Herman Anna
KÖTELEZŐK RÖVIDEN
Középiskolásoknak
(Tartalom)
Negyedik rész:
Thomas Mann
Franz Kafka
Makszim Gorkij
Bertold Brecht
Tamási Áron
Németh László
Albert Camus
Ernest Hemingway
Arthur Miller
Samuel Barclay Beckett
Friedrich Dürrenmatt
Sarkadi Imre
Déry Tibor
Örkény István
Ottlik Géza
Nagy polgári hagyományú lübecki patríciuscsalád gyermekeként 1875. június 6-án született Lübeckben. Apja északnémet származású kereskedőember egy nagy hagyományokkal rendelkező kereskedőcsalád leszármazottja, anyja Dél-Amerikában született. Édesanyja rajongott a zenéért, sokat zongorázott és énekelt fiainak. Elemi iskoláit magánúton végzi, majd 1889-től a Katharineum reálgimnáziumi tagozatán folytatja tanulmányait. Ebben az évben meghal nagyanyja, bátyja abbahagyja a gimnáziumot, és Drezdában könyvkereskedőnek tanul. Ekkor ünnepli a család a Mann kereskedőcég fennállásának 100 éves jubileumát. 1891-ben édesapja vérmérgezésben váratlanul meghal, felszámolják a céget, eladják házukat, édesanyja a két kisebb gyerekkel Münchenbe költözik. Thomas Mann az érettségiig Lübeckben marad kosztos diákként, egy osztálytársával Tavaszi vihar néven újságot alapítanak, itt publikálja első írásait Paul Thomas néven. 1894-ben érettségizik közepes eredménnyel. Noha ifjúkorától fogva szívta magába a klasszikus kultúrát, a sokoldalú műveltséget, érettségije után annak polgári rendje és módja szerint kereskedőembernek indult. Gyakornok lett egy biztosítótársaságnál, habár közben, amolyan magánérdeklődésből bejárt az egyetemre a legkülönbözőbb órákat hallgatni. Egy év után kilép a biztosítótársaságtól, felhagy a hivatalnokoskodással, és csak az irodalommal akar foglalkozni. 1895 nyarától többször utazott Olaszországba, hol a bátyjával, hol egyedül, itt írja novelláinak és regényeinek első részét. 1897-ben jelenik meg első novellája. Berlinben talál Samuel Fischer személyében kiadóra, aki első novellájának kiadása után, regényírásra kéri fel az írót. Közben 1896-ban két új lap kezdi meg a működését, a Jugend /Ifjúság/, és a Simplicissimus /A legegyügyűbb/ ez utóbbinál dolgozik Thomas Mann szerkesztőként. Thomas Mann eleget tesz kiadója kérésének, és 1897-ben hozzáfog családja regényének, egy észak-német kereskedőcsalád hanyatlásának megírásához.
1900-ban készül el családregényével, a Buddenbrook házzal, amely 1901-ben jelent meg. A könyv nagy sikert arat, rövid idő alatt többször újból kiadják. A Buddenbrookék családi krónikájában is fontos mozzanat a művészi alkat és a polgári alkat elkülönülése. Ez nyilván az író saját problémája volt, aki a családi hagyomány ellenére sem tudott kereskedőemberré válni.
A Buddenbrook-regény azonban már főtémáját, a hanyatlást ragadja meg. Négy nemzedék története ez, az erős lelkű és keménykezű, vagyont gyarapító dédapától a vagyont őrző nagyapán keresztül a lelkiismeretes családfő, Thomas Buddenbrookig, aki már nem hisz a saját polgári létének értelmében. A negyedik nemzedék azután már képtelen az életre. A dédunokából művész lenne, ha volna ereje felnőni, de testében sincs már ellenállás, és az első súlyos betegség elviszi. Ez a családregény méltó befejezése a XIX. század realista polgári regényirodalmának. A század utolsó évében készült el. A nagy életművet pontosan tagolják a nagyregények.
Huszonöt éves korában A Buddenbrook család című nagyregényével világhíres író. Korai novelláival kivívja a nagy íróművésznek járó köztiszteletet. Már 1903-ban felolvasó körútra megy Münchenben, Berlinben és Königsbergben is. 1904-ben ismerkedik meg Katja Pringsheimmel, egy müncheni matematikaprofesszor lányával. Egy év múlva kötnek házasságot, s hat gyermekük születik. Első nagy alkotói korszaka a Tonio Krögerrel lezárul, 1905-ben még esküvője előtt befejezi egyetlen drámáját, a Fiorenzát, mely a reneszánsz Firenzében játszódik.
Az első világháború kezdetén még hisz a német törekvések történelmi igazságában, de az értelmetlen vérözön az ő számára is meghozza a kiábrándulást. 1922. október 15-én, Gerhart Hauptmann 60. születésnapja tiszteletére rendezett ünnepségen beszédet mond a berlini Beethoven-teremben, melyben a demokrácia mellett foglal állást. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy hazájában barbár, emberellenes erők kerültek hatalomra. A nagy gazdasági válság következtében Németországban is kiéleződnek a társadalmi ellentétek, és ez a radikális pártok előrejutását jelenti. Az 1930-as választások Hitler által vezetett nemzetiszocialisták előretörtek, 107 parlamenti helyet szereztek, mindez arra készteti az írót, hogy az október 17-én a berlini Beethoven-teremben tartott beszédében állást foglaljon a szociáldemokrácia mellett, és a fasizmus egyre növekvő veszélyére figyelmeztessen.
Szépirodalommal ebben az időszakban keveset foglalkozott, már 1912-ben elkezdte A Varázshegyet, de csak 1924-ben fejezte be. A Varázshegyben a polgárság beteg voltát ábrázolja, szinte enciklopédikusan foglalva össze a polgári gondolkodáslehetőségek kilátástalanságát. A Varázshegy betegségregény, egy tüdőszanatóriumban játszódik, ahol mindenki beteg, nem is hisznek az egészséges ember létében, és ahol a különféle alakok, különféle véleményeikkel a reménytelenül beteg polgárságot példázzák. Itt az emberek megfeledkeznek az időről. De az idő nem feledkezik meg róluk. Jön a világháború az első, és a regény sokféle befolyásnak kitett hősét, Hans Castorpot kiráncigálja az időtlenségből. A katonai behívóval végződik a céltalan vitákba torkolló időtlenség. Epikus cselekménye alig van a műnek: eszmék, érzelmek, indulatok játéka, amelyből kikerekedik a polgári magatartás- és gondolkodás-lehetőségek körképe. Az eddig forma szerint politikán kívül élő író a fasizmus erősödésével felismeri a művész közéleti elkötelezettségét.
Nemzetközi tekintélye egyre nagyobb lesz, 1929-ben irodalmi Nobel-díjat kap.
1933. február 11-én Richard Wagner szenvedése és nagysága című beszédével nemzetközi körútra indul, Amszterdamba, Brüsszelbe, majd Párizsba megy. Előadóútja után a svájci Arosába ment, hogy pihenjen, március elején felkészült a hazautazásra, mert úgy gondolta, hogy a konzervatív, katolikus Bajorországban semmi sem változott. Február 27-én azonban felgyújtották a Reichstagot, ezután a nácik széles hajszát indítottak minden antifasiszta erő ellen, feloszlatták a pártokat. Barátai tanácsára egyelőre nem tért haza. Május 10-i könyvégetéskor Thomas Mann politikai beszédeit is a máglyára vetették, házát Münchenben lefoglalták, autóit az SA-nak adták, kéziratai egy részét és az íróasztalát azonban sikerült kimenekíteni. Hitler uralomra kerülése után emigrációba megy. 1936-ig azonban Thomas Mann csak óvatosan nyilatkozott a náci Németországról, mert szépirodalmi művei ekkor még megjelenhettek Németországban, és nem akart elszakadni német olvasóitól. 1936-ban azonban, miután megkapja a csehszlovák állampolgárságot, december 2-án megfosztják német állampolgárságától és december 16-én a bonni egyetem dékánja visszavonja a díszdoktori címét. Ebben az időszakban számos előadást tart külföldön, Magyarországon is többször jár. Találkozik Bartók Bélával, József Attilával, aki verssel köszönti a humanista írófejedelmet. Magyarországi élményeit több későbbi művében, például a Doktor Faustusban is felhasználja.
1935-ben utazik először Amerikába, ezt több előadó körút követi, s már az első látogatásakor fogadja Roosevelt elnök. A nácik 1938. március 12-én megszállják Németországot, ezután dönt úgy, hogy kivándorol Amerikába. 1939 szeptemberében partra száll New Yorkban, itt fejezi be Lotte Weimarban című művét. 1941-ben a Los Angeles melletti Pacific Palasidasba költözik, ahol a német emigráció egy csoportja él. Amerikában az antifasizmus nagy hatású szószólója, nemcsak írásban, hanem személyesen, a rádión keresztül képviseli az embertelenné vált németséggel szemben az emberséges németséget, a nagy humanista hagyományok németségét. A két világháború közt írja legnagyobb szabású művét, a négyrészes bibliai regényt, a József és testvéreit. A József és testvérei az ótestamentumi történet felidézése, de úgy, hogy a kultúrák kialakulásának és alakulásának látomásává szélesül. Hiteles régiségtan és játékos képzelődés, feledhetetlen alakok és kalandos történetek, történetfilozófia és mélylélektan, mélységes emberség és fenyegető embertelenség kavarog ebben az óriásepikában. Thomas Mann útja egyenes és töretlen volt. A háborútól kezdve gyötri a németek világtörténelmi felelősségének kérdése. Erről szól a háború után megjelent regénye, a Doktor Faustus. Egy nagy, tehetség muzsikus végzetes fertőzést kap, amely elhatalmasodik szervezetében. Amikor a fasizmus uralomra kerül, elméje elborul; és amikor a szovjet hadak körülveszik Berlint, meghal. Az egész régi világ elmúlásának szimbóluma ez. Az embernek való élet már csak a túloldalról várható, azoktól, akik elgázolják ezt a világot. Ezzel tulajdonképpen be is fejeződik Thomas Mann ítélete arról a polgárságról, amelyből származott, és amelyet szeretett.
1949 júliusában tér csak haza Németországba, hogy részt vegyen a Goethe születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Németország ekkor már két részre szakadt. Beszédét nem a szovjet megszállási zónában fekvő weimari Nemzeti Színházban is elmondja. A fokozódó hidegháború miatt támadások érik Amerikában. A kiválasztott c. regényét még itt fejezi be, de 1952-ben visszatér, immáron végleg, Európába. Svájcban telepszik le, mert úgy véli, akár az egyik, akár a másik Németországban élne, az jelképesen állásfoglalás lenne a másikkal szemben, márpedig magát régóta és igen indokoltan az egész német nép kifejezőjének tartja. Először Erlenbachban, majd a Zürich közelében fekvő Kilchberben telepedik le.
Utolsó esztendeiben írja meg az Egy szélhámos vallomásait, amelynek témája már régóta foglalkoztatta képzeletét. A regényt két kötetre tervezte, de csak az első készült el. Így is kerek egész. Ez is polgárregény, illetve polgári magatartásról szóló regény, hiszen amikor a burzsoázia már túlélte magát, csak a szélhámos lehet igazi polgár, vagy úgy is mondhatjuk, hogy polgári eredményeket már csak szélhámos módon lehet elérni. Itt Thomas Mann iróniája nemegyszer igazi komikumba csap át, és a nagy mester élete legvégén megmutatta, hogy humoristának is van olyan jó, mint tragédiák ábrázolójának, eszmék megfogalmazójának.
1954-ben visszautasítja Sztálin békedíját, de 1955-ben a Schiller halálának 150. évfordulójára rendezett ünnepségen, mind Stuttgartban, mind Weimarban elmondja Kísérlet Schillerről c. beszédét. 1955-ben egy holland utazáson vesz részt, trombózist kap, Zürichbe szállítják, de már nem tudnak az idős írón segíteni. Augusztus 16-án a kilchbergi temetőben helyezik örök nyugalomra. A világ minden részében úgy búcsúztatták, mint a kor legnagyobb íróját.
Életműve óriási. Indulásától kezdve olyan rendszeresen dolgozott, mint egy lelkiismeretes tisztviselő. A nap pontosan megszabott óráiban ott ült íróasztalánál, hogy elvégezze a magára rótt napi feladatot. Nagy regényei mellett kisebb terjedelmű regényei, novellái, tanulmányai, publicisztikai művei, levelei s egyéb művei, amelyek között még egy szép dráma és verses apróságok mellett egy ezer hexameterre terjedő nagy költemény is akad. Ezek a művek kivétel nélkül aggodalmas gonddal szövegezettek; Thomas Mann a német nyelv egyik legnagyobb stilisztája, híresen bonyolult körmondatai a művekből kiszakítva is mint apró műremekek élnek. Prózája olykor átcsap a ritmizált csengés-bongásba. Nála szemléletesebben és zeneibben még nem írtak német prózát. És ez a próza, amely magában hordja a kor egész emberségének gondjait, benne a németség gondjait s mindenekelőtt a polgárság önkritikus gondjait, valahonnét a magasságból, ironikus mosollyal szemléli a meglátott és ábrázolt tragédiákat. Mann alkata általában nem humorista, csak a végső remekműben, az Egy szélhámos vallomásaiban ereszti szabadjára a mindig is benne lappangó nevettetést. Nem is szatirikus, a mosollyal inkább megért, mintsem elmarasztal. Pontosan az irónia, a kívülről-felülről fi elő fanyar mosolygás jellemző magatartására.
Fontosabb művei:
Regényei:
1901 - A Buddenbrook ház
1909 - Királyi fenség
1924 - A varázshegy
1933 - Jákob
1934 - József
1936 - József Egyiptomban
1939 - Lotte Weimarban
1944 - József a kenyéradó
1947 - Doktor Faustus
1951 - A kiválasztott
1954 - Egy szélhámos vallomásai
Novellái, elbeszélései:
1903 - Tonio Kröger
1913 - Halál Velencében
1919 - Úr és kutya
1926 - Zűrzavar és kora bánat
1940 - Az elcserélt fejek
1944 - A törvény
1953 - A megtévesztett Novelláskötetei:
1898 - A kis Fridemann úr
1903 - Tristan
1914 - A csodagyerek
Esszékötetei:
1918 - Egy nem politizáló elmélkedései
1930 - A nap követelménye
1935 - Mesterek szenvedése és nagysága
1938 - Európa, vigyázz!
1945 - Német rádióhallgatók
1945 - A szellem nemessége
Vers:
1919 - Ének a kisgyermekről
Dráma:
1906 - Fiorenza
Szereplők:
Tonio Kröger
Hans Hansen - Tonio osztálytársa, barátja
Ervin Jimmerthal - Tonio és Hans iskolatársa
Ingeborg Holm - Tonio szerelme
Francois Knaak - tánctanár
Heinzelmann - zongorista
Lizaveta Ivanovna - Tonio bizalmasa, festő
Seehase úr - szállodatulajdonos
Petersen - rendőr
Az elbeszélés először 1903. februárjában jelent meg a Neue Deutsche számában, majd egy hónappal később a Tristan című kötetben.
A mű cselekménye:
Első rész:
Vége az iskolának, Tonio várja legjobb barátját, Hans Hansent. Mivel mindketten előkelő családból származnak, ahol csak délután van az ebéd, így ráérnek sétálni. Tonio tisztában van azzal, hogy a barátságuk neki fontosabb, szinte rajongásig szereti és tiszteli barátját. Tudja, hogy sok mindenben nem hasonlítanak egymásra, Hans csinos, életvidám fiú, aki szeret sportolni, imád lovagolni, jó tanuló, és a társaság kedvence. Tonio vágyakozott arra, hogy olyan legyen, mint a barátja, de meg se próbált olyan lenni. Verseket írt, amit mindenki sanda szemmel nézett, és ő maga is illetlen dolognak tartotta, mégse tudta abbahagyni. Nem érdekelte a tanulás, nem kötötték le az órák, általában rossz bizonyítványt vitt haza. Amiért apja, a derék Kröger úr rendszeresen megszidta. A szidást jogosnak is érezte, mert úgy gondolta, az a helyes, ha az ember megfelel a követelményeknek.
Irigyelte a tisztes középszerűeket, akik általában azt tették, amit elvártak tőlük. Tonio bár tudta, hogy barátjának teljesen más az érdeklődési köre, mint az övé, szerette volna, ha Hans érdeklődne az általa kedvelt dolgok iránt. Tonio lelkesen kezdte barátjának mesélni olvasmányélményét Don Carlosról, de be kellett látnia, hogy Hanst jobban érdekli a lovaglás, amit a séta közben hirtelen felbukkant Erwinnel beszélhet meg. Hans a séta végén bűnbánóan megígéri Toniónak, hogy el fogja olvasni a Don Carlost. Tonio boldog volt, hogy így már nekik is lesz közös témájuk.
Második rész:
Tonio 16 éves, tánctanfolyamra jár és szerelmes lesz a szőke, kék szemű Ingeborg Holmba. A táncórákat Husteede konzulné szalonjában tartják, amin a város legelőkelőbb családjának gyermekei vesznek részt, itt látta meg a lányt egy bizonyos világításban Tonio, amint éppen beszélt valakivel, s rögtön beleszeretett.
Tonio nem érezte jól magát ezeken a táncórákon, nem tetszett neki a tánctanár viselkedése. Tánc közben összekerül Ingével és annyira megzavarja a lány közelsége, hogy elvéti a táncformát és a tanár kigúnyolja. Tonio azon tanakodik, miért is van ő itt, miért zavarta meg a lány közelsége, és miért nem érti meg őt Inge. Örök hűséget és szerelmet fogad magában a lány iránt, ám ahogy telnek az évek, ugyanúgy elfelejti, mint barátját, Hans Hansent.
Harmadik rész:
Meghal a család feje, a nagymamája, majd váratlanul az édesapja, anyja férjhez ment egy olasz zenészhez, alig egy évvel férje halála után. Tonio még mindig nem tudja, mi lesz vele, mert a versíráson kívül semmi nem érdekli.
Elhagyja szülővárosát, délen élt anyja vére vonzott ide, kalandokba keveredet. Ahogy gyengült egészsége, úgy lett egyre finomabb, választékosabb a művészete. Nevét: Tonio Kröger, amely egy részt tartalmaz Északból egy részt Délből, hamarosan mindenki ismerte. Tapasztalata szorgalommal párosult.
Negyedik rész:
Tonio, aki elmúlt már harmincéves, Münchenben meglátogatja barátnőjét Lizaveta Ivanovnát műtermében akivel a művészről, a művészetről beszélget. Tavasz van, talán a megújulás, az újjászületés évszaka is inspirálja Toniót, hogy kifejtse nézeteit az élet és a művészet ellentétéről. Véleménye szerint a művészet csak dekadens lehet, az egyetlen kivétel az orosz művészet. A művész-lét kalandorsága átokká válik, hiszen a művész számára nincs élet, s ezért „nincs a világon gyötrőbb probléma, mint a művész léte emberi kihatásában.” Tonio is szeretne olyan lenni, mint a többi ember. Lizaveta mondja ki róla az ítéletet: a harmincéves Tonio nem más, mint egy tipikus polgár, aki tévútra jutott.
Ötödik rész:
Nagyon rövid fejezet, Tonio közli Lizavetával, hogy Északra, Dániába utazik, méghozzá szülővárosán keresztül, tehát felkeresi indulása helyét.
Hatodik rész:
Az utazás első állomására visz el minket. Tonio sétál a városban, felkeresi azt a házat, melyben született, ahol most népkönyvtár működik. Elutazása előtt a szállodaigazgató Seehase úr keresi néhány percre, igazolnia kell magát egy rendőr előtt, mert egy bűnözőt keresnek, aki szintén Münchenből érkezett, és Dániába készül. Semmiféle irat nincs nála, egy korrektúrával igazolja azonosságát. Magában úgy gondolja, igaza van Petersen rendőrnek, aki szélhámosnak nézi.
Hetedik rész:
A hajóút Koppenhágába. Tonio megismerkedik egy tipikus átlagemberrel, egy hamburgi kereskedővel. Ismét tanúja lehet annak, milyen az, amikor egy átlagember költőivé válik, a csillagos éggel szembesülve. A városból azonnal továbbutazik, egy kis tengerparti fürdőhelyre, anélkül, hogy megállna Helsingőrben.
Nyolcadik rész:
Szeptemberben az üdülőhelyen már kevés a vendég, a napok eseménytelenül telnek. Újabb vendégek érkeznek, s köztük meglepetten veszi észre gyermekkori barátját, Hans Hansent és kamaszkori szerelmét, Ingeborg Holmot. Hans és Ingeborg házasok; a boldog, kiegyensúlyozott, a nagy szenvedélyektől mentes hétköznapi emberek életét élik. Tonio nem beszél velük, mert úgy érzi, már két külön nyelvet beszélnek, és nem értenék meg egymást.
Kilencedik rész:
A mű zárófejezete. Tonio levélben számol be Lizavetának, nem az eseményeket meséli el, hanem szellemi érlelődését mondja el. Úgy érzi, ő az a „polgár, aki eltévedt a művészetben.” A művészek között polgárnak, a polgárok között kívülálló művésznek érzi magát. „Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé nehéz a sorsom.” Elítéli a polgárok sokszor kisszerű ostobaságát, de a művészek szépségimádatát is, új ars poeticát fogalmaz meg, amelynek kiindulópontja az ő polgári léthez való vonzódása, vagyis „az emberi, az eleven, a közönséges dolgokhoz.” Mert „minden melegség, minden jóság, minden humor ebből származik, és nekem szinte úgy tűnik fel, hogy ez az a szeretet, melyről írva vagyon, hogy akit eltölt, emberek és angyalok nyelvén tud szólani, de akiből hiányzik, az zengő érc és pengő cimbalom csupán.”
Egy egyszerű huszonhárom éves fiatalember, egy átlagember, akit Hans Castorpnak hívtak 1907-ben Hamburgból, a Graubünden-kantonbeli Davos-Platzba, egy tüdőszanatóriumba utazott unokatestvéréhez, látogatóba. Hans Castorp ekkor fejezte be a tanulmányait, frissen végzett hajómérnök, és mielőtt megkezdené gyakornoki munkáját a Tunder és Wilms cégnél, meglátogatja rokonát, Joachim Ziemssent a tüdőszanatóriumban, mert a vizsgák fáradalmai után ő is egy kis pihenésre vágyik. Unokafivére, Joachim katonatiszt, a német császári sereg hadnagya pár hónappal ezelőtt enyhe tüdőbajt kapott, betegségét itt kezelik.
Hans Castorp egy jómódú hamburgi patríciuscsalád gyermeke volt, szülei korán meghaltak, nagyapja nevelte fel. Az ő halála után nagybátyja, Tienappel konzul házába került, ő lett gyámja. Hans jelentős vagyont örökölt, körülbelül négyszázezer márkát, ez azonban kevés ahhoz, hogy megszokott színvonalán éljen. Ezért nagybátyja tanácsát megfogadva, hogy olyan szakmát keressen, amellyel vagyonához jócskán kereshet, választotta a hajómérnöki pályát.
Hans úgy találja, unokafivére remekül néz ki, és abban reménykedik, három hét múlva együtt térhetnek haza. Joachim szerint azonban ez sajnos nem így működik, ez olyan „lenti” gondolkodásmódra vall. Az orvos szerint legalább fél évet még mindenképpen itt kell töltenie. Hans ezen fel van háborodva, szerinte fél év óriási idő. „Az embernek nincs is annyi ideje.”
Joachim szerint itt három hét annyi, mint egy nap. Hans csodálkozva veszi észre, hogy Joachim milyen hozzáértő módon nyilatkozik betegségéről, és meglepődik, hogy a halálról milyen higgadtan és természetes módon beszél.
Bár sok minden meghökkenti a szanatóriumban, de hamar megszokja a számára új környezetet. Megismerkedik a lakókkal, akik a világ minden tájáról érkeztek, hogy itt gyógyíttassák különböző súlyosságú tüdőbetegségüket. Hans napirendje ugyanúgy alakul, mint fivéréé és a többi könnyebb állapotú betegé. Naponta ötször étkeznek a szanatórium remek éttermében, és a nap további jó részét a fekvőkúrák teszik ki. Joachim révén megismerkedik a betegek egy részével. Kleefeld kisasszony, aki „fütyül hasával”, például meghökkenti. Ők magukak a „féltüdősök társaságának” nevezik, betegségüket pneumothorax eljárással kezelik. Amikor az egyik tüdő nagyon rossz állapotban van, a másik egészséges, akkor a beteg tüdő működését egy kis időre kikapcsolják, nyugalomba helyezik, hogy kíméljék, majd gázt engednek az ember mellkasába, nitrogént, és így üzemen kívül helyezik az elsajtosodott tüdőlebenyt. Ennek a sebészeti eljárásnak Behrens az egyik specialistája. Tous-lesdeux, egy mexikói hölgy, akinek mindkét fia itt haldoklik, egyik asztalszomszédja, Stöhrné pedig elrettentette szörnyű műveletlenségével, Marusja, az orosz lány, pedig mint észrevette, tetszett az unokatestvérének. Először tartott az étteremtől, de félelmei nem igazolódtak be.
„Előre félt az ijesztő benyomásoktól, de e tekintetben csalódott: a teremben vidám élet folyt, az ember egy percig sem érezhette úgy, hogy a bánat és a nyomorúság színhelyére érkezett.” Megismerkedett a Berghof nevet viselő szanatórium igazgatójával, dr. Behrens udvari tanácsos orvossal, akit nagyon szimpatikus embernek talált, és helyettesével, Krokowski doktorral, a lélekelemzés apostolával.
Zavarta, hogy egy hölgy minden étkezésre késve érkezik, és erőteljesen bevágja maga mögött az ajtót.
„Becsapódott egy ajtó, a bal oldali elülső ajtó volt, a hallba vezető; valaki hagyta, hogy becsapódjék, vagy talán egyenesen bevágta maga mögött, márpedig ezt a zörejt Hans Castorp mindig utálta, halálosan gyűlölte. Ez az érzés talán neveléséből fakadt, talán vele született idioszinkráziából - elég az hozzá, lelke mélyéből utálta az ajtóbecsapást, és legszívesebben pofon ütötte volna azt, aki füle hallatára ezt a halálos bűnt elköveti.” A „halálos bűnt persze egy nőszemély” követi el, akit Clawdia Chauchatnak hívnak, egy orosz hölgy, akinek a férje francia.
Joachim már az első esti sétájukon bemutatja unokatestvérét Settembrini úrnak. A kopott öltözékű olasz úr bőbeszédűségét Hans igen viccesnek találja.
Settembrini úr később a vacsoránál szinte mérgesen figyelmezteti a mérnököt, hogy nem alkalmazkodjon túlságosan az itteni élethez, sőt az lenne a legjobb, ha mihamarább hazamenne. Hans azonban elhamarkodottnak érezné, hogy már az első nap véleményt alkosson.
Unokafivérével sokszor beszélgetnek az olasz úrral, és bár nem beszélték meg, mindketten bántóan lázadónak ítélték. Hans asztalszomszédjukról, Stöhrnéról alkotott véleményét is megosztotta vele. „Pokolian műveletlen, azt meg kell adni, és az ember néha igazán nem is tudja, hová nézzen, mikor locsogni kezd. És amellett hőemelkedésről panaszkodik, meg ernyedtségről, és valószínűleg, sajnos, nem is éppen könnyű eset. Ez olyan furcsa... beteg és buta... nem tudom, jól fejezem-e ki magam, de olyan különösen érint, ha valaki buta is, meg beteg is hozzá, ha ez a kettő összejön, ez talán a világon a legszomorúbb. Az ember nem tudja, milyen arcot vágjon hozzá, mert a beteget az ember szeretné tisztelni és komolyan venni, ugyebár, hiszen a betegség bizonyos fokig tiszteletre méltó, ha szabad magam így kifejeznem. De ha örökké közbejön a butaság, a 'fomulusz' meg a 'kozmikus intézet', meg az ilyen baklövések, akkor az ember igazán nem tudja, sírjon-e vagy nevessen, az emberies érzés dilemmába kerül, mert ez olyan szánalmas, hogy ki se mondhatom. Úgy értem: nem illik, nem pászol össze, az ember nem szokta meg, hogy a kettőt együtt elképzelje. Az ember azt hinné, a buta legyen egészséges és közönséges, a betegség pedig feltétlenül kifinomítja, megokosítja, különlegessé emeli az embert.”
Settembrini úr azonban nem ért egyet Hanssal. Szerinte „...a betegség korántsem olyan előkelő és tiszteletre méltó valami, hogy a butaság ne férne össze; nem, a betegség épp ellenkezőleg megaláztatás, igen az ember fájdalmas és az eszmét sértő megaláztatása; egyes eseteit ám kíméljük és ápoljuk, ha úgy adódik, de a betegséget szellemileg tisztelni megtévelyedés, jól jegyezze meg, kérem!... megtévelyedés, minden szellemi tévelygés kezdete és kiindulópontja. Az az asszony, akit említett... lemondok róla, hogy a nevét megjegyezzem... Frau Stöhr, köszönöm szépen, nos, ez a nevetséges teremtés... úgy tetszik, nem az ő esete az, amely dilemma elé állítja az emberies érzést, amint mondotta. Beteg és buta... Isten nevében ez maga a nyomorúság, mi sem egyszerűbb, nincs más dolgunk, mint szánakozás és vállvonogatás. A dilemma, uram, a tragikum ott kezdődik, ahol a természet a maga kegyetlenségében megtöri vagy eleve lehetetlenné teszi a személyiség harmóniáját azáltal, hogy egy nemes, élni akaró szellemet az életre alkalmatlan testbe zár.”
Miután Hans Castorpék elválnak Settembrini úrtól, visszatérnek a szanatóriumba. Sétájuk alatt Hans pokrócot vásárolt magának, hiszen amíg itt van, ő is részt vesz a fekvőkúrában. A gyakorlott Joachim mutatta meg neki a helyes betakarózás fortélyait. Míg Hans a fekvőszéken pihen, az időről elmélkedik.
„...A szakadatlan egyformaságban az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük az időélményt; pedig ez olyan szoros rokonságban és kapcsolatban áll életérzéssel, életösztönnel, hogy az első gyengülésével föltétlenül együtt jár a már a második szomorú elsatnyulása. Az unalomról sok téves felfogás él az emberek között. Általában azt hiszik, hogy az újszerű, érdekes tartalom 'elűzi' az unalmat, azaz megrövidíti az időt, egyhangúság, üresség pedig lassítja, gátolja az idő menetét. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Üresség, egyhangúság megnyújthatja ugyan a pillanatot és az órát, 'unalmassá' teheti, de a nagy és legnagyobb időtömegeket megrövidíti, sőt semmivé lényegteleníti. És megfordítva: a gazdag, érdekes tartalom megrövidítheti az órát vagy akár napot, szárnyakat adhat neki, nagy egységekbe átszámítva azonban szélességet, súlyt, szilárdságot ad az idő menetének, s így a tartalmas esztendők sokkal lassabban múlnak, mint ama szegényesek, üresek, könnyűk, melyeket a szél kerget s elrepülnek. Amit unalomnak, hosszadalmasságnak hívunk, ezek szerint inkább az idő beteges megrövidülése, ennek oka pedig az egyhangúság; a szakadatlan egyformaságban a nagy időtartamok is szívdermesztő módon összezsugorodnak: ha egyik nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik, s teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződik, és észrevétlenül repülne el. A megszokás az időérzék elszenderedése vagy legalábbis elfásulása; nyilván az is megszokáson alapul, hogy fiatal éveinket lassan éljük, későbbi életünk azonban egyre gyorsabban, sietősebben pereg. Tudjuk jól, hogy új megszokások, átszokások beiktatása az egyetlen mód rá, hogy életünket visszatartsuk, időérzékünket felfrissítsük, idő-átélésünket megifjítsuk, megerősítsük, meglassítsuk, s ezzel életkedvünket, életérzésünket általában megújítsuk. Ez a célja minden hely- és levegőváltozásnak, nyaralásnak, ebben rejlik az epizód és a változatosság üdítő mivoltának titka.”
Hans úgy érzi, mintha már évek óta lenne a szanatóriumban, nem csak pár napja érkezett volna.
Jól érezte magát, bár barátságokat még az első napokban nem kötött, mert ennek sem a napirend, sem tartózkodó természete nem kedvezett.
Hogy egy kis változatosságot vigyen a szigorú napirendbe, elhatározta, hogy egy kisebb kirándulást tesz a környéken. A séta során azonban eleredt az orra vére, s csak nehezen állt el, ruháját is összevérezte. Annyira elgyengült, hogy szinte aléltan dőlt le egy padra, ahol csaknem elaludt. Félálomban eszébe jutott egy régi epizód a gyermekkorából. Egy iskolatársa, Pribislav Hippe alakja jelent meg előtte, akit látásból ismert csak, mégis rajongott érte. Egyetlenegyszer beszélt csak vele, amikor kölcsönkért tőle egy ceruzát, amit óra után visszaadott neki. Erre a kis epizódra még a mai napig élénken emlékszik. Ebben a félig ájult állapotban döbben rá arra, hogy Hippe arcvonásai meglepően hasonlítanak Madame Chauchat-ra, arra a nőre, aki mindig úgy bevágja maga mögött az étterem ajtaját. Kirándulásáról sietnie kell vissza a szanatóriumba, hiszen megígérte unokafivérének, hogy doktor Krokowski előadására mindenképpen visszaér. Épp az előadás kezdetére érkezett meg, arra sem maradt ideje, hogy a ruháját rendbe szedje. Már csak a hátsó sorban tudott leülni, éppen Clawdia Chauchat mögé, és az egész előadás alatt az asszony tüllruhás kezét, pihés nyakát nézte. Elutazás előtt pár nappal beteg lett, megfázott. Azonnal megjelent a főápolónő, akitől Hans rögtön vett egy lázmérőt, és kapott egy vizsgálati időpontot Dr. Behrenstől. Az orvosi vizsgálat előtt Hans szorgalmasan mérte a lázát, és pontosan rögzítette az eredményeket. Behrens doktor Hans vizsgálata után kimondja az ítéletet: „...mindig is sejtettem, hogy maga titokban idevalósi, és idővel majd belátja, mint ahogy már sokan belátták, akik tréfából jöttek fel ide, és magasan hordták az orrukat, amíg egy napon meg nem tudták, hogy jól tennék... mégpedig nemcsak jól tennék, értse meg jól amit mondok!... ha letennék az előkelő idegen-allűrjeiket és kicsit hosszasabban bekvártélyoznák magukat ide!”
Behrens azt nem tudta megmondani Harisnak, hogy meddig kell maradnia a szanatóriumban, de azonnal ágyba parancsolta őt, aki innentől már nem látogatóba érkezett vendég, hanem beteg.
Castorpot lenn nem várta senki, a családja megérti, hogy a betegsége miatt csak később utazhat haza, a gyakornoki állása is megvárja, és anyagilag is megengedheti magának, hogy itt kezeltesse magát. Míg ágyban feküdt, unokafivére mindennap beszámolt neki a betegekről, és a legújabb eseményekről. Hans egyetlen emberről, Settembrini úrról érdeklődött név szerint, aki később meg is látogatta a beteget. Settembrini úr az orvosi vélemény ellenére arról próbálta meggyőzni az ifjú mérnököt, hogy minél hamarabb hagyja el a szanatóriumot, és térjen haza. Hans betegágyában fekve egyre többször gondol Madame Chauchat-ra, arra a hírre, hogy a hölgyről a tanácsos úr portrét fest róla, felmegy a láza. Hans keresni kezdi az alkalmakat, hogy láthassa az asszonyt, rá kell döbbennie, hogy szerelmes a tatárszemű, számára eddig még ismeretlen asszonyba, aki olyan nagyon emlékezteti iskolatársára, Pribislav Nippére.
Miután elhagyhatta a betegágyát, Hans sor került az átvilágítására, ahova Joachimmal együtt mentek le. A vizsgálatra várakozva találkoztak Clawdiával, Joachim beszélt is vele pár szót, de Castorp bemutatására most sem adódott lehetőség. Hans végignézi unokafivére átvilágítását, a röntgenkép teljesen lenyűgözi. A tanácsos miután Castorpot is átvilágította, a tüdőben „kis vizes felületeket” talált. A többi beteghez hasonlóan, Hans a diapozitívját mindig magánál hordja, mint valamilyen igazolványképet. A betegnek nyugalomban kell maradnia, minden orvosi utasítást be kell tartania, és legfőképpen türelmesnek kell lennie. Hans így hosszabb ittlétre rendezkedett be. Levelet írt nagybátyjának, kérte, hogy küldjék fel a téli ruháit, hiszen előreláthatólag az egész telet fenn kell töltenie, az is meglehet, hogy csak Joachimmal együtt tér vissza a „síkföldre”. Hiszen „az időfogalmak idefenn egészen mások, mint fürdőhelyen, vagy egyéb üdülésnél; a hónap úgyszólván a legkisebb időegység, és egyenként nem is játszik szerepet...” Gondoskodott az anyagi fedezetről is, a szükséges dolgokat beszerezte a faluban.
Hans mindennapjait Clawdia iránt érzett szerelmes rajongása határozta meg. Ha úgy vélte, az asszony egy kedves pillantást küldött feléje, jól érezte magát, ha úgy rémlett neki, hogy az asszony barátságtalan pillantást vet rá, állapota rosszabbodott.
Settembrini úr, bár nem ismeri Hans eltitkolt érzéseit Clawdia iránt, érzi hogy valami nincs rendben körülötte. Nem tetszik neki, hogy Hans így elfogadta állapotát, szinte belesüppedt az ittlétbe. Úgy érzi, a fiatalember viszonya a betegségéhez nem természetes, nem illik az európai életformához, van benne valami keleties. „Ez az időpocsékolás, ez a barbár bőkezűsködés az idővel ez ázsiai stílus; talán ezért érzik magukat olyan jól idefenn Kelet szülöttei... Könnyen elképzelhető, hogy ezeknek az embereknek a nemtörődömsége az idővel szemben összefügg országuk végtelen, vad kiterjedésével. Ahol sok a hely, ott sok az idő; hiszen azt mondják arról a népről, hogy van ideje, tud várni.” Az olasz úr nem ért egyet azzal, ahogy Hans az esetlegesen fenn eltöltendő hónapokkal dobálódzik. „Az idő az istenek adománya, azért adatott az embernek, hogy használja, kihasználja, mérnök úr, az emberiség előrehaladtának szolgálatában.” Szerinte Hansnak mihamarabb vissza kéne térnie a síkföldre, hiszen ott tudná igazán érvényesíteni jobbik énjét.
Settembrini úr örömmel újságolja el a fiatalembereknek, hogy egy óriási munkára kapott felkérést, melyet a Nemzetközi Szövetség a Haladás Megszervezéséért elnevezésű szervezet számára végez. Egy többkötetesre tervezett enciklopédiát szeretne létrehozni, mely A szenvedés szociológiája címet viselné.
Hans unokafivérével együtt felkeresi Behrens tanácsost, hosszan elbeszélget az orvossal, és ami a legfontosabb számára, megcsodálhatja a Clawdiáról készített festményt.
Szinte észrevétlenül múlt az idő, ami eleinte még teljesen elképzelhetetlen lett volna Hans számára, az most szinte észrevétlen vált valósággá, a karácsonyt is a szanatóriumban tölti. Hans a házi szokásokkal dacolva jobban meg akarta ismerni a szenvedőket, a haldoklókat. Unokatestvérével sorra meglátogatta a legsúlyosabb betegeket, virágcsokrot küldetett a szobájukba, bátorította a családtagokat.
A farsang idején Joachim már egy éve, Hans pár nap híján hét hónapja volt a szanatórium lakója. A szanatórium farsangi bálját húshagyó kedden rendezték meg. Castorp élvezte a farsang adta bohémság lehetőségeit, Settembrini urat is tegezve szólította meg, amire az olasz úr udvariasan kérte meg a ifjút, hogy továbbra is a szokásos megszólítási formát alkalmazza. Hans fergeteges jókedvében azonban Clawdián kívül semmi sem érdekelte, minden pillantásával az asszonyt követte, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megszólíthassa. A lehetőség nem is várat magára sokat, Behrens tanácsos kezdeményezésére egy térfás rajzverseny vette kezdetét. Csukott szemmel kellett a vállalkozó kedvűeknek valamit papírra vetni, Hans is kedvet kapott a játékhoz, és mikor rá került a sor, arra hivatkozva, hogy a neki jutott csonkkal nem tud rajzolni, hangosan ceruzát kérve habozás nélkül Clawdiához lépett, és megszólitotta:
„Nem adhatnál egy ceruzát?” Ugyanazzal a kérdéssel szólította meg az asszonyt, mint évekkel korábban iskolatársát Pribislav Hippét. Az asszony elfogadta, sőt viszonozta a tegező megszólítást. Azt veti lovagja szemére, hogy talán korábban is megszólíthatta volna, hiszen másnap elutazik.
„Uraságod egy kicsit későn szánta rá magát, hogy megszólításával tüntesse ki alázatos szolgáját.” Egyre kevesebben vannak már a teremben, amikor Hans még mindig beszélget az asszonnyal. A társalgás franciául folyik, és Clawdiát meghatja lovagja kissé németes, de csodálattal teli rajongása. Hans visszafogottságát elfelejtve nyíltan és szabadon beszél az asszonnyal.
„A halál. Félelmetes szó, ugye? De különös, ma nem tesz rám olyan mély benyomást ez a szó. Konvencionális közhely volt, amikor azt mondtam, hogy megijesztettél. A halál gondolata nem ijeszt meg. Nyugodtan nézek szembe vele. Nem sajnálom sem a derék Joachimot, sem magamat, amikor azt hallom, hogy talán meghal. Ha ez igaz, akkor állapota nagyon hasonlit az enyémhez, és ezért nem rendít meg különösebben. Ő haldoklik, én pedig szerelmes vagyok, ennyi az egész!...”
Clawdia búcsúzóul megajándékozza az ifjút, nekiadja a röntgenképét, amitől azután Hans Castorp sosem válik meg. Clawdia búcsúszavával újra visszatér a magázásra:
„- Ég áldja, Karnevál hercegem! Csúnya lesz a lázgörbéje ma este, előre figyelmeztetem. Azzal lesiklott a székről, a szőnyegen át az ajtóig siklott, az ajtó keretében egy pillanatra tétovázva megállt, félig hátrafordult, s egyik mezítelen karját magasra emelve, kezét a sarokvasnak támasztotta. Válla felett halkan hátraszólt:
- Ne felejtse el visszaadni a ceruzámat. És kiment.” Madame Chauchat elhagyta az intézetet, sokan kísérték ki, Hans azonban nem volt köztük, ő a folyosóablakból nézte a távozót.
Settembrini úr is elbúcsúzott az unokafivérektől, miután megtudta a tanácsostól, hogy állapotában számottevő javulás nem várható, úgy döntött, elhagyja a szanatóriumot és a faluban bérel egy lakást, ott fejezi be a művét.
Teltek a napok, a hetek, és a hónapok, és eljött a nyár, Hans Castorp már egy éve volt a szanatórium lakója. Az unokafivérek megismerkednek Settembrini úr lakótársával, egy másik beteggel, Leo Naphtával. Naphta, ez a visszataszítóan rút férfi egy orosz hitközségi metsző fia volt, aki egy pogrom alkalmával lelte halálát. Az özvegy három gyermekével Tirolba menekült. Naphta, aki már gyerekkorában kitűnt az iskolában a társai közül éles eszével, a jezsuiták hatása alá került. Megtérítették, teológia tanulmányait a betegsége miatt kellett félbeszakítania.
Egy pár évig, egy rendi intézetben szolgált mint prefektus, most ő is gyógykezeltetése miatt van itt. A rend viseli kezelésének a költségeit, és mint latintanár dolgozik az iskolában. Már öt éve él itt, és állapota miatt kétséges, hogy mikor hagyhatja el ezt a helyet. Az olasz humanista mindenképpen el akarta kerülni Naphta bemutatását, mert féltette a fiatalembereket a szerzetes káros befolyásától. Az unokafivérek párszor felkeresték Naphtát, egyszer Settembrini úr jelenlétében is találkoztak vele, és érdeklődve, de bizalmatlanul hallgatták a férfit.
Joachim az idő múlásával egyre türelmetlenebb lett, mihamarább vissza akart térni alakulatához. Augusztusban végül úgy döntött, hogy szembeszállva Behrens tanácsos javaslatával, és a saját felelősségére elhagyja az intézetet.
Hans kísérte ki Joachimot az állomásra, ugyanoda, ahova ő tizenhárom hónappal előtte érkezett meg. Joachim reméli, hogy Hans rövidesen követi őt.
Joachim távozása után alig két héttel Joachimot meglátogatta a nagybátyja, Tienappel konzul. Tienappel konzul megdöbbenve észlelte, hogy unokaöccse mennyire megváltozott. Nem érdeklődött rokonai felől, az otthoni beszámolókat udvarias közönnyel hallgatta. James bácsi úgy gondolja, hogy ennyi vakáció után unokaöccse remek állapotban és színben van, és talán haza is utazhatna vele. Hans azonban erről hallani sem akar, hiszen a tanácsos a teljes gyógyulás érdekében még legalább egy féléves kúrát javasolt. James bácsi végül is úgy döntött, hogy maga beszél a konzul úrral. De minden másképpen történt, mint ahogy a konzul képzelte, úgy tűnt a szanatórium légköre őt is beszippantja, ezért anélkül, hogy unokaöccsétől elköszönt volna, elutazott a szanatóriumból.
„...A helyzet elképzelésében és rémületében elsápadva észrevette, hogy ha most, nyolcnapos fenntartózkodás után visszamegy a síkföldre, már jó ideig hibásnak, természetellenesnek és megengedhetetlennek fogja érezni, hogy reggeli után nem indul szolgálati andalgásra, s utána nem fekszik ki horizontálisan a szabad levegőre rituálisan pokrócokba göngyölve, hanem ehelyett irodájába megy. És ez a riasztó észrevétel volt a szökése közvetlen okozója.”
Így tehát a síkföld próbálkozása, hogy Castorpot visszavigye, kudarccal végződött. Hans tudta előre, hogy nagybátyja próbálkozása hasztalan lesz, úgy érezte, ezzel véglegesen elszakadt a síkföldtől, ő már végleg ide tartozik.
Hans élte a betegek mindennapjait, új asztalánál ült, megismerkedett az új betegekkel, élénk szócsatákat vívott Leo Naphtával. Újra leesett a hó, Hans Castorpot elbűvölte a havas táj, és úgy döntött, síelni fog. Persze nem fog kirúgni a hámból, csak óvatosan, az ésszerűség határain belül teszi ezt. Ötletét Settembrini úr örömmel pártolta, úgy gondolta, Hansnál ez az egészséges életösztön megnyilatkozása. Hans egészen belejött a síelésbe, már kisebb túrákra is indult. Az egyik ilyen kiruccanásán azonban hóviharba került, eltévedt, és csaknem életét vesztette. Úgy érezte, halálos veszélyben van, elcsigázott révületében ájult állapotba került, látomások gyötörték, ahogy magához tért, szinte újjászületett. Szüksége volt erre az élményre. A halálról, szerelemről elmélkedett, ez az álom megmutatta neki azt, amit eddig keresett.
„Igen, így világos az álom, helyes az uralkodás! Eszembe vésem. Szívemben hűséget fogadok a halálnak, de nem felejtem el, hogy a halálhoz, az elmúlthoz való hűség csak kajánság, sötét kéj és emberellenes gyűlölködés, ha gondolkodásunkat és uralkodásunkat is meghatározza. A ember a jóság és a szeretet nevében ne engedje beleszólni a halált gondolataiba. És ezzel fölébredek... Mert megálmodtam, amit kellett, célhoz értem. Régóta kerestem már ezt a szót: ott, ahol Hippe megjelent nekem, az erkélyem páholyában, mindenütt. Végül a keresése idehozott a havas hegységbe. Most megtaláltam. Álmom megmondta világosan, hogy egyszer s mindenkorra megjegyezzem. Igen, elragad és felhevít a lelkesedés. Szívem erősen dobog, és tudja miért.”
Ahogy összeszedte magát, úgy érezte, újra jól érzi magát, és semmi sem akadályozza meg, hogy visszatérjen a szanatóriumba. Vacsorára haza is ért, hatalmas étvággyal evett, délutáni álma már eszébe sem jutott.
Hans állandóan tartotta a kapcsolatot unokatestvérével. Joachimtól először csupa jó hírt kapott, élvezte a katonaéletet, előléptették, újévkor tiszthelyettesé, áprilisban már hadnagy volt. Leveleiben mindenről részletesen beszámolt, egyedül az egészségi állapotát nem említette egészen nyárig. Állapota akkor rosszabbra fordult, többször ágynak esett. Júliusban az édesanyja írt Hansnak. Levelében arról értesítette Hanst, hogy Joachimnak vissza kell térnie a szanatóriumba, és arra kérte a fiatalembert, hogy minden szükséges intézkedést tegyen meg.
Joachim ugyanazzal a vonattal érkezett meg édesanyjával, mellyel évekkel ezelőtt Hans megérkezett. Joachim és Hans újra egymás mellett éltek, Joachim még a régi szobáját is visszakapta, újra közös látogatásokat tettek Settembrininél és Naphtánál. Mindössze annyi változott, hogy most Joachim éldegélt Hans Castorp oldalán, és nem fordítva. Most Hans volt a törzslakó, ő volt otthon, Joachim az átutazó, aki várta, hogy mihamarább visszatérhessen alakulatához.
Joachim megérkeztekor egy érdekes hírt tudatott Hanssal, találkozott Clawdiával, az asszony üdvözletét küldte Castorpnak, és azt a hírt, hogy hamarosan visszatér a szanatóriumba. Joachim állapota azonban újra rosszabbra fordult, az egész egy ártatlan félrenyeléssel kezdődött, ám ez hamarosan rendszeressé vált. Az orvosi vizsgálat során kiderült, hogy a fiatal hadnagynál gégetuberkolózis lépett fel, állapota menthetetlen. Joachim rövid szenvedés után meghalt, édesanyja úgy gondolta, hogy fiát otthon temetteti el. Clawdia decemberben valóban visszatért a Berghofba, úgy, ahogy azt Joachimnak ígérte, de nem egyedül jött. Társa egy gazdag kávéültetvényes, Mynheer Peeperkorn, idős holland úr volt.
Hans Castorp aprólékosan eltervezte magában, hogyan köszönti az asszonyt, a lehető legudvariasabban, és legvisszafogottabban.
Azonban mindent, amit előre eltervezett, teljesen feleslegessé tette az a tény, hogy az asszony nem egyedül érkezett. Rosszul aludt, és a reggelinél hiába várta az oly megszokott ajtócsapódást, csalódnia kellett. Clawdia nesztelenül vonult be az étterembe, az ajtót a mögötte haladó Mynheer Peeperkorn csukta be nesztelenül. Még Behrens tanácsos nemzetközi intézményében, ahol újabban még egy egyiptomi hercegnő is volt a betegek között, igen figyelemreméltó személyiségnek tűnt a kávéültetvényes. Mynheer Pieter Peeperkorn személye, sajátos egyénisége foglalkoztatta a többi beteget. Az erősen alkoholista férfi súlyos váltólázban szenvedett, szaggatottan beszélt, de bárhol is tűnt fel, mindenkit lenyűgözött.
„...a körülötte állókat eredetileg csak gazdagságának híre vonzotta oda, de aztán már személyiségén csüngtek, és bátorítón, önfeledten bólogattak feléje; lenyűgözte őket fakó szeme a hatalmas homlokbarázdák alatt, érdeklődésüket felcsigázták nyomatékos, hosszú körmű karmestergesztusai, és a legkisebb csalódást sem érezték amiatt, hogy a gesztusokat érthetetlenül szaggatott, homályos és minden tekintetben hasznavehetetlen kinyilatkoztatások követték.”
Három-négy hét telt el, amíg Hans Castorp megismerkedett a holland férfival, maga is a szuggesztív egyéniségű férfi hatása alá került, és szerelme, amit Clawdia iránt érzett, nem csökkent, de megértette az asszonyt.
Settembrininek nem tetszik, hogy védence annyi időt tölt, ahogy ő nevezi, azzal az ostoba öregemberrel, Hans szerint a holland egyénisége mindenkit lenyűgöz és magával ragad, és az emberek szívesebben hallgatják az ő vontatott, szaggatott, szinte érthetetlen beszédét, mint Naphta kristálytiszta, világos érveit.
Mynheer Peeperkorn egy beszélgetés közben tisztázta Hanssal Clawdiához fűződő viszonyát. Hans elmondja, hogy ő milyen érzéseket táplál az asszony iránt, és Mynheer Peeperkorn mintegy kárpótlásul barátságát ajánlja fel a fiatalembernek.
„Testvérek vagyunk, fiatalember, kijelentem, hogy azok vagyunk. Teljes értelmű tegeződésről beszélt az imént: a mi tegeződésünk is teljes értelmű lesz, értelme az érzésben való testvériség. Az elégtételt, amelyet fegyverrel nem nyújthatok koromnál és betegségemnél fogva, ebben a formában ajánlom fel, testvéri szövetség alakjában, amilyet máskor talán egy harmadik, vagy a világ, vagy valaki más ellen köt az ember, de amelyet mi valakiért kötünk az érzés jegyében.”
Hans Castorp elfogadta a felajánlott barátságot, és kitartott mellette egészen addig, amíg Mynheer Peeperkorn egy súlyos lázrohamiban nem végzett magával.
Clawdia a halott ágya mellett csak annyit kérdezett Castorptól, hogy a holland vajon tudott-e az „őrültségükről”.
„- Lehetetlen volt letagadni előtte, Clawdia. Kitalálta abból, hogy nem voltam hajlandó magát a jelenlétében homlokon csókolni. Jelenléte most már inkább jelképes, semmint valóságos... megengedi, hogy most megtegyem?”
Hans Castorp ezzel a csókkal vett végleg búcsút az asszonytól.
Az ifjú mérnök már évek óta volt a szanatórium lakója, maga sem tudta, mióta él idefenn. A lenti világgal szinte minden kapcsolata megszakadt. Meghalt Tienappel konzul is, második nevelőapja, akinek még a temetésére sem mehetett el, mert kezelésére Behrens tanácsos újabb gyógymódot alkalmazott. A tanácsos úgy gondolta, a fiatalember lázát a streptococcusok okozzák, az orvos legújabb gyógymódja is eredménytelennek bizonyult. Hans Castorp igazi betegsége az volt, hogy teljesen elidegenedett a világtól, tartott tőle, elképzelhetetlennek tartotta, hogy újra a síkföldön éljen, kitéve a világ minden fenyegetésének. A szanatórium lakói mindannyian megpróbálták valamivel elfoglalni magukat, néhányan az eszperantó nyelvet tanulták, többen bélyeggyűjtéssel foglalkoztak, páran szenvedélyesen pasziánszoztak. A Berghof-szanatórium beszerzett egy gramofont, és ettől kezdve a kártyajáték helyett ez lett Hans Castorp új szenvedélye. A hangok elbűvölték, szinte szenvedéllyel vetette rá magát a művészlemezekre; a kedvence az Aida és a Carmen volt.
„Nem látta az énekeseket és énekesnőket, akiknek hangjában gyönyörködött; emberi formájuk Amerikában, Milánóban, Bécsben, Szentpétervárott tartózkodott - ám tartozkodjék, mert Hans Castorp a legjobb részüket élvezte, hangjukat, és megbecsülte ezt a tisztulást vagy absztrakciót, mely mégis eléggé érzéki maradt ahhoz, hogy a túlságos személyi közelség hátrányai nélkül bizonyos emberi kapcsolatot teremthessen, kivált ha honfitársairól, németekről volt szó. Megkülönböztette a művészek kiejtését, tájszólását, szorosabb hovatartozását, hangjuk színezete elárult egyet-mást az egyén lelki alkatáról, és abból, hogy a szellemi hatás lehetőségeit hogyan használták ki vagy mulasztották el kihasználni, következtetni lehetett intelligenciájuk fokára. Hans Castorp bosszankodott, ha ezen a téren hiányosságot észlelt. Akkor is szenvedett és ajkába harapott szégyenében, ha a technikai visszaadásba tökéletlenség csúszott be, tűkön ült, ha egy sokszor játszott lemez folyamán egy-egy magasabb hang élesen vagy recsegve szólt, ami főleg a kényes női hangoknál könnyen megesett. De hát ebbe is beletörődött, mert nincs szerelem szenvedés nélkül.”
„A dal sokat jelentett neki, egy egész világot, másképp nem bolondult volna úgy bele helyettesítő jelképébe.”
A szanatóriumban egyre több új beteg lett, Krokowski doktor korábbi lélekelemzési gyakorlatai, az eltelt évek alatt misztikus, spiritiszta kísérletekké, asztaltáncoltató, szellemidéző szeánszokká változták. Az egyik új beteg, egy ifjú hölgy, Ellen Brand azt állította, hogy hangok súgnak neki. Krokowski doktor vele kísérletezett, hipnotizálta, és „arra törekedett, hogy a benne szunnyadó lehetőségeket kifejlessze és fegyelmezze, lelki előéletét kikutassa.”
Settembrini úr óva inti minden szellemi eltévelyedéstől, arra biztatja, hogy a humánus, tiszta gondolatokban higgyen, és kerülje az agyrémeket és a szellemi ingoványokat.
Settembrini és Leo Naphta állapota egyre romlott, de vitáik hevessége cseppet sem csökkent. Egy alkalommal összeveszésük oka éppen Hans Castorp volt. Settembrini azt vetett Naphta szemére, hogy káros nézeteivel az ifjúságot tévútra vezeti, erkölcsileg gyengíti. Naphta párbajra hívta ki a humanista tudóst. Settembrini úr a kihívást természetesen elfogadta. Hans megpróbálta Settembrini urat lebeszélni a párbajról, de kísérlete sikertelen maradt. A szabadkőműves úgy gondolta, a párbaj helyénvaló dolog.
„A párbaj, édes barátom, nem olyan berendezés, mint akármi más. A párbaj a végső, a visszatérés a természet ősállapotába, s ezt csak kissé enyhíti a dolognak bizonyos lovagias szabályozása, mely azonban nagyon is felületi. A helyzet lényege az ősi, a testi küzdelem, és a férfi dolga, hogy akármennyire eltávolodott is már az ősállapotból, meg tudjon felelni annak a helyzetnek. Mert akármelyik nap belekerülhet. Aki nem tud helytállni az eszméért személyével, karja erejével, vérével, az nem méltó rá, mert minden azon múlik, hogy a szellemi ember is férfi maradjon.”
Settembrini úr annyit megígérte az ifjúnak, aki mindenáron meg akarta akadályozni a párbajt, hogy nem fog senkit megölni, a levegőbe fog lőni. Ígéretét meg is tartotta, nem célzott ellenfelére, a levegőbe lőtt, és ellenfele utasítására se volt hajlandó még egyszer lőni. Naphta dühöngve gyáva kutyának nevezte az olaszt, majd önmaga ellen fordította a fegyverét, és főbe lőtte magát.
Hét évet töltött el a szanatórium falai között Hans Castorp; az étteremben mind a hét asztalnál körülbelül egy évet. Azoknak a betegeknek, akik idejövetelekor itt voltak, nagy részük meghalt, vagy gyógyultan távozott. A napok egymás után egyformán teltek, mikor eldördült a mennykőcsapás, Európa felbolydult. Meggyilkolták a trónörököst, kitört az első világháború, a mennydörgés zajai a szanatórium faláig jutottak fel. Hans Castorp csomagolt és visszatért a síkföldre, a háborúba. Settembrini úr meghatottan búcsúzott tőle, és a búcsúzás pillanatában keresztnevén Giovannininek szólította, és a civilizált Nyugat szokását mellőzve, utoljára tegezte.
„Azt szerettem volna, ha másképpen utazol, de mit tegyünk, így rendelték az istenek, így és nem másként. Azt reméltem, hogy munkára bocsátlak el, most pedig harcolni fogsz néped soraiban. Istenem, tehát neked jut osztályrészedül és nem a hadnagyunknak. Furcsán játszik az élet... Harcolj vitézül, ott, ahová véred köt. Többet ma senki sem tehet. Nekem pedig bocsáss meg, ha maradék erőmet arra teszem fel, hogy az én hazámat is harcra tüzeljem, azon az oldalon, amelyet a szellem és a szent önzés számára rendel. Addio!”
„És a síkföldön fiatal férfiak ezrei meneteltek úttalan utakon, rohamfelszerelésben, és golyók süvítettek mellettük, és egyre fogyatkozik a létszámuk, miközben egy parancsot követnek. És az egyik férfi a sok ezer között Hans Castorp, ott szalad társai között, miközben egy elesett bajtársa kezére lép, szöges csizmájával, hasra vágódik egy robbanólövedék elől. Majd feltápászkodik, és bicegve tovább botorkált bajtársaival együtt, miközben öntudatlanul dúdolt, míg végleg eltűnik a szemünk elöl.”
„Isten hozzád, Hans Castorp, az élet egyszerű, féltett gyermeke! Történeted véget ért. Elbeszéltük végig, nem volt sem mulattatón rövid, sem hosszadalmasan unalmas; hermetikus történet volt. A történet kedvéért beszéltük el, nem a te kedvedért, mert te szimpla ember voltál. De végül mégis a te történeted volt; minthogy veled esett meg, valami mégis lehetett benned; nem tagadjuk, hogy a történet folyamán pedagógus szívünkbe zártunk, és ez arra indít bennünket, hogy ujjunk hegyével szemünk sarkát tapogassuk arra a gondolatra, hogy a jövőben már nem találkozunk veled, nem hallunk rólad. Isten hozzád, akár élsz, akár halsz! Kilátásaid nem a legrózsásabbak; a félelmetes táncmulatság, amelybe belesodródtál, még jó néhány bűnös esztendeig eltart, és nem mernénk nagy összegben fogadni, hogy ép bőrrel menekülsz. Őszintén szólva nem is igen törődünk vele, nyitva hagyjuk a kérdést. Egyszerűségedet felfokozó testi-szellemi kalandokon mentél keresztül, lélekben túlélted azt, amit testben talán semmiképp sem élhetsz túl. Voltak pillanatok, midőn halálból és paráznaságból a szeretet álma derengett föl benned sejtelmesen, uralkodói módon. Vajon a halálnak ebből a világraszóló ünnepségéből, a borús esteli eget körös-körül pirosra festő gonosz, lázas tűzvészből is feltámad egykor a szeretet?”
Egy olaszországi kis nyaralóhely Torre di Venere, ahová a történet elbeszélője családjával augusztusban érkezik meg. Zajlik az élet a nyaralóhelyen, óriási a nyüzsgés, rengeteg turista, a család gyakran üldögél egy hangulatos kis étteremben, az Esqisitóban, ahol Mario szolgálja ki őket, az a pincér, akiről a történet szól.
A család először a Grand Hotelben száll meg, innen költöznek egy kis családi panzióba, melyet Signor Angiolieri vezet. A szállodából azért jönnek el, mert a szálló egyik vendégét, egy hercegnőt zavarta a kisfiuk köhögése, félti a gyermekeit. A család azonban örül a cserének, hiszen a panzióban remekül érzik magukat.
Nyaralásukat azonban megzavarja egy kis incidens. Nyolcéves kislányuk, aki még fejletlenebbnek látszik koránál, levette a parton vizes fürdőruháját, és ez óriási felháborodást vált ki az olaszokból. Egy úr úgy érzi, egész nemzetüket érte sértés ezzel az „erkölcstelen” tettel, még a hatóságokat is értesítik, a családnak ötven líra büntetést kell fizetnie. A felhőtlen nyaralást az is nehezíti, hogy mindenkit csak a politika érdekel, még a gyerekek is erről beszélnek. A család már ekkor érzi, hogy talán jobb lenne, ha elmennének. Azonban beköszönt az utószezon, a nagy tömeg elmegy, kevesebben maradnak, a hangulat kissé családiasabbá válik.
A strandon megtudják, hogy este fellép egy bűvész, Cipolla. A gyerekek mindenképpen szeretnék látni az előadást, ezért elmegy az egész család. A műsor óriási késéssel kezdődött, és sok ismerőst találnak a nézőtéren, köztük van Mario is, a pincér. Cipolla megváratja a közönséget, mikor végre megjelenik, fontoskodva viselkedik, önelégülten fújja a füstöt a nézőközönség felé. Bal karján egy lovaglóostor volt, mellénye mögött vállszalagot viselt. Belekötött egy fiatal fiú, és ő válaszképpen az akaratát rákényszerítette.
Előadását számtani feladványokkal kezdte, a közönség soraiból két egyszerű fiút szólított ki, akik még írni sem tudtak, mivel megszégyeníti őket, ugyanaz a fiú a közönség soraiból veszi védelmébe őket, ezért újra rákényszeríti akaratát, a fájdalomtól meggörnyed, s mikor újra magárhoz tér, nem érti, mi történt vele.
Cipolla közben folytatja a számtani feladványait, és egyre több konyakot iszik a színpadon. A következő fiatalember, akit felhív a színpadra, a gyümölcskereskedés segédje, akinek egy táblára kell azokat a számokat felírnia, amit a közönség soraiból mondanak. Mielőtt a mutatvány elkezdődne, Cipolla felír egy számot egy lapra. A mutatvány végén kiderül, hogy ugyanaz a szám szerepel a lapon, mint a táblán levő számok végösszege. A család számára világos, hogy ez már nem bűvészkedés, legalábbis a szó hagyományos értelemben, és ez már nem való gyerekeknek. Cipolla akaratától függött, hogy a közönség milyen számokat mondott, és így milyen végösszeg jött ki.
Előadását kártyatrükkökkel folytatta, majd társasjátékfélékre váltott, amelyek az emberi természet tudatfeletti, és tudatalatti képességein, intuícióin alapultak.
„Az a képesség, mondotta, hogy túllépjünk önmagunkon, eszközzé legyünk, a legfeltétlenebbül és legteljesebbül engedelmeskedjünk, csak fonákja a másiknak, hogy akarjunk és parancsoljunk; mindkettő egy és ugyanazon képesség, parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az tud parancsolni és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, amint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény, az övé, a vezéré és rendezőé, akiben az akarat engedelmeskedéssé s az engedelmesség akarattá lesz, akinek személye mindkettőnek szülőhelye, akinek tehát éppel elég nehéz dolga lesz.”
Felhívja a színpadra Angiolieri asszonyt, elmondja az asszonyról, hogy életének legjelentősebb eseménye az volt, hogy egy híres színésznő, Eleonora Duse társalkodónője volt.
A szünetben a családfő, az elbeszélő már érzi, hogy el kéne menniük, hiszen késő van, a gyerekek is fáradtak, de végül is a szülök engednek a gyerekek könyörgésének és maradnak.
A műsor második felét már nyíltan a kísérletezés, az emberek megfosztása akaratuktól, és a bűvész akaratának rájuk kényszerítése jelenti. Embereket táncoltat, úgy bánik velük, mint akaratlan bábukkal, elhiteti velük, hogy Indiába utaztak, teljesen megbénítja akaratukat.
Cipolla diadala elérte a tetőpontját, felhívja a színpadra Mariót, aki eddig csendesen álldogált a sarokban. Megtudta, hogy a fiú szerelmét Silvestrának hívják, eljátssza a megigézett fiúnak, hogy ő a lány, s arra kényszeríti, csókolja meg.
„Borzalmas volt, amint a képmutató ott édeskedett, kacéran vonogatta ferde vállát, epekedve meresztette táskás szemét és édeskés mosollyal mutogatta szálkás fogait. Ah, és mi lett a mi Mariónkból szédítő szavai közben? Nehezemre esik elmondani, mint ahogy nehezemre esett látni is, mert az a legbensőbb érzések kiszolgáltatása, az elcsüggedt és őrületben fölizzó szenvedély világ elé tárása volt. Kezét összekulcsolta ajka előtt, válla mély zihálással süllyedt és emelkedett. Boldogságában nyilván nem hitt a szemének és fülének, s éppen csak azt az egyet felejtette el, hogy valóban nem volna szabad neki hinnie. - Silvestra! - lihegte leigázottan, keble legmélyéből.
- Csókolj meg - mondta a púpos. - Hidd el, szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt - s mutatóujja hegyével, kezét, karját s kisujját szétterpesztve, arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt, és megcsókolta.
A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt - Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl bal felől, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendően és mégis, nagyon kellene csalódnom, ha nem a szánalom együtthangzásával ennyi álomködös balság iránt, ha nem a 'Proveretto' kiáltás mellékzengésével, amelyet a varázsló az imént rossz helyre irányítottnak jelentett ki s a maga számára igényelt.”
A nézők dermedten figyelték a jelenetet, Mario az ostorsuhintásra tért magához, két kezét megcsúfolt ajkára szorította. Mario lelőtte a bűvészt.
Sikoltozás lett a teremben, az emberek lefogták Mariót, a gyerekek nem is fogták fel, mi történt, csak azt kérdezték, vége van-e már a mutatványnak.
1883. július 3-án született Prágában, apja Herman Kafka szegény származású, cseh anyanyelvű zsidó kereskedő, aki a felemelkedés útját a német nyelvű polgársághoz való asszimilálódásban látta. Ehhez a réteghez tatozott felesége, Julie Löwy, és ebben a szellemben nevelte fiát és három lányát. Apja jónevű és jómódú divatkereskedő lett. Erős akaratú, céltudatos férfi, mélyről küzdötte föl magát, gyenge fizikumú, beteges gyerek szemében az apa valóságos óriássá, zsarnokká vált. Gyermekkorát meghatározta a hely, ahol élt, az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgára, de úgy érezte, sem a csehek, sem a németek nem fogadják el. A csehek között német, a németek között zsidó, mindenhol kívülállónak érzi magát. Kafka az óvárosi állami német gimnáziumban érettségizett 1901-ben, majd a német nyelvű prágai jogi egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1906-ban szerzett diplomát. Az egyetemen ismerkedett meg Max Broddal, akivel szoros barátságot kötött. Tisztviselő lett; 1908-1922 között a prágai Munkás Balesetbiztosító Intézet munkatársa lett. Szűk baráti körétől eltekintve magányosan élt, családjával nem volt jó a kapcsolata. Elszigeteltségében szerepet játszott betegsége, tüdőbaja is, 1917 után egészségi állapota egyre romlott. A szerelemben sem találta meg a boldogságot, több jegyessége volt, ezeket azonban rendre felbontotta, csak élete utolsó évében lelt társra Dora Dymant személyében. Pedáns, precíz hivatalnok volt, aki munkáját lelkiismeretesen elvégezte, de állandóan a munka és az írói hivatás között őrlődött.
Novelláit és regényeit éjszaka írta hivatali munkája mellett. Életében kevés műve jelent meg, és nem keltettek nagy feltűnést. Első publikációja 1908-ban a Hyperion c. folyóiratban hat elbeszélés. 1912-ben jelent meg a Megfigyelés c. kötete, ekkor már írja Amerika c. regényét, melynek első része A fűtő címen 1913-ban nyomtatásban is megjelent.
1923-ban megpróbált a hivatali mókuskerékből kiszállni, Dorával Berlinbe utazott, hogy szabad íróként éljen tovább, betegsége azonban elhatalmasodott rajta. Utolsó heteit, a kierlingi tüdőszanatóriumban töltötte, itt halt meg 1924. június 3-án.
Életműve nagy része kéziratban maradt fenn, arra kérte barátját, Max Brodot, hogy kéziratait halála után semmisítse meg, amit ő nem tett meg.
Kafka a XX. század egyik legjelentősebb írója, stílusa hideg és szenvtelen, írásmódja precíz, pontos. Életműve nagyon nagy hatást gyakorolt az elkövetkező nemzedékekre, főleg a II. világháború utáni évtizedekben.
Művei:
1912 - Megfigyelés
1913 - A fűtő
1915 - Az átváltozás
1916 - Ítélet
1919 - A büntetőtelepen
1920 - A törvény előtt
1925 - A per
1926 - A kastély
1927 - Amerika
Gregor Samsa kereskedelmi utazó, aki cége megbízásából textilminták alapján kötött üzleteket, egy reggel arra ébred, hogy féreggé változott.
Gregor mikor felébred, csodálkozva veszi észre teste csúf metamorfózisát, eleinte azt hiszi, álmodja ezt az egészet, majd rögtön a kötelességtudata ébred fel benne. Minél hamarabb fel akar kelni, hiszen már lekéste a hajnali vonatot, amivel el kellett volna utaznia. Családja értetlenül áll az előtt, hogy Gregor nem indult el időben, az anyja sír, pedig még nem is tudják, mi történt. Kezdetben a családja aggódik érte, nem tudják, mi történt, talán valami szerencsétlenség érte, s nem értik, miért nem nyitja ki az ajtót. Mikor megérkezik a cégvezető, a rémület még nagyobb lesz, mindenki kérleli, hogy nyissa ki az ajtót, s nem is sejtik, hogy odabent Gregor milyen küzdelmet folytat, hogy egyáltalán fel tudjon kelni. Amikor végre kinyitja az ajtót, s meglátják ijesztő külsejét, a cégvezető jajveszékelve hanyatt-homlok kiszalad a szobából, édesanyja elájul, majd segítségért kiáltva eszét vesztve hátrál ki fia szobájából. Apja először sírógörcsöt kap, később azonban dühödt botozással és újságlengetéssel kergeti, s egy erősebb rúgással visszatéríti a szobájába. Húgát a döbbeneten túl főleg a szánalom, részvét hatja át. A cselédlány viszont térdre esve könyörög, hogy azonnal bocsássák el. Gregor rovarként egyre csak régi életén gondolkodik. Aggódik a családja jövőjéért; most, hogy ő nem keres, nem tudja, mi lesz velük. Bántja, hogy karácsonykor nem lepheti meg húgát, aki gyönyörűen hegedül, hogy beíratja a zeneiskolába, úgy, ahogy ezt még régi életében olyan szépen eltervezte.
Próbál úgy élni, hogy családját minél jobban kímélje, ha a húga bemegy a szobájába elbújik, hogy még véletlenül se tegye ki annak a lányt, hogy el kelljen viselnie szörnyű látványát. Már nem tud az emberekkel kapcsolatot teremteni, bár ő érti minden szavukat, az ő beszéde azonban már nem alkalmas emberi kommunikációra. Húga gondoskodik róla, és kezdetben ezt a lehető legnagyobb figyelemmel teszi. Később azonban ez megváltozik, mivel ő az egyetlen, aki Gregorral valamiféle kapcsolatot teremt, így egyre inkább ő veszi át Gregor szerepét a családban. Mivel Gregor már nem keres, a családtagok kénytelenek állást vállalni, egyre kevésbé akarnak róla tudomást venni. Nem értik meg cselekedeteit, sőt azt hiszik, direkt bosszantja őket. Azzal áltatják magukat, hogy ez a visszataszító féreg nem lehet Gregor, egyre jobban eltávolodnak tőle. Kiürítik a szobáját, s lomtárnak használják. Egy este a húga a szobauraknak játszik hegedűjén, s Gregor a résnyire nyitott ajtóban meghúzódva áhítattal hallgatja, a szobaurak azonban észreveszik, felháborodnak és méltatlankodva fizetés nélkül azonnal elhagyják a lakást. Apja almákkal dobálja meg, hogy azonnal térjen vissza a szobájába, az egyik alma csúnyán megsebesíti. Teste-lelke fáj, s ettől a naptól kezdve nem eszik többet, ezzel éhhalálra ítéli magát. Teljesen elgyengülve is a családjára gondol, úgy érzi, hogy igazuk van, s az egyetlen megoldás, hogy ők boldogok legyenek, ha ő örökre eltűnik az életükből. Tetemét a takarítónő egyszerűen a szemétlapátra söpri, s kidobja a szemétbe.
Szereplők:
Josef K. - cégvezető egy bankban
Bürstner kisasszony - K. szomszédja
Grubachné - Josef K. szállásadónője
Rabensteiner, Kullich, Kaminer - bankhivatalnokok
Willem, Franz - a két őr, aki letartóztatja Josef K.-t
Albert K., Karl bácsi - K. nagybátyja
Erna - Karl bácsi lánya
Huld - ügyvéd
Leni - Huld úr ügyvédje
Első fejezet:
„Valaki megrágalmazhatta Josef K-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.”
Egy országban, ami nincs meghatározva, egy városban, annak egy lakásában egy reggelen letartóztatják a harmincéves Josef K.-t.
Két őr megjelenik Josef K. lakásán, közli vele, hogy le van tartóztatva, de többet ők sem mondhatnak. Az őrök úgy viselkednek a panzióban, mintha otthon lennének. Bemennek Bürstner kisasszony szobájába, ott hallgatják ki Josef K.-t, hozzányúlnak a dolgaihoz. Majd közlik vele, hogy bár le van tartóztatva, de ez ne zavarja kötelessége teljesítésében, ha akar, bemehet a bankba. Még három munkatársát is elviszik, hogy velük menjen be.
Második fejezet:
„K.-t telefonos értesítették, hogy a következő vasárnap egy vizsgálatot tartanak ügyében.” Közlik vele, hogy ezek a vizsgálatok rendszeresek lesznek, s mivel hamar le akarják zárni a vizsgálatokat, ezért ezek a vizsgálatok elég sűrűn követik majd egymást, hogy gyorsan végezzenek. Természetesen ha számára a vasárnap nem felel meg, szó lehet egy másik időpontról is, esetleg az éjszakáról, de talán akkor már ezekhez a vizsgálatokhoz fáradt lesz. Természetesen a vizsgálaton kötelező a megjelenése. A tárgyalását a szegénynegyed egyik lepusztult bérházában a padláson tartják, nem egy közhivatal tárgyalótermében. Nehezen találja meg a szobát, ahová mennie kell. Abszurd a környezet, ahova mennie kell, a bérházban zajlik az élet, a lépcsőházban a gyerekek játszanak, a nyitott ajtók mögött az asszonyok főznek. A zegzugos folyósokon többször eltéved, hiába segítenek neki, amikor megtalálja a termet, ahol már várják, ahol az emelvényen ülnek bírái, miközben, mint egy színházban, a karzaton emberek vannak, akik ha valami nekik tetsző dolog történik, tapssal honorálják. Josef K. elmondja letartóztatása történetét, és véleményét az ügyről.
„...Én nem akarok mást, csupán egy nyilvánosan elkövetett visszaélés nyilvános megtárgyalását. Hallgassanak meg. Mintegy tíz napja tartóztattak le, a letartóztatás tényén csak nevetek, de ez most nem tartozik ide. Kora reggel az ágyamban rontottak rám, talán - azok után, amit a vizsgálóbíró mondott, ez sem lehetetlen - parancsot kaptak, hogy vegyenek őrizetbe valami szobafestőt, aki épp olyan ártatlan, mint én, de engem választottak. A szomszédos szobába letelepedett két durva őr. Ha veszedelmes rabló lennék, akkor sem járhattak volna el körültekintőbben. Ráadásul ez a két őr erkölcsi érzéket vesztett csürhefajzat volt; telefecsegték a fülemet, azt akarták, hogy vesztegessem meg őket, fondorlatosan ki akarták csalni tőlem fehérneműmet és ruháimat, pénzt kértek, hogy állítólag reggelit hozzanak nekem, miután a szemem láttára szemérmetlenül befalták a saját reggelimet. Ez sem volt elég. Egy harmadik szobába vezettek, a felügyelő elé. Ez a szoba egy hölgyé, akit nagyra becsülök, s végig kellett néznem, hogy miattam, de nem az én hibámból, az őrök és a felügyelő jelenléte úgyszólván beszennyezi ezt a szobát. Nem volt könnyű megőriznem nyugalmamat. De sikerült, s teljesen nyugodtan kérdeztem meg a felügyelőt - ha itt lenne, igazolhatná -, hogy miért tartóztattak le. S mit válaszolt ez a felügyelő, akit még most is magam előtt látok, amint ott ül az emutett hölgy székében, a legbárgyúbb gőg szobraként? Uraim, voltaképpen semmit sem válaszolt, talán valóban semmiről sem tudott, letartóztatott és ez kielégítette...”
„- Kétségtelen - mondta K. nagyon halkan, mert örült a gyűlés feszült figyelmének, a csendben valami zúgást hallott, s ez izgatóbb volt a legelragadtatottabb tetszésnyilvánításnál -, kétségtelen, hogy e bíróság minden nyilatkozata mögött az én esetemben, tehát letartóztatásom és a mai vizsgálatom hátterében valami nagy szervezet rejlik. Olyan szervezet, amely nemcsak megvesztegethető őröket, idétlen felügyelőket foglalkoztat, és a legjobb esetben szerény vizsgálóbírókat, hanem ezenkívül mindenesetre egy magas és legmagasabb rangú bírói testületet is tart, meg a szolgák, írnokok, csendőrök és egyéb segéderők megszámlálhatatlan és nélkülözhetetlen kísérőhadát, talán még hóhérai is vannak, uraim? Annyi, hogy ártatlan embereket tartóztat le, értelmetlen és többnyire - mint az én esetemben is - eredménytelen eljárást indít ellenem. Hát ez az egész, ennyire értelmetlen, hogyan lenne elkerülhető a hivatalnokok szörnyű korrupciója? Ez lehetetlen; ezt még maga a legfőbb bíró sem tudná elérni. Ezért próbálják meg az őrök a letartóztatott testéről lelopni a ruhát, ezért törnek be a felügyelők idegen lakásokba, ezért aláznak meg, kihallgatás helyett, gyűlések színe előtt, ártatlanokat. Az őrök csak a raktárakról meséltek, ahová az őrizetbe vettek tulajdonát viszik; szeretném egyszer látni ezeket a raktártelepeket, ahol a letartóztatottak fáradságos munkával szerzett tulajdona rohad, ha ugyan el nem lopták tolvaj raktárosok.”
Harmadik fejezet:
Eltelik egy hét, K. minden nap várja, hogy értesítést kap a tárgyalásról, ez azonban nem történik meg. Mivel úgy gondolja, a vizsgálat minden vasárnap folyik, odamegy. Most már könnyedén odatalál és meglepődve tapasztalja, hogy üres a terem és így, ebben az állapotában még siralmasabb látványt nyújt. K. keresi a bíróságot, egy magasabb rangú hivatalnokot, bárkit, aki segítene, aki megmondaná, mi történik, senkit sem talál. Keresése közben különféle emberekkel találkozik, és különböző jeleneteknek lesz tanúja a törvényszék irodájában, ami egy poros és piszkos padláson van.
Negyedik fejezet:
K. szeretne találkozni Bürstner kisasszonnyal, hogy magyarázatot adjon viselkedésére, a lány azonban minden közeledési kísérlete elől kitér, a barátnőjét, Montag kisasszonyt küldi el maga helyett. K. azonban Grubachné egy odavetett megjegyzéséből tudja, hogy a kisasszony gyakran fogad férfi látogatókat, úgy érzi, neki se fog sokáig ellenállni. Ezért a Montag kisasszonnyal folytatott beszélgetése után benyit a lány szobájába, azonban ott senkit sem talál, megszégyenülten tér vissza a szobájába.
Ötödik fejezet:
Egyik este K. későn indul haza a bankból, és az egyik szobából, ahol eddig azt hitte, hogy lomtár van, nyögéseket hallott. Benyit a szobába, ami tényleg egy lomtár, ahol három férfit talál. Kiderül, hogy a két férfi Franz és Willem, az a két őr, aki letartóztatta őt. Büntetésképpen K. vallomása miatt megvesszőzik őket. K. meg akarja őket menteni, pénzt is ajánl a vesszőzőnek, azonban Franz üvölteni kezdett, K. nem engedhette, hogy a szolgák és mások is odacsődüljenek, és ott találják őt, amint ezekkel az emberekkel tárgyal. Gyorsan elhagyja a termet, majd hazamegy, de ettől az emléktől nem tud szabadulni.
Hatodik fejezet:
Megjelenik „A vidéki kísértet”, K. nagybátyja, Karl, egy falusi földbirtokos, aki lányától tudja meg, hogy büntetőper folyik K. ellen, és azonnal hozzá utazott. Karl bácsi azt szeretné, ha K. leutazna hozzá falura, ahol elkerülne a törvényszék szeme elől. K. azonban ezzel nem ért egyet, mert ez csak menekülés lenne, s bűntudatról árulkodna. Karl bácsi azt javasolja, fogadjon ügyvédet, és el is viszi K.-t egy barátjához, Hund ügyvédhez, aki vonakodik elvállalni az ügyét, mert túl nehéznek tartja, de azt megígéri, hogy utánanéz az ügynek. Itt ismeri meg K. Lenit az ügyvéd úr ápolónőjét, aki odaadja K.-nak a kapukulcsot, hogy bármikor bemehessen hozzá.
Hetedik fejezet:
Egy téli délelőtt K. a bankban van, de nem tud a munkájára figyelni, állandóan a per jár az eszében. Azon gondolkodik, nem lenne-e helyes, ha egy védőiratot dolgozna ki, és nyújtana be a bíróságnak, melyben leírná rövid életrajzát, és minden fontos eseményhez magyarázatot fűzne, miért úgy cselekedett. Talán ez hasznosabb lenne, mint az ügyvéd munkája, aki eddig sem tett sokat. A bank egyik ügyfele, egy gyáros elmondja K.-nak, hogy egy Titorelli nevű festőtől tud a peréről. Ez a festő a törvényszéknek dolgozik, és talán tudna K.-nak segítni, a gyáros ad egy ajánlólevelet K.-nak Titorellihez. K. úgy dönt, azonnal felkeresi a festőt, aki pont az ellenkező részén lakik a városnak, mint ahol a törvényszék irodái vannak. A festő tesz egy megoldási javaslatot K.-nak, amivel el lehetne intézni az ügyet, de szerinte ügye végső soron reménytelen, valódi felmentést úgysem kaphat, legfeljebb látszólagos felmentést, vagy perhalasztást érhet el. K. amikor távozik a festőtől, miután egy csomó képét megvette tőle, döbbenten veszi észre, hogy itt is bírósági irodák vannak.
„- Mi ez? - kérdezte a festőtől. - Min csodálkozik? - kérdezte az, és ő is csodálkozott. - Ezek itt bírósági irodák. Nem tudta, hogy itt bírósági irodák vannak? Hisz bírósági irodák csaknem mindenütt vannak, miért hiányoznának épp innét?”
Nyolcadik fejezet:
/Ez a fejezet töredékben maradt./
K végül rászánja magát, hogy megvonja képviseletét az ügyvédtől. Az ügyvédnél ott találja Blockot a kereskedőt. Akinek már öt éve képviseli az ügyét az ügyvéd. K. megmondja az ügyvédnek, hogy megvonja tőle a képviseleti jogot. A ügyvéd bemutatja, hogy milyen a viszonya az ügyfeleivel, úgy bánik Blockkal, mint egy kutyával.
„Már nem ügyfél, az ügyvéd kutyája volt. Ha az megparancsolja, hogy bújjék az ágy alá, mint valami kutyaólba, és ugasson, és örömmel megtette volna. K., mintha megbízták volna, hogy pontosan jegyezzen meg mindent, ami itt elhangzik, s felsőbb helyen tegyen jelentést, és számoljon be róla, vizsgálódva és fölényesen hallgatott.”
Kilencedik fejezet:
A mű legfontosabb fejezete.
K. azt a feladatot kapja, hogy a bank egyik olasz ügyfelének, aki még soha nem ját a városban, mutassa meg. Máskor örült volna ennek a megbízatásnak, most azonban, amikor csak nehezen tudta megőrizni a tekintélyét a bankban, úgy érezte, amit a hivatalon kívül tölt, elfecsérelt idő. A mivel nincs sok ideje, úgy döntött, csak a dómot akarja megnézni, de azt alaposan. K. a megadott helyen vár az olaszra, ő azonban nem jön, így egyedül megy be. Az egyre misztikusabbá váló dómban találkozik a börtönkáplánnal, aki egy példabeszédet mond neki a törvényről.
„A bíróságot illetően ámítod magad - mondta a pap -, a Törvény bevezető irataiban ez olvasható erről az önámításról: A Törvény kapujában őr áll. Ehhez az őrhöz eljő messze földről egy férfi, s bebocsátást kér a Törvény hajlékába. De a kapuőr azt mondja, hogy most nem engedheti be. A férfi gondolkozik, s aztán megkérdezi, hogy hát akkor később beléphet-e majd. - Meglehet - mondja az őr -, de most nem. - Mivel a Törvény kapuja nyitva áll, mint mindig, a férfi lehajol, hogy belessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és azt mondja: - Ha annyira csábít, kíséreld meg, eredj be a tilalmam ellenére. De jegyezd meg én hatalmas vagyok. S nem vagyok más, csak a legkisebb kapuőr. Ám teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb a másiknál. Én magam sem bírom elviselni már a harmadik őr látványát sem. - Ilyen nehézségekre nem számított a messziről jött férfi, hisz a Törvénynek, gondolja, mindig és mindenki számára elérhetőnek kell lennie, de amikor megnézi a szőrmebundás kapuőrt, nagy sasorrát, hosszú, gyér, fekete tatár szakállát, mégis úgy dönt, hogy inkább vár, amíg engedélyt nem kap a belépésre. Az őr leülteti egy zsámolyra, oldalt a kapu mellé. Ott ül napokig, évekig. Sok mindent megpróbál, hogy bebocsássák, s kifárasztja az őrt könyörgésével. A kapuőr gyakran kisebb kihallgatásokon vallatja, szülőföldjéről és sok egyébről kérdezgeti, és a végén újra meg újra azt mondja neki, még nem engedheti be. A férfi, aki útjára sok mindennel fölszerelte magát, arra költi mindenét, a legértékesebb holmiját is, hogy megvesztegesse a kapuőrt. Az ugyan mindent elfogad, de közben azt mondja: - Csak azért fogadom el, hogy azt ne hidd: valamit elmulasztottál. - A sok-sok év során a férfi szinte szakadatlanul figyeli az őrt. Megfeledkezik a többi őrről, s úgy érzi, csak ez az első őr akadályozza meg belépését a Törvény hajlékába. Az első években hangosan átkozza a szerencsétlen véletlent, később, ahogy öregszik, már csak magában dünnyög. Gyerekessé válik, s mivel éveken át tanulmányozta a kapuőrt, s már szőrmegallérja bolháit is ismeri, még a bolháknak is könyörög, hogy segítsenek rajta, bírják jobb belátásra az őrt. Végül meggyengül a szeme világa, s nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme káprázik. Ám most egyszerre fényt lát a sötétben, kiolthatatlan fény árad a Törvény kapujából. Most már nem sokáig él. Halála előtt kérdéssé sűrűsödnek az agyába az itt töltött egész idő tapasztalatai; ezt a kérdést eddig még sosem tette föl a kapuőrnek. Int neki, mert merevedő teste már felegyenesedni sem tud. Az őrnek mélyen le kell hajolnia hozzá, mert a nagyságkülönbség nagyon megváltozott a férfi kárára. - Mit akarsz még most is megtudni? - kérdezi a kapuőr. - Telhetetlen vagy. - Mindenki a Törvényre törekszik - mondja a férfi -, mi az oka, hogy e sok-sok év alatt senki sem kért rajtam kívül bebocsátást? - Az őr látja, hogy a férfi már a végét járja, s hogy elhaló hallását még elérje a szó, üvöltve mondja: - Itt nem mehetett be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked szánták. Most megyek és becsukom.”
Az egész dómjelenetben és magában a példabeszédben Kafka több motívumot használ, a legősibb mítoszok, a zsidó és keresztény vallás elemeit ötvözi lenyűgöző látomássá. Ez a parabola /Kafka legendának nevezte/, azt mondja ki, hogy az ajtó, amelyen az embernek át kell mennie, nyitva áll, de ezt az ember nem tudja, hiszen nem is tudhatja, és ezért el kell buknia. Mivel parabolával van dolgunk, az „ajtó” bármiképpen értelmezhető: lehet önmagunk megismerésének kulcsa, vagy egy államszervezet megértéséhez vezető út első lépése, magunkban lakozó, vagy akár a külvilágot képviselő bíróság is. Ezen az ajtón nem lépünk be, tehát, a legfontosabb kérdésre nem kapunk választ.
Tizedik fejezet:
K. harmincegyedik születésnapja előtti estén, két úr állított be a lakásába. Velük kell mennie, egy kőbányához viszik, ahol kivégzik.
„Ekkor az e úr kigombolta a kabátját, a mellényén feszülő öv tokjából hosszú, vékony, kétélű mészároskést húzott ki, magasra emelte, és megvizsgálta éleit a fényben. Újrakezdődtek az ellenszenves udvariaskodások, egyikük a másiknak nyújtotta K. fölött a kést, s az K. fölött újra visszanyújtotta. K. most pontosan tudta, hogy az ő kötelessége lenne megragadni és magába döfni a fölötte lebegő kést. De nem tette meg, hanem még szabadon hagyott nyakát forgatta, és körülnézett. Nem viselkedett tökéletesen, nem vállalhatta magára a hatóságok minden munkáját, ezért az utolsó hibájáért az felel, aki megtagadta tőle az ehhez szükséges erő maradékát. Tekintete a kőbányával határos ház legfelső emeletére tévedt. Ahogy a fény villan fel, úgy csapódott szét egy ablak szárnya, vézna, szikár férfi hajolt ki a párkányon, távol a magasban, s karját még messzebbre tárta. Ki volt az? Barát? Jólelkű ember? Valaki, akiben részvét élt? Valaki, aki segíteni akart? Egyetlen ember volt? Vagy mindenki? Volt még segítség? Volt még valami elfelejtett ellenérv? Nyilván volt. A logika ugyan rendíthetetlen, de nem tud ellenállni annak, aki élni akar. Hol a bíró, akit sosem látott? Hol az a felső bíróság, ahová sosem jutott el? K. fölemelte kezét, s széttárta minden ujját. De már a torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szívébe döfte s kétszer megforgatta a kést. K szeme megtört, de még látta, hogy a két úr szorosan az arca előtt összedugja a fejét, s az ő végvonaglását figyeli. - Akár egy kutya! - mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.”
Eredeti neve Alekszej Makszimovics Peskov, 1868. március 28-án született Nyizsnij Novgorodban. Hároméves amikor édeapja meghal kolerában, a félárván maradt kisfiú a nagyszülőkhöz kerül. Két elemi elvégzése után elszegényedett nagyapja dolgozni küldi. Viharosan telnek kamaszévei, inas, edénymosogató egy gőzhajón, egy ikonfestő műhelyében dolgozik. 1884-ben Kazanyba megy, ahol tanulni szeretne. Kikötőben vállal alkalmi munkákat, pékségben dolgozik miközben illegális diákköröket látogat. Rengeteget olvas Csehovot, Puskint, Flaubertt. 1888-ban egy halásztelepen dolgozik a Kaszpi-tengeren, ebben az évben a narodnyikokhoz tartozó fiatal értelmiségiekkel került kapcsolatba, emiatt 1889-ben letartóztatták, ettől fogva állandó rendőri felügyelet alatt állott. 1891-1892 között utazgat az országban, bejárja a Volga és a Don vidékét, Ukrajnát, Besszarábiát, a Krím félszigetet, és a Kaukázust. Eljut Tifliszbe, ahol egy évig a forradalmárok között él. 1892-ben jelenik meg első elbeszélése, a Makar Csudra. 1895-től újságíróként dolgozik a Szamarszkaja Gazetánál, majd a Nyizsegorodszkij Lisztok munkatársa.
1896-ban megnősül, feleségül veszi Jekaryerina Pavlovna Volzsinát, a Szamarszkaja Gazeta lektorát, egy évvel később megszületik fiuk, Makszim. 1898-ban a tifliszi börtönbe kerül forradalmi tevékenysége miatt, még ebben az évben levelezni kezd Csehovval. 1898-tól a Zsizny /Élet/ c. folyóirat irodalmi szerkesztője, és ebben az időszakban jelennek meg Karcolatok és elbeszélések címen válogatott elbeszélései.
1900 januárjában megismerkedik Tolsztojjal. A rendőrségtől engedély kap arra, hogy tüdőbaja miatt Jaltába utazhasson, ahol találkozik Csehovval. 1901-ben tiltakozik a kormány brutális fellépése ellen a tüntető diákokkal szemben, újra letartóztatják. Ez év decemberében az Akadémia tiszteletbeli tagjává választják, de a cár utasítására ezt érvénytelenítik, mire Csehov, Korolenko és mások is lemondtak tagságukról. Az 1905-ös forradalom aktív résztvevője volt, kiáltványában az önkényuralom megdöntésére hívta fel a tömegeket, letartóztatták, csak a nemzetközi közvélemény nyomásásra engedték ki börtönéből, a Péter-Pál erődből. 1905-ben lépett be a bolsevik pártba, és ez év őszén Leninnel is találkozott.
A párt döntése alapján hagyta el 1906 elején Oroszországot, Amerikába utazott, hogy a forradalom támogatására megnyerje a külföldi munkásságot és értelmiséget. Amerikából azonban a cári kormány követelésére távoznia kellett, 1906-ban Capri szigetén telepedett le. Közben 1907-ben Pétervárott bemutatták Barbárok c. drámáját. Ebben az évben részt vett az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt Londonban tartott V. kongresszusán. 1914. januárjában a Romanovok fennállásának 300. évfordulóját ünnepli, amnesztiát hirdet. Az író ellen megszüntetik az eljárást és hazatérhet szülőföldjére. Élesen elítéli a világháborút, 1915-ben Letopisz címmel folyóiratot indított, melynek szépirodalmi rovata sok fiatal tehetséges írónak adott publikálási lehetőséget. Parusz néven kiadót alapít.
1917-ben új folyóiratot alapít Novaja Zsizny címen. Széleskörű kulturális tevékenységet folytat, megszervezi a Vszermirnaja Lityeratura /Világirodalom/ kiadót. Egészségi állapota fokozatosan romlik, 1921-ben gyógykezelésre külföldre utazik, 1924-től Sorrentóban él. Szakadatlanul dolgozik, emlékezésit írja. Ekkor írja meg családtörténetét, mely Az Artamanovok címet viseli, 1927-ben jelenik meg Klim Szamgin élete c. munkájának első része. 1928-ban látogat haza, és 1931-ben véglegesen visszatér a Szovjetunióba. Hazatérését soha nem látott ünneplések kísérték. Folyóiratokat alapít, a fiatal írók nevelését szolgálja a Lityeratumaja Ucsoba /Irodalomtanulás/ c. lapja. Gyűjteményes kiadványokat indít el. 1932-ben szülővárosát, Nyizsnij Novgorodot róla nevezik el. Előkészítője, majd, az elnöke és programadó előadója volt az egységes írószervezet 1934. évi, első kongresszusának. Leveleiben, cikkeiben, felszólalásaiban, nyilvános szerepléseiben élete végéig harcolt a fasizmus és a háborús uszítás ellen. 1934-ben meghal Makszim fia, egészségi állapota tovább romlik, 1936. május 18-án meghal. Urnáját a Kreml falában helyezik el.
Főbb művei:
1892 - Makar Csudra
1895 - Izergil anyó, Cselkas, Dal a sólyomról
1898-1899 - Karcolatok és elbeszélések
1899 - Huszonhat férfi - egy leány
1901 - Dal a viharmadárról
1902 - Kispolgárok bemutatója a Művész Színházban
1902 - Éjjeli menedékhely
1904 - Az Ember
1904 - Az Orlov házaspár
1904 - Bemutatják Nyaralók c. darabját
1905 - A nap fiai c. darabjának bemutatása
1906 - Az anya c. regénye
1906 - Ellenségek c. színdarabja
1907 - Pétervárott bemutatják Barbárok c. darabját
1909 - Az egyéniség pusztulása, Nyár, Okurov városka
1910 - Vassza Zseleznova /első változata/
1911-1912 - Mesék Itáliáról
1912-1917 - Orosz mesék
1913 - Oroszországról, A karamazovizmusról, Még egyszer a karamazovizmusról
1913-1914 - Gyermekkorom
1915 - Emberek között
1917 - A leány és a halál
1919 - Lev Tolsztoj
1923 - Az én egyetemeim
1925 - Az artamanovok
1927 - Klim Szamgin élete /I. rész/
1928 - Klim Szamgin élete /II. rész/
1929 - A Szovjetek országában
1930 - Klim Szamgin élete /III. rész/ /A IV. rész az író halála után, 1937-ben jelent meg./
1932 - Jegor Bulicsov és a többiek
1933 - Dosztyigajev és a többiek
Szereplők:
Mihail Ivanov Kosztilov - 54 éves, az éjjeli menedékhely tulajdonosa
Vaszilissza Karpovna - a felesége, 26 éves
Natasa - Vaszilissza húga, 20 éves
Medvegyev - nagybátyjuk, rendőr, 50 éves
Vaszka Pepel - 28 éves
Andrej Mitrics Keescs - lakatos, 40 éves
Anna - Klescs felesége, 30 éves
Nasztya - leány 24 éves
Kvasnya - derelyeárusnő, nincs még 40 éves
Bubnov - sapkakészítő, 45 éves
Báró - 33 éves
Szatyin, Színész - körülbelül egyidősek, 40 körüliek
Luka - vándor, 60 éves
Aljoska - csizmadia, 20 éves
Ferdenyakú, tatár - teherhordók
Néhány mezítlábas, sem nevük, sem szerepük nincs
Első felvonás:
A menedékhely egy barlangszerű hodály, itt élnek a társadalom számkivetettjei, akiknek életük már csak puszta vegetáció. A darabnak nincsen főszereplője, az író több egymás mellett élő egyéni sorstragédiát jelenít meg. A szereplők különböző sorsokat, életutakat jelképeznek. Van, aki önmaga felelős helyzetéért, a Báró pénzt sikkasztott, Szatyin felindultságában embert ölt, a Színész pályáját tönkretette az alkohol. Ők éltek emberi életet, vannak azonban, akik már itt születtek, mint: Kosztiljov, Natasa, Medvegyev, Vaszka, Pepel, Kvasnya, Aljoska, és talán Nasztya. Klescs, Báró, Színész, Tatár akaratuk ellenére került ide, míg Szatyin, Bubnov és Luka maga választotta. Hogy el tudják viselni jelenüket, a múltba menekülnek, régmúlt emlékeket idéznek föl, vagy az alkohol mámorába, vagy az önámításba menekülnek.
A darab a szerzői utasítások szerint egyetlen nap alatt játszódik, reggeltől éjszakáig zajlanak az események.
A menedékhelyen egymás mellett élnek az emberek, külön helyisége csak Vaszka Pepelnek, a tolvajnak van. És némileg a többiektől szeparálva haldoklik Anna, Klescs felesége. De az itt élők többségének, nemhogy külön lakrésze, de még külön ágya sincs. A szereplők élik mindennapjaikat. Nasztya szerelmes regényt olvas, Kvasnya arról ábrándozik, hogy egyszer mégis férjhez megy, és veszekszik Klescscsel. A menedékhely tulajdonosa Vaszilissza, egy szereleméhes asszony, aki boldogtalan az öreg és durva férje, Kosztiljov mellett. Vaszilissza Pepel szeretője, de a férfi nem őt, hanem a nő húgát, Natasát szereti. Vaszilissza és Kosztiljov cudarul bánik a lánnyal. Pepel próbál beszélni Natasával, de a lány lekezelően bánik vele. Szatyin és Színész egymással vitatkoznak, a Színész régen még játszott színházban is, de mára már mindenét elitta. Szatyin, aki valaha maga is dolgozott színészként, örömét leli abban, hogy különböző idegen szavak értelmén vitatkozik vele.
Natasával egy új lakó érkezik, Luka, egy öreg csavargó. Indulatok, elfojtott érzelmek és sérelmek ütköznek egymásnak. Pepel, a tolvaj egy fél üveg pálinkáért arra kényszeríti a lecsúszott arisztokratát, a Bárót, hogy négykézláb ugasson.
„Pepe: Na ugass! Mulatságos lesz... Te úr vagy... Valamikor a magunkfajtát embernek se nézted... meg miegymás...
Báró: No és? Mi kellene még?
Pepe: Mi kellene? Én most téged rákényszerítelek, hogy ugass, mint a kutya, és te ugatni fogsz... Mert ugye fogsz?
Báró: Hát fogok! Te tökfilkó! Micsoda örömed telik neked ebben, ha én magam tudom, hogy csaknem rosszabb vagyok már nálad is. Akkor próbáltál volna meg négykézláb járatni, amikor még nem voltam egyenlő veled.
Bubnov: Igaza van!
Luka: Én is azt mondom!
Bubnov: Ami volt, az volt. Ami maradt, az csak semmiség... itt nincs úr... minden lemállott, csak a meztelen ember maradt...”
Majd megjelenik Medvegyev is, egy részeges rendőr, aki a menedékhely tulajdonosainak rokona. A hangulatot némiképp az öreg Luka embersége enyhíti.
Második felvonás:
A helyszín nem változott. Tatár, a Báróval és Ferdenyakúval kártyázik. A játék veszekedésbe torkollik Tatár csalással vádolja a Bárót. Ferdenyakú véleménye szerint: „Ha elkezdenek becsületesen élni, akkor három nap alatt éhen döglenek...”
Anna haldoklik, Luka próbál neki vigaszt nyújtani. Anna egész élete szenvedés volt, soha egy olyan napja, amelyen jóllakott volna, vagy boldog lett volna, nem volt, az öregember szerint a halálban majd nyugalmat és békét talál. Luka a Színésznek egy olyan helyről mesél, ahol az alkoholistákat ingyen gyógyítják.
Bubnov szerint az apó hazudik, de nem baj, mert kellemes meséket mond. „Hazudj csak, nem baj. Kevés kellemes van ezen a világon.”
Vaszilissza beszél a szeretőjével, Pepellel, de csalódottan kell tudomásul vennie, hogy a férfi nem őt szereti. Vaszilissza egy üzletet ajánl a férfinak. Pénzt ad neki és hagyja, hogy elvehesse a húgát, ha megöli a férjét. Így ő szabaddá válik, és élheti a saját életét. Pepel visszautasítja az ajánlatot, hiszen már többször ült börtönben. Kiderül, hogy a beszélgetést hallotta Luka is, aki próbál Pepellel beszélni, figyelmezteti, hogy kerülje el Vaszilisszát, ne hallgasson rá. Azt tanácsolja neki, hogy fogja kézen azt, akit szeret, és vigye el innen messzire.
Anna meghalt, Bubnov a halálhírre mindössze ennyit mond: „Akkor hát nem köhög tovább.”
Harmadik felvonás:
Ez a felvonás az udvaron játszódik, a menedékhely fölött. A földszinti ablakban Bubnov arca látszik. Násztya Natasával egy farönkön, Luka és a Báró egy szánon ül. Násztya egy szerelmi történetet mesél el, Bubnov és a Báró kineveti a lányt, aki ettől dühös lesz. A helyzetet most is Luka menti meg, aki a békességet és a jóságot próbálja hirdetni. Lukának például azt mondja: „Eriggy. Simogasd meg. Sohasem árt az, ha az ember megsimogatjuk.”
Luka elmond egy történetet Natasának, ami vele esett meg. Egy házra vigyázott, ahová betört két tolvaj puskával. Öltek volna, pedig csak éhesek voltak, és egy kis darab kenyeret kértek.
„Mondom nekik: hát ti, erdei ördögök, miért nem mindjárt kenyeret kértetek? S azok azt mondják: meguntuk a kérést... Csak kérsz, és senki se ad...”
Az emberek nem figyelnek egymásra, ha ő ezt a két szerencsétlent meg nem szánja, mi történt volna? Talán embert is öltek volna. És akkor mi történne? Börtönbe kerülnek, vagy Szibériába. „Minek az? A börtön nem tanít jóra, és Szibéria sem tanít... De az ember megtanít... Igenis! Az ember megtaníthat a jóra... Ez nagyszerű.”
Pepel Luka előtt beszél Natasával. Arra kéri, hogy menjenek el együtt Szibériába, kezdjenek új életet. Ha a lány mellette lesz, ha neki is lesz valakije, akire támaszkodhat, akiben megbízhat, akiért érdemes, ő is jó útra tud térni. Luka is arra biztatja a lányt, hogy menje el Pepellel, mert jó ember. Natasa végül elfogadja a férfi szerelmét. Vaszilissza kihallgatta a beszélgetésüket, és megfenyegeti őket. Pepel elmegy. A Színész boldogan újságolja, hogy dolgozott, pénzt keresett, így megvan az útiköltsége, hogy elmenjen arra a helyre, amiről az apó mesélt, ahol meggyógyítják az alkoholistákat.
Közben Kosztiljovék lakásából veszekedés zaja hallatszik ki. A házaspár Natasát veri, még le is forrázzák. A menhelyen hallják Natasa segélykiáltásait, megjön Pepel, hogy segítsen a lánynak. Kosztiljov segítségért kiállt, Pepel ellöki, és a férfi olyan szerencsétlenül esik el, hogy meghal. Vaszilissza azonnal rendőrért kiállt, gyilkosnak nevezi Pepelt, aki megölte a férjét. Natasa félreérti Pepelt, úgy gondolja, a nővére és a férfi ezt együtt tervelték ki.
Negyedik felvonás:
Ez a felvonás már újra a menedékhelyen játszódik, annyi a változás, hogy már nincs meg Pepel kuckója. Báró, Klescs, Nasztya és Szatyin arról beszélgetnek, hogy a verekedés utáni zűrzavarban az öregapó eltűnt. De személye még sokáig foglalkoztatja a lakókat, derék ember volt az öreg.
A Báró dicső múltjáról mesél, ám most Nasztya az, aki semmit nem hisz el neki, és ezzel fölmérgesíti a férfit. Nasztya diadalmasan vágja neki oda: „Ááá, most felüvöltsz? Most tudod, mit érez egy ember, ha nem hisznek neki?”
Foglalkoztatja őket Vaszilisszáék sorsa is. Azon tanakodnak, vajon Vaszka mártja be jobban Pepelt, vagy Pepel az asszonyt? Natasáról semmi hírük nincs, ő nyomtalanul eltűnt.
Szatyint Luka tanítása hatására részegen tovább filozofál az emberről. Az ember mindenért maga fizet, „...hitért, hitetlenségért, szerelemért, okosságért”, ezért az ember szabad. Ettől a felemelő érzéstől mámorosan az ember nagyságát és méltóságát hirdeti.
„Ember! Ez gyönyörű! Ez büszkén... hangzik! Ember! Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni... Nem megalázni a sajnálkozással... Tisztelni kell! Mindig lenéztem azokat az embereket, akik túl sokat gondoltak arra, hogy jól lakjanak. Nem ez a fontos... Az ember... több annál, hogy csak jóllakjék.”
Visszatér Medvegyev, ő, aki már nem rendőr és nem nagybácsi, most Kvasnyával él közös háztartásban.
A Színész feladja a küzdelmet, az udvaron felakasztja magát. A Báró veszi észre, ő szól a többieknek, akik benn énekeltek, halálára egyedül Szatyin reagál: „Eh... elrontotta a nótát... Ez a bolond!”
Ennyi az élet, ennyi a jövő és ennyi a befejezés. Nincs megoldás, nincs katarzis, nincs megtisztulás, a munkanélküliség, az anyagi problémák, a hontalanság a mélyből egyszerűen megoldhatatlanok. A kitörési kísérletek eleve kudarcra ítéltettek. Gorkij egy reménytelen világot mutat be, ahol az emberség csak meddő próbálkozás, ahol a szereplők még válaszolni sem tudnak egymásnak, csak monológokat mondanak, ha véletlenül ezek találkoznak is egymással az csak pillanatig tart. Olyanok, mint az üres térben, időtlenségben keringő bolygók, amelyek ha egymáshoz is csapódnak, pár pillanat múlva újra egyedül folytatják céltalan útjukat.
Augsburgban született 1898. február 10-én, egy jómódú polgárcsalád gyermekeként. Apja egy papírgyár igazgatója volt. Az érettségi után Münchenben volt orvostanhallgató, majd az első világháborúban egy katonai kórházban szolgált. 1918-ban Augsburgban tagja volt a forradalmi katonatanácsnak. A háború végeztével újra visszatért az egyetemre, de tanulmányait nem fejezte be.
Érdekelte az irodalom és a színház, már diákként fellépett a müncheni kabaréban, első színművét 1918-ban írta meg, dolgozott színikritikusként és Otto Falkenberg müncheni Kamaraszínházában dramaturgként is. 1924-ben a berlini Deutsches Theater rendezője volt. Itt ismerkedett meg a kor nagy rendezőinek, Max Reinhardt és Piscator munkásságával, és az expresszionista drámával.
Első drámáját 1923-ban mutatták be, első drámái a Baal, a Dobszó az éjszakában c. alkotásai a féktelen lázadás jegyében fogantak. A közönségsikert és az elismerést a Koldusopera /Háromgarasos opera/ c. drámája hozta meg a számára. A sikerhez sokban hozzájárult a Kurt Weil zenéje, amelyet a dalszövegekhez írt. Nemcsak mint drámaíró aratott sikereket, mint költő is elismerést szerzett B. B. családi imakönyve c. kötetével. Jelentősek elméleti munkái is, Mahagonny városának tündöklése és bukása c. művének függelékében fejti ki először sajátos drámaelméletét az epikus színházról. A fasizálódó Németországban egyre nehezebb volt számára a létezés Rettegés és ínség a harmadik birodalomban c. drámájában 24 részből álló képsorban leplezi le a hitleri hatalmat. Hitler hatalomra jutása után menekülnie kellett hazájából. 1941-ben írta az Állitsátok meg Arturo Uit c. szatirikus játékot, melyben az amerikai gengszter alakjában Hitlert teszi nevetségessé. Évekig Dániában, Svédországban és Finnországban, 1941 és 47 között pedig az Egyesült Államokban élt. 1947-ben tért haza, Kelet-Berlinben telepedett le, mert a nyugati hatóságok visszautasították kérését. Itt alapította feleségével, a színésznő, Helene Weigellel a Berliner Ensembele-t, az önálló Brecht-színházat.
1949-től az NDK Művészeti Akadémiájának tagja. 1953-tól a Pen Club elnöki tisztét is betöltötte. 1956. augusztus 4-én halt meg.
Művei:
1918 - Baal
1919 - Dobszó az éjszakában
1928 - Koldusopera
1930 - Mahagony városának tündöklése és bukása
1935-1938 - Rettegés és ínség a harmadik birodalomban
1937 - Carrar asszony fegyverei
1938-1939 - Galilei élete
1939 - Kurázsi mama és gyermekei
1938-1940 - A szecsuáni jólélek /Jó embert keresünk/
1941 - Állítsátok meg Arturo Uit
1944-1945 - A kaukázusi krétakör
Lírai alkotásai:
1927 - B. B. családi imakönyve
1930 - Városlakók olvasókönyve
1934 - Dalok, versek, kórusok
1939 - Swendborgi versek
Drámaelméleti munkája:
1953 - Kis Organon a színház számára
Krónika a harmincéves háborúból
Személyek:
Kurázsi mama
Kattrin, néma leánya
Eilif, idősebb fia
Stüszi, fiatalabb fia
A verbuváló
Az őrmester
A szakács
A zsoldosvezér
A tábori pap
A lőportáros
Yvette Pottier
A bekötött szemű
Egy másik őrmester
Az óbester
Az írnok
Fiatal katona
Idősebb katona
A paraszt
A parasztasszony
A fiatalember
Az öregasszony
Egy másik paraszt
Másik parasztasszony
Fiatal paraszt
A zászlós
Katonák
Egy hang
A harmincéves háború alatt, 1624-ben a lengyelországi hadjárat idején zsoldosokat toboroznak. A verbuváló azon kesereg, hogy nem sikerült senkit összeszednie. Szekerén megérkezik Kurázsi mama gyermekeivel. A katonák igazoltatják, de az asszony remek papírokkal rendelkezik. Három gyermekével járja a harctereket, és abból élnek, amit árulnak. Három gyermeke három apától származik. A legidősebb fiúnak, Eilifnek egy finn, öccsének, Stüszinek, valószínűleg francia, Kattrinnak, a néma lánynak egy bajor volt az apja. A verbuválótiszt megörül a két fiú láttán, abban reménykedik hátha beállnának katonának. Kurázsi mama azonban mindenképpen mentené fiait a katonáságtól, hiszen tudja, akkor nem látná őket többé az életben. A legidősebb fiúnak, Eilifnek még lenne is kedve a férfias küzdelemhez. Kurázsi mama mindent elkövet, hogy a fiait megmentse, még jósol is a katonáknak, és hogy ne vádolják csalással, gyerekeinek is. A katonának és gyermekeinek is a Halál jön ki. Kurázsi mama a jó üzlet reményében kezd foglalkozni az egyik katonával, és amíg nem figyel Eilifre, a toborzó elviszi magával. Így Kurázsi mama már csak két gyermekével folytathatja útját.
Egy esztendővel később Kurázsi mama a svéd hadsereg málhacsapataival vonul át Lengyelországon. Az asszony a szakáccsal alkuszik, aki nem haladó a Kurázsi mama által kért árat kifizetni a kappanért. A parancsnok az egyik katonát meghívja ebédre, akinek sikerült túljárnia a parasztok eszén, és megszerezte a helybéliek által elbújtatott marhákat. A hős katonában Kurázsi mama fiát, Eilifet ismeri meg. A parancsnok dicséri az asszonynak a bátor fiút, az asszony azonban pofon vágja, amiért négy emberrel szembeszállt, ahelyett, hogy megadta volna magát. Hiszen ő mindig arra tanította a gyermekeit, hogy vigyázzanak magukra.
Újabb három év telt el, Stüszi is katona, de ő nem harcol, hanem zsoldfizető mester a Második Regimentnél. Egy rajtaütésnél azonban mindannyian fogságba esnek, Stüszi szeretné menteni a zsoldot, de az anyja nem engedi, hogy a szekéren helyezze el. A tábori pap átöltözött, elrejtik a régi zászlót, és Kurázsi mama a papnak mondja el a véleményét a háborúról. „A nagykutyák győzelme vagy veresége, meg a mienk idelent nem ugyanaz a káposzta, csöppet se ugyanaz. Van olyan eset, amikor a lentiek csak nyernek avval, ha leverik őket. A becsület elveszett, de egyéb semmi. Emlékszem, egyszer Livóniában a mi zsoldoskapitányunkat úgy pozdorjává verte az ellenség, hogy a zűrzavarban egy hóka lovat szereztem a hadi cókmókból, hét hónapig húzta a kocsimat, amíg aztán győztünk, és jött a felülvizsgálás. Általában elmondhatjuk, hogy nekünk közönséges embereknek a győzelem és a vereség sokba kerül. Az a legjobb nekünk, ha egy helyben rohad a politika, nem mozdul se té, se tova.”
Kurázsi mamának egy katolikus zászlót kell keresnie, hiszen most ők kerekedtek felül. Amíg Kurázsi mama az ügyeit intézi, Stüszi elrejti a pénzt, később elfogják, a zsoldot tartalmazó ládát azonban nem találják meg. Két katona mint foglyot viszi a fiút, Kurázsi mamát is megkérdezik, hogy ismeri-e, az asszony azonban nemmel felel. A fiú életét csak a váltságdíj fizetése menthetné meg. Kurázsi mama még hajlana is rá, hogy egyetlen értékét, a szekerét eladja, de addig alkudozik, míg a fiát kivégzik. Az asszony már csak egyet tehet, menti a menthetőt, lánya és a saját életét. Mikor elébe viszik a fia tetemét, hogy ismeri-e, megtagadja. Stüszi holtteste, mivel nincs senkije, a dögtemetőbe kerül.
A katonák nem adták föl, hogy megtalálják a pénzesládát, az asszony szekerét össze-vissza vagdalták, a zsold azonban nem került elő. Kurázsi mama úgy döntött, hogy jóvátételt követel és panaszt tesz. Amíg a kapitányra vár, egy fiatal katonának panaszolja el a sérelmeit. „Vigyázni kell az emberekkel, kéz kezet mos, ne fuss fejjel a falnak.” Kurázsi mama rájön, hogy semmi értelme jóvátételt követelni, egyszerűbb, ha folytatja az útját.
A háborúnak nincs vége, két év telt el, és az asszony lányával mindenhova kísérte a sereget Megfordultak Lengyelországban, Morvaországban, Bajorországban, Itáliában és Németországban. 1631-ben Tilly győzelmet arat Magdeburgnál, rengeteg a sebesült, az asszonytól elvesznek négy inget a sebesültek kötözésére. Kattrin az omladozó házból kiment egy csecsemőt.
Egy évvel később Bajorországban Ingolstadt városa előtt temetik a fővezért, Tillyt.
Kurázsi mama italt árul a katonáknak, és a tábori pappal arról beszélget, hogy nem kéne-e eladnia mindent, hiszen ha a háborúnak vége lesz, minden áru rajta marad. A tábori pap szerint azonban háborúk mindig is lesznek.
„Én azt mondom, hogy a háborúnak egyszer vége lesz, azt nem lehet mondani. Következhet egy kis szünet. Talán ki kell fújnia magát a háborúnak, vagy hogy úgy mondjam, baleset értheti. Efelől nincs biztosítva, hisz semmi sem tökéletes ezen a földtekén. Tökéletes háború, amelyről elmondhatjuk, hogy nincs rajta kifogásolnivaló, talán sose lesz. Hirtelen megtorpanhat, valami előre nem látott dolog az útjába vághat, mindenre nem gondolhat az ember. Valami kisiklás, és bent vagyunk a slamasztikában. S akkor megint húzhatják kifele a háború szekerét a sárból! No de a császárok, a királyok meg a pápa majd megsegítik ínségében. Így nincs semmi félnivalója, és hosszú életű lesz a földön.” Kurázsi mama úgy dönt, hogy akkor mégiscsak vesz még árut. Kattrint küldi be a városba az áruért, és a lelkére köti, hogy nagyon vigyázzon mindenre, ne engedje, hogy bármit elvegyenek tőle, gondoljon a kelengyéjére. Hiszen azt ígérte a lánynak, ha vége lesz a háborúnak, férjhez adja. A lány az írnokkal együtt indul el a városba. Visszafelé azonban megtámadják, ahogy védi az anyja áruját, a katonák csúnya sebet ejtenek a homlokán, aminek a nyoma örökké meg fog maradni. Kurázsi mama ellátja a sebet, de tudja, hogy így elcsúfítva, már senki nem fogja elvenni.
Ágyúlövések dördülnek, a tábori pap szerint ez történelmi pillanat, hiszen ekkor helyezik sírba a fővezért.
Kurázsi mama azonban másképp gondolja: „Nekem az a történelmi pillanat, hogy a lányomat fejbe vágták. Amúgy is félig nyomorék volt, nem kap már férjet, pedig micsoda gyerekbolond, a némaságát is a háborúnak köszönheti, mikor kicsi volt, egy katona betömte a száját. Stüszit nem látom többé, s hogy Eilif hol van, azt az Isten tudja. Átkozott háború!”
Most először átkozza el a háborút, ami eddig éltette, aminek a folytatásáért fohászkodott. Tudja, hogy Kattrinnak sosem teljesül a vágya, és nem lesz boldog asszony.
Ez az érzés azonban nem tart sokáig, hiszen élniük kell, és az egyetlen megélhetési forrásuk a háború. „Nem engedem, hogy elvegyétek kedvem a háborútól. Mondják, lekaszálja a gyöngéket, de azok békében is elvesznének. Csak a háború jobban táplálja az embereit. /dalol/
Légy csak kitartó, mert ha küzdesz,
Lesz végül zsákmány, rengeteg,
Mivel a háború is üzlet,
Csak ólmot árul sajt helyett.
S mit használna, ha letelepednénk valahol? Aki gyökeret ver, az pusztul legelőbb.”
Most már hárman húzzák a szekeret, Kattrin, Kurázsi mama és a tábori pap.
Meghalt Gusztáv Adolf svéd király, az emberek arról beszélnek, hogy vége a háborúnak. Kurázsi mama kétségbeesik, hogy akkor mi lesz vele, hiszen most vett új árut. Találkozik a tábori szakáccsal, akivel remekül megértik egymást. Elfogták Eilifet, annyit még megengednek neki, hogy utoljára találkozhasson az anyjával, az asszony azonban újabb üzletkötés reményében a városba sietett. Eilif ugyanazt csinálta, amiért a háborúban kitüntették, betört egy paraszthoz és elvette a barmát.
Eilif megkéri a szakácsot, hogy ne szóljon az anyjának, a tábori pap elkíséri. A fiút kivégzik. Kurázsi mama visszatért a városból, nem kellett eladni az áruját, mert folytatódik a háború. Az asszony boldogan szól a lányának, hogy csomagoljanak, utaznak tovább.
Tizenhat éve folyik a vallásháború. Óriási az emberáldozat, Németország lakosságának már több mint a fele elpusztult. Éhínség dúl a városban, Kurázsi mama és a lánya koldulásból él. A szakács levelet kap Utrechből, hogy meghalt az édesanyja, ő örökli a kocsmát. A szakács azt szeretné, ha Kurázsi mama vele menne Utrechbe, és együtt vezetnék a kocsmát. Az asszony hajlik is arra, hogy letelepedjen, de kiderül, hogy a lányát nem vihetné magával. Így lemond arról, hogy új életet kezdjen, tovább folytatja az útját. Most már csak ketten húzzák a szekeret Kattrinnal.
Kurázsi mama tovább követi szekerével az egyre ziláltabb hadsereget, 1636 januárjában Halle városát fenyegetik a császári csapatok. Kurázsi mama szekere egy parasztház mellett áll. Négy katona tör rá a parasztcsaládra, és arra kényszerítik őket, hogy mutassák meg a városba vezető utat. Azzal fenyegetik őket, ha nem nyújtanak segítséget a katonáknak, leölik az állataikat, és éhen vesznek. A város őrségét már árulás segítségével lefegyverezték. Egy katona kiráncigálja a szekeréből Kattrint is, aki az anyja a boltja számára ment vásárolni a városba. A család azon tanakodik, hogy mi módon tudnák a város lakóit értesíteni. Kattrin hallotta a katonák tervét, látta, hogyan kényszerítették a parasztokat arra, hogy segítsenek, a szekérből elővesz egy dobot, felmászik a ház tetejére és dobolni kezd. Minden fájdalmát, keserűségét beleadja, megpróbálják megállítani, de ő nem adja meg magát. Akkor is dobol, amikor tüzelnek rá, de az utolsó dobszókat már a város ágyúinak hangja váltotta fel. A néma lány elérte a célját, a város megmenekült, Kattrin élete árán.
Mikor Kattrin feláldozza magát Halle városánál, és anyja már csak a holttestét látja viszont, képtelen elhinni, hogy lánya meghalt. Ez az első eset, hogy gyengének látjuk, nem hajlandó a tényt tudomásul venni, azzal áltatja magát, hogy lánya csak alszik. Megtört asszony, már csak egy tartja életben, hogy még fiát láthatja, nem tudja, hogy már rég halott. Újra feláll, s szekere elé immár magát fogva húzza tovább, újból nekivág a csatatereknek.
Az utolsó song mindent összefoglal, ennél esszenciálisabban nehezen lehetne összefoglalni az élni akarást.
„A háború ezer veszéllyel
Eltarthat három századig.
Nyersz délfelé, veszítesz te éjjel,
Az ember végül csak veszít.
Az étke mócsing, rongya keshedt,
Lopják a zsoldját főkutyák -
De csoda mégis olykor eshet,
Vonuljunk rendben csak tovább!
Elmúlt a tél! Süss fel, te nap!
Új fű borul a holtra már,
De aki még nincs fű alatt,
Kapcát cserél és talpra áll.”
1897. szeptember 20-án született Farkaslakán, s az anyakönyvbe Tamás János néven került be. Későbbi nevében az „i” önkényes toldás, az Áron nevet pedig keresztelőjén kapta, mivel édesanyja babonásan tartott a János névtől, mert akik ezt a nevet viselték a családban, mind korán meghaltak. Féja Géza Farkaslakról így írt „Farkaslaka a szőke Nyikó mentén húzódik, vasútállomása nincsen, Székelyudvarhelyről még kilométereken keresztül zörgött a szekér, mire elértük. Nem búslakodik éppen az Isten háta mögött, csak tisztes távolban az élet országútjától, így eléggé zárt élet jutott néki, ez pedig a hagyomány megmaradását és a belső légkör sűrűsödését jelentette...”
Gyermekkorát, családját, fiatalkori élményeit számos művében megörökítette, származásáról, szüleiről a Brassói Lapoknak 1937-ben adott interjújában így beszélt: „Az én őseim, ameddig nyomon lehet követni, apai és anyai ágon egyaránt mindig székelyek voltak és katolikusok. Néha már szinte a függetlenségem rovására megy, annyira írásaimban érzem őket: székelységüket s különösen mély katolikus voltukat. Sokszor eszembe jut, hogy valami mégsincs rendjén a magyar katolikus irodalomban, hiszen ha rendjén volna, könyveimet a vallásos irodalom polcaira kéne helyezni. De addig is, amíg ez megtörténik, hadd folytassam az ősöket, akik apai ágon végletes emberek voltak, mert vagy példaadó s már-már bibliai puritán életet éltek, vagy féktelen és magukat is elemésztő verekedők voltak. Anyai ágon már a derű, a szív és a humor hordozta őket, bajban és örömben egyaránt. Apám falusi ember volt, aki gazdálkodott. Józanságában szótlanul és komoran viselte nehéz sorsát, mert egyrészt nem szeretett dolgozni, másrészt pedig mindig dolgoznia kellett. Ittas állapotban azonban megjött a szava, kiömlött belőle a keserűség és elöntött mindent a vihar, melyet féktelensége támasztott. Sokat jártam és dolgoztam vele, s ha visszaemlékszem rá, nyugodt és férfias pillantású szemét látom, nemes arcát és nagy homlokát; mintha egy komoly és megfontolt angol törvényhozót látnék. Minél jobban nőttem, annál jobban örvendett nekem, de amint idővel megállapítottam, öröme nem volt önzetlen. Ahogy nőttem ugyanis, többet és jobban tudtam dolgozni, s bizony ez jól fogott rajta. Nálunk falun egyébként is korán dolgos lesz a fiúgyermek, s az én esetemben az általános szokáshoz apám odatette a maga szokását...” Tamás Dénes, az író édesapja azt szerette volna, ha munkáját majd fia folytatja, azonban az élet közbeszólt Áron tizenkét éves korában a szomszéd fiú pisztolyával játszott, a fegyver fölrobbant a kezében és leszakította az egyik ujját. Később az író ezzel az esettel magyarázza, hogy apja hozzájárult ahhoz, hogy tanuljon, és az apja a testvéréhez, Tamás Áron gyulai nagypréposthoz fordultak, akinek segítésével 1910-től a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium növendéke lett. Bár a tanuláshoz eleinte „nem füllőtt a foga” hamar rájött, hogy csak ennek segítségével emelkedhet ki a paraszti sorból. Fizető bentlakó növendékként került az iskolába, másodikos korában félig, majd egészen tandíjmentes, és ezzel együtt ösztöndíjas lett. Közepes bizonyítvánnyal kezdte, aztán a jók közé került, végül „hadiérettségijét” magánúton elégséges eredménnyel tette le. Már diákkorában érdekelte az irodalom, rendszeresen részt vett a Zászlónk c. katolikus diákújság által kiírt pályázatokon. Az 1915-16-os évfolyamban többször is dicséretben részesítették. Egyszer a Háry János-téma újrafogalmazásáért, majd „Újévi üdvözlése” c. írásáért kapott nyilvános elismerést. Egyszer a feladat szerint bölcselkedő költeményben, vagy novellában arra kellett a pályázóknak választ adni, hogy mi rejtőzik a lerajzolt szfinx fejében. Ki kellett fejteni „a hallgatás mélyén termő gondolatokat”. Az újság szerkesztője, Izsóf Alajos nyilvánosan az újság oldalain értékelte a pályázó diák munkáját: „Tamási Áron (fg. VI. o.t. Székelyudvarhely): A környezet misztikumát sikerült éreztetnie. Értéke a hangulat, gondolatai köznapiak.” Ez a rövid kritika is arról árulkodik, hogy Tamási Áron jellegzetes írói stílusa már nagyon korán kialakult.
1918-ban részt vett a piavei csatában, a háború vége azonban már otthon éri. A kolozsvári Kereskedelmi Akadémián 1922-ben szerez diplomát, s ebben az évben sikerrel vesz részt a Keleti Újság novellapályázatán, ahol Szász Tamás, A pogány c. művével elnyeri az első díjat. A diploma megszerzése után banktisztviselőként dolgozik, de az irodalomtól sem szakad el.
Tagja lesz annak a fiatal körnek, amely a Tizenegyek c. antológiával mutatkozik be, és 1923-ban egyik aláírója annak a levélnek, amelyben „Erdély fiatal írói” hitet tesznek küldetésükről.
Ebben az évben Amerikába utazik. Innen küldi Kolozsvárra novelláit menyasszonyának, aki az Ellenzék szerkesztőségébe, Kuncz Aladárhoz továbbította. Első kötete 1925-ben Lélekindulás címen Kolozsváron jelent meg. Első kritikusa Áprily Lajos, ő hívta föl a romániai magyar közvéleméy figyelmét a Lélekindulásra. „Tamási egy elveszett világ szépségeinek különös élességű visszaálmodásával ad erős színeket régi udvarhelyszéki emlékeinek... A meghatározhatatlanság veszedelmével fenyegető érzékelések nála különös erejű, élesen világító képekkel ragadják meg az olvasót... Tamási harmatfrissességű művészetében egy feltáratlan világnak, a székely népléleknek üde szépségeire, balladás komorságát, és századok során felhalmozott, kincseit szép ígéretek leváltásával s hatalmas remények megcsillogtatásával hozza.” A kötet egyértelműen jó kritikát kap, írók, szerkesztők elismeréssel szólnak Tamásiról, aki 1926-ban tér haza a tengerentúlról, Kolozsvárott telepszik le, ekkor már tisztes irodalmi hírnévvel büszkélkedhet.
Először az újság című lapnál dolgozott, 1927-ben azonban a lap megszűnt. Móricz Miklós kínált neki állást az újjászervezett Brassói Lapoknál, de Tamási inkább Kolozsvárott maradt. Kisebb lapoknak írt cikkeket, és az egyik legkedveltebb résztvevője volt a székely írók fölolvasóestjének. Ezeket az esteket atyai barátja, Benedek Elek szervezte „fiainak”, a Tamásihoz hasonló tehetségű, de megélhetési gondokkal küszködő fiatal művészeknek. Az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon megalakulása után az erdélyi könyvkiadás felvirágzása, valamint 1929-ben a Baumgarten-díj elnyerése megszabadította a legégetőbb anyagi gondoktól.
A Szépmíves Céhnek köszönhetően 1928-ban jelent meg első regénye, a Szűzmáriás királyfi, és második novelláskötete, az Erdélyi Csillagok.
A harmincas évek elején egyre többet látogatott Budapestre Tamási Áron, ahol Baumgarten-díjnak, és a Budapesten is egyre népszerűbb „erdélyi esteknek” köszönhetően egyre ismertebb lett Magyarországon is. Találkozott a magyar irodalmi élet számos kiváló képviselőjével, megismerkedett Babits Mihállyal és Móricz Zsigmonddal, Benedek Marcell lakásán is mindig szívesen látott vendég volt, gyakran találkozott Németh Lászlóval, aki első novelláskötetéről elismerően nyilatkozott, kapcsolatba került Szerb Antallal, Illés Endrével. A budapesti személyes körök véleménye és elért sikerei megerősítették benne azt az érzést, hogy a székely nép írója, a székely kultúrkör gondozója és ápolója.
A harmincas évek közepétől egyre nagyobb szerepet játszott életében a politika. Világnézete Bajcsy-Zsilinszky politikájához és a magyarországi népi írók táborához kötötte. 1935 áprilisában szoros kapcsolatai révén Féja Géza társaságában részt vett pártjuk választási körútján. 1936-ban lépett teljes határozottsággal a politikai tevékenység arénájába. Világosabban látta a politika igazi realitását, noha nézetei alapvetően nem változtak. A Bajcsy-Zsilinszky körül gyülekezők útját járja egy más ország viszonyait szem előtt tartva. Politikai nézeteit 1937-ben két cikkben fejtette ki.
1944-ben második feleségével, Salgó Magdolnával Budapestre költözött, s haláláig itt élt. 1945-1947 között az ország és tiszteletbeli képviselője volt. Bár műveit kiadták, de betiltották egy filmjét és önéletrajzi regényét is, és 1949-től fokozatosan mintegy fél évtizedre kiszorult az irodalmi életből. 1953-ban jelentkezett ismét, ekkor két műve is megjelent. 1954-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, és egy évvel később, 11 év után először szülőföldjére is elutazott.
1956-ban vállalt újra jelentős politikai szerepet, az írószövetség társelnöke lett. A decemberi taggyűlés elé az ő szövegezésében került a nevezetes Gond és hitvallás című nyilatkozat, amely történelmi tévedésnek nevezi a szovjet beavatkozást, s a nemzeti függetlenség és a népi önkormányzat útján tartja megvalósíthatónak a társadalmi rendet. A forradalom leverése után az íróperek idején többször kihallgatták, de nem tartóztatták le. Ezt valószínűleg annak köszönhette, hogy sohasem volt kommunista. 1956 után írt még regényt, drámát, elbeszéléseket, s már súlyos szívbetegen diktálta le utolsó művét, negyedik feleségének, Bokor Ágotának. Ez is önéletrajzi mű, az Amerikából való hazatérése utáni éveket, az akkori erdélyi irodalmi életet örökítette meg benne. 1966. május 26-án halt meg, szülőfalujában helyezték örök nyugalomra.
Művei:
Elbeszélések:
1925 - Lélekindulás
1929 - Hajnali madár
1929 - Erdélyi Csillagok
1931 - Helytelen
1936 - Rügyek és reménység
1938 - Világveszedelem
1941- Téli verőfény
1944 - A legényfa kivirágzik
1949 - Kikelet
1954 - Szegénység szárnyai
1961 - Játszi remény
1963 - Hétszínű virág
Regényei:
1928 - Szűzmáriás királyfi
1931 - Czímeresek
1932 - Ábel a rengetegben
1933 - Ábel az országban
1934 - Ábel Amerikában
1935 - Jégtörő Mátyás
1938 - Ragyog egy csillag
1941 - Magyari rózsafa
1946 - Szívbéli barátok /ifjúsági regény/
1948 - Zöld ág
1953 - Bölcső és bagoly
1953 - Hazai tükör
1960 - Szirom és boly
Színházi munkái:
1941 - Három játék /színművek/
1947 - Hullámzó vőlegény /színdarab/
1952 - Kossuth nevében /jelenet/
1952 - Búbos vitéz /mesejáték/
1956 - Kakasok az Édenben /színművek/
1959 - Hegyi patak /színdarab/
1963 - Boldog nyárfalevél /színdarab/
Népi játék:
1934 - Énekes madár
1936 - Tündöklő Jeromos
1941- Vitéz lélek
1942 - Csalóka szivárvány
1939 - Szülőföldem /hazai tudósítás/
1966 - Vadrózsa ága
A trilógia első része, az Ábel a rengetegben azzal kezdődik, hogy Ábel bemutatkozik; már az első bekezdésben, néhány sorba tömörítve sok mindent megtudunk nemcsak róla, családi állapotáról, körülményeiről, de a történelmi korszakról is értesülünk, mozgóképet látunk arról, hogy egy nagyobb közösség magához láncolta a kisebbséget:
„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és húszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézbe vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem, s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.”
Mielőtt az igen nagy fordulat „béállna”, a második bekezdés már szélesre tágítja ismeretkörünket. Ábel apja Gergely névre hallgat, közbiztonsági erdőpásztor, aki fenn lakik a hegyen egy kis kalyibában, s „csak akkor jövöget haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott.”
Ábel egyedüli gyerek, de nem bánja, mert a szülei őt is csak bajosan tudták iskolába járatni és ruházni.
A nevezetes nap, amelyik fordulatot hozott Ábel életében, a Szent Mihály napját követő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. A „mozgás”, a cselekmény tehát Mihály-napon kezdődik, délidő után, amikor csak Ábel van otthon, nagy munka közepette, amivel az édesanyja bízta meg. Jó halom törökbúzát kell lefejtenie, lemorzsolnia. Idillikus a környezet. Az édesanya pityókát ás messze valahol. A nyitott ablakon besüt a nap, a macska és Hegyes kutya csodálkozó szemmel nézi, hogy Ábel milyen ügyesen „morzsolja belé a törökbúzát a rostába”. Váratlanul megérkezik az apa, Szakállas Gergely. Kedélyes játék veszi kezdetét, amelynek fűszerét adja a szópárbaj. A játék tárgya egy eredi nyúl. Az apa az erdőből hozta, leteszi titokban a bejárati ajtótól távok azt kell Ábelnek megtalálnia, amikor vízért küldi őt az apja. Ábel meg is találja, de a játékosság az ő tulajdonsága is; úgy tesz, mintha sose látott volna nyulat. A kedves mókázást a nyúlpecsenyés vacsora követi hármasban; az édesanya közben hazajött fél zsák krumplival.
Ez a vacsora a meghitt családi körben az utolsó vacsora. Az apa csapdát állit Ábelnek, hogy természetes, igazolt legyen a tény: elszegődtette őt a Hargitára erdőpásztornak. A párbeszéd stílusa, fondorlatossága csak ízelítő; a cselekmény során számtalanszor szórakozhatunk majd a szellemességeken, amikor Ábel győz ésszel.
Az apa azzal kezdi a csapda készítését, hogy kijelenti, az elfogyasztott nyúl követ volt. Ábel felkapja a fejét:
„- Hát ez a nyúl mért lett volna követ? - tudakozódtam.
- Ez azért, hogy hívjon téged az erdőre.
- Hát oda mért?
- Oda lakni.
- Még oda is elmehetek - mondtam.
- Te el - ravaszkodott apám -, ha nem félnél ott egyedül lakni.
Semmire sem voltam olyan rátartós, mint a bátorságomra; s most is felugrott bennem a hős.
- Sok mindent üsmerek - mondtam kereken -, de a félést nem. Akármekkora erdőn is keresztülmennék, s még laknám is benne bátran, tiszta egyedül!
Éppen ezt várta apám, mert abban a percben leborított, mint a madarat.
- Emmá beszéd! Holnap kimegyünk, s lakjál benne.
- Hova megyünk ki?
- Mi a Hargitára, s oda is egy kicsi házba. A tegnap valami szeredai bankurak vadászni jöttek a közbirtokossági erdőbe, s elszereztelek nekik erdőpásztornak, a bank erdejébe, amelyik a Hargitán van. Fizetést is kapnál, ha csakugyan nem félnél ott egyedül megmaradni.
Hát erre nem is tudtam hamarjában szólani semmit; csak béhúztam a nyakamat, s úgy pisloghattam, mint a béka. S bántam is már abban a percben, hogy az előbbi szavaimmal oly nagy hősnek mutattam magam, de most már nem lehetett meghátrálni.”
Ami a szegénységből telt, a szülők felkészítik a másnapi útra Ábelt. Kutya nélkül nem maradhatott a Szakállas-ház, ezért csak a macska szegődhetett Ábelhez, és a tejelő kecskét is nekiadták, valamint két tyúkot. A Hargitán majd ezek az állatok is szereplői lesznek az eseményeknek.
Amint Ábel megpillantja háromórás gyaloglás után a „házat”, amelyet nagy igyekezettel kell majd foltozgatni, hogy a szél ne legyen állandó vendég belül is, odamegy, s mintha az egyik kiálló deszkával parolázni akarna, így szól:
„- Szervusz, hogy hínak?
- Engem háznak, hát téged? - felelte helyette apám.
- Ha téged háznak, akkor engem püspöknek - mondtam, és elindultam, hogy megkerüljem az egészet.”
Nem mernek egyenesen behatolni, mert furcsa hang, nyöszörgés hallatszik belülről. Azt hiszik, hogy valami vadállat húzódott oda, s nagy karókkal szerelik fel magukat. Egy erőtlen kutya fekszik a földön, látszik rajta, hogy az utolsó órájához érkezhetett. Megetetik, megmentik az életét. Amikor az apa otthagyja Ábelt a nagy rengetegben, s a sötétség elborít mindent, a „hős” sírva fakad. Nem csoda, hiszen alig néhány nappal múlt tizenöt éves, és még sohasem volt távol a szülői háztól. Egy vigasza van, a kutya. Nevet is adott neki: Bolha. Hűséges, hasznos társsá válik gazdája mellett, s csak Amerikába nem kísérheti el Ábelt. A trilógia végén újra találkozunk vele, mintegy jelezve, hogy nélküle nem fejeződhet be Ábel története.
Másnap megjelenik a bank igazgatója, s tájékoztatja Ábelt arról, hogy mi a munkája, mit várnak tőle. A kitermelt fáért jönnek majd vásárlók, szekerekkel. Neki kell átadni, ellenőrizni a felrakott mennyiséget, átvenni a pénzt, és könyvelni. Azzal a fával, amit a vihar döntött ki, és a favágók nem dolgoztak fel, Ábel szabadon rendelkezhet. A díjazás havonta ötszáz lej. Ábel mint valami Robinson, rövid idő alatt berendezkedik, megtalálja a magányban is az örömét, a sajátjából eladott fa ellenében könyveket kér, ami a fizikai igénybevétel után felfrissülést, művelődést jelent számára. Persze az otthon a korán beköszöntő télben nagyon hiányzik. Hargitán a vásárlókban különféle embertípust ismerhet meg Ábel; jót, rosszat egyaránt. Egy csaló miatt életveszélyes helyzetbe is kerül. A csaló „egy román úr”, Fuszulán a neve. Ábel örömmel fogadja, mert nagy vásár ígérkezik. Teherautón szállítja el Fuszulán a több szekérnyi fát, az egyik nap kettő, másnap már négy rakodó katona segítségével. A végső elszámolásnál Fuszulán egy írást mutat Ábelnek pénz helyett, amely azt igazolja, hogy ő már a bank pénztárába befizette a vételárat. Az írás azonban hamisítvány. „A tolvaj embert azonban nem mindig szereti a jó szerencse, mert a bank igazgatóját éppen azon a napon küldte ki az Isten.” A házban érdeklődik Abeltől arról, hogy miként megy a bolt. Vittek-e nagyobb tételben? Ábel Fuszulánt említi, aki jobban szereti a pénzt a bank pénztárába befizetni, mint neki. Az igazgató megnézi a papírt, amelyet Fuszulán hozott, s azonnal megállapítja, hogy az hamisítvány. Ábel ötletére tőrbe csalják Fuszulánt. Hogy harmadszor is forduljanak a teherszállító motorossal, nemsokára megérkeznek a rakodó katonák, velük Fuszulán. Ábel tervét jónak találja az igazgató, s elbújik puskájával a házban. Ábel a ház előtt várja tettetett közömbösséggel Fuszulánt, s maga előtt engedi belépni a házba. Az igazgató rákiált: „- Állj, vagy lövök!” Bár a puskát Fuszulánra szegező igazgatóval együtt mindhárman remegnek, Ábel hű marad önmagához, megőrzi humorát:
„- Kösd meg ezt a gazembert! - mondta az igazgató.
Szerencsére megvolt az a kötél, amivel a kecskét kivezette volt édesapám; s azzal a kötéllel istenesen összekötöztem a Fuszulán két kezét. Amikor az utolsó bogot is cifráztam, odaszólt nekem az igazgató:
- Add ide a hamisított levelet!
Úgy adtam oda, hogy a zsebébe dugtam, mert a puskát még most is Fuszulánra szegezve tartotta. Én ezt feleslegesnek véltem, s meg is kérdeztem tőle:
- Meddig akarja célban tartani ezt a vevőt?
- Nem tudom - mondta az igazgató.
- Akkor eressze le a puskát!
- De jól meg van-e kötve?
- Nekünk jól.
Rászánta magát az igazgató, és leeresztette a puskát. Aztán kérdéseket tett fel Fuszulánnak, aki semmire sem válaszolt. - Rossz diák lehetett - jegyeztem meg.
Ez még a kötözésnél is jobban fájhatott Fuszulánnak, mert reám villantotta a szemét, és felém pökött, de nem talált.”
A nagy kaland, a, sikeres leleplezés, tolvajfogás után nyugtalan éjszakája volt Ábelnek. Reggel, mivel nem tolongtak az ölfákért a vevők, körülnézett a ház körül. Kicsit távolabb megvizsgálta rejtekhelyét, egy nagy kidőlt fának elkorhadt belsejét.
Mindent rendben talált. Ugyanis a Hargitán első teendői közé tartozott, hogy háza környékét bejárja. Távolabb világháborús árkokat látott s a földből kikandikáló különös tárgyakat. Lejjebb ásva két puskát talált és több „bombatököt”. Egyet már felrobbantott, s megismerte annak iszonyú pusztító hatását. Elhatározta, hogy a maga hasznára nem is produkál több „vihardöntötte fát”, hanem mélyre ássa a szörnyű eszközöket, hogy senkit, semmit ne tudjanak bántani.
A házikó előtt két alak mozgolódott. Az egyik a bank pénztárosa, egy nyegle, szeplős fiatalember és egy csendőr. A csendőr puskatussal rávert a kilincsre, hogy bejusson a házba, a pénztáros pedig ráförmedt a közeledő fiúra:
„- Gyere már közelebb, te kölyök!”
Ábelt ha önérzetében megbántotta, megszégyenítette valaki, biztos, hogy nem maradt adós. Most sem. (A pénztáros később Ábeltől szeplők elleni gyógykenőcsöt kap, amit a megbántott fiú elégtételül kecskebogyóból és tejből készített.)
Rossz sejtelmek gyötrik Ábelt: „Annyi bizonyos, hogy abban a percben, amikor én a bank pénztárosát és a csendőrt megpillantottam, hargitai életemnek egy új szakasza kezdődött.” Ez a szakasz olyan, mintha egy bűnügyi történetet foglalna magában. A pénztárostól értesül Ábel, hogy Fuszulán a kis motorost vezető igazgató mellett rátaposott az irányító szerkezetre, s a kocsi a szakadékba zuhant. Az igazgató súlyos sérüléseket szenvedett; már meg is operálták, ám Fuszulánnak nyoma veszett.
Ábelt joggal fogta el a remegés, mert hát Fuszulán megfogásában, leleplezésében neki oroszlánrész jutott. Ha Fuszulántól tartott, ugyancsak rettegéssel tekinthetett a primitív csendőrre, akivel szemben mit sem használt legnagyobb fegyvere, a szellemesség, a problémák játékos megközelítése. Már a találkozás első perceiben meggyőződhetett erről. Amikor a csendőr puskájával döngette az ajtót:
„Hamar odaugrottam a kulccsal, a záron egyet fordítottam hátrafelé, majd a kulcsot kivettem, és az ajtót megnyitottam neki sarkáig, és így szóltam:
- Az ajtónak ez a fegyvere, a maga kulcsával pedig vaddisznót lőnek!
Természetem lévén az igazságosság, a kulcsot oktató szándékkal felmutattam előtte. Jobban tettem volna azonban, ha nem szóltam volna, mert az én csendőröm egy szikrát sem szerette az oktatást. Most is, ahogy kimondtam a szót, rögtön felemelte a puskáját, hogy az agyával az agyamra sújtson. Ránéztem, és egyet sem mozdultam. S mai napig sem tudom, hogy miképpen történhetett, de a fejbesújtásból csak annyi lett, hogy a fegyver talpával egy kicsit mellbe taszított. Nem mondom, magától az ütéstől is valamicskét megtántorodtam, de tudtam jól, hogy ez nem lesz elég a katonának. Éppen ezért saját buzgóságomból kalimpáltam egyet a levegőben, és lehetőleg vigyázattal, hogy mégse üssem meg magam, jól hanyatág estem. Aztán nagy nehezen feltápászkodtam, és így szóltam:
- Én sem vagyok gyenge fiú, de ilyen erős katonát még sohasem láttam.
Erre sem szólott a csendőr semmit, de a szónál több volt az, hogy a fejét büszkén felvetette, és hadvezér módjára bément a házba.”
S a házban is olyan volt, mint egy győztes hadvezér. Birtokba vette a tárgyakat, a szoba falát megdöngette, s amikor mindezzel végzett, ledobta magáról a köpenyt, a tarisznyát, és végigdőlt Ábel ágyán. „S ott nyomatékul akkorát nyögött, mintha egész életében ezt a helyet kereste volna magának.”
A bankpénztáros átvette a pénzt, majd távozott, de a csendőr maradt, hogy Fuszulánt elfoghassa. Ábel döbbenten vette tudomásul a tényt. A csendőr, aki a Surgyélán nevet viselte, kezdte elviselhetetlenné tenni a fiú életét. Tejet követelt. Ábel kétségbeesetten próbált tejet kapni a kecskétől, de a kecske nem adott. A csendőr nem hitte el, hogy a kecske meg akarja fosztani őt a jó meleg folyadéktól, s bevetette tekintélyét. Megfogta keményen a kecske szarvát, s Ábelt arra kényszerítette, hogy újból próbálkozzon. Végül maga fogott a fejéshez, de olyan durván fogott hozzá, hogy a kecske felöklelte.
„Rögtön odaugrottam, nehogy a kicsi szarvával valami alkalmatlan helyen meglikassza a csendőrt. S még segítettem is neki a felállásban, de nem keresztényi szeretetből, hanem azért, hogy a kecske másodszor is feltaszítsa. Erre azonban sor nem került, mert feltápászkodás után a csendőr is elévette magát, s erős nekirugaszkodással úgy belerúgott a kecskébe, ahogy csak tudott.”
Utána ennivalót követelt. Ábelnek volt vagy kétheti tartaléka, amit a fát rendelő és szálutó emberektől vásárolt. Megrökönyödve nézte, hogy milyen mohón esik neki Surgyélán, mert az egyre keményebbé váló tél meggyötri a hegyi utakat, s szinte lehetetlen lesz táplálékhoz jutni.
Ábelt birizgálta, hogy az oly nehezen lakhatóvá tett kis birodalmát a csendőr a szó szoros értelmében elfoglalta, s ha másként nem tudta levezetni indulatát, hát szokásához híven „tanmesébe” kezdett:
„- Aluszik-e, vitéz úr? - kérdeztem.
- Nem, mi baj? - dörmögte Surgyélán.
- Semmi baj, csak azt akarom megkérdezni, hogy a kakukk madarat ismeri-e?
- Hogy a fenét ne.
- De jól ismeri-e?
- Biztos légy, hogy jól.
- No ha olyan jól ismeri - folytattam -, akkor mondja meg, hogy milyen madár.
- Neki a tollazat, vagy mi?
- Nem a tollazata, hanem a természete.
Surgyélán nem felelt mindjárt, hanem nyilván gondolkodott; de aztán hirtelen megunta a gondolkozást, mert felém fordulva így szólt:
- Természet olyan van neki is, mint a más madárnak.
- Mert biza nem olyan van! - ellenkeztem.
- Hát milyen?
- Olyan, hogy a más jámbor madarak fészkibe úgy belémegy, mintha az övé volna. Ezt maga nem tudta?
- Hogy a fenét ne!
- Hát akkor rendes madár az?!
Surgyélán mérgesen visszafordult, és így szólt:
- Most én aluszni akarok, és nem pedig madarászni!
Így már én sem bántam, ha aluszni akarja is, csakhogy ezt megmondhattam neki.”
Szomorú hír érkezett Ábel számára. Édesanyja már négy hete az ágyat nyomja betegen, édesapja ott őrködik mellette. Az üzenetet hozó ember egy tarisznyát is letett Ábel elé, hogy a fájdalom súlyát enyhítse. Édesapja küldte. Egy egész kenyér, túró, szalonna, sőt még rétes is volt benne.
Ábel elmerengve szólalt meg:
„- Ezeket nem anyám sütötte-é? - kérdeztem.
- Ezeket nem, hanem a keresztanyád a betegnek, a beteg pedig fiának küldte. Megilletődve néztem az anyai szív rétesét...”
Ábel az egyik nagy rétesen megosztozott látogatójával, majd a küldeményt eldugta titkos éléskamrájába, a nagy fa odvába; Surgyélán elől.
Amikor Surgyélán felébredt, ismét kínozni kezdte Ábelt, mert neki most már valami jó pecsenyére fájt a foga. Addig-addig dühöngött, míg végül Abel bevallotta, hogy két tyúkot is hozott otthonról; úgysem tojtak már tizedik napja. Surgyélán örömében még a sapkáját is földhöz vágta. Ám nagy csalódás érte őket. A kis ketrecben csak tyúklábakat találtak. Surgyélán éktelen dühbe gurult a rókák ellen. Azon nyomban magához vette a puskáját, s elindult, hogy bosszút álljon rajtuk. Ábel Bolha kutyájával együtt megkönnyebbülten nézett utána; biztos, hogy estig nem tér vissza.
„Elmentével még a nehéz párás szél is elült, pedig elég lelkesen dolgozott reggel óta.” Surgyélán távozása után az eldugott élelem is enyhülést adott, Bolhával Ábel falatozni kezdett. De mintha minden falat keserű lett volna, mert nagyon fájt a szíve a beteg édesanyja miatt.
Surgyélán megérkezett bosszúálló útjáról, de nem rókát, hanem egy iszonyú csúnya, hatalmas szárnyast dobott le a szoba közepére. A szörnyű állatnak akkora karmai voltak, hogy sírgödröt áshatott volna azokkal. Dögevő saskirály lehetett. Surgyelán elmondta a harcát a sassal. Amikor rálőtt, a madár lezuhant a földre, de nem adta meg magát. A harcban Surgyelán meg is sebesült. Csupa vér volt a keze. Ábellel gyorsan a patakhoz siettek, hogy a sebet kimossák. Ez idő alatt azonban a házban elképesztő tragédia történt. A sas körme még mindig áldozatának, a macskának a testébe volt vájva; Bolha valahova elbújt, fájdalmasan nyüszített. A sas diadalittasan további harcra készülődött. Ábel a megdermedt Surgyélánnak szinte parancsszerű határozottsággal kiáltotta, hogy mit kell tennie. Végül a puskagolyó végzett a vérengző állattal. Ábel elszörnyedve, nagy részvéttel állapította meg, hogy Bolhának kifolyt a jobb szeme.
A sas húsa, pecsenyéje undorító bűzt árasztott; de Surgyélán utasítására enni kellett belőle. A csendőr a „húsmérgezéstől” hamar rendbe jött; gyomra nem sokáig tűrte a rendellenességet. Ábel azonban hosszabb időre megbetegedett tőle. Fel sem tudott kelni. Surgyélán megtévesztő módon viselkedett vele betegsége kezdetén, betakargatta őt, amikor kiverte a verejték. Később azonban egyre gyanúsabban viselkedett a csendőr. Ábelre zárta az ajtót, és félnapokra el is tűnt. Az is megmagyarázhatatlan, hogy sohasem evett, s mivel a kis házban semmiféle élelem sem volt, hogyan élhetett - úgy tűnt - vidáman, elégedetten. Azt mutatta, hogy aggódik Abelért, és egy vadkörte nagyságú penészes kenyeret kotorászott elő a zsebéből. Ábel hozzá sem nyúlt a kőkemény élelemhez, pedig a csendőr napokon keresztül biztatta, hogy elfogyassza:
„- Még most is nem megeszed a kenyért?
- Maga nem éhes? - kérdeztem.
- Ejh, de vagyok! - felelte keservesen.
- Hát akkor egye meg maga!
- Nem lehet nekem, fogak mind eltörnek.
- Hát az én fogaim nem törnek el?
- Azok nem, mert fogod szopogatni, mint a csokoládot. Úgyis ágyban sok idő van. Reggel megkezded szopogatni, s estig vége lesz neki.”
Surgyélán oldalát is faírta a kíváncsiság, hogyan bírja Ábel a koplalást.
Ábel elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Szörnyű gyanúja támadt. Amikor a csendőr újra útra kelt, s rázárta az ajtót, ő a szűk ablakon préselte át magát. Útját egyenesen a kecskeól felé vette. Az ól ajtaja zárva volt, lécekkel és erős szögekkel biztosítva. Ábel minden erejét összeszedve, lefeszítette az egyik lécet, benézett, s örömmel fedezte fel a kecskét; igaz, hogy mozdulatlan állapotban állt ott.
Amikor mindenre fény derült, az a nap újesztendő második napja volt. „Én még akkor is ott feküdtem a földön, két nap óta valóban étlen, mert a hazainak már a morzsáit is megettem volt.” Egyszer csak valaki bekiabál a házba. A hangról megismerte Ábel, hogy a tolvaj Fuszulán. Megnyugodott, mivel tudta, hogy a csendőrnek az a feladata, hogy elfogja őt. De a ház előtt társalogni kezdtek, majd együtt - a csendőr teljes menetfelszerelésében - elindultak. Ábel utánuk kukucskált, s most már nemcsak a hangjáról ismerte fel Fuszulánt; látta is őt lerongyolódott, lesoványodott állapotában. Az odvas fát megfosztották Fuszulánék; kivették belőle a másik puskát, amelynek a csöve végén ezer lej volt. A kecskeól azonban nem változott az előző napi szemle óta. Vagy két óra elteltével Ábel felöltözött, a két alak nyomába eredt, hogy rájöjjön Surgyélán titkára. Sűrű erdőben egy tisztásra érkezett, ahol tüzelés, táborozás nyomait fedezte fel. Egy fán pedig kötélen lógó, lenyúzott állatfej rémisztette meg.
- Ez az én kecském volt! - szakadt ki belőle a szó.
Mint az őrült, igyekezett vissza Ábel a kecskeólhoz, hogy megnézze, nem káprázik-e a szeme. A kecske ott állt, úgy, ahogy eddig. De amint hozzáért, összecsuklott, mert csak a bőre maradt a megszokott helyén.
„Lekuporodtam ott a kicsi pajtában, és sebzett lelkemben a valónál is feketébben gomolygott az a nagy idő, amit a csendőrrel éltem. Surgyélán csendőrrel, aki engem olyan gyakorisággal nyomorgatott, aki megetette velem a büdös sascubákot, s azáltal beteggé tett, kinek a szárnyas vada megölte a macskámat, és kivágta a kutyám szemét; aki elriasztotta valamerre Bolhát a megmaradt szemével együtt, aki megette az egyetlen kecskémet, és elvitte a puskát az örmény pénzével együtt!
Aki, jaj-jaj... úgy sírtam, mint a záporeső.”
Estefelé egy bundás úr kopogtatott be Ábelhez. Forró vizet kért, mert lent az úton megrekedt a kocsija, a motorban megfagyott a víz. Ábel mindenben segített neki. A bundás úr elmondta, hogy látogatóba jött haza Amerikából édesapjához, rokonaihoz. Meg akarta fizetni a segítséget, de Ábel nem fogadott el pénzt, csak egy kis élelmet, mert jó ideje nem evett már. Emlékbe egy kis zászlót is kapott, azzal az intelemmel, hogy jól becsülje meg, mert az a szabadságot jelképezi. Evés után „bátor és nagy gondolat támadt fel” Ábelben. Felmászott egy magas fenyőfára, és kitűzte a szabadság zászlaját. Lefelé a fáról, levágta a gallyakat, hogy senki se tudja letépni onnan.
Surgyélán távozása után néhány napig kint a havon állandóan takarítani kellett mindent, amiben a csendőr feküdt, amit használt, mert hemzsegtek rajta az élősdi férgek. A nagy munka vége felé Ábel egy közeledő alakra figyel fel, s legnagyobb örömére apját hozza feléje a hargitai szél. Vége-hossza nincs a játéknak, a szellemes szócsatáknak, amikor kellő pillanatban könnyes szemmel elrebegi az apa, hogy Ábel édesanyja meghalt. Ábelt lesújtja a hír, mélyen megrendül; számára az édesanya a legszeretettebb ember volt a világon.
Néhány nap után félelmetes, puskás alakok bújtak a házhoz. S ők: Surgyélán és Fuszulán ápolatlan, szőrös, lerongyolódott állapotukban kóbor majmokhoz hasonlítottak.
A jövevények érkezése előtt Ábel mindent elmesélt apjának, ami addig vele történt. Az apa megértette fiának eszejárását, azt, amit Abel Fuszulánnak mondott, hogy annak idején szándékosan nem kötözte össze a lábait is, hogy meg tudjon menekülni. Fuszulán elgondolkodott, és megkegyelmezett Ábelnek.
Ennek ellenére a levegő sűrűsödött, Ábel nagy tragédia közeledését érezte, mert az apa teátrális alakítással keresni kezdte az állatokat. Pálinkát ittak mértéktelenül, s az apa lerészegedett.
A tragédia nem következett be, mert Ábelnek nagyszerű ötlete támadt. Azt mondta, hogy tegnap ebben az időben négy csendőr kereste Surgyélánt és Fuszulánt, és valószínű, hogy ismét megjelennek.
Ez az esemény volt a legdrámaibb a Hargitán; minden szereplő minden percben az életével játszott. De más, valódi tragédia is lejátszódott a Hargitán. Ábel munkája során három szerzetessel ismerkedett meg, közelebbi kapcsolatba került velük. Egy sorsüldözte fiatal, tüdőbeteg papjelölt Ábel karjaiban halt meg. Ábel igaz emberségének bizonyítéka, hogy a szerencsétlen Márkusnak helyet adott maga mellett, gondozta, ápolta. A barátoknak s neki is meggyőződése volt, hogy a Hargita tiszta levegője meggyógyítja őt. Talán Márkus átszellemült magatartása, „prédikációja” is motiválta, hogy a két elvetemült gazember, Surgyélán és Fuszulán önként jelentkezett, feladták magukat a hatóságnak.
Minden, amit Ábel tapasztalt, messzire vezette őt a zárt erdei világtól, a Hargitától. Távlatok nyíltak meg előtte; gondolatai messzire vezették. Nemcsak önmaga, de népe számára is úgy érezte, cselekednie kell. Küldetéstudat erősödött meg benne. A hargitai életben, a természettel és emberekkel vívott harcában megedződött; de tudta, sokat kell még tanulnia ahhoz, hogy az akadályokat elhárítsa. Fiatal kora ellenére dönteni tudott; megfontoltan. A bankban letette a kis házikó kulcsát; és elindult új utakon, a falusi, csíkcsicsói, hargitai életiskolából a városok felé.
„Otthon elbeszéltem apámnak az egész dolgot, s megmondtam azt is neki, hogy többet nem megyek vissza pásztornak a Hargitára. Nem tudom, hogy mit látott rajtam apám, de nem erőltetett a visszamenésre, hanem csak megkérdezte:
- Hát mit fogsz csinálni?
- Valamerre városba megyünk. Bolhával ketten.
- Oda mért?
- Azért - feleltem -, hogy megkeressük a testvéremet, Káint, aki okozza nekünk, Ábeleknek a rosszat.
Apám nem szólott erre semmit, hanem szekeret fogadott, hogy hazaköltöztesse a. Hargitáról, ami ott a mi tulajdonunk volt. Amíg ő odajárt, azalatt én Bolhával elmentem az édesanyám sírjához, s ott a sírhantnál megfogadtam, hogy a szegények és elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.”
Ábel elhatározta, hogy új életet kezd, immáron a városban. Útja során sokféle emberrel ismerkedik meg, az állomáson már rögtön becsapják, mikor a kutyának is jegyet váltatnak vele. De Ábelt sem kell félteni, esze, talpraesettsége sok szorult helyzetből kimenti. A legfontosabb személy új életében Garmada úr, aki rendszeresen utazgat, s a vonaton foghúzással foglalkozik. Ábel Garmada úrhoz „munkatársnak” szegődik.
„Hát akkor én most bemegyek, innét a második kocsiba, ahol a doktor úr még nem járt. Ott leülök, s a doktor úr is nemsokára bejön. Akkor elmondja mindazt, amit a mi kocsinkban elmondott. Aztán felszólítja a közönséget, hogy húzasson fogat.
Erre én jelentkezem, a doktor úr odajön hozzám, és húzni kezdi az egyik fogamat. Aközben én odacsúsztatom magának ezt a kétágú fogat, s a doktor úr pedig nagy diadallal mutatja, hogy kihúzta.
Ezt már annyira megértette, hogy a szeme kigyúlt az örömtől, majd a kezemet megragadta, és az észjárásomat dicsérő szavakat mondott. Aztán elismételtük az egyezséget, és munkához láttunk. Én felvettem a hátizsákot, s bementem a mondott kocsiba, ahová ő is bejött nemsokára, s ahol minden úgy lett, ahogy én mondtam. Vagyis Garmada úr prédikált, és felhívást intézett az utasokhoz, pedig nagy bátran jelentkeztem, és kihúzattam a kereskedő árva fogát.
S boldogan dicsértem a doktort, hogy a húzás egy cseppet sem fájt.
Aztán vártuk az eredményt.
S mondhatom, nemhiába, mert utánam még heten húzattak fogat, akik ugyancsak azt mondták, hogy nekik sem fájt a húzás. Ebből pedig mindjárt lett nekem harmincöt lejem. Egyetlenegy kocsiban s jótéteményből valójában!”
Garmada úrral jut el Kolozsvárra, s az ő lakásában bontakozik ki szívében egy új érzés, a szerelem; Blanka kisasszony iránt, akinek alakja még Amerikában is sokszor megjelenik képzeletében.
Garmada úr elviszi a borbélyhoz, tiszta ruhát, cipőt ad neki, a fiúból városi legény lesz. Garmada úrnál nagyon jó helye van, új embereket ismert meg, Garmada úrral sokat utazik, egyelőre az üzlet nagyon jól megy. Azonban az egyik foghúzásuk rosszul végződött. Egy iparoslegény ünneplő ruhában barátaival az esküvőjére utazott. Garmada úrnak a vőlegény egy kiálló fogát kellett volna lereszelnie, amikor azonban a vonat egyet zökkent, a fogdoktor a kiálló fogat véletlenül kitörte. A kárvallott fél és barátai iszonyú haragra gerjednek, amiért a doktor a kiálló fogat nem dolgozta szépen a helyére, hanem elpusztította, amely bizony szigorú megtorlást érdemel. Garmada urat félholtra verték a vonaton, Ábel az utolsó pillanatban tudta saját irháját menteni, leugrott a szerelvényről. Mit tehetett egyebet, elindult egyedül Kolozsvárra, útközben ismerkedett meg Kerekes János állami tanítóval, aki a tanítóknak leteendő eskü ügyében akar intézkedni. Este elmennek egy kocsmába, ahol esznek-isznak, és Kerekes úr egy régi barátjával, Győzővel találkozik. Mikor Ábel úgy látja, hogy már túl hangos a mulatság, ő hagyja ott a férfiakat. Haza akar menni, de nem jut be Garmada úr házába. Találkozik egy szerzetessel aki megkéri, hogy kísérje el egy haldoklóhoz, feladni az utolsó szentséget. Miután végeznek, Ábel jobb híján egy padon hajtja álomra a fejét, ahol egy rendőr ébreszti fel. Elveszi a hátizsákját, a foghúzó szerszámokat betörőszerszámoknak nézi, és rögvest letartóztatja. A börtönben ismerőseivel, Kerekes úrral és Győzővel találkozik, akiket szintén letartóztattak. A börtönben új típusokat ismer meg, akik mellett érvényesítheti sziporkázó játékait, fényes, meggyőző beszédkészségét. Az egyik komisszár Blanka széptevője, az ő segítségével szabadul ki. Visszatér Garmada úr házába, aki betegen fekszik az ágyában, három fogát kiverték.
Ábel szeretne a zsidók között elvegyülni, hogy láthassa őket istenes buzgalmukban, és hogy fürödhessen velük az ő szokásuk szerint. A terv megvalósításában Éliás bácsi segít neki. A borbéllyal álszakállt és kondor hajat ragasztat magának, és Éliás bácsi így csempészi be a hitközségi házba. Ábel azonban a ferdésnél elfelejtkezik magáról és lebukik, épp hogy haza tud szaladni.
Ábelnek és Garmada úrnak új munkaterületet kell keresni, hogy a megélhetés biztosítva legyen. Elhatározzák, hogy lapkiadással próbálkoznak. Ábel javaslatára az újság címe „Élők és Holtak” lenne. Minden bizonnyal meglesz az engedély, mert a protekció mindig segít. Márpedig Blanka széptevői között ott van a rendőrkomisszár is.
Mielőtt azonban a lap első száma megjelenne, Ábel szomorú tartalmú levelet kap: „Vasárnap reggel búcsúzunk apádtól, rögtön gyere haza!”
Ábel nehéz szívvel utazott haza.
A faluban Ábel látja a templom felé haladó sokaságot. Ám az nem gyász-, hanem lakodalmas menet. Az élen felbokrétázva vidáman az édesapa. Második házasságára készül. Ábel mielőtt elindult országot látni, már tudta, hogy az apa mit forgat a fejében. A búcsúzás után a kapuból még visszaszólt:
„- Aztán a házasság nem vénembernek való.”
És most mégis bekövetkezett, amitől viszolygott. De boldog, hogy apja életben van. Meg is kérdezi, hogy miért küldtek neki olyan szívfacsaró üzenetet, s a sürgönyt megmutatja apjának.
„Apám elolvasta, majd átnyújtotta a menyasszonynak, mondván:
- Ez honnét ered, Zsuzsika?
- Ezt Sári küldte, senki más - mondta az asszony.
- Hát ki az a Sári? - kérdeztem.
Apám feljebb tolta fején a bokrétás kalapot, kacsintott egyet, és így szólt:
- A vetélytárs.”
Mit tehetett Ábel? Vegyes érzelmekkel beáll az ünneplők közé. A lakodalmas vacsorán ott volt az egész falu. Ez az este indította útjára Ábelt, Amerika felé. Egy Madarász Ferenc nevű ember, aki Amerikából jött haza látogatóba, igencsak felöntött a garatra. Pénzes ember hírében állott. Éjfél felé felállott az asztalra, hogy ő szónokolni akar.
„Madarász jócskán ivott a borból, minek a párájában egy húszdollárost vett elő a zsebiből, és azt mondotta, hogy ő valamelyik nap künn járt a Hargitán, s ott egy fenyőfának a tetejében amerikai zászlót látott. Hát aki azt oda feltette, annak adja a húszdollárost.
Abban a percben én is felálltam, és így szóltam: - Adja ide!
Nagy öröm volt hirtelen akkora pénzhez jutni, de az örömre nemsokára bánat következett. Mert az történt ugyanis, hogy Madarász nemcsak a pénzével, hanem a szívével is legénykedni akart. Kiválasztotta hát a legügyesebb asszonyt, s azzal szót is értvén, titkon és édesketten a csűr felé elosontak. De az éjszaka leple csütörtököt mondott, mert nemsokára nagy ordítozást hallottunk.”
A kirohanó lakodalmasok elé iszonyú kép tárult. Madarász a földön fetrengett, s felette véres bicskával a férj. Az asszony térdre rogyva remegett.
„Egyszerre mindenki józan lett, akkora volt a baj. S hajnalra még nagyobb lett, mert Madarászt kórházba kellett szállítani.”
Mielőtt feltették a kórházba induló szekérre, erőtlenül felemelte a kezét, és átadta Ábelnek a visszaútra jogosító hajójegyet. Ha meg találna halni, boldogítsa azt, aki az amerikai zászlót a Hargitán olyan magasra tűzte.
A jegy valóban Ábelé lett, hiszen Madarász már másnap meghalt.
„- Másnap már az enyém lett, s ahogy nézegettem, bizony ismét elgondolkoztam az élet fordulatain; s nem különben azon, hogy mindnyájan tengeren élünk, melynek a hullámai nem kérdezik a nevünket. Hát eme szomorú szerencse után, még azon a napon estefelé, elmentem a temetőbe, az édesanyám sírjához. Elpanaszoltam neki az apám házassági fordulatát; majd meggyóntam azt is, hogy még nem tudtam a kezembe ragadni a szegények és az elnyomottak zászlaját, mert engemet is mindenki el akart mindig nyomni a városi forgatagban. Édesanyám nekem megbocsátott, s amikor azt is elmondtam, hogy a Gondviselés végzése szerint Madarásztól egy hajójegyet örököltem, amit kárbamenni nem hagyhatok, akkor a sírhanton olyanok lettek a virágok, mint egy-egy anyai csók; és a szellő is olyan, mintha édesanyám beszélt volna, mondván csendesen és selymes szeretettel:
- Szeresd az embereket; és járj Amerikában szerencsével, édes egyetlen fiam!”
Ábel a megszerzett hajójeggyel készülődik Amerikába, hogy ott próbáljon szerencsét.
Szakállas Gergely második házassága csupán néhány napig tartott. Az új feleség hamar kimutatta a foga fehérét. Egy éjszaka nemcsak szóval, de tettel is viszonzatlan harcot vívott a férjével, aki a hozzávágott tárgyaktól véres sebet kapott az arcán.
Szerencse, hogy Ábel még nem hajózott Amerikába, s így megint csillogtathatta eszét, mert megtervezte „Zsuzsika” eltávolítását apja oldaláról. Apja ugyanis megígérte neki, ha Zsuzsika elhagyja a házat, elengedi a fiát Amerikába.
Ábel írt Garmada úrnak egy levelet, melyben mindent elpanaszolt az új asszonyról, Zsuzsikáról. Megírta azt is, hogy hamarosan Amerikába hajózik, de legfőképpen arra kérte őt, hogy küldjön neki egy csúf levelet, amelyben közli, hogy amennyiben a tizenötezer lej adósságát nem adja meg tíz napon belül, az apja házát a tizenegyedik napon elárverezik. Ezt a levelet majd kinn hagyják az asztalon, Zsuzsika is el tudja olvasni. Az apja színleg összeveszik vele, az óriási adósság miatt, az árverést nem lehet elkerülni. Ők a kert végében építenek egy kis kalyibát, hiszen az árverés után majd ott kell laknia Zsuzsikának a férjével. Az árverésen pedig apja legjobb komája, Birtalan vette meg. Ábel terve tökéletesen sikerült, Zsuzsika mikor megtudta, milyen szerencsétlenség érte őket, és meglátta, milyen kalyibában kéne élnie, azonnal pakolt, és elhagyta újdonsült férjét.
Ábel amerikai útját szakszerű előkészítés előzte meg. Újra írt Garmada úrnak, aki írt neki egy angol nyelvű ajánlólevelet. A helybéli pap felajánlja neki, hogy álljon munkába hozzá, mivel a szolgalegénye egy hét múlva elmegy; házasodik. Azt is megérteti Ábellel, hogy csak a tél elmúltával ésszerű elindulni, mert az időjárás támogatása egy új világban nem lebecsülendő. A tél folyamán pedig, tanítani fogja mindarra, amire odakint nagy szüksége lesz. Ábel örömmel fogadja el az ajánlatot. A pap mindenekelőtt két nyelv, a német és az angol rejtelmeibe vezeti be Ábelt.
Kelemen pap szigorú következetességgel tanítja Ábelt, de ő is igyekszik elraktározni mindent, amit Kelemen pap átad neki. „A pap azzal jutalmazta meg szorgalmamat, hogy elmagyarázta nekem az ősmagyarok honfoglalását, a nagy magyar királyok hőstetteit, az egyszerű pórnép szenvedéseit annyi századokon keresztül, valamint a székely nemzet árva mivoltát. Azonkívül sokat magyarázott az öt világrészről, s annak százféle népéről, de legtöbbet Amerikáról, hadd legyen valami kóstoló belőle, ha már odamegyek.”
Kelemen pap egy nagy utazókoffert vett elő, mondván, hogy arra már neki nincs szüksége, Ábelnek viszont nagyon is fontos.
„Megnéztem, hogy mi van benne, s örömömben le kellett ülnöm a földre. Mert egy tiszta új rend ruha volt benne, sötétszürke színű, finom úri ruha. Melléje három ing, három alsója neki, hat zsebkendő, egy pár fekete cipő, kalap, két nyakkendő, s három fuszékli; legalól egy szép kicsi imádságos könyv, s egy fekete szemű olvasó, s azok mellett egy kisded fehér zacskóban valami.”
Ábel meghatódva kérdezi Kelemen papot, hogy mivel tudná jóságát viszonozni, meghálálni. A válasz: fogadalommal. Fogadja meg Ábel:
„Először azt, hogy bármi történjék veled, vissza fogsz térni erre a földre, ahol édesanyád pihen, s ahol apád és általában a mi székely népünk él és pihenni fog. Másodszor pedig, hogyha valamikor megházasodol, és gyermekeid lesznek, akkor azokat keresztény katolikus vallásban neveled. Ezt a kettőt megfogadod-é?
- Megfogadom - mondtam neki.”
A kicsi zacskó tartalma iránt érdeklődik Ábel. Megkérdezi, hogy mi van benne. A pap így válaszol:
„- Abban egy kicsi hazai föld, hogy sohase feledkezzél meg az anyaföldről.” Ábel Szent György napjára tervezi az indulást. A pap jóságforrása kiapadhatatlan:
„- Rendben van, Ábel - mondotta a pap. - Ha éppen úgy akarsz, indulj Szent György napján. Neked is bizonyosan nagy sárkánnyal kell megküzdened, s kérni fogjuk az Istent, hogy ez sikerüljön. Az irományok rendben vannak, s még szállást is szereztem neked New Yorkban, hogy amikor megérkezel, ne legyél a legárvább a világon. Él nekem ugyanis abban a városban egy rokonom, bizonyos Kelemen Gáspár nevű ember, kinek már írtam a te ügyedben, s várni fog a hajónál.”
Ábel elbúcsúzik édesapjától és hűséges társától, Bolhától, majd nekivág a nagy útnak. Hosszas viszontagságok után érkezik meg Amerikába.
Egy kocsmában megismerkedik Toldi Miklóssal, aki az első nap a segítségére lesz. Ő kalauzolja el a pap rokonához is, Gáspár bácsihoz és feleségéhez, Teréz nénihez. Szívesen fogadják, szállást kap, és Gáspár bácsi állást is segít neki keresni, de előbb megmutatja neki a várost.
„- Ez a Wall Street!
Megvárta, hogy jól körülnézzek, s akkor elmondta, hogy az utca, melyet látunk, a legnagyobb hatalom a világon, vagyis a pénz hazája. Ott uralkodnak az amerikai angolok, pedig valamikor a hollandusok építették és éppen az angolok ellen. Én nem bántam, hogy kik építették és kik ellen, csak szigorúan az óriási templomos palotákat, s magamban azt gondoltam, hogy így kívülről szép és leigázó minden, de nagy bűnök lehetnek belöl, mert ahol sok a pénz, ott legyek helyett ördögök duruzsolnak.”
Az első munkahelye egy öntöde, eleinte jól érzi magát. Kilincset csinálnak a munkások, de amikor nem pontosan azt csinálja, amivel megbízták, hanem használja a fantáziáját, és eredeti darabot, csillagot akar csinálni, akkor a főnöke, Dávid úr szó nélkül elbocsátja.
„...Amikor én bémentem abba az öntőműhelybe, a két karommal és emberi lelkemmel buzgón kerestem az igazán érdemes munkát, de amikor megtaláltam, vagyis kilincs helyett csillagot csináltam, akkor Dávid úr emberből kilinccsé változott. S mint kilincs egy olyan ajtóra került, amely előttem megnyílt a csillagok felé.”
Közben otthonról édesapja szomorú hírt tudat vele, Bolha három napja nem ment haza. Hiába próbálja Gáspár bácsi vigasztalni, Ábel nagyon nekibúsul.
Próbálkozott a kőműves mesterséggel is, de szaktudás híján rögtön elküldték. Gáspár bácsi biztatta, hogy tanuljon mesterséget, Ábel a sofőr szakmát választja. Találnak egy garázst, ahova felveszik Ábelt, ám kiderül a tulajdonosnak, egy szíriainak, esze ágában sincs mesterségre oktatni a fiút, csak kocsimosónak használja. De Ábelt most sem hagyja cserben az esze. Mikor látja, hogy itt tanításra nem számíthat, kocsimosás helyett egyszerűen lefeküdt napozni, a többi munkás meg követte a példáját. A szíriai nem tehet egyebet, elkezdi Ábelt oktatni az autóvezetésre. Amikor a szíriai egy hiba miatt rácsap Ábel kezére, Ábel kiszáll a kocsiból, így búcsút int a sofőr mesterségnek.
A következő állását hirdetés alapján találja a magyar újságban. A Fenyő Bankház keres mindenre alkalmas, tanult fiatalembert. Ábel meglepődve tapasztalja, hogy a bankház nem az üzleti negyedben, hanem a külkerületben van, és nem egy impozáns palota, csak egy rozzant ház. Fenyő úr alkalmazza heti tizennyolc dollárért, az üzletet kell rendben tartania, és gondoskodnia arról, hogy Fenyő úrnak mindig legyen elegendő cigarettája.
Otthonról újra hírt kap. Garmada úr tudatja vele, hogy az újság jól megy, és ami a legfontosabb, Bolha kutya nála volt Kolozsváron, de mivel Ábelt nem találta, megint eltűnt.
A bankházból is elküldik, a következő munkáját Toldi Miklós szerzi neki. Porszívóügynök lesz, de egyetlen porszívót sem ad el. Mielőtt visszaviszi a céghez a porszívót, kiüríti a port, a porzsákban Gáspár bácsiékkal egy gyűrűt találnak. A gyűrűt Ábel visszaviszi a céghez, ahol csak a címét írják fel, és köszönet nélkül veszik el tőle a gyűrűt. A tulajdonos, egy ifjú hölgy azonban felkeresi, és mint becsületes megtalálónak, ötven dollárt ad.
Egy rövid ideig újra garázsban dolgozik, majd Brooklynban egy háznál, a Gingers Clubban lesz mindenes, az állást végül csak azért kapja meg, mert szereti a kutyákat, és jól tud bánni velük. Csapóki úrnál szállást és ellátást is kap, így elköltözik Gáspár bácsiéktól. Csapóki úr azonban gyakran ideges, ilyenkor kiabál Ábellal, úgyhogy végül innen is eljön.
Toldi Miklós vidékre ment dolgozni, és ott szerzett állást Ábelnek is. Az igazgató megtiltja neki, hogy négerrel szóba álljon, amit Miklós visszautasít, hiszen ő csak jó és rossz embert ismer. Ábel nem találja helyét a nagy Amerikában, nem tudja, mihez fogjon. Az embereknek azt a kérdést teszi fel, hogy mi célra vagyunk a világon, utoljára egy négertől kérdezi meg.
„A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:
- Furcsa, furcsa, furcsa.
Azután ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemébe nézett, és így szólt:
- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Ábel már tudta, hogy mit kell tennie. „- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne - ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam és azt mondtam:
- Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Ábelnek rá kellett döbbennie, hogy az elszürkülés veszélye fenyegeti. Önálló gondolata, ötlete nem lehet; ő csak egy csavar a pénzcsináló mechanizmusban. Az anyaföld a kis zacskóban erőt ad neki; a nagy sárkány elől nem hátrál meg.
Ábel összepakolt elbúcsúzott Teréz nénitől és Gáspár bácsitól, és megváltotta a hazafelé szóló jegyét. Az állomáson nagy meglepetésére Toldi Miklóssal találkozott, ő is úgy döntött, hogy hazamegy Szalontára.
„Már a vonatban ültünk, és javában robogtunk, amikor feltettem neki a kérdést: - S mi indította arra, hogy olyan hirtelen meggondolja magát:
Toldi huncutul nevetett, ahogy pedig nem szokott soha.
- Azt gondoltam - felelte -, hogy ha egy székely csinál valamit, az nem lehet rossz. Ennélfogva követtem a példádat.”
Teljesítette fogadalmát, visszatért szülőföldjére, oda, ahol otthon van, ahol az édesapja várta. Visszakapta a régi állását, újra pásztor lett a Hargitán, de az új megegyezés értelmében a banktól nem pénzt kapott, hanem földet. Egy hét sem telt el, és újra a Hargitán volt, a kis házban. És ahogy kinyitotta a kis ház ajtaját, ott találta a rég halottnak hitt hűséges társát, Bolhát. Csont és bőr volt, jártányi ereje sem volt, hangja is csak annyi, hogy sírni tudott örömében. De ahogy Ábel letette a földre, lábra állt, és ahogy a fiú elindult, ment utána.
„Addig s addig csaltam, amíg egy domb tetejére értünk. Ott felállott két lábra, és a derekamba kapaszkodott, mintha meg akart volna ölelni. S akkor egyszerre elöntött engem valami nagy szeretet, amiben nemcsak Bolha volt benne, hanem minden és mindenki, aki csak él a világon, s még az ég és a föld is. Lassan magamhoz öleltem Bolhát, s úgy szorosan magamhoz ölelve, hengeredni kezdtem lefelé a dombon. Amikor lent a völgyben felálltam, és kinyújtózva néztem a nagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most immár örökké élni fogok.”
1901. április 18-án született Nagybányán. Édesapja Németh József földrajz-történelem szakos tanár, akit 1914-ben behívtak katonának, egy, évvel később fogságba esett, és csak 1921-ben térhetett haza. Így hosszú éveken át édesanyja, Gál Jolán egyedül nevelte. A nyári vakációk nagy részét Szilasbalháson /Mezőszilason/, édesapja jómódú parasztrokonainál töltötte, ezt a falut tekintette szülőföldjének. Iskoláit Budapesten végezte, szerepelt az önképzőkörben, 1919 tavaszán az iskolai direktórium elnöke. 1920 elején a csonka tanévben a bölcsészkar magyar-francia szakára iratkozott be, de pár hét elteltével átiratkozott az orvosi karra. A diploma megszerzése után, 1925-ben a János Kórházban kezd el dolgozni, és megszerzi a fogorvosi képesítést. Első írása is ebben az évben jelenik meg, megnyeri a Nyugat pályázatát Horváthné meghal című elbeszélésével. Karácsonykor megnősül, feleségül veszi Dénes Ellát. Nászútjukra Bécsbe utaznak, és innen írja Osvátnak a később híressé vált mondatot: az az életcélja, hogy „a magyar szellemi erők katalizátora” legyen. 1926-ban fogorvosi rendelőt nyit, majd 1928-tól 1943-ig mint iskolaorvos dolgozik.
Házasságukból hat leánygyermek születik, közülük kettő kisgyermek korában meghalt.
Tanulmányai, kritikái 1926-tól jelentek meg rendszeresen, főként a Protestáns Szemlében és a Napkeletben. Itt jelent meg 1929-ben első regénye, az Emberi színjáték. Egy évvel később Baumgarten-díjat kapott, de a sajtótámadások miatt lemondott róla. 1931-ben lett a Nyugat kritikusa, esszésorozatban mutatta be korának legjobb alkotóit. E sorozat miatt romlott meg a kapcsolata Babitscsal. 1932 őszén indította egyszemélyes folyóiratát, a Tanút, amelynek 1937 tavaszáig 17 száma jelent meg. 1934-ben néhány hónapig az induló Válasznak is az egyik szerkesztője, 1934-1935-ben a rádió tudományos és irodalmi osztályának a vezetője, fontos irodalmi és ismeretterjesztő műsorok elindítója. A népi írók mozgalmának aktív, számos esetben kezdeményező munkatársa.
Közben folyamatosan publikál, megjelennek első művei könyv alakban, bemutatják drámáit. 1942-ben megjelent Kisebbségben c. tanulmánykötete, mely óriási felháborodást váltott ki, mert bár a német veszély elleni védekezés a fő témája, a képes beszédet kedvelő fogalmazásmód miatt a kirekesztő nemzetszemlélet is beleérthető a szövegbe. Hasonló reakciót váltott ki 1943-ban a Második szárszói beszéde is, főként azok köréből, akik problémamentesnek képzelték el a háború utáni utat.
Németh László elképzeléseit a gyakorlati életben is szerette volna megvalósítani, ennek érdekében anyagi áldozatokat is vállalt. Egyszemélyes folyóiratának, a Tanúnak költségeit ő teremtette elő, 1935-ben felépült budai villáját felajánlotta a Népfőiskola céljaira, de az iskola működését nem engedélyezték. Cseresznyés című drámájának jövedelmét felajánlotta a hódmezővásárhelyi kollégiumnak, amelyet tehetséges tanyasi gyermekek számára hoztak létre.
1943-1944-ben több hónapon át a Debrecen melletti Bocskai-kertben élt. Megpályázta a debreceni egyetem irodalomtörténeti tanszékét, sikertelenül. A német megszállás alatt bujkált, nemegyszer Illyés Gyulával együtt. Miután házukat rommá lőtték, kiadójának, Püski Sándornak a meghívására családjával együtt Békésre költözött. Jövedelemmel nem rendelkezett, politikai támadások folytak ellene. 1945 szeptemberében a hódmezővásárhelyi gimnáziumban kapott óraadói állást, 1948 végéig tanított itt. Nagyszabású pedagógia kísérletekbe kezdett, mely enciklopédikus tudásán alapult, legnagyobb pedagógiai újítása, hogy a kényszerből egymástól elválasztott tantárgyakat tantárgycsoportokba integrálta. Eközben egyre több támadás érte, 1947-ben „leleplezték” a kommunisták által kreált Magyar Közösség nevű összeesküvést, melynek ideológiájáért sokan Németh Lászlót tették felelőssé. Egy ideig még jelentek meg új művei, 1946-ban Széchenyi c. drámája, 1947-ben az Iszony, a Válasz 1948-ban, újabb regényét kezdte közölni, de a lap megszűnt, a regényt pedig Révai József a nyomdából tiltja le.
Négy éven át csak fordításai jelentek meg. A sok nem túl színvonalas szocialista mű mellett az ő fordításában jelent meg Tolsztoj Anna Karenina c. regénye. Fordításaiért József Attila díjat kapott. Révai József buzdította drámaírásra, így készült el 1953-ban a Galilei, amelyet azonban csak 1956-ban mutattak be. 1954-től újra publikálhatott folyóiratokban, sőt megjelenhetett újabb kiadásban Bűn c. regénye. Ebben az évben diagnosztizálták súlyos hipertóniáját, amely ellen öngyógyítással próbált védekezni.
Az irodalmi életbe 1956-ban tért vissza. Megjelent az, Égető Eszter, a Történeti drámák gyűjteménye, tagja lett az írószövetség választmányának. 1956 októberében elveinek megfelelően cikkeket írt az eszményi szocializmus nevében, szerette volna, ha a forradalmi változások megőrzik a szociális igazságosságot, és tartózkodnak az igazságtalan kilengésektől.
1957-ben Kossuth-díjat kapott, összegét a hódmezővásárhelyi iskolának adományozta, és fiatalabb írókat is támogatott. Ebben az évben mutatták be Széchenyi c. drámáját, de az érezhető politikai áthallások miatt betiltották. Művei továbbra is megjelenhettek, bár korlátozottan. Sem újabb, sem régebbi tanulmányaiból nem adhat ki válogatást 1961-ig, s legvitatottabb esszéi az életműsorozatban is csak jóval később, 1989-ben jelenhettek meg. A színházi bemutatók sora is 1961-ben kezdődött meg.
1957-től ideje nagy részét a Tihanyi-félsziget Sajkod nevű, akkor szinte még lakatlan szegletében töltötte.
Az Iszony német, majd francia kiadása nagy siker, regényét több mint húsz nyelvre lefordították. 1965-ben Herder-díjat kapott. 1969-től kezdve jelent meg életműsorozata, ebben az évben készült utolsó drámája is, Semmelweisről.
1971 elején súlyos agyvérzést kapott, egészségét teljesen már sosem nyerte vissza, 1975. március 3-án halt meg. A Farkasréti temetőben nyugszik. Hódmezővásárhelyen - tiszteletére - emlékmúzeumot létesítettek, és megalakult a Németh László Társaság az életmű kutatása, népszerűsítése céljából.
Művei:
Regényei:
1928 - Emberi színjáték
1936 - Gyász
1936 - Bűn
1947 - Iszony
1956 - Égető Eszter
1965 - Irgalom
Drámái:
1938 - Villámfénynél
1939 - VII. Gergely, Papucshős
1946 - Széchenyi
1947 - Eklézsia-megkövetés
1948 - Husz János
1953 - Galilei, Szörnyeteg,
1954 - Áruló, II. József, Petőfi Mezőberényben
1961 - A két Bolyai, Apai dicsőség
1969 - Semmelweis, Cseresznyés
Tanulmánykötetei:
1940 - A minőség forradalma
1941 - Készülődés
1942 - Kisebbségben
1943 - Magam helyett
1944 - Az értelmiség hivatása
1945 - A tanügy rendezése
1961 - Sajkódi estek
1963 - A kísérletező ember
Szereplők:
Kurátor Zsófi - Kovács Sándor özvegye
Kovácsné - Zsófi anyósa
Kovács Józsi - Zsófi sógora
Kurátor és Kurátorné - Zsófi szülei
Ilus, Mari és Pali - Zsófi testvérei
Kiszeláné - Zsófi lakója
Imre - Kiszeláné fia
Homorék - Zsófi szomszédai
Irma - Homorék lánya
Pordán néni - Kiszeláné testvére
Kati - Pordánné leánya
Zeiss - doktor
Prikkel - vendéglős, Zsófi testvérének, Ilusnak és férjének az ismerőse
Jegyző - Ilus férje
Móri Zsuzsi - egy bolond nő
Kurátor Zsófi férjét a februári körvadászaton szerencsétlenség érte. Csak annyit lehet tudni, hogy míg Sömjén pincéjében iszogattak, a gazda virtusból bezárta az ajtót, és Sándor, a férje meglőtte magát. Mikor Zsófi meglátta, hogy pokrócba csavarva szekéren hozzák haza az urát, majdnem eszét vesztette a fájdalomtól. Pár hónappal a temetés után már erőltetnie kellett magát, hogy fel tudja idézni, milyen volt az életük. Huszonkét éves, kétéves a kisfia és egyedül van, eltelt két hónap a férje halála óta, fájdalma már csökken, élete kezd lassan visszatérni a régi kerékvágásba. Észreveszi, hogy a fiatal tanító a templomban ránéz a férfipadról, és máshol is megnézik a férfiak. Az is eszébe jut, hogy a férje mellett boldogtalan lett volna. Továbbra is anyósa házában lakik, azonban a két nő között egyre rosszabb a viszony. Kovácsné szeretné, ha a menye nem menne el a házból, így nem kéne kiadnia az unokája után járó részt, szeretné, ha kisebbik fia, Józsi elvenné Zsófit. Zsófi azonban hallani sem akar a fiúról.
„Zsófi eleinte csak nevette az öregasszony mesterkedését. A Józsi nem volt rossz fiú, de hát az ő Sándora után! Az ő ura, aki nádpálcát hordott a puha csizmaszárában, bálrendező volt, a vadászterület bérlője, s ez a Józsi, akiből tíz év múlva éppúgy nem szednek ki egy okos szót, mint az apjából. Hiszen szívesen ellenkedett vele; hízelgett neki a sunyi tekintete, amit hol az étel fölött kapott el, hol az udvaron áthaladtában. Mindig ott settenkedett körülötte ez az álmélkodó alázatos szem, amelyben ő volt az elérhetetlenség. De hogy a felesége legyen? Józsi volt az a nulla, akitől ő az ura értékét számította, s most hozzámenjen ehhez a nullához?”
Józsi végül is megnősül, és Zsófi és az anyósa között teljesen megromlik a viszony. Szüleihez sem akar hazaköltözni, végül édesapja egy kis házat vesz neki. Itt azonban egyre jobban nyomasztja a magány, ekkor gondol először a férjhez menésre. A költözködés során egyre közelebb kerül kisebbik húgához, Marihoz, akivel közös beszédtémát is hamar találnak. Együtt beszélik ki Ilus testvérük szerencséjét, aki a szüleik nagy örömére, egy jegyzőhöz készül férjhez menni. Mari meg karácsonyeste elárulja testvérének, hogy neki meg az új csendőrőrmester tetszik. Zsófi próbálja segíteni a fiatalokat, a falu azonban őt veszi a szájára, míg édesanyja sem bízik benne. Összeveszett a húgával, s hogy a falu ne vegye a szájára, elhatározza, hogy egy idősebb asszonyt vesz maga mellé lakónak, ha egy idős asszony lakik vele, nem hozhatják hírbe senkivel, nem mondhatják rá, hogy rossz asszony. Maga sem gondolta teljesen komolyan a tervét, inkább csak a szüleinek akart fájdalmat okozni, végül talál egy lakót, Kiszelánét, a pestről falura költözött özvegy úriasszonyt.
„Úgy várta őt, mint kegyetlen, földöntúli hatalmat, akinek mindenét oda kell dobnia, csakhogy árnyékából büszkén nézhessen a világ szemébe. A lakó volt az erény, aki mindörökre ráteszi az ő zavaros özvegységére a csontos kezét, s az igazán erényes emberek makacs elszánásával követelte, hogy minél előbb rávesse az árnyékát, megfojtsa, tönkretegye.”
Zsófi eleinte túlzottan is szolgálatkész, szinte alázatos az asszonnyal. Mintha magát büntetné. Kiszeláné mindenhol csak jót mond a fiatalasszonyról, bár ebből persze semmi nem jut vissza Zsófihoz. Kiszeláné szeretne bizalmasabb kapcsolatba kerülni Zsófival, először a kisfiúval próbál törődni, majd az asszonynak kezd a házimunkában segíteni. Zsófi szinte belehajszolja magát egy keserű vad gyűlöletbe, szidja az anyósát, panaszkodik a családjára, egyre jobban kiszolgáltatja őket és saját magát egy idegennek. Kiszeláné pedig saját bajairól beszélt Zsófinak, szerinte nem is reagáltak egymás szavaira, csak jólesett kiadni magukból a keserűséget. Aztán ahogy múlt az idő, Zsófi megváltozott, már nem igényelte az asszony társaságát. Kiszeláné észreveszi, hogy Zsófi éjszakákon át nem alszik, magában beszél, férjéről egy régi fényképet tesz föl a falra, fiának egyre többet mesél az apjáról. Már úgy tűnik, a két asszony végleg eltávolodik egymástól, amikor egyik nap Kiszelánét meglátogatja a fia. Imre az anyjától pénzt kér, amit az hosszas veszekedés után odaad neki. Zsófi amíg idegen van a házában, ki sem jön a szobájából. Ez után a látogatás után a két asszony újra közelebb kerül egymáshoz. Kiszeláné elfeledte, milyen gőggel beszél családjáról, „még annak is kitette magát, hogy családi életéről ledörgölje a gondosan rákent fénymázat.” Egyre jobban kiadja magát Zsófinak, a család összes szennyesét kiteregeti a fiatalasszony előtt. Mikor rájön, hogy mennyire kitárulkozott az asszonynak, megijed, mindenkitől azt kérdezi, nem pletykált-e róla valamit Zsófi, de senki nem hallott semmit. Erre ő kezdi Zsófi rossz hírét kelteni, hogy nem jó anya, nem törődik Sanyikával. Persze a faluban semmi nem maradhat titokban, a pletyka eljut Zsófi anyjához, aki azonnal elmondja a lányának, hogy mit terjeszt róla a lakója. Haraggal fekszenek le, de másnap már mindketten békülnének, hiszen szükségük van egymásra. Látszólag kibékülnek, de Kiszeláné a fiatalasszony minden mozdulatát árgus szemmel figyeli. Zsófi nem tud a gyerekével bánni, először eltiltja Irmától, akivel a kisfiú nagyon szeretett játszani, majd szinte el sem engedi maga mellől, minden lépését figyeli, megpróbál a kisfiúval játszani, de nem sikerül hozzá közel kerülnie. Türelmetlen a gyerekkel, a legkisebb engedetlenségért elveri, majd nem győzi babusgatni. Gyakran panaszkodik lakójának a fiára, s még jól is esik neki. Az ellenkező végletbe esik, alig törődik a fiúcskával. Egyik este a kisfiú beteg lesz, az asszony kétségbeesik. Másnap, mikor látja, hogy már teljesen jól van, megnyugszik, s még a szomszédba is átengedi. A kisfiút azonban a szomszéd hozza haza, mert elaludt, s hiába keltegetik, nem ébred fel. Estére újra belázasodik, de másnapra megint jobban lesz. De sajnos ez csak múló állapot, kiderül, hogy a kisfiú nagyon beteg. Kiszeláné mást sem tesz, mint a beteg gyermek körül sürgölődik, közben a betegség hírére megérkezik Zsófi anyja is. Zsófi anyját és Kiszelánét is vérig sérti. Mari húga elmegy hozzá, hogy segítsen neki, szinte magatehetetlenül engedi, hogy mind a háztartás vezetését, mind a gyerek ápolását átveszi Mari és Kiszeláné. Orvost hívnak, aki azt mondja, a gyereknek tífusza van, ami gyomorrontással kezdődik. Kiszeláné szidja az orvost, s csak azt emlegeti, a fiúnak agyvelőgyulladása van. Az elkövetkező napokban a fiú állapota nem változik, elterjed a faluban a betegség híre, sorra érkeznek a beteglátogatók. A gyerek csak rövid időre lett jobban, majd rohamosan romlik az állapota. Kurátorék áthozatják a tornyi orvost, aki megállapítja, hogy a gyereknek már nincs sok ideje hátra. A faluban persze rögtön elterjedt az új orvos diagnózisa, egyre többen jönnek látogatóba, mindenkinek van valami jó tanácsa, hogy mit kéne tenni. Irma egy játékot hoz Sanyikának, amit ő csinált, Zsófi azonban elzavarja. Megérkezik Zsófi anyósa is, aki azt kéri Zsófitól, hogy legalább holtában ne vegye el tőlük a kisfiút, hadd temessék a Kovács család kriptájába. Zsófi ezen az éjszakán már fél attól, hogy, őt is megfertőzi a gyermek, és nem fekszik mellé. Másnap a kicsi meghal.
„Zsófi még sosem látott senkit meghalni. Az urát lepedőben hozták haza, egy kőembert a húsember helyett, és sosem tudta elképzelni az arckifejezését, milyen lehetett, amikor a golyó a mellébe szaladt. Most elbámult, hogy csak ennyi a halál. Semmi különös fájdalmat nem érzett. Olyan volt a lelke, mint egy zsibbadt tag, amelyet hiába szurkálnak, nem érez fájdalmat; csak tapintása maradt meg a figyelem.”
Zsófi teljesen kábultan figyelte az eseményeket, körülötte mindenki tett-vett, intézkedett, ő szinte azt sem tudta, mi történik vele.
„Mintha egy patak csordogált volna a füle mellett, legföllebb arra rezzent egy kicsit össze, hogy Kiszeláné a fiát emlegette. Órákon át ült gondolattalan, eztán egy-egy perc alatt minden hajdani gondolata rárohant volna. Az idő hol megcsomósodott, hol csodálatosan fölhígulva folyt tova.”
Halott kisfiát gyönyörűnek látta. A temetésre rengetegen mentek el. A koporsó mellett nem tud sírni, kis híján összeesik, követeli, hogy őt is temessék a fia mellé. Fájdalma szívből jön, nem színleli. Mindenki megijed, egyetlen percre sem merik magára hagyni, akik eddig a fiához jöttek beteglátogatóba, most hozzá mennek be. Zsófi úgy érzi, neki most az a kötelessége, hogy bebizonyítsa, mennyire távol áll tőle az élet, mennyire nem érdeklik a világ dolgai. Szülei, ismerősei szeretnék, ha újra elkezdene törődni magával, hiszen még fiatal, újra férjhez mehetne. Pordánné azt is elmondja, hogy érdeklődött utána egy férfi. Zsófi erre keserűen azt feleli, meg kellene őt botozni, ha még egyszer próbálkozna.
Zsófi állapota beszédtéma lesz a faluban, mindenki úgy gondolja, férjhez kéne mennie. Kiszeláné, aki a kisfiú betegsége alatt egész jól összebarátkozott Marival, úgy gondolja, a lányból egész jó asszony válna a fia oldalán. Minden eszközt latba vet, hogy elérje a célját, és Zsófit megnyerje a tervének. Nincs könnyű dolga, hiszen hajdanán éppen ő mondott el a fiatalasszonynak minden rosszat a fiáról. Kiszeláné próbál minél közelebb kerülni Zsófihoz, elmegy vele a temetőbe. Pünkösdre Kiszeláné dűlőre akarja vinni a dolgot. Zsófi a temetőbe indul, az úton éri utol Imre biciklivel. Zsófi tudja, hogy a férfi most őt akarja megnyerni, hogy támogassa a fiatalok szándékát. Egy pillanatra kedves lesz, felenged szokásos merevségéből, szinte kacéran tekint a férfira, majd hirtelen hidegen közli vele, hogy neki már csak a temetőben van dolga, mással nem törődik. Hazafelé meglátogatja szüleit, otthon van Ilus húga férjével, a jegyzővel és egy ismerősükkel, Prikkel, a vendéglőssel. Az özvegyembert Zsófinak szánták, mindenki kedvesen közelít hozzá, ő azonban szinte meg sem szólal, félrehúzódik mindenkitől, majd szó nélkül távozik. Hazafelé menet meglátja Marit Imrével, de mintha észre sem vette volna őket, köszönés nélkül megy el mellettük. Otthon csúnyán összeveszik Kiszelánéval, megmondja, hogy a fia soha többet nem teheti be a lábát a házába, majd másnap Ilus húgát és apját is csúnyán megbántja. Kiszeláné elköltözik a házból, és azt híreszteli, hogy Zsófi megzavarodott.
Zsófi kerüli az embereket, csak a temetőbe jár el, sokat beszélget a bolond Móri Zsuzsival. Az emberek szánakozva nézik, ha meglátják az utcán, szinte megfagy körülötte a levegő, a beszélgetők elhallgatnak, a gyermekek nem merik lába előtt felvenni az elgurult labdát.
„Első lány volt a faluban, Kurátor lány, Kovács Sándorné, s még most nehány hónapja is a messzi faluból jött érte egy jómódú vendéglős, de ő a temetőt választotta, a halottjait, s inkább Móri Zsuzsival tölti a napot, mint velük, akik sopánkodva mesélik el otthon kövér férjeiknek, hogy kit láttak a temetőben s az uruk meleg testéhez bújva boldogok a piszkos dunyhák alatt, hogy nem ott kinn kell látogatniok.”
Egyedül marad, jószerivel már csak az apja látogatja, teljesen bezárkózik a magányába, a temetőn kívül máshova már nem megy.
„Hideg szél lebegtette, csapkodta a ruháját, a sötétben elkésett madarak surrantak ide-oda. S a fehér kő úgy állt ott a síron, mint egy megmeredt emberi alak. Mintha ő maga állt volna ott s őrizné kővé váltan a halott gyereket.”
Szereplők:
Kárász Nelli
Takaró Sanyi - Nelli férje
Takaró és Takaróné - Sanyi szülei
Imre - Sanyi testvére
Rózsa - Imre felesége
Kertész bácsi - Sanyi rokona
Bodolai Ferkó - Sanyi legjobb barátja
Kárász Béla és felesége - Nelli szülei
Szeréna néni és Teréz néni - Nelli édesanyjának nővérei
Béla bácsi - Teréz néni férje
Károly bácsi - Nelli kanonok nagybácsija
Örzsi - Takaróné cselédje
Slenkai Jóska - orvos
Katinka - az orvos felesége
Dányi - állatorvos
Marcsa - Dányi felesége
Kardos - főjegyző
Jókuti - az új orvos
Lajoska - Takaró Sanyi kompániájának tagja
Molnár Jóska - az ángyádi hitelszövetkezet igazgatója
Lenke néni - Nelli édesapjának barátnője
Terus - Lenke néni leánya, varrónő
A műből Kárász Nelli férjhez menésének és házasságának történetét ismerhetjük meg, Nelli elbeszélésében.
A lány a bálban ismerkedik meg Takaró Sanyival, a falu legmódosabb családjának a fiával. Sanyi megígéri a lánynak, hogy elmegy hozzájuk újévet köszönteni, Nelli büszkén viseli szegénységüket. Nem tudja eldönteni, felbőszíti, megfélemlíti vagy idegesíti a nagyhangú, magabiztos férfi. Vízkereszt napján Nellit meglátogatja a barátnője, Terus, aki elmondja, hogy Takaró Sanyi érdeklődött felőle. Elmeséli, hogy híre kelt a faluban, hogy Sanyi náluk jár újévkor, s a férfi régi szerelme, Piri féltékeny. Megérkezik Takaró Sanyi is, Nelli apjával, Nelli és Takaró Sanyi együtt kíséri haza Pirit.
Miután a lány ügyesen magukra hagyja őket, Takaró Sanyi megígéri Nellinek, hogy más ember lesz, és mindent megtesz, hogy elnyerje a lány rokonszenvét.
A lány úgy érzi, hogy mindenki: apja, anyja, Piri összefogott ellene, hogy neki ezt a jó partit megszerezzék.
Takaró Sanyi tanulmányai miatt elutazik, levelet ír a lánynak. Nelli mikor elolvassa a levelet, sokkal kedvesebbnek találja, mint ahogy gondolja. A levelet nem mutatja meg senkinek, és nem is válaszol rá, bár azért a fiú levelét titkon várja. Sanyi megírja neki, ha lány válaszra sem méltatja, ő sem ír többet.
„Ez itt a bögyömben: ultimátum. Ha még csak egy kártyát sem küldök neki: énnekem sincs mit lesnem a bádogtáskán. Föltéve, hogy megáll a szaván. Akármit tartottam Sanyiról: ez az ultimátum azért megbolygatott. Azt tudtam, hogy nem írok, most már még kevésbé írhatok...”
Nelli édesapja hirtelen beteg lesz, betegágyán is csak Sanyi levelei után érdeklődik. Nelli érzi, hogy az apja szeretné biztonságban tudni, félti, hogy ha ővele valami történik, a lánya támasz nélkül marad. Sanyi virágvasárnap előtt megérkezik hozzájuk, Nelli rátartian, fölényesen viselkedik vele, visszautasítja a férfi minden közeledési kísérletét. Nem tudja, melyik az igazi érzés Sanyi iránt: az iszony vagy a majdnem anyai részvét. Úgy gondolja, a legjobb az lenne, ha szakítanának. Másnap üzennek a lánynak, hogy az apja az állomáson rosszul lett. Azt hiszi, csak rossz tréfa az egész, ám mire odaér, édesapja már halott. Sanyi megpróbál kedveskedni neki. Hazaviszik a holttestet, a lány úgy érzi, hogy édesapja a férfira bízta. Otthon édesanyja és Sanyi apja várta. Úgy érzi, hogy apja halála után már eldöntött tény a házasságuk, megpróbál bénultságából kitörni, lázadni, tenni valamit, de abban a másfél napban, amíg édesapját eltemetik, mindenhol Sanyi intézkedésével találja szemben magát.
Takaróné nem örült neki, hogy fia egy nincstelen lányt vesz el, amit Nelli véletlenül Terustól tud meg. Mikor Terustól hazaér, ott találja Sándort, aki kiment a majorba. Keserűségét édesanyjára zúdítja. Sándorral csak később, a templomnál találkozik, a férfi utólag elmondja, hogy akkor éjszaka, miközben küzdött a családjával, megfordult fejében a szakítás gondolata, és az öngyilkosság is. Nelliben kétféle rémület lapul; mi lesz vele a férfi nélkül, és mi történik vele akkor, ha hozzámegy.
Megismeri a férfi szüleit, meglepődik, mikor találkozik a férfi anyjával, hiszen képzeletében egy zsíros parasztasszonynak gondolta, kiderül, hogy hétszilvafás nemes lánya. A látogatás után megkérik Nelli kezét. Az esküvő a gyászra való tekintettel nagyon egyszerű, a fiatal pár Pestre utazik nászútra. Sándor különösen figyelmesen bánik ifjú asszonyával, Nelli azonban nagyon tartózkodó, kellemetlenül érzi magát, zavarja, hogy mindenki tudja róluk, hogy nászutasok. A nászéjszaka sem Sándor elképzelései szerint zajlik, Nellit csak az elutazásuk előtti éjszaka teheti asszonnyá.
A fiatal házasok Kárászéknál a tanyán laknak, Nelli a munkába temetkezik. Sándor annak örülne, ha mindenki látná, hogy milyen boldogan élnek, látogatóba megy hozzájuk gyermekkori barátja, a szintén ifjú házas Bodolai feleségével. Nelli érzi, hogy a férje barátja azért látogatta meg őket, hogy levizitálja házasságukat. Bár szíves és ügyes vendéglátó, remek háziasszony, nem kedveskedik úgy az urával, mint Bodolainé. Miután a vendégek elmennek, az ura a szemére veti, hogy milyen hidegen bánt vele, a szóváltást veszekedés követi, Nelli rosszul lesz, és ekkor mondja meg férjének, hogy gyermeket vár. Sándor alig bír magával az örömhír hallatán, azonnal eldicsekszik a faluban, és Kárászné a paptól tudja meg, hogy lánya gyereket vár.
Nelli édesanyja és férje között megromlik a viszony, Kárászné Cencre, özvegy nővéreihez megy látogatóba, majd levélben közli lányával, hogy náluk marad. Március utolsó napján születik meg gyermekük, Zsuzsika. Nelli nem érzi azt az érzést, amit a regényekben írnak az anyaságról, a kislányát ugyanolyan lelkiismeretesen látja el, ahogy egyéb munkáját, új állapota annyi örömet jelent számára, hogy így egy kis időre kitérhet férje közeledése elől.
Azonban váratlanul meghal férje édesapja, és ez új helyzetet jelent a fiataloknak. A temetés után a család feje Sándor lett, Nelliék beköltöznek a faluba a Takaró-portába. Nelli nem ért ezzel egyet, szívesebben maradna a pusztán, úgy érzi, ha beköltöznek anyósa házába, minden el fog romlani. Ez fokozatosan be is következik, Nelli idegennek érzi magát a házban, s bár anyósa semmibe nem szól bele, megromlik köztük a viszony. Nelli ugyanúgy és ugyanannyit dolgozik itt is, mint a pusztán, Sanyi mindenhol dicséri az ő dolgos asszonyát, ő azonban inkább az élet kényelmes oldalát szereti. Most, hogy már lenn laknak a faluban, gyakran visz haza vendégeket. Nelli eleinte idegenkedik ettől a nagy jövés-menéstől, majd amikor észreveszi, hogy milyen hatással van a férfiakra, családja ellen Sanyi barátaiban keres szövetségest. Megismeri a falu elitjét, Slenkait, Dányit, a főjegyzőt, találkozik a feleségekkel is. Nelli lesz a társaság középpontja. Sándor-napon nagy mulatságot rendeznek, amire Nelli úgy készül, mint egy primadonna az előadásra. Külön terveztet erre az alkalomra magának ruhát, napokig töpreng az étrenden, a terítésen. Az összejövetel remekül sikerül, mindenki el van ragadtatva az ifjú asszonytól, Sándor boldog és büszke gyönyörű feleségére. Ezen az estén rövid időre Nelli is boldog, úgy érzi, ha házassága jól sikerült volna, egész élete ilyen lenne, mint most. Sanyi az ángyádi hitelszövetkezet elnökétől még hitelt is kap traktorvásárlásra, akit szintén elbűvölt Nelli a Sándor-napi összejövetelen.
A házasságuk egyre rosszabb lesz, váratlan fordulatot azután vesz, hogy látogatóba érkezik hozzá Sándor testvére, Imre, feleségével. Imre Pesten építészmérnök, és főnöke lányát vette feleségül. Nelli nagyon várta Imrééket, eltervezte, hogyan fogja elbűvölni őket mint háziasszony és vendéglátó. A látogatás azonban teljesen másképp alakult, ahogy várta. Nelli valamiféle rokonságot érez, Imrével, aki ugyanolyan csendesen és szemlélődve nézi a világot, ahogy ő, míg Rózsa, a férfi felesége ugyanolyan harsány, mint Sándor. Úgy érzi, Imrének ugyanolyan sorsa van harsány, fecsegő felesége mellett, mint neki az ura oldalán. Azonban rá kell jönnie, hogy sógoráék házassága a maga sajátos módján boldog. Miután Nelli és Imre kettesben beszélgetnek, Imre azt mondja, hogy szerinte az asszony boldogabb volt a pusztán, ez nem az ő közege, itt természetellenes életet él. Két ember viszonyát egy külső szemlélő nem tudja megérteni, hiszen: „két ember viszonya nagyon sötét dolog.” Nelliben ezután tudatosodik, hogy bár fiatal még és előtte az élet, de: „a férjét biztosan nem tudja megszeretni, de el sem szakadhat tőle: mi remény van a boldogságra?”
Imréék látogatása után a házasságuk egyre rosszabb lesz. Nelli rájön, hogy gyermekét teljesen elhanyagolta, gyermeki beszédét is csak Örzse segítségével érti, egyre többet foglalkozik a gyermekkel, de minél több időt tölt vele, annál türelmetlenebb. Ellenszenves lesz számára a kislány, mert úgy érzi, minden vonásában és minden mozdulatában a Takaró-família köszön rá. Férje imádja a kislányt, de szerezne egy fiút is, mindent megtesz, hogy az asszony kedvében járjon. Nelli vonakodik, nem akar még egy Takarót a világra hozni. Sándor, hogy felesége kedvébe járjon, bár anyagi gondjaik vannak, hitelből drága bútort vásárol Pesten.
„Én lesújtottan álltam az ajtóban. A házasságom tébolya nézett rám ebből a kéjesen hajló, ide nem illő, pökhendi bútorból. Mibe kerülhetett ez? S mire jó ez nekem? Az anyósom a kisszobában zsoltárokat olvas, s a bibliai paráznára gondol. A küszöbön vigyorgó Zsófi s mögötte a sötét szemű Örzsi mind azt hiszik, hogy én most kaptam valamit. Valami nagy jót csikartam ki az uramból azzal az ördögi művészettel, amihez csak a gonosz asszonyok értenek. És Sanyi azt hisz, hogy örömöt okozott nekem, lekenyerezett valamire, amit persze azonnal be is hajt. A múlt télen, igaz, mondtam, hogy ebben a régi lomban nem lehet embereket látni. De azt is miért mondtam? Mért mond itt akármit az ember? Az igazat úgysem lehet kimondani. Csak loholunk egymás hazugságán, s szórjuk a pénzt, amikor a traktorral is szorít a váltó. Micsoda örültség ez? Mi lehet nyomorultabb egy rossz házasságnál?”
Nelli nem tud örülni az ajándéknak, férjét teljesen leforrázza az asszony reakciója. Sanyi telekürtöli a boldogtalanságával a falut. Mindenki sajnálja a férfit, Nelli lassan mindenkit maga ellen fordít. Szinte önsanyargatás, ahogy maga ellen fordítja azokat az embereket, akik megfordulnak náluk, boldog, ha megbánthat valakit.
„Énnekem könnyű lett volna Sanyi siralmait ellensúlyoznom. Csak a férfiakat kellett volna rászabadítanom. Egy-két cinkos mosoly, egy kis jel, hogy szolgálat megtépázza, s minden csőr őt kopasztja. Én azonban gőgös voltam. Énnekem nem kellett párt; én magam legyek párt mindnyájuk ellen. Szinte élvezetet találtam önmagam bekerítésében. Magam segítettem elő, hogy Sanyi siránkozásai könnyen szétfolynak; hadd legyen mindenki ellenem. Ősztől megint megkezdődtek a kártya-estek. Én felöltöztem most is; a tavalyi cipőm előtt ott lóbáltam a tavalyi lámpást, de már nem az a diadal vitt, mint előző télen. Nem hódolókat kerestem, inkább ellenségeket. Úgy néztem Slenkai vigéc hozta képei alatt - csupa meztelen kép és meztelen szobor - a füstbe és zajban úszó embereket, mintha benn a fejem közepén gyilkos világosság gyúlt volna ki. A kritika elég olcsó tudomány. Az embernek csak bele kell ülnie szíve dermedt hidegébe, s minden torz vonás föltűnik; a hús lüktetése megáll, a meleg elpárolog, a holt bőrön át az ember a meztelen gonosz csontokat látja. Igen, néha úgy néztem szét a szódásüvegek közt, mintha őrültek közt ültem volna S volt lovagjaim ezt észrevették. Eh, nem is igyekeztem eltitkolni.”
A falu egyre jobban elfordul Nellitől, hisztérikának tartják, aki megkeseríti az ura életét. Ősszel azonban történik valami, ami miatt az egész falut eltávolítja magától. Jókuti, egy új orvos jön a faluban. Senki nem tud róla semmi biztosat, csak pletykák keringenek róla, hogy tiltott műtétet hajtott végre, és, hogy azért került ide, mert a szolgabíró sógora. Slenkai egy alkalommal meghívja magukhoz az új orvost, akit azonnal elbűvöl Nelli, a fiatalasszony azonban már az első találkozásukkor meggyűlöli.
„Én ezt a Jókutit az első találkozásra meggyűlöltem. Épp azért, ahogy a kezét azonnal rám tette. Hisz ez olyasmi volt, mint Sanyi első újév reggel. De milyen gyerekes és kijátszható volt Sanyi követelőzése, ennek az embernek az elszántságához képest. Az orrában, a figyelmes szemében volt valami a ragadozó madáréból: néz, kering és lecsap. Sanyi dicsekszik, hányja magát; ennek az önbizalma és biztonsága megvan nézők nélkül. Ez nem a falunak, a postának hódít; a maga étvágyának. Milyen önző kíméletlen lehet a szerelemben. A foglalkozása megtanította, mit tartson az asszonyokról: a jószágkormányzó fia, hogy üssön rájuk. Még semmit sem csinált, s már magam voltam vele; senki sem húzta oda harmadiknak a székét. Mint a nagyobb kutya a csont mellől. Hanem én nem vagyok csont. Énbennem mindig lesz annyi dac, mint benned elszántság. Énnekem elegem van a férfi-zsarnokságból. Nem azért estem abba a nyálas, émelygős kelepcébe, ami az uram, hogy most te tarts szolgálódul. Ha komolyan gondolod, amit mutatsz, itt acélba haraptál. Most megszenvedsz mindazokért, akiket megkínoztál.”
A falu árgus szemekkel figyeli őket, azt hiszik, az asszonynak tetszik a férfi. Sanyi féltékenykedik, bár tudja, hogy Nelli megközelíthetetlen, mindent megtesz, hogy az asszony kedvében járjon, új ruhákat vesz, éjjel-nappal a kedvére szeretne tenni. Nelli egy este nyilvánosan kiadja az orvos útját. Ezután nem sokkal megszűnnek a kártyaestek. A veszekedések mindennapossá válnak a házastársak között. Sanyi azonban ahelyett, hogy kitérne asszony útjából, állandóan mellette van, és ezzel csak még jobban ingerli az asszonyt. Nelli egyre zsémbesebb, kiállhatatlanabb már önmagán is megdöbben, hogy időnként milyen közönségesen tud viselkedni.
„...Mással nem is magyarázhattam ezt a komiszságot, minthogy föl akartam idézni valamit; kiini azt, ami mindennek véget vet, hogy ez az egész szörnyű burok elpattanjon, s a fuldokló angyal, aki a lelkemet belülről tépte, végre levegőhöz jusson.”
Egy este ez is megtörténik. Nelli megtudja, hogy Sanyi azokat a ruhákat, amelyekben neki akart imponálni, részletre rendelte, és nem fizette ki. A veszekedésbe azonban most a fia védelmében az anyósa is beavatkozik, és azt vágja Nelli arcába, hogy az anyja hasában nem volt olyan jó dolga, mint náluk. Nelli úgy érzi, ezek után nincs maradása a házban, semmit sem akar a házból, ami nem egészen az övé, kislányát sem viszi magával, és édesanyjához, Cencre szökik. Édesanyja mélyen vallásos, bűnnek tartja lánya tettét, hiszen az asszony sorsa a tűrés, jövőjét is bizonytalannak tartja, szeretné, ha kibékülne az urával. A testvérek közül egyedül édesanyja legidősebb testvére, Szeréna néni támogatja, arról is szó van, hogy esetleg átveszi postamesteri állását, ha kitanulja a szakmát. Szeréna néni azonban hirtelen meghal, Nelli sorsa így teljesen bizonytalanná válik, hiszen Teréz néni nyugdíjából nem tudnak hárman megélni. Édesanyja mindenáron szeretné rávenni, hogy térjen vissza a férjéhez. Úgy érzi, lánya rossz útra tért, ebben megerősíti, hogy Jókuti is elmegy hozzájuk, és látja, amint a kapuban beszélnek.
Nelli durván elküldi a férfit, anyja azonban paráznasággal vádolja a lányát, úgy érzi, ha megtalálná Istent, visszamenne a férjéhez, megmenekülnek a rossztól.
Sanyi elmegy Nellihez, s arra kéri, térjen vissza hozzá, mert édesanyja haldoklik, újra szeretné látni a menyét, és a bocsánatát kérni. Nelli hazamegy vele, két hétig ápolja a beteget, aki utolsó éjszakáján csak arra kéri, ne hagyja egyedül a fiát. Nelli rájön, hogy teljesen tönkrementek, szinte csak adósságaik vannak. Szinte megkönnyebbül, hogy újra van célja, óriási erővel veti magát a munkába. Sanyi ezt úgy magyarázza, mint felesége megtérését, Nelli pedig mártírként kívánja elviselni ezt a házasságot. Nelli mindent megtesz, hogy rendbejöjjenek anyagilag, a férfi azonban telekspekulációkba kezd, ami az asszonyt teljesen megrémíti. Rájön, hogy a férje megcsalta, és most is megcsalja a cselédekkel, külön szobába akar költözni, Sándor azonban öngyilkossággal fenyegetőzik.
Nelli hogy pénzhez jusson, kosztosakat fogad, férje megrágalmazza, hogy nyilvánosházat csinál otthonából. Sándor beteg lesz, azonban egyik éjszaka, mikor a faluban tűz üt ki, felkel, hogy az oltásban segítsen, még betegebb lesz. Nelli miközben mellette van, elszörnyedve veszi észre magán, hogy a férje halálát kívánja. Hogy magát büntesse, egész éjszaka nem fekszik le, ápolja az urát, a férfi másnapra jobban lesz. Slenkai doktor is meglátogatja, az orvos nyugalmat ír elő, és elmondja, hogy hajnalban elutazik, mert kinevezték a Mátrába OTI-orvosnak, s most nézi meg a körzetét. Éjszaka Sándor szeretne Nellivel lenni, de az asszony undorodik tőle, dulakodni kezdenek, és eközben egy párnával megfojtja az urát. Elküldi a lányt Slenkai doktorhoz, majd eszébe jut, hogy Slenkai, aki a férje jó barátja volt, talán mindenre rájönne, és a lánynak azt mondja, a doktor elutazott, és végül Jókutihoz küldi. Jókutí rájön, hogy mi történt. Néma szövetséget vállal Nellivel, szájába adja, mit kell mondani. A hazugsággal bűntársakká válnak, az orvos azt hiszi így megkapja az asszonyt. Érzi a falu ellenszenvét, a temetésen még Imre is ellenséges vele. Mikor Jókuti szóba hozza férje halálát, Nellit már semmi nem érdekli. Őt már nem lehet büntetni, ő a házasságával már mindenért meghűnhődött. Mindenki előtt vállalja a tettét, neki nincs szüksége cinkosra, most szabadult meg az egyik férfitől, és máris itt lenne a másik. Ha választania kell a bitófa és az orvos ágya között, habozás nélkül az előbbit választja.
Nelli egy darabig várja a csendőröket, de semmi nem történik, Jókuti nem jelentette fel. Mikor később találkoznak, a férfi udvariasan köszöntötte, semmi más nem történt, később az Alföldre költözött Fáncsról. Nelli ahogy később átgondolja, arra a következtetésre jut, hogy a férfi nem is hitt az ő bűnösségében, csak dühös volt rá.
Úgy érzi, a faluban már nincs maradása, lányával együtt hazaköltözik édesanyjához Cencre, ahol most örömmel fogadják, hiszen nem szökött „bűnös” asszony, hanem tisztességes özvegy, aki még anyagilag is biztos lábon áll. Újult erővel veti bele magát a munkába, ellátogat abba a kórházba is, ahol édesanyja és az apácák dolgoznak. Először csak kisebb munkákban segít, majd egyre jobban megszereti ezt a munkát, örömmel tölti el. Jól érzi magát, örömmel tölti el, hogy Zsuzsika is jól van, újra élvezi a szabadságát és a magányt.
Algériai francia család fia volt. Édesapja elesett az első világháborúban, a gyerekeket francia származású édesanyjuk nevelte fel. Az apa halála után a felesége a gyerekekkel Algír városába költözött, és mosásból, takarításból tartotta fenn magát és a családját. Camus a középiskola elvégzése után ösztöndíjat kapott, tanulmányait az algériai egyetem filozófia szakán folytatta, de tüdőbaja miatt iskoláit többször félbe kellett szakítania.
Első kötete 1937-ben jelent meg Fonákja és színe címen. Írói hímevet a német megszállás alatt megjelent két műve hozta meg számára. A Sziszüphosz mítosza c. filozófiai esszéje, és a Közöny c. kisregénye. 1940-ben kiutasították Algírból baloldali magatartása miatt, a negyvenes évek elejétől Párizsban élt. A német megszállás után részt vett a francia ellenállási mozgalomban is. Eleinte jó kapcsolatban volt Sartre-ral, később azonban világnézeti okok miatt kapcsolatuk megszakadt. 1957-ben Elnyerte a Nobel-díjat, három évvel később egy autóbalesetben halt meg.
Művei:
1937 - Fonákja és színe
1942 - Sziszüphosz mítosza
1942 - Közöny
1944 - A félreértés
1944 - Caligula
1948 - Az ostromállapot
1947 - A pestis
1951 - A lázadó ember
A történet színhelye egy algériai város. Az író megnevezi a helyet, s az esemény időpontjára is utal.
„Azok a különös események, melyekről ez a krónika szól, 194...-ben játszódnak le Oranban. Általános a vélemény, hogy nem is illettek ide, mert kissé meghaladták mindazt, ami mindennapos. Márpedig első pillantásra Oran mindennapos város: francia megyefőnöki székhely az algériai tengerparton, mindössze ennyi.”
A több oldalas részletező leírás mindenre kiterjed; művészi tömörítéssel, még az évszakok jellegzetességeit is megemlíti:
„A tavasz úgy jelentkezik, hogy mindössze a levegő változik meg, vagy úgy, hogy pöttöm árusok virágkosarakat cipelnek be a külvárosokból; a piacon árusítják a tavaszt. Nyáron a nap lángba borítja a kiszikkadt házakat, és szürke hamut szór a falakra. Ilyenkor aztán csak a zárt spaletták árnyékában lehet élni. Az ősz ezzel szemben feneketlen sár. A szép napok csak télen köszöntenek be.”
Természetes, hogy az emberek életmódja, munkája, szórakozása; „viselkedése” mutatja meg tulajdonképpen egy városnak a jellegét.
„Polgártársaink sokat dolgoznak, de mindig csak azért, hogy meggazdagodjanak. Főként a kereskedelem érdekli őket, s elsősorban azzal foglalkoznak, hogy - ez az új szavajárásuk - üzleteket kössenek.”
Természetes, hogy a szórakozás lehetőségeit is biztosították. Fontos számukra a társas lakoma, a kártyaklubokban a szerencsejáték. A részletező leírás után meg kell állapítania az írónak, hogy:
„Kétségtelen, hogy mindez nemcsak a mi városunk sajátos vonása, s hogy kortársaink végeredményben mindnyájan ilyenek. Hiszen mi sem természetesebb manapság, mint az, hogy az emberek reggeltől estig dolgoznak, s aztán úgy döntenek, hogy kártyázással, kávéházban és fecsegéssel töltik el az időt, mely az élet számára marad nekik.”
Ez a teljesen átlagos és hétköznapi város válik a halál és a csendes hősiesség színterévé.
„Április 16-ának reggelén Bernard Rieux doktor kilépett a dolgozószobájából, s a lépcsőforduló közepén döglött patkányba botlott.”
A doktor először csak egyszerűen félretolta a tetemet, ahogy kiért a házból azonban eszébe jutott, hogy egy állati tetem mégse való a lépcsőházba. Szólt a házmesternek, Michel úrnak, ő azonban felháborodottan utasította rendre a doktort, hogy az ő tiszta házában nincsenek patkányok, biztosan csak valaki viccelt.
Michel úr azonban tévedett.
„Aznap este Bernard Rieux m t a bérház előcsarnokában, kulcsait kereste, mielőtt felment volna lakásába, és egyszer csak egy nagy patkányt pillantott meg a folyosó sötét mélyéből mászott elő, bizonytalan járással, nedves szőrzettel. Az állat megtorpant, mintha egyensúlyát kereste volna, a doktor felé iramodott, de közben ismét megtorpant, fordult egyet, sivító kis hangot adott, s végül elterült, miközben félig nyitott száján vér csordult ki.”
A doktor feleségének másnap kellett elutaznia magaslati gyógyüdülésre. „Rieux számára a betegség jelei ellenére, ez a harmincéves arc még mindig az ifjúságot jelentette, talán éppen a mosoly miatt, mely minden mást feledtetett.”
Rieux aggódó szeretettel búcsúzott feleségétől a pályaudvaron. Itt találkozik Othon úrral, a vizsgálóbíróval, aki a feleségét várja.
A patkánytetemek egyre szaporodtak; a házmester hármat lógatott a kezében, a kapualjban lesben állva, hogy elcsípje a „tréfacsinálókat”. Ilyen harckészültségben látta meg őt az orvos, akinek vizitelő útján immár halomszámra összeszedett patkányokkal kellett találkoznia. A külső, szegénynegyedben is volt betege a doktornak (a legszegényebbeket ingyen kezelte), jól ismerte az elhanyagolt, piszkos utcákat. De most mégis megdöbbent a szétszórt és összegyűjtött állatok látványán.
Egy fiatal újságíró kereste az orvost, Raymond Rambert. Azzal a céllal jött, hogy tájékozódjon az arabok helyzetéről. „Egy nagy párizsi újság számára gyűjt adatokat az arabok életkörülményeiről, és felvilágosítást akar egészségügyi állapotukról.” Az orvos megkérdezte, hogy megírhatja-e az igazságot; ugyanis az egészségügyi állapot nem kielégítő. Az orvos az egész történet folyamán többször szembesül az ilyen és hasonló erkölcsi kérdésekkel. Rieux számára csak egyetlen út járható, az igazság, a becsületesség útja. Azért jelent számára konfliktushelyzetet a patkányinvázió, mert kénytelen tudomásul venni a hivatal nyomását, hogy semmi pánik ne legyen, ne essék szó az esetleges következményekről.
A bérház házmestere elkeseredetten számolt be az orvosnak, hogy az épületben kettesével-hármasával találhatók a tetemek, s ugyanez a helyzet a szomszédos házakban is. Hovatovább a városban már mindenki csak erről beszélt, a kezdeti közömbösség után már félelemmel nézték a különös jelenséget.
A helyzet egyre súlyosabb lett.
„Az összeszedett rágcsálók száma emelkedőben volt, s az aratás reggelenként mind bőségesebbé vált. A negyedik naptól fogva a patkányok már csapatostul jöttek elő és hullottak el. Az odúkból, a vackokból, a pincékből, a csatornákból hosszú, tántorgó sorokban másztak elő, összerázkódtak a napvilágon, egyet fordultak, és elhullottak az emberek lábánál.” A patkányok már minden elképzelhető helyen megjelentek, még a kávéházakban, a villamosokon is.
Az elbeszélő így szól:
„Képzeljük csak el, mennyire megdöbbent a mi kis városunk, hiszen mind ez ideig oly nyugodt volt, s most néhány nap alatt úgy megzavarodott, mint az egészséges ember, kinek sűrű vére egyszerre csak forrongani kezd.”
Az Adatáj (adatgyűjtés, tájékoztató szolgálat) „ingyenes felvilágosításként közölte rádióadásában, hogy csak aznap, 25-én, 6231 patkányt szedtek össze, és égettek el.” A város lakói eddig csak kellemetlen, undorító, átmeneti véletlennek látták a jelenséget, de a statisztikai adatok megrémítették őket. A szám egyre növekedett; már nyolcezerre rúgott. A következő napokban az ügynökség közölte, hogy a patkányirtó állomás szinte teendők nélkülivé vált, mert a hívatlan vendégek látogatása csaknem teljesen megszűnt. A város fellélegzett, az emberek látszólag megnyugodtak. Miután sikerült eltakarítani a tetemeket, úgy gondolták, ők mindent megtettek, amit lehetett, úgyhogy próbáltak a visszatérni a normális hétköznapi életbe. Ám ez csak átmeneti állapotot jelentett.
Amikor az orvos autójával megállt, mielőtt lakásába felment volna, az utca végén meglátta a házmestert, aki alig állt a lábán. Paneloux atya támogatta őt. Az orvos időnként látta a jezsuita pátert, akit a városban mindenki tisztelt, nagyra becsült tudásáért, még azok is, akik nem voltak vallásosak. Éppen arra járt, amikor megpillantotta a tántorgó, botladozó házmestert. Az orvos végigsimított ujjával a nyakon, s megígérte, hogy délután meglátogatja őt, s alaposan megvizsgálja. Addig is mérje meg a lázát, feküdjön le. Előzőleg az olvasó egy új nevet ismer meg: Jean Tarrou. Az orvossal néhány szót vált a lépcsőházban; természetesen a meglepő jelenségről, annál is inkább, mert a lába előtt éppen ott van végvonaglásában egy patkány. Tarrounak a regényben fontos szerepet szán az író; ő lesz Rieux doktor legjobb fegyvertársa a pestis elleni harcban. Előzőleg az orvos táviratot kap a szanatóriumból feleségétől. Tudatja, hogy szerencsésen megérkezett. Az orvos édesanyja a fiához utazott, hogy a feleséget pótolni tudja a háztartásban.
Egy régi betege telefonál Rieux-nek, hogy azonnal jöjjön. Nem róla, hanem a szomszédjáról van szó. A telefonáló ötvenéves férfi, városházi hivatalnok. Értékes jellem, ő is részt vesz majd később az orvost segítő munkákban. Furcsa zaj szűrődött ki szomszédja lakásából. Felfigyelt rá, odament az ajtóhoz, amelyen vörös krétával írt három szó virított: „Bejöhet, felakasztottam magam.” Grand beszámolt az orvosnak, hogy az utolsó pillanatban érkezhetett, hogy levágja a kötelet a lámpáról. Azóta megviselt állapotban van a férfi, nyilván szükséges az orvosi segítség. A doktor megállapította, hogy a csigolyák épen maradtak, de nem nélkülözhető a röntgenvizsgálat, majd injekciót adott. A „beteg” túl volt az életveszélyen, látnivalóan megbánta tettét, s az orvosnak megköszönte a segítséget. Az orvos megkérdezte, hogy Grand értesítette-e a rendőrséget, erre a páciens hisztérikusan tiltakozott. Grand győzködte, hogy az orvosnak kötelessége bejelenteni. Cottard, aki végezni akart magával, különös figura. Később megtudják róla, hogy valami súlyosabb bűnt követett el, de nem gyilkosságot.
Az orvos megvizsgálta a házmestert, aki eldeformálódott pózban zuhant vissza az ágyba, miután felszakadt gyomrából a tartalom. „Hőmérséklete harminckilenc-öt volt, a nyak nyirokcsomói és a végtagok megduzzadtak, lágyékán két feketéllő folt terpeszkedett.” A házmester iszonyúan szenvedett a belső fájdalmaktól és a szomjúságtól.
Rieux telefonált egyik legtekintélyesebb orvoskollégájának, tudakolva tőle, találkozott-e olyan betegséggel, amilyenben a házmester szenved. A jellemző tüneteket ő is észlelte már két esetben.
A következő nap azonban úgy tűnt, mintha a helyzet enyhülne, sőt megoldódna. „Másnap, április 30-án már langyos szellő fújdogált a nedves, kék ég alatt. Virágillatot hozott a legtávolabbi külvárosokból. A reggeli zajok az utcákon élénkebbnek és vidámabbnak tetszettek, mint általában. A mi egész kis városunk megszabadult attól a lappangó szorongástól, melyben az elmúlt hét folyamán élt s ez a nap a megújhodás napja volt. Még Rieux is, akit feleségének egyik levele megnyugtatott, könnyed léptekkel ment le a házmesterhez. És valóban, reggelre a láz leesett harmincnyolc fokra. A legyengült beteg mosolygott ágyában.” A javulás azonban nem bizonyult tartósnak.
De délre a hőmérő újból negyven fokot mutatott, s ekkor megkezdődött a viaskodás a halállal. Hiába próbálkozott a doktor a kórházba szállítással, a beteg a mentőautóban felesége és az orvos között meghalt. Az első áldozat tehát a házmester volt, és a doktor tudta, hogy szembe kell nézniük a valósággal, a városban járvány tört ki.
„Új korszak kezdődött a város életében polgártársaink közül másoknak is, akik nem minden esetben voltak házmesterek, de még szegények sem, követniük kellett azt az utat, melyre elsőként Michel úr lépett. Ezzel a pillanattal kezdődött a félelem és vele együtt a töprengés is.”
Az áldozatok száma azonban egyre nőtt.
Jean Tarrou nemrég költözött a városba. Oran hamar befogadta az új lakóját, aki jómódú, kedves embernek látszott. Tarrou a betegségek kitörésének kezdetétől krónikaszerűen rögzítette az eseményeket jegyzetfüzetében. Ha már a városban maradt, úgy döntött, segíteni fog, amennyire tud. Felajánlotta, hogy önkéntes egészségügyi alakulatot szervez, és mindenben a doktor hasznára lesz.
A házmester halála után Rieux több orvostársával konzultál. A városban már húsz megbetegedés fordult elő, valamennyi halálos kimenetelű. Egyértelmű volt, hogy sürgősen el kell különíteni a betegeket az egészségesektől. A halálesetek megsokszorozódtak. Az orvosok vonakodtak, hogy egyértelműen kijelentsék: járványról van szó. Castel orvos meglátogatta jóval fiatalabb kollégáját, Rieux-t, hogy véleményét megtudja. Rieux szerint határozott diagnózisról csak akkor lehet szó, amikor már a laboratóriumi vizsgálatok eredményét megtudják. Castel lelkiismeretes, hivatásának élő orvos, mint Rieux. Kijelenti, hogy a laboratóriumi eredménytől függetlenül a tünetekből arra lehet következtetni, hogy pestis támadta meg a várost. Castel már találkozott praxisa során a pestissel. Rieux is tudta, hogy pestisről van szó. Tisztában volt azzal is, milyen súlyos egészségügyi, és a polgárok szabadságát korlátozó egyéb intézkedéseket kell bevezetni, hogy a harc a pestis ellen sikeres legyen. Első ízben hangzott el a szó: pestis.
Rieux otthon nem tudott megnyugodni. „Miközben az ablakon át nézte a várost, mely nem változott meg, mindössze annyit érzett, hogy bensejében a jövő láttán könnyű émelygés támad, melyet nyugtalanságnak neveznek. Igyekezett gondolatban összefogni mindazt, amit erről a betegségről tudott. Számok röpködtek emlékezetében, és arra gondolt, hogy a mintegy harminc nagy pestis, melyet a történelem ismer, közel százmillió halottat követelt.” A doktort megzavarták elmélkedésében. Joseph Grand és szomszédja, Cottard jött hozzá. A városházi hivatalnok statisztikai adatok gyűjtésével, összegezésével is foglalkozott. A pestissel kapcsolatban a kimutatás másolatát hozta el az orvosnak.
„- A számok emelkednek, doktor úr - jelentette. - Tizenegy halott negyvennyolc óra alatt.” Rieux kivívta, hogy összehívjanak egy egészségügyi bizottságot a megyeházán, ahol a szükséges tennivalókról volt szó. Az egyik legfontosabb igény a szérum. Ám a megye ezzel nem rendelkezik. Rieux kijelentette, hogy már táviratozott Párizsba, hogy küldjenek oltóanyagot. A megyeháza egyelőre még csak kisebb korlátozásokat vezetett be; fehér plakátokon közölték a tudnivalókat. A hivatal fontosnak tartotta, hogy ne legyen pánik, de kénytelen volt bizonyos követelményeket megfogalmazni:
„A hirdetmény azután általános intézkedéseket jelentett be, többek között tudományos patkánytalanítást mérges gázok belövésével a szennyvízcsatornákba és a vízszolgáltatás szigorú ellenőrzését. A leggondosabb tisztaságot ajánlotta a lakosság figyelmébe, és felszólította végül a bolhagazdákat, jelenjenek meg a városi beteggondozókban. A családoknak ezenkívül kötelezően előírták az orvos által megállapított esetek bejelentését. Hozzá kell járulniuk, hogy betegeiket különleges kórtermekben különíthessék el... Néhány kiegészítő rendelkezés kötelezővé tette a beteg szobájának, valamint a szállítóeszköznek a fertőtlenítését.”
A halálozási számok egyre növekedtek, az intézkedéseket szigorítani kellett volna. A megyefőnök felsőbb utasítás, hozzájárulás nélkül nem mert intézkedni, annak ellenére, hogy Rieux és Castel világosan kimutatták, hogy az eddigi korlátozó intézkedések elégtelenek. A szérumok még nem érkeztek meg. Annyi halott volt már, hogy a megyefőnök végül is további szigorításokat rendelt el.
„A házakat, ahol betegek laktak, le kellett zárni és fertőtleníteni, a hozzátartozókat biztonsági vesztegzár alá helyezni.”
Megérkezett a szérum, de ha a járvány tovább terjed, kevés lesz. A felettes hatóság sürgönyét a megyefőnöknek Rieux is elolvasta: „Pestisállapotot kihirdetni. Várost lezárni.”
A kivezető utakat, a városkapukat lezárták; őrszemeket állítottak, hogy senki se mehessen ki, senki se jöhessen be. Akik rövid időre tervezett utazásuk után nem térhettek vissza, vagy fordítva: itt rekedtek, kétségbeesetten vagy tudomásul vették az intézkedéseket, vagy - többen - kibúvókat kerestek. Egy sereg kérelmező rohanta meg a vármegyeházát, de kivételt tenni senkivel sem lehetett.
„Megtagadták tőlünk még azt a csekély örömet is, hogy írhassunk. Egyrészt ugyanis a várost nem kapcsolta többé az ország többi részéhez semmiféle szokásos közlekedési eszköz, másrészt pedig egy újabb rendelet megtiltott minden levelezést, nehogy a posta fertőzést továbbítson.”
Emiatt is szerveződött a bűnözés, a próbálkozás az őrök megvesztegetésére; kiszöktetésre, csempészáruk bejuttatására specializálódtak az alvilági személyek.
De a városban voltak valódi hősök is, az orvosok, az egészségügyi dolgozók, akik éjt nappallá téve dolgoztak, hogy sikeresen szálljanak szembe a járvánnyal.
A járvány terjedésével párhuzamosan egyre több intézkedésre volt szükség. „A megyefőnök mindenekelőtt a járművek közlekedése és az élelmezés tárgyában intézkedett. Az élelmezést korlátozták, a benzint adagolták. Sőt, a villanyárammal való takarékoskodást is előírták. Csak a nélkülözhetetlen termények érkeztek Oranba, szárazföldi vagy légi úton. Így aztán a luxusüzletek egyik napról a másikra bezártak, a többi üzletek kirakatüvegén pedig nemleges szövegű táblák díszelegtek, mialatt a vásárlók hosszú sorai álldogáltak ajtaik előtt.” Ügyeskedők még ilyen rendkívüli viszonyok között is akadnak. Az egyik kávéház, amely tekintélyes tartalékkal rendelkezett, ilyen táblát függesztett ki: „Boros gége a járvány vége”.
A járvány azonban egyre nagyobb méreteket öltött. Aki tehette, részt vett az orvosok, ápolók munkájában. A papság imahetet tartott; a befejező szentmisén Paneloux atya prédikált. Beszéde művészi szónoklat volt, önmagában véve is mestermű. De többen megbotránkoztak azon, hogy a páter bizonygatta: a városra tört pestis Isten büntetése.
Több középületet átalakítottak kórházzá, a temetők megteltek; végül már csak mésszel teli közös árok jutott a holtaknak. De a küzdelmet Rieux és segítői nem adták fel. Tarrou egészségügyi alakulatába a városba rekedt párizsi újságíró is beállt, pedig már embercsempészekkel tárgyalt szökéséről, hogy viszontlássa élettársát, akit nagyon szeretett. A hősök példája őt is megfogta. Talán Tarrou közlése okozta, hogy lássa, kik vannak körülötte, s milyen áldozatokra képesek:
„- Tudja, hogy Rieux felesége szanatóriumban van, néhány száz kilométerre innen?”
Castel Rieux tudomásával, helyeslésével szérumot állított elő, s kísérletképpen Othon bíró fiacskáján próbálják ki, aki már menthetetlennek látszik, annyira tönkretette szervezetét a pestis. A kisfiún már semmi sem segíthetett. A haldoklása szívszorító látvány volt; ott térdelt betegágya mellett Paneloux atya is, aki meghasonlott önmagával, látva a gyerek szenvedését. Az ártatlan fiúcska miért érdemelné Isten büntetését? A járvány később a pátert is legyőzte. De a halálos áldozatok közé került Tarrou is, akinek betegágyánál nemcsak Rieux, hanem az orvos édesanyja is megrendülten virrasztott.
Január 25-én a halálozást mutató grafikon úgy lezuhant, „hogy az orvosbizottság meghallgatása után a megyefőnöki hivatal bejelentette, hogy a ragály megfékezettnek tekinthető. Igaz, hogy a közlemény hozzáfűzte: az óvatosság megköveteli - s ezt a lakosság bizonyára helyeselni fogja -, hogy a városkapuk még két hétig zárva maradjanak, a járványt megelőző rendszabályokat pedig még egy hónapig fenntartják.”
A város ujjongott, de sok szívet a gyász szaggatott... Az áldozatok szenvedését, halálát sohasem lehet elfelejteni. Rieux doktor már nemcsak azokat gyászolja, akiket nem tudott megmenteni, hanem feleségét is. Sürgönyt kapott: felesége már egy hete halott.
A város lakói vidáman ünneplik, hogy győztek a járvány felett, Rieux doktor azonban nem tudott a városlakók örömujjongásában tiszta szívvel részt venni. Hiszen ő tisztában volt azzal, hogy a pestis bacilusa elpusztíthatatlan, és eljöhet még egyszer egy olyan nap, amikor a járvány újra támadni fog.
Ernst Miller Hemingway 1899. július 21-én született Oak Parkban, Chicago egyik külvárosában. Apja jól kereső orvos, aki szabadidejében szenvedélyes vadász és horgász volt. Itt, apja mellett ismerkedett meg a vadászattal, apja tanította meg a tizenéves fiát puskával vadkacsát meg nyulat lőni és pisztrángra horgászni. Ifjúkorában gyakran kísérte el apját orvosi útjaira is. Apjának alakja egész életében végigkíséri, több írásában is megjelenik, az öngyilkos halált is az apai példa nyomán választja. A középiskolában kiemelkedő sportoló, rögbijátékosként szerzi első maradandó sebhelyeit. A középiskola befejezése után természetesnek látszik, hogy tanulmányait egyetemen folytassa, és az apai példát követve ő is orvos legyen. Azonban nem így történik. Váratlanul abbahagyja a tanulást, 17 évesen a Kansas City Star riportere lett, majd 1917-ben, amikor az Egyesült Államok is belépett a háborúba, egészségügyi önkéntesként jelentkezett a hadseregbe, először Franciaországba, majd az olasz frontra került. A piavei fronton súlyosan megsebesül, harminc gránátszilánkot távolítanak el a testéből, élete végéig a térdkalácsába illesztett platinalemezzel jár. Búcsú a fegyverektől c. regénye olaszországi frontélményei alapján született. A háború után visszatér Amerikába, de nehezen találja a helyét. A torontói Star munkatársa lesz, helyszíni tudósításokat küldött a közel-keleti helyzetről, a görög forradalomról. Riporterként Németországba, Ausztriába, Spanyolországba, Olaszországba utazott. Máig érvényes cikket írt az éppen hatalomra került Mussoliniről. 1925-ben első feleségével és fiával Párizsban telepedett le. Itt ismerkedett meg Gertrude Stein irodalmi szalonjában a modern francia művészet néhány kiemelkedő képviselőjével, többek közt Joyce-szal, F. Scott Fitzgeralddal, Ezra Pounddal.
1925-ben első novelláskötete, A mi időnkben, első regénye, a Fiesta, egy évvel később jelent meg. 1929-ben jelent meg a Búcsú a fegyverektől c. regénye. Óriási siker lesz a könyv, alig négy hónap alatt a Scribner kiadó nyolcvanezer példányt ad el, számtalan nyelvre lefordítják, az író nevét az egész világon ismertté teszi. Ebben a műben jelenik meg először az önéletrajzi hős, a Hemingway-művek jellegzetes főszereplője.
A húszas évek végétől újra Amerikában, Floridában élt, sokat utazott, bikaviadalokra járt Spanyolországban, oroszlánra vadászott Afrikában. Élményeiből két dokumentumkötetet jelentet meg. A halál délután c. művének témája a bikaviadal. Az Afrikai vadásznaplóban oroszlán- és kuduvadász élményeit örökíti meg, de mindkét mű tele van novellisztikus elemekkel. Ebben az időszakban írta a Francis Macomber rövid boldogsága, és a Kilimandzsáró hava c. elbeszéléseket. 1936-ban a spanyol polgárháború kitörésekor egy amerikai hetilap tudósítójaként azonnal a helyszínre utazik. A köztársaságiak oldalán harcol a fronton, de ott van a hátországban is az emberek, a parasztok, pártmunkások, katonák, professzorok között. A köztársaság bukása után kezdi el írni az Akiért a harang szól c. regényét, amely 1940-ben jelenik meg.
Az ezt követő időszak élete legizgalmasabb korszaka. 1939-től Kubában él, Havannától tíz mérföldre található faluban, Finca Vigia néven létesít farmot. A második világháború kitörése után innen, Kubából kezdi meg harcát a fasizmus ellen. Yachtját, a Pilart hadihajóvá alakítja, közvetlen harcban nem vesz részt, de értékes információkat ad a havannai amerikai nagykövetségnek a német tengeralattjárók tartózkodási helyéről. 1944-ben tagja a Normandiában partra szálló angolszász katonai egységnek, először haditudósító, majd létrehoz egy szabadcsapatot, melynek vezére. A szabályzatot semmire sem tartja, többször összetűzésbe keveredik felettesével. A közkatonák között azonban nagyon népszerű, kétszáz főnyi, kézifegyverekkel és pálinkával bőven rendelkező partizánegységével több sikeres akciót hajt végre. A németek még nem ürítik ki Párizst, a felszabadító hadsereg is még csak a város szélénél van, amikor Hemingway csapatával már elfoglalta a Ritz szállót.
A háború után visszamegy farmjára, egészségügyi problémák gyötrik, lelki problémák is nyomasztják. A világháború után sincs nyugalom a világban, elkezdődött a hidegháború korszaka, komor hangulata ekkor készült művén is érződik. A kritika egyöntetű véleményeként az 1950-ben megjelent A folyón át a fák közé c. művét az egyik leggyengébb alkotásának tartják. 1952-ben azonban megjelenik egyik legjobb regénye, Az öreg halász és a tenger. Santiago az első olyan Hemingway hős, akiben a hős és az írói erkölcsi követelmények maradéktalanul összefonódnak, ő az, akinek sorsában az erkölcsi győzelmet nem követi fizikai megsemmisülés, akit az író szabadon enged töprengeni az élet, természet és az ember dolgairól.
Utolsó évei nyomasztóak, betegség, depresszió gyötörte. Attól rettegett, hogy megőrül, illetve hogy élőhalottként, magatehetetlen roncsként fejezi be az életét, mint egyik kedvenc írója, Maupassant. Már nem érzi úgy, hogy még valami hasznosat is létre tudna hozni, hasznavehetetlennek érzi magát. 1961. július 2-án, vasárnap reggel hétkor, kedvenc - ezüsttel kivert, kétcsövű - vadászpuskájával önkezével vet véget az életének.
Művei:
1923 - Három elbeszélés és tíz költemény
1925 - A mi időnkben
1926 - Fiesta /Magyarországon Különös társaság, A nap is felkel címen is megjelent.
1929 - Búcsú a fegyverektől
1932 - Halál délután
1935 - Afikai vadásznapló
1936 - Francis Macombert rövid boldogsága
1936 - A Kilimandzsáró hava
1937 - Gazdagok és szegények
1940 - Akiért a harang szól
1950 - A folyón át a fák közé
1952 - Az öreg halász és a tenger
Posztumusz kötetei:
1964 - Vándorünnep
1970 - Szigetek az áramlatban
Előjáték:
Az öreg halász, azaz Santiago, a hajdan volt El Campeón, vagyis bajnok, már nyolcvannégy napja minden áldott este, üresen, zsákmány nélkül tért vissza a halászatból. Az első negyven nap nem volt egyedül, Manolin, egy fiatal fiú volt a társa és segítője, akit még ő tanított a halászmesterségre. A fiú szülei látva az öreg halász balszerencséjét, megparancsolták Manolinnak, hogy a továbbiakban másik hajóval menjen ki nap nap után a tengerre. A nyolcvanötödik napon a fiú tehát nem kísérheti el az öreget. Indulás előtti este vacsorát visz neki, beszélgetnek a baseball-játékról, mielőtt Santiago újra egyedül maradt és lefeküdt.
„Viharokról már sohasem álmodott se nőkről, se nagy eseményekről, se nagy halakról, se verekedésekről, se erőpróbákról, vetélkedésekről, se a feleségéről. Már csak tájakról álmodott, vidékekről meg a tengerparton sétáló oroszlánokról. Az esti szürkületben úgy játszottak egymással ezek az oroszlánok, mint a kismacskák, s az öreg halász nagyon szerette őket, úgy, ahogyan a fiú szerette. A fiúról azonban sohasem álmodott.”
Az öreg halász kelti másnap még pirkadat előtt a fiút, aki lekíséri a hajójához, megitatja kávéval, segít neki csalétket fogni és a csónakba vinni a halakat, és egyéb halászeszközöket.
Hajnalban az öreg útnak indul. Kiveti a csalikat, vigyáz a zsinórok jelzéseire. Elégedett önmagával, pontosan végzi a munkáját.
„Az öreg halász érezte a sötétségben, hogy közeledik már a reggel, s ahogy evezett, hallotta a vízből kiugró repülőhalak kis, rezzenő neszeit, és a merev szárnyuk sziszegését, amint felszálltak és elrepültek a homályban. Nagyon szerette a repülőhalakat, hiszen ezek voltak a legjobb barátai itt kint a tengeren. A madarakat sajnálta, kivált az apró, törékeny, finom, kis fekete halászmadarakat, amelyek csak röpdöstek, és kémlelték a vizet, de jóformán soha nem leltek semmit. 'A madaraknak keservesebb a sorsuk, mint a mienk - gondolta -, kivéve a ragadozó madarakat, és a nagy, erős testűeket. Minek alkotott a természet ilyen kényes, szép, törékeny kis madarakat, mint például a tengeri fecske, ha az óceán olyan kegyetlenül viselkedik néha? Hiszen gyönyörű víz az óceán, kedves és szép. De komisz és irdatlan is tud lenni, s olyan váratlanul, hogy ezek a röpködő, halászó, vadászó, le-lebukó madárkák bánatos kis hangjukkal nagyon gyöngék, nagyon törékenyek a tengerre.'
Ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval és spanyolul. Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek, de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne. A fiatalabb halászok közt akad néhány, aki el mar-nak nevezi, vagyis hímnemű szóval illeti. Úgy beszélnek a tengerről, mintha a vetélytársuk volna, vagy mintha földrajzi hely volna, vagy akár mintha az ellenségükről beszélnének. Az öreg Santiago azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad meg, s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete. A hold változásai is úgy hatnak rá, mint az asszonyokra - gondolta.”
Az első nap délutánján rámosolyog a szerencse. Egy fregattmadár segít neki. Hosszan köröz a csónak körül és ezzel jelzi Santiagónak, hogy fel kell készülnie, mert hal rejtőzik a vízben.
A nagy hal elejtése:
Az első nap délutánján horgára akad a nagy marlin és megindul a tengeren befelé, maga után húzva a csónakot. Megkezdődik a kifárasztás művelete. A hal egész éjjel vontatja a csónakot.
„A hal aznap éjjel szakadatlanul úszott, egyenletes ütemben, és az irányát sem változtatta egész éjszaka, már amennyire az öreg halász a csillagok állásából meg tudta állapítani. Ahogy a nap leszállt, lehűlt a levegő, s a fagyosra vált verítékcsöppek fölszáradtak Santiago hátán, két karján, két öreg lábszárán. A csalétkes dobozt borító zsákot még délben kiteregette a napra, hogy megszárítsa. Alkonyatkor a vállára kanyarintotta ezt a zsákot úgy, hogy a hátán lógjon lefelé, aztán vigyázatosan a zsinór alá gyömöszölte, amely most a vállán volt átvetve. A zsákkal jól alápárnázta a zsinórt, s annak is kitalálta a módját, hogy előredűljön a csónak orra felé, szinte egész kényelmesen. A helyzete így tulajdonképpen csak valamicskével volt elviselhetőbb; de ő úgy érezte, hogy szinte egészen kényelmes.
- Semmit sem csinálhatok vele - gondolta -, és ő sem tehet velem semmit. Legalábbis addig nem, ameddig így bírja.”
Elkezdődik a második nap is. Santiago húzatja magát a nagy hallal. Az öreg egyre kimerültebb lesz, és egyre jobban fáj a háta. Néha a marlin meg-meglódul, és mindannyiszor megrántja a csónakot. A hallal való küzdelemben megsérül a keze is. Közben Santiago magában és magával beszél, úgy, ahogy már az elmúlt években megszokta, és közben automatikusan végzi a dolgát.
„Már nem emlékezett, hogy mikor szokott rá erre a fennhangon való beszédre így egymagában. Régente mindig énekelt, ha egymagában volt, s abban az időben, amikor teknősbékára halászott, vagy más halászbárkán virrasztott egyedül a rakomány mellett, sokszor éjszaka is énekelgetett. Talán akkor kezdett hangosan beszélni egymagában, amikor a fiú elhagyta. Valószínűleg akkor, de nem emlékezett rá. Amíg együtt jártak halászni a fiúval, rendszerint csak akkor beszéltek, ha kellett. Éjszakánként beszélgettek, vagy olyankor, ha a rossz idő miatt nem mehettek halászni. Azt tartották, becsület dolga, hogy kint a tengeren ne beszélgessen az ember fölöslegesen, s az öreg halász is mindig így vélekedett, és be is tartotta ezt a szabályt. De mostanában mégis nemegyszer megtörtént, hogy hangosan kimondta a gondolatait, mert hiszen úgysem háborgatott vele senkit.
- Ha a többiek hallanák, hogy hangosan beszélek itt magamban, azt hinnék, hogy elment az eszem - mondta fennhangon. - De hát nem ment el az eszem, miért ne beszélnék hát magamban? A gazdag embereknek meg rádiójuk van a hajójukon, hogy beszélgethessenek vele, és hogy elmondja nekik a baseball-eredményeket.”
Egyre álmosabb lesz, de tudja, hogy nem szabad elaludnia, hiszen a nagy hal sem alszik odalenn. Azzal tartja ébren magát, hogy az ameriakai baseball-mérkőzések eredményein tűnődik, és a kedvenc játékosára, a nagy Joe DiMaggióra gondol.
A második éjszaka feljön a víz felszínére a marlin. Santiago még életében nem látott ekkora halat.
„Vajon miért vetette fel magát? - tűnődött az öreg halász.
- Szinte azt hihetné az ember, hogy éppen csak meg akarta mutatni nekem, mekkora nagy hal, azért vetette fel magát. Hát most már mindenesetre tudom - gondolta. - Én meg azt szeretném megmutatni neki, hogy engem miféle fából faragtak. De akkor meglátná görcsös bal kezemet. Csak hadd higgye inkább, hogy különb ember vagyok, és akkor különb is leszek. Szeretnék a helyében lenni most - gondolta -, ha megkaphatnám az ő erejét és tehetségét, szemben az én puszta akaratommal és kezemmel.”
Az öreg halász felkészül a küzdelem utolsó menetére. Csak azért fohászkodik, hogy cápák ne jöjjenek, hiszen akkor neki is, és nemes ellenfelének is, az óriás martinnak is vége. A második nap, mikor leszállt az éjszaka, egy régi történet jutott eszébe ifjúkorából, amiből önbizalmat meríthet; amikor egy álló nap és éjszaka viaskodott szkanderben egy behemót négerrel, és végül ő győzött. Később fog egy delfint, kibelezi, hogy ehessen valamit, mert tudja, hogy szüksége lesz az erejére. Összekötözi a csónak két lapátját, hogy nehezítse a marlin úszását. Megpróbál aludni, hogy erőt gyűjtsön, majd arra ébred, hogy megrándul a vállán a zsinór. A nagy hal feldobja magát a vízből, és nagyokat ránt a csónakon. Santiago tudja, hogy a hal lassan kezd kimerülni; fékez, fárasztja a nagy marlint. Érzi, hogy hamarosan körözni kezd a csónak körül, és ez lesz a végső összecsapásuk. Harmadszor kelt fel a nap, mióta Santiago a tengeren volt, mikor a marlin elkezdett körözni a csónak körül. A hal azonban még két óra múlva sem adta fel a küzdelmet, miközben Santiago egyre kimerültebben küzdött vele.
„Santiagónak egy órán keresztül fekete foltok táncoltak a szeme előtt, és a sós veríték csípte a szemét, csípte a horzsolásokat a szeme fölött meg a homlokán. A fekete foltoktól nem ijedt meg. Ez természetes tünet volt, ha az ember ilyen erővel húzza a kötelet. Kétszer azonban az történt vele, hogy szédülni kezdett, és rosszullét fogta el, s ez már inkább bosszantotta.
- Nem pusztulhatok el, nem szabad csődöt mondanom, amikor egy ilyen nagy halam van - mondta. - Istenem, segíts, hogy kibírjam, ha már egyszer ilyen szépen haladunk vele.”
Minden erejét és ügyességét felhasználja a nagy cél érdekében, hogy övé legyen a marlin. Kimerítő küzdelemben sikerül elejtenie a nemes zsákmányt, bevágja a marlin melluszonya alá a szigonyt, halálra sebzi a halat. Kiemelkedik a vízből, és hátára fordul.
„Az öreg halász szédült, émelygett, rosszullét környékezte, és alig látott. De azért behúzta a szigony kötelét, lassan csúsztatta át a nyirkos, sebes két kezén, s ahogy a látása kitisztult, látta, hogy a hal a hátára fordult, ezüstös hasát mutatja az ég felé. A szigony szára ferdén állt ki a hal vállából, a szívéből csurgó vér pedig vörösre festette körös-körül a tengert. Eleinte sötétvörös volt, mint a mérföldnél is mélyebb kék vízben nyüzsgő haltömeg. Aztán oszlani kezdett, mint a fátyolfelhők.
A hal ezüstösen, mozdulatlanul ringott a hullámokon.
Az öreg halász feszült figyelemmel nézte ezt a látomást. Aztán a szigony kötelét kétszer ráhurkolta a csónak orrának a kampójára, és a két tenyerébe fogta homlokát.
- Tisztulj ki, fejem - mondta, a csónak peremében beszélve. - Én egy fáradt öregember vagyok. De hát megöltem ezt a halat, a testvéremet, és most el kell végeznem a munka hitvány reszet is.”
Az öreg halász győzött, de semmiféle diadalmat nem érez. Odaköti a halat a csónak oldalához, és kifeszíti a vitorlát.
Küzdelem a cápákkal:
Amikor már visszafelé haladnak, egy óra múlva éri utol a csónakot az első cápa. Santiago amikor meglátja, már tudja, hogy sok jóra nem számíthat. A ragadozó agyába vágja szigonyát, megöli, de a cápa magával viszi a szigonyt. Egy rövid időre Santiagóban felébred a remény szikrája, amikor feltámad a szél.
„Szamárság feladni a reményt - gondolta. - Azonkívül bűn is, azt hiszem. Most ne törd a fejed azon, hogy mi a bűn - gondolta. - Elég gondod-bajod van a bűn nélkül is. Különben sem értesz hozzá.
Nem értek hozzá - gondolta -, nem tudom, mi a bűn, és abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e benne egyáltalán. Lehet, hogy bűn volt megölni ezt a halat. Még ha azért öltem is meg, hogy eltartsam magam, és ennivalót szerezzek egy csomó embernek, még akkor is bűn szerintem. De hát minden bűn, minden a világon. De most ne gondolkozz ezen. Későn van már ehhez, és nem a te dolgod. Vannak, akiket ezért fizetnek. Csak hadd törjék rajta ők a fejüket. Te arra születtél, hogy halász légy, mint ahogy a hal arra született, hogy hal legyen. San Pedro is halász volt, akárcsak a nagy DiMaggio apja. Szeretett azonban elgondolkozni mindenfélén, amihez neki is köze volt, s minthogy nem volt olvasnivalója, és nem volt rádiója sem, tovább tűnődött, tovább törte a fejét a bűnön. Nemcsak azért öltem meg a halat, hogy kenyerem legyen, és hogy eladjam eleségnek - gondolta. - A dicsőségért öltem meg, és azért, mert halász vagyok. De szerettem amíg élt, és azután is szerettem. Ha szeretjük, akkor nem bűn megölni. Vagy csak annál nagyobb bűn?”
Két óra múlva azonban két újabb cápa jelenik meg. Santiago rögtön tudja, hogy ez a vég kezdte. Az egyiket megöli az evezőre kötött késével, de ez döglődés közben magával visz egy kiharapott nagy darabot a marlin testéből. A másikat is megöli, de közben kése pengéje kettétörik. A cápák alkonyatkor támadják meg újra, mindkettőt megöli, de a marlinnak már csak a fele maradt meg. A harmadik éjszakán megpillantja Havanna fényeit, de éjfélkor újra a cápákkal harcol, akik ezúttal falkában érkeznek. A kormányrúddal veri a cápákat, de megeszik a maradék martint is.
„Köpött egyet a tengerbe, és azt mondta:
- Edd meg ezt is, egyétek meg, galanos. És álmodjátok azt, hogy megöltetek egy embert.
Tisztában volt vele, hogy jóvátehetetlenül és végérvényesen vereséget szenvedett. Hátrament a csónak farába, megpróbálta visszatenni a helyére a kormányrudat, és látta, hogy a lerepedt vége egészen jól beleillik a nyílásba, s tud majd vele kormányozni. Vállára terítette a zsákot és a partnak irányította a csónakot. Könnyedén, sebesen vitte őt most már a szél, semmire sem gondolt, semmit sem érzett, a világon semmit. Már túl volt mindenen, és csak azzal törődött, hogy minél okosabban, minél ügyesebben hazavitorlázzon a kis csónakján. Éjszaka még megtámadták a cápák a hal csontvázát, mint ahogy morzsákat szedeget az ember az abroszról. Az öreg ügyet sem vetett rájuk, ügyet sem vetett semmire, csak a kormányzással törődött. De az észrevette, hogy most milyen könnyen, milyen gyorsan halad a csónak, miután megszabadult a melléje kötözött nagy tehertől.”
Amikor befut a kis kikötőbe, már nem égnek a lámpák, mindenki alszik. Kiemeli az árbocot, rágöngyöli a vitorlát, és elindul a kunyhója felé. Útközben ötször kell leülnie és megpihennie. Vizet iszik, arcra borul az ágyán és holtfáradtan elalszik.
Utójáték:
Másnap reggel meglátogatja Santiagót Manolin. Sírva nézi az öreg sebeit, kávét hoz neki. A parton a halászok megmérték a marlin csontvázát. Tizennyolc láb hosszú volt az orrától a farkáig.
Az egész falu csodálta Santiago szakértelmét, bátorságát és kitartását. Délután a turisták cápának nézték a marlint.
„Fent, az út mentén, a kunyhójában, az öreg halász ekkor már újra aludt. Még mindig arcára borulva aludt, s a fiú megint ott ült mellette, és virrasztotta. Oroszlánokról álmodott az öreg.”
Ausztriából kivándorolt kereskedőcsaládból származott, New Yorkban született 1915. október 17-én. Apja nőikonfekció-üzeme a nagy gazdasági válságban az 1930-as években csődbe ment, iskoláit úgy fejezhette be, hogy alkalmi munkákat vállalt, majd később újságírással kereste meg a tandíjra valót. Írni a negyvenes években kezdett, 1944-ben mutatták be az Akinek mindig szerencséje volt c. drámáját, neki azonban műve nem hozott szerencsét, a darab megbukott. Első nagy sikerét 1947-ben érte el, az Édes fiaim c. művével. Színműve egy megtörtént esemény következményeit elemzi, a múlt bűneinek továbbható erejét szimbolizálja. Egy hadiszállító nagyobb haszon reményében, hibás alkatrészeket gyárt, amelyet a hadsereg vásárol meg, emiatt sok katona, köztük a hadiszállító fia is életével fizet.
A világsikert Az ügynök halála hozza meg számára. A hidegháborús évek Amerikájában a társadalmi elkötelezettség irodalmi kifejezése haladó politikai nézetekkel párosulva, a hivatalos körök rosszallását váltotta ki. A Salemi boszorkányok című drámája a hivatalos körök heves rosszallását váltotta ki. Darabja a XVIII. századi massachusettsi boszorkányperek hisztériáját felidézve az ötvenes évek Amerikájában folyó, a boszorkányüldözésekhez hasonlatos McCarthy-bizottság munkáját bírálta. A bemutató után Millert azzal vádolták, hogy műve eszmeileg a „kommunista mozgalmat támogatja”. Beidézték az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé, négy éven át foglalkoztak ügyével, míg végül 1958-ban felmentették. Magánéletének válságos korszak is erre az időszakra esett, első házassága nem sikerült, válása után 1956-ban feleségül vette Marilyn Monroe-t, a világhírű és csodálatos színésznőt. 1962-ben elváltak, s nem sokkal később Marilyn meghalt. Arthur Miller saját bevallása szerint a XX. sz. kisemberének a drámáját, kilátástalanságát írja le, aki belebonyolódva a közösség által formált értékítéletek, látszatok és a valóság ellentmondásainak szövevényébe, egy felismerési folyamatot él végig, ami szükségképpen saját élete hazugságainak felismeréséhez, és végeredményében az ezekkel való tragikus leszámoláshoz vezet.
Későbbi műveiben már nem bírálni és ítélkezni akar hősei fölött, hanem megérteni és megmutatni őket. A Kallódó emberek, A bűnbeesés után, Közjáték Vichyben és az Alku c. drámáiban nem a közösséggel szembesíti hőseit, hanem saját egyéniségük valódi tartalmaival.
Művei:
1944 - Akinek mindig szerencséje volt
1945 - Gyújtópont
1947 - Édes fiaim
1949 - Az ügynök halála
1953 - Salemi boszorkányok
1955 - Pillantás a hídról
1955 - Két hétfő emléke
1956 - A drámaíró az atomkorszakban
1961 - Kallódó emberek /filmforgatókönyv/
1964 - A bűnbeesés után
1964 - Közjáték Vichyben
1968 - Alku
Magánbeszélgetések két felvonásban s egy rekviem
Személyek:
Willy Lomara
Linda Biff
Happy Bernard
A nő
Charley Ben bácsi
Howard Wagner
Jenny Stanley
Miss Forsythe
Letta
I. felvonás:
Willy Loman, az ügynök fáradtan érkezik haza két, nagy árumintákkal teli bőröndöt cipel. Bostonba kellett volna mennie, de nagyon fáradtnak érezte magát, ezért visszafordult. Linda, a felesége, jó kedélyű, kedves asszony, szereti és félti a férjét. Arra kéri őt, hogy beszéljen a főnökével, hogy New Yorkban kapjon állást, hiszen már hatvanéves is elmúlt, nem való neki ez a sok utazás.
Két felnőtt fiuk van, akik közül egyik se vitte sokra. Biff 35 éves, hajdan nagy reményekkel indult, azonban semmire se vitte, állandóan váltogatja munkahelyeit, van úgy, hogy hónapokig nem tudnak a szülei semmit róla. Legutóbb egy farmon dolgozott, heti 28 dollárért. Az öccse, Happy két évvel fiatalabb nála, egy üzletben dolgozik heti hetven dollárért, az a vágya, hogy talán egyszer majd ő lesz főnök. Szüleitől külön lakik, gyakran váltogatta barátnőit, úgy gondolja egyetlen nő sem tisztességes, nem lehet bennük megbízni. A két fiú úgy érzi, elment mellettük az élet, és ők semmire sem vitték, apjuk s gyermekkori nagyra törő álmaikat nem sikerült valóra váltaniuk. Biff még most is úgy érzi, még mindig kamasz maradt, Happynek ugyan van saját lakása, kocsija, rengeteg barátnője, amire mindig is vágyott, de ő sem boldog. Hiábavaló a munkája, arra vár, hogy majd egyszer ő legyen az igazgatóhelyettes, egyéb kilátása nincs. Arról ábrándoznak, hogy a fivérek közösen fognak vállalkozásba, és sportszerekkel fognak foglalkozni. Biffnek eszébe jut Oliver, akinél fiatalon dolgozott, s aki azóta sokra vitte, arra gondol, ha kölcsön tudna tőle kérni, 10-15 ezer dollárt, annyival már el lehetne indulni. Igaz, még fiatalon a szertárból kosárlabdákat lopott, de hát az régen volt, arra már talán senki sem emlékszik.
Míg a két fiú a jövőt tervezgeti, apjuk a múltba képzeli magát. A fiaival a kocsimosásról beszélget, a fiúk boldogok, hogy apjuk otthon van, és örülnek az ajándékba kapott bokszzsáknak. Willy arról ábrándozik, hogy saját üzletet nyit a városban, akkor nem kéne soha többet utaznia, és mindig együtt lehetnének, és nyáron együtt járhatnák be a várost. Megérkezik Biff barátja, Bernard, egy komoly, szorgalmas és jó tanuló fiú, aki segít Biffnek a matematikában, mert bukásra áll. Miután a fiúk elmennek, a szülők az anyagi helyzetükről beszélnek. Rosszul állnak, Willy nem keresett annyit, amennyire szükség lenne, hogy a sok részletet fizetni tudják. Más ügynökök sokkal ügyesebbek nála, kevesebbet beszélnek, nem is olyan kedvesek, mint ő, mégis sokkal többet adnak el, őt a háta mögött kinevetik és rozmárnak csúfolják. Linda és Willy a szeretetéről biztosítja egymást, s közben a jelenetben feltűnik a Nő és Willy párbeszédébe. A Nő Willy bostoni szeretője.
Újra a fiatal szülőkhöz térünk vissza, akik Biff hibáit sorolják, Bernard is feltűnik, aki elmondja, ha Biff így folytatja, a matektanár, Mr. Bimbaum megbuktatja.
Újra a jelenben vagyunk, Happy jön az apjához a konyhába, felajánlja neki, hogy eltartja, de az apja elhárítja, hiszen még ők sem vitték semmire. Charley, a szomszéd jön át Willyhez, együtt kártyáznak. Már sokadszor ajánl neki munkát az üzletében, de Willy mint mindig, most is visszautasítja az ajánlatot. Ingerülten, szinte sértően beszél Charley-val. Közben képzelete megint a múltba kalandozik, feltűnik a bátyja, Ben, aki fiatalon Alaszkába ment s megcsinálta a szerencséjét, gazdag ember lett belőle, ma már több vállalata van. Gyerekkora óta nem látta Bent, az egész család Ben köré sereglik, de ő nem akar segíteni, csak a saját példájára hivatkozik.
Ismét a jelenben vagyunk, Linda a fiúkkal beszélget, nagyon aggódik a férjéért. Biff látja az apját a konyhában, ahogyan egyedül ül és magában motyog, csak most tudatosul benne, hogy mennyire megváltozott az apja, mennyire megöregedett.
Kétségbeesve kérdezi anyjától, hogy mit lehetne tenni. Linda elmondja, hogy Willynek megvonták a havi fix fizetését, és minden héten Charley-tól kér 50 dollárt, azt adja haza mint a fizetését. Linda mérges a fiaira, ők se vitték semmire, pedig az apjuk egész életen át csak értük dolgozott. Linda nem érti, hogy mi történt a múltban Biff és az apja között, hiszen rajongásig szerette az apját, most meg ahányszor csak találkoznak, azonnal összekapnak. Biff megígéri, hogy nem utazik el, otthon marad, és a keresete felét hazaadja, amikor Linda elmondja, hogy sejtése szerint Willy öngyilkosságra készül. Több balesete is volt, ami nem lehet véletlen, és a pincében egy, a gázvezetékhez illeszthető gyanús gumicsövet is talált.
Willy visszatér a sétából, s a fiúk az új vállalkozásuk terveivel ostromolják, próbálják jobb kedvre deríteni. Megegyeznek abban, hogy Biff másnap felkeresi Olivert, s elmondja nagyszabású üzleti terveiket.
II. Felvonás:
Willy sokat aludt, pihenten kávézik reggel, boldogan hallgatja, hogy a fiúk már elmentek, vidámak voltak, tele tervekkel, s estére meghívták vacsorázni. Willy be akar menni a főnökéhez, hogy adjon a számára munkát New Yorkban. Linda figyelmezteti, hogy kérjen 200 dollár előleget, hiszen akkor kifizethetik a ház utolsó részletét is. Így huszonöt év után megszabadulnának egy óriási tehertől. Willy nem jár sikerrel a főnökénél, akinek még az apjánál kezdett dolgozni, 34 esztendővel ezelőtt, még a fia nevét is ő adta. Howardot ez azonban nem hatja meg.
Nem zavarja, hogy az idős ember szinte alamizsnáért könyörög, unottan hallgatja, őt csak egy dolog érdekli, hogy a forgalom jó legyen, hiszen az üzletben nincs szívesség.
„Willy: Az apám esztendőket vándorolt Alaszkában. Hajtotta a kalandvére; a mi családunkból sose hiányzott a bátorság. Fejembe is vettem: utánamegyek, a bátyámmal, megkeressük és letelepszünk északon az öreggel. Már-már neki is vágtam volna, amikor a Parkemél összefutottam egy ügynökkel. Dave Singlemannek hívták. Nyolcvannégy éves volt akkor, s az USA harmincegy államát vadászta végig. Az öreg Dave felment a szállodába, papucsot húzott - zöld bársonypapucsot, ezt sose fogom elfeledni -, aztán leült a telefonhoz, és tárgyalt a vevőivel. Ki se mozdult az utcára, s nyolcvannégy esztendős korában is remekül keresett. Elég volt ezt egyszer látnom, rádöbbentem: az ügynöki pálya az álmok álma! a legszebb karrier! Van-e pompásabb dolog ennél: nyolcvannégy évesen is harmincnegyven várost bejárni - felveszed a telefonkagylót, s mindenki emlékszik rád, szeret, segít. Tudod-e, hogy amikor meghalt - zöld bársonypapucsban a New York-bostoni gyorsvonat dohányzójában -, az méltó halál volt, az ügynök halála - igen, a koporsójához is ügynökök és vevők százai zarándokoltak el. Hónapokra elcsitultak a vonatfülkék: az öreg Dave-et gyászolták az ügynökök. (Feláll, Howard rá se néz.) Akkoriban, Howard számított még az ember - élt még a tisztelet, a barátság és a hála. Manapság minden rideg és halott: kinek kell a barátság vagy - uram bocsá' - holmi egyéniség? Érted már, mire gondolok? Rólam se tudják már sehol ki vagyok.”
Howard kirúgja Willyt, már azt sem engedi, hogy másnap Bostonba utazzon, azt javasolja neki, hogy kicsit pihenjen.
Willy előtt újra Ben jelenik meg a múltban, munkát kínál neki Alaszkában. Willy és Linda azonban nemet mondanak, hiszen itt van az otthonuk, itt érzik jól magukat, és Biffre is fényes jövő vár a sportban. Most is épp egy fontos mérkőzésére indulnak.
Újra visszatérünk a jelenbe. Willy Charley-hoz megy, nagy robajjal érkezik, Charley azonban nem ér rá, a fiával, Bemarddal beszél. Bemardból komoly, sikeres férfi lett, már két gyereke van. Willy azt kérdezi Bemarótól, mi a titka, hogy neki sikerült. Mit rontott el, hiszen Biff olyan jól indult, és mégis egyszerűen kisiklott az élete, semmi nem lett belőle, csak egyik helyről a másikra vándorol.
Bemard megkérdezi Willytől, hogy mi történt azon a nyáron, amikor megbukott matematikából és nem érettségizhetett le.
„Willy: Tönkretette az életét az a disznó fráter.
Bemard: Persze, Willy, de hát semmit se kellett volna tenni, ott marad a nyári tanfolyamon, és ősszel pótvizsgázik.
Willy: Persze, igaz.
Bemard: Te nem engedted, Willy, hogy ott maradjon a nyáron?
Willy: Én? Könyörögtem neki! Bemard Hát akkor miért nem...
Willy: Miért, miért? Ez a kísértet engem is tizenöt éve gyötör. Megbukott, s aztán ott maradt elterülve, mint akit letaglóztak.
Bemard: Ne izgasd fel magad, Willy bátyám.
Willy: Beszéljünk nyíltan, Bemard, amúgy se beszélhetek senkivel őszintén. Mondd - az én hibám volt? Érted? Folyton az jár a fejemben, hogy énmiattam nem sikerült semmi. Mit adhatnék és Biffnek?
Bernard: Ne vedd a szívedre.
Willy: Miért roppant össze? Mi lehet emögött? Te a barátja voltál!
Bernard: Valamire én is emlékszem, Willy. Júniusban kaptuk ki a bizonyítványt, és - megbukott matematikából.
Willy: Nyomorult, tintanyaló számkukac...
Bemard: Akkor még semmi se történt. Biff dühöngött egy kicsit, de arra határozottan emlékszem, hogy jelentkezni akart pótvizsgára.
Willy: (meglepetten) Jelentkezni akart?
Bernard: És nem is roppant össze. De aztán, Willy, eltűnt hazulról. Egy hónapig színét se láttuk. Én azt hittem, hogy hozzád utazott New Englandbe. Nem esett szó annak idején a dologról.
(Willy némán bámul) Willy bácsi, kérlek?
Willy (eres ellenszenvvel a hangjában): Igen, igen. Bostonba jött hozzám. Na és?
Bemard: Amikor visszaérkezett - nos, sokszor gondolok vissza rá, de ma se értem. Hiszen jó barátok voltunk, igaz, eléggé kihasznált, mégis, hisz jól tudod, szerettem... Egyszóval, amikor egy hónap múlva visszajött, kapta a futballcipőjét - emlékszel még arra a cipőre? Rajta volt a Virginia Egyetem jelvénye, ugye? Olyan büszke volt rá, mindennap felhúzta. De akkor egyszerre csak kapta a cipőt, levitte a pincébe, és a kazánban akarta elégetni. Ökölre mentünk. Fél órát marakodtunk ott lenn a pincében; ütöttük egymást, s ordítoztunk, hogy rengett a ház. És én már tudtam - milyen furcsa is, hányszor jut eszembe - hogy föladta a harcot. Mi történt Bostonban, Willy?”
Willy dühösen reagál Bemard szavaira. Nem érti, miért rá gyanakszanak, miért tehetne ő arról, hogy Biff összeroppant. Charley lép be egy whiskyvel, büszkén újságolja Willynek, hogy a fiú a legfelsőbb bíróságon képvisel valakit.
Miután kettesben maradnak, Willy elmondja, hogy kirúgták, és lehetetlen helyzetbe került, de az állásajánlatot nem fogadja el. Végül megkapja a pénzt, amit kért, és azzal búcsúzik, hogy Charley az egyetlen jó barátja.
A vendéglőben vagyunk, ahova a fiúk meghívták apjukat. Stanley, a pincér fogadja Happyt, aki remek vacsorát rendel, s eldicsekszik meggazdagodott testvérével. Megismerkedik Forsythe kisasszonnyal, még egy barátnőjét is elhívatja vele Biff számára. Biff azonban fáradtan és letörten érkezik. Szeretné elmondani a napját, úgy, ahogy történt, ábrándok és szépítések nélkül. Ő soha nem volt ügynök Olvernél, csak a kifutófiúja, aki már nem is emlékszik rá. Hat órát várt rá, mikor végre kijött, egy pillantást vetett rá, majd faképnél hagyta. Maga sem érti, miért, de bement hozzá és elhozta a tollát. Az érkező Willynek az igazat szeretné mondani, de Willy is az igazságot mondja, hogy kidobták az állásából, és muszáj, hogy valami jó hírrel menjen haza, hiszen Linda csak erre vár. Biff hiába szeretné, nem tudja az igazságot elmondani, az Olivernél történtekből ábrándokkal tűzdelt féligazság derül ki. Biff teljesen kihozza a sodrából az apját, Willy pofon üti őt, majd elmegy az asztaltól. Közben megérkeznek a lányok, akiknek Biff gyönyörűen mesél az apjáról. Happy elindul a lányokkal, s Biff veszekszik vele, hogy nem is törődik az apjukkal, megmutatja a gumicsövet is. Kifelé Happy letagadja a lányoknak, hogy Willy az apja lenne.
Újra előtűnik a múlt. A bostoni szállodaszobában vagyunk, ahol Willy a szeretőjével, a Nővel van. Kopogás hallatszik, Willy beküldi a Nőt a fürdőszobába, Biff utazott el hozzá, mert megbukott matematikából, így nem érettségizhet. Biff hamar összeszedi magát, megmutatja, hogy utánozta Birnbaumot, apja nevet, és a fürdőszobából kihallatszik a Nő nevetése is. Willy hiába magyarázkodik, Biff rájön az igazságra, rosszulesik neki, hogy apja az idegen nőnek selyemharisnyát ad, amikor anyjuk otthon stoppolt harisnyákat hord. Biff zokogni kezd, hazugnak és képmutatónak nevezi apját, aki más nőnek adja anyjuk harisnyáját, Biff elrohan a bőröndjével.
Willy felriad a vendéglőben, észreveszi, hogy a fiai már fizettek és elmentek. Mielőtt elmenne, még megkérdezi a pincértől, hogy merre van a vetőmagbolt.
A hazatérő fiúkat anyjuk fogadja, aki nagyon haragszik rájuk, amiért ilyen kegyetlenül viselkedtek apjukkal. Egész nap a fiaival való közös vacsorára készült, s erre ők otthagyják. Ilyen kegyetlenségre senki nem lenne képes. Willy ezalatt kinn a kertben vetőmagot ültet, miközben Bennel beszélget, egy óriási, húszezer dolláros üzletről, amit a biztosításért lehet kapni. Ben érdekes megoldásnak tartja, s eltűnik.
Biff bejelenti, hogy végleg elmegy, és még csak írni sem fog. Biff mindenáron fel szeretné nyitni apja szemét, hogy ébredjen már fel abból az álomvilágból, amiben eddig élt, apa és fia rettenetesen összeszólalkoznak, Biff még azt is megmutatja, hogy megtalálták a gumicsövet. Biff apja arcába vágja, hogy ő csak egy tucatember, de az apja se több nála. Nem vitte sokra, óránként egy dollár a bére, nem arra született, hogy irányítson, inkább őt irányítják. Ő nem szerez az apjának dicsőséget, ő egy kuli, egy törpekukac, aki eddig minden állásában lopott, s amikor nem írt két hónapig, az azért volt, mert börtönben ült. Most, amikor ellopta a tollat Olivertől, s az üzletházban tizenegy emeletet rohant lefelé, akkor jött rá, hogy hiába csinál magából bolondot, hiszen semmi másra nem vágyik, mint a szabad mezőre, ahol dolgozhat, és végre tisztába jön önmagával is. Zokogva borul apja nyakába, és Willy boldogan veszi tudomásul, hogy Biff nagyon szereti őt. Megnyugodni látszik a család, mindenki aludni megy, egyedül Willy marad még kinn, előtűnik Ben, aki helyesli Willy tervét, hiszen a biztosítótól kapott húszezer dollárral Biff sokra vinné. Willy retteg a félelemtől, hogy hogyan is csinálja, majd egy induló és elrohanó kocsi hangját lehet hallani, mindenki megijed, és kiáltozva fut ki a házból.
Rekviem:
A temetés utáni jelenet. A családon és Charley-n kívül senki sem jött el.
„Biff: Csak az álmai hazudtak! Hazug álmokat szövögetett.
Happy: (már-már ölre menne Biffel) Ne merd ezt mondani!
Biff: Nem tudta soha, kicsoda is ő voltaképpen.
Charley (elhárítja Happy mozdulatát és válaszát Biffhez) Elítélni pedig senki ne merje ezt az embert. Ti nem veszitek tudomásul: Willy ügynök volt, s az ügynök élete nem épül szilárd talajra. Nem az ügynök építi a házat, nem ő hozza a törvényt, nem ő írja fel az orvosságot. Elvész az ő útja a nagy ég alatt, pedig mosolyogva jár rajta a cipőpasztájával. S ha csak egyszer is nem mosolyognak rá vissza - megindult alatta a föld. Neki bealkonyult abban a pillanatban, és vége van. Senki se merje elítélni. Az ügynök az álomvilággal ügynököl, ez a mestersége.”
Végül Linda egyedül marad a sírnál, Willyhez beszél még, sírni sem tud, nem érti, miért tette, éppen most, amikor kifizették a házat is, pont ma, és ez a ház már sose lesz az otthonuk. S végre zokogva mondja:
„Szabadok vagyunk... Szabadok!”
/1906-1989/
Dublinban született 1906. április 13-án, tanulmányait is itt végezte, 1927-ben franciából és olaszból bölcsészdiplomát szerzett a dublini Tnnity Cellege-ban. 1928 és 1930 között a párizsi École Normale Supérieru-ön dolgozott angol lektorként, majd 1931-32-ben francia előadó a Trinity College-ban. 1932-36 között felváltva élt Londonban, Német- és Franciaországban. 1937-ben Párizsban telepedett le, ahol James Joyce baráti köréhez tartozott. Ekkor kezdődött az a kétnyelvűség, mely később írói tevékenységének kivételes jellegzetességet ad. Rész vett az ellenállási mozgalomban, de a háború befejezése után azonnal visszavonult a politikai szerepléstől. Véleménye szerint a művész csak magánemberként lehet társadalmilag elkötelezett, azonban a világháború utáni években a francia közönség elkötelezett irodalmat igényel, művei sokáig nem találtak kiadóra. Teljes ismeretlenségben, 1947-1949 között írta legjelentősebb műveit: regénytrilógiáját és két drámát. Franciául először A kitaszított c. elbeszélése jelent meg. Regénytrilógiáján már 1947-ben elkezdett dolgozni, de csak az 1850-es évek elején jelentek meg a kötetek. 1953-ban Párizsban mutatták be Godot-ra várva c. darabját, amely meghozta számára a sikert és a világhírnevet. Hősei egy elidegenedett világban élnek, mely visszautal a német megszállás alatt kialakult helyzetre. Estragon és Vladimir az emberi lét végső bizonytalanságát szimbolizáló, jelentés nélküli helyzetben találja magát, de nem képes lemondani a jelentésről, értéket keres.
1957-ben mutatták be A játszma vége c. darabját, mely művészetének másik irányát jellemzi. Az atomháború után, a teljes semmibe hullába Ycremenben játszódó darab a Lear király paródiájaként is értelmezhető.
A 60-as években műveit egyre szélesebb körben olvassák, 1969-ben Nobel-díjjal tüntették ki.
Művei:
1930 - Whoroscope
1931 - Proust tanulmánya /A filozófiai igénnyel megírt értelmezést a szakirodalom máig kiemelkedő teljesítményként tartja számon./
1934 - Több fricska, mint rúgás c. novelláskötete
1936 - A visszhang csontja c. verseskötete
1938 - Murphy c. regénye
1942-1944 - Watt c. angolul írt regénye
1945 - Mercier et Camier francia nyelven írt regénye
1947 - A kitaszított
1950 - Molly
1951 - Malone meghal
1952 - A megnevezhetetlen
1952 - Godot-ra várva
1955 - Novellák és ingyen szövegek
1957 - Minden elesendők
1957 - A játszma vége
1958 - Az utolsó hangtekercs c. hangjátéka 1960 - Zsarátnok c. hangjátéka
1961 - Versek angolul
1961 - Oh, azok a szép napok
1961 - Hogyan
1966 - Mondd, Joe, c. tévéjátéka
1966 - Vígjáték és más rövid színművek
1967 - Cascando hangjátéka
1970 - Első szerelem
1970 - Az elnéptelenítő
1970 - Film
Személyek:
Estragon
Vladimir
Lucky
Pozzo
Fiú
Első felvonás:
Egy végtelen kopár tájon, egy semmibe vesző országúton, egy fa mellett találkozik két idősebb férfi, két csavargó Estragon és Vladimir. Estragon a cipőjét próbálja lehúzni, de eleinte nem sikerül, mert bedagadt a lába. Godot érkezésére várnak, aki ételt-italt hoz, s otthont nyújt nekik. Soha nem látták, és a találkozó idejében és helyében sem biztosak.
„Estragon És melyik szombatot mondta? És szombat van-e ma? Nem inkább vasárnap? Vagy hétfő? Vagy péntek?”
Már-már úgy tűnik, megérkezett Godot, azonban csak egy furcsa emberpár érkezik: Pozzo és Lucky, akit gazdája pórázon vezet. Pozzo az anyagi lét hívságaival kérkedik, a kényelmet szolgáló eszközökkel, pipájával, hordozható székével, órájával. A bőröndjét cipelő szolgáját, Luckyt arra kényszeríti, hogy táncoljon és szórakozzon.
„Pozzo: (meg akar szabadulni Luckytól) ...ahelyett, hogy egyszerűen kidobnám az ajtón, kidobnám seggberúgások kíséretében, jóságosan kihajtom a Megváltóról elnevezett piacra, s ott leadom, hogy valami hasznom is legyen belőle. Az igazat megvallva, az ilyenféle szerzeteket elűzni lehetetlenség. Tulajdonképpen meg kellene ölni őket.
(Lucky sírva fakad)
Estragon: (Sír)
Pozzo: Egy kivénhedt kutyában is több a méltóság.”
Estragon megpróbálja megvigasztalni Luckyt, az azonban megrúgja őt. Az öntelt Pozzo és Lucky távozik. Estragon és Vladimir várja tovább Godot. Amikor beköszönt az éjszaka, egy kisfiú hozza Godot üzenetét, hogy ma már nem jöhet, de másnap mindenképp eljön.
Második felvonás:
Egy nappal később ugyanott, ugyanabban az időben, mindössze annyi változás történt, hogy a fa lombot hajtott. A második részben nagyjából megismétlődnek az események, mindössze annyi változás történt, hogy Pozzo megvakult, és Lucky megnémult, Pozzo azonban változatlanul rosszul bánik szolgájával. Amikor elmennek, Vladimir és Estragon várja tovább Godot-t. Godot megint csak egy kisfiút küld, aki nem emlékszik arra, hogy ő lett volna itt tegnap, az üzenet ma is csak annyi, hogy Godot ma már sajnos nem jöhet, de holnap biztosan eljön. Estragon és Vladimir úgy dönt, hogy felkötik magukat a fára. Azonban a kötél, Estragon öve elszakad. Nincs más megoldás, eljönnek holnap is a fához, hogy várják Godot-t.
/1921-1990/
A német-svájci Bern Kanton Konolfingen községében született 1921. január 5-én, protestáns lelkészcsaládban. A berni és zürichi egyetemen teológiát, filozófiát és irodalmat tanult. Először grafikusként dolgozott, majd kabarészerző, színikrtikus volt, később Neuchátelben telepedett le, mint szabad író.
Legkorábbi művei szatirikus-bűnügyi történetek voltak. Pályakezdésének világképét az egzisztencializmus határozta meg „A világ abszurd, érthetetlen, mint ahogy Isten akarata sem érthető”.
A világsikert Az öreg hölgy látogatása c. darabja hozta meg számára.
Főbb művei:
1947 - Meg vagyon írva /dráma/
1948 - A vak /dráma/
1949 - A Nagy Romulus /komédia/
1952 - M. úr házassága
1952 - A bíró és a hóhér /kisregény/
1952 - Az alagút /abszurd hangvételű elbeszélés/
1953 - A gyanú /regény/
1953 - Angyal szállt le Babilonba /komédia/
1955 - Görög férfi görög nőt keres /„prózakomédia”/
1956 - A baleset /regény/
1956 - Az öreg hölgy látogatása /tragikomédia/
1958 - Az ígéret /regény/
1960 - V. Frank /komédia/
1962 - A fizikusok /dráma/
1965 - A meteor /dráma/
1968 - János király /dráma/
Személyek:
Dr. Mathilde von Zahnd, ideggyógyász
Martha Boll, főnővér
Monika Stettler, ápolónő
Uwe Siewers, főápoló
McArthur ápolók
Murillo
Herbert Georg Beuttler, más néven Newton, páciens
Ernst Heinrich Ernesti, más néven Einstein, páciens
Johann-Wilhelm Möbius, páciens
Oscar Rose, misszionárius
Lina Rose, a felesége
Adolf-Friedrich
Wilfred-Kaspar
Lina Rose fiai
Jörg Lukas
Richard Voss, detektívfelügyelő
Törvényszéki orvos
Guhl rendőrök
Blocher
I. Felvonás:
A darab a „Les Cerisiers” magánszanatórium kényelmes szalonjában játszódik. Dr. Mathilde von Zahnd kisasszony idegszanatóriumában „elhülyült arisztokraták, krónikus érelmeszesedésben szenvedő politikusok - ha már nincsenek uralmon -, gyengeelméjű milliomosok, tudathasadásos írók és más effélék” leltek menedéket. Itt lakik három fizikus is, akikkel semmi gond nem volt mindaddig, míg egyikük, Herbert Georg Beutler, aki magát Newtonnak képzeli, meg nem fojtott egy ápolónőt. Most a másik fizikus, Emst Heinrich Ernesti, aki magát Einsteinnek képzeli, az állólámpa zsinórjával megfojtotta Irene Straub nővért. Ez három hónapon belül már a második baleset az intézet falai között. A főfelügyelő tajtékzik, de nem tudja kihallgatni a „tettest”, a beteget, mert hegedülnie kell, hogy megnyugodjon. Zahnd doktorkisasszony nem akarja kiszolgáltatni ápoltjait, hiszen ők nem gyilkosok, hanem betegek.
Sőt, az egészségesek is bármelyik pillanatban gyilkosokká válhatnak, elég, ha nagyapjára, Leonidas von Zahnd tábornagyra és vesztett háborúira gondol. A doktorkisasszony felhívja a felügyelő figyelmét arra, hogy mindkét betege, aki gyilkolt, atomfizikus, és radioaktív anyagokkal folytattak kísérleteket.
Newton és Einstein mellett lakik még egy fizikus, őt Möbiusnak hívják, aki azt képzeli, hogy Salamon király irányítja tetteit immáron 15 éve. A doktorkisasszony szerint Möbius az egyik mintabeteg, akivel még soha semmi baj nem volt, de hogy megnyugtassa az államügyészt, férfi ápolókat szerződtet a három fizikus mellé.
Megérkezik Möbius volt felesége, aki el akar búcsúzni férjétől, mert férjhez ment Rose misszionáriushoz. Búcsúzni jött a volt férjéhez a gyerekekkel, mert elutaznak a Marianákra, ahol férje egy missziós állomás vezetését vállalta el; talán ez az utolsó alkalom, hogy a gyerekek láthassák apjukat. Möbius szépen elbeszélget a családjával, ám amikor meghallja, hogy legkisebb fia fizikus akar lenni, megtiltja neki. A fiúk búcsúzóul zenélni akarnak, de Möbius még zaklatottabb lesz, és durván viselkedik a családjával és elátkozza őket. Miután elmennek, megnyugszik, s elmondja, bemegy hozzá Monika nővér, aki elmondja neki, hogy tudja, csak tettette az őrültséget, így akarta véglegessé tenni a szakítást a családjával. A felügyelő parancsára férfi ápolók jönnek a fizikusok mellé, de Möbius ápolója, Monika nem akarja elhagyni őt. Szerelmet vall a férfinak, hiszi, hogy nem örült, elhiszi, hogy valójában megjelenik neki Salamon király. Azt akarja, hogy együtt legyenek, vele akar élni. Már állást vállalt Blumensteinben, a doktorkisasszony is mindent elrendezett, bár Möbiust betegnek tartja, de ártalmatlan, és terheltsége nem örökölhető. Nyugodtan összeházasodhatnak. Möbius arra kéri Monikát, hogy felejtse el, a lány erre nem hajlandó, Möbius megfojtja a függönnyel a lányt.
II. felvonás:
Újra az intézetben a rendőrség. A felügyelő már tehetetlennek érzi magát, az államügyész összeomlott. A doktorkisasszony három nehézsúlyú ökölvívó-bajnokot szerződtetett ápolónak a fizikusok mellé. Möbius azt állítja, Salamon rendelte el szerelmének, Monikának a meggyilkolását. Kéri a felügyelőt, tartóztassa le.
„Felügyelő: Nézze, én a városban és környékén évente letartóztatok néhány gyilkost. Nem sokat. Alig egy fél tucatot. Egyeseket örömmel tartóztatok le, másokat sajnálok. Persze ezeket is le kell tartóztatnom. A törvényesség az törvényesség. És erre jön maga meg a két kollégája. Először persze dühöngtem, hogy nem léphetek közbe. Most meg? Egyenesen élvezem. Ujjongani tudnék. Három gyilkost találtam, akiket nyugodt lélekkel kiengedhetek a markomból. A törvény, először életemben, nyári vakációra megy. Fejedelmi érzés. A törvényesség, kedves barátom, nagyon megerőltető, az ember agyongyötri magát a szolgálatában, egészségileg, erkölcsileg, most már egyszerűen szükségem van egy kis pihenésre. Ezt az élvezetet, kedves uram, önnek köszönhetem. Isten áldja. Adja át baráti üdvözletemet Einsteinnek és Newtonnak, és tiszteltetem Salamont.”
Newton felfedi igazi személyét Möbiusnak: ő Alec Jasper Kilton, az analógiatan megalapozója, egy titkosszolgálat ügynöke, akinek az a küldetése, hogy minden idők legnagyobb fizikusát, Möbiust szöktesse meg az intézetből. Míg beszélnek, Einstein hegedül, majd egyszer csak abbahagyja a játékot és belép a szalonba. Ő is felfedi kilétét, ő is egy, bár másik titkosszolgálat munkatársa, a neve Josef Eisler, az isler-effektus fölfedezője. Ő is ugyanazért ölte meg Irenét, mint Newton az ő ápolónőjét, a lány beleszeretett, gyanút fogott, hogy nem is bolond, könnyen leleplezhette volna. Mind a ketten fegyverhez nyúlnak, de mivel ez nem vezetne megoldásra, mind a ketten elteszik a fegyvert. Nekilátnak a vacsorának, miközben bejönnek a robosztus ápolók és rácsokat szerelnek az ablakokra, a terem egyszeriben börtönnek látszik.
Möbius a bolondokházában egy íróasztalnál megoldotta a gravitáció problémáját, rátalált az egységes térelméletre, és kíváncsiságból elméleti munkáinak alátámasztására szerkesztette meg minden lehetséges felfedezések rendszerét. Mind a két ügynök a maga titkosszolgálatának szeretné megszerezni Möbius zseniális felfedezéseit. Hogy dönteni tudjanak, újra párbajra készülnek, azonban megállítja őket Möbius szava, tizenöt év munkáját, a kéziratait elégette, hogy ne jusson illetéktelen kezekbe. Hogy az értelmes választ megtalálják, Möbius társaihoz fordul.
„Möbius: (feláll) Mindhárman fizikusok vagyunk. A döntés, amelyre elszánjuk magunkat, fizikusok döntése legyen. Tudományosan kell eljárnunk. Nem szabad, hogy a nézeteink befolyásoljanak! Csak logikai következtetések vezessenek. Meg kell találnunk az értelmes megoldást. Semmiféle gondolati tévedést nem engedhetünk meg magunknak, mert a hibás számítás katasztrófához vezethet. A kiindulópont világos. Mindhármunknak azonos cél lebeg a szeme előtt, csak a taktikánk különböző. A cél a fizika haladása. Maga, Kilton, meg akarja őrizni a fizika szabadságát, és elvitatja tőle a felelősséget. Ezzel szemben maga, Eisler, a felelősség nevében a fizikát egy bizonyos ország hatalmi politikájának szolgálatára kötelezi...” Azonban mindkét titkosszolgálat kiszolgáltatott a hatalomnak, mindkét szolgálat fizikusai kiszolgáltatottak a katonai vagy politikai hatalomnak. Möbius azonban egyetlen politikai vagy katonai erőnek sem akarja kiszolgáltatni tudását, a fizikusok egyiknél sem szabadok.
„Möbius: Érdekes. Mindketten más teóriát dicsőítenek, de a valóság, amelyet felkínálnak, ugyanaz: fogság. Akkor már inkább a bolondokháza. Az legalább biztonságot ad, nem használhatnak ki a politikusok.”
Möbius szerint a fizikusok számára egyetlen lehetőség maradt, kapituláció a valóság előtt, mert ez a valóság nem méltó hozzájuk. „...Vagy itt maradunk az őrültekházában, vagy a világ lesz azzá. Vagy kitöröljük magunkat az emberiség emlékezetéből, vagy magát az emberiséget töröljük el.” Elhatározzák, hogy mindhárman ott maradnak az őrültekházában, hogy örült képében hívek maradhassanak tudományuk titkához.
Ekkor azonban belép a doktorkisasszony, s közli velük, hogy lehallgatta beszélgetéseiket, ismeri Newton és Einstein titkát, birtokában vannak Möbius felfedezései. Kiderül, hogy valójában a doktornő az, aki tényleg őrült, aki azt hiszi, ő Salamon helytartója. A fizikusok döbbenten szembesülnek azzal, hogy egy örült hatalmában vannak. És nem tehetnek semmit, hiszen egy jól előkészített és kitervelt csapda részeként, a világ szemében közveszélyes örültek. Zahnd kisasszony Möbius felfedezéseit felhasználva egy szörnyű kizsákmányoló trösztöt hozott létre, mely „...Országokat hódít meg, földrészeket igáz le. Kizsákmányolja a naprendszert, és eljut az Androméda ködbe. A számításokat megkezdtük. Nem a világ javára, hanem az öreg, púpos vénkisasszony javára.”
A doktorkisasszony elmegy, az igazgatósági tanács várja. A világvállalat megindult, a termelés megkezdődik. Magukra hagyja a fizikusokat, akik nem tehetnek semmit.
„Newton: Elvégeztetett (Leül a pamlagra)
Einstein: A világ egy örült elmeorvos karmaiba jutott. (Leül Newton mellé)
Möbius: Amit egyszer kigondoltak, azt nem lehet visszavonni. (Leül a karesszékbe, a pamlagtól balra)”
Majd pillanatnyi hallgatás után, nyugodtan, mintha semmi sem történt volna, Newtonként, Einsteinként és Salamonként mutatkoznak be a közönségnek.
Debrecenben született, apja tisztviselő volt. Iskoláit is itt végezte, 1931 és 1939 között a református gimnázium tanulója volt. Édesapja halála után a család nehéz anyagi helyzete ellenére, Sarkadi tovább tanult. A jogi egyetem mellett dolgozott gyógyszerészsegédként, nyomdászként 1942-1944 között a Debreceni újság munkatársa volt. A háború után, 1946-ban költözött fel Budapestre. A Szabad Szó szerkesztője. 1947-ben a Falurádió szerkesztője, 1949-ben dramaturg a Filmgyárban. 1953-ban a balmazújvárosi általános iskolában tanár. Egy évvel később, tagja a Csillag szerkesztőbizottságának, majd az Irodalmi Újság munkatársaként dolgozott 1955 és 1957 között a Madách színház dramaturgja volt. 1956 után válságba kerül, egyre nehezebben jelenhetnek meg írásai, a forradalom után négy évvel - egy ideig - segédmunkásként dolgozott.
Élete tragikus hirtelenséggel zárult.
Főbb művei:
Regényei:
1950 - Gál János útja
1955 - Szeptember
Drámái:
1952 - Út a tanyákról
1958 - Ház a város mellett
1960 - Oszlopos Simeon
1961 - Elveszett paradicsom
Kisregényei:
1951 - Rozi
1953 - Tanyasi dúvad
1955 - Viharban
1960 - Bolond és szörnyeteg
1961 - A gyáva
Elbeszélései:
1954 - Verébdűlő
1956 - Elmaradt találkozás
1962 - A szökevény
/ Válogatott műveinek kétkötetes posztumusz kiadása/
Műveiből készült filmek:
1955 - Körhinta
1961 - Tanyasi dúvad
1962 - Elveszett paradicsom
Szereplők:
Sebők Imre, nyugdíjas tanár
János, Mira apja, Sebők Imre rokona
Mira, rokon kislány Erdélyből
Zoltán, Sebők orvos fia
Gábor, Sebők fia
Éva, Sebők menye
Klári, Sebők lánya
Jóska, Sebők veje
Zsófi, Sebők szomszédasszonya
Első felvonás:
Sebők Imre a nyugdíjas tanár dolgozík, és Zsófival, a háztartását vezető szomszédasszonyával beszélget az ünnepi ebédről. Mira, aki édesapjával érkezett, rokonlátogatóba, jön be egy óriási vadvirág-csokorral. Az újság is megírta Sebők Imre nyugdíjas tudós, tanár ma ünnepli a hetvenötödik születésnapját. Mira fiatalsága és vidámsága jókedvre deríti az öreg tanárt. Mira még azzal viccel, hogy varázserejével megidézi Imre bácsi még nőtlen fiát, Zoltánt. És valóban megérkezik Zoltán, Imre bácsi - krisztusi korban lévő - orvos fia. Mira eddig csak hírből csodálta a férfit, annyit tud róla, hogy agysebész, sikeres és jómódú férfi. A doktor azonban rosszkedvű, feltűnően sokat iszik. Zoltán ittlétének hírére Zsófi néni is átjön, aki azt szeretné, ha beteg lányát Zoltán doktor úr megvizsgálná. Zoltán, hogy ne kelljen átmennie, eltör egy poharat, amivel összevágja a kezét. Meglepő tettét megdöbbentő mondattal indokolja édesapjának: „Ma reggel megöltem egy embert...”
Zoltán otthonában tiltott műtétet hajtott végre szeretőjén. Valami műhibát követett el, az asszony meghalt. Tettéért mindenképpen börtönbüntetéssel kell felelnie, attól függően, hogy műhibának vagy gyilkosságnak ítélik. Az orvosi hivatás gyakorlásától természetesen örökre eltiltják. Azért jött el a szülői házba, hogy az utolsó napját nyugodt körülmények között töltse el. Az öngyilkosság gondolata is eszébe jutott.
„Te bölcs vagy apám, irigylésre méltóan bölcs, ne sajnálj, nincs okod, hogy sajnálj. Megszereztem eddig az élettől mindent, ami szép és jó volt. Mi van még? Ugyanennek az ismétlődése. Arra már nem vagyok kíváncsi. A börtönre se. Abból csak a tefajta természetű ember tudna profitálni, engem összetörne. Rokkant, szerény, elaggott kuvaszként jönnék elő belőle, utálom ezt a leendő magamat, ha rágondolok... Nem akarok ilyen lenni. A halál már akkor érdekesebb.”
Édesapja nem tud egyetérteni fiával, hiszen mikor Zoltán született, ő annyi idős volt, mint ahány éves akkor lenne Zoltán, amikor kijönne a börtönből. A férfiról azonban hatástalanul peregnek le édesapja vigasztaló szavai.
Közben megérkezik Imre bácsi másik két gyermeke, házastársaikkal. Az ünnepi vacsorán egymást felköszöntik az ünnepeltet, a látszólag víg felszín alatt azonban igen feszült a hangulat, Imre bácsi házas gyermekeinek nem problémamentes a kapcsolata.
Zoltán félig részegen felajánlja sógornőjének, hogy ha vele tölti az éjszakát, nekiadja a kocsiját, vagy százezer forintot. Nővérének, Klárinak pedig felajánlja pesti lakását, hogy elhagyhassa a férjét. Így a gyerekekkel együtt fel tudna költözni Pestre.
Az igazi okot azonban nem mondja meg, azt hazudja, hogy egy vidéki szanatóriumban vállalt állást. Ahogy telik az idő, egyre feszültebb lesz, már a családi kártyapartin sincs kedve résztvenni. Mira fiatalsága, szépsége, tisztasága és jókedve azonban megfogja, úgy érzi, ő lenne az a lány, akibe képes lenne beleszeretni.
Második felvonás:
Mira kedvesen évődve ébreszti Zoltánt, aki örül, hogy ébredéskor rögtön a lányt látja először. Mindketten a másikról álmodtak az éjjel. Megbeszélik, hogy a reggeli után leugranak a Tiszához, fürdeni. Míg Mira a reggelivel foglalatoskodik, Zoltán az édesapjával beszélget. Sebőknek nem tetszik a fiú cinikus viselkedése, úgy érzi, Zoltán most csak egy szerepet játszik.
„Te Zoli, a cinizmus az csak mint stílus viselhető el. Mint külsőleg. De kiábrándító, ha valaki éli is a cinizmusát.” Nem szeretné, ha a fia nem viselkedne tisztességesen Mirával. Zoltán, bár nem tisztel semmilyen tabut, az apja tanácsát megfogadja. Sebők úgy gondolja, mindegy, milyen körülmények között van az ember, mindig saját erkölcsi normái szerint kell élnie.
Míg Mira elmegy a fürdőholmijaiért, Zoltán sógornője, Éva bemegy Zoltánhoz, és szinte felkínálkozik a férfinak, amit a férfi megalázó módon utasít el.
Míg Zoltánék távol vannak, zajlik a családi sakkparti, majd egyre türelmetlenebbül várják Zoltánékat. Hiszen a férfi megígérte bátyjának és sógornőjének, hogy hazaviszi őket kocsival. Éva egyre idegesebb, ha nem jönnek hamarosan Zoltánék, még a buszt is lekésik. Éváékat végül is másik sógora, Józsi viszi el, de Klári, Józsi felesége nem ment haza férjével. Ő már előbb hazament, hogy elhozza otthonából a gyerekeit, hogy mire a férje hazatér, már egyiküket se találja otthon. Élve bátyja ajánlatával, végre rászánta magát, hogy elhagyja a férjét.
Végre megérkeznek Zoltánék, először Mira szalad be a házba, Zoltánnak még el kell valamit intéznie. Mira játékosan megkéri Imre bácsitól a fia kezét, Sebők azonban rosszkedvűen kitér a válsz elől.
Megérkezik Zoltán egy gyönyörű gyűrűvel, melyet a lánynak szánt. Mira érzi a feszültséget, mindenképpen tudni akarja, mi az a titok, amiről a két férfi nem beszél. Zoltán elmond mindent a lánynak, azt is, hogy a gyűrűt nem jegygyűrűnek, hanem ajándéknak szánta, hiszen tettéért börtönnel kell felelnie. Mira megígéri a férfinak, hogy akármeddig hajlandó várni rá.
Mira másnap reggel indul haza édesapjával Erdélybe; mintha egy éjszaka alatt gyereklányból felnőtt nővé vált volna. Ezt a változást talán Zoltán is érzi, legszemélyesebb érzéseit, gondolatait is megosztja a lánnyal.
„Zoltán: Én a félresikerült zseni vagyok. Minden adottságom megvolt hozzá, hogy nagyot alkossak, hogy egy Pasteurje, egy Pavlovja legyek a kornak - csak az az egy hiányzott, hogy higgyek ilyesmiben. S azt hiszem, most se hiszek. Tegnap óta gondolkozok rajta: a tudomány már nem az, ami volt. Nem egy-egy zseniális felismerés löki előre az új utakra, hanem céltudatos, fáradhatatlan gyűjtőmunka. Az apám ennek a kornak a gyermeke, s én lettem volna az ő koráé. Igen, akármilyen hihetetlenül hangzik: én vagyok a múlt rekvizituma, s ő a máé. S énnekem harminchárom év alatt sikerült eltékozolnom mindazt, amim volt. Nem akarlak áltatni, ne egy hazugsággal utazz el. Sose találkozunk többé. Hiába vársz rám. Kár... nem örülök neki, hogy ezt el kellett mondanom, de így tisztességesebb. Nem ismertem magam fölött törvényt mást, mint a saját magam törvényét - s most se ismerek. Erkölcs, társadalom törvényét - magamra nézve kötelezőnek nem éreztem, evék a tiltott gyümölcsből s ez gyümölcsből, ahogy a halotti beszéd mondja: halálut evék. Kiűzettem a paradicsomból, s ezen már semmi nem változtathat. A szörnyű csak az benne, hogy most találkoztam veled, nem akkor, amikor még mindent jól lehetett volna folytatni. A lángpallosú kerub még egy pillantást engedett az elveszett paradicsomba. De úgy látszik, ez is hozzátartozott, ezt is megérdemeltem, ezt a leckét. Úgy búcsúzok tőled, hogy örökre búcsúzok.”
Mira azonban állhatatos, és mindenáron kitart a férfi mellett. „Elbúcsúztunk, s mikor magadra maradsz, meg fogod érezni, hogy én azért vagyok s téged választottalak.”
Zoltán csókkal válik el a lánytól, Mira utolsó szava Zoltánhoz, hogy szereti és várni fogja. Sebők is könnyezve búcsúzik a lánytól, akit úgy megszeretett. Kiviszi őket az állomásra.
Miután visszatér, új lehetőséget kínál a fiának. Ha el is tiltják az orvosi hivatásától, a börtönben megtanulhatna egy új tudományt, a mikrobiológiát, és amikor kiszabadul a börtönből, „kész tudós bújhat ki a bábjából.”
Zoltán azonban úgy érzi, szétfeszíti a tehetetlenség. Apja saját életéből vett példával próbál bele lelket önteni. Harmincéves volt, amikor elvitték a háborúba, öt évet töltött a hadifogságban, a börtön annál se lehetett rosszabb, és neki még csak ezután kezdődött az élete. Zoltánnak most nem segít apja biztatása, benne most csak a pokol ég. Keserűen szakad ki belőle: „Ezért a lányért éltem volna...”
Erre az apja csak annyit mond: „Próbáld meg.”
Zoltán leül az asztal mellé, karjára borul, és kitör belőle a mindent érzést felszabadító, megtisztító férfisírás.
1894. október 18-án született Budapesten, nagypolgári családban. Családjáról Önéletrajz című munkájában vall. Kereskedelmi iskolát végzett, később Svájcban, St. Gallenben tanult nyelveket. Hazatérése után nagybátyja gyárában dolgozott mint tisztviselő, nagybátyja azt szerette volna, ha később átveszi tőle a cég vezetését, Déry azonban inkább a munkásokkal szimpatizált, bérharcot szervezett, majd a Kommunista Párt tagja lett. 1917-ben a Nyugatban jelent meg Lia c. kisregénye, írását eredetileg az Érdekes Újság pályázatára szánta, s bár a bíráló bizottság elnöke, Osvát Ernő őt ajánlotta az első díjra, a szerkesztőbizottság ezzel nem értett egyet a mű hangvétele miatt, így jelentethette meg Osvát a Nyugatban a kisregényt. A tanácsköztársaság idején, 1919-ben a család Wesselényi utcai bérházát államosította a kommün, az apja öngyilkos lett, Déry ekkor az Írói Direktórium tagja volt. 1920-ban emigrációba ment első feleségével. Először Csehszlovákiába, majd Bécsbe, később Döblingbe mentek. Két évet töltöttek itt. Munkatársa volt a Bécsi Magyar Újságnak, majd a Panoráma c. szociáldemokrata hetilapnak, itt jelent meg az Éneklő szikla c. fantasztikus regénye. Ausztriából Bajorországba, Felfadingba, majd később Párizsba ment, ahol több szakmába belekóstol, többek közt bélyegkereskedéssel foglalkozik. Vállalkozása nem sikerül, és később Monte-Carlóban ruletten minden pénzét elveszti. Játékvesztesége után barátai segítsége révén Perugiába utazik, Olaszországban írja dadaista drámáit, köztük a legismertebbet, az óriáscsecsemőt. 1926-ban tér vissza Magyarországra.
Kassák egyik folyóiratának, a Dokumentumnak lett az e szerkesztője. Hazatérése után elvált feleségétől. Ebben az időszakban született írásai a lázadást hirdetik, ilyen az Ébredjetek fel c. szürrealista regénye is.
Nehezen találja a helyét idehaza a harmincas évek elején, felváltva élt Magyarországon és külföldön. Élt Bécsben, Dubrovnikban, Palma de Mallorcán, írásmódja is változott, egyre inkább eltávolodott az avantgárdtól, ami írói munkásságának első szakaszát jellemezte.
1933-ban kezdte el írni A befejezetlen mondat c. regényét, melyet 1937-ben fejezett be, műve azonban politikai okok miatt csak 1947-ben jelenhetett meg. 1938-ban André Gide oroszországi útinaplójának a lefordításáért két hónap fogházbüntetésre ítélték, amit le is töltött. A világháború kitörésével helyzete egyre reménytelenebbé vált, az életbe lépő zsidótörvények miatt írásai nem jelenhetnek meg, ő még a Magyar Csillagnak sem adja oda írásait, amire pedig barátja, Illyés Gyula kéri. Hogy megélhetését biztosítsa, álnéven fordításokat vállalt. A nyilas-hatalomátvétel után bujkálásra kényszerült, egyszer el is fogták, de sikerült megszöknie.
1945 után sorra jelentek meg művei, az egyik legelismertebb íróvá vált, 1948-ban az első Kossuth-díjasok egyike volt. 1946-ban másodszor is megnősült, feleségül vette Oravecz Paula írónőt. Bár folyamatosan publikált, műveinek fogadtatása nem volt egyértelmű, a kommunista vezetésnek nem tetszett munkásábrázolása. A Felelet c. művében megjelenő bírálat Révai Józsefnek, a kommunista párt első számú ideológusának sem kerülték el a figyelmét, felszólította az írót, hogy művét a megadott szempontok szerint írja át. Végül sem az átírásra, sem a mű folytatására nem került sor. Ezután az író a Nagy Imre által képviselt reformpolitika híve lett, részt vett különböző megmozdulásokban. Nem értett egyet a szovjet beavatkozással, decemberben elítélte Solohovot, aki ellenforradalomnak nevezte az októberi magyar eseményeket. 1957 áprilisában letartóztatták Déryt, és kilencévi börtönbüntetésre ítélték, „az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” vádjával. Déryért a nemzetközi írótársadalom is felemelte a szavát, Párizsban az író nevét viselő társaság alakult, és - többek közt - Sartre és Camus is részt vett az író családjának megsegítésében.
Közben 1955-ben harmadszor is megnősült, Kunsági Mária színésznőt vette el. Kora és betegsége miatt a börtönéveket nehezen viselte, itt is dolgozott, ekkor írta a G. A. úr X-ben című regényét. 1960-ban amnesztiával szabadult, engedélyezték, hogy fordítson, majd a politikai helyzet konszolidációjával az irodalmi életbe is visszatérhetett, bár meg kellett írnia egy önkritikus jellegű elbeszélést is. 1963-ban jelent meg Szerelem c. elbeszéléskötete, ekkortól már külföldi meghívásoknak is eleget tehetett. A hetvenes évek elején nagysikerű regénye, A képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, melynek egy évvel később volt a színházi premierje, és a mai napig nagy sikerrel játsszák különböző színtársulatok. Műveinek nagy része fordításban is megjelent.
1977. augusztus 18-án halt meg.
Legismertebb művei:
1926 - Óriáscsecsemő
1929 - Ébredjetek fel
1934 - Szemtől szembe
1946 - Alvilági játékok c. novellafüzér
1947 - A befejezetlen mondat
1948 - Jókedv és buzgalom c. kötete
1950-1952 - Felelet
1953 - Simon Menyhért születése
1956 - Niki
1956 - Szerelem
1964 - G. A. úr X-ben
1966 - A kiközösítő
1969 - Ítélet nincs
1971 - Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról
1973 - Kedves bópeer
A művet 1955-ben írta Déry, s a következő évben jelent meg.
A regény alcíme:, „Egy kutya története”. De kiegészíthetnénk a summázást: És egy bírósági eljárás nélkül börtönbe zárt bűntelen, megalázott ember és megnyomorított életű feleségének története.
A regény idillikus környezetben, Csobánkán kezdődik, 1948 tavaszán. Niki „betolakodott” egy házaspár életébe. Ancsa János ötvenéves, a felesége negyvenöt. Ancsa János bányamérnök, a Soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolán volt tanár. Innen helyezték Pestre, ahol fél év óta nem sikerült lakást szereznie, így kerültek Csobánkára, egy bérelt kétszobás házba, ahol még konyha sem volt. Ancsa HÉV-vel járt be a munkahelyére, s csak este verődött haza. A házaspárt a közelmúltban nagy tragédia érte. Egyetlen fiuk odaveszett Voronyezsnél, az asszony apja bombázás áldozata lett.
A házaspár szerette a természetet, az állatokat, de hallani sem akartak arról, hogy Nikit - a nevét később tudták meg - befogadják. Az állat azonban olyan céltudatosan hízelgett, igyekezett jó tulajdonságait kimutatni, hogy végül is meggyőzte Ancsáékat: vele teljesebb lesz az életük.
„- Hát te? - kérdezte a mérnök, amikor Nikivel farkasszemet néztek.
A hang hallatára, melyből nyilván valamennyi rokonszenvet érzett ki, a kutya felállt, s a háta mögé kerülve, megszagolta Ancsa lábát. Fejét lehajtva, előbb jobbról, majd balról többször hevesen beszívta a mérnök szagát, kis, fekete orrlikai reszketve behorpadtak. Ancsa türelmesen megvárta, míg az állat kedvére meg nem ismerkedik az embernek e számára legérthetőbb kiterjedésével. Úgy látszott, szaga éppoly jóízűen és rokonszenvesen szól a kutya szívéhez, mint hangszálainak rezgése. Az állat ismét előkerült, s két hátsó lábára állva, apró mancsait a tanár combjára fektette.”
Az állat egy nyugalmazott ezredesé, aki mostohán bánt vele, elkergette, s végül egy második gazdától vásárolták meg Ancsáék. Ettől kezdve Niki élete elválaszthatatlan Ancsáék sorsától; a kutya jóban-rosszban osztozott velük.
Még Csobánkán, egy vasárnapi közös séta alatt nagy élményben volt része Nikinek. Egy felbukkanó nyúl nyomába eredt. „A kutyák általában mindenre felfigyelnek, s üldözőbe veszik, ami menekül előlük” Az író mint egy riporter „közvetíti” az izgalmas versenyfutást, amely Niki kudarcával végződik; a nyúl eltűnt a szeme elől. Ennek ellenére a kutya számára pompás mulatság volt. A tér végtelensége, a száguldás, az üldözés öröme a szabadságot jelentette számára.
Ezen a kiránduláson a mérnök is jól érezte magát. Nemcsak a kutya ragaszkodása, játékos produkciói okoztak örömet számára, de az a tudat is, hogy a napokban nevezték ki vállalatvezetőnek az államosított bányagépgyár élére. A rendszer megbízhatónak tartotta, mert Bányászcsalád tagja volt, apja nyugdíjazása előtt vájárként dolgozott.
„Munkája kielégítette, bár számtalan technikai nehézséget, s ezeknél is nagyobb lélektani akadályokat látott maga előtt, higgadt férfilelkessége a feladattal arányosan nőtt. Emberszeretetét s mérnöki fantáziáját egyképp buzdította az új társadalomépítés.”
A kommunista párt lakást utaltatott ki a házaspárnak Pesten, a Jászai Mari téren. Mielőtt a lakást lakható állapotba hozták, Ancsáné terepszemlét tartott a környéken, hogy Nikinek sétáltatóhelyet, mozgásterületet találjon. Az alsó rakpart látszott alkalmasnak, ahol alig-alig jártak emberek.
Október elején költöztek be Ancsáék a pesti lakásba. Niki, bár rendkívül tanulékony volt, az új világot, a pesti mozgalmasságot nehezen szokta meg, a póráz is furcsa szerszám volt számára.
Ancsa vállalatvezetői beosztása nem tartott sokáig; leváltották még októberben. Arra sem méltatták, hogy közöljék vele, miért, de a kiszivárgott pletykák szerint becsületességének köszönheti a menesztést. Az író szatirikus magyarázatot ad, szellemes társadalombírálatot fogalmaz; így számol be a mérnök hiszékeny, naiv életfelfogásáról:
„Még augusztusban fegyelmi úton elbocsátott egy kiemelt munkáskáder tisztviselőt, kinek jó összeköttetései voltak egy magas pártfunkcionáriushoz; állítólag ez 'fúrta meg' egy kedvezőtlen káderjelentéssel, mely lovat adott a készségesen szolgálatára álló illetékes minisztériumi főosztály alá. Mondanunk sem kell, hogy a mérnököt ismét a már általunk vázolt felelősségi rögeszme veszejtett el, az a Don Quijote-i szemlélet, mely elefántnyi bűnnek néz egy szúnyognyi szélhámosságot, s eléggé el nem ítélhető túlzással gazembernek nevezi azt, akit gazemberségen kap rajta. Az elbocsátott tisztviselő mindössze négyezer forintot sikkasztott, s kétezer forint értékű gépalkatrészt lopott az üzemben, de Ancsa nevetséges buzgalmában minisztériumi közbenjárásra sem volt hajlandó elkenni ezt a komikusan jelentéktelen ügyet, melyet minden józan gondolkodású realista egy kézlegyintéssel elintézett volna. Érthetetlen szőrszálhasogatás..., kár több szót vesztegetni rá.”
A leváltott mérnöknek bőven volt ideje arra, hogy felesége helyett ő gondoskodjon Niki sétáltatásáról, futtatásáról a rakparton. A kutya mellett monologizált. Annyira bízott a „szocializmus építésében”, a vezetés tisztaságában, hogy egyre csak magában kereste a hibát.
Időnként csatlakozott a sétálókhoz Ancsának egy régi, igaz barátja, Jegyes-Molnár Vince. Meggyőződéses kommunista; káderlapján nem találni sötét foltot. Hatalmas termetű férfi, szűkszavú, de mély érzésű. Különleges tulajdonsága, hogy füleit mozgatni tudja, ami Nikit először riasztotta, majd lassan hozzászokott a látványhoz, és megkedvelte a férfit, aki előzőleg bányász, Ancsa apjának munkatársa volt. A kommunista párt a fővárosba küldte esti egyetemre, valamint tanácsadónak a Bányagépgyárba. „Ancsával már gyermekkorukban ismerték egymást, s a Bányagépgyárban szorosabbra fűzték a kamaszkori barátság vékony szálait.”
A mérnöknek elbocsátásával kezdődött el a kálváriajárása. November elején egy újpesti kis gépgyárba helyezték alárendelt munkakörbe, gyér fizetéssel. Tendencia volt abban, hogy bányamérnöki képesítése ellenére gépészmérnöki feladatokat kapott. Ancsa az új munkakörben is eredményesen akart dolgozni, ezért éjszakákat töltött a szakirodalom tanulmányozásával. Hite, reménye a pártban, az országépítő lelkesedésben még nem tört meg.
„Reggel öt órakor kelve, hogy nyolc órára munkahelyén lehessen - a villamosok túlzsúfoltsága miatt ezekben az években az út dupla ideig tartott -, gyalog ment el az újpesti villamosok Visegrádi utcai, a majdani Kiss József utcai, majd később ismét visszakeresztelt Visegrádi utcai végállomására. A kora reggeli óra ellenére rengeteg nép tolongott a Szent István körúton a villamosok felé igyekezve. Az óriási forgalom, a villamosok csengetése, a teherautók dudálása, a siető emberek lihegése, s nem utolsósorban a tolongás a kocsikban, melyeknek lépcsőjéről vastag fürtökben, átkozódva vagy pestiesen csúfolódva lógtak az utasok, mindez - mint a rövidesen elkezdődő munka, vagy tágabb értelemben véve az új országépítés sűrűn telített jelképe - idegesen vidám izgalommal, sőt nem restelljük megvallani, bizonyos ünnepélyességgel töltötte el a mérnök lelkét. A villamosok csigalassúsággal jártak, de haladtak. S miközben a ki és beszálló utasok a tyúkszemein közlekedtek, a mérnök meghatottan gondolt arra, hogy valamennyien Magyarország történetének egy új fejezetén dolgoznak.”
Ilyen körülmények között Niki teljesen az asszony gondjaira volt bízva, de ő is kénytelen a kutyát legtöbbször a lakásban hagyni, mert bár gyenge egészségi állapota miatt fizetéses állást nem vállalhatott, a párt feladatokkal látta el. Népnevelői körúton járt, vagy az MNDSZ-ben (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) végzett kisegítő irodai munkát.
A család hármasban, Nikivel boldogan és meghitten éldegélt „Valahányszor Ancsáné hazatért, s ha akár csak félórai távollét után is, az örömmámornak olyan meredek ugrásaival, olyan véget nem érő tánccal, farkcsóválással és lihegéssel fogadta, mintha az asszonyt félévi börtönből hazatérve látná viszont, s percekig tartott, amíg lelkesült izgalmából magához nem tért.”
Eltelt egy tél, újból kitavaszodott.
„Szép tavasz volt. A csípős március lassanként serdülő áprilissá, majd dús, illatos májussá fejlődött fel, s a szél olykor áthozta a pesti rakpartra is a virágba borult budai hegyek illatát. Az emberek is kitavaszodtak, fáradtságtól elpetyhüdt, szürke téli arcuk kiszínesedett, kedvük kilombosodott, a villamosokon ritkábban káromkodták, az üzletekben türelmesebben vártak sorukra, még tán munkájukat is jobban megnyomták. A tavaszi felpezsdülés megérzett az ország egész életében. Szemmel látható érdeklődéssel olvasták el a Szabad Népben az időjárásjelentést s a várható jó termésről szóló híreket. Ez idő tájt Magyarországon, főképp a városi lakosság körében, eddig nem tapasztalt kíváncsiság fordult a mezőgazdasági helyzet felé, ami nyilvánvalóan a nemzet sorsában való fokozott részvételről vallott.”
Ám a sötét felhők nem kerülték el a „magyar demokráciát”. Ancsa megdöbbenéssel közölte feleségével az egyik este hazatértekor, hogy biztos forrásból származó hír szerint letartóztatták a külügyminisztert, aki régi illegális kommunista, a párt hűséges tagja, annak egyik legismertebb, legnépszerűbb alakja. Ancsa lelkében megrendült valami. „Napokig rosszkedvű s zaklatott volt, hogy felesége is alig mert szólni hozzá.”
A lavina megindult Ancsáék életében is. A nyáron a mérnököt megint máshová helyezték, egy szappangyárba, ahol semmi szükség sem volt rá, mert ott vegyészmérnököt vártak. Ancsa elkeseredésében kérvényt írt a Magyar Dolgozók Pártjához (a kommunista párt akkori neve), hogy képzettségének megfelelő munkalehetőséget kapjon, ahol az országépítő munkában hasznosíthatja magát. Válaszra sem méltatták, de áthelyezték egy mélyépítő vállalathoz, „mely a Tisza vidéki csatornaépítés földmunkáihoz küldte ki, anyagátvevőnek. Látni való volt, hogy a párt végképp elejtette.”
Ancsát egzisztenciális érintettsége mellett megdöbbentette, hogy a hozzá hasonló becsületes kommunistákat is kikezdhetik, koholt vádak alapján elítélhetik, kivégezhetik.
„Ancsa e naptól kezdve zárkózottabb s szűkszavúbb lett, mint egyébként az egész ország is körülötte. Újabb s újabb letartóztatásokról szóló hírek terjedtek el, főképp a fővárosban. Az emberek egymáshoz való bizalma megcsappant, senki sem tudta, mit tartson a másikról. Már csak odahaza, álmukban mertek beszélni. Az országos nagy némaság közepette a kommunisták összeszorított foggal dolgoztak, mindenkit ellenségnek vélve maguk körül, s vagy maguk is hallgattak, vagy a hivatalos sillabuszt darálták. Az egész nemzet a képmutatás magasiskoláját járta.”
Az író Niki viselkedésében is kimutatta a változásokat; a rossz kedélyállapot a kutyára is hatott. „Még ugyanolyan boldogan nyüszített, ha a mérnök odalenn csengetett a kapun, izgatottan rohant ki eléje az előszobába, fel is ugrott rá egyszer-kétszer, de mintha az emberi rosszkedvnek rossz szaga is volna, csakhamar csüggedten abbahagyta az üdvözlést, s maga is rosszkedvűen bekullogott a szobába.” Nikit egyébként is szemmel láthatóan megviselte a városi élet. A második, az 1949-50-es tél már kikezdte egészségét. Ancsáné is gyakran betegeskedett, férje vidéki munkája miatt keveset volt Pesten; így Niki egyre kevesebb friss levegőt szívhatott, kevesebbet mozoghatott a szabadban; szobakutyává változott. Az elnehezült állatnak labdát vásároltak, ami alaposan megmozgatta Nikit. Talán a nyúlüldözés izgalmát érezhette újból, amikor a labdát kergetve óriási felfordulást idézett elő a lakásban. Néhány nap után alig maradt valami a labdából, de az utolsó darabbal is dühödt szenvedéllyel szórakozott. „Nem volt egészséges kielégülés. Mint a tömény szesz, kábított, de nem oltotta a szomjat. A szabadságot nem lehet semmivel sem helyettesíteni vagy pótolni.”
1950 nyarán letartóztatták a mérnököt. Aznap hiába várta haza felesége. Egy évig senki sem hallott róla. Az asszony a Belügyminisztérium államvédelmi osztályához fordult, hogy legalább annyit megtudjon, él-e a férje. Figyelmeztették, hogy ne kérdezősködjön, ne kutasson a férje után. Ancsáné munkahelyet keresett, de sehol sem fogadták, mert egy letartóztatott ember felesége gyanús. Takarítani járt, később otthoni bérmunkát kapott egy maszek kötőszövő üzemtől. A keresetéből éppen hogy éhen nem halt, s Niki is nélkülözött. Apósa, a nyugdíjas bányász szűkösen élt, de amikor megtudta, hogy fiát letartóztatták, felajánlotta menyének, hogy magával viszi Salgótarjánba. Az asszony ragaszkodott Pesthez, remélve, hogy itt hamarabb kap hírt a férjéről. Apósa révén a bányász rokonok havonta segítették őt ötvenöt forinttal. A megviselt, érzékeny Ancsánét számtalan sérelem, megaláztatás érte. Egyszer, amikor Nikit levegőztette, földdel megrakott teherautóból egy kezeslábas ruhába öltözött nő, a sofőr gúnyosan szólt ki az „úriasszonyra”, hogy kutya helyett inkább unokát sétáltatna.
Pár perc múlva félelmetes esemény részese lett ő és a kutyája.
Niki három sintér gyűrűjébe került; nagy hajszában el akarták fogni. Ancsáné kétségbeesve, zokogva igyekezett megakadályozni az állat elfogását.
„Időközben már meglehetős csődület támadt az izgatottan kiáltozó asszony s a némán futó sintérek talpcsattogása nyomában. Az emberek hangosan méltatlankodtak a nemtelen hajtóvadászat láttán, s a járdán összeverődve, hol a kutya menekült, ennek utat nyitottak, az üldözőket pedig akadályozták futásukban.” A hajtóvadászat végül kompromisszummal zárult. Egy házba menekült a kutya, s a kapualjban a sintérek jelezték, hogy megvásárolható Niki szabadsága. „Ancsáné megkérdezte a sintértől, hogy mit kíván tőle. Ez rákacsintott, s eléje nyújtotta tenyerét. Húsz forint volt az asszonynál, szinte az utolsó pénze arra a hónapra, azt odaadta a hivatali közegnek.”
Ancsánét behívatták a körzeti pártszervezetbe, s felvilágosították, hogy helyénvaló lenne elválni férjétől; addig népnevelői munkát sem bízhatnak rá, amíg egy hazaáruló nevét viseli. És megkérdezték: „vajon összeegyeztethetőnek tartja-e kommunista lelkiismeretével, hogy munka nélkül naphosszat kutyákat sétáltasson?”
Most már a harmadik telet szenvedte Niki, s szemlátomást veszítette erejéből, mozgékonyságából. Az asszony ugyancsak gyengült, megbetegedett, ágynak esett, két hétig fel sem tudott kelni. A házfelügyelőn vitte ki a kutyát kétszer naponta egy-egy negyedórára.
Azért akadtak az asszony embertelen helyzetében olyanok, akik nem féltek, amiért szolidaritást vállalnak vele.
Váratlanul betoppant hozzá Jegyes-Molnár Vince. Ancsáné remélte, hogy valami hírt hoz a férjéről. Ám a férfi semmit sem tudott; maga is meglepődött, hogy Ancsát eltüntették. Fél évig Tatabányán dolgozott, éjszaka jött Pestre, itt jutott fülébe a hihetetlen tény.
E naptól kezdve gyakran, legalább hetenként meglátogatta az asszonyt, s tapintatosan, hogy meg ne bántsa, „egy kevés hazai szalonnát, hurkát, kolbászt, miegyebet hozott ajándékba, hol egy üveg jófajta bort, egyenesen Csopakról, egy ottani szőlősgazda ismerőse kertjéből”. Az író nem mulasztja el, hogy gúnyosan felhívja a figyelmet egy-egy „országmegváltó” jelenségre. Nagy divat volt ebben az időben az újítás. Amit csak lehetett, a hagyományos jót is szociális frissítésben, újításban részesítették. A bennfentesek ezzel többletjövedelmet szerezhettek maguknak. A csopaki bort említve, hozzáfűzi az író magyarázatképpen, éppen csak zárójelben: „(Az egyetlen iható bor volt ebben az időben Magyarországon, ahol akkoriban egy nagy horderejű, de titokban tartott újítás jóvoltából kukoricából préselték a jobbnál jobb hegyaljai, badacsonyi, móri borokat is.)”
Jegyes-Molnár Vince - az asszony tudta nélkül - nyomozni kezdett barátja után. Semmitől sem riadt vissza, még az ÁVH-tól, az államvédelmi hatóságtól sem.
„Amikor itt azt a jóindulatú, de szigorú tanácsot adták neki, hogy saját érdekében álljon el a további kérdezősködéstől s kutatástól, az óriási termetű kétszeres sztahanovista, Kossuth-díjas bányász, akinek már az ükapja is a salgótarjáni bányában dolgozott, az apja tizenkilencben a Vörös Hadseregben szolgált, s ő maga is huszonegy évig tagja volt az illegális kommunista pártnak, hatalmas öklével kétszer egymás után akkorát csapott az ávós százados íróasztalára, hogy az asztal lapja hosszában kettérepedt. Kirohanása során szokatlan bőbeszédűséggel elmondta önéletrajzát, majd a s'tarján munkásság néma véleményét egy és más dolgokról, s mikor végül is késő este elengedték, ígéretet kapott, hogy rövidesen értesítéssel szolgálnak a szóban forgó ügyben. Egy hónap múlva behívták, s tudatták vele, hogy még várnia kell. Nyár lett, mire közölhette Ancsánéval, hogy férje él, egészséges, s rövidesen írni fog.”
Az asszony életkedve visszajött, hogy megtudta Jegyes-Molnártól: férje él. De az újabb értesülésre még másfél évig várni kellett. 1952 nyarától kezdve az asszony igyekezett legalább másfél órát kiszorítani életrendjéből, hogy az egyre gyengébb Nikinek a gyógyító levegőt, mozgást biztosítani tudja. Időnként velük ment az Ancsáék lakásába költöztetett társbérlő is, egy műszerész a feleségével, aki „- teljes ellentétben a társbérlői szokásokkal és hagyományokkal - összebarátkozott a csendes, szomorú asszonnyal, tehát a kutyájával is.” Időnként a jólelkű társbérlők áthívták szobájukba Ancsánét egy pohár borra, emberi hangra, beszélgetésre, vigasztalásra.
Egyszer azonban a részegen hazatérő társbérlő az elé boldogan szaladó kutyába belerúgott, csak a kutya fájdalmas vonítását lehetett hallani. Másnap Patyi szégyenkezve kért bocsánatot, de a régi viszonyt már nem tudták helyreállítani. A férfi azért rúgott be, mert propagandistának osztották be a III. békekölcsön jegyzéséhez. Az életszínvonal emeléséről kellett meggyőznie a népet. Niki hűséges kis kutyaszíve persze megbocsátott a férfinak, és továbbra is boldogan szaladt volna a hazatérő férfi elé, de Ancsáné nem engedte.
Ancsáné nagy kegyben részesült. Engedélyezték, hogy láthassa férjét a Gyűjtőfogházban.
Egy ragyogó tavaszi vasárnap reggelén Jegyes-Molnár Vince oldalkocsis motorkerékpárjára ültette jó barátjának feleségét és Nikit; Csobánkára robogtak kirándulni. A férfi ötlete volt, s nem titkolt vágya, hogy a két testben-lélekben gyengélkedőt a szép emlékek színhelyén a viszontlátás örömével élni kényszerítse. S valóban! Felejthetetlen boldogság volt az elhagyott házat s környékét, a távolabbi erdős-bokros, szántóföldes szabad mozgást kínáló területeket bejárni, a régi életet felidézni. Niki ismét részt vehetett nyúlkalandban, persze már nem fiatalsága elvesztett erejében. „A két vadászat között mindössze öt év telt el, s Niki mintha ötvenet öregedett volna.” A kirándulás után az asszony úgy döntött, hogy bepároztatja a kutyát, de ez már nem történt meg. Niki beteg lett. A meghűlésből nagyon hamar felgyógyult, de egészségét teljesen már nem nyerte vissza. Életkedve is elveszett, az asszony néha elkeseredett dühöt érzett a kutya némasága miatt. Életében először meg is verte. Ancsán megpróbálta elvonszolni az állatorvosi főiskolára, hogy megvizsgálják, de a főiskola kertjében Niki teljes erővel megmakacsolta magát, megakadályozta, hogy Ancsáné bevigye az épületbe. Otthon már a leterített vackát is elkerülte, elbújt, behúzódott a szekrény alá. A társbérlő most is megmutatta emberségét, együttérzését, tapintatát:
„Patyi András, a társbérlő azonban, aki nyilván felesége révén értesült a szomszéd eseményekről, egy nap bekopogott az asszonyhoz, s megkérdezte, áthívhatja-e egy barátját, aki véletlenül állatorvos, s véletlenül épp ma este meglátogatta őket. Nem kerül pénzbe, hajtogatta többször is, gyanús határozottsággal, azért ne fájjon az asszony feje.” Nikit azonban nem sikerült előcsalogatni, számára már közeledett a vég. Ancsán megrendült lelkiállapotban virrasztott. „Nem is tartotta volna ildomosnak, hogy ágyban alszik, mialatt kutyája haláltusáját vívja a puszta földön, a szekrény alatti pókhálós, poros sötétségben.” Reggel felé elbóbiskolt a karosszékben, de felriadt, mert az előszobából hangos beszédet, lépteket hallott, majd „kopogás nélkül kinyílt szobájának ajtaja. Férje lépett be a szobába, egy kis csokor sárga virággal a kezében”, Ancsát azonban már csak szeretett és hűséges kutyájának holtteste fogadta.
A mérnök feleségét átölelve áll a szekrény előtt. Az elmúlt öt év alatt nagy lelkierővel viselt el minden testi-lelki megaláztatást, de most könnyeit törölgeti. A házastársak öt év után először beszélhetnek szabadon. A mű zárósorai éles kritikái egy olyan rezsimnek, ahol egy ember szabadságát bármikor minden ok és indoklás nélkül el lehet venni, és még arra sem érdemesítik őt, hogy tudassák vele, miért fosztották meg legelemibb emberi jogától, a szabadságtól.
„- S megtudtad-e végre, hogy miért börtönöztek be?
- Nem tudtam meg - mondja a mérnök.
- S azt sem, hogy miért engedtek ki?
- Nem - mondja a mérnök. - Nem mondták meg.”
Budapesten született 1912. április 5-én jómódú, zsidó származású gyógyszerészcsaládban. A Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd a műegyetemen vegyészmérnöki, a tudományegyetemen pedig gyógyszerészi oklevelet szerzett. A 30-as évek közepén barátaival Keresztmetszet címen egy folyóiratot adtak ki. A Szép Szó 1937-ben közölte Tengertánc c. elbeszélését. 1937-ben feleségül vette Gönczi Flórát. Baloldali kapcsolatai miatt apja külföldre küldi, 1938-39-ben Párizsban és Londonban élt, a háború kitörése után még épp vissza tudott jönni Magyarországra, 1941-ben. Ebben az évben jelent meg első novelláskötete Tengertánc címmel. Származása miatt 1942-ben munkaszolgálatra hívják be, a doni harctérre küldik, majd hadifogolytáborba kerül. 1942-ben szállítják át egy Moszkva melletti táborba, ahol már írni is tud. 1946 karácsonyára érkezik haza. A fogságból való hazatérése után előbb színházi dramaturgként, majd kiadói lektorként dolgozott. Első házassága már a háború elején felbomlott, 1948-ban vette feleségül Nagy Angélát, házasságukból két gyermek született. Ez a házassága is felbomlott, 1956-ban Radnóti Zsuzsával, a Vígszínház dramaturgjával kötött házasságot.
Barátjával, Déry Tiborral együtt a reformkommunisták köréhez tartozott, bár 1957-ben még publikált, utána évekig nem közölték írásait. Az is kegynek számított a kommunista rendszer részéről, hogy végzettségének megfelelő munkát kaphatott. 1958 és 1963 között az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott, a gyógyszerek ismertetésével, propagandájával foglalkozott. Szabadidejében pedig állandóan írt. Ekkor tért vissza ifjúkori groteszk szemléletmódjához, ebben az időben keletkeztek egypercesei is.
Mind a műfaj, mind pedig az elnevezés az írótól származik. Az egyperces jelző a mű terjedelmére vonatkozik, rövid, tömör írásokról van szó, az írói közlés csak a legszükségesebbekre vonatkozik, az értelmezést rábízza az olvasó képzeletére, fantáziájára.
1962-től jelenhettek meg újra a művei. 1967. február 24-én mutatták be a Thália Színházban a Tótékat, a címszerepben Latinovits Zoltánnal. Innentől kezdve elismert írónak számított, 1969-ben a Macskajátékot is színpadra dolgozta. A darab bemutatója 1971-ben volt Szolnokon, Székely Gábor rendezésében. A drámák nemzetközi színpadon is sikert arattak. Déry 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját, 1973-ban Kossuth-díjat kapott. Műveinek elkészült a filmes feldolgozása is parádés szereposztásban. A Tótékból Isten hozta, őrnagy úr címen Fábri Zoltán rendezett filmet; Makk Károly rendezésében a Macskajáték aratott a mozivásznon is sikert. Utolsó éveiben leginkább drámákat írt, halálos ágyán fejezte be a Forgatókönyvet, utolsó kisregénye, a Rózsakiállítás a halálról szól. 1979. június 24-én halt meg.
Főbb művei:
1946 - Emlékezők - Amíg ide jutottunk
1947 - Lágerek népe
1947 - Voronyezs
1948 - Voronyezs /elbeszéléskötet/
1952 - Lila tinta
1956 - Ezüstpisztráng
1966 - Jeruzsálem hercegnője
1967 - Nászutasok légypapíron
1967 - Tóték
1969 - Macskajáték
1974 - Vérrokonok
1975 - Kulcskeresők
1977 - Rózsakiállítás
Szereplők:
Az őrnagy
Tót
Tótné
Ágika
A postás
Tomaji plébános
Cipriani professzor
Gizi Gézáné, egy rossz hírű nő
A lajt tulajdonosa
Lőrincke, szomszéd
Elegáns őrnagy
Dr. Eggenberger Alfréd, hétéves kisfiú
Inas
Első rész:
A falu postása afféle falu bolondja, manipulálja a leveleket; akiket kedvel, azoknak nem kézbesít rossz hírt hozó postát, akiket nem kedvel, azoknak kidobja az olyan leveleket, amelyeknek őrülnének. Tótékat különösen szereti, hiszen négyen vannak, és mert a fiuk a fronton van. Hozzájuk csak olyan levelet visz ki, aminek örülnek. Azt, hogy a fiuk gyomormérgezést kapott, azt a postát nem kézbesíti, de örömmel viszi azt, amelyben Gyurka boldogan újságolja a jó hírt, hogy szeretett őrnagy ura, a szüleinél piheni ki idegfáradalmait. A szülőknek csak arra kell figyelni, hogy meggyengült idegállapotában semmi kellemetlenség ne érje az őrnagy urat, aki különösen a szagokra és a zajokra érzékeny.
Tóték minden óvintézkedést megtesznek fiuk érdekében. Beszélnek a lajtoskocsi tulajdonosával, a jogászdoktorral, aki azonban azt ajánlja, hogy ne nyúljanak az árnyékszékhez, mert csak rosszabb lesz, így Mariska inkább volt munkahelyéről, a moziból elkéri a vaporizatőrt, ami kellemes fenyőillatot áraszt szét a lakásban. Összehívják a szomszédokat, hogy minden kellemetlen zajt kizárjanak. A szomszédok nagyon megértőek, és nagyon büszkék arra, hogy a falunak ilyen rangos vendége lesz. Lőrincke megígéri, hogy lemond a cuppogásról Gizi Gézáné a kocsma tulajdonosa még az anyagi kár áldozatát is vállalja, csakhogy segíthessen. A postás pedig készségesen segít nekik mindenben.
„Mariska: Mi van még a cédulán?
Tót: (olvassa) Szűcs néninek szólni a kutya miatt.
A postás: Szóltam, hogy ki kéne vinni az erdészházba, de nem akarta elengedni.
Mariska: Hát most mi lesz?
A postás: Ma ojtottam.
Ágika: Szűcs nénit?
A postás: A kutyát... Őt kellett volna?
Mariska: Jaj, dehogy!
A postás: A Tót úr kedvéért nagyon szívesen!”
A postás közben egy újabb levelet dob ki, melyben a fiuk arra figyelmeztetné a szüleit, mivel az őrnagy úr alacsony növésű, roppantul idegesíti, ha átnéznek a feje fölött, ezért erre nagyon figyeljenek.
Tóték izgatottan készülődnek a vendég fogadására, azon tanakodnak, hogy néz ki egy őrnagy, és vajon hogyan kell szólítani. Délután háromkor a család ünnepi díszben a buszpályaudvaron várja a vendéget. Először egy kis kavarodás támadt, mert a család egy elegáns katonatisztet köszönt, de hamar kiderül, hogy nem ő a fiuk őrnagya. Végül Tóték megtalálják az őrnagyot, az üdvözlés gond nélkül lezajlik, csak az okoz egy kis nehézséget, hogy Tót állandóan átnéz az őrnagy feje fölött, akit ez nagyon idegesít. A helyzetet Ágika remek ötlete oldja meg. Tót felesége és lánya hosszas könyörgésére beleegyezik, hogy a továbbiakban úgy közlekedik, hogy a szemébe húzza a tűzoltósisakját.
A hazafelé tartó úton az őrnagy egyszer csak elalszik, Tót viszi haza, majd lefektetik. Gizi Gézáné megrendülten nézi az alvó őrnagyot, és mindenben felajánlja segítségét a családnak. Tót úgy érzi, bármit csinál, az őrnagynak nem tetszik. Amikor azonban felébred, az őrnagy elégedett, kedélyesen beszélget a családdal, megnyugtatja őket, hogy a fiuk biztonságban van. Így megnyugodva fekszenek le. Éjszaka újra támad egy kis izgalom, az őrnagy azt hiszi, megtámadták a házat, az asztal fedezékéből lő a próbababára.
„Ijedten, félig már alvásra öltözötten, hosszú hálóingekben besiet a Tót család. Tanácstalanul körülnéznek, aztán lábujjhegyen az őrnagy ajtaja felé lopakodnak.
Őrnagy: (megnyugodva kibújik az asztal fedezéke mögül, elteszi a pisztolyt, leül, keresztbe veti a lábát. Társalgási hangon.) Milyen szép este.
Tóték rémülten sarkon fordulnak, mosolyt erőltetnek magukra.”
A család már nagyon fáradt, az őrnagy nagyon unatkozik, hiába próbálják, nem tudják szórakoztatni. Az őrnagy játszani szeretne, Tót azonban sem a sakkhoz, sem a kártyához, sem a lórumhoz nem ért. Az őrnagy végső kétségbeesésében egy darab cukorspárgát kér, hogy valamivel elfoglalhassa magát.
Ágikának azonban újra remek ötlet jut eszébe. Ha nincs semmi dolguk, esténként az édesanyjával dobozolni szoktak. A dobozoláshoz használt margóvágó, melyet Tót csinált, különösen elnyeri a tetszését. Tót nem szokott dobozolni, ez azonban nem tetszik az őrnagynak, úgy gondolja, talán az őrnagynak ez a foglalatosság derogál. Újra támad egy kis bonyodalom, de a családja megint elsimítja a problémákat.
Újabb levél érkezik Gyulától, melyben a fiúk arra figyelmeztetné a szüleit, hogy az őrnagy sötétedéskor vágyik legjobban a társaságra, az ásítás nagyon idegesíti. A postás ezt a levelet sem kézbesíti.
A család az álmosságtól alig lát, Tót ásítozik, az őrnagy csalódott, hogy nem szóltak neki, hogy le akarnak feküdni. Tóték azonban meggyőzik őt, hogy nem álmosak, és Tót nem is az álmosság miatt, csak úgy passzióból ásítozik. Végül reggelig dobozolnak.
A család részére egy sürgöny érkezik a Magyar Vöröskereszttől, melyben értesítik a családot, hogy fiuk, Tót Gyula hősi halált halt. A postás összetépi a levelet.
Második rész:
Egy hét telt el, az őrnagy nagyon jól érzi magát. A család levelet ír Gyulának, tudatják a fiukkal, hogy az őrnagy ittléte alatt hízott, megígérte a családnak, hogy Gyulát maga mellé veszi a zászlóaljirodára. Mariska ezt a portásnak is elújságolja, aki nagyon örül ennek a hírnek. Majd Ágiak folytatja a levél felolvasását; egyetlen probléma van, hogy az őrnagynak nagyon megtetszett a dobozolás, és egész éjszaka nem akarja abbahagyni. Rájöttek, hogy részletekben is lehet aludni, mindig egy-egy keveset, például amíg hűl a leves. A dobozolás közben is történt egy kis probléma, leesett egy doboz, Tót bemászott érte az asztal alá, és Ágika lába helyett véletlenül az őrnagy bokáját csiklandozta meg, aki ezt nagyon zokon vette. Másról nem írnak, Mariska odaadja a postásnak a levelet, hogy adja fel.
Szertartásosan hozzákészülődnek az újabb dobozoláshoz, az őrnagy azonban kijelenti, hogy ő sétálni akar. Kiderül, hogy megsértődött, mert Tót, amikor az asztal alá ment, hogy felvegye a leesett dobozt, megharapta az őrnagy bokáját. Tót kijelenti, hogy ez képtelenség, a két asszony azonban kétségbeesetten veszekszik vele, hogy tönkreteszi a fiuk jövőjét, és kikövetelik tőle, hogy kérjen bocsánatot.
Az őrnagyot végül - Tót bocsánatkérése után - sikerül rávenni, hogy folytassa a dobozolást, de Tót megint felmérgesíti az őrnagyot, mert egy másodpercre elkalandozik a figyelme, és észrevesz egy berepülő lepkét, és nem látja be, hogy milyen káros, ha az embernek gondolatai támadnak. Ágika rájön, hogy a margóvágójuk kicsi, de Tótnak kell kitalálnia, hogy mi a teendő. Tót családja és az őrnagy segítségével rájön, hogy egy nagyobb margóvágót kell csinálnia. Tót hamarosan elkészíti az óriási margóvágót, amellyel kimondhatatlan örömet szerez az őrnagy úrnak. Nekilátnak a dobozolásnak, de Tót megint ásít. Maga sem érti, hogy történhetett. Az őrnagy mindenképpen véget akar vetni Tót ásításának, sokat töpreng, hogyan oldhatná meg ezt a helyzetet. Végül a lehetséges megoldások közül a csipogó nevű zseblámpát választja ki, amelyet ha Tót a szájába vesz, elejét veheti az ásítozásoknak. Tótot végül csak Mariska tudja rávenni, hogy a szájába vegye a zseblámpát, aki „Oly gyengéden dugta be a csipogót, ahogy egy anya eteti gyermekét.” Az őrnagy jókedvre derül, közli a családdal, hogy azt szeretné, ha a fronton Gyula lenne a szobatársa.
Úgy tűnik, helyreállt a rend, ám Tót hirtelen eltűnt. Tomaji plébánosnál találják meg, ahol az ágy alá bújva aludt. Tót töredelmesen bevallja a plébánosnak, hogy napok óta kísérti az a vágy, hogy elbújjon. Azalatt az idő alatt is, amíg a plébánossal beszélget, azon gondolkodik, hova bújhatna. Például nagyon szívesen bebújna a plébános reverendája alá, de hát ez mégsem volna illendő. A plébános leteremti Tótot, hogy az ő problémái szinte semmik mások háborús szenvedéseihez képest. Mariskának azt tanácsolja, hogy férjének nem papra, hanem idegorvosra van szüksége. Mariska elviszi férjét Cipriáni professzorhoz, aki szerint az őrnagyot az zavarja Tótban, hogy magasabb nála.
„...Ez így van asszonyság. Manapság minden őrnagyocska azt hiszi magáról, hogy fontos személy, és vérig sérti, ha egész nap föl kell néznie a házigazdájára.”
Azt tanácsolja a férfinak, hogy kicsit húzza össze magát, járjon görnyedten.
Tót hazatér a feleségével, egy rövid ideig rendben megy minden, majd újra eltűnik. Tót bezárkózott a kertben az illemhelyre. Sem felesége, sem a lánya hívására nem hajlandó egy napja előjönni. Mariska elszalad a boltba, addig férjét és az őrnagyot Ágikára bízza. Ágika mindent megpróbál, hogy az őrnagyot megnyugtassa, megpróbálja elcsábítani, de kísérlete nem jár sikerrel. Az őrnagy egyre dühösebben követeli, hogy jöjjön elő Tót, ő azonban nem hajlandó erre. Mariska visszatér a boltból, aki bevallja, hogy urának bizony nincs gyomorrontása. Az őrnagy dühös lesz arra a gondolatra, hogy Tót csak ott ül és gondolkodik. Mariska könyörgésére kinyitja az ajtót, és megnyugtatja az őrnagy urat, hogy nem gondolkozik, csak üldögél itt, a nagy nyugalomban.
Az őrnagy megenyhül, sőt ő maga is beül Tót mellé, Ágikával még sört is hozatnak maguknak. Az őrnagy teljesen megenyhül Tót iránt, becézi is, majd egymást átkarolva diáknótát énekelnek.
Eltelt a két hét, az őrnagy visszautazóban van a frontra. Remekül kipihente magát, nagyszerűen érezte magát Tótéknál. Az őrnagy fölszál az autóbuszra, Tóték hazaindulnak. Tótot mintha kicserélték volna, újra peckesen jár, sisakját újra rendesen teszi a fejére.
A postás egy újabb tábori lapot tép szét.
Ahogy hazaérnek, Tót leviszi a margóvágót a kertbe, a mályvabokrok alá. Újra élvezik a családi együttlétet, életük visszatért a régi kerékvágásba. Tót örömmel nyújtózkodna, amikor az ajtóban megjelenik az őrnagy. Még három napot maradhat, mert a partizánok felrobbantották a hidat, így addig nem járnak a vonatok. Az őrnagy azonnal hozzálátna a dobozoláshoz, nem érti, miért vitték a margóvágót a kertbe. Tót lemegy az őrnaggyal a gépért a kertbe.
„Tót vissza se néz de mihelyt kilépett, Ágika és Mariska a rémülettől dermedten állnak. Egy kis csönd. Aztán a margóvágó tompa döndülése hallatszik A két nő egész testében megremeg. Még kétszer megdöndül a margóvágó. Ők ugyanúgy megrázkódnak tőle. Mereven néznek maguk elé, várnak.
Tót: (belép, leporolja a kezét. Nyugodt.) Miért álltok itt?
Mariska: (remegő szájjal.) Téged vártunk.
Tót: Későn van. Menjünk feküdni.
Ágika iszonyodó szemmel néz az apjára. Mariska elindul a szoba fele, de megáll.
Mariska: (félénken.) Háromba vágtad, édes jó Lajosom?
Tót: (utánaszámol.) Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam. Talán nem jól tettem?
Mariska: De jól tetted, édes jó Lajosom! Te mindig tudod, mit hogy kell csinálni...”
Szereplők:
Orbánné, Erzsike
Gizi, Erzsike testvére
Paula, Erzsike barátnője
Egérke, Erzsike szomszédja
Ilus, Orbánné lánya
Józsi, Ilus férje
Cs. Bruckner Adelaida, Csermlényi Viktor édesanyja
Csermlényi Viktor, Erzsike lovagja
Pincér
Első rész:
Egy régi, elsárgult fénykép jelenik meg a vetítővásznon: 1918-ban, vagy talán 1919-ben készülhetett; két elmosódott lányalak, a Szkalla lányok látszanak rajta, amint kitárt karral futnak a víz felé. Orbánné tárgyilagos szavaiból tudjuk meg a kép eredetét, ahogy ő megőrizte az emlékezetében. A két homályos alakból ma már nehezen vehető ki, hogy hajdanán ők voltak Szolnok megye szépei; szélfútta hajjal, első tüllruhájukban örökítették meg őket.
A hajdanvolt híres szépségű Szkalla lányok ma egymástól messze élnek. Az özvegyasszony Orbánné, Erzsi, egy zöldövezeti házban társbérletben lakik, egy adjunktus házaspárral. Testvére, Giza, aki egy repeszdarabtól megbénult, fiánál, fényűző körülmények között Garmisch-Partenkirchenben. Az idős nővérek mindennapjaik történéseit maratoni telefonbeszélgetésekben és levelezésekkel tudatják egymással. Gizi kívánságait, fia pazar házában szobalányok sora lesi, ám napjai a csodás körülmények ellenére is unalmasan telnek. Orbánné mindennapjai a hetvenes évek Budapestjén lényegesen izgalmasabban telnek, minap is a tejcsarnokos nővel keveredett parázs vitába, mert nem volt hajlandó fél deci tejet kimérni a nála lévő macska számára. Miközben a tejcsarnokban perlekedett, a sorban megismerkedett egy hozzá hasonló korú, de fiatalos, csinos asszonnyal, Paulával.
A két asszony remek barátságba kerül egymással. Orbánné boldogan újságolja testvérének, hogy végre újra figyel rá valaki, mióta Giza elhagyta. Már évek óta nem törődött vele senki annyira, mint Paula. Elfoglalt orvos veje, és az állandóan hajszolt tolmács lánya csak el vannak foglalva a saját életükkel, nincs idejük a mamára. A barátnők a Nárcisz presszóban találkoznak, sőt az is kiderült, hogy az ostrom alatt Orbánék életét valószínűleg Paula mentette meg. Paula még arra is emlékszik, hogy Orbánnénak volt egy hódolója. Erzsike legféltettebb titkát is elmondja Paulának. A lovag, akire Paula emlékszik, Csermlényi Viktor, a hajdanvolt operaénekes, aki minden csütörtökön nála vacsorázik. Paula hatására Orbánné sokkal jobban ad magára, befesteti a haját, és - barátnőjéhez hasonlóan - fiatalosabban kezd öltözni, amit amikor testvére telefonon megtud, igen erősen helytelenít. Orbánné elítélően nyilatkozik lovagjáról, szerinte a férfit már csak az egy dolog, az étkezés érdekli. Órákig tud beszélni az étkezésről, igazából ez a két dolog érdekli, az evés és a beszéd, és általában ezt a két tevékenységet egyszerre űzi megállás nélkül. A soron következő csütörtöki vacsorát le is akarja mondani, de Viktor nem kapja meg a levelét, és ahogy már évek óta megszokta, felmegy hozzá. Erzsike vacsorával sem készült, de Viktort nem is érdekli, mert teljesen el van ragadtatva a nő új megjelenésétől. Csermlényi újra a régi sármos hódító lesz. Erzsike még barátnőjének is be akarja mutatni, ezért őt is meghívja a Nárcisz eszpresszóba. A férfi hamarabb ér oda, így mire ő is megérkezik, Paulát és Viktort már meghitt beszélgetésben találja. Mindhárman izgatottan készülnek Viktor fellépésére. Erzsikének hiába küldött csomagban nővére gyönyörű ruhákat, szokásához híven társbérlőjének, az adjunktusnőnek egyik türkizkék koktélruháját veszi fel. Az esten a ruhát véletlenül vörösborral önti le, és így akasztja vissza Szabóné szekrényébe. A koncert után Viktor taxival viszi haza a hölgyeket, és legelőször Erzsikét viszik haza. Bár az esete folyamán Viktor mindvégig Erzsikét dicsérte, Paula szerint a taxiban kikezdett vele, ez teljesen felzaklatta, még aludni sem tud, attól fél, hogy éjjel rátör ez a szatír.
A múltat felidéző fénykép is csak régi sebeket tép, Erzsike és Giza is másképpen emlékszik, hogy mikor készült a fénykép.
Második rész:
Ilus feldúltan veszekszik az anyjával a társbérlőné ruhája miatt. Orbánné határozottan állítja, hogy őrajta a testvérétől kapott elegáns fekete ruha volt. Nyomatékul még a testvérétől kapott ruhát is megmutatja, amin mindenki láthatja, egyetlen árva folt sincs. Az igazság bizonyítékául még Egérkét is tanúnak hívja be. Egérke, a magányos szomszédasszonya levelet ír Gizának, mert szerinte Erzsikével nincs minden rendben. Orbánné hiába várja csütörtök este Csermlényit vacsorára, a férfi átlátszó indokkal lemondja, és kedd délután is feleslegesen üldögél a Nárcisz eszpresszóban, barátnője nem jön. A pincér meséli el neki, hogy Paulát egy úrral látják elég gyakran egy budai cukrászdában. Ezután gyanújának engedve, azonnal elrohant Paulához, valóban nem tévedett, az asszonynál ott találta a békésen ebédelő Viktort. Pontosan úgy volt tálalva, ahogy a férfi szereti. Paula mindent felhasznált ellene, amit ő jóhiszeműen elmesélt. A levesestálat ráborította „Krauszné őnagyságára”, a férfinek meg azonnal kiadta az útját. Bár váltig tagadja, de Giza tántoríthatatlan abbéli hitében, hogy Erzsi szerelmes ebbe a kiöregedett vén szívtipróba. Hasztalanul próbálja rábeszélni az asszonyt, hogy jöjjön ki hozzá, ahol mindene meglenne, és együtt élhetnének. Erzsi azonban hajthatatlan, mindenféle kifogást kitalál, bár Giza szerint csak Viktor köti ide. Erzsi ezt váltig tagadja, de amikor a régi fénykép kapcsán, az emlékeiken újra összekapnak, kirobban belőle a vallomás.
„Most már elárulom: Viktor jött Szolnokról. Őt vártam azon a képen, őneki örültem, őfelé rohantam. Azon az estén lettem az övé. Bevallom, hogy azóta viszonyom volt vele. Létán is, Pesten is, lánykoromban is, asszonykoromban is, egészen addig, míg szegény jó Bélámat le nem hozták a műtőből. De amikor az ágyon fölébredt az altatásból, és első pillantásával engem keresett, akkor bőgni kezdtem. Többé nem engedtem magamhoz nyúlni. De még mindig őt szeretem, és nem éltem volna túl az elvesztését. Az ölelések helyét a vacsorák foglalták el. Rondán evett, mint egy fuldokló, de az én főztömet ette...
Még a bevásárlásban is volt valami öröm: fogni azt a húst, a zöldséget, amit megeszik. Hülyeségeket írok, de ilyen hülyén szerettem. A nagy hasát is szerettem. A nevét is szerettem, sőt, nemcsak a Viktort, hanem minden szót, amely Viktorra emlékeztetett. A háborúban talán csak azért drukkoltam az angoloknak, mert Churchill V betűt mutatott a németeknek. Most azt kérdezed, ha ilyen őrülten szeretted, hogy tudtad ezt még saját magad előtt is letagadni? Ne kérdezd. Le tudtam tagadni, illetve csak a mai napig tudtam letagadni.”
Bár megígérte, hogy többet ezt a szót, hogy Viktor, nem hallják tőle, mégis azonnal hívja a férfit. Viktor anyja veszi fel a telefont, letagadja a fiát. Orbánné nem adja fel, előbb elváltoztatott hangon telefonál, majd Egérkével hívatja fel a férfit, végül odamegy, és háza előtti telefonfülkéből próbálja hívni, egészen a kapuzárásig ott maradt, az utolsó busszal ment csak haza. Felmegy a férfihoz, de újra csak Ádikával, a férfi anyjával tud beszélni, akitől megtudja Erzsike, hogy a „fiatalok” az esküvőre készülnek, és most éppen együtt vásárolnak villanyhasmelegítőt. Ádika anyaoroszlánként óvja a fiát Erzsikétől, aki csak árthat neki. Paula egy nyugodt, és nyugalmat árasztó asszony, aki sokkal jobban illik Viktorhoz, mint a szertelen Orbánné.
Erzsike átmegy a lányához, de az túl fáradt, hogy törődjön vele. Helyteleníti anyjának Viktorhoz fűződő kapcsolatát, bármit megtenne, ha anyja végre megszakítaná a kapcsolatot azzal a csepűrágóval. Még Gizának is írt, hátha ő tud az asszonyra hatni.
„Kedves Ilus! Azt írod, én vagyok az egyetlen, akire Erzsi húgom hallgat. Nem tudom, hogy ez igaz-e, és azt se tudom, akarom-e egyáltalán, hogy hallgasson rám. Azt hiszem, félreismered a mi valódi erőviszonyainkat. Én anyádat mindig magam fölött állónak éreztem. Hiába éltem bőségben, biztonságban, nyugalomban, még akkor is, ha kapkodni, fuldokolni láttam, akkor is fölnéztem rá, mert amikor én két lehetőség közül mindig a kényelmesebbet választottam, neki volt mersze vállalni a kockázatot. Boldogult férjem, aki nagy vagyon ura volt, haláláig rettegett, hogy el talál úszni a vagyon. Misi fiam is ennek a szorongásnak az áldozata. Anyád sohase rettegett. Mindig és bármi áron vállalta az igényeit. Csermlényi Viktort alig ismertem, előlem mindig dugdosni próbálta. Lehet, hogy csepűrágó, s minden bizonnyal joggal félted tőle. Én is féltem őt, de ugyanennyire irigylem is. Két béna lábammal félhalott vagyok, egy olyan élet végén, melyet csak félig volt bátorságom élni. Ezek után mit mondhatnék a húgomnak? Óvakodj attól a csepűrágótól? Igyekezz te is fél életet élni? Kövesd a példámat? Kerüld a veszélyt? Ehelyett inkább neked üzenem, lányom, hogy próbáld megtanulni anyád sorsából, ami egy másik ember sorsából megtanulható. Sajnos, sohasem követtem el hibákat; életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől.”
Paula végül orvos vejétől kap altatót, majd teátrálisan készül az öngyilkosságra. Telefonon kimért hangú üzenetet hagy Paulának, hogy az asszonya ne okolja magát semmiért, és egy bizonyos harmadik személy neki semmit sem jelent. Majd sok boldogságot kíván mindkettőjüknek. Beveszi a tablettákat, és álmában saját temetését látja. Ebből a bódult állapotából magához térve, a hihetetlen valóság fogadja, Giza ül az ágya mellett. Giza elmondja legújabb tervét. Újra együtt élhetnének, méghozzá gyermekkoruk boldog színhelyén, Létán. Fia mindent megold, és ott nyugalomban, békességben élhetnek egymás mellett. Hazatér Egérke, és a vendég mulattatására Erzsikével előadják neki a szokásos nyávogós, kergetőzős macskajátékukat. Giza a nagy nevetéstől nem tud uralkodni magán és bepisil.
A háttérben újra megjelenik a régi fénykép. Orbánné tárgyilagosan beszél róla. A képről biztosan csak annyit lehet tudni, hogy a szép Szkalla lányokat ábrázolja, Létán, a Holt-Tisza partján, habos tüllruhában, szélfútta hajjal, nevetve, integetve. Hogy mikor készült, honnan és ki elé futnak, azt nem lehet tudni.
Budapesten született, másfél éves volt, amikor édesapja meghalt, egyedüli gyerekként nők között nőtt fel. A kőszegi katonai alreáliskola tanulója, ahol az intézet egyik legjobb atlétája volt.
„Magyar-francia-matematika szakra akartam beiratkozni, de a tanárképzőben figyelmeztettek, hogy ez együtt nem megy, húzzam ki a matematikát. Dühömben kihúztam a magyart és a franciát. Fejér Lipót tanítványa voltam. Matematikából abszolváltam.”
Az egyetemi tanulmányai közben újságírással is megpróbálkozott, majd a Budapesti Hírlap bridzsrovatának volt a szerkesztője. Első szépirodalmi írásai a Napkeletben jelentek meg 1931-ben. 1939-ben Babits közölte a Nyugatban A Drugeth legenda c. novelláját.
„1939-ben a Nyugat elfogadta Drugeth-legenda című novellámat, és én olyan rangban érzem magam azóta is, mint semmi más kitüntetéssel, semmi más pályán nem érezném magam.”
Ettől kezdve folyamatosan publikált, írásai jelentek meg az Ezüstkor, a Magyar Csillag és más lapokban.
A háború után 1945-1946-ban a Rádió dramaturgjaként dolgozott, 1945 és 1947 között a PEN Club magyar szervezetének titkára volt. A személyi kultusz idején annyi más íróhoz hasonlóan ő is fordításokból élt, kiváló fordításaiért az angol kormány 1960-ban egy rövid tanulmányútra hívta meg.
„A személyi kultusz éveiben mindannyiunknak abból kellett megélnünk, hogy fordítani kezdtünk. G. B. Shaw színdarabjait egyébként pihenésnek fordítottam a napi hat-nyolc órai nehéz Dickens-szövegek után.”
1981-ben József Attila, 1985-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.
1982-ben Ottlik hetvenedik születésnapjára Esterházy Péter három hónap munkával egyetlen rajzlapra másolta le az Iskola a határon c. regényt.
Művei:
1941 - Hamisjátékosok
1957 - Hajnali háztetők
1959 - Iskola a határon
1969 - Minden megvan
1980 - Próza
1983 - Garabó Gereben /Népmese-átdolgozások Debreczeni Gyöngyivel közösen/
1989 - Valencia-rejtély
A történet-elbeszélő Both Benedek, becenevén Bébé, aki egy katonai reáliskolában kötött életre szóló barátságot Szeredyvel és Medve Gáborral. A beszélgetésükből minduntalan előbukkan a múlt, az a nyolc év, amelyet együtt töltöttek egy katonai alreáliskolában.
1957-ben találkozik a Lukács-fürdő tetőteraszán Both Benedek, azaz Bébé, barátjával, Szeredy Danival. Hosszú barátság köti őket össze, meghitt beszélgetésükből az derül ki, hogy Szeredy összeköltözött Magdával. Magdát Bébé 1944 nyarán ismerte meg, amikor barátja Nagyváradon teljesített katonai szolgálatot, ahol Bébé meglátogatta őt. Béla, egy másik barátjuk, Medve Gábor helyett utazott látogatója. Bebé látogatásakor Szeredy nehéz helyzetben volt, a szobájából egy fontos katonai irat tűnt el. Szeredy először Teodóra nevű szerelmét gyanúsította a lopással, ám hamarosan kiderült, hiába vallotta be lány, hogy ő tette, a szép Teo ártatlan. Magda, egy zsidó fényképész leánya, akit Szeredy cselédként rejtegetett lakásán, szintén bevallotta, hogy ő tette.
„Szeredynek ez sok volt a jóból. A torkát köszörülte. Tegezte a lányt.
- Azt se tudod, hogy mi volt benne - mondta neki nagyon mély hangon. - Nem is tudod, hogy miről beszélsz.
A lány elefántcsont-sápadtan állt előtte, nagy szeme lázasan tüzelt, teste megfeszült, s mint aki életre-halálra vizsgázik, szinte betanult leckeként felmondta a katonai irat szövegét.
- A vé-ká-cé csoport utasításai az em per három és bé-ó műveletekkel kapcsolatos különleges feladatok megszervezését, irányítását és... és... és végrehajtását illetően...
Megdöbbenve láttam, hogy ettől az érdektelen hülyeségtől most Szeredy sápadt el. Előrehajolt a széken, aztán lassan hátradúlt, és ideges kézzel nyúlt a pohara után. Ez a kis székely cselédlány volt Magda, akivel tizenhárom év múlva összeköltözött.”
Amikor a Lukács-fürdő teraszán Szeredy Bébét kérdezi a lánnyal való kapcsolatáról, tulajdonképpen Bébén keresztül a saját véleményére kíváncsi. Hiszen egy kívülálló mindig tisztábban látja a helyzetet.
Szeredy negyvenöt éves, hat éve élt boldog házasságában feleségével, kilenc éve volt egy szeretője, és most összeköltözött Magdával, akivel tizenhárom éve szerették egymást reménytelenül, és most összeköltöztek.
„Töprengve lépegettem a barátom nyomában lefelé a lépcsőn, hogy mit szólhatnék ehhez. Valaha, amikor valami baj, rosszízű kitolás, megaláztatás ért bennünket, éppen Szeredy találta ki a megoldást rá: elmesélte délután a tanteremben, ha tíz percre kiment a felügyelő altiszt, vagy este az árnyékszéken, ahol mindig összegyűltünk, Dani elmondta újra, eljátszotta egy kicsit, hogy hogyan is volt a dolog. S mint egy keleti sámán, afrikai varázsló, ezzel a ráolvasással, vajákolással, egyszerű elmeséléssel elvarázsolta, ártalmatlanná tette, átformálta az egész rosszat, s szinte a szemünk láttára semmisült meg a mérge, szinte érzékelhetően szakadt le lelkünkről gonosz nyomása. Pedig Szeredy sosem humorizált, sosem parodizált, sőt, a lehető legszabatosabban, a valósághoz teljesen hűen foglalta szavakba a történteket. Talán éppen az volt a titka, hogy a teljes és hű valóságot mondta el.”
Bébé úgy gondolja, ahhoz, hogy tisztán lássanak, jó ha tudják Medve Gábor véleményét is, hiszen Dani problémája, valahol a nagyon messzi múltban kezdődött.
„Mit mondhatnék én Szeredynek? Voltaképpen hogy a fenébe jutott idáig? Már előbb, fent a teraszon végigszaladt a fejemben néhány évtized filmszalagja, visszafelé pörgetve.
Magdával ez az egész dolga úgy kezdődött, hogy Brassóban a fényképész házában vett ki szobát. De nem is úgy. Úgy kezdődött, hogy harmincnégyben vidékre helyezték. Illetve azt is tudni kell hozzá, hogy Szeredy, a látszat ellenére világéletében mindig rettentő magányos fiú volt. Kivéve persze... Egyszóval úgy kezdődött, ahogy Medve kézirata: ezerkilencszázhuszonhárom őszén. Igen. Mindenfélét tudni kell hozzá.”
Medve már nem él, de kéziratát Bébére hagyta, ami ugyanott kezdődik, ahol igazából Szeredy Dani története, egy iskolában, a határ mellett.
Első rész:
Ezerkilencszázhuszonhárom szeptember harmadikán Bébét hatodmagával felvették egy határ menti kisváros katonai álreáliskolájának második évfolyamába, Both Medve Gáborral, Czakó Pállal, Formes Attilával, Tóth Tiborral, Orbán Elemérrel és Eynatten Vincével kezdi meg tanulmányait. Már az első nap szembesülnek azzal, hogy egy az otthonitól mindenben különböző világba kerültek, ahol még nyelvezet is más, mint amit megszoktak, ahol az otthoni szabályok és megszokott udvariassági formulák érvényüket vesztik. Az újoncok egy teremben várakoznak, amikor egy negyedéves növendék ront be hozzájuk, és egy Hejnattert keres. Eynatten rájön, hogy róla van szó, és őt keresik, ám amikor helyreigazítaná a felsőbbévest, és helyesen megmondja a nevét, csak még nagyobb üvöltés a válasz. Medve nem bírja nézni, hogy leckézteti a felsőbbéves újonctársát, és segítségére sietne, de ezzel csak annyit ér el, hogy így vele folytatja a leckéztetést a fiú. Üvöltve kérdezi Medvétől a nevét. A fiú válaszol neki, majd rögtön visszakérdez:
„- És mi a te neved:
A negyedéves arca fehérből vörösbe váltott. Ordítani kezdett, egészen más hangon, amiből nyomban kiderült, hogy voltaképpen csak elnézően tréfálkozott velünk.
- Most már elég volt! Ha be sem fogja a pofáját, hát ellátom a baját ennek az egész koszos újoncbandának! A kurva istenit az anyjának!
Valamennyien megrettentünk, talán a szokatlan, durva káromkodásaitól, de talán inkább attól, hogy még dühöngésében is meg tudta őrizni valahogyan a vészjósló nyugalmát. Dermedt csönd támadt, ahogy elhallgatott.”
A dühödt káromkodást követő dermedt csöndben egy másik újonc szólal meg, a lányos arcú Tóth Tibor, aki arra figyelmezteteti a felsőbbévest, hogy Isten nevét a szájára hiába ne vegye fel. Ezután a negyedéves dühöngve kirohan a teremből.
A másodévesek ismerkednek az épülettel, a helyiségekkel, a számukra szokatlan tárgyakkal és az egyenruhájukkal, amely ezentúl a mindennapi öltözetük lesz. Míg az újoncok egy része természetesnek tartja az egyenruhát, Medve emlékiratából kitűnik, hogy neki ez eszébe sem jutott volna, „...olyan ideiglenesnek érzett itt mindent, főképp a rajta lévő egyenruhát.” Ő azonban olyan apró részleteket is észrevett és megfigyelt, aminek viszont társai nem tulajdonítottak jelentőséget.
„Észrevette például a főlépcsőház faburkolatos falán kiakasztott képeket, a beüvegezett, színes olajnyomatokat, amikkel a folyósok is tele voltak. Az egyiket meg is jegyezte magának, mert furcsa volt. A földszint és az első emelet között, a jobb oldali lépcsőszárny fordulójában lógott; elolvasta a címet: Tulp tanár anatómiája.”
Megismerkednek Bognárral, az egyik tiszthelyettesükkel, aki állandóan üvöltött.
„M. ugyan bosszankodott egy kicsit, és nem értette, hogy miért ne pusmoghatnának, de már kezdte megszokni Bognár örökös idegbajos akadékoskodásait. Bognár nemcsak goromba volt, hanem szinte szakadatlan görcsös lázban rángatózott a türelmetlen embergyűlölettől. Sajátságos módon aránylag hamar meg lehetett szokni.”
Az elbeszélő, Bébé megszakítja M. kéziratát, ő egy kicsit másképp emlékezik az eseményekre. Mivel Medve azt írta, hogy nyugodtan belejavíthat a kéziratába, Bébé él is ezzel a lehetőséggel. Az ő szemszögéből is megismerjük az első napok benyomásait. Újra visszatér Magdához és Szeredyhez, de továbbra is ugyanúgy gondolja, akkor értik meg az eseményeket, ha végigmennek Medve kéziratán.
Az azonban, hogy másnap, szeptember 4-én átköltöznek végleges helyükre, a 82 ágyas hálóterembe, csak Bébé történetéből derül ki, Medve ezt kihagyta kéziratából. Bébé egész nap gyerekkori barátját, Halász Petárt várja, akivel szinte minden idejét együtt töltötte még otthon, vérszerződéssel pecsételték meg barátságukat, az ő kedvéért is jött ebbe az iskolába. Ahogy visszatérnek a régi növendékek, Bébé rögtön megkeresi barátját, bár nincs egyedül, mégis megszólítja. Petár azonban nem a régi pajtási hangon szólítja meg, hanem úgy, ahogy egy felsőbbéves az újoncot, a vezetéknevén, majd saját dolgával foglalkozik a társával együtt, ügyet sem vet Bébére.
„Petár szó nélkül hátat fordított nekem, s én zavaromban állva maradtam egy helyben. Eltelt vagy két perc, s csak ekkor kezdett valamilyen szégyenérzés belevegyülni a teljes értetlenségembe. A lábam azonban gyökeret vert. Tehetetlenül néztem, vagy úgy tettem, mintha nézném, hogyan bíbelődnek a labdával. Még előre is hajoltam egy kicsit, kíváncsiságot mímelő mozdulattal. De nem értettem, hogy ezt miért csinálom.”
Bébé úgy el volt foglalva saját gondolataival, hogy csak később veszi észre, mi történik egyik újonctársával, Formes Attilával. A fiú a ruhaosztáskor véletlenül, egy teljesen új bakancsot kapott, amire egy felsőbbéves Merényi tart igényt. A fiúnak már csak az egyik lábán van cipő, amikor hirtelen megjelent egy kefebajszú tiszthelyettes, aki keményen megleckézteti a fiút, és a többieket is. Egy perc alatt kell tökéletesen beágyazniuk, majd mindent szétdobálni, és ezt egymás után többször megismételteti velük, egy perc alatt kell felöltözniük, levetkőzniük, sorakozniuk. A kefebajszosról rövidesen kiderül, hogy ő Schulze tiszthelyettes.
Este a hálóteremben Eynatten egy véletlen mozdulatával meglöki Merényit, amire ő azonnal irtózatos erővel pofon vágta a fiút. Az egész olyan gyorsan történt a nagy hálóteremben, hogy aki távolabb állt, az észre sem vehette, mi történt. Medve, Czakóval azonban szinte gépiesen indult Merényi után, hogy felelősségre vonja a történtekért. Egy fiú ugrik Medve elé, és gonosz vigyorral vonja kérdőre, hogy rühes újonc létére, hogy mer kikezdeni Merényivel. Merényiék Czakót és Medvét körbefogják, és alaposan helybenhagyják. Amikor Schulze tiszthelyettes belép a szobába még mindkét fiú a földön fekszik. Azonnal „föláállni”-t, majd „leülni”-t parancsol. Medve próbál tiltakozni, megpróbálja elmagyarázni, hogy került a földre, de csak annyit ér vele, hogy az egész szobát kegyetlenül megbünteti a tiszthelyettes.
„Csináltuk tovább, hússzor, huszonötször. Ugráltunk le-föl, szállt a por a deszkapadlós második emeleti folyosón. A tenyerem is fájt már, és csupa piszok volt, vörös volt, égett. A nadrágom csupa piszok volt, az alsónadrágom elrepedt, éreztem, az ülepemen. A verejték csiklandozta az orromat, nyakamat, meg a fejem bőrét is, és egyszer felállás közben a kezem fejével lopva megtörültem legalább az orrom tövét, mert nem álltam tovább a csiklandást. Aztán még egyszer, még kétszer; így kentem rá az arcomra egy csomó sötétszürke piszkot. Végül kezdett egyre lassabban menni a felugrás. Remegett a lábam. Szédültem is. Kár volt, gondoltam, kár volt ennek a hülye Medvének annyit okoskodni Schulzéval.
De lehetséges, hogy már így gondoltam: Schulze tiszthelyettes úrral.”
Az egyik újonc, Orbán késve kínálja meg a Merényi csapatához tartozó Burgert, aki kiveri a kezéből a süteményes csomagját. Shulze újra bejön a szobába, észreveszi, hogy mi történt, felelősségre vonja Orbánt, a fiú magyarázatképpen beárulja Burgert. A tiszthelyettes kis büntetést szab ki Burgerre, és nagyot az árulkodó Orbánra.
„Schulze szelíden, igaz jóakarattal beszélt hozzá.
- Egy hétig jelentkezik ébresztőre - mondta. - Megértve?
- Igenis.
- Tudja, hogy ezt miért kapta?
- Igenis - mondta Orbán.
- Miért?
Orbán azonban nem tudta, s most csak zavartan hallgatott - Hogy megtanulja - magyarázta Schulze -, hogy nálunk nincs árulkodás. Ez rongy emberek szokása. Nem vádasko dunk a bajtársainkra. Megértve?”
Orbán ennyivel még nem ússza meg, reggel mosakodásakor Schulze irányításával Merényi és Burger megleckézteti őt, sőt egész nap el kell viselnie társai piszkálását.
Medve nehezen találja a helyét, sokat ügyetlenkedik, ahányszor hibázik, a büntetést mindig az egész hálóteremmel hajtatja végre. Levelet ír édesanyjának, őszintén leírja, hogy rosszul érzi magát, haza akar menni, de ezt a levelet így nem küldheti el, ezt még a jóindulatú magyartanár, Marcell főhadnagy sem engedheti meg.
Az újoncok felett Merényi és társai teljhatalommal rendelkeznek, az egyik éjszaka egyesült erővel támadnak Medvére. Tízen-húszan összeállnak, porolókorbáccsal és összecsavart törölközőkkel jól összeverik. Erre Bébé és Medve is másképpen emlékszik. Medve kézirata szerint nagyon gyáva volt, kegyelemért esdekelt, közel állt a síráshoz. Bébé azonban nem érti, miért így írta le ezt az éjszakát Medve, hiszen nem így viselkedett, egyáltalán nem volt gyáva. Nyilván valami célja volt ezzel a ferdítéssel, az éjszakai verésre valójában egészen másképp reagált.
„Amikor megrohanták őt a sötét hálóteremben, se nem könyörgött kegyelemért, se nem jajgatott, se egy árva szót nem szólt. Egy hang nem ki nem jött a torkán, s ezt én a mai napig nem felejtettem el. Félelmetes volt a némasága. Olyan félelmetes, hogy nemcsak én éreztem annak, hanem mindenki. Szeredy is, Colaltó is, még maguk Merényiék is. Annyira, hogy Medvét soha többé nem pokrócozták meg, noha pofont és verést még persze még kapott bőven éveken át. De ettől a némaságtól megijedtek.”
Második rész:
Már öt hete vannak az intézet falai között, Medve kivételével egyre jobban alkalmazkodnak az iskola rendjéhez az újoncok. Harmincnégy év távlatából nehéz szétválasztani a napokat, hiszen a rutingyakorlatok, a percre pontosan ismétlődő napirend összemossa az időt, Bébé sem tudja az eseményeket pontos időrendbe szedni.
„Nem tudom kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket. Pedig szeretném. Igaz ugyan, hogy mindez és még sok más is, amit majd el kell mondanom, egyszerre volt érvényes, egy időben. Medve fekete zubbonya akasztott meg az elbeszélésben. Ehhez is, mint a hálóterem egész képéhez, minden kis mozzanatához és minden részlethez előzmények hosszú sora fűződött, sőt folyományok, következmények, később történt dolgok tartoztak hozzá, melyek visszamenőleg, visszahatólag egészítették ki a jelentését, tették teljessé az értelmét; s kölcsönös vonatkozások és kapcsolatok indáztak keresztül-kasul mindent. Mégis, ha nem az időrend egymásutánjában mondom el a történteket, az elbeszélés menete, amely amúgy is hajlamos önkényes értelmezések felé terelődni, kikerülhetetlenül hamis hangsúlyok, egyoldalú szempontok, esetleges, torz, részleges nézőszögek belekeverésével rendezi el az anyagot; mert valamilyen - bármilyen, megszokott és ismert - rend mindig ráerőszakolja magát a rendezetlen dolgokra; s talán éppen a lényeget sikkasztja el: a rendezetlen dolgok még ismeretlen, valódibb rendjét.
Mi hát a lényeges? A múltnak abból a parányi töredékéből, amit Medve kézirata és az én emlékezetem szinte elég önkényes szeszéllyel őrzött meg, nem tudom biztonsággal kiválasztani, hogy melyik a döntően szükséges részlet, és melyik az elhagyható.”
Az újoncok októberben megkapták a csukaszürke egyenruhájukat, és beosztották őket a századukba is a helyükre, megkapják a rendes beosztásukat. Bébé először örömmel gondolt arra, hogy most már majd fokozatosan megszüntetik újonc mivoltukat, ez azonban csak téves ábrándnak minősül. Később rájött, hogy minden évfolyam minden ősszel megkapja a szokásos újonckiképzést, ezért nem szükséges őket különvenni.
Bébé hamar elfogadja Schulze korlátlan teljhatalmát. „Bognárt lehetett szidni, de Schulze fölötte állt a személyes érzelmeinknek. Nevetséges és fölösleges lett volna gyűlölni. Azt sem kívánta tőlünk senki, hogy szeressük, valahogyan mégis ez látszott a könnyebb útnak. Merényiék pedig a kegyencei voltak Schulzénak, a segédei és helyettesei.”
Merényiék, bár Bébéékhez hasonlóan másodévesek, de évismétlők révén idősebbek voltak társaiknál, korlátlan hatalmukat az újoncok felett - egyelőre úgy tűnt - semmi sem ingathatja meg.
Az intézet zárt világában mindennek külön jelentése van, a leghétköznapibb dolognak is óriási jelentősége van, egy zsíros kenyérnek, egy forró kakaónak.
Medve egyik kedvenc étele a zsíros kenyér, Varjú kiveri az uzsonnára kapott zsíros kenyeret Medve kezéből. Merényi szétnyomja Medve padján, majd egyik társával, „Muff” kutyával megeteti. Medve összeroskad, nem is figyel a zsírpacaira, a bejövő némettanár véletlenül beletenyerel, így büntetésképpen egy hétig kihallgatáson kell jelentenie, hogy a terem nem disznóól. Még nem járt le a büntetése, mikor meglátogatja őt az édesanyja, és nem tudja, hogy magyarázza meg neki, hogy haza akar menni.
„Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele. Ha tudná, amit mondani akar, akkor sem tehetne egyebet, mint hogy a hallgatásra bízza. Ámbár a padon üldögélve, ahogy a sapkáját forgatta a kezében, még abban sem volt biztos, hogy akarja-e egyáltalán közölni anyjával mindazt, amit a világról tud.”
Anyja természetesen nem viszi haza, próbálja megértetni a fiával, hogy ez egy nagyon jó iskola, és milyen nagy dolog, hogy majd egy biztos jövő vár rá. Az anyja nem is igazán érti a fiát, hiszen semmivel sem indokolja, hogy miért akar hazamenni, miért érzi rosszul magát. Ahogy elment az édesanyja, szinte rögtön utána már azt várta, hogy mikor jön. Teljes letargiába süppedt, gépiesen csinálta a feladatokat, de igazából semmi sem érdekelte, csak az édesanyja látogatására gondolt.
Október végén fényképészhez ment a század, és Öttevényi a barátja, Jaks Kálmán védelmében szembeszállt Merényiékkel.
Bébé megszakítja az elbeszélés menetét egy kis kitérővel. Felelevenít egy régi emléket, amikor találkozott Jaks Kálmánnal, ezerkilencszáznegyvennégy nyarán, amikor Szeredyt, a hadbíróság távollétében megfosztotta rangjától, és golyó általi halálra ítélte. A tárgyalást és az ítélet végrehajtását azért kellett a vádlott távollétében megtartani, mert nem sokkal éjfél után, öt órával az elfogatására kiküldött tiszt előtt, egy idegen százados megzörgette az ablakát. Ez a százados volt Jaks Kálmán, aki még épp időben tudta figyelmeztetni Szeredyéket. Jaks továbbra is Váradon maradt, Szeredy Bébével és Magdával egy hamísított paranccsal indultak Budapestre.
„Arra gondoltam, hogy Öttevényinek volt a barátja. Arra gondoltam, hogy nagyon nem szeretném, ha bajba keveredne most Váradon. A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél. A civilek is össze vannak kötözve, a Himalája hegymászói, a szerelmesek, mert másként nem megy a dolog. Mi azonban ráadásul tudtuk, hogy mindenen túl mindnyájan külön mérkőzést játszunk a magunk sorsával. Ha Jaksot agyonlövik egy falnál, ez az ő dolga lesz. Téves, hamis és fölösleges volna ehhez bármiféle részvétünk, hiszen hozzá sem tudunk szólni, és azt sem tudjuk megmondani, vajon végleges vereséget szenvedett-e, vagy éppen fordítva, alaposan kicsellózott ilyen módon a sorssal. Nem ismertük a játékszabályait, csak azt tudtuk, Szeredy is, Medve is, én is, maga Jaks is, hogy egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja az ő nagy mérkőzését, és senki emberfia nem jöhet a segítségére. Ezért volt szívósabb és tartósabb a mi kötelékünk, mint a hegymászóké vagy a szeretőké, mert ez a tudás is eleve bele volt szőve.”
Bébé ezután folytatja a diákkori cselekmények menetét, Öttevényi történetével. Öttevényi kicsapatása teljesen jelentéktelen, mindennapos eseménnyel kezdődött. Merényiék rendszeresen dézsmálták társaik otthonról kapott csomagját, amely ellen soha senki nem mert szólni. Mikor Merényiék elvették Öttevényi noteszát, majd elszedték Jaks almáit, pogácsáit és ceruzáit, Öttevényi olyat tett, amire addig nem volt példa az intézmény történetében. Panaszt tett. Öttevényi jeles tanuló volt, eddig semmi probléma nem volt vele, amikor feliratkozott panasztételre, a napos megpróbálta lebeszélni, ő azonban nem tágított. A napló a panaszbeírással Schulzéhoz, majd a századirodába került, innentől már nem volt visszaút. Öttevényi noteszának bejegyzései és rajzai miatt mindenkit kihallgatásra rendeltek, mindenki ellene vallott. A fiút a tanári kar ítélete alapján az összes középiskolából egy évre, a katonai alreálból örökre kicsapták. A diákok is kivetették maguk közül, egyszer ugyan megverték, de utána levegőnek nézték, megvetették.
Öttevényi nevét távozása után már csak egyszer ejtették ki, tévedésből. Marcell főhadnagy a fényképek kiosztásakor a névsor szerint mondta a neveket, és abban még az ő neve is szerepelt. Öttevényi esete után Schulze egyre-másra büntetéseket rendez, egymást érik a szekrény- és tanszerláda-ellenőrzések.
Bébé lassan kezd összebarátkozni Szeredyvel. Medve még mindig nehezen szokja az intézet fegyelmét, egyre-másra összetűzésbe keveredik Schulzéval. Majd újra egynapi fogdába kerül, mert mérgében a saját zsíros kenyerét levágja a földre, amikor látja, hogy Merényiék a legszebb szeleteket kiválogatják maguknak.
Egyik éjszaka próbariadó volt, majd két nap múlva Medve ágyát vetetlenül találták. A fiú megszökött. Tervét még a kápolnában eszelte ki, ahová református létére járt minden reggel a jeles tanuló, a mélyen vallásos Tóth Tiborral. Medve végül is önként visszatért, Menotti százados vette észre, hogy egy növendék ólálkodik a külső vashíd közelében. Azonnal fogdába került, majd kihallgatták, és az édesanyját is behívatták, aki most már hazavinné a fiát, de Medve már nem akar vele menni.
Medvének társai között sem lesz nagyobb baja a szökéséből, Varjú erőtlen próbálkozását sikerrel veri vissza.
Hosszú ősz köszöntött be, és az iskola monoton rendjét semmi nem zavarta meg, ismerték már az épület minden zegzugát, a tiszthelyettesek szokásait, a tanárok módszereit, már nem jelentett számukra semmi újdonságot.
„Ismerős volt a visszhangos, hatalmas étterem, villacsörömpölésével, tengermorajlásával, zenekari esztrádjával, a császár életnagyságú olajfestményével. Ismerős volt az óraütés hangja, a hipermangán íze, Schulze acélgyűrűje a bal keze kisujján. Ismerőssé vált ez az egész, idegen világ, de azért majdnem ugyanolyan átmenetinek éreztem, mint az első napon. És semmilyennek. Csinálta az ember, amit kellett, egyelőre. Egyelőre? Meddig? Örökké. Vártunk valamit. Tudtuk, hogy hiába várjuk. Sosem lesz itt semmi. Meneteltünk kettős rendekben a patak két ága között, a töltésen, énekeltük a régi bakanótákat, vadul nekieresztve hangunkat, 'Göndör hajam rövidre, göndör hajam rövidre...', és bokáig sároztuk a cipőnket a csúszós vagy tapadós híg latyakban, míg egy szép napon, december első hetében, le nem esett a hó.”
Harmadik rész:
Medve egy újabb fegyelmezetlenség miatt két napot fogdában töltött, majd alighogy kijött, kórházba került, mert az orra tövében meggyűlt egy seb. Magas láza lett, a fél szeme teljesen bedagadt, az arca szinte a felismerhetetlenségig eltorzult.
A kórházban mintha egy másik világba került volna. Mindenki kedves vele, az orvosok éppúgy, mint a felsőévesek, Medve számára olyan ez a hely, mint a béke, a nyugalom és a boldogság szigete. Ahogy jobban lesz, értékelni tudja a remek kosztot, az intézethez képest sokall nyitottabb világot. Három nap múlva szobatársai elhagyják a kórházat, így Medve egyedül maradt a kórteremben.
„Hosszú, változatos, érdekes idő volt ez a három nap. Egész korszak szinte, tartalmas, gazdag korszak Medve életében. Kereteiben a múlt század hatvanas éveitől, sőt 1532-től a jövő századig terjedt; mert a vacsorát Majvald néni hozta be, és bent maradt mindig beszélgetni egy kicsit, pletykálódott saját ifjúsága emlékeiből és a városka török ostromáról, pontos nevekkel, adatokkal, a királyról, amikor a környéken vadászott egyszer, már jóval a kiegyezés után, Deák Ferencről, akit szintén kiszolgált egyszer, meg a Hétforrás történetéről. Továbbá Rupp növendék úr eperjesi tornácos szülőházától a Déli sarkig terjedt térbelileg, de ez mind csupán a keret, foglalat, külső fércelés volt hozzá. Dús lényege, áradó bősége nem ebből állt. Amikor két napig magában maradt Medve a négyágyas szobában, s ismerte már a reggeleket, délelőttöket, alkonyatokat, a kis kórház teljes-szélcsendes, alig rezzenő életét, akkor derült ki, hogy minden, a leszálló este órájának legismertebb, legsemmitmondóbb pillanata is izgalmasan új és olyan gazdag, mint valaha gyerekkorának hosszú, unalmas délutánjai voltak.”
Hamarosan új társakat kap a kórteremben, de most már ő számít őslakosnak, ő mozog otthonosan a kórtermekben.
Már a fekete hajnali séták jöttek, mikor Medve visszakerült a századához. Egy darabig még járt kötözésre, és könnyített gyakorlatokat kellett csak végeznie, de idővel minden kivételes helyzete megszűnt. Hiába találkozott volt betegtársaival, magatartásukban már nyoma sem volt a kedélyességnek és a barátságosságnak. Ugyanolyan hidegen, elutasítóan viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Egyre nagyobb izgalmat jelentett a téli szünet közeledte. A karácsonyi szünetre Bébé már Medvével és Szeredyvel egy kupéban utazott haza. Az otthoni világ egy külön közeg, más a nyelvezet, az intézeti argót otthon meg sem értenék. A növendékek nem járnak össze a szünetekben, nem ismerik egymás családját. Czakó azonban egyszer mégis elhívta magához Bébét, majd együtt mentek el moziba a Kálvin térre, ahol véletlenül Medvével találkoztak, majd mozi után Bébé együtt ment vele a Kálvin térig.
A szünet utáni vonatúton visszafelé az iskolába a növendékek mindig arról álmodoztak, hogy visszatértükkor Schulze áthelyezésének, lefokozásának, előléptetésének, vagy halálának híre fogja őket fogadni. Az előléptetés a legvalószínűbbnek ezerkilenzszázhuszonöt őszén látszott, Bébéék ekkor már negyedévesek voltak. Most már őket is beosztották század-, szakasz-, és rajparancsnoknak az alsóévesekhez. Schulze áthelyezése azonban nem bizonyult igaznak.
Bébé Szeredy mellett ült, mint az elmúlt két évben mindig. Medvével pedig együtt szerkesztették az újságot.
A felsőévesek nem tudtak napirendre térni egy újonc felett. Apagyihoz hasonló növendékkel még sem ők, sem tanáraik nem találkoztak. A parancsszavakra nem hallgatott, a felsőévesek utasításait mintha meg sem hallotta volna. A tiszthelyettesek sem tudnak konokságával mit kezdeni, képtelenek betörni. Az elsőévesek állandóan verték, gyötörték Apagyit, miután tudta, hogy csak magára számíthat, ezért ha már nagyon tartott a társaitól, egyszerűen elővette a bicskáját. Ez egy rövid időre nyugalmat biztosított neki. Ez a béke azonban nem tartott sokáig, Apagyit egyik éjszaka a társai a saját bicskájával sebesítették meg. Végül az édesapja vitte haza a fiát, miután felgyógyult.
Beköszöntött a december, Bébé játszott a focicsapatban Merényiékkel. Egypáran: Bébé, Szeredy, Medve és a többiek örömmel készültek a Mikulás-műsorra.
Mufi Merényiék sérthetetlen köréhez tartozott, ugyanúgy, mint Varjú. Merényiék üzleteltek. Mufi Halász Petárral és Kmetty Marcival továbbfejlesztette az üzletet. A legnagyobb értéke a zsíros kenyérnek volt; jól ment az üzletük, hiszen mindennap dupla tízórait ettek. Varjúnak nem tetszett próbálkozásuk, Mufi nem viselkedett elég óvatosan. A Mikulás-nap előtti ünnepélyen Merényi, Homola és Varjú kikutatta Mufi tanszerládáját, és elvették az üzleti naplóját is. Először Bébé nem igazán értette, mi történt, hiszen minden nyíltan folyt, később kiderült, Merényiék átvették az üzletet.
A Mikulás-ünnepély pedig váratlanul nagyon jól alakult. Engedélyt kaptak, hogy a hálóteremben leválasszanak egy részt a színpadnak. Bár az utolsó percben át kellett írni a műsort, mely vaskos, egyértelmű trágárságokból állt. Pillanatok alatt mindent át kellett alakítani, az előadás kezdete lázas lidércálomnak tűnt.
A folytatás azonban másképp alakult, mivel a régi műsort már mindenki ismerte, az új szövegek, a sebtében átalakított jelmezek nagy sikert arattak.
Medve és Bébé elkezdett együtt dolgozni egy kockás füzeten, teljesen lefoglalta őket ez a munka, csak később tűnt fel nekik, hogy Varjú és Mufi között mennyire megromlott a viszony. Mufi végül teljesen elszigetelődött, de úgy látszott, bármi is történik vele, bukása miatt Bébé helyzete nem fog romlani. Most már olyanok is, mint Inkey meg Matej is nyugodtan ugráltathatták. Mufi végül pofon vágta Varjút, így párbaj lett a vége. Senki sem tudta elképzelni, mi lesz ebből, hiszen Mufi sokkal erősebb, jobb felépítésű volt, mint Varjú. Merényiék azonban este kivitték Mufit az árnyékszékre, betömték a száját, kilógatták az ablakon, majd jól összeverték, így a párbajon Varjú már azt csinált vele, amit akart.
Medvéék egyre többet írnak Bébével egy kockás füzetbe.
Medvének kiújul egy régi sérülése és kórházba kerül, két nap múlva Bébé belázasodik, és ő is a kórházban köt ki. Azonban nem egy szobába kerülnek, és Medvét másnap már el is bocsátják, de sikerül kiügyeskednie, hogy pár nap múlva visszakerüljön, sőt még azt is ki tudta könyörögni a kórházi altiszttől, hogy egy szobába tegye Bébével. A kórházban remekül érezték magukat, és nagyon jól haladtak a drámai költeménnyel. A kórházból tíz nap után, márciusban tértek vissza századukhoz.
Azonban vészjósló hangulat fogadta őket, Bébé ágyát felforgatták. Szeredy a német szótár segítségével tudatja Bébével, hogy Merényiéknek a kockás füzettel van bajuk, Merényi később el is veszi a fizetet, Medve is megharagszik rá, mert úgy érzi, hogy elárulta őt. Bébé tisztában van vele, hogy nagyon nagy bajba került, de Szeredy segítségével a nagy verést sikerül elkerülnie, és úgy tűnik, az ügynek nem lesz folytatása. A többiek is újra befogadják maguk közé, egyedül Medve nem hajlandó neki megbocsátani. Medve viselkedése ugyanolyan kíszámíthatatlan volt, mint újonc korában. A húsvéti szabadságról visszafelé utazva, a vonaton Varjú egy értelmetlen fogadást ajánlott Medvének. Medve elfogadta az ajánlatot, és amire senki sem számított, meghúzta a vészféket, csak a vasutasok és Menotti százados jóindulatán múlott, hogy nem lett belőle nagyobb baj. Varjú így természetesen rögtön érvénytelenítette a fogadást. Az intézetben régen várt hír fogadja a növendékeket, Schulze tiszthelyettest Jutasra vezényelték. Az új elöljárójuk a jóindulatú Balabán tiszthelyettes lett.
Bébét újra befogadják maguk közé Merényiék, magukkal viszik esti portyájukra, amikor megdézsmálják társaik csomagját. Úgy tűnik, Bébé viszonya rendeződött Gerebennel, Szabó Gerzsonnal, sőt Merényivel is. Visszakéri tőle a kockás füzetet, de várakozásával ellentétben Medve egyáltalán nem örült a visszaszerzett kincsnek, egyszerűen széttépte.
„Ez volt a bajom amikor Medve széttépte a füzetünket, bár neki fogalma sem lehetett róla, hogy bennem romlani, pusztulni kezdett valami. Olyasmi, ami eddig még soha nem romlott el - a legnehezebb, legnyomorultabb időkben sem -, annyira, hogy eddig nem is tudtam a létezéséről, szakadatlan működéséről, szükségességéről; csak most, amikor szívszorongva láttam, hogy a zsíros kenyéren és a jókedvünkön kívül, valamennyi ismert és néven nevezhető, fontosnak vélt dolgon kívül még mi minden hiányozhat az embernek, s hogy a nyomorúságnak még másféle, elképzelhetetlen rétegei is léteznek. Lehet mélyebbre esni a földnél.”
Medve újabban Tóth Tiborral kezdett barátkozni, mivel Balabán nem tudott rendet tartani, Medve nyugodtan át tudott hozzá járni a B osztályba. Tóth Tibor Medve baráti közeledését kimért udvariassággal fogadta, bár semmivel sem bátorította, de el sem zárkózott tőle. A pünkösdi ünnep előtt Medve kibékült Bébével. Nagyjából ebben az időben történt az is, hogy Varjú egyre többet kereste Tóth Tibor társaságát, végül Merénylék pártfogásukba veszik a fiút. Medve még megpróbálja barátságát felújítani Tóth Tiborral, de a fiú mindig elutasítja.
„Tóth Tibor arcvonásai mérhetetlenül sokat ígértek Medvének. Felismert bennük egy megnyugtatóan ősi mintát, rokonságot, eredendő összetartozást; öröktől fogva meglévőt, ami mégis él, vagyis változó és megfoghatatlan s valahogyan az övé. Valósággal megfájdult a szíve, amikor Tóth így kiadta az útját. De aztán, amikor később többször is látta Varjúval, szerencsére olyan vad féltékenység fogta el, ami már képtelenség volt mindenestől. Talán csak mégsem szeretett bele ebbe kiállhatatlan, szenteskedő kis hülyébe, mintha lány volna? Belül, titokban kénytelen volt nevetni saját magán. Vonzódott Tóth Tiborhoz, és lenézte mélyen, külön a durvalelkűségéért is. Eléggé bántotta őt ez az egész zavaros, természetellenes dolog, de lassan beletörődött. Beletörődött, hogy nem barátkozhat vele; beszélgetni úgysem tudtak, Medve ostobának tartotta, mulyának, pökhendinek.”
Merényiék Tóthot Halász Petár helyére ültette az asztalukhoz. Bébét pünkösd hétfőjén kitették a focicsapatból, bár arra számított, hogy teljesen kétségbe lesz esve, de sokkal kevésbé rázta meg az eset, mint ahogy gondolta.
Közeleg a házibajnokság, ahol Bébééknek sokkal jobbak az esélyei, mint Merényiéknek. A sportbajnokságot elhalasztják egy héttel. A versenyek előtti utolsó éjszakán piszkálni kezdték Medvét, aki kihívja Homolát. A párbajukat végül Merényi állítja le, erre Medve őt hívja ki a párbajra.
„Medve kirántotta Homola kezéből a korbácsot, és odadobta Merényinek.
- Gyere te közelebb - mondta. Remegett a hangja. A szeme olyan feketén villogott, hogy rossz volt nézni. - Vesd le az inged!
Merényi elsápadt. Mozdulatlanná dermedve meredt Medvére.
- No mi lesz? - mondta Medve. - Meg vagy ijedve? Kaphatsz te is egyet a pofádba.
Elvesztette az eszét. Soha életemben nem mertem volna kiállni még Homolával sem. Merényi hirtelen ledobta az ingét, áttette a korbácsot a jobb kezébe. Medve egy pillanatra sem várt, végigvágott rajta. Merényi ügyesen védett, és hátráltatni kezdte őt. Láttam, hogy Medve csuklóján kibomlik a zsebkendő; bal kezével odanyúlt, lerántotta, és hátradobta valahová, nem nézte hová esik, csak az ellenfelét nézte. Merényi az arcához kapott; megelégelte, földhöz csapta a korbácsot, és hátralépett. Helyet adtunk neki.” Merényi bicskát rántott elő, és azt üvöltötte Medvének, hogy térdeljen le. Medve végül is megtette, és Merényi ekkor a saját tenyerébe vágta a bicskáját, miközben gyávának nevezte a fiút.
Merényi másnap nem indult a házibajnokságon, Medve megnyerte a magasugrást és a százméteres síkfutást, Szeredy és Szabó mögött a harmadik lett a súlydobásban, Bébé is elért egypár jó helyezést.
Bébé próbálja meggyőzni Medvét, hogy most remek lehetőség lenne, hogy fellépjenek Merényiék ellen, úgy tűnik, megérett rá a helyzet. Medve azonban mérgesen utasítja el Bébé javaslatát.
Bébét másnap maga Varjú hívja focizni, ő azonban egy sportsérülésére hivatkozva nem megy. Érezni lehetett, hogy valami változás készülődik. Pár nap múlva aztán teljesen váratlanul nem vonultak ki terepgyakorlatra, hanem elkezdtek mindenkit kihallgatásra rendelni Hanák főtisztelendő úrhoz. Elvitték Merényiéket, majd nem sokkal utánuk Bognár tiszthelyettes vitte le Varjút, Burgert, Szabó Gerzsont és Halász Petárt. A többi növendéket hármasával rendelték be.
Kiderült, hogy Tóth Tibor már négy napja állandóan a papnál ült, és egyfolytában beszélt. Homolát, Gerebent, Merényit, Szabó Gerzsont, Halász Petárt, Burgert azonnal kicsapták. Rejtélyes módon egyedül Varjúnak sikerült elkerülnie a kicsapatást, mindössze két nap fogdát kapott. Visszajött, de végig a többiek büntetésétől rettegett. Vakbélpanaszokat szimulált, és a kórházból már nem ő se tért több vissza az intézetbe.
„Sokféle rejtély maradt megoldatlanul Merényiék nyomában. Néztük a hűlt helyüket értetlenül, jártunk kissé szédülve, szinte elgyengülve a váratlan könnyűségtől, szívtuk a levegőt, és káprázott a szemünk.
Tóth Tibor egyedül csinálta, ez volt a legmegfoghatatlanabb. Nem beszéltünk az egészről, egymás közt sem, vele még kevésbé. Aztán később sem beszéltünk róla, szégyelltük, mert hazug, hamis dolog volt. Zavarba hozott bennünket, mert az eredménye mégis az igazsághoz hasonlított. Én az éreztem, hogy nem így kellett volna ennek megtörténnie.
Merényiék játszva kidobhattak volna bárkit, Tóth Tibort, Öttevényit, őket azonban senki, hiába csináltunk volna akármilyen összeesküvést. Valami mégis aláaknázta lassan Merényiék hatalmát, ez csak most kezdett látszani, utólag. Tóth Tibor, akármennyit szenteskedett, csodákra sem volt képes. Inkább csak a kegyelemdöfést adta meg egy ingó rendszernek, s elég csúnya, szinte igazságtalan, kegyetlen kegyelemdöfést. De hogy voltaképpen hogyan és miért csapták ki őket, ez rejtély maradt.”
Nyugodt időszak köszönt be, Tóth Tibort ugyan megpróbálják megverni, de Medvének és Szeredynek sikerül őket leállítani. Medvéék nem Tóthot akarták védeni, inkább unták már a sok veszekedést.
Aztán beköszöntött a meleg, és a negyedéves növendékek a forró nyárban egész sok uszodai programot tudtak kiügyeskedni maguknak. Bébé azon gondolkozik, hogy hívták Szeredynek azt a furcsa dzsesszhegedűjét.
Meg is kérdezte tőle ezt a Lukácsban. De ez már nem 1957-ben, hanem később történt. Az idő alatt Bébé Medve kéziratával foglalkozott. Szeredy most megint Magdával élt, annak a brassói zsidó fényképésznek a lányával, akit 1944-ben ő bújtatott Nagyváradon, aki féltékenységből egy fontos katonai iratot lopott el tőle, amiért halálra ítélték a férfit, ami elől sikerült Pestre szökniük. Aztán Magda mégis máshoz ment férjhez, és tizenkét évig nem is találkoztak. Szeredyt később rehabilitálták és a rangját is visszakapta, sőt alezredessé léptették elő.
„Volt egy asszony Budapesten, akit még lánykorából ismert. Azzal szeretett csak együtt lenni. Kedves, csöndes, elég csinos nő volt, elromlott házassága már jóval előbb. Aztán valahogyan mégis a szeretője lett Szeredynek, s attól fogva mind a ketten azzal gyötörték magukat és egymást két és fél évig, hogy próbálgatták ezt abbahagyni. Az asszony végül határozott lett, s szakítottak, és egy gyerekkori ismerősével találkozgatott, az egyetlen lánnyal, akit szeretni tudott. A lány is férjnél volt, később mégis Szeredy szeretője lett. Az asszony végül szakított a férfival, aki rövidesen megnősült. Akkor kiderült, hogy mégsem volt végleges a szakításuk; Szeredy tulajdonképpen nagyon megszerette a nőt. Aztán ötvenhétben, amikor összeköltözött Magdával, amit mindig szeretett, kiderült, hogy a feleségét is ugyanúgy megszerette házasságuk hat éve alatt. Azon a nyáron kétszer költözött vissza hozzá, harmadszor pedig, már szeptemberben elment a Mátrába.” Örökre ment el, pár hónap múlva persze visszajött, és most újra itt álltak Bébével a Lukács uszodájában. Így felelhet Bébé kérdésére; a hangszert szaxoviolának hívták, a hegedű és a szaxofon szerencsétlen keresztezéséből született. Mikor 1926-ban lezárták a negyedévet, a végzett növendékek tíznapos kirándulásra mentek, Komáromból hajóval jöttek le. Ennek a felidézésével fejezi be Bébé az emlékezést.
Ezt a furcsa hangszert pengette éjszaka a fedélzeten Medve, miközben hárman elszívták Bébé utolsó cigarettáját.