Herman Anna
KÖTELEZŐK RÖVIDEN
Középiskolásoknak
(Tartalom)
Első rész:
Homérosz
Aiszkhülosz
Szophoklész
Euripidész
William Shakespeare
Zrinyi Miklós
Moliére
Voltaire
Daniel Defoe
Jonathan Swift
Johann Wolfgang Goethe
J. C. Friedrich Schiller
Dugonics András
Bessenyei György
Kármán József
/?Kr.e. VIII.sz. - ?Kr.e.VIII. sz./
Görög költő. Személyéről szinte semmit sem tudunk. Az ókori görög irodalom első két fennmaradt eposza szerzőjének tekinti a hagyomány. Egyes források szerint vak énekes volt, az ókori művészet vak aggastyánnak ábrázolta. Egy epigramma szerint hét város versengett, hogy melyik nevezheti szülöttjének, valójában azonban sokkal több várost sorol fel a hagyomány. Hét életrajza is volt, de ezek mind a római császárkor vége felé születtek, tehát elég későn. Ezekben nagyon sok a legenda. Talán a legmegbízhatóbbnak tartott Homérosz-életrajzot Plutarkhosz /Kr. u. 1-2. sz./ írta. Még az életkoráról is viták vannak.
Hérodotosz a Kr.e. V. században élt történetíró, legalább 400 évvel saját kora elé helyezi. Theopomposz a Kr.e. IV. században élt történetíró szerint Homérosz Trója bukása után 500 évvel élt. Pausziánsz a római császárkorban élt, ő bejárta Görögországot és egy útikönyvet írt. Ebben a Kr.e. VII. században élt görög költőt, Calliánoszt említi meg, aki eposzszerzőként említi Homéroszt. Bár Pausziánsztól ez a rész nem maradt fenn, de ez is a VIII. sz. második felét támasztja alá.
Az első Homérosz-magyarázó Theogenész volt, műveiről csak későbbi utalásokból tudunk.
Lehetséges, hogy Iosz szigetén halt meg, itt egy hónapot is elneveztek róla, sírját pedig kultikus tisztelet övezi.
Fordítások:
Devecseri Gábor
- Odüsszeia 1947. /A teljes mű fordítása/
- Iliász 1952. /A teljes mű fordítása/
- Homéroszi költemények, 1960
Nem teljes fordítások:
Csokonai Vitéz Mihály, Vályi Nagy Ferenc, Baksay Sándor, Kemenes-Kempf József, Vértes Jenő, Csengery János, Télfy Iván, Gulyás Ferenc, Juhász László, Mészöly Gedeon
Terjedelme: 15 700 sor
Nyelvezete: ión, aiol dialektus keveréke 24 énekből áll
Tartalma: A tíz esztendeig tartó trójai háború utolsó előtti évének 52 napjának történéseit mondja el. A trójai mondakör egyetlen epizódját, Akhilleusz haragját ragadja ki.
I. ének
Átreidész Agamemnón a Tróját ostromló görög sereg vezére megsérti Khürszészt, Apollón papját, és ágyasává teszi lányát. Mikor az apa tiszteletteljes szavakkal és óriási váltságdíjjal megy a görög hajókhoz, Agamemnón durván megsérti, és elkergeti a papot. Apollón, hogy megtorolja a papját ért sértést, kilenc napon át tartó dögvésszel sújtja a görög tábort. Khalkász, a jós Agamemnón biztatására nyíltan elmondja, hogy Agamemnón miatt büntetik a sereget, s Apollón haragja csak akkor csitul, ha óriási ajándékkal engesztelik ki papját. Agamemnón mérgesen enged, de kárpótlásul a lányért elveszi Akhilleusz gyönyörű ágyasát, Brisszéiszt. Akhilleusz megsértődik, elvonul, és a hajóknál ül, nem vesz részt a harcokban. Anyjától, Thétisz istennőtől azt kéri, hogy az istenek forduljanak el a görögöktől, és támogassák a trójaiakat.
II. ének
Agamemnón és a görög sereg megbosszulásában maga Zeusz vállal szerepet. Csalóka álomban azt tanácsolja a fővezérnek, Agamennónnak, hogy még aznap indítsa meg a harcot, mert az istenek a görögöket segítik. A fővezér reggel összehívja a népét, de mielőtt csatába vezetné őket, próbára akarja tenni harci kedvüket. Azt ajánlja a seregnek, hogy induljon mindenki haza, hiszen az istenek a trójaiakat pártolják. A harcosok ahelyett, hogy tiltakoznának, mindenki hanyatt-homlok rohan a hajókhoz, hogy mihamarább hazaérjen. Pallasz Athéné, a görög sereget támogató istennő közbelép, mert nem akarja, hogy bosszú nélkül maradjon Parisz tette, hiszen ő rabolta el Menelaosz feleségét, a gyönyörű Helenét. Odüsszeusz és Nesztór akadályozza meg beszédével, hogy a sereg szétszéledjen. A csatára való készülődésből csak Akhilleusz népe, a mürmidónok maradnak ki.
Az ének végén a Múzsa segítségül hívása, és görög illetve trójai hajóhad bemutatása (enumeráció).
III. ének
Menelaosz az ütközetben szembekerül asszonya elrablójával, Parisszal. Parisz azonban elmenekül Menelaosz elől, gyávaságáért bátyja, Hektór kigúnyolja. Parisz elszégyelli magát, és párviadalra hívja ki Menelaoszt. Aki győzedelmeskedik, azé Helené.
A két sereg küzdelme helyett a vezérek megegyeznek, hogy a háború sorsát Parisz és Menelaosz párviadala döntse el.
Míg Parisz rémülten várja a párviadalt, Menelaosz örvend, mert úgy érzi, végleg eljött a bosszú pillanata. Menelaosz győzedelmeskedne, ha Aphrodité nem sietne Parisz segítségére, és ki nem mentené szorult helyzetéből. Menelaosz dühöngve keresi eltűnt ellenfelét, ám ő ekkor már Helené karjában pihen.
IV. ének
Zeusz és Héra vitája, Zeusz szerint akár véget is lehetne vetni a harcnak, a görögök vigyék haza Helenét, Priamosz városa pedig éljen békében. Héra azonban nem nyugszik, amíg a gyűlölt Iliont, Tróját le nem rombolják. Zeusz tehát elküldi Athénét, hogy újra szítson háborút. Athéné emberi alakban ráveszi a trójaiak legjobb íjászát, Pandaroszt, hogy támadja meg Menelaoszt, Athéné azonban eltéríti a nyilat, így a király csak könnyebb sérülést szenved. Agamemnón éktelen haragra gerjed az árulás miatt, az öldöklő harc újrakezdődik. Apollón a trójaiakat, Athéné a görögöket támogatja.
V. ének
Diomédész, a görög hős, Athéné segítségével megöli Pandaroszt, s az istennő biztatására rátámad Aphroditére is, amikor fiának, Aineasznak segít. Aphrodité a kezén sérül meg, s a görög harcos most Apollónra támad. Diomédész Aineászra támad, de Apollón közbeavatkozik, és Arészt, a hadistent kéri, hogy ijesszen rá a trójaiakra, állítsák meg Diomédészt. A görög vitéz, akit Athéné támogat, érckelevézével megsebesíti a hadistent, aki apjához, Zeuszhoz rohan panaszra.
VI. ének
A görögök győzelmet győzelemre halmoznak, Helenosz, a trójai hős hazaküldi Trójába Aineiászt és Hektórt, mutassanak be áldozatot Athénének, városuk megmeneküléséért. Eközben a csatatéren szembe találja magát Diomédész a trójai Glaukosszal. Miután kölcsönösen megmondják a nevüket, rájönnek, hogy ismerik egymást, távoli rokonok, ezért kölcsönösen megajándékozzák egymást barátságuk megerősítéseképpen és békében válnak el. Hektór utasítja anyját, Hekabét, és a trójai nőket, az istennőnek bemutatandó áldozatra, majd testvérével, Parisszal visszatér a harcba, miután búcsút vesz feleségétől, Andromachétól, és kisfiától, Asztüanaxtól. Andromaché mindent megpróbál, hogy férje otthon maradjon, ám hiába minden könyörgés, Hektórnak vissza kell térnie. A trójai nők már most siratják Hektórt.
VII. ének
Hektór és Parisz megjelenése annyira megváltoztatja a helyzetet, hogy Athéné már közbeavatkozna, hogy segítse a görögöket. Apollón azonban azt ajánlja, hogy sugallják azt a harcosoknak, hogy Hektór és egy görög hős párviadala döntse el a csatát. Sorshúzás útján Hektór ellenfele Aiasz lesz. Hektór vesztene, de Apollón a segítségére siet. A harc csak éjszaka ér véget, és a hősök megbecsülésük jeléül megajándékozzák egymást. Trójában Anténor azt javasolja, adják vissza Helenét a görögöknek. Parisz ezt nem engedi, de felajánlja, hogy visszaadja az elrabolt kincseket, ezt azonban a görögök nem fogadják el, Diomédész javaslatára. Amíg mind a két fél megadja a végtisztességet hallottainak, addig fegyverszünetet hirdetnek. Zeusz az istenek gyűlésén megtiltja, hogy bármelyik isten beavatkozzon a csata sorsába, majd az Ida hegyére megy, hogy a Sors mérlegén dőljön el a harcolók sorsa. A trójaiaknak kedvez a szerencse, így a görög Diomédész terve nem sikerül, Hektór viszont újult erővel küzd. Diadalmas haditettek követik egymást mind a két oldalon.
Héra azonban feledve férje tiltó parancsát, Athénét megnyerve tervének, segíteni akar a görögöknek. Zeusz azonban rájön tervükre, megtiltja nekik, sőt a harc további eseményeit is elmondja nekik.
IX. ének
Elkeseredés lesz úrrá a görög seregen, legjobb harcosaik közül már sokakat elvesztettek. Agamemnón most komolyan javasolja a hazatérést, hiszen úgy gondolja, a görög seregnek nem fog sikerülni Trója bevétele. Ezt mind Diomédész, mind Nesztór elutasítja. Nesztór azt tanácsolja, menjenek követségbe a legnagyobb görög hőshöz, Akhilleuszhoz, és kérjék, térjen vissza a harcmezőre. Agamemnón mindenre hajlandó, rengeteg kincset: hét várost, egyik lánya kezét, s természetesen Brisszéiszt is a hősnek adná, ha az visszatérne a csatamezőre, mert belátja, hogy hibázott Akhilleusz ellen.
A követség tagjai: Odüsszeusz, Phoinix és Aiasz. Akhilleusz szívesen fogadja a harcosokat, de elhatározását nem változtatja meg, a csatatérre csak akkor tér vissza, míg Hektór seregével az ő táboráig nem ér.
X. ének
A két sereg kémeket küld ki az ellenség táborába. Görög oldalon Diomédész és Odüsszeusz, a trójai harcosok közül Dolón, aki jutalom fejében vállalja a küldetést. Diomédész és Odüsszeusz már az úton elfogja a trójai harcost, aki bár mindent elárul a trójai táborról, Diomédész mégis megöli. Odüsszeuszék megtudják, hogy pusztító öldöklésbe kezdenek Athéné segítségével a trójaiak megsegítésére érkezett thrák táborban, megölik Rhészoszt, a királyt is, és zsákmánnyal megrakva térnek vissza a táborba.
XI. ének
A harc isteni parancsra folytatódik tovább, Zeusz a Viszályt küldi a csatamezőre. Agamemnón hősiesen küzd, Hektórt Zeusz menti meg előle. De egy orvul elhajított dárda megsebesíti, így kénytelen visszamenekülni a görög táborba. Hektór újult erőre kapna, felgyújt egy hajót, szembe találja magát Diomédésszel, akitől a trójai hős életét Apollón menti meg. Parisz megsebzi nyilával a vitéz görögöt, Diomédészt. A görögök próbálják sebesültjeiket biztonságba helyezni a táborban. Nesztór harci szekerén viszi a sebesült Makhaónt, a görög sereg orvosát. Akhilleusz elküldi Patrokloszt, hogy érdeklődjön a sebesültek felől. Így Nesztór felhasználja az alkalmat, hogy újra megkérje a görög héroszt, térjen vissza a csatába, vagy legalább azt engedje meg, hogy Patroklosz magára öltse fegyverzetét.
XII. ének
Hektórék eljutnak a görög sereg táboráig, mindkét oldalon hősiesen küzdenek, és sokan elesnek. Hektór Zeusz segedelmével egy sziklával betöri a falat, így a harc már a táboron belül folytatódik.
XIII. ének
Zeusz látva, hogy minden úgy zajlik, ahogy a Sors rendelte, magukra hagyja a harcosokat, és thrák földre indul. Poszeidón, a tenger istene /unokája Akhilleusz/ siet a görögök segítségére. Mindkét oldalon dicső tetteket hajtanak végre a harcosok.
XIV.ének
Agamemnón a haditanácsban újra felveti, haza kéne térnie a görög seregnek, hiszen a trójaiak legyőzik őket, Odüsszeusz és Diomédész tiltakozik ez ellen. Héra a magasból meglátja, hogy segíti Poszeidón a görögöket, és azon gondolkozik, hogy támogathatná ő is a görög sereget. Megszerzi Aphroditétől a szerelmi csáberőt, és az Álmot segítségül híva, elcsábítja férjét. Amikor Zeusz a boldog szerelem után elalszik, az Álom értesíti Poszeidónt, hogy most segíthet a görögöknek. Hektór megsebesül, és a vezérüket vesztett trójaiakat a görögök elkergetik a hajóktól.
XV. ének
Mikor felébred Zeusz, és meglátja, mi történt a trójai sereggel, szörnyű haragra gerjed. Írisszel megüzeni Poszeidónnak, hogy eltiltja a harctól, Apollónt pedig Hektór megsegítésére küldi. Ezalatt jóslatban foglalja össze a háború további kimenetelét.
Ahogy megígérte Thétisznek /I. ének, Akhilleusz haragja/, addig büntetik a görög sereget, amíg a trójai sereg a hajókig nem szorítja őket. Patroklosz elesik a harcban, s hogy Akhilleusz megbosszulja barátja elvesztését, vissza fog térni a csatába. Bosszút áll Patroklosz gyilkosán, Hektóron, s lerombolják Tróját.
Poszeidón engedelmeskedik a parancsnak, és magára hagyja a görög sereget. Apollón meggyógyítja Hektórt s vele indul a csatába.
Most a trójaiakat pártolják az istenek, a jóslatnak megfelelően egészen a hajókig szorítják a görög sereget.
Zeusz megmenti Hektór életét, Patroklosz pedig kéréssel indul legjobb barátjához, Akhilleuszhoz.
XVI. ének
Patraklosz arra kéri Akhilleuszt, ha már a harcba nem hajlandó visszatérni, legalább azt engedje meg, hogy csodálatős fegyverzetét magára öltse, és abban szálljon szembe a trójai sereggel. Akhilleusz átadja fegyverzetét, de arra kéri, ne akarja a várat bevenni, elégedjen meg azzal, hogy elkergeti az ellenséget a hajóktól. Patroklosz Akhilleusz fegyverzetében, s Akhilleusz emberei, a mürmidónok élén száll harcba a görög sereggel. Mikor a trójaiak megpillantják Akhilleusz fegyverzetét, menekülni kezdenek. Patroklosz rengeteg harcost megöl, köztük Szárpédónt, Zeusz fiát is. Patroklosz feledve Akhilleusz tanácsát, be karja venni a várat, és megölni Hektórt. A trójai hőst újra csak Apollón menti meg, aki hátulról leteríti Patrokloszt, megfosztja vértjétől, egy dárda ejt rajta sebet, majd Hektór megöli. A haldokló Patroklosz azt jövendöli Hektórnak, hogy ő sem fog már sokáig élni.
XVII. ének
Meneláosz megpróbálja a végsőkig védelmezni Patroklosz holttestét, azonban Hektór menekülésre kényszeríti. Hektór magára ölti Akhilleusz fegyverzetét, s óriási erővel veti magát a harcba. Athéné a görögöket, Apollón a trójai sereget segíti. A görögök a trójaiak győztes előretörésében felismerik Zeusz akaratát, ezért a menekülés mellett döntenek. Közben Antilokhosz, Nesztór fia megy Akhilleuszhoz, hogy megvigye neki barátja halálhírét. Mindkét oldalon öldöklő harc folyik Patroklosz holttestéért. Menelaosz és Mérionész próbálja a holttestet kimenteni a csatából.
XVIII. ének
Akhilleusz megtudja barátja halálhírét, s iszonyatos gyász lesz rajta úrrá. Újra anyjához, Thétiszhez, a tengeristen lányához fordul bánata enyhítéséért, Thétisz arra kéri, addig ne térjen vissza a csatába, amíg új fegyverzetet nem készíttet számára.
Hektór közben már majdnem megszerzi Patroklosz holttestét, amikor csodajeleitől kísérve megjelenik Akhilleusz, s puszta ordításával megfutamítja a trójai sereget, így biztonságba lehet helyezni Patroklosz holttestét.
A trójaiak nem ijednek meg Akhilleusz megjelenésétől, a hadi gyűlésükön úgy döntenek, tovább folytatják a harcot. Thétisz felkeresi Héphaisztoszt, a kovácsistent, hogy készítse el fia új fegyverzetét. Az ének Akhilleusz pajzsának leírásával zárul.
XIX. ének
Akhilleusz isteni fegyverei birtokában összehívja a görög vezéreket, és közli velük, hogy újra visszatér a csatába. Agamemnón belátja vétkét, s csodálatos ajándékokkal engeszteli ki. Szent esküvel fogadja, hogy Brisszéiszt soha nem érintette.
A görög sereg készülődik a harcra, s a szokásokhoz híven előtte óriási lakomát rendeznek. Akhilleusz azonban nem vesz részt a lakomán, szíve szerint siettetné a harc kezdetét, hogy mielőbb bosszút állhasson barátja haláláért, és amíg gyászol, nem akar magához sem, ételt sem italt venni. Zeusz utasítására Akhilleuszt egy madár képében Athéné táplálja az istenek eledelével, nektárral és ambróziával.
Akhilleusz újra részt vesz a harcban. Héra ékesszólóvá teszi Akhilleusz lovát, Xanthoszt, aki megjövendöli gazdája közeli halálát. A hősnek azonban ez már nem jelent újdonságot.
XX. ének
A trójai síkon harcra készül a két sereg, eközben Zeusz összehívja az isteneket. Immáron megengedi, hogy mindenki a neki tetsző oldalon szálljon harcba, s segítse a harcosokat.
A görög sereget pártolja Pallasz Athéné, Héra, Hermész, Héphaisztosz és Poszeidón. Árész, Aphrodité, Apollón, Artemisz, Létó, Xanthosz segíti a trójai sereget. Miközben az istenek egymás ellen harcolnak, Akhilleusz őrjöngve keresi barátja gyilkosát, Hektórt. Akhilleusz közben majdnem megöli Aieneászt, aki csak Poszeidónnak köszönheti életét. Hektór csak Apollón és Aphrodité segítsége menti meg Akhilleusz dárdájától, aki közben megöli testvérét, Polüdóroszt.
XXI. ének
Akhilleusz a Xanthosz folyóig kergeti a menekülő trójaiakat. Legtöbbjük vagy Akhilleusz kardjától hull el, vagy vízbe fúl. Akhilleusz őrjöngésében tizenkét trójai ifjút fűz rabláncra, hogy majd Patroklosz halotti máglyájánál öli meg őket. A holttestekkel szennyezett folyó, a Xanthosz szembeszáll vele, s az őrjöngő hős csak Poszeidónnak és Athénének köszönheti életét. Héra még arra is ráveszi Héphaisztoszt, hogy pusztító tüzével fékezze meg a Xanthoszt, aki megígéri, hogy többé nem tör Akhilleusz ellen.
Közben az istenek is harcolnak egymással, párviadalokban mérik össze erejüket, Athéné legyőzi Árészt és a hadisten segítségére siető Aphroditét. Poszeidón Apollónnal küzd, Artemiszt pedig annyira megüti Héra, hogy ő sírva menekül apjához, Zeuszhoz. Apollón megmenti Agénort Akhilleusz haragjától, s a görög vitézt messzire csalva, lehetővé teszi, hogy a trójaiak Hektór kivételével bemeneküljenek a várba.
XXII. ének
Hektór az egyetlen trójai, aki kívül marad a falakon, és nem hallgatva apja, Priamosz s anyja, Hekabé könyörgésére, kiáll Akhilleusz ellen. Igaz, mikor szembekerül a görög félistennel, menekülőre fogná. Zeusz gondolkodik azon, hogy megmentse a trójai férfit, de Athéné tiltakozásának engedve, mérlegre veti a két hős sorsát, s a döntés egyértelmű, Hektórnak meg kell halnia.
Most már Apollón sem nyújthat segítséget Hektórnak, Aphrodité pedig gonosz cselt űz vele. Testvére, Délibosz alakját magára öltve állítja meg Hektór futását, majd amikor Akhilleusz a közelébe ér, eltűnik.
Hektór tudja, hogy az összecsapásban meg kell halnia, s most már csak azért könyörög Akhilleusznak, hogy a holttestét adja ki. Akhilleusz ezt durván elutasítja, és megöli. A síkságon csak Akhilleusz és Hektór volt, s most, hogy a trójai meghalt, hirtelen megelevenedik a csatatér, s görög katonák ütlegelik Hektór holttestét. Akhilleusz a holttestet szekere mögé kötve hurcolja végig a csatatéren. Priamosz, Hekabé és Andromaché a várban siratják a trójai hős pusztulását.
XXIII. ének
Akhilleusz hozzákezd Patroklosz eltemetésének szertartásához. Állatáldozatokat mutat be a holttest mellett. Éjszaka meglátogatja Patroklosz árnya, s arra kéri, temesse el mielőbb, hadd leljen megnyugvást bolyongó lelke. Reggel folytatódnak tovább a temetési előkészületek, Patroklosz máglyáján feláldozza a tizenkét trójai ifjút, s megöli barátja kedvenc lovát és kutyáját is. Hektór holttestét azonban nem tudja bántani, hiszen azt az istenek védik, és éjszaka ambróziával szórják be.
A Szelek lobbantják lángra a hatalmas máglyát, ami egy napon át ég, majd a hamvakat egy aranyedénybe zárják, és e mögé emelnek sírhalmot.
Akhilleusz barátja emlékére és tiszteletére óriási versenyt hirdet, csodálatos díjakkal, ő azonban, hogy ne vegye el a győzelmet senki elől, egyetlen számban sem indul, csak a versenyeket irányítja.
A lovasversenyt Diomédész nyeri, Epaiosz az ökölvívást, birkózásban nagy Aiász és Odüsszeusz, a futásban szintén az ithakai hős diadalmaskodik.
XXIV. ének
Bár Akhilleusz bosszút állt Patroklosz gyilkosán, gyásza mit sem enyhült. Hektór holttestét tizenkét napon, minden áldott reggel háromszor végighurcolja a porban. Az istenek döntenek, és Zeusz úgy határoz, hogy most már ki kell adni Priamosznak fia holttestét. Thétiszre vár a feladat, hogy közölje az istenek döntését fiával, Írisz pedig a zeuszi parancsot elmondja Priamosznak. Hekabé félti férjét elengedni a veszélyes útra, de a király, Priamosz hajthatatlan, s értékes ajándékokkal elindul fia holttestéért. Hermész siet álruhában az agg király segítségére, s álmot hint a görög őrök szemére, így Priamosz észrevétlen tud eljutni, egészen Akhilleusz sátráig.
A fiát gyászoló apa meghatja a görög hőst, elfogadja a váltságdíjat, és kiadja Priamosznak fia holttestét. Előkészítteti Hektór holttestét az elszállításra, s közben megvendégeli Priamoszt, szállást nyittat neki éjszakára, s elbeszélgetnek sorsról s a háborúról.
Hermész éjszaka felébreszti a királyt, s az éj leple alatt hazasegíti, ahol hozzálát fia temetésének előkészítéséhez. Ez tíz napot vesz igénybe, majd a máglyán elhamvadt Hektór földi maradványait aranyládába zárják, és sírhalmot emelnek fölé.
Terjedelme: 12 100 hexameter
Tagolása: 24 ének
Nyelve: ión dialektus
Mivel ennek az eposznak a szerkezete bonyolultabb, ezért talán nem árt a szerkezetét áttekinteni.
I-IV. ének - Télemakhia /jelen/
V-VIII. ének - Odüsszeusz eljut a phaiákok földjére /jelen/
IX-XII. ének - Odüsszeusz elmeséli kalandjait /múlt/
XIII-XXIII. ének - Odüsszeusz Ithakában /jelen/
XXIV. ének - Békekötés /jelen/
A mű története negyven nap alatt játszódik.
I. ének
A háború után, azok a harcosok, akik túlélték Trója ostromát, már mind hazatértek otthonukba, kivéve a görög hőst, Odüsszeuszt. Az istenek gyűlésén Athéné javasolja, hogy Odüsszeusz térjen haza. Ezzel az istenek egyetértenek. Odüsszeusz ellensége, Poszeidón nincs jelen. Két hírnök indul útnak, Hermész Ogügié szigetére, Kalüpszó nimfához, nála van ugyanis Odüsszeusz, és elmondja a nimfának az istenek döntését.
Eközben Athéné Ithakába, Odüsszeusz otthonába megy, ahol Mentész alakjában azt tanácsolja a már felnőtt Télemakhosznak, Odüsszeusz fiának, hogy ne tűrje tovább a kérők viselkedését. Menjen el Püloszba, Nesztórhoz, és Menelaoszhoz Spártába, érdeklődjön apja felől.
II. ének
Télemakhosz összehívja Ithaka népét, és Athéné segítségével ékesszóló beszédet mond. Arra kéri a kérőket, hogy ne pusztítsák többé a király vagyonát, hiszen elég baj népének, hogy odaveszett.
Antinoosz, az egyik kérő válaszol, Pénelopét, Odüsszeusz feleségét okolja hosszúra nyúlt vendégeskedésükért. Hiszen az asszony már négy éve nem tud dönteni a kérők közül. Először hitegette őket, hogy csak akkor választhat közülük, ha elkészül Láertész szemfödőjével. De kiderült turpissága: amit nappal szőtt, éjjel lefejtette.
Télemakhosz nem törődve a kérők gúnyolódásával, az éj leple alatt útnak indul. Athéné istennő Mentész, majd Mentór alakjában mindenben segíti az ifjút.
III. ének
Télemakhosz megérkezik Püloszba, Nesztórhoz. Nesztór elmondja Télemakhosznak, amit tud az apjáról. Odüsszeusz és Menelaosz együtt indultak el, de Tendosznál elváltak útjaik, az apja visszatért Trójába, az áldozatot bemutató Agamemnónhoz, Menelaoszra pedig majd nyolc évig tartó vándorlás várt. Azt javasolja Télemakhosznak, hogy keresse fel Menelaoszt, és tőle tudakozódjon az apja felől.
Az éjszakát, elfogadva Nesztór meghívását, annak házában töltik, Athéné az éjszaka alatt madár alakjában távozik. Reggel Télemakhosz, Nesztór fiával, Peiszisztratosszal Spártába indul.
IV. ének
Télemakhosz Spártában megtudja a számára legfontosabbat, hogy apja Ogügié szigetén Kalüpszó nimfánál van. Ezen kívül történeteket mesélnek neki apja hősiességéről, s arról, hogy eszével és furfangosságával hogyan mentette meg a görög sereget.
Eközben Ithakában a kérők észrevették Télemakhosz távozását, s azt tervezik, hogy megakadályozzák visszatérését; csapdát állítanak.
V. ének
Az istenek gyűlésén ismét szóba kerül Odüsszeusz sorsa. Hermész újra felkeresi Kalüpszót, aki kelletlenül bár, de engedelmeskedik az isteni parancsnak. Ő viszi a hazatérés hírét a parton honvágytól síró Odüsszeusznak. Odüsszeusz a nimfa tanácsaival ellátva kezd hozzá a tutajépítéshez, majd elhagyja a szigetet.
Tizenhét napig nyugodtan hajózik, ám ekkorra visszatér birodalmába Poszeidón, és éktelen haragra gerjed, amikor meglátja, hogy az istenek haza akarják segíteni legfőbb ellenségét. Odüsszeusz tutajára pusztító vihart zúdít az isten, a tutaja összetörik. Két napig hánykolódik a vízen, mire partot ér, ahol már csak annyi ereje van, hogy két fa között elrejtőzzön. Majd Athéné álmot bocsát a szemére.
VI. ének
Megismerjük a phaiákok történetét, ez az a nép, melynek országa partján fekszik a „sokattűrt” hős. Athéné közreműködésével a királylány felfedezi a parton fekvő férfit.
Felöltöztetik és Athéné különleges szépségűvé teszi, így Nauszikaá rögtön beleszeret, és meghívja vendégségbe, apja palotájába.
VII. ének
Athéné ködbe burkolja Odüsszeuszt, hogy ne akadályozza senki a palotába jutását.
Láthatatlanul lép be a trónterembe, ahol egyenesen a királynő, Árété elé járul, és a lábához borul. Alkinoosz, a király, a vendéglátás szabályai szerint fogadja, majd meghívja lakomájukra. A király csodálattal tekint Odüsszeuszra, és felajánlja neki lánya kezét, anélkül hogy a hős felfedné kilétét.
VIII. ének
Lakomán vesznek részt a phaiák előkelők, ahol versenyeket is rendeznek. Odüsszeusz nem akar részt venni a viadalon, de mikor egy ifjú kigúnyolja, mindenkinél messzebbre hajítja dárdáját, s most már minden versenyszámban elindulna.
Démodénész, az énekes a trójai háborúról mesél, amelyet Odüsszeusz könnyezve hallgat. Amikor az énekes a trójai faló történetét mondja el, Alkinoosz, a király nyíltan felteszi neki a kérdést: ki ő?
IX. ének
Miután Odüsszeusz megdicséri az énekest, felfedi a kilétét. És elkezdi mesélni, hogy a trójai háború befejeztével milyen kalandokat élt át vándorútján; és hogy vesztette el társait.
1. kalandja: A küklopsz-történet.
Ilion alól a harcosokat a szél először a kikónokhoz vitte. Feldúlják földjüket, sokakat elveszejtenek közülük, de a küzdelemben Odüsszeusznak is több társa meghal. Miután elhagyják a kikónok földjét, hajójuk viharba kerül, és kilenc napig hányódnak a tengeren, végül a lótuszevők földjén érnek partot. Odüsszeusz társai közül, akik ettek a mézédes termésből, az elfelejtették otthonukat, soha nem akartak többé hazatérni erről a földről, így Odüsszeusz azokat a társait, akik ettek a lótuszból, erővel vezette a hajóra. A lótuszevők földjéről a dölyfös küklopsz-nép mezejére ért a hajójuk. Ezen a földön minden megterem szántás és vetés nélkül, az emberek barlangokban laknak, nincs megszentelt törvényük. Odüsszeusz tizenkét társával indult el körülnézni. Találnak egy nagy barlangot, a barlang belsejében egy szép nyáj szunnyadozott. Bár a társai azt tanácsolják a leleményes hősnek, hogy vigyenek el néhány bárányt, és a barlangban talált sajtot, Odüsszeusz azonban nem fogadta el társai tanácsát, ő meg akarta várni a barlang gazdáját. Este tért haza a barlang lakója, az óriási erejű Polüphémosz, aki súlyos szálfákat hozott haza. Egy hatalmas kővel elzárja a barlang bejáratát, Odüsszeusz udvarias szavait figyelemre sem méltatta, nem törődött a vendégjoggal, sőt két társát felkapta, s megette őket. Odüsszeusz kitalálja, hogy hogyan szabadulhatnának meg az óriástól. Polüphémoszt édes, nehéz borral leitatja, s azt mondja, az ő neve: Senkise. Majd életben maradt társai segítségével, egy megtüzesített szálfával kiszúrja az óriás egyetlen szemét. Amikor üvöltésére küklopsz társai a segítségére sietnek, s kérdésükre, hogy ki tette ezt vele, Odüsszeusz leleményes ötletének köszönhetően, azt válaszolja: „Senkise”. Odüsszeusz később felfedi az óriás előtt igazi nevét, mikor menekülnének földjéről, s Polüphémosz óriási köveket hajigálva hajójukra, próbálja megállítani őket. Polüphémosz apjához, Poszeidónhoz megy, és bosszúból azt kéri a tengeristentől, hogy álljon bosszút Odüsszeuszon.
„Hallj, te Poszeidón, földtartó, kékhajú isten,
hogyha fiad vagyok és igazán, s azt vallod, apám vagy,
add, hogy a várdúló Odüsszeusz haza már sose jusson,
Láertész fia ő, Ithakában lakja lakását.
S hogyha végzete az, hogy lássa szeretteit ismét,
s jólépült házába kerüljön, az otthoni földre,
hát legalább bajosan, későn és társai nélkül,
mások bárkáján egy, s otthon bajra találjon.”
/IX. 505-538/
X. ének
2. kaland. Aiolosz szigete.
Odüsszeusz és társai a küklopszok földje után Aiolosznak, a szelek istenének a szigetére érnek, ahol egy hónapig vendégeskednek. Búcsúzóul Aiolosz kilenc bőrtömlőt ad át Odüsszeusznak, melybe a viharokat zárta a király, társai azonban, amíg Odüsszeusz alszik, kinyitják a bőrtömlőt, mert azt hiszik, kincset rejteget előlük. A tömlőből kiszabadult gonosz viharok, bár már majdnem elérték úti céljukat, újra visszasodorják hajójukat.
3. kaland. Laisztrügónok szigete.
Hatnapi hajózás után a laisztrügónok szigetén érnek partot. Itt emberevő óriások élnek, akik felfalják a két hajóst, akit Odüsszeusz küldött a partra, körülnézni. Az óriások a menekülőket kővel hajigálják, egyedül Odüsszeusz hajója menekül meg, társai mind életüket vesztik.
4. kaland. Aiaé szigete.
A sziget Kirké nimfa lakóhelye. „Széphajú” Kirké a házába lépőket disznóvá változtatja, Odüsszeusz csak azért kerüli el ezt a sorsot, mert Hermész tanácsokkal segíti. Az isten segítségével Odüsszeusznak sikerül a nimfa eszén túljárnia, míg disznóvá változtatott társait is sikerül a varázslattól megszabadítania. A nimfánál egy évig maradnak, Kirké útra kelésük előtt elmondja Odüsszeusznak, hogy mielőtt hazatérne, még az Alvilágba is kell látogatniuk.
XI. ének
5. kaland. Neküia - Alvilág járás.
Az Alvilágban egy juhot kell áldozniuk, és ennek kifolyt vérére jönnek a holtak lelkei.
Az Alvilágban először Elpenórral, a Kirkénél meghalt társával találkozik Odüsszeusz, aki arra kéri, adják meg testének a végtisztességet. Találkozik Teiresziásszal, a vak jóssal, aki megmagyarázza neki a múltat, és felvillantja előtte a jövőt:
„Édes, könnyű utat keresel haza, fényes Odüsszeusz,
csakhogy az isten szörnyűvé teszi; mert sose hinném,
hogy te kijátszod a Földrázót, aki megdühödött rád
szörnyen, amiért szeretett fiúsarját megvakítottad.
S tán így is hazaértek azért, keseregve, bajok közt,
csak lelkedre vigyázz, fékezd meg a társaidét is,
rögtön amint odaérkeztek remekívű hajóval
Thirnakié szigetére, kifutva a kékszínű vízből,
és legelő tehenekre találtok, nagyszérű nyájra,
Hélioszéra, ki mindent lát és hall a világon.
Hogyha az állatokat nem bántod, utadra ügyelsz csak,
akkor tán hazaértek, bár keseregve, bajok közt.
Hogyha pedig bántod, veszedelmet jósolok akkor,
embereidnek s bárkádnak; te magad ha megélsz is,
későn érsz s bajosan haza, társad mind odavesztve
mások bárkáján, s palotádban bajra találsz majd:
dölyfös férfiseregre, amely vagyonod felemészti;
isteni hitvesedet kérik mind, kincset ajánlva.
Csakhogy erőszakukért bosszút állsz majd hazatérve;
s hogyha megölted a kérőket palotádnak ölében,
csellel akár, vagy szemtől szembe velük, hegyes érccel,
végy egy jó faragott evezőt válladra, bolyongjál,
míg olyanokhoz nem jutsz, kik tengert sose láttak,
s ételüket sem eszik megsózva tengeri sóval:
és sohasem láttak pirosarcú fürge hajókat,
sem könnyű evezőt, mely szárnya a fürge hajónak.
Íme, világos jelt mondok, nem véted el akkor.
Majd amidőn egy más vándor jő szembe veled s szól:
magszóró a lapát, mit fényes válladon őrzöl,
akkor a jó evezőt szúrd nyomban a földbe, Poszeidón
istennek pedig ott áldozz remek áldozatokkal,
vágj le bikát és kost, és kant, mely hágja az emsét,
aztán menj haza és ott áldozz szent hekatombát
tágterű égbe lakó örökéletű isteneinknek,
mindnek sorban. A tengerről jő majd a halálod,
gyöngéden közelit hozzád, és könnyű öregség
végén sújt csak rád, amidőn körülötted a néped
boldogan él. Ezt mondom néked igaz szavaimmal.”
/XI. 100-137./
XII. ének
Az Alvilág-járás után a hősök újra Kirkéhez térnek vissza. Kirké elmondja a „sokattűrt” hősnek, hogy útja során még milyen nehézségek várnak rá és társaira.
„Hát ezek így mind megtörténtek; most idehallgass,
mit mondok én... noha majd maga isten is int rá.
Szirénekhez fogsz legelőször elérni: az összes
embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.
És aki esztelenül közeleg s meghallja a szirén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavú dallal a két Szírén megigézi...
ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok
nagy sokasága hevet, rothad, zsugorodnak a bőrök.
Húzz el ezek mellett, s a fülét jól tömd be viasszal
minden társadnak, nehogy egy is hallja... puhítsd meg
mézédes viaszod... de te hallgasd meg, ha kívánod.
Kössék ők a kezed meg a lábad a fürge hajónak
árboca talpához, s a kötélzet rátekeredjék,
hogy, gyönyörödre, a két Szírén hangjára figyelhess.
És ha esengesz a társakhoz, ha parancsot is adsz,
hogy oldjanak el - csak kössenek ők oda több kötelékkel.
Hogyha pedig szigetük mellett tovahúztak a társak,
azt az utat már véges-végig, amelyre utána
lépsz nem mondhatom én meg, mert arról te magad fogsz
dönteni lelkedben: de kimondom, hogy mi a két út.
Errefelé meredek sziklák peremére csapódik
kékszemű Amphitríté nagy hulláma zubogva;
tudd: ezeket Bolygó Szikláknak hívja a boldog
isten mind. S a madár sem szállhat el arra nyugodtan
még a galambok sem, ha röpülnek az ambrosziával
Zeuszhoz, mert őket sima szikla ragadja magához
folyton, s Zeusz atya küld újat, pótolni a számuk.
Onnan még sohasem szabadult meg bárka, ha arra
tévedt, ám a hajó fáit s tetemét a hajósnak
mind tovahordja a vészeli láng viharával a hullám.
Tengerjáró gálya csak egy ment arra keresztül:
elhírhedt Argó, Aitésztől hazatartó.
És a hatalmas szirten még ez is összetörik tán,
ám Héra átvitte, mivel kedvelte Iászont.
Másik irányban két nagy szirt van: a tágterű égbe
ér föl az egyik csúcsa, körötte a kékszínű felhő
terjeng egyre, sosem megy odébb, sose jár ama csúcson
fényes tiszta idő, sem a nyár, sem az ősz közeledtén.
Rá soha nem hághat, le se szállhat a földi halandó
róla, ha húsz keze volna akár, húsz lába is egynek:
mert oly sima, mikéntha csiszolták volna, a szikla.
És közepén barlang tátong sűrű ködbe takartan,
szája nyugat felé nyílik, a mélye leér Ereboszba.
Menjetek arra a bárkátokkal, fényes Odüsszeusz.
Öblös bárka felől kitűnő nyilazó ha kilőné
messze nyilát, az üreg szájáig a nyíl sosem érne.
Benne a szörnyen ugatva üvöltő Szkülla tanyázik.
Éles a hangja, akárcsak a most született kutyakölykök
hangja, de ő maga roppant szörny; nem örülne, ki látná
őt, még isten sem, közelébe ha érne az útján.
Lába tizenkettő, levegőben leng valamennyi,
hat hosszú nyaka van, mindegyiken egy riadalmas
fej nőtt, és a fejekből három sor foga rémít,
sűrű, tömött agyarak, tele éjszínű szörnyű halállal.
Teste pedig bent áll, derekáig, az öblös üregben,
csakhogy a rémes nyílásból a fejek kihajolnak.
S ő ott szikláját körültapogatva halászgat
delphint, tenger ebét, de nagyobb viziszörnyet is olykor,
melyből rengeteget táplál zajos Amphitríté.
És nem tud dicsekedni hajós soha, hogy tovasiklott
sértetlen mellette: de hat feje húz ki hat embert
mindig hirtelenül a sötétkékorrú hajóból.
Látsz ott egy másik, nem olyan nagy szirtet, Odüsszeusz.
Nem nagy a távolság köztük, nyilad is beröpülné.
Rajta magas fügefát láthatsz, sürűlombút; alatta
szívja magába a szörnyű Kharübdisz az éjszínű tengert.
Háromszor kiereszti naponta, de újra beszívja
rémesen; arra, mikor szürcsöl, te nehogy közeledjél:
mert sose tudna a Földrázó se kihúzni a bajból.
Inkább Szkülla felé igyekezz a hajóddal, evezz el
gyorsan a szirtje alatt, mert többhasznú, ha a bárkán
hat társat gyászolsz majd, mind együtt valamennyit. (...)”
/XII. 37-111./
Odüsszeusz azt kérdezi a nimfától, hogy tudna úgy megmenekülni a Kharübdisz elől, hogy egyben társait is meg tudná menteni, ha rájuk törne Szkülla. Odüsszeusz kérdésére az isteni asszony így felelt:
„Jaj, te merész, neked itt is a harcra s a fáradalomra van gondod:
sose térsz ki haláltalan isten elől sem?
Hisz nem enyésző ő, de sosemmúló veszedelmed,
szörnyű, dühös, kínzó, aki ellen védekezés nincs;
ellen törni se jó; menekülni előle a legjobb.
Hogyha te fegyverkezve a szirtje alatt elidőzöl,
rettenetes fejeit, félek, majd újra kidugja,
és ugyanannyi barátodat újra magához orozza.
Csak sebesen húzz el mellette, kiáltva Kratáiszt,
anyja nevét, aki szülte, bajára a földilakóknak.
Az megfékezi majd, nehogy újra terád támadjon.
Thrínakié szigetére kerülsz most: Éeliosznak
nagy csordája legel földjén és nagyszerű nyája;
hét a tehéncsorda s hét nyája van ott a juhoknak;
ötven az állat mindegyikben. Nincs születésük,
nincs elmúlásuk, s istennők őrzik őket:
Lampetié s Phaetúsza, a két gyönyörűhajú nimfa,
Eeliosz Hüperiónnak kit a nimfa, Neaira
szült. S hogy fölnevelé a leányokat anyjuk, az úrnő,
távoli Thrínaikéra vezette, vigyázni az apjuk
csámpás csordáját, képzelni a nyája nyomában.
Nem bántván ezeket ha vigyázol visszautadra,
akkor igen, hazaértek, bár keseregve, bajok közt.
Hogyha pedig bántod, veszedelmet jósolok akkor
embereidnek s bárkádnak; te magad ha megélsz is,
társaid elvesztvén, haza későn kínok után érsz.”
/XII. 117-141./
Kirké miután tanácsokkal látta el Odüsszeuszt, jó szelet is küld számukra, és így bocsátja útjára a „sokattűrt” hőst. Odüsszeusz pedig elmondja társainak, milyen veszélyekre figyelmeztette őt a nimfa.
6. kaland. A szirének.
Kirké jóslatának megfelelően az utazók először a szirének szigetét érik el. Odüsszeusz a nimfa szavaiból már tudja, hogy mily veszélyt rejt a sziget a hajósok számára. Aki meghallja a „szirénzengzeteket”, az elfelejti otthonát, családját, nem törődik semmivel. Odüsszeusz a nimfa tanácsát mindenben megfogadja, társai fülét viasszal tömi be, hogy ne hallják az igéző éneket. Ő azonban, mivel kíváncsi a mézédes énekre, a nimfa tanácsát követve, társaival az árbochoz kötözteti magát.
7. kaland. Szkülla, az emberevő szörny hat társát ragadja el.
A szirének szigete után nagy zúgást hallanak. Odüsszeusz hajója Szküllához és Kharübdiszhez közeledik. Szkülla, a tengeri szörny egy barlangban él. Eddig egyetlen hajó sem tudott sértetlenül elhaladni mellette, mert a szörny hat feje egyszerre hat embert ránt a mélybe a hajóról. Odüsszeusz is elveszti hat társát, de ismét követi a nimfa tanácsait, így sikerül megmenekülnie.
8. kaland. A társak mohósága újabb kalandba sodora őket. Thrínakié szigetére érnek, ahol Héliosz napisten nagyszerű nyája, és nagy csordája legel. Odüsszeusz nem felejti el Teiresziász és Kirké szavait, és óva inti társait, nehogy akár egy állatot is megöljenek, hiszen az a végüket jelentené. Azonban mikor elfogy a hajón levő élelmük, és társai a betevőt csak halászat, vadászat útján tudják megszerezni, és ez nem csillapítja éhségüket, Eurülokhosz felbiztatja társait, hogy a napisten legszebb marháját áldozzák fel. Majd ha hazaérnek, otthon szentélyt emelnek a napistennek, és drága ajándékokkal engesztelik ki. A társak megfogadják Eurülokhosz szavait, amíg Odüsszeusz az istenekhez jó szélért imádkoznak, a kapzsi társak a legszebb marhát levágják és nyársra húzzák. Lampertié tudatja a napistennel, hogy mi történt a szigeten. A megdühödött isten Zeuszhoz megy, hogy bosszút kérjen a rajta esett sérelmen. Ha Zeusz a rajta esett sérelmet nem bünteti meg kellőképpen, lemegy Hádészhoz az Alvilágba, és fényét ezentúl csak a holtaknak adja. Zeusz e szavakkal nyugtatta meg a mérges napistent:
„Éliosz, te a fényedet add csak az égilakóknak
és a halandóknak, kik a termő földeken élnek;
én ragyogó villámmal sújtom majd a hajójuk
és darabokra töröm, közepében a borszínű árnak.”
/XII. 386-389./
Odüsszeusz minden társát elvesztette, a viharból egyedül ő menekült meg, akit a hullám Ogügié szigetére vetett, és hét évet töltött Kalüpszó nimfánál.
XIII. ének
Odüsszeuszt a phaiákok kincsekkel megrakodva viszik vissza Ithakába. Kirakják a kincsekkel a partra, ahol a hős rögtön elalszik. Amikor felébred, nem ismeri fel Ithaka tájait, és bizalmatlan Athénével szemben is. Athéné elmondja, hogy hazaért, és elmeséli, mire számíthat otthonában, majd figyelmezteti, legyen nagyon óvatos. Athéné elrejti a phaiákoktól kapott kincseket, és koldussá változtatja a vándort, hogy ne ismerjék fel. Azt tanácsolja a trójai hősnek, hogy hűséges kondásánál várja meg, míg fiát ő hazahívja Spártából.
XIV. ének
Odüsszeusz meglátogatja kondását, Eumaioszt. A hűséges kondás miután megmenti Odüsszeuszt a rá támadó kutyáktól, asztalához ülteti, és bőkezűen vendégül látja. Odüsszeusz egy rendezett gazdaságot talál otthonában. A kondás természetesen nem ismeri fel gazdáját, és elkeseredetten panaszkodik, hogy a kérők pusztítják Odüsszeusz vagyonát. Elkeseredett hangon szól a királyról, nem érti a hosszúra nyúlt távollét okát, meggyőződése, hogy Ithaka királya már halott. Odüsszeusz vigasztalni próbálja, és megjósolja neki a visszatérő király bosszúját, de Eumaiosz már nem hisz neki. A kondás kérdésére, hogy ki is ő, Odüsszeusz egy újabb történettel válaszol. Eumaiosz bár nem hiszi a koldus különös meséjét, éjszakára is vendégül látja, sőt még ruháját is ráteríti a hideg ellen.
XV. ének
Athéné felkelti álmában Télemakhoszt, figyelmezteti, hogy haza kell térnie. Ellátja jó tanácsokkal is; kerülő úton menjen, és először a kondás házába térjen be, anyját csak hírnök útján értesítse hazatértéről. Menelaosz és Helené illő búcsút vesznek az ifjútól, és ajándékokkal bocsátják útra, ahova Nesztór fia is elkíséri.
Eközben Odüsszeusz újabb próbának veti alá a kondást, hogy valóban megbízhat-e benne. Miután megbizonyosodik a pásztor hűségéről, arra kéri, hogy mesélje el, mi történt a szüleivel. Télemakhosz hazaérkezik, társait előreküldi a palotába, miközben ő Eumaiosz házába siet.
XVI. ének
A kondás boldogan fogadja a hazaérkező ifjút. Télemakhosz is rögtön anyja felől tudakozódik a kondástól. Bemutatja egymásnak az ifjút és a koldust, és elmondja ifjú királyának, mit tud vendégéről. Athéné utasítására Odüsszeusz felfedi kilétét a fia előtt, és sikerül eloszlatnia annak kétségeit. Beszámolnak egymásnak a legfontosabb eseményekről. Odüsszeusz megtudja, hogy 108 kérő van a palotában, s rajtuk kívül még ott van két szolga, és Medón, a dalnok is. A hős harcost csak az vigasztalja, hogy Athéné és Zeusz őket segíti. A király kitanítja a fiát, hogy hogyan óvja meg életét a kérőktől, és szerezze meg fegyverüket. A kérők is értesülnek arról, hogy Télemakhosz visszatért Ithakába, dühösek, hogy nem sikerült a tervük, s még mindig életben van. Elhatározzák, hogy most megölik. Legfőbb hangadójuk Antinoosz. Estére Odüsszeusz visszatér a kondás kunyhójába, újra koldus képében.
XVII. ének
Télemakhosz elindul a palotába, de előtte még megkéri a kondást, hogy vigye el a koldust a városba. Télemakhosz a palotában találkozik a dajkájával és az anyjával. Pénelopé próbálja faggatni a fiát, hogy mi történt vele az úton, de ő csak a kérőknek rendezett lakomával akar foglalkozni. Télemakhosz a barátai között mondja el, hogy mit tudott meg Menelaosztól, hogy apját utoljára Kalüpszó nimfa fogságában látták. Miközben a kérők a palotában szórakoznak, Odüsszeusz is oda igyekszik a kondással. Útközben egy durva kecskepásztor rátámad a leleményes hősre, sőt még bele is rúg. Mikor Odüsszeusz megérkezik a palotába, kutyája, Argosz felismeri, de az izgalomba belepusztul. Miután Odüsszeusz megérkezik a palotába, élelmet kér a kérőktől. Antinoosz az egyeden, aki nem ad neki, kigúnyolja, sőt, csontot vág hozzá. Ezen már a többi kérő is mélységesen felháborodik, hisz ez durva sértés, a koldus egy álruhás isten is lehet. Pénelopé elhívja magához a koldust. Odüsszeusz a kondással üzen, hogy majd a lakoma végeztével, a tűznél keresi fel őt.
XVIII. ének
A lakomán részt vesz még egy koldus, Írosz, akivel Odüsszeusz megküzd. Antinoosz ugyanis azt találta ki, amelyik koldus győz, az részt vehet a lakomán. Aphrodité újra segíti a csavaros eszű hőst. Odüsszeusz legyőzi Íroszt, kivonszolja a palota elé, ahol a kérők elismerik győzelmét. Odüsszeusz megbékélne a kérőkkel, és bántatlanul hazaküldené őket, de szavait senki se veszi komolyan. Közben megjelenik Pénelopé, akit az istennő megszépített álmában, és a kérők meglepve nézik, s egyikük, Eurümakhosz udvarolni kezd neki. Miközben a kérők részegen mulatnak, az egyik szolgálólány sértegetni kezdi Odüsszeuszt. Az egyik kérő, Eurümakhosz, aki a szolgálólány, Melanthó szeretője, egy zsámollyal akarja megdobni a koldust, ő azonban elhajol, így a zsámoly Amphinomoszt, a bortöltögetőt találja el.
XIX. ének
Odüsszeusz utasítására fia elrejti a kérők fegyverét, hogy a szükséges időben védtelenek legyenek. A hazatért vándor pedig ígéretéhez híven felkeresi Pénelopét a tűz mellett, és elbeszélgetnek. Pénelopé elmeséli a koldusnak, hogy sikerült kijátszania a kérőket, de gonosz szolgálói lebuktatták, így már nem halogathatja tovább a férjhez menést. Pénelopé azon kérdésére, hogy ki ő, a krétai Aithónnak mondja magát, aki vendégül látta a Trójába tartó királyt. A koldus azzal vigasztalja az asszonyt, hogy férje még ebben az évben hazatér. Pénelopé szeretné megvendégelni a koldust, de ő csak a lábmosást fogadja el, azt is csak akkor, ha a dajka végzi el. A dajka elmondja Odüsszeusz névadásának történetét; Pénelopé atyja adta ezt a nevet neki. Odüsszeusz, vagyis aki ellen megharagudnak. Dajka elmeséli, hogy Odüsszeusz egyszer egy vadkanvadászaton megsérült a lábán. A lábmosás közben a dajka felismeri a sebről Odüsszeuszt. Athéné megakadályozza, hogy Pénelopé is felismerje Odüsszeuszt, a hős pedig azt, hogy a dajka öröme ne árulja el.
A lábmosás után újra a tűz mellé ül a vándor, ekkor Pénelopé elmondja neki álmát, amit Odüsszeusz megfejt. Pénelopét azonban a reménykeltő álomfejtés sem nyugtatja meg, ezért másnapra meghirdeti a kérőknek a nyíllövő versenyt. Annak lesz a felesége, aki fel tudja ajzani Odüsszeusz íját, és a nyílvesszőt át tudja lőni tizenkét fejsze fokán.
XX. ének
Odüsszeusz, ahogy látja a vég nélküli mulatozást a palotájában, egyre haragosabb lesz. Athéné megnyugtatja, hogy az ő segítségére mindig számíthat, de Odüsszeusz Zeusztól is megerősítő csodajeleket kér, hogy biztos legyen benne, eljött a bosszú ideje. A kérők készülnek az újabb lakomára, mulatoznak, van, aki Télemakhosz megölését javasolja. Télemakhosz meghívja a koldust is, akit a kérők durván sértegetnek, sőt bántalmaznak. Az egyik kérő újra felveti Pénelopé férjhezmenetelét, Télemakhosz válasza után Athéné a kérőket abbahagyhatatlan nevetésre kényszeríti. Ez a végeérhetetlen nevetés már előrevetíti a szörnyű véget, ezt Theoklümenosz, a jós is megerősíti, a kérők azonban nem törődnek a figyelmeztető szavakkal. A jós távozása után sem hagynak fel a kérők Télemakhosz kigúnyolásával, sőt megfenyegetik, hogy koldus barátjával együtt eladják rabszolgának.
XXI. ének
Pénelopé megrendezi az Athéné istennő által sugallt íjversenyt. Odüsszeusz egykoron kapott egy íjat Iphiosztól, aki ezt az íjat fel tudja ajzani és a nyílvesszőt át tudja tizenkét fejsze fokán lőni, azé lesz Pénelopé keze. A kérők fennhangon azt mondják, ez lehetetlen feladat, de titokban mindegyik a saját sikerében bízik. Télemakhosz megpróbálja, háromszor sikertelenül, negyedszer talán végre tudná hajtani a feladatot, de ekkor épp a koldus intésére átadja a feladat teljesítésének lehetőségét a kérőknek. Odüsszeusz ekkor két régi szolgájának, a kondásnak, és a csordásnak megmutatja régi sebhelyét, így felfedi előttük kilétét. Elmondja nekik bosszútervét, és a szolgák mindenben segítik visszatért királyukat, és együtt térnek vissza a kérők közé.
Egyetlen kérőnek sem sikerült a feladat végrehajtása. Odüsszeusz azt kéri, hadd tehessen ő is egy próbát, a kérők azonban kigúnyolják. Pénelopé próbálja megnyugtatni őket, hogy ha sikerülne is, egy koldusnak akkor sem lenne a felesége. A kérőket azonban nem nyugtatják meg az asszony szavai, féltik a hírnevüket, hogy mi lenne, ha kitudódna, hogy egy koldus legyőzte őket. Odüsszeusz nagy nehezen hozzájut a fegyverhez, felajzza, mialatt segítői bezárják a teremajtót, hogy a kérők ne menekülhessenek el. A sikeres próbatétel után Odüsszeusz Télemakhosszal együtt elkezdik, a kérők elleni harcot.
XXII. ének
Odüsszeusz elsőként a legmegátalkodottabb kérőt, Antinooszt öli meg. A kérőkön rettenetes félelem lesz úrrá, amikor Odüsszeusz felfedi előttük kilétét. Arra kérik, elégedjen meg Antinoosz megölésével, s a többieket engedje szabadon. Odüsszeuszt azonban nem lehet visszatartani. Télemakhosszal és két társával szállnak szembe a fegyvereiktől megfosztott kérőkkel. A fegyvereket azonban fia nem zárta el, így egy áruló pásztor, Melantheusz fegyvert visz a kérőknek. Athéné Mentor alakjában segít Odüsszeuszéknak, hogy győzni tudjanak a túlerőben lévő kérők ellen.
Télemakhosz könnyebben megsebesül, de így is sikerül győzniük. Odüsszeusz fia kérésére megkegyelmez Phémiosznak és Medónnak. Eurükleia, a dajka megnevezi azokat a szolgálókat, akik elárulták Pénelopét, vagy a kérőkkel szerelmi kapcsolatuk volt. A dajka tizenkét leányt nevez meg, akiket Télemakhosz felakasztat. Melantheuszt, az árulót, aki segített a kérőknek, megcsonkítják. A dajka elindul Pénelopéhoz, hogy elmondja, mi történt.
XXIII. ének
Pénelopé semmit nem tud arról, mi történt, így amikor a dajka elmondja neki, hogy hős férje hazatért és leszámolt a kérőkkel, el sem akarja hinni. Azt hiszi, az istenek elvették a dajka eszét. Isteni beavatkozásnak véli a kérők megölését, a régi sebhelynek sem tud hinni. Csak akkor fogadja el, hogy Odüsszeusz hazatért, amikor egy olyan kérdésre tud válaszolni, amit csak a férje ismerhet. Mikor bebizonyosodik, hogy valóban a férje tért haza, Pénelopé sírva borul a keblére. Athéné hosszúra nyújtja az éjszakát, hogy a szerelmesek nyugodtan együtt lehessenek. Odüsszeusz elmeséli összes kalandját Pénelopénak. Reggel a trójai hős újra útnak indul, apját, Láertészt akarja meglátogatni, feleségének pedig megparancsolja, hogy zárkózzon be, nehogy a kérők rokonai bosszút álljanak rajta.
XXIV. ének
A holt kérők lelkét Hermész vezeti az Alvilágba, a holtak közé. Itt Akhilleusz, Agamemnón, az Iliász halott hősei a kérőktől tudják meg, mi történt Ithakában. Eközben Odüsszeusz megérkezik apjához, Láertészhez. Először azt mondja, ő öt ével korábban látta vendégül Odüsszeuszt. Láertész amikor ezt meghallja, kétségbeesett zokogásban tör ki, s végleg elveszettnek hiszi fiát. Odüsszeusz csak ekkor fedi fel magát apja előtt. S hogy szavainak nyomatékot adjon, nemcsak régi sebhelyét mutatja meg, de felsorolja azokat a fákat is, amelyeket egykor apja neki ígért. Láertész boldog, hogy fia hazatért, csak a kérők rokonainak bosszújától tart. A boldogságot csak a kérők rokonainak bosszújától való félelem árnyékolja be. A rokonokhoz már eljutott a kérők halálhíre, s Ithakában gyülekeznek, hogy bosszút álljanak halálukon, s eltemessék szeretteiket. Nem hallgatnak a dalnok szavaira, aki arra figyelmezteti őket, hogy az isteni akarat teljesedett be. Elhatározzák, hogy megkeresik Odüsszeuszt, és bosszút állnak. Megérkeznek Odüsszeusz apjának a házához, ahol a hős és kis serege fogadja őket, és elkezdődik a harc.
Athéné továbbra is segíti a trójai hőst, megöli a bosszúra buzdító Eupeithészt, míg kis serege a többiekkel veszi fel a küzdelmet. Ám ekkor Athéné újra közbeavatkozik, hogy véget vessen az öldöklésnek. A kérők bosszúra éhes rokonai elejtik fegyverüket, s megfutamodnak. Odüsszeusz üldözni kezdi őket, de Zeusz egy villámmal figyelmezteti, hogy most már legyen vége az öldöklésnek és a harcnak. Athéné is közbeavatkozik, így a kérők rokonai és Odüsszeusz békét kötnek egymással.
„Oldala mellé állt s így szólt a bagolyszemű Pallasz:
'Ó, Arkeisziadész, legjobbik drága barátom,
most könyörögj a bagolyszemű lányhoz, most az atyához,
s nyúltárnyú gerelyed tüstént csóválva hajítsd el.'
Szólt, s kebelébe hatalmas erőt fújt Pallasz Athéné:
ő meg a nagy Zeusz lányához küldötte fohászát,
s nyúltárnyú gerelyét tüstént csóválva vetette,
s Eupeithész ércarcu sisakját érte a dárda.
És a sisak nem fogta föl azt, átverte az érchegy:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Estek elősoraiknak Odüsszeusz és deli sarja,
s őket kéthegyű dárdával, karddal kaszabolták.
S tán valamennyien elhullnak, s haza nem kerül egy sem,
hogyha Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
meg nem szólal ekép és vissza nem inti a népet:
'Jó Ithakabeliek, hagyjátok a háborúságot,
ezt a gonosz viadalt; vér nélkül jöjjön a döntés.'
Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket.
Megrémültek azok, s kiröpült a kezükből a fegyver,
minden a fölre esett, hogy az istennő szava zendült:
s vágyva az élet után, város fele futva futottak.
Rettentőt rikkantva sokattűrt bajnok Odüsszeusz,
meggörbülve csapott le, miként magasanrepülő sas.
Ekkor azonban Zeusz füstös villámmal ütött le
éppen erős-apjú nagy Pallasz elé a mezőre,
S most Odüsszeuszhoz szólt a bagolyszemű Pallasz Athéné:
'Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
már ne tovább! Szűntesd mérgét a közös viadalnak,
meg ne nehezteljen rád Zeusz, az a messziredörgő'
Mondta Athéné; s ő így is tett, lelkében örömmel.
És ezután szent békekötést szerzett a hadak közt
Pallasz Athénié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
S Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló.”
/XIV. 51 G-548./
/Kr.e. 525 - Kr.e. 456/
Jómódú földbirtokos család gyermeke. Kr.e. 499-ben vett részt először a drámai versenyeken, és Kr.e. 484-ben nyerte el az első díjat. Az ő alkotásaiban jelent meg először a második színész, addig csak egy színész felelgetett a karnak. Kilencven darabjából, teljes egészében mindössze hét maradt fenn.
A hetvenes évek végén Hierón szürakuszai uralkodó hívására Szicíliában járt, majd később visszautazott, és ott halt meg, Kr.e. 456-ban.
Művei:
Perzsák /Kr.e. 471-ben mutatták be/
Heten Théba ellen /Kr.e. 467-ben mutatták be/
Oltalomkeresők
Oreszteia /Kr.e. 458-ban mutatták be/ Trilógiái közül ez az egyetlen teljes egészében fennmaradt. Részei: Agamemnón, Áldozatvivők, Eumeniszek.
A leláncolt Prométheusz
A megszabadított Prométheusz
A tűzhozó Prométheusz
Szereplők: Őr, Klütaimnésztra, Agamemnón, Kasszandra, Aigiszthosz, Az argoszi vének kara
Történik: Agamemnón argoszi palotája előtti téren.
Éjszaka az őr virraszt a palota tetején. A királyné, Klütaimnésztra utasítására egy jel, egy tűzjel feltűnését figyeli, mely tudatja velük, hogy seregük elfoglalta Tróját. Mikor megpillantja a jelet, azonnal megviszi a hírt a királynőnek. A prológusban az őr szavaiból kiderül, hogy súlyos titkot őriz, amiről nem beszélhet.
Megérkezik a palota előtti térre a tizenkét főből álló kar, az argoszi vének egy csoportja. Szavaikból tudjuk meg a múlt történetét. Tíz évvel ezelőtt indult bosszúhadjáratra, a két Atreusz-fi, Agamemnón és Menelaosz a görög sereg élén Trója ellen, hogy megbosszulja a nőrablást. Hiszen Parisz, trójai királyfi elrabolta Menelaosz világszép feleségét, Helenét.
Miközben a királyné kísérőivel kilép a palotából, hogy áldozati tüzet gyújtson a szabadtéren elhelyezett oltárokon, a kar tovább folytatja a múltbéli események történetét. A sereg elindult Trója ellen, hogy véghezvigye bosszúját. Zeusz jósjelet küldött: két sasmadarat, akik felfaltak egy nyulat. Az isteni jóslatot Khalkász, a sereg jósa fejtette meg. A görög seregek lerombolják Tróját, és minden kincs az övék lesz. De Khalkász arra is figyelmezteti a katonákat, hogy a vadak védője megharagudhat a vemhes nyúl elpusztulása miatt. Egy rövid Zeusz-himnusz után a kar a sereg elindulását idézi föl. Az indulásra kész seregek kénytelenek voltak Auliszban vesztegelni, mert a szélcsend miatt nem tudtak elindulni hajóikkal. Agamennón, a jós tanácsára feláldozta lányát, Iphigéniát, hogy így engeszteljék ki a haragos istennőt, Artemiszt.
Az udvaron újra a királynő jelenik meg, s boldogan mondja a jelenlevőknek, hogy a sereg győzelmet aratott Trója felett. A győzelemittas szavakban a kar kételkedik. A királynő a kar kétkedő szavaira válaszol, elmondja, miképpen alakult a görögök és a trójaiak sora, a királyné szavait egy kéréssel fejezi be, csak a győztes hódítók ne kövessenek el semmilyen bűnt.
A királyné után újra a kardal következik. Zeusz minden bűnt megtorol, Parisz cselekedete sem maradt megtorlatlan. De a harcban sok görög hős is odaveszett.
Egy hírnők érkezik, aki tíz éve távozott el szülőföldjéről, most a várva várt diadalmas hírrel térhetett haza. A görög serege győzött, Tróját elfoglalták, Agamemnón és a serege már közel jár otthonukhoz. A hírnök hírére megjelenik a királynő is, aki büszke arra, hogy a kétkedőkkel szemben neki volt igaza. Feltűnően nagy örömmel fogadja férje hazatérésének hírét, akinek a hírnökkel üzen, hogy hűségesen várja haza férjét.
Miután a királynő visszatér a palotába, a kar Menelaosz sorsa felől érdeklődik. A hírnők szavaiból kiderül, hogy Menelaosz nincs Agamemnónnál, a többi hősről sincs semmi hír, mert a szélvihar elsodorta egymástól a görög sereg hajóit.
Miközben a hírnök visszatér a sereghez, csak a kar marad a palota előtti téren. Szavuk Parisz és Helena bűnös szerelméről szól. A bűnnek csak újabb bűn lesz a következménye.
Megérkezik harci szekéren a hős Agamemnón, rabnőként magával hurcolta a trójai királylányt, Kasszandrát. A kar illően köszönti a hazatérő uralkodót, aki megtudja, ki az, aki vigyázott a városra, és ki az, aki nem. Agamemnón, miután köszönetet mondott Argosz isteneinek, hogy szerencsésen hazatért, tudatja a karral, hogy tisztában van azzal, hogy nem mindenkiben bízhat meg. Bár első szavai szerint bölcs és igazságos uralkodónak tűnt, később gőgösen kérkedik harci sikereivel, és büszke arra, hogy Tróját porrá égették, és a férfiakkal végeztek.
Klütaimnésztra túlzott alázattal fogadja hazatérő férjét. Térdre borul előtte, majd elmondja, milyen nehéz volt neki férje távollétében, sokszor kapott álhíreket férje haláláról, és attól is félt, hogy népe, az argosziak fellázadnak ellene. Ezért is küldte el fiát, Oresztészt a palotából Phókiszba, hogy biztonságban legyen. A királynő az isteneket megillető bíborszőnyeget teríti le, hogy férje ezen lépjen be a palotába. Agamemnón bár tudja, hogy nem kéne az isteneknek kijáró bíborszőnyegre lépnie, végül is enged asszonya rábeszélésének, és miután megoldja saruját, a bíborszőnyegen átsétálva lép be a palotába.
A kart rossz előérzetek gyötrik, s Zeuszhoz fohászkodnak, hogy ne történjen semmi. A palotából kilépő királynő a foglyul ejtett királylányt először leereszkedve, majd fenyegetően kéri, hogy tartson vele, legyen jelen az áldozat bemutatásánál. Kasszandra azonban sem a királynő fenyegetésére, sem a kar jóindulatú szavára nem felel semmit.
Miután a király visszamegy a palotába, Kasszandra félig önkívületben látomásairól beszél. Elmondja, hogy jóstehetségét Apollónnak köszönheti, az isten azonban megbüntette, mivel nem viszonozta szerelmét. Így jóslatainak senki nem hisz. Kasszandra szavai szerint borzalmas dolgok fognak a palotában történni. A királynő nemcsak vele, de férjével is végezni fog, de bűne nem marad büntetlenül. Miután újra magához tér, önként bemegy a palotába.
A palota előtti téren megint csak a kar marad. Miközben szavuk arról szól, hogy kiszámíthatatlan az emberi sors, halálsikoly hallatszik ki a palotából. Az argoszi vének már betörnék a kaput, amikor megjelenik a királynő véres ruhában, mellette látszik Agamemnón és a trójai királylány holtteste.
A királyné szinte büszke tettére. Férje megérdemelte a sorsát, mert a harc érdekében feláldozta lányukat, Iphigéniát, feleségéhez sem volt hű, Kasszandrát is magával hozta.
Miközben a kar a halott királyt siratja, megérkezik Agamemnón unokatestvére, Aigiszthosz, fegyveresek kíséretében. Aigiszthosz apja haláláért akart bosszút állni, a gyilkosság is az ő terve volt.
A vének megpróbálnak fellépni az új uralkodópár ellen, nem tesznek féket a nyelvükre, hiszen Aigiszthosz még ahhoz is gyáva volt, hogy tervét maga hajtsa végre. Majdnem összecsapásra kerül sor, Aigiszthosz fegyveresei és a vének között, de Klütaimnésztra közbelép.
Az uralkodópór mit sem törődve a kar szavaival, visszavonul a palotába. Egyetlen reményük van, hogy majd hazatér Oresztész, hogy bosszút álljon apja gyilkosain.
Szereplők: Oresztész, Püladész, Elektra, Dajka, Klütaimnésztra, Aigiszthosz, Szolga, Az argoszi rabnők kara
Történik: Argoszban, Agamemnón palotája előtti téren.
Tíz év után hazatér Phokiszból kísérőjével, Püladésszel Oresztész, a meggyilkolt Agamemnón fia. Első útja atyja sírjához vezet, ahol elhelyezi egy hajfürtjét. Imájában azonban megzavarják, gyászruhát viselő nők érkeznek a sírhoz. Oresztész a nők között megismeri Elektrát, nővérét, egyelőre azonban nem akarja felfedni kilétét. Püladésszel együtt elrejtőznek. Az asszonyokat a királynő, Klütaimnésztra küldte a sírhoz. Éjszaka rémálmok gyötörték, ezért azt kérte a rabnőktől, hogy Agamemnón sírján engesztelő áldozatot mutassanak be. A rabnők azonban elhatározzák, imájukban azért fohászkodnak, hogy a gyilkosság ne maradjon bosszú nélkül. Elektra bemutatja az áldozatot, és azért fohászkodik, hogy bátyja térjen haza, és bosszulja meg apjuk halálát. Ő is levág a hajából egy fürtöt, és a sírra helyezi. Mikor észreveszi a másik fürtöt, abban reménykedik, hogy az a bátyjáé, aki hazatért. Rejtekhelyéről előlép Oresztész, és a testvérek megismerik egymást. Oresztész felfedi hazatérésének okát: Apollón parancsát követve meg kell torolnia atyja halálát. Elektra és a kar azért imádkozik, hogy Oresztész terve sikerüljön. Oresztész elmondja testvérének és a karnak, hogyan végez majd a gyilkosokkal. Phoikiszi vándornak álcázza magát, így jut be a palotába, ahol végez Aigiszthosszal. Oresztész kísérőjével a palota kapujához megy, és miután egy szolgával kihívatta a királynőt, elmondja neki, hogy ők Phthiótiszból érkezett vándorok, s azzal a hírrel jöttek Klütaimnésztrához, hogy Oresztész meghalt. A királynő, miután a férfi lakosztályba kísérteti a vendégeket, maga a női lakosztályba vonul, és értesíti Aigiszthoszt.
A palota előtti téren csak a kar van, akik azért fohászkodnak, hogy sikerüljön Oresztész terve. Klütaimnésztra Aigiszthoszhoz Oresztész dajkáját küldi, hogy vigye meg neki a kapott hírt, és fegyvereseivel jöjjön a palotába. A kar azt kéri a dajkától, hogy amikor Aigiszthosszal beszél, ne említse neki a fegyveresekre vonatkozó utasítást.
Mikor visszatér Aigiszthosz, Oresztész bosszút áll rajta, a királynő már csak Aigiszthosz segélykiáltását hallja. Mikor egy szolga hívására kilép a palota női lakosztályából, azonnal tisztába van a helyzetével, fegyvert keresne, de ahogy az ajtó kinyílik szembetalálja magát Oresztésszel, és meglátja Aigiszthosz holttestét.
Klütaimnésztra életéért könyörög, igyekszik jobb belátásra bírni a fiát, Oresztészt. Emlékezteti rá, hogy ő az anyja, ő adott neki életet, ő táplálta. Oresztész már lemondana bosszújáról, de kísérője, Püladész emlékezteti Apollón parancsára. Oresztész Aigiszthosz teteme mellett végez anyjával is.
A kar boldogan zengi Oresztész győzelmét, aki bosszút állt apja, a király gyilkosain. Miután kinyílik a palota kapuja, a két holttest mellől előlép Oresztész, és a város előtt igazolja tettét. Oresztész Apollón szentélybe készül Delphoiba, azonban hirtelen rosszul lesz, rémlátomások, az anyja kiömlött véréből támadt bosszúistenek, kezdik gyötörni.
Szereplők: Oresztész, Apollón papnője, Apollón, Athéna, Klütaimnésztra szelleme, Erünniszek kara
Történik: Az első rész Delphoiban, Apollón temploma előtt, a második rész Athénban, az Akropoliszon játszódik.
Apollón papnője az isten delphoi templomába megy. A templomba lépve szörnyűséges kép fogadja. A templom közepén egy vérző ifjút lát, aki kezében kardot tart, és az oltalomkérők gyapjúval befont ágát. Az ifjú körül rettenetes nőalakok alszanak. Az ifjú Oresztész, aki anyja bosszúszellemei, erünniszei elől menekült Apollón isten templomába, de az erünniszek ide is követték. A papnő gyorsan elhagyja a templomot.
Megjelenik Apollón isten is, aki eddig is segítséget nyújtott Oresztésznek. A bosszúszellemekre is ő bocsátott álmot, és megnyugtatja Oresztészt, hogy továbbra is segíti.
Oresztésznek Athénba kell menni, ott ítélkeznek a tette felett. Oresztész az úton sem lesz egyedül, Hermész fogja őt vigyázni.
Apollón és Hermész útra kel, míg a templomban megjelenik a megölt Klütaimnésztra szelleme, aki dühösen próbálja felkelteni az erünniszeket. Dühödten szidalmazza őket, amiért elaludtak ahelyett, hogy a bűnöst kínoznák. Apollón visszatér a templomába, és elzavarja őket a templomából. A kar az isten szemére veti, hogy egy anyagyilkost vett védelmébe, de az isten úgy gondolja, a fiú csak apja halálát akarta megbosszulni az anyján. Nagyobb bűn egy férj megölése. Oresztész Apollón utasítása szerint elmegy Athénba. Athénban az Akropoliszon áll Athéna istennő szobra. Oresztész a bosszúszellemek elől futva érkezik a szoborhoz, és térden állva esdekel az istennőhöz, miközben a szellemek Oresztészt kínzó dalt énekelnek.
Mind Oresztész, mind a kar azt kéri az istennőtől, hogy tegyen igazságot. Athén a döntése értelmében a város arra legérdemesebb polgáraiból állít fel egy esküdtbíróságot, melynek ő lesz az elnöke. A kar énekében arról szól, hogy az ősi törvények végét, meggyalázását jelentené, ha az anyagyilkosnak nem kéne megbűnhődnie tettéért. Apollón is megjelenik az esküdtbíróság előtt, és isteni szavával kiáll Oresztész mellett. A bosszúszellemek véleménye szerint azonban Oresztész tettére nincs bocsánat. Oresztész védőbeszédét Apollón mondja el. Beszédéből kiderül, hogy Klütaimnésztra milyen alattomos módon ölte meg a háborúból hazatérő hős férjét, Agamemnónt. A fiú, Oresztész csak apja halálát bosszulta meg. Miután mindkét fél elmondta beszédét, Athéna elrendeli a szavazást. A szavazás nem hoz döntést, ugyanannyian szavaztak Oresztész ártatlanságára, mint bűnösségére, így Athéna szava dönt. Oresztészt felmentik. Az ősi istenek, az erünniszek felháborodottan tiltakoznak a döntés ellen, úgy gondolják, a fiatal istenek semmibe vették őket. Athéna bölcsessége oldja meg a helyzetet, aki úgy békíti meg őket, hogy lakhelyet és kultikus tisztelet ígér nekik Athénban.
Az ősi istenek elfogadják Athéna javaslatát, már mint jóindulatú védőszellemek, eumeniszek áldást mondanak Athén földjére. Athén városának népe fáklyásmenetben kíséri a védőszellemeket új lakóhelyükre.
Szereplők: Erő, Erőszak, Héphaisztosz, Prométheusz, Az ókeaniszok kara, Ókeanosz, Ió, Hermész
Történik: Szkűthiában, sziklás vidéken
Az Erő kijelöli azt a területet, ahol Prométheusznak a vétkéért egy sziklához láncolva bűnhődnie kell. A kietlen Szkűthiában vár rá büntetése, Héphaisztosznak kell őt atyja, Zeusz parancsára sziklához láncolnia, hiszen Prométheusz tőle lopta el „soktudó tüzét”, és adta az embereknek. Héphaisztosznak bár kötelessége teljesítenie atyja, Zeusz parancsát, nem szívesen veri béklyóba istentársát és rokonát, Prométheuszt. Az Erő végig figyeli, hogy a Prométheusz iránt részvétet és sajnálatot érző Héphaisztosz kellő keménységgel hajtja-e végre Zeusz parancsát.
Mikor Prométheusz egyedül marad, a régi istennemzetségek tagjainak, a Napnak és a Földnek panaszolja el, hogy istenként hogyan bántak vele az istenek. Az istenek új királya mérte rá e szörnyű kínokat, így kell vezekelnie tettéért.
„Mégis, mit is beszélek? Én mindent tudok előre pontosan, mi lesz, váratlanul nem érhet engem semmi baj, s a ránk szabott sorsot nyugodtan kell viselni, tudva, hogy erős végzet, nem harcolhatunk vele. De elhallgatni sem tudom s elmondani sem azt, mi balszerencse ért. Az emberek kedvéért vettem ily igát magamra én: husáng szárába töltve loptam el nekik a szikrát, mely minden mesterség mestere, a az emberek minden szükségében segít. Ily bűnömért most büntetésem szenvedem, bilincsbe verve, s nincs fejem felett fedél.”
Hirtelen hangot hall és illatot érez, nem tudja, ki közeledik feléje. Isten vagy félisten, olyan, aki segítségére siet, vagy olyan, aki csak szenvedését akarja látni. A tengeristennek, Ókeanosznak lányai keresik fel a megbüntetett istent. Az ókeaniszok baráti szívvel közelítenek felé, szerintük az új főisten, Zeusz hatalma puszta önkény, eltüntette a régi hatalmat. Az ókeaniszok kérésére Prométheusz elmeséli nekik, hogyan szállt szembe Kronosz fiával.
„Bizony beszélni róla gyötrelem nekem, de éppen oly fájdalmas az, ha hallgattok. Mikor harag támadt az istenek között, és egymás ellen indítottak háborít - Kronoszt akarta trónjáról ledönteni egy részük, hogy királyok Zeusz legyen, viszont nem tűrték Zeuszt maguk felett a többiek -, akkor, habár az én tanácsom volt a jó, az Égtől s Földtől származó Titán-fiak nem hallgattak reám, szelíd beszédemet megvetve durva gőggel azt remélte mind, hogy nyers erő hatalmukat megvédheti. De engemet kioktatott anyám, Themisz és Gaia - mert egy isten ez, de soknevű -, jövőnkre nézve ő adott szent jóslatot, nemegyszer mondta: nem segít nyers erő, de csellel győzhetünk hatalmasabbakon. Mindezt hiába mondtam el nekik, nem is figyeltek erre, nem becsülve meg szavam. Legjobbnak ily körülmények között nekem anyámnak oldalán állnom mutatkozott s Zeuszt támogatni, hogyha hű, hű társaként. Tanácsaim szerint rejtette Tartarosz mélységesen sötét ölén az ős Kronoszt s a véle harcolókat el. Tehát nekem az istenek királya ezt köszönheti, s ily csúfosan fizette meg szolgálatom! A zsarnoksággal mindig együtt jár e kór: barátaikban sem mernek megbízni ők. De még e kérdés hátravan, mi volt az ok, miért gyötör, megmondom én világosan. Alighogy atyja trónján ült az új király, elosztogat mindent az istenek között, egyiknek ezt, másiknak azt, megosztozik velük hatalmán, ám a sok bajt szenvedő halandókkal nem gondol, sőt azt tervezi, hogy elpusztítja őket s új fajt ültet el. S nem mondott ellent ennek senki sem, csak én! Mertem, s az emberfajt ez attól védte meg, hogy összetörve Alvilágra hulljanak. Ezért görbíti szenvedés a tagjaim, hogy elviselni kín, de kínos látni is. Halandókat szántam meg én, de szánalom nem jut nekem, kegyetlenül bánt Zeusz velem, s most lássa ennen szégyenét, ha rám tekint.”
Prométheusz, miután megmentette az embereket a végső pusztulástól, lehetővé tette, hogy ne tudja, ki mikor hal meg; az emberek lelkébe lopta a reményt. Majd elcsente számukra a tüzet, így lehetővé tette a halandók számára, hogy minden mesterséget elsajátítsanak.
Prométheusz tisztában van tettének súlyosságával, de nem bánja, azért bukott el, mert az embereket segítette. De büntetésként azt nem várta, hogy égnek törő sziklák között sorvadjon el.
Ókeanosz is felkeresi Prométheuszt, és azt tanácsolja neki, hogy változtasson szavain, ne legyen ily konok, hisz így sohasem nyeri el Zeusz bocsánatát. Ókeanosz felajánlja, hogy ő maga jár el Zeusznál Prométheusz érdekében. Prométheusz úgy gondolja, jobb, ha Ókeanosz nem próbál közbenjárni az érdekében, nem is törődik vele, hiszen így még őt is baj érheti. Ókeanoszt azonban nem tudja visszatartani, bízik abban, hogy sikerrel jár, és Zeusz feloldja Prométheusz büntetését. Prométheusz azonban arra kéri, ne fáradjon ügyében, hiszen az isteni ítéletet nem lehet megváltoztatni, a sors által kiszabott büntetést el kell viselnie. Azért, mert őt baj érte, nem kívánja, hogy mással is ugyanez történjen. Azokat említi, akik szintén bajba jutottak. Testvérére, Atlaszra gondol, az ő sorsa is sok szenvedéssel tölti el, hiszen ő tartja a vállán a világot.
Vagy a Föld szörnyszülött fia, Tüphón, aki szembeszállt az istenekkel, és legyőzték. Ókeanosz tanul Prométheusz sorsából, letesz arról, hogy közbenjárjon az érdekében, majd szárnyas lován hazatér otthonába.
Prométheusz nemcsak az új istenségnek szerzett hatalmat és tekintélyt, de erről nem is szól, hiszen ezt az ókeaniszok kara is tudja, de ő adott a halandóknak értelmet, és tanultak meg mesterségeket. Általa ismerik a földművelés tudományát, a hajózás titkát. S neki, aki annyi mindent talált föl az emberek számára, most semmi ötlete nincs, hogy saját sorsát jobbra fordítsa. Általa ismerik a halandók a gyógyítás, a jóslás tudományát, megismertette velük az áldozatot. Általa ismerik a csillagképeket, a számokat és az írásjeleket. Művészetét, a bányászat mesterségét, a halandók minden tudása tőle származik. De legyen tarsolyában ezerféle tudomány és ismeret, a sors mást szabott ki rá, a végzetet nem tudja kikerülni, szenvedés csak ezernyi kín árán lehet. A végzet útját a Moirák és az Erünniszek szabják meg, akik nem felejtenek. Ő tudja anyjától, Themisztől a titkot, mi az, amely Zeusz hatalmának véget vethet, de ennek feltárására még nem jött el az idő. Majd egyszer ezen tudása révén válhat szabaddá. Az ókeániszokat megrémítik Prométheusz szavai, számukra a hatalmat Zeusz képviseli, nekik a hatalomtisztelő élet biztonsága a legfontosabb. És hiába tett meg mindent az emberekért, tőlük nem remélheti, hogy szembeszállnak Zeusszal.
Megjelenik a színen Ió, akit Prométheuszhoz hasonlóan szintén az istenek haragja sújtott, és ugyanúgy szenvedés az élete, mint az övé. Ió, Inakhosz leánya, akibe Zeusz szerelmes lett, ezért felesége, a féltékeny Héra tehénné változtatta. Nyugalmat azonban sehol sem lelhet, hisz egy bögöly űzi-hajszolja keresztül-kasul a földön.
Prométheusz Ió kérésére elmondja, miért kell így bűnhődnie. Ió Prométheusz biztatására eleget téve a karvezető kérésének, maga is elmondja, hogy került ilyen helyzetbe. Éjszakánként látomásai voltak, melyek szerint Zeusz Ió szerelmére vágyik. Rászánja magát, és egy reggel elmondja apjának az éjszakai látomásait. Apja Püthó és Dodona jóshelyére sok hírvivőt küldött, de itt csak kétértelmű jóslatokat kapott. Végül apja egyértelmű jóslatot kapott, ha nem akarja hogy egész nemzettségét Zeusz „tűzszemű nyila” egyszerre irtsa ki, üldözze el lányát a házából. Így kellett elhagynia az atyai házat, átváltozott tehénné a bögöly üldözése elől sehol nem lel nyugalmat. Prométheusz Ió jelenét és múltját, de további sorsát is ismeri, és elmeséli a csípésektől félőrült leánynak a jövendőjét.
Iót hosszan vándorlás és szenvedés során Zeusz Egyiptomban szabadítja meg kínjaitól, és Ió egy fiút, a sötét bőrű Epaphoszt szüli tőle. Öt nemzedékkel később tér majd vissza Argoszba ötven lányutóda, és ebből a nemzetségből születik majd Ió tizenharmadik leszármazottja, egy híres nyíllövő, aki majd Prométheusz megszabadítója lesz. Prométheuszt felháborodással tölti el Zeusz igazságtalansága, és örül, hogy tudja, az ő uralkodása sem végtelen. A kar azonban megrettent Prométheusz szavaitól, és óva int mindenkit a hatalmasabb istenekhez fűződő szerelemtől. Prométheusz elmondja, az anyjától, Themisztől tudott legfontosabb titkot, Zeusz végzetét saját sorsához hasonlóan saját fia fogja okozni.
Prométheuszhoz Zeusz elküldi egyik fiát, Hermészt, hogy megtudja, melyik nászából születik majd az a gyermeke, aki letaszítja az istenek trónjáról.
Prométheuszt azonban Hermész szavai sem ingatják meg, ő már két isten bukását is látta, miért hódolna be az új isteneknek. Hermész viharokkal, villámmal fenyegeti Prométheuszt, akit ez sem bír jobb belátásra. A kar is azt tanácsolja a sokat szenvedett istennek, hogy tegye félre önhittségét, és kövesse a bölcs megfontolást.
„Karvezető: ...Jobb szót fogadni: bölcs ha téved, szégyen az.”
Az ókeaniszok vele maradnak, de már hallani a mennydörgéseket, Prométheusz még beszél, de a villámtól sújtva mélybe zuhan.
„Többé már nem szó, de valóság: megremeg a föld, dörög az ég, és felel a tengeri visszhang, a cikázó villámok tüze gyúl ki, homoktölcsér kavarog, mind egyszerre támad fel a szél, s ellenirányból egymás ellen hevesen fújják hadakozva dühük, összemosódik a tenger az éggel. Immár bizonyos, hogy engemet ér, s Zeusztól jön e vész félelmetesen. Szentséges anyám, s magas ég, mindent közös fénnyel ki bevonsz, látod, hogyan ért méltatlanul ily sors.”
/Kr.e. 496 - Kr.e. 406/
Jómódú családból származott, részt vett a drámai versenyeken, első győzelmét Aiszkhülosszal szemben aratta 468-ban, Triptolemosz c. drámájával. Politikai tisztséget is betöltött 443-442-ben, a déloszi szövetség kincstárnokainak egyike volt.
441-440-ben a szamoszi háború idején sztratégosznak választották. A 411-es arisztokrata államcsíny idején állítólag őt is beválasztották az állam vezető testületébe. Halála után az isteneket egész életében buzgón tisztelő drámaírót, mint héroszt, magát is vallási tiszteletben részesítették.
Körülbelül 120 darabot írt /a források nem egybehangzóak/, legalább harmincszor lépett fel drámai versenyen; hússzor, más forrás szerint huszonnégyszer nyert első díjat, másodiknál rosszabbat soha. Drámákon kívül írt elégiákat és más költeményeket is, ezekből azonban csak kevés töredéket ismerünk. Drámái közül hét maradt fenn töredékesen. Aiasz, Trakhiniai, Antigoné /Keletkezési dátuma valószínűleg: Kr.e. 442/, Oidipusz türannosz /talán Kr.e. 426/, Elektra, Philoktétész /Kr.e. 409/, Oidipusz Kolonoszban /Kr.e. 401 /, Ikheneutai /Nyomkeresők/.
Hatása az utókorra nagy volt, de nem egyenletes. A korok változó ízlése is igen figyelemreméltó. Szophoklész már az ókorban is iskolai szerző lett, s ennek köszönhetjük a ránk maradt darabok kiválasztását és fennmaradását is. A rómaiak utánozták, ezek között a legnevezetesebb Seneca Oidipusza. Érdekességként megemlítendő, hogy Julius Caesar is írt egy Oidipust. A bizánciak különösen az Aiaszt, az Oidipusz királyt és az Elektrát kedvelték. Nyugaton a görög írók olvasásának folyamatos hagyománya a középkorban megszakadt, s csak a reneszánsszal kezdődött újra. Ekkor, különösen a 16. századtól igen olvasott szerző lett: Első nyomtatott kiadása 1502-ben jelent meg. Melankton Wittenbergben 1534-ben Antigonét, 1545-ben az Elektrát magyarázta. A Melanchton-iskola számára a darabok elsősorban erkölcsi tanulságul szolgáltak, és ebben a szellemben dolgozta át magyar nyelvre az Elektrát magyar nyelvre Bornemissza Péter 1558-ban.
A legérdekesebb Hölderlin, Antigoné- és Oidipusz fordítása, amelyet nagyon sokáig rossz fordításnak tartották, s csak az elmúlt évtizedekben ismerték fel, hogy a „félreértések” összefüggő rendszert alkotó átértelmezései a görög drámáknak, alkotó újraköltések. Antigonét 1949-ben operaként is feldolgozta Orff, alapjául Hölderlin fordítását használta fel. A századfordulótól kezdve írók, rendezők, majd filológusok is fáradoztak azon, hogy új módon közelítsék meg a költőt.
Személyek:
Antigoné - Oidipusz és Iokaszté lánya
Iszméné - Antigoné testvére
Thébai vének kara
Kreón - Iokaszté testvére, Oidipusz száműzetésbe vonulása után Thébai királya
Haimón - Kreón fia, Antigoné jegyese
Eurüdiké - Kreón felesége
Teiresziász - Vak jós
Hírnökök
Történik: Thébaiban, a királyi palota előtt.
„Antigoné:
Hát nem megvonta két testvér közül Kreón
a másiktól, mi egyiknek kijárt, a sírt?
Eteoklészt, mint mondják, jog s törvény szerint
a föld göröngyével takarta el, hogy őt
Az alvilágiak közt várja tisztelet.
De Polüneikészt, mert elhullt vesztett ügyért,
Ilyen parancs fut szét a város népe közt,
Hogy eltemetni, sem siratni nem szabad,
Hagyják, heverjen ott megkönnyezetlenül,
A dögmadár kívánatos zsákmányaként,
A jó Kreón ilyen parancsot osztogat
Neked s nekem - nekem! ki kell ezt mondanom! -,
Azok saját szájából hallják meg s vegyék
A tiltó szót szívükre, mert ki megszegi,
Nyilvánosan fogják azt megkövezni majd.
Ez így van, és most megmutathatod, ki vagy,
Derék ősökhöz méltó, vagy hitvány utód.”
Miután Oidipusz fiai, Polüneikész és Eteoklész egymás kezétől esett el a harcban, Kreón csak Eteoklész holttestét engedi eltemettetni. Parancsba adja, hogy Polüneikészt, aki Thébai ellen ellenséges haddal támadt, senki nem temettetheti el.
Antigoné el akarja temettetni bátyját, és ehhez segítséget kér testvérétől, Iszménétől. Iszméné azonban gyönge nőként nem mer szembeszállni a királyi hatalommal.
„Iszméné:
Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek, s már felértünk ők urak,
Szót kell fogadnunk, bármiként is fáj e szó...”
Antigoné hiába kéri testvérét, és hiába hivatkozik az isteni törvényekre Iszméné hajthatatlan, marad.
„Iszméné:
Én semmit ellenükre nem teszek, hanem
A város ellen tenni sincs erőm elég.”
Iszméné, bár esztelenségnek tartja Antigoné tervét, de felajánlja, hogy ő hallgatni fog. Antigoné azonban már ezt sem fogadja el, sőt azt válaszolja Iszménének, hogy gyűlöli őt.
A kar énekében elmondja, hogy Polüneikész támadt a városra, de győzött Thébai városa. Most már itt az idő a békére és feledésre.
Jön az új király, Kreón, aki a karhoz fordulva megtartja trónbeszédét. Elmondja megmásíthatatlan parancsát, amit az olvasó már a két nővér párbeszédéből tud. Eteoklészt, ki hazáját védte, hősnek kijáró tisztelettel temessék el, Polüneikésznek azonban nem jár a földi nyugalom, holtteste temetetlenül heverjen kutyák s dögmadarak martalékaként. A holttestet eltemettetni tilos, őrök vigyázzák, nehogy valaki megsértse a király parancsát.
Ekkor érkezik az őr, aki elmondja Kreónnak, hogy a holttestet valaki a szokásoknak megfelelően eltemette. Kreón éktelen haragra gerjed, rögtön úgy gondolja, csak férfi lehetett ilyen vakmerő. A karvezető szerint az istenek avatkoztak közbe. De Kreón durván leinti az őrt, végig sem hallgatja, úgy gondolja, hogy összeesküvést szőttek ellene. Sőt az őrt is megfenyegeti, hogy megvesztegették, és ha nem keríti elő a bűnöst, meghal.
Kreón a palotába megy, az őr egyedül marad, majd a kar szavát halljuk. Közben az őrök megfogták a tettest, és már hozzák is Antigonét. A lány büszkén vállalja tettét, Kreón pedig még mindig ragaszkodva ahhoz, hogy összeesküvés történt, Iszménét is vádolja. Iszméné azonban sorsközösséget vállal Antigonéval, s kívánja a halált, Antigoné azonban most már visszautasítja húga áldozatát. Kreón esztelennek tartja mindkét leányt.
A kar az Oidipusz-nemzetség utolsó két sarjainak, azaz Antigoné és Iszméné esztelen vesztén kesereg. Majd Zeuszt említik, hogy nincs férfi, aki szembeszállna vele. De éppen Kreón az, aki a törvényre hivatkozva szembeszáll az isteni paranccsal.
A következő jelenetben apa és fia, azaz Haimón és Kreón találkozását olvashatjuk. Haimón először nem akar vitába szállni apjával, sokáig nem is említi Antigoné nevét. Bölcs az, aki más véleményét is meghallgatja, ő arra kéri apját, a királyt, hallgasson arra, amit a nép mond.
„Haimón:
Atyám az emberész istentől való,
S ennél nagyobb kincset képzelni sem tudok.
Hogy tán beszédben hibát találok én,
Nem mondhatom, s nem is szeretném mondani.
De felmerülhet másban is jó gondolat.
S nekem talán előnyöm az, hogy láthatom,
Mit is cselekszik, és miket beszél a nép.
Mivel tekintetedtől fél a nép fia,
Nem mondja, mit te nem szeretsz meghallani.”
Kreón azonban nem hallgat fiára, sőt azzal vádolja, hogy Antigoné cinkosa volt, holott Antigoné már bevallotta, hogy tettét egyedül követte el. Elvakultságában fia minden szavát félreérti Kreón, s mikor ő saját halálával fenyegetőzik, azt hiszi, Haimón őt fenyegeti.
„Haimón:
Mást is megöl halála, hogyha meghal ő.
Kreón:
Még fenyegetni mersz engem, szemtelen?”
Kreón végül visszavonja Iszméné halálos ítéletét, és a megkövezésre ítélt Antigoné sorsát befalazásra változtatja.
A kar úgy reagál, ahogy általában a nép szokott. Láthatóan Haimón mellé áll, de nyíltan nem mer szembeszállni Kreónnal.
Kreón megparancsolja, hogy vezessék elő a lányt, és haljon meg a fia szeme előtt. Haimón azonban vad indulatában otthagyja apját.
Közben elővezetik Antigonét, és a negyedik párbeszédes részben először Antigoné és a kar találkozását láthatjuk. Antigoné, aki eddig büszkén és félelem nélkül várta a halált, most megrettent, megértést várna a kartól, a kar azonban félreérti szavait. Antigoné megértést, segítséget vár a kartól, hisz őket, mint a város előkelőit szólítja meg. A kar azonban nem áll mellé, sőt, amikor visszatér Kreón, még eddigi szavait is megmásítja. Hiszen eddig „csak” az volt Antigoné bűne, hogy a hatalmasabbal szállt szembe, most már Lükurgoszhoz hasonlítja, mintha ő is megsértette volna az isteneket.
Antigonét elhurcolják, s jön Teiresziász, a vak jós. Jóslata szerint az istenek haragszanak a városra, s erről a király tehet. Haimónhoz hasonlóan beszél a vak bölcs. Minden ember, még a király is hibázhat, a makacsság nem éppen királyi erény.
„Teiresziász:
Gondold meg ezt, fiam, hisz ember vagy te is,
És nincs ember, ki még nem tévedett soha,
De tévedett bár, sorsa nem reménytelen,
Ha bajba jutva nem makacskodik tovább,
S hibáját jóvátenni jó tanácsra hajt.
Az önhittség nyomán csak balsiker terem.
A holtat hagyd nyugodni már, s többé ne bántsd,
Ki úgyis meghalt, azt minek megölni még?
Csak érdekedben mondom ezt, hallgass reám,
A jó tanácsot meghallgatni jóra visz.”
De Kreón rá sem hallgat, sőt egyenesen Zeusszal száll szembe.
„Kreón:
Ha mindenáron nyerni kell, és India
Aranyhegyén, de eltemetni őt soha
Nem fogja senki, akkor sem, ha szent sasok
Jönnének őt Zeusz trónjához ragadni fel.
Hogy átkot hozna ránk, attól se félek én,
S temetni nem hagyom, s olyat se képzelek,
Hogy istenekre emberről szállhatna szenny...”
Megvádolja a vak jóst, hogy hagyta magát megvesztegetni, s csak akkor változik meg, amikor Teiresziász felfedi neki Haimón szavainak valódi értelmét. Az istenek saját bűne szerint mérik rá büntetését, saját gyermekét veszíti el. És ekkor óriási változás áll be Kreón viselkedésében. A régi gőgnek nyoma sincs, rájön, hogy ő is tévedhet, és szinte tanácstalanul kérdezi a karvezetőt, mit tegyen, most. A karvezető tanácsát megfogadva indul, hogy kiengedje sziklasírjából Antigonét, és eltemettesse Polüneikész holttestét.
A kar örömmel fogadja új döntését, és egy Dionüszosz-himnuszt énekel. Majd jön egy hírnök, aki szörnyű hírt hoz. Valóra vált Teiresziász jóslata, Haimón és Antigoné önkezével vetett véget életének. Meghallja ezt Eurüdiké, aki hallva fia öngyilkosságának hírét, azonnal visszamegy a palotába. Visszatér Kreón, ő is megtudja, mi történt fiával. Rájön, hogy mindenről ő tehet, és csak magát okolhatja a szerencsétlenségekért. De az istenek még nem végeztek. Kreónnak azt is meg kell tudnia, hogy felesége is végzett magával. Kreón viszont nem lelhet békességet Hádész birodalmában, ez az ő büntetése.
/?Kr.e. 480 - Kr.e. 406/
Jómódú szülök gyermeke volt, visszavonultan élt, arról, hogy bármilyen közszereplést vállalt volna, nem maradt fenn adat. Kr.e. 455-ben szerepelt először drámai versenyen, első győzelmét Kr.e. 441-ben aratta. Műveit nehezen fogadták el, életében mindössze ötször nyert első díjat. Ma remekműnek számító darabjaival is gyakran csak a bukást jelentő harmadik helyezést érte el. Utolsó éveiben Arkhelosz király udvarában élt, és ott is halt meg. A hagyomány szerint kilencven drámát írt, ebből teljes egészében 17, a többi töredékesen maradt fenn.
Művei:
Alkésztisz /bemutató: Kr.e. 438/
Médeia /bemutató: Kr.e. 431 /
Hippolütosz /bemutató: Kr.e. 428/
Héraklész /bemutató: Kr.e. 421 és 415 között/
Trójai nők /bemutató: Kr.e. 415/
Élektra /?Kr.e. 413 /
Iphigeneia a tauroszok között /bemutató: Kr.e. 412 k./
Helené /Kr.e. 412/
Iphigeneia Auliszban /bemutató: Kr.e. 405/
Bakkhánsnők /bemutató: Kr.e. 405/
A küklopsz /Ez az egyetlen egészében ránk maradt szatírdráma./
Andromakhé
Héraklész gyermekei
Hekabé
Oltalomkeresők
Őrjöngő Héraklész
Rhészosz /Euripidész neve alatt maradt fenn, szerzője egy ismeretlen költő, valószínűleg a IV. századból./
Történik: az auliszi görög táborban, Agamemnón sátra előtt.
Személyek: Agamemnón, Öreg szolga, Menelaosz, Klütaimnésztra, Iphigénia, Akhilleusz, Hírnök, Khalkiszi nők kara, Oresztész, Kísérők, Őrök
Az egyesített görög sereg vezére, Agamemnón kilép sátrából és az öreg szolgát szólítja. A szolga látja, hogy Agamemnónt súlyos gondok nyomasztják, és a vezér elmondja neki titkát.
A görög hajóhad Auliszban vesztegel, mert Artemisz istennő haragjában megtagadta tőlük a szelet. A sereg már indulásra készen állna Trója bevételére, hogy megbosszulják a Menelaoszon esett sérelmet, akinek gyönyörű feleségét elrabolta Parisz, a trójai királyfi.
Léda három lányt szült, Phoibét, Klütaimnésztrát, aki most Agamemnón felesége, és Helenét, aki Menelaosz hitvese lett. Lány korában több görög ifjú ostromolta, hogy asszonyává tegye, öléssel fenyegették egymást, ha nem az ő hitvese lesz a lány. Végül apja, Tündareósz megeskette a kérőket, hogy bárkit is választ férjéül Helené, a többi kikosarazott kérő azonnal a választott férj segítségére siet, ha bárki férje házából elszökteti az asszonyt. Így most összegyűltek Hellász királyai legjobb vitézeikkel, és készen állnak Trója bevételére. Hadvezérnek Menelaosz testvérét, Agamemnónt választották. A hajók azonban szél híján képtelenek az indulásra. Artemisz haragja azért sújtja a görög sereget, mert Agamemnón megsértette az istennőt, amikor vadászat közben szent állatát, egy gyönyörű szarvast megölt. Khalkász, a jós szerint úgy lehet kiengesztelni az istennőt, ha Agamemnón feláldozza az istennőnek a lányát, Iphigeneiát. Agamemnón ebbe először nem akart beleegyezni, fel akarta oszlatnia görög sereget, de Menelaosz rávette a jóslat beteljesítésére. Levélben üzent feleségének, Klütaimnésztrának, hogy kísérje a táborba a lányukat, mert Akhilleusz, a legdicsőbb görög hős veszi feleségül. A levélről a táborban rajta kívül csak mindössze hárman tudnak: Khalkász, a jós, Menelaosz és Odüsszeusz. Agamemnón később azonban megbánta tettét, éjszaka újabb levelet írt hitvesének, amelyben azt kéri asszonyától, hogy lányát mégse küldje a táborba. Ezt a levelet bízza most a szolgára a vezér, hogy azt juttassa el a hitveséhez.
A kar szavaiból megismerhetjük a legvitézebb görög harcosokat és a görög sereget.
Menelaosz erőszakkal elveszi a levelet a szolgától, és Agamemnón szemére veti, hogy ha annyira akarta a vezérséget, akkor most se hátráljon meg. Agamemnón viszont azt veti bátyja szemére, hogy az ő ártatlan leányának kell meghalnia, hogy ő rossz asszonyáért bosszút álljon. Szörnyű szópárbajuknak a hírnök megjelenése vet véget, akinek szavaiból megtudják, hogy megérkezett Agamemnón felesége, Klütaimnésztra, leányukkal és fiukkal, a gyermek Oresztésszel.
Agamemnón a hír hallatán összeomlik. Kínját látva, és fájdalmát hallva Menelaosz is mellé áll. Ő sem bírja látni testvére szenvedését, nem bírná elviselni, hogy az ő sorsa bátyja szerencsétlensége árán forduljon jobbra. Hajlandó lemondani az áldozatról, oszlassák fel a sereget. A kar és Agamemnón is dicséri bátyja nemes szavait. De a vezér tisztában van azzal, hogy bármilyen is nagylelkű Menelaosz gesztusa, minden segítő szándéka ellen végrehajthatatlan.
Iphigeneia örömmel üdvözli apját, de könnyeit és zavaros beszédét nem érti.
Agamemnón azt szeretné, ha Klütaimnésztra nem maradna a táborban, hanem visszatérne Argoszba. Klütaimnésztra találkozik az Agamemnón sátrába lépő Akhilleusszal, úgy üdvözli, mint lányának leendő férjét, de kiderül, hogy a hős mit sem tud a nászról. Az öreg szolga mondja el mindkettőjüknek, mily sors vár Iphigeneiára. A kétségbeesett Klütaimnésztra Akhilleuszt kéri könyörgő szavaival, hogy mentse meg a lányát. Akhilleusz szavát adja, hogy megmenti a lányt, de arra kéri Klütaimnésztrát, előbb próbáljon Agamemnón szívére hatni, és jobb belátásra bírni a vezért. Klütaimnésztra megpróbál a férjével beszélni, feleleveníti a múltat, hogy lett a férfi felesége. Erővel tette asszonyává, megölte első férjét, Tantaloszt, és újszülött gyermekét. Két fivére akart kiállni ellene, és életét csak Klütaimnésztra apja, Tündareósz mentette meg. Jó asszonya volt férjének, három leányt és egy fiút szült neki, és most egyik gyermekét akarja megölni. Hogy nézne apjára a többi gyerek, ha tudná, hogy testvérük gyilkosa volt. Akkor járt volna el méltányosan, ha a sors dönti el, hogy kinek a gyermekét áldozzák fel. Vagy miért nem áldozza fel Menelaosz a lányát, Hermionét, hiszen az ő anyját rabolták el. Igazságtalan, hogy ő, Klütaimnésztra és a lánya bűnhődjön. A kar is az asszonyt támogatja, Iphigeneia is szívhez szólóan könyörög apjához, hogy mentse meg.
Agamemnón azonban tehetetlen, megtört szívvel mondja el érveit. A görög sereget dühös vágy fogta el, hogy bosszút álljanak egy hellén nő elrablásáért. A háborúra elszánt sereg mindnyájukat lemészárolná, ha Agamemnón nem áldozná fel lányát.
„Agamemnón:
A hellének hadát dühös vágy szállta meg,
hogy a barbár földre most rögtön hajózzanak,
s hellén nők rablásának véget vessenek.
Levágják otthon lányaimat, titeket
s engem, ha az istennő parancsát megszegem.
Nem Menelaosz igáz le engem, gyermekem,
és nem is az ő kívánságára jöttem el,
de Hellászra! és - akarom, vagy nem - parancs
téged feláldoznom: s mint gyengébb engedek.
Lányom, szabadnak kell hazánknak lennie,
mind rajtad s rajtam áll, hogy barbár orv-erő
ne sérthessen rablással hellén ágyakat.”
Szavainak bizonyosságot Akhilleusz ad, aki saját feldühödött katonái elől menekül be a színre. Megpróbált szót emelni a lányért, de a katonák ellene fordultak, elsőkét saját harcosai, a mürmidónok fordultak ellene. Akhilleusz kész arra, hogy a lány megmentéséért mindenkivel megküzdjön.
Iphigeneia azonban vállalni akarja a sorsát, hiszen rajta áll, hogy útra kelljenek a görög hajók, porba hull-e Phrügia, és hogy eztán egy görög asszonyt se raboljanak el ura ágyából. Ha vállalja a rá mért sorsot, Hellászért hal meg. Ha Artemisz istennő kívánja áldozatnak testét, hogyan mondhatna ellent neki, ő, egy halandó lány. Akhilleusz, a büszke és bátor szavak hallatán boldog lenne, ha a leány a felesége lenne. Felajánlja, hogy elrejtőzik az oltár közelében, és fegyverrel akadályozza meg feláldozását. Iphigeneia arra kéri anyját, hogy halála után ne gyászolja, és ne gyűlölje apját.
Klütaimnésztrának hírnök hozza a hírt leánya feláldozásáról. Mikor a pap késével lesújtott, a leány eltűnt, és helyén egy szarvas jelent meg, és annak vére ömlött az oltárra. Mindenki látta a csodát. Khalkász, a jós örömmel fogadta a csodát, hisz ez azt jelentette, az istennő megbékélt, és végre útra kelhetnek a hajóik. Iphigeneia az istennő oltalma alatt áll, és az istenekhez szállt.
/1564 -1616/
1564-ben született Stratford-on-Avonban. Apja Erzsébet kori karriert futott be, kitanulja a kesztyűkésztés mesterségét, vállalkozásokba fog; fával, gyapjúval, élőállattal is kereskedik, ház- és bolttulajdonos. Különböző tisztségeket is vállal: esküdt, csendbiztos, főkincstárnok, majd 1569-ben polgármester és békebíró lett. Dinasztikus becsvágyára vall, hogy felesége, Mary Arden jogán és katonai elődökre hivatkozva nemesi címerért folyamodik, majd később kérelmét visszavonja. Fiát sem inasnak adja, hanem a helybeli latin iskolába, hogy itt elsajátítsa a humanista tudomány új alapelemeit, majd tanulmányait a közeli Oxfordban folytassa. De erre már nem kerül sor. Apjának anyagi nehézségei támadnak, kezességet vállal ismerőseiért, eladósodik, az adósságokat behajtják rajta, elszegényedik. A nagy reményű kamasz kikopik az iskolából, a műhelyben teng-leng évszámra. 1582-ben nősül meg, feleségül veszi a nála nyolc évvel idősebb, csekély hozományú Anne Hathaway-t, leánygyermekük öt hónapra születik. 1585-ben az asszony egy ikerpárnak ad életet, és az ifjú családapának még mindig nincs biztos egzisztenciája. Talán házitanítóskodik vagy írnokoskodik, feleségével, a gyermekekkel ott szorong a szülői házban, a húga meg a két öccse mellett. Érvényesülésre semmi kilátás. A legenda szerint vadorzáson kapták, azért kellett világgá futnia. Valószínűbb, hogy a tehetetlenséget megsokalló tettvágy juttatja elhatározásra. 1587 táján vándorszínésznek áll, és 5 évre nyoma vész. Megfontolt tervel vág a kalandba, megfogadja, hogy híresen és gazdagon tér vissza szülőföldjére, és visszaszerzi a családi név hajdani nimbuszát. Huszonöt évig dolgozik egyfolytában, hogy tervét valóra váltsa. Üzleti érzékét dicséri, hogy a kétes hírű szakmában megsejti a korszakos lehetőséget. A színi mesterség forrong, átmeneti állapotban forog a tömegszórakoztatás és a művészet között. Londonban három állandó játékszín működik, sárral tapasztott kétemeletes deszkaépítmények, egy-két ezer férőhelyes miniarénák.
A nyilvános színházak a városfalon kívül, a kültelken találhatók, mert a tisztes polgárság nem tűrheti a komédiázást. A köznép a pennyjével fizet, az arisztokrácia a pártfogásával, a barátságával is. A jó színtársulat egy jó darabbal főúri palotákban vagy akár a királyi udvarban is szerepelhet. Az 1580-as években tűnik fel a színen Lyly, Greene, Marlowe; ők azok, akik példát, kihívást, útmutatást adnak Shakespeare-nek. Tagadhatatlan, hogy hátrányos helyzetből indul, kiejtése és modora falusias, nem járt egyetemre, nincsenek kapcsolatai. Ő azonban mindent megnéz és megfigyel a világvárosban, mindent elolvas, félelmetesen tanulékony. Született költőzseni, mint Marlowe, de vele ellentétben ízig-vérig színész, a színházból formál, s nem az irodalomból színházat. Mindig megérzi, hogy mi kell a sikerhez, és módszeresen kiaknázza intuícióit.
1590-1591-ben már jelentek meg műveli, először király és rémdrámák, illetve komédiák. Divatos és népszerű. A pórnépet bohóctréfával, daliákkal, haramiákkal és tündérekkel mulattatja; a páholyt új divattal és antik szerzőkkel. Elfogadták és sikeres lett. Kegyével tünteti ki az előkelő arisztokrata ifjú, Southampton gróf, és a poéta szenvedélyes szonettekkel kedveskedik barátjának.
Marlowe-t, a zseniális poétát 1593-ban leszúrják egy kiskocsmában, és Shakespeare megjegyzi a leckét. Aki belebonyolódik a politikába, feltűnést kelt, annak törvényszerűen buknia kell.
1594-ben a régi színészek egy része új társulatot szervez. Shakespeare hozzájuk szegődik, mint alapító tag. A siker nem marad el. Szezononként tartanak egy-két Shakespeare bemutatót. A királydráma és a komédia kiteljesedik, mindkettőből összefüggő világképet formál.
1596-ban meghal tizenegy esztendős fia, és ebben az évben mintegy vigaszdíjként megveszi apjának a rég áhított címert. Egy évvel később egy házat vesz magának Stratfordban, ahova majd visszavonulhat.
1599-ben a társulat új játékszínt építtet, mely a Globe nevet viseli, mivel az alaptőkéhez a költő is hozzájárult, így igényt tarthat a közös bevétel egy részére. Így tekintélyes vagyont sikerül összegyűjtenie, amiből egy birtokot vásárol Stratford határában, 1602-ben. A színház egyre jobban működik, elnyerik a Királyi Társulat kitüntető címét, dupla jövedelmet kapnak, a vezető színészek még kisebb kamarai tisztséget is. 1608-ban a Királyi Társulat a londoni Black friars negyedben magánszínházat nyit az előkelő társaság szórakoztatására. Az új színház által Shakespeare egyre nagyobb jövedelemhez jut.
Két év múlva Shakespeare visszaköltözik szülővárosába. 1613. július 29-én leég a Globe színház, elképzelhető, hogy a lángok között ismeretlen Shakespeare-kéziratok is ottvesztek. 1614-ben újjáépítik a színházat, de a költő már nem ír több darabot. 1616. március 25-én véglegesíti végrendeletét. Minden ingó és ingatlan vagyonát leltárba veszi, műveiről azonban egy szót sem ejt. 1616. április 23-án, 52. születésnapján hal meg, és három nappal később temetik.
Művei:
Királydrámák:
VI. Henrik, I-II-III. rész
III. Richárd
János király
II. Richárd
IV. Henrik I-II. rész
V. Henrik
VIII. Henrik
Tragédiák:
Titus Andronicus
Romeo és Júlia
Julius Caesar
Hamlet, dán királyfi
Othello, a velencei mór
Lear király
Macbeth
Antonius és Kleopátra
Coriolanus
Athéni Timon
Vígjátékok:
Tévedések vígjátéka
A makrancos hölgy
A két veronai nemes
Lóvátett lovagok
Szentivánéji álom
A windsori víg nők
Sok hűhó semmiért
Ahogy tetszik
Vízkereszt vagy amit akartok
Színművek:
A velencei kalmár
Troilus és Cressida
Minden jó, ha vége jó
Szeget szeggel
Pericles
Cymbeline
Téli rege
A vihar
Szereplők:
Escalus, Verona hercege
Páris gróf - a herceg rokona
Montague és Capulet - veronai nemesek
Romeo - Capulet fia
Mercutio - a herceg rokona, Romeo barátja
Benvolio - a herceg rokona, Romeo barátja
Júlia - Capuleték lánya
Tybalt - Capuletné unokaöccse
I. felvonás
Verona utcáján a két viszálykodó család cselédei összevesznek. Benvolio megpróbál rendet teremteni. Tybalt párbajra hívja ki Benvoliót. Megjelenik a két család feje is, végül a herceg teremt rendet, aki még egyszer viszályt szít, és az életével fizet érte. Montague megkérdezi Benvoliót, ki kezdeményezte az összeütközést, felesége pedig megpróbálja megtudni tőle, mi baja lehet Romeonak.
Romeo elmondja Benvoliónak, hogy reménytelen szerelem emészti szívét, mert Róza nem viszonozza érzelmeit. Megtudják, hogy este bál lesz a Capulet-házban, és Benvolio megpróbálja rábeszélni Rómeót, hogy menjenek el, talán ott majd jobb kedvre derül, és a bálon ott lesz Róza is.
A Capulet-házban már készülődnek az esti ünnepségre. Capuletné szól a dajkának, hogy beszélni akar lányával. Júlia két hét múlva lesz tizennégy éves, és elmondja a lányának, hogy Páris gróf megkérte a kezét. Júlia még leány, ő már ebben a korban anya volt, kéri, hogy a bálban nézze meg a grófot, tetszik-e neki.
Romeo, Benvolio és Mercutio is elmegy a bálba, ők is, mint a legtöbb vendég, álarcot viselnek. Tybalt felismeri Rómeót a hangjáról, felháborodik, hogy az ellenséges család sarja meg akarja gyalázni éji ünnepüket; de Capulet nyugalomra inti, és megtiltja, hogy megzavarja az ünnepséget. Júlia és Romeo találkozik egymással, Romeot elbűvöli a lány szépsége, a dajkától tudja meg, hogy a leány, aki elbűvölte, az a gyűlölt család sarja. Júliának is a dajka fedi fel Romeo kilétét.
II. felvonás
Miután Mercutio, Benvolio és Tybalt eljön a Capulet házból, Romeo egy falon átugorva visszaszökik a kertbe. Megpillantja Júliát az erkélyen, és megvallják egymásnak érzéseiket. Júliát szólítja a dajkája, de megígéri Romeonak, ha igazán szereti és nőül akarja venni, akkor üzenje meg azzal, akit másnap reggel elküld hozzá. A szerelmesek nehéz szívvel válnak el egymástól. Romeo korán reggel felkeresi Lőrinc barátot és elmondja, hogy szerelmes lett a Capulet család leányába, Júliába. A barátot meglepi ez a hír, hiszen az ifjú még nem is olyan rég neki panaszolta el Róza iránt érzett viszonzatlan szerelmét. A barát vállalja, hogy összeadja a fiatalokat.
Romeo találkozik barátaival, akik örömmel látják, hogy az ifjú visszanyerte jó kedvét, és újra a régi. A dajka találkozik Romeoval, aki megüzeni kedvesének, hogy délután Lőrinc barát összeesketi őket a cellájában. Rendezze úgy otthon, mintha gyónni menne.
A dajka kisebb szócsata után mondja el Júliának az örömhírt, hogy Romeo délután Lőrinc barát cellájában várja, ahol a barát összeadja őket.
Lőrinc barát tartja szavát, a szerelmesek egybekelnek, a szertartáson mindössze hárman vannak jelen.
III. felvonás
Benvolio és Mercutio beszélget Verona főterén. Benvolio észreveszi, hogy a Capulet-házból is kijöttek. Megjelenik Tybalt kíséretével, és összeszólalkoznak, eközben megjelenik Romeo. Tybalt gyalázkodásaira Romeo szelíden s kedvesen felel. Tybalt egyre dühösebb lesz, nem érti Romeo szavait, gyávának tartja. Tybalt és Mercutio összecsap, Romeo nem tudja megakadályozni, Tybalt megsebzi Mercutiót. Benvolio hozza a hírt, hogy Mercutio meghalt, visszajön Tybalt, és virul, semmi baja. Romeo sem tudja már türtőztetni magát, összecsapnak, és Tybalt holtan esik össze.
Benvolio figyelmezteti Romeot, hogy azonnal meneküljön, hiszen a herceg szigorúan megtiltott minden vérontást. Megjelenik a herceg, a Montague és Capulet család feje, asszonyaikkal. A herceg megpróbálja kideríteni, ki kezdte a perpatvart. Benvolio meséli el, hogy mi történt. Tybalt volt az, ki nem hallgatott semmilyen jó szóra, ledöfte Mercutiót, majd Romeo végzett Tybalttal. A Capulet család Tybaltért kér elégtételt. A herceg súlyos ítéletet hoz. A két család viszálykodása már őt is érinti, Romeot száműzi Veronából. Júlia sürgetné az időt, hogy minél hamarább szálljon le az éj, hogy jöjjön Romeo. Jön a dajka, hozza a hágcsót, amit Romeo küldött, és ekkor tudja meg tőle Júlia, hogy mi történt. Megtudja, hogy Romeo ölte meg Tybaltot, és száműzték Veronából, kétségbeesik, hogy tán soha nem látja többé férjét, özvegy lett, mielőtt asszonnyá vált volna. A dajka, hogy lelket öntsön lányba, megígéri neki, hogy megkeresi Romeot, sejti, hogy az ifjú Lőrinc barátnál lelt menedéket. Romeo Lőrinc baráttól tudja meg a herceg ítéletét, ami számára rosszabb a halálos ítéletnél, hiszen ha elhagyja Veronát, nem láthatja többé Júliáját.
A dajka megleli Romeot a barátnál, látja, hogy ugyanolyan kétségbeesett állapotban van, mint kis úrnője. Lőrinc barát Mantovába küldi Romeot, amíg ő megpróbálja helyrehozni Veronában a dolgokat. Napvilágra hozza a fiatalok házasságát, megpróbál a hercegtől kegyelmet kérni az ifjú számára. Elutazása előtti éjszakát még ifjú asszonyával töltheti, csak a napfelkelte nem érheti már a városban, mielőtt az őrség felállna, el kell hagynia Veronát. A dajka átadja Júlia gyűrűjét Romeonak, aki gyorsan búcsút vesz a baráttól, ki megígéri neki, hogy szolgája útján mindenről értesíti, ami a városban történik.
A Capulet-házban Páris gróf megismétli a lánykérést, Capulet a gyászra tekintettel szűk körben három nap múlva, csütörtökön megtartják a menyegzőt. Feleségének meghagyja, hogy mielőtt nyugovóra térne, tudassa lányukkal az örvendetes hírt, és készítse fel a nászra.
Romeonak hajnalban el kell válnia asszonyától, a dajka figyelmezteti a lányt, hogy az anyja közeleg. Romeo megígéri a lánynak, hogy mindennap hírt ad magáról. Capuletné közli Júliával, hogy Páris gróf megkérte a kezét és csütörtökön vezeti oltár elé. Júlia hevesen tiltakozik az esküvő ellen, és a gyászra próbál hivatkozni. Capulet dühödten támad lányára, kitörése még a feleségét és a dajkát is meglepi. Ha nem megy nőül csütörtökön a grófhoz, a házában többé nincs helye. Júlia hiába könyörög szüleinek szava nem hatja meg őket. Miután nem lát más kiutat a dajka is arra biztatja Júliát, hogy legyen a szép Páris úrfi felesége. Júlia színleg megbánást mutat az előbbi viselkedésért, arra kéri a dajkát, kérje apja bocsánatát, míg ő elmegy gyónni a baráthoz.
IV. felvonás
Mire Júlia a baráthoz ér, már ott találja Párist, aki bejelenti a közelgő esküvőjét. Júlia egyetlen kiutat lát reménytelennek látszó helyzetéből, ha öngyilkos lesz. Lőrinc barát egy kockázatos megoldást javasol, ami talán kiutat jelentene ebből a kétségbeesett helyzetből. Egy gyógyszert ad Júliának, amit ha a lány bevesz, mindenki halottnak fogja tartani. Negyvenkét órát lesz ebben a tetszhalott állapotban, eltemetik a Capuletek ősi kriptájában, a barát értesíti Romeot, együtt várják majd a lány ébredését, és magával szökteti Mantovába. Júlia elfogadja Lőrinc barát tervét, elviszi az üvegcsét, míg a barát azonnal ír egy levelet Romeonak, és egy szerzetessel Mantovába küldi.
A házban már mindenki az esküvőre készül, Júlia engedelmes lányként bocsánatot kér atyjától, és színleg beleegyezik az esküvőbe.
Megkéri a dajkáját, hogy éjszaka hadd maradjon egyedül és félelmeit leküzdve megissza a főzetet.
Capulet egész éjszaka le sem hunyta a szemét, készült a menyegzőre, reggel a dajkát küldi az ifjú aráért. A dajka találja meg a halott leányt, jajveszékelésére hívja a lány ágyához a szülőket. Lőrinc barát Páris gróffal és a zenészekkel érkezik a Capulet-házba. A kétségbeesett családot és a násznépet azzal vigasztalja, hogy Júlia a mennyekben már meglelte a boldogságot.
V. felvonás
Romeo szolgájától, Baltazártól értesül Júlia haláláról, mert János barát, akit Lőrinc küldött a levéllel az ifjúhoz, egy félreértés folytán nem tudta eljuttatni hozzá a levelet. Mantova határában azt hitték, hogy pestises, és vesztegzár alá került, nem talált senkit, aki a levelet elvitte volna Romeohoz, így dolgavégezetlenül kellett visszatérnie Veronába. Romeo gyorsan ölő mérget vásárol, és visszaindul Veronába, hogy Júlia mellett érje őt utol a halál.
Lőrinc barát, mikor értesül Jánostól arról, hogy mi történt, azonnal a kriptába siet, hogy Júlia mellett legyen, amikor felébred. Az a terve, újra ír Romeonak, és amíg megérkezik, a leányt cellájában rejti el. Éjjel Páris gróf virágot akar vinni Júlia sírjára, találkozik Romeoval, akiről azt hiszi, sírrabló, a holtakat jött meggyalázni, és rátámad. Bár Romeo meg akarja állítani, de Páris nem hallgat rá, összecsapnak, és Páris meghal. Utolsó-kívánsága az volt, hogy Júlia mellé fektesse Romeo. Teljesíti Páris kívánságát Romeo, s a holtnak vélt Júlia koporsója mellett kiissza a mérget. Lőrinc barát a kripta előtt találkozik Boldizsárral, Romeo szolgájával, aki elmondja, hogy ura már benn van a kriptában. Meglátja a két holttestet. Mikor Júlia felébred, a barát azonnal ki akarja vinni a kriptából, de a lány Romeot keresi. Lőrinc barát elmondja, hogy terve nem sikerült, Romeo és Páris is halott. Közben közeleg, akiknek Páris apródja szólt. Júlia, miután látja, hogy kedvese halott, Romeo tőrével végez magával. Megérkezik a herceg és a két viszálykodó család. Lőrinc barát elmondja a két szerelmes történetét, és szavait igazolja Romeo levele is, aki egy levélben leírt mindent, és meghagyta apródjának, hogy az írást atyjának adja oda.
A két perlekedő család miatt a herceg már második rokonát veszti el, s az ég keservesen bünteti őket, mindkét család legkedvesebbjét, gyermekét vesztette el. A két családfő gyermekeik teteme mellett békél meg egymással.
„Herceg:
(...) Hol vagytok, ellenségek? - Capulet -
Montague - lám gyűlölségtek mily átok:
Szerelemmel gyilkolta meg az Ég
Örömetek, s én, mert tűrtem viszálytok,
Két atyafit vesztek: - így bűnhődünk mind.
Capulet:
Ó, Montague bátyám, add a kezed:
Ez a leányom özvegydíja, többet
Nem kérhetek.
Montague:
De én többet adok:
Szobrot emelek néki sáraranyból,
És mindaddig, amíg Verona áll,
Nevének nem szabad elmúlnia,
Ragyogjon a hű, tiszta Júlia.
Capulet:
S én egy arany-Romeot veretek
Arája mellé: mártír-gyermekeknek
Így áldoz a koldusszeretet.
Herceg:
Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel.
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.”
Szereplők:
Claudius, Dánia királya
Hamlet, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse
Horatio, Hamlet barátja
Polonius, főkamarás
Laertés, Polonius fia
Cornelius, Rosencrantz, Guildenstern, udvarfiak
Osrick, udvaronc
Pap
Más udvaronc
Marcellus, Bernardo, tisztek
Francisco, katona
Rajnáid, Polonius embere
Egy százados
Hamlet atyjának szelleme
Fortinbras, norvég király
Két sírásó
Gertrúd, dán királyné
Ophélia, Polonius leánya
Színhely: Helsingőr
I. felvonás
Helsingőrben, a vár előtt őrt álló katonák éjfélkor látják megjelenni az idősebb Hamlet szellemét. Hamlet barátját, Horatiót is meghívják tanúnak. A szellem neki is megjelenik, de kérdéseire nem válaszol. Claudius király megtiltatja, hogy unokaöccse, Fortinbras háborút indítson Dánia ellen. Az ifjabb Hamletet korholja makacs gyászáért és kéri, hogy ne térjen vissza a wittenbergi egyetemre. Hamletnak nem tetszik, hogy anyja hamar férjhez ment apja testvéréhez.
Horatio elmondja Hamletnak, hogy mit látott éjjel, mire Hamlet is kíváncsi lesz.
Polonius, a főkamarás megtiltja lányának, hogy érintkezzék Hamlettal. A halott király szelleme megjelenik Hamlet előtt és elmondja neki, halálát kígyómarásnak tulajdonították, de valójában fivére, Claudius ölte meg a kertjében, amikor a délutáni álmát aludta, gyilkos mérget öntött a fülébe. Felszólítja fiát, hogy bosszulja meg ezt, de édesanyját kímélje meg, mert a királyné nem vétkes, viszont a vérfertőzés bűnét elkövette. Hamlet megfogadja, hogy bosszút áll atyja haláláért, és megesketi az őröket, valamint barátját, hogy ne mondjanak el semmit a hallottakból.
II. felvonás
Ophélia panaszkodik Poloniusnak, hogy Hamlet megtébolyodott. A királyi pár magához hívatja Guildensternt és Rosencrantzot, Hamlet gyerekkori barátait, hogy fürkésszék ki, mi lehet az oka a királyfi búskomorságának. A főkamarás szerint Hamlet tébolyát a szerelmi csalódás okozhatta. Guildenstern és Rosencrantz meglátogatják Hamletet, aki viszont megsejti a látogatásuk célját. Megvádolja őket, hogy kémkednek. Egy városi színtársulat tagjai érkeznek Helsingőrbe, Hamlet régi barátai. A színészekkel bemutat az udvarban egy színdarabot, amelynek cselekménye feltűnően hasonlít ahhoz, ahogy a szellem elmondta, hogyan ölték meg. Claudius el fogja árulni magát, ha ő a gyilkos, a színdarab láttán.
III. felvonás
Hamlet barátai közlik a királyi párral, hogy nem sikerült Hamlet bizalmába férkőzniük, de a királyfit rendkívül feldobta á színtársulat érkezése. Claudius király kijelenti, hogy szívesen vesz részt az előadáson. Polonius és Claudius elrejtőznek és meglesik Hamletet, hogyan viselkedik Ophéliával. Hamlet híres monológja következik: „Lenni vagy nem lenni...”, amely arról szól, hogy az embereket az tartja vissza az öngyilkosságtól, hogy félnek a halál utáni élettől. Hamlet durván beszél Ophéliával, és zárdába küldi a lányt. A király a kihallgatott jelenetből azt a következtetést szűri le, hogy Hamlet őrültségének nem szerelmi csalódás az oka. Angliába akarja küldeni a királyfit, mert veszélyesnek tartja további tartózkodását Dániában.
Az udvar előtt a színészek Hamlet utasítására előadják a Gonzago megöletése c. színművet. A jelenet nyomán, amikor a király fülébe álmában mérget önt fivére, Claudius felugrik, és a királynét magával rántva kirohan. Hamlet előtt kétségtelen, hogy Claudius ölte meg apját, és felkészül a bosszúra. A királyné magához hívatja fiát. A király Hamlet gyermekkori barátait kéri meg, hogy kísérjék el Angliába. A királyra rátör a lelkiismeret-furdalás, térdre borul és imádkozik. Ekkor lepi meg Hamlet és majdnem megöli, de rájön arra, hogy ha most bűnbánat közben ölné meg, még a mennybe juttatná a lelkét. Ezért a bosszút későbbre halasztja.
A királyné szemráhányó szavakkal illeti fiát, és heves szóváltás alakul ki köztük. Polonius, aki hallgatózik, megijed és segítségért kiált. Hamlet azt hiszi, hogy a király van függöny mögött, és ledöfi. Ezt követően megjelenik apja szelleme és figyelmezteti fiát, hogy anyját kímélje. (Gertrúd nem látja a szellemet.) Hamlet arra kéri anyját, hogy utasítsa vissza a király közeledését.
IV. felvonás
A királyné másnap reggel elmondja férjének, hogy Hamlet hogyan ölte meg Poloniust, és hogy nem tudni, hol rejtegeti a tetemet.
A király előtt megjátssza az őrültet. Claudius megmondja neki, hogy vétke miatt száműzik Angliába. Ophélia teljesen kétségbeesik attól, hogy apja meghalt és Hamlet is elutasította. Laertés Polonius halálának hírére hazasietett Párizsból, azt hiszi, hogy apja valamilyen udvari cselszövésben halt meg Laertés. A lázadókkal beront a palotába, de a király leszereli őt.
Váratlan levél érkezik a palotába Hamlettől, amelyben tudatja, hogy visszatér, mert útközben tengeri csetepatéban átugrott egy kalózhajóra, és a dán parton váltságdíjat követelnek érte.
A király megdöbben, és megpróbálja rávenni Laertést arra, hogy apja haláláért produkáljon párbajt, és a kardja hegyére tegyenek gyilkos mérget. Közben Ophélia a patakba ölte magát.
V. felvonás
Ophélia sírját két sírásó készíti elő, amelynek Hamlet Horatióval együtt tanúja. Megérkezik a lány temetési menete. Laertés beugrik a sírba, és ott siratja húgát. Egy udvaronc meghozza Laertés kihívását. Hamlet elfogadja. A párbaj előtt a királyfi elmebajra hivatkozva megbékíti ellenfelét. A vívás során Laertés megsebzi ellenfelét. A küzdelemben Laertés elejti kardját, és Hamlet kicseréli a magáéval, és most már ő sebzi meg ellenfelét. Laertésen erőt vesz a méreg, a királyné is megijed. Laertés mindent elmond Hamletnak és tudatja vele, hogy percek vannak hátra életéből. Ezután a királyfi megöli Claudiust, majd ő is meghal. Claudius utolsó szavaival Fortinbrast jelöli meg utódjául. A norvég királyfi éppen ekkor tér vissza győztes hadjáratából, és parancsot ad Hamlet méltó eltemetésére.
Dalmát eredetű családja a Horvátországban fekvő Zrin váráról kapta nevét, melyet Nagy Lajostól kapott adományképpen a család. A Zrínyiek a töröknek a Balkánon való megjelenése óta állandó harcban álltak velük. A törökellenes harc kiemelkedő alakja Szigetvárnál hősi halált halt Zrínyi Miklós, a költő dédnagyapja volt.
Zrínyi György és Széchy Magdolna házasságából született 1620. május 1-jén a család ozorai várkastélyában Zrínyi Miklós a hadvezér, államférfi, tudós, író és költő.
Ekkor a földesurak jobbágyaikkal és kastélyukkal együtt tulajdonképpen egy katonai egységet alkottak. A várak tiszttartói katonai parancsnokok voltak a jobbágyok felett, és a várúr, mint több községből álló uradalom feje, egyúttal a katonailag szervezett sereg fővezére is volt. Zrínyi György az egyik legfontosabb férfiúi erénynek a bátorságot tartotta, fiát is ebben a szellemben nevelte, ezért gyakran magával vitte a táborba. Apjának csáktornyai kastélya pedig tele volt a törököktől zsákmányolt boncsókokkal, kardokkal, lobogós kopjákkal, melyek mind-mind ősei diadalára emlékeztethették.
Apja, Zrínyi György részt vett a harmincéves háborúban. A sziléziai hadszíntérre vonult 1626-ban, de még ugyanebben az évben, egy járványban, december 28-án meghalt. Apja korai elvesztése volt az első fordulópont Zrínyi Miklós életében. Nevelésüket II. Ferdinánd Pázmány Péterre bízta, aki Zrínyi Györgyöt a halála előtt néhány évvel a protestáns hitről visszatérítette a katolikus egyházba.
Tanulmányaikat a jezsuiták grazi, bécsi, nagyszombati iskoláiban végezték. Miklós 1636-ban hosszabb itáliai tanulmányutat tett. Járt a barokk Rómában, ahol fogadta őt VIII. Orbán pápa; volt Nápolyban, s bolyongott Firenzében. Hosszabb időt töltött Velencében, itt tett szert alapos olasz műveltségre, és ekkor alapozta meg könyvtárának olasz gyűjteményét.
1637-ben meghalt Pázmány Péter, a két fiú hazatért külhonból, s megosztoztak a birtokon. Zrínyi Miklós a csáktornyai kastélyban telepedett le, s átvette birtokai irányítását.
„Ki-ki használjon hazájának, amint a legjobban lehet.” - mondta ő, s eszerint is élt. 1637-től a török elleni végvári harcokban szünet nélkül részt vett. Életének fő célja a török elleni harc volt, majd a török kiűzése az országból. A Habsburg-udvar akadályozta ebben, a török elleni portyázásait tiltotta, majd arra kényszeríttette, hogy vegyen részt a harmincéves háborúban, és az I. Rákóczi György elleni hadjáratban, vagyis honfitársa ellen kellett harcolnia.
A mindaddig Habsburg-párti Zrínyi család fiában ekkor fogalmazódott meg a század nagy tragédiája, a magyarság megosztottsága, a teljesen Habsburg érdekek szolgálatába állt magyar politika csődje.
Az 1640-es években írta első verseit, nagy részük későbbi feleségéhez, Draskovic Eusébiához szólnak, akit verseiben Violának nevez.
Foglalkoztatja hazája sorsa, egyetlen célnak a török kiűzését tartja. 1646 januárjában tábornokká, 1647-ben pedig horvát bánná nevezik ki. Ezek a tisztségek természetesen nagy hatalmat, és kiterjedt hatáskört jelentenek számára, amit saját céljai megvalósítására, vagyis a török kiűzésére szeretne használni.
Megteszi az első lépéseket a Habsburg-ellenes összefogásra, nádori hivatalt szeretne szerezni, de 1655-ben a nándorfehérvári országgyűlésen a bécsi udvar és a clérus megakadályozza megválasztását. /Wesselényi Ferenc lett a nádor./ Ebben az időben szinte minden idejét a katonai kérdéseknek szenteli. Első hadtudományokkal foglalkozó munkája a Tábori kis tracta, amely tábori szolgálati szabályzat a hadsereg szervezéséről, ellátásáról, amit egy magyar katonaság számára készülő katonai kézikönyv részének szánt, az önálló magyar katonai tudomány kezdete. Ez több száz hosszabb-rövidebb elmélkedést tartalmaz, melyek a hadvezér személyéről, a hadvezetés kérdéseiről és a katonaélet erkölcsi problémáiról szólnak.
Zrínyi egyetlen megoldást lát az ország helyzetének javítására, s ez az, hogy a törököt ki kell űzni országunkból, de nem Habsburg segítséggel, hanem önállóan, nemzeti összefogással. Korszerű abszolutisztikus magyar királyságot szeretne, és ennek fő bázisául egy önálló nemzeti hadsereget.
II. Rákóczi György sikertelen lengyel hadjárata meghiúsította Zrínyi belé vetett reményeit. Utolsó nagy prózai művét ekkor, 1660 őszén írhatta.
Az 1661-től haláláig tartott Zrínyi életének legmozgalmasabb időszaka. Az események középpontjában az egyre fenyegetőbb török veszély, majd az 1663-ban megindult háború állt. Zrínyinek nemcsak a török támadással kellett szembenéznie, hanem a bécsi udvarral is. Bécs ugyanis továbbra is a törökkel való béke fenntartására törekedett, akár a magyarok érdekeinek feláldozása árán is.
Zrínyi 1661-ben saját költségén, muraközi birtokainak védelmében felépítette Zrínyi-Újvárat.
1663-az országgyűlésen újra szembekerült az udvarral. Az ebben az évben meginduló török támadás célja azonban Bécs volt, és a császári hadvezér tehetetlenül nézte Érsekújvár ostromát, majd elestét. Zrínyi személye újra felértékelődött az udvar szemében, és 1663 őszén a magyar haderők főparancsnokává nevezték ki. Új hadsereget szervezett, megállította a török Duna menti előrenyomulását, a Muraközt megtámadó sereg felett győzni tudott. A veszély elmúltával azonban újra félreállították, és a hadsereg vezetésével a katonai ügyekhez mit sem értő Nádasdyt bízták meg.
1664 januárjában az udvar engedélyezte Zrínyi téli hadjáratát, melynek sikerével Európa-szerte nagy tekintélyt vívott ki magának. Az udvar azonban nem tudta kiaknázni Zrínyi sikereit, sőt a császári hadvezetés, Montecuccoli vezetésével Zrínyi-Újvárat is török kézre juttatta.
1664-ben az udvar megkötötte a megalázó vasvári békét, a bécsi udvar elleni elkeseredés immár általánossá vált. Zrínyiben az európai Habsburg-ellenes erők is fontos tényezőt láttak már, titkos kapcsolatai épültek ki XIV. Lajos diplomatáival, és a Habsburgokkal szembenálló német fejedelmek rajnai szövetségével. Korai halála azonban mindenféle szervezkedésnek véget vetett. 1664. november 18-án, a Csáktornya melletti kursaneci erdőben egy vadászaton, egy sebesült vadkan áldozata lett. A közhangulatra jellemző, hogy hamarosan merénylet híre terjedt el.
Keletkezése: 1546-1547 tele
Műfaja: Barokk eposz
Témája: Szigetvár ostroma
Verselése: Felező tizenkettes, de időnként ettől eltérő sorokat is találhatunk. Az újkori eposzokban nem kötelező a hexameteres versforma.
Rímképletet: bokorrím: aaaa
Szerkezete: 15 ének; 1566 versszakból, 6272 sorból áll.
Szigetvár ostroma 1566-ban volt.
Első ének
Az író a propozícióban megjelöli a témát:
„Fegyver s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte verni Szulimán haragját.
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Európa rettegte szablyáját.”
Az invokációban Zrínyi Isten anyjához, Máriához fordul, hogy a történelmi valóságnak megfelelően írhasson. A múzsa a megszólításban „barokkos alakban” jelenik meg:
„Múzsa! te ki nem rothadó zöld Taurusból
Viseled koszorúdat, sem gyönge ágbula
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdból és szép napbula (...)”
A propozícióban és invokációban az eposz főhősének neve még ismeretlen, de jelleme, alakja már plasztikusan körvonalazódik. Az eposz cselekménye a mennyben kezdődik. Isten letekint a földre, és úgy látja, a magyar nép nagyon megváltozott. Istentelenség, széthúzás, irigység él közöttük. Pedig mennyi jót tett velük, attól kezdve, hogy az őshazából idehozta őket. Megérdemlik, hogy bosszút álljon rajtuk.
Megparancsolta Mihály arkangyalnak, hogy szálljon le a pokolba; a haragos fúriák közül válasszon egyet, és küldje Szulimánba. A fúria gerjessze haragra a szultánt a magyarok ellen. Zrínyi még a kiválasztott fúriának nevet is ad: Alecto. Az írói fantázia elrettentő szörnyeteget teremt.
„Száz lánccal van kötve, száz bilincs az kezén,
Kigyokbúl áll haj, s kötöznek fején,
Véres mérges tajték foly ki az két szemén,
Dohos kankűpára jön ki rút gégéjén.”
Alecto a szultán álmában jelenik meg, Szulimán apjának szellemeként. A költő társadalombíráló szavaival uszítja fiát a magyarok ellen.
„Ne félj, hogy segétse senki magyarokat,
Mert jól esmérem én bolond kuarokat,
Míg nem látják égni magok házokat,
Nem segédi senki meg szomszéd házokat.”
A szultán haditanácson ismerteti álmát, és egy levelet Arszlán budai basától, aki szerint a magyarok lusták, nem fognak össze, nem segítik egymást. Szerinte is ez a legalkalmasabb időpont a támadásra, hiszen a széthúzás miatt most legyőzhetők. A támadásra felkészült, megszámlálhatatlan harcosból álló török haderőt seregszemlével /enumeráció/ mutatja be Zrínyi.
A legrátermettebb, vad katonák közül, akikkel majd harci körülmények között is találkozunk, többet név szerint is bemutat az író. Megismerjük a török vitézek közül Delimánt, aki a szultán lányába, Cumillába szerelmes, de a lányt már hozzáadták Rusztán béghez. A felsorolásból még kitűnik Alderán, bátyja Demirhamnak, valamint több török vitézt szó szerint említ, például Aigast, Hamvivánt, Idrizt, Amirassent.
Második ének
A budai fővezér, Arszlán bég, miután úgy értesült, hogy levelének hatására a szultán hadával elindult a magyarok ellen, önálló akcióba kezdett. Dicsőséget akart szerezni magának azzal, hogy valamelyik kővárat elfoglalja. Kiválasztotta magának Palotát. Úgy képzelte, hogy „lerontja bástyáját”, és végez Turi Györggyel. Az ura tudta nélkül sereget gyűjtött, és tízezer fegyveressel szállta meg a Palotát, de Turi Györgynek és a magyar vitézeknek sikerül győzniük a török felett. A hadi vállalkozás teljes kudarccal végződik; Turi kirohan a várból kétszáz vitézével, és a részegen alvó török tábort iszonyú pusztítással leckézteti meg. Arszlán vezére, Kurt aga is elpusztul. Tíz nap után a törökök tévesen arról értesülnek, hogy magyar had közeledik, ezért elmenekülnek. A hadtudományban jártas eposzköltő nem mulasztja el, hogy az ellenség vereségéből is levonja a tanulságot. Egyebek közt azt, hogy haditervükben szó sem volt a várbeliek esetleges ellencsapásairól, valamint lebecsülték a védőket, az erkölcsi magatartásukat a harc megindítása előtt.
Június 10-én /Szent István hava/ megindult a török sereg Konstantinápolyból. Az író leírja a szultáni hadak, a különböző szállítóeszközök, hadigépek vonulását. Majd megismerhetjük a szultánt. Először a lovát, majd a külsejét, a jellemét írja le Zrínyi. A barokk stílus művészi megnyilvánulásának egyik példája a szultán lovának bemutatása.
„Véres nagy szemei ugyan kidűltének,
Száraz fejecskéjén van helye üstöknek,
Az orra likain lángos szellők mennek,
Szája tajtékot vér, mint vízi istennek.”
Az író elismeréssel szól Szulimánról /Szulejmán/, aki bár pogány volt, de talán soha nem volt még ilyen úr a törökök közt. Zrínyi elismeréssel szól az ellenség vezéréről. A szultánt kiváló katonai vezetőnek minősíti:
„...bátran azt mondhatom,
Pogányok közt soha nem volt ez földháton
Ilyen vitéz és bölcs, ki ennyi harcokon
Lett volna győzedelmes, és sok országon.
Vitézség s okosság egyaránt volt benne,
Hadbéli szorgosság nagy szorolt ű benne;
Ha kegyetlenség szüvében jelt nem tenne,
Talán keresztyén közt is legnagyobb lenne.”
Az előseregek élén Petráf harminckétezer harcosa eléri és megszállja Gyula várát. Negyven ágyúval rohamozta meg a várat. A vár kapitánya, Krencsei László azonban bízva a török esküjében, feladta a várat, és megpróbált békében elvonulni. A törökök azonban nem tartották be ígéretüket, és rabságba vetették Krencseniéket. A török császár azon gondolkozik, hogy melyik magyar várat szállja meg, az egrit vagy a szigetit. Megismerjük az eposz főszereplőjét, Zrínyi Miklóst, a szigetvéri kapitányt, horvátországi bánt. Neve a török előtt sem ismeretlen, hiszen harcok egész sorában vezette győzelemre a keresztény sereget a török ellen. Elég volt csak a nevét megemlíteni:
„Mint fölyhő szél előtt siet forgásában:
Úgy sietett futni török hazájában.”
Gyönyörű jelenet, amikor az eposz főhőse a feszület előtt imádkozik. Arra kéri Istent, hogy irgalmazzon a magyaroknak. Cserébe életét ajánlja fel Istennek, ha elfogadja áldozatvállalását. A feszület háromszor hajlik a hős katona felé, és a kapitány szózatot hall, könyörgése meghallgatásra talált, megadatik neki a mártírhalál. Megtudja azt is, hogy Szolimán hadával Magyarország ellen támad, először Szigetvár felé veszi majd útját, és mielőtt elérné a mártírhalál, Szolimán mellett több ezer pogány török pusztul el általa.
Hamadik ének
Szolimán dilemmája, hogy Egerre menjen a serege és akkor keljenek át a Dunán, vagy Szigetvár ellen vonuljanak. Egert választja, és a vezetőnek a kudarcot vallott Arszlán helyett Mehmetet nevezi ki. Mehmet nem jártas a magyar viszonyokban, és nem fogadja meg Szkander tanácsát, hogy nem tanácsos a szabad ég alatt tábort verni, mert a magyarok könnyen rajtaüthetnek. Zrínyinek csellel sikerül győzelmet aratnia Mehmet felett, Raburat bég megadja magát. Már ebben a küzdelemben megismerjük a legvitézebb magyar katonákat: Cserei Pált, Farkasicsot.
Negyedik ének
A sikeres harc után Zrínyi és serege visszatér Szigetvárra. A várbeliek megadják a végtisztességet az elesett vitézeknek, megünneplik a sikeres portyát, és Rabmat béget kicserélik Radován vajdára, Zrínyi emberére. Mikor a veszteség híre eljut Mehmethez, megváltoztatja eredeti szándékát, Eger helyett Sziget ellen fordul. Szolimán jósjelből szeretné megtudni a jövőt, ezért levágat ezer juhot, és kirakatja a mezőre. A szagra azonnal megjelennek a különféle dögmadarak, de hirtelen felbukkan egy óriási sas, és elkergeti a többi madarat. Leszáll, de nem eszik egyik állatból sem, csak járkál köztük. Ezt Kadlescher dervis nagyon rossz előjelnek tekinti. Nem javasolja, hogy a sereg Szigetvár ellen vonuljon, mert a madarak által Isten tiltja. Őket is úgy fogja hajtani a szultán a vár bevételére, ahogy a sas hajtotta a többi madarat, de ők sem fogják tudni bevenni a várat, csakúgy mint a sas, aki hozzá sem nyúlt a prédához. Szolimán a jóslat ellenére sem változtatta meg szándékát, és nem adta fel Szigetvár bevételének tervét. Éjjel azonban a török táborban elszabadult egy ló, néhány sátrat szétrúgott. A török sereg azt hiszi, az éj leple alatt Zrínyi és katonái törtek rájuk, óriási fejetlenség alakul ki, háromezer török harcos veszti életét.
Ötödik ének
Míg Szolimán a harcra készül, Zrínyrinek fel kell készülnie a támadásra. Összehívatja a hadnagyokat, várnagyokat, és lelkesítő szavakat intéz hozzájuk. Zrínyi a haditanácson pontos helyzetismertetéssel szól a Szigetvár ellen hamarosan meginduló török támadásról. Hangsúlyozza, hogy mérhetetlen nagyságú támadókkal szemben a katonai sikerek után erkölcsi fölényük tudatában vehetik fel a küzdelmet.
A török nem bátorságával, hanem óriási túlerejében bízva számít a sikerre. Azonban a kisebb létszámú magyar sereg már többször tapasztalta Isten irgalmát, sokszor sikerült isteni segedelemmel, és rendíthetetlen hittel győzelmet aratni pogány sereg felett. A kapitány szavai hiteléül felsorolja azokat a helyeket, ahol sikerrel szálltak szembe a török sereggel, sikerült legyőzniük Ulama basát, vér és fáradtság nélkül arattak győzelmet a Rinya folyó mellett, sikerrel vették be a horvátországi Korona várát. A magyar seregnek a keresztény hazáért, családjukért, tisztességükért kell harcolniuk.
„Ez a hely s ez a vár légyen dicsőségünk,
Avagy madár gyomra mi koporsóhelyünk.
Mindenképpen emberek s vitézek legyünk,
Úgy marad meg örökkén az a szép mi hírünk.
Fejem fennálltáig fészek én veletek,
esküszöm seregek élő Istenének!
Kívánom, hogy ti is így cselekedjetek,
Éles szablyát kézben tartván esküdjetek.”
A várbeliek egymás után esküt tesznek, a költő a török seregszemléjéhez hasonlóan a maroknyi vérvédők csapatát is bemutatja. Megismerjük a magyar vitézeket: Farkasics Pétert, Zrínyi főkapitányát, aki kétszázharminc fős serege élén vesz részt a harcokban, százötven harcosa élén Novákovics István, száz katonájával Orsics István, Szecsődi Máté száz harcosával, Alapi Gáspár kétszáz harcosával. Itt van Radován Adrián, akit Zrínyi váltott ki a fogságból, Stipán Golem, Bata Péter, Patatics Péter, Papratovics Farkas száz-száz katonájuk élén, Kobács Miklós kétszáz vitézével, Geréci Berta ötven harcosával, Juranics Lőrinc és a fia száz katonájával, Orostoni Péter, Horvát Radivoj, Bajoni István, Guszics András száz-száz vitézük élén. Részt vesz a harcokban Deli Vid is, a „törökök ostora”. A vitézek esküvel fogadják, hogy életük végéig kitartanak Zrínyi mellett.
„Ezek mind eskűvének szigeti grófnak,
Hogy véle az várban meghalni akarnak,
És hogy ő mellőle holtig el nem állnak,
Hanem hívek lesznek néki s az országnak.”
Zrínyi megkezdi a felkészülést a harcra, majd levelet ír, és a fiával, Györggyel együtt elküldi a királynak.
Hatodik ének
A török Halul béget és Demirhámot követségbe küldi a kapitányhoz, hogy hiába való minden küzdelem, adják fel a várat. Halul bég mestere volt a szavaknak, ügyesen csűri-csavarja beszédét. Ígéretekkel próbálja Zrínyit a vár feladására bírni. Bármit kérhet, kincset, vezérséget, cserébe Szigetvárért. Szerinte hasztalan volna Zrínyinek saját és a katonái életét feláldoznia a császárért. A németek nem segítettek a magyaroknak, csak akkor, ha abból nekik is hasznuk származott.
„Bízol-é németben, te okos horvát bán,
Hogy hamar segítséget küld néked talán?
Német, mely tégedet az föld alatt kíván
Lenni, segítséget hoz kárával talán?
Ki nem esmérheti német barátságát?
Leginkább magyarhoz gonosz akaratját?
Hogy gyűlöli német az magyar katonát,
Ha akarod, adok néked ezer példát.”
Zrínyi méltóságteljes szavakkal utasítja vissza a követ ajánlatát. Nem kincsért, magas tisztségért harcol, hanem a hazájáért, a keresztény hitért, ő töröknek barátja sosem lehet. Szolimán mikor megtudja Zrínyi válaszát, azonnal készülőt fújatott a török táborban. A várat megtámadó török előőrsöt a magyar katonák az Almás-patakba szorítják. Zrínyi úgy küzd a törökök ellen, ahogy:
„...Hercules bánt az sárkányokkal,
Vagy hatalmas Sámson philisteusokkal...”
Zrínyi sok pogánynak veszi el éltét, Deli Vid végez Hamvivánnal. Hamviván szolgája Kamber, arra buzdítja a török vitézeket, hogy ne hagyják bosszulatlanul Hamviván halálát. A szíriai vezér halála miatt a török katonák bosszút akarnak állni Deli Viden. Del Vid hősiesen állja a küzdelmet, szablyájával végez Kurt Agával és Kamberrel. A csatában háromezer lovas vesztette életét, ötszáz janicsár hever az Almás-patakban.
Hetedik ének
Amikor eljut a török táborba a csata híre, hogy Zrínyi győzelmet aratott Oszmán basa felett, a sok vitéz mellett meghalt Hamviván, és Murtuzán basa fia is, Demirhám azt követeli Szulimántól, hogy mielőbb vonuljon a vár alá a fősereg. A várat körülfogják a török harcosok, akiket a várbeli pattantyúsok lőnek nagy kedvvel. Az összecsapásban nem tud részt venni az egyik legderekabb vitéz, Farkasíts Péter, régi sebesülése miatt. A vitéz azon kesereg, hogy harc helyett ágyban kell meghalnia.
„Ihon vitéz barátim! mostan meghatok,
Néktek jó szerencsét Istenfül kívánok,
Egekben értetek jó Istent imádok,
Vitézek legyetek, most Isten hozzátok!”
Zrínyi megható szavakkal búcsúzik hű vitézétől, majd eltemetteti. Ötszáz vitézével kitör a várból, és hősiesen veszik fel a harcot a török ellen. Demirhám Deli Viden akarja megbosszulni Hamviván halálát. Delimán és Deli Vid nem bír egymással. Leszáll az este, és Demirhám azt ajánlja Deli Vidnek, hogy mivel karddal nem bírnak egymással, nappal küzdjenek meg a sereg előtt. Demirhám megígéri Deli Vidnek, hogyha kijön a várból és kiáll vele, menlevelet hoz a szultántól, hogy csak ellene kell kiállnia.
Nyolcadik ének
Megérkezik szárnyas lovon a szép piros hajnal, letekint Szigetvárra, és óriási pusztítást lát. Azon tanakodik, ki hajtotta végre ezt a szörnyű öldöklést: döghalál vagy sárkány lett volna? Ha sárkány tette volna, majd leszáll a földre, és két hegyes dárdájával megmenti a magyarokat tőle. De a mezőn megpillantja a török tábort. A törököket, a „hitetlen ebeket” még a sárkánynál is jobban gyűlöli, ha volna ereje, „mind elveszítené haragos kedvében”. A török táborban nagyon rossz hangulat uralkodik, Zrínyi már két harcban megmutatta Szulimánnak, mire számíthat Pannóniában. Szolimán azon kesereg, hogy már mindenkit legyőzött, egyedül Zrínyivel nem boldogul.
„Hej, hej, csak te ne volnál, vitéz Zrínyi bán!
Ha rád nem botlottam volna hadakozván,
Szintén, mint Nagy Sándor, nagy volnál Szolimán,
De lám, mint kell vesznem, magamat itt rontván.”
Összehívja a haditanácsot, ő maga pedig egy rejteksátorba vonult, hogy onnan hallgassa ki vezérei javaslatait. Szokolovics Mehmet nyitja meg a dévánt /haditanácsot/ és azt javasolja, legyenek megfontoltak, mert Zrínyi olyan ellenség, aki ellen káros lehet az oktalan sietség. Elsőnek Rusztán emelkedik szólásra. Nem vették figyelembe, hogy ellenfelük híre már messzi földekre is eljutott. Sánc nélkül akarták bevenni a várat, így vakmerőségükért drágán kellett fizetniük. Szerinte a várat körül kéne sánccal venni, és várják meg, amíg a magyarok feladják. Delimán ezt a tervet szégyentelennek tartja, olyannak, amely nem méltó a török sereg híréhez. Rusztán az őt becsmérlő szavakra szólni kívánt, de Delimán nem várja meg beszédét, haragosan kiment a haditanácsról. Demirhám is Delimánnak ad igazat, és követi Delimánt, ő is elhagyja a dévánt. Rusztán szinte alig lát a méregtől, hogy kinevetik az ő megfontolt tanácsát. Akkor menjenek és rohanják le szablyáikkal a várat. Azért áll a török sereg dolga vesztésre, mert a tanácsban bővelkednek a bolondok. Petráf emelkedik szólásra. Meginti a vezéreket, hogy ilyen méltatlanul viselkednek, és azt javasolja, a sáncokban várakozzanak. Petráf tanácsát mindnyájan elfogadják, a haditanács feloszlik. Delimán azonban felkeresi a szultánt. Elpanaszolja neki, hogy a haditanácsban sok olyan úr van, aki inkább nyugalmat akar, mintsem a csatát. Engedélyt kér, hogy hadd hívják ki Zrínyit és még öt vitézét halálos párviadalra. Csatlakozik hozzá Demirhám, Idriz Zagatar is. Szulimán azonban nyugalomra inti a vitézt, a muzulmán seregnek még nagy szüksége lenne rá. Delimán nem veszi jó szível Szulimán szavait. Szulimán, mivel látja Delimán elszántságát, azt javasolja, előbb próbálják meg ágyúval bevenni Szigetvárt, majd ha ez nem jár sikerrel, akkor szükség lesz a vitézségére, és megrohamozzák a várat.
Kilencedik ének
Az író egy rövid időre megszakítja az eposz fonalát, kiszól az olvasóhoz. Meg kellett szakítani az írást egy kis időre, mert a kanizsai török a várát fenyegeti, és azt kellett megtorolnia.
A várban Zrínyi Deli Viddel beszélget. Idáig megsegítette őket az Isten és szerencséjük volt, de mi lesz, ha vége szakad ennek? Levelet kéne a császárnak írni, és segítséget kérni tőle. Deli Vid felajánlja, hogy ő áttör a török táboron és elviszi a levelet. Zrínyi azonban nem engedi, hiszen rá a várban van szükség. Radivoj és Juranics, a két barát vállalja, hogy kijuttatja a levelet a várból.
„Ha engeded, éljünk szerencsével mi urast,
Ketten általmegyünk az táboron bízvást,
Hírt viszünk császárnak, mely Bécsben vagyon mast,
Micsodás ellenség van Sziget körül urast.”
Zrínyi meghatottan fogadja két vitéze hősies vállalkozását, ha szerencsésen végrehajtják a feladatot, Radivojnak egy gyönyörű türkizes kardot, Juranicsnak aranysisakot, és mindkettőjüknek hatszáz-hatszáz aranyat ígér. A két vitéz azonban nem fogadja el a felajánlott tárgyakat, hiszen ők nem ajándékért, pénzért vállalkoznak az útra, hanem a jó hírért, melyet tőlük soha senki el nem vehet. Deli Vid kikíséri a vitézeket, és mind a kettőnek egy-egy emléket ad az útra. Radivojnak egy arábiai oroszlán bőrét adta, melyet Singér bég fiáról vett le, mikor végzett vele a harcban. Juranicsnak egy atlaszselyem inget adott, melyet Hamvivántól zsákmányolt. Deli Vid azt kívánja a két harcosnak, hogy szerencsével viseljék, és a többi vitéz is sisakot, kardot adott nekik. Áttörnek a török táboron, hősiesen küzdenek, nagy pusztítást visznek véghez, Juranics végez Kadileskerrel. De hiába kaszabol utat magának a két hírvivő, az üzenet nem jut el a királyhoz. Juranicsot elfogják a janicsárok, Radivoj visszafordul barátjáért, őt is elfogják és lekaszabolják.
„Ó, áldott, ó, boldog, ó, erős vitézek!
Ha mit az én magyar verseim tehetnek,
Soha ti dicséretre méltó híretek
Meg nem hal, míg folynak alá sebes vizek.
Míg az nap meg nem áll, míg az magyar nemzet
Karddal oltalmazza az keresztény hitet,
Élni fog nevetek; ti pedig az Istent
Örök boldogságban mostan dicséritek.”
Deli Vid megálmodja a két vajda halálát, és azonnal megviszi a hírt Zrínyinek.
Deli Vidnek álmában Radivoj az ő és a kapitány mártíromságát is megjósolta. Arra biztatja Deli Videt, hogy ne féljen a töröktől, ne rettenjen meg tőle, Istentől kér számára erőt. Majd szavai végeztével eltűnt. Alig fejezte be Deli Vid a szavait, nagy lárma hallatszott a török táborból, most vették észre a két vitéz pusztítását. A törökök hozzák holt vezérüket, Kadileskert, és méltó módon eltemetik.
Tizedik ének
Az első versszakokban Zrínyi a szerencséről elmélkedik.
„Vándorló s kegyetlen szerencse egy nyomban
Mindenkoron hágni nem szokott, s egyformán,
Mert néha öltözik vigadó orcában,
Néha pedig futkos tellyes háboruban;
Semmiben nem örül ugy, mint változásban,
Mert éjjel és nappal, és minden órában
Változik, s állandó állhatatlanságban,
Legfőképpen pedig hadi állapotban.
Kedvvel eddig Szigetnek mutatta magát,
Természeti kívül vezettette magát
Sokáig; de változtatta már a járását,
Elszaggatta nyakárul nehéz pórázát.
Mindent amit tudott, veszélyt és háborut
Ezután szigetre hánt, és ártalmas bút;
Első adományért most inkább haragudt,
Lett végre sok méreggel bő forrású kút.”
A török sereg megindítja az általános támadást vár ellen. Háromirányú volt az ostrom, Aigas, Demirhám és Delimán vezette a csoportokat. Néhány bástya már leomlott, a vár árkát is megcsapolták. Öldöklő küzdelem alakul ki a magyar és a török vitézek között. A csatában részt vesz Embrulah is, Nezér Cselebi fia, aki nem harcos, a múzsák szerető szolgája. Mestere a hangszereknek, jól játszik fuvolán, pengetős, vonós hangszeren. Akkor lett volna az ifjú szerencsés, ha elkerüli Szigetvárt. Badankovics elkapja az ifjút, Delimán meghallja a fiú segélykiáltását, a segítségére siet. Mikor Badankovics látja, hogy nem tudja békével elvinni a török dalnok gyermeket, szablyájával véget vet az életének. Delimán, hogy megbosszulja Embrulah halálát, végez Badankoviccsal.
A védők csellel becsalják a törököket a kapuk mögé, majd hirtelen becsapják mögöttük a vár kapuját, így elvágják előttük a visszavonulás útját. Delimán sem figyel semmire, csak arra, hogy megbosszulja Embrullah halálát, vakon követi Badankovicsot, így nem veszi észre, hogy a kapun belülre verekedte magát. Mikor meglátja, hogy mindenhonnan fegyveresek veszik körül, megretten, és menekülni próbál. A kapu felé rohan, bár szégyelli a futását, de a józan ész az diktálja, hogy meneküljön. Leüti a kapuról a nagy vaslakatot, így menekül meg. Demirhám élre tör, Zrínyi ellene megy. A kapitány óriási erővel küzd, egymaga száz törököt lever. Neki és vitézeinek köszönhetően a török megfutamodott, Zrínyi megtér a várába, és megünneplik a győzelmüket.
Tizenegyedik ének
Delimán fáradtan, sebesülten tért meg a harcból, de legjobban gyávasága bántja, az, hogy megfutamodott a magyarok elől. Szégyelli, hogy kifutott Szigetvárból, leginkább az zavarja, hogy Rusztán bég ki fogja gúnyolni. Elvesztette minden jó hírét, ha ily gyáván viselkedett, hogy élhetne tovább. Mikor találkozik Rusztán béggel, az kigúnyolja a harcost. A hiúságában megsértett vitéz haragjában kardot ránt, és végez Rusztán béggel. Kaszum basa, a főajtónálló mérgesen szól a szultánnal, Rusztán saját népe fegyverétől esett el, Délimán még a minap a táborban riogatta a vezéreket, nem hallgatott senkire, és íme most egyik társuk holtan fekszik. Delimán tette zavart kelt a táborban, hiszen ő az egyik legderekabb vitéz, Rusztán pedig a szultán veje. Bármilyen döntést is hozzon Szolimán, az mindenképen a török seregnek árt. Demirhám próbálja védeni Delimánt, de a szultán nem hallgat rá, mindenképpen meg akarja büntetni veje gyilkosát. Demirhám próbál Delimánnak segíteni, de ő büszkén visszautasítja a segítséget. Halul bég próbálja megoldani a helyzetet, azt javasolja Delimánnak, hogy hagyja el tábort, menjen el egy kis időre, amíg itt megnyugszik a helyzet. Amíg ő távol van, majd a barátai megpróbálják megoldani visszatértét.
Delimán nem felejtkezett el viadaláról Deli Viddel. Hitlevelet kér a szultántól Deli Vid számára, hogy a magyar vitézt rajta kívül más nem bánthatja. Követet küld a várba, hogy Deli Vid tartsa magát adott szavához és álljon ki ellene. Mikor a követ megviszi a hírt Demirhámnak, hogy Deli Vid kiáll ellene, ötven tinót vágatott le, pénzt osztott a szegényeknek, hogy Istentől neki szerencsét kérjenek. A két vitéz a vár és a tábor közti mezsgyén vívja párbaját. A két vitéz derekasan küzd egymással váltakozó szerencsével, amikor azonban Deli Vid győzedelmeskedni látszik Demirhám felett, és Demirhámnak az élete veszélybe kerül, a törökök megijednek, és nem tartják be adott szavukat, mindannyian Deli Vidre rontanak. Ezt persze a magyar sereg sem nézheti tétlenül. Zrínyi ötszáz harcosával kirohan a várból. Mikor a törökök meglátják Zrínyit, megfutamodnak.
„Az törökök ütet meglátták messzirül,
Mint ártalmas szélvészt hajós lát tengerrül;
Szaladnak előtte igen képtelenül,
Mindenik magárul gondol, nem társárul.”
Deli Vid csak úgy tud megmenekülni a török gyűrűből, hogy egy halott gyumliláról leveszi a süveget, és a törökök közt elvágtat. Zrínyi hős vitézét, Del Videt keresi, azt hiszi, megölték, közben ő óriási pusztítást visz végbe a török harcosok között.
Tizenkettedik ének
Delimán Fejérvár felé tart, bánattal szívében. Cupidó újra meglövi nyilával, és így a vitézben újra feléled a szultán lánya, Cumilla iránt érzett szerelme. Ha láthatná Cumilla szép szemeit, minden bosszúsága enyhülne. Tart attól, hogy Cumilla meggyűlölte, mert ő volt férje gyilkosa. Közben Cupidó újra szerelemre lobbantja Cumillát is. Ő is attól tart, hogy esetleg Delimán gyűlöli őt. Dajkájától kér tanácsot, hogy mit tegyen. Amikor a két szerelmes találkozik, boldogan omlanak egymás keblére.
Közben a török táborban nagy az elégedetlenség, a szultán tehetetlenül nézi, hogy hullanak emberei, nem tesz semmit, csak a tekintélyét óvja. Ha köztük lenne Delimán, akkor semmitől és senkitől nem kéne tartaniuk. Megbízzák Derielt, hogy legyen a követük és hozza vissza Delimánt. A szultán, hosszas tanakodás után úgy dönt, hogy jobb, ha nem alattvalói hívják vissza a harcost, hanem ő maga küldi a követségbe Delimánhoz Ferhat béget. Ferhat bég megtalálja Delimánt Fejérváron, Cumillával együtt. Tolmácsolja a vitéznek a szultán üzenetét, térjen vissza a táborba, Cumillát is elveheti, és Rusztán halálát is elfelejti. Delimán dilemmában van, egyrészt szívesen venne részt újra a harcokban, másrészt Cumillát sem szívesen hagyná el. Cumilla végül úgy határoz, hogy Delimánnal tart. Egy tisztáson megpihennek, Cumilla leveszi Delimán övéről a poharát, nem tudja, hogy abban a vitéz sárkánymérget tart. Még akkor szerezte, amikor egy sárkánnyal küzdött meg. Cumilla vizet merít a forrásból, és a méreggel együtt megissza. Delimán határtalan fájdalmában eldobálja fegyverét, megszaggatja ruháját, őrjöngve járkál két napon át az erdőben. Majd mikor összeszedi magát, elindul a török táborba.
Tizenharmadik ének
Deli Vid álruhában rejtőzik a török táborban, s azon tanakodik, mi módon juthatna vissza a várba. Felesége, Borbála, aki a várban maradt, kétségbeesetten várja urát. Borbála mielőtt Deli Vid asszonya lett volna, Haissennek hívták, mert török leány volt. Férje kedvéért tért át a keresztény hitre. Elhatározza, hogy megkeresi szerelmetes urát. Magára ölti férje páncélját, fegyverét, haját fátyollal fedi be, és elindul a török táborba, hogy fellelje őt. A táborban meglát egy szerecsent, aki láthatóan siet. Megszólítja őt. A szerecsen szavaiból kiderül, hogy Szulimánhoz igyekszik egy fontos hírrel. Az egyik sátorban, török ruhában Deli Vid alszik. Borbála, hogy mentse urát, végez a szerecsennel. A táborban nagy kiáltozás támad, Borbálát körbeveszik a törökök, hogy kiderítsék, mi történt. Az asszony azt mondja, hogy a szerecsen megölte az öccsét. A kiabálásra előkerül a sátrából Deli Vid is. Deli Vid azt mondja, hogy ő a szolgája, aki ellopta a fegyverét, és adják ki neki. Azonban megjelenik egy kádi is, hogy kiderítse, mi történt, és igazságot szolgáltasson. Deli Vid több törökkel végez, majd feleségét lova hátára kapja, és sikerül visszatérniük a várba. Szulimán újra összehívja a tanácsot. Szokolovics Mehmet egybehívja a vezéreket, legelöl ül Delimán. Al bég, Rusztán barátja azt javasolja, hogy bontsanak tábort, hagyjanak fel az ostrommal, és vonuljanak haza. Delimán az azonnali harcot javasolja, Demirhám pedig be akarja fejezni viadalát Deli Viddel. Demirhám Szulimánnak is elmondja, hogy addig nincs semmi becsülete, amíg meg nem vívta harcát a magyar vitézzel. Szulimán azonban okos szavakkal azt javasolja a vitéznek, hogy erejét és bátorságát ne ily kicsiny harcra vesztegesse, hanem Deli Videt Szigetvár bástyáján keresse.
Szulimán látja, hogy Delimán miatt ez a tanács is meghiúsult. Ezért egy titkos tanácsot hívat össze, melyre már csak hat főembert kéret. Mind a hatan mást és mást javasolnak, nem jutnak egyezségre. Már Szulimán is a visszavonulásról gondolkodik, amikor jó hírt hoznak. Sikerült elfogniuk egy, a várból felröppentett postagalambot. A madárnál talált levelet Zrínyi küldte Kanizsára, hogy tudassák a bécsi császárral, a várban már csak ötszáz katona van. A vitézek nagy része sebesült, és az élelmük is csak két napra elegendő. Felkészültek a halálra, ami be is fog következni, ha nem érkezik segítség. A török újult erővel folytatja az ostromot.
Tizennegyedik ének
Az ének elején újra személyes kitérőt tesz a költő. Nemzetségéről beszél; most Zrínyi Péter aratott sikereket a török felett Boszniában és Hercegovinában. A Zrínyi-nemzetségen kívül azonban Magyarhonnak vannak más jeles családjai, fiai is. Ilyen például Veseléni /Wesselényi/ és a Bottyáni família, aki maga virtusából tesz jót. Még rajtuk kívül százakat köszöntene szívesen, de már nagyon messzire elment a históriája mellett, így most vissza kell térnie a történethez. Alderán varázsló a török birodalom egyiptomi részéből, akinek hatalma van az alvilág erői fölött, felajánlja segítségét a szultánnak. A sötét erők segítségével megrontja Szulimán ellenségeit. Egy tisztáson tizenkét keresztény ifjút feláldoz, és vérükből varázsolva életre kelti a Fúriákat, Hárpiákat, Brireusokat, az alvilág gonosz szörnyeit. Alderán megidézi Hazret Alit, az iszlám nagy szentjét, első lovagját. Ali beszéde fontos jelenete az eposznak. Szavai szerint Szigetben nem laknak olyan emberek, akiknek árthatnának a Korán igéi, vagy az alvilág gonosz szellemei, mert Mohametnél nagyobb az ő Istenük. Ali szavai után a haragos Astragora, a főördögök egyike elereszti a nagy szeleket, a délkeleti és az északi szelet, Eurust és Boreast. A szelek felélénkítik a várat emésztő tüzet, egyre erősebben támad a török sereg is. Zrínyi beszédet intéz a katonáihoz.
„...Ne féljetek semmit,
Mert evvel Isten érdemünket öregbit,
Ha száz ennyi ördög dühös szájt reánk nyit,
De nem árt lelkünknek, mert az Isten segít.
Pokolbéli lölkök vannak ellenséggel,
Az mi reménségünk van pedig Istennél;
Őérte meghalunk mi jó kedves szüvel,
Legyen ugy, az mint ő szánta magában el.”
A szigetiek hősök elszántsággal vetik magukat a harcba. Delimán roppant erővel harcol, Demirhám Deli Videt keresi, hogy befejezzék viadalukat. Deli Vid úgy gondolja, Demirhám meg sem érdemli, hogy a kardját kivonja ellene, hiszen megszegte szavát és hitét. Amikor párbajt vívtak és már legyőzte volna a magyar vitéz, társai egy emberként rohantak ellene. Demirhám fékezvén haragját, nyugodtan válaszol Deli Vidnek. Ő lenne a vétkes, látta Deli Vid, hogy ő bárkitől segítséget kért volna. De most itt a kedvező alkalom, hogy megküzdjenek egymással. A két vitéz rettenetes harcában mindketten életüket vesztik.
Tizenötödik ének
Zrínyi beszédet intéz a katonáihoz. Emlékezteti őket arra, hogy azért vállalták ezt a harcot, hogy a magyarok bűnei miatt kiengeszteljék az Istent. Nem haragszik már rájuk, hiszen a kiszabott büntetést már végrehajtotta.
„Nem haragszik már ránk, mert itt büntetését
Megvette bűneinkért, s igaz törvényét
Beteljesítette: most hűség érdemét
Az nagy menyben készíti, s oda visz minket.
Ne irtózzunk azért mi halálra menni,
Mely örök örömre grádicsot fog adni.
Ma vitézek, éltünket el kell veszteni,
És ma minden próbánkat lepecsétölni.
Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk,
Egész ez világnak evvel példát hagyjunk.
Ma mi tisztességet nevünkre szállítunk,
Mai nap szépíti minden elmult dolgunk.”
Mivel a tűz miatt nem maradhatnak a várban, ki kell törniük, és harcolniuk. Zrínyi felölti legszebb dolmányát, karjára aranyperecet csatol, dolmányába száz aranyat tesz, hogy hóhérát így jutalmazza meg. Minden egyéb kincsét elégetteti, hogy semmi se jusson a pogány kezére.
A mennyekben Jehova isten a mennyei seregek előtt trónusán ülve elmondja, hogy a hős szigetvári vitézek érte harcoltak és halnak most meg. Angyalai élén Gábriel arkangyalt küldi értük, hogy üldözzék el tőlük a körülöttük forgolódó sötét erőket, és majd ő vezesse őket hozzá. Gábriel serege élén repül Szigetvárra, s merre halad, az égen egy kereszt jelzi repülését. Gábriel egy pálmaággal repül a bánhoz, és így szól hozzá:
„Ó, seregek urának kedves szolgája,
Egész keresztyénségnek vitéz virágja!
Te voltál Jézusnak megszentelt hadnagya:
Ihon az Istennek az ő koronája.”
Isten angyali légiót küld megsegítésére, duplázza még bátorságát, ne lássa a pogány ellenség az ő levágott fejét, ő végezzen a török vezérrel. Gábriel elkergeti a magyar sereg körül ólálkodó sötét erőket. Zrínyi ismeri már élete végét, megmaradt ötszáz bátor harcosa élén kiront a várból. A bán megjelenése döbbenetet, félelmet kelt a törökök között. A legkegyetlenebb török harcos,- Delimán, aki soha félelmet nem ismert, ő is reszket, de erőt vesz rajta katonai önérzete, önbecsülése. Delimán a kapitánynak akar rontani, de erejét az angyali seregek megtörik, és Zrínyi keze által leli halálát a török katona.
Delimán eleste után felbomlik a rend a török táborban, a legrettegettebb harcosok is megfutamodnak. Delimán eleste után rémülten futnak a törökök Zrínyi elől, aki százakat kaszabol le, míg a szoros védőgyűrűben menekülni igyekvő szultánhoz ér. Szolimán érzi a vesztét, hogy a legjobb lenne elmenekülni. A párbeszéd most „egyszemélyes”; az eposzi hős szavaira a „világverő” Szolimán már nem tud válaszolni.
„Vérszopó szelendek, világnak tolvaja,
Tehetetlenségednek eljött órája;
Isten bűneidet tovább nem bocsátja,
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra.”
„Így mondván, derekában ketté szakaszt,
Vérét és életét az földre bocsátá;
Átkozódván lelkét császár kiinditá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.”
Zrínyi legyőzhetetlennek tűnik; közelharcban senki sem merészkedik vele. Az eposzi hőst csak egy távoli golyó képes megállítani. Zrínyit halála pillanatában körülveszi az angyali sereg, és lelkét Gábriel arkangyal, míg a többiekét az angyalok viszik az égbe.
„Angyali legio ott azonnal leszáll,
Dicsérik az Isten hangos muzsikával.
Gábriel bán lelkét két tized magával,
Földrül felemeli gyönyörű szárnyával.
És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben így viszik ezeket.
Egész angyali kar szép muzsikát kezdett,
És nékem meghagyók, szómnak tegyek véget.”
Peroratio /Berekesztés/
Az író lezárja művét. Befejezte nagy hírű munkáját, melynek sem az idő, sem a legnagyobb ellenség, az irigység nem árthat. Munkája még akkor is fennmarad, amikor ő már nem lesz az élők sorában. De hírét nem csak „pennájával”, hanem „bajvívó szablyájával” is megalapozta. Míg él, addig harcol a pogány török ellen.
Eredeti neve Jean-Baptiste Poquelin, 1622. január 15-én született a francia vígjátékíró. Apja elnyerte, vagy esetleg megvásárolta „a király rendes” kárpitosa címet, és ezt örökölte a fia 1636-ban. Anyját korán elvesztette, gyermekéveiről nem sok maradt fenn. Az egyik legnevesebb jezsuita intézetben, a Collége de Clermont-ban tanult, majd jogi tanulmányokat folytatott Orléans-ban, apja ügyvédnek szánta, de Moliére-t sem az ügyvédi pálya, sem apja mestersége nem érdekelte. Egyre jobban érdekelte a színház, 1643 januárjában lemondott az apjától örökölt udvari kárpitosi címről, és ebben az évben alakította meg a Béjart családdal együtt az Illustre Théatre nevű színházat. Az első bemutatójukat 1644-ben tartották, és ugyanebben az évben keltezett az az okirat, amelyen a Jean-Baptiste Poquelin név helyett már a Moliére szerepel. Párizsban ekkor már működött két állandó színház, a Hotel de Bourgogne és a Théatre du Marais, és egy harmadik színházat a közönség már nem tudott eltartani. Moliére az adósok börtönét is megjárta, színháza pedig 1645-ben csődbe jutott, a társulat azonban nem oszlott fel, hanem vidéken játszottak tovább. Ekkor a társulat feje már Moliére, 1650-ig d'Épernon herceg, majd 1657-ig egykori iskolatársa, Laguedoc tartomány kormányzója, Conti herceg támogatta a társulatot, miközben DélFranciaország tájait járták.
1658-ban tértek vissza Párizsba, és október 24-én, a Louvre egyik termében a király előtt mutatkoztak be. Corneille egyik darabját, a Nikodémészt adták elő, ez azonban a király tetszését nem nyerte meg, de a ráadásként bemutatott Moliére-bohózat, A szerelmes doktor annál jobban elnyerté XIV. Lajos tetszését. Így megszerezték a királyi pártfogást, és mint „a Király Öccsének Színtársulata”, elnyerték azt a jogot, hogy Petit-Bourbon, majd a Palais-Royal termében játsszanak.
1660-ban Moliére kérelmezte, hogy visszakaphassa a korábban visszaadományozott „a király rendes kárpitosa” címet. Ez nem pusztán üres cím volt, hiszen a nyolc királyi kárpitosnak az év egy-egy meghatározott szakaszában konkrét feladatokat kellett teljesítenie a királyi udvarban. Ezenkívül Moliére volt az udvari ünnepségek főrendezője is, és természetesen színigazgató, és saját társulatának színésze, aki ennyi elfoglaltság közepette írta meg darabjait.
Moliére-t már nem hitelezők, hanem féltékeny vetélytársak üldözték. A rágalmazók főleg magánéletét kezdték ki, 1662-ben feleségül vette régi színésztársának, Madelin Béjart-nak a lányát, Armande Béjart-t, aki húsz ével volt fiatalabb, mint férje. Rosszakarói azzal vádolták, hogy saját lányát vezette oltár elé, a rágalmak azonban igaztalannak bizonyultak, és XIV. Lajos is kiállt színésze mellett, amikor elvállalta a szerző elsőszülött fiának, Louis-nak keresztapaságát. /A fiúcska tízhónapos volt, amikor meghalt./ Házasságuk nem volt felhőtlen, kapcsolatuk viszontagságait gúnyversek sora kísérete. Nem csupán ez volt az egyetlen probléma, amivel Moliére-nek szembe kellett néznie, bár magas pártfogók védelmezték, és színészei is hűségesen kitartottak mellette, állandóan szembe kellett néznie a darabjait ért támadásokkal.
Ellenfelei már a Nők iskolája című darabját is támadták erkölcsi felfogása miatt, a legnagyobb vihart azonban a ma is igen közkedvelt és gyakran játszott Tartuffe című komédiája váltotta ki. Az igen merev elveket valló Oltáriszentség Társaságnak a tagjai komédiáját úgy értelmezték, mint a vallásosság kigúnyolását, és az „ájtatosok” hadjárata öt éven át tartott a szerző ellen.
1655-től betegeskedni kezdett, és a tüdővészben szenvedő Moliére 1673. szeptember 17-én már olyan rosszul volt, hogy színészei könyörögve kérték, ne lépjen fel aznap, de ő elképzelhetetlennek tartotta, hogy miatta maradjon el előadás, és így munkásai bér nélkül maradjanak. Előadás közben roham tört rá, óriási önuralommal azonban végigjátszotta az előadást, néhány óra múlva otthonában hunyt el. Mivel a színészek egyházi kiközösítés alatt álltak, csak a király közbenjárásával lehetett eltemettetni, halála után négy nappal a közeli plébániához tartozó temető falain belül, az éj leple alatt.
Művei:
Kényeskedők /1659/
Férjek iskolája /1661/
Nők iskolája /1662/
Tartuffe /1664/
Don Juan /1665/
Mizantróp /1666/
A botcsinálta doktor /1666/
Dandin György /1668/
A fösvény /1668/
Az úrhatnám polgár /1670/
Scapin furfangjai / 1671 /
Tudós nők / 1672/
Képzelt beteg /1673/
Személyek:
Pernelle asszony, Orgon anyja
Orgon, Elmira férje
Elmira, Orgon felesége
Mariane, Orgon lánya,
Valér szerelme Damis,
Orgon fia Valér,
Mariane szerelme Cléante, Orgon sógora
Tartuffe, álszent
Dorine, Mariane komornája
Lojális úr, törvényszolga
Rendőrhadnagy
Flipote, Pernelle asszony szolgálója
Történik: Párizsban, Orgon házában
Első felvonás
Orgon házában kezdődik a komédia. Pernelle asszony sorra bemutatja a nézőknek a családtagokat. A családtagokat szidalmazza. Szerinte nem élnek hívő emberhez méltó életet, és nem adják meg pártfogoltjának, Tartuffe-nek sem a kellő tiszteletet.
Damis megkéri nagybátyját, Cleante-ot, hogy vegye rá Orgont, hogy egyezzen bele Mariane és Valér házasságába. Attól tartanak, hogy Orgont Tartuffe befolyásolja, és halogatni fogja az esküvőt. Közben megérkezik vidéki útjáról Orgon, aki rögtön kedvence, Tartuffe hogyléte felől érdeklődik. Dorine beszámol arról, hogy Elmirát egész éjjel láz gyötörte, de Orgon állandóan közbevág, és csak Tartuffe érdekli. Ezt a párbeszédet hallva Cleante szóvá is teszi Orgonnak beteges rajongását. Válaszul elmeséli Orgon, hogyan ismerte meg Tartuffe-öt. Egy templomban buzgón imádkozott az ifjú, és egy igazi szent embert fedezett fel benne. Orgon kötelességből felkarolta a nyomorgó fiatalembert, és a házába vitte. Cleante ekkor szóba hozza a két fiatal házasságát, de Orgon kitér előle. Cleante rosszat sejtve távozik.
Második felvonás
Orgon úgy dönt, hogy hozzáadja a lányát Tartuffe-höz. Mariane elmondja apjának, hogy ő továbbra is Valért szereti, és nem akar Tartuffe felesége lenni. Orgon azonban azt mondja Valérnak, hogy köteles egy lány az apjának engedelmeskedni, és ő eldöntötte, hogy Tartuffe-höz fogja feleségül adni.
Mariane nem mer tovább ellenkezni apjával: A komorna, Dorine viszont megmondja vakmerően Orgonnak, hogy vegye észre, hogy a lány nem egy bigott vallásosnak való. Közben megjelenik Valér, és Dorine félreérthető hallgatása miatt majdnem szakítanak. Azonban ismét Dorine tisztázza a félreértést, megfogadtatja a szerelmesekkel, hogy nem mondanak le egymásról.
Dorine azt javasolja, hogy húzzák az időt, és Dorine egyezzen bele színleg a házasságba, de mindent meg kell tenni, hogy minél később legyen az esküvő.
Harmadik felvonás
Damis azt hiszi, hogy erőszakkal rá tudja venni Tartuffeöt, hogy mondjon le Mariane kezéről. Dorine ráveszi Damis-t, hogy rejtőzzön el egy fülkében, és hallgassa ki Elmira és Tartuffe párbeszédét. Tartuffe szerelmet vall Elmirának és közli vele, hogy kapcsolatuk titokban fog maradni. Elmira megígéri, hogy nem árulja el férjének Tartuffe szerelmi ajánlatát, de cserébe ki kell eszközölnie Valér és Damis esküvőjét. Damis nem tudja türtőztetni magát és előlép, bevallja, hogy mindent hallott. Közli, hogy el fogja mondani apjának, amit hallott. Damis kísérlete, hogy leleplezze Tartuffe-öt, rosszul sül el. Orgon azt mondja, hogy Damis csak rágalmazza Tarniffe-öt, és kitagadja a saját fiát a házából. Sőt megteszi Tartuffe-öt egyedüli örökösének, azonnal ráíratja minden vagyonát.
Negyedik felvonás
Cléante nem tudja rávenni Tartuffe-öt, hogy békítse ki az apát és a fiút. Mariane megmondja apjának, hogy inkább kolostorba vonul, minthogy hozzámenjen Tartuffe-höz. Orgon nem akar hinni a feleségének sem, aki szintén bizonygatja, hogy a fia igazat mondott. Végül ráveszi Elmira a férjét, hogy rejtőzzön el, és személyesen hallgassa meg Tartuffe szerelmi vallomását. Az asztal alá bújik. Elmira tőrbe csalja Tartuffe-öt: azt színleli, hogy viszonozza a férfi érzelmeit. Tartuffe kijelenti, hogy Orgont már régóta az orránál fogva vezeti. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy Tartuffe az asztal tetején magáévá tegye az asszonyt. Orgon ekkor előbújik az asztal alól. Lehull a hályog a szeméről. Kiutasítja Tartuffe-öt a házából. A ház azonban már nem Orgoné, hiszen Tartuffe-re hagyta minden vagyonát. Orgont azonban az elrejtett kazettája izgatja.
Ötödik felvonás
A kazettában, amelyet Orgon Tartuffe-re bízott, egy jó barátjának a titkos iratai voltak. Ez a barát régen részt vett egy királyság elleni zendülésben, ezért Orgont bűnpártolással vádolhatják. Újra egyedül a család, meg vannak nagyon ijedve, hogy az utcára kerülhetnek. Csak Pernelle asszony tarja Tartuffe-öt továbbra is szent embernek.
Megjelenik Lojális úr, a törvényszolga, aki ki akarja lakoltatni a családot a törvény értelmében. Felségsértés címén letartóztatási parancsot adnak ki Orgon ellen. Valér el akarja menekíteni Orgont, de ezt Tartuffe egy rendőrhadnaggyal együtt megakadályozza. Azonban a rendőrhadnagy nem Orgont, hanem Tartuffe-öt tartóztatja le. Kiderül róla, hogy hírhedt csaló, és már régóta körözik. Orgonék elindulnak, hogy személyesen köszönjék meg az uralkodó kegyességét, aztán megtartják Mariane és Valér esküvőjét.
Személyek:
Harpagon - Cléante és Eliz apja, Marianna széptevője
Cléante - Harpagon fia, Marianna szerelmese
Eliz - Harpagon,leánya, Valér imádottja
Valér - Anzelm fia, Eliz szerelmese
Marianna - Cléante imádottja; Harpagon is szereti
Fruzsina - házasságszervező
Simon - pénzközvetítő
Jakab - Harpagon szakácsa és kocsisa
Fecske - Cléante inasa
Claude asszony - Harpagon cselédje
Zabszár - Harpagon szolgája
Keszeg - Harpagon inasa
Első felvonás
Valér szerelmes Harpagon leányába, Elizbe. Valér, Harpagon titkára, hogy elnyerje szerelme apjának támogatását, megpróbál úgy viselkedni, hogy természete és viselkedése mindjobban hasonlítson Harpagonéhoz. Abban bízik, ha sikerül hosszú kutatás után megtalálnia elveszettnek hitt szüleit, Harpagon is megenyhülne irányában, és ha szükségesnek látszik, ő maga folytatja szülei felkutatását. Eliz azonban arra kéri az ifjút, hogy ne menjen sehova, csak azzal foglalkozzon, hogy apjának, Harpagonnak a tetszését elnyerje.
„Valér: Láthatta, hogyan kezdtem hozzá, hogy milyen ügyeskedéshez, hízelgéshez kellett folyamodnom, amíg szolgálatába léphettem, s ma is milyen álarc alatt játszom meg, hogy természetem és gondolkodásom olyan, mint az övé; mennyit színészkedem, hogy tessem neki, hogy felém hajlítsam. Bámulatosan haladok. A tapasztalat vezet rá, hogy az emberek megnyerésére a legjobb út az, ha pontosan olyannak mutatkozunk előttük, amilyenek ők; ha szó szerint az ő elveiket visszhangozzuk; ha tömjénezzük a hibáikat, és csináljanak bármit - tapsolunk hozzá. Mese az a veszély, hogy a sok tán még a hízelgésből is megárt, és hogy vigyázni kell, ne legyen kirívó a játék; hízelgés dolgában néha épp a legeszesebbet lehet legegyszerűbben lépre csalni. Kellő magasztalással körítve, a legképtelenebb dolgot, a legbolondabb gombát is beveszi. Az őszinteség ugyan belesántul egy kicsit ebbe a mesterségbe, amelyet most űzök, de ha el akarunk érni valamit az embereknél, mégiscsak hozzájuk kell igazodnunk. S ha már csak így lehet megnyerni őket, ez nem azoknak a hibája, akik hízelegnek, hanem azoké, akik elvárják a hízelgést.”
Eliz biztatja szerelmét, hogy apja mellett próbálja meg bátyját, Cléante-ot is megnyerni ügyüknek. Valér véleménye szerint azonban a két férfi természete olyannyira elüt egymástól, hogy kettejüket egyszerre megnyerni szinte lehetetlen. Arra biztatja Elizt, hogy bátyjával próbáljon meg ő beszélni, de szerelmük titkáról csak annyit mondjon el, amennyit feltétlen szükségesnek talál. Cléante boldogan újságolja testvérének, hogy szerelemre lobbant a mostanában szomszédukba költözött lány iránt. Mariannának hívják, és nincs nála édesebb teremtés a földön. Özvegy édesanyjával él, akit odaadóan ápol. Anyagilag azonban nagyon nehéz helyzetben vannak, és apja garasoskodása miatt semmivel nem tud segíteni a lánynak. Mindenképpen beszélnie kell az apjával, hógy támogatná-e házasulási szándékát.
Harpagon betegesen félti a pénzét, a világon semmi más nem érdekli, csak az anyagi javak és a gyarapodás. Cselédeit alig fizeti, rongyokban járnak, betegesen retteg attól, hogy meglopják.
Harpagon beszél a gyerekeivel, mert jó híre van számukra. Miután azonban elmondaná nekik az örömhírt, megkérdezi fiát, mi a véleménye a szomszédukba költözött ifjú hölgyről. Cléante, mivel azt hiszi, apja neki szánja a lányt feleségül, csupa jót mond róla. Harpagonnak azonban más szándéka van Mariannával. A lányt ugyanis ő szeretné nőül venni, fiának egy gazdag özvegyasszonyt, míg lányának egy gazdag idős urat szemelt ki jövendőbelijének. A lány még csak nem is látta soha vőlegényjelöltjét, Anzelm urat, akihez még az este nőül kell mennie. A lány kétségbeesetten tiltakozik, végül elfogadja apja javaslatát, hogy ügyükben Valér legyen a döntőbíró. Eliz abban reménykedik, hogy szerelmese majd kitalál valamit, azonban csalódnia kell. Valér, hogy ne bőszítse fel Harpagont, színleg neki ad igazat, hiszen az előtt az érv előtt, hogy az öregúr hozomány nélkül veszi el a lányt, mindenkinek meg kell hajolnia. Valér megnyugtatja Elizt, hogy az esküvőt mindenképpen megakadályozzák, majd kitalál valamit.
Második felvonás
Cléante, mivel égetően szüksége van a pénzre, apja szolgáját, Fecskét kéri meg, hogy szerezzen számára valakitől kölcsönt. Fecske óriási uzsorakamatra tud kölcsönt szerezni a fiúnak, úgy, hogy még a hatalmas kamaton túl, ezer frank értékben átvesz egy csomó értéktelen limlomot. Az egészet egy közvetítőn keresztül intézik. A közvetítő, Simon közben Harpagonnal beszél, hogy a fiatalembernek nagyon nagy szüksége van a pénzre, így az uzsorás semmi olyan követelést nem támaszthat, amit ne fogadna el. Amikor megérkezik a fiatalember, akinek a pénzre lenne szüksége, akkor derül ki, hogy az uzsorás Harpagon, és a kölcsönkérő saját fia, Cléante. Apa és fia egymásnak esnek, mindketten a másikat vádolják.
Harpagon találkozik a házasságszerzővel, Fruzsinával. Fecske ugyan figyelmezteti az asszonyt, hogy itt ne számítson semmi pénzre, hiszen a világ legfukarabb emberével van dolga. Fruzsina ravaszul csűri-csavarja a mondandóját, dicséri, hízeleg Harpagonnak. Megbeszélik, hogy délután átjön Marianna, Elizzel együtt megy a vásárba, és utána ő is részt vesz a vacsorán. Harpagont az zavarja, hogy a lánynak semmi hozománya nincs. Fruzsina azonban megnyugtatja, hogy a lány évi tizenkétezer frank jövedelmet hoz. Hiszen úgy nevelték, hogy semmit nem költ cicomára, finomságokra, étellel is beéri a legkevesebbel. Attól is tart, hogy ő már öreg a fiatal lányhoz, Fruzsina azonban ebben az aggodalmában is megnyugtatja. A lány nem a kortársait, hanem az idősebb férfiakat szereti, a minap is visszautasított egy gazdag kérőt, mert kiderült róla, hogy csak ötvennégy éves. Bármilyen mestere is a szavaknak, az asszony Harpagonból egy árva frankot sem tud kiszedni.
Harmadik felvonás
Harpagon elkezdi az előkészületeket a vacsorára. Annyira szűkös feltételeket szab, hogy a szakácsa tisztjét Valér veszi át, aki mindenben Harpagonnak ad igazat, és ő is úgy gondolja, hogy tíz emberre fillérekből is lehet vacsorát főzni. Hiszen nem kell levest, pecsenyét, pisztrángot felszolgálni, bőven megteszi a jó zsíros szárazbab-főzelék, hozzá egy kis marhadarálék bő gesztenyekörítéssel. A szolgáknak sem kell új ruha, hiszen nyugodtan lehet úgy dolgozni, hogy eltakarják a lyukakat és pecsétet a ruhán. A borral sem kell úgy bánni, ahogy egyes házaknál szokás, hogy azonnal tölteni, ha üres a pohár, akkor kell tölteni, ha a vendég már többször szól, és akkor is jó sok vízzel kell felszolgálni. Valér, aki Jakabbal szemben Harpagon pártját fogta, mikor kettesben marad a szolgával, próbálna közeledni hozzá. Marianna tart a Harpagonnal való találkozástól. Fruzsina szerint egy öreg, gazdag férj még mindig jobb, mint egy koldusszegény fiatal. Hiszen egy öreg férj hamarosan meghal, és gazdag özvegyasszonyként már választhat szerelemből is. Marianna elszörnyed, mikor meglátja Harpagont. Marianna találkozik Harpagon gyermekeivel, és bármilyen becsmérlő megjegyzést is tesz Harpagonra, Fruzsina úgy adja tovább, mintha a lány a legnagyobb elismeréssel szólna jövendőbelijéről. Cléante igen sajátságosan üdvözli apja jövendőbelijét, elmondja, bármit szívesebben kívánna, mint hogy a lány a mostohaanyja legyen. Harpagon felháborodik a goromba üdvözlésen, de a lány nem sértődik meg. Ő is biztosítja az ifjút, hogy megérti őt, és ha a körülmények miatt nem lenne elkerülhetetlen, saját szíve szerint soha nem vállalná Cléante-ot mostohafiának. A fiatalok így Harpagon feje fölött biztosítják egymást szerelmükről. Cléante változtat magatartásán, elbűvölően kedves lesz apja jövendőbelijéhez. Mivel Harpagon nem gondoskodott róla, ő finom, és igen drága csemegét hozatott a fűszerestől, sőt még lehúzza apjaura kezéről drága gyűrűjét, és apja nevében ajándékul ajánlja a lánynak. Apját fia viselkedése láttán a gutaütés kerülgeti. Vendég érkezik, Harpagon először hallani sem akar semmiről, amikor azonban megtudja, hogy pénzről van szó, azonnal távozik. A házigazdai teendőket fiára bízza, és felszólítja Valért, figyeljen rá, hogy minél több ételt meg lehessen menteni, hogy visszaküldhessék a fűszereshez.
Negyedik felvonás
Fruzsinának elmondják, hogy Cléante és Marianna egymásba szerelmes. Az asszony csak azt sérelmezi, hogy miért nem avatták be előbb, hiszen talán tudott volna segíteni. Marianna úgy érzi, már minden elveszett, semmit nem lehet tenni. Fruzsina szerint az lenne az egyetlen megoldás, ha az esküvőről Harpagon mondana le. Találni kéne egy idősebb hölgyet, akiről el lehetne hitetni Harpagonnal, hogy egy rettentően gazdag grófnő, és olyan nagy szerelemre lobbant az úr iránt, hogy minden vagyonát hajlandó ráruházni, ha a felesége lehet. Fruzsina úgy gondolja, hogy az egyik komaasszonya épp megfelelő lenne erre a szerepre. Mariannának csak annyi lenne a feladata, hogy édesanyját győzze meg. Harpagon Marianne-ról kérdezi a fiát. Cléante, hogy apját eltántorítsa az esküvőről, csak rosszakat mond róla. Harpagon sajnálja, hiszen úgy gondolta, hogy fiához adja a lányát, de ha ennyire rossz véleménnyel van róla, akkor nincs mit tenni. Cléante már rögtön visszakozna, és elmondja, hogy már többször találkozott a lánnyal, és szerinte a lány is viszonozza az érzelmeit. Harpagon elmondja, hogy ez csak csapda volt, esze ágában sincs lemondani a lányról. Cléante dühös, amiért így beleesett apja csapdájába, és közli vele, hógy soha nem mond le a lányról. Összeverekednek, Jakab választja őket szét, az egyiket a szoba egyik, másikat a szoba másik végébe tereli, és ő közvetít köztük. A fiúnak azt mondja, hogy ha bocsánatot kér az apjától, minden rendben lesz és elveheti a lányt. Az apának azt mondja, hogy a fiú lemond a lányról, ha kicsit jobban bánik vele. Amikor találkoznak, persze minden kiderül, Harpagon dühében azt mondja, hogy kitagadja a fiát, és megátkozza.
Fecske megtalálja Harpagon elásott kinccsel teli ládikóját, és ezt elmondja Cléante-nak is. Harpagon kétségbeesetten veszi tudomásul a ládikója eltűnését.
„Harpagon (hajadonfőtt, a kert felől jön tolvajt kiabálva) Tolvaj! Tolvaj! Gyilkos! Haramia! Törvényt! Igazságot, igazságos ég! Végem van, meggyilkoltak! Elmetszették a torkomat, ellopták a pénzemet! Ki lehetett? Hová lehetett? Hová lett? Hol van? Hova bújt? Hogy fogjam meg, mit csináljak? Merre fussak? Merre ne fussak? Igazán nincs ott? Nincs itt? Ki vagy? Megállj! (Saját karját kapja el.) Vissza a pénzem, gazember! Hű, hisz ez én vagyok! Hol a fejem? Azt sem tudom, hol vagyok, ki vagyok, mit teszek. Jaj-jaj, szegény pénzem, édes pénzem, egyetlen jó barátom, elszakítottak tőlem! Elragadtak. Oda veled a támogatóm, a vigaszom, a boldogságom. Végem van, végem, nincs mit keresnem többé ezen a világon! Nem tudok én nálad nélkül élni. Befejeztetett, nem bírom tovább, meghalok, meghaltam, eltemettek. Senki sincs hát, aki föltámasztana azzal, hogy visszaadja a szeretett pénzemet, vagy megmondaná, ki vette el? He, mit mondasz? Senki. Akárki mérte rám ezt a csapást, jól kikereste a percet. Épp azt az időt használta ki, amikor azzal az alávaló fiammal beszéltem. Gyerünk innen. Megyek a rendőrségre; kínpadra feszíttettem az egész házat; a cselédeket, az inasokat, a fiamat, a lányomat, még önmagamat is. Mennyi nép együtt! Akire csak nézek, rögtön gyanús, mindegyikben külön-külön a tolvajomat látom. Hé, mit beszéltek ott? Hogy ki volt, aki meglopott? Micsoda lárma az odafönt? Ott van talán a tolvaj? Istenre kérem, ha tudtok valamit felőle, esedezve könyörgök, mondjátok meg. Igazán nem oda közétek bújt? Csak néznek, néznek rám, és pufognak a nevetéstől. Ki fog derülni, hogy részük van a lopásban - cinkosok. Rajta; hamar, rendőrt, csendőrt, ügyészt, bírát, kínzószerszámokat, akasztófát, hóhért! Mindenkit felköttetek, mindenkit, és ha nem lesz meg a pénzem, utoljára magamat kötöm fel.”
Ötödik felvonás
Harpagon csendbiztost hívat, hogy ha kell, tartóztassa le az egész várost, csak kerítse elő a tízezer aranytallérját. Előkerül Jakab, aki eddig még nem is tudott a ládikó eltűnéséről. De kapóra jön neki, hogy megfizessen mindenért Valérnak, és őt vádolja a ládikó ellopásával. Mikor megjelenik Valér, rátámad Harpagon, hogy visszaélt bizalmával, és megsértette a házát. Valér beismeri a bűnét, de azt nem fogadja el, hogy visszaélt volna Harpagon bizalmával. Azt hiszi, hogy Harpagon rájött arra, hogy szerelmesek egymásba Elizzel, és azt hiszi, hogy a férfi azzal vádolja, hogy elcsábította a lányát. Párbeszédük ebben a félreértésben folyik. Harpagon azt hiszi, Valér ellopta a ládikóját, Valér úgy gondolja, hogy Harpagon azt hiszi róla, hogy visszaélt a lány szerelmével. Közben megérkezik Eliz kérője, Anzelm úr is és Marianna, jelen van a csendbiztos, Fruzsina, Jakab és az írnok. Valér, bár már elmondta, hogy szerelmes Elizába, Harpagon nem veszi tudomásul, csak a pénze érdekli. Valér elmondja, hogy másképp fognak beszélni, ha megtudják, hogy ki ő. Ha Anzelm úr ismerős Nápolyban, akkor nyilván tudja, hogy ki volt Dom Thomas d'Alburcy, akit egész Nápoly ismert és tisztelt, az ő apja. Anzelm úr azonban nem hisz neki, hiszen akit apjaként emleget, az tizenhat évvel ezelőtt egy hajótörésben feleségével és két gyermekével életét vesztette. Anzelm úrnak igaza van, de azt meg ő nem tudja, hogy a hétéves fiú egy szolgával együtt megmenekült. A hajóskapitányt meghatotta a sorsa, és fiaként nevelte fel az árvát. Mostanában tudta meg, hogy apja mégsem halt meg, és mindenütt őt kereste, csak itt meglátta a szépséges Elizt, és szerelmes lett bele. Anzelm úr bizonyítékot akar szavai hiteléül. Valér megmutatja azt a rubingyűrűt, mely apjáé volt, és egy agát karperecet, melyet még az anyja csatolt a csuklójára. A szavaiból Marianna rájön, hogy Valér a testvére. Tehát az édesanyjuk is életben van. Szavaiból kiderül, hogy a hajótörésből ők is megmenekültek, bár sorsuk kezdetben nem alakult olyan szerencsésen. Kalózok vették fel őket, tíz évig rabszolgaságban sínylődtek, és egy szerencsétlen véletlen segített abban, hogy szabadok legyenek. Bár elmentek Nápolyba, vagyonukat eladták, apjukról semmi hírük nem volt. Így Genovába költöztek, ahol megpróbálták megmenteni maradék vagyonukat, de kegyetlen rokonaik miatt onnan is el kellett menekülniük, így kerültek ebbe a városba.
E szavak hallatán Anzelm úr áldja az eget, hiszen ő maga Dom Thomas d'Alburcy, Marianna és Valér a gyermekei. Harpagon ekkor Anzelmtől követeli a pénzét, hiszen ha Valér a fia, akkor ő térítse meg a fia áltál okozott kárt. Cléante oldja meg a helyzetet, aki megmondja, hogy tudja, hogy hol a ládikó, és ha elveheti Mariannát, visszakapja a ládikót. Harpagon végül beleegyezik a házasságba, ha mindkét esküvő költségeit Anzelm úr állja, és külön még kap egy rend ruhát, és egyik gyermekének sem kell hozományt adnia, és még a csendbiztost is ő fizeti.
Személyek:
La Grange; Du Croisy, kikosarazott kérők
Gorgibus, becsületes polgár
Magdi, Gorgibus lánya
Kati, Gorgibus unokahúga
Mari, szolgájuk
Almanzor, kisinasuk
Mascarille márki,
La Grange inasa
Jodelet vikomt,
Du Croisy inasa
Céliméne; Lucile, szomszéd lányok
Két gyaloghintós
Hegedűsök
Történik: Párizsban, Gorgibus házában
La Grange és Du Croisy mérgesen távozik Gorgibus házából, fel vannak háborodva, mert ilyen két felfuvalkodott vidéki libát még sosem láttak. Csak sugdolóztak, nevetgéltek, szinte szóra sem méltatták őket. A kisasszonykáknak a legújabb párizsi módi, a kényeskedés, finomkodás szállt a fejébe. La Grange elhatározza, hogy egy kis komédiával megtréfálják őket. Az ínasa, Mascarílle segítségével leckézteti meg a lányokat.
Megérkezik Gorgibus és nem érti, hogy mi problémája volt a két lánynak a becsületes urakkal. A lányok szerint ma már nem illendő dolog a házassággal kezdeni a beszélgetést, hiszen így elmarad a széptevés és az udvarlás. Magdi elmondja, hogy miképpen kéne történnie a megfelelő udvarlásnak.
„...a házasságra csak egész sor viszontagság után kerülhet sor. Az imádónak ha kegyeinkbe akar férkőzni, értenie kell, hogy érzelmeit szép szavakba foglalja, hogy fokonként nyájasan, gyengéden, majd szenvedelmesen törjön célja felé, és hogy mindig a szabályszerűen odaillő módot válassza. Így először is a hölgyet, aki iránt szerelemre lobban, templomban, vagy sétahelyen, vagy valami nyilvános összejövetelen kell megpillantania; elvezetheti a lány lakába végzetes véletlenségből valami rokon és jó barát, ahonnan is azután ő ábrándba és mélabúba merülve távozik. Egy ideig titkolja érzelmeit az imádott lény előtt, ám azonközben is több ízben meglátogatja, amikor is a jelenlévők óhatatlanul mindig szőnyegre vetnek egy-egy szerelemmel kapcsolatos kérdést, hogy gyakorolják szellemességüket. Eljő végre a nyilatkozás napja. Ennek rendszerint valamely kerti fasorban kell bekövetkeznie olyképp, hogy a társaság egy kissé eltávolodjék. E nyilatkozatra fellobbanó haragunk a válasz, melyet arcunk pírja tükröz, s mely némi időre száműzi körünkből a szerelmes ifjút. Ám ő módját leli megengesztelésünknek, majd lassan, észrevétlenül hozzászoktat bennünket vallomásai szenvedélyességéhez, s végül kihúzza belőlünk azt az oly nehéz, azt az oly fájdalmas viszontvallomást. Ezután jönnek a viszontagságok, a bonyodalmak, a cselszövő, az immár tiszta érzelmek búzájába konkolyt hintő vetélytársak, a zord atyák, az alaptalan, a látszat szülte féltékenységi jelenetek, a szemrehányó zokszavak, a kétségbeesés pillanatai, a szöktetések, meg ami már vele jár. Ezek alól az előírások alól magára adó udvarló nem vonhatja ki magát. De ajtóstul, tüstént nősüléssel rohanni ránk, nem adván meg a szerelemnek mindabból, ami az övé, csak a frigykötést, s a regényt épp csak a farkánál kapni el: erre én meg, atyám, csak azt mondhatom, ennél valami szatócsszerűbbet képzelni sem lehet, ennek puszta fölidézésétől is kavarog a gyomrom.”
Kati is egyetért unokatestvérével. Hiszen, hogy lehetnének kedvesek olyan ifjúkkal, akik nem ismerik a széptevés művészetét, olyan nadrágban mennek udvarolni, amin egy szemernyi csipke sincs, olyan kalapot viselni, amelyen nincs kellő mennyiségű tolldísz, kihajtott gallérjuk sem a legjobb szabónál készült.
A lányok új nevet is választottak maguknak, hiszen ilyen kifinomult hölgyekhez, mint ők, egy ilyen parlagi név, mint Kati meg Magdi, nem illik. Magdi a Polyxenia, Kati az Amintia nevet választotta magának.
Mari és Kati még a szobalányukkal finomkodó modorban beszélnek, a lány alig érti szavukat. A tükröt a bájak tanácsadójának nevezik, a lakájt urasági mindentellátónak.
Látogatójuk érkezik, Mascarille márki akarja a tiszteletét tenni a hölgyeknél.
A hölgyek el vannak ragadtatva, hogy hírük már ily messzire eljutott. Mascarille szavaiból kiderül, hogy a finom társalkodás mestere, és a művészek jó barátja. Hiszen nevetséges, hogy valaki szellemi embernek mondja magát, és nem rendelkezik naprakész információkkal a legfrissebb alkotásokról. A márki megígéri a hölgyeknek, hogy Párizsban nem születik olyan akár hatsoros versike is, amit ne ők hallanának először. Majd megismerhetik kétszáz szonettjét, dalát, ezernél több madrigálját, találós versecskéit, és arcképkölteményeit. A márki előadja a hölgyeknek legújabb szerzeményét:
„Oh, óh, jaj nekem, nem ügyeltem,
Amíg nézésébe gyanútlan elmerültem,
Szeme alattomban ellopta szívem, óh, jaj,
Segítség! Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj!”
Kati és Magdi el van ragadtatva a márki urai művészetéttől. Mascarille nagylelkűen fogadja a dicsérő szavakat, de saját dicséretével sem fukarkodik. Hiszen ahogy maga mondja: „Minden, amit csinálok, csak úgy csordul belőlem: minden előtanulmány nélkül.” Megígéri, hogy elviszi a hölgyeket színházba, egy új darabra, csak annyit kell megígérniük, hogy lelkesen tapsolnak, hiszen először az új darabokat mindig az előkelőknek mutatják be, mert az ő ítéletüknek senki sem mer ellentmondani. Az ifjú felhívja a hölgyek figyelmét öltözéke pompázatosságára, amit a hölgyek aztán lelkesen dicsérnek. Megérkezik a márki barátja, Jodelet vikomt. A vikomt és a márki kölcsönösen dicsérik a hölgyek előtt egymás kiválóságát. Mivel a hölgyek nem mehetnek el otthonról, azt ötlik ki, hogy hegedűsöket hívatnak, és otthon rendeznek egy kis mulatságot. Megérkeznek Kati és Magdi barátnői, és mind el vannak ragadtatva az úriemberektől. Mikor elkezdenek táncolni, beront La Grange és du Croisy és náspángolni kezdik a két urat. A hölgyek fel vannak háborodva, és felelősségre vonják a két kikosarazott kérőt, hogy merik megzavarni a házuk nyugalmát. A két kikosarazott kérő leleplezi a márkit és a vikomtot, akik nem mások, mint szolgáik.
Finomkodó stílusuknak és urizálásuknak köszönhetően tisztességesebben fogadták őket, mint a becsületes jóravaló, tisztességes kérőket. Hogy teljes legyen megszégyenítésük, a két inasról a hölgyek jelenlétében veszik le ruháikat, hiszen az sem az övék. És úgy, ahogy ezután állnak a hölgyek előtt, már nyugodtan folytathatják az enyelgést. Miután La Grange és Du Croisy így megleckéztette a hölgyeket, távoznak. A hazatérő Gorgibus igazat ad a két kikosarazott kérőnek, hiszen a lányok kényeskedő magatartásukkal rászolgáltak erre a megszégyenítésre. Gorgibus mérgesen kikergeti a hoppon maradt zenészeket a házból, akiket senki sem fizetett ki. Gorgibus átkot szór mindarra a sok haszontalan hívságra, mely így megzavarta a lányok fejét.
„...Ami pedig így meghőbörítette őket, ez a sok ostoba agykoholmány, tunya fejek gyártotta, csak időfecsérlésre jó, veszedelmes regények, versek, szonettek, balladák, balgaság - ti pedig menjetek a poklok mélységes fenekére!”
Eredeti neve Francois-Marie Arouet, egy közjegyző ötödik gyermekeként született Párizsban, tanulmányait a jezsuiták iskolájában, a Collége de Clermont-ban végezte. Moliére is ebben az iskolában tanult, és később mindketten a jezsuiták esküdt ellenségévé váltak. Szabados és csípős nyelve miatt hamarosan népszerű lett, alkalmi versei miatt száműzték, majd két, tévesen neki tulajdonított röpirat miatt 1717-ben, majd egy évre a Bastille-ba zárták. Itt kezdte írni Oidipusz című tragédiáját, melynek bemutatása rögtön híressé tette. Anyagi gondjai soha sem voltak, mert az írás mellett mindig sikerrel foglalkozott az üzlettel is. Ekkor vette fel a Voltaire nevet, mely feltehetően családi nevének anagrammája. 1725-ben egy arisztokrata aranyifjú, egy színházi vita miatt lakájával az utcán megbotoztatta, Voltaire sértettségében párbajra hívta ki a herceget, Voltaire-t elfogták, és immáron másodszor zárták a Bastille-ba, elkobozták a vagyonát, és Párizst is el kellett hagynia.
1726-1729 között Londonban élt, és az ott töltött három év meghatározó volt számára. Ez alatt a három év alatt alakult ki az, amit voltaire-i szellemnek nevezünk, egyrészt egyfajta életművészet, melynek az aktivitás az alapja, másrészt a hit a haladásban, az ész, az értelem erejében, harc a zsarnokság a fanatizmus és a dogmatikus gondolkodás ellen. Mind az angol arisztokrácia, mind a polgárság egyaránt befogadta, megtanulta a nyelvet, nagy hatással volt rá Locke ismeretelmélete, Newton fizikája.
Voltaire Angliában csak a fejlettebb társadalmi rendet látta, amely nemcsak a tudományok és művészetek fejlődését biztosítja, de a nép boldogulását is segíti.
Az angliai élmények mind hozzájárultak elméletének, társadalombírálatának kialakulásához, melynek középpontjában az állampolgári szabadság és a vallási türelem állt.
1734-ben írta honfitársai okulására a Filozófia levelek című művét, melyet Párizsban elégették, s pár éves békés párizsi tartózkodás után újra el kellett hagynia a fővárost.
Kelet-Franciaországban, Cirey-ben, Chatalet márkiné házában talált menedéket, és itt töltött tizenöt évet „az isteni Emilie” mellett. Newton fizikáját tanulmányozta, későbbi történeti munkáihoz gyűjtött anyagot, és nagy vágya volt, hogy megújítsa a francia tragédiát, hiszen élete egyik legnagyobb szenvedélye a színház volt.
Ez idő alatt többször járt Párizsban, ahol már egy volt iskolatársa, d'Argenson gróf volt a miniszter, és a fontenoy-i győzelmet dicsőítő éneke, meg ügyes diplomáciai közvetítései a porosz udvarral megnyitották előtte a rég várt tisztségek útját, 1746-ban a Francia Akadémia tagja lett, a király pedig történészévé és kamarásává nevezte ki. Voltaire azonban mégsem érezte biztonságban magát, és Emilie halála után elfogadta II. Frigyes porosz király meghívását, akivel már 1736 óta levelezett. 1750-1753 között vendégeskedett a porosz király híres potsdami Sans-Souci kastélyában. Miután összekülönbözött II. Frigyessel, nem ment vissza Párizsba, hanem különböző svájci városokban és vidéken élt. Ekkor volt első nagy vitája Rousseau-val. A lisszaboni földrengés után, ahol ártatlan emberek ezrei pusztultak el, Voltaire már nem hitt a gondviselésben.
1758-tól Voltaire Ferney-ben, a svájci-francia határon vásárolt birtokot és itt élt, amely a 60-as évektől a felvilágosodás központja, Európa alkotó szellemeinek a zarándokhelye lett. Valóságos udvartartása volt itt, s mint a szellem fejedelme fogadta a hozzá sereglő nagyurak hódolatát. Nemcsak az Enciklopédiát támogatta pénzével, cikkeivel, befolyásával, hanem szinte elárasztotta Európát hosszabb-rövidebb filozófiai írásaival, pamfletjeivel, amelyeket nagyrészt álnéven adott ki. Kis „birodalmában” jó példával járt elöl, könnyített jobbágyai terhein, tanítót fogadott, órásmesterségre taníttatta őket.
1778-ban meghívták Párizsba, Iréne című darabjának egyik előadásán Párizs önfeledten ünnepelte a szerzőt, aki mielőtt elindult volna a fővárosba, így búcsúzott: „Elindulok Párizsba és az örökkévalóságba”. Két hónap, múlva 1778. május 30-án hunyt el „a felvilágosodás korának koronatanúja”.
A történet Vesztfáliában kezdődik, Thubder-tenTronckh báró kastélyában. A báró büszke előkelő származására és a környezetére. A kastély lakói úgy gondolják, lakhelyük a világ legszebb kastélya. Itt nevelkedik Candide /nevének jelentése: jámbor/, akiről néhányan tudni vélik, hogy a báró húgának a gyermeke. A báró úrnak és a bárónénak két gyermeke van, Kunigunda a lányuk, tizenhét éves gyönyörű hajadon, fiuk mindenben az apjára hasonlít. A ház „orákuluma” a bölcs filozófus, Pangloss mester. A báró rátalált Kunigundára és Candide-ra, amint a spanyolfal mögött szerelmeskedtek, és Candide-ot azonnal kiutasította a házából. Candide megpróbáltatásai ekkor kezdődnek, távol a „legeslegjobb világ legeslegszebb kastélyától”. Candide egy Valdberghofftrardbkdikdorff nevű városba ért, ahol két kék dolmányos idegen meghívja egy ebédre. Candide-nak ez éppen elég ahhoz, hogy igaznak fogadja el Pangloss mester tézisét: „mégiscsak minden a legjobban van e világon.” Az idegenekről azonban rövid időn belül kiderül, hogy a bolgár király toborzói, és az ifjút vasra verve viszik a hadseregbe. Egyre jobban beletanul a fegyverforgatásba, sikerét azon tudja lemérni, hogy mind kevesebb fenyítésben van része. Egy szép tavaszi napon sétálni megy, úgy gondolva, ez természetadta joga, távozását azonban szökésnek veszik; választhat, hogy a harminchatszor megvesszőzik, vagy tizenkét golyót kap. A vesszőzést választja, de amikor már nem bírja elviselni a fájdalmakat, inkább a halált választaná. A társai szívesen teljesítenék kérését, de a bolgár király éppen akkor sétál arra, és megkegyelmez az ifjúnak. Mire felépülne, megkezdődik a bolgár-avar háború. Candide elmenekül a csatatérről, először egy avar faluban él, amelyet a bolgárok égettek fel, majd egy bolgár faluba megy, ahol az avarok kegyetlenkedéseivel kell szembesülnie. Candide Hollandiába menekül. Hiába próbál alamizsnát koldulni a jómódú keresztények hazájában, a „komoly képű polgárok” javítóházzal fenyegetőznek. Candide-ot végül egy jószívű anabaptista, Jacques megszánja, házába fogadja és ellátja mindennel, munkát is ad neki az egyik gyárában. Candide újra úgy gondolja, igaza van mesterének, tényleg minden a lehető legjobban van ezen a világon. Másnap egy elrettentő külsejű koldussal találkozik az utcán, akiben Pangloss mestert ismeri fel. Akiről kiderül, hogy vérbajos, és a betegséget Paquette-től, a szobalánytól kapta el. Jacques meggyógyítja Pangloss mestert és felfogadja könyvelőjének. Candide megtudja a filozófustól, hogy mi minden történt a kastélyban távozása után. A bolgárok megölték az egész családot, Kunigundát előbb még jól meg is gyalázták a gazemberek.
Jacques-nek üzleti ügyei miatt Lisszabonba kell utaznia, magával viszi az ifjút és a filozófust is. Hajójuk viharba kerül, a szerencsétlenséget csak hárman élik túl: Candide, Pangloss és egy goromba matróz, aki Jacques halálát okozta. A hajótöröttek kiúsznak a partra, ahol épp földrengés van. Amíg Pangloss mester és Candide segít a romeltakarításban, addig a matróz, hiába próbálnak a lelkére beszélni, rabolni és fosztogatni kezd. Panglosst és Candide-ot, mivel segítettek a romok eltakarításában, meghívják vacsorára. Pangloss még most is kedvenc tételét próbálja bizonygatni, hogy ez a világ a létező világok legjobbika. Panglosst és Candide-ot elfogják: „az egyiket azért, mert beszélt, a másikat csak azért, mert helyeslőleg hallgatott...”. Az ország legbölcsebbjei úgy gondolják, az emberek kínjaira jó gyógyír lenne egy, a népnek rendezett szép autodafé. Így egy biscayait, két portugált, Panglosst és Candide-ot akarják föláldozni. Végül pár embert megégetnek, Panglosst felakasztják, Candide-ot pedig megvesszőzik. Ezen a napon újabb földrengés rázza meg az országot. Candide rémesen érzi magát, már semmi sem vigasztalja, siratja Panglosst, Kunigundát és Jacques-ot. Candide-ot egy öregasszony elhívja magával, három napig ellátja, majd egy elviszi Kunigundához. A lány elmeséli, hogyan maradt életben, és mi történt vele azóta, mióta Candide elhagyta a kastélyt. Szülei palotáját feldúlták a bolgárok, szüleit megölték, őt többször meggyalázták, de egy kapitánynak köszönhetően megmenekült. A bolgár tiszt azonban később elvette a lány minden pénzét, majd eladta egy zsidó kalmárnak, Don Issacarnak.
Az ő kastélyában beszélgetnek most is. Itt, ebben a pazar környezetben kellett rájönnie, hogy mégsem az ő kastélyuk volt a legeslegszebb a világon, mint ahogyan azt korábban feltétel nélkül elhitte. Egyik nap aztán a szentmisén észrevette őt a főinkvizítor. Mindenáron meg akarta venni a zsidótól, Don Issacar azonban ebbe nem egyezett bele. Megtehette ezt, hiszen ő az udvar bankárja, és így igen nagy a tekintélye. Végül is abban egyeztek meg, hogy a ház a közös tulajdonuk éppúgy, mint Kunigunda. A lány hétfőn, szerdán és szombaton a zsidóé; a többi napokon pedig az inkvizítoré. Kunigunda ugyanakkor bizonygatja Candide-nak, hogy eddig még mindkettőjüknek ellenállt.
Az autodafét Kunigunda inkvizítora rendezte. Szörnyű volt látnia, ahogyan Panglosst felakasztják, Candide-ot pedig megvesszőzik.
Candide akarata ellenére kétszeres gyilkossá válik. A zsidó ugyanis benyit a szobába, és féltékenységében Candide-ra támad, aki erre kénytelen védekezni. Az inkvizítor is megjelenik a helyszínen, és Candide most sem kerülheti el, hogy a kardját használja. Az öregasszony tud róla, hogy az istállóban három andalúziai ló van, így mindhárman elmenekülnek. Cádiz felé indulnak. Candide most ismét hasznát veszi a bolgár hadseregben tanultaknak. Cádizban éppen a paraguayi jezsuiták ellen gyűjtenek csapatokat. Candide olyan katonásan viselkedik; hogy hamarosan kapitány lesz az Újvilág felé tartó seregben.
A hajón az öregasszony elmeséli élete történetét. Tizedik Orbán pápának és Palesztrina hercegnőnek a lánya. 14 éves koráig palotában nevelkedett. Vőlegénye egy gyönyörű herceg volt; már készültek is a közeli nászra. A herceget azonban megmérgezte egyik régi szeretője. Borzalmas kalandokba keveredett ezután. Elvesztette a családját és a vagyonát. Marokkóban találkozott azzal az emberrel, aki őt hatéves koráig nevelte. Megígérte, hogy segít a hercegnőnek, ehelyett Algírban eladta egy bejnek. Ezután sorozatosan egyik ember tulajdonából került a másikéba. A fél fenekét is elvesztette egy háborúban, amikor a katonák a nők ezen testrészének felével igyekeztek jóllakni. Számtalan országban cselédeskedett, míg végül Don Issacarnál, a zsidónál lett szolgáló. Az öregasszony szerint akármelyik utast kérdeznék; mindegyik megátkozná a maga életét. Közben megérkeznek Buenos Airesbe. Ellátogatnak a kormányzóhoz. A kormányzónak nagyon megtetszik Kunigunda, így mindenáron magánál akarja tartani.
Candide menekülni kényszerül, mert Európából befut egy hajó, amelyet külön az ő üldözésére indítottak útnak, tele törvényszéki emberekkel, poroszlókkal és egy bíróval. Együtt menekül vele a szolgája, Cacambo. Őt még Cádizban vette magához: a kevert vérű szolga szinte minden mesterséget kipróbált már korábban. A sok tapasztalattal rendelkező ember ettől kezdve mindvégig igen nagy segítségére van Candide-nak. Felismeri, hogy most előnyösebb a jezsuiták oldalán harcolni, mint ellenük.
Megismerkednek a tisztelendő tartományfőnökkel. Az atya különösen örül annak, hogy Candide-dal a saját anyanyelvén, németül beszélhet.
A főhőst újabb csodával határos meglepetés éri. A főtisztelendő úrról ugyanis kiderül, hogy Kunigunda öccse; tehát ő is túlélte annak idején a borzalmakat. Rendkívül megörülnek egymásnak: a tisztelendő úr még boldogabb lesz, amikor megtudja, hogy testvére, Kunigunda él és egészséges.
A jezsuita elmeséli az átélt szörnyűségeket, és hogy őneki miképpen sikerült megmenekülnie. Megegyeznek, hogy együtt vonulnak be győztesként Buenos Airesbe, és visszaszerzik Kunigundát. Candide ennek különösen örül, hiszen akkor végre feleségül vehetné kedvesét. A tisztelendő atyát erre elönti a méreg: hogyan is gondolhat ilyet Candide, amikor Kunigundának hetvenkét őse van. Dühében rátámad. Candide önvédelemből leszúrja Kunigunda öccsét. Cacambo tanácsára a báró úr csuhájában menekül, mintha ő volna a tisztelendő ezredes úr.
Sikeresen átjutnak a határon, egy erdőben elalszanak. Amikor felébrednek, azt veszik észre, hogy képtelenek megmozdulni. Kiderül, hogy a tartomány lakói, a Fülesek megkötőzték őket. Már forralják is a vizet egy nagy üstben, hogy megfőzzék a gyűlölt jezsuitákat: Cacambo azonban ért a nyelvükön. Most éppen azzal menti magukat, ami miatt menekülniük kellett: nézzenek csak utána a Fülesek: ők barátok, hiszen a gazdája éppen most ölt meg egy jezsuitát; annak a csuháját hordja.
A Fülesek utána is járnak a hallottaknak, és ezután már igen barátságosan bánnak az idegenekkel. Candide a szolgájával a Fülesek országából Cayenne-be akar eljutni. Az oda vezető út azonban tele van természeti akadályokkal. Találnak egy üres csónakot. Cacambo tanácsára az áramlás irányában haladnak, remélve, hogy a folyóvíz lakott helyre viszi őket. A mostoha körülmények között kilátástalanná válik a helyzetük. A csónak összetörik, ők pedig szikláról sziklára vánszorognak. Az eléjük táruló látvány azonban megérte a fáradságot: az égbe nyúló hegyek között jól megművelt vidék terül el előttük. Feltűnően szép emberek ülnek ragyogó kocsikban. Nincs az az európai ló, amely olyan gyorsan húzhatná ezeket a járműveket, mint az itteni hatalmas, piros juhok.
A két fáradt utas az első falunál megáll pihenni. A gyerekek aranybrokát rongyokban szaladgálnak. Kavicsokkal játszanak, ezekről közelebbről nézve kiderül, hogy aranyból, rubinból, smaragdból vannak. Mindenki jót nevet, amikor látja, hogy a két idegent mennyire elbűvölik a földön heverő értéktelen kövek. A falu fogadójában is ilyenekkel akarnak fizetni a remek vacsoráért. Naiv bőkezűségűkkel jókora derültséget okoznak. A fogadós azonban készségesen megnyugtatja őket: az sem baj, ha nincs itteni pénzük, hiszen minden fogadót a kormány fizet, mindannyit a kereskedelem kényelmére szervezték.
Candide-éknak a falu legbölcsebb embere; egy százhetvenkét éves aggastyán meséli el a különös birodalom, Eldorádó történetét. (A tolmács mindvégig Cacambo, hiszen az itteniek az ő anyanyelvén, perui nyelven beszélnek.) Ez a terület valamikor az inkák hazája volt. A régi Peru lakóinak többsége elhagyta szülőföldjét; és hódítani indult. Ezeket aztán a spanyolok mészárolták le. Az itt maradt hercegek a nemzet beleegyezésével döntöttek úgy, hogy Eldorádó egyetlen lakosa sem hagyhatja el az országot. A hatalmas sziklák és szakadékok pedig megakadályozzák, hogy az európaiak eljussanak ide. Ők bizonyára esztelen pusztításba kezdenének Eldorádó saráért és kavicsaiért. Így aztán népük ártatlan boldogságban élhet. Mindannyian hisznek Istenükben. Mindenük megvan, ezért nem imádkoznak hozzá, inkább folyamatosan köszönetet mondanak neki. Ebben a birodalomban nincsenek papok és szerzetesek; a hálaadásban mindannyian egyenlők.
A király is fogadja Candide-ékat pompás palotájában. Az uralkodó itt sem várja el a hajbókolást; a szeretetteljes üdvözlés pedig kölcsönös. Candide, és Cacambo a vacsoraidőig bejárja a főváros egy ezredrészét: lenyűgöző méretű középületeket, gazdagon díszített piactereket látnak. A városi építészet errefelé nem idegenedett el a természettől. A nyilvános tereken tiszta vizű források folynak, és még a kövezet is kellemes illatot áraszt: Eldorádóban az emberek sohasem pereskednek, így őnáluk nem létezik törvényszéki palota, bíróság vagy börtön. Candide és szolgája egy hónapot tölt Eldorádóban. A főhőst az itteni nyugalom és teljes biztonság sem tudja valóban boldoggá tenni. Legfőbb vágya; hogy újból láthassa Kunigundát. Nem csupán ez az oka azonban annak, hogy egyre inkább vissza akar térni Európába. Cacambonak így beszél a terveiről: „Hiszen igaz, belátom, az a kastély; ahol születtem, messze elmarad e mögött az ország mögött, ahol most vagyunk, de mi haszna, nincs itt Kunigunda, s néked meg biztosan valahol Európában van kedvesed. Ha itt maradunk, tovább: is csak úgy élünk, mint a többiek, viszont, hogyha visszatérünk a mi régi világunkba, s ha csak tizenkét juhot rakunk meg eldorádói kavicsokkal, gazdagabbak leszünk; mint minden király együttvéve, nem kell félnünk az inkvizítoroktól, s könnyen visszahódíthatjuk Kunigunda kisasszonyt.”
A király először megpróbálja vendégeit lebeszélni az útról, de amikor látja, hogy az idegenek kitartanak szándékuk mellett, nem marasztalja őket tovább. Megbízza gépészeit; készítsenek egy olyan szerkezetet, amellyel Candide-ot és Cacambót átemelhetik a megmászhatatlan hegyeken: Háromezer tudós dolgozik rajta, s így két héten belőle el is készülnek vele. A különös masina Eldorádó pénznemében kb. 20 millió font sterlingbe került.
Candide és Cacambo a két leggazdagabb európai ember amikor elhagyják Eldorádót. Száz juhot kaptak a királytól ajándékba, megrakva arannyal és Eldorádó egyéb válogatott kincseivel. Útközben azonban a juhok sorra pusztulnak, és száz nap múlva már csak kettő van meg belőlük. A spanyol királynál azért még így is gazdagabbak. Suriname felé tartanak. A városhoz közeledve látják, hogy egy néger fekszik a földön. A szerencsétlen embernek hiányzik a jobb keze és a bal lába. Éppen a gazdáját várja, egy híres és vagyonos kereskedőt. A néger elmeséli, hogy egy cukorgyárban dolgozik, itt a munkás egész kezét levágják, ha valamelyik ujját elkapja a malomkő. A szökési kísérletért szintén súlyos büntetés jár, levágják a lábát: ez tehát az ára annak; hogy az európaiak ételüket édesíteni tudják. Candide újból bizonytalanná válik: nem úgy tűnik, mintha valóban minden a legeslegjobban volna a világon.
Suriname-ban egy spanyol hajó kapitányával próbál megegyezni és közben őszintén elmondja neki szándékát. A spanyol kapitány erre közli vele, hogy semmiképpen nem mehetnek Buenos Airesbe. Mindannyiukat felkötnék, mert Kunigunda kisasszony a kormányzó kegyencnője.
Candide úgy dönt, hogy egyelőre külön kell folytatniuk az utat. Mindkettőjűknél van még legalább 5-6 millió értékű gyémánt, így aztán nincs még veszve semmi. Buenos Airesbe Cacambónak egyedül kell mennie, hiszen ő ezt büntetlenül megteheti. Itt majd annyit kell fizetnie a kormányzónak, hogy hajlandó legyen elengedni Kunigundát. Candide Velencében fogja várni őket; abban a szabad országban semmitől nem kell majd félniük.
Az egyik hajó tulajdonosa elvállalja, hogy Candide-ot és a két juhot Velencébe viszi. A kapitány látja, hogy bármennyit kér is az útért, Candide mindent alkudozás nélkül hajlandó megadni a kívánt ősszeget. Gyanússá válnak neki a juhok, bizonyára rengeteg kinccsel vannak megrakva. A távolabb horgonyzó hajóhoz Candide egy kis csónakon igyekszik eljutni, ám a kapitány közben kifut a kikötőből, hajóján a gazdagon megrakott juhokkal.
Candide most már kénytelen szerényebben élni. Szerencséjére egy francia haján Bordeaux felé indulhat. Előtte még kihirdeti a városban, hogy az egyéb költségeken felől kétezer piasztert ad annak, aki az útitársa lesz. Azt fogja kiválasztani, aki be tudja bizonyítani, hogy mindenki másnál szerencsétlenebb. Az ajánlatra természetesen rengetegen jelentkeznek. Candide végül is az öreg tudóst, Martint választja ki. Martin élettörténete valóban megrendítő; de a többi jelentkező legalább olyan szerencsétlennek vallhatta magát, mint ő. Candide azért választotta őt, mert remélte, hogy a tudós útközben szórakoztatni fogja őt. Martin már semmiben nem bízhat, Candide-nak viszont nagyon is lehetnek céljai. Viszontláthatja Kunigundát; ráadásul bőven van még aranya és gyémántja. Martin elmondja, hogy ő az átélt szörnyűségek hatására manicheus lett. Pangloss mesterrel ellentétben azt vallja, hogy a világban csakis a rossz létezik.
A távolból ágyúszót hallanak, két hajó támadt egymásra. A lövöldözésben az egyik hajó elsüllyed, mintegy száz emberrel a fedélzeten. A víz felszínén valami piros élőlényt látnak úszni. Candide ráismer eldorádói juhára. Kiderül, hogy az elsüllyedt hajó kapitánya az az ember, aki olyan aljas módon kirabolta őt. Most aztán ott heverhet a lopott kincsekkel együtt az óceán mélyén.
Candide Bordeaux-ból azonnal Velencébe akar utazni. Az országúti fogadókban azonban azt hallja, hogy mindenki Párizsba igyekszik eljutni. Ettől Candide-nak is kedve támad, hogy megnézze a francia fővárost.
Párizsról igen rossz tapasztalatokat szerez. A hosszú utazástól betegnek érzi magát. Mivel gyémántgyűrűt visel, azonnal orvosok és segítőkész hölgyek ajánlják fel segítségüket. Martin elmeséli, hogy első utazásakor ő is beteg lett Párizsban, mivel azonban neki nem volt egy árva garasa sem, nem törődött vele senki. Az ápolástól Candide állapota súlyosabb lesz. A lábadozás idején aztán előkelő társaság vacsorázik náluk esténként. Egy fontoskodó abbé, színházba is elviszi Candide-ot és Martint. Az abbé természetesen úgy kritizálja a francia színjátszást, mint egy valódi szakértő.
Candide megismerkedik egy előkelő hölggyel. A márkiné kacérkodni próbál Candide-dal: „...pedig maga idegen; párizsi udvarlóimnak két hétig is kell sóhajtozni, míg magának, kedvesem, már első éjjel engedek, mert egy igazi francia nő tudja, mi a tiszte egy westfáliai fiatalemberrel szemben.” A szép hölgy miután észrevett két nagy gyémántgyűrűt Candide ujján addig-addig dicsérgette őket, míg azok a férfi keze helyett az ő kacsóit ékesítették. Az abbé számításból továbbra is mellette marad. A Kunigundához mindvégig hűséges Candide gyanútlanul elmeséli egész addigi történetét. Az abbé erre Kunigunda nevében levelet ír neki. A levélben az áll, hogy ő is épp ebben a városban van, de sajnos annyira beteg, hogy mozdulni sem tud. Candide Martinnal együtt azonnal Kunigundához siet a megadott címre. Természetesen tőrbe csalták: a „betegágyból” egy idegien nő nyújtja ki a kezét, Candide abba teszi a gyémántjait, és még egy zacskó aranyat is hagy a széken. A szobában ekkor egy rendőrtiszt jelenik meg, és letartóztatja az idegeneket. A rendőrtisztet szerencsére könnyű megvesztegetni: három gyémántért szabadon engedi őket.
Candide-ék ezután Angliába hajóznak, Portsmouthban kötnek ki. A parton szemtanúi lehetnek egy admirális látványos kivégzésnek. A tömeg megelégedetten nézi a jelenetet. Candide elképedve hallgatja; hogy az admirálisnak azért kellett meghalnia, mert nem ölt meg elég ellenséges katonát.
Két nap múlva útnak indulnak Velencébe. Messziről látják Lisszabont, Candide reszket a szörnyű emlékektől. Végre kikötnek Velencében. Martin ismét kénytelen ismét végighallgatni a számára annyira idegen tételt a legeslegjobb világról. Kunigundát azonban Candide sehol nem találja, emiatt egyre inkább hajlik arra, hogy Martin világnézetét lássa helyesnek. A Szent Márk téren egy boldognak tűnő párra figyelnek fel. A férfi theatinus barát, a beléje karoló csinos lány énekel, mindketten szemmel láthatóan jókedvűek. Candide fogadást köt Martinnal arról, vajon ők valóban boldogok-e. A lányról kiderül, hogy ő Faquette; tőle kapta el annak idején Pangloss a súlyos betegséget. A lány mostanra kigyógyult belőle, mégis szerencsétlenül alakult az élete. Kénytelen saját magát árulni az utcán; különben képtelen volna megélni. A férfi, fráter Giroflée hasonlóképp csak rosszat tud mondani az életéről. A szerzetesrendbe a szülei kényszerítették 15 éves korában, hogy a bátyjának nagyobb vagyon jusson. Szerzetestársaihoz hasonlóan ő is teljes szívéből gyűlöli a kolostort. Candide mindkettőjüknek pénzt ad. Őszintén reméli, hogy attól boldogok lesznek. Candide azt javasolja Martinnak, ha már itt vannak, látogassák meg Pococurante szenátort. Köztudott, hogy az idegeneket mindig százévesen fogadja, és ami még érdekesebbé teszi a személyét: „Azt mondják, ennek az embernek sohasem volt még fájdalma.”
A hatvanéves, nagy vagyonú szenátor valóban fogadja őket a palotájában. Először is két fiatal, csinos lány habzó csokoládéval kúrálja a vendégeket. Pococurante elmondja, hogy azért vannak nála, mert a város elkelő hölgyeit már igencsak, unja, igaz, most már ez a két lány is kezdi fárasztani.
Reggeli után Candide a gyönyörű festményeket szemléli a csarnokban. Hiába lelkesedik, a szenátor csak rosszat tud mondani Rafaello művészetéről. Ezután egy házi hangversenyt rendel. Ekkor a kortárs zenét szidja ugyanilyen meggyőződéssel. Az ebéd után a könyvtárterembe mennek. Pococurante itt igazán elemében érezheti magát. Megvetően beszél Homéroszról, s némi engedménnyel hasonlóképpen szól Vergiliusról és Horatiusról is. A szenátor úgy véli, csak a bolondok ismernek el mindent egy ismert szerzőnél, ő azt a könyvet olvassa el amit szeret. Candide csodálkozik ezen, hiszen őt úgy nevelték, hogy a maga ízlése szerint semmiről se mondjon ítéletet. Martin Pococurante viselkedését igen értelmesnek találja. Pococuranténak óriási könyvtára van, színdarabokból, ókori szerzők műveiből, tudományos művek, de házigazdájuk nem értékeli vajmi sokra ezeket a műveket. Amikor elhagyják a palotát, Candide úgy gondolja, vendéglátójuk igazán boldog ember, hiszen felette áll mindannak amit birtokol. Martin azonban nem ért Candide-dal egyet, hiszen szerinte, vendéglátójukat nem teszi boldoggá mindaz ami a birtokában van, sőt utálja őket. Candide vitába száll Martinnal:
„...nincs-e öröm abban, hogyha mindent megbírálhatunk, s hibát érezhetünk ott, ahol más szépséget vél látni?
- Vagyis - válaszolta Martin - abban volna örömünk, hogy nincs örömünk?
- Akkor hát - felelte Candide - csakis én leszek majd boldog, ha viszontláthatom Kunigundát.
- A reménység sosem árt - mondta Martin.”
Egy este Candide-ék vacsorához készülnek a velük egy szállóban lakó idegenekkel. Hátulról váratlanul megszólítja egy ember: nem más ő, mint maga Cacambo. Candide-ot rendkívül boldoggá teszi a találkozás: Kunigundát viszont hiába keresné a közelben ő most Konstantinápolyban van. Cacambo egy volt uralkodó rabszolgája. Mind a hat férfiról kiderül, hogy valamikor uralkodó volt. A trónjukat vesztett idegenek ugyanolyan szerencsétlennek érzik magukat, mint bármelyik nyomorult, akivel eddig találkoztak. Korzika királyának még segíteni is próbál Candide: egy kétezer arany értékű gyémántot ad neki.
Candide-ék Cacambo gazdájával, III. Ahmed szultánnal szállnak hajóra, hogy eljussanak Törökországba. Cacambo elmondja Candide-nak, hogy Kunigunda egy szintén szomorú sorsú volt uralkodónak, Rákóczinak a házában szolgál. Még egy kellemetlen hírt kell megtudnia szerelméről Candide-nak. Kunigunda időközben úgy megcsúnyult, hogy még ránézni is rossz.
A hajón, amivel Konstantinápolyba tartanak, újabb csodás dolog történik velük. A nyomorult gályarabok között Candide ráismer a már rég halottnak hitt Panglossra és Kunigunda testvérére. Candide jó pénzért mindannyiukat kiszabadítja, majd elindulnak Kunigundáért. A báró úr és Pangloss mester elmeséli, hogyan maradtak életben csodával határos módon.
Végül is rátalálnak Kunigundára és az öregasszonyra. Candide elborzad, amikor látja, szerelme mennyire megcsúnyult. Illemből és becsületből mégis kitart mellette. Kunigunda minderről semmit nem tud; őt senki sem figyelmeztette a változásra. A báró úr még így sem akarja eltűrni; hogy testvére egy hozzájuk méltatlan származású emberhez menjen feleségül. Candide dühösen szembesíti a báró urat a valóságos helyzettel, noha szíve legmélyén neki sem sok kedve van már a házassághoz. A báró úr felháborító magatartása azonban megerősíti elhatározásában, a megcsúnyult Kunigundát feleségül fogja venni. A társaság (Kunigunda tudtán kívül) úgy dönt, hogy megszabadulnak a báró úrtól. Egyelőre maradjon a gályán, aztán elküldhetik Rómába a generálishoz.
A filozofálásra hajlamos emberek idejük nagy részét bölcselkedéssel töltik a nemrég vásárolt kis majorságon. Candide meglepően őszinte vallomást hall tanítójától:
„Pangloss viszont megvallotta, hogy mindig iszonyúan szenvedett; de mivel egyszer azt állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állított mást, bár réges-rég nem hitt már benne.”
Nemrég még ugyanezen a helyen ennek ellenkezőjét bizonygatta Pangloss mester: „utóvégre a nagy Leibniz, ugye, mégsem tévedhetett...”
Egy nap beállít hozzájuk Paquette és fráter Giroflée. Mindketten szörnyű állapotban vannak. Igaza volt tehát Martinnak. Candide nem tehette őket boldoggá a pénzével, a háromezer tallért hamar elköltötték, és Paquette már a régi mesterségével sem tud pénzt keresni.
Ettől kezdve mindannyian a majorságon élnek: Candide, Kunigunda, Pangloss, Martin, az öregasszony, Cacambo, Paquette és fráter Giroflée. Megismerkednek egy szelid öreg törökkel. A török férfi alig húsz hold földön gazdálkodik, gyermekei segítenek neki. Candide-ék kénytelenek elgondolkodni az öreg bölcsességén: „a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt; a szükséget.”
A két filozófus tovább elmélkedik. Martin ezekkel a szavakkal szakítja félbe Pangloss gondolatsorát: „Dolgozzunk; ne okoskodjunk, ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket.” A majorban ettől kezdve mindenki igyekszik hasznossá tenni magát. Pangloss a legeslegjobb világ egyetlen láncsort alkotó eseményeiről beszél. Candide így felel neki: „Igaz, úgy van. De vár ám a munka a kertben.”
Eredeti neve Daniel Foe volt, önkényesen változtatta meg nevét Defoe-ra. Apja mészárosmester és gyertyaöntő volt, és a kornak megfelelően fiát puritán nevelésben részesítette, és a vallási buzgalom mellett gyakorlatiasságra tanította.
Aránylag fiatalon önálló kereskedőként járta be Angliát és Európa több országát. Talán túl merész vállalkozásokba kezdett és ezek miatt keveredett perekbe, majd adóságokba, s jutott csődbe 1692-ben. 1703-ban szélsőségesen puritán nézetei miatt előbb pellengérre állították, majd börtönbe került. Angliában ebben az időszakban két politikai párt jött létre, az ipari-kereskedő burzsoázia érdekeit képviselő whigek, és a földbirtokos osztály érdekeit szem előtt tartó toryk. A whigekkel tartó Defoe szabadulása áraként a konzervatív birtokos arisztokráciát tömörítő tory párti miniszterek titkos ügynöke lett. A skót-angol unióval kapcsolatban azt a megbízatást kapta, hogy közvélemény-kutatást végezzen. Ezidő alatt, majd visszavonulása után újságíróként és szerkesztőként dolgozott. 1704-1713 között a The Review című újságot szerkesztette, miközben regények és röpiratok sokaságát alkotta meg. Defoe a korabeli Anglia legtipikusabb középosztálybeli képviselője. Első műve az 1698-ban elkészült Esszé tervezetekről című munkája gazdasági és szociális javaslatok gyűjteménye.
Ironikus hangú röpiratai közül a leghíresebb a Hogyan bánjunk el rövid úton a disszenterekkel.
Máig legnépszerűbb regénye, a Robinson Crusoe 1719-ben jelent meg először, rögtön óriási sikert aratott, a világ csaknem minden nyelvére lefordították.
1722-ben készült el Moll Flanders örömei és viszontagsági című munkája, melyben egy hányatott sorsú asszony mondja el saját élettörténetét. Mind a Robinsont, mind a Moll Flanderst megfilmesítették.
Művei:
Esszé tervezetekről /1698/
Hogyan bánjunk el rövid úton a disszenterekkel /1702/ I
gaz beszámoló Mrs. Veal megjelenéséről /1706/
Családi oktató /1715, 1718/
Robinson Crusoe /1719/
Singleton kapitány /1720/
Moll Flanders örömei és viszontagságai /1722/
A londoni pestis /1722/
Roxana avagy a szerencsés kedves / 1724/
A 18. században új műfaj született: a robinzonád. Ettől kezdve minden író, aki hősét vagy hőseit távoli, lakatlan szigetre vezette, valamilyen módon Daniel Defoe fő művét utánozta.
A cselekmény alapja valóságos történet. Alexander Selkirk matróz hosszú éveket töltött a lakatlan Juan Fernandez szigeten. A tengerészt büntetésből hagyta itt kapitánya. Selkirk a civilizációtól távol is képes volt elfogadható, emberi körülményeket kialakítani saját maga számára. A különös sorsú matróz történetéről szinte mindenki hallott Angliában. Defoe személyesen is megismerkedett vele. Néhány évvel a személyes találkozás után az akkor már csaknem 60 éves író hetek alatt vetette papírra művét.
A mű címszereplője Robinson, akit apja ügyvédnek akart taníttatni. A fiatal fiú azonban szembeszáll a szülői szándékkal. Kalandvágyát nem képes legyőzni: tengerre akar szállni, a határozott apai intelem ellenére is: „Azon az úton, amelyen mi járunk, csendesen és simán folyik az ember élete.” A főhős nem ilyen életet kíván magának, de hogy pontosan milyet is, azt egyelőre ő maga sem tudja. Mesterséget nem tanult, jövőjét soha nem gondolta határozottan végig. Első tengeri útjára egy barátja beszéli rá. Robinson nem éppen akkorra tervezte a szökést. Viharba kerülnek, és ő megfogadja, hogy a hajózásról őrökre lemond. A veszély elmúltával azonban hamar elfelejti fogadalmát. Nemsokára még nehezebb helyzetbe kerülnek. Most már a tisztek is a halálra készülnek. Végül is megmenekülnek, de a segítségűkre siető csónakból, Robinsonnak látnia kell, hogyan süllyed el a hajójuk. A kapitány komolyan figyelmezteti: soha többé nem szabad hajóra szállnia, ez nem az ő számára kijelölt út: Robinsonnak most döntenie kell. Úgy gondolja, szégyen volna hazamenni, mert akkor be kellene ismernie tévedését.
Londonban megismerkedik egy hajóskapitánnyal. Az ő biztatására vele tart Guinea partjai felé. Útját és vállalkozását siker koronázza, 300 font sterlingért értékesíti a hazahozott aranyport. A siker teszi nyerészkedővé. Most már senki és semmi nem tarthatná vissza. Hajóskapitány barátja meghal, ő mégis meg akarja ismételni az afrikai utat. Hajójukat azonban kalózok támadják meg; s a túlélőket fogolyként szállítják Szálehbe.
Robinson a kalózkapitány rabszolgája lesz. Két évvel később tud csak megszabadulni, nem kevés kockázat árán. Az afrikai partok közelében hajózik, s nem sejtheti, hová veti majd a sorsa. Megmenekülését egy portugál hajó kapitányának köszönheti. A kapitány rendkívül nagylelkűen és becsületesen bánik vele. Semmit nem fogad el Robinsontól a jótettért cserébe. Brazíliába érkeznek, és itt a kapitány Robinson rakományának egy részét 220 pezetáért megvásárolja.
Robinson Brazíliában új életet kezd. Először elszegődik egy cukornádültetvényre, majd ő maga is ültetvényes lesz. A Brazíliában töltött négy év alatt sikerül meggazdagodnia. Teljes biztonságban élhetne, ha képes volna ennyivel megelégedni. Ültetvényes ismerősei ajánlatának azonban nem tud ellenállni. Ők az állami monopóliumot kijátszva néger rabszolgákat akarnak hozni saját ültetvényeikre. Robinson elvállalja, hogy hajójukat Guinea felé vezeti. Az üzlet előnyösnek tűnik, őneki még csak pénzt sem kellene fektetnie a vállalkozásba, az út végén mégis ugyanannyi rabszolgát kapna, mint a társai.
1659. szeptember 1-jén kelnek útra, napra pontosan nyolc évvel azután, hogy Robinson először hajóra szállt. Félelmetes viharba kerülnek. Hajójuk megfeneklett a homokon, csónakon próbálnak menekülni. A pusztító vihart egyedül Robinson éli túl. Szinte önkívületben van a boldogságtól, amikor tudatosul benne, hogy életben maradt. Mégsem lehet boldog, hiszen szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy társai mind odavesztek. Sem az örömre, sem az elkeseredésre nincs azonban ideje, hiszen ismét a legnehezebb feladattal, a puszta életben maradással keli szembenéznie. Robinson miközben e feladatát igen célratörően teljesíti. A lakatlan szigeten szinte újra megteremti az európai civilizációt. Minden cselekedete, minden egyes gondolata pragmatikus. A csónakot a víz a szárazföldre vetette, így vissza tud menni a hajóra, hogy összegyűjtsön mindent, ami használhatónak tűnik. Tudatosan készül a jövőre. Nem csupán az élelmiszerkészletet viszi magával, hanem mindent, amit később a szigeten a munkához felhasználhat. Felszerelkezik szerszámokkal; az ácsládát most többre értékeli, mintha egy hajórakomány aranyat talált volna. Összeszed minden használható fegyvert, lőszert és puskaport. Összesen tizenkétszer megy fel a fedélzetre. Igyekszik minden használható holmit mielőbb összegyűjteni; hiszen tudja, hogy a hajó a legközelebbi komoly viharban el fog tűnni. Az utolsó alkalommal harminchat font értékű pénzt is talál. Így tűnődik magában: „Ó, mire való vagy te? Mit érsz számomra! Még annyit se, hogy a kezem nyújtsam érted. Egyetlen kés többet ér, mint ez az egész limlom: semmit sem tudok kezdeni veletek, aranyak, maradjatok ott, ahol vagytok, merüljetek a tenger fenekére, haszontalan dolgok, nem érdemes megmenteni benneteket. Második gondolatom azonban az volt, hogy mégiscsak elviszem. Vászonba csavartam a pénzdarabokat, és tutaj készítéséhez fogtam.”
Robinson a szigeten akar berendezkedni, de minden eshetőségre felkészül, ezért viszi magával a talált pénzt. Minden elhatározását megfontolja, igyekszik tettei eredményét előre kiámítani. Mindent, amit a szigeten talál, a használhatósága szerint ítél meg. Emberhez méltó lakhelyet alakít ki magának. Valóságos erődöt épít, amelyet sem ember, sem állat nem tud megközelíteni. Helyzetét hihetetlen józansággal méri fel. Írásban rögzíti magának, mi a jó és a rossz mindabban, ami vele történt. Az egymás mellett felsorakoztatott érvek meggyőzik róla, hogy legjobb képességei szerint kell alkalmazkodnia új életéhez. Magányosan is úgy szervezi meg a mindennapjait, mintha a társadalom jogos elvárásaihoz alkalmazkodna: „Rendszeresen beosztottam tennivalóimat, aszerint, hogy mi volt a feladatom.”
Robinson eredményei mintha újra és újra azt bizonyítanák, hogy a civilizációt a szükségszerűség teremtette meg. Az eredmények nem maradnak el, ha a céltudatos cselekvésre puritán erkölcsi normák késztetik az embert. Egyszer így elmélkedik magában: „Ha több gabonát vetek; mint amennyit elfogyasztok? Megrothadt volna! Ha több fát vágok le; mint amennyire szükségem van? Ott heverhetne a földön! Egyszóval a természet és a tapasztalat arra oktatott, hogy a világ dolgai csak annyit érnek, amennyire az ember valóban felhasználhatja őket. A világ legkapzsibb teremtése is kigyógyult volna bűnéből az én helyzetemben.”
Robinson egyre inkább átalakítja környezetét, s eközben lelkivilága is átalakul. Szembe mer nézni korábbi hibáival. A megtisztulás felé vezető utat a munkában és a vallásban találja meg.
Hosszú száműzetésében új fejezet kezdődik, amikor felfedezi, hogy a szigetre emberevő bennszülöttek járnak át, hogy itt fogyasszák el a hadifoglyokat. Robinson elhatározza, hogy az első adandó alkalommal társat szerez magának. Már huszonnégy éve él a szigeten, amikor végre sikerül enyhítenie magányán. A kannibálok iszonyatos lakomájukhoz készülődnek, amikor Robinsonnak sikerül megszabadítania a kiszemelt áldozatot: találkozásuk pénteki napon történt, ezért a fiatal bennszülöttet Pénteknek nevezi el. Robinsonnak lassanként sikerül megszelídítenie hűséges bennszülöttjét. Péntek lemond az emberevésről, angolul tanul, ruhában jár és szorgalmasan dolgozik.
Négy ével később Robinsonnak lehetősége nyílik a szabadulásra. Egy fellázadt hajó matrózai három embert tesznek ki a szigeten: a kapitányt, a kormányost és egy utast. Robinson a társaival foglyul ejti a zendülőket, és visszafoglalják a hajót. A lázadás szervezőit a szigeten hagyják. Robinson rájuk hagyja hosszú, hősies munkájának minden eredményét, és elmagyarázza nekik a legszükségesebb tudnivalókat.
Az emberfeletti küzdelem ezzel véget ért. Robinson pontosan 28 évet, két hónapot és 19 napot töltött a szigeten.
Apja kisebb hivatali tisztségeket töltött be, de fia születését már nem érte meg. Swiftet apja testvéreinek segítségével édesanyja nevelte. A dublini Trinity College-ban tanult, ahol Congreve évfolyamtársa volt. 1688 a „dicsőséges forradalom éve” Angliában, a Dublinban is végigsöprő angolellenes terrorakciók miatt elhagyja Dublint, az 1689-es év már Angliában találja.
Sir William Temple, egy volt angol politikus házában élt, ő volt emlékiratainak és esszéinek a szerkesztője, itt megismerkedett a kor számos fontos közéleti személyiségével is.
Az itt eltöltött tíz esztendő döntő jelentőségű későbbi munkásságában, ekkor írta nagyszabású szatíráit, ekkor lépett papi pályára, és ekkor ismerkedett meg élete egyik nagy szerelmével, Stellával. 1699-től Temple halála után, bár a nevét mind az angol és ír irodalmi körök ismerik, politikai és egyházi érvényesülési kísérletei sikertelenek maradtak. A spanyol örökösödési háború a toryk sikerét hozta, és bár Swift whig-meggyőződésű volt, a tory kormány szolgálatába szegődött. Az új tory-folyóiratban a The Examinerben publikált, cikkei többnyire a whig-hadvezetést bírálták. Ekkoriban szentelt néhány együttérző sort a Rákóczi-szabadságharc ügyének is. A torykhoz való átállása után elvesztette régi barátait, de új barátokra tett szert a tory írókat tömörítő fiktív Scribleus Club tagjai közül, akik között volt Pope, Gay, Parnell. Közösen határozták el, hogy megírják a Scribleus Club történetét is. Ekkor fogalmazódott meg benne a Gulliver megírásának története is. 1714-ben megbukott a tory kormány, Swift ekkor elhagyta Angliát, és élete végéig Írországban maradt. 1745-ben halt meg szülővárosában, Dublinban.
A szatirikus ábrázolás nagymestere volt, keserűségét és iróniáját megmagyarázzák életének körülményei. „Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot”, írta Pope-hoz intézett egyik levelében. Mindenáron karriert akart csinálni, magas egyházi méltóságra vágyott, miközben az 1704-ben írt szatirikus művében, a Hordómesékben az összes keresztény felekezet ellen szót emel. Az angol klasszicizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, és egyben legsajátosabb szatirikusa. Benne találkozott talán a legteljesebben az imponáló műveltség, és a felvilágosodásra oly jellemző cinikus látásmód. Kedvelt műfaj a szatirikus parabola, melyben korának minden hibáját kíméletlen cinizmussal állítja pellengérre.
Életének utolsó éveire gyermekkorában kezdődött és ekkora elhatalmasodó szédüléssel és időszakos süketséggel járó betegsége vetett árnyékot. Vagyonát egy őrültekházára hagyta.
Művei:
A könyvek csatája /1704/ - A St. James könyvtár polcairól egymás ellen hadba vonuló ókori és modern könyvek csatája
Hordómesék / 1704/
Bickerstaff jövendölései /1708/
Javaslat az ír iparcikkek általános használatáról /1720/
Szerény javaslat /1729/
A mű négy részre tagolódik. A színhelyek változnak. A történetet nem az író, hanem főhőse, Gulliver mondja el. Ezzel a megoldással az első személyű előadásmód, a hiteles beszámoló látszatát kelti.
Az első rész kezdetén Gulliver családi körülményeit ismerteti. Elmondja azt is, hogy már járt a tengereken. Hat éven keresztül két hajón is seborvosként dolgozott. Fontos motiváció a későbbiekhez: „Ha pedig valahol partra szálltam, állandóan figyeltem az ottani emberek szokásait és erkölcseit - közben nyelvűket is megtanultam, ami mindig a legkönnyebben ment nekem, mert szerencsémre igen jó volt ilyesmihez a memóriám”
Előnyös ajánlatot fogad el egy kapitánytól, aki a déli tengerekre készül. „1699. május 4-én Bristolból vágtunk neki az óceánnak” - írja Gulliver. Alig telik el néhány hónap, november 5-én az iszonyatos erejű szél nekivágja a hajót egy sziklának. Gulliver a Lilliput Birodalom partján tér magához. Hüvelyknyi nagyságú emberkék nyüzsögnek rajta. Ezek az apró lények gúzsba kőtőzték őt. Rendkívüli részletességgel, lényegtelennek tűnő megállapításokkal írja le kiszolgáltatott állapotát, megalázó helyzetét. Megragadó a kis emberkék igyekezete, hogy az „emberhegyet” először ártalmatlanná tegyék, majd országuk segítőjévé, védelmezőjévé neveljék. Az angliai társadalmi viszonyok paródiája ebben a mosolyogtató, derűs első részben is megtalálható. Gulliver megmentette a birodalmat egy hasonló ország inváziójától; mégis menekülne kell. Az udvari intrika ugyanis a „hazaárulás” bűnével vádolja őt: A segítség kevésnek bizonyult; Gulliver nem hajlandó erejét a másik birodalom leigázására felhasználni.
A második részt magyarázkodással kezdi Gulliver; amiért az életveszélyes kaland után újabb tengeri útra vállalkozik. Elhatározását részben anyagi körülményeivel, részben tevékeny, nyugtalan természetével indokolja.
„1703. június 13-án egy matrózinas az árbockosárból szárazföldet jelzett.” Egy csónak a hajóról kiköt a parton, a matrózok vizet próbálnak szerezni: Gulliver engedélyt kap a kapitánytól, hogy velük menjen. Míg a főbbiek vizet keresnek; ő a sziget jellegzetességeit figyelve elkalandozik tőlük. Távolról társai pánikszerű menekülésére figyel fel. A csónakot egy iszonyatos monstrum; egy óriás üldözi. A menekülőket nem éri utol, de Gulliver most már nem juthat vissza a hajóra. Gulliver az első pillanattól olyan kicsinek érzi magát az óriások birodalmában; amilyennek a lilliputiak érezhették magukat őmellette.
Amilyen lebilincselő volt eddig a történet, olyan marad továbbra is azzal kiegészítve, hogy a fantasztikumban bonyolódó történetben a társadalomkritikai célzatosság fokozatosan erősödik. Emberi jellemekkel ismerkedünk meg; akad köztük értékes is. Áradó szeretettel emlékezik meg „kis dajkájáról”, aki első „tulajdona”, egy parasztgazda lánya volt. Ő otthon is mindig féltve babusgatta; még a királyi palotában is mellette maradhatott. Gulliver a gazda végtelen kapzsiságának áldozata lett, vásárokon, kocsmákban és sok más helyen mutogatták. A pusztulástól egy nagy változás mentette meg. Gazdája szívesen vált meg a félholt Gullivertől, igen előnyös üzletkötéssel eladta a királynénak. Gulliver számtalan élmény részese lesz a királyi palotában. Megismerkedik az országgal, a fővárossal, annak nevezetességeivel. Egészen otthonosan érzi magát, külön lakosztálya van, a király rendszeresen, fogadja, társalog vele. Az óriásországot és lakóit bemutató tájékoztatásokban az író többször emlékeztet bizonyos méretkülönbségekre. Például Gulliver hetenként egyszer-kétszer tanúja lehetett a király reggeli készülődésének; amikor azt is láthatta, hogy a király borotvája akkora, mint otthon egy kasza. A lebilincselő mesefolyamból, a kedélyességből kirí a leplezetlen társadalomkritika, művészien elhelyezve éppen ott, ahol a legjobban csattan. Gulliver természettudományos alapossággal ismerteti meg a királyt a modern háborús eszközökkel, a pusztító robbanóanyaggal. Mindezt jó szándékkal teszi, hogy a király ezeket előállítva biztosíthassa állandó uralmát. A király borzadállyal utasítja vissza a gondolatot, megvetéssel mond kritikát az európai civilizációról. Olyannyira megdöbben, hogy Gulliver a tömegpusztításról mosolyogva tud beszélni, hogy a kedvelt beszélgetőtárs fenyegető figyelmeztetést kap tőle: „...ha kedves az életem, főbbé említeni se merjem ezt a dolgot.”
Gulliver részben csodálatos, részben elhihető módon térhetett vissza otthonába. Egy saskeselyű rabolta el az óriásbirodalomból, a tengerbe ejtette a doboz-lakásában vergődő Gullivert, s tengerészek mentették ki onnan. A jószívű kapitány segítségével láthatta meg ismét hazáját, Angliát.
Gullivernek a harmadik fejezet kezdetén is mentegetőznie kell, mert szinte hihetetlen, hogy valaki ennyi megpróbáltatás után ismét vállalni meri a tengeri utakat. Lapufa és más egyéb hely a fejezetben az elkövetkező események színhelye. Kalózok fogságába esik. Megpróbáltatásait, a kalózok viselkedését, lelkivilágát sötét színekkel festi az író. Megkegyelmeznek neki, egy gyenge kis csónakon mentheti életét a nyílt tengeren. Ha eddig az író úgy bonyolította a történetet, hogy a képtelenségek szinte valóságnak tűntek, akkor most mindezeken túltesz. Egy, az ország fölött keringő-úszó szigetről irányítja, parancsolja a király népe életét. A végeláthatatlan képtelenségek sorából kiemelkedik a „Királyi Kitalátorok Akadémiája”: a karikírozás utolérhetetlen abban, ahogy a különféle ötleteket, kitalálásokat megvalósítani igyekeznek a „tudósok”, természetesen az emberiség érdekében.
Gulliver természetesebb körülmények között jelenik meg harmadik nagy útja után, otthonában.
A negyedik útja előtt érzi, hogy megint magyarázkodnia kell, és nyugtalan természetére, kalandvágyára hivatkozik. Egy nyomós érv is alátámasztotta a döntést, az útnak induló hajó kapitánya lehet.
„...1710. szeptember 7. napján bontottuk ki vitorlánkat...” Az út során a legénység fellázad ellene, ismeretlen földön, szigeten teszik partra. A szerző a nyihahák (lovak) országába kerül. A nyihahák szellemi képességeit, igazságos állami berendezkedését, hogy az embereknél minden tekintetben különb élőlények az itt élő állatok, ezt kell Swiftnék bebizonyítania. Félelmetesen éles tükröt tart az emberiség elé az író, és megdöbbentő, hogy bizonyítékainak ereje, sok igazsága van. Gulliver, miután megtanulta a nyihahák nyelvét, hosszú-hosszú eszmefuttatást, vitákat folytat „gazdájával”. A nyihahák istállójában alsóbbrendű munkára még használható lények, a jehuk élnek, akik az emberekhez hasonlítanak. Gullivert jehunak tekintik, de elismerik, hogy ő azért más, mert ő ismeri a nyihahák nyelvét. A nyihaha parlament úgy dönt, hogy Gullivernek el kell hagynia az országot. Óriási tragédiát okoz ez neki, mert már ő is nyihahának érzi magát. Igazságos, becsületes, eszményi életükhöz közelebb érzi magát, mint az emberek társadalmához.
/1749 -1832/
Frankfurt am Mainban született a német klasszika nagyfejedelme, aki mind a három műfajban: urába, prózában és drámában remekműveket alkotott.
Jellemzésére talán Szerb Antal szavai a legméltóbbak: „Goethe leggoetheibb vonása, amint mindenki tudja: a teljesség. Művei nem egyenként zárt tökéletességükben halhatatlanok, mint egy görög szobor, hanem egymással való összefüggésükben, amint beleilleszkednek az egészbe, részei a goethei életműnek... A Goethe-kultusz a német és a közös európai humanitás egyik legszebb alkotása, az európai ember Goethében önmagát tisztelte meg, és emelte fel tiszta magaslatokra.
Mert Goethe titka az, hogy valamiképp mindnyájan részesek vagyunk benne. Az ember amikor rágondol, furcsa, kellemes és meghatott melegséget érez; benne önmagunkat szeretjük, azt, ami magunkban szeretnivaló. Mikor Goethe Napóleonnál tett látogatása után elhagyta a termet, a császár így kiáltott fel: 'Voilá un homme!', íme, egy ember - és ebben benne van a legfontosabb, amit Goethéről mondani lehet. Olyan volt, mint egy ember. Az emberi faj legjellegzetesebb képviselője. Ha egyszer kihalunk, a Mars-lakóknak az ő emlékeiből kell majd tanulmányozniuk fajtánk nagyságát és gyengeségeit.”
Goethénél életútja elhanyagolhatatlan, életét maga is fontosabbnak tartotta alkotásánál, nem volt a mű rabszolgája, mint pályatársa és barátja, Schiller.
Műveit ő maga is úgy jellemezte, mint egy „egyetemes gyónás töredékei”-t. Jómódú polgárcsalád gyermeke volt, a család vagyonát szabó nagyapja szerezte meg, apja szenvedélyének, a műgyűjtésnek élő ember volt. Jogot tanult a lipcsei egyetemen, majd tanulmányait 1770-1771 között Strassbourgban folytatta. Ez döntő fontosságú állomása volt életének, hiszen itt találkozott Herderrel, és itt ismerte meg a Sturm und Drang mozgalmát. Itt találkozott először a szerelemmel, a sesenheimi lelkész lányának, Friderike von Brion személyében, de hamarosan rájött, hogy életterét nem szűkítheti le a lányéhoz. Elhagyta, de a fájdalmas szakítás emléke még nagyon sokáig megmaradt benne. Ennek a tartózkodásnak a legfontosabb emléke az 1773-ban készült lovagdrámája, a Götz von Berlichingen, mely óriási hatást tett az irodalomra, egész műfaj és egy egész világhangulat, a lovagromantika őse lett.
Miután megszerezte ügyvédi oklevelét, egy kis időre Frankfurtban telepedett le, és néhány hónapot a wetzlari kamarai bíróságon dolgozott, itt élte át a reménytelen szerelem oly sok kínját, amikor szerelmes lett barátja mennyasszonyába, Charlotte Buffba. A következő években Frankfurt, Darmstadt és Wetzlar között hányódott. Charlotte iránt érzett reménytelen szerelem a világhírnevet jelentő művének, Az ifjú Werther szenvedéseinek alapja, amely a szentimentális irodalom egyik legnagyobb remeke. A levélregény kiváló keretet ad a lenyűgöző lélekábrázolásnak, Werther után szinte öngyilkossági hullám söpört végig szerte Európán.
1775-ben eljegyezte Lili Schönemannt, egy bankár lányát, de az eljegyzést hamar felbontotta, és Svájcba utazott. Hazatérte után 1776-ban Karl August herceg meghívására a weimari udvarba kerül, majd itt telepedett le, és kis megszakításokkal haláláig itt élt.
Különböző hivatalokat és pozíciókat töltött be a kormányban, végül titkos tanácsos és a legfelsőbb pénzügyi hatóság vezetője lett. Mintaállamot szeretett volna a kis hercegségből létrehozni, amely minden polgára jólétét szolgálja, tervét azonban nem sikerült megvalósítania. Nemcsak közéleti dolgai nem sikerültek, de magánélete is válságba került, Charlotte Von Steinhez való viszonya is tisztázást sürgetett, alkotói munkája is válságba került, hiszen túlságosan lefoglalták a közügyek. 1786-ig, olaszországi utazásáig nem is nagyon alkotott. Itália kék ege már valóban a sorsdöntő fordulatot jelentette számára. A kétéves itáliai utazásból alkotó erőben megújulva tér vissza. Megtalálta élete társát is Christiana Vulpiusban, egy egyszerű virágkötő lányban, akit 1807-ben feleségül vett. Olaszországban ért meg a klasszikus költő két csodálatos versdrámája, az Iphigénia Taurisban /1787/, és a Torquato Tasso /1790/, mindkét mű a fegyelem és a rend költeménye. Bennük látjuk legvilágosabban a goethei humanitás mibenlétét: az embert a benne levő vadság az agresszív tettek felé hajtja, ettől csak a humánus ember szabadulhat meg, aki legyőzi önmagát.
1788-ban találkozott először Schillerrrel, barátságuk és együttműködésük 1794-ben kezdődött. 1791-1817 között a weimari udvari színház igazgatója volt, mindent elért, amit alkotó ember életében elérhetett. Költők, tudósok, uralkodók, hadvezérek keresték fel otthonában, 1808-ban találkozott Napóleonnal, 1812-ben Beethovennel. 1818-tól nyaranként Karlsbadban, majd Marienbadban tartózkodott, itt ismerkedett meg a 19 éves Ulrike von Levetzowval, élete utolsó nagy szerelmével.
1823-tól visszavonultan élt Eckermann társaságában, aki feljegyezte a vele folytatott beszélgetéseket, és közben élete fő művén, a Faust II. részén dolgozott. 1830-ban kapta August fia halálhírét Rómából, ezt a megrázkódtatást már soha nem heverte ki. Szeptemberben még felkereste azt az ilmenaui vadászkunyhót, melynek falára a Vándor éji dala című versét felvéste. Weimarban érte a halál a művészfejedelmet.
Főbb művei:
Verseskötetei:
- 1787 Dalok
- 1788 Római elégiák /Itáliai körútjáról/
- 1819 Nyugat-keleti díván
Prózai művei:
- 1774 Werther szerelme és halála
- 1793-1796 Wilhelm Meister tanulóévei
- 1809 Vonzások és választások
- 1809 Költészet és valóság /Önéletrajzi regénye/
- 1829 Wilhelm Meister vándorévei
Drámái:
- 1773 Götz von Berlichingen
- 1774 Clavigo
- 1775 Stella
- 1787 Egmont
- Faust /1. rész: 1808; 2. rész: 1832/
A történet alapja megtalálható Goethe életrajzában. 1772-ben a fiatal jogász bírósági gyakorlatra ment Wetzlarba. Reménytelenül beleszeretett egyik barátja menyasszonyába. A lány neve Charlotte Buff volt, a keresztnevéből alkotott becenevén: Lotte. Ebben az időben lett egy másik barátja öngyilkos reménytelen szerelme és társadalmi megkülönböztetettsége miatt.
A Werther műfaja levélregény. A cselekményt a főhős leveleiből ismerjük meg. Csaknem valamennyit barátjának, Wilhelmnek írja, csupán néhánynak a címzettje Lotte. Az első levél dátuma 1771. május 4. Werther felszabadult; tele van reményekkel. Otthagyta azt a környezetet, amelyben: akarata ellenére, talán gyötrelmet okozott egy jobb sorsra érdemes fiatal lánynak. Leonore reménytelenül volt szerelmes Wertherbe, és a főhős most nem tudja, ártatlannak tekintheti-e magát. Mindenesetre itt, Wahlheim völgyében a természet újfajta életkedvvel tölti el: „Egyébként nagyon jól érzem itt magamat, a magány nagyszerű balzsam szívemre ezen a paradicsomi vidéken, és a fiatalos évszak teljes gazdagságával melengeti gyakran borzongó szívemet.” Werther megírja barátjának, hogy mostani boldogságában egyelőre nem volna képes rajzolni, mégsem érzi úgy, hogy ez ártana művészetének. Épp ellenkezőleg: a természet szépsége annyira lenyűgözi, hogy sohasem érezte magát nagyobb festőnek, mint most. Még a könyvek sem hiányoznak neki. Barátja kérdésére válaszolva hevesen tiltakozik: ne küldje utána könyveit. Annyira lelkes, hogy nem kell máshonnan erőt merítenie. Homérosz éppen elég neki; őnála megtalál mindent, amire ebben a hangulatában szüksége van.
Ugyanebben a hónapban beszámol Wilhelmnek arról, hogy bár társasága még nincs, sokféle ismeretséget kötött, és mindenki szereti őt.
Walheim lenyűgöző környezetben fekszik. Werther a természet végtelen gazdagságára sokkal több dicsérő szót talál, mint a társadalom szabályaira. A Sturm und Drang korára jellemző zsenikultusz visszhangzik egyik május végi levelében: „Ó, barátaim! Miért tör elő oly ritkán a zseni folyama, magas hullámait miért zúdítja, és ámuló lelketeket miért rendíti meg oly ritkán?”
A végzetes találkozásról egyik júniusi levelében számol be a főhős. Werthert meghívják egy falusi bálba. Kocsit fogad, azon halad táncpartnerével a mulatság színhelyére. A kocsiban közömbösen hallgatja egy helybeli lány figyelmeztetését: bár a tiszttartó lánya igen szép, Werthernek nem szabad beleszeretnie, ugyanis a lánynak már vőlegénye van. Werther érdeklődését egyáltalán nem kelti fel az intelem. Amikor azonban találkozik a gyönyörű Lottéval, úgy érzi, valóságos csodát lát maga előtt: „Átvágtam az udvaron, a szép nagy ház felé, és mikor elöl felmentem a lépcsőn, és a küszöbére léptem, a legbájosabb látvány tűnt a szemembe, amelyet valaha láttam. Az első, nagy szobában hat gyerek tolongott, a legidősebb tizenegy, a legfiatalabb kétesztendős, egy szép termetű, középmagas lány körül, aki egyszerű fehér ruhát viselt, halványpiros szalagcsokrokkal a karján és a keblén.”
Werther soha nem találkozott Lottéhoz hasonló tüneménnyel. Meghatónak érzi, ahogyan a lány a testvéreivel törődik. Amikor vele táncol, elragadtatása még erősebb lesz: „Karomban tartani a legszeretetreméltóbb teremtést, és röpülni vele, mint a forgószél, hagy körös-körül minden elsüllyedt.”
Lotte valóban eszményi teremtés. Testvéreit neveli, vezeti a háztartást, társaságát mindenki kedveli: a lány egy jóakaratú, becsületes ember, Albert jegyese. A vőlegénye éppen távol van, el kellett utaznia, hogy apja halála után rendbe hozza az ügyeit.
Werther nem meri végiggondolni, hová vezethet lelkesedése. Csak azt tudja, hogy ettől kezdve azok a legboldogabb órái, amelyeket a vadászlakban tölthet, Lotte és testvérei társaságában. A gyerekek is egyre inkább megkedvelik Werthert, őszintén ragaszkodnak hozzá.
A fiatalember semmit nem tehet Lotte iránti szerelme ellen. Természetes, hogy titokban reménykedik, noha nem akarna fájdalmat okozni annak a bizonyos harmadiknak sem. Ugyanakkor be kell látnia, hogy Lotte szívében ő csak a második helyet foglalhatja el. Július végén megjön Albert. Werther erről így ír barátjának: „Albert megjött, és én menni fogok; és ha a legjobb, legnemesebb ember volna is, akinek minden tekintetben kész volnék alárendelni magamat, akkor sem tudnám elviselni, hogy szemem láttára legyen ennyi tökéletesség birtokában.”
Werther azonban mégis marad; úgy érzi, nem tehet mást. Albert, a derék, becsületes vőlegény jó barátja lesz. Különös viszony alakul ki közöttük: Werther úgy érzi, hogy nemcsak Lotte szívében van a második helyen, hanem talán Albertéban is. Alberttól tudja meg, hogyan bízta Lotte haldokló édesanyja a legnagyobb lányra a kisebb gyermekeit, ugyanakkor, amikor Lottét őrá bízta. Albert talán túlságosan is tökéletes. Az udvartól jól jövedelmező állást kap, és a rendszerető ember hihetetlen ügybuzgalommal látja el feladatát. Egy alkalommal Werther az őrültség jogát védi szenvedélyesen, s Albert ellenérveiből kiderül, nem igazán érti, miféle szenvedély beszélteti a barátját.
Werther egyre búskomorabb lesz. A természet már inkább gyötri, noha nemrég még annyira lelkesedett érte. Nyár végén arra gondol, hogy talán hivatalt kellene vállalnia. A miniszternek akar írni, hogy megpályázzon egy követségi állást, de egyelőre még úgy érzi, hogy bizonytalan magában, nem tudja, hogy mit akar.
Születésnapján egy kis csomagot kap Alberttől. Ahogy kinyitja, azt a kis piros szalagot lát benne, amelyet Lotte megismerkedésükkor viselt. Mellette egy könyv: a legkisebb méretű Homérosz. Régóta vágyott erre a kiadásra, hogy sétáira ne kelljen a nagyobb könyvet cipelnie. Csupa figyelmesség árad felé mind Albert, mind Lotte részéről. Augusztus végén Werther már leírja a végzetes mondatot: „Látom, ennek a nyomorúságnak nincs más vége, csak a sír.”
Ősszel végre elszánja magát; otthagyja szenvedései színhelyét, és hivatalt vállal az udvarnál. Előtte Albert és Lotte még egyszer felidézi neki, hogyan halt meg Lotte édesanyja, és hogyan vigasztalódott meg végül arra a gondolatra, hogy ők ketten boldogok lesznek. Werther tudja, hogy őneki most már tényleg el kell innen mennie. A munka apróbb bosszúságokat éppúgy okoz Werthernek, mint elismerést és kitűntetést. Különösen fontosnak tartja C. gróf bizalmát. Őt széles látóköréért, műveltségéért és szerénységéért becsüli. Maga az udvari élet, a hivatal a követ mellett ugyanakkor egyre inkább bosszantja. Távol áll tőle mindenféle rangkórság, környezetét unalmasnak találja.
Werther megismerkedik von B. kisasszonnyal. Őróla így ír Lotténak küldött levelében: „Egyetlen női teremtést találtam itt, bizonyos von B. kisasszonyt, hasonlit magához, kedves Lotte, ha van egyáltalán magához hasonló.”
Hiába fogadta azonban bizalmába von B. kisasszony és C. gróf, Werthernek nemsokára szörnyű megaláztatást kell elviselnie. 1772 márciusában egy nap éppen C. grófnál ebédelt. Werther belemelegedett a beszélgetésbe, nem törődik vele, hogy közben az arisztokrata társaság már gyülekezik a grófnál. A vendégek róla sugdolóznak. C. gróf végül is kénytelen figyelmeztetni Werthert: „Ismeri a mi furcsa viszonyainkat; a társaságnak, úgy veszem észre, nem tetszik, hogy ön itt van. Világért sem szeretném...”A főhőst különösen az bántja, hogy a környéken hamarosan híre ment a kiutasításának, s most mindenki rajta gúnyolódik. Igaz, von B. kisasszony őszintén sajnálja a történteket, de ebben a környezetben ő sem tehet semmit az arisztokrata társaság akaratával szemben.
Werther elbocsátását kéri az udvartól. Felmentését nagy nehezen meg is kapja. Barátja, a herceg meghívja a birtokára. Werther a herceggel tart, nála tölti a tavaszt. Júniusban már arról ír, hogy egyre jobban unatkozik a herceg társaságában, ezért tovább akar menni innen.
Nemsokára újból találkozik Lottéval. Werther ekkor súlyos mondatokat ír le barátjának: „És, szabad megmondanom valamit? Miért ne, Wilhelm? Velem boldogabb lett volna, mint ővele.” Szeptember elején szenvedélyes hangú levélben meséli el Wilhelmnek egy parasztlegény történetét. Ővele még akkor találkozott először, amikor ide került. Most ismét összehozta vele a sors, és a béreslegény elmeséli neki a történetét. Nem tehet róla, ő egyre szenvedélyesebben vonzódott a gazdasszonyához. Neki mindig tiszta szándékai voltak vele, bátyja azonban elkergette őt, mert félt, hogy ha a húga férjhez megy, az ő gyermekei elesnek az örökségtől. Azóta új bérest fogadtak; az asszony bátyja már ővele is összeveszett. A gazdasszony valószínűleg hozzámegy, de ő elhatározta, hogy ezt nem éri meg.
Werthert mélyen felkavarja a történet, ő mindig is a valódi szenvedély pártján állt. Hangulata egyre komorabb.
„Osszián kitaszította szívemből Homéroszt.” - írja egyik levelében, ezzel is jelezve a hangulatváltozását. Gyakran azzal a tudattal alszik el, hogy jobb volna soha többé nem felébredni. Novemberben megismerkedik egy tébolyodottal. A szerencsétlen sorsú ember írnok volt Lotte apjánál. Albert meséli el, bántóan nyugodt hangon, hogy ez az ember a Lotte iránti szerelmébe őrült bele.
A még hátralévő történetet A kiadó utószava az olvasóhoz című részben ismerjük meg. Az előző részt itt azért kell megszakítani, mert az utolsó napokról nem maradt fenn kellő számú írásos emlék Werthertől.
A reménytelenül szerelmes hőst teljesen hatalmába keríti a levertség. Időnként azzal vádolja magát, hogy megrontotta Lotte és Albert kapcsolatát. Werthert ebben az állapotában különösen felkavarja, amikor megtudja, hogy a béreslegény beváltotta ígéretét, végzett a vetélytársával.
Albert szóvá teszi Lotténak, hogy itt-ott már beszélnek a különös kapcsolatról, ezért arra kéri őt, ritkítsa Werther látogatásait. Lotte maga is érzi, hogy Albertnek igaza van. A karácsony előtti vasárnapon megkéri Werthert, hogy karácsonyig ne jöjjön hozzájuk.
December 21-én Werther búcsúlevelet ír Lotténak. A szenvedélyes hangú levél nem hagy kétséget afelől, hogy elhatározása végleges. Lotte ugyanekkor érthetetlen hangulatban próbálja elgondolni, mit veszítene azzal, ha Werthert nem látná többé. Végiggondolja, melyik barátnőjét vehetné feleségül az ifjú, de csodálkozva veszi észre, hogy mindegyikben talál valami hibát; nem meri tudatosítani magában azt, amit legbelül érez. Werthert szeretné magának megtartani. Werther ebben az állapotban látogatja meg újra Lottét. Ígéretét megszegte, hiszen még nincs itt a karácsony. Lotte zavartan arra kéri, olvassa fel neki Osszián néhány énekét, Werther hosszan olvassa saját fordítását. A szomorú hangulat egyre inkább hatalmába keríti, most már képtelen uralkodni érzelmein: „Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait.” Lotte rémült zavarában csak ennyit tud mondani: „Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!”
Másnap Werther befejezi Lotténak írt búcsúlevelét. Inasával nyitott levelet küld Albertnek: „Volna olyan szíves egy tervezett utamra kölcsönadni a pisztolyait? Minden jót!” Amikor Werther megtudja inasától, hogy a pisztolyokat maga Lotte adta át, ujjongva veszi kézbe azokat. Még egy kérése van: „A temetőben, a sarok mögött, a mező felé, van két hársfa; ott szeretnék pihenni.”
Az inas reggel hatkor a földön találja Werthert. Amikor az orvos megérkezik, pulzusa még ver, de már menthetetlen. Déli tizenkettőkor hal meg. Éjszaka tizenegy óra tájban temetik el a kiválasztott helyen.
/1759 -1805/
Apja felcser, majd katonatiszt volt a württembergi herceg hadseregében, Schiller a herceg parancsára az általa alapított stuttgarti katonai akadémián nevelkedett, a főiskolát /„Hohe Karrlsschule”/ nyolc évig nem hagyhatta el. A főiskola színvonalas képzést biztosított a jövendő hivatalnokoknak, katonáknak, de minden a zsarnok és szeszélyes uralkodó parancsára történt benne. Ez a bezártságot és fegyelmet Schiller nagyon nehezen viselte. Először jogot tanult, majd átváltott az orvosi studiumra, 1780. december 15-én mint végzett katonaorvos „kiszabaduhatott” a főiskola bezártságából. Az iskolában megismerhette kora német irodalmát, első verse a Schwabisches Magazinban Az este címmel 1776 őszén meg is jelent. Első darabját, a Haramiákat a főiskolán írta és már mint ezredorvos 1781 nyarán műve név nélkül meg is jelentette. Az ősbemutató 1782. január 15-én volt Mannheimben, és óriási siker volt, a herceg azonban minden költői tevékenységet megtiltott neki és kaszárnyafogságra ítélte.
A zsarnokság elöl elszökött Würtembergből, és végül 1782. nov. 30-án Bauerbachban von Wozogen asszony házában talált menedéket. Itt fejezte be Ármány és szerelem című polgári szomorújátékát.
1783-1784 között a mannheimi nemzeti színház szerződtetett drámaírója lett. Két darabját, az Ármány és szerelmet, és a genovai Fiesco összeesküvését is bemutatták. Miután szerződése lejárt, a soha pénzzel gazdálkodni nem tudó költő igen rossz anyagi helyzetbe került.
Különféle próbálkozásai, hogy pénzhez jusson sikertelenek, és a megélhetésért folytatott küzdelemben időről időre egy-egy pártfogója vendégeként pihent meg.
1782. november 30-án Bauerbachban von Wolzogen asszony házában talált menedéket, és itt fejezte be Ármány és szerelem című művét is. A következő évben a mannheimi nemzeti színház szerződtetett drámaírója lett, bemutatták az Ármány és szerelem, és a genovai Fiesco összeesküvése című darabjait. Mivel a pénzzel soha nem tudott bánni, nehéz anyagi helyzetbe került, ebből segítették ki ismeretlen lipcsei tisztelői.
1785 szeptemberében Drezdába ment, és itt kötött életre szóló barátságot Cristina Körperrel. 1787 nyarán Weimarba utazott, itt került kapcsolatba az akkori német irodalom vezető egyéniségeivel: Wielanddal, Herderrel. Göethe ekkor Itáliában volt még, vele először 1788. szeptember 7-én találkozott.
1789-ben kinevezték a jénai egyetemre nevezték ki mindenféle járandóság nélkül történelem professzornak. 1787 végén találkozott Rudolfstadtban Charlotte von Legenfelddel, akit 1790-ben feleségül vett. Ebben az időszakban rengeteget dolgozott, hogy családját el tudja tartani. 1791 januárjában tüdőbajt kapott, amely élete végéig sok szenvedést okozott neki, és halálát is ez okozta. 1795-ben alapította a Horen című folyóiratot, és munkatársnak megnyerte Goethét is, akivel 1794-től haláláig szorosan együttműködtek. 1799-ben telepedett le Weimarba, ahol közreműködött saját eddigre már klasszikussá vált darabjainak bemutatásában is.
Egyre romló egészségi állapotában sem kímélte magát, szakadatlanul dolgozott, és 1805-ben munka közben halt meg.
Főbb művei:
1781 - Haramiák
1784 - Ármány és szerelem
1785 - Az örömhöz
1787 - Don Carlos
1800 - Wallenstein /-trilógia/
1801 - Stuart Mária
1804 - Tell Vilmos
Személyek:
Von Walter, az első miniszter egy német fejedelem udvarában
Ferdinánd, a fia, őrnagy.
Von Kalb, udvarnagy
Lady Milford, a fejedelem kegyencnője
Wurm, a miniszter magántitkára
Miller, a muzsikus, városi zenész
Millerné
Lujza, a leányuk
Sophie, a lady komornája
A fejedelem komornyikja
Mellékalakok
Első felvonás
Miller, a muzsikus izgatottan jár fel-alá szobájában. Megalázottnak érzi magát; amiért Ferdinánd, a kancellár fia a lányába szerelmes. Nem képes elhinni, hogy az előkelő fiatalember tisztességes szándékkal közeledik a lányához. Felesége azonban örül, hogy leányuk szerencséje révén esetleg a család is jobb helyzetbe kerülne. Megjelenik náluk Wurm, von Walter első miniszter magántitkára. Wurm is szemet vetett a szép polgárleányra, Miller Lujzára. Millerré rátartian emlegeti, hogy családjuknál a miniszter fia, Ferdinánd is gyakori vendég. Miller nagyon határozottan igyekszik feleségét elhallgattatni; nem akarja, hogy családját megaláztatás érje. Ugyanakkor Wurm se nyeri el a muzsikus tetszését, hiszen a gyámoltalan ember ahelyett, hogy a lány szerelmét próbálná megnyerni, nála az apánál próbálkozik. Visszataszító alaknak tartja őt; semmiképpen nem lehet méltó Lujzához.
Lujza közben hazajön a templomból. Ferdinánd hozzárohan, és szenvedélyesen beszélgetnek kettőjük szerelméről. Lujza kétségbeesetten bizonygatja, hogy egy egyszerű polgárleány nem lehet Ferdinánd hitvese. Eközben a miniszter palotájában Wurm igyekszik Ferdinánd ellen fordítani az apját. Wurm magának akarja Lujzát, így különös hévvel bizonygatja a miniszternek, hogy a fia hozzá méltatlan kapcsolatot alakított ki a zenetanár lányával. A miniszter csupán léhaságnak fogja fel Ferdinánd vonzalmát; és még büszke is rá, hogy fia egy ilyen feltűnően szép lánnyal flörtöl. Fel sem merül benne, hogy gyermeke komolyan szerelmes lehet egy polgárlányba, sőt közös életet képzelhet el vele. Közli Wurmmal, hogy az ügy egyébként is hamarosan megoldódik, ugyanis Ferdinándnak feleségül kell vennie Lady Milfordot, a herceg kitartottját. Ehhez a házassághoz komoly érdekek fűződnek, a miniszter ugyanis csak így élvezheti továbbra is a herceg támogatását. Az uralkodó politikai házasságra készül, a miniszter tekintélye az udvarnál ugyanakkor a lady befolyásától függ.
A miniszter az udvarnagyot bízza meg, hogy készítse fel a ladyt fia látogatására. Megkéri arra is, hogy az udvarban terjessze el „Ferdinánd elhatározását”. A szolgalelkű Kalb természetesen örömmel teljesíti a kérést. A hatodik jelenetben lényeges dolgokat tud meg az olvasó a hatalomról Ferdinánd és a miniszter párbeszédéből. Von Walter emlékezteti Ferdinándot a kötelező gyermeki hálára:
„Figyelj ide - a fiamhoz szólok, Ferdinánd; kinek az útját egyengettem, amikor elődömet eltettem az útból? Kinek csináltam helyet?”
Ferdinánd retteg attól a gondolattól, hogy ő legyen a gátlástalan gaztett mentsége. Még feldúltabb lesz, amikor apja kijelenti, hogy feleségül kell vennie Lady Milfordot. A gondolattól is borzong hogy is távol áll tőle, hogy összekösse életét egy „törvényesen elismert szajhával”. A miniszter azonban közli fiával, hogy szándékát már mindenütt ismerik, és Ferdinándnak nincs joga meghazudtolni őt.
Második felvonás
Lady Milford talán először érez valódi szerelmet egy férfi iránt. Lady Milford szolgálója Sophie figyeli, jön-e már hozzájuk Ferdinánd. Megjelenik a komornyik a ladynél, és átadja neki a herceg ajándékát. Az uralkodó nagyon értékes gyémántokat küldött ajándékba egykori kegyencnőjének a menyegzőre. Kiderül, hogy a herceg emberekkel fizetett a gyémántokért. Hétezer embert kényszenített arra, hogy Amerikába menjen katonának. A komornyik két fiát is elvitték; ellenállásra senkinek nem volt esélye. Lady Milfordot felháborítja ez az aljasság. Ki akarja szabadítani az öreg komornyik fiait. Eszébe jut, hogy nemrég egy határ menti városban tűzvész pusztított., négyszáz család járt szerencsétlenül. A lady hívatja a szolgáját, átadja neki az ékszereket, és megparancsolja, hogy tegyék pénzzé az ékszereket és a pénzt osszák szét a négyszáz család között. Végre megérkezik Ferdinánd. Az őrnagy nagyon határozott hangon beszél a ladyvel. Emlékezteti a kegyencnőt, angol származására. Mint mondja, csodálkozik rajta, hogy „e világ legszabadabb nemzedékének szabadon született leánya” ennyire eladja magát egy bűnös idegen hatalomnak. Lady Milford válaszként elmeséli Ferdinándnak az élettörténetét. Fejedelmi vérből származik, Norfolk Tamás családjából. Apját politikai okokból kivégezték, anyja ugyanazon a napon halt meg. Ő maga a nevelőnőjével menekült Németországba. Teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát az idegen országban. A herceggel az Elba partján találkozott. A fejedelem megesküdött, hogy szerelmes belé, s ő ügy érezte, hogy nyomorúságos helyzetéből egy megértő emberhez menekülhet. A herceg udvarában azonban szembe találta magát az esztelen hatalom tombolásával. Arra azonban büszke, hogy ő, Lady Milford képes volt ennek gátat vetni, és számtalan embert tudott megmenteni a megaláztatástól és a szenvedéstől. Végül megvallja az őrnagynak őszinte szerelmét. Ferdinánd most már másképp néz rá. Elmondja, hogy egy polgárleányt szeret, és ezt az erős köteléket semmiképpen nem tépheti szét. Lady Milford emlékezteti Ferdinándot a miniszter döntésére és arra, hogy ezen nem lehet változtatni hiszen házasságukról már az egész hercegség beszél.
A tervezett házasság híre eljut a muzsikus házába is. A miniszter fogdmege Millerék kapuja alatt ólálkodik. Miller rémületében arra készül, hogy lányával együtt külföldre szökik. Ferdinánd beront Millerékhez. Feldúltan beszél a ladyről és megesküszik, hogy őrökké hü marad Lujzához. A miniszter szolgái kiséterében lép be a muzsikus otthonába. Von Walter gátlástalanul sértegeti Lujzát és családját. Börtönnel, fenyegeti Millert. Lujza ájultan zuhan Ferdinánd karjába. A szolgák magukkal akarják vinni Lujzát, de Ferdinánd feltartóztatja őket. Ferdinánd csak egyetlen módon mentheti meg kedvesét, ha megzsarolja apját, hogy elárulja hatalomra kerülésének módját.
Harmadik felvonás
A miniszter úgy érzi, hogy engednie kell a fiának, ezt a játszmát elvesztette. Wurm azonban ördögi tervet eszel ki. Tudja, hogy Ferdinándot csak úgy választhatja el a muzsikus lányától, ha Ferdinánd a lányban csalódik. Elgondolását elmondja a miniszternek is, szerelmés levelet írat Lujzával egy harmadik személynek, és úgy intézik, hogy az mindenképpen Ferdinánd kezébe kerüljön. A lánynak nem lesz más választása, hiszen az apjával fogják megzsarolni. Hogy biztosítsák maguknak a lány titoktartását esküre kötelezik, hiszen a polgárság körében az eskü szent és sérthetetlen. Wurm kiszemeltje Kalb, aki mindent megtesz, ha érdeke úgy kívánja. Lujza hozzá írja azt a levelet, amit Wurm diktál neki. Lujza kétségbeesetten írja a Ferdinánd szerelmét gúnyoló szavakat. Wurm által diktált szavak a számára legszentebb érzéseket gúnyolják ki, de kénytelen megtenni, hiszen csak így mentheti meg az apját.
Negyedik felvonás
Wurm terve sikerül. A levél Ferdinánd kezébe kerül, feldúltan olvassa, képtelen elhinni, hogy a lány minden szava hazugság volt. Az őrnagy nekitámad von Kalbnak de, végül is mélységes megvetésében elengedi. Ferdinánd kétségbeesve kéri apja bocsánatát; most már végképp összekuszálódott benne minden. Lady Milford magához rendeli Lujzát. A kegyencnő azt szeretné, ha Lujza lenne a komornája, mivel a régi komornája, Sophie férjhez megy. Lujza nem fogadja el a lady ajánlatát. Lady Milford ezután már csak azért könyörög Lujzának, hogy mondjon le Ferdinándról. Lujza úgy érzi, a tervezett házasságkötést képtelen megakadályozni, de figyelmezteti az asszonyt, ha hozzámegy az őrnagyhoz, „mátkacsókjuk közé tolakszik egy öngyilkos lány szelleme”.
Amikor egyedül marad a lady, úgy érzi, élete egy olyan úton halad, ami számára már nem megfelelő. Levelet ír a hercegnek. Szemére veti, hogy nem állta a szavát, hiszen szerelmének az volt a feltétele, hogy a herceg boldoggá teszi a népét. Egyetlen megoldást lát, ha elhagyja a hercegség területét. A levelet eredeti nevén Joanna Norfolkként írja alá. Ezt követően összehívja a cselédséget, érzelmes búcsút vesz tőlük, és vagyonát elosztja köztük. A hercegnek megüzeni az udvarnaggyal, hogy beáll napszámosnőnek, hogy megszabaduljon a rajta esett gyalázaton.
Ötödik felvonás
Lujza erőtlen, szaggatott beszédéből Miller megtudja, hogy lánya öngyilkosságra készül. A lány levelet írt Ferdinándnak, melyben mindent őszintén bevall az ifjúnak, hiszen az esküje csak az életben kötelezi. Ha Ferdinánd érzelmei valóban komolyak, akkor kövesse őt, hiszen számukra az életben nincs boldogság. Miller mindent megpróbál, hogy lányát jobb belátásra bírja, de hasztalan. Végül kimondja a súlyos szavakat: „Ha az őrnagy csókjai égetőbbek, mint apád könnyei - halj meg!” Lujza széttépi a levelet.
Mikor belép Ferdinánd, mindketten megrettennek tőle. Ferdinánd a lány apját elküldi a miniszterhez, hogy mentse ki őt az esti vacsoráról. A lányt arra kéri, hogy mivel lázasnak érzi magát hozzon neki citromos vizet. Amíg a lány az apját kíséri ki, az őrnagy megmérgezi a vizet. Amikor Lujza egyedül marad a Ferdinánddal, a fiú iszik a citromos vízből, és a lányt is ugyanerre kéri. Bár Lujza az előbb még maga kívánta a halált, életösztöne feltámadt. Mivel esküje már nem köti, felfedi az aljas tervet szerelme előtt. Ferdinánd kirántja a kardját, hogy bosszút álljon a cselszövőkön, Lujza miután ivott a vízből, meghal.
A miniszter ront be a szobába szolgáival és Wurmmal együtt, ahol meglátják a halott lányt és a kétségbeesett Ferdinándot. Ferdinánd gyilkosnak nevezi magát, de úgy érzi, az apja az igazi bűnös. A leány holttestéhez vezeti apját, és így szól hozzá: „Élvezd hát éles eszed rettentő gyümölcsét!” A miniszter megpróbálja elhárítani magától a felelősséget, és mindenért Wurmot hibáztatja.
Az összetört Wurm őrjöngve védi magát. Hiszen nem az ő fiáról van szó, nem ő adta a parancsot. Igen, gyilkos, de akkor mindenki tudja meg az igazságot. A miniszter mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy kiderüljön a tette, de Wurm már megállíthatatlan.
„...Karonfogva megyünk a vérpadra! Karonfogva szállunk a pokolba?! Nem férek a bőrömbe az örömtől, hogy együtt kárhozom el veled!”
Miller, aki végig a lányát tartotta az ölébe, az őrnagy lábához dobja a pénzét, majd kirohan a szobából. Ferdinánd Lujza lábaihoz veti magát, hogy mellette haljon meg, és utolsó mozdulatával még kezet nyújt apjának. A miniszter miután látja, hogy fia megbocsátott neki, hagyja hogy elvezessék.
1740. április 18-án született Szegeden. Dalmát kereskedő-iparoscsalád sarja, 1756-ban lépett be a piarista rendbe. Első sikerét az Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony c. regényével aratta. Míg pályája elején főleg elbeszélő költeményeket írt, később írói érdeklődése a drámák felé fordult. Négy drámai műve Jeles történetek címen jelent meg az 1790-es évek végén. 1818. július 25-én halt meg Szegeden.
Művei:
1774 - Trója veszedelme
1788 - Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony
1794-1795 - Jeles történetek
1800 - Római történetek
1803-1804 - Jolánka, Etelkának a leánya
1820 - Magyar példabeszédek és jeles közmondások
Szereplők:
Árpád fejedelem
Zoltán - Árpád fejedelem fia
Hantár - Mén Merót lánya, Zoltán felesége
Huba vezér
Világos - Huba vezér leánya
Gyula - Huba vezér hadnagya
Etelka - Gyula leánya
Rima - Etelka dajkája
Róka - a fejedelem tót származású tanácsadója
Uszuba - a fejedelem bizalmasa
A történet a honfoglalás után játszódik. Árpád fejedelem felosztja az országot vezérei között. Kedvenc vezérének, Hubának adta Világos várát, aki ezért lányát Világosnak nevezte el. A fejedelem szívesen tölti az idejét Világoson, fia csak nehezen tudja rávenni, hogy visszatérjen Budára. A világosi templom felszentelésére, melyet Árpád építtetett, sok vendég érkezik. A felszentelést pogány szokásoknak megfelelően tartják, huszonnégy szűz közül sorshúzással választják ki azt, aki az áldozatot bemutatja. A sorshúzás Etelkának, Huba vezér seregében szolgáló Gyula hadnagy leányának kedvez. A templom felszentelésére érkező vendégek között van Szeged ura, Zalánfi is, aki szerelemre gyúl a gyönyörű hajadon iránt.
A heves Zalánfi azonnal megkéri Etelka kezét, aki türelemre inti a kérőt. Az ifjú a hadnagynak is elmondja házassági szándékát, aki bár nem ellenzi az esküvőt, de lányához hasonlóan ő is türelemre inti Zalánfit. Huba leánya, Világos beleszeret Zalánfiba, és görbe szemmel néz az ifjú szerelmére, Etelkára.
Etelka nyugtalanul tölti a felszentelés előtti éjszakát, rosszat álmodik, még dajkája sem tudja megnyugtatni, úgy érzi, valami szörnyű dolog fog történni. A templom felszentelésének napján a lány felkészíti az áldozatra kedvenc kisbárányát. A templom bejáratánál a főpap várja a leányt, aki miután megöli az áldozatra szánt állatot, szózatot intéz a néphez. Etelka fáklyát tartó ifjak előtt vonul el, az utolsó, akit senki sem ismer, átadja a fáklyáját a leánynak, és Etelka ezzel gyújtja meg a bárány alatt a máglyát. Etelkának megtetszik az ismeretlen fiatalember. Az áldozat bemutatása után a lány beszédet mond. Etelka mindenkit elbűvöl, a fejedelem is jobban kedveli, mint Világost. Árpád kíváncsi lesz az ismeretlen fiatalemberre, aki átadta a fáklyát Etelkának. Az ifjú neve Etele, s messzi földről jött mesterséget tanulni. Világosnak is elnyeri tetszését az ifjú. A felszentelés után Etelka Zalánfival együtt indul Etele keresésére, mert a fejedelem asztalánál akarja üdvözölni az ifjút. A keresés közben Etelka rosszul lesz, a főpapot hívatja, aki helyett a fejedelem az orvosát küldi. Az orvos nagyon szűkszavúan beszél a lány betegségéről. A dajka azt mondja, hogy a leány meghalt. A főpap először megijed, aztán mindenre rájön, kiderül, hogy a lány nem beteg, hanem szerelmes. A fejedelem katonái közé fogadja Etelét. Árpád szeretné, ha Etele vele menne Budára, aki természetesen nem szívesen menne el Etelkától. A két fiatal a főpap előtt találkozik, a lány bevallja szerelmét Etelének, és egy kardot ajándékoz neki. A kard egykor Attiláé volt, és Etelka Árpád fejedelem feleségétől kapta.
Az egyre betegeskedő fejedelem vadászatra megy Szegedre, Zalánfihoz, ahol Etelka kutyája egy kis faládát talál a földben, mely egy gyermek csontvázát rejti. A ládikó titkát a dajka ismeri.
Világos mindent megpróbál szerelme érdekében, de Etelka rájön Világos mesterkedéseire. Világos levélben arra kéri a fejedelmet, hogy Gyula seregéből Etele kerüljön át apja, Huba seregébe. Árpád el is rendezne mindent, Világost vegye el Etele, Etelkát pedig Zalánfi. Etelének Világossal együtt kéne a fejedelemhez utaznia Budára, hogy megköszönjék az irántuk való jóságát, de erre az útra a fiú nem vállalkozik. A fejedelem egészségi állapota egyre romlik, Uszuba próbálja történeteivel jobb kedvre deríteni. Világos mindent megpróbál, hogy Etelével együtt Budára kerüljön, jó alkalomnak látszik egy, a Nyulak szigetén rendezett vadászat, ahol Etele is megjelenik. A fiú azonban visszautasítja Világost, és bosszút esküszik. Hogy bosszúját végre tudja hajtani, megnyeri magának a fejedelem tót származású bizalmasát, akit Rókának hívnak. A ravasz eszű törpe termetű férfi minden galádságra képes. Rókának a fejedelem halála után még könnyebb a dolga, hogy a szerelmeseket szétválassza.
Árpád halála előtt figyelmezteti fiát, hogy ne hallgasson Zalánfira, és vigyázzon Etelkára és Etelére. Zoltán azonban beteg lesz, a főpap temeti el Árpádot, és Róka kihirdeti Zoltán fejedelemségét. Zoltán fejedelemségével Róka egyre nagyobb befolyásra tesz szert, mert az ifjú fejedelem teljesen megbízik benne. Róka intrikáival mindent összekuszál. Etelka menjen Budára a fejedelem hitveséhez, Huba helyett Világoson Gyula legyen a vezér, Etele is maradjon Világoson, és ő is legyen vezér. Elterjeszti, hogy Zoltán szerelmet érez Etelka iránt, Zoltánnak meg arról próbálja meggyőzni, hogy ne bízzon meg Etelében. Egyedül Etelka van tisztában azzal, hogy minden intrika mögött Róka áll. Róka egy hamis levéllel börtönbe juttatja Etelét és a főpapot, aki azonban hamarosan kiszabadul, és megpróbálja felnyitni az ifjú fejedelem szemét. Hanzár is rájön a tanácsadó aljasságaira, de férje nem hajlandó szembenézni az igazsággal. Rókát Buda kormányzójává nevezi ki. Hanzárnak azonban sikerül a férje szemét felnyitnia, ráveszi, hogy utazzon le Világosra, és győződjön meg Etelka ártatlanságáról. Róka először a szegedi börtönbe, majd Budára kerül.
Közben Etelka Budára utazik Eteléhez, aki még mindig a börtönben raboskodik. A lány mindennap meglátogatja kedvesét a Csonka-toronyban.
Róka felett az ítéletet Tuhutumnak kell kimondania, mert az ő nevében intrikált a szerelmesek ellen. Miután minden bevall, halálra ítélik.
Etele felfedi kilétét kedvese előtt, ő a Krjelbe szakadt magyarok fejedelme. Szabadulásakor karjalai lovasok köszöntik, és már mint fejedelem találkozik Zoltánnal. Etele egy levelet ad át Zoltánnak, melyet édesanyja, a fejedelemasszony írt, amelyből kiderül, hogy Etele utazásának az volt a célja, hogy a kettészakadt ágat újra egyesítse.
Etelkáról kiderül, hogy valójában a fejedelem gyermeke, Zoltán testvére. Gyula és a fejedelem felesége egyidőben szült: Gyula feleségének gyermeke halva született, miközben a fejedelem felesége megszülte második gyermekét, Etelkát. Mivel a fejedelem nem szerette a több gyermeket szülő nőket, ezért a kislányt Gyula felesége mellé tették.
Kivégzik Rókát, a testét sasok tépik szét.
Gyula Etelka oldalán Zalánfit szeretné látni, de Gyula újabb fortélyt eszel ki. Azt mondja, hogy a meghalt Huba vezér végrendeletében azt hagyta meg, hogy lánya keze Etelé legyen: Zalánfi és Etelka esküvőjét nem lehet megakadályozni, de lassan minden kiderül. Megjelenik Etele, aki most tudja meg, hogy mi történt.
Zalánfi és Etele párbajt vív, Zalánfi súlyosan megsérül, de utolsó erejével még megsebesíti a lányt. Etele és a Etelka összeházasodik, kiderül, hogy a lány sérülése szerencsére nem olyan súlyos, mint amilyennek látszott.
Zoltán úgy intézkedik, hogy amíg az ifjú házasok Magyarországon vannak, őket illetik Zalánfi szegedi javai.
/?1747 - 1811/
Birtokos nemesi család sarja, négy évig a sárospataki kollégiumban tanult. 1765-ben került két bátyja után Bécsbe, a testőrséghez. 8 évet töltött itt, nyelveket tanult, megismerkedett a felvilágosodás eszméivel, szolgálati úton Itáliában járt, és a 70-es évektől kezdett el írni, művei 1772-től jelentek meg. Mialatt a testőrség tagja volt, ismerkedett meg Mária Terézia komornájával és bizalmasával, Grass Frigyesnével, és a magyar protestánsok vezetőjével, Beleznai Miklóssal. Mária Terézia is figyelemmel kísérte sorsát, s hozzájárult, hogy az Ágis tragédiája neki szóló ajánlással jelenjen meg. 1773-ban lépett ki a testőrségből, és a protestáns ügyek bécsi képviselője lett. A királynő 1777-es nevelésügyi rendelete, a Ratio Educationis miatt, mely az alsó és középfokú oktatást szabályozta, szembekerült saját hittársaival. Bessenyei egyetértett a rendelettel, míg egyháza a függetlenségének csonkítását látta a rendeletben. 1779-ben áttér a katolikus vallásra, bérmálásán Mária Terézia is megjelent egész udvartartásával. 1780-ban udvarosi könyvtárossá nevezte ki az uralkodó, és Az előítéletek nélküli ember című német nyelvű folyóiratot szerkesztette. Mária Terézia halálával helyzete megingott, II. József /1780-1790/ már nem tartott igényt szolgálataira, fizetését megvonták, így visszatért Magyarországra. Előbb Bercelen, majd Feketetótiban gazdálkodott, majd a családi perpatvarok miatt a Bihar megyei Pusztakovácsiba költözött. 1790-ben Bihar megye táblabírája lett, megismerkedett Kazinczy Ferenccel, és 1796-tól újra írni kezdett.
1804-ben megtudta, hogy a cenzúra nem engedélyezi munkáinak megjelentetését, befejezte az írást, de gondoskodott műveinek fennmaradásáról.
Halála előtt kéziratait a Nemzeti Múzeum könyvtárának adta, művei másolatát meg már korábban hajdani iskolájának, a sárospataki kollégiumnak adományozta.
Pályáját költeményekkel kezdte, melyek kora két jellegzetes verstípusának, a bölcselkedő és leíró versnek hagyományait követik. Leíró verseiben nagyon nagy szerepet kap a természet. Írt drámákat, tragédiát, művelődési elképzeléseit röpiratokban dolgozta ki. Munkásságában különösen fontosnak tartotta az anyanyelv kérdését, A Magyarság /1778/ című röpiratában ezt írta: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”. 1781-ben írta Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék c. művét, mely szerint szükséges, hogy a tudomány mindenki számára elérhető és megismerhető legyen, ehhez szükséges az anyanyelv használata, fejlesztése, ezt egy tudós társaság, az Akadémia irányítaná. Ez a műve volt az utolsó, amely még életében megjelent, 1790-ben adta ki Révai József nevének említése nélkül. /A reformkorban, 1825. november 3-án gróf Széchenyi István ajánlotta fel birtokainak egyévi jövedelmét az Akadémia felállítására./
1795-1804 között bontakozott ki második írói korszaka, ekkor írta - többek között - A természet világa című tanító költeményét, és A Tariménes utazása című állambölcseleti regényét.
1811. február 24-én halt meg Pusztakovácsiban a bihari remete, Bessenyei György, a felvilágosult klasszicizmus műfajának magyarországi meghonosítója.
Művei:
1771 Buda tragédiája /1773-ban jelent meg/
1772 Az embernek próbája /Alexander Pope: Easy on Man című művének egyik francia átültetéséből készített szabad fordítása/
1772 Ágis tragédiája
1772 Hunyadi László tragédiája /1817-ben Virág Benedek újra átdolgozta, és újra kiadta/
1777 A filozófus
1778 A magyarság című röpirata
1779 Magyar néző című röpirata
1779 Holmi című esszékötete
1781 Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék
A természet világa
Magyar Országnak törvényes állása
A bihari remete /Filozófiájának összefoglalása/
Az értelemnek keresése /A bihari remete folytatása/
1802-1804 Tariménes utazása
Személyek:
Leónidas, laceriémoni király
Ámfares, nagy görög vezér, Leónidas titkosa
Ágézilaus, főember; királyi tanácsos, csalárd barát s hazája árulója
Ágis, nagy görög herceg, igaz hazafi
Ágiaris, felesége
Ágisztrat, Ágisnak anyja, hercegné
Kleombrotes, Leónidas veje, Ágisnak barátja
Télónis, Kleombrotes felesége,
Leónidas leánya Demókares, főtanácsos
Egynehány palotás vitézek
A játékpiac mutatja Spártában Leónidas királyi kastélyát.
Első játék
Ágézilaus a spártai társadalom romlásáról beszélget Ágis herceggel. Nem tartható fenn tovább a mostani állapot, hiszen a mérhetetlen eladósodás miatt egyik görög a másiknak a foglya. Meg kell tehát szabadulni az adósrabszolgaság szörnyűségétől. Az Olümposziak bizonyára segíteni fognak abban, hogy újból Likurgos törvénye szerint élhessenek a spártaiak. Leónidas király megszokta a hatalmát, az ő célja már csak ennek fenntartása. A befolyásos spártai embereket megveszi magának, ezt tette Ámfaresszel is. Ágézilaus azt tanácsolja, hogy a népet hívják ki Spárta piacára, ott beszéljenek a tömlöcbe vetett adósok szenvedéseiről és azokról az uzsorásokról, akik semmibe veszik a közösség érdekeit. A módszerekben Ágézilaus sem válogat; mint mondja, a „szólókat” és hazug papokat könnyen le lehet fizetni. Nekik biztosan hisz majd a nép, agitáljanak háta gazdagok ellen.
Leónidas maga is érzi, hogy a nép egy része elégedetlen vele. Titkos tanácsosa, Ámfares igyekszik meggyőzni őt, hogy a népet csak Ágis és Kleombrotes lázítja. Nem kell a népet egyébként sem komolyan venni, hiszen az a jó király helyett mindig még jobbat akar, és folyton csak új törvényt kér magának. A hazámat tehát szüksége van Leónidasra, mert „...ha a község nem rab, ő ragadoz”. Ámfares azzal vádolja Ágist és barátait; hogy bár szabad királyságról beszélnek; valójában tirannusságra tőrnek. Leónidas megbízza Ámfarest, hogy vegye meg a tanácsosokat, főképpen Demókarest.
Ágis szerint a hazának már csak Kleombrotes adhat jó törvényeket, őneki kell az új vezérnek lennie. Nem is a királyt kell támadni elsősorban, hanem a környezetében lévő élősködőket.
„Lásd, gazdagainknak egész hazánk rabja,
Spárta majd ezeknek lesz örökös foglya.”
Kleombrotes azt javasolja Ágisnak, hogy, asszonyaik avassák be mindenbe, és kérjék az ő segítségüket is. Igaz, hogy a nők nem vehetnek részt a törvénykezésben, de nekik más eszközeik is vannak.
A következő jelenetben Télónis rémülten beszél a férjének arról, hogy a nép az apja ellen lázad. A tömegben van Ágézilaus és Ágis is, és Kleombrotes nevét is gyakran emlegetik. Ágis azért ment el, hogy rendet csináljon és lecsendesítse a népet. Kleombrotes elmondja feleségének, hogy az asszony apja, a király a gazdagok pártján áll, és a börtönében szenvedő szegények szenvedése a legkevésbé sem zavarja. Arra kéri asszonyát, hogy ő próbáljon meg hatni az apjára.
Télónis lelki támasza Ágiaris, Agis felesége. Tisztában vannak azzal, hogy férjeik pártütők lettek. De ők megesküsznek egymásnak, hogy mindvégig össze fognak tartani. A király lányától és Agiaristól is azt kéri, hogy férjeiket bírják jobb belátásra, hogy mindketten térjenek vissza a király pártjára.
Második játék
Leónidas azon tűnődik, hogy megoldható-e még a helyzet harc nélkül. Főtanácsosa, Demókares ugyanazt javasolja a királynak, amit az ellene lázadók követelnek. Törölje el az adósságokat. Véleménye szerint a népet is meg lehet érteni, hiszen az emberek csak azért lázadnak, mert szegénységben kénytelenek élni. Ha az uralkodó elszánná magát, és meghozná ezt a valóban nem könnyű döntést, minden probléma megoldódna. A nép térdre vetné magát a királya előtt, a pártütőket pedig könnyen felelősségre lehetne vonni. Leónidas igazat ad főtanácsosának, és elrendeli az adósságlevelek elégetését.
Kiderül, hogy Ágézilaus csak azért állt a lázadók pártjára, mert őt is súlyos adósság nyomja. Kleombrotes és Ágis elvei egyáltalán nem fontosak a számára, ők védjék meg magukat, ahogy tudják. Ámfares kétszínűséggel vádolja ót, de Ágézilaus azzal menti magát, hogy a pártütés ellen a trónt védi. Nem veszi észre, hogy szavát Ágiaris és Télónis is kihallgatja.
Demókares azzal vádolja Kleombrotest, hogy mindenképpen bűnt kővetett el, amikor a király ellen szervezkedett. Klembrotes bátran vállalja tettét, hiszen ő még életében soha nem követett el gonoszságot, tehát akár a halált is nyugodtan vállalja, ha az elkerülhetetlen.
Harmadik játék
Leónidas arról beszél, hogy hajdanán Likurgos még az egyenlőségre törekedett. Meg kell hát próbálni, hogy Spártát olyan boldoggá tegyék, amilyen valamikor régen volt. Ünnepélyesen engedélyezi az adósságlevelek elégetését: azt kívánja, hogy e döntéséről mindenki értesüljön, és Spártában végre nyugalom legyen. Kleombrotes ekkor a felvilágosult, népért cselekvő uralkodó fő jellemvonását fogalmazza meg:
„Soha egy királyság annyit nem védelmez,
Mintha nyögésére népének figyelmez.”
Leónidas és Kleombrotes mégis súlyos szócsatát vív egymással. A király szerint nincs nagyobb vétség az uralkodó elleni lázadásnál. Kleombrotes erre büszkén feleli, hogy őt nem lehet olyan könnyen sértegetni.
A király magára marad Agézilaussal. Leónidas figyelmezteti a tanácsost, hogy most már nem bízhat meg benne vakon, hiszen nemrég még Ágis és Kleombrotes barátjának mutatta magát. Ágézilaus úgy tesz, mintha bánná, hogy barátságot színlelt, és e csalás miatt most mindenki megveti őt. Azonban ő mindent a királyért tett, hiszen csak így védhette az uralkodót. Leónidas elhiszi a hamis szavakat, sőt még bocsánatot is kér tanácsosától, amiért nem hitt hűségében. Ágézilaus kihasználja a kedvező alkalmat, és Ágist vádolja. Ágis, bár színleg szelídnek mutatja magát, de ő ismeri igazi énjét, még arra is képes lenne, hogy újra háborúzzon. A háttérben ezalatt megjelenik Ágiaris és Télónis. A játékpiacról észrevétlen hallgatják Ágézilaus és Leónidas beszélgetését.
Leónidas biztosítja Ágézilaust, hagy mindenben rábízza magát. A pártütőket mindenképpen vissza kell téríteni a király pártjára. Leónidas távozik, és most megjelenik a színen Ágiaris és Télónis. A király lánya nyíltan Ágézilaus szemébe mondja, hogy Ágézilaus kétszínű, és joggal tarthat az istenek bosszújától.
Télónis különösen tanácstalan. Kénytelen az apját vádolni, ha a férjéért aggódik. Dühében elővesz egy kést, lelkiismeret-furdalást érez: ha arra kerülne a sor, az ellen támadjon, aki az életet adta neki? Ágiaris megijed ettől a mozdulattól. Próbálja meggyőzni Télónit arról, hogy nem szabad semmi meggondolatlant cselekednie. Télónis isten és a természet törvényére hivatkozik, ha az apja gyilkossá válik, nem tartozik engedelmességgel.
Megjelenik Leónidas. A király iránti engedelmességről beszél. Télóni előkapja a kését és a király felé tesz egy mozdulatot, Ágiaris elrántja a királyt a kés elől. Minden olyan gyorsan zajlik, hogy a király szinte nem is érti mi történt.
Negyedik játék
Agisztrat a fia életéért aggódik. Figyelmezteti Ágist, hogy a király csak addig engedékeny, amíg Spárta népe meg nem nyugszik. Mihelyt újra béke lesz, a király el fogja rendelni a kivégzését. Ágisztrat félti a fia életét, Télónis is aggódik férjéért. Télónis ugyanazt kéri a férjétől, amit Ágisztrat fiától, meneküljenek, mentsék az életüket. Télónis elmondja, hogy Ágiarissal együtt hallották, amint a király halálra ítélte férjeiket.
Nem sokkal ezután Leónidas Kleombrotest és Ágist kérdezi, újból a hívei lesznek-e, miután egész Spárta lecsillapult. Ágis szerint Spárta még mindig szánalomra méltó állapotban van, hiszen a király vitézei között még a viszálykodás, és ez továbbra is a békét fenyegetheti, Ágézilaus kétszínűségéről beszél:
„Én voltam hazámért, király, ellenséged,
De azért nem féltheted már tőlem életed.
Ágézilausra vígyazhatol inkább,
Ki árul, s Spártába lappang feljebb-alább.”
Éppen az ilyen jellemtelen alakok jelenthetnek veszélyt a társadalom békéjére. Ágézilaus elégtételt követel. Leónidas békére inti őket, amire Agis meghajol a király iránti tisztelete jeléül. Ámfares szörnyű hírrel ront be a királyhoz. A nép újból fellázadt. A király még bízik abban, hogy ezt a lázadást is meg lehet oldani szóbeli egyezkedéssel.
Ötödik játék
Ámfares jelenti a királynak, hogy a hatalma újból helyreállt. Ágézilaus ismét figyelmezteti Leónidast, hogy Ágis és Kleombrotes felett ítélnie kell, és ebben Demókares is egyetért vele. Megérkezik Kleombrotes, és megköszöni a király kegyelmét. Most már nyugodt, hisz a kívánt törvény életbe lépett, és ók tisztelik a királyt jóságáért. Leónidas igyekszik még jobban kihasználni megerősödött helyzetét. Úgy gondolja, hogy a két pártütő vétkezett, és csak akkor nyerhetik el bocsánatát és kegyelmét, ha belátják bűnösségüket. Ágis büszkén felel a királynak:
„Király, ne kényszeríts vétkeinket vallani,
Nehéz az igaznak ily törvényt hallani.”
Kleombrotes egyetért Ágissal. Most már egyetlen feltétele van életben maradásuknak. Ha beismerik bűnösségüket életben maradhatnak, és szabadok lehetnek. Ágis és Kleombrotes számára azonban ez teljesíthetetlen feltétel. Ha ugyanis bűnösnek vallanák magukat, azzal azt ismernék el, hogy ok nélkül sértették a királyt, márpedig az ilyen ember nem érdemli meg, hogy spártai legyen. A király elleni oktalan lázadást tehát ők is a legnagyobb vétségnek tartják. A szembeszegülést csakis az egész társadalom érdeke indokolhatja.
Kleombrotes átadja a fegyverét Ámfaresnek. Ágist Demókaresre bízták. Ágis most sem hajlandó elismerni bűnösségét, inkább átadja neki a fegyverét. Demókares a fegyverrel végez Ágissal. Ágist együtt siratja felésége és az anyja.
1769-ben született Losoncon egy református lelkész fiaként. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Pesten folytatta, és 1788-tót Bécsben tanult jogot. 1788-ban letette a vizsgáit és visszaköltözött Pestre, a Zur Barmhercigkeit nevű szabadkőműves páholy tagja volt, és ezzel kapcsolatos német nyelvű önéletrajza is fennmaradt. Műveltsége és egyénisége révén szívesen látott vendége volt a legelőkelőbb szalonoknak is, Toldy Ferenc a kortársi emlékezetet idézve Pest Alkibiadészének nevezte. Gyakori vendége volt a protestáns főúri házaknak, Ráday Pál mellett részt vett az első magyar színtársulat szervezésében, és szabályzatának kidolgozásában.
1794-ben indította el az Uránia című folyóiratot, amely ugyan csak 3 számot ért meg, mégis a magyar irodalom egyik fontos kezdeményévé vált. A folyóirat elsősorban nőkhöz szól, a női olvasókat szerette volna megnyerni magának. Folyóiratában jelentette meg művét, A Fanni hagyományit.
A módi, Az új házas levelei, és a Fejveszteség című történelmi témájú, befejezetlen kísérletei, sokoldalú tehetségét mutatják. Nagyon fiatalon, 26 évesen hunyt el. Neve már-már feledésbe merült, Toldy Ferenc fedezte fel újra az irodalom számára.
Művei:
A nemzet csinosodása /1794/
Fanni hagyományai /könyv alakban, 1843/
A kerettörténetből tudjuk meg az előzményeket. A Fanni hagyományai nem más, mint egy ifjú hajadonnak, Fanninak a naplója. Egy ismeretlen férfi küldi el a naplót, és a barátnőjének írt leveleit az Uránia szerkesztőségébe. A kísérő levél ajánlásából megismerhetjük az ifjú lány szomorú történetét, és életének utolsó óráit. A leány édesanyja korán meghalt, Fanni apja új asszonyt hozott a házhoz, aki nem törődött a leánnyal. Apja ridegen és keményen bánt vele, mostohájától sem számíthatott semmi jóra, mindössze arra volt jó, hogy mostohatestvéreit kiszolgálja. A szerény, kedves, csendes lány beteg lett, szenvedéseit némán tűrte. Apja rájött, hogy mekkorát vétett leánya ellen, és azzal próbálja jóvátenni bűneit, hogy lelkiismeretesen ápolja betegágyán.
Fanni, mivel nem akarja édesapját megbántani, nem árulja el, hogy rideg viselkedésével mennyi bánatot okozott neki. Ezután a bevezetés után olvashatjuk a „napi jegyzéseket és leveleket”. Fanni, otthonról a veteményeskert lugasába szokott elvonulni, ha békességre és nyugalomra vágyik. Fanni életében az örömteli változást az jelenti, amikor megismerkedik a falu zsellérkunyhójába költöző asszonnyal, és két kedves gyerekével. Az asszonytól megtudja, hogy nemesi származású, hajdan jobb napokat látott. Fiatalon egy báró felesége lett, a férfi királyi hivatali fizetéséből azonban nem tudta biztosítani családjának a megfelelő életet. A báró fiatalon meghalt, így az asszony egyedül maradt, és mindenét el kellett adnia, hogy hitelezőit ki tudja elégíteni. Ezért jött falura, hogy ismerős ne legyen tanúja szegénységnek.
Fanni összebarátkozik a szomorú sorsú asszonnyal, L.nével. Amiben tud, próbál a családnak segíteni, ruhát varr a gyermekeknek, apja és családja azonban nem nézik jó szemmel, hogy nem a rangjához illő emberek társaságát keresi.
Fanni találkozik gyermekkori barátaival is, de rá kell döbbennie, hogy bár jómódban élnek, de szívükben nincs szeretet, csak a külsőségek érdeklik őket.
Fanni egyre jobban vágyik szeretetre, megértésre, kedvességre. Barátnője beszél neki először a szerelemről, biztatja, hogy keresse a társaságot, ne ítélje magát magányosságra.
Fanni családjával együtt hivatalos a szomszéd nemesi kúriába. Bár Fanninak egész nap a testvéreinek kell segíteni, magára alig jut ideje, szépsége még egyszerű ruhájában is kitűnik a sok agyoncicomázott kisasszony között. Fanni itt ismerkedik meg T-ai Józseffel, és egymásba szeretnek. Az ifjú hamarosan gyakori vendég lesz Fanniék házában. Fanni néhány boldog hetet él át, Teréz, a szomszéd nemesúr lánya újra meghívja a társaságot, és hosszas könyörgésre Fanni is velük tarthat. Itt újra viszontláthatja szerelmét. A fiatalok boldogsága azonban nem tarthat sokáig, pletykálni kezdenek róluk. Fanni apja azonnal haza akarja vinni a lányát. Számon kéri Fannitól, hogy süllyedhetett odáig, hogy egy ingyenélővel adja össze magát, hiszen neki csak a föld, a vagyon számít, az érzelmekkel nem törődik. Teréznek nagy nehezen sikerül elérnie, hogy még egy hetet velük tölthessen Fanni, a boldogságnak azonban már vége. Közben megérkezik gróf É.- né, aki összebarátkozik Fannival. A lány mesél neki szomorú sorsú barátnőjéről és kiderül, hogy a két asszony ismeri egymást, és azonnal kocsit küld a bárónéért és gyermekeiért. Így bár az asszony sorsa jobbra fordul, de Fanni elveszti egyetlen barátnőjét, újra magányos lesz.
Eljön az utazás napja, Fanninak el kell válnia az ifjútól. A lány elájul, miközben minden mozdulatát árgus szemekkel figyelik, és rosszallásukat fejezik ki, hogy ennyire kimutatja érzelmeit. Otthon egyre rosszabb lesz a sorsa, megértést senkitől sem várhat, érzéseit, szenvedésit kigúnyolják, a szerelem betegének csúfolják.
A családja unszolására még részt vesz egy társasági összejövetelen, ahol szörnyű megaláztatás éri. Mikor beszélgetni kezd két fiatal leánnyal, az anyjuk a lányokat azonnal elparancsolja Fanni mellől. Így kell Fanninak rádöbbennie, hogy hírbe hozták az ifjúval. El kell viselnie még mostohaanyja kegyetlen szemrehányásait is. Úgy érzi, minden elveszett, számára már semmi remény nincs, egyetlen sétája a temetőbe vezet. Fanni egyre betegebb lesz, majd csendesen meghal. Írásait, leveleit lepecsételve szerelmének hagyja hátra, akiért oly sok szenvedést kellett kiállnia, és akivel a boldogságot csak a másvilágon találhatja meg.