy szívroham végzett vele, bár még harmincéves sem volt, és minden káros szenvedélytől mentes, amitől az ember ketyegője idő előtt felmondaná a szolgálatot. Én tudom az igazságot – éppoly kevéssé végzett szívroham Johnnal, mint ahogyan Lavinnel. Ő ölte meg.
– Honnan tudja, Dave? – kérdezte Sam.
– Onnan, hogy három gyereket kellett volna meggyilkolni a könyvtárban azon az utolsó napon.
Dave hangja még mindig nyugodt volt, de Sam kiérezte belőle a félelmet, amivel ez az ember oly sokáig élt együtt, és amely mint gyenge elektromos áram lüktetett a felszín alatt. Feltéve, hogy a fele igaz volt annak, amit ezen a délutánon elmesélt nekik, Dave az elmúlt harminc évben olyan félelmek között élt, amelynek még puszta elképzelése is meghaladta Sam képességét. Nem csoda, ha az üveg után nyúlt, hogy legalább elviselhetőbbé tegye.
– Ketten valóban meghaltak – Patsy Harrigan és Tom Gibson. A harmadik az én belépőm lett volna abba az ördög tudja, milyen cirkuszba, amiben Ardelia volt az idomár. Ez a harmadik volt az, amelyiket Ardelia igazán akarta, mert ez irányította rá a reflektorfényt, amikor leginkább szüksége lett volna arra, hogy sötétben maradjon. A harmadikról nekem kellett gondoskodnom, mert megtiltották neki, hogy még egyszer a könyvtárba jöjjön, Ardelia pedig nem tudott biztonságosan a közelébe férkőzni. A harmadik Rossz Gyerek Tansy Power volt, Power seriffhelyettes lánya.
– Nem Tansy Ryanről beszélsz, ugye? – kérdezte Naomi szinte könyörögve.
– De igen. Tansy Ryanről, a postahivatalból, Tansy Ryanről, aki velünk együtt jár a gyűlésekre, Tansy Ryanről, akit valaha Tansy Powernek hívtak. A gyerekek többsége, akik valaha Ardelia meseóráira jártak, mára alkoholfüggők lettek, Sarah. 1960 nyarán közel voltam ahhoz, hogy megöljem Tansy Powert – és nem ez a legrosszabb. Bár az lenne.

 

8

Naomi elnézést kért és bement, néhány hosszú perc után pedig Sam felállt, hogy utánamenjen.
– Hagyja csak, Sam – mondta Dave. – Csodálatra méltó nő, de némi időre van szüksége, hogy rendbe hozza magát. Ez magával is így lenne, ha megtudná, hogy annak a gyülekezetnek az egyik tagja, amely a legfontosabb az életében, egyszer kis híján megölte a legközelebbi barátját. Hagyjuk most magára. Vissza fog jönni – Sarah erős.
Néhány perc múlva valóban visszajött. Megmosta az arcát – halántékán a haj még mindig nedves volt –, és egy tálcán három pohár jeges teát hozott.
– Na, akkor végre jöhet a feketeleves, ugye, kedvesem? – kérdezte Dave.
Naomi minden tőle telhetőt megtett, hogy viszonozza a mosolyát. – Erre mérget vehetsz. Csak nem bírtam már tovább.
Sam úgy gondolta, hogy a lány erőfeszítése több volt, mint sikeres; úgy érezte nemes volt. Ezzel együtt a jég törékeny, fecsegő hangon beszélgetett a poharakkal. Sam újra felállt, és elvette a tálcát a remegő kezekből. A lány hálásan nézett rá.
– Most pedig – mondta Naomi, miközben leült – fejezd be, Dave. – Mondd el végig.

 

9

– Ami még hátravan, annak a nagy részét Ardeliától tudom – kezdett újra bele Dave –, mert addigra már nem voltam abban a helyzetben, hogy saját szememmel láthassam, mi történik. Ardelia valamikor 59 végén megtiltotta, hogy még egyszer betegyem a lábam a városi könyvtárba. Azt mondta, ha meglát bent, ki fog dobni, ha pedig a környéken lógok, a nyakamba akasztja a zsarukat. Azt mondta, túlságosan lecsúsztam, és megindul a szóbeszéd, ha ezután meglátnak bent.
„Úgy érted, hogy pletykálnak rólunk?”, kérdeztem. „De hát, Ardelia, ki hinné el?”
„Senki”, válaszolta. „Nem az izgat, hogy az emberek beszélnek rólunk, te hülye.” „Hát akkor mi?”
„Az, ha téged kapcsolatba hoznak a gyerekekkel”, mondta. Azt hiszem, akkor először értettem meg igazán, hogy milyen mélyre süllyedtem. Te láttál már mélyponton az évek során, mióta a gyűlésekre járunk, Sarah, de olyan mélyen még soha. Ami jobb is.
így csak a háza maradt. Az volt az egyetlen hely, ahol láthattam őt, és oda is csak jóval sötétedés után mehettem. Azt mondta, az úton csak az Orday-farmig mehetek. Utána le kellett térnem róla, és át kellett vágnom a földeken. Azt mondta, tudni fogja, ha megpróbálom átvágni, én pedig hittem neki – mikor a szemei ezüstről vörösre váltottak, Ardelia mindent látott. Általában tizenegy és hajnali egy között jelentem meg – attól függően, hogy mennyit ittam –, és legtöbbször csontig átfagytam. Nem sokra emlékszem azokból a hónapokból, de azt garantálhatom, hogy 1959 és 60 tele nagyon kemény volt Iowa államban. Rengeteg olyan éjszaka volt, amikor szerintem egy józan ember halálra fagyott volna azokon a kukoricaföldeken.
Ettől függetlenül azon az éjjelen, amelyről most beszélni akarok, nem volt ilyen probléma – akkor már 1960. július környékén járhattunk, és melegebb volt, mint a pokol kapujában. Emlékszem a holdra azon az éjszakán; duzzadtan vöröslött a földelő felett. Úgy tűnt, Homestead megyében minden kutya a holdra vonyít.
Ardelia házába lépni olyan volt aznap éjjel, mint egy tornádó tölcsérébe sétálni. Azon a héten – sőt talán egész hónapban – enervált volt és álmos, de nem aznap éjjel. Aznap teljesen éber volt és nagyon dühös. Azóta nem láttam őt ilyennek, hogy Mr. Lavin megparancsolta neki, vegye le a Piroska-posztert, mert megijeszti a gyerekeket. Először észre sem vette, hogy ott vagyok. Lehajtott fejjel járkált fel-alá a földszinten, olyan meztelenül, mint aznap, amikor megszületett – ha egyáltalán született –, a kezét pedig ökölbe szorította. Dühösebb volt, mint egy medve, aminek a seggébe paprikát dugtak. Ha otthon volt, a haját rendszerint vénkisasszonyos stílusban, felül összefogta, de mikor a konyhaajtón beléptem, ki volt engedve, Ardelia pedig olyan gyorsan járkált, hogy lobogott mögötte. Hallottam, amint apró, pattogó hangokat ad, mintha teljesen feltöltődött volna elektromossággal. A szemei vörösen izzottak – mint azok a vasutaslámpák, amelyeket a régi időkben tettek ki, ha a vágányt eltorlaszolta valami egy szakaszon –, és valósággal kiguvadtak üregükből. A teste verejtéktől gyöngyözött, és romlott volt – akárcsak az enyém –, amit éreztem is; úgy bűzlött, mint egy döglött macska a hőségben. Emlékszem, nagy olajos cseppek gördültek le a mellén és a hasán. A csípője és a combjai csak úgy csillogtak tőle. Azon szélcsendes, fülledt éjszakák egyike volt, amilyenek néha előfordulnak errefelé nyáridőben; amikor a levegőnek zöld szaga van, és úgy rátelepszik a mellünkre, mint egy rakás ócskavas, az embernek pedig az az érzése, hogy minden egyes lélegzetvétellel kukoricabajuszt szippant be. Ilyenkor mindenki azt kívánja, bárcsak mennydörögne és villámlana, és úgy zuhogna, mintha dézsából öntenék, de ez sosem következik be. Az ember azt kívánja, bárcsak feltámadna legalább a szél, és nem csupán azért, hogy felfrissítse, hanem hogy elviselhetőbbé tegye a kukorica susogását... azt a hangot, amely a talajból szivárog elő körös-körül azt a benyomást keltve, mintha egy reumás öregember próbálna kikászálódni reggel az ágyából anélkül, hogy felébresztené a feleségét.
Aztán észrevettem, hogy ezúttal legalább annyira ijedt volt, mint amilyen dühös – valaki tényleg elültette az istenfélelmet a szívébe. A változás pedig – ami elindult benne – felgyorsult. Bármi zajlott is körülötte, most magasabb sebességfokozatba kapcsolt. Nem egészen arról volt szó, hogy öregedett; egyszerűen egyre kevésbé volt ott. A haja kezdett elvékonyodni, mint egy kisgyereké. Látni lehetett alatta a fejbőrét. A bőre pedig egy újabb bőrréteget kezdett növeszteni – egy finom, puha hálót az arcán, az orrlyukai körül, a szeme sarkában és az ujjai között. Ahol ránc volt a bőrén, ott lehetett látni a legjobban. Meg-meglebbent, ha Ardelia járkált. Mondjak valami észbontót? Mikor mostanság a városba érkezik a megye vándor vidámparkja, nem tudom megállni, hogy oda ne menjek a vattacukorárusokhoz. Ismeri a szerkezetet, amivel csinálják? Úgy néz ki, mint egy centrifuga, ami csak forog és forog, a vattacukorárus pedig beledug egy hurkapálcát, és rátekeri a rózsaszínű cukorszálakat. Így kezdett kinézni Ardelia bőre is – mint azok a finom fonalak. Ardelia ugyanazt csinálta, mint a hernyók, amikor bebábozódnak. Selyemgubót font maga köré.
Egy ideig csak álltam az ajtóban, és néztem, hogy jön-megy. Sokáig észre sem vett. Túlságosan belefeledkezett a hempergésbe, bármilyen csalánosra bukkant is. Kétszer is belevágott ököllel a falba, és teljesen átütötte – tapétát, gipszet, lambériát. Olyan hangot adott, mintha csont törne, de úgy tűnt, egyáltalán nem okoz fájdalmat neki, és nem is vérzik. Mindkét alkalommal visított, de nem a fájdalomtól. Amit hallottam, az egy nőstény macska dühös fújása volt... de amint már mondtam, az indulat mögött félelem bujkált. Amit pedig megállás nélkül kiabált, az a helyettes neve volt.
„John Power”, visította, aztán bong. Az ökle egyenesen átment a falon. „Az Isten verjen meg, John Power! Megtanítalak rá, hogy ne üsd bele az orrod a dolgaimba! A szemembe akarsz nézni? Semmi baj. De megtanítalak rá, hogy hogyan csináld! Megtanítalak rá, kicsikém!” Aztán csak ment tovább, szinte futott, meztelen lábai pedig olyan erővel csapódtak a padlóra, hogy beleremegett az egész ház. Miközben fel-alá járkált, magában motyogott. Aztán az ajka legörbült, miközben a szemei vörösebben izzottak, mint valaha, az ökle pedig bang!, átütötte újra a falat, miközben a lyukból kis porfelhőben szállt fel a gipsz.
„Meg ne próbáld, John Power!”, mondta vicsorogva. „Meg ne próbáld keresztezni az utamat!”
De csak az arcára kellett nézni, hogy az ember lássa; igenis fél, hogy a férfi megpróbálja. És ha valaki ismerte Power seriffhelyettest, az tudta, hogy félelme nem volt alaptalan. Agyafúrt fickó volt, aki semmitől sem fél. Jó helyettes volt, de nem volt jó keresztezni az útját.
Miután négyszer vagy ötször keresztülrohant a házon, a konyhaajtóhoz ért, és hirtelen meglátott. Szemei az enyémbe fúródtak, a szája pedig kezdett abba a tölcsér alakba formálódni – csak most beborították a finom, pókhálószerű szálak –, én pedig azt hittem, halott vagyok. Gondoltam, ha nem tudja rátenni a kezét John Powerre, én is megteszem helyette.
Elindult felém, én pedig abba a bizonyos tócsába csúsztam az ajtófélfa mentén. Ezt meglátta, és megtorpant. A vörös fény kihunyt a szemében. A pillanat töredéke alatt visszaváltozott. Teljesen úgy tett, mintha egy álarcos koktélpartyra jöttem volna, nem pedig arra toppantam be a házába éjfélkor, hogy meztelenül csörtet fel-alá, és lyukakat üt a falban.
„Davey”, mondta. „Úgy örülök, hogy látlak! Igyál egyet! Nem, dehogy. Igyál kettőt!”
Meg akart ölni – láttam a szemében –, de szüksége volt rám, és most már nem csupán társaságnak. Szüksége volt rám, hogy megölje Tansy Powert. Tudta, hogy el tud bánni a zsaruval, de azt akarta, hogy a seriffhelyettes tudja, a lánya halott, mielőtt végez vele. Ezért volt rám szüksége.
„Nincs sok időnk”, mondta. „Ismered ezt a Power seriff-helyettest?” Mondtam, hogy már illene. Legalább fél tucatszor vitetett be közterületen folytatott tiltott alkoholfogyasztásért.
„Mit gondolsz róla?”, kérdezte.
„Azt mondják, kemény fickó”, mondtam.
„Akkor baszd meg, magaddal együtt!”
Erre semmit sem szóltam. Bölcsebbnek tűnt.
„Az az istenverte kockafejű bejött ma délután a könyvtárba, és látni akarta a papírjaimat. Közben egyfolytában kérdéseket tett fel. Tudni akarta, hol laktam, mielőtt Junction Citybe jöttem, hova jártam iskolába, és hol nőttem fel. Látnod kellett volna, Davey, ahogyan rám nézett – de majd megtanítom őt, hogyan kell egy olyan hölgyre nézni, mint amilyen én vagyok. Majd meglátod!”
„Remélem, nem akarsz baklövést elkövetni Power helyettessel”, mondtam neki. „Nem hiszem, hogy bármitől is félne.”
„Pedig így van – tőlem fél. Csak még nem tudja”, mondta Ardelia, de én megint észrevettem, hogy félelem csillog a szemében. A helyettes a lehető legrosszabb időpontot választotta, hogy kérdezősködjön – tudja, már a pihenésre és az átváltozásra készült, ez pedig valahogy legyengítette őt.
– Mondta neked Ardelia, hogyan vált gyanússá? – kérdezte Naomi.
– Ez nyilvánvaló – mondta Sam. – A lánya beszélt neki.
– Nem, nem mondta el. Én pedig nem kérdeztem – nem mertem, amilyen hangulatban akkor volt –, de nem hinném, hogy Tansy beszélt volna az apjának. Nem hiszem, hogy tudott volna – legalábbis nem részleteiben. Tudja, mikor elhagyták a gyermekkönyvtárat, minden kiment a fejükből, amit bent hallottak, és ami velük történt. És ez nem egyszerűen felejtés volt – Ardelia más, hamis emlékeket ültetett a fejükbe, úgyhogy a lehető legvidámabb hangulatban mentek haza. Legtöbbjük szülei Ardeliát a legnagyszerűbb teremtésnek tartották, aki valaha is dolgozott a városi könyvtárban.
Azt hiszem, az csapta meg a seriffhelyettes orrát, amit Ardelia elvett Tansytől, és biztos vagyok benne, hogy egy csomó nyomozást végzett, mielőtt egyáltalán betette volna a lábát a könyvtárba. Nem tudom, milyen változást vehetett észre Tansyben, mert a gyerekek nem voltak sem sápadtak, sem bágyadtak, mint azok az emberek, akiknek a vérét szívják a vámpírfilmekben, és a nyakukon sem volt harapásnyom. Ennek ellenére Ardelia elvett valamit tőlük, John Power pedig vagy észrevette, vagy megérezte.
– Még ha látott is valamit, miért épp Ardeliára terelődött a gyanúja? – kérdezte Sam.
– Már mondtam magának, hogy a seriffhelyettes szimata csalhatatlan volt. Szerintem feltett Tansynek néhány kérdést – nem közvetlenül, hanem csak úgy fű alatt, ha érti, mire gondolok –, a válaszok pedig amelyeket kapott, épp elegendőek voltak ahhoz, hogy a megfelelő irányba tereljék a gyanúját. Amikor aznap belépett a könyvtárba, nem tudott semmit... de gyanított valamit. Eleget ahhoz, hogy elültesse Ardelia fülébe a bogarat. Emlékszem, arra pipult be legjobban – és az is ijesztette meg a legjobban –, ahogy a helyettes ránézett „Megtanítalak rá, hogy hogyan nézzél rám”, mondta újra és újra. Azóta eltöprengtem rajta, hogy utoljára mikor nézhettek a szemébe igazi gyanakvással... utoljára mikor lehetett valaki elég közel a sarkában, hogy rájöjjön, kicsoda is ő valójában. Lefogadom, hogy az ijedtségének nem csak egy oka volt Fogadni mernék, az is megfordult a fejében, hogy akár örökre eláshatja magát.
– Esetleg a többi gyerekkel is beszélhetett a helyettes – szólt közbe Naomi habozva. – Összehasonlította a beszámolókat, és olyan válaszokat kapott, amelyek nem igazán passzoltak egymással. Még az is lehet, hogy a gyerekek más-másféleképpen látták Ardeliát. Ahogy te is és Sam is másmilyennek látta.
– Lehetséges, bármi az elhangzottakból lehetséges. Bármi volt is az, eléggé megijesztette ahhoz, hogy felgyorsítsa a terveit.
„Holnap egész nap a könyvtárban leszek”, mondta. „Teszek róla, hogy minél többen lássanak bent. De te – te látogatást fogsz tenni Power seriffhelyettes házánál, Davey. Addig figyelsz és várakozol, amíg a gyereket egyedül nem látod – nem hiszem, hogy sok időbe fog telni –, aztán lecsapsz rá, és beviszed az erdőbe. Azt csinálsz vele, amit csak akarsz, de gondod legyen rá, hogy az utolsó dolog, amit teszel, az legyen, hogy elvágod a torkát. Vágd el a torkát, és hagyd olyan helyen, ahol megtalálják! Azt akarom, hogy megtudja az a gazember, mielőtt találkozom vele.”
Semmit sem tudtam rá válaszolni. Azt hiszem, jót tett számomra, hogy csomó volt a nyelvemen, mert bármit mondok, rossz néven vehette volna, és letépte volna a fejem. Én azonban csak ültem a konyhaasztalnál, itallal a kezemben, és csak bámultam, ő pedig beleegyezésnek vette a hallgatásomat.
Utána bementünk a hálószobába. Az volt az utolsó alkalom. Emlékszem, arra gondoltam, hogy nem fogom tudni befejezni vele; hogy egy beijedt férfi nem képes rá. De egész jól ment, Istennek hála. Ardeliára is hatott a varázslat. Csak csináltuk és csináltuk, egy idő után pedig vagy elaludtam, vagy elájultam. A következő, amire emlékszem, az volt, hogy Ardelia meztelen lábbal kirúgott az ágyból, úgyhogy egyenesen egy napsütötte folton landoltam. Negyed hét volt. A gyomrom olyan volt, mint egy savfürdő, a fejem pedig úgy szaggatott, mint egy felfújt rágógumi, ami tele van gennyel.
„Ideje hozzálátnod a dolgodhoz”, mondta. „Vigyázz, nehogy bárki is meglásson, mikor visszajössz a városba, Davey, és emlékezz arra, amit mondtam. Kapd el most reggel. Aztán vidd az erdőbe, és intézd el. Bújj el sötétedésig. Ha közben elkapnak, semmit sem tudok érted tenni. De ha visszajutsz, biztonságban leszel. Ma gondoskodni fogok róla, hogy legyen egy-két gyerek holnap a könyvtárban, még ha zárva lesz is. Már kiválasztottam őket; a két legnagyobb csirkefogót a városban. Együtt megyünk majd a könyvtárba... ők utánunk jönnek... amikor pedig a többi idióta ránk talál, azt fogják hinni, hogy valamennyien meghaltunk. De te és én nem leszünk halottak, Davey; mi szabadok leszünk. Ők lesznek a hunyók, nem igaz?”
Aztán nevetni kezdett. Meztelenül ült az ágyon, miközben én a lábainál fetrengtem, olyan betegen, mint egy patkány, tele patkányméreggel, ő pedig csak nevetett és nevetett. Aztán az arca kezdett ismét átváltozni rovarszerűvé; az a szívómicsoda kitüremkedett az arcából, és olyan volt, mint azok a viking kürtök, a szemei pedig széthúzódtak oldalirányban. Éreztem, hogy a gyomrom egy pillanat alatt mindent ki fog dobni, úgyhogy kirohantam, és a repkény közé hánytam. Mögöttem szüntelenül hallottam a nevetését.
Épp a ruháimat vettem magamra a fal mellett, amikor kiszólt hozzám az ablakon keresztül. Nem láttam őt, de tisztán hallottam minden szavát. „Ne hagyj szarban, Davey”, mondta. „Ne hagyj szarban, mert megöllek. És hosszú halálod lesz.”
„Nem hagy lak magadra, Ardelia”, mondtam neki, de nem fordultam meg, hogy lássam őt, amint a hálószobaablakban könyököl. Tudtam, hogy még egyszer nem bírnám ki, hogy lássam őt. És mégis... lényem egyik része vele akart menni, még akkor is, ha ettől először megőrülök; lényem nagyobbik része pedig azt gondolta, hogy vele is fogok menni. Hacsak az nem volt a terve, hogy kijátsszon és hátrahagyjon, hogy az egész szemetet az én nyakamba varrják. De akkor sem vágtam volna át a háta mögött. Semmit sem csináltam volna a háta mögött.
A kukoricáson át nekivágtam Junction Citynek. Az ilyen séták általában kijózanítottak egy kicsit, és a másnaposság nagy részét kiizzadtam. De nem aznap. Kétszer is meg kellett állnom, hogy hányjak, a második alkalommal pedig úgy éreztem, nem fogom tudni abbahagyni. Végül mégis sikerült, de ahol lekönyököltem, a kukorica csupa vér volt, és mire visszaértem a városba, a fejem jobban fájt, mint valaha, a látásom pedig megkettőződött. Azt hittem, meghalok, de még így sem tudtam kiverni a fejemből, amit Ardelia mondott: „Azt csinálsz vele amit akarsz, de az utolsó dolog, amit teszel, az legyen, hogy elvágod a torkát.”
Nem akartam bántani Tansy Powert, de azt gondoltam, mégiscsak meg fogom ölni. Azt hittem, képtelen leszek szembeszegülni Ardelia akaratával... aztán pedig kárhozott leszek életem végéig. A legrosszabb pedig az volt, hogy ha Ardelia tényleg igazat mondott, akkor én csak éltem volna tovább... élnék szinte az örökkévalóságig ezzel a dologgal a tudatomban.
Akkoriban két raktárépület volt az állomáson, amelyek közül az egyikhez az északi oldalról egy rakodó is tartozott, amit nem nagyon használtak. Bemásztam a rámpa alá, és néhány órát aludtam. Mikor felébredtem, valamivel jobban éreztem magam. Tudtam, semmi esélyem sincs, hogy megállítsam Ardeliát vagy magamat, így hát elindultam John Power háza felé, hogy megkeressem a kislányt és eltűnjek vele. Senkire sem nézve egyenesen átvágtam a városon, miközben egyre az járt a fejemben, hogy gyorsan végezhetek vele – legalább ennyit még megtehetek. Egy pillanat alatt eltörhetem a nyakcsigolyáját, úgyhogy soha nem fogja megtudni, mi történt. – Dave megint előhalászta kendőjét, és erősen remegő kezével megtörölte a homlokát.
– Csak a filléres boltig jutottam. Ma már nincs meg, de akkor az volt az utolsó üzlet a O'Kane Streeten, mielőtt az ember újra elérte a lakónegyedet. Alig négy háztömbre voltam, és arra gondoltam, hogy mikor odaérek Powerék házához, meglátom majd Tansyt az udvaron. Egyedül lesz... az erdő pedig nincs messze.
Csakhogy benéztem a filléres bolt kirakatába, amit pedig megláttam, attól megfagyott bennem a vér. Egy rakás halott gyerek volt benne megüvegesedett szemekkel, kicsavart kezekkel és törött lábakkal. Halkan felsikoltottam, a kezemet pedig a számra tapasztottam. Szorosan behunytam a szememet. Mikor újra kinyitottam, észrevettem, hogy csak egy halom játék baba volt az, amivel az öreg Mrs. Seger akarta berendezni a kirakatot. Meg is látott, és a kezében lévő babával felém hadonászott – tűnj el innen, te részeg disznó. De én maradtam a helyemen. Egyre csak a babákat bámultam. Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy csak bábuk voltak; bárki láthatta. De mikor újra behunytam a szemem, és kinyitottam, megint halott gyerekek voltak. Mrs. Seger egy nagy halom apró holttestet rendezgetett a filléres bolt kirakatában, anélkül, hogy tudta volna. Rádöbbentem, hogy valaki így akar nekem üzenni, az üzenet pedig az, hogy talán még most sincs késő. Lehet, hogy nem tudom megállítani Ardeliát, de az is lehet, hogy igen. És még ha nem is tudom, attól talán megmenekülhetek, hogy magával rántson.
Az volt az első eset, hogy tényleg imádkoztam, Sarah. Lelkierőért imádkoztam. Nem akartam megölni Tansy Powert, de ennél is többről volt szó – mindegyiket meg akartam menteni, ha csak egy mód volt rá.
Visszafordultam a Texaco-állomás irányába, amely egy háztömbbel volt lejjebb – ott volt, ahol ma a Piggly Wiggly üzlet van. Útközben megálltam, és felvettem néhány kavicsot az út menti árokból. A benzinkút mellett volt egy telefonfülke – ami még mindig ott van, most, hogy belegondolok. Odaértem, és rájöttem, hogy egy centem sincs. Utolsó szalmaszálként benyúltam az érmevisszaadó nyílásba. Egy tízes volt benne. Azóta, ha valaki azt mondja nekem, hogy nem hisz Istenben, eszembe jut, milyen érzés volt, mikor bedugtam az ujjam az érmevisszaadó nyílásba, és találtam benne egy tízcentest.
Arra gondoltam, telefonálok Mrs. Powernek, aztán úgy döntöttem, jobb lesz, ha egyenesen a seriff irodáját hívom. Valaki továbbítja majd az üzenetet John Powernek, aki – ha olyan gyanakvó, ahogy Ardelia gondolta – megteszi a megfelelő lépéseket. Becsuktam a fülke ajtaját, és kikerestem a 111 183 számot – ez még abban az időben volt, amikor a fülkében lehetett telefonkönyvet találni, ha az embernek szerencséje volt –, majd mielőtt tárcsáztam, a kavicsokat a számba tettem.
Maga John Power vette fel a kagylót, és most már tudom, miért halt meg Patsy Harrigan és Tom Gibson... miért halt meg John Power maga is... és miért nem állt meg Ardelia akkor és ott. Arra számítottam, hogy a diszpécser veszi majd fel – akkoriban Hannan Verril volt az –, én pedig elmondom a mondókámat, amit ő majd átad a helyettesnek.
Ehelyett azt a kemény ne-szórakozz-velem hangot hallottam megszólalni: „Halló, Seriffi hivatal, itt Power seriff-helyettes beszél. Miben segíthetek?” Ijedtemben majdnem lenyeltem a marék kavicsot a számban, és egy pillanatig meg sem tudtam szólalni.
„Átkozott kölykök”, hallottam a telefonban, és tudtam, hogy rögtön le fogja csapni.
„Várjon”, nyögtem ki nagy nehezen. A kavicsoktól úgy hangzott, mintha a szám vattával lenne tele. „Ne tegye le, helyettes!”
„Kivel beszélek?” kérdezte.
„Ne törődjön vele”, válaszoltam. „Vigye a lányát a városból, ha egy kicsit is jelent magának valamit, de bármit is csinál, ne engedje közel a könyvtárhoz. Komolyan beszélek. Veszélyben van.”
Aztán letettem a kagylót. Ilyen egyszerű volt. Ha Hannan vette volna fel, azt hiszem, többet beszéltem volna. Neveket is mondtam volna – Tansyét, Tomét, Patsyét... és Ardeliáét. Ő azonban megijesztett – olyan érzésem volt, hogy ha sokáig maradok a vonalban, képes lesz átnézni rajta, és meglát a másik végén, amint a fülkében állok, és bűzlök, mint egy szatyor rohadt barack.
A kavicsokat a tenyerembe köptem, és sietve elhagytam a fülkét. Ardelia hatalma megtört felettem – az a hívás ilyen sokat jelentett –, de pánikba estem. Látott már olyan madarat, amelyik berepült egy garázsba, és fejvesztve repdes ide-oda, miközben nekirepül a falaknak, csakhogy kijusson? Én is pont így néztem ki. Hirtelen nem aggódtam többé Patsy Haniganért vagy Tom Gibsonért, de még Tansy Powerért sem. Úgy éreztem, hogy Ardelia figyel, és hogy tudja, mit tettem; hamarosan pedig a nyomomban lesz.
El akartam bújni – az ördögbe is, el kellett bújnom. Elindultam lefelé a Fő utcán, és mire a végére értem, csaknem rohantam. Addigra már Ardelia képe teljesen összekeveredett az agyamban a könyvtári nyomozóéval, és azzal a sötét figurával, aki az úthengert vezette, meg az autót, amelyikben Együgyű Simon ült. Minden pillanatban azt vártam, hogy egyszer csak valamennyien befordulnak a Fő utcára, annak a sötét alaknak az öreg Buickjában, hogy elkapjanak. Kiértem az állomás raktárához, és megint bemásztam a rakodórámpa alá. Ott húztam meg magam, miközben remegtem, minta kocsonya, sőt még sírtam is egy kicsit, és vártam, hogy megjelenjen Ardelia, és elintézzen. Állandóan az járt a fejemben, hogy egyszer csak felnézek, és meglátom Ardelia fejét, amint épp bekukkant a rámpa betonburkolata alá, vörösen izzó szemekkel, a szája pedig kezd azzá a szívószervvé átalakulni. Amennyire csak tudtam, hátrahúzódtam, és találtam egy fél üveg bort egy csomó száraz levél és pókháló alatt. Csak Isten a megmondhatója, mikor hagytam ott, aztán pedig teljesen megfeledkeztem róla. Körülbelül három nagy kortyra megittam. Aztán elkezdtem visszamászni a rámpa széle felé, de félúton elájultam. Mikor felébredtem, először azt hittem, hogy alig telt el idő, mert a fény-árnyék viszonyok hasonlóak voltak. Csakhogy a fejfájásom elmúlt, a gyomrom pedig ételt követelt.
– Egy egész napot átaludtál, nem igaz? – találgatott Naomi.
– Nem – majdnem két terjes napot. Hétfőn délelőtt tíz körül kértem a seriff hivatalát. Mikor magamhoz tértem a rámpa alatt, hét múlt szerda reggel. Csakhogy ez nem alvás volt, legalábbis nem egészen. Nem szabad elfelejteni, hogy nem egy egész napos, de még csak nem is egy hetes részegségből ébredtem fel. Gyakorlatilag két éven át merev részeg voltam És volt ott még más is – Ardelia, a könyvtár, a gyerekek és a meseóra. Két év egy körhintán a pokolban. Azt hiszem, a tudatomnak az a része, amelyik még mindig élni akart és józanul gondolkodni, úgy döntött, hogy az egyedüli megoldás az, ha kikapcsol egy időre, és lehúzza a redőnyt. Mire pedig felébredtem, az egésznek vége volt. Még nem találták meg Patsy Harrigan és Tom Gibson testét, de ettől függetlenül vége volt. Én pedig tudtam, mielőtt egyáltalán kidugtam volna a fejem a rámpa alól. Egy üres lyuk volt bennem, mint az ínyben, miután kiesik az ember foga. Csakhogy ez a lyuk a tudatomban volt. Én pedig megértettem. Elment. Ardelia elment.
Kimásztam, és majdnem újra elájultam az éhségtől. Megpillantottam Brian Kelly t, aki rakodásirányító volt akkoriban. Zsákokat számolgatott a másik vágányon álló vagonokon, és feljegyzéseket végzett egy nyomtatványon. Sikerült odamennem hozzá. Ő is észrevett, és kiült a megvetés az arcára. Volt idő, mikor egymásnak rendeltünk italt a Dominóban – egy út menti csehóban, amely még azelőtt leégett, hogy maga megszületett volna, Sam –, azok az idők azonban rég elmúltak. Csak egy koszos, mocskos piást látott maga előtt, akinek a haja tele van piszokkal és levelekkel, és aki hányástól és húgytól bűzlik.
„Tűnj el innen, öreg, vagy hívom a zsarukat”, mondta. Az a nap is egy új korszak kezdete volt számomra. Ha az ember elkezd inni, újabb és újabb dimenziókat hódít meg. Az volt az első alkalom, hogy koldultam. Megkérdeztem, tudna-e nélkülözni egy negyeddollárost, amiből egy csésze kávét meg egy kis kétszersültet tudnék venni a 32-es főút melletti büfében. A zsebébe nyúlt, és némi aprópénzt húzott elő. Nem nyújtotta át; csak felém lökte. Le kellett hajolnom, és összeszednem a gazból. Nem hiszem, hogy azért dobta a pénzt, hogy megalázzon. Egyszerűen csak nem akart hozzám érni. Ezért nem is hibáztatom.
Mikor látta, hogy eltettem a pénzt, így szólt: „Szívódj fel, öreg. És ha megint meglátlak itt, tényleg hívom a zsarukat.” „Nyugodt lehet”, mondtam, és elindultam. Azt sem tudta, ki vagyok, aminek most is örülök.
Körülbelül félúton a büfé felé elhaladtam egy újságosbódé mellett, és megláttam az aznapi Gazette-et. Akkor döbbentem rá, hogy nem egy napra vontam ki magam a forgalomból, hanem kettőre. A dátum nem sokat jelentett számomra – addigra nem sokat törődtem naptárakkal –, de tudtam, hogy hétfő volt, mikor Ardelia utoljára kirúgott az ágyából, és amikor telefonáltam. Aztán megláttam a főcímeket. Úgy tűnt, Junction City hírtörténetének legnagyobb napját aludtam át. AZ ELTŰNT GYEREKEK UTÁN TOVÁBB folytatódik A nyomozás – állt az egyik cikk felett. Tom Gibson és Patsy Harrigan képe is látható volt. A másik oldalon a főcím így szólt: A megyei orvosszakértő szerint a SERIFFHELYETTESSEL SZÍVROHAM VÉGZETT. Alatta John Power fényképe állt.
Elvettem egy újságot, és egy ötcentest hagytam a pakli tetején, ami a szokásos eljárás volt, mikor az emberek még megbíztak egymásban. Aztán ott helyben leültem a járdaszegélyre, és mindkét cikket elolvastam. A gyerekekről kevesebbet írtak. Ennek az volt az oka, hogy még nem aggódtak igazán miattuk – Beeman seriff szökésként kezelte az ügyet.
Ardelia valóban a megfelelő gyerekeket szúrta ki. Azok ketten tényleg vásott kölykök voltak, vagyis megtalálta a zsák a foltját. Folyton csavarogtak. Ugyanabban a háztömbben laktak, és az a hír járta, hogy az előző héten bajba kerültek, amikor Patsy Harrigan anyja rajtakapta őket, amint a hátsó udvaron álló sufniban bagóznak. A Gibson fiúnak volt egy elnéző nagybátyja, akinek farmja volt Nebraskában, Norm Beeman pedig biztos volt benne, hogy a kölykök oda tartottak – mint már mondtam, nem volt góré az agyosztályon. Dehát honnan is tudhatta volna? Egy dologban pedig igaza volt – nem olyanfajta gyerekek voltak, akik kútba esnek vagy úszás közben belefulladnak a Proverbia folyóba. De én tudtam, hogy hol vannak, és azt is tudtam, hogy Ardelia ismét diadalmaskodott az idő felett. Tudtam, hogy együtt fognak mind a hármukra rátalálni, ami így is történt, később, a nap folyamán. Megmentettem Tansy Powert és magamat, de nem sok vigaszt találtam benne.
A Power seriffhelyettesről szóló cikk hosszabb volt. Már a második volt, mivel Powert hétfőn, késő délután találták meg. A keddi lapokban nyilvánosságra hozták a halálát, de az okot nem. Terepjárójának volánjára roskadva találtak rá, körülbelül másfél kilométerrel nyugatra az Orday-farmtól. Jól ismertem azt a helyet, mivel többnyire ott tértem le az útról a kukoricásba Ardelia felé.
A hiányzó részeket gyorsan kipótoltam. John Power nem az a fajta ember volt, aki hagyta, hogy fű nőjön a talpa alatt, úgyhogy bizonyára elindult Ardelia házához, mihelyt leraktam a telefont a Texaco-kútnál álló fülkében. Gondolom, először a feleségét hívta fel, és megmondta neki, hogy tartsa Tansy t a házban, amíg ő nem hallat magáról. Ez persze nem volt benne az újságban, de fogadni mernék, hogy így tett.
Mikor Power odaért, Ardeliának tudnia kellett, hogy beköptem, és vége a játéknak. Tehát megölte a helyettest. Halálosan átölelte, mint ahogy Mr. Lavinnel is tette. Powert vastag, kemény kéreg védte, ahogy már mondtam, de a juharfát is vastag kéreg borítja, az ember mégis meg tudja csapolni a törzsét, ha elég mélyen döfi bele szúrószerszámát. Képzelem, milyen mélyen nyomta bele Ardelia a sajátját. Miután a helyettes meghalt, Ardeliának a férfi terepjárójában kellett őt kivinnie arra a helyre, ahol rátaláltak. Még ha az út – a Garson Road – nem is volt forgalmas akkoriban, jó sok vér kellett legyen a pucájában, ha meg merte tenni. De mi más választása lett volna? Felhívni a seriff hivatalát, és közölni velük, hogy John Power szívrohamot kapott, mialatt vele beszélgetett? Ez egy csomó újabb kérdést vetett volna fel, épp akkor, amikor Ardelia legjobban szerette volna, ha az emberek megfeledkeznek róla. És tudja, még Norm Beemant is érdekelte volna, hogy miért törte ki a nyakát a helyettes a sietségben, csak hogy beszélhessen a városi könyvtárossal. Így hát kivitte őt a Garson Roadra, majdnem az Orday-farmig, aztán a terepjárót az út menti árokban hagyta, ő pedig azon az úton ment vissza a házába, amin én is – a kukoricáson keresztül.
Dave Samről Naomira nézett, aztán vissza.
– Le merném fogadni, mi volt Ardelia következő lépése. Biztos, hogy elkezdett keresni.
Nem úgy értem, hogy beugrott a kocsijába és körbejárta Junction City t, bekukkantva minden lyukba, ahol meg szoktam fordulni; nem volt rá szüksége. Azokban az években időről időre felbukkant, mikor szüksége volt rám, vagy valamelyik gyereket küldte el egy összehajtott üzenettel. Nem számított, hogy egy rakás doboz között üldögéltem a borbélyüzlet mögött, vagy horgászni mentem a Grayling patakra, vagy csak részegen hevertem az állomás raktára mögött; tudta, hol lehet megtalálni. Ez volt az egyik tudománya.
Csak utoljára nem – amikor leginkább szüksége lett volna rá, hogy megtaláljon; és azt hiszem, tudom, miért. Már mondtam, hogy igazából se nem elaludtam, se nem elájultam, miután telefonáltam; inkább olyan volt, mintha kómába estem vagy meghaltam volna. Neki pedig bármilyen belső szeme is volt, mikor kinyitotta, és szétnézett vele, hogy megkeressen, nem látott. Fogalmam sincs, hányszor pásztázhatta végig a szeme éjt nappallá téve azt a helyet, ahol lefeküdtem, de nem is akarom tudni. Csak azt tudom, hogy ha megtalált volna, nem egy kisgyerek jelent volna meg egy összehajtogatott papírcetlivel. Ő jött volna el személyesen, azt pedig elképzelni sem tudom, hogy mit csinált volna velem, amiért beleköptem a levesébe.
Végül is valószínűleg megtalált volna, ha több ideje marad; de nem maradt. Egyfelől már készen álltak a tervei. Másrészt az átváltozása felgyorsult. Elérkezett számára az idő a pihenésre, ő pedig nem akarta rám vesztegetni az idejét. Emellett bizonyára azt is tudta, hogy lesz még alkalma a törlesztésre kicsit később. Most pedig itt ez az alkalom.
– Nem egészen értem, miről beszél – mondta Sam.
– Dehogynem – válaszolta Dave. – Ki vitte el a könyveket, amitől maga ekkora lekvárba került? Ki küldte őket a zúzdába, az újságjaival együtt? Én. Nem gondolja, hogy Ardelia tisztában van ezzel?
– Gondolod, hogy még mindig akar téged? – kérdezte Naomi.
– Igen, de nem úgy, ahogy azelőtt. Most már egyetlen vágya csak az, hogy megöljön. – Elfordította a fejét, és szomorú, csillogó szeme összekapcsolódott Samével. – Most magát akarja.
Sam nyugtalanul felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy harminc évvel ezelőtt olyan volt, mint egy tűzhányó – mondta –, de a hölgy felett eljárt az idő. Tényleg nem a zsánerem.
– Azt hiszem, maga semmit sem ért – mondta Dave. – Nem dugni akar magával, Sam. Ő akar maga lenni.

 

10

Néhány pillanat múlva Sam megszólalt. – Várjunk csak egy pillanatra!
– Hallotta, amit mondtam, de nem vette úgy a szívére, ahogy kellett volna – mondta neki Dave. Hangja türelmes volt, de fáradt; nagyon fáradt. – Hadd mondjak hát kicsit többet.
Miután Ardelia megölte John Powert, elég távolra elvitte ahhoz, hogy ne rá terelődjön először a gyanú. Aztán hozzálátott terve végrehajtásához, és délután kinyitotta a könyvtárat, ahogy azt mindig is tette. Részben azért, mert akinek vaj van a fején, az gyanússá válhat, ha eltér a mindennapi rutintól, de nemcsak ez volt az oka. Az átváltozása már küszöbön állt, és szüksége volt azoknak a gyerekeknek az életére. Ne is kérdezze, miért, mert fogalmam sincs. Talán olyan volt, mint egy medve, amelyiknek meg kell tömnie a hasát, mielőtt téli álomra szenderül. Csak azt tudom biztosan, hogy gondoskodnia kellett arról, hogy aznap délután még egy meseóra legyen... és így is tett.
Valamikor a meseóra folyamán, mikor az összes gyerek transzban ült körülötte, megparancsolta Tomnak és Patsy-nek, hogy kedd reggel jöjjenek be a könyvtárba, még akkor is, ha az a nyári szünetben kedden és csütörtökön zárva tart. Ők bementek, Ardelia pedig végzett velük, aztán nyugovóra tért... abba az álomba, amelyik annyira hasonlít a halálhoz. Most pedig jön maga, Sam, harminc évvel később. Maga ismer engem, Ardelia pedig még mindig tartozik nekem, amiért keresztbe tettem neki, ami kezdetnek nem is rossz... de van valami, ami még ennél is jobb. Maga is tud a könyvtárrendőrségről.
– Nem tudom, honnan...
– Nem, maga tényleg nem tudja, honnan tud róla, így még jobb is neki. Mert azok a titkok, amelyek olyan sötétek, hogy még magunk elől is elrejtjük őket... az olyanok számára, mint Ardelia Lortz – azok a legértékesebb titkok. Ezenkívül vegye figyelembe a további előnyöket – maga még fiatal, egyedülálló, és nincsenek közeli barátai. Nem így van?
– Én is ezt mondtam volna, egész mostanáig – felelte Sam pillanatnyi gondolkodás után. – Azt mondtam volna, hogy azok a barátaim, akiket azóta szereztem, hogy Junction Citybe jöttem, elköltöztek. De magát és Naomit, Dave, most már barátnak tekintem. Igazából nagyon is közeli barátoknak. A legjobbaknak.
Naomi megfogta Sam kezét, és egy pillanatra megszorította.
– Ezt nagyra értékelem – mondta Dave –, de ez most már lényegtelen, mert Ardelia ki akar nyírni, csakúgy, mint Sarah-t. „Minél több, annál jobb a móka”, ahogy egyszer mondta nekem. Életekre van szüksége, mikor eljön az idő az átváltozásra... és mikor felébred, az is egyfajta átváltozás számára.
– Azt mondod, hogy valahogyan birtokolni szeretné Samet, nem? – kérdezte Naomi.
– Azt hiszem, ennél egy kicsit többről van szó, Sarah. Szerintem ő egyenesen szét akarja rombolni, bármi is van Samben, ami őt Sammé teszi, azt hiszem, ki akarja őt tisztítani, ahogy egy gyerek pucol ki egy tököt, hogy töklámpát csináljon Halloween-napra, utána pedig felveszi őt, mint amikor az ember új ruhába öltözik. És miután ez megtörtént, egy Sam Peebles nevű férfiként folytatja életét, de csak annyira lesz férfi, mint ahogy Ardelia Lortz nő volt. Van benne valami, ami nem emberi, és az a bőre alatt rejtőzködik. Azt hiszem, ezt mindig is tudtam. Belül van ugyan... de mindig csak betolakodó marad. Hogy honnan jött Ardelia Lortz? Hol lakott, mielőtt Junction Citybe jött? Azt hiszem, ha az ember ellenőrizné azokat a referenciákat, amiket Ardelia Mr. Lavin elé tett, rájönne, hogy az egész hazugság, amire senki sem jött rá a városban. John Power-nek a kíváncsisága pecsételte meg a sorsát. De azt hiszem, valamikor létezett egy valódi Ardelia Lortz is – Pan Christianben, Mississippi államban... vagy Harrisburgban, Pennsylvaniában... vagy Portlandben, Maine államban... aztán az a valami megkaparintotta a testét, és útra kelt benne. Most pedig megint meg akarja ismételni. Ha hagyjuk, hogy megtegye, az az érzésem, hogy valahol, egy másik városban, mondjuk San Franciscóban... vagy a montanai Butle-ban... esetleg Kingstonban, Rhode Islanden még az idén fel fog bukkanni egy Sam Peebles nevű férfi. A legtöbb ember szeretni fogja majd A gyerekek pedig különösen... bár félnek is tőle, egyfajta furcsa módon, amelyet nem értenek, így hát nem is beszélhetnek róla.
És persze ő is könyvtáros lesz.

 

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Légi úton Des Moinesba

 

1

Sam a karórájára pillantott, és megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy már majdnem három óra. Az éjféltől már csak kilenc óra választotta el. Aztán a hórihorgas férfi, ezüstös szemeivel, újra itt lesz. Vagy Ardelia Lortz lesz itt. De az is lehet, hogy mindketten.
– Mit gondol, mit kéne tennem, Dave? – kérdezte. – Menjek ki a város temetőjébe, keressem meg Ardelia testét, és üssek át egy karót a szívén?
– Nem is lenne rossz ötlet, ha megtehetné – felelte Dave. – Csakhogy a hölgyet elhamvasztották.
– Ó – sóhajtotta Sam csüggedten, miközben leült a székre. Naomi megint megfogta a kezét. – Bármi történjen is, semmit sem kell egyedül csinálnod – mondta elszántan. – Dave azt mondja, hogy Ardelia bennünket is ki akar csinálni, akár csak téged, de most nem ez a lényeg. A barátok összetartanak, ha bajba kerülnek. Ez a lényeg. Mi másra lennének jók; ha nem erre?
Sam az ajkához emelte a lány kezét és megcsókolta. – Kösz, de gőzöm sincs, mit tudnál tenni. Vagy akár én is. Nem úgy fest a dolog, mintha lenne bármi is, amit tehetnénk. Hacsak... – reménykedve Dave-re nézett –, hacsak el nem futok?
Dave megrázta a fejét. – Az a nő – vagy az a valami – lát. Már mondtam magának. Biztos vagyok benne, hogy éjfélig meg tudná tenni az út nagy részét Denverig, ha tényleg belelépne a gázba, és a zsaruk sem csípnék nyakon, Ardelia Lortz azonban már Ott lenne, hogy üdvözölje, mikor kiszáll a kocsiból. Vagy egy sötét útszakaszon oldalra nézne, és az anyósülésen ott ülne maga mellett a könyvtári nyomozó.
Sam elképzelte a fehér arcot és az ezüstös szemeket, ahogy megcsillan bennük a műszerfal sápadt, zöld fénye, és kirázta a hideg.
– Akkor hát mit tegyünk?
– Szerintem maga is tudja, Sam, és te is, Sarah, hogy mit kell tenni először – mondta Dave. Megitta az utolsó korty jeges teáját is, majd visszatette a poharat a tálcára. – Csak egy kicsit gondolkodni kell.
Aztán mindnyájan a gabona-futószalag felé néztek egy darabig. Sam agya összefüggéstelenül zakatolt; amibe kapaszkodni tudott, azok csak kiragadott foszlányok voltak Dave történetéből, valamint a könyvtári nyomozó hangja, amint árnyalatnyi selypítéssel így szól: Nem vagyok kívánci az osztoba kifogászaira... Éjfélig kap haladékot aztán újra eljövök.
– Van egy hely Des Moinesban, ha jól emlékszem – mondta Dave. – Pell'snek hívják. Ha valaki segíthet, akkor azok ők lesznek. Nem telefonálsz oda, Sarah?

 

2

Miután Naomi elment, Sam megszólalt. – Még ha tudnak is segíteni, nem hiszem, hogy munkaidő vége előtt oda tudnánk érni. Megpróbálhatom, de gyanítom...
– Nem azt vártam, hogy maga vezessen – szakította őt félbe Dave. – Nem, magának és Sarah-nak ki kell mennie a proverbiai repülőtérre.
Sam pislogott egyet. – Azt sem tudtam, hogy Proverbiá-ban egyáltalán van repülőtér.
Dave elmosolyodott. – Hát... attól tartok, az elnevezés kicsit túlzó. Van ott egy fél mérföld hosszú döngölt földút, amit Stan Soames kifutópályának nevez. Stan nappalija a Western Iowa Air Charter irodája. Maga és Sarah beszélnek Stannel. Van egy kis Navaho gépe. Ő elviszi magukat Des Moinesba, és nyolcra, legkésőbb kilencre vissza is hozza.
– Mi van, ha ott sincs?
– Akkor megpróbálunk valami mást kitalálni. Bár azt hiszem, ott lesz. Az egyetlen dolog, amit Stan a repülésnél is jobban szeret, az a kertészkedés, és amikor itt a tavasz, a farmerek nem tekeregnek el messzire. Valószínűleg azt mondja majd, hogy előre szólni kellett volna, hogy át tudja hívni a Carter fiút, aki felügyel a háztájra. Ha ezt mondja, mondják meg neki, hogy Dave Duncan küldte magukat, és Dave azt üzeni, ideje fizetni a baseballért. Megjegyezte?
– Igen, de mit jelentsen ez az egész?
– Semmit, aminek ehhez az ügyhöz köze van. El fogja magukat vinni, ez a fontos. Miután pedig újból földet érnek, eszükbe ne jusson ide visszajönni. Sarah-val együtt menjenek egyenesen a városba.
Sam érezte, hogy félelem markol a szívébe. – A könyvtárba.
– Pontosan.
– Dave, amit Naomi a barátságról mondott, az nagyon kedves – és talán még igaz is –, de azt hiszem, mostantól nekem kell a dolgokat a kezembe vennem. Egyikőjüknek sem kell részt vennie benne. Engem terhel a felelősség, amiért ismét felzavartam álmából...
Dave kinyúlt és megragadta Sam csuklóját, majd meglepő erővel megszorította. – Ha tényleg így gondolja, akkor semmit sem hallott abból, amit idáig mondtam. Maga semmiért sem felel. Az én lelkiismeretem cipeli John Power és két kisgyerek halálát – nem is beszélve a rettegésről, amelytől ki tudja, hány gyerek szenvedett –, mégsem vagyok felelős én sem. Nem igazán. Nem akartam jobban Ardelia társa lenni, mint harminc éven keresztül inni. Mindkét dolog csak úgy jött magától. De most haragszik rám, és eljön értem. Ha nem leszek magával, mikor megérkezik, először engem látogat meg. És nem én leszek az egyedüli, akihez eljön, Sarah-nak igaza volt, Sam. Neki és nekem nem azért kell a közelében lennünk, hogy megvédjük magát; mind a hármunknak azért kell együtt maradnunk, hogy megvédjük egymást. Sarah tud Ardeliáról, nem látja? Ha Ardelia ezt eddig nem tudta volna, meg fogja tudni, mihelyt felbukkan ma éjszaka. Azt tervezi, hogy a maga testében hagyja el Junction Cityt. Gondolja, hogy hátrahagyna bárkit is, aki ismeri az új személyazonosságát? – De hát...
– Semmi de hát – fojtotta bele Dave a szót. – A végén az egész egy nagyon egyszerű problémává redukálódik, amit még egy magamfajta öreg csöves is megért: vagy osztozunk a bajban, vagy a kezei közt halunk meg.
Előrehajolt.
– Ha meg akarja menteni Sarah-t Ardeliától, Sam, felejtse el a hősködést, és kezdjen inkább visszaemlékezni arra, hogy ki volt a maga könyvtári nyomozója. Muszáj. Mert nem hiszem, hogy Ardelia bárkit meg tud kaparintani. Ebben a történetben egyetlen véletlen egybeesés van, az viszont létfontosságú: egyszer magának is volt egy könyvtári nyomozója. Azt az emléket pedig elő kell kaparni.
– Már próbáltam – mondta Sam, de tudta, hogy ez hazugság. Mert valahányszor a figyelmét a hang irányába fordította, (gyere, fiam.... rendőrfelügyelő vagyok) az mindig tovasiklott. Érezte a szájában a piros zselé ízét, amelyet sohasem evett, és ki nem állhatott – de ez volt minden.
– Erősebben kell próbálkoznia – mondta Dave –, különben nincs remény.
Sam mély lélegzetet vett, majd kiengedte. Dave keze megérintette a tarkóját, és finoman megszorította.
– Ez a kulcsa – mondta Dave. – Még az is lehet, hogy úgy találja, ez a kulcsa mindennek, ami egész életén át nyugtalanította. A magányának és a boldogtalanságának.
Sam zavarodottan ránézett. Dave elmosolyodott.
– Ó, igen – mondta. – Maga egyedül van, boldogtalan, és kirekesztve érzi magát az emberek közül. Borról prédikál, de közben vizet iszik. Egészen máig nem voltam több a maga számára Piszkos Dave-nél, aki havonta egyszer elviszi az újságjait, de egy olyan ember, mint én, sok mindent lát, Sam. Teljes emberre van szükség ahhoz, hogy valakit teljesen megismerjünk.
– A kulcs mindenhez – mondta Sam szórakozottan. Eltűnődött rajta, vajon tényleg léteznek-e efféle varázsszavak a ponyvaregényeken és a közönségfilmeken kívül, amelyekben Bátor Pszichiátereket Bajba Jutott Páciensek látogatnak meg.
– Igazat beszélek – tartott ki Dave. – Ezeknek a dolgoknak félelmetes hatalmuk van, Sam. Nem hibáztatom, amiért nem akarja feltárni. De tudom, hogy képes rá, ha akarja. A választás a magáé.
– Ez valami új dolog, amit az alkoholfüggők összejövetelén tanult?
Dave elmosolyodott. – Hát igen, ott néha előkerül a téma – mondta –, de azt hiszem, én ezt már kezdettől fogva tudtam. Naomi megint kijött a verandára. Mosolygott, a szemei pedig ragyogtak.
– Hát nem pompás nő? – kérdezte Dave halkan.
– De igen – válaszolta Sam. – Persze hogy az. – Két dologgal volt tisztában: hogy szerelmes lett, és hogy Piszkos Dave ezt pontosan tudja.

 

3

– Olyan sokáig tartott, amíg a férfi utánanézett, hogy már kezdtem aggódni – mondta Naomi –, de mázlink van.
– Nagyszerű – mondta Dave. – Akkor most ketten kimentek, és meglátogatjátok Stan Soamest. A könyvtár még mindig nyolckor zár be tanév közben, Sarah?
– Igen. Ezt egész biztosan tudom.
– Akkor öt körül benézek. Hátul, a rakodónál találkozunk, nyolc és kilenc között. Jobb lenne közelebb a nyolchoz – és biztonságosabb is. Az isten szerelmére, próbáljatok meg pontosak lenni.
– Hogy fogunk bejutni? – kérdezte Sam.
– Arról majd én gondoskodom, ne aggódjon. Induljanak csak el nyugodtan.
– Talán innen kéne felhívni ezt a Soames nevű fickót – vetette közbe Sam. – Hogy meggyőződjünk róla, valóban otthon van-e.
Dave megrázta a fejét. – Semmi értelme. A felesége négy éve hagyta őt el egy másik férfi miatt – azt állította, hogy egyedül a munkájába szerelmes, ami jó kifogás az olyan nő számára, akinek csak ürügyre van szüksége. Nincs gyerekük. Kint lesz a földjén. Most már menjenek. A nap nemsokára lemegy.
Naomi lehajolt, és egy csókot nyomott Dave arcára. – Köszönjük, amiért elmondtad – mondta.
– Örülök, hogy megtettem. Sokkal jobban érzem így magam. Sam kezet akart nyújtani Dave-nek, aztán jobb ötlete támadt. Lehajolt és átölelte az öregembert.

 

4

Stan Soames magas, nagydarab férfi volt, akinek szelíd arcából mérges szemek villogtak, és akit máris megkapott a nap, bár a csillagászati tavasznak még az első hónapja sem telt le. Sam és Naomi a háza mögötti földön talált rá, épp ahogy Dave megjósolta. Hatvan méterre északra Soames berregő Rototillerjétől Sam mintha egy földutat látott volna... de mivel egy kis repülőgép állt az egyik végében, ponyvával letakarva, a másik végében pedig szélzsák lobogott egy rozsdás póznán, feltételezte, hogy a proverbiai repülőtér egyetlen kifutópályája húzódik előttük.
– Nem tehetem – mondta Soames. – Húsz hektárt kell felszántanom a héten, és rajtam kívül senki sincs rá. Három nappal ezelőtt kellett volna szólniuk.
– Szükséghelyzetben vagyunk – mondta Naomi. – Tényleg, Mr. Soames.
A férfi nagyot sóhajtott, és kitárta karját, mintha át akarná ölelni az egész földjét. – Tudni akarják, mi a szükséghelyzet? – kérdezte. – Hogy mit csinál a kormány az ilyen gazdaságokkal, mint ez, és az ilyen emberekkel, mint én? Ez egy istenverte szükséghelyzet. Nézzék, van egy fickó Cedar Rapidsben, aki talán...
– Nincs már időnk arra, hogy Cedar Rapidsbe menjünk – vágott közbe Sam. – Dave mondta, hogy maga valószínűleg ezt fogja majd mondani.
– Dave micsoda?
– Duncan. Azt mondta, mondjam meg, eljött az idő, hogy fizessen a baseballért.
Soames összehúzta a szemöldökét. A keze ökölbe szorult, Sam pedig egy pillanatra azt hitte, hogy be fog húzni neki. Aztán a férfi hirtelen felnevetett és megrázta a fejét.
– Ennyi év után Dave Duncan egyszer csak előbukkan a sűrűből, és bevasalja a tartozásait. A kutyafáját.
Elindult a Rototiller felé. Közben fejét Samék felé fordította, úgy próbálta meg túlkiabálni a traktor lelkes pöfögését. – Menjenek a géphez, amíg én elteszem ezt az istencsapását! Ügyeljenek a sárra a kifutópálya szélén, különben beleragad a cipőjük!
Soames sebességbe tette a Rototillert. Nehéz volt kivenni a zajból, de Sam úgy hallotta, mintha még mindig nevetne.
– Azt hittem, az a vén részeges csirkefogó feldobja a bakancsot, mielőtt kiegyenlíthetném nála a számlámat!
Eldübörgött a csűr irányába, magára hagyva Samet és Naomit, akik tanácstalanul néztek egymásra.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Naomi.
– Fogalmam sincs; Dave nem akarta elmondani. – Karját odatartotta Naominak. – Asszonyom, velem jönne?
A lány elfogadta: – Köszönöm, uram. Mindent megtettek, hogy kikerüljék a felázott foltot, amiről Soames beszélt, de teljesen mégsem sikerült. Naomi lába bokáig elsüllyedt, a sár pedig lerántotta a cipőjét, amikor kihúzta a lábát. Sam lehajolt és kiemelte, aztán a karjába kapta Naomit.
– Ne, Sam! – kiáltotta a lány, és zavartan felnevetett. – Letörik a derekad!
– Dehogyis – mondta Sam. – Könnyű vagy.
Valóban az volt... és Sam hirtelen ugyanolyan könnyűnek érezte a fejét. Felvitte a lányt a kifutópálya rézsűjén át a repülőhöz, és letette. Naomi nyugodt, már-már áttetszően tiszta szemekkel nézett Samre. A férfi lehajolt és megcsókolta őt, mielőtt végiggondolta volna. Egy pillanattal később a lány átkarolta a nyakát, és viszonozta a csókot.
Mikor a férfi újra ránézett, úgy tűnt, kicsit kifogyott a szuszból. Naomi rámosolygott.
– Ezentúl Sarah-nak hívhatsz, amikor csak akarsz – mondta. Sam elnevette magát, majd megint megcsókolta a lányt.

 

5

Stan Soames mögött utazni a Navahón olyan volt, mint seprőnyélen lovagolni. A tavaszi levegő nyughatatlan áramlatai ide-oda dobálták őket, Samnek pedig néha az az érzése támadt, hogy még a végén úgy tréfálják meg Ardeliát, ahogy azt még ez a különös teremtmény sem láthatta előre: teleszúrnak egy iowai kukoricatáblát a darabjaikkal.
Ennek ellenére Stan Soames nem látszott gondterheltnek; olyan szakállas, öreg balladákat bömbölt teljes hangerővel, mint a „Sue, te édes”, vagy „New York járdái”, miközben a Navaho Des Moines felé dülöngélt. Naomi megbabonázva kukucskált ki az ablakon az alattuk elterülő földekre, utakra és házakra, kezével beárnyékolva szemeit a ragyogó napsütéssel szemben.
Végül Sam megpaskolta a vállát. – Úgy csinálsz, mintha még sohasem repültél volna – harsogta túl a motorzúgást.
A lány egy pillanatra feléje fordult, és úgy vigyorgott, mint egy elbűvölt diáklány. – Nem is repültem – mondta, és már fordult is vissza az ablakhoz.
– Csak ezt éljem túl – dünnyögte Sam, és szorosabbra húzta biztonsági övét, amint a gép újabb hatalmasat bukdácsolt.

 

6

Négy óra húsz volt, amikor a Navaho leszállingózott az égből, és landolt a Des Moines-i megyei repülőtéren. Soames a polgári légikikötő felé gurult, leállította a motort, és kinyitotta az ajtót. Samet meglepte a féltékenységnek az a szikrája, amit akkor érzett, amikor Soames Naomi derekára tette a kezét, hogy lesegítse.
– Köszönöm – mondta a lány levegőért kapkodva. Arca kipirult, a feje pedig kóválygott. – Csodálatos volt.
– Én magam is imádtam mindig – mondta –, és biztosan jobb, mint ha egész délután a Rototilleren ráznám a vesémet... ezt el kell, hogy ismerjem. – Naomiról Samre nézett.
– Elmondanák, hogy mi ez a nagy sietség? Segítek, ha tudok – kicsit többel tartozom Dave-nek egy kis átruccanásnál Proverbiából Des Moinesbe meg vissza.
– Be kell mennünk a városba – mondta Sam. – Egy Pell's nevű könyvesboltba. Félretettek néhány könyvet a számunkra.
Stan Soamesnak tágra nyílt a szeme. – Még egyszer!
– Pell's...
– Ismerem a helyet – mondta. – Új könyvek elöl, a régiek hátul. Középnyugat legnagyobb választéka – állítják a hirdetések. Most megpróbálom tömören összefoglalni: elráncigáltak a földemről, és rávettek, hogy repüljem magukkal át az államot néhány könyvért.
– Azok nagyon fontos könyvek, Mr. Soames – mondta Naomi. Megérintette a férfi durva földműveskezét. – Ebben a pillanatban ezek a könyvek a legfontosabb dolgok az életemben – vagy Samében.
– És Dave életében is – mondta Sam.
– Ha elmondanák, miről van szó – kérdezte Soames –, képes lennék megérteni?
– Nem – mondta Sam.
– Nem – értett egyet Naomi is, és halványan elmosolyodott.
Soames nagyot fújtatott széles orrlyukain át, a kezeit pedig a nadrágzsebébe gyömöszölte. – Hát, azt hiszem, egyébként sincs sok jelentősége. Tíz éve lógok ezzel Dave-nek, és volt idő, amikor mázsás súlyként nehezedett a szívemre. – A tekintete felcsillant. – Nekem pedig egy csinos fiatal hölgyet kellett életében először repülővel elvinni. Az egyetlen dolog, ami szebb egy lánynál, az első repülése után, az egy lány az első...
Hirtelen elhallgatott, és cipőjével a köveket rugdosta.
Naomi tapintatosan az ellenkező irányba nézett, a távoli horizontra. Épp abban a pillanatban egy üzemanyag-szállító kocsi tűnt fel. Soames odasietett hozzá, és magvas beszélgetésbe kezdett a sofőrrel.
– Úgy látom, nagy hatással voltál a mi vakmerő pilótánkra – szólalt meg Sam.
– Lehet, hogy így van – felelte Naomi. – Csodálatosan érzem magam, Sam. Hát nem őrület?
Sam hátrasimított Naomi füle mögé egy elálló hajtincset.
– Ez az egész nap egy kész téboly. A legészvesztőbb, amire csak emlékszem.
Abban a pillanatban azonban megszólalt egy belső hang – abból a mélységből szállt fel, ahol még mindig súlyos dolgok voltak leülepedve –, és azt mondta neki, hogy ez nem volt egészen igaz. Volt egy másik is, ami ugyanilyen észbontó volt. Még észbontóbb. A fekete nyíl és a piros zselé napja. Az a különös, bénító rémület újra megjelent, ő pedig becsukta fülét a hang előtt.
Ha meg akarja menteni Sarah-t Ardeliától, Sam, felejtse el a hősködést, és próbáljon meg visszaemlékezni rá, hogy ki volt a maga könyvtári nyomozója.
Nem! Nem tudok! Nem... szabad! Vissza kell idézni azt az emléket! Nem szabad! Tilos!
Keményebben kell próbálkoznia, különben semmi reményünk.
– Most már tényleg haza kell mennem – motyogta Sam Peebles. Naomi – aki elsétált, hogy szemügyre vegye a Navaho csörlőlapátjait – meghallotta, és visszajött.
– Mondtál valamit?
– Nem. Nem érdekes.
– Nagyon sápadtnak látszol.
– Ideges vagyok – felelte Sam feszülten.
Stan Soames visszatért. Hüvelykujjával a benzines kocsi vezetője felé bökött. – Dawson azt mondta, kölcsönvehetem a kocsiját. Beviszem magukat a városba.
– Hívhatunk taxit is – kezdte Sam.
Naomi megrázta a fejét. – Túl kevés már az időnk – mondta. – Nagyon megköszönjük magának, Mr. Soames.
– Ó, nagyszerű – felelte Soames, és megvillantotta kisfiús vigyorát Naomi felé. – Ezentúl hívjanak csak Stannek, Most pedig induljunk. Dawson azt mondja, Colorado felől alacsony légnyomású levegő közeledik. Vissza szeretnék jutni Junction Citybe, mielőtt elered az eső.

 

7

A Pell's egy nagy, magtárszerű épület volt a Des Moines-i üzleti negyed határán – szöges ellentéteként a sétányok könyvesbolthálózatának. Naomi Mike-ot kereste. A vásárlói pulthoz irányították; egy kis bokszhoz, amely mint egy határátkelőhely állt az új könyveket árusító és a nagyobbik, régebbi könyveket árusító szekció között.
– Naomi Higgins vagyok. Magával beszéltem ma délután telefonon?
– Á, igen – mondta Mike. Kotorászott egy kicsit az egyik pult alatti polcon, és két könyvet vett elő. Az egyik Az amerikai nép legkedveltebb versei, a másik pedig a Szónokok kézikönyve volt, Kent Adelmen szerkesztésében. Sam Peebles életében nem örült még így két könyvnek, és alig tudta leküzdeni magában a kísértést, hogy kikapja őket az eladó kezéből és a melléhez szorítsa.
– Az amerikai nép legkedveltebb versei-t nem nehéz megszerezni – mondta Mike. – De a Szónokok kézikönyvé-t régóta nem adták ki. Azt hiszem, innentől Denverig Pell's az egyetlen könyvesbolt, amelynek olyan szép kötete van belőle, mint ez itt... kivéve persze a könyvtárosok példányait.
– Mind a kettő nagyszerűen néz ki – mondta Sam mély átérzéssel.
– Ajándék lesz?
– Bizonyos módon.
– Be tudom csomagolni ajándékcsomagolásba, ha gondolja; egy pillanat az egész.
– Nem szükséges – mondta Naomi.
A könyvek együttes ára huszonkét dollár és ötvenkét cent volt.
– Képtelen vagyok elhinni – mondta Sam, amint kiléptek a boltból, és elindultak arrafelé, ahová Stan Soames leparkolta a kölcsönkocsit. Egyik kezével szorosan fogta a zacskót.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy az egész olyan egyszerű, hogy... csak visszavisszük a könyveket.
– Ne aggódj – mondta Naomi. – Nem is olyan egyszerű.

 

8

Miközben visszafelé tartottak a repülőtérhez, Sam megkérdezte Soamest, mesélne-e Dave-ről és a baseballról.
– Ha bizalmas, akkor vegye úgy, hogy nem kérdeztem. Csak kíváncsi vagyok.
Soames a zacskóra pillantott, amelyet Sam az ölében tartott.
– Engem is érdekelnek azok ott. Üzletet ajánlok. A baseballdolog tíz éve történt. Elmesélem, ha mához tíz évre maga is mesél a könyvekről.
– Benne vagyunk – mondta Naomi a hátsó ülésről, aztán hozzátette, amit Sam maga is gondolt. – Persze ha még akkor is itt leszünk.
Soames elnevette magát. – Igen... azt hiszem, ezzel mindig számolni kell, nem igaz? Sam bólintott. – Szar dolgok tudnak néha megesni.
– Azok bizony tudnak. Az egyik ilyen az egyetlen fiammal történt meg 1980-ban. Az orvosok leukémiának hívták, de igazából az volt, ahogyan maga is mondta – egyike a szar dolgoknak, amelyek néha megesnek.
– Ó, de sajnálom – mondta Naomi.
– Kösz. Időről időre kezdem azt hinni, hogy túl vagyok rajta, de aztán a hátam mögé kerül, és orvul megint rám támad. Azt hiszem, vannak dolgok, amelyek csak sokára hegednek be, és van néhány dolog, ami soha sem.
Néhány dolog soha nem gyógyul be.
Gyere velem, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.
Most már tényleg haza kell mennem... ki van fizetve a büntetésem?
Sam remegő kézzel megérintette a szája sarkát.
– Hát... Dave-et már réges-rég ismertem, amikor ez történt – kezdett bele Stan Soames. Egy REPÜLŐTÉR 3 PERC feliratú táblát hagytak maguk mögött. – Együtt nőttünk fel, együtt jártunk iskolába, és együtt vetettük el boldogulásunk csíráit. A különbség csak az volt, hogy én learattam a termést és kiszálltam. Dave pedig csak vetett és vetett.
Soames megcsóválta a fejét.
– Részegen vagy józanul, ő volt a legrendesebb fickó, akivel valaha találkoztam. De úgy alakult, hogy többet volt részeg, mint józan, úgyhogy megszakadt köztünk a kapcsolat. Úgy tűnt, az ötvenes évek vége volt számára a legrosszabb időszak. Azokban az években egyfolytában részeg volt. Azután kezdett elvonókúrára járni, és úgy látszott, némileg felgyógyult... de nagy csattanással mindig kizuhant a vonatból. 68-ban házasodtam meg, és szerettem volna megkérni, legyen a násznagyom, de nem mertem. Amint utólag kiderült, józanul jelent meg – aznap –, de nem lehetett bízni benne, hogy adott esetben józan lesz.
– Tudom, mire céloz – jegyezte meg Naomi halkan.
Stan Soames elnevette magát. – Hát, ezt némileg kétlem – honnan tudhatná egy olyan kis cukorfalat, mint maga, hogy egy elkötelezett szeszkazán milyen nyomorult helyzetbe tudja hozni magát – de legyen, ahogy gondolja. Ha megkértem volna Dave-et, hogy vállalja el a ceremóniamesterséget, Laura – ő az exfeleségem – brikettet szart volna. Dave azonban eljött, én pedig valamivel sűrűbben láttam, miután a fiunk, Joe 1970-ben megszületett. Dave különös érzéssel viseltetett minden gyerek iránt azokban az időkben, amikor megpróbált kimászni az üvegből.
Joey kedvence a baseball volt. Élt-halt érte – matricákat és rágógumipapírokat gyűjtött... még arra is rávett, hogy vegyünk egy parabolaantennát, amivel az összes Royals-meccset nézheti – a Royals volt a kedvence – az ifimeccsekkel együtt, műholdcsatornán, Chicagóból. Mire nyolcéves lett, általánosságban már mindent tudott a Royals kezdőjátékosairól, és ismerte szinte az összes csapat veretlenségi rekordját az Amerikai Bajnokságban. Dave meg én elvittük őt három-négy meccsre. Tisztára úgy nézett ki, mint amikor egy gyereket kirándulni visznek a mennyországba. Dave is elvitte őt kétszer, amikor nekem dolgom volt. Laurának nem tetszett a dolog – azt mondta, Dave egyszer csak felbukkan majd merevrészegen, a gyerek nélkül, aki Kansas City utcáin bolyong, vagy egy rendőrőrszobán ücsörög valahol, arra várva, hogy valaki érte jön és elviszi. De semmi ilyesmi nem történt. Amennyire tudom, Dave soha nem ivott, ha Joey-val volt.
Amikor Joe leukémiás lett, az volt számára a legborzasztóbb, amikor az orvosok megmondták neki, hogy abban az évben legalább júniusig biztosan nem mehet ki a meccsekre, de lehet, hogy azután sem. Ez jobban lesújtotta őt, mint az, hogy rákja van. Mikor Dave eljött, hogy meglátogassa, elsírta neki a bánatát. Dave átölelte és így szólt: „Ha nem tudsz elmenni a meccsekre, Joey, akkor sincs semmi baj; elhozom neked a Royalst.”
Joe nagy szemekkel felnézett rá, és megkérdezte; „Úgy érted, személyesen, Dave bácsi?” Így hívta őt – Dave bácsi.
„Azt nem tudom elintézni”, felelte Dave, „de csinálhatok valamit, ami majdnem felér vele.” Soames felhajtott a Polgári Légikikötő bejáratához, és megnyomta a dudát. A kapu zörögve gurult vissza sínjén, ő pedig odahajtott, ahová a Navahót letette. Leállította a motort, és egy pillanatig csak ült szótlanul a kormány mögött, kezeit nézve.
– Mindig tudtam, hogy Dave ügyes csibész volt – mondta végül. – Amit nem tudok, az az, hogy a fenébe csinálta meg olyan átkozottul gyorsan. Csak arra tudok gondolni, hogy éjjel-nappal dolgoznia kellett, mivel tíz nap alatt kész volt – és azok a mocskok jók voltak.
Igaz, tudta, hogy igyekeznie kell. Az orvosok elmondták ugyanis az igazságot nekem és Laurának, én pedig elmondtam Dave-nek. Joe-nak nem sok esélye volt, hogy átvészelje. Túl későn akadtak rá a bajra. Már futótűzként terjedt a kór a vérében.
Körülbelül tíz napra rá, hogy Dave az ígéretét tette, bejött a fiam kórházi szobájába, kezeiben egy-egy bevásárlószatyorral. „Mi az ott nálad, Dave bácsi?”, kérdezte Joe, miközben felült az ágyában. Nagyon bágyadt volt egész nap – gondolom, főleg azért, mert kezdett kihullani a haja; akkoriban, ha egy kölyöknek a haja nem ért le a háta közepéig, nemsokba nézték – de mikor Dave bejött, rögtön felvidult.
„Természetesen a Royals”, válaszolta Dave. „Mondtam, nem?” Aztán letette a két bevásárlószatyrot az ágyra, és kiborította őket. Én pedig soha, de soha életemben nem láttam olyan kifejezést egy kisfiú arcán. Felragyogott, akár a karácsonyfa... és... és a francba, nem tudom...
Stan Soames hangja fokozatosan egyre fátyolosabbá vált. Végül olyan erővel hajolt rá Dawson Buickjának kormánykerekére, hogy megszólalt a duda. Hatalmas zsebkendőt húzott elő a farzsebéből, amivel megtörölte a szemét, majd kifújta bele az orrát.
Naomi szintén előrehajolt. Egyik kezét Soames arcára szorította.
– Ha ez túlságosan nehéz magának, Mr. Soames...
– Nem, nem az – válaszolta Soames, és halványan elmosolyodott. Sam nézte, amint egy könnycsepp, ami elkerülte figyelmét, észrevétlenül gördül le az arcán, csillogó nyomot hagyva maga mögött a késő délutáni napsütésben. – Csak ilyenkor annyira visszajön minden. Hogy hogyan is nézett ki. Ez fáj, kisasszony, de valahol jó is. A két érzés már teljesen összeforrott.
– Azt hiszem, értem – mondta Naomi.
– Mikor Dave kiborította a zacskókat, baseball-labdák gurultak mindenfelé – több mint két tucat. De nem csupán baseball-labdák voltak, mert egy arckép volt mindegyikre festve, a képek pedig az 1980. évi Kansas City Royals baseballcsapatának játékosait ábrázolták. De nemcsak amolyan hányaveti karikatúrák voltak ám. Legalább olyan jók voltak, mint azok az arcok, amelyeket Norman Rockwell festett valamikor a Saturday Evening Post borítóira. Láttam már Dave munkáit – azokat a munkáit, amiket még azelőtt csinált, hogy komolyan elkezdett inni –, és jók voltak; de egyik sem volt olyan jó, mint ezek. Ott volt Willie Aikens és Frank White, és U. L. Washington és George Brett... Willis Wilson és Amos Otis... Dan Quisenberry, aki olyan zabolátlannak tűnt, mint egy villámkezű párbajhős egy régi westernbot... Paul Splittorff és Ken Brett... Nem emlékszem az összes névre, de ott volt az egész nyamvadt bagázs, köztük Jim Frey, a pályaedző is.
És valamikor – miután elkészítette őket, és mielőtt még odaadta a fiamnak – elvitte őket Kansas Citybe, és egy kivételével minden játékossal aláíratta. Aki nem írta alá, az Darrel Porter volt, a fogó. Influenzával feküdt otthon, de megígérte, hogy amint tudja, aláírja a labdát, amin az ő képe van. Alá is írta.
– Nahát – mondta Sam csendesen.
– És ezt mind Dave csinálta – az az ember, akit kinevetnek az emberek a városban, és akit Piszkos Dave-nek hívnak. Hadd mondjam el, hogy néha, mikor az emberek ezen a néven emlegetik őt, eszembe jut, hogy mit tett Joe-ért, mikor ő leukémiában haldoklott, és meg tudnám...
Soames nem fejezte be, de kezei ökölbe szorultak vastag combján. Sam pedig – aki maga is használta ezt a nevet egészen mostanáig, és Craig Jonesszal, meg Frank Stephens-szel együtt kinevették az öreg csavargót, akinek bevásárlókocsija újságokkal volt megrakva – ostoba, szégyenteljes pírt érzett kiütközni az arcán.
– Csodálatos dolog volt, amit tett, ugye? – kérdezte Naomi, és megint megérintette Soames arcát. Sírt.
– Látniuk kellett volna az arcát – mondta Soames álmodozva. – Nem hittek volna a szemüknek, ahogyan felült az ágyában, és lenézett azokra az arcokra; azokra a kerek fejekre, amelyeknek mindegyikén egy Kansas City feliratú baseballsapka díszelgett. Nem tudom elmondani, de soha nem fogom elfelejteni. Látniuk kellett volna az arcát.
A végén Joe már nagyon beteg volt, de annyira sohasem, hogy ne nézze meg a Royalst a tévében – vagy ne hallgassa a rádióban –, a labdákat pedig szétrakta mindenfelé a szobájában. Bár az ágya melletti ablakpárkány különleges, megtisztelő helynek számított. Ott sorakoztatta fel azt a kilenc játékost, akik épp játszottak azon a meccsen, amit nézett vagy hallgatott. Ha Frey lehívta a dobójátékost, Joe levette azt a labdát a párkányról, és helyette feltette a tartalék dobót. Ha pedig mindenki dobott, Joe mindig azt a labdát fogta a kezében. Úgyhogy...
Stan Soames hirtelen elakadt, az arcát pedig a kendőjébe temette. Mellkasa kétszer megrándult, és Sam észrevette, hogy torkát sírás fojtogatja. Aztán újra megtörölte a szemét, majd sietősen begyömöszölte a kendőt a farzsebébe.
– Így most már tudják, hogy miért hoztam el ma magukat Des Moinesba, és miért vittem volna el akár New Yorkba is ezért a két könyvért, ha arra lett volna szükség. Nem én ápoltam Joe-t, hanem Dave. Furcsa egy ember ő.
– Szerintem lehet, hogy maga is az – mondta Sam. Soames rámosolygott – különös, fanyar mosoly volt –, aztán kinyitotta a Buick ajtaját. – Hát, köszönöm – mondta. – Nagyon köszönöm. Most pedig azt hiszem, ideje kigurulnunk, ha meg akarjuk előzni az esőt. Ne feledkezzen meg a könyveiről, Miss Higgins.
– Nem fogok – mondta Naomi, amint kiszállt, egyik kezében szorosan összefogva a zacskó száját. – Elhiheti, nem fogok.

 

 

TIZENHARMADIK FEJEZET
A könyvtári nyomozó (II.)

 

1

Húsz perccel azután, hogy Des Moinesból felszálltak, Naominak sikerült elszakadnia a látványtól – a 79. számú főutat követte nyomon, és lenyűgözte a játék autók hada, amelyek mindkét irányban csak úgy nyüzsögtek rajta –, és Sam felé fordult. Amit látott, megijesztette. Sam elaludt, fejét pedig az ablaknak támasztotta, de az arca nyugtalan volt; úgy nézett ki, mint aki valamilyen mély, személyes fájdalomtól szenved.
Lezárt szemhéjai mögül lassan könny szivárgott, és végigfutott az arcán.
Naomi előrehajolt, hogy felrázza őt, és akkor meghallotta, amint a férfi remegő, kisfiús hangon megszólalt: „Bajban vagyok, uram?”
A Navaho befúrta magát a felhőkbe, amelyek most már Nyugat-Iowa fölött tornyosultak, és bukdácsolni kezdett, de Naomi alig vett róla tudomást. A keze egy pillanatra megállt Sam válla fölött, aztán visszahúzódott.
Ki volt a MAGA könyvtári nyomozója, Sam?
Bárki volt is, gondolta Naomi, Sam most megtalálta. Azt hiszem, most vele van. Sajnálom, Sam... de nem ébreszthetlek fel. Még nem. Most, azt hiszem, ott vagy, ahol szeretnénk, hogy legyél... ahol lenned kell. Sajnálom, de most álmodj tovább. És emlékezz rá, hogy mit álmodtál, mikor felébredsz, Emlékezz!
Emlékezz!

 

2

Álmában Sam Peebles figyelte, amint Piroska letakart kosárkával a karján kilép erdei házikójából; nagymama háza felé tartott, ahol a farkas már várt rá, hogy a lábánál kezdve felfalja, végül pedig felvágja a koponyáját, és kiegye belőle az agyát egy hosszú fakanállal.
Csakhogy ez így nem volt igaz, mert álmában Piroska fiú volt, az erdei házikó pedig az a kétszintes ház volt St. Louisban, ahol az anyjával lakott, miután az apja meghalt; a letakart kosárban pedig nem volt élelem. Egy könyv volt a kosárban: A fekete nyíl Robert Louis Stevensontól, ő pedig kiolvasta az utolsó szóig, és nem nagymama háza felé tartott, hanem a St. Louis-i városi könyvtár Briggs Avenue-n álló épülete felé, ahová sietnie kellett, mert a könyvei négy napja lejártak.
Álmában magát figyelte.
Figyelte, amint Kis Sápadt Lépegető Sam arra vár a Dunbar Street és a Johnstown Avenue sarkán, hogy a lámpa zöldre váltson. Figyelte, amint kezében a könyvvel átszalad az úttesten – a kosár mostanra teljesen eltűnt. Figyelte, amint Kis Sápadt Lépegető Sam bemegy a Dunbar Streeten álló trafikba, aztán hirtelen ő is belül volt, orrában érezve a kámfor, az édesség és a pipadohány illatkeverékét. Figyelte, amint Kis Sápadt Lépegető Sam egy ezüst színű csomag Vörös Bikaszem zselével – a kedvencével – közeledik a pénztárhoz. Figyelte, amint a kisfiú gondosan kiveszi az egydollárost, amelyet az anyja tett A fekete nyíl könyvtári zsebébe. Figyelte, ahogy a trafikos elveszi a pénzt, és visszaad kilencvenöt centet – ami több, mint elég a késedelmi díj kifizetésére. Figyelte, amint Kis Sápadt Lépegető Sam kilép az üzletből, és megáll előtte, hogy eltegye az aprót, és fogával kibontsa a csomag édességet. Figyelte, hogyan folytatja útját – most már csak háromtömbnyire a könyvtártól –, miközben a hosszú, vörös zselékígyókat majszolja. Megpróbált kiáltani a fiúnak.
Vigyázz! Vigyázz! A farkas vár rád, kisfiú! Vigyázz a farkasra! Vigyázz a farkasra!
A kisfiú azonban csak ment tovább, piros zselét majszolva; már a Briggs Avenue-n járt, a könyvtár pedig – egy hatalmas, vörös téglarakás – előtte magasodott.
Ekkor Sam – Nagy Sápadt Repülő Sam – megpróbálta magát kivonni az álomból. Érezte, hogy Naomi, Stan Soames és a valóságos világ csak egy karnyújtásnyira van annak a rémálomnak a héján túl, amelyben találta magát. Az álombéli hangok mögött – a forgalom zaja a Briggs Avenue-n; egy gyerek biciklicsengőjének berregése; a madarak csiripelése a kora nyári szilfák sűrű lombjai között – hallotta a Navaho motorjának zúgását. Álombéli szemét behunyta, és a külső világba kívánkozott; abba a világba, amelyben minden valóságos. Sőt: érezte, hogy eléri; hogy képes áttörni a burkot...
Nem, mondta Dave. Ne tegye, Sam. Nem szabad megtennie. Ha meg akarja menteni Sarah-t Ardeliától, akkor felejtse el, hogy kitör ebből az álomból. Ebben a történetben egyetlen véletlen egybeesés van, ez viszont létfontosságú: egyszer magának is volt egy könyvtári nyomozója. Azt az emléket pedig elő kell kaparni.
Nem akarom látni. Nem akarok tudni róla. Egyszer éppen elég volt.
Nincs annál rosszabb, mint ami magára vár, Sam. Semmi a világon.
Kinyitotta a szemét – nem az igazit, hanem a belső szemét; amellyel álmodott.
Kis Sápadt Lépegető Sam mostanra már a betonjárdán lépdel, ami a városi könyvtár keleti oldalához vezet; a járdán, amely a gyermekszárnyban végződik. Egyfajta lassított felvételként halad; minden lépése egy inga lágy szisszenése egy régi óra üvegtorka mögül, és minden részlet tisztán kivehető: a kvarcszemcsék, amelyek meg-megcsillannak a beton felületén; a virító rózsák, amelyek a járdát szegélyezik; a sűrű, hullámzó, zöld bokrok az épület mentén; a falat benövő repkény; a különös, és valahogy ijesztő latin szállóige: „Fuimus, non sumus”, félkör alakban bevésve a zöld ajtók fölött, amelyeknek vastag üvegtábláit acélhálók erősítik.
A könyvtári nyomozó pedig, aki a lépcsőnél áll, szintén tisztán kivehető.
Ő nem sápadt. Ki van vörösödve. Vörös pattanások virítanak a homlokán. Nem túl magas, inkább közepes termetű, és nagyon széles vállai vannak. Nem viharkabátot, hanem átmeneti kabátot visel, ami furcsa, mert ez egy nyári nap; egy forró, St. Louis-i nyári nap. A szeme mintha ezüstből lenne; Kis Sápadt Lépegető Sam nem látja a színét, mert a könyvtári nyomozó kicsi, kör alakú, sötét szemüveget visel – vakszemüveget.
Ő nem a könyvtári nyomozó! Ő a farkas! Vigyázz! Ő a farkas! A könyvtár FARKASA!
Kis Sápadt Lépegető Sam azonban nem hallja. Egyelőre nem fél. Végső soron ez egy verőfényes nap, a város pedig tele van furcsa – és néha szórakoztató – emberekkel. Egész életében St. Louisban élt, és nem fél tőle. De ez most meg fog változni.
Közeledik a férfi felé, és ahogy közelebb ér hozzá, észreveszi a forradást: egy vékonyka vonal, ami a bal oldali járomcsontról indul, a szem alatt besüpped, majd az orrnyergen újra kiemelkedik.
Hello, fiam, szólal meg a férfi a sötét szemüvegben.
Hello feleli Kis Sápadt Lépegető Sam.
Mondanál valamit a könyvről, ami a kezedben van, mielőtt bemégy?, kérdezi a férfi. A hangja szelíd és udvarias, egy cseppet sem fenyegető. Enyhe selypítés érezhető benne, mikor felemeli, úgyhogy az s hangok sz-be csapnak át. Ugyanisz a könyvtárnak dolgozom.
A fekete nyíl a címe, feleli Kis Sápadt Lépegető Sam tisztelettudóan, és Mr. Robert Louis Stevenson írta, aki már meghalt. Tuberklorózisban. Nagyon jó könyv volt. Nagy csaták voltak benne.
A fiú arra vár, hogy a férfi a kicsi, kör alakú, sötét szemüvegben félreáll és beengedi, de a férfi a kicsi, kör alakú, sötét napszemüvegben nem áll félre. A férfi csupán lehajol, hogy közelebbről szemügyre vegye. Nagypapi, milyen kicsi, kör alakú, sötét szemed van.
Még egy kérdész, folytatja a férfi. Lejárt a könyved? Kis Sápadt Lépegető Sam most már jobban fél.
Igen... de nem rég. Csak négy napja. Tudja, nagyon hosszú volt, és részt veszek a kispályás bajnokságban is, meg a napközis táborban, meg...
Gyere, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.
A sötét szemüveges, kabátos férfi kinyújtja egyik kezét. Egy pillanatra Samnek futhatnékja van. De még csak gyerek; ez az ember pedig felnőtt. Ez a férfi a könyvtárnak dolgozik. Ez a férfi rendőr. Hirtelen a férfi – ez az ijesztő, sebhelyes, sötét szemüveges férfi – maga lett a Hatóság. Az ember nem futhat el a Hatóság elől; az ott van mindenütt.
Sam félénken közeledik a férfihoz. Emeli a karját – a karját, amelyik a piros zselés csomagot tartja, ami már majdnem üres –, aztán az utolsó pillanatban megpróbálja visszarántani. Túl későn. A férfi elkapja. A Vörös Bikaszem zselés csomag a járdára esik. Kis Sápadt Lépegető Sam soha többé nem fog piros zselét enni.
A férfi maga felé húzza Samet; úgy vontatja őt, ahogy egy horgász fárasztja a pisztrángot. A Sam csuklóját szorító kéz nagyon erős. Fáj. Sam sírni kezd.
A nap még mindig süt, a fű még mindig zöld, de hirtelen az egész külső világ távolinak tűnik, nem többnek, mint egy kegyetlen délibáb, amiben rövid időre megengedték neki, hogy higgyen.
Érzi a whisky szagát a férfi leheletében. Bajban vagyok, uram?, kérdezi, minden egyes idegvégződésével remélve, hogy a férfi nemmel válaszol.
Igen feleli a férfi. Igen, abban. NAGY bajban. Ha pedig ki akarsz mászni ebből a bajból, fiam, akkor pontosan azt kell tenned, amit mondok. Megértetted?
Sam képtelen válaszolni. Még sohasem félt ennyire. Csak arra képes, hogy tágra nyílt szemekkel, amelyekből patakzik a könny, felnézzen a férfira.
A férfi megrázza. Megértetted vagy nem?
I-igen!, feleli Sam levegő után kapkodva. Szinte ellenállhatatlan nyomást érez a hólyagjában.
Hadd mondjam el pontoszan, ki isz vagyok én igazán, mondja a férfi, parányi whiskyfelhőket eregetve Sam arcába. Én vagyok a Briggs Avenue-i könyvtár nyomozója, ész az én kötelesszégem, hogy megbüntesszem azokat a fiúkat ész lányokat, akik készőn hozzák vissza a könyveket.
Kis Sápadt Lépegető Sam még keservesebben kezd sírni. Van nálam pénz! sikerül kinyögnie zokogás közben. Kilencvenöt centem van. A magáé lehet! Mind a magáé lehet!
Megpróbálja előhúzni az aprót a zsebéből. Abban a pillanatban a könyvtári nyomozó körbepillant, széles arca pedig hirtelen elkeskenyedik; egy róka vagy egy farkas arcává torzul, amelyik sikeresen betört a tyúkólba, de most veszélyt szimatol.
Gyere, mondja, miközben belöki Kis Sápadt Lépegető Samet a sűrű bokrokba, amelyek a könyvtár körül nőnek. Amikor a rendőr bácsi azt mondja, hogy gyere, akkor GYERE! Itt szötét van; szötét, ész minden olyan titokzatosz.
A levegőben átható borókaillat terjeng. A talaj fekete a humusztól. Sam most már hangosan sír.
Hallgassz! mordul fel a könyvtári nyomozó, és durván megrázza Samet, akinek a kezében a csontok egymást őrlik. Feje megbicsaklik a nyakán. Elérnek egy kis tisztást a bozótosban; egy helyet, ahol a borókát letaposták, a bokrok ágait pedig letördelték, és akkor Sam hirtelen megérti, hogy ezt a helyet a könyvtári nyomozó nem csak ismeri; ő csinálta.
Hallgassz, különben a büntetész csak a kezdet lesz! Akkor fel kell hívnom édeszanyádat, ész el kell neki mondanom, hogy milyen rossz gyerek voltál! Ezt akarod?
Nem!, zokog Sam. Kifizetem a büntetést! Kifizetem, uram, csak nagyon kérem, ne bántson!
A könyvtári nyomozó megperdíti Kis Sápadt Lépegető Samet maga körül.
Tedd fel a kezeidet a falra! Állj terpeszbe! Gyorszan! Egy-kettő!
Még mindig szipogva, de félve attól, hogy az anyja megtudhatja, hogy olyan nagy rosszaságot csinált, ami ilyen mértékű büntetést von maga után, Kis Sápadt Lépegető Sam engedelmeskedik. A vörös téglák hűvösek; a bokrok árnyékában, amelyek kusza, rendezetlen kupacokban lepik el a falat az épületnek ezen az oldalán, közvetlenül a talaj felett egy keskeny ablakot vesz észre. A könyvtár kazánházára néz le. A hatalmas kazán felett csupasz égők lógnak, felettük kör alakú bádog lámpaernyőkkel, amelyek kínai szalmakalaphoz hasonlítanak. A fűtéscsövek furcsa, tekergőző polipkarokra emlékeztető árnyékot vetnek. Egy gondnokot lát a túlsó falnál, háttal az ablaknak, aki órákat olvas le, és feljegyzi az értékeket a jegyzetfüzetébe.
A könyvtári nyomozó megragadja Sam nadrágját és lerántja. Az alsónadrágja is jön vele együtt. Összerándul, amikor a hűvös levegő megcsapja a fenekét.
Nyugi, liheg a könyvtári nyomozó. Ne mozogj! Mihelyt kifizetted a büntetészt, öcsi, végeztünk... ész szenkinek szem kell megtudnia.
Valami súlyos és forró nyomul a fenekének. Kis Sápadt Lépegető Sam megint összerándul.
Nyugi, mondja a könyvtári nyomozó. Most még jobban liheg; Sam érzi a forró leheletet a bal vállán, s benne a whisky bűzét. Mostanra teljesen eluralkodik rajta a félelem, de nem egyszerű félelem az, amit érez; szégyen is bujkál benne. Berángatták őt a sötétbe, és kényszerítik, hogy alávesse magát ennek a groteszk, számára ismeretlen büntetésnek, mert elkésett visszavinni A fekete nyíl-t. Bár tudta volna, hogy a bírságok ilyen magasra szökhetnek!
A súlyos valami benyomul, szétfeszítve a fenekét. Kis Sápadt Lépegető Sam zsigereiből szörnyű, szaggató fájdalom tör fel. Még sohasem érzett ilyen fájdalmat.
Leejti A fekete nyíl-at, a csuklójával pedig betömi a száját, hogy elfojtsa kiáltását.
Nyugi, liheg a könyvtár farkasa, s a kezét Sam vállára teszi, miközben előre-hátra inog; ki-be, előre-hátra, ki-be. Nyugi... Nyugi... ooooh... Nyuuugiiii...
Levegő után kapkodva és előre-hátra dülöngélve, a könyvtári zsaru ki-be lökdösi Sam fenekébe azt a valamit, ami leginkább egy hatalmas, forró vasrúdhoz hasonlít. Sam kitágult szemekkel bámul a könyvtár alagsorába, amelyik egy másik világban van; egy normális világban, ahol olyan szörnyűségek, mint ez, sohasem történnek meg. Figyeli, amint a gondnok bólint, hóna alá fogja jegyzetfüzetét, és a terem túlsó végében álló ajtó felé indul. Ha a gondnok csak egy kicsit elfordítaná a fejét, és picit felnézne, meglátná az arcot, amelyik őt bámulja; a tágra nyílt szemű kisfiú sápadt arcát, ajkán a piros zselével. Sam énjének egy része szeretné, ha a gondnok így tenne – megmentené őt, ahogy a favágó menti meg Piroskát –, tudatának nagyobbik hányada azonban tudja, hogy a gondnok csak undorodva elfordítaná a fejét egy újabb rossz kisfiú láttán, aki épp méltó büntetését nyeri el a Briggs Avenue-i könyvtár nyomozójának markában.
„Nyugiiiiii!” suttogja a könyvtár farkasa sípolva, amint a gondnok kilép az ajtón a normális világ egy másik részébe, anélkül hogy visszanézne. A farkas még mélyebbre nyomul, és egy rettenetes pillanatra a fájdalom olyan elviselhetetlenné válik, hogy Kis Sápadt Lépegető Sam biztos benne, hogy a hasa szétrobban, és bármi legyen is, amit a könyvtári zsaru a fenekébe dugott, egyszerűen kijön elöl, maga előtt tolva a beleit.
A könyvtár zsaruja rekedten lihegve, áporodott verejtéktől ragacsosan rároskad Samre, aki térdre rogy a súlya alatt. Közben a kemény valami – ami már közel sem olyan kemény – kihúzódik, Sam pedig érzi, hogy csupa nedvesség a feneke. De fél megérinteni a kezével. Fél, hogy mikor visszahúzza, rájön: Kis Sápadt Vérző Sammé változott.
A könyvtári zsaru hirtelen megragadja Sam karját, és maga felé fordítja. A feje vörösebb, mint valaha, és mint indián harci színek, piros, felpuffadt csíkok virítanak az arcán és a homlokán.
Nézd meg magad!, szól a könyvtári zsaru. Az arca összerándul a megvetéstől és undortól. Nézd meg magad, ahogy lent van a nadrágod és kilóg a fütyülőd. Élvezted, ugye?
ÉLVEZTED!
Sam képtelen válaszolni. Csak sír. Ahogy lejött, alsónadrágjával együtt húzza fel a nadrágját. Érzi, hogy föld ment bele, ami dörzsöli meggyötört fenekét, de nem törődik vele. Visszahátrál a könyvtári nyomozó elől, egészen addig, amíg háta a könyvtár vörös téglafalához nem ér. Közben érzi, hogy a repkény kemény ágai mint valami hatalmas, hústalan kéz csontjai, bökdösik a hátát. Ezzel sem törődik. Ami most foglalkoztatja, az a szégyen, a félelem és az, hogy teljesen hasznavehetetlennek érzi magát. A három közül a szégyen a legerősebb. A szégyen felmérhetetlen.
Mocskos kölyök!, köpi őt le a könyvtári zsaru. Mocskos kis kölyök!
Most már tényleg haza kell mennem, mondja Kis Sápadt Lépegető Sam, miközben szavait dadogássá szaggatja rekedtes zokogása: Ki van fizetve a büntetésem?
A könyvtári zsaru négykézláb Sam felé mászik, miközben kis kerek szemei úgy bámulnak az arcába, mint egy vakond vaksi szemei; ez pedig valahogy mindennél groteszkebb. Sam azt hiszi: Megint megfog büntetni, a gondolatra pedig a tudatában egy túlterhelt tartógerenda egy reccsenéssel eltörik, amit majdhogynem hall. Nem sír és nem ellenkezik; ezen már túl van. Csendes apátiával néz a könyvtári zsarura.
Nem, szólal meg a könyvtári zsaru. Elengedlek, ennyi az egész. Megkegyelmezek neked, de ha bárkinek isz elmondod... bármikor visszajövök, ész megint megcsinálom. Ész addig csinálom, amíg a büntetész ki nem lesz fizetve. Nehogy még egyszer elkapjalak errefelé, fiú! Megértetted?
Igen, válaszolja Sam. Persze hogy visszajön és újra megteszi, ha Sam kibeszéli. Ott lesz éjszaka a gardróbban; az ágy alatt; kint a faágon, hatalmas alaktalan varjú képében. Mikor Sam felnéz a borús égre, látni fogja a könyvtári nyomozó grimaszba torzult, megvető arcát a felhők között. Bárhol lehet; mindenhol ott lesz.
Ez a gondolat hirtelen kimeríti Samet, aki lehunyja szemét, hogy ne lássa a paranoiás vakondszemeket; hogy ne lásson semmit.
A könyvtár zsaruja újra megragadja és megrázza. Mi igen?, sziszegi. Mi igen, fiú?
Igen, megértettem, feleli Sam anélkül, hogy kinyitná a szemét.
A könyvtári nyomozó visszahúzza a kezét. Akkor jó, mondja. Jobban isz teszed, ha nem felejted el. Mikor a rossz fiúk ész rossz lányok felejtenek, akkor visszajövök ész megölöm őket.
Kis Sápadt Lépegető Sam hosszú ideig ül behunyt szemmel, hátát a falnak támasztva, várva, hogy a könyvtár zsaruja megint megbüntesse, vagy egyszerűen megölje őt. Sírni szeretne, de nincsenek könnyei. Évek fognak eltelni, míg egyáltalán bármin újra sírni tud.
Végül kinyitja a szemét, és látja, hogy egyedül van a bozótban, a könyvtár zsarujának rejtekhelyén. Csak Sam ül ott magában, mellette pedig A fekete nyíl hever kinyitva, a hátán.
Sam négykézláb a fény felé kezd mászni. A levelek csapkodják riadt, könnyáztatta arcát, a gallyak pedig összekarcolják a hátát és fájó fenekét. Magával viszi A fekete nyíl-at is, de nem viszi vissza a könyvtárba. Soha többé nem megy a könyvtárba, és más könyvtárba sem: ezt az ígéretet teszi, miközben kimászik büntetésének helyszínéről. Emellett tesz egy másik fogadalmat is: soha, senki nem fogja megtudni ezt a szörnyűséget, mert elfelejti, mintha soha meg sem történt volna. Érzi, hogy meg tudja tenni. Képes rá, ha nagyon-nagyon keményen próbálja, ő pedig most mindjárt nagyon, de nagyon keményen nekilát.
Amikor a bozótos széléhez ér, kinéz, mint egy kis üldözött állat. Látja, hogy a füvön gyerekek járkálnak. A könyvtár zsaruját nem látja, ami persze semmit sem jelent; mert a könyvtár zsaruja látja őt. Mostantól a könyvtár zsaruja mindig a közelben lesz.
Végül a könyvtár előtti gyep kiürül.
Egy kis kócos fiú – Kis Sápadt Lépegető Sam – kémlel ki a bokrok közül, levelekkel a hajában és piszkos arccal. Szemei tágra nyílnak és a távolba merednek – nem tükröznek teljes beszámíthatóságot.
A betonlépcsőhöz oldalaz, és egy alázatos, megrettent pillantást vet az ajtó fölé vésett kísérteties latin szállóigére, aztán azzal a gonddal és félelemmel helyezi el könyvét az egyik lépcsőfokra, amellyel egy árva leányanya teszi le névtelen gyermekét egy idegen ajtaja elé. Ezután Kis Sápadt Lépegető Sam Kis Sápadt Rohanó Sammé változik: átszalad a gyepen, majd háta mögött hagyja a St. Louis-i Briggs Avenue-n álló városi könyvtár épületegyüttesét, és csak szalad; de nem számít, hogy milyen gyorsan fut, mert nem tudja lehagyni a piros zselé ízét a nyelvén és a torkában – ami édes és ragadós; és persze mindegy, milyen gyorsan fut, mert a könyvtár farkasa úgyis vele fut; a könyvtár farkasa mindig ott lesz a háta mögött, ahol nem láthatja, miközben azt suttogja: Gyere, fiam... rendőrfelügyelő vagyok; és mindig ezt fogja suttogni, a hang elől pedig Sam mindig el akar rohanni, miközben azt sikítja, hogy: Ki van már fizetve? Ki van már fizetve a büntetésem? Ó, istenem, KI VAN MÁR FIZETVE A BÜNTETÉSEM? A válasz pedig kivétel nélkül ugyanaz lesz: Szohaszem lesz kifizetve, fiú. Szohaszem.
Szoha...
Szo...

 

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A könyvtár (III.)

 

1

A betonozatlan kifutópálya – amelyet Stan Soames a proverbiai repülőtérnek hívott – megközelítése nem ment zökkenők nélkül. A Navaho dühödt légáramlatok között tapogatózva ereszkedett lefelé, és egy utolsó csörömpölő zökkenéssel landolt. Abban a pillanatban Sam fojtott hangon felsikoltott. Szemhéjai felpattantak.
Naomi valami hasonlóra várt eddig türelmesen. Rögtön előrehajolt, ügyet sem vetve a biztonsági övre, amely mélyen a testébe vágott, és átölelte Samet. Nem törődött vele, hogy a férfi először ösztönösen elhúzódik és felemeli a kezét, mint ahogy a rémület első, kellemetlen lehelete sem zavarta. Egy csomó alkoholistát nyugtatott már meg az elvonási tünetek miatti szorongás közepette, és ez sem volt merőben más. Érezte a férfi szívverését, amikor magához szorította. Olyan volt, mintha közvetlenül az inge alatt kalapált volna.
– Jól van, Sam, jól van már, csak én vagyok az. Itt vagy megint. Csak álom volt, és itt vagy megint.
Sam egy pillanatig még próbálkozott, hogy felüljön az ülésen, aztán ernyedten visszaroskadt. Felemelte a kezét, és kétségbeesett erővel szorította magához a lányt.
– Naomi – szólalt meg fojtott, rekedt hangon. – Naomi, ó, Naomi, ó édes jó istenem, micsoda rémálmom volt, micsoda szörnyű álmom.
Stan előreszólt rádión, úgyhogy valaki kijött és kapcsolta a kifutópályát szegélyező lámpákat. Most közöttük gurultak a repülőtér vége felé. Végül csak nem úszták meg az esőt; tompán dobolt a repülőgép törzsén. Előttük Stan Soames gyújtott rá egy nótára, amelynek a címe mintha „Camptoweri versenyek” lett volna.
– Nagyon rosszat álmodtál? – kérdezte Naomi, miközben elhúzódott Samtől, hogy jobban belenézhessen véres szemébe.
– Igen. De ettől függetlenül az álom igaz volt. Elejétől a végéig.
– A könyvtári nyomozó volt az, Sam? A te könyvtári nyomozód?
– Igen – suttogta Sam, és Naomi hajába fúrta az arcát.
– Tudod már, hogy ki ő? Tudod most már?
Egy hosszúnak tűnő pillanat után Sam suttogva megszólalt. – Igen.

 

2

Stan Soamesnak elég volt egy pillantás Samre – miközben Naomival leszállt a gépről –, hogy rögtön bűnbánó képet vágjon. – Elnézést, hogy egy kicsit rázósra sikerült. Tényleg azt hittem, megelőzzük az esőt. A baj csak az volt, hogy ellenszélben...
– Mindjárt jobban leszek – szakította őt félbe Sam. Igaz, ami igaz, máris jobb színben volt.
– Igen – nyugtatta meg Soamest Naomi is. – Mindjárt jól lesz. Nem is tudom, hogyan köszönjük meg magának, Stan. Dave is biztosan hálás lesz.
– Hát, ha sikerült megszerezniük, amit akartak...
– Igen, sikerült – erősítette meg Sam is. – Tényleg sikerült.
– Kerüljük meg a kifutópálya végét – mondta nekik Stan. – Az a kátyús rész derékig elnyelne minket, ha ma este a rövidebb úttal próbálkoznánk. Jöjjenek be a házamba. Iszunk egy kávét. Azt hiszem, van egy kis almás pitém is.
Sam az órájára pillantott. Negyed nyolc volt.
– Sajnos, ki kell hogy hagyjuk a háztűznézőt, Stan – mondta. – Naominak és nekem most azonnal be kell vinnünk a városba a könyveket.
– Legalább bejöhetnének és megszárítkozhatnának. Mire odaérnek a kocsijukhoz, bőrig áznak.
Naomi megrázta a fejét. – Nagyon fontos.
– Hát jó – adta fel Stan. – Ahogy magukra nézek, tényleg az lehet. De ne felejtsék el az ígéretüket, hogy elmesélik a sztorit.
– Nem fogjuk – válaszolta Sam. Naomira pillantott, és a saját gondolatait látta visszatükröződni a szemében: Ha még életben leszünk, hogy elmondhassuk.

 

3

Samnek vezetés közben nagy kísértésnek kellett ellenállnia, hogy padlóig ne nyomja a gázt. Aggódott Dave miatt. Az viszont, hogy leszaladjanak az útról, és Naomi kocsijával az árokba boruljanak, nem a legalkalmasabb módja lett volna az együttérzés kinyilvánításának, amellett pedig az eső, amelyben leszálltak, mostanra viharos záporrá erősödött. Az ablaktörlők még gyors fokozatban sem tudtak megbirkózni a felhőszakadással, az elülső lámpák pedig csak öt-hat méterre világítottak el. Sam nem mert negyvennél gyorsabban hajtani. Az órájára nézett, aztán Naomira pillantott, aki a könyves zacskóval az ölében ült mellette.
– Remélem, odaérünk nyolcra – mondta –, de nem vagyok benne biztos.
– Te csak tegyél meg minden tőled telhetőt, Sam. Előttük fényszórók hullámzottak, mint valami tenger alatti búvárharang fényei. Sam óránként húsz kilométerre lassított, és megszorította a kormányt, amint egy nyergesvontató dübörgött el mellettük – egy homályosan csillogó tömeg a zuhogó sötétségben.
– Tudsz róla beszélni? Mármint az álmodról?
– Tudok, de nem akarok – válaszolta Sam. – Most nem. Nem ez a legalkalmasabb idő.
Naomi eltűnődött ezen egy pillanatra, majd bólintott. – Rendben.
– Csak annyit mondhatok: Dave-nek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Ardeliának a gyerekek jelentik az igazi csemegét; amiből pedig táplálkozik, az valóban a félelem.
Elérték a külváros határát. A következő saroknál áthajtottak az első, lámpás kereszteződésen. A Datsun szélvédőjén keresztül a jelzőlámpa fénye csak egy élénkzöld paca volt, amely a levegőben táncolt felettük. Ugyanolyan folt vibrált a járda nedvességtől csillogó felületén is.
– Még egyszer meg kell állnom, mielőtt a könyvtárba megyünk. A Piggly Wiggly útba esik, ugye?
– Igen, de ha nyolckor akarunk találkozni Dave-vel a könyvtár mögött, akkor tényleg nem vesztegethetjük az időt. Akár tetszik, akár nem, ebben az időben nem lehet rohanni.
– Tudom; de nem fog sokáig tartani.
– Mire van szükséged?
– Nem tudom biztosan – felelte Sam –, de azt hiszem, rájövök, ha meglátom.
Naomi ránézett, és Samet másodszor döbbentette meg a lány sajátságos, rókára emlékeztető, törékeny szépsége. Képtelen volt rájönni, hogy idáig miért nem vette észre.
Pedig hát jártál vele, nem? Valamit csak látnod kellett.
Csakhogy ez nem így volt. Azért járt vele, mert csinos volt, jó megjelenésű, független, és korban illett hozzá. Azért járt vele, mert az olyan városokban, amelyek igazából csak túlnépesedett falvak, az agglegényeknek illik járni valakivel... legalábbis az olyan agglegényeknek, akiket érdekel, hogy bejuthassanak a helyi üzleti körökbe. Ha az ember senkivel sem jár, az utca népe... legalábbis néhányan közülük... azt hihetik, hogy az ember
(rendőrfelügyelő)
körül valami bűzlik.
Valami KÖRÜLÖTTEM is bűzlött, gondolta. Sőt valami NAGYON bűzlött körülöttem. De bármi volt is az, azt hiszem, kicsit megváltoztam. Most már látom őt. Ennyi az egész. Tényleg LÁTOM őt.
Ami Naomit illeti, megdöbbentette őt a férfi barázdált, sápadt arca, és a szinte tapintható feszültség a szeme és a szája körül.
Furcsának tűnt... de már nem látszott ijedtnek. Naomi arra gondolt: Úgy néz ki, mint akinek megadatott a lehetőség, hogy visszatérhessen legborzasztóbb álmába... de ezúttal hathatós fegyverrel a kezében.
Arra gondolt, hogy olyan arc ez, amelybe még szerelmes is lehet. A gondolattól pedig valahol mélyen nyugtalanság töltötte el.
– Ez a megálló... fontos, ugye?
– Igen, azt hiszem.
Öt perccel később fékezett a Piggly Wiggly bolt parkolójában. Sam egy pillanattal később már kint volt, és az ajtó felé vágtatott az esőben.
Félúton hirtelen megtorpant. Egy telefonfülke állt a parkoló szélén – kétségtelenül ugyanaz a fülke volt, amelyből Dave hívta fel Junction City Seriffi hivatalát annyi évvel ezelőtt. Az a hívás ebből a fülkéből nem ölte ugyan meg Ardeliát... de jó hosszú időre kivonta a forgalomból.
Sam belépett a fülkébe. A világítás kigyulladt. Semmi különös nem volt benne; csak egy mindennapos telefonfülke volt, aminek acélfalait számokkal és feliratokkal firkálták össze. A telefonkönyvnek hűlt helye volt, Samnek pedig eszébe jutottak Dave szavai: Ez még azokban az időkben történt, amikor az ember találhatott telefonkönyvet a fülkében, ha szerencséje volt.
Aztán lenézett, és meglátta azt, amit keresett. Egy cukrospapír hevert a földön. Felvette, kisimította, és elolvasta rajta a feliratot a fülke gyenge fényénél: Vörös Bikaszem cukorzselé.
Mögötte Naomi néhányszor türelmetlenül megnyomta a dudát. Sam, kezében a cukorkapapírral, kilépett a fülkéből, intett a lánynak, majd a zuhogó esőben az üzlet felé rohant.

 

4

A Piggly Wiggly bolt eladója úgy festett, mint egy olyan férfi, akit 1969-ben lefagyasztottak, és csak a héten olvasztották ki. Szemei az idült narkós vöröses, kicsit üveges tekintetétől csillogtak. Hosszú haját nyersbőrből készült Jézus-szalaggal fogta össze. Egyik fülében ezüstkarika volt, amelyet a béke szimbólumának alakjára kalapáltak. Piggly Wiggly feliratú köténye alatt párját ritkító, virágmintás, bő inget viselt. A gallérjára
ÖT PERCEN BELÜL BEGOLYÓZOK HASZNÁLJA KI AZ IDŐT
feliratú jelvény volt tűzve.
Samnek kétsége volt afelől, hogy ezt az üzlettulajdonos is szellemesnek tartja... de zuhogott az eső, és már későre járt, a tulajdonosnak pedig híre-hamva sem volt. Sam volt az egyetlen vásárló a boltban, az eladó pedig bódult, kifejezéstelen szemekkel figyelte, amint Sam az édességes polchoz megy, és Vörös Bikaszem zseléscsomagokat kezd levenni róla. Az egészet összeszedte – körülbelül húsz csomaggal.
– Biztos benne, hogy elég lesz, mester? – kérdezte az eladó, mikor Sam a pulthoz lépett, és rápakolta a rakományát. – Azt hiszem, van még belőle egy-két kartonnal a raktárban. Tudom, milyen az, amikor az emberre rájön a komoly nyalakodhatnék.
– Ennyi elég lesz. Összekötné, kérem? Rohanok.
– Hát igen, ez egy rohanó seggű világ – jegyezte meg az eladó. Ujjai a rendszeres drogfogyasztó álmodozó lassúságával kalandoztak a pénztárgép billentyűi felett.
Egy befőttesgumi hevert a pulton, egy kiterített pakli baseballkártya társaságában. Sam felvette. – Ezt elvehetem?
– A vendégem, mester, tekintse úgy, mint egy ajándékot tőlem, Piggly Wiggly hercegétől a Zselé urának, ezen az esős hétfő estén.
Miközben Sam a csuklójára húzta a gumit – úgy lötyögött rajta, mint egy laza karkötő –, az épületet olyan erős széllökés rázta meg, hogy beleremegtek az ablakok. A világítás hunyorgott.
– Juhé, mester! – kiáltotta Piggly Wiggly hercege, miközben felnézett. – Ez nem volt benne az időjárásjelentésben. Csak esőről beszéltek. – Újra a pénztárgépre nézett. – Tizenöt dollár negyvenegy lesz.
Sam egy húszast nyújtott át, árnyalatnyi kesernyés mosollyal a szája szögletében. – Ez a vacak jóval olcsóbb volt gyerekkoromban.
– Hát igen, bekaphatja az infláció – helyeselt az eladó. Lassan kezdett visszatérni abba az ózonlyukba, amiben akkor volt, amikor Sam belépett. – Maga tényleg szeretheti ezt a cuccot, ember. Én már csak kitartok a jó öreg Mars szelet mellett.
– Méghogy szeretem? – nevetett Sam, miközben eltette az aprót. – Ki nem állhatom. Ez valaki másnak lesz. – Megint elnevette magát. – Ajándéknak is nevezhetjük.
Az eladó észrevett valamit Sam szemében, és hirtelen nagyot lépett tőle hátra, úgy, hogy közben majdnem levert egy csomó Sulibanditát.
Sam érdeklődéssel nézett az eladó arcába, és úgy döntött, nem fog zacskót kérni. Felnyalábolta a csomagokat, és véletlenszerűen szétrakosgatta őket sportkabátja zsebeibe, amelyet úgy tűnt, ezer éve vett fel. A celofán minden egyes lépésnél buzgón megzörrent a zsebében.

 

5

Naomi a kormány mögé csusszant, és az út hátralévő részén ő vezetett tovább a könyvtárig. Miközben kihúzott a Piggly Wiggly parkolójából, Sam kivette a könyveket a zacskóból, és egy pillanatig megvetően nézte őket. Ekkora cirkusz egy divatjamúlt verseskönyv és egy kézikönyv miatt, amit kezdő, autodidakta szónokok számára írtak. De persze nem erről volt szó. Igazából soha nem a könyvekről volt szó.
Lehúzta a befőttesgumit a csuklójáról, és összefogta vele a könyveket. Aztán elővette a tárcáját, kivett egy ötdollárost apadó készpénzkészletéből, és a gumi alá csúsztatta.
– Ez meg minek?
– A késedelmi díj. Amivel ezért a két könyvért tartozom, meg azért a másikért, már jó régóta. – A fekete nyíl-ért, Robert Louis Stevensontól. Ezzel vége lesz.
A könyveket a két ülés közötti kardánbokszra tette, majd kivett egy csomag zselét a zsebéből. Kibontotta a zacskót, és az a régi, édeskés szag úgy érte őt, mint egy arculcsapás. Úgy tűnt, az orrán keresztül egyenesen a fejébe megy, onnan pedig ólomként zuhan a gyomrába, ami azonnal görcsbe rándul, mint valami nyálkás, kemény ököl.
Egy rettenetes pillanatig azt hitte, hogy a saját ölébe fog hányni. Úgy tűnt, vannak dolgok, amelyek nem változnak. Ennek ellenére folytatta a zseléscsomagok kibontását, egész halom puha, viasszerű zselékígyót halmozva fel. Naomi lelassított, amint a következő kereszteződésnél a lámpa pirosra váltott, majd megállt, bár Sam egyetlen autót sem látott elhaladni egyik irányban sem. Eső és szél korbácsolta Naomi kis autóját. Már csak négysaroknyira voltak a könyvtártól.
– Sam, mi az ördögöt csinálsz?
Mivel Sam nem tudta valójában, mit is csinál, így válaszolt:
– Ha a félelem Ardelia tápláléka, akkor meg kell találnunk a másik dolgot is – ami ellentéte a félelemnek. Mert bármi legyen is az, méreg lesz a számára. Szóval... szerinted mi lehet az?
– Hát, nem hinném, hogy piros zselécukor.
A férfi türelmetlenül intett. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? A hiedelem szerint a kereszt megöli a vámpírt – a vérszívó fajtát –, pedig a kereszt csak két faléc vagy valamilyen fém, a megfelelő szögben egymáshoz erősítve. Talán még egy fej saláta is megtenné... ha sikerülne működésbe hozni.
A lámpa zöldre váltott. – Úgy érted, ha az egy energiával feltöltött fejes saláta lenne – mondta Naomi elgondolkodva, miközben elindult.
– Ez az! – mondta Sam, és feltartott fél tucat hosszú, vörös kígyót. – Csak azt tudom, hogy ez mindenem. Lehet, hogy röhejes. Sőt valószínűleg az is. De nem érdekel. Ez egy istentől való jelképe mindannak, amit a könyvtári nyomozó elvett tőlem – szerelmet, barátságot, a tartozni akarást valakihez. Egész életemben kívülállónak éreztem magam, Naomi, és sohasem tudtam, miért. De most már tudom. Ez a cukor csak egy azok közül a dolgok közül, amiket elvett tőlem. Valaha szerettem. Ma már a szagától is undorodom. Ez azonban még nem lenne baj; valahogy megbirkózom vele. De tudnom kellene, hogyan hozzam működésbe.
Sam a tenyerei között gyúrni kezdte a zselékígyókat, fokozatosan ragacsos golyóvá alakítva őket. Előtte azt gondolta, hogy a legrosszabb, amit ki kell állnia, az a zselé szaga lesz, de tévedett. A tapintása rosszabb volt... ráadásul engedni kezdte a festéket, baljóslatú sötétvörösre színezve a tenyerét és az ujjait. Mégis folytatta, és egy-egy újabb csomag tartalmát gyúrta a puha masszához.
– Lehet, hogy túl görcsösen keresem – mondta Sam. – Talán a jó öreg bátorság a félelem ellentéte. Kurázsi, ha úgy jobban tetszik. De tényleg ez lenne az? Ennyi lenne az egész? A bátorság lenne a különbség Naomi és Sarah között?
A lány zavarodottan nézett rá. – Arra akarsz kilyukadni, hogy abbahagyni az ivást bátor cselekedet volt?
– Nem tudom, mire akarok kilyukadni – felelte Sam –, csak azt, hogy hozzád legalábbis köze van. Nincs szükségem arra, hogy a félelemről faggassalak; tudom, mi az. A félelem az az érzelem, amely hatalmába keríti az embert, és lehetetlenné teszi számára, hogy megváltozzon. Valóban bátor tett volt, amikor abbahagytad az ivást?
– Soha nem hagytam igazán abba – felelte a lány. – Az alkoholisták ezt nem így csinálják. Így nem tudják megtenni. Helyette inkább mellékutcákat keresnek a gondolataiknak. Egy nap az élet, lassan a testtel, élni és élni hagyni, meg ilyenek. De az egésznek a középpontjában az áll, hogy az ember feladja a hitét, hogy még felül tud kerekedni az italon. Ez a hit csak egy légvár, amit valaki bebeszél magának, és pontosan ez az, amit felad. A hitét. Most mondd meg – bátorság ez?
– Persze hogy az. Bár semmi esetre sem halált megvető bátorság.
– Halált megvető bátorság – ismételte a lány, és, elnevette magát. – Ez tetszik. De végül is igazad van. Amit én teszek – amit mi teszünk –, hogy távol tartsuk magunkat attól, ami az első és legfontosabb számunkra... az nem ez a fajta bátorság. Azt hiszem, amit mi csinálunk, az még az olyan filmek ellenére is, mint a Füstbe ment hétvége, meglehetősen hétköznapi.
Samnek eszébe jutott az az iszonyatos apátia, amely azután lett rajta úrrá, hogy megerőszakolták a St. Louis-i könyvtár Briggs Avenue-i épületének fala mentén burjánzó bokrokban. Ráadásul egy olyasvalaki tette, aki rendőrnek adta ki magát. Az ugyanilyen kevéssé volt drámai. Egy mocskos trükk, ennyi volt az egész – egy mocskos és primitív trükk, amit egy kisfiúval szemben vetett be egy olyasvalaki, aki komoly lelki problémákkal küszködött. Samnek az volt a gyanúja, hogy mindent egybevetve, még szerencsésnek is mondhatta volna magát; a könyvtár zsaruja meg is ölhette volna.
Előttük a városi könyvtárat jelző fehér gömbök pislákoltak az esőben. Naomi tétovázva megszólalt. – Szerintem a félelem igazi ellensége talán az őszinteség. Őszinteség és hit. Na, hogy hangzik?
– Őszinteség és hit – ismételte Sam halkan, ízlelgetve a szavakat. Jobb kezében megszorította a ragacsos, piros zselégolyót. – Nem rossz. Talán elég is lesz. Megérkeztünk.

 

6

A kocsi műszerfalának óráján hunyorgó zöld számok szerint hét óra ötvenhét volt. Végül csak odaértek nyolc előtt.
– Talán jobban tesszük, ha várakozunk, és meggyőződünk róla, hogy mindenki elment, mielőtt bemegyünk – mondta Naomi.
– Azt hiszem, ez nagyon jó ötlet.
Egy üres helyre parkoltak le a bejárattal szemben, az út másik oldalán. A gömb alakú lámpák törékenyen ragyogtak az esőben. A fák susogása sokkal kevésbé volt törékeny; a szél még mindig egyre erősödött. A tölgyfák olyan hangot hallattak, mintha álmodnának, de korántsem valami szépet.
Nyolc után két perccel egy furgon húzott be eléjük, amelynek hátsó ablakára egy tapadókorongos Garfield macska és egy MAMA TAXIJA feliratú matrica volt ragasztva. Megszólalt a duda, a könyvtár ajtaja pedig – amely még ebben a halvány fényben is kevésbé tűnt zordnak, mint Sam első látogatásakor kevésbé tűnt egy hatalmas gránitrobot szájának – rögtön kitárult. Három srác – másodikos, harmadikos gimnazisták első ránézésre – jött ki rajta, és rohant le a lépcsőn. Miközben MAMA TAXIJA felé futottak a bejárón, ketten közülük a fejük fölé tartották a dzsekijüket. A furgon ajtaja sínjein zörögve kinyílt, a fiúk pedig begyömöszölték magukat. Sam fojtottan hallotta a nevetésüket, és irigyelte érte őket. Eszébe jutott, hogy milyen jó érzés lehet nevetve kijönni egy könyvtárból. Neki nem jutott ki ez az élmény, a kerek, sötét szemüveges embernek köszönhetően.
Őszinteség, gondolta. Őszinteség és hit: Aztán eszébe jutott: A büntetés ki van fizetve. Ki van fizetve, a szentségit.
Feltépte az utolsó két zselécsomagot is, és elkezdte hozzágyúrni a tartalmukat a ragacsos, undorító szagú piros golyóhoz. Közben MAMA TAXIJÁ-nak a hátára pillantott. Fehér kipufogógáz szállt fel és foszlott szerte a szélben.
Hirtelen felrémlett benne, hogy mit is keres itt.
– Egyszer, még gimnazista koromban – kezdte mesélni Naominak –, tanúja voltam, amint egy csapat kölyök tréfát űzött egy srácból, akit nem szerettek. Akkoriban megfigyelésben voltam a legjobb. Fogtak egy tégely modellezőagyagot a képzőművészeti szertárból, és a fiú Pontiacjának a kipufogócsövébe tömték. Tudod, mi történt?
A lány kétkedve nézett rá. – Nem, micsoda?
– Két darabra szakította a kipufogódobot – mondta Sam. – A kocsi mindkét oldalán hevert egy-egy. Úgy szálltak, mint a repeszek. Tudod, a kipufogódob volt a gyenge pont. Azt hiszem, ha a gázok egész a motorig visszaáramlottak volna, kilőtték volna a hengereket a blokkból.
– Sam, mire akarsz kilyukadni?
– A reményre – válaszolta. – A reményre gondolok. Azt hiszem, hogy az őszinteség és a hit egy kicsit később következik.
MAMA TAXIJA kihúzott a járdaszegély mellől, miközben fényszórói csillogó esőszálakon hatoltak keresztül.
A műszerfal óráján a zöld számok nyolc óra hat percet mutattak, amikor a könyvtár ajtaja újra kinyílt. Egy férfi és egy nő lépett ki rajta. A férfi, aki hóna alatt esernyőt szorongatva, ügyetlenül próbálta begombolni kabátját, minden kétséget kizáróan Richard Price volt; Sam rögtön megismerte, bár csak egyetlen képet látott róla egy régi újságban. A lány Cynthia Berrigan volt, akivel szombat este beszélt.
Price mondott valamit a lánynak, aki mintha nevetett volna. Sam hirtelen rádöbbent, hogy ugrásra készen ül Naomi Datsunjának anyósülésén, miközben minden izma pattanásig feszült. Megpróbált kicsit lazítani, de rájött, hogy képtelen rá.
Vajon ez most miért nem lep meg?, gondolta.
Price felemelte az ernyőjét. Az alatt siettek le mind a ketten a bejárón, a Berrigan lány egy nejlonkapucnit téve a hajára menet közben. A bejáró végén elváltak egymástól, és Price egy öreg Impalához lépett, amely akkora volt, mint egy kisebbfajta hajó, a Berrigan lány pedig egy Yugo felé tartott, amelyet fél sarokkal lejjebb tett le. Price megfordult az úton (Naomi egy pillanatra ösztönösen lehúzta a fejét, amíg a fényszórók rövid időre bevilágítottak a kocsijába), majd megütögette a dudát, miközben elhaladt a Yugo mellett. Cynthia viszonozta a köszönést, és elhajtott az ellenkező irányba.
Most már csak ők maradtak; a könyvtár, és valószínűleg Ardelia, valahol belül, rájuk várva.
Sam régi barátjával, a könyvtári nyomozóval egyetemben.

 

7

Naomi lassan befordult a sarkon a Wegman Streetre. Körülbelül félsaroknyira bal kéz felé, egy jelentéktelen felirat szakította meg rövid időre a sövényt.

KIZÁRÓLAG KÖNYVTÁRI SZÁLLÍTMÁNYOKNAK FENNTARTVA

hirdette a tábla. Egy széllökés – amely elég erős volt ahhoz, hogy meghintáztassa a Datsunt rugóin – rázta meg őket, és olyan erősen csapta az esőt az ablakokhoz, hogy úgy hangzott, mintha homok lenne. Valahol a közelben recsegés-ropogás hallatszott; egy nagyobb ág vagy egy kisebb fa engedett a szélnek. Ezt egy puffanás követte, amint vagy ez, vagy az rázuhant az úttestre.
– Úristen! – mondta Naomi vékony, remegő hangon. – Ez az egész nem tetszik!
– Én sem rajongok érte – értett egyet Sam, de alig hallotta a lányt. Eszébe jutott, milyen is volt a modellezőagyag. Hogy hogyan nézett ki, amikor kidagadt a fiú kocsijának kipufogójából. Olyan volt, mint egy hólyag.
A felirat láttán Naomi befordult. Egy keskeny úton áthajtva kicsiny, aszfaltozott rakodóterületre jutottak. A négyzet alakú tér felett egy sárga fényű nátriumlámpa világított. Erős, átható fényt árasztott, a rakodót szegélyező tölgyfák pedig kusza árnyakat táncoltattak fényében az épület hátsó falán. Egy pillanatra két ilyen árnyék összeolvadni látszott a rakodó bejáratánál, olyan alakot öltve, amely szinte emberi volt: úgy tűnt, mintha valaki eddig odalent várakozott volna, most pedig előmászott, hogy üdvözölje őket.
Egy-két másodperc, gondolta Sam, és a narancssárga ragyogás a szemüvegéről fog visszaverődni – a kis, kerek, sötét szemüvegről –, ő pedig egyenesen rám néz majd a szélvédőn keresztül. Nem Naomira; csak rám. Rám néz, és így szól: Hello, fiú, már vártalak. Annyi éven át, egyre cak rád vártam. Moszt pedig gyere. Gyere velem, mert rendőrfelügyelő vagyok.
Újabb hangos, recsegő zaj hallatszott, és egy faág esett az aszfaltra, alig egy méterre a Datsuntól, kéregdarabokat és rothadó faszilánkokat röpítve minden irányba. Ha a kocsi tetejére esett volna, úgy belapította volna, mint egy paradicsomkonzerves dobozt.
Naomi sikított.
A szél, még mindig erősödve, visszaüvöltött.
Sam Naomi felé nyúlt, hogy megnyugtatásképp átölelje, amikor a rakodó végében álló ajtó félig kinyílt, és Dave Duncan jelent meg az ajtónyílásban. Az ajtóba kapaszkodott, nehogy a szél elsodorja. Samnek az öregember arca túlságosan is fehérnek és szinte groteszkül ijedtnek tűnt. Másik kezével eszeveszetten hadonászva sürgette őket.
– Naomi, ott van Dave.
– Hol? Á, igen, látom már. – A lány szemei tágra nyíltak. – Istenem, szörnyen néz ki!
Naomi kinyitotta az ajtót. A szél feltámadt, és kitépte kezéből az ajtót, majd miniatűr tornádóként söpört végig a Datsunban, hogy a zselészacskók a magasba emelkedtek, és vadul táncoltak körbe-körbe. Naominak az utolsó pillanatban sikerült maga elé tartani a kezét, hogy megvédje magát a visszacsapódó ajtótól. Aztán kinn volt. A haja örvénylett a feje körül, a szoknyája pedig elázott, és pillanatok alatt a combjához tapadt.
Sam is kilökte az ajtót – a szél pont szembe fújt, úgyhogy a vállát valósággal neki kellett feszíteni, hogy sikerüljön –, majd kiverekedte magát. Volt ideje végiggondolni, hogy honnan a pokolból jött ez a vihar; Piggly Wiggly hercege azt mondta, nem jósoltak ilyen látványos szél- és vízparádét. Csak esőről volt szó.
Ardelia. Lehet, hogy Ardelia vihara volt.
Mintha csak megerősítené, Dave hangja pillanatnyi dünnyögéssé erősödött. – Gyorsan! Mindenütt érzem az istenverte parfümjét.
Samnek az volt a benyomása, hogy Ardelia parfümjének az illata valamilyen homályos oknál fogva még félelmetesebbé tette Ardelia materializálódását.
Félúton volt a rakodórámpa lépcsője felé, amikor eszébe jutott, hogy bár a tapintásra takonyszerű zselégolyó még mindig a kezében van, a könyveket a kocsiban hagyta. Visszament, megbirkózott az ajtóval, és magához vette őket. Abban a pillanatban megváltozott a fény – vakító élénk narancssárgából fehérbe ment át. Sam a kézbőrén vette észre a változást, és egy pillanatra megfagytak szemei az üregükben. A könyvekkel a kezében sebtében kihátrált a kocsiból, és megpördült. A narancssárga fényű nátriumlámpa eltűnt. Egy divatjamúlt higanygőzlámpa állt a helyén. A fák – amelyek a rakodó körül hajladoztak és nyögtek a szélben – vastagabbak lettek; öreg szilfák uralták a terepet, jócskán a tölgyek fölé magasodva. A rakodó alakja megváltozott, és kusza repkény futotta be a könyvtár hátsó oldalát – pedig egy pillanattal előbb még csupasz volt.
Isten hozott 1960-ban gondolta Sam. Isten hozott a junctioni városi könyvtár Ardelia Lortz-féle kiadásában.
Naomi elérte a rámpát. Valamit mondott Dave-nek. Dave válaszolt, és közben a válla fölött hátranézett. Ugyanabban a pillanatban Naomi felsikított. Sam a rámpa lépcsője felé rohant, miközben kabátja csapdosott mögötte. Amint felfelé tartott a lépcsőn, egy fehér kéz úszott elő a sötétből, és megtelepedett Dave vállán. Aztán berántotta őt a könyvtárba.
– Kapd el az ajtót! – ordította Sam. – Kapd el az ajtót, Naomi! Ne hagyd becsukódni!
Ebben viszont segítségükre volt a szél. Teljes szélességében kivágta az ajtót, eltalálva Naomi vállát, aki visszatántorodott az ütéstől. Sam még idejében odaért, hogy elkapja az ajtót, mielőtt az visszacsapódik.
Naomi sötét, halárra rémült szemekkel nézett rá. – Az a férfi volt az, aki hozzád is eljött, Sam. A magas férfi azokkal az ezüstös szemekkel. Láttam. Elkapta Dave-et!
Nem volt idő ezen rágódni. – Gyere! – Egyik karjával átölelte Naomi derekát, és behúzta a könyvtárba. Mögöttük a szél elcsendesedett, az ajtó pedig egy puffanással becsukódott.

 

8

Azon a részen voltak, ahol a könyveket katalógusba szedik, és bár félhomály uralkodott, nem volt teljesen sötét. Egy kis asztali lámpa – amelyet piros rojtos lámpaernyő borított – állt a könyvtáros asztalán. A részleg mögött – amelyet dobozok és az őket bélelő anyagok borították (az utóbbiak összegyúrt újságpapírok voltak, lévén 1960-ban nem találták még fel azokat a habszivacs golyócskákat) – kezdődtek a könyvespolcok. Az egyik beugróban, amelyet könyvek borítottak minden oldalról, ott állt a könyvtári nyomozó. Egy fél-Nelsonnal fogta Dave-et, és szinte szórakozott könnyedséggel tartotta őt tíz centire a föld felett.
Sarah-re és Naomira nézett. Ezüstös szemei megcsillantak, szája pedig vigyorba görbült fehér arcán.
– Egy lépészt sze tovább – mondta –, különben elroppantom a nyakát, mint a madárcontot. Öröm lesz hallaniuk.
Sam ezen elgondolkodott, de csak egy pillanatra. Érezte a levendulaillatot, amely tömény volt és émelyítő. Kint a szél nyögött és üvöltött. A könyvtári nyomozó árnyéka mint magas, vékony állványzat ugrált a falon. Azelőtt nem volt árnyéka, hasított Sambe a felismerés. Mit jelentsen ez?
Talán azt jelentette, hogy a könyvtári nyomozó most valóságosabb volt – most jobban itt volt... mert Ardelia Lortz, a könyvtári nyomozó és a Sötét Figura valójában egy és ugyanaz a személy voltak. Csak Ardelia Lortz létezett, s olyan könnyedséggel vette fel és vetette le az emberi arcokat, ahogy egy gyerek próbálgat egy Halloween-napi álarcot.
– Talán azt gondolja, elhiszem... hogy életben hagyja, ha hátrébb lépünk? – kérdezte Sam. – Baromság!
A könyvtári nyomozó felé indult.
A magas férfi arcán olyan kifejezés jelent meg, amely sehogy sem illett oda. A meglepetés. Egy lépést tett hátrafelé. Viharkabátja meglebbent körülötte, és nekicsapódott a hatalmas köteteknek, amelyek a szűk beugrót borították, amelyben állt.
– Figyelmeztetem!
– Csak figyelmeztess, aztán dugulj el! – mondta Sam. – Nem vele van elszámolnivalód. Velem akartál tengelyt akasztani, nem igaz? Hát rendben, állok elébe!
– A könyvtárosznak elszámolnivalója van az öreggel – mondta a könyvtári nyomozó, és még egyet lépett hátra. Valami különös dolog ment végbe az arcán, amihez Samnek egy másodpercre volt szüksége, hogy rájöjjön, mi is az. A könyvtári nyomozó szemében az ezüstös csillogás kezdett elhalványulni.
– Hát akkor hagyd rá, hogy rendezze a számlát. Nekem viszont veled van elszámolnivalóm, nagyfiú, és az harminc évvel ezelőttre nyúlik vissza.
Sam maga mögött hagyta az asztali lámpa által megvilágított kört.
– Hát legyen – vicsorgott a könyvtár zsaruja. Félfordulatot tett, és bevágta Dave-et a beugróba. Dave úgy repült, akár egy göngyöleg mosatlan, miközben ijedtében és meglepetésében nyögött egyet. Megpróbálta felemelni egyik karját, amint a fal felé közeledett, de az csak kábult, enervált reflex volt. A lépcső melletti falra erősített poroltónak csapódott, Sam pedig hallotta, amint egy csont tompa reccsenéssel eltörik. Dave a földre zuhant, a nehéz, piros tűzoltókészülék pedig a falról ráesett.
– Dave! – sikította Naomi, és felé rohant. – Naomi, ne!
A lány azonban ügyet sem vetett rá. A könyvtári nyomozó megint vigyorgott; karjánál fogva elkapta Naomit, miközben az megpróbált mellette elsurranni, és magához nyalábolta. Arcát egy pillanatra eltakarta a lány gesztenyebarna haja, amint fejét a nyakára hajtotta. Furcsa, elfojtott köhögést hallatott, aztán csókolgatni kezdte – legalábbis úgy tűnt. Hosszú, fehér keze a lány karjába markolt. Naomi megint felsikított, aztán újra elernyedt a férfi szorításában.
Sam közben odaért a polcokhoz. Megragadta az első könyvet, ami a keze ügyébe került, lekapta a helyéről, majd karját hátrahúzva elhajította. A könyv szétnyílt borítóval és surrogó lapokkal repült megállás nélkül céljáig, oldalról találva fején a könyvtári nyomozót. Az meglepetten felordított. Naomi ezalatt kitépte magát a szorításából, és oldalirányban nekilódult az egyik magas könyvespolcnak, miközben karjaival egyensúlyozva hadonászott. Miközben a lány visszatántorodott, a polc hátrabillent, majd hatalmas, visszhangzó robajjal zuhant a földre. Könyvek repültek mindenfelé a polcokról, ahol talán évek óta álltak érintetlenül, és olyan csattogászuhataggal értek földet, amely furcsamód tapsviharhoz hasonlított.
Naomi rá se hederített. Odaért Dave-hez és térdre roskadt mellette, miközben sírva ismételgette a nevét. A könyvtári nyomozó arra fordult.
– Nem is vele szemben van tartozásod – mondta Sam.
A könyvtári nyomozó visszafordult. Ezüstös szemei helyén kis fekete szemüveget viselt, ami vaksi, vakondszerű kifejezést kölcsönzött arcának.
– Már az elsző alkalommal meg kellett volna öljelek – mondta, és Sam felé indult. Lépéseit furcsa, súrlódó zaj kísérte. Sam lenézett, és látta, hogy a zsaru kabátjának szegélye a földet söpri. A férfi egyre kisebb lett.
– A büntetést leróttam – mondta Sam csendesen. A könyvtári nyomozó megtorpant. Sam feltartotta a könyveket, az ötdollárossal a gumi alatt. – A büntetést leróttam, a könyveket pedig visszahoztam. Vége a játéknak, te ribanc... vagy gazember... vagy akármi legyél is.
Kint a szél feltámadt, és hosszan, tompán nyögött, ami az eresz alatt üveghangon szólt. A könyvtári nyomozó nyelve előbújt, és megnedvesítette ajkát. Vörös volt és nagyon hegyes. Az arcán és a homlokán piros foltok kezdtek kiütközni. A bőrén egy zsíros izzadságcsepp jelent meg.
A levendulaillat most még erősebb volt.
– Hazugszág! – kiáltotta a könyvtári nyomozó. – Hazugszág! Ezek nem azok a könyvek, amelyeket kikölcönöztél! Tudom! Az a vén faszszopó vitte magával azokat a könyveket, amiket kikölcönöztél. Azok a könyvek...
– ...megsemmisültek – fejezte be Sam. Újra elindult a könyvtári nyomozó felé, a levendulaillat pedig minden lépéssel egyre csak erősödött. A szíve kalapált mellkasában.
– Azt is tudom, kinek az ötlete volt. De ezek tökéletesen megteszik helyettük. Vedd el őket! – A hangja hisztérikus kiabálásba csapott át. – Vedd el őket, az istenit!
Átnyújtotta a könyveket, a könyvtári nyomozó pedig ijedten és zavarodottan nyújtotta értük a kezét.
– Nem, nem úgy – mondta Sam, és felemelte a könyveket a fehér kezek elől. – Hanem így.
Lesújtott a könyvekkel, egyenesen a könyvtári nyomozó arcába, mégpedig teljes erőből. Soha életében nem érzett ilyen tökéletes elégedettséget, mint amikor Az amerikai nép legkedveltebb versei, és a Szónokok kézikönyve eltalálta és betörte a könyvtári nyomozó orrát. A kis kerek, fekete szemüveg lerepült és a földre esett. Mögötte sötét üregek tátongtak, amelyeket fehérkés folyadék keretezett. Vékony szálak kúsztak elő ebből a kocsonyás anyagból, Samnek pedig eszébe jutott Dave története – úgy nézett ki, mintha a saját, külön bőrét növesztette volna ki. A könyvtári nyomozó sikított.
– Ezt nem teheted! – sikította. – Nem bánthatsz. Félsz tőlem. Amellett pedig élvezted! Élvezted. Te mocskosz kisz kölyök, élvezted.
– Tévedés – mondta Sam. – Kibaszottul rühelltem. Most pedig fogd a könyveket! Fogd, és tűnj innen! Mert a büntetést kifizettem.
A könyveket a könyvtári nyomozó melléhez nyomta, majd egyik lábával keményen a lába közé térdelt, amikor az megmarkolta őket.
– Ezt a többi gyerekért – mondta Sam. – Azokért, akiket megerőszakoltál és azokért, akiket Ardelia nyomorított meg.
A teremtmény üvöltött fájdalmában. Hadonászó kezeiből kiestek a könyvek, ahogy összegörnyedve az ágyékához kapott. Zsíros, fekete haja az arcába hullott, jótékonyan eltakarva az üresen tátongó, pókhálós üregeket.
Persze hogy üresek, gondolta végig Sam. Egy pillanatra sem láttam a szemét a szemüveg mögött, amit aznap viselt... Így hát ARDELIA sem láthatta őket.
– Ez még nem rendezi a te büntetésedet – mondta Sam –, de az első lépés a megfelelő irányba, nemde?
A könyvtári nyomozó viharkabátja vonaglani és hullámzani kezdett, mintha belülről valami minden képzeletet felülmúló átalakuláson menne keresztül. Amikor pedig a férfi – az a valami – felnézett, Sam olyasmit látott, amitől ijedtében és iszonyatában egy lépést tett hátra.
A férfi, aki félig Dave képéről, félig pedig Sam saját emlékezetéből lépett elő, alaktalan törpévé zsugorodott. Aztán a törpe változni kezdett valamivé – valami hátborzongató hermafrodita lénnyé. Viharos gyorsaságú nemi átalakulás ment végbe az arcán és a hullámzó, kavargó viharkabát alatt. Hajának fele még mindig fekete volt; a másik hamuszőke. Az egyik szemüreg még üres volt; a másikból kegyetlen, hidegkék szem csillogott.
– Akarlak téged – sziszegte a törpe. – Akarlak, és meg is szerezlek.
– Csak rajta, Ardelia – mondta Sam. – Rokizzunk e...
A teremtmény felé nyúlt, de felsikoltott, és visszarántotta a kezét, amint az megmozdult a viharkabátban. A kabát többé nem létezett; valami iszonytató, laza bőrré változott, amit olyan volt megragadni, mint egy nagy halom használt filteres teás zacskót.
A lény felmászott a felborult könyvespolc hátára, majd hangos puffanások közepette eltűnt a túloldalon a sötétben. A levendulaillat hirtelen sokkal erősebb lett.
Brutális nevetés szállt fel a sötétből.
Egy nő nevetése.
– Késő, Sam – mondta a hang. – Már késő. Megtörtént, aminek meg kellett történnie.
Ardelia itt van, hasított bele Sam be a felismerés, kintről pedig hatalmas recsegés-ropogás hallatszott. Az épület beleremegett, amint egy fa zuhant rá, a lámpa pedig kialudt.

 

9

Csak egy másodpercig maradtak teljes sötétségben, de sokkal többnek tűnt. Ardelia megint felnevetett, ezúttal azonban volt a nevetésében valami furcsa sziszegés, mintha hangszóróból jönne. Aztán a magasban vészkivilágításként egy villanykörte gyulladt ki, és borította sápadt fénybe a könyvtárnak ezt a szegletét, sötét árnyékcsíkokat vetve minden irányba, mint összegubancolódott, fekete fonalakat. Sam hallotta a lámpa akkumulátorának hangos zümmögését. Odament Naomihoz, aki még mindig Dave mellett térdelt. Útközben kétszer is majdnem elesett, mikor lába megcsúszott a könyvrakásokon, amelyek a felborult polcról szóródtak szét.
Naomi felnézett rá. Könnytől ázott arca fehér volt és döbbent.
– Sam, azt hiszem, haldoklik.
Sam Dave mellé térdelt. Az öregember szemei zárva voltak, és szabálytalanul, szinte véletlenszerűen kapkodta a levegőt. Mindkét orrlyukából és a füléből is keskeny vércsík szivárgott. Mély zúzódás látszott a homlokán, épp a jobb oldali szemöldök felett. A látványtól Sam gyomra összeszorult. Dave egyik arccsontja szemmel láthatóan betört, a poroltó fogantyúja pedig úgy rajzolódott ki csillogó vérből és zúzódásokból az arcán, mint egy tetoválás.
– Kórházba kell őt vinnünk, Sam!
– Azt hiszed, kiengedne minket innen? – kérdezte Sam, és mintegy válaszként egy hatalmas könyv – Az Oxford angol értelmező kéziszótár T betűs kötete – repült a fejének, valahonnan felülről, a fényburkon túlról, amely a falra szerelt biztonsági lámpát övezte. Sam visszarántotta Naomit, és mindketten beestek a poros beugróba. Háromkilónyi táska, tégla, toboz és túró robogott keresztül azon a helyen, ahol egy pillanattal azelőtt még Naomi feje volt, majd a falhoz csapódott, végül hanyagul odavetett sátorként terült el a földön.
A sötétből visító nevetés hangzott fel. Sam feltérdelt, épp időben ahhoz, hogy lássa, amint egy összegörnyedt alak ereszkedik le zajtalanul a beugróban a felborult könyvespolc mögött. Még mindig változik, döbbent rá Sam, és csak Isten a megmondhatója, hogy mivé. A valami balra vette az irányt, és eltűnt szem elől.
– Kapd el, Sam! – mondta Naomi rekedten. Megszorította Sam kezét. – Kapd el őt, kérlek!
– Megpróbálom – válaszolta a férfi. Átlépett Dave szétterpesztett lábai fölött, és behatolt a felborult könyvespolc mögötti sötétségbe.

 

10

A szagtól – a levendulaillatnak és annak a dohos szagnak a keverékétől, amely letűnt idők megannyi könyvéből áradt – kiverte a hátát a víz. Attól a szagtól, a kint tehervonatként süvítő széllel együtt úgy érezte magát, mint H. G. Wells időutazója... a könyvtár pedig, amely körülötte tornyosult, volt az időgépe.
Lassan végigment a beugró mentén, bal kezében idegesen szorongatva a zselégolyót. Mindenfelől könyvek vették körül, és néztek le rá rosszallóan. Saját testmagasságának a kétszeresére magasodtak fölötte. Hallotta, mint kopog és nyikorog a cipője az elnyűtt linóleumon.
– Hol vagy? – kiabált a sötétbe. – Ha engem akarsz, Ardelia, miért nem jössz ide, és kapsz el? Itt vagyok.
Semmi válasz. Pedig hamarosan elő kellett bújnia. Ha Dave igazat beszélt, a változás megint Ardelia nyakán volt, ideje pedig nem sok maradt.
Éjfélig jutott eszébe. A könyvtári nyomozó éjfélig adott haladékot, tehát lehet, hogy annyi ideje van. De az még több, mint három és fél órányira van... nem valószínű, hogy Dave kibírja addig.
Aztán újabb, még kellemetlenebb gondolata támadt: mi van, ha amíg ő itt hátul, a sötét beugrókban botorkál, Ardelia megkerülve őt visszaosont Naomihoz és Dave-hez?
A beugró végére ért, hallgatózott, majd miután semmit sem hallott, átcsusszant a következőbe. Üres volt. Halk súrlódó hangot hallott felülről, és még épp időben nézett fel, hogy lássa, amint fél tucat nehéz könyv csúszik ki az egyik polcról a feje fölött. Hátraugrott és felkiáltott, amint a könyvek a combjára estek, miközben a polc másik oldaláról Ardelia féktelen nevetése hallatszott.
Sam maga előtt látta őt, amint a magasban a polchoz tapad, akár egy pók, tele méreggel, és a teste cselekedett, mielőtt az agya végiggondolhatta volna az egészet. Megpördült a sarkán, mint egy részeg katona, aki megpróbál hátraarcot csinálni, majd hátát a könyvespolcnak feszítette. A nevetés rémült sikítássá változott, amint a polc megdőlt Sam súlya alatt. Húsos puffanást hallott, amint a lény lehuppant rejtekhelyéről. Egy másodperccel később a polc eldőlt.
Ami azután következett, azt Sam nem látta előre: a polc, amelyet meglökött, felbillent, miközben zuhatagként ontotta könyveit, majd nekizuhant a következőnek. A második nekizuhant a harmadiknak, az pedig egy negyediknek, úgyhogy végül úgy dőltek egymás után, mint a dominók a hatalmas, sötét raktár teljes hosszában, miközben recsegtek-ropogtak, és mindent szétszórtak Marryat műveitől kezdve egészen a Grimm-mesékig. Sam ismét hallotta Ardelia sikítását, aztán fellendítette lábát a felborult polcra. Úgy mászott rajta, mint egy létrán, könyveket rugdosva félre, hogy a lábának helyet találjon, miközben egyik kezével felfelé húzta magát.
A másik oldalon leugrott, és egy fehér, hátborzongatóan alaktalan teremtményt pillantott meg, amint épp egy rakás atlasz és útikönyv alól mászott ki, amelyek szétszórt marokkójátékként lepték őt el. Szőke haja és kék szeme volt, de ezzel minden hasonlatossága megszakadt az emberrel. Minden korábbi szemfényvesztésének nyoma veszett. A lény kövér volt és mezítelen, a végtagjai pedig úgy tűnt, ízelt karmokban végződnek. Egy zacskó lógott a nyaka alatti húsból, mint valami megereszkedett golyva. Vékony fehér fonalak viharzottak a teste körül. Volt benne valami iszonytatóan rovarszerű, Sam pedig belül hirtelen felsikított – néma, ősi ösztöntől való sikoly volt ez, amely úgy tűnt, a csontjaiból sugárzik. Szóval ez az – Isten irgalmazzon nekem, ez az – Undort érzett, de az ijedtség egyszerre elmúlt; most, hogy végre a maga valóságában látta a lényt, már nem volt olyan szörnyű.
Aztán megint változni kezdett, Sam kezdeti megnyugvása pedig elpárolgott. Nem volt igazából arca, de a dülledt, kék szemek alatt egy tölcsér alakú valami kezdett kitüremkedni, úgy emelkedve ki a horrorfilmbe illő arcból, mint egy zömök elefántormány. A szemek oldalirányban félrehúzódtak, először mongoloiddá, majd rovarszerűvé téve őt. Sam hallotta, hogyan szimatol, miközben felé nyújtózkodik.
Hullámzó, poros fonalak borították.
Lényének egyik része hátrálni szeretett volna – kiabálta neki, hogy hátráljon –, de a nagyobbik rész maradni akart. Amint azonban a teremtmény húsos szájszerve megérintette, Sam megérezte a benne rejlő erőt. Letargikus érzés kerítette hatalmába – az az érzés, hogy jobb lesz, ha mozdulatlan marad, és hagyja, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. A szél zúgása távoli, álomszerű üvöltéssé változott. Valamilyen módon mégis nyugtatólag hatott, mint ahogy a porszívó zúgása is megnyugtatta őt kiskorában.
– Sam? – szólt hozzá Naomi, a hangja azonban távolinak és lényegtelennek tűnt. – Sam, jól vagy?
Tényleg azt hitte, hogy szereti a lányt? Hülyeség. Teljes képtelenség, ha az ember jobban belegondol... igen, valahol a dolgok legmélyén ez sokkal jobb volt.
Ennek a teremtménynek... története volt.
Nagyon is érdekes története.
A fehér valami szivacsszerű teste a tölcsér felé hajlott; bekebelezte saját magát, miközben a szájszerv megnyúlt. A lény egyszerű, henger alakú valamivé változott, miközben testének maradványa elhagyatottan fityegett, mint a zsák a nyaka alatt. Minden életerejét a hústölcsérbe pumpálta; abba a csatornába, amelyen keresztül ki akarta szívni Sam lelkét és vitalitását.
Emellett pedig szép volt.
A szájszerv lágyan felkúszott a lábán, egy pillanatra a lába közé nyomult, aztán feljebb haladt, a hasát tapogatva.
Sam letérdelt, hogy a lény hozzáférjen az arcához. A szemében egy pillanatra csípést érzett, ami mégsem volt kellemetlen, mikor valamiféle folyadék – nem könny, ez sűrűbb volt annál – kezdett szivárogni belőle.
A szájszerv rátapadt a szemére; belül egy rózsaszínű, szirom alakú szervet látott, ami lüktetve nyílt ki és zárult össze. Valahányszor kinyílt, egy sötétebb mélység tárult fel mögötte. Aztán megmerevedett, lyukat formálva a szirom belsejében – egy újabb csövet a csövön belül –, ami érzéki lassúsággal siklott végig az ajkán és az arcán, a ragacsos szivárgás irányában. Eltorzult, sötétkék szemek meredtek rá éhesen.
A büntetés azonban meg volt fizetve.
Az utolsó cseppig összeszedve erejét, Sam jobb kezével átfogta a szájszervet. Forró volt és fenyegető. A vékony hússzálak, amelyek borították, csípték a kezét. A tölcsér megrándult, és megpróbált visszahúzódni. Egy pillanatra Sam kis híján elvesztette, de aztán összeszorította a kezét, körmeit a lény húsába mélyesztve.
– Itt van! – kiabálta. – Itt van valami a számodra, te szemét. Egészen St. Louisból hoztam neked!
Előhúzta bal kezét, és a ragacsos zselégolyót belevágta a szájszerv végébe, betömve azt, mint ahogy a kölykök tömték be abban a réges-régi parkolóban Tommy Reed Pontiacjának kipufogóját. A lény visítani akart, de csak nyögni tudott egyet. Újra megpróbált elhúzódni Samtől. A piros zselégolyó úgy dagadt ki vonagló ormányából, mint egy vérhólyag.
Sam küszködve felállt, még mindig kezében tartva a rángatózó, ijesztő hústömeget, majd az Ardelia-valamire vetette magát. Az tekergőzött és lüktetett alatta, megpróbálva ledobni őt magáról. Ide-oda hemperegtek a könyvrakásokon. A lény nagyon erős volt. Egyszer Sam farkasszemet nézett vele, és megfagyott benne a vér a gyűlölet és a félelem láttán.
Aztán érezte, hogy dagadni kezd.
Elengedte, és levegő után kapkodva visszamászott. A valami a könyvvel teliszórt beugróban úgy nézett ki, mint egy groteszk, ormányos strandlabda; egy strandlabda, finom szőrrel borítva, amely úgy hullámzik, mint a hínár szökőárkor.
Hátára fordult a beugróban, miközben szájszerve úgy kitágult, akár egy csomóra kötött tűzoltótömlő. Sam a rémülettől megdermedve és lenyűgözve figyelte, amint a lényt, amely Ardelia Lortznak hívta magát, saját füstölgő zsigerei fojtogatják.
Mint utak egy térképen, élénkvörös szálak ütköztek ki feszülő bőrén. Szemei kiguvadtak, és ahogy Samre bámultak, egyfajta kábult meglepetés tükröződött bennük. Még egy utolsó erőfeszítést tett, hogy kiköpje a puha zselégolyót, a szájszerve azonban élelemre számítva tágra volt nyitva, amikor Sam beletömte, úgyhogy a zselé a helyén maradt.
Sam látta, mi fog történni, úgyhogy egyik karját még időben az arca elé kapta, amikor a lény szétrobbant.
Idegen eredetű húscafatok repültek szanaszét. Sűrű vércsíkok fröccsentek Sam karjára, törzsére és lábára. Undortól vegyes megkönnyebbüléssel kiáltott fel.
Egy pillanattal később a vészvilágítás kialudt, és ismét beburkolta őket a sötétség.

 

11

Csakúgy, mint először, a sötétség most sem tartott sokáig, de ahhoz elég volt, hogy Sam érzékelje a változást. Tisztán érezte a fejében, amint a dolgok, amelyek kifordultak sarkukból, most a helyükre pattannak.
Mikor a vészvilágítás újra kigyulladt, már négy lámpa égett. Akkumulátoraik búgása mély, önelégült hang volt a hangos zúgás helyett, amellett pedig olyan fényesek voltak, hogy egész a legtávolabbi sarkokig visszaszorították az árnyékokat. Fogalma sem volt, hogy az 1960-beli világ – amelybe akkor léptek be, amikor a nátriumlámpa higanygőzlámpává változott – valóságos volt-e vagy sem, de azt tudta, hogy most nyoma sem maradt.
A felborított polcok újra álltak. Néhány könyv hevert a földön a beugróban – vagy egy tucatnyi –, de azokat ő is leverhette, mikor talpra küzdötte magát.
Kint a vihar hangja üvöltésből motyogássá csitult. Sam olyan zajt hallott, mintha egyenletes, kitartó eső áztatná a tetőt.
Az Ardelia-valami eltűnt. Nem voltak vérfoltok és húscafatok a földön, a könyveken vagy a testén.
Egyetlenegy dolog emlékeztetett Ardeliára: egy magányos aranyfülbevaló csillogott a földön.
Sam remegve felállt és elrúgta. Aztán minden elszürkült körülötte, ő pedig megingott a lábán, és behunyt szemmel várta, vajon elájul-e.
– Sam! – kiáltotta Naomi olyan hangon, mintha sírna. – Sam! Hol vagy?
– Itt! – kiáltotta vissza Sam. Felemelte a kezét, belemarkolt saját hajába, és jól megcibálta. Valószínűleg hülyeség volt, de használt. A hullámzó szürkeség nem tűnt el teljesen, de visszavonult. Hatalmas, megfontolt lépésekkel indult vissza a katalogizáló részleghez. Az asztal ugyanaz az otromba famonstrum volt, zömök lábakon, a divatjamúlt lámpát rojtos ernyőjével azonban neoncsövesre cserélték. Az elnyűtt írógép és a Rotodex helyén egy Apple számítógép volt. Ha pedig még mostanra sem lett volna teljesen biztos abban, hogy milyen korban van, egyetlen pillantás a földön heverő kartondobozokra meggyőzte volna: tele voltak légzsákos nejlon csomagolóanyaggal és habszivacs golyókkal.
Naomi még mindig Dave mellett térdelt a beugróban, mikor pedig Sam odaért mellé, észrevette, hogy a tűzoltókészülék (bár harminc év telt el közben, úgy tűnt, ugyanaz volt) szilárdan a helyére van rögzítve... fogantyújának lenyomata azonban még mindig ott éktelenkedik Dave arcán és homlokán.
Nyitott szemmel mosolygott, mikor meglátta Samet. – Nem... rossz – suttogta. – Fogadok... nem tudta... hogy ez... magában van.
Sam óriási megkönnyebbülést érzett. – Nem – válaszolta. – Tényleg nem tudtam. – Lehajolt, és feltartotta három ujját Dave előtt. – Hány ujjat lát?
– Kábé... hetvennégyet – suttogta Dave.
– Hívom a mentőket – mondta Naomi, és felállni készült. Dave bal kezével megragadta a csuklóját, mielőtt megtehette volna.
– Nem. Még ne! – Szemei Samre vándoroltak. – Hajoljon le! Suttognom kell.
Sam az öregember fölé hajolt. Dave remegő kézzel fogta át a nyakát. Ajka Sam füléhez ért, s úgy csiklandozta, hogy Samnek össze kellett szednie minden önuralmát, hogy ne mozogjon. – Sam – suttogta Dave alig hallhatóan – Ardelia várakozik. Ne felejtse... most is várakozik.
– Micsoda? – kérdezte Sam. Úgy érezte, minden erő kiszáll a lábából. – Dave! Miről beszél?
Dave keze azonban lehullott. Üresen meredt felfelé – keresztül Samen, miközben mellkasa szaporán, de gyengén emelkedett és süllyedt.
– Indulok – mondta Naomi, szemmel láthatólag elkeseredetten. – Van egy telefon a katalogizáló részlegnél az íróasztalon.
– Nem – mondta Sam.
Naomi villogó szemmel fordult felé, ajkait pedig felhúzta dühében, hogy közben láthatóvá váltak szabályos, fehér fogai. – Mi az, hogy nem? Elment az eszed? Az a minimum, hogy betört a koponyája. Azt hiszem...
– Ő indul, Sarah – mondta Sam szelíden. – Méghozzá rövidesen. Maradj vele. Kísérd el!
Naomi lenézett, és meglátta, miről beszél Sam. Dave bal szemében a pupilla gombostűfej nagyságúra zsugorodott össze; másik szemében viszont hatalmasra nőtt és megmerevedett.
– Dave – suttogta Naomi ijedten – Dave?
Dave viszont megint Samre nézett. – Ne felejtse – suttogta –, Ardelia v...
Szemei mozdulatlanok maradtak és megüvegesedtek. Mellkasa még egyszer felemelkedett... majd visszasüllyedt... aztán úgy maradt.
Naomi sírva fakadt. Az arcához szorította Dave kezét, miközben lecsukta az öregember szemét. Sam fájdalmas arccal térdelt le és ölelte át a lány derekát.

 

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Angle Street (III.)

 

1

Aznap éjjel, csakúgy mint a következőn, Sam Peebles nem sokat aludt. Ébren feküdt az ágyában, úgyhogy az összes lámpa égett az emeleten, miközben Dave Duncan utolsó szavai jártak a fejében: Ne felejtse... most is várakozik.
Másnap éjjel, úgy hajnal tájékán kezdett neki derengeni, hogy mire célzott az öregember.

 

2

Sam úgy gondolta, Dave-et a proverbiai baptista templomban fogják búcsúztatni, úgyhogy meglepődve vette tudomásul, hogy Dave valamikor 1960 és 1990 között áttért római katolikus hitre. A szertartást a Szent Márton-templomban tartották április 11-én, változékony időjárás közepette; hol beborult, hol hűvös, kora tavaszi napsütés tündökölt. A temetést követően az Angle Streeten is tartottak egy fogadást. Körülbelül hetvenen vettek részt rajta, akik vagy a földszinti helyiségekben jöttek-mentek, vagy kis csoportokba verődtek, mire Sam megérkezett. Mindegyikük ismerte Dave-et, és humorral, tisztelettel, valamint őszinte szeretettel emlegették őt. Gyömbérsört ittak műanyag poharakból, hozzá pedig vékony szendvicseket ettek. Sam társaságról társaságra haladt, és néha szót váltott azokkal, akiket ismert, de egyszer sem állt le trécselni. Alig-alig vette ki kezét sötét kabátjának zsebéből. A templomból jövet beugrott a Piggly Wiggly boltba, úgyhogy most egy fél tucat celofáncsomag lapult benne; négy közülük hosszú volt és vékony, kettő pedig szögletes.
Sarah nem volt sehol.
Már épp indulni akart, amikor meglátta Lukey-t és Rudolphot egy sarokban üldögélve. Egy kártyaasztal volt közöttük, de nem játszottak.
– Hello, fiúk – köszönt Sam, mikor hozzájuk ért –, valószínűleg nem emlékeznek már rám...
– Dehogyis nem – szakította őt félbe Rudolph. – Mit gondolt, mik vagyunk mi? Egy pár virsli? Maga Dave barátja. Akkor jött el hozzánk, amikor a posztereket csináltuk.
– így igaz – mondta Lukey.
– Megtalálta a könyveket, amiket keresett? – kérdezte Rudolph.
– Igen – válaszolta Sam mosolyogva. – Végül igen.
– Helyes – kiáltott fel Lukey.
Sam elővette a négy vékony celofáncsomagot. – Hoztam maguknak valamit, fiúk – mondta.
Lukey lepillantott, és felragyogott a szeme. Slim Jimek, Dolph – mondta, vigyorogva gyönyörűségében. – Nézd, Sarah fiúja hozott egy csomó kibaszott Slim Jimet! Csodaszép!
– Adja csak ide őket, öreg haver – mondta Rudolph, miközben elkapta őket. – Ez a faszkalap egyszerre megenné az egészet, éjszaka meg összeszarná maga alatt az ágyat – mondta Samnek. Letépte a celofánt az egyik Slim Jimről, és odaadta Lukeynak. – Itt van, te dinnye... A többit félreteszem neked.
– Te is ehetsz egyet, Dolph. Csak rajta!
– Jobban tudod, mint én, Lukey, hogy akkor is utálom, mikor bemegy, meg akkor is, mikor kijön.
Sam nem vett tudomást erről a kis intermezzóról. Keményen Lukeyra nézett. – Sarah fiúja? Ezt meg kitől hallotta?
Lukey egyetlen harapással bepofázta a Slim Jim felét. Arckifejezése egyszerre tükrözött humort és engedékenységet. Ujját az orrához tartotta és így szólt: – Csiripelik a verebek, haver. De még mennyire!
– Oda se bagózzon rá! – mondta Rudolph, miközben kiürítette gyömbérsörös poharát. – Csak azért jártatja a lepénylesőjét, mert szereti hallani a hangját.
– Mi a szart hadoválsz!? – kiáltotta Lukey, újabb hatalmasat harapva a Slim Jimből. – Igenis tudom, mert Dave mondta. Múlt éjjel róla álmodtam, és ő mondta, hogy a fickó Sarah szíve csücske.
– Hol van Sarah? – kérdezte Sam. – Azt hittem, itt lesz.
– A búcsúztató után beszélt velem – mondta Rudolph. – Azt mondta, maga tudni fogja, hol keresse őt, ha látni akarja. Azt mondta, maga egyszer látta már őt ott.
– Sarah nagyon szerette Dave-et – mondta Lukey. Egyik szemében hirtelen egy könnycsepp jelent meg, majd végigfutott az arcán. Letörölte a kézfejével. – Mindnyájan szerettük. Dave mindig olyan elszántan próbált kimászni belőle. Nagy kár érte, tudja. Tényleg nagy kár. – Lukey pedig egyszeriben zokogásban tört ki.
– Nos, hadd mondjak maguknak valamit – mondta Sam. Leguggolt Lukey mellé, és odaadta neki a zsebkendőjét.
Őt magát is sírás kerülgette, és félt attól, amit most meg kellett tennie – vagy legalábbis próbálnia. Végül csak sikerült neki. – Józanul halt meg. Bármit is mondanak, ehhez tartsák magukat, mert én tudom az igazságot. Józanul halt meg.
– Ámen – mondta Rudolph áhítatosan.
– Ámen – mondta Lukey is. Visszaadta Samnek a zsebkendőjét. – Kösz.
– Szóra sem érdemes, Lukey.
– Mondja csak, nincs több abból a szarházi Slim Jimből?
– Nincs – válaszolta Sam mosolyogva. – Ismeri a mondást, Lukey. Az egy túl sok, az ezer pedig sosem elég.
Rudolph felnevetett. Lukey mosolygott – aztán az ujját megint az orrához emelte.
– Na és egy negyeddollárosa? Nincs egy nélkülözhető negyeddollárosa?

 

3

Sam első gondolata az volt, hogy Sarah esetleg visszament a könyvtárba, de ez nem passzolt azzal, amit Dolph mondott... egyszer volt Sarah-val a könyvtárban azon a borzalmas éjszakán, amely látszólag egy évtizeddel ezelőtt volt, de ott együtt voltak. Sam nem „látta” ott őt abban az értelemben, ahogy az ember meglát valakit például egy ablakon át vagy...
Aztán eszébe jutott, amikor valóban látta Sarah-t az ablakon keresztül, épp itt az Angle Streeten. Tagja volt annak a társaságnak, amely megpróbált valamit tenni a hátsó udvaron, hogy megőrizze józanságát. Csakúgy, mint azon a napon, most is átsétált a konyhán, odaköszönve néhány vendégnek. Elmer Baskin és Burt Iverson is ott állt az egyik kis csoportban, és puncsfagyit szopogattak, miközben komoran figyeltek egy idősebb nőre, akit Sam nem ismert. Kilépett a konyhaajtón a hátsó verandára. Az időjárás ismét borongóssá és szelessé változott. A hátsó kert kihalt volt, Sam azonban észrevett egy pasztellszínű villanást a telekhatárt jelképező bokrok mögött.
Lement a lépcsőn, és átvágott a kerten, tudatában annak, hogy a szíve megint vadul kalapál. Keze ösztönösen a zsebébe vándorolt, és a megmaradt két celofános csomaggal tért vissza. Vörös Bikaszem zselé volt bennük. Feltépte őket, és golyót kezdett gyúrni belőlük, ami sokkal kisebb volt, mint amit hétfőn a Datsunban csinált. Az édeskés szag émelyítő volt, mint mindig. A távolból vonat közeledését hallotta, amiről eszébe jutott az álma – amiben Naomi Ardeliává változott.
Késő, Sam. Már késő. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Ő csak vár. Ne felejtse, Sam – ő csak vár.
Néha az álmokban rengeteg igazság volt.
Hogy tudott fennmaradni éveken át? Annyi éven át? Sohasem tették fel maguknak ezt a kérdést. Hogyan került át egyik emberből a másikba? Ezt sem kérdezték meg egyszer sem maguktól. Talán a lény – amely úgy nézett ki, mint egy Ardelia Lortz nevű nő – minden szemfényvesztése és illúziója mögött olyan volt, mint egy hernyó, amelyiknek lepkéje a gubóját két faág elágazásába fonja, majd védőhálóval veszi körül, utána pedig elrepül valahová, hogy elpusztuljon. A hernyó a gubóban csendben várakozik... és átváltozik.
Ő csak vár.
Sam folytatta útját, tovább gyúrva az émelyítő kis golyót, amelynek élvezetétől a könyvtári nyomozó – az ő könyvtári nyomozója – fosztotta meg, cserébe pedig megajándékozta rémálmokkal. A golyó anyagát Naomi segítségével sikerült valahogy átváltoztatnia az üdvözülés építőkövévé.
A könyvtári nyomozó, amint Naomit magához öleli. Száját a lány vállgödrébe nyomja, mintha meg akarná csókolni. Helyette azonban köhög.
A zacskó, amely az Ardelia-valami nyaka alatt csüng. Ernyedten. Elhasználódottan. Üresen.
Ne legyen túl késő! Kérem!
Belépett a keskeny bozótsávba. Naomi Sarah Higgins a másik oldalon állt, mellén keresztbe font karral. Egy pillanatra Samre nézett, akit megdöbbentett a lány sápadt és elgyötört tekintete. Aztán Naomi visszafordította tekintetét a vasúti vágányokra. A vonat közeledett. Már nem sok kellett hozzá, hogy megpillantsák.
– Szia, Sam!
– Szia, Sarah!
Sam egyik karjával átölelte a derekát. A lány hagyta, de a teste rideg maradt és tartózkodó.
Ne legyen túl késő, kérem! villant át megint Sam agyán, majd azon kapta magát, hogy Dave jár az eszében.
Ott hagyták őt a könyvtárban, miután egy gumiékkel kitámasztották az ajtót. Sam egy nyilvános fülkéből tette meg bejelentését, két sarokkal távolabb. Letette a kagylót, mikor a diszpécser a nevét kérdezte. Így találták meg Dave-et; a hivatalos feltevés szerint természetesen baleset végzett vele, azok az emberek pedig, akiknek egyáltalán véleményük volt az esettel kapcsolatban, a papírforma szerint foglaltak állást, vagyis: újabb vén szeszkazán van útban a Tejút gigantikus pálinkafőzdéje felé. Mindenki azt hitte, hogy üveggel kezében ment az utcán, mikor meglátta a nyitott ajtót, amin bebotorkált, majd nekiesett a poroltónak a sötétben. Game over. A boncolás, amely nem mutatott ki alkoholt Dave vérében, egy cseppet sem változtatta meg a közvélemény – feltehetően még a rendőrség álláspontját sem. Az emberek egyszerűen azt várják egy alkoholistától, hogy alkoholistához méltó módon haljon meg.
– Hogy viselted, Sarah? – kérdezte a férfi.
– Nem túl jól, Sam. Nem túl jól. Képtelen vagyok aludni... vagy enni... a fejem a legborzasztóbb dolgokkal van tele... amik egyáltalán nem tűnnek a saját gondolataimnak... és innom kell. Ez a legrosszabb. Csak innék... innék... és innék. A találkozók nem segítenek. Először életemben, a találkozók semmit sem segítenek.
Naomi lehunyta a szemét, és sírt. Végsőkig kétségbeesett, erőtlen zokogás volt.
– Igazad van – felelte Sam együttérzően. – Nem fognak. Nem tudnak. És az az érzésem, hogy Ardelia boldog lenne, ha újra inni kezdenél. Igaz, most csak várakozik... de ez nem jelenti azt, hogy nem éhes.
Naomi kinyitotta a szemét, és ránézett. – Miről... Sam, miről beszélsz?
– Az állhatatosságról – felelte Sam. – A gonosz állhatatosságáról. Ahogyan várakozik. Ahogyan olyan ravasz, kiismerhetetlen és erős tud maradni.
Sam lassan felemelte a kezét és kinyitotta. – Ráismersz, Sarah?
A lány elhátrált a piros zselégolyó elől, ami a tenyerén feküdt. Szemei egy pillanatra tágra nyíltak, és mindennek tökéletesen a tudatára ébredtek. Gyűlölettől és félelemtől csillogtak. A csillogás pedig ezüstös volt.
– Dobd el! – suttogta. – Dobd el azt az istenverte dolgot!
Keze védekezően a tarkója felé mozdult, vörösesbarna hajához.
– Hozzád beszélek – mondta Sam rendíthetetlenül. – Nem hozzá, hanem hozzád. Szeretlek, Sarah.
A lány megint ránézett, és ismét ott volt az arcán az a végtelenül fáradt tekintet. – Igen – mondta. – Lehet, hogy így van. És lehet, hogy fel kellene hagynod vele.
– Szeretném, ha megtennél valamit a kedvemért, Sarah. Azt akarom, hogy fordíts hátat nekem. Egy vonat közeledik éppen. Szeretném, ha figyelnéd a vonatot, és nem fordulnál meg, amíg nem szólok. Menni fog?
A lány felhúzta ajkát. A gyűlölet és félelem keveréke újra feltámadt sápadt arcán. – Nem! Hagyj békén! Tűnj el!
– Tényleg ezt akarod? – kérdezte Sam. – Tényleg? Te mondtad meg Dolphnak, hogy hol talállak meg. Tényleg azt akarod, hogy menjek?
Naomi megint becsukta a szemét. Remegő szája lefelé görbült. Mikor újra kinyitotta szemeit, azok halálfélelemmel és könnyel teltek meg.
– Ó, Sam, segíts rajtam! Valami baj van velem, de fogalmam sincs, hogy mi az. Nem tudom, mit tegyek.
– Én tudom, mit kell tenni – mondta Sam. – Bízzál bennem, Sarah, és bízzál abban, amit hétfőn este mondtál, amikor a könyvtárba mentünk. Őszinteség és hit. Ezek a félelem ellentétei. Őszinteség és hit.
– Ne hidd, hogy könnyű – suttogta Naomi. – Nehéz hinni. Nehéz bízni.
Sam merőn a szemébe nézett.
Naomi hirtelen felhúzta felső ajkát, alsó ajkát pedig előrebiggyesztette, amely így egy pillanatra tölcsérszerű formát vett fel. – Baszd meg magad! – mondta. – Tűnj el innen, és baszd meg magad, Sam Peebles!
Sam merőn a szemébe nézett.
A lány felemelte a kezét, és a halántékára tapasztotta.
– Nem volt szándékos – mondta. – Nem tudom, hogy ezt most miért mondtam. És... a fejem... Sam, az a szerencsétlen fejem Úgy érzem, mindjárt kettéhasad. – A közeledő vonat fütyült, miközben áthaladt a Proverbia folyó fölött, és átlépte Junction City határát. A délutáni tehervonat volt az, amelyik megállás nélkül robog végig az omahai vágóhidak felé. Sam most már látta.
– Nincs sok időnk, Sarah. Cselekednünk kell. Fordulj meg, és nézd a vonatot! Figyeld, ahogy közeledik!
– Igen – szólalt meg Naomi hirtelen. – Igazad van. Tedd azt, amit jónak látsz, Sam. És ha úgy látod... úgy látod, hogy nem használ... akkor lökj meg. Lökj a vonat elé. Utána azt mondhatod a többieknek, hogy magamtól ugrottam... hogy öngyilkosság volt. – Könyörögve nézett Samre. Kimerült arcából végsőkig fáradt szemek meredtek a férfira.
– A többiek tudják, hogy meghasonlottam önmagammal – mármint a többiek az összejövetelekről. Az ember nem tudja végsőkig elrejteni előlük az érzéseit. Egy idő után egyszerűen lehetetlen. Hinni fognak neked, ha azt mondod, hogy a vonat elé ugrottam, és igazuk is lesz, mert én sem akarom, hogy ez így menjen tovább. De az a helyzet... Sam, az a helyzet, hogy azt hiszem, hamarosan akarni fogom, hogy legyen folytatás.
– Maradj csendben! – mondta a férfi. – Nem fogok itt most öngyilkosságról társalogni. Nézd a vonatot, Sarah, és ne feledd, hogy szeretlek!
A lány a vonat irányába fordult, amely most már kevesebb mint egy mérföldre volt, és gyorsan közeledett. Kezével a tarkójához nyúlt, és félrehúzta a haját. Sam előrehajolt... és ott volt, amit keresett, meglapulva a magasban, a lány hófehér nyakszirtjén. Tudta, hogy a nyúltagy mindössze egy centivel alatta kezdődik, a gyomra pedig görcsbe rándult az iszonyattól.
Sam a hólyagszerű kinövés fölé hajolt. Pókhálószerű fehér szálak borították, amelyek keresztül-kasul fonták be, ő azonban látta, hogy alatta egy rózsaszínű, zselészerű daganat lüktet Sarah szívverésével egyszerre.
– Hagyj békén – sikított fel Ardelia Lortz annak a nőnek a szájából, akibe Sam épp csak beleszeretett. – Hagyj békén, te szemét! – Sarah kezei azonban szilárdan tartották a haját, hogy Sam a nyakához férjen.
– Látod a számokat a mozdonyon, Sarah? – mormogta a férfi.
A lány felnyögött.
A férfi belenyomta hüvelykujját a kezében lévő zselégolyóba, kis mélyedést csinálva benne, ami valamivel nagyobb volt, mint a Sarah nyakán lévő parazita. – Olvasd fel őket hangosan, Sarah! Olvasd a számokat!
– Kettő... hat... ó, Sam, a fejem nagyon fáj... úgy érzem, mintha egy hatalmas kéz akarná az agyamat kettészakítani...
– Olvasd a számokat, Sarah – dünnyögte a férfi, miközben a Vörös Bikaszem zselét a lüktető, obszcén kinövés felé közelítette.
– Öt... kilenc... öt...
Finoman ráhelyezte a zselégolyót. Hirtelen érezte, ahogy a valami tekergőzni és vonaglani kezd az édes bevonat alatt. Mi van, ha kitör? Mi van, ha kitör, mielőtt le tudom venni róla? Ez a valami Ardelia tömény méregkivonata – mi van, ha kitör, mielőtt sikerült levennem?
A közeledő vonat megint fütyült. A hang elnyomta Sarah fájdalomteli sikítását.
– Nyugi...
Miközben levette a zselégolyót, egyidejűleg össze is zárta. Sikerült; a valami fogságba esett a cukorban, és úgy lüktetett benne, mint parányi beteges szív. Sarah nyakszirtjén három pici, sötét lyuk látszott, alig nagyobbak tűszúrásnál.
– Elment! – kiáltott fel a lány. – Elment! Sam!
– Még nem – felelte Sam zordan. A tenyerén fekvő zselégolyó felszínén buborék kezdett képződni, egyre jobban megfeszülve, hogy szétpattanjon...
A vonat dübörögve hagyta maga mögött a Junction City-beli rakodót, ahol valamikor egy Brian Kelly nevű férfi vetett oda négy centet Dave Duncannek, és azt mondta neki, hogy szívódjon fel. Már háromszáz méterre sem volt, és gyorsan közeledett. Sam félrelökte Sarah-t, és a vágányok mellé térdelt.
– Rajta, Ardelia – dünnyögte. – Ezt kapd el! – Lecsapta a lüktető, vonagló zseléhólyagot az egyik fénylő sínszálra.
Mélyen a tudatában valami velőtrázóan sikított mérhetetlen gyűlöletében és félelmében. Hátralépett, és figyelte, ahogy a zselében csapdába esett valami megpróbál kiszabadulni. A golyó szétnyílt... Sam látta, amint a belsejéből valami sötétebb vörös próbál előnyomulni... aztán a kettő-húszas omahai tehervonat zörgő tengelyek és csikorgó kerekek szervezett hangorkánjában robogott át rajta.
A zselé eltűnt, Sam Peebles tudatában pedig a vérfagyasztó sikoly megszakadt, mintha borotvával vágták volna el.
Hátralépett, és Sarah felé fordult. A lány dülöngélt a lábán, miközben tágra nyílt szeméből valamiféle kába öröm sugárzott. Sam a dereka köré fonta kezét, és szilárdan tartotta, mialatt marhavagonok, rönkszállító vagonok és tartálykocsik dübörögtek el mellettük, s a hajuk lobogott a szélben.
Úgy álltak ott, egészen addig, amíg a fékezőkocsi is el nem haladt, kis piros fényével jelezve útját nyugat felé, amint távolodott. Akkor a lány kicsit arrébb húzódott a férfitól... de azért a karjában maradt – és ránézett.
– Szabad vagyok, Sam? Tényleg megszabadultam tőle? Úgy érzem, igen, de alig tudom elhinni.
– Szabad vagy – nyugtatta meg őt Sam. – A te büntetésed is ki van fizetve, Sarah. Egyszer s mindenkorra ki van fizetve.
A lány felemelte arcát, és kis csókokkal borította el a férfi ajkát, arcát és szemét. Közben saját szemét sem csukta be; végig komoly tekintettel figyelte Samet.
Végül a férfi megfogta a kezét, és így szólt: – Nem megyünk vissza, hogy mi is lerójuk kegyeletünket? A barátaid már biztos hiányolnak.
– A te barátaid is lehetnek, Sam... ha akarod őket.
A férfi bólintott. – Akarom. Nagyon is akarom.
– Őszinteség és hit – mondta a lány, és megérintette a férfi arcát.
– Ezek kulcsszavak – a férfi újra megcsókolta a lányt, majd felkínálta neki karját. – Elkísérne, hölgyem?
A lány belekarolt. – Ahová csak akarja, uram. Ahová csak akarja.
Így sétáltak lassan vissza az Angle Street-i menhelyre, a hátsó udvaron keresztül.

 

 

A NAPKUTYA

 

John D. MacDonald emlékére.
Hiányzol, öreg barátom – és igazad volt abban,
amit a tigrisekről mondtál.

 

NÉGY PERCCEL ÉJFÉL UTÁN

 

NÉHÁNY SZÓ A NAPKUTYÁ -RÓL

Időnként megkérdezik tőlem: – Mikor unod már meg ezt a horrordolgot, Steve, és miért nem írsz már valami komolyat?
Régebben azt hittem, hogy aki ilyet kérdez, nem szándékosan akar megsérteni, de ahogy telnek az évek, már nem vagyok ebben olyan biztos. Figyelem az arcokat, mikor ezt megkérdezik tőlem, és a legtöbbjüké olyan, mint egy bombázópilótáé, amikor azt lesi, hogy az utolsó köteg bombája földbe zuhan-e, vagy telibe találja a célba vett gyárat vagy lőszerraktárt.
Az igazság az, hogy majdnem mindent, amit írtam – beleértve sok humoros írásomat is -. komoly szándékkal írtam. Kevés olyan alkalomra emlékszem, hogy egy épp akkor eszembe jutott vad és őrült ötleten röhögve ültem volna le az írógéphez. Soha nem leszek Reynolds Price vagy Larry Woiwode – nem is tudnék olyan lenni –, de ez nem jelenti azt, hogy nem veszem legalább annyira komolyan, amit csinálok. Azt kell csinálnom, amit tudok – ahogy Nils Lofgren mondta egyszer – „Ha az igazi énem koszos, azt kell megmutatnom... én nem kamuzok.”
Ha a maguk értelmezése szerint a valóságos – VALAMI, AMI AKÁR MEG IS TÖRTÉNHETNEM értelemben – egyenlő a komollyal, akkor önök eltévesztették a házszámot, és jobb, ha rögtön távoznak. De kérem, jusson eszükbe, miközben kifelé haladnak, hogy nem egyedül teljesítek szolgálatot ebben az épületben, Franz Kafkának volt itt irodája, George Orwellnek, Shirley Jacksonnak és Jorge Luis Borgesnek, Jonathan Swiftnek és Lewis Carrollnak. Az előtérben elég egy pillantás a bérlők listájára, és láthatjuk, hogy a jelenlegiek közt ott van: Thomas Berger, Ray Bradbury, Jonathan Carroll, Thomas Pynchon, Thomas Disch, Kurt Vonnegut Jr., Peter Straub, Joyce Carol Oates, Isaac Bashevis Singer, Katherine Dunn és Mark Halpern.
Amit csinálok, a legkomolyabb célokért teszem; szeretetért, pénzért, elhivatottságból. Az irracionális mese az általam ismert legjózanabb módja annak, hogy leírjam a világot, amelyben élek. Ezeket a meséket én a metafora és a moralitás eszközeként egyaránt használom; továbbra is ezek nyújtják az általam ismert legjobb rálátást arra a kérdésre, hogy hogyan észleljük a dolgokat, és az ehhez tartozó másik kérdésre, hogy hogyan cselekszünk vagy hogyan nem cselekszünk ezen észleleteink alapján. Ezeket a kérdéseket vizsgálom olyan alaposan, ahogyan csak tudom, az intelligenciám és tehetségem szabta korlátokon belül. Nem kaptam meg soha a National Book Awardot vagy a Pulitzer-díjat, de komoly, az vagyok. Ha mást nem is, egy dolgot higgyenek el nekem: mikor kézen fogom magukat, és rákezdek, hogy: „kedves barátom”, én minden szót elhiszek abból, amit mondok.
Mondandóm jó része Nagyon Fontos Dolog, és ahhoz a kisvárosi környezethez kötődik, amelyben felnőttem, és amelyben még mindig élek. A novellák és a regények méretarányos modelljei annak, amit könnyedén „való élet”-nek nevezzünk, és szerintem az, ahogy az emberek a kisvárosokban élik az életüket, a méretarányos modelljei annak, amit könnyedén „társadalom”-nak nevezünk. Ez a gondolat vita tárgya lehet, és a vita teljesen jogos (enélkül sok irodalomtanár és kritikus munkanélküli lenne); csak annyit akarok mondani, hogy az írónak kell valamiféle ugródeszka, és félretéve azt a szilárd hitet, hogy egy novella a saját jogán is létezhet, a kisváros mint pszichológiai és szociológiai mikrokozmosz ötlete az enyém. A Came-ben kezdtem kísérletezni ilyen dolgokkal, sokkal ambiciózusabban folytattam a Borzalmak városá-ban, de A holtsáv-ban jöttem igazán lendületbe.
Azt hiszem, az volt az első Castle Rock-történetem (és Castle Rock tulajdonképpen a Borzalmak városa vámpírok nélkül). Az azóta eltelt években Castle Rock egyre inkább az „én városom” lett, abban az értelemben, ahogy a mitikus Iskola Ed McBain városa, és a nyugat-virginiai Glory David Grubbé. Újra és újra visszatérek, hogy megvizsgáljam lakóinak életét, és a domborzatot – ami, úgy tűnik, az életüket irányítja –, Castle Hillt, Castle View-t, Castle Lake-et és az utakat, melyek a város nyugati végén kanyarognak.
Ahogy múltak az évek, egyre jobban kezdett érdekelni – majdhogynem megbűvölt – ennek a városnak a titkos élete, a rejtett kapcsolatok, melyeket egyre jobban kiismertem. Ezeknek a történeteknek a nagy része vagy megíratlan, vagy kiadatlan marad: hogy néhai George Bannerman seriff hogy vesztette el az ártatlanságát halott apja kocsijának hátsó ülésén, hogy Ophelia Todd férjét hogyan ölte meg egy sétálgató szélmalom, hogy Andy Clutterbuck hogyan vesztette el bal kezének mutatóujját (levágta a ventilátor, majd a kutya megette).
A holtsáv után, ami részben az idegbeteg Frank Dodd története, írtam egy kisregényt A test címmel; megírtam a Cujo című regényt, amelyben a jó öreg Bannerman seriff fűbe harap; és írtam még egy sor elbeszélést a városról. És ez mind rendben is van, de ha egy írót túlságosan elbűvöl egy képzeletbeli helyszín, az nem a legkellemesebb dolog. Tudom, jöhetnek most Faulknerrel, és J. R. R. Tolkiennel, de egypár kivétel csak erősíti a szabályt, és én különben sem abban a ligában játszom.
így hát egy ponton úgy határoztam – először tudat alatt, gondolom, ahol az IGAZÁN Fontos Munka folyik –, hogy eljött az ideje végleg búcsút intenem Castle Rocknak, ahol kedvenc szereplőim közül oly sokan éltek és meghaltak. A jóból is megárt a sok. Ideje, hogy továbblépjek (talán egészen a szomszédos Harlowig, ha-ha-ha). De nem csak egyszerűen tovább akartam lépni; be akartam fejezni a dolgokat, éspedig egy csattanóval.
Apránként kezdett tudatosodni bennem, hogy hogyan is lehetne ezt megcsinálni, és az elmúlt négy évben megírtam, ha úgy tetszik, egy trilógiát: az utolsó Castle Rock-történeteket. Nem sorrendben írtam őket (néha már úgy érzem, ez a „rendtelenség” életem története), de most készen vannak, és eléggé komolyak... de remélem, ez nem azt jelenti, hogy fantáziátlanok és unalmasak.
Az első ezek közül, a Halálos árnyék, 1989-ben jelent meg. Igaz, hogy ez főleg Thad Beaumont története, és igen nagy részben egy Ludlow nevű városkában játszódik (abban a városban, ahol Creedék éltek az Állattemető-ben), de Castle Rock is szerepel a történetben, és a könyv bemutatja Bannerman seriff utódját, egy Alan Pangborn nevű fickót, Pangborn seriff áll a trilógia utolsó történetének középpontjában, egy hosszú regényben, melynek címe Hasznos Holmik, és jövőre fogják kiadni. Ezzel végleg lezárom a Castle Rock-aktát.
A két hosszabb regény közötti összekötő szál ez a most következő történet. Castle Rock jelentősebb figurái közül kevéssel fognak találkozni A Napkutyá-ban, mindazonáltal Pop Merrill-lel, akinek az unokaöccse a város rosszfiúja (és Gordie LaChance béte noire-ja A test-ben): Ász Merrill. A Napkutya azonkívül előkészíti a terepet a végső tűzijátékra... és remélem, kielégítően megáll magában is, és élvezetet nyújt azok számára is, akiket egy fikarcnyit sem érdekel a Halálos árnyék, vagy a Hasznos Holmik.
Még egy dolgot el kell mondanom: minden történetnek megvan a maga titkos élete, teljesen függetlenül attól, hogy hol játszódik, és A Napkutya a fényképezőgépek és a fényképek története. Úgy öt éve a feleségem, Tabitha érdeklődni kezdett a fotózás iránt, felfedezte, hogy van hozzá érzéke, és komolyabban is elkezdett foglalkozni a dologgal, tanult, kísérletezett, és gyakorolt, gyakorolt, gyakorolt. Én magam rossz fotós vagyok (az a fajta, akinek mindig sikerül levágnia a fotóalanyok fejét, vagy épp kitátják a szájukat, vagy akár egyszerre mindkettő sikerülhet), de igen tisztelem azokat, akik jó fényképeket készítenek, és az egész folyamat lenyűgöz.
Kísérletei során a feleségem vett egy Polaroid fényképezőgépet; egy ilyen masinát még a hozzám hasonló kétbalkezesek is vígan használhatnak. Természetesen láttam és használtam már Polaroidot azelőtt is, de igazából soha nem gondolkodtam el rajta, és soha nem is néztem meg közelebbről, hogy milyen képeket is készít. És minél többet gondolkodtam ezeken a képeken, annál furcsábbnak tűntek. Végül is ezek nemcsak képek, hanem megdermedt pillanatok is... és van bennük valami nagyon különleges.
Ez a történet szinte egyszerre született meg bennem egy nyári éjszakán 1987-ben, igaz, akkor már legalább egy éve a fejemben motoszkált a dolog. És ennyi elég is belőlem, azt hiszem. Öröm volt újra találkozni magukkal, de ez nem azt jelenti, hogy most hazamehetnek.
Úgy nézem, egy születésnapi ünnepség vár ránk Castle Rock városában.

 

 

ELSŐ FEJEZET

 

Szeptember 15-én volt Kevin születésnapja. Pont azt kapta, amire vágyott: a Napot.
A szóban forgó Kevin Kevin Delevan volt, a születésnap az ő tizenötödik születésnapja, és a Nap egy Nap 660 márkájú Polaroid fényképezőgép, olyan, ami épp csak a meleg szendvicset nem csinálja meg a kezdő fotós helyett.
Természetesen voltak más ajándékok is; a húga, Meg kötött neki egy pár egyujjas kesztyűt, kapott tíz dollárt a Des Moines-i nagymamájától, a nagynénje, Hilda néni pedig – szokás szerint – küldött egy borzalmas csattal ellátott zsinórnyakkendőt. Az elsőt még akkor küldte, amikor Kevin hároméves volt. Ez azt jelenti, hogy mostanra Kevinnek volt tizenkét darab használatlan, borzalmas csattal ellátott zsinórnyakkendője az íróasztala egyik fiókjában, ahová ez a legújabb is – szerencsés tizenharmadikként – kerülni fog. Egyszer sem hordta még egyiket sem, mégsem dobhatta ki őket. Hilda néni Portlandben lakott Ugyan eddig még egyszer sem jött el se Kevin, se Meg születésnapjára, de bármelyik évben kedve szottyanhat rá. Csakugyan megtehetné, hiszen Portland alig ötven mérföldnyire van Castle Rocktól délre. És mi lenne, ha egyszer tényleg eljönne... és azt mondaná Kevinnek, kösse fel valamelyik nyakkendőjét (vagy Megnek, hogy vegye fel valamelyik korábbi sálját)? Más rokonnál talán egy bocsánatkérés elegendő lenne. De Hilda néni más. Hilda néni két olyan tény metszéspontjában helyezkedett el, melyek kecsegtető reménysugárrá avatták személyét: egyrészt öreg volt, másrészt pedig Gazdag.
Kevin anyja meg volt róla győződve, hogy egy nap Hilda néni TESZ VALAMIT Kevinért és Megélt. Világos volt, hogy ez a VALAMI Hilda néni halála után jön el, végrendeletének egy cikkelye formájában. Arra a kis időre ésszerűnek tűnt megtartani a szörnyűséges zsinórnyakkendőket és a nem kevésbé szörnyűséges sálakat. Szóval, a tizenharmadik zsinórnyakkendő (melynek csatján egy madár – Kevin szerint egy harkály – volt látható) szintén csatlakozik a többihez, és Kevin írni fog egy köszönőlevelet Hilda néninek. Nem azért, mert az anyja ragaszkodik hozzá, nem is azért, mert Kevin reménykedik benne, vagy egyáltalán érdekli, hogy Hilda néni egy nap talán TESZ VALAMIT érte és a húgáért, hanem egyszerűen azért, mert illedelmes, jó magaviseletű, minden súlyosabb komiszság nélkül való fiú.
Megköszönte családjának az összes ajándékot (szülei természetesen adtak neki egy sor jelentéktelenebb ajándékot is, de a fénypont egyértelműen a Polaroid volt – és szülei örültek az ő örömének), Meget is megpuszilta (aki vihogott, és úgy tett mintha letörölné, de azért örült neki), és elmondta, hogy a kesztyű milyen jól fog jönni télen a sítáborban – de igazából csak a Polaroid és a hozzá tartozó filmtekercsek foglalkoztatták.
Derekasan evett a születésnapi tortából és a fagyiból, bár már alig várta, hogy megkaparintsa és kipróbálja a gépet. Amint ezt illedelmesen meg tudta tenni, meg is tette.
Ekkor kezdődtek a bajok.
Elolvasta a használati utasítást – amennyire türelmetlensége engedte, alaposan -» aztán betöltötte a filmet, miközben családja szorongva és várakozásteljesen figyelte az eseményeket (érdekes módon mindig a legizgalmasabb ajándékok nem működnek). És egyszerre lélegzett fel a család – nem is annyira sóhaj volt, mint inkább alig hallható szusszanás –, amikor a gép engedelmesen kiköpte a film dobozának négyzet alakú kartontetejét, pontosan úgy, ahogyan azt a használati utasítás megjósolta.
A fényképezőgépen két kis kijelző volt, egy piros és egy zöld, egy cikcakkos villámot ábrázoló jellel elválasztva. Amint Kevin megtöltötte a gépet, kigyulladt a vörös fény. Néhány másodpercig égett. Mindenki csendes elragadtatással figyelte, ahogy a Nap 660 vakuja fényt szippantott magába. Aztán a vörös fény kialudt, és helyette a zöld lámpa kezdett villogni.
– Megvan – mondta Kevin ugyanazzal a lazára-vesszük-a-figurát-de-nem-nagyon-sikerül hangsúllyal, amellyel Neil Armstrong közvetítette a Holdon megtett első lépéseit. – Álljatok egymás mellé!
– Én nem akarok lefényképeződni! – nyafogott Meg, és eltakarta az arcát olyan teátrális aggodalommal és élvezettel, amire csak tizenalatti lányok és igazán rossz színésznők képesek.
– Ugyan már, Meg! – szólt rá Mr. Delevan.
– Ne butáskodj már, Meg! – biztatta Mrs. Delevan. Meg leengedte a kezét (és felhagyott az ellenkezéssel), és mind a hárman odaálltak az asztal végébe a születésnapi torta maradványai mögé.
Kevin belenézett a gép keresőjébe. – Menj egy kicsit közelebb Meghez, mama! – mondta, bal kezével az irányt mutatva. – Te is, papa! – most meg a jobb kezével mutogatott.
– Naa, szétnyomtok – visítozott Meg a szüleinek. Kevin rátette az ujját arra a gombra, ami elsüti a készüléket, és hirtelen eszébe jutott egy figyelmeztetés a használati utasításból, ami arra hívta föl a figyelmet, hogy a képeken milyen könnyű levágni az emberek fejét Le a fejükkel! gondolta – milyen vicces lenne, de abban a pillanatban egy kis szúrást érzett a gerince alján, ami azonnal el is múlt, szinte még mielőtt észrevehette volna. Egy kicsit följebb emelte a gépet. Rendben. Most teljesen benne voltak a keretben.
– Oké – mondta. – Mosolyogjatok, és mondjátok azt, hogy közösülés!
– Kevin! – kiáltotta az anyja.
Apja nevetni kezdett, Meg meg azt a fajta idegbeteg visítozást produkálta, ami még a legrosszabb színésznőknek is csak ritkán sikerül, erre a sikoltozásra a tíz és tizenkét év közötti lányok kizárólagos jogot formálnak.
Kevin lenyomta a gombot.
Az elem által generált áramból táplálkozó villanófény megfürdette a szobát egy pillanatnyi mindent feltáró fehér fényben.
Az enyém, gondolta Kevin. Tizenötödik születésnapjának tovatűnő örömét kellett volna éreznie erre a gondolatra, ehelyett megint jött az a furcsa kis szúrás. És ezúttal ráadásul erősebben.
A fényképezőgép félig sikolyt, félig berregést hallatott, nehéz leírni ezt a hangot, de a legtöbb embernek elég ismerős: egy Polaroid fényképezőgép hangja, amint éppen kiöklendezik valamit, ami ha nem is nevezhető művészi alkotásnak, de többnyire tűrhető minőségű, és azonnali jutalmat kínál fáradozásainkért.
– Haddné! – kiabált Meg.
– Hátrább az agarakkal! – mondta Mr. Delevan – Eltart egy kis ideig, míg előhívja.
Meg egy kristály gömbbe bámuló jósnő feszült figyelmével bámulta a merev, szürke felületet, amiből majd a fényképnek kell kibontakoznia.
A család többi tagja is a kép köré gyűlt, ugyanazzal az aggodalommal, mint ami a fényképezőgép megtöltésének ceremóniáját kísérte: a lélegzetét visszafojtó Amerikai Család csendélete.
Kevin érezte az izmain felkúszó szörnyű feszültséget, és most már lehetetlen volt nem tudomást venni róla. Nem tudta megmagyarázni a dolgot... de az érzés tagadhatatlanul jelen volt. Tekintetét nem tudta elszakítani a fehér keretbe foglalt szürke négyzettől.
– Látom magam! – kiáltotta Meg vidáman. Majd egy pillanattal később: – Nem, asszem mégsem. De valami...
Néma csöndben figyelték, ahogy tisztul a szürkeség, és visszahúzódnak a ködök, mint a jósnő gömbjében, mikor letisztulnak a megérzések, kiegyenesednek a tér rezgései – vagy hogy is hívják ezeket –, és láthatóvá válik a kép.
Mr. Delevan törte meg a csöndet.
– Mi ez? – kérdezte csak úgy a levegőbe – Valami hülye vicc?
Kevin, mikor a kép fölé hajolt, hogy lássa hogyan jön elő, szórakozottan az asztal szélére tette a fényképezőgépet.
Most, hogy kitisztult a kép, Meg egy lépést hátrált. Arckifejezésében nem volt rémület vagy döbbenet, csak egyszerű csodálkozás. Egyik kezét felemelte, ahogy az apjához fordult, és ez a kéz útközben lelökte a Polaroidot az asztal széléről. Mrs. Delevan szinte transzban nézte a kibontakozó képet, arcára kiült a tanácstalanság, a döbbenet és a kezdődő migrén előérzete. A földhöz csapódó fényképezőgép hangja felriasztotta. Egy kis kiáltást hallatott, és hátrálni kezdett. Eközben viszont megbotlott Meg lábában, és elvesztette egyensúlyát. Mr. Delevan gyors mozdulattal érte nyúlt, erősen megtaszítva eközben Meget, aki még mindig közöttük állt. Mr. Delevan nem egyszerűen elkapta feleségét, de igazi báj és gyöngédség volt a mozdulatában; nagyszerű fényképet lehetett volna róluk készíteni: anyu és apu megmutatja, hogy még mindig tudják, mitől döglik a légy. Mintha egy tüzes tangó legvégén lennének lekapva, a nő egyik keze a levegőbe lendül, a háta mélyen behajlik, a férfi meg abba a kétértelmű hímpózba görnyed, ami így önmagában egyaránt érzékelhető a szerető gyöngédség és a vad testi vágy kifejeződéseként.
Meg tizenegy éves volt, és kevésbé kecses. Ő az asztal felé zuhant, és a gyomra kapta az ütést. Az ütközés elég erős volt, és valószínűleg megsebesítette volna, ha az utóbbi egy és fél évben nem járt volna balettozni háromszor egy héten. Nem volt nagyon jó táncos; de szerette csinálni, és a tánc megerősítette az izmait annyira, hogy felfogja az ütést, ahogyan egy autó lengéscsillapítója felfogja a hepehupás út veszélyes zökkenőit. Még így is kék és zöld foltok jelentek meg másnap a csípőjén. Majdnem két hétig tartott, míg ezek a foltok először lilába, majd sárgába váltottak és végül eltűntek... mint egy Polaroid-kép születése – visszafelé.
De amikor ez a burleszkbe illő kis baleset történt, Meg nem is nagyon érzett fájdalmat; egyszerűen nekiesett az asztalnak, és kiáltott egyet. Az asztal megbillent. A születésnapi torta, melynek az új fényképezőgép első képén előtérként kellett volna szolgálnia, lecsúszott az asztalról.
Mrs. Delevannak még annyi ideje sem maradt, hogy elkezdje a Jaj, nem történt semmi bajod? című kérdésözönt, mielőtt a torta maradéka egy nedvdús cuppanással a Nap 660-ra zuhant, és ragacsos cukormázzal fröcskölte össze a család cipőit és a lambériát.
A holland csokoládéval vastagon borított kereső periszkópként meredt a semmibe. Ennyi volt.
Boldog születésnapot, Kevin.
Aznap este Kevin és az apja a nappaliban ültek a díványon, mikor bejött Mrs. Delevan két összegémkapcsozott, szamárfüles papírlapot lobogtatva. Mindkettőjüknek nyitott könyv volt az ölében (az apa az Amerika színe virágá-t, a fia pedig a A laredói párbaj-t olvasta), de olvasás helyett inkább csak a kártyaasztalra pislogtak, ahol a Nap gubbasztott dicstelenül egy rakás Polaroid-kép tetején. Az összes kép ugyanazt ábrázolta.
Meg előttük ült a földön, és egy kölcsönzött videofilmet bámult. Kevin nem tudta pontosan, melyik film az, de a képernyőn emberek rohangáltak, és sikoltozást is hallott, ezért valami horrorfilmre tippelt. Megan szenvedélyesen szerette ezeket. Anyja és apja ezt rossz szemmel nézte (különösen Mr. Delevan háborgott gyakran, és „haszontalan szemétnek” nevezte az ilyen filmeket), de ma este egyikük sem szólt egy szót sem. Valószínűleg örülnek, hogy legalább már nem nyafog a hasa miatt, gondolta Kevin.
– Megtaláltam! – mondta Mrs. Delevan. – Tessék, itt voltak a retikülöm aljában. Odaadta a papírokat – egy jótállási elismervényt a J. C. Penney'stől és egy MasterCard-nyugtát – a férjének. – Az ilyesmit sosem találom meg elsőre. Szerintem ezzel mindenki így van. Ez fizikai törvényszerűség.
Csípőre tett kézzel végigmérte férjét és fiát.
– Olyan elkámpicsorodva ültök itt, mint akik most nyuvasztották ki a szomszéd cicáját!
– Sosem volt cicájuk – mondta Kevin.
– Jól van, no! Én is nagyon sajnálom, de ne aggódj, kicseréljük! A Penney'sben boldogan adnak helyette egy másikat.
– Én a helyedben nem lennék olyan magabiztos – mondta John Delevan. Undorral felemelte a gépet, gúnyosan mosolygott, majd visszarakta oda, ahol volt. – Mikor leesett, lepattant róla egy szilánk. Nem látod?
Mrs. Delevan vetett rá egy felületes pillantást. – Jó, hát ha a Penney'sben nem is adnak helyette újat, a Polaroid vállalat biztosan kicseréli nekünk. Hiszen bármi is legyen a baja, azt nem az esés okozta. Az első kép ugyanolyan, mint az összes többi, pedig azt Kevin még azelőtt csinálta, mielőtt Meg lelökte a gépet.
– Nem direkt volt – mondta Meg anélkül, hogy hátrafordult volna. A képernyőn egy kisméretű figura – egy Chucky nevű gonosz baba – egy kisfiút kergetett. Chucky kék kezeslábasban volt, és kést lóbált a kezében.
– Tudom, drágám. Hogy van a hasad?
– Fáj – mondta Meg. – Talán egy kis fagyi segítene. Maradt még?
– Azt hiszem, igen.
Meg bevetette a legmegnyerőbb mosolyát.
– Nem hoznál nekem egy kicsit?
– Eltaláltad – mondta Mrs. Delevan kedvesen. – Hozzál magadnak! És mi ez a szörnyűség, amit nézel?
– Gyerekjáték a címe – mondta Megan. – Egy Chucky nevű baba életre kel. Tökizgi.
Mrs. Delevan fintorgott.
– Babák nem kellnek életre, Meg – szólt rá az apja. Vontatottan beszélt, mint aki tudja, hogy vesztett ügyet véd.
– De Chucky mégis életre kelt – mondta Meg. – Filmekben minden megtörténhet. A távirányítóval megállította a képet, és kiment, hogy fagyit hozzon.
– Miért akar mindig ilyen hülyeségeket nézni? – kérdezte Mr. Dele van a feleségétől elkeseredett ábrázattal.
– Nem tudom, drágám.
Kevin kezébe vette a gépet, másik kezében pedig egy pár Polaroid-képet tartott – majdnem egy tucatnyit csináltak.
– Tulajdonképpen nem is akarom kicseréltetni – mondta. Apja döbbenten bámult rá. – Jézusom! Hogyhogy?
– Hát – mondta Kevin védekezően – csak arra gondoltam, hogy jobban át kéne gondolni a dolgot. Szóval, végül is ez nem egy egészen normális hiba, nem igaz? Még ha a képek túlexponáltak... vagy alulexponáltak lennének... vagy egyszerűen nem lenne rajtuk semmi... az érthető lenne. De ezt hogy magyarázod meg? Ugyanaz a kép újra és újra. Ráadásul... nézd! Ezek mind a szabadban vannak, pedig mi az összes képet itt csináltuk a lakásban!
– Ez egyszerűen egy hülye vicc – mondta erre Kevin apja.
– Csak az lehet. Visszavisszük azt a rohadt gépet, és elfeledkezünk az egészről.
– Nem hinném, hogy ez tréfa – mondta Kevin, – Először is, ahhoz túl komplikált a dolog. Hogy kötelezhetnél egy fényképezőgépet arra, hogy egyetlen képet fényképezzen egyfolytában? Meg aztán a dolog pszichológiája sem stimmel.
– Na, ne! Már csak a pszichológia hiányzott – mondta Mr. Delevan, és a feleségére emelte tekintetét.
– Igen, a pszichológiája! – válaszolta Kevin határozottan.
– Amikor a gyárban töltik a cigarettát, vagy, mondjuk, amikor a rágógumit csomagolják, kinek jár az esze hülyéskedésen? Persze az is lehet, hogy a saját szüleim tréfáltak meg.
– Apád nem az a tipikus mókamester, csillagom – mondta ki Mrs. Delevan kedvesen a nyilvánvaló tényt.
Mr. Delevan összeszorított szájjal nézte Kevint. Mindig így nézett, amikor Kevin a focipályára ment, arra a helyre, ahol leginkább otthon érezte magát: nem az ő vére. Abszolút nem az ő vére. Volt egyfajta ösztönös gyanakvás Kevinben, ami apját mindig meglepte és összezavarta. Nem tudta, honnan származhat, de az biztos, hogy nem tőle.
Sóhajtott, és újra a fényképezőgépre pillantott. Egy darabka fekete műanyag lepattant a borítás bal oldaláról, és volt egy hajszálvékony repedés a keresőlencse közepén. A repedés annyira vékony volt, hogy teljesen el is tűnt, ha az ember a lencsét a szeméhez emelte, hogy beállítsa a képet – azt a képet, amit végül is nem fog megkapni. Amit az ember igazából kap, az ott hevert a kártyaasztalon, és a nappaliban is volt még vagy egy tucat.
Amit a képek ábrázoltak, úgy nézett ki, mint valami, ami most szabadult egy állatmenhelyről.
– Rendben, de akkor mi az ördögöt fogunk vele kezdeni?
– kérdezte. – Szerintem gondoljuk át az egészet értelmesen, Kevin. Mire lehet használni egy olyan fényképezőgépet, ami ugyanazt a képet fényképezi újra meg újra?
De Kevin nem azon gondolkodott, hogy mire lehet használni. Tulajdonképpen egyáltalán nem gondolkodott. Csak érzések voltak benne... meg emlékek. Abban a pillanatban, amelyben lenyomta az elsütőgombot, egyetlen kristálytiszta érzés
(ez az enyém)
töltötte el egész lényét, pont úgy, ahogy a vaku pillanatnyi fehér fénye vakította el szemét. Ezt az érzést – teljes volt, világos, mégis kimondhatatlan – egy erőteljes érzelemkavalkád kísérte, melynek összetevőit még nem sikerült tisztáznia... de mégis, mintha a félelem és az izgalom dominált volna benne.
Ráadásul az apja mindig gyakorlatiasan akarta szemlélni a dolgokat. Sosem lenne képes megérteni Kevin intuícióit vagy Meg gyilkos babák iránti érdeklődését.
Meg visszajött egy hatalmas tál fagyival, és újraindította a filmet. Valaki éppen egy forrasztópisztollyal próbálta Chuckyt elolvasztani, de az félreugrott, és tovább lóbálta a kést. – Még mindig veszekedtek?
– Mi csak vitatkozunk – mondta Mr. Delevan, és még összébb szorította ajkait.
– Persze, tudom – mondta Meg, keresztbe tett lábbal a padlón ülve. – Mindig ezt mondod.
– Meg? – szólt Kevin kedvesen. – Na?
– Ha ekkora mennyiségű fagylaltot ráeszel a leszakadt lépedre, ma éjjel minden bizonnyal szörnyethalsz. Persze lehet, hogy a léped mégsem szakadt le, de...
Meg nyelvet nyújtott rá, és visszafordult a tévéhez.
Mr. Delevan félig szeretettel, félig elkeseredve nézte a fiát. – Nézd, Kev, végül is a tied a gép, ez nem vitás. Azt csinálsz vele, amit akarsz, de...
– Apa, téged egy cseppet sem érdekel, hogy miért csinálja a gép azt, amit csinál?
– Nem, egy csöppet sem – mondta John Delevan. Most Kevin emelte tekintetét az égre. Eközben Mrs.
Delevan felváltva nézte hol az egyiket, hol a másikat, mintha teniszmeccsen lenne. És ez nem is állt távol az igazságtól. Évek óta figyelte, ahogy apa és fia egymáson élesítik a körmeiket, és még mindig nem unta meg. Várta, hogy mikor veszik észre, hogy igazából mennyire egyformák.
– Hadd gondolkodjam még rajta.
– Rendben. De holnap beugorhatok a Penney'sbe, és kicseréltethetem, ha akarod. Persze nem biztos, hogy hajlandók visszavenni, majd azt mondják, mi tettük tönkre. Ha meg akarod tartani, úgy is jó. Én mosom kezeimet. – És mintegy illusztrációként, egyik tenyerével fürgén leporolta a másikat.
– Gondolom nem vagytok kíváncsiak az én véleményemre – mondta Meg.
– Eltaláltad – válaszolta Kevin.
– Hát persze hogy kíváncsiak vagyunk rá, Meg – mondta Mrs. Delevan.
– Szerintem ez egy természetfölötti fényképezőgép – mondta Meg, fagylaltot majszolva. – Ez egy kinyilatkoztatás.
– Ne beszélj butaságokat – vágta rá Mr. Delevan. – Nem, ez egyáltalán nem butaság – mondta Meg. Sajnos ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Te csak azért nem hiszed, mert egyáltalán nem hiszel ilyen dolgokban. Ha egyszer egy szellem ellibbenne hozzád, papa, te meg se látnád. Te mit gondolsz, Kev?
Egy pillanatig Kevin nem válaszolt – nem tudott válaszolni. Olyan érzése támadt, mintha egy másik vaku is elsült volna, de ezúttal nem a szeme előtt, hanem mögötte.
– Kev? Hahó! Föld hívja Kevint!
– Van valami abban, amit mondasz, lurkó! – mondta lassan.
– Ó, istenem – fakadt ki John Delevan –, utolért Freddy és Jason bosszúja, a fiam azt hiszi, hogy a születésnapjára kapott Polaroid egy kísértet-fényképezőgép. Most elmegyek lefeküdni, de előtte még mondok valamit. Egy olyan fényképezőgép, amelyik mindig egyetlen képet fényképez – pláne, ha a kép olyan mindennapi, mint amilyenek ezek – az nagyon unalmas megnyilvánulása a természetfelettinek.
– Mégis... – kezdte Kevin. Gyanakodva fogdosta a fényképeket, mint a kártyalapokat a pókerben.
– Épp ideje, hogy mindnyájan elmenjünk aludni – mondta Mrs. Delevan élénken. – Meg, hogyha feltétlenül muszáj végignézned azt a filmművészeti remekművet, akkor megteheted holnap reggel is.
– De már mindjárt vége – nyafogott Meg.
– Majd én felmegyek vele, anyu – mondta Kevin, és tizenöt perccel később, miután megszabadultak a gonosz Chuckytól (legalábbis a következő részig), fel is mentek. De aznap éjjel sokáig nem jött álom Kevin szemére. Késő éjszakáig feküdt álmatlanul a szobájában, és hallgatta, ahogy susognak a levelek a viharos nyár végi szélben, és azon gondolkodott, hogy mi késztethet egy fényképezőgépet arra, hogy mindig ugyanazt a képet fényképezze, és hogy valójában ez mit is jelenthet. Már csúszott bele egy álomba, mikor hirtelen rádöbbent, hogy a kérdés eldöntetett: megtartja a Polaroidot, legalábbis egyelőre.
Az enyém, gondolta újra. Az oldalára fordult, lehunyta szemét, és negyven másodperc múlva már mélyen aludt.

 

 

MÁSODIK FEJEZET

 

A fülsüketítő ketyegés közepette, ami úgy hangzott, mintha legalább ötvenezer falióra tiktakolna egyszerre, Reginaid „Pop” Merrill a lármától egyáltalában nem zavartatva magát, egy ceruzahegynyi fényt bocsátott Kevin Polaroidjába egy orvosi szemtükörnél is finomabb szerkezettel. Kevin is ott állt mellette. Pop, mivel közelre nem kellett neki, kopasz feje búbjára csúsztatta a szemüvegét.
– Aha – mondta, és lekattintotta a fényt.
– Ez azt jelenti, hogy megtalálta a hibát? – kérdezte Kevin.
– Nem – mondta Pop Merrill, és becsukta a Nap üres filmrekeszét. – Nem találtam semmit. – De mielőtt Kevin megszólalhatott volna, az órák ütni kezdtek, és ettől pár percre, ha nem is lehetetlenné, de teljesen értelmetlenné vált a beszélgetés.
Az a Hadd gondolkodjam még rajta, amit az apja sürgetésére válaszolt tizenötödik születésnapjának estéjén – három nappal ezelőtt – meglepte mindkettőjüket. Gyerekkorában szinte sportot űzött belőle, hogy soha nem gondolkodott el semmin, annyira, hogy Mr. Delevan a szíve mélyén már azt hitte, soha nem is fog, akkor sem, amikor már majd kellene. Ahogy az apa és fia közt oly gyakori, ők is abban a hitben éltek, hogy a viselkedésük és egymástól nagyon különböző gondolkodásmódjuk soha nem fog megváltozni, és ezért a kettejük közötti kapcsolat is mindörökre változhatatlan... és hogy a gyermekkor örökké tart. Ez a Hadd gondolkodjam még rajta viszont egész seregnyi változás ígéretét rejtette magában.
Továbbá, miután egész eddigi életében minden döntést a józan ész helyett az ösztöneire bízott (ráadásul azok közé a szerencsések közé tartozott, akiknek az ösztönei majdnem mindig jól is működnek – s ezzel képesek minden józan és megfontolt embert az őrületbe kergetni), most egyszerre legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy egy kínos dilemma agancsain himbálózik:
Első agancs: nagyon szeretett volna egy Polaroidot, és meg is kapta a születésnapjára, de a fene egye meg, neki egy működő fényképezőgép kellett volna.
Második agancs: nagyon felcsigázta az érdeklődését, hogy Megan természetfölöttinek nevezte a gépet.
Kevin húgában volt egy nagy adag idétlenség, de ostoba nem volt, és Kevin biztosan tudta, hogy ok nélkül vagy könnyelműen nem használta volna ezt a szót. Apja, aki inkább a józan, semmint az ösztönös emberfajtához tartozott, természetesen csúfolta ezért, Kevint azonban erre nem vitte rá a lélek... legalábbis egyelőre. Ó, az a szó. Az a lenyűgöző, bűvös szó. Ekörül forgott minden gondolata.
Szerintem ez egy kinyilatkoztatás.
Kevint kissé mulattatta (bár némileg bosszantotta is), hogy csak Megan volt elég okos – vagy elég bátor – ahhoz, hogy kimondja azt, aminek mindnyájuk számára világosnak kellett volna lennie annak láttán, hogy milyen különös képeket készít ez a Nap. Pedig nem volt ebben tulajdonképpen semmi meglepő. A család nem volt vallásos; háromévente egyszer mentek templomba, olyankor, amikor Hilda néni nem a többi rokonainál, hanem náluk töltötte az ünnepeket, meg esküvők és temetések alkalmával, de máskor véletlenül sem. Ha volt közöttük olyan, aki mégis hitt a láthatatlan világban, akkor az Megan volt, aki nem tudott betelni a sírból visszajáró hullákkal, az életre kelt babákkal és az olyan autókkal, amelyek önállósítják magukat, és elgázolnak mindenkit, aki nekik nem tetszik.
Kevin szüleinek azonban semmi érzéke nem volt a bizarr dolgokhoz. Nem szokták elolvasni a horoszkópjukat az újságokban, és üstökösöket meg hullócsillagokat sose néztek volna égi jelnek, amivel a Mindenható üzen. Ahol mások Jézus arcát vélnék kirajzolódni, ott a Delevan házaspár csak egy odaégett tortillát látna. Ezért nem is meglepő, hogy Kevin, aki sosem látta a holdbéli arcot, mert szülei sosem vették maguknak a fáradságot, hogy megmutassák neki, nem ismerte fel a természetfeletti erők megnyilvánulását a fényképezőgépében sem, amely mindig és minden körülmények között ugyanazt a képet készítette akár a szabadban, akár a négy fal között, de még a hálószobaszekrény teljes sötétségében is. A kishúgának kellett ráébresztenie, aki egyszer még írt is Jasonnak, amire postafordultával kapott is egy autogrammal ellátott csillogó-villogó fényképet, amely egy vérfoltos hokimaszkba szorult pasast ábrázolt.
Ha már egyszer a lehetőség felcsillant, nehéz volt nem erre gondolni; mint amikor egyszer Dosztojevszkij, a fifikás vén orosz azt mondta a kisöccsének – amikor még mind a ketten fifikás fiatal oroszok voltak –, hogy most harminc másodpercig ne gondoljon egy kék szemű jegesmedvére.
Nehéz lehetett.
Gondolatai két napig ekörül keringtek, hieroglifákat próbált elolvasni, melyek pedig – magasságos mennyek! – nem is léteztek, és megpróbálta eldönteni, hogy mit akar inkább: egy fényképezőgépet-e, avagy azt, hogy legyen esélye a megnyilatkozásnak. Vagyis, hogy a Napot akarja-e... vagy a holdbéli embert?
A második nap végére (egy tizenöt éves fiú esetében egy dilemma még akkor sem tart egy hétnél tovább, ha nyilvánvalóan a racionális emberfajtához tartozik) arra az elhatározásra jutott, hogy inkább választja a holdbéli embert, legalábbis kísérletképpen.
A hetedik órában jutott erre az elhatározásra. Mikor a csengő megszólalt az óra és egyben a tanítás végét is jelezve, odament ahhoz a tanárhoz, akit a legjobban tisztelt, Mr. Bakerhez, és megkérdezte tőle, hogy nem tud-e valakit, aki egy fényképezőgépet megszerelne.
– Nem egy rendes bolti szerelőt keresek – magyarázta –, hanem inkább olyasvalakit... hogy is mondjam... agyafúrtabbat...
– Az önkioldók filozófusát? – kérdezte Mr. Baker. Többek között az ilyen szövegek miatt tisztelte őt Kevin. Ezek olyan klassz hasonlatok voltak. – A lencse bölcsét? A filmrekeszek alkimistáját?
– Valakit, aki már sok gépet látott – mondta Kevin óvatosan.
– Pop Merrill – mondta Mr. Baker.
– Az kicsoda?
– Övé a Kacatkirályság.
– Ja, az a hely?
– Igen – vigyorgott Mr. Baker. – Az a hely. Tehát neked egy aranykezű ezermester kell.
– így is lehet mondani.
– Nála aztán az égvilágon minden van – mondta Mr. Baker, és Kevin igazat adott neki. Az üzletben ugyan még sosem járt, de elment mellette ötször-tízszer, ha nem tizenötször hetente (egy olyan kisvárosban, mint amilyen Castle Rock, az ember rengetegszer megy el minden mellett, ami Kevin Delevan szerény véleménye szerint elképesztően unalmas dolog), és sokszor belesett a kirakaton át. Szó szerint a plafonig tömve volt kacattal, főleg mindenféle szerkezettel. De az anyja orrhangon „ócskásnak” nevezte, apja meg azt mondta róla, hogy „a nyaralók megkopasztásával szedte meg magát”, így hát Kevin soha nem ment be.
Ha csak ócskás lett volna, attól még simán bement volna, sőt akkor majdnem biztos, hogy bement volna. De hogy úgy viselkedjen, mint a nyaralók, vagy ott vegyen valamit, ahol a nyaralókat megkopasztják, arról szó sem lehetett. Ahogy arra se lett volna hajlandó, hogy szoknyában és blúzban menjen iskolába. A nyaralók azt csinálnak, amit akarnak. Mind idióta, és az ügyeiket is idióta módon intézik. Egy levegőt szívni velük, az hagyján, de hogy turistának nézzék az embert, azt már nem. Nem és nem és nem.
– Az égvilágon minden van ott – ismételte meg Mr. Baker –, és a legtöbbjét ő maga csinálta. Azt hiszi, hogy avval a kisvárosi filozófus szereppel, amit játszik – szemüveg a fejbúbon, gondos kiejtés, meg minden –, megtéveszti az embereket. Senki sem akarja őt kiábrándítani. Nem hiszem, hogy bárki meg merné neki mondani.
– Miért? Mit?
Mr. Baker vállat vont. Furcsa kis mosoly suhant át az arcán. – Popnak... akarom mondani, Mr. Merrillnek... sok mindenben benne van a keze itt mifelénk. Meg lennél lepve, ha tudnád, Kevin.
Kevint nem érdekelte, hogy Pop Merrill keze miben van benne és miben nincs. Csak egy kérdése maradt. A nyaralók már elmentek, így holnap délután talán észrevétlenül besurranhat a Kacatkirályságba, kihasználva azt, hogy az elsősök kivételével minden tanuló kétszer egy hónapban elmehet az utolsó óráról.
– Hogy szólítsam? Popnak vagy Mr. Merrillnek?
– Biztosíthatlak, hogy hatvan alatt bárkit megölne, aki Popnak szólítja – hangzott az ünnepélyes válasz.
Kevin pedig érezte, hogy Mr. Baker ezúttal nem viccel.
– Szóval nem tudja, hm? – mondta Kevin, mikor az órák kissé elcsendesedtek.
Nem úgy történt, mint a filmekben, ahol az összes óra mind egyszerre kezd el ütni és egyszerre is fejezi be. Ezek igazi órák voltak, és Kevin valószínűnek tartotta, hogy – mint a Kacatkirályságban oly sok minden – a legtöbbjük nem is működik, csak gubbaszt a polcokon. Az órák az ő Seiko karórája szerint három óra ötvennyolc perckor elevenedtek meg. Fokozatosan kaptak erőre, gyorsultak és hangosodtak (ahogy egy vén teherautó kapaszkodik fel kettesbe, fáradtan morogva, meg-meglódulva). Volt körülbelül négy másodperc, amikor tényleg az összes óra együtt csengett, bongott, kongott, harangozott, kakukkolt, de négy másodpercnyi együttműködésnél többre nem voltak képesek. És az „elcsendesedés” nem is igazán megfelelő szó arra, ami történt. Az órák inkább csak feladták, mint amikor a víz végül is megadóan lebugyborékol a félig eldugult lefolyón.
Nem tudta megmagyarázni magának a csalódottságát. Vajon tényleg valami másra számított? Arra számított, hogy Pop Merrill, akit Mr. Baker kisvárosi filozófusnak és aranykezű ezermesternek nevezett, kihúz majd egy rugót, és azt mondja: – Tessék, itt a bűnös, ami miatt mindig csak azt a kutyát látod a képeken. Gyerekjátékokban van ilyen, felhúzza a gyerek a kiskutyát, és akkor járkál és ugat egy kicsit. Valami tréfamester a gyárban mindig ilyeneket csempész a Polaroidokba.
Vajon ezt várta volna?
Nem, ezt azért nem. De... valamit azért mégiscsak várt volna.
– Halvány, lila gőzöm sincs! – ismételte meg Pop vidoran. Hátranyúlt, és elővett egy kukoricacsutka pipát, olyat, amilyet Douglas MacArthur tábornok szívott. Aztán hozzálátott, hogy megtömje egy műbőr dohányzacskóból, amin az állt, hogy: „ÖRDÖGDUDVA”. – Ezeket a kis huncutokat szét sem tudom szedni.
– Nem tudja szétszedni?
– De nem ám – mondta Pop. Olyan virgonc volt, mint egy madárka. Hüvelykujját a kerettelen szemüvegének két lencséjét összekötő drótgerincre tette, s gyengéden megpöccintette. A szemüveg lebillent kopasz fejéről, és halk huppanással engedelmesen a helyére billent, elrejtve az orra két oldalán éktelenkedő vörös foltokat. – A régieket még szét lehetett szedni – előhúzott egy doboz gyufát a mellényzsebéből (mivel természetesen mellényt viselt), és közben jobb keze tömzsi hüvelykujjának megsárgult körmét a gyufaszál végére nyomta. Igen, ez az ember meg tudja kopasztani a nyaralókat, akár fél kézzel is (feltéve, hogy nem azzal a kézzel kell kopasztania, amelyikkel a gyufát meggyújtja) – ezt még a tizenöt éves Kevin is látta rajta. Pop Merrillnek volt stílusa. – Mármint a „Föld” típusú Polaroidokat. Olyat láttál-e már?
– Nem – válaszolta Kevin.
Pop egy húzásra meggyújtotta a gyufaszálat, mint mindig, és a pipához tartotta. Ahogy beszélt, kicsiny füstjelek hagyták el az ajkát, a füstkarikák kecsesek és büdösek voltak.
– Hát persze – mondta. – Úgy néztek ki, mint azok a régi fényképezőgépek, amilyet még Matthew Brady használt a századforduló előtt, mielőtt a Kodak kihozta a bokszgépet. Na, hogy is mondjam – (Kevinnek hamar feltűnt, hogy ez Pop Merrill szavajárása. Úgy használta, mint egyik-másik iskolatársa azt, hogy „te, figyusz”, megerősítésképp, módosítószónak, nyomatékul és főleg kényelmes fordulatként, ami alatt az ember összeszedheti a gondolatait) –, szóval egy kicsit felspécizték, krómmal és igazi bőrrel vonták be, de még így is ódivatúnak festett, mint amilyennel még a dagerrotípiákat csinálták. Ha kinyitott az ember egy olyan régi „föld” típusú Polaroidot, kiugrott egy olyan hosszú, harmonikás nyak, merthogy a lencsének kellett legalább tizenöt, sőt húsz centiméter, hogy éles tudjon lenni. Szörnyen elavultnak tűnt egy negyvenes-ötvenes évekbeli Kodakhoz képest. És más szempontból is hasonlított a régi dagerrotíp gépekhez – csak fekete-fehér képet tudott csinálni.
– Komolyan? – kérdezte Kevin, maga is meglepődve érdeklődésén.
– Ja, ja – mondta Pop vidoran, csillogó szemével Kevinre tekintve vödörnyi pipájának füstjén és kerettelen kerek szemüvegén keresztül. Az a fajta csillogás volt ez, ami egyaránt árulkodhat kapzsiságról és jó humorérzékről is. – Na, hogy is mondjam... ja, igen, szóval az emberek nevettek ezeken a gépeken, ahogy a bogárhátú Volkswageneken is nevettek... de közben azért vették a Polaroidokat, ahogy vették a Volkswageneket is. Mert a Volkswagennek kicsi a fogyasztása, és nem is robban le olyan gyakran, mint az amerikai autók, és a Polaroidok is tudtak valamit, amit a Kodakok, a Nikonok, de még a Minolták és a Leicák sem tudtak.
– Kész képeket csinálni, gondolom.
Pop elmosolyodott. – Hát... nem egészen. Na, hogy is mondjam, szóval az ember megcsinálta a képet, aztán megrántotta azt a seljmit, aminél fogva ki lehetett húzni a gépből. Nem volt neki motorja, nem volt olyan csúszós kis nyafogó hangja, mint a modern Polaroidoknak.
Íme, a tökéletes leírása annak a bizonyos hangnak, épp csak egy Pop Merrillt kellett hozzá találnunk, hogy tudassa velünk: amikor a Polaroid gépek kiadják a kész képet, akkor valami csúszós kis nyafogó hangot hallatnak.
– Aztán be kellett állítani az időt – mondta Pop.
– Az időt?
– Az ám! – mondta Pop nagy étvággyal, mint a korán kelő madár, amikor rátalál a mesebeli gilisztára. – Hogy is mondjam, szóval akkoriban még egyáltalán nem léteztek azok a vidám kis automata vackok. Megrántottad, és kijött az a hosszú slejmi, amit lerakott az ember az asztalra vagy bárhová, és kiszámolta a hatvan másodpercet az órán. Hatvannak kellett lennie, vagy valahogy akörül. Ha kevesebbet számoltál, alulexponált lett, ha többet, akkor meg túlexponált.
– Hűha – mondta Kevin tiszteletteljesen. És ez nem tettetett tisztelet volt, hadd örüljön az öreg, és végre visszatérjenek a tárgyra, ami nem egy halom rég kimúlt fényképezőgép, ami csodaszámba ment a maga idejében, hanem a saját gépe, az az átkozott, csökönyös Nap 660-as. Ott trónolt Pop munkaasztalán, jobbról egy régi falióra belei, balról pedig egy gyanúsan műpéniszre emlékeztető tárgy között. Nem színlelt tisztelet volt, és ezt Pop is tudta. És tudta azt is (amit Kevin nem tudhatott meg), hogy milyen múlékony a „csúcstechnika” nagy fehér istene, tíz év múlva, gondolta, már a nevét sem fogja ismerni senki. A fiú elragadtatott arckifejezéséből az ember azt hihette volna, hogy legalábbis valami olyan őskori dologról hall, mint mondjuk, George Washington fából készült protéziséről, nem pedig egy olyan fényképezőgépről, amit alig harmincöt évvel ezelőtt még mindenki a technika a netovábbjának tartott. Harmincöt évvel ezelőtt, persze, Kevin még csak egy megtermékenyítetlen űr körül bolyongott egy olyan női test részeként, amely még nem is találkozott avval a férfitesttel, mely később majd Kevin másik felét fogja szolgáltatni.
– Hogy is mondjam, szóval egy egész kis sötétkamra volt a kép és a papírslejfni között – folytatta Pop először csak lassan, majd egyre gyorsulva, ahogy a téma iránt való beható érdeklődése újra a felszínre tört (de eközben egy percre se hagyta nyugodni a gondolat, hogy ki is ennek a gyereknek az apja, és hogy mit jelenthet neki ez a gyerek, meg a fényképezőgép furcsa viselkedése is folyton ott motoszkált a fejében). – És amikor letelt a perc, le kellett, hogy szedjed a slejfnit a kép hátáról – de vigyázni kellett, mert a háta tiszta ragacs volt, és ha valakinek a keze csak egy kicsit is érzékeny volt, nagyon megcsíphette. – - Nagyszerű – mondta Kevin. Elkerekedett szemmel bámult, és most olyan volt, mintha azokról a bizonyos kétlyukú budikról hallana, amelyekről Pop és minden gyerekkori barátja tudta (Popnak nem sok gyermekkori barátja volt, talán már akkor is arra készült, hogy egész életében a nyaralókat fosztogassa, és ez érződött is rajta, mintha enyhe görényszaga lenne), hogy nyáridőben ajánlatos az embernek a lehető leggyorsabban elvégeznie a dolgát, mert egészen biztosan éppen arrafelé fog döngicsélni egy darázs a „mennyei manna” és a mennyként funkcionáló lyukak között, amelyekből a manna aláhullott, és bármelyik pillanatban szükségét érezheti annak, hogy fullánkját a bársonyos kis gyerekpopóba mélyessze. És azt is tudták, hogy télen is gyorsan kell cselekedni, ha az ember nem akarja, hogy bársonyos kis gyermekpopója kockára fagyjon. Hát, gondolta Pop, ennyit a Jövő Fényképezőgépéről. Még harmincöt év, és olyan lesz ennek a gyereknek, mint a kerti budi.
– Hátul volt a negatív – mondta Pop. – És a pozitív... az fekete-fehér volt, de gyönyörű fekete-fehér. Olyan ropogós volt, és tiszta, hogy annál jobbat ma sem látsz. Ja, és volt az a kis rózsaszín izé, ha jól emlékszem, körülbelül akkora, mint egy radír; valami vegyszer folyt ki belőle, olyan szaga volt neki, mint az éternek, és gyorsan rá kellett dörgölni a képre, mert különben egyből felkunkorodott.
Felcsigázva ezektől az antik ínyencségektől, Kevin elnevette magát.
Popnak a pillanatnyi szünet elég volt arra, hogy újraélessze a pipáját. Miután ezzel kész volt, így folytatta: – Az ilyen fényképezőgépek lelkét csak a polaroidosok értették – hogy is mondjam, tudták a titkot... de ezeknek a gépeknek még mechanikus szerkezetük volt. Szét lehetett őket szedni.
Enyhe undorral nézett Kevin Polaroidjára.
– Sokszor csütörtököt mondtak, hál istennek. Bejön hozzám a pasas és panaszkodik, hogy nem működik neki, és ha beküldi a Polaroidhoz, hogy szereljék meg, hónapokba telik, mire visszakapja, és hogy nem nézném-e meg. „Hát – mondom erre én – megnézhetem, bár nem valószínű, hogy meg tudom javítani, ezeket a gépeket igazából csak a polaroidosok ismerik, de azért megnézhetem.” Közben pedig tudtam, hogy valószínűleg csak egy csavar lazult meg az elsütőszerkezetben, vagy megpattant benne egy rugó, esetleg a gyerek kent egy kis nutellát a filmrekeszbe.
Csillogó madárszeme olyan sebesen és olyan csodás huncutsággal kacsintott rá, hogy ha az ember nem tudta volna, hogy a nyaralókról beszél, valószínűleg azt gondolta volna, csak a paranoiás képzelete játszik vele, vagy leginkább észre sem vette volna.
– Hogy is mondjam csak, szóval a lehető Legkényelmesebb helyzetben voltam – mondta Pop. – Ha meg tudtam javítani, akkor én voltam minden szerelők gyöngye. Nyolc dollár ötvenet akasztottam le, amiért kiszedtem egypár szem burgonyaszirmot a blende rugója meg az elsütőgomb közül, fiam, és a nő, aki behozta a gépet, még szájon is csókolt érte. Szájon!
Kevin a kékes füst áttetsző fátylán keresztül is észrevette, hogy Pop egy pillanatra behunyta a szemét.
– És természetesen, ha valamit nem tudtam megcsinálni, azért sem tett senki szemrehányást, mert, hogy is mondjam, igazából egyáltalán nem is remélték, hogy meg fogom tudni csinálni. Csak épp tettek velem is még egy utolsó kísérletet, mielőtt berakták volna a gépet egy dobozba, jól körültömködve újságpapírral, hogy legalább össze ne törjön szállítás közben, amikor postára adják Schenectadybe.
– No de ezt a gépet... – mondta azzal a szertartásos, becsmérlő hanghordozással, amivel a kocsmai filozófusok, akár az aranykori Athénben, akár e jelen vaskor kisvárosi ócskásboltjaiban kifejezésre szokták juttatni nézeteiket az entrópiáról, anélkül hogy részletesen kifejtenék őket. – Ezt nem szerelték, fiam. Hogy is mondjam, ezt öntötték. Kipattinthatnám a lencséket, és meg is teszem, ha akarod, a filmrekeszbe már bele is néztem, pedig tudtam, hogy nem találok semmit – semmi olyasmit, ami nekem is feltűnne –, és tényleg nem is találtam semmit. De ennél többet nem tehetek. Foghatnék még egy kalapácsot és szétverhetném, de, hogy is mondjam, megjavítani? – és széttárta a karját a pipafüstben. – Azt nem tudom.
– Ezek szerint mégiscsak kénytelen leszek... – azt akarta mondani, hogy visszaküldeni, de Pop félbeszakította.
– Mindegy, fiam, szerintem te tudtad, hogy ez így lesz. Hogy mondjam, értelmes kölyök vagy, és magad is észreveszed, ha valami egy darabból készült. Nem hiszem, hogy te megjavíttatni hoztad ide ezt a gépet. Szerintem azt is tudod, hogy még ha szét is lehetne szerelni, ember nem tudna segíteni azon, ami a baja, legalábbis csavarhúzóval biztosan nem. Szerintem te azért hoztad ide ezt a gépet, mert valami magyarázatot szeretnél kapni.
– Azt gondolja? – kérdezte Kevin. Hirtelen minden izma megfeszült.
– Hát, valahogy úgy – mondta Pop Merrill. A kupacban heverő fotók fölé hajolt – huszonnyolc darab volt, beleszámítva azt is, amelyiket Kevin csinált, hogy megmutassa, mi a baja, és azt is, amelyiket Pop csinált, hogy lássa, mi a baj. – Sorrendben vannak?
– Nem egészen. De majdnem. Van ennek valami jelentősége?
– Azt hiszem, igen – mondta Pop. – Egy kicsit különböznek egymástól, nem? Nem nagyon, csak egy kicsit.
– Tényleg – mondta Kevin. – Egyik-másik képen én is látom a különbséget, de...
– Nem tudod, melyik volt az első? Valószínűleg magamtól is rájönnék, de az idő pénz, fiam.
– Azt könnyen megmondhatom – mondta Kevin, és kiemelt egyet a rendetlen kis kupacból. – Látja a csokit? – A kép fehér szegélyén lévő barna pöttyre mutatott.
– Ja. – A csokipöttynek Pop csak pillantásnyi figyelmet szentelt. Alaposan megnézte a fotót, majd kihúzta munkaasztala fiókját. Különböző szerszámok voltak benne rendetlenül egymásra dobálva. Az egyik oldalt, külön a többitől, egy ékszerbársonyba csomagolt tárgy volt. Pop ezt vette ki, széthajtogatta a bársonyt, és egy nagyméretű nagyítót emelt ki belőle, amelynek a nyelén kapcsoló volt. A Polaroid fölé hajolt, és megnyomta a kapcsolót. Világító fénykarika hullott a kép felületére.
– Nem rossz! – mondta Kevin.
– Ja – nyögte Pop megint. Kevin rájött, hogy ő most Pop számára megszűnt létezni. Pop behatóan tanulmányozta a képet.
Ha nem ismernénk a kép készítésének körülményeit, csodálkozhatnánk, és ésszerűtlennek tűnhetne az ilyen tüzetes vizsgálat. Mint a legtöbb fotó, amelyet tisztességes géppel, jó filmre készítenek, és a fotós is elég ügyes, hogy az ujjával ne takarja el a lencsét, ez a felvétel is tiszta volt, és világos... és mint a legtöbb Polaroid-kép, meglepően nélkülözött minden drámaiságot. Olyan kép volt, amelyen minden egyes tárgy felismerhető és megnevezhető, de a tartalma legalább olyan lapos volt, mint a felülete. Nem volt jól megkomponálva, de nem a koncepció hiánya volt benne a legfőbb hiba – a drámaiatlan laposság nem igazán tekinthető hibának, ahogy egy igazi élet egy igazi napját sem neveznénk hibásnak csak azért, mert nem történik benne semmi érdekes – még olyasmi se, ami a tévéfilmekben szokott lenni. Mint olyan sok más Polaroid-képen, a tárgyak ezen is csak úgy ott voltak, mint egy üres szék a verandán, vagy egy üres hinta a kertben, vagy egy kanyarban álló üres autó, amin még egy lapos gumit sem látni, ami érdekessé vagy egy kicsit szokatlanná tenné.
A képpel az volt a baj, hogy az embernek az volt az érzése, hogy valami baj van vele. Kevinnek eszébe jutott az a kellemetlen érzés, amit akkor érzett, amikor a családtagjait készült lefényképezni, eszébe jutott, milyen libabőrös lett a háta, amikor a vaku fényáradata megvilágította a szobát, és ő azt érezte: Ez az enyém. Hát ez volt a baj ezzel a képpel, és Kevin rájött, hogy miként a holdbéli arcot sem lehet többé nem észrevenni, ha egyszer meglátta az ember, ugyanúgy vannak olyan érzések is, amiket nem lehet többé nem érezni, ha az ember egyszer átélte őket... ezekkel a képekkel kapcsolatban pedig ezek nagyon kellemetlen érzések voltak.
Kevin valami ilyesmit érzett: Mintha valami szellő – nagyon gyenge és nagyon hideg szél fújna a képből.
Az a gondolat, hogy ez valami természetfölötti – hogy ez valami kinyilatkoztatásnak a része -»most első ízben nemcsak izgalmat váltott ki belőle. Most először bánta már, hogy nem legyintett egyszerűen az egészre. Az enyém – ezt érezte, amikor először lenyomta az elsütőgombot. Most arra gondolt, talán kezd a dolog átfordulni az ellenkezőjébe.
Félek tőle. Félek attól, amit művel.
Ettől dühös lett, és áthajolt Pop Merrill válla fölött, olyan mérgesen fürkésző szemmel, mintha egy gyémántot vesztett volna el a homokban. Eltökélte magában, hogy nem számít, mit lát (mindig azt feltételezte, hogy látni fog valami újat, miközben sose hitte, hogy tényleg fog is; elégszer végignézte már ezeket a fotókat ahhoz, hogy azt gondolja, mindent látott már, ami látható rajtuk), újra megnézi magának, és ha törik, ha szakad, most végre észreveszi a lényeget. Bárcsak sikerülne... de egy fájdalmas hang belül azt súgta, hogy az az idő már elmúlt, talán örökre.
A kép nagy fekete kutyát ábrázolt egy fehér palánk előterében. A kerítés már nem volt fehér, és nem is lesz többé az, hacsak valaki nem veszi a fáradságot abban a lapos Polaroid-világban, hogy kifesse vagy legalább lemeszelje. Ez nem tűnt valószínűnek; a kerítés gondozatlan volt és elhanyagolt. Néhány deszka teteje le volt törve. Némelyik meg is lazult és kifelé lógott.
A kutya a kerítés előtti járdán volt A szemlélőnek a hátsó felét mutatta. Hosszú, loncsos farkát a földre lógatta. A palánkot látszott szagolgatni, biztos azért – gondolta Kevin –, mert ahogy az apja szokta ezeket hívni, ez egy „hírpottyantó” hely volt, ahol a kutyák felemelik a lábukat, és rejtélyes sárga, csurgó üzeneteket hagynak, mielőtt továbbmennének.
Kevin feltételezte, hogy kóbor kutya. A szőre hosszú volt, bozontos, és bogáncsok lógtak róla. Egyik fülét mintha harcban tépázták volna meg. Az árnyéka hosszan elnyúlt, és a kép keretén kívül, a dudvás, foltos gyepen és a kerítés mögött végződött. A hosszú árnyékok miatt Kevin arra gondolt, hogy a kép valószínűleg nem sokkal napfelkelte után, vagy nem sokkal naplemente előtt készülhetett, de ezt a kérdést – mivel nem lehetett tudni, hogy a fotós (miféle fotós?, ha-ha-ha) merre nézett – lehetetlen volt eldönteni. Csak annyit lehetett biztosan állítani, hogy aki a képet készítette, kelethez vagy nyugathoz képest egypár fokkal arrébb nézett.
Volt valami a fűben a kép bal szélén, ami úgy nézett ki, mint egy gyerek piros gumilabdája. De pontosan nem lehetett megmondani, mert a kerítésen belül volt, és egy fakó fűcsomó félig eltakarta. És semmi több.
– Felfedeztél valamit? – kérdezte Pop, a nagyítóval a kép fölött körözve. Most a kutya hátsó lábai hirtelen félelmetesen egzotikus, fekete aljnövényzettel kuszán és vadul benőtt dombokká duzzadtak; aztán három-négy széthámlófélben lévő palánk régi telefonpóznák méretére növekedett; ezután meg hirtelen a fűcsomó mögötti tárgy változott világosan kivehetően egy játék labdává (noha Pop nagyítója alatt ez is focilabda méretűnek tűnt): Kevin még a labdán levő és annak anyagából kiemelkedő gumicsillagokat is látta. Tehát valami újat mégiscsak felfedezett Pop nagyítója alatt, és nem sokkal később anélkül is felfedezett valamit. De az csak később jön.
– Nem én – felelte Kevin. – Mit kellett volna felfedeznem?
– Merthogy azért vannak itt dolgok – mondta Pop türelmesen. Tovább körözött a nagyítóval. Kevint ez egy filmre emlékeztette, ahol a rendőrök reflektorral felszerelt helikoptert küldtek szökött fegyencek felkutatására. – Egy kutya, egy járda, egy kerítés, amire ráférne egy kis festés, vagy le kéne bontani, és egy kis gondozatlan pázsit. A járda nem mond sokat – nem is látszik az egész –, a háznak pedig még az alját sem látjuk, de, hogy is mondjam, ott az a kutya. Nem ismersz rá?
– Nem.
– Hát a kerítésre?
– Nem.
– És a piros gumilabdára? Az sem rémlik?
– Nem... talán ismernem kéne valahonnan?
– Nem feltétlenül, de gondoltam, esetleg talán – válaszolta Pop. – Kölyökkorodban sosem volt ilyen labdád?
– Nem, legalábbis nem emlékszem rá.
– Azt mondtad, van egy húgod, nem?
– De, Megan.
– Neki sem volt ilyesmije?
– Nem hiszem. Sosem érdekeltek igazán Meg játékai. Volt egyszer egy piros gumilabdája, de az másfajta piros volt. Sötétebb.
– Ja. Tudom milyenek azok a labdák. Ez biztos nem olyan. És ez nem lehetne a gyep a ti házatok körül?
– Igen – akarom mondani dehogyis. – Kevin enyhén megbántva érezte magát. Ő és az apja lelkiismeretesen gondozták a ház körüli gyepet. Szép mélyzöld volt, és olyan is maradt, még a lehullott levelek alatt is, egészen október közepéig. – Nekünk különben sincs ilyen palánkkerítésünk. – És még ha lenne, akkor sem nézne ki így, gondolta magában.
Pop lekapcsolta a nagyító fényét, lerakta az ékszerészbársonyra, és tiszteletteljes gonddal ráhajtotta az anyag két szárnyát. Visszarakta eredeti helyére, és betolta a fiókot. Erősen Kevin szemébe nézett. A pipáját már félrerakta, így most nem volt füst, ami homályba vonta volna még mindig éles, de már nem villogó tekintetét.
– Hogy is mondjam, nem lehetett ez a ti házatok, mikor még nem a tietek volt? Mondjuk, tíz éve.
– Tíz évvel ezelőtt már a mienk volt – felelte Kevin zavartan.
– Hát akkor, mondjuk, húsz vagy harminc éve. Hogy is mondjam, nem ismerős a talaj fekvése? Mintha kicsit emelkedne.
– A mi kertünk... – Rövid gondolkodás után megrázta a fejét. – Nem, a mi kertünk egyenes. Vagy legfeljebb lejt egy kicsit. Talán ezért vizes a pince esős tavaszokon.
– Aha, lehet. És a hátsó kert?
– Amögött nincsen járda – mondta Kevin. – Oldalt pedig... Csak nem azt akarja mondani, hogy a gépem a múltba fényképez? – tört ki Kevin, és most először tényleg nagyon meg volt ijedve. Fémes ízt érzett, ahogy nyelvét a szájpadlásához szorította.
– Csak úgy kérdeztem. – Pop ujjaival a fényképek mellett dobolt, és olyan volt, mintha magához beszélne. – Tudod – mondta –, időről időre furcsa dolgok történnek, főleg két készülékkel, amik amúgy egészen biztonságosak. Nem azt mondom, hogy biztos, hogy történnek ilyenek, de ha nem, akkor nagyon sok hazudozó és szélhámos van a világon.
– Milyen készülékekkel?
– Magnókkal és Polaroidokkal – mondta Pop, és még mindig olyan volt, mintha a képekhez beszélne, vagy magához, és Kevin ott sem lenne azon a poros, óraketyegéstől dübörgő helyen, a Kacatkirályság hátsó részében. – Mondjuk, a magnók. Tudod, hányan állítják, hogy halott emberek hangját vették föl magnóra?
– Nem – válaszolta Kevin. Nem szándékosan halkította le hangját, mégis suttogásnak hallatszott; mintha valahogy nem lett volna elég levegő a tüdejében a beszédhez.
– Én sem – mondta Pop, ujjával a fényképeket birizgálva. Ujjai durvák és bütykösek voltak, mintha kizárólag otromba, esetlen mozgásokra lennének alkalmasak, emberek bökdösésére, asztalok végében álló vázák lesodrására, és az ember azt gondolná, hogy ha megpróbálnának egy kis darab megszáradt taknyot tulajdonosuk orrából kipiszkálni, annak minden bizonnyal orrvérzés lenne a vége. Mégis, ahogy Kevin nézte, arra gondolt, hogy ebben a kézben több kecsesség van, mint Meg egész testében (vagy több, mint saját egész testében; a Delevan család nem a kecsességéről és ügyességéről volt híres, és lehet, hogy ezért maradt meg benne az a jelenet, talán örökre, amikor a születésnapján apja olyan fürgén kapta el anyját félúton a padló fölött). Pop Merrill ujjai úgy néztek ki, mint amelyek bármelyik pillanatban a földre sodorhatják a fényképeket – csak úgy véletlenül, az effajta otromba ujjak mindig bökdösnek, lökdösnek és csipkednek, csak véletlenségből –, de ilyen nem történt. A Polaroidok, mintha nem is zavartatták volna magukat az ujjak fáradhatatlan mozgása által, alig moccantak.
Természetfölötti, Kevin megint erre gondolt, és egy kicsit megborzongott. Ez valódi borzongás volt, meglepő, ijesztő, és egy kicsit kínos is, még ha Pop nem is vette észre.
– De hát valami módszerük van nekik is – mondta Pop, és mintha Kevin fel nem tett kérdésére válaszolna, folytatta: – Hogy kiknek? Fogalmam sincs. „Léleknyomozóknak” vagy valahogy így hívják magukat, de több, mint valószínű, hogy ezek csak hülyéskednek, mint azok is, akik Ouija-táblákkal szórakoznak.
Bőszen nézett Kevinre, mintha most fedezné fel újra, hogy itt van mellette.
– Neked van ilyen Ouijád, fiam?
– Nincs.
– Nem is játszottál még ilyennel? – Nem.
– Ne is! – mondta Pop még haragosabban. – Kurva veszélyesek.
Kevin nem merte elárulni, hogy halvány fogalma sincs, mi az az Ouija-tábla.
– Szóval, betesznek egy magnót egy üres szobába. Lehetőleg egy jó régi házba, hogy mondjam, egy olyan házba, amelyiknek története van, ha találnak ilyet. Tudod, mit értek történettel bíró házon, fiam?
– Sejtem... mondjuk, egy kísértetházat? – kockáztatta meg Kevin. Azon vette észre magát, hogy enyhén izzad, mint mindig, mikor matekórán Mrs. Whittaker bejelentette, hogy röpdolgozatot írnak.
– Mondjuk. Szóval... ezek az emberek... azt szeretik a legjobban, ha a háznak véres története van, de ha nem, az sem olyan nagy baj. Szóval, egy üres szobába beállítanak egy felvevőt. Aztán, másnap – mindig éjszaka csinálják, hogy mondjam, ha nem éjszaka csinálják, nincs meg az örömük, és ha lehet pont éjfélkor –, másnap lejátsszák.
– Amit egy üres szobában vettek fel?
– Néha – mondta Pop tűnődő hangon, ami lehet, hogy valami mélyebb érzést volt hivatva elrejteni, de az is lehet, hogy nem –, néha hallani bizonyos hangokat.
Kevin megint megborzongott. Tehát mégis léteznek hieroglifák! Semmi olyasmi, amit az ember el akarna olvasni, de mégis... vannak.
– Igazi hangokat?
– Rendszerint képzelődés – felelte Pop némileg visszautasítván. – De egyszer-kétszer olyan emberektől is hallottam ilyesmit, akikben megbízom.
– De maga sosem hallott ilyen hangokat?
– Egyszer – mondta Pop röviden, és sokáig meg sem szólalt utána. Kevin már arra gondolt, hogy lezárta a témát, amikor hozzátette: – Egyetlenegy szó volt. Kristálytisztán hallottam. Bathban, egy lakatlan ház szalonjában volt felvéve. 1946-ban egy ember ott ölte meg a feleségét.
– Mi volt az a szó? – kérdezte Kevin, nem mintha bizton számított volna a feleletre, de azt tudta, hogy semmi erő vissza nem tarthatta – legalábbis a saját akaratereje nem – attól, hogy ezt a kérdést feltegye.
De Pop elmondta.
– Mosdó.
Kevin értetlenül hunyorgott. – Mosdó? – Ja.
– De hisz ennek semmi értelme.
– De van – folytatta Pop higgadtan –, ha azt is tudod, hogy a nőnek a torkát vágta el a férje, és aztán a fejét a mosdó fölé tartotta, hogy abba csurogjon a vér.
– Úristen! – Hmm.
– Úristen, ez igaz?
Pop arra már nem vette a fáradságot, hogy erre is válaszoljon.
– De nem lehet, hogy csak valami trükk volt?
Pop a pipa szárával a fényképekre bökött: – Miért, szerinted ezek itt talán trükkfelvételek?
– Úristen.
– Na meg a Polaroidok – mondta Pop, mint egy narrátor, aki fürgén új fejezetbe kezd, és éppen azt olvassa, hogy Eközben az erdő másik végében... – Láttam én már olyan fényképet, hogy a fényképen lévők egyik fele megesküdött, hogy a másik fele nem is volt ott velük, amikor a fénykép készült. És van az a másik kép – ez egy híres eset –, amit egy nő csinált odaát Angliában. Egyszerűen le akart fényképezni egy csapat estefelé hazatérő rókavadászt; Körülbelül húszan voltak, és éppen egy kis fahídon mentek át. Mind a két parton fasorral szegélyezett földút volt. A sor eleje már leért a hídról. És a fénykép bal szélén, az út mellett egy nő állt hosszú ruhában, fátyollal a kalapján, úgyhogy nem lehetett látni az arcát, a karján pedig egy kis erszény lógott. Még azt is ki lehetett venni, hogy egy kis medálion van a kebelén, vagy lehet, hogy óra.
– Hát amikor a nő meglátta a képet, amit csinált, piszokul ideges lett, ami viszonylag érthető, hiszen, hogy is mondjam, ő le akarta fényképezni a hazatérő vadászokat, és senki mást, merthogy ott senki más nem is volt. Csakhogy a képen meg ott van. És ha egészen közelről megnézed, egészen úgy néz ki, mintha a fák azon a nőn keresztül látszanának.
Ezt mind most találja ki, hogy ugrasson, és hogy amikor elmegyek, egy hatalmasat röhöghessen, ezt gondolta Kevin, miközben nagyon jól tudta, hogy Pop Merrill semmi ilyesmin nem töri a fejét.
– A nő, aki a képet csinálta, egy olyan régi angol házban lakott, olyanban, mint amilyeneket a iskolatévében szoktak mutatni, és amikor megmutatta a képet a házigazdájának, az halálsápadt lett. Ez a rész lehet, hogy kitaláció. Valószínűleg az. Legalábbis úgy hangzik, nem? De én láttam azt a képet egy újságban, és mellette leközölték a pasas ükanyjának a festett portréját, és valóban hasonlít. Biztosra nem lehet megmondani a fátyol miatt. De akár ő is lehetne.
– Lehet, hogy csak átverés, nem? – kérdezte Kevin halványan.
– Lehet – válaszolta Pop egykedvűen. – Az embereknek néha furcsa tréfáik vannak. Ott van például az unokaöcsém, Ász. Pop a homlokát ráncolta. – Négy évet lehúzott a Shawshankban, de miért? A nagy büdös semmiért. Valami hülyeséget csinált, és Pangborn seriff bevágta a dutyiba. Azt kapta, amit érdemelt az öcskös.
Kevin korát meghazudtoló bölcsességgel csöndben maradt.
– De amikor szellemek jelennek meg fotókon, fiam – vagy ahogy te mondanád, amiről azt állítják, hogy azok szellemek –, akkor majdnem mindig Polaroid-képekről van szó. És majdnem mindig véletlenül kapják le őket. A repülő csészealjak meg az a Lock-Nessi szörny viszont nem véletlenek. Azokat ügyes fickók csinálják sötétkamrákban.
Harmadszor is Kevinre hunyorított, kinyilvánítva a véleményét az összes trükkről (bármilyenek legyenek is azok), amit egy lelkiismeretlen fotós egy jól felszerelt sötétkamrában kiötölhet.
Kevin arra gondolt, hogy megkérdezi, lehet-e azzal az Ouijával is ilyen trükköket csinálni, de aztán úgy döntött, hogy inkább csöndben marad. Még mindig ez tűnt a legbölcsebbnek.
– Na mindegy, csak azt akartam megkérdezni, hogy nem látsz-e esetleg valami ismerős dolgot ezeken a képeken.
– Nem, semmit – mondta Kevin olyan komolyan, hogy attól félt, Pop majd azt hiszi, hogy hazudik. Az anyja – ha Kevin elkövette azt a taktikai hibát, hogy akár a legvisszafogottabb hevességgel válaszolt – sohasem hitt neki.
– Hmm, ja – mondta Pop, és Kevint már szinte idegesítette, hogy Pop ilyen nemtörődöm módon rögtön hisz neki.
– Hát, akkor – mondta Kevin egypercnyi csönd után, már amennyire ötvenezer óra ketyegését csöndnek lehet nevezni –, azt hiszem, nagyjából végeztünk, nem?
– Lehet, hogy még nem – mondta Pop. – Hogy is mondjam, eszembe ötlött valami. Nem csinálnál még egypár képet a géppel?
– De minek? Hisz mind ugyanolyan.
– Hát pont erről van szó. Egyáltalán nem ugyanolyanok.
Kevin mondani akart valamit, de aztán inkább csöndben maradt.
– Még be is szállok a film árába – mondta Pop, de amikor meglátta Kevin döbbent tekintetét, hozzátette: – Legalábbis valamennyivel.
– És hány képet kéne még csinálnom?
– Hát, eddig van... mennyi is? Azt hiszem, huszonnyolc, nem?
– Igen, azt hiszem, annyi.
– Mondjuk, még harmincat – mondta Pop pár pillanatnyi gondolkodás után.
– De miért?
– Nem mondom meg. Most még nem. – Elővett egy vastag pénztárcát, ami fémlánccal az övkapszlijára volt erősítve. Kinyitotta, kivett belőle egy tízdollárost, majd némi habozás után, láthatóan nem nagy örömmel, még két egydollárost. – Ez körülbelül a felére elég.
Igen, körülbelül, gondolta magában Kevin.
– Hát, ha igazán izgat, hogy miért viselkedik így a Polaroidod, akkor csak összekaparod a maradékot, nem? – Pop szeme úgy villogott rá, mint egy kíváncsi öreg macskáé.
Kevin Megértette, hogy ez az ember nem egyszerűen beleegyezést vár tőle; Pop számára teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy nemet mondjon. Kevin a következőket gondolta: Ha nemet mondanék, meg se hallaná; azt mondaná: Rendben, akkor ebben megegyeztünk, és végül ott állnék kint a járdán, az ő pénzével a zsebemben, függetlenül attól, hogy akarom-e vagy sem.
Ráadásul a születésnapjára tényleg kapott valamennyi pénzt.
És ott van az a hideg szél. Az a szél mintha nem is a képek felületéről, hanem belőlük fújna, megtévesztően sima és megtévesztően csillogó felületük ellenére. Érezte ezt a szelet a képek minden néma kinyilatkoztatása ellenére, amik azt bizonygatták: Mi csak Polaroidok vagyunk, mi képtelenek vagyunk bármit is megérteni vagy elmondani, mi a dolgoknak csak a lapos felszínét mutatjuk. De az a szél mégis fuj. Ez vajon mi lehet?
Kevin habozott egy percig, és ezalatt magán érezte a kerettelen szemüveg mögül villogó szempár vizsgáló pillantását. Nem fogom tőled megkérdezni, hogy férfi vagy-e vagy nyuszi, mondták Pop Merrill szemei. Tizenöt éves vagy, és hogy is mondjam, lehet, hogy férfi még nem vagy, legalábbis nem egészen, de ahhoz már túl öreg vagy, hogy nyuszi legyél, és azt hiszem, ezt mindketten nagyon jól tudjuk. Aztán pedig, idevalósi gyerek vagy, akárcsak én, nem?
– Hát persze – mondta Kevin kongó, üres hangon. Ez egyiküket sem tévesztette meg. – Ma este megveszem a filmet, és talán holnap már be is tudom hozni a képeket suli után, jó?
– Nem – mondta Pop.
– Miért, holnap zárva van az üzlet?
– Nem – mondta Pop, és mert, mint tudjuk, ő is idevalósi volt, Kevin türelmesen várt. – Arra gondoltál, hogy az összeset egyszerre csinálod, mi?
– Hát igen.
– Ne úgy csináld – mondta Pop. – Az nem számít, hogy hol csinálod őket, de az igen, hogy mikor. Várj egy picit. Hadd gondolkozzak!
Pop gondolkozott, majd leírt egypár időpontot, és Kevinnek adta.
– Na szóval! – mondta Pop, és két tenyerét izgatottan egymáshoz dörzsölte, ami olyasféle száraz hangot adott, mintha két használt smirglit dörzsölnének össze. – Akkor találkozunk, úgy... három nap múlva.
– Igen... az jó.
– Fogadok, hogy különben is szívesebben jönnél hétfőn suli után – mondta Pop. Negyedszerre is Kevinre pillantott lassan, gúnyosan és végtelenül megalázóan. – Hogy a barátaid ne lássanak ide bejönni, mert, hogy is mondjam, piszkálnának vele.
Kevin elpirult, Pop asztalára szögezte tekintetét, és elkezdte összegyűjteni a Polaroidokat, csak hogy a kezének legyen mit csinálnia. Ha kínos helyzetben a keze nem tudott mit csinálni, mindig az ízületeit kezdte ropogtatni.
– Én...- kezdett valami teljesen abszurd védekezésbe, ami egyiküket sem győzte volna meg, de rögtön abba is hagyta, és az egyik képre bámult.
– Mi van? – kérdezte Pop. Mióta Kevin megismerte, Pop most először beszélt emberi hangon vele, de Kevin alig hallotta a szavait, és még kevésbé a mögüle kihallatszó enyhe rémületet.
– Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott, fiú.
– Nem, kísértetet, azt nem. De megláttam, hogy ki csinálta a képet. Azt, aki igazából csinálta.
– Mi az istenről beszélsz?
Kevin egy árnyékra mutatott. Az apja, az anyja, Meg és ezek szerint maga Mr. Merrill is egy fa árnyékának nézte, amely nem látható a képen. Pedig nem fa volt – ezt Kevin most már jól látta, és amit egyszer meglátunk, azt többé nem tudjuk nem látni.
Még több hieroglifa a kövön.
– Nem látom – mondta Pop. De Kevin érezte, hogy az öreg tudja, most talált valamit, és ezért olyan zavart a hangja.
– Látja a kutya árnyékát? – irányította Kevin. – Akkor most nézze megint ezt! – A fénykép bal oldalára mutatott. – A képen a nap vagy éppen lemegy, vagy éppen felkel. Ezért olyan hosszúak az árnyékok, és nehéz eldönteni, mi veti őket De most, ahogy ránéztem, beugrott.
– De mi az, ami beugrott, fiam? – Pop a fiók felé nyúlt, valószínűleg hogy újra elővegye a világító nagyítóját... de a mozdulat közepén megállt. Már nem volt rá szüksége. Hirtelen neki is beugrott.
– Ez egy férfi árnyéka, nem? – mondta Pop. – Kutya legyek, ha ez nem egy férfi árnyéka.
– Vagy egy nőé. Nem lehet tudni. Ezek itt lábak, az biztos, de lehet, hogy női lábak, csak nadrágban. Akár gyerek is lehet. Ilyen hosszan elnyúló árnyéknál...
– Ja, nehéz eldönteni.
Kevin szólalt meg: – Ez annak az árnyéka, aki a képet csinálta, nem?
– De.
– De az nem én voltam – mondta Kevin. – Ez jött ki a fényképezőgépemből, de nem én csináltam őket. De hát akkor ki csinálta, Mr. Merrill? Ki lehetett az?
– Szólíts Popnak – mondta az öreg szórakozottan, a képen elnyúló árnyékot! bámulva, míg Kevinnek duzzadt a melle a büszkeségtől. Az a néhány óra pedig, amely még képes volt arra, hogy egy kicsit siessen, elkezdte jelezni a többieknek, hogy akármilyen fáradtak is, itt az ideje, hogy felet üssenek.

 

 

HARMADIK FEJEZET

 

A levelek már kezdték színüket veszíteni, mire Kevin hétfőn iskola után visszaérkezett a Kacatkirályságba a kész fotókkal. Majdnem két hete volt a születésnapja, és már nem érezte olyan nagy dolognak, hogy tizenöt éves lett.
A természetfölötti varázsa azonban még nem oszlott el, noha ez nem volt akkora öröm. Elkészült a képekkel, betartva a Pop által megadott időpontokat, és mire kész lett, teljesen megértette, hogy Pop mire akart kilyukadni: az első tízet óránként, majd egy kis szünet után a második tízet kétóránként, a harmadik tízet pedig háromóránként kellett csinálnia. Az utolsókat aznap csinálta az iskolában. És ezeken észrevett valamit, amit eddig egyikőjük sem láthatott, mert az utolsó három képig szinte észrevehetetlen volt. Ettől annyira megrémült, hogy már mielőtt elment volna a Kacatkirályságba, eldöntötte, hogy meg akar szabadulni a Nap 660-tól. Nem kicserélni akarta; azt a legkevésbé sem, mert az azt jelentené, hogy a gép kikerülne a kezei közül, és kicsúszna az ellenőrzése alól. Ez nem volt járható út.
Az enyém, gondolta, és ez minduntalan visszatért, csakhogy ez a gondolat hamis volt. Ha csak arról lett volna szó, hogy a gép mindig csak egy fehér kerítés előtt látható fekete korcsot fényképezne, az egy dolog. De itt másról volt szó. Bármiféle mágikus erő lakozott is a Nap 660-ban, annak nem ő volt az egyetlen irányítója. Az apja is ugyanolyan képet csinált (mondjuk inkább, hogy majdnem ugyanolyat), Pop Merrill is ugyanazt kapta, és Meg is, amikor Kevin egyszer, Pop időrendjét szigorúan betartva megengedte neki, hogy csináljon egypár képet.
– Megszámoztad őket, ahogy mondtam? – kérdezte Pop, mikor Kevin átnyújtotta neki a képeket.
– Igen, egytől ötvennyolcig – válaszolta Kevin. Végigpörgette a fényképköteget, hogy Pop lássa a bekarikázott számokat a képek bal alsó sarkában. – De nem hiszem, hogy sokat számítana. Elhatároztam, hogy megszabadulok a géptől.
– Megszabadulsz tőle? Ezt meg hogy érted?
– Hát... arra gondoltam, hogy egy kalapáccsal verem szét. Pop nézett a ravasz kis szemeivel.
– Egy kalapáccsal?
– Igen – mondta Kevin rendíthetetlenül a ravaszul villogó szemek közé nézve. – A múlt héten még nevettem volna ezen az ötleten, de most már nem nevetek rajta. Ez a dolog nagyon veszélyes.
– Hát, talán igazad van, és ha akarod, akkor akár rákötözhetsz egypár rúd dinamitot, és miszlikbe robbanthatod. Hogy is mondjam, szóval a tiéd, és azt csinálsz vele, amit akarsz. De miért nem vársz vele még egy kicsit? Valamit még ki akarok próbálni ezekkel a képekkel. Esetleg téged is érdekelni fog.
– És mi lenne az?
– Inkább nem mondom meg – válaszolta Pop –, hátha nem sikerül. De a hétvégére már lehet, hogy tudok majd valamit, ami segít neked dönteni, hogy mit csinálj a géppel.
– Én már döntöttem – mondta Kevin, és rámutatott valamire, ami csak az utolsó két képen tűnt fel.
– Mi ez? – kérdezte Pop. – Megnéztem nagyítóval, és úgy érzem, tudnom kéne, mi az – mint egy név, ami már a nyelved hegyén van, de csak nem tudod kimondani –, hogy is mondjam, valahogy az istennek se emlékszem rá.
– Péntekig talán várhatok – mondta Kevin, inkább nem válaszolva az öregember kérdésére. – De annál tovább semmiképp sem halogathatom a dolgot.
– Félsz?
– Igen – válaszolta Kevin. – Félek.
– A szüleidnek elmondtad?
– Nem, legalábbis nem mindent.
– Szerintem azt kéne. Hogy is mondjam, lehet, hogy el kéne mondanod apádnak. Lesz rá időd gondolkozni, míg én itt megcsinálom, amit meg akarok csinálni.
– Nem számít, mit akar vele csinálni, én jövő pénteken nekiesek a kalapáccsal – mondta Kevin. – Többé nem is akarok fényképezőgépet. Sem Polaroidot, sem másmilyet.
– Most hol van?
– Az íróasztalom fiókjában. És ott is marad.
– Ugorj be pénteken – mondta Pop. – Hozd a gépet is! Kipróbáljuk a kis ötletemet, és aztán, ha szét akarod zúzni, akkor magam adom a kalapácsot. Teljesen ingyen és bérmentve. Sőt hátul van még egy satupadom is, amibe beszoríthatod.
– Megegyeztünk – mondta Kevin felderülve.
– És mi az, amit már elmondtál a szüleidnek?
– Azt, hogy még nem döntöttem. Nem akartam idegesíteni őket. Főleg nem az anyámat. – Kíváncsian Popra nézett. – Miért mondta, hogy el kéne mondanom apámnak?
– Apád nagyon mérges lenne, ha összetörnéd a fényképezőgépet – mondta Pop. – Ez még hagyján, de lehet, hogy azt hinné, hogy egy kicsit megőrültél. Vagy, hogy is mondjam, azt hinné, hogy olyan vagy, mint egy öregasszony, aki egy nyikorgó ablaktábla miatt „segítség, betörő”-t rikoltozik.
Kevin egy kicsit elpirult, és az jutott eszébe, hogy milyen mérges lett az apja a „természetfeletti” említésekor, majd felsóhajtott. Ebből a szempontból még egyáltalán nem gondolkozott a dolgon, de most, hogy előjött ez is, igazat adott Popnak. Nem szerette, ha az apja mérges rá, de azt még el lehetett viselni. De az, hogy az apja gyávának tartsa, vagy bolondnak, vagy mindkettőnek együtt... az egészen más.
Pop figyelte ravaszdi szemeivel, és olyan könnyen olvasta ezeket a gondolatokat Kevin arcán, ahogy az ember átfutja egy képesújság főcímeit.
– Nem tudnátok valahol a közelben találkozni péntek délután?
– Nem – mondta Kevin –, semmiképpen sem. Apa Portland-ben dolgozik. Ritkán ér haza hat előtt.
– Felhívhatom telefonon, ha akarod – ajánlotta Pop. – Ha felhívom, jönni fog.
Kevin tágra nyílt szemmel bámult.
Pop szűken elmosolyodott. – Igen, ismerem őt – mondta. – Még régről. Akárcsak te, ő sem szokott evvel dicsekedni, és ezt meg is értem, de hogy is mondjam, a lényeg az, hogy ismerem. Sok mindenkit ismerek én itt. Meg lennél lepve, fiacskám.
– De honnan ismeri?
– Még régen egyszer tettem neki egy szívességet – mondta Pop. Gyufát gyújtott a hüvelykujja körmével, és a füst fátyla elegendő volt ahhoz, hogy ne lehessen eldönteni, hogy tekintetében öröm, elérzékenyülés vagy közömbösség bujkál-e.
– Miféle szívességet?
– Az csak rá és rám tartozik. Akárcsak ez az ügy – a halomban heverő Polaroid-képekre mutatott –, ami csak a kettőnk ügye. Érted már?
– Hát... rendben... azt hiszem. Mondjak neki valamit?
– Ne! – mondta Pop a saját izgága stílusában. – Csak bízz rám mindent! – És akkor, a mindent elhomályosító pipafüstön keresztül is látszott valami Pop Merrill szemében, amit Kevin Delevan nem vett észre. Kiment a boltból, és ekkor már teljesen össze volt zavarodva. Biztosan csak egyetlenegy dolgot tudott: hogy azt akarja, minél gyorsabban legyen vége ennek az ügynek.
Miután elment, Pop csöndben és mozdulatlanul ült, körülbelül öt percig. Hagyta, hogy pipája kialudjon a szájában, és az ujjaival dobolt a fényképkupac mellett, azokkal az ujjakkal, melyek legalább olyan ügyesek és tehetségesek voltak, mint egy hegedűművészé, de olyan szervnek voltak álcázva, melyek inkább egy földmunkáshoz vagy egy útépítő segédmunkáshoz tartozhattak volna. Ahogy a füst eloszlott, szeme hidegen csillogott, mint a jég egy decemberi pocsolya felületén.
Hirtelen visszarakta a pipát a tartójába, és felhívott egy lewistoni fényképezőgép- és videószaküzletet. Két kérdést tett fel. Mindkettőre igen volt a válasz. Pop lerakta a kagylót, és újra dobolni kezdett az ujjaival a Polaroid-képek mellett. Amit tervezett, az nem volt igazán becsületes Kevin-nel szemben, de a fiú valami olyasmit fedett fel, amit nemcsak, hogy nem értett, de nem is akart megérteni.
Becsületes vagy sem, Popnak eszébe sem jutott hagyni, hogy a gyerek azt tegye, amit tervezett. Még nem döntötte el, hogy ő maga mit akar tenni, legalábbis még nem teljesen, de mindenre fel akart készülni.
Valóban, felkészülni sohasem árt.
Leült, tovább dobolt az ujjaival, és azon gondolkodott, hogy mi lehetett az, amit a gyerek meglátott a képeken. Nyilván azt hitte, hogy Pop tudni fogja – vagy már tudja is –, de Pop nem tudott rájönni. Talán elmondja neki pénteken. Vagy nem. De, ha a gyerek nem is, az apja, akinek Pop egyszer négyszáz dollárt adott kölcsön egy kosárlabda-fogadásra, amelyet aztán az el is vesztett, anélkül hogy a felesége bármit is megtudott volna a dologról, ő biztosan elmondja neki. De persze csak akkor, ha egyáltalán ő tudja. Még a legjobb apák sem tudnak mindent a gyerekükről, ha az már tizenöt körül jár, de Pop arra gondolt, hogy Kevin a tizenötéves kora ellenére még nagyon is gyerek, és az apja azért a legtöbb dolgot tudja róla... vagy legalábbis ki tudja találni.
Pop mosolygott, és dobolt az ujjaival, és az órák fáradtan ötöt kezdtek ütni.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

Pop Merrill péntek délután két órakor megfordította a bolt ajtaján lógó NYITVA táblát, úgyhogy kifelé a ZÁRVA oldalát mutatta, és bevágta magát 1959-es Chevroletjébe, melyet már évek óta ingyen tartottak karban Sonny Texaco-kútjánál (egy kis kölcsön törlesztéseképpen, hálás földije, Sonny Jackett által, aki inkább a nyelvét tépette volna ki, mint hogy bevallja, hogy nemcsak ismeri Pop Merrillt, de örökre lekötelezettje is, amiért még 1969-ben New Hampshire-ben kihúzta valami szörnyűséges slamasztikából), és elhajtott Lewistonba. Ezt a várost nagyon utálta, mert egész Lewistonban összesen két (maximum három) olyan utca volt, amely nem egyirányú. Megérkezett, úgy, mint mindig, és úgy, ahogy csak Lewistonba lehet megérkezni: nemcsak úgy egyszerűen behajt az ember a városba, hanem megközelíti, amennyire lehet, aztán spirálban begyötri magát a városközpontba azokon a kutyaszaros egyirányú utcákon, már amennyire lehet, onnan meg gyalog teszi meg a maradék utat. Ugyanezt az utat tette meg ugyanakkor egy magas, vékony, kopasz ember, keret nélküli szemüvegben, tiszta, élére vasalt és felhajtott khakiszínű nadrágban, kék, gallérig felgombolt munkásingben.
Az Ikervárosi Fényképezőgép- és Videoszaküzlet kirakatában volt egy tábla, amelyen egy képregény volt látható. A képeken egy ember hadakozott egy hatalmas, összegubancolódott filmszalaggal, és minden jel szerint vesztésre állt. A pasason látszott, hogy már mindjárt feladja. A képek alatt és felett a következő volt olvasható: ELEGE VAN A KÜSZKÖDÉSBŐL? MI ÁTÍRJUK 8 MM-ES FILMJEIT VIDEÓRA (FÉNYKÉPEKET IS VÁLLALUNK)!
Már megint egy ilyen rohadt szupervacak, gondolta Pop, ahogy bement. Az ilyenek miatt tart itt a világ.
De ő azok közé az emberek közé tartozott – az ilyenek miatt tart itt a világ –, akik egyáltalán nem riadnak vissza attól, hogy használják azt, amit egyébként lenéznek, ha az hasznosnak bizonyul. Váltott pár szót az eladóval. Az eladó gyorsan előkerítette a tulajdonost. Régóta ismerték egymást (talán azóta már, hogy Homérosz átszelte a bőrszínű tengert, ahogy egyesek mondanák).
A tulajdonos a hátsó helyiségbe hívta, és itallal kínálta Popot.
– Nagyon furcsa fotók ezek – kezdte a tulajdonos.
– Hmm, ja.
– A belőlük készült videokazetta még furcsább.
– Gondoltam.
– Ez minden?
– Hmm, ja.
– Akkor bazd meg – mondta a tulajdonos, és mindketten vihogtak, vékony öregember-vihogással. Odakint az eladó összerezzent.
Pop húsz perccel később távozott, kezében két tárggyal: egy videokazettával és egy vadonatúj, kicsomagolatlan Polaroid 660-al.
Az üzletbe visszaérve felhívta Kevinéket. Nem volt meglepve, hogy John Delevan vette fel.
– Ha átbaszod a fiamat, megöllek, te vén kígyó! – mondta John Delevan minden bevezető nélkül, és távolról Pop hallotta a gyerek sértődött kiáltását: – Papaa!
Pop elvicsorodott, kivillant a fogsora – girbegurba, hibás, de a kaporszakállú öregistenre, legalább a sajátja. És ha Kevin ekkor látta volna, akkor nemcsak sejtette volna, hogy Pop Merrill nem igazán az a Kedves Öreg Falusi Filozófus, hanem egészen biztosra veszi.
– Hát, John – kezdte –, én csak segíteni próbáltam a fiadnak. Semmi mást. – Kis szünet után folytatta: – Hogy is mondjam, ahogy neked is segítettem, amikor kicsit túlságosan elbíztad magad a Hetvenhatosokkal kapcsolatban.
Dübörgő csend hallatszott a vonal másik végéről, ami körülbelül annyit jelentett, hogy erről a témáról John Delevannak is lenne némi mondanivalója, csakhogy a kölyök is ott van a szobában, és ettől úgy elnémult, mintha kipeckelték volna a száját.
– Ne aggódj, a fiad semmit sem tud az egészről – mondta Pop az egérürüléktől bűzlő Kacatkirályság ketyegő félhomályában, olyan széles és kaján mosollyal, amilyet a régi magazinokban lehet látni. – Megmondtam neki, hogy az az ügy egyáltalán nem tartozik rá, ahogy ez az ügy meg nagyon is rá tartozik. Nem is hoztam volna fel ezt a régi históriát, hogy is mondjam, ha máshogy is ide tudtalak volna csalogatni. Viszont muszáj megnézned azt, amit mutatni akarok, John, különben nem értenéd, miért akarja a fiad összetörni a születésnapjára kapott fényképezőgépet...
– Összetörni?
– ...és hogy miért gondolom én is azt, hogy tényleg azt kéne tenni. Szóval, akkor most idejössz a gyerekkel vagy nem?
– Ha egyszer úgyse vagyok Portlandben, a franc a pofádba.
– Ne törődjetek a ZÁRVA táblával – mondta Pop, higgadtan, mint az olyan ember, aki mindig tudja, mit akar, meg azt is, hogy még sokáig keresztül is tudja vinni az akaratát. – Csak kopogtassatok!
– Ki az ördög adta meg a nevedet a fiamnak, Merrill?
– Nem kérdeztem – válaszolta Pop, ugyanolyan dühítően higgadt hangon, s azzal letette a kagylót. Majd az üres boltnak beszélve így folytatta: – Annyit tudok, hogy egyszer csak jött. Ezek mindig csak úgy jönnek.
Amíg rájuk várt, Pop kicsomagolta a Lewistonban vásárolt Nap 660-t, és a dobozát mélyen eltemette a munkaasztala melletti szemetesvödörben. Elgondolkodva nézte a fényképezőgépet, majd betöltötte a négy képet tartalmazó kezdő csomagot, amit a boltban adtak hozzá. Miután ezzel kész volt, levette a gép védőborítását, szabaddá téve a lencsét is. A villám alakú jeltől jobbra lévő vörös fény kigyulladt egy rövid időre, majd nemsokára a zöld fény kezdett villogni. Popot nem lepte meg, hogy egész teste megfeszül az izgalomtól. Isten megveti a gyávákat, gondolta, és lenyomta az elsütőgombot. A Kacatkirályság istállószerű belsejében honoló rendetlenség egy pillanatra kegyetlen és valószínűtlen fehér fénnyel villant fel. A gép csúszós kis nyafogó hangot adott, és kiköpte a leendő fényképet – egy képet, mely majd tökéletesen megfelel a valóságnak, és mégis üres lesz: egy csupa sík, csupa felszín világot, ahol a hajók alighanem akár le is hajózhatnának a föld színéről, és le is pottyanhatnának annak gőzölgő, szörnyek uralta széléről.
Pop ugyanazzal az elvarázsolt arckifejezéssel bámulta a készülő képet, amellyel a Delevan família várta Kevin első képének elkészültét. Tudta, hogy ez a gép nem csinálhatja ugyanazt, hát persze hogy nem, mégis megdermedt a feszültségtől, és vén róka létére, ha akkor egy deszka véletlenül megnyikordult volna, biztosan felsikolt.
De deszka nem nyikorgott, és a kész kép is éppen azt mutatta, amit mutatnia kellett: összeszerelt órák, szétszerelt órák, kenyérpirítók, spárgával összekötözött újságstószok, lámpák, olyan szörnyű ernyővel, hogy azt csak angol felső-középosztály-beli hölgyek szerethetik igazán, többpolcnyi olcsó (ilyenből hat kerül egy dollárba) ponyvaregény, Ha leszáll az éj, Égető vágy, A bronz kupa meg hasonló címekkel, és a távoli háttérben a poros kirakat. Az üvegen lévő kiírásból annyi volt olvasható visszafelé, hogy KACATKI – a többit egy irodaház sötét körvonalai takarták el.
Nem voltak sírból előjött irdatlan figurák és kezeslábasos, kést lóbáló babák. Csak egy fényképezőgép. Pop tudta, hogy ez a sietség, amivel mindenekelőtt egy képet akart csinálni az új géppel, mutatta a legjobban, mennyire belerágta már magát a tudatába ez az egész ügy.
Pop felsóhajtott, és a képet is mélyen eltemette a szemetesben. Kihúzta az asztal egyik fiókját, és kivett belőle egy kis kalapácsot. Bal kezében erősen megfogta a gépet, és kis ívben meglendítve a kalapácsot a poros, ketyegő levegőn keresztül, ráütött. Az ütésbe nem fektetett sok erőt. Nem is volt rá szükség. Mostanság már senki nem veszi komolyan a kézművességet. Mindenki a modern tudomány csodáiról beszél, szintetikus anyagokról, új ötvözetekről, polimerekről, isten tudja, mikről. De ez mind nem számít. Ez mind csak takony. Manapság igazából mindent abból készítenek, és nyilván nem kell túl sok erő ahhoz, hogy az ember szétzúzzon egy fényképezőgépet, amit takonyból öntöttek.
A lencse megrepedt. Műanyag szilánkok fröcsköltek mindenfelé, és ez Popnak eszébe juttatott valamit. A jobb vagy a bal oldalon volt? Vállat vont. Bal. Mondjuk. Amúgy sem vennék észre, és ha mégis, maguk sem emlékeznének, hogy melyik oldalon volt, igazán nem nagy a kockázat, de Pop kis kockázatot sem Vállalt. Nem árt felkészülni mindenre.
Az sohasem árt.
Visszarakta a kalapácsot, és egy kis seprűt vett elő, hogy az üveg és műanyag szilánkokat lesöpörje vele a földre, majd visszarakta a seprűt, és egy kihegyezett zsírkrétát meg egy éles kést vett elő. Berajzolta annak a lepattanásnak a feltételezett körvonalát, ami akkor történt Kevin Nap 660-jával, amikor Meg lelökte az asztalról, majd a késsel mélyen bevágott a vonal mentén. Amikor a vágat már elég mély volt, visszarakta a kést a fiókba, és a gépet lelökte az asztalról. Ami egyszer megtörtént, az megtörténik másodszorra is, pláne, hogy a kívánt törésvonal előre be volt karcolva.
Ez is stimmelt. Alaposan megvizsgálta a fényképezőgépet, amiről egy szilánk lepattant, és a lencséje eltörött, bólintott, és az asztal alatt honoló mély homályba rejtette. Aztán megtalálta azt a kis műanyag darabot, amit lepattintott a gép oldaláról, és azt is a szemetesbe gyömöszölte, a gép doboza és a fénykép mellé.
Most már nem volt más tennivalója, mint Delevanék érkezését várni. Pop felvitte a videokazettát az emeletre, abba a kényelmetlen kis szobába, ahol lakott. Letette a videó tetejére, melyet azért vett, hogy nézhesse rajta azokat a manapság kapható baszós filmeket, és leült újságot olvasni. Pakisztánban repülőgépszerencsétlenség történt. Százharminc halott. Istenverte balekok, valahogy mindig meghalasztják magukat! – gondolta Pop, de nem nagy izgalommal. Mindent egybevetve, ha egypár arabbal kevesebb van a világon, az sose baj. Aztán a sporthoz lapozott, hogy lássa, hogy megy a Vörös Zoknisoknak. Még mindig jó esélyük van rá, hogy megnyerjék a Keleti Bajnokságot.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET

 

– Mi volt? – kérdezte Kevin, ahogy az induláshoz készülődtek. Rajtuk kívül más nem volt a házban. Meg balettozni volt, Mrs. Delevan meg ezen a napon mindig bridzsezik a barátnőivel. Öt körül szokott hazajönni, egy hatalmas, mindenfélével telepakolt pizzával, és az új hírekkel, hogy ki fog elválni kitől, vagy ki az, aki csak foglalkozik a gondolattal.
– Az nem rád tartozik – válaszolta Mr. Delevan nyersen, egyszerre mérgesen és szégyenkezve.
Hűvös nap volt. Mr. Delevan az átmeneti dzsekijét kereste. Hirtelen megállt, megfordult, és a fiára nézett, aki mögötte állt a saját dzsekijében, kezében a Polaroiddal.
– Na jó – kezdte. – Sosem kezeltelek így, és nem hiszem, hogy most akarom elkezdeni. Érted, mire gondolok?
– Igen – mondta Kevin, és közben azt gondolta: Pontosan értem, hogy mire gondolsz.
– Az anyád egyáltalán nem tud erről.
– Nem fogom neki elmondani.
– Ezt ne kezdd el! – szólt rá élesen az apja. – Ne indulj el a lejtőn, mert soha nem tudsz megállni!
– De azt mondtad, hogy te soha...
– Hogy soha nem mondtam el neki – mondta az apja. Végre megtalálta a dzsekijét, és felráncigálta. – Sosem kérdezte, és én sosem mondtam neki. Ha soha nem kérdezi, neked sem kell elmondanod. Nagyon tré kibúvónak hangzik, mi?
– Hm – mondta Kevin. – Őszintén szólva, igen.
– Oké – mondta Mr. Delevan. – Rendben, lehet, hogy az is, de akkor is ez az ábra. Ha valaha is felmerül a téma, el kell mondanunk. Ha nem merül fel, akkor nem kell. Mi a felnőttek világában így csináljuk ezeket a dolgokat. Gennyes dolognak hangzik, és néha tényleg az is, de hát mi így csináljuk ezt. Bele tudsz ebbe törődni?
– Igen, azt hiszem.
– Jó, akkor menjünk.
Egymás mellett sétáltak le az autókijárón, a cipzárjukkal küszködve. A szél meglebbentette a hajtincseket John Delevan homlokán, és Kevin először vette észre – némi meglepetéssel és nyugtalansággal –, hogy az apja ott őszülni kezd.
– Különben nem is nagy dolog az egész – kezdte Mr. Delevan. Akár magában is beszélhetett volna. – Pop Merrill körül sosincsenek nagy dolgok. Nem az a fajta fickó, ha érted, mire célzok.
Kevin bólintott.
– Elég tehetős ember, tudod, de nem abból a kacatboltból van a pénze. Ő Shylock Castle Rock-i változata.
– A kinek a Castle Rock-i változata?
– Nem érdekes. Előbb-utóbb úgyis olvasni fogod azt a darabot, ha még teljesen el nem szúrták az iskolarendszert. Magasabb kamatra kölcsönöz pénzt, mint amit a törvény engedélyez.
– De akkor ki venne tőle kölcsön? – kérdezte Kevin, ahogy a központ felé gyalogoltak a vörös, arany és bordó leveleket hullató fák alatt.
– Azok – mondta Mr. Delevan savanyúan –, akiknek máshol nem adnának.
– Akiknek nincs jó hírük?
– Valahogy úgy.
– De nekünk... neked...
– Igen. Most már jól megy nekünk. De nem ment mindig jól. Mikor anyád és én összeházasodtunk, még igencsak mérföldekre voltunk attól, hogy jól menjen.
Elhallgatott, és Kevin nem törte meg a csöndet.
– Volt egy fickó, aki nagyon odavolt a Keltákért az egyik évben – mondta Kevin apja. Egyfolytában lefelé tekingetett, mint aki attól fél, hogy gödörbe lép, és lábát töri. – Újrajátszottak egy meccset a Hetvenhatosok ellen, mert az előző döntetlen lett. Ők – a Kelták – voltak az esélyesebbek, de akkor éppen csak egy hajszállal. Volt egy megérzésem, hogy a Hetvenhatosok elverik őket. Az volt a nagy évük.
Lopva a fiára pillantott, mint az áruházi tolvaj, mikor a kezébe vesz egy kisméretű, de annál értékesebb tárgyat, és begyömöszöli a kabátja zsebébe, majd kisiet, és tovább rugdossa a kavicsokat a járdaszélen. Most a Castle Hillen sétáltak lefelé, a városka egyetlen jelzőlámpája, a Fő utca és a Vízimalom sor kereszteződése felé. A kereszteződés után jött a Castle patakot átívelő, Bádoghídnak csúfolt híd. Az építmény felső vasszerkezete szabályos geometriai formákra szabdalta a sötétkék őszi eget.
– Valószínűleg ez az az érzés, az a különleges bizonyosság, ami megszállt annyi szerencsétlen ördögöt, akik aztán mind elvesztették a bankszámláikat, házukat, kocsijukat, és még azt a ruhájukat is, amiben a kaszinóban vagy mindenféle hátsó szobákban felállnak a pókerparti mellől. Az az érzés, hogy ez egy távirat Istentől. Én csak egyszer kaptam ilyet, és ezért csak hálát adhatok neki.
Akkoriban kötöttem baráti fogadásokat mindenféle meccsekre, de öt dollár volt a maximum. De általában még ennél is sokkal kisebb volt a tét, valami jelképes dolog, mondjuk, egy doboz cigaretta.
Most Kevin tekintett lopva apjára, csakhogy az észre is vette, bármennyire is a csak a gödrökre figyelt.
– Igen, akkoriban dohányoztam is. Ma már nem dohányzom, és fogadásokat sem kötök. Azóta nem. Az utolsó kigyógyított.
Akkor anyád és én még csak két éve voltunk házasok. Te még meg sem születtél. Földmérő figuránsként dolgoztam, és száztizenhat dollárt kerestem. Legalábbis ennyi maradt belőle, miután átment az állam kezén, és végre hazajutott.
Az a fickó, aki annyira rajongott a Keltákért, egy mérnök volt. Még munkába is olyan zöld Kelta-melegítőben járt, aminek az a lóhere volt a hátán. Egy héttel a mérkőzés előtt elkezdte mondogatni, hogy szeretne találni valakit, aki elég bátor és elég balek, ahhoz, hogy a Hetvenhatosokra fogadjon, merthogy van négyszáz dollárja, ami csak arra várakozik, hogy neki jó kis nyereséget hozzon.
Az a hang ott bennem egyre erősödött, míg végül egy nappal a meccs előtt odamentem hozzá az ebédszünetben. A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna szakadni a helyéről, annyira be voltam ijedve.
– Merthogy nem volt négyszáz dollárod – találgatott Kevin. – Annak a fickónak volt, de neked nem. – Most már nyíltan az apjára nézett, és a Pop Merrillnél tett látogatása óta először teljesen kiment a fejéből a fényképezőgép. A Nap 660 varázsa most elhomályosodott – igaz, csak pillanatnyilag – egy új, nagyobb csoda fényében: az apja fiatalkorában csinált valami különösen nagy hülyeséget. Hallott már ilyesmit másokról is, sőt azt is el tudta képzelni, hogy majd maga is tesz hasonlókat, ha már nem lesz körülötte a racionális embertípus egy képviselője, hogy megvédje őt a rossz hatásoktól és a bűnös ösztönöktől. Úgy látszik, az apja, ha csak egy rövid időre is, szintén tagja lett az ösztönös emberek törekvésének. Nehéz volt elhinnie, de a bizonyíték ott állt előtte.
– Pontosan.
– De mégis fogadtál.
– Nem azonnal – mondta az apja. – Először azt mondtam neki, hogy szerintem a Hetvenhatosoké lesz a győzelem, de négyszáz dollár túl sok egy figuránsfiúnak, és ennyit nem kockáztathatok.
– De egyszer sem mondtad meg neki egyenesen, hogy nincs ennyi pénzed.
– Azt hiszem, ennél egy kicsit tovább mentem, Kevin. Úgy tettem, mintha lenne annyi pénzem. Azt mondtam, nem engedhetem meg magamnak, hogy négyszáz dollárt veszítsek, és ez enyhén szólva hülyeség volt a részemről. Szóval azt mondtam, hogy ennyit nem kockáztathatok egy fogadáson – még mindig nem hazudtam, de már a hazugság szélén táncoltam. Érted?
– Igen.
– Nem tudom, mi történt volna – talán semmi nem lett volna az egészből –, ha az ügyeletes nem húzza meg éppen akkor a szünet végét jelző csengőt. De meghúzta, a mérnök pedig széttárta a karját, és azt mondta: „Adok neked kettőt az egyhez, fiacskám, ha erre vágysz. Nekem teljesen mindegy, így is lesz négyszáz a zsebemben”, és mielőtt észbe kaphattam volna, kezet ráztunk rá, legalább egy fél tucat ember jelenlétében, és én meg jól benne voltam a pácban. Aznap este, hazafelé a kocsiban eszembe jutott, hogy anyád mit szólna hozzá, ha tudná, és akkor leálltam az út szélére azzal az öreg Forddal, kinyitottam az ajtót, és hánytam.
Egy rendőrautó gurult lassan a Harrington utcán lefele. Norris Ridgewick vezetett, és Andy Clutterbucknál volt a puska. Andy integetett, ahogy a Fő utcán balra fordultak. John és Kevin Delevan visszaintegettek, és az ősz csöndesen tovább szendergett körülöttük, mintha John Delevan sosem ült volna öreg Fordja ajtajában, az út porába okádva.
Átvágtak a Fő utcán.
– Hát... mondhatom, megkaptam a pénzemért, amit megérdemeltem. A Hetvenhatosok egészen a hetedik forduló utolsó másodpercéig vezettek, amikor az egyik ír bunkó – már nem emlékszem melyik – elvette a labdát Hal Greertől, és bevitte a célba, és ezzel elúszott a nem létező négyszáz dollárom. Másnap, amikor fizettem annak a szemét mérnöknek, annyit mondott, „a vége felé már kezdtem aggódni”. És kész. Ki tudtam volna nyomni a szemét.
– Másnap fizettél neki? Az hogy lehet?
– Mondtam, valami lázban égtem. Miután kezet adtunk a fogadásra, ez a láz elmúlt. Iszonyúan reménykedtem, hogy megnyerem, de tudtam, hogy úgy kell gondolkoznom, mintha vesztenék. Sokkal több forgott kockán, mint az a négyszáz dollár. Az állásom, természetesen, ha nem tudom kifizetni. Ő mérnök volt, és egyben a főnököm. Elég nagy szemét volt ahhoz, hogy kirúgasson, ha nem fizetek. Nem a fogadás miatt, de talált volna valamit, és az belekerült volna a munkakönyvembe is, nagy piros betűkkel. De nem ez volt a legfontosabb. Egyáltalán nem.
– Akkor mi volt az?
– Anyád. A házasságunk. Amikor fiatal az ember, és nincs egy bilije, amibe belepisálhatna, és nincs ablaka, ahol kiürítené, akkor az egész kapcsolat egyfolytában feszültség alatt van. Nem számít, mekkora a szerelem, a házasság olyan lesz, mint egy túlterhelt málnás szamár, ami bármelyik pillanatban eleshet vagy felfordulhat. Nem gondolom, hogy anyád elvált volna tőlem egy négyszáz dolláros fogadás miatt, de azért örülök, hogy sosem kellett róla megbizonyosodnom. Szóval, miután a láz elmúlt, kapiskálni kezdtem, hogy talán kicsit nagyobb a tét, mint az a négyszáz dollár. Az egész rohadt jövőmet tettem kockára.
Már közeledtek a Kacatkirálysághoz. A füves közpark mellett padok voltak. Mr. Delevan odaintette Kevint, hogy üljenek le.
– Nem fog sokáig tartani – mondta, és nevetett. Csikorgó, sziszegő nevetés volt, mint amikor a gyakorlatlan autós a sebességváltót gyötri. – Még ennyi év után is túlságosan fáj ahhoz, hogy hosszan beszéljek róla.
így hát leültek az egyik padra, és Mr. Delevan befejezte Pop Merrill-lel való megismerkedésének történetét, mialatt mindketten a park közepén álló zenepavilont nézték.
– Elmentem hozzá még aznap este, hogy a fogadást megkötöttem – mondta. – Anyádnak azt mondtam, hogy leugrom cigiért. Sötétedés után mentem, hogy ne lássanak meg. Hogy ne ismerjenek fel. Azonnal tudták volna, hogy valami baj történt, és ezt el akartam kerülni. Bementem, és Pop azt mondta: „Mit csinál egy jól képzett szakember egy ilyen helyen, Mr. Delevan?” – Elmondtam, mi a helyzet, erre ő azt felelte: „Most fogadtál, és máris biztos vagy benne, hogy elvesztetted?” „Csak nem akarok többet veszteni – mondtam –, ha elvesztem, mint amennyiben fogadtam.”
Ezen nevetett. „Tisztelem a bölcs embereket”, mondta. „Úgy látom, bízhatok benned. Ha a Kelták nyernek, csak gyere el hozzám, én segítek rajtad. Becsületes képed van.”
– Ennyi volt az egész?! – kérdezte Kevin. Nyolcadikban matekból tanultak a kölcsönökről, és még nem felejtett el mindent. – És nem is kért semmi, hmm, semmiféle elismervényt?
– Azok, akik Pop Merrillhez mennek, nem tudnak biztosítékot adni – mondta az apja. – Ő nem olyan uzsorás, mint amilyet a filmekben látsz, nem töri el a lábad, ha nem fizetsz. De azért vannak módszerei, hogy jobb belátásra bírja az embereket.
– Miféle módszerei?
– Az most mindegy – mondta John Delevan. – A meccs után felmentem szólni anyádnak, hogy leugrom cigiért. De már aludt, úgyhogy ezt a hazugságot megspóroltam. Már késő volt, legalábbis Castle Rockban az már későnek számít, úgy tizenegy fele, de nála még világos volt. Tudtam, hogy még ébren lesz. Odaadta a pénzt, tízesekben. Egy régi konzervdobozból halászta elő. Az egészet tízesekben. Erre nagyon emlékszem. Negyven tízdollárost leszámolt, mint egy banktisztviselő, füstölgő pipával és a homlokára tolt szemüveggel, és akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy legszívesebben kiverném a fogát. Ehelyett azonban megköszöntem neki. El sem tudod képzelni, néha milyen nehéz azt mondani, hogy köszönöm szépen. Remélem, sosem fogod megtudni. Azt kérdezte: „Érted, hogy gondoltam, ugye?” Igen, feleltem, mire ő: „Nagyszerű, tudtam, hogy nem kell aggódnom miattad. Hogy is mondjam, olyan becsületes képed van. Rendezed az ügyedet avval a pasassal, aztán majd rendezzük ezt a mi ügyünket. És több fogadást ne köss! Csak rád kell nézni, és látszik, hogy nem hamiskártyásnak születtél.” Aztán fogtam a pénzt, hazamentem, és beraktam az öreg Ford padlószőnyege alá, és befeküdtem az ágyba anyád mellé, és egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, olyan mocskosnak éreztem magam. Másnap odaadtam a mérnöknek, akivel fogadtam, és ő leszámolta, aztán kettébe hajtotta, és zsebre gyűrte, mintha az a négyszáz dollár nem érne többet, mint egy gázszámla, amit be kell nyújtania a munkavezetőnek a nap végén. Aztán vállon veregetett, és azt mondta: „Jó ember vagy te, Johnny. Jobb, mint gondoltam. Nyertem négyszázat, de vesztettem is húszat, Bill Untermeyernek tartozom vele. Ő arra fogadott, hogy ma reggel azonnal hozod a lóvét, én meg arra, hogy a hét végéig biztos nem látok pénzt tőled, ha egyáltalán valaha megadod.” „Ki szoktam fizetni a tartozásaimat”, mondtam. „Jól van no”, mondta, és újra vállon veregetett, és azt hiszem, ekkor már tényleg nagyon közel jártam hozzá, hogy kinyomjam a szemét.
– És mekkora kamatot kért Pop?
Az apja élesen nézett rá. – Engedi, hogy így hívjad?
– Igen, miért?
– Vigyázz vele, Kevin! – mondta Mr. Delevan. – Ez az ember egy kígyó.
Aztán sóhajtott, elismervén, hogy már nagyon várta a kérdést. – Tíz százalékot. Ennyit kért.
– Az nem is olyan sok...
– Hetente – tette hozzá Mr. Delevan.
Kevin egy pillanatra elnémult. – De hiszen ez törvényellenes! – tört ki belőle.
– Valóban az – mondta Mr. Delevan szárazon. Meglátta fia fáradt, hitetlenkedő arcát, és saját fáradtsága azonnal elpárolgott. Elnevette magát, és vállon veregette a fiát. – Ilyen a világ, Kev – mondta. – A végén úgyis mind meghalunk.
– De...
– Semmi de. Ez volt az ára, és ő tudta, hogy én ki is fizetem. Hallottam, hogy munkásfelvétel van az oxfordi malomban a háromtól tizenegyig tartó műszakra. Felkészültem rá, hogy elvesztem a fogadást, és nem csak annyit tettem, hogy elmentem Pophoz. Megemlítettem anyádnak, hogy esetleg felveszek ott még egy műszakot. Végül is vágyott már egy új kocsira, és egy új lakásra is, és a bankba is akartunk tenni némi kis pénzt, csak hogy legyen tartalékunk, amihez hozzá lehet nyúlni, ha pénzzavarba kerülünk. Elnevette magát.
– Hát, az a pénzzavar bekövetkezett, csakhogy ő nem tudott róla, és én mindent elkövettem annak érdekében, hogy ne is tudja meg. Nem voltam benne biztos, hogy sikerül-e vagy sem, de minden tőlem telhetőt meg akartam tenni, hogy ne tudja meg. Ő nagyon ellenezte a dolgot. Azt mondta, hogy megölöm magam napi tizenhat óra munkával. Meg, hogy a malom nagyon veszélyes, mindig arról olvasni, hogy valakinek levágta a karját vagy a lábát, vagy halálra zúzta a henger. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, a válogatóban fogok dolgozni, minimumbérért, de az legalább ülő munka, és ha kiderül, hogy tényleg túl sok nekem, akkor abbahagyom. Még így is ellene volt. Azt mondta, hogy akkor inkább ő is elmegy dolgozni, de erről végül is sikerült lebeszélnem. Tudod, ezt akartam a legkevésbé.
Kevin bólintott.
Szóval elmentem, és fel is vettek, de nem a válogatóban kaptam munkát. A hengerteremben kellett nyersanyagot töltenem egy gépbe, ami úgy nézett ki, mint egy óriás mosógépének a dobja. Elég veszélyes munka volt, ha az ember véletlenül megcsúszott vagy elkalandozott a figyelme – és nagyon nehéz volt figyelni, olyan rohadt monoton egy munka volt –, könnyen elveszthette egy végtagját, vagy akár az egész testét is. Egyszer láttam, ahogy egy embernek bekapta a kezét az egyik henger, és nem szeretnék több ilyet látni. Olyan volt, mintha egy adag dinamit robbant volna föl egy hússal töltött gumikesztyűben.
– Uh, basszus! – mondta Kevin. Ritkán mondott ilyet az apja jelenlétében, de most úgy tűnt, az észre sem veszi.
– Mindegy, szóval két dollár nyolcvanat kaptam egy órára, de két hónap múlva már felemelték három tízre – mondta. – Pokoli volt. Egész nap az útépítésen dolgoztam – még jó, hogy kora tavasz volt, és nem volt nagy hőség –, azután pedig rohantam lóhalálában a malomhoz, mindent kinyomva a szerencsétlen öreg Fordból, ami benne volt, csak hogy el ne késsek. Ledobtam a khakinadrágot, és átvettem egy farmert meg egy pólót, és a hengerek mellett güriztem háromtól tizenegyig. Éjfél körül értem haza, és az volt a legszörnyűbb, amikor anyád fennmaradt és megvárt – hetente kétszer-háromszor –, és nekem vidámnak és élénknek kellett lennem, pedig olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam egyenesen járni. De ha ezt észrevette volna...
– Akkor nem engedte volna, hogy a malomban is dolgozz.
– Igen. Megtiltotta volna. Így hát vidám voltam és élénk, és vicces sztorikat meséltem a válogatóról, ahol nem is dolgoztam, és néha elgondolkoztam azon, hogy mi történne, ha egyszer egyik este gondolna egyet, és elém jönne, hogy meleg vacsorát hozzon vagy valami ilyesmi. Elég jól alakítottam, de azért néha biztos gyanakodott, és egyfolytában azt mondogatta, hogy bolond vagyok, hogy ilyen kevés pénzért halálra dolgozom magam – és tényleg nagyon kevésnek tűnt ez a pénz, miután az állam és Pop is levette belőle a magáét Körülbelül annyi maradt így, mint amennyit a válogatóban kerestem volna. Szerda délután fizettek, és én mindig gondosan kiváltottam a pénzemet az irodában, mielőtt a lányok hazamentek. Az anyád sosem látta ezeket a csekkeket.
Az első héten fizettem Popnak ötven dollárt – negyven volt a kamat, és tíz jött le a négyszázból – és így maradt háromszázkilencven dollár adósságom. Olyan voltam, mint egy élőhalott. Az útépítésen beültem a kocsiba ebédelni, megettem a szendvicsemet, és aludtam, egészen addig, amíg a munkavezető meg nem húzta azt a rohadt csengőt. Gyűlöltem azt a csengőt.
A második héten is adtam neki ötven dollárt – harminckilenc volt a kamat, és tizenegy a törlesztés –, így az adósságomat ledolgoztam háromszázhetvenöt dollárra. Úgy éreztem magam, mint egy kismadár, aki egy hegyet akar felcsipegetni.
A harmadik héten majdnem bekapott a henger, és ettől annyira megijedtem, hogy egypár pillanatra teljesen felébredtem, pont annyi időre, hogy szülessen egy ötletem, úgyhogy végül is ez egy ajándék volt, rejtett formában. Abba kellett hagynom a dohányzást. Nem is értem, hogy erre korábban hogy nem gondoltam. Akkoriban negyven cent volt egy doboz cigaretta, és én napi két dobozzal szívtam. Az öt dollár hatvan cent hetente!
Kétóránként volt cigarettaszünetünk, belenéztem a tareytonos dobozba, és láttam, hogy tíz van benne. Ezt a tízet másfél hétig szívtam, és aztán soha többet nem vettem.
Egy hónapon át bizonytalanságban éltem, nem tudtam, képes leszek-e végrehajtani a tervemet. Volt úgy, hogy hatkor felcsörgetett a vekker, és éreztem, hogy nem megy, képtelen vagyok végigcsinálni, egyszerűen el kellene mondanom Marynek, és elfogadni, bármit tesz is. De mire a második hónap elkezdődött, úgy láttam, hogy talán mégis sikerül. Máig is azt hiszem, hogy az a plusz heti öt dollár hatvan segített rajtam, meg az üres sörös- és üdítősüvegek, amiket az út szélén találtam és visszaváltottam. Akkorra már ledolgoztam az adósságomat háromszáz dollárra, és ez azt jelentette, hogy hetente már huszonöt, huszonhat dollárt tudtam törleszteni, ahogy az adósság fogyott, egyre többet.
Aztán április végén befejeztük az útépítést, és kaptunk egy hét fizetett szabadságot. Mondtam Marynek, hogy abba fogom hagyni a túlórázást a malomban, mire ő azt mondta, hogy hála istennek!, és azon a héten, mivel a rendes munkám szünetelt, annyi időt töltöttem a malomban, amennyit csak tudtam.
Egy balesetem sem volt. De láttam eleget, nálam sokkal frissebb és éberebb emberekkel történtek, de velem nem. Nem tudom, miért. Annak a hétnek a végén száz dollárt adtam Pop Merrillnek, és beadtam a felmondásomat a malomban. Addigra már sikerült annyit lefaragnom az összegből, hogy a maradékot lecsipkedhettem a rendes fizetésemből, anélkül hogy anyád észrevette volna. Mélyet sóhajtott.
– Na, most már tudod, hogy honnan ismerem Pop Merrillt, és hogy miért nem bízom benne. Tíz hetet töltöttem a pokolban, és ő tízdolláros bankókkal itatta fel az izzadságot a homlokomról és a seggemről, amiket valami konzervdobozból vett elő, és egy másik szerencsétlen fickónak adta tovább, aki hozzám hasonlóan valami hülyeséggel bajba keverte magát.
– Hogy gyűlölheted!
– Nem – mondta Mr. Delevan, és felállt. – Nem gyűlölöm őt, és magamat sem gyűlölöm. Be voltam kattanva, ennyi az egész. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Rámehetett volna a házasságom, és akkor te és Meg soha meg se születtetek volna. Vagy én magam is meghalhattam volna. Pop Merrill egy kúra volt. Kemény kúra volt, de használt. Amit nehéz megbocsátani, az az, ahogy csinálta az egészet. Minden istenverte centet leszámolt, és beírta egy kis könyvbe, amit a pénztárgép alatt tartott a fiókban, és csak nézte a szemem alatt húzódó karikákat, meg a lógó nadrágomat, és nem mondott semmit.
Továbbmentek a Kacatkirályság felé, amely poros, kifakult sárgára volt festve, mint a vidéki boltok kirakatában lógó régi táblák, dölyfösen és nyilvánvalóan. A bolt mellett Polly Chalmers söpörte a járdát, és Alan Pangbornnal, a seriffel beszélgetett. Polly haja lófarokba volt kötve, fiatalnak és frissnek látszott, és Alan is fiatalnak és délcegnek tűnt jól szabott egyenruhájában. De a dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak; ezt már Kevin is tudta az ő tizenöt évével. Pangborn seriff legkisebb fia és felesége tavasszal autóbalesetben meghalt, és Kevin azt is hallotta, hogy Ms. Chalmers bármilyen fiatal, súlyos köszvénytől szenved, és emiatt nemsokára le is százalékolhatják. A dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak. Erre a gondolatra önkéntelenül is a Kacatkirályság felé pillantott... aztán pedig a kezében himbálódzó születésnapi fényképezőgépre.
– Még egy szívességet is tett nekem – tűnődött Mr. Delevan. – Leszoktatott a dohányzásról. De nem bízom benne. Légy óvatos vele, Kevin! És történjék bármi, a beszédet bízd rám. Talán egy kicsit jobban ismerem nálad.
Benyitottak a poros ketyegéssel teli csendbe, ahol Pop Merrill már várta őket, feje búbjára csúsztatott szemüveggel és egypár cinkelt kártyával a kabátujjában.

 

 

HATODIK FEJEZET

 

– Szóval, itt vagytok, apa és fia – mondta Pop, szeretetteljes, nagypapás mosoly kíséretében. Szeme csillogott a pipafüstön keresztül, és Kevinnek egy pillanatra úgy tűnt, hogy noha simára van borotválva az álla, Télapóra hasonlít. – Nagyszerű fia van, Mr. Delevan. Nagyszerű.
– Tudom – mondta Mr. Delevan. – És azért voltam mérges, amikor azt hallottam, hogy kapcsolatba került magával, mert azt akarom, hogy az is maradjon.
– Ez nem szép – mondta Pop, hangjában enyhe szemrehányással. – Nem szép egy olyan embertől, akinek egyszer, mikor nem fordulhatott senki máshoz, én...
– Azt az ügyet már lezártuk – mondta Mr. Delevan.
– Ja, hmm, épp ezt próbáltam mondani.
– De ezt még nem.
– Még nem, de nemsokára ezt is lezárjuk. – Kevin felé nyújtotta a kezét, és Kevin odaadta neki a Nap 660-t. – Még ma lezárjuk ezt is. – Feltartotta a gépet, és megforgatta. – Különös darab. Hogy miféle, azt nem tudom, de a fiad meg akarja semmisíteni, mert szerinte veszélyes. Szerintem is. De figyelmeztettem, hogy „Ugye nem akarod, hogy apád dilisnek nézzen?”: Csak ezért hívtalak el ide, John...
– Maradjunk inkább a Mr. Delevannál.
– Na jó – mondta Pop, és sóhajtott. – Látom már, hogy nem akarsz felengedni, és nem hagyod eltemetni a múltat.
– Nem.
Kevin szomorúan nézett hol az egyikre, hol a másikra.
– Na mindegy, nem számít – mondta Pop, és hangja, arckifejezése meglepő hirtelenséggel váltott át jéghidegbe. Már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a Télapó. – Amikor azt mondtam, hogy a múlt az elmúlt, és ami megtörtént az megtörtént, akkor én azt komolyan is gondoltam... persze csak akkor, ha az nem befolyásolja emberek cselekedeteit itt, a jelenben. De én csak azt mondhatom magának, Mr. Delevan: Én nem alkuszom. Ezt magának tudnia kell.
Pop olyan természetes hűvösséggel adta elő ezt a kolosszális hazugságot, hogy mindketten elhitték; Mr. Delevan még egy kis szégyent is érzett, bármily hihetetlenül is hangzik.
– A mi dolgunk a mi dolgunk volt. Elmondtad, mit akarsz, én megmondtam, mit kérek érte, azt megkaptam, és evvel vége is. Ez egy teljesen más dolog. – Azután Pop mondott egy még nagyobb hazugságot is, akkorát, hogy azt tényleg nem lehetett nem elhinni. – Ebben nekem semmi érdekem nincsen, Mr. Delevan. Egyszerűen csak segíteni szeretnék a fiának. Kedvelem.
Elmosolyodott, és arcára olyan gyorsan visszatért a jóságos Télapó, hogy Kevin el is felejtette, azt az előbbi szigorú arckifejezést. Sőt, még John Delevan is – aki hónapokon át végkimerülésig dolgozott a hengerek között, vezeklésként józanságának egy pillanatnyi kihagyásáért, csak hogy ki tudja fizetni azt az irdatlan összeget, amit ez az ember kért, még ő is egy szempillantás alatt elfelejtette azt a másik arckifejezést.
Pop kanyargós átjárókon vezette őket, döglött újságpapírok szagán keresztül, ketyegő órák mellett, és hanyagul lerakta a Nap 660-t a munkaasztalára, egy kicsit túl közel az asztal széléhez (akárcsak Kevin az első fényképezés után), és továbbment a helyiség végéből a szobájába vezető lépcső felé. Ott egy régi, poros tükör volt a falnak támasztva, és Pop ebben figyelte, hogy a fiú vagy az apja fölveszi-e a gépet vagy beljebb nyomja-e az asztal szélétől. Egyiket sem tartotta valószínűnek, de lehetetlennek sem.
A fényképezőgépre alig vetettek egy futó pillantást, és ahogy Pop felfelé vezette őket az őskori, málladozó gumival borított lépcsőn, olyan vigyor ült ki az arcára, hogy senki sem köszönte volna meg, ha látnia kell, és közben azt gondolta: Azannyát, de jó vagyok!
Kinyitotta az ajtót, és mindannyian bementek a lakásba.
Sem John, sem Kevin Delevan nem járt még Pop privát zugában, és John nem is tudott olyan emberről, aki járt volna ott. Ez egyáltalán nem volt meglepő, hisz aligha akadt olyan ember, aki Popot tartotta a város legszeretetreméltóbb polgárának. John ugyan nem tartotta lehetetlennek, hogy a vén kurafinak legyen egy-két barátja – a világ, úgy tűnik, sosem fogy ki a meglepetésekből –, de fogalma sem volt róla, kik lehetnek azok.
Kevinnek egy pillanatra eszébe jutott Mr. Baker, a kedvenc tanára. Kíváncsi volt, hogy vajon Mr. Baker valaha is volt-e akkora bajban, hogy egy ilyen fickó segítségéhez kellett folyamodnia. Ezt legalább olyan valószínűtlennek tartotta, mint az apja azt, hogy Popnak legyenek barátai, de hát egy órával ezelőtt még a saját apjáról is azt hitte...
Talán jobb nem is gondolni rá.
Popnak tényleg volt egy-két barátja (vagy legalábbis ismerőse), de azokat sem hozta ide. Nem akarta. Ez az ő vacka volt, és többet elárult volna igazi természetéből, mint amennyit bárkinek meg akart volna mutatni. A lakás igyekezett takarosnak tűnni, de nem sok sikerrel. A tapétán vízfoltok voltak; igaz, nem rikítóak, hanem inkább megbújtak, és barnák voltak, mint a nyugtalan agyat kínzó gondolatfoszlányok. A régimódi mosogatóban zsíros edények tornyosultak, és noha az asztal tiszta volt, és a műanyag szemetes fedele le volt hajtva, szardíniából és még valamiből – talán mosatlan láb szagából – összeálló bizonytalan szag terjengett. Akárcsak a vízfoltok a tapétán, ezek a szagok sem voltak túl erőteljesek.
A nappali szoba kicsi volt, és itt nem a szardínia és a feltételezett lábszag uralkodott, hanem a pipafüsté. A két ablak a Mulberry utca mögött húzódó nem túl látványos kis utcácskára nézett. Az ablaktáblákon látszott némi mosás nyoma – vagy legalábbis alkalmankénti portörölgetésé –, de a sarkokat sötétre és ragadósra pácolta a sokéves tömör pipafüst. A szobát megtöltötte az elnyűtt szőnyegek alá söpört és az ósdi fotel meg a túltömött kanapé mögé rejtett kétes dolgok kipárolgása. Mind a két bútordarab világoszöld volt, de az ember szeme hiába igyekezett egymáshoz illőnek látni őket. Pont ütötték egymást.
Összesen két új dolog volt az egész szobában, egy nagy képernyőjű Mitsubishi tévé, és mellette egy kisasztalon egy videomagnó. A kisasztaltól balra volt egy kis állvány, ami csak azért tűnt föl Kevinnek, mert teljesen üres volt. Pop jobbnak látta eltenni szem elől a több mint hetven kazettából álló pornófilmgyűjteményét.
Egy darab jelöletlen tartójú videokazetta hevert a tévé tetején.
– Üljetek le – mutatott rá Pop a göröngyös kanapéra. A tévéhez lépett, és kihúzta a kazettát a tokjából.
Mr. Delevan egy pillanatig habozva nézett a kanapéra, mintha attól félne, hogy bolhás, majd óvatosan leült. Kevin leült melléje. Most megint félt, és jobban, mint valaha.
Pop bekapcsolta a videót, és berakta a kazettát. – Van itt a városban egy ismerősöm – kezdte (Castle Rockban és a környékbeli településeken a „városon” mindenki Lewistont értette) –, aki egy fényképezőgép- és videoüzletet vezet már vagy húsz éve. Azonnal beleugrott, amint megjelent a videó a piacon; azt mondta, ez lesz a holnap biznisze. Azt akarta, hogy felesbe csináljuk a vállalkozást, de én nem bíztam az egész ügyben. Hogy mondjam, ez egyszer tévedtem, de...
– Térjünk a tárgyra – vágott közbe Kevin apja.
– Éppen ezt tenném – mondta Pop tágra nyílt szemmel, sértetten. – Ha hagyná.
Kevin gyöngéden oldalba bökte apját a könyökével, és Mr. Delevan nem beszélt többet.
– Szóval pár éve rájött, hogy nemcsak avval lehet itt pénzt keresni, hogy filmeket kölcsönöz. Csak nyolcszáz dollárt kellett befektetnie, és most videóra tudja másolni az emberek fényképeit. Így sokkal könnyebb nézni.
Kevin önkéntelenül egy kis meglepett hangot hallatott, mire Pop elmosolyodott, és bólintott.
– Na ja. Csináltál ötvennyolc képet avval a géppel, és láttuk, hogy egy kicsit mindegyik más, és sejtettük is, mi fog kijönni belőle, de látni akartam a saját szememmel. Hogy mondjam, meg is fogom mutatni.
– Maga megpróbált mozgóképet csinálni azokból a fényképekből? – kérdezte Mr. Delevan hitetlenkedve.
– Nem csak hogy megpróbáltam – válaszolt Pop. – Megcsináltam. Pontosabban nem én, hanem az az ismerősöm a városban. De az én ötletem volt.
– És mozgókép lett? – kérdezte Kevin. Értette, hogy mit csinált Pop, és valahol bosszankodott is, hogy ő maga erre nem gondolt, de leginkább el volt ragadtatva az ötlettől.
– Mindjárt láthatod magad is! – mondta Pop, és bekapcsolta a tévét. – Ötvenhét kép. Amikor megrendelésre csinálja a filmeket, akkor rendszerint úgy veszi fel videóra a fényképeket, hogy egyet öt másodpercig mutasson – azt mondta, hogy ez elég idő ahhoz, hogy az ember jól megnézze őket, de nem elég ahhoz, hogy megunja, mielőtt a következő jönne. Azt mondtam neki, hogy ezeket a képeket csak egy másodpercig vegye, és szünet nélkül következzenek.
Kevinnek erről egy játék jutott az eszébe, amit általános iskolában játszott régen, két óra között. Volt egy olcsó kis papírblokkja, amit Szivárvány Blokknak hívtak, mert az első harminc lap sárga volt, a második harminc rózsaszín, a harmadik harminc meg zöld, és így tovább. Úgy kellett játszani, hogy az ember a legutolsó lap legaljára rajzolt egy buggyos nadrágú pálcikaembert, feltartott kezekkel. A következő oldalra is kellett rajzolni egy pálcikaembert, ugyanarra a helyre, ugyanolyat, csak a karjait kellett egy kicsit feljebb emelni, de csak egy nagyon kicsit. Ezt végigcsinálta az ember minden oldalon, egészen addig, amíg a pálcikaember karjai összeértek a feje fölött Ha még mindig maradt idő, akkor lehetett folytatni a pálcikaembert, most lefelé haladó karokkal. És akkor, ha az ember nagyon gyorsan pörgette a lapokat egy kezdetleges kis rajzfilm jött ki: egy bokszoló ujjongott a győzelem után. A feje fölé emelte a kezét, összekulcsolta, megrázta, majd leengedte.
Megborzongott. Az apja ránézett. Kevin megrázta a fejét, és azt motyogta: – Semmi.
– Szóval, hogy is mondjam, az anyag alig egyperces – mondta Pop. – Úgyhogy nagyon figyeljetek. Készen álltok?
Nem, gondolta Kevin.
– Gondolom – mondta Mr. Delevan. Kelletlen, és barátságtalan hangon akarta ezt mondani, de Kevin észrevette, hogy akarata ellenére érdekelni kezdte a dolog.
– Oké – mondta Pop Merrill, és lenyomta a PLAY gombot.
Kevin újra és újra elmondta magának, hogy butaság félni. Ezt mondogatta magában, de egy csöppet sem érezte magát jobban tőle.
Tudta, hogy mit fog látni, mert Meggel már rég felfedezték, hogy a Nap 660 nem egyszerűen ugyanazt a képet reprodukálja fáradhatatlanul, mint egy fénymásoló; hamar rájöttek, hogy a képek egy mozdulatsort ábrázolnak, kockáról kockára.
– Nézd csak! – mondta Meg. – Ez a kutya mintha mozogna.
Ahelyett, hogy abban a barátiasan élcelődő hangnemben válaszolt volna, amelyet direkt a kishúgának tartott fenn, Kevin teljesen komolyan azt mondta: – Úgy néz ki... de nem biztos.
– Dehogynem biztos – mondta Meg. Kevin szobájában voltak, aki mogorván nézte a fényképezőgépet. Az asztal közepén hevert, körülötte az új tankönyvek, amelyeket Kevin most akart bekötni. Meg az olvasólámpa teleszkópos nyakát úgy hajtotta, hogy az fényes kört vetített az asztal közepére. Arrébb tolta a fényképezőgépet, és a legelső fényképet – azt, amire csokoládébevonat fröccsent – helyezte a fénykör közepébe. – Számold meg, hány rács van a kutya hátsó fele és a kép jobb oldali kerete közt – mondta.
– Ezek nem rácsok, hanem póznák – igazította őt helyre Kevin.
– Jó, jó. Számold meg!
Megszámolta. Négy pózna látszott teljesen, ugyanis az ötödik nagy részét eltakarta a kutya hátsó fele.
– Most nézd meg ezt!
Egy másik Polaroid-képet rakott elé. Itt már az egész ötödik pózna látható volt.
Egyszóval tudta, vagy legalábbis számított rá, hogy amit látni fog, az átmenet lesz egy ósdi rajzfilm és azok között a pörgetős füzetek között, amilyet ő is csinált általános iskolában, amikor valahogy el kellett ütni az időt.
A videokazetta utolsó huszonöt másodperce tényleg olyan is volt, de Kevin szerint az ő pörgetős füzetei, amiket másodikban csinált, sokkal jobbak voltak... legalábbis a karját emelgető bokszoló folyamatosabban mozgott. A felvétel utolsó huszonöt másodpercében a mozgás döcögő és rángatózó volt, amihez képest a régi némafilmek a modern filmtechnika remekeinek tűnhettek.
Mégis a kulcsszó, mozgás mindannyiukat – még Popot is – lenyűgözte. Háromszor végignézték az egyperces filmet, mielőtt bármelyikük meg tudott volna szólalni. Csak a lélegzetvételük hallatszott: Kevin gyors és halk lélegzése az orrán keresztül, az apja mély szuszogása és a Pop sovány mellkasából előtörő nyálkás hörgés.
És az első harminc másodperc...
Mozgóképre számított, mozgókép volt a pörgetős füzet, és mozgóképnek számítottak a vasárnap délelőtti rajzfilmek, amik alig voltak jobbak a pörgetős füzeteknél, de amire nem számított, az az volt, hogy az első harminc másodperc egyáltalán nem olyan volt, mint a gyorsan pörgetett papírlapokból összeálló képsor vagy egy primitív rajzfilm: az első harminc másodperc (pontosabban huszonnyolc) hátborzongatóan filmszerű volt. Természetesen nem volt olyan, mint egy hollywoodi film, még csak olyan sem, mint amilyenek azok az olcsó horrorfilmek, amelyeket Megan nyaggatására vett ki néha a videotékából, amikor, este a szülei nem voltak otthon. Inkább olyan volt, mint egy családi felvétel, amit olyasvalaki készített, aki most kapott egy nyolc milliméteres kamerát, és még nem igazán tanulta meg használni.
Az alatt a huszonnyolc másodperc alatt a meghatározhatatlan fajtájú, fekete kutya alig érzékelhető kihagyásokkal sétált a kerítés mellett, s a képen öt, hat, majd hét pózna látszott; az egyiknél még meg is állt egy másodpercre – szaglászni, valószínűleg azért, hogy átvegye egy másik kutya odacsurgatott üzenetét. Aztán lehajtott fejjel ment tovább a kerítés felé, hátsó lábait mutatva a fényképezőgépnek. Az első rész felénél Kevin észrevett valamit, amit eddig nem látott: a fényképező arrébb lépett, hogy a kutyát benn tartsa a képben. Ha ezt nem tette volna, a kutya egyszerűen kisétált volna a képből, ott hagyva a palánkot egyetlen látnivalónak. Az első két-három kép jobb szélén álló pár pózna kitűnt a képből, és a bal oldalon új póznák jelentek meg. Ezt onnan lehetett tudni, hogy az egyik jobb szélső pózna csúcsa le volt törve. Most már nem volt a képen törött pózna.
A kutya újra szaglászni kezdett... aztán felemelte a fejét. Az egészséges füle felmeredt; és a sebesült, valami régi harcban megnyomorodott másik füle is megpróbálta követni. Egy hang sem hallatszott, Kevin mégis meg volt győződve róla, hogy a kutya morogni kezdett. Valamit vagy valakit megérzett. De mit vagy kit?
Kevin ránézett az árnyékra, amivel eleinte nem foglalkoztak, mert egy fa vagy egy villanyoszlop árnyékának hitték, és már tudta a választ.
A kutya feje megmozdult, és ekkor kezdődött a furcsa „film” második része, harminc másodpercnyi rángatózó mozgáspillanatképek, amitől megfájdul az ember feje és kiguvad a szeme. Pop ezt előre gyanította, gondolta Kevin, vagy már olvasott ehhez hasonlót valahol. Bárhogy is volt, most bebizonyosodott a sejtése, és ez olyan nyilvánvaló volt, hogy ki sem kellett mondani. A képek egy folyamatos mozdulatsort mutattak. Nem volt teljesen folyamatos, de majdnem. De a fényképek közti kis szünet egy idő után megbolondította a szemet, mert az vagy egy mozgóképsort, vagy egy sor fényképet akart látni, de így mind a kettőt látta, és egyiket sem.
Az idő halad abban a lapos Polaroid-világban. De nem ugyanazzal a sebességgel, amivel ebben az (igazi?) világban halad. Ha ugyanolyan sebességgel telne ott is az idő, akkor a nap már háromszor felkelt (vagy lement) volna ott is, és bármire is készülődött volna az a kutya, már megtette volna (ha egyáltalán készülődött valamire), ha meg nem, akkor egyszerűen elment volna már, ott hagyva a mozdulatlan, örökkévalónak tűnő korhadt kerítést, hogy az vigyázza az egykedvű gyepet. De még nem ment el.
A kutya feje megmozdult, hogy szembeforduljon az árnyék tulajdonosával, a fényképezővel. Görcsös mozdulat volt ez. Az egyik pillanatban a kutya pofáját még eltakarta egy lelógó fül, a következő képen meg már egy mocskos folttal körülvett feketésbarna szem is látszott, ami Kevint romlott tojásfehérjére emlékeztette; aztán előtűnt a fél pofája, a szája széle enyhén ráncosan, mintha ugatni vagy morogni készülne; és végül a pofa háromnegyed része, ami rondább volt, mint amilyen ronda egy egyszerű kutya lehetett, legyen bár a legvisszataszítóbb a kutyák közt. Az ősz szőrszálak a pofáján mutatták, hogy már nem gyerekkutya. A felvétel legvégén látszott, hogy az állat vicsorítani kezd. A képen volt egy hangyányi fehér, amiről Kevin feltételezte, hogy egy fog. Csak harmadik nézésre vette észre. Figyelme ugyanis a szemre irányult. Ez a tekintet egy gyilkos tekintete volt. Erről a fajtalan dögről üvöltött, hogy kóbor kutya. És neve sem volt; Kevin ezt is biztosan tudta. A kételkedés leghalványabb árnyéka nélkül tudta, hogy nem volt soha egy Polaroid-férfi, egy Polaroid-nő, vagy egy Polaroid-gyerek, aki valaha is nevet adott volna ennek a Polaroid-kutyának: kóbor volt, kóbornak született, kóborként nőtt föl, és kóborként vált öreggé és gonosszá, minden kóbor kutya megtestesítőjeként, amely valaha is csatangolt ezen a földön, otthontalanul és névtelenül, csirkéket öldösve, ételmaradékot turkálva a kukákból, melyeket már rég megtanultak feldönteni, csatornákat és elhagyott házak teraszát választva fekvőhelyül. Az értelme halvány, de az ösztönei élesek és vörösek.
Mire Pop Merrill megszólalt, Kevint már olyan mélyen és megdöbbentették saját gondolatai, hogy kis híján felkiáltott.
– Az ember, aki fényképezett – kezdte Pop –, ha egyáltalán, hogy is mondjam, ha egyáltalán volt valaki, aki fényképezett... nos, szerintetek mi történt vele?
Pop a képernyőre fagyasztotta az utolsó képkockát, a távirányító segítségével. Egy vonalban gyenge statikai remegés futott végig a képen. Kevin szerette volna, ha a kutya szemén is átfut, de nem, a vonal a szeme alatt volt Az a rájuk meredő baljóslatú, bután gyilkos tekintet – de nem, nem is buta, nem teljesen, és éppen ettől volt nemcsak ijesztő, hanem egyenesen félelmetes – fölöslegessé tette a választ Pop kérdésére. Nem volt szükség több képre ahhoz, hogy kitalálják, mi történhet ezután. A kutya talán meghallott valamit: és Kevin tudta, mit hallott a kutya. Természetesen azt a csúszós kis nyafogó hangot.
A többi képen az látszana, hogy a kutya tovább fordul, és egyre nagyobb lesz képről képre, egészen addig, amíg már más nem is látszik – se egykedvű pázsit, se kerítés, se járda, se árnyék. Csak a kutya.
A támadó kutya.
A gyilkolni akaró kutya.
Kevin száraz hangja mintha nem is az övé lett volna.
– Lehet, hogy nem szeret lefényképeződni – mondta. Pop rövid nevetése úgy hangzott, mint amikor egy köteg száraz rőzsét az ember a térdén kettétör gyújtósnak.
– Tekerje vissza – kérte Mr. Delevan.
– Az egészet nézzük meg újra?
– Nem, csak körülbelül az utolsó tíz másodpercet.
Pop a távirányítóval visszatekerte a filmet, majd újra elindította. A kutya a néző felé fordította a fejét, olyan szakaszosan, mint egy robot, ami ugyan öreg és lerobbant, de még mindig veszélyes, és Kevin szólni akart nekik, hogy: Hagyjuk abba! Egyszerűen ne nézzük tovább! Ennyi elég volt! Hagyjuk abba, és azonnal verjük szét a gépet! Mert volt itt még valami, nem? Valami, amire gondolni sem akart, de akár akar, akár nem, nemsokára muszáj lesz; hiszen érezte, hogy a tudatában ez a valami egyre jobban a felszínre tör, ahogy egy bálna hatalmas háta emelkedik ki a vízből.
– Még egyszer – mondta Mr. Delevan. – Most kockánként. Azt lehet?
– Ja – mondta Pop. – Az istenverte masina a mosáson kívül mindent megcsinál.
Most egyszerre csak egy kockát, egy képet néztek. A kutya most nem olyan volt, mint egy robot, legalábbis nem teljesen, inkább egy furcsa órára hasonlított, olyanokra, mint amilyenek a földszinten vannak Pop különböző szerkentyűi közt. Rángás. Rángás. Rángás. A fej fordul. Nemsokára szembe kell nézni avval a könyörtelen, nem teljesen idiotikus szempárral.
– Az micsoda? – kérdezte Mr. Delevan.
– Mi micsoda? – kérdezett vissza Pop, mintha nem tudná, hogy arról beszél, amiről a fiú a múltkor nem akart vele beszélni, és ami – ebben Pop biztos volt – egyszer és mindenkorra meggyőzte a fiút arról, hogy a fényképezőgépet meg kell semmisíteni.
– A nyaka alatt – mondta Mr. Delevan, és rámutatott. – Nem nyakörv, nem is egy biléta, de valami van a nyakán egy szalagon vagy valami madzagon.
– Nem tudom – válaszolta Pop higgadtan. – Talán a fiad tudja. A fiataloknak jobb szemük van, mint nekünk vénségeknek.
Mr. Delevan Kevin felé fordult: – Te ki tudod venni?
– Én... – Kevin hirtelen elhallgatott. – Nagyon kicsi. Eszébe jutott, hogy az apja miről beszélt, amikor idefelé jöttek. Ha sosem kérdezi, sosem kell elmondanod neki... Mi így csináljuk ezeket a dolgokat a felnőttvilágban. Most megkérdezte Kevint, hogy ki tudja-e venni, mi van a kutya nyaka alatt. Kevin nem igazán felelt a kérdésre; valami mást mondott helyette. Nagyon kicsi. Tényleg az. De, ő tudta mi az a dolog... hát...
Hogy is mondta az apja? A hazugság szélén táncolva?
És igazából nem is tudta kivenni. Nem, nem látta mi van ott. Csak éppen tudta. A szeme csak nyomra vezetett; a szíve értette meg. Ahogy azt is megértette, hogy ha tényleg az van ott, akkor a gépet muszáj megsemmisíteni. Egyszerűen muszáj.
Akkor Pop Merrillnek hirtelen ötlete támadt. Felállt és kikapcsolta a tévét. – Lent vannak a képek – mondta. A videokazettával együtt visszahoztam őket. Én is megláttam azt a dolgot, megnéztem nagyítóval is, de nem jöttem rá... pedig ismerősnek tűnik. A fene esne bele. Na, lemegyek, és hozom a képeket, meg egy nagyítót.
– Akár mi is lemehetnénk – mondta Kevin, amit persze Pop a legkevésbé sem akart, de hál istennek Delevan közbelépett, és azt mondta, talán meg kéne nézni még egyszer a videokazettát, miután megvizsgáltuk az utolsó pár képet nagyítóval.
– Egy perc, és itt vagyok – mondta Pop, és már el is tűnt, fürgén, mint az almafa ágain ugráló kismadár, mielőtt bármelyikük ellenkezhetett volna. Ha egyáltalán akartak ellenkezni.
Kevin nem akart. Az a gondolat végre kiemelte irtóztató hátát tudatának óceánjából, és ha tetszik, ha nem, észre kellett vennie.
Egyszerű volt, miként egy bálna háta is egyszerű azoknak, akik nem tanulmányozzák a bálnákat hivatásszerűen, és kolosszális is ugyanakkor.
Ez nem megérzés volt, hanem teljes bizonyosság. Kapcsolatban állt azzal a szörnyű lapossággal, ami az összes Polaroid-kép jellemzője, azzal, hogy csak két dimenzióban mutatják a dolgokat. Igaz, hogy ez minden fényképre jellemző, mégis másfajta fényképek legalább jelezni próbálják a harmadik dimenziót, még a legegyszerűbb Kodak 110-essel készítettek is.
Az ő fényképein látható dolgok, azok, amiket a Nap 660 keresőjében sosem látott, de máshol sem, ugyanilyenek voltak: laposak és könyörtelenül kétdimenziósak.
Kivéve a kutyát.
A kutya nem volt lapos. A kutya nem az a jelentéstelen, felismerhető, de teljesen érzéstelen tárgy volt, mint minden más a Polaroid-képeken. A kutya mintha nemcsak jelezni próbálta volna a három dimenziót, hanem mintha valóban háromdimenziós lett volna, mint egy hologram, vagy mint azok a filmek, ahol egy szemüveg segítségével a szem összeállítja a megduplázott képeket.
Ez nem egy Polaroid-kutya, gondolta Kevin, és nem is tartozik a Polaroidok által fényképezett világba. Tudom, hogy őrülten hangzik, de azt is tudom, hogy igaz. De hát akkor meg mit jelent? Miért csinál az én fényképezőgépem sorozatosan erről képeket... és miféle Polaroid-nő, vagy Polaroid-férfi sütögeti el a gépemet? Egyáltalán látja-e, hogy mit csinál? Ha ez tényleg egy háromdimenziós kutya egy kétdimenziós világban, akkor lehet, hogy a fényképező nem is látja... nem is láthatja a kutyát. Azt mondják, az idő a negyedik dimenzió, és tudjuk, hogy létezik, mégsem látjuk. Még csak nem is érezzük konkrétan, hogy múlik, bár néha, főleg ha az ember unatkozik, szerintem egész érezhető.
De mikor lejutott a dolgok mélyére, mindezeknek már nem is volt túl nagy jelentősége, és a kérdések amúgy is túl nehezek voltak. Voltak más kérdések is, amelyek sokkal fontosabbnak tűntek számára, alapvető, talán életbevágó kérdések.
Például: miért volt a kutya pont az ő fényképezőgépében?
Kifejezetten tőle akart valamit, vagy csak úgy akárkitől? Eleinte azt gondolta, hogy akárkitől, hisz bárki más fényképezhetett volna ezzel a géppel, és a kutya ugyanígy mozogna a képeken. De az a valami a nyaka alatt, az, ami nem nyakörv volt... annak hozzá volt köze, Kevin Delevan-hoz és senki máshoz. Vele akar ez valamit tenni? Ha erre a kérdésre igen a válasz, akkor el lehet feledkezni az összes többiről, hiszen az igencsak nyilvánvaló, hogy a kutya mire készül. Bele volt írva sötét szemébe és a kezdődő vicsorgásba. Kevin szerint két dolgot akart.
Először is szabadulni.
Aztán gyilkolni.
Odaát van egy férfi vagy egy nő egy fényképezőgéppel, aki lehet, hogy nem is látja a kutyát, gondolta Kevin, és ha az nem látja a kutyát, akkor lehet, hogy a kutya sem látja őt, és akkor a fotós biztonságban van. De ha a kutya tényleg háromdimenziós, akkor lehet, hogy kilát a gépből – talán látja, hogy ki használja a gépet. Még mindig lehet, hogy nem engem szemelt ki, legalábbis nem kifejezetten engem, lehet, hogy bárki lehet a célpont, aki a gépet használja.
És mi van azzal, amit a nyaka körül visel? Az mit jelenthet?
A korcs sötét szeme jutott eszébe, ami csak a miatt a kis rosszindulatú szikra miatt nem tűnt ostobának. Isten tudja, hogy kerülhetett be az a kutya abba a Polaroid-világba, de amikor fényképeztek a géppel, akkor kilátott, és ki is akart jutni, és Kevin a szíve mélyén sejtette, hogy először őt akarja megölni, a nyakán lógó dolog elárulta, mit elárulta, kinyilatkoztatta, hogy ő lesz az első. De mi lesz azután?
Kevin után jöhet bárki más.
Akárki.
Valahogy ez meg egy másik játékra emlékeztette, amit kiskorában játszottak. Az óriáslépésre. A kutya a kerítés mellett lépdelt. A kutya meghallotta a Polaroid hangját, azt a csúszós kis nyafogást. Megfordult, és meglátott valamit... de mit? A saját világát, a saját univerzumát? Vagy egy olyan világot vagy univerzumot, ami eléggé hasonlít az övéhez, és amelyben – úgy látta vagy érezte – tudna élni és vadászni. Teljesen mindegy. Most már bárki csinál egy újabb képet, a kutya közelebb kerül. Egyre közelebb és közelebb, addig, míg... míg meddig? Ameddig valahogy ki nem tör?
– Ez hülyeség – mormolta. – Sose férne át.
– Tessék? – kérdezte az apja, felriasztva Kevint merengéséből.
– Semmi – válaszolta Kevin. – Csak magamban beszé... És akkor lentről Pop Merrill hangját hallották, elfojtottan, de érthetően. Kiáltásában rémület, idegesség és csodálkozás hallatszott. – Azt a rézfán fütyülő rézangyalát neki! Hogy a rohadt életbe!
Kevin és apja döbbenten néztek egymásra.
– Menjünk le, nézzük meg, mi történt – mondta az apja, és felállt. – Remélem, nem esett el, és nem törte el semmijét. Pontosabban egy kicsit remélem, de azért mégis... érted.
Kevin arra gondolt: És mi van, ha csinált egypár képet? Lehet, hogy a kutya már ott van lent?
Az öregember hangja nem árult el félelmet, és természetesen egy közepes németjuhász méretű kutya semmiképpen sem férhetett át egy Nap 660 méretű fényképezőgépen, illetve az általa készített fényképeken. Mintha egy mosógépet próbálnánk átdugni a kulcslyukon.
Mégis kettejük helyett is félt – hármójuk helyett is –, amikor apját követte a lépcsőn lefele, a félhomályos üzlethelyiségbe.
Lefelé menet Pop Merrill olyan vidám volt, mint egy kagyló dagálykor.
Felkészült arra, hogy a cserét az orruk előtt hajtsa végre, ha szükséges. Adódhattak volna problémák, ha csak a fiú van ott, aki még mindig néhány évre volt attól, hogy azt képzelje, hogy mindent tud, de a fiú apja – á, azt a pasast átvágni legalább olyan nehéz lett volna, mint egy csecsemőtől ellopni a cumisüvegét. Vajon elmondta-e a fiának, hogy mibe keveredett annak idején? A fiú óvatos tekintetéből Pop arra következtetett, hogy igen. És még mit mondhatott el a fiának? Lássuk csak. Engedi, hogy Popnak szólítsd? Ez azt jelenti, hogy át akar verni. Kezdetnek ennyit. Ez az ember egy aljas csúszómászó. És a konklúzió: Engedd, hogy én beszéljek, fiam. Jobban ismerem nálad. Bízz rám mindent. Pop Merrill olyannak látta a Delevan-féle embereket, mint mások egy tál sült csirkét: puhának, ízletesnek, ropogósnak, amit csak le kell választani a csontról. Delevan már nem kisfiú, és sosem fogja megérteni, hogy nem én szorítottam a pöcsét a satuba, hanem ő maga. Odamehetett volna a feleségéhez, az meg szépen megfejte volna azt a vén tyúkot, a nagynénjét, akinek még az a helyes kis segge is százdollárosokkal van kitömve. Delevan persze pár napig a kutyaólban alhatott volna, de az sem tartott volna sokáig. Nemcsak, hogy nem így látta, hanem egyáltalán nem látta ezt a lehetőséget. És most, minden ok nélkül, kivéve az idióta időt, ami csak múlik, mindenféle segítség nélkül, azt hitte, hogy már mindent tud Reginaid Marion Merrillről.
És Popnak ez pont így volt jó.
Kicserélhette volna a fényképezőgépet akár az orra előtt is, Delevan akkor sem vett volna észre semmit – annyira biztos volt benne, hogy Popot már kiismerte.
És ez így volt jó.
Szerencse istenasszonnyal nem nagyon szokás randevút megbeszélni. Van egy jó szokása ugyanis, miszerint mindig akkor hagyja cserben az embert, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. De ha egyszer csak magától jelenik meg... akkor aztán érdemes elvinni valahová, és jóltartani, amennyire csak futja az ember zsebéből. Ez olyan nő, aki meghálálja, ha jól bánunk vele.
A munkaasztalhoz sietett, lehajolt, és előhúzta a törött lencséjű Nap 660-t a lenti homályból. Lerakta az asztalra, a zsebéből előhalászott egy kulcscsomót (miközben a válla fölött egy gyors pillantással ellenőrizte, hogy egyikük sem döntött-e úgy, hogy mégis utánajön), és kiválasztotta a kis kulcsot, ami az asztal egész jobb oldala alatt húzódó zárt fiókot nyitotta. Volt ebben a fiókban egypár arany Krugerrand; egy bélyegalbum, amiben a legértéktelenebb bélyeg hatszáz dollárt ért az új Skót bélyegkatalógus szerint; egy éremgyűjtemény, körülbelül tizenkilencezer dollár értékben, két tucat csillogó fénykép egy Shetland pónival szeretkező vizenyős szemű nőről; és több mint kétezer dollárnyi készpénz.
A készpénz, amit különféle konzervdobozokban tartott, Pop kölcsönpénze volt. John Delevan biztosan felismerte volna a bankjegyeket. Mind gyűrött tízesek voltak.
Pop ebbe a fiókba helyezte el Kevin Nap 660-ját, bezárta, és visszarakta a kulcscsomót a zsebébe. Aztán lelökte az asztal széléről a törött lencséjű fényképezőgépet (megint), és felkiáltott: – Azt a rézfánfütyülős rézangyalát neki! Hogy a rohadt életbe! – mindezt elég hangosan, hogy odafönt is meghallják.
Aztán arcára öltötte a helyzetnek megfelelő bosszankodó és sajnálkozó arckifejezést, és várta, hogy futva jöjjenek le megnézni, mi történt.
– Pop? – kiáltotta Kevin. – Mr. Merrill? Jól van?
– Aha – mondta. – Nem ütöttem meg magam, csak a büszkeségem... Ez a Polaroid csak balszerencsét hoz. Áthajoltam, hogy kihúzzam a fiókot, hogy is mondjam, és lelöktem ezt a kurva gépet. Lehet, hogy már nem vagyok a régi. Most nem tudom, hogy bocsánatot kérjek-e vagy ne, hisz te is éppen...
Bocsánatkérőleg nyújtotta a gépet Kevin felé, aki átvette tőle, és a törött lencsét meg a repedezett műanyag borítást nézegette. – Nem kell, semmi baj – mondta Kevin, hátára fordítva a fényképezőgépet –, de már nem bánt vele olyan óvatos, puhatolózó módon, mint azelőtt: mintha nem is műanyagból és üvegből készült volna, hanem valamiféle robbanóanyagból. – Úgyis össze akartam törni.
– Akkor ezt, azt hiszem, megspóroltam neked.
– Hát, jobban érezném magam, ha...
– Na persze. Én ugyanígy vagyok az egerekkel. Nevessetek ki, ha akartok, de ha találok egyet a csapdában, és megdöglött, még leütöm a seprűvel is. Csak, hogy is mondjam, a biztonság kedvéért.
Kevin halványan elmosolyodott, majd az apjára nézett. – Azt mondta, hogy van odakint hátul egy favágótönk, apa.
– Van egy egész jó kis kalapácsom is a fészerben, ha még valaki nem vitte el.
– Rendben, apa?
– A te fényképezőgéped, Kev – válaszolta Delevan. Gyanakvó pillantást vetett Popra, de nem olyat, mint aki valamire konkrétan gyanakszik, hanem csak olyan általánosságban gyanakvót. – De ha ettől nyugodtabb lesz a lelkiismereted, szerintem is ez a helyes döntés.
– Jó – mondta Kevin. Hatalmas súlyt érzett a válláról felszabadulni – pontosabban nem is a vállán, inkább a szívén volt a súly. Törött lencsével biztosan használhatatlan a gép... de nem lenne egészen nyugodt, amíg darabokban nem látja Pop satupadja körül. Forgatta a kezében, elölről hátra, hátulról előre, lenyűgözve és boldogan, hogy milyen jó érzés széttörve látni.
– Azt hiszem, tartozom magának a gép árával, Delevan – mondta Pop, pontosan tudva, hogy az mit fog erre válaszolni.
– Nem – válaszolta Delevan. – Törjük szét, és felejtsük el, hogy ez az őrült dolog valaha is megtörtént... – Szünetet tartott. – Majdnem elfelejtettem; azt mondta, megnézzük az utolsó képeket nagyítóval. Hátha ki tudom venni, mi az, amit a kutya a nyakában hord. Annyira ismerősnek tűnik.
– Megnézhetjük azután is, hogy a gépet széttörtük, nem?
– kérdezte Kevin. – Jó, apa?
– Persze.
– És aztán – mondta Pop – nem lenne rossz ötlet magukat a képeket is elégetni. Itt a kályhában.
– Nagyszerű ötlet – mondta Kevin. – Szerinted nem, apa?
– Nem hiszem, hogy Mrs. Merrill hülyét nevelt volna a fiaiból – válaszolta az apja.
– Hát, tudja – mondta Pop, titokzatosan somolyogva egy falka kékesen lebegő füstfelhő mögül –, öten voltunk testvérek.
Az ég még fényes kék volt, mikor Kevin és az apja a Kacatkirálysághoz legyalogoltak; egy gyönyörű őszi nap. Most már fél öt volt, az ég jórészt beborult, és úgy nézett ki, hogy még sötétedés előtt esni fog. Kevin kezét kicsípte az ősz első igazi hűvöse. Ha elég sokáig kint maradna, biztosan pirosra csípné, de ez nem állt szándékában. Anyja egy félórán belül otthon lesz, és már aggódott, hogy mit fog mondani, ha látja, hogy apával volt, meg hogy apa mit fog válaszolni neki.
De itt még nem tartunk.
Kevin letette a Nap 660-at a hátsó kertben lévő favágótönkre, és Pop Merrill odaadta neki a kőtörő kalapácsot. A markolata már sima volt a sok használattól, a feje meg olyan rozsdás, mintha valaki nem egyszer vagy kétszer, hanem sokszor hagyta volna kint esőben. De azért a célnak jól megfelelt. Ebben Kevin nem kételkedett. A Polaroid, törött lencséjével és zúzott borításával törékeny, védtelen benyomást keltett a tönk csorbult, hasítékos, és repedezett felületén, amely sokkal inkább darabolásra váró juhar- vagy kőrisfatuskókhoz szokott.
Kevin kezébe vette a simára kopott markolatot, és megszorította.
– Biztos vagy benne, fiam? – kérdezte Mr. Delevan. – Igen.
– Rendben – mondta az apja, és az órájára pillantott. – Akkor rajta.
Pop oldalra állt, pipáját göcsörtös fogai közé szorítva, kezeit farzsebeibe gyömöszölve. Metszően nézett a fiúról a férfira, majd vissza a fiúra, és nem mondott semmit.
Kevin felemelte a pörölyt, és hirtelen őt magát is meglepetésként érte az a düh a gép iránt, amiről eddig nem is tudott, és minden erejét beleadva lesújtott.
Túl erős volt, gondolta. Elfogod téveszteni, csak nehogy eltaláld a saját lábadat, az meg ott fog gubbasztani, egy értelmetlen műanyag darab, amit egy kisgyerek szét tudna lapítani erőlködés nélkül. Ha meg elég szerencsés is vagyok ahhoz, hogy ne a lábamra üssek, Pop akkor is látni fogja. Meg sem fog szólalni: nem lesz rá szükség. Abban a nézésben minden benne lesz.
És még ilyeneket is gondolt: Teljesen mindegy, hogy eltalálom-e vagy sem. Ez valami mágia, valami csodafényképezőgép, és NEM LEHET összetörni. Ha pont telibe trafálnám is, a kalapács csak visszapattanna róla, mint a golyók Superman mellkasáról.
Aztán több idő nem maradt a gondolatokra, mert a kalapács merőlegesen a fényképezőgépre sújtott. Kevin valóban túl erősen lendítette meg ahhoz, hogy célozni is tudjon, de szerencséje volt. És a kalapács nem pattant vissza a szeme közé, azonnali halált okozva, mint egy horrorsztori végén az utolsó csavar.
A Nap nem is annyira összetört, mint inkább felrobbant. Fekete műanyag szállt mindenfelé. Egy téglalap alakú dolog, egyik végén egy fényes fekete négyzettel – egy képpapír, amiből már sosem lesz fénykép, gondolta Kevin – a csupasz földre lebbent, a tönk mellé, és ott hevert, arccal a földnek.
Egy pillanatig olyan teljes volt a csend, hogy nemcsak az Alsó Fő utca forgalmát, de a gyerekek zsivaját is hallották, akik néhány tömbbel lejjebb a két éve csődbe ment, és azóta üresen álló Wardell Vegyesbolt mögötti parkolóban fogócskáztak.
– Hát, ennyi volt – mondta Pop Merrill. – Úgy lendítetted azt a kalapácsot, mint Paul Bunyan, Kevin! Megettem volna a kalapom, ha nem így csinálod.
– Hagyja csak! – mondta, ezúttal Mr. Delevannak, aki műanyag szilánkokat szedegetett fel a földről, olyan illedelmesen, mint aki egy imént széttört pohár darabjait szedi össze. – Jár ide egy fiú, aki hetente vagy kéthetente rendbe rakja a kertet is. Tudom, hogy nem nagyon látszik, de ha nem jönne az a kölyök... Uramisten!
– Akkor talán fogjuk a nagyítót, és nézzük meg a képeket – javasolta Mr. Delevan, és felállt. Azt a néhány műanyag darabot, amit a földről felszedett, bedobta az ott álló rozsdás kályhába, és leporolta a kezét.
– Tőlem – mondta Pop.
– És aztán égessük el őket – emlékeztette Kevin. – Csak el ne felejtsük!
– Nem fogjuk – mondta Pop. – Én is jobban fogom érezni magam, ha már nincsenek.
– Jézusom! – suttogta John Delevan. Pop Merrill munkaasztala fölé görnyedt, és a megvilágított nagyítón keresztül vizsgálta az utolsó előtti fényképet. Ezen látszott a legjobban a kutya nyakában lógó tárgy; az utolsó képen ez a tárgy már a másik oldalára lendült. – Kevin, nézd meg ezt, és mondd meg, hogy ez szerinted is az-e, ami szerintem.
Kevin elvette a nagyítót, és megnézte. Természetesen tudta, hogy mi van ott, de mégsem csak a rend kedvéért nézte meg újra. Clyde Tombaugh nézhette hasonlóan lenyűgözve a Plútóról készült első felvételeket. Tombaugh tudta, hogy ott van; az Uránusz és a Neptunusz pályájának torzulásai nemcsak lehetségessé, hanem egyenesen bizonyossá tették annak ottlétét. Mégis az, hogy tudta, hogy ott van, és azt is tudta, hogy mi van ott... nem csökkentette bámulatát, amikor először meglátta.
Kikapcsolta a fényt, és a nagyítót visszaadta Popnak. – Igen – mondta az apjának. – Ez pontosan az, amire gondolsz. – Hangja lapos volt, lapos, mint... mint a Polaroid-világ dolgai, gondolta, és nevetnie kellett. Mégsem nevetett, nem azért, mert nem lett volna ide illő dolog (bár szerinte tényleg nem lett volna az), hanem mert a hang olyan... hát olyan laposan hangzott volna.
Pop várt egy kicsit, de aztán rájött, hogy unszolás nélkül nem mondják meg, és megszólalt: – Ne hagyjátok, hogy én itt fél lábon álldogáljak! Mi a franc az?
Kevin a múltkor vonakodott attól, hogy elmondja, és most sem akarta ezt Pop orrára kötni. Nem volt rá semmi oka, de...
Na, mi van? Megkukultál? Segített neked, amikor szükséged volt rá, teljesen függetlenül attól, hogy mivel keresi a pénzét. Rajta, áruld el neki, aztán égessük el a képeket, és húzzunk innen, mielőtt az órák ötöt ütnének.
Igen. Ha ott lenne, amikor rákezdenek, az lenne az utolsó csepp a pohárban; attól teljesen begolyózna, és már vihetnék is a diliházba, félrebeszélne, mindenféle Polaroid-világba szorult e világi kutyákról és fényképezőgépekről, amelyek ugyanazt a képet fényképezik újra és újra, csak nem teljesen ugyanazt.
– Ez a Polaroid születésnapi ajándék volt – mondta ugyanazon a száraz hangon. – Ami a kutya nyakában van, az meg egy másik születésnapi ajándék volt.
Pop lassan feltolta a szemüvegét a feje búbjára, és Kevinre sandított. – Azt hiszem, nem értem, fiam.
– Van egy nagynéném – mondta Kevin, – Igazából a nagy-nagynéném, de nem szabad úgy hívnunk, mert azt mondta, attól olyan öregnek érzi magát. Hilda néni. És Hilda nénire a férje rengeteg pénzt hagyott – anyu azt mondja, hogy egymillió dollárnál is többet –, csakhogy ő meg zsugori.
Itt egy pillanatra megállt, időt hagyva apjának a tiltakozásra, de az csak keserűen mosolygott, és bólintott. Pop Merrill, aki teljesen tisztában volt a helyzetükkel (igazából nem sok minden volt Castle Rockban és a környékén, amiről Pop ne tudott volna), csendben volt, és várta, hogy a fiú végre kikottyantsa a dolgot.
– Háromévente eljön, hogy velünk töltse a karácsonyt, és mi csak ekkor megyünk templomba, mert ő hívő. Rengeteg brokkolit eszünk, ha Hilda néni nálunk van. Egyikünk sem szereti, a húgom majd kihányja, de Hilda néni nagyon szereti, és ezért megesszük. Volt a nyári olvasmánylistánkon egy könyv, a Szép remények, és abban van egy nő, aki teljesen olyan, mint Hilda néni. Abban lelte az örömét, hogy a rokonai szeme előtt lobogtatta a pénzét. Miss Havisham volt a neve, és mindenki úgy táncolt, ahogy Miss Havisham fütyült. Mi úgy táncolunk, ahogy Hilda néni fütyül, és szerintem a család többi része is.
– Óh, Randy nagybátyád mellett lett anyád is ilyen smucig – szólt közbe Mr. Delevan váratlanul. Kevin sejtette, hogy az apja ezt cinikusan akarta mondani, de a hangjában mély keserűség volt. – Ha Hilda néni egyet füttyent, mindegyik cigánykerekezik a tetőgerendán.
– Elég az hozzá – fordult Kevin Pophoz –, hogy minden évben ugyanazt küldi a születésnapomra. Pontosabban mindegyik más, de azért mégiscsak ugyanolyanok.
– És mi az a dolog, amit küld?
– Egy zsinórnyakkendő – hangzott a válasz. – Olyan, amilyeneket a régi a countryzenészek viseltek. Minden évben más van a csatján, de mindig csak egy zsinórnyakkendő.
Pop odakapta a nagyítót, és a kép fölé hajolt. – A fene rágja ki! – mondta, és felegyenesedett. – Egy zsinórnyakkendő! Kétségtelenül! De hogy nem láttam én ezt eddig?
– Gondolom, mert ez nem egy olyan dolog, amit a kutyák szoktak hordani a nyakuk körül – mondta Kevin ugyanolyan fahangon. Még csak háromnegyed órája voltak itt, de úgy érezte, hogy tizenöt évet öregedett. A legfontosabb, amit nem szabad elfelejteni – ismételgette magában a józan esze – az, hogy a fényképezőgépnek vége. Csak egy halom szilánk maradt belőle. Ezen már nem változtat se Isten, se ember, még a schenectadyi Polaroid gyárban dolgozó összes munkás sem tudná azt a darabot újra összerakni.
Igen, hála istennek. Mert ez volt az út vége. Kevin úgy érezte, hogy ha legközelebb nyolcvanéves korában akadna útjába valami természetfeletti, még akkor is túl korai lenne.
– És nagyon kicsi is – mutatott rá Mr. Delevan. – Ott voltam, amikor Kevin kivette a dobozból, és mindannyian tudtuk, hogy mi lesz benne. Az egyetlen rejtély az volt, hogy idén mi lesz a csaton. Ezen viccelődtünk.
– És mi van a csaton? – kérdezte Pop, belebámulva a fényképbe... vagy legalábbis rá: Kevin a világ összes bírósága előtt tanúsíthatta volna, hogy mennyire lehetetlen egy Polaroid-fényképbe belenézni.
– Egy madár – mondta Kevin. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy egy harkály. Ez az, amit a kutya visel a nyakában. Egy zsinórnyakkendőt, amelynek a csatja egy harkályt ábrázol.
– Úristen! – suttogta Pop. A maga csendes módján a világ legjobb színésze volt, de ezúttal nem kellett tettetnie a megdöbbenést.
Mr. Delevan gyorsan összesöpörte a fényképeket. – Dobjuk ezeket az istenverte képeket a kályhába – mondta.
Amikor Kevin és az apja hazaértek, már tíz perccel múlt öt, és szitált az eső. Mrs. Delevan kétéves Toyotája nem volt a kertben, pontosabban már nem volt ott. Üzenetet hagyott a konyhaasztalon, a sótartót és a borsszórót használva nehezékként. Kevin kinyitotta az összehajtogatott papírt, és egy tízdolláros hullott az asztalra.

Kevin
Bridzsezésnél Jane Doyon meghívott minket, hogy vacsorázzunk vele a Boncinzában, mivel a férje Pittsburghben van üzleti úton, és most egyedül van az egész házban. Szívesen elfogadtuk, főleg Meg. Tudod, mennyire szeret „nagyoskodni”. Remélem, nem bánod, hogy „magányos pompában” kell vacsoráznod. Rendelhetnél egy pizzát és valami üdítőt, és apád is rendelhetne egyet, mikor hazaér. Nem szereti a felmelegített pizzát, és tudod, hogy biztos sört is akar majd inni.
Csók! ANYU

Egymásra néztek, és ki sem kellett mondaniuk, amit gondoltak: Na, egy gonddal kevesebb. Úgy tűnt, hogy sem ő, sem Meg nem fedezte fel, hogy Mr. Dele van kocsija végig a garázsban volt.
– Akarod, hogy megnézzem, hogy... – szólt Kevin, de nem kellett befejeznie a mondatot, mert az apja közbevágott: – Igen. Légy szíves, ellenőrizd. Most.
Kevin kettesével vette a lépcsőfokokat felfelé, aztán befordult a szobájába. A szobában volt egy íróasztal és egy fiókos szekrény. A szekrény legalsó fiókja tele volt mindenféle vackokkal, amiket Kevinnek nem volt szíve eldobni, de használni sem lehetett őket semmire. Itt hevert a nagyapja zsebórája is, vaskosan, feltekerve, pompázatosan – és olyan rozsdásan, hogy a lewistoni ékszerész, ahová elvitték az anyuval, csak egy pillantást vetett rá, és fejcsóválva visszatolta a pulton. Volt ott két pár összeillő mandzsettagomb, és két páratlan, egy Penthouse, egy papírkötésű Disznó viccek, és egy Sony walkman, ami valamiért rászokott, hogy megegye a szalagokat, ahelyett hogy lejátssza őket. Mindenféle vicik-vacak: Erre nincsen jobb szó.
Természetesen ezek között a vicik-vacakok között volt a tizenhárom zsinórnyakkendő is, amit Hilda néni küldött az elmúlt tizenhárom születésnapjára.
Egyenként kivette őket, megszámolta, de csak tizenkettő volt tizenhárom helyett. Még egyszer átfésülte a fiókot, és még egyszer megszámolta. Még mindig csak tizenkettő.
– Nincs ott?
Kevin, aki mostanáig guggolt, most felkiáltott, és talpra ugrott.
– Bocs – mondta Mr. Delevan az ajtóból. – Ez rossz vicc volt.
– Nem számit, – mondta Kevin. Egy pillanatig eltűnődött, hogy milyen gyorsan verhet egy ember szíve, mielőtt a szóban forgó egyén egyszerűen felrobban. – Csak kicsit... ideges vagyok. Hülyeség.
– Nem, nem az – nézett rá komolyan az apja. – Amikor láttam a felvételt, annyira megijedtem, hogy arra gondoltam, az ujjammal nyúlok le a torkomon, hogy visszanyomjam a gyomromat a helyére. Kevin hálásan nézett az apjára.
– Nincs ott, ugye? – kérdezte Mr. Delevan. – Az, amin harkály van vagy mi.
– Nem. Nincs.
– A fényképezőgépet is ebben a fiókban tartottad? Kevin lassan bólintott. – Pop – Mr. Merrill – mondta, hogy gyakran pihentessem. Ez is része volt az órarendnek, amit kitaláltunk. Valami átvillant az agyán, de már el is tűnt.
– így hát besuvasztottam oda.
– Fiam – mondta Mr. Delevan kedvesen.
– Igen.
Egymásra néztek a félhomályban, és Kevin hirtelen elmosolyodott. Mint mikor a nap kitör a hatalmas felhők közül. – Mi az?
– Csak eszembe jutott, milyen érzés volt – mondta Kevin. – Olyan erősen lendítettem a kalapácsot, hogy...
Mr. Delevan is elmosolyodott. – Hogy azt hittem, a saját lábadat fogod...
– ...és amikor rácsapott, olyan reccsenő hangot adott...
– ...miszlikbe repült szét...
– BUMM! – fejezte be Kevin. – És vége.
És mindketten nevetni kezdtek ott fönt, Kevin szobájában, és Kevin már majdnem – majdnem – boldognak érezte magát, hogy a dolgok így alakultak. Ez a megkönnyebbülés legalább olyan kifejezhetetlen és legalább olyan tökéletes volt, mint amikor szerencsés véletlen vagy ügyes útmutatás segítségével valakinek sikerül megvakarnia azt az egy pontot a hátukon, amit magunk nem tudunk megvakarni, pontosan telibe trafálva, és egy pillanatra csodálatosan fájó ez az egyszerű érintés, az ujjak nyomása... és aztán, ó, jön az áldott megkönnyebbülés.
Hát ilyen érzés volt, hogy vége a fényképezőgépnek, és hogy apa tudja az egészet.
– Kipurcant – mondta Kevin. – Nem?
– Úgy kipurcant, mint Hirosima, miután az Enola Gay ledobta rá az atombombát – válaszolta Mr. Delevan, majd még azt is hozzátette: – Hogy is mondjam, szarrá ment.
Kevin az apjára sandított, és reménytelenül kitört belőle a harsány, már-már ordibáló röhögés. Apjából szintúgy. Nem sokkal később rendeltek egy jól megrakott pizzát. Amikor Mary és Meg Delevan húsz perccel hét után hazaértek, ők még mindig kacarásztak.
– Ti úgy néztek ki, mint akik rosszban sántikálnak – mondta Mrs. Delevan egy kicsit megütközve. Volt valami a vidámságukban, amit az ő legbenső női lénye – az a legmélyebb rész, ami teljesen csak katasztrófák, és gyermekszülés idején kerül felszínre – egy kicsit egészségtelennek talált. Úgy néztek ki, és olyan volt a hangjuk, mint akik most úsztak meg egy autóbalesetet. – Beavatnátok a hölgyeket is?
– Csak két agglegény mulat – mondta Mr. Delevan.
– Nagyon mulat – toldotta meg Kevin, amihez az apja hozzátette: – Vagy hogy is mondjam.
Meg, őszintén elképedve, az anyjára nézett: – Miért csinálják ezt, anyu?
– Mert nekik fütykösük van, kedvesem. Menj, akaszd fel a kabátodat!

 

Pop Merrill kiengedte a Dele van és Fia céget, és becsukta utánuk az ajtót. Az összes fényt eloltotta, kivéve azt az egyet, ami a munkaasztala felett égett, elővette a kulcsait, és kinyitotta a mindenfélés fiókját. Elővette a mélyéből Kevin Delevan egy kicsit lepattogzott, de különben kifogástalan állapotban lévő Polaroid Nap 660-ját, és merően nézni kezdte. Nemcsak a fiút, az apját is megrémítette ez a dolog. Pop teljesen tisztába volt vele, hogy őt is megijesztette, sőt még mindig fél. De hogy egy ilyen dolgot rárakni a favágótönkre és miszlikbe vágni. Hát az őrültség lenne.
Volt egy mód, hogy ezt az istenverte gépet pénzzé változtassa.
Ilyesminek mindig tudta a módját.
Visszazárta a fiókba. Még alszik rá egyet, és reggel már tudni fogja, hogy hogyan tovább. Igazából már akkor volt egy rohadt jó kis terve.
Eloltotta a dolgozóvillanyát, felállt, és keresztülimbolygott a sötétségen a lakószobájába vezető lépcső felé. A beidegződés ösztönös biztonságával lépkedett.
De félúton megállt.
Megdöbbentően erős késztetést érzett, hogy visszamenjen, és újra megnézze a fényképezőgépet. Az isten szerelmére, minek? Még filmje se volt ehhez a szörnyeteghez... nem, mintha neki kedve lett volna fényképezni vele. Ha bárki más akarna fényképeket készíteni, nézni, hogy halad a kutya, hát a vásárlónak szabad. Pénztártól való távozás után reklamáció nincs, ahogy azt ő mindig mondani szokta. Csak hadd reklamáljon, ahogy akar. Ami őt illeti, előbb menne be fegyvertelenül egy oroszlánketrecbe.
De, mégis...
– Békén hagyod! – mondta durván a sötétben, és a saját hangjától meglepve felsietett a lépcsőn, anélkül hogy hátrapillantott volna.

 

 

HETEDIK FEJEZET

 

Másnap kora reggel Kevin Delevannak olyan szörnyű rémálma volt, hogy csak úgy emlékezett néhány részletre, mint egy rossz hangszórójú rádión hallgatott zene szaggatott foszlányaira.
Egy koszos kis mezővárosban sétált. Minden bizonnyal vándorúton volt, mert hátizsák volt a hátán. A várost Oatley-nak hívták, és Kevin valamiért azt gondolta, hogy vagy Vermontban, vagy New York államban van. – Nem tud valakit, aki munkást keres itt, Oatleyban? – kérdezte egy öregembertől, aki bevásárlókocsit tolt a repedezett járdán. A bevásárlókocsiban nem volt semmiféle áru; mindenféle meghatározhatatlan szeméttel volt tele, és Kevin ráeszmélt, hogy az ember bolond. – Tűnj el! – kiabálta a bolond. – Tűnj el! Tolvaj! Kúlva tólvaj!
Kevin futott, szökellt át az utcán, sokkal jobban megijedve az ember őrültségétől, mint attól a gondolattól, hogy őt, Kevint bárki tolvajnak tartsa. A bolond utánakiáltott: – Ez nem Oatley! Ez Hildasville! Tűnj el a városból, te kúlva tólvaj!
Ekkor jött rá, hogy ez a város nem Oatley vagy Hildasville, és nem is bármiféle normális nevű város. Hogy is lehetne egy terjesen abnormális városnak normális neve?
Minden – az utcák, épületek, autók, kiírások és az a pár járókelő –, minden kétdimenziós volt. A dolgoknak volt magasságuk, volt szélességük – de nem volt vastagságuk. Elhaladt egy nő mellett, aki úgy nézett ki, mint Meg baletttanára, ha még fölszedne száz kilót. Donald rágó színű bő nadrág volt rajta. Akárcsak a bolond, ő is egy bevásárlókocsit tolt maga előtt. Nyikorgott a kereke. Tele volt Polaroid Nap 660-as fényképezőgépekkel. Enyhe gyanakvással nézett Kevinre, ahogy közeledtek egymáshoz. És abban a pillanatban, ahogy elmentek egymás mellett a járdán, a nő eltűnt. Az árnyéka továbbra is ott volt, és a kocsikerék ritmikus nyikorgását is hallotta még, csak a nő nem volt már ott. Aztán újra előtűnt, ahogy gyanakvóan hátranézett Kevinre lapos, kövér arcából, és abban a pillanatban Kevin megértette, hogy az előbb miért tűnt el egy pillanatra. Az „oldalnézet” fogalma nem létezett, nem létezhetett, egy olyan világban, ahol minden tökéletesen lapos volt.
Ez Polaroidfalva – döbbent rá Kevin, és félelmébe furcsa megkönnyebbülés vegyült. És ez azt jelenti, hogy ez csak egy álom.
Aztán meglátta a fehér palánkkerítést, a kutyát és a fotóst. Kerettelen szemüveg volt a feje búbjára tolva. Pop Merrill volt.
– Na fiam, végre megtaláltad – mondta a kétdimenziós Pop Kevinnek, anélkül hogy szemét levette volna a kukucskálóról. – Tessék, ez itt a kutya. Amelyik Schenectadyban szétszaggatta azt a kölyköt. Hogy is mondjam, a TE kutyád.
Ekkor Kevin felült az ágyában, félve, hogy talán hangosan kiáltott, de először nem is annyira az álom foglalkoztatta, hanem az, hogy ellenőrizze, megvan-e mind a három. Mármint a három dimenziója.
Megvolt. De valami mégsem stimmelt.
Őrült álom, gondolta. Felejtsük el, miért ne? Már vége. A fotók elégetve, mind az ötvennyolc. És a gépet is szét...
De ezek a gondolatok szilánkokra törtek, mint a jég, amint újra belényilallt, hogy valami, valami nincs rendben.
Még nincs vége, gondolta most. Még nincs...
De mielőtt a gondolat végére ért volna, Kevin mély, álomtalan álomba zuhant. Reggel, felébredés után alig emlékezett valamire az egész rémálomból.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET

 

A Polaroid Nap megkaparintása utáni két hét volt Pop Merrill életének legelkeserítőbb, legbosszantóbb, legmegalázóbb időszaka. Lettek volna egypáran Castle Rockban, akik azt mondták volna, hogy senki nála ezt jobban meg nem érdemelte. Ha bárki is tudott volna erről... Popnak is ez maradt az egyetlen vigasza. Ezt azonban elég sovány vigasznak találta. Igen-igen sovány vigasznak, köszöni szépen.
De ki gondolta volna, hogy a „Bolondos Kalaposok” egyszer így cserbenhagyják?
Ez nagyjából elég is, hogy egy ember elgondolkodjon azon, hogy talán már ő sem a régi.
Isten bocsássa meg.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET

 

Szeptemberben még nem voltak kételyei afelől, hogy elpasszolja a Polaroidot; a kérdés csak az volt, mikor és mennyiért. Delevanék mindenfélét összehordtak arról a bizonyos „természetfelettiről”, és Pop nem javította ki őket, noha tudta, hogy azt, amit a fényképezőgép csinál, a „Bolondos Kalaposok” inkább paranormális, mint természetfeletti jelenségnek tartanák. Megmondhatta volna ezt nekik, de ha megmondta volna, biztosan elcsodálkoznak, hogyhogy egy kisvárosi használtcikk-kereskedés tulajdonosa (és részmunkaidőben uzsorás) ilyen tájékozott a kérdésről. Márpedig ő tájékozott volt, mert a tájékozottság pénzt fialt, leginkább azoknak az embereknek köszönhetően, akiket ő csak Bolondos Kalaposoknak nevezett.
A Bolondos Kalaposok olyan emberek voltak, akik üres szobák hangjait vették szalagra drága felvevőkészülékeken, nem tréfából vagy valami részeges bulira szánt szenzációul, hanem vagy azért, mert szenvedélyesen hittek egy láthatatlan világban, és be akarták bizonyítani a létezését, vagy azért, mert megszállottan kapcsolatba akartak lépni barátaikkal, rokonaikkal, akik „átmentek” („átmenni”: ezt ők így hívták; a Bolondos Kalaposok rokonai sosem csináltak olyan szimpla dolgokat, mint a meghalás).
A Bolondos Kalaposok nemcsak Ouija-táblákat használtak, hanem rendszeresen beszélgettek a „másik világból való szellemvezetőkkel” (nekik az sosem mennyország vagy pokol volt, és nem is a holtak nyugvóhelye, csakis a „másik világ”), akik összehozták őket barátaikkal, rokonaikkal, királynőkkel, halott rock and roll-énekesekkel, még híres gazemberekkel is. Pop tudott egy vermonti Bolondos Kalaposról, aki hetente kétszer Hitlerrel diskurált. Hitler elmondta, hogy 1943 januárjában béketárgyalásokat kezdeményezett, de az a szemét Churchill visszautasította. Hitler még azt is elmondta neki, hogy Paul Newman igazából egy földönkívüli, aki a Holdon született egy barlangban.
A Bolondos Kalaposok olyan gyakran mentek szeánszokra (és ugyanolyan kényszeresen), mint a kábítószeresek az elosztójukhoz. Kristálygömböket vásároltak, meg garantáltan szerencsét hozó amuletteket; maguk szervezték saját kis társadalmukat, és kísértetjárta házakat vizsgáltak át a szokásos jelenségeket keresve: teleplazmát, kopogó asztalokat, táncoló asztalokat és ágyakat, delejes pontokat, és természetesen szellemeket. A talált jelenségeket le is jegyezték, igaziakat vagy csak képzelteket, a legelszántabb madárlesők szenvedélyével.
A legtöbbjük nagyon jól érezte magát eközben. Némelyikük viszont nem. Ott volt például az a wolfeborói fickó. Felakasztotta magát a hírhedt Tecumseh-házban, ahol az 1880-as, 90-es években egy földbirtokos napközben megsegítette felebarátait, viszont kiszolgálta magát belőlük éjjelente, gondosan terített asztalnál lakmározva tetemeikből a pincében. Az asztal döngölt padlón állt, melyből később legalább tizenkét, de az is lehet, hogy harmincöt fiatal csavargó csontjai, elbomlott teteme került elő, A wolfeborói fickó rövid jegyzetet hagyott egy papírfecnin az Ouija-táblája mellett: Nem tudok kimenni a házból. Az összes ajtó zárva. Hallom, ahogy eszik. Próbáltam a földugót. Úgy is hallom.
És a szerencsétlen eszement seggfej valószínűleg tényleg azt hitte, hogy hallja a hangokat, merengett el Pop, amikor ezt a történetet elmesélte neki egy olyan ember, akit szavahihetőnek tartott.
Aztán volt az ajdunwichi fickó, akinek Pop egyszer eladott egy úgynevezett szellemharsonát. Az aztán elment a harsonájával a dunwichi temetőbe, és minden bizonnyal valami felettébb kellemetlen élményben volt része, mert ezután hat évet töltött Arkhamban, dühöngő őrültként, gumi szobában. Mikor bement a temetőbe, a haja még fekete volt, aztán a temető közelében lakók felébredtek az üvöltözésére, és kihívták a rendőrséget, a haja már olyan fehér volt, mint sikoltozó arca.
Nem is beszélve arról a portlandi asszonyról, aki fél szemét vesztette el egy katasztrofálisra sikerült Ouija-táblás szellemidézés során... vagy – arról a kingstoni emberről, akinek három ujját vágta le egy olyan kocsi rácsukódó hátsó ajtaja, amelyben nem sokkal előbb két tinédzser követett el öngyilkosságot... vagy arról az idős hölgyről, aki a massachusettsi Memorial Kórházban kötött ki, miután egy szeánszon megvadult hasonlóan idős macskája, Claudette, és majdnem egy egész fülétől szabadította meg gazdáját.
Pop ezek közül az események közül némelyikben hitt, némelyikben nem, de leginkább egyáltalán nem volt véleménye róluk – nem mintha nem lett volna elegendő bizonyítéka az egyik vagy a másik irányban, Pop inkább csak magasról leszarta a szellemeket, kristálygömböket, szellemharsonákat, megőrült macskákat és a szentjánosgyökereket. Amennyire Popot izgatta, tőle a Bolondos Kalaposok akár képesek lehettek volna a Hold körül repkedve kefélni is.
Vagyis hát ez az egész dolog csak annyiban izgatta, hogy valamelyik Bolondos Kalapos perkáljon le neki egy szép kis összeget Kevin Delevan fényképezőgépéért.
Pop nem kísérteties érdeklődési körük miatt hívta ezeket a megszállottakat Bolondos Kalaposoknak, hanem azért, mert a nagy részük – néha már-már azt gondolta, mindegyikük – gazdag volt, visszavonult, és szinte vágyott rá, hogy megkopasszák. Ha az ember hajlandó tizenöt percet tölteni velük bólogatva és ühümözve, mikor azt bizonygatják, hogy képesek megkülönböztetni egy igazi médiumot egy hamis médiumtól már akkor, amikor belépnek a szobába, nemhogy mikor leülnek vele a szeánszasztalhoz, vagy ha az ember hajlandó ugyanannyi ideig hallgatni egy magnófelvételről mindenféle torz hangokat, amik akár szavak is lehetnének, persze a megfelelő döbbent arckifejezéssel, akkor el lehet adni nekik egy négydolláros papírnehezéket száz dollárért, ráfogva, hogy egy ember egyszer azt mondta róla, hogy megpillantotta benne halott édesanyját. Rájuk mosolyog az ember, és azok írnak egy kétszáz dolláros csekket. Egypár kedves, bátorító szó, és kapsz egy kétezer dolláros csekket. Ha meg az ember mindkettőt produkálja egyszerre, akkor meg aztán már odaadják az egész csekkkönyvüket, és megkérnek, hogy írjál be egy összeget.
Mindig is olyan könnyű volt, mint egy csecsemőtől elvenni a cumisüvegét.
Egészen mostanáig.
Pop nem tartott a fiókos szekrényében egy BOLONDOS KALAPOSOK dossziét, ahogy nem volt ÉRMEGYŰJTŐK vagy BÉLYEGGYŰJTŐK című dossziéja sem. Popnak egyáltalán nem is voltak dossziéi. Ami leginkább emlékeztetett erre, az egy régi, törődött telefonnotesz volt, amit a farzsebében hurcolt világéletében (ami, hasonlóan a pénztárcájához, az évek során felvette annak a sovány tompornak a szerény hajlását, amelyhez tapadt nap mint nap). Pop a dossziéit ott tartotta, ahol minden hasonló foglalkozású embernek azt tartania kell; a fejében. Nyolc igazi Bolondos Kalapossal volt üzleti kapcsolata az évek során, olyan emberekkel, akik nemcsak megmártóztak az okkultizmus partján, hanem lemerültek a mélyére, és alaposan körüljárták. Közülük a leggazdagabb egy McCarty nevű visszavonult iparmágnás volt, aki a saját szigetén élt a parttól körülbelül tizenkét mérföldre. Ez a fickó lenézte a vízi járműveket, és teljes munkaidőben alkalmazott egy pilótát, aki oda és vissza repítette a szárazföldről, ha dolga akadt ott.
Pop meglátogatta szeptember 28-án, egy nappal azután, hogy Kevintől megszerezte a fényképezőgépét (nem tudott úgy gondolni a dologra, mint lopásra; a srác úgyis össze akarta törni, és amiről nem tudott, az nem árthatott neki).
Elhajtott a Boothbay kikötőtől északra fekvő magánrepülőtérre régi, de jól karbantartott autójában, majd fogát csikorgatva és szemét résnyire szűkítve kapaszkodott a Polaroid Nap 660-t tartalmazó kis vaskazettába, mintha az élete függne tőle, miközben a Bolondos Kalapos Beechcraft-ja végigvágtatott a koszos kis kifutópályán, mint egy megvadult ló, és a levegőbe emelkedett – Pop már biztos Volt benne, hogy a pálya végén lezuhannak, és péppé zúzódnak a lenti sziklákon –, majd felszökkent az őszi égboltba. Ezt az utat már kétszer megjárta azelőtt, és mindannyiszor megesküdött rá, hogy többet be nem száll ebbe a repülő koporsóba.
Ötszáz lábnál is alacsonyabban bukdácsoltak és rázkódtak az éhes Atlanti-óceán színe felett, és a pilóta végig vidáman fecsegett. Pop bólogatott és ühümözött, a beszédnek azon közeiben, ahol szükségesnek tűnt, mivel sokkal inkább a saját küszöbönálló elhalálozásával volt elfoglalva, mint bármivel is, amit a pilóta mondott.
Aztán már ott is volt a sziget azzal a szörnyű, öngyilkosan rövid leszállópályájával, és a vörösfából és terméskőből épült terpeszkedő házával. A pilóta lesüvített, valahol a felettük lévő levegőben hagyva Pop szegény, öreg, savzsugorította gyomrát, majd egy puffanással földet ért, és valami csoda folytán egyre lassabban gurult, majd megállt, egészben és sértetlenül, és Pop visszatérhetett ahhoz a szilárd hitéhez, hogy Isten is csak a Bolondos Kalaposok egyik kitalációja... legalábbis addig, míg újra fel nem kell szállnia arra a rohadt repülőre, hogy visszavigye.
– Szép nap a repülésre, nem igaz, Mr. Merrill? – jópofáskodott a pilóta, miközben kinyitotta neki a lépcsőt.
– A lehető legszebb – morogta Pop, és a ház felé indult, ahol már ott állt az ajtóban az a pacal, mohón várakozva és mosolyogva. Pop azt ígérte neki, hogy „megmutatom neked a legrohadtabb dolgot, amivel valaha is találkoztam”, és Cedric McCarty tényleg alig várta már a találkozást. Egy gyors körülnézés csak az udvariasság kedvéért, gondolta Pop, aztán azonnal rátérni a témára. Negyvenöt perccel később megint ott ült a repülőgépen, alig véve tudomást a zötykölődésről, bukdácsolásról, és a légtölcsérek okozta gyomorkavaró süllyedésekről. Egy kiábrándult, gondolataiba mélyedt ember ült a repülőgépen.
A Polaroidot a Bolondos Kalaposra emelte, és csinált egy képet. Amíg a fénykép elkészültére vártak, a Bolondos Kalapos is lefényképezte Popot... és amikor a vaku elsült, mintha hallott volna valamit. A fekete kutya ronda, mély morgását hallotta, vagy csak a képzelet játéka lett volna? Minden bizonnyal csak képzelődés. Pop annak idején fantasztikus üzleteket csinált, és az is lehetetlen lett volna képzelőerő nélkül. De mégis...
Cedric McCarty, a par excellence visszavonult gyáros, és extraordinaire Bolondos Kalapos is ugyanazzal a gyermeki mohósággal figyelte, ahogy a fénykép előjön, de mikor végre az egész kitisztult, arckifejezése kicsit szórakozottabbá és talán még lekicsinylővé is vált, és Pop az ötven év alatt kifejlődött, tévedhetetlen ösztönével megérezte, hogy se alkudozás, se rábeszélés, de még egy másik ügyfél könyörgő ajánlataira tett halvány célzások – a régi, jól bevált technikák egyike sem fog ezúttal működni. Egy nagy narancssárga MEGVENNI TILOS tábla csapódott fel Cedric McCarty fejében. De miért?
A fene esne bele, miért?
Azon a képen, amit Pop csinált, az a kis fehérség, amit Kevin észrevett a fekete kutya pofázmányának ráncaiban, minden kétséget kizárólag egy foggá nőtt – csakhogy a fog erre nem volt megfelelő kifejezés, a szó legtágabb értelmében sem. Ez agyar volt. McCarty képén már a szomszédos fog kezdeményei is látszottak.
Ennek a kurva kutyának olyan pofája van, mint egy medvecsapda. Önkéntelenül is felötlött benne a kép, amint a karja a kutya szájában van. Látta maga előtt, ahogy a kutya nem is harapja, nem is eszi, hanem egyszerűen szaggatja, ahogy a motoros fűrész számtalan foga tép kérget, leveleket és kis ágakat. Vajon meddig tartana?, merengett, és a hatalmas pofából kibámuló mocskos szemekbe nézett, és tudta, hogy nem tartana túl sokáig. És ha a kutya a combjánál ragadja meg? Akkor...
De McCarty mondott valamit, és most válaszra várt. Pop ráncba szedte figyelmét, és ha eddig bármiféle halvány remény lett volna benne az üzletet illetőleg, most aztán az is elpárolgott. Az extraordinaire Bolondos Kalapos, aki bármikor vidáman töltött volna egy egész délutánt azzal, hogy megidézze a drága elhunyt Ned bácsikád szellemét, most eltűnt. A helyébe McCarty másik fele lépett: a keményfejű realista, aki a Fortuna magazinban tizenkét kemény évig tartotta magát Amerika leggazdagabb embereinek listáján – nem azért mert egy üresfejű senki volt, aki örökölt egy halom pénzt, ráadásul egy becsületes, hozzáértő személyzetet, amelyik gyarapítani is tudta, és növelni tudta, hanem azért, mert egy zseni volt az aerodinamikai tervezés terén. Nem volt annyira gazdag, mint Howard Hughes, de nem is volt olyan őrült, mint Hughes a vége felé. A pszichés jelenségeket illetően Bolondos Kalapos volt, az igaz ezen az egy területen kívül azonban olyan cápa, akihez képest Pop Merrill inkább csak egy pocsolyában ficánkoló ebihalra hasonlított.
– Elnézést – mondta Pop. – Csak egy kicsit elbámészkodtam, Mr. McCarty.
– Azt mondtam, hogy fantasztikus – ismételte meg McCarty. – Főleg az apró utalások az idő múlására, egyik fotóról a másikra. Hogy működik? Van benne egy másik fényképezőgép?
– Nem egészen értem, mire gondol.
– Nem, másik gép nem lehet benne – mondta McCarty, szinte magához beszélve. A füléhez emelte a fényképezőgépet, és megrázogatta. – Talán inkább valami forgató masina.
Pop csak bámult rá, és fogalma sem volt róla, hogy miről beszél... de bármit is mondott, kihallatszott mögüle, hogy nem akarja megvenni. Teljesen hiába tette meg azt a pokoli utat (és nemsokára újra meg kell tennie). De miért? Miért? Pedig olyan biztos volt ebben a fickóban, aki talán azt is elhinné, ha azt mondanák neki, hogy a Brooklyn híd egy kísérteties látomás „odaátról”. De hát akkor meg miért?
– Megvan, rekeszek! – kiáltott fel McCarty gyermekes lelkesedéssel. – Rekeszek! Van a belsejében egy csigák által hajtott körszíj, és egypár rekesz van rászerelve. Minden rekeszben van egy Polaroid-kép erről a kutyáról. A képek folyamatossága – és megint behatóan tanulmányozta a kezében lévőket – azt sugallja, hogy a kutyát filmre vették. Ha az elsütőt lenyomják, a kép kicsusszan a rekeszből, és előjön a gépből. Az elem továbbhajtja a szíjat, és pozícióba helyezi a következőképet, és – voilá!
A kedélyes kifejezés hirtelen eltűnt arcáról, és Pop egy olyan emberrel állt szemben, aki a hírnév és dicsőség felé vezető utat vetélytársai összetört, vérző teteme felett tette meg... és ezt élvezte is.
– Joe visszaviszi – mondta. A hangja hűvös lett és személytelen. – Maga igen ügyes, Mr. Merrill – Pop lehangoltan vette tudomásul, hogy ez az ember soha többet nem fogja őt Popnak szólítani –, ezt elismerem. Végül is leleplezte magát, bár sokáig az orromnál fogva vezetett. Mennyivel vágott át? Minden hamis volt?
– Egy büdös petákkal nem vágtam át – hazudta Pop makacsul. – Soha semmi olyat nem adtam el, amiben ne hittem volna magam is, és hogy is mondjam, ez ugyanúgy vonatkozik erre a Polaroidra.
– Undorodom magától – mondta McCarty. – Nem azért, mert bíztam magában; másokban is bíztam már, akikről később aztán kiderült, hogy csalók. Nem azért, mert pénzt csalt ki tőlem; így is maradt még bőven. Nem, magától azért undorodom, mert a magafajták járatják le a pszichés jelenségek feltárásának tudományát, maguk tették nevetségessé és mellőzendővé, mint holmi ütődöttek és seggfejek bolondériáját. Még az a szerencse, hogy előbb vagy utóbb az ilyenek mindig leleplezik magukat. Vérszemet kapnak, és megpróbálnak ránk tukmálni valami ehhez hasonló nevetséges dolgot. Kifelé, Mr. Merrill!
Popnak a szájában volt a pipája, és egyik remegő kezében tartotta a gyufát. McCarty Popra mutatott, és jéghideg tekintetétől Pop úgy érezte magát, mintha a rámeredő ujj egy puska csövévé vált volna.
– És, ha azt a füstölő izét itt meg meri gyújtani – mondta McCarty –, megkérem Joe-t, hogy tépje ki a szájából, és verje bele a hamut a nadrágja hátuljába! Úgyhogy ha nem lángoló seggel akar innen elmenni, azt ajánlom...
– Mi történt magával, Mr. McCarty? – méltatlankodott Pop. – Hiszen a képek nem készen jöttek ki a gépből. A saját szemével látta, ahogy...
– Ez olyan emulzió, amit egy gyerek össze tud állítani egy tizenkét dolláros kémiai felszereléssel – mondta McCarty hidegen. – Nem az az előhívó fixír, amit a Polaroidnál használnak, de nagyon hasonlít hozzá. Megcsinálja a Polaroid-képet – vagy filmből vágja ki őket, ha így csinálta –, aztán egy normál sötétkamrában befesti avval a trutyival. Miután megszáradtak, betölti a rekeszekbe. Mikor kijönnek, pont úgy néznek ki, mint egy Polaroid-kép előhívás előtt. Halványszürke felület fehér keretben. Aztán amikor fény éri ezt az összebarkácsolt emulziót, kémiai változás történik, és elpárolog, és előjön egy kép, amit maga készített órákkal vagy napokkal ezelőtt. Joe?
Mielőtt Pop megszólalhatott volna, Joe megragadta a karját, és nem annyira kivezette, mint inkább kipenderítette a tágas, üvegfalú nappaliból. De amúgy sem mondott volna semmit. A jó üzletembernek többek között azt is tudnia kell, mikor vesztett. Pedig legszívesebben ráordított volna McCartyra: Mikor egy buta, festett hajú picsa egy Sors magazinból rendelt kristálygömbbel átlebegtet egy könyvet, egy lámpát vagy egy rohadt kottalapot egy sötét szobán, akkor bezzeg kis híja, hogy össze nem szarod magad a gyönyörűségtől, de amikor hozok neked egy fényképezőgépet, ami egy másik világból csinál fényképeket, akkor két lábbal rúgsz ki. Hát tényleg olyan bolond vagy, mint egy kalapos! Hát akkor bazmeg. Más is van a világon!
És tényleg volt más is.
Október ötödikén Pop beszállt tökéletesen karbantartott kocsijába, és Portlandbe ment, hogy meglátogassa a Cicusokat.
A Cicusok egypetéjű ikrek voltak, és Portlandben laktak. Nyolcvanévesek voltak, de olyan öregnek néztek ki, mint egy múmia öreganyja. Láncban szívták a Camelt már tizenhét éves koruk óta, amint azt szívesen elmesélték bárkinek. A hat doboz cigaretta ellenére, amennyit minden egyes nap elszívtak, sohasem köhögtek. Azon ritka alkalmakkor, mikor elhagyták vörös téglás, gyarmati stílusú udvarházukat, egy 1958-as Lincoln Continentalban szállították őket, amelyből egy halottaskocsi komorsága áradt. Ezt a járművet egy fekete nő vezette, maga is alig fiatalabb a Cicusoknál. Valószínűleg néma volt, vagy talán még ennél is különösebb szerzet: azon nagyon kevés valóban szófukar emberi lények egyike, akiket Isten teremtett. Pop nem tudott biztosat, és nem is kérdezősködött. Már majdnem harminc éve viselte gondját a két öreg hölgynek. Az azóta eltelt időt a fekete nő mindvégig velük töltötte, főleg autót vezetett, néha autót mosott, néha füvet nyírt, sövényt vágott a ház körül, máskor meg lesétált a sarki postaládához, hogy bedobja a Cicusok leveleit, amelyeket Isten tudja, kinek írogattak (azt sem tudta, hogy a fekete nő egyáltalán valaha is bent volt-e a házban, mivel ő soha nem látta odabenn), és mind ez idő alatt egyszer sem hallotta ezt a nagyszerű teremtményt beszélni.
A gyarmati stílusú udvarház Portland Bramhall negyedében állt, ami olyan Portlandben, mint a Beacon Hill Bostonban. Ebben az utóbbi városban, a bab és a tonhal városában azt beszélik, hogy Caboték csak Lowellékkel beszélnek, Lowellék meg csak Istennel, de a Cicusok és néhányan, akik Portlandben velük egy korúak, határozottan állítják, hogy Lowelléknek nincs mire felvágniuk, mert Deere-ék és néhány velük egyidős portlandi már évekkel korábban üzembe helyezték az első közvetlen vonalat a vén kaporszakállúhoz.
És természetesen ép ésszel senki nem hívta őket Cicusoknak az ő szakavatott egyforma füleik hallatára, ahogy ép ésszel senki nem próbálja láncfűrésszel megvakarni viszkető orrnyergét. Cicusoknak akkor nevezték őket, ha éppen nem voltak jelen (és ha az illető biztos volt abban, hogy körülötte nem akad egyetlen pletykafészek sem), de az igazi nevük Miss Eleusippus Deere és Mrs. Meleusippus Verrill volt. Apjuk, hogy összeegyeztesse jámbor katolikusságát saját műveltségének csillogtatásával, egy hármasiker két tagjáról nevezte el őket, akiket szentté avattak... de akik sajnos mindhárman férfiszentek voltak.
Meleusippus férje sok-sok évvel azelőtt meghalt, a Leyte-öbölbeli csata során 1944-ben, de ő azóta is változatlanul viselte a nevét, megakadályozva ezzel, hogy egyszerűen Deere kisasszonyoknak hívják őket. Ellenkezőleg: az embernek addig kellett gyakorolnia azokat a rohadt nyelvtörő neveket, amíg olyan simán nem csúsztak ki, mint a szar az olajozott segglyukból. Ha az ember egyszer elszúrta, felhúzták az orrukat, és megfosztották az illetőt a vendégszeretetüktől fél vagy akár egy egész évre. Ha az ember elszúrta kétszer, akkor többet nem is volt érdemes felhívnia őket. Soha többé.
Pop a volánnál ülve halkan ismételgette a nevet, a mellette levő ülésen ott hevert a kis vaskazetta, benne a Polaroiddal: – Eleusippus, Meleusippus. Eleusippus és Meleusippus. Na ja. Idáig rendben is volnánk.
De, mint később kiderült, ez volt az egyetlen dolog, ami rendben volt. Ők sem akarták jobban a Polaroidot McCartynál... pedig az előző találkozás hatására Pop teljesen felkészült rá, hogy ha kell, tízezer dollárral kevesebbet kér érte, vagy akár csak az ötven százalékát a saját korábbi, a gép értékére vonatkozó magabiztos becslésének.
Az idős fekete hölgy avart gereblyézett, felfedve egy pázsitot, mely most, októberben is olyan zöld volt, mint a biliárdasztal posztója. Pop fejbólintással üdvözölte. A hölgy ránézett, vagy inkább keresztülnézett rajta, és tovább gereblyézte a leveleket. Pop meghúzta a csengőt, és valahol a ház mélyén meg is szólalt. Az udvarház valóban megfelelő sző volt a Cicusok lakhelyére. Noha közel sem volt olyan nagy, mint némely régebbi ház a Bramhall negyedben, a bent terjengő örökös homály miatt sokkal nagyobbnak tűnt. A csengő hangja is úgy hangzott, mintha mély termeken és folyosókon hömpölyögne kifelé, és ennek a csengőnek a hangja mindig egy képet juttatott Pop eszébe: egy hullaszállító szekér vánszorog London utcáin a nagy járvány idején, a hullaszállító ember meg szakadatlanul rázza a csengőjét, és kiáltozik: „Hozzátok ki az elhullottakat! Hozzátok ide az elhullottakat! Krisztus szerelmére, hozzátok ki a hullottakat!”
A Cicus, aki egy fél perc múlva kinyitotta az ajtót, nem egyszerűen úgy nézett ki, mint egy halott, hanem mintha már be is lenne balzsamozva; egy múmia, akinek viccből a fogai közé dugtak egy égő cigarettavéget.
– Merrill – mondta a hölgy. Mélykék színű ruha volt rajta, ami épp illett a haja színéhez. Úgy próbált beszélni hozzá, mint egy kereskedőhöz, aki tévedésből rossz helyre jött, de Pop látta, hogy a maga módján ő éppolyan izgatott, mint az az átkozott McCarty volt; csakhogy a Cicusok Maine-ben születtek, Maine-ben nőttek fel, és ott is fognak meghalni, míg McCarty valahonnan Középnyugatról származott, ahol a szűkszavúság művészete és mestersége láthatólag nem számított a gyermeknevelés fontos részének.
Egy árnyék tűnt fel valahol az előszoba végében, épphogy észrevehetően az ajtót kinyitó hölgy csontos válla felett. A másik az. Szóval érdekli őket a dolog. Az a jó. Pop azon kezdett el gondolkodni, hogy végül is nem szedhetne-e ki belőlük tizenkét lepedőt. Vagy akár tizennégyet is.
Pop kezdhette volna úgy is, hogy megkérdezi: – Miss Deere-hez vagy Mrs. Verrillhez van szerencsém?, – ami teljesen korrektnek és udvariasnak tűnt volna, de mivel már régebben is volt dolga ezzel a két különc öregasszonnyal, tudta, hogy bár szemrebbenés nélkül egyszerűen megmondták volna, hogy melyikükkel beszél, de ezzel legalább egy ezrest veszítene. Nagyon büszkék voltak különös férfinevükre, és kedvesebben bántak az olyan emberrel, aki, ha sikertelenül is, de legalább megkísérelte kimondani őket, mint azzal, aki gyáván kitért ennek nehézségei elől.
így hát egy rövid, néma fohászkodás után, hogy a nyelve nehogy cserbenhagyja, a lehető legjobban teljesítette feladatát, és örömmel hallotta, hogy a nevek könnyed eleganciával csusszannak ki a száján. – Eleusippus vagy Meleusippus? – kérdezte olyan arccal, mintha e nevek kimondása csak annyi gondot jelentene neki, mintha Kate-nek és Joan-nak hívnák a Cicusokat.
– Meleusippusnak hívnak, Mr. Merrill – felelte a Cicus. Ah, igen, most Mister Merrill volt, és teljesen biztosra vette, hogy minden úgy fog menni, hogy kívánni se lehetne jobbat, közben pedig akkorát tévedett, hogy kívánni se lehetne nagyobbat. – Jöjjön be!
– Köszönöm, nagyon kedves – mondta Pop, és belépett a Deere-ház homályába.
– Ó, istenem – mondta Eleusippus Deere, amint a Polaroid kezdett előjönni.
– Milyen visszataszító! – mondta Meleusippus Verrill őszinte undorral és félelemmel.
A kutya tényleg egyre visszataszítóbb lett, ezt el kellett ismernie, de volt valami, ami még ennél is jobban aggasztotta: a mozgása mintha felgyorsult volna.
A bemutató fényképhez leültette a Cicusokat az Anna királynő kori kanapéra. A vaku kivillantotta erős fehér fényét, egy pillanatra átváltoztatva a szobát az élők és a holtak világa közt elterülő purgatóriumból – ahol ez a két vén lény tengődött – valami lapossá és ízléstelenné, mint egy rendőrségi fotó egy múzeumról, ahol bűntényt követtek el.
Csakhogy a fénykép nem a Cicusokat mutatta, amint ott ülnek a nappaliban a kanapén, mint két egyforma könyvtámasz. A kép a fekete kutyát mutatta, immár egész pofájával a gép felé fordulva, és bárki is csinálta a képeket, elég bátor lehetett, hogy még akkor is ott maradt, és a gépét csattogtatta. Most már az összes foga kilátszott abban a gyilkos grimaszban, és a feje fenyegetően enyhén balra billent. Az a fej – gondolta Pop – még tovább fordul, ahogy ráugrik az áldozatára, két célból is: hogy megvédje nyaka sebezhető pontját a lehetséges támadástól, és hogy a fejét olyan pozícióba helyezze, hogy amint a fogak belemélyednek a húsba, visszaránthassa, egy nagy cafat élő szövetet tépve ki áldozatából.
– Olyan szörnyű – mondta Eleusippus, és egyik mumifikálódott kezével végigsimította pikkelyes nyakát.
– Félelmetes. – mondta Meleusippus már majdnem nyöszörögve, és meggyújtott egy új Camelt az előzőnek a parazsáról, miközben úgy remegett a keze, hogy majdnem megégette szájának repedt és hasadékos jobb sarkát.
– Teljességgel meg-MAGYARÁZ-hatat-lan! – mondta Pop győzedelmesen, miközben azt gondolta: Bár itt lehetnél most, McCarty, te hülye seggfej. Hej, de szeretném, ha most itt lennél! Itt van két öreg hölgy, akik láttak már egyet és mást életükben, és ők látják, hogy ez a fényképezőgép nemcsak amolyan vásári trükk!
– Ez valami olyasmit mutat, ami megtörtént? – suttogta Meleusippus.
– Vagy olyat, ami meg fog történni? – tette hozzá Eleusippus, ugyanavval a döbbent suttogással.
– Nem tudom – mondta Pop. – Csak annyit tudok, hogy láttam már egy pár rohadt furcsa dolgot életemben, de ehhez foghatót még sohasem.
– Nem is csodálom! – mondta Eleusippus.
– Én sem! – így Meleusippus.
Pop felkészült rá, hogy a társalgást az eladási ár felé terelje – ami mindig nagyon kényes téma, de soha nem annyira kényes, mint most, hogy a Cicusokkal kellett megegyeznie; ha az anyagiakról volt szó, olyan kényesek lettek, mint két szűz lány – aminthogy, legalábbis Pop tudomása szerint, egyikük tényleg az is volt. Éppen eldöntötte, hogy a Tulajdonképpen soha nem jutott volna eszembe, hogy eladjak egy ilyen értékes dolgot, de... megközelítéssel indít (ez a szöveg még a Cicusoknál is öregebb – bár ha az ember jobban megnézte őket, talán nem is sokkal –, de ha az ember a Bolondos Kalaposokkal üzletel, ez egyáltalán nem számított: sőt majdhogy nem szerették ezeket hallani, ahogy a gyerekek is szeretik folyton ugyanazokat a meséket hallgatni), mikor Eleusippus egy pár szóval a torkára forrasztotta mondanivalóját: – Nem tudom, hogy a húgom hogy van vele, Mr. Merrill, de én nem tudnám kényelmesen megnézni a dolgokat, amiket esetleg – itt egy kis fájdalmas szünet – felkínálna nekünk, addig, amíg vissza nem vinné... azt a fényképezőgépet vagy mi a rondaság ez... a kocsijába.
– Én is pontosan így gondolom – mondta Meleusippus, egy hal alakú hamutartóban nyomva el félig szívott Cameljét, ami sok mindenre alkalmas lehetett, kivéve talán arra, hogy cigarettát nyomjanak el benne.
– A szellemfotók – mondta Eleusippus – az egy más dolog. Van bennük valami...
– Méltóság – próbálkozott Meleusippus.
– Igen! Méltóság! De az a kutya – az öregasszony már borzongott. – Úgy néz ki, mint aki mindjárt kiugrik a képből, és valamelyikünket megharapja.
– Mindannyiunkat megharapja! – pontosított Meleusippus.
Egészen eddig a legutóbbi megjegyzésig, Pop meg volt róla győződve – talán mert más választása nem is volt –, hogy a Cicusok csak most kezdtek el alkudozni, méghozzá igen megnyerő stílusban. De a hanghordozásnak, ami legalább ugyanannyira egyforma volt, mint az arcuk és az alakjuk (már ha ezeket a formákat alaknak lehet hívni), nem lehetett nem hinni. Nem volt kétségük afelől, hogy a Nap 660 valamiféle paranormális jelenséget testesít meg... számukra túlságosan is paranormálisat. Ők nem alkudoztak; nem tettették magukat; nem játszadoztak vele, hogy az árat leszállítsák. Amikor azt mondták, hogy nem kérnek a gépből és azokból a furcsa dolgokból, amiket az csinál, akkor azt úgy is gondolták – és nem követték el vele szemben azt az udvariatlanságot (és ez az ő szemükben valóban az lett volna), hogy azt gondolják vagy egyáltalán feltételezzék, hogy jövetelének egyetlen célja az lett volna, hogy ezt az ízét eladja.
Pop körülnézett a társalgóban. Olyan volt, mint az öreg nő szobája abban a horrorfilmben, amit egyszer otthon nézett a videóján – egy Engesztelő áldozat című hatás vadász szar, ahol egy nagydarab vén disznó bele akarta fojtani a fiát az úszómedencébe, de még a ruháikat sem vették le. Az öregasszony szobája tele volt, túl volt tömve, vagyis inkább dugig volt régi és új fényképekkel. Sűrűn borították az asztalt, a kandallópárkányt, és a falból is olyan sokat eltakartak, hogy nem is lehetett megállapítani a tapéta mintáját.
A Cicusok társalgója ennyire nem volt túlzsúfolt, de azért itt is rengeteg fénykép volt; talán százötven darab is, ami legalább háromszor annyinak látszott egy ilyen kicsi és homályos szobában. Pop elég sokszor volt már itt ahhoz, hogy ha némelyiket csak futólag is, de szemügyre vehesse a legtöbbét, és némelyiket még behatóbban is ismerte, hiszen ő adta el ezeket Eleusippusnak és Meleusippusnak.
Még sokkal több „szellemfényképük” volt, ahogy Eleusippus Deere nevezte ezeket, talán összesen ezer, de vélhetőleg ők is belátták, hogy egy olyan méretű szobának, mint az ő társalgójuk, a kiállítási felülete behatárolt, ha már a jó ízlés nem tudta tevékenységüket határok közé szorítani. A többi szellemfénykép a ház maradék tizennégy szobájában volt elosztva. Pop az összeset látta. Azon kiváltságosak közé tartozott, akiknek osztályrészéül jutott a szerencse, hogy a Cicusok végigvezették azon, amit nemes egyszerűséggel Túrának neveztek. De itt a társalgóban tartották a díjnyertes „szellemfényképeiket”, és a fődíjas kép azonnal magára vonta a figyelmet azon egyszerű ténynél fogva, hogy magányosan állt a zárt Steinway pianínó felett. Egy holttest lebegett rajta a koporsó fölött, ötven-hatvan elszörnyedt gyászoló szeme láttára. Természetesen csalás volt. Egy tízéves gyerek, mit tíz-, egy nyolcéves gyerek rájött volna, hogy csalás. Ehhez képest a táncoló tündéreket ábrázoló fényképek, amelyek úgy megbabonázták szegény Arthur Conan Doyle-t élete vége felé, tökéletesnek tűntek. Ahogy Pop körbenézett a szobában, csak két olyan képet látott, amelyek nem voltak nyilvánvaló csalások. Azokat alaposabban át kellett tanulmányozni, hogy rájöjjünk a trükkjére. És ez a két ősöreg macska, akik világéletükben „szellemfényképeket” gyűjtöttek, és nagy szakértőnek tartották magukat ezen a téren, most mégis úgy viselkedett, mint két tinédzserlány egy horrorfilm láttán. Pedig Pop nem egyszerűen egy paranormális fényképet, hanem egy egetverően paranormális fényképezőgépet mutatott nekik, nem olyat, hogy egyszer megcsinálja a trükkjét, aztán meg soha többé semmit, mint az a gép, amelyik azt a képet csinálta, ahol egy szellemnő nézi a hazatérő rókavadászokat, hanem olyat, amelyik újra és újra és újra „szellemfényképeket” csinál. Vajon mennyit költhettek ezekre a hamisítványokra? Ezreket? Tízezreket? Száz...
– ...mutatna nekünk? – kérdezte Meleusippus.
Pop Merrill, mivel a hölgyek a meglepetés vagy bizalmatlanság semmiféle jelét nem mutatták, megpróbálta magára erőltetni jól bevált kisvárosi filozófus-mosolyának valami tűrhető utánzatát.
– Bocsássanak meg, drága hölgyeim – mondta Pop. – Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim. Mindnyájunkkal előfordul, ahogy öregszünk, nem igaz?
– Mi nyolcvanhárom évesek vagyunk, és az elménk olyan tiszta, mint az ablaküveg – fejezte ki Eleusippus ellenvéleményét.
– Mint a frissen mosott ablaküveg – tette hozzá Meleusippus. – Azt kérdeztem, hogy van-e egypár új fényképe, amit esetleg szívesen megmutatna nekünk... persze csak miután azt a szörnyűséget elrakta valahová.
– Emberemlékezet óta nem láttunk igazi jó újakat – mondta Eleusippus, meggyújtva egy újabb Camelt.
– A múlt hónapban elmentünk a New England-i Pszichikai és Tarokk Egyesülésbe, Providence-be – mesélte Meleusippus –, és míg az előadások igen érdekesek voltak...
– és felemelőek... – a képek legnagyobb része címeres hamisítvány volt! Egy tízéves gyerek...
– egy hétéves gyerek...
– átlátott volna rajtuk. És... – és itt Meleusippus elhallgatott. Az arca olyan megrökönyödést tükrözött, hogy az már szinte fájdalmas lehetett (hiszen arcizmaira már rég rásorvadt a szelíd öröm és a derűs okosság kifejezése). – Meg vagyok döbbenve, Mr. Merrill, beismerem, meg vagyok döbbenve.
– Én is éppen ezt szándékoztam mondani – mondta Eleusippus.
– Miért hozta ide nekünk azt a szörnyűséget? – kérdezte Meleusippus és Eleusippus harmonikusan és tökéletesen egyszerre, és az összhatást csak a hangjuk nikotinos kaparása zavarta.
Popban olyan erős volt a késztetés, hogy erre azt válaszolja: Azért, mert nem tudtam, hogy mekkora tyúkszaros vén picsák vagytok, hogy egy szörnyűséges pillanatig azt képzelte, hogy ki is mondta hangosan, és ott lapított, várva a felháborodott ikersikolyt, és szinte látta, ahogy a hang felemelkedik a társalgó homályos, titokzatos boltozatába, mint az öreg fenyőfa göbeibe harapó rozsdás láncfűrész rikoltása, és terjed tovább, míg a levegő fájdalmas remegése az összes hamis kép keretében szilánkokra nem töri az üveget.
A másodpercnek csak egy törtrészéig hitte el, hogy ilyen szörnyű dolgot hangosan kimondott, de ez a pillanat sokkal hosszabbnak tűnt neki, amikor álmatlan éjszakákon visszagondolt rá, alatta az álmosan sustorgó régi órákkal (és Kevin Delevan álmatlanul lapuló Polaroidjával). Ezeken az álmatlan órákon néha azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak kimondta volna, és arra is gondolt, hogy talán éppen most veszti el a józan eszét.
Ehelyett azonban már-már tiszteletreméltóan gyors és ravasz önmegtartóztató ösztönnel reagált. A Cicusokra ráüvölteni kétségtelenül hatalmas örömet okozott volna neki, de ez sajnos csak pillanatnyi öröm lett volna. Ha ellenben hízelkedőn válaszol nekik – és pontosan ez volt az, amit vártak, hiszen egész életükben tejben-vajban fürösztötték őket (noha ez a bőrükön egyáltalán nem látszott meg) –, talán eladhat nekik még három-négyezer dollárnyi hamis „szellemfényképet”, már ha sikerül továbbra is elkerülniük a tüdőrákot, aminek emberi számítás szerint már egy évtizede el kellett volna vinnie egyiküket, vagy mindkettőjüket. És végül is voltak még más Bolondos Kalaposok is Pop fejben tartott dossziéiban, ha nem is annyi, amennyit számba vett, azon a napon, mikor Cedric McCartyt meglátogatta. Gyorsan végiggondolta, és rájött, hogy kettő közülük azóta meghalt, egy meg éppen kosárfonást tanul egy észak-kaliforniai szanatóriumban, ami a reménytelenül bolond és egyben hihetetlenül gazdag egyének gondozására szakosodott.
– Tulajdonképpen – mondta – csak azért hoztam el ezt a fényképezőgépet, hogy a hölgyek egy pillantást vethessenek rá. Hogy is mondjam – kicsit gyorsabban kezdett el beszélni, látva a Cicusok arcán a szörnyülködést –, tudom, hogy maguknak milyen nagy tapasztalata van ezen a téren.
A szörnyülködés elégedettségre váltott; az ikrek kényelmes, önelégült pillantásokat váltottak, és Pop azt kívánta, hogy bárcsak leönthetne egypár olyan istenverte cameles dobozt benzinnel, és feltuszkolhatná az aszott kis vénasszonyseggükbe, és meggyújthatná a végüket egy gyufával. Akkor aztán kedvükre füstölöghetnének. Úgy dőlne belőlük a füst, mint két eldugult kéményből, és másra már nem is vágyott.
– És hogy is mondjam, gondoltam, talán maguk tudnának valami tanácsot adni, hogy mit csináljak ezzel a géppel – fejezte be Pop.
– Megsemmisíteni – vágta rá Eleusippus.
– Én dinamittal robbantanám föl – nyugtázta Meleusippus.
– Először savat rá, és csak aztán jöjjön a dinamit – tette hozzá Eleusippus.
– Szóval – zárta le Meleusippus –, nagyon veszélyes. Rá se kell nézni arra a sátán kutyájára, hogy ezt megállapítsam. – Csakhogy már ránéztek; mindketten látták, és az arcukon egyforma viszolygás és félelem ült.
– Érezni lehet, hogy csak úgy süvít belőle a gonosz – mondta Eleusippus olyan vészjósló hangon, hogy annak már nevetségesnek kellett volna lennie, mint amikor egy iskolás lány boszorkányt játszik a Macbeth-ben, de valahogy mégsem volt az. – Semmisítse meg, Mr. Merrill, mielőtt valami szörnyűséges történik. Mielőtt talán – és hangsúlyozom, hogy csak talán – az semmisíti meg magát.
– Na, na – mondta Pop, akit felidegesített, hogy egy kicsit kellemetlenül kezdte magát érezni saját akarata ellenére –, ez azért talán egy kis túlzás. Hogy is mondjam, végül is ez csak egy fényképezőgép.
Eleusippus Deere halkan mondta: – És az az írótábla, ami néhány évvel ezelőtt kioltotta szegény Colette Simineaux szeme világát – az is csak egy darab falemez volt.
– Legalábbis addig, míg azok az ostoba, ostoba, ostoba emberek rátették a kezüket, és életre nem keltették – mondta Meleusippus még halkabban.
Úgy tűnt, hogy ezek után már nincs mit mondani. Pop felvette a fényképezőgépet – óvatosan csak a zsinórjánál fogva meg, nehogy hozzáérjen magához a géphez, noha azt mondta magában, hogy csak a két vén cicus kedvéért tesz így –, és felállt.
– Hát, maguk értenek hozzá – mondta Pop. A két öreg hölgy egymásra nézett, és büszkeségtől dagadt a mellük.
Igen: visszavonulni. Elmenni, ez a megoldás... legalábbis egyelőre. De még nem végzett. Minden kutyának eljön a napja, és ebben Pop tutibiztos volt. – Nem akarom tovább rabolni az idejüket, igazán nem szeretnék a terhükre lenni.
– Ó, nem, egyáltalán nincs a terhünkre! – mondta Eleusippus, és ő is felállt.
– Olyan kevés vendégünk van manapság – mondta Meleusippus, és ő is felállt.
– Tegye be a kocsijába, Mr. Merrill, – mondta Eleusippus –, aztán meg...
– jöjjön be, és igyon velünk egy teát.
Magasságos tea!
És bár Pop még soha életében nem akart semmit jobban, mint eltűnni onnan (és az arcukba vágni, hogy Kösz, de kösz nem, én inkább tűnnék innen a picsába), mégis udvariasan biccentett, és mondott egy udvarias kifogást. – Szívesen tenném – mondta –, de sajnos már megbeszéltem egy másik találkozót. Nem jutok be olyan gyakran a városba, mint ahogy szeretném. – Ha az ember már egyet hazudott, akkor már nyugodtan hazudhat tucatnyit is, ezt a tanácsot Popnak az apja gyakran elmondta, és Pop ezt komolyan meg is fogadta. Körülményesen ránézett az órájára. – Már így is túl sokáig maradtam. Attól félek, lányok, hogy most maguk miatt fogok elkésni, de gondolom, nem én vagyok az egyetlen férfi, aki így jár maguknál.
Vihogtak, és egyformán elpirultak, úgy néztek ki, mint két elszáradt rózsa. – Hogyhogy, Mr. Merrill? – trillázta Eleusippus.
– Majd legközelebb elmondom – mondta Pop mosolyogva, és úgy érezte, hogy mindjárt eltörik az arca. – Vagy megírom levélben!
Kilépett, és amint az egyikük gyorsan becsukta mögötte az ajtót (talán attól félnek, hogy a nap kifakítja az átkozott álszellemfényképeiket, gondolta Pop keserűen), megfordult, és elsütötte a Polaroidot az öreg néger nőre, aki még mindig az avart gereblyézte. Ezt ösztönösen cselekedte, aminthogy a lelke mélyén kegyetlen ember is ösztönösen átmegy az erdei úton, hogy megöljön egy borzot vagy mosómedvét.
A néger nő felső ajka vicsorodva húzódott fel, és Pop döbbenten vette észre, hogy két ujjával a Gonosz jelét mutatja felé.
Beszállt a kocsiba, és gyorsan végigfarolt a behajtón. A kocsi hátsó fele még csak félig volt az utcán, és éppen megfordult, hogy lássa, ki jön az úton, mikor tekintete véletlenül az épp elkészülő Polaroid-képre tévedt. Még nem volt teljesen kész; tejszerű homályos ködök borították, mint az összes félig kész Polaroidot.
De annyira azért már előjött, hogy Pop csak ránézett, és a lélegzet, amit elkezdett a tüdejébe szívni, hirtelen megtorpant, mint a szellő, amelyik egy pillanatra el tud tűnni, csak isten tudja, hová, hogy aztán fújhasson újra. A szíve ütés közben dermedt meg.
Pontosan az történik, amire Kevin gondolt. A kutya befejezte a fordulatot, és most könyörtelenül és megmásíthatatlanul kezdett a fényképezőgép felé fordulni... és afelé, aki tartotta... jaj, de hisz most ő tartja, nem? Ő, Reginaid Marion „Pop” Merrill fogta és elsütötte a gépet egy öreg néger asszonyra, pillanatnyi ingerültségében, mint az elfenekelt gyerek, aki a kerítés oszlopcsúcsára húzott üres üveget lövi szét csúzlival, mert az apjára nem lőhet, noha megalázva, sajgó fenékkel, közvetlenül a verés után szívesebben lőné le őt.
A kutya közeledett. Kevin tudta, hogy ez fog történni, és Pop is tudta volna, ha lett volna alkalma végiggondolni, mint ahogy nem volt. De mostantól fogva, ha eszébe jutott a fényképezőgép, csak erre tudott gondolni, márpedig lassan minden gondolatát az foglalta le, ébren is, meg álmában is.
Közeledik, gondolta Pop olyan jeges félelemmel, ami az embert akkor keríti hatalmába, mikor a sötétben állva érzi, hogy Valami közeledik, a kimondhatatlan és megnevezhetetlen Valami közelít hatalmas állkapcsával és borotvaéles fogazatával. Úristenem, közeledik, ez a kutya egyre közelebb jön.
De nemcsak közeledett; változott is.
Lehetetlen elmondani, hogyan. Pop szeme már fájt, ingadozva aközött, amit látnia kellett volna, és aközött, amit valójában látott; és végül egyetlen sovány kis fogódzkodót sikerült találnia: olyan volt, mintha valaki kicserélte volna a fényképezőgép lencséjét, normálról halszemobjektívra, és így a kutya homloka, az összecsomósodott szőrrögökkel, úgy tűnt, mintha egyszerre megduzzadna és el is távolodna, a gyilkos szemek meg kaptak némi alig látható, mocskos, vörös árnyalatot, olyat, mint amilyet a fényképezőgép vakuja fest néha a lefényképezettek szemébe.
A kutya teste mintha meghosszabbodott volna, de vékonyabbnak nem tűnt; ha már, akkor inkább még vastagabb lett – nem kövérebb, csak izmosabb.
És a fogai is nagyobbak lettek. Hosszabbak. És élesebbek.
Popnak hirtelen eszébe jutott Joe Camber bernáthegyije, Cujo – ő ölte meg Joe-t, az öreg, iszákos Gary Perviert és Big George Bannermant. A kutya megveszett. Egy nőt és egy kisgyereket beszorított a kocsijukba Camberéknél, és két-három nap múlva a gyerek meghalt. Pop azon tűnődött, hogy vajon ők is ezt nézték-e azokon a hosszú napokon és éjszakákon, mikor be voltak zárva a fűtött kemence hőmérsékletű kocsijukba. Biztosan valami ehhez hasonlót láttak ők is; lucskos, véres szemek és hosszú, éles fogak...
Valaki türelmetlenül dudált.
Pop felkiáltott ijedtében, a szíve nem egyszerűen verni, hanem inkább dübörögni kezdett, mint egy Forma-1-es versenyautó.
Éppen egy furgon próbálta kikerülni, és ő még mindig félig a behajtón, félig meg a keskeny mellékutcán állt. A furgon vezetője kidugta az öklét az ablakon, és kinyújtotta a középső ujját.
– Kapd be a faszom, húgyagyú! – üvöltötte Pop, és teljesen kitolatott a kertből, de olyan vigyázatlanul, hogy az utca másik oldalán felszaladt a járdára. Vadul forgatta a kormányt (közben akaratlanul végig a dudát nyomva), majd a gázba taposva elhajtott. De háromblokknyira rá meg kellett állnia, hogy kifújhassa magát, és tíz percig csak ült a kormánykerék mögött, várva, hogy elmúljon a remegése, és vezetni tudjon.
Ennyit a Cicusokról.
Az eztán következő öt napban Pop végigvette a képzeletbeli dossziéin sorakozó összes nevet. A gép ára, ami húszezer dollárral kezdődött McCartynál, majd leesett tízre a Cicusoknál (nem mintha akár egyik esetben is odáig jutott volna a dolog, hogy árakról beszéljenek), azóta is tovább esett, ahogy Popnak fogyott a cérnája. Végül is Emory Chaffee-nél kötött ki, körülbelül kétezer-ötszáz dollárt tartva lehetségesnek.
Chaffee egy meglepő paradoxont testesített meg: Pop minden eddigi Bolondos Kalapos ismerőse közül – márpedig sok és nagyon különféle ismerősei voltak ezen a téren – ő volt az egyetlen olyan, aki úgy hitt a „másik világban”, hogy amúgy egyáltalán semmi fantáziája nem volt. Hogy akár egy gondolat erejéig is eszébe jutott a „másik világ”, az meglepő volt, hogy hitt benne, az furcsa, de hogy ezzel kapcsolatos tárgyakat vásárolt drága pénzen, azt Pop abszolút megdöbbentőnek találta. De a tény az tény, és Chaffee sokkal előkelőbb helyen állt volna Pop listáján, ha bosszantó módon nem ő lett volna messze a legkevésbé gazdag azok között, akikre Pop mint gazdag Bolondos Kalaposokra gondolt. Szórakozása és elfoglaltsága az volt – de ebben sem volt túl sikeres –, hogy megpróbálta összetartani az utolsó felfeslő szálig a valaha hatalmas családi vagyont. Ismét egy nagy esés Kevin Polaroidjának árában.
De, gondolta Pop, miközben rágördült a ház behajtójára, ami a húszas években a Sebago-tó legszebb nyaralói közé tartozott, és most már alig volt egy-két lépésre a Sebago-tó leglepusztultabb lakóházaitól (a Bramhall negyedben álló Chaffee-házat tizenöt éve lefoglalták adóhátralék ellenében), ha valaha valaki megveszi ezt a szaros Polaroidot, akkor ő lesz az.
Az egyetlen dolog, ami komolyan aggasztotta – és ez egyre súlyosabb problémának tűnt, ahogy hiába valóan járta végig a listát –, a szemléltető rész volt. Egy darabig magyarázhatná, hogy mit is csinál a gép, de csak a mese alapján még egy ilyen balfék, mint ez az Emory Chaffee, sem adna érte pénzt.
Néha azt gondolta, hülyeség volt Kevinnel megcsináltatni azt a sok képet, a videó kedvéért. De mikor lement a dolgok mélyére, mint a madárfos a tó fenekére, akkor már nem hitte, hogy ez bármit is számítana. Az idő múlt abban a világban is (ugyanis akárcsak Kevin, már ő is hitte, hogy az egy létező másik világ), s bár sokkal lassabban, mint itt, ebben a világban, de vajon nem gyorsult-e fel, ahogy a kutya egyre közelebb került a fényképezőhöz? Pop szerint felgyorsult. A kutya mozgása a kerítés mellett eleinte alig észrevehető volt; most meg a vak is láthatja, hogy a kutya minden fényképezésnél közelebb kerül. Akkor is jól látszik a különbség, ha két képet csinál az ember egymás után. Teljesen olyan, mintha az ottani idő igyekezne... valahogy felzárkózni, és egy vonalba kerülni az itteni idővel.
Ha ez lett volna minden, az igen kellemetlen lett volna. De ez még nem volt minden. Ott volt még az is, hogy ez nem egy kutya. Popnak fogalma sem volt arról, hogy akkor micsoda, de olyan biztos volt benne, mint abban, hogy az anyja a Homeland temetőben van eltemetve, hogy ez nem kutya.
Valószínűleg kutya volt, mikor a kerítés mellett szaglászott, amit azóta már legalább tízlábnyira maga mögött hagyott; akkor még kutya volt, bár kivételesen ocsmány pofájú dög.
De Popot most már nem emlékeztette semmi olyan élőlényre, amely valaha is élt volna az Isten teremtette földön vagy akár Lucifer poklában. És még ennél is jobban aggasztotta az, hogy az a pár ember, akinek megmutatta a fényképeket, ezt mintha nem vette volna észre. Egytől egyig visszahőköltek, és mind azt mondta, hogy ez a legocsmányabb, leggonoszabb kinézetű szeméttelepi korcs, amit valaha is látott, de ez volt minden. Egyikük sem gondolta, hogy a Kevin Nap 660-jában lévő kutya valamiféle szörnnyé változna, ahogy közeledik a fényképezőhöz. Ahogy egyre közelebb kerül a lencséhez, ami talán valami átjáróul szolgálhat a két világ között.
De Pop is arra gondolt, amire Kevin: De hát soha nem férne át. Soha. Ha valami történni fog, megmondom, mi lesz az, ugyanis ez csak egy ÁLLAT, lehet, hogy istentelenül csúnya, ijesztő, olyan, mint amilyet a kis gyerekek képzelnek a vécén, miután az anyu leoltja a villanyt, de mégiscsak egy ÁLLAT, és ha valami történik, az az lesz, hogy lesz egy utolsó kép, amin csak homály lesz, mert ez a sátánkutya ráugrott a gépre, látszik, hogy ezt tervezi és azután a gép vagy nem fog működni, vagy ha igen, akkor minden kép csak fekete kocka marad, mert törött lencséjű, vagy mondjuk, kettétört fényképezőgéppel nem lehet képeket csinálni, márpedig bárkié is az az árnyék, ha ráugrik a kutya, ami szerintem meg fog történni, akkor elejti a gépet, és az minden bizonnyal összetörik. Végül is nem más, mint egy rohadt kis darab műanyag, és a beton mégiscsak erősebb, mint a műanyag.
De Emory Chaffee már ott is állt repedezett verandáján, ahol a festék pattogzott a megvetemedett deszkákról, és a zsaluk a rajtuk tátongó lyukak körül alvadtvérszínűre rozsdásodtak; Emory Chaffee sportzakót viselt, ami valamikor elegáns kék lehetett, mostanra azonban a sok mosástól olyan meghatározhatatlan szürkévé vált, mint a liftkezelők egyenruhája; Emory Chaffee – magas homloka egyre feljebb és feljebb kúszott fel a fején, egészen addig, míg el nem tűnt kevés maradék haja alatt – elkezdte szokásos hi-hi, kedves jó, öreg haverom, kedves öreg haverom, na mi van, mi van? vigyorát, ily módon kimutatva gigantikus metszőfogait, és Pop úgy gondolta, így nézne ki Bugs Bunny valami katasztrofális lelki megrázkódtatás után.
Pop megfogta a fényképezőgép zsinórját – Úristen, hogy meggyűlölte a dolgot mostanra –, kiszállt az autóból, és kényszerítette magát, hogy viszonozza a köszöntést, és a vigyort.
Az üzlet az üzlet.
– Rusnya egy kutyus, nem gondolja?
Chaffee a már majdnem kész Polaroidot tanulmányozta. Pop elmagyarázta, hogy miket csinál a gép, felbátorodva Chaffee őszinte érdeklődésétől és kíváncsiságától. Aztán odaadta neki a Napot, és megengedte neki, hogy csináljon egy képet bármiről, amiről jólesik.
Emory Chaffee, újra bemutatva visszataszító kapafogú vigyorát, Pop felé fordította a fényképezőgépet.
– Kivéve engem – mondta Pop gyorsan. – Inkább egy puskacsőbe néznék, mint abba a lencsébe.
– Maga aztán tényleg eladja azt, amit el akar adni – mondta Chaffee elismerően, és engedelmeskedett, a Nap 660-t a tóra néző ablak felé fordítva, ahonnan a kilátás nagyszerű volt, és az is maradt, mint a Chaffee család az első világháborút követő években, amíg aztán az aranykor 1970 körül kezdett inkább rézbe váltani.
Lenyomta a kioldót.
A kamera nyögött.
Pop összerezzent. Észrevette, hogy valahányszor csak meghallja azt a hangot – azt a csúszós kis nyafogást –, összerezzen. Megpróbálta elfojtani magában ezt az összerezzenést, de legnagyobb bosszúságára nem sikerült.
– Igenis, uram, egy kivételesen ronda dög! – mondta Chaffee, miután alaposan áttanulmányozta a kész képet, és Pop keserű örömmel nyugtázta, hogy az undorító, kapafogú, alamuszi nyuszivigyor végre lekopott az arcáról. Ez az első haszna a Polaroidból.
De mégis nyilvánvalóvá vált számára, hogy Chaffee nem ugyanazt látja a képen, amit ő, Pop lát. Pop valamennyire felkészült erre az eshetőségre; higgadt jenkiálarca mögött ugyanis már erősen meg volt törve. Azt gondolta, ha Chaffee-nek megadatott volna a képesség, hogy lássa, amit Pop lát, a szerencsétlen hülye fejjel rohanna ijedtében a legközelebbi ajtónak, és pedig teljes sebességgel.
A kutya – igaz, hogy már nem kutya volt, de azért csak kell hívni valahogy – még nem kezdte el az ugrást, amellyel a fotóst célba vette, de már készülődött rá; a hátsó lábai egyszerre húzódtak össze, és ezek a lábak Popnak eszébe juttatták némely fiatalok feltuningolt motorú autóit, amint remegve állnak, és a kuplung már alig tudja féken tartani őket a piros lámpa utolsó másodperceiben: a motor üvölt a krómozott kipufogócsövekből, és a kövér kerekek alig várják, hogy egy tüzes csókban összeforrva elfüstöljenek az útburkolaton.
A kutya pofája többé már nem volt felismerhető. Olcsó horrorfigurává vált, mintha sötét és rosszindulatú szemén kívül nem is lett volna más testrésze, és ez sem volt sem kör, sem ovális alakú, hanem leginkább elfolyó, mint a villával átdöfött tojásfehérje. Az orra valami fekete duzzanat volt, mindkét oldalon egy-egy kiöblösödő lyukkal. És talán még füst is jön azokból a lyukakból, mint a vulkán kráteréből? Meglehet – de az is lehet, hogy ez csak a képzelet játéka.
Semmi baj, gondolta Pop. Ha továbbra is ennyit használjuk azt a kioldót, vagy hagyjuk, hogy efféle hülyék használják, akkor rövidesen megtudjuk.
Csakhogy ő nem akarta megtudni. Ránézett a fekete, gyilkos szörnyetegre, melynek bundájába legalább két tucat makacs bogáncs ragadt, s amelynek igazából nem is szőre volt, hanem élő tüskéi, és olyan farka, mint egy középkori fegyver. Megnézte az árnyékot, amiből egy taknyos kölyök is rájött volna a kutya szándékára, és látta, hogy megváltozott. Az egyik árnyékláb egy lépést hátrált – egy nagyon hosszú lépést, még akkor is, ha a felkelő vagy lemenő nap hatását (lemenő) Pop akkor már valamiért teljesen biztos volt benne, hogy a nap éppen lemegy, hogy odaát abban a másik világban éjszaka következik, és nem nappal) beleszámítjuk.
A fotós abban a másik világban végre észrevette, hogy a fénykép tárgya sem akar modellt ülni a képeihez; esze ágában sem volt. Enni akart, nem ülni. Ez járt a fejében.
Enni, és talán, valami számára érthetetlen módon, megszökni.
Járjunk a végére!, gondolta ironikusan. Na rajta! Csak csináljunk még egy pár képet, és minden kiderül. Talán túl sok minden fog kiderülni.
– És maga, uram – mondta Emory Chaffee egészen kicsi szünet után, hiszen az ilyen fantáziátlan lényeket ritkán tartja vissza sokáig olyan triviális dolog, mint a gondolkodás – igazi üzletember!
McCarty emléke még nagyon is elevenen élt Popban, és nyomta a szívét.
– Ha azt hiszi, hogy hamisítvány... – kezdte Pop.
– Hamisítvány? Egyáltalán nem. Nem... egyáltalán nem! – Chaffee kapafogó mosolya teljes rondaságában ömlött el az arcán. Karját széttárta olyan most-biztosan-csak-viccelsz stílusban. – De, tudja, attól félek, hogy ebben az egy dologban nem tudunk üzletet kötni, Mr. Merrill, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de...
– De miért? – vágott közbe Pop. – Ha maga szerint nem hamis, akkor mi a francért nem kell? – És döbbenten hallotta, ahogy saját hangja panaszos, csalódott haraggal emelkedik, Ilyen még soha nem volt, soha a világ történelmében, ebben Pop biztos volt, és soha nem is lesz. És mégis, egyre inkább úgy tűnt, hogy nem tudja eladni ezt az átkozott csodamasinát.
– De... – Chaffee zavartnak tűnt, mint aki nem találja a szavakat, mert amit el akar mondani, az annyira magától értetődőnek tűnik számára. Abban a percben úgy nézett ki, mint egy igyekvő, de nem túl ügyes óvó bácsi, amint egy visszamaradott gyereknek magyarázza, hogy kell a cipőt bekötni. – De végül is nem csinál semmit, vagy igen?
– Nem csinál semmit? – Pop már majdnem üvöltött. Nem hitte volna, hogy ennyire elveszti az önuralmát, és a megmaradt kevés is folyamatosan fogyott. Mi történik vele? Vagy, kertelés nélkül, mit tesz vele az az istenverte fényképezőgép? – Nem csinál semmit? Talán vak maga? Fényképeket csinál egy másik világról. Olyan képeket csinál, amelyek haladnak az időben, függetlenül attól, hogy hol, vagy hogy mikor csináljuk őket ebben a világban! És az a... az az izé... az a szörny...
Uhh, istenem. Végül is kimondta. Végül túl messzire ment. Látta azon, ahogy Chaffee ránézett.
– De ez csak egy kutya, nem? – mondta Chaffee nyugtató, mély hangon. Ez volt az a hang, amivel az őrülteket szokás lecsillapítani, míg a nővérek már elrohantak abba a szobába, ahol a nyugtatókat és a kényszerzubbonyokat tartják.
– Na ja – mondta Pop lassan és fáradtan. – Persze hogy csak egy kutya. De maga is mondta, hogy ördögien rusnya egy dög.
– Persze, persze, mondtam – felelte Chaffee gyanús sietséggel. Pop arra gondolt, hogy ha ennek az idiótának a vigyora még szélesebbé Válik, fel kell készülnie a látványra, amint arcának a felső háromnegyede meginog, és az ölébe hullik. – De... biztosan átlátja, Mr. Merrill... hogy ez micsoda problémát jelent a gyűjtőnek. Már úgy értem, a komoly gyűjtőnek.
– Nem, attól félek, nem látom át – mondta Pop, de miután gondolatban átfutotta a Bolondos Kalaposok listáját, ami kezdetben annyira ígéretesnek tűnt, már kezdte átlátni. Sőt már problémák seregét fedezte fel, amit ez a gép jelenthetett a komoly gyűjtőknek. Ami Emory Chaffee-t illeti... isten tudja, hogy ő pontosan mire gondolt.
– Kétségtelenül vannak szellemfényképek – mondta Emory tudálékos hangon, hogy Pop legszívesebben megfojtotta volna. – De ezek nem szellemfényképek. Ezek...
– Ezek holtbiztos, hogy nem normális fényképek!
– Pontosan erről van szó – mondta Chaffee enyhén ráncolva a homlokát. – De hát akkor meg mifélék? Nehéz megmondani, nem? Itt egy kamera, ami egy ugrásra készülő kutyát fényképez. És ha majd ugrik, akkor el fog tűnni a képből. Ekkor három dolog történhet. A kamera elkezdhet normális fényképeket csinálni, mondjuk, olyan dolgokról, amikre irányítja az ember; vagy lehet, hogy többé nem fog fényképeket csinálni, mivel egyetlen feladata, mármint hogy lefényképezze – vagy azt is mondhatnánk, dokumentálja – a kutyát, elvégeztetett; vagy az is lehet, hogy továbbra is azt a fehér palánkot és a gondozatlan füvet fogja fényképezni.
– Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Gondolom, valaki talán majd arra jár egyszer, negyven fénykép múlva – vagy négyszáz múlva –, de hacsak a fotós feljebb nem emeli a gépét, amit eddig úgy látszik, egyetlen képen sem tett meg, akkor a járókelőket csak deréktól lefelé fogjuk látni. Többé-kevésbé. – És anélkül, hogy valaha is ismerte volna Kevin apját, az ő szavait visszhangozva hozzátette: – Bocsásson meg, hogy ezt mondom, Mr. Merrill, de ön mutatott nekem valami olyat, amit sose hittem, hogy látni fogok: egy megmagyarázhatatlan és szinte megkérdőjelezhetetlen paranormális jelenséget, ami igazából nagyon unalmas.
Ez a meglepő, de minden bizonnyal őszinte megjegyzés Popot arra késztette, hogy tekintet nélkül arra, hogy Chaffee mit fog gondolni az épelméjűségéről, újra megkérdezze: – Ön szerint ez tényleg csak egy kutya, már amennyire meg tudja ítélni?
– Természetesen – mondta Chaffee enyhén meglepetve. – Egy különösen gonosz kinézetű kóbor korcs.
Sóhajtás.
– Meg aztán senki nem venné komolyan. Hogy is mondjam, szóval nem venné komolyan az, aki nem ismeri önt személyesen. Az emberek, akik nincsenek tisztában az ön becsületességével, és megbízhatóságával, amikor ilyen dolgokról van szó. Mivelhogy ez úgy néz ki, mint egy trükk. És nem is túl jó. Mint egy tévé-showban megrendelhető mágikus fényképezőgép.
Két héttel ezelőtt Pop még erélyesen tiltakozott volna egy ilyen gondolat ellen. De az még azelőtt volt, hogy nem is kitessékelték, hanem kidobták a rohadt McCarty házából.
– Hát, ha ez az utolsó szava – mondta Pop, miközben felállt, felemelve a gépet a zsinórjánál.
– Nagyon sajnálom, hogy feleslegesen tett meg ilyen hosszú utat – mondta Chaffee, és újra előmászott az a szörnyűséges mosoly, a gumiajkak és a hatalmas fogak csillogtak a nyáltól. – Éppen arra készültem, hogy egy szendvicset csináljak magamnak, amikor megérkezett. Ha gondolja, velem tarthat, Mr. Merrill. Egész jó szendvicset tudok csinálni, szavamra. Teszek hozzá egy kis jégretket és bermudahagymát – ez az én titkom –, és aztán...
– Elmegyek – mondta Pop súlyosan. Akárcsak a Cicusok fogadószobájában, Pop most sem vágyott semmire sem jobban, mint hogy kijusson innen, és mérföldekre legyen ettől a vigyorgó idiótától. Pop kifejezetten allergiás volt azokra a helyekre, ahol játszott és vesztett. Mostanában ezek a helyek mintha megszaporodtak volna. Rohadtul sok volt belőlük.
– Hogy is mondjam, már vacsoráztam. El kell mennem. Chaffee gyöngyözően kacagott. – Keményen dolgozik a munkás, de sokat arat – mondta.
Mostanában már nem, gondolta Pop, Mostanában tulajdonképpen kurvára nem arat semmit.
– Valahogy csak megélek – felelte Pop, és végre kijutott a nyirkos, hideg házból (Pop nehezen tudta elképzelni, hogy lehet egy ilyen helyen élni, mondjuk, februárban), amelynek olyan penészedő egérszaga volt, amit rothadó függönyök és kanapéhuzatok árasztanak... vagy az a szag, amit a pénz hagy maga után olyan helyeken, ahol hosszasan időzött, majd mégis eltávozott. Popnak még sosem tűnt ennyire kellemesnek a friss októberi levegő, volt benne egy árnyalatnyi a tó illatából, és sokkal több a tűlevelekéből.
Beült a kocsiba, és elindította. Emory Chaffee, nem úgy, mint a Cicusok, akik épphogy megmutatták neki az ajtót, majd gyorsan be is csukták mögötte, mintha attól féltek volna, hogy a nap beléjük vág, és mint a vámpírokat, porrá változtatja őket, szóval Emory Chaffee a balkonon állt, és integetett, mintha valami isten tudja milyen hosszú vízi útra kísérte volna ki Popot.
És, gondolkodás nélkül, akárcsak amikor lefényképezte (legalábbis feléje fényképezett) az öreg néger asszonyt, lekapta Chaffee-t és az omladozó házat, egyszóval mindent, ami a hajdani Chaffee-vagyonból megmaradt. Nem emlékezett rá, hogy felvette volna a fényképezőgépet az ülésről, ahová undorral belökte, mielőtt becsukta az ajtót, arra sem eszmélt fel, hogy a fényképezőgép a kezében van, és hogy megnyomja a kioldót, egészen addig, amíg meg nem hallotta a szerkezet nyafogását, ahogy kiöltötte a fotót, mint valami szürke lepedékkel – talán magnéziumtejjel – borított nyelvet. Az a hang mintha végigremegett volna összes sikoltozó idegvégződésén: mint amikor valami túl hideg vagy túl forró hozzáér a friss töméshez.
Valahol érzékelése határain látta, hogy Chaffee röhög, mintha ez valami rohadt jó vicc lenne, majd dühösen és rettegve kitépte a képet a gépből, bizonygatva magának, hogy csak hallucinálta azt a pillanatnyi homályos morgást, ami úgy hangzott, mintha egy motorcsónak közeledne, míg az ember feje a víz alatt van, és érzékcsalódás volt az is, hogy a gép megdagad a keze között, mintha valami hatalmas erővel egy pillanatra kifelé nyomulna belőle. Kinyitotta a kesztyűtartót, és bedobta a képet, majd olyan gyorsan és erősen zárta vissza, hogy betörte a körmét egészen a puha körömágyig.
Szaggatottan, rángatózva állt ki, hogy majdnem lefulladt a motor, aztán meg majdnem elütött egy deres, vén lucfenyőt, és a behajtón végig hallani vélte Emory Chaffee-t, amint hangosan, vidáman, agyatlan bődülésekben nevet: Haa! Haa! Haa! Haa!
A szíve dörömbölt a mellkasában, és a fejében valaki nagykalapáccsal kalapált. A halántékában fészkelő kis érkötegek szakadatlanul pulzáltak.
Fokozatosan nyerte vissza az önuralmát. Öt mérföld, és a kis ember abbahagyta a kalapálást a fejében. Tíz mérföld (már majdnem félúton volt Castle Rock felé), és a szívverése is normális lett. Azt mondogatta magában: Nem fogod megnézni. NEM FOGOD. Hadd rohadjon a szemét odabenn. Nem kell megnézned, és egyáltalán nem kell több képet csinálnod. Ideje, hogy veszteségként elkönyveld a dolgot. Ideje, hogy megtedd azt, amit a gyerek már megtett volna régen, ha hagyod.
így hát, amikor elérkezett Castle View pihenőhelyre, ami egy leálló volt, ahonnan mintha látszott volna egész Nyugat-Maine és fél New Hampshire, természetesen leállította a motort, kinyitotta a kesztyűtartót, és kivette belőle a képet, s mindezt körülbelül annyi tudatossággal csinálta, mint amennyivel egy alvajáró teszi a dolgait. A kép odabenn természetesen előjött; a megtévesztően lapos szürke négyzetben elrejtett kemikáliák életre keltek, és sikeresen elvégezték szokásos munkájukat. Sötétben vagy világosban, egy Polaroid-képnek ilyesmi nem számít.
A kutyaszerűség már teljesen összehúzta magát, mint egy tövig húzott ravasz. A fogai túlnőtték a száját, úgyhogy a kutya vicsora most már nem a harag kifejeződésének látszott, hanem egyszerű szükségszerűségnek; hogy tudna a szája valaha is összezáródni ekkora fogak felett? Hogy tudna ez az állkapocs valaha is rágni? Most már inkább valami furcsa vaddisznófajtának tűnt, mint kutyának, de leginkább semmire sem hasonlított, amit Pop valaha is látott az életében. Nemcsak hogy bántotta a szemét, ha ránézett: valósággal belesajdult az agya. Úgy érezte magát tőle, mintha éppen megőrülne.
Miért nem szabadulsz meg a géptől most, rögtön?, gondolta hirtelen. Megoldható. Kiszállsz, odamész a kerítéshez, és lehajítod. És örökre vége. A viszontlátásra.
De ez egy ösztönös cselekedet lett volna, és Pop Merrill az ésszerű embercsoporthoz tartozott – hogy is mondjam, szívvel-lélekkel oda tartozott. Nem akart semmit a pillanat hevére bízni, semmi olyat, amit később aztán megbánhat...
Azt fogod megbánni később, ha ezt most nem teszed meg.
De nem. És nem. És nem. Az ember nem játszhatja ki a saját természetét. Ez természetellenes lett volna. Időkellett neki, hogy gondolkozhasson. Hogy biztos legyen a dolgában.
Végül is kompromisszumot kötött: a fényképet dobta ki a gép helyett, és aztán gyorsan továbbhajtott. Egy-két percig úgy érezte, hogy hánynia kell, de aztán elmúlt az inger, és valamennyire összeszedte magát. A boltban újra biztonságban érezte magát, kinyitotta a vaskazettát, kivette belőle a Napot, újra végigtúrta a kulcsait, és kiválasztotta belőle azt, amelyik a „különleges” dolgokat tartalmazó fiókot nyitotta. Már majdnem belerakta a fényképezőgépet... de félúton megállt, homlokát ráncolva. A hátsó kertben lévő favágótönk képe jelent meg a tudatában, olyan tisztán, minden apró részletével, aprólékosan kihúzva, mintha csak egy fényképet látna.
Ismét gondolkozott: Rá se ránts azokra a szólamokra, hogy az ember nem játszhatja ki a természetét. Ez csak hablaty, és ezt te is tudod. Nem tartozik az ember természetéhez, hogy szart egyen, és az öregisten szerelmére, mégis megenne belőle egy tállal is, ha valaki egy pisztollyal a kezében azt parancsolná neki. Tudod, mit kell most tenned, barátocskám – azt kell most megtenned, amit hagynod kellett volna, hogy a kölyök tegyen meg az elején. Végül is nem is fektettem a dologba pénzt.
De ennél a pontnál az agya másik fele mérgesen, az öklét rázva felüvöltött. De igen, fektettél! Igenis fektettél a dologba pénzt, az isten verje meg! A kölyök összetört egy teljesen új Polaroid fényképezőgépet. Lehet, hogy nem is tud róla, de az nem változtat a tényen, hogy nekem százharminckilenc dollárom van a dologban!
– Ó, a szaros életbe! – morogta izgatottan. – Nem erről van szó! Nem a kurva pénzről van szó!
Nem, nem a kurva pénzről volt szó. Ezt legalább elmondhatta, hogy most nem a pénz volt a lényeg. Ennyit megengedhetett magának; Pop tulajdonképpen sokkal többet is megengedhetett volna magának, például egy saját házat Portland Bramhall negyedében, egy vadonatúj Mercedes Benzzel a garázsban. Soha nem vásárolná meg ezeket a dolgokat – a fogához verte a garast, és inkább választotta a már szinte patologikus nyomort, mintha az nem lenne más, mint a régi jó jenki takarékosság –, de ez nem azt jelentette, hogy nem is vásárolhatná meg, ha egyszer úgy döntene.
Most nem a pénzről volt szó; ez valami annyira fontos volt, amennyire pénz sosem lehet fontos. Itt most arról volt szó, hogy ne verjék át. Pop egész életében arra törekedett, hogy nehogy átverjék. És pár alkalommal, mikor mégis ez történt, úgy érezte, mintha egy vöröshangyákkal borított emberke mászkálna a koponyájában.
Ott van például az istenverte náci lemezjátszó esete. Mikor Pop megtudta, hogy az a bostoni régiségkereskedő – Donahue-nak hívták – ötven dollárral többet kapott azért a lemezjátszóért, mint amennyit rendesen kaphatott volna egy 1915-ös Victor-Graff gramofonért (amiről aztán még az is kiderült, hogy igazából egy sokkal gyakoribb 1919-es modell), háromszáz dollárnyi alvást hagyott ki miatta, és különböző terveket eszelt ki a bosszúra (egyre vadabbakat és nevetségesebbeket), néha pedig csak átkozta magát, és arra gondolt, hogy már nagyon kiöregedhetett, ha egy ilyen városi patkánynak, mint ez a Donahue, sikerült megkopasztania Pop Merrillt. És néha elképzelte a szemetet, amint a kártyapartnereinek meséli, hogy milyen könnyen ment, mint a karikacsapás; az a Merrill nevű bugris ott Castle Rockban olyan ütődött, hogy ha az ember megpróbálná eladni a Brooklyn hidat, megkérdezné, hogy mennyibe kerül. És aztán ő és a cimborái a székeiken hátradőlve a pókerasztal körül (hogy miért csak pókerasztal körül tudta őket látni ezekben a morbid képzelgésekben, azt meg nem mondhatta, de így volt), drága szivarokkal a szájukban, ordítva röhögnek, mint egy csapat gonosz manó.
Ez a Polaroid-üzlet már úgy belerágta magát Popba, mint a sav, és sehogy sem tudott megszabadulni tőle.
Még nem.
Őrült vagy!, üvöltötte benne egy hang. Őrült vagy, ha tovább csinálod!
– A francokat – dörmögte vissza morcosan annak a hangnak és az üres, árnyékos boltnak, ami halkan ketyegett magában, mint egy bomba a kofferban. – A francokat!
De ez nem azt jelentette, hogy tovább akart futkosni mindenféle felesleges, hülye utakra, hogy megpróbálja valakinek elsózni azt az istencsapását, és pláne nem szándékozott több képet készíteni vele. Úgy tippelte, hogy legalább három „biztonságos” kép maradt benn, és legfeljebb hét, de nem ő lesz az, aki ennek a végére jár. De nem ám.
Meg aztán, bármi történhet. Ki tudja. És végül is egy fiókba zárva nehezen árthat bárkinek is, nem?
– De bizony – egyezett meg magával gyorsan Pop. Betuszkolta a fényképezőgépet, rázárta a fiókot, zsebre rakta a kulcsait, az ajtóhoz ment, és a zárva táblát átfordította NYITVÁ-ra, egy olyan ember határozottságával, aki valamilyen nyugtalanító problémát végre jól elintézett.

 

 

TIZEDIK FEJEZET

 

Pop másnap hajnali háromkor verejtékben úszva ébredt fel, és rettegve bámult a sötétbe. Az óramutatók most kezdtek egy újabb fáradt kört a számlap körül.
De nem ez volt a hang, ami felébresztette, noha ez is lehetett volna, hiszen nem fönt volt az ágyában, hanem lent a boltban. A Kacatkirályság egy sötét barlang volt, tele hatalmas árnyékokkal, a koszos ablaktáblákon át az utcai lámpa éppen csak elég fényt adott ahhoz, hogy az ember borzongva úgy érezze, a helyiség tele van az érzékelhetőség határán rejtőzködő dolgokkal.
Nem az órák ébresztették fel, hanem a vaku.
Rémülten vette észre, hogy pizsamában áll a munkaasztala mellett, a Polaroid 660-nal a kezében. A „különleges” fiók ki volt húzva. Tudatában volt annak, hogy bár csak egy képet csinált, az ujja a gombot nyomta, ami újra és újra és újra elsütötte a gépet. Még sokkal több képet csinált volna annál az egynél, ami a gép alján kicsusszant, ha nem lett volna akkora szerencséje. Abban a csomag filmben, ami a gépben volt, már csak egyetlenegy kép maradt.
Pop leengedte a karját – mostanáig a fényképezőgépet tartotta, a bolt ajtaja felé irányítva, nyitott, de alvó szeméhez tartva a keresőt, rajta a hajszálvékony repedéssel –, de mikor a mellkasához ért, keze remegni kezdett, és a könyökízületeit tartó izmok egyszerűen felmondták a szolgálatot. A karja leesett, az ujjai szétnyíltak, és a fényképezőgép egy csattanással visszabukfencezett a „különleges” fiókba. A gépből kicsúszott kép lebegve hullani kezdett. Nekiesett a nyitott fiók egyik szélének, először az egyik irányba billent, mintha követni akarná a fényképezőgépet, majd végül a másik irányba billent ki. És a földre hullott.
Szívroham, gondolta Pop zavartan. A rohadt életbe, most szívrohamot kapok.
Megpróbálta a jobb karját felemelni, hogy megmasszírozza a mellkasa bal oldalát, de a kar nem mozdult. A kéz úgy himbálódzott rajta, mint akasztott ember a kötél végén. A világ elhomályosodott és újra kiélesedett. Az órák bongása (a lustábbja még csak most hagyta abba) távoli visszhanggá halkult. Aztán a mellkasi fájdalom megszűnt, látása egy kicsit kitisztult, és ráeszmélt, hogy csak ájulás környékezte.
Sikerült letennie magát a munkaasztalánál álló karosszékbe, és az ereszkedés mozdulata, akárcsak a fényképezőgép leeresztése, ígéretesen kezdődött, de még mielőtt akár félig is befejeződhetett volna, azok az ízületek, amelyek a térden át a combot és a lábszárat összekötik, elernyedtek, és így nem annyira beleült, mint inkább belezuhant a székbe. Egy félméternyit hátragurult, beleütközött egy kosár régi Life és Look magazinba, és megállt.
Pop szórakozottan lehajtotta a fejét; eltelt egy kis idő. Akkor sem és később sem tudta, hogy mennyi. Még az is lehet, hogy egy kicsit ismét elaludt De mikor újra felemelte a fejét, többé-kevésbé rendbe jött. Állandó tompa dübörgést érzett a halántékában és a homloka mögött, talán mert teliment vérrel, miután ilyen sokáig lógatta, de úgy találta, hogy föl tud állni, és azt is tudja, mit kell tennie. Ha az izé olyannyira a hatalmába kerítette, hogy rá tudja kényszeríteni, hogy álmában járkáljon, és aztán még arra is (az agya próbált lázadni, a kényszerít ige ellen, de ő nem engedte), hogy fényképezzen vele, akkor ez már több a soknál. Fogalma sem volt, valójában mi is ez az istencsapása, de egyvalami világos volt: kompromisszumot nem lehet kötni.
Ideje megtenni azt, amit a fiú már az elején megtett volna, ha hagyod.
Igen. De nem ma éjjel. Kimerült volt, csurgott róla az izzadság, és remegett minden ízében. Úgy érezte, a lépcsőmászás is elég nagy feladatot fog jelenteni, nemhogy még most kalapácsot is fogjon. Valószínűleg bent is végre lehetne hajtani a műveletet, egyszerűen kiveszi a fiókból és egypárszor földhöz vágja, de volt egy mélyebb igazság amire rá kellett jönnie: aznap már többet nem foglalkozhat a géppel. Ráér majd reggel... és a gép reggelig végül is semmi rosszat nem tehet, nem? Nincs benne.
Pop betolta a fiókot, és ráfordította a kulcsot. Aztán lassan felállt, úgy, mintha már közelebb lenne a nyolcvan hoz, mint a hetvenhez, és a lépcsőhöz botorkált. Egyenként mászta meg a lépcsőfokokat, mindegyiken egy kicsit megpihenve, a korlátba kapaszkodva (ami maga sem állt túl biztosan) egyik kezével, míg a másikban az acélkarikán lógó nehéz kulcscsomót tartotta. Végül felért. Miután az ajtó becsukódott mögötte, egy kicsit erősebbnek érezte magát. Visszament a hálószobájába, és ágyba bújt anélkül, hogy tudatában lett volna saját erős öregemberszagának, ami az ágyból felcsapott, mikor belefeküdt – minden hónap elsején húzott új ágyneműt, és ezt elegendőnek tartotta.
Most nem fogok aludni, gondolta először, majd később – De igen, fogok. Fogok, mert tudok aludni, már csak azért is tudok, mert holnap reggel fogom a kalapácsot, és porrá töröm azt a kurva fényképezőgépet, és kész passz.
Ez a gondolat az álommal egyszerre érkezett, és Pop-álom nélkül, majdnem mozdulatlanul aludta végig az éjszaka hátralevő részét. Mikor felébredt, meglepetten hallotta hogy a lenti órák mintha eggyel többet ütnének: hét helyett nyolcat. És csak azután jött rá, miután meglátta a padlóra és a falra vetülő hosszan elnyúló ferde fényeket, hogy valóban nyolc óra van: tíz év óta először elaludt. Aztán eszébe jutott a múlt éjszaka. Így, nappal az egész dolog nem tűnt olyan félelmetesnek. Majdnem elájult! Vagy lehetséges hogy csak az a természetes gyengeség jött rá, ami az alvajáróra is rájön, ha hirtelen felébresztik?
Természetesen csak az lehetett, vagy talán nem? Egy kis reggeli napsütés nem változtatja meg a központi tényt: álmában járt, csinált egy képet a géppel, és még egy egész tekercset is elfényképezett volna, ha lett volna annyi a gépben.
Felkelt, felöltözött, lement a földszintre, és még a reggeli kávéja előtt darabokban akarta látni a gépet.

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

Kevin remélte, hogy a két dimenziója Polaroidfalvába tett első látogatása egyben az utolsó is lesz, de nem ez történt. Az első álom után következő tizenhárom éjjelen egyre gyakrabban lepték meg ezek az álmok. Ha az alattomos álom egy éjszakát kihagyott – egy kis vakáció, Kev, de nemsokára újra látjuk egymást, rendben? –, a következő éjjel minden bizonnyal kétszer is eljött. Most már mindig tudta, hogy csak álom, és amint elkezdődött, ő is elkezdte mondogatni magában, hogy egyszerűen fel kell magát keltenie, a rohadt életbe, csak fel kell ébresztenem magam! Néha tényleg felébredt, néha meg az álom egy mélyebb alvásba csúszott át, de felébresztenie magát egyszer sem sikerült.
Mostanában már mindig csak Polaroidfalva szerepelt az álomban, Oatley vagy Hildasville – értelmének két esetlen kísérlete, hogy azonosítsa a helyszínt – már egyszer sem. És, akárcsak a fényképek, ezek az álmok is minden alkalommal egy kicsit tovább vitték a történést. Először a bevásárlókocsis ember, akinek mostanában már sosem volt üres a kocsija, hanem tele volt pakolva egy csomó tárggyal – főleg a Kacatkirályságból való órákkal, és mind olyan hátborzongató látványt nyújtott, amilyet csak az igazi dolgok fényképe nyújthat, amelyek egy magazinból lettek kivágva, és aztán valahogy belegyömöszölték őket egy bevásárlókocsiba, aminek, mivel maga is csak kétdimenziós, mint a benne lévő tárgyak, nem volt szélessége, amiben tárolhatná azokat. És mégis ott voltak, és az öregember védelmezően hajolt föléjük, és azt mondta Kevinnek, hogy tűnjön el, és hogy egy kulva tólvaj – csakhogy most már azt is mondta Kevinnek, hogy ha nem tűnik el, ráuszítja Pop kutyuszát! Dögöljek meg, ha nem uszítom rád!
Aztán jött a kövér nő, aki nem lehetett kövér, hiszen teljesen lapos volt, de mégis kövér volt. Ő a saját Polaroid Nap fényképezőgépekkel telerakott bevásárlókocsiját tolva tűnt fel. Ő is szólt hozzá, mielőtt elment volna mellette. – Légy óvatos, fiú! – mondta olyan hangos, de teljesen színtelen hangon, ahogy a töksüketek beszélnek. – Pop kutyája széttörte láncait, és nagyon gonosz. Három-négy embert szétszaggatott a Trenton-farmon Camberville-ben, mielőtt idejött. Nehéz lefényképezni, de egyáltalán nem is lehet, ha nincsen fényképezőgéped.
Lehajolt, hogy válasszon egyet, és talán még odáig is eljutott volna, hogy egyet kiemeljen, és Kevin is nyúlt volna a gépért, bár nem tudta, honnan veszi a nő, hogy le kéne fényképeznie a kutyát, vagy hogy miért akarná ő lefényképezni... de lehet, hogy csak udvarias akart lenni?
Bárhogy is volt, mindegy. Mindketten olyan ólmos lassúsággal mozogtak, mint a víz alatt úszók, ahogy egy álom szereplői gyakran teszik, és mindig csak épphogy nem sikerült érintkezniük; amikor Kevin az álomnak erre a részére gondolt, gyakran eszébe jutott a híres freskó, amelyet Michelangelo a Sixtusi kápolna mennyezetére festett: mindkettőjük karja nyújtva, a kezük szintén, és a végén a mutatóujjuk majdnem – de épp csak egy kicsi híján – összeér.
Aztán a nő egy pillanatra eltűnik, merthogy nincs vastagsága, és amikor újra felbukkan, már túl messze van. Akkor hát menj vissza hozzá, gondolta minden alkalommal, mikor az álom elérkezett idáig, de visszamenni soha nem tudott. A lába derűsen és oktalanul vitte tovább a düledező fehér palánk, Pop és a kutya felé... csakhogy a kutya többé már nem kutya volt, hanem valami szörnyű keverék, füstöt és lángot okádott, mint a sárkányok, fogai és görbe, forradásos ormánya, mint egy vaddisznóé. Pop és a Napkutya egyszerre fordulnak felé, és Pop a fényképezőgépet – az ő fényképezőgépét, ezt Kevin onnan tudta, hogy az oldalából le volt pattanva egy kis darab – a jobb szeméhez emelve tartotta. A bal szeme le volt hunyva. Kerettelen szemüvege a feje búbján csillogott a bizonytalan napsütésben. Popnak és a Napkutyának mindhárom dimenziója megvolt. Ebben a félelmetes, beteges kis álomvárosban csak ők ketten rendelkeztek mindhárom dimenziójukkal.
– Ő az! – kiáltott fel Pop magas, ijedt hangon. – Ő a tolvaj! Kapd el, fiacskám! Szaggasd ki neki a kurva beleit, vagy hogy is mondjam!
És miután a kiabálást befejezte, hideg villám villant a napfényben, ahogy Pop lenyomta a kioldót és elsütötte a vakut, és Kevin futásnak eredt. A második alkalommal, amikor ezt álmodta, az álom itt megszakadt. Most minden egyes alkalommal egy kicsit tovább mentek a dolgok. Megint olyan súlyos lassúsággal haladt, mint egy víz alatti balettet bemutató táncos. Úgy is érezte, hogy ha kívülről tudná nézni magát, valószínűleg úgy látná, hogy táncol, a karjai úgy pördülnek, mint egy gyorsuló propeller karjai, pólója a testével együtt csavarodik, szorosan a mellkasára és hasára tapadva, és közben hallotta, ahogy hátul a póló kiszabadul a nadrágjából, reszelős hangot adva, mintha smirgli lenne.
Aztán visszafelé futott, arra, amerről jött, lába lassan emelkedett fel, majd álmosan úszott (hát persze hogy álmosan, hogyan máshogy, te hülye?, ennél a pontnál mindig erre gondolt) vissza, míg el nem érte a járda repedezett, közömbös betonját, a teniszcipője talpa összenyomódott, ahogy lassan átvette Kevin súlyát, és kis porfelhőket vert fel, melyek olyan lassan mozogtak, hogy az egyes részecskék láthatók voltak, amint atomok módjára kergetőztek.
Lassan futott, és a Napkutya, ez a névtelen, kóbor korcs, ami nem jött sehonnan, nem jelképezett semmit, és teljesen olyan volt, mint egy érzéketlen ciklon, és mégis létezett, lassan üldözte őt... de azért nem nagyon lassan.
A harmadik éjjel az álom normális alvásba csúszott át, pont, amikor Kevin elkezdte őrjítően nyögvenyelős, lassú mozgással hátrafordítani a fejét, hogy lássa, mekkora az előnye a kutyával szemben. Aztán egy éjszaka kimaradt.
A következő éjjelen aztán kétszer is eljött. Az első álomban sikerült félig megfordítania a fejét, és így láthatta, ahogy az utca bal oldala feledésbe tűnik mögötte, ahogy futás közben elhagyja; a másodikban (amelyből a vekker keltette fel, és a reggel enyhén izzadtan, összegörnyedt embriópózban találta az ágy túloldalán) már eléggé hátrafordította a fejét ahhoz, hogy lássa a kutyát, amint mellső lábai földet értek az ő lábnyomában, morzsálódó kis krátereket ütve a betonban, mivel a lábak karmokat is növesztettek... sőt mindkét lábából egy hosszú csonttüske meredezett, ami úgy nézett ki, mint egy sarkantyú. Az állat vizenyős, vöröses szeme Kevinre szegeződött. Halovány tűz lövellt és csöpögött az orrlyukából. Istenem, Uramisten, ég a TAKNYA, gondolta Kevin, és mikor felébredt, rémülten hallotta saját hangját, ahogy nagyon gyorsan és szakadatlanul azt suttogja: -...ég a taknya, ég a taknya, ég a taknya.
A kutya éjről éjre közelebb került hozzá, ő meg futva menekült a járdán. Ha nem nézett hátra, akkor is hallotta, hogy a Napkutya közeledik. Az ágyéka felől némi meleget érzett terjedni, és tudta, hogy félelmében összevizelte magát, noha ez az érzés is ugyanolyan tompán és zsibbadtan érkezett az agyába, mint ahogy ebben a világban minden mozgott. Hallhatta a Napkutya mancsait, amint a betonba csapódnak, és hallotta a repedő beton sikolyát és száraz reccsenését. Hallotta az állat kibukó leheletének forró hortyogását és az irdatlan fogak közt áramló levegő sípolását.
És azon az éjjelen, mikor Pop arra ébredt, hogy nemcsak járkált álmában, hanem egy fényképet is csinált, Kevin nemcsak hallotta, hanem akkor először érezte is a Napkutya leheletét, egy meleg légáramot a hátsó felénél, olyan volt, mint a metróban egy expresszjárat fullasztó széllökése, amint átszáguld azon a megállón, ahol nem kell megállnia. Tudta, hogy a kutya már elég közel van ahhoz, hogy a hátára ugorjon; érezni fog még egy leheletet, már nem meleget, hanem forrót, olyan forrót, mint egy súlyos gyomorrontás szaga a torokban, és aztán az a förtelmes eleven medvecsapda belemélyeszti hátába a fogait, a lapockái közé mar, húst és bőrt szaggat a gerincéről. És vajon még mindig azt gondolta, hogy ez csak álom? Azt gondolta volna?
Ebből a legutóbbi álomból akkor ébredt fel, mikor Pop felért a lépcső tetejére, a lakásába, és még egy utolsót megpihent, mielőtt lefeküdt volna. Ez alkalommal Kevin egyenesen ülve ébredt, lepedője és takarója a dereka köré gyűrődött, a bőréről veríték csurgott, és mégis majd megfagyott, libabőrös volt a hasa, a melle, a háta és a karja, és a pórusok, mint millió kis stigma álltak feszesen a bőrén. Még az ajka is remegett.
És egyáltalán nem az álomra gondolt, vagy legalábbis nem kifejezetten arra; más járt a fejében: Nem stimmel, a szám nem stimmel, nem lehet három...
Aztán visszaroskadt az ágyba, és mint a gyerekek (bármennyire is tizenöt éves volt, nagyrészt még mindig gyerek maradt, és az is marad egészen a mai nap egy későbbi időpontjáig), újra mély álomba zuhant.
A vekker fél nyolckor ébresztette, mint mindig, ha iskolába kellett mennie, és megint ülve ébredt, tágra nyílt szemekkel, hirtelen mindent értve. A Nap, amit összetört, nem az ő Napja volt, és ezért jön még mindig újra és újra ugyanaz az őrült álom. Pop Merrill, a kedves öreg kisvárosi filozófus és fényképezőgépek, órák és kis készülékek javítója, olyan szépen és ügyesen csőbe húzta apját és őt, mint a folyami csempész egy zöldfülűt egy régi westernfilmben.
Az apja...!
Hallotta az ágyból, ahogy odalenn becsapódik az ajtó. Futni kezdett az ajtó felé, alsógatyában, majd eszébe jutott valami, visszafordult, felrántotta az ablakot, és torkaszakadtából üvöltött: apa!, épp mikor az apja a kocsiba tuszkolta magát, hogy munkába induljon.

 

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

Pop előkotorta a zsebéből a kulcscsomót, kinyitotta a „különleges” fiókot, és kivette belőle a kamerát, vigyázva, hogy csak a zsinórjánál fogja meg. Némi reménykedéssel nézte a Polaroid elejét, hátha összetört a lencséje abban a legutóbbi bukfencben, mondhatni, reménykedve, hogy sikerült kiszúrnia a szemét az istentelennek, de ahogy az apja szerette mondogatni, az ördögnek mindig szerencséje van, és úgy látszik, ez állt Kevin Delevan istenverte fényképezőgépére is. A gép oldalán a lepattant rész kicsit tovább pattant, de ez volt minden.
Bezárta a fiókot, és ahogy ráfordította a kulcsot, meglátta képes felével lefele, a padlón heverve, azt a Polaroid-képet, amelyet álmában csinált. Ugyanannyira képtelen volt nem megnézni azt a fotót, mint amennyire Lót felesége képtelen volt nem hátrafordulni, és megnézni Szodoma pusztulását. Felemelte hát durva ujjaival, melyek a világ elől olyan sikeresen rejtették ügyességüket, és megfordította.
A kutyaszerű teremtmény már megkezdte ugrását. Mellső lábai még alig hagyták el a talajt, de a ferde gerince és a fekete vaskeféhez hasonló irhája alatt mozgó izomcsomók mentén már látta a most elszabaduló irdatlan kinetikus energiát. A pofája és a feje ezen a képen kicsit elmosódottabb lett, ahogy egyre szélesebbre tátotta a száját, és Pop hallani vélte, ahogy a képből – mintha üveg alól jönne a hang – mély, rekedt morgás száll fel, ami lassan üvöltéssé erősödött. Az árnyékfotós mintha hátra próbált volna lépni, de mit számított az már? Füst lövellt a szörny kutya orrából, tévedés kizárva, füst, és még több füst kavargott széttárt állkapcsa közül, arról a kis helyről, ahol fogsorának girbegurba, ronda kerítése véget ért. Ilyen iszonyattól minden ember hátratántorodna, mindenki megfordulna és futni próbálna, de Popnak csak rá kellett néznie a képre, hogy megmondja, a férfinak (természetesen csak férfi lehetett, talán valamikor fiú volt, egy tizenéves fiú, de hát kinél volt most a gép?), aki fényképezett, totális döbbenetében szinte reflexszerűen, mintha az ujjával hunyorogna... egy fikarcnyi esélye sincsen. Az a férfi állhat keményen a lábán, vagy el is eshet, de ez csak annyit változtat a helyzetén, hogy hogyan hal meg: állva vagy seggre ülve.
Pop összegyűrte a képet, és visszarakta a kulcscsomót a zsebébe. Megfordult, a zsinórján tartva azt, ami valaha Kevin Delevan Polaroid Nap 660-ja volt, de most már az ő Polaroid Nap 660-ja, és elindult a bolt hátsó része felé, Csak annyi időre fog megállni, hogy a kalapácsot elővegye. És ahogy a hátsó udvar ajtaja felé közeledett, a vaku hatalmasan, fehéren és hangtalanul elsült, nem a szeme előtt, hanem amögött, az agyában.
Megfordult, és a szeme olyan üres volt, mint valakié, akit egy pillanatra megvakított valami erős fény. Elment a munkaasztala mellett, most a kezében, mellmagasságban tartotta a fényképezőgépet, és úgy vitte, mint egy áldozati urnát. Félúton a munkaasztal és a bolt eleje között állt egy órákkal borított asztal. Attól balra volt a csűrszerű építmény egyik támasztógerendája, és egy ebbe vert kampóról lógott még egy óra, egy német kakukkos óra utánzata. Pop megragadta a tetejénél, és leemelte a kampóról, tekintet nélkül az ellensúlyokra, melyek haladéktalanul egymás láncaiba és az ingába gabalyodtak, ami akkor szabadult el, mikor az egyik megzavarodott lánc köré akart csavarodni. A kis kapu az óra tetőszerkezetének csúcsa alatt kivágódott; a famadár kipattant, és egyetlen fojtott hangot hallatott – kukk –, mintegy tiltakozásul a durva bánásmód ellen, mielőtt visszaugrott.
Pop felakasztotta a Napot a zsinórjánál fogva a kampóra, ahol addig az óra lógott, aztán megfordult, és másodszor is a bolt hátsó részébe ment. A szeme még mindig üres volt és káprázott. A tetejénél markolta meg az órát, előre-hátra lóbálta közömbösen, nem hallva a bentről jövő kattanásokat és csattanásokat, vagy ritkábban egy másfajta fojtott zajt, amit talán a menekülni próbáló madár ütött, észre sem véve, mikor az egyik ellensúly nekiverődött egy régi ágy fejének, leszakadt és alágurult, mély nyomot hagyva az évek óta zavartalanul gyűlő porban. Egy robot üres és agyatlan céltudatosságával mozgott. A kamrában épp csak annyi időre állt meg, hogy sima nyelénél fogva magához vegye a kalapácsot. Ily módon mindkét keze tele volt, úgyhogy a bal könyökével akasztotta ki a pecket, hogy kinyomhassa az ajtót, és kijuthasson a hátsó kertbe.
Odament a favágótönkhöz, és felhelyezte rá a német kakukkos óra utánzatát. Egy percig állt lehajtott fejjel, mindkét keze a kalapács nyelén. Az arca kifejezéstelen maradt, a szeme még mindig homályos és üres volt, de tudatának volt egy része, ami nem csak hogy tisztán gondolkodott, de azt hitte, hogy a másik része is tisztán gondolkodik – és cselekszik. Ez a része nem egy csekély értékű, és most már ráadásul törött kakukkos órát látott, hanem Kevin Polaroidját. Ez a része valóban azt hitte, hogy miután az emeletről lejött, elővette a Polaroidot a fiókból, és egyenesen hátrament, csak annyi időre állva meg, hogy magához vegye a kalapácsot.
És tudatának ez az a része, ami később majd emlékezni fog... kivéve, ha nem válik kényelmesebbé valami más igazságra emlékezni. Vagy egyáltalán, bármiféle más igazságra emlékezni.
Pop Merrill a jobb válla fölé emelte a kalapácsot, és keményen lesújtott vele – nem olyan keményen, mint múltkor Kevin, de a célnak ez is megfelelt. A kalapács merőlegesen csapódott a német kakukkos óra tetejére. Az óra nem is összetört vagy szétrepedt, hanem inkább szétloccsant; faszilánkok, kis kerekek és rugók záporoztak mindenfelé. És Pop tudatának az a kis része, ami emlékezni fog (kivéve, természetesen, ha nem válik kényelmesebbé másra emlékezni), szállongó fényképezőgép-darabkákat látott.
Leemelte a kalapácsot a tönkről, és csak állt ott egy darabig vak, meditáló szemével a pusztulást nézve. A madár, melyet Pop filmrekesznek, egy Polaroid Nap filmrekeszének látott, a hátán feküdt, kis falábaival egyenesen az égre bökve, egyszerre tűnt sokkal halottabbnak, mint bármely nem képregénybeli madár valaha is tűnhetett, és valahogy csodálatosan sértetlennek. Miután a nézelődést befejezte, megfordult, és visszaindult az ajtó felé.
– Na – morogta a bajsza alatt. – Ez is rendben.
Még ha valaki nagyon közel állt volna hozzá, akkor sem biztos, hogy külön értette volna az összes szót, de a megkönnyebbülés félreérthetetlen hangsúlya, amellyel a szavakat kiejtette, biztosan kétségtelenné tette volna azok értelmét.
– Ennek vége. Emiatt nem kell többet aggódnom. De mi jöjjön most? Hát, pipadohány, nem?
De tizenöt perccel később a trafikban, a háztömb másik oldalán, nem pipadohányt kért a pultnál (noha később úgy emlékezett, hogy azt kért).
Hanem filmet.
Polaroid filmet.

 

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

 

– Kevin, elkések a munkából, ha nem...
– Nem tudnál betelefonálni? Nem lehetne? Telefonálhatnál, és megmondhatnád, hogy késni fogsz, vagy hogy egyáltalán nem mész be? Ha valami nagyon, nagyon, nagyon fontos dologról volna szó?
Mr. Delevan fáradtan megkérdezte: – És mi lenne az a dolog?
– Nem lehetne?
Mrs. Delevan Kevin szobájának ajtajában állt. Megan mögötte. Mindketten kíváncsian figyelték az öltönyös úriembert és a magas fiút, akin még mindig csak a sportnadrágja volt.
– Hát gondolom, talán... igen, mondjuk, hogy meg tudom oldani. De nem teszem, mielőtt nem tudom, hogy miről van szó.
Kevin lehalkította hangját, az ajtó felé pillantott, és azt mondta: – Pop Merrillről. És a Polaroidról.
Mr. Delevan, aki először csak meglepetten figyelte, hogy Kevin mit mutat a szemével, ezután az ajtóhoz ment. Valamit mormogott a feleségének, aki rábólintott. Aztán becsukta az ajtót, ügyet sem vetve Meg tiltakozó nyafogására, mintha csak a szoba ablaka előtt húzódó telefonvezetéken ülő madár éneke lett volna.
– Anyu mit tud? – kérdezte Kevin.
– Azt, hogy valami férfidologról volt szó – válaszolta Mr. Delevan halvány mosollyal. – Szerintem azt hiszi, hogy a maszturbációról akarsz velem beszélni.
Kevin elpirult.
Mr. Delevan gondterhelt volt. – De nem erről akarsz beszélni, vagy igen? Szóval szerintem te már tisztában vagy...
– Persze, persze – mondta Kevin gyorsan; nem állt szándékában elárulni az apjának (és nem is volt benne biztos, hogy sikerülne összeszednie a megfelelő szavakat, még ha akarná se), hogy az előbb attól vesztette el a fonalat egy pillanatra, hogy nemhogy az apja tud a matyizásról – amin természetesen nem kéne sokat csodálkoznia, de valahogy mégis csodálkozott rajta, és így végül a saját csodálkozásán csodálkozott –, de valahogy az anyja is tud róla.
Nem számít. Ennek semmi köze a rémálmaihoz, vagy ahhoz az új bizonyossághoz, ami befészkelte magát az agyába.
– Mondtam, hogy Popról van szó. És néhány rossz álmomról. De leginkább a fényképezőről. Merthogy Pop valahogy ellopta, apa.
– Kevin...
– Igen, tudom, hogy darabokra törtem. De az nem az én gépem volt. Az egy másik gép volt. És ez még nem a legrosszabb. A legrosszabb az, hogy az enyémet még mindig használja, és fényképeket csinál vele! És a kutya ki fog szabadulni! És ha kiszabadul, azt hiszem, meg fog ölni. Abban a másik világban már majdnem utólér-r-r-r...
Nem tudta befejezni. Kevin megint meglepetést szerzett magának – ezúttal azzal, hogy elsírta magát.
Mire John Delevannak sikerült megnyugtatnia fiát, már csak tíz perc maradt nyolcig, és így már biztos volt, hogy elkésik a munkahelyéről. Karjában tartotta a fiút – bármi is történt, nagyon megrázta a gyereket, és ha tényleg nem volt más, mint néhány álom, akkor a probléma gyökerét valahol a szex környékén kell keresnie, gondolta.
Mikor Kevin épp csak remegett, és könnyek nélkül, hüppögve szívta a levegőt tüdejébe, Mr. Delevan az ajtóhoz ment, óvatosan kinyitotta, remélve, hogy Kate már levitte Meget az alsó szintre. Levitte. A folyosó üres volt. Na, ez legalább egy pont nekünk, gondolta, és visszatért Kevinhez.
– Most már el tudod mondani? – kérdezte.
– Popnál van a fényképezőgépem – mondta Kevin rekedten. Még nedves, bepirosodott szeme majdnem rövidlátón nézett az apjára. – Valahogy megszerezte, és most használja.
– És ezt álmodtad?
– Igen... és akkor eszembe jutott valami, – Kevin... az tényleg a te géped volt. Ne is haragudj, fiam, de az volt. Még láttam is a kis csorbulást az oldalán.
– Azt valahogy odacsinálta...
– Kevin, ez elég valószínűtlenül hang...
– Figyelj! – mondta Kevin türelmetlenül. – Most figyelj, jó?
– Rendben. Igen. Figyelek.
– Az jutott eszembe, hogy amikor odaadta a fényképezőgépet, amikor hátramentünk, hogy szétverjük, emlékszel...?
– Igen.
– ...belenéztem abba a kis ablakba, ahol a gép számolja, hogy hány kép maradt még benne. És ott három volt, apa! Három volt beleírva!
– Jó. És aztán?
– És tényleg volt is benne film. Tudom, mert emlékszem, hogy kirepült egy olyan fényes fekete lap, amikor összetörtem. Fölpattant, aztán visszalibbent.
– Megismétlem: és aztán?
– Az én gépemben egyáltalán nem volt film, amikor Popnak odaadtam! Volt huszonnyolc képem. Azt kérte, hogy csináljak még harmincat, hogy a végén ötvennyolc legyen. Lehet, hogy vettem volna még filmet, ha tudom, mire készül, de valószínűleg nem. Akkorra már féltem a dologtól.
– Igen. Egy picit én is.
Kevin tiszteletteljesen nézett rá. – Tényleg féltél?
– Igen. Mondd tovább. Asszem, már sejtem, hová akarsz kilyukadni.
– Még csak azt akartam mondani, hogy ő is beszállt a film árába, de nem túl sokkal – még a felét sem adta. Apa, ez egy zsugori szemét.
John Delevan savanyúan mosolygott. – Az bizony, fiam. Hogy is mondjam, a világon a legnagyobb. Na, rajta, szedelődzködj! Az idő múlik, a tészta nyúlik.
Kevin az órára pillantott. Már majdnem nyolc óra volt. Egyikük sem tudta, hogy Pop az elkövetkező két percben ébred fel, és kezdi el azt a cselekvéssort, amiből később oly kevésre fog pontosan emlékezni.
– Jó – mondta Kevin. – Csak annyit akartam mondani, hogy ha akartam volna, se vehettem volna több filmet. Minden pénzem ráment a három csomag filmre. Még Megantól is kölcsön kellett kérnem egy dolcsit, és őt is engedtem egypárat fényképezni.
– Ti ketten az egész filmet elhasználtátok? Az utolsó képig?
– Igen! Igen! Még mondta is, hogy ötvennyolc kép van! És miután elfényképeztem az általa kért képeket, én egyáltalán nem vettem több filmet. Amikor elvittük neki, akkor töküres volt, apa. A kis ablakban a számláló nullán állt. Láttam, emlékszem! Ha az én gépem volt, hogy lehet, hogy az ablakocskában a számláló a hármason állt?
– De hát nem... – itt elhallgatott, és arcára furcsa, rá egyáltalán nem jellemző szomorúság telepedett, ahogy rájött, hogy Pop kicserélhette, és hogy az igazság az, hogy ő, John Delevan nem akarta elhinni, hogy Pop megteszi, hogy még a keserű tapasztalat sem bizonyult elégséges védőoltásnak az ostobaság ellen, és hogy Pop ugyanúgy megtévesztette őt, mint a fiát.
– Mit nem? Mire gondolsz, apa? Valami eszedbe jutott! Valami tényleg eszébe jutott. Mennyire le akart menni Pop a boltba, hogy felhozza az eredeti képeket, hogy megnézhessék közelebbről, hogy mi van az állat nyakában, ami végülis Kevin legújabb zsinórnyakkendőjének bizonyult, annak, amelyiken az a madár – valószínűleg harkály – van. Mi is lemehetnénk, mondta Kevin, amikor Pop felajánlotta, hogy felhozza a fotókat, de aztán Pop milyen gyorsan felugrott, izgágán, mint egy kismadár? Egy perc, és itt leszek, ezt mondta az öreg, vagy valami ilyesmit, és az igazság az – mondta Mr. Delevan magában –, hogy alig láttam, mit tesz vagy mit mond, mert én csak azt az istenverte videót akartam még egyszer megnézni. És az igazsághoz még más is hozzátartozott: Popnak nem kellett a szemük láttára kicserélnie a két fényképezőgépet, noha a vén szarházi nyilván fel volt készülve arra is, ha úgy alakul, és hetven év ide, hetven év oda, minden bizonnyal sikerült volna neki. De így, hogy ők fent voltak, ő meg lent, állítólag azért, hogy előkészítse Kevin fényképeit, akár húsz fényképezőgépet is kicserélhetett volna, csak úgy szórakozásból.
– Apa!
– Végül is kicserélhette – mondta Mr. Delevan. – De minek?
Kevin csak a fejét rázta. Nem tudta, minek. De azért örült; Mr. Delevan azt hitte, hogy ő tudja, és ettől olyan megkönnyebbülésfélét érzett. A becsületes embereknek nem kell a világ legalapvetőbb igazságait újra és újra megtanulniuk; néhány ilyen igazság végül is erősen beléjük épül. Csak hangosan ki kellett mondania a kérdést, hogy választ kapjon rá. Miért tesznek ezen a földön bármit is a Pop Merrillek? A profitért. Ez volt az ok, és semmi más. Kevin meg akarta semmisíteni. Miután megnézte Pop videofelvételét, Mr. Delevan is ezen a véleményen volt. Hármójuk közül melyikük volt egyedül képes egy másik lehetőséget is látni a dologban?
Természetesen Pop. Reginaid Marion „Pop” Merrill.
John Delevan mostanáig Kevin ágyának szélén ült, egyik karját a fia vállán nyugtatva. Most felállt. – Öltözz fel. Én lemegyek, és betelefonálok. Megmondom Brandonnak, hogy lehet, hogy csak kések, de az is lehet, hogy egyáltalán nem megyek be.
Belefeledkezett ezekbe a gondolatokba, képzeletben már Brandon Reeddel beszélve, de azért annyira nem, hogy ne lássa a hálát, ami kisfiának gondterhelt arcán felragyogott. Mr. Delevan elmosolyodott, és a rá nem jellemző szomorúság először gyengült, aztán teljesen elpárolgott. Jó érzés volt, hogy a fia még gyerek annyira, hogy elfogadja őt egy felsőbb hatalomnak, akihez kérvényeket lehet beadni abban a reményben, hogy az teljesíti őket; és ő is volt még annyira fiatal, hogy a fia öröme vigasz legyen számára.
– Azt hiszem – mondta az ajtó felé indulva –, látogatást kéne tennünk Pop Merrillnél. – Rápillantott a Kevin éjjeliszekrényén álló órára. Tíz perccel múlt nyolc, és a Kacatkirályság hátsó udvarán egy kalapács éppen lesújtott egy kakukkos órára. – Úgy fél kilenc táján szokott kinyitni. Körülbelül mi is addigra fogunk odaérni, azt hiszem. Elég, ha felveszel egy pulcsit.
Kifelé menet megállt, arcán rövid, jeges mosoly villant. De nem a fiára mosolygott. – Azt hiszem, hogy is mondjam, lesz némi magyarázkodnivalója.
Mr. Delevan kiment, és becsukta az ajtót maga után. Kevin meg gyorsan öltözködni kezdett.

 

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 

A Castle Rock-i La Verdiere's Szuper Drogéria a flancos neve ellenére leginkább egy szatócsbolt volt. A városka utolsó igazi szatócsboltja, egy hosszú, sötét terem, láncokra akasztott, fénytelen, légyszaros lámpaburákkal, amelyek homályosan tükröződtek a nyikorgó, de gyakran sikált parkettán, a Ben Franklin Bolt volt. 1978-ban lehelte ki a lelkét, hogy átadja a helyét egy Galaxia és E-Z Videokölcsönzés nevű videojáték-galériának, ahol a kedd „Felnőtt” nap volt, és húsz éven aluliak nem mehettek a hátsó szobába.
A La Verdiere's tartott mindent, amit a régi Ben Franklin, de az árucikkek itt hatalmas neoncsövek könyörtelen fényében fürdőztek, mely minden egyes árunak nyugtalan, lázas csillogást kölcsönzött. Vegyél meg!, sikoltották a termékek. Vegyél meg, különben lehet, hogy meghalsz! Vagy lehet, hogy a feleséged hal meg! Vagy a gyerekeid! Vagy a legjobb barátod! De lehet, hogy mind egyszerre. Hogy miért? Honnan tudhatnánk? Mi csak agyatlan termékek vagyunk, akik a La Verdiere's előregyártott polcain ülünk. De nem érzed, hogy igazunk van? Dehogyisnem! Akkor hát vegyél meg, MOST... RÖGTÖN!
Volt egy sor rövidárupolc, két sor polc elsősegély felszereléseknek és csodaszereknek, volt egy sor videó- és audiokazettáknak (üreseknek is, és műsorosoknak is). Volt egy hosszú magazinpolc, azután olcsó könyvek következtek, majd egy digitális pénztárgép alatt öngyújtók sorjáztak, egy másik alatt meg karórák voltak kirakva (a harmadik pénztárgép el volt rejtve abban a sötét sarokban, ahol magányos árnyékként a gyógyszerész ólálkodott, merthogy még egy kis patika is működött a boltban, ahogy az dukál). A játékpolc nagy részét elfoglalták a Halloween-cukorkák (Halloween után a játékok nemcsak hogy visszatérnek, de ahogy a napok megállíthatatlanul rohannak a karácsony felé, végül két egész polcot elfoglalnak). És mintha valóban lenne olyan, hogy Sors, nagy S-sel, és mintha ez sajátos módon bizonyítaná annak a másik világnak a létezését, aminek Pop azelőtt nem sok figyelmet szentelt (kivéve abban a tekintetben, hogy hogyan hízlalhatná vele a bukszáját), és amire Kevin azelőtt soha nem is gondolt, mintha most ez a sors jelent volna meg a kirakat központi részén, egy nagy gonddal elkészített kirakatrendezői alkotás formájában, melynek ŐSZI FOTÓFESZTIVÁL volt a címe.
A kirakat egy kosár színes őszi levélből állt, pontosabban a kosárból színpompás zuhatagként a padlón Ömöltek szét a levelek (és a gondos megfigyelő észrevehette, hogy ez a zuhatag tulajdonképpen túl nagy ahhoz, hogy abból az egy kosárból származzon). A levelek között meg számos Kodak és Polaroid fényképezőgép – az utóbbiak között egy csomó Nap 660-as is – és mindenféle tartozék hevert: dobozok, albumok, filmek és vakuk. Ennek az egész furcsa bőségszarunak a közepén egy régi fotóállvány állt, úgy, ahogy H. G. Wells Marsról jött halálgépei tornyosultak London elszenesedett romjai felett. Volt rajta egy tábla, ami minden kuncsafttal, akit eléggé érdekelt a dolog ahhoz, hogy közelebbről megnézze, tudatta, hogy ezen a héten: KIVÉTELES ÁRENGEDMÉNY MINDEN POLAROID KAMERÁRA ÉS TARTOZÉKRA!
Aznap reggel fél kilenckor, fél órával a La Verdiere's nyitása után, az egyetlen „kuncsaft” Pop Merrill volt. Figyelemre se méltatta a kiírást, hanem egyenesen az egyetlen nyitva levő pénztár felé sietett, ahol Molly Durham éppen kirakodta az órákat az e célt szolgáló műbársony terítőre.
Jaj, ne, megjött az öreg Szemgolyó, gondolta, és akaratlanul is fintorogni kezdett. Popnak volt egy igen jó módszere arra, hogy hogyan üssön el egy körülbelül Molly kávészünetével megegyező kis időtartamot, mégpedig az, hogy valahogy odaszivárgott a pulthoz, ahol dolgozott (mindig az övét választotta, még akkor is ha sorba kellett ezért állnia; sőt Molly már kezdte azt hinni, hogy jobban szereti, mikor van sor), és vett egy zacskó Prince Albert dohányt. Ezt a tranzakciót minden normális vevővel körülbelül harminc másodperc alatt le lehetett bonyolítani, de ha az Öreg Szemgolyót három percnél hamarabb sikerült leráznia, akkor igazán nagyon ügyesnek érezte magát. Összes pénzét egy láncon lógó repedezett bőrtárcában tartotta, amit ki kellett gyömöszkölnie a zsebéből – és Mollynak mindig úgy tűnt, hogy eközben kellemes pillanatokat szerez golyóinak. A kinyitása pedig mindig egy kis nyikorgó hanggal járt, és az ember már számított rá, hogy egy molylepke fog belőle kiröppenni, mint azokon a rajzfilmeken, ahol így ábrázolják a fösvény embert. A tárca tartalmának felső része egy halom papírpénzből állt, olyan bankókból, amelyek azt a benyomást keltették, hogy nem ajánlatos hozzájuk érni, mintha bacilusokkal lennének bekenve, alattuk viszont csengő ezüsttel volt tele. Pop előhalászik egy papírdollárt, majd a többi bankjegyet azokkal a vastag ujjaival valahogy a tárca szélére tereli, hogy hozzáférhessen az apróhoz – soha nem ad egynél több papírdollárost, az számára túlságosan felgyorsítaná a dolgot –, és aztán azt is elő kell még bányásznia. És ezalatt a szeme egy pillanatra sem pihen, egy vagy két másodpercre lenéz a tárcájára, de azért főleg az ujjaira bízza, hogy tapintással kiválasszák a megfelelő pénzérméket, és eközben tekintete Molly mellén, hasán, majd csípőjén mászik végig, és végül újra feltalál a melléhez. De soha nem nézett az arcára; még csak a szájáig sem jutott el, pedig a legtöbb férfit az is érdekli; nem, Pop Merrill szigorúan csak a női test anatómiájának alsóbb régiói iránt mutatott érdeklődést. És amikor végre befejezte – mindegy, milyen hosszan tartott, Mollynak mindig háromszor olyan hosszúnak tűnt az egész –, és végre elhúzta a belét a boltból, Molly mindig úgy érezte, hogy azonnal el kell mennie, és valahol le kell zuhanyoznia.
Így hát összeszedte minden lelkierejét, felöltötte a legkedvesebb még-csak-fél-kilenc-van-és-nekem-még-hét-és-fél-órám-van-itt mosolyát, és odaállt a pénztárhoz, ahogy Popot közeledni látta. Közben azt mondogatta magában: Végül is csak nézeget, mióta felnőttem, mindenhol megbámulnak a férfiak, és ez igaz is volt, de ez a nézés valahogy más volt. Mert Pop Merrill nem olyan volt, mint azok a fiúk, akik csak végigfuttatták tekintetüket csinos és kivételesen szemrevaló felsőtestén, már tíz év óta. Részben azért is, mert Pop öreg volt, de nemcsak emiatt. Az igazi ok az volt, hogy némely férfi csak ránézett, mások meg – ezek nagyon kevesen voltak – mintha tekintetükkel felfalták volna, és Merrill ez utóbbiak közé tartozott. A tekintetének mintha súlya lett volna; míg ott kurkászott a nyikorgó, öregasszonyos tárcájában, mely azonban határozottan férfias láncon lógott, szinte érezte a tekintetét, amint föl-alá tekereg a testén, fellubickolva testének dombjain, mint egy ebihal, majd gerinctelenül visszacsúszva testének völgyeibe, és Molly már bánta, hogy aznap nem apácaruhában jött dolgozni. Vagy páncélban.
De az anyja mindig azt mondogatta: Amin nem változtathatunk, Mollykám, azt el kell tűrnünk, és amíg valaki fel nem talál egy módszert a tekintetek súlyának mérésére, hogy a legszemtelenebb férfiakat – öregeket, és fiatalokat egyaránt – meg lehessen büntetni, vagy, ami valószínűbb, amíg Pop Merrill nem tesz Castle Rock összes lakójának szívességet a halálával, hogy azt a mindenki szemét bántó turistacsapdát, amit ő vezet, végre le lehessen rombolni, addig el kell tűrnie.
De ma kellemes meglepetés várt Mollyra – vagy legalábbis először annak tűnt. Pop szokásos éhes tekintete ma egy átlagos kuncsaftéval sem ért fel; mélységesen üresnek látszott. Nem arról volt szó, hogy keresztülnézett rajta, és nem is arról, hogy lepattant róla a tekintete. Mollynak inkább úgy tűnt, annyira a saját gondolataiba mélyedt, hogy a máskor oly átható tekintete most el sem éri, hanem félúton szertefoszlik – mintha egy ember szabad szemmel akarna megfigyelni egy, a galaxis túlsó végében levő csillagot.
– Segíthetek valamiben, Mr. Merrill? – kérdezte, és a lába már készen is állt, hogy minél gyorsabban megforduljon és a dohányos polchoz szaladjon. Ha Pop vásárolt, ezt a feladatot igyekezett mindig olyan gyorsan csinálni, amennyire csak lehetséges, mert mikor megfordult és a dohányért nyúlt, érezte, amint Pop szeme mohón végigvándorol a fenekén, gyorsan lepillant a lábaira, majd újra fel a fenekére egy végső, szem által végzett markolásra, és talán egy belecsípésre is, mielőtt visszafordulhatna.
– Igen – mondta Pop nyugodtan és derűsen, körülbelül annyi érdeklődéssel a lány iránt, mintha csak egy bankautomatához beszélne. Mollynak ez így teljesen megfelelt. – Kérnék... – és aztán jött egy szó, amit vagy nem hallott jól, vagy ha igen, akkor meglehetősen zagyva egy szó volt. Molly fölvillanó reménykedéssel arra gondolt, hogy talán összeomlottak annak a bonyolult védőgátakból és töltésekből álló hálózatnak az első darabkái, amit ez a vén gebe épített a szenilitás terjeszkedő tengere ellen.
Úgy hangzott mintha azt mondta volna, hogy dofilmány, de ilyen nevű árut nem tartottak a boltban... hacsak nem valami receptre kapható orvosságként.
– Hogy mondta, Mr. Merrill?
– Filmet – mondta olyan tisztán és határozottan, hogy Mollynak csalódnia kellett; meg volt róla győződve, hogy már először is pontosan így mondta, és csak ő értette rosszul. Talán ő az, akiben repednek a gátak és töltések.
– Milyet parancsol?
– Polaroidot – mondta Pop. – Két tekercset. – Molly nem egészen értette, mi történik, de afelől nem volt kétsége, hogy Castle Rock első számú vén gazembere ma nem önmaga. A szeme nem nézett semmire, és ahogy beszélt... az valamire emlékeztette, ami az ötéves unokahúgával, Ellennel volt kapcsolatban, de nem tudott rájönni, hogy mi az.
– Milyen típushoz, Mr. Merrill?
Törékenynek és színpadiasnak hallotta saját hangját, de Pop Merrill ezt egyáltalán nem vette észre. Valahol az ózonrétegben járhatott.
Egypercnyi gondolkodás után, mely alatt egyáltalán nem nézett Mollyra, hanem inkább úgy tűnt, mintha a jobb válla feletti cigarettasort tanulmányozta volna, kibökte: – Egy Polaroid Naphoz. 660-as típus. – Aztán rájött, amikor épp azt mondta Popnak, hogy ki kell vennie a kirakatból. Az unokahúgának volt egy nagy puha pandamacija, amit olyan okokból, amiket csak egy másik kislány érthetne meg, Paulette-nek nevezett el. Valahol Paulette-ben volt egy áramkör meg egy memóriaegység, ami körülbelül négyszáz egyszerű, rövid mondatot tárolt, olyanokat, mint: „Én szeretek ölelkezni, te nem?” és „Bár sose hagynál el!”. És az ember bármikor megbökte Paulette-et a szőrös kis köldöke felett, egy kis csönd következett, majd az egyik ilyen elragadó kis megjegyzés jött ki belőle, majdhogynem kibukott belőle, valami furcsa, távoli és érzelemmentes hangon, ami a hangsúlyánál fogva éppen hogy tagadni látszott a kimondott szavak értelmét. Ellen szerint Paulette hülye. Molly szerint volt benne valami hátborzongató, és mindig arra számított, hogy mindannyiuk nagy meglepetésére (kivéve a Castle Rock-i Molly nénit), a panda egyszer csak kimondja, amit igazából gondol. „Azt hiszem, ma éjjel álmodban megfojtlak”, vagy, mondjuk, csak annyit, hogy: „Van egy késem”.
Pop Merrill ma reggel olyan volt, mint Paulette, a plüss-panda. Üres tekintete nyugtalanítóan hasonlított Paulette tekintetére. Molly azt gondolta, hogy bármi változás az öregember szokásos nézésében csak jó lehet. Tévedett.
Molly a kirakatba hajolt, most az egyszer nem figyelve kidudorodó hátsó felére, és megpróbálta a lehető leggyorsabban megtalálni azt, ami az öregnek kellett. Biztos volt benne, hogy mikor visszafordul, Pop nem őt fogja nézni. Ezúttal igaza lett. Mikor megtalálta a filmet, és elindult visszafelé (lesöpörve egypár eltévelyedett levelet az egyik dobozról), Pop még mindig a cigarettapolcot bámulta, olyan közelről, mintha leltározni akarná. Egy vagy két másodpercbe telt észrevenni, hogy arckifejezése egyáltalán nem is arckifejezés volt, hanem a már majdnem isteni üresség.
Könyörgöm, menjen innen, imádkozott Molly. Kérem, vegye el a filmet, és menjen. Vagy csináljon bármit, csak ne érjen hozzám! Kérem.
Ha megérint, sikítani fogok, gondolta. Miért ilyen üres a bolt pont most? Miért nem lehet legalább egy másik vevő itt, lehetőleg Pangborn seriff, de mivel ő ezek szerint mással van elfoglalva, bárki más is jó lenne. Mr. Constantin, a gyógyszerész valahol ott volt a boltban, az igaz, de a gyógyszerpult távolsága simán tűnt negyed mérföldnek, és noha Molly tudta, hogy nem lehet annyira messze, még így is túl messze volt ahhoz, hogy odafuthasson hozzá, ha a vén Merrill úgy dönt, hogy megérinti. És mi van, ha Mr. Constantin kiment kávézni Mr. Keetonnal, aki az irodában dolgozik? Minél többet gondolt erre az eshetőségre, annál valószínűbbnek tűnt. Amikor valami ehhez hasonló nagyon komisz dolog történik, holtbiztos, hogy az ember egyedül van.
Valamiféle idegösszeroppanása lehet. Hallotta a saját hangját, amint üvegesen csengő vidámsággal azt mondta: – Parancsoljon, Mr. Merrill –, majd rárakta a filmet a pénztárgépre, és a pult mögé iszkolt, hogy legyen közöttük valami.
Az ősrégi bőrtárca kicsusszant Pop Merrill nadrágjából, Molly remegő ujjai meg félreütöttek valamit a gépen, és ezért újból kellett kezdenie az egész műveletet.
Pop két tízdollárost nyújtott oda neki.
Azt mondta magában, hogy csak attól gyűröttek, hogy ott voltak begyömöszölve a többi pénzzel együtt abban a kis tárcában, és talán nem is régiek, noha annak tűntek. Ez azonban nem állíthatta meg vágtázó képzeletét. A fantáziája ragaszkodott hozzá, hogy a pénz nemcsak gyűrött, hanem csuszamos is. És azt is tudta, hogy a régi nem a megfelelő kifejezés, sőt még csak meg sem közelíti az igazságot. Azokra a bizonyos bankjegyekre még az ősi sem lenne megfelelő kifejezés. Azok történelem előtti tízesek voltak, valahogy még Krisztus születése és a Stonehenge építése előtt nyomták őket, még mielőtt az első alacsony homlokú, nyakatlan Neander-völgyi kimászott volna a barlangjából. Abból a korból származtak, amikor még Isten is csak kisgyerek volt.
Molly nem akart hozzájuk nyúlni.
Hozzá kellett nyúlnia.
Az öregember várta a visszajárót.
Kényszerítve magát, hogy elvegye a pénzt, és amilyen gyorsan csak tudta, bedugta a kasszába, és közben olyan keményen beütötte az egyik ujját, hogy a köröm nagy részét leszakította, és ezt az amúgy igen heves fájdalommal járó sebesülést a mostani kivételesen szorult helyzetében észre sem vette, csak egy kicsivel később... amikorra már eléggé megnyugodott, és szidta magát, amiért úgy viselkedett, mint egy idétlen kislány az első menstruációjakor.
Abban a pillanatban azonban csak arra koncentrált, hogy a bankók minél gyorsabban a kasszába kerüljenek, és minél hamarabb elengedhesse, de még később is emlékezett rá, hogy milyen volt azoknak a tízeseknek a felülete. Olyan volt, mintha mászna, fickándozna az ujja között; mintha billió bacilus, billió hatalmas bacilus, majdnem akkora, hogy szabad szemmel is látható, siklana rajtuk az ő karja felé azzal a céllal, hogy megfertőzzék valami betegséggel, amitől az öregember szenvedett.
De az öregember várta a visszajárót.
Molly erre koncentrált, ajkait olyan erősen összeszorítva, hogy falfehérré váltak; négy egydolláros, amik nem akartak, egyáltalán nem akartak előjönni a fémkar alól, ami a kassza aljához szorította őket. Aztán egy tízcentes, de uramisten!, nem volt egy tízcentes se a kasszában; Uramisten, mit vétett, hogy a feljegyzett történelem egyik reggelén ide van kényszerítve ezzel a furcsa vénemberrel, amikor másra sem vágyik, csak hogy gyorsan kijusson innen.
Előhalászott egy ötcentest, és nagyon közelről érezte a néma, rossz szagú légáramot az öregember felől (és úgy érezte, hogy amikor majd rá kell néznie, ha tetszik, ha nem, azt fogja látni, hogy Pop még közelebb van, hogy a pultra támaszkodva hajol felé), aztán három egyest, aztán egy negyediket, és egy ötödiket is... de az utolsó visszaesett a kasszába a húszasok közé, és most dermedt, hideg ujjaival kell előkotornia azokat. Megint majdnem kispricceltek az ujjai közül; érezte az izzadságcseppeket a tarkóján és a felső ajka meg az orra közt. Aztán erősen az öklébe szorította a pénzt, és imádkozott, hogy Pop keze ne legyen kinyújtva, hogy a visszajárót elvegye, hogy ne kelljen majd megérintenie száraz, hüllőszerű bőrét, de tudva, valahogy tudva, hogy ennek kell történnie, felnézett, és érezte, hogy megfagyott sikolyba rándulnak az arcizmai, s közben azt mondta magában, hogy egyáltalán nem vesz tudomást arról a képről, amit ostoba, csökönyös agya láttatni próbál vele, a képről, amint az a száraz kéz hirtelen rákulcsolódik az ő kezére, mint valami szörnyűséges öreg madár karma, nem is egy ragadozó, hanem egy dögevő karma; azt mondogatta magában, hogy nem látja ezeket a rémképeket, egyáltalán nem lát ilyesmit, és felemelte a fejét, arcán a sikoltó vigyorral, ami olyan élesen hallatszott, mint egy halálsikoly a forró, csendes éjszakában, és a bolt üres volt.
Pop sehol.
Elment, mialatt Molly a visszajárót számolta.
Molly egész testében reszketni kezdett. Ha szüksége lett volna konkrét bizonyítékra, hogy a vén kujon ma nem volt önmaga, hát íme. Ez volt a pozitív bizonyíték, az elvitathatatlan, perdöntő bizonyíték: az ő emlékezetében az első alkalommal (és fogadott volna, hogy a városka élő emlékezetében is ez volt az első alkalom, és a fogadást meg is nyerte volna) Pop Merrill – aki azon ritka alkalmakkor sem volt hajlandó borravalót adni, mikor vendéglőben evett – kiment egy üzlethelyiségből anélkül, hogy megvárta volna a visszajárót.
Molly megpróbálta szétnyitni az ujjait, és megszabadulni a négy egyestől, az ötcentestől – az összes aprótól. Döbbenten vette észre, hogy képtelen rá. A másik kezével kellett odanyúlnia, és szétfeszítenie a saját ujjait. Pop visszajárója a pult üveglapjára esett, Molly pedig az egyik oldalra lesöpörte, nem akart hozzájuk érni.
És Pop Merrillt sem akarta látni többé.

 

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 

Pop tekintete továbbra is üres maradt, miután kijött a La Verdiere'sből. Az maradt, miközben átment a járdán, kezében a filmekkel. Aztán a merevség megtört, és átalakult valami nyugtalanítóan óvatos arckifejezéssé, mikor lelépett egy csatornafedélre... és ott megállt, egyik lába a járdán, a másik pedig az elnyomott cigarettavégekből és üres chipses zacskókból álló szemét közepén. Itt most egy másik Pop állt, akit Molly fel sem ismert volna, noha sokan azok közül, akiket az öregember átvágott, könnyedén felismerték volna. Ez itt most nem Merrill volt, a kéjenc, nem Merrill volt, a robot, ez Merrill volt a vadállat, és be volt gyulladva. Egyszer csak ott volt, igazi valójában, márpedig ezt ritkán engedte meg magának. Az volt ugyanis a véleménye, hogy nem helyes, ha az ember ilyen sokat megmutat az igazi énjéből. Aznap reggel azonban távolról sem volt ura önmagának, és különben sem járt arra senki, aki megláthatta volna. Ha járt volna arra valaki, az nem Popot, a jókedélyű kisvárosi filozófust láthatta volna ott, még csak nem is Popot, a furfangos csalót, hanem mintegy a lelkét látta volna. A teljes mértékben ott levésnek abban a pillanatában Pop úgy nézett ki maga is, mint egy vad kutya, egy kóbor kutya, mely elvadult, és most megáll egy éjféli tyúkmészárlás közepette, fölálló, tépett fülekkel, feltartott fejjel, egy kicsit kilátszó véres fogaival, ahogy valami zajt hall a farmer házából, és a puskára gondol, az oldalára fordított nyolcashoz hasonló két kövér, fekete lyukra. Egy kutya persze nem tudja, milyen egy nyolcas, de a végtelenség bizonytalan alakját még egy kutya is felismeri, ha az ösztönei eléggé kiélesedtek.
A tér másik végén láthatta a Kacatkirályság húgysárga homlokzatát, mely kissé elhúzódott a szomszédos épületektől: az üres háztól – ami még ez év elején is otthont adott egy mosodának –, a Nan Villásreggelizőjétől, és a Varró Nőktől, a ruha- és rövidáru bolttól, amelyet Evvie Chalmers dédunokája, Polly vezetett – róla majd más alkalommal beszélünk.
Harántirányú parkolóhelyek sorakoztak az Alsó Fő utca minden boltja előtt, és ezek mind üresek voltak... kivéve egyet, amit éppen most töltött be egy Ford kombi, amit Pop azonnal felismert. A motor halk dübögése tisztán hallatszott a csendes reggeli levegőben. Aztán leállt, a féklámpák is kialudtak, és Pop visszahúzta a lábát a csatornatetőről, és körültekintően visszahúzódott a La Verdiere's sarkára. Ott állt, némán, mint a kutya a tyúkólban, melynek éberségét felriasztotta valami kis hang, olyan halk, ami gyilkos révületük közepette a nem olyan okos és öreg kutyák figyelmét elkerülte volna.
John Delevan kiszállt a Ford kormánya mögül. A fiú kiszállt a másik oldalon. A férfi türelmetlenül kopogtatni kezdett, elég hangosan ahhoz, hogy a hang tisztán elérkezzen Pophoz, mint az előbb a motor hangja. Delevan abbahagyta, mindketten hallgatóztak, majd Delevan újra elkezdett nem is kopogtatni, hanem dörömbölni az ajtón, és nem kellett gondolatolvasónak lenni, hogy az ember rájöjjön, hogy dühös.
Mindent tudnak, gondolta Pop. Valahogy rájöttek. Micsoda szerencse, hogy összetörtem azt a kurva fényképezőgépet.
Még állt ott egy percig teljesen mozdulatlanul, ha árnyékba boruló szemének mozgását nem tekintjük, majd körbecsusszant a bolt sarkán, és beslisszolt a bolt és a szomszéd bank közt futó kis mellékutcába, de úgy, hogy egy ötven évvel fiatalabb férfi is megirigyelte volna a mozdulat könnyed fürgeségét.
Ma reggel, gondolta Pop, talán okosabb lenne a kertek alatt menni haza.

 

 

TIZENHATODIK FEJEZET

 

Mikor még mindig nem jött válasz, John Delevan harmadszor is nekitámadt az ajtónak, olyan erőseket ütve, hogy az üveg lazán lötyögni kezdett a rohadó gittben, és a keze is megsérült. Akkor döbbent rá, hogy mennyire dühös, mikor megsértette a kezét. Nem mintha bármiféleképpen indokolatlannak érezte volna a haragot, ha Merrill tényleg azt tette, amit Kevin szerint tett – és valóban, minél többet gondolkodott a dolgon, John Delevan annál inkább biztos volt benne, hogy Kevinnek igaza van. Csak azon csodálkozott, hogy mostanáig nem ismerte fel magában a haragot.
Ez a reggel, úgy tűnik, önmagunk megismeréséről szól, gondolta, és ebben volt valami tanító nénis. Ez mosolyra késztette, és egy kicsit lazítani is tudott.
Kevin azonban nem mosolygott, és nem is lazított.
– Három dolog lehetséges – mondta Mr. Delevan a fiának. – Lehet, hogy Merrill még nem ébredt fel, lehet, hogy egyszerűen nem nyit ajtót, vagy megneszelte, hogy rájöttünk valamire, és elillant a fényképezőgépeddel. Majd felnevetett, és hozzátette: – Vagy van egy negyedik lehetőség is. Lehet, hogy álmában meghalt.
– Nem halt meg. – Kevin a fejét az ajtó koszos üvegének támasztva állt, és arra gondolt, bárcsak sose lépett volna be ezen az ajtón. A tenyerét a szeme fölé tartotta ellenzőnek, mert a tér keleti oldalán felkelő naptól fényesen csillogott az üveg.
– Oda nézz!
Mr. Delevan is a homlokához tartotta a tenyerét, és orrát az üveghez nyomta. Ott álltak egymás mellett, háttal a térnek, a Kacatkirályság homályába bámulva, mint a világ két legelszántabb kirakatnézője. – Hát, ha el is szökött, úgy látszik, a szarát itthagyta.
– Ja, de én nem erre gondoltam. Nem látod? – Mit?
– Ott lóg, azon az oszlopon. A mellett az asztal mellett, ami tele van órákkal.
És a következő pillanatban Mr. Delevan is meglátta: egy Polaroid fényképezőgép volt az, a zsinórjánál fogva felakasztva az oszlopon egy kampóra. Úgy hitte, hogy még a lepattogzott részt is látja rajta, de lehet, hogy csak képzelődött.
Nem, ez nem a képzelet műve.
A mosoly lefagyott az arcáról, és felismerte, hogy ugyanazt kezdi érezni, amit Kevin: azt a hátborzongató és nyugtalanító bizonyosságot, hogy valami egyszerű és mégis iszonyatosan veszélyes masina működik... és ellentétben Pop óráinak nagy részével, ez pontosan működik.
– Gondolod, hogy odafent ül, és csak arra vár, hogy végre elmenjünk? – kérdezte Mr. Delevan hangosan, bár igazából magában beszélt. Az ajtón lévő zár újnak és drágának látszott... de fogadott volna, ha egyikük – talán inkább Kevin, mert ő jobb formában volt – elég erősen nekimegy, a zár simán kitörne az elöregedett fából. Eltűnődött: Egy zár is csak annyira jó, mint az ajtó, amibe rakják. Az emberek sose gondolkodnak.
Kevin elfordította nyúzott arcát, és apjára nézett. Abban a pillanatban John Delevant legalább annyira megdöbbentette Kevin arca, mint amennyire korábban Kevint az ő arca. Arra gondolt: Kíváncsi lennék, hány apának adatik meg, hogy lássa, hogy fog kinézni a fia felnőttként. Nem lesz mindig ilyen feszült és gondterhelt – istenem, remélem, nem lesz az –, de valahogy így fog festeni. És, a mindenit, igencsak jóképű lesz!
– Mi az? – kérdezte Kevin rekedten. – Mi van, apu?
– Be akarod törni? Mert felőlem rendben.
– Még nem. Nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Szerintem nincs idebenn... de itt van a közelben.
Ilyesmit nem lehet tudni. Ilyesmit gondolni sem lehet.
De az ő fia mégis tudta, és valószínűnek tartotta, hogy Kevinnek igaza van. Valamiféle kapcsolat alakult ki Pop és a fia között. „Valamiféle” kapcsolat? Legyünk őszinték. Pontosan tudta, miféle kapcsolat volt az. A kapcsolat az a rohadt fényképezőgép volt, ami ott lógott a falon, és minél tovább húzódott a dolog, minél tovább érezte, hogy a masina működik, minél tovább hallotta a csikorgó kerekeket és a lelketlen, gonosz fogak forgását, annál kevésbé tetszett neki ez az egész.
Széttörni a gépet, széttörni a kapcsolatot, gondolta, és azt mondta: – Biztos vagy benne, Kev?
– Kerüljük meg, és menjünk hátra. Próbáljuk meg a másik ajtót.
– Ott egy kapu van. Biztos, hogy zárva lesz.
– Talán átmászhatunk rajta.
– Oké – mondta Mr. Delevan, és követte a fiát, le a Kacatkirályság lépcsőjén, és körbe a mellékutcáig, azon gondolkodva közben, hogy esetleg elvesztette a józan eszét.
De a kapu nem volt zárva. Pop elfelejtette bezárni, és Mr. Delevan bármennyire utálta a gondolatát is a kerítésmászásnak, vagy esetleg a kerítésről való leesésnek, vagy annak a kárnak, ami a művelet közben érheti a golyóit, a nyitott ajtó még kevésbé tetszett neki. Mindazonáltal Kevin és ő beléptek rajta, Pop szemetes hátsó kertjébe, amit még a lehullott októberi levelek tömege sem tudott megszépíteni.
Kevin átvágott a kidobott szemét halmain, amiket Pop a szemétlerakóhelyre már lusta volt elvinni, és Mr. Delevan követte. Körülbelül ugyanabban a percben érkeztek a favágótönkhöz, amikor Pop kiért Mrs. Althea Linden hátsó kertjéből a Mullberry utcára, egy háztömbbel nyugatabbra. Addig megy a Mullberry utcán, míg el nem éri a Farkasfog Erdészeti Vállalat irodáit. Noha a vállalat teherautói már Nyugat-Maine útjait rótták, és a favágók motoros fűrészeinek sikítása és vonyítása a környék már félig kiirtott keményfaerdejei felől szálltak fel úgy fél hét óta, az irodába senki nem jön be kilenc előtt, s addig még volt jó negyedóra. A vállalat kicsiny hátsó kertjének végében magas palánkkerítés húzódott. És annak a kapujához Popnak volt kulcsa; ha kinyitja szépen átsétálhat saját kertjébe.
Kevin odaért a tönkhöz, a nyomában Mr. Delevannal, aki követte a fia pillantását, és hunyorogni kezdett. Már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi az ördögöt jelentsen ez, de aztán inkább nem kérdezett semmit. Kezdte gyanítani Kevin segítsége nélkül is. Nem volt helyes, hogy ilyen gondolatai támadtak, nem volt természetes, és saját tapasztalatából (aminek megszerzésében Pop Merrill is közrejátszott, amint azt nemrég elmesélte a fiának) tudta, hogy ösztönből cselekedni a legjobb út lehet a legrosszabb döntéshez, a hebehurgya cselekedetekhez, de ez most nem számított. És bár ezt nem fogalmazta meg ilyen világosan, az az igazság, hogy Mr. Delevan csak remélte, hogy az egész őrület után újra felvételt nyerhet a Racionális Emberek klubjába.
Először azt hitte, hogy egy Polaroid fényképezőgép szétszórt maradványait látja. Ez persze csak az agya volt, amint próbált némi ésszerűséget felfedezni a látványban; ami a tönk körül, a földön szétszórva hevert, az semmi hasonlóságot nem mutatott egy fényképezőgép maradványaival, sem Polaroidéval, sem másfajtáéval. Azok a fogaskerekek és lendkerekek csak egy órához tartozhattak. Aztán meglátta a döglött famadarat, és már azt is tudta, milyen óra volt. Már nyitotta a száját, hogy megkérdezze Kevint, szerinte mi az ördögnek hozott ki Pop egy kakukkos órát a hátsó kertbe, és minek verte agyon egy kalapáccsal. Újra végiggondolta, és végül is nem kellett megkérdeznie. Lassan erre is érkezett a válasz. Nem akarta, hogy érkezzen, mert olyan mértékű megbolondulásra vetett fényt, ami Mr. Delevannak már egy kicsit sok volt, de akár akarta, akár nem, a válasz érkezett.
Egy kakukkos órát muszáj valamire akasztani. Muszáj felakasztani az ingák miatt. És mire lehet felakasztani? Hát mire, egy kampóra, természetesen.
Talán egy tartógerendából kiálló kampóra.
Mondjuk, olyanra, amilyenen Kevin Polaroidja lógott.
Most megszólalt, és a szavai mintha valahonnan a messzeségből jöttek volna: – Mi történt vele, Kevin? Megőrült?
– Nem egyszerűen megőrült – válaszolta Kevin, és az ő hangja is a messzeségből érkezett, ahogy ott álltak a favágótönk felett, nézve az összetört óra maradványait. – A fényképezőgép őrületbe kergette.
– Össze kell törnünk – mondta Mr. Delevan. A hangja, mintha csak nagy sokára érkezett volna el a füléhez.
– Még nem – mondta Kevin. – Először el kell mennünk a drogériába. Ott most különleges árleszállítás van.
– Miféle különleges árlesz...
Kevin megfogta a karját. John Delevan ránézett. Kevin úgy szegte föl a fejét, mint egy szarvas, ami tűz szagát érzi. Ebben a pillanatban a fiú nem egyszerűen jóképű volt; majdhogynem isteni volt, mint egy fiatal költő halálának órájában.
– Mi az? – kérdezte Mr. Dele van türelmetlenül.
– Nem hallottál valami zajt? – Az összpontosítás lassan kétkedő arckifejezésre változott.
– Egy autó az utcán – mondta Mr. Delevan. Hány évvel is idősebb a fiánál? – tűnődött el hirtelen. Huszonöt évvel? Úristen, nem kéne aszerint is viselkednie?
Elhessegette magától furcsa érzéseit, és elkeseredetten kutatta felnőttségét. Végül meg is talált belőle egy keveset. Olyan érzés volt felvenni, mintha egy kopott, régi kabátba bújna bele.
– Biztos vagy benne, apu?
– Igen. Kevin, túlzottan fel vagy ajzva. Uralkodj magadon, különben... – Különben mi van? De tudta, és erőtlenül felnevetett. – Különben mindjárt mindketten elszaladunk, mint a nyulak.
Kevin egy pillanatig gondolataiba merülve nézett, mintha mély álomból ébredezne, talán transzból, majd bólintott.
– Menjünk.
– Miért, Kevin? Mit akarsz? Lehet, hogy odafent van, csak nem nyit ajtót.
– Majd elmondom, ha odaértünk, apu. Na, gyere. – És kirángatta apját a mocskos hátsó kertből a szűk kis utcára.
– Kevin, ki akarod tépni a karomat, vagy mi? – kérdezte Mr. Delevan, már kint a járdán.
– Ott volt, hátul – mondta Kevin. – Ott rejtőzködött. És azt várta, hogy elmenjünk. Éreztem a jelenlétét.
– Ott volt... – Mr. Delevan elhallgatott, majd újra kezdte. – Hát jó... tegyük fel, hogy ott volt. Csak egy lehetőségként. Nem kéne visszamennünk, és megrángatnunk a grabancát?
– Majd egy kicsit megkésve hozzátette: – De hol volt?
– A palánk túloldalán – mondta Kevin. A fiú tekintete lebegővé vált. Mr. Delevannak egyre kevésbé tetszett a dolog. – Már járt ott. Megkapta, amit akart. Sietnünk kell.
Kevin már a járda széle felé tartott, hogy átvágjon a téren a La Verdiere'shez. Mr. Delevan utánanyúlt és megragadta, mint egy ellenőr az embert, aki jegy nélkül akar feljutni a vonatra. – Kevin, miről beszélsz?
Akkor Kevin megmondta; ránézett, és megmondta. – Egyre közelebb van, apu. Légy szíves! Az életemről van szó. – Az apjára nézett, könyörögve sápadt arcával és halálra szánt, lebegő szemével. – A kutya közeledik, apu. Nem lenne semmi értelme egyszerűen betörni, és elvinni a fényképezőgépet. Azon már túl vagyunk. Kérlek, ne állíts meg! Kérlek, ne ébressz fel! Az életemért kérlek!
Mr. Delevan tett egy utolsó hatalmas erőfeszítést, hogy ne adja meg magát ennek az áradó őrületnek, majd megadta magát.
– Gyerünk! – mondta, megmarkolva a fia könyökét. – Bármi is legyen az, legyünk túl rajta. Kis szünet. – Van elég időnk?
– Nem vagyok benne biztos – mondta Kevin, majd vonakodva hozzátette: – Nem hiszem.

 

 

TIZENHETEDIK FEJEZET

 

Pop a palánk mögött várakozott, és egy lyukon keresztül nézte Delevanéket. A farzsebébe tette a dohányt, így a kezét szabadon ökölbe szoríthatta és kiengedhette, és újra ökölbe szoríthatta és újra kiengedhette.
Ez magánlaksértés, suttogta magában, és ha gondolatai ölni tudtak volna, akkor odakúsznak, és mindkettőt agyoncsapják. Ez magánterület, az anyátok, ez magánlaksértés!
A jó öreg Törvény „kezével” kellett volna lesújtania rájuk. Ezt kellett volna csinálnia. És meg is tette volna, ha nem annak a fényképezőgépnek a roncsai felett állnak, amit a fiú elméletileg már két hete összetört, Pop jóváhagyásával. Azt gondolta, esetleg így is rájuk boríthatná a bilit, de tudta, hogy éreznek iránta ebben a városban. Pangborn, Keeton és a többiek. Szemétládának tartották. Egy nagy rakás szarnak.
Kivéve, ha valamiért szorul a tökük, és azonnal készpénzre van szükségük, sötétedés után.
Ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte, aztán újra ökölbe szorította, és megint kiengedte.
Delevanék valamit beszéltek, de Pop nem vette magának a fáradságot, hogy kihallgassa őket. Az agya egy füstölgő kohó volt. A litánia folytatódott: Az én magánterületemen vannak, és én nem tehetek ellenük semmit! Az én istenverte magánterületemen vannak, és én semmit sem tehetek! Az isten verje meg! Az isten verje meg mindkettőjüket!
Aztán végre elmentek. Mikor Pop meghallotta a kapu rozsdás nyikorgását, kinyitotta a palánkon lévő ajtót. Keresztülcsusszant, átfutott a kerten a hátsó ajtóhoz – hetvenéves létére meglepő fürgeséggel, egyik kezével végig erősen fogva jobb combjának felső részét, mintha minden fürgesége ellenére kemény reumatikus fájdalmakkal küszködne azon a ponton. Tulajdonképpen azonban Pop semmiféle fájdalommal nem küszködött. Egyszerűen nem akarta, hogy a kulcsa vagy az apró a tárcájában csörögni kezdjen. Hátha Delevanék még nem mentek el, és valahol itt ólálkodnak, olyan helyen, ahol pont nem láthatja őket. Pop egyáltalán nem lett volna meglepve, ha ez történik. Ha az ember szarba nyúl, számítson rá, hogy büdös lesz a keze.
Elővette kulcscsomóját a zsebéből. Most csörgött ugyan, de halkan, Popnak mégis nagyon hangosnak tűnt. Balra pillantott, és biztos volt benne, hogy ott fogja látni a kölyök bámuló birkafejét. Szája kemény, feszült grimaszba rándult a félelemtől. De senki nem állt ott.
Legalábbis egyelőre senki.
Megtalálta a jó kulcsot, bedugta a zárba, és bement. Vigyázott, nehogy túlságosan kitárja az ajtót, mert a csuklók attól csikorogni kezdenek.
Odabent vad mozdulattal ráfordította a reteszt, majd beljebb lépett a Kacatkirályságba. Úgy ismerte ezeket az árnyakat, mint a tenyerét. Álmában is eligazodott volna ezeken a keskeny, koszos folyosókon... és valóban el is igazodott, noha ez, mint jó pár más dolog is, egy időre kitörlődött az emlékezetéből.
Volt egy koszos kis oldalablak, közel a bolt homlokzatához, ami arra a kis mellékutcára nézett, amin Delevanék is végigjöttek, amikor az ő hátsó udvara felé tartottak. Egy keskeny sávban ki lehetett látni a járdára és a városi parkra.
Pop odacsusszant az ablakhoz az értéktelen folyóiratoszlopok közt, amik a sötét helyiségbe ontották sárga múzeumszagukat. Kinézett a mellékutcára, és látta, hogy üres. Balra nézett, és észrevette Delevanékat, amint átvágnak a parkon a zenepavilon mellett, a koszos, összekarcolt üvegen keresztül elmosódottan, ahogyan a hal láthatja a világot az akváriumból. Nem nézte végig, míg eltűnnek a látóteréből, és nem is ment az utcai ablakhoz, hogy többet lásson belőlük. Kitalálta, hogy a La Verdiere'sbe mennek, és mivel nála jártak, nyilván utána fognak kérdezősködni. Vajon mit mondhatna róla az a kis pénztáros cicus? Azt, hogy ott volt, aztán elment. Mi mást? Csak annyit még, hogy vett két zacskó dohányt.
Pop mosolygott.
Ez alapján nehezen lehetne bármit is ráfogni.
Talált egy papírzacskót, kiment a kertbe, a favágótönk felé indult, egy pillanatra elgondolkodott, aztán inkább a kertkapu felé vette az irányt. Ha valaki egyszer gondatlan, az még nem jelenti, hogy mindig is az lesz.
Miután a kaput bezárta, odament a favágótönkhöz, és elkezdte felszedegetni az összetört fényképezőgép darabkáit. Alaposan dolgozott, és a lehető leggyorsabban.
Mindent felszedett, kivéve az olyan apró szilánkokat és morzsákat, amik már azonosíthatatlan, általános kosznak tűntek. Egy rendőrségi laboratóriumban persze azonosíthatták volna az ott maradt darabkákat is; Pop látta a tévében a bűnügyi műsorokban, hogy azok a tudományos fickók elmennek a tett színhelyére, és kis ecsetekkel, porszívókkal meg csipesszel műanyag zacskókba pakolnak mindenfélét, de a Castle Rock-i rendőrségnek nincsenek ilyesféle felszerelései. És Pop nehezen tudta elképzelni, hogy Pangborn seriff rá tudná venni az Állami Rendőrséget, hogy küldjék ki a laboratóriumkocsit, még ha őt magát rá is lehetne venni, hogy megpróbálkozzon vele egy olyan ügyért, ami nem több, mint egy fényképezőgép-lopás, márpedig Delevanék ennél többel nem gyanúsíthatták, anélkül, hogy bolondnak ne nézzék őket. Miután ellenőrizte a területet, visszament a házba, kinyitotta a „különleges” fiókot, és belehelyezte a papírzacskót. Majd visszazárta a fiókot, és zsebre rakta a kulcsokat. Ezt is elintézte. Ami meg a házkutatási parancsot illeti, előbb havazik a pokolban, mint hogy, Delevanék rá tudják venni Pangborn seriffet, hogy bemenjen érte a kerületi központba. És még ha elég hülye is ahhoz, hogy megpróbálja, mire ide eljutnának, ő már rég eltünteti a fényképezőgép maradványait. Persze nem most azonnal, az veszélyesebb lenne, mint itt hagyni a zárt fiókban. Delevanék visszajönnének, és pont tetten érnék. Legjobb, ha vár egy kicsit.
Mert biztos, hogy visszajönnek. Pop Merrill ezt olyan biztosan tudta, mint a saját nevét. Később talán, miután ez az egész őrület és hisztéria elmúlt, képes lesz odamenni a fiúhoz, és elmondani neki: Igen. Pontosan. Minden, amivel gyanúsítasz, igaz. Mi lenne, ha egyszerűen ejtenénk a témát, és nem ismerjük egymást... rendben? Hiszen megtehetjük. Lehet, hogy te nem így gondolod, legalábbis így elsőre nem, de majd meglátod, hogy nem lehetetlen. Mert, nézd – te szét akartad törni a gépet, mert azt gondoltad, hogy veszélyes, én meg el akartam adni, mert azt gondoltam, hogy értékes. Kiderült, hogy neked volt igazad, és én tévedtem, és ennél több elégtétel nem is kell neked. Ha jobban ismernél, tudnád, miért – ebben a városban nem sokan hallottak ilyet tőlem. Fáj is ezt mondanom, de, hogy is mondjam, nem számít; ha már tévedtem, szeretném magam elég felnőttnek érezni ahhoz, hogy tudomásul vegyem, függetlenül attól, mennyire fájdalmas ez. Végülis, fiam azt tettem, amit először te akartál megtenni. Hogy is mondjam, végül mindketten ugyanabba az utcába érkeztünk, és szerintem ami elmúlt, azt felejtsük el. Én tudom, mit gondolsz rólam, és azt is tudom, hogy én mit gondolok rólad, és egyikünk sem fog a másikra szavazni a július 4-i főmarsallválasztáson, de ez rendben is van: evvel a dologgal együtt tudunk élni. Mindössze annyit akarok mondani, hogy mindketten örülünk, hogy az az istenverte fényképezőgép eltűnt az életünkből, és zárjuk le az egész ügyet, és induljunk el szépen, ki-ki a maga dolga után.
De ennek még nem érkezett el az ideje, és ha elérkezik, akkor sem biztos hogy a dolog megtörténik. Beletelik egy kis időbe, míg lehiggadnak. Most azonban még mindketten készek lennének cafatokra szaggatni a seggét, mint
(az a kutya a képen)
mint... hát végül is mindegy, hogy mire hasonlítanának. A fontos csak az, hogy itt legyen, vigye az üzletet, mint normálisan, olyan ártatlan képpel, mint egy visszamaradott kisbaba, mire visszaérnek.
Merthogy visszajönnek, az biztos.
De ez nem baj. Nem baj, mert...
– Mert ura vagyok a helyzetnek – suttogta Pop. – Ezt akartam mondani.
Akkor a bejárati ajtóhoz ment, és a táblát a ZÁRVA oldaláról a NYITVA oldalára fordította (majd azonnal vissza is fordította a ZÁRVA oldalára, de Pop nem látta, hogy ezt teszi, és később sem emlékezett volna rá). Rendben, kezdetnek nem is rossz. Mi következzen most? Nézzen úgy ki, mint bármely teljesen normális nap, ne legyen se több, se kevesebb. Meglepettnek kell lennie, és olyan mi-a-csudáról-beszéltek stílusban kell viselkednie, mikor visszatérnek füstölgő orrlyukakkal, készen arra, hogy meghaljanak azért, ami már amúgy is olyan halott, mint egy kődarab.
Akkor hát... mi lehet a legnormálisabb dolog, amit csinálhat, mikor visszaérnek Pangborn seriffel, vagy nélküle?
Pop tekintete a tartógerendára akasztott kakukkos órára szegeződött, a mellett a szép asztal mellett, amit egy árverésen szerzett Sebagóban pár hete. A kakukkos óra nem volt valami szép, eredetileg árleszállításon vásárolhatta valaki, aki megpróbált takarékosan élni (az olyanokat, akik csak próbálnak takarékosak lenni, Pop szerencsétlen, zavarodott lelkeknek tartotta, akik állandó csalódottság állapotában sodródnak keresztül az életen). Mégis, ha rendbe tudná hozni, legalább annyira, hogy egy kicsit járjon, esetleg el tudná adni a síelőknek, akik pár hónapon belül megjelennek, vagy valakinek, akinek kell egy óra a nyaralójába, vagy a síszállásra, mert az előző tropára ment, és az illető még nem érti meg (és valószínűleg soha nem is fogja megérteni), hogy egy másik jó vásár nem megoldás lenne, hanem csak újabb probléma.
Pop sajnálná ezt az embert, és olyan becsületesen alkudozna vele, amennyire az egyáltalán kitelik tőle. Csak hát pénztártól való távozás után reklamáció nincs; ezt nemcsak vallotta, hanem sokszor valóban ki is mondta, mert hát valamiből neki is meg kell élnie.
Pontosan. Ezért most szépen odaül a munkaasztalához, és elpepecsel azzal az órával, hátha meg tudja javítani, és mikor Delevanék visszajönnek, ezen tevékenység közben fogják találni. Talán addigra már egypár jövendő kuncsaft is betéved; reménykedhetett benne, habár ez sosem volt forgalmas időszaka az évnek. Egy kuncsaft már csak hab lenne a tortán. A fontos a látszat volt: egy fickó, akinek nincs semmi rejtegetnivalója, végzi szokásos napjának szokásos teendőit, a szokásos ritmusban.
Pop odament a gerendához, és leakasztotta az órát a pocokról, óvatosan, hogy ne gabalyodjanak össze a súlyok. Visszavitte a munkaasztalához, közben kicsit dudorászott. Lerakta, és érezte, hogy valami van a hátsó zsebében. Friss dohány. Ez is jó.
Pop arra gondolt, hogy elpipázgat egy kicsit, míg dolgozik.

 

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

 

– Nem tudhatod, hogy itt volt, Kevin! – Mr. Delevan még mindig erőtlenül tiltakozni próbált, mikor beléptek a La Verdiere'sbe.
Tudomást sem véve róla, Kevin egyenesen ahhoz a pulthoz ment, ahol Molly Durham állt. Molly hányingere már elmúlt, és sokkal jobban érezte magát. Az egész dolog már egy kicsit idétlennek tűnt, mint egy rémálom ébredés után, és a kezdeti megkönnyebbülés után már azt gondolja az ember: ETTŐL voltam úgy megrémülve? Hogy is gondolhattam, hogy ez tényleg megtörténhet velem, akár álmomban is?
De mikor a Delevan fiú nyúzott, fehér arccal a pénztár elé lépett, már tudta, hogy félhetett, igen, ó, igen, de még mennyire hogy félhetett olyan nevetséges dolgoktól is, amik az álmokban jelennek meg, és visszabukfencezett saját álomvilága partjára.
Ugyanis Kevin Delevan arcán majdnem ugyanaz a kifejezés ült, mintha olyan mélyen lenne valamiben, hogy hangja és tekintete szinte kimerülten érkezett Mollyhoz.
– Pop Merrill itt volt – mondta. – Mit vett?
– Kérem, bocsásson meg a fiamnak – mondta Mr. Delevan. – Nem érzi jól ma...
Aztán meglátta Molly arcát, és elhallgatott. Olyan volt, mint aki most nézte végig, amint egy gép levágja valakinek a karját.
– Istenem! – suttogta. – Úristen!
– Filmet vett? – kérdezte tőle Kevin.
– Mi van vele? – kérdezte Molly halványan. – Tudtam, hogy valami nincs rendben, amint bejött. Mi történt? Talán... csinált valamit?
Jézusom, gondolta John Delevan. TÉNYLEG tudta. Akkor minden igaz.
Abban a percben Mr. Delevan hozott egy csendes, de hősies döntést: teljesen feladta. Teljesen feladta, és a fiára bízta magát; többé nem számított, hogy ő mit gondol lehetségesnek és lehetetlennek.
– Filmet vett, igaz? – sürgette Kevin Mollyt, türelmetlen arcán szemrehányással, amiért a lány válasz helyett csak reszket, mint a nyárfalevél. – Polaroid film volt. Onnan – mondta Kevin, és a kirakatra mutatott.
– Igen. – Sápadt volt, mint egy kínai; az a kis rúzs, amit reggel felrakott, most nyugtalanul, vörösen lángolt. – Olyan... furcsa volt: Mint egy beszélő bábu. Mi történt vele? Mi...
De Kevin már elviharzott, vissza az apjához.
– Kell nekem egy fényképezőgép – hadarta. – Most kell, azonnal. Egy Polaroid Nap 660-as. Itt kapható. Még le is van árazva. Látod?
És Mr. Delevan száján minden elhatározása ellenére kibukott egy szó, amely a racionalitás utolsó megmaradt erődjét próbálta védelmezni. – Miért... – kezdte, de ennél többet nem tudott mondani.
– Nem TUDOM, miért! – kiáltotta Kevin, és Molly Durham felnyögött. Most nem kellett hánynia; Kevin Delevan félelmetes volt, de nem annyira. Most csak haza szeretett volna menni, felmászni a hálószobába, és a fejére húzni a paplant. – De nekünk kell egy, és az idő már majdnem lejárt, apa!
– Adjon nekem egy olyan fényképezőgépet! – mondta Mr. Delevan, reszkető kézzel előhúzva a pénztárcáját, észre sem véve, hogy Kevin már elviharzott a kirakat felé.
– Csak vegyen el egyet – mondta Molly remegő hangon, ami egyáltalán nem hasonlított a sajátjára. – Vegye el, és menjen!

 

 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

 

A tér másik oldalán Pop Merrill, aki azt hitte, hogy békésen javítgat egy olcsó kakukkos órát, olyan ártatlanul, mint egy karon ülő kisgyermek, betöltötte Kevin Polaroidjába az egyik filmet. Elsütötte. Csúszós kis nyafogó hangja volt.
Ennek a vacak kakukknak olyan a hangja, mintha súlyos gégehurutja lenne. Gondolom, kiesett egy kerék. No de se baj.
– Na most megszerellek – mondta Pop és felemelte a fényképezőgépet. Szemét a keresőhöz tartotta, amin a repedés olyan hajszálvékony volt, hogy mikor az ember a szeméhez tette, már nem is látszott. A gép a bolt bejárata felé nézett, de ennek nem volt jelentősége; bármerre nézett, azt a bizonyos fekete kutyát látta, ami nem hasonlított semmiféle kutyához, amit Isten teremtett a jobb híján Polaroid-falvának nevezett kisvárosban, abban a kisvárosban, amit Isten szintén nem teremtett meg.
Villanás!
A csúszós kis nyafogás, amint Kevin gépe kinyomott egy új képet.
– Ez az – mondta Pop csendes megelégedéssel. – Nem akarsz kakukkolni. Na majd én megtanítalak rá, hogy kell. Hogy is mondjam, lehet, hogy a végén még repkedni is fogsz nekem. Nem ígérhetem biztosra, de teszek egy próbát vele.
Pop szárazon elvigyorította ráncait, és újra megnyomta a gombot. Villanás!
A tér felénél jártak már, mikor John Delevan látta, hogy síri fehér fény tölti meg a Kacatkirályság koszos ablakait. A fény csendes volt, de utána, mint egy utódörgés, mély, sötét morgás jutott el a füléhez, úgy hallatszott, az öreg ócskaságboltjából... de csak azért onnan, mert az a helyiség volt az egyetlen, ahol kiutat találhatott. De ahonnan kiáradt, az mintha a föld mélye lett volna... talán azért, mert csak az egész föld tűnt elég hatalmasnak ahhoz, hogy magába foglalhassa ennek a hangnak a tulajdonosát.
– Futás, apu! – kiáltotta Kevin. – Elkezdte! A villanás megismétlődött, kivilágítva az ablakokat, mint egy hideg elektromos ütés. Ezt újra az a gyomorrengető morgás követte, mint egy hangrobbanás a szélcsatornában, egy minden elképzelhetőnél szörnyűségesebb, álmából felébresztett állat hangja.
Mr. Delevan közölni akarta a fiával, hogy egy ilyen erős és ilyen fényes villanás nem származhat egy Polaroid kamera beépített vakujából, de Kevin akkorra már futott is.
Mr. Delevan maga is futni kezdett, pontosan tudva, hogy mit szándékozik tenni: utolérni a fiát, megragadni a grabancát, és elrángatni innen, mielőtt valami olyan szörnyűség történik, ami meghaladja az ő képzelőerejét.

 

 

HUSZADIK FEJEZET

 

A második kép, amit Pop készített, kierőszakolta az előzőt a rekeszből. Az asztalra hullott, súlyosabb puffanással, mint ami egy ilyen kémiailag kezelt kartonnégyzettől várható lett volna. A Napkutya – a förtelmes szemek fekete vermei, és a füstölgő, fogakkal teli állkapocs – már majdnem az egész keretet kitöltötte. A koponyája puskagolyó vagy könnycsepp alakúra látszott megnyúlni, ahogy a kutya sebessége és a közte és a lencse közti távolság csökkenése miatt egyre életlenebb lett. A kerítés palánkjainak már csak a felső csücske látszott.
Kevin születésnapi zsinórnyakkendője, ami a Nap mellett hevert a fiókjában, a kép alján látszódott, és egy nyaláb ködös napsugár verődött vissza róla.
– Már majdnem elkaptalak, a kurva anyád – sipította Pop magas, rekedt hangon. Szemét elvakította a fény. Nem látott sem fényképezőgépet, sem kutyát. Csak a néma kakukkot látta, aminek megszólaltatása immár élete egyetlen céljává vált. – Énekelni fogsz, te szemét! Csak azért is megfogsz szólalni! Villanás!
A harmadik kép a másodikat erőszakolta ki a gépből. Olyan gyorsan esett le, mint egy kődarab, áthasította az ősrégi itatóstömböt, és meglepett szilánkokat tépett ki alatta a fából.
Ezen a képen, a kutya feje még jobban eltorzult; hosszú hústoronynak látszott, s szinte kidagadt a képből, mintha már valóban háromdimenziós volna.
A harmadik képen, ami még mindig a gép aljából állt ki, a Napkutya orra képtelen módon újra élesedni kezdett. Képtelen módon, mert már annyira közel volt a lencséhez, amennyire csak lehetett; annyira közel, hogy olyan volt, mint egy tengeri szörny pofázmánya alig egypár milliméterrel az alatt a törékeny hártya alatt, amit a víz felszínének nevezünk. – A rohadt szemét még mindig nem kakukkol – hörögte Pop.
És megint lenyomta a Polaroid elsütőjét.

 

 

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

 

Kevin felrohant a Kacatkirályság lépcsőjén. Apja utánakapott, de keze a levegőbe markolt pár centire Kevin lobogó pólójától, megbotlott, és a könyökével ért földet. A könyöke a felső lépcsőről lecsúszva végigszánkázott a második lépcsőn, egy csomó szálkát gyűjtve a bőre alá.
– Kevin!
Felpillantott, és a világ egy másodpercre majdnem teljesen eltűnt a vakító fehér villanásban. Ezúttal az üvöltés sokkal hangosabb volt. Egy feldühített állat hangja volt, mely mindjárt széttöri ócska ketrecét. Látta, hogy Kevin, fejét lehajtva, egyik kezével a fehér fénytől védi a szemét, megdermedve abban a stroboszkópszerű fényben, mintha ő maga is fényképpé vált volna. Látta, hogy a bolt kirakatán, mint a higany, repedések szaladnak le, cikcakkban.
– Kevin, vigy...
Az üveg szikrázó zuhatagban robbant ki, és Mr. Delevan félrekapta a fejét. Körötte üvegszilánk záporozott. Érezte, hogy a hajára zuhog, és az arcát is összekarcolta, de az üvegszilánkok nem hatoltak mélyen sem az apába, sem a fiába; nagy részük morzsává porladt.
Egy éles reccsenés hallatszott. Mr. Delevan feltekintett, és azt látta, hogy Kevin éppen úgy jut be a boltba, ahogy azt korábban ő javasolta; vállával betörve az immár üvegtelen ajtót, keresztül szakítva az új reteszt az öreg, korhadt fán.
– KEVIN, AZ ISTENIT! – ordított rá. Felállt, és majdnem ismét térdre bukott, mivel lábai kissé összegabalyodtak, majd felugrott, és a fia után iramodott.
Valami történt ezzel a rohadt kakukkos órával. Valami rossz...
Ugrált és ütött – ez magában is elég kellemetlen volt, de még nem minden. Súlyosabbá is vált Pop kezében... és fájdalmasan forrósodni kezdett.
Pop ránézett, és hirtelen kiáltani akart, de állkapcsát mintha összedrótozták volna.
Rádöbbent, hogy megvakult, és azt is felfedezte, hogy amit a kezében tart, az egyáltalán nem egy kakukkos óra.
Lazítani próbálta kezének halálos szorítását a gépen, de elborzadva tapasztalta, hogy ujjait nem tudja megmozdítani. A fényképezőgép körüli gravitációs mező erősödött. És az iszonyat egyre forrósodott Pop görcsös, fehér körmű ujjai között, és a gép szürke műanyag borítása füstölögni kezdett.
Jobb kezének mutatóujja megnyomorított légyként botorkált a vörös elsütőgomb felé.
– Nem – mormogta, majd kérlelően: – Könyörgök... De az ujja ügyet sem vetett rá. Elérte a vörös gombot, és ráhelyezkedett, amint Kevin vállával az ajtóhoz vágódott, és betörte. Az ajtóüveg keretéből kitört szilánkok repkedtek a levegőben.
Pop nem nyomta meg a gombot. Még vakon is, érezve, amint ujjain a hús már pörkölődik, perzselődik, még így is tudta, hogy a gombot nem nyomta meg. De ahogy az ujja a gombra helyezkedett, érezte, hogy a gép gravitációs ereje először megkétszereződik, majd megháromszorozódik. Megpróbálta visszatartani az ujját. Mintha a Jupiteren akarna fekvőtámaszozni.
– Dobd el! – kiáltotta a fiú, valahol sötétségének peremén. – Dobd el, dobd el!
– NEM! – üvöltött vissza Pop. – Hogy is mondjam, NEM TUDOM!
A vörös gomb süllyedni kezdett.
Kevin terpeszben állt, és a La Verdiere'sből hozott fényképezőgép fölé görnyedt, a lábánál meg a gép doboza hevert. Sikerült benyomnia a gombot, ami lehajtja a gép elejét, kinyitva a széles betöltőrekeszt. Az egyik csomag filmet próbálta belegyömöszölni, de az makacsul ellenállt – mintha ez a fényképezőgép is árulóvá vált volna, talán felebarátja iránt érzett szolidaritásból.
Pop ismét felüvöltött, de ezúttal szavak nélkül, artikulálatlanul, fájdalmában és félelmében ordított. Kevin forró műanyag és égő hús szagát érezte a levegőben. Felnézett, és látta, hogy a Polaroid olvadozik, elolvad az öregember megdermedt kezében, és szögletes körvonalai valami furcsa, görnyedő alakká változnak. Furcsa módon a kereső és a lencse üvege is nyúlóssá vált. Nem tört el, nem pattant ki a fényképezőgép egyre alaktalanabb burkából, hanem megnyúlt, meghajlott, mintha cukorból lenne, és két groteszk szemet alkotott, olyat, amilyen az antik tragédiákban használt maszkokon látható.
Viasszerű folyékony masszává forrósodott fekete műanyag folyt végig Pop ujjain és tenyerének hátsó részén, széles csatornákban, kis medreket vájva magának. A műanyag kiégette azt, amihez hozzáért, de Kevin látta, hogy a vajatok szélén vér préselődik ki, és kis húsdarabkák csöpögnek az asztalra, sisteregve, mint a forró zsír.
– Nincs kicsomagolva a film! – kiáltott rá Kevinre az apja, megtörve ezzel bénaságát. – Nyisd ki! Add ide!
Az apja, ahogy odanyúlt, annyira meglökte, hogy kis híján elesett. Kikapta Kevin kezéből a filmet, amin még mindig rajta volt az erős fóliapapír csomagolás, és feltépte a végét. Majd letépte az egészet.
– SEGÍTSÉG! – sikoltotta Pop, és ez volt az utolsó értelmes szó, amit tőle hallottak.
– Gyorsan! – kiáltotta az apja, visszaadva Kevinnek az új filmet. – Gyorsan!
A forró hús sercegett. A forró vér kopogása az asztalon, ami mostanáig csak csepegés volt, már záporrá erősödött, ahogy Pop ujjaiban és tenyerében a nagyobb vénák és artériák is felszakadtak. Forró, száguldó műanyagcsermely ölelte körbe Pop bal csuklóját, és a bőrhöz közel húzódó vénaköteg felszakadt, vért spriccelve szét, mint egy rohadó tömítés, ami először számtalan helyen kilyukad, és most teljesen szerteszakad az állandó szörnyű nyomás alatt.
Pop úgy üvöltött, mint egy állat.
Kevin újra megpróbálta begyömöszölni a filmet, és elkáromkodta magát – Bassza meg! –, mikor az még mindig nem volt hajlandó bemenni.
– Fordítva. – kiáltotta Mr. Delevan. Megpróbálta kitépni a kamerát Kevin kezéből, de Kevin elugrott, az apja kezében csak egy foszlányt hagyva a pólójából. Kirántotta a filmet, és az egy pillanatig az ujja hegyén ingadozott, majdnem a földre esve – ami, Kevin úgy érezte, ez esetben hatalmas ököllé formálódna, és porrá zúzná a filmet.
Aztán megfogta, megfordította, belevágta a gépbe, és becsapta a kamera elejét, ami mostanáig úgy fityegett forgópántján, mint egy törött gerincű állat leszakadt feje.
Pop újra felüvöltött...
VILLANÁS!

 

 

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

 

Ez alkalommal olyan volt, mintha az ember egy csillag közepén állna – amiből egyetlen hő nélküli fényrobbanással – hirtelen szupernóva lesz. Kevin úgy érezte, mintha az árnyékát letörték volna a sarkáról, és a falba passzírozták volna. Ez legalábbis részben igaz lehetett, mert mögötte az egész fal egy pillanat alatt megsült a fénytől, és ezer őrült kis repedés szőtte be, kivéve egy kis sötét területet, ahová az ő árnyéka esett. Körvonala – tisztán és eltéveszthetetlenül, mint egy papírból kivágott árnykép – oda volt tetoválva, még az egyik könyökének felemelkedő éke is látszott, ahogy a kar, mely az árnyékot vetette, otthagyta megfagyasztott körvonalát, amint Kevin szeméhez emelte az új fényképezőgépet.
A fényképezőgép felső része, ami Pop kezében volt, elszakadt az alsótól, olyan érdes hangot hallatva, mintha egy nagyon kövér ember köszörülné a torkát. A Napkutya felmordult, és e morgás vihara összetörte az órák, a tükrök és a képek üvegét, és valószínűtlenül gyönyörű kristályívekben okádta szét őket a padlón.
A gép most nem vonyított és nem nyafogott; hangja egyetlen sikoly volt, magas és vérfagyasztó, mint egy farfekvéses szülés kínjaiba belehaló nő halálsikolyai. A papírnégyzet füstölögve és gőzölögve nyomult kifelé ki a hasítékból. Aztán maga a sötét előhívórekesz is olvadni kezdett, egyik fele lefelé konyult, a másik meg felfelé gyűrődött, és az egész egy ásító, fogatlan szájra kezdett hasonlítani. Buborék formálódott az utolsó kép fényes felületén, amely még mindig ott lógott annak a szélesedő csatornának a szájában, amin keresztül a Polaroid Nap hozza világra fényképeit.
Miközben Kevin dermedten nézett keresztül a szikrázó és villogó szilánkokból álló függönyön, amit az utolsó robbanás fröcskölt szeme elé, a Napkutya újra felmordult. A hang most gyengébb volt, kevésbé keltette azt a benyomást, mintha valahonnan a föld alól vagy mindenünnen jönne, de halálosabb is volt egyben, mert sokkal igazibb volt, sokkal inkább itt volt.
A szétmálló kamera egy része, nagy szürke gombóccá robbant, és Pop Merrill nyakára loccsant, mint egy különös nyakék. Hirtelen a nyaki ütőér és a nyaki véna egyszerre fölszakadt, és a vér élénkpiros spirálokban lövellt mindenfelé. Pop feje puhán hátracsusszant.
A fénykép felületén egyre nőtt a buborék. Maga a fénykép remegett a tátongó rekeszben, a megcsonkított fényképezőgép alján. A szélei terjedni kezdtek, mintha a fénykép már nem is kartonból, hanem nejlonból lenne. Előre-hátra ficánkolt a rekeszben, és Kevin a cowboycsizmájára gondolt, amit két évvel ezelőtt kapott a születésnapjára, és ficánkolnia kellett a lábával, hogy beleférjen, mert egy kicsit szűk volt.
A fényképnek, mivel szélei beleütköztek a kamera előhívórekeszének falába, be kellett volna szorulnia, de a fényképezőgép már nem volt szilárd halmazállapotú; sőt tulajdonképpen kezdte elveszteni minden hasonlóságát ahhoz, ami azelőtt volt. A kép széle keresztülhasított a rekesz szélén, olyan tisztán, mint egy borotvaéles késpenge a puha húson. Keresztülvágta magát azon, ami valaha a Polaroid borítása volt, szürke, füstölgő műanyag cseppeket potyogtatva a félhomályba. Az egyik egy köteg száraz, morzsálódó Népszerű Mechanika magazinra hullott, és füstölgő, szenes lyukat vájt bele.
A kutya újra üvöltött, dühösen és rondán – olyan hangon, ami azt sugallta, hogy egy ilyen hang gazdájának semmi máson nem járhat az esze, mint tépésen, szaggatáson és gyilkoláson. Csak ezeken, semmi máson.
A fénykép az elfolyó, lekókadó rekesz szélén billegett, ami most leginkább úgy nézett ki, mint valami félresikerült, kifacsart fúvós hangszer tölcsére, majd előreesett az asztalra, olyan gyorsan, mint egy kútba dobott kő.
Kevin egy tenyeret érzett a vállán.
– Mi történik? – kérdezte az apja rekedten. – Uramistenem, Kevin, mit művel?
Kevin távolinak, közönyösnek hallotta saját hangját: – Születik.

 

 

HUSZONHARMADIK FEJEZET

 

Pop Merrill hátradőlve halt meg a munkaasztala mögötti székben, ahol életében annyi órát ült: ült és bagózott; ült és mindenféle készülékeket javítgatott, hogy legalább egy ideig működjenek; és eladta az értéktelent az agyatlanoknak; ült és napnyugta után pénzt kölcsönzött a meggondolatlanoknak és a könnyelműeknek. A plafonra bámulva halt meg, ahonnan saját vére csöpögött vissza arcára és nyitott szemébe.
A szék felbillent, és a padlóra zúdította ernyedt testét. A pénztárcája és a kulcscsomója megcsörrent.
Az asztalán az utolsó Polaroid-kép fáradhatatlanul rázkódott tovább. Az oldalai egyre csak nőttek, és Kevin valami ismeretlen dolgot érzékelt, egyszerre élőt és élettelent, ami megismerhetetlen szülési kínoktól nyüszített.
– El kell tűnnünk innen – ráncigálta az apja zihálva. John Delevan szemei óriásira guvadva a táguló, mozgó fényképre szegeződtek, amely immár Pop Merrill munkaasztalának a felét betöltötte. Már egyáltalán nem hasonlított egy fényképre. Oldalai kidomborodtak, mint annak az arca, aki dühösen próbál suttogni. A fényes bugyborék – már harminc centi magasra nőtt – reszketett és dudorodott. Furcsa, megnevezhetetlen színek nyargaltak céltalanul a felületén, mely mintha valami olajos verítéket választott volna ki. Az üvöltés, az akarattal és eszeveszett éhséggel teli üvöltés újra meg újra végigszaggatta az agyát, azzal fenyegetve, hogy szétnyitja, és beengedi a tébolyt.
Kevin elhúzódott mellőle, és ettől a pólója széthasadt a vállánál. Hangjából valami furcsa, mély nyugalom szólt. – Nem, egyszerűen utánunk jönne. Azt hiszem, engem akar hiszen ha csak Pop kellett volna neki, azt már megkapta, és különben is, először az enyém volt a gép. De nem állna meg utánam. Téged is felfalna. És lehet, hogy azután sem állna meg.
– Nem tehetsz semmit! – üvöltötte az apja.
– De – mondta Kevin. – Van egy esélyünk. És felemelte a fényképezőgépet.
A kép szélei elérték az asztal széleit. Ahelyett hogy lehajlottak volna, felpöndörödtek, és tovább nőttek, csavarodtak. Furcsa szárnyakra emlékeztettek, amiket valahogy tüdővel láttak el, és most szörnyű kínok közt lélegezni próbálnak.
Az amorf, lüktető dolog egész felszíne tovább puffadt; ami egy lapos felület kellett volna hogy legyen, egy irdatlan daganattá vált, és kráteres, göröngyös oldalán ronda lé tocsogott. Olyan szagot árasztott, mint a romlott hurka.
A kutya, mint csapdába esett szörnyeteg, most már egyfolytában üvöltött, és néhai Pop Merrill órái közül egypár újra megszólalt, mintegy tiltakozásképpen.
Mr. Delevan már menekülni sem akart; érezte, hogy mély és veszélyes kimerültség telepedik rá, valamilyen halálos álmosság.
Kevin a szeméhez tartotta a fényképezőgép keresőjét. Csak egy-kétszer volt szarvasvadászaton, de emlékezett rá, milyen is volt az, amikor ő várt, elrejtőzve, kezében puskával, miközben a többi vadász nagy zajt csapva közeledett, így akartak kikergetni valamilyen vadat a fák közül a tisztásra, aztán ő elejthette volna egy jól irányzott lövéssel. A társai kétoldalt jöttek, így arra nem kellett figyelnie, hogy ne őket találja el, csak arra, hogy a szarvast eltalálja.
Volt ideje azon tűnődni, hogy egyáltalán képes lenne-e eltalálni egy szarvast, ha felbukkanna. Azon is elmerenghetett, hogy egyáltalán képes volna-e meghúzni a ravaszt. És volt ideje reménykedni, hogy a szarvas hipotetikus marad, és a próbát nem kell kiállnia... és végül mindig így is lett.
Az egyetlen alkalommal, amikor volt szarvas, akkor az apja egyik barátja, Bill Roberson volt a lesen. Mr. Roberson pontosan oda küldte a golyót, ahová annak mennie kellett, a nyak és a váll kapcsolódásába, és megkérték a vadászmestert, hogy fényképezze le őket az előtérben a szarvassal, egy tizenkét fontos hímmel mindenki szívesen dicsekszik.
– Biztos sajnálod, hogy nem te voltál a soros a lesen, nem igaz, fiacskám? – kérdezte a vadászmester, összekócolva eközben Kevin haját (akkor még csak tizenkét éves volt, és a kamaszkori megnyúlás, amely azóta kis híján száznyolcvan centi magasra növesztette, még legalább egy évre volt... ami azt jelentette, hogy még nem volt elég nagy ahhoz, hogy visszautasító lehessen egy felnőttel, aki meg akarja simogatni a kobakját). Kevin bólintott, megtartván titkát magának: ő örült, hogy nem ő volt a soros, és nem nála volt a puska... és ha úgy alakul, hogy mégiscsak lett volna bátorsága elsütni, csak még több kellemetlenséggel járt volna, hiszen akkor már kötelessége végezni a vaddal, ha az első lövés nem halálos. Nem volt benne biztos, hogy képes lett volna egy másik golyót is belélőni, ha az első nem lett volna elég, vagy lett volna elég ereje és bátorsága, hogy kövesse a vérnyomokat és a gőzölgő, friss ürülékhalmait, és bevégezze, amit elkezdett.
Felmosolygott a vadászmesterre, és bólintott, és az apja ezt fényképezte le, és aztán soha nem is kellett bevallania, hogy miközben felhúzott szemöldökkel nézett föl a vadászmesterre azt gondolta: Nem. Nem sajnálom. A világ tele van próbatétellel, de tizenkét évesen még túl korai vadászni rájuk. Örülök, hogy Mr. Roberson volt ott. Még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy férfiak próbáit kiálljam.
De most ő van a lesen, nem igaz? És a vad közeledik, nem? És ezúttal nem ártalmatlan vevőről van szó, ha minden igaz. Ez egy gyilkoló gép, elég nagy és elég vérszomjas ahhoz, hogy lenyeljen egy egész tigrist, és ez most őt akarja megölni, és ez még csak a kezdet, a legrosszabb, hogy ő az egyetlen, aki megállíthatja.
A gondolat, hogy odaadja a Polaroidot az apjának, eszébe jutott, de csak átmenetileg. Valahol nagyon mélyen tudta az igazságot: ha átadná a gépet az apjának, az azt jelentené, hogy megöli az apját, önmaga meg öngyilkosságot követ el. Az apja is sejtett valamit, de túl homályosan. A kamera nem működne az apja kezében, még akkor se, ha képes lenne kirángatni magát jelen kábult állapotából, és le tudná nyomni az elsütőt.
Csak neki működne.
így hát várta a próbatételt a gép keresőjén keresztül, mintha egy puska célkeresztje lenne, figyelve a fényképet, ahogy nőtt, ahogy mind nagyobb lett az a fényes, cseppfolyósodó bugyborék, ahogy egyre nagyobbra és magasabbra és magasabbra duzzadt.
Aztán megkezdődött a Napkutya e világra születése. A fényképezőgép megnehezedett, mintha ólommá vált volna, s a születő lény újra felüvöltött, hangja, mint a megvasalt ostorszíj csattanása. A Polaroid remegett Kevin kezében, és érezte, hogy nedves, csúszós ujjai ki akarnak egyenesedni, hogy elengedjék a gépet. De ellenállt, ajka felhúzódott a fogsoráról, és arca beteg, elkeseredett grimaszba rándult. Izzadság csurgott az egyik szemébe, egy pillanatra megduplázva a látását. Rántott egyet a fején, föllebbentve haját a homlokáról és szemöldökéről, majd visszahelyezte szemét a keresőhöz, amikor egy hangos, reccsenő hang töltötte be a Kacatkirályságot, mintha erős kezek lassan kettétépnének egy nehéz anyagot.
A bugyborék fényes felülete felszakadt. Vörös füst hömpölygött elő belőle; olyan, mintha a teáskannából felszálló gőz vörös neontól fénylene.
A dolog újra felüvöltött, mérgesen és gyilkosan. Egy ocsmány fogakkal teli gigantikus állkapocs, mint egy felbukó bálna, robbant keresztül az összeomló buborék zsugorodó hártyáján. Tépte, rágta, marcangolta a hártyát, ami ragacsos loccsanások kíséretében szakadt szerteszét.
Az órák vadul, őrülten vertek.
Apja megint megragadta, olyan erősen, hogy Kevin fogai a fényképezőgép műanyag borításához koccantak, és egy hajszálon múlott, hogy el nem ejtette, és össze nem tört a padlón.
– Lődd le! – üvöltötte apja a szörny fültépő bömbölésén keresztül. – Lődd le, Kevin, ha tudod, LŐDD LE MOST, Jézus Máriám, mindjárt...
Kevin kiszabadította magát apja keze alól. – Még nem – mondta. – Még egy...
A lény Kevin hangjának hallatára újra felüvöltött. A Napkutya felnyomult onnan, ahol eddig volt, még szélesebbre tágítva a képet. A keret egy panaszos nyögéssel tágult tovább. Aztán maradt a repedő fa köhögő recsegése.
És hirtelen a Napkutya ott volt, feje feketén, durván és mocskosan emelkedett ki a valóságban keletkezett lyukon keresztül, mint valami furcsa, vasból és csillogó lencsékből készült periszkóp... csakhogy nem fémből volt, hanem tüskés bunda borította, és Kevin nem tudta levenni róla a szemét, és a lencsék nem lencsék voltak, hanem a szörny esztelen, vérszomjas szemei.
A nyakánál megakadt, szőrméjének tüskéi különös napsugár formájúvá szaggatták fel a lyuk széleit. Újra üvöltött, és beteges, sárgáspirosas láng lobbant ki a szájából.
John Delevan egy lépést tett hátrafelé, és egy asztalba ütközött, ami a Különös Mesék és a Fantasztikus Univerzum példányaival volt teli. Az asztal felbillent, és mivel Mr. Delevan menthetetlenül ránehezedett, sarka először hátrabillent, majd kicsúszott alóla. Ember és asztal nagy csattanással a földre zuhant. A Napkutya újra üvöltött, majd egy tőle megdöbbentően finom mozdulattal lebukott, és felszakította a hártyát, ami visszatartotta. A szörny vékony tűzsugarat köhögött fel, ami meggyújtotta és elhamvasztotta a hártyát. Aztán a fenevad újra fellökte magát, és Kevin látta, hogy a nyakláncán már nem egy nyakkendőcsat van, hanem egy kanál formájú tárgy, amit Pop Merrill arra használt, hogy a pipáját tisztítsa vele.
Ebben a pillanatban tiszta nyugalom szállta meg a fiút. Az apja ordított megdöbbenésében és félelmében, miközben megpróbált feltápászkodni az asztalról, amire ráesett, de Kevin rá se hederített. Mintha nagyon messziről jött volna az üvöltés.
Minden rendben, apa – gondolta, pontosabban beállítva a küszködő, előmászó szörnyet a kereső közepébe. Minden rendben van, nem látod? Legalábbis rendben lehet... mert a nyakában az amulett megváltozott.
Arra gondolt, hogy esetleg a Napkutyának is megvan az ura... és ez az úr rájött, hogy Kevin már nem biztos áldozat.
És talán volt egy sintér is abban a sohaországi Polaroidfalvában; kellett hogy legyen, amúgy mit keresett volna az a kövér asszony az álmában? A kövér asszony mondta meg neki, hogy mit kell csinálnia, vagy saját magától, vagy pedig mert a sintér állította oda, hogy nézzen és lásson: a kétdimenziós kövér nő, a kétdimenziós bevásárlókocsijával, tele kétdimenziós fényképezőgéppel. Vigyázz, fiú! Pop kutyája elszabadult, és nagyon gonosz... Nehéz lefényképezni de egyáltalán nem is lehet, ha nincs fényképezőgéped.
De most van fényképezőgépe, nem igaz? Nem biztos, hogy meg tudja csinálni, egyáltalán nem biztos, de legalább van fényképezőgépe.
A kutya elnémult, feje megfordult, majdhogynem céltalanul... míg vizenyős, égő tekintete meg nem állapodott Kevin Delevanon. Fekete ajkai leváltak dugóhúzószerű vaddisznóagyarairól, pofája szétnyílt, hogy kimutassa torkának füstölgő alagútját, és vérfagyasztóan magas, dühös bömbölést hallatott. Az ősrégi lámpaburák, amelyek Pop boltját világították éjszakánként, sorra törtek össze, egyik a másik után, pörgő, odaégett légyszarral lepett üvegszilánkokat spriccelve szerteszét. Felbukott, széles, ziháló mellkasát átrobbantva a két világ közti hártyán.
Kevin az elsütőre helyezte ujját.
A kutya felnyomakodott, és most már mellső lábai is kiszabadultak, és azok a kegyetlen csontsarkantyúk, kaparászva kerestek fogódzót az asztalon, hosszú sebhelyeket vágva a kemény juharfába. Kevin hallotta a szörny hátsó lábainak dobogását és kaparászását, ahogy odalenn (bárhol is legyen ez az odalenn) támasztékot keresett, és tudta, hogy ez az utolsó pillanat, amikor a kutya még fogságban van, és ő elbánhat vele; a következő, mindent elsöprő nekirugaszkodással átrepül az asztal felett, egy csapásra megszabadulva a lyuktól, amin sikerült átvonaglania, sebesen mozogva, mint a folyékony halál, megszüntetve a teret köztük, felgyújtva a nadrágját halálos leheletével, a pillanat töredékével azelőtt, mielőtt Kevint forró belsőjébe kebelezi.
Nagyon tisztán, Kevin kiadta a parancsot: – Mosolyogj, faszkalap!
És elsütötte a Polaroidot.

 

 

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

 

A villanás olyan fényes volt, hogy utóbb Kevin nem is értette; és tulajdonképpen nem is nagyon emlékezett rá. A fényképezőgép a kezében nem forrósodott fel, nem olvadt el; ehelyett három éles reccsenés hangzott belülről, ahogy a lencsék szétpattantak, a rugók pedig összetörtek vagy szétestek.
A fehér villanásban látta a megdermedt Napkutyát; egy tökéletes, fekete-fehér Polaroid-képet; az összes kanyargós ránc és szakadék szépen kirajzolódott a vadul burjánzó bundában, mint egy kiszáradt folyómeder bonyolult térképe. A fogainak már nem volt meg az az enyhén sárgás árnyalata, hanem fehéren és kegyetlenül villogtak, mint az öreg csontok abban a steril ürességben, ahol a víz már évmilliók óta megszűnt folyni. Egyetlen dagadt szeme, a könyörtelen vaku által megfosztva szivárványhártyájának sötét és véres gödrétől, olyan fehér volt, mint egy görög szoboré. Füstölgő váladék szitált széles orrlyukaiból, és forró lávaként csordogált vicsorító pofája és a foghúsa közt futó kis árkokban.
Pont az ellentéte volt annak a többi Polaroid-képnek, amelyekkel Kevin eddig találkozott: fekete-fehér és nem színes, és kettő- helyett háromdimenziós volt. És az egész olyan volt, mint végignézni, ahogy egy élőlény pillanat alatt kővé változik, mert óvatlanul ránézett Medúza fejére.
– Véged van, a kurva anyád! – üvöltött Kevin rekedt, hisztérikus hangon, és mintegy válaszképpen, a szörny bénult mellső lábai elvesztették fogásukat az asztalon, és tűnni kezdett, először lassan, aztán gyorsan, vissza a lyukba, ahonnan előjött. Recsegő, köhögő hangot adott, ahogy csúszott vissza, mint egy földcsuszamlás.
Vajon mit látnék, ha most odafutnék, és belenéznék abba a lyukba? tűnődött zavartan. Látnám esetleg a házat, a kerítést, az öregembert a bevásárlókocsijával, amint a döbbenettől elkerekedett szemekkel bámul egy óriás arcába, és nem egy fiú, hanem egy Fiú néz rá vissza az égbe szaggatott, tépett lyukból. Lehet, hogy beszippantana? Vagy mi történne?
De inkább elejtette a Polaroidot, és tenyerébe temette arcát.
Csak a földön fekvő John Delevan látta a zárójelenetet: a gyűrött, halott hártya magába zsugorodott, a lyuk köré húzódva egy csomóba, majd még jobban összegyűrődött, és magába zuhant (vagy talán beszippantódott).
A levegő sípolt, nehéz sóhajból teáskanna fütyüléséig erősödve.
Miközben lassan és remegve lábra állt, Mr. Delevan látta, hogy a végső légkiáramlás (vagy beáramlás, gondolta, csak attól függ, hogy az ember a lyuknak melyik oldalán van) magával ragadta az asztali itatósblokkot, és a többi Polaroidot, amit az öreg csinált.
A fia a szoba közepén állt, arcát eltakarva tenyerével, és sírt.
– Kevin – mondta csöndesen, és átölelte a fiát.
– Le kellett fényképeznem – mondta Kevin a könnyein és a tenyerén keresztül. – Csak így szabadulhattunk meg tőle. Le kellett fényképeznem azt a kurva, rohadt kutyát. Ezt akartam mondani.
– Igen – és magához szorította. – Igen, és ezt is tetted. Kevin könnyes szemekkel az apjára nézett. – Így kellett lefényképeznem, apa. Érted ezt?
– Igen – mondta az apja. – Igen, értem. – És még egyszer megcsókolta Kevin forró arcát. – Menjünk haza, fiam.
Erősen megfogta Kevint a vállánál, az ajtó felé akarta vezetni, el az öregember füstölgő, véres tetemétől (azt Kevin még igazából észre sem vette, gondolta, de ha még itt időznek egy darabig, észre fogja venni), de egy pillanatra Kevin visszatartotta.
– Mit fognak mondani az emberek? – kérdezte Kevin, olyan vénkisasszonyos, affektált hangon, hogy Mr. Delevan saját elhasznált idegállapota ellenére is elnevette magát.
– Azt mondanak, amit akarnak – mondta Kevinnek. – Soha hallótávolságra sem jutnak az igazsághoz, és nem hiszem, hogy bárki is nagyon igyekezni fog... Tudod, senki sem szerette túlságosan.
– Nem is akarok hallótávolságon belül lenni az igazsághoz – suttogta Kevin. – Menjünk haza.
– Jó. Szeretlek, Kevin.
– Én is szeretlek – mondta Kevin rekedten, és kiléptek a régi dolgok füstjéből és bűzéből, amiket legjobb a feledésre hagyni, ki a fénylő napvilágra. Mögöttük egy paksaméta régi magazin lángba borult... és a tűz gyorsan nyújtogatta éhes, narancssárga nyelveit.

 

 

EPILÓGUS

 

Kevin tizenhatodik születésnapjára pont azt kapta, amire vágyott: egy WordStar 70 PC-t és egy szövegszerkesztőt. Hétszáz dolláros játékszer volt, és a szülei azelőtt ezt soha nem engedhették volna meg maguknak, de januárban, három hónappal a kacatkirályságbeli utolsó felvonás után, Hilda néni szép csendesen, álmában meghalt. Valóban Tett Valamit Kevinért és Megért; pontosabban Igen Sokat Tett az Egész Családért. Amikor június elején a végrendeletét végrehajtották, Delevanék majdnem hetvenezer dollárral lettek gazdagabbak... és az adó ebből már le van számítva.
– Azta, ez aztán csinos! Köszönöm! – kiáltotta Kevin, és megpuszilta az anyját, az apját és még a kishúgát, Meget is (aki vihogott, de mivel már egy évvel idősebb volt, nem tett kísérletet arra, hogy letörölje; Kevin nem tudta eldönteni, hogy ez a változás egy lépés a jó irányba vagy sem). Az egész délutánt a szobájában töltötte, szöszmötölt a géppel, és a tesztprogramot próbálgatta.
Úgy négy óra körül lejött a földszintre, és bement apja dolgozószobájába. – Hol van anyu és Meg? – kérdezte.
– Kimentek a kerámiavásárra a... Kevin? Kevin, mi van veled?
– Gyere föl – mondta Kevin tompa hangon.
A szobája ajtajában sápadt arcát szembefordította apja legalább annyira sápadt arcával. Plusz költségek lesznek, gondolta Mr. Delevan, ahogy a fiát követte fel a lépcsőn. Hát persze hogy lesznek. Nem tanulta meg ezt is Reginaid Marion „Pop” Merrilltől? Az adósság, amibe az ember veri magát, csak fájdalmas.
De a kamat eltöri a derekát.
– Nem kaphatnánk ehelyett egy másikat? – kérdezte Kevin a laptopra mutatva, ami az asztalán állt nyitva, misztikus sárga fénysávot vetve egy jegyzettömbre.
– Nem tudom – mondta Mr. Delevan, és odament az asztalhoz. Kevin mögötte állt, és sápadtan figyelt. – Gondolom, ha nagyon muszáj...
Megállt, lefelé nézve a képernyőre.
– Behívtam a szövegszerkesztőprogramot, és beleírtam, hogy: „A gyors barna róka ráugrott a lusta alvó kutyára” – mondta Kevin. – De a printerből már ez jött ki.
Mr. Delevan állt, és csöndben olvasta a papírt. Hirtelen nagyon hidegnek érezte a homlokát és a kezét. A papíron a következő volt olvasható:
A kutya újra elszabadult. A kutya nem alszik. A kutya nem lusta. És jön érted, Kevin.
Az eredeti adósság csak fájdalmas, gondolta újra. De a kamat, eltöri a derekad. És az utolsó két sor:
A kutya nagyon éhes. És NAGYON mérges.