Herman Anna
KÖTELEZŐK RÖVIDEN
Középiskolásoknak
(Tartalom)

Második rész:
Csokonai Vitéz Mihály
E. T. A. Hoffmann
Alexander Szergejevics Puskin
Katona József
Eötvös József
Kemény Zsigmond
Jókai Mór
Szigligeti Ede
Vörösmarty Mihály
Arany János
Petőfi Sándor
Madách Imre
Stendhal
Honoré de Balzac
Gustave Flaubert

 

Csokonai Vitéz Mihály
/1773-1805/

 

Apai ősei üldözött református lelkészek voltak Nyugat- és Felső-Magyarországon, apja Csokonai József, borbélysebész. Édesanyja, Diószegi Sára, korán özvegyen maradt, két fiát nehezen taníttatta a kollégiumban. A debreceni kollégium a kultúra központja, bár konzervatív, egyházi intézmény, de nem elmaradottabb a többi iskolánál. 1770 körül oktatási reformot hajtottak végre, bár ez a régimódi professzorok ellenállása miatt csak részleges volt. Az országban itt tanított elsőként kémiatudományt Hatvani Lajos; Szilágyi Sámuel itt fordította le Voltaire Henriade című művét, és ebből az intézményből terjedt el országosan Maróthy György munkásságának köszönhetően a zenei nevelés. Az intézményt nem véletlenül nevezték a „szegények iskolájának”: nagyon sok jobbágygyermek itt ismerkedett meg a tudományokkal. Itt tanult Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám. 11 évesen már az iskola poéta-klasszisát végezte, ami a mai gimnáziumi első osztálynak felelt meg. Tanárai is hamar felfedezték tehetségét, remek memóriája volt és kiváló nyelvérzéke, latinul már gyermekfejjel irodalmi szinten verselt és út, hamar megtanult olaszul, görögül, franciául, és természetesen németül. Ismerkedett az angol, a héber, az arab és a perzsa nyelvel.
Csokonait 1785 körül Háló Kovács József a költészettan-tanára fedezte fel, mint csodagyereket. Mentora, szellemi vezetője Földi János volt, az ő közvetítésével kezdett 1792-ben levelezésbe Kazinczyval. 1790 körül diáktársaival olvasótársaságot alakított, egymás között nyelvek szerint felosztva tanulmányozták a nyugati irodalmat. Csokonai az olasz nyelvet választotta, ebben az időben a manierista rokokó ízlés állt hozzá a legközelebb. Első fennmaradt verskísérletei iskolai feladatnak készültek, előre megadott témákra kellett verset írnia. 1793-ban felajánlotta a pesti színjátszóknak a színműveit többek között A méla Tempefőit.
Első költeményei a Magyar Hírmondóban jelentek meg, később Kármán lapja, az Uránia is közölte alkotásait. 1794-ben művei gyűjteményes kiadását tervezte, ezt azonban már nem tudta megvalósítani. Ebben az évben születtek rousseau-i, voltaire-i bölcselő költeményei; Az estve /egy korai változata már 1789-ben elkészült/, A Konstancinápoly, Az álom. Holbach egyik művét is ekkor fordította magyarra A szamár és a farkas címmel. 1793-1794 között szövődött szerelmi viszonya egy asszonnyal, aki valószínűleg Földi János felesége volt. Ez a mélyen titkolt szerelmi kapcsolat váltotta ki szerelmi költészete legszenvedélyesebb hangjait. A Laura, majd többnyire Rozália néven szerepeltetett versei később változtatásokkal beépültek a Lilla-ciklusba.
Iskolai szabályszegései miatt többször az iskolaszék elé idézték, másodszor megfosztották osztálytanítói tisztségétől. A kollégium ebben az évben Kiskunhalasra küldte, hogy egy ünnepélyen beszédet mondjon, innen nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre utazott. Itt felkereste kora neves irodalmárait, találkozott Dugonics Andrással és Virág Benedekkel, valószínűleg a Vérmezőn tanúja volt Martinovics és társai kivégzésének.
1795-ben kicsapták a kollégiumból, valószínűleg több ok miatt hozta a kollégium törvényszéke ezt a súlyos döntést. Csokonai 1794-től volt tanuló és tanító egyszerre, diákjai rajongtak az óráiért, szórakoztató, formabontó órákat tartott, előadásit gyakran nem a teremben, hanem a közeli Nagyerdőben tartotta meg. A professzorok féltékenyek voltak rá, úgy gondolták, a magatartása is túlságosan formabontó, gyakran együtt tivornyázik tanítványaival, kollégáit pedig nemegyszer a diákok előtt is megsértette. Az iskolai tanács azonban akkor hozta meg súlyos ítéletét, mikor kiderült, hogy részt vett Martinovicsék kivégzésén, sőt, diákjai előtt célzásokat is tett az eseményre.
1795-1796 között barátai biztatására jogot tanult Sárospatakon. A pataki református kollégiumban elevenen éltek még a kuruc hagyományok, az oktatás is szabadabb volt. A pataki kollégiumban már magyarul folyt az oktatás, amikor Csokonai ellen az egyik vádpont az volt a debreceni kollégiumban, hogy búcsúbeszédét magyarul mondta. A törvénytudományt hamar elsajátította, de a paragrafusok sivársága, lélektelensége elriasztotta, és hamar elhagyta Patakot. 1796-ban Pozsonyba ment az országgyűlésre, bízva abban, hogy talál pártfogót versei kiadásához, de nem járt sikerrel. Megjelentette a Diétai Magyar Múzsa című verses újságot, mely országgyűlési tudósításokat is tartalmazott, kísérlete az érdektelenség miatt azonban kudarcba fulladt, a legtöbb példány eladatlan maradt.
Komáromba lapalapítási tervekkel érkezett, ezt azonban nem tudta valóra váltani. Itt ismerkedett meg Vajda Juliannával, Lillával, egy komáromi kereskedő lányával.
Hogy családot alapíthasson, a keszthelyi Georgikonban és az új csurgói gimnáziumban is megpályázott egy tanári állást, próbálkozásai azonban nem jártak sikerrel. Lillát közben szülei férjhez adták egy gazdag kereskedőhöz.
Komárom után dunántúli nemesek falusi kúriáiban talált menedéket, majd egy évet töltött Sárközy István szolgabíró kastélyában. Ebben az időszakban írta A tihanyi ekhóhoz, A magánossághoz, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor című verseit, és 1788-1789 telén Dorottya című vígeposzát, mely a korabeli vidéki életet mutatja be. 1799 májusában segédtanár lett a csurgói református gimnáziumban, tanítványai két színdarabját is előadták: a Culturát és a Karnyónét. Előbbi darabjában a diákok elénekelték a Rákóczi-nótát, amiért megrovást kapott az iskola egyébként haladó szellemiségű patrónusától, Festetics Györgytől.
1800 telén - zsebében két forinttal - hazagyalogolt Debrecenbe, hogy ezentúl életét egyrészt művei kiadatásának, illetve Árpádról szóló nemzeti eposza megírásának szentelje. Azonban egyik tervét sem sikerült valóra váltania, a mecénások adományai igen kevésnek bizonyultak, előfizetéseket gyűjtött, amely a kor viszonyaihoz képest némi sikerrel járt, de kereső foglalkozásra is szüksége lett volna. 1801-ben a földmérő, geometra foglalkozást akarta kitanulni Pesten, szerkesztőnek hívták a Bécsi Magyar Hírmondóhoz, de ez sem sikerült. 1801-ben találkozott a börtönéből kiszabadult Kazinczyval.
1802-ben Nagyváradon ismerkedett meg Ilosvai Krisztinával, egy gyönyörű férjes asszonnyal, hozzá írta Az éjnek istenihez című szerelmes versét. Csokonaival egyidőben szeretett bele a hölgybe Kazinczy is, és emiatt rivalizálás és féltékenység lett közöttük. 1802 júliusában a Debrecenben pusztító tűzvészben leégett a házuk, Csokonai az anyagi romlás szélére került. Háza felépítésén s az Árpád megírásán fáradozott, kiújuló tüdőbajával küzdött. 1803-ban Bécsben jelenik meg az Anakreoni dalok című kötete, a kor divatos antikizáló, jambikus dalaival a szerelemről, borról, az életörömről, tanulmányaival és jegyzetekkel.
1804. április 8-án Nagyváradra hívták, hogy Rhédey Lajosné temetésén halottbúcsúztatót mondjon. A hűvös időben a nagyváradi temetőben megfázott és tüdőgyulladást kapott, és alig fél év múlva, 1805 januárjában meghalt.

 

Főbb művei:

1791 - Békaegérharc /vígeposz/

1793 - Méla Tempefői /színmű/

1799 - Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak /vígkáték/

1803 - Dorottya

 

 

Dorottya, vagyis a dámák diadalma fársángon /1803/
Furcsa vitézi versezet négy könyvben

 

Első könyv
Ebédig

Csokonai művében a főhős nő, méghozzá nem is amazon, hanem egy öreg, csúnyácska, fogatlan, aki „A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.” Mint az előbeszédből kitűnik, a költő 1799-ben Somogy megyében tartózkodott, itt töltötte a farsangot is. Itt látott modelleket Dorottyára.
Az eposz a propozícióval, a tárgy megjelölésével kezdődik:

„Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,
Ki látván a dámák bajos állapotfát,
Carnevál s az ifjak ellenében feltámada,
S diadalmat is nyert pártára únt hada.
Olly lármát, zendülést, viadalt beszéllek,
Amillyet nem láttam, miolta csak élek,
Amillyet nem emut semmi istória,
Meg nem merne tenni maga a francia:
Miként insurgála amazon módjára
Egy nagy dámatábor Camevál hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Milyen vitézséggel tudtak ők harcolni,
S miket vittek véghez felforrott mérgekbe.
- Hát férhet ifly harag angyali szívekbe?
Igazán, hogy minden századnak a végén
Nagy dolgok esnek meg a föld kerekségén! -”

A tárgy megjelölését, a propozíciót a segítségkérés, a fohász /invokáció/ követi, hogy a költő „úgy írhasson, mint volt.” Csokonai nem égi hatalmassághoz, mitológiai személyhez fordul segítségért, hanem a jó borocska támogatását kéri.

„Fársángi jó borral habzó butélia!
Mellytől a múzsákban gyúl a fantázia,
Te tölts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal.”

Fársáng /Camevál/ Budáról indul, hogy lajstromba szedje Magyarország hajadonjait, akik még pártában vannak, a lányokat és özvegyasszonyokat. Ekkor érkezik Somogy vármegyébe, ott is Kaposba, herceg Eszterházy kastélyába. Ide készül a bálozó sokaság is, ki szánon, ki gyalogosan, ki lovon, de mindenki a legcifrább öltözékében. Az úton a gavallérok a felcicomázott lovakon kerülgetik a szánkás hölgyutazókat, tréfálkoznak a hölgyekkel. Gyalogosan közeledik egy poéta, aki kéri a szépségeket, hogy könnyítsék meg útját, és vegyék fel a szánra, de a hölgyek szóra sem méltatják. A poéta segítségére a Pegazus siet, így a szárnyas csodaparipán lovagolva a költő is időben megérkezik a mulatságra, így hiteles krónikása lehet az eseményeknek.
A felvonulók katonás alakzatokban igyekeznek Kaposvár felé. Somogy vármegye öt járása szerint öt csapatban, zászlók alatt. A vezetőket névvel jelöli a költő, több oldalról bemutatja őket. A seregszemle az /enumeráció/ közben találkozunk Dorottyával, aki egy szánon ül.

„Dorottya az egy öreg kisasszony,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon;
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt hadra kelne,
Csak vén oldalához dörgőfát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának
A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhulott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait.
Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pedig pösznek ejti.”

Dorottya mellett a szánon egy hozzá hasonló vén dáma, Orsolya ül.
Hamarosan megtelik a szála /bálterem/ a vendégekkel, elkészül az asztal, készülődnek a muzsikusok; az urak a lovakról, politikáról, tajtékpipáról, míg a hölgyek a drágaságról cseverésznek. A fantasztikus lakomából a vendégek új életet nyernek, vígan töltik az időt, adomázgatnak, poharazgatnak.
A pohárköszöntők után Camevál feláll bársony trónusába, és Hímennel, az anyakönyv jegyzőjével, őrzőjével előveteti a matrikulát. Ebben szerepel az összes leány neve, aki már betöltötte a tizenhét esztendőt, de még nem töltötte be a hatvannégyet. Akik már férjnél vannak vagy menyasszonyok azok neve mellett egy veres kereszt szerepel. Akik örök pártában maradtak, azok neve mellett aszú fügécskék voltak. A nyilvános ismertetés azon dámák körében, kik már elhagyták a hatvannegyedik esztendőt, nagy vihart kavart. Észrevette ezt Carnevál, ezért eltéteti a könyvet Hímennel. Bort rendel, majd táncra szólítja a vendégeket.

 

Második könyv
Estvélig

Carnevál azt ajánlja, hogy az új mátkáké legyen az első tánc, de ezzel újra vihart kavar. Mert Dorottya, és a hozzá hasonlóan pártában maradtak zúgolódnak, hogy „köztük e csúfos különbséget tették.” Egyre emelkedettebb a hangulat, míg Dorottyának is akad táncosa, Bordács uram személyében. A társaság pedig kacagva nézi, ahogy ürög-forog, tipeg a vén dáma.

„Igy táncol a táltos banyák paszitjába
Varázsló pemetjén a vasorrú bába.”

A vén dámára újabb megaláztatások várnak, miután a tánc végeztével a fáradt társaság játékokkal múlatja az időt, és zálogosdi közben megint gúny tárgya lesz.
Dorottya megelégelte, hogy ő a gúny tárgya, ráadásul Eris /a viszály istennője/ kísérőivel denevérszárnyakon repült Kaposvárra, hogy láthatatlanul elvegyüljenek Carnevál mulató társaságában. A viszály istennője fánk alakjában befészkeli magát Dorottya testébe-lelkébe. Dorottya elhatározza, hogy bosszút áll mindazokon, akik vénlánysága miatt rajta és a többi pártában maradt hölgyön gúnyolódtak. Hogy bosszúterve sikerüljön, áldozatot mutat be, az oltárra egy szájára fordított éjjeliedényt tesz, kéngyertyát gyújt, amire néhány bálbilétát, három szűzkoszorút, három fürtöt a hajából, és egy tucat kártyát dob. Áldozatáért mindössze egyetlen férfit kér a farsangon résztvevő sokaságból, vagy ha továbbra is rajta köszörüli nyelvét e gonosz társaság, a bosszúhoz kér segítséget Ámortól.

 

Harmadik könyv
Éjfélig

Az áldozat bemutatása után Dorottya visszament a szálába a farsangolókhoz, akik vígan ropták a táncot. Dorottya azonban bosszút forral a rajta és társain gúnyolódókon. Szövetséget köt négy másik vén dámával, Adelgundával, Rebekával, Orsolyával és Mártával.

„Édesim! - Dorottya nékik így beszélle:
Sorsom keserűség, s tiétek köz vélle.
Az én fájdalmamból ti is részt vehettek,
S feltett szándékomban méltán segíthettek.
Bosszúállás tüze perzseli mellyemet,
A méltatlan szégyen elfogyaszt engemet,
Halált s elégtételt szomjúznak csontjaim:
Rajta! ne késsünk már szenvedő társaim!
Duplázzuk meg azt a csúfot az ifjaknak,
Amit már ennyiszer reánk raktak, s raknak.
Kevélységek szarva szinte az égig ér,
Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;
Törjük le, s nyerjük meg érdemlett becsünket
Csúffoknak tárgyává tettek már bennünket!
Éreztessük vélek, melly súlyos a harag,
Mellyet a megvetett asszonyi szív farag,
S melly érzékeny bosszú, mellyet a megsértett
S gyalázott szerelem önnön magárt tett.
- Tudjátok, hogy itt a Fársáng, jól láttátok,
Mely vad és goromba vólt hozzám s hozzátok;
Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra,
Melly büszke és szúrós csúfoltatásunkra,
Ugyan lehetne-é néktek rá nem állcú,
Ha e tanácsomat mérészlem ajállni,
Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra
S duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra?
S ha magam elkezdem ez intézetemet,
Lehetne-é néktek elhagyni engemet?
De ám légyen! tőllem mind - mind elálljatok:
Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!”

Dorottya szavai nagy hatással vannak a banyákra, egyre többen és többen csatlakoznak hozzá. Eris sem henyélt ezalatt, álommézzel locsolta a bőgőst, és elfoglalta a helyét. Zenéjétől a megrészegült dámák aparaja-nagyja azonnal otthagyta táncosát, és csak úgy tódultak a muzsikára. Dorottya Rebekát és kísérőjeként kilenc dámát küld követségbe az ifjakhoz, és ő ékesszólóan adja elő az amazonok hadának követeléseit.

„...Minden rangú dámák egyes akarattal
Engemet küldöttek olly parancsolattal,
Hogy kívánságokat adjam elő pontban
Az Uraknak; melly is áll e három pontban:
Elsőben az Urak szabad tetszésünkre
Ezt a gaz Carnevált adják ki kezünkre;
Másodszor haladék nélkül felkeressék
A nagy mátrikulát, hogy megégettessék:
Harmadszor, valakik most is nőtlenek,
Minket solenniter mind megkövessenek.
Ha e kívánságot a szála felhagyja
S követő-levelét nékem ki nem adja,
S a mátrikulával ezt a gaz spicbubut:
Ellenségnek tartsa az asszonyi klubbot. -”

Bordács azonban kevélyen visszautasítja az amazonok követeléseit, és az urak kikacagják a követeket. Több se kellett a dámák hadának, hadtestet alakítanak; Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak. Ennek a dámaáradatnak a fő vezére természetesen Dorottya volt, és hadvezérként irányítja az asszonyok seregét. Az egyre keményebb csatákat a dámák nemcsak a hagyományos fegyverekkel, hanem modernebbekkel is vívják, bevetik a csiklandozást, a csókcsákányt, szemnyilakat.

„...Csatáztak a mérész dámák az ifjakkal
Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,
De a kézszorítás és sóhajtás heve
Sok szépek szívében nagy pusztítást teve.”

A dámák a győzelem érdekében még főkötőik éles tűit is szablyaként használják. Opor olyan haditervet próbál kitalálni, amellyel sikerrel venné fel a harcot Dorottya ellen. Zseniális tervet eszel ki, a férfiak, hogy vétkeiket jóvátegyék, még aznap elvesznek egy-egy hölgyet feleségül, ő pedig annak adja a szívét, akitől az első csókot kapja. Szaladnak is az asszonyok, hogy ők legyenek az elsők, még azok az dámák is rohannak, akik Dorottya baldakinját tartják, „S keze, lába kitört marsall Dorottyának.”

 

Negyedik könyv
Hajnalig

A dámák egy emberként vetnék magukat Oporra, hogy ők adják az első csókot, de a gavallérok hatszoros karéjba állnak, hogy megakadályozzák, hogy egy hölgy is Oporhoz jusson. Dorottya félholtan átkozza az asszonyokat, akik ilyen rútul elhagyták csatabeli helyüket egy férfi csókja miatt.

„Hitetlen nép! - így nyög Dorottya nékiek
- Hát a vitézeknek így kell-é tenniek?
El kell-é hagyniok kiszabott rendjeiket,
A fegyvert, a zászlót, a fővezérjeiket?
Gyarló nép! egy ravasz ellenség szavára
Úgy kellett rohanni a férfi csókjára?
Phi! szégyen! gyalázat! gyáva teremtmények,
Kikből így űzhetnek csúfot a legények!
De lám, hívságtokért megvan a jutalom:
Od' a szép becsület, od' a diadalom,
Helyébe csak szégyent, kudarcot kaptatok,
S ím félholtan fekszem én is miattatok.”

Az asszonyok haragjukban, hogy így rászedték őket, dámaszokás szerint sírva fakadtak, oldalszobába viszik vezérük testét, hogy kínjait enyhítsék, sebeit próbálták bekötözni. Dorottya azonban büszkén visszautasítja segítségüket, hiszen miattuk került ebbe a helyzetbe, letépi a flastromot a testéről, hiszen inkább a halált választja, és elkezdi diktálni a végrendeletét.

„...Elsőben is hagyok kétezer szuverént
A bécsi bolondok házának aszerént,
Hogy fundusuk légyen az ollyan szüzeknek,
Kik kosarat adván magok kérőjöknek,
Mint szokott, örökös pártába sültenek:
Másodszor: testálok a szülők házára
Kilencezer tallért, az ollyak számára,
Akik csúnyák lévén, vőlegényt nem kapnak,
S természeti tüzök miatt félre-csapnak.
Harmadszor. keresett jószágomnak felén
Egy jó fundációt állítok Pentelén,
Mellyből esztendőnként megtartván a számát,
Férjhez küadjanak tizenkét vén dámát,
Felén egy Vesztálu templom építtessék,
Mellyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék.
De úgy, hogy mindnyája járjon főkötőbe,
Mert igen éktelen járni leányfővel.
Továbbá, ha ama költő jó kedvébe,
Aki most itt múlat ebbe' a vármegyébe,
Leírná a dámák mellett tett harcomat
S hattyúi szárnyán zengné halálomat,
Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üresen bocsáták: néki fundust hagyok...”

Utolsó kívánsága, hogy nevét ne írják a sírjára, hogy az utazók legalább holtában ne csúfolják leánynak. A végrendelet végrehajtójának pedig Rebekát nevezi meg. Alig hagyták el a haldokló ajkát ezek a szavak, amikor bejön Rebeka, aki derekasan harcolt dámái élén. Foglyul ejtették a Fársángot a mátrikulával. Amidőn Dorottya megpillantotta e dicső hadizsákmányt, azonnal elfelejtkezett minden fájdalmáról. Virgoncan ugrott le betegágyáról, a könyvet: azonnal elkérte, rögtön felöltözött és meggyógyult. Rebekával részletesen elmondatta, hogy miképpen fogták el Carnevált, s megvitatták, mi legyen a becses hadifogollyal. Addig is, amíg eldöntik, mi legyen vele, áristomba zárták. A dámák haditörvénye Carnevált bűnei miatt kiheréltetésre és mátrikulája elégetésére ítéli. Húsz dáma örömmel teljesítette az ítéletet, azonnal máglyát raktak, és tánc közepett elégették a mátrikulát.

„...Innen van, hogy ma már nincsen többé vén lyány,
Mert az esztendeit más nem tudhatja, hány,
S ha egyszer a képét jól kimázolhatja,
Magát gyenge szűznek szabadon mondhatja.”

Már éppen a vesztőhelyre vinnék Carnevált, amikor úgy tűnik, tűz ütött ki. A dámák kiszaladnak, Camevál egyedül marad, és Hímen segítségével megszökik. A hölgyek csak akkor veszik észre, hogy rászedték őket, amikor szabadon látják Camevált.
Opor szolgája, Gergő elmondja gazdájának, hogy az úri mulatozás és a háború idején a cselédség is szórakozott. A lányok megtámadták a férfiakat, és olykor igen illetlenül viselkedtek. Az öreg szolga kedélyes beszéde majd békességet teremtene, a dámák haragja is csillapodik, amikor miss Fáma /szóbeszéd/ újra harcba hozott minden hölgyet. Hiszen nincs olyan ember, aki ne haragudna Carneválra a rövid farsang és a sok pártában maradt leány miatt. Csődbe mentek a varrónék, akiknek sok főkötő maradt a nyakán, a kalmárok, aki megvették a sok jegyruhát, és így jártak a szűcsök, szabók és a többi mester, akik mind abban reménykedtek, hogy a farsangot követő menyegzőkből szép haszonra tesznek szert. Így Dorottya újra harcra készíti a dámaarmadát, a végső ütközetet azonban másnapra halasztják, hogy jól felkészülhessenek. Hajnaltájt azonban egy csodás tünemény, Citeré, /Venus/, a szerelem és szépség istenasszonya jelenik meg. Azért jött, hogy békességet és örömöt hozzon. Jövőre hosszabbra szabatja a fársángot, és nagyobb divatja lesz a menyegzőnek is, az árva nyoszolyólánynak is jut vőlegény. A gráciák csodát tesznek, megszépítik a dámákat, Dorottya „leveté a vénség szőnyegét” és csodás hajadonná változik. Ámor nyilait a legdelibb ifjúra, Oporra és a szép Dorottyára lövi ki, kik legott szerelembe estek egymással, és rögvest papot hívattak.

 

 

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann
/1776-1822/

 

Königsbergben született a sokoldalú német művész. Író, zeneszerző, zenekritikus, karmester, rajzoló és festő. Az Amadus nevet Wolfgang Amadeus Mozart iránti tiszteletből vette föl. Apja ügyvéd volt, ő is jogot tanult szülővárosában, 1796-tól hivatalnok lett. Mivel karikatúrákat készített porosz tisztekről Posenben, ezért áthelyezték. 1804-től Varsóban dolgozott, ahonnan két év múlva elbocsátották, mert a francia sereg bevonulása utána megtagadta a hűségeskü letételét. Ezt követően Bambergben, Drezdában és Lipcsében szabad foglakozású művész lett, de 1814-től újra porosz állami hivatalnok. Irodalmi alkotásai már korán hírnevet hoztak a számára, így amikor Berlinbe költözött, diákkori barátja, Hitzig könyvkiadó fogadást rendezett a már híres író tiszteletére. Baráti társasága november 14-e naptári szentjéről Serapion-testvéreknek nevezték magukat. A német romantika egyik legszínesebb egyénisége pályáját zenei alkotásokkal kezdte. Varsóban megzenésítette Brentano a Vidám muzsikusok című daljátékát, 1807-ben Goethe Faustjának megzenésítése foglalkoztatja. Bambergben és Lipcsében, ahol díszlettervezőként és karmesterként is dolgozott, egy újság zenekritikusa volt. „Vele született meg a modern zenekritika.” Beethoven V. szimfóniájáról írt tanulmánya ma is a legjobbak közé tartozik. Ugyanennél a lapnál jelenik meg első elbeszélése 1809-ben, Glück lovag címmel. Hoffmann alkotásaiban a fantasztikum és a valóság összefonódik, kiegészíti egymást. A fantasztikummal azonban még akkor sem azonosítja magát teljesen, ha az számára az elfogadhatatlan kispolgári valóság idealizált ellentéte, mint például a csodálatos Atlantisz eszméje az 1814-ben írott Arany virágcserép c. kisregényben. Hoffmann műveiben nagyon fontos szerep jut a zeneiségnek. A mesék önálló mitológiája lehetőséget ad a szürke hétköznapoktól való eltávolodásra. Hoffmann fantasztikus ötletei gyakran támaszkodnak a kor tudományos felfedezéseire.
A csodálatosnak és a valóságosnak a sajátos kapcsolatát teremti meg A Serapion-testvérek című elbeszéléskötetével, amelyben a különálló történeteket az azokat elbeszélő társaság tagjai által fűzi egységes keretbe. A kötet egyik leghíresebb műve a Scuderi kisasszony c. elbeszélés.
Művészete a világirodalomban számos alkotóra hatott, így Poe-ra, Gogolra, Balzacra, Wildra, Dosztojevszkijra, Dickensre. A zene egész életét végigkísérte, több művét megzenésítették. 1822-ben hátgerinsorvadásban halt meg.

 

 

Az arany virágcserép

 

Az arany virágcserép egy fantasztikus mese, hétköznapi, városi környezetben, Drezda utcáin és terein játszódik. A mű eseményvilágának két síkja van: egy reális és irreális idősík és helyszín is. Az író pontosan megjelöli a cselekmény kezdetének napját és időpontját is.
„Áldozócsütörtök napján, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába; ami szerencsésen megmenekült a széttaposástól, szanaszét repült és az utcagyerekek vidáman osztoztak a zsákmányon, amelyet a heves úr szórt közéjük. A vénasszony jajveszékelésére az árusasszony is otthagyta a sütemény- és pálinkapultját, körülvették a fiatalembert, és a csőcselék féktelenségével szidalmazták, úgyhogy az ifjú a bosszúságtól és szégyenkezéstől elnémulva, odanyújtotta kicsiny, nem éppen duzzadó pénzeszacskóját; a vénasszony mohón megragadta, és sietve zsebre tette. Most megnyílt az eddig szorosra zárt embergyűrű, de miközben a fiatalember kiszáguldott, a vénasszony így kiáltott utána:
- Persze, rohanj csak... rohanj csak, ördögfajzat... hamarosan kristályba lesz zuhanásod... kristályba...!”
A regény főhőse Anselmus diák ügyetlen, csetlő-botló lény, akinek a valóságos világban semmi sem sikerül. Az áldozócsütörtököt is aprólékosan eltervezte, hogyan fogja ünnepelni. A többi fiatalhoz hasonlóan a ő is kiélvezi a Linke-féle paradicsom gyönyörűségeit, és nézegeti a felcicomázott lányokat. Épp ezért, hogy jól kidorbézolhassa magát, a szokottnál több pénzt vett magához, ami most mind a kofaasszony zsebében végezte. Így tehát nem is gondolhatott azokra a gyönyörűségekre, amit eltervezett, ezért elsomfordált a Linke-féle fürdő kapujától, lesétált az Elba partjára, és egy elhagyatott helyen leheveredett egy bodzafa alá. A természet gyönyörűsége sem tudta lenyűgözni, csak saját szerencsétlenségeire gondolt.
„- Mégiscsak igaz, hogy én mindenféle kereszt és nyomorúság elviselésére születtem! Nem is akarok most szólni arról a sok csapásról, hogy sohasem lehettem babszemkirállyá, hogy páros-páros játékban mindig az ellenkezőjére fogadtam, hogy vajas kenyerem mindig a vajas felére esett; de vajon nem szörnyű végzet-e, hogy mikor a sátán ellenére mégis diák lettem, nyárspolgárrá kellett vájnom és az is maradtam? Sikerül-e vajon valaha is magamra öltenem egy új kabátot, anélkül, hogy már első alkalommal nem ejtenék rá faggyúfoltot, vagy valami rosszul bevert szöggel bele ne szakítanék egy átkozott lyukat? Tudok-e valaha is anélkül köszönni egy udvari tanácsos úrnak vagy egy hölgynek, hogy nagy ívben el ne dobnám magamról a kalapomat, vagy éppen a sima földön el ne csússzak és szégyenszemre hasra ne essek?”
Nincs olyan találkozó, amelyre ne késve érne oda, bármilyen korán is indul el, hiába próbál neki segíteni barátja és jóakarója, Paulmann segédtanító úr, ha ő ügyetlenségével és szerencsétlenségével minden lehetőséget elront. Ahogy így búsongott és kesergett magában az Elba partján, hirtelen aranyos zöld kígyók jelentek meg a bodzabokor alján, a diák suttogásokat hallott, és hirtelen azt érzékeli, hogy hallja amit a kis kígyók egymással beszélgetnek. Az egyik kis kígyó különösen elbűvöli. „Mintha elektromos ütés járta volna át valamennyi tagját szíve mélyéig megremegett - fölfelé bámult, s csodálatos sötétkék szempát tekintett rá kimondhatatlan vágyódással, úgyhogy a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése szinte szétfeszítette a mellkasát.”
A diákot a tisztes polgárok ittasnak és bolondnak vélik, amint azt látják, hogy panaszosan sóhajtózik és a bodzafát rázza. Anselmus úgy érezte, mintha egy mély álomból ébredne, amikor rájött, hogy hol van, és viselkedése milyen megbotránkoztató. Szégyenkezve gyorsan továbbállt.
Szerelmes lesz Paulmann segédtanító idősebbik leányába, Veronikába. Anselmus számára a szerelem nyitja meg az utat a magasabb rendű értékek felé, vágyai csak a csodás tündérbirodalomban valósulhatnak meg. Fokozatosan végigmegy bizonyos fázisokon. A teljes racionalitásból eljut a teljes irracionalitásba. Amikor túllép egy fázison, fokozatosan eltávolodnak tőle az emberek. A Serpentinához, Lindhorst levéltáros elvarázsolt lányához fűződő szerelem jelenti az átlépést számára irracionális világba. Az író hangsúlyozza, hogy ha Anselmusból irattáros lesz, akkor lesz Veronika férje, és Veronika fog neki megálljt parancsolni, hogy ne menjen tovább az irracionalitásba. Serpentina világosítja fel Anselmust, hogy Lindhorst levéltáros valójában nem emberi lény, hanem szalamandra. A szalamandra csak akkor térhet vissza testvéreihez, csak akkor vetheti le emberi terhét, ha mindhárom lánya rátalál egy-egy ifjúra, akiben a szerelem fel tudja kelteni a távoli csodás ország rejtelmeit. Ha az ifjú meg tud szabadulni a közönségesség terhétől, ha a szerelem kivirágzik benne, akkor az arany virágcserépből kivirágzik a szép liliom, egybekelhet kedvesével, s boldogan élhetnek majd Atlantiszban.
Anselmust egy varázserő képes ideiglenesen eltántorítani Serpentinától. Hűtlenségének az lesz a büntetése, hogy kristálypalackba zárják, vagyis visszazuhan a hétköznapi nyárspolgári világba, kihullik a magasabb rendű értékeket hordozó szellemvilágból. Anselmus szenved ebben a palackban. De a bűnhődés nem tart sokáig, a palack széthasad, és a bájos Serpentina karjaiba vetheti magát. Anselmus kitartóságával, a hit, a remény és a szeretet hármas erényével véglegesen elnyeri - Serpentina szerelmével együtt - a költészet és a szépség mesebeli birodalmát, Atlantiszt. Övé Lehet az arany virágcserép, kedvesével felhőtlen boldogságban élhet. A regény többi szereplője is eléri célját, Veronika Heerbrand udvari tanácsos felesége lesz, így vágyai szerint tanácsosné lesz belőle.

 

 

Alexander Szergejevics Puskin
/1799-1837/

 

Moszkvában született 1799. Május 26-án régi orosz főnemesi család gyermekeként Anyai ágon kiváló franciás neveltetésben részesült 1811-ben szülei beíratták egy líceumba, a Carszkoje Szelóba. Itt kezdett el irodalommal foglalkozni. 1817-ben tanulmányai befejezése után Péterváron állami szolgálatba lépett a külügyi kollégiumba osztották be titkárnak. A fővárosban felszabadult, bohém életet élt, tagja lett a Zöld Lámpa elnevezésű társaságnak.
Pétervári korszakának legfőbb műve a Ruszlán és Ludmilla (1820) című elbeszélő költemény. A Szabadsághoz írt ódája miatt I. Sándor cár Dél-Oroszországba, Kisinyovba száműzte. Kisinyovban megismerkedett egy dekabrista körrel, a Közjó Szövetséggel, amely nagy hatással volt rá. Ezt követően 1823 júniusában Odesszába ment. Kaukázusi és fekete-tengeri, krími élményei ihlették romantikus elbeszélő költeményeit. 1824 augusztusában anyja birtokára, Mihajlovszkojéba kerül. 1826 szeptemberéig tartózkodik itt, mert ekkor I. Miklós cár megszüntette száműzetését, és Moszkvába került. A cár megígérte Puskinnak, hogy személyesen ő lesz a cenzora. De a költő itt sem érezte jól magát, mert besúgók, rendőrök figyelték minden lépését. 1830. február 18-án megnősült, és ősszel elutazott egyik birtokára Bologyinóba, hogy az apjától kapott örökrész birtokbavételének ügyeit intézze. Ezt követően feleségével Pétervárra költözött. Költekező életmódja miatt Puskin kénytelen volt elfogadni a cár által felajánlott „udvari apródi” állást.
Utolsó éveiben születtek meg kiemelkedő elbeszélései.
A pétervári társasági élet mérte rá a végső csapást. Egy d'Anthes nevű francia emigráns udvarolt Puskin feleségének. A költő kihívta párbajra d'Anthest, és ekkor halálosan megsebesült A párbaj után két nap múlva, 1837. január 29-én meghalt.

 

Művei:

1821 - A kaukázusi fogoly

1823 - A bahcsiszeráji szökőkút

1823-1831 -Jevgenyij Anyegin

1824 - Cigányok

1833 - Dubrovszkij

1833 - Pikk dáma

1838 - Egyiptomi éjszakák

1836 - A kapitány leánya

 

 

Jevgenyij Anyegin /1823-1831/

 

„Nem a hideg, kevély világnak,
Neked szántam regényemet.
Bár adhatnék a hű barátnak
Ennél méltóbb hűségjelet,
Méltót hozzád, szép tiszta lélek,
Te szárnyaló és egyszerű,
Kiben költői álmok élnek.
Vedd elfogult kezedbe, kérlek,
Pár tarka fejezet csupán,
Van köztük bús is, van vidám is,
Van népies és ideális;
Kissé gyarló gyümölcs talán:
Sok zsenge s hervadt színű évem,
Mulatság, ihlet s egy sereg
Álmatlan éj, borús kedélyem
S hűvös látás termette meg.”

 

Első fejezet

Megismerjük a főszereplő Anyegint, aki a Néva-parton születet, és neveltetése nem sokban különbözött a nemesifjakétól. Apja a cári szolgálatában állott, bár tönkrement, de fia így is a legjobb nevelésben részesült. Először francia nevelőnője volt, majd őt később egy férfi tanár váltotta fel. Mikor felnőtt, tökéletes úriember, tud franciául udvarolni, jól ír, kellemes táncos, ennél nem is kell több, hogy valaki a társaság egy kellemes tagja legyen.
Napjai a többi nemesifjúhoz hasonlóan telnek, délelőtt egymást érik a vizitek, a délutánját az öltözőszobában tölti, az este pedig vagy a színházban, vagy valamilyen bálban éri. Az ifjú örömét leli a legújabb divat szerint készült ruhákban, a legválogatottabb ínyencségekben, de öröme nem tart sokáig. Még alig tizennyolc éves, de máris úgy érzi, megcsömörlött mindentől, napjaiban semmi élvezetet nem talál, kiábrándult mindenből, rajta is úrrá lett korának divatos életérzése, a „Spleen”. Hogy valahogy elűzze az unalmat, megpróbált írni, majd amikor ez nem ment, a könyvekben keresett vigaszt. De igazából ez sem okozott számára örömöt, úgy érzete, minden, amit leírtak, túl unalmas, túl avitt, hazug vagy fecsegő. Szeretne külföldre utazni, de közbeszólt a sors, édesapja meghalt. S jöttek a gondok, egymást érték az uzsorások, annyi adósság maradt utána. Az ifjú pereskedni nem akart, kiegyenlített mindent, talán abban reménykedett, hogy a sors megsegíti, és nem is kellett csalatkoznia. Nagybátyja meghalt, vidéki birtokának ő az egyedüli örököse, és a vidéki birtok egy kis időre újra célt adott üres életének.

 

Második fejezet

A természet azonban csak rövid ideig nyűgözte le, hogy elűzze az unalmát, megpróbált a gazdasággal törődni. Jobbítani a jobbágyok helyzetén, újításokat bevezetni, de a környéken csudabogárnak tartották, volt, aki csak mosolygott rajta, de a földesurak nagy többsége rossz szemmel nézte. Eleinte egymást érték a látogatók, a környékbeli földbirtokosok, de szép lassan elmaradtak. A környékre egy új, fiatal földesúr költözött.

„Neve: Vlagyimir Lenszkij, lelke
Göttingai szellem neveltje,
Az ifjúság virága volt,
Kant híve, verselt és dalolt.
Ködülte németföldi tájról
Hozott új eszmét, új tudást;
Szabadságról szent áldomást,
Tűzlelket, mely lobogva lángol,
Hozta rajongás szép szavát
S vállára omló szöghaját.”

A szomszédait ő sem kedveli, a gazdálkodáson és a mulatozáson kívül másról nem is lehet velük beszélgetni. Látogatóba sem szívesen járt, hiszen szép volt, fiatal és gazdag, minden lányos házban mint leendő kérőt fogadták, és mindent megtettek volna, hogy ebbe „szép igába” hajtsa fejét. Lenszkij azonban csak Anyegin barátságára vágyott, bár a tűz sem különbözött jobban a víztől, mint ők ketten, a kezdeti unalom után hamar egymásra találtak. Sokat beszélgettek egymással tudományról, szenvedélyről, szerelemről, Lenszkij lelkesültsége és Jevgenyij rezignáltsága jól kiegészítette egymást. Lenszkij szerelmes lett az egyik Larin lányba, a szép és kedves Olgába.

„Szófogadó lány volt, szerény volt,
S nyílt, mint a költő élete,
Vidám, mint hajnaltájt az égbolt,
S kedves, mint csók lehellete;
Mosoly, hang, termet, égikék szem,
Lenfürt, mozgás olyan egészen...
De ezt a képet, ezt a színt,
Az Olga-arcot rendszerint
Meglelheted minden regényben,
Vonzó leányarckép nagyon,
Szerettem is fiatalon,
Aztán meguntam szörnyűképpen.”

Olga csak egy szép lány, arca üres és lélektelen, nővére, Tatjana teljesen az ellentéte. Szépségben nem veheti fel a testvérével a harcot, ő szilaj, vadóc természet, szeret olvasni, a lányos elfoglaltságok, mint a hímzés, nem vonzza. Édesapjuk meghalt, Lenszjkij első dolga volt, hogy ellátogatott a „jó szomszéd halóporához”, és szomorúan gondolt arra, hogy nem is oly régen még remekül volt, és boldogan ígérte neki Olguskát.

 

Harmadik fejezet

Lenszkij szinte minden estéjét a Lacin-házban tölti, és ráveszi barátját, hogy egyszer ő is tartson vele, Anyegin ekkor találkozik a két lánnyal először. Meglepi, hogy barátja Olgát választotta; ha ő költő lenne, az ő szíve Tatjanához húzna.

„...Nénje érdekelne,
Ha költő volnék, Olga nem,
Az arc üres, lélektelen,
Mint egy Van Dyck-madonna képe,
Kerek s pirosló színű, mint
Amott a hold, mely bárgyun int
A bárgyú horizonton égve.”

Anyegin látogatása mély hatást gyakorolt a családra, de a szomszédok sem hagyták szótlanul, mindenki arról kezdett suttogni, hogy Tatjanát Jevgenyijnek szánják. Tatjana hallotta a szóbeszédet, és bár bántotta, hogy róla pletykálnak, az jólesett szívének, hogy Jevgenyijt szánják neki. E fiatal lánytól szokatlanul merész lépésre szánta el magát, csodálatos levélben vallotta meg szerelmét Anyeginnak.

„Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panaszszavának S
zívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
........................
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
........................
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatóan, ne adj mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.”

A levelet Tatjana dadusának unokájával küldi el Jevgenyijhez, a válaszra azonban sokat kell várnia.

 

Negyedik fejezet

Anyeginre mélyen hatott Tatjana vallomás, és „egy percre a régi vágy hatalmát érezte szenvedélyesen”, a válaszát személyesen mondja el a lánynak a Larin-ház kertjében. Anyeginnek bár nagyon jólestek a lány őszinte szavai, és ha úgy érezné, hogy számára a családi tűzhely boldogságot jelentene, egy percet sem habozna, és a lány lenne a jövendőbelije. Tatjana őszinteségéért őszinteséget érdemel, de ő nem a boldogságra született, ő nem lenne méltó párja a lánynak, nem tudná Tatjanának azt a boldogságot megadni, amit érdemel. Így nem tudja viszonozni Tatjana érzéseit. Nem nehéz megsejteni, milyen hatással volt ez a találkozás a lányra, búskomorságba esett, szinte belebetegedett a fájdalomba, a család és a szomszédok szerint itt már csak egyetlen dolog segít, ha mihamarabb férjhez megy. A Larin-ház másik leánya, Olga azonban boldog, Lenszkij rajta kívül senki mást nem vesz észre, Olga nevével fekszik és kel. Elmúlik a nyár, véget ér az ősz, Anyegin szinte ki sem mozdul otthonából: könyv, séta, alvás, ennyi a szórakozása. A nyár és az ősz még csak-csak eltelt így, de az orosz tél magányosan kiábrándítóan unalmas. Lenszkij próbálja rávenni, hogy szakítson a remeteélettel, és menjen emberek közé, erre remek alkalom adódik, hiszen Tatjana most ünnepli névnapját, és a bálra őt is várják.

 

Ötödik fejezet

Tatjana szerette az orosz telet, szerette a zord szépségű havas tájat, a népszokások víg kavalkádját, hitt a jelekben és a népi jóslatokban. Rosszat álmodik, és fél tőle, hogy az álom valami szörnyűséges dolgot jövendöl.
A névnapja alkalmából rendezett bátra összesereglik a vidék apraja-nagyja, mindenki jelen van, aki számít, Anyegin is eljön. Jevgenyijt az asztalnál Tatjanával szembe ültetik. Látja, hogy a lányt szinte az ájulás kerülgeti, sápadtan és hallgatagon ül, fel sem mer pillantani, a neki szóló köszöntőket meg sem hallja. Jevgenyij nem bírja az idegdrámát, a sírást és a bús női arcot, dühíti a báli hangulat, a lány viselkedése is nyugtalanítja. Rosszkedvéért Lenszkijt teszi felelőssé és Olga körül kezd legyeskedni. Lenszkij alig bírja leplezni féltékenységét, amikor látja, hogy barátja hogy udvarol szerelmének, táncra kéri, bókol neki. Amikor Olga visszautasítja Lenszkijt, mert a cotillont már Anyeginnek ígérte, dühösen távozik a házból, és úgy dönt, ilyen sértésre csak a párbaj lehet a méltó felelet.

 

Hatodik fejezet

Lenszkij otthonában készül a párbajra, segédjének a mulatós Zareckijt kéri fel, ő viszi el Anyeginhez a párbajra hívó levelet.
Jevgenyij már megbánta, hogy pillanatnyi rossz hangulatának engedve megbántotta a barátját, de nem akar szembeszállni a párbaj becsületkódexével, és elfogadja a kihívást. Lenszkij otthon várja Jevgenyij válaszát; tartott tőle, hogy barátja valamilyen tréfával kitér előle, de Zareckij szavaiból kiderül, már minden eldőlt, másnap virradatkor a malomnál összecsaphatnak.
A párbaj előtt Lenszkij meglátogatja Olgát, és csodálkozva látja, hogy a lány úgy fogadja, mintha mi sem történt volna, olyan, mintha a bálon nem is ő lett volna, ez már újra a régi kedves Olga. Bár nem akart, mégis náluk marad a vacsorára is, és mikor búcsút vesz a lánytól, szíve mintha mindjárt megszakadna. Minden gondolata az eljövendő párbajon jár, olvasni sem tud zaklatott állapotában, inkább versbe foglalja gondolatait

„'Vajon hová, hová szaladtak
Tavaszom arany napja?
Mit hoz a holnap virradatja?
Szemem mind hasztalan kutatja.
Ködébe fény nem sugaraz.
Mindegy: a sorstörvény igaz.
Elesem-é nyíllal találva,
Vagy testem mellett félrecsap.
Kiszabva hoz ránk jót a nap,
Van ébrenlétje, és van álma;
Áldott, ha gonddal ránk derül,
S áldott, ha éjben elmerül...'”

Lenszkij álmatlanul tölti az éjszakát, alig bóbiskol el, máris kelti a párbajsegédje, hogy indulniuk kell. Jevgenyij jól töltötte az éjszakát, késik is egy pár percet, még párbajsegédet sem visz magával, úgy gondolja, most a szolgája, Guillot is megteszi.
Felállnak a párbajozók, elhangzik a vezényszó, eldördül a két lövés, és Lenszkij holtan esik össze. Anyegin rohan oda hozzá, szólintgatja, de mindhiába, a lánglelkű ifiú poéta már halott.

„...Nincs, odalett idő előtt!
A hajnal szépséges virága
Viharszélben lelankadott,
Az oltártűz kihamvadott”

 

Hetedik fejezet

A párbaj után Anyegin még a telet vidéki birtokán töltötte, a Larin-ház közelében, majd elutazott, a házat a kulcsárné gondjaira bízta. Olga sem gyászolta sokáig a göttingiai szellem neveltjét, Lenszkijt, férjez ment egy szép ulánus kapitányhoz, és már a szülői házat is elhagyta. Így egyedül maradt Tatjana, magányosan élt édesanyjával, hiányzott neki a húga, ki annyi éven át hű barátnője volt. Magányát nagy ritkán csak az enyhíti, ha átmegy Anyegin házához, és a kulcsárné engedélyével Anyegin könyveit olvasgatja. A családja úgy dönt, ez így nem mehet tovább, minél előbb férjhez kell mennie, hiszen már a húga is boldog asszony. Tatjana itt már minden fiatalembernek kosarat adott, férjhez menni pedig egy ifjú lánynak legkönnyebben Moszkvában lehet, tehát el kell utazniuk, a család még az összes költséget is magára vállalja. Hosszú és fáradságos út állt előttük, mire megérkeznek a fehér kövű, gyönyörű Moszkvába, melynek aranykeresztes kupolái már messziről látszanak. Tatjanát és édesanyját örömmel fogadják a rokonok, sietnek a vendégeknek minden jót megadni. Tatjana eleinte nem érzi jól magát ebben a számára oly idegen forgatagban, ahol egymást érik az estélyek és a bálok, ő visszavágyik kis falujába, ahol a hársfák alatt még Anyeginnel sétált. Az egyik bálon azonban a nagynénik elégedetten néznek össze, egy kövér tábornok igen hosszan nézi Tatjanát.

 

Nyolcadik fejezet

Hosszú idő telt el, Anyegin már huszonhat éves, nem nősült meg, mióta a végzetes párbajban elvesztette barátját, semmiben nem leli örömét, sehol nem találja a helyét.
Hol itt, hol ott jelenik meg, szüntelen keresve valamit, amely által nyugalmat lelhetne. Most éppen Péterváron egy elegáns estélyen jelent meg, ahol a ragyogó háziasszonyban alig ismeri fel az egykori vidéki kislányt, Tatjanát. Egy barátjától, a hercegtől kérdezi, hogy ki az az elegáns hölgy, aki épp a spanyol követtel beszélget.

„Bemutatlak, s megismered.
De kit? - A feleségemet.
Nős vagy? Ne mondd!
Rég? S nőd ki lánya?
- Két éve volnánk házasok.
Larin lányt vettem el. - Tatjana!
Ismerted? Szomszédjuk vagyok.”

És a herceg máris viszi felségéhez Anyegint, a jó barátját Tatjana bár meglepődött a férfi váratlan felbukkanásán, de arcvonásai nem árulták el, igazi társasági dámaként fesztelenül csevegett egykori ideáljával. Anyegin e nagyvilági hölgyben nyomát sem látta a régi vidéki félszeg fruskának, az egykori Tatjanának. Ez a kifogástalan modorú asszony lenne az a bátortalan kislány, akit ő kioktatott, akinek rajongó, félszeg sorait még ma is őrzi?

„A lány... vagy ez csak álom itt?
Az eldugott völgy lánya, kit
Alig vett észre, meg se nézett,
Az szól hozzá olyan fölényesen,
S nincs egy szelíd nézése sem?”

A bál színes forgatagában hiába van jelen Pétervár színe-java, a legbefolyásosabb emberek, főrangúak, divatcsodák, sokan keresik Anyegin társaságát is, ő azonban csak egy embert lát, bármerre néz is, Tatjanát.

„Nem azt a kis bátortalant,
Vidékük egyszerű leányát,
Szegény, szerelmes szótalant,
A hűvös hercegnőt csodálja,
Az istennőt, kinek hazája
Felséges Néva városa...
........................
Milyen más nővé vált Tatjana!
Az új sorssal hogy összeforrt!
Feszes rangban hogy eltalálja
A fesztelen helyes modor!
Termek fenséges asszonyában,
Ki példát ad hangban s szabályban,
Ki látná azt a régi lányt,
Kit érte égő lángja bánt?”

Kétség sincsen, Anyegin szerelmes lett, megfordult a sors kereke, most ő lett a kínzó szenvedély rabja, érzéseit most ő vallja meg levélben a lánynak, és ő az, aki remegve várja a választ.

„Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk áll meg egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett:
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!
Ettől megfoszt a sors.”

A választ azonban hiába várja Anyegin, három levele is felelet nélkül marad. Végül úgy dönt, mindent egy lapra tesz fel, és személyesen beszél a lánnyal.
Az asszonyt egyszerű ruhában, minden dísz nélkül, egy asztalnál levelet olvasva találja, és a szeméből
„...mint a halk patak,
A könnyek hullva hullanak”.
A rémült, szenvedő alakban már újra a régi vidéki kislányt látja, és vad fájdalommal borul térdre előtte. A hosszú hallgatást végül Tatjana töri meg, és halk szóval kéri a férfit, hogy keljen fel. Egykor neki kellett meghallgatni Anyegin kioktatását, azokat a szavakat, melyek összetörték a szívét, most ő leckézteti meg a férfit.

„Ifjabb voltan s tán jobb lehettem
Találkozásunk idején,
Anyegin, szívemből szerettem,
S szívében mit találtam én?
S válasz mi volt? Szigorúsága.
Egy halk leány szerelme, vágya
Nem is volt újság, ugye, nem?
Ma is meghűl még - istenem! -
Vérem hideg, feddő szavától
S szemétől... Nem hibáztatom:
Nemes szándékú volt nagyon
A szörnyű órában, s magától,
Amit tett, nem volt helytelen:
Köszönöm, hogy úgy bánt velem...”

Akkor nem tetszett a férfinak, visszautasította, most miért üldözi őt? Azért, mert nagyvilági hölgy lett belőle, vagy mert férje csatákban szerzett dicsőséget és sebeket, és most az udvar kegyét élvezik?

„Sírok... Ha azt a régi Tatjanát
El nem feledte, tudja meg
Inkább törném érzéshiányát,
Szavát, mely érdes volt s rideg,
Kioktató hangjának élét,
Mint ezt a sértő szenvedélyét,
A leveleket s könnyeket.
Akkor másként viselkedett,
Fiatal álmom szánva nézte,
Tisztelt egy lányt Ez volt a múlt...”

Tatjanát most már sérti Anyegin viselkedése, boldogan eldobna mindent, itthagyná a fényes nagyúri életet, és szívesen élne régi otthonában, kis szobájában könyvei között, ott, ahol megismerte Anyegint Mindketten közel jártak a boldogsághoz, de a sors közbeszólt, és másként döntött. Miután Anyegin elment, ő magányosan élt, végül férjhez ment, s bár még mindig szereti Anyegint, már késő, a férjéhez sosem lenne hűtlen.

„...Most pedig
Menjen, kérem, ne is kövessen;
Tudom, hogy lélekben nemes,
Becsületes, önérzetes,
Szeretem még (mit rejtegessem?),
De másnak szánt a sors oda,
S hűtlenné nem leszek soha.”

Jevgenyij villámsújtottan áll, miután Tatjana magára hagyta, érzések viharát élte át, mikor egy sarkantyúhang ütötte meg fűjét, Tatjana férje lépett be a szobába. Itt búcsúzik el hőseitől és az olvasótól Puskin, Tatjana és Anyegin sorsának további alakulásáról semmit nem tudunk.

 

 

Katona József
/1791-1830/

 

Kecskeméten született 1791. november 11-én. Ősei parasztok, fuvarosok, apja és öccsei takácsmesterek voltak. A költő apja id. Katona József „üres idejét szellemi munkával, olvasással, írással tölté; néha jókedvében még verselgetett is” - írja róla családi emlékezések alapján Miletz János.
Katona József gimnáziumi tanulmányait a pesti és a kecskeméti piarista gimnáziumban végezte. A pesti és kecskeméti iskola váltogatásában egyrészt édesapja igényessége, másrészt anyagi helyzete játszhatott szerepet 1800 és 1803 között /fia 1802-ben kezdte gimnáziumi tanulmányait/ városi sáfári tisztséget töltött be. Anyagi helyzete ekkor lehetett a legjobb. Az első pesti évben Katona még tanárt is fogadott fia mellé, aki ebben az időben még nagyon jól tanult, az osztályelsők között volt. Később tanulmányi eredménye hanyatlott. A szegedi egyetemen kétéves filozófiai előkészítőre járt, amit Pesten fejezett be. 1810-ben a pesti egyetem jogi karára iratkozott be. Eredményei mindvégig gyengék voltak. Új irányú érdeklődése ezekben az években már elvonta figyelmét tanulmányaitól. A színház iránti figyelem az egyetemi ifjúság körében elég általános volt. Több egyetemi hallgatóhoz hasonlóan ő is segített a színház műsorgondjain, 1811-ben négy, idegen nyelvből fordított darabját mutatták be. Német és osztrák szerzők, Iffland és Kotzebue műveinek fordításával kezdte pályáját, majd a közönség igényeinek megfelelően lovagregényeket és érzelmes történeteket dramatizál. Ezek a drámafordítások vezették be a drámaírás műhelytitkaiba. E korszakából leginkább A Luca széke karácsony éjszakáján és István, a magyarok első királya c. átdolgozásai az említésre méltóak.
1813-ban írta Ziska című drámáját, amely első eredetű színpadi műve. A kétrészes mű a vallási fanatizmus és a királyellenes felkelés problémáit állítja a középpontba. 1814-ben írta a Jeruzsálem pusztulása című szomorújátékot, amely az idegen uralom elleni harc kérdésével foglalkozik.
A színházi világhoz egy érzelmi szál is fűzte, reménytelenül szerelmes volt Széppataki Rózába. Levelet írt neki, melyben bevallotta érzelmeit, de félszeg módon nevének csak kezdőbetűit tüntette fel. A színésznő, mint későbbi emlékezéseiben írta, nem is gondolta, hogy a K. J. monogram Katonát takarja, hiszen „az mindig olyan mogorva, oly visszatartó; aztán az hármat se szólt még velem.” Katona bár szerette a színházat, de nemigen tudott feloldódni a színészek könnyedebb világában.
A színházzal való kapcsolata a tízes évek közepére meglazult, 1813-tól Dabasi Halász Bálint ügyvédi irodájában dolgozott jurátusként A színház 1815-ben Pestre költözött, ekkor Katonának már semmi kapcsolata nem volt az intézménnyel Utolsó drámájának, az 1815-ben írt Bánk bánnak a létrejöttében a pesti színháznak már semmiféle ösztönző szerepe nem volt.
1815 decemberében ügyvédi vizsgát tett, bár ez helyzetén nem változtatott semmit, 1818-ig továbbra is Halász Bálint irodájában dolgozott. Ezután még két évig dolgozott valamelyik pesti ügyvéd főnöksége alatt, csak 1820. január 1-jén nyitott önálló ügyvédi irodát 1819-ben, négyévi szünet után, Pesten újból magyar színészek jelentek meg, a székesfehérváriak jöttek vendégjátékra. Újra fellendült Katona munkakedve is. 1820. november 15-én /1821-es dátummal/ jelent meg a Bánk bán végleges változata.
Könyvét „Szabados Kecskemét mezővárassa Nemes Főbírája és Tanácsához” címzett ajánlással látta el. Pesti ügyvédi irodája csak szűkös anyagi jövedelmet biztosított számára, és a Bánk bán előadásának megtiltásából azt a tanulságot vonhatta le, hogy drámaíró becsvágyát nem tudja kielégíteni. Szülei hazavárták, támogatására szorultak, így megpályázta a kecskeméti alügyészi hivatalt, amit el is nyert. 1820. november 3-án választották meg, a Bánk bán november 15-én jelent meg, Katona november 22-én jelentkezett a városi tanács előtt, hogy elfoglalja hivatalát, s egyben magával hozta a főbírónak és a tanácsnak ajánlott Bánk bántA tanácsi jegyzőkönyvben erről az eseményről a következő olvasható: „A maga szíves tiszteletét bemutatott munkájával is kinyilatkoztatni kívánó hazafi úrnak ajánlását a tanács nemcsak jóindulattal elfogadja, hanem az auktor úrnak a magyar nyelv pallérozására törekedő dicséretes igyekezeteiért honorárium fejében a város kasszájából 100 forintokat kifizetni rendelt”
Ennyi volt az az elismerés, amit Katona József még életében a Bánk bánért kapott Katona várta az irodalmi visszajelzést, decemberben levelet írt Kisfaludy Károlynak, hogy értesítse, ha bármi hírt hall a Bánk bánról, azonban semmi választ nem kapott.
1826-ban Kecskemét főügyésze, „rendes” polgárember lett, magas rangú tisztviselő, békés vadászgató. Élményeit még tréfás vadásznaplóban is megörökítette.
1830. április 16-án a déli szünet után a hivatalába menet, a városháza kapujában szívszélhűdést kapott és meghalt.
Művét Szerb Antal így jellemezte:
„Születése éppoly meglepetésszerű, mint Ady Endre új versei az előző két kötet után. Katona korábbi színműveiből úgyszólván semmi sem mutat a későbbi Bánk felé, csak bizonyos szélsőséges fantázia, érzék a vad szenvedélyek iránt, és valami expresszionista hajlandóság a nyelvkezelésben - de még nyoma sincs a rendező, a káoszból világot teremtő nagy koncepciónak, ami a Bánk bánt magasra emeli. Pedig időben jóformán semmi sem választja el a Bánk bánt Katona korábbi darabjaitól. Shakespeare-t és Schillert azelőtt is ismerte. Bele kell nyugodnunk, hogy a teremtő géniusz egy nagy titkával állunk szemben. A Bánk bánban megszólalt egy magyar valóság, ami száz évben egyszer szokott csak megszólalni. És Katona, a választott edény sem azelőtt, sem azután nem találta meg ezt a hangot”

 

Művei:

Fordítások:

1811 - Kotzebue: A szegény lantos, Örökség

1811 - Hassaureck /prágai német szerző/ - A Mombeii grófok, vagy az atya és az ő gyermekei

1811 - Weissenthum - Franul Johanna /bécsi színész író/: Szmolenszk ostroma

1812 - Iffland: Üstökös

1816 - Ziegler. Jolantha /Másolatban maradt fenn/

Fordításai közül csak kettő maradt ránk: a Mombelli és a Jolantha

Átdolgozások:

1812 - Luca széke karácsony éjszakáján 1812 - István, a magyarok első királya

Színpadi művei:

1813 - Ziska a Calice, a táboriták vezére

1814 -Jeruzsálem pusztulása

1815 -Bánk bánDrámaelméleti műve:

1821 - Mi az oka, hogy Magyarországon a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?

 

 

Bánk bán /1815/

Főbb szereplők:

II. Endre - magyarok királya

Gertrudis - királyné

Ottó - Berchtoldnak, a merániai hercegnek a fia, Gertrudis testvéröccse

Bánk bán - Magyarország nagyura

Melinda - Bánk felesége

Soma - a fiuk

Mikhál bán, Simon bán - Melinda bátyjai

Petur bán - bihari főispán

Myska bán - a királyfiak nevelője

Solom mester - Myska bán fia

Brendelekiben Izidóra - türingiai leány

Biberach - lézengő ritter /lovag/

Tiborc - paraszt

Történt: az 1213-ik esztendő vége felé.

 

Előversengés /Prológus/

Ottó és Biberach párbeszéde Melinda elcsábításáról. Biberach hol biztatja Melinda elcsábítására a herceget, hol elveszi a kedvét. A beszélgetés végén megjelenik a királynő, aki közli öccsével, hogy már másnap el kell hagynia a palotát és az országot, mert megelégelte mulatságait. Ottót azonban ez nem zavarja, lényeg, hogy akkor még este el kell érnie célját.

 

Első szakasz

Helyszíne: A palota
Melinda bátyjai, Simon és Mikhál bán beszélgetnek a mulatópalota vendégszobájában. Simon bár már túl van első fiatalságán, de örömmel újságolja testvérének, hogy bojóthi nemzetük, mely Spanyolországból az arab hódítás elől menekült magyar földre, nem fog kihalni. Az asszony egyszer elkergetett egy koldusasszonyt, akinek ikrei voltak, feslettnek, erkölcstelennek nevezte. A sors most azzal büntette az asszonyt, hogy hetesikreknek adott életet A nő szégyenében meg akarta ölni hat gyermekét, de akit ezzel megbízott, az elmondta a titkát Simonnak, és most ő neveli titokban a gyermekeket.
Közben más vendégek is jönnek, megérkezik az elégedetlenek vezére, Petur. A terem tele van léhűtőkkel, akik nem tőrödnek semmivel, vígan mulatoznak. Míg a talpnyaló urak a királynő egészségére isznak, Petur a magyar szabadságra üríti poharát. Petur kivételével mindenki elmegy az utolsó táncra, Petur azonban Bánkot várja. A bánt ő hívatta haza országjáró körútjáról, hogy lássa, mi folyik a palotában. Petur egy titkos találkozóra hívja Bánkot, ahol nyugodtan beszélhetnek. A jelszó: „Melinda”. A nagyúr feldúltan veszi tudomásul, hogy ártatlan felesége neve leplez egy titkos találkozót Felesége nevének említése nyugtalanná teszi, Tiborc szavaira sem tud figyelni. Egyre nő a gyanakvása; elhatározza, hogy végére jár a titoknak, és Peturhoz indul. Biberach megviszi a jó hírt Ottónak, hogy Melinda hajlandó találkozni a herceggel. A hercegbe reménytelenül szerelmes Izidóra, miután Ottó elrohant, hogy találkozzon Melindával, már csak Biberachhal tud beszélni, és nyilvánvalóvá válik számára, hogy a merániai ifjú Melindát szereti.
Ottó térden állva vall szerelmet Melindának, az asszony azonban felháborodottan utasítja vissza szavait, hiszen ő egy embert, a férjét, Bánkot szereti. Azonnal távozásra szólítja fel a férfit, ám ő hajthatatlan, és próbálja szerelméről meggyőzni Melindát. Ottónak sikerül megfognia Melinda lecsüngő kezét, és azt a homlokára szorítja, ezt a mozdulatot látja meg a visszatérő Bánk, aki valamiért visszatért a terembe, és egy rejtekajtó mögött ott is marad. Mikor térdre borul Melinda előtt, az asszony büszkén szól férjéről, ki nem borult térdre előtte. Szerinte aki letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít. Megvető szavakkal akarja magára hagyni a herceget, és ahogy távozik a teremből, szembetalálkozik a királynéval és kíséretével. Gúnyos szavakkal köszöni meg a királynőnek, hogy neki, az „együgyű” vidéki asszonynak milyen „édes örömöt” szerzett Gertrudis Melinda távozása után a kíséretét is elküldi és kérdőre vonja testvérét, hogy mi volt az előbbi jelenet. Dühös az öccsére, hiszen viselkedése a király udvarban neki kellemetlen lehet, de ha azt hallaná, hogy öccse kontár volt Melinda elszédítésében, azt mélységesen szégyellné.
A bosszúság és szégyen között őrlődő Ottó újra Biberachtól kér tanácsot, aki azt javasolja neki, békítse meg a nénjét, mondja azt, hogy sokat hallott a magyar asszonyok állhatatosságáról, és csak próbát akart tenni, így a királyné majd maga vezeti őt Melindához. Kérje azt, hogy elutazása előtt még ürítsenek egy János-áldást, és két port ad a hercegnek, egy altatót a királynénak, és egy hevítőt Melindának, hogy ezt keverje a hölgyek italába. Ha a királyné elalszik, a herceg nyugodtan visszatérhet Melindához. Ottó a királyné után siet, Biberach pedig, hogy minden oldalon bebiztosítsa magát, Peturékhoz indul.
Miután távoznak, Bánk előlép a rejtekajtó mögül, és irtózva gondol királynéja ördögi szavaira. Az első szakaszt a bán nagymonológja zárja. Bánk a közösség iránt érzett kötelességei és a magánéleti problémái között vergődik.
„Bánk: De hát Melinda! Ó! Hát a haza! Itten Melindám, ottan a hazám - a pártütés kiáltoz, a szerelmem tartóztat. - Énrám bíz a szunnyadó gondatlan -, énrám tevé le a szegény paraszt elfáradt csontjait nem vélik ők a zendülést, mivel Bánk a király személye -, esküszöm, meg is fogok felelni ennek, és habár tulajdon síromon fog is a békességetek virágzani. -”

 

Második szakasz

Helyszín: Petur háza.
Petur házában tanácskoznak az összeesküvők. Bár abban egyetértenek, hogy a helyzet így tarthatatlan, mégis megrettennek Petur elszántságától, aki egyetlen megoldásnak azt látja, ha a királynőt letaszítják a trónról. Bánk megérkezik, és Petur felvázolja előtte a helyzetet. Bánk józanul és higgadtan védi a királynőt:
„És tagja légyek e rossz társaságnak itt én is? Ártatlan vért ontani segítsek? És abban eszköz legyek, hogy jajgasson a szabadságunk miatt szegény magyar hazám? Az élteteket s a nyugalmatokat kockára tégyük polgártársainknak, kik, mint szülőinket, bennünket is tápláltak! - És miért? Mivelhogy ez asszonynak a hatalma büntetlen teszi azt, mit a közönséges zsivány talán fizetne életével is?! - Vétkül tulajdonítsuk azt neki, hogy a felekezetét jobban szeretné, mint a magyarságot? - Ha németek között közületek király lehetne e, nem elsőbb volna-e előtte még ott is a magyar?”
A békétlenek igazat adnak neki, Peturt azonban nem győzik meg a bán higgadt szavai, ha a többiek el is árulják őt, nem adja fel, ha kell, egyedül hajtja végre tervét.
„Nem kényszerítelek - magam is tudok hóhérja lenni azon utálatosnak!”
Bánk azonban útját állja Peturnak, kemény szavakkal szól a lázongóhoz, a király távollétében az ő szava Endre parancsa, ha kell, vasra vereti őt. Bánk a király iránti régi hűségére emlékezteti a lázongó főurat, Petur megenyhül, a két nagyúr egymással megbékélve összeölelkezik.
A megnyugodott társaságba ekkor kér - a jelszó segítségével - bebocsátást Biberach. A társaság mint egy árulót fogadja, ő, hogy befogadják, elmond mindent. A királyné azért küldte el Bánkot országjáró körútjára, és hozatta fel az udvarba a bán feleségét, hogy Ottó nyugodtan udvarolhasson Melindának. Bánk elrohan, és arra kéri a többieket, itt várják meg őt.

 

Harmadik szakasz

Helyszín: Melinda szobája
A bán nem hisz Melinda szavainak, és előtte térdelő felesége arra kéri, ölje meg őt. Bánk megátkozza alvó kisfiát, zavarodottan beszél, kusza szavai alig érthetőek, nem a megtörténteket tagadja, csak magát nevezi bűntelennek, ő mindössze annyira emlékszik, a királyné álmos volt, aludni ment. Bánkban asszonya szavai szörnyű gyanút ébresztenek. A betoppanó Izidóra szavai is csak megerősítik gyanúját.
Megjelenik Tiborc, és a nagyúr a pór szavaiból szembesül a jobbágyság helyzetével Tiborc monológja a dráma egyik legszebb jelenete. Kiáltó az ellentét a jobbágyság nyomorúsága és a királynő és udvarnépének fényűző és léha életmódja között.
„Tiborc: Ő csorda számra tartja evész szolgáit, éppenséggel mintha minden hajszála egy őrzőt kívánna; sok meránit, ollykor azt hinné az ember, hogy tán akasztani viszik, úgy körül van véve a léhűtőktől; s mi egy rossz csőszt alig tudunk heten fogadni. Ő táncmulatságokat ád szüntelen, úgy mintha mindég vagy lakadalma, vagy keresztelője volna: és nekünk szívünk dobog, ha egy csaplár legény az utcán elönkbe bukkanik, mivelhogy a tartozás mindjárt eszünkbe jut. A jó merániak legszebb lovon ficánkolódnak -, tegnap egy kesely, ma szürke, holnap egy fakó -: nekünk feleség s porontyainkat kell befogni, ha veszni éhen nem kívánkozunk. Ők játszanak, zabálnak szüntelen, úgy, mintha mindenik tagocska bennek egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk kéményeinkről elpusztúlnak a gólyák, mivel magunk emésztjük el a hulladékot is. Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak, ahová nekünk belépni sem szabad; s ha egy beteg feleség, vagy egy szegény himlős gyerek megkívánván, lesujtunk egy rossza galambfiat, tüstént kikötnek; és aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”
Bánk először Tiborcot is a megnyugvásra intené, sorsa az, hogy törjön békességgel, már nincs miért az éhező pórnépnek tűrnie. Hiszen akit a szegénység szorongat, az már a poklot nem féli, és a mennyország sem jön oly szép színben a szeme elé. Megfogalmazódik a főúrban, hogy mind a nép sorsáért, mint saját szerencsétlenségéért a királynő a felelős. Bánk az agg parasztban felismeri egykori megmentőjét, aki huszonhat évvel korábban őt és apját megmentette. A nagyúr egy erszényt ad neki, és rábízza Melindát, hogy vigye haza ősi várába. Miután Tiborc távozik, Bánk magához veszi kisfiát, hogy mindenre felkészüljön, és ha szükséges, őt mentse. Bánk fiával távozik, a megérkező Biberach egyedül marad, így találja őt a feldúlt Ottó. A királyné mindent megtudott, most mindenhol őt keresteti, ő nem Melindától, és nem Bánktól, kizárólag dühös nénjétől tart, aki Myska bánnal keresteti. Biberachot azonban már nem érdekli a herceg, eddig is csak saját érdekei miatt, kizárólag a haszonért volt mellette. Szavai feldühítik a herceget, dühösen fenyegeti meg a rittert, ám ő közli vele, hogy tudja, ki volt Fülöp király gyilkosa. A kétségbeesett herceg hátulról ledöfi Biberachot. A megérkező Myska bán, aki a királynő üzenetét hozza a hercegnek, hogy elrejtőzzön, már csak a haldokló udvaroncot találja, aki felfedi gyilkosát, és megígéri, hogy nagy titkot fog felfedni melyek a királynét és az országot érintik.

 

Negyedik szakasz

Helyszín: A királyné szobája
A királyné a szobájában van, Izidóra lép be hozzá. Arra kéri úrnőjét, engedje meg számára, hogy hazatérjen. Ő szerette a herceget, a vitézt, még akkor is, amikor megcsalta őt, de a vitéz bemocskolta magát, gyilkossá vált. Elmond mindent a királynénak. Ő egész este a herceg nyomában volt, amikor a királynő elálmosodott és aludni tért, Biberach jött hozzá, és arra kérte, hogy azonnal szóljon Melindának, mert mind a királynő, mind Melinda bódító szert kapott. Ő azonban, mivel a királynő italába csak altatót kevertek, Melindához siet. Melinda szobájából látta kifutni a herceget A betoppanó Bánknak mindent elmondott, és a feldúlt nagyúr bezárta egy oldalszobába, ahonnan csak órák múlva tudott kiszabadulni. A királyné ekkor tudja meg, hogy Bánk hazatért, és Izidóra azt is elmondja, hogy Biberach gyilkosa Ottó. A királynő bár átkozza öccsét, de máris a megoldáson gondolkozik. Azonnal Melindát hívatja, és arra akarja rábírni, hogy távozzon az udvarból. A zavarodott Melinda már nem tisztel senkit és semmit, a királynét okolja családja és saját vesztéért, megátkozza, hogy tönkretette a családját, beszennyezte a nevét, mely most már a becstelenséggel vált eggyé. Csak akkor engedelmeskedik a királynénak, amikor bátyja, Mikhál szavát hallja meg a folyosóról, és nem akar vele találkozni, nem akarja, hogy a férfi is megtudja, mi történt Melindát az udvarhölgyek vezetik el.
Mikhál akar a királynéval beszélni. Figyelmeztetni szeretné az asszonyt a készülő pártütésre, kéri, hogy térjen jobb belátásra, változtasson viselkedésén, hiszen az életével játszik, adja vissza híveinek mindazt, tőlük rabolt el.
„Mert biz ezt raboltad el, s od'adtad a saját hazádbeli udvornikidnak.”
Gertrudis gőgösen hallgatja a jó szándékú szavakat, sőt elviteti az ősz öreget.
Tiborccal jön Bánk, Gertrudis megijed, mert azt hiszi, a számonkérő Bánk jött el hozzá. Vissza akarja adni Melindát a férjének. Bánk először megtagadja az asszonyt, majd megszánja a megtört nőt, és megmondja neki, hogy gyermeküket Mikhálra bízta, akit a királyné parancsára épp most vetnek a börtönbe. Bánk Melindával és Tiborccal távozni akar, de a nagyurat a királyné korábbi akaratát megmásítva, maradásra szólítja. A bán feleségét Tiborcra bízza. Gertrudis gőgösen kéri számon a bántól, hogy mért tért vissza lopva a királyi udvarba, hogy mert egy ártatlan fiatal lányt órákra bezárni. Gertrudis támadására Bánk nyugodtan, higgadtan reagál. A főúr annyit jegyez meg, hogy
„Mikhál: A nyúgodalmat, békességet és az életen való gyönyörködést - a volt vagyont, a testi-lelki megelégedést, fazékok mellől a fát, ételekből a húst és ágyokból a szalmát - nem érdemes becsületesnek lenni.”
Gertrudis hatalmi szóval próbálja meg elküldeni Bánkot, de a bán hatalma nagyobb, ezért a királynő nem parancsolhat neki. Az ország kínjaival körútján szembesülő nagyúr felsorolja a nép és a személyes sérelmeit, támadja a királynő uralkodási elveit. A királynő Melindát is megátkozza. A kétségbeesett Gertrudis segítségért kiált, és jajszavára Ottó lép be, de miután Bánkot meglátja, gyáván megfutamodik, és bezárja maga mögött az ajtót. Bánk bosszúra készen rohan Ottó után, de a bezárt ajtón át nem tud bejutni hozzá, átkot szór a gyalázatos emberre és az országra, mely őt szülte. Gertrudis, aki menekülni akart, Bánk utolsó szavára, melyben hazáját átkozza, felkap egy tőrt, a férfi azonban kicsavarja az asszony kezéből, és feldúlt állapotában végez vele.
A sebesült királynét Myska bán fedezi fel, a haldokló Gertrudis Ottót nevezi gyilkosának, aki rémülten tiltakozik ez ellen. A békétlenek élén Petur ront be, de a király serege már megérkezett, és Solom mesterrel, Myska bán fiával az élén, kiűzi a békétleneket a palotából.

 

Ötödik szakasz

Helyszín: A királyi palota
A királyi palotában a királyné ravatalánál a gyászt viselő udvornikok a történteket tárgyalják. A gyászolók között van Izidóra is. Megérkezik a gyásztól megtört király, Solom mester jelenti, hogy mi történt, és közli urával, hogy Ottó eltűnt, és a lázadó Peturral, akit a királyné gyilkosának tartanak, leszámolt. Foglyot is hozott magával, Simont, aki azonban azt állítja, ők már halva találták a királynét, nem lehet Petur bán a királyné gyilkosa. Mikhál bán a kis Somával járul a király színe elé, felsorolja a királyné bűneit, aki az ősz öreget is, mint közönséges bűnözőt, záratta a tömlöcbe, csak azért, mert nem akart testvére gyilkosa lenni. A király képtelen elhinni halott asszonyát ért vádakat. Bánk lép a terembe, hatalmi jelvényeit a koporsó aljára vágja, bevallja és vállalja a tettét. Kemény szavakkal vádolja a királynét, és gyilkosnak nevezi őt, aki tönkretett egy országot.
„Király: Gyilkos?
Bánk: Az több. Ha tízszer, harmincszor megölt, ha kincsemet rabolta el, ha széjjelszaggatta gyermekeimet, feleségemet, - még tán megengedhettem volna... de ő jónevét ölé meg nemzetemnek rút öccse által, s a feláldozott becsületet kiűzte udvarából.”
Endre keserűen jegyzi meg, hogy a győztes királyt ez fogadja a hadból hazatérve, hogy hitvese koporsója mellett kell reszketnie saját népétől. Bíró elé akarja a bánt állítani, ő azonban büszkén utasítja vissza, a király nem lehet az ő bírája, hiszen neve jobban be van mocskolva mint az övé. Petur bánt és családját most irtják ki, pedig a bán mindig hűséges volt urához. Petur bán halálakor megátkozta a királynőt és gyilkosát is, egyedül csak királyát és hazáját áldotta. A király lovagi párbajra hívja a gyilkost, de a bán visszautasítja, ő a királlyal nem száll szembe.
„Bánk: Királyom! Én veled nem harcolok! Szent vagy te énelőttem - Istenem s hazám után a legszentebb.”
Leoldja a kardját és a király elé helyezi, és a kezébe adja sorsát. Solom mester vállalja, hogy a király helyett ő áll ki a nagyúr ellen. Bánk először vonakodik párbajozni, hiszen sajnálna egy merániai asszonyért egy ilyen nemes vitézt, de látva az ifjú eltökéltségét, nem hátrál meg. Myska bán érkezik, akinek a haldokló Biberach mindent bevallott, a királyné ártatlan volt, Ottó cselszövéseiről semmit nem tudott. Bánk ettől a hírtől összeomlik, a király fiával együtt végezni akar vele. Mikhál a gyermeke életéért könyörög, vagyonáról, mindenéről lemond, csak annyit kér Endrétől, a száműzetésbe hadd vigye magával az ártatlan gyermeket.
Bánk ekkor tudja meg Tiborctól, aki eddig a palota egyik szegletébe húzódva állt, hogy Melindát Ottó párthívei megöltek. A bán összeomlása végleges, mikor a király el akarja vitetni, párthíve Solom mondja: „Király, a büntetés már ennek irgalom.”

 

 

Eötvös József
/1813-1871/

 

Aulikus arisztokrata család gyermeke, Budán született apja úri utcai házában. Házitanítója a Martinovics-féle összeesküvés egyik résztvevője, Pruzsinszky József volt, akitől a francia felvilágosodás szellemiségét ismerte meg. Apja a kor főnemesi szokásait felrúgva nyilvános gimnáziumba járatta fiát Budán, majd felsőfokú tanulmányait a jogi egyetemen végezte. Az egyetem befejezése után hosszabb utazást tett Nyugat-Európában, és tanulmányozta a politikai eszmeáramlatokat. Hazatérte után írta meg első politikai művét a hazai elmaradott börtönviszonyok megreformálásáról, Fogházjavítás címen. Az 1834-es országgyűlés ideje alatt sokat tartózkodott Pozsonyban, Kölcsey naplójában sokat írt az ifjúról, Eötvös pedig élete végéig példaképének tekintette a Himnusz szerzőjét. 1834-ben Fejér megye aljegyzője, majd egy évvel később kancelláriai fogalmazó lett. Az 1839-es országgyűlésen már többször felszólalt, szónoki tehetsége ekkor mutatkozott meg először, egyik beszédét a zsidók emancipációja érdekében tartotta. Első regényét, A karthausi című művét is ebben az időszakban írta. A reformkorban a centralista párt egyik vezéregyénisége, az 1848-as történésekben a szeptemberi fordulatig a politikai élet aktív szereplője volt, a Batthyány-kormány kultuszminisztere. 1848. szeptember 11-én a miniszterelnök lemondásakor elmenekült az országból, Münchenben telepedett le. Ezekben az években írta államtudományi munkáit. Hazatérte után, az ötvenes évek végéig nem vett részt a közéletben, svábhegyi villájában visszavonulva élt, idejét a családjának szentelte. Fia, Eötvös Loránd fizikus volt. Az 1861-es országgyűlésen Deák híveként vett részt, a kiegyezésről szóló gondolatait a Hetilap c. újságban jelentette meg. A kiegyezés után ő volt az egyetlen olyan miniszter, aki mind a Batthyány-kormánynak, mind az Andrássy-kormánynak is tagja volt Művei több nyelven, köztük japánul és héberül is megjelentek.

 

Művei:

1840 - A szegénység Irlandban

1841 -A zsidók egyenjogúsítása /röpirat/

1839 - 1841 - A karthausi /regény/

1841 - Eljen az egyenlőség /vígjáték/

1844 - 1846 - A falu jegyzője /regény/

1847 - Magyarország 1514-ben /regény/

1851 - A nemzetiségek egyenjogúsítása

1851-1854 - A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra

1857 - A nővérek /regény/

1859 - Ausztria egységének és hatalmának garantiáiról /értekezés/

 

 

A falu jegyzője /1844-1846/

 

A cselekmény a XIX. század elején játszódik, az Alföldön, Taksony megyében, Tiszaréten. A falu a dúsgazdag és előkelő Réty család birtokában van. A falu jegyzője, Tengelyi Jónás, akit a falu becsületessége, jószándéka miatt szeret és megbecsül. A jegyzővel még ifjúkorában együtt koptatták Heidelbergben a jogi egyetem padjait, jó cimborák voltak, de diákkori barátságuk az idők folyamán megkopott. Réty gazdagon nősült, fia született, majd miután első felesége meghalt, másodszor is megnősült. Felesége fennhéjázó, gőgös asszony, aki nem szereti, ha férje nem hozzáillő emberekkel tart fenn kapcsolatot. A jegyző ma már családján kívül csak a falu papját, Vándory Balázst érzi magához közelállónak.
A jegyző épp a lelkésszel beszélget, a rónán vadászgató társaságról. Réty fiáról, Ákosról, ki a jegyző lányának, Vilmának udvarol. A fiú nem hasonlít az apjára, becsületes, jóindulatú fiatalember, aki az egyszerű emberek sorsát is a szívén viseli. Társa Kislaky Ádám, az alispán birtokszomszédjának, Kislaky Bálintnak a fia. Az öreg Kislakynak rég dédelgetett terve, hogy fia és az alispán lánya, Etelka egy pár lesznek. A két fiatalember illő módon köszönti a lelkészt és a papot. A vadászó ifjakkal tart azonban két semmirekellő, megvesztegethető tisztviselő is, Nyúzó Pál, a járás főbírája, és esküdtje, Kenyházy András. A pandúrok épp arra viszik az elfogott Peti cigányt, és a szolgabíró durván fogja vallatóra az öregembert, hogy bebizonyítsa, ő a híres zsivány, Viola segítője. Hiába próbálnak Ákosék a szolgabíróra hatni, közbenjárásuk nem jár sikerrel. Annál nagyobb Nyúzó felsülése, amikor kiderül, Peti cigány az alispán gyorsfutárja, és éppen a tekintetes úr parancsára indult Szentvilmosra, a közelgő választások ügyében. Tehát Nyúzó maga is hibás lesz, ha Réty alispánt nem választják meg. A szolgabíró azonnal elengedi a cigányt, bár hangnemén mit sem változtat, mert ő is „azok közé a kellemes lények közé tartozott, akik akkor a leggorombábbak, amikor engedelmet kéne kérniük.” A főbíró felsülésén mindannyian jót derültek.
Mikor Tengelyi hazatért, rémülten látta, hogy jó szándékú lánya, Vilma, házukba fogadta a betyár Viola beteg feleségét, Zsuzsikát, két fiával együtt. Peti cigánynak napnyugta után sikerül Violával beszélnie, és tudatnia a haramiával, hogy beteg felesége jó helyen, a jegyzőék házában van. Viola hajdanán tisztességes, becsületes gazdaember volt, akit maga Nyúzó szolgabíró hajszolt a betyárok közé. A szolgabíró eredendően azért haragudott a férfiara, mert nem tudta tőle elcsábítani a feleségét, ezért hatalmával visszaélve az előírtnál több különmunkára kötelezte a férfit. Amikor az nem teljesítette, mert nem hagyta magára az éppen szülő feleségét, megverette, gúzsba köttette. Violának csak úgy sikerült megszöknie, hogy végzett az ispánnal. És egy gyilkosra nem vár más sors, mint a bujdosás, lakhelye a rengeteg, barátja a szél.
Viola mikor megtudja, hogy felesége beteg, nem törődve semmivel, belopódzott a faluba, hogy beszélhessen az asszonnyal. A pandúrok azonban a nyomában voltak, és figyelmen kívül hagyva a nemesi ház sértetlenségét, a házba is betörtek. Viola épp, hogy meg tudott menekülni, Liptáknéval még meg tudja üzenni a jegyzőnek, hogy vigyázzon hivatalos irataira, amiket egy vasládában őriz, mert hatalmas ellenségei vannak, „és bizonyos uraknak, meg asszonyságoknak nagyon fáj a foguk az irományok után.”
Ákos húgával, Etelkával beszélget, vele osztja meg szíve fájdalmát. Tengelyi bár tiszteli őt, de miután megtudta, hogy mit érez a lánya iránt, nem kívánatos vendég a jegyző házánál. Az apa félti a lányát, hiszen a gazdag úri Réty család nem valószínű, hogy szívesen látná maguk közt a szegény jegyző lányát. Etelka azonban még mindig Vilma legjobb barátnője, és szívesen látott vendég a házban. Vilma türelemre és nyugalomra inti a bátyját, hogy hamarosan újra láthatja kedvesét.
Másnap, vasárnap az alispán házában a tisztújítás előtti szokásos mulatozás folyik. Az ellenfél, Bántornyi portáján is hasonló módon múlatják az időt a kortesek.
Míg az alispán lánya a jegyzőék házában időzik Vilmánál, a jegyző a porvári főispánnál van. Marosvölgyi gróf a jegyző véleményére kíváncsi a közállapotokat illetően. Tengelyi őszintén számol be a siralmas állapotokról, hogy a választások előtt a két párt, mint két ellenséges hadsereg áll egymással szemben. A város ügyeivel nem tőrödnek, csak az érdekel mindenkit, hogy ő kerüljön hatalomra, a parasztok szedett-vedett ruhákban járnak, rongyos tetejű házuk épp, hogy össze ne dőljön, ipar és gyarapodás, meg az a derű, mely más országokat jellemez, itt elő sem tűnik.
„- Ne áltassa magát, kegyelmes uram! A magyar paraszt emelt fővel jár a világban. Ha látom ezt a népet, amelynek a nyakát annyi század szolgasága sem hajtotta meg, néha én is büszkének érzem magamat. Mintha ezt a népet, amely ennyi elnyomás után még emelt fővel jár, nem is teremtette volna az Isten, mint hogy szabad legyen. De aki szerencsésnek hiszi, nem ismeri a helyzetét. Nem panaszkodik, mert századok óta tudja, hogy szavának semmi foganatja nincsen. De azért kevésbé érzi-e a terheket, amelyek a vállát nyomják? Kisebb fájdalommal válik-e meg fiától, ha azt elviszik katonának, miközben nemes szomszédjának a gyermeke, csak agaraival gyakorolja bátorságát jobbágya vetésein.”
A főispán figyelmesen hallgatja végig a jegyző szavait, van, amiben egyet is ért vele.
De a jegyző szerint a változás gátja Réty és a másodalispán, de ők a főispán leghűségesebb emberei, a politikai elképzelései legfőbb támaszai
„- Kegyelmes uram, sokkal jobban ragaszkodom saját meggyőződésemhez, semhogy ne méltányolnám azt, amit mások tesznek eszméik megvalósításáért. De hát a rossz jobbá válik-e, ha többen követik el? A népnek mi köze politikai küzdelmeinkhez? Kizártuk a jogok gyakorlásából. Ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, megfoszthatjuk-e a nyugalomtól is, amelyre szüksége van? Ha már minden jogot megtagadtunk, meg kell-e tagadnunk tőle az igazságot is? Márpedig ezt tesszük, amikor az igazságszolgáltatást olyanokra bízzuk, akik politikai küzdelmeinkben mellettünk állnak, de akiknek aljasságáról meg vagyunk győződve. Kegyelmes uram! A nép nem vesz részt politikai életünkben, minek szenvedjen győzelmeinkért?!”
A titkár véleménye szerint Tengelyi nem ide való, elüt a többiektől.
„- Mondja úgy, hogy Magyarországon sehová sem való - válaszolta Marosvölgyi.”
Rétyné aljas tervet eszelt ki a jegyző ellen, ügyvédjével, Macskaházyval. Ők az az asszonyság és uraság, akinek mindenáron meg kell szereznie a jegyző és a pap iratait, amik szintén Tengelyinél vannak, mert Vándoryhoz egyszer már betörtek. A tolvaj Rétyné megbízottja volt, a pap hivatalos iratait azóta a jegyzőnél tartja. Az alispánnénak azért van szüksége a pap irataira, mert azok az országból elüldözött, és Németországba szökött férje féltestvéréről is tartalmaznak adatokat. Még az is kiderülhet, hogy a hatalmas birtoknak nem a férje a törvényes tulajdonosa. A hatalomért és a vagyoni gyarapodásért mindenre kész Rétynének mindenáron meg kell szereznie az iratokat. Macskaházy a visszataszító külsejű, félszemű Üveges Jancsit bízza meg, hogy szerezze meg az iratokat. A férfi a kocsmában találkozik Cifra Jancsival, a lezüllött kurtanemessel. Üveges tudja, hogy Cifra volt az, aki betört a paphoz, ráveszi őt, hogy ötven forintért segítsen neki megszerezni az iratokat. Megbeszélésüket azonban kihallgatja Peti cigány, aki ahogy lehet, értesíti Violát, hogy mi készül a jegyző ellen.
Viola újra bemegy a faluba, és visszaszerzi az iratokat, leüti az éppen menekülni készülő Üveges Jancsit. Dulakodásuk azonban oda vonzza a pandúrokat, lövés dördül, és Réty Ákos sebesül meg, aki éppen Vilmának udvarolt. A zajra kirohant a házból, ott látta meg a földön fekvő Üveges Jancsit, és lehajolt hozzá, hogy segítsen, ekkor érte a lövés.
Tengelyi ezalatt távol volt otthonától, éppen a szavazáson vett részt. Megdöbbenve látta, hogy a titkos szavazást nevetségessé teszik, hiszen az ajtóban álló két táblabíró minden szavazónak utasítást adott.
Amikor szóvá teszi a körülményeket, egy emberként állnak ki ellene, sőt Nyúzó úr addig nem engedi szavazni, amíg be nem bizonyítja, hogy ő is jogosult a szavazásra, azaz nemes ember. Durva hangon utasítja ki.
„- Takarodjék kend haza, nemtelennek itt szava nincs!” Soha senkit nem tapsoltak meg úgy, ahogy Nyúzót ezután a cselekedete után. Tengelyi mellett egyedül az ifjú Kislaky Kálmán állt ki, hazakísérte a jegyzőt, hogy elhozhassa iratait, és bebizonyítsa nemességét.
Tengelyit otthon nagy sürgés-forgás fogadta, Tengelyi amikor hazatér, akkor tudja meg, hogy kirabolták. Azzal, hogy eltűntek az iratai, számára és a családja számára minden elveszett. Hiszen a nemesi igazolás nélkül ő senki és semmi, gyermekei parasztok, „akiket megvetnek, lábbal taposnak, akiknek birtoka nincs, érdeme nem is lehet, olyanok, mint akik itt laknak körülöttünk ezekben a kunyhókban! Nem idegenek, mert hisz itt születtek, mégsincs hely, amelyet a világon hazájuknak nevezhetnének...”
Vándory is a jegyző házában van, ő optimistábban látja barátja helyzetét. Telegdy azonban úgy gondolja, nem véletlen, hogy épp most kérték tőle a nemességét igazoló papírokat Viola csak az eszköz volt, mert nem állt be a betyár üldözői közé, ezért akarják eltiporni a büszkeségét. Tengelyi mikor pontosan megtudja, mi történt, a feleségét átkozza, az ő nagyravágyása okozta lányuk szerencsétlenségét. Hiszen ha Ákos el is venné Vilmát, a Réty-házban a lánynak csak megvetés jutna osztályrészül. Barátja, Kálmán sem állt nála jobban szerelem dolgában, hiszen azzal, hogy a választáson a jegyző mellé állt, kivívta a Réty család haragját, nem számíthat arra, hogy Etelkát hozzáadják.
„Sírva vigad a magyar, így szól a közmondás. Miért is volna másképp? Hajdanában a magyarnak annyi oka volt sírni! Más nemzeteknél az újabb kor meggyógyította a múlt sebeit. Minálunk a népdal majdnem mindenütt megőrizte azt a bús dallamot, amely olyan korszakban keletkezett, midőn az elnyomott nép érzelmei nem lehettek egyebek, mint szomorúak; de más népeknél már rég vidámabb szavakat illesztettek a korábbiak helyébe, vagy legalábbis az énekes vígabb hangja feledteti a dal eredeti jellegét Minálunk alsóbb osztályainknak nincs okuk vidámságra a jelenben sem, a dal éppoly szomorúan zeng manapság is, mint azokban az időkben, midőn Buda falain a félhold uralkodott. Hiszen hány olyan ember él hazánkban, aki csak faluja viszonyait ismeri, és nemigen gyanítja, hogy mióta a törököt elűztük, változáson ment keresztül az ország. a jobbágy, amikor a füstpénz forintját a kastélyba viszi, a török garasra emlékezve félig sem borzad annyira a múlttól, mint azok, akik már egy évszázaddal azelőtt lerótták az utolsó krajcárig hazájuk iránti tartozásukat, s ezért azóta nem tudják, mi az adó.”
Az a komorság azonban, amely a magyar népet jellemzi, hányatott történelmén és jelenlegi szomorú helyzetén kívül még a vidék szomorú jellegének is tulajdonítható.
Zsuzsi mindent megtesz, hogy a férje nyomára jusson, beszél Cifrával is, bár sejti, hogy mindaz a gazság, amivel Violát vádolják, az mind az ő műve. Peti cigány azonban amikor látja, hogy az asszony kivel beszélt, értesíti Violát. A pandúrok Nyúzó vezetésével Viola és társai nyomára bukkannak. A pandúrok és a betyárok közül sokan megsebesülnek, és a kunyhó is, amiben a betyárok menedéket leltek, kigyulladt. Viola először úgy gondolta, hogy a kunyhó falai alá temeti magát, csak ne jusson az akasztófára, de a veszélyben egészen elfeledkezett az iratokról. Nem hagyhatja, hogy az egyetlen ember kerüljön bajba, aki neki a segítségére volt, ezért mindent megtesz, hogy a jegyző papírjait megmentse, így az iratokat magához szorítva, a füsttől fuldokolva, és szinte vakon kimenekül az égő házból. De pont Nyúzó és Macskaházy karjaiba futott, az ügyvéd kikapta a kezéből az irományokat, és úgy tett, mintha a tűzbe dobta volna, az iratokat azonban magánál tartotta. A pandúrok a megkötözött és sebesült Violát Kislakyék udvarházába viszik, és azonnal fel akarják akasztani.
Zsuzsi megpróbál férjével beszélni, de nem engedik be hozzá. Nyúzó közben összehívja a vésztörvényszéket, és már előre meghozná a vádlott meghallgatása nélkül az ítéletet, amikor váratlanul megérkezett Völgyesy alügyész. Kislakyné arra kéri férjét, a rögtönítélő bíróság elnökét, hogy tegye lehetővé, hogy Viola láthassa feleségét és a gyerekeít, és legyen irgalmas, mert ha kimondják az ítéletet, utána már nem tudja visszaadni az életét.
Völgyesy mindent megpróbál, hogy a körülmények között is igazságosan folyjon a tárgyalás. Viola végül, miután látja, hogy Macskaházy csak játszik vele, mindent elmond, attól kezdve, hogy hogyan hallotta az alispánné és az ügyvéd párbeszédét, addig, hogy a jegyző házában Üveges Jancsitól ellopta az iratokat Völgyesyn kívül senki sem akarja komolyan venni Viola szavait, hiszen hogy lehetne, egy szó is igaz abból, amit a haramia mond, hogy egy összeesküvésről van szó, ami mögött az alispánné áll. De az alügyész Viola minden szavát lejegyezte, és így akarja megszerkeszteni a jegyzőkönyvet is. Ezt azonban megakadályozzák, és inkább lemond a arról, hogy ő készítse el a jegyzőkönyvet, és elhagyja a vésztörvényszéket. Nyúzó és a többi táblabíró sürgetésére végül a bíróság elnöke, a tétovázó Kislaky is elfogadja a halálos ítélet kimondását, de az ítélet végrehajtását a késői időpont miatt másnapra halasztják.
Völgyesy, miután elhagyta a törvényszéket és visszatért a Kislaky udvarházba, beszámol Kálmánnak a történtekről. Kálmán közben megkapja Réty Ákos levelét, melyet a fiú sebesülése miatt húga, Etelka írt, ebből kiderül, hogy a Tengelyitől elrabolt iratok Ákos számára is életbevágóan fontosak. Etelka véletlenül hallotta mostohaanyja és Macskaházy beszélgetését, amiből kiderült számára, hogy a jegyző iratai náluk vannak. Viola nem felelős az ügyben semmiért, nemesen viselkedett, de sokan fogják az ő halálát kívánni, mert ha a zsivány nem él, a jegyző iratairól soha senki tanúbizonyságot nem tehet Levele zárszavában arra kéri Kálmánt, hogy segítsen nekik. A levél csak megerősíti Völgyesyt abban a hitében, hogy itt a háttérben valamilyen nagy gazság húzódik meg. Elhatározzák, hogy megmentik Violát, éjszaka sikerül is kiszabadítaniuk a halálraítéltet, hevenyészett börtönéből, a Kislaky-udvarház pelyváskamrájából.
Ákos otthonában bejelenti édesapjának, hogy mihamarabb nőül venné Vilmát, hiszen a lány helyzete a baleset óta tarthatatlanná vált Az alispán megpróbál fia lelkére hatni, és ellenzi, hogy fia, egy hozzá nem méltó lányt vegyen el. Rétyné megvetéssel beszél Vilmáról, amivel mélyen megsérti az ifjút. Ákos dühösen veti az asszony szemére, hogy neki nincs joga bárkit is becsmérelni, hiszen az asszony tolvaj, a zsiványok cimborája. Réty fiával szemben a feleségét védi, és Ákost kiutasítja a házból. Ákos Vándorynál talál menedéket, és itt tudja meg, hogy Viola kiszabadult. A jegyző, miután barátjától megtudta, hogy Ákost kitiltották hazulról, nem ellenzi tovább lánya választását, és beleegyezik a házasságba.
Macskaházy felkeresi az alispánnét, és hallgatásáért cserébe ötvenezer forintot kér. Rétyné eleinte magabiztos, hiszen ő is úgy tudja, hogy az iratok elégtek, összeomlik, amikor megtudja, hogy azok a férfinál vannak. Macskaházy zsarolásának végül is engednie kell az asszonynak, hiszen igazat kell adnia a férfinak, ha az beárulja őt a törvényszéknél, a férfit felmentik, az igazi vesztes csak ő lesz. Alispánné a börtönben lopás miatt, amit egy zsidóval követett el, ezt a szégyent nem bírná elviselni. Beszélgetésük minden szavát tisztán halotta az alispáni ház fűtője, Peti cigány, aki azonnal értesíti Violát, hogy az iratok az ügyvédnél vannak.
Macskaházy azon gondolkodott, hogyan szerezhetné vissza az alispánné kegyeit. Elment a Tengelyi-házba, amikor a jegyzőné egyedül volt otthon, és körmönfontan próbálta az asszonyt rávenni, hogy lánya szakítson Ákossal, rossz hírét költötte a fiúnak, majd mint becsületes kérő maga ajánlkozott a lány kezére. A visszatérő Tengelyi durván kiutasította házából a ravasz fiskálist, még azzal is megfenyegette, hogy megöli.
Viola éjjel betör az ügyvéd házába, hogy megszerezze az iratokat, majd, hogy saját életét mentse, leszúrja a rá pisztollyal támadó férfit. Az iratokkal együtt elmenekül, néhány papírt azonban elhullajt A berohanó cselédség vérbefagyva találja az ügyvédet, aki utolsó szavával Tengelyi nevét említi, és elfogják a kályhalyukban megbújt Üveges Jancsit, majd börtönbe zárják.
Este Tengelyi szobájába egy levelet dobtak be, a levelet Viola írta. Arra kéri a jegyzőt, hogy anélkül, hogy bárkinek szólna róla, találkozzanak éjjel a nagy nyírfánál, és visszakapja tőle minden iratát, amelyet az alispán ügyvédjének megbízásából Üveges Jancsi rabolt el a házából.
A jegyző odamegy a megadott helyre, de Viola helyett csak Macskaházy gyilkosinak üldözőit találja, akik idáig tudták a gyilkost követni, innen nyomát vesztették.
A törvényszéken megkezdődik Macskaházy gyilkosságának az ügyében a tanúk kihallgatása, és a gyanú egyre inkább a jegyzőre terelődik, hiszen az ügyvéd halála órájában az ő nevét mondta. A Viola által elejtett néhány papíron Tengelyi írását ismerik fel, és a Tiszaparton megtalálják Tengelyi botját. A jegyző szomszédai is vallják, hogy hallották, amikor a jegyző megfenyegette az ügyvédet.
Tengelyit Nyúzó mint a gyilkosság gyanúsítottját elfogja, és a börtönbe szállítatja.
Ákos beszél az apjával, aki bár teljesen bizonyos abban, hogy egykori diáktársa ártatlan, segíteni nem tud rajta.
Vándory, hogy barátján segítsen, levelet ír az alispánnak, melyben felfedi, hogy ő a féltestvére, aki apjuk halálakor lemondott testvére javáról, az őt megillető vagyonról, hiszen ezzel testvérét igen nehéz helyzetbe hozta volna. Világi fogalmak szerint a testvéréért ő nevet, vagyont, szép polgári állást feláldozott, bátyja akkor azt mondta, bármit kérhet tőle. Most itt az ajkalom, hogy ígéretét valóra váltsa, megmentse a jegyzőt, hogy ne érezze azt, méltatlanra pazarolta jóindulatát. Mikor találkoznak, az alispán elmondja, hogy egy gyenge pillanatában elmondta feleségének, hogy a lelkész a bátyja. Apja első házasságából származó fia, aki a javára lemondott az őt megillető örökrészről. A felesége azonban nem bízott a lelkész nagylelkűségében, és az alispánhoz csak a vagyona miatt ment hozzá, ő bízta meg az ügyvédet, hogy szerezze meg az iratokat. Végül a lelkész is belátja, hogy Réty a jelen helyzetben nem tehet semmit, hiszen ha feljelentené a feleségét, hogy az ügyvédet ő bízta meg a jegyző iratainak elrablásával, így a jegyző még gyanúsabbá válna. Egyelőre csak annyit tehet, hogy amennyire lehet, enyhíti a fogva tartás körülményeit.
Réty közben beleegyezett fia házasságába, ez az ügy tehát elrendeződni látszott, Ákos már csak Tengelyi sorsa miatt aggódott. Ahogy teltek a hónapok, Tengelyi sorsában eleinte semmi előrelépés nem látszott. A börtönben járvány tört ki,a siralmas körülmények között többen megbetegedtek és meghaltak. Üveges Jancsi is beteg lett, halála előtt Vándory beszélt vele, a férfi ekkor vallotta be, hogy az ügyvédet Viola gyilkolta meg, és eddig ezt azért nem mondta ej a vallomásában, mert az alispánné megfenyegette, hogy ne szóljon semmit. Az ügyvéd halála előtti napon az alispánné összeveszett vele, mert az asszony nem akarta azt a rettentő összeget kifizetni, amit tőle az ügyvéd kért. Ezért Rétyné megbízta őt, hogy kétezer forintot kap, ha az ügyvédtől visszaszerzi az iratokat, ezért találták meg őt akkor éjszaka Macskaházy lakásában, de Viola megelőzte őt Vándory megkönnyebbül, hogy így végre kiderülhet barátja ártatlansága, de Üveges Jancsinak még két tanú előtt el kell mindezt ismételnie, hiszen csak így lesz hiteles a vallomása, és nincs már sok ideje hátra. A lelkész azonnal elmegy, hogy tanúkat hozzon. Rétyné az ablakából látja, hogy a lelkész az alügyésszel és Bántornyival megy vissza a zsidóhoz. Nyugtalanság vett rajta erőt, hiszen úgy gondolta, már nincs oka az aggodalomra, hiszen a zsidó anélkül hal meg, hogy őt elárulná. Most azonban megtudja, a zsidót ápoló asszonytól, hogy a férfi új vallomást tesz. Az éjszaka leple alatt belopódzik a férfi cellájába, és megpróbálja rávenni, hogy vallomását vonja vissza, a haldokló azonban erre már nem hajlandó. Az asszony kétségbeesetten tér haza, és kilátástalan helyzetében a rá váró gyalázat elől az öngyilkosságba menekül, és szobaajtaját magára zárva megmérgezi magát.
Üveges Jancsi vallomása azonban nem könnyített a jegyző helyzetén. Azt mindenki elfogadta, hogy Macskaházy bűnös a jegyző iratainak elrablásában, de ez csak növelte a gyanút Tengelyi irányában. Az, hogy a gyilkosságot Viola követte el, csak egy tanú, egy nem szavahihető ember, üveges Jancsi állitotta. Tengelyin csak az segített volna, ha Viola a bíróság előtt vallja be, hogy ő követte el a gyilkosságot Ebben azonban a lelkészen kívül senki sem reménykedett.
Viola azóta a végzetes éjszaka óta, szinte nyomtalanul tűnt el. Viola nyomára végül Kislaky Kálmán inasa, János huszár akadt. A betyár a kislaki gulyás testvérének a nevén élt egy közeli tanyán. Itt lelt nyugalmat és békét, feleségével és két fiával, azonban először kisebbik fia, majd télen nagyobbik gyermeke is beteg lett, és egymást követve meghaltak. Violára ekkor talált rá János huszár. Az öreg beszél vele, elmondja neki, hogy otthon a gyilkossággal Tengelyit vádolják, de ő nem adja fel Violát, a férfi döntse el, hogy mit tesz. Viola úgy dönt, hogy feladja magát, hiszen az iratok nála vannak, az mindent bizonyít, de János le akarja erről beszélni, hiszen ha visszamenne, élete többé nem lenne biztonságban. Viola nem hallgat rá, úgy dönt, hogy az iratokkal Tiszavárra megy, és magát Réty Ákos kezére adja. Hogy nehogy elfogják Taksony megyében, már minden járt utat került, és csak éjjel közlekedett, tudta, hogy a jegyzőn csak akkor segít, ha az iratok Ákos vagy a lelkész kezébe kerülnek, hiszen ha a pandúrok fognák el, Nyúzó főbíró elsikkasztaná azokat. A pandúrok azonban felfedezik és üldözőbe veszik, Ákos lakhelyénél, a Törökdomb közelében rálőnek. Cifra, aki közben beállt Nyúzó pandúrjai közé, még rá is akar támadni a sebesült, magatehetetlen férfira, de ezt Ákos még éppen meg tudja akadályozni, akinek Viola még át tudja adni az iratokat.
Tengelyi ezek után természetesen visszanyerte szabadságát, és családja körében élt. Legjobb barátja továbbra is Vándory és Völgyesy maradt, és néhány ifjúkori álmát is meg tudta valósítani, takarékmagtárat és kisdedóvót alapított. Ákos elvette Vilmát, majd hamarosan egy kisfiuk született, János huszár pedig gazdaságának intézője lett. Vándory bár megtehette volna, de nem vette föl nemesi címeit, továbbra is lelkész maradt. Az alispán a történtek után ritkán ment Tiszarétre, alispáni hivataláról betegségre hivatkozva lemondott, és boldogan élt Porváron, ahol vagyona és származása révén az első embernek számított. Etelka boldogan élt férjével, Kálmánnal, az öreg Kislaky pedig megkönnyebbülten mondott le a rögtönítélő törvényszék elnökének dísze címéről.
Nyúzótól az emberek elfordultak, hivatalától megfosztották. Viola özvegye pedig belehalt a fájdalmába, egy reggel holtan találták a Törökdomb közelében, ahol Viola meghalt.

 

 

Kemény Zsigmond
/1814-1875/

 

Erdélyi nemesi családból származott. Iskoláit Nagyenyeden végezte, majd jogot tanult. Tanára, Szász Károly révén korán bekapcsolódott az erdélyi reformmozgalmakba. 1842-től az Erdélyi Híradó egyik szerkesztője volt. 1843-ban első nagyobb publicisztikai művében, a Korteskedés és ellenszereiben fejti ki politikai nézeteit: a reformpolitika szükségességét és a központosított állam eszményét. Az Akadémia tagja lett.
Szerelmes lett gróf Wass Ottiliába, azonban a lány szülei nem járultak hozzá a házassághoz. 1847-ben Pestre költözött, a Pesti Hírlap szerkesztőségében kezdett dolgozott. 1848-ban képviselővé választották, decemberben a kormánnyal együtt költözött Debrecenbe. A szabadságharc leverése után bujdosott. 1851-től a Pesti Napló főmunkatársa lett, ebben az évben megszüntetik az ellene folyó eljárást. Az önkényuralom korszakában korábbi nézeteit két híres röpiratában - Forradalom után /1850/, Még egy szó a forradalom után /1851/ - megtagadta. Regényírói munkássága az ötvenes években bontakozott ki. Társadalmi témájú regénye a Férj és nő, melyet 1852-ben írt. Történelmi regényei sorát az 1855-ben írt Özvegy és leánya nyitja. Úgy írt történelmi regényt, hogy abban az adott történelmi korban saját korának problémáit mutatja be. Regényei eszmeiségére egy kissé pesszimista romantikus világszemlélet a jellemző. Műveiben a reformokból kiábrándult nemesség életformája jelenik meg.
1855-től átvette a Pesti Napló szerkesztését, amiről 1858-ban egyre jobban elhatalmasodó betegsége miatt mondott le. A lapot azonban továbbra is irányította. A kiegyezés után teljesen elborult az elméje, visszavonul Pusztakamarásra, és itt halt meg 1875-ben.

 

Művei:

1837 - Ekkor írta első cikkét a Nemzeti Társalkodóba

1851 - A szív örvényei

1852 -Férj és nő

1852 - Ködképek a kedély láthatárán

1855 - Özvegy és leánya

1858-1859 - A rajongók

1862 - Zord idő

Legfontosabb tanulmányai:

- A két Wesselényi

- Gróf Széchenyi István

- Forradalom után

- Még egy szó a forradalom után

 

 

Özvegy és leánya /1855/

 

Az olvasó először megismeri Tarnóczynét, az ősi fészek, a szentléleki várkastély úrnőjét Rebekka férje, Sebestyén halála után teljhatalmú kiskirályként uralkodik a nagyszámú cselédség és leánya, Sára fölött. Visszataszító jellemvonásai közül a legtöbb már a regény elején éles megvilágításban ismertté válik. Az író röviden tájékoztat előző életszakaszáról, amelyben ő a főúr férje kicsapongó életmódja miatt a szenvedő mártír szerepében tetszeleg. Könyörgött férjének, hogy „ne verjen naponként éles szöget az ő koporsójába”. Imáival, egyházi intelmekkel, ószövetségi példákkal, betanult idézetekkel sem tudott hatni Sebestyénre, aki az „oktatás közben” legtöbbször testvéréhez, a jólelkű özvegy Naprádiné Tamóczy Judithoz menekült. Ha Rebekka asszony ahogy egy jólélekhez illik és a Bibliát olvasta, Simon inkább farkasvadászatra ment, ha az asszony imádkozni szeretett volna, Simon a saját tisztességes házuk helyett, inkább táncolni ment, szomszédjuk, a feslett pápisták, Mikes Zsigmondék házába. Tarnóczy Simon és Mikes Zsigmond mint régi jó barátok, abban is megállapodtak, hogy a Sára és Mikes család legkisebb fia, Kelemen egy pár legyen. A Mikes családnak három fiúgyermeke van. Amióta azonban Simon meghalt, Rebekka asszony beszéde megváltozott, urát csak mint a legtökéletesebb férjet emlegeti, akinek már csak egyetlen célja van az életben, hogy férje minden kívánságát a legtökéletesebben váltsa valóra. A férje halála után az özvegy legrejtettebb tulajdonságai elemi erővel törnek elő; valóságos démon, aki előtt senki és semmi sem szent, noha bigottan vallásos. Ahol csak teheti, mindenütt szó szerint felsorolja, hogy mit kívánnak a vele szembenállóktól az új hit képviselői, az egyház, a „szentek”, az ószövetség példamutató alakjai. Ennek a megszállottságnak természetes velejárója, hogy végtelenül gyűlöli a „pápistákat”, pusztításukért mindenre képes. Mániákusan harcol a gazdagító erőforrásokért, az anyagi gyarapodásért; e célja érdekében mindent elkövet, leányát is feláldozza. Fukar, fösvény a végtelenségig.
Az özvegy Rebekka asszony első intézkedéseként, azonnal eltiltja Kelement Sárától, hiszen egy pápista nem lehet az ő lányának a férje. Vejének ő mást szemelt ki, a dúsgazdag, igaz vénecske Haller Péter fejedelmi tanácsost. Mivel ügyei intézése miatt pár napra el kell hagynia a házat, elhívatja rokonát, özvegy Naprádinét, akivel eddig nem tartotta a kapcsolatot, hogy amíg ő távol van, vigyázzon Sárára.
Tarnóczyné elzárta leányát a „bűnös” világtól, elsősorban Mikes Kelementől akarja megóvni, aki a földesúri Mikes család legfiatalabb tagja, ábrándos szerelemmel kerülgeti a szentléleki várkastélyt, de Sára közelébe sem férkőzhet. Úgy érzi, hogy Sára is viszonozza érzéseit. Kelemen szerint azért is joga van a leányhoz, mert apja, Mikes Zsigmond és Sebestyén úr megegyeztek abban, hogy ők házastársak lesznek. Igaz, hogy akkor még gyerekek, játszótársak voltak.
Míg Tarnóczyné peres ügyeit intézi Szebenben, Sárára Naprádiné vigyáz. Az özvegy kedves, jó szándékú teremtés, boldogan vállalja, hogy vigyáz a gyönyörű tizenkilenc éves lányra, aki életben még szebb, mint ahogy a hírek keltették. Egyetlen szórakozása az olvasás, a hívságok nemigen érdeklik, hiszen édesanyja nevelésének „köszönhetően” ezekben eddig semmi része nem volt. Sára érdeklődve olvassa Naprádiné könyveit, hiszen eddig szerelmes történetekkel édesanyja házában nemigen találkozhatott. Egyedül Francisco históriáját ismeri, azt azonban nem otthonában, hanem Bethlen Istvánné, a szép Szécsi Mária házában ismerte meg, ahol fél évet tartózkodott. A történetet itt adták elő a hozzá hasonlóan nevelésbe adott ifjú hölgyekkel. Francisco szerepét egy ifjú lovag játszotta, akiről Sára semmit sem tudott, nevét sem ismerte, de szíve szerelemre gyúlt iránta. Naprádiné is rájön, hogy a lány szíve már foglalt, és nem Kelemené, és nem is Haller uramé. Naprádiné is szerelmes, Mikes Zsigmond testvérébe, az a szegény Mikes Mihályba szerelmes. Mióta özvegy lett, titokban abban reménykedett, hogy Mihály megkéri a kezét, a férfi azonban nem hajlandó függetlenségét feladni.
Hazatér a legidősebb Mikes fiú, Mikes János. „János már tizenkét éve szolgál Lupuj vajda testőrségében és azt rebesgetik, hogy a daliás lovagra Lupuj vajda leánya vetett szemet Most Lupuj vajdának - ki a család régi barátja - engedelmével jött, még mint testőr hadnagy, de azon gondolattal, hogy Erdélyben fog letelepedni, s ezentúl tehetségeit hazája szolgálatára szenteli. E titkát még senkivel sem közli. S általában a rég óhajtott és soká haladt viszontlátás örömei közt, idejük sem vala terveik - s reményeikről szólani. Nagybátyjánál, Mihálynál, terített asztal és tölt serleg mellett, már könnyebben tudnak beszélni.”
János is megfordult a szép Bethlenné udvarában, és bár az asszony is szemet vetett a daliás vitézre, János elárulja nagybátyjának, hogy ő bizony az egyik ifjú hölgyet találta a legszebbnek. Megérkezik Kelemen is, aki örömmel üdvözli testvérét Míg bátyja vitézi sikereiről számol be, addig ő bizony csak szerelmi bánatát tudja elmondani, hogy mennyire szerelmes a gyönyörű Tamóczy Sárába, de Rebekka asszony eltiltotta tőle a lányt, pedig apja kívánsága is ez volt, és szerinte Sára is szívesen lenne a felesége.
„János élményeit beszélte el; Kelemen csak szerelméről szólhatott. Mihály tölté a bort, hol Kelemen poharába, ki bámulva hallgatá bátyjának számos küzdelmét a csatákban s a viszonyokkal, hol a János poharába, ki benső részvéttel függött öccsének panaszain, haragján és Sárára halmozott magasztalásain.”
János az emberi értékek közé sorolja a műveltséget is: „- S míveltsége? - tudakolta János.
Bethlen Istvánné udvarában serdült fel - válaszolá Mihály spártai rövidséggel.
De azért szelíd, visszatartózkodó és szerény - jegyezte meg Kelemen, ki Mihály eszményképeinek nem volt föltétlen bámulója.”
A regény konfliktusát a nagybáty, Mikes Mihály ötlete okozza. Rebekka asszony az egész Mikes családot sértette meg, azt javasolja, ő és János elrabolják Sárát, a Mikes-várba viszik, ahol majd Kelemen várja. Majd apja megkérheti Tamóczynétól a lány kezét, aki a lányszöktetés után már nem mondhat nemet.
Naprádiné, Judit asszony és Sára a virágoskertben beszélgetnek, amikor megjelenik két páncélos vitéz. Judit a hangja alapján felismeri Mikes Mihályt, aki megnyugtatja, hogy a lányt csak a Mikes-várba viszik, ahol Kelemen várja. Judit asszony csalódottan veszi tudomásul, hogy Mihály nem az ő elszöktetésére vállalkozott, megígéri, hogy megpróbál a fiataloknak segíteni. Ideje azonban már nem marad, látogató érkezik a várba. Haller Péter érkezett, aki kíséretével szeretne bebocsátást nyerni a várba. Az ijedt Judit azt hazudja Hallernak, hogy Sára beteg, és a szobájában van. Haller komornyikja, Zakariás azonban megtudja, mi történt, és így a titok már nem titok többé. Haller ram azonban nem gonosz ember, fiatalon ő is reménytelen szerelem fűzte egy leányhoz, akit nem adtak hozzá, mert akkor még szegény olt. Felajánlja a Szebenre induló Juditnak, hogy ő is a segítségére lesz. Ahogy hintójukkal Szeben felé tartanak, hogy Tamóczynéval beszéljenek, egy társzekér jön velük szemben, amelyben az özvegy ül.
Kassai István erdőigazgató házába egy ifjú kér bebocsáttatást, aki Mikes Zsigmond házába szeretne jutni, de úgy, hogy senkivel se találkozzon. Ez azonban elég nehézkés, hiszen az erdőben Rákóczi fejedelem vadászik a kíséretével. Rákóczi a vadásszálásán egy percet sem tétlenkedik, a politika ügyes-bajos kérdéseivel foglalkozik. A litván nagyherceg Lupuj vajda leányát szeretné feleségül venni. A fejedelemnek mindenképpen jól jönne a litván segítség, de ahhoz, hogy ez a frigy létrejöjjön, szüksége lenne valakire, aki ismeri a vajdát. Esetleg épp az apjánál vendégeskedő Mikes János lehetne a segítségükre. Ekkor azonban egy sebzett medve tör a fejedelemre, elhibázza a lövést, nem találja el az állatot. És Csulai uram sem siet a segítségére, aki ahogy meglátta a sebzett fenevadat, rémülten hasra vetette magát, abban bízva, hogy az állat nem bántja a halott embert. Az állat már épp leterítené a fejedelmet, amikor egy lövés megöli az állatot. Az egész vadásztársaság összefut, és a megmentőt sem hagyják elszökni. A megmentő semmi áron sem hajlandó felfedni a nevét. A fejedelem egy címeres gyűrűt ajándékoz a megmentőjének, azzal, hogy ha ezt a gyűrűt visszaküldi neki, törvénybe ütköző dolgon kívül minden kívánságát teljesíti. A fejedelem lefújja a vadászatot, és kíséretével a Mikesvárba indul.
A lányrablók ezalatt Sárát a Mikes-várba vitték. Sára úgy gondolja, Kelemennek rabolták el, de akkor nem érti, hogy ki az elrablója, akiben felismeri ideálját, a Szécsi Máriánál megismert lovagot, aki Francisco szerepét játszotta. A várban kiderül minden, Sára kikosarazza Kelement. Amikor azonban Francisco lép a szobájába, arra kéri az ifjút, akiről már tudja, hogy Kelemen testvére, Mikes János az, hogy együtt szökjenek meg. Mikes János ekkor ismeri fel a lányban ideálját, a Szécsi Máriánál megismert udvarhölgyet. De most már nem követheti saját érzéseit, hiszen a lány testvére szerelme. Elrohan a várból. A szülők megkérik Sárát, de a megalázott leány nem rohan Kelemenhez, követeli a szabadságát. Hírnök hozza a fejedelem üzenetét, hogy hamarosan megérkezik, Mikes Zsigmond bezárja őt az egyik szobába, amikor mint valami fúria megjelenik Tarnóczyné, és követeli lányát. Miután kívánsága nem teljesül, dolgavégezetlenül távozik. A fejedelem szűkebb kíséretével a vadászatról a Mikes-kúriába érkezik. Már a mennyországban érzi magát Mikes Zsigmond, mert Rákóczi kitünteti, amikor mint egy fúria beront Tamóczyné, és minden lelepleződik.
A fejedelem próbálná a helyzetet oldani, ha a fiatalok szeretik egymást, legyenek egyaráséi, de Sára újfent kosarat ad Kelemennek. Így már a fejedelem sem tehet mást, hiszen a lányrablás főbenjáró bűn, büntetése fő- és vagyonvesztés. A fővesztésről szóló ítélet kimondása az országgyűlés joga, de a vagyonvesztést azonnal kimondja, a Mikes család vagyona Sára hozománya. A lány Haller Péternek volt ígérve, Sára beleegyezik a házasságba.
A Tarnóczy-kastélyban folynak az esküvő előkészületei, Rebekka asszony túláradóan boldog. Lánya a Mikes-vagyonnak köszönhetően nemcsak Erdély legszebb, de egyben legvagyonosabb leánya is, és ami a legfőbb, tönkretette a gyűlölt Mikes családot. A jóindulatú Judit asszony azonban nyugtalan, látja a lányon, hogy boldogtalan, úgy érzi, ennek nem lesz jó vége.
Mikes János, Kelemen és Mihály Moldva felé szöknek, bár a fejedelem ítéletét még nem tudják. Úgy gondolják, valakinek meg kéne tudnia, hogyan döntöttek a sorsukról. Ezért a közülük legismeretlenebbet, Jánost küldik haza.
A fejedelem ezalatt megbízottját, Kapronczayt küldi Lupuj vajdához, hogy adja ki Mikeséket. A küldönc azonban egy titkos levelet is visz Jánosnak, amit a küldöncnek csak neki kéne átadnia, a levélben arra kéri őt a fejedelem, hogy járjon közbe a vajda lányának a megkérésében. Jászvásárba érkezik Mikes Mihály és Kelemen, itt találkoznak össze Kapronczayval. A küldönc elmondja, hogy ő Jánost keresi, ekkor tudja meg, hogy János visszafordult. Kapronczay először ő is úgy gondolja, hogy visszafordul, és megpróbálja utolérni Jánost, de rájön, hogy ez már lehetetlen. Előveszi a fejedelem levelét s elolvassa, és úgy dönt, hogy elégeti, és abban is közbenjár, hogy a vajda lánya is kedvet érezzen ahhoz, hogy a litván herceg felesége legyen.
Ezalatt az erdőmester házában az ismeretlen ifjú egy levelet és egy lepecsételt ládát bíz Kassaira, hogy vigye el Mikes Zsigmondhoz, és csak neki adhatja oda. Az ismeretlen ifjú Mikesék középső fia, Mikes Móric. Móric jezsuita pap. A fejedelemség szigorú törvényei szerint a „pápisták” elsősorban a jezsuiták ellenségének, hazaárulóknak tekintendők.
Móric tehát ezért lépett álruhában Erdély területére, hogy évek eltelte után szüleit megláthassa. Ő volt az az ismeretlen bátor lovag, aki megmentette a fejedelem életét.
A Mikes-várba megérkezik az országgyűlés ítéletének híre, közben megkapják Kassaitól a ládát is, benne Móric levelével és a fejedelem gyűrűjével. Úgy érzik, megmenekültek, azonban még örülni sem tudnak, amikor újabb hírt kapnak, hogy a hajdúk elfogtak a határon egy jezsuitát, viszik Gyulafehérvárra a börtönbe. A szülők tanácstalanok, hogy most melyik fiukat mentsék meg, Móricot vagy a két kisebbik fiút a bárd alól, embertelen lelki kínzókamrában érzik magukat. A lélektani ábrázolás remeke a két öreg, a szerető szülők szenvedésének a megjelenítése.
Mikesék úgy döntenek, hogy a gyűrűvel Móricot mentik meg, a vajda csak szereti annyira Jánost, hogy nem adja ki őket. János ezalatt a Tarnóczy-kastélyba ér, Szentlélekre, ahol épp Sára esküvője zajlik. Sára ahogy fölnéz, meglátja Jánost, Franciscót, és elájul. Az esküvőt, látva a lány rossz állapotát, mindenki elhalasztaná, de Tamóczyné hajthatatlan, így Sára kimondja az igent.
A külsőben nem, de bensőben annál rokonszenvesebb Haller Péter és az ugyancsak értékes Naprádiné jóságukkal próbálják Sára helyzetét megkönnyíteni. Haller, hogy a beteg Sára helyzetén könnyítsen, elmondja ifjú asszonyának, hogy a Mikes család vagyonát titokban visszafizeti a kifosztott családnak. János, miután elhagyja a Tarnóczyvárat, folytatja útját Moldva felé. Útközben egy kocsmában száll meg, ahol két testőrtiszt a botrányos esküvőt tárgyalja, és az egyik Sára becsületét kérdőjelezi meg. János párbajra hívja az ismeretlen testőrt, és bár végez vele, de a párbajban ő maga is halálos sebet kap.
Haller uram a feleségével és Judittal. Szeben felé tart, de balesetet szenvednek, ugyanabban a fogadóban szállnak meg, ahol a sebesült Jánost ápolják. Judit felismeri a sebesültben azt a férfit, aki elrabolta Sárát, megtudja, hogy ő Mikes János, és mindent megért. A fejedelem is megtudja, hogy János sebesülten fekszik a fogadóban, szüksége van a fiatalemberre, hogy Lupuj vajdánál a segítségére legyen, ezért az ifjúért küldet.
A medgyesi országgyűlés kimondja a Mikes család halálos ítéletét, Tamóczyné, hogy hallja az ítéletet, és fellépjen a jezsuita Móric ellen a Mikes-várba igyekszik. Azonban hála a fejedelem gyűrűjének, Móric megmenekült, és a fejedelmi kegyelem már Jánosnak is készült. Tarnóczyné azonban a halálos ítélet hírével megy a lányához, mint mondja, csak azért állt meg náluk, hogy ezt az „örömhírt” megmondja, máris megy tovább, hogy lássa, amint a gyűlölt család a porba hull. Hiába próbál Judit asszony és Haller Péter beszélni az asszonnyal, ő senkire se hallgat, csak bosszúszomjasan átkozódik. Sára a szobájába zárkózik, és mielőtt bármit tehetnének, végez magával.
Tarnóczyné még ezután is bosszúra éhes, feldúltan rohan a Mikes házhoz, remélve, hogy előbb kapják meg a halálos ítéletet, mintsem a kegyelmet. Erre azonban a fejedelem is gondolt, és gondoskodott róla, hogy előbb érjen a családhoz a kegyelmi döntés. Tarnóczyné a Mikes ház előtt tudja meg, hogy a gyűlölt családra nem hull az átka, megkapták a fejedelem kegyelmét. Miután minden ellen fordult, ördögi cselszövései visszaütöttek rá, egyetlen leánya halott, holtan esik össze.
Mindhárom Mikes fiú életben maradt, János, bár sebesüléséből felgyógyult, egy kisebb csatában halálos sebesülést szerzett. Haller Péter pedig feleségül vette Naprádinét.

 

 

Jókai Mór
/1825-1904/

 

Jókai Mór irodalmunk legolvasottabb és legtermékenyebb regényírója, helye kétségtelenül literatúránk klasszikusai között van. Az ő munkássága teremtette meg Magyarországon a modern értelemben vett olvasóközönséget. Betetőzője a romantikának, de túl is lépte azt.
Komáromban született 1825. február 18-án. Édesapja Jókai József, nemesi származású ügyvéd. Csodagyereknek tartották. Már fiatal korában megjelentek versei, kitűnően rajzolt. Tízéves korában Pozsonyba kerül, itt két év alatt kiválóan megtanul németül. 1837-ben meghalt édesapja, amely súlyos megrázkódtatást jelentett a kis Jókainak. Ezt követően nevelését későbbi sógora, Vály Ferenc kollégiumi tanár irányította, aki felismerte tehetségét és írót kívánt faragni belőle.
1841-42-ben a pápai református kollégiumban tanult. Itt ismerkedett meg Petőfivel, többször szerepeltek együtt az önképzőkörben. 1842 és 1844 között Kecskeméten jogot tanult, és 1846-ban ügyvédi oklevelet is szerzett, de sohasem lépett jogi pályára. 1843-ban írt ugyan egy tragédiát: A zsidó fiú címmel, de első regényének, a Hétköznapok (1846) sikere után döntött véglegesen az írói pálya mellett. Pesten tagja volt a Tízek Társaságának. 1847-ben pedig az Életképek szerkesztője lett. 1848. március 15-ének egyik főszereplője volt. Ő fogalmazta meg és olvasta fel a híres tizenkét pontot, részt vett a sajtószabadság kivívásában. 1848. Augusztus 29-én feleségül vette Laborfalvi Rózát. A házasság felháborította az író édesanyját, és kitagadta fiát. Jókai szakított legjobb barátjával, Petőfivel is, mert a költő ellenezte a házasságot.
Jókai részt vett az 1948-49-es szabadságharcban. Elkísérte Kossuthot alföldi toborzókörútjára. 1848 őszén írt cikkei szilárd köztársaságpártinak mutatják. Feleségével együtt követte a kormányt Debrecenbe, itt a kiegyezésre hajló békepárt híve lett. Az Esti Lapokban megjelenő írásai már a béketárgyalásokat támogatták. Később mégis üdvözölte a trónfosztást és fellelkesítették a tavaszi hadjárat sikerei, Pest visszafoglalása után a kormánnyal együtt Aradra, majd Szegedre menekült. A szabadságharc bukása után Laborfalvi Róza mentette meg Jókait, aki a Bükk hegységbeli Tardonán rejtette el. Ezt követően a feleség felvetette férje nevét a komáromi várvédők listájára, és Jókai büntetlenül elhagyhatta a menedékhelyet.
Az 50-es évektől bekapcsolódott a politikai életbe. 1863-ban megindította balközép politikai napilapját, A Hont, és szoros barátságot kötött Tisza Kálmánnal. A 70-es évek elején egy érzelmi válságon ment keresztül: beleszeretett gyámleányába, a 18 esztendős Lukanics Ottiliába, már válásra is gondolt, de a válságot a lány korai halála megoldotta.
1875-ben politikai fordulat történt az országban: a hatalmon lévő Deák-párt egyesült a Tisza-párttal, s az addigi ellenzék bekerült a kormányba. Így lett kormánypárti képviselő Jókai is. Innentől számíthattuk népszerűségének fokozatos csökkenését. 1875-ben megválasztották Budapesten képviselőnek, de 1878-ban már megbukott a választásokon. 1886-ban végleg lemondott az alsóházi szereplésről. 1886-ban meghalt felesége, ez nagyon megviselte az írót. 1894-ben ötvenéves írói jubileuma alkalmával valóságos nemzeti ünnepet rendeztek neki. 1899-ben újra megnősült, ez elfordította tőle rokonait és a közvéleményt.
Utolsó éveiben súlyos tüdővérzései voltak, és 1904. május 5-én meghalt.

 

Főbb művei:

1846 - Hétköznapok

1850 - Csataképek

1851 - Erdély aranykora

1853 - Egy magyar nábob

1854 - Kárpáthy Zoltán

1854 - Török világ Magyarországon

1854 -Janicsárok végnapjai

1862 - Az új földesúr

1868 - Szerelem bolondjai

1869 - A kőszívű ember fiai

1860 - Szegény gazdagok

1862 - És mégis mozog a föld

1870 - A fekete gyémántok

1872 - Az arany ember

1872 - A jövő század regénye

1879 - Rab Ráby

1884 - A cigánybáró

1893 - Sárga rózsa

 

 

Szegény gazdagok /1860/

 

Gazdag öregúr Lapussa Demeter, akinek egyetlen elfoglaltsága, családtagjainak bosszantása okoz örömet. Családja néma beletörődéssel viseli el a rigolyás öregúr minden zsörtölődését. A Lapussa család egy meggazdagodott família, a ház feje a beteg öregember, Lapussa Demeter, kinek családtagjai csak azért viselik el az öreg rigolyáit, mert félnek a végrendeletből való kizárástól. Három gyermeke született, Lángainé, a lánya középkorú özvegyasszony, akinek még van annyi önbecsülése, hogy nem tűri el apja minden szeszélyét, nem úgy, mint bátyja, a kapzsi Lapussa János. Harmadik gyermeke egy balesetben meghalt, két árva maradt utána, akik az öregembernél nevelkednek. A leány, Henriette tizenhat éves, érzékeny ifjú szépség, akinek a családban semmi szava nincs. Öccse, Kálmán még gyermek, a család fekete báránya, kissé könnyelmű, ábrándos fiú. Az öreg Demeter fiát, Jánost, és annak elkényeztetett gyermekét, Makszikát ajnározza majomszeretettel, minden rossz tulajdonságukat elnézi, sőt pártolja is. A család torzsalkodásokkal teli életébe Hátszegi Lénárd báró megjelenése hoz új színt. A bárót János hozta el a család otthonába, úgy gondolja, hogy remek férje lenne Henriette számára. A báró ugyanis remek ember, kellemes társalgó, mindig vidám, és ami a legfontosabb, roppant gazdag, óriási birtokok tulajdonosa. Henriette csak a készülődés jeleiből verte észre, hogy ő bizony már menyasszony, hiszen vele ezt senki sem közölte.
Az eljegyzés előtti napon Henriette súlyos beteg lett, az orvos rézoldat-mérgezést állapított meg, nyilván a rosszul tisztított rézedényektől. Az esetben csak egy furcsaság volt, hogy ugyanekkor egy másik hasonló eset is történt, ugyanezt a bajt állapította meg az orvos Sipos fiskális segédjénél, Vámhidy Szilárdnál is.
Lapussa Demeter igen különösnek találta, hogy ilyen ritka betegség egy éjszaka alatt szinte egy helyen forduljon elő, és bár nem szólt senkinek, de úgy érezte, a két eset között valami összefüggés van. Azt mindenesetre megtiltotta, hogy Kálmán úrfi hat lépésnél közelebb mehessen testvére ágyához, és a lányt egy percre sem szabad magára hagyni.
Ahogy teltek a hetek, Henriette állapota javult, az orvos szerint már minden életveszélyen túl volt. Egy nap Henriette arra kérte Margarit, nagyapja felolvasósát, hogy ő olvasson fel neki. Legféltettebb kincsét, egy összekötözött levélcsomagot adott át Margarinak, és arra kérte őt, hogy a csomagot jutassa el Kálmánkához, de senki más nem tudhat róla. Margari felbontotta a leveleket és rájött, hogy bár látszólag azok Kálmán úrfi latin leckéit tartalmazzák, de a latin memoriterek folytatása már egészen más. Henriette és Vámhidy Szilárd, Kálmán latin leckéi után latinul levelezett egymással, így üzentek naponta egymásnak. Azt tervezték, hogy a család ellenkezése dacára is összeházasodnak. Hátszegi Lénárd megjelenése azonban meghiúsította terveiket, így elhatározták, hogy ha már nem lehetnek egymáséi, akkor ugyanazon a napon mindketten végeznek magukkal. Henriette találta ki, hogy a rézgarasokat erős sós ecetbe teszik, az rézoldatot képez, ami halálos méreg. A sors akarata szerint azonban mindketten életben maradtak.
Margari miután rájött a fiatalok titkára, a leveleket azonnal Demeter úrhoz vitte, és megfelelő fizetség fejében le is leplezte őket az öregúr előtt.
Az öregurat felkeresi Sipos úr, a család ügyvédje, akit azzal bíztak meg, hogy nézzen utána a báró úrnak. Az ügyvéd értesülései nem a legjobbak, a báró hiú, indulatos, erőszakos, titokzatos ember. Ő semmiképpen sem javasolja, hogy a báróhoz adják a kisasszonyt. Ám az ő véleménye is megváltozik, amikor Lapussa úr megmutatja neki Henriette és Szilárd levelezését. Sipos úr kikérdezi Szilárdot, és tőle tudja meg, hogy a szerelmesek mindenre gondoltak. Ha netalántán a lányt arra kényszerítené a családja, hogy írjon levelet Szilárdnak, és mondjon le róla, a fiú ezt akkor sem venné komolyan, addig, amíg a lány le nem írja az előre megbeszélt jelszót. Ha ezt az egy szót megkapja Szilárd, amit csak ők ketten ismernek, akkor tudja, hogy számára Henriette végleg elveszett. Az ügyvéd ezt rögtön elmondja Lapussa Demeternek. Így az öregúr már felkészülten várja Henriette-et. Megmutatja neki a leveleket, és válaszút elé állítja unokáját. Vagy a főkötőt választja és báróné lesz, vagy a fátyolt, és kolostorba vonul. Henriette még a kolostort is szívesebben választaná, mintsem a báró felesége legyen, de ha mégis nemet mond a bárónak, öccse fegyintézetbe kerül, mert segítette a szerelmeseket. Szilárdnak pedig bíróság előtt kell felelnie tettéért, hogy öngyilkosságra bírt egy ifjú leányt, a büntetése több évi börtön lenne. Henriette egy órát kap, hogy döntsön, így ebben a kényszerhelyzetben nem tehet mást, mint a főkötőt választja, a báró felesége lesz. Henriette már azt hiszi, megmenekült, amikor a nagyapja azt követeli tőle, hogy írja le Szilárdnak a közös jelszavukat. Henriette leírta, hogy „Mesarthim”, és ezzel a szóval szerelmét feloldozza hűségesküje alól, így minden köteléket elvág maguk között. A titkos jelszót az ügyvéd azonnal átadja Szilárdnak, aki összeomlik, amikor megkapja.
Két hét múlva nagy pompával megtartották a báró és Henriette esküvőjét, a menyasszony pompás öltözékének leírása még egy divatlapban is megjelent.
Henriette az esküvő után azonnal útra kelt férjével, Clementine kisasszonnyal és Margarival, hogy férje birtokára utazzanak. Pestről hosszú út várt rájuk Erdély belsejéig. A báró igen figyelmes embernek bizonyult, igyekezett ifjú feleségének teljes kényelméről gondoskodni. A hosszú út alatt többször tartanak pihenőt, Henriette megismerkedik férje egyik legjobb barátjával, Gerzson bácsival is. Tőle hall először a környék hírhedt rablójáról, Fatia Negráról. Még mindig hosszú út áll előttük, ezért Lénárd egy barátjánál, Kengyelesy grófnál szállnak meg, akinek a felesége igen szívélyesen fogadja Henrtette-et Este egy kisebb társaság gyűlt össze a grófnál. A naiv Henriette álmélkodva hallgatja a grófné szavait, aki a szerelem dolgairól igen könnyedén beszél, reggel pedig megtudja, hogy a grófi birtok immár az övék, a férje elnyerte kártyán.
Már a báró birtokán egy kocsmában tartanak pihenőt, és látja, hogy férjét mindenhol szívesen fogadják, még a csárdabeli betyárokkal is remekül megtalálja a hangot.
Erdélyben volt egy nagyon elterjedt hamispénzverő társulat, amely már fél évszázada működött háboríthatatlanul. Nem lehetett őket leleplezni, hiszen igazi pénzt vertek, teljes értékű aranypénzeket, csak éppen mindent maguk csináltak. Ők bányászták az aranyat, maguk olvasztották, és a saját gépeiken készítették a pénzt, így a hasznot is ők tartották meg maguknak. A pénzverők titkos műhelye a Lúcsia barlangban volt, és vezetőjük a hírhedt rablóvezér, Fatia Negra volt. Az emberek azt tartották róla, hogy az ördög cimborája, akin még a golyó sem fog. Ellentmondani neki ezért teljesen lehetetlen. Arcát még élő ember nem láthatta, mindig egy fekete álarcot visel, innen kapta a nevét is. Még szeretője, Anica, a környék leggazdagabb emberének, Onucnak, az oláh nábobnak a lánya sem látta soha az arcát. Onuc is a hamis pénzverőkhöz tartozik.
Henriette-et az erdőben egy baleset érte, a környék legerősebb embere, Juon Táre mentette meg, aki híresen szép feleségével és kis gyermekével az emberektől messze, e helyen élt. Felesége, Manóra nap nap után egyedül volt a kisfiúval, míg férje pásztorként az állatokkal az erdőt járta, de mégsem volt egyedül, hiszen Juon Táre egy igen jó őrzőre, egy szelídített medvére bízta a családját.
Henriette nem a rangban hozzáillők, hanem az egyszerű emberek társaságát kereste. Jó barátságba került a Juonnal, a pópával, mindent megtett, hogy a rászorulókon segítsen. Ami. ékszert férjétől kapott, annak árát mind a szegényeknek adta, iskolára, gyógyszerekre, a környék csak mint jótevő angyalát emlegette. A bárót nem zavarta felesége viselkedése, úgy gondolta, ha ebben leli örömét, hadd játsszon, hiszen még majdnem gyermek. Meghívták Bányára, egy jótékonysági bálra, ahová ő mindenáron el kart menni. A bált egy leégett falu javára rendezték. Jó oka volt, hogy mindenképpen megjelenjen ezen az összejövetelen, hiszen megtudta, hogy Szilárd elhagyta Pestet, és ő is Aradon van. Elhatározta, hogy nagyon egyszerű öltözetben fog megjelenni. Ékszert sem tesz föl, csak azt a fekete nyakláncot, amit a bál napján kapott postán egy ismeretlentől. Az ékszer egyszerűségében volt csodálatos, látszott, hogy aki küldte, az igen jól ismeri az ő ízlését. Henriette úgy gondolta, hogy az ékszert Szilárd küldte, aki majd ott lesz a táncvigalmon. A bálba elkísérte a férje is. A belépő bárónét nagy tisztelettel fogadták, de amikor köszönteni akarta az özvegy papnét, az az ékszerben felismerte a saját nyakékét, amelyet a Fatia Negra rabolt el tőle. A báróné tehát rablott ékszert visel, a botrány elkerülhetetlennek látszott. A férje azonban mellé állt, mindenkivel közölte, hogy az ékszert ő vette a feleségének ajándékba. Majd a nyakláncot azonnal visszaküldte az özvegyasszonynak. Henriette viselkedése a bál óta férje iránt megváltozott. Úgy gondolta, kedves, szeretetreméltó ember. Ettől fogva belátta, hogy abból, ha valaki kilép a saját társaságából, nem származik semmi jó, jobban teszi, ha nem lépi át saját köreit. Hídvár termei ezután a vidám úri társaság előtt nyíltak meg. Egymást érték az összejövetelek, mulatságok, vadászatok.
A pópától megtudja, hogy Fatia Negra arra készül, hogy amíg Juon Táre távol van, elcsábítja a feleségét, a szép Martórát. Egy környékbeli vajákosasszonynál is járt, akitől olyan mérget vett, amellyel meg tudja ölni a medvét. Henrtette mikor ezt megtudta, úgy gondolta, mindenképpen segítenie kell Martórának. Ezért elmondta a pópától megtudottakat a Fatia Negra kedvesének, Anicának. Nyugodtan felkereshette Onuc lányát, hiszen a báró társaságával éppen egy vadászaton volt. Anica miután tudomást szerzett kedvese hűtlenségéről, azonnal útnak indult, hogy értesítse Martórát. És az asszonnyal maradt egész este, hogy saját szemével lássa, valóban meg akarja-e őt csalni a férfi. Anica segítségével Manóra megmenekült Anica a pásztorkürtöt megfújva értesítette Juon Tárét, aki azonnal asszonya segítségére sietett, és ölre ment Fatia Negrával, le akarta tépni a férfi álarcát, hogy meglássa az arcát. A dulakodás közben mind a két férfi lezuhant a szikláról, Juon elájult, Fatia Negra el tudott sántikálni. Hogy mi történt.
Marióráéknál, és hogy menekült meg az asszony, mind Anica mesélte el a bárónőnek. Közben már a bárónő sem volt egyedül, hiszen a vadásztársaság a vártnál hamarább, két nappal később visszatért Lénárd sérülése miatt. A báró éjszaka egyedül indult egy medve után, megsebesült, még lábra sem tud állni, gyalogszekéren hozták haza. A férfi nem volt büszke a vakmerő kaland közben szerzett sérülésére, bosszúsan hallgatta a balesetét feleségének mesélő urakat.
Közben Henriette nagyapja, Lapussa Demeter halálára készült, meg akarja változtatni a végrendeletét, Kálmánkát és Henitette-t teljesen ki akarja hagyni az örökségből. Lángainé meggyőzi Kálmánt, hogy beszéljen a nagyapjával, kérjen tőle bocsánatot, ha magáért nem, legalább a nővéréért tegye meg. Kálmánka ha nem is szívesen, de Henitettére-ért hajlandó megtenni, de amikor az öregúr már megholt, édesapját kezdte szidalmazni, nem bírta tovább hallgatni, nagybátyja fel akarta pofozni, de ezt már nem hagyta. Az öreg Lapussa, amint a fiú távozott, új végrendeletet íratott, a fiút és nővérét, és Lángainét kihagyta az örökségből. Az egyedüli örökösnek fiát, és annak gyermekét nevezte meg. Lángainé azonban megfenyegette a kegyetlen apját, halála után, megtámadja a végrendeletet, arra hivatkozva, hogy apja nem volt beszámítható. Évekig tartó pereskedés elé néznek az örökösei, a Lapussa név meg lesz hurcolva, tanúk egy sora fogja bizonyítani, hogy az öreg Lapussa elmeháborodott volt. Ő még ezen a napon elhagyja a házat, és többé a tájékára sem megy. Lapussa Demeter még aznap meghalt.
Aradon Szilárdot bemutatták Kengyelesy grófnőnek. Lassan mindennapos vendége lett a grófi háznak. Szilárd mondta el a grófnőnek, hogy meghalt az öreg Lapussa, és fián és unokáján kívül mindenkit kihagyott a végrendeletéből. Lángainé megtámadta a végrendeletet. Lapussa János magához vette Margarit, a báróéktől, aki mindenféle rágalmakat mondott a báróékra. A grófnő azt is megtudja Szilárdtól, hogy Kálmánka váltót hamisított negyvenezer forintról, nővére, Hátszegi báróné nevére. A fiúról azóta senki nem hallott, nem tudják kézre keríteni. Ha ezt Henriette megtudja, akkor elismeri, hogy a váltót ő írta alá, csakhogy megmentse testvérét A grófné megígéri, hogy ki fog valamit találni.
Fatia Negra balesetéről senki nem beszélt. Manóra, Juon Táre nyom nélkül eltűnt a jeges völgyi kunyhóból. Fafia Negra, mintha semmi sem történt volna, a verekedés után már két héttel meglátogatta Anicát. A lány egy szóval sem árulta el, hogy tud a kalandjáról, még szerelmesebbnek mutatta magát, mint eddig. Fatia Negra elmondja, hogy fel akarja számolni a pénzverdét, csak előbb kiveszi a hasznát. Már nem érzi magát biztonságban, szaglásznak utána. Ez az év sok hasznot hozott számukra, egy hét múlva, szombaton lesz az utolsó pénzváltás a Lúcsia barlangban, és utána felszámolják az egészet.
„- Tehát csak egy hétig kell már várnom? - kérdezé Anica a Fatia Negra fürtjeit ujjára tekergetve.
- Mire? - kérdezé a kalandor.
- Mit gondolsz? Ugyan mire?
- Ahá! - szólt az mosolyogva. - Arra, hogy én megszűnjek álarc alatti férjed lenni, s igazi férjed legyek? Ugyebár? Ez a vége minden gondolatnak, erre kell csak egy hétig vámod?
- Igen, igen - mondá a leány, és gondolta magában: csak egy hétig kell arra vámom, hogy ezt a te álarcos fejedet - a bakó kezébe adjam.
A Fatia Negra olyan gyanútlanul ringatta térdén a leányt, olyan nyugodt büszkeséggel gondolá magában: 'A leány arra való, hogy amit a férfi hazudik, az legyen, aki elhiggye.'
Anica pedig oláh leány volt -: és azt tudni kell, hogy az oláh nő féltékeny, bosszúálló és eszes.”
A Lúcsia barlangban pazar ünnepséget rendeztek a pénzverő társaság végső feloszlatása előtt. Itt fogad egymásnak majd hűséget Fatia Negra és Anica addig is, amíg a férfi más országban, más emberek előtt igazi arcával nem vezetheti a lányt az oltár elé. Anica csak úgy ragyogott a sok ékkőtől, aranytól és kláristól, ami öltözékét díszítette, hozzá illő pazar öltözékben érkezett meg Fatia Negra is. Az emberek szájtátva hallgatják Fatia Negra borzongató esküjét, a pompás ünnepséget azonban nem vért esemény szakítja meg. Amikor Anica esküjére kerülne sor, felfedi a férfi, hogy akkor éjszaka ő is ott volt a jeges völgyi kunyhóban, tanúja volt annak, hogy Fatia Negra miként próbálta elcsábítani Martórát. De most már vége, mert ő elárulta, a háta mögött fegyveresek állnak, hogy elfogják a hírhedett rablóvezért úgy tűnik, nincs menekvés számára, Juon Táre a menekülés útját is elzárja előle, de ekkor pokoli ötlete támadt Fatia Negrának. A fáklya tüzével felgyújtja a hordókból kiömlött szeszt, az egész barlang lángokban áll, óriási a kavarodás, rengeteg a sebesült. Juon Táre a lángok között megvakult, Anica arca csúnyán megégett, apja a tűz martaléka lett, és Fatia Negrának, az ördög cimborájának sikerült egérutat nyernie, és eltűnt a barlang föld alatti járatainak egyikében.
Hátszegi báró, mikor Gyulafehérvárra ment, a mikalai csárdában szállt meg, mert a hintójának eltört a tengelye. Egy vasládikóban négyezer aranyat vitt magával. A báró visszament eltört kocsijához, és amikor a cselédekkel visszatértek a fogadóba, a fogadós feleségét a konyhába zárva találták, a fogadós pedig ájultan feküdt a földön. Fatia Negra tört be a kocsmába, a fogadós családi ereklyéihez nem nyúlt, de a báró ládikáját, a négyezer tallérral elvitte.
Lénárd a csárdában történtek után rosszkedvűen tért vissza kastélyába, és Henriette-tel is szokatlanul kíméletlenül bánt. A lány szemére vetette, hogy ő abban a hitben nősült, hogy felesége egy gazdag örökség várományosának. Most azonban kiderült, hogy az asszony egy fia garast sem örökölt. Henriette már azt is tudja, hogy Kálmán negyvenezer forintos váltóra hamisította az ő nevét. Henriette nem tudta, mitévő legyen, hogyan menthetné meg testvérét, hiszen férjéhez nem fordulhatott.
A báró a csákói vadászatokkal volt elfoglalva, itt tudta meg a legújabb pletykát, hogy Kengyelesyné legújabb kedvese Vámhidy Szilárd. Lénárd jól tudta, hogy Vámhidy volt felesége ideálja, és arra gondolt, ezt a fiatalembert másodszor is ki kéne ütni a nyeregből. Amint eljutott Aradra, első dolga volt a grófnét felkeresni, majd egy idő után igen gyakori vendég lett házánál. Hamarosan megnyugodva vette észre, ahogy az ő látogatásai egyre gyakoribbá váltak, úgy ritkultak Vámhidy látogatásai. A grófné elmondja, hogy igen nagy bajba kerül, ha pár nap múlva nem fizeti ki negyvenezer forint adósságát, amit még ifjúkorában, Bécsben halmozott fel apránként. Ő ezt már Szilárdnak is elmondta, aki ugyan szegény, de ügyvéd lévén a jogi formulák szakavatott ismerője, és az ügyletben valamilyen formahibát fedezett fel, így elképzelhető, hogy csak az eredeti tartozását és annak törvényes kamatjait kéne kifizetnie, ami számára valóságos jótétemény lenne. Lénárd felajánlja a grófnőnek, hogy kifizeti az egész tartozását, cserébe csak annyit kér, hogy Vámhidy úr előtt a ház ajtaja többé ne legyen nyitva, akár úgy is, hogy többet ő se keresi fel az asszonyt. Lénárd átadta a bárónénak az általa aláírt nyugtát a pénzről.
Mikor hazaért, már kezdett rájönni, hogy talán mégsem csinált olyan jó üzletet. De az igazi meglepetés még hátravolt. Épp azon gondolkozott, hogy lassan ideje lenne a grófnétól egy légyottot kapnia, amikor a felesége toppant be hozzá, nyakába borult, és hálaszavaival árasztotta el. Henriette elmondta neki, hogy Kengyelesy grófnő küldte a váltót, mellékelve hozzá kedves szavú levelét, amelyben közölte vele, hogy meggyőzte Lénárdot, hogy Kálmán hamisított váltóját a sajátjával cserélje ki, az aláírást a magáénak ismerje el, így az adósság rendezve van.
A báró „úgy tett, mintha csupa merő nagylelkűségből már el is felejtette volna az egész dolgot.
Oh, ha e percben látta volna őt a grófnő, hogy kacagott volna rajta. Lénárdban minden csepp vérnek epévé kell válni.
Hogy ilyen nevetségesen rászedett egy ravasz nő furfangja által, ennek a tudatát csak mérgesíté eme másik nő ártatlan és őszinte hálálkodása. Szerette volna összetépni mind a kettőt.”
A báró már nem tehet mást, eljátssza a gondos férjet, és jó képet kell vágnia a dologhoz. Mivel a felesége minden tanácsa ellenére, ragaszkodik hozzá, hogy a váltót maga vigye Pestre, így Lénárd felesége nyugodt utazása érdekben gondoskodik a lovakról, és az elemózsiáról is. Henriette csak a férjének mondja meg, hogy hova rejti el a nagy értékű papirost. A vállfűzője acéllemeze közé fogja hajtogatni. Gerzson bácsi személyében kísérő is ajánlkozik az útra.
A báróné és kísérője útját hihetetlen balszerencse kíséri, a lovaik egymás után sántulnak le, egyéb menedék híján, abba a csárdába térnek be, ahova még Lénárd hozta akkor ifjú asszonyát, amint Pestről jöttek a birtokra. A kocsma azonban most üres, a kocsmárosok sehol. Egy férfi téblábol csak, de ő maga is vendég, a vén Ripa az. Gerzson bácsi ahogy belekortyol a Lénárd által bekészített borba, rögtön elalszik, Henriette teljesen egyedül marad. Bárhogy próbálja kelteni az idős embert, az meg se moccan, pedig igencsak elkélne a segítsége. A kocsmába rablók törnek be, vezetőjük Fatia Negra. Henriette minden ékszerét szó nélkül odaadja, de Fatia Negra a férjétől kapott negyvenezer forintos váltót kéri tőle. Az asszony újra a hazugsághoz folyamodott, és azt állította, a váltót postán adta fel. Fatia Negra azonban felszólítja, hogy ne játsszon velük, vegye ki a vállfűzőjébe rejtett papirost és adja át.
„E szóra Henriette-nek minden vére fejéhez tódult; nem a félelem, hanem a dühös kétségbeesés volt az, amit érzett. Eszébe jutott, hogy ez az ember az, akit még senki fel sem ismert, ez az, ki a fekete ékszerekkel oly rettentő talányt adott fel kínlódó lelkének; ez aki annyi embert boldogtalanná tett, ki férjét megrabolta, és aki most meg akarja őt fosztani attól a kezében lévő reménytől, hogy testvérét a gyalázattól megszabadítsa; olyan titokkal bírva, amit tudni senkinek sem volna szabad. Ki lehet e rettenetes ember? Ki lehet ez elátkozott?
A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűztől kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarcos egészen odalépett hozzá, tőre hegyét fölemelve, mint a földre vert galamb, mely végveszedelemben nem harcra alkotott karmait ellenfelére fölemeli, a nők leggyöngébbike hirtelen odakapott a fekete álarchoz, és leszakította azt a rabló képéről...
...Meglátta az arcát és ráismert.
...Csak egy percig látta, és azután ájultan rogyott le a földre.
...Azután nem tudni, hogy mi történt.”
Gerzson bácsi csak reggel tért magához, Henriette-et sehol sem találta, az éjszaka történtekre nem emlékezett.
Ez idő alatt Vámhidy, aki egy kocsmában egy színtársulatban felismeri Kálmánt, akit most Babérossy Leándernek hívnak, és ő a vándor színtársulat igazgatója. Léander Szilárdtól tudja meg, hogy nagyapja meghalt, de ez a hír a legkevésbé sem rázza meg. Nem érti, hogy Szilárd miről beszél, amikor vétkes könnyelműségét emlegeti. Amikor kiderül, hogy Szilárd a váltóról beszél, megdöbben, hogy nővére megtagadta volna annak kifizetését, hiszen igen csekély összegről szólt.
„- Boldog isten - szólt a vándorszínész, kezeit mély és üres zsebeibe dugva -, tehát a nagy urak tetemes összegnek nevezik. Jól van, uram. Nem tudtam, hogy Hátszegi báróné asszonyság olyan szegény. Lesz gondom rá, hogy a váltót visszaszerezzem, jutalomjátékaimból legelőször is azt fogom törleszteni.
Szilárd nem állhatta meg, hogy ezt az eszmét rettenetesen furcsának ne találja.
- De kedves fiatal barátom: ha ön minden évben tíz jutalomjátékot vesz, s mindenikben 40 forintot kap tisztán, akkor éppen mához száz esztendőre lesz készen a törlesztéssel.
- Micsoda? - ordíta fel a fiatal bujdosó, s azzal kirúgta maga alól a széket, fölkapta tányéra mellől a kést, s hajadonfővel, ahogy volt, rohant neki az ajtónak.”
Szilárdnak minden ügyességére szüksége volt, hogy megakadályozza, hogy a fiú kirohanjon az utcára, és valami bolondságot kövessen el. Kiderül, hogy Kálmánt csúnyán rászedték. Azon az estén amikor utoljára beszélt a nagyapjával, és menekülnie kellett a házból, mivel semmi pénze nem volt, húsz forintot kért Margaritól. Margari megígérte, hogy szerez egy uzsorást, de negyvenet kell aláírnia, de nem a saját nevére, mert arra semmit nem kap, hanem nővérének a nevére. Még Margari is biztatta, hogy aláírhatja, hiszen ha az öccse kérné, Henriette szívesen adna akár tízszer annyit is, de nem negyvenezret. Szilárd megpróbál mindenben a fiú segítségére lenni, ő azonban az első adandó alkalommal megszökik.
Margarinak közben igencsak felvitte az isten a dolgát, négyszobás lakást tart fenn, megnősült, a felesége nem más, mint Clementine kisasszony. Lapussa Demeter által hagyott végrendelet ügyében még mindig folyik a tárgyalás, így Lapussa János mindennapos vendég a szolgabírónál. Aki már megkapta Vámhidy hivatalos jelentését Kálmán vallomásáról, amely után az ügyész hivatalos vizsgálatot kért Margari ellen. Margari meg persze ahogy érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok, rögtön bevádolta János urat, hogy az egész váltóhamisítás az ő ötlete volt.
Azután a rettenetes éjszaka után, hogy Henriette-et a Fatia Negra megtámadta a csárdában, szinte alig hagyta el a szobáját. Lénárd elterjesztette, hogy este Gerzson leitta magát, és részegen erőszakoskodott a feleségével. Gerzson bácsi nem érti az egész helyzetet, becsülete megsértéséért párbajra hívja ki a bárót A pópánál száll meg, itt kapja meg Henriette levelét, amelyben az asszony kétségbeesetten kéri, hogy menjen el még a környékről is, olyan gyorsan, ahogy csak tud. A pópa hazavezeti Gerzsont, és Henriette figyelmeztetése igencsak valóságos volt Gerzson bácsi otthon tudja meg legényétől, hogy a pópa háza éjjel kigyulladt, és ahogy ő menekülni próbált, még rá is lőttek.
Henriette alig mozdult ki a szobájából, az étkezéseken sem jelent meg, a szobáját csak akkor hagyta el, amikor a kápolnába ment imádkozni. Egy ilyen alkalommal toppant elé egy elcsúfított arcú, kendőkbe burkolt lány, akiben nem ismerte fel az egykor volt ideálszépséget, Anicát. A lány könyörögni jött hozzá. Ő a bűnös, hogy mindenkit tönkretett, azért, hogy egyet tegyen tönkre, és pont az az egy menekült meg. Ő hívta azon az elátkozott napon a Lúcsia barlangba a katonákat, hogy elfogják a Fatia Negrát, őt futni hagyták, apját a többiekkel együtt elfogták. Apja minden vagyonát, házát, bányáit lefoglalták, ő koldus lett, akit mindenki elhajt a küszöbéről. De sorsa ellen nem berzenkedik, hiszen megérdemelte, ő szabadította a bajt szeretteire. A báróné segítségét kéri. A hamispénz-verők pörében egy vegyes bizottság fog összeülni, melynek a báró úr lesz az elnöke, ő mond életet, vagy halált a bűnösökre.
„Henriette fél kezével a falnak kényszerült támaszkodni.
- Nagyságos asszonyom, én nem kívánok lehetetlent; nem akarhatom, hogy a bűnösök megszabaduljanak büntetés nélkül, de ami igazság, az igazság! Mindennek az átkozott Fatia Negra volt a vezetője, ő volt a főbűnös, ő tanácsolt, ő mutatott utat, a többiek csak követték, csak szavára hallgattak. És most Brinkó és társai, az átkozott hamis esküvők, tanúságot tesznek le afelől, hogy apám, a vén Onuc volt a pénzverők vezére, az ő fejére hajtják az egész bűnt; pedig a Fatia Negra volt az; Isten jól látja, hogy az volt!
Henriette halvány vonásain mindannyiszor ideges rángás villant végig, valahányszor a pórnő Fatia Negra nevét kiejté.”
Henriette kétségbeesésében írt egy levelet Lénárdnak, amelyben arra kéri a férjét, hogy gyakoroljon irgalmat, és ne ítélje el a pénzverőket. Nevét nem merte aláírni, a levél végére, csak „N. N.” monogramot írt. Henriette a folymodványát mindennap megírta, és bármerre is ment a báró úr, mindenhol e pár sorral kellett találkoznia. Harmadnap aztán, amikor újra látta a levelet Lénárd, bement a feleségéhez.
„- Kedves Henriette, olvasta ön a 'Párizsi titkokat'?
Henriette mint rendesen, csak félénk szemeit mereszté a kérdezőre, és nem válaszolt.
- Hogy tetszett önnek abban Bicétre leírása?
- Ugye az borzasztó hely?
- Ön egy idő óta olyan különösen viseli magát, hogy az egész környék arról beszél, hogy ön megtébolyodott. - Tőlem is sokan kérdezték már.
- Én mindenkinek azt feleltem eddig, hogy nem igaz.De ha én egyszer azt találom mondani, hogy ez igaz, akkor ön bizonyos lehet felőle, hogy az őrültek házába jut. - Tehát úgy viselje magát.”
Gerzson bácsi csárdában történtek után szakított régi életmódjával, életének egyetlen célja lett, hogy leszámoljon Fatia Negrával. Sorba járta Arad, Bihar és Temes megyék közgyűléseit, ahol táblabíró volt, és egymás után írta beadványait, hogy a megyék egyesült erővel fogjanak össze a rablóvezér ellen. A vármegyék addig nem veszik komolyan Gerzson bácsit és nem tesznek semmit, amíg Fatia Negra fényes nappal meg nem támadta a postaszekeret. Szabályos csatát vívott a Lúcsia barlangi pénzverők hamis aranyait kísérő fegyveresekkel. Ezt már a vármegye sem hagyhatta annyiban, a rablóvezér elleni hajtóvadászat vezetőjének Vámhidy Szilárdot nevezték ki.
Vámhidy bejárja a Bihari-havasok völgyeit, hágóit a rablóvezér és bandája után kutatva, de az erdőben csak a báróval találkozik, aki meghívja őt a kastélyába. Szilárd tudta, hogy ennek a meghívásnak sohasem fog eleget tenni. Miután Lénárd báró hazatér a kastélyába, közli Henriette-tel, hogy nyittassa ki a vendégszobát, az új szolgabíró, Vámhidy Szilárd lesz a vendégük. Ő távol lesz, de felesége gondoskodjon mindenről, hogy a szolgabíró jól érezze magát. Henriette úgy érzi, ez nem történhet meg, kijátssza a cselédeit, és megszökik a kastélyból. Hajdanán, sétái alatt felfedezett egy kis házikót az erdőben. Az erdei lak teljesen be volt rendezve, gyönyörű fegyverek voltak benne, de hiába ment különböző időben a házikóba, soha senkit nem talált otthon. Úgy gondolta, valami rejtély kulcsa lenne ez a házikó, amiről az emberek is titokzatos dolgokat sugdostak. Mikor azonban a férjét kérdezte, ő igen egyszerű magyarázatot adott. A házat egy öregúr használja, akit Henriette is ismer, aki itt szokott vadászni, és az asszony azért nem találkozott vele soha, mert ő csak aludni jár ide, hiszen nappal a vadászattal van elfoglalva. Henriette-et még arra is figyelmezteti, hogyha az úrral találkozna, ne hozza szóba a vadászlakot, mert ők ketten nincsenek jó viszonyban, és az úr az ő erdejében vadászik. Most szorongatott helyzetében ebbe a vadászlakba menekült.
Juon Táre beszél Vámhidyval, akinek már csak egy célja van, hogy elkapják a Fatia Negrát. A rablóvezér miatt vesztette el szemevilágát és a feleségét, ma koldulásból tartja el kisgyermekét. Ő kihallgatta a rablóvezér és embereinek a beszélgetését, a rablók már tartanak a pandúroktól, de a Fatia Negra semmitől se fél. Ha az emberei félnek, ő maga száll szembe az üldözőivel. Éjszaka Juon Táre újra felkereste Vámhidyt, és Szilárdnak tapasztalnia kellett, hogy igencsak jó szövetségese akadt. A szolgabíró Juonon kívül senkire se számíthat, mert emberei italába maszlagot kevertek, és édesdeden alszanak, pisztolyát és a katonák fegyvereit méhviasszal tették használhatatlanná. A éji sötétből lép elő Fatia Negra, és a szolgabírónak egy szál karddal kell kiállnia ellene.
Öldöklő küzdelem kezdődik a két férfi között, Vámhidy hosszú küzdelem után megsebesíti a rablót, ezután Fatia Negra már az életéért küzd. Szilárd nem hagyja, hogy elmeneküljön, rejtekhelyére, egy vadászlakba is követi.
Henriette ekkor jön rá, hogy a lak, ahová ő menekült, nem más, mint a Fatia Negra rejtekhelye. Fafia Negra után beront az őt üldöző Vámhidy is. Fatia Negra az életéért cserébe húszezer aranyat ajánl fel a szolgabírónak. Vámhidy azonban nem alkuszik, neki a rabló feje kell.
„- Az én fejemet? Hahaha! Ezt a fejet, te? Ezt a fejet itt? No hát nesze!...
E pillanatban egy átható sikoly rezzenté meg a két halálra küzdő ellenfelet, a mellékszobában egy fehér alak omlott végig a földön.
A másik percben eldördült a fegyver s Fatia Negra élettelenül hanyatlott a szőnyegekre vissza.”
Fatia Negra úgy lett öngyilkos, hogy a pisztoly csövét szájába vette, és szétlőtte az arcát.
„A Fatia Negra csakugyan nem adta oda fejét. A lövés semmivé tette azt. Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt a Fatia Negra.”
Henriette özvegységre jutott, férje végzetes lovasbalesetet szenvedett, arcát a ló felismerhetetlenségig összezúzta, úgy, hogy rá sem lehet ismerni többé.
Henriette kiegyenlitette Kálmán negyvenezer forintos váltóját, és mindenhol kerestette az öccsét, hirdetést adott fel újságokban, jutalmat ígért a nyomravezetőnek. Az ifjú azonban inkább saját halálhírét költötte, mintsem újra felvenné a kapcsolatot a családjával.
Lángainé és János pere tíz hosszú évig tartott, János végül vesztett, egymillió forintot kellett testvérének fizetnie. Bár neki még mindig több maradt, de rettenetes olyan embernek bírni milliót, akinek már a duplája is a birtokában volt. Ezt a csapást sohasem tudta kiheverni. Fia, Makszika sem adott neki sok örömre okot, a sok kényeztetéstől elcsenevészült, nyomorék lett.
Vámhidy Szilárd ígéretes pályát futott be, de sohasem nősült meg. Gyakori vendége volt a Kengyelesy-háznak, a grófné mindig különös kedvességgel viseltetett iránta, gyakran kérdezte tőle, miért nem keresi fel Henriette-et, hiszen most már özvegy, biztosan nem utasítaná vissza. Szilárd azonban nem az az ember, akit ma elvetnek, és holnap felvehetnek.
Mindannyiuk közül a dúsgazdag özvegy báróné a legboldogtalanabb. Alig múlt huszonhat éves, és már öregasszonynak látszik. Az embereket kerüli, egyetlen lénnyel, egy réges-régen ajándékba kapott virággal beszélget bezárkózva a szobájába.
„Így legalább van egy lény, akihez a milliók birtokosnéja így szólhat -: Semmim sincsen, csak te vagy az enyim, emlékezel-e rá, milyen kicsiny voltál akkor, mikor keblemre tűzve hordtalak? Csak egy levél! Azóta milyen magasra nőttél, mennyi leveled támadt. Minden leveledre tudom, mi van felírva: egyikre halavány örömek, másikra sötét kétségbeesés, bánat, megaláztatás, elhallgatott fájdalom, rettegtető titkok, halálfélelem, álmatlan nyugtalanság, irtózat, gyűlölet, kínzó emlékek, észvesztő töprengés, elrejtett sírás, panasztalan keserv, öngyilkos elhatározás, leverő hírek; minden, minden, ami az ember életét sötétté, kínzóvá, utálttá teszi. Egy-egy levél időközben megsárgult és lehullt, azok mind el vannak téve, imakönyvbe zárva, rájuk írva a lehullás napja; s a kínzott képzeletnek rettentő emlékezete van visszavezetni a lelket azon napok gondolataira. Ez a levél az öngyilkosság, ez a visszaadott szerelmi jelszó -; ez a kártyán elnyert kastély -; ez a fekete ékszer -; ez a nagypapa átka -; ez a Kálmán szökése; ez a Fatia Negra -; ez az elítélt nő -; ez a vadászlaki találkozás -; ez a Kálmán halálhíre; ez a többi mind kínzó ábránd, teljesületlen remény, két külön csillagban lakóknak egymás utáni epesztő vágya, akik között semmi más, mint egy átrepülhetetlen ég fekszik.
Szegény gazdag asszony!
Hogy Kálmánnal mi történt halálhíre után, azt rokonai sohasem tudták meg; ők nem keresték tovább az eltemetettnek véltet. Azt pedig ki tudja, hol, ki tudja, mi név alatt járja az országot, keresve a nyomort és küzdve azzal, s nevetve azokon, akik valami tárgyról szeretik azt mondani: ez az enyim. Sokan élnek, sokan meghalnak így, akik sohasem alkalmatlankodtak a világnak vágyik kifejezésével. Legtökéletesebb ideálja a szegénységnek: a gazdag ember fiából válik.
Szegény gazdagok!”

 

 

Az arany ember /1872/

 

A regény öt fejezetből áll. Az első rész az expozíciós rész, amelyben megtalálható a Senki szigetének leírása és az al-dunai vihar leírása. Tímár Mihály a délceg, szőke hajóbiztos bátran viszi át a Vaskapu sziklakatlanában a lóvontatta gabonaszállitó hajót. A hajó utasa Trikalisz Euthym egy görög kereskedő, és csodálatos szépségű leánya, Timéa. A hajót egy huszonnégy evezős török ágyúnaszád követi, hogy elfogják a kereskedőt. Tímár Mihály sikeresen viszi át a hajót, a Szent Borbálát a gyilkos zuhatagokon, a zátonyokon, és úgy nyernek egérutat, hogy sikerül megvesztegetnie a parti őrséget. A Komárom felé vezető úton fedezik fel a „Senki” szigetét és lakóit. A parti zsombék mögött gyümölcsfa-labirintus, virágoskert, sziklába vájt házikó búvik meg. A sziget és a ház tulajdonosa Teréza asszony, aki Timéához hasonló korú lányával, Noémivel, és hűséges házőrzőjükkel, Almirával él e szigeten. Férje üzleti kezességet vállalt barátjáért, Krisztyán Tódor apjáért. Később derült ki, hogy a férfi tönkrement, így férjének vagyonával kellett barátjáért jótállni. 1816-ban házukat elárverezték, férje öngyilkos lett, mert semmi haladékot nem kaptak a károk kifizetésére. A komáromi kereskedő, aki a családot a nyomorba taszította, nem más, mint a Szent Borbála tulajdonosa, Brazovics Athanáz. Teréza asszony ezután költözött a szigetre, amely egyetlen ország fennhatósága alá sem tartozik, és ahol már tizenkét éve élnek. Itt mindent ő teremtett meg a két keze munkájával. Teréza asszony vacsorával vendégeli meg az utazókat, az étkezést azonban egy váratlan látogató, Krisztyán Tódor zavarja meg. Az aljas, kétszínű férfitől minden rossz kitelik, csak a szigeten tartózkodó görög érdekli. Másnap reggel folytatják útjukat, a hajón Trikkalisz Euthym elmondja a hajóbiztosnak, hogy az ő igazi neve Ali Csorbadzsi, és a szultán egyik fő embere, Kandia kormányzója volt. Megmérgezte magát, és élete utolsó órájában fölfedi a titkát Tímár Mihály előtt. A szultán birodalmában újításokat szeretne, minden új dolog emberéletekbe kerül. Az ő és lánya élete is veszélybe került, ő ugyan a haláltól nem félt, lányára, Timéára, szeráj és koldussors várna. Elhatározta, hogy megmenti vagyonát és leányát, és megszökik. A tengeri menekülést nem választhatta, hiszen a gyors és új kerekes hajókkal gyorsan utolérnék, így Magyarország felé, álruhában mint görög kereskedő kísérelte meg a szökést. Álutakon sikerült így eljutnia Galíciába, innen már nem lehetett volna szárazföldön tovább mennie, ezért fogadta fel Tímár Mihályt a hajójával, pénzén búzát vásárolt, hiszen így menthette egyedül vagyonát. Mikor megtudta, hogy a hajó tulajdonosa Brazovics Athanáz, hiszen ő a rokona, reméli, hogy a segítségére lesz majd. Allah eddig is segítette, hiszen a vaskapun is átjutottak, kijátszották az üldözőket és a vesztegzárat. És az utolsó pillanatban vesztek el. A férfi, aki a szigeten megjelent, az a török kormány kémje volt, mindketten felismerték egymást, így ő most elveszett. Senkinek nem sikerült a nyomára bukkannia, Krisztyán Tódornak azonban sikerült, megelőzte őt, s most már minden bizonnyal Pancsovánál várnak rá. A haldokló azt kéri Tímár Mihálytól, hogy viselje gondját Timéának, vigye el Brazovics Athanázhoz, hogy az a házában viselje gondját. Ezer arany az összes készpénze, ezt is adja át Brazovicsnak, a hajórakománnyal együtt. Arra kéri, hogy holttestét hajósszokás szerint dobják a vízbe. Tímár Mihálynak Timéára is figyelnie kell, hiszen az apja neki is adott a mákonyból, a lányt fel kell ébresztenie, Ali Csorbadzsi megesketi, hogy nem hagyja elaludni. Utolsó, szinte alig érthető szavaival a „vörös félhold”-ra figyelmezteti a hajóbiztost. Tímárnak sikerült megmentenie a lányt, később hajósszokás szerint eltemeti az apját. Tímárnak sikerül csellel kijátszania a pancsovai kapitányt, így megmenti Timéának az apja vagyonát. A sors azonban nem segíti őket, a Szent Borbála Komárom partjainál tőkére fut és elsüllyed. A hajóbiztos elviszi a lányt és vagyonát, az ezer aranyat a Brazovics-házba, hogy viseljék gondját az árvának. Brazovics először kedvesen fogadja a lányt, amikor azonban kiderül, hogy a lánynak alig van valami vagyona, hiszen a hajórakomány elsüllyedt, Brazovics viselkedése megváltozik. Timéát végül is a háznál tartják mint fogadott leányt, de a kisebb cselédmunkák is rá hárulnak. A dühöngő Brazovics végül megbízza a hajóbiztost, hogy árvereztesse el a vizes búzát, nem teljesíti Ali Csorbadzsi kérését, és nem vesz részt személyesen a kirakodásnál. Athalie vőlegénye, Kacsuka hadnagy azt tanácsolja Mihálynak, hogy ő maga licitáljon a vizes búzára, és a hivatalos személyek megvesztegetésével adja el a hadseregnek, így nyer az üzleten hetvenezer forintot. Tímár rövid töprengés után elfogadja az ajánlatot, hiszen így Timéa elvesztett vagyonából is visszafordíthat a leánynak valamennyit. Tímár a kirakodáskor megtalálja azt a zsákot, amelyre a vörös félholdat festették, ebben egy kis bőrtasakban drága ékszerek és pénz volt. Ali Csorbadzsi lányával együtt egymillónyi értéket menekített meg a Szent Borbálán. Hosszas vívódás után végül megtartja a kincset magának azzal a gondolattal, hogy ehhez még szerez, és mint vagyonos ember, megkéri a lány kezét. Tímár a hadiszállításból gazdag emberként került ki, a megtalált kincsekről nem beszélt. Tímárnak sikerül leleményességével túljárnia Brazovics úr eszén, aki feljelenti, amikor Tímár megjátszotta, hogy részeg és maga mondta el neki, hogy a katonáknak vizes lisztből sütött kenyeret szállított. Vizsgálat indul ellene, ahol azonban tisztázza magát, kiderül, hogy a vizes búzát elajándékozta a környékbeli molnároknak, amiből kenyeret süttetett, az hibátlan minőségű alapanyag volt. Brazovics további próbálkozásait is kivédi, ellenfeleit fortéllyal ki tudja játszani, szerencsés üzleteket köt, befolyásos pártfogókat szerez és hatalmas vagyonra tesz szert, nemesi rangot kap. Senki sem érti, hogy gazdag emberként miért maradt Komáromban, miért nem megy Bécsbe. Tímár azonban nem akarja elhagyni Komárom városát, vigyáznia kell Timéára. Csodálatos háza van Komáromban, és a nemesi névhez nemesi tettei is társulnak, kórházat alapított a város szegényeinek, protestáns tanodában ösztöndíjakat hozott létre, a régi ezüst kehely helyett aranyat adományozott az egyháznak. Minden pénteken pénzt osztott a szegényeknek; amelyik hajóslegénye vízbe fulladt, az árván maradt gyermekek felnevelését magára vállalta, az özvegynek évdíjat fizetett.
Timéával nem bánnak jól a Brazovics-házban, Athalie folyton gúny tárgyává teszi a kis török lányt. Brazovics úr a maradék vagyonát is elvesztette az árvának. Timéa mindent elviselt a büszke Athalie-tól, ő nem ismerte az európai divatot, örömmel vette, amikor a lány nekiajándékozta divatjamúlt, rikító selyemruháit, amikor felcicomázta. Nem vette észre a rajta nevetőket, háta mögött csak a „bolond török leány”-nak hívták. Athalie azt a kegyetlen tréfát eszelte ki, hogy elhiteti Timéával, hogy Kacsuka hadnagy szerelmes belé és megkérte a kezét. Ahhoz azonban, hogy a hadnagy hitvese legyen, meg kell keresztelkednie, templomba kell járnia, s el kell sajátítania a katekizmust, a bibliai történeteket, a zsoltárokat és imádságokat. Azzal hitegetik, hogy már kitűzték az esküvő időpontját is, csak addig el kell készülnie mindazokkal a ruhákkal, melyekre a menyasszonynak szüksége van. Timéa boldog szorgalommal látott hozzá a menyasszonyi köntös hímzéséhez, művészi munka készült a keze alatt, miközben azt hitte, hogy saját menyasszonyi köntösét varrja a pompás ruhadarab Athalienak készült. A kegyetlen térfa célba talált, Timéa valóban szerelmes lett az ifjú hadnagyba. Tímárnak, aki mindennapos vendég volt a Brazovics-házban végig kellett néznie, hogy milyen kegyetlen tréfát űznek a leánnyal, és még csak nem is szólhatott. Hiszen mit is mondhatott volna. Timéa különben is úgy tudta a háziaktól, hogy a gazdag Tímár úr a szép Athalie kezére pályázik. És Timéa ezt így is tartotta rendjén valónak, hogy a gazdag nemes a gazdag kisasszony kezét kéri, a szegény magyar katonatiszthez pedig leginkább egy török katona szegény leánya illik. Tímár egyre jobban szenvedett, ahogy látta, hogy közeleg az a nap, amelyet Timéa úgy vár, a menyegző ideje. Csakhogy azon a napon nem Timéa lesz Kacsuka úr hitvese, hanem a büszke Athalie kisasszony.
„Óh! hányszor távozott el a háztól oly keserűséggel szívében, hogy mikor a lépcső alján azt a két márványoszlopot két kezével megfogta, Sámson jutott eszébe, aki magára dönti a filiszteusok házát.”
Ahhoz azonban, hogy Kacsuka hadnagy elvehesse Athalie-t, annak volt még egy feltétele. Kacsuka úr nem vagyonos ember. Jövedelme arra elég, hogy katonai tisztéhez méltóan egyedül megéljen, arra azonban, hogy egy kényelemhez és fényűzéshez szokott nőt eltartson, arra nem. Csak abban az esetben gondolhat a nősülésre, ha arájának hozománya fedezi a jövendő háztartás fenntartásának költségeit. Brazovics úr azt fogadta, hogy a menyegző napján százezer forint hozományt ad az az ifjú párnak, amikor ő ezt az ígéretet tette, akkor ennek teljesítésére készen is állt. Azonban az azóta eltelt időben Tímár minden hasznot elorozott Brazovics elől, minden lehetőségtől megfosztotta, most igen nagy nehézségbe ütközne számára a hozomány előteremtése. Brazovics mindent megpróbált, hogy Kacsukát jobb belátásra bírja, felajánlotta a leendő ifjú párnak egy elfekvő birtokát, vagy az ígért összeg kamatját, a hadmérnök azonban ragaszkodott a százezer forinthoz. Amíg ezt az összeget ő meg nem kapja, addig nincs esküvő. Brazovicsnak az a mentő ötlete támad, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha a lányát az immár gazdag és nemes emberré lett Tímár Mihály venné el. Aki ugyan az ő meglátása szerint egy akasztófára való gazember, de ha a veje lenne, már nem egy gaz rabló, egy ellenfél, hanem egy üzlettárs, egy vő lenne. Tímár, Brazovics számonkérésére elmondja, hogy a házukba nem Athalie, hanem Timéa miatt jár, mert ígéretet tett Ali Csorbadzsinak, hogy árvája gondját viseli. A kereskedő fejére olvassa, hogy egész családja milyen cudarul bánik a lánnyal. Úgy hagyja magára Brazovicsot és búcsúzik Timéától, mint aki ebbe a házba soha többé be nem teszi a lábát.
Tímár megtudja Kacsukától, hogy az állam kisajátít egy földterületet, és ő itt kezd el földet vásárolni potom áron, amit az állam majd dupla értékben vesz meg. Versenytársainak is fülébe jut. Tímár földvásárlása, és Brazovics is követni akarja a példáját. Ő is megtudja Kacsukától, hogy az állam mely területet akarja kisajátítani, és milyen áron akarja a földeket megvenni. A hatalmas nyereség reményében Brazovics vagyonát pénzzé teszi és mindent a földvásárlásba fektet. Csak egyetlen kérdést felejt el feltenni a hadmérnöknek, hogy melyik területet és mikor akarja megvásárolni az állam. Azt a részt, amit ő vett meg, arra csak harminc év múlva kerül sor. Míg Tímár Mihály megint nyereséggel zárja azt a befektetését is, Brazovics az esküvő napján tudja meg, hogy az ő földjét csak harminc év múlva veszik meg, így mindenét elvesztette, koldussá lett. Az esküvő napján tudja meg Timéa, hogy milyen gonosz térfa áldozata lett, a menyasszonyi köntös, amelyet oly nagy gonddal hímzett, az Athalie menyegzőjére készült, hiszen ma őt veszi feleségül a hadnagy.
„- Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, aki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz az iskolába, s várhatsz még öt esztendeig, s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.
De már e szónál a nők nem bírták visszatartani a kacajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meg hagyta tréfálni magát!”
Az esküvőre már minden készen áll, mindenki csak az örömapát várja, azonban már csak a halálhírét viszik a házába, hiszen holtan esett össze, amikor megtudta, hogy koldussá lett.
A vőlegény visszaérkezik. A kinyitott ajtóban megáll, és onnan szól a menyasszonyának.
„- Brazovics úr meghalt!... A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon. A büszke szép menyasszony arca most fehérebb, mint Timéáé. És Timéa midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: 'No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!' A vőlegény ott marad az ajtóban állva, és nézi sokáig Timéa arcát, s aztán megfordul, s a támadt zűrzavarban elhagyja a házat. Még csak fel sem emelte a menyasszonyát a földről.”
A fényes esküvő tehát semmivé foszlik. Brazovics Athanáz halálával a családja sorsa is megpecsételődik. A vőlegény rögtön visszaküldte a jegygyűrűt, még a temetésen sem jelent meg. Brazovics úr üzletei oly szerteágazóak, spekulációi oly kibogozhatatlanok voltak, hogy a hitelezői egészen elárasztották házát. Olyan összegeket is elköltött, melyek becsületére voltak bízva, halálával árvák vagyona, az eklézsia alapítványtőkéi, kórházak pénzei is elvesztek. A hitelezők kielégítésére a ház minden berendezésével együtt árverésre kerül. Athalie-nak mindössze két kincse maradt, a visszaküldött jegygyűrű, és egy szelence mindenféle méreggel, amit egy külhoni útján vásárolt egyszer rég. Nincs bátorsága végezni magával, Athalie az árverés előtti utolsó éjszakán úgy dönt, még beszél volt kedvesével, és éjjel egyedül felkeresi a hadnagyot szállásán. Athalie-nak át kell mennie a város rossz hírű negyedén éjszaka, egyedül, őt azonban semmi sem tartja vissza. Athalie azt kéri, hogy vigye őt a hadnagy édesanyjához, és mint menyasszonya, majd ott vár rá, hiszen gazdag rokona van Brassóban, aki rájuk hagyja vagyonát, és ők újra gazdaggá lesznek. Kacsuka azonban ezt a kérését nem teljesíti, arra kéri, menjen Brassóba a rokonához, és ő sem fog megnősülni. Athalie-nak az őrnagy szavaiból rá kell döbbenie, hogy Kacsuka nem őt, hanem Timéát szereti. Még Kacsuka szavát veszi, hogy másnap, az árverés napján felkeresi Athalie-t a házban, és maga kíséri Brassóba.Az árverés napján a három gyászruhába öltözött asszony hallgatja az árverést kísérő dobszót. Athalie reménykedik, hogy Kacsuka mégiscsak felkeresi őket, de csalódnia kell. A hölgyeknek feltűnik, hogy hiába kelt el egy-egy tárgy, senki nem jelenik meg, mint más árverésen, hogy azonnal elvigye azt. Az árverést követően egyetlen ember jelenik meg a házban, Levetinczy Tímár Mihály. Athalie gyűlölködő, Zsófia asszony félelemmel teli pillantással, Timéa szelíden nézett a belépőre. A vevő nemes Levetinczy Tímár Mihály volt, aki mindent megvásárolt, és mindent Timéa nevére íratott.
„- Én - kezdé Tímár, előre bocsátva az 'én'-t, mint valami római pápa a bullában -, én most a bírói árverésen megvettem ezt a házat és mindent, ami benne eladó volt. Nem azért vettem, hogy magamnak tartsam, hanem azért, hogy odaadjam annak, aki e házban egyedül nem megvehető, nekem pedig egyedüli kincs a világon. Timéa kisasszony, kegyed mától fogva ennek a háznak az úrnője. Minden az öné, ahogy áll. Ruhák, ékszerek a szekrényben, a lovak az istállóban, értékpapírok a pénztárban, ahogy a bírói lefoglalás itt találta. Minden az ön nevére van írva, s a Brazovics-ház hitelezői ki vannak elégítve mind. Mától fogva ön e ház úrnője. Fogadja el ön azt tőlem... S ha volna e házban egy kicsiny kis hely, amelyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön nekem engedné; s ha volna az ön szívében számomra egy kis menedék, s ha kezemet ön meg nem vetné, úgy én végtelenül boldog lennék, s fogadom, hogy egész életemnek nem volna más célja, mint hogy önt oly boldoggá tegyem, mint ön engem.”
Timéa igent mond Tímárnak, mindössze egyetlen kérése van, hogy „Zófi mama” és Athalie a házban maradhassanak, mint kedves rokonai. Tímár szívesen teljesíti ezt a kérést, sőt még többet is, hiszen bármit megtenne, hogy a „két némber” távozzon házából és Timéa mellől. Felajánlja Athalie-nak, hogy kifizeti az édesapja által felajánlott százezer forint hozományt az őrnagynak. Így Kacsuka már nyugodtan elveheti a lányt Athalie azonban elutasítja ezt az ajánlatot.
„Büszkén, mint egy megtérésre hívott rossz angyal, aki inkább választja a kárhozatot, mint büszkesége megtörését, fordult el Tímártól, s indulattól elfojtott hangon így szólt:
- Köszönöm, uram. De énnekem Kacsuka úr sem az életben, sem a másvilágon nem kell többéi Én hozzá nőül nem megyek; hanem itt maradok Timéánál - cselédnek.”
Tímár határtalanul boldog, hogy elnyerte a tündéri szépségű leány kezét. Lelkiismerete is megnyugszik, hisz így vissza tudja adni a leánynak az apja által Magyarországra menekített kincseket. Timéának az esküvő előtt meg kell keresztelkednie, a keresztségben a Zsuzsánna nevet kapja. Tímár Mihály boldog, mikor végre kettesben lehet ifjú feleségével, ám csalódnia kell. Timéa nem szerelmes belé, nem szereti, csupán hálát érez iránta.
„Timéa! - szól hozzá hízelgő suttogással. - Tudod-e, hogy te az én nőm vagy? Timéa szemébe néz, és nyugodtan felel: - Az vagyok.
- Szeretsz-e engem?
Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemét reá a hölgy, s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja szemeit hosszú szempilláival a hölgy.
- Nem érzesz hozzám szerelmet? - eseng a férj epedő sóhajjal. Még egyszer e tekintet. A fehér arcú nő azt kérdezi: - Mi az?
Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, aki azt nem érti. Mi az? Mi az? Egy szó nem kell ahhoz, aki azt meg tudja magyarázni.
- Oh, te gyermek! - sóhajtja Tímár, felállva a neje mellől. Timéa is felállt.
- Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És éri mindig tenni fogom azt, amit ön kíván, amit ön parancsol.
Mihály félrefordult, és eltakarta arcát. Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy mártírnőt? a szentkép szobrát pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forma fel egy visszatérő halott menyasszonyért?
'Tenni fogom, amit ön parancsol?'
Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rossz diadalt szerzett! Nőül vett egy csodaszép alabástrom szobrot.”
Tímár mindent megszerzett: vagyont, hímevet, megbecsülést, az emberek csodálatát, egyedül felesége szívét nem kaphatja meg soha. Tímár a külvilág előtt irigyelt, boldog férj, felesége a hűség mintaképe, de egymás mellett mint két idegen élnek, abban a házban, ahol állandóan mellettük él Athalie, a ház „védördöge”.
Athalie egy éjszakán beszélt Tímárral, és Tímámak most először kellett Athalie gyűlöletével nyíltan szembesülnie. Athalie elmondta neki, amit ő is nagyon jól tud. Felesége nem szereti, és soha nem is fogja szeretni, hiszen a szíve Kacsuka őmagyé, Tímár iránt csak hálát érez. Hűséges mintaasszonya férjének, senki egy rossz szót nem szólhat rá, de boldogtalan.
„...Én látom őt szenvedni, de nem hallom panaszkodni. Hogy is panaszkodhatna nekem? Nekem, aki ugyanazt a poklot szenvedem, amit ő. És őmiatta szenvedem. Mert amióta az ő szellemarca e házban megjelent, azóta vagyok szerencsétlen. Addig boldog voltam. Szerettek. Ne féljen ön, nem fakadok sírva. Nem szeretek már, csak gyűlölök. Rám bízhatja a házát. És ön járhat e világba szerteszét, és nyugodt lehet: itthon hagyott engem. És amíg ön visszatértében nejét élve találja, addig tudhatja, hogy az önhöz hű maradt. Mert én, uram, ha azzal az emberrel csak egy édes szót váltana valaha, ha csak egy nyájas mosolygást viszonozna neki, ha csak egy levelét elolvasná: nem várnék önre, hanem megölném őt magam, s ön csak a temetésre jönne haza. Mármost tudja ön, hogy mit hagy idehaza. A kifent gyilkot, melyet a szerelemféltő düh az ön felesége szívének tart szegezve. S ön e gyiloknak az árnyékában fogja mégis mindennap a fejét nyugalomra hajtani, s ugyanakkor, mikor irtózik tőlem, kénytelen hozzám kétségbeesetten ragaszkodni.
Tímár lelkének minden erélyét zsibbadni érzé e baljóslatú szenvedély kitörése alatt.
- Én elmondtam önnek mindent, amit Timéáról és önről és magamról tudok. Még egyszer elmondom. Ön nőül vett egy leányt, aki mást szeret; az a más az enyém volt. Ön elvette tőlem a házat, apám, vagyonom mind az ön keze alatt hullott a porba; s aztán úrnővé tette ön e házban Timéát. És most láthatja, hogy mit; önnek a neje nem nő, hanem mártír. És önnek nem elég az, hogy maga szenved, hanem még amellett azt is kell tudnia, hogy akinek elnyeréséért annyit küzdött, azt is szerencsétlenné tette, hogy Timéa boldogtalan fog lenni addig, amíg ön él. Ezzel a fullánkkal hagyhatja ön el a házát, Levetinczy úr, és nem fog e fájdalmára írt találni sehol; és ennek én örülök, szívemből örülök.
A hölgy lángoló arccal, csikorgatott fogakkal, villogó szemekkel hajolt a férfi fölé, ki lankadtan roskadt egy karszékbe, s a leány összeszorított ökle mintha egy láthatatlan tört döfne annak szívébe.
- És most... űzzön el ön házából, ha tud.”
Tímár Athalie szavai után szeretett volna bemenni Timéához, s a lánnyal együtt elmenni ebből az elátkozott házból, de nem tette. Csöndben, hogy semmi neszt ne csapjon, összeszedte útiszereit, és elhagyta házát, csendben, mint egy tolvaj. „Kiűzte őt abból az a leány!”
Tímár Athalie gyűlölködő szavai után elutazott, céltalannak érezte az életét, úgy érzi, őt nő nem képes szeretni. Baján kapott egy levelet, amelytől újra visszanyerte régi életkedvét. Újra elutazott a Senki szigetére, ahol utoljára harmadfél esztendeje járt, Teréza asszonyhoz és Noémihez. Az eltelt évek alatt Noémi gyönyörű hajadonná serdült, aki örömmel fogadta a férfit. Noémit teljesen elbűvölte Tímár, aki segített az asszonyoknak a rózsaszüretben. A két nő még mindig a szegény hajóbiztost látja a férfiban. Az idilli hangulatnak a betoppanó Krisztyán Tódor megjelenése vet véget. A férfi, aki Noémi jegyesének mondja magát, jegyajándékul a sziget fáit kéri, hogy jó áron eladja őket egy gazdag hajókereskedőnek. Teréza asszony azonban átlát rajta, szerinte a férfi szorult helyzetében az első mészégetőnek adná el a fákat. Krisztyán Tódor azonban megfenyegeti őket, ha nem teljesíti a kérését, feljelenti őket akár a Bécsben, akár Sztambulban. Mihály azonban megnyugtatja a hölgyeket, ő ezt már megtette, és egyúttal engedélyt kért mind a sztámbuli, mind a bécsi kormánytól, hogy a szigetet bérleti díj fejében adják át neki kilencven évre. Ezt meg is kapta, ezeket a leveleket kapta meg Baján. A levelek kézhezvétele után a szigetet azonnal a telepítők nevére íratta, így tehát a sziget még jogosan anyáé és lányáé, ahol Krisztyán Tódornak kilencven évig semmi keresnivalója nincsen. A férfi dühtől tajtékozva vonta felelősségre Tímárt, hogy mi jogon avatkozik a család életébe.
„- Az, hogy én szeretem! - kiálta föl Noémi egész kitörő szenvedéllyel, s odaveté magát Mihály keblére, és átfonta nyakát karjaival.
Tódor nem szólt többet. Néma dühében megfenyegeté Tímárt öklével, s ezzel kirohant a szobából. De néma tekintetében minden fenyegetés benne volt, ami fegyver után nyúl, és mérget kever. A leány pedig még azután is ott maradt Mihály kebléhez tapadva.”
Tímár Mihály ettől fogva kettős életet élt. Az év egyik felét, tavasztól őszig a szigeten töltötte Noémival, ősztől tavaszig Timéa mellett élt mint a gazdag üzletember és „boldog” férj. Tímár mikor elmegy a szigetről, a parton Krisztyán Tódor várja, aki le akar vele számolni. Tímárnak azonban sikerül visszavernie a támadást, és nemcsak megkegyelmez az orgyilkosnak, de még segíteni is szeretne rajta, hogy visszatérjen a jó útra. Állást ajánl neki Brazíliában, ahol hasznosíthatja tudását, jó fizetést, amelyből tisztességesen élhet. Tímárnak régi terve volt, hogy Brazíliába magyar lisztet küldjön. Bár kevesen bíznak a sikerben, de Tímárnak sikerül végrehajtania a tervét, és három hét leforgása alatt már a kikötőben állt hajója, a Pannónia, mely magyar liszttel megrakódva indult Brazíliába. Tímár üzleti ügyeit a Scaramelli cég neve alatt intézte, az egész idő alatt Pancsován vagy Levetincen tartózkodott. Üzleti sikerei nem jelentettek számára semmit, egyre csak a szigeten látott aranyhajú leányra gondolt, akit a szigeten látott. Hol vissza akart hozzá menni, hol örökre el akarta felejteni. Kezdett hinni az égi jelekben, hogy majd azok segítségére lesznek a döntésben. Egy napon a rengeteg levél között, az egyiken felfedezte Timéa írását. Megdobbant a szíve, ez az az égi jeladás, amire várt. A levélben valami nehezebb tárgy is volt. Tímár boldog örömmel bontogatta a levelet. Másnap lesz a születésnapja, nyilván valami kedves ajándék lapul a levélben, Timéa gyengéd szavai kíséretében. A levélben azonban csak ennyi állt:
„'Kedves uram!
Ön íróasztala fiókában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék miatta, utána küldöm. Isten áldja önt. Timéa'”
Tímárnak a levél olvasása után rémisztő gondolat jutott eszébe, ha Timéa elküldte neki a kulcsát, akkor esetleg mint az a nőknek szokása, talán kutatott is a fiókban. Ha ezt tette, akkor meg kellett találnia azokat az ékszereket, melyeket nem adott el, hiszen bárki rájuk ismerhetett volna. Itt volt egy olyan medalion is, amely valószínűleg Timéa anyjának arcképét rejtette magában, ha Timéa megtalálta, akkor már mindent tudnia kell, és megveti a férjét.
„Ha kíváncsi volt Timéa, akkor mindent tud - s akkor megveti férjét. S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs elküldése? Nem azt akarta-e a nő ezáltal tudatni férjével: 'ismerlek'. Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e vagy lefelé a lejtőn? - Lefelé! Mindegy már. Azt hitte. A nő előtt már le van álcázva. Ott többé az 'arany embert' játszani nem lehet. A nagylelkűt, a bőkezűt, a jótevőt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda.
- Mármost lehet rohanni lefelé. Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre.”
Tímár mielőtt elutazott volna, levelet írt feleségének, hogy távollétében intézze ügyeit, bontsa fel a leveleit, és visszaküldte a kulcsokat is, ha szüksége van valamire, kéznél legyen. A szigeten megtalálta a boldogságot Noémi mellett.
„Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrekedt vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán, mikor este későn a vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről várták, szeretve fogadták.”
Tímár öt hónapot töltött el Noémival a boldogság szigetén. Mikor visszatért otthonába, megdöbbenve tapasztalta, hogy íróasztalánál Timéa ül és dolgozik. Az asszony mindennap várta a férjét, mindennap megterítettek számára, tiszta ruhája minden nap ki volt készítve. Timéa bámulatosan helytállt férje helyett az üzleti életben. Timéa miután látta, hogy Tímár új ötlete busás hasznot hajt, a megkeresett pénzt újra visszaforgatta az üzletbe, és ura befektetéseit megtöbbszörözte, túljárva a többi kereskedő eszén. Tímár bámulattal tekintett Timéára, hogy milyen óriási munkát végzett az asszony. De a kulcs még mindig nem hagyta nyugodni. Ha Timéa tisztában van vele, hogy mit követett el, akkor a mostani viselkedése csak színjáték. Tímár, hogy kiderítse, mi történt, átadja feleségének a medaliont, amelyről azt mondja, hogy Törökországban, Scutariban egy ékszerésznél vette, mivel úgy elbűvölte az arckép Timéához való hasonlatossága.
„Minden kockára volt téve. Ha Timéa ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségében marad, ha feddő, sötét szemei szárazon villannak az ékszerről a férj arcára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: 'te nem vetted az ékszert Scutariban - itt hever a fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; mely sötétség vesz téged körül?' És akkor Tímár el van veszve... De nem az történt. Amint Timéa meglátta azt az arcképet, egyszerre átváltozott az arca. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arcképhez, s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könnyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arca elkezdett élni. Mihály meg volt mentve. Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni. Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult; sohasem halotta ő azt Timéától. Ez pedig, amint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kacagással vegyült hangon mondá neki:
- Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám... Ő megszerezte ezt nekem! És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá:
- Köszönöm... Oh! nagyon köszönöm. És Tímárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja. Hanem a szívdobogás azt mondá neki; 'ne lopj!' Most már rablás volna ez ajkról a csók. A 'senki szigetén' történtek után.”
Tímár tavasszal újra Noémihez megy a szigetre. Noéminak gyermeke született. A nők a gyermeknek az Adeodat /Istenadta/ nevet adták. Tímár elhatározza, hogy egy gyönyörű faházat épít Dódinak. Tímár csodálatos ácsnak bizonyul, valóságos műremek születik a keze munkája által. Majd az ősz beálltával újra elhagyta a szigetet, hazatért Komáromba. Otthonában mintaférj, nyáron pedig, amilyen hamar csak tud, siet szeretteihez a senki szigetére. Tímár élete legszebb napjait töltötte a szigeten, Dódi már egyéves, és Tímár megfogadta, hogy felépíti neki a kis házat. A sors azonban újra közbeszólt. Előbb Mihály lett beteg. Noémi önfeláldozóan ápolta, mire állapota javulni kezdett, a gyermek betegedet meg. A kis Dódi meghalt, és Noéminek tartania kellett magát a lassan lábadozó beteg előtt, és hazudnia kellett a gyermekről, hiszen Mihály csak felőle érdeklődött. Tímárnak csak akkor tudja meg az asszonyoktól, hogy a gyermek meghalt, mikor már teljesen felgyógyult. Búskomorság vesz rajta erőt, egyedül Noémi tudja rövid időre jobb kedvre deríteni. Még Noémi is, látva levertségét, azt javasolja neki, hagyja el a szigetet és térjen vissza otthonába. Tímár hallgat Noémire, de otthonában sem találja a helyét, mindenki észreveszi rossz állapotát, mintha egy más ember tért volna vissza hozzájuk. Mihály állapota egyre romlott, végül orvosai tanácsát megfogadva, úgy döntött, hogy lemegy a Balatonra, ahol van egy kis kastélya. Az azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég, és igen melankolikus látványt nyújtott. Tímár állapota egyre rosszabb lett, az öngyilkosság gondolata is eszébe jutott, és úgy döntött, visszamegy a szigetre, meghalni. Ha sikerül Noémit rábírnia, hogy tartson vele, akkor együtt halnak meg. A szigeten azonban csodálatos meglepetés várja. Noémi újra fiúnak adott életet, Tímár szinte újjászületik, boldogan lát fia házának építéséhez. Mire elkészült a ház, Dódi (a második) már négyéves volt, innentől Mihályra más feladat várt, olvasni tanította a gyermeket. Tímár boldogan élt a szigeten, melynek lakóit nyolc éve pillantotta meg először, amikor még Noémi és Timéa is szinte gyermek volt még. Most Timéa huszonegy, Noémi huszonkettő, Athalie huszonöt, Teréza asszony elmúlt negyvenöt, míg Tímár negyvenkét éves.
Teréza egy nyári délutánon elmondja Tímárnak, hogy hosszú ideje már súlyos beteg. Teréza mama ősszel halt meg, és a tél beköszöntével, mikor Tímár elhagyta a szigetet, Noémi egyedül maradt a gyermekkel. Tímár úgy búcsúzott el tőle, hogy még a télen vissza fog hozzájuk térni. Azzal a szándékkal tért haza, hogy elválik Timéától, így még az asszonynak is lenne esélye arra, hogy boldog legyen. Mikor a házába lépett, úgy tűnt neki, hogy házában valami változás történt, láttára mintha felesége megijedt volna. Athalie kárörömmel újságolja, hogy felesége hűtlen lett hozzá. Mihály, bár el akarta hagyni Timéát, ez a hír mégis megrendítette. Athalie elmondja a férfinak, hogy amikor apja ezt a házat építette, csináltatott egy rejtekhelyet, ahonnan mindent lehet látni, ami a szobában történik, ahol a vendégek beszélték meg az üzleti ügyeiket. Most az a szoba, mely hajdan Brazovics úr üzletfeleit fogadta, Timéáé. Athalie elmondja a férfinak, hogyan juthat be e rejtekbe.
„Annak a szobának a lépcső feletti falában egy üreg van, ahol a csigalépcső fala gömbölyűen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a folyosó felől lehet bejutni. Egy faliszekrény van ott, melyben a régi, megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva állna is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polcai alá illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polc középső csavarja kijár. Még ha azt kihúzza is valaki, nem tud meg belőle semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem aki birtokában van egy sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregben végződik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt ábrázolja a sárkánnyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet, de Timéa nem engedte, s ott maradt. Ennek a képnek egyik mozaikdarabja félrefordítható, s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és hallani, ami a szobában történik, amit ott beszélnek.”
A nőtől azt is megtudja Mihály, hogy a Szent György-képnek sarkai vannak, a rejtek felől, mint az ajtószárny, kinyílik. Tímár megretten, amikor megtudja, hogy Athalie bármikor észrevétlen Timéa szobájába juthat, akár éjszaka is, amikor a nő alszik. De Athalie visszautasítja ezt, hiszen Timéa nyitott ajtók mellett alszik, bármikor bejuthat hozzá, mindenféle bujkálás nélkül. Athalie átadta a férfinak a rejtekhely kulcsát. Tímár úgy tett, ahogy a nő tanácsolta, otthon azt mondta, lemegy a Balatonra, megtekinteni a halászatot. Majd este lopva hazatért, és a rejtekhelyen elbújt. Tímár így szemtanúja felesége és az őrnagy találkozásának. Az őrnagy szavaiból tudja meg Mihály, hogy egy idegen jött a városba, akivel az ő, és neje, Timéa becsülete miatt párbajozott. Csak azért nem ölte meg a férfit, mert a kardja kettétört, ezt küldte el egy levél kíséretében Timéa számára. Az idegen férfi tengerésztiszti egyenruhát viselt, így bebocsátást nyert az előkelőbb társaságba is. Mindenhol csak Tímár felől érdeklődött, majd amikor az őrnagy kérdőre vonta, titkolózni kezdett, mikor megpróbálták megtudni tőle, hogy milyen kényes természetű ügye lenne, egy olyan becsületes és tisztességes üzletemberrel, mint Levetinczy úr, aki példás férje asszonyának. A férfi szerint, ha találkozik vele ez a „nemes, becsületes és hűséges férj”, mindent: üzletet, feleséget hátrahagyva menekül el, úgy, hogy soha senki még a hírét sem fogja hallani. Kacsuka őrnagy megpofozta ezt a férfit, majd párbajra hívta, ahol ha a karja nem tört volna el, végzett volna a kalandorral. Most azért jött el Timéához, hogy lehet-e abban bármilyen igazság is, amit az idegen férfi állított. Hiszen ha igaz, és Timéa boldogtalan, akkor ő meneküljön el a házból. Timéa azonban az üzleti ügyekben teljesen feddhetetlennek tartja férjét, és kiáll mellett. Tímár számára világos, hogy ez a két ember szereti egymást, de mindketten tisztelik őt. Timéa sírig kitart mellette, hűséges marad megmentőjéhez mindörökre, soha nem hagyná el.
„- Nézzen ön ide, uram! - szólt az őrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott öltöny hímzett uszályát terjesztve szét előtte. - Ismeri ön ezt az öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken át, midőn a hímzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették el velem, ez az én menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: 'már most vesd le, ez más menyasszonynak készült' Ah! uram, ez a tőrdöfés halálos volt az én szívemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes, nagy jellemtől, ki nem jött elém hízelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép, elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére tűzzön; ki azóta nem tett egyebet, mint emberfölötti, angyalhoz méltó türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat, és osztozott szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertől, akit mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyűlölöm? Én, aki mindenemet neki köszönöm, s aki nászhozományként nem hoztam hozzá mást, mint egy szeretet nélküli, beteg szívet?
(...)
- De uram - folytatá Timéa a női méltóság ellenállhatatlan varázsával tiszta arcán -, ha mindannak ellenkezője állna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám őt akkor sem. Akkor éppen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérő társa lennék. Ha rabló volna, az erdőn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat...
(Mi az? Sír az a sárkány ott azon a képen!?) Timéa még mindig tudott mit mondani.
- És végül, uram, ha azt tudnám meg, ami minden nőre nézve a legérzékenyebb, a legkeserítőbb bántalom, hogy a férjem hozzám hűtlen volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: 'az Isten áldja meg azt, aki őneki megadta azt a boldogságot, amitől én őt meg fosztottam!' és nem válnék el tőle. - Nem válnék el tőle, még ha ő maga kívánná is; nem válnék el tőle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és mivel tartozom saját lelkemnek idebenn.”
Tímár örülten rohant ki a házból. Mivel nem tudott átkelni a Dunán, ezért az éjszakát a Rác utcai házában tölti. Itt olvassa el azt a Brazíliából kapott levelet, amelyben értesítik, hogy ügynöke, Krisztyán Tódor hatalmas összeget sikkasztott, és csalása miatt összeroppantotta a brazil piacot. Bűntettei miatt tizenöt év gályarabságra ítélték, de megszökött.
Másnap elhagyta a házát, és elutazott a Balatonra, füredi palotájába. Miután részt vett a halászoknak rendezett mulatságon, egyedül tért haza, ahol egy rémalak, a szökött gályarab, Krisztyán Tódor köszönt rá. A férfi mindent tud Tímárról, tudja, hogy jutott a kincsekhez. Krisztyán a gályarabok között találkozott régen nem látott apjával is, akitől megtudta, hogy Ali Csorbadzsi kincsekkel megrakodva utazott a Szent Borbálán Az öreg Krisztyán a török titkosrendőrségnél dolgozott, itt tudta meg, hogy Csorbadzsi is szerepel az összeesküvők nevét tartalmazó lajstromon. Ő ezt elmondta a főúrnak, aki üzletet ajánlott neki, ha segít neki elszöknie a lányával együtt az országból, minden kincsének negyedét nekiadja, és Timéa a fia jegyese lesz. Ali Csorbadzsi azonban túljárt az öreg Krisztyán eszén, kincseiből semmit nem juttatott neki. A gályarabokat szállító hajón kitört a sárgaláz amelyben meg is halt. Fiának sikerült megszöknie, és egyből Komáromba ment. Itt párbajozott Kacsuka hadnaggyal, melynek emlékeként egy szörnyű vágást visel fején. Először a Senki szigetén kereste, itt tudta meg, hogy Mihálynak gyermeke született Noémitől, itt Almira, hogy védje a szigetlakókat, harapta meg. Testét olyan sebek borítják, amelyeket mind az „arany ember”-nek köszönhet.
„- ...Egy eleven album az én bőröm, tele a teérted kapott sebekkel; bélyegsütés, lánctörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én teveled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve.
Mikor azt mondta a szökött fegyenc Tímárnak: 'mármost mondd meg, mit csináljak és most teveled?' akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Tímárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket őmiatta hordja.
És a lelke is éppen olyan meztelenül állt előtte, az is tele volt utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta. Ez az ember tudja jól, hogy Tímár ővele csak játszott, mikor Brazíliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé -; hogy számított az rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette -; hogy csak el akarta őt tenni lába alól. - Ez az ember tudja azt, hogy Tímár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. - Ez az ember tudja azt, hogy Tímár megcsalta Noémit, s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny rá és dühös mind a kettő miatt. - Minden emberi rossz indulat elmérgesült kelevényként rágódik lelkén. - És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. - Még csak anyagi, testi védelemre sem érzi magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. - Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta.”
Krisztyán négy levelet írt, melyben részletes megírta Tímár viselt dolgait. Az első levelét a sztambuli kormánynak címezte, melyben fölfedi, hogy Ali Csorbarizsi a török kincstár kincseivel szökött el az országból, és ezek a kincsek Tímár Mihály birtokában vannak. A második levél a bécsi kormánynak szól, és ebben feljelentette az „arany ember”-t, mint Ali Csorbadzsi kincseinek elrablóját és gyilkosát. A harmadik levél Timéához íródott, ebben Krisztyán megnevezi Tímárt, mit a lány apjának gyilkosát, hogy jutott az ékszerekhez, és felfedi előtte a férfi kettős életét. A negyedik levél Noémihez szól, és leleplezi előtte a férfit, aki a világban, gazdag előkelő üzletember, tisztes férj. Ha Tímár nem teljesíti kérését, akkor ő ezt a négy levelet a tihanyi perjelnél helyezi el, akit arra fog kérni, hogyha ő a megbeszélt időben nem jelentkezik, juttassák el azokat a címzettekhez. Tímár adott neki ruhát, átadta a pénztárcáját. Krisztyán hallgatásáért a senki szigetét kéri cserébe, Tímár tehetetlen dühében kilökte zsarolóját a házból, és kastélyának erkélyéről nézte, ahogy a férfi távozik a házból. Mihály úgy érzi, minden elveszett.
„Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé. Futott, amíg futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja nincsen. Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a szfinx rejtélye, amint ki van találva, meghal az... Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt - és Noémi előtt! Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva. Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, amelyben az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, amit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt. S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe még valaha Dódit? Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Úgy van, ahogy az az ember mondá. Szökni az ísmerös világból, miként ő, eltagadni nevét, miként ő... lappangva bujdokolni városról városra, miként ő! Körülfutni a földet.”
Tímár az öngyilkosság gondolatával hagyta el kastélyát, egyenesen a rianás felé vette az útját. A rianásból azonban egy rémalak, egy fantomarc tekintett vissza rá. Krisztyán Tódort a Balaton magához ragadta. Tímár azonnal a senki szigetére ment, és nem is jött el onnan soha többé.
A halászok tavasszal találtak egy hullát a Balaton partjánál, az arc mar nem volt azonosítható, de a foszladozó ruhafoszlányairól Levetinczy Tímár Mihályt ismerték fel. A belső zsebében megtalálták a Timéa által hímzett pénztárcát telis-tele ropogós bankokkal, és négy levéllel, a víz azonban már minden írást lemosott róluk. Az „arany ember”-t főúrnak kijáró pompával temették el, pompás síremléket emeltek számára, Timéa naponta friss virágot vitt a sírkőre.
A szép özvegy hűségesen gyászolta a férjét, már minden kijelölt gyászidő letelt, ő azonban hűségesen hordta gyászruháját, házát alig hagyta el, és férfi látogatót egyáltalán nem fogadott.
Tímár boldogan élt, immáron másfél esztendeje a szigeten Dódival és Noémival. Gyönyörűséges munka várt rá ezalatt, Dódit megtanította olvasni és írni. Úgy érezte, végre rátalált a boldogság. Noéminek elmondott mindent, a Szent Borbálával kezdődött utazáson át, a talált kincseket, házasságkötését Timéával, Krisztyán Tódor halálát. Így minden adósságát kifizette, Timéa visszakapta a vagyonát és a szabadságát. Noémi szerint azonban még nem egyenlítette ki minden számláját, hiszen Timéa minden éjjel védtelenül alszik a mellett a nő mellett, aki féltékenyen figyeli sorsának alakulását. A Timéának írt levelet, melyben felfedik a rejtekajtó titkát, Dódi írja meg. A levelet a kisfiú pecsételte le, mivel a házban nem volt sem viasz, sem pecsétnyomó vagy pénz, amivel ezt megtehették volna, fogott egy szép aranyzöld bogárkát, és azt ragasztotta oda a viasz közepébe.
Májusban van Timéa-nap, ezt azonban nem ünnepelték, hiszen ő a keresztségben a Zsuzsánna nevet kapta, és a komáromi társaság ezt tartotta számon. Timéa azonban az elmúlt években mindig kapott egy gyönyörű fehér rózsákból álló bokrétát. Hogy ki küldte, senki nem tudta. Másfél évvel Tímár úr halála után Szent Timéa napján rendezett estélyt a szép özvegy, az egyetlen meghívott vendég Kacsuka úr volt Az estély után az őrnagy mindennapos vendég lett a háznál, a menyegző napját Zsuzsánna-napra, augusztus tizenegyedikére tűzték ki. Athalie is menyasszony, őt Fabula János, apja hajójának volt kormányosa jegyezte el, aki Mihály segédletével lett gazdag ember. Igaz, hagy jóval idősebb már, mint szép menyasszonya, özvegyember, de Zsófi mama okoskodása szerint ez csak azt bizonyítja, hogy jó „asszonytartó” s bátran nőül lehet hozzá menni. Timéa százezer forint hozományt akart Athalie-nak ajándékozni menyegzője alkalmából. Athalie látszatra elégedettnek tűnt sorsával, egyedül Kacsuka őrnagy nem bízott benne.
„Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. - Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalienak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalie-nak Timéával. S az adósságokat nem szokta a sors elengedni. Vajon? Te szép, fehér arcú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől és irigyelve a nőktől? És attól a perctől kezdve, amikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdődött teveled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba süllyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsúfoltatott? Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot Ott ül a fehér arcodon, egymást csókoló fekete szemöldökeiden; s elsüllyed hajó és ház, amelybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, aki üldöz, s elvész, aki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek -; de bírod mind a kettőt. S te mersz egy födél alatt aludni Athalie-val! 'Ez' a föld alatt! Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a cipőszalagot összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kígyó tekergőznék fel azokon hideg gyűrűivel? S mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints? Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a számára. Ezt Athalie-nak megmondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Ő meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elveszett vőlegényének az árát ki lehet fizetni! És hogyne hinné? Hisz Athalie maga mondott le önként róla. Ő szólt így, mikor Tímár a nászhozománnyal megkínálta: 'Nekem ez az ember sem ezen a világon, sem a másvilágon nem kell többé!' Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetről semmit, amikor Athalie titokban látogatta meg elvált vőlegényét, s egyedül, szeretetlenül lett tőle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt, hogy a férfit, akit gyűlöl a nő, még kevésbé engedi oda másnak, mint azt, akit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak a méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem. Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani.”
A menyegző előtti nap egy felbolydult méhkasra emlékeztetett Mindenki el volt foglalva a pompás esküvő előkészületével. Timéa ezen a napon vált meg özvegysége utolsó emlékétől is, a fekete csipkefőkötőtől. Az új darab már meg érkezett, csak fel kell azt próbálni. Mindenfelől érkeztek a jókívánságok és a névnapi köszöntök, köztük Athalie vette észre azt a különös levelet, melynek pecsétjére, címer helyett egy aranyos bogár volt felragasztva. Timéa máskor örömmel olvasta keresztgyermekei kedves gratulációját, most azonban lefoglalja a sok tennivaló, nem törődtek vele. Megérkezett a boldog vőlegény is, éppúgy, mint kilenc évvel ezelőtt, akkor is egy bokrétával a kezében. Timéa előtte próbálta fel az új főkötőt, ehhez Athalie segítségét veszi igénybe, a lány azonban véletlenül megszúrja őt.
„Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét.
- 'Ah, te ügyetlen!' - kiálta Timéa, fejét hirtelen félrekapva.
Ugyanaz a szó... Ugyanazon ember előtt...
Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arcát bevilágította. A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen felhőpirulása volt az! Minden vonása vonaglott, mintha egy kígyófészek volna ez az arc, melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!...”
Az őrnagy menyasszonyával tölti az utolsó estét, az egész házban mindenki már a másnapi ünnepségre készül. Csak Athalie nincs sem a egyesek mellett, sem a konyhában az ünneplő cselédekkel. Mindenki azt hiszi, hogy a másik féllel van, senki sem keresi őt.
„Pedig jó volna, ha egy percre félbeszakítaná a beszédet mindenki, és amott, s azt kérdezné: 'hol ban Athalie?' Athalie egyedül van abban a teremben, amelyben először megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourete maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arcú leány Tímár kíséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pasztellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapíron, Timéára elbámulva. Athalie most is ezen a széken ül. Az arckép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hízelgő arcával, amint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén.
(...) Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, aminek neve élet. Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csúfolják a hízelgők, s elhitetik vele, hogy imádják. Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágrólszakadt, nevetséges váz; egy élettelen kísértet; egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csúffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy. S két év múlva ez a lidérc, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úmóje lesz a háznak! és elfoglalja magának a szíveket; csinál igéző fehér arca varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt. Minő menyegzői nap volt az! Hogy találta magát egyedül az ájultából felocsúdó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette. S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szeretve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. - Minő emlék volt az az út, amit egykori vőlegénye lakáig tett amaz éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utcán.
Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!
És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt áltatásnak. Egyetlen ember volt a világon, aki őt megértette; aki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, aki őt szívének irtózatában kellő értékére becsülni tudta. A boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenségét előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá, s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!
Óh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!
Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön. Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó: 'Ah, te ügyetlen!' Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival! Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt.”
Mikor Kacsuka este magára hagyja menyasszonyát, rossz érzésekkel távozik a házból. Arra kéri Timéát, hogy most kivételesen, az ő kedvéért zárja be a szobája ajtaját, nem is sejti, hogy Athalie a rejtekhelyén minden szót hall. Athalie a cselédek italába mákonyt kevert, így azok mélyen alszanak Éjszaka rejtekhelyéről kilépve megpróbálta megölni Timéát. Azonban a nő felébredt, és megpróbált védekezni, így csak az arcán és a kezén sikerült megsebesíteni. Timéa kiáltására felébredt Zsófi asszony, akinek kiabálására megrémült Athalie, és elmenekült. Timéa ahogy védekezett, felismerte támadóját. Zsófi asszony miután nem tudta felébreszteni a cselédséget, szaladt az őrségért. A városkapitánnyal és a katonaorvossal együtt tért vissza az őrnagy is. Timéa ájultan feküdt a földön, sebei nem életveszélyesek. Senki sem érti, mi történhetett. Minden ajtót belülről zártak be, hol a gyilkos? Hol jöhetett be, és hol mehetett ki? Bemennek Athalie szobájába, ahol a nőt az ágyában találják, úgy, mint aki mélyen alszik.
„Egy vonás nem mozdul arcán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte. Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával Csak egy embert nem. Azt a férfit, akinek a kedvesét meg akarta ölni.
De valóban alszik-e? - kérdi az őrnagy.
Tapintsa ön meg a kezét - szól az orvos -, egészen hideg az és nyugodt.
Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.
De nézze ön, orvos úr - szól az őrnagy -, ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt - friss vér van...
Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai, s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.
Akkor felkacag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve teljesen; kiszáll ágyából, és végignéz démoni daccal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem bírja el e tekintetet, ájultan esik le lábáról.”
Bár minden gyanú Athalie ellen szólt, a nő azonban mesterien védte magát a bíróság előtt. Ő boldog menyasszony, miért fordult volna jótevője ellen, aki gazdag nászhozmányáról gondoskodik?
Timéa, bár tudja, ki volt a támadója, hallgat és nem vádolja őt.
Timéa miközben otthonában lábadozik, az őrnagy és az orvos tanácsára, hogy jobb kedvre derítsék az asszonyt, felolvassák a névnapi köszöntőket. A levelek között megtalálják a kis Dódi levelét. Az őrnagy feltépi a rejtekajtót, és az üregben megtalálják a nő véres öltönyét, a méreggel teli szelencéket, és a naplóját.
A bírósági tárgyaláson olvassák fel a levelet, és bemutatják mindazokat a bizonyítékaikat, amelyeket a rejtekhelyen találtak. Bár Athalienak nem sikerült megölnie Timéát, de leleplezése után, még egy utolsó, immáron halálos sebet ejt, ezúttal vetélytársnője lelkén.
„Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék, s két kezét úgy rázta feje fölött, tanúnak híva az égieket és a földalattiakat:
- Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Tímár Mihály. Másnap, ahogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megírta, akkor Levetinczy Tímár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Tímár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, amilyen igaz, hogy Tímár most is él! S akit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Tímár ruháit ellopta! ...Mármost élj ezzel a döféssel a szívedben tovább!”
Athalie-t halálra ítélték, amit később életfogytiglanra változtattak. Timéa házasságán nem volt áldás, Athalie mondata a boldogság utolsó csíráját is megölte lelkében. Halálakor Levetincre vitette magát, hogy még véletlenül se a mellé temessék, ki férje nevét bitorolta. Házasságából egyetlen fiúgyermek született, akinek kezében semmivé vált a roppant gazdagság, unokája már csak azon a könyöradományon tengődött, mit Tímár kötött ki végrendeletében.
Negyven év telt el, hogy Tímár Mihály eltűnt Komáromból, és a közvélemény ragaszkodott ahhoz, hogy Tímár úr még él valahol, és majd egyszer visszatér. A regényíró még kisiskolás volt, amikor ez az eset felkavarta a komáromi közvéleményt, és évtizedekkel később egy természettudós barátja vezette el arra az al-dunai szigetre, ahol paradicsomi boldogságban egy népes család élt. Az utazót az lepte meg legkedvesebben, hogy itt magyarul beszéltek, pedig ezen a környéken ez már igen ritka volt. Az első foglalónak hat fia volt, a környékről hoztak maguknak asszonyt, az unokák és a dédunokák száma már negyven körül jár. Mindannyiukat a sziget tartja el, itt azt a szót, hogy szükség, senki sem ismeri. A szépapó és a szépanyó tanítja munkára az utódait, a férfiak kertészkedni, állatokat tenyészteni tanulnak, közülük kerül ki az ács, a molnár, a fazekas. Az asszonyok szőnyegeket szőnek, és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. A szigetre érkező idegeneket a család mostani feje fogadja, akit a család apának, az idegenek Deodatnak neveznek. Deodat a többiekhez hasonlóan mindent az öregüktől, az édesapjától tanult, akivel az utazó is találkozik, mikor a kilététről kezdték faggatni, az öreg csak ennyit felelt: „Az én nevem 'Senki!'”

 

 

Szigligeti Ede
/1814-1878/

 

Váradolasziban született, nemesi értelmiségi család gyermekeként. Eredeti neve Szathmári József. Orvosnak, majd mérnöknek készült, végül színész lett, de még úgy is a komédiás pályát választotta, hogy édesapja kitagadta, sőt még az ősi név használatát is megtiltotta neki, ekkor vette fel Kisfaludy Sándor egyik regéje után a Szigligeti Eduárd nevet. 1834-ben a belépett a Budai Színkörbe, táncos kardalosnak. Színészként nem volt kiemelkedő tehetségű, annál inkább kitűnt szervezőképességével. Bajza József kérésére fordított külföldi darabokat is, de mindvégig fontosnak tartotta, hogy a színészek ne csak idegen darabok magyar fordítását, hanem eredeti magyar műveket játsszanak. Már első műve, a Megjátszott cselédek is sikert aratott, Rózsa c. vígjátékában Arany Jánost megelőzve dolgozta fel Toldi szerelmi történetét, mellyel Akadémiai jutalmat nyert. 1835-ben Garay Jánossal és Vajda Péterrel hozta létre a Pesti Magyar Drámaíró Egyesületet, melynek célja, hogy a magyar történelem jelentősebb eseményeit színpadon is megjelenítsék.
Az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színháznak először rendezője, majd titkára, dramaturgja, később pedig igazgatója lett. Első komoly sikerét a Magyar Színház pályázatára írt Szökött katona hozta meg számára. 1837-1867 között több mint száz darabbal látta el a Nemzett Színházat, mintegy húsz művelt fordított, Shakespeare-t, Victor Hugót, valamint Goethe drámáit írt szövegkönyveket, nép- és dramatizált regényeket Az ő nevéhez fűződik az első magyar drámaelméleti mű, A dráma és válfajai című kézikönyv.
Legismertebb műve a Liliomfi, melynek ősbemutatója 1849. december 21-én volt. 1954-ben Makk Károly parádés szereposztásban készített belőle filmet Műveit több nyelvre lefordították.

 

Művei:

1838 - Vazul

1840 - Rózsa

1842 - Korona és Kard

1843 - Szökött katona

1847 - Csikós

1848 - II. Rákóczi Ferenc fogsága

1849 - Liliomfi

1853 - Cigány

1858 - Fenn az ernyőn nincsen kas

1862 - A nőuralom

1874 - A dráma és válfajai

 

 

Liliomfi /1849/

Szereplők:

Szilvai Tódor - oktató

Kamilla kisasszony - Mariska nevelőnője

Mariska - árva lány, Szilvai gyámleánya

Szilvai Gyula /Liliomfi/ - Szilvai unokaöccse, színész

Szellemfi - Liliomfi barátja, színész

Kányai - fogadós

Erzsi - Kányai úr lánya

Swartz Adolf - pesti fogadós fia

Swartz - pesti fogadós

 

Első felvonás

Szilvai professzor nyolc éve, barátja halálos ágyán ígéretet tett, hogy lányára gondot visel. A felesége azonban nem engedte meg, hogy az árvát otthonukban nevelje, ezért titokban gondoskodott a lányról. Most, hogy felesége meghalt, már nyíltan is törődhet Mariskával. Úgy döntött, hogy a lányt Szilvai Gyulához, unokaöccséhez, vagyonának örököséhez adja férjhez. Ezért jött most Kolozsvárra, hogy a lányt magával vigye. Mariskát ez idáig Kamilla kisasszony, egy vénlány nevelte, és oktatta táncra, illemre és nyelvekre.
A szigorú nagybácsi szigorú elveitől távol, most éppen Kamilla kisasszonytól bérel egy szobát Szilvai unokaöccse, aki Liliomfi álnéven színész lett. Kamillának tetszik az ifjú teátrista, és bohó szívvel azt reméli, hogy Liliomfi viszontszereti, az ifjú azonban Mariskába szerelmes, és a lány is viszonozza érzelmeit. Liliomfi megkéri Kamillától a lány kezét, aki ekkor jön rá, hogy Liliomfi nem őt szereti. Kamilla nem járul hozzá, hogy a színész elvegye Mariskát és közli vele, hogy a lány el fog utazni, pártfogójával, Szilvai professzorral.
Liliomfi közben megkapja nagybátyja levelét, amelyből megtudja, hogy a professzor rendezte adósságai nagy részét, és egyben tudatja vele, hogy vagy elveszi gyámleányát, akit számára nőül választott, vagy ő maga, a professzor fog megházasodni, így Gyula elesik az örökségétől. Liliomfinak sejtelme sincs róla, hogy Mariska a professzor gyámleánya, azt hiszi, el akarják szakítani a lánytól, ezért úgy dönt, hogy éjjel megszökteti, tervébe egyedül barátját, Szellemfit avatja be.
Liliomfi a szomszéd szobából kihallgatja Kamilla és a professzor beszélgetését, és mindent félreért, azt hiszi, hogy a professzor magának neveltette a lányt, és őt akarja nőül venni. Szilvai miután beszél Mariskával, éktelen haragra gerjed, mikor megtudja, hogy a lány egy vándorkomédiásba, Liliomfiba szerelmes, és ő is színésznő akar lenni. Úgy dönt, hogy maga beszél Liliomfival. Liliomfi, hogy elkerülje a leleplezést, megkéri barátját, Szellemfit, hogy ő játssza el a professzor előtt a szerepét, legyen ő Liliomfi, és mondjon le Mariskáról. A professzor nem akarja elhinni, hogy a nem éppen előnyös külsejű, közel vele egykorú, borvirágos orrú férfi lenne a híres Liliomfi, akibe Mariska szerelmes. Szellemfi ötven pengőért aláír egy levelet, melyben bevallja, hogy csak bolondította Mariskát, és nincs szándékában nőül venni, további tíz pengőért még azt is leírja, hogy nős. Mariska miután megtudja, hogy a levelet Szellemfi írta, és Lüliomfival is tud beszélni, az ő tanácsát megfogadva végül beleegyezik, hogy elutazik a professzorral Váradra, hiszen Liliomfi majd utánamegy.

 

Második felvonás

A második felvonás Telegden, Kányai uram fogadójában játszódik. A fogadós lánya, Erzsike a pincérbe, Gyuriba szerelmes. A fogadós véletlenül megtudja, hogy a pincér szemet vetett a lányára, és éktelen haragra gerjed, hiszen ő Erzsikét nem egy éhenkórásznak szánta. Ő már feleségül ígérte a lányát Pest egyik leghíresebb fogadósának, Swartznak a fiához. Gyuri arra biztatja a lányt, hogy szökjön meg vele, Erzsike azonban vonakodik.
A fogadóba megérkezik Liliomfi és Szellemfi is, akik egy jót szeretnének enni, de üres a zsebük, hiszen Liliomfi elkártyázta azt a pénzt, amit a professzor Szellemfinek adott. Ezért grófnak adja ki magát, de sajnos Gyuri pincér felismeri, hiszen a pincérnek még régi helyéről tartozik. Gyuri elmondja neki, hogy reménytelenül szerelmes Erzsikébe, de édesapja másnak szánta. Liliomfi megígéri, hogy az ellátásért cserébe segít neki. Újra szerepet vált, és immár az Ifjú Swartznak adja ki magát. Pökhendien, lekezelően viselkedik, Erzsikét libának nevezi. Ő azért adta ki magát grófnak, hogy megbizonyosodjon Erzsike jelleméről, de már tisztán lát. A megérkező Kányai urammal is cinikusan viselkedik, egyformán becsmérli a lányát és a fogadóját. Végül azt mondja, ő csak a pénzért venné el Erzsikét, hiszen nem tetszik neki a lány, és három szeretője van Pesten, hét Bécsben. A fogadós első dühében ki akarja dobni a fogadójából a pimasz frátert, azért végül annyiba beleegyezik, hogy egy napra megszálljon. Reggel azonban megérkezik az igazi ifjú Swartz. Kányai uram azonban már nem hisz neki, Liliomfi pedig azt állítja, hogy ez a fiatalember a színész Liliomfi. Liliomfi állítását Szellemfi is megerősíti, így Kányai kihajítja a fogadójából.
A fogadóba megérkezik Szilvai professzor Mariskával, és Liliomfi, hogy a lány közelébe férkőzhessen, és nagybátyja ne ismerje fel, megkéri Gyurit, hogy a professzorék számára nyittatott szobában - újfent elváltoztatott külsővel - ő lehessen a pincér.

 

Harmadik felvonás

Liliomfi megegyezik Gyurival, hogy ugyan az ételeket a pincér hozza fel, de a felszolgálást már a professzornál és Mariskánál csak ő csinálja. A felszolgálás közben virágnyelven biztosítja a lányt a szerelméről. Szilvai, aki egy percre sem akarja szem elől téveszteni a lányt, a házikisasszonyt, Erzsikét kéri meg, hogy amíg ő lepihen, maradjon Mariskánál. Mariska a pincérről kérdezget, Erzsi, miután nem tud Gyuri és Liliomfi egyezségéről, azt hiszi, hogy a kisasszony Gyuriról kérdezget, és így őrá vonatkoztatva válaszol. Erzsi tehát elárulja, hogy a pincérrel szerelmesek egymásba, aki meg akarja őt szöktetni. Mariska először döbbenten, majd mérgesen hallgatja a lány szavait, mert azt hiszi, Liliomfiról beszél. Így amikor Liliomfi boldogan siet hozzá, elutasítja a férfit. Szilvai felismeri unokaöccse hangját, becsalja egy szobába és rázárja az ajtót, és mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy hazavigye Váradra.
A professzor hívatja Kányait, és közli vele, hogy vigyázzon a szobába bezárt pincérre, hiszen az az ő gyámfia, minden vagyonának örököse. Kányai azt hiszi, hogy Gyuriról van szó, így úgy gondolja, már minden világos előtte, és a fiatalember azért állt be hozzá, hogy megszerezze a lányát. Kányai rögtön beszél a lányával, hiszen úgy gondolja, Gyuri gazdag örökös, így most már maga ajánlja az esküvőt a fiataloknak, és küldi őket a lelkészhez.
Liliomfi Kányai úr előtt még mindig úgy szerepel, mint ifjú Swartz, közben megérkezik az igazi ifjabb Swartz az édesapjával. Teljes a felfordulás. Végre Liliomfi felfedi Kányai előtt az igazi kilétét, hogy ő színész, de hogy a szálakat egy kicsit még jobban összekuszálja, azt mondja, hogy Szilvai is, és a lány is, sőt mindenki színész, csak az volt a cél, hogy Erzsikét szerelméhez, a pincérhez segítsék. De a főbűnös az egész kitalálója, az öreg úr, vagyis a professzor. Végre azonban minden kiderül. Az öreg úr, valóban Szilvai professzor úr, és az ő gyámfia nem a Gyuri pincér, aki közben szerencsésen elvette Erzsikét, hanem Szilvai Gyula, azaz Liliomfi, akibe Mariska szerelmes. Így most már Szilvai is boldogan adja az áldását az ifjú párra, egyedül Kányai uram dühös, hogy Erzsike mégiscsak a pincér felesége lett, aztán ő is elfogadja a megváltoztathatatlant, és megadja magát a sorsnak.

 

 

Vörösmarty Mihály
/1800-1855/

 

Elszegényedett nemesi család gyermekeként született, édesapja gazdatiszt volt. Gimnáziumi tanulmányait Székesfehérváron kezdte, majd 1816-tól a pesti piaristáknál folytatta. Apja halála után a Perczel családnál dolgozott mint nevelő, közben a jogi egyetemen tanult, tanulmányai végeztével ügyvédi oklevelet szerzett. Első költeményeit az 1820-as években írta, 1825-ben jelenet meg a Zalán futása c. eposza, amely az egész országban ismertté tette a nevét. 1823-ban Görbőre került joggyakornoknak. 1824-ben vált meg végleg a Perczel családtól, és a náluk töltött évek költészetében sem múltak el nyomtalanul. Perczel Etelka iránt érzett szerelmét több versében is megörökítette. 1825-ben Budára költözött. Jogi pályáját később föladta, és 1826-tól kizárólag az irodalomnak szentelte idejét. Író barátai támogatásával megkapta a Tudományos Gyűjtemény és szépirodalmi melléklete, a Koszorú szerkesztését, és ezt a munkát 1828-tól négy évig végezte. Egyre nagyobb részt vállalt a megélénkülő közéletben. Az MTA, melynek egyik első tagja volt, a magyar helyesírás szabályai szerkesztésével bízta meg. A Kisfaludy Társaság alapítója, és Toldy Ferenccel és Bajza Józseffel az Auróra-kör vezetője volt. Toldy Ferenccel és Bajza Józseffel közösen adták ki az Athenaeum és a Figyelmező c. folyóiratokat. Az 1837-ben nyíló Nemzeti Színházat, az Árpád ébredése c. darabjával nyitották meg.
1843-ban nőül vette Bajza József sógornőjét, Csajághy Laurát, akivel boldog házasságban élt. Részt vett az 1848-as forradalomban, képviselő is lett. A szabadságharc bukását követően az országgyűléssel Szegedre, majd Aradra menekült. A világosi fegyverletétel után bujdosásra kényszerült, majd 1850-ben kegyelmet kapott, és családjával együtt,1851-ben először Baracskára, majd 1853-ban Nyékre költözött. Élete utolsó éveiben Shakespeare Lear király c. drámájának fordításán dolgozott, ekkor született az Előszó /1850/ és A vén cigány /1854/ c. költeménye. Betegsége fokozatosan elhatalmasodott rajta, 1855. november 19-én hunyt el egy pesti gyógykezelés során. Temetése a Bach-korszak elleni néma tömegtüntetéssé vált.

 

Főbb művei:

1825 - Cserhalom

1825 - Zalán futása

1826 - Tündérvölgy

1826 - Délsziget

1831 - Csongor és Tünde

1831 - A két szomszédvár

1833 - A fátyol titkai

1836 - Szózat

 

 

Csongor és Tünde /1831/

Szereplők:
Csongor - ifjú hős
Kalmár, Fejedelem, Tudós - vándorok
Balga - földmívelő
Dimitri - boltos rác
Kurrah, Berreh, Duzzog -ördögfiak
Tünde - tündérleány
Ilma - Balga hitvese, Tünde szolgálója
Mirígy - boszorkány
Ledér - Mirigy csúf lánya

 

Első felvonás

Csongor hosszú vándorlás után érkezik egy kertbe, a virágzó tündérfához, amely alatt Mirigy ül összekötözve. Csongornak elmondja Mirigy, hogy éjszakánként a fa csodálatos arany gyümölcsöket terem, ezeket azonban élő ember nem szerezheti meg, éjjel a fa őrzője elalszik, és mire felébred, a gyümölcsöknek nyoma vész. Mirigy mindent megpróbál, hogy elérje Csongornál, hogy megszabadítsa őt, de az ifjú ezt nem teszi meg, így Mirigynek el kell mondania az igazat. A csodafa gyümölcseit a fa ültetője, a szép tündérleány viszi el. Csongor ezután elengedi a csúf Mirígyet, aki boszorkány-hálaképpen megátkozza.

„Mirígy: Áldjon isten - megbúszúllak -
E jó tétedért - megfojtalak,Csak tehetném - légy szerencsés -
Mint az ördög a papsüvegben.”

Csongor mialatt azon tűnődik, hogyan kerülhetné el a delejes álmot, két alakot lát közeledni a fa felé, s hogy ne vegyék észre, elrejtőzik. Az egyik alak a csodálatos szépségű tündérleány, a másik a kísérője, Ilma. Ilma éppen Csongorról mesél Tündének, aki szomorúan hallgatja szavait, hiszen már régóta keresi hasztalan kedvesét, Csongort. Ezért nem is akarja elhinni Ilma szavait, aki megmondja neki, hogy a fa lombjai között Csongor rejtőzik. Tünde szerelme mellé fekszik, és ott várja a csalogány szerelmes dalát. Mirigy azonban rossz szemmel nézi kettőjük boldogságát, Csongor szerelmét saját lányának szeretné megszerezni, ezért levág egy tincset Tünde hajából. Hajnalban Tündének búcsúznia kell. Csongor marasztaló szavai ellenére sem maradhat, csak annyit tehet, hogy biztosítja a fiút szerelméről, és megígéri neki, hogy magányában gondolni fog rá. Csongor reménykedve ígéri szép szerelmének, hogy meg fogja találni. Tünde arra kéri a fiút, hogy soha ne felejtse el őt.

„Tünde: Most és többé nem soha.
Csongor, ah ne légy felejtőm.
Hű szerelmem e kebelben,
Mint az általültetett ág,
Mely tavaszt és új napot vár,
Úgy fog várni évről évre,
És örökre nem virítni -
Csongor, ah, az éj múlik,
Végzetemnek űz hatalma.
Tünde búcsút mond, siralmast,
Az örömnek és neked.”

Csongor mintha álomból ébred, úgy eszmél magányára, Ilmától próbálja megtudni, hol találhatja meg Tündét Tündérhonban. Ilma először talányt mond, majd ennyi segítséget ad a szerelmes ifjúnak:

„Sík mezőben hármas út
Jobbra, balra szerte fut,
A középső célra jut.
Csongor úrfi, jó szerencsét.”

Csongor úrfi azonnal útnak indul, hogy megtalálja kedvesét. Útját három ördögfióka keresztezi. Mirigy lányát keresi az erdőben, akit hajdanán rókává változtatott. Most azt tervezi, hogy újra visszaadja neki eredeti alakját, Tünde aranyhajával beborítja, így majd Csongor beleszeret. A róka után indul a harasztba, hogy fellelje leányát. Ilma és Tünde, hogy segítsék Csongort, jeleket hagynak neki az úton, hogy könnyebben rájuk találjon. Tünde és Ilma lábnyomát hagyja a homokban, és Ilma még tesz mellé egy nagy fület is, férje, Balga címerét.

 

Második felvonás

Csongor megérkezik a hármas útra, ahol a középsőn kéne folytatnia az útját, de melyik nem közép itt, hisz egymásba összefutnak, és egy csekély ponton nyugosznak. És köztük rengeteg ország és rengeteg tenger. Fellép a hármas útra, ahol három vándorral találkozik, akiktől azt tudakolja, hol találhatja Tündérhont. A Kalmár szerint ott, ahol a pénz, a Fejedelem szerint ott, ahol ő, azaz a hatalom van. Arra biztatja Csongort, hogy álljon be a seregébe és harcoljon az ő oldalán, vagy ha fellelte Tündérhont, ő majd meghódítja és rabságra fűzi minden emberét. Csongor kérdésére a Tudós sem tud válaszolni, szerinte a tündérvilág pusztán egy álom.

„Költök világa, szép tündérvilág,
Mi kár, hogy álom, gyermeknek való!
Ébredj föl, vagy, ha még álmodni jobb,
Menj, álmodd vissza, amit álmodtál,
Mert a valóság csalt remény. -”

Csongornak e vándor sem segített, hiszen az egyik mint bálványt imádja a pénzt, a másik romba döntené a világot csak azért, hogy ő lehessen az úr, a harmadik társa a rémisztő magány. Így csak a szerelemben bízhat, hogy majd az segít neki megtalálni Tündérhont.

„Oh, szerelem, gyújts utamra csillagot,
S te légy vezérem Tündérhon felé.”

Balga akad az útjába, így vándorútjukat együtt folytatják, és Balga szerencsésen fölfedezi az Ilma által hagyott jeleket. Meghallják, amint a három ördögbóka ordít, akik örökségükön, a láthatatlanná tévő paláston, a távolságot legyőző bocskoron, és a csodatévő ostoron marakodnak, hiszen a csodálatos tárgyak csak együtt hasznosak. Csongor elvállalja a döntőbíró szerepét, és furfanggal megszerzi mind a három holmit.

„Halljátok szóm. Háromé
E jószágok nem lehetvén,
Egyre kell majd jutnia;
Rakjátok le hát előmbe,
Fussatok föl a hegyekbe,
S aki elsőbb ér ide,
Mind a hármat az vigye.”

Balga nem tud elmenekülni, az ördögbak rajta kérik számon, hogy hova tűnt Csongor az ő holmijaikkal. Balga, hogy utolérje gazdáját, azt mondja az ördögfiaknak, megmutatja, hogy hol lakik az ura, de hát miattuk sebesült meg, nem tud menni, így az ördögfiak kocsijukba teszik és úgy viszik Csongor nyomába.

„Balga:
...A nagyobb úr én vagyok.
Csongor úrfi rossz lovon ment,
Három lóval én kocsin.”

 

Harmadik felvonás

A bokrok között egy gyalogút visz egy palotához; Mirígy jön. A csúf boszorkány meghallja, hogy az ördögbak szekere közeleg, kővé változik, hogy kihallgassa beszédüket. Balga megtalálja Csongort. Ilma és Tünde jön, a tündér tudja, hogy most a Hajnal birodalmában járnak, ahol az a lány, ki szerelmeséhez szól, el is játssza kedvesét. A napnak mindössze egyetlen órájában, mikor a Hajnál egy más ország szélinél mulat, akkor tölthetnek el a szerelmesek egymással egyetlen órát. Meglátják, hogy Balga és Csongor közeleg, Tünde arra biztatja Ilmát, hogy siessenek, és az erdő szélén egy tisztes özvegyasszonynál hagyjanak üzenetet, hogy délben hol találja Csongor Tündét. Tünde engedve Hajnalhon íratlan törvényeinek, megállja, hogy szóra se méltassa Csongort, ezzel kétségbeesésbe kergeti ifjú szerelmesét. Csongor már épp összeomlana, amikor Balga újra felfedezi Tünde és Ilma lábnyomát, és a jelek újra boldoggá teszik Csongort.
Mirigy az ördögfiak szekerén jön, és hogy bosszútervét végrehajtsa Csongoron, szövetséget köt az egyik manóval, Kurahhal. Az ördögfi segítségéért cserébe megígéri, hogy segít neki visszaszerezni a Csongor által ellopott varázserejű tárgyait. Csongor tőle fog szállást kérni, hiszen nem is sejti majd, hogy a tisztes özvegy képében Mirigy rejtőzik, Kurrahnak csak annyi a feladata, hogy délben Balga alakjában Csongorral egy kertbe menjen, és ott a tőle kapott por segítségével Csongort elaltassa.
Miután Kurrah elmegy, Mirigy találkozik a lányával, akit az erdei hajlékba visz, hogy ott Tünde aranyhajával felékesítve várja Csongort.

 

Negyedik felvonás

Mirigy házának udvarán Csongor és Balga jönnek, míg Csongor megparancsolja Balgának, hogy amíg ő elmegy, maradjon itt a ház udvarán, ne menjen sehova. Kurrah a tervnek megfelelően foglyul ejti Balgát, megkötözi és az ólba rejti. A visszatérő Csongort már ő fogadja Balga ruhájában, és Balga beszédét utánozva. Balga az ólból próbál kiabálni, és figyelmeztetni Csongort, de az ifjú nem veszi észre. A házban ezalatt Mirígy kiokítja Ledért, hogyan viselkedjen Csongorral. Kurrah az álomporral elaltatja Csongort, a varázsszer hatására mély álomba zuhan. Tünde kétségbeesve látja, hogy kedvese álomba merülten várja őt.

„Jaj nekem! mit látok ott?
Alva vár Csongor engem?
Aki érte a halálból
Vissza tudnék lelkesedni,
Alva vár-e engem ő?”

Tünde mindent megpróbál, de hasztalan, nem tudja szerelmét felkelteni. Tünde végül feladja hiábavaló próbálkozását, és Ilmával együtt mennek tovább „gyász útjukra”. Kurrah felébreszti Csongort, és elmondja neki, hogy itt voltak a tündérek, Csongor az ál-Balgát hibáztatja a történtekért, és azt is tudja, hogy szerelmének immár örökre vége.

„Átkozottak gyermeke,
Mindeneknél átkozottabb,
Haj, most merre térjek én?
Oh, az elveszett időt
Melyik isten, melyik ember
Szerzi vissza életemnek?
Elment, mint sebes hajó,
Nyom helyett örvényt hagyó,
Melyben elmém sírja nyílt meg,
S összetépett lelkemé.”

A házban tünde aranyhajával felékesítve Ledér Csongort várja, de helyette Balga érkezik, akinek sikerült kitörnie az ólból. Ledér a bolondját járatja Balgával, majd eltűnik. Csongor a házban talál rá szolgájára, akit azzal vádol, hogy ő volt az, aki miatt elvesztette Tünde szerelmét, de rájön, hogy a manók szedték rá, akit ő Balgának hitt, az csak az egyik ördög volt.
Csongor rájön, hogy most már minden elveszett, Tündét sose leli meg, az ő sorsa az örökkévaló magányos bujdosás.

„Oh, a végtelen világon
Senki sincs boldogtalan,
Én egyedül vagyok az.”

Mirigy szövi tovább ördögi tervét

„...Tünde, Csongor elmenendők
A bereknél, és tanácsot
Tőlem, általam veendők.
És elrontom a szerelmet,
És helyette veszedelmet
Mag gyanánt vetek beléjök,
Hogy magokban vesszenek.”

Felkutatja a jövendőt mutató kutat, hogy odacsábítsa Tündét és Csongort. Ilma és Tünde jön a kúthoz, Ilma belenéz és boldog, hogy Balgát látja benne. Ilma örömét látva Tünde is belenéz a kút vizébe. Mirigy gonosz varázslatának köszönhetően Tünde úgy látja Csongort, mint aki mást szeret, boldog egy másik leány oldalán, majd ezt a lányt is hűtlenül elhagyja. Tünde összetörve távozik Ilmával.
Mirigy közben egy jóstanácsot ígérő kislány képében a kúthoz csalta. Csongort, majd egy fekete fátyollal borította be a kutat. A kúthoz megérkezik Csongor és Balga. Csongor a jóstól szerelme sorsa felől tudakozódik, és válaszként a kútból egy lányalak tűnik fel, mely Csongornak integetve tovaleng.
Mirígy terve beválik, Csongor követi az álmok szülte teremtményt. Mirigy ujjong a sikerén, úgy gondolja, elérte a célját, Tünde aranyfája az övé, szép almája most már neki terem.

„Meglön amit, s mint akartam,
Most aranyfa, szép gyümölcsöd,
Szép almád nekem terem.
Meglopom, meg! az lesz dolgom,
S a manókat kergetem.”

 

Ötödik felvonás

Tünde és Ilma útja a kietlen tájon át az Éj országába vezetett. Itt él az Éj gyászasszonya, akinél rejtve vannak a jövendők titkai. Az Éjtől tudja meg Tünde, hogy amiért elhagyta hazáját, és a földi szerelmet kereste, örökre számkivetett lett, ezentúl a halhatatlanság, a századok helyett csak órák jutnak neki, rövid gyönyörnek kurta évei. Az Éj parancsára azonnal el kell hagynia birodalmát.
Csongor fádhatatlanul követi az álmok elérhetetlen tündérét, mígnem a hármas úrhoz ér, ahol a csábító alak eltűnik. Ura után ment Balga is, aki lebegő étkek nyomában haladt, ám a hármas úton azok is eltűnnek. A kereszteződésnél Csongor régi ismerőseit látja viszont, igaz, némileg megváltozva. A Kalmár összehordott kincseit elvesztette, éhezve, fázva, rongyokban, betegen poroszkál. A Fejedelem, ki egykoron a világ ura volt, akaratának engedelmeskedve várak dőltek, egy intésére országok dőltek romba, és épültek újak, hajdanán hatalmas volt, de hatalma csak magányt adott néki. Most elhagyatva, megcsalatva, árulás és bosszú áldozata lett. A Tudós, aki csak a tudás határáig jutott, most a kétségek tengerében hányódik. Csongor úgy érzi, nyugalmat már csak a magány rejtekében találhat, távol a világ zajától.

„El innen a magánynak rejtekébe,
El, ahol ember nem hagy nyomot.
Derűs homályban, szélmoraj között
Az észmerengés búja ott lakik.
Ott álmodoztat ifjú képzelődést
Elmúlt szerelem és meghiúlt remény,
S a szív halála lassú, nem gyötör.”

Tünde Ilmával vándorútjuk végén egy kertben pihen meg, és - Ilma tiltakozása ellenére - hervadásra ítéli a férfihűség képét is megtestesítő tündérfát.
Mirígy mindenáron meg akarja szerezni az aranyfát, és mivel másképp nem boldogul, tíz körmével akarja kivájni. Közben visszatérnek a manók, a három ördögfi, újra találkoznak, és békét kötnek egymással. Meglátják Mirigyet, és most már együttes erővel Mirígy vesztét akarják, és a boszorkányért cserébe bőséges jutalomra számítanak. A manók a rút banya minden könyörgése és átkozódása ellenére is elfogják Mirígyet. Tünde, aki eddig elrejtőzve állott, most előjön, mindent hallott, most már tudja, hogy gonosz cselszövés áldozata lett, és fényesen megjutalmazza a manókat. Megparancsolja nekik, hogy álljanak őrt, és akit a fa tövében pihenni látnak, azt kötözzék meg.
Csongor érkezik a fához, magányosan, reményvesztetten és keserűn, a manók rejtekhelyükből előrohanva megkötözik őt Csongor már végleg feladta a harcot, már csak nyugalomra vágyik, lefekszik a fa tövében és elszenderül, és kedvesének szép szeméről álmodik. Tünde jön a manókkal, és a durva kötelet a szerelem rózsaláncára cseréli az ifjún. Közben Balga és Ilma is újra egymásra talál.
Egy kis idő elteltével a tündérfa helyett egy csodálatos palota emelkedik nagy roppanással, Csongor felébred. Nem érti, mi történt vele, hogyan kerül rá a válláról leomló rózsalánc. Tünde és kísérői lefátyolozva jönnek. Tünde egyedül szólítja meg Csongort, aki az őt ért tengernyi szenvedés után már a halált is örömmel fogadná. De a halál nem büntetés annak, ki halni vágy, a fényalak megengedi neki, hogy válasszon a magányos bolyongás és a szerelem között, és félrevonva fátyolát, felfedi magát szerelme előtt.
Így végre tengernyi kín és gyötrelem után a szerelmesek egymásra találnak, és a bajoktól távol csendes boldogságban élnek majd.

„Csongor, ah, elfárad a szó,
És az ész elégtelen
Elgondolni, elbeszélni,
Amit e megáradott szív
Boldogsága tengerében
Érez és tud, sejt s óhajt.
Jer, nyugodjál e karok közt,
S hagyj nyugonnom karjaid közt.
Háboríthatatlanúl.
Így fogunk mi csendben élni,
S a bajoktól messze lenni;
Hagyd virágzó ajkaidnak
Rám omolni csókjait,
És fogadd el ajkaimnak
Szívből áradt válaszit.
Megzavarhatatlanúl
Így fogunk mi kéjben élni,
S a világgal nem cserélni.”

 

 

Arany János
/1817 - 1882/

 

Nagyszalontán született 1817. március 2-án. Iskoláit a debreceni kollégium partikulájában, Nagyszalontán kezdte el. Erre az időszakra datálhatók első poétai próbálkozásai. Tanulmányait 1833-tól a debreceni kollégiumban folytatta. Bár a sokoldalú műveltség, a természetszeretet éppen Arany odakerülése idején találkoztak a megújuló magyar irodalom mozgalmaival, az első kollégiumi féléve mégsem volt sikeres. 1834-től Kisújszálláson vállalt segédtanítói állást Visszatérve a kollégiumba, hamarosan az első diákok közé került. A professzorok figyelme feléje fordult. Egész addigi életét végigkísérő anyagi gondjai megszűntek. 19 évesen színésznek állt, rövid ideig Debrecenben lépett fel kisebb szerepekben. Néhány hónapig megpróbálkozott a színészettel, azonban távolléte alatt édesapja megvakult, anyja pedig néhány hónappal hazatérése után kolerajárvány következtében meghalt.
A hazatérő „tékozló fiú” csak néhány jó barát közbenjárásának köszönhette, hogy mégis visszafogadta a közösség. 1836 őszén, miután az esperest meggyőzték, hogy Arany János esetében mégis lehet komédiás tanító Szalontán, megválasztották rektornak. Erről az időszakról visszaemlékezéseiben így számolt be: ez „tanító a rektor után, de több fizetéssel s több önállósággal, mint a többi altanító. Jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres s így kedvemért egyszerre hét korrektor lett.”
1839-ben otthagyta állását, egy jómódú szalontai kereskedőcsaládnál házitanító. 1840-ben „kis-nótárius”, azaz aljegyző lett. Ezzel a hivatallal több fizetés, valamint lakás is járt, így már komolyan gondolhatott a nősülésre is. 1840. november 19-én vette feleségül Ercsey Juliannát, egy helybeli ügyvéd árváját.
1841 végén született első gyermekük, Juliska; majd 1844 elején László fiuk. 1846-ban megnyeri a Kisfaludy Társaság vígeposzpályázatát, Az elveszett alkotmány című munkájával. Az elveszett alkotmány azonban az elismerés mellett kritikákat is kapott, ami a költőt nagyon érzékenyen érintette. De úgy érezte, itt már nem állhat meg. A Kisfaludy Társaság új pályázatot hirdetett. Költői beszélyre, „melynek hőse valamely, a nép ajkain élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen.”
Ezt mintha neki találták volna ki. Toldit a szalontai néphagyomány is ismerte, Arany pedig olvasta Ilosvainak Toldiról szóló ponyvahistóriáját. Bár munkája miatt csak éjszaka dolgozhatott, szinte egy lélegzetre megírta a tizenkét éneket. 1846. október 23-án fejezte be művét 1847. január 29-én kapta meg a Társaság titkárának levelét, amelyben értesítették, hogy a pályadíjat a kitüntetett mű kiválósága miatt megkétszerezték.
A Toldi megjelenése már igazi szenzáció volt, s az ismeretlen nagyszalontai fiskálisból az irodalmi körök kedvence lett. Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője azonnal munkatársul kérte. Február 10-én pedig kézhez kapta Petőfi köszöntő versét és dicsérő levelét. Arany a Toldi megkoszorúzásának idején harmincévesen lett elismert művész. Petőfi ekkor huszonnégy éves, országosan elismert költő, az irodalmi élet egyik vezéralakja. 1848-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választja. Petőfi segíti, tanácsokkal látja el, figyelmezteti az irodalmi élet színfalak mögött folyó visszásságaira, s megalakítja vele és Tompa Mihállyal a „népköltői triumvirátust.”
Márciusban készül el a Toldi estéjével, de igaz, nyomdába - bővítve - csak 1854-ben adja. 1848-bari Vas Gerebennel együtt szerkeszti a Nép barátja című, a parasztság számára készülő kormánylapot. Rövid ideig nemzetőri szolgálatot teljesít Aradon, majd 1849 májusában belügyminiszteri fogalmazó volt Debrecenben, majd Pesten. Szalontán egy ideig Petőfi családjának is menedéket nyújtott. A szabadságharc bukását Szalontón éli át, elveszti lakását, állását, szinte elölről kellett kezdenie életét. Járási írnok volt, majd a Tisza család birtokán, Geszten nevelő egy fél évig. 1851-ben tanár lesz a nagykőrösi református gimnáziumban. Bár nem érzi jól magát a jómódú parasztváros kulturális közönyt árasztó légkörében, mégis az itt eltöltött évek lírai költészetének egyik csúcspontját jelentik. Az osztrák hatóságok fokozott figyelemmel kísérték tevékenységét Ebben az időszakban készült el a Bolond Istók első éneke, és A nagyidai cigányok című verses epikai műve, amelyben a forradalom vesztét okozó nemzeti hibákat gúnyolta ki. Ekkor kezdett komolyabban foglalkozni verselméleti, irodalomtörténeti problémákkal, ez irányú tevékenységét kitűnő tanulmányok sora jelenti.
A Bach-korszakban alkotta meg zsarnokjellemző és -leleplező balladáit, így az V. Lászlót és A Walesi bárdokat. A Bach-korszakban alkotott balladái a műfaj csúcsai, rátalált a kort jellemző nyomasztó hangulat és saját költői szándéka szerinti legalkalmasabb műfajra. A politikai helyzet enyhülése az irodalmi életre is pozitív hatással volt.
1858-ban az Akadémia is megkezdte működését 1859-ben Aranyt tagjává választja. A Kisfaludy Társaság igazgatója. lesz, és engedélyt kapott lapindításra is. 1861-ben indul a Szépirodalmi Figyelő, amelyet a szellemi élet érdektelensége miatt egy év múlva átszervez, az új folyóirata a Koszorú. Ezt azonban az előfizetők számának csökkenése miatt megszünteti. Művészeti tevékenységének jót tesz a pesti környezet, ekkor fordítja le a Szentivánéji álmot, a Hamletet és a János királyt. Ezekkel a fordításaival jelentősen hozzájárul, hogy létrejöhessen az első teljes Shakespeare-kiadás. 1863-ban készül el a Buda halála c. művével. 1865-től az Akadémia titkára, 1870-től főtitkára, ezt a posztot 1879-ig tölti be. 1865-ben Juliskája halála kiheverhetetlen csapás számára, ez a magánéleti tragédia csaknem egy évtizedre elhallgattatta mint költőt. Ehhez járultak még a nyomasztó politikai viszonyok is, a korrupciók, a személyi torzsalkodások. Tétlen azonban ezalatt a tíz év alatt sem volt. 1867-ben sajtó alá rendezte Összes költeményeit, kiadta prózai dolgozatait, lefordította Arisztophanész vígjátékait és 1873-ban megírta a Bolond Istók második énekét.
Egészségi állapota azonban egyre romlott, látási zavarai voltak, élete utolsó esztendeiben már alig látott. 1877-től már csak névleg főtitkára az Akadémiának, ideje jó részét a Margitszigeten töltötte, és hosszú hallgatás után újra írt verseket Margitszigeti tartózkodásának alkotásait őrzi a „Kapcsos könyv”. Utolsó művét, a Toldi szerelmét 1879 májusában fejezi be. Élete utolsó éveiben a hun trilógiával foglalkozott.
1882-ben érte utol a halál: Az Akadémia oszlopcsarnokában ravatalozták fel, s utolsó útjára a Kerepesi temetőben óriási tömeg kísérte el.
Műveit több nyelvre lefordították, lírájából 20 nyelven, 72 önálló kötetben mintegy 1000 fordítást ismerünk. A Toldi megjelent japánban és Kínában is.

 

Főbb művei:

Nagyobb elbeszélő költeményei:

1846 - Toldi / 1847-ben jelent meg/

1879 - Toldi szerelme

1848 - Toldi estéje /Nyomdába csak 1854-ben adta/

1862-1863 - Buda halála

Komikus elbeszélése:

1845 - Az elveszett alkotmány

Műfordításai:

Shakespeare: Hamlet, Szentivánéji álom, János király

Arisztophanész valamennyi vígjátékát lefordította.

Tanulmányai:

1854 - A magyar nemzeti versidomról

1858 - Naiv eposzunk

1859 - Zrínyi és Tasso /Akadémiai székfoglaló előadása/

 

 

Toldi-trilógia

 

A trilógia három önálló, de több szempontból is összefüggő, összekapcsolható műből áll. Eredetileg Aranynak nem állt szándékában, hogy a Toldiból trilógiát alkosson, de az első rész, a Toldi sikere után a hozzáértők, a barátok és a közönség biztatására hozzákezdett a folytatáshoz.

 

Toldi

„Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról...”

Ilosvai

 

„Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.
Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát,
És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.”

 

Első ének

„Nyomó rudat félkezével kapta vala, Buda felé azzal utat mutatja vala”

Ilosvai

Nyári forróság perzseli az alföldi tájat, a szolgák a szénaboglyák árnyában hűsölnek, egy, csak egy legény van talpon a vidéken. Toldi Miklós az úton elvonuló sereget nézi sóvár tekintettel. Az ifjú is katona szeretne lenni, úgy, ahogy apja és testvérbátyja, György is, aki a királyfi mellett nőtt fel, mint annak barátja. Míg bátyja a királyi udvarban a lovagok fényes életét éli, addig a kisebbik fiú, Miklós az atyai birtokon a parasztjaival egy sorban dolgozik. Az elvonuló sereg Laczfi nádor hada. A nádor hetykén szólítja meg a fiút, aki hatalmas vendégoldallal a vállán áll az út mellett.

„'Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?'
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivül is hallik.
'Hm, paraszt én!' emígy füstölög magában,
hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkű bátyja,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?
Én paraszt? én? - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyű nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyedén forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa...”

Az egész sereg bámulattal nézi a „paraszt” megdöbbentő erejét, de a vezér hiába biztatja a legényeit, egyik sem mer kiállni a roppant erejű fiúval. A vitézek csak azon sajnálkoznak, hogyha nem parasztnak születik, milyen remek katona vált volna belőle.

 

Második ének

Miklós sértetten dúl-fúl magában, miközben hazatér. Otthon nagy sürgés-forgás fogadja, mintha lakodalomra készülnének a Toldi-házban. A nagy készülődés oka a nagyobbik fiú, György látogatása. György úr hidegen köszönti anyját, öccsét szinte szóra sem méltatja. Mikor betoppan Miklós, ölelné bátyját, de ő durván eltaszítja magától. Hiszen most van a munka dandárja, és ahelyett, hogy dolgozna, félbehagyta munkáját, és a jó ebéd illata csalta el a mezőről. Még anyját sem tiszteli, arra is rárivall, mikor a kisebbik fia védelmére kel. Miklós ezt már nem bírja tovább hallgatni, haragtól bőszült szívvel támad a bátyjára. Ha ő semmire sem jó, alkalmatlan parasztnak éppúgy, mint katonának, akkor hadd menjen a saját útjára. Adja ki a bátyja atyai jussát, és ő azonnal elhagyja a házat. György válaszul pofon vágja, ez az a juss, amire tőle számíthat.

„Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje,
Bosszúállás költözik beléje;
Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,
Ütni készül ökle csontos buzogánya...”

Édesanyjuk a két fia közé veti magát. Miklós néma haragjában, magára hagyja az ünneplőket, és az udvar egyik távoli zugába húzódik.

 

Harmadik ének

Bezzeg a házban senki sem búslakodik. György úr és cimborái vígan mulatoznak a házban és az udvaron. Mikor Toldi észreveszi, ahogy az öccse egymagában ül az udvar egy távoli szegletébe húzódva, ingerelni kezdi legényeit.

„..Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában...
Gunnyaszt, vagy dög is már?
lássuk, fölrepül-e? Meg kell
a palánkot döngetni körülep”

Persze több sem kellett a cimboráknak; Miklós egy ideig némán törte a bosszantásokat, ám amikor egy dárda megsebesítette a vállát, felkapta azt a malomkövet, melyen ült, és a legények közé hajította. A kő eltalálta György egyik legényét, aki menten szörnyethalt. A gyilkossá lett Miklósnak menekülnie kell a szülői házból. Az álnok György úr bár fájlalja legénye elvesztését, de örül a dolgok ilyetén fordulásának, hiszen így módja nyílik öccse javainak a megszerzésére.

 

Negyedik ének

Miklósra a bujdosók nehéz sorsa várt. Bolyongott a nádasban és az erdőben, nyugalmat sehol sem lelt. Éhségét és szomját madártojással csillapította. A mű egyik legszebb része az álomallegória, amelyben a költő hősének elalvása előtti lelkiállapotát a pillangó félénk mozgásával, viselkedésével érzékelteti:

„Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig...”

A nádasban ismerjük meg a Toldi új szereplőjét, a hűséges cselédet, Bencét. Toldi Lörincné küldte élelemmel fia felkeresésére. Három nap után talált rá gazdájára a hűséges szolga. Miklós elmondja neki, hogy ő nem arra született, hogy egész életében számkivetettként éljen, inkább világgá megy. Bence nehéz szívvel fogadta ifjú gazdájának döntését, és megpróbálja róla lebeszélni. Hiszen György úr hamarosan elhagyja a házat, és ő újra visszatérhet régi, kedves otthonába. Miklós öreg szolgájával azt üzeni édesanyjának, hogy bár most rosszul áll a sorsa fiának, de csodálatos tetteket fog ő még végrehajtani, olyanokat, melyekre méltán lesz büszke az édesanyja.

 

Ötödik ének

Ahogy beköszöntött az este, Miklós útnak indult. Ám nem tudta rászánni magát, hogy búcsú nélkül hagyja el édesanyját, ezért visszafordult. A sötétben véletlenül egy farkasfészekre lépett, melyben két kis kölyök aludt. Megsimogatta a kölyköket, ám vesztére cselekedett, mert visszatért az anyafarkas, és kis idő multán rárontott a hím farkas is. Öldöklő csata kezdődött Miklós és a vadállatok között, ám roppant erejével Miklós leterítette a két fenevadat. S mire végzett a hímmel és a nősténnyel, már a farkasfiakban sem volt élet. A két elpusztított állat mellett gondolkodik az ő farkasáról, Györgyről. Az összehasonlitásban különbek a farkasok, akik csak akkor támadnak, ha fészküket védik, vagy élelmet keresnek maguknak.

„Miklós az elméjét mindenképpen hányta,
Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,
Hanem gondolkozott az ő farkasáról,
Őt elnyelni vágyó rossz szívű bátyjáról.
De hát mért akarja bátyja őt megenni,
Mért akar hóhéra, nem testvére lenni?
Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára?
Mért feni agyarát jó atyjafiára?”

Miklósnak az is eszébe jut, hogy mi történne, ha végezne testvérével, de tudja, ő nem fordulhat saját vére ellen, a bosszúállás dolgát az Istenre kell bízni, ő az, aki látja az igazat.
A két farkast a vállára kapta, és így indult a szülői házba.

 

Hatodik ének

Miklós hazaért a faluszéli házba, és mint aki lopni jár, lábujjhegyen osont be a házba. A bátyja szobája előtt alvó őrök ruháit lándzsával a földre szegezte, majd bement bátyja szobájába. Bármit tehetett volna az alvó emberrel, ám egy ujjal sem nyúlt hozzá, csak azt akarta tudatni vele, hogy itt járt. Óvatosan benyit édesanyja szobájába. Megható a találkozás. Zokogva ölelik egymást. Miklós nyugtatni, vigasztalni próbálja édesanyját. Miután megérlelődött benne a terve, tisztábban kezdi látni a jövőt:

„Nagy erőt érzek mind a két karomban,
Nem vesztegetem azt szérűn és malomban;
Édesapámnak is hallám vitézségét:
Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?
Felmegyek Budára bajnok katonának,
Mutatok valamit ottan a királynak,
Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére,
Sőt irigység miatt megszakad a lépe.”

A felriadt üldözők elől újra menekülni kényszerül Miklós.

 

Hetedik ének

Miklósnak kedvez a jó szerencse, hatalmas vihar kerekedett, így üldözőnek, élükön a kígyólelkű György úrral, fel kellett adniuk a keresését.
Miklós a negyedik napon meglátja messziről a Budai Várat; Rákos mezejére érkezett. Egy temető mellett éri az este. Megdöbbenve figyel fel egy sírhalomra boruló gyászruhás, zokogó asszonyra. Mintha édesanyja lenne, de nem, „csak szakasztott mása”. Az özvegytől megtudja, hogy aznap temette el két vitéz fiát. A síró asszony elmondja az ifjúnak, hogy a Duna szigetén egy cseh bajnok volt fiai gyilkosa, aki már hetek óta nem talált legyőzőre a magyar lovagok között. Sok ifjú vitéz lelte általa halálát a magyar nemzet csúfjára. Miklós megígéri, hogy bosszút áll a csehen.

 

Nyolcadik ének

Ebben az énekben nem Miklós a főszereplő. György kigondolta magában célját, hogyan kaparinthatná meg öccse birtokát. Felmegy a királyi udvarba, és álnok szavaival próbálja rávenni a királyt, hogy öccse birtokrészét adományozza neki. Ebben a részben jelenik meg Lajos király. Csak most tudja meg, hogy Györgynek öccse is van. György ismertetése szerint erős, de lusta és korhely, jóra semmi kedve; az elhunyt apa helyett a szerető báty hiába próbálkozott jó útra téríteni. Ráadásul a minap szántszándékkal megölte egyik szerető szolgáját. Lajos király egymás után hoz érveket, hogy Miklós végül is kegyelmet kaphasson, de György mindegyikre tud olyan választ adni, hogy öccsén már nem lehet segíteni. Lajos utolsó lehetőségként említi, hogy a cseh bajnok legyőzésével kegyelmet kaphat. Mint kiderült a beszámolóból, Miklós már elmenekült a háztól. A király és György párbeszédéből egyértelműen kiderült György aljas szándéka: királyi adománylevelet óhajtott szerezni a maga számára öccse vagyonáról. A király végül is csapdát állit Györgynek:

„Öcséd örökségét, jól van, elfogadom,
S rá te vagy a legméltóbb, tehát néked adom:
Olyan feltétellel adom pedig néked,
Hogyha holnap a cseh bajnokot kivégzed,
Vár fokára tűzöd a levágott fejet:
Úgy nyered királyi függő pecsétemet”

Rögvest megváltozott György úrfi, hiszen lehetetlenség lenne, hogy ő szálljon szembe a cseh bajnokkal. Megsemmisítő erkölcsi vereséget szenvedett, célját nem érte el, harapófogóba került; válaszolnia kellett:

„'Mondom: nekem nem kell az öcsém vagyona,
Én lemondtam róla, lelkemet ne nyomja.'
Hazament s nekiállt otthon a hajának,
Nekiesett tépni, homlokát öklözni;
Csak lesték a szolgák: kell-e már kötözni.”

 

Kilencedik ének

Miklós éhesen, fáradtan, pénz nélkül bolyong Pesten, mikor hirtelen nagy zsivaj támadt körülötte. A vágóhídról elszabadult egy szilaj bika. Mindenki fejvesztve menekül, még a mészároslegények is biztos fedezéket keresnek, onnan biztatják a vágóhíd hat erős kutyáját az elszabadult állat megfékezésére. A bika lerázza magáról a kutyákat; tör-zúz mindent, ami útjába kerül, de Miklósnak sikerül megfékeznie a háborgó állatot. Miklós hősies tettéért azonban még egy jó szóra sem számíthat, még azt sem engedik meg neki, hogy a vágószínben kipihenje magát, mindössze egy darab májat vetnek elé, mint egy koldus kutyának.
Magányos, megalázott, helyzetében döbben rá arra, hogy nem tudja az özvegynek adott szavát állni, páncél és megfelelő fegyverzet nélkül nem tud kiállni a cseh lovag ellen, a „rongyost” a küzdőtér közelébe sem engedik. Abban a reményben, hogy hátha ott találja még a két hősi halott édesanyját, rohan vissza a temetőbe. A fiúknak volt megfelelő öltözetük a bajvíváshoz, csak el kell kérnie. Hiába csillan fel a remény; az özvegyet nem találja. Végtelen fáradtságtól elgyengülve elalszik egy sírhalom tetején.

 

Tizedik ének

Mint a mesében, váratlanul megoldódik minden. Miklóst lódobogás veri fel álmából. Csodák csodája, a lovasban az öreg Bencét ismeri fel, akit édesanyja küldött a fiához, hogy legyen neki „hű ápoló cselédje”. A cipóban, amelyet édesanyja maga sütött, száz arany bújt meg. Váratlanul megváltozott a világ a főhős számára. Egy aranyat nagy örömében elmulat Bencével a közeli csárdában, majd másnap megvásárolja a lovagi felszerelést.

 

Tizenegyedik ének

Ahogy megvirradt, Miklós egy csónakkal átkelt Budára, és megvett mindent, amire szüksége volt a viadalra. Az édesanyjától kapott pénzből jutott szép aranyos fegyverre, ruhára és cifra, új, ezüstös-aranyos, sallangos szerszámra Rigó lovának. Ahogy visszatért a csárdába, rögtön magára öltötte ékes lovagi viseletét, így indult a küzdelembe. Budán már minden készen állt a viadalra, a cseh lovag elbizakodottan várta új ellenfelét.

„Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől,
Táncol nagy lovával a korláton belől;
Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:
Hogy nincs, aki merje magát vele mérni.”

Ám a pesti oldalon feltűnt egy ismeretlen lovag, akit a tömeg örömujjongások közepette köszöntött. Az ismeretlen lovag a szokásoknak megfelelően leveszi fehér sisaktollát, amelyet a király vitézei azonnal átvisznek a bajnoknak, így megtörtént párbajra hívás. A hírnökök azonnal tudatják a királlyal, hogy egy magyar vitáz párbajra hívta a cseh lovagot, aki kíséretével rögtön a párbaj helyszínére siet. Közben a két lovag egyszerre indul a párviadalra, Miklós Pestről, a cseh bajnok Budáról. Egyszerre érnek a párviadal helyszínére, Miklós ahogy partra ér, rögvest elrúgja a csónakot. Hiszen a párviadalból csak egyikük távozhat élve.
A bajvívás előtt Miklós kezét nyújtja a lovagnak, és úgy megszorítja a vitéz vaskesztyűs kezét, hogy a vér serken ki belőle. Igazi bajvívásra nem is került sor.

„Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.
Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel,
Rángatá a csehet szörnyű erejével.”

A cseh lovag életéért könyörgött Miklósnak, aki megkegyelmezett neki. A felajánlott vagyont azért fogadta el tőle, mert azt a két fiát gyászoló özvegynek szánta. A cseh azonban nem viselkedett lovaghoz méltón.

„Mindent felfogadott a bajnok ijedten,
S békével mentek a csónak felé ketten:
Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,
Toldihoz hátulról nekivág orozva.
Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében
Meglátta s megkapá a kardot kezében.
Leborult a nagy cseh: 'Kegyelem! irgalom!'
'Eredj, kérd Istentől: utad megmutatom.'”

Miklós már nem kegyelmezett ellenfelének, levágta az alattomos vitéz fejét. Mikor Miklós felmutatta a cseh bajnok levágott fejét, nagy üdvrivalgás fogadta mind a két parton.

 

Tizenkettedik ének

A király örömmel látja, hogy végre egy bátor lovag megmentette a magyar vitézek becsületét. Hasztalan kérdezte kísérőit, köztük Toldit is, ki lehet az ismeretlen vitéz. Jutalmul a vitézé lesz Toldi gyilkos öccsének birtoka. A párviadal után tizenkét aranyos vitéz vezeti Toldit a király elé. Miklós felfedi múltját a király előtt, szavaiból kiderül, hogyan vált gyilkossá, miért kellett földönfutóként elhagynia szülői házát, a királytól most kegyelmét vagy büntetését kéri. Lajos király már tisztán látja az álnok György mesterkedéseit, miként akarta testvéröccsét elveszejteni. Leleplezi az udvar előtt a rókalelkű gaz mesterkedéseit. A király nemcsak megkegyelmez Miklósnak, de bátyja birtokát is nekiadományozza. Miklós azonban nem tart igényt kapzsi testvére birtokára, mindössze annyit kér Lajos királytól, hogy seregében hadd legyen ő is a közemberek egyike. A király Miklóst vitézei, testőrei közé fogadja, és saját kardját csatolja derekára. Miklós öröme akkor válik teljessé, mikor megérkezik édesanyja, aki így szemtanúja lehet fia dicsőségének.

„Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a királyt, országot;
Csuda dolgairól írtak krónikákat
Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának,
S ha nem ellenkedett senki országgal,
Örömest tanyázott víg cimborákkal.
Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen civódó gyermeket.
De, küvel nem ér föl egész világ örökre, -
Dicső híre-neve fennmaradt örökre.”

 

 

Toldi estéje /1847-1848/

 

Első ének

„Tholdira királynak egyszer lőn haragja...
Három esztendeig nem ment be az udvarba.”

Iosvai

A Toldi estéje a trilógia legrövidebb, legtömörebb része. Fájdalmasan szép őszi színekkel festett kép Toldi életének utolsó szakaszáról. Míg a Toldi forró nyári időszakkal kezdődik, a Toldi estéje történetét a természet lassú hervadásával indítja a költő.

„Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek 'benneteket várlak!'
Megrezdül a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.”

Hosszú idő telt el, mióta Toldi a csatákban harcolt hazájáért és királyáért, és a magyar lovagok hírnevét öregbítette. A királyi udvarban is hiába keresnénk, a vitézek között, Lajos király környezetében, már három éve száműzték, mert a csatatereket megjárt hős katona kritizálni merte a tunya, elpuhult, fényűző udvari életet.
Otthon, az omladozó ház kertjében találjuk. Édesanyja és a vén Bence már nem él, ennek fia, az öreg Bence nézi szomorúan, kíváncsian gazdáját. Toldi a kertben édesanyja és az öreg Bence sírja mellett ás egy gödröt, és az öreg Bence ekkor jön rá, hogy saját sírját ássa. Nem annyira teste, mint lelke tört meg. A tunya, elpuhult, fényűző udvari életet kritizálta durván, élesen; ezért lett kegyvesztett, elfelejtett, életunt ember, már semmi nem köti az élethez, tehát nincs miért élnie.
Egy lovas érkezik a régi házba, Pósafalvi Jánost küldték Toldihoz a barátai, hogy hívja vissza a megbántott lovagot, hiszen újra szükség van rá. Egy olasz vitéz űz csúfot a magyarokból, nála a pajzs és az országcímer, senki nem tudja visszaszerezni tőle, minden hadijátéknak ő a győztese, elviszi magával a magyarok címerét.

„'...A pokolba megyen!' rivalkodik Toldi,
'Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá, meghalni!'
És az ősz levente, e szavakat szólva,
Kiugrék a sírból, mintha ifjú volna;
Háborús tenger lőn lelke, melynek habja
Tűzokádó hegytől fel vagyon forralva.
S mondá: 'vidd hírül az öreg cimboráidnak,
Hogy a vén bajnokot sír fenekén láttad:
De a lelke ott lesz a vidaltéren,
Vérbosszúját állni az idegen véren.'”

Toldit visszafiatalítja az a tudat, hogy újra szükség van rá, és boldogan indul Budára.

 

Második ének

Toldi hűséges Bencéjével indult útnak Budára, hogy visszaszerezze a magyarok becsületét a talján vitéztől. Budavárában az olasz vitéz pimaszul járkál, fennhéjázva dicsekszik Lajos udvarában, hiszen senki nincs, aki ki merne állni vele, így viheti haza a magyar címert. Két szép ifjú levente jelentkezett a király előtt, hogy ők szívesen megvívnának az olasz lovaggal. Szembeszállnak azzal a vitézzel, ki csúfot űz a magyar lovagokból, nem hagyják, hogy a magyar országcímer egy idegen katonáé legyen. A két legény a Gyulafi ikrek: Lóránt, aki pár perccel idősebb és öccse, Bertalan. A két deli vitéz egy lányba szerelmes. Kende Pál magzatjába, a gyönyörű Kende Rózsába. A lány sem tud közülük választani, már mindketten lemondtak róla egymás javára, százszor is kinevezték a lányt bírónak, de ő nem tudott választani a két fiú közül. Kende Pál három évet tűzött ki a fiúknak, már ez is letelt, mind a két lovag kereste a halált, minden harcban jelesül küzdöttek, a halált nem, csak a lovagi hímevet nyerték el. Kende Rózsa három év után sem tudott közülük választani, így lemondott mindkettőjükről. Így most boldogan vállalják a harcot a talján lovag ellen. A két ifjú hősiesen küzdött, Bertalan lova megbokrosodott:

„És elfutott volna megbokrosult lova
Fennakadt testével Isten tudja hova, -
Kövön törte volna össze ifjú fejét,
Szomjú föveny inná szétloccsant velejét:
De nem óhajtotta ily csúnya halálát
Az olasz levente: kapta nagy dárdáját,
Szügyébe hajítá a szép paripának,
Visszatántorodva lerogyott az állat.”

Mind a két levente megsebesült, az egyiküket a halál, a másikat az élet várta.

„Aki legjobb orvos, aki legjobb dajka,
Vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka,
Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén,
Egyik partja innen, a másik túl esvén.
E folyón az ifjak ellenkező partra
Váltanak egymástól; - Isten úgy akarta:
Lóránt az életre, szerelemre virrad,
Bertalannak enyhet a nyuggasztó sír ad.”

 

Harmadik ének

Az olasz vitéz az öldöklő párviadalban még csak el sem fáradt, egy árva sebet, annyit sem kapott. Új ellenfelet keres magának, de senki nem hajlandó kiállni ellene. Ekkor jelenik meg egy „iszonyú barát”, csuklyája alól arca sem látszik, csak oldalán félelmetes fegyvereit lehet látni. Mögötte jön egy „csudálatos szerzet”. „Rozsdás fegyvernöke a rozsdás vitéznek!” A fegyvernök szinte ki sem látszik a roppant fegyverek alól, amint az óriás teher miatt lassan poroszkáló lovával mennek a szerzetes után. A tömeg ámulva adott utat a szerzetesnek, majd mintegy magához térve, durván csúfolni kezdik a furcsa szerzetet Bence, merthogy ő volt a „rozsdás fegyvernök”, egy szót sem szól a durva tréfákra, a suhancok odáig merészkedtek, hogy lefogták Bence lovát, és az öreget kővel dobálják. Toldi kimenti az öreget a suhancok közül, a tömeg elámul, amint tanúja lesz roppant erejének. A tömeg szeme-szája elállt a csodálkozástól, egyesek úgy gondolták, Toldi a roppant erejű vitéz, mások úgy gondolták, hogy nem lehet Toldi, hiszen ő már meghalt. A királyt is az foglalkoztatja, ki lehet ez az idegen, ő is arra gondol, ilyen roppant erejű férfi csakis Toldi lehetne, de a lovagról azt mondták, már meghalt. Eszébe jut régi vitájuk Toldival, amikor ő arra szólította fel hős vitézét, hogy távozzon az udvarából. Ő már rég megbánta, amit elhamarkodottan mondott, hiszen igaz, hogy zsémbes volt az öreg harcos, de nála hűségesebb vitéze még soha sem volt. Igaza volt Toldinak, és azután, hogy elment, ő már hívta volna vissza, de emberei azt mondták, hogy Toldi már meghalt, elvitte a király haragja. Most már megbocsátana neki, csak legyen életben. De amint a király idáig jutott gondolataiban, már halotta is hű vitéze hangját, amint párviadalra szólítja az olasz vitézt. A viadal első perceiben az olasz vitéz győzedelmeskedik, de Toldi nem adja olyan könnyen magát. Az olasz vitéz kardja eltörik, de Toldi Bencével újat hozat neki. Arany újfent kiemeli hősének már ismert, lovaghoz méltó jellemvonását:

„Nekihúzalkodik a barát is, kapja,
Ahogy Isten bírni adta, oda szabja;
Félúton a kard-él az olasz nyakához,
Sose hal meg, ha e vágás nem halálos:
De látván, hogy eltört ellenfele kardja,
Iszonyú csapását rögtön visszatartja,
És kiálta Bencét, hogy ez egy heverő
Kardot a vitéznek hamar hozzon elő.”

Még az olasz vitéz sem bír Toldi rettentő erejével, lebuktatja lováról az olaszt, és kivont karddal áll az olasszal szemben, és még a király „Kegyelem” kiáltása előtt végez vele. A viadal után Toldi ahogy jött, úgy távozik. A hírnök kihirdeti, hogy jutalmat kap, aki felfedi a bajnok kilétét. Ekkor előáll Pósafalvi János, és felfedi, hogy a bajnok valóban az öreg Toldi volt, akit ő hívott fel Budára, hogy visszaszerezze a magyarok becsületét. Pósafalvi úr „két szép nemestelket” kap a királytól jutalmul, és Lajos király máris küldi vitézeit, hogy régi hű lovagját előhozzák. A tömeg is Toldi keresésére indul, ujjongva erednek a lovag nyomába, Lajos pedig négyszemközt akarja a rég nem látott vitézt fogadni.

„...Nem bízik magához (föl is azért megyen),
Hogy a négy szem közül kettő száraz legyen.”

 

Negyedik ének

Toldi és Bence csöndesen ballag haza, Miklós sokáig szóra sem nyitotta a száját, majd kifakadt. Az emberek már nem emlékeznek az egykori hősre, teljesen elfeledték. Már nem mint hús-vér embert emlegetik, csak mint legendáról ejtenek szót.

„...Időnek előtte krónikába tesznek,
Még szemökkel látnak s ihol már se hisznek;
Tán sokallják ami vén karomtól telik:
Mennydörgős nyila! Hát kinek keveselik?”

Toldi ravasznak tartja a királyt, amiért az nem ismerte fel őt, és azon háborog, tán Lajos király azt várta tőle, hogy kegyelemért könyörögjön. Hiszen nem ő, hanem a fenséges király hibázott, ő csak az igazat mondta. Nem az öregség viszi őt sírba, hanem a tétlenség. Ő nem a király kegyelmét hiányolja, hanem Lajos barátságát szeretné visszakapni.

„Nem áhítom én a nagy király kegyelmét -
De Lajost szeretem... most is szeretem még...
Hozzá vonz a lelkem... Mi haszna? mi haszna:
Bújj el öreg. halj meg; ne nyisd szád panaszra.”

De alig ért gyászos gondolatainak végére, az úton nagy porfelhő támadt, a küldöttek a király hívó szavával és kegyelmével utolérik a hazafelé poroszkáló vitézeket.

„Pest felől azonban, mint valamely felleg,
Porral és morajjal a sok nép közelget,
Nagy ujjongatás lesz, mihelyest belátják:
Toldi! A mi Toldinkat örömmel kiáltják.
Egymást töri a nép, úgy nyomul előre,
Hogy meglássa Toldit, siet nyakra-főre.
Karikába veszik, elfogják az útját,
Köszöntik jelekkel, hanggal, ahogy tudják.
A lovasok közül pedig egy úr kivál, Mondván:
'Toldi Miklós! köszöntet a király,
Régen tartogat már számodra kegyelmet,
És nem vala szükség azt újra kinyerned;
Meg is adta volna százszor és nem egyszer,
De híre futamlék, hogy már sírban fekszel:
Most, midőn ezt a hírt így meghazudtolád,
Jöszte, vedd kegyelmét, mit ő kész szívvel ád.'”

Toldi nem is hiszi, hogy ez vele történik, boldogságát már csak Bence öröme múlja felül, akit a nép ujjongó szeretete ölel körbe. Egymást tapossák csak, hogy megérinthessék, és kedves szavak szállnak felé, majd, hogy mindenki láthassa a kedves öreg fegyverhordozót, lovastul emelik a vállukra.

„Azzal nekidölnek, ahogy tőlük telik,
És Bencét lovastul vállukra cepelik;
Fészkelődött elébb egy kissé az állat,
De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt.”

Toldi és Bence az ujjongó tömeg és a ráhulló virágeső közepette tér vissza Budára, ahol Toldi előbb a házába tér, hogy illő öltözékben járulhasson Lajos király elé.

 

Ötödik ének

Három éve nem járt Toldi a házában, amely minden cifraságot nélkülözött, mégis otthonos volt, és most boldogan látta, hogy semmi nem változott, fegyverei hiánytalanul várták, hogy visszatérjen hozzájuk. Megbízza Bencét, hogy tisztítsa meg őket, mert mint mondja: „Fénylenünk kell, öreg, fénylenünk még egyszer!”
Boldogan készülődik a találkozóra, úgy érzi, újjászületett.

„Voltam már halott is -; nem érzém, hogy élek,
Három évig hálni járt belém a lélek:
Most élni akarok, Bence pajtás, élni,
Mint ahogy az ember jó világát éli!
Mint most ezt a kámzsát, elvetem a gondot,
Három esztendőmnek jó éjszakát mondok, -
Van még hátra talán háromszor három,
Pajtásul azokhoz az örömet várom.”

Ahogy elkészült, fürgén indult Lajos királyhoz, és mivel már unta a nagy hűhót maga körül, saját házából szinte szökve, a hátsó kapun ment ki.
Az udvarban már Lajos is türelmetlenül várja, hogy három év után újra láthassa régi hű lovagját.

„Várja Lajos király, nehezen is várja,
Hogy az öreg Toldi ajtót nyisson rája.
Sétál a szobában, de csak alig-alig
Győzi lesni, míg a lomha idő telik...
Mert óhajtá látni vén Miklóst. De bezzeg
A vidám apródok nem úgy cselekszenek:
El vannak merülve zajba, mulatságba,
Hárfáznak, kötődnek az előszobákba.”

Ám az előszobában vidámkodó apródok csak saját mulatságukkal vannak elfoglalva. Egyikük Szent Lászlóról mond egy éneket, de ezt társai unalmasnak találják. Bezzeg sikere van annak az úrficskának, aki egy Toldiról szóló gúnyolódó éneket mond, ezt már meg is akarják tanulni. A belépő bajnokot ez a gúnyolódás fogadja, aki hirtelen haragjában nem tudja, hogy mit cselekszik:

„De jaj, aki kezdi! de jaj, aki fújja!
Egyet kanyarodik Toldi menteujja:
Rendre dől az apród, mint a zöld fű nyáron:
Sok fiú megsérül, szörnyet is hal három.”

Toldi dühödten rontott be a király szobájába, és menydörgő hangon szólt Lajoshoz:

„Király, ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd a fejedhez verném hét-tollú botomat,
Másszor megfeddenéd apró kölykeidet,
Hogy meg ne csúfolnák vitéz vén fejemet.”

Dühösen viharzik el a királyi palotából, az apródok úgy ugrálnak el előle, mintha egy felbőszült bika elől keresnének menedéket. A király először nem is érti, mi történt, miért oly dühös a számára oly kedves lovag, akinek érkeztét oly örömmel várta. Azonban amikor megtudja, mi történt, haragjának ő sem tud gátat szabni, azonnal kiadja Toldi ellen az elfogató parancsot, és kimondja rá a halálos ítéletet.

 

Hatodik ének

Ezalatt otthon a jó öreg Bence felforgatta az egész házat, hogy mire Toldi visszatér, a ház rendben, kicsinosítva fogadja gazdáját. Vad indulattal toppan be Miklós házába, ahol Bence várja, aki döbbenten néz Toldi eltorzult arcára. Miklós a régi erejével dobja buzogányát az asztalra, hogy menten összeroppan, de ez volt az utolsó ereje, megtántorodik. Toldi szörnyű állapotban van, szeme vérben forog, ajka elkékült, szinte jártányi ereje sincs, Bencének kell felfognia, hogy el ne essék. Bence mindent megpróbálna, hogy szeretett gazdáján segítsen, bár még mindig nem érti, hogy mi történt, de ahogy ránéz, látja, hogy már minden hiába, ütött a vitéz utolsó órája. Bence sírva fordul félre, hogy a Toldi ne lássa, amikor megpillantja az ablakból, hogy a házat fegyveresek veszik körül, és belép Allaghi, a „testőrzők” feje, de Toldi már a halállal birkózik.
Allaghi is látja, hogy az egykor volt hős lovag már sehova nem megy vele, hangját is lehalkítja, és sajnálattal mondja, hogy jobb hírt nem mondhatott. Toldi mindössze annyit kér tőle, hogy mondja meg a királynak, az utolsó óráját hagyja szabadon, hiszen utána abba a börtönbe megy, ahol „nem a földi bíró” szab rá törvényt. Amint a király megtudja, hogy Miklós a halálán van, azonnal indul hozzá.

„A király megdöbben s hirtelen felkiált:
'Mindenható Isten! Így lesz vége tehát?
Dicsősége napján - elhagyva, betegen -
Meggyalázva - s meghal? ...Hozdsza köpönyegem.'”

Toldi utolsó perceit Lajos királlyal tölti, aki megrendülve, fájó szívvel búcsúzik derék katonájától:

„A király megszólal: 'Nem ismersz engemet,
Toldi, ősz barátom, hogy elfordul szemed?
Én vagyok, a király... nem aki megbántott -
Én, Lajos szólítlak, régi jó barátod.
Eszmélj vissza, nézz rám, ne fordítsd el szemed;
Egy szót mondj, ne többet: akármit - nevemet.
Ki tudja, egymásra hol s mikor találunk?
Búcsúszó nélkül csak nem lehet elválnunk.'”

Miklós utolsó erejét összeszedve, megkönnyebbülve válaszol:

„Beh jó, hogy te itt vagy - lelkem újraéled.
Nem lehet kimúlnom, hogy ne szóljak véled.”

Örököse nincs, a királytól mindössze annyit kér, hogy legyen gondja Bencére, és szeresse a magyar népet.

„Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre - meg a magyar népet.
'Szeresd a magyart, de ne faragd le' - szóla,
'Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.'”
A király pediglen így felelt szavára:
'Hogyne lenne gondom az öreg szolgára?
S a magyart, a népet mikor nem szerettem?
Birodalmát három tengerig vetettem.'”

Ő mindent megtett, hogy a magyar népnek hírt-nevet szerezzen, hiszen pont Toldi előtt nem kell bizonygatnia, hogy a magyar népet mennyire szerette. De hát változtak az idők, és neki haladnia kellett a korral.

„Vagy hát nem szeretet volt, hanem gyűlölség,
Hogy simítni kezdtem a nemzet erkölcsét,
S azt akartam, hogy népek dísze légyen,
Kivel becsületet valljak és ne szégyent?...
Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.
Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!”

Toldi már nem hallja a bölcs király summázását a változó, fejlődő világról. Lajos király a hőshöz méltó gyászszertartást rendel. Hogy Toldi „erejét példázza”, a test vaskoporsóba kerül, abban szállítják végső nyughelyére, Nagyfaluba, a Toldi-ház kertjébe:

„Harmadnap olyankor egy fölleges estén
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bántja jelével,
Behinte lehulló sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felöl állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.”

 

 

Petőfi Sándor
/1823-1849/

 

Kiskőrösön, újév napján született. Apja, Petrovics István mészáros, kocsma- és földbérlő volt. Anyja Hrúz Mária, mielőtt férjhez ment, cselédlányként dolgozott. Gyermekéveit nagyrészt Kiskunfélegyházán töltötte, iskoláit több helyen végezte. Tanulmányait a pesti piarista, majd az aszódi gimnáziumban végezte. 1839 telén Pestre gyalogolt, és a Nemzeti Színháznál statisztált. 1839 szeptemberében Sopronban katonának állt, ahol 1841-ben katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették. Első műve, A borozó című verse 1842-ben jelent meg az Athenaeum c. folyóiratban. 1844-től a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett, és majd egy évig volt az újság munkatársa. 1846 márciusában Tompa Mihállyal és Váradi Antallal megalakította a Tízek Társaságát. Ebben az évben találkozott egy megyebálon Szendrey Júliával, akit 1847-ben a lány apjának tiltakozása ellenére feleségül vett. Nászútjukat gróf Teleki Sándor koltói kastélyában töltötték. 1847-ben ismerkedett meg Arany Jánossal, levelezésük a magyar irodalomtörténet részévé vált. 1847. március 15-én Emich Gusztáv kiadásában jelent meg verseskötete háromezer példányban. 1848-ban a francia forradalom hírére azonnal Pestre indult, és az elkövetkező időszak egyik központi alakja lett. Március 13-án írta Nemzeti dal c. költeményét, mely a forradalom himnuszává vált. Március 15-én kitört a magyar forradalom, melynek egyik vezéregyénisége lett. Júniusban a szabadszállási kerületben fellépett a követválasztáson, de megbukott.
Ebben az időszakban írta Az apostol c. elbeszélő költeményét. Szeptembertől részt vett a szabadságharc katonai eseményeiben, októberben ment debrecenbe a zászlóaljához. Ide hozta a feleségét is, aki itt szülte meg fiukat, Zoltánt december 15-én. 1849 januárjában indult el Bem seregéhez, és január 30-án részt vett a szelindeki csatában. Bem segédtisztjévé nevezte ki a költőt. Miután a kormány Szegedre menekült, családjával együtt Erdélybe indult. 1849. július 31-én a Segesvár melletti csatatéren, az ütközet utáni menekülés során esett el a költő.

 

Főbb művei:

1844-1845 - Versek

1844-1845 /verseskötet/

1845 - A helység kalapácsa /szatirikus eposz/

1845 - János vitéz

1845 - A tigris és a hiéna /dráma/

1846 - A hóhér kötele /regény/

1847 - Petőfi Összes Költeményei

1848 - Az apostol

 

 

Az apostol /1848/

 

A történet egy nyomorúságos padlásszobában kezdődik, egy férfi él itt, asszonyával és két gyermekével. A szobában ócska régi bútorok vannak, egyetlen mécses világít.

„Nagy itt, nagy itten a nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem díszesebb.
Kietlen, puszta mind a négy fal,
Azaz hogy puszta volna, ha
Ki nem cifrázta volna a penész,
S csíkosra nem festette volna az
Eső, mely a padláson át befoly...”

Boldogtalan csecsemő szívja anyja száraz emlőjét, míg anyja könnyei arcára hullnak. Az asztalnál egy redőzött homlokú ifjú férfi ül.

„E homlok egy egész könyv, amibe
A földnek minden gondja van beírva:
E homlok egy kép, melyre miljom élet
Ínsége és fájdalma van lefestve.”

A szenvedésekkel teli csöndet egy kisfiú sírása töri meg, akiről eddig úgy tűnt, alszik. Az éhség azonban nem hagyja, hogy az álom nyújtson számára vigaszt, azt kérdezi, hogy a sírban éheznek-e.

„Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk.”

„Úgy én óhajtom a halalt, apám,
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arca,
Vitess a temetőbe
És tégy a föld alá...
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!”

Az apja könnyek között adja síró kisfiának oda a másnapra szánt száraz kenyeret. A gyermek olyan boldogan majszolja azt, mintha a világ legfinomabb ételét kapta volna meg, miután az utolsó falatot is elmajszolta, elaludt. Lassan az édesanya is álomba sírta magát, csecsemőjét alvó kisfia mellé fektette, és óvó karokkal ölelte át mindkettőt.
A férfi szomorúan nézte családját, kiknek csak az álom adhatja meg a boldogságot. Átvirrasztja az egész éjszakát, gondolatai messze járnak a nyomorú kis padlásszobától. Kiválasztottnak érzi magát, akit azért hányt a sors ezer vihara, hogy milliók boldogságán munkálkodjon. De ki ez a férfi, akinek panaszszó csak ritkán hagyja el ajkát, aki nyomorgó családja mellett is azon gondolkodik, miként szüntethetné meg az emberiség sajgó sebeit.
Az in medias res kezdés után a történet visszakanyarodik a kezdetekhez, megismerjük e boldogtalan férfiú életútját.
Édesanyja egy hideg téli éjjelen elhagyta, a csecsemőt egy hintóba tette. Egy úri család ült a hintóban, akik amikor meglátták a kicsit, a kocsisnak adták oda, a kocsis pedig egy külvárosi kocsma ajtaja elé tette le a pólyást. Egy részeg vénember találja meg, aki először egy kődarabnak nézi és el akarja hajítani, amikor meglátja, hogy egy kisbaba, az úgy dönt, hogy ő vállalja és felneveli. Egy szomszédasszonyára bízza, ki nemrég vesztette el saját gyermekét, hogy táplálja a kicsit. Ekkor tudja meg, hogy a pólyás kisfiú, és mivel éppen szilveszter napján találta, hát legyen a gyermek neve is Szilveszter. A férfi tolvaj, és ezt a mesterséget tanítja meg a felcseperedő gyermeknek is. Alig négyesztendős, amikor már lopott, gyümölcsöt a kofától, vak koldus kalapjából a krajcárt. Ha ügyes volt és vitt haza valamit, jó szót kapott az öregtől, de ha semmit sem lopott egy nap, verés volt a fizetsége. De ez ritkán fordult elő, az öreg legszebb reményeit látta valóra válni, de utolérte őt a tolvajok veszedelme, elkapták és felakasztották. Így, miután már nem fizetett utána senki, a szomszédasszony, aki idáig ellátta, kitette a szűrét

„Most már az ördög elvihet, fiam,
menj Isten hírével a pokolba,
Mától megszűnt a fizetésem érted,
S magam költségén, nem kívánhatod,
Hogy itt hizlaljalak, mint a libát.
Jer, azt a szívességet megteszem,
Hogy kikísérlek a kapun. De
Ha visszajössz, a csatornába doblak.”

A kisfiú hallotta a kegyetlen szavakat, de érteni nem értette őket, csak azt tudta, helye itt már többé nincs neki. Mikor becsukták az ajtót mögötte, még egyszer visszanézett, majd elindult az utcán, később a sok menéstől elfáradt, egy utcaszeletben kuporodott le. A fáradtságtól elaludt, rémálmot látott, nyöszörgött kínjában, mikor arra ébredt, hogy egy öreg kutya nézi őt bánatos szemeivel. A kutya mellett egy vén banya állt, aki olyan ronda volt, hogy rá sem mert nézni, a vénasszony azonban szelíden szólt hozzá, és nevét kérdezte. A kisfiú megmondta, hogy Szilveszternek hívják, szülei nincsenek, talált gyermek ő, aki idáig ellátta, már ő sincs többé, nincs hova mennie. A banya elvitte magához, és kitanította a saját mesterségére a koldulásra, éjszakai fekhelyet a konyhakövön a kutya mellett csinál neki.

„Az én lakásom e szoba,
Tied pedig a konyha lesz.
Nem fogsz magadban lakni... hej, kutyus,
Kutyus ne!... itt van... ugye szép kutya?
Ezzel tanyázol itten.
Ott a pokróc, elfértek rajta ketten,
Olyan jó ágy, hogy jobb se kell.
És a kutyus majd melegen tart...”

Sanyarú sors várt Szilveszterre a gonosz vénasszony mellett, ő már régi mesterségét, a koldulást nem tudja űzni, hiszen elhízott, és kövér koldus nem számíthat alamizsnára, de Szilvesztert szánni fogják az emberek, ha ügyes, sok garasra számíthat. Ha nem tanulja meg jól a koldulás tudományát, majd bottal veri bele. Szilveszter azonban nagyon ügyesnek bizonyult, a vénasszony legnagyobb meglepetésére a fiúcska hibátlanul adja vissza a betanultakat.
Az öregasszony boldog, hogy egy valóságos aranybányára lelt a kisfiúban, és amíg Szilveszter naphosszat az utcán állt, ő egy közeli csapszékben a pálinkás poharat emelgette.

„Egyik nap úgy folyt, mint a másik.
Koldult és koplalt a fiú;
A vén banyának gondja van reá,
Hogy el ne hízzék valahogy szegényke.
Koldult és koplalt, e kettőt tudá
Az életből s nem egyebet. Elnézte sokszor,
Midőn játszottak a gyermektársai,
Nézett rájok merően,
S gondolta, milyen jó lehet
Az a játék, az az öröm!
S elméje napról napra érett,
S érezni kezde, érezé,
Hogy ő boldogtalan...
Két évet élt már a koldulásban.
Nem volt többé szükség reá,
Hogy megnyálazza szemeit,
Gyakorta telt meg az könnyűivel.”

Szilveszternek egyetlen barátja volt, kivel megosztotta sovány falatjait, a kutya, ki hálótársa volt, ki meleget adott neki, aki boldogan várta, hogy este hazatérjen. Barátságuk olyan erős volt, hogy még a vénasszony is megirigyelte, többször elkergette az állatot, a kutya vonított, a gyerek zokogott, de az elkergetett állat mindig visszatért. Így telt el a kisfiúnak az első hat éve, melyben átélte „hat századnak nyomorát”, a rengeteg keserűséget, fájdalmat, és a másodpercnyi örömöket. Egy hideg késő őszi este, mezítláb és hajadonfővel állt az utcán, és kérőn nyújtotta a járókelők felé sovány kis kezét, mikor egy jól öltözött úr szólította meg, és azt kérdezi tőle, vannak-e szülei. A kisfiú a férfi szigorú szemébe nézve nem mert hazudni, megmondta az igazat, hogy nincsen senkije, talált gyermek, arra kéri a férfit, vigye őt magával. A vénasszony, mikor meglátta, hogy mi történik az utcán, rémülten rohant a fiúhoz, és mindenféle rút szidalmakkal árasztotta el, és hazugsággal vádolta, amiért megtagadja az ő jóságos „szülőanyját”, akinek az életét köszönheti. A férfi mit sem törődött az asszony kereplésével és a rázúduló átokkal, magával vitte Szilvesztert.
Egy nagy házba vitte a fiút, ahol tiszta, rendes ruhát és ételt kapott. Nem kellett lopnia, sem az utcán koldulnia, egyetlen feladata lesz, hogy az úr fiának a szolgája legyen. Jó sors azonban a szép házban sem várt e hányatott sorsú gyermekre, mert az úrfi gonosz, komisz kölyök volt, nem volt olyan kegyetlenség, amit el ne követett volna a fiúval, csak hogy bizonyítsa, ő az úr. Egy boldog, önfeledt pillanata nem volt Szilveszternek, de mindent eltűrt. Nem a ruháért, vagy a meleg otthonért vállalta a szenvedéseket a fiú, hanem mert itt észrevétlenül tanulhatott úgy érezte, így olyan kincshez jut itt, amit soha senki nem vehet el tőle. Neki mindig mindenhol a nagyságos úrfi mögött kellett lennie, részt vett az úrfi óráin is, ahol gyakran előfordult, hogy jobban és gyorsabban tudta a leckét, mit az úrficska. A nevelő is észrevette a fiú remek képességeit, s gyakran azzal szégyenítette meg előkelő tanítványát, hogy a fiúval mondatta föl a leckét. Az úrfi, hogy megszégyenülését megbosszulja, egyre durvábban bánt a fiúval, akinek nyiladozó értelme egyre jobban lázadt e durva bánásmód ellen. Arra az elhatározásra jutott, hogyha az úrfi még egyszer kezet emel rá, az lesz az utolsó, amikor őt megüthette. És erre nem kellett sokáig várnia.

„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjáig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni, rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szó is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És eszerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.”

Az úrfi megdöbbent, hogy vele valaki így mer beszélni, hiszen az ő fülének szokatlanok voltak e szavak, és lázadó gazembernek, szolga fajnak nevezte Szilvesztert. A fú azonban immár büszkén válaszolt annak, aki oly cudarul, oly megvetően bánt vele évek hosszú sora alatt.

„Hm, szolgafaj? Ha már a születést
Vesszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S hogy eldobott magától, Az ő hibája, nem enyém,
S ha minden úr ilyen rosszlelkű, mint te,
Jól is tevé, hogy eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem,
ha becsületes ember leszek.
És lázadó?...ha a lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Úgy büszkén mondom: lázadó vagyok.
S tudnám csak mindazt, amit érzek,
Úgy amint érzem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
Mint Spartacustól Róma reszketett,
Midőn eltépett láncaikkal
Verték falát a gladiátorok! -
Nagyságos úrfi, isten önnel,
Mi együtt többé nem maradhatunk,
Én önnel mint ember beszéltem,
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz.”

Szilveszter ezután rögtön elhagyta a házat, és ment, amerre látott. A város végén érte utol a nevelő, aki egyévi fizetését adja át neki, ebből a fiú egy pár évig meg tud élni, csak azt kéri érte, hogy tanuljon, hiszen nála dicsőbb fiút még nem látott. Minden egyes szavával egyetért, de ő ezt így nem merné kimondani. Egy feladat lebegjen előtte, neki tanulnia kell, nagy dolgokra hivatott, ő arra született, hogy hazájának és a világnak szolgáljon.

A fiú megfogadja a nevelő tanácsát, beiratkozik az iskolába, könnyen és gyorsan tanul. A tanárok elismerését kivívja, de társai nem szeretik, nem fogadják be maguk közé, gúnyolódásuk állandó céltáblája, de már nem törődik vele, a jövőre gondol.

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerül
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És aztán az emberek belőle
Világvégéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktul érik;
Míg édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?...
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kívánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?...
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyugvást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok...”

Szilveszternek egy célja van, hogy küzdjön a szabadságért, mint a világtörténelem folyamán annyian megtették, ő is egy akar lenni a „szabadság-vitézek” sorában, s ezért akár az életét is boldogan áldozza. Szilveszter vallomását hallotta az Isten, és szent könyvébe a mártírok neve mellé beleírta az ő nevét is.
Szilveszter gyermekből férfivá érett, iskoláit bevégezte, és képességei alapján óriási pálya állt előtte. Nagyurak hívták magukhoz, és bár őket kellett volna eszével, tudásával szolgálnia, de cserébe ezrek hajlongnak előtte és szolgálják őt. Szilveszter azonban ilyen sorsra már nem vágyik, ő soha nem fog senkit szolgálni, és őt se szolgálja senki. Ezért amikor szegény emberek keresik meg őt, hogy menjen le az ő falujukba jegyzőnek, Szilveszter velük tart.
Ő a nép atyja és tanítója akar lenni, évszázadok alatt a népet csak kötelességeire okították, ő most majd megtanítja a jogaikat is. Szavát megtartotta, a népek a munka után nem kocsmába jártak, hanem az ifjú jegyzőt hallgatták, és amit tőle halottak, továbbadták gyermekeiknek. A nép tisztelte és szerette, de két házban nem nézték jó szemmel a tevékenységét, a kastélyban és a parókián. A falu és a kastély ura magéhoz hívatta a jegyzőt, és felelősségre vonja az ifjút, amiért tévútra vezeti a jobbágyokat, és elcsapással fenyegeti. Szilvesztert azonban a földesúr szavai nem ijesztik meg, hiszen annyit, amiből meg tud élni, bárhol megkeres. De ha őt elkergetik, az egész falu követi őt.
A következő vasárnap a pap prédikációja róla szólt, borzongva szólt az ifjúról, aki lázító és istentagadó, figyelmezteti híveit, hogy elvesznek és pokol vár rájuk, ha a jegyzővel cimborálnak. A nép, amely addig szomjasan itta szavait, most ellene fordult, és elkergették a faluból. A kastélyban egyetlen ember volt, aki jó szívvel tekintett az ifjú jegyzőre, a kastély kisasszonya, ő az egyetlen, akitől búcsút vesz, és hűséget esküsznek egymásnak, majd a fővárosba megy.
Egy nyomorúságos padlásszobát bérelt a külvárosban, ahova váratlan vendég kopogtatott be, a kastély kisasszonya. Bár pap nem esketi meg őket, ők mint férj és feleség tekintenek egymásra.
Dolgozott, nagy művét írta a szűk kis szobában, hiszen tudta, hamarosan hárman lesznek. Elkészült a könyvével, majd a kész művet elvitte egy szerkesztőhöz.

„Nagy ember ön, uram,
S amellett nagy bolond!
Nagy ember ön, mert ez dicső remekmű,
Ennél különbet még Rousseau sem írt...”

De bolond, ha azt hiszi, hogy ez megjelenhet, hiszen a cenzúra ezt sosem engedné kinyomtatni. Ha élni akar, más, könnyebb műveket kell írnia. Próbálja megfogadni a tanácsot, de minden szava, amit papírra vet, még szabadabb, még keserűbb, mint az előző írása. Belátja, hogy ő mást nem tud írni, ezért a megélhetésért másolásokat vállal, mintsem hogy olyat írjon le, amely nem a lelkéből fakad.
Évek teltek el, és a padlásszobában hárman, majd négyen élnek. Reggel a családtagok egymás után ébrednek: a férj az anya, majd a kisfiú. Mindenki, kivéve a csecsemőt, aki éhen halt. Az asszony zokogva borult a gyermekére, a férfi mérhetetlen fájdalommal tekintett rájuk. Ahhoz, hogy tisztességesen el tudják temetni, az asszonytól kapott jegygyűrűjét kellett eladnia.
Magában eltemetett gondolatai azonban nem hagyják nyugodni, és amint felfedez egy titkos nyomdát, mely vállalja a munkát, kiadja a könyvét.

„Kijött a könyv, s ország-világban
Ezrével olyan gyorsan terjedett el,
Mikéntha villám hordta volna szét.
Mohón nyelé el a szomjas világ
E tiszta enyhítő italt,
És lelke tőle megfrissült,
De elsápadt a hatalom, kiült
Ráncokba szedett homlokára a düh
És ejmennydörgé haragos szavával:
'Ez lázító könyv!
Vallást s fölséget sért.
Szerzőjének lakolnia
Kell a törvény szerint.'”

A megfélemlített nép pedig elfogadta, hogy a könyv lázító és felségsértő a törvény értelmében, a szerzőnek lakolnia kell. Az utca közepén fogták el az ifjú lázítót, és bilincsbe verve viszik el, még azt sem engedik meg, hogy elbúcsúzzon a családjától. Ordít és átkokat szór. Miután elhurcolták, a börtönben lázálmok, rémképek gyötrik, majd beletörődik sorsába, vállalja a mártíromságot.
Tíz évet töltött a börtönben, amely egyetlen végtelen éjnek tűnt, a rab elfogadta a sorsát; szakálla, haja megnőtt - haja már fehér. Egy nap, egy madár szállt az ablakára, érzi, hogy itt a szabadulás pillanata, és nem téved, valóban eljött a szabadság pillanat, kinyílt a börtön ajtaja.
Boldog, hogy újra szabad, első útja ahhoz a külvárosi házhoz vezet, amelynek nyomorú kis padlásszobájában élt. Egy, az utcán lakó vénasszonytól tudja meg, hogy felesége a bánatba belehalt, férje egy gonosztevő volt. Azt, hogy hová temették és mi lett a fiából, senki sem tudja.
Eztán már csak egy dolog vigasztalta, hogy életében ez volt az utolsó fájdalom, ami érte, immáron minden örömmel és fájdalommal végleg leszámolt.
Már csak a haza sorsa érdekli. Ám azt látja, hogy a tíz év alatt, melyet a börtönben töltött, a helyzet csak romlott, nem lett szabad a nemzet, a haza; nőtt a zsarnokság, törpül az emberi méltóság. Lehetetlen, hogy annyi szenvedés és kín a semmiért lett volna. Az új céltól újra ifjúvá vált, és elhatározta, hogy végrehajtja óriási tervét, mely szabaddá teszi a népet.
Midőn a király népe között vonult, gőgösen és fenségesen, egy ősz szakállú, fehér hajú férfi rálőtt a királyra, ám a lövést elvétette, az uralkodó megmenekült. A nép bőszülten ront a merénylőre, és boldog, aki az ősz öregbe belerúghat. Pár nappal később a vérpadra hurcolják, és miközben a nép boldogan élteti a királyt, lesújt a pallos. A halottat a hóhérlegények az akasztófa mellé temették.

 

 

Madách Imre
/1823-1864/

 

Alsó-Sztregován, Nógrád megyében született 1823. január 21-én, nagyon előkelő katolikus családból. Édesapját korán elvesztette, anyja befolyása alatt állt egész életében. 1838-tól Pesten tanult a jogi egyetemen, és már ekkor verseket, drámákat írt. Miután jogi tanulmányait befejezte, konzervatív nevelése ellenére, szabadelvű megyei tisztviselő lett. 1843-ban Nógrád megye tiszteletbeli aljegyzője lett, majd a következő két esztendőben élénk társadalmi és politikai életet élt megyéjében. 1845-ben feleségül vette a megye egyik legszebb leányát, Fráter Erzsébetet. Választásával sem barátai, sem édesanyja nem értettek egyet, léhának és könnyelműnek tartották a lányt. A házasság valóban nem bizonyult szerencsésnek. Fráter Erzsébet nem jött ki anyósával, s életvitelük sem egyezett gyakran betegeskedő férjével. Madách nem szerette felesége felszínes szórakozásait, az asszonyból pedig az elmélyülés, a filozófia és az irodalom iránti hajlam hiányzott. Madách nem vehetett részt a szabadságharcban betegsége és gyenge fizikuma miatt. 1852-ben bebörtönözték, mert Kossuth titkárát bujtatta, egy évet töltött fogságban. Ez idő alatt felesége hűsége megingott. 1854-ben elküldte az asszonyt.
Eddig is visszahúzódó természet volt, családi helyzete, hazája sorsa, magányossága, elszigeteltsége csak fokozta lelki válságát.
1861-ben országgyűlési képviselőnek választják, ettől kezdve tevékenyen részt vesz az ország közéletében. Az önkényuralom politikai légkörében foglalkoztatta egy drámai költemény megírásának a tervezete az emberi lét és a történelem nagy kérdéseiről. Így született meg fő műve, Az ember tragédiája, mely 1861-ben jelent meg Arany János támogatásával könyv alakban. Arany János A tragédiát 1861. október 30-án mutatta be a Kisfaludy Társaságban. 1862 januárjában a Társaság Madáchot levelező tagjává választotta, aki ettől fogva rendszeresen részt vett az irodalmi életben. Szorosabb barátságba került a kor nagy íróival: Arannyal, Gyulaival. A Toldi költője még Sztregován is meglátogatta. Arany lapjában, a Koszorúban megjelentette Madách néhány lírai versét, a Kisfaludy Társaság-beli székfoglalóját, Kolozsiak című romantikus elbeszélését, és Tündérálom című drámatöredékét.
1863-ban az Akadémia tagjai sorába választotta Madáchot. Székfoglaló értekezésének címe: A nőről, különösen aesthetikai szempontból. A kéziratot az Akadémián Bérczy Károly olvasta fel 1864-ben. Madách ekkor már súlyos beteg volt, szívbaja egyre súlyosabbá vált. Az év elején ha nehezen is, de még dolgozott. Lírai verseit ciklusokba osztva kiadásra gyűjtötte össze. Szeptemberben ágynak esett, október 5-én halt meg.
A tragédia színpadi sikerét a szerző már nem érhette meg, hiszen azt csak 1883-ban mutatta be a budapesti Nemzeti Színház. A művet azóta is rendszeresen játsszák különböző színházakban, hiszen a darab időszerűségéből mit sem vesztett, ezt bizonyítják a kortárs adaptációk nagy száma is.
Az ember tragédiáját 19 nyelvre, köztük például japánra is lefordították. Első fordítója Alexander Dietze volt, aki 1865-ben jelenteti meg A tragédia német nyelvű szövegét. Klasszikus értékű Mohács Jenő német fordítása. A 19. században a darabot németen kívül holland, francia, szerb nyelvre fordították le. Ezidáig több mint nyolcvan idegen nyelvű kiadás ismeretes.
Szerb Antal így jellemezte a remekművet „Az ember tragédiája a nemzeti klasszicizmus utolsó nagy állomása. Ami utána jött, már csak annyi, mint amikor a repülőgép, miután leszáll, még egy ideig tovább fut, mert hajtja a holt erő. A XIX. század nagy és termékeny korszakát méltón, stílusosan és teljesen lezárja ez a filozófiai költemény; benne az irodalom leszámol, a tudat hideg világossága mellett, az eszmékkel, melyek a szenvedélyeket fűtötték. Madách műve a magyar szabadságmozgalom szellemi részének a végső konklúziója.”

 

Művei:

1840 - Lantvirágok

1843-1845 között írt drámái:

- Commodus

- Nápolyi Endre

- Férfi és nő

- Csák végnapjai

- Mária királynő

- Csak tréfa

1859 - A civilizátor /vígjáték/

1860 -Mózes

1859-1860 - Az ember tragédiája.

 

 

Az ember tragédiája /1859-1860/

 

A bibliai teremtéstörténetre épül a mű cselekménye, amit meseszerű, csodás jelenségek, ha kell, vonzók; ha kell, taszítók színesítenek.
Keretszínek, „biblikus színek” fogják közre Ádámnak tizenegy színből álló álmát, amit Lucifer bocsát rá azért, hogy az emberiség történetének csak sötét képeit vetítve elé, kilátástalannak láttassa a jövőt. Ebben a művészi szerkesztésben a megtörtént, kiábrándító események mintha csak Ádám álma után következnének; tehát a küzdés, az emberi élet értelmetlen.

 

Első szín

Az expozíció a mennyei birodalmat ábrázolja. Az úr nagy fényességben trónusán ül, körülötte térdelő angyalsereg. Az angyalok kara dicsőíti őt. Az Úr elégedetten tekint le az általa teremtett világra:

„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítni kell.”

Drámai jelenetben konfliktushelyzet alakul ki, ugyanis az e főangyal, Lucifer ahelyett, hogy dicsérné az Urat, szembeszáll vele. Értelmetlennek tartja a teremtést, tagadja, hogy bármi jó, szép következhet. (Az egész cselekmény során ő a „tagadás szelleme”.) De ha már így alakult, akkor részt követel a teremtésből.
Az Úr gúnyosan ajándékoz neki a teremtett világból:

„Legyen, amint kívánod.
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudár fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.”

Lucifer méltatlankodva fogadja:

„Fukar kezekkel mérsz,
de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.”

 

Második szín

A földön folytatódik a történet. Az első emberpár, Ádám és Éva a paradicsomban gondtalanul, boldogan élnek. Éva elégedetten mondja Ádámnak:

„Ah, élni, élni, mily édes, mi szép!”

Ádám közbevetése után boldogan folytatja:

„Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
És mindezért csupán hálát rebegnünk
Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.”

A két fa, amit az úr Lucifernek adott, a tudás és a halhatatlanság fája. Erről a két fáról az emberteremtményeknek nem szabad gyümölcsöt szakítaniuk. A szélrohamból kibontakozó ijesztő Lucifer - hogy elkezdje csatáját az Úrral szemben - biztatja őket:

„Mit képes tenni az arasznyi lét?
E két fa rejti mind e birtokot,
S ettől tiltott el, aki alkotott.
Tudsz, mint az Isten, azt ha élvezed,
Ettől örök ifjú marad becsed.”

Éva szakít a tudás fájáról. Az alrnát először ő, majd Ádám is megízleli. Az öröklét fájához hiába húzza őket Lucifer, azt nem érik el, mert egy angyal lángoló karddal útjukat állja.
A mennyekből dörgő hang hallik; az Úr szól Ádámhoz:

„Ádám, Ádám! Elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.”

 

Harmadik szín

Ádámot és Évát a paradicsomon kívül, egy pálmafás vidéken látjuk viszont, miután méltatlanná váltak a paradicsomi életre. Egyelőre bizakodva dolgozgatnak. Éva lugast, Ádám kerítést készít, ám eszükbe jut, hogy az öröklét fáját nem érték el. Kétségek gyötrik őket: hol a lét határa, milyen a jövő? Lucifer van velük; Ádám bizakodva kéri:

„Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.”

Éva is szeretne előrelátni:

„Hadd lássam én is, ...
Nem lankad-e el, nem veszít-e bájam.”

Lucifer bűbájt, varázslatot bocsát rájuk:

„Legyen. Bűbájat szállítok reátok,
És a jövőnek végéig beláttok
Tünékeny álom képei alatt...”

A történeti színekben mindig Ádám, Éva és Lucifer a főszereplő. Az eszmékért rajongó Ádámot Lucifer nem csupán indokolatlan tagadással hűti le, hanem konkrét példákkal, érvekkel, rideg racionalizmussal is.

 

Negyedik szín

Ádám - fáraó
Éva - egy rabszolga felesége
Az első történeti szín Egyiptomban játszódik, nagy és nyitott csarnokban emelvényen trónol Ádám mint fáraó. Lucifer a minisztere. Mögötte a majdani nyugvóhelyét, síremlékét, a gúlát építik kegyetlen korbácsütésektől megkínzott rabszolgák.
Mindene megvan; a mérhetetlen gazdagság, a földi örömök boldoggá tehetnék, mégis végtelen űrt érez lelkében. Annak tudata sem elégíti ki, hogy az épülő piramis örök időkre hirdetni fogja az ő dicsőségét. A nép, a rabszolgák jajszava nem jut el hozzá, fogalma sincs a nép szenvedéséről. Lucifer faggatja:

„Felséges úr! Aggódva kérdi néped,
Mely elvérezni boldog lenne érted,
Vajon mi az, mi a nagy fáraót
Nem hagyja trónja vánkosán pihenni.”

Közben egy véresre korbácsolt rabszolga utolsó erejével odaszökik a trónus elé, és könyörgőn szól a fáraóhoz: „Uram, segíts!”
Éva, a rabszolga neje szalad utána, és eszelősen, elkeseredetten kiáltja:

„Hiába kéred azt.
Ki kínjainknak nem volt részese,
Nem ért, nem ért! Halk a jajnak szava,
S a trón magas.”

A haldokló rabszolga utolsó szavaival a durva valóságot fogalmazza meg.

„Miért él a por? - a házhoz követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. Milljok egy miatt.”

A „rettentő beszéd” szíven üti a fáraót, aki magához inti a trónusra Évát. Ismeretlen, emberibb érzés hatja át, de Éva kijózanítja azzal, hogy a nép jajára hívja fel Ádám-fáraó figyelmét. Éva szerepe ebben a színben passzív, de lénye, bája, kérdése: „Hallod-e a nép jaját?” - hatással van a fáraóra:

„Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg, és feledd el a világot.”

Lucifert pedig utasítja: „Te meg némítsd el azt a jajgatást”
Lucifer, aki A tragédiában végig a józanságot, a hideg közömbösséget mutatja, tömören, oktató stílusban közli a társadalmi valót:

„Azt nem bírom, ez már a nép joga.
Együtt örökké az igával azt.”

Éva akár boldog is lehetne a fáraó mellett, de ő még mindig érzi a nép fájdalmát, hallja jajszavait Tudja, hogy életének egyetlen célja lenne, hogy boldoggá tegye a fáraót, hogy rajta kívül mindent felejtsen el, nyomort, ábrándot, nagyságot, halottakat, de erre képtelen. A nép kínjait ő is érzi. Éva hatására a fáraó is megérti, hogy semmit nem ér az olyan dicsőség, amit milliók kínja árán ér el az ember. Lucifer azonban megpróbálja kiábrándítani: hiába adja a népnek a szabadságot, nem fog vele élni. A tömeg arra van teremtve, hogy dolgozzon, ha tőle szabadságát megkapja, másnap új gazdát keres magának.

„Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi:
Ha kebelében öntudat lakik?”

Miután a fáraó elrendeli a szabadságot: „legyen szabad a szó nép”, Madách mélyen szántó bölcselkedését, tépelődő gondolatait közvetítik a szereplők a nő-férfi kapcsolatról, a népről, tömegről, a nagy eszméről, a szabadságról.
A magasba törő piramisos dicsőség ellensúlyozására, a tagadásra - csodás elemként közbeiktatva - legurul hirtelen a trón lépcsőin egy múmia, jelezve, hogy mennyit is ér a dicsőség. Lucifer gúnyosan mutat a förtelemre:

„Ne félj, csak szellemed vesz,
De tested megmarad, mint múmia,
Kíváncsisága iskolás fiúknak,
Torz arculattal, melyről elmosódott
Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt.”

Ádám-fáraó elfásult, csalódott, de megfogalmazódik benne a szabadság eszméje; elképzel egy újat.

„Fülembe cseng még milliók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban - másutt nem lehet.”

Évának is reménykedve mondja:

„Igen, igen; sejtem, hogy téged is
Tisztult alakban fel foglak találni.
S akkor nem fogsz ölelni már parancsból,
De mint egyenlő...”

Lucifert unszolja: „Vezess, vezess új célra Lucifer...”

 

Ötödik szín

Ádám - Miltiadész
Éva - Lucia, Miltiadész felesége
Athénban játszódik, a színpad görögös. Köztér látszik oszlopokkal, nyílt templomcsarnok. A templom felé igyekszik Lucia fiával, Kimónnal, szolgák kísérik őket. A templomban áldozatot akarnak bemutatni. Lucia férje Miltiádész, a hadvezér, aki messze hazájától hősies csatákat vív, hogy a hon szabadságát védje.
Míg Miltiádész távol van, a népet demagógok a hadvezér elleni bosszúra ingerlik; azt állítják, hogy áruló. Éva is elfordulna férjétől, ha igaz lenne a vád. Az asszony azonban rájön, hogy hazugság, aljas rágalom, amivel férjét gyalázzák. A szabadságeszme megcsúfolódik, a nép nem méltó a szabadságra. A filozófiai problémakörből a nép elmarasztalása erősödik fel. A demagógok érvelésétől felbujtott emberek Miltiádész ellen hangolódnak, s a hős halálát követelik. Ám megszeppennek, amikor Lucifer tréfaképpen így tájékoztatja őket:

„Vészt hirdetek! Az ellen a kapuknál!”

Az első demagóg ijedten reagál:

„Az nem lehet, győzelmes hadvezérünk
Nincs-é előttük?”

Lucifer folytatja játékát; felvilágosít, magyaráz:

„Éppen ő az ellen.
Megtudta, mit forraltok ellene,
Felkelt szívében a méltó harag,
S míg szóltok, tűzzel-vassal itt terem.”

A megijesztett nép most a demagógok ellen fordul. Amikor Miltiádész sebesülten megérkezik csapatával, könyörögnek neki:

„Éljen vezérünk. Könyörülj, nagy ember.”

Miltiádésznak súlyos sérülése miatt kellett visszatérnie a csatatértől, hiszen így sérülten nem tudja megfelelően ellátni a hadvezéri tisztséget, hatalmát annak akarja visszaadni, akit megillet, a fenséges népnek, kardját Pallasz Athéné oltárára helyezve. Amint az istennő oltárához ér, a nép újra ellene fordul, és a halálát követelik. Lucia mindent megtenne, hogy férje továbbra is a szentélyben maradjon, hiszen így oltalom alatt állna, és megvetéssel szól a népről, ami nem érdemel szabadságot Miltiádész az előbb még előtte porban csúszott népnek nem magyarázkodik, nem kér kegyelmet. Sőt hitványságáért nem is okolja a népet, nem átkozza meg őket.

„E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság, vérengző eszközévé
Süllyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.”
Büszke öntudattal hajtja le fejét a tőkére. Ő a hibás, amiért illúziókat kergetett. Az eltorzult szabadságeszméből kiábrándulva várja a mellette bárddal álló bakó, Lucifer sújtását. A jövőben nem a nép boldogulását fogja keresni, kizárólag saját örömét fogja szem előtt tartani, a kéj és a mámor adta gyönyöröket fogja keresni.

 

Hatodik szín

Ádám - Sergiolus
Éva -Júlia
Lucifer - Milo
Róma jelenik meg előttünk. A történelem tanulsága szerint a nagyhatalmi Róma összeomlását, bukását az erkölcstelen életmód, a züllöttség siettette. A közönséges élvezeteket hajszoló dorbézolásnak vagyunk a tanúi.

„Borral, szerelemmel Eltelni sosem kell;
Minden pohárnak Más a zamatja.
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.
Borral, szerelemmel
Eltelni sosem kell,
Minden leánynak Más a varázsa.”

Kívülről velőbe ható jajgatás hallatszik. Lucifer kommentálja:

„Néhány őrültet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogrul álmodókat”

A mulatozók közül Catullus elmarasztalja az áldozatokat.
Döghalál, a pestis pusztít a városban, ám az orgiázó társaságot ez egyelőre nem zavarja. A tivornyázók között van Sergiolus, Milo és Júlia a kéjhölgyek között. A gladiátorok élet-halál birkózásának látványa is jó szórakozás. A legyőzött gladiátornak nem kegyelmeznek. Míg holttestét kivonszoltatják a mulatozók, pajzán dalok csendülnek fel az ajkakon. Hippia kéjnő énekének refrénjét az egész társaság átveszi:

„Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait.”

Júlia és Sergiolus ebben a miliőben, a borgőzös élvezetek közben is mérhetetlen vágyódást éreznek a kezdeti tiszta, paradicsomi életük iránt. Az ötödik színben az események tragédiába torkollanak.
Lucifer, hogy új színt vigyen a mulatozásba, úgy gondolja, hogy az utcáról hívják be az első arra járót. Mindenki megdöbbenésére egy halottat hoznak be nyitott koporsóban. A halottat asztalra helyezik. Lucifer hú marad önmagához, így élcelődik:

„Igyál, pajtás, holnap nekem, ma néked!”

Hippia közbevág.
„Talán inkább csókot kívánsz?” - és megcsókolja a halottat.
Péter apostol a halottat kísérők közül nem tudja megakadályozni. Hiába kiált a lányra:

„Megállj, a döghalált szívod magadba.”

Péter apostol kemény szavakkal ostorozza az embereket:

„Te nyomorú faj! - Gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt gúnyolva taposó. - - -
Ha Istennek hatalmas újfa érint,
Gyáván hunyász, rútúl kétségb' eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezedik rád? Nézz csak, nézz körül,
A város pusztúl, durva idegen nép
Tiporja el arany vetéseidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol,
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület,
S égből földről se' részvét, sem segély.
Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával
Elandalítani azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri,
S jobb cél felé hiába ösztönöz?
Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
Csak úndort ébreszt szűdben a gyönyör,
S aggódva nézsz körül: ajkad rebeg
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporladnak)
Elporlanak s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. -
Nézz csak körűi, mi pusztít városodban
Hatalmasabban, mint a döghalál,
Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thébaisznak puszta téreit
Vad anakhórétákkal népesítsék,
Ottan keresve tompult érzetöknek,
Mi még izgassa, ami még emelje. -
El fogsz pusztulni, korcsúlt nemzedék,
E nagy világ most tisztuló színéről.”

Hippia szörnyű fájdalmaktól összeroskad; a halottól a csók hamar fertőzött. Kínok közt hörgi a szavakat:

„A dögvész, óh a dögvész - elveszek.
Nem gyámolít ki sem közületek,
Kik annyi élvet osztátok velem?”

Lucifer részvétlenül ismétli a már ismert szólásmondását: „Ma néked, holnap nékem, édesem.”
Az egykor oly vidáman mulatozó társaság rémülten menekül a görcsökben vonagló lánytól, akin csak Péter apostol könyörül meg. Péter apostol az új eszme erejével békét, megnyugvást varázsol a haldokló lelkébe, és megkereszteli.

„Ne átkozódjál lányom, sőt, bocsáss meg -
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel
Lelked kitisztul menten a salaktól,
S hozzá siet.”

A megkeresztelt Hippia hálásan rebegi utolsó szavait:

„Atyám - megkönnyülék.”

Péter apostol ezután a megcsömörlött Ádámhoz fordul:

„Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka...”

Az égen egyre erősödő glóriás fényben kereszt rajzolódik ki. Újból a szépért, nemesért, jobbért tenni akaró Ádámot halljuk:

„Fel hát csatázni, fel hát lelkesülni
Az új tanért. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovag-erény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A felmagasztalt női ideál.”

Lucifer azonban tudja, ez az eszme sem váltja majd valóra Ádám vágyait.

„Ah, a lehetetlen lelkesít fel, Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dícső ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.”

 

Hetedik szín

Ádám - Tankréd
Lucifer - Tankréd fegyvernöke
Éva - Izóra
Ádámmal Konstantinápolyban találkozunk. Az új eszme, a kereszténység elkötelezett híve. Tankréd a neve. Lovagtársaival érkezik a keresztes háborúból, Lucifer a fegyvernöke és szállást, ellátást kér a polgároktól. Ám azoknak rossz a tapasztalatuk a keresztes hadakról. Így figyelmeztetik egymást:

„Ím, itt jön ismét egy barbár csapat.
Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput,
Nehogy rabolni jöjjön kedvök újra.”

Ádám hiába érvel, hogy a szent cél érdekében, a hit védelmében harcoltak, nem fogadják be őket. A város szélén, egy tisztáson ütnek tábort.
Lucifer, Tankréd fegyvernöke most sem marad adós a gúnyolódással:

„Lám, lám, mivé silányult a nagy eszme,
Melyért a cirkusz vértanúi haltak. -
Ez az egyénnek felszabadítása? - -
Csodálatos fajú testvériség.”

Ádámnak tapasztalnia kell, hogy valóban elsilányult az eszme. A polgárok nemcsak rablástól, fosztogatástól félnek, de attól is tartanak, hogy a jövevények talán eretnekek, akik az egyház egyes hittételeit, dogmáit tagadják. Ádám szeme előtt vonul el egy csapat. Az élen fejedelmi pompában a pátriárka, a főpap, barátok, szerzetesek kísérik. Utánuk összeláncolt eretnekek, majd katonák és a nép. Ádám a pátriárka elé lép, megszólítja:

„Atyám! A szent sír harcosai vagyunk,
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. -
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.”

A főpap válasza szíven üti Ádámot:

„Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az isten dicse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén ítélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek, (...)
E gonosz hitűek
A szentháromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Míg az egyház a homousiont
Alapítá meg a hit cikkeül.”

Az az egyetlen i, ami sok-sok kegyetlenséghez vezetett, tulajdonképpen annyit jelent a homoiusionban, hogy hasonló lényegű, vagyis Jézus nem azonos Istennel, csak hasonló hozzá. A homousion szó pedig azt tanítja, hogy Jézus azonos Istennel.
Míg a pátriárka Ádámot oktatja, a barátok már türelmetlenkednek; siettetik az ítéletet:

„Halál reájuk, már a máglya ég.”

Később Izóra és a komornája, Heléné - a kolostor lakói - sikoltva menekülnek négy keresztes lovag elől. Ádám lábainál rogynak össze. A keresztesek elkotródnak. Ádám a mindig áhított női ideált látja meg Évában, Lucifer Helénével könnyű kalandot remél. Éva és Ádám közt plátói szerelem szövődik, ami sohasem fejlődhet boldogsággá, mert a kor szelleme megakadályozza. Ugyanis Izóra apja, aki szintén a szent sír vitéze volt, amikor egy éjszaka a vad ellenség meglepte őt és társait, fogadalmat tett, hogyha megmenekül, leányát apácaként Szűz Máriának ajánlja. Lucifer gúnyosan mondja Ádámnak, hogy mily őrült fajzat az ember, hol állati vágyának eszközeként tekint a nőre, hol oltárra helyezi és küzd érte hasztalan, csak a középutat nem ismeri. Ez „a kor szelleme”, mondja Lucifer, amit ha kell, fantasztikus figurák is védenek. Borzongató fenyegetőzéssel boszorkánytársaság és egy csontváz jelenik meg, hogy elállják az utat a zárda ajtajához közeledő Ádám elől. Ádámot ebben a színben is csalódás éri. Szent eszmék után szállt csatába, és helyette átkot talált. Elkeseredik:

„Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovag-erényt állíték s ez döfött
Szívembe tört. El innét új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam és lemondani tudtam,
Szégyen nélkül elhagyhatom helyem, -
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem igazítom,
Egykedvűen nézvén botlásait.
Kifáradtam - pihenni akarok. -”

 

Nyolcadik szín

Ádám - Kepler
Lucifer - Kepler famulusa
Éva - Borbála, Kepler felesége
E szín Prágában játszódik. A császári palota kertje s a csillagásztorony látszik. Kepler csillagász. A szobájában, az íróasztalánál. Lucifer Kepler famulusa. A kertben udvaroncok udvarhölgyekkel enyelegnek. A társaságban ott van Borbála is, Kepler felesége. Rudolf császár Keplerrel beszélget. Az író nem tud szabadulni az előző szín víziójától; beiktatja a képbe itt is a lelket-szemet vakító fényt: „A háttérben egy eretnek máglyája ég.”
Kepler nagy tudós. Kutatási területe a csillagos ég. Ám mégsem boldog, a „pihenni akarok” vágya nem teljesülhet, mert köznapi, anyagi gondok, problémák, felesége viselkedése, stílusa miatt le kell szállnia a ragyogó, csodálatos univerzumból a földre. Rudolf császár kéréséből, utasításából már kitűnik, hogy a nagy tudós kénytelen volt tudományát aprópénzre váltani:

„Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,
Rossz álmom volt az éjjel, rettegek.”

Rudolf császár elmezteti Keplert, hiszen az a hír járja róla, hogy az új tanok hívéül szegődött. Neki köszönheti, hogy egyszerű család gyermekeként ilyen magasra emelkedett, nemességet kapott, és ezek birtokában lett övé a szép Müller Borbála.

„Rossz hír kering az udvarban felőled,
Hogy új tanoknak hívéül szegődtél,
Rostálod a szentegyház tételit;
Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány
Legsúlyosb vád alatt börtönben ül,
Méltó gyanúba jössz te is, midőn
Olyan nyakasan s emyedetlenűl
Igyekszel őt kiszabadítani.”

Ádámnak magyarázkodnia kell:

„Felséges úr! Hiszen fia vagyok.”

A császár válasza az előző színre emlékeztető merev dogma:

„A szentegyház, fiam, igazb anyád.
Hagyd a világot, jól van az, miként van.”

Az új tanokat, melyeknek Kepler hívéül szegődött, a reformáció hirdeti, de a szabad gondolkodás még a tudósnak sem engedhető meg.
Kepler felesége, Borbála hűtlen, kacér teremtés, ő pénzért nyúzza férjét. A tudós kénytelen csillagjóslásokat vállalni, hogy viszonylagos nyugalma megmaradjon. Evát ebben a színben változatos, szélsőséges tulajdonságok jellemzik. Férje nem ítéli el bűnei miatt; felmenti őt:

„Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.”

Lucifer bort hoz Keplernek, aki az iddogálástól elszenderedik. A távolból felhangzó Marseillaise dallamába beleolvadnak a gyengülő, sejtelmes szavak:

„Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy Talizmánt,
Mely a vén földet ifjúvá teszi.”

 

Kilencedik szín

Ádám - Danton
Lucifer - bakó
Éva - arisztokrata hölgy, majd pórnő
Az álom az álomban a forradalmi Párizsban játszódik. A polgárokhoz Danton szól: „Egyenlőség, testvériség, szabadság!” - a forradalom reményt keltő jelszavát most ő mondja a népnek. A haza veszélyben van, az újonnan kivívott szabadságot több oldalról fenyegeti az ellenség, tizenegy hadsereg küzd a határon, és az elesett katonák helyébe tódul az ifjúság, hogy a csataéren szerezzenek dicsőséget. Erre, hős katonákra, és meg nem alkuvó szellemre van szüksége a hazának, mely habozás nélkül leszámol az árulókkal. Évát fiatal márki bátyjával a kivégzőhely közelébe, Dantonhoz vonszolják sans-culotteok. Ádámban feldereng valami jó érzés a múltból, a paradicsomból.

„Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, véled egy darab
Mennyország szállt le, s szentélyébe zár...
Oh, nő, csak egy napig tanítanál
Az égi tudományra - második nap
Nyugodtan hajtanám bárd alá fejem.”

Danton, a kegyetlen vérbíró egy rövid időre mint érző ember szól a lányhoz. Hiszen ő férfi, s vele szemben áll a nő, úgy érzi, szíve rokon az ő szívével, és ezt a lánynak értenie kell. Dantont még senki sem látta érzelegni, ha most bárki látná, ahogy könny ég a szemében, és a vérpadon megáll egy pillanatra, hogy szeressen és szeressék, bukását jósolná meg. De a kor nem engedi, hogy az érzések uralkodjanak fölötte, egy sans-culotte leszúrja Évát.
Majd a tömegből kiválik egy pórnő (Éva) és egyik kezében egy véres tőrrel, másikban egy levágott fejjel Dantonhoz rohan, és szerelmet kér a férfiútól, amiért megölt egy ellenforradalmárt, aki Danton életére tört.
A népvezér elborzadva szól:

„...Nem bírom e szörnyű káprázatot.
Minő csodás hasonlat! -
Aki az Angyalt ismerte, s látta azután
Hogy elbukott, az látott tán hasonlót.
Azon vonások, termet és beszéd,
Minden, csak egy kicsinyke semmiség,
Amit leírni sem lehet, hiányzik,
S minő egészen más lőn az egész! -
Azt nem bírhattam, védte glóriája,
Ettől pokolnak gőze undorít el. -”

Az álom az álomban azzal ér véget, hogy Robespierre biztatására a forradalom nagy vezéregyéniségének, Dantonnak a kivégzésére készülnek. Danton feje már a nyaktiló alatt van, és utolsó szavaival a bakóhoz szól: „Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el”.
„Ezúttal a nyakazás elmarad.”
Hirtelen megváltozik a kép, olyan lesz, mint a nyolcadik színben, újra Prágában vagyunk.

 

Tizedik szín

Kepler íróasztalára hajolva ébredezik, Lucifer mint famulus Kepler vállára üt, s megnyugtatja:
A csillagok világában járó tudós Kepler irtózik a szörnyűségektől, a kegyetlen megtorlásoktól, mégis ebből a történelmi élményéből optimizmussal telítve, erőt érezve indul az új küzdelmek felé. Éva is más hangulatban kezdi az új napot, számára az elmúlt éjszaka, melyet egy udvaronccal töltött, csak kiábrándultságot hozott. Kepler azonban megújult erővel lát munkájához, ifjakat oktat. Egyikük, ki már eddig is kitüntette magát szorgalmával, azt szeretné, ha belátna a természet műhelyébe, hogy átlássa az egészet, az anyag- és a szellemvilágot egészében.
A mester őszintén szól tanítványához, hozzá hasonlóan lényegében semmit sem fogunk fel. A bölcselet csupán mindazoknak a költészete, melyből semmit nem fogunk fel, mindazon, amit ma csodálunk, majd egykoron nevetni fogunk. Rengeteg olyan dolog van, amit még nem értünk, a legfontosabb az önálló, szabad gondolkodás, tűzre a régi, elsárgult pergamenekkel, ha gátolt szabnak az elmének!

„Együtt mondunk búcsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjúságod
Örömhozó napsugár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak, átkozott porán. -”

 

Tizenegyedik szín

London a cselekmény színhelye, már Madách korában járunk. Ádám és Lucifer inkább csak szemlélődnek. A magasból, a Tower egyik bástyájáról tekintenek le a nyüzsgő sokaságra. Zenével kísért karének szövegét hallják, mely az emberi szabadságot, az önként vállalható életformát hirdeti. Ádám lelkesedik:

„Ez az, ez az, miért mindég epedtem,
Pályám mindeddig tömkeleg vala,
Az élet áll most teljesen előttem,
Mi szép, mi buzdító versenydala.”

Lucifer azonban kijózanítja Adámot:

„Szép a magasból, mint a templomének,
Bármily rekedt hang, jajszó és soha]
Dallamba olvad össze, míg fölér. -
Így hallja azt az Isten is, ezért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképpen hallanók,
Hol közbeszól a szív verése is.”

Leszállva a nép közé, nem éppen az elképzelt szép világ tárul Ádámék szeme elé. Az emberi törekvéseket, célokat kiábrándítóan az anyagiasság vezeti. A nép boldogan tolong a vásári bódék között, itt mindenki megszerezheti azt, amire vágyik, csak mindent korcsosulva. A kocsmában feledést kereső munkások a gépeket szidják, melyek elveszik előlük a munkalehetőséget. Bármit meg lehet szerezni: nőt, szerelmet, ha pénzed van. Ádám mint polgárleányt pillantja meg Évát, akik épp a templomból lépnek ki. Lucifer szerint Éva is pénzért kapható, de Ádám nem ad hitelt szavának. Évához egy ifjú lép, régi gyerekkori pajtása, aki egy vásárfiát, egy mézeskalács szívet ad a lánynak. Az ifjú távozása után Ádám megszólítja őket, de az anya visszautasítja közeledését. Lucifer úgy beszél Ádámról, mint a nép közé álruhában vegyülő dúsgazdag mylordról, de úgy, hogy szavait a körülöttük ólálkodó cigányasszony is meghallja, aki ezt busás haszon reményében rögtön elmondja Évának és az anyjának. Az anya is úgy gondolja, hogy boldogabb sors vár rá egy gazda úr oldalán, még ha csak a metresze is, mint elhervadni a főkötő alatt „egy szurtos varga bűzös műhelyében”. Szolgálataiért a cigányasszony Lucifertől pénzt kap, Éva pedig gyönyörű ékszert, és Ádám kérésének engedelmeskedve, nyeglén hajítja el a mézeskalács szívet.
Hirtelen tolongás támad, egy férfit visznek akasztani. A szerencsétlen Lovel gyárában dolgozott, az évek alatt belélegzett ón méreg tönkretette egészségét, míg a kórházban volt, a gyáros ifjú fia elcsábította feleségét. Miután kijött a kórházból, állása nem volt, feleségét nem találta, a fenyegetésre a gyáros fia pofonnal felelt. A munkásnak kés akadt kezébe, és a gyáros fia már halott, Lovel beleörült fia elvesztésébe. Éva a virágcsokrát egy szentképhez teszi, mire a csokor elhervad, és a most kapott ékszerei gyíkokká változva siklanak le nyakáról. Éva hangoskodni kezd, a cigányasszony rendőrökkel jön, mert az imént hamis pénzt kapott, Ádáméknak azonnal el kell tűnniük, és a míg a tömeg lent csoportosul, ők már a Tower bástyáján jelennek meg. Ádám újra csalódott.

„Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit
S szabad versenyt szerezni az erőknek. -
Kilöktem a gépből egy főcsavart,
Mely összetartá, a kegyeletet,
S pótolni elmulasztám más erősbbel.
Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll meztelen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett.
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel összeműködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem virraszt. -
Ez el fog jőni, érzem, jól tudom,
Vezess, vezess Lucifer, e világba. -”

Mintha Péter apostol jóslatát („El fogsz pusztulni, korcsúlt nemzedék” akarná hitelesíteni Madách, amikor a londoni szín végén hatalmas tátongó sírt ásat a szereplőkkel, amelybe saját magukat jellemző frappáns, tömör mondatokkal egyenként beleugranak.
Éva azonban, az eszmények közt is eszmény, a gyarlóságai ellenére is örök ideál: kivétel. Ő az élet folytatásának jelképe. Mielőtt - mint valami szellem - felemelkedne éteri magasságba, szintén búcsúzik a földtől, de nem „sírverssel”:

„Mit állsz itt, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifiuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.”

 

Tizenkettedik szín

E szín a falanszterbe vezet, itt tökéletesen megvalósult az egyéniséget elnyomó társadalmi berendezkedés. Az úgynevezett célszerűség érve alatt tudósok kényszerítik a legkiválóbb tehetségű embereket is a kijelölt munka végzésére. A falanszter egy U alakú épület, ahol a jobb oldali csarnokban mozgásban lévő kerekes gőzgépek mellett dolgoznak munkások, a bal oldali szárnyban pedig a legkülönfélébb természettudományi tárgyak és technikai eszközök vannak. A falanszterhez tartozók egyforma ruhát viselnek. Ádám és Lucifer a falanszter közepén a földből bukkan fel. Ádám kérdésére, hogy milyen országban, mely nép között vannak, Lucifer felel. Itt már a régi eszmék többé nem léteznek, a hon fogalma kisszerűvé vált.

„Most már egész föld a széles haza,
Köz cél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrűl a tudomány.”

Ádám boldog, hogy végre beteljesült lelke ideálja, csak azt bánja, hogy elenyészett a haza fogalma. Hogy körül tudjanak nézni, Lucifer mindkettőjüket a falanszterbéliekhez hasonlóvá alakítja. Egy tudóssal találkoznak, aki épp egy lombik fölött dolgozik. Ő a kémiai tudományok specialistája, és érdekelné, hogy az új jövevények mivel foglalkoznak.

„Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek. -”

A tudós nem ért egyet Ádám szavaival, hiszen a kicsinyben rejlik a nagy, a lét túl rövid ahhoz, hogy mindent meg lehessen ismerni. A tudós vállalja, hogy bemutatja a látogatóknak a múzeumot, amely páratlan az egész világon, mert itt kitömve állnak az ősvilág kihalt állatai, láthatják a lovat, a kutyát, az oroszlánt, a tigrist, az őzet. Itt a falanszterben csak két állat él, „amit a tudomány nem tudott pótolni, a disznó és a birka.” A múzeumban megtalálhatók az ásványok is, a szén, melyet most már a levegőből nyernek, a vasat meg az aranyat, amelyért régen annyian küzdöttek, és itt őrzik az utolsó rózsát is. A múzeumban tartanak olyan tárgyat is, melyet a múlt költeményének neveznek, ez két könyv, egyik Homérosz műve, a másik Tacitus Agricolája. De ezeket a műveket csak azok olvashatják, akik a hatvanat már betöltötték, és a tudománynak szentelik magukat. Itt az ember csupán egy szám. Csengőszóra megszűnik a munka, jön a sétaóra. Közben egy-egy rövid mondat jelzi, hogy kinek-kinek milyen büntetés jár. Például: „Harmincadik szám!” A szólításra kilép Luther. Ráolvassák a bűnét:

„Te ismét Mértéktelen fűtötted a kazánt.
Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed
Veszélybe hozni az egész falansztert.”

Luther büntetése, hogy aznap nem kap ebédet.
Plátó mindig álmodozik, s ezért a rábízott marha kárba ment Büntetése: borsón fog térdepelni. Michelangelót széklábak készítésére kényszerítik. Már az őrüléshez volt közel, mert azt sem engedték meg neki, hogy valami díszt faraghasson a fára. Büntetése szobafogság.
Ádám a vigyorgó Lucifer mellett egyre jobban elkeseredik, de felderül, mert valahonnan ismert, kellemes hangot hall. Éva gyermekét vezeti elő egy másik anya és annak gyermeke társaságában. Vizsgálatra jöttek, hogy megállapítsák a koponyaalkatukból, melyik gyermek. alkalmas arra, hogy orvosnak tanuljon, és melyikből legyen pásztor. Évától el akarják venni a gyerekét, Ádám ezt megpróbálja megakadályozni. Embertelen világ ez is! Kardot ránt, de Lucifer megállítja: „Álomkép, ne mozdúlj!”
A gyermeküktől megfosztott anyákat felajánlják, szinte „megvételre”, mint a barmokat.

„E két nő pártalan, Jelentkezzék, ki párjául igényli.”

Ádám örömmel jelentkezik, Évára mutatva: „Ezt én igénylem.” Évához így szól:

„Szeretlek hő szívem egész hevével.”

Éva is oldódik bánatából:

„Szeretlek én is, érzem, mindörökké.”

A tudós véleménye a döntő:

„Rajongó férfi és idegbeteg nő
Korcs nemzedéket szül, ez nem helyes pár.”

A rendért felelős aggastyán megtoldja:

„Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket!”

Itt már csak Lucifer oldhatja meg a helyzetet, innen azonnal el kell utazniuk. Ádám és Lucifer visszasüllyednek a föld mélyébe.

 

Tizenharmadik szín

Ádám a sok-sok csalódás után szabadulni akar a föld börtönéből. Ebben a színben Lucifer segítségével az űrben repülnek, száguldanak. A Föld egyre távolodik. Ádám borzong döbbenten észleli:

„Először a virág tűnt el szemünkből,
Aztán az erdők rezgő lombjai;
A jól ismert táj száz helyével
Jellem nélküli síksággá lapult.”

Ádám visszatéréséért, meggyőzéséért a föld szelleme valóságos filozófiai harcot vív Luciferrel, aki csaknem győz. A megdermedt Ádám már nem lesz képes visszatérni, ha túljut a határon, a föld szellemének birodalmán. Ám magához tér, kijózanodik. Hiába sorolja fel Lucifer földi kudarcait, Ádám határozott:

„...Hol oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek.”

Lucifer szavai kiábrándítóak:

„S e próbára mégis azt hiszed,
Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?
S célt érsz? Valóban, e megtörhetetlen
Gyermekkedély csak emberé lehet. -”

Ádám azonban már döntött:

„Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.”

Mindegy, hogy milyen eszme volt az, ami miatt az ember küzdött, de volt egy célja, ami lelkesítette.

„...de mindegy, bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és így nagy és szent eszme volt,
Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előrevitte az emberemet. -
Óh, vissza hát a földre, új csatára. -”

Ádám nem feledte a tudós szavait, hogy négy évezredre a megfagy, de a tudomány dacolni fog vele, az ész és a tudás segítségével el lehet kerülni a véget. Ádám már újra tettre kész, látni akarja, hogy a megmentett földön mely új tanért fog lelkesedni.

 

Tizennegyedik szín

A hóval, jéggel borított táj valóban vigasztalan képet mutat. A nap hatalmas, vörös korong meleget, sugarat nem bocsát a földre. A természeti viszonyok azt a látszatot keltik, hogy a jóslat beteljesedett, a föld, az ember lakhelye kihűlőben, végső pusztulása előtt áll. A ködös, végeláthatatlan tájon egy eszkimó viskó látható. Ádám megöregedett, alig cammog botjára támaszkodva Lucifer mellett. A kunyhóból egy eszkimó lép ki, fókavadászatra felkészülve. Ádám elborzad a visszataszító külsejű ember láttán.

„E korcs alak, e torzkép volna-é
Nagyságomnak bitor örököse?
Mért hagytad látnom, Lucifer! Valóban
A vigasz rosszabb, mint volt bánatom.”

Az eszkimó isteneknek nézi a jövevényeket, nem tudja, hogy jók-e vagy rosszak, a legbiztonságosabbnak az tűnik számára, ha visszamegy a kunyhójába. Ádám szava azonban megállítja. Az eszkimó, hogy jóindulatukat megnyerje, az első fókát, melyet elejt, nekik ajánlja fel. Ádám elborzadva látja, hogy mivé korcsosult az emberi faj.

„Ím, nagy Isten!
Tekints le és pirulj, mi nyomorult,
Akit remeknek alkotál, az ember!”

Adám Lucifer biztatására megkérdezi az eszkimót: „Sokan tengődtök-é még e vidéken?”
Az eszkimó válasza után az Istenhez küldött szitkot nem fogja visszavonni Ádám, mert ezt hallja:

„Sokan bizon, többen, mint ujjamon
Számíthatok. - Szomszédimat, igaz,
Agyonverém már mind, de hasztalan,
Mindég kerülnek újak; s oly kevés
A fókafaj. - Ha Isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen,
S több fóka. -”

Ádám ez után a válasz után már menne, de Lucifer még fokozni tudja Ádám kínzását A kunyhóhoz kényszeríti, hogy az eszkimó feleség, Éva is örüljön az isteneknek vélt vendégeknek. S „a nő, az eszmény, e megtestesült költészet”: undorító, groteszk figura. Ádám nyakába borul, öleli. Ádám kétségbeesetten bontakozik ki az öleléséből. Lucifert hívja segítségül:

„Segítség, Lucifer! El innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harcot! Hadd fontolom meg.
Dacoljak-e még Isten végzetével. -”

Lucifer abban a biztos tudatban ébreszti Ádámot, hogy célját elérte; az ember megsemmisülése, önpusztítása be fog következni:

„Ébredj hát, Ádám! Álmod véget ért.”

 

Tizenötödik szín

A befejező szín újból az álom előtti környezetet mutatja. Gyönyörű, napsütéses az idő. Ádám álmosan kilép a kunyhóból, még érzi a csalódásokat, az álomképek hatását Éva még a kunyhóban alszik, Lucifer középen áll, és szavaival erősíteni igyekszik Ádám csalódottságát. Az első férfi nem tudja a szörnyű jövőképet feledni, és Lucifer gúnyos javaslata, hogy egyezzen ki a megálmodott jövővel, nem megoldás. A döntés az ő kezében van, neki módjában áll véget vetni e komédiának. Lucifer örömmel hallgatja az úr teremtményét:

„Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.”

Ádám a szirt felé megy, hogy a mélybe vesse magát. A végzetes pillanat előtt azonban Éva kilép a kunyhóból, és a titok, melyet a férfival közölni akar, mindent megváltoztat

„Tudom, fel fog mosolyogni arcod,
Ha megsúgom. De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.”

Ádám térdre esve rebegi:

„Uram, legyőztél. Ím porban vagyok
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.”

Lucifer elvesztette a játszmát; fölháborodva szidalmazza Isten teremtményeit. Dühében Ádám felé rúg. Ám megnyílik az ég, s az úr nagy fényességben, angyalai körében szól:

„Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,
Midőn látod, kegyembe veszlek újra.”

Az úr megkérdezi Ádámot, mi bántja olyan nagyon. Ádám a sötét álomképeire hivatkozik; a bizonytalan jövő aggasztja: „Megy-é előbbre majdan fajzatom...” Az úr igyekszik megnyugtatni Ádámon

„Karod erős, szíved emelkedett
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szüntelenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkülete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztül
Költészetté fog és dallá szürődni.”

Az úr Luciferről sem feledkezik meg

„Te, Lucifer, meg, egy gyürű te is
Mindenségemben - működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár - az mit se tesz -
Egy percre az embert, majd visszatér.
De bűnhődésed végtelen leend
Szüntelen látva, hogy mit rontni vágyol,
Szép és nemesnek új csírája lesz.”

Az angyalok kara szól: az ember szabadon választhat bűn és erény között, tudva, hogy mögötte pajzsként áll Isten kegyelme. Cselekedjen bátran akkor is, ha a tömeg nem érti meg, ha hálátlan is lesz, mert önbecsülését csak az nyeri el, ki nagyot tesz. Az angyalok karának szavát Éva is érti, és már Ádám is bizakodóbb, csak a véget tudná feledni. A tragédia végszavát az úr mondja ki: „Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!”

 

 

Stendhal
/1783-1842/

 

A Stendhal név csak egy az író, Henry Beyle 171 álneve közül, de ezen a néven vált világszerte ismertté. Stendhal egy német város, a művészettörténész Winckelmann szülőhelye. Jómódú királyhű polgárcsalád gyermeke, őt azonban már gyermekkori lázongásai szembefordították családja nézeteivel, és a jakobinusokhoz vonzódott. Édesanyját korán elvesztette, apját gyűlölte. Igazi nevelője anyai nagyapja volt, egy volt orvostanár, a felvilágosodás harcosa, Voltaire barátja.
16 évesen rokoni segítséggel Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett. Részt vett az olaszországi győztes hadjáratban, a milánói bevonulás élete legnagyobb élménye volt. A császárt oroszországi hadjáratába is elkísérte. Irodalmi pályafutását Napóleon bukása után kezdte meg. Eleinte főleg fordításai, átdolgozásai és útirajzai jelentek meg. 1821-ig Milánóban élt, apja halála után tért vissza Párizsba. A Bourbonok bukása után diplomáciai szolgálatba lépett. Konzulként képviselte Lajos Fülöp Franciaországát Triesztben, majd a pápai államban, Civitavecchiában.
Kívánsága szerint sírjára olaszul vésték rá a nevét „Arrigo Beyle, Milanese”, és utána a maga fogalmazta sírfeliratot „Visse, scrisse, am” - éltem, írtam, szerettem. Ez jellemezte legjobban egész életét és művészetét. Mindennél jobban tisztelte a szenvedélyeket, művészetét sosem választotta el az élettől. Eszménye az érző, gondolkodó ember, de a felvilágosodás embere, aki még érzelmeit is a rációnak rendeli alá.
Stendhalt az utókor a francia realizmus egyik jelentős képviselőjének tartja, saját korában az író a korszak esztétikai vitáiban mindig a romantika mellett foglalt állást. Stendhal magát romantikusnak tartotta, de nem kedvelte Hugót és általában a „romantikusokat”. Romantikán persze mást értettettek saját korszakukban, mint az utókor irodalomtudománya. 1825-ben írt Racine és Shakespeare című tanulmányában azt fejtette ki, hogy a romantikus író az, aki saját korának szellemében ír, és nem a régi korok szabályihoz, ízléséhez igazodik. Így foglalja ezt össze a már emutett művében:
„A romanticizmus annak művészete, hogy a népeknek olyan irodalmi műveket adjunk, amelyek szokásaik és hiedelmeik mai állapotában a lehető legtöbb élvezetet tudják nyújtani nekik.
A klasszicizmus ezzel szemben olyan irodalmat ad nekik, mely a lehető legtöbb gyönyörűséget nyújtotta dédapáiknak.”
Életében alig olvasták a műveit, művészetét nem méltányolták, bár Goethe elismerően nyilatkozott róla. Maga az író is azt jósolta, hogy műveit majd csak a századvége felé, 1880 körül fogják olvasni. Jóslata szinte évre pontosan bevált, ez idő tájt még csak önéletrajzi fogantatású műveit ismerték el.
Igazán népszerűvé azonban csak a II. világháború után válnak művei.

 

Művei:

1817 - Séták Itáliában /útleírások/

1817 - Haydn, Mozart és Métastasse élete /életrajz/

1822 - A szerelemről /esszé/

1823-1825 - Racine és Shakespeare /tanulmány/

1824 - Rossini élete /életrajz/

1827 - Armance

1830 - Vörös és fekete

1835 - Vörös és fehér /Csak 1894-ben adják ki. 1907-ben ez az első magyarul megjelent Stendhal-mű./

1839 - Pármai kolostor

 

 

Vörös és fekete /1830/

 

Egy francia kisvárosban, Verriéres-ben él az ifjú és nagyra törő terveket dédelgető Julien Sorel. A fiú a helyi ács fia, kiváló memóriával megáldott, becsvágyó parasztfiú, akit előbb egy öreg sebész, majd a kisváros plébánosa, Chélan abbé gyámolít. A város nevetségesen kisszerű polgármestere megfogadja Chélan abbé tanácsát, és úgy dönt, felveszi Julient a fiai mellé nevelőnek, hogy ezzel is bosszantsa riválisát, a liberális polgárt, Valenod-ot. A polgármester, hogy megszerezze a fiút, beszél Julien apjával. Az ács a lehető legtöbbet szeretné kicsikarni a fiáért, mert nem tudja mire vélni, hogy miért pont az ő fia kell a polgármesternek. Az apa kapzsiságát pedig de Rénal úr úgy veszi, hogy Valenod máris megkörnyékezte a családot, ezért hajlandó eleget tenni az apa feltételeinek. Így Julien évi négyszáz frankot és egy rend ruhát kap szolgálataiért.
Az apa úgy tesz, mintha szívességet tenne, hogy elengedi a fiát, pedig valójában örül, hogy megszabadul „semmirekellő” fiától, akinek semmi hasznát nem veszi, hiszen egész nap csak a könyveket bújja.
Julien paraszti származása, megaláztatásai, amelyeket otthon el kellett viselnie, gőgössé tették. Egyetlen vágya volt, hogy előbbre jusson, és sokra vigye. Rajongott Napóleonért, kedvenc olvasmánya a Szent Ilona-i emlék c. könyv volt. A kitöréshez a hozzá hasonló fiatalok előtt két út állt, a papi és a katonai pálya, de Napóleon bukása után csak az első látszott járhatónak. Julien örült, hogy elszabadulhat a szülői házból, távol lesz gyűlölt apjától és durva bátyjaitól, akik oly mélyen megvetették, és nem egyszer bántalmazták.
A polgármester házában először de Rénalnéval találkozik, aki tart az új nevelőtől, attól tart, hogy egy durva paraszt fog ezentúl fiai és közé állni, aki bizonyára bántani is fogja a gyermekeit. Véleménye azonban azonnal megváltozik, amikor először megpillantja a törékeny, szinte lányos ifjút. Az új nevelő már az első vacsorán elbűvöli az egész családot kiváló latintudásával, egy hónap elteltével a polgármester is úgy gondolja, jól döntött, amikor felvette a fiút. A polgármesternét egyre jobban elbűvöli a fiú, lenyűgözi, ahogy a szegénységét viseli, csodálja tudását és büszkeségét, de amikor megtudja, hogy a fiú visszautasította a komornája szerelmét, ő maga is megdöbben, hogy ez milyen boldogságot jelent neki.
A család nyárra a vidéki Vergybe költözik, és csatlakozik hozzájuk a polgármesterné egyik nőrokona, akivel együtt nevelkedett a zárdában, Dervillené. Julien szinte gyermeknek érezte magát falun, és a lepkéket éppoly fesztelen örömmel kergette, mint tanítványai. Itt végre távol volt Verriéres-től, amit szinte elviselhetetlenné tett számára irigy fivérei és zsarnok apjának a jelenléte. Most, hogy távol volt a várostól és minden keserű emléktől, most fordult vele először elő, hogy nem látott a környezetében ellenséget. Ahogy melegedett az idő, és esténként egyre több időt töltöttek a tornácon, egyik este véletlenül hozzáért a polgármesterné kezéhez, aki azonnal visszarántotta a kezét. Julien elhatározta, hogy mindenáron el kell érnie azt, hogy megérinthesse az asszonyt. Tervét már másnap este sikerül végrehajtania. Julien a boldogságtól szinte aludni sem bírt, csak későn ment le a családhoz, és az asztalnál ott találta a polgármestert is, aki meglátogatta a családját. De Rénal úr gorombán kéri számon a fiútól, hogy egész délelőtt miért hanyagolta el a fiúkat. Julient mélyen feldühítette a polgármester gorombasága. De Rénalné, akit szinte beteggé tett a férje viselkedése, hogy enyhítsen rajta, sétára hívta az ifjút. A polgármesterné elmondta a fiúnak, hogy a polgármester azért látogatta meg őket, mert minden évben jelen van, amikor újratömik a szalmazsákokat. Julien, amikor ezt megtudja, kétségbeesve kéri az asszonyt, hogy mentse meg, és lopjon ki a szalmazsákjából egy fekete papírdobozt, amely egy arcképet, Napóleon képét rejti magában, és adja át neki anélkül, hogy megnézné. De Rénalné a féltékenység kínjától gyötrődik, hiszen azt hiszi, Julien a kedvese fényképét rejtegeti; megteszi, amit a fiú kér. Ahogy Julien visszakapja a dobozt, azonnal elégeti, anélkül, hogy felfedné az asszony előtt, mi van benne.
Délután a polgármester a szobájában keresi fel Julient. A fiú olyan gőgösen beszél vele, hogy a polgármester azt hiszi, a Julien visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Valenod-tól, és ez teszi őt ilyen magabiztossá, így, hogy megtartsa, felemeli a bérét ötven frankkal. Julient felháborítja a polgármester viselkedése, hogy azt hiszi, a pénzzel minden megvehető. Elhatározza, hogy bosszút áll rajta, elcsábítja a feleségét, semmivel nem tehetné jobban csúffá, minthogy a férj jelenlétében szorítja magához az asszony kezét. Amikor este a kertben a polgármester politizálni kezdett, Julien elérte, amire vágyott, férje jelenlétében megcsókolta az asszony kezét.
Julien másnap három napra elutazott, régi barátját, Fouqué fakereskedőt látogatta meg, aki felajánlotta neki, hogy társuljanak. Juliennek döntenie kell: vagy a középszerűséget és a jómódot választja, vagy kitart álmai és nagyra törő tervei mellett. Julien végül visszautasítja barátja nagylelkű ajánlatát arra hivatkozva, hogy az oltári szent szolgálatra való hivatása nem engedi elfogadni a felkínált lehetőséget.
A de Rénal család meg van győződve, hogy szabadsága alatt Julien Valenod-val tárgyalt, és el fog tőlük menni. Az asszony zaklatottan várta vissza a férfit, és ő, aki eddig nem adott sokat az öltözködésre, a három napban az egyedüli szórakozása az volt, hogy átalakította ruhatárát, és Julient a legújabb párizsi divat szerint készült öltözetben fogadta. A férfi távozásától tartva aggódva kérdezte, hogy képes lenne-e elhagyni a növendékeit. Julien arra hivatkozik, hogy a miatt a szenvedélyes szerelem miatt, ami az asszonyhoz fűzi, mindenképp távoznia kell tőlük, hiszen ez nagy vétek egy fiatal papnál. De Rénalné ezt a vallomást követően odaadóan simult Julienhez, és boldogan tért a szobájába, bár azt elhatározta, hogy sohasem enged a férfinak, ezután sem fog változni semmi, barátok lesznek. Julienre ólomsúllyal nehezedett a nőhódító szerepe, tartani akarta magát az elhatározásához, hogy elcsábítja az asszonyt. Minden bátorságát összeszedve közölte az asszonnyal, hogy éjjel kettőkor felkeresi a szobájában. Az asszony az arcátlan nyilatkozatra őszinte felháborodással válaszolt. Julient lehangolta a szinte minden kilátás nélkül való helyzet, rosszkedve és szégyenérzete miatt aludni sem bírt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy tartani tudja magát elhatározásához, és két órakor bemenjen az asszony szobájába. Julien a rémült asszony lába elé esett, és az asszony kemény szavaira könnyekkel felelt.
„Néhány órával utóbb, mikor Julien kilépett de Rénalné szobájából, a regények nyelvén szólva, el lehet mondani, hogy nem volt már több óhajtani valója. Tényleg, a szerelemnek, mit a csábító bájak reá tettek, oly győzelmet köszönhetett, mit a maga ügyetlen mesterkedésével sohasem ért volna el.”
Az asszony érzelmei magával ragadták Julient, szinte el is felejtkezett arról, hogy szerepet játszik, és be kellett vallania magának, hogy fülig szerelmes az asszonyba. Mathildé pedig arról ábrándozott, hogy mennyire másképp alakult volna az élete, ha egy Julienhez hasonló embernek lehetett volna a felesége.
Szeptember 3-án, este tíz órakor egy csendőr verte fel a kisváros csendjét, és hírül hozta a király érkeztét. Verriéres felbolydult, a látogatásig alig volt hátra pár nap, a prefektus fölszólította a várost, hogy a legnagyobb pompával állítsanak ki egy díszőrséget De Rénalné elintézte, hogy a díszőrségnek Julien is a tagja legyen, mellyel kivívta a kisváros ellenszenvét Chélan abbé kívánságára Julien az egyházi szertartáson is részt vett, személyesen látja a királyt és de la Mole márkit, Franciaország egyik leghatalmasabb urát, a király bizalmasát.
A király látogatása után egy pár nappal a polgármesterné kisebbik gyermeke, Stanislav-Xavier beteg lett, mellyel édesanyját a kétségbeesésébe taszította. Úgy érezte, ez a méltó büntetése hűtlenségéért, és könyörögve kérte Julient, hagyja el a házat, hiszen így megöli a fiát. Az asszony egy éjszaka, amikor a gyermek állapota válságosnak látszott, közel volt hozzá, hogy mindent bevalljon férjének, és a lába elé vetette magát. Szerencsére azonban a polgármesternek ez a mozdulat a terhére volt, és felesége zaklatott szavait az asszony agyrémének tartotta. Stanislav állapota végül jobbra fordult, de az asszony most már tisztában volt vétkével, a lelkifurdalása örökre megmaradt, kapcsolatuk megváltozott.
„Boldogságuk ettől fogva valami magasabb rendű lett; a láng, mely őket égette, tüzesebbé vált. Őrülettel teljes rohamaik voltak. Idegen szem előtt boldogságuk még megnagyobbodottnak látszott. Immár nem lelték föl azt a gyönyörű derűt, a felhő nélkül való üdvösséget, a könnyű boldogságot, mint szerelmük első időszakában, amikor de Rénalnénak nem volt más félelme, minthogy Julien nem szereti eléggé. Boldogságuk néha a bűn arculatát mutatta.”
De Rénal úr névtelen levelet kapott, melyben közölték vele, hogy felesége bűnös viszonyt folytat a nevelővel. Az írás felzaklatta a polgármestert, tanácstalan volt, nem tudta, hogy mit tegyen. Félt a botránytól, ezért nem merte párbajra hívni a férfit, inkább reménykedett a felesége hűségében. A szerelem azonban találékonnyá tette az asszonyt, Juliennel Valenod stílusában íratott egy névtelen levelet, és felháborodottan maga vitte az urához, és követelte, hogy a férje azonnal bocsássa el a nevelőt. Az asszony csatát nyert, férje meg volt győződve, hogy az egész mögött a visszautasított szobalány és az irigy Valenod ármánykodása áll.
Julien azonban mégis elhagyta a házat, és Chélan abbé közbenjárására Besangonba, a papi szemináriumba ment.
Mielőtt belépne a szemináriumba, betéved egy kávéházba, ahol a szép pénztárosnő, Amanda Binet miatt majdnem párbajba keveredett. A papi szemináriumban először egyedül érzi magát, társai nehezen fogadták be.
Egy nap látogatója érkezett. A régi barát, Fouqué volt az, aki hosszú idő után bejutott hozzá. Tőle tudja meg Julien, hogy távozása után a polgármesternéből nagyon ájtatos asszony lett, Besangonba és Dijonba jár gyónni. Julien viselkedése megváltozott. Bár úgy gondolta, eddig minden lépését megfontolta és okosan járt el, rá kellett jönnie, hogy rengeteg ballépést követett el. Társai közül hamar kitűnt szellemi fölényével, de gőgösnek tartották, és mikor Julien kezdte el a társaságukat keresni, már ők fordultak el tőle. Megtalálták nála azt a kártyát, melyet a kávéházban Amanda Binet adott neki, és csak nagy nehezen tudja kimagyarázni magát szorult helyzetéből.
A város a körmenetre készült, Julien Chas abbénak segített a templom díszítésében, akit elbűvölt a fiú ügyessége. A templomban meglátta de Rénalnét, Dervillené kíséretében, amikor az asszony megpillantotta Julient, elájult.
Fouqué, Julien családjának a nevében egy szarvast és egy vadkant küldött a szemináriumnak. Az elejtett állatokat a konyha és az ebédlő közötti folyosóra tették ki.
„Ez az adomány, mert hogy Julien családját a társadalomnak abba az osztályába sorolta, melynek tisztelet jár, halálos csapást mért az ellenszenvre. Julien felsőbbségét megpecsételte a vagyontól származó szentesítéssel. Chazel és a legkiválóbb szeminaristák előzékenyen közeledtek hozzá, és majdhogy szemrehányást nem tettek neki, amiért nem figyelmeztette őket szüleinek vagyonos voltára és abba a helyzetbe juttatta őket, hogy vétkezzenek a pénzt megillető tisztelet ellen.”
Eljött a vizsgák ideje, Julien végig nagyszerűen felelt, a censorok kelletlenül látták, hogy Pirard abbé kedvence minden vizsgán vagy az első, vagy a második helyen szerepel. Az egyik censor a vizsga során azonban ügyesen csapdába csalta, hagyta, hogy a fiú profán szerzőktől idézzen, majd szemrehányásokat tett neki, amiért idejét profán tanulmányokra vesztegette. Julien így végül a 198. helyet kapta a rangsorban. Az ifjú egy ismeretlentől ötszáz frankot kapott, hogy továbbra is tanulmányozhassa a latin remekírókat. Azt gondolta, hogy a nagylelkű adomány mögött de Rénalné áll, de tévedett. Julien távozása után az asszony teljesen barátnője hatása alá került, és átadta magát a mély lelkifurdalásnak.
Pirard abbé végül is döntésre jutott, úgy döntött, távozik a szeminárium éléről, de la Mole márki titkári állást ajánlott fel neki, ám ő erről Julien javára lemondott. A márki már hallott Julien Sorelről, sőt az ötszáz frankot is ő küldte neki.
Így Julien előtt megnyílik az érvényesülés felé vezető út, és Párizs egyik legelőkelőbb és legbefolyásosabb személyiségének lett a titkára.
Mielőtt a márkihoz ment volna, Julien még visszatért Verriéres-be, hogy találkozzon de Rénalnéval. Először azonban Chélan abbét látogatta meg, aki lovat bérel számára, de azt kéri tőle, hogy feltűnés nélkül hagyja el a kisvárost. Julien nem fogadja meg az abbé tanácsát, és felkeresi a polgármesternét. Csak nagy nehezen tudja visszanyerni az asszony szerelmét, de végül sikerül neki, és egy napot tudnak együtt tölteni. Ottlétét azonban felfedezik és menekülnie kell.
Miután Párizsba ér, találkozik Pirard abbéval, és ő viszi el a de la Mole-kastélyba, ahol megismerkedik a családdal, a márkival és a márkinéval, és a két gyermekükkel, Norbert gróffal és Mathilde kisasszonnyal.
Julien előbb idegenül mozog a vágyott nagyvilági környezetben, ám ahogy megszokja a környezetét, egyre otthonosabban érzi magát benne, és a márki is - a kezdeti nehézségek után - egyre elégedettebb a munkájával.
A márki lánya először gőgösen kerüli a férfit, mert szerinte ő olykor vétett az illemszabályok ellen, Norbert gróf barátságosan közelít hozzá. Amikor Julien először lovagol és leveti magáról az állat, az ifjú gróf tapintatosan elhallgatná a kis balesetet, de Julien az ebédnél őszinte tréfával vállalja, még Mathilde is érdeklődve fordul felé. Munkájával egyre jobban kiérdemli a márki megbecsülését, és amikor a márki beteg lesz, és ki sem tud mozdulni palotájából, szokásává válik, hogy esténként magához rendelje az ifjút, hogy felolvassa az újságokat számára. A márki, hogy Julien önérzetét ne sértse meg, finoman egy rend szép ruhával ajándékozza meg, és esténként, amikor a fiatalember kék ruhájában állított be a márkihoz, sohasem esett szó üzleti ügyekről, és úgy tekintett rá, mintha egy öreg barátjának a fia lenne.
Mathilde-ot, aki a párizsi társaság ünnepelt szépsége, untatják a körülötte lebzselő fiatalurak, érdeklődése egyre inkább Julien felé fordul. Retz herceg bálján Mathilde már a fiatal titkárt tünteti ki figyelmével, de Julien a lány helyett inkább Altamira gróffal, a hazájában halálra ítélt nemessel beszélget Dantonról.
Julien túl gőgösnek tartja a leányt, kerüli a társaságát, amellyel Mathilde-nak nem kis szenvedést okoz. Egy hétköznap, április 30-án Mathilde gyászruhát viselve jelent meg az ebédnél, és Julien csodálkozva kérdezte asztalszomszédját, hogy kit gyászol a kisasszony, hiszen a család többi tagja nem viselt fekete ruhát. Megtudja, hogy Mathilde 1574. április 30-a tiszteletére viseli ezt a ruhát, ezen a napon végezték ki a Gréve téren de la Mole Boniface-ot, századának legszemrevalóbb fiatal nemesét, és egy barátját Az ifjú de la Mole bálványozott szerelmese volt Navarrai Margit királynénak, és Mathilde kisasszony teljes neve Mathilde-Margit. A családi legendáriumból Margitot leginkább az hatotta meg, hogy Navarrai Margit királynő miután a kivégzést végignézte a Gréve tér egyik kis házából, volt mersze a hóhértól elkérni kedvese fejét, és másnap kocsiján maga vitte eltemetni egy kápolnába. Mathilde kisasszony megveti fivérét, akit ez a régi história egyáltalán nem hat meg, és a kivégzés napjának emlékére nem ölt gyászruhát. Julien, miután ezt megtudja, viselkedése megváltozik a lánnyal szemben, már nem tekint rá oly ridegen, és többször hosszas beszédbe elegyednek.
„Lassanként e beszélgetések, melyeket e fiatal leánnyal folytatott, akinek föllépése oly méltóságos, de egyszersmind oly keresetlen volt, mind érdekesebbekké váltak. Julien feledte a lázadó plebejus szomorú szerepét Tanultnak, sőt értelmesnek találta Mathilde-ot Azok a vélemények, melyeket a kertben hallott tőle, mások voltak, mint amilyenekről a szalonban tett vallomást. Néha valami oly lelkesedés és oly nyíltság volt benne, amely tökéletes ellentétben állt rendszerint oly fennhéjázó és oly fagyos viselkedésével.”
Julien óvatosságra intette magát, hogy ne túlozza el maga előtt e különös barátságot, a lány meghódítását most is hadjáratnak tekintette. A mindenhol ellenséget gyanító ifjú a lány közeledésében is attól tart, hogy csúfot űznek belőle, ezért úgy dönt, pár napra elutazik. Miután búcsút vesz a lánytól, az inas levelet hoz a kisasszonytól: „Elutazása szólásra kényszerít.. Nem bírnám ki, hogy ne lássam többé...”
A lány levele óriási örömöt és elégtételt jelent neki, hiszen a lányt az egyik legelőkelőbb ifjúnak, de Croisenois márkinak szánja a családja. Mikor a márkinak bejelenti, hogy mégsem utazik el, a márki örömmel fogadja döntését, hiszen mint mondta, szereti, ha Julien a közelében van. Julient e mondás feszélyezte, hogy míg ő a márki teljes bizalmát élvezi, elcsábítja a lányát, esetleg lehetetlenné teszi közelgő házasságát. Arra gondol, hogy mégiscsak elutazik, de az erénynek ez a hirtelen föllobbanása nem tartott sokáig. Újabb levelet kap a lánytól, amelyben arra kéri, éjjel egykor legyen a kertben, és a kertész létráján másszon fel a szobájába. Julien arra gyanakszik, hogy összeesküvést szőnek ellene, ezért a legnagyobb elővigyázatossággal készül az estére. Mathilde a szeretője lesz. Szakítások és izzó hangulatú vetélkedés jellemzi titkolt kapcsolatukat. Mathilde érzelmei szinte napról napra változnak, egyik nap urának és parancsolójának ismeri el a fiút, másnap durván eltaszítja magától a teljes kétségbeesésbe taszítva ezzel Julient.
A márki magával viszi titkárát egy titkos megbeszélésre, ahol a fiúnak jegyzeteket kell készítenie, majd miután bemagolta a leírtakat, az információkat egy fontos személyiséghez kell eljuttatnia Strasbourgba. Küldetését sikerrel teljesíti, bár már útjának első állomásán rátámadnak, hogy megszerezzék az információkat, de csellel sikerül túljárnia üldözői eszén. Útja során ismerkedik meg Korasoff herceggel, akinek név nélkül elpanaszolja szerelmi bánatát, aki azt tanácsolja neki, hogy udvaroljon egy másik nőnek. Julien erre a célra de Fervaquesnét szemeli ki, és reméli, hogy ezzel eléri a célját, és féltékennyé teheti Mathilde-ot. Korasoff hercegtől ötvenhárom előre megírt sorszámozott levelet kapott, amit sorrendben kellett elküldenie a tábornagynénak, a herceg pontos utasításainak megfelelően. A terve sikerült, a lány bevallja Juliennek az iránta érzett szerelmét Mathilde életében először érzi, hogy szerelmes, az idő, mely számára eddig csigalassúsággal haladt, most repül. Kiderül, hogy teherbe esett, és örvendve tudatta ezt Juliennel, hiszen így a fiú most már biztos lehet szerelmében. Mathilde, mivel közeledik kitűzött esküvőjének a napja de Croisenois márkival, egy levélben mindent felfed apja előtt. A márki először mélységesen felháborodik, majd elhatározza, hogy méltóvá teszi az alacsony származású fiút az arisztokrata családhoz, és nemesi névvel felruházva huszárhadnaggyá nevezi ki Julient. A gyermeket váró Mathilde sürgeti az esküvőt, ám megérkezik a vallásba menekült de Rénalné levele, amely karrierista csábítónak festi le a felkapaszkodott fiút Julien Verrieres-be utazik, s kétszer rálő az asszonyra.
Börtönbe kerül, és tisztában van azzal, hogy halaira ítélik. Tettét nem tagadja, mindent elismer. Boldoggá teszi, amikor megtudja, hogy de Rénalné nem halt meg, sérülése nem súlyos, és hamarosan teljesen meggyógyul. A börtönben jön rá, hogy az egyetlen igazi szerelme de Rénalné volt, és Mathilde nem jelentett neki semmit. A börtönből levelet ír a lánynak, amelyben arra kéri, hogy egy év múlva menjen nőül a márkihoz és felejtse el őt. A fájdalomtól összetört Fouqué is felkeresi a börtönben, aki kész arra, hogy mindenét pénzzé tegye, és megvesztegeti az őrt, hogy megmentse barátját. Egy nap Mathilde toppan a cellájába egyszerű parasztruhában. Számára Julien tette csak nemes bosszú volt. Mathilde mindent megtesz, hogy megmentse kedvesét, de Frilar abbénak egy püspökséget ígér, -és ehhez még de Fervaquesné segítségét is igénybe veszi. De Rénalné a tárgyalás előtt minden esküdtnek levelet ír, amelyben arra kéri őket, hogy mentsék fel Julient. A tárgyalás napján színültig megtelt a terem, Julient általános rokonszenv övezte. Julien, amikor szót kap, semmit nem tagad, beszéde valóságos vádbeszéd a társadalom ellen, hiszen ő a legnagyobb bűnt követte el, amit lehet, a gazdag emberek társaságába vegyült. Az esküdtszék halálra ítéli, a siralomházban az ügyvéd és Mathilde is hasztalanul kéri, hogy fellebezzen az ítélet ellen. Julien csak de Rénalnét szeretné látni, és kívánsága teljesül, az asszony meglátogatja. Julien úgy egyezik bele, hogy fellebbez az ítélet ellen, hogy az asszony ígéretet tesz, hogy mindennap meglátogatja őt a börtönben. De Rénal úr azonban tudomást szerez felesége látogatásairól, és hazaviszi az asszonyt. Julienen a halálfélelem egy pap látogatása után lesz úrrá, de még a börtönben sem lelhet nyugalmat, el kell viselnie pénzéhes apja látogatását De Rénalné azonban újra visszatér hozzá, és az asszony azt is el tudja intézni, hogy naponta kétszer meglátogathassa Julient, ezzel az őrületig fokozza Mathilde féltékenységét, aki egynél több látogatást semmi áron nem tud kieszközölni magának. De Rénalné azt tervezi, hogy személyesen megy el a királyhoz, és kegyelmet kér tőle Julien számára, ám ezt a fiú megtiltja neki.
Julien egy szép napsütéses napon tudja meg, hogy meg kell halnia, nyugodtan várja a véget, utolsó pillanataiban a Rénalnéval töltött boldog percekre gondolt Julien még halála előtt megeskette a polgármesternét, hogy életét semmilyen módon nem rövidíti meg, és gondját viseli Mathilde születendő gyermekének. Julien rendelkezésének megfelelően Fouqué megvásárolta hóhértól barátja holttestét, hogy eltemethesse. Mathilde felkeresi Fouquét, és hasonlóan Navarrai Margithoz, egy kis márványasztalra helyezi kedvese levágott fejét, és megcsókolja. Mathilde egész a sírig követte kedvesét, és az istentisztelet végével több ezer ötfrankost szóratott a nép közé. Miután Fouquéval magára maradt, egyedül akarta kedvese fejét eltemetni. De Rénalné megtartotta Juliennek tett ígéretét, semmilyen módon nem rövidítette meg saját életét, azonban Julien kivégzése után három nappal, gyermekeit átkarolva meghalt.

 

 

Honoré de Balzac
/1799-1850/

 

Apja eredeti nevén Balssa, hadsereg-élelmező tisztviselő volt, a család paraszti eredetű a „de” nemesi szócskát a családi név elé az író apja ragasztotta önkényesen. Tanulmányait az oratoriánusok vendome-i kollégiumában kezdte, majd jogi tanulmányokat folytatott. Egy rövid ideig egy ügyvédi irodában volt ügyvédbojtár, de közben a Sorbonne irodalomtörténeti előadásait is látogatta. Első regényeit még 1922-ben Lord R'Hoone, Horace de Saint Aubin, Saint-Alme álneveken jelentette meg.
26 évesen merész üzleti vállalkozásokba kezdett, nyomdát vásárolt, könyveket adott ki, de a vállalkozása csődbe jutott, és szinte egész életére eladósodott. Ebben az időben egy idősebb asszony, Madame de Berny támogatta. Több sikertelen munkája után 1829-ben adta ki A huhogók című történelmi témájú regényét, és A házasság fiziológiája című munkáját. /A huhogók című művét a 1980-as évek végén filmre vitték Sophie Marceau-val a főszerepben./ Ezzel a két könyvével nagy sikert aratott, a párizsi társaság közkedvelt alakja lett, több újság munkatársának kérte föl, sorra publikálta műveit.
1833-ban ismerkedett meg egy lengyel nagybirtokos feleségével, Hanska grófnéval, aki élete nagy szerelme lett. 1836-ban megvásárolta a Chronique de Paris c. lapot, de hamarosan megvált tőle. Sokat utazott, járt Ausztriában, Svájcban, Itáliában, nagyvilági életet élt, s eközben fáradhatatlanul gyakran napi tizenkét-tizenhat órát dolgozott.
Már ifjúkorában kísérletezett a drámaírással, 1840-ben mutatták be Vautrin című drámáját. A darab megbukott, és a rendőrség is betiltotta. Ugyanebben az évben Révié Parisienne címen rövid életű folyóiratot alapított.
1834-ben a Goriot apó írása közben merült fel benne a terv, hogy egyetlen, ciklusokra és regényekre, elbeszélésekre osztott hatalmas műben foglalja össze a kor társadalmát és annak erkölcseit, beiktatva néhány sikerült régi művét. Műveit az alakok visszatérésével, ismétlődésével hatalmas, egymással összefüggő regényciklussá rendezi. E cél érdekében néhány korábbi művében egy-két hősének a nevét is megváltoztatta. 1841-ben választotta regényciklusának az Emberi színjáték gyűjtőcímet. A cím Dante Isteni színjátékára utal. Balzac alkotása több mint 90 kisebb-nagyobb műből áll. 1842-ben jelentek meg először összegyűjtve és csoportosítva az Emberi színjáték addig elkészült darabjai. Balzac még további 50 regény megírását tervezte.
Nagyszabású munkája közben több utazást tett Oroszországban, Németországban. 1841-ben meghalt Hanska gróf, Balzac megkérte az özvegy kezét, házasságukra azonban csak később került sor.
A forradalom híre Párizsban érte, nemzetgyűlési képviselőként lépett fel, de megbukott. 1850-ben már súlyos betegen Bergyicsevben nőül vette a grófnét.
Májusban tért vissza a francia fővárosba, egészségi állapota romlott, hashártyagyulladást kapott és augusztusban meghalt. Sírja fölött Victor Hugo mondott beszédet: „Roppant küzdelmet vívott a modem társadalommal. Ábrándokat tépett szét, reményeket oszlatott el, álarcokat szakított le.”

 

Főbb művei:

1822 - Birague örökösnője

1822 - Az ardennes-i vikárius

1829 - A huhogók

1829 - A házasság filológiája

1831 - A szamárbőr

1833 - A vidéki orvos

1834 - Goriot apó

1837-1843 - Elveszett illúziók

1837 - César Birotteau nagysága és hanyatlása!

1838 - A falusi plébános

1839-1847 - Kurtizánok tündöklése és bukása

1841 - A kalandor

1846 - Betti néni

1847 - Pons bácsi

Az Emberi színjátékba nem illeszkedő művei közül a legfontosabb:

1832-1837 - Pajzán históriák

 

 

Goriot apó /1834/

 

A történet Vauqerné penziójában játszódik. „Vaugerné, leánynevén de Conflans, idős asszonyság, negyven éve tart fenn polgári penziót Párizsban, a Diáknegyed és a Saint-Marceau negyed közt húzódó Neuve-Sainte-Genevive utcában.”
A regénybeli történet 1819-ben kezdődik, egyik színhelye a Vauquer-ház. Egy polgári penzió Párizs egyik külkerületében „férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek”. A Vauquer-ház a korabeli Párizs társadalmi keresztmetszetét mutatja be.
A penzió a főváros egyik külső városrészében található, „...ahol állandóan hullófélben van a vakolat, és patakokban folyik a szennyvíz”. Aki erre jár, kedvét veszti itt. „Egy kocsi robogása errefelé esemény, a házak mogorvák, a falak börtönre emlékeztetnek.”
Az öreg tésztagyáros, akit egykoron Goriot úrnak hívtak, a történet kezdete előtt hat évvel, 1813-ban költözött a penzióba, akkor még a legszebb szobát bérelte, és évi 1200 frankot fizetett. Akkoriban még Vauquerné is ámulva nézte pazar ruhatárát, míves tárgyait, és esténként gyakran elképzelte, hogy eldobja az özvegyi fátylat, és mint Goriot-né születik újjá. Jobban megválogatta a penzió lakóit is, és minden beköltözőnek büszkén hangoztatta, hogy Párizs egyik legmegbecsültebb nagyiparosa az ő házának a lakója. Ez idő tájt költözött a házba l'Ambermesnil grófnő is, aki megígérte a tulajdonosnőnek, hogy megszerzi számára a tésztagyárost. A grófnő meg is tett mindent, hogy a férfi közelébe férkőzzön, csak éppen nem Vauquernének, hanem saját magának akarta a férfit megkaparintani. Goriot úr azonban visszautasította a grófnőt, aki a történtek után azonnal elhagyta a penziót, hathavi kifizetetlen számlát hagyva maga után. Vauquerné miután belátta, hogy minden fáradozása hiábavaló volt, az őt ért bajokért kizárólag a tésztagyárost okolta. Mindent megtett, hogy apró bosszúságokat okozzon a férfinak, és minden lakót megpróbált ellene hangolni. Ahogy a férfi anyagi helyzete egyre romlott, úgy nőtt iránta a tulajdonosnő ellenszenve. Ahogy teltek az évek, úgy költözött egyre rosszabb és rosszabb szobába, s most az egyik leghitványabb odú lakója havi 45 frankért, és már mindenki csak egyszerűen Goriot apónak hívtak, és legtöbbször csak a penzió lakói gonosz tréfáinak volt a céltáblája. Az öregurat időnként két csinos és drága ruhákat viselő dáma látogatta, akikről mindenki azt hitte, hogy kurtizánok, az öreg pedig egy vén kéjenc. Senki sem hitte el, amikor az állította, hogy a két ifjú hölgy a lányai.
A regénynek 35 szereplője van, ezek közül csak néhány kap fontos szerepet. A regény története egy penzióból indul, a főbb szereplői a penzió lakói, akiknek sorsa összekapcsolódik különböző külső szereplőkkel. A központi hősök részletesebb bemutatásával előkészített cselekmény egyszerre több szálon indul el.
Rastignac, a joghallgató diák a nyári szünet után tér vissza Párizsba. Az otthoni szűkölködés hatása nem múlt el nyom nélkül. A történet elején Eugéne Rastignacot, mint egy szegény kispénzű diákot ismerjük meg, aki a penzió egyik legrosszabb, legszegényesebb szobáját lakja.
„Angouléme környékéről jött Párizsba jogot hallgatni, és népes családja a legsúlyosabb nélkülözéseket vállalta, hogy évi ezerkétszáz frankot küldhessen neki. Eugéne de Rastignac - ez volt a neve - az a fajta ifjú volt, akit a balsors munkára szoktat, aki serdülőkorától kezdve tisztában van vele, minő reményeket fűznek hozzá a szülei, és szép jövőjét azzal alapozza meg, hogy máris kiszámítja, mire viheti tanulással, tanulmányait pedig eleve hozzászabja előre látható társadalmi mozgalmakhoz, hogy az elsők közt aknázhassa ki a lehetőségeket. Az ő érdekes megfigyelései és a párizsi szalonokban való ügyes helyezkedése nélkül történetünk híjával volna a valóság színeinek, hiszen e színeket kétségkívül e fiatalember mozgékony szellemének köszönhette, és vágyának, hogy behatoljon egy szörnyű helyzet rejtélyeibe, amelyet okozói éppoly gondosan titkoltak, mint szenvedő alanya.”
Egyetlen célja a mindenáron való érvényesülés. Észrevette, hogy mekkora befolyásuk van a nőknek a társadalmi életre, ezért gazdag női pártfogóra akar szert tenni.
Távoli rokona az egyik legünnepeltebb párizsi szépasszony, Beauséant vikomtné segítségével bejut a legfelsőbb körökbe. Megdöbbenve tapasztalja, hogy az az általános és elfogadott, ha a férjes hölgyeknek szeretőjük van, aki azonban egy előnyösebb kapcsolatért bármikor otthagyhatja az asszonyt.
Rastignac egyik lakótársa, Vautrin a penzió talán legérdekesebb lakója. Már a mű elején előrevetíti a végkifejletet.
„Ez az ember tudta vagy gyanította a környezetében élők ügyeit, viszont az ő gondolataiba és foglalatosságaiba senki be nem láthatott. Noha látszólagos vidámságát, állandó szíveskedését és nyájasságát válaszfalként állította önmaga és a többiek közé, mégis nemegyszer elárulta, hogy jellemének félelmetes mélységei vannak. Gyakran tett Juvenalishoz méltó epés megjegyzéseket, szívesen gúnyolta a törvényeket, ostorozta az úri társaságot, azzal vádolta, hogy önmagának ellentmond. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy haragban van a társadalommal, s hogy élete mélyén gondosan eltemetett titok lappang.”
A penzióban lakik még a három férfin és a penzió tulajdonosnőjén kívül Couterné, egy hadbiztos özvegye, egy ifjú hölggyel, Victorine Taillefer kisasszonnyal, akiről dúsgazdag édesapja nem hajlandó tudomást venni, nem ismeri el gyermekének. Az apja minden vagyonát fiára akarja hagyni, a gyengéd szívű lányról szinte tudomást sem vesz, évente csak egy kisebb összeget juttat neki. A második emeleten Vautrin mellett Poiret, egy idősebb úr lakik. A harmadik emeleten az egyik legnyomorúságosabb szobában él Goriot apó mellett Michonneau kisasszony, egy hajdan talán jobb napokat látott vénlány, aki magán viseli egykori kicsapongásainak minden nyomát.
Rastignac unokanővére bálján találkozik Anastasie de Restaund grófnéval, akiről megdöbbenve tudja meg, hogy nem más, mint Goriot apó idősebb lánya. Amikor Eugéne egy látogatásakor a grófnénál megemlíti, hogy egy penzióban lakik Goriot apóval, többet nem fogadják. A vikomtnétól azt is megtudja, hogy az öregúr másik lánya egy német bankárhoz, Nuncingen báróhoz ment feleségül, és minden vágya az, hogy befogadja őt a jobb társaság. Az asszony szavaiból az is kiderül, hogy a két lány, miután apjuktól hatalmas hozományt kaptak, mindketten eltűrték, hogy férjeik megtiltsák nekik, hogy az apjukat a házukban fogadják. A két testvér szinte egymással is alig találkozik, apjukat csak akkor keresik fel, ha pénzre van szükségük, és Goriot apó, miután rajongásig imádja lányait, már mindenét pénzzé tette, hogy rajtuk segítsen. Míg apjuk nyomorog, ők fényűző életet élnek, szeretőt tartanak, adósságokat csinálnak, és mindent Goriot apó fizet. A diák megdöbbenve hallja ezeket, hiszen számára a család még szent dolog, de a vikomtnétól kemény, de hasznos leckét kap, amiket tanácsos megfogadnia, ha valamire vinni akarja Párizsban.
„- Nos, Rastignac úr, bánjék úgy a világgal, ahogy megérdemli. Érvényesülni akar? Hozzásegítem. Fölmérheti majd a nők feneketlen romlottságát, a nyomorult, határtalan férfihiúságot. Sokat olvastam ennek a világnak a könyvéből, de voltak még számomra ismeretlen lapjai. Most már tudok mindent. Menné] hidegebben számít, annál előbbre jut. Vágjon oda kíméletlenül, akkor félni fognak öntől. Ne tekintse másnak a férfiakat és nőket közönséges postalovaknál, amelyeket otthagy az állomáson, hogy utolsót rúgjanak, s így majd eléri vágyai végcélját. Higgye el, semmire sem viszi, ha nem akad egy nőre, aki érdeklődik ön iránt. Egy nőre, aki fiatal, gazdag és elegáns. De ha igazi érzése támad, rejtse el, mint valami kincset, nehogy megsejtsék, mert akkor el van veszve.”
A vikomtné nagyszerű tervet sző, amely által Eugéne el tudja érni a célját. Delphine de Nucingen hiába gyönyörű és dúsgazdag, nem jut be az előkelő társaságba, ahová mindennél jobban vágyakozik, hiszen a férje csak egy „pénzember”. Nucingenné majd' belehal az irigységbe, hogy nővére, aki egy született arisztokrata felesége tagja annak a körnek, ahova ő csak vágyakozik. Tehát Eugéne mivel már bezárta maga mögött a Restaud-ház kapuját, azzal, hogy kiejtette Goriot apó nevét, most használja fel Nucingennét. A vikomtné majd meghívja őt az estélyére, ahol Párizs színe-java jelen lesz, és itt módja nyílik megismerkedni a bárónéval. Nucingenné örömmel fogadja a vikomtné meghívását, hiszen ezzel leghőbb kívánsága teljesülhet, bekerülhet a legfelsőbb körökbe. A vikomtnétól éppen vacsorára tért haza a penzióba, ahol a lakók újra Goriot apón köszörülték a nyelvüket, és Eugéne a lakók legnagyobb megdöbbenésére védelmébe vette az öreget Megfogadva a vikomtné tanácsát, hiszen tervei megvalósításhoz pénzre volt szüksége, öngyilkossággal fenyegetőzve pénzt zsarol ki anyjától és húgaitól, ő is felismeri, hogy viselkedése sokban hasonlít Goriot lányaiéhoz.
„Anyád összetörte az ékszereit - mondta magában -, nagynénéd bizonyára sírt, amikor eladta néhány kedves ereklyéjét. Mi jogon kárhoztatná Anastasie-t? Te a jövőd érdekéért teszed ugyanazt, amit ő a szeretőjéért tett. Melyiktek különb a másiknál?”
Vautrin is tesz egy ajánlatot a fiatalembernek, ami révén elindulhat a felemelkedés útján. A penzió egyik lakója, Victorine, a fiatal leány, akit milliomos apja kitagadott Vautrin terve az, hogy ha a diák magába bolondítja Victorine-t, akkor ő párbajban megöleti fivérét, így az apa egyedüli örököse a leány lesz. Ha a diák elveszi Victorine-t, óriási hozományhoz jut, amiből kétszázezer frank lesz az ő részesedése, így meg tudja alapozni üzleti vállalkozását az Egyesült Államokban. Rastignac meginog, pénzszűkében udvarolni kezd a lánynak, de Vautrin tervét aljasnak találja, és megpróbálja megakadályozni a párbajt. Vautrin azonnal rájön a fiú tervére, altatót kevert az italába, így az nem tudja a családot értesíteni. A párbaj megtörténik, Victorine bátyja meghal, az apa azonnal visszafogadja a lányát, magához költözteti őt Couture-néval együtt.
Közben Eugéne a vikomtné segítségével megismerkedik Nucingennével, és eléri a célját, Delphine a szeretője lesz. Goriot apóhoz is egyre közelebb kerül, az öreg örül, hogy a lánya talán megtalálja a boldogságot Eugéne mellett, és végre rendszeresen hall felőle. Eugéne mélységesen megrökönyödik, amikor először megy be az öregúr szobájába, és szembesülnie kell a legmélyebb nyomorral, azután, hogy látta Delphine-t egy vagyont érő ruhakölteményben, és megfordult Restaud grófné fényűző palotájában.
„Az ablakon nem volt függöny. A falakra ragasztott papírt több helyen levált a nedvességtől, felkunkorodott, és kilátszott alóla a füsttől megsárgult vakolat. A jó ember hitvány ágyon hevert, csak egy vékony takarója volt, meg egy vattázott lábmelegítője, Vauquerné régi ruháinak ép darabjaiból összetoldott huzattal. Az ablakkal szemközt régimódi, öblös hasú rózsafa komód, fiókjain levél- vagy virágdíszes, venyigeszerű rézfogantyúkkal, az ócska bútor tetején mosótálban vizeskancsó, mellette borotválkozáshoz való eszközök. Az ágy fejénél éjjeliszekrény állt, ajtó és márványlap nélkül, a kandallónál, amelyben tűznek nyoma sem volt, az a négyszögletes diófa asztal, amelynek keresztrúdján Goriot összelapította az ezüsttálat. Rozoga íróasztal, rajta a jó ember kalapja, barnás szalmafonatú, alacsony karosszék és két szék egészítette ki a nyomorúságos bútorzatot. Az ágy mennyezetéről, amely fönt valami rongydarabbal volt megerősítve, vörös-fehérkockás, silány szövetfüggöny lógott Bizony a legszegényebb hordár padlásszobája is jobban volt berendezve, mint az öreg Goriot szállása itt, Vauquemé házában. Dermesztő, szívszorító látvány volt ez a szoba, a legkomorabb börtönre emlékeztetett”
Szinte kettős életet él. Éjszaka a legelőkelőbb körökben fordul meg, a legnagyobb fényűzés veszi körül. Szemlélője az úri társaság életmódjának. Megdöbbenve tapasztalja a felszín alatt zajló élethalálharcokat, a két Goriot lány költekezését, azt, hogy apjuk az egyre nagyobb nyomorba süllyed, csak hogy segíthesse lányait. Nappal pedig hazatér otthonába, ami egyelőre még a penzió. Ahol szintén élethalálharcot vívnak a bennlakók, de a fennmaradásért Condureau rendőr pénzt ajánl Michonneau-nak, ha segít leleplezni egy veszedelmes bűnözőt Meggyőződése szerint a penzió egyik lakója, Vautrin nem más, mint egy hírhedt fegyenc, a „Vasfejű”, eredeti nevén, Jacques Colin, akik a börtönlakók pénzét kezeli, amíg azok a büntetésüket töltik. Egy gyógyszert ad át az asszonynak, amit ő Vautrin italába kever. A szer vértolulást idéz elő: akinek a szervezetébe jut, az egy időre magatehetetlen lesz, így meg tudják nézni, hogy a férfin rajta van-e a fegyencbélyeg, és valóban ő-e a „Vasfejű”. A terv beválik, és kiderül, hogy rendőr szimata helyesnek bizonyult, Vautrin nem mást, mint a hírhedt „Vasfejű”. Rendőrök törnek be a házba, és a mélységesen megdöbbent lakók előtt leleplezik, majd letartóztatják a bűnözőt A penzió lassan kiürül, hiszen Victorine elköltözött a nevelőnőjével, a lakók nem hajlandók együtt lakni az áruló Poiret-tel és Michonneau-val, nekik is távozniuk kell. Eugéne is bejelenti a tulajdonosnőnek, hogy Goriot apóval ő is elhagyja a házat. Hiszen az öregúr, hogy kedveskedjen a lányának, elegáns lakást rendez be Eugéne-nak, hogy nyugodtan tudjanak a fiatalok találkozni, és azt tervezik, ő is odaköltözik. A vikomtné tartja a szavát, és Delphine-t is meghívja a diákkal az egyik báljára. Mikor Eugéne elmegy hozzá, hogy elmondja neki a jó hírt, megtudja az asszonytól, hogy mindenki a nővéréről beszél, aki szintén hivatalos a vikomtné estélyére. A grófné, hogy mentse szeretőjét, aki óriási adósságokat csinált, eladta férje családjának híres ékszereit, a családi gyémántokat. Az asszonytól a diák visszatér a penzióba, ahol úgy gondolja, már az utolsó éjszakát tölti. Másnap Goriot apóval a hordárra várnak, hogy elköltöztesse őket. Goriot apóval abban állapodtak meg, hogy délután az új lakásban találkoznak. Az egyetemről azonban Eugéne még visszatért a penzióba, hogy rendezze a számláit, mert tartott tőle, hogy az öreg túlbuzgóságában még az ő számláit is rendezi. Visszatért a szobájába, és meghallotta Delphine hangját. Mivel úgy gondolta, az asszonynak előtte nem lehetnek titkai, figyelni kezdett, később túl érdekesnek találta a beszélgetést, semhogy ki ne hallgatta volna. Mivel Goriot apó úgy tudta, a diák nincs otthon, és egyedül vannak a házban, a lánya nyugodtan beszélhetett. Delphine szavaiból kiderült, hogy férje a hozományát is alig megindult vállalatokba fektette, ha most kell kiadni a felesége vagyonát, teljesen tönkremennek, és ő elveszti anyagi függetlenségét. Delphine apját is hibáztatja, hogy ilyen örvénybe került, hiszen olyan fiatal volt, amikor férjhez ment. Goriot apó teljesen kétségbeesik, amikor látja, hogy lánya milyen szerencsétlen, és hogy ő sem tud rajta segíteni, ekkor toppan be Anastasie, akit nővére jelenléte láthatóan zavarba hoz. Kiderül, hogy ő is nagy bajban van, amit múlt este Delphine mondott róla Eugéne-nak, az mind igaz. Az elmúlt időkben szeretőjének több váltóját fizette ki, de az utolsó váltót csak úgy tudta kiegyenlíteni, ha férje családi ékszereit eladta. A szeretőjét megmentette, de saját magát tönkretette. Férje mindent megtudott, rettenetes jelenetre került sor a házastársak között. A férje a külvilág előtt fenn akarja tartani a házasságuk látszatát, mindössze arra kíváncsi, a gyermekek közül ki az, akinek ő az apja. Feleségétől annyit kér, mondjon le a vagyonáról. Goriot apó mindent megtenne, hogy lányain segítsen, pedig még a teljes igazságot nem is tudja. Anastasie a gyémántok eladásából sem tudta szeretője, Maxime összes adósságát rendezni, még tizenkétezer frankkal taroznak, és a grófné könyörögve kéri az apját, hogy mentse meg a férfit, hiszen nélküle ő sem tudna élni. A két nővér összeszólalkozik, és az apjuk gyötrődve nézi, amint a két imádott lánya veszekszik. Eugéne, aki a szomszédban mindent hallott, átjavította a Vautrintől kapott csekket, és átadta a grófnőnek, amellyel az asszony kifizetheti szeretője utolsó tartozását. Goriot apó önmagát kárhoztatja lányai boldogtalansága miatt, az önvád mardossa, egyre rosszabbul lesz, miután lányai távoznak, Eugéne fekteti le. Rastignac orvostanhallgató barátja, Bianchon szerint az öregúr már menthetetlen, állapota egyre romlik. Este az Olasz Operában beszámol az apja rossz állapotáról Delphine-nek, de a nő nem törődik vele, számára csak egy csapás létezne, ha elvesztené Eugéne szerelmét. A napot már az új lakásban töltötte, és csak este tért vissza a penzióba, ekkor tudta meg, hogy Goriot apó már fel sem tud kelni. Az öregurat Bianchonnal együtt ápolják, megpróbálnak könnyíteni mérhetetlen szenvedésein, az öregúr lázálmában is egyre csak a lányait emlegeti. Megtudja, hogy délelőtt még nála járt Anastasie, az esti bálra készült ruháját sem tudja kifizetni, és az öregúr utolsó csecsebecséit is eladta, és elzálogosította filléres évjáradékát is, hogy lánya kifizethesse a báli ruháját, de így is boldog, örül annak, hogy a lánya gyönyörű lesz a bálban, és repesve várja, hogy jöjjön a pénzért. Eugéne és Bianchon egész éjjel virrasztott a beteg mellett, a grófnő csak egy küldöncöt küldetett a pénzért, ő maga nem jött el. Eugéne üzen Delphine-nek, hogy az apja haldoklik, de a lányt már csak a vikomtné bálja érdekli, amire Párizs előkelő dámái és urai lélegzetvisszafojtva várnak. Mindenki tanúja akar lenni a vikomtné bukásának, hiszen az asszonyon kívül már mindenki tudja, hogy imádott szeretője, Ajuda-Pinto márki megnősül. Míg Delphine kérésének engedve Eugéne a bálra készül, megvetően gondol az elegáns társaságra, a nagyúri körökre.
„Sártengernek látta a nagyúri világot: aki a lábát belemártja, nyakig elmerül benne.
- Itt csak hitvány bűnöket követnek el! - dörmögte. - Vautrin különb ezeknél Látta a társadalom három fő megnyilvánulását. az Engedelmességet, a Küzdelmet és a Lázadást; a Családot, a Világot és Vautrint. Nem mert állást foglalni. Az engedelmesség unalmas volt, a lázadás lehetetlen, a küzdelem bizonytalan. Gondolatban visszatért családja körébe. Eszébe jutottak az otthoni élet tiszta érzései, a szerettei közt eltöltött napok. Ezek a drága lények, akik a családi tűzhely egyszerű törvényeihez alkalmazkodtak, megtalálták a teljes, folytonos, zavartalan boldogságot. Bár rajzottak benne a jó gondolatok, mégsem érzett magában elég erőt hozzá, hogy a tiszta lelkek hitével álljon Delphine elé, és a szeretet nevében intse erényre. Megkezdett nevelése már megtermette gyümölcseit. Már önző módon szeretett. Kitapintotta, megismerte Delphine szívének természetét. Sejtette, hogy akár az apja holttestén át is képes elmenni a bálba. Ahhoz, hogy a bölcs tanácsadó szerepét játssza, gyenge volt, nem merte magára haragítani az asszonyt, s nem tudta volna magát rászánni, hogy elhagyja.”
Az estélyen Párizs színe-java jelen volt, „a társaság mintha azért öltözött volna díszbe, hogy búcsút vegyen egyik fejedelemnőjétől.” Az asszony úgy döntött, hogy örökre elhagyja Párizst, és ezentúl egyik vidéki birtokán fog élni, Eugéne-t kéri meg, hogy hozza el a márkitól a hozzá írt szerelmes leveleit.
Mikor Eugéne újra visszatér a penzióba, Goriot apónál csak az orvostanhallgatót találja, aki szerint az öregnek már csak órái vannak hátra. Mindenüket pénzzé teszik, Eugéne az óráját adja be a zálogba, hogy ápolhassák a beteget. Rastignac egymás után küldi a sürgönyöket az öregúr lányaihoz, de egyikük sem jön el haldokló édesapjához, aki azokon a ritka pillanatokon, amikor magánál van, csak őket emlegeti. Míg Bianchon gyógyszerért ment, a diák egyedül maradt a beteggel.
„Leült az ágy lábához, szemét az ijesztően fájdalmas arcra meresztette.
Beauséantné elvonult s világtól, ez itt meghal - tűnődött. - Tiszta lelkek nem maradhatnak meg sokáig ebben a világban. Hogy is férnének össze a nagy érzések a hitvány, kicsinyes, felületes társadalommal”
Az öregúr utolsó órái már csak szenvedést jelentenek számára, már tudja, lányait többé már soha nem fogja látni, átkozza magát. Hogyha nem adta volna ki nekik az óriási hozományukat, bezzeg még mindig mellette lennének, vői is a kedvét keresnék, és nem lehetne olyan kívánsága, amelyet ne teljesítenének azonnal. Szörnyű kínjain most csak az segítene, ha újra láthatná gyermekeit, hallhatná csengő hangjukat.
„Ó, barátom, kedves Eugéne úr, ön nem tudja, mi az, amikor egy aranyfényű pillantás hirtelen ólomszürkévé fakul. Amióta az ő szemük nem sugárzik rám, örök télben élek, azóta eszem a búbánat kenyerét. Azért éltem, hogy bántsanak, megalázzanak. Annyira szeretem őket, hogy lenyeltem tőlük minden sértést, annak fejében, hogy néha megajándékoztak az öröm morzsáival. Egy apa, aki elbúvik, hogy láthassa leányait! Életemet adtam nekik, és ők még egy órát sem adnak nekem! Szomjazom, éhezem, ég egész bensőm, és ők nem jönnek el, hogy enyhítsék haláltusámat”
Eugéne elmegy mindkét lányához, hogy azonnal jöjjenek, ha még látni akarják az életben apjukat, de mindketten visszautasítják. Delphine csak a komornáját küldi el, Anastasie elmegy, de már későn érkezik. Tébolyultan kéri apja bocsánatát, élete összeomlott, férjétől csak megvetés az osztályrésze, vagyonát, amit apja egy életen át gyűjtött neki, elvesztette, szeretője óriási adósságot hagyva hátra, megszökött, és azzal is szembesülnie kell, hogy aki miatt mindenét elvesztette még csak hűséges sem volt hozzá. A szegényes temetést a diák és az orvostanhallgató intézi, lányai a temetésre sem mennek el, csak a cselédeiket küldik el.
Rastignac magára maradva, ahogy sétál ki a temetőből, végignézett Párizson, „és kiejtette száján ezt a nagyszerű mondatot: - Most mirajtunk a sor!
A Társadalom arcába vágott merész kihívás első tetteként Rastignac elment vacsorázni Nuncingen bárónéhoz.”

 

 

Gustave Flaubert
/1821-1880/

 

Rouenben, december 13-án született a francia regényíró. Anyja egy orvos lánya volt, apja a helyi kórház sebésze. Tanulmányai a roueni gimnáziumban folytatta, már diákkorában novellákat, cikkeket írt, kéziratos diáklapokat szerkesztett. Szülei a hagyományoknak megfelelően orvosnak szánták, de Flaubert szakított a családi hagyományokkal, és a párizsi jogi fakultásra iratkozott be. Azonban nagyon hamar ismeretséget köt fiatal írókkal és művészekkel, elhatározza, hogy maga is az írói pályát választja, és félbeszakítja egyetemi tanulmányait. 1848-ban édesapja meghalt, ekkor véglegesen Croisset-ben telepedett le, ott dolgozott élete végéig, csak időnként látogatott fel Párizsba. 1848-ban, a forradalom hírére a fővárosba sietett egy költő barátjával, és ha részese nem is, de megfigyelője volt az eseményeknek. Több félben maradt vagy elvetélt kísérlet után, 1849-ben fejezte be első jelentős művét, amely a Szent Antal megkísértése címet viselte. Barátai tanácsára azonban ekkor még nem publikálta művét. Évekig dolgozott a Bovarynén, majd új és új átdolgozások után, 1856-ban jelentette meg művét. Regénye miatt még a megjelenés évében perbe fogták, de felmentették, és a mű óriási közönségsiker lett. Következő műve, a Szalambo már nem aratott ilyen sikert, de fő műve, az 1869-ben megjelent Érzelmek iskolája meghozta írójának a teljes elismerést.
Az 1870-es porosz háborút iszonyodva fogadta, gyűlölte a poroszokat, minden harcot és háborút ellenzett, a párizsi kommünt is elítélte.
A Szent Antal megkísértése szövegét a 70-es évek elején teljesen újraírta, a regény végül 1874-ben látott napvilágot Három hosszú elbeszélését Három történet című könyvében jelentette meg 1877-ben.
Magányosan élt, csak néhány íróval barátkozott, tartós barátság fűzte Louise-Colet-hoz, levelezésük posztumusz gyűjteménye mind életrajzi, mind irodalmi szempontból egyaránt érdekes. Utolsó éveiben a fiatal írók, a naturalisták tisztelete övezte. Tanítványa volt Maupassant, aki röviddel halála után egy megemlékező tanulmány írt róla.

 

Művei:

1856 - Bovaryné /Magyarul 1904-ben jelent meg először, Ambrus Zoltán fordításában./

1862 - Szalambo

1869 - Érzelmek iskolája

1874 - Szent Antal megkísértése

1877 - Három történet /A könyv három elbeszélését tartalmazza. Egy jámbor lélek, Irgalmas szent Julián legendája, Hérodias/

1881 - Két újkori Don Quijote /Műve már csak halála után jelent meg, Flaubert írásai közül az utolsó jelent meg legkorábban magyar fordításban, egy évvel a francia kiadás után./

 

 

Bovaryné /1857/

 

Flaubert ezt a művét 1856-ban fejezte be, akkor még a Vidéki erkölcsök alcímmel, könyv formájában már Bovaryné címmel jelent meg, egy évvel később.
A regény története - bár Charles Bovary életútjának kezdő- és végpontja keretezi - a címszereplő, Emma Bovary házasságának, két szerelmi viszonyának, majd öngyilkosságának a krónikáját meséli el.
Emma egy jómódú paraszt, egy tanyásgazda leánya, aki a roueni zárdában, az Orsolya-nővéreknél végezte tanulmányait, jó nevelést kapott, tudott táncolni, értett a hímzéshez és a rajzoláshoz, s tudott zongorázni. A zárdában hasznos, a valóságos életben is hasznosítható ismeretek helyett csak a romantikus regényekben ábrázolt világot, érzelmeket ismeri meg. Egyetlen tudománya a földrajz, mikor édesanyja meghal, visszakerül apjához a tanyára, itt találkozik Charles Bovaryval, aki apját kezeli. Az orvos megkéri Emma kezét, és Emma szerelem nélkül hozzámegy, csak azért, hogy szabaduljon a paraszti környezettől. Az esküvő után Tostes-ba, Charles házába költöznek. Charles éli a falusi orvosok életének mindennapjait. Emmának egyszerű, derék, kispolgári férje persze nem felel meg annak a képnek, ahogy az asszony olvasmányai alapján elképzelte a szerelmes férfit. Gondolkodásmódját egy kettőség jellemzi, viszonylagos igazsága a falu lakóinak szellemi sivárságához és korlátoltságához képest, ugyanakkor hamis illúziókat kerget a mindennapi életben. Falusi házukba, kastélyba illő szökőkutat szeretne aranyhalakkal. Házassága, falusi élete semmilyen boldogságot nem jelent számára.
„Tűnődött, nem lett volna-e mód rá, hogy a véletlen más játékai révén a végzet egy másik férfit hozott volna útjába, és próbálta elképzelni, milyenek is lettek volna ezek a meg nem történt események, milyen lett volna ez a másik élet, az a férj, akit nem ismert. Mert végre is nem minden férfi ugyanolyan, mint az ő ura. Lehetett volna szép, szellemes, választékos és vonzó, mint valószínűleg azok, akik az ő zárdai barátnőit vették feleségül. Vajon mi lett belőlük? A városban a zajgó utcák, a zsibongó színházak és a bálok fénye között biztosan olyan élete van ezeknek barátnőknek, hogy a szívük is, érzékeik is valósággal kivirágozhatnak. Az ő élete viszont olyan hideg, mint egy padlás, amelynek ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját szíve minden szegletében.”
Kisszerű életében egy váratlan esemény történik, meghívták Vaubyessard-ba, Andervililiers márkiék estélyére. A bálra Emma úgy készül, mint egy színésznő a fellépésére, álmélkodva nézi az új világot, mely a szeme elé tárul, lenyűgözi a hölgyek finomsága, a gavallérok eleganciája, kifinomult életvitelük.
Nyomorúságosnak tartja életét, nem tudja elviselni férje és a falusi élet kisszerűségeit.
„Meddig tart ez a nyomorúság? Hát már sohase lesz vége? Hiszen ő is csak ér annyit, mint mindazok, akik boldogan élnek! Látott Vaubyessard-ban nem egy olyan hercegnőt, akinek a dereka vastagabb volt, mint az övé, s a modora is közönségesebb, s Emma mind jobban átkozta a gondviselés igazságtalanságát, fejét a falnak támasztotta, úgy sírt; irigyelte mindazokat, akik viharos életet élnek, a szemérmetlen örömöket, mindazzal a mámorral, amit ő maga nem ismert, s amit ezek az örömök biztosan garmadával adnak.”
Miután egyre jobban elhagyja magát, rosszabbul érzi magát, férje orvoshoz viszi, aki levegőváltozást javasol. A házaspár egy mezővárosba, Yonville-ba költözik. Mikor elhagyják Totes-t Emma már terhes. Azt hiszi, ha elköltöznek, minden megoldódik, de ahogy ez előre várható volt, csalódnia kell.
Flaubert részletesen leírja a normandiai mezővárost ugyanolyan unalmas, szürke település, mint Totes volt. Emmának gyermeke születik. Úgy érezte, egész életének tehetetlenségéért egy fiú kárpótolná, aki erő és szabad lesz, mikor megtudja, hogy leány, elájul. A kislányt dajkaságba adja, így napjai továbbra is unalmasan, cél nélkül telnek. Emma plátói viszonyt kezd Léorí Dupuis-val, a segédjegyzővel. De Léon még tapasztalatlan. Emma csak ábrándozni akar, ahogy Léonba szeret, rögtön a társaságát is kerülni kezdi, mert leginkább azt az érzést szereti, hogy szerelmes, a romantikus vágyakozásért rajong.
„Szerelmes volt Léonba, s csak azért kereste a magányt, hogy kedvére gyönyörködhessen szerelmese képében. Léon személyes megjelenése zavarta ezt a kéjes ábrándozást”
Emma a szerelmet is úgy akarta megélni, ahogy azt a romantikus regényekben ábrázolták. Léon hamarosan elhagyja Yonville-t. Léon távozása után emlékeivel vigasztalódik, egyre többet foglalkozik magával, amikor a hajában felfedezi az első ősz hajszálat kétségbeesik.
Ezután Emma könnyű prédája lesz egy környékbeli birtokosnak, a már érett, szerelemben jártas, s a hódításhoz szokott Rodolphe Boulangernak. Kalandját Rodolphe-fal szintén regényesen éli meg. Most ő a házasságtörő hősnő, akit szenvedélyei irányítanak.
Talán az utolsó lehetősége lenne, hogy újra közelebb kerüljön a férjéhez, felnézhessen rá. Bovary belefog egy orvosi kísérletbe, azt tervezi, hogy egy bonyolult műtéttel rendbehozza a lőcslábú fogadószolga lábát. Ez a próbálkozás még egyszer utoljára fellobbantja Emmában a férje iránt érzett tiszteletet. A műtét azonban nem sikerül, a férfi lábát amputálni kell; az egész kisváros a tanúja az orvos felsülésének. A szégyen Emmát is megviseli, már minden percet nyűgnek érez, amit a férjével kell töltenie.
Rodolphe-fal egyre szenvedélyesebb a viszonya, ami soká tarthatna, hiszen Charles semmit nem vesz észre, pedig az asszony lassan minden elővigyázatosságról elfeledkezik, teljesen átadja magát a szerelemnek. Emma azonban a nagy romantikus szerelmet szeretné végigélni Rodolphe-fal, pontosan úgy, ahogy a regényekben olvasta, asszonyszöktetéssel, olaszországi nászúttal. Rodolphe azonban ezt az egész kapcsolatot csak egy futó kalandnak szánta, hiszen amikor megismerte, már azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg tőle, miután megszerezte.
„...Szegény asszonyka! Hisz úgy tátog, úgy áhítozik a szerelemre, mint egy konyhaasztalon felejtett potyka a vízre. Csak egy-két bók, s már imádná az embert, a fejemet teszem rá! S mily gyengéd volna! Milyen kedves!... Jó, jó, de mi lesz azután? Hogyan szabaduljak meg tőle?”
Rodolphe-nak egyre inkább terhére lesz az asszony, Emma úgy gondolja, az egyetlen megoldás az lenne, ha elszöknének együtt. Rodolphe látszólag belemegy a tervbe, hagyja, hogy Emma terveket szőjön, és készüljön az utazásra. Bőröndöt, útiköpenyt és egyéb kellékeket vásárol az utazáshoz, óriási számlát csinál Lheureux úrnál, az uzsorás kereskedőnél. Rodolphe azonban a szökésük tervezett napján csak egy levelet küld a szolgájával az asszonynak, és közli vele, hogy a szökésük esztelenség lenne, és jobb, ha Emma az otthonában marad a férjével. Emma ezután tudja meg, hogy Rodolphe elutazott. Az asszony belebetegszik a szakításba, és hűtlenségéért súlyos ideglázzal fizet. Miután felgyógyul, először a vallásban keres menedéket, majd amikor ebben sem talál boldogságot, a házimunkába temetkezik. Férje úgy gondolja, egy kis szórakozás jót tenne neki, elviszi a roueni színházba, itt találkozik újra Léonnal. Most már mindketten tapasztaltabbak, s vele próbálja végigjárni a romantikus szerelem drámáját.
Rendszeresen találkoznak, Emma zongoraórái ürügyén utazik hetente Rouenbe, és egy kis szállodai szobában találkozik Léonnal. Bovary a legnyilvánvalóbb jelekre sem fog gyanút. Egyszer találkozik Emma zongoratanárnőjével, aki nem ismeri a feleségét, és akkor is elfogadja felesége magyarázatát, amikor egy éjszakát nem tölt otthon. Emmának eleinte nyűg volt a hazugság, később azonban megszokta, sőt életformájává vált.
„Ettől fogva egész léte a hazugságok szövedéke lett, mint valami fátyollal burkolta be szerelmét, hogy elrejthesse. Valóságos szükséglet, hóbort és élvezet volt ez egyszerre, s ha Emma azt mondta, hogy tegnap az utca jobb oldalán járt, fel lehetett tételezni, hogy a bal oldalon ment végig.”
Ábrándjai megvalósításáért óriási adósságokba keveredik, ráteszi a kezét a férje örökségére, mindenét elherdálja. Már a szerelem sem adja meg számára azt a boldogságot, melyet a regények alapján elképzelt magának. Úgy érezte, Léon is egyre távolodik tőle, a fiú anyja és a főnöke próbáltak Léon lelkére beszélni, hogy szakítson Emmával, hiszen ez a viszony tönkreteheti a jövőjét. Emma, hogy mind jobban magához láncolja a férfit egyre őrültebb kalandokba sodródik. Közben felhalmozott adóssági egyre fenyegetőbbé válnak, már egy ismeretlen hitelező zaklatja. Emma, hogy pénzhez jusson, férje adósaihoz fordul, és a háta mögött szedi be a betegektől az elmaradt honoráriumot, de ebből sem tudja kifizetetlen számláit rendezni. Emma a nyomasztó gondok elől próbál a szerelembe menekülni, de Léont már nem nyűgözi úgy le ez a szerelem, mint a kapcsolatuk elején. Emma állandó szeszélyei és anyáskodása már bosszantják, és környezete is egyre inkább helyteleníti a kapcsolatát. Adósságait nem tudja kifizetni, Lhereux, az uzsorása, felszólítja, hogy fizesse meg a nyolcezer frank tartozását, vagy mindenét elárverezik. Kétségbeesésében volt szeretőihez fordul. Mind Léon, mind Rodolphe elutasítja, nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. Homais patikájából arzént lop, s megmérgezi magát. Agóniája közben rájön, hogy egyedül férje volt az, aki igazán szerette. Emma temetése idején Rodolphe egy vadászaton vesz részt Léont sem rázza meg túlságosan Emma halála, ő átalussza a temetését, majd hamarosan megnősül. Charles Bovary is nagyon hamar követi Emmát a halálba, míg kislányuk elhagyottan egy gyárban keresi meg kenyerét.

 

 

Érzelmek iskolája /1869/

 

Első rész

A regény története körülbelül harminc évet ölel fel, nagyrészt Lajos Fülöp, és a második köztársaság korából. A tulajdonképpeni cselekmény 1840 őszén egy szajnai hajón kezdődik. Ezen a hajón utazik Frédéric Moreau, egy diák, aki Párizsból tér haza Nogent-sur-Seunebe, ahol két hosszú hónapot kell eltöltenie, míg megkezdheti jogi tanulmányait a fővárosban. Itt a hajón találkozik Amoux-néval, Jack Arnoux műkereskedő feleségével. Az asszony elbűvöli, alig várja, hogy újra Párizsban lehessen és láthassa. Otthon találkozik régi barátjával, Deslauriers-rel, aki rögtön elkeseríti anyagi helyzete miatt, régi tervükről, hogy a fővárosban együtt laknak egyetemi éveik alatt, le kell mondaniuk. Deslauriers sokban különbözött Frederictől, barátjával ellentétben a közgazdaság és a francia forradalom érdekelte, az öltözködésére sem fordított nagy hangsúlyt. Deslauriers azt javasolja barátjának, hogy amint Párizsba érkezik, keresse meg a Dambreuse házaspárt, hiszen egy gazdag ház barátságánál semmi sem segítheti jobban egy fiatalember jövőjét. Igyekezzen elnyerni a család rokonszenvét és támogatását, hiszen így később majd őt is bevezetheti a társaságba, legjobb lenne, ha Dambreuse-né szeretője lenne.
Két hónappal később Frédéric már Párizsban volt, és szomszédjuknak, Roque bácsinak köszönhetően, aki egy iratcsomót bízott rá, rögtön alkalma nyílt, hogy felkeresse Dambreuse-ékat. Dambreuse-nét ekkor mindössze egy röpke pillanatra láthatta.
A fővárosban megkereste Arnoux boltját, és mindent megtett, hogy a közelébe férkőzhessen, de próbálkozásai nem jártak sikerrel. Az első féléve Párizsban unalmasan telt el, úgy érezte, hogy az Arnoux-né iránt érzett szerelme már Dambreuse-ék meghívását se várta. Amint az első vizsgáján sikerrel túl volt, hazautazott Nogent-ba. A következő éve már érdekesebben telt, új barátokat szerzett. Megismerkedett Hussonnet-vel, az újságíróval, akitől megtudja, hogy reklámszövegeket is ír, például az Iparművészetnek. Így az ő révén jut el Jacques Arnoux-hoz Frédéric, és hamarosan a család jó barátja lesz, egyre jobban megismerve a műkereskedőt.
„A képárus, miután nyeregbe segített pár élő mestert, s együtt akart haladni a korral, próbálta kiterjeszteni üzleti nyereségeit, persze a művész máz megóvásával. Arnoux úr a művészetek teljes fölszabadítását, műfajban meg a fenségest kereste, azonban lehetőleg olcsó áron. Párizs minden luxusiparága megérezte elvei befolyását, amely az apróságokra nézve jó volt, a nagy dolgokra annál végzetesebb. Mivel az volt a rögeszméje, hogy hízelegjen a közvéleménynek, letérítette útjáról az ügyesebb kezű művészt, megrontotta az erőset, kimerítette a gyöngét s híressé tette a középszerűt; lapja és ismeretségei révén korlátlan ura volt mindannyinak. A fiatal festőfiókák az ő kirakatának dolgoztak, s a kárpitosok nála néztek berendezési mintákat. Frédéric úgy tekintett rá, mint valami milliomosra, aki egyben műkedvelő és tevékeny üzletember. De azért sok mindenen fönnakadt, mert Arnoux úr üzletköre nem volt híján minden csalafintaságnak.
Olykor Német- vagy Olaszországból kapott egy Párizsban vásárolt képet, amelyről, bár jómagának másfélezer frankjába került, négyezer frankos számlát mutatott, s eladta szívességből negyedfélért. Leggyakoribb fogása az volt, hogy a festőktől, ráadásul, vásznaik egy-egy kisebbített másolatát is elkérte, mégpedig azon a címen, hogy metszetet készített róluk; a másolatot eladta, viszont metszet nem készült soha. Akik aztán panaszkodtak, hogy így kiszipolyozza őket, azoknak a hasára ütött barátilag. Egyébként igen jó pajtás volt, szivarral sose fukarkodott, tegezett minden ismeretlent, lángolni tudott egy-egy műért vagy pedig egy-egy művészért, s olyankor nekifenekedve, nem nézett se jobbra, se balra, szaladgált, száz levelet írt s ütötte a reklám dobját. Mindamellett feltétlenül becsületesnek vélte magát, de ha beszéde kedvében volt, naivul feltárta aljasságait”

Arnoux szalonjában megismerkedik a párizsi művészvilág néhány érdekes szereplőjével, Pellerin festővel, a radikális nézeteket való Regimbart-ral.
Frédéric meghívást kap Amoux-ék báljára, amire nagy műgonddal készülődik, csak azt fájlalja, hogy pont az estély napján érkezik hozzá barátja, Deslauriers, akit így éppen az első Párizsban töltött estéjén kell egyedül hagynia. De úgy érzi, ezt a lehetőséget nem szalaszthatja el. Az estély forgataga lenyűgözte, a legnagyobb örömmel az töltötte el, hogy Amoux-né közelébe lehet.
„Egyszerre roppant képességet érzett, bár még nem tudta, hogy mire. Magában komolyan azt kérdezte, hogy nagy festő, vagy nagy költő lesz-e; s a festészetet választotta, mivel ez a foglalkozás közelebb hozza majd Amoux-néhoz. Meglelte hát a hivatását! Élete célja világos volt, és a jövendő csalhatatlan.”
Már másnap beszerzett mindent, ami a festészethez szükséges volt számára, a mestere Pellerin volt. Már az első leckén részt vett Deslauriers barátja, Sénécal, a radikális nézeteket valló matematikatanár, aki rögtön vitába keveredett a festővel. Szerinte a festőknek olyan képeket kéne festeniük, amelyek a nép áldozatkészségét mutatják be, hiszen témában nincs hiány, ott a tanya, a műhely, nem a királyi családot ábrázoló álszent festményre van szükség.
Frédéric sok időt tölt barátjával, Sénécallal, Regimbart-ral, és Dussardierrel, egy kereskedősegéddel, akit egy tüntetésen ismertek meg. A politikán és Arnoux-nén kívül nem is érdekli semmi, ez a két dolog minden idejét kitölti, vizsgáját sem sikerül letennie, így a szünidőt is Párizsban tölti. Amoux-nénak azonban édesanyja betegsége miatt vidékre kellett utaznia, így Frédéric egy hónapig unatkozott, hiszen szünidőben a máskor oly hangos latinnegyed is kiürül. Augusztus végén Frédéricnek végül sikerült letennie a vizsgáját, mielőtt hazautazott volna, pikniket rendezett a barátainak. Barátainak is igen kedvezően alakult a sorsa, aznap avatták fel a d'Orsay-beji jogászkörökben, nagy sikerű beszédet tartott. Martinont rövidesen ügyészhelyettessé nevezik ki, Hussonnet színdarabtervét meghallgatja egy színházigazgató, Pellerin pedig egy csodás műalkotást tervezett. Otthon azonban édesanyjától kellett megtudnia, hogy minden nagy reményű jövőbeli terve semmivé vált, tönkrement, összesen tízezer franknyi évjáradéka maradt, amiből kétezer-háromszáz Frédéricé. Ez az egész apai öröksége, ennyit kell beosztania. Egyetlen bizonytalan reményük maradt, a nagybácsi öröksége.
Frédéric képtelen volt elképzelni, hogy vagyon nélkül éljen. Úgy érzi, életének vége, „s mivel már holtnak tekintette magát, nem csinált semmit, de semmit.” Párizsból hírt kapott barátjától, hogy most Sénécal lakik az ő helyén, így most ő lakik azok között a dolgok között, amelyek Amoux-éktól származnak. Aztán lassan kezdett hozzászokni a vidéki élethez, amikor 1845 decemberében újra családjára mosolygott a szerencse. Nagybátyja egész vagyonát ő örökölte, huszonhétezer frankos évjáradéka lett hirtelen. Mindenki gratulált a szerencséjükhöz, Frédéric máris arra gondolt, hogy visszatér Párizsba, és találkozhat Arnoux-néval. Búcsúzáskor nem tulajdonít nagy jelentőséget, hogy Louise, a szomszédjuk, Roque bácsi lánya milyen szenvedéllyel búcsúzik tőle.

 

Második rész

Frédéric boldogan tér vissza Párizsba, s legfontosabbnak azt tartja, hogy megtalálja Amoux-ékat Nagy nehezen találja meg az asszonyt: „Arnoux-nén egyszerű háziruha volt, vastag, kék színű merinóból. Tekintete a tűz felé fordult, s miközben egyik kezével a kisfiú vállát fogta, a másikkal a kisgyerek ujjasát fűzögette ki; a kölyök pityergett, egy ingben, és a fejét vakarta, akárcsak délután a kávés fia.”
Frédéric mámorító örömet várt ettől a viszontlátástól -; azonban a szenvedély is elfonnyad, ha átültetik, s mivel Amoux-nét nem találta abban a körben, amelyben megismerte, máris olyasmit érzett rajta, hogy híján van valaminek, valami lefokozásféle érte, egyszóval már nem a régi többé.
Amoux azonban úgy fogadja, mint egy régen látott, kedves barátot, rögtön leviszi a boltjába, beavatja titkába, hogy üzletének fellendülését legújabb ötletétől várja. Az a remény élteti, hogy talán sikerül felfedeznie a kínaiak rézvörös mázát. Később magával viszi egy jelmezbálba is, Frédéric itt ismeri meg Rosanette-et, a dragonyosnak öltözött háziasszonyt, aki Amoux barátnője.
„Frédéric szeme első percben csak úgy káprázott a nagy fényben; nem látott mást, mint selymet, bársonyt, meztelen női vállakat s tarkabarka színtömeget, amely ütemesen ringott egy rejtett zenekar hangjaira, sárga selyemmel bevont falak között, a falakban pasztellarcképekkel, s itt-ott kristálylámpákkal, XVI. Lajos stílusában. A szögletekben, a tükrök állványait virágkosarak borították, felettük magas lámpákkal, melyeknek fénytelen üveggolyói nagy hólabdákra emlékeztettek; és a bejárattal szemben, a második, kisebb szoba mögött, a hálószoba nagy ágy látszott, csavarosra faragott oszlopokkal, s az ágy fejénél velencei tükörlappal.”
Rosanette a műkereskedőn kívül még két urat is kegyeiben részesít, egy színészt, Delmart, és egy, gazdag idősebb urat. Frédéricet kissé feszélyezte ez a helyzet, úgy érezte, mintha Amoux-né ellen szőtt összeesküvés részese lenne ő is.
Az örökség birtokában úgy érzete, minden lehetőség nyitva áll előtte, hogy álmait valóra váltsa. Egy elegáns kis palotát vásárolt a Rumfort utca sarkán, elegánsan berendezte. Óriási összeget költött így el, máris írnia kellett a közjegyzőnek, hogy egyik birtokát adja el. A Dambreuse házaspárral is baráti viszonyt alakít ki, gyakori vendég lesz házuknál. Arnoux úrral is rendszeresen résztvesz a társasági eseményeken, gyakori vendége lesz a tábornoknak, Rosanette-nek is, udvarolni is megpróbál a lánynak.
Barátaival is felújítja kapcsolatát, Hussonnet-t, Pellerine-t. Dussardier-t, Cisyt, Deslauriers-t és Sénécalt is meghívja magához lakásszentelőre, a barátok azonban már nem találják a közös hangot.
Két nő, az elérhetetlennek tűnő Amoux-né, és Rosanette között ingadozik. Rosanette kacérkodik vele, de amikor célba érne, a lány elutasítja. Mikor végre Rosanette elhívja magához, Frédéric elkésik, és egy színészt talál a lánynál.
Egy este tanúja lesz egy veszekedésnek a házastársak között, mert felesége rájött, hogy egy kendőt küldetett valakinek az ő neve alatt. Frédéric segítségével Amoux kikeveredik a hazugságok hálójából. Később azt mondja a feleségének, hogy a lány Frédéric szeretője. Frédéric pedig ettől kezdve mindennapos vendége lett a háznak, mindenről tudott, ami Amoux-éknál történt, sietett tisztázni magát az asszony előtt, hogy semmi köze Rosanette-hez. Arnoux-né szerint Frédérichez senkinek sincs joga.
Deslauriers tizenötezer frankot kér tőle lapalapításra, Frédéric meg is ígéri neki, és ír is a jegyzőjének, hogy küldje el a pénzt. Megjön a kért összeg, és megtudja, hogy Arnoux pénzzavarba került, ha nem fizet ki egy tizennyolcezer frankról szóló váltót, akkor mindenét elvesztheti. Férje kéréséhez Amoux-né is csatlakozik, ez meghatja a fiatalembert, hogy az asszony is tőle vár segítséget, így odaadja a pénzt Amoux-nak. Amoux-né minden kívánságát teljesíti, zavaros anyagi helyzetük miatt beszél a Dambruse házaspárral is, de minden fáradozása ellenére Arnoux-né minden közeledését visszautasítja.
Rosanette levele így éppen jókor érkezik, és elkíséri a lányt a lóversenyre. Az elegáns közönség soraiban, egy lefüggönyözött hintóban felfedezi a műkereskedő feleségét is, aki egy hintóból figyeli őt. Frédéric úgy gondolja, az asszonynál ezek után már semmit nem érne el, így minden figyelme Rosanette felé fordul. De már későn kapott észbe, a szép leánynál sem jár sikerrel, a verseny után egy mulatóba viszi, ahol azonnal lecsap rá a finom modorú aranyifjú, Cisy, és elhódítja tőle Rosanette-et. Frédéric tehát mindkét nőt elvesztette.
Frédéric az első adandó alkalommal provokálja a férfit, Cisy kiáll ellene, de az első vezényszónál elájul, és mire magához tér, már megérkezik Arnoux úr, aki úgy hiszi, hogy a Frédéric az ő becsülete érdekében párbajozik, és neki mindenáron meg kell akadályoznia a vérontást. A párbajról csúnya pletykák terjednek el Párizsban, a gúny céltáblája Frédéric lesz. Mielőtt újra hazautazna anyjához, sikerül helyreállítania barátságát Deslauriers-val. Távozását egy újabb kellemetlenség sürgette, mert bár pár hónappal korábban részvényeiből nyert harmincezer frankot, július végén a tőzsde elhalványult, és a Nord-részvények árfolyma rohamosan csökkent. Ő nem volt elég előrelátó, nem adta el őket a megfelelő időben, így egyszerre hatvanezer frankot vesztett, vagyis jövedelme érezhetően megcsappant Anyja leveleiben egyre többet írt a bájos Louise-ról, aki apja, Roque bácsi egyetlen örököse, és nem is lenne rossz parti a fia számára. Deslauriers is egyetértett vele, így a nyár végén Frédéric hazautazott Nogent-ba.
Anyjánál ott találta a ház régi barátait, és az immár felnőtt nővé cseperedett Louise kisasszonyt, aki igencsak megváltozott, mióta nem látta. Frédéric, hogy legalább maga előtt túltegye magát párizsi kudarcain, itt távol a várostól sikeresen adta a minden pletykát ismerő nagyváros aranyifjút. Anyja felsorolja Louise jó tulajdonságait, első helyen azokat az erdőket és majorokat említve, amelyek majd a kisasszony tulajdonába kerülnek.
Úgy tűnt, hogy az elgondolt esküvő mind a két család megelégedését szolgálná, Frédéricnek jó parti lenne az őt rajongásig imádó lány, aki tekintélyes hozománnyal rendelkezik. Roque apó pedig becsvággyal gondolt lánya jövőjére, azt tartotta a minimumnak, hogy Louise legalább grófné legyen, hogy célját elérje, anélkül, hogy a lányát egy boldogtalan házasságba kényszerítené, Frédéric ideális megoldásnak látszott. Úgy gondolta, Dambreuse úr segítségével Frédéric visszakaphatná ősei rangját, az anyja egy gróf leánya volt, és rokona Champagne legrégibb családjainak. Alig telt el egy hét, s bár hivatalosan nem történt semmi, nem kötöttek szerződést, Frédéricret mégis mindenki Louise jövendőbelijének tartotta.
Frédéric ígéretéhez híven elküldte Deslauriers-nak az Arnoux úrnak kölcsönadott tizenötezer frankról szóló átruházás hiteles másolatát, és egy meghatalmazást. Barátjának azonban éppen nem elképzelése szerint alakultak a dolgai, irigyelte Frédéric sikereit, és attól sem riad vissza, hogy aljasságot kövessen el Frédéric ellen. Kíváncsi volt, hogy mire képes egymagában. Meglátogatja Arnoux-nét, úgy gondolja, hogy egy szeretőt mégiscsak könnyebb kiütni a nyeregből, mint egy férjet. Mivel az asszonynál nem megy semmire, közli vele, hogy Frédéric nősülni készül. Amoux-né ekkor ébred rá az eddig önmaga előtt is titkolt érzésre, hogy ő szereti Frédéricet. Az ifjú nem hallgat Deslauriers tanácsára, aki levélben azt írja neki, hogy maradjon csak minél tovább, már unatkozik Nogent-ban, ha tovább maradna, az eljegyzést sem halaszthatná tovább, ezért kitalált ürüggyel visszautazik a városba.
De a fővárosban sem találta meg azt a boldogságot, amit keresett. Augusztus végén Párizs kihalt volt, magányos estéin Frédéricnek gyakran eszébe jutott Louise, és már nem is találta olyan borzasztónak a házasság gondolatát.
Felkereste Rosanette-et is, hogy elvigye neki azt az ötszáz frankot, amit a lány kölcsönkért tőle. Rosanette most egy herceg kedvese volt, és Frédéric elámult azon a fesztelenségen, ahogy a lány elvette tőle a pénzt. Már nála sem érezte olyan fesztelenül magát, mint egykor.
Az utcán találkozott Amoux-néval és megdöbbent, hogy az asszony milyen hűvösen fogadja, és nem is sejti az okát. Megdöbbenése akkor lesz teljes, amikor az asszony megemlíti, hogy tud nősülési tervéről.
Barátai körében keres megnyugvást, akik a lázas időket kihasználva politikai elképzeléseiket próbálják valóra váltani, de a körükben sem érzi jól magát.
Végül, egy véletlennek köszönhetően, sikerül tisztáznia helyzetét Amoux-néval, megnyugtatja, hogy esze ágában sincs megnősülni, és Rosanette-tel sincs semmi dolga, nem is lehetne, hiszen mást szeret. Az asszony visszautasítja vallomását, és másnap elutazik. Frédéric azonban utánament, és az asszony kitörő örömmel fogadta, ettől kezdve az asszony sem titkolta tovább az érzéseit. Frédéric e naptól kezdve sűrűbben látogatta, minden gondolatukat megosztották egymással, és boldog órákat töltöttek együtt.
„Eleve megállapodtak abban, hogy nem lehetnek egymáséi. Ez a hallgatag megegyezés megóvta őket a veszélytől, s szabad teret engedett minden áradozásuknak.”
Az első napok ebben az idillben teltek, Frédéric pedig félve, hogy mindent elveszthet, nem mert tolakodó lenni. „A fiú viszont reszketett, hogy egy szóval elveszthetné, amit már-már megnyerni vélt - azzal biztatva magát, hogy azt a bizonyos alkalmat bármikor is elérheti, de sohase tehetne jóvá egy elkövetett ostobaságot. Azt várta, hogy az asszony adja át magát, nem azt, hogy ő vegye a birtokába. Szerelmének biztonságát úgy élvezte, mint a birtoklás előízét, s az asszony bája inkább a szívét, mintsem az érzékeit izgatta. Valami égi üdvösséget s oly mélységes mámort érzett, hogy szinte elfeledte tőle a tökéletes boldogság reményét is. Egyedül, Arnouxnétól távol, dühös vágyak fojtogatták.
Szavaik közé, nemsokára nagy hallgatások lopakodtak. Olykor valami nemi szégyenérzés minden csepp vért az arcukba hajtott. Hiába rejtették szerelmüket, minden vigyázat leleplezte, s mennél erősebb lett a vágyuk, annál tartózkodóbb a modoruk. Az örökös hazugságban minden érzékük lángba borult”
Ahogy visszatértek Párizsba, és az újévi előkészületek miatt ritkultak találkozásaik, Frédéric bátrabbnak, elszántabbnak látszott. Végül sikerül elérnie, hogy házon kívül találkozzon vele az asszony, és Frédéric nagy gonddal készíti elő a találkát. Megbeszélik az időpontot és a helyet, az asszony által megadott helyen szobát bérelt, és apró díszekkel, figyelmességekkel az asszony iránt, próbálta lakályossá tenni a szobát.
A találka napján két levelet kapott; egyet az anyjától, ki a házasságát sürgette, a másikat Deslauriers-tőt, aki egy tüntetésre hívta.
Frédéric órákon át várta az asszonyt, ám az nem jött. Frédéric nem tudta, hogy az asszony fia megbetegedett, súlyosnak tűnt az állapota, és Arnoux-né úgy érezte, ez a büntetés azért az érzésért, amit Frédéric iránt érez. A fia betegsége, a gondviselés égi jele, hogy mégsem lehet házasságtörő, bűnös asszony, nem csalhatja meg férjét.
Az utcákat közben ellepték a tüntetők, Frédéric ahogy az utcán bolyong, körülötte hullámzott az óriási tömeg, zúgott a dobpergés, és messzire hallatszott a Mers-Pillaise dallama, mikor egyszerre csak Rosanette ajtaja előtt találta magát.
A lány örömmel fogadta, együtt töltötték az éjszakát, másnap délután pedig azzal mulattatták magukat, hogy a lány lakásának az ablakából nézték tüntető tömeget Majd Frédéric abba a hotelbe vitte a lányt, melyet az asszonynak díszített fel.

 

Harmadik rész

Hajnalra győzött a forradalom, a nép elsöpörte a monarchiát. Frédéric bódultan járta az utcákat, ismerősei közül legjobban Dambreuse úr félt az új állapotoktól. A bekövetkezett változások nemcsak a vagyonát fenyegették, de az eddig szilárdnak hitt államrendbe vetett bizalmát is megrengette. A forradalom másnapján felmondott három inasának, és naphosszat ki sem mozdul a szobájából.
Úgy gondolta, fiatal barátja, Frédéric minden bizonnyal befolyásos személyiség lett, olvasta az egyik írását egy napilapban, és ha a hasznára nem is lehet, talán megvédelmezheti, ezért egy reggel Martinonnal együtt felkereste őt. Arra biztatják a fiatalembert, hogy induljon a nemzetgyűlési választásokon, hisz egyéni véleményei alapján megkapná az ultrák voksát, családja révén pedig élvezné a konzervatívok támogatását is. Frédéric egyre jobban hajlott rá, hogy elfogadja a javaslatukat, Dussardier is remek ötletnek tartotta, hogy barátjából esetleg képviselő lehetne. Úgy gondolja, a Forradalmi klubban jelölteti magát, ám még arra sincs lehetősége, hogy beszéljen, mert épp Sénécal, aki a gyűlés elnöke, felhívja a közönség figyelmét Morreau polgártárs hibáira, ami méltatlanná teszi őt a jelölésre. Nem folyósította azt a pénzt, amelyet újságalapításra, tehát demokratikus intézményre tett, majd február 22-én sem jelent meg a Panthéon téren, holott időben értesítették. Frédéric megszégyenülten hagyta el a gyűlés színhelyét Arnoux úr, hogy bizonyítsa hűségét a köztársaság iránt, nemzetőr lett, de inkább barátját küldte az őrségbe, míg ő Rosanette-tel múlatta az időt. Arnoux-t nem bántotta, hogy Frédéricnek is viszonya van Rosanettetel, hiszen ez felhatalmazta arra, hogy beszüntesse a lánynak fizetett tartásdíjat, amit azóta adott, mióta elhagyta őt a hercege. Frédéric választásra szólította fel a lányt, döntsön közte és a műkereskedő között. Rosanette, hogy bizonyítsa, hogy Arnoux úr semmit sem jelent, az egész csak egy pletyka, Frédérickel együtt elhagyták Párizst, és Fontaienleau-ba utaztak. Míg Párizsban tombol a forradalom, ők felejthetetlen napokat töltenek vidéken, távol a világ zajától csak egymással törődnek. Amint megtudja, hogy Dussardier megsebesült, már nincs többé nyugalma a békés vidéken, közönyét kicsinyesnek és kispolgárinak érzi, és azonnal visszatértek Párizsba. Sénécalt, aki részt vett a fölkelésben, letartóztatták és börtönbe került.
A forradalom leverése után a felsőbb körök a győzelem mámorában úsztak. Dambreuse-nénét is összejövetelt rendeztek, Frédéric itt találkozott Arnoux-néval is, aki meglehetősen hidegen fogadta, és ekkor látta újra Louise-t is. A lány már el sem tudta képzelni, hogy Frédéric miért nem tért még vissza Nogent-ba, ezért úgy döntött, felkeresi Párizsban. Itt megdöbbent, amikor megtudta, hogy a fiatalember vidéken van, és úgy döntött, megvárja. Az összejövetelen jelen van Pellerin, a festő is, és Louise, miután megtudja a nevét, rájön, hogy ő az a festő, aki Frédéric lakásában található képet festette, mely egy ifjú hölgyet ábrázol. A festmény Rosanette-ről készült, a képet Louise akkor látta, amikor apjával Frédéricet várták a lakásán.
„Frédéricnek azonban csakis kedvese lehet a nőcske. Ez a gyanú általános meggyőződéssé vált azonnal; legalábbis ezt mutatta a vendégek ábrázata.
'Hogy hazudott énelőttem!' - mondta magában Arnoux-né.
'Ezért hagyott hát el engem!' - gondolta Louise.”
Bár Louise mindezek ellenére is sürgetné a házasságot, de Frédéric most úgy gondolta, ez a részéről mindenképpen meggondolatlan cselekedet lenne. Különben is, most Louise-nál sokkal elragadóbbnak találta Dambreuse-nét. Döntésében az is közrejátszott, hogy újra látta Amoux-nét, és ez most is felkavarta. Louise még mindig nem mondott le az ifjúról, úgy döntött, mielőtt hazautazna, mindenképpen beszélnie kell vele, ezért este felkeresi. A férfi azonban nincs otthon, így nem tehet mást, minthogy lemond róla, és szerelmében csalódva visszautazik Nogent-ba.
Rosanette egyre kedvesebb lett hozzá, és Frédéric szinte észrevétlen megszokta, hogy vele éljen. Rosanette, akit boldoggá tett az a tudat, hogy Frédéric most az övé, egy este azzal a hírrel ment haza, hogy Amoux az egyik munkáslányának egy fehémemü-üzletet vásárolt. Találkozik Arnoux-néval és ekkor tudja meg, hogy az asszony miért nem jött el a találkára. Úgy tűnik, hogy mindent tisztázni tudnak, Frédéric ekkor tudja meg, hogy az asszony a fia, a kis Eugéne betegsége miatt nem tudott elmenni a találkára, és hogy azon a napon milyen gyötrelmeket élt át. Frédéric megnyugszik, hogy az asszony még mindig szereti őt, és az asszony sem hiheti, hogy ő már ne szeretné őt. Ám amikor végre minden rendeződne, egyszer csak Rosanette állt előttük. A lány üzleti ügyben jött, Amoux urat keresi, majd ahogy felméri a helyzetet, megpróbálja Frédéricet kellemetlen helyzetbe hozni az asszony előtt. Tegezve szólítja meg a férfit, és ez a tegezés, „mint egy pofon, minden csepp vért Arnoux-né arcába hajtott.” Fréderickel együtt távozik a házból, a lépcsőn éri utol őket az asszony szívbe markoló, éles nevetése. Frédéric dühösen taszította be a lányt egy bérkocsiba, és hazáig meg sem szólalt.
„Ő és csak ő az oka ennek a ráháramló gyalázatnak. Valami szörnyű megalázás szégyenkezését érezte, és egyben boldogsága vesztét is; mikor már-már utolérte, kisiklott, kérlelhetetlenül! - S mindez ennek a hibája, ezé a rongyé, ezé a cemendéé. Szerette volna megfojtani; fulladozott dühében.”
Rosanette lakásán dühösen támad rá a lányra, aki ekkor közli vele, hogy gyermeket vár tőle.
Frédéric megadja magát a sorsnak, az unalomba csak Dambreusené estélyei jelentettek számára szórakozást. Frédéricet egyre jobban vonzotta Dambruse-né, és egyre több időt töltött nála.
„Nem érezte mellette sem azt a bűvös elragadtatást, ami Amouxnéhoz vonta, sem azt a víg fesztelenséget, amit meg Rosanette-nél talált eleinte. Azért mégis vágyódott rá, de úgy, mint egy rendkívüli s nehezen kapható holmira, azért mert előkelő volt, mert gazdag volt és mert vallásos volt - olyasmit képzelt róla, hogy érzései éppoly ritkák s finomak, mint a csipkéi, hogy szentképet hord a nyakában, s hogy még a bujaságban is szemérmes.”
Frédéric végül udvarolni kezd a bankárnénak, és még régi szerelmének is hasznát vette. Mesélt neki mindarról, amit Amoux-né iránt érzett egykor, álmairól, szorongásairól, mintha mindezeket az asszony iránt érezné. Csak arra nem számított, hogy az elkényeztetett, mindenki által körülrajongott bankárnénál olyan hamar célt ér. Az asszony szinte kérkedett a viszonyukkal, mindenhol a férfival jelent meg, kényeztette őt, ajándékokkal halmozta el. Bár jólesett neki az asszony imádata, de boldog most sem volt, újra haza akart menni anyjához, de Dambreuse-né nem engedte. A bankár beteg lett, Frédéric jelenléte mindennapos lett a háznál. Amikor a bankár meghalt, Dambreuse-né egyenesen nekiszegezte a kérdést, hogy elvenné-e feleségül. Frédéric, mivel mindig vágyott az igazi gazdagságra, de sosem tudta elérni, az asszonyra váró vagyon érdekében igent mondott.
„De most itt hagyta, örökségül, a fortelle-i birtokot, három gyárat Picardiában, a crancéi erdőt Yonne-ban, egy majort Orléans mellett, s tekintélyes ingóságot. Frédéric mintegy szemlét tartott Dambreuse úr egész vagyonán; és most az övé lesz mindez!” Nagyra törő álmait kívánta most megvalósítani, törökfürdőt építtet a kastélyában, még képtárra is jutna hely. Azonban minden másképp alakult. A bankár nem feleségére, hanem első házasságából származó lányára hagyta minden vagyonát. Így az asszony mindössze évi harmincezer frank évjáradékot kap, és a kastélyt. Bár Frédéricnek ez is a bőséget jelentette, mégis csalódottnak érezte magát, hiszen nem válthatja valóra álmait, és becsülete azt kívánja, hogy feleségül vegye az asszonyt.
Rosanette-nek kisfia születik, Frédéric azt mondja Dambreusenénak, hogy hazautazik, és ezt az időt Rosanette-tel és a gyermekével tölti. Miután hazatérnek a kicsivel, Frédéric kettős életet él: az éjszakát Rosanette-tel, a délutánokat a bankárnéval tölt. A kicsit Andillybe adták ki dajkaságba, minden héten meglátogatták. Frédéric mind a két nőt becsapta, élete nem volt más, mint hazugságok sorozata, ami egy idő után már szinte mulattatta. Egyforma csokrot küldetett nekik, egyszerre is írt nekik, s közben a harmadikról sem feledkezett el.
Arnoux úr vállalkozásai sorra kudarcba fulladtak, anyagi helyzete egyre kilátástalanabbá válik. Frédéric mérgesen tért haza, hogy felelősségre vonja Rosanette-et, hiszen ő is mindent megtett a műkereskedő bukásáért. Rosanette azonban feldúltan fogadja, a gyerek megbetegedett, éjszaka Rosanette végig mellette virrasztott, a kisfiú azonban reggelre meghalt. Frédéric ekkor tudja meg Pellerintöl, hogy ha Arnoux úr nem tud tizenkétezer frankot szerezni, akkor el kell hagyniuk Párizst. Frédéric megpróbál segíteni, hogy az asszonytól ne szakadjon el végleg. Mire Dambreuse-nétól megszerzi a pénzt, már elkésett, Arnoux-ék elutaztak. Meglévő bútoraikat Dambreuse-né árverezteti el a kötelezvények fejében. Dambreuse-né és Rosanette az árverésen találkozik. Frédéric ízléstelenek érezte, ahogy a két asszony hozzáfért Amoux-né dolgaihoz, és amikor a bankárné elkezdett esztelenül egy komódra licitálni, úgy érezte, gyűlöli az asszonyt. Az árverés után hidegen elköszönt tőle, és lemondta az esküvőt is. Az esküvőt így utólag már csak egy aljas üzletnek látta, és gyűlölete erősödött az asszony iránt, hiszen majdnem őmiatta követte el ezt az aljasságot Már semmi másra nem vágyott, csak nyugalomra és békességre, úgy érezte, megcsömörlött Párizstól. Úgy döntött, hazautazik, egyre többet gondolt a bájos Louise-ra, sajnálja, hogy elszalasztotta, de talán még nem késő. De ahogy leszállt a vonatról, egy esküvői menettel találta szemben magát, barátja, Deslauriers éppen ekkor vezette az oltár elé Louise-t. Frédéric legyőzetve, megalázva tért vissza Párizsba. A fővárosban egy tüntető menettel találja szemben magát, a menet élén Dussardier halad, dragonyosok ütnek rajtuk. Dussardier hangosan élteti a köztársaságot, és ekkor egy rendőr, akiben Frédéric iszonyodva ismerte fel az egykori harcos forradalmárt, Sénécalt, leszúrja.
Frédéric számára szinte észrevétlenül szálltak el egymás után az évek, unalmasan, anélkül, hogy bármelyik vágyát valóra tudta volna váltani. Sokat utazgatott, időnként a szerelem is megérintette, de ez már mind nem emlékeztette a régi vágyra, a régi szenvedélyre. 1867 márciusában egy estén, amikor egyedül volt a szobájában, Arnouux-né látogatta meg. Hosszú ideig egyikük sem tudott megszólalni, csak boldog mosollyal nézték egymást Bretagne-ban laknak, és igen takarékosan élnek, hogy minden adósságukat letörlesszék, lánya férjhez ment, fia katona. Arnoux-né elárulja a férfinek, hogy látta, amikor a férfi utoljára járt náluk, hogy elkerüljék a csődöt és kifizesse az adósságukat, de félt a vele való találkozástól, ezért kerülte el őt. Már mindketten tudják, hogy csak egymást szerették, és már nyíltan be is merik vallani egymásnak érzéseiket Frédéric azt hitte, az asszony azért jött, hogy felajánlja magát neki, egy percre benne is fellobban a régi vágy, de aztán úgy gondolja, ez csak bonyodalmakhoz vezetne, és nem akarja beszennyezni régi ideálját. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. „Van olyan perc, a válás órájában, mikor azt, akit szeretünk, nem érezzük már velünk.” Amoux-né búcsúzóul egy hajfürtjét nyújtotta adta oda Frédéricnek, mielőtt távozott volna.
Tél elején találkozott Dambreuse-zel, akitől megtudja, hogy felesége egy szép napon elhagyta őt, megszökött egy énekessel. Sok mindennel foglalkozott - Algériában telepítési főnök volt, majd egy pasa titkára, újságkiadó, hirdetési ügynök, most egy vállalat jogi osztályán tisztviselő. Frédéric, aki elpazarolta vagyona jelentős hányadát, egyszerű kispolgárként él Párizsban, majd sorra vették a régi barátaikat. Martinon szenátor lett, Hussonnet-től függ az újságok és a színházak sorsa, Cisy nyolc gyermek apjaként él ősi kastélyában. Reményeiket nem sikerült valóra váltaniuk, mind a ketten csalódtak, mind a ketten elhibázták az egész életüket, az is, aki a szerelemről, az is, aki a forradalomról álmodott. A múltidézés közben egy régi emlék bukkant elő, amikor kisdiákként 1837-ben beszöktek az örömlányok tanyájára, még virágot is vittek, de olyan zavarban voltak, hogy inukba szállt a bátorságuk, és egyszerűen elszaladtak. Talán ez az emlék ért még legtöbbet egész életükben, melynek fiatalon oly sok vágyakozással vágtak neki.