DŰNE - 6.
Frank Herbert
DŰNE KÁPTALANHÁZ

(Tartalom)

 

 

Azoknak, akik meg akarják ismételni a múltat, a kezükben kell tartaniuk a történelemtanítást.
– Bene Gesserit Kóda

Mikor a ghola-csecsemő kikerült az első Bene Gesserit axolotl-tartályból, Darwi Odrade Főtisztelendő Anya csendes ünnepséget rendezett magánebédlőjében, a Központi tetején. Még alig hajnalodott, és a Tanács két másik tagja – Tamalane és Bellonda – türelmetlennek tűnt, pedig Odrade a saját szakácsával hozatta nekik a reggelit.
– Nem minden nőnek adatik meg, hogy jelen legyen a saját apja születésénél – vágott vissza Odrade, amikor a másik kettő a szemére vetette, hogy túl sok időt szentel ennek a hiábavaló ostobaságnak.
Csak az agg Tamalane tűnt ravaszkásan derűsnek.
Bellonda húsos arca kifejezéstelen maradt, ami nála gyakran egyenértékű volt a homlokráncolással.
Lehetséges lenne, tűnődött Odrade, hogy Bell még mindig neheztel a Főtisztelendő Anyát körülvevő viszonylagos gazdagság miatt? Odrade lakosztálya világosan tükrözte pozícióját, de ez a megkülönböztetettség inkább volt kötelességei mutatója, mint azé, hogy ő a többi Nővér fölött áll. A kis ebédlő lehetővé tette számára, hogy étkezés közben is tanácskozhasson segítőivel.
Bellonda hol erre, hol arra nézett; szemmel láthatóan mehetnékje volt. Rengeteg sikertelen erőfeszítés történt már arra, hogy áttörjék Bellonda hidegen távolságtartó páncélját.
– Nagyon furcsa érzés volt a karomban tartani azt a csecsemőt, és arra gondolni: Ez az apám – mondta Odrade.
– Először hallottalak – Bellonda a gyomrából beszélt, majdhogynem bariton dübörgéssel, mintha minden egyes szava enyhe emésztési zavart okozna.
Pedig értette Odrade fanyar tréfáját. Az öreg Miles Teg Bashar valóban a Főtisztelendő Anya apja volt. És Odrade saját maga szedegette – kapargatta – össze a sejteket ennek az új gholának a létrehozásához egy hosszútávú „lehetőségi terv” részeként, melynek révén le akarták másolni a tleilaxi tartályokat. Bellonda azonban inkább kiátkoztatta volna magát a Bene Gesseritből, minthogy szó nélkül hagyja Odrade megjegyzését.
– Könnyelműségnek tartom ezt ilyen időkben – mondta Bellonda. – Azok az őrült nőszemélyek itt lihegnek a nyomunkban, hogy elpusztítsanak bennünket, te pedig ünnepelni akarsz!
Odradénak némi erőfeszítésébe került, hogy megőrizze szelíd hangját. – Ha a Tisztelet Matrónái ránk találnak még azelőtt, hogy felkészültünk volna, az talán inkább amiatt lenne, hogy nem tudtuk megőrizni a morálunkat.
Bellonda néma pillantása egyenesen Odrade szemébe fúródott, csüggesztő váddal: Azok a rettenetes nők már tizenhat bolygónkat megsemmisítették!
Odrade tudta, hogy nem helyes azokra a bolygókra a Bene Gesserit tulajdonaként gondolni. A bolygókormányoknak az ínséges Idők és a Szétszóródás után kialakult laza konföderációja erősen függött a Nővérektől bizonyos létfontosságú szolgálatok és a megbízható kommunikáció tekintetében, de néhány régi frakció fennmaradt – a KHAFT, az Űrliga, a Tleilax, a Megosztott Isten papságának maradványai, sőt, egyes Halszólítófüggelékek és szakadár csoportok is. A Megosztott Isten az emberiségnek egy megosztott birodalmat hagyott örökül, melynek minden része hirtelen a Szétszóródásból érkező vad Matrónákkal találta szembe magát. A régi formáját nagyrészt megőrző Bene Gesserit volt a természetes első számú célpont.
Bellonda gondolatai sosem kalandoztak messzire a Tisztelet Matrónáinak fenyegetésétől. Odrade felismerte ezt a gyengeségét. Odradénak időnként megfordult a fejében, hogy eltávolítja Bellondát, de újabban a Bene Gesserit is frakciókra bomlott, és tagadhatatlan volt, hogy Bell kitűnő szervező. Az archívum az ő vezetése alatt sosem látott hatékonyságot ért el.
Mint oly sokszor, Bellondának most is sikerült konkrét dolgok kimondása nélkül ráterelni a Főtisztelendő Anya figyelmét azokra a vadászokra, akik elszánt kitartással kajtattak a nyomukban. Ez a gondolat elrontotta azt a csendes sikerhangulatot, amit Odrade ezen a reggelen elérni remélt.
Kényszerítette magát, hogy az új gholára gondoljon. Teg! Ha vissza lehet hozni az eredeti emlékeit, akkor a Nővérek visszakapják a legjobb Bashart, aki valaha is szolgálta őket. Egy mentát Bashart! Egy hadigéniuszt, akinek képességei már a mítoszok fellegébe emelkedtek a Régi Birodalomban.
De mit tehet Teg is a Szétszóródásból visszatért nőkkel szemben?
Bármiféle istenre, aki él, a Tisztelet Matrónái nem találhatnak ránk! Most még nem!
Teg túlságosan sok ismeretlent és lehetőséget képviselt. Rejtélyes köd övezte a halála, a Dűne pusztulása előtti időszakot. Csinált valamit a Gammun, amivel haragra gerjesztette a Tisztelet Matrónáit. Öngyilkos kiállása a Dűnén nem lett volna elég ahhoz, hogy ilyen vad reakciót váltson ki. Persze voltak pletykák, információmorzsák a Gammuról, még a Dűne-katasztrófa előttről. Olyan gyorsan mozgott, hogy emberi szem nem is tudta követni! Valóban így lett volna? Az Atreides-gének vad képességeinek egy újabb megnyilvánulása? Mutáció? Vagy csak a Teg-mítosz újabb meséje? A Nővéreknek minél hamarabb tisztázniuk kell ezt.
Egy jelölt három adag reggelit hozott be, amit a nővérek olyan sietve kebeleztek be, mintha haladéktalanul túl akarnának esni ezen a kis intermezzón: minden elvesztegetett perc veszedelmes.
Miután a másik kettő elment, Odrade ottmaradt Bellonda kimondatlan félelmeinek utósokkjával.
És az én félelmeimmel.
Felállt és odalépett a széles ablakhoz, ami a Központi körülötti gyümölcsös- és rét-gyűrűkre tekintett. Késő tavasz van, a gyümölcsök már formálódnak. Újjászületés. Ma egy új Teg született! A gondolatot nem kísérte ujjongó érzés. Odrade általában felfrissült a kilátástól, de ma reggel nem.
Mik az igazi erősségeim? Mik a tényeim?
A Főtisztelendő Anya rendelkezésére félelmetes források álltak: azoknak a teljes hűsége, akik szolgálták, egy fegyveres hadsereg Teg-tanítvány Bashar vezetése alatt (aki most éppen messze járt a csapatok javával, hogy őrizze az iskolabolygót, a Lampadast); kézművesek és technikusok; az egész Régi Birodalomban jelenlévő kémek és ügynökök; számtalan munkás, akik úgy tekintettek a Nővérekre, mint megmentőikre a Tisztelet Matrónái ellen; és persze az összes Tisztelendő Anya az élet hajnaláig visszanyúló Más Emlékekkel.
Odradéban nem a hamis büszkeség munkált, amikor úgy vélte, hogy képviseli mindazt, ami egy Tisztelendő Anyában a legerősebb. Ha saját személyes emlékei nem adták meg neki a szükséges információt, ott volt a többi emlékezet. És peresze voltak gépileg tárolt adatok is, bár Odrade elismerte magának, hogy eredendően idegenkedik ezektől.
Odrade nagy kísértést érzett, hogy leásson ezekbe a más életekbe, melyeket másodlagos emlékezetként hordozott – a tudatnak ezekbe a földalatti rétegeibe. Meglehet, hogy brilliáns megoldást lelne kényes helyzetükre a Mások tapasztalataiból. De ez veszélyes! Órákra elveszíted önmagad, elkápráztat az emberi változatosság sokszínűsége. Jobb meghagyni a Más Emlékeket a maguk egyensúlyában ott bent, készen a parancsra vagy a kényszerű beavatkozásra. A tudatosság volt Odrade tengelye, önazonosságának fogódzója.
Duncan Idaho régi mentát-metaforája segített.
Öntudat: olyan tükrök előtt állni, melyek áthaladnak az univerzumon, és útközben új képeket gyűjtenek magukba – állandóan visszahatnak. A végtelen végesnek látszik, a tudat analógiája hordozza a végtelenség érzékelt darabjait.
Még sosem hallott olyan szavakat, amelyek ennél közelebb jutottak volna szavak nélküli tudatához. „Specializált összetettség”, Idaho így hívta. „Gyűjtjük, rendezzük és tükrözzük rend-rendszereinket.”
A Bene Gesserit valóban úgy vélte, hogy az ember olyan életforma, melyet a rend létrehozására terveztek.
De hogyan segít ez nekünk ezek ellen a rendellenes nők ellen, aki vadásznak ránk? Ők milyen ágát jelentik az evolúciónak? Az evolúció nem csak Isten egy másik neve?
A Nővérek biztosan húznák a szájukat ilyen „haszontalan spekulációk” hallatán.
Mégis, talán lehetnek válaszok a Más Emlékekben.
Ó, micsoda csábítás!
Rettenetesen szerette volna ostromlott önmagát elmúlt személyiségekbe vetíteni, csak hogy érezze, milyen lehetett akkor élni. Beleborzongott a kísértés közvetlen veszélyeibe. Érezte, hogy a Más Emlékek ott tolonganak a tudata peremén. „Ilyen volt!” „Nem! Inkább ilyen!” Milyen mohók. Választani kell, óvatosan mozgásba hozni a múltat. Hát nem éppen ez a tudat célja, a lét legigazibb lényege?
Válassz a múltból, és vesd össze a jelennel: Ismerd meg a következményeket.
Ez volt a Bene Gesserit történelemfelfogása, életüket az ős Santayana szavai hatották át: „Azok, akik nem tudnak visszaemlékezni a múltra, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt.”
A Központi épületei, minden Bene Gesserit-építmények legerősebbjei is ezt a felfogást tükrözték, bármerre pillantott Odrade. Az uralkodó koncepció a hasznos forma volt. A Bene Gesserit központon kevés dolgot hagytak nem-funkcionálisnak, nem sok mindent tartottak meg nosztalgiából. A Nővéreknek nem volt szükségük régészekre. A Tisztelendő Anyák maguk voltak a testet öltött történelem.
Az ablakból eléje táruló látvány lassan (a szokásosnál sokkal lassabban) mégis megtette nyugtató hatását. Amit Odrade szemei közvetítettek, az csak a Bene Gesserit rendje volt.
A Tisztelet Matrónái azonban bármelyik pillanatban véget vethettek ennek a rendnek. A Nővérek helyzete sokkal rosszabb volt most, mint a Zsarnok alatt. Odrade számos visszataszító döntésre kényszerült. A szobája sokat veszített kellemességéből amiatt, ami benne történt.
Írjuk le a pálmai Bene Gesserit erősséget?
Ez a javaslat szerepelt Bellonda reggeli jelentésében, ami az íróasztalon várta Odradét. Odrade ráírta: „Igen.”
Írjuk le, mert küszöbön áll a Tisztelet Matrónáinak támadása, és sem megvédeni, sem evakuálni nem tudjuk az ottaniakat.
Ezeregyszáz Tisztelendő Anya és talán csak maga a Sors tudta, hány jelölt, ministráns és más ember hal meg, vagy szenved még annál is rosszabbat emiatt az egy szó miatt. Nem is beszélve a Bene Gesserit árnyékában létező „átlagos életekről”.
Az ilyen döntések feszültsége újfajta fáradtságot keltett Odradéban. A lélek fáradtsága ez? Létezik olyan, hogy lélek? Odrade olyan mélységes kimerültséget érzett, ahová a tudat már nem hatolhatott el. Fáradt volt, végtelenül fáradt.
Még Bellondán is látszott a feszültség, pedig Bell lubickolt az erőszakban. Egyedül Tamalane tűnt úgy, mintha felül állna mindezen, de Odradét ez nem tévesztette meg. Tam belépett annak a felsőbbszintű megfigyelésnek a korába, ami minden Tisztelendő Anyára várt, ha megérte. Ekkor már semmi sem számított a megfigyeléseken és ítéleteken kívül. Ezek azonban zömmel sosem fogalmazódtak meg kimondott szavakban, legfeljebb futó arckifejezésekben vagy a ráncos vonásokban. Tamalane mostanában keveset beszélt, és megjegyzései már-már a fösvénységig szűkszavúak voltak:
– Vegyetek több nem-hajót.
– Beszéljétek meg Sheeanával.
– Nézzétek át az Idaho-feljegyzéseket.
– Kérdezzétek meg Murbellát.
Néha pedig egyenesen csak felmordult, mintha a szavak elárulnák.
A vadászok pedig ott kajtattak kint, keresték akár csak a legapróbb információt a Káptalanház hollétére vonatkozóan.
Odrade a legbelsőbb gondolataiban úgy látta a Tisztelet Matrónáinak nem-hajóit, mint a csillagok közü végtelen űrben cirkáló kalózbárkákat. Nem volt rajtuk fekete halálfejes lobogó, mégis viselték a jelet. Nem volt bennük semmi különösebben romantikus. Gyilkolj és pusztíts! Harácsolj vagyont mások vérén! Szívd ki az energiájukat, és építs gyilkos nem-hajókat vérrel simára kent utadra!
Nem látják, hogy bele fognak fulladni a vörös kenőanyagba, ha így folytatják.
Őrjöngő nép élhet ott kint a Szétszóródásban, ahonnan a Tisztelet Matrónái származnak, olyan nép, aminek egyetlen megrögzött gondolata van: Kapjátok el őket!
Veszedelmes univerzum ez, ahol az ilyen gondolatokat hagyják szabadon röpködni. A jó civilizációk gondoskodnak róla, hogy az ilyen eszmék ne kaphassanak erőre, de még csak meg se születhessenek. De ha mégis felbukkannak, véletlenül, vagy baleset folytán, akkor gyorsan el kell őket teremi, mielőtt tömeges formát öltenek.
Odrade meg volt döbbenve, hogy a Tisztelet Matrónái ezt nem látják, vagy ha látják is, nem törődnek vele.
– Felfuvalkodott hisztérikák – mondta róluk Tamalane.
– Ez inkább xenofóbia – ellenkezett Bellonda, aki mindig mindent kijavított, mintha az Archívum feletti irányítás közelebb vitte volna őt a valósághoz.
Mindkettőnek igaza volt, gondolta Odrade. A Tisztelet Matrónái hisztérikusan viselkednek. Minden kívülálló ellenség. Úgy tűnt, hogy csak egy embercsoportban bíznak: azokban a férfiakban, akiket szexuális rabszolgaságba vetettek, de bennük sem teljesen. Murbella (az egyetlen foglyul ejtett Tisztelet Matrónája) szerint őket is állandóan próbára tették, hogy lássák, elég erős-e a szorítás.
„Néha puszta szeszélyből ölünk meg valakit, csak hogy példát statuáljunk a többieknek.” Ezek voltak Murbella szavai, és azonnal fel is vetették a kérdést: Belőlünk is példát csinálnak? „Nézzétek! Így jár az, aki szembe mer szállni velünk!”
Murbella még azt is mondta: „Felpiszkáltátok őket. És ha ők egyszer elindulnak, nem állnak meg addig, amíg el nem pusztítanak benneteket.”
Kapjátok el a kívülállókat!
Egysíkú, közvetlen parancs. És ha jól játsszuk ki, gyengeség, gondolta Odrade.
A nevetségességig eltúlzott idegengyűlölet?
Nagyon is lehetséges.
Odrade öklével az asztalra csapott, tudván tudva, hogy ezt látják és jegyzik azok a Nővérek, akik állandóan figyelik a Főtisztelendő Anya viselkedését. Aztán fennhangon szózatot is intézett a mindenhol jelen lévő komszemek és a mögöttük rejtőző figyelő Nővérek felé.
– Nem fogunk ölbe tett kézzel ülni védekező elzártságban! Épp úgy elnehezültünk, mint Bellonda (bosszankodjon csak ezen!), mert azt hittük, hogy sérthetetlen társadalmat és időtálló szerkezeteket hoztunk létre.
Odrade körbetekintett a jól ismert szobában.
– Ez a hely egyike a gyengeségeinknek!
Leült az asztalához, és (minden más előtt) az építészeten, a településtervezésen kezdett gondolkodni. Nos, egy Tisztelendő Anyának joga van ehhez!
A Nővérek települései ritkán fejlődtek véletlenszerűen. Még ha már meglévő épületeket vettek is át (mint a régi Harkonnen-erődöt a Gammun), átépítették őket. Pneumocsövekre volt szükség kisebb csomagok és üzenetek továbbításához. Fényvonalakra és keménysugárzás-kibocsátókra kódolt szövegek küldésére. Mesterek voltak a kommunikáció-védelemben. A jelölt- és Tisztelendő Anya-futárok (akik kötelezték magukat arra, hogy inkább megölik magukat, mintsem elárulják feljebbvalóikat) hozták-vitték a fontosabb üzeneteket.
Odrade maga elé tudta képzelni az egészet az ablakon túl, a bolygón túl – a hálóját, ezt a remekül megszervezett és ellátott rendszert, melyben minden Bene Gesserit a többiek meghosszabbítása. Ahol a Nővérek fennmaradásáról volt szó, ott volt a hűség sérthetetlen magja. Persze voltak eltévelyedők, nem egyszer látványos eltévelyedők is (mint Jessica, a Zsarnok nagyanyja), de ők sem tévedtek messzire. A legtöbb szakadárság csak ideiglenesnek bizonyult.
És mindez egy Bene Gesserit mintázat volt. Egy gyengeség.
Odrade magában elismerte, hogy mélyen egyetért Bellonda félelmeivel. De legyek átkozott, ha hagyom, hogy ezek a dolgok elnyomják az élet minden örömét! Ezzel épp annak adnák meg magukat, amit a tomboló Tisztelet Matronái akarnak.
– Üldözőink az erőinket akarják – mondta Odrade a mennyezeti komszemekbe nézve. Mint az őskori vademberek, akik megették az ellenség szívét. Nos... jól van, adunk nekik valamit, amit megehetnek! És mire rájönnek, hogy nem tudják megemészteni, már késő lesz!
A jelöltek és tanoncok számára összeállított előzetes tanításoktól eltekintve a Nővérek nem sokat adtak az intő mondásokra, Odradénak mégis megvolt a maga jelmondata: „Valakinek el kell végeznie a szántást.”
Elmosolyodott magában, és felfrissültén hajolt a munkája fölé. Ez a szoba, a Nővérek testülete az ő kertje, ahol gyomlálni és vetni kell. És trágyázni. Nem szabad megfeledkezni a trágyázásról.

- - -

Amikor elkezdtem vezetni az emberiséget Arany Ösvényemen, olyan leckét ígértem, amire a csontjuk velejéig emlékezni fognak. Ismerek egy olyan alapvető mintázatot, amit az emberek tagadnak ugyan a szavaikkal, ám tetteikkel igazolnak. Azt mondják, hogy biztonságot és nyugalmas körülményeket keresnek; ezt nevezik ők békének. De már ahogy megszólalnak, elvetik a zűrzavar és erőszak magvait.
– II. Leto, az Istencsászár

Tehát Pókkirálynőnek hív!
A Hatalmas Tisztelet Matrónája hátradőlt emelvényre állított hatalmas székében. Aszott mellkasát néma nevetés rázta. Tudja, mi fog történni, ha a hálómba kaparintom! Mindent kiszívok belőle, így lesz!
A kistermetű, jelentéktelen arcú nő izmai idegesen rángatóztak. Lenézett a fogadóterem felülről megvilágított sárga padlólapjaira. Egy Bene Gesserit Tisztelendő Anya hevert ott shigadrót-kötelékben. A fogoly nem vergődött. A shigadrót remek volt erre a célra. Levágná a kezét, az már biztos!
A terem maga nem csak a méretei miatt volt méltó egy Hatalmas Tisztelet Matrónájához, hanem ezért is, mert másoktól vették el. A háromszáz méter oldalhosszúságú, négyzet alakú csarnok a Liga Navigátorok gyűléseinek adott helyet itt az Elágazáson, minden Navigátornak a maga hatalmas tartályában. A sárga padlón heverő fogoly csak apró pötty volt a roppant térben.
Ez a hitvány túl nagy örömét lelte abban, hogy elmondhatta, minek hív engem az ő úgynevezett Főtisztelendője!
Ettől ez még egy szép reggel marad, gondolta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. Attól eltekintve, hogy semmiféle kínzás vagy mentális szonda nem hat ezekre a boszorkányokra. Hogyan is lehetne kínozni azt, aki bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy meghal? És meg is teszi! Azonkívül a fájdalom elfojtására is vannak módszereik. Nagyon fortélyosak ezek a primitívek.
Meg shere-rel is tele van! Az a test, amit beoltanak ezzel az átkozott szerrel, a szondák hatáskörén túlig romlik le, mielőtt még megfelelően meg lehetne vizsgálni.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája intett az egyik segédjének. A segéd megbökte a lábával a fekvő Tisztelendő Anyát, és egy újabb jelre kissé meglazította a shigadrót kötelékeket, hogy a fogoly egy nagyon kicsit mozoghasson.
– Mi a neved, gyermekem? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája. A hangja reszelős volt kortól és a hamis jóindulattól.
– Sabandának hívnak – Tiszta, fiatal hang, még nem torzította el a szondázások kínja.
– Szeretnéd látni, ahogyan elfogunk egy gyenge hímet, és a rabszolgánkká tesszük? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
Sabanda tudta, mi erre a megfelelő válasz. Előre figyelmeztették őket. – Inkább meghalok – Nyugodtan mondta ezt, és feltekintett az ősöreg arcra, melynek színe a napon felejtett száraz gyökérre emlékeztetett. Azok a különös narancsszín foltok a banya szemében. A düh jele, így mondták a Proktorok.
Laza vörös-arany köpönyeg fekete sárkányfigurákkal, alatta piros, testresimuló dressz: a ruhadarabok csak kiemelték a test ösztövér aszottságát.
A Hatalmas Tisztelet Matrónájának arckifejezése még akkor sem változott meg, amikor átfutott rajta egy gondolat a boszorkányokkal kapcsolatban: Legyenek átkozottak! – Mi volt a feladatod azon a koszos kis bolygón, ahol elkaptunk?
– A fiatalokat tanítottam.
– Attól tartok, a fiataljaid közül egyet sem hagytunk életben – Most meg miért mosolyog? Hogy bosszantson engem! Csakis azért!
– Arra tanítottad a fiatalokat, hogy a boszorkányt, Sheeanát imádják? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Miért tanítanám őket arra, hogy egy Nővért imádjanak? Sheeana nem örülne neki.
– Nem örülne... Azt akarod mondani, hogy visszatért az életbe, és te ismered őt?
– Vajon csak az élőket ismerhetjük?
Milyen tiszta és félelemmentes ennek a fiatal boszorkánynak a hangja. Figyelemre méltó önkontrolljuk van, de még ez sem mentheti meg őket. Mindazonáltal különös, milyen szívósan tartja magát ez a Sheeana-kultusz, Persze már régen ki kellett volna irtani gyökerestül, úgy, ahogyan magukat a boszorkányokat is el kell pusztítani.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája feltartotta jobbkeze kisujját. Egy készenlétben álló segéd lépett a fogolyhoz injekciós fecskendővel a kezében. Ez az új szer talán megoldja a boszorkány nyelvét, talán nem. Nem számít.
Sabanda arca eltorzult, amikor a tű a nyakába szúrt. Másodperceken belül halott volt. A szolgák kivitték a holttestet. Majd megetetik a befogott futarokkal. Nem mintha a futaroknak sok hasznát lehetett volna venni. Nem szaporodtak fogságban, és nem voltak hajlandóak engedelmeskedni a legegyszerűbb parancsnak sem. Csak rosszindulatúan vártak.
A futarok mégis jók voltak valamire. A fogság megmutatta, hogy ők is sebezhetők. Épp úgy, ahogy ezek a primitív boszorkányok. Meg fogjuk találni a boszorkányok búvóhelyét. Csak idő kérdése.

- - -

Az, aki fogja a banálist, a mindennapit, és új megvilágításba helyezi, rettegést kelthet. Mi nem akarjuk, hogy eszméinken változtassanak. Fenyegetésnek érezzük az ilyen követeléseket. „Már tudom a fontos dolgokat!”, mondjuk. Aztán jön a Változtató, és félredobja régi ideáinkat.
– A Zenszufi Mester

Miles Teg szeretett a Központi körüli gyümölcsösökben játszani. Odrade először ide hozta ki, amikor még alig totyogott. Ez volt az egyik legkorábbi emléke: alig múlt két éves, és már tudatában volt ghola-mivoltának, bár nem értette a szó teljes jelentését.
– Te különleges gyerek vagy – mondta Odrade. – Egy nagyon öreg emberből vett sejtekből csináltunk.
Bár koraérett gyerek volt, és Odrade szavaiban volt valami halványan zavarbaejtő, Teget akkor jobban érdekelte az, hogy a fák alatti magas nyári fűben futkározzon.
Később azt az első kerti napot továbbiak követték, és az Odradéról meg a többi tanítóról szerzett tapasztalatai is bővültek. Meglehetősen korán felismerte, hogy Odrade épp annyira élvezi ezeket a kiruccanásokat, mint ő maga.
Élete negyedik évének egyik délutánján Odrade azt mondta neki: – A tavasz a kedvenc évszakom.
– Az enyém is.
Mikor hét éves lett, és már kezdett mutatkozni benne az a holografikus memóriával párosuló éleselméjűség, ami miatt a Nővérek olyan óriási felelősséget mertek helyezni az előző inkarnációja vállára, Teg hirtelen úgy kezdte látni a gyümölcsöst, mint olyan helyet, ami valahol mélyen benne megérint valamit.
Ekkor döbbent rá először arra, hogy olyan emlékek is rejtőznek benne, amiket nem tud felidézni. Mélyen felkavarva fordult Odradéhoz, akinek körvonalai élesen rajzolódtak ki a délutáni napfényben: – Vannak olyan dolgok, amikre nem emlékszem!
– Egy napon majd emlékezni fogsz.
Teg nem láthatta Odrade arcát az erős ellenfényben, a szavak pedig árnyékból jöttek, ami épp úgy megvolt benne is, mint Odradéban.
Ebben az évben kezdte tanulni Miles Teg Bashar életét, akinek a sejtjeiből az ő élete kezdődött. Odrade elmagyarázott neki erről bizonyos dolgokat. – Vettem egy kis kaparékot a nyakáról – bőrsejteket, és ezekben megvolt minden, amire szükségünk volt ahhoz, hogy téged létrehozzunk.
Abban az évben volt valami hevesség a kertben: a gyümölcsök nagyobbak, nehezebbek voltak, a méhek szinte megvadultak.
– Ez azért van, mert a sivatag növekedik itt lenn délen – mondta Odrade. Fogta Teg kezét, miközben az almafák alatt sétáltak a harmatfriss reggelben.
Teg dél felé bámult a fák közt: egy pillanatra szinte megbabonázta a levelekkel szabdalt napfény. Már tanulmányozta a sivatagot, és úgy érezte, hogy át tudja látni a dolog itteni súlyát.
– A fák érzik a végzetük közeledtét – mondta Odrade. – Az élet intenzívebben tenyészik, ha fenyegetik.
– Nagyon száraz a levegő – vélte Teg. – Ez biztosan a sivatag miatt van.
– Észrevetted, hogy némelyik levél megbarnult és felpöndörödött a szélein? Idén nagyon erősen kellett öntöznünk.
Tegnek tetszett, hogy Odrade a legritkább esetben kezeli le őt. Általában úgy viselkedett vele, mint ember az emberrel. Teg látta a felkunkorodó barna levélszéleket. Ez a sivatag műve.
A kert mélyén egy ideig csendben hallgatták a madarak és rovarok énekét. A közeli lóhere-mezőn dolgozó méhek körüldongták, de Teg meg volt jelölve feromonnal, mint mindenki más, aki szabadon járt-kelt a Káptalanházon. A méhek elzümmögtek mellette, megérezték az azonosító szagot, aztán folytatták dolgukat a virágoknál.
Alma. Odrade kelet felé mutatott. Barack. Teg arra nézett, amerre Odrade mutatott. És valóban, a mezőn túl keletre cseresznye virított. Az ágakon mézgacseppek csillogtak.
Magvakat és csemetéket hoztak ide az első nem-hajókon úgy ezerötszáz éve, mondta Odrade, és szerető gonddal ültették el őket.
Teg elképzelte a földbe ásó kezeket, ahogy gyengéden lapogatják a talajt a csemeték körül, a gondos öntözést, a kerítéseket, melyek az első káptalanházi vetemények és épületek körülötti vad legelőkre zárták az állatokat.
Ekkor már elkezdett tanulni az óriás homokféregről, amit a Nővérek telepítettek át a Rakisról. Ennek a féregnek a pusztulásával homoki pisztrángnak nevezett lények keletkeztek. A homoki pisztrángok miatt terjeszkedett a sivatag. Ennek a történetnek egy része érintette az előző megtestesülésének bizonyos vonatkozásait is – azt az embert, aki „A Bashar” volt. Egy nagyszerű katona, aki meghalt, amikor a Tisztelet Matrónáinak nevezett szörnyű nők elpusztították a Rakist.
Teget lebilincselték, de fel is kavarták ezek a leckék. Hasadékokat érzett magában, üres helyeket ott, ahol információnak kellett volna lennie. Ezek a hasadékok szólították őt álmaiban. És néha, amikor elábrándozott, arcok jelentek meg előtte. Szinte hallotta is a szavakat. Előfordult, hogy tudta a dolgok nevét, mielőtt még bárki is megmondta volna neki. Főleg fegyverek neveit.
Jelentős dolgok növekedtek a tudatában. Az egész bolygó sivatag lesz, valami változás indult meg, mert a Tisztelet Matrónái meg akarják ölni ezeket a Bene Gesseriteket, akik fölnevelték.
A Tisztelendő Anyák, akik irányították az életét, gyakran néztek rá tiszteletteljes félelemmel – feketeköpenyes, szigorú alakok csupakék szemmel. Azt mondták, a fűszer teszi.
Csak Odradén látott valami olyasmit, amit valódi szeretetnek lehetett venni, Odrade pedig valami nagyon fontos személy volt. Mindenki Főtisztelendő Anyának szólította, és Tegnek is így kellett hívnia őt, kivéve akkor, ha a gyümölcsösben voltak. Ilyenkor szólíthatta Anyának.
Életének kilencedik évében, a nem sokkal a betakarítás ideje előtt egy reggeli sétán a Központitól északra, a harmadik almakerten túl egy sekély mélyedéshez értek, ahol nem voltak fák, és mindenféle különböző növény virított. Odrade Teg vállára tette a kezét, és megállította egy helyen, ahonnan megcsodálhatták a fekete tipegőköveket, melyek kanyargós ösvénnyel vezettek át a zöldek és apró virágok között. Odrade furcsa hangulatban volt. Teg hallotta a hangján.
– A birtoklás érdekes kérdés – mondta Odrade. – Vajon mi birtokoljuk ezt a bolygót, vagy ő birtokol minket?
– Jó szagok vannak itt – jegyezte meg Teg.
Odrade elengedte, és szelíden terelni kezdte maga előtt. – Itt az orrnak ültettünk, Miles. Ezek illatos füvek. Tanulmányozd őket gondosan, és mindegyiknek nézz utána, ha visszamész a könyvtárba. Ó, lépj csak rájuk! – mondta Odrade, amikor Teg ki akart kerülni egy útjába futó növényt.
Teg erősen a zöld kacsokra nyomta a lábát, és beszívta a csípős illatot.
– Arra valók, hogy rájuk lépjenek, és kieresszék az aromájukat – magyarázta Odrade. – A Proktorok megtanították, hogyan kell bánni a nosztalgiával. Mondták, hogy az emlékezést gyakran szagérzet váltja ki?
– Igen, Anya – Visszanézett oda, ahová lépett. – Ez rozmaring.
– Honnan tudod? – Odrade hangjában feszült érdeklődés volt.
Teg vállat vont. – Csak úgy.
– Lehet, hogy ez eredeti emlék – Odrade hangja elégedetten csengett.
Mikor továbbindultak az illatos gödörben, Odrade megint elgondolkodó hangulatba került. – Minden bolygónak meg van a maga saját jelleme, amire rárajzoljuk a régi Föld mintázatait. Néha ez csak halovány vázlat marad, de itt sikerrel jártunk.
Letérdelt, és letört egy ágacskát egy méregzöld növényről. Szétmorzsolta az ujjai között, aztán Teg orra alá tartotta. – Zsálya.
Igaza volt, de nem tudta, hogy Teg honnan tudja.
– Ezt már éreztem ételben. Olyan, mint a melanzs?
– Javítja az ízt, de nem változtatja meg a tudatot. – Odrade felállt, és teljes magasságából nézett le Tegre. – Jól jegyezd meg ezt a helyet, Miles. Ősi világaink eltűntek, de itt megőriztük eredetünk egy darabját.
Teg érezte, hogy Odrade most valami fontosat tanít neki. – Miért jutott eszedbe, hogy talán ez a bolygó birtokol bennünket?
– A Nővérek úgy gondolják, hogy mi intézői vagyunk ennek a földnek. Tudod, mi az az intéző?
– Olyan, mint Roitiro, a barátom, Yorgi apja. Yorgi azt mondja, hogy egy napon majd a legnagyobb nővére lesz az ültetvény intézője.
– Így van. Hosszabb ideig élünk ugyan egy-egy bolygón, mint a legtöbb más ember, akit ismerünk, mégis csak intézők vagyunk.
– Ha nem ti birtokoljátok a Káptalanházat, akkor ki?
– Talán senki sem. Az én kérdésem az, hogy hogyan jelöltük meg egymást, mi Nővérek, és ez a bolygó?
Teg felnézett Odrade arcára, aztán le a saját kezére. A Káptalanház talán most is épp jelet hagy rajta?
– A legtöbb jel mélyen bennünk van – Odrade megfogta Teg kezét. – Gyere – Otthagyták az illatos völgyet, és felmásztak Roitiro birodalmába. Odrade menet közben beszélt.
– A Nővérek ritkán létesítenek botanikuskerteket – mondta. – A kerteknek sokkal többet kell szolgálnia, mint csak az orrot és a szemet.
– Ennivalót kell adniuk?
– Igen, először is az életünket kell fenntartaniuk. A kertek élelmet adnak. Az a kert ott a völgyben a konyhát látja el.
Teg érezte, hogy Odrade szavai beáramlanak, megülnek a hasadékok között. Évszázadokra előre szóló tervezést érzékelt: a fák gerendát adnak, felfogják az áradatokat, a növények megtartják a tó- és folyópartokat, nem engedik lepusztulni a talajt, fogják a tengerpartokat, de még a vízben is ők adnak helyet a halaknak a szaporodásra. A Bene Gesserit még arra is gondolt, hogy a fák menedéket adnak, vagy érdekes árnyékot vetnek a gyepre.
– A fák és a többi növények szimbiotikus kapcsolatban állnak velünk – mondta Odrade.
– Szimbiotikus? – Ez a szó új volt Tegnek.
Odrade azzal magyarázta meg a szót, amiről tudta, hogy Teg már ismeri – a gombászás hasonlatával.
– A gombák csak a barátságos gyökerek között nőnek. Mindegyik szimbiotikus kapcsolatban áll egy bizonyos növénnyel. Mindegyik elvesz valamit a másiktól, amire szüksége van.
Odrade hosszasan magyarázott tovább, Teg pedig, elunva a leckét, belerúgott egy fűcsomóba, aztán meglátta, hogy néz rá Odrade. Valami rossz dolgot tett. Miért lehet az egyik növényre rálépni, a másikra meg nem?
– Miles! A fű akadályozza meg, hogy a szél lehordja a termőtalajt olyan kellemetlen helyekre, mint például a folyók feneke.
Teg ismerte ezt a hangnemet. Rendreutasítás. Lepillantott a fűre, amit bántott.
– A fű táplálja a jószágainkat. Némelyik olyan magot terem, amiből kenyeret vagy más ételt lehet készíteni. Némelyik nádfű-féle megfogja a szelet.
Ezt Teg is tudta. Hogy elterelje Odrade figyelmét, szótagolva megismételte: – Meg-fog-ja a sze-let?
Odrade nem mosolyodott le, és Teg tudta: tévedett, amikor azt hitte, hogy ezzel elbolondítja Odradét. Rezignáltán hallgatta tovább a leckét.
Odrade elmondta, hogy amikor a sivatag betör, akkor valószínűleg a szőlőfélék maradnak majd meg a legtovább, melyek gyökereik több száz méter mélyre nyúlnak a talajba. A gyümölcsfák pusztulnak majd el először.
– Miért kell meghalniuk?
– Azért, hogy helyet adjanak egy fontosabb életnek.
– A homokférgeknek és a melanzsnak.
Teg látta, hogy Odrade elégedett, amiért ismeri a kapcsolatot a homokférgek és a Bene Gesserit létéhez oly elengedhetetlen fűszer között. Abban Teg nem volt biztos, hogy pontosan miben áll ez a szükséglet, de elképzelte a kört: A homokféregből homoki pisztráng, abból melanzs, aztán megint elölröl. A Bene Gesserit pedig elveszi ebből a körből azt, amire szüksége van.
Még mindig fáradt volt a sok okítástól. – Ha ez a sok dolog úgyis elpusztul, miért kell visszamennem a könyvtárba, hogy megtanuljam a nevüket?
– Azért, mert ember vagy, és az emberekben meg van az a mélyről fakadó vágy, hogy mindent besoroljanak, mindenre cédulát aggassanak.
– Miért kell így nevet adnunk a dolgoknak?
– Mert így igényt formálunk arra, amit megnevezünk. Olyan birtokviszonyt feltételezünk, ami félrevezető és veszedelmes lehet.
Már megint itt a birtoklás.
– Az én utcám, az én tavam, az én bolygóm – folytatta Odrade. – Az én címkém örökké. Az a címke, amit egy helynek vagy egy dolognak adsz, még az életed végéig sem tart ki, legfeljebb uralkodók kegyes adományaként... vagy olyan hangként, amire félve emlékezel.
– Dűne! – mondta Teg.
– Gyors vagy!
– A Tisztelet Matrónái kiégették a Dűnét.
– Velünk is ezt teszik majd, ha ránk találnak.
– Nem, ha én vagyok a Basharotok! – Ezek a szavak gondolkodás nélkül szakadtak ki belőle, de amikor már kimondta őket, mégis úgy érezte, hogy talán van bennük némi igazság. A könyvtári feljegyzések szerint a Bashar már azzal is megrémítette ellenfeleit, ha csak megjelent a harctéren.
Bár tudta, mire gondol Teg, Odrade azt mondta: – Teg Bashar épp ilyen híres volt arról is, hogy olyan helyzeteket teremtett, ahol nem volt szükség harcra.
– De az ellenségeivel harcolt.
– Ne feledd a Dűnét, Miles. Ott halt meg.
– Tudom.
– Tanították már neked a Proktorok Caladant?
– Igen. A történetekben Dánnak emlegetik.
– Címkék, Miles. A nevek érdekes emlékeztetők, de a legtöbb ember nem látja a többi kapcsolatot. Unalmas történelem, mi? Nevek – kényelmes jelzőkarók, melyek főleg a saját fajtádnál hasznosak?
– Te az én fajtám vagy? – Ez a kérdés már régóta rágta, de eddig a pillanatig nem öntötte így szavakba.
– Atreidesek vagyunk, te is meg én is. Emlékezz erre, amikor folytatod a tanulást a Caladanról.
Mikor visszamentek a gyümölcsösökön és a legelőn keresztül a kilátódombra, ahonnan a Központi épülete látszott ágak keretében, Teg valami új érzékenységgel látta az adminisztratív épületegyüttest és a környező ültetvényeket. Ezt akkor is megtartotta, amikor a bekerített úton lementek az Első Utcába vezető boltívhez.
– Élő drágakő – Odrade így hívta a Központit. Mikor átmentek alatta, Teg felnézett az ívbe égetett utcanévre. Galach, elegáns, folyékony vonalú Bene Gesserit díszítő írással. Minden utcát és épületet ugyanezzel az írásmóddal jelöltek.
Mikor körülnézett a Központiban, az előttük fekvő tér táncoló szökőkútjára, az elegáns részletekre, mélységes emberi tapasztalatot érzékelt. A Bene Gesserit olyan szempontból is támasznyújtóvá tette ezt a helyet, amit azelőtt el sem tudott képzelni. Azok a dolgok, amiket tanulás vagy séta közben felszedegetett, azok az egyszerű vagy összetett dolgok új megvilágításba kerültek. Ez látens mentát-reakció volt, Teg azonban nem tudta ezt. Csak azt érezte, hogy az emlékezete elmozdított bizonyos kapcsolatokat, és újrarendezte őket. Hirtelen megtorpant, és visszanézett arra, amerről jöttek – a fedett utca boltívével keretezett kertre. Minden összekapcsolódott. A Központi kifolyói metánt és trágyaként szolgáló szerves anyagokat szolgáltattak. (Végigjárta a telepet az egyik Proktorral.) A metán dugattyúkat hajtott, és részben energiát szolgáltatott a hűtéshez.
– Mit nézel, Miles?
Teg nem tudta, hogyan feleljen. De emlékezett egy őszi délutánra, amikor Odrade felvitte őt a Központi fölé topteren, hogy beszéljen neki ezekről a kapcsolatokról, és „áttekintést” adjon neki. Akkor ezek csak szavak voltak, most azonban a szavak jelentést nyertek.
– Olyan közel van a zárt ökológiai körfolyamathoz, amennyire csak lehet – mondta Odrade a topterben. – Az Időjárásszabályzás holdjai ellenőrzik és vezérlik a folyamatokat.
– Miért nézed a kertet, Miles? – Odrade hangja olyan paranccsal volt telítve, amivel Teg nem tudott szembeszegülni.
– Az ornitopterben azt mondtad, hogy gyönyörű, de veszélyes.
Csak egy topter-utat tettek együtt. Odrade azonnal vette az utalást. „Az ökológiai kör”. Teg megfordult, és várakozóan nézett fel Odradéra.
– A bezárkózás – mondta Odrade. – Milyen csábító az, hogy magas falakat emeljünk, és kizárjuk a változást. Hogy megrohadjunk itt, önelégült kényelmükben.
Odrade szavai nyugtalansággal töltötték el Teget. Úgy érezte, mintha mindezt már hallotta volna valamikor... valahol máshol, és egy másik nő fogta a kezét.
– Mindenféle elzárkózás melegágya a kívülállók gyűlöletének – folytatta Odrade. – És ennek keserű a gyümölcse.
A szavak mások voltak, de a lecke ugyanez. Lassan lépegetett Odrade mellett, a tenyere izzadt Odrade kezében.
– Miért vagy ilyen csendes, Miles?
– Gazdálkodók vagytok – mondta Teg. – Igazából ezzel foglalkoztok ti, Bene Gesseritek.
Odrade azonnal látta, mi történik: Tegből a tudta nélkül kitört a mentát-képzés. Jobb, ha ebbe most még nem megy bele. – Minket minden érdekel, ami nő, Miles. Jó megfigyelő vagy, hogy ezt észrevetted.
Mikor elváltak, hogy Teg hazamenjen az iskolarészlegbe, Odrade azt mondta: – Meg fogom mondani a Proktoroknak, hogy fektessenek nagyobb hangsúlyt az erő finomabb alkalmazásaira.
Teg félreértette. – Már gyakorlók a lézerpuskával. Azt mondják, hogy jól megy.
– Én is így hallottam. De vannak olyan fegyverek, amiket nem tudsz a kezedbe fogni. Csak az elméddel forgathatod őket.

- - -

A szabályok erődítményeket teremtenek, melyek mögött kis elmék kiskirályságokat kreálnak. Ez jó időkben veszedelmes állapot, krízishelyzetben pedig katasztrofális.
– Bene Gesserit Kóda

A Hatalmas Tisztelet Matrónája hálószobájában alvilági sötétség uralkodott. Logno, aki Nagydáma volt, és a Hatalmas elsőszámú segédje, lépett be a kivilágítatlan folyosóról, hiszen hívatták. Megborzongott a sötétség láttán. Ezek világítás nélküli konzultációk megrémítették, és tudta, hogy a Hatalmas Tisztelet Matrónája ebben örömét leli. Ez azonban nem lehetett a sötétség egyedüli oka. A Hatalmas Tisztelet Matrónája támadástól tart? Számos Hatalmas pályafutása ért véget ágyban. Nem... nem csak erről van szó, bár ennek is része van a körülmények megválasztásában.
Morgás és nyögés hallatszott a sötétben.
Némelyik Tisztelet Matrónája kuncogva mesélte, hogy a Hatalmas Tisztelet Matrónája az ágyába mert vinni egy futart. Logno nem tartotta lehetetlennek a dolgot. Ez a Hatalmas Tisztelet Matrónája sok mindenre rávetemedett. Hát nem mentette meg A Fegyverek némelyikét a Szétszóródás katasztrófájából? Még ha futarokat is? A Nővérek tudták, hogy a futarokat nem lehet szexszel leláncolni. Legalábbis nem ember-szexszel. Talán a Sokarcú Ellenség éppen ezt tette. Ki tudja?
A hálószobában szőrmeszag terjengett. Logno becsukta maga mögött az ajtót, és várt. A Hatalmas Tisztelet Matrónája nem örült volna, ha megzavarják, bármit is csinált a jótékony sötétben. De megengedi, hogy Dámának szólítsam.
Újabb nyögés hallatszott, aztán: – Ülj le a földre, Logno. Igen, ott, az ajtónál.
Vajon tényleg lát, vagy csak találgat?
Logno nem merte kipróbálni, mi is az igazság. Méreg. Azzal fogom elkapni egy napon. Óvatos, de el lehet vonni afigyelmét. Bár a Nővérek acsarogtak rá, a méreg az utódlás elfogadott eszköze volt... feltéve, ha az utódnak további módszerei is voltak a hatalomrajutásra.
– Logno, azok az ixiek, akikkel tegnap beszéltél. Mit mondtak a Fegyverről?
– Nem értik a funkcióját, Dáma. Nem mondtam el nekik, micsoda.
– Hát persze hogy nem.
– Ismét csak azt javasolnád, hogy a Fegyver és a Töltés egyesüljön?
– Gúnyolódsz velem, Logno?
– De Dáma! Sosem tennék ilyet!
– Remélem is.
Csend. Logno tudta, hogy mind a ketten ugyanazon a problémán gondolkodnak. A Fegyvernek csak háromszáz egysége élte túl a katasztrófát. Mindegyiket csak egyszer lehetett felhasználni, feltéve, ha a Tanács (ami a Töltést őrizte) beleegyezett, hogy felfegyverezzék őket. A Hatalmas Tisztelet Matrónája, aki magát A Fegyvert irányította, csak a felét birtokolta a szörnyű hatalomnak. A Fegyver a Töltés nélkül csak egy kis fekete cső volt, amit egy kézbe lehetett fogni. A Töltéssel együtt azonban vértelen rendet vágott korlátozott hatótávolságán belül.
– A Sokarcúak – morogta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
Logno arrafelé bólogatott a sötétben, ahonnan a hang hallatszott.
Lehet, hogy lát. Nem tudom, mi mást menthetett még meg, vagy mit kapott az ixiektől.
A Sokarcúak pedig, legyenek örökké átkozottak, ők okozták a katasztrófát. Ők és a futarjaik! Micsoda könnyedséggel szedték el majdnem az egész Fegyvert! Hatalmas erő. Jól fel kell fegyverkeznünk, mielőtt folytatjuk a harcot. A Dámának igaza van.
– Az a bolygó... a Buzzell – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. – Biztos vagy benne, hogy nem védik?
– Nem észleltünk semmilyen védelmet. A csempészek is azt mondják, hogy védtelen.
– Pedig milyen gazdag soo-kőben!
– Itt a Régi Birodalomban az emberek nem igen mernek rátámadni a boszorkányokra.
– Nem hiszem el, hogy csak egy maroknyian lennének azon a bolygón. Ez csakis valami csapda lehet.
– Ez mindig előfordulhat, Dáma.
– Nem bízom a csempészekben, Logno. Fogj be még egy párat, és nézz utána megint ennek a Buzzell-dolognak. Lehet, hogy a boszorkányok gyengék, de nem hinném, hogy ostobák.
– Igenis, Dáma.
– Mondd meg az ixieknek, hogy csalódást okoznának nekünk, ha nem tudnák elkészíteni a Fegyver másolatát.
– De hát a Töltés nélkül, Dáma...
– Azzal is foglalkozni fogunk majd, ha kell. Most menj. Logno sziszegő „Igenisss!”-t hallott, amikor kiment.
Még a folyosó homálya is megváltás volt a hálószoba után. Logno sietve indult a fény felé.

- - -

Hajlamosak vagyunk azzá válni, mint ami a legrosszabb az ellenfelünkben.
– Bene Gesserit Kóda

Megint a vízképek!
Az egész átkozott bolygót sivataggá változtatjuk, és vízképeket kapunk!
Odrade a szobájában üldögélt, a szokásos reggeli nyüzsgés zajlott körülötte. Érezte a hullámokon lebegő, sodródó Tengeri Gyermeket. A hullámok olyan színűek voltak, mint a vér. Odrade Tengeri Gyermek-énje véres időket várt.
Tudta, honnan erednek ezek a képek: akkorról, mielőtt még a Tisztelendő Anyák kezdték el uralni az életét; a gyerekkorából, gyönyörű otthonából a gammui tengerparton. A közvetlen aggodalmak ellenére Odrade nem tudta útját állni egy mosolynak. A Papa elkészítette kagylók. Amit még ma is szeretett.
Gyermekkorából leginkább a tengeri kirándulásokra emlékezett. Volt valami az úszásban, a lebegésben, ami a legmélyebb énjét szólította meg. A hullámok emelkedése-süllyedése, a határtalan horizont érzete, különös új helyeké a vízvilág hajlott határain túl, a veszélynek az az érzése, ami magát a fenntartó anyagot hatotta át. Mindez együtt mutatta, hogy Tengeri Gyermek.
Ott Papa is nyugodtabb volt. Sibia mama pedig boldogabb. Arcát a szélnek fordította, sötét haja lobogott. Az egyensúly érzése sugárzott ezekből az időkből, valami megnyugtató üzenet, melynek nyelve régebbi volt Odrade legöregebb Más Emlékénél is. „Ez az én helyem, az én közegem. Én vagyok a Tengeri Gyermek.”
Saját személyes józanság-fogalma is ebből az időből eredt. Az a képesség, hogy különös tengereken egyensúlyozzunk. Az a képesség, hogy fenntartsuk magunkat váratlan hullámok ellenében.
Sibia mama már jóval azelőtt kifejlesztette Odradéban ezt a képességet, hogy a Tisztelendő Anyák eljöttek volna a „rejtett Atreides-sarjért”. Mama Sibia, aki csak nevelőszülő volt, megtanította Odradét arra, hogy szeresse önmagát.
Alapvetően jól megvagyok magamban. Nem bánom, ha egyedül vagyok. Nem mintha egyetlen Tisztelendő Anya is ténylegesen magában lehetett volna azután, hogy a Fűszeragónia elárasztotta a Más Emlékekkel.
Mama Sibia azonban, és igen, Papa is nagyon nagy erőt adtak át védencüknek azokban a rejtett években. A Tisztelendő Anyáknak már csak az maradt, hogy fokozzák ezt az erőt.
A Proktorok próbálták kigyomlálni Odrade „mélységes vágyát a személyes vonzalomra”, de végül kudarcot vallottak. Nem voltak egészen biztosak ebben a kudarcban, de mindig gyanakvóak maradtak. Aztán Al Dhanabra küldték; ezt a helyet szándékosan tartották fenn a Salusa Secundus legrosszabbja utánzatának, hogy állandó tesztelés mellett végezhessék a kondicionálást. Ez a hely bizonyos szempontból rosszabb volt, mint a Dűne: magas sziklák, mély szurdokok, forró szelek, hideg szelek, túl kevés vagy túl sok nedvesség. A Nővérek próbaterepnek használták azok számára, akik arra voltak szánva, hogy életben maradjanak a Dűnén. Mindez azonban nem érintette azt a titkos magot Odrade belsejében. A Tengeri Gyermek sértetlen maradt.
És most a Tengeri Gyermek figyelmeztet.
Vajon jövőbelátó figyelmeztetés ez?
Odradéban mindig is megvolt ez a kis tehetség, ez a kis rándulás, ami elárulta a Nővérekre leselkedő közvetlen veszedelmeket. Az Atreides-gének adták így tudtul jelenlétüket. Fenyegetés ez a Káptalanházra? Nem... a megérinthetetlen fájdalom azt mondta, hogy mások vannak veszélyben. De ők is fontosak.
Lampadas? A tehetsége ezt nem tudta megmondani.
A Nemesítési Mesternők próbálták kiirtani ezt a veszedelmes jövőbelátást az Atreides-vonalukból, de mérsékelt sikerrel. „Nem merünk megkockáztatni még egy Kwisatz Haderachot!” Tudtak erről a kis csavarról Főtisztelendő Anyjuknak, de Odrade néhai elődje, Taraza azt tanácsolta nekik, hogy „óvatosan használják fel a tehetségét”. Taraza úgy vélte, hogy Odrade jövőbelátása csak azért van, hogy figyelmeztesse a Bene Gesseritet a veszedelmekre.
Odrade egyetértett ezzel. Többször volt része akaratlan pillanatokban, amikor veszélyes dolgokat pillantott meg. Újabban pedig álmodott.
Élénken visszatérő álom volt ez, minden érzéke az elméjében megjelenő dolog közvetlen voltára hangolódott. Szakadék fölött sétált át kifeszített kötélen, és valaki (nem mert megfordulni, hogy megnézze, ki az) egy fejszével jött mögötte, hogy elvágja a kötelet. Érezte a kötél durva bordáit meztelen talpa alatt. Hideg fuvallat csapta meg, és a szélnek égett szaga volt. És tudta, hogy a fejszés egyre közeledik!
Minden egyes veszélyes lépés igénybe vette az összes energiáját. Lépj! Lépj! A kötél kilendült alatta, és ő egyensúlyért küszködve nyújtotta ki a kezét mindkét oldalra.
Ha leesek, vége a Nővéreknek!
A Bene Gesserit a kötél alatt ásító szakadékban végzi. Mint minden élő dolognak, a Nővéreknek is el kell pusztulniuk valamikor. Ezt egy Tisztelendő Anya nem merheti tagadni.
De ne itt. Ne lezuhanva a szétszakadt kötélről. Nem hagyhatjuk, hogy elvágják a kötelet! Át kell jutnom a szakadékon, mielőtt a fejszés ideér. – Muszáj! Muszáj!
Az álom mindig itt ért véget, a saját hangjára ébredt a hálókamrájában. Hideg testtel. Veríték nélkül. A Bene Gesserit-megszorítások még rémálom vergődésében sem engedélyeztek szükségtelen túlzásokat.
A testnek nincs szüksége izzadásra?A test nem kap izzadtságot.
Ahogy ott ült a dolgozószobájában, és visszagondolt az álomra, Odrade érezte a valóság mélységét a vékony kötél metaforája mögött: az a kényes szál, amin a Nővéreket vezetem. A Tengeri Gyermek érezte a közelgő lidércnyomást, és véres vizekkel előjött. Odrade legszívesebben felállt volna, és elkiáltotta volna magát: – Szóródjatok szét a gyom között, kis csibéim! Fussatok! Meneküljetek!
Ez aztán megdöbbentené a figyelőket!
Főtisztelendő Anyai kötelességei megkívánták tőle, hogy leplezze félelmeit, és úgy tegyen, mintha semmi sem számítana az előtte álló formális döntéseken kívül.
El kell kerülni a pánikot! Nem mintha a közvetlen döntései jelentéktelenek lettek volna. De a nyugodt viselkedés követelmény volt.
Némelyik csibéje máris menekült, el az ismeretlenbe. A Más Emlékek közös életeibe. A többi csibe a Káptalanház bolygóján pedig tudni fogja, mikor szaladjon. Amikor felfedeznek minket. Akkor majd a pillanatnyi szükségszerűség fogja vezetni a cselekedeteiket. Csak a kitűnő képzés számít. Ez a legmegbízhatóbb előkészületük.
Minden új Bene Gesserit-sejt, bárhová is került végül, úgy volt felkészítve, mint a Káptalanház; inkább teljes pusztulás, mint megadás. A süvöltő tűz belemar az értékes húsba és a feljegyzésekbe. A támadó csak hasznavehetetlen romokat talál; hamuval borított szilánkokat.
Némelyik Káptalanházi Nővér talán elmenekül. De menekülni a támadás pillanatában – milyen hiábavaló!
A kulcsemberek úgyis osztoztak a Más Emlékeken. Ez elővigyázatosság. A Főtisztelendő Anya ezt elkerülte. Morális szempontok!
Hová lehet futni, ki menekülhet meg, és ki eshet fogságba? Ezek voltak az igazi kérdések. Mi van, ha elfogják Sheeanát ott lent, az új sivatag szélénél, amint homokférgekre vár, amik talán sosem jönnek? Sheeana plusz a homokférgek: hatalmas vallási erő, amit a Tisztelet Matrónái esetleg a saját javukra fordíthatnak. És mi van, ha a Tisztelet Matrónái elkapják a ghola-Idahót vagy a ghola-Teget? Ha ezek közül bármelyik is megtörténik, többé nem lesz rejtekhely.
Mi van, ha? Mi van, ha?
A dühös tehetetlenség azt mondta: – Meg kellett volna ölnünk Idahót abban a pillanatban, hogy megszereztük! Sosem kellett volna létrehoznunk a ghola-Teget.
Csak a Tanács tagjai, a közvetlen tanácsadók és némelyik figyelő osztotta Odrade gyanúját. Fenntartásokkal ültek rajta. Egyikük volt igazán biztos a dolgában a két gholával kapcsolatban, még a nem-hajó aláaknázása után sem, amitől sebezhető lett a tűz számára.
Azokban az utolsó órákban a hősi áldozat előtt Teg vajon képes volt meglátni a láthatatlant? Honnan tudta, hol talál meg minket a Dűne sivatagában?
És ha Teg képes volt erre, akkor a veszedelmesen tehetséges Duncan Idaho a számtalan generációnyi felgyűlt Atreides-génnel (és egyéb ismeretlen génekkel) talán szintén belebotolhat ebbe a lehetőségbe.
Talán én magam is képes lennék rá!
Odrade egy hirtelen, sokkoló megvilágosodásban most először döbbent rá arra, hogy Tamalane és Bellonda miért tekint a Főtisztelendő Anyjára ugyanazzal a félelemmel, mint ő maga a két gholára.
Pusztán annak, hogy tudják: meg lehet csinálni – hogy egy embert fogékonnyá lehet tenni nem-hajók és egyéb álcázások érzékelésére – egyensúlyborító hatása lehet az egész univerzumra. Ez valószínűleg megvadítja a Tisztelet Matrónáit. Számtalan Idaho-leszármazott élt szerte a világegyetemben. Idaho mindig panaszkodott, hogy ő nem a „Nővérek átkozott tenyészcsődöre”, mégis sokszor az ő malmukra hajtotta a vizet.
Mindig azt hitte, hogy önmagáért csinálja. És talán így is volt.
Bármelyik főági Atreides-származékban meglehet az a képesség, ami a Tanács sejtése szerint szárba szökkent Tegben.
Hová tűntek a hónapok és az évek? És a napok? Újabb betakarítási időszak, és a Nővérek még mindig ugyanabban a kutyaszorítóban vannak. Már kora délelőtt van, döbbent rá Odrade. A Központi hangjai és szagai eljutottak a tudatáig. Emberek kint a folyosón. Csirke és káposzta fő a közös konyhában. Minden normális.
Mi a normális valakinek, aki még a munka pillanataiban is víziképek közt él? A Tengeri Gyermek nem tudta elfelejteni a gammut, a szagokat, a tengeri füvek szélfútta tömegét, az ózont, amitől minden lélegzetvétel oxigéndús lett, és azt a csodálatos szabadságot, ami oly nyilvánvaló volt a körülötte lévők járásában, beszédében. Itt még a fecsegésnek is megvoltak a maga földalatti elemei; volt benne valami ékesszólás, ami az alsó áramlatokkal járt.
Odradét erős késztetés fogta el, hogy emlékezzen a saját testére, ahogy azon a gyermekkori tengeren lebeg. Szüksége volt rá, hogy újra érezze azokat az erőket, amiket ott ismert meg, hogy magába fogadja azokat az erőt adó dolgokat, amiket még az ártatlanabb időkben tanult.
Arccal lefelé, a lélegzetét visszatartva lebegett a sós vízben, egy tenger ringatta mostban, ami elsodorta a fájdalmakat. Ez maga volt a lényegre redukált stresszkezelés. Hatalmas nyugalom öntötte el.
Lebegek, tehát vagyok.
A Tengeri Gyermek figyelmeztetett, és a Tengeri Gyermek gyógyított. És Odradénak, bár nem ismerte be, nagy szüksége volt a gyógyulásra.
Odrade előző este belenézett saját arcába a dolgozószoba egyik ablakának tükrében. Megdöbbenve látta, hogy a kor és a fáradtsággal vegyülő felelősség milyen beesetté tette az arcát, hogy lebiggyesztette a szája szélét: az érzéki ajkak megkeskenyedtek, az arc finom ívei megnyúltak. Csak a telikék szemek ragyogtak szokásos intenzitásukkal, és Odrade még mindig magas és izmos volt.
Odrade hirtelen ötlettől vezérelve megérintette az előhívó szimbólumot, és az asztal fölött megjelenő kivetítésre nézett: a Káptalanház űrkikötőjében pihenő nem-hajóra, az Időtől elszigetelt óriási, rejtélyes gép-gubóra. Szendergésének évei alatt a szerkezet hatalmas süppedéket nyomott a leszállóhely síkjába, szinte beleékelődött. Nagy hajótest volt, a hajtóművek épp csak annyira jártak, hogy rejtve tartsák a jövőbelátó keresők tekintete elől, különös tekintettel a Liga Navigátorokra, akik különösen örömüket lelték volna abban, ha eladhatják a Bene Gesseritet.
Miért hozta elő épp most ezt a képet?
A három ember miatt, akik ott vannak bezárva: Scytale, az utolsó megmaradt Tleilaxi Mester; Murbella és Duncan Idaho miatt, akiknek szexuálisan összekötött párosát erősítette az összezártság is.
Egyik sem könnyű eset.
Ritkán volt egyszerű magyarázata a nagyobb Bene Gesserit vállalkozásoknak. A nem-hajó és élő rakománya pedig csakis nagyszabású erőfeszítésként volt értékelhető. És költséges volt. Nagyon költséges energia szempontjából, még így alapállapotban is.
A takarékos méregetés megjelenése ezen a téren energiaválságról beszélt. Ez Bell egyik fő aggodalma. Hallani lehetett a hangjában még akkor is, amikor a legtárgyilagosabb volt: – Be a csontig, és onnan már nincs hová tovább vágni! – Minden Bene Gesserit tudta, hogy milyen árgus szemekkel figyeli őket a Könyvelés, mely nem helyeselte a Nővérek erőinek elfolyatását.
Bellonda lépett be a szobába bejelentés nélkül egy tekercs riduli kristállyal a bal hóna alatt. Úgy járt, mintha utálná a padlót; úgy taposott rajta, mintha azt mondaná: „Nesze! Most megkapod! Tessék!” Azért verte a padlót, mert az bűntudatos volt, amiért tapostak rajta.
Odrade megfeszült, amikor meglátta Bell tekintetét. A riduli feljegyzések tompa csattanással landoltak az asztalon, ahogy Bell odadobta őket.
– Lampadas! – mondta Bellonda fájdalmasan. Odradénak nem volt rá szüksége, hogy felnyissa a tekercset. A Tengeri Gyermek véres vize valósággá vált.
– Túlélők? – kérdezte erőltetettnek tűnő hangon.
– Nincsenek – Bellonda a szék-kutyára roskadt, ami Odrade asztalának a felé eső oldalán volt.
Aztán Tamalane érkezett, és leült Bellonda mögött. Mindketten lesújtottnak tűntek.
Nincsenek túlélők.
Odrade egy lassú borzongást engedélyezett magának, ami a mellkasától a bokájáig megremegtette. Nem érdekelte, hogy a többiek látják ezt az áruló jelet. Ez a szoba látott már csúnyább viselkedést is a Nővérek részéről.
– Ki jelentette? – kérdezte Odrade.
– KHAFT kémeken keresztül érkezett, és rajta volt a speciális jel. A Rabbitól származik az információ, semmi kétség.
Odrade nem tudta, hogyan válaszoljon. A másik kettő mögötti íves ablakra tekintett, és lágyan lebegő hópelyheket látott. Igen, ez a hír megérdemelte, hogy a tél nyomuló seregeivel együtt érkezzen.
A Káptalanház lakói nem örültek a hirtelen télnek. Az Időjárásirányítást többrendbeli szükségszerűségek késztették arra, hogy hagyja a hőmérsékletet hirtelen leesni. Nem volt semmiféle fokozatos átmenet a télbe, nem volt semmilyen kedvesség a növekedő dolgok iránt, melyeknek most át kellett vészelniük a fagyos álmot. Három-négy fokkal lett hidegebb minden éjszaka. Az egészet egy hét alatt elintézték, és mindenkit látszólag végeérhetetlen fagyba borítottak.
Illik ez a hideg a lampadasi hírekhez.
Az időjárásváltozás egyik velejárója a köd volt. Odrade látta, hogyan terjed szét, amikor a rövid hóförgeteg véget ért. Nagyon zavarbaejtő időjárás. A harmatpont alig valamivel tért el a levegő hőmérsékletétől, és a köd begomolygott a maradék nedves helyekre. Tüllfátyolként szállt fel a földről, és mérges gázként lebegett a kopasz gyümölcsfák között.
Egyáltalán nincs túlélő?
Bellonda megrázta a fejét Odrade kérdő tekintetére.
Lampadas – a Nővérek bolygóhálózatának egyik ékköve, legértékesebb iskolájuk helye most élettelen hamu- és salaktömb. Alef Burzmali Basharral és válogatott embereivel együtt. Mindenki halott?
– Mindenki halott – mondta Bellonda.
Burzmali, az öreg Teg Bashar kedvenc tanítványa elpusztult, semmiért. Lampadas – a csodálatos könyvtár, a kitűnő tanárok, az eminens diákok... minden eltűnt.
– Még Lucilla is? – kérdezte Odrade. Lucilla Tisztelendő Anya, Lampadas alkancellárja azt az utasítást kapta, hogy meneküljön a veszedelem első jelére, és vigyen magával a halálra ítéltek közül annyit, amennyit csak el tud tárolni Más Emlékeiben.
– A kémek szerint mindenki meghalt – erősködött Bellonda.
Ijesztő jel volt ez a megmaradt Bene Gesseriteknek. „Talán te leszel a következő!”
Hogyan lehet bármiféle emberi társadalmat is érzéketlenné tenni ilyen brutalitás iránt?, tűnődött Odrade. Elképzelte, hogyan közlik a hírt reggelinél a Tisztelet Matrónáinak egyik bázisán: – Elpusztítottunk egy újabb Bene Gesserit bolygót. Azt mondják, tízmilliárdan haltak meg. Ez akkor már hat bolygó ebben a hónapban, nem? Ideadnád a tejszínt, kedvesem?
Odrade szeme szinte üvegessé vált az iszonyattól. Felemelte a jelentést, és átfutotta. A Rabbitól származik, semmi kétség. Óvatosan lerakta a tekercset, és Tanácsosaira meredt.
Bellonda – öreg, kövér és pirospozsgás. Mentát-Archivista, most már szemüveget kell hordania olvasáshoz, de nem törődik vele, hogy ez mit árul el róla. Bellonda széles grimasszal villantotta ki tompa fogait, és ez a grimasz többet mondott minden szónál. Látta, hogyan reagált Odrade a jelentésre. Bell megint megtorlást akar. Nem is lehetne mást várni attól, aki természetes gonoszságáról közismert. Vissza kell lökni őt mentát-módba, ahol analitikusabban gondolkodik.
A maga módján Bellnek igaza van, gondolta Odrade. De nem tetszene neki, amit a fejemben forgatok. Óvatosan kell beszélnem, nehogy túl korán eláruljam a tervemet.
– Vannak olyan körülmények, amikor a gonoszság kiolthatja a gonoszságot – mondta Odrade. – Ezt jól meg kell gondolnunk.
Ez az! Ez útját állja Bell kitörésének.
Tamalane megmoccant. Odrade ránézett az idősebbik nőre. Az összeszedett Tam a maga kritikusan türelmes maszkja mögött. Hófehér haj a keskeny arc fölött: az agg bölcsesség képe.
Odrade azonban átlátott Tam komolyságának maszkján, a pózon, ami elárulta, hogy semmi sem tetszik neki, amit lát és hall.
Bell testének felszíni puhaságával ellentétben Tamalane csontosan szilárd volt. Még mindig ügyelt arra, hogy jó karban tartsa magát, feszesen az izmait. De a szeme meghazudtolta mindezt: a visszavonultság érzése, visszahúzódás az élettől. Ó, megfigyelte még a dolgokat, de már elkezdte a végső visszavonulást. Tamalane híres intelligenciájából valamiféle ravaszság lett, mely főként múltbeli megfigyelésekre támaszkodott, nem pedig arra, amit a közvetlen jelenben látott.
El kell kezdenünk felkészíteni az utódját. Sheeana lesz az, azt hiszem. Sheeana veszedelmes a számunkra, de nagyon ígéretes. És Sheeana a Dűnéről származik.
Odrade Tamalane kócos szemöldökére koncentrált: a szálak rejtő rendezetlenségben borultak Tamalane szeme fölé. Igen. Sheeana fog Tamalane helyére lépni.
A megoldandó komoly problémák ismeretében Tam el fogja fogadni a döntést. Odrade tudta, hogy a bejelentés pillanatában elég lesz csak a végzetük nagysága felé irányítania Tamalane figyelmét.
Hiányozni fog, a mindenségit!

- - -

Nem ismerhetitek a történelmet, ha nem tudjátok, hogy a vezetők hogyan mozognak a sodrásával. Minden vezetőnek szüksége van kívülállókra a hatalma állandósításához. Nézzétek meg az én pályafutásomat: vezető is voltam, meg kívülálló is. Ne gondoljátok, hogy pusztán egy Egyházállamot kreáltam. Vezetőként ez volt a funkcióm, és történelmi modelleket másoltam. A korom barbár művészete kívülállóként ábrázol. Kedvenc lírai műfaj: eposz. A népszerű drámai ideál: a heroizmus. Táncosok: vad eksztázis. Stimulánsok, hogy az emberek érezzék, mit vettem el tőlük. Hogy mit vettem el? Azt a jogot, hogy szerepet válasszanak a történelemben.
– II. Leto (A Zsarnok) Vether Bebe fordítás

Meg fogok halni!, gondolta Lucilla.
Kérlek, drága Nővérek, ne hagyjátok, hogy megtörténjen, mielőtt átadom az elmémben hordott értékes terhet!
Nővérek!
A család fogalma ritkán került szóba a Bene Gesseritben, pedig ott volt. Genetikus értelemben rokonok voltak. És a Más Emlékek miatt sokszor azt is tudták, honnan. Nem volt szükségük olyan speciális kifejezésekre, mint „másod unokatestvér”, vagy „dédnagynéni”. Úgy látták a rokoni kapcsolatokat, ahogy a takács látja a szövetet. Tudták, hogy az orsó és a vetélő hogyan hozza létre a szövetet. A Családnál találóbb kifejezés volt a Bene Gesserit szövete, ami a Nővéreket összekötötte, de a Család ősi ösztöne volt az, ami fonalat adta.
Lucilla most csak Családként gondolt a nővérekre. A Családnak szüksége van arra, amit ő hordoz.
Ostoba voltam, hogy a Gammun kerestem menedéket!
Sérült nem-hajója képtelen volt továbbvonszolódni. Milyen ördögien szertelenek voltak a Tisztelet Matrónái! A gyűlölet, amit ez sugallt, megrémítette Lucillát.
A Lampadas körüli menekülőútvonalakat halálcsapdákkal aknázták alá, az Űrredő szélét apró nem-gömbökkel szórták be, melyek mindegyikében mezőgenerátor volt, és érintkezésre tüzelő lézerfegyver. Amikor a lézer eltalálta a nem-gömbben lévő Holzmann-generátort, a láncreakció felszabadította a nukleáris energiát. Huss, bele a csapdamezőbe, és máris pusztító robbanás terjedt szét hangtalanul körülötted. Költséges, de hatásos! Egy ilyen robbanás, és még egy óriás Ligahajó is nyomorúságos roncsként lebeg tovább a semmiben. Lucilla hajójának védelmező rendszere csak akkor fejtette meg a csapda természetét, amikor már késő volt, de Lucilla úgy sejtette, hogy szerencséje volt.
Most mégsem érezte szerencsésnek magát, ahogy kinézett a magányos gammui farmház első emeleti ablakán. Az ablak nyitva volt, és a délutáni szellő olajszagot hozott, valami mocskosat a kinti tűz felől. A Harkonnenek olyan mélyen rajtahagyták a kezük nyomát a bolygón, hogy sosem lehetett kiirtani.
Lucilla itteni kapcsolata egy nyugdíjas Suk doktor volt, de Lucilla tudta, hogy a doktor ennél sokkal több, valami olyan titkos, amiről még a Bene Gesseritben is csak néhányan tudnak. Ez a tudás egy különleges meghatározásban rejlett: Azok a titkok, melyekről nem beszélünk, még egymás közt sem, mert bajunk lehet belőle. Azok a titkok, melyet nem adunk át Nővérről Nővérre az életek megosztásakor, mert nincs nyitott ösvény. Azok a titkok, amikről nem merünk tudni, amíg szükség nincs rá. Lucilla Odrade egy burkolt megjegyzése nyomán botlott bele ebbe.
– A Gammun van egy nagyon érdekes dolog. Hmm, van ott egy egész társaság, ami azon az alapon tömörül, hogy mindnyájan megszentelt ételt esznek. Ezt a szokást bevándorlók hozták be, akik sosem asszimilálódtak. Elzárkóztak, maguk közt szaporodtak, és hasonlók. Persze ezzel ki is váltották a szokásos reakciót: a suttogást, szóbeszédeket. Ami miatt csak még jobban elszigetelődtek. És éppen ezt akarták.
Lucilla tudott egy ősi társaságról, amire szinte teljesen ráillett ez a leírás. Kíváncsi lett. Az a társaság, amire ő gondolt, röviddel a Második Űrközi Vándorlás után kihalt. Az Archívumban folytatott óvatos keresgélés még inkább feltüzelte az érdeklődését. Életmódok, vallásos szertartások pletyka-ködösítette leírásai – különösen egy furcsa gyertyatartóé – és különleges szent napok megtartása, amikor tilos dolgozni. És nem csak a Gammun éltek.
Egy reggel, kihasználva a szokatlan nyugalmat, Lucilla bement Odrade dolgozószobájába, hogy tesztelje „kivetített feltételezését”, ami nem volt olyan megbízható, mint mentát-párja, de azért több volt puszta teóriánál.
– Úgy sejtem, új megbízatásod van a számomra.
– Láttam, hogy sokat időzöl az Archívumban.
– Most éppen ez tűnt hasznosnak.
– Kapcsolatokat keresel?
– Csak egy feltevés – Az a titkos társaság a Gammun – zsidók, ugye?
– Különleges információkra lehet szükséged a mostani kiküldetésedhez – mondta Odrade nagyon is hétköznapi hangon.
Lucilla invitálás nélkül belesüppedt Bellonda szék-kutyájába.
Odrade tollat fogott, ráfirkált valamit egy darab hulladékpapírra, és úgy nyújtotta át Lucillának, hogy a komszemek ne lássák.
Lucilla fogta a jelzést. Az üzenet fölé hajolt, és eltakarta a fejével.
– A feltevésed helyes. Még ha meghalsz, sem árulhatod el. Ez az ára az együttműködésüknek, a bizalom jele. – Lucilla széttépte az üzenetet.
Odrade szem- és tenyérmintázat-azonosítással kinyitott maga mögött egy falpanelt. Egy kis darab riduli kristályt vett elő, és átadta Lucillának. Meleg volt, Lucilla mégis megborzongott. Mi lehet ennyire titkos? Odrade elővette a titokvédelmi csuklyát az asztala alól, és a helyére állította.
Lucilla remegő kézzel ejtette a kristályt a megfelelő nyílásba, és a fejére húzta a csuklyát. Azonnal szavak kezdtek formálódni az agyában, felismerhetőre nyírt ősrégi akcentus szóbeli érzete: „Azokat az emberek, akik felkeltették a figyelmedet, zsidóknak nevezik. Eonokkal ezelőtt meghoztak egy védelmi döntést. Az ismétlődő pogromok ellen azt a megoldást választották, hogy eltűnnek szem elől. Az űrutazás ezt nem csak megvalósítható, de vonzó lehetőséggé is tette. Számtalan bolygón rejtőztek el – az volt az ő Szétszóródásuk – és valószínűleg vannak olyan bolygók, ahol csak az ő népük él. Ez nem azt jelenti, hogy elhagyták volna ősi gyakorlatukat, melyet a túlélés szükséglete fejlesztett ki. A régi vallás biztosan fennmarad, mégha kissé megváltozva is. Valószínű, hogy egy régi rabbi nem érezné idegenül magát a te korodbeli zsidó család Sábesz-memórája mögött. Mindezt azonban olyan titokban tartják, hogy egy életet leélhetsz egy zsidó mellett anélkül, hogy rájönnél. Ők ezt „Teljes Álcázásnak” nevezik, de ismerik a veszélyeit is.
Lucilla mindezt kérdés nélkül hallgatta végig. Azt, ami ennyire titkos , bárki veszedelmesnek látja, aki akár csak megsejti is a létezését. „Különben miért tartanák ennyire titokban, he? Erre feleljenek!”
A kristály tovább ontotta titkait Lucilla tudatába. – A felfedezés veszélye esetére standard reakciójuk van. „Őseink vallását keressük. Újjáélesztjük, visszahozzuk azt, ami a legjobb volt a múltunkban.”
Lucilla ismerte ezt a mintázatot. Mindig voltak „őrült revivalisták”. Ez garantáltan kioltott minden kíváncsiságot. „Azok? Ó, azok csak afféle revivalisták!”
– Az álcázó rendszer – folytatta a kristály – velünk szemben csődöt mondott. Nekünk meg van a magunk jól dokumentált zsidó örökségünk, és ott van a rengeteg Más Emlék, hogy elárulja a titkolózás okát. Nem piszkáltuk meg a dolgot, amíg én, a Corrini csata alatt és azután működő Főtisztelendő Anya (Tényleg nagyon régi!) meg nem láttam, hogy nekünk, Nővéreknek szükségünk van egy titkos társaságra, egy olyan csoportra, ami nem utasítja vissza, ha a segítségüket kérjük.
Lucillában feltámadt a szkepticizmus. Kérjük?
A valamikori Főtisztelendő Anya számított erre a kételkedésre. – Időnként vannak olyan követeléseink, ami elől nem térhetnek ki. De ők is követelnek tőlünk.
Lucilla úgy érezte, hogy teljesen elmerül a földalatti társaság misztikájában.
Ez több volt szuper-titoknál. Ügyetlen kérdezősködése az Archívumban jobbára visszautasításra talált. „Zsidók? Az meg mi? Ja, igen – egy ősi szekta. Keresd meg magad. Nekünk nincs időnk haszontalan vallási kutatásokra.”
A kristálynak még volt mondanivalója: – A zsidókat szórakoztatja, és néha el is szörnyeszti az, amit ők annak értelmeznek, hogy mi utánozzuk őket. A nőág által dominált nemesítési feljegyzéseinket, melyek a párosodási mintázatot meghatározzák, zsidónak veszik. Te is csak zsidó vagy, ha anyád zsidó volt.
A kristály eljutott a végkövetkeztetéshez: – A Diaszpórára emlékezni fogunk. Ennek a titoknak a megőrzése becsületbeli kérdés.
Lucilla leemelte a fejéről a csuklyát.
– Te nagyon alkalmas jelölt vagy egy felettébb kényes lampadasi küldetéshez – mondta akkor Odrade, és visszatette a kristályt a rejtekhelyre.
Ez a múlt. Hát ide juttatott engem Odrade „kényes küldetése”!
A gammui farmház ablakából Lucilla egy nagy terményszállítót látott, ami bekanyarodott az udvarra. Munkások jelentek meg mindenfelől zöldséggel megrakott talicskákkal. Lucilla csípős tökszár-szagot érzett.
Nem mozdult el az ablaktól. Házigazdája ellátta itteni ruhákkal – hosszú, durva köpeny, és világoskék fejkendő, hogy összefogja homokszín haját. Fontos volt, hogy ne keltsen nemkívánatos feltűnést. Itteni jelenlétét inkább csak furcsállják.
A terményszállító nagy volt, szuszpenzorai nehezen győzték a rengeteg növényt, amivel máris megpakolták az osztott raktereket. A vezető egy átlátszó fülkében állt elöl, keze az irányítókaron, a tekintete előremered. Terpeszben állt, és tartórudaknak támaszkodott, bal csípője érintette az energiatelepet, nagydarab, sötét, ráncos arcú férfi volt, szürkés hajú. A teste szinte a gép meghosszabbítása volt. Útközben futólag felpillantott Lucillára, aztán megint az útra szegezte a tekintetét.
Mintha bele lenne építve abba a gépbe, gondolta Lucilla. Ez elárult valamit arról, mennyire illenek az emberek abba, amit csinálnak. Lucilla gyengítő erőt érzett ebben a gondolatban. Ha túlságosan alkalmazkodsz valamihez, a többi képességed elsorvad. Azzá leszünk, amit csinálunk.
Hirtelen egy másik nagy gép irányítójaként látta önmagát, ugyanolyannak, mint az a férfi.
A hatalmas jármű elzötyögött alatta, a vezető nem vesztegetett még egy pillantást Lucillára. Egyszer már látta. Minek nézze meg kétszer?
Házigazdái jól választották ki ezt a búvóhelyet, gondolta Lucilla. Ritkán lakott környék, a közvetlen szomszédság megbízható munkásokból áll, és ez emberek nem kíváncsiak errefelé. A kemény munka eltompítja a kíváncsiságot. Lucilla már akkor észrevette a terület jellegét, amikor ide hozták. Akkor este volt, és az emberek már poroszkáltak hazafelé. A munkaidő végén fel lehet mérni egy terület népsűrűségét. A korai fekvés a ritkán lakott régiókat jellemzi. Az éjszakai aktivitás arról árulkodik, hogy az emberek nyugtalanok maradtak, zavarja őket a tudat, hogy mások ténykednek és vibrálnak a közelükben.
Mitől kerültem ilyen befelé forduló állapotba?
Még a Nővérek első visszavonulásának idején, a Tisztelet Matrónáinak legrosszabb csapásai előtt Lucillának nehézséget okozott az, hogy napirendre térjen az érzés fölött: „Valaki ott kint vadászik ránk, és meg akar ölni”.
Pogrom! A Rabbi így nevezte, mielőtt reggel elindult, hogy „megnézze, mit tehet”.
Lucilla tudta, hogy a Rabbi ezt a szót hosszú és keserű emlékekből szedte elő, de első gammui élményei óta, ez előtt a pogrom előtt Lucilla nem érezte ezt, mint most, hogy olyan körülmények rabja, amiket nem tud irányítani.
Akkor is menekült voltam.
A Nővérek jelenlegi helyzete sokban hasonlított ahhoz, amit a Zsarnok alatt szenvedtek el, azzal a különbséggel, hogy az Istencsászár (így visszatekintve nyilvánvalóan) nem akarta elpusztítani a Bene Gesseritet, csak uralkodni akart felette. És uralkodott is!
Hol az az átkozott Rabbi?
A Rabbi nagydarab ember volt, régimódi okuláréval. Széles arcát barnára sütötte a nap. Kevéssé volt ráncos ahhoz a korhoz képest, amit a hangja és a mozgása sejtetett. Az okuláré mélyen ülő barna szemére terelte a figyelmet. Különös intenzitással figyelte Odradét.
– Tisztelet Matrónái – mondta a Rabbi még akkor (ugyanebben a szobában), amikor Lucilla beszámolt szorult helyzetéről. – Ó! Ez nehéz ügy.
Lucilla számított erre a válaszra, mi több, tudta, hogy a Rabbi ezzel tisztában is van.
– Van egy Liga Navigátor a Gammun, aki segít az ön keresésében – mondta a Rabbi. – Egy Edric, és úgy hallottam, nagyon erős.
– Bennem Siona vére van. Engem nem lát.
– Engem sem és a népemet sem, ugyanebből az okból. Tudja, mi zsidók sok szükségszerűséghez alkalmazkodunk.
– Ez az Edric csak gesztus – mondta Lucilla. – Nem sokat tehet.
– Mégis idehozták. Attól tartok, semmilyen módon nem juthat ki biztonságosan a bolygóról.
– Akkor mit tehetünk?
– Majd meglátjuk. A népem nem teljesen tehetetlen, tudja?
Lucilla őszinteséget és aggodalmat látott benne. A Rabbi csendesen beszélni kezdett arról, hogyan álltak ellen a Tisztelet Matrónái szexuális zaklatásának, „olyan szelíden, hogy ne dühítsük fel őket.”
– Megyek, és belesúgok egy-két fülbe.
Lucillán furcsa érzés vett erőt. Mindig is volt valami hidegen távoli és gonosz abban, ha valaki orvosok kezébe kerül. Lucilla azzal a tudattal nyugtatta magát, hogy a Sukokat az igények felismerésére, irgalomra és segítőkészségre kondicionálják. (Ezek vészhelyzet esetén mind háttérbe szorulhatnak.)
Lucilla minden igyekezetével azon volt, hogy megnyugodjon. Arra a személyes mantrára koncentrált, amit az egyedüli halál oktatáson kapott.
Ha meg kell halnom, tovább kell adnom egy transzcendentális leckét. Komolyan kell elmennem.
Ez segített valamennyit, de Lucilla még mindig remegett. A Rabbi már túl régóta van távol. Valami baj van.
Jól tettem, hogy megbíztam benne?
A végzet egyre erősödő érzése ellenére Lucilla rákényszerítette magát, hogy Bene Gesserit naivitást gyakoroljon, amikor áttekinti találkozását a Rabbival. A Proktorai ezt úgy nevezték: „az az ártatlanság, ami a tapasztalatlanság természetes velejárója, olyan állapot, amit gyakran összetévesztenek a tudatlansággal”. Ebbe a naivitásba áramlott bele minden. Hasonlított a mentát-teljesítményre. Az információ előzetes ítélet nélkül lépett be. „Tükör vagy, amiben az univerzum verődik vissza. Te csak ezt a tükörképet tapasztalod. Képek pattannak le az érzékeidről. Hipotézisek merülnek fel. Ezek fontosak, még ha rosszak is. Ez az a kivételes eset, amikor nem egy rossz dolog megbízható döntést produkálhat.”
– Készséges szolgáid vagyunk – mondotta volt a Rabbi.
Ez garantáltan felébresztette egy Tisztelendő Anya éberségét.
Odrade kristályának magyarázatai hirtelen oda nem illőnek tűntek. Szinte mindig a profitról van szó. Lucilla elfogadta ezt, mint cinikus, de hatalmas tapasztalatból eredő megállapítást. Azok a kísérletek, amelyek arra irányultak, hogy ezt kiirtsák az emberi természetből, mindig zátonyra futottak a megvalósításon. A szocializáló és kommunisztikus rendszerek csak a profitot mérő pénzérméket változtatták meg. Óriási vezetői bürokráciák – a pénz hatalom.
Lucilla figyelmeztette magát, hogy a megnyilvánulások mindig ugyanolyanok. Nézzük csak meg a Rabbi óriási farmját! Egy visszavonult Suk nyugdíjas odúja? Lucilla látott valamit abból, ami mindemögött volt: szolgákat, gazdagabb lakrészeket. És biztosan van több is. A rendszer számított, a dolog mindig ugyanaz: a legjobb ételek, gyönyörű szeretők, korlátlan utazás, csodálatos nyaralók.
Kezd fárasztó lenni, ha valaki annyiszor látta ezt, mint mi.
Lucilla tudta, hogy rángatózik az elméje, de nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Túlélés. A követelményrendszer alapja mindig a túlélés. Én pedig fenyegetem a Rabbi és a népe túlélését.
A Rabbi hízelgett neki. Mindig óvakodj attól, aki hízeleg nekünk, odadörgölődzik ahhoz a hatalomhoz, amit nekünk tulajdonít. Milyen hízelgő, ha szolgák tömegei várják ugrásra készen a parancsunkat! És milyen elgyengítő.
A Tisztelet Matrónáinak hibája.
Mi tartja fel a Rabbit?
Látta, mi mindent kaphat Lucilla Tisztelendő Anyától?
Egy ajtó csapódott lent, megremegtetve a padlót Lucilla lába alatt. Sietős lépteket hallott valami lépcsőn. Lépcsők! Lucilla megfordult, amikor az ajtó kinyílt. A Rabbi lépett be melanzsillat felhőjében. Az ajtóban megállt, és felmérte Lucilla hangulatát.
– Bocsássa meg késedelmemet, drága hölgyem. Edric, a Liga Navigátor hívatott kihallgatásra.
Ez megmagyarázta a fűszerszagot. A Navigátorok állandó narancsszín melanzsgázban fürödtek, vonásaikat gyakran elhomályosították a gőzök. Lucilla el tudta képzelni a Navigátor szájának kicsiny V alakú hasadékát, és az ocsmány orrcimpákat. A száj is, az orr is aprócskának tűnt a Navigátor hatalmas, lüktető halántékú arcán. Lucilla tudta, milyen veszélyben érezhette magát a Rabbi, miközben a Navigátor éneklő huhogását hallgatta egyidejűleg a személytelen gépi galach-fordítással.
– Mit akart?
– Magát.
– És...
– Nem tudja biztosra, de szerintem gyanakszik ránk. Bár ő mindenkire gyanakszik.
– Követte önt?
– Nincs rá szüksége. Bármikor megtalál, ha akar.
– Mit tegyünk? – Lucilla tudta, hogy túl gyorsan és túl hangosan beszél.
– Drága hölgyem... – A Rabbi három lépéssel közelebb lépett, és Lucilla látta a homlokán és az orrán kiütköző verítéket. A szagát is érezte.
– Nos, miről van szó?
– Ami a Tisztelet Matrónái tevékenységének hátterében álló gazdasági kilátásokat illeti... nos, mi meglehetősen érdekesnek találjuk ezeket.
A Rabbi szavai kikristályosították Lucilla félelmeit. Tudtam! Elad engem!
– Mint azt önök Tisztelendő Anyák nagyon is jól tudják, a gazdasági rendszerekben mindig vannak rések.
– Igen? – Teljes óvatosság.
– Bármelyik áruféleség kereskedelmének tökéletlen elnyomása mindig növeli a kereskedők hasznát, főleg a nagyobb disztribútorokét – A Rabbi hangja figyelmeztetően tétova volt. – Ez annak a téveszméje, hogy ellenőrizni lehet a nemkívánatos narkotikumokat azzal, ha megállítjuk őket a határon.
Mit akar ezzel mondani? Olyan alapvető tényeket sorol, amelyekkel még a legfiatalabb tanoncok is tisztában vannak. A megnövekedett profitot gyakran használták arra, hogy biztonságos utat vegyenek rajta a határőrök között, sokszor maguknak az őröknek a megvásárlásával.
Magával hozta a Tisztelet Matrónáinak szolgáit? Nem hiheti azt, hogy ezt csak úgy megteheti.
Várt egy kicsit, amíg a Rabbi összeszedte a gondolatait: nyilvánvalóan olyan bemutatót tervezett, amivel elfogadtathatja magát Lucillánál.
Miért irányította Lucilla figyelmét a határőrök felé? Mert nyilvánvalóan ezt tette. Az őröknek persze mindig van kész magyarázatuk a feljebbvalóik elárulásara. „Ha én nem, valaki más úgyis megteszi.”
Lucilla merte is remélni.
A Rabbi megköszörülte a torkát. Látszott, hogy megtalálta azokat a szavakat, amiket akart, és sorrendbe is rakta őket.
– Nem hiszem, hogy bármiféle módon elhagyhatná élve a Gammut.
Lucilla nem számított ilyen sötét kijelentésre. – De hát a...
– Az az információ, amit hordoz, más kérdés – felelte a Rabbi.
Szóval ez volt az egész határos-őrös példabeszéd mögött!
– Nem érti a helyzetet, Rabbi. Az én információm nem néhány szóból és figyelmeztetésből áll – veregette meg egy ujjal a homlokát Lucilla. – Itt bent számtalan értékes élet van, megannyi pótolhatatlan tapasztalat, olyan létfontosságú tudás, ami...
– Ó, értem én, drága hölgyem. A gond az, hogy ön nem érti.
Ezek az állandó utalások a megértésre!
– Én pillanatnyilag az ön becsületességétől függök – mondta a Rabbi.
Ó, a Bene Gesserit legendás becsületessége és megbízhatósága, ha egyszer a szavát adta!
– Tudja, hogy inkább meghalok, minthogy eláruljam önöket.
A Rabbi tehetetlenül tárta szét a kezét. – Ebben tökéletesen biztos vagyok, drága hölgyem. Itt nem az árulás a kérdés, hanem valami más, amit még soha nem tártunk fel önök előtt.
– Mire céloz? – A kérdés eléggé ellentmondást nem tűrő volt, szinte már a Hang (amire figyelmeztették, hogy a zsidóknál ne próbálkozzon vele).
– A szavát kell vennem. Meg kell ígértetnem önnel, hogy nem fordul ellenünk amiatt, amit most fel fogok fedni. Meg kell ígérnie, hogy elfogadja az én megoldásomat erre a dilemmára.
– Látatlanban?
– Csak azért, mert én ezt kérem öntől, és mert biztosítom arról, hogy tiszteletben tartjuk a Nővéreknek tett ígéretünket.
Lucilla rámeredt. Próbált átlátni azon a korláton, amit a Rabbi emelt közéjük. A Rabbi felszíni reakcióiban lehetett olvasni, de a váratlan viselkedése mögött rejlő dologban nem.
A Rabbi megvárta, amíg ez a félelmetes nő döntésre jut. A Tisztelendő Anyák mindig is nyugtalanították. A Rabbi sejtette, miféle elhatározás érlelődik Lucillában, és szánta őt. Látta, hogy Lucilla le tudja olvasni a szánalmat az arcáról. Olyan sokat tudnak, mégis oly keveset. A hatalmuk nyilvánvaló. Tudásuk a Titkos Izraelről pedig oly veszedelmes!
De tartozunk nekik ezzel. Ő nem a Választott Népből való, de az adósság az adósság. A becsület becsület. És az igazság – igazság.
A Bene Gesserit sokszor megsegítette a Titkos Izraelt a szükség óráiban. A pogrom pedig olyasmi volt, amit nem kellett magyarázni a népének. A pogrom bele volt ágyazódva a Titkos Izrael pszichéjébe. És hála a Kimondhatatlannak, a kiválasztottak sosem felejtenek. Épp annyira nem felejtenek, mint amennyire nem bocsájtanak meg.
A napi szertartásokkal frissen tartott emlékek (a gyülekezet előtti periodikus kihangsúlyozással) izzó dicsfényt vontak aköré, amire a Rabbi készült. És ez a szegény nő! Ő is foglya az emlékeknek és a körülményeknek. Az üstbe! Mindkettőnkkel!
– Megígérem – mondta Lucilla.
A Rabbi visszament az ajtóhoz, és kinyitotta. Egy barna köpenyes, idősebb asszony állt az ajtó mögött. A Rabbi hívó kézmozdulatára belépett. Uszadékfa színű haját takaros kontyba kötötte a tarkóján. Az arca ráncos volt és sötét, mint a száraz mandula. De a szeme! Telekék! És a tekintete acélkemény...
– Ez Rebekka, aki közülünk való – mondta a Rabbi. – Mint ahogy bizonyára látja, veszedelmes dolgot tett.
– Az Agónia – suttogta Lucilla.
– Már nagyon régen megtette, és jól szolgál minket. Most pedig téged fog szolgálni.
Lucillanak biztosnak kellett lennie a dolgában. – Képes vagy a Megosztozásra?
– Sosem csináltam, hölgyem, de ismerem – Rebekka odament Lucillához, olyan közel, hogy szinte érintette.
Előrehajoltak, hogy a homlokuk összeérjen. A kezükkel egymás vállába fogództak.
Amikor az elméjük összekapcsolódott, Lucilla erőteljesen kivetített egy gondolatot: „Ennek el kell jutnia a Nővéreimhez!”
– Megígérem, kedves hölgyem.
Az emlékeknek ebben a tökéletes vegyülésében nem lehetett csalás. Ezt a végső őszinteséget a küszöbön álló biztos halál gondolata táplálta, és mérges melanzsesszencia, amit az ősi fremenek nem ok nélkül neveztek „kis halálnak”. Lucilla elfogadta Rebekka ígéretét. Ez a vad zsidó Tisztelendő Anya az életét adta biztosítékul. És volt még valami más is. Lucillanak elállt a lélegzete, amikor meglátta. A Rabbi el akarta őt adni a Tisztelet Matrónáinak. A terményszállító vezetője az ő egyik ügynökük volt, aki azért jött, hogy megbizonyosodjon róla: a farmházban valóban van egy nő, aki megfelel Lucilla személyleírásának.
Rebekka őszintesége elől Lucilla nem menekülhetett: „Csak így menthetjük meg magunkat, és tarthatjuk fent a szavahihetőségünket.”
Hát ezért emlegette a Rabbi az őröket és a hatalomtörőket! Okos, okos. És én elfogadom, ahogy ő számított rá.

- - -

Egy marionettbábut nem lehet egyetlen szálon rángatni.
– A Zenszuni Korbács

Sheeana Tisztelendő Anya a szobrászállványánál állt, a kezén szürkekarmos formázót viselt, mint valami egzotikus kesztyűt. Az állványon lévő fekete szenziplaz már vagy egy órája formálódott a keze alatt. Közel érezte magát az alkotáshoz, és kereste a megvalósítás formáit, ami valami vad forrásból buzgott fel benne. A bőre szinte remegett az alkotóerő intenzitásában, és azon tűnődött, hogy a közeli folyosón haladók vajon nem érzékelik-e ugyanezt. Műterme északi ablakán szürke fények szivárogtak be a háta mögül, a nyugati ablak pedig a sivatagi napnyugta narancsszínében izzott.
Prester, aki Sheeana segédje volt itt a Sivatagi Megfigyelőállomáson, már néhány perce ott álldogált az ajtóban, mert az Állomás egész személyzete tudta, hogy nem éri meg zavarni Sheeanát munka közben.
Sheeana hátralépett, és a keze fejével hátravetette napszítta barna haját a homlokából. A fekete plaz kihívásként állt előtte, hajlatai és síkjai majdnem megfeleltek a belsőjében érzett formának.
Akkor jövök ide alkotni, amikor a legnagyobbak a félelmeim, gondolta.
Ez a gondolat eltompította a kreatív késztetést, és Sheeanának kétszer annyi erőfeszítést kellett tennie, hogy a szobrot befejezze. Karmos kezei belevájtak a plazba, a fekete anyag pedig úgy követte a mozdulatait, mint az őrült szélben támadó hullám.
Az északi ablak fénye elhomályosult, amit az automatika sárgásszürke mennyezeti világítással pótolt, de a hatás már nem volt ugyanaz. Nem volt ugyanaz!
Sheeana hátralépett a munkájától. Közelít... de nem eléggé. Szinte tapinthatónak érezte magában a formát, és azt is érezte, hogy meg akar születni. De a plaz nem volt jó. Jobb keze egyetlen csapásával fekete masszává változtatta.
A mindenségit!
Lerángatta magáról a formázókarmokat, és az állvány melletti polcra dobta. A nyugati ablakból látszó ég alján még mindig volt egy narancssárga csík. Gyorsan halványult, éppúgy, mint az alkotó felbuzdulás Sheeanában.
Mikor a napnyugtára néző ablakhoz lépett, még épp időben nézett ki, hogy lássa a nappáli keresőcsapat visszatérését. A leszállófényeik tüzes dárdarként világítottak dél felé, ahol ideiglenes síkságot alakítottak ki az előrenyomuló dűnék útjában. Sheeana a topterek ráérős leszállásából látta, hogy nem találtak sem fűszergödröket, sem más jelét annak, hogy a homokférgek legalább kezdenének kifejlődni az idetelepített homoki pisztrángokból.
Olyan férgek pásztora vagyok, amik sosem jönnek el.
Az ablak sötéten visszatükrözte a saját vonásait is. Látta magán a Fűszeragónia nyomait. A vékony, barnabőrű dűnei lelencből magas, meglehetősen szigorú nő lett. Barna haja azonban továbbra sem volt hajlandó megmaradni a főkötő alatt a nyakszirtjénél. És látta a vadságot telikék szemeiben. Mások is látták. És ez volt a gond, ez volt sok féleleme forrása.
Úgy tűnt, semmi sem állhat a Missionaria útjába a mi Sheeanánk kialakításában.
Ha a roppant homokférgek kifejlődnek – ha Shai-hulud visszatér! És a Bene Gesserit Missionaria Protectivája készen áll majd arra, hogy rászabadítsa őt, Sheeanát a vallásos áhítatra felkészített emberekre. A mítosz valóra válik... épp úgy, ahogy ő is próbálta valóságossá tenni azt a szobrot.
Szent Sheeana! Az Istencsászár az ő rabszolgája! Lássátok, hogyan engedelmeskednek neki a szentséges homokférgek! Leto visszatért!
Befolyással lesz ez a Tisztelet Matrónáira? Bizonnyal. Legalább szóban hízelegnének az Istencsászárnak az ő Guldur nevében.
Nem valószínű, hogy követnék „Szent Sheeana” vezetését, hacsak a szexuális kizsákmámyolás kérdésében nem. Sheeana ismerte a saját szexuális viselkedését, mely még a Bene Gesserit-mérce szerint is botrányos volt, mintegy tiltakozásképpen az ellen a szerep ellen, amit a Missionaria rá akart kényszeríteni. Az a kifogás, hogy csak tovább csiszolja a szexuális kötöttségben, Duncan Idaho által kiképzett férfiakat... csak kifogás volt.
Bellonda sejt valamit.
A mentát Bell állandó veszélyt jelentett azokra a Nővérekre, akik kilógtak a sorból. És ez volt az egyik oka annak, amiért meg tudta tartani fontos pozícióját a Nővérek Tanácsában.
Sheeana elfordult az ablaktól, és rádobta magát az ágyát borító narancsszín-barna takaróra. Pontosan vele szemben egy apró emberi alak fölé magasodó óriás féreg fekete-fehér rajza volt.
Ilyenek voltak, és többé talán sosem lesznek megint ilyenek. Mit akartam elmondani ezzel a rajzzal? Ha ezt tudnám, talán be tudnám fejezni a plaz szobrot.
Veszedelmes volt kifejleszteni a titkos kéz-nyelvet Duncannel. De voltak olyan dolgok, amiket a Nővérek nem tudhattak – legalábbis egyelőre nem.
Talán mindkettőnk számára van menekvés.
De hová mehetnének? Az egész Univerzum a Tisztelet Matrónáinak és más erőknek a kezében van. A szétszórt bolygók univerzuma, melynek emberlakói pusztán annyit akarnak, hogy békében élhessék le az életüket helyenként elfogadva a Bene Gesserit irányítását, sokhelyütt a Tisztelet Matrónáinak elnyomása alatt görnyedezve, leginkább abban reménykedve, hogy jól el tudják kormányozni saját magukat, a demokrácia örök álmával. És mindig ott vannak az ismeretlenek. Mindig ott van a Tisztelet Matrónáinak leckéje! Murbella arra utalt, hogy szélsőséges Halszólítókból és Tisztelendő Anyákból lettek a Tisztelet Matrónái. A Halszólítók demokráciájából a Tisztelet Matrónáinak önkényuralma lett! Túl sok ilyen utalás volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetett volna hagyni őket. De miért hangsúlyozták annyira az öntudatlan kényszert a T-szondáikkal, a sejtes indukcióval és a szexuális tudásukkal?
Hol van az a piac, ami vevő a mi szökevény tehetségünkre?
Ennek az univerzumnak már nem egyetlen tőzsdéje volt. Föld alatt pókhálókat lehetett megfigyelni. Ezek felettébb laza hálózatok voltak, melyeket régi kompromisszumok és ideiglenes megegyezések tartottak össze.
Odrade egyszer azt mondta: – Egy vásott szélű, foltos régi ruhára hasonlít.
A KHAFT szorosan összefogott kereskedelmi hálózata a Régi Birodalomból már nem létezett. Félelmetes darabkákra esett szét, melyeket a lehető leglazább szálak tartottak össze. Az emberek megvetéssel tekintettek erre a szedett-vedett rendszerre, és visszasírták a régi szép időket.
Miféle világegyetem fogadna el minket pusztán menekültekként, nem pedig úgy, mint Szent Sheeana és házastársa?
Nem mintha Duncan a házastársa lett volna. Ez volt a Bene Gesserit eredeti terve: „Hozzákötni Sheeanát Duncanhez. Mi irányítjuk Duncant, ő pedig irányítani tudja Sheeanát.”
Murbella azonban romba döntötte ezt az elképzelést. És jót tett mindkettőnkkel. Kinek van szüksége szexuális megszállottságra? Sheeana azonban kénytelen volt elismerni, hogy furcsán zűrzavaros érzésekkel viseltetik Duncan Idaho iránt. A kéz-nyelv, az érintések. És mit mondhatnának Odradénak, amikor kérdezősködik? Nem „ha”, hanem „amikor”.
– Arról beszélgetünk, hogyan szökhetne meg tőled Duncan és Murbella, Főtisztelendő Anya. Arról beszélgetünk, hogyan lehetne másképpen visszahozni Teg emlékezetét. A mi kis privát lázadásunkról beszélgetünk a Bene Gesserit ellen. Igen, Darwi Odrade! Hajdani tanítványodból lázadó lett, aki ellened fordul.
Sheeana beismerte, hogy Murbella iránt is vegyesek az érzelmei.
Ő megszelídítette Duncant, mikor nekem nem sikerült.
A fogoly Tisztelet Matrónája érdekfeszítő tanulmány volt... és időnként szórakoztató is. Tréfás verse ott díszelgett a hajó tanonc-étkezőjének falán:

Hé, te Isten! Ott vagy, remélem!
Azt akarom, hogy imám elérjen.
Az a faragott kép polcom tetején
Te vagy magad, vagy csupáncsak én?
Bárhogy is van, tessék, legyen:
Tarts meg engem lábujjhegyen.
Segíts át legrosszabb hibáimon,
– Nekem is így jó, s neked is, tudom –
A tökéletesség példájaként
Proktoraimnak, az lesz a szép,
Vagy csak a mennyek miatt,
Vagy a kenyérért ami megmarad.
Bármi legyen is a miért,
Kérlek, lépj értem és magadért.

Az ezt követő összeütközés Odradéval, melyet a komszemek közvetítettek, csodálatos látvány volt. Odrade hangja furcsán csikorgó: – Murbella! Te voltál?
– Attól tartok – Semmi bűnbánat.
– Attól tartasz? – Még mindig csikorogya.
– Miért ne? – Némileg dacosan.
– Tréfát űzöl a Missionariából! Ne is tiltakozz. Ez volt a célod.
– Olyan átkozottul képmutatóak!
Sheeana csak szimpátiával tudott visszagondolni erre az összeütközésre. A lázadó Murbella tünet volt. Meddig kell erjednie, hogy észrevedd?
Én is éppen így harcoltam az örök fegyelem ellen, „amitől erős leszel, gyermekem.”
Milyen lehetett Murbella gyerekként? Milyen nyomások alatt formálódott ki? Az élet mindig a nyomásokkal szembeni reakció. Egyesek megadják magukat a csábító dolgoknak, és azok által formálódnak: pórusaik kitágulnak és bevörösödnek a túlzásoktól. Bacchus csalogatja őket. Az élvezetek rányomják bélyegüket az arcukra. Egy Tisztelendő Anya ezt évezredek megfigyelései alapján ismeri fel. Azáltal alakulunk, hogy ellenállunk a nyomásoknak, vagy éppen hogy nem. Nyomások és formálódás – ez az élet. És én új nyomásokat hozok létre titkos szembeszegülésemmel.
A Nővérek jelenlegi éberségi állapotát figyelembe véve a Duncannal kialakított kéz-nyelv valószínűleg hiábavaló igyekezet.
Sheeana felszegte a fejét, és a szobrászállványon pihenő fekete masszára nézett.
De én kitartok. Megalkotom az életem vallomását. Megalkotom a saját életem! A pokolba a Bene Gesserittel!
És elvesztem a tiszteletem a Nővéreim iránt.
Volt valami antikság abban, ahogy rájuk kényszerült ez a tiszteletteljes egyöntetűség. A legősibb múltból mentették át, és rendszeresen előszedték, hogy kifényesítsék, és megejtsék rajta azokat a szükséges javításokat, amelyeket az idő minden emberi alkotástól megkövetelt, így még most is meg van, és kimondatlan áhítat övezi.
Így Tisztelendő Anya vagy, és ez semmilyen más megítélés szerint nem lenne igaz.
Sheeana tudta, hogy a végsőkig próbára kell tennie ezt az ősrégi dolgot, valószínűleg meg is kell törnie. És az a fekete plazforma, ami ki akart törni belőle arról a vad helyről, csak egy lépése volt annak, amiről Sheeana tudta, hogy meg kell tennie. Akár lázadásnak nevezte, akár másnak, Sheeana nem tagadhatta az erőt, amit magában érzett.

- - -

Szorítkozz pusztán megfigyelésre, és sosem fogod észrevenni a saját életed lényegét. A dolgot így is meg lehetfogalmazni: Éld a legjobb életet, amit tudsz. Az élet olyan játék, aminek a szabályait akkor tanulod meg, ha beleveted magad, és késhegyre menően játszani kezded. Máskülönben állandóan kibillensz az egyensúlyodból, folyamatos meglepetést okoz neked a változó játék. Akik nem játszanak, gyakran siránkoznak, hogy a szerencse mindig elmegy, mellettük. Nem hajlandóak meglátni, hogy a szerencséjüket részben ők teremtik meg.
– Darwi Odrade

– Tanulmányoztad az Idahóról készült legutóbbi komszem-felvételeket? – kérdezte Bellonda.
– Majd később! – Odrade tudta, hogy zsémbes hangulatban van, és ennek Bell kérdése az oka.
A nyomás egyre szűkebb és szűkebb mozgásteret engedett a Főtisztelendő Anyának. Odrade mindig próbált a széles érdeklődés attitűdjével hozzáállni a feladataihoz. Minél több dolog érdekli, annál szélesebb körben pásztázik, és így több használható adathoz jut. A használattal fejleszti az érzékeit. A lényeg volt az, amire kutató érdeklődése vágyott. A lényeg. Olyan volt, mintha élelemre vadászna mardosó éhségében.
A napjai azonban egyre inkább olyanok lettek, mint ez a reggel. Köztudott volt, hogy kedveli a személyes vizsgálatot, de a dolgozószoba falai fogvatartották. Olyan helyen kell lennie, ahol el lehet érni. És nem csak hogy el lehet érni, de ahonnan azonnal kiküldhet utasításokat és embereket.
Valahogy időt kell csinálnom magamnak!
Az idő épp olyan nyomás volt, mint minden más.
Sheeana azt mondta: – Kölcsönvett napokon gurulunk előre.
Milyen költői! De nem sokat segít a gyakorlati követelményekben. Annyi Bene Gesserit sejtet kell létrehozni, amennyit csak lehet. Szét kell szóródni, mielőtt lehull a bárd. Semmi nem lehetett ennél fontosabb. A Bene Gesserit szövete szétszakad, és olyan helyekre oszlik szét, amit csak a Káptalanház ismerhet. Odrade néha látta is a foszlányok és maradványok repülését. Lobogva szálltak el nem-hajóikban, homoki pisztrángokkal, Bene Gesserit hagyományokkal, útmutató tudással és emlékekkel a tarsolyukban. De a Nővérek ezt már megcsinálták egyszer az első Szétszóródás idején, és senki sem jött vissza vagy küldött üzenetet. Senki. Senki nem tér vissza, csak a Tisztelet Matrónái. Ha valaha is Bene Gesseritek voltak, akkor rettenetes torzuláson mentek keresztül, és vakon rohantak a végzetükbe.
Leszünk még valaha is újra teljesek?
Odrade az asztalán heverő munkára pillantott; újabb választólisták. Ki megy és ki marad? Nem volt sok ideje arra, hogy megálljon és vegyen egy mély lélegzetet. Néhai elődje, Taraza Más Emléke afféle „Én megmondtam előre!”-jelleget öltött. „Most látod, min kellett nekem keresztülmennem!”
És volt idő, amikor azon gondolkodtam, hogy van-e hely a tetőn.
Lehet, hogy van hely a tetőn (ahogy ezt a tanoncoknak szerette is mondogatni), elegendő idő azonban ritkán.
Mikor a jobbára passzív, nem-Bene Gesserit népességre gondolt „ott kint”, Odradét néha irigység fogta el. Micsoda kényelem. Úgy lehet tenni, mintha az élet örökké tartana, mintha a holnap majd jobb lenne, mintha az istenek féltő gonddal figyelnének az égből.
Utálkozott magán, mikor kizökkent csüggedéséből. A ködmentes tekintet akkor is jobb, bármit lát is.
– Tanulmányoztam a legutóbbi Idaho-felvételeket – nézett az asztal felett a türelmes Bellondára.
– Érdekes ösztönei vannak – felelte Bellonda.
Odrade már gondolt erre. A nem-hajóban elhelyezett komszemek előtt nem sok minden maradhatott titokban. A Tanács elmélete az Idaho-gholáról napról napra kevésbé volt elmélet: egyre inkább meggyőződéssé vált. Mennyi emléket tartalmazhat ez a ghola a sorozatos Idaho-életekből?
– Tamnak kételyei vannak a gyerekeikkel kapcsolatban – folytatta Bellonda. – Vannak veszedelmes képességeik?
Ez várható volt. A három gyermeket, akiket Murbella szült a nem-hajóban Idahótól, azonnal kihozták. Mindegyik megfigyelés alatt fejlődött tovább. Bennük is meg van az a hátborzongató reakciósebesség, amellyel a Tisztelet Matrónái rendelkeznek? Ezt még túl korai lett volna megállapítani. Murbella szerint ez a dolog csak serdüléskor alakul ki.
A fogoly Tisztelet Matrónája dühös rezignációval fogadta gyermekei eltávolítását. Idaho azonban nem sok reakciót mutatott. Különös. Valami miatt képes volt szélesebb értelemben szemlélni a nemzést? Már-már Bene Gesserit-módra?
– Újabb Bene Gesserit nemesítési program – vicsorogta.
Odrade hagyta áramlani a gondolatait. Vajon valóban a Bene Gesserit-attitűdöt látták meg Idahóban? A Nővérek szerint az érzelmi kötődés ősi csökevény – a maga idejében fontos volt az ember fennmaradása szempontjából, de a Bene Gesserit tervében már nincs szükség rá.
Ösztönök.
A petesejtekkel és a spermával jönnek. Gyakran élénkek és hangosak: „A fajta szól hozzád, tökfej!”
Szerelem... utód... éhség... Ezek az öntudatlan motívumok mind specifikus viselkedést váltanak ki. Veszélyes belemerülni ezekbe a dolgokba. A Nemesítési Mesternők is tudták ezt, még ha csinálták is. A Tanács időnként vitába szállt ezzel, és elrendelte a következmények gondos figyelését.
– Tanulmányoztad a feljegyzéseket, csak ennyi a válaszod? – Ez Bellondától szinte panasznak hangzott.
Az a komszem-felvétel, ami ennyire felkeltette Bell érdeklődését, arról szólt, hogy Idaho a Tisztelet Matrónáinak szexuális függőséget okozó technikáiról kérdezgette Murbellát. Miért? Párhuzamos képességei a tleilaxi axolotl-tartályban a sejtjeibe sajtolt kondicionálásból eredtek. Idaho képességei az ösztönökhöz hasonló öntudatlan mintázatokból eredtek, az eredmény azonban megkülönböztethetetlen volt a Tisztelet Matrónái-effektustól: az eksztázis addig fokozódik, amíg el nem mos minden józan észt, és az áldozatot az élvezetek forrásához köti.
Murbella csak eddig ment képességeinek szóbeli kifejtésében. Nyilvánvaló volt a dühe amiatt, hogy Idaho ugyanazokkal a technikákkal ejtette őt rabul, amiket ő tanult.
– Murbella bezárul, amikor Idaho az indítékokról kérdezi – mondta Bellonda.
Igen, én is láttam.
– Megölhetnélek, és ezt te is tudod! – mondta Murbella.
A komszem-felvétel az ágyban mutatta őket Murbella szobájában a nem-hajón, éppen kölcsönös függőségük beteljesítése után. Veríték csillogott a meztelen bőrön. Murbella egy kék törölközővel a homlokán feküdt, zöld szeme felmeredt a komszembe. Mintha egyenesen a megfigyelőket nézte volna. Apró narancsszín pettyek voltak a szemében. A Tisztelet Matrónái által alkalmazott fűszerhelyettesítő dühpettyei. Most már melanzson élt – és nem mutatkoztak káros hatások.
Idaho mellette feküdt, fekete haja kócos rendetlenségben meredezett a párna fehér háttere előtt. A szeme csukva volt, de a szempillái rezegtek. Sovány. Nem eszik eleget, hiába küldetett Odrade a saját szakácsa ínycsiklandó ételeiből. Idaho magas pofacsontjai élesen kiálltak. Arca szögletes lett a bezártság évei alatt.
Odrade tudta, hogy Murbella fenyegetése mögött megfelelő testi képességek állnak, de ez pszichológiailag mégis hibás volt. Hogy megölje a szeretőjét? Nem valószínű.
Bellonda ugyanezen a vonalon gondolkodott. – Mit csinált, amikor demonstrálta a fizikai gyorsaságát? Ezt már láttuk.
– Tudja, hogy figyeljük.
A komszemek megmutatták, ahogy Murbella posztkoitális fáradtságát meghazudtolva kipattan az ágyból. Kápráztató sebességgel (sokkal gyorsabban annál, mint amit a Bene Gesserit valaha is elért) kirúgott a jobb lábával, és csak egy hajszállal Idaho feje előtt állította meg a mozdulatot.
Idaho az első mozdulatára kinyitotta a szemét. Félelem nélkül nézte; meg se rezzent.
Ez a csapás! Ha talál, halálos! Ezt elég egyszer látni ahhoz, hogy féljünk tőle. Murbella a központi kéreg közbeiktatása nélkül mozgott, úgy, mint a rovarok: a támadást az izomrándulás helyén váltották ki az idegek.
– Látod! – Murbella leeresztette a lábát, és lepillantott Idahóra.
Idaho mosolygott.
Odrade emlékeztette magát, hogy a Nővéreknél van Murbella három gyereke: mind lányok. A Nemesítési Mesternők fel vannak villanyozva. Egyszer majd az ebből a vonalból született Tisztelendő Anyák talán rendelkezni fognak a Tisztelet Matrónáinak ezzel a képességével.
Majd egyszer, ha ugyan lesz annyi időnk.
Odrade mégis osztozott a Nemesítési Mesternők izgalmában. Ez a sebesség! Együtt a Nővérek ideg-izom tréningjével, a hatalmas pranabindu-forrásokkal! Az, amit mindez együtt jelentett, szavak nélkül lappangott benne.
– Ezt nekünk csinálta, nem neki – mondta Bellonda.
Odrade ebben nem volt ilyen biztos. Murbella neheztelt az állandó figyelés miatt, de idővel hozzászokott. Sok cselekedetekor nyilvánvalóan elfeledkezett a komszemek mögött tartózkodó emberekről. A felvétel mutatta, hogyan tér vissza a helyére az ágyba, Idaho mellé.
– Korlátozás alá vettem ezt a felvételt – mondta Bellonda. – Megzavarhatja a tanoncokat.
Odrade bólintott. Szexuális függőség. A Tisztelet Matrónái képességeinek ez az aspektusa zavaró fodrokat vert a Bene Gesseritben, főleg a tanoncok között. Nagyon is szuggesztív. És a Káptalanház Nővérei javarészt ismerték Sheeana Tisztelendő Anyát, aki közülük egyedül gyakorolta ezen technikák némelyikét, dacolva azzal az általános félelemmel, hogy ez meggyengítheti őket.
„Nem szabad a Tisztelet Matrónáivá válnunk!” Bell mindig ezt mondogatta. Sheeana azonban jelentős irányítófaktort jelent. Tanít nekünk valamit Murebelláról.
Egy délután, amikor Murbellát egyedül, és láthatólag nyugalomban találta a nem-hajón, Odrade megpróbálkozott egy egyenes kérdéssel: – Idaho előtt egyikőtök sem érzett kísértést arra, hogy úgymond „kivegye a részét a mulatságból”?
Murbella mérges büszkeséggel vágott vissza: – Véletlenül kapott el!
Ugyanaz a düh, ami Idaho kérdéseikor látszik rajta. Odradénak ez jutott eszébe, amikor az asztala fölé hajolt, és előhívta az eredeti felvételt.
– Nézd, milyen dühösnek látszik – mondta Bellonda. – Hipnotransz-parancs az ilyenfajta kérdések megválaszolás ellen. A jóhíremet tenném erre.
– Az majd kijön a Fűszeragóniával – mondta Odrade.
– Ha ugyan hozzájut valaha is!
– A hipnotransz elvileg a mi titkunk.
Bellonda elrágódott a nyilvánvaló következtetésen. Egyetlen Nővér sem tért vissza azok közül, akiket kiküldtünk az eredeti Szétszóródással.
Nagy betűkkel írva állt az elméjükben: „Renegát Bene Gesseritekből lettek a Tisztelet Matrónái?” Erre sok minden utalt. De akkor miért folyamodtak a férfiak szexuális rabszolgaságba vetéséhez? Murbella történelmi jellegű fecsegése nem volt kielégítő. Minden ellentmond a Bene Gesserit tanításoknak.
– Tovább kell kutatnunk – erosködött Bellonda. – Az a kevés, amit tudunk, nagyon nyugtalanító.
Odrade kihallotta a hangjából az aggodalmat. Mekkora csábítást jelent ez a képesség? Nagyon nagyot. A tanoncok panaszkodtak, hogy azt álmodták: Tisztelet Matrónáivá váltak. Bellonda joggal aggódik.
Hozz létre vagy kelts fel ilyen féktelen erőket, és rettentően bonyolult érzéki fantáziákat építettél. Egész populációkat vezethetsz a vágyainál, a fantázia-projekcióinál fogva.
Ott van az a rettenetes erő, amit a Tisztelet Matrónái használni mernek. Tudja csak mindenki, hogy náluk van a vakító eksztázis kulcsa, és félig már megnyerték a csatát. Már csak az utalás is, hogy ilyen dolog létezik, a megadás kezdete. A Murbella szintjén lévő emberek abban a másik szervezetben talán nem értik ezt, de azok, akik a csúcson vannak... Lehetséges lenne, hogy gondatlanul, a mélyebb erők ismerete nélkül, csak úgy használnának ilyen roppant hatalmat? Ha ez a helyzet, hogyan csábultak el az első Szétszóródottak ebbe a zsákutcába?
Bellonda már korábban előállt egy hipotézissel:
Egy Tisztelet Matrónája és egy, a Szétszóródásban foglyul ejtett Tisztelendő Anya. – Üdvözöllek, Tisztelendő Anya. Szeretnénk, ha tanúja lennél az erőnk egy kisebb demonstrációjának – Közjáték: szexuális demonstráció, majd a Tisztelet Matrónái testi gyorsaságának bemutatása. Aztán melanzsmegvonás, és az adrenalin alapú fűszerpótló adagolása hipno-drogokkal együtt. Majd ebben a hipotetikus transzban megtörténik a Tisztelendő Anya bevésése.
Ez a melanzsmegvonás szelektív kínjaival párosulva (vélte Bell) elegendő lehetett ahhoz, hogy az áldozat megtagadja eredetét.
A Sors kegyelmére! Az eredeti Tisztelet Matrónái mind Tisztelendő Anyák voltak? Merjük kipróbálni ezt az elméletet saját magunkon? Mit tudhatunk meg erről a nem-hajóban élő pártól?
Két információforrás hevert a Nővérek figyelő szemei előtt, de még meg kellett találni a kulcsot.
Férfi és nő többé már nem csak szaporodótárs, már nem nyújtanak egymásnak támaszt és vigaszt. Valami új lépett be. A tétek megnövekedtek.
A dolgozóasztalon pergő komszem-felvételen Murbella mondott valamit, ami felkeltette a Főtisztelendő Anya figyelmét.
– Mi Tisztelet Matrónái tettük ezt saját magunkkal! Senki mást nem lehet hibáztatni.
– Hallottad ezt? – kérdezte Bellonda.
Odrade élesen megrázta a fejét; minden figyelmével a párbeszédre akart koncentrálni.
– Rólam nem mondható el ugyanez – ellenkezett Idaho.
– Ez üres kifogás – vádaskodott Murbella. – Szóval téged arra kondicionált a Tleilax, hogy csapdába ejtsd az első bevésőt, akivel találkozol!
– És hogy megöljem – tette hozzá Idaho. – Ez volt a szándékuk.
– De te még csak meg sem próbáltál megölni engem. Nem mintha lett volna esélyed rá.
– Épp akkor... – Idaho elhallgatott, és önkéntelenül a komszemek felé sandított.
– Vajon mit akart itt mondani? – tűnődött Bellonda. Ki kell derítenünk!
Odrade azonban továbbra is némán figyelte a fogoly párt. Murbella meglepő éleslátásról tett tanúságot. – Úgy gondolod, hogy véletlen baleset folytán kaptál el engem, amihez semmi közöd?
– Pontosan.
– Én viszont látok benned valamit, ami elfogadta ezt az egészet! Nem egyszerűen csak sodródtál a kondicionálásoddal. A képességeid végső határáig teljesítettél.
Befelé forduló tekintet felhőzte be Idaho szemét. Hátravetette a fejét, és megfeszítette mellizmait.
– Ez mentát-kifejezés! – rikkantotta Bellonda.
Odrade minden elemzője ezt sugallta, de előbb még ki kell húzniuk egy beismerő vallomást Idahóból is. Ha mentát, miért tartja vissza ezt az információt?
A többi dolog miatt, ami az ilyen képesség ékkel jár. Tart tőlünk, méghozzá joggal.
Murbella vicsorogva mondta: – Rögtönöztél, és tökéletesítetted azt, amit a Tleilax csinált veled. Volt valami benned, ami egyáltalán nem panaszkodott!
– Így bánik el a saját bűntudatos érzéseivel – mondta Bellonda. – Hinnie kell abban, hogy ez igaz, máskülönben Idaho nem kaphatta volna el.
Odrade beharapta a száját. A kép szórakozottnak mutatta Idahót. – Talán mindkettőnkkel ugyanez a helyzet.
– Te nem hibáztathatod a Tleilaxot, én pedig a Tisztelet Matrónáit.
Tamalane lépett be a szobába, és leült a szék-kutyájára Bellonda mellé. – Látom, titeket is érdekel – intette a kivetített alakok felé.
Odrade lekapcsolta a képet.
– Az axoloti tartályainkat ellenőriztem – mondta Tamalane. – Az az átkozott Scytale létfontosságú információkat tartott vissza.
– De ugye az első gholánkkal nincs semmi baj? – kérdezte Bellonda.
– A Sukjaink semmit sem találtak.
Odrade szelíden mondta: – Scytale kénytelen tartogatni néhány alku-alapot.
Mindkét oldal egy ábrándot dédelgetett: Scytale fizetett a Bene Gesseritnek, amiért megmentették a Tisztelet Matrónáitól, és menedéket adtak nekik a Káptalanháznál. De azok a Tisztelendő Anyák, akik tanulmányozták, tudták, hogy valami más is hajtotta még az utolsó Tleilaxi Mestert.
Okos, okos a Bene Tleilax. Sokkal okosabb, mint gyanítottuk. És bemocskoltak minket az axolotl-tartályaikkal. Már maga a szó, „tartály”, egyike a megtévesztéseiknek. Mi melegített amniotikus folyadékkal teli konténereket képzeltünk el, melyek összetett gépezettel másolják le (finom, diszkrét és ellenőrizhető módon) az anyaméh működését. A tartállyal minden rendben! De ami benne van!
A tleilaxiak megoldása ennél direktebb volt. Használd az eredetit. A természet ezt már kidolgozta az eonok folyamán. A Bene Tleilaxnak csak hozzá kellett tenni ehhez a saját ellenőrzőrendszerét, és a saját módszerét a sejtben tárolt információ replikációjára.
„Isten Nyelve”, Scytale így nevezte. A Sátán Nyelve találóbb elnevezés lenne.
Visszacsatolás. A sejt irányította a saját mehet. Ez nagyjából ugyanaz volt, amit egy megtermékenyített petesejt amúgy is megtett. A Tleilax csak finomított rajta.
Odradéból egy sóhaj szakadt ki, mire a másik kettő éles pillantást vetett rá. A Főtisztelendő Anyának új gondjai vannak?
Az nyugtalanít, amit Scytale elárult. És az, amit ezek az információk tettek velünk. Ó, hogy ódzkodtunk a „lealacsonyodástól”. Aztán jöttek az ész-ürügyek. És tudtuk, hogy lehet találni észérveket! „Ha nincs más megoldás. Ha ez létrehozza a gholákat, akikre oly égető szükségünk van. Bizonyára akadnak majd önkéntesek.” Akadtak! Önkéntesek!
– Álmodozol! – morgott Tamalane. Bellondára pillantott, és mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.
Bellonda arcára puha nyájasság költözött; ez gyakori jele volt annak, hogy sötét hangulatba került. A hangja alig volt több torokhangú suttogásnál: – Erősen szorgalmazom, hogy szabaduljunk meg Idahótól. Ami pedig azt a tleilaxi szörnyeteget illeti...
– Miért burkolsz egy ilyen javaslatot eufémizmusokba? – kérdezte Tamalane.
– Akkor hát öljétek meg! A tleilaxit pedig alá kell vetni mindenféle elképzelhető meggyőzési módszernek, amit...
– Fejezzétek be, mind a ketten! – adta ki a parancsot Odrade.
Futólag a homlokára tapasztotta a tenyerét, aztán kitekintett az íves ablakon, és kinti jeges esőt szemlélte. Az Időjárásszabályozás újabb hibákat követ el. Nem lehetet hibáztatni őket, az emberek azonban semmit sem gyűlölnek jobban a kiszámíthatatlanságnál. „Természetesnek akarjuk!” Bármit is jelentsen ez.
Amikor rátörtek ezek a gondolatok, Odrade olyan létre vágyott, ami az általa kellemesnek talált rendre korlátozódik: egy sétára a gyümölcsösben. Ezt minden évszakban élvezte. Egy csöndes este a barátaival, tapogatózó beszélgetések azokkal, akik iránt melegséget érez. Vonzalom? Igen. A Főtisztelendő Anya sok mindent mert – még a társait szeretni is. És jó ételek olyan italokkal, melyek az ízek élénkítésére lettek kiválasztva. Erre is vágyott. Milyen jó is játszani a falatokkal a szájpadláson. Aztán később... igen, később – a jó meleg ágy egy gyengéd partnerrel, aki érzékeny az ő igényeire, és akinek szükségleteire ő is fogékony.
Persze ez javarészt lehetetlen. A felelősség! Micsoda súlyos szó. Hogy éget.
– Kezdek éhes lenni – mondta Odrade. – Iderendeljem az ebédet?
Bellonda és Tamalane rámeredtek. – Még csak fél tizenkettő van – vetette ellene Tamalane.
– Igen vagy nem? – kérdezte Odrade.
Bellonda és Tamalane összenéztek. – Ahogy akarod – mondta végül Bellonda.
Volt a Bene Gesseritben egy mondás (Odrade is ismerte), hogy a Nővérek dolgai simábban mennek, ha a Főtisztelendő Anya gyomra elégedett.
Odrade a magánkonyhájára hangolta az interkomot. – Ebédet kérek három személyre, Duana. Valami különlegeset. Válaszd ki te.
Az ebéd, amikor megérkezett, olyan fogásnak bizonyult, amit Odrade különösen szeretett: borjúhúsos egytálétel. Duana csínján bánt a fűszerekkel, csak egy kis rozmaringot tett a húsra, a zöldségek pedig nem voltak túlfőzve. Kitűnő.
Odrade minden falatot kiélvezett. A másik kettő csak gépiesen lapátolt.
Vajon ez is az egyik oka annak, hogy én FőtisztelendőAnya vagyok, ők pedig nem?
Miközben egy tanonc eltakarított az ebéd maradványait, Odrade felvetette az egyik kedvenc kérdését: – Milyen pletykák járják a közös helyiségekben, meg a tanoncok között?
Még jól emlékezett a saját tanonc-napjaira, amikor csak úgy csüggött az idősebbek szaván: nagy igazságokat várt, de ehelyett jobbára fecsegést hallott Ikszipszilon Nővérről, vagy Zé Proktor legújabb gondjairól. Persze néha felemelkedtek a korlátok, és fontos adatok is kiszivárogtak.
– Túl sok tanonc beszél arról, hogy ki akar menni az új Szétszóródással – recsegte Tamalane. – Mint a patkányok a süllyedő hajón.
– Újabban megnőtt az érdeklődés az Archívum iránt – mondta Bellonda. – Azok a Nővérek, akik többet tudnak, megerősítést keresnek – hogy ebben vagy abban a tanoncban erős Siona génjel van-e.
Odrade ezt felettébb érdekesnek találta. Közös Atreides-ősük a Zsarnok idejéből, Siona Ibn Fuad al-Seyefa Atreides átadta utódainak azt a képességet, hogy rejtve maradjanak a jövőbelátó keresők elől. Mindenki, aki szabadon járt a Káptalanházban, rendelkezett ezzel az öröklött védettséggel.
– Erős jel? – kérdezte Odrade. – Kételkednek abban, hogy az illetők védettek?
– Bizonyosságot akarnak – morogta Bellonda. – Visszatérhetek Idahóra? Benne meg van ez a genetikai jel, és még sincs meg. Ez aggaszt engem. Egyes sejtjeiben miért nincs meg a Siona-jel? Mit művelt vele a Tleilax?
– Duncan tisztában van a veszélyekkel, és nincsenek öngyilkos hajlamai – vélte Odrade.
– Fogalmunk sincs, micsoda – panaszolta Bellonda.
– Valószínűleg mentát, és mindnyájan tudjuk, hogy ez mit jelentene – szólt Tamalane.
– Azt megértem, hogy miért tartjuk Murbellát – mondta Bellonda. – Értékes információkat hordoz. De Idaho és Scytale...
– Ebből elég! – csattant fel Odrade. – A házőrzők, néha sokat ugatnak!
Bellonda zsörtölődve fogadta a legorombítást. Házőrző. Ez a Bene Gesserit-neve azoknak a Nővéreknek, akik állandóan figyelnek, nehogy elsekélyesedjenek. Ez a tanoncok számára nagyon nehéz, mindazonáltal része a Tisztelendő Anyák életének.
Odrade egy délután elmagyarázta ezt Murbellának, mikor kettesben voltak a nem-hajó szürkefalú kihallgatószobájában. Közel álltak egymáshoz, szemtől szembe. Meglehetősen kötetlen és intim hangulatban. Már amennyire a figyelő komszemek között lehetett.
– Házőrzők – mondta Odrade Murbella kérdésére. – Ez csak ezt jelenti, hogy egymás böglyei vagyunk. Ne vedd többnek annál, ami. Ritkán akadékoskodunk. Egy egyszerű szó is elég.
Murbella, akinek undor ült ki az arcára, és zöld szemével vadul meredt a másikra, nyilvánvalóan azt gondolta, hogy Odrade valami közös jelzésre céloz, egy szóra vagy mondásra, amit a Nővérek ilyen helyzetben használnak.
– Milyen szó?
– Bármilyen, a mindenit! Bármilyen alkalmas szó. Ez olyan, mint egy kölcsönös reflex. Van egy közös titkunk, ami egy idő után már nem is zavar minket. Örülünk neki, mert éberen tart minket.
– És engem is figyelni fogtok, ha Tisztelendő Anya leszek?
– Szükségünk van a házőrzőinkre. Nélkülük gyengébbek lennénk.
– Ez elnyomásnak hangzik.
– Mi nem érezzük annak.
– Szerintem ez egyszerűen undorító – pillantott fel Murbella a mennyezeten csillogó lencsére. – Mint azok az átkozott komszemek.
– Vigyázunk magunkra, Murbella. Ha Bene Gesseritté lettél, biztos lehetsz abban, hogy egész életedben karbantartanak.
– Kényelmes skatulya – vicsorogta Murbella.
Odrade lágyan mondta: – Egészen másról van szó. Egész életedben kihívást kapsz. A képességeid végső határaival fizetsz a Bene Gesseritnek.
– Házőrzők!
– Mindig figyelünk egymásra. Egyesek közülünk hatalmi pozíciókban időnként lehetnek tekintélyelvűek, még akár bizalmaskodók is, de csak egy olyan pontig, amit pontosan meghatároznak a pillanat követelményei.
– Sosem lehetnek igazán kedvesek vagy gyengédek, mi?
– Ez a szabály.
– Vonzalomról még talán lehet szó, de szeretetről, szerelemről nem?
– Mondtam, hogy ez a szabály – És Odrade tisztán látta a reakciót Murbella arcán: „Tessék! Azt fogják követelni, hogy adjam fel Duncant!”
– Tehát a Bene Gesseritben nincs szerelem – Milyen szomorú a hangja. Murbella számára még van remény.
– Néha előfordul – mondta Odrade – de a Nővéreim aberrációként kezelik.
– Tehát az, amit én Duncan iránt érzek, aberráció?
– És a Nővérek ekként is akarják majd kezelni.
– Kezelni! Javítóterápia a szenvedőnek!
– A szerelem a Nővérek szemében a rothadás jele.
– Én benned is látom a rothadás jeleit!
Mintha követné Odrade gondolatait, Bellonda félbeszakította a Főtisztelendő Anya álmodozását: – Az a Tisztelet Matrónája sosem fogja elkötelezni magát mellettünk! – Bellonda letörölte az ebéd egy visszamaradt morzsáját a szájáról. – Csak az időnket vesztegetjük, amikor a szokásainkra tanítjuk.
Bell legalább már nem hívja Murbellát „lotyó”-nak, gondolta Odrade. Ez kifejezett haladás.

- - -

Minden kormányzatnak meg kell küzdenie egy vissza-visszatérő problémával: a hatalom vonzza a patologikus személyiségeket. Nem arról van szó, hogy a hatalom korrumpál, hanem arról, hogy mágnesként magához húzza a korrumpálhatókat. Az ilyen emberek hajlamosak megittasulni az erőszaktól, és hamar rabjaivá válnak ennek az állapotnak.
– Missionaria Protectiva, QIV szöveg (decto)

Rebekka úgy térdepelt a sárga padlón, ahogy megparancsolták neki. Nem mert feltekinteni a Hatalmas Tisztelet Matrónájára, aki oly távoli magasságban, oly veszedelmesen trónolt fölötte. Rebekka két órát várakozott itt, majdnem a terem közepén, míg a Hatalmas Tisztelet Matrónája és társai elfogyasztották az alázatos szolgák által feltálalt ebédet. Rebekka jól megjegyezte a szolgák modorát, és utánozta őket.
A szemüregei még mindig égtek a transzplantoktól, amiket a Rabbi ültetett be alig egy hónapja. Ezeknek a szemeknek kék volt az írisze és fehér az udvara: semmi nem utalt a Fűszeragóniára. Ez azonban csak időleges védelmet nyújtott. Alig egy év alatt az új szemek is teljesen bekékülnek.
A szemei fájdalma volt a legkisebb problémája. Egy szerves implant kimért melanzs-dózisokat adagolt neki, hogy rejtse függőségét. A beletárolt készlet körülbelül hatvan napra volt elég. Ha a Tisztelet Matrónái ennél hosszabb ideig tartják fogva, akkor a fűszermegvonás olyan kínokkal fog járni, amihez képest az eredeti Fűszeragónia semmiség lesz. A legyeszedelmesebb dolog azonban a shere volt, ami a fűszerrel együtt adagolódott a szervezetébe. Ha ezek a nők észreveszik ezt, akkor egészen biztosan gyanút fognak.
Jól csinálod. Légy türelemmel. Ez egy Más Emlék volt a lampadasi sokadalomból. A hang lágyan zengett a fejében. Mintha Lucilla szólt volna, de Rebekka nem volt biztos benne.
Ez a hang jó ismerősévé lett az Osztozás óta eltelt hónapok alatt, amikor is „a Mohalatád Szószólója”-ként bejelentkezett. Ezek a lotyók nem vehetik fel a versenyt a mi tudásunkkal. Ezt ne feledd, és meríts belőle bátorságot.
A Belső Mások jelenléte – akik egyáltalán nem vonták el a figyelmét a kinti eseményekről – áhítatos félelemmel töltötte el Rebekkát. Mi szimuláramlásnak hívjuk, mondta a Szószóló. A szimuláramlás megsokszorozza a tudatodat. Mikor megpróbálta ezt elmagyarázni a Rabbinak, a Rabbi dühösen reagált.
– Tisztátalan gondolatok rontottak meg!
A Rabbi dolgozószobájában voltak, késő este. „Időt lopunk a számunkra kiszabott napokból”, mondta a Rabbi. A dolgozószoba egy földalatti helyiség volt, melynek falait régi könyvek, riduli kristályok, tekercsek borították. A szobát a legjobb ixi szerkezetek védték mindenféle szondától, és a Rabbi emberei még javítottak is az ixi gépeken.
Rebekka ilyenkor leülhetett az asztal mellé, míg a Rabbi hátradőlt ősrégi székében. Az alacsonyan lebegő parázsgömb régies hangulatú sárga fényt vetett a szakállas arcra, és megcsillant a szemüvegen, amit a Rabbi szinte hivatali jelvényként viselt.
Rebekka zavart tettetett. – De hát azt mondtad, hogy kötelességünk volt megmenteni ezt a lampadasi kincset. Hát nem volt mindig tisztességes velünk a Bene Gesserit?
Látta az aggodalmat a Rabbi tekintetében. – Hallottad, mit mondott Lévi tegnap arról, hogy mik itt a kérdések. Miért jött hozzánk a Bene Gesserit boszorkány? Ezt kérdezik.
– A történetünk következetes és hihető – ellenkezett Rebekka. – A Nővérek olyan módszereket tanítottak nekünk, amin még az Igazmondók sem látnak át.
– Nem tudom... nem tudom – csóválta a fejét szomorúan a Rabbi. – Mi a hazugság? Mi az igazság? Saját szájunkkal mondjuk ki magunkra a kárhozatot?
– Egy pogromot előzünk meg ezzel, Rabbi! – Ez általában megerősítette a Rabbit a döntésében.
– Kozákok! Igen, igazad van, lányom. Kozákok minden korban voltak, és nem mi vagyunk az egyetlenek, akik megszenvedik kancsukáikat és kardjaikat, amikor öldökléssel a szívükben berúgtatnak a faluba.
Furcsa, gondolta Rebekka, hogyan tudja a Rabbi azt a benyomást kelteni, mintha ezek az események nemrégiben történtek volna, és a Rabbi a saját szemével látta volna. Soha nem megbocsátani, sohasem felejteni. Lidice csak tegnap volt. Milyen hatalmas dolog ez a Titkos Izrael emlékezetében. Pogrom! Folyamatosságában majdnem épp olyan erős, mint azok a Bene Gesserit-jelenlétek, amelyeket a tudatában hordoz. Majdnem. Ennek áll ellen a Rabbi, mondogatta magának Rebekka.
– Attól tartok, hogy elragadtak tőlünk – mondta a Rabbi. – Mit tettem veled? Mit? És mindent a tisztesség nevében.
Azokra a készülékekre pillantott a dolgozószoba falán, melyek a farm körül elhelyezkedő függőleges tengelyű szélerőművek éjszakai energia-felhalmozását mutatták. A műszerek szerint a forgók jártak, és gyűjtötték az energiát másnapra. Ez a Bene Gesserit ajándéka volt: szabadság Ixtől. Függetlenség. Milyen különös szó.
Anélkül, hogy Rebekkára nézett volna, folytatta: – Ez a Más Emlék-dolog nagyon bonyolult nekem, mindig is az volt. Az emlékeknek bölcsességet kellene hozniuk, de nem hoznak. Az a lényeg, hogyan rendezzük az emlékeket, és hol alkalmazzuk a tudásunkat.
Megfordult, és Rebekkára nézett. Arca az árnyékba merült. – Mi ez, amiről azt mondod, hogy ott van benned? Ez, akire Lucillaként gondolsz?
Rebekka látta, hogy a Rabbinak jólesik kimondani Lucilla nevét. Ha Lucilla beszélni tud a Titkos Izrael egyik leányán keresztül, akkor megél, és nincs elárulva.
Rebekka lesütötte a szemét. – Azt mondja, hogy itt vannak bennünk ezek a belső képek, hangok és érzések, amelyek parancsra, vagy szükség esetén maguktól jönnek elő.
– Szükség esetén! És a test érzékeinek jelentésein kívül mi az, ami ott lehetett, ahol neked nem lett volna szabad lenned, és nem lett volna szabad rossz dolgokat tenned?
Más testek, más emlékek, gondolta Rebekka. Most, hogy már része volt benne, tudta, hogy önként sosem válna meg tőle. Talán valóban Bene Gesseritté lettem. Persze ő ettől fél.
– Mondok neked valamit – szólt a Rabbi. – Ez az „élő tudatok létfontosságú összefonódása”, ahogy ők nevezik, semmi, amíg nem tutod, hogyan futnak ki a saját döntéseid fonalakként a többiek életébe.
– Mások reakcióiban látni a tetteinket, igen, a Nővérek is így vélekedednek.
– Ez bölcsesség. Mit mond a hölgy, mi a céljuk?
– Befolyásolni az emberiség érését.
– Hmmm. És úgy véli, hogy az események nincsenek kívül az ő befolyásán, csak az érzékein. Ez majdnem bölcs. De az érés... ó, Rebekka. Összeütközünk egy magasabb tervvel? Joga van az embernek korlátozni Jahve természetét? Azt hiszem, II. Leto megértette ezt. Az a hölgy benned pedig tagadja.
– Azt mondja, hogy II. Leto átkozott zsarnok volt.
– Az volt, de már előtte is voltak bölcs zsarnokok, és kétségtelenül utána is lesznek.
– Shaitannak hívták.
– Megvolt benne a Sátán saját hatalma. Ebben a félelmükben és is osztozom. Nem volt olyan jövőbelátó, mint amennyire megkötő. Rögzítette annak az alakját, amit látott.
– A hölgy is ezt mondja. De azt is mondja, hogy lényegüket őrizte meg.
– Megint majdnem bölcsek.
A Rabbi hatalmasat sóhajtott, megint a falon függő műszerekre nézett. Energia a holnapnak.
Visszafordult Rebekkához. A lány megváltozott. A Rabbi kénytelen volt tudatára ébredni ennek. Rebekka nagyon hasonló lett a Bene Gesseritekhez. Ez érthető volt. Az elméje tele lett azzal a rengeteg emberrel a Lampadasról. De ők nem gadaréni gazemberek, akiket bele lehet hajtani a tengerbe az ördögi dolgaikkal együtt. Én pedig nem vagyok új Jézus.
– Ez, amit Odrade Főtisztelendő Anyáról mondanak – hogy gyakran a pokolba kívánja a saját Archivistáit, és velük együtt az Archívumot is. Micsoda dolog! Az Archívum nem olyan, mint azok a könyvek, amiben mi a bölcsességünket őrizzük?
– Akkor én Archivista vagyok, Rabbi?
A kérdés megzavarta a Rabbit, de rá is világított a problémára. Elmosolyodott. – Mondok neked valamit, leányom. Elismerem, hogy kissé szimpatizálok ezzel az Odradéval. Az Archivistákkal kapcsolatban mindig van valami morognivaló.
– Ez bölcsesség, Rabbi? – Milyen félénken kérdezte!
– Hidd el nekem, leányom, hogy az. Milyen gondosan nyomja el egy Archivista az ítélet legkisebb jelét is. Egyik szó a másik után. Micsoda gőg!
– Hogyan választják ki, hogy melyik szót használják, Rabbi?
– Ó, hát beléd is szállt egy kis bölcsesség, leányom. Ezek a Bene Gesseritek azonban még nem érték el a bölcsességet, és a természetük akadályozza meg ezt.
Rebekka látta ezt a Rabbi arcán. Próbál engem kételyekkel felfegyverezni ezekkel az életekkel szemben, amelyeket hordozok.
– Hadd mondjak el neked egy dolgot a Bene Gesseritről – mondta a Rabbi. De aztán semmi sem jutott az eszébe. Egy szó sem, egy bölcs tanács sem. Ez évek óta nem történt meg vele. Csak egy út állt nyitva előle: hogy a szívéből beszéljen.
– Talán már túl régen vannak úton Damaszkusz felé egyetlen vakító fényvillanás nélkül, Rebekka. Azt mondogatják, hogy az emberiség javáért tevékenykednek. Én valahogy ezt nem látom bennük, és azt sem hiszem, hogy a Zsarnok látta volna.
Mikor Rebekka válaszolni akart, a Rabbi felemelt kézzel elhallgattatta. – Érett emberiség? Ez a céljuk? Hát nem az érett gyümölcsöt szedik le és eszik meg?
Az Elágazás Nagytermének padlóján Rebekkának ezek a szavak jutottak az eszébe, és a szavak megszemélyesüléseit nem azoknak az életében látta, akiket megőrzött, hanem foglyulejtői cselekedeteiben.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája befejezte az evést. Beletörölte a kezét az egyik szolga köpenyébe.
– Jöjjön közelebb – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
Fájdalom markolt Rebekka bal vállába, és előrelökte. A Logno nevű egy vadász lopózásával termett mögötte, és egy tolóösztökét vágott a fogoly húsába.
Nevetés visszhangzott végig a termen.
Rebekka nagy nehezen lábra állt, és mindig épp az ösztöke előtt maradva lábon érkezett a Hatalmas Tisztelet Matrónájához felvezető lépcsőhöz, ahol is az ösztöke megállította.
– Térdre! – Logno újabb taszajtással adott hangsúlyt a parancsnak.
Rebekka térdre roskadt, és egyenesen felfelé bámult a lépcsőre. A sárga burkolólapokon apró karcolások látszottak. Ezek a tökéletlenségek valahogy megnyugtatták.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája megszólalt: – Hagyd, Logno. Nekem válaszok kellenek, nem visongás – Aztán Rebekkához fordult: – Néz rám, asszony!
Rebekka felemelte a tekintetét, és belenézett a halál arcába. Milyen jelentéktelen arc a benne rejlő fenyegetéshez képest. Olyan... egyenletes vonású. Majdhogynem egyszerű. Milyen kicsi test. Ez csak fokozta Rebekka veszélyérzetét. Micsoda ereje lehet ennek a kicsi asszonynak, hogy uralkodhat ezen a szörnyű népen.
– Tudod, miért vagy itt? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
Rebekka a legalázatosabb hangján felelte: – Azt mondták, ó Hatalmas Tisztelet Matrónája, hogy az Igazmondó szerelméről és egyéb gammui dolgokról akarsz tőlem hallani.
– Összeálltál egy Igazmondóval! – Ez vád volt.
– Már meghalt, Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Nem, Logno! – Ez az ösztökés segítőnek szólt. – Ez a szerencsétlen nem ismer minket. Most állj félre, Logno, oda, ahol nem zavar a rámenősséged.
– Csak akkor beszélhetsz, ah kérdezlek, vagy ha megparancsolom, nyomorult! – rikoltotta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
Rebekka összehúzta magát.
A Szószóló suttogni kezdett Rebekka fejében: Ez már majdnem a Hang volt. Vigyázz.
– Ismertél valaha is valakit azok közül, akik Bene Gesseritnek nevezik magukat? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
Most már tényleg! – Mindenki találkozott már a boszorkányokkal, Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Mit tudsz róluk?
Hát ezért hozatott ide.
– Csak azt, amit hallottam, Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Bátrak?
– Azt mondják, hogy igyekeznek kerülni a kockázatot, Hatalmas Tisztelet Matrónája.
Méltó vagy hozzánk, Rebekka. Ez a mintázata ezeknek a lotyóknak. A márvány a maga megfelelő csatornáján gurul le a lejtőn. Azt hiszik, hogy utálsz minket.
– Gazdag a Bene Gesserit? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Azt hiszem, a boszorkányok hozzád képest szegények, Hatalmas Tisztelet Matrónája – felelte Rebekka.
– Ezt miért mondod? Ne csak azért beszélj, hogy nekem hízelegj!
– De Tisztelet Matrónája, tudtak volna a boszorkányok egy hatalmas hajót küldeni a Gammuról, csak azért, hogy engem idehozzanak? És hol vannak most? Elrejtőznek előled.
– Csakugyan, hol vannak? – kérdezte a Tisztelet Matrónája.
Rebekka vállat vont.
– Ott voltál a Gammun, amikor az általuk Basharnak nevezett egyén elszökött előlünk? – tette föl a kérdést a Tisztelet Matrónája.
Tudja, hogy ott voltam. – Ott voltam, Hatalmas Tisztelet Matrónája, és hallottam a történeteket. De nem hiszem el őket.
– Azt hidd, amit mi parancsolunk, nyomorult! Milyen történeteket hallottál?
– Azt, hogy szemmel követhetetlen gyorsasággal mozgott. Hogy rengeteg... embert ölt meg puszta kézzel. Hogy ellopott egy nem-hajót, és kimenekült a Szétszóródásba.
– Hidd csak azt, hogy kimenekült, nyomorult – Hogy fél! Nem tudja leplezni a remegését.
– Mesélj az Igazmondóról – parancsolta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Hatalmas Tisztelet Matrónája, én nem értem az Igazmondót. Én csak az én Shoelem, az én férjem szavait ismerem. Az ő szavait elmondhatom, ha kívánod.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája elgondolkodott ezen, és végignézett tanácsosain és segédein, akiken kezdtek az unalom jelei mutatkozni. Miért nem öli meg egyszerűen ezt a nyomorultat?
Rebekka látta az erőszak sárga foltjait a Matróna szemében, és magába húzódott. Most a becenevén, Shoelként gondolt a férjére, és a szavai megnyugtatták. Shoel már gyerekként tanújelét adta „megfelelő tehetségének”. Egyesek ezt ösztönnek hívták, de Shoel sosem használta ezt a szót. „Bízz a zsigeri megérzéseidben. A tanáraim mindig ezt mondták.”
Ez olyan földhözragadt kifejezés volt, amit Shoel általában azért használt, hogy lerázza azokat, akik az „ezoterikus rejtélyt” jöttek keresni.
– Nincs titok – mondotta Shoel. – Ugyanúgy edzés és kemény munka, mint minden más. Gyakorlod azt, amit „kis észrevételnek” neveznek, azt a képességet, hogy nagyon kis változásokat is meglássunk az emberi reakciókban.
Rebekka látott is ilyen kis reakciókat azokban, akik most lebámultak rá. Azt akarják, hogy meghaljak. De miért?
A Szószólónak volt tanácsa. A nagyok szeretik fitogtatni a hatalmukat mások felett. Nem tudja, mit akarnak mások, de azt, amit ő gondol, nem akarják.
– Hatalmas Tisztelet Matrónája – próbálkozott Rebekka. – Te oly gazdag és hatalmas vagy. Biztosan lenne egy olyan alantasabb állás, ahol a szolgálatodra lehetnék.
– A szolgálatomba akarsz lépni? – Micsoda ördögi vigyor!
– Boldoggá tennél vele, Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Én nem azért vagyok itt, hogy téged boldoggá tegyelek.
Logno előrelépett. – Akkor tegyük magunkat boldoggá, Dáma. Játszadozzunk el ezzel a...
– Csend! – Ó, ez hiba volt, hogy a bizalmas nevén szólította itt, a többiek előtt.
Logno visszahúzódott, és majdnem elejtette az ösztökét.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája narancsszín dühvel meredt Rebekkára. – Visszamész nyomorúságos életedbe a Gammura, nyomorult. Nem öllek meg. Az kegy lenne. Miután láttad, mit nyújthatnánk neked, éld az életed enélkül.
– Hatalmas Tisztelet Matrónája! – tiltakozott Logno. Gyanakszunk arra, hogy...
– Én rád gyanakszom, Logno. Küldd vissza őt, élve! Hallottad? Gondolod, hogy nem találjuk meg még egyszer, ha szükségünk lesz rá?
– Nem gondolom, Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Rajtad tartjuk a szemünket, nyomorult – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
Csali! Úgy gondol rád, mint egy nagyobb vad elfogásának eszközére. Milyen érdekes. Ennek itt van feje, és erőszakos természete ellenére használja is. Hát így kerülhetett hatalomra.
Visszafelé a Gammura, egy kicsi, bűzös helyiségben a valamikori Liga-hajón Rebekka elgondolkozott szorult helyzetén. A lotyók nyilván nem számítottak rá, hogy félreérti a szándékukat. De... talán mégis. Alázat, remegés. Ebben élvezkednek.
Tudta, hogy ez egy kicsit Shoelje Igazmondójából is jön, nem csak a lampadasi tanácsadóktól.
– Rengeteg kicsi megfigyelést halmozol fel, amit éreztél, de sosem tudatosul benned – mondta egyszer Shoel. Ezek összegyűlve különféle dolgokat mondanak neked, de nem olyan nyelven, amit bárki is beszél. A nyelv nem szükséges.
Rebekka azt hitte, hogy ennél furcsább dolgot még sohasem hallott, de ez még az Agónia előtt volt. Éjszaka az ágyban, a sötétség nyugalmában, a szerető test érintésében szó nélkül csinálták, amit csináltak, de szavak is elhangzottak.
– A nyelv akadályoz – mondta akkor Shoel. – Megtanulod olvasni a saját reakcióidat. Néha találsz szavakat a leírására... néha... nem.
– Nincsenek szavak? Még a kérdésekhez sem?
– Szavakat akarsz, nem? Mik ezek? Bizalom. Hit. Igazság. Tisztesség.
– Ezek jó szavak, Shoel.
– De nem találnak célba. Ne hagyatkozz rájuk.
– Akkor te mire hagyatkozol?
– A saját belső reakcióimra. Magamban olvasok, nem az előttem lévő személyben. Mindig felismerem a hazugságot, mert vissza akarom fordítani a hazugra.
– Hát így csináljátok! – veregette Rebekka Shoel csupasz karját.
– Mások másképp csinálják. Hallottam valakiről, aki azt mondta: felismeri a hazugságot, mert szeretne összefogózni a hazuggal, és sétálni vele, hogy megvigasztalja. Azt lehetne hinni, hogy ez értelmetlen, mégis működik.
– Szerintem nagyon is bölcs, Shoel – A szerelem beszélt. Rebekka nem igazán tudta, mit akart mondani Shoel.
– Drága szerelmem – ringatta Shoel a karjában Rebekka fejét. – Az Igazmondóknak van egy olyan Igazságérzetük, ami ha egyszer felébredt, mindig működik. Kérlek, ne mondd, hogy bölcs vagyok, amikor a szerelmed beszél.
– Ne haragudj, Shoel – Rebekka szerette Shoel karjának illatát, és belefúrta fejét a könyökhajlatába. – De szeretnék mindent tudni, amit te tudsz.
Shoel kényelmesebb helyre igazította a fejét. – Tudod, mit mondott a Harmadik Fázis-béli tanárom? „Ne tudj semmit! Tanulj meg teljesen naiv lenni!”
A lány megdöbbent. – Egyáltalán semmit se tudjunk?
– Mindent tiszta lappal kell megközelíteni, hogy semmi sincs rajtad vagy benned. Bármi is jön, az maga íródjék fel oda.
Rebekka kezdte érteni. – Semmi ne befolyásolja.
– Úgy van. Te vagy az eredeti tudatlan vadember, aki olyannyira kifinomulatlan, hogy az már visszanyúlik a végső kifinomultságba. Mondhatni, anélkül találsz rá, hogy keresnéd.
– Ez most aztán tényleg bölcs volt, Shoel. Fogadni mernék, hogy te voltál a legjobb tanítványuk, a leggyorsabb, a leg...
– Én azt gondoltam, hogy az egész egy végeérhetetlen értelmetlenség.
– Ugyan!
– Egészen addig a napig, amíg észre nem vettem magamban egy kis rándulást. Nem izommozdulat volt, vagy bármi egyéb, amit valaki más észrevehetett volna. Csak egy... rándulás.
– Hol?
– Nem tudom elmondani. De a Negyedik Fázisom tanára felkészített rá. „Finoman fogd meg. Gyengéden.”
Az egyik diák azt hitte, hogy az igazi kezünkre gondol. Ó, hogy nevettünk.
– Ez gonosz dolog volt – Rebekka megérintette Shoel arcát, és érezte a kezdődő borostát. Késő volt, a lány mégsem volt álmos.
– Gondolom, tényleg gonosz volt. De amikor jött a rándulás, felismertem. Azelőtt sosem éreztem ilyet. Meg is lepett, mert amikor felismertem, rájöttem, hogy egész végig ott volt. Az Igazságérzetem rándult meg.
Rebekka úgy gondolta, hogy saját magában is érzi mozgolódni az Igazságérzetet. A Shoel hangjában rejlő csoda felkeltett valamit.
– Akkor már az enyém volt – mondta Shoel. – Hozzám tartozott, én pedig hozzá. Soha többet nem váltunk el egymástól.
– Milyen csodálatos lehet – Áhitat és irigység.
– Nem! Vannak, akik utálják. Ha így látjuk az embereket, az olyan, mintha kizsigerelve, kilógó belekkel látnánk őket.
– Ez undorító!
– Igen, de van, ami kárpótol ezért, szerelmem. Ezek emberek, akikkel találkozol, emberek, akik olyanok, mint az ártatlan gyermektől kapott virág. Ártatlanság. A saját ártatlanságom reagál, és az Igazságérzetem megerősödik. Ezt teszed te velem, szerelmem.
A Tisztelet Matrónáinak nem-hajója megérkezett a Gammura, és egy szemétszállító kompon küldték le Rebekkát a Leszállópályára. Az a hajó szemetjével és ürülékével együtt okádta ki magából, de Rebekka mit sem bánta. Itthon vagyok! Itthon vagyok, és Lampadas fennmarad!
A Rabbi azonban nem osztozott lelkesedésében.
Megint ott ültek a dolgozószobájában, de mostanra Rebekka már jobban hozzászokott a Más Emlékekhez, és nagyobb volt az önbizalma. Ezt a Rabbi is látta.
– Jobban hasonlítasz rájuk, mint valaha! Ez tisztátalan dolog.
– Rabbi, mindnyájunknak vannak tisztátalan őseik. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerek néhányat a sajátjaim közül.
– Mi ez? Miről beszélsz?
– Mindnyájan olyan emberek leszármazottai vagyunk, akik ocsmány dolgokat műveltek, Rabbi. Nem szeretünk az őseink közt lévő barbárokra gondolni, de attól még ott vannak.
– Micsoda beszéd!
– A Tisztelendő Anyák mindnyájukra emlékezni tudnak, rabbi. Ne feledd, hogy a győztesek szaporodnak. Érted?
– Még sosem hallottalak ilyen bátran beszélni. Mi történt veled, leányom?
– Életben maradtam, tudván azt, hogy a győzelemnek sokszor erkölcsi ára van.
– Ez meg mi? Micsoda ördögi szavak.
– Ördögiek? A barbarizmus még csak nem is a megfelelő szó arra, amit az őseink tettek. Mindnyájunk ősei, Rabbi.
Látta, hogy megbántotta a Rabbit, és érezte saját szavai gonoszságát, de nem állhatott meg. Hogy is menekülhetett volna el a Rabbi e szavak igazsága elől? Elvégre tisztességes ember volt.
Rebekka halkabbra fogta a hangját, a szavai mégis mélyebb sebet ütöttek a Rabbin. – Rabbi, ha te is tanúja lennél némelyik olyan dolognak, amiknek megismerésére a Más Emlékek kényszerítettek engem, úgy jönnél vissza, hogy új szavakat kellene keresned az ördögre. Bizonyos dolgok, amiket az őseink tettek, túlmennek az általad elképzelhető legrosszabb fogalmakon is.
– Rebekka... Rebekka... én ismerem azokat a szükségszerűségeket, amiket...
– Ne keress kifogásokat az „idők szükségszerűségével”! Te okosabb vagy ennél, Rabbi. Mikor vagyunk erkölcsi érzék nélkül? Pusztán csak arról van szó, hogy néha nem figyelünk oda rá.
A Rabbi a kezébe temette arcát, és előre-hátra hintázott öreg székében. A szék gyászosan nyikorgott.
– Rabbi, én mindig szerettelek és tiszteltelek téged. Érted mentem keresztül az Agónián. Miattad osztoztam a Lampadasban. Ne tagadd, amit mindebből tanultam.
A Rabbi leeresztette a kezét. – Én nem tagadom, leányom. De engedd meg nekem a fájdalmamat.
– Mindezen felismerések alapján, rabbi, van egy dolog, amit azonnal és haladék nélkül meg kell osztanom veled: nincsenek ártatlanok.
– Rebekka!
– A bűntudatos talán nem a megfelelő szó, Rabbi, de az őseink olyan dolgokat tettek, amiért meg kell fizetni.
– Ezt értem, Rebekka. Ez egy olyan egyensúly, ami...
– Ne mondd, hogy érted, amikor tudom, hogy nem – Rebekka felállt, és lepillantott a Rabbira. – Ez nem könyvelés, amit ki lehet egyensúlyozni. Milyen messzire akarsz még visszamenni?
– Rebekka, én a te rabbid vagyok. Nem beszélhetsz így, főleg velem nem.
– Minél messzebbre mész vissza, Rabbi, annál rosszabbak lesznek a gonosz atrocitások, és annál magasabb az ár. Te nem mehetsz vissza olyan messzire, de én kénytelen vagyok.
Megfordult, és otthagyta a Rabbit, ügyet sem vetve a Rabbi könyörgő hangjára, a fájdalomra, ahogy kimondta a nevét. Amikor becsukta az ajtót, még hallotta: – Mit tettünk? Izrael, segíts rajta.

- - -

A történetírás jobbára figyelemelterelés. A legtöbb történelmi beszámoló elvonja a figyelmet a nagy események mögötti titkos befolyásokról.
– Teg Bashar

Mikor magára maradt, Idaho sokszor indult felfedezőútra a nem-hajón. Annyi mindent meg lehet tudni egy ilyen ixi ereklyéből. Valóságos kincsesbarlang.
Megállt nyugtalan délutáni sétájában a szobájában, és az ajtó csillogó felszínébe épített apró komszemekre pillantott. Figyelik. Olyan furcsa érzése támadt, mintha azokon a kémlelő szemeken keresztül látná saját magát. Mit gondolnak a Nővérek, amikor rá néznek? A rég elpusztult gammui erősség darabos ghola-gyermekéből szálas férfi lett: sötét bőr, fekete haj. A haja hosszabb volt, mint amikor felszállt erre a hajóra a Dűne utolsó napján.
Bene Gesserit-szemek a bőre alá is befurakodtak. Biztos volt benne, hogy sejtik mentát-mivoltát, és félt attól, hogyan értelmezhetik ezt. Hogyan is várhatja egy mentát, hogy ezt a tényt korlátlan ideig eltitkolhatja Tisztelendő Anyák elől? Ostobaság! Tudta, hogy máris sejtik Igazmondóságát.
Odaintett a komszemeknek: – Nyugtalan vagyok. Azt hiszem, felfedezőútra indulok.
Bellonda utálta, amikor Idaho ilyen tréfásan viszonyult a megfigyelőkhöz. Nem szerette, hogy Idaho összevissza járkál a hajóban. És ezt nem is próbálta elrejteni a ghola elől. Idaho látta a szemében csillogni a ki nem mondott kérdéseket, valahányszor szemtől szembe került Bellondával. Szökési lehetőséget keres?
Éppen ezt teszem, Bell, de nem úgy, ahogy te gondolod.
A nem-hajó fix határokat jelentett: a külső erőtéren nem hatolhatott át, bizonyos gépterek, ahol a meghajtást (úgy mondták neki) időlegesen hatástalanították, őrségi helyiségek (némelyikbe belátott, de be nem léphetett), a fegyvertár, és a fogoly tleilaxi, Scytale lakrésze is tiltott terület volt. Néha találkozott Scytale-lal a korlátoknál, és ilyenkor egymásra bámultak hangzáró mezőn keresztül, ami szétválasztotta őket. Aztán ott volt az információs korlát – a Hajófeljegyzések olyan részei, amelyek nem voltak hajlandóak válaszolni a kérdéseire, válaszok, melyeket őrzői nem voltak hajlandó megadni.
Ezeken a korlátokon belül még mindig egy életre elég látni- és tanulnivaló volt, még arra a háromszáz Szabvány Évre is, amire joggal számíthatott.
Már ha a Tisztelet Matrónái meg nem találnak minket.
Idaho vadnak látta magát, amire vadásznak, még a Káptalanház nőinél is jobban. Nem voltak illúziói arról, hogy a vadászok mit fognak tenni vele. Tudták, hogy itt van. Azok a férfiak, akiket kiképzett és kiküldött, hogy bosszantsa a Tisztelet Matrónáit – ezek a férfiak ingerelték a vadászokat.
Amikor a Nővérek tudomást szereznek mentát-képességéről, azonnal tudni fogják, hogy elméjében több, mint egy gholaélet emlékeit hordozza. Az eredetiben nem volt meg ez a tehetség. Sejteni fogják, hogy látens Kwisatz Haderach. Ahogyan kiporciózzák a melanzsát! Nyilvánvalóan rettegnek attól, hogy újra elkövetik ugyanazt a hibát, amit Paul Atreidesszel és Zsarnok-fiával. Háromezer-ötszáz év rabszolgaság!
De Murbella kezelése mentát-tudatosságot kívánt. Idaho mindig úgy ment bele minden találkozásba, hogy nem várt válaszokat sem akkor, sem később. Ez tipikus mentát-megközelítés volt: koncentrálj a kérdésre. A mentátok úgy gyűjtötték a kérdéseket, mint ahogy mások a válaszokat. A kérdések megteremtették a maguk mintázatait és rendszereit. Ez hozta létre a legfontosabb formákat. Önmagad által létrehozott mintázatokon keresztül szemléled az univerzumodat – minden képekből, szavakból és címkékből áll (minden ideiglenes), minden érzéki impulzusokkal vegyül, melyek úgy tükröződnek vissza a belső szerkezetekről, mint a fény a csillogó felületről.
Idaho eredeti mentát-oktatója adta meg az ideiglenes szavakat ehhez az első tapogatózó szerkezethez: „Keress egyező mozgásokat a belső képernyődön.”
Ezután az első tapogatózó megmerítkezés után a mentát-erőkben Idaho nyomon tudta követni az érzékenység fokozódását a saját megfigyelése változásaiban, ahogy mindig mentát lett.
Bellonda volt a legkeményebb próbája. Rettegett a nő átható pillantásától, húsbavágó kérdéseitől. Mentát tesz próbára mentátot. Idaho finoman, visszafogottan és türelmesen fogadta Bellonda támadásait. Tulajdonképpen mit akarsz?
Mintha Idaho nem tudta volna.
Mintha csak maszkként viselte volna a türelmet. A félelem azonban természetesen jött, és nem volt ártalmas kimutatni. Bellonda nem palástolta, hogy a legszívesebben holtan látná.
Idaho elfogadta azt a tényt, hogy a megfigyelők hamarosan csak egyetlen lehetőséget fognak látni azokra a képességekre, melyeket használni kénytelen.
Egy mentát valódi képességei egy mentális szerkezetben rejlenek, amit „a nagy szintézisnek” neveznek. Ez olyan türelmet igényelt, amit a nem-mentátok el sem képesek képzelni. A mentát-iskolák ezt állhatatosságként definiálták. Primitív nyomkövető vagy, képes vagy olvasni a legkisebb jelekben is, a környezet apró zavaraiban, és követed, hogy ezek hová vezetnek. Ugyanakkor nyitott maradsz a nagy mozgásokra is magad körül és magadban. Innen ered a naivitás, a mentát-alaphelyzet, ami nagyon hasonló az Igazmondókéhoz, de sokkal átfogóbb.
– Nyitott vagy bármire, amit az univerzum tehet – mondta első oktatója. – Az elméd nem számítógép, hanem egy reagáló eszköz, ami az érzékeid jelentéseire alapszik.
Idaho mindig észrevette, hogy mikor vannak nyitva Bellonda érzékei. Olyankor kissé befelé forduló tekintettel állt ott, és Idaho tudta, hogy előre megalkotott ítéletek rajzanak az elméjében. Idaho védekezése Bellonda alapvető hibáján alapult: az érzékek megnyitása olyan idealizmust kívánt, ami Bellondától idegen volt. Nem a legjobb kérdéseket tette föl, és Idaho eltűnődött ezen. Odrade hibás mentátot használna? Ez ellentmondana a többi tettének.
Én azokat a kérdéseket keresem, amelyek a legjobb képet formálják ki.
Így sosem gondolod okosnak magad, sosem hiszed, hogy rendelkezel a képlettel, ami megadja a megoldást. Épp olyan fogékony maradsz az új kérdésekre, mint az új mintázatokra. Tesztelés, újabb tesztelés, formálás és átformálás. Ez örök folyamat, ami sosem áll meg, sosem elégszik meg. Ez a saját lassú táncod, ami hasonló a többi mentátéhoz, de mindig benne vannak a te sajátos lépéseid, a te egyedi tartásod.
„Sosem vagy valóban mentát. Ezért nevezzük ezt „Végtelen Célnak”.” Tanítói szavai beleégtek a tudatába.
Miközben felhalmozta a megfigyeléseit Bellondával kapcsolatban, kezdte értékelni azoknak a nagy Mentát Mestereknek a nézőpontját, akiktől tanult. – Nem a Tisztelendő Anyákból lesznek a legjobb mentátok.
Egyetlen Bene Gesserit sem tűnt képesnek arra, hogy teljesen elszakítsa magát attól a megkötő abszolúttól, amit a Fűszeragóniában elért: a hűségtől a Nővérek iránt.
A tanárai mindig óvták az abszolút dolgoktól. Ezek komoly hibát jelentettek volna egy mentátnál.
– Minden, amit teszel, érzel, mondasz: kísérlet. Nincs végső következtetés. Semmi sem áll meg, amíg meg nem hal, és talán még akkor sem, mert minden élet végtelen fodrokat vet. Az indukció ide-oda verődik belül, és te megtanulsz fogékonnyá válni rá. A következtetés abszolútumok illúzióját adja. Rúgj bele egy jó nagyot az igazságba, és zúzd szét!
Mikor Bellonda kérdései a közte és Murbella közti kapcsolatra irányultak, Idaho halovány érzelmi reakciókat látott. Derültség? Féltékenység? El tudta fogadni a derültséget (de még a féltékenységet is) kölcsönös függőségük kényszerítő szexuális követelményeit illetően. Valóban ekkora az eksztázis?
Nem találta a helyét ezen a délutánon a lakrészében, mintha új lenne itt, és még nem tekintené otthonának ezeket a szobákat. Az érzelmek beszélnek hozzám.
Bezártsága évei alatt a szállása lassan belakott jelleget öltött. Ez volt Idaho barlangja, a hajdani raktér: nagy helyiségek enyhén ívelt falakkal – hálószoba, könyvtár, dolgozó, nappali, zöldcsempés fürdőszoba száraz és nedves tisztálkodórendszer ékkel, és egy hosszúkás gyakorlóterem, amin Murbellával osztozott edzés terén.
A szobákban egyedi tárgyak és Idaho jelenlétének összetéveszthetetlen nyomai: a függőszék éppen a megfelelő szögbe állítva a konzolhoz és a kivetítőhöz, ami a Hajórendszerrel összekötötte őt; azok a riduli feljegyzések az asztal alsó végén. És foltok is mutatták, hogy itt lakik valaki – sötétbarna pacák az íróasztalon. Kiömlött étel hagyta ott kitörölhetetlen nyomát.
Idaho nyugtalanul ment át az alvóhelyiségbe. Ott sötétebb volt. Az a képessége, hogy felismerte az ismerőst, a szagokra is igaz volt. Az ágynak veríték-szerű illata volt – az előző éjszaka szexuális összeütközésének maradványa.
Ez a helyes szó: összeütközés.
A nem-hajó levegője – a szűrt, visszaforgatott és édesített lég – gyakran döntötte unalomba. A nem-hajó labirintusában egyetlen kifelé nyíló rés sem maradhatott sokáig szabadon. Idaho sokszor üldögélt némán szimatolva, egy gyenge fuvallatban reménykedve, amit nem alakítottak át a börtön követelményei szerint.
Nincs mód a menekülésre!
Kiment a szállásáról, és elindult a folyosón. Beszállt az ejtőaknába, és a hajó legalsó szintjén bukkant ki.
Mi történik valójában ott kint a világban, a szabad ég alatt?
Az a néhány morzsa, amit Odrade elejtett az eseményekről, iszonyattal és a csapdábaesettség érzésével töltötte el. Nincs hova menekülni! Jól teszem, hogy megosztom a félelmeimet Sheeanával? Murbella csak nevetett. „Majd én megvédelek, szerelmem. Engem nem fognak bántani a Tisztelet Matrónái.” Újabb hamis álom.
De Sheeana... milyen gyorsan megtanulta a kéz-nyelvet, és milyen hamar beleérzett a konspiráció légkörébe. Konspiráció? Nem... kétlem, hogy bármelyik Tisztelendő Anya is szembefordulna a Nővéreivel. Végül még Lady Jessica is visszatért hozzájuk. De én nem arra kérem, Sheeanát, hogy a Nővérek ellen tegyen, csak arra, hogy védjen meg minket Murbella könnyelműségétől.
A vadászok roppant ereje csak a pusztulást tette megjósolhatóvá. Egy mentátnak azonban nem szabad csak a romboló erőszakot látni bennük. Valami mást is hoztak, valamit, ami utal a Szétszóródás-béli dolgokra. Mik ezek a futarok, amiket Odrade olyan magától értetődően emlegetett? Félig emberek, félig állatok? Lucillának ez volt a sejtése. És hol van Lucilla?
Egyszer csak a Nagy Raktérben találta magát, abban a kilométeres tárolóban, ahol a Dűne utolsó óriás homokférgét hozták a Káptalanházba. A helynek még mindig fűszer- és homokszaga volt: Idahónak régmúlt események és távoli halottak jutottak az eszébe. Tudta, miért jön olyan gyakran ide a Nagy Raktérbe, néha anélkül, hogy belegondolna, mint most is. A hely vonzotta is, taszította is egyszerre. A határtalan űr illúziója a porral, homokkal, fűszerrel együtt nosztalgiát ébresztett benne az elveszett szabadság iránt. De a dolognak volt másik oldala is. Mindig itt történt meg vele.
Vajon ma is megtörténik?
A Nagy Raktér érzete minden átmenet nélkül elenyészik. Aztán... az a csillogó háló a kavargó égen. Amikor a vízió megérkezett, Idaho tudatában volt annak, hogy valójában nem lát hálót. Az elméje fordította le azt, amit az érzékei nem tudtak meghatározni.
Egy csillogó háló, ami úgy hullámzik, mint az örök északi fény.
Aztán a háló szétválik, és két embert pillant meg – egy férfit és egy nőt. Hétköznapinak tűnnek, mégis különlegesek. Egy nagymama és egy nagypapa ősi ruhában: előkés kezeslábas a férfin, és hosszú ruha meg fejkendő a nőn. Egy virágoskertben munkálkodnak. Idaho úgy gondolta, hogy ez az illúzió több annál, mint ami. Látom, de mégsem ez az, amit látok.
Egy idő után mindig észrevették őt. Idaho hallotta a hangjukat. – Megint itt van, Marty – mondja a férfi, hogy felhívja a nő figyelmét Idahóra.
– Vajon hogyan lát át? – kérdezte egyszer Marty. – Ez nem nagyon tűnik lehetségesnek.
– Azt hiszem, hogy elég vékonyra szét tud oszlani. Vajon tudja, hogy veszélyben van? – Veszély. Ez a szó mindig kirántotta a vízióból.
– Hogyhogy ma nem a konzolodnál vagy?
Idaho egy futó pillanatig azt hitte, hogy ez még mindig a vízió, a különös asszony hangja. Aztán rájött, hogy Odrade az. Egészen közelről, a háta mögül hallatszott a hangja. Idaho megpördült, és akkor látta, hogy elfelejtette bezárni az ajtót. Odrade utánajött a Raktérbe, és halkan becserkészte, kikerülve a szétszóródott homokfoltokat, amelyek a lába alatt megcsikordulva elárulhatták volna.
Odrade fáradtnak és türelmetlennek tűnt. Miért gondolta, hogy a konzolomnál vagyok?
Mintha felelne a ki nem mondott kérdésre, Odrade megszólalt: – Mostanában nagyon sokszor talállak a konzolod előtt. Mit keresel, Duncan?
Idaho szótlanul megrázta a fejét. Miért érzem magam hirtelen veszélyben?
Ez ritka érzés volt Odrade társaságában, de Idaho azért emlékezett más ilyen esetekre is. Egyszer akkor, amikor Odrade gyanakvóan meredt Idaho kezére a konzolja mezőjében. A konzolommal összekapcsolódott a félelem. Elárultam volna mentát-adatéhségemet? Sejtik, hogy ott rejtettem el privát énemet?
– Hát egyáltalán nem lehet magánéletem? – Düh, támadás.
Odrade lassan megcsóválta a fejét, és csak annyit mondott: – Ennél jobbat is csinálhatnál.
– Ez ma már a második látogatásod – vádaskodott Idaho.
– Meg kell mondjam, hogy jól nézel ki, Duncan – Ismét mellébeszélés.
– Ezt mondják a megfigyelőid?
– Ne légy kicsinyes. Azért jöttem, hogy elcsevegjek egy kicsit Murbellával. Ő mondta, hogy biztosan itt lent vagy.
– Gondolom, tudod, hogy Murbella megint állapotos. – Ezzel ki akarta engesztelni?
– Ezért csak hálásak lehetünk. Azért jöttem, hogy megmondjam: Sheeana ismét meg akar látogatni.
Miért kell ezt Odradénak bejelentenie?
A Főtisztelendő Anya szavai nyomán megjelentek benne a Dűne lelencének képei, akiből teljesértékű Tisztelendő Anya lett (úgy mondják, minden idők legfiatalabbja). Sheeana, Idaho bizalmasa ott kint figyeli azt az utolsó óriás homokférget. Gyökeret vert már végre? Miért érdekelné Odradét Sheeana látogatása?
– Sheeana a Zsarnokról akar veled beszélgetni. – Odrade látta, milyen meglepetést okozott a szavaival.
– Ugyan mit tehetnék én hozzá ahhoz, amit Sheeana már eddig is tudott II. Letóról? – kérdezett vissza Idaho. – Elvégre Tisztelendő Anya.
– Te egészen intim közelségből ismered az Atreideseket.
Óóóó. A mentátra vadászik.
– De hisz azt mondtad, hogy II. Letóról akar beszélgetni, rá pedig nem jó Atreidesként tekinteni.
– Attól még az volt. Valami sokkal elementárisabbá fejlődött, mint bárki előtte, de attól még kétségtelenül közülünk való.
Közülünk való! Emlékeztette Duncant, hogy ő is Atreides. Törleszti végtelen adósságát a család felé.
– Mondod te.
– Nem kéne már végre abbahagynunk ezt az ostoba játszadozást?
Idahón óvatosság lett úrrá. Tudta, hogy ezt Odrade is látja. A Tisztelendő Anyák olyan átkozottul érzékenyek. Idaho Odradéra meredt, nem mert megszólalni, de tudta, hogy már így is túl sokat mondott.
– Abban reménykedünk, hogy nem csak egy ghola-életedre emlékszel – És amikor Idaho még mindig nem válaszolt, folytatta: – Ki a farbával, Duncan. Mentát vagy?
A kérdésnek némileg vád-színezete volt, és Idaho tudta, hogy vége a rejtőzködésnek. Idaho szinte megkönnyebbült.
– És ha az vagyok?
– A Tleilax több Idaho-ghola sejtjeit keverte össze, amikor létrehozott téged.
Idaho-ghola! Nem volt hajlandó ezzel az absztrakcióval gondolni magára. – Miért lett hirtelen olyan fontos nektek Leto? – Ebben a válaszban félreérthetetlenül ott volt a beismerés.
– A férgünkből homoki pisztráng lett.
– És azok nőnek, szaporodnak?
– Úgy tűnik.
– Ha nem fogjátok be vagy nem pusztítjátok el őket, a Káptalanházból egy új Dűne lesz.
– Ugye te találtad ki ezt?
– Letóval együtt.
– Tehát több életre is emlékszel. Elképesztő. Ettől egy kicsit olyan vagy, mint mi – Milyen rezzenetlen a pillantása!
– Szerintem nagyon is más vagyok – Le kell téríteni őt erről az útról!
– Akkor jöttek elő az emlékek, amikor először találkoztál Murbellával?
Ki sejtette ezt meg? Lucilla? Ő ott volt, és rájöhetett, aztán megoszthatta gyanúját a Nővérekkel. Tiszta vizet kellett önteni a pohárba. – Én nem vagyok új Kwisatz Haderach!
– Nem? – Tanult objektivitás. Odrade hagyta, hogy ez kiderüljön. Ez gonoszság, gondolta Idaho.
– Tudjátok, hogy nem – Az életéért harcolt, és ezt tudta is. Nem annyira Odradéval, mint inkább azokkal a többiekkel szemben, akik figyelték és elemezték a komszem-felvételeket.
– Mesélj nekem az egymásutáni emlékeidről – Ez a Főtisztelendő Anya parancsa volt. Nem lehetett ellenszegülni.
– Ismerem azokat az... életeket. Olyan, mintha mind egyetlen élet lenne.
– Ez a felhalmozódás nagyon értékes lehet a számunkra, Duncan. Emlékszel az axolotl tartályokra is?
A kérdés visszavetette Idahót azok közé a ködös tapogatózások közé, melyek alapján furcsa dolgokat képzelt el a Tleilaxról – hatalmas emberi hús-hegyek, homályosan a tökéletlen újszülött-szemnek, homályos és zavaros képek, a szülőcsatorna elhagyásának majdnem-emlékei. Mi köze lehet ennek tartályokhoz?
– Scytale ellátott minket azzal a tudással, ami révén létrehozhattuk a saját axolotl-rendszerünket – mondta Odrade.
Rendszer? Érdekes szó. – Ez azt jelenti, hogy a tleilaxi fűszergyártást is utánozni tudjátok?
– Scytale többet kér, mint amennyit hajlandóak vagyunk megadni. De így vagy úgy, a fűszer el fog jönni a maga idejében.
Odrade hallotta saját határozott szavait, és azon tűnődött, hogy vajon Idaho észrevette-e bennük a bizonytalanságot. Nem lehetett rá ideje.
– Azok a Nővérek, akiket Szétszórtok, béklyóba vannak verve – mondta Idaho, hogy egy kis ízelítőt adjon Odradénak a mentát-tudatosságból. – A ti fűszerkészletetektől függenek, ti látjátok el őket utánpótlással, és ezek a készletek végesek.
– Náluk van az axolotl-tudás, és a homoki pisztráng.
Idaho megnémult a döbbenettől, ha arra a lehetőségre gondolt, hogy számtalan Dűne alakulhat ki a végtelen univerzumban.
– A tartályok, a férgek, vagy mindkettő segítségével meg fogják oldani a melanzsellátást – mondta Odrade. Ezt őszintén mondhatta. Statisztikai várakozásokból eredt. A Szétszórt-csoportok egyik Tisztelendő Anyjának meg kell csinálnia.
– A tartályok – szólt Idaho. – Különös... álmaim vannak – Majdnem „tűnődéseket” mondott.
– Ez így is van rendjén – Odrade röviden elmondta Idahónak a női test szerepét a folyamatban.
– És a fűszert is így csinálják?
– Valószínűleg.
– Undorító!
– Ne légy gyerekes! – feddet Odrade.
Az ilyen pillanatokban Idaho utálta Odradét. Idaho egyszer Odrade szemére hányta, hogy a Tisztelendő Anyák kivonják magukat „az emberi érzelmek főáramlatából”, és Odrade akkor is ugyanezt válaszolta.
Gyerekes!
– Erre valószínűleg nincs orvosság – mondta Idaho. – Jellemem dicstelen foltja.
– Az erkölcsről akartál vitatkozni velem?
Idahónak úgy rémlett, mintha dühöt hallana. – Még csak az etikáról sem. Mi különböző szabályok szerint dolgozunk.
– A szabályok gyakran szolgáltatnak kifogást a könyörületesség figyelmen kívül hagyására.
– Csak nem a lelkiismeret halovány visszhangját hallom egy Tisztelendő Anyától?
– Ne nevettesd ki magad. A Nővéreim száműznének, ha úgy vélnék, hogy engem a lelkiismeret irányít.
– Csak ösztökélhet, irányítani nem irányíthat.
– Ez nagyon jó, Duncan! Sokkal jobban szeretem, amikor nyíltan vagy mentát.
– Én nem bízom abban, amit te szeretsz.
Odrade hangosan elnevetett magát. – Tisztára mint Bell!
Idaho némán meredt rá. Odrade nevetése hirtelen tudatára ébresztette annak, hogyan szökhet el őrei elől, hogyan vonhatja ki magát az állandó Bene Gesserit-manipulációk alól, és hogyan élheti a saját életét. A kivezető út nem a szerkezetekben rejlett, hanem a Nővérek hibáiban. Azokban az abszolútumokban, amikről a Nővérek azt hitték, hogy körülfogják és őrzik Duncant – azokban volt a kiút!
És Sheeana tudja ezt! Ezt a csalit lengeti előttem.
Mikor Idaho nem szólalt meg, Odrade azt mondta: – Mesélj nekem azokról a más életekről.
– Rosszul mondod. Én egyetlen folyamatos életként gondolok rájuk.
– Halálok nélkül?
Idaho hagyta, hogy kialakuljon a néma válasz. Sorozatos emlékek: a halálok épp olyan informatívak, mint az életek. Oly sokszor ölte meg őt Leto maga!
– A halálok nem szakítják meg az emlékeimet.
– Furcsa módja a halhatatlanságnak – vélte Odrade. – Ugye tudod, hogy a Tleilaxi Mesterek újraalkották önmagukat? De mit akartak elérni azzal, hogy különböző gholákat kevertek össze egy testbe?
– Kérdezd meg Scytale-t.
– Bell biztos volt benne, hogy mentát vagy. El lesz ragadtatva.
– Szerintem nem.
– Majd teszek róla, hogy el legyen. Egek! Annyi kérdésem van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem – Bal kezét az állához emelve szemügyre vette Idahót.
Kérdések? Mentát-követelmények áramlottak át Idaho elméjén. Hagyta, hogy a magában oly sokszor feltett kérdések önmaguktól mozogjanak, és kialakítsák saját mintázatukat. Mit akart velem a Tleilax? Nem rakhatták bele az összes ghola-én sejtjeit ebbe az egy inkarnációba. Mégis... mégis benne volt az összes emlék. Miféle kozmikus kapcsolódás halmozta fel ezeket az életeket ebben az egy énben? Mi a kulcsa a vízióknak, amelyek a Nagy Raktérben fogják el? Fél-emlékek formálódtak az agyában: a saját teste valami meleg folyadékban, csövek etetik, gépek masszírozzák, tesztelik, és tleilaxi megfigyelők kérdezgetik. Több félálomban leledző én mormogó válaszát érzékelte. A szavaknak nem volt jelentésük. Mintha idegen nyelvet hallana a saját szájából, pedig tudta, hogy közönséges galach.
Megijesztette annak a kiterjedése, amit a tleilaxi akciókban érzett. Olyan kozmoszt vizsgáltak, amihez a Bene Gesseriten kívül senki más nem mert hozzányúlni. Az, hogy a Bene Tleilax mindezt önös érdekből tette, mit sem vont le a dolog horderejéből. A Tleilaxi Mesterek vég nélküli újjászületése olyan eredmény volt, ami megérte a kockázatot.
Arctáncoltató szolgák, akik bármilyen életet, bármilyen elmét lemásolnak. A tleilaxi álom nagysága épp olyan félelmetes volt, mint a Bene Gesserit eredményei.
– Scytale elismerte, hogy vannak emlékeid a Muad'Dib-időkből – mondta Odrade. – Egyszer majd egyeztethetnél vele.
– A halhatatlanságnak ez a fajtája alkualap – figyelmeztetett Idaho. – Nem adhatja el a Tisztelet Matrónáinak?
– De igen. Gyere. Menjünk vissza a szállásodra.
A dolgozószobában Odrade odaintette Idahót a konzol előtti székhez, és Idaho arra gondolt, hogy talán még most is az ő titkaira vadászik. Odrade áthajolt fölötte, hogy elérje a billentyűket. A fejük feletti kivetítő hullámzó dűnéket, sivatagi látképet varázsolt eléjük.
– A Káptalanház – mondta Odrade. – Egy széles övezet az egyenlítőnk körül.
Idahót izgalom fogta el. – Homoki pisztrángokat emlegettél. De új férgek is vannak?
– Sheeana azt mondja, hamarosan várhatóak.
– Rengeteg fűszerre lesz szükségük katalizátornak.
– Hatalmas mennyiségű melanzsot tettünk kockára itt. Leto beszélt neked a katalizátorról, ugye? Mire emlékszel még róla?
– Annyiszor megölt, hogy már rágondolni is fáj.
Odradénak ott voltak a Dar-es-Balati feljegyzések, hogy ezt ellenőrizze. – Tudom. Ő maga ölt meg téged. Egyszerűen eldobott, amikor már kifacsart?
– Néha megfeleltem az elvárásoknak, és természetes halállal halhattam meg.
– Megért ennyit az ő Arany Ösvénye?
Nem értjük az Arany Ösvényt, sem azt az erjedést, ami létrehozta. Ezt megmondta.
– Érdekes szóhasználat. Egy mentát erjedésként gondol a Zsarnok eonjaira.
– Ami a Szétszóródásban tört ki.
– Többek közt az ínséges Idők miatt.
– Gondolod, hogy ő nem látta előre az éhínségeket? Odrade nem válaszolt, elnémította ez a mentát-látásmód. Arany Ösvény: az univerzumba „kirobbanó” emberiség... ami soha többé nincs bezárva egyetlen bolygóra, nincs ugyanarra a sorsra kárhoztatva. Többé nincs minden tojás egyetlen kosárban.
– Leto egyetlen organizmusnak látta az egész emberiséget – mondta Idaho.
– De akaratunk ellenére besorozott minket az álmaiba.
– Ti Atreidesek mindig ezt csináljátok.
Ti Atreidesek! – Akkor már meg is fizettétek a velünk szembeni adósságotokat?
– Ezt nem mondtam.
– Értékeled ezt a mostani dilemmámat, mentát?
– Mióta dolgoznak a homoki pisztrángok?
– Több mint nyolc Szabvány Éve.
– Milyen gyorsan nő a sivatagunk?
A sivatagunk! Odrade a képre mutatott. – Ez itt már több mint háromszor akkora, mint a homoki pisztráng előtt volt.
– Milyen gyors!
– Sheeana úgy számítja, hogy a kis férgek bármelyik percben megjelenhetnek.
– Nem szeretnek feljönni a felszínre, amíg el nem érik a két métert.
– Mondja ő.
Idaho tűnődve mondta: – És mindegyikben ott van Leto tudatának gyöngye az ő „végtelen álmában”.
– Mondta ő, és ilyen dolgokban sosem hazudott.
– Az ő hazugságai finomabbak voltak. Mint egy Tisztelendő Anyáé.
– Hazugsággal vádolsz?
– Miért akar látni engem Sheeana?
– Mentátok! Ti mindig azt hiszitek, hogy a kérdéseitek válaszok – Odrade gúnyos elégedetlenséggel csóválta meg a fejét. – Mint egy eljövendő vallásos imádat tárgyának, Sheeanának a lehető legtöbbet kell tudnia a Zsarnokról.
– Magasságos istenek! Miért?
– Sheeana kultusza elterjedt. Szerte a Régi Birodalomban, és még azon is túl. Rakis túlélő papjai terjesztették el.
– A Dűne túlélő papjai – helyesbített Idaho. – Ne Arrakisként vagy Rakisként gondolj rá. Elködösíti az elmédet.
Odrade elfogadta a kijavítást. Idaho most már teljesen mentát volt, és Odrade türelmesen várt.
– Sheeana beszélt a Dűne homokférgeihez – folytatta Idaho. – Azok pedig válaszoltak neki – nézett szembe Odrade kérdő tekintetével. – A szokásos Missionaria Protectiva trükkökre készültök, mi?
– A Zsarnokot a Szétszóródásban Dur és Guldur néven ismerik – táplálta Odrade Idaho mentát-naivitását.
– Veszedelmes megbízatást varrtál a nyakába. Tud róla?
– Tud, és te segíthetsz abban, hogy kevésbé legyen veszélyes.
– Akkor nyisd meg nekem az adatrendszereket.
– Korlátozások nélkül? – Odrade tudta, mit mondana erre Bell.
Idaho bólintott. Képtelen volt megengedni magának a reményt, hogy Odrade esetleg beleegyezik ebbe. Vajon sejti, milyen rettentően vágyom erre? Ebben a fájdalomban tartotta azt a tudást, hogy hogyan szökhet meg. Korlátlan hozzáférés minden információhoz! Azt fogja hinni, hogy a szabadság illúziója kell.
– Leszel a mentátom, Duncan?
– Mi más választásom lenne?
– Megvitatjuk a kérésedet a Tanácsban, és meg fogod kapni a választ.
Nyílik a börtönajtó?
– Úgy kell gondolkodnom, mint a Tisztelet Matrónái – mondta Idaho a komszemeknek és a házőrzőknek, akik majd visszanézik a kérését.
– Ki tudná ezt jobban megtenni, mint az, aki Murbellával él együtt? – kérdezte Odrade.

- - -

A romlottságnak végtelen álcája van.
– Tleilaxi Thu-zen

Nem tudják sem azt, hogy mit gondolok, sem azt, hogy mire vagyok képes, gondolta Scytale. Az Igazmondóik nem tudnak olvasni bennem. Legalább ennyit megmentett a katasztrófából – a félrevezetés művészetét, amit tökéletesített Arctáncoltatóitól tanult.
Zajtalanul járkált a számára kijelölt hajórészben, és figyelt, katalogizált, mért. Minden pillantás embereket vagy helyeket mért fel a hibakeresésre edzett elmében.
Minden Tleilaxi Mester tudta, hogy egy napon olyan feladatot kaphat Istentől, ami elkötelezettségének próbája lesz.
Jól van! Ez egy ilyen feladat. A Bene Gesserit, ami azt állította, hogy osztja a Nagy Hitet, hamisan esküdött. Tisztátalanok. És neki már nincsenek társai, akik megtisztítanák, amikor visszatér az idegen helyekről. Kiűzetett a powindah univerzumba, fogságba vetették a Shaitan szolgái, vadásznak rá a Szétszóródás lotyói. De ezen gonoszok egyike sem ismerte a forrásait. Egyikük sem sejtette, hogy Isten meg fogja őt segíteni nyomorúságában.
Én magam tisztítom meg magamat, Isten!
Mikor a Shaitan női kiragadták a lotyók kezéből, menedéket ígértek neki, és azt, hogy megadnak „minden segítséget”, de Scytale már tudta, milyen hamisak.
Minél nagyobb a próba, annál nagyobb a hitem.
Alig néhány perccel ezelőtt egy csillámló korláton keresztül figyelte, hogyan végzi Duncan Idaho reggeli sétáját a folyosón. Az az erőtér, ami elválasztotta őket egymástól, útját állta a hangnak is, de Scytale látta Idaho szájmozgását, és le tudta olvasni a káromkodást. Átkozz csak, ghola, de akkor is mi készítettünk, és talán még használni is fogunk.
Isten egy Szent Véletlent iktatott közbe ennek a gholának a tleilaxi tervébe, az Istennek azonban mindig nagyobb tervei voltak. A hívőknek az a feladatuk, hogy beleilleszkedjenek Isten terveibe, nem pedig az, hogy istentől várják az emberi tervek követését.
Scytale felkészült a próbára, megújítván szent fogadalmát. Mindezt szavak nélkül tette, a s'tori ősi Bene Tleilax-módszerével. „A s'tori eléréséhez nem kell megértés. A s'tori szavak nélkül létezik, sőt, név nélkül.”
Istenének varázslata volt az egyetlen hídja. Scytale ezt a lelke mélyéig érezte. A legmagasabb kehl legfiatalabb mestereként kezdettől fogva tudta, hogy őt választják majd erre a végső feladatra. Ez a tudat volt az egyik ereje, és ezt látta, valahányszor tükörbe nézett. Isten alakított engem olyanná, hogy félrevezessem a powindahokat! Vékony, gyerekes testét szürke bőr borította, melynek fémes pigmentjei útját állták a kutató szondáknak. Kicsiny alakja félrevezette azokat, akik látták, és elrejtette azokat az erőket, amelyek sorozatos ghola-megtestesülései során halmozódtak fel benne. Csak a Bene Gesserit hordozott ennél régebbi emlékeket, de Scytale tudta, hogy őket a gonosz vezérli.
Scytale megdörzsölte a mellkasát, emlékeztetvén magát arra, hogy mi rejtőzik odabent olyan furfangosan, hogy még egy karcolás sem árulja el a helyét. Minden Mester hordozta ezt a forrást – egy nullentrópia kapszulát, mely egy egész sokaság magsejtjeit tartalmazta: a központi kehl többi Mestereiét, technikai specialistákét, és másokét, akikről Scyatale tudta, hogy érdekelné a Shaitan asszonyait... és a sok gyenge powindahot! Paul Atreides és szeretett Csanija is ott voltak. (Ó, mibe került átkutatni a halottak ruháit véletlenül megtapadt sejtek után!) Az eredeti Duncan Idaho is ott volt más Atreides alattvalókkal együtt – Thufir Hawat mentáttal, Gurney Halleck-kel, Stilgar fremen naibbal... épp elegendő potenciális szolga és rabszolga egy tleilaxi univerzum számára.
És a kincsek kincse a nullentrópia-csőben, akiket olyannyira életre akart kelteni, és akiknek már a gondolatától is elállt a lélegzete. Tökéletes Arctáncoltatók! Tökéletes utánzók. Az áldozat személyiségének tökéletes rögzítői. Még a Bene Gesserit boszorkányait is el tudják ámítani. Még a shere sem tudja megakadályozni, hogy átvegyék valaki más elméjét.
Úgy tekintett a csőre, mint végső alkuerejére. Senkinek sem szabad tudni róla. Most a hibákat kell katalogizálnia.
Épp elég rés volt a nem-hajó védelmében ahhoz, hogy Scytalet elégedettség töltse el. Egymást követő életeiben úgy gyűjtötte a képességeket, ahogy Mester-társai a kellemes csecsebecséket. Ők mindig túl komolynak tartották, de ez az idő és ez a hely most végre őt igazolta.
A Bene Gesserit tanulmányozása mindig is vonzotta. Az eonok folyamán összeszedett egy alaptudást velük kapcsolatban. Tudta, hogy mindez tele van mítoszokkal és téves információkkal, de az Isten céljaiba vetett hite megnyugtatta őt abban, hogy a kapott összkép a Nagy Hitet fogja szolgálni, a Szent Próbatételről már nem is szólva.
Bene Gesserit-katalógusának egyik részét „Tipikusok”-nak nevezte el, a „Ez tipikusan jellemző rájuk” gyakori megjegyzés alapján.
Ezek a tipikusok lenyűgözték.
Tipikus volt náluk, hogy eltűrjenek olyan szembeszökő, de nem veszedelmes viselkedést másoknál, amit magukban nem fogadtak el. „A Bene Gesserit-mérce magasabb.” Scytale ezt még némelyik saját megboldogult társától is hallotta.
– Bennünk meg van az az ajándék, hogy úgy tudjuk látni magunkat, ahogyan mások látnak – mondta egyszer Odrade.
Scytale ezt is besorolta a tipikusok közé, pedig Odrade szavai nem voltak összhangban a Nagy Hittel. Csak Isten látja végső énedet! Odrade dicsekvéséből kicsendült az önhittség.
– Ők nem hazudoznak csak úgy. Az igazság jobb szolgálatot tesz nekik.
Scytale sokat gondolkozott ezen. A Főtisztelendő Anya maga idézte ezt a Bene Gesserit egyik szabályaként. Marad az a tény, hogy a boszorkányok láthatólag cinikusan szemlélik az igazságot. Azt is meg merte kockáztatni, hogy ez zenszuni dolog. „Kinek az igazsága? Hogyan van módosítva? Milyen összefüggésben?”
Előző délután leültek beszélni a szállásán. Scytale „kölcsönös problémákat érintő konzultációt” kért, mely eufémizmus az alkudozást fedte. Egyedül voltak – már a komszemeket és a figyelő Nővérek jövés-menését nem számítva.
Scytale lakrésze meglehetősen kényelmes volt: három plazfalú szoba nyugtató zöldben, egy puha ágy, és kicsiny alakjához igazított székek.
A nem-hajó ixi volt, és Scytale biztos volt benne, hogy fogvatartói nem is sejtik, mennyit tud róla. Annyit, mint maguk az ixiek. Ixi gépek voltak mindenhol, de egyetlen ixit sem lehetett látni. Scytale kételkedett benne, hogy akár csak egy ixi is lenne a Káptalanházban. A boszorkányoknak mániájuk volt, hogy saját maguk végezzék a karbantartást.
Odrade lassan mozgott és beszélt; figyelte Scytale-t. „Nem impulzívak.” Ezt sokszor hallotta.
Odrade arról kérdezgette, hogy kényelmesen érzi-e magát, és úgy tűnt, aggódik érte.
Scytale körbepillantott a nappaliban. – Egyetlen ixit sem látok.
Odrade elégedetlenül harapta be a száját. – Ezért kértél konzultációt?
Hát persze hogy nem, boszorkány! Csak gyakorolom a figyelem elterelés művészetét. Csak nem gondolod, hogy szóba hozok olyasmit, amit el akarok titkolni? Miért hívnám fel a figyelmedet az ixiekre, amikor tudom: valószínűtlen, hogy veszedelmes behatolók járkáljanak szabadon ezen az átkozott bolygón? Ó, a sokat magasztalt ixi kapcsolat, amit mi tleilaxiak olyan sokáig tartottunk. Tudsz erről! Nem egyszer emlékezetesen megbüntettétek Ixet.
Ix technokratái talán haboznak felbosszantani a Bene Gesseritet, gondolta Scytale, a Tisztelet Matrónáit viszont semmi szín alatt nem akarják magukra haragítani. A titkos kereskedelem jelenlétét ez a nem-hajó is mutatta, az ár azonban elképesztő lehetett, a mellébeszélés pedig kivételesen szövevényes. Ocsmányak azok a lotyók a Szétszóródásból. Nekik maguknak is szükségük lehet Ixre, vélte Scytale. Ix pedig titokban kijátszhatják a lotyókat azzal, hogy megegyeznek a Bene Gesserittel. A korlátok azonban szorosak voltak, az árulás lehetőségei pedig bőségesek.
Ezek a gondolatok nyugtatták meg alkudozás közben. Odrade, aki törékeny hangulatban volt, többször nyugtalanná tette Scytale-t olyan hallgatásokkal, amikor azzal a jellegzetes, zavaró Bene Gesserit-nézéssel meredt rá.
Az alku tétje óriási volt – maga a túlélés mindkettejük számára és mindig ott volt a kalapban az a kényes dolog is: a hatalom, az emberi univerzum irányítása, a saját szokások fenntartása domináns mintázatként.
Adj egy apró rést, amit kitágíthatok, gondolta Scytale. Add meg nekem a saját Arctáncoltatóimat. Adj nekem szolgákat, akik csak nekem engedelmeskednek.
– Csak egy kis dolgot szeretnék kérni – mondta Scytale. – nagyban növelné a kényelmemet, ha megkaphatnám a személyes szolgáimat.
Odrade tovább bámult rá a Bene Gesserit súlyos pillantásával, ami mintha mindig lehántotta volna a maszkokat, és átlátott volna mindenkin.
Nekem viszont vannak olyan maszkjaim, amiken nem hatoltál át.
Látta, hogy Odrade visszataszítónak tartja őt – abból, ahogy sorban végigvette minden vonását. Scytale tudta, mit gondol Odrade. Manószerű alak keskeny arccal, pajkos szemekkel. Aztán lejjebb vándorolt Odrade tekintete: apró száj, éles fogak, hegyes metszőfogak.
Scytale tudta magáról, hogy olyan figura, aki az emberiség legveszedelmesebben zavarbaejtő mitológiáiból ugrott elő. Odrade fel fogja tenni magának a kérdést: A Bene Tleilax miért pont ezt a testi megjelenést választotta, amikor genetikai tudásukkal valami sokkal impresszívebbet is csinálhattak volna?
Épp azért, hogy ez zavarjon téged, te powindah mocsok!
Azonnal eszébe jutott egy másik Tipikus: „A Bene Gesserit ritkán szór szét mocskot.”
Scytale már látta sok Bene Gesserit-akció mocskos végeredményét. Nézzük csak azt, ami a Dűnén történt! Porrá égett minden azért, mert ti, a Shaitan asszonyai azt a szentföldet választottátok ki arra, hogy kihívjátok a lotyókat. Még a saját Prófétátok maradványai is elvesztek. Mindenki meghalt!
A saját veszteségeire már gondolni sem mert. Egyetlen tleilaxi bolygó sem kerülte el a Dűne sorsát. És ennek a Bene Gesserit volt az oka! És neki most az ő kegyüktől kell szenvednie – menekültként, akinek egyedül Isten a támasza. Megkérdezte Odradét a Dűnén szétszórt mocsokról.
– Ez csak akkor fordul elő, ha szorult helyzetben vagyunk.
– Ezért kellett kihívni azoknak a lotyóknak a haragját?
Odrade nem volt hajlandó tárgyalni erről.
Scytale egyik néhai társa azt mondotta volt: – A Bene Gesserit egyenes nyomokat hagy. Bonyolultnak hinnéd őket, de ha közelebbről szemügyre veszed, kisimul az útjuk.
Ezt a társat, és az összes többieket is lemészárolták a lotyók. A saját fennmaradása pedig ott lapul a nullentrópia kapszula sejtjeiben. Ennyit egy halott Mester bölcsességéről!
Odrade további technikai információkat akart az axolotl-tartályokról. Ó, milyen okosan fogalmazta meg a kérdéseit!
A túlélésért alkudoztak, és minden kis dolognak rettentő súlya volt. Mit kapott Scytale az axolotl-tartályokról szolgáltatott kevéske információért? Odrade most már néha kivitte a hajóból. De a bolygó maga épp olyan börtön volt neki, mint a hajó. Hová mehetne, ahol a boszorkányok nem találják meg?
Mit művelhetnek a saját axolotl-tartályaikkal? Scytale még ebben sem volt biztos. A boszorkányok olyan csodálatos könnyedséggel hazudnak.
Hiba volt már az is, hogy ezt a keveset elmondta nekik? Most döbbent rá, hogy sokkal többet árult el a puszta biotechnikai részleteknél, amikre szorítkozott. Bizonyára kikövetkeztették, hogyan hozták létre a Mesterek korlátozott halhatatlanságukat – mindig újabb gholapótlással, ami a tartályokban növekedett. Ez is elveszett! Scytale legszívesebben ráordított volna Odradéra tehetetlen haragjában.
Kérdések... kézenfekvő kérdések.
Scyatale Odrade kérdéseit terjengős érvekkel hárította el azzal kapcsolatban, hogy „milyen nagy szüksége van Arctáncoltató szolgáira, és egy saját Hajórendszer-konzolra.”
Odrade ravaszul hajthatatlan maradt, további információkat próbált szerezni a tartályokról. – Ha melanzsot tudnánk kinyerni tartályainkból, liberálisabban tudnánk viselkedni a vendégeinkkel.
A mi tartályaink! A mi vendégeink!
Ezek a nők olyanok, mint egy plasztacél fal. Neki pedig nincs tartálya személyes használatra. Minden tleilaxi hatalom eltűnt. Ez a gondolat tele volt gyászos önsajnálattal, de Scytale összeszedte magát, amikor eszébe jutott, hogy Isten nyilván a találékonyságát teszi próbára. Azt hiszik, hogy csapdában tartanak. De a korlátozások akkor is fájnak. Nincsenek Arctáncoltató szolgák? Rendben. Akkor keres más szolgákat. Nem Arctáncoltatókat.
Scytale mélységes aggodalmat érzett az életei iránt, amikor elveszített Arctáncoltatóira gondolt – alakváltó rabszolgáira. Legyenek átkozottak ezek a nők, és színlelésük, hogy osztoznak a Nagy Hitben! A mindenhol jelenlévő jelöltek és Tisztelendő Anyák állandóan itt járkálnak. Kémek! És mindenütt komszemek vannak. Ez nyomasztó.
Amikor megérkezett a Káptalanházra, valami félénkséget érzett rabtartóiban, valami titokzatosságot, ami csak erősebb lett, amikor belenézett a rendjük működésébe. Később eljutott odáig, hogy ezt afféle összegömbölyödésnek lássa, ahol minden kifelé néz, bármilyen fenyegetés felé. Ami a mienk, az a mienk. Te nem léphetsz be!
Scytale ebben valami szülői magatartást fedezett fel, az emberiség anyai szemléletét: „Viselkedj jól, különben megbüntetlek!” És a Bene Gesserit büntetéseit jobb volt elkerülni.
Mikor Odrade továbbit kért, mint amennyit a tleilaxi hajlandó lett volna adni, Scytale egy olyan tipikusra összpontosította a figyelmét, aminek az igazságáról meg volt győződve: Nem tudnak szeretni. De kénytelen volt egyetérteni velük. Sem a szeretet, sem a gyűlölet nem tisztán racionális. Ő úgy gondolt ezekre az érzelmekre, mint sötét szökőkútra, ami árnyat vet maga körül, mint primitív forrásra, ami lefröcsköli a mit sem sejtő embereket.
Hogy csacsog ez a nő! Inkább nézte őt, mint hallgatta. Mik a hibáik? Vajon gyengeség az, hogy kerülik a zenét? Félnek az érzelmek titkos játékától? Ez az irtózás nagyon keményen bekondicionáltnak tűnt, a kondicionálás azonban nem mindig sikeres. Scytale számos élete során már látott olyan boszorkányokat, akik láthatóan élvezték a muzsikát. Mikor megkérdezte Odradét, a nő egészen felhevült, amiben Scytale szándékos félrevezetési szándékot látott.
– Nem engedhetjük, hogy bármi is elvonja a figyelmünket!
– Sosem játszotok le nagyszerű zenei előadásokat az emlékeitekből? Én úgy hallottam, hogy a régi időkben...
– Mi haszna annak a zenének, amit a legtöbb ember számára ma már ismeretlen hangszereken játszanak?
– Ó! Miféle hangszerek ezek?
– Hol találnál manapság zongorát? – Még mindig az az ál-düh. – Rettentő nehéz volt behangolni őket, és még nehezebb volt játszani rajtuk.
Milyen elegánsan ellenkezik. – Én még sosem hallottam erről a... erről a... zongoráról, ugye ezt mondtad? Ez valami olyasmi, mint a baliset?
– Csak távoli unokatestvérek. De ezt csak egy hozzávetőleges kulcsra lehetett hangolni. A hangszer sajátossága.
– Miért választottad ki éppen ezt a... zongorát?
– Mert néha arra gondolok, milyen kár, hogy már nincsen. Végtére is a tökéletesség létrehozása a tökéletlenből a legmagasabb művészeti forma.
Tökéletesség tökéletlenségekből! Zenszuni szavakkal próbálta Odrade elámítani, azt az illúziót táplálva, hogy a boszorkányok osztoznak a nagy Hitben. Sok figyelmeztetést kapott már a Bene Gesserit-alkudozásnak erről a sajátosságáról. Mindent valami homályos szögből közelítenek meg, és csak az utolsó pillanatban tárják fel, mi is a céljuk. Scytale azonban tudta, hogy most mire megy ki az alku. Odrade az összes tudást akarta, és semmit sem akart fizetni érte. Mégis milyen csábítóak a szavai!
Scytale mélységes óvatosságba burkolózott. Odrade szavai olyan szépen illeszkedtek abba az állításba, hogy a Bene Gesserit csak az emberi társadalom tökéletesítését akarja. Szóval Odrade azt hiszi, hogy taníthatja őt! Újabb tipikus: „Tanítónak látják magukat.”
Mikor Scytale hangot adott kételyeinek ezzel a kijelentéssel szemben, Odrade azt mondta: – Természetesen feszültségeket keltünk az általunk befolyásolt társadalmakban. De úgy, hogy irányíthassuk ezeket a feszültségeket.
– Szerintem ez ellentmondásos – mondta Scytale.
– De miért, Scytale Mester? Ez egy nagyon is hétköznapi mintázat. A kormányok gyakran teszik ugyanezt, hogy erőszakot gerjesszenek bizonyos kijelölt célpontok ellen. Ti magatok is ezt csináltátok! És láthatod, hová vezetett.
Azt meri állítani, hogy a Tleilax hozta a saját fejére a bajt!
– Mi követjük a Nagy Hírhozó tanítását – mondta Odrade, II. Leto próféta iszlamiát-nevét használva. A szavak idegenül hangzottak az ő szájából, Scytale mégis hátrahőkölt. Odrade tudja, mennyire imádta minden tleilaxi a Prófétát.
De hát én hallottam ezeket a nőket, amikor Zsarnoknak nevezték Őt!
Odrade még mindig az iszlamiát nyelvén kérdezte: – Hát nem az volt az Ő célja, hogy elterelje az erőszakot, és mindenkinek értékes leckét adjon?
Tréfát űz a Nagy Hitből?
– Ezért fogadtuk őt el – folytatta Odrade. – Nem a mi szabályaink szerint játszott, de a mi céljainkért.
Azt meri mondani, hogy ő fogadta el a prófétát!
Scytale nem hívta ki Odradét, bár erős volt a provokáció. Az, ahogyan egy Tisztelendő Anya önmagát és a viselkedését látja, nagyon kényes dolog. Scytale gyanította, hogy a Nővérek állandóan módosították ezt a magukról alkotott képet, hogy sose lengjenek ki egyik irányba sem. Se öngyűlölet, se önimádat. De önbizalom, az igen. Őrjítő önbizalom. Csak hideg fej, minden ítélet korrekcióra kész, épp ahogy Odrade mondta. Ez ritkán kíván dicséretet. Jól végzett munka? Miért, mi mást vártál?
– A Bene Gesserit-tréning erősíti a jellemet – Ez volt a Népi Bölcsesség legnépszerűbb tipikusa.
Scytale próbált ezen vitatkozni. – A Tisztelet Matrónáinak nem ugyanaz a kondicionálása, mint nektek? Nézd csak meg Murbellát!
– Általánosságokat akarsz, Scytale? – Ez derültség volt a hangjában?
– Két kondicionálási rendszer ütközése; nem jó felfogása ez ennek a konfrontációnak? – kockáztatta meg Scytale.
– És persze a jobbik fog győzni – Most már kétségtelen, hogy vicsorog!
– Hát nem mindig így van? – Scytale nem tartotta eléggé féken a haragját.
– Egy Bene Gesseritnek kell egy tleilaxit emlékeztetnie arra, hogy a finomságok is fegyverek? Hát nem életetek ti is a félrevezetés eszközével? Nem színleltetek gyengeséget, hogy eltérítsétek ellenségeiteket, aztán csapdába vezessétek őket? Sebezhető pontokat lehet csinálni.
Hát hogyne! Tud az eonokig tartó tleilaxi csalásról, mellyel a tehetetlen ostobaság látszatát keltették!
– Tehát így akartok szembeszállni az ellenfeleinkkel?
– Meg akarjuk büntetni őket, Scytale.
Milyen kérlelhetetlen eltökéltség!
Az új dolgok, amiket a Bene Gesseritről megtudott, aggodalommal töltötték el.
Odrade egy hideg téli délutánon jól őrzött sétára vitte őt a hajón kívülre (testes Proktorokkal a sarkukban), és egyszercsak megállt, hogy szemügyre vegyen egy kisebb menetet, ami a Központiból jött ki. Öt Bene Gesserit-nő, kettő közülük fehérrel szegett köpenye alapján jelölt, a másik három egyhangú szürkéjét azonban Scytale nem ismerte. Egy kocsit toltak a gyümölcsös felé. Metsző szél fújt át közöttük. Néhány elszáradt levél szakadt le a sötét ágakról. A kocsin egy fehérbe burkolt hosszú csomag volt. Holttest? A formája megfelelne.
Mikor Scytale kérdezősködni kezdte, Odrade megörvendeztette őt egy előadással a Bene Gesserit temetkezési szokásairól.
Ha el kellett temetni egy holttestet, akkor ezt azzal az egyszerűséggel tették, ahogyan Scytale látta. Egy Tisztelendő Anya sem akart nekrológot vagy más időrabló szertartást. Hát nem él tovább az emléke úgyis a Nővéreiben?
Scytale már éppen vitatkozni akart, hogy ez tiszteletlenség, de Odrade a szavába vágott.
– A halál jelenségéhez képest az élet minden kötődése ideiglenes! Mi ezen változtatunk némileg a Más Emlékekkel. Ti is hasonló dolgot csináltatok, Scytale. Mi pedig most beépítjük néhány képességeteket a trükk-tárunkba. Igen! Mi így gondolunk az ilyen tudásra. Csak módosítja mintázatot.
– Ez tiszteletlen gyakorlat!
– Nincs benne semmi tiszteletlen. A földbe kerülnek, ahol legalább tápanyagot szolgáltatnak – És tovább magyarázta a jelenetet, anélkül, hogy lehetőséget adott volna Scytale-nak további ellenvetésekre.
Ez a szokásos rutin, amit lát, mondta Odrade. Egy nagy mechanikus fúrót tolnak ki a gyümölcsösbe, és megfelelő méretű gödröt vájnak vele. Az olcsó szövetbe burkolt testet függőlegesen temetik el, és egy gyümölcsfát ültetnek föléje. A gyümölcsösök hálómintát mutatnak, a sarkukon egy emlékművel, ahol a temetéseket számontartják. Scytale észre is vette az emlékművet, amikor Odrade rámutatott: egy körülbelül három méter magas szögletes, zöld valami.
– Azt hiszem, ezt a holttestet a C-21-nél fogják eltemetni – mondta Odrade, és a fúrógép munkáját figyelte, amíg a temetőcsapat a kocsinak támaszkodva várakozott. – Egy almafát fog táplálni – Milyen istentelenül boldog a hangja!
Mikor a fúró visszahúzódott és a test a gödörbe csusszant, Odrade zümmögni kezdett.
Scytale meg volt lepve. – Azt mondtad, hogy a Bene Gesserit kerüli a zenét.
– Ez csak egy régi dalocska.
A Bene Gesserit továbbra is rejtély maradt, és Scytale most mindennél jobban látta a tipikusok gyengéit. Hogyan lehetne alkudozni olyan emberekkel, akik nem követnek semmiféle elfogadható ösvényt? Már éppen azt hiszed, hogy megértetted őket, és erre egy teljesen más irányba kanyarodnak. Untipikusak! A megértésükre irányuló kísérletek szétvetették Scytale rendérzékét. Biztos volt benne, hogy igazából nem kapott semmit ebben az alkuban. Talán csak egy csöppnyivel több szabadságot, ami valójában csak a szabadság illúziója. Semmi olyat nem kapott meg ettől a hidegarcú boszorkánytól, amit valóban akart! Valóságos kín volt összeillesztgetni mindazokat a darabkákat, amiket megtudott a Bene Gesseritről. Példának okáért ott volt az az állítás, hogy ők meg vannak mindenféle bürokratikus rendszer és nyilvántartás nélkül. Persze Bellonda Archívumát kivéve, és valahányszor szóba hozta ezt, Odrade azt mondta: „Vigyázzon ránk az ég!”, vagy valami hasonlót.
– Megkérdezte, hogyan tartjátok fenn magatokat hivatalnokok és nyilvántartások nélkül? – Scytale teljesen megzavarodott.
– Ha valamit meg kell csinálni, megcsináljuk. El kell temetni egy Nővért? – A gyümölcsösben jelenetre mutatott, ahol munkába fogtak az ásók, és földet hánytak a sírra.
– Akkor ez történik, és mindig van valaki a közelben, aki felelős. Nem tudják, hogy ki az.
– Ki... irányítja ezt a beteges...?
– Ez nem beteges! Része a képzésünknek. Az elvetélt Nővérek általában felügyelnek, a jelöltek pedig elvégzik a munkát.
– És ők nem... úgy értem, ez nem visszataszító a számukra? Azt mondod, elvetélt Nővérek. És jelöltek. Ez inkább büntetésnek tűnik, mint...
– Büntetésnek? Ugyan, Scytale. Te csak egy nótát tudsz fújni? – A temetőcsapatra mutatott. – A tanoncidő letelte után nálunk mindenki boldogan vállalkozik erre a feladatra.
– De semmi... bürokrácia...
– Nem vagyunk ostobák!
Scytale megint csak nem értette, de Odrade megválaszolta néma zavarát.
– Biztosan tudod, hogy a bürokráciákból mindig falánk arisztokráciák lettek azután, hogy parancsolóhatalomhoz jutottak.
Scytale nehezen látta meg az összefüggést. Hová akar Odrade kilyukadni?
Mikor Scytale hallgatott, Odrade azt mondta: – A Tisztelet Matrónái a bürokrácia összes jegyét viselik. Ennek a minisztere, annak a Hatalmas Tisztelet Matrónája: erős kevesek a csúcson, és sok funkcionárius lent. Máris tele vannak kamaszos mohósággal. A falánk ragadozókhoz hasonlóan ők sem gondolkoznak soha azon, hogyan ölik meg áldozatukat. Szoros összefüggés ez: ha megtizedeled azokat, akikből táplálkozol, ledöntöd saját rendszeredet.
Scytale nehezen tudta elhinni, hogy a boszorkányok valóban így látják a Tisztelet Matrónáit, és ezt meg is mondta.
– Ha életben maradsz, Scytale, látni fogod a szavaimat valóra válni.
Dühösen fognak őrjöngeni azok a nem gondolkodó nőszemélyek, amikor össze kell húzniuk magukat. Sokkal jobban kell majd igyekezniük, hogy mindent kifacsarjanak a prédából. Még többet kell elkapni! Jobban kell szorítani! Ez csak gyorsabb pusztulást fog jelenteni. Idaho azt mondja, hogy máris az elszáradás fázisában vannak.
A ghola mondta ezt? Tehát Odrade mentátnak használja! – Honnan veszitek ezeket a dolgokat? Mert az biztos, hogy nem a gholátoktól erednek. – Hidd csak, hogy a tiétek!
– Ő csak megerősítette a mi értékelésünket. Egy példa keltette fel a figyelmünket a Más Emlékekből.
– Ó! – Ez a Más Emlék-dolog zavarta Scytale-t. Lehet igaz az állításuk? A saját többszörös életeinek emlékei nagyon értékesek. Tovább kérdezett, hogy biztosabb legyen a dolgában.
– Eszünkbe jutott az a kapcsolat, ami egy havasi nyúl nevű zsákmányállat és egy hiúz nevű ragadozó között állt fenn. A macskapopuláció növekedése mindig követte a nyúlét, aztán a túlragadozás éhínségbe ejtette a hiúzokat, és visszahalasztotta őket.
– Érdekes szó: visszahalaszt.
– Jól leírja azt, amit a Tisztelet Matrónáinak szánunk.
Mikor a találkozásuk véget ért (anélkül, hogy Scytale bármit is adott volna), Scytale úgy érezte, hogy zavartabb, mint valaha. Valóban ez volt a szándékuk? Az az átkozott nő! Nem szabad megbízni semmiben, amit Odrade mond.
Mikor Odrade visszavitte őt a hajóra, Scytale egy időre megállt, hogy átnézzen a korlátmezőn arra hosszú folyosóra, ahol Idaho és Murbella néha felbukkant az edzőterembe menet. Scytale tudta, hogy csakis oda mehetnek azon a nagy ajtón át. Mindig izzadtan és lihegve jöttek ki.
Mégsem mutatkozott egyik rabtársa sem, pedig Scytale vagy egy órát ácsorgott ott.
Mentátként használja a gholát! Ennek azt kell jelentenie, hogy Idahónak hozzáférése van a Hajórendszer-konzolhoz. Odrade biztosan nem fosztja meg a mentátját a szükséges adatoktól. Valahogy el kell intéznem, hogy találkozhassak Idahóval. Még mindig ott van a füttynyelv, amit belesulykolunk minden gholába. Nem szabad túlságosan mohónak tűnnöm. Ez csak egy kisebb engedmény lenne az alkuban. Panasz, hogy elszigetelt a lakrészem. Láthatják, hogy bosszant a bezártság.

- - -

A képzettség nem helyettesíti az intelligenciát. Ezt a megfoghatatlan tulajdonságot csak részben határozza meg a rejtély-megoldó képesség. Az érzékeink jelentéseit tükröző új rejtélyek létrehozása az, ami kikerekíti a definíciót.
– Egyes Mentát Szöveg (decto)

Lucillát a Hatalmas Tisztelet Matrónájának jelenlétében gördítették be egy hengeres kalitkában – ketrec a ketrecben. Shigadrót háló zárta Lucillát az alkotmány belsejébe.
– Én Hatalmas Tisztelet Matrónája vagyok – üdvözölte őt a nő a nagy fekete székből. Kicsi nő, vörös-arany dressz. – A kalitka megvéd téged arra az esetre, ha a Hangot próbálnád használni. Immúnisak vagyunk rá, és ez az immunitás egyfajta reflex formájában nyilvánul meg. Ölünk. Néhányan már haltak meg így közületek. Ismerjük a Hangot, és használjuk is. Ezt ne feledd, ha kiengedünk a kalitkából – Félreintett egy szolgát, aki betolta a kalitkát. – Menj! Gyerünk!
Lucilla körülnézett a teremben. Nincs ablaka. Majdnem négyzet alakú. Néhány ezüstös parázsgömb világítja meg. Savzöld falak. Tipikus kihallgatási feltételek. Valahol magasan van. Egy nullcsőben hozták fel a kalitkáját kicsivel hajnal előtt.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája mögött kitárult egy falpanel, és egy kisebb kalitka csúszott be a terembe valami rejtett szerkezeten. Ez a kalitka szögletes volt, és Lucilla elsőre azt hitte, hogy egy meztelen ember áll benne, amíg a fogoly meg nem fordult, és rá nem nézett.
Futar! Széles arca volt, és Lucilla az agyarait is látta.
– Akar hátvakarás – mondta a futar.
– Igen, drágám. Mindjárt megvakarom.
– Akar enni – mondta a futar, és Lucillára meredt.
– Majd később, drágám.
A futar tovább tanulmányozta Lucillát. – Te Kezelő? – kérdezte.
– Dehogy, ő nem Kezelő!
– Akar enni – makacskodott a futar.
– Már megmondtam, hogy később! Most ülj szépen a helyeden, és dorombolj nekem.
A futar lekuporodott a kalitkájában, és morgó hang tört elő a torkából.
– Hát nem édesek, amikor dorombolnak? – A Hatalmas Tisztelet Matrónája nyilvánvalóan nem várt választ.
A futar jelenléte zavarba ejtette Lucillát. Ezek a lények állítólag vadászták és gyilkolták a Tisztelet Matrónáit. Bár ez itt ketrecben volt.
– Hol fogtátok? – kérdezte Lucilla.
– A Gammun – A Matróna nem tudta, mit árul el ezzel. Ez pedig az Elágazás, gondolta Lucilla. Előző este felismerte a kompból.
A futar abbahagyta a dorombolást. – Enni – morogta.
Lucilla is szívesen evett volna valamit. Három napja nem kapott semmit, és kénytelen volt erővel visszafojtani az éhség mardosását. A kalitkában hagyott literzsonból szippantott cseppek segítettek valamelyest, de hát az üveg majdnem teljesen üres volt. A szolgák, akik hordozták, csak nevettek, amikor ennivalót kért. – A futarok a sovány húst szeretik!
De leginkább a melanzshiány kínozta. Reggel már kezdte érezni az első fájdalmas elvonási tüneteket.
Hamarosan meg kell ölnöm magam.
A lampadasi csapat könyörgött neki, hogy tartson ki. Légy bátor. Mi van, ha az a vad Tisztelendő Anya cserbenhagy minket?
Pókkirálynő, így hívja ezt a nőt Odrade.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája tovább fürkészte Lucillát, tetőtől talpig. Gyenge áll. Egy pozitív vonások nélküli arcban a negatív ragadja meg a tekintetet.
– Tudod, hogy a végén úgyis veszíteni fogsz – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– A temető mellett fütyülsz – mondta Lucilla, aztán persze meg kellett magyaráznia a szólást.
A Tisztelet Matrónájának arcán udvarias érdeklődés tükröződött. Milyen érdekes.
– Ezért a mondásért azonnal megöltek volna a szolgáim. Ez az egyik oka annak, hogy magunkban vagyunk. Kíváncsi vagyok, miért mondasz ilyet?
Lucilla a lapuló futarra pillantott. – Futarok nem nőnek a földből egy éjszaka leforgása alatt. Genetikus úton hozták létre őket vadállatokból, egyetlen céllal.
– Vigyázz! – A Tisztelet Matrónájának szeme narancsszín lobot vetett.
– Nemzedékek fejlesztőmunkája van a futarokban – mondta Lucilla.
– Mulatságból vadásszuk őket!
– És a vadászból lett a vad.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája felugrott; a szeme szinte teljesen narancssárga volt. A futar izgatott lett, és vinnyogni kezdett. Ettől a nő lecsillapodott. Lassan visszaereszkedett a székbe. Egyik kezével a futar felé intett. – Minden rendben, drágám. Mindjárt eszel, aztán megvakargatom a hátad.
A futar újra dörömbölni kezdett.
– Tehát azt hiszed, hogy menekültekként jöttünk ide vissza – mondta a Tisztelet Matrónája. – Igen! Ne is próbáld tagadni.
– A férgek gyakran fordulnak – mondta Lucilla.
– Férgek? Azokra a szörnyetegekre gondolsz, amiket a Rakison elpusztítottunk?
Csábító lett volna felpiszkálni a Tisztelet Matrónáját, és kiprovokálni a drámai reakciót. De ha eléggé megriasztja, biztosan ölni fog.
Kérlek, Nővér!, könyörgött a lampadasi sokaság. Tarts ki!
Gondoljátok, hogy el tudok szökni erről a helyről? Ez elhallgattatta őket, egyetlen gyenge tiltakozás kivételével. Emlékezzetek! Mi vagyunk az ősi babák: hétszer le, hétszer le. Egy kicsiny, lengő baba képe, vigyorgó Buddha-arc, a kövér hason összekulcsolt kéz.
– Bizonyára az Istencsászár szellemeire gondoltál – mondta Lucilla. – De én másról beszéltem.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája ezen egy kicsit elgondolkodott. A narancsszín kihunyt a szeméből.
Játszik velem, gondolta Lucilla. Meg akar ölni, hogy aztán föletessen a kis kedvencével.
De gondolj azokra a taktikai információkra, amik a birtokunkban lesznek, ha megszökünk!
Mi! Ez elől az érv elől nem lehetett kitérni. Mikor kihozták a kalitkáját a kompból, még nappal volt. A Pókkirálynő barlangja úgy volt megtervezve, hogy hogy nehezen lehessen hozzáférni, a szervezés mégis derültséget keltett Lucillában. Nagyon ősi, idejétmúlt módszerek. Keskeny szakaszok a bevezető utakon, ahol megfigyelőtornyok merednek ki a földből szürke gombák gyanánt a micélium megfelelő helyén. Éles kanyarok a kritikus pontoknál. Egyetlen közönséges felszíni jármű sem tudja sebességben bevenni ezeket a fordulókat.
Teg említést tett erről az Elágazásról szóló kritikájában, jutott eszébe Lucillának. Értelmetlen védelmek. Csak valami nehézfegyvert kell idehozni, vagy valahogy másképp kell megkerülni a durva építményeket, és a dolgok elszigetelődnek. Persze vannak kapcsolódások a föld alá, de ezeket könnyűszerrel be lehet robbantani. El kell vágni őket a forrásuktól, és szétesnek, mint a málé. Nem jön le több értékes energia a csöveiteken, ostobák! A Tisztelet Matrónái megtartották a biztonságnak ezt a látható érzetét. Puszta megnyugtatásképpen! A védőiknek hatalmas energiákat kellett ezekre a haszontalan díszletekre fordítani, csak hogy megadják ezeknek a nőknek a biztonság hamis érzetét.
A folyosók! Emlékezz a folyosókra!
Igen, a gigászi építménynek a folyosói is hatalmasak voltak, hogy elférjenek bennük a Liga Navigátorok roppant tartályai. A szellőzőrendszer alacsonyan volt a termekben, hogy kiszellőztesse és visszanyerje a kiszivárgott melanzsgázt. Lucilla el tudta képzelni a zajosan kitáruló, majd zavaró visszhanggal összecsattanó zsilipajtókat. A ligásokat nem igen zavarták a zajok. A mozgó szuszpenzorok energiatovábbító kábelei vastag fekete kígyókként tekeregtek a folyosókon, be minden helyiségbe, amit csak Lucilla látott. Nem járta volna, hogy egy Navigátor ne szimatolhasson be akárhová, ahová akar.
Sok ember, akit látott, irányítópulzárt viselt. Még a Tisztelet Matrónái is. Tehát eltévednek itt. Mindez egyetlen gigantikus tető alatt van, a maga fallikus tornyaival. Az új lakók ezt vonzónak találták. Minden gondosan el van szigetelve a durva külvilágtól (ahová egyetlen fontos ember sem teszi ki a lábát, legfeljebb ölni, vagy a rabszolgák munkájában és játékában gyönyörködni). Lucilla sok toldott-foldott részt látott, ami a karbantartásra fordított összegek minimális voltáról árulkodott. Nem sokat változtak. Teg alapterve még mindig helytálló.
Vajon mire megyünk a megfigyeléseiddel?
A Hatalmas Tisztelet Matrónája felrezzent elmélkedéséből. – Mégis lehetséges, hogy életben hagyjalak. Feltéve, ha kielégíted a kíváncsiságomat.
– Honnan tudod, hogy nem színtiszta szarral válaszolok a kérdéseidre?
A közönségesség szórakoztatta a Tisztelet Matrónáját. Majdhogynem nevetett. Láthatólag senki sem figyelmeztette, hogy óvakodjon a Bene Gesseritektől, ha közönségességhez folyamodnak. Mert biztosan valami veszélyes indíték van mögötte. Csak Hang ne legyen, mi? Hát azt hiszi, hogy az az egyetlen eszközöm? A Hatalmas Tisztelet Matrónája eleget mondott és eleget reagált ahhoz, hogy bármelyik Tisztelendő Anya szilárdan meg tudja fogni. A test és a beszéd jelzései mindig több információt hordoznak annál, mint ami a megértéshez szükséges. Elkerülhetetlenül volt plusz információ, amit vizsgálni lehetett.
– Vonzónak találsz minket? – kérdezte a Tisztelet Matrónája.
Furcsa kérdés. – A Szétszóródás népei mind rendelkeznek valamelyes vonzerővel – Higgye csak, hogy már sokat láttam közülük, beleértve az ellenségeit is. – Egzotikusak vagytok, valami furcsa és új dolgot jelentetek.
– És a szexuális képességeink?
– Természetesen ennek is van egyfajta kisugárzása. Egyesek számára izgató és vonzó kisugárzása.
– De a te számodra persze nem.
Menj neki az állának! Ez a sokaság tanácsa volt. Miért is ne?
– Az álladat tanulmányoztam, Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Valóban? – Meglepetés.
– Nyilvánvalóan a gyermekkori állad, és büszke lehetsz erre a fiatalosságra.
Egyáltalán nem örül, de képtelen kimutatni. Még egyet az állra.
– Fogadni mernék, hogy a szeretőid gyakran csókolgatják az álladat – mondta Lucilla.
Most már dühös, és nem tudja visszafojtani. Fenyegess már meg! Figyelmeztess, hogy ne használjam a Hangot!
– Csókol áll – mondta a futar.
– Mondtam már, hogy később, drágám. Most pedig fogd be a szád!
A szegény kis kedvencén tölti ki a mérgét.
– De hisz vannak kérdéseid, amiket fel akarsz tenni nekem – mondta Lucilla. Maga a bűbáj. Újabb figyelmeztető jel az okosaknak. Az a fajta vagyok, aki cukorsziruppal önt nyakon mindent. „Milyen kedves! Olyan kellemes veled lenni. Hát nem gyönyörű? Nagyon okos voltál, hogy ilyen olcsón-gyorsan-könnyen szerezted meg.” Ide mindenki behelyettesítheti a saját módhatározóját.
A Hatalmas Tisztelet Matrónájának kellett egy pillanat, amíg összeszedte magát. Érezte, hogy hátrányba került, de azt nem tudta, hogyan. Titokzatos mosollyal hidalta át a pillanatot, aztán azt mondta: – Pedig azt mondtam, hogy elengedlek – Megnyomott valamit a széke oldalán, mire a hengeres kalitka egyik darabja fékecsúszott, és magával húzta a shigadrót hálót. Ugyanebben a pillanatban egy alacsony szék emelkedett ki a padlóból pontosan Lucilla előtt, egy lépéssel sem távolabb.
Lucilla leült, a térdei csaknem hozzáértek kihallgatójához. A lábak. Ne feledd, hogy a lábukkal ölnek. Lucilla kilazította az ujjait, és csak ekkor ébredt rá, hogy egészen eddig ökölbe szorította őket. A mindenségit ennek a feszültségnek!
– Enned és innod kellene valamit – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. Most valami mást nyomott meg a szék oldalán. Egy tálca jelent meg Lucilla mellett – rajta étel, kanál, és egy csillogó vörös folyadékkal teli pohár. Dicsekszik a játékaival.
Lucilla felemelte a poharat.
Méreg? Először szagold meg!
Megkóstolta az italt. Stimtea és melanzs! Éhes vagyok!
Lucilla visszatette a tálcára az üres poharat. A stimnek éles melanzs-íze volt a nyelvén. Mit csinál? Udvarol nekem? Lucillában megkönnyebbülés áradt szét a melanzstól. A tányéron bab volt valami pikáns szószban. Miután megízlelte, hogy nincsenek-e benne nemkívánatos adalékok, megette az egészet. Fokhagyma van a szószban. A pillanat egy törtrészéig bevillantak az Emlékek erről a fűszerről – a jó konyha adaléka, a vérfarkasok elleni szer, a felfúvódás bevált háziszere.
– Jónak találod az ételünket?
Lucilla az állát simogatta. – Nagyon finom. Add át gratulációimat a szakácsodnak – Sose gratuláljunk a szakácsnak magánháznál. A szakácsokat lehet pótolni, a házigazda azonban pótolhatatlan. – Kellemes ez a kis fokhagyma.
– Tanulmányoztuk a Lampadasról megmentett könyvtárat – Dicsekvés: Látod, mit vesztettetek? – Olyan kevés érdekes dolog van a sok fecsegés között.
Azt akarja, hogy a könyvtárosa légy? Lucilla némán várt.
– Némelyik segédem úgy véli, hogy lehet bennük utalás a boszorkányfészketek helyéről, vagy legalábbis arról, hogyan lehet benneteket gyorsan megsemmisíteni. Megannyi nyelv!
Fordítóra van szüksége? Tettess butaságot!
– Mi érdekel benneteket?
– Nagyon kevés. Ugyan kinek van szüksége a Butleri Dzsihadról szóló beszámolókra?
– Ők is pusztítottak el könyvtárakat.
– Hozzám ne ereszkedj le!
Élesebb eszű, mint gondoltuk. Továbbra is légy ostoba.
– Én azt hittem, hozzám ereszkednek le.
– Idehallgass, boszorkány! Azt hiszed, hogy lehetsz könyörtelen a fészked védelmében, de nem érted, mi az: könyörtelennek lenni.
– Azt hiszem, még nem mondtad el, hogyan elégíthetem ki a kíváncsiságodat.
– A tudományodat akarjuk, boszorkány! – A Matróna lejjebb szállította a hangját. – Beszéljünk értelmesen. A segítségeddel utópiát csinálhatnánk.
És minden ellenségeteket meghódíthatnátok, és mindig orgazmusotok lenne.
– Azt hiszed, hogy a tudomány a kulcs az utópiához?
– Meg az ügyeink jobb megszervezése.
Ne feledd: a bürokrácia növeli a konformitást... a vallás szintjére emeli a „végzetes ostobaságot”.
– Ez paradoxon, Hatalmas Tisztelet Matrónája. A tudománynak újító szelleműnek kell lennie. Változást hoz. Ezért a tudomány és a bürokrácia állandó harcban állnak.
Ismeri a gyökereit?
– De gondolj csak a hatalomra! Gondolj arra, hogy mit irányíthatnál! – Nem tudja.
A Tisztelet Matrónáinak elképzelései az irányításról lenyűgözték Lucillát. Az univerzumot irányítod, nem egyensúlyozol vele. Kifelé nézel, nem befelé. Nem edzed magad, hogy megérezd a saját finom reakcióidat, hanem izmokat fejlesztesz (erőt, hatalmat), hogy mindent legyőzz, amit akadálynak látsz. Hát vakok ezek a nők?
Mikor Lucilla nem szólt, a Tisztelet Matrónája azt mondta: – Nagyon sok mindent találtunk a könyvtárban a Bene Tleilaxról.
– Sok projektben csatlakoztatok hozzájuk, boszorkány. Számos projektben: hogyan semlegesítsétek a nem-hajók láthatatlanságát, hogyan hatoljatok be az élő sejt titkaiba, a Missionaria Protectivában és abban a valamiben, amit „Az Isten Nyelvének” hívnak.
Lucilla feszesen elmosolyodott. Attól félnek, hogy talán mégis van egy igazi isten ott kint? Adj neki egy kis kóstolót! Légy őszinte!
– Semmiben sem csatlakoztunk a Tleilaxhoz. Az embereid félreértelmezik azt, amit találtak. Azon aggódsz, hogy leereszkednek hozzád? Mit gondolsz, Isten hogyan érez ezzel kapcsolatban? Védő vallásokat ültetünk el, hogy segítsenek nekünk. Ez a Missionaria funkciója. A Tleilaxnak csak egy vallása van.
– Vallásokat szerveztek?
– Nem egészen. A vallás szerevezési megközelítése mindig mentegetőző. Mi pedig nem mentegetőzünk.
– Kezdesz untatni. Miért találtunk olyan keveset az Istencsászárról? – Csapj le!
– Talán elpusztították az embereid.
– Ó, akkor hát mégiscsak érdekel.
Mint ahogy téged is, Pókasszony!
– Én úgy gondoltam volna, Hatalmas Tisztelet Matrónája, hogy II. Leto és az ő Arany Ösvénye számos tudományos központotokban képezi tanulmányozás tárgyát.
Ez gonosz megjegyzés volt!
– Nekünk nincsenek tudományos központjaink!
– Meglepőnek találom, hogy érdeklődsz iránta.
– Ez csak afféle mellékes érdeklődés, semmi több.
Az a futar pedig egy villámsújtotta tölgyből ugrott elő!
– Mi „papírhajszának” hívjuk az ő Arany Ösvényét. Belefújta az örök szelekbe, aztán azt mondta: „Látjátok? Ott megy.” Ez a Szétszóródás.
– Egyesek szívesebben nevezik keresésnek.
– Valóban képes volt megjósolni a jövőt? Ez érdekel téged? Talált!
A Hatalmas Tisztelet Matrónája a markába köhögött.
– Mi azt mondjuk, hogy Muad'Dib megteremtett egy jövőt, II. Leto pedig visszateremtette.
– De ha tudnám...
– Kérlek, Hatalmas Tisztelet Matrónája! Azok az emberek, akik azt kérik, hogy az orákulum jósolja meg a jövőjüket, valójában azt akarják tudni, hol van elrejtve a kincs.
– Hát persze hogy azt!
– Ismered az egész jövődet, és semmi sem ér meglepetésként? Erről van szó?
– Nagy vonalakban erről.
– Te nem a jövőt akarod, hanem az örökkévalóságra kiterjesztett jelent.
– Ezt én magam sem mondhattam volna jobban.
– És még azt mondtad, hogy untatlak!
– Micsoda?
Narancsszín a szemében. Légy óvatos.
– Soha egy meglepetés. Mi lehet ennél unalmasabb?
– Óóóó... De hát én nem erre gondoltam!
– Akkor attól tartok, hogy nem értem, mit akarsz, Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Nem számít. Majd holnap visszatérünk rá.
Haladék!
A Hatalmas Tisztelet Matrónája felállt. – Vissza a kalitkádba.
– Enni – A futar hangja panaszosnak tűnt.
– Finom ételeket tartogatok neked odalent, drágám. Aztán megvakargatom a hátad.
Lucilla bement a kalitkájába. A Hatalmas Tisztelet Matrónája utánadobott egy párnát. – Tedd a shigadrót elé. Látod, milyen kedves is tudok lenni?
A kalitkaajtó kattanva bezárult.
A futar kalitkája visszacsusszant a falba. A falpanel becsukódott mögötte.
– Nagyon nyugtalanok lesznek, amikor éhesek – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. Kinyitotta az ajtót, és egy pillanatig elgondolkodva nézte Lucillát. – Itt nem fognak háborgatni. Senki másnak nem engedem meg, hogy bejöjjön ebbe a terembe.

- - -

Nagyon sok dolog, amit csinálunk, természetes módon csak akkor válik bonyolulttá, amikor intellektuális tárgyat akarunk csinálni belőle. Előfordulhat, hogy olyan sokat tudunk valamiről, hogy teljességgel tudatlanok leszünk.
– Kettes Mentát Szöveg (dicto)

Odrade szabályos időközönként a tanoncokkal és Proktor-Figyelőikkel ment ebédelni. Ez utóbbiak voltak a legközvetlenebb őrök ebben az elme-börtönben, ahonnan sokan sosem szabadultak.
A tanoncok gondolatai és cselekedetei valóban informálták a Főtisztelendő Anya tudatának mélységeit arról, milyen jól funkcionál a Káptalanház. A tanoncok a maguk hangulataival és megérzéseivel közvetlenebbül reagáltak, mint a Tisztelendő Anyák. A Teljes Nővérek nagyon értettek hozzá, hogy ne lehessen látni rajtuk, ha rossz hangulatban vannak. Az alapvető dolgokat nem próbálták elrejteni, de bárki kisétálhatott a kertbe, vagy magára zárhatta az ajtót, és máris eltűnt a házőrzők szeme elől.
Nem így a tanoncok.
A Központiban akkortájt nem sok üresjárat volt. Még az étkezőkben is állandó volt a forgalom, napszaktól, órától függetlenül. A munkaváltások rendszere megingott, és egy Tisztelendő Anyának könnyű volt cirkadian ritmusát a holtidőhöz igazítania. Odrade azonban nem pazarolhatott energiát ilyen átállásra. Az esti étkezésnél megállt a Tanonc Terem ajtajában, és hallotta a hirtelen elcsendesedést.
Még az is mutatott valamit, ahogy a szájukhoz emelték az ételt. Merre tekintenek a szemek, miközben az evőpálcikák a száj felé haladnak? Gyors a szűrés, sietős a rágás, görcsös a nyelés? Az egyiket érdemes volt figyelni. Valamit forral. És az az elgondolkodó ott, aki úgy néz minden falatra, mintha azon gondolkodna, hogyan rejthettek mérget ebbe a moslékba. Kreatív elme rejtőzik amögött a tekintet mögött. Próbára kell tenni őt egy kényesebb pozícióra.
Odrade belépett a csarnokba.
A padló mintája sakktáblaszerű volt, fekete és fehér plazlapok, melyek gyakorlatilag megkarcolhatatlanok. A tanoncok azt mondogatták, hogy a Tisztelendő Anyák játéktáblája ez: „Egyikünket ide rakják, a többieket a középvonal mellé. Aztán lépnek velünk – a győztes visz mindent.”
Ez a csarnok a Káptalanház egyik legrégebbi építménye volt. Fából készült, szabadon álló támívekkel, melyek vastagok voltak, nehezek, és tompa színűre feketedtek. Úgy huszonöt méteresek lehettek, megszakítás nélkül, egy darabban. Valahol a Káptalanházban volt egy genetikailag gondosan szabott tölgyliget. A fák legalább harminc méterig nem hajtottak ágat, törzsük átmérője pedig több volt két méternél is. Akkor ültették őket, amikor ezt a csarnokot építették, hogy pótolják majd a támgerendákat, ha idővel megvetemednek. A gerendákat ezerkilencszáz SzÉ-re szánták.
Milyen óvatosan nézegetik a tanoncok a Főtisztelendő Anyát anélkül, hogy egyenesen rápillantanának.
Odrade elfordította a fejét, hogy a nyugati ablakon keresztül kitekintsen a napnyugtára. Megint por. A sivatag terjedő szemcséi lángra lobbantották a lenyugvó napot, ami úgy izzani kezdett, mint a távoli parázs, ami bármelyik percben fékezhetetlen tűzbe borul.
Odrade elnyomott egy sóhajt. Az ilyesféle gondolatok visszahozták rémálmát: a szakadék... a kifeszített kötél. Tudta, hogy ha behunyná a szemét, ott érezné magát billegni a kötélen. A fejszés vadász pedig már közelebb van!
A közelében táplálkozó tanoncok idegesen mozgolódni kezdtek, mintha megérezték volna Odrade nyugtalanságát. Talán valóban így is történt. Odrade hallotta a ruhák suhogását, és ez kirángatta a lidércnyomásból. Hirtelen fogékonnyá lett egy új hangra a Központi zajai között. Valami reszelős hangra a legközönségesebb neszek között – azt a széket eltolják mögötte... és az a konyhaajtó kinyílik. Reszelős csikorgás. A takarítók panaszkodnak a homokra, és arra az „átkozott porra.”
Odrade kibámult az ablakon a panaszok forrására: a déli szél. Tompa, barnás homály vont függönyt a láthatárra. A szél után porhalmok maradtak a sarkokban és a dombok szélvédett lejtőin. A pornak kovás szaga volt, valami lúgos aromája, ami marta az orrot.
Odrade lenézett az asztalra, amikor a felszolgáló tanonc eléje tette az ételt.
Odrade azon kapta magát, hogy élvezi ezt a változatosságot a dolgozószobában és a magánétkezőben elköltött sietős étkezések után. Mikor egyedül evett odafent, a tanoncok olyan csendben hozták az ételt, és olyan néma ügyességgel szedték le az asztalt, hogy Odrade néha meglepődve látta, hogy már minden eltűnt. Itt az étkezés zajos volt, csupa beszélgetés. A lakosztályában Duana főszakács biztosan bekotyogna: – Nem eszel eleget! Odrade általában odafigyelt az ilyen intésekre. A házőrzőknek is megvolt a maguk haszna.
A mai vacsora sovány disznóhús volt szója- és melasz-szósszal, némi melanzzsal, és egy csipet bazsalikommal, meg citrommal. Friss zöldbab borsos lében főzve. Sötétvörös szőlőlé italnak. Odrade kíváncsian megkóstolta a húst, és egészen ehetőnek találta, bár az ő ízlésének kissé túl volt főzve. A tanonc szakácsok nem sokkal tévesztették el.
Akkor miért érzi úgy, hogy túl sok az ilyen étel?
Lenyelte a falatot, és hiperérzékenysége azonnal azonosította az adalékokat. Ez az étel nem csak arra volt, hogy pótolja a Főtisztelendő Anya energiáit. Valaki a konyhában elkérte Odrade napi tápanyag-listáját, és aszerint módosította az ennivalót.
Az étel – csapda, gondolta Odrade. Újabb függőség. Nem tetszett neki az a ravaszság, ahogyan a káptalanházi szakácsok elrejtették az ételbe tett dolgokat „az evők javáért”. Persze tudták, hogy egy Tisztelendő Anya felismeri az összetevőket, és bizonyos határokon belül szabályozni tudja az anyagcseréjét. Most is figyelték, és azon tűnődtek, hogyan fogja megítélni a Főtisztelendő Anya az aznapi menüt.
Evés közben a többieket hallgatta. Senki sem háborgatta őt – sem testileg, sem hanggal. A zaj visszatért majdnem arra a szintre, amint azelőtt, hogy ő megállt az ajtóban. A forgó nyelvek mindig változtattak kissé a hangszínükön, amikor ő belépett, és halkabban folytatták.
Egyetlen ki nem mondott kérdés lappangott az összes környező elmében: Miért van most itt?
Odrade csendes félelmet érzett néhány közeli vacsorázóban, mely reakciót a Főtisztelendő Anya néha a saját javára fordított. A tanoncok egymás közt azt suttogták (a Proktorok jelentései szerint): „Benne van Taraza.” Ez alatt azt értették, hogy Odrade Eredetiként birtokolja néhai elődjét. Ők ketten történelmi párost alkottak, amit a jelölteknek alaposan tanulmányozniuk kellett.
Dar és Tar, máris legenda.
Még Bellonda (a vén, gonosz Bell) is csak burkoltan mert Odrade ellen fordulni emiatt. Nem voltak frontális támadások, harsogó vádak. Tarazának a Nővérek megmentését tulajdonították. Ez sok ellenkezést elhallgattatott. Taraza azt mondotta volt, hogy a Tisztelet Matrónái alapvetően barbárok, erőszakosságuk pedig, még ha nem is hárítható el teljesen, elterelhető véres mutatványok felé. Az események pedig nagyjából igazolták ezt.
Ez bizonyos mértékig igaz, Tar. Egyikünk sem számított arra, hogy ilyen mértékű az erőszakosságuk.
Taraza klasszikus vörös kendője (milyen találó a bikaviadal-hasonlat) olyan véres tombolásra ragadtatta a Tisztelet Matrónáit, hogy az univerzum tele lett nyomorult áldozataik potenciális támogatóival.
Hogyan védjem meg magunkat?
Nem mintha a védelmi tervek rosszak lettek volna. Csak éppen tárgytalanná válhatnak.
Persze épp ez a célom. Meg kell tisztulnom, és fel kell készülnöm egy roppant feladatra.
Bellonda vicsorogya fogadta az ötletet. – A lemondásunkra? Ezért kéne megtisztulnunk?
Bellonda meghasonlik majd, ha rájön, mit tervez a Főtisztelendő Anya. A gonosz-Bellonda tapsikolni fog. A mentát-Bellonda pedig haladékot fog követelni, „egy kedvezőbb pillanatig”.
De én a saját utamat fogom járni annak ellenére, hogy mit gondolnak a Nővéreim.
És sok Nővér úgy vélte, hogy Odrade a legfurább Főtisztelendő Anya, akit valaha is elfogadtak maguk fölé. Inkább balkézről emelkedett fel, mint a jobbról. Az Eredeti Taraza. Én voltam ott, amikor meghaltál Tar. Senki más nem volt, aki átvehette volna a személyiségedet. Véletlen felemelkedés?
Sokaknak voltak ellenérzéseik Odradéval szemben. De amikor az ellenállás felszínre tört, mindig visszajutottak „az Eredeti Tarazához – történelmünk legjobb Főtisztelendő Anyjához.”
Ez jó! A Belső Taraza nevetett ezen elsőnek, és megkérdezte: Miért nem beszélsz nekik a hibáimról, Dar? Főleg arról, hogy mennyire rosszul ítéltelek meg téged.
Odrade elgondolkodva rágódott egy darab húson. Már régen meg kellet volna látogatnom Sheeanát. Minél hamarabb le kell mennem délre a sivatagba. Sheeanának készen kell állnia arra, hogy Tam helyére álljon.
A változó táj óriásian ködlött fel Odrade gondolataiban. A Bene Gesserit több mint ezerötszáz éve a Káptalanházon. Mindenhol ott vannak a nyomaink. Nem csak a különleges ligetek, szőlőskertek vagy gyümölcsösök területén. Hanem az, amit mindez a kollektív lélekben okoz, amikor látja ezeket a változásokat az ismerős vidéken.
Az Odrade mellett ülő tanonc halkan megköszörülte a torkát. Meg akarja szólítani a Főtisztelendő Anyát? Ritka esemény. De a lány csak evett tovább szó nélkül.
Odrade gondolatai visszatértek a tervezett sivatagi úthoz. Sheeana semmiről sem tudhat előre. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy ő az, aki kell nekünk. Voltak bizonyos kérdések, amikre Sheeanának válaszolni kellett.
Odrade tudta, mit fog találni útközben, ahol megáll ellenőrizni. A Nővérekben, a növényi és állati életben, magának a Káptalanháznak az alapjaiban nagyszabású és finom változásokat talál majd, olyan dolgokat, amelyek megzavarják majd a Főtisztelendő Anya legendás komolyságát. Még Murbella is érzékelte a változásokat, pedig ki se tette a lábát a nem-hajóból.
Murbella csak aznap reggel, háttal a konzolnak ülve hallgatta újonnan támadt figyelemmel az előtte álló Odradét. Éles éberség volt a fogoly Tisztelet Matrónájában. A hangja kételyekről és kiegyensúlyozatlan ítéletekről árulkodott.
– Minden múlandó, Főtisztelendő Anya?
– Ez olyan tudás, amit a Más Emlékek kényszerítenek rád. Egyetlen bolygó, egyetlen föld vagy tenger sincs örökké.
– Micsoda beteges gondolat! – Elutasítás.
– Bárhol is állunk, csak intézők vagyunk.
– Ez haszontalan gondolkodásmód – Tétova; nem tudja, hogy a Főtisztelendő Anya miért épp most mond ilyeneket.
– A Tisztelet Matrónái beszélnek belőled. Mohó álmokat kaptál tőlük, Murbella.
– Mondod te! – Mélységes neheztelés.
– A Tisztelet Matrónái azt hiszik, hogy megvehetik az örök biztonságot: egy kis bolygót, tele alázatos néppel.
Murbella grimaszolt.
– Újabb bolygók! – vakkantotta Odrade. – Mindig több és több! Ezért özönlenek vissza.
– Szerencsétlen kis morzsák ebben a Régi Birodalomban!
– Kitűnő, Murbella! Kezdesz úgy gondolkodni, mintha közülünk való lennél.
– És ezáltal semmi leszek!
– Se hús, se hal, csak a saját igazi önmagad? Még ott is csak intéző vagy. Vigyázz, Murbella! Ha azt hiszed, hogy birtokolsz valamit, az olyan, mintha futóhomokon járnál.
Meglepett homlokráncolás. Valamit csinálni kell ezzel a dologgal, hogy Murbella ilyen nyíltan kimutatja az érzéseit az arcán. Itt még megengedhető, de egyszer majd...
– Tehát semmi sem biztosan a miénk. És akkor mi van? – Keserűség.
– Időnként a jó szavakat mondod, de nem hiszem, hogy már megtaláltad volna azt a helyet magadban, ahol kitarthatnál egész életedben.
– Amíg egy ellenség meg nem talál és le nem öl?
A Tisztelet Matrónáinak tréningje tapad, mint a ragasztó! De Duncannal úgy beszélt egyik este, amiből tudom, hogy készen áll. Azt hiszem, a Van Gogh festmény tette fogékonnyá. Újra meg kell néznem azt a felvételt.
– Ki akarna megölni téged, Murbella?
– Sosem tudnátok ellenállni a Tisztelet Matrónái támadásának!
– Már megmondtam, hogy mi az az alapvető dolog, ami aggaszt minket: Egyetlen hely sem lehet örökké biztonságos.
A Tanonc Teremben Odradénak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudott időt szakítani arra a komszemfelvételre Duncanről és Murbelláról. Majdnem elsóhajtotta magát, de egy köhintéssel álcázta a dolgot. A fiatalok sosem láthatnak zavart a Főtisztelendő Anyán.
Ki a sivatagba, Sheeanához! Ellenőrzőkörútra kell mennem, amilyen hamar csak lehet. Ó, az idő!
Az Odrade mellet ülő tanonc megint azt a jellegzetes torokhangot hallatta. Odrade a perifériás látómezejében szemügyre vette – szőke lány, fehérrel szegett rövid fekete ruha – Harmadik Szintű Középhaladó. Nem fordította a fejét Odrade felé, de még csak feléje sem sandított.
Ezt fogom találni a körutamon: a félelmet. És a tájban azok a dolgok mindig észreveszik, ha kifutunk az időből: kivágatlanul maradt fák, mert eltűntek a favágók – belekényszerültek a mi Szétszóródásunkba, elmentek a halálukba, ismeretlen helyekre, talán jobbágysorba. Valaha is vonzónak fogom látni az építészeti Szeszélyeket azért, mert befejezetlenek? Nem. Nem sokat törődünk a Szeszélyekkel.
A Más Emlékekben voltak olyan példák, amiket akart: régi épületek, amelyek szebbek attól, hogy nincsenek befejezve. Az építtető csődbe ment, a tulajdonos megharagudott a szeretőjére... Egyes dolgok érdekesebbé lettek emiatt: régi falak, régi romok. Az idő szobrászművészete.
Mit szólna Odrade, ha rendelnék egy Szeszélyt a kedvenc gyümölcsösömbe?
Az Odrade mellett ülő tanonc megszólalt: – Főtisztelendő Anya!
Kitűnő! Olyan ritkán veszik erre a bátorságot.
– Igen? – Enyhe kérdő mód. Jobban teszi, ha fontosat akar mondani. Vajon meghallja?
Meghallotta. – Azért háborgatlak, Főtisztelendő Anya, mert sürgős ügyről van szó, és mert tudom, hogy érdekel a gyümölcsös.
Kiváló! Ennek a tanoncnak vastag lábai vannak, de az elméje nincs elnehezülve. Odrade némán meredt rá.
– Én készítem a térképet a hálószobádba, Főtisztelendő Anya.
Tehát ez egy megbízható adeptus, aki dolgozhat a Főtisztelendő Anyának. Még jobb.
– Hamarosan megkapom?
– Két nap múlva, Főtisztelendő Anya. Módosítanom kell a kivetítő rátétet ott, ahol jelezni fogom a sivatag napi növekedését.
Kurta biccentés. Ez benne volt az eredeti parancsban: egy tanonc tartsa karban a térképet. Odrade azt akarta, hogy minden reggel, amikor fölkel, beindítsa az agyát a változó kép, az első dolog, ami rávetül a tudatára ébredéskor.
– Betettem egy jelentést a szobádba ma reggel, Főtisztelendő Anya. „A gyümölcsös kezelése” a címe. Talán még nem olvastad.
Odrade csak a címet látta. Későn ért vissza a testgyakorlásból, és sietett meglátogatni Murbellát. Oly sok minden múlik Murbellán!
– A Központi körüli ültetvényeket vagy sorsukra kell hagyni, vagy cselekedni kell, ha fenn akarjuk tartani őket – mondta a tanonc. – Ez a jelentés lényege.
– Mondd el azt a jelentést szóról szóra.
Leszállt az éj, és a terem fényei kivilágosodtak, miközben Odrade a beszámolót hallgatta. Még így is tömör volt. Annak az intelemnek a nyomait tartalmazta, amin Odrade látta, hogy Bellondától ered. Nem volt rajta az Archívum pecsétje, de az Időjárás figyelmeztetései átmentek az Archívumon, és a tanonc kiemelt belőle egyes eredeti mondatokat.
A jelentés végeztével a tanonc elhallgatott.
Hogyan válaszoljak? A gyümölcsösök, legelők, szőlőskertek nem csak az idegen behatolás elleni védelemként és kellemes dekorációként szolgáltak. Fenntartották a Káptalanház morálját és konyháját is.
Meg az én morálomat.
Milyen csendben vár ez a tanonc. Göndör szőke haj, kerek arc. Kellemes nyugalom, bár a száj széles. A tányérján még van étel, de nem eszik. A keze összekulcsolva az ölében. Azért vagyok itt, hogy szolgáljalak, Főtisztelendő Anya.
Míg Odrade a válaszát fontolgatta, egy emlék tört rá – egy régi eset szimuláramlott rá az aktuális megfigyeléseire. Odradénak eszébe jutott az ornitopter-vezetői tanfolyama. Két tanonc és egy oktató délidőben a Lampadas lápjai fölött. Egy olyan tehetségtelen tanonccal került össze, aki még épp hogy csak megütötte a Nővérek mércéjét. Nyilvánvalóan génválasztás volt. A Nemesítési Mesternők arra szánták, hogy egy bizonyos jellemzőt átadjon az utódainak. Hát biztos nem az érzelmi egyensúlyt, vagy az intelligenciát! Odrade a nevére is emlékezett: Linchine.
Linchine rákiáltott az oktatóra: – Márpedig én repülni fogok ezzel az átkozott topterrel!
Közben a kavargó ég, a fák és a mocsaras tópart látványa forgott körülöttük szédítően. Mert úgy tűnt, mintha mi állnánk, és a világ mozogna. Linchine mindig rossz dolgot csinált. Minden mozdulata csak rontott a helyzeten: egyre jobban pörögtek.
Az oktató kiiktatta őt a rendszerből egy érintkező segítségével, amit csak ő tudott kihúzni. Egy szót sem szólt, amíg megint egyenesbe nem kerültek.
– Ezzel ugyan nem fog repülni, hölgyem! Soha! Nem jók a reakciói. A magafajtába még serdülőkor előtt el kellett volna kezdeni belenevelni őket.
– Pedig akkor is repülni fogok ezzel az átkozott vacakkal! – kapkodott Linchine a halott irányítóműszerekhez.
– Ön kiesett, hölgyem. Vége!
Odrade kissé könnyebben kezdett lélegezni. Csak ekkor döbbent rá, hogy mindvégig tudta: Linchine akár meg is ölheti őket.
Linchine odafordult Odradéhoz, aki hátul ült, és sivalkodni kezdett: – Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy engedelmeskednie kell egy Bene Gesseritnek!
Ezzel arra utalt, hogy Odradénak, aki évekkel előbbre járt nála, már akkor volt valami parancsoló a megjelenésében.
Odrade némán ült tovább, meg sem rezzent az arca.
A hallgatás sokszor a legjobb dolog, amit mondhatunk, kapirgálta egy névtelen Bene Gesserit-tréfacsináló a mosdó tükrére. Odrade ezt akkor is, később is hasznos tanácsnak érezte.
Mikor megint eszébe jutott a várakozó tanonc, Odrade eltűnődött rajta, hogy miért bukkant elő benne ez a régi emlék. Ilyen dolgok ritkán esnek meg véletlenül. Most egészen biztosan nem hallgatni kell. Humor? Igen! Ez volt az üzenet. Odrade humora (amit később alkalmazott), megtanította Linchine-t valamire önmagával kapcsolatban. Humor stresszhatás alatt.
Odrade rámosolygott a tanoncra ott, az ebédlőben. – Szeretnél ló lenni?
– Micsoda? – Ez a szó meglepetten kiszaladt ki a tanonc száján, de azért viszonozta Főtisztelendő Anya mosolyát. Nincs benne semmi riasztó. Sőt, szinte meleg. Mindenki azt mondja, hogy a Főtisztelendő Anya vonzalmakat enged meg magának.
– Gondolom, nem érted – mondta Odrade.
– Nem, Főtisztelendő Anya – Továbbra is mosoly, türelem.
Odrade hagyta, hogy pillantása végigkalandozzon a fiatal arcon. Tiszta kék szemek, még a Fűszeragónia teljes, átható színe nélkül. Belléhez hasonló száj, csak nem gonosz. Megbízható izomzat és megbízható intelligencia. Jól fogja majd felmérni a Főtisztelendő Anya szükségleteit. A térkép és a jelentés ezt mutatja. Érzékeny. Valamint átlagon felül intelligens. Nem valószínű, hogy a legmagasabb csúcsra emelkedik, de mindig olyan kulcspozícióban lesz, ahol szükség van a képességeire.
Miért éppen mellé ültem le?
Odrade sokszor választott ki egy meghatározott asztaltársat az ilyen látogatásoknál. Főleg tanoncokat. Tőlük olyan sok mindent meg lehet tudni. Gyakran jutottak el jelentések a Főtisztelendő Anya dolgozószobájába: Proktorok személyes észrevételei egyik vagy másik tanoncról. Néha azonban Odrade nem tudta megmondani, milyen okból ült éppen ide vagy amoda. Mint ma is. Miért éppen őmellé?
Beszélgetés ritkán volt, hacsak maga a Főtisztelendő Anya nem kezdeményezte. Általában szelíden, és belsőségesebb dolgokról. A többiek körülöttük mohón hallgattak.
Az ilyen pillanatokban Odrade gyakran szinte vallásos komolyságú viselkedést produkált. Ez megnyugtatta az idegeseket. A tanoncok...csak tanoncok voltak, de a Főtisztelendő Anya mindnyájuk fölött állt. Az idegesség természetes volt.
Valaki azt suttogta Odrade mögött: – Ma este szénre rakja Streggit.
Szénre rakni. Odrade ismerte ezt a kifejezést, még tanonckorából. Tehát ezt itt Stregginek hívják. Hagyjuk most kimondatlanul. A nevek mágiát hordoznak.
– Ízlik a mai vacsora? – kérdezte Odrade.
– Elfogadható, Főtisztelendő Anya – Általában igyekezett nem hamis véleményeket adni, de megzavarodott a hirtelen témaváltástól.
– Túlfőzték – mondta Odrade.
– Mikor olyan sokakat szolgálnak, hogyan tehetnének mindenki kedvére, Főtisztelendő Anya?
Az elméjéből beszél, és jól beszél.
– Remeg a bal kezed – mondta Odrade.
– Ideges vagyok miattad, Főtisztelendő Anya. És most jövök az edzőteremből. Nagyon fárasztó volt a mai program.
Odrade elemezte a remegést. – Hosszúkaros emelést csináltattak veled.
– A te idődben is fájdalmas volt, Főtisztelendő Anya? – (Azokban az ősi időkben.)
– Épp olyan fájdalmas, mint manapság. Azt mondták, hogy a fájdalom tanít.
Ez meglágyította a dolgokat. Közös élmények, a Proktorok fecsegése.
– Nem értem ezt a dolgot a lovakkal, Főtisztelendő Anya – Streggi a tányérjára nézett. – Ez nem lehet lóhús. Biztos vagyok benne...
Odrade hangosan felkacagott, mire meglepett tekintetek szegeződtek rá. Streggi karjára tette a kezét, és szelíden elmosolyodott. – Köszönöm, kedvesem. Ennyire évek óta nem nevettetett meg senki. Remélem, hogy ez egy hosszú és örömteli együttműködés kezdete lesz.
– Köszönöm, Főtisztelendő Anya, de én...
– Majd megmagyarázom a ló-dolgot. Az az én kis tréfám, nem akartalak megalázni vele. Azt szeretném, ha egy kisgyereket vinnél a válladon, gyorsabban, mint ahogy kicsike lábai vinnék őt.
– Ahogy kívánod, Főtisztelendő Anya – Semmi ellenkezés, semmi kérdezősködés. A kérdések megvoltak, a válaszok pedig majd időben elérkeznek, és Streggi tudta ezt.
Mágikus idő.
Odrade visszahúzta a kezét. – Mi a neved?
– Streggi, Főtisztelendő Anya. Aloana Streggi.
– Nyugodj meg, Streggi. Majd utánanézek a gyümölcsösöknek. A morál szempontjából legalább annyira szükségünk van rá, mint a termés miatt. Jelentkezz ma este az Átirányításnál. Mondd meg nekik, hogy holnap reggel hatra a szobámba rendeltelek.
– Ott leszek, Főtisztelendő Anya. Folytassam a térképed? – Odrade felállni készült.
– Egyelőre igen, Streggi. De kérj az Átirányítástól egy új tanoncot, és kezdd tanítgatni. Nemsokára már nem lesz időd a térképre.
– Köszönöm, Főtisztelendő Anya. A sivatag nagyon gyorsan terjed.
Streggi szavai némiképp elégedettségére szolgáltak Odradénak, eloszlatták a homályt, ami a nap nagy részében megülte őt.
A ciklus újabb lehetőséget kap, megint fordul, ahogy az „életnek” és „szeretetnek” és egyéb haszontalan neveknek nevezett földalatti erők kényszerítik.
Így fordul, így újul meg. Miféle boszorkányság vonhatná el a figyelmed erről a csodáról?
A dolgozószobájából utasítást küldött az Időjárásiaknak, aztán letette a munkát, és odament az íves ablakhoz. A Káptalanház sápadtvörösben izzott az alacsony felhőkről visszaverődő éjszakai fényekben. Romantikus jelleget kölcsönzött a falaknak és a háztetőknek, de Odrade hamar elhessegette magától ezt az érzést.
Romantika? Semmi romantikus nincs abban, amit a Tanonc Ebédlőteremben tett.
Végre megtettem. Elköteleztem magamat. Most Duncannek vissza kell állítania a Basharunk emlékeit. Kényes feladat.
Tovább meredt kifelé az éjszakába, visszanyomta a gyomrában keletkező csomókat.
Nem csak magamat kötelezem el, hanem azt is, ami a Nővéreimből megmaradt. Hát ilyen érzés ez, Tart.
Ilyen érzés, a terved pedig becsapós.
Eső készülődött. Odrade érezte ezt az ablak körüli szellőzőkön át beáramló levegőben. El sem kell olvasni az Időjárási Értesítőt. Ezt úgysem sokszor tette meg mostanában. Minek fáradni vele? Streggi jelentése azonban súlyos figyelmeztetést hordozott.
Az esők egyre ritkábbak lettek, és egyre inkább szívesen látott vendégek. A Nővérek a hideg ellenére is ki fognak menni, hogy sétáljanak alatta. Volt némi szomorúság ebben a gondolatban. Minden eső, amit látott, ugyanazt a kérdést hozta: Talán ez az utolsó?
Az Időjárásiak hősies erőfeszítéseket tettek arra, hogy a sivatagot szárazon, a művelt területeket pedig csapadékosan tartsák. Odrade nem tudta, hogyan sikerült nekik ezt az esőt a parancsa szerint összehozni. Már régóta képtelenek voltak teljesíteni az ilyen utasításokat, még a Főtisztelendő Anyáét is. A sivatag diadalmaskodni fog, mert ezt indítottuk el.
Kinyitotta az ablak középső lapjait. Ezen a szinten már elállt a szél. Csak fent szálltak a felhők. A magasban a szél hajtja a dolgokat. Valami sietség-érzet van az időjárásban. Az idő hűvös. Tehát hőmérséklet-módosítással érték el ezt a kis esőt. Odrade becsukta az ajtót. Semmi kedve nem volt kimenni. A Főtisztelendő Anyának nincs ideje az utolsó eső-játékot játszani. Egyszerre egy eső. És a sivatag odakint állandóan, feltartóztathatatlanul nyomul feléjük.
Ezt feltérképezhetjük és megfigyelhetjük. De mi van azzal a vadásszal a hátam mögött – a fejszés rémálom-nővel? Miféle térkép mondja meg, hogy hol lesz ma este?

- - -

A vallás (a gyermek felnőtt-utánzása) letűnt mitológiákat foglal magában: találgatásokat, az univerzum bizalmának rejtett feltételezéseit, a személyes hatalom érdekében tett kijelentéseket, a megvilágosodás szilánkjaival keveredve. És mindig ott van egy kimondatlan parancsolat: Ne kérdezz! Ezt a parancsolatot nap mint nap megszegjük, amikor az emberi képzeletet a legmélyebb kreativitásra szorítjuk.
– Bene Gesserit Krédó

Murbella keresztbetett lábbal ült az edzőterem padlóján. Egyedül volt, és remegett a megerőltetéstől. A Főtisztelendő Anya kevesebb mint egy órát volt itt délután. És mint mindig, Murbella most is úgy érezte, hogy lázas álomban maradt magára.
Odrade búcsúszavai ott visszhangoztak az álomban: A tanoncok legkeményebb leckéje az, amikor megtanulják: mindig el kell menniük a határig. A képességeid messzebbre tudnak vinni, mint gondolnád. De ne gondold. Terjeszd ki magad!
Mi az én válaszom? Az, hogy engem csalni tanítottak?
Odrade tett valamit, amivel felidézte a gyermekkori mintázatokat, és a Tisztelet Matrónáinak képzését. Már gyerekként megtanultam csalni. Megtanultam azt, hogyan tettessek szükségletet, és hogyan vonjam magamra a figyelmet. Rengeteg ilyen „mit-hogyan” volt a becsapási mintázatban. Minél idősebb lett, annál könnyebben ment a csalás. Megtanulta, mit kívánnak körülötte a nagy emberek. Kérésre öklendeztem. Ezt hívták „nevelésnek”. A Bene Gesserit miért olyan feltűnően más a tanításaiban?
– Nem kérlek arra, hogy becsületes légy velem – mondta volt Odrade. – Magaddal légy becsületes.
Murbella már attól is kétségbeesett, hogy ki kell gyomlálnia az összes csalást a múltjából. Miért tenném? Inkább tovább csalok!
– Légy átkozott, Odrade!
Csak akkor döbbent rá arra, hogy ezt hangosan mondta, amikor már kint volt. Kezdte a szája elé kapni a kezét, de aztán visszafogta a mozdulatot. A láz azt mondta: „Mit számít?”
– A képzési bürokrácia eltompítja a gyermek kereső érzékenységét – Odrade magyaráz. – A fiatalságot el kell fojtani. Nem tudhatják meg, milyen jók lehetnének. Ez változást hozna. Rengeteg bizottsági ülést kell eltölteni azzal, mi legyen a kivételes diákokkal. Arra nem kell időt szánni, hogy az szokványos tanár hogyan érzi fenyegetve magát a felbukkanó tehetségektől, és hogyan tapossa el őket azért, mert felsőbbrendűnek akarja érezni magát, és biztonságban akar lenni.
A Tisztelet Matrónáiról beszél.
Szokványos tanárok?
Hát itt van: a bölcsesség homlokzata mögött a Bene Gesserit nem szokványos. Gyakran nem is gondoltak arra, hogy tanítanak, csak csinálták.
Istenek! Olyan akarok lenni, mint ők!
Ez a gondolat sokkolta. Talpraugrott, és belekezdett egy csukló- és kéz-gyakorlatsorozatba.
A tudatra ébredés most mindennél mélyebbre hatolt. Nem akart csalódást okozni ezeknek a tanároknak. Őszinteség és becsületesség. Minden tanonc ezt hallja. „A tanulás alapvető eszközei”, mondta Odrade.
Murbella figyelmét annyira elvonták a gondolatai, hogy esett egy jó nagyot, és lehorzsolta a vállát.
Először azt hitte, hogy a Bene Gesserit-kijelentések hazugságok. Olyan őszinte vagyok veled, hogy el kell mondanom neked, milyen rendíthetetlen a becsületességem.
A tettek azonban megerősítették a kijelentéseket. Odrade hanga ott kísértette a lázas álomban: „Így ítélheted meg a dolgokat.”
Volt valami az elméjükben, az emlékeikben. Az értelem olyan egyensúlyával rendelkeztek, mint egyetlen Tisztelet Matrónája sem. Ettől a gondolattól kicsinek kezdte érezni magát. A romlás kezdete. Májfoltok lázas gondolataiban.
De hát én tehetséges vagyok! Tehetség kellett ahhoz, hogy a Tisztelet Matrónája lehessek.
Még mindig Tisztelet Matrónájaként gondolok magamra?
A Bene Gesserit tudta, hogy még nem kötelezte el magát teljesen mellettük. Mi lehet az képesség bennem, amire szükségük van? Biztosan nem a félrevezetés képessége.
Murbella a fülére tapasztotta a kezét. Hallgass, Odrade!
„Hogyan választja el az Igazmondó az őszinteséget egy alapvetőbb ítélettől?
Murbella az oldala mellé ejtette a kezét. Talán tényleg beteg vagyok. Végigsöpört tekintetével a hosszú termen. Senki nincs itt, aki beszélhetett volna. Amúgy is Odrade szavai voltak.
„Ha meggyőzöd magad, őszintén, akkor halandzsázhatsz összevissza (nagyon szép régi szó, nézz utána), lehet minden szavad tökéletes zűrzavar, akkor is hinni fognak neked. Kivéve az Igazmondókat.”
Murbellának megrogyott a válla. Céltalanul járkálni kezdett a teremben. Hát nincs hely, ahová menekülhet?
„Keresd a következményeket, Murbella. Így válogatod ki azokat a dolgokat, amik működnek. Erről szól minden nagyra tartott igazságunk.”
Pragmatizmus?
Idaho ekkor talált rá, és látta a vad tekintetet a szemében. – Mi a baj?
– Azt hiszem, beteg vagyok. Tényleg beteg. Azt hittem, hogy Odrade csinált velem valamit, de...
Idaho elkapta, ahogy lehanyatlott.
– Segítsetek!
Ez egyszer örült a komszemeknek. Egy perc sem telt bele, már ott is volt egy Suk. Murbella fölé hajolt a földre, ahová Idaho lefektette.
A vizsgálat rövid volt. A Suk, egy őszülő öreg Tisztelendő Anya, homlokán a hagyományos fekete rombuszjellel, felállt: – Túlfeszítette magát. Nem próbálja kifürkészni a határait, hanem túlmegy rajtuk. Visszatesszük a fogékonysági osztályba, mielőtt hagyjuk, hogy folytassa. Majd ideküldöm a Proktorokat.
Odrade aznap este a Proktorok Kórtermében találta Murbellát ágyban ülve, miközben két Proktor vizsgálgatta az izomreakcióit. Egy intés, és máris magára hagyták Odradét a beteggel.
– Próbáltam elkerülni azt, hogy bonyolítsam a dolgokat – mondta Murbella. Őszinteség és becsületesség.
– Ha próbáljuk elkerülni a komplikációkat, gyakran azzal csináljuk őket – Odrade leült az ágy mellett egy székre, és Murbella karjára tette a kezét. Az izmok remegtek az ujjai alatt. – Úgy mondjuk, „a szavak lassúak, az érzés gyorsabb” – Odrade visszahúzta a kezét. – Milyen döntésekre készültél?
– Hagytok dönteni?
– Ne ellenségeskedj – Odrade felemelte a kezét, hogy elejét vegye a tiltakozásnak. – Nem vettem eléggé számításba az előző kondicionálásodat. A Tisztelet Matrónái olyanná tettek, hogy gyakorlatilag képtelen legyél döntéseket hozni. Ez tipikus a hataloméhes társadalmakban. Arra tanítják a népet, hogy állandóan csak piszmogjon. „A döntések rossz eredményeket hoznak!”. Ti az elkerülést tanítjátok.
– Mi köze ennek az ájulásomhoz? – Neheztel.
– Murbella! A legrosszabb termékei annak, amiről beszéltem, szinte kosár-esetek – semmiről sem tudsz döntést hozni, vagy halogatod az utolsó lehetséges pillanatig, aztán úgy veted rá magad, mint a kétségbeesett állat.
– Te mondtad, hogy menjek el a határig! – Szinte sír.
– A saját határaidig, Murbella. Nem az enyémekig. És nem is Belléig, vagy bárki máséig. A sajátodéig.
– Úgy döntöttem, hogy olyan akarok lenni, mint ti. – Nagyon gyenge.
– Ez csodálatos! Nem hiszem, hogy én valaha is próbáltam volna megölni magam, főleg, amikor terhes voltam.
Murbella akarata ellenére elmosolyodott.
Odrade felállt. – Aludj. Holnap különleges oktatásban lesz részed, amikor azon fogunk dolgozni, hogy összekapcsoljuk a döntéseidet a határig elvitt érzékenységgel. Emlékezz arra, amit mondtam neked. Mi vigyázunk arra, ami a miénk.
– És én a tiétek vagyok? – Szinte suttog.
– Mivel elismételted az esküt a Proktorok előtt – Odrade kifelé menet lekapcsolta a fényeket. Murbella hallotta, hogy valakivel beszél, aztán becsukódott az ajtó. – Ne zargassátok. Pihenésre van szüksége.
Murbella lehunyta a szemét. A lázas álom elmúlt, de helyette ott volt a saját emlékezete. – Bene Gesserit vagyok. Csak azért létezem, hogy szolgáljak.
Hallotta önmagát, amint elmondja ezeket a szavakat a Proktoroknak, az emléknek azonban olyan hangsúlya volt, ami az eredeti eseménynek nem.
Tudták, hogy cinikus vagyok.
Mit lehet elrejteni ilyen nők elől?
Érezte a Proktor emlékbeli kezét a homlokán, és hallotta a szavakat, amelyeknek egészen eddig a pillanatig nem volt értelmük.
A megszentelt emberi jelenlétben állok. Ahogy most én, egy napon majd te is állhatsz így. Imádkozom a jelenlétedhez, hogy ez így legyen. Maradjon a jövő bizonytalan, mert ez az a szövet, ami befogadja vágyainkat, így az emberi állapot örök tabula rasával áll szemben. Nem birtokoljuk csak ezt az egyetlen pillanatot, amikor folyamatosan annak a megszentelt jelenlétnek kötelezzük el magunkat, amiben osztozunk és amit létrehozunk.
Szokványos, mégis szokatlan. Murbella rájött, hogy sem testileg, sem érzelmileg nincs felkészülve erre a pillanatra. Könnyek csordultak végig az arcán.

- - -

Az elnyomó törvények hajlamosak erősíteni azt, amit tiltanának. Ez az a kényes pont, amelyre a történelem minden jogi szakmája alapozza biztos állását.
– Bene Gesserit Kóda

Nyugtalan kószálása közben a Központiban (mostanában ritkán tette ezt, de épp azért annál intenzívebben) Odrade a pangás jeleit kereste, de főleg olyan felelősségi területeket, ahol túl simán mennek a dolgok.
A Főházőrzőnek megvolt a maga őrmondata: „Mutass nekem egy teljesen simán működő dolgot, és én megmutatom azt, aki leplezi a hibákat. Az igazi csónak hánykolódik.”
Ezt gyakran mondogatta, és olyan jellegzetes mondat lett belőle, amit a Nővérek (de még egyes tanoncok is) használtak a Főtisztelendő Anya kommentálására.
„Az igazi csónak hánykolódik.” Halk kuncogás.
Bellonda elkísérte Odradét a ma reggeli ellenőrzésre, nem említve meg, hogy az „egy hónapban egyszer”-ből „két hónapban egyszer” lett – ha ugyan lett. Ez az ellenőrzés már egy héttel elkésett. Bell arra akarta felhasználni ezt az időt, hogy figyelmeztesse Odradét Idahóra. Még Tamalane-t is magával rángatta, pedig Tamnak ebben az időben a Proktorok munkáját kellett volna felügyelnie.
Ketten egy ellen?, tűnődött Odrade. Nem hitte, hogy akár Bell, akár Tam sejti, mit tervez a Főtisztelendő Anya. Nos, majd úgyis kiderül, ahogy Taraza terve is. Majd a maga idejében, mi, Tar?
Sietősen lobogó köpenyben suhantak a folyosón, a tekintetüket nem sok minden kerülte el. Minden olyan ismerős volt, mégis olyan dolgokat kerestek, amik újak. Odrade úgy vitte a bal vállán Fül-C-jét, mint egy rosszul feltett merülőnehezéket. Manapság mindig elérhetőnek kell lenni.
Minden Bene Gesserit központban a színfalak mögött ott voltak a fenntartóintézmények: kórház-klinika, konyha, halottasház, szemétgyűjtő, visszaforgató rendszerek (a szennyvíz- és szemétgyűjtő-hálózattal összekötve), szállítás, kommunikáció, konyhai beszerzés, edzőtermek, tanonc- és jelölt-iskolák, szobák mindenkinek, gyűléstermek, próbahelyiségek, és még sok minden más. A személyzet gyakran változott a Szétszóródás és az emberek áthelyezése miatt, amely a finom Bene Gesserit-tudatosság szerint folyt. A feladatok és az ellátásukra szolgáló munkahelyek azonban változatlanok maradtak.
Miközben gyorsan suhantak egyik helyről a másikra, Odrade a Nővérek Szétszóródásáról beszélt, és nem is próbálta palástolni nemtetszését az „atomikus családdal” szemben, amivé váltak.
– Nekem nehéz belegondolnom abba, hogy az emberiség kirajzik egy határtalan univerzumba – mondta Tam. – A lehetőségek.
– A végtelen számok játéka – Odrade átlépett egy csorba kövön. – Ezt meg kell csinálni. A végtelen játékát játsszuk azóta, hogy megtanultunk Űrréteget ugrani.
Bellonda nem nagyon örült. – Ez nem játék!
Odrade méltányolni tudta Bellonda érzéseit. Sosem láttunk puszta űrt. Mindig vannak újabb galaxisok. Tamnak igaza van. Ijesztő az Arany Ösvényen gondolkodni.
A felfedezések emlékei némi statisztikai fogódzót adtak ugyan a Nővéreknek, de ennél sokkal többet nem. Oly sok lakható bolygó volt egy adott sokaságban, és plusz még valamennyi bolygó, amit terraformálni lehetett.
– Mi alakul ott kint? – kérdezte Tamalane.
Erre nem tudtak válaszolni. Tegyük fel a kérdést, hogy mit hozhat létre a Végtelen, és az egyetlen lehetséges válasz: „Bármit”.
Bármi jót, bármi rosszat; bármilyen istent, bármilyen gonoszt.
– Mi van akkor, ha a Tisztelet Matrónái menekülnek valami elől? – kérdezte Odrade. – Érdekes lehetőség, nem?
– Az ilyen spekulációk semmire sem jók – morogta Bellonda. – Még azt sem tudjuk, hogy az Űrréteg egy univerzumba visz át minket, vagy sokba... vagy akár terjeszkedő és összeomló buborékok végtelen sokaságába.
– A Zsarnok jobban értette ezt, mint mi? – kérdezte Tamalane.
Megálltak, amíg Odrade bekukkantott egy terembe, ahol öt Haladó tanonc és egy Proktor tanulmányozta a helyi melanzsraktárak kivetített ábráját. Az információt tartalmazó kristály bonyolult táncot lejtett a kivetítőben, úgy pattogott a sugarán, mint egy labda a szökőkútban. Odrade látta az összegzést, és elfordult, csak aztán vonta össze a szemöldökét. Tam és Bell nem vették észre az arckifejezését. El kell kezdenünk korlátozni a hozzáférést a melanzs-adatokhoz. Túlságosan lenyomja a morált.
Adminisztráció! Minden a Főtisztelendő Anyához tér vissza. Add át a feladatokat mindig ugyanazoknak, és már benne is vagy a bürokráciában.
Odrade tudta, hogy túlságosan ráhagyatkozik belső adminisztrációs érzékére. A rendszert állandóan tesztelte és javította, és csak ott automatizált, ahol feltétlenül kellett. „A gépezet”, így nevezték. Mire Tisztelendő Anyák lettek, mindnyájan érezték valamelyest „a gépezetet”, és a továbbiakban kérdezősködés nélkül használták. És ebben rejlett a veszély. Odrade ragaszkodott az állandó tökéletesítéshez (még a legapróbbakhoz is), hogy változatosságot vigyen a tevékenységükbe. Véletlenszerűség kell! Ne legyenek abszolút mintázatok, amiket mások felismerhetnek és ellenük fordíthatnak. Egyetlen ember talán nem látja a változást élete folyamán, de hosszabb távon egészen biztosan mérhetőek a különbségek.
Odrade csapata lement a földszintre, a Központi főutcájára. „Az Út”, a Nővérek így hívták. Ez afféle belső vicc volt, az „Bene Gesserit Út”-ként közismert tréning-életmód után.
Az Út az Odrade tornya melletti tértől futott a városi terület déli pereméig – olyan egyenes volt, mint egy lézersugár, és majdnem tizenkét klikk hosszan nyúlt a magas és alacsony épületek között. Az alacsony épületeknek mind volt egy közös vonásuk: olyan erősre építették őket, hogy lehessen őket felfelé bővíteni.
Odrade leintett egy nyitott szállítójárművet, és mindhárman bepréselődtek az utastérbe, ahol tovább beszélgethettek. Milyen régimódiak Az Út melletti homlokzatok, gondolta Odrade. Magas, szögletes szigetelőplaz-ablakok szegélyezték a Nővérek „Útjait” a Bene Gesserit történetének legnagyobb részében. Középen genetikai úton magasra és keskenyre szabott szilfák álltak. Madarak fészkeltek bennük, és a reggel csak úgy csillogott a vörös és narancs pöttyöktől – sárgarigók és pintyek.
Nem veszedelmes ránk nézve az a mintázat, hogy kedveljük ezt az ismerős elrendezést?
Odrade a Spicces Csapásnál kiszállította őket a kocsiból, és a Bene Gesserit humornak a furcsa nevekben felszínre bukkanó megnyilvánulására gondolt. Huncut utcák. Spicces Csapás, mert az egyik épület alapja kissé megsüllyedt, amitől furcsán részeg jelleget öltött. Kilógott a sorból.
Mint a Főtisztelendő Anya. Csak ők még nem tudják.
Fül-C-je felbúgott, amikor a Torony Utcába értek. – Főtisztelendő Anya! – Streggi volt az. Odrade nem állt meg, csak jelezte, hogy a vonalban van. – Jelentést kértél Murbelláról. A Központi Suk azt mondja, hogy megfelelő állapotban van már a kijelölt leckékhez.
– Akkor kezdje el őket – Mentek tovább a Torony Utcán: mindenhol egyszintes épületek.
Odrade kurta pillantást vetett az utca mindkét oldalán álló alacsony építmények felé. Az egyikre ráépítettek egy emeletet. Egy napon talán majd igazi Torony Utca lesz itt, és a tréfának (mert az volt) vége lesz.
Amúgy is vitatott volt, hogy a névadás csak szokás, és örömüket lelték ebben a kirándulásban a Nővérek számára kényes tárgyba.
Odrade hirtelen megtorpant egy forgalmas járdán, és a társaihoz fordult. – Mit mondanátok, ha azt mondanám, hogy az eltávozott Nővérekről nevezzünk el utcákat és tereket?
– Tiszta őrület vagy ma! – mondta Bellonda.
– Nem távoztak el – szólt Tamalane.
Odrade továbbindult. Erre számított. Bell gondolatait szinte hallani lehetett. Ott hordozzuk az „eltávozottakat” a Más Emlékeinkben!
Odrade nem akart vitát itt a nyílt színen, de úgy vélte, hogy van valami az ötletében. Némelyik Nővér Megosztozás nélkül halt meg. A fő Emlékvonalakat lemásolták, de egyes szálak és hordozóik elvesztek. Schwangyu is így ment el a Gammui Erősségben; megölték a támadó Tisztelet Matrónái. Rengeteg emlék maradt meg, hogy továbbvigye a jó tulajdonságait... és a bonyolultságát, nehéz volt bevallani, de a hibáiból többet lehetett tanulni, mint a sikereiből.
Bellonda gyorsított, és Odrade mellé került egy viszonylag üres szakaszon. – Beszélnünk kell Idahóról. Valóban mentát, de hát azok a többszörös emlékezetek! Ez nagyon veszélyes!
Halottasház mellett haladtak el, a fertőtlenítőszag még az utcán is érződött. A boltíves ajtó nyitva állt.
– Ki halt meg? – kérdezte Odrade, ügyet sem vetve Bell aggodalmaira.
– Egy Proctor a Négyes Szekcióból, és egy gyümölcskert-gondozó – mondta Tamalane. Tam mindig mindent tudott.
Bellondát dühítette, hogy rá sem hederítenek, és ezt nem is rejtette véka alá. – Lennétek olyan szívesek a lényegnél maradni?
– Mi a lényeg? – kérdezte Odrade. Nagyon szelíden.
A déli teraszra jutottak ki, és megálltak a kőkorlátnál, hogy szemügyre vegyék az ültetvényeket – a szőlőskerteket és gyümölcsösöket. A reggeli fény porosan homályos volt, egészen másmilyen, mintha vízpárától lenne ködös.
– Te tudod, mi a lényeg! – Bellt nem lehetett eltéríteni. Odrade a korlátnak támaszkodva meredt a tájra. A kő hideg volt. Az a kinti köd mintha más színű lenne, gondolta. A napfény más spektrumban tört át a porfüggönyön. A fény élesebb, szökellőbb. Másként nyelődik el. A fénykéve szorosabb. A sodródó por és homok a vízhez hasonlóan minden hasadékba behatolt, de a csikorgás elárulta az eredetét. Olyan volt, mint Bell konoksága. Száraz, kenetlen.
– Ez sivatagi fény – mutatott előre Odrade.
– Ne térj ki mindig előlem – mondta Bellonda. Odrade inkább nem válaszolt. A poros fény klasszikus dolog volt, de nem olyan megnyugtató, mint a régi festők és az ő ködös reggeleik.
Tamalane odalépett Odrade mellé. – Csodálatos a maga módján – A távoli hangszín elárulta, hogy Tamalane Odradéhoz hasonló összehasonlításokat tett a Más Emlékekből.
Ha egyszer így vagyunk kondicionálva, hogy a szépséget keressük. De valami azt súgta Odrade lelke mélyén, hogy nem a szépség az, amire vágyik. Abban a sekély mélyedésben ott előttük, ami valaha zöldellő táj volt, most szárazság uralkodott, és az az érzés, mintha a föld úgy ki lett volna belezve, mint ahogy az ősi egyiptomiak készítették elő a halottaikat – mintha a lényegére lett volna kiszárítva, hogy imigyen megmaradjon az Örökkévalóságnak. A sivatag, mint balzsamozómester: nitronba pólyálja a földet és minden rejtett ékkövével balzsamozza be gyönyörű bolygónkat.
Bellonda ott állt mögötte. Motyogott magában és a fejét csóválta. Nem volt hajlandó megnézni, mivé válik majd a bolygó.
Odrade szinte beleremegett a szimuláramlás egy hirtelen hullámába. Emlékek árasztották el: a Tabr Sziecs romjai között érezte magát, ahogy kutat, és fűszerkalózok sivatag-balzsamozta holttesteit leli meg ott, ahol a gyilkosok hagyták őket.
Mi most a Tabr Sziecs? Egy olvadt, megszilárdult folt, aminek büszke történetét semmi sem jelzi. A Tisztelet Matrónái: a történelem gyilkosai.
– Ha nem szabadulsz meg Idahótól, akkor kénytelen leszek tiltakozni az ellen, hogy mentátként alkalmazod.
Micsoda kötekedő teremtés ez a Bell! Odrade észrevette, hogy Bellen most a szokásosnál is jobban látszik a kora. Még most is az orrán hordta az olvasólencséit. A lencsék akkorára nagyították a szemét, hogy szinte halszerű lett. Az, hogy lencsét használt, és nem valami finomabb protézist, elárult róla valamit. Valami fordított hiúság volt benne, amivel azt hirdette: „Én nagyobb vagyok, mint azok az eszközök, amikre hanyatló érzékeimnek szüksége van.”
Bellondát határozottan irritálta a Főtisztelendő Anya. – Miért bámulsz így rám?
Odrade, aki hirtelen rádöbbent a Tanácsa egyik gyengéjére, átnézett Tamalane-ra. A porc állandóan növekszik, és ettől Tamalane füle, orra és álla megnyúlt. Egyes Tisztelendő Anyák ezt anyagcsere-szabályozással enyhítették, vagy szabályos időközönként sebészi beavatkozásnak vetették alá magukat. Tam azonban nem foglalkozott ilyen hívságokkal. „Vagyok amilyen vagyok. Vagy kellek így is, vagy nem.”
Túl öregek a tanácsadóim. Én pedig... én is lehetnék fiatalabb és erősebb, hogy jobban bírjam a vállamra nehezedő problémákat. Ó, már megint ez az önsajnálat!
Csak egy nagy veszély van: a Nővérek fennmaradása ellen cselekedni.
– Duncan kitűnő mentát! – Odrade pozíciója minden súlyát latbavetve beszélt. – De egyikőtöket sem használlak a képességetek határán túl.
Bellonda néma maradt. Ismert egy mentát-gyengeséget.
Mentátok!, gondolta Odrade. Olyanok, mint megannyi két lábon járó Archívum, de amikor a legjobban kellenek a válaszok, visszaesnek a kérdések közé.
– Nincs szükségem másik mentátra – mondta Odrade. – Feltaláló kell nekem!
Mikor Bellonda még mindig nem szólalt meg, Odrade azt mondta: – Én az elméjét szabadítom fel, nem a testét.
– Ragaszkodom egy elemzéshez, mielőtt minden adatforrást megnyitnál előtte!
Bellonda szokásos stílusához képest ez szelídnek számított. De Odrade nem dőlt be ennek. Utálta ezeket az üléseket – az archívumi jelentések vég nélküli idézgetését. Bellonda viszont imádta ezt. Az archívumi részletek és a lényegtelen adatok közü kotorászás Bellondája! Kit érdekel, hogy Iksz Tisztelendő Anya sovány tejjel szereti-e a zabkásáját?
Odrade háta fordított Bellondának, és a déli eget kémlelte. Por! Egyre több port szitálunk! Bellondát segédek hada fogja támogatni. Odradét már a gondolattól is mélységes unalom fogta el.
– Nem lesz több elemzés – mondta Odrade élesebben, mint akarta.
– Nekem is meg lehet a magam nézőpontja – Bellonda sértettnek tűnt.
Nézőpont? Nem vagyunk többek az univerzumra nyíló érzék-ablakoknál, egy-egy nézőponttal? Mindenféle ösztön és emlék... de még az Archívum is – egyik sem beszél önmagáért, csak kényszerítő betolakodásra. Egyiknek sincs súlya, amíg nem alakul eleven tudattá. De bárki idézte elő ezt az átalakulást, nyomott a latban. Minden rend önkényes! Miért éppen ez az adat, és nem egy másik? Bármelyik Tisztelendő Anya tudja, hogy az események a saját áramlatukban jelennek meg, a saját viszonylagos környezetükben. Egy mentát Tisztelendő Anya miért nem tud ebből a tudásból kiindulva cselekedni?
– Visszautasítod a tanácsot? – Ezt Tamalane mondta. Egy követ fúj Bellel?
– Mikor utasítottam vissza valaha is tanácsot? Odrade hagyta, hogy látsszon rajta a harag. – Én csak Bellonda Archívumának újabb körhintáját nem akarom.
Bellonda közbeszólt: – Akkor tehát a valóságban...
– Bell! Ne beszélj nekem valóságról! – Hadd füstölögjön ezen! Tisztelendő Anya és mentát! Nincs valóság. Csak a mi saját rendünk van, amit mindenre rákényszerítünk. Egy Bene Gesserit-alapvélemény.
Voltak idők (és most is ez volt a helyzet) amikor Odrade azt kívánta, bár előbb született volna – római Matrónaként az arisztokrácia hosszú paxa idején, vagy kipárnázott viktoriánus hölgyként. De nem menekülhetett a saját idejéből, az aktuális körülményektől.
Örökre csapdába estem?
Ezzel a lehetőséggel szembe kell néznem. A Nővéreknek talán csak titkos menedékekbe szoruló jövője van, az örök rettegés, hogy felfedezik őket. Az űzött vad jövője. Lehet, hogy mi itt a Központiban mindössze egyetlen hibát követhetünk el.
– Elegem volt már ebből az ellenőrzőkörútból! – Odrade odahívta a személyi járművét, és visszasiettek a Főtisztelendő Anya dolgozószobájába.
Mit csinálunk, ha a vadászok itt csapnak le ránk?
Mindegyiküknek megvolt a maga szövegkönyve, egy kicsi színjáték tele megtervezett reakciókkal. De minden Tisztelendő Anya eléggé realista volt ahhoz, hogy tudja: a színjáték több hátrányt jelenthet, mint amennyit segít.
A dolgozószobában a reggeli fény élesen feltárt minden részletet. Odrade a székébe süppedve várta, hogy Tamalane és Bellonda helyet foglaljon.
Nem lesz több átkozott elemzőülés. Valóban szüksége volt arra, hogy hozzáférjen valami jobbhoz, mint az Archívum, valami jobbhoz, mint amit eddig valaha is használtak. Ihlet kell. Odrade összedörzsölte a lábait; érezte, hogy remegnek az izmai. Napok óta nem aludt jól. Ez az ellenőrzőkörút tehetetlen csalódottsággal töltötte el.
Egyetlen hiba a végünket jelentheti, én pedig egy visszavonhatatlan döntésbe készülök belerángatni mindünket.
Túlságosan furfangos lennék?
Tanácsadói ellenezték a fortélyos megoldásokat. Azt mondogatták, hogy a Nővéreknek szilárd biztonsággal kell mozogniuk, előre ismerniük kell az előttük álló terepet. Mindent ellenpontozott az a katasztrófa, ami a legkisebb ballépés esetén is leselkedett rájuk.
Én pedig ott egyensúlyozok a kötélen a szakadék fölött.
Van hely kísérletezni, tesztelni a lehetséges megoldásokat? Mindnyájan ezt a játékot játsszák. Bell és Tam állandó javaslatokkal bombázzak, de egyik sem hatásosabb az atomikus Szétszóródásuknál.
– Fel kell készülnöd arra, hogy megöld Idahót, ha a legkisebb jele is mutatkozik annak, hogy Kwisatz Haderach – mondta Bellonda.
– Nincs dolgotok? Ki innen, mind a kettőtökkel! – Mikor felálltak, a dolgozószoba hirtelen idegen lett Odrade körül. Mi a baj? Bellonda súlyosan megrovó pillantással tekintett le rá. Tamalane pedig bölcsebbnek tűnt, mint amilyen egyáltalán lehetett.
Mi van ezzel a szobával?
A dolgozószoba funkcióját még az űrkorszak előtti emberek is felismerték volna. Mi lett benne olyan idegen? Az íróasztal – íróasztal, a székek pedig kényelmesen vannak elhelyezve. Bell és Tam jobb szerette a szék-kutyákat. Ezek furcsák lehetnek annak a korai Más Emléknek, ami a sejtése szerint átszínezte a látását. A riduli kristályok is furcsán csillognak, a fény lüktet és pislog bennük. Az asztal felett táncoló üzenetek is meglepőek lehetnek. A munkaeszközök is különösek lehetnek egy korai embernek, aki osztozik a tudatában.
De nekem tűnik idegennek!
– Jól vagy, Dar? – kérdezte aggódva Tam.
Odrade intett, hogy menjenek, de egyik nő sem mozdult.
Olyan dolgok történtek az agyában, amiket nem lehetett a sok munka és az elégtelen pihenés számlájára írni.
Nem először támadt az az érzése, hogy idegen környezetben dolgozik. Előző este, amikor az asztalánál falatozott, a szerteszét heverő rendelkezések között, egyszercsak azon kapta magát, hogy csak ül, és egy befejezetlen munkára mered.
Melyik Nővéreket lehet megkímélni ennek a rémes Szétszóródásnak a feladataitól? Hogyan lehetne javítani a Nővérek által befogott néhány homoki pisztráng megmaradásának esélyeit? Hogyan lehetne jól elosztani a melanzsot? Várjanak egy kicsit, mielőtt további Nővéreket küldenek ki az ismeretlenbe? Várják ki a lehetőséget, hogy Scytale esetleg hajlandó lesz elárulni a tartályok révén előállítható fűszer titkát?
Odradénak eszébe jutott az az idegen érzés, ami elfogta szendvics-eszegetés közben. Megnézte a szendvicset, és egy kicsit szétszedte a szélén. Mi ez, amit eszem? Csirkemáj és hagyma a Káptalanház egyik legjobb fajta kenyerében.
A saját szokásainak megkérdőjelezése is része volt ennek az idegen érzésnek.
– Úgy nézel ki, mint aki rosszul van – mondta Bellonda.
– Csak fáradt vagyok – hazudta Odrade. A másik kettő tudta, hogy nem mond igazat, de nem akartak szembeszállni vele. – Biztosan ti ketten is ugyanilyen kimerültek vagytok – Melegség volt a hangjában.
Bell elégedetlenkedett. – Rossz példát mutatsz!
– Hogy én?
– Nagyon jól tudod, hogy igen.
– A vonzalmad kimutatásáról van szó – mondta Tamalane.
– Még Bell iránt is.
– Nekem nem kell a te átkozott rokonszenved! Rossz!
– Csak akkor, ha hagyom, hogy eluralkodjon a döntéseimben, Bell. Csakis akkor.
Bellonda fojtott suttogásra váltott. – Vannak, akik úgy gondolják, hogy veszedelmesen romantikus vagy, Dar. Tudod, hogy ennek mi lehet az eredménye.
– Mellém állít néhány Nővért a túlélésünk ügyén kívül is. Erre gondoltál?
– Néha tényleg megfájdítod a fejemet, Dar.
– Nekem jogom és kötelességem, hogy fejfájást okozzak neked. Ha nem fáj a fejed, gondatlanná válsz. A vonzalmak zavarnak, de a gyűlölet nem.
– Ismerem a hibáimat.
Nem lehetnél Tisztelendő Anya, és ezt te is tudod.
A dolgozószoba megint a régi ismerős volt, de Odrade most már ismerte idegen érzéseinek egyik forrását. Úgy nézett erre a helyre, mint az ősi történelem egy darabjára, úgy látta, ahogy akkor látná, amikor már régen nem lenne. És ez így is lesz, ha a terve sikerül. Tudta, mit kell most tennie. Ideje feltárni az első lépést.
Óvatosan.
Igen Tar, épp olyan óvatos vagyok, mint amilyen te voltál.
Tam és Bell talán öregek, de az elméjük még éles, ha a szükség úgy kívánja.
Odrade Bellre szegezte a tekintetét. – Mintázatok, Bell. A mi mintázatunk az, hogy ne kínáljunk erőszakot az erőszakért cserébe – Felemelt kézzel fojtotta bele a szót Bellbe. – Igen, az erőszak még több erőszakot gerjeszt, és az inga addig leng, amíg az erőszaktevők szét nem zúzódnak.
– Mire gondolsz? – kérdezte Tam.
– Talán jobban kéne ingerelnünk a bikát.
– Nem merjük. Most még nem.
– De tétlenül ülni sem merünk, hogy megvárjuk, amíg ránk találnak. Lampadas és a többi katasztrófa mutatja, mi fog történni, amikor ideérnek. Nem ha, hanem amikor.
Beszéd közben Odrade érezte maga alatt a szakadékot, és tudta, hogy a fejszés vadász ismét közelebb van. Szeretett volna belesüppedni a rémálomba, hogy hátrafordulhasson, és megnézze, ki üldözi, de nem merte megtenni. Ez volt a Kwisatz Haderach hibája.
Nem látod azt a jövőt, hanem csinálod.
Tamalane tudni akarta, miért vetette fel ezt a témát Odrade. – Meggondoltad magad, Dar?
– A Teg-gholánk tíz éves.
– Túl fiatal ahhoz, hogy megpróbáljuk visszahozni az eredeti emlékeit – mondta Bellonda.
– Ugyan miért alkottuk volna újra Teget, ha nem azért, hogy erőszakos dolgokra használjuk? – kérdezte Odrade. – Ó, igen! – Tam már kezdett volna ellenkezni. – Teg nem mindig erőszakkal oldotta meg a problémáinkat. A békés Bashar okos szavakkal is vissza tudta verni az ellenséget.
Tam tűnődve szólt: – A Tisztelet Matrónái sosem fognak tárgyalni.
– Hacsak nem hozzuk szorult helyzetbe őket.
– Azt hiszem, túl gyorsan akarsz mozdulni – mondta Bellonda. Bízni kell benne, hogy Bellonda mentátösszegzésre jut.
Odrade mély lélegzetet vett, és lenézett az asztalára. Végre elérkezett. Azon a reggelen, amikor kiemelte a ghola-csecsemőt obszcén „tartályából”, már érezte, hogy vár rá ez a pillanat. Már akkor tudta, hogy még idő előtt olvasztótégelybe fogja tenni azt a gholát. A vérségi kötelék dacára.
Odrade az asztal alá nyúlt, és megérintett egy hívómezőt. Két tanácsadója némán várakozott. Tudták, hogy Odrade valami fontos dologra készül. Ebben az egyben a Főtisztelendő Anya biztos lehet – a Nővérei figyelnek rá, olyan intenzitással, ami elkápráztatna mindenkit, aki nem oly kevéssé én-központú, mint egy Tisztelendő Anya.
– Politika – mondta Odrade.
Erre fölfigyeltek. Súlyos szó. Ha belépsz a Bene Gesserit politikába, csatasorba állítva erőidet a felemelkedéshez, a felelősség rabjává válsz. Olyan kötelességeket és döntéseket veszel magadra, ami hozzáköt a tőled függők életéhez. Valójában ez kapcsolta a Nővéreket a Főtisztelendő Anyjukhoz. Ez az egyetlen szó elárulta a tanácsosoknak és a házőrzőknek, hogy az Első-Az-Egyenlők-Közt döntésre jutott.
Mindnyájan hallották annak a neszét, hogy valaki a dolgozószoba ajtajához érkezett. Odrade megérintette a fehér lapocskát az asztala jobb alsó sarkán. A háta mögötti ajtó kinyílt, és Streggi állt ott a Főtisztelendő Anya parancsára várva.
– Hozd be – mondta neki Odrade.
– Igen, Főtisztelendő Anya – Szinte teljesen érzelemmentes. Nagyon ígéretes tanonc ez a Streggi.
A lány eltűnt a szemük elől, aztán Miles Teget vezette be kézenfogva. A kisfiú haja szinte szőke volt, de sötét csíkok látszottak benne, annak a jeleként, hogy idővel a világos szálak bebarnulnak majd. Agyerek arca keskeny volt, az orra még csak sejttette azt a sólyom-szögletességet, ami oly jellemző volt az Atreides-férfiakra. Kék szeme éberen járt, és várakozó kíváncsisággal mérte fel a szobát és a benne tartózkodókat.
– Kérlek, várj odakint, Streggi.
Odrade megvárta, amíg az ajtó becsukódik. A kisfiú csak állt, nézte Odradét, és a türelmetlenségnek semmiféle jele nem látszott rajta.
– Miles Teg, ghola – mondta Odrade. – Nyilván emlékszel Tamalane-ra és Bellondára.
A gyerek egy-egy kurta pillantással szerencséltette a két nőt, de nem szólt semmit. Láthatóan nem indította őt meg a beható tanulmányozás.
Tamalane a szemöldökét ráncolta. Kezdettől fogva helytelenítette, hogy gholának hívják a gyereket. A gholákat holttest sejtjeiből növesztették, ez pedig klón volt, épp úgy, ahogy Scytale is.
– A nem-hajóra akarom küldeni Duncan és Murbella mellé – mondta Odrade. – Ki lenne Duncannél alkalmasabb arra, hogy ráébressze Teget az eredeti emlékeire?
– Költői igazságszolgáltatás – helyeselt Bellonda. Nem mondta ki az ellenvetéseit, de Odrade tudta, hogy úgyis beszél majd, ha a gyerek elment. Túl fiatal!
– Mi az a költői igazságszolgáltatás? – kérdezte Teg. A hangja a furulyaszóra hasonlított.
– Mikor a Bashar a Gammun volt, ő hozta vissza Duncan eredeti emlékeit.
– Tényleg olyan fájdalmas?
– Duncan annak találta.
Bizonyos döntéseknek kíméletlennek kell lenniük.
Odrade ezt erős korlátnak látta annak az elfogadása előtt, hogy az ember meghozhatja a saját döntéseit. Valami olyan, amit Murbellának nem kell majd megmagyaráznia.
Hogyan tompítsam az ütést?
Vannak idők, amikor nem lehet tompítani; ami azt illeti, néha kíméletesebb egyetlen fájdalmas rántással letépni a kötést.
– Ez a... Duncan Idaho tényleg vissza tudja adni nekem az emlékeimet... régről?
– Vissza tudja, és vissza is fogja.
– Nem vagyunk túl sietősek? – kérdezte Tamalane.
– Tanulmányoztam a Bashar beszámolóit – mondta Teg. – Híres katona volt, és mentát.
– Gondolom, erre büszke vagy – Bell a fiún verte el ellenérzéseit.
– Nem különösebben – A gyerek rezzenetlenül állta Bellonda pillantását. – Valaki másként gondolok rá. De azért érdekes.
– Valaki másként – morogta Bellonda. Rosszul leplezett helytelenítéssel nézett Odradéra. – Te mélytanítást adsz neki!
– Ahogy a szülőanyja is.
– Fogok rá emlékezni? – kérdezte Teg.
Odrade cinkosan rámosolygott, mint oly sokszor tette már a gyümölcsösben. – Fogsz.
– Mindenre?
– Mindenre emlékezni fogsz – a feleségedre, a gyerekeidre, a csatákra... mindenre.
– Küldd el! – mondta Bellonda.
A gyerek mosolygott, de Odradéra pillantott, az ő parancsát várta.
– Jól van, Miles – szólt Odrade. – Mondd meg Stregginek, hogy vigyen az új szobádba a nem-hajóra. Nemsokára én is utánad megyek, és bemutatlak Duncannek.
– Felülhetek Streggi vállára?
– Kérdezd meg tőle.
Teg hirtelen odaszaladt Odradéhoz, lábujjhegyre ágaskodott, és megpuszilta az arcát. – Remélem, az igazi anyám olyan volt, mint te.
Odrade megveregette a kisfiú vállát. – Nagyon hasonlított rám. Most pedig szaladj.
Mikor az ajtó becsukódott Teg mögött, Tamalane megszólalt: – Nem mondtad meg neki, hogy az egyik lánya vagy!
– Még nem.
– Idaho fogja megmondani?
– Ha kell, igen.
Bellondát nem érdekelték az apró részletek. – Mi a terved, Dar?
Tamalane felelt helyette. – Egy büntetőerőt, amit a mentát Basharunk fog vezetni. Ez nyilvánvaló.
Bekapta a csalit!
– Erről van szó? – kérdezte Bellonda.
Odrade mindkettejükre acélkemény pillantást lövellt. – Teg volt a legjobb, akivel valaha is rendelkeztünk. Ha van valaki, aki meg tudja büntetni az ellenségeinket...
– Jobb lenne, ha elkezdenénk egy másikat növeszteni – vélte Tamalane.
– Nem tetszik nekem, hogy Murbella befolyása alatt lesz – mondta Bellonda.
– Idaho együtt fog működni? – kérdezte Tamalane.
– Mindent megtesz, amit egy Atreides kér tőle. – Odrade nagyobb önbizalommal beszélt, mint ahogyan valójában érezte magát, de a szavak az idegen érzések újabb forrása felé nyitották meg az elméjét.
Úgy látom magunkat, ahogy Murbella lát minket! Képes vagyok úgy gondolkodni, mint legalábbis egy a Tisztelet Matrónái közül!

- - -

Mi nem tanítjuk a történelmet; a tapasztalatot alkotjuk újra. Követjük a következmények láncolatát – a vadállat nyomát a rengetegben. Nézz a szavaink mögé, és láthatod a társas viselkedésnek azt a körét is, amit a történészek sohasem érintettek.
– Bene Gesserit Panoplia Propheticus

Scytale fütyörészve járkált a lakrésze előtti folyosón: délutáni testmozgás. Fel és alá. Fütyörészve.
Szokjanak hozzá, hogy fütyülök.
Füttyögés közben egy versikét is költött a zenéhez: „A tleilaxi sperma nem beszél.” Ezek a szavak sorjáztak át újra és újra az elméjén. Nem használhatják fel a sejtjeit arra, hogy áthidalják a genetikai szakadékot, és megtudják a titkait.
Ajándékokkal kell hozzám jönniük.
Odrade korábban már beugrott hozzá, „útban Murbellához”. Gyakran emlegette Scytale-nek a fogoly Tisztelet Matrónáját. Ezzel volt valami célja, de Scytale-nak fogalma sem volt, mi. Fenyegetés? Ez mindig elképzelhető. A végén úgyis kiderül.
– Remélem, nem félsz – mondta még régebben Odrade. Scytale ételkiadójánál álltak, míg Scytale az ebédjét várta. A menü sosem volt igazán ínyére, de azért elfogadható volt. Ma tengeri ételeket kért. Ki tudja, milyen fogások formájában kapja majd meg.
– Hogy félek-e? Tőletek? Ó, kedves Főtisztelendő Anya, én felbecsülhetetlen értékű vagyok nektek élve. Miért félnék?
– A Tanácsom fenntartja a döntés jogát a legutóbbi kéréseddel kapcsolatban.
Erre számítottam.
– Hiba megbéklyózni engem – mondta Scytale. – Korlátozza a választási lehetőségeiteket. Gyengít benneteket.
Ezek a szavak több napi tervezés eredményei voltak. Scytale várta, mi lesz a hatásuk.
– Ez attól függ, hogy ki hogyan akarja használni a szerszámot, Scytale Mester. Egyes szerszámok eltörnek, ha rosszul fogjuk meg őket.
Légy átkozott, boszorkány!
Scytale mosolyogva mutatta ki hegyes fogait. – Törleszteni próbáltok, Főtisztelendő Anya?
Odrade humorral leplezte ritka kirohanásainak egyikét. – Tényleg azt hiszed, hogy erősíteni foglak? Miért alkudozol most, Scytale?
Már nem vagyok Scytale Mester. Kardlapot neki!
– Szétszórjátok a Nővéreiteket, abban a reményben, hogy néhányan megmenekülnek a pusztulástól. Mik a gazdasági következményei hisztérikus reakcióitoknak?
Következmények! Ezek mindig következményekről beszélnek!
– Időt akarunk, Scytale – Nagyon ünnepélyesen.
Scytale ezen egy pillanatra elgondolkodott. A komszemek figyelik őket. Ezt nem szabad elfelejteni! Gazdaságosság, boszorkány! Kit és mit adunk és veszünk? Ez a kis fülke az ételkiadó előtt sajátságos hely az alkudozásra, gondolta Scytale. Rossz gazdasági igazgatás. A vezetési megbeszéléseknek, a tervező- és stratégiai üléseknek zárt ajtók mögött kéne folynia, magas szobákban, ahol a kilátás nem vonja el a résztvevők figyelmét a tárgytól.
Sok egymásutáni élete képtelen volt elfogadni ezt. Az emberek bárhol képesek elintézni kereskedelmi ügyeiket – hajók fedélzetén, zsúfolt utcákon, a hagyományos tőzsde hatalmas csarnokaiban, fejük fölött a mindenki számára látható, állandó információfolyammal.
A tervezés és a stratégia jöhet azokból a magas szobákból, a következménye azonban olyan, mint a tőzsde közkeletű információja – mindenki látja.
Figyeljenek hát a komszemek.
– Mik a szándékaid velem kapcsolatban, Főtisztelendő Anya?
– Azt akarom, hogy életben maradj és virulj.
Óvatosan, óvatosan.
– De szabad kezet nem adsz nekem.
– Scytale! Gazdaságról beszélsz, mégis ingyen akarsz kapni?
– Most fontos neked, hogy erős legyek, vagy nem?
– Hidd el, hogy így van.
– Nem bízom benned.
A nyíláson ebebn a pillanatban bukkant ki Scytale ebédje: fehér hal ínycsiklandó szószban. Scytale fűszerek illatát érezte. Magas pohárban víz, enyhe melanzsaroma. Zöldsaláta. Ez egy jobban sikerült próbálkozásuk. Érezte, hogy összefut a nyála a szájában.
– Élvezd az ebédedet, Scytale Mester. Nincs benne semmi ártalmas anyag. Ez nem a bizalom jele?
Mikor Scytale nem válaszolt, Odrade folytatta: – Mi köze egyáltalán a bizalomnak a mi alkunkhoz?
Milyen játékot űz most?
– Azt elmondod, mi a szándékod a Tisztelet Matrónáival, de azt nem mondod el, hogy mit akarsz velem – Scytale tudta, hogy ez panaszkodásnak hangzik. Ez elkerülhetetlen.
– Tudatára akarom ébreszteni a Tisztelet Matrónáit a halandóságuknak.
– Mint ahogy engem is!
Ez elégedettség lenne Odrade tekintetében?
– Scytale – Milyen lágy a hangja. – Azok az emberek, akik így ébredtek tudatra, valóban figyelnek, hallanak téged – Scytale tálcájára pillantott. – Szeretnél valami különlegességet?
Scytale kihúzta magát, amennyire tellett tőle. – Egy kis stimulálóitalt. Segít a gondolkodásban.
– Természetesen. Elintézem, hogy azonnal leküldjék. – Odrade kinézett a fülkéből Scytale lakrészének nappalijába. Scytale figyelte, hol áll meg a tekintete, miközben minden helyet, tárgyat végigpásztáz.
Minden a helyén van, boszorkány. Én nem barlanglakó állat vagyok. A dolgoknak kényelmes helyen kell lenniük, ahol gondolkodás nélkül megtalálom őket. Igen, azok stimtollak a székem mellett. Tehát 'tollakat használok. Viszont nem iszom alkoholt. Észrevetted?
A stimuláns, amikor megérkezett, valami keserű fűvel volt ízesítve. Scytale egy pillanat alatt azonosította. Kazmin. Egy genetikusan átalakított vérképzőnövény a gammui gyógyszereskönyvből.
Odrade a Gammut akarná eszébe juttatni? Ezek a boszorkányok nagyon csalafinták!
Viccet csinált a gazdasággal kapcsolatos kérdésekből. Scytale-ba beleszúrt ez a dolog, amikor a folyosó végén megfordult, és fürgén visszafelé indult. Milyen kötőanyag tarthatta össze valójában a Régi Birodalmat? Sok minden. Kisebb és nagyobb dolgok, de főként gazdaságiak. Sokszor puszta kényelemnek tekintett kapcsolati vonalak. És mi akadályozta meg, hogy ezek elpusztítsák egymást? A Nagy Egyezmény. „Ha te elpusztítasz valakit, mi összefogunk, és téged pusztítunk el.”
Megtorpant az ajtaja előtt; megállította egy gondolat.
Mi volt ez? Hogyan lehetett elég a büntetés ígérete ahhoz, hogy visszatartsa a powindahokat? Vagy valami láthatatlan, megfoghatatlan dolog tartotta össze az egészet a legmélyén? A többiek figyelő tekintete? De mi van, ha a többiek nem csattannak fel a szabálytalanságra? Akkor bármit megtehetsz. És ez elárult valamit a Tisztelet Matrónáiról. Valóban elárult.
Egy szagra-kamrára vágyott, ahol lecsupaszíthatná a lelkét.
A Yaghistnak vége? Én vagyok az utolsó Masheikh?
Űrt érzett magában, mikor levegőt vett. Talán az lenne a legjobb, ha nyíltan alkudozna a Shaitan asszonyaival.
Nem! Ezzel a Shaitan maga kísért meg engem!
Megfegyelmezett hangulatban lépett be a szobájába.
Rá kell vennem őket, hogy megfizessenek. Méghozzá drágán. Nagyon, nagyon drágán. A székéhez ment, amikor leült, önkéntelenül egy 'tollért nyúlt. Hamarosan érezte, hogy az elméje felgyorsul, és a gondolatok csodálatos rendben özönlenek elő.
Fogalmuk sincs arról, milyen jól ismerem az ixi hajót. Itt van a fejemben.
A következő órát azzal töltötte, hogy elképzelte, miként fogja rögzíteni ezeket a pillanatokat, ha majd eljön az idő, hogy elmondja társainak: mi módon győzedelmeskedett a powindahok felett. Isten segítségével!
Ragyogóak lesznek azok a szavak, tele drámával és a próba feszültségével. Elvégre a történelmet mindig is a győztesek írták.

- - -

Azt mondják, hogy egy Főtisztelendő Anya semmit sem hagyhat figyelmen kívül – ez az aforizma nem jelent semmit, ha nem ismerjük fel a másik jelentőségét: mindegyik Nővérem szolgája vagyok. Ők pedig kritikus tekintettel figyelik a szolgájukat. Nem tölthetek sok időt sem általánosságokkal, sem csekélységekkel. A Főtisztelendő Anyának éleselméjűen kell cselekednie, különben rendünk legtávolabbi sarkaiban is a nyugtalanság érzése telepszik meg.
– Darwi Odrade

Valami olyasmi volt vele, amit a „szolga-énjének” hívott, amikor aznap reggel végigment a Központi csarnokain. Inkább ezt szánta testedzésnek, minthogy a tornaterembe menjen. Micsoda zsémbes szolga! Odradénak nem tetszett az, amit látott.
Túlságosan beleveszünk a nehézségeinkbe. Majdnem teljesen képtelenek vagyunk arra, hogy elválasszuk a kis problémákat a nagyoktól.
Mi történt a lelkiismeretükkel?
Bár egyesek tagadták, Odrade tudta, hogy létezik egyfajta Bene Gesserit-lelkiismeret. Csak éppen úgy kicsavarták és átalakították, hogy alig lehet felismerni.
Odrade nem szívesen foglalkozott ezzel a kérdéssel. A fennmaradás nevében hozott döntések, a Missionaria (és az ő végeérhetetlen jezsuita érveik!) – minden távolodóban volt valamitől, ami sokkal inkább megkívánta volna az emberi ítélőképességet. A Zsarnok tudta ezt.
Embernek lenni, ez itt a kérdés. De mielőtt ember lehetnél, érezned kell a zsigereidben.
Nem klinikai válaszok kellenek! Olyan csalóka egyszerűségről van szó, melynek bonyolult természete csak akkor derül ki, amikor alkalmazod.
Mint ahogy én is tettem.
Befelé tekintesz, és megkeresed, kinek és minek hiszed magad. Semmi más nem segít.
Akkor hát mi vagyok én?
„Ki kérdezi?” Ez a Más Emlékek szúrása volt.
Odrade elnevetett magát; egy Praska nevű Proktor, aki épp arra járt, döbbenten pillantott rá. Odrade intett Praskának, és azt mondta: – Élni jó. Ezt ne feledd.
Praska halványan elmosolyodott, aztán ment tovább a dolgára.
Tehát ki kérdezi: „Mi vagyok én?”
Veszélyes kérdés. Olyan univerzumba lök, ahol semmi sem egészen emberi. Semmi sem felelt meg annak a definiálatlan dolognak, amit Odrade keresett. Körülötte bohócok, vadállatok és bábok reagáltak rejtett szálak rántásaira. Odrade érzékelte a zsinórokat, amelyek őt is rángatják.
Odrade továbbment a folyosón a csőhöz, ami visszaszállítja a lakosztályához.
Szálak. Mit hordoz a pete? Felületesen a „csírájában lévő elméről” beszélünk. De mi voltam én, mielőtt az élet nyomásai kiformáltak?
Nem volt elég valami olyasmit keresni, ami „természetes”. Nem jó semmiféle „Nemes Vadember”. Odrade rengeteg ilyet látott már életében. Az őket rángató szálak meglehetősen jól láthatóak egy Bene Gesserit szemének.
Érezte magában a munkamestert. Ma erős. Olyan erő volt ez, amit sokszor elkerült, aminek sokszor nem engedelmeskedett. A munkamester azt mondta: „Erősítsd a képességeidet. Ne sodródj szelíden az áramlattal. Ússz! Használd, vagy veszítsd el!”
Odrade szinte pánikban, elakadó lélegzettel döbbent rá, hogy éppen csak megőrizte emberségét, hogy kis híján elveszítette.
Túlságosan erősen próbáltam úgy gondolkodni, mint egy Tisztelet Matrónája, túlságosan ki akartam játszani mindenkit. És mindezt a Bene Gesserit túlélése nevében!
Bell azt mondta, nincs olyan határ, amin túl a Nővérek ne lennének hajlandóak tenni azért, hogy megóvják a Bene Gesseritet. Egy csipetnyi igazság volt ebben a dicsekvésben, de hát ez minden dicsekvésről elmondható. Valójában voltak olyan dolgok, amiket egy Tisztelendő Anya nem tett volna meg a Nővérek megmentésére.
Nem zárnánk el a Zsarnok Arany Ösvényét.
Az emberiség túlélése megelőzi a Nővérek fennmaradását. Különben az emberi érettségre irányuló célunk értelmetlenné válik.
De ott vannak a veszélyek, amelyek egy olyan faj vezetésében rejlenek, ami úgy szereti, ha megmondják neki, mit csináljon. Milyen keveset tudnak arról, hogy mit hoznak létre a követeléseikkel. A vezetők hibáznak. És ezek a hibák, fölerősítve a kétkedés nélküli követők számával, hatalmas katasztrófákhoz vezetnek.
Lemming-magatartás.
Jó, hogy a Nővérek olyan gondosan figyelik őt. Minden kormánynak jót tesz, ha állandóan gyanakodnak rá a hatalmi ideje alatt, még a Nővérek között is. Ne bízz egyetlen kormányban sem! Még az enyémben sem!
Ebben a pillanatban is szemmel tartanak. Nem sok minden kerüli el a Nővéreim figyelmét. A maga idejében meg fogják tudni a tervemet.
Állandó mentális tisztítás kellett ahhoz, hogy Odrade szembe tudjon nézni a saját roppant hatalmának tényével a Nővérek felett. Én nem törekedtem erre a hatalomra. Rám lőcsölték. Aztán arra gondolt: A hatalom vonzza a korrumpálhatókat. Gyanakodni kell mindenkire, aki hatalmat akar. Odrade tudta: nagy az esély arra, hogy az ilyen emberek alaposan gyanúsíthatok romlottsággal, vagy már el is vesztek.
Odrade egy mentális emlékeztetőt tett le, hogy írjon meg és küldjön át egy Kóda-megjegyzést az Archívumba. (Izzadjon csak meg vele Bell!) „Csak azoknak szabad hatalmat adni az ügyeink fölött, akik vonakodnak azt elfogadni, és akkor is csak olyan feltételekkel, melyek fokozzák a vonakodást.”
A Bene Gesserit tökéletes leírása!
– Jól vagy, Dar? – Bellonda hangja hallatszott a cső ajtajából, Odrade mellől. – Olyan... furcsán nézel ki.
– Csak gondolkoztam valamin, amit meg kell csinálnom. Kiszállsz?
Bellonda nem vette le a tekintetét Odradéról, miközben helyet cseréltek. A csőmező elkapta Odradét, és elrántotta őt a kérdő pillantás elől.
Odrade bement a dolgozószobájába, és látta, hogy az asztalán csak úgy tornyosulnak azok az iratok, amiket az asszisztensei csakis a Főtisztelendő Anya által megoldhatónak ítéltek.
Politika, jutott eszébe a szó, amikor leült az asztalhoz, és nekikészült, hogy megbirkózzon a kötelességeivel. Tam és Bell hallották őt néhány napja, de csak a leghalványabb elképzelésük lehetett arról, hogy mit kell majd támogatniuk. Aggódtak, és fokozottan körültekintőek lettek. Amilyennek lenniük is kell.
Szinte minden dolognak van politikai eleme, gondolta Odrade. Az érzelmek felkorbácsolódásával a politika egyre inkább előtérbe kerül. Ez „hazugság!”-ot kiáltott „az egyház és az állam különválasztása” című régi nonszenszre. Semmi sincs annyira közel az érzelmi forrongásokhoz, mint éppen a vallás.
Nem csoda, hogy nem bízunk az érzelmekben.
Persze nem minden érzelemmel ez a helyzet. Csak azokkal, amiket nem lehet megkerülni, ha megszorulunk: a szeretettel és a gyűlölettel. Néha jöhet egy kis düh, de azt rövid pórázon kell tartani. Ez a Nővérek hite. Teljes értelmetlenség!
A Zsarnok Arany Ösvénye elfogadhatatlanná tette a hibájukat. Az Arany Ösvény örök holtágban hagyta a Nővéreket. A Végtelennek nem lehet segíteni!
Bell vissza-visszatérő kérdésére nincs válasz. „Valójában mit várt tőlünk?” Milyen akciókba manipulált bele minket? (Úgy, ahogy mi manipuláljuk a többieket.)
Miért keressünk értelmet ott, ahol nincs? Követnénk egy olyan ösvényt, amiről tudjuk, hogy sehová sem vezet?
Az Arany Ösvény! Az út, amit egy elképzelés jegyében fektettek le. A Végtelen sehol sincs! A véges elme pedig megtorpan. Itt találta a mentátok változékony kivetítéseket, több kérdést előállítva, mint ahány választ. Ez volt az üres célja azoknak, akik végtelen körben szimatolva a „minden dologra felelő egyetlen választ” keresték.
A saját istenüket.
Odradénak nehezére esett elmarasztalni őket. Az elme meghátrál a végtelen előtt. Az Űr! Minden kor alkimistái rongyszedőkként hajoltak batyujuk fölé: „Itt valahol rendnek kell lennie. Ha nem adom fel, biztosan megtalálom!”
És mindannyiszor csak azt a rendet lelték meg, amit ők maguk alkottak meg.
Ó, Zsarnok! Te kópé! Te láttad. Te megmondtad: „Rendet alkotok, hogy kövessétek. Itt az ösvény. Látjátok? Nem! Ne arra nézzetek! Az a Király útja, aki Meztelen (akinek pucérságát csak a gyerekek és a bolondok látják). Arra figyeljetek, amerre én mutatok. Ez az én Arany Ösvényem. Hát nem szép név? Ott van mindenestül, és mindig is ott lesz.”
Zsarnok, te is csak egy bohóc voltál. A sejtek végtelen újrafelhasználása felé irányítottál minket közös múltunk elveszett, magányos sárgolyójától.
Tudtad, hogy az emberi univerzum sohasem lesz több közösségek halmazánál, és gyenge volt a kötőanyag, amikor Szétszóródtunk. A közös születés hagyománya oly messze süllyedt a múltba, hogy a leszármazottak által hordozott képei már javarészt eltorzultak. A Tisztelendő Anyák az eredetit hordozzák, de mi nem erőltethetjük rá ezt olyan emberekre, akik nem akarják. Látod, Zsarnok? Mi hallgattunk rád: „Jöjjenek el, és kérjék! Akkor, és csak akkor...”
És ezért kíméltél meg minket, te Atreides-fattyú! Ezért kell munkához látnom.
Az emberség-érzékét fenyegető veszély dacára Odrade tudta, hogy továbbra is keresni fogja a Tisztelet Matrónáinak útjait. Úgy kell gondolkodnom, ahogy ők.
A vadász problémája: ebben a ragadozó és a zsákmányállat is osztozik. Nem egészen a tű-a-szénakazalban kérdéséről van szó. Inkább arról, hogy egy ismeretlen és ismert dolgokkal teleszórt terepen kell követni a nyomokat. A Bene Gesserit-fortélyok gondoskodtak róla, hogy a Tisztelet Matrónáinak legalább annyira meggyűljön a baja az ismerős, mint az ismeretlen tényezőkkel.
De mit készítettek ők nekünk?
A bolygóközi kommunikáció a prédát szolgálta. Évezredek óta gazdasági szempontok korlátozzák. Nem sokat használják a Fontos Embereken és a Kereskedőkön kívül. A „Fontos” azt jelentette, amit mindig is jelentett: gazdag, hatalmas; bankárok, főtisztviselők, futárok. Katonák. A „Fontos” szó számos kategóriát jelölt – tárgyalókat, mulattatókat, orvosokat, képzett technikusokat, kémeket és egyéb specialistákat. Lényegében nem sokban tért el a Régi Terra Kőművesmestereinek idejétől. Főként a létszámban, a minőségben és a kifinomultságban rejlett a különbség. A korlátok egyesek számára átjárhatóak voltak, mint mindig.
Odrade érezte: fontos, hogy ezt egyszer áttekintse, megkeresse benne a hibákat.
A bolygóhoz kötött emberiség hatalmas tömegei az „űr csendjéről” beszéltek, ami azt jelentette, hogy nem engedhették meg maguknak az ilyen utazás vagy kommunikáció költségeit. A legtöbb ember tudta, hogy a korláton át kapott híreket speciális érdekek szerint irányítják. Mindig is így volt.
Egy-egy bolygón a terep és az áruló sugárzás elkerülése szabta meg az alkalmazott kommunikációs rendszer formáját: csőrendszerek, küldöncök, fényvonalak, idegjárók, és további megoldások közül lehetett választani. A titkosság és a kódolás nagyon fontos volt, nem csak a bolygók között, de azokon belül is.
Odrade mindezt egyetlen nagy rendszernek látta, amit a Tisztelet Matrónái meg tudnak csapolni, ha csatlakozási pontot találnak hozzá. A vadászoknak a rendszer megfejtésével kell kezdeniük, de aztán eljön a kérdés: Hol ered a Káptalanházba vezető út?
Követhetetlen nem-hajók, ixi gépezetek, Liga Navigátorok – mindez hozzájárult a bolygók közti csend-takarók kialakulásához, persze a kiválasztott kevesek kivételével. Nem szabad kiindulópontot adni a vadászoknak!
Odradét meglepetésként érte, amikor egy idősödő Tisztelendő Anya jelent meg a dolgozószobájában, kevéssel ebédszünet előtt. A Bene Gesserit egyik büntetőbolygójáról jött. Az Archívum a következőképpen azonosította: Név: Dortujla. Évekkel ezelőtt különleges büntetésre küldve megbocsáthatatlan szabályszegésért. Az Emlékek azt mondták, hogy valamiféle szerelmi ügyről volt szó. Odrade nem kért részleteket, de némelyik így is megjelent. (Megint Bellonda avatkozott közbe!) Érzelmi felbuzdulás volt Dortujla száműzetésekor, vette észre Odrade. A szerető hiábavaló kísérleteket tett arra, hogy megakadályozza az elkülönítésüket.
Odrade felidézte magában a szóbeszédet Dortujla eltévelyedéséről. „A Jessica-bűn!” Sok értékes információ érkezett pletykák útján. Hova a pokolba helyezték Dortujlát? Nem érdekes. Most nem fontos. Ami lényeges: Miért van itt? Miért mert elindulni egy olyan utazásra, ami elvezetheti hozzánk a vadászokat?
Odrade ezt megkérdezte Streggitől is, amikor a lány bejelentette Dortujla érkezését. Streggi nem tudta. – Azt állítja, hogy csak veled közölheti a mondanivalóját, Főtisztelendő Anya.
– Csak velem? – Odrade kis híján elnevette magát, amikor az állandó figyelésre gondolt (vagy talán jobb szó lett volna az, hogy felügyelet), ami minden tettét kísérte. – Nem mondta ez a Dortujla, hogy miért van itt?
– Azok, akik azt kérték, hogy zavarjalak meg, Főtisztelendő Anya, azt mondták, hogy feltétlenül találkoznod kell vele.
Odrade beharapta az ajkát. Az a tény, hogy a kitaszított Tisztelendő Anya ilyen messzire jutott, felkeltette Odrade kíváncsiságát. Egy kitartó Tisztelendő Anya le tud győzni átlagos korlátokat, ezek a korlátok azonban korántsem voltak átlagosnak mondhatók. Dortujla jövetelének okát már hallotta. Mások már meghallgatták, és továbbadták neki. Nyilvánvaló volt, hogy Dortujla nem Bene Gesserit-fortélyokra hagyatkozott a Nővérei meggyőzésénél. Akkor azonnal visszautasították volna. Nem volt idő ilyen értelmetlenségekre. Tehát kifigyelte a parancs-láncolatot. A tettei gondos helyzetfelmérésről tanúskodtak, ami önmagában is üzenet volt a tényleges üzeneten belül.
– Vezesd be.
Dortujla simán öregedett az eldugott bolygón. Koráról inkább csak a szája sarkában ülő sekély ráncok árulkodtak. A köpenye csuklyája eltakarta a haját, a szeme azonban csillogó volt, és éber.
– Miért jöttél ide? – Odrade hangában benne volt: „Jobban jársz, ha fontos, amit közölni akarsz.”
Dortujla sztorija elég egyszerű volt. Ő és három Tisztelendő Anya társa beszéltek egy futar-csapattal a Szétszóródásból. Kikutatták Dortujla tartózkodási helyét, és megkérték őt, hogy juttasson el egy üzenetet a Káptalanházba. Dortujla átszűrte a kérést az Igazságérzeten, mint mondotta; ezzel is emlékeztetvén a Főtisztelendő Anyát, hogy az eldugott zugokban is akad némi tehetség. Miután igaznak találta az üzenetet, és Nővérei is megerősítették ebben az ítéletében, Dortujla késedelem nélkül akcióba lépett, persze nem feledkezve meg a kellő óvatosságról.
– A szükséges sietséggel indultunk nem-hajónkkal – így fogalmazott. A hajó, mint mondta, kicsike csempész-típus.
– Egy ember is el tudja vezetni.
Az üzenet magja elképesztő volt. A futarok szövetséget kívántak kötni a Tisztelendő Anyákkal a Tisztelet Matrónái ellen. Hogy milyen erőt képviselnek a futarok, azt nehéz felbecsülni, mondta Dortujla.
– Nem voltak hajlandóak megmondani, amikor rákérdeztem.
Odrade sok történetet ismert a futarokról. A Tisztelet Matrónáinak gyilkosai? Okkal lehetett ezt elhinni, a futarok tevékenysége azonban zavarbaejtő volt, főleg a gammui beszámolók tükrében.
– Hányan voltak abban a csapatban?
– Tizenhat futar és négy kezelő, így nevezik magukat: kezelők. És azt mondják, hogy a Tisztelet Matrónáinak van egy veszedelmes fegyverük, amit csak egyszer lehet felhasználni.
– Csak futarokat említettél. Kik azok a kezelők? És mi ez a titkos fegyver-dolog?
– Éppen erről akartam beszélni. A kezelők a Szétszóródáson belüli változókat beszámítva emberinek tűntek: három férfi volt köztük, és egy nő. Ami a fegyvert illeti, arról nem voltak hajlandók többet mondani.
– Embernek tűntek?
– Jól látod a dolgot, Főtisztelendő Anya. Furcsa mód az volt az első benyomásom, mintha Arctáncoltatók lennének. Pedig egyik kritérium se stimmelt. Feromon – negatív. Gesztusok, kifejezések – minden negatív.
– Csak az első benyomásod volt ez?
– Nem tudom megmagyarázni.
– És mi a helyzet a futarokkal?
– Ők megfeleltek a leírásnak. Külső megjelenésükben emberiek, de nem lehet nem észrevenni a vadságukat. Én azt mondanám, hogy macskaféle-eredetűek.
– Mások is ezt mondják.
– Beszélni is tudnak, de csak valami rövidített galach nyelven. Én szókitörésnek nevezem ezt. „Mikor enni?” „Te szép hölgy.” „Akar fejvakarás.” „Ül ide?” Azonnal készségesek voltak a kezelőkkel szemben, de nem féltek. Az volt a benyomásom, hogy a futarok és a kezelők kölcsönösen kedvelik és tisztelik egymást.
– A kockázatok ismeretében miért gondoltad, hogy ez elég fontos ahhoz, hogy azonnal elhozd?
– Ezek a Szétszóródás népei. Az ő szövetségi ajánlatuk kaput nyit oda, ahonnan a Tisztelet Matrónái származnak.
– Persze nyilván kérdeztél felőlük. És a Szétszóródás állapotáról is.
– Nem kaptam választ.
Egyszerűen kijelentett tény. Nem lehet neheztelni erre a száműzött Tisztelendő Anyára, bármilyen felhő sötétlik is a múltjában. További kérdések következtek. Odrade feltette őket, és alaposan megfigyelte a válaszokat. A vén száj olyan volt, mint egy bordón nyíló, rózsaszínen záródó aszott gyümölcs.
Dortujlát a szolgálat, vagy talán a büntetés évei meglágyították, mégis érintetlenül maradt benne a Bene Gesserit-keménység magja. Természetes tétovasággal beszélt. Gesztusai lágyan folyékonyak voltak, kedvesen nézett Odradéra. (Hát ez az a hiba, amiért a Nővérek elítélték: fékentartott Bene Gesserit-cinizmus.)
Dortujla felkeltetette Odrade érdeklődését. Úgy beszélt vele, mint Nővér a Nővérrel, szavai mögött összeszedett elme rejtőzött. Olyan elme, melyet szívóssá tettek a büntetőállomáson elszenvedett évek viszontagságai. Dortujla most mindent megtett azért, hogy feledtesse ifjúkori botlását. Nem próbált mellébeszélni. Beszámolója a lényegre szorítkozott. Látsszon, hogy a lehető legteljesebb mértékben tudatában volt a szükségszerűségeknek. Meghajolt a Főtisztelendő Anya döntése és óvatossága előtt a veszélyes látogatást illetően, mégis úgy érezte, hogy „át kell adnia ezt az információt”.
– Meg vagyok győződve róla, hogy nem csapda.
Dortujla viselkedése felülállt minden szemrehányáson. Egyenes tekintet, és megfelelően összeszedett, de nem titkolózó arc, szem. Egy Nővér mindent látott emögött a maszk mögött. Dortujla a sürgősség érzéséből cselekedett. Valaha ostoba volt, de már rég nem az.
Mi a neve annak a büntetőbolygónak?
Az asztali kivetítő megmutatta: Buzzell.
Ez a név felkeltette Odrade éberségét. A Buzzell: javarészt óceán. És hideg. Nagyon hideg. Szirtes, nehezen járható szigetek, melyek nem nagyobbak, mint egy méretesebb nem-hajó. A Bene Gesserit valaha büntetésnek tartotta a Buzzellt. Intés: „Vigyázz, te lány, vagy mehetsz a Buzzellre!”. Odradénak eszébe jutott a másik kulcs is: soo-kő. A Buzzellen meghonosították a koliszter nevű monoped tengeri lényt, aminek levedlett páncélján csodálatos gumók voltak: az univerzum egyik legértékesebb drágakövei.
Soo-kövek.
Dortujla is viselt egyet, alig látható helyen, a nyakvonala hajtásánál. A dolgozószoba fényében a kő mély tengerzöld és kékesbíbor színben izzott. Nagyobb volt, mint egy emberi szemgolyó, és úgy büszkélkedett a helyén, mint a vagyon hírmondója. A Buzzellen valószínűleg nem nagy dolog ez a ruhadísz. Csak fel kell szedni a tengerparton.
Soo-kő. Ez fontos. A Bene Gesserit terveinek megfelelően Dortujla gyakran működött együtt csempészekkel. (Amit a nem-hajó megléte is mutatott.) Ezzel óvatosnak kell lenni. Hiába beszélgetnek, mint Nővér a Nővérrel, akkor is a Főtisztelendő Anya áll szemben egy büntetőbolygó egyik Tisztelendő Anyjával.
Csempészet. Hatalmas bűn a Tisztelet Matrónáinak és azoknak a többieknek a szemében, akik nem kerültek szembe a kikényszeríthetetlen törvények tényével. Az űrrétegződés sem változtatott a csempészet helyzetén, legfeljebb a kisebb behatolásokat könnyítette meg. Apró nem-hajók. Milyen kicsire lehet megcsinálni őket? Ez nem szerepelt Odrade tudásának tárában. Az Archívum azonban segített: „Átmérő, 140 méter”
Akkor meglehetősen kicsire. A soo-kő természetes módon vonzó rakomány. Az űrréteg kritikus gazdasági korlát: Milyen értékes a rakomány a nagyságát és tömegét tekintve? A nehéz áru sokba kerül. A soo-kő mágnesként vonzotta a csempészeket. És felkeltette a Tisztelet Matrónáinak kitüntetett figyelmét is. Egyszerű gazdaságosság? Mindig nagy piaca van. Épp olyan vonzó a csempészek számára, mint a melanzs, most, hogy a Liga olyan szabadon bánik vele. A Liga mindig nemzedékekre elegendő fűszert halmozott fel magának szétszórt raktárakban és (kétségkívül) számos rejtekhelyen is.
Azt hiszik, hogy bántatlanságot vásárolhatnak a Tisztelet Matrónáitól? Ez azonban kínált valami olyat, amiből előnyt lehet kovácsolni, érezte meg Odrade. Vad haragjukban a Tisztelet Matrónái elpusztították a Dűnét, a melanzs egyetlen ismert természetes forrását. Továbbra sem törődve a következményekkel (ez furcsa!), megsemmisítették a Tleilaxot is, melynek axolotl-tartályai ontották a fűszert a Régi Birodalomba.
Nekünk pedig meg vannak azok a lények, amelyek képesek egy új Dűnét létrehozni. Meglehet, hogy az utolsó élő Tleilaxi Mester is nálunk van. Scytale elméjében pedig ott van a módszer, ahogyan az axolotl-tartályokból melanzs-bőségszarut lehet csinálni. Már ha rá tudjuk venni, hogy elárulja.
A közvetlen probléma azonban Dortujla volt. Olyan tömörséggel adta elő mondókáját, ami hitelt adott neki. Ahogy mondta, a kezelőket és a futarjaikat zavarta valami, amiről nem voltak hajlandók beszélni. Dortujla volt olyan okos, és nem próbálkozott Bene Gesserit-meggyőzéssel. Nem lehetett tudni, hogyan reagáltak volna a Szétszóródás emberei. De vajon mi nyugtalaníthatta őket?
– Valami más fenyegetés, a Tisztelet Matrónáin kívül – vélte Dortujla. Ennél többet nem kockáztatott meg, de a lehetőség fennált, és számításba kellett venni.
– Az a lényeg, hogy azt mondják: szövetséget akarnak – mondta Odrade.
„Közös megoldás egy közös problémára,” így fogalmaztak. Az igazságérzet ellenére Dortujla azt javasolta, hogy legyenek óvatosak az ajánlattal.
Miért mentek egyáltalán a Buzzellre? Mert a Tisztelet Matrónáinak figyelmét elkerülte ez a bolygó, vagy dühös vagdalkozásukban jelentéktelennek vélték?
– Ez nem valószínű – mondta Dortujla.
Odrade egyetértett. Dortujlának bármilyen ócska is volt eredeti posztja, most egy értékes hely parancsnoka lett, és ami még ennél is fontosabb, Tisztelendő Anya volt, egy nem-hajóval, amivel elvihette Főtisztelendő Anyját. Ismerte a Káptalanház helyét. Ebből persze a vadászoknak semmi hasznuk sincs. Tudják, hogy egy Tisztelendő Anya inkább megöli magát, de nem árulja el ezt a titkot.
A problémák további problémákat hoztak magukkal. De először jöjjön egy kis nővéri osztozás. Dortujla biztos volt benne, hogy helyesen értelmezi a Főtisztelendő Anya indítékait. Odrade személyes dolgokra terelte a beszélgetést.
Jól sült el dolog. Dortujla derült rajta, de szívesen beszélt.
A magányos posztokra helyezett Tisztelendő Anyák hajlamosak voltak a Nővérek által „másféle érdeklődésnek” nevezett szokást felvenni. Régebben ezt hobbinak hívták, az ilyen érdeklődési körnek szentelt figyelem azonban gyakorta szélsőséges volt. Odrade a legtöbb ilyen „érdeklődést” unalmasnak találta, de jelentősnek érezte, hogy Dortujla hobbinak nevezi a magáét. Régi érméket gyűjt, nem?
– Miféléket?
– Van két korai görög ezüstöm, és egy tökéletes arany obulusom.
– Eredetiek?
– Valódiak – Ezzel azt akarta mondani, hogy végigpásztázta saját Más Emlékeit, hogy hitelesítse őket. Elképesztő. Dortujla erősítő módon gyakorolta a képességeit, még a hobbijában is. A belső történelem és a külvilág egybeesik.
– Mindez nagyon érdekes, Főtisztelendő Anya – mondta végül Dortujla. – Méltányolom, hogy megnyugtattál: még mindig Nővérek vagyunk, és hogy érdeklődsz az ősi festmények iránt, párhuzamos hobbiként. De mindketten tudjuk, miért kockáztattam meg, hogy ide jöjjek.
– A csempészek.
– Hát persze. A Tisztelet Matrónáinak figyelmét nem kerülhette el a jelenlétem a Buzzellen. A csempészek ahhoz mennek, aki többet kínál. Fel kell tételeznünk, hogy hasznot húztak a Buzzellel kapcsolatos értékes ismereteikből, a soo-kövekből és a helyi Tisztelendő Anyából. És nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a kezelők megtaláltak.
A mindenit!, gondolta Odrade. Dortujla épp az a fajta tanácsadó, akit magam mellett szeretnék tudni. Vajon mennyi ilyen eltemetett kincs rejtőzhet még ott kint, aljas okokból eltüntetve? Miért állítjuk félre oly gyakran a tehetségeseket? Olyan ősi gyengeség ez, amit a Nővérek még nem küzdöttek le.”
– Azt hiszem, megtudtunk valami fontosat a Tisztelet Matrónáiról – mondta Dortujla.
Nem volt szükség rá, hogy Odrade bólintson. Ez volt a magja annak, ami Dortujlát a Káptalanházba hozta. A fosztogató vadászok szétrajzottak a Régi Birodalomban, gyilkolva és gyújtogatva ott, ahol Bene Gesserit-telepeket sejtettek. A Buzzellhez mégsem nyúltak hozzá, pedig biztosan tudtak róla.
– Miért? – tette föl a kérdést Odrade. Csak hangosan kimondta azt, amire mind a ketten gondoltak.
– Nem romboljuk szét a saját fészkünket – mondta Dortujla.
– Azt hiszed, hogy máris ott vannak a Buzzellen?
– Még nem.
– De úgy gondolod, hogy kell nekik a Buzzell.
– Elsődleges kivetítés.
Odrade csak bámult. Szóval Dortujlának van egy másik hobbija is! Leásott a Más Emlékekbe, és felélesztette, tökéletesítette az ott talált képességeket. Ki hibáztathatná ezért? Lassan telhet az idő ott a Buzzellen.
– Ez mentát-összegzés – mondta ki a vádat Odrade.
– Igen, Tisztelendő Anya – Nagyon alázatos. A Tisztelendő Anyák elvileg csak a Káptalanház engedélyével áshattak le így a Más Emlékekbe, és akkor is csak más Nővérek vezetésével és támogatásával. Tehát Dortujla megmaradt lázadónak. A saját vágyait követte, úgy, ahogy tiltott szeretőjével is. Nagyon jó! A Bene Gesseritnek szüksége van ilyen rebellisekre!
– Azt akarják, hogy a Buzzell épségben maradjon – mondta Dortujla.
– Vízivilág létére?
– Épp megfelelő otthon lenne a kétéltű szolgák számára. De nem a futaroknak, vagy a kezelőknek. Gondosan tanulmányoztam őket.
Ez azt sugallta, hogy a Tisztelet Matrónái rabszolgákat, meglehet, kétéltűeket akarnak odavinni soo-kő kitermelésre. A Tisztelet Matrónáinak lehetnek kétéltű szolgáik. Az a tudás, ami a futarokat létrehozta, sokféle más értelmes életformát is előállíthatott.
– Rabszolgák; veszedelmes egyensúlytalanság – mondta Odrade.
Dortujla először mutatott ki erős érzelmet: olyan mélységes visszatetszést, amitől keskeny vonallá vékonyodott a szája.
Olyan mintázat volt ez, amit a Nővérek már rég felismertek: a rabszolgatartás és jobbágyság elkerülhetetlen kudarca. Gyűlölet-tárolókat hoz létre. Engesztelhetetlen ellenségeket. Ha nincs reményed arra, hogy ezeket az ellenségeket mind kiirtsd, meg sem mered próbálni. Mérsékelje erőfeszítésedet az a biztos tudat, hogy az elnyomás erősíti ellenségeidet. Az elnyomottaknak el fog jönni a napja, és akkor az ég irgalmazzon az elnyomónak. Kétélű fegyver ez. Ha az állás megfordul, a bosszú és az erőszak újabb fordulója következik – átbillennek a szabályok. És ez így megy tovább a hányingerig.
– Hát sosem fognak megérni? – kérdezte Odrade. Dortujla nem tudott válaszolni, de támadt egy ötlete:
– Vissza kell térnem a Buzzellre.
Odrade fontolóra vette a dolgot. A száműzött Tisztelendő Anya megint egy lépéssel a Főtisztelendő Anya előtt járt. Bármilyen kellemetlen is volt a döntés, mindketten tudták, hogy ez a legjobb, amit tehetnek. A futarok és kezelők vissza fognak jönni. És ami még fontosabb egy, a Tisztelet Matrónái által kiszemelt bolygó esetében: nagy volt az esélye annak, hogy esetleg látogatók érkeznek a Szétszóródásból. A Tisztelet Matrónáinak lépni kell, és ez a lépés sokat elárulhat róluk.
– Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy a Buzzell csalétek, ami csapdába vezet – szólt Odrade.
– Elterjeszthetném, hogy elűztek a Nővéreim – mondta Dortujla. – Ezt ellenőrizhetik is.
– Saját magadat használod csalinak?
– Főtisztelendő Anya, mi van, ha bele lehet csábítani őket egy tárgyalásba?
– Velünk? – Micsoda meghökkentő ötlet!
– Tudom, hogy nem épp a józan tárgyalókészségükről híresek, de...
– Ez akkor is zseniális! De tegyük még csábítóbbá. Mondd azt: meg vagyok győződve róla, hogy be kell nyújtanom nekik egy javaslatot a Bene Gesserit megadási feltételeiről.
– Na de Főtisztelendő Anya!
– Eszem ágában sincs megadni magam. De mi lehet ennél jobb csalétek ahhoz, hogy tárgyalásra bírjuk őket?
– A Buzzell nem jó hely egy ilyen találkozóra. Nagyon szegényesek a lehetőségeink.
– Az Elágazáson van a fő erejük. Ha az Elágazást ajánlják tárgyalóhelyül, hagyod magad rábeszélni?
– Nagyon gondos tervezésre lesz szükség, Főtisztelendő Anya.
– Igen, nagyon gondosra – Odrade ujjai táncolni kezdtek a konzolján. – Igen, ma este – felelte egy kiírt kérdésre, aztán Dortujlához intézte szavait az asztal fölött. – Azt szeretném, ha találkoznál a Tanáccsal és másokkal is, mielőtt elmész. Alaposan felkészítünk, de személyesen garantálom neked, hogy szabad kezet kapsz. A lényeg az, hogy kieszközöljünk egy találkozót az Elágazáson... és remélem, tudod, mennyire nem örülök annak, hogy csaliként kell használjalak.
Mikor Dortujla továbbra is mélyen a gondolataiba merülve ült, és nem válaszolt, Odrade folytatta: – Lehet, hogy rá se fognak hederíteni a kezdeményezéseidre, és egyszerűen elsöpörnek. Mégis te vagy a legjobb csalink, akit ki tudunk állítani.
Dortujla megmutatta, hogy még nem veszett ki belőle a humorérzék: – Nekem magamnak sem tetszik az ötlet, hogy horogra tűzve lógjak, Főtisztelendő Anya. Jó erősen markold azt a horgászbotot. – Felállt, és aggodalmas pillantást vetett az Odrade asztalán halmozódó rengeteg munkára: – Sok a dolgod, és félek, hogy már jóval a vacsorán túlig feltartottalak.
– Itt fogunk vacsorázni együtt, Nővér. Ebben a pillanatban te mindennél fontosabb vagy.

- - -

Minden állam absztrakció.
– Octun Politicus BG Archívum

Lucilla óvta magát attól, hogy túlságosan megszokja a savzöld termet és a Hatalmas Tisztelet Matrónájának ismétlődő megjelenéseit. Ez az Elágazás, azoknak az erődje, akik el akarják pusztítani a Bene Gesseritet. Ez az ellenség. Tizenhetedik nap.
A tévedhetetlen mentális óra, amit a Fűszeragónia hozott működésbe, elárulta neki, hogy már alkalmazkodott a bolygó ritmusához. Hajnalban ébredt. Ki tudja, mikor kap enni. A Tisztelet Matrónája napi egyszeri étkezésen tartotta.
És mindig ott volt az a futar a másik kalitkában. Afféle emlékeztető: Mindketten kalitkában vagytok, így bánunk mi a veszélyes állatokkal Néha kiengedjük őket, hogy kinyújtóztassák a lábukat, és örömet nyújtsanak nekünk, de aztán visszamennek a ketrecbe.
Minimális mennyiségű fűszer az ételben. Nem szűkmarkúak. Nem a vagyonukat féltik. Csak éppen megmutatják, hogy „mi lehetne a tiéd, ha okosan viselkednél.”
Ma mikor jön?
A Hatalmas Tisztelet Matrónája nem meghatározott időpontokban jelent meg. Véletlenszerűen jár, hogy megzavarja a foglyot? Meglehet. Egy parancsnoknak másra is kell az ideje. Akkor illeszti be napirendjébe a veszedelmes házikedvencet, amikor tudja.
Lehet, hogy veszélyes vagyok, Pókasszony, de a házikedvenced nem!
Lucilla érezte a pásztázóberendezések jelenlétét, melyek nem csak a szem számára közvetítettek ingereket. A húsba láttak, rejtett fegyvereket kerestek, ellenőrizték a szervek működését. Van valami furcsa implantja?
Milyen plusz szerveket ültettek be sebészileg a testébe?
Semmilyet, Pókasszony. A mi eszközeink velünk születnek.
Lucilla tudta, mi a legközvetlenebb veszély – az, hogy alkalmatlannak érezheti magát ebben a helyzetben. Fogvatartói rettentően hátrányos helyzetbe szorították, de nem pusztították el Bene Gesserit-képességeit. Akarattal meghalhat, mielőtt a testében lévő shere mennyisége az áruló szint alá csökken. Még megvan az elméje... és a lampadasi sokaság.
A futar ajtaja kinyílt, és kigördült a kalitka. Tehát a Pókkirálynő már úton van. Előre fenyeget, mind mindig. Ma korán jön. Ilyen korán még sosem látogatott meg.
– Jó reggelt, futar – mondta Lucilla vidám, csilingelő hangon.
A futar ránézett, de nem felelt.
– Biztos nem szeretsz abban a kalitkában lenni – mondta Lucilla.
– Nem szeret kalitka.
Lucilla már kiderítette, hogy ezek a lények rendelkeznek némi nyelvi képességgel, de hogy mekkorával, azt még nem tudta felmérni.
– Gondolom, éheztet is. Szeretnél megenni engem?
– Enni – Határozott érdeklődés.
– Bár kezelő volnék.
– Te kezelő?
– Engedelmeskednél nekem, ha az volnék?
A Pókkirálynő súlyos széke kiemelkedett a padló rejtett mélyedéséből. Ő maga nem mutatkozott, de sejteni lehetett, hogy hallgatja a beszélgetést.
A futar különös intenzitással meredt Lucillára.
– A kezelők is ketrecben tartanak és éheztetnek?
– Kezelők? – Tisztán hallható kérdő hanglejtés.
– Azt akarom, hogy megöld a Hatalmas Tisztelet Matrónáját – Ez nem lesz meglepetés nekik.
– Megöl Dáma!
– És edd is meg.
– Dáma méreg – Lehangoltság. Óóó. Ez aztán érdekes információ!
– Ő nem méreg. Ugyanolyan a húsa, mint az enyém.
A futar amennyire lehetett, közelebb húzódott. Bal kezével lehúzta az alsóajkát. Élénkvörös seb látszott belül, égett jelleggel.
– Lát méreg – mondta, és leeresztette a kezét.
Vajon hogyan csinálta? Nem érződött rajta méreg szaga. Emberi hús plusz adrenalin-bázisú drog, ami besárgítja a szemet a dühvel... és azok az egyéb reakciók, amiket Murbellán meg lehetett figyelni. Az abszolút felsőbbrendűség érzése.
Meddig terjed a futar értelme? – Keserű méreg volt?
A futar grimaszolt, és kiköpött.
Gyorsabban és erőteljesebben cselekszik, mint ahogy beszél.
– Gyűlölöd a Dámát?
Kivicsorított metszőfogak.
– Félsz tőle?
Mosoly.
– Akkor miért nem ölöd meg?
– Te nem kezelő.
Parancs kell az ölésre a kezelőtől!
A Hatalmas Tisztelet Matrónája belépett, és a székébe süppedt.
Lucilla elővette a vidám csicsergést: – Jó reggelt, Dáma.
– Nem adtam neked engedélyt arra, hogy így nevezz. – Kezdődő sárga foltok a szemben.
– Beszélgettem a futarral.
– Tudom – Egyre több narancsszín. – És ha elrontottad...
– De Dáma...
– Ne szólíts így! – Felugrik a székből, a szeme narancssárgán izzik.
– Kérlek, ülj le – mondta Lucilla. – Így nem lehet kihallgatást vezetni – A gúny veszedelmes fegyver! Tegnap azt mondtad, hogy ma tovább beszélgetünk a politikáról.
– Honnan tudod, mennyi az idő? – Visszaül, de a szeme még mindig lobog.
– Minden Bene Gesseritben megvan ez a képesség. Minden bolygó ritmusát átérezzük egy kis idő után.
– Különös képesség.
– Bárki meg tudja csinálni. Csak fogékonnyá kell válni rá.
– Én is megtanulhatnám? – Halványul a narancsszín.
– Már mondtam, bárki. Még ember vagy, ugye? – Erre a kérdésre még nem kaptam teljes választ.
– Miért mondod, hogy a boszorkányoknak nincs kormányuk?
Témát akar váltani. Aggasztják a képességeink. – Én nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy nincs hagyományos kormányunk.
– Még társadalmi szabálykódex sincs?
– Egy társadalmi kódex nem felelhet meg minden szükségletnek. Az, ami az egyik társadalomban bűn, a másikban erkölcsi parancs lehet.
– A népeknek mindig van kormányuk – A narancsszín teljesen eltűnt. Miért érdekli ez annyira?
– A népeknek politikájuk van. Már elmondtam tegnap. A politika: annak a művészete, hogy őszintének és teljesen nyíltnak tűnjünk, miközben a lehető legtöbbet titkoljuk el.
– Tehát ti boszorkányok titkolóztok.
– Én ezt nem mondtam. Amikor azt mondjuk, „politika”, ez figyelmeztetés a Nővéreinknek.
– Nem hiszek neked. Az emberek mindig kialakítanak valamiféle...
– Megegyezést?
– Ez is van olyan jó szó, mint bármi más! – Dühíti! Mikor Lucilla a továbbiakban nem reagált, a Hatalmas Tisztelet Matrónája előrehajolt: – Te is titkolózol!
– Nincs jogom arra, hogy elrejtsek előled olyan dolgokat, amik a segítségedre lehetnek a legyőzésünkben? – Ez aztán a zaftos csalétek!
– Gondoltam! – Elégedetten hátradől.
– Miért ne mondjam el? Te azt hiszed, hogy a hatalmi fülkék mindig azért vannak, hogy betöltsék őket, és nem látod meg azt, amit ez elárul a Nővérekről.
– Akkor kérlek, áruld el – Nála még a gúny is zsarnoki.
– Azt hiszed, hogy mindez egybevág a törzsi és a még régebbi idők ösztöneivel. Főnökök és Vének. Rejtelem Anyácska és Tanács. Azelőtt pedig az Erős Ember (vagy Asszony), aki gondoskodik róla, hogy mindenkinek legyen ennivalója, és mindenkire vigyázzon a barlang szájánál égő tűz.
– Ebben van valami. Valóban?
– Ó, igen. A formák evolúciója meglehetősen tisztán kirajzolódik.
– Evolúció, boszorkány! Egyik dolog a másikra rakódik.
Evolúció. Hogy rácsap a kulcsszavakra!
– Olyan erő, amit úgy lehet irányítás alá venni, ha maga ellen fordítjuk.
Irányítás! Micsoda érdeklődést keltettél. Imádja ezt a szót.
– Tehát épp úgy törvényeket alkotsz, mint mindenki más!
– Szabályokat, meglehet, de hát nem múlandó minden?
Intenzív érdeklődés. – De igen.
– De hát a ti társadalmatokat olyan bürokraták igazgatják, akik a legkisebb képzelőerőt sem képesek belevinni abba, amit csinálnak.
– Fontos ez? – Tényleg összezavarodott. Nézd, hogy ráncolja a homlokát.
– Csak neked, Tisztelet Matrónája.
– Hatalmas Tisztelet Matrónája! – Milyen érzékeny!
– Miért nem engeded, hogy Dámának szólítsalak?
– Nem vagyunk kebelbarátok.
– És a futar kebelbarát?
– Ne térj el állandóan a tárgytól!
– Akar fog tiszta – szólalt meg a futar.
– Fogod be a szád! – Izzik!
A futar visszahúzódott, de nem hunyászkodott meg.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája Lucillára fordította narancsszín tekintetét. – És mi a helyzet a bürokratákkal?
– Nekik nincs helyük manőverezni, hiszen épp ezáltal híznak a feljebbvalóik. Ha nem látod a különbséget törvény és szabály között, akkor mindkettő olyan erős lesz, mint a törvény!
– Én nem látom a különbséget – Fogalma sincs, mit árul el.
– A törvények a kikényszerített változás mítoszát közvetítik. Fényes új jövőt fog hozni ez vagy az a törvény. A törvények kikényszerítik a jövőt. A szabályok pedig a hit szerint a múltat erőltetik.
– Hit? – Ez a szó sem tetszik neki.
– A cselekvés mindkét esetben látszólagos. Mintha egy bizottságot neveznénk ki egy probléma tanulmányozására. Minél több ember van a bizottságban, annál több előfeltevést alkalmaznak a problémára.
Óvatosan! Tényleg erre gondol, hogy önmagára alkalmazza.
Lucilla a legésszerűbb hangján szólt: – Egy múlt által felnagyított, és megérteni próbált felismerhetetlen jövő szerint élsz.
– Mi nem hiszünk a jövőbelátásban – Dehogynem! Végre. Hát ezért hagy életben minket.
– Kérlek, Dáma. Mindig van valami kiegyensúlyozatlanság abban, ha egy szűk törvénykörre szorítkozunk.
Légy óvatos! Nem ripakodott rád, amikor Dámának nevezted.
A Hatalmas Tisztelet Matrónájának széke megnyikordult, amikor a Matróna fészkelődni kezdett. – De hát törvényekre szükség van!
– Szükség? Az veszélyes.
– Hogyhogy?
Finoman. Fenyegetve érzi magát.
– A szükséges szabályok és törvények visszatartanak az alkalmazkodástól. Végül minden elkerülhetetlenül összeomlik. Mintha a bankárok azt gondolnák, hogy megveszik a jövőt. „Én a magam idejében akarok hatalmat! A pokolba az utódaimmal!”
– Mit tesznek értem az utódaim?
Ne mondd ki! Nézz rá. A közös őrület beszél belőle. Adj neki még egy kis ízelítőt.
– A Tisztelet Matrónái terroristákként kezdték. Elsősorban a bürokrácia, másodsorban a terror volt a fegyverük.
– Ha a kezedben van, használd. De mi lázadók voltunk. Terroristák? Az túl kaotikus.
Tetszik neki ez a szó, hogy „káosz”. Még azt sem kérdezte meg, honnan ismered az eredetüket. Elfogadja rejtélyes képességeinket.
– Nem furcsa, Dáma... – Semmi reakció; folytasd! – ...hogy a lázadók mindig túl hamar belesimulnak a régi mintázatokba, amikor győznek? Ez nem a kormányok buktatója, hanem inkább annak a káprázata, aki hatalomra kerül.
– Hah! És én még azt hittem, hogy tudok neked újat mondani. Egy dolgot tudunk: „A hatalom korrumpál. Az abszolút hatalom abszolút módon korrumpál.”
– Tévedsz, Dáma. Valami finomabb, de áthatóbb dologról van szó: „A hatalom vonzza a korrumpálhatókat.”
– Azzal merészelsz vádolni, hogy korrupt vagyok?
Nézd a szemét!
– Én? Hogy én vádollak téged? Te vagy az egyetlen, aki ezt megteheti. Én csak a Bene Gesserit-véleményt mondom el neked.
– És nem mondasz semmit!
– Mi mégis hisszük, hogy létezik a minden törvény felett álló moralitás, amelynek házőrzőként kell őrködnie minden törvény-rögzítési kísérlet felett.
Mind a két szót használtad ebben az egy mondatban, és észre sem vette.
– A hatalom mindig működik, boszorkány. Ez a törvény.
– És azok a kormányok, amelyek elég sokáig fenntartják magukat ebben a hitben, mindig megtelnek korrupcióval.
– Moralitás!
Nem megy neki túl jól a gúnyolódás, főleg akkor, amikor védekezik.
– Én tényleg segíteni próbáltam neked, Dáma. A törvények mindenkire veszedelmesek – a bűnösre és ártatlanra egyaránt. Nem számít, hogy erősnek vagy tehetetlennek hiszed-e magad. A törvényekben nincs emberi megértés sem önmagukról, sem másokról.
– Emberi megértés mint olyan nem létezik!
Választ kaptunk a kérdésünkre. Nem ember. Beszélj a tudattalan oldalához. Tárva-nyitva áll.
– A törvényeket mindig értelmezni kell. A törvény által kötöttek nem akarnak mozgásteret a könyörületnek. „A törvény a törvény!”
– Az is! – Nagyon védekezik.
– Ez veszedelmes gondolat, főként az ártatlanok felé. Az emberek ezt ösztönösen tudják, és neheztelnek az ilyen törvényekre. Sokszor öntudatlanul is olyan kis dolgokat tesznek, hogy megbénítsák a „törvényt”, és azokat, akik ezzel az értelmetlenséggel foglalkoznak.
– Hogy merészeled értelmetlenségnek nevezni? – A Matróna félig felállt, aztán visszasüppedt.
– Bizony. A törvény pedig, amit megszemélyesítenek mindazok, akiknek a megélhetésük függ tőle, neheztelni kezd az enyémhez hasonló beszédre.
– Jogosan, boszorkány! – Mégsem mondja, hogy hallgass el!
– „Több törvényt”, mondod te. „Több törvényre van szükségünk!” Így aztán újabb érzéketlen eszközöket csinálsz, esetlegesen, új alkalmazotti fülkéket azoknak, akik a rendszerből táplálkoznak.
– Mindig így volt, és mindig így is lesz!
– Megint tévedsz. Ez rondó. Addig forog, amíg meg nem sebzi a nem megfelelő embert vagy csoportot. És akkor jön az anarchia. A káosz. – Látod, hogy megugrott? – Lázadók, terroristák, egyre több erőszakos cselekmény. Dzsihad! És mindez azért, mert valami nem-emberit hoztál létre.
Az állán a keze. Figyeld!
– Hogyan kalandoztunk el ilyen messzire a politikától, boszorkány? Vagy éppen ezt akartad?
– Egy töredék millimétert sem kalandoztunk el!
– Most gondolom azt fogod mondani, hogy ti, boszorkányok egyfajta demokráciát gyakoroltok.
– Olyan éberséggel, amit te el sem tudsz képzelni.
– Tégy próbára – Azt hiszi, hogy valami titkot fogsz elmondani neki. Hát mondjál el egyet.
– A demokráciát könnyen ki lehet siklatni azzal, ha bűnbakokat lobogtatnak meg a választók előtt. Le a gazdagokkal, a mohókkal, az ostoba vezetőkkel, és így tovább a hányingerig.
– Mi is így gondoljuk – Egek! Mennyire szeretné, hogy olyanok legyünk, mint ő.
– Azt mondtad, hogy bürokraták voltatok, akik fellázadtak. Tudod, mi a hiba. Egy nehéz csúcsbürokrácia, amit a választók nem érinthetnek, mindig kiterjeszti a rendszer energiahatárait. Lopd el az idősektől, a nyugdíjasoktól, bárkitől. Főleg azoktól, akiket valaha középosztálynak neveztek, mert innen ered az energia zöme.
– Ti... középosztályként gondoltok magatokra?
– Mi nem gondolunk magunkra semmiféle kötött formában. De a Más Emlékek elárulják nekünk a bürokrácia hibáit. Gondolom, van valami közszolgálati formátok az „alsóbb rendek” számára.
– Vigyázunk arra, ami a miénk. – Ocsmány utánzás.
– Akkor tudod, hogy hígítja ez fel a szavazást. A legjelentősebb tünet: az emberek nem szavaznak. Az ösztönük megsúgja nekik, hogy úgyis felesleges.
– A demokrácia amúgy is ostoba ötlet!
– Egyetértünk. Hajlik a demagógiára. A választási rendszerek nagyon fogékonyak erre a nyavalyára. A demagógokat viszont könnyű azonosítani. Sokat gesztikulálnak, színpadiasan beszélnek, és olyan szavakat használnak, amelyekben vallásos buzgalom és istenfélő őszinteség zeng.
Kuncog!
– Az üres őszinteség nagyon nagy gyakorlatot követel, Dáma. És ezt a gyakorlottságot lehet mindig észrevenni.
– Igazmondókkal?
Látod, hogy előrehajol? Megint megfogtuk.
– Mindenki felismeri, aki megtanulja a jeleket: Ismétlés. Nagy igyekezet, hogy a szavakon tartsa a figyelmedet. A szavakra nem szabad odafigyelni. Azt kell nézni, mit csinál a személy, így lehet megtudni az indítékokat.
– Akkor nálatok nincs demokrácia – Mondj el nekem még több Bene Gesserit-titkot.
– De igen.
– Én azt hittem, azt mondtad...
– Nagyon vigyázunk rá, és figyelünk azokra a dolgokra, amikről az előbb beszéltem. A veszélyek nagyok, de a lehetőségek is.
– Tudod, mit mondtál most? Azt, hogy ostobák vagytok!
– Szép hölgy – kottyantott közbe a futar.
– Fogd be a szád, vagy visszaküldelek a nyájhoz!
– Te nem szép, Dáma.
– Látod, mit tettél, boszorkány? Elrontottad.
– Gondlom, mindig vannak mások.
Óóó. Nézd ezt a mosolyt.
Lucilla pontosan viszonozta a mosolygást, légzésének ritmusát a Tisztelet Matrónájáéhoz igazította. Látod, milyen hasonlóak vagyunk? Hát persze hogy ártani akartam neked. Te mit tettél volna az én helyemben?
– Szóval ti tudjátok, hogyan lehet a demokráciából kihozni azt, amit akartok – Kárörvendő arc.
– A technika meglehetősen finom, de könnyű. Egy olyan rendszert hozol létre, ahol az emberek zöme elégedetlen, kicsit vagy nagyon.
Így látja ő. Nézd, hogy bólogat.
Lucilla alkalmazkodott a Hatalmas Tisztelet Matrónája bólogató fejének ritmusához. – Ez mindenfelé bosszúálló haragba fordul. Aztán adsz egy célpontot ennek a dühnek, ahogy neked jó.
– Eltérítő taktika.
– Én inkább figyelemelterelésnek nevezném. Ne adj nekik időt a kérdezősködésre. Temesd hibáidat újabb törvényekbe. Illúzióban utazol. Bikaviadal-taktikában.
– Ó, igen! Ez jó! – Szinte vidám. Ingereld még egy kicsit.
– Lengesd meg előttük a kendőt! Neki fognak rohanni, és összezavarodnak, amikor nem találnak mögötte matadort. Ez eltompítja a választókat épp úgy, mint a bikákat. Legközelebb már kevesen fognak okosan élni a szavazatukkal.
– És éppen ezért csináljuk!
Csináljuk! Hallja, amit mond?
– Aztán az apatikus választók ellen kell fordulni. Bűntudatot kell kelteni bennük. Etetni kell őket. Szórakoztatni. De túlzásba vinni nem szabad!
– Ó, dehogy. Sosem szabad túlzásba vinni.
– Döbbenjenek rá, hogy éhség vár rájuk, ha nem állnak be a sorba. Mutasd meg nekik azt az unalmat, ami a rendbontókra vár. – Köszönöm, Főtisztelendő Anya. Ez egy jó kép volt.
– Nem hagyjátok, hogy a bika elkapjon egy alkalmi matadort?
– Dehogynem! Uzsgyi! Ugorj neki! Aztán megvárod, amíg elül a nevetés.
– Tudtam, hogy nem engednétek meg a demokráciát.
– Miért nem vagy hajlandó hinni nekem? – Kihívod a sorsot magad ellen!
– Mert meg kéne engedni a nyílt szavazást, bíróságokat, bírókat, és...
– Mi Proktoroknak nevezzük őket. Ők az Egész Bírósága.
Most összezavartad.
– És semmi törvény... semmi szabály, vagy nevezzük bárminek?
– Hát nem mondtam, hogy külön-külön definiáljuk őket? Szabályok – múlt, törvények – jövő.
– És korlátozzátok valahogy ezeket a... Proktorokat?
– Bármilyen tetszőleges döntést hozhatnak, ahogy a bíróságok szoktak. A pokolba a törvénnyel!
– Ez nagyon zavarbaejtő ötlet – Jól megzavarodott. Nézd, milyen tompa a tekintete.
– A mi demokráciánk első szabálya: semmilyen törvény nem köti meg a bíróság kezét. Az ilyen törvények ostobák. Elképesztő, milyen buták tudnak lenni az emberek, amikor kicsi, önkiszolgáló csoportokban tevékenykednek.
– Engem nevezel ostobának?
Vigyázz a narancssárgával!
– Természeti ténynek tűnik, hogy önkiszolgáló csoportok számára szinte lehetetlen a felvilágosult cselekvés.
– Felvilágosult? Tudtam!
Veszedelmes mosoly. Légy óvatos.
– Ez azt jelenti, hogy az élet erőivel együtt kell áramlani, és úgy módosítani a tetteidet, hogy az élet folytatódhasson.
– A legtöbb boldogsággal a legtöbb ember számára, természetesen.
Milyen gyors! Túl okosak voltunk! Válts témát!
– Ez volt az az elem, amit a Zsarnok kihagyott az Arany Ösvényéből. Nem vette figyelembe a boldogságot, csak az emberiség fennmaradását.
Azt mondtuk, válts témát! Nézz rá! Dühöng!
A Hatalmas Tisztelet Matrónája elhúzta a kezét az állától. – És én még a rendünkbe akartalak hívni, hogy közénk tartozz. Hogy felszabadítsalak.
Ettől térítsd el! Gyorsan!
– Ne beszélj – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. – Még a szádat se nyisd ki.
Na, most megcsináltad!
– Segítenél Lognónak vagy valamelyik másiknak a székembe kerülni! – A lapuló futarra nézett. – Egyél, drágám!
– Nem enni szép hölgy.
– Akkor odadobom a holttestét a nyájnak!
– Hatalmas Tisztelet Matrónája...
– Azt mondtam, ne beszélj! Dámának merészeltél szólítani.
Egy villanással kint volt a székéből. Lucilla kalitkaajtaja kivágódott, és a falhoz csapódott. Lucilla próbált kitérni, de a shigadrót beszorította. Nem is látta a rúgást, ami szétzúzta a halántékát.
Mikor meghalt, Lucilla tudata megtelt a harag ordításával – a lampadasi sokaság eresztette ki nemzedékek óta visszafojtott érzelmeit.

- - -

Egyesek sosem vesznek részt a dolgokban. Az élet csak úgy megtörténik velük. Ostoba szívóssággal léteznek, és dühhel, erőszakkal reagálnak mindenre, ami kiemelhetné őket a biztonság nehezteléssel teli illúziójából.
– Alma Mavis Taraza

Oda-vissza, oda-vissza. Egész nap. Odrade egyik komszem-felvételt a másik után szedte elő. Keresgélt, határozatlanul, nyugtalanul. Egy pillantás Scytale-re, aztán Tegre, majd Duncanre és Murbellára, aztán hosszú bámulás kifelé az ablakon, miközben Burzmali utolsó lampadasi jelentésére gondolt.
Milyen hamar kísérelhetik meg visszaállítani a Bashar emlékeit? Engedelmeskedni fog a tudatra ébresztett ghola?
Miért nem érkezik több üzenet a Rabbitól? Kezdjünk bele az Extremis Progressivába, az Osztozásba magunk között, amennyire csak lehet? Ennek végzetes hatása lenne a közhangulatra.
A felvételek képei ott lebegtek az asztala fölött, segítők és tanácsadók jöttek-mentek. Szükséges megszakítások. Írd alá ezt, Hagyd jóvá amazt. Csökkentsük ennek és ennek a csoportnak a melanzsát?
Bellonda is ott volt, ott ült az asztal mellett. Már egy ideje nem kérdezgette, mit keres Odrade, csak figyelt azzal a rezzenetlen tekintetével. Könyörtelenül.
Arról vitatkoztak, hogy a Szétszóródás új homokféreg-populációja nem hozhatja-e vissza a Zsarnok kedvezőtlen befolyását? Az a végtelen álom a féreg minden egyes megtestesülésében aggasztotta Bellt. A populáció létszáma azonban már önmagában elárulta, hogy a Zsarnok hatalma a sorsuk felett végetért.
Tamalane korábban jött be egyszer, valami feljegyzést kért Bellondától. Az Archívum újabb gyarapodásától felfrissültén Bellonda szinte belevetette magát egy diahalmazba a Nővérek létszámváltozásiról, a források kihasználásáról.
Odrade kinézett az ablakon, ahogy az alkonyat kezdett rákúszni a tájra. Majdnem észrevehetetlen árnyalatokkal lett egyre sötétebb. Mikor leszállt a teljes sötétség, Odrade csak akkor vette észre a fényeket messze kint az ültetvényeken, a házakban. Tudta, hogy ezeket a fényeket már jóval korábban felkapcsolták, mégis olyan érzése volt, mintha az éjszaka hozta volna létre őket. Némelyik egy-egy pillanatra elsötétült, ahogy az emberek járkáltak a házaikban. Nincsenek semmiféle emberek – semmiféle fények. Ne pazarold az energiádat.
Egy pillanatra pislogó fények keltették fel a figyelmét. Egy változata a régi kérdésnek az erdőben kidőlő fáról: Van hang, ha nincs, aki hallja? Odrade azoknak a pártján állt, akik szerint a légrezgések mindenképp léteznek, akár érzékeli őket valami, akár nem.
Vajon követik titkos érzékelők a mi Szétszóródásunkat? Milyen új képességeket és újításokat alkalmaznak az Első Szétszóródottak?
Bellonda úgy döntött, hogy ennyi elég volt a csendből.
– Dar, aggasztó jelzéseket sugárzol szerteszét a Káptalanházba.
Ezt Odrade nem kommentálta.
– Bármit teszel, határozatlanságnak értékelik – Milyen szomorú Bell hangja. – Fontos csoportosulások fontolgatják, hogy leváltsanak. A Proktorok szavaznak.
– Csak a Proktorok?
– Dar, te tényleg odaintegettél valamelyik nap Praskának, és azt mondtad neki, hogy jó élni?
– Tényleg.
– Mit műveltél?
– Újraértékeltem a dolgokat. Még nincs hír Dortujlától?
– Ezt ma már legalább egy tucatszor megkérdezted! – Bellonda az asztalra mutatott. – Állandóan visszatérsz Burzmali utolsó jelentésére a Lampadasról. Valami elkerülte volna a figyelmünket?
– Miért ragaszkodnak az ellenségeink a Gammuhoz? Ezt mondd meg nekem, mentát.
– Elégtelenek az adataim, ezt te is tudod.
– Burzmali nem volt mentát, mégis időtálló képet alkotott az eseményekről. Mindig azt mondogatom magamnak, hogy végtére is a Bashar kedvenc tanítványa volt. Érthető lenne, ha a tanára tulajdonságait mutatta volna.
– Hagyd ezt, Dar. Mit látsz Burzmali jelentésében?
– Kitölt egy üres képet. Nem teljesen, de... rettenetes, ahogyan egyre a Gammura hivatkozik. Számos gazdasági erőnek vannak erős kapcsolatai ott. Miért nem vágták el az ellenségeink ezeket a szálakat?
– Nyilvánvalóan azért, mert ők is benne vannak ugyanabban a rendszerben.
– Mi lenne, ha mindent-bele alapon megtámadnánk a Gammut?
– Senki sem szeret üzletelni erőszak közepette. Erre gondolsz?
– Részben.
– Annak a gazdasági rendszernek a legtöbb tagja valószínűleg lépne. Más bolygót, más szolgai populáció keresne.
– Miért?
– Hogy megbízhatóbbak legyenek az előrejelzéseik. Természetesen a védelmet is erősítenék.
– Ez a szövetség, amit itt érzünk, Bell, megkettőzné az erőfeszítéseit arra, hogy felkutasson és megsemmisítsen minket.
– Ez biztos.
Bellonda kurta válasza kifelé kényszerítette Odrade gondolatait. Tekintetét a csillagfényben ragyogó hófödte, távoli csúcsokra emelte. Vajon abból az irányból jönnek majd a támadók?
Ennek a gondolatnak a nyomása eltompíthatott volna egy silányabb intellektust. Odradénak azonban nem volt szüksége semmiféle Félelem Elleni Litániara ahhoz, hogy tiszta maradjon a feje. Neki egyszerűbb formulája volt.
Nézz szembe a félelmeiddel, különben a hátadra másznak.
Közvetlen volt a megközelítése. Az univerzum legrettenetesebb dolgai emberi elmékből származnak. A lidércnyomás (a Bene Gesserit kihalásának fehér lova) mind mitikus, mind valóságos alakkal bírt. A fejszés vadász lesújthat a testre és lesújthat az elmére. Az elme rettegése elől azonban nem lehet menekülni.
Akkor hát nézz szembe vele!
Mivel fordul szembe a sötétben? Nem azzal az arctalan fejszés vadásszal, nem a szakadékba zuhanás rémével (melyeket meg tudott látni a kis tehetségével), hanem a nagyon is tapintható Tisztelet Matrónáival, és azzal, aki támogatja őket.
És nem merem használni még azt a kicsi jövőbelátásomat sem, hogy utat mutasson nekünk. Változatlan formába zárhatnám a jövőnket. Muad'Dib és a Zsarnoka ezt tették, és a Zsarnok háromezerötszáz évet töltött azzal, hogy kibontson minket.
Mozgó fények vonták magukra a figyelmét. A kertészek dolgoztak még ilyen későn is, metszették a gyümölcsfákat, mintha azok a tisztes fák örökké tartanának. A szellőzőkön enyhe füstszag jött be a levágott gallyak tüzeiről. A Bene Gesserit kertészek nagyon ügyelnek az ilyen részletekre. Sosem szabad holtfát otthagyni, mert az élősködőket vonz, amik aztán átterjedhetnek az élő fákra is. Mindent tisztán és takarosan kell csinálni. Előre kell tervezni. Karban kell tartani a birtokot. Ez a pillanat is az örökkévalóság része.
Soha ne hagyjuk szét a holtfát?
A Gammu – holtfa?
– Mi nyűgöz le ennyire a gyümölcsösben? – érdeklődött Bellonda.
Odrade hátra sem fordult. – Felfrissít.
Két éjszakával ezelőtt kiment sétálni. A levegő hideg és szorongató volt, leheletnyi köd lebegett a föld felett. Levelek zizegtek Odrade talpa alatt. Enyhe komposztszag érződött, ahol a kevéske esővíz megült a melegebb, alacsonyabb helyeken. Meglehetősen kellemes, mocsárszerű szag. Az élet szokásos erjedése, még ezen a szinten is. A csupasz ágak élesen kirajzolódtak a csillagfényben. Nyomasztó a tavasszal vagy a betakarítási időszakkal összehasonlítva. De a maga folyamatában gyönyörű. Az élet megint a tettrehívó jelre vár.
– Nem aggódsz a Proktorok miatt? – kérdezte Bellonda.
– Hogyan fognak szavazni, Bell?
– Szoros lesz.
– Mások is követik majd őket?
– Aggodalmak kísérik a döntéseidet. Következmények.
Bell ehhez nagyon értett: rengeteg adatot néhány szóba belepréselni. A legtöbb Bene Gesserit-döntés egy hármas útvesztőn ment keresztül: Hatékonyság, Következmények, és (a legfontosabb), Ki Tudja Végrehajtani A Parancsokat? Gondosan összevetsz egy tettet és egy személyt, nagy figyelemmel a részletek iránt. Ennek óriási hatása van a Hatékonyságra, ami pedig irányította a Következményeket. Egy jó Főtisztelendő Anya másodpercek alatt át tudta vágni magát a döntési útvesztőn. Ilyenkor élt a Központi. Csillogtak a szemek. Körbejárt a szó, hogy „habozás nélkül cselekedett”. Ez bizalmat keltett a tanoncok és a többi diák között. A Tisztelendő Anyák (és főleg a Proktorok) vártak, hogy felmérhessék a Következményeket.
Odrade legalább annyira az ablakon látszó tükörképéhez beszélt, mint Bellondához. – Még egy Főtisztelendő Anyának is kell idő.
– De hát mitől vagy ilyen zavaros?
– Gyorsaságot sürgetsz, Bell?
Bellonda visszaesett szék-kutyájába, mintha Odrade meglökte volna.
– A türelem különösen nehéz az ilyen időkben – mondta Odrade. – De a megfelelő pillanat megválasztása befolyásolja a döntéseimet.
– Mi a szándékod az új Tegünkkel? Ez az a kérdés, amire választ kell adnod.
– Ha ellenségeink eltávoznának a Gammuról, hova mennének, Bell?
– Ott akarnád megtámadni őket?
– Egy kicsit löknék rajtuk.
Bellonda lágyan mondta: – Ezt a tüzet veszélyes táplálni.
– Új alkualapra van szükségünk.
– A Tisztelet Matrónái nem alkudoznak!
– De a társaik, azt hiszem, igen. Talán... az Elágazásra mennének?
– Mi olyan érdekes az Elágazásban?
– A Tisztelet Matrónáinak ott van a bázisa. És szeretett Basharunknak van egy memória-dossziéja arról a helyről az ő csodálatos mentát-elméjében.
– Óóó – Ez inkább sóhaj volt, mint szó.
Tamalane lépett be, és addig állt szótlanul, amíg Odrade-ék oda nem figyeltek rá.
– A Proktorok támogatják a Tisztelendő Anyát – Tamalane felemelte az egyik karmos ujját. – Egyetlen szavazattal!
Odrade felsóhajtott. – Mondd meg nekünk, Tam, hogy az a Proktor, akit a folyosón üdvözöltem, Praska, hogyan szavazott?
– Melletted.
Odrade szikár mosolyt villantott Bellondára. – Küldj ki kémeket és ügynököket, Bell. Rá kell vennünk a vadászokat, hogy hajlandóak legyenek találkozni velünk az Elágazáson.
Bell reggelre kikövetkezteti, mi a tervem.
Mikor Bellonda és Tamalane elmentek egymás közt morogva, aggodalmasan, Odrade kiment a lakosztályához vezető rövid folyosóra. A folyosón a szokásos tanoncok és Tisztelendő Anya szervitorok járőröztek. Némelyik tanonc rámosolygott. Tehát már eljutott hozzájuk a Proktorok szavazásának eredménye. Újabb krízis múlt el.
Odrade átment a nappaliján az alvócellájába, ahol ruhástul dőlt végig az ágyán. Egyetlen parázsgömb borította a szobát sápadt sárga fénybe. Odrade tekintete átsiklott a sivatag-tér képen a Van Gogh-képre, ami az ágya lábánál függött védőkeretben, átlátszó fedlap alatt.
Cordeville-i kunyhók.
Ez jobb térkép, mint az, ami a sivatag terjeszkedését mutatja, gondolta Odrade. Arra emlékeztet, Vincent, hogy honnan jöttem, és mit tehetek még meg.
A mai nap kiszipolyozta. Már túl volt a fáradságon, ott, ahol az elme szűk körökbe fogja magát.
Felelősség!
A kötelességek ott hümmögtek benne, és Odrade tudta, hogy olyankor lehet a legkellemetlenebb formájában, amikor elfoglalják ezek a kötelezettségek. Kénytelen arra energiát fordítani, hogy fenntartsa a nyugodt viselkedés látszatát. Bell meglátta ezt bennem. Ez őrjítő. A Nővérek minden útját elvágták, haszontalanná tették.
Odrade becsukta a szemét, és megpróbálta elképzelni a megszólítandó parancsnok-Tisztelet Matrónáját. Öreg... átitatja a hatalom. Inas. Erős, és szemkápráztatóan gyors, mint mindegyik. Arca nem volt, de az elképzelt test ott állt Odrade lelki szemei előtt.
Odrade némán megformált szavakkal fordult az arctalan Tisztelet Matrónájához.
– Számunkra nehéz hagyni, hogy elkövessétek a saját hibáitokat. A tanároknak ez mindig nehéz. Igen, a tanáraitoknak tartjuk magunkat. Mi nem annyira egyéneket tanítunk, inkább fajokat. Mindenkinek leckét adunk. Ha a Zsarnokot látod bennünk, igazad van.
Az elméjében lebegő kép nem válaszolt.
Hogyan taníthatnának a tanárok, ha nem bújhatnak elő a rejtekhelyükről? Burzmali halott, a Teg-ghola pedig egyelőre csupa ismeretlent jelent. Odrade láthatatlan nyomásokat érzett összefutni a Káptalanházban. Nem csoda, hogy a Proktorok szavazásra vitték a dolgot. A Nővérek hálóba ragadtak. A szálak erősen fogják őket. És valahol a hálón egy arctalan Tisztelet Matrónája lapul.
A Pókkirálynő.
A jelenlétét mutatták alattvalói tettei. Hálója csapdaszála megrezzent, és a támadók a begabalyodott áldozatra vetik magukat, eszelős vadsággal, mit sem törődve azzal, hogy hányan halnak meg a saját soraikból, vagy hányat mészárolnak le ők.
Valaki elrendelte a keresést: a Pókkirálynő.
Épelméjű ő a mi mércénk szerint? Milyen szörnyű veszélybe küldtem Dortujlát?
A Tisztelet Matrónái már túlmentek a megalománián. A Zsarnok hozzájuk képest nevetséges kalózzá töpörödött. II. Leto legalább tudta, amit a Bene Gesserit is tudott: egyensúlyozni a kard hegyén, annak a tudatában, hogy halálos sebet kap, ha lecsúszik arról a hegyről. Ez az ára annak, ha ekkora hatalmat ragadsz magadhoz. A Tisztelet Matrónái ügyet sem vetettek erre az elkerülhetetlen végzetre, és úgy csapkodtak, mint egy őrjöngő, megvadult óriás.
Eddig semmi sem tudott velük sikerrel szembeszállni, ők pedig úgy döntöttek, hogy a fanatikus harcosok gyilkos haragjával reagálnak. Szándékos hisztéria. Tudatos döntés.
Azért, mert ott hagytuk a Basharunkat a Dűnén, hogy öngyilkos védekezésre fogja kicsiny csapatát? Nem lehet tudni, hány Tisztelet Matrónáját ölt meg. És Burzmali Lampadas pusztulásánál. A vadászok biztosan megérezték ezt a szúrást. Nem is beszélve az Idaho által kiképzett férfiakról, akiket kiküldtünk, hogy átadják a Tisztelet Matrónái szexuális rabulejtésének technikáit. Férfiaknak!
Ez elég volt ahhoz, hogy ennyire feldühödjenek? Valószínűleg. De mi van a gammui történetekkel? Teg olyan új képességet mutatott, ami megrémítette a Tisztelet Matrónáit?
Ha visszaállítjuk a Bashar emlékezetét, alaposan meg kell figyelnünk.
Egy nem-hajóban megmaradna?
Miért reagálnak valójában ilyen vadul a Tisztelet Matrónái? Vért akarnak. Az ilyen embereknek nem szabad rossz hírt vinni. Nem csoda, hogy az alattvalóik úgy őrjöngenek. Egy nagyhatalmú személy, aki fél, megölheti a rossz hír hozóját. Ne hozz rossz híreket. Inkább halj meg csatában.
A Pókkirálynő népe minden határon túl gőgös. Bírálat nem lehetséges. Ezzel az erővel egy tehenet is le lehetne hordani azért, hogy füvet eszik. De a tehén megelégedne azzal, hogy kérdőn rád mereszti bamba tekintetét: „Hát nem ez a dolgom?”
A valószínű következmények ismeretében miért ingereltük fel őket? Mi nem vagyunk olyanok, mint az az ember, aki egy bottal csapkod egy kerek szürke dolgot, aztán rájön, hogy darázsfészek. Mi tudtuk, mit ütögetünk. Taraza terve megvalósult, és senki sem kérdezett.
A Nővérek olyan ellenséggel állnak szemben, aminek szándékos stratégiája a hisztérikus erőszak. „Ámokfutók akarunk lenni!”
És mi történne, ha a Tisztelet Matrónáit fájdalmas vereség sújtaná? Mi lenne a hisztériájukból?
Félek tőle.
A Nővérek merjék táplálni ezt a tüzet?
Muszáj!
A Pókkirálynő meg fogja kettőzni erőfeszítéseit a Káptalanház felkutatására. Az erőszak még visszataszítóbb magaslatokra hág. És akkor mi lesz? A Tisztelet Matrónái bárkit és mindenkit azzal gyanúsítanak majd, hogy a Bene Gesserittel szimpatizál? Nem lehet, hogy a saját támogatóik ellen fordulnak? Belegondolnak abba, hogy milyen az az univerzum, amiben rajtuk kívül semmilyen más értelmes élet sincs? Valószínűbb, hogy ez meg sem fordul a fejükben.
Milyen vagy, Pókkirálynő? Hogyan gondolkodsz?
Murbella azt mondta, nem ismeri a főparancsnokot, de még csak Hormu Rendje alparancsnokait sem. Egy alparancsnok szállásáról viszont szuggesztív leírást adott. Ez informatív. Mit nevez valaki otthonának? Kit tart maga mellett, hogy megossza vele az élet apró örömeit.
Mindnyájan úgy választjuk meg társaságunkat és a környezetünket, hogy az tükrözzön minket.
Murbella azt mondta: – Az egyik személyi szolgája bevitt a lakosztályába. Dicsekvésből, hogy megmutassa: neki a szentélybe is bejárása van. A közös helyiségek tiszták és rendesek voltak, a magánszobák azonban rendetlenek – a ruhák szétszórva hevertek, nyitva hagyott kenőcsöstégelyek mindenfelé, vetetlen ágy, a padlón száradozó ételmaradékok. Megkérdeztem, miért nem takarítják ki. A szolga azt mondta, hogy ez nem az ő dolga. A takarítót csak estefelé engedik be a lakosztályba.
Titkos otrombaságok.
Odrade szeme felpattant. A Van Gogh festményre meredt. Én választottam. Ez olyan feszültséget helyezett a történelem hosszú fonalára, amilyet a Más Emlékek nem tudtak. Üzenetet küldtél nekem, Vincent. És miattad nem vágom le a fülemet... és nem küldök szerelmes üzeneteket olyanoknak, akik nem foglalkoznak velem. Ez a legkevesebb, amivel megtisztelhetlek.
Az alvócellának megszokott aromája volt: csípős szegfűillat. Odradénak ez volt a kedvenc virágillata. A segédek állandóan fenntartották ezt a szag-hátteret.
Odrade megint lehunyta a szemét, és gondolatai visszaszökkentek a Pókkirálynőre. Odrade érezte, hogy ez a mentális gyakorlat újabb dimenziót ad az arctalan nőnek.
Murbella azt mondta, hogy egy parancsnok-Tisztelet Matrónájának elég kiadnia a parancsot, és máris megkap mindent, amit akar.
– Mindent?
Murbella elmesélt néhány ismert kívánságot: erősen torz szexuális partner, tápláló édesség, különleges erőszak látványa által kiváltott érzelmi orgia.
– Mindig a szélsőségest keresik.
A kémek és ügynökök jelentései igazolták Murbella féligmeddig csodáló beszámolóit.
„Mindenki azt mondja, hogy joguk van uralkodni.”
Azok a nők egy önkényuralmi bürokráciából fejlődtek ki.
Ezt sok bizonyíték támasztotta alá. Murbella olyan történelemleckékről beszélt, amelyek szerint a Tisztelet Matrónái akkor kezdtek kutatásokat a népességük szexuális elnyomásáról, „amikor az adórendszer túlságosan fenyegetővé vált azok számára, akiket irányítottak”.
Jog az uralkodásra?
Odradénak nem úgy tűnt, mintha ezek a nők ragaszkodnának ehhez a joghoz. Nem. Ők azt feltételezik, hogy a jogosultságokhoz egyáltalán nem férhet kétség. Soha! Nincs rossz döntés. Nem érdekesek a következmények. Mintha meg sem történt volna.
Odrade felült az ágyon: tudta, hogy megtalálta, amit keresett.
Hibák sosem történnek.
A tudattalanságnak nagyon nagy zsákja kell ahhoz, hogy ez beleférjen. És nagyon aprócska tudatosság tekint ki arra a zűrzavaros univerzumra, amit csináltak!
Óóó, ez csodálatos!
Odrade magához hívta éjszakai segítőjét, egy elsőszintű tanoncot, és melanzsteát kért egy nagyon veszedelmes stimulánssal, hogy ellene szegüljön a teste alvásigényének. Persze ennek meg kellett fizetni az árát.
A tanonc habozva engedelmeskedett, és hamarosan egy gőzölgő csészét hozott be tálcán.
Odrade már rég tisztázta magában, hogy ennek a melanzsteának, amit a Káptalanház mélységi hidegvizeiből készítettek, olyan íze van, ami belehatol a pszichéjébe. A keserű stimuláns azonban megfosztotta őt ettől a frissítő íztől, és belemart a tudatába. Most biztosan elindul a szóbeszéd azoktól, akik figyelik. Aggodalom, aggodalom, aggodalom. A Proktorok újra szavaznak?
Lassan iszogatott, hogy a stimulánsnak legyen ideje kifejteni hatását. Az elítélt nő visszautasítja az utolsó vacsorát. Teát szürcsöl.
Végül félretette az üres csészét, és meleg ruhát kért. – Kimegyek sétálni a kertbe – A segéd nem tett megjegyzést. Mindenki tudta, hogy Odrade gyakran sétál ki, még éjszaka is.
Néhány perc múlva már a kedvenc gyümölcsösébe vezető keskeny, elkerített ösvényen haladt, útját egy zsinórral a vállára erősített minigömb világította meg. A Nővérek fekete jószágmarháinak egy kis csordája jött a kerítéshez Odrade mellett, és megbámulták a Főtisztelendő Anyát. Odrade nézte a nedves orrokat, érezte az alfalfa nehéz illatát az állatok leheletében. Megállt. A tehenek szimatolni kezdtek, és megérezték a feromont, ami elárulta nekik, hogy Odrade nem idegen. Rágcsálni kezdték a szénát, amit a pásztorok a kerítés mellé készítettek.
Odrade háta fordított a jószágoknak, és a legelőn túli levéltelen fákra nézett. Minigömbje sárga fénykört vont köré.
Kevesen értették meg, miért vonzza őt ez a hely. Az, hogy zavargó gondolatai kisimulnak itt, nem volt elegendő érv. Ez a gyümölcsös drágán vett csend volt a viharok között. Odrade kioltotta minigömbjét, és hagyta, hogy a lába rátaláljon a sötétben az ismerős ösvényre. Néha felnézett a csillagokra a fák again keresztül. Viharok. Most is érzett közeledni egyet, de ezt semmilyen meteorológus nem tudta volna jelezni. A viharok viharokat nemzenek. A düh dühöt szül. A háború háborút csinál.
Az öreg Bashar nagy mestere volt az ilyen ördögi körök megtörésének. Vajon a gholában is meg van ez a képesség?
Micsoda veszedelmes hazárdjáték.
Odrade visszanézett a csordára: sötét, mozgó tömeg a csillagfényben. Az állatok közel húzódtak egymáshoz, hogy ne fázzanak, és Odrade hallotta a jól ismert ropogást, ahogy a szénájukat csócsálták.
El kell mennem délre, a sivatagba. Szemtől szembe kell állnom Sheeanával A homoki pisztráng tenyészik. Miért nincsenek még mindig férgek?
Ezt fennhangon mondta, és a csorda odagyűlt a kerítéshez. – Ti csak egyétek a füveteket. Ez a dolgotok.
Ha egy kémkedő házőrző hallotta volna ezt a megjegyzést, akkor Odradénak lett volna mit magyarázkodnia.
Én azonban ma éjszaka belelátok az ellenségünk szívébe. És sajnálom őket.

- - -

Ahhoz, hogy valamit jól ismerjünk, tisztában kell lenni a korlátaival. Csak akkor mutatkozik meg a dolgok valódi természete, ha a tűréshatáraikon túlra feszítjük őket.
– Az Amti Szabály

Ne támaszkodj pusztán az elméletre, ha az életedről van szó.
– Bene Gesserit Kommentár

Duncan Idaho majdnem az edzőterem pontos közepén állt a nem-hajóban, három lépésre a ghola-gyerektől. Kifinomult edzőszerkezetek voltak mellettük, némelyik kimerítő, némelyik veszélyes.
A gyerek elismeréssel és bizalommal nézett ma reggel.
Vajon jobban megértem őt amiatt, hogy én is ghola vagyok? Ez nagyon is megkérdőjelezhető feltételezés. Őt egészen másképp nevelték fel, mint amit nekem terveztek. Terveztek! Ez rá a jó szó.
A Nővérek, amennyire csak lehetett, utánozni próbálták Teg valódi gyerekkorát. Még egy fiatalabb társat is kapott, aki rég halott, szerető fivérét pótolta. És Odrade mélytanításban részesítette. Ahogy annak idején Teg szülőanyja.
Idaho emlékezett az idős Basharra, akinek a sejtjeiből ez a gyerek lett. Gondolkodó ember volt, akinek lehetett adni a szavára. Idaho könnyen fel tudta idézni a modorát, a szavait.
„Az igazi harcos sokszor jobban érti az ellenségét, mint a barátait. Veszedelmes buktató, ha hagyod, hogy a megértés szimpátiához vezessen, mint ahogy vezet is, ha őrizetlenül hagyják.”
Nehéz úgy gondolni ezekre a szavakra, mint olyan gondolatokra, amelyek ebben a gyermekben lappanganak. A Bashar belelátott a dolgokba, amikor azon a réges-régi napon a szimpátiáról beszélt a Gammui Erősségben.
„Szimpátia az ellenség iránt – ez egyaránt gyengesége a rendőrségnek és a hadseregeknek. A legveszedelmesebbek azok tudattalan szimpátiák, amelyek arra késztetnek, hogy ellenségedet azért kíméld meg, mert az ellenség a léted igazolása.
– Uram!
Hogyan lehetne ebből a furulyázó kis hangból az öreg Bashar parancsoló tónusa? – Mi az?
– Miért állsz és bámulsz úgy rám?
– A Bashart „Öreg Megbízhatóságnak” nevezték. Tudtad ezt?
– Igen, uram. Tanultam az élete történetét.
Ez most a „Fiatal Megbízhatóság”? Miért akarja Odrade olyan hamar visszahozni az eredeti emlékeket?
– A Bashar miatt az egész Bene Gesserit leás a Más Emlékeibe, és revideálja a történelemfelfogását. Ezt elmondták neked?
– Nem, uram. Fontos ez most nekem? A Főtisztelendő Anya azt mondta, hogy edzzem az izmaimat.
– Szeretted a Dani Marinetet, ami egy nagyon finom brandy. Emlékszem rá.
– Én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy igyák, uram.
– Mentát voltál. Tudod, mit jelent ez?
– Majd tudni fogom, ha te visszaállítod az emlékeimet, nem?
Semmi tiszteletteljes uram. Felszólítja a tanítót, hogy vessen véget a szükségtelen időhúzásnak.
Idaho elmosolyodott, mire mosolyt kapott cserébe. Lebilincselő gyerek. Könnyű természetes vonzalmat mutatni iránta.
– Vigyázz vele – mondta Odrade. – Elbűvölő.
Idaho felidézte Odrade eligazító szavait, mielőtt elhozta volna a gyereket.
– Mivel minden egyén végső soron a saját énéjnek felelős – mondta Odrade – ennek az énnek a formálása nagyon nagy gondosságot és odafigyelést kíván.
– Szükség van erre egy gholánál?
Idaho nappalijában voltak akkor este. Murbella lenyűgözve hallgatta őket.
– Mindenre emlékezni fog, amit tanítasz neki.
– Tehát egy kicsit javítgatunk az eredetin.
– Vigyázz, Duncan! Szomoríts el egy érzékeny gyereket, tanítsd arra, hogy ne bízzon senkiben, és öngyilkosság lesz a vége – hogy lassú vagy gyors öngyilkosság, az már mindegy.
– Elfelejtetted, hogy én ismertem a Bashart?
– Nem emlékszel rá, Duncan, milyen volt azelőtt, hogy a te emlékeidet visszahozták?
– Tudtam, hogy a Bashar képes rá, és megváltóként gondoltam rá.
– Most pedig ő lát annak. Ez egyfajta különleges bizalom.
– Tisztességesen fogok bánni vele.
– Lehet, hogy azt hiszed: a tisztesség vezérli a tetteidet, mégis azt tanácsolom, hogy nézz mélyen magadba, mielőtt szemtől szembe kerülsz ezzel a bizalommal.
– És ha hibát követek el?
– Ki fogjuk javítani, ha lehetséges – Felpillantott a komszemekre, aztán vissza Idahóra.
– Tudom, hogy figyelni fogtok minket!
– Ne hagyd, hogy ez gátoljon. Én nem zavarba akarlak hozni, csak azt szeretném, ha óvatos lennél. És ne feledd, hogy a Nővéreknek hatásos gyógyítási módszerei vannak.
– Óvatos leszek.
– Talán emlékszel rá, hogy a Bashar ezt mondta: „Azt a vadságot, amit az ellenfeleink felé mutatunk, mindig mérsékli az a lecke, amit meg szeretnénk tanítani.”
– Én nem tudok ellenfélként gondolni rá. A Bashar az egyik legkiválóbb ember volt, akit valaha ismertem.
– Remek. A kezedbe adom.
És most itt van ez a gyerek az edzőteremben, aki egyre türelmetlenebb tanára tétovasága miatt.
– Uram, ez része a leckének, hogy itt álldogálunk? Tudom, hogy néha...
– Maradj csendben.
Teg katonás vigyázzba dermedt. Senki sem tanította rá. Ez az eredeti emlékeiből származott. Idahót hirtelen lenyűgözte a Bashar megvillanása.
Tudták, hogy így fog megfogni!
Sose becsüld alá a Bene Gesserit-rábeszélőképességet. Azon találod magad, hogy egyszercsak megcsinálsz nekik valamit anélkül, hogy tudnád, nyomást gyakoroltak rád. Finom, átkozott nyomást! Persze van kárpótlás is. Érdekes időkben élsz, ahogy az ősi átok/áldás mondta. Mindent összevetve én mégiscsak az érdekes időket szeretem, még a mostaniakat is, döntött Idaho.
Mély levegőt vett. – Az eredeti emlékeid helyreállítása fájdalmas lesz – testileg és mentálisan is. A mentális fájdalom bizonyos szempontból rosszabb. Nekem erre kell felkészíteni téged.
Még mindig vigyázzban áll. Semmi megjegyzés.
– Fegyverek nélkül kezdjük, egy képzeletbeli penge lesz csak a bal kezedben. Ez egy változat az „öt attitűdre”. Minden reakció a szükséglet előtt bukkan fel. Ereszd a karodat az oldalad mellé, és lazíts.
Idaho Teg mögé lépett, megfogta a gyerek jobb karját a könyök alatt, és megmutatta az első mozdulatokat.
– Minden támadó egy végtelen úton lebegő toll. Amikor a toll a közeibe ér, eltérül és eltávolodik. A reakciód olyan, mint egy fuvallat, ami elfújja a tollat.
Idaho félreállt, és nézte, ahogyan Teg megismétli a mozdulatokat. Időnként élesen rácsapott a bűnös izmokra.
– Hadd végezze a tested a tanulást! – mondta, amikor Teg megkérdezte, hogy ezt miért csinálja.
A pihenő ideje alatt Teg arról érdeklődött, hogy mit értett Idaho a „mentális fájdalom” alatt.
– Ghola-falak veszik körül eredeti emlékeidet. A megfelelő pillanatban ezeknek az emlékeknek egy része visszaárad. És nem minden emlék lesz kellemes.
– A Főtisztelendő Anya azt mondta, hogy neked a Bashar hozta vissza az emlékezetedet.
– A mélység isteneire, te gyerek! Miért mondod mindig, hogy „a Bashar”? Hiszen az te voltál!
– Csak éppen még nem tudom.
– Te egy különleges problémát képviselsz. Ahhoz, hogy egy gholát tudatra lehessen ébreszteni, kell egy halálemlék. A te sejtjeid azonban nem hordozzák a halál emlékeit.
– De hát... a Bashar halott!
– A Bashar! Igen, halott. Ezt ott kell érezned, ahol a legjobban fáj, és tudnod kell, hogy te vagy a Bashar.
– Tényleg vissza tudod nekem adni ezt az emléket?
– Ha kiállod a fájdalmat. Tudod, mit mondtam neked, amikor te állítottad vissza az én emlékeimet? Azt mondtam: „Ti Atreidesek! Mind olyan átkozottul egyformák vagytok!”
– Gyűlöltél... engem?
– Igen, és te undorodtál magadtól azért, amit velem tettél. Ebből van valami fogalmad arról, hogy mit kell megtennem?
– Igen, uram – Nagyon halkan.
– A Főtisztelendő Anya azt mondja, hogy nem szabad elárulnom a bizalmadat... pedig te elárultad az enyémet.
– De visszaállítottam az emlékeidet?
– Látod, milyen könnyű Bashar-ként gondolni magadra? Meg voltál döbbenve. És igen, visszahoztad az emlékeimet.
– Én is ezt akarom.
– Mondod te.
– Anya... a Főtisztelendő Anya azt mondta, hogy te mentát vagy. Segít valamit az... hogy én is mentát voltam?
– A logika azt mondja, igen, de nekünk mentátoknak vagy egy mondásunk, miszerint a logika vakon mozog. És tudatában vagyunk annak, hogy van olyan logika, ami kilök minket a fészekből a káoszba.
– Tudom, mit jelent a káosz! – Milyen büszke magára.
– Hiszed.
– És bízom benned.
– Hallgass ide! Mi a Bene Gesserit szolgái vagyunk. A Tisztelendő Anyák pedig nem a bizalomra építették a rendjüket.
– Nem kéne megbíznom a... Tisztelendő Anyában?
– Csak azokon a határokon belül, amit majd megtanulsz és méltányolsz. Most viszont arra kell figyelmeztesselek, hogy a Bene Gesserit a szervezett bizalmatlanság rendszere alatt működik. Tanítottak már téged a demokráciáról?
– Igen, uram. Ott szavaznak a...
– Ott nem bíznak meg senkiben, akinek hatalma van fölöttük! A Nővérek ezt jól tudták. Ne bízz túlságosan.
– Akkor benned se bízzak meg?
– Csak abból a szempontból bízhatsz bennem, hogy mindent meg fogok tenni az eredeti emlékeid helyreállításáért.
– Akkor nem érdekel, mennyire fáj – Teg felpillantott a komszemekre, a tekintetében ott csillogott: érti, mire valók. – Nem bánják, hogy ilyen dolgokat mondasz róluk?
– Az ő érzéseik nem számítanak egy mentátnak, csak adatként.
– Ez tényt jelent?
– A tények törékenyek. A mentát beléjük gabalyodhat. A túl sok megbízható adat. Olyan ez, mint a diplomácia. Néhány jó hazugságra szükség van a kivetítéshez.
– Én... meg vagyok zavarodva – Tétován mondta ezt; nem volt biztos abban, hogy mit is jelent.
– Én is mondtam ezt egyszer a Főtisztelendő Anyának. Ő pedig azt mondta: „Rosszul viselkedtem.”
– Ugye neked nem kell... összezavarnod engem?
– Nem, hacsak nem tanulsz belől – Amikor Teg továbbra is zavartnak látszott, Idaho azt mondta: – Hadd meséljek el neked egy történetet.
Teg rögtön leült a padlóra, amiből kiderült, hogy Odrade is gyakran alkalmazta ezt a technikát. Remek. Teg máris fogékony.
– Az egyik életemben volt egy kutyám, aki utálta a kagylókat – mondta Idaho.
– Nekem is voltak kagylóim. A Nagy Tengerből.
– Szóval a kutyám utálta a kagylókat, mert egyszer az egyik volt olyan merész, és szemenköpte. És ez csípett. De ami még ennél is rosszabb volt: egy ártatlan homokgödör köpött. A kagylót nem is lehetett látni.
– És mit csinált a kutyád? – Előrehajol, az állát az öklére támasztja.
– Kiásta a támadót, és odahozta nekem – vigyorodott el Idaho. – Első lecke: Ne hagyd, hogy az ismeretlen szembeköpjön.
Teg nevetett, és összeverte a tenyerét.
– De nézd a dolgot a kutya szemszögéből. Menj a köpködő után! Aztán ott a dicső jutalom: a Gazda elégedett.
– Kiásott a kutyád több kagylót is ezután?
– Valahányszor csak kimentünk a partra. Morogva vetette magát a köpködők után, a Mester pedig elvette őket, hogy aztán ne is lehessen viszontlátni őket, csak üres héjakként, belül apró húscafatokkal.
– Megetted őket.
– Lásd úgy, ahogy a kutya látta. A köpködők elnyerik méltó büntetésüket. Neki van egy módszere arra, hogy megszabadítsa a világot a támadó dolgoktól, a Gazda pedig elégedett vele.
Teg ismét tanújelét adta éles eszének. – A Nővérek kutyaként gondolnak ránk?
– Bizonyos értelemben. Ezt sose feledd el. Ha visszamész a szobádba, nézz utána annak, hogy „lese majesté”. Ez segíteni fog abban, hogy a helyére tedd a kapcsolatunkat a gazdáinkkal.
Teg felnézett a komszemekre, aztán vissza Idahóra, de nem szólt semmit.
Idaho Teg mögé nézett, az ajtóra, és azt mondta: – Ez a történet neked is szólt.
Teg felpattant és megpördült; a Főtisztelendő Anyára számított. De csak Murbella volt az.
Ott állt a falnak támaszkodva az ajtó mellett.
– Bellnek nem fog tetszeni, hogy így beszélsz a Nővérekről – mondta a lány.
– Odrade azt mondta, hogy szabad kezet kapok – nézett Tegre Idaho. – De már elég időt vesztegettünk a mesélésre! Hadd látom, tanult-e valamit a tested.
Furcsa izgalomérzet vett erőt Murbellán, amikor belépett az edzőterembe, és meglátta Duncant a gyerekkel. Egy ideig figyelte, és tudatában volt annak, hogy új, majdhogynem Bene Gesserit-fényben látja. A Főtisztelendő Anya utasításai Duncan őszinteségében nyilvánultak meg Teg felé. Rendkívül különös érzés volt ez az új tudatosság; minta egy teljes lépést távolodott volna régi társaitól. Szívbemarkoló veszteség.
Murbella azon kapta magát, hogy furcsa dolgok hiányoznak neki előző életéből. Nem az utcai vadászat, hogy új hímeket fogjon be és térítsen a Tisztelet Matrónáinak irányítása alá. A szexuális függőséget okozó képességek elvesztették zamatukat a Bene Gesserit tanítás és Duncan élménye mellett. De azért bevallotta magának, hogy hiányzik neki ennek a hatalomnak egy darabja: az az érzés, hogy olyan erőhöz tartozik, amit senki sem állíthat meg.
Ez elvont is volt, meg konkrét is. Nem az újabb és újabb hódítások, hanem az elkerülhetetlen győzelem várazása, ami részben a Tisztelet Matrónái Nővéreivel megosztott drogtól eredt. Ahogy ennek a szükséglete csökkent a melanzsra való átállással, Murbella más szemmel kezdte nézni ezt a régi függőséget. A Bene Gesserit kémikusok kimutatták az adrenalinos pótlékot a vérmintáiból, és készenlétben tartották, ha szüksége lenne rá. De Murbella tudta, hogy nem lesz. Egy másik megvonás kínozta. Nem a rabulejtett férfiak, hanem az áradatuk. Valami Murbellában azt súgta, hogy ennek örökre vége. Soha többet nem lesz része ebben újra. Az új tudás megváltoztatta a múltját.
Ma reggel a szobája és az edzőterem közti folyosón bóklászott, mert szerette volna látni Duncant a gyerekkel, de félt is, hogy jelenléte zavaró lenne. Gyakran sétálgatott így mostanában a tanító Tisztelendő Anya keményebb reggeli leckéi után. Ilyenkor gyakran gondolt a Tisztelet Matrónáira.
Nem menekülhetett a veszteség érzése elől. Olyan űr volt ez benne, amit, úgy érezte, semmi sem tölthet be. Ez az érzés rosszabb volt, mint az öregedés gondolata. Tisztelet Matrónájaként megöregedni – ennek megvoltak a maga előnyei. Azok az erők, amik azokban a másik Nővérekben halmozódtak fel, gyorsan nőttek a korral. És ez most nincs. Micsoda veszteség.
Legyőzettem.
A Tisztelet Matrónái sosem gondolkoztak a vereségen. Murbella viszont kénytelen volt erre. Tudta, hogy a Tisztelet Matrónáit néha megtizedelik az ellenségek. De ezek az ellenségek mindig megfizettek. Ez volt a törvény: egész bolygók égtek porrá egyetlen kiszemelt merénylő miatt.
Murbella tudta, hogy a Tisztelet Matrónái vadásznak a Káptalanházra. Korábbi hovatartozás okán tisztában volt azzal, hogy segítenie kéne ezeknek a vadászoknak. Személyes vereségének keserűsége abban rejlett, hogy nem akarta a Bene Gesserittel megfizettetni azt az árat, amire jól emlékezett.
A Bene Gesserit túl értékes.
Végtelenül értékes a Tisztelet Matrónáinak. Murbella kételkedett benne, hogy ezt akár csak egyetlen Tisztelet Matrónája is sejtené.
Hiúság. Ezt az ítéletet kapcsolta korábbi Nővéreihez. És magamhoz is. Szörnyű büszkeség. Abból fakadt, hogy oly sokáig el voltak nyomva azelőtt, hogy hatalomra juthattak volna. Murbella próbálta ezt elmagyarázni Odradénak, egy történet segítségével, ami a Tisztelt Matrónái között járta.
– A volt rabszolgákból rettenetes gazdák lesznek – mondta Odrade.
Ez a Tisztelet Matrónáinak egyik mintázata, döbbent rá Murbella. Valaha elfogadta ezt, most azonban elutasította, és nem tudta volna teljesen megmagyarázni ezt a változást.
Kinőttem ezekből a dolgokból. Most már gyerekesnek érezném őket.
Duncan megint megszakította az edzőfoglalkozást. Oktatóról is, tanítványról is dőlt a veríték. Zihálva álltak, és különös pillantásokat váltottak egymással. Összeesküvés? A gyerek furcsán érettnek tűnik.
Murbellának eszébe jutott Odrade megjegyzése: „Az érettség kialakítja a maga viselkedését. A mi egyik leckénk – ezeket a parancsokat hozzáférhetővé tenni a tudat számára. Módosítani az ösztönöket.”
Engem is módosítottak, és még ennél is jobban módosítani fognak majd.
Ugyanezt látta működni abban is, ahogy Duncan a ghola-gyerekkel viselkedett.
– Ez olyan tevékenység, ami sok stresszt okoz az általunk befolyásolt társadalmakban – mondotta volt Odrade. – Ez állandó alkalmazkodásra késztet minket.
De hogyan tudnának alkalmazkodni az én korábbi Nővéreimhez? Odrade hidegvérűen fogadta a kérdést.
– Nagyszabású módosítások várnak ránk a múltbeli tevékenységünk miatt. Ugyanez volt a helyzet a Zsarnok uralma idején.
Módosítások?
Duncan a gyerekhez beszélt. Murbella közelebb húzódott, hogy hallja.
– Hallottad már Muad'Dib történetét? Remek. Atreides vagy, és ez hibákat rejt magába.
– Ez tévedéseket jelent, uram?
– Teljesen igazad van: azokat jelenti! Sose válassz egy utat amiatt, mert valami drámai gesztusra ad lehetőséget.
– Így haltam meg?
Az előző énje gyerek-gondolkodása, egyesszám első személyben.
– Ezt ítéld meg te. De ez mindig is Atreides-gyengeség volt. A vonzó dolgok, gesztusok. Egy bika szarván halni meg, ahogy Muad'Dib nagyapja tette. Nagyszerű látványosság a népnek. Az a rengeteg történet generációról generációra! Még ennyi eon után is hallhatsz belőlük morzsákat.
– A Főtisztelendő Anya elmesélte nekem ezt a történetet.
– Valószínűleg a szülőanyád is elmesélte.
A gyerek megrándult. – Fura érzésem van, amikor azt mondod: szülőanya – Félelem.
– A fura érzés egy dolog, a lecke pedig egy másik. Amiről én beszélek, annak van egy meggyökeresedett címkéje: A Desi Gesztus. Valaha Atreidesi volt, de ez túl hosszú.
A gyerekben megint megvillant az az érett tudat. – Még egy kutya életének is ára van.
Murbellának elállt a lélegzete – felnőtt elme a gyerektestben. Zavarbaejtő.
– A te szülőanyád Janet Roxbrough volt, a leraneusi Roxbrough-k közül – mondta Idaho. – Bene Gesserit volt. Az apád Loschy Teg, KHAFT állomás-bizományos. Néhány perc múlva megmutatom neked a Bashar kedvenc képét lernaeusi otthonáról. Azt szeretném, ha magadhoz vennéd és tanulmányoznád. Gondolj rá úgy, mint a kedvenc helyedre.
Teg bólintott, de az arckifejezése elárulta, hogy fél.
Lehetséges lenne, hogy a nagy Mentát Harcos ismerte a félelmet? Murbella megrázta a fejét. Az értelmével tudta, mit csinál Duncan, de hézagokat érzett benne. Olyasvalami volt ez, amit ő talán sosem tapasztal meg. Milyen érzés lehet új életre ébreszteni valakit a régi élet érintetlen emlékeivel? Sejtette, hogy ez valami egészen más, mint a Tisztelendő Anyák Más Emlékei.
„Elme a Kezdeteknél”, Duncan így nevezte. „A Valódi Éned felébresztése. Úgy éreztem, mintha egy mágikus univerzumba csöppennék. A tudatom először kör volt, aztán gömb. Önkényes formák lettek tünékennyé. Az asztal nem asztal volt. Aztán transzba estem – minden csillogó lett körülöttem. Semmi sem volt valóságos. Aztán elmúlt, és én úgy éreztem, hogy elveszítettem az egy valóságot. Az asztalom megint asztal volt.”
Murbella tanulmányozta a Bene Gesserit kézikönyvet a „Gholák Eredeti Emlékeinek Felébresztéséről”. Duncan eltér az instrukcióktól. Miért?
Duncan otthagyta a gyereket, és elindult Murbella felé.
– Beszélnem kell Sheeanával – mondta, amikor elment mellette. – Kell hogy legyen valami jobb megoldás.

- - -

A kész megértés gyakran térdreflex, és a megértés legveszedelmesebb formája. Átlátszatlan fedőlapot borít a tanulás képességére. A törvény ítélkezési precedensei működnek így: zsákutcákkal szórják tele az utad. Vigyázz. A megértés semmi. Minden megértés időleges.
– Mentát Fixe (adacto)

Idaho egyedül ült a konzoljánál, és egy olyan bejegyzésre meredt, amit bezártsága első napjaiban tárolt el a Hajórendszerben, és úgy érezte, hogy „belezúdul” (ezt a szót csak később használta) annak a régi időnek az attitűdjei és érzéki tudatosságai közé. Már nem egy frusztráló nap délutánján üldögélt a nem-hajóban. Megint ott volt, kinyújtóztatva az akkor és most között úgy, ahogy egymásutáni ghola-életei kötötték össze ezt a megtestesülést az eredeti születésével.
Azonnal meglátta azt, amit „hálónak” nevezett el, és az idős párt, akiknek a teste a csillogó hálókötelek közt látszott – a szálak szemfájdító zöldben, kékben, aranyban és ezüstben ragyogtak.
Valami isteni stabilitást érzett ezekben az emberekben, mégis valami közönségeset. A mindennapi szó jutott eszébe. A mostanra már ismerőssé lett kert messze elnyúlt mögöttük: virágos bokrok (rózsák, gondolta), hullámzó pázsit, magas fák.
A pár olyan intenzitással nézett vissza rá, amitől Idaho meztelennek érezte magát.
Új erő volt ebben a nézésben. Már nem korlátozódott a Nagy Raktérre, ahová olyan gyakran hívta le valami erősödő, erőszakos vonzás, hogy a házőrzők is felfigyeltek.
Új Kwisatz Haderach?
A Bene Gesserit elérhetett a gyanakvásnak egy olyan szintjére, ami ha tovább emelkedik, Idaho meghal. És most is figyelik! Kérdések, aggodalmas spekulációk. Idaho ennek ellenére sem volt képes elfordulni a látványtól.
Miért olyan ismerős ez az idős pár? Valakik a múltjából? A családjából?
Emlékeinek mentát-átfésülése semmit sem hozott elő ennek a spekulációnak az alátámasztására. Kerek arcok. Kurta állak. Kövér ráncok a tokán. Sötét szemek. A háló elhomályosította a színüket. Az asszony hosszú zöld és kék ruhát visel, ami a lábát is eltakarja. Kékfoltos fehér kötény óvja a ruháját telt mellétől a dereka alattig. A kötény hurkain kerti szerszámok lógnak. Az asszony palántaásó lapátkát tart a bal kezében. Szürke a haja. Néhány ősz szál kiszabadult a zöld kendő alól, és a szemébe lóg, kihangsúlyozva a nevetőráncokat. Olyan... nagymamás.
A férfi illik hozzá, mintha egyazon képzőművész tervezte volna őket egymáshoz. Előkés overall a kerek hason. Kalap nincs rajta. Ugyanolyan sötét szemek, megcsillan bennük a fény. Rövidre vágott őszes dróthaj.
Idaho még sosem látott ennél jóindulatúbb arcot. Az öreg szájának széle mosolyra görbül. Bal kezében kicsi ásót fog, és kinyújtott jobb tenyerén valami kis fémgolyószerűséget tart. A golyó áthatóan sivítani kezdett, hogy Idahónak be kellett fognia a fülét. De a hang nem ettől szűnt meg. Magától hallgatott el. Idaho leengedte a kezét.
Megnyugtató arcok. Ez a gondolat felkeltette Idaho gyanakvását, mert most már felismerte a hasonlóságot. Azok ketten valamiképpen az Arctáncoltatókra emlékeztetnek, egészen a tömpe orruk hegyéig.
Idaho előrehajolt, de a kép tartotta a távolságot. Arctáncoltatók – suttogta.
A háló és az idős pár eltűnt.
A helyükre Murbella került csillogó fekete edződresszben. Duncannak oda kellet nyúlnia, és meg kellett érinteni őt, mielőtt el tudta hinni, hogy csakugyan Murbella áll ott.
– Duncan! Mi a baj? Tiszta víz vagy!
– Valami... amit az átkozott Tleilax ültetett belém. Mindig látom... azt hiszem, Arctáncoltatók. Ők... néznek rám, és most... sivítás is volt. Fájt.
Murbella felnézett a komszemekre, de nem úgy nézett ki, mintha aggódna. Ez olyan dolog volt, amit a Nővérek tudhatnak anélkül, hogy ez közvetlen veszélyt jelentene... kivéve talán Scytale számára.
Murbella leguggolt Idaho mellé, és a karjára tette a kezét. – Valamit csináltak a testeddel a tartályban?
– Nem!
– De hát azt mondtad...
– A testem csak új poggyász erre az útra. Megvan benne minden kémia és minden anyag, ami máskor. Az elmém más.
Ez aggodalommal töltötte el Murbellát. Ismerte a Bene Gesserit irtózását a vad tehetségektől. – Legyen átkozott az a Scytale!
– Rá fogok jönni – mondta Idaho.
Lehunyta a szemét, és hallotta, hogy Murbella feláll. A keze elhúzódott Idahóétól.
– Talán nem kéne, Duncan.
Murbellának olyan távoli volt a hangja.
Az emlékezet. Hová rejtették azt a titkos dolgot? Mélyen bele az eredeti sejtekbe? Egészen eddig mentát-eszközként gondolt az emlékezetére. Fel tudta idézni saját képeit régi pillanatokból, régi tükrök előtt. Ráközelített, egy ráncot vett szemügyre. Egy nőt lát maga mögött – két arc van a tükörben, és Idaho arca csupa kérdés.
Arcok. Maszkok sorozata, különféle látványok erről a személyről, akit én-nek hív. Kissé kiegyensúlyozatlan arcok. A haja hol szürke, hol olyan fekete, mint a mostani életében. Néha jókedélyű, néha komoly és befelé tekintő, hogy megtalálja magában az új naphoz szükséges bölcsességet. Valahol mindebben ott van egy tudat, ami megfigyel és felszabadít. Valaki, aki választ. A Tleilax ezzel babrált.
Idaho érezte, hogy vadul lüktet a vére, és tudta, hogy veszedelemben van. Hát arra szánták, hogy ezt megtapasztalja... de nem a Tleilax akarta így. Ezzel született.
Ezt jelenti életben lenni.
Sem másik életei emléke, sem a Tleilax nem változtatta meg a legmélyebb tudatát.
Kinyitotta a szemét. Murbella ott állt mellette, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Szóval így fog majd kinézni, ha Tisztelendő Anya lesz.
Idahónak nem tetszett ez a változás.
– Mi lesz, ha a Bene Gesserit elbukik? – kérdezte. Mikor Murbella nem válaszolt, Idaho bólintott. Igen. Ez a legrosszabb feltételezés. A Nővérek lefolynak a történelem szennyvízcsatornáján. És te nem akarod ezt, szerelmem.
Idaho látta ezt Murbella arcán, amikor a lány megfordult és otthagyta őt.
Idaho felnézett a komszemekbe. – Dar. Beszélnem kell veled, Dar.
A gépezetek körülötte nem válaszoltak. Idaho nem is számított ilyesmire. Mégis tudta, hogy beszélhet Odradénak, és ő meg fogja hallgatni.
– A másik irányból közelítettem meg a problémánkat – mondta. És elképzelte a rögzítők serény surrogását, ahogy ezeket a szavakat riduli kristályba vésik. – Belehatoltam a Tisztelet Matrónáinak elméjébe. Tudom, hogy sikerült. Murbella rárezonál.
Ez majd megriasztja őket. Van egy saját Tisztelet Matrónája. Bár ez így nem volt igaz. Murbella nem volt Idahóé. Még az ágyban sem. Egymáséi voltak, egymást fogták. Úgy összeilletek, mint ahogy az a két ember a víziójában összeilleni látszott. Ezt látta ott is? Két idős embert, akiket a Tisztelet Matrónái képeztek ki szexuálisan?
– Most már más a célom – folytatta. – Legyőzni a Bene Gesseritet.
Odadobta nekik a kesztyűt.
– Epizódok – mondta. Odrade szereti használni ezt a szót.
– Így kell látnunk mindazt, ami velünk történik. Kis epizódokként. Még a legrosszabb eset feltételezését is ilyen háttér elé kell vetítenünk. A Szétszóródás olyan hatalmas, hogy mellette eltörpül minden, amit mi csinálunk.
Tessék! Ez megmutatja, hogy mennyit ér ő a Nővéreknek. Jobb megvilágításba helyezi a Tisztelet Matrónáit. Itt vannak megint a Régi Birodalomban. Törpe-társak. Tudta, hogy Odrade érteni fogja ezt. Bell majd megérteti vele.
Valahol kinn a Végtelen Univerzumban egy esküdtszék ítéletet hozott a Tisztelet Matrónái ellen. A törvény és alakítói nem uralkodtak a vadászok felett. Idaho gyanította, hogy víziója az ítélethozók közül mutatott meg neki kettőt. És ha Arctáncoltatók is, akkor sem Scytale Arctáncoltatói. Az a két ember ott a háló mögött nem tartozik senkihez, csakis saját magához.

- - -

A kormányzatok nagyobb hibái onnan erednek, hogy félnek radikális belső változtatásokat végrehajtani, hiába látszik világosan, hogy erre van szükség.
– Darwi Odrade

Odrade számára a nap első melanzsa mindig különleges volt. A teste úgy reagált, mint egy éhező, akinek édes gyümölcsöt nyomnak a kezébe. Aztán jött a lassú, átható és fájdalmas felüdülés.
Ez volt a félelmetes a melanzs-függőségben.
A hálókamrája ablakánál állt, és várta, hogy a hatás kifejlődjön. Az időjárásszabályozás újabb reggeli esőt volt képes produkálni, vette észre. A táj tisztára mosódott, mindent romantikus ködbe burkolózott, minden eltompult és a lényegre redukálódott, mint a régi emlékek. Nedves, hideg levegő csapott Odrade arcába, és emlékekkel terítette be, mintha egy ismerős ruhát venne fel.
Mélyen beszívta a levegőt. Micsoda szag van még eső után is! Eszébe jutott, hogy az eső felerősíti és egyenletesebbé teszi a dolgokat, de ezek az esők mások voltak. Kovás utószaguk volt, amit Odrade mégis érzett. És nem szerette ezt a szagot. Ez nem a tisztára mosott dolgok üzenete volt, hanem valami neheztelésé: minden álljon le és záruljon be. Az eső már nem simogatott, és nem hozott teljességet. A változás elkerülhetetlen tudatát hordozta.
Odrade becsukta az ablakot. Egyszeriben megint a szobája ismerős illatai között volt, az adagoló implantok állandó shere-szagában, ami mindenki számára kötelező volt, aki ismerte a Káptalanház helyét. Hallotta, hogy Streggi bejön, és hallotta, ahogy a lány nagy suhogással kicseréli a sivatag-térképet.
Streggi mozdulatainak neszei hatékonyságról árulkodtak. A közeli együttműködés hetei alatt Odrade első benyomása csak megerősödött. Megbízható lány. Nem zseniális, de felettébb érzékeny a Főtisztelendő Anya szükségleteire. Milyen csendesen mozog. Át kell vinni Streggi érzékenységét az ifjú Teg szükségleteire, és máris meg van Teg szükséges magassága és mozgékonysága. Hátasló? Sokkal több annál.
Odrade melanzs-asszimilációja a csúcsra hágott, aztán alábbhagyott. Streggi alakja az ablakban tükröződött: parancsra várt. Tudta, hogy ezek a pillanatok a fűszernek vannak szentelve. Egy napon majd ő is megismeri ezt a rejtélyes kiteljesedést.
Minden jót kívánok neki hozzá.
A legtöbb Tisztelendő Anya követte a tanítást, és ritkán gondolt a fűszerre függőségi tényezőként. Odrade azonban minden reggel meglátta, miről van szó valójában. Nap közben a tested igénye szerint veszel magadhoz fűszert, követve a korai tanítás mintázatát: minimális dózis, csak annyi, amennyi élesre köszörüli az anyagcsere-rendszert, és csúcsteljesítményre készteti. A biológiai szükségszerűségek fogaskerék-kapcsolatai finomodnak a melanzstól Az ételnek jobb íze van. A balesetektől vagy merényletektől eltekintve sokkal tovább élhetsz vele, mint nélküle. De függőségbe kerülsz.
Mikor a teste megnyugodott, Odrade pislantott, és Streggire gondolt. Világosan látszik a lányon a kíváncsiság a hosszú reggeli szertartás iránt. Odrade Streggi tükörképéhez beszélt az ablakban: – Tanultál a fűszermegvonásról?
– Igen, Főtisztelendő Anya.
Azon figyelmeztetések ellenére, hogy tartsák alacsony tudatossági szinten a függőség tényét, Odrade mindig csak karnyújtásnyira érezte magától ezt a tudást, és érezte, hogy halmozódik benne a neheztelés. A tanoncként végzett mentális előkészületek (melyeket bevésett az Agónia) elhalványultak a Más Emlékek és a múló idő hatásával. Az intés: „A megvonás az életed lényegét veszi el, és ha középkorúságod vége felé történik, meg is ölhet.” Milyen keveset jelent ez most.
– A megvonásnak számomra intenzív jelentése van – mondta Odrade. – Én azok közé tartozom, akiknek a reggeli melanzs fájdalmas. Biztosan mondták neked, hogy ez előfordul.
– Sajnálom, Főtisztelendő Anya.
Odrade szemügyre vette a térképet. A sivatag ujja egyre hosszabb lett észak felé, és egyre szélesedő száraz területeket teremtett a Központitól délkeletre, ahol Sheeana állomása volt. Odrade aztán visszanézett Streggire, aki újonnan támadt érdeklődéssel figyelte a Főtisztelendő Anyát.
Úgy nevelték fel, hogy nem szóltak neki a fűszer sötétebb oldalairól!
– A melanzs egyedi voltára manapság már nem nagyon gondolnak – mondta Odrade. – Minden régi narkotikumnak, amit az emberek használtak, van egy figyelemreméltó közös tényezője – ez alól csak a fűszer kivétel. Mind megrövidítették az életet, és fájdalmat okoztak.
– Erről beszéltek nekünk, Főtisztelendő Anya.
– De arról valószínűleg nem szóltak, hogy ez egy olyan kormányzási tényező, amit elhomályosíthatnak a Tisztelet Matrónáival kapcsolatos aggodalmaink. A kormányokban van egyfajta energia-mohóság (igen, még a mienkben is), ami csapdába sodorhat. Ha engem szolgálsz, minden ízedben érezheted ezt, mert minden reggel látsz szenvedni. Szívódjon beléd ennek a tudata, ennek a csapdának az ismerete. Ne legyünk érzéketlen törtetők egy olyan rendszerben, amelyik az élet helyébe a nemtörődöm halált helyezi, ahogy a Tisztelet Matrónái. Ne feledd: Az elfogadható drogokat meg lehet adóztatni, hogy abból béreket lehessen fizetni, vagy más módon lehessen munkahelyeket teremteni érdektelen funkcionáriusok számára.
Streggi meg volt zavarodva. – De hát a melanzs meghosszabítja az életünket, javítja az egészséget és fokozza a...
Odrade homlokráncolására elhallgatott.
Szó szerint a Tanonc Kézikönyv után!
– Ennek van egy másik oldala is, Streggi, és ezt látod rajtam. A Tanonc Kézikönyv nem hazudik. A melanzs mégis narkotikum, és mi függők vagyunk.
– Tudom, hogy nem mindenkivel kíméletes, Főtisztelendő Anya. De azt mondtad, hogy a Tisztelet Matrónái nem használják.
– Annak a pótszernek, amit ők használnak, nem sok előnye van, csak annyi, hogy nem okoz megvonási tüneteket és halált. Egy párhuzamos szer.
– És a fogoly?
– Murbella ezt használta, de most melanzson él. A kettő csereszavatos. Érdekesnek találod ezt?
– Én... azt hiszem, fogunk még tanulni erről. Észrevettem, Főtisztelendő Anya, hogy te sosem nevezed őket lotyónak.
– Ahogy a tanoncok? Ó, Streggi, ez Bellonda rossz befolyása. És én meglátom a nyomást – Mikor Streggi tiltakozni akart, Odrade azt mondta: – A tanoncok érzik a fenyegetettséget. Úgy tekintetének a Káptalanházra, mint erősségükre a lotyók hosszú éjszakájában.
– Valahogy így, Főtisztelendő Anya – Nagyon tétova.
– Streggi, ez a bolygó is csak időleges menedék. Ma elmegyünk délre, akkor majd meglátod. Kérlek, keresd meg Tamalane-t, és mondd meg neki, hogy csinálja meg azt, amit megbeszéltünk Sheeana meglátogatásához. Senki másnak ne szólj róla.
– Igen, Főtisztelendő Anya. Úgy érted, hogy én is el foglak kísérni?
– Szeretném, ha ott lennél mellettem. Mondd meg a tanítványodnak, hogy mostantól teljesen átveszi a térképrajzolás feladatát.
Mikor Streggi elment, Odradénak eszébe jutott Sheeana és Idaho. Sheeana beszélni akar Idahóval, Idaho pedig beszélni akar Sheeanával.
A komszem-felvételek elemzései kimutatták, hogy ezek ketten időnként kézjelek segítségével beszélgetnek, miközben a testükkel takarják a mozdulatok nagy részét. Olyan volt a dolog, mint az Atreidesek harci nyelve. Odrade egy keveset felismert belőle, de nem annyit, hogy rájöjjön a tartalomra. Bellonda magyarázatot akart Sheeanától. – Titkolózik! – Odrade óvatosabb volt. Hagyjuk egy kicsit alakulni. Talán kijön belőle valami érdekes.
Mit akar Sheeana?
Duncan bármit forgat is a fejében, az összefügg Teggel. A Teg tudatra ébresztéséhez szükséges fájdalom Duncan kedve ellenére való volt.
Odrade ezt akkor vette észre, amikor előző nap rátört Duncanre a konzoljánál.
– Későn jöttél, Dar – Nem nézett fel abból, amit csinált. Későn? De hisz kora délelőtt van.
Idaho évek óta Darnak hívta, mintegy neheztelésképpen akváriumi léte miatt. Ez bosszantotta Bellondát, aki ki kelt ez ellen a „bizalmaskodás” ellen. Idaho Bellondát is Bellnek hívta, persze. Nagyvonalú volt a szurkálásban.
Odradénak ez jutott eszébe, mielőtt belépett a dolgozószobájába. Duncan a konzolja melletti pultra csapott.
– Kell lennie valami jobb módszernek Teghez!
Jobb módszernek? Mit forgat a fejében?
Mozgást érzett a dolgozószobája melletti folyosón, és ez kizökkentette a gondolataiból. Streggi jött vissza Tamalane-tól. Streggi belépett a Tanonc Készülőszobába. Szól a helyettesének a sivatagi térkép ügyében.
Egy halom archívumi feljegyzés várakozott Odrade asztalán. Bellonda! Odrade a rakásra meredt. Bármennyi munkát próbált is továbbadni, mindig ott volt ez a szervezett maradék, amiről a tanácsnokai úgy vélték, hogy csakis ő személyesen oldhatja meg. Ennek az új halomnak a nagy része Bellonda „javaslat és elemzés”-kérelmeiből eredt.
Odrade megérintette a konzolját. – Bell!
Egy archívumi dolgozó szólt vissza: – Főtisztelendő Anya?
– Küldd fel hozzám Bellt! Olyan gyorsan legyen itt előttem, ahogy azok a kövér lábai bírják.
Egy percbe sem telt. Bellonda úgy állt az asztal előtt, mint egy leszidott tanonc. Mindnyájan ismerték a Főtisztelendő Anyának ezt a hanghordozását.
Odrade megérintette az asztalán tornyosuló halmot, aztán úgy rántotta vissza a kezét, mintha megijedt volna.
– A Shaitan nevére, mi ez a rengeteg minden?
– Fontosnak ítéltük.
– Azt hiszitek, hogy mindent nekem kell elintéznem? Hol a kulcsjelzet? Hanyag munka, Bell! Nem vagyok ostoba, és te sem vagy az. De ez alapján...
– Én továbbadom, amit csak...
– Továbbadod? Nézd csak meg ezt! Melyiket kell nekem megcsinálnom, és melyiket adjam tovább? Egy kulcsjelzet sincs!
– Gondoskodom róla, hogy azonnal megcsinálják.
– Az jó lesz, Bell. Mert Tam és én ma indulunk délre, bejelentetlen ellenőrzőkörútra, és meglátogatni Sheeanát. És amíg távol leszek, te fogsz ülni a székemben. Majd meglátjuk, te mit fogsz szólni ehhez a mindennapos áradathoz!
– El lehet majd érni téged?
– Lesz fényvonalam és Fül-S-em.
Bellonda kissé megnyugodott.
– Azt tanácsolom neked, Bellonda, hogy menj vissza az Archívumba, és nevezz ki valakit magad helyett, aki elviszi a felelősséget. Legyek átkozott, ha nem kezdetek úgy viselkedni, mint a bürokraták! Fedezitek a bőrötöket.
– Az igazi csónak hánykolódik, Dar.
Csak nem humorral próbálkozik Bell? Még nincs minden veszve?
Odrade intett a kivetítő felé, mire Tamalane jelentkezett a Szállítócsarnokból. – Tam!
– Igen? – Tamalane hátra sem fordulva tanulmányozott egy szállítmány-listát.
– Mikor tudunk indulni?
– Körülbelül két óra múlva.
– Hívj, ha kész vagy. Ja, és Streggi is jön velünk. Csinálj neki is helyet – Odrade kikapcsolta a kivetítőt, mielőtt Tamalane válaszolhatott volna.
Odrade tudta, hogy ezzel nem intézett el mindent. Nem Tam és Bell voltak a Főtisztelendő Anya aggodalmainak kizárólagos forrásai.
Tizenhat bolygó maradt meg nekünk... és ebben benne van a Buzzell is, ami nyilvánvalóan veszélyben van. Mindössze tizenhat bolygó! Odrade aztán elhessegette magától ezt a gondolatot. Nincs rá idő.
Murbella. Hívjam fel és... Nem. Ez még várhat. És az új Proktorok Testülete? Velük foglalkozzon majd Bell. Közösségek feloszlatása?
Az emberek elszívása az új Szétszóródásba erőegyesítést kívánt. Mindig a sivatag előtt kell maradni! Ez nyomasztó gondolat volt, és Odrade úgy érezte, ma nincs elég ereje ahhoz, hogy szembenézzen vele. Utazás előtt mindig ideges vagyok.
Odrade hirtelen kimenekült a dolgozóból, és elindult a folyosón. Megnézte, hogyan mennek a dolgok, megállt egy-egy ajtóban, megnézte, mit olvasnak a diákok, és hogyan viselkednek örökké tartó pranabindu-gyakorlataik közben.
– Te ott mit olvasol? – kérdezte egy fiatal, második szintű tanonctól, aki egy kivetítő mellett ücsörgött egy félhomályos szobában.
– Tolsztoj naplóját, Főtisztelendő Anya.
A tanonc tekintete azt mondta: „Meg vannak neked a szavai közvetlenül a Más Emlékeidben?” A kérdés már ott volt a lány nyelve hegyén. Mindig ilyen kicsinyes megnyitásokkal próbálkoznak, ha egyedül kapják.
– A Tolsztoj családnév volt! – csattant fel Odrade. Mikor a naplót említetted, gondolom, Leó Nyikolajevics grófra gondoltál.
– Igen, Főtisztelendő Anya – Megszégyenülten tudatára ébredt az ellenőrzésnek.
Odrade megenyhülve vetett oda egy idézetet: – „Nem folyó vagyok, hanem háló.” Ezt Jasznaja Poljanában mondta tizenkét éves korában. Ebben a naplóban nem fogod megtalálni, pedig talán a legjelentősebb szavak, amiket valaha is mondott.
Odrade elfordult, mielőtt a tanonc köszönetet mondhatott volna neki. Mindig tanítani kell!
Aztán lement a központi konyhákba, ott ellenőrzött. Végighúzta az ujját az egymásra rakott lábosokon, hogy nem zsírosak-e. Észrevette, hogy még az oktatóséf is félve figyeli, amit csinál.
A konyhában a készülő ebéd kellemes illatai szállongtak. A vagdosás és kavargatás megnyugtató hangjai továbbra is hallatszottak, a fecserészés azonban megállt, amikor Odrade belépett.
Végigment a szorgos szakácsok hosszú asztala mellett az oktatóséf magasabbra helyezett emelvényéig. Az oktatóséf nagydarab, húsos ember volt kiugró arccsontokkal. Az arca épp oly pirospozsgás, mint a húsok, amikkel dolgozott. Odrade egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy egyike a történelem nagy séfjeinek. A neve illett hozzá: Placido Salát. Számos okból is kellemesen meleg helyet foglalt el a Főtisztelendő Anya gondolataiban: többek közt ő tanította Odrade személyi szakácsát. A Tisztelet Matrónáinak ideje előtt a fontosabb látogatókat mindig körbevezették a konyhában, és ételkülönlegességeket kóstoltattak velük.
– Bemutathatom főszakácsunkat, Placido Salát?
Marhaplacidója sokak irigységének tárgya volt: majdnem nyers hús fűszeres mustárszósszal, ami nem nyomta el a marhahús zamatát.
Odrade kissé túl egzotikusnak találta ezt a fogást, de ennek a véleményének sohasem adott hangot.
Mikor sikerült biztosítania Salát teljes figyelmét (aki még gyorsan javított egy kicsit valami szószon), Odrade azt mondta: – Valami különlegességre van étvágyam, Placido.
A főszakács felismerte a megnyitást. Odrade mindig így kezdte, amikor a maga „különleges ételét” akarta kérni.
– Mit szólnál egy kagylópörkölthöz? – kérdezte Placido.
Mint egy tánc, gondolta Odrade. Mindketten tisztában voltak vele, mi kell Odradénak.
– Remek lenne! – mondta Odrade. Belement a szokásos szerepbe. – De vigyázz, Placido, nehogy túlfőzd. Tegyél bele a saját porított száraz zellerünkből.
– Jöhet egy kis paprika is?
– Az jó lesz. De a melanzzsal nagyon vigyázz. Épp csak egy leheletnyit.
– Ez csak természetes, Főtisztelendő Anya! – forgatta Placido a szemeit annak jeléül, hogy mekkora katasztrófa lenne, ha túl sok melanzsot használna. – A fűszer könnyen eluralkodik.
– Kagylónektárban főzd, Placido. Jó lenne, ha személyesen ügyelnél rá, és óvatosan kavargatnád addig, amíg a kagyló széle fel nem kezd kunkorodni.
– Egy másodperccel se tovább, Főtisztelendő Anya.
– Melegíts mellette egy kis fölözetlen tejet. De ne forrald fel!
Placido úgy tett, mintha teljesen megdöbbentené az a feltételezés, hogy ő fel akarja forralni a tejet a kagylópörkölthöz.
– Egy kis darab vajat a felszolgálóedénybe – mondta Odrade. – Arra öntsd az egészet.
– Sherry ne legyen?
– Milyen jó, hogy te személyesen törődsz az ételemmel, Placido. Elfeledkeztem a sherryről – (A Főtisztelendő Anya sosem feledkezett meg semmiről, és ezt mindenki tudta, de ez szükséges tánclépés volt.)
– Három centi sherry főzés közben – mondta Placido.
– Forrásban, hogy kimenjen belőle az alkohol.
– Hát persze! De nem szabad megsértenünk az ízeket. Pirított kenyeret vagy szaltint kérsz?
– Pirított kenyeret.
Odrade két tányér kagylópörköltet vágott be. Emlékezett rá, hogy szerette a Tengeri Gyermek. Papa ismertette meg őt ezzel a fogással, amikor még a kanalat is alig tudta a szájához emelni, olyan kicsi volt. Papa maga készítette el, az ő specialitása volt. Odrade pedig megtanította Salátnak.
Megdicsérte Placidónak a bort.
– Különösen ízlett az a chablis, amit választottál.
– Kovás chablis némi csípősséggel, Főtisztelendő Anya. Egyike a jobb évjáratainknak. Csodálatosan kiemeli a kagyló ízét.
Tamalane az üres tányér mellett talált rá. Mindig tudják, hol keressék a Főtisztelendő Anyát, ha szükségük van rá.
– Készen vagyunk – Mi ez az elégedetlenség Tam arcán?
– Hol állunk meg este?
– Eldióban.
Odrade elmosolyodott. Szerette Eldiót.
Tam a kedvemre akar tenni, mert kritikus hangulatban vagyok? Talán ideje egy kis kikapcsolódásnak.
Követte Tamalane-t a dokkokhoz. Arra gondolt, milyen jellemző, hogy az öregasszony ragaszkodik a csőben utazáshoz. A felszíni közlekedés bosszantja. – Ki szereti pazarolni az időt az én koromban?
Odrade nem szeretett csőben közlekedni. Olyan bezárt és tehetetlen ott az ember. Jobb szeretett a felszínen vagy a levegőben menni, és a csöveket csak akkor használta, ha sietett. Kisebb dolgokat, üzeneteket persze szívesen küldött csőpostával. Az üzenetnek úgyis mindegy.
Ez a gondolat mindig tudatára ébresztette őt annak a hálózatnak, ami alkalmazkodott a mozgásához, bárhová ment.
Valahol a dolgok szívében (a dolgoknak mindig volt egy szíve) egy automatikus rendszer irányította a kommunikációt, és gondoskodott arról (általában), hogy a fontos levelek eljussanak a címzetthez.
Amikor nem volt szükség Privát Kézbesítésre (ezt mindenki PK-nak hívta), zsúfolt szortírozók és fényvonalak álltak rendelkezésre. A bolygóról kimenő kommunikáció már más ügy volt, főleg ezekben az üldözött időkben. A legbiztonságosabb az volt, ha egy Tisztelendő Anya vitte az üzenetet – vagy a fejében, szóról szóra megtanulva, vagy disztransz-implanttal. Minden küldönc nagyobb adag shere-t kapott mostanság. A T-szondák még a halott elméből is olvasni tudtak, ha nem védte shere. Minden kimenő üzenetet kódoltak, de ezt bármelyik ellenség megfejthette. Nagyon kockázatos volt a külső kommunikáció. Talán ezért hallgat a Rabbi. Miért gondolok most ilyen dolgokra?
– Dortujlától még nincs üzenet? – kérdezte, amikor Tamalane-nal már majdnem odaértek a többiekhez. Mennyi ember van a csapatban. Minek ennyi?
Odrade észrevette Streggit, aki egy kommunikációs tanonccal beszélgetett a dokk szélén. A Kommunikációnak még legalább hat másik embere volt ott a közelben.
Tamalane nyilvánvaló rosszallással fordult hátra. – Dortujlától? Már megmondtuk, hogy azonnal szólunk, ha jön tőle valami!
– Csak megkérdeztem, Tam. Csak megkérdeztem.
Odrade követte Tamalane-t az Induláshoz. Egy monitort kéne tennem az elmémre, és rá kéne kérdezni mindenre, ami ott megjelenik. A mentális behatolásoknak mindig jó oka volt. Ez a Bene Gesserit-szokás, miként erre Bellonda gyakran figyelmeztette is.
Odrade meg volt lepődve önmagától, amikor rádöbbent, hogy undorodik a Bene Gesserit szokásaitól, nem is kicsit.
Most a változatosság kedvéért aggódjon miattuk Bell!
Ez most a szabad lebegés ideje, amikor lidércfényként lehet sodródni a környező áramlatok hátán.
A Tengeri Gyermek jól ismerte az áramlatokat.

- - -

Az idő nem méri önmagát. Csak rá kell nézni egy körre, és ez nyilvánvaló lesz.
– II. Leto (A Zsarnok)

– Nézd! Nézd, hova jutottunk! – jajongott a Rabbi. Keresztbetett lábbal ült a hajlott padlón. Nagykendőjét a fejére húzta, alig látszott az arca.
A helyiség körülötte homályba borult, és halk gépi neszek hallatszottak. Bár abbamaradnának ezek a zajok!
Rebekka előtte állt, csípőre tett kézzel, arcán fáradt csalódottsággal.
– Ne állj így itt! – mondta a Rabbi. Felpillantott a kendő alól.
– Ha kétségbeesel, akkor nem veszünk el? – kérdezte a lány.
Ez a hang felmérgesítette a Rabbit, és beletellett egy kis időbe, mire félre tudta tenni nemkívánatos érzését.
Ő mer irányítgatni engem? Bár nem mondták azt a bölcsebb emberek, hogy a tudás egy gyomból is jöhet? Remegő sóhaj rázta meg a Rabbit. A vállára vetette a kendőjét. Rebekka fölsegítette.
– Egy nem-kamra – motyogta a Rabbi. – Itt benn rejtőzködünk a... – Tekintete felfelé vándorolt a mennyezetre. – Jobb, ha még itt sem mondom ki a nevüket.
– Itt bujkálunk a kimondhatatlanok elől – mondta Rebekka.
– Még húsvétkor sem lehet kinyitni az ajtót – mondta a rabbi. – Hogy fog bejönni az Idegen?
– Vannak olyan idegenek, akiknek nem örülnénk – felelte Rebekka.
– Rebekka – hajtotta le a fejét a Rabbi. – Te több vagy egyszerű megpróbáltatásnál, vagy problémánál. A Titkos Izraelnek ez a kis sejtje osztozik veled száműzetésedben, mert megértjük, hogy...
– Hagyd ezt abba! Semmit sem értetek abból, ami velem történt. Hogy mi az én gondom? – Rebekka odahajolt a Rabbihoz. – Az, hogy ember maradjak, miközben érintkezem ezekkel az elmúlt életekkel.
A Rabbi visszahőkölt.
– Akkor hát többé nem vagy közülünk való? Bene Gesserit lettél?
– Tudni fogátok, ha Bene Gesserit lettem. Látni fogátok, hogy úgy nézek magamra, ahogy magamra nézek.
A Rabbi összevonta a szemöldökét. – Mit mondasz?
– Mire néz egy tükör, Rabbi?
– Hmmm! Rejtvények, ilyenkor! – Mégis halovány mosolyra húzódott a szája. Tekintetébe visszatért az elszántság. Körülnézett. Nyolcan voltak itt bent – többen, mint ahánynak elég a hely. Egy nem-kamrában! Fáradságos munkával barkácsolták össze idecsempészett darabkákból. Nagyon kicsi volt. Tizenkét és fél méter hosszú. A Rabbi maga mérte le. Olyan volt, mint egy oldalára fordított régi hordó, keresztben ovális, a végein félgömb lezárás. A mennyezet alig két méterre volt a Rabbi feje fölött. A szélesség itt középen is csak öt méter volt, ami a padló és a mennyezet íveltsége miatt még ennél is kevesebbnek tűnt. Szárított étel és visszaforgatott víz. Ezen kellett élniük, de meddig? Talán egy SzE-ig is, ha nem találnak rájuk. A Rabbi nem bízott a szerkezet biztonságában. Ezek a furcsa zajok!
Már jól benne jártak a napban, amikor lemásztak ebbe az üregbe. Most már biztosan sötét van odafent. És hol vannak a többiek? Elmenekültek, ahová tudtak; régi tartozásokat és becsületbeli ígéreteket hajtottak be. Lesz, aki életben marad. Talán inkább megmaradnak ők, mint az itteniek.
A nem-kamra bejárata egy hamugödör alatt rejtőzött, egy szabadon álló kémény mellett. A kéményt szilárdító fémben riduli kristályszálak futottak, amelyek a külvilág képeit közvetítették ide be. Hamu! A helyiségben égett szag volt, és a csatornabűz is terjengeni kezdett az apró reciklálófülke felől. Micsoda eufémikus elnevezése a vécének!
Valaki megszólalt a Rabbi mögött: – A keresők elmennek. Szerencse, hogy időben megkaptuk a figyelmeztetést.
Józsua volt az, aki a kamrát építette. Alacsony, vékony férfi, háromszögletű, az álla felé keskenyedő arccal. Sötét haja széles homlokába hullt. Távol ülő barna szemei olyan tűnődő bensőségességgel tekintettek a világba, amiben a Rabbi nem bízott. Túl fiatalnak látszik ahhoz, hogy sokat tudjon ezekről a dolgokról.
– Tehát elmennek – mondta a Rabbi. – Vissza fognak jönni. Akkor majd nem fogod azt mondani, hogy szerencsénk van.
– Nem fognak arra gondolni, hogy ilyen közel rejtőzünk a farmhoz – mondta Rebekka. – Inkább csak fosztogatnak.
– Hallgassátok a Bene Gesseritet – mondta a Rabbi.
– Rabbi – Micsoda feddő hang Józsua szájából! – Hát nem te mondtad annyiszor, hogy áldottak azok, akik még maguk elől is elrejtik mások hibáit?
– Hát itt már mindenki tanár? – csattant fel a Rabbi. – De ki tudja megmondani, mi fog történni most?
Mindazonáltal be kellett látnia Józsua szavainak igazságát. A menekülésünk kínja gyötör. A mi kis diaszpóránké. De mi nem szóródunk szét Babilonból. Elrejtőzünk egy... tornádó-pincében!
Ez a gondolat kissé megnyugtatta. A tornádók elmennek.
– Ki az ételfelelős? – kérdezte. – Már most el kell kezdenünk beosztani a készleteket.
Rebekka megkönnyebbülten felsóhajtott. A Rabbi a legrosszabb szélsőségekbe esett – vagy túl emocionális volt, vagy túl intellektuális. De végre megint összeszedte magát. Most majd intellektuális lesz. De azt is tompítani kell. A Bene Gesserit-tudatosság új nézőpontból mutatta meg neki a körülötte lévő embereket. A mi zsidó érzékenységünk. Nézd ezeket az entellektüeleket!
Ez tipikus Nővér-gondolat volt. Nem jó, ha valaki túlságosan bízik az intellektuális eredményekben. Rebekka nem tudott szembeszállni a lampadasi sokaság minden bizonyítékával. A Szószóló pedig azonnal felhozta ezt, ha Rebekka megingott.
Rebekka szinte már kezdte élvezni az emlékek keresgélését. A régebbi korok megismerése arra késztette, hogy tagadja saját múltját. Olyan sok dologban kellett hinnie, amiről most már tudta, hogy értelmetlen. Mítoszokban és kimérákban, szélsőségesen gyerekes viselkedésekben.
„Az isteneinknek is érniük kellene, ahogy mi érünk.”
Rebekka majdnem elmosolyodott. A Szószóló sokszor tette meg vele ezt – egy gyengéd oldalbabökés valakitől, aki tudja, hogy ezt méltányolod.
Józsua visszatért a műszereihez. Rebekka látta, hogy valaki már nézegeti az élelmiszerkészletek katalógusát. A Rabbi mindezt normális mértékű érdeklődéssel figyelte. Mások pokrócokba csavartak magukat, és elszenderedtek a kamra sötétebbik végében álló priccseken. Mikor ezt látta, Rebekka azonnal tudta, mi a dolga. Meg kell akadályoznom az unalmat.
„Játékmester leszel?”
Ha nincs jobb javaslatod, akkor ne próbálj nekem előadást tartani a saját népemről, Szószóló.
Sok mindent el lehetett mondani ezekről a belső párbeszédekről, de afelől semmi kétség nem lehetett, hogy a részek kapcsolatban állnak egymással – a múlt ezzel a szobával, ez a szoba a következmények kivetítésével. És ez a Bene Gesserit nagy ajándéka volt. Ne gondolj „A Jövőre”. Eleve elrendeltetett? Akkor mi van a szabadsággal, amit a születéseddel kapsz?
Rebekka új fényben látta saját születését. Az indította őt el egy ismeretlen végzet felé. Láthatatlan veszélyekkel és örömekkel. Kibukkantak a folyókanyarulatból, és támadókba futottak. A következő kanyar mögött vízesés vagy békésen gyönyörű mező lehet. És itt van a jövőbelátás mágikus csábítása, aminek Muad'Dib és Zsarnok fia megadta magát. Az orákulum tudja, mi jön! A lampadasi tömeg arra tanította, hogy ne keressen orákulumokat. Az, amit ismer, jobban körülzárja, mint az ismeretlen. Az újdonság zamata a meglepetésekben rejlik. Vajon a Rabbi látja ezt?
„Ki tudja megmondani, mi fog történni most?”, kérdi.
Hát ez kell, Rabbi? Nem fogsz örülni annak, amit hallasz. Amint megszólal az orákulum, a jövőd azonossá válik a múltaddal. Ordítanál unalmadban. Soha semmi új. Minden régi lesz a közlés pillanatában.
„De hát én nem ezt akartam!”. Szinte hallom, ahogy mondod.
Sem kegyetlenség, sem vadság, sem csendes boldogság, sem kirobbanó öröm nem érhet váratlanul. Mint egy elszabadult csőlift a járatában, úgy fog az életed a végső konfrontáció pillanata felé suhanni. Szárnyaiddal az oldalát csapkodod, és kérleled a Sorsot, hogy engedjen ki. „Hadd változtasson irányt a cső valami varázslatos úton-módon! Történjen valami új! Ne jöjjenek el azok a rettenetes dolgok, amiket láttam!”
Hirtelen megértette, hogy éppen ezen fáradozhatott Muad'Dib. Ő kihez imádkozott?
– Rebekka! – A Rabbi hívta.
Odament Józsuához, aki mellett a Rabbi állt. A Rabbi a kis kivetített képet nézte, ami Józsua szerkezetei fölött lebegett.
– Vihar jön – mondta a Rabbi. – Józsua szerint összecementálja a hamut.
– Az jó – mondta Rebekka. – Ezért építkeztünk éppen itt, és ezért hagytuk fedetlenül a gödröt, amikor lejöttünk.
– De hogyan jutunk ki?
– Ahhoz megvannak az eszközeink – mondta Rebekka. – De még nem lennének meg, akkor is itt van a két kezünk.

- - -

Egy főelv vezérli a Missionaria Protectivát: A tömegek szándékos irányítása. Szilárdan tartja magát bennünk az a hit, hogy a vita célja az igazság természetének megváltoztatása kellene legyen. Az ilyen dolgokban jobb szeretjük a hatalmat alkalmazni, mint az erőt.
– A Kóda

Duncan Idaho számára a nem-hajóban folytatott élet valami különös játék-jelleget öltött víziója óta, azóta, hogy belelátott a Tisztelet Matrónáinak viselkedésébe. Teg bevonása a játékba furfangos lépés volt: nem csak egy újabb játékos belépését jelentette.
Aznap reggel a konzolja mellett állt, és olyan elemeket fedezett fel a mostani játékban, amelyek párhuzamosak voltak saját ghola-gyermekkorához a Gammui Erősségben az idősödő Bashar tanítása-védelme alatt.
Tanítás. Ez elsődleges kérdés volt, ahogy most is az. És az őrök, akik nem feltűnőek ugyan, de mégis ugyanúgy megvannak, mint a Gammun. Vagy a kémszerkezeteik, melyeket művészi álcával olvasztanak bele a dekorációba. A Gammun mestere volt annak, hogy kijátssza őket. Itt Sheeana segítségével finom művészetté fejlesztette ezt.
Az itteni őrzőtevékenység a háttérbe húzódott. Az őröknél nem volt fegyver. Viszont zömmel Tisztelendő Anyák voltak, néhány haladóbb tanonccal. Nem gondolják, hogy fegyverre lenne szükségük.
Voltak olyan dolgok a nem-hajóban, amelyek hozzájárultak a szabadság illúziójához: főleg a tágas tér és a bonyolultság. A hajó nagy volt. Hogy milyen nagy, azt Duncan nem tudta megítélni, de sok olyan szintre és folyosóra volt bejárása, amelyek ezer lépésnél is hosszabbak voltak.
Csövek és alagutak, beléptetővezetékek a szuszpenzorkapszulákhoz, ejtőaknák és liftek, hagyományos folyosók és érintésre sziszegye nyíló (vagy Tilos jelzéssel zárva maradó) zsilipajtók – mindezt bezárhatta az emlékezetébe, ahol aztán a saját versenypályája lett belőle, ami másképpen volt magánjellegű neki, mint az őröknek.
Az az energia, ami ahhoz kellett, hogy a hajót lehozzák a bolygóra, meg a fenntartása nagyszabású elkötelezettségről árulkodott. A Nővérek nem számolhatták hagyományos módon a költségeket. A Bene Gesserit kincstár számvevője nem pusztán monetáris értékekkel dolgozott. A szolár vagy a hozzá hasonló valuták nem voltak nekik valók. Ők az embereikkel gazdálkodtak, az étellel, évezredek múlva esedékes – sokszor természetbeni kifizetésekkel: anyagokkal is, szolgálatokkal is.
Fizess, Duncan! Kérik a tartozásodat.
Ez a hajó nem csak börtön volt. Idaho számos mentát-kivetítésen elgondolkodott. Az első számú lehetőség: laboratórium, ahol a Nővérek a nem-hajó érzékezavaró képességének semlegesítését kutatják.
Egy nem-hajó játéktábla – kirakósjáték és nyúlkotorék. Mindez három fogolyért? Nem. Kell lennie valami más oknak is.
A játéknak titkosak voltak a szabályai, némelyiket Idaho csak sejtette. De megnyugtatónak találta, amikor Sheeana belépett a dologba. Tudtam, hogy neki is megvannak a maga tervei. Ez nyilvánvaló volt, amikor elkezdte gyakorolni a Tisztelet Matrónáinak technikáit. Csiszolgatta a tanítványaimat.
Sheeana intim információkat akart Murbelláról, és még többet is ennél – Idaho emlékeit olyan emberekről, akiket számos életében ismert, főleg a Zsarnokról.
Én pedig a Bene Gesseritről akarok információt.
A Nővérek minimális tevékenységi szinten tartották őt. Frusztrálták, hogy fokozzák a mentát-képességeit. Nem volt benne annak a nagyobb problémának a szívében, amit a hajón kívül érzékelt. Kínzó hírtöredékek jutottak csak el hozzá, amikor Odrade néha bepillantást engedett neki a végzetükbe a kérdésein keresztül.
Elég ez új feltevések kialakításához? Nem, amíg nem férhet hozzá azokhoz az adatokhoz, amiket a konzolja nem hajlandó kiírni.
Ez az ő problémája is, a mindenségit! Egy dobozban van az ő dobozukon belül. Mindnyájan csapdába vannak zárva.
Odrade körülbelül egy héttel ezelőtt az egyik délután ott állt Idaho konzolja mellett, és nyájasan biztosította Idahót arról, hojgy a Nővérek adatforrásai „tárva-nyitva” állnak előtte. Épp itt állt, háttal a pultnak, aminek támaszkodott. A karját összefonta a melle előtt. Néha szembetűnő volt hasonlósága a felnőtt Miles Teghez. Meg ez is (vagy ez kötelező?), hogy állva beszél. Ő is utálj a szék-kutyákat.
Idaho tudta, hogy nagyon nagy vonalakban látja csak Odrade indítékait és terveit. De még így sem bízott meg bennük. A Gammu után semmiképp.
Beugrató, csali. Ennek használták. Szerencséje volt, hogy nem jutott a Dűne sorsára – nem lett holt hamu. Amit már kifacsart a Bene Gesserit.
Mikor idáig jutott, Idaho inkább belevetette magát a székébe. Néha órákig is elüldögélt itt mozdulatlanul, miközben elméje próbálta átfogni a hajó hatalmas adatforrásainak összetettségét. A rendszer bármilyen embert azonosítani tud önmagán belül. Tehát automata monitorai vannak. Tudnia kell, ki beszél, ki parancsol, változó vezetést feltételezve.
A repülési áramkörök ellenállnak minden betörési kísérletnek. Le lennének választva? Az őrök ezt mondták. De ahogy a hajó azonosította azt, aki megcsapolja az áramköröket – Idaho tudta, hogy itt a kulcs.
Sheeana hajlandó lesz segíteni? Veszedelmes hazárdjáték túlságosan megbízni benne. Néha, amikor Idaho a konzoloknál figyelte Sheeanát, Odrade jutót az eszébe. Sheeana Odrade tanítványa volt. Ez kijózanító gondolat volt.
Mit érdekli őket, hogy ő hogyan használja a Hajórendszert? Mintha ezt kérdezni kéne!
Az itt töltött harmadik év folyamán rávette a rendszert, hogy adatokat rejtsen el neki, és ezt a saját kulcsaival tette meg. Hogy kijátssza a kémlelő komszemeket, nyíltságba rejtette cselekedeteit. Nyilvánvaló beszúrásokat tett későbbi keresésekhez, csak éppen kódolt másod-jelentéssel. Egy mentátnak ez semmilyen gondot nem okozott, és olyan trükk volt, amivel fel lehetett fedezni a Hajórendszer potenciáljait. Véletlenszerű halomba álcázta láthatóan az adatait, a visszanyerésük reménye nélkül.
Bellonda gyanakodott, de amikor erről kérdezte Idahót, a ghola csak mosolygott.
Elrejtem a történetemet, Bell. Egymás utáni gholaéleteimet – mindet, egészen az eredeti nem-gholáig. Azokat a bensőséges dolgokat, akire emlékszem ezekből a tapasztalatokból: szívbemarkoló emlékek lerakóhelye.
Most a konzolnál ülve vegyes érzelmek öntötték el. A bezártság megkeserítette. Bármilyen nagy és fényűző volt is a börtöne, attól még börtön maradt. Egy idő óta már tudta, hogy valószínűleg meg tudna szökni, de Murbella, és sorsuk erősödő tudata visszatartotta őt. Épp annyira érezte magát a saját gondolatai rabjának, mint az őrök és a hajó által képviselt bonyolult rendszer foglyának. A nem-hajó persze csak egy gép. Egy eszköz. Egy mód arra, hogy láthatatlanul lehessen mozogni egy veszedelmes univerzumban. Egy mód arra, hogy elrejtsük magunkat és szándékainkat még a jövőbelátó szemlélők tekintete elől is.
Számos élet összegyűlt képességeivel Idaho a kifinomultság és a naivitás ernyőjén keresztül tekintett a környezetére. A mentátok nagyon kultiválták azt a naivitást. Ha azt hiszed, hogy tudsz valamit, vakká teszed magad. Ez nem úgy gyűlik fel, mint a tanulás lassan fogó fékje, (így tanulták a mentátok), hanem úgy, mint a felhalmozódása „azoknak a dolgoknak, amiket tudok”.
Azok az új adatforrások, amiket a Nővérek megnyitottak előtte (már ha hinni lehetett nekik), kérdéseket vetettek fel. Hogyan szervezik a Tisztelet Matrónáival szembeni ellenállást a Szétszóródásban? Nyilván vannak csoportok (nem szívesen nevezte volna őket erőknek), akik úgy vadásznak a Tisztelet Matrónáira, mint ahogy a Tisztelet Matrónái vadásznak a Bene Gesseritre. És meg is ölik őket, ha hinni lehet a gammui bizonyítéknak.
Futarok és kezelők? Idaho mentát kivetítést csinált: egy tleilaxi származású csoport ez első Szétszóródásban genetikai manipulációkba fogott. Az a kettő, akit a víziójában látott; ők hozták létre a futarokat? Lehet ez a pár Arctáncoltató? Olyan Arctáncoltató, aki független a Tleilaxi Mesterektől? Ez nem lett volna elképzelhetetlen a Szétszóródásban.
A mindenit! Több adathoz kell hozzáférnie, fontos forrásokhoz. Jelenlegi forrásai még távolról sem megfelelőek. Mint egy limitált cél eszközét, a konzolját lehetett volna nagyobb követelményekhez igazítani, de ezek a módosítások mindig félresikerültek. Mentátként kell fellépnie!
Béklyóba vertek, és ez hiba volt. Odrade nem bízik bennem? Ő Atreides, a mindenit! Ő tudja, mivel tartozom a családjának.
Mennyi élet, mégsem lehet soha törleszteni ezt az adósságot.
Idaho tudta, hogy idegesen babrál. Az agya hirtelen ráfókuszált erre. Mentát-babrálás! Annak a jele, hogy készenlétben áll az áttörés küszöbén. Elsődleges kivetítés! Van valami, amit nem mondtak el neki Tegről?
Kérdések! Fel nem tette kérdések korbácsolták.
Perspektívára van szükségem! Ez nem feltétlenül távolság kérdésre. Belülről is lehet rálátásod, ha a kérdéseidben kevés a torzulás.
Érezte, hogy a Bene Gesserit-élményekben (talán még Bell féltékeny Archívum-őrzésében is) hiányzó darabok lappanganak. Bell ezt biztosan értékelné! Egy mentáttársnak ismernie kell ennek a pillanatnak az izgalmát. Idaho gondolatai olyanok voltak, mint a mozaikkövek, melyeknek darabjai zömmel már kéznél voltak, készen arra, hogy belekerüljenek a képbe. Ez nem megoldások kérdése volt.
Idaho hallotta magában első mentát-tanárának szavait: „Gyűjtsd össze a kérdéseidet ellensúlynak, aztán tedd az időleges adataidat a mérleg másik serpenyőjébe. A megoldások bármely szituáció egyensúlyát megbontják. Az egyensúlytalanságok mutatják meg azt, amit keresel.”
Igen! A mentát-zsonglőrködés lényege az egyensúlytalanságok megteremtése érzékennyé tett kérdések segítségével.
Murbella mondott valamit előző este – mit is? Murbella ágyában feküdtek. Idaho emlékezett rá, hogy látta az időt a mennyezetre kivetítve: 9:47. És arra gondolt: Ez a kivetítés energiát fogyaszt.
Szinte érezte a hajó energiájának áramlását, az Időből kivágott hatalmas zárványt. Súrlódásmentes gépezetek hoznak létre egy olyan mimetikus jelenlétet, amit semmiféle műszer nem tud megkülönböztetni a természetes háttértől. Kivéve most, amikor alapállapotban volt, és a szemnek nem volt láthatatlan, csak a jövőbelátásnak.
Murbella ott volt mellette: egy másik energia; mindketten tudatában voltak annak az erőnek, ami próbálta egymáshoz rántani őket. Mekkora energia kell ennek a kölcsönös mágnes-hatásnak az elfojtásához! A szexuális vonzás pedig csak nőtt, csak nőtt, csak nőtt.
Murbella beszél. Igen, ez az. Furcsán önelemző. Új, Bene Gesserit-érettséggel közelíti meg a saját életét – magasabb szintű tudat és önbizalom fejlődött ki benne, nagy erőként.
Idaho mindig elszomorodott, valahányszor felismerte ezt a Bene Gesserit-átváltozást. Közelebb került az elválásunk napja.
De Murbella megszólalt: – Ő (Odrade volt ez az ő) állandóan azt kéri, hogy értékeljem az irántad érzett szerelmemet.
Idaho újrajátszotta magában az egész beszélgetést.
– Nálam is ugyanezzel próbálkozott.
– És te mit mondtál?
– Odi et amo. Excrucior.
Murbella félkönyökre támaszkodott, és lenézett Idahóra. – Ez milyen nyelven van?
– Egy nagyon régi nyelven, amit valaha Leto miatt tanultam meg.
– Fordítsd le – Ellentmondást nem tűrő hang. A régi Tisztelet Matrónája-énje.
– Gyűlölöm és szeretem. És gyötrődöm.
– Tényleg gyűlölsz? – Hitetlenkedik.
– Az kötődik így meg, amit gyűlölök, nem az énem feletti uralom.
– Itthagynál, ha lehetne?
– Azt akarom, hogy a döntés pillanatról pillanatra újra felmerüljön. Irányítani akarom.
– Ez olyan játék, ahol az egyik darabot nem lehet mozgatni.
Itt van! Ezt mondta!
Idaho nem ujjongott ezen a felfedezésen, de mintha a szemei hirtelen hosszú álom után felnyíltak volna.
Olyan játék, ahol az egyik darabot nem lehet mozgatni. Játék. Idaho is így látta a nem-hajót, és azt, amit a Nővérek itt csináltak. De volt még más is ebben a beszélgetésében.
– Ez a hajó a mi különleges iskolánk – mondta Murbella.
Idaho ezzel csak egyetérthetett. A Nővérek támogatták az ő mentát-kapacitását, hogy megszűrje az adatokat és felhozza, ami nem ment át a szűrőn. Idaho érezte, hová vezethet ez, és ólmos félelem támadt benne.
„Megtisztítod az ideg-járatokat. Kizárod a figyelemelvonó tényezőket és a haszontalan elme-bolyongásokat.”
Válaszaidat olyan veszedelmes módba irányítod vissza, amit minden mentátnak kerülnie kell. „Ott elveszítheted önmagadat.”
A diákokat még el is vitték, hogy megnézzék azokat az ember-növényeket, a „bukott mentátokat”, akiket azért tartottak életben, hogy demonstrálják a veszélyt.
Mégis milyen csábító. Lehet érezni az erőt ebben a módban. Semmi sincs rejtve. Minden ismert.
Ennek a félelemnek a közepén Murbella odafordult hozzá az ágyon, és Idaho érezte, hogy a szexuális feszültség már-már robbanásveszélyes.
Még ne. Még ne!
Egyikük még valami mást is mondott. Mit? Idaho a logika – mint a Nővérek indítékainak feltárására szolgáló eszköz – határain gondolkodott.
– Sokszor próbálod kielemezni őket? – kérdezte Murbella.
Hátborzongató volt, ahogy ezt csinálta, ahogy megfogta Idaho kimondatlan gondolatait. De Murbella tagadta, hogy olvasni tudna az elmékben. – Én csak benned olvasok, én gholám. Mert az enyém vagy, jól tudod.
– És vica verza.
– Milyen igaz – Ezt Murbella szinte gúnyosan mondta, mégis volt benne valami mélyebb, tekervényesebb.
Az emberi lélek bármilyen elemzése buktatót rejt, és Idaho ezt mondta: – Ha arra gondolunk, hogy te tudod, miért viselkedsz úgy, ahogy viselkedsz, akkor ez számtalan ürügyet ad neked a rendhagyó viselkedésre.
Ürügy a rendhagyó viselkedésre! Még egy darab ebben a mozaikban. Szélesebb a játék, de a zsetonok: a bűntudat és a felelősség.
Murbella hangja szinte tűnődő lett: – Gondolom, majdnem mindent meg tudsz magyarázni, ha valamilyen traumára vezeted vissza.
– Olyan dolgokat is, mint egész bolygók felégetése?
– Ebben van valami brutális önelhatarozás. Ő azt mondja, hogy az eltökélt döntések meghozatala erősíti a pszichét, és olyan identitás-érzést ad, amire stressz alatt hagyatkozni lehet. Egyetértesz ezzel, én mentátom?
– A mentát nem a tiéd – Nincs erő a hangjában.
Murbella nevetetett, és visszaesett a párnájára. – Tudod, mit akarnak tőlünk a Nővérek, én mentátom?
– A gyermekeinket.
– Ó, annál sokkal többet. Azt akarják, hogy önként részt vegyük az álmaikban.
A mozaik újabb darabja!
De egy Bene Gesseriten kívül ki ismerheti ezt az álmot? A Nővérek színésznők, akik mindig játszanak, és kevés valós dolgot mutatnak ki a maszkjuk mögül. A valódi személy falak mögött van, és szükség szerint adagolódik.
– Miért tartogatja azt a régi festményt? – kérdezte Murbella.
Idaho érezte, hogy megfeszülnek a hasizmai. Odrade hozott neki egy holofelvételt a képről, amit a hálókamrájában tart. Cordeville-i kunyhók, Vincent Van Gogh. Ebből az ágyból keltette ki valami boszorkányos éjszakai órán, majdnem egy hónapja.
– Azt kérdezted, hogyan őrzöm meg az emberségemet: tessék – Odrade odanyomta a holót Idaho álomittas szeme elé, Idaho felült és rámeredt a képre; próbálta megérteni. Mi lelte Odradét? Olyan izgatott a hangja.
Odrade ott hagyta a holót Idaho kezében, és felkapcsolta az összes fényt, amitől a szobában éles, közvetlen árnyékok keletkeztek: minden kissé mechanikus lett, ahogy azt egy nem-hajótól várni lehet. Hol van Murbella? Együtt feküdtek le.
Idaho a holóra koncentrált. A kép valamilyen megmagyarázhatatlan módon megérintette, mintha hozzákapcsolná Odradéhoz. Ezzel kötődik az emberséghez? A holo hideg volt a kezében. Odrade elvette tőle, és letette az éjjeliasztalkára, ahol Idaho tovább nézte, amíg Odrade egy széket nem talált és le nem ült Idaho feje mellé. Leül? Valami kényszeríti arra, hogy közel legyen Idahóhoz!
– Egy őrült festette a Régi Terráról – mondta Odrade, és közelebb tolta az arcát Idahóéhoz, miközben mindketten a képre meredtek. – Nézd csak meg! Egy rögzített emberi pillanat.
Egy tájképben? Igen, a mindenségit neki. Igaza. van.
Idaho a holóra bámult. Milyen csodálatos színek! De nem csak a színekről volt szó. A kép maga volt a teljesség.
– A legtöbb modern művész nevetne azon, ahogyan csinálta – mondta Odrade.
Miért nem tud csendben maradni, amíg nézi?
– Egy emberi lény volt a rögzítő – mondta Odrade. – Az emberi kéz, az emberi szem, az emberi lényeg fókuszálódott egyetlen ember tudatában, aki a határait próbálgatta.
A határokat próbálgatni! Újabb mozaik.
– Van Gogh mindezt a legprimitívebb anyagokkal és eszközökkel tette meg – Odrade majdnem úgy beszélt, mintha részeg lenne. – Olyan festékekkel, amiket egy barlangi ember is felismerne! Olyan szövetre, amit a saját kezével is készíthetett volna. Még az eszközeit is csinálhatta volna maga szőrből és fadarabokból.
Odrade megérintette a holo felszínét, az ujja árnyékot vetett a magas fákra. – A kulturális szint elmaradott volt a mi mércénk szerint, mégis mit hozott létre!
Idaho érezte, hogy most mondania kéne valamit, de nem jöttek a szájára a szavak. Hol van Murbella? Miért nincs itt?
Odrade visszahúzódott, és a következő szavai szülte beleégtek Idahóba.
– Ez a festmény azt mondja, hogy nem nyomhatod el a vadságot, az egyediséget, ami meg fog jelenni az emberek között, bármennyire próbáljuk is elkerülni.
Idaho elszakította magát a képtől, és Odrade száját nézte, ahogy beszél.
– Vincent elmondott nekünk valami fontosat a Szétszóródás-beli társainkról.
Ez a rég halott festő? A Szétszóródásról?
– Olyan dolgokat csináltak és csinálnak odakint, amit mi el sem tudunk képzelni. Vad dolgokat! Erre biztosíték a Szétszóródóttak hatalmas létszáma.
Murbella lépett be a szobába Odrade mögött, fehér köpenyben, mezítláb. A haja vizes volt a zuhanyozástól. Hát ezért tűnt el.
– Főtisztelendő Anya? – kérdezte Murbella álomittasan. Odrade a válla fölött szólt vissza, anélkül, hogy teljesen hátrafordult volna.
– A Tisztelet Matrónái azt hiszik, hogy előre láthatnak és irányíthatnak minden vadságot. Micsoda ostobaság. Még saját magukban sem tudják irányítani.
Murbella az ágy lábához ment, és kérdően meredt Idahóra. – Úgy látom, épp egy beszélgetés kellős közepébe csöppentem.
– Egyensúly: ez a kulcs – mondta Odrade. Idaho továbbra is a Főtisztelendő Anyára figyelt.
– Az emberek furcsa felületeken tudnak egyensúlyozni – szólt Odrade. – Még kiszámíthatatlanokon is. Ezt nevezik „ráhangolódásnak”. A nagy muzsikusok ismerik. A szörfösök, akiket kiskoromban a Gammun láttam: ők is ismerték. Némelyik hullám megdob, de fel vagy készülve rá. Visszamászol, és újra nekimész.
Idaho valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy másik dologra gondolt, amit Odradétól hallott: „Nekünk nincsenek padlás-raktáraink. Mi mindent reciklálunk.”
Reciklálás. Ciklus. A kör részei. A mozaik részei.
Idaho véletlenszerűen vadászott, és tudta, hogy ez nem jó. Nem mentát-módszer. De ez a reciklálás – a Más Emlékek tehát nem padlásraktárak, hanem valami olyasmi, amire újrafelhasználásként gondolnak. Ez azt jelenti, hogy megváltoztatják és felújítják a múltjukat.
Ráhangolódás.
Különös hivatkozás olyasvalakitől, aki saját állítása szerint kerüli a zenét.
Amikor ez eszébe jutott, érzékelte a saját mentális mozaikját. Összevisszaság lett belőle. Semmi sem illett sehová. Véletlenszerű darabok, amik talán egyáltalán nem is egymáshoz valók.
Pedig azok!
A Főtisztelendő Anya hangja továbbvitte ezt az emléket. Tehát van még más is.
– Azok, akik ezt tudják, eljutnak a dolog szívéig – mondta Odrade. – Figyelmeztetnek, hogy nem gondolhatsz arra, amit csinálsz. Ez a kudarc biztos módja. Csak csinálni kell.
Ne gondolkozz. Csináld. Idaho anarchiát érzett. Odrade szavai visszavetették a nem-mentát forrásokhoz.
Bene Gesserit-fortély! Odrade szándékosan csinálta ezt, mert tudta, mi lesz a hatása. Hol az a vonzalom, amit Idaho időnként kisugárzani érzett Odradéból? Vajon érdekli annak a jóléte, akivel így bánik?
Mikor Odrade otthagyta őket (szinte észre sem vették a távozását), Murbella leült az ágyra, és elrendezgette a köpenyét a térdén.
Az emberek furcsa felületeken tudnak egyensúlyozni. Mozgás az elméjében: a mozaik darabjai próbálnak kapcsolatot találni.
Idaho új késztetést érzett az univerzumban. Az a két ember a víziójából? Ők is részei voltak. Idaho ezt anélkül tudta, hogy képes lett volna megmondani, miért tudja. Mit is állít a Bene Gesserit? „Módosítjuk a régi szokásokat és a régi hiedelmeket.”
– Nézz rám! – mondta Murbella.
A Hang? Nem egészen, de Idaho most már biztos volt benne, hogy Murbella már próbálkozott vele, és nem szólt, hogy erre a boszorkányságra tanítják.
Idaho látta az idegenszerű tekintetet azokban a zöld szemekben, ami elárulta, hogy Murbella régi társaira gondol.
– Sose akarj okosabb lenni a Bene Gesseritnél, Duncan.
A komszemeknek beszél?
Idaho nem lehetett biztos ebben. Mostanában a zöld szemek mögött rejtőző intelligencia érdekelte. Érezte, ahogy dagad, mintha Murbella tanárai egy luftballont fújnának, és Murbella értelme úgy nőtt, ahogy a méhe tágult a benne növekvő élettel.
A Hang! Mit csinálnak ezek Murbellával?
Ez ostoba kérdés volt. Idaho tudta, mit csinálnak. Elveszik tőle, Nővért csinálnak belőle. Már nem a szerelmem, az én csodás Murbellám. Tisztelendő Anya, aki távoli számítással tesz mindent. Boszorkány. Ki tudna szeretni egy boszorkányt?
Én. És mindig is szeretni fogom.
– A vak oldaladnál fognak meg, hogy a saját céljaikra használjanak fel – mondta Idaho.
Látta, hogy a szavai célba találnak. Murbella ráébredt erre a csapdára. A Bene Gesserit olyan átkozottul okos! Belecsalták Murbellát a csapdájukba, megvillantottak előtte dolgokat, amelyek épp oly vonzóak voltak, mint az az erő, ami Duncanhez kötötte őt. Ez csak dühítő felfedezés lehet egy Tisztelet Matrónája számára.
Mi ejtünk csapdába másokat! Nem ők minket!
Pedig a Bene Gesserit éppen ezt tette. Ők más kategóriába esnek. Majdnem Nővérek. Miért is tagadnád? És Murbellának kellettek a képességeik. Ki akart jutni ebből a próbaidőből a teljes oktatásba, amit a hajó falain túl érzett. Hát nem tudja, miért tartják még mindig próbaidőn?
Mert tudják, hogy még mindig vergődik a csapdájukban.
Murbella levetette a köpenyét, és bemászott Idaho mellé az ágyba. Nem ért hozzá, de megtartotta azt a fegyveres közelség-érzetet a testük között.
– Eredetileg azt akarták, hogy irányítsam nekik Sheeanát – mondta Idaho.
– Ahogy engem is irányítasz?
– Hát irányítalak?
– Néha olyan vagy, mint egy komikus, Duncan.
– Ha nem tudok nevetni magamon, akkor tényleg elvesztem.
– Nevetsz a színlelt humoron is?
– Azon csak igazán – Idaho odafordult Murbellához, és a tenyerébe fogta a lány bal mellét. Érezte, ahogy a bimbó megkeményedik a kezében. – Tudtad, hogy engem sohasem választottak el?
– Soha egyetlen...
– Egyszer sem.
– Gondolhattam volna – Futó mosoly suhant át Murbella ajkán, és hirtelen mindketten elnevették magukat, és ellenállhatatlanul összeölelkeztek. Aztán Murbella azt mondta: – Átkozott, átkozott, átkozott.
– Ki átkozott? – kérdezte Idaho, amikor a nevetés alábbhagyott, és elhúzódtak egymástól, hogy tudatosan őrizzék a távolságot.
– Nem ki, hanem mi. Átkozott sors!
– Szerintem a sors nem törődik ezzel.
– Én szeretlek téged, és ezt nem lenne szabad, ha Tisztelendő Anya akarok lenni.
Idaho utálta ezeket az önsajnálatra hajló kiruccanásokat. Akkor vicceljünk! – Te soha semminek nem voltál megfelelő – Megmasszírozta Murbella domborodó hasát.
– De megfelelő vagyok!
– Ezt a szót kihagyták belőled, amikor csináltak.
Murbella eltolta Idaho kezét, és felült. – A Tisztelendő Anyáknak nem szabad szeretniük.
– Tudom – Látszott rajtam a félelem?
De Murbellát túlságosan lefoglalták a saját aggodalmai. – Ha eljutok a Fűszeragóniáig...
– Szerelmem! Nekem egyáltalán nem tetszik, hogy bármiféle módon kapcsolatba kerülsz bármiféle agóniával.
– Hogyan kerülhetném el? Már rajta vagyok a lejtőn. Nemsokára már nagyon gyorsan fogok csúszni.
Szeretett volna elfordulni, de Idaho szemei fogvatartották.
– Tényleg, Duncan. Érzem. Egy kicsit olyan ez, mint a terhesség. Van egy pont, ami után már túl veszélyes megszakítani. Kénytelen vagy végigcsinálni.
– Tehát szeretjük egymást! – Átkényszeríteni a gondolatait egyik veszélyről a másikra.
– És ők tiltják ezt.
Idaho felnézett a komszemekre. – A házőrzők figyelnek minket, és fogaik is vannak.
– Tudom. Most is éppen nekik beszélek. Az irántad érezett szerelmem nem hiba. Az ő hidegségük a hiba. Épp olyanok, mint a Tisztelet Matrónái!
Valami elfátyolozta Murbella szemét, amikor Duncanre nézett. – Milyen furcsán néztél akkor – Idaho felismerte a Tisztelendő Anyát, aki lehet belőle.
Kanyarodj el ettől a gondolattól!
Néha eltérítette Murbellát az, amikor Idaho emlékezetének furcsaságára gondolt. Murbella úgy gondolta, hogy előző életei Idahót némiképp a Tisztelendő Anyákhoz teszik hasonlóvá.
– Olyan sokszor haltam már meg.
– Emlékszel rá? – Mindig ugyanaz a kérdés.
Idaho megrázta a fejét. Semmi többet nem mert mondani, nehogy a házőrzők kihámozzanak belőle valamit.
A halálok és újraéledések nem tartoznak rájuk.
Unalmasak lesznek, ha ismételgetik. Idaho néha még azzal sem törődött, hogy elrakja őket a titkos adathalmazába. Nem... itt az egyedi találkozásokról volt szó más emberekkel, a felismerések hosszú gyűjteménye.
Sheeana azt állította, hogy éppen ezt akarja tőle. „A bensőséges mindennapi dolgok. Ez kell a művészeknek.”
Sheeana nem tudta, mit kér. Ezek az élő találkozások mind új értelmet alkottak. Mintázatokat a mintázatokon belül. Aprócska dolgok tettek szert olyan megrendítő fontosságra, hogy Idaho senkivel sem akarta megosztani őket... még Murbellával sem.
Egy kéz érintése a karomon. Egy gyermek nevető arca. Csillogás egy támadó szemében.
Világi dolgok, számolatlanul. Egy ismerős hang mondja: „Én csak fel akarom tenni a lábam valahová ma este, és le akarok dőlni. Ne kérd, hogy mozduljak.”
Minden Idaho része lett. Beépült a jellemébe. Az élet kibonthatatlanul megkötötte, és Idaho ezt senkinek sem tudta elmagyarázni.
Murbella nem nézett rá. – Sok nő lehetett az életeidben.
– Sosem számoltam.
– Szeretted őket?
– Ők már rég halottak, Murbella. Csak annyit ígérhetek, hogy nincsenek féltékeny szellemek a múltamban.
Murbella kioltotta a parázsgömböket. Idaho lehunyta a szemét, és érezte, hogyan öleli körül a sötétség, miközben Murbella odakúszik hozzá. Idaho szorosan átfogta őt, mert tudta, hogy Murbellának erre van szüksége, de az elméje a maga útját járta.
Egy régi emlék előhozta az egyik mentát-tanár mondását: „A legnagyobb összeillés is széteshet egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt. A mentátnak örömmel kell tekintenie az ilyen pillanatokra.
Idaho nem érzett örömet.
Azok az egymásutáni életek a mentát-illeszkedések megcsúfolásaként. Egy mentát minden pillanatban frissen tekint univerzumára. Semmi sem új, semmi sem régi, semmi sincs régi dolgokba ragadna, semmi sem igazán ismert. Te a háló vagy, és csak azért kellesz, hogy megvizsgáld a fogást.
Mi akadt fenn? Milyen finom szemű hálót használtam ennél a merítésnél?
Ez volt a mentát-hozzáállás. De a Tleilax semmiképpen nem építhette be az összes ghola-Idaho sejtet az újrateremtésekor. Kell lennie hézagoknak a sejtjei egymásutáni gyűjteményében. Már sokat meg is talált ezek közül.
De az emlékezetemben nincsenek hézagok. Mindegyikükre emlékszem.
Egy hálózat volt, amit az Időn kívül huzagoltak össze. Így láthatom azokat az embereket a víziómban... a hálót. Ez volt az egyetlen magyarázat, amit mentát-tudatossága nyújtani tudott, és ha a Nővérek ezt sejtik, akkor nagyon megijedhettek. Bárhogy is tagadja, azt fogják mondani: „Új Kwisatz Haderach! Öljétek meg!”
Tehát magadért dolgozz, mentát!
Idaho tudta, hogy meg van már a legtöbb mozaik-darab, de még mindig nem álltak össze abban az Ohó! kérdésegyüttesben, amit a mentátok szerettek.
Olyan játék, ahol az egyik darabot nem lehet mozgatni.
Ürügy a rendhagyó viselkedésre.
„Azt akarják, hogy önként vegyünk részt az álmaikban.”
Próbálgatni a határokat!
Az emberek furcsa felszíneken tudnak egyensúlyozni.
Hangolódj rá. Ne gondolkozz. Csináld.

- - -

A legjobb művészet kényszerítő erővel utánozza az életet. Ha álmot utánoz, akkor az az élet álma. Máskülönben nincs olyan hely, ahová kapcsolódhatunk. A csatlakozónk nem illeszkedik.
– Darwi Odrade

Dél felé utaztukban a kora délutáni sivatagban Odrade úgy látta, hogy a táj nyugtalanítóan megváltozott három hónappal ezelőtti utolsó ellenőrzőkörútja óta. Igazolva látta önmagát, amiért felszíni járművet választott. A portól védő vastag plaz-ablakok több részletet mutattak ezen a szinten.
Sokkal szárazabb minden.
Odrade közvetlen környezet egy viszonylag könnyű kocsiban utazott – mindössze tizenöt ember, a vezetővel együtt. Szuszpenzorok és kifinomult rakétahajtóművek működtek, amikor nem voltak talaj-módban. Simán megtettek háromszáz klikket egy óra alatt. A kíséret (a túlbuzgó Tamalane túl nagyra szervezte) egy buszban utazott, amiben váltóruhák, élelmiszer és innivaló is volt az útközbeni megállásokhoz.
Streggi, aki Odrade mellett ült, a vezető mögött, azt mondta: – Nem kéne egy kis esőt kérnünk ide, Főtisztelendő Anya?
Odrade szája elkeskenyedett. A hallgatás volt a legjobb válasz.
Későn indultak. Már mindnyájan összegyűltek a rakodódokkoknál, és készen álltak az útra, amikor üzenet érkezett Bellondától. Újabb katasztrófajelentés tartott számot a Főtisztelendő Anya személyes figyelmére, még az utolsó pillanatban is!
Ez azon alkalmak egyike volt, amikor Odrade úgy érezte, hogy egyetlen lehetséges szerepe a hivatalos értelmezőé. Menj a színpad szélére, és mondd el nekik, mit jelent ez: „Nővérek, ma tudtuk meg, hogy a Tisztelet Matrónái négy újabb bolygónkat semmisítették meg. Ennyivel is kisebbek lettünk.”
Már csak tizenkét bolygó van (a Buzzellel együtt), és az arctalan vadász a fejszével ennyivel közelebb került.
Odrade érezte az alatta ásító szakadékot.
Bellondának meghagyta, hogy ezt az utolsó rossz hírt tartogassa egy alkalmasabb pillanatra.
Odrade kinézett az ablakon. Mi lehet alkalmas pillanat egy ilyen hírhez?
Alig több mint három órája haladtak dél felé. Az égetővel csillogóra olvasztott út zöld folyóként húzódott előttük. Ez az út paratölgyes domboldalak közt vezetett a hegygericektől elzárt láthatárig. A tölgyek szabálytalanabbul, rendezetlenebb csoportokban nőhettek, mint a gyümölcsfák. Kanyargós sorokban kúsztak fel a domboldalra. Az eredeti ültetvényt létező körvonalakhoz igazították, fél-teraszokhoz, amelyeket most hosszú, barna fű fedett.
– Szarvasgombát termesztünk itt – mondta Odrade. Stregginek voltak még rossz hírei. – Én úgy tudom, hogy a szarvasgombák veszélybe kerültek, Főtisztelendő Anya. Nincs elég eső.
Nem lesz több szarvasgomba? Odrade arra gondolt, hogy mindjárt odahív egy kommunikációs tanoncot hátulról, és megkérdezi az Időjárásiakat, hogy lehet-e segíteni ezen a szárazságon?
Visszanézett a többikere. Három sor, mindegyik sorban négy ember, annak a specialistái, hogy kiterjesszék az ő megfigyelőképességét, és végrehajtsák a parancsait. És az a busz, ami utánuk jön! Az egyik nagyobb ilyen jellegű jármű a Káptalanházból. Harminc méter hosszú legalább. És tele van emberrel! Kavarog a por rajta és körülötte.
Tamalane ott hátul utazott Odrade parancsára. A Főtisztelendő Anya ingerlékeny, ha felbosszantják, mindenki erre gondolt. Tam túl sok embert hozott, de Odrade túl későn jött rá erre ahhoz, hogy változtatni lehessen rajta.
– Ez nem ellenőrzés, hanem valóságos invázió! – Kövesd a vezetésemet, Tam. Egy kis politikai dráma. Megkönnyíti az átmenetet.
Odrade visszafordította a figyelmét a vezetőre, aki az egyetlen férfi volt az egész kocsiban. Clairby, egy savanyú kis szállítási szakember. Megnyúlt arc, színe a frissen megforgatott nedves földé. Ő volt Odrade kedvenc sofőré. Gyorsan, biztonságosan vezetett, és vigyázott arra, hogy mit bír el a gépe.
Felértek egy dombra. A paratölgyek megritkultak, és kezdtek gyümölcsfák feltünedezni a lakott hely előfutaraiként.
Csodálatosak ebben a fényben, gondolta Odrade. Alacsony, fehérfalú épületek, narancsszín palás tetők. Boltív árnyéka vetült a bevezetőutcára a lejtő alján, mögötte vonal: a helyi igazgatási irodák magas központi épülete.
Ez a látvány megnyugtatta Odradét. A település mintha izzott volna a távolból, a környező gyümölcsösök páraködében. Az ágak még csupaszak voltak itt fent, ebben a tél-övben, de biztosan képesek még legalább egyszer termést hozni.
A Nővérek megkívánnak egy bizonyos fokú szépséget a környezetüktől, emlékeztette magát Odrade. Egy kis kényeztetést, ami támogatta az érzékeket anélkül, hogy elvett volna a gyomor szükségleteiből. A kényelem elképzelhető... de nem lehet túl sok!
Valaki azt mondta Odrade mögött: – Szerintem némelyik fa itt már kezd kihajtani.
Odrade jobban megnézte őket. Igen! Apró zöld foltok látszanak a sötét ágakon. A tél kimaradt itt. Az Időjárásszabályozás, miközben az évszakok változtatásával küszködött, nem kerülhette el az időnkénti hibákat. A terjedő sivatag túl korán emelte meg a hőmérsékletet itt: furcsa meleg foltok jöttek létre, melyek következtében a növények akkor kezdtek leveledzeni vagy virágozni, amikor egy hirtelen fagy még bármikor elkaphatta őket. A növények elhalása egyre gyakoribb jelenség lett.
Egy Tereptanácsadó előkotorta az „indián nyár” ősi kifejezését abban a jelentésében, melynek illusztrációja teljes virágba borult, havas gyümölcsöst mutatott. Odrade akkor úgy érezte, hogy az emlékeiben megmozdul valami a tanácsadó szavaira.
Indián nyár. Milyen találó!
Tanácsosai, akik szintén látták bolygójuk küzdelmét, a nem helyénvaló meleg sarkában járó kegyetlen hideg metaforáját látták ebben; a meleg idő váratlan feltámadását, olyan időt, amikor a fosztogatók gyötörhetik szomszédaikat.
Odradénak az emlék eszébe juttatta a vadász fejszéjét. Milyen hamar ér utol? Nem merte kutatni a választ. Én nem vagyok Kwisatz Haderach!
Odrade meg sem fordult, úgy mondta Stregginek: Voltál már itt, Pondrille-ben?
– Nem ez volt a jelölt-központom, Főtisztelendő Anya, gondolom, hasonló hozzá.
Igen, ezek a települések mind egyformák: javarészt alacsony épületek kertek és gyümölcsösök között, különleges képzési központok. Ez szűrőrendszer volt a majdani Nővéreknek, melynek hálószemei egyre apróbbak lettek, ahogy valaki közelebb jutott a Központihoz.
A Pondrille-hez hasonló települések némelyike arra koncentrált, hogy megkeményítse a gondjaira bízottakat. Hosszú órákig tartó kemény fizikai munkát végeztettek minden nap az itteni nőkkel. A földben turkáló, gyümölcsfoltos kezek ritkán tiltakoznak később a piszkos munka ellen.
Most, hogy maguk mögött hagyták a port, Clairby kinyitotta az ablakokat. Csak úgy ömlik be a hőség! Mit művelnek az Időjárásiak?
Pondrille szélén két épület összeért az utca fölött, amolyan alagutat alkotva. Csak egy kapurostély hiányzik, és máris itt egy kapu az űrkorszak előtti történelemből, gondolta Odrade. A páncélos lovagok még ezt a poros hőséget sem találnák szokatlannak. A kapu plazkőből készült, ami szemre épp olyan volt, mint a kő. A fenti komszem-nyílások mögött bizonyára őrök ültek.
A hosszú, árnyas bejáró tiszta volt. A Bene Gesserit településeken a legritkább esetben volt büdös. Nem voltak nyomortelepek. Alig lehetett nyomorékokat látni. Sok volt az egészséges test. Jó vezetés gondoskodott arról, hogy az egészséges lakosság boldog legyen.
Azért nekünk is megvannak a magunk nyomorékjai. És nem mindegyik testi nyomorék.
Clairby közvetlenül az alagút vége előtt állt meg. Tamalane busza is mögéjük kanyarodott.
Odrade remélte, hogy a bejáró alagútjában hűvös lesz, a természet tréfájából azonban valóságos kemence volt itt. Odrade örült, hogy kimehet a főtér fényébe, ahol a testén kiütköző veríték néhány pillanatnyi enyhülést adott neki.
A megkönnyebbülés illúziója azonban hirtelen tovatűnt, és a nap perzselni kezdte a fejét és a vállát. Kénytelen volt anyagcsere-módosításhoz folyamodni, hogy alkalmazkodjon a testhőmérséklete.
Víz csobogott csillogó gyűrűkkel a főtéren: olyan gondatlanság ez, amiknek hamar véget kell bevetni.
Most hagyd ezt. Fő a morál!
Odrade hallotta, hogy a kíséret megy utána, és elhangzottak a szokásos nyögések is, amiért „ilyen sokáig kell egy helyben ülni”. Üdvözlőküldöttség jelent meg a tér túlsó oldalán. Odrade felismerte köztük Tsimpayt, Pondrille vezetőjét, egy teherautóban.
A Főtisztelendő Anya kísérői a szökőkút kék burkolólapjaira léptek – Streggi kivételével, aki Odrade mellett állt. Tamalane csoportjának figyelmét is felkeltette a fröcskölő víz. Egy ilyen ősi emberi álomnak nem lehet minden kis darabját teljesen eltüntetni, gondolta Odrade.
Termékeny földek és nyílt víz – tiszta, iható víz, amibe belemárthatod az arcodat szomjoltó megkönnyebbülésedben.
A csapat némelyik tagja csakugyan ezt is tette a szökőkútnál. Arcuk csillogott a vízcseppektől.
A pondrille-i delegáció megállt mellettük. Tsimpay három másik Tisztelendő Anyát hozott magával, és öt idősebb tanoncot.
A tanoncok már mind közel állnak az Agóniához, figyelte meg Odrade. Tekintetük egyenességében látszik a megpróbáltatás tudata.
Tsimpayt Odrade látta néha a Központiban, ahová Tsimpay időnként tanítani ment. Jól nézett ki: barna haja olyan sötét, hogy szinte vöröses feketének látszott abban a fényben. A keskeny arc szinte zord volt szigorúságában. Tsimpay vonásai a sűrű szemöldök alatt ülő telikék szemekbe futottak össze.
– Örömmel látunk, Főtisztelendő Anya – Úgy hangzott, mintha őszintén gondolná.
Odrade minimális mozdulattal megbiccentette a fejét. Hallak téged. Miért örülsz annyira, hogy látsz?
Tsimpay megértette. Intett maga mellett egy magas, beesett arcú Tisztelendő Anyának. – Emlékszel Falira, a kertmesternőnkre? Épp most jött hozzám egy kertészküldöttséggel. Komoly panaszaik vannak.
Fali cserzett arca mintha kissé szürke lett volna. Túldolgozza magát? Vékony szája volt, és éles álla. A körme alatt piszok. Odrade ezt elégedetten látta. Nem fél ásással bepiszkolni a kezét.
Kertész-küldöttség. Tehát tetőznek a panaszok. Nyilván komolyak. Különben Tsimpay nem hárítaná őket a Főtisztelendő Anyára.
– Halljuk – mondta Odrade.
Fali Tsimpayra sandított, aztán részletes beszámolóba fogott, még a delegáció vezetőinek a minősítését is elmondta. Persze mindannyian kiváló emberek voltak.
Odrade felismerte a mintázatot. Voltak tanácskozások erről az elkerülhetetlen következményről. Tsimpay is ott volt némelyiken. Hogyan lehet megmagyarázni a népnek, hogy egy távoli féreg (ami talán még nem is létezik) kívánja meg ezt a változást? Hogyan lehet megmagyarázni a gazdáknak, hogy nem csak egy kicsivel több esőről van szó, hanem az egész bolygó időjárásáról. Ha itt több eső van, az eltéríti a magaslégköri szeleket. Ez pedig máshol okozna változásokat; olyan párás sirokkókat, amelyek nem csak bosszantóak, de veszélyesek is lehetnek. Nagyon könnyű hatalmas tornádókat előidézni, ha rossz feltételeket adsz meg. Egy bolygó időjárásában nem egyszerű dolog még egy könnyű változtatás sem. Amit pedig én is milyen sokszor kérek. Mindannyiszor egy teljes egyenletrendszert kell átnézni.
– A bolygóé az utolsó szó – mondta Odrade. Ez a Nővéreknél régi emlékeztető az emberi esendőségre.
– A Dűnének még mindig van szava? – kérdezte Fali. Több keserűség volt a kérdésében, mint amire Odrade számított.
– Érzem a meleget. Láttuk a leveleket a gyümölcsfákon, amikor jöttünk – szólt Odrade. Tudom, mi aggaszt, Nővér.
– Idén elveszítjük a termés egy részét – mondta Fali. A szavaiban vád cseng: A te hibád!
– Mit mondtál a küldöttségednek? – kérdezte Odrade.
– Azt, hogy a sivatagnak terjeszkednie kell, és hogy az Időjárásiak már nem tudnak végrehajtani minden módosítást, amire szükségünk van.
Ez igaz. Az elfogadott válasz. Elégtelen, mint az igazság oly gyakran, de pillanatnyilag ennyijük van. Valaminek hamarosan mutatkoznia kell. Addig csak további delegációk lesznek, és újabb terméscsökkenés.
– Velünk tartasz teára, Főtisztelendő Anya? – Tsimpay, a diplomata, közbelép. Látod, hogyan fokozódik a. helyzet, Főtisztelendő Anya? Fali most szépen visszamegy majd a zöldségeihez meg a gyümölcseihez. A helyére. Az üzenetet átadta.
Streggi megköszörülte a torkát.
Ezt az átkozott gesztust el kell tüntetni! A jelentése azonban világos. Streggi a napirend-felelős. Mennünk kell.
– Későn indultunk – mondta Odrade. – Csak azért álltunk meg, hogy kinyújtóztassuk a lábunkat, és megnézzük, hogy van-e olyan problémátok, amit magatok nem tudtok elintézni.
– A kertészek dolgát elbírjuk, Főtisztelendő Anya.
Tsimpay élénk hangja azonban ennél sokkal többet mondott, és Odrade kis híján elmosolyodott.
Ellenőrizz csak, ha akarsz, Főtisztelendő Anya. Nézz be bárhova. Bene Gesserit-rendben fogod találni Pondrille-t.
Odrade Tamalane buszára pillantott. Némelyek már szállingóztak is vissza a légkondicionált járműbe. Tamalane az ajtóban állt, hallótávolságon belül.
– Jó jelentéseket kaptam rólad, Tsimpay – mondta Odrade. – Megvagy te a mi beavatkozásunk nélkül is. Nem szeretnék a terhedre lenni egy ilyen túlméretezett kísérettel – Ez utóbbit olyan hangosan mondta, hogy biztosan hallja mindenki.
– Hol töltőd az éjszakát, Főtisztelendő Anya?
– Eldióban.
– Már jó ideje nem jártam arra, de úgy hallom, összement a tenger.
– A repülőfelderítések megerősítik azt, amit hallottál. Nem kell szólni nekik, hogy jövünk, Tsimpay. Már tudják. Fel kellet készítenünk őket erre az invázióra.
Fali kertmesternő egy apró lépést tett előre. – Főtisztelendő Anya, ha kaphatnánk csak egy kicsi...
– Mondd meg a kertészeidnek, Fali, hogy választhatnak. Moroghatnak, és megvárhatják, amíg a Tisztelet Matrónái idejönnek és rabszolgaságba vetik őket, vagy dönthetnek úgy is, hogy elmennek a Szétszóródással.
Odrade visszament a kocsihoz, és csukott szemmel üldögélt egészen addig, amíg nem hallotta az ajtók csukódását és az indulás hangját. Akkor kinyitotta a szemét. Már kint voltak Pondrille-ből, egy füves úton a déli gyümölcsfa-gyűrűben. Feszült csend honolt Odrade háta mögött. A Nővérek mélyen belemerültek a Főtisztelendő Anya viselkedésének kérdéseibe. Nem volt jó ez a találkozás. A tanoncok pedig, mint általában, most is átvették a közhangulatot. Streggi komornak tűnt.
Ez az időjárás figyelmet követel. A panaszokat többé nem lehet szavakkal elsimítani. A jó napot jelölő mérce alacsonyabbra került. Mindenki tudta az okot, mégis a változások maradtak fókuszban. Mert láthatóak. A Főtisztelendő Anyáról nem lehet panaszkodni (legalábbis alapos ok nélkül!), az időjárásról viszont lehet morogni.
„Miért kellett ma ilyen hideget csinálniuk? Miért éppen ma, amikor kint kell lennem? Egészen meleg volt, amikor elindultunk, de nézd meg most. És nincs nálam meleg ruha!”
Streggi beszélni akar. Végtére is ezért hoztam magammal. De majdhogynem bőbeszédű lett, ahogy a kényszerű intimitás elmosta félelmét a Főtisztelendő Anya iránt.
– Főtisztelendő Anya, keresgéltem a kézikönyveimben a magyarázatot a...
– Vigyázz a kézikönyvekkel! – Hányszor mondhatta vajon ki ezeket a szavakat életében? – A kézikönyvek szokásokat csinálnak.
Streggi sok leckét kapott a szokásokkal kapcsolatban. A Bene Gesseritnek voltak szokásai – ezekről mondogatta a Nép, hogy „Jellemző a Boszorkányokra!”, az olyan mintázatok azonban, amelyek lehetővé tették mások számára a viselkedésük kiszámítását, gondosan kerülendőek voltak.
– Akkor miért vannak kézikönyveink, Főtisztelendő Anya?
– Főleg azért, hogy megcáfoljuk őket. A Kóda a novíciáknak és a többi kezdőknek kell.
– És a történelmek?
– Sose hagyd figyelmen kívül a feljegyzett történelem banalitását. Tisztelendő Anyaként minden pillanatban újra fogod tanulni majd a történelmet.
– Az igazság üres bögre – Milyen büszke az aforizmájára!
Odrade majdnem elmosolyintotta magát.
Ez a Streggi valóságos drágakő.
Ez a gondolat óvatosságot ébresztett. Némelyik ékkövet a tökéletlenségei alapján lehet azonosítani. A szakértők feltérképezik őket a kövön belül. Olyan ez, mint az ujjlenyomat. Az emberek is ilyenek. Sokszor a hibáikról lehet megismerni őket. A jó azonosítás megkívánja, hogy mélyen beléjük tekints és meglásd a tökéletlenségeket. Oíí van egy teljes lény drágakő-erénye. Mi lett volna Van Gogh a hibái nélkül?
– A figyelő cinikusok megjegyzései; azok a dolgok, amiket ők mondanak a történelemről, ezek legyenek útmutatóid az Agónia előtt. Utána már a saját cinikusod leszel, és felfedezed a saját értékeidet. Most a történelem még csak dátumokat jelent, megtörtént eseményeket. A Tisztelendő Anyák kikeresik a valamiket, és megismerik a történészek előítéleteit.
– Ez minden? – Mélyen meg van bántódva. Miért pocsékolják így az időmet?
– Sok történelem nagyjából értéktelen, mert előítéletes; azért írták, hogy egyik vagy másik hatalmi csoport kedvére tegyenek. Várd meg, amíg kinyílik a szemed, kedves. Mi vagyunk a legjobb történészek. Mert mi ott voltunk.
– És napról napra változni fog a nézőpontom? – Milyen önelemző.
– Ez az a lecke, melynek frissen tartására a Bashar emlékeztetett minket. A múltat mindig újra kell értelmezni a jelen alapján.
– Nem vagyok biztos benne, hogy élvezni fogom ezt, Főtisztelendő Anya. Sok benne az erkölcsi döntés.
Ó, ez a kis drágakő belelát a lényegbe, és úgy szól az elméjéből, mint egy igazi Bene Gesserit. Stregginek a tökéletlenségei mellett vannak csodálatosan ragyogó ékkő-oldalai is.
Odrade szemügyre vette a gondolataiba mélyedő tanoncot. Valamikor régen a Bene Gesserit elrendelte, hogy minden Nővérnek meg kell hoznia a maga erkölcsi döntéseit. Sose kövess egy vezetőt anélkül, hogy feltennéd a magad kérdéseit. Ezért volt, hogy a fiatalok morális kondicionálásának olyan elsőrendű fontosságot szenteltek.
Ezért szeretjük olyan fiatalon beszervezni a leendő Nővéreket. És ezért kerülhetett bele morális hiba Sheeanába. Túl későn kaptuk meg. Miről beszélhetnek Idahóval olyan titkolózva a kézjel-nyelvükön?
– Az erkölcsi döntéseket mindig könnyű felismerni – mondta Odrade. – Ott vannak, ahol elhagyod az önérdeket.
Streggi félve nézett Odradére. – Micsoda bátorság kellhet ehhez!
– Nem bátorság kell. De még csak elszántság sem. Az, amit mi csinálunk, a legalapvetőbb értelmében természetes. Azért tesszük, mert nincs más választás.
– Néha olyan tudatlannak érzem magam melletted, Főtisztelendő Anya.
– Remek! Ez a bölcsesség kezdete. A tudatlanságnak sok fajtája van, Streggi. A legalapvetőbb az, amikor anélkül követjük a vágyainkat, hogy megvizsgálnánk őket. Néha öntudatlanul tesszük ezt. Élesítsd az érzékenységed. Legyél tudatában, annak, hogy mit csinálsz öntudatlanul. Mindig tedd föl a kérdést: „Amikor ezt tettem, mit akartam elérni vele?”
Felértek az utolsó dombra Eldio előtt, és Odrade végre hozzájutott egy nyugodt, elgondolkodó pillanathoz. Valaki mormogott mögötte: – Ott a tenger.
– Állj meg itt – adta ki az utasítást Odrade, amikor egy széles kitérőhöz értek egy kanyarnál, ami a tengerre nézett. Clairby ismerte a helyet, és fel volt készülve a Főtisztelendő Anya kívánságára. Odrade gyakran parancsolt megálljt itt. Clairby ott parkolt le, ahol Odrade akarta. Hallották, ahogy a busz felzárkózik mögéjük, és egy hang azt kiáltja a többieknek, hogy „odanézzetek!”
Eldio bal felé volt alattuk: takaros épületek, némelyik vékony csőlábakon; a szél átfúj közöttük és alattuk. Már eléggé délen voltak, és eléggé leereszkedtek a Központi magaslataiból ahhoz, hogy itt melegebb legyen. Apró, innen játékszernek tűnő függőleges tengelyű szélforgók pörögtek Eldio épületegyüttesének szélén, energiával látva el a települést. Odrade megmutatta őket Stregginek.
– Úgy gondoltuk, hogy megkímélnek minket egy mások által irányított komplex technológia rabságától.
Beszéd közben Odradejobb felé fordította a figyelmét. A tenger! Valaha dicsőséges terjedelmének már csak félelmetesen összezsugorodott maradványa. A Tengeri Gyermek számára gyűlöletes látvány.
Meleg pára szállt fel a tengerről. A száraz hegyek homályos bíbora elmosódott szegélyt vont a láthatárra a víz túlpartján. Odrade látta, hogy az Időjárásiak szelet csináltak, hogy szétoszlassák a telített légtömeget. Ennek eredményeképp tajtékos hullámok ostromolták a partot alattuk.
Itt egy sor halászfalu volt, jutott eszébe Odradénak. Most, hogy a tenger visszahúzódott, a falvak feljebb kerültek a lejtőn. Valaha ezek a települések színesen rajzolták ki a partvonalat. Lakosságuk nagy részét elszippantotta az új Szétszóródás. Azok, akik maradtak, valami villamosfélét építettek, hogy csónakjaikat odavissza tudják fuvarozni a házaik és a part között.
Odrade helyeselte és sajnálta ezt. Energiatakarékosság. Hirtelen az egész helyzet komorsága rászakadt – olyan itt, mint a Régi Birodalomnak azokban az öregotthonaiban, ahol az emberek csak a halálra vártak.
Ezeknek a helyeknek mennyi idejük van még hátra?
– Milyen kicsi a tenger! – hallatszott egy hang a kocsi hátuljából. Odrade felismerte. Egy archívumi tisztviselő. Bell egyik átkozott kémje.
Odrade előrehajolt, és megkopogtatta Clairby vállát. – Vigyél le minket a part mellé, abba az öbölbe, itt, majdnem pont alattunk. Szeretnék úszni egyet a tengerünkben, Clairby, amíg még lehet.
Streggi és két másik tanonc bement vele együtt a meleg hullámok közé. A többiek a parton sétáltak, vagy a buszból és a kocsiból figyelték a különös jelenetet.
A Főtisztelendő Anya meztelenül úszkál a tengerben!
Odrade érezte maga körül az erőtadó vizet. Kellett ez az úszás azokhoz a parancsnoki döntésekhez, amik előtte álltak.
Mennyit tarthatnak meg maguknak ebből az utolsó tengerből a bolygójuk mérsékelt életének ezekben az utolsó napjaiban? A sivatag közeledik – a totális sivatag, ami méltó lesz az elveszett Dűnéhez. A fenyegetés nagyon közelinek érzett, a szakadék mélységesnek. A pokolba ezzel a vad tehetséggel! Miért kell tudnom?
A Tengeri Gyermek és a hullámok mozgása lassan felfrissítette Odrade egyensúlyérzetét. Ez a víztömeg nagy probléma – sokkal fontosabb az elszórt kis tengereknél és tavaknál. Jelentős mennyiségű pára száll föl itt. Olyan energia ez, ami nemkívánatos eltéréseket okozhat az Időjárásiak erőfeszítéseiben. Igen, ez a tenger még mindig táplálja a Káptalanházat. Kommunikációs és szállítási útvonal. A tengeri szállítás a legolcsóbb. Az energiaköltségeket egyensúlyba kell hozni a döntése többi elemével. De a tenger el fog tűnni. Ez biztos. Egész populációkra vár kitelepítés.
Közbelépett a Tengeri Gyermek emléke. A nosztalgia. Elzárta a helyes ítélet útját. Milyen gyorsan kell eltűnnie a tengernek? Ez a kérdés. Minden elkerülhetetlen áttelepítés erre a döntésre várt.
Úgy lenne a legjobb, ha minél hamarabb túlesnénk rajta. A fájdalom a múltba száműzetne. Gyerünk tovább!
Kiúszott a sekély vízbe, és felnézett a zavart Tamalanera. Tam köpenyén sötét foltok éktelenkedtek egy váratlanul felcsapó hullámtól. Odrade kiemelte a fejét a vízből.
– Tam! Tüntesd el a tengert, amilyen gyorsan csak lehet. Az Időjárásiak csináljanak egy gyors víztelenítő tervet. Az Élelmezés és a Szállítás is működjön közre. A szokásos áttekintés után én fogom majd jóváhagyni a tervet.
Tamalane szó nélkül elfordult. Odaintette magához a megfelelő Nővéreket, és közben csak egyszer pillantott a Főtisztelendő Anyára. Látod! Jót tettem, hogy magunkkal hoztam a szükséges szakembereket!
Odrade kimászott a vízből. Nedves homok csikorgott a talpa alatt. Nemsokára száraz homok lesz. Nem vacakolt a törölközéssel, amúgy vizesen öltözött fel. A ruha kényelmetlenül rátapadt a bőrére, de Odrade nem törődött vele. Elindult fölfelé a partról, és vissza se nézett a tengerre.
Az emlékezet szuvenírje legyen csak ennyi. Egy olyan dolog, amit néha előveszünk és megsimogatunk ez elmúlt örömök felidézésére. Semmilyen öröm nem lehet tartós. Mind múlandó. „Ez is elfog múlni”; ez igaz mindenre élő univerzumunkban.
Ahol a tengerpart agyagos lett, és néhány szál növény tengődött rajta, Odrade végül mégis megfordult és visszanézett a tengerre, amit épp most ítélt halálra.
Csak az élet maga számít, mondogatta magában. És az élet nem tud fennmaradni a teremtés folyamatos lökései nélkül.
Fennmaradás. A gyermekeinknek élniük kell. A Bene Gesseritnek élnie kell!
Egyetlen konkrét gyerek sem olyan fontos, mint az összes együtt. Odrade elfogadta ezt, a fajta szavának értékelte, ami az énje legmélyebb rétegéből tört fel, abból az énből, amivel először találkozott Tengeri Gyermekként.
Odrade még egy utolsó szippantást engedélyezett a sós levegőből, amikor visszamentek a járművekhez, hogy továbbinduljanak Eldióba. Odrade érezte, hogy egyre nyugodtabb. Ha egyszer megtanulja ezt az alapvető egyensúlyt, már nem kell hozzá a tenger, hogy fönntartsa.

- - -

Rántsátok ki kérdéseiteket a földjükből, és meglátjátok a csüngő gyökereket. Az újabb kérdéseket.
– Mentát Zenszufi

A Dáma elemében volt.
Pókkirálynő!
Tetszett neki a boszorkányok elnevezése. Itt volt a hálója közepe, ebben az új irányítóközpontban az Elágazáson. Az épület külseje még mindig nem illett hozzá. Túl sok Liga-önelégültség volt a tervezésében. Konzervatív. A belső tér azonban kezdett megnyugtatóan ismerős jelleget magára ölteni. Szinte még azt is el tudta képzelni, hogy el sem hagyta Durt, nincsenek futarok, és nem volt a kínos menekülés vissza a Régi Birodalomba.
A Gyűlésterem nyitott ajtajában állt, ami a Botanikuskertre nyílott. Logno négy lépéssel mögötte várakozott. Ne gyere túl közel a hátam mögött, Logno, különben kénytelen leszek megölni téged!
A reggeli harmat még ott csillogott a gyepen, túl a kövezett részen, ahol – majd ha a nap elég magasra emelkedik – a szolgák fel fogják állítani a székeket és az asztalokat. A Dáma napos időt rendelt, és az Időjárásszabályozás jobban teszi, ha meg is csinálja. Logno jelentése nagyon érdekes volt. Szóval az öreg boszorka visszatért a Buzzellre. És dühös is. Kitűnő. Nyilván tudja, hogy figyelik, és meglátogatta a főboszorkányát, hogy eltávolítását kérje a Buzzellről, hogy menedékért könyörögjön. És visszautasították a kérését.
Nem érdekli őket, hogy elpusztítják a végtagjaikat, amíg a központi törzs rejtve marad.
A Dáma visszaszólt a válla fölött Lognónak: – Hozd ide azt a vén boszorkányt. És az egész kíséretét.
Mikor Logno megfordult, hogy induljon teljesíteni a parancsot, a Dáma hozzátette: – És kezdj el éheztetni néhány futart. Azt akarom, hogy jó étvágyuk legyen.
– Igenis, Dáma.
Valaki más lépett Logno parancsváró helyére. A Dáma nem fordult hátra, hogy megnézze, ki az. Mindig van elég szolga a szükséges parancsok végrehajtására. Az egyik épp olyan, mint a másik, kivéve a fenyegetés dolgát. Logno állandó fenyegetést jelentett. Éberen tart.
A Dáma mélyet szippantott a friss levegőből. Éppen olyan szépnek ígérkezett a nap, mint ahogy akarta. Aztán beletemetkezett titkos emlékeibe, és hagyta, hogy azok megnyugtassák.
Guldur legyen áldott! Megtaláltuk azt a helyet, ahol újra megerősödhetünk.
A Régi Birodalom konszolidációja a tervek szerint haladt. Nem fog túl sok boszorkányfészek megmaradni, és ha az az átkozott Káptalanház megkerül, a végtagokat úgyis könnyedén el lehet majd pusztítani.
Most Ix a probléma. Talán nem kellett volna tegnap megölnöm azt a két ixi tudóst.
De hát az ostobák „további információkat” merészeltek követelni tőle. Követelni! Azután, hogy beismerték: egyelőre nem tudtak rájönni, hogyan kell újra működőképessé tenni A Fegyvert. Persze nem tudták róla, hogy fegyver. Vagy igen? A Dáma ebben nem lehetett biztos. Úgyhogy végül is jó volt, hogy megölte őket. Jó leckét kaptak.
Válaszokat hozzatok, ne kérdéseket.
A Dáma szerette azt a rendet, amit ő és Nővérei kezdtek létrehozni a Régi Birodalomban. Eddig túl sok volt a vándorlás, túl sok a különböző kultúra, az instabil vallás.
Guldur imádata majd épp olyan jó lesz nekik is, mint nekünk.
A Dáma nem érzett misztikus vonzódást a vallása iránt. Hasznos eszköznek tekintette. A gyökerek ismertek voltak: II. Leto, akit a boszorkányok „Zsarnoknak” neveztek, és az ő apja, Muad'Dib. Tökéletes hatalom-alkuszok mindketten. Szakadár sejtek persze vannak, de ezeket ki lehet irtani. A lényeghez kell ragaszkodni. Ez az egész egy olajozott gépezet.
A kisebbség zsarnoksága a többség álcája mögé bújtatva.
Erre jött rá az a boszorkány, Lucilla. Nem lehetett őt életben hagyni azután, hogy kiderült: tudja, hogyan kell manipulálni a tömegeket. A boszorkányok fészkeit meg kell találni és ki kell füstölni. Lucilla jó megfigyelőképessége nyilvánvalóan nem egyedi példa. A cselekedetei egy nagyobb iskola hatását mutatták. Tanították neki ezeket a dolgokat! Az ostobák! A valóságot kell kezelni, különben a dolgok kicsúsznak az irányítás alól.
Logno visszatért. A Dáma bárhol és bármikor felismerte a lépteit. Olyan lopva jár.
– Az öreg boszorkányt ide fogják hozni a Buzzellről – mondta Logno. – A többiekkel együtt.
– Ne feledkezz meg a futarokról.
– Már kiadtam a parancsot, Dáma.
Micsoda sima, hízelgő hang! A legszívesebben engem etetnél fel a csordával, nem, Logno?
– És erősítsd meg a ketrecek védelmét, Logno. Tegnap este megint megszökött három. Itt randalíroztak a kertben, amikor fölébredtem.
– Hallottam róla, Dáma. Több őrt fogok oda állítani.
– És ne mondd nekem azt, hogy kezelő nélkül ártalmatlanok.
– Én nem hiszem ezt, Dáma.
És ez egyszer igazat is mond. Fél a futaroktól. Nagyon jó.
– Azt hiszem, megvan az erőbázisunk, Logno – A Dáma megfordult, és látta, hogy Logno vagy két milliméterrel behatolt a veszélyzónába. Logno is észrevette ezt, és visszahúzódott. Ha előttem vagy, ahol látlak, olyan közel jöhetsz, amennyire csak akarsz, Logno. De a hátam mögött nem.
Logno látta a sárga tüzet a Dáma szemében, és kis híján térdre esett. Határozottan meghajlott a térde. Csak mert annyira a szolgalatodra szeretnék lenni, Dáma.
Csak mert annyira a helyembe akarsz lépni, Logno.
– Mi van azzal a nővel a Gammuról? Valami furcsa neve van. Mi is?
– Rebekka, Dáma. Ő és néhány társa pillanatnyilag... kitértek előlünk. Meg fogjuk találni őket. Nem hagyhatták el a bolygót.
– Szerinted itt kellett volna tartanom őt, ugye?
– Bölcs dolog volt csalit látni benne, Dáma.
– Még mindig csali. Az a boszorkány, akit a Gammun találtunk, nem véletlenül ment azokhoz az emberekhez.
– Igen, Dáma.
Igen, Dáma! De Logno hangjának alázatosságát azért élvezte. – Jól van, folytasd a dolgod!
Logno eliszkolt.
Még mindig ott vannak azok a kis, potenciálisan veszedelmes sejtek, akik titokban gyülekeznek valahol. Kölcsönösen felszítják egymás gyűlöletét, és szét akarják robbantani a rendes életet maguk körül. Valakinek mindig fel kell takarítania az ilyen robbanások után. A Dáma sóhajtott. A terrortaktikák olyan... ideiglenesek!
A siker, az a veszély. Egy birodalmukba került. Ha úgy lengeted a sikert, mint egy győzelmi lobogót, valaki biztosan rád támad. Irigységből!
Most majd óvatosabban bánunk a sikerünkkel.
Álmodozni kezdett. Éberen figyelt még a háta mögül jövő hangokra, de magában azokat az új győzelmeket dédelgette, amelyekről ma reggel szerzett tudomást. Szerette némán ízlelgetni az elfoglalt bolygók neveit.
Wallach, Kronin, Reenol, Ecaz, Bela Tegeuse, Gammu, Gamont, Niushe...

- - -

Az emberek úgy születnek, hogy fogékonyak az értelem legmakacsabb és leginkább gyengítő betegségére: az öncsalásra. A lehető világok legjobbika és legrosszabika innen nyeri drámai színezetét. Amennyire meg tudjuk ítélni, ez ellen nincs természetes immunitás. Állandó éberségre van szükség.
– A Kóda

Most, hogy Odrade távol volt a Központitól (és valószínűleg csak rövid időre), Bellonda tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Az az átkozott mentát-ghola túl veszélyes élve!
A Főtisztelendő Anya csapata még alig tűnt el szem elől, Bellonda már indult is a nem-hajóhoz.
Bellondának nem volt kenyere az elgondolkodó séta a gyümölcsösön keresztül. Ő csővel ment, ablaktalan, automatikus és gyors csővel. Odradénak is vannak megfigyelői, akik nemkívánatos üzeneteket továbbíthatnak.
Útközben Bellonda áttekintette értékelését Idaho életeiről. Azt a feljegyzést, amit az Archívumban tartott gyors elővétel céljára. Az eredetiben és a korai gholákban az impulzivitás volt uralkodó. Gyors gyűlölet, gyors hűségeskü. A későbbi Idaho-gholáknál ezt mérsékelte a cinizmus, de az alapvető hirtelenség megmaradt. A Zsarnok sokszor alkalmazta is. Bellonda felismerte a mintázatot.
El lehet csábítani a büszkeségével.
Bellondát lenyűgözte Idaho hosszú szolgálta a Zsarnok alatt. Nem csak hogy sokszor mentát volt, de bizonyítékok szóltak amellett, hogy nem egy inkarnációjában Igazmondóként is működött.
Idaho külseje alátámasztotta azt, amit Bellonda kiolvasott a feljegyzésekből. Érdekes karaktervonalak, olyan szem és száj, ami komplex belső fejlődésről árulkodik.
Miért nem hajlandó Odrade belátni, hogy ez az ember veszélyes? Bellondának mindig rossz érzése volt, amikor Odrade olyan nyílt érzelmekkel beszélgetett Idahóval.
– Idaho világosan és egyenesen gondolkodik. Van valami kényes tisztaság az elméjében. Ez olyan üdítő. Kedvelem őt, és tudom, hogy ez túl jelentéktelen dolog ahhoz, hogy befolyásolja a döntéseimet.
Elismeri, hogy Idaho hatással van rá!
Bellonda egyedül találta Idahót a konzoljánál. Idaho egy vonalas ábrát tanulmányozott éppen: a nem-hajó működési vázlatát. Mikor észrevette Bellondát, eltüntette a képet.
– Hello, Bell. Számítottam rád.
Idaho megérintette a konzolmezőt, mire egy ajtó tárult fel mögötte. A kis Teg lépett be, odaállt Idaho mellé, és némán meredt Bellondára.
Idaho nem mondta Bellondának, hogy üljön le vagy keressen széket magának. Bellonda kénytelen volt Idaho hálószobájából hozni egy ülőkét, amit aztán Idahóval szemben tett le. Mikor leült, Idaho fáradt szórakozottsággal pillantott rá.
Bellondát meghökkentette Idaho üdvözlése. Miből gondolta, hogy jövök?
Idaho felelt a ki nem mondott kérdésre. – Dar vetítette ki korábban. Mondta, hogy elmegy meglátogatni Sheeanát. Tudtam, hogy nem fogod vesztegetni az időt, és azonnal itt teremsz, ha ő kitette a lábát.
Egyszerű mentát-kivetítés, vagy... – Figyelmeztetett téged?
– Tévedsz.
– Milyen közös titkaid vannak Sheeanával? – Parancsoló hang.
– Használ engem, úgy, ahogy ti akarjátok, hogy használjon.
– A Missionaria!
– Bell! Egymás közt vagyunk, két mentát. Muszáj ezeket az ostoba játékokat játszanunk?
Bellonda nagy levegőt vett, és mentát-móddal próbálkozott. Nem volt könnyű dolga: a gyerek rezzenetlenül bámulta, Idaho pedig derült rajta. Odrade ravaszabb lenne, mint amilyennek látszik? Összefogna egy Nővére ellen ezzel a gholával?
Idaho ellazult, amikor látta, hogy a Bene Gesserit-intenzitásból a mentát megkettőződött fókusza lesz. – Már régóta tudom, hogy a halálomat akarod, Bell.
Igen... olvasni lehetett a félelmeimben.
Ez szoros volt, gondolta Idaho. Bellonda a halállal a fejében jött hozzá, egy kis drámával, hogy előállítsa a kitervelt „szükséghelyzetet”. Idaho kevés illúziót táplált afelől, hogy felvehetné vele a versenyt erőszakban. De a Bellonda-mentát megfigyel, mielőtt cselekszik.
– Tiszteletlenül használod a neveket – ingerkedett Bellonda.
– Más a helyzet, Bell. Te már nem vagy Tisztelendő Anya, és pedig nem vagyok „a ghola”. Itt már csak két ember van közös problémákkal. Ne mondd, hogy nem vagy tisztában ezzel.
Bellonda körülnézett. – Ha vártál, miért nem hoztad ide Murbellát?
– Hogy kénytelen legyen megölni téged a védelmemben?
Bellonda felmérte ezt. Az az átkozott Tisztelet Matrónája valószínűleg meg tudna ölni, de aztán... – Azért küldted el, hogy óvd.
– Van nekem egy nála jobb védelmezőm is – mutatott Idaho a gyerekre.
Teg? Mint védelmező? Ilyenek voltak a róla szóló gammui történetek. Idaho vajon tud valamit?
Bellonda szívesen rákérdezett volna erre, de nem merte megkockáztatni az eltérést. A házőrzőknek a veszély tiszta képét kell fogniuk.
– Ő?
– Vajon hajlandó lesz szolgálni a Bene Gesseritet, ha látná, ahogy megölsz?
Mikor Bellonda nem válaszolt, Idaho folytatta: – Képzeld magad az én helyembe, Bell. Mentát vagyok, aki nem csak a ti csapdátokban van, hanem a Tisztelet Matrónáiéban is.
– Csak mentát vagy?
– Nem. Tleilaxi kísérlet is vagyok, de a jövőt nem látom. Nem vagyok Kwisatz Haderach. Mentát vagyok, sok élet emlékeivel. Te a magad Más Emlékeiddel – gondolj bele abba, hogy ez mennyit emel rajtam.
Miközben beszélt, Teg nekitámaszkodott a konzolnak Idaho könyökénél. A fiú arcán kíváncsiság tükröződött, de látszott rajta, hogy nem fél Bellondától.
Idaho a feje fölötti kivetítési fókuszra mutatott, ahol ezüstös foltok táncoltak, készen arra, hogy képpé álljanak össze. – Egy mentát látja, hogy az adásaiban eltérés van – téli képek nyáron, napfény akkor, amikor a látogatói esőben jöttek... Arra nem gondoltál, hogy én számolok a te kicsinyes játszadozásoddal?
Bellonda hallotta a mentát-összegzést. Eddig a szintig közös volt a képzésük. Bellonda azt mondta: – Természetesen azt mondtad magadnak, hogy nem szabad lekicsinyelni a Taót.
– Különböző kérdéseket tettem fel. Az együtt történő dolgok titokban össze lehetnek kötve. Mi az ok és hatás akkor, amikor az egyidejűséggel kerül szembe?
– Jó tanáraid voltak.
– És nem csak egy életem.
Teg Bellonda felé hajolt. – Tényleg azért jöttél ide, hogy megöld?
Nincs értelme a hazugságnak. – Én még mindig azt gondolom, hogy veszedelmes – Hadd vitatkozzanak ezen a házőrzők.
– De hát ő fogja visszaadni nekem az emlékeimet!
– Táncosok ugyanazon a parketten, Bell – mondta Idaho. – Tao. Nem tűnhet úgy, mintha együtt táncolnánk, nem használhatjuk ugyanazokat a lépéseket és ritmusokat, de együtt látnak minket.
Bell kezdte sejteni, hová akar kilyukadni Idaho, és elgondolkozott azon, hogy van-e valami más mód az elpusztítására.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Teg.
– Érdekes egybeesések – szólt Idaho.
Teg Bellondához fordult. – Talán ha lennél olyan kedves és megmagyaráznád.
– Azt akarja mondani, hogy szükségünk van egymásra.
– Akkor miért nem mondja?
– Ez finomabb dolog ennél, fiam – És Bellonda arra gondolt: A felvételnek mutatnia kell, hogy figyelmeztettem Idahót. – A majom farka nem következménye az orrának, Duncan, bármilyen gyakran látod is a majmot átmenni azon a vékony függőleges sávon, amire a látótered korlátozódik.
Idaho állta Bellonda állhatatos tekintetét. – Dar egyszer egy virágzó almaággal jött, pedig a kivetítésem szüretidőt jelzett.
– Ez rejtvény, ugye? – tapsikolt Teg.
Bellonda felidézte magában ennek a látogatásnak a felvételét. A Főtisztelendő Anya pontos mozdulatait. – Melegházra nem gondoltál?
– Vagy arra, hogy egyszerűen csak örömet akart nekem szerezni?
– Találgassak én is? – kérdezte Teg.
Hosszú hallgatás után, amikor mentát-tekintet fonódott össze mentát-tekintertel, Idaho megszólalt: – Anarchia van a bezárásom mögött, Bell. Nézeteltérés a legfelső tanácsaitokban.
– Még anarchiában is létezhet megfontoltság és ítélet – mondta Bellonda.
– Képmutató vagy, Bell!
Bellonda úgy hőkölt hátra, mintha arculcsapták volna. Önkéntelen mozdulat volt ez, ami megdöbbentette. A Hang? Nem... valami, ami még mélyebbre hatol. Bellonda hirtelen rettegni kezdett Idahótól.
– Szerintem csodálatos, hogy egy mentát és Tisztelendő Anya ilyen álszent lehet – mondta Idaho.
Teg megbökte Idaho karját. – Harcoltok?
Idaho félretolta a gyerekkezet. – Igen, harcolunk.
Bellonda nem tudta elszakítani a tekintetét Idahóétól. Pedig a legszívesebben elmenekült volna. Mit művel Idaho? Minden olyan fonákul sül ki.
– Képmutatók és bűnözők, köztetek? – kérdezte Idaho. Bellondának megint eszébe jutottak a komszemek.
Idaho nem csak neki játszik, de a szemeknek is! Méghozzá különleges gonddal. Bellonda hirtelen csodálatot érzett Idaho teljesítménye iránt, de ez mit sem csillapította félelmét.
– Miért tűrnek el téged a Nővérek, kérdem én? – Milyen finom pontosággal mozog a szája! – Te vagy a szükséges rossz? Értékes adatforrás, és időnként jó tanács?
Bellonda végre megtalálta a hangját. – Hogy merészeled? – Bugyborékoló gyomorhang, benne Bellonda minden rejtett gonoszsága.
– Lehetséges, hogy erősíted a Nővéreidet – Színtelen hang, változatlan tónus. – A gyenge láncszemeket másoknak kell erősíteniük, és ezzel azok a mások erősödnek.
Bellonda rádöbbent, hogy alig tud megmaradni mentát-módban. Lehet, hogy ez igaz? Lehetséges, hogy a Főtisztelendő Anya így látja őt?
– Úgy jöttél, hogy bűnös engedetlenséget forgattál a fejedben – folytatta Idaho. – A szükségszerűség nevében! Egy kis dráma a komszemeknek, hogy bizonyítsd: nem volt más választásod.
Bellonda érezte, hogy Idaho szavai megerősítik mentát-képességeit. Vajon tudatosan csinálja? Bellondát lenyűgözte az, hogy Idaho modorát épp úgy tanulmányoznia kell, mint a szavait. Valóban ilyen jól olvasna benne Idaho? Ennek a találkozásnak a felvétele sokkal értékesebb lesz, mint amilyen az a kis színjáték lett volna. És ugyanaz a végkifejlet!
– Úgy gondolod, hogy a Főtisztelendő Anya kívánsága – törvény? – kérdezte Bellonda.
– Tényleg azt hiszed, hogy figyelmetlen vagyok? – Intett Tegnek, aki már készült beavatkozni. – Bell! Legyél csakis mentát!
– Hallak téged – És rajtam kívül még sokan mások is hallanak!
– Mélyen benne vagyok a problémátokban.
– Mi nem adtunk neked semmiféle problémát!
– De igen. Te adtál, Bell. Fukarul osztjátok a darabkákat, én mégis látom.
Bellonda hirtelen visszaemlékezett rá, hogy Odrade azt mondta: „Nincs szükségem egy másik mentátra. Feltaláló kell nekem!”
– Nektek... én... kellek – mondta Idaho. – A problémátok még kagylóhéjban van, de azért ott a hús, és ki is kell szedni.
– Miért lenne szükségünk rád?
– Szükségetek van a képzelőerőmre, az találékonyságomra, azokra a dolgokra, amik miatt életben maradtam Leto haragjával szemben.
– Azt mondtad, hogy annyiszor ölt meg, hogy már nem is számoltad. – Edd meg a saját szavaidat, mentát!
Idaho egy csodálatosan kézben tartott mosolyt villantott Bellre, olyan pontosat, hogy sem Bell, sem a komszem nem érthette félre a szándékát. – De hogyan bízhattok meg bennem, Bell?
Saját magát ítéli halálra!
– Ha nem szereztek valami újat, végetek – mondta Idaho. – Csak idő kérdése, és ezzel mindnyájan tisztában lesztek. Talán még nem ebben a generációban. Talán még a következőben sem. De egyszer biztosan.
Teg élesen megráncigálta Idaho ruhaujját. – A Bashar tudna segíteni, ugye?
Tehát a fiú tényleg figyelt. Idaho megveregette Teg karját. – A Bashar nem elég – Aztán Bellondának mondta: – Alkutyák egymás közt. Muszáj ugyanazon a csonton marakodnunk?
– Ezt már mondtad – És biztosan fogja is még mondani.
– Még mindig mentát vagy? – kérdezte Idaho. – Akkor hagyd a drámázást. Rántsd le a romantika fátylát a problémánkról.
Dar romantikus, nem én!
– Mi romantikus van azokban a kis Szétszóródott Bene Gesserit csoportokban, akik csak arra várnak, hogy lemészárolják őket? – folytatta Idaho.
– Szerinted senki sem menekül meg?
– Teleszórjátok az univerzumot ellenségekkel – mondta Idaho. – Tápláljátok a Tisztelet Matrónáit!
Ekkor Bell teljesen (és csakis) mentát volt: fel kellett vennie a versenyt ezzel a ghola-tehetséggel. Dráma? Romantika? A test belezökkent a mentát-teljesítménybe. A mentátoknak használniuk kell a testet, és nem szabad hagyniuk, hogy beavatkozzon.
– Egyetlen Tisztelendő Anya sem tért vissza vagy üzent soha azok közül, akiket Szétszórtatok – szólt Idaho. Próbáljátok nyugtatgatni magatokat azzal, hogy csak a Szétszóródottak tudják, hová mennek. Hogyan hagyhatjátok figyelmen kívül azt az üzenetet, amit ezzel a másik ténnyel küldenek? Miért nem próbált soha egyikük sem kommunikálni a Káptalanházzal?
Korhol minket! És igaza van.
– A legelemibb formában fejtettem ki a problémánkat?
Mentát kérdezés!
– A legegyszerűbb a kérdés, a legegyszerűbb a kivetítés – helyeselt Bell.
– Felerősített szexuális eksztázis: Bene Gesserit bevésés? A Tisztelet Matrónái csapdába ejtik az embereinket ott kint?
– Murbella? – Egyszavas kihívás. Értékeld ezt a nőt, akiről azt mondod, hogy szereted! Tud olyan dolgokat, amiket nekünk tudnunk kéne?
– Kondicionálva vannak az ellen, hogy a saját élvezetük függőségi szintre emelkedjen, de azért sebezhetőek.
– Tagadja, hogy vannak Bene Gesserit-források a Tisztelet Matrónáinak történelmében.
– Így kondicionálták.
– Inkább a hatalomvágy?
– Végre feltetted a megfelelő kérdést – És mikor Bell nem válaszolt, Idaho folytatta: – Mater Felicissima – Ez a Bene Gesserit Tanácstagok ősi elnevezése volt.
Bell tudta, miért csinálta ezt Idaho, és érezte, hogy a szó megteszi hatását. Szilárd egyensúlyba került. Mentát Tisztelendő Anya, akit körülfog saját Fűszeragóniájának mohalata-jával – a jóindulatú Más Emlékek egységével, ami megvédi őt a rosszakaratú ősök eluralkodásától.
Honnan tudja, hogyan kell ezt csinálni? A komszemek mögötti megfigyelők is ugyanezt a kérdést fogják feltenni. Hát persze! A Zsarnok képezte ki így, újra és újra. Mi ez itt? Mi ez a képesség, amit a Főtisztelendő Anya alkalmazni mer? Veszélyes, igen, de sokkalta sebezhetőbb, mint gondoltam. A teremtésünk isteneire! Ő a kiszabadításunk eszköze?
Milyen nyugodt. Tudja, hogy elkapta Bellt.
– Az egyik életemben, Bell, ellátogattam Bene Gesserit-házatokba a Wallach IX-en, és ott beszéltem az egyik ősöddel, Tersius Helen Anteac-kal. Hagyd, hogy ő vezessen, Bell. Ő tudja.
Bellonda ismerős döfködést érzett az elméjében. Honnan tudja, hogy Anteac az ősöm?
– A Zsarnok parancsára mentem a Wallach IX-re – folytatta Idaho. – Igen! Sokszor gondoltam rá Zsarnokként. Az volt a parancsom, hogy fojtsam el azt a mentátiskolát, amiről ti azt hittétek, hogy biztonságosan elrejtettétek ott.
Az Anteac-szimulfolyamat közbelépett: – Megmutatom neked azt az eseményt, amiről beszél.
– Gondolj bele – mondta Idaho. – Nekem, a mentátnak el kellett fojtanom egy iskolát, ahol úgy képezték az embereket, mint ahogy engem képeztek. Persze tudtam, miért parancsolta ezt, és te is tudod.
A szimulfolyamat beáramlott Bell tudatába: Mentátok rendje, alapította Gilbetus Albans; ideiglenes menedék a Bene Tleilaxon, akik azt remélték, hogy be tudják olvasztani őket a tleilaxi hegemóniába; szétszóródás számtalan „magiskolába”; elnyomatás II. Leto alatt, mert független ellenzéki sejteket alkotnak; részvétel a Szétszóródásban az Éhínség után.
– A legjobb tanárok egy részét a Dűnén tartotta, de az a kérdés, amivel Anteac most szembeállít, nem ehhez kapcsolódik. Hová tűntek a Nővéreid, Bell?
– Egyelőre még nem tudjuk kideríteni, vagy igen? – Bell új tudatossággal tekintett Idaho konzoljára. Helytelen volt útját állni egy ilyen elmének. Ha használni akarják Idahót, akkor a maga teljességében kell használniuk.
– Apropó, Bell – állt fel Idaho. – A Tisztelet Matrónái talán csak egy kis csoportot alkotnak.
Kicsit? Hát Idaho nem tudja, hogy a Nővéreket rettentő tömegek szorítják ki egyik bolygóról a másik után?
– Minden szám viszonylagos. Van valami az univerzumban, ami valóban mozdíthatatlan? A mi Régi Birodalmunk lehet az utolsó menedékük, Bell. Ahol elrejtőznek és rendezik soraikat.
– Ezt már régebben is felvetetted... Darnak.
Nem Főtisztelendő Anya. Nem Odrade. Dar. Idaho elmosolyodott. – És talán segíthetnénk Scytale dolgán is.
– Segíthetnénk?
– Murbella begyűjtené az információt, és kiértékelném.
Idahónak nem tetszett az a mosoly, amit erre Bell produkált.
– Egész pontosan mire gondolsz?
– Kószáljon szabadon a képzeletünk, és legyenek hasonlóak a kísérleteink is. Mi haszna lenne akár egy nem-bolygónak is, ha valaki át tudna hatolni a védelmén?
Bellonda a gyerekre sandított. Idaho tud arról a gyanújukról, hogy a Bashar látta a nem-hajókat? Hogyne! Egy ilyen képességű mentát... aki mesteri kivetítésbe illeszti össze az apró forgácsokat.
– Egy G-3-as nap teljes energiatermelésére szükség lenne egy féligmeddig lakható bolygó védelméhez – Bellonda szárazon, és nagyon szenvtelenül nézett Idahóra.
– A Szétszóródásban semmi sem lehetetlen.
– De nem a jelenlegi képességeinken belül. Nincs valami kevésbé ambiciózus elképzelésed is?
– Nézzétek át újra az embereitek sejtjeiben lévő genetikus jelzőket. Keressetek közös mintázatokat az Atreides-örökségben. Előjöhetnek olyan képességek is, amire nem is gondoltatok.
– Látom, pattog az újító képzeleted.
– G-3-as napoktól a genetikára. Lehetnek közös tényezők.
Miért ezek az őrült javaslatok? Nem-bolygók és emberek, akik számára a jövőbelátók elleni pajzsvédelem átlátható? Mit művel Idaho?
Bellonda nem áltatta magát azzal, hogy Idaho neki beszél. Ott voltak a komszemek is.
Idaho aztán elhallgatott, egyik karját a gyerek vállára támasztotta. Mind a ketten őt nézik! Ez kihívás?
Legyél mentát, ha tudsz!
Nem-bolygók? Ahogy egy dolog tömege nő, a gravitáció semlegesítéséhez szükséges energia meghaladja a törzsszámokhoz mért küszöbértékeket. A nem-pajzsok még ennél is nagyobb energiakorlátokkal találkoznak. Egy újabb, exponenciálisan növekedő nagyságrend. Idaho arra céloz, hogy valaki a Szétszóródásban meg tudta kerülni ezt a problémát? Meg is kérdezi.
– Az ixiek nem hatoltak mélyebbre Holzmann egységesítő felfogásába – mondta Idaho. – Csak használják – mint elméletet, ami akkor is működik, ha nem értjük.
Miért tereli a figyelmemet Ix technológiájára? Az ixiek túl sok vasat tartottak a tűzben ahhoz, hogy a Bene Gesserit megbízhatott volna bennük.
– Nem vagy rá kíváncsi, miért nem nyomta el a Zsarnok soha Ixet? – kérdezte Idaho. És amikor Bellonda csak bámult rá, folytatta: – Csak megzabolázta őket. Lenyűgözte az a gondolat, hogy embert és gépet szétválaszthatatlanul össze lehet vegyítem, és mindkettő a másik határait keresi.
– Kiborgok?
– Többek közt.
Idaho nem ismeri azt a visszamaradt ellenérzést, amit a Butleri Dzsihad még a Bene Gesseritben is hagyott? Ez riasztó! Az összevegyülése annak, amit külön-külön – ember és gép – csinálhatnak. A gépek korlátait figyelembe véve ez velős leírása az ixi szűklátókörűségnek.
Idaho azt mondja, hogy a Zsarnok elfogadta a Gépi Értelem gondolatát? Ostobaság! Bellonda elfordult.
– Ne menj el ilyen hamar, Bell. Kicsit jobban kéne érdeklődnöd Sheeana immunitása iránt a szexuális kötelékeknél. Azok a fiatalemberek, akiket csiszolásra küldök, nincsenek bevésve, és ő maga sincs. Mégsem avatottabb nála egyetlen Tisztelet Matrónája sem.
Bellonda most látta meg, mit értékel Odrade ebben a gholában. Felbecsülhetetlen, hogy mennyit ér! És én majdnem megöltem. Megrémült attól, hogy kis híján milyen hibát követett el.
Mikor Bellonda odaért az ajtóhoz, Idaho megint megállította. – Azok a futarok, amiket a Gammun láttam miért mondják róluk, hogy vadásszák és gyilkolják a Tisztelet Matrónáit? Murbella erről semmit sem tud.
Bellonda úgy ment el, hogy hátra sem nézett. Minden, amit ma Idahóról megtudott, csak növelte a veszélyességét... de együtt kell élniük ezzel... egyelőre.
Idaho mély levegőt vett, és a zavarodottan álló Tegre pillantott. – Köszönöm, hogy itt voltál, és azt is méltányolom, hogy csendben maradtál, hiába provokáltak.
– Ugye... igazából nem akart megölni?
– Ha te nem nyered meg nekem azt az első néhány másodpercet, talán megtette volna.
– Miért?
– Az a téveszméje, hogy én esetleg Kwisatz Haderach vagyok.
– Mint Muad'Dib?
– És a fia.
– Hát, most már nem fog bántani.
Idaho az ajtóra nézett, amin keresztül Bellonda távozott. Haladék. Idaho ennyit ért el. Talán már nem csak fogaskerék mások gépezetiben. Új kapcsolatba kerültek, ami életben fogja tartani Idahót, ha jól használja. Ebben érzelmi kapcsolatok nem játszottak szerepet, még Murbellával sem... vagy Odradéval. Valahol mélyen Murbella épp úgy haragudott a szexuális kötöttségre, mint Idaho. Odrade célozgathat az Atreides-hűség ősi kötelékeire, az érzelmekben azonban sosem lehet megbízni egy Tisztelendő Anyánál.
Atreides! Idaho Tegre pillantott, és látta, hogy a családi külső már kezd kialakulni az éretlen arcon.
És mit értem el valójában Bellel? Ezentúl már valószínűleg nem fognak hamis adatokat szolgáltatni neki. Idaho bizonyos mértékig megbízhatott abban, amit egy Tisztelendő Anya mond neki, azzal a tudattal, hogy bármelyik ember követhet el hibát.
Nem én vagyok az egyetlen, aki különleges iskolába jár. Most a Nővérek vannak az én iskolámban!
– Elmehetek Murbellahoz? – kérdezte Teg. – Megígérte, hogy megtanít a lábammal harcolni. Nem hinném, hogy a Bashar annak idején tanult ilyet.
– KI nem tanult?
Teg szégyenkezve lehorgasztotta a fejét. – Én nem tanultam.
– Murbella az edzőteremben van. Szaladj. De Bellondát hadd meséljem el neki én.
Egy Bene Gesserit-környezetben a tanulás sosem áll meg, gondolta Idaho, amikor a gyerek elment. De Murbellának igaza volt, amikor azt mondta, hogy olyan dolgokat tanulnak, amiket csak a Nővérektől kaphatnak meg.
Ez a gondolat rossz előérzetett keltett Idahóban. Látott egy képet az emlékei között: Scytale egy folyosón, a mezőkorlát mögött. Ő, a másik rab mit tanul? Idaho megborzongott. A Tleilax gondolata mindig felidézte az Arctáncoltatók emlékét. Ez pedig előhozta az Arctáncoltatóknak azt a képességét, hogy „reprinteljék” annak az emlékezetét, akit megöltek. Ez megijesztette Idahót a vízióival kapcsolatban. Arctáncoltatók?
Én pedig tleilaxi kísérlet vagyok.
Ez nem olyan dolog volt, amit egy Tisztelendő Anyával akart felderíteni, de még azt se akarta, hogy egy Bene Gesserit lássa vagy hallja közben.
Kiment a folyosóra, aztán be Murbella lakosztályába, ahol leült egy székre, és tanulmányozni kezdte azt, ami Murbella órája után az asztalon maradt. A Hang. Itt a hangderítő, amit hangkísérleteinek visszhangozásához használ. A pranabindu-reakciók kiváltásához szükséges légzőhám gondatlanul ledobva, kusza csomóban hevert az egyik széken. Murbellának még voltak rossz szokásai Tisztelet Matrónája-korából.
Murbella itt talált rá, amikor visszajött. Testhez simuló fehér dressze foltos volt az izzadtságtól, és Murbella sietve le is bántotta magáról. Idaho megállította, amikor zuhanyozni indult. Az egyik trükköt használta, amit tanult.
– Rájöttem néhány dologra a Nővérekről, amit eddig nem tudtunk.
– Mondd! – Ez az ő Murbellája, aki kéri. Arcán veríték csillog, zöld szemében elismerő csodálat. Az én Duncanem megint átlátott rajtuk!
– Játék, ahol az egyik darabot nem lehet mozgatni – emlékeztette Murbellát Idaho. Hadd játszadozzanak el ezzel a komszemes házőrzők! – Nem csak azt akarják, hogy segítsek nekik a Sheeana körüli új vallás kialakításában, hogy önként részt vegyünk az álmainkban, hanem nekem kéne lennem a bögölyük is, a lelkiismeretük, aki arra készteti őket, hogy megkérdőjelezzék saját ürügyeiket a rendhagyó viselkedésre.
– Odrade volt itt?
– Bellonda.
– Duncan! Az a nő veszélyes. Nem szabad egyedül maradnod vele.
– Ott volt a fiú.
– Nem is mondta!
– Én parancsoltam neki.
– Jól van. Mi történt?
Idaho tömören beszámolt az eseményekről, még Bellonda mimikáját és egyéb reakcióit is leírta. (Ezzel nem sokra fognak menni a komszemesek!)
Murbella dühöngött. – Ha bánt téged, soha többet nem leszek hajlandó egyikükkel sem együttműködni!
Éppen végszóra, kedvesem! Következmények! Ti Bene Gesserit-boszorkányok jobban tennétek, ha gondosan felülvizsgálnátok a viselkedéseteket!
– Még mindig büdös vagyok az edzéstől – mondta Murbella. – Ez a gyerek nagyon gyors. Sosem láttam még ilyen okos kis jószágot.
Idaho felállt. – Gyere, megmosdatlak.
A zuhanyozóban segített Murbellának kibújni az átizzadt dresszből, keze hűvösen simult Murbella bőrére. Idaho látta, mennyire élvezi Murbella ezt az érintést.
– Olyan gyengéd, mégis olyan erős – suttogta. Istenek ott lent! Murbella úgy néz rá, mintha fel akarná falni.
Ez egyszer Murbella Idahóval kapcsolatos gondolatai mentesek voltak az önvádtól. Egyetlen olyan pillanatra sem emlékszem, amikor felébredtem és azt mondtam: „Szeretem őt!” Nem, a dolog egyre mélyebb és mélyebb függőségig fúrta magát a tudatomba, amíg aztán kész tényként kellett elfogadnom életem minden pillanatában. Mint a légzést... vagy a szívdobogást. Hiba ez? A Nővérek hibásak!
– Mosd meg a hátam – mondta Murbella, és nevetet, amikor a víz ráfröccsent Idaho ruhájára. Murbella segített neki levetkőzni, és ott a zuhany alatt megint megtörtént: ez az irányíthatatlan kényszer, ez a férfi-nő összeolvadás, ami mindent megszüntet az érzéseken kívül. Murbella csak utána tudott visszagondolni: Ismer minden technikát, amit én. De itt a technikánál többről van szó. Örömet akar szerezni nekem! Dur szentséges istenei! Hogy lehetek én ilyen szerencsés?
Belekapaszkodott Idaho nyakába, Idaho pedig kivitte a zuhanyozóból, és azon vizesen letette az ágyra. Murbella lehúzta maga mellé, úgy feküdtek egymás mellett, regenerálódva.
Aztán Murbella azt suttogta: – Tehát a Missionaria így akarja felhasználni Sheeanát.
– Nagyon veszélyes.
– Kiszolgáltatott helyzetbe hozza a Nővéreket. Én azt hittem, hogy mindig ezt próbálták elkerülni.
– Az én szempontomból ez nevetséges.
– Azért, mert azt akarják, hogy te irányítsd Sheeanát?
– Őt senki sem irányíthatja! És talán senkinek nem is szabad irányítania – Felnézett a komszemekre. – Hé, Bell! Nem csak egy tigrist szorongatsz a farkánál fogva!
Mikor Bellonda visszament az Archívumba, egy pillanatra megállt a Komszem-Rögzítés ajtajában, és kérdően a Figyelőanyára nézett.
– Már megint a zuhany – mondta a Figyelőanya. – Egy idő után már kezd unalmassá válni.
– Misztikus Részvétel! – mondta Bellonda, és továbbment a szobája felé. Az agyában csak úgy kavarogtak a megváltozott felfogások, amelyeket újra kellett rendezni. Ő jobb mentát, mint én!
Féltékeny vagyok Sheeanára, a mindenit! És ő ezt tudja is!
Misztikus Részvétel! Az orgia mint energiaforrás. A Tisztelet Matrónáinak szexuális tudása hasonló hatással volt a Bene Gesseritre, mint a annak a primitív megmerítkezésnek a közös extázisban. Teszünk feléje egy lépést, aztán egyet visszalépünk.
Csak annak a tudata, hogy ez létezik! Milyen visszataszító, milyen veszedelmes... és mégis, milyen vonzó.
És Sheeana immúnis! Legyen átkozott! Miért kellett erre Idahónak épp most emlékeztetnie?

- - -

Mindig inkább kiegyensúlyozott elmék ítéletét adjátok, mint a törvényeket. A törvénykönyvek és kézikönyvek mintázatos viselkedést gerjesztenek. Márpedig minden mintázatos viselkedés hajlamos lemondani a kérdezésről, és pusztító lendületre szert tenni.
– Darwi Odrade

Tamalane alig valamivel hajnal előtt jelent meg Odrade eldiói szobájában. Az útviszonyokról hozott híreket.
– A futóhomok hat helyen veszélyessé vagy járhatatlanná tette az utat a tengeren túl. Nagyon nagyok a dűnék.
Odrade éppen csak végzett a reggeli dolgaival: mini-fűszeragónia, torna, zuhanyozás. Eldio vendégszobájában csak egy függőszék volt (ismerték az ízlését), és Odrade ülve várta Streggit és a reggeli jelentést.
Tamalane arca fakósárgának tűnt a két ezüstös parázsgömb fényében, de az elégedettség jól látszott rajta. Ha először rám hallgattál volna!
– Szerezzetek toptereket! – mondta Odrade. Tamalane kiment. Láthatóan bosszantotta a Főtisztelendő Anya enyhe reakciója.
Odrade behívta Streggit. – Nézzétek meg az lehetséges kerülőutakat. Keressetek utat a tenger nyugati vége körül.
Streggi kisietett, és majdnem beleütközött Tamalaneba; aki éppen visszajött.
– Sajnálattal kell közölnöm veled, Főtisztelendő Anya, hogy a Szállítás nem tud elég toptert adni most azonnal. Öt települést költöztetnek éppen keletre tőlünk. Az ottaniakat valószínűleg délre megkapjuk.
– Nincs egy megfigyelőterminál annak a sivatag-nyúlványnak a szélén, tőlünk délre? – kérdezte Odrade.
– Az első akadály éppen azon túl van – Tamalane még mindig túlságosan elégedett volt magával.
– Hozasd oda a toptereket – mondta Odrade. – Azonnal indulunk reggeli után.
– De Dar...
– Mondd meg Clairbynek, hogy ma velem utazol. Igen, Streggi? – A tanonc ott állt az ajtóban Tamalane mögött.
A távozó Tamalane válltartása elárulta, hogy az új jármű-beosztást nem tekinti megbocsátásnak. Szénen van! De a viselkedése jó volt a szükségleteik szempontjából.
– El tudunk jutni a megfigyelőterminálhoz – mondta Streggi. – Homokos ugyan az út, de azért biztonságos.
– Siessünk a reggelivel.
Minél közelebb értek a sivataghoz, annál sivárabb lett avidék, és Odrade ezt meg is jegyezte, miközben dél felé haladtak.
Mikor már száz klikknél is közelebb voltak a legközelebbi jelzett sivatag-szélhez, már látták a hidegebb szélességi fokra átmentett települések helyét. Puszta alapok, csonka falak, melyek megsérültek a költözéskor, és itt maradtak. Alapoknál elvágott csövek. Túl drága lett volna kiásni őket. A homok úgyis hamarosan betemeti az egészet.
Itt nincs Pajzsfal, mint a Dűnén, jegyezte meg Odrade Stregginek. Egy nap a Káptalanház lakossága majd a sarkvidékekre szorul, és jeget bányászik, hogy ivóvízhez jusson.
– Igaz az, Főtisztelendő Anya – kérdezte valaki Tamalane háta mögül – hogy már csináljuk a fűszerbetakarító gépeket?
Odrade hátrafordult. A kérdés egy magasabb szintű kommunikációs tanonctól érkezett, egy idősebb nőtől, akinek a homlokába mély ráncokat húzott a felelősség és a műszerek előtt sötétben, hunyorogya töltött idő.
– Fel kell készülnünk a férgekre – mondta Odrade.
– Ha ugyan eljönnek – felelte Tamalane.
– Jártál már valaha a sivatagban, Tam? – kérdezte Odrade.
– Voltam a Dűnén – hangzott a kurta válasz.
– De kimentél a nyílt sivatagba?
– Csak a kisebb sodrásba Keen mellett.
– Az nem ugyanaz – A rövid válasz hasonlóan rövid viszontválaszt kívánt.
– A Más Emlékeim elmondják, amire szükségem van – Ez a tanoncoknak szólt.
– Az nem ugyanaz, Tam. Neked magadnak kell megtenned. A Dűnén ez nagyon furcsa érzés volt: az ember tudta, hogy bármelyik pillanatban jöhet egy féreg.
– Hallottam a dűnei... felderítésedről.
Felderítésedről Nem „tapasztalataidról”. Milyen pontos bírálat. Ez jellemző Tamra. „Túl sok ragadt rá Bellről”, mondják majd egyesek.
– Ha ilyen sivatagban jársz, megváltozol, Tam. A Más Emlékeid tisztábbak lesznek. Az egy dolog, hogy leásol egy fremen ős tapasztalataihoz. Egészen más, ha te magad is fremenként jársz ott, ha csak néhány órára is.
– Én nem élvezném.
Hát ennyit Tam kalandvágyó lelkületéről. A kocsiban mindenki hallotta. El fog terjedni a hír.
De monstantól fogva könnyebb lesz megmagyarázni Sheeana megjelenését (ha meg fog felelni a Tanácsban).
Tényleg szénen van!
A megfigyelő terminál egy megolvasztott kvarcplató volt, zöld, üveges és hőbuborékos. Odrade a szélére állt, és észrevette, hogy a fű már csak kis csomókban tengődik odalent, a homok pedig már ostromolja a valaha zöldellő domb lejtőit is. Újonnan megjelent sóbokrok (Sheeana emberei ültették, mondta Odrade kísértetének egyik tagja) alkottak véletlenszerű szürke sávot a sivatag nyújtózkodó ujjai mentén. Néma háború. A klorofil-alapú élet utóvédharca a homok ellen.
Egy alacsony dűne magasodott a terminál fölé a jobb oldalon. Odrade intett a többieknek, hogy kövessék. Felmászott a homokhegyre, és a csúcson túl meglátta azt, ami az emlékeiben élt.
Hát ezt csináljuk.
Életnek semmi jele. Odrade nem nézett vissza a dűnék elleni utolsó ütközetüket vívó elkeseredett növényekre, hanem a láthatárra koncentrált. Ez az a határ, amit a sivataglakók figyelnek. Bármi, ami itt mozog, potenciálisan veszélyes.
Mikor Odrade visszament a többiekhez, egy ideig a terminál simára olvasztott felületén pihent meg a tekintete.
Az idősebb kommunikációs tanonc egy kéréssel jött oda hozzá az Időjárásiaktól.
Odrade átfutotta az üzenetet. Velős és megkerülhetetlen. Nincs semmi váratlan az általa megfogalmazott változásokban. Több földi berendezést kérnek. Ez nem egy véletlen vihar hirtelenségével jött, hanem a Főtisztelendő Anya döntésével.
Tegnap? Csak tegnap döntöttem úgy, hogy kiiktatom a tengert?
Visszaadta a jelentést a kommunikációs tanoncnak, és elnézett mögötte a homokos platóra.
– A kérést jóváhagyom – Aztán azt mondta: – Elszomorító volt látni azt a sok eltűnt épületet.
A tanonc vállat vont. Vállat, vont! Odrade a legszívesebben felpofozta volna. (Micsoda morgás és nyugtalanság lenne rögtön a Nővérek között!)
Odrade hátat fordított a nőnek.
Mit is mondhatnék neki? Ötször olyan hosszú ideje vagyunk itt, mint amennyit legidősebb nővéreink megéltek. Ez meg a vállát vonogatja.
Mégis... Odrade tudta, hogy bizonyos szempontból a Nővérek települései még nem érték el az érettséget. A plaz és a plasztacél hajlamos volt szabályos kapcsolat fenntartására az épületek és a helyük között. Rögzülnek a térben és az emlékekben. A városok nem könnyen adják meg magukat más erőknek... csak az emberi szeszélynek.
Ez is természeti erő.
A kor tiszteletének fogalma furcsa, gondolta Odrade. Az emberek születéstől fogva hordozzák. Odrade látta azt az öreg Basharban is, amikor a lernaeusi családi birtokaikról beszélt.
„Úgy gondoltuk, hogy illik az anyám dekorációihoz.”
Folytonosság. Egy újjáélesztett gholában is újjáélednek majd ezek az érzések?
Ott volt az én fajtám.
Ez furcsa patinát kap, ha az „én fajtám” vérrokon ősöket jelent.
Nézd csak meg, milyen sokáig kitartottunk mi, Atreidesek a Caladanon. Helyreállítottuk a régi kastélyt, kifényesítettük az őst fafaragványokat. Egész sereg karbantartó fáradozott azon, hogy egyáltalán tűrhető állapotban tartsa a nyikorgó vén palotát.
Ezek a karbantartók mégsem gondolták úgy, hogy felesleges munkát végeznek. Kiváltságosnak érezték az állásukat. Azok a kezek, amelyek a faragásokat fényesítették, majdnem simogatták is őket.
„Régi. Már nagyon régen az Atreidesekkel van.”
Emberek és ereklyéik . Odradéban érezni kezdte az eszközt, énje eleven részeként.
Jobb vagyok ezzel a bottal, ami a kezemben van... ezzel a tűzben edzett lándzsával, amivel vadászok... ezzel a búvóhellyel, ami véd a hidegtől... ezzel a kőpincével, ahol a téli élelmet tárolom... ezzel a gyorsjáratú hajóval... ezzel a hatalmas óceánjáróval... ezzel a fém-kerámia hajóval, ami kivisz az űrbe...”
Azok az elő emberi kalandozások az űrbe – milyen keveset sejtettek arról, hogy hová fog vezetni ez az út. Milyen elszigeteltek voltak azokban az ősi korokban! Éltető levegő kicsiny kapszulái primitív átviteli rendszerekkel ormótlan adatforrásokhoz kapcsolva. Magány. Egyedüllét. Korlátozott lehetőségek a túlélés körén kívül. Tisztítsd a levegőt. Gondoskodj iható vízről. Edzz, hogy megelőzd a súlytalanság korcsosító hatását. Maradj aktív. Ép testben ép lélek. Tulajdonképpen mi volt az ép elme?
– Főtisztelendő Anya!
Már megint az átkozott kommunikációs tanonc!
– Igen?
– Bellonda üzeni, hogy azonnal mondjam meg neked: küldönc érkezett a Buzzellről. Idegenek jöttek, és elvitték az összes Tisztelendő Anyát.
Odrade megpördült. – Ez az egész üzenet?
– Nem, Főtisztelendő Anya. Az idegeneket egy nő irányította. A hírhozó azt mondja, hogy olyan volt, mint egy Tisztelet Matrónája, de nem volt rajta olyan köpeny.
– Semmi üzenet Dortujlától vagy a többiektől?
– Nem volt rá lehetőségük, Főtisztelendő Anya. A hírhozó egy első szintű tanonc. A kis nem-hajóban jött, Dortujla kifejezett parancsa szerint.
– Mondd meg Bellnek, hogy ne engedje el azt a tanoncot. Veszedelmes információk vannak nála. Ha visszaérünk, majd kinevezek egy küldöncöt. Tisztelendő Anyának kell lennie az illetőnek. Érted?
– Persze, Főtisztelendő Anya – Megsértődött, amiért kételkednek benne.
Beindult a dolog! Odrade csak nagy nehézséggel tudta leplezni izgalmát.
Bekapták a csalit. Most már... a horgon vannak?
Dortujla veszélyes dolgot csinált, amikor így ráhagyatkozott egy tanoncra. Dortujlát ismerve ez csakis egy nagyon megbízható tanonc lehet. Aki kész arra, hogy megölje magát, ha elfogják. Látnom kell őt. Lehet, hogy már készen áll az Agóniára. És talán ez az az üzenet, amit Dortujla küldeni akart nekem. Ez rá vallana.
Bell persze dühöngeni fog. Milyen ostobaság egy büntetőbolygósban megbízni!
Odrade magához hívatta a kommunikációs csapatot. – Kössetek össze Bellondával.
A hordozható kivetítő nem adott olyan tiszta képet, mint a rögzített állomások, de Bell és környezete azért felismerhető volt.
Úgy ül az asztalomnál, mintha az övé lenne. Kiváló!
Odrade nem hagyott időt Bellonda kirohanására. – Döntsd el, hogy az az üzenethozó tanonc készen áll-e már az Agóniára.
– Készen áll – Istenek! Ez jó tömör volt Belltől.
– Akkor csináljátok meg. Lehet, hogy ő lesz a mi küldöncünk.
– Már megcsináltuk.
– Találékony?
– Nagyon.
Mi az ördög történt Bellel? Nagyon furcsán viselkedik. Egyáltalán nem hasonlít szokásos önmagára. Duncan!
– Ó, és Bell! Szeretném, ha Duncannek nyílt vonala lenne az Archívumhoz.
– Már reggel óta van neki.
No lám. Duncan megtette a magáét.
– Ha beszéltem Sheeanával, hívni foglak.
– Mondd meg Tamnak, hogy igaza volt.
– Miben?
– Csak ennyit mondj neki.
– Jól van. Meg kell mondjam, Bell, hogy ennél elégedettebb már nem is lehetnék azzal, ahogy az ügyeket kezeled.
– Azután, ahogy te kezeltél engem, hogy is vallhatnék kudarcot?
Bellonda szó szerint mosolygott, amikor bontották a kapcsolatot. Odrade megfordult, és Tamalane-t találta a háta mögött.
– Miben volt igazad, Tam?
– Abban, hogy több van Idaho és Sheeana kapcsolatában, mint ahogy gondoltuk – Tamalane közelebb húzódott Odradéhoz, és halkabbra fogta a hangját. – Ne ültesd őt a székembe, amíg rá nem jössz, mit titkolnak.
– Tudtam, hogy tisztában vagy a szándékaimmal, Tam. De... ennyire átlátszó lennék?
– Egyes dolgokban igen, Dar.
– Szerencsés vagyok, hogy a barátomnak mondhatlak.
– Vannak más támogatóid is. Amikor a Proktorok szavaztak, a kreativitásod szólt a javadra. „Ihletett”, így fogalmazott az egyik védelmeződ.
– Akkor tudod, hogy elég alaposan szénre kell raknom Sheeanát, mielőtt meghozom ihletett döntéseim egyikét.
– Hogyne.
Odrade jelzett a kommunikációsoknak, hogy vigyék el a kivetítőt, és kiment az üvegszerű terület szélére.
Kreatív képzelőerő.
Odrade ismerte társai kevert érzelmeit.
Kreativitás!
Mindig veszélyes a megállapodott hatalomra. Mindig valami újjal áll elő. Az új dolgok pedig szétfeszíthetik a hatalom szorítását. Még a Bene Gesserit is baljós előérzettel közelít a kreativitáshoz. Az egyenletes, nyugodt siklás fenntartása egyeseket arra késztet, hogy félreállítsák a hajó-billegetőket. A baj csak az, hogy a kreatívak sokszor szeretnek a háttérben maradni. Ők ezt elvonultságnak nevezik. Dortujlát is milyen nagy erő tudta csak előcsalogatni.
Minden jót, Dortujla. Legyél a mi legjobb csalink.
Ekkor jöttek meg a topterek – tizenhatan. A pilótákon látszott, hogy ez az újabb megbízatás púp a hátukra a másik munkájuk mellett. Egész települések költöztetése!
Odrade törékeny hangulatban figyelte a topterek leszállását, a szárnypropellerek behúzását – olyanok voltak a gépek, mint az alvó rovarok.
Rovarok, amiket egy őrült robot tervezett a saját hasonlatosságára.
Mikor már a levegőben voltak, Streggi megkérdezte a Főtisztelendő Anya mellett: – Fogunk látni homokférgeket?
– Meglehet. De eddig még nem jelentették, hogy lennének.
Streggi hátradőlt. Csalódást okozott neki a válasz, de ezt a csalódást nem tudta újabb kérdésbe önteni. Az igazság időnként felkavaró lehet, ők pedig nagyon nagy elvárásokkal tekintenek eme evolúciós hazárdjáték elébe, gondolta Odrade.
Különben miért pusztítanánk el mindent a Káptalanházon, amit szeretünk?
Szimulfolyamat jelentkezett egy régi felirattal, ami egy rózsaszín tégla kórházépületen állt: GYÓGYÍTHATATLAN BETEGSÉGEK KÓRHÁZA.
Itt talált magára a Bene Gesserit? Vagy talán túl sok kudarcot tűrnek el? A betolakodó Más Emléknek megvolt a maga oka.
Kudarcok?
Odrade felkutatta: Ha arra kerül a sor, akkor Nővérként kell majd gondolnunk Murbellára. Nem mintha fogoly Tisztelet Matrónájuk gyógyíthatatlan kudarc lenne. De kilóg a környezetéből, és nagyon későn kapja meg a mélytréninget.
Milyen csendes mindenki körülötte, a szélfútta homokot bámulják – cethát-dűnék engednek utat néha száraz hullámocskáknak. A kora délutáni nap csak most adott megfelelő oldalsó megvilágítást a közeli tájnak. Elöl por homályosította el a láthatárt.
Odrade összegömbölyödött az ülésében, és elszunnyadt. Ezt már láttam. Én túléltem a Dűnét.
Amikor lejjebb ereszkedtek, és körözni kezdtek Sheeana Sivatagi Megfigyelőközpontja fölött, felébredt.
Sivatagi Megfigyelőközpont. Megint itt tartunk. Még nem igazán adtunk neki nevet... ahogy ennek a bolygónak sem. Káptalanház! Micsoda név ez? Sivatagi Megfigyelőközpont! Ez leírás, nem név. A hangsúly az ideiglenességen van.
Leszállás közben Odrade bizonyítékát látta annak, amit az előbb gondolt. Az ideiglenes szállás érzését fokozta az illesztések spártai élessége. Sehol egy, kis lágyság, egy kis lekerekítés. Ez ide kapcsolódik, ez pedig oda megy. Mindent bontható kapcsolóelemek kötöttek össze.
Rázós landolás volt, mintha a pilóta azt mondta volna: „Megérkeztünk, és szerencsére megszabadulok tőletek.”
Odrade azonnal a számára fenntartott szobába ment, és hívatta Sheeanát. Ideiglenes lakás: spártai kamrácska kemény priccsel. Most két székkel. Az ablak nyugatra, a sivatagra nézett. Itt mindent órák alatt szét lehetett szerelni és el lehetett szállítani. Odrade arcot mosott a szomszédos fürdőszobában, hogy kissé megmozgassa magát. Kényelmetlen testhelyzetben aludt a topteren.
Felfrissülve ment ki az egyik ablakhoz, és hálás volt az építőknek, hogy megcsinálták ezt a tornyot is: tíz szint, ez a kilencedik. Sheeana foglalta el a legfelső emeletet, mint kilátópontot a hely nevében megfogalmazott tevékenységhez.
Odrade megtett néhány szükséges előkészületet, amíg várt.
Nyisd meg az eléd. Vesd el az előfeltevéseket.
Sheeana érkezésének első benyomásait naiv szemmel kell látni. A fül nem lehet felkészülve egy bizonyos hangra. Az orr nem várhat ismerős szagokat.
Én választottam ki. Én, mint az első tanára, fogékony vagyok a hibákra.
Odrade megfordult, mert zajt hallott az ajtóból. Streggi.
– Sheeana épp most tért vissza a sivatagból, és az embereivel van. Azt kéri a Főtisztelendő Anyától, hogy találkozzanak inkább a fenti szálláson, ahol kényelmesebb.
Odrade bólintott.
Sheeana lakrészének a legfelső emeleten ugyancsak megvolt ez az előregyártott, házgyári jellege a széleknél. Gyors hajlék a sivatagban. Nagy helyiség volt, hat-hétszer akkora, mint a vendégszoba, viszont egyszerre szolgált dolgozószobaként és hálókamraként. Ablakok két felé – nyugatra és északra. Odradét lenyűgözte a funkcionalitásnak és ötletszerűségnek ez a keveréke.
Sheeanának sikerült elérnie, hogy a szobája őt magát tükrözze. Szabvány Bene Gesserit priccs élénk narancsszín és barna takaróval beborítva. Az ágy lábánál egy fekete fehér vonalas rajz felágaskodó, fogait mutogató homokféreggel. Sheeana saját rajza, amit a Más Emlékekre és dűnei gyerekkorára támaszkodva készített.
Elárult valamit Sheeanáról az, hogy nem próbálkozott nagyobb szabású művészi tolmácsolással – színes képpel, hagyományos sivatagi tájképpel. Csak maga a féreg, a homok épp csak jelezve mögötte, az előtérben egy apró, köpenyes ember.
Ő maga?
Csodálatraméltó önmérséklet, és állandó emlékeztetője annak, miért van itt. A természet mély impressziója.
A természet nem csinál rossz művészetet?
Ez az állítás túl sima ahhoz, hogy elfogadható legyen.
Mit értünk „természet” alatt?
Odrade látott már szörnyű természetes vadságot: törékeny fákat, amelyek úgy néztek ki, mintha ócska zöld festékbe mártották volna őket, aztán otthagyták volna a tundra szélén, hogy ocsmány paródiává száradjanak. Visszataszító. Nehéz elképzelni, hogy ezeknek a fáknak bármi céljuk lenne. És a vakfégek... nyálkás sárga bőr. Bennük hol a művészet? Ideiglenes állomások az evolúció továbbvezető útján. Az emberek beavatkozása mindig változtatott ezen? Sligek. Sligek! A Bene Tleilax valami undorítót hozott létre velük.
Sheeana rajzát csodálva Odrade arra jutott, hogy bizonyos kombinációk sértenek bizonyos emberi érzékeket. A sligek ennivalónak jók. Az ocsmány kombinációk érintik a korai tapasztalatokat. A tapasztalatok ítélkeznek.
Rossz dolog!
Annak a zöme, amire MŰVÉSZETKÉNT gondolunk, a biztonságigényünket szolgálja. Ne bánts! Tudom, mit tudok elfogadni.
Hogyan nyugtatja meg ez a rajz Sheeanát?
Homokféreg: vak erő, amely rejtett gazdagságot őriz. Művészet a misztikus szépségben.
Jelentették, hogy Sheeana viccel a megbízatásával. Olyan férgek pásztora vagyok, amelyek talán sose jönnek el.
És még ha meg is jelennek, évek telnek el, mire akkorák lesznek, mint az a féreg a rajzon. Az ő hangja ez abból a kicsiny alakból a féreg előtt?
„Ez időben elfog jönni.”
Melanzsszag hatotta át a helyiséget, erősebben, mint ahogy az szokásos volt egy Tisztelendő Anya lakásában. Odrade kutatóan nézett végig a bútorokon: székek, munkaasztal, rögzített parázsgömbök – minden ott, ahol a legjobban használható. De mi az a furcsa alakú fekete plazhalom a sarokban? Sheeana valami munkája?
Halk suhogó hang rezzentette fel Odradét a bejárat felől. Sheeana volt az. Szinte félénken tekintett körül az ajtóból, mielőtt belépett volna a Főtisztelendő Anyához.
Olyan mozdulat, mintha azt mondaná: „Hát idejött a szobámba. Jó. Lett volna olyan, aki nem törődött volna a meghívásommal.”
Odrade készenlétben álló érzékei megbizseregtek Sheeana jelenlététől. Minden idők legfiatalabb Tisztelendő Anyja. Gyakran gondolsz rá úgy, mint Csendes Kicsi Sheeana. Sheeana nem volt mindig csendes, és kicsi sem volt, de a címke rajtaragadt. Még csak egérszerű sem volt, gyakran emlékeztetett azonban egy rágcsálóra, aki csendesen várja a mező szélén, hogy a gazda elmenjen. Aztán előrohan, hogy összeszedegesse a lehullott gabonaszemeket.
Sheeana bejött, és alig egy lépésnyire megállt Odradétól. – Túl sokáig voltunk távol egymástól, Főtisztelendő Anya.
Odrade első benyomása furcsán zavaros volt.
Őszinteség és titkolózás?
Sheeana csendes fogékonysággal álldogált.
Siona Atreidesnek ez a leszármazottja érdekes arcot alakított ki magának a Bene Gesserit patina alatt. Az érettség mind a Nővérek, mind az Atreidesek jellegzetességeit kihozta rajta. Megannyi szilárd döntés nyomai. A vékony, sötétbőrű lelenc napszítta barna hajával ilyen higgadt Tisztelendő Anya lett. A bőre még mindig barna volt a szabadban töltött hosszú óráktól. A haja is napszítta. De a szeme – ez az acélos telikék azt mondta: „Túlestem az Agónián.”
Mi ez, amit érzek benne?
Sheeana látta Odrade arckifejezését (Bene Gesserit-naivitás!), és tudta, hogy elérkezett a régóta félt konfrontáció.
Az igazamon kívül nem lehet más védelmem és remélem, nem akar teljes vallomást!
Odrade különleges figyelemmel nézte valamikori tanítványát; minden érzéke nyitva állt.
Félelem! Mit érzek? Akkor, amikor beszél?
Sheeana hangjának szilárdságából erőteljes eszköz lett. Odrade ezt már első találkozásukkor előre látta. Sheeana eredeti természetét (a fremen természetet, ha egyáltalán létezett ilyen) megzabolázták és más irányba fordították. Kisimították azt a bosszúálló magot. Szoros kötőfékbe fogták szeretni- és gyűlölnitudását.
Miért van az a benyomásom, hogy meg akar ölelni?
Odrade hirtelen sebezhetőnek érezte magát.
Ez a nő a védővonalaimon belül van. Soha többet nem fogom tudni megint teljesen kiszorítani onnan.
Tamalane véleménye jutott eszébe: „Ő olyan, aki megtartja magát magának. Emlékszel Schwangyu Nővérre? Hozzá hasonló, de jobban csinálja. Sheeana tudja, hova megy. Gondosan szemmel kell tartanunk őt. Atreides vér, tudod.”
„Én is Atreides vagyok, Tam.”
„Ne hidd, hogy akár csak egy pillanatra is elfelejtjük! Azt hiszed, hogy tétlenül néznénk, ha a Főtisztelendő Anya úgy döntene, hogy a saját feje után szaporodik? A mi tűrőképességünknek is van határa, Dar.”
– Tényleg régen esedékes volt már ez a látogatás, Sheeana.
Odrade hangja megriasztotta Sheeanát. Hirtelen úgy nézett vissza, amit a Nővérek „szelíd BG”-nek hívtak, aminél szelídebb nézés valószínűleg az egész univerzumban nem volt, és aminél semmi jobban nem álcázta azt, ami mögötte van. Ez nem csak korlát volt, hanem maga volt a semmi. Ezen a maszkon minden bűn lett volna. Már önmagában is árulás volt. Erre Sheeana is azonnal rájött, és elnevette magát.
– Tudtam, hogy el fogsz jönni tapogatózni. A kéz-nyelv, meg Duncan, ugye? – Kérlek, Főtisztelendő Anya, fogadd el ezt!
– Az egészről, Sheeana.
– Valaki olyanra van szüksége, aki megmenti őket, ha a Tisztelet Matrónái támadnak.
– Ennyi az egész? – Hát teljesen ostobának tart?
– Nem. Információt szeretne a szándékainkról... meg arról, hogy milyen előkészületeket teszünk a Tisztelet Matrónáinak fenyegetésével szemben.
– És te mit mondtál neki?
– Mindent elmondtam, amit tudtam – Az igazság az egyetlen fegyverem. El kell térítenem!
– Te mellette vagy, Sheeana?
– Igen!
– Én is.
– De Tam és Bell nem?
– Az informátoraim szerint Bell most már eltűri.
– Bell? Eltűri?
– Rosszul ítéled meg őt, Sheeana. Ez hiba – Titkol valamit. Mit tettél, Sheeana?
– Sheeana, mit gondolsz, tudnál dolgozni Bellel?
– Arra gondolsz, hogy bosszantom? – Bellel dolgozni? Mire gondol? Nehogy Bell vezesse azt az átkozott Missionaria-projektet!
Halovány rándulás húzta fel Odrade szájaszélét. Újabb csíny? Lehetséges ez?
Sheeana a pletykák első számú tárgya volt a Központi ebédlőiben. Rengeteg történet járta arról, hogyan tört borsot a Nemesítési Mesternők (és főleg Bell) orra alá, és részletekbe menő beszámolók szóltak csábításairól, Tisztelet Matrónái-alapú összehasonlításokkal Murbellától, amelyek fűszeresebbek voltak, mint maga az étel. Odrade két nappal ezelőtt elcsípte a legújabb sztori foszlányait: – Azt mondta: „A Hagyd-Őt-Rosszalkodni módszert alkalmaztam. Nagyon hatásos az olyan férfiakkal szemben, akik azt hiszik, hogy ők visznek be téged az erdőbe.”
– Te ezt bosszantásnak veszed, Sheeana?
– Ez a megfelelő szó: átformálni a természetes hajlamok ellenében – Alighogy ezek a szavak elhagyták a száját, Sheeana már tudta, hogy hibázott.
Odrade figyelmeztető nyugalmat érzett. Átformálni? Tekintete a furcsa fekete halomra vándorolt a szoba sarkába. Olyan meredten nézte, hogy ő maga is meglepődött. Szinte beitta a látványt. Összefüggést keresett, valamit, ami beszél neki. De semmi sem válaszolt, hiába próbálta a végsőkig. És éppen ez a célja!
– „Űr” a címe – mondta Sheeana.
– A tiéd? – Kérlek, Sheeana. Mondd, hogy valaki más csinálta. Az, aki ezt készítette, oda ment el, ahová én nem követhetem.
– Úgy egy hete csináltam egyik este.
Csak a fekete plazt formálod át? – Lenyűgöző kommentár az általánosságban vett művészethez.
– Nem a konkrét művészethez?
– Problémám van veled, Sheeana. Riadalmat keltesz egyes Nővérekben – És bennem is. Van benned egy vad hely, amit nem találtunk meg. Olyan Atreides gén-jelek, amiket Duncan mondott, hogy keressünk a sejtjeidben. Mit kaphattál tőlük?
– Riasztom a Nővéreimet?
– Főleg akkor, amikor eszükbe jut, hogy te vagy a legfiatalabb, aki valaha is túlélte az Agóniát.
– Kivéve a Förtelmeket.
– Te is az vagy?
– Főtisztelendő Anya! – Sosem sértett meg szándékosan, csak ha tanítani akart vele.
– Úgy vetted az Agóniát, mint ha engedetlenséget követnél el.
– Nem inkább azt akartad mondani, hogy ellenszegültem a természet tanácsának? – A humor néha eltéríti.
Prester, Sheeana tanonc-segédje jelent meg az ajtóban, és addig kopogtatott a falon, amíg azok ketten észre nem vették. – Azt mondtad, hogy jelentsem azonnal, ha a keresőcsapatok visszatérnek.
– Mit mondanak?
Megkönnyebbülés Sheeana hangjában?
– A nyolcas csoport szeretné, ha megnéznéd a felvételeiket.
– Mindig azt akarják!
Sheeana erőltetett csalódással beszélt. – Megnézed velem a felvételeket, Főtisztelendő Anya?
– Majd itt megvárlak.
– Nem tart soká.
Amikor Sheeanáék elmentek, Odrade a nyugati ablakhoz lépett: a sivatag tiszta látképe a háztetők felett. Apró dűnék. Közel a napnyugta, és a száraz forróság olyannyira emlékezetet a Dűnére.
Mit rejteget Sheeana?
Egy fiatalember, szinte még gyerek, napozott meztelenül az egyik szomszédos háztetőn háton fekve egy tengerzöld matracon, arcán aranyszín törölközővel. A bőre napsütötte aranya jól illett a törölközője és a nemi szőrzete színéhez. Egy szellő belekapott a törölköző szélébe, és fellebbentette. Az egyik hosszú kéz felnyúlt és visszasimította a leplet.
Hogyhogy itt lustálkodik? Éjszaka dolgozik? Valószínűleg.
A tétlenséget nem helyeslik, ez itt pedig tüntet vele. Odrade elmosolyodott magában. Mindenkit fel lehet menteni azzal a feltevéssel, hogy éjszaka dolgozik. Talán épp erre a gondolatra alapoz. A trükk láthatatlan maradhat azok számára, akik másképp gondolják.
Nem fogok rákérdezni. Az intelligencia jutalmat érdemel. És, végső soron valóban lehet éjszakai munkás.
Odrade felemelte a tekintetét. Új mintázat bontakozott ki itt: egzotikus naplemente. Keskeny narancsszínű sáv a láthatáron, kissé felpúposodva ott, ahol a nap épp lebukott a táj mögé. Ezüstös kék sötétedik a narancs fölött. Odrade számtalanszor látta ugyanezt a Dűnén. A meteorológiai magyarázatok keresgélésével nem foglalkozott. Jobb, ha egyszerűen csak a szemei szívják magukba ezt a tünékeny szépséget, jobb, ha hagyja, hogy a füle, a bőre megérezze a tájra ereszkedő hirtelen csendességet, és a gyors sötétséget a narancsszín eltűnésével.
Halványan látta, hogy a fiatalember felszedi a matracát, a törölközőjét, és eltűnik egy szellőzőnyílás mögött.
Futó lábak zaja a folyosóról. Sheeana rontott be, alig kapott levegőt. – Fűszertelepet találtak harminc klikkre északra! Kicsi, de összefüggő.
Odrade ebben nem is mert reménykedni. – Nem hordhatta össze a szél?
– Nem valószínű. Állandó őrséget állíttattam mellé. – Sheeana arra az ablakra pillantott, ahol Odrade állt. Meglátta Trebót. Talán...
– Már kérdeztelek, Sheeana, hogy tudnál-e együtt dolgozni Bellel. Ez fontos kérdés. Tam már kezd nagyon megöregedni, és hamarosan valaki mást kel a helyére állítani, persze szavazással.
– Engem? – Ez teljesen váratlan volt.
– Te vagy az első számú jelöltem – Ez most már felszólítás. Azt akarom, hogy mellettem legyél, ahol szemmel tarthatlak.
– De én azt hittem... úgy értem, a Missionaria terve...
– Az várhat. És biztosan van valaki más is, aki pásztorolni tudja a férgeket... ha az a fűszertelep azt jelenti, amit remélünk.
– Ó! Igen... sok emberünk van, de olyan senki, aki... Nem akarod kipróbálni, hogy a férgek még mindig válaszolnak-e nekem?
– A Tanács-béli munka nem ütközhet ezzel.
– Én... látod, hogy megvagyok lepve.
– Mondhatni, döbbent vagy. Mondd meg nekem, Sheeana, mi foglalkoztat téged igazából mostanában?
Még mindig tapogatózik. Trebo, most segíts! – Hogy megbizonyosodjak róla: a sivatag jól nő – Ez az igazság. – Meg persze a nemi életem. Láttad azt a fiatalembert a szomszéd tetőn? Ő Trebo, az új fiú, akit Duncan csiszolásra küldött hozzám.
Sheeana még Odrade távozás után is azon tűnődött, hogy a szavai miért keltettek akkora derültséget. A Főtisztelendő Anyát azonban sikerült eltéríteni.
Még a végső pozícióját sem kellett kijátszania – az igazságot: Beszéltünk arról a lehetőségről, hogy esetleg bevéshetném Teget, és így állíthatnám vissza az eredeti emlékeit.
Elkerülte a teljes vallomást. A Főtisztelendő Anya nem tudta meg, hogy kieszeltem egy módszert nem-hajó börtönünk újraindítására, és az aknák hatástalanítására, amiket Bellonda rakott bele.

- - -

Bizonyos keserű ízeket semmiféle édesítőszer nem fed el. Ha keserű, köpd ki. Ezt tették legrégebbi őseink.
– A Kóda

Murbella azon kapta magát, hogy éjszaka felriadva tovább folytat egy álmot, pedig teljesen éber, és tudatában van a környezetének: Duncan ott alszik mellette, a gépek halkan kattognak, a mennyezeten ott az órakivetítés. Mostanában ragaszkodott ahhoz, hogy Duncan vele legyen éjszaka, mert félt egyedül. A negyedik terhességnek tulajdonította a dolgot.
Kiült az ágy szélére. A szoba kísérteties homályba burkolózott az óra halovány izzásánál. Az álomképek nem tűntek el.
Duncan felmordult, és Murbellához gördült. Kinyújtott keze Murbella lábára fonódott.
Murbella érezte, hogy ez a mentális behatolás nem álom, de sokban hasonlított hozzá. A Bene Gesserit tanítások csinálták ez. A tanítások, és az, amit sugalltak Scytale-ról és... és mindenről! Olyan mozgást sürgettek, amit Murbella nem tudott irányítani.
Ezen az éjszakán Murbella eltévedt egy őrült szó-világban. Bellonda aznap reggel tudta meg, hogy Murbella kilenc nyelvet beszél, és a gyanús tanoncot egy „Lingvisztikus Örökség” nevű mentális ösvényre irányította. De Bell befolyásának tudata sem adott szabadulást ebből az éjszakai őrületből.
Lidércnyomás. Murbella mikroszkopikus kis lény egy hatalmas, visszhangzó csarnokba zárva, ahol óriás betűk rikoltják, amerre csak fordul: „Adattároló”. Mozgó szavak vették körül tátogó állkapcsokkal, félelmetes csápokkal.
Ragadozók, akiknek ő az áldozata!
Hiába volt éber, és hiába volt mindennek tudatában, hiába volt ott Duncan keze a lábán, még mindig látta a vad bestiákat. Szorították őt visszafelé. Tudta, hogy hátrafelé megy, pedig a teste nem mozdult. Valami rettenetes katasztrófa felé nyomták, amit nem látott. A feje nem akart fordulni! Nem csak hogy látta ezeket a lényeket (itt-ott eltakarták a szoba részleteit), de hallotta is őket a kilenc nyelv kakofóniájában.
Szét fognak tépni!
Bár nem tudott megfordulni, érezte, mi van mögötte: további karmok és pofák. Veszély mindenfelől! Ha sarokba szorítják, lecsapnak rá, és akkor neki vége.
Annyi. Halott. Áldozat. Kínzás-fogság. Fair játék.
Kétségbeesés lett úrrá rajta. Miért nem ébred fel Duncan, hogy megmentse? A karjának ólomsúlya volt: ez is része annak az erőnek, ami fogvatartja őt, és hagyja, hogy ezek a lények beletereljék bizarr csapdájukba. Murbella remegett. Verítékezett. Szörnyű szavak! És a szavak óriás kombinációkba egyesültek. Egy késéles agyarú rém egyenesen felé tartott, és Murbella újabb szavakat látott tátongó állkapcsai között.
Lásd fent.
Murbella nevetni kezdett. Irányíthatatlanul. Lásd fent. Annyi. Halott. Áldozat...
A nevetésre felébredt Duncan. Felült, bekapcsolt egy alacsonyan lévő parázsgömböt, és Murbellára meredt. Ziláltnak látszott.
Idaho arckifejezése derűs is volt, de bosszús is, amiért felébresztették. – Mit nevetsz?
Murbella nevetése lassan zihálásba fulladt. Fájt az oldala. Félt, hogy Idaho tétova mosolya új görcsöt válthat ki. – Óóó... óó! Duncan! A szexuális összeütközés!
Idaho tudta, miről van szó: ez volt a közös kifejezésük arra a függőségre, ami összekötötte őket, de miért kell ezen nevetni?
Idaho értetlen arca újabb nevetés forrása lett.
Murbella két zihálás között mondta: – Még két szó – És a szájára kellett tapasztania a tenyerét, hogy elejét vegye az újabb kitörésnek.
– Micsoda?
Idaho hangja olyan nevetséges volt, amilyet még életében nem hallott. Murbella rámutatott, és megrázta a fejét: – Óóóó... óóóó...
– Murbella, mi bajod?
De Murbella csak a fejét rázta.
Idaho megpróbálkozott egy mosollyal. Ez csillapítólag hatott. Murbella nekitámaszkodott Idahónak. – Nem! – mondta, amikor Idaho jobb keze elkalandozott. – Csak itt akarok lenni melletted.
– Nézd, mennyi az idő – bökött az állával Idaho a plafonra. – Majdnem három óra.
– Olyan mulatságos volt, Duncan.
– Akkor meséld el.
– Majd ha lesz elég levegőm.
Idaho lefektette a párnára. – Olyanok vagyunk, mint egy nyavalyás öreg házaspár. Mulatságos történeteket mesélgetünk az éjszaka közepén.
– Nem, kedvesem, mi mások vagyunk.
– Ez csak fokozati különbség.
– Minőségi – makacskodott Idaho.
– Mi volt olyan mulatságos?
Murbella beszámolt lidérces álmáról és Bell behatásáról.
– Zenszuni. Nagyon ősi technika. A Nővérek arra használják, hogy megszabadítsanak téged a kapcsolódások traumájától. Szavak, amelyek tudattalan reakciókat váltanak ki.
A félelem visszatért.
– Murbella, miért reszketsz?
– A Tisztelet Matróna-tanárok mindig azt mondták, hogy rettenetes dolgok történhetnek velünk, ha zenszuni kezekbe kerülünk.
– Baromság! Én mint mentát, ugyanezeken mentem keresztül.
Idaho szavai újabb álom töredéket hoztak felszínre. Egy kétfejű bestiát. Mindkét szája tátva. Benne szavak. Bal oldalon: „Egy szó”, jobb oldalon: „egy másikhoz vezet.”
Öröm lépett a félelem helyébe, aztán nevetés nélkül alábbhagyott. – Duncan!
– Mmmmm – A hangban mentát-távoliság.
– Bell azt mondta, hogy a Bene Gesserit fegyverként használja a szavakat – a Hangot. „Az irányítás eszköze”, így hívja őket.
– Egy dolgot meg kell tanulod, szinte annyira, hogy ösztönné legyen. Sosem fognak megbízni benned a mélyebb tréninggel addig, amíg ezt meg nem tanulod.
Én pedig utána nem fogok bízni benned.
Murbella arrábbgördült, és a kivetített idő mellett csillogó komszemekre nézett.
Még most is próbaidőn vagyok.
Tudta, hogy a tanárai egymás közt megvitatják őt. A beszélgetések hirtelen elhallgattak, amikor belépett. A tanárok valami különös tekintettel meredtek rá, mintha egy érdekes példány lenne.
Bellonda hangja zörgött az elméjében.
Rémcsápok. Kora délelőtt volt, és saját izzadtságát büdösnek érezte magán. Próbázó volt, kötelességtudó három lépés távolságra a Tisztelendő Anyától. Bell hangja.
– Soha ne légy szakértő. Az bezár.
Mindez csak azért, mert megkérdeztem, hogy a Bene Gesseritnek nincsenek-e jelszavai.
– Duncan, miért keverik a mentális és a testi képzést?
– A test és az elme egymást erősítik – Álmos. A mindenit! Visszaalszik.
Megfogta Duncan vállát. – Ha a szavak olyan átkozottul lényegtelenek, akkor miért beszélnek annyit a fegyelemről?
– Mintázatok – motyogta Idaho. – Mocskos szó.
– Mi? – Most már durvábban rázta meg Idahót. Idaho a hátára fordult, mozgott a szája, aztán azt mondta: – A fegyelem egyenlő mintázat egyenlő rossz út. Azt mondják, mindnyájan született mintázat-gyártók vagyunk... azt hiszem, ez nekik a „rend”-et jelenti.
– És ez miért olyan rossz?
– Fogódzót ad másoknak ahhoz, hogy elpusztítsanak vagy csapdába ejtsenek minket... olyan dolgokkal, amiken nem vagyunk hajlandóak változtatni.
– Tévedsz a testet és az elmét illetően.
– Hmmm!
– A nyomások tartják össze a kettőt.
– Hát én nem ezt mondtam? Hé! Most beszélgetünk, vagy alszunk, vagy mi?
– Semmi „vagy mi”, ma este nem. Idahóból mély sóhaj szakadt föl.
– Nem az a céljuk, hogy az egészségemet óvják – mondta Murbella.
– Ezt nem is mondta senki.
– Az majd később jön, az Agónia után – Murbella tudta, hogy Idaho gyűlöli, ha erre a halálos próbára emlékeztetik, de most nem lehetett elkerülni. Az Agónia kilátás betöltötte Murbella elméjét.
– Jól van! – Idaho felült, helyrepofozta a párnáját, és nekidőlt. – Mi a helyzet?
– Ők olyan átkozottul jól bánnak a szó-fegyvereikkel! Idehozták neked Teget, és azt mondták, hogy ezentúl te vagy érte a felelős.
– Nem hiszed el?
– Teg apjaként gondol rád.
– Nem igazán.
– Nem, de... te nem így gondoltál a Basharra?
– Amikor visszahozta az emlékeimet? De.
– Ti ketten intellektuális árvák vagytok, akik mindig olyan szülőket keresnek, akik nincsenek ott. Tegnek halvány fogalma sincs róla, mekkora fájdalmat fogsz okozni neki.
– Ez szét fogja zülleszteni a családot.
– Tehát te gyűlölöd benne a Bashart, és örülsz, hogy bánthatod majd.
– Én ezt nem mondtam.
– Miért olyan fontos Teg?
– A Bashar? Katonai géniusz. Mindig váratlan dolgokat csinál. Megzavarja az ellenfeleit azzal, hogy ott jelenik meg, ahol egyáltalán nem számítanak rá.
– Hát ezt nem tudja bárki megcsinálni?
– Úgy nem, ahogy ő. Taktikákat és stratégiákat talál ki. Így! – pattintott az ujjával.
– Megint erőszak. Mint a Tisztelet Matrónái.
– Nem mindig. A Bashar híres volt arról, hogy harc nélkül is tudott győzni.
– Láttam a történeteket.
– Ne higgy nekik.
– De hát azt mondtad...
– A történetek a konfrontációkra összpontosítanak. Ebben is van valami igazság, de elfed olyan kitartóbb dolgokat, amik a fellángolások ellenére is megmaradnak.
– Kitartó dolgok?
– Miféle történelem szól arról a nőről, aki a rizsföldön hajtja a bivalyt az ekével, miközben a férje valahol elvan, valószínűleg katonaként, fegyverrel?
– Ez miért állandóbb és fontosabb, mint...
– A gyerekeinek otthon ennivaló kell. A férfi elment? Valakinek meg kell művelni a földet. Az a nő az emberi állhatatosság képe.
– Olyan keserű vagy... ez furcsa.
– Az én katonai történetemmel?
– Igen, ahogy a Bene Gesserit olyan nagy hangsúlyt fektet a... a Basharjára, az elitcsapataira, a...
– Azt hiszed, hogy ezek csak öncélú emberek, akik öncélú erőszakkal foglalkoznak? Hogy átvágtatnak a szántó asszonyon?
– Miért nem?
– Mert előlük nagyon kevés dolog menekül meg. Az erőszak emberei elvágtatnak a szántó asszony mellett, és ritkán veszik észre, hogy éppen most találkoztak az alapvető valósággal. Egy Bene Gesserit figyelmét ez sosem kerülné el.
– Megint csak miért nem?
– Azoknak, akik öncélúak, korlátozott a látóterük, mert ő egy halál-valóságon lovagolnak. A nő és az eke élet-valóságok. Élet-valóság nélkül nem lenne emberiség. Az én Zsarnokom meglátta ezt. A Nővérek áldják ezért, még ha különben átkozzák is.
– Tehát te önként részt veszel az álmukban.
– Azt hiszem, igen – Idaho hangja meglepettnek tűnt.
– És teljesen őszinte voltál Teggel?
– Ő kérdez, én pedig őszinte válaszokat adok neki. Én nem hiszek a kíváncsiság elnyomásában.
– És teljes mértékben te vagy felelős érte?
– Odrade nem pontosan ezt mondta.
– Óóó, szerelmem. Nem pontosan ezt mondta. Képmutatónak nevezed Bellt, de Odradét nem veszed hozzá. Duncan, ha tudnád...
– Ne törődj a komszemekkel, mondd csak ki!
– Hazugságok, csalás, gonosz...
– Hé! Ez a Bene Gesserit?
– Van egy szakállas régi kifogásuk: 'A' Nővér is csinálja, tehát nem olyan nagy baj, ha én is csinálom. Két bűn semlegesíti egymást.
– Miféle bűn?
Murbella tétovázni kezdett. Mondjam meg neki? Nem. De hát választ vár. – Bell örül, hogy megfordultak a szerepek közötted és Teg között! Már várja a fájdalmat.
– Talán csalódást kéne okoznunk neki – Idaho már tudta, hogy ez hiba volt, alighogy kimondta. Elhamarkodtam.
– Költői igazságszolgáltatás! – örvendezett Murbella. Térítsd el őket! – Őket nem érdekli az igazság. A korrektség, az igen. Van ez a szentbeszédük: „Azoknak, akikre ítéletet hoznak, el kell fogadniuk az ítélet helyességét.”
– Tehát arra kondicionálnak, hogy elfogadd az ítéletüket.
– Minden rendszerben vannak rések.
– Tudod, kedvesem, a tanoncok megtanulnak bizonyos dolgokat.
– Ezért tanoncok.
– Úgy értem, beszélgetünk egymás között.
– Mi? Még hogy te tanonc? Te áttért vagy!
– Bármi is vagyok, hallottam dolgokat. A te Teged lehet, hogy nem az, aminek látszik.
– Tanoncpletyka.
– Vannak történetek a Gammuról, Duncan.
Idaho Murbellára meredt. Gammu? Ő nem tudott másként rá gondolni, csak az eredeti nevén: Giedi Prime. Harkonnen pokolbugyor.
Murbella biztatásnak vette Idaho hallgatását. – Azt mondják, hogy Teg olyan gyorsan mozgott, hogy szemmel nem is lehetett követni, és hogy...
– Valószínűleg ő maga terjesztette el ezeket a történeteket.
– Némelyik Nővér nem törődik ezzel. Ők afféle majd-meglátjuk álláspontra helyezkednek. Óvintézkedéseket akarnak.
– Hát nem tanultál meg semmit Tegről a kedvenc történeteidből? Rá vallott volna, ha ilyen pletykákat indít el. Óvatosságra készteti az embereket.
– De ne feledd: én akkor ott voltam a Gammun. A Tisztelet Matrónái nagyon felbolydultak. Őrjöngtek. Valami nem sikerült.
– Az biztos. Teg olyat csinált, amire senki sem számított. Meglepte őket. Ellopta az egyik nem-hajójukat. – Megütögette maga mellett a falat. – Ezt.
– A Nővéreknek meg van a maga tiltott területük, Duncan. Mindig azt mondják, hogy várjam az Agóniát. Akkor majd minden akarat tiszta lesz! Átkozottak!
– Úgy hangzik, mintha a Missionaria-tanításra készítenének fel. Vallások tervezése különleges célokra, kiválasztott populációk részére.
– Te nem látsz ebben semmi rosszat?
– Moralitás. Én ebben nem vitatkozom a Tisztelendő Anyákkal.
– Miért nem?
– A vallások ezen a sziklán futnak zátonyra. A Bene Gesseritek viszont nem.
Duncan, ha ismernéd a moralitásukat! – Bosszantja őket, hogy olyan sokat tudsz róluk.
– Bell éppen csak meg akart ölni miatta.
– Azt hiszed, hogy Odrade jobb?
– Micsoda kérdés! – Odrade? Rémisztő nő, ha belegondolsz a képességeibe. De azért Atreides. Ismertem ilyen Atreidest és olyan Atreidest. Ő elsősorban Bene Gesserit. Teg az Atreides-ideál.
– Odrade azt mondta, hogy bízik a hűségedben az Atreidesek iránt.
– Én hűséges vagyok az Atreides-becsülethez, Murbella. – És meghozom a saját erkölcsi döntéseimet – a Nővérekről, erről a gyerekről, akit idedobtak nekem, Sheeanáról, és... és a szerelmemről.
Murbella odahajolt hozzá, a melle súrolta Idaho karját, és belesúgta Idaho fülébe: – Néha meg tudnám ölni, amelyik a közelemben van!
Azt hiszi, nem hallják? Idaho felült, és magával húzta Murbellát. – Mi zaklatott fel ennyire?
– Ő azt akarja, hogy dolgozzam meg Scytale-t.
Megdolgozni. Tisztelet Matrónája-eufémizmus. Nos, miért is ne? Már rengeteg férfit „megdolgozott”, mielőtt belém bolondult. Idahóban mégis feltört az ősi férji reakció. Arról már nem is beszélve, hogy... Scytale-t? Egy átkozott tleilaxit?
– A Főtisztelendő Anya? – Biztosnak kellett lennie a dolgában.
– Ő, az egyetlen és egyedüli – Murbella szinte vidám lett most, hogy kiöntötte a szívét.
– És te hogy reagáltál?
– Ő azt mondja, a te ötleted volt.
– Az enyém!?... Dehogy! Én javasoltam ugyan neki, hogy próbáljunk meg információkat kiszedni belőle, de...
– Ő azt mondja, hogy ez a Bene Gesseriteknél épp olyan szokványos, mint a Tisztelet Matrónáinál. Szaporodj ezzel. Csábítsd el amazt. Beletartozik a mindennapi munkába.
– Én azt kérdeztem, hogy te reakciód mi volt.
– Undorodtam.
– Miért? – Az előéletedet ismerve...
– Én téged szeretlek, Duncan, és... és a testem... arra való, hogy neked adjon örömet... ahogy te is...
Murbella szavai Lady Jessica képét idézték fel váratlan élességgel Idahóban: rég halott Hercege szeretőjét, Muad'Dib anyját. Szerettem őt. Ő nem szeretett engem, de... Ahogy most Murbella nézett rá, úgy nézett valamikor Jessica a Hercegre: vak, megingathatatlan szerelemmel. Amiben a Bene Gesserit annyira nem bízott. Jessica lágyabb volt, mint Murbella. Odrade pedig... ő már az elején is kemény volt. Örök plasztacél.
Akkor miért merült fel néha nála az emberi érzelmek gyanúja? Ahogy a Basharról beszélt, amikor megtudták, hogy az öreg ott pusztult a Dűnén.
„Tudod, az apám volt.”
Murbella kirángatta az álmodozásból. – Részt vehetsz az álmukban, bármi is legyen az, de...
– Nőjetek fel, emberek!
– Micsoda?
– Ez az álmuk. Hogy mindenki kezdjen felnőttként cselekedni, ne pedig úgy, mint az iskolaudvaron őrjöngő gyerekek.
– A mama tudja a legjobban?
– Igen... azt hiszem, igen.
– Hát tényleg így látod őket? Még akkor is, ha azt mondod róluk: boszorkányok?
– Ez egy jó szó. A boszorkányok rejtélyes dolgokat csinálnak.
– Nem hiszed, hogy ez a hosszú, kemény tréning, plusz a fűszer és az Agónia hatása?
– Mi köze ehhez a hitnek? Az ismeretlenek megteremtik a maguk misztikáját.
– De nem gondolod, hogy arra veszik rá az embereket, amit ők akarnak?
– Dehogynem!
– A szavak mint fegyverek, Hang, Bevésők...
– Egyikük sem olyan gyönyörű, mint te.
– Mi a szépség, Duncan?
– A szépségben vannak stílusok, ez igaz.
– Éppen azt mondja ő is. „A szaporodás gyökereiből sarjadó stílusok olyan mélyen bele vannak ásva faji pszichénkbe, hogy nem merjük kigyomlálni őket.” Tehát itt beavatkozásra gondoltak, Duncan.
– És bármire rá mernek vetemedni?
– Ő mondja: „Nem fogjuk a leszármazottainkat olyanná torzítani, amit nem-emberinek ítélünk.” Ítélnek, nem elítélnek.
Idaho a víziója idegenszerű alakjaira gondolt. Arctáncoltatók. – Mint amilyen az erkölcstelen Tleilax? Erkölcstelen – nem emberi.
– Szinte hallom, ahogy zümmögnek a fogaskerekek Odrade fejében. Ő meg a Nővérei – figyelnek, hallgatnak, megfazonoznak minden reakciót, minden kiszámított.
Ez kell neked, kedvesem? Idaho úgy érezte, csapdába esett. Murbellának igaza van és nincs igaza. A célok szentesítik az eszközöket? Mivel lehetne megindokolni Murbella elvesztését?
– Te erkölcs nélkülinek látod őket?
Murbella mintha nem is hallotta volna. – Mindig azon gondolkoznak, mit mondjanak legközelebb, hogy kiváltsák a kívánatos reakciót.
– Milyen reakciót? – Murbella nem hallja a fájdalmát?
– Azt csak akkor tudod meg, amikor már késő! – Murbella odafordult, és Idahóra nézett. – Épp úgy, mint a Tisztelet Matrónáinál. Tudod, hogyan ejtettek engem csapdába a Tisztelet Matrónái?
Idahónak önkéntelenül is mindig arra kellett gondolnia, hogy fognak majd csüggeni a házőrzők Murbella szavain.
– Az utcán szedtek fel egy Tisztelet Matrónája-söprögetés után. Szerintem az egészet miattam csinálták. Az anyám nagyon szép asszony volt, de nekik már túl öreg.
– Söprögetés? – A házőrzők elvárják tőlem, hogy ezt megkérdezzem.
– Végigmennek egy területen, és emberek tűnnek el. Nem marad utánuk se holttest, se semmi. Egész családoknak vész nyoma. Úgy magyarázzák, hogy ez büntetés, amiért az emberek szövetkeznek ellenük.
– Mennyi idős voltál?
– Három éves... talán négy. A barátaimmal játszottam valami nyílt téren, fák alatt. Hirtelen hangzavar lett és kiáltozás. Egy odúban bújtunk el a sziklák mögött.
Murbellát magával ragadta a dráma felidézése.
– Rázkódott a föld – A tekintete befelé fordult az emlékezésben. – Robbanások voltak. Aztán egy idő után csend lett, és akkor kikukucskáltunk. Azon a sarkon, ahol a házunk volt, egy gödör tátongott.
– Elárvultál?
– Emlékszem a szüleimre. Apám nagy, robosztus ember volt. Anyám, azt hiszem, szolgált valahol. Az ilyen helyeken egyenruhát kellett hordani, úgyhogy egyenruhásan maradt meg bennem.
– Biztos, hogy a szüleid meghaltak?
– Én csak a söprögetést tudom biztosra, de az mindig ugyanolyan. Kiabálás van, az emberek rohangálnak, nagyon megijedtünk.
– Miért gondolod, hogy miattad volt a söprögetés?
– Ők csinálnak ilyet.
Ők. Micsoda diadalmámorban fognak úszni a házőrzők ettől a szótól.
Murbella mélyen elmerült az emlékeiben. – Azt hiszem, az apám nem volt hajlandó beadni a derekát egy Tisztelet Matrónájának. Ez mindig is veszedelmes volt. Nagy, jóképű ember volt... erős.
– Ezek szerint gyűlölöd őket?
– Miért gyűlölném? – Murbella tényleg meg volt lepve a kérdésen. – Enélkül sosem lett volna belőlem Tisztelet Matrónája.
Murbella kérgessége megdöbbentette Idahót. – Szóval ez mindent megért!
– Szerelmem, te mindenre neheztelsz, ami melléd hozott?
Talált! – De nem örültél volna, ha másképp történik?
– Így történt.
Micsoda végtelen fatalizmus. Idaho sosem sejtette, hogy ez lakik Murbellában. Ez a Tisztelet Matrónái kondicionálása, vagy a Bene Gesserit műve?
– Csak egy újabb értékes példány voltál az istállójukba.
– Valóban. Csábítók, így hívtak minket. Értékes hímeket toboroztunk.
– És te is toboroztál.
– Sokszorosan visszahoztam nekik, amit belém fektettek.
– Tisztában vagy azzal, hogyan fogják értelmezni ezt a Nővérek?
– Ne csinálj ebből olyan nagy dolgot.
– Tehát készen állsz arra, hogy megdolgozd Scytale-t?
– Ezt egy szóval sem mondtam. A Tisztelet Matrónái a beleegyezésem nélkül manipuláltak. A Nővéreknek szükségük van rám, és ugyanúgy használni akarnak. Lehet, hogy túl nagy árat kell fizetniük értem.
Idahónak kiszáradt a torka. – Árat?
Murbella rámeredt. – Te, te csak az értem fizetett ár része vagy. Nem fogom megdolgozni Scytale-t. És többet akarok hallani az ő híres őszinteségükkel arról, hogy miért kellek nekik!
– Vigyázz, szerelmem. Még a végén megmondják.
Murbella majdhogynem Bene Gesserit-módra nézett rá. – Hogyan tudnád Teg emlékeit fájdalom nélkül visszaállítani?
A mindenit! És pont akkor, amikor Idaho már azt hitte, hogy megmenekültek ettől a hibától. Nincs menekvés. És látta Murbella szemében, hogy erre ő is rájött.
Murbella ezt a szavaival is megerősítette: – Mivel én nem egyeznék bele, biztos vagyok benne, hogy már megemlítetted Sheeanának.
Idaho csak bólintani tudott. Az ő Murbellája mélyebbre ment a Nővérek közé, mint ő gondolta. És Murbella tudja, hogyan hozta elő az ő ghola-emlékeit a bevésés. Hirtelen Tisztelendő Anyaként látta Murbellát, és ordítani szeretett volna.
– Mennyiben különbözöl Odradétól ezzel? – kérdezte Murbella.
– Sheeanát Bevésőnek képezték ki – Idaho szavai üresen kopogtak.
– Az más, mint az én kiképzésem? – Vád.
Idaho feldühödött. – Te jobban szeretnél fájdalmat? Mint Bell?
– Te jobb szeretnéd a Bene Gesserit vereségét? – Milyen lágy a hangja.
Idaho hallotta a távoliságot Murbellában, mintha már vissza is vonult volna a Nővérek hideg megfigyelői pozíciójába. Megfagyasztják az ő csodálatos Murbelláját! De azért még mindig ott van benne az az elevenség. Ez szinte Idaho húsába mart. Csak úgy sugárzik belőle az egészség, főleg, amikor terhes. Élénkség, az élet határtalan élvezete. Ez ragyogja be Murbellát. A Nővérek ezt akarják kiölni belőle.
Murbella elhallgatott Idaho fürkésző tekintete alatt.
Idaho kétségbeesetten töprengett, mit tegyen.
– Azt reméltem, hogy mostanában nyíltabbak vagyunk egymással – mondta Murbella. Újabb Bene Gesserit-szondázás.
– Sok akciójukkal nem értek egyet, de nem vagyok bizalmatlan az indítékaikat illetően – felelte Idaho.
– Én is ismerni fogom az indítékaikat, ha majd átéltem az Agóniát.
Idaho nagyon csendes lett: rádöbbent valamire, amire Murbella talán nem. Élet Murbella nélkül? Ásító unalom, mélyebb mindennél, amit valaha tapasztalt. Semmihez nem fogható számos életéből. Idaho önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Murbella hátát. Milyen puha, és mégis milyen rugalmas a bőre.
– Túlságosan szeretlek, Murbella. Ez az én Agóniám.
Murbella megremegett az érintése alatt.
Idaho azon kapta magát, hogy csak úgy dagonyázik az érzelgősségben, és egy fájdalmas képet építget, de aztán eszébe jutott egyik mentát-tanára mondása az „érzelmi tobzódásról”.
„Az érzés és az érzelgősség közötti különbséget könnyű meglátni. Ha kikerülöd valakinek kutyáját az úton, az érzés. Ha viszont gyalogosokat ütsz el amiatt, mert kikerülöd a kutyát, AZ már érzelgősség.”
Murbella megfogta Idaho simogató kezét, és a szájához húzta.
– A szavak és test: együtt több, mint külön.
Idaho szavai visszalökték a rémálomba, de most már bosszúvággyal ment bele, tudatában annak, hogy a szavak – szerszámok. Valami különös vágy volt benne, hogy újra átélje az egészet, hogy nevessen magán.
Amikor elűzte magától a lidércnyomást, rádöbbent, hogy sosem látott egy Tisztelet Matrónáját sem önmagán nevetni.
Lenézett Duncanre, a kezét a kezében fogva. Mentát-módra remeg a szempillája. Vajon tudja, mit élt át most? A szabadságot! Többé már nem az volt a lényeg, hogy be van zárva, hogy a múltja megszabott csatornákon tolja előre. Amióta elfogadta azt a lehetőséget, hogy Tisztelendő Anya lehet belőle, először látta meg, hogy ez mit jelenthet. Megrémült és megdöbbent.
Semmi sem fontosabb a Nővéreknél?
Valami esküről beszéltek, ami rejtélyesebb a Proktorok szavainál a tanonc-bevatáskor.
A Tisztelet Matrónáinak tett eskü – puszta szavak. A Bene Gesseritnek tett eskü sem lehet ennél több.
Eszébe jutott, amikor Bellonda arról morgott, hogy a diplomatákat a hazudóképességük alapján választják ki. „Te is diplomata leszel, Murbella?”
Mintha az eskük nem arra lennének valók, hogy megszegjék őket. Milyen gyerekes! Iskolás fenyegetés: „Ha megszeged a szavad, és is megszegem az enyémet! Bee!”
Felesleges most eskükön tépelődni. Sokkal fontosabb az, hogy megtalálja magában azt a helyet, ahol a szabadság él. Azt a helyet, ahol mindig figyel valami.
Odaszorította Duncan kezét a szájához, és azt suttogta: – Hallgatóznak. De még hogy hallgatóznak!

- - -

Ne keveredj konfliktusba fanatikusokkal, hacsak nem tudod szétoszlatni őket. Vallásra csak akkor támadj egy másik vallással, ha a bizonyítékaid (csodák) cáfolhatatlanok, vagy ha el tudod érni, hogy a fanatikusok elfogadjanak istentől ihletettnek. Az isteni kinyilatkozás palástja sokáig volt a tudomány akadálya. A tudomány olyan nyilvánvalóan emberi csinálmány. A fanatikusoknak (és sokan fanatikusok ebben vagy abban a dologban) tudniuk kell, hol állsz, de ami még ennél is fontosabb, fel kell ismerniük, hogy ki súg neked.
– Missionaria Protectiva, Elsődleges Tanítás

Az idő folyása épp úgy kínozta Odradét, mint annak az állandó tudata, hogy a vadászok közelednek. Az évek olyan gyorsan múltak, hogy a napok homályos folttá mosódtak össze. Két hónap vita, hogy elfogadják Sheeanát Tam utódjául!
Bellonda vállalta, hogy nappali ügyeletet tart, amikor Odrade távol van, mint ahogy most is, és eligazít egy új Bene Gesserit-maradványt, akiket kiküldenek a Szétszóródásba. A Tanács továbbra is csinálta a dolgot, de kelletlenül. Idaho véleménye, miszerint ez hiábavaló stratégia, lökéshullámokat keltett az egész Bene Gesseritben. A mostani eligazításokban már új védelmi tervek voltak arra, „amivel szembekerülhettek”.
Mikor Odrade késő délután visszatért a dolgozószobájába, Bellonda ott ült az asztalánál. Az arca duzzadtnak tűnt, és a szemében az a kemény tekintet ült, ami a visszaszorított fáradtságot mutatta. Hogy Bell itt van, a napi összegzés éles megjegyzésekkel lesz fűszerezve.
– Jóváhagyták Sheeanát – mondta Bell, és egy kicsi kristályt lökött Odrade felé. – Tam támogatása tette. Murbella új gyereke pedig nyolc nap múlva születik meg, ezt állítják a Suk-doktorok.
Bell nem nagyon hitt a Suk-doktorokban.
Új gyereke? Olyan személytelen tud lenni, ha életről van szó! Odrade érezte, hogy felgyorsul a pulzusa erre a gondolatra.
Mikor Murbella felépült a szülésből, jöhet az Agónia. Készen áll.
– Duncan különösen ideges – mondta Bellonda, és átadta a széket.
Már megint Duncan! Ezek ketten nagyon kezdik megismerni egymást.
Bell még nem végzett. – És mielőtt még megkérdeznéd, nincs üzenet Dortujlától.
Odrade elfoglalta helyét az asztal mögött, és a tenyerén egyensúlyozta a kristálykockát. Dortujla megbízható tanonca – immáron Fintil Tisztelendő Anya – nem kockáztatta volna meg a nem-hajós utazást vagy bármilyen más üzenési módszert csak azért, hogy meghassa a Főtisztelendő Anyát. A hír hiánya azt jelentette, hogy a csali még mindig kint van... vagy elveszett.
– Mondtad már Sheeanának, hogy elfogadták? – kérdezte Odrade.
– Ezt a feladatot neked hagyom. Megint késik a napi-jelentésével. Ez nem helyes egy Tanácstagtól.
Tehát Bell még mindig nem helyesli a kinevezést.
Sheeana napi üzenetei egyre inkább ismétlődő formát öltöttek. „Nincs féregjel. Fűszertelep érintetlen.”
Minden függőben volt, amire a reményeiket alapozták. A lidérces vadászok pedig egyre közelítettek. A feszültség fokozódott. Robbanásveszélyesen.
– Már elégszer láttad azt a beszélgetést Duncan és Murbella között – mondta Bellonda. – Ezt titkolta Sheeana? És ha ezt, miért?
– Teg az apám volt.
– Micsoda finomkodás! Egy Tisztelendő Anyának aggályai vannak, hogy bevésse a Főtisztelendő Anya apját!
– A személyes tanítványom volt, Bell. Úgy érez irántam, ahogy te nem tudnál. Amellett ez nem csak egy ghola, hanem egy gyerek.
– Biztosnak kell lennünk... Sheeana felől!
Odrade látta a Bellonda száján formálódó nevet, de Bellonda nem mondta ki. „Jessica.”
Egy másik megtévedt Tisztelendő Anya? Bellnek igaza van, biztosnak kell lenniük Sheeanával kapcsolatban. Az én felelősségem. Sheeana fekete szobrának képe villant bele Odrade tudatába.
– Idaho tervének vannak vonzó aspektusai, de... – tétovázott Bellonda.
Odrade szólalt meg: – Ez egy nagyon fiatal gyerek, még nem teljesedett ki a növekedése. A szokásos memóriahelyreállítás fájdalma megközelítheti az Agóniáét. Elidegenítheti. De ez...
– Irányítsd egy Bevéső segítségével, ezzel egyetértek. De mi van, ha ez nem állítja vissza az emlékeit?
– Akkor még mindig ott van az eredeti terv. Idahónál különben is hatásos volt.
– Az más eset volt, de a döntés várhat. El fogsz késni Scytale-tól.
Odrade a kristályt emelgette. – Napi összegzés?
– Semmi olyan, amit ne láttál volna már így is túl sokszor – Bell szájából ez szinte aggódásnak hangzott.
– Ide fogom őt hozni. Tam várjon itt, te pedig gyere be később valamilyen ürüggyel.
Scytale már szinte hozzászokott ezekhez a sétákhoz a hajón kívülre, és Odrade meg is figyelte ezt Scytale fesztelen viselkedésében, amikor kiszálltak a kocsiból a Központitól délre.
Több volt ez puszta sétálgatásnál, és ezzel mindketten tisztában voltak, Odrade azonban rendszert csinált ezekből az utakból, hogy az ismétlődés eltompítsa Scytale-t. Rutin. Néha milyen hasznos.
– Kedves tőled, hogy kihozol sétálni – mondta Scytale féloldalasan föltekintve. – Szárazabb a levegő, mint amire emlékszem. Ma este hova megyünk?
Milyen kicsi a szeme, amikor hunyorog a nappal szemben.
– A dolgozószobámba – biccentett Odrade a Központi külső épületei felé, amelyek körülbelül fél klikkre emelkedtek, északra. Hideg volt a felhőtlen tavaszi égbolt alatt, és a háztetők meleg színei, a fények mind megváltást ígértek a fagyos széltől, ami mostanában szinte minden naplemente velejárója volt.
Odrade perifériális látásával figyelte maga mellett a tleilaxit. Micsoda feszültség! Ezt az őr-Tisztelendő Anyákban és tanoncokban is érezte, akik mögöttük jöttek. Bellonda mindegyiküknek meghagyta, hogy különösen éberek legyenek.
Szükségünk van erre a kis szörnyetegre, és ezzel ő is tisztában van. És még mindig nem tudjuk, meddig terjednek a tleilaxiak képességei! Milyen jártasságokra tehetett szert ez a Scytale? Miért próbálkozik ilyen nyilvánvaló módon kapcsolatba lépni a többi fogollyal?
A Tleilax csinálta az Idaho-gholát, emlékeztette magát Odrade. Vajon elrejtettek benne titkos dolgokat?
– Koldus vagyok, aki az ajtódhoz jött, Főtisztelendő Anya – mondta Scytale azon a nyivákoló manóhangján. – A bolygóink romokban hevernek, a népünk elpusztult. Miért megyünk a szállásodra?
– Hogy kellemesebb körülmények között alkudozhassunk.
– Igen, ott a hajóban nagyon zárt a tér. De nem értem, miért hagyjuk a kocsit mindig olyan messze a Központitól. Miért gyalogolunk?
– Felfrissít.
Scytale körülnézett az ültetvényeken. – Nagyon kellemes, de kissé hideg van, nem gondolod?
Odrade dél felé tekintett. Ezek a déli lejtők mindig szőlővel voltak beültetve, a hidegebb északi oldalak pedig a gyümölcsfáknak voltak fenntartva. Nemesített gyümölcs nő a szőlőtőkéken. A Bene Gesserit-kertészek tenyésztették ki. Régi szőlők, melyek gyökerei „a pokolba nyúlnak”, ahol (az ősi babonák szerint) az égő lelkekből nyerik a vizet. A borpincék a föld alatt voltak. Semmi sem rontotta el a rendezett sorokban elnyúló szőlőtövek látványát.
Scytale-nak is tetszik ez? Odrade kételkedett benne, hogy Scytale bármi kellemeset is találna itt. Épp olyan ideges volt, mint ahogy Odrade akarta, és azt kérdezte magától: Miért döntött úgy, de igazából, hogy megsétáltat engem ebben a rusztikus környezetben?
Odradét bosszantotta, hogy nem mernek erőteljesebb Bene Gesserit meggyőzőeszközöket bevetni a kis ember ellen. Mégis egyetértett azzal a véleménnyel, hogy ha ez a próbálkozás kudarcot vall, akkor nincs másik lehetőség. A Tleilax már demonstrálta, hogy inkább elpusztul, minthogy titkos (és szent) tudást áruljon el.
– Sok dolog zavar engem – mondta Odrade, és megkerült egy halom levágott szőlővesszőt. – Miért ragaszkodsz hozzá, hogy megkapd a saját Arctáncoltatóidat, mielőtt beleegyezel a kérésünkbe? És mi ez az érdeklődés Duncan Idaho iránt?
– Drága hölgy, nekem nincs társam a magányomban. Ez válasz mind a két kérdésre – Önkéntelenül megdörzsölte a mellkasát, ahol a nullentrópia kapszula rejtőzött.
Miért dörzsölgeti magát olyan gyakran azon a helyen? Olyan gesztus volt ez, amin ő és az elemzők sokat törték a fejüket. Nincs ott semmilyen forradás, semmilyen égés. Talán a gyerekkorából hozta magával. De az meg olyan régen volt! Hibás lenne ez az inkarnáció? Ezt senki sem tudta megmondani. Az a szürke bőr pedig olyan fémes pigmentet tartalmaz, ami lehetetlenné teszi a szondázást. Biztosan érzékennyé tették a keményebb sugárzásra, és észrevenné, ha ilyet használnának. Nem... ez most tiszta diplomácia. Ez az átkozott kis szörnyeteg!
Scytale eltűnődött: Ennek a powindah nőnek nincsenek olyan természetes szimpátiái, amikre rá lehetne játszani? A Tipikusok ellentmondtak egymásnak ebben a kérdésben.
– Jandola Wekhtje nincs többé – mondta Scytale. – Milliárdjainkat mészárolták le azok a lotyók. A Yaghist minden része elpusztult, csak én maradtam.
Yaghist, gondolta Odrade. A kormányzatlanok földje. Áruló szó ez az iszlamiátban, a Bene Tleilax nyelvén.
Ezen a nyelven mondta Odrade: – A mi Istenünk varázslata az egyetlen hidunk.
Megint azt állítja, hogy osztja a Nagy Hitet, a Szufi-Zenszuni ökumenizmust, ami a Bene Tleilaxit nemzette. Kifogástalanul beszéli a nyelvet, ismeri a megfelelő szavakat, de Scytale meglátta benne a hamisságot. Zsarnoknak nevezi Isten Hírhozóját, és megszegi a legalapvetőbb szabályokat!
Hol jönnek össze ezek a nők kehlbe, hogy érezzék az Isten jelenlétét? Ha valóban beszélnék az Isten Nyelvét, már tudnák azt, amit most belőle akarnak kiszedni durva alkudozással.
Mikor megmásztak az utolsó emelkedőt is a Központi kiépített útja előtt, Scyatel Istenhez fohászkodott segítségért. Ide jutott a Bene Tleilax! Miért mérted ránk ezt a megpróbáltatást? Mi vagyunk a Shariat utolsó igaz hívei, és nekem, népem Mesterének választ kell kérnem Tőled, Isten, amikor már nem tudsz többé kehlben szólni hozzám.
Odrade megint csak hibátlan iszlamiátban mondta: -Elárult téged a saját néped, azok, akiket kiküldtetek a Szétszóródásba. Már nincsenek Malik fivéreid, csak nővéreid.
Akkor hol a sagra-kamrád, powindah csaló? Hol az a mély és ablaktalan hely, ahová csak a testvérek léphetnek be?
– Ez új nekem – mondta Scytale. – Malik Nővérek? Ez a két szó mindig is tagadta egymást. Nővérek nem lehetnek Malikok.
– Waffnak, a néhai Mahainak és Abdlnak gondjai voltak ezzel. És majdnem a teljes kipusztulásba vitte a népedet.
– Majdnem? Tudsz túlélőkről? – Scytale nem tudta leplezni izgalmát.
– Mesterekről nem... de hallottunk néhány domelről. Mind a Tisztelet Matrónái kezén vannak.
Odrade megállt ott, ahol egy épület széle a következő lépésnél már eltakarta volna előlük lenyugvó napot. Még mindig a Tleilax titkos nyelvén mondta: – A nap nem Isten.
A Mahai hajnali és alkonyi kiáltása!
Scytale érezte, hogy hite meginog, ahogy követte Odradét egy boltíves átjáróba két zömök épület között. Odrade szavai helyesek voltak, de csakis a Mahai és Abdl ejthette ki őket. A homályos átjáróban hangosabban hallatszottak mögöttük a kíséret léptei. Odrade végső csapást mért rá: – Miért nem mondod a kellő szavakat? Nem te vagy az utolsó Mester? Nem te lettél ezzel Mahai és Abdl?
– Nem választottak azzá Malik testvéreim – Ez még neki magának is gyengén hangzott.
Odrade lift-mezőt hívott, és megállt a csőnyílásnál. Más Emlékei részletei között ismerősként köszönt rá a kehl, és annak ghufran-joga – szerelmes férfiak szavai, amiket rég halott nők fülébe suttogtak valaha. „És aztán mi...”, „És ha kimondjuk ezeket a szent szavakat...”. Ghufran! Olyan valakinek az elfogadása és visszavétele, aki a powindahok között járt, amikor a visszatérő bocsánatért esedezik, amiért idegenek elképzelhetetlen bűneivel került kapcsolatba. A Masheikek kehlben találkoztak, és ott érezték Istenük jelenlétét!
A csőnyílás kitárult. Odrade intett Scytale-nak, és a két elülső őrnek. Mikor Scytale beszállt, Odrade arra gondolt: Valaminek hamarosan jönnie kell. Nem játszhatjuk végig ezt a játékot addig, ameddig ő akarja.
Tamalane az íves ablaknál állt, háttal az ajtónak, amikor Odrade-ék beléptek. A napnyugta fénye élesen vetült a tetőkre. Aztán a ragyogás eltűnt, és helyére a kontrasztok érzése lépett, az éjszaka sötétebbnek tűnt amiatt az utolsó izzás miatt ott a láthatáron.
Odrade elküldte az őröket, és észrevette, milyen kelletlenül távoznak. Bellonda meghagyta nekik, hogy maradjanak itt, de nem mertek ellenszegülni a Főtisztelendő Anyának. Odrade egy székkutyára mutatott, és megvárta, amíg Scytale leül. Scytale gyanakvó pillantást vetett Tamalane-re, mielőtt helyet foglalt volna, de csak ennyit mondott: – Világítás nincs?
– Ez csak egy kis lazító közjáték – mondta Odrade. És tudom, hogy aggaszt a sötét!
Odrade egy ideig az asztala mögött álldogált, és azonosította a világosabb foltokat a szobában, a körös-körül elhelyezett ereklyéket: a rég halott Chenoeh mellszobra a fülkéjében az ablak mellett, jobbra pedig, a falon egy pásztori tájkép az első emberi kivándorlásról az űrbe. Az asztalon egy rakás riduli kristály, a fénytoll csillog az ablakok felől összegyűjtött kevéske világosságban.
Most már eleget pácolódott.
Odrade megérintett egy lapocskát a konzolján. A falakon és a mennyezeten stratégiai pozíciókba elhelyezett parázsgömbök életre keltek. Tamalane ekkor mintegy végszóra megfordult, a köpenyét szándékosan suhogtatva. Két lépéssel állt Scytale mögött: maga a megtestesült Bene Gesserit-rejtély.
Scytale kissé összerezzent, amikor Tamalane megmozdult, de aztán mozdulatlan lett megint. A szék-kutya mintha kissé túlméretezett lett volna hozzá képest, és szinte gyerekforma volt, ahogy ott ült.
Odrade szólalt meg: – A Nővérek, akik megmentettek, azt mondják, hogy egy nem-hajót parancsnokoltál az Elágazásnál, ami éppen az első űrrétegi ugrásra készült, amikor a Tisztelet Matrónái támadtak. Egy egyszemélyes siklóval mentél a hajód felé, azt mondták, és éppen a robbanás előtt elkanyarodtál. Észrevetted a támadókat?
– Igen – Vonakodás.
– És tudtad, hogy rájöhetnek a nem-hajó helyére a pályádból. Ezért inkább elmenekültél, és hagytad, hogy a testvéreid elpusztuljanak.
Scytale a tragédiák tanúinak feneketlen keserűségével beszélt: – Korábban, amikor indultunk a Tleilaxról, láttuk, hogy támadás kezdődik. Robbantásokkal pusztítottunk el mindent, ami értékes lehetett volna a támadóink számára, és az űrbéli égetők tetőzték be a holocaustot. Aztán onnan is elmenekültünk.
– De nem egyenesen az Elágazásra.
– Bárhol keresgéltünk, ők már előttünk jártak. Övék lett a hamu, de nekünk megmaradtak a titkaink. Emlékeztesd, hogy még mindig van mivel alkudoznod!
– Liga- vagy KHAFT-oltalmat kerestetek az Elágazáson – mondta Odrade. – Milyen szerencse, hogy ott volt a mi kémhajónk, és elkapott benneteket, mielőtt az ellenség léphetett volna.
– Nővér... – Milyen nehéz kimondani! – ...ha valóban nővérem vagy a kehlben, miért nem adsz nekem Arctáncoltató szolgákat?
– Még mindig túl sok a titok közöttünk, Scytale. Például miért hagytad el a Bandalongot, amikor jöttek a támadók?
Bandalong!
A nagy tleilaxi város említésétől összeszorult a mellkasa, a nullentrópia kapszula pedig lüktetni kezdett, mintha ki akarná adni magából értékes tartalmát. Az elveszett Bandalong. Soha többet nem látom a város szép egét, nem érzem testvéreim jelenlétét, a türelmes domelekét, a...
– Rosszul vagy? – kérdezte Odrade.
– Rosszul vagyok attól, hogy mi mindent vesztettem el! – Scytale ruhazizegést hallott, és érezte, hogy Tamalane közelebb húzódott. Milyen nyomasztó itt! – Miért van a hátam mögött?
– Én a Nővéreim szolgája vagyok, és ő azért van itt, hogy mindkettőnket megfigyeljen.
– Ugye kivettetek belőlem néhány sejtet? És már növesztitek az új Scytale-t a tartályaitokban.
– Hát persze. Csak nem gondoltad, hogy a Nővérek veszni hagyják az utolsó Mestert?
– Egyetlen gholám sem fog megtenni semmi olyat, amit én nem tennék meg! – És nem lesz nála nullentrópiacső!
– Tudjuk – De mi az, amit nem tudunk?
– Ez nem alku – panaszkodott Scytale.
– Félreismersz engem, Scytale. Mi tudjuk, hogy mikor hazudsz, és mikor titkolsz el valamit. Mi olyan érzékeket használunk, amit mások nem.
És ez igaz is volt! A teste szagaiból, az izmok apró rezdüléseiből is olvastak, olyan dolgokból, amiket Scytale nem tudott irányítani.
Még hogy nővérek! Ezek a teremtések powindahok! Egytől egyig!
– Lashkaron voltál – döfködte tovább Odrade.
Lashkar! Mennyire szerette volna Scytale, hogyha csakugyan lashkaron legyen. Arctáncoltató harcosokkal, domel szolgákkal – és eltörölhetné ezt a förtelmes ocsmányságot! De nem mert hazudni. Az a nő ott mögötte valószínűleg Igazmondó. Számos élet tapasztalatából tudta, hogy a Bene Gesserit Igazmondók a legjobbak.
– Egy khasadar-csapatot vezényeltem. Egy futarcsordát kerestünk, hogy megvédjük magunkat.
Csorda? A Tleilax tud valamit a futarokról, amit nem mondott el a Nővéreknek?
– Erőszakra készültetek. A Tisztelet Matrónái tudomást szereztek a küldetésetekről, és az utatokba álltak? Szerintem ez valószínű.
– Miért nevezed őket a Tisztelet Matrónáinak? – Scytale hangja szinte csikorgássá torzult.
– Mert ők is így nevezik magukat – Most nagyon nyugodtnak kell lenni. Hadd főjön a saját hibái levében.
Ennek a nőnek igaza van! Elárultak minket! Keserű gondolat. Scytale azon tűnődött, mit is válaszolhatna. Áruljak el nekik valami kis dolgot? Ezeknél a nőknél nincs kis dolog.
Sóhaj szakadt fel belőle. A nullentrópia kapszula és ami benne van. Scytale-t ez aggasztotta a legjobban. Bármi jó, ami eljuttatja a saját axolotl-tartályaihoz.
– Azoknak a leszármazottai, akiket kiküldtünk a Szétszóródásba, foglyulejtett futarokkal tértek vissza. Ezek az ember és a macska keverékei, ahogy azt bizonyára tudjátok. De a tartályainkban nem nőttek. És mielőtt még rájöhettünk volna, miért nem, azok, amiket kaptunk, elpusztultak – Az árulók csak kettőt hoztak! Gyanakodhattunk volna.
– Nem sok futart hoztak, ugye? Sejthettétek volna, hogy ez csali.
Tessék! Ezt hozzák ki még a kis dolgokból is!
– A futarok a Gammun miért nem vadászták le és ölték meg a Tisztelet Matrónáit? – Ez Duncan kérdése volt, és választ érdemelt.
– Azt mondták nekünk, hogy nem kaptak parancsot. Parancs nélkül pedig nem ölnek – Ez a nő tudja ezt. Próbára tesz.
– Az Arctáncoltatók is parancsra ölnek – mondta Odrade. – Még téged is megölnének, ha azt parancsolnád. Nem igaz?
– Ezt a parancsot olyan esetekre tartogatjuk, amikor meg kell akadályozni, hogy titkaink ellenségek kezébe kerüljenek.
– Ezért akarsz magadnak Arctáncoltatókat? Ellenségnek tartasz minket?
Mielőtt Scytale összekaparhatott volna valami választ, Bellonda kivetített alakja jelent meg az asztal fölött, életnagyságban és némileg áttetszően, háta mögött az Archívummal. – Sürgős üzenet Sheeanától! – szólt Bellonda. – Megjelent a fűszer robbanás. Homokférgek vannak! – Az alak megfordult, és Scytale-ra nézett. A komszemek tökéletesen koordinálták a mozgását. – Vesztettél egy alkualapot, Scytale Mester! Végül mégiscsak megvan a fűszerünk! – Aztán a kivetített figura jól hallható kattanással eltűnt, némi ózonillat kíséretében.
– Be akartok csapni! – robbant ki Scytale-ból.
De ekkor feltárult az ajtó Odrade balján. Sheeana lépett be egy alig két méter hosszú szuszpenzorhengert tolva. A henger átlátszó volt, visszaverődött róla a parázsgömbök sok apró fénypontja. Valami mozgolódott benne!
Sheeana szó nélkül félreállt, hogy jól lássák, mi van a hengerben. Milyen kicsi! A féreg alig fele olyan hosszú volt, mint a tartálya, de már tökéletes minden részletében, ahogy elnyúlt sekély, aranyos homok-ágyán.
Scytale-nak elállt a lélegzete. A Próféta!
Odrade reakciója gyakorlatiasabb volt. Odahajolt a hengerhez, és belebámult a kicsiny szájba. A hatalmas féreg belső tüzének dübörgése ilyen kicsiben? Micsoda apró utánzat!
Kristályos fogak csillantak meg, amikor a féreg felágaskodott.
Kutatóan ide-oda nyújtogatta a fejét. Mindnyájan látták a fogak mögött az idegen kémia miniatűr tüzét.
– Több ezren vannak – mondta Sheeana. – Egy fűszerrobbanásra jöttek elő, ahogy mindig.
Odrade nem szólt semmit. Megcsináltuk! De ez Sheeana diadalának pillanata. Hadd hozza ki belőle, amit lehet. Scytale még sosem látszott ilyen elesettnek.
Sheeana kinyitotta a hengert és kiemelte belőle a férget. Úgy fogta, mintha csecsemőt tartana. A féreg nyugodtan hevert a karjában.
Odrade mélyen, elégedetten szívta be a levegőt. Még mindig irányítja őket.
– Scytale – mondta Odrade. A tleilaxi képtelen volt levenni a szemét a féregről.
– Még mindig a Prófétát szolgálod? – kérdezte Odrade. – Hát itt van!
Scytale nem tudta, hogyan feleljen. Ez valóban a Próféta megtestesülése lenne? Tagadni szerette volna első áhítatos reakcióját, de a szeme nem engedte.
Odrade lágyan mondta: – Amíg ti odavoltatok ostoba küldetésetekben, önző küldetésetekben, mi szolgáltuk a Prófétát! Megmentettük utolsó szellemét, és ide hoztuk őt. A Káptalanházból új Dűne lesz!
Odrade hátradőlt, és összefogta a kezeit maga előtt. Persze Bell is figyelt a komszemeken keresztül. Egy mentát megfigyelései fontosak lehetnek. Odrade azt kívánta, bár Idaho is látná őket. De a holót még mindig megnézheti. Odrade számára világos volt, hogy Scytale a Bene Gesseritben eddig csak egy eszközt látott drága tleilaxi civilizációjának újraépítésére. Vajon ez az új fejlemény késztetést jelent-e majd neki, hogy belső titkokat áruljon el a tartályaikról? Mit ajánlhat fel?
– Gondolkodási időt kérek – Scytale hangja kissé remegett.
– Min gondolkodnál?
Scytale nem válaszolt, hanem Sheeanára koncentrált, aki éppen visszatette a kicsiny férget a hengerbe. Mielőtt lecsukta volna a fedelet, mégegyszer megsimogatta.
– Mondd meg nekem, Scytale – folytatta Odrade – hogy min kéne gondolkoznod? Ez a mi Prófétánk! Azt mondod, a Nagy Hitet szolgálod. Akkor szolgáld!
Odrade látta, hogyan foszlottak szét Scytale álmai. A saját Arctáncoltatóit akarja, hogy átmásolják azoknak az emlékezetét, akiket megölnek, leutánozzák minden áldozat külsejét, modorát. Abban sosem reménykedett, hogy rászedhet egy Tisztelendő Anyát... de ott vannak a tanoncok és a Káptalanház egyszerű munkásai... a rengeteg titok, amit megszerezni remélt... mindennek vége! Minden elveszett, ahogy a Tleilax bolygói is.
A nő azt mondja, a MI Prófétánk. Scytale kétségbeesett pillantást vetett Odrade felé. Mit kéne tennem? Ezeknek a nőknek már nincs szükségük rám. De nekem szükségem van őrájuk!
– Scytale – Milyen lágy a hangja. – A Nagy Egyezménynek vége. Az ott kint egy új univerzum.
Scytale nyelni próbált kiszáradt torkával. Az erőszak egész felfogása új dimenziót kapott. A Régi Birodalomban az Egyezmény garantálta a megtorlást bárki ellen, aki az űrből szét mert égetni egy bolygót.
– Felfokozott erőszak, Scytale – Odrade szinte suttogott. – A düh magjait szórjuk szét.
Scytale Odradéra kezdett koncentrálni. Mit mond?
– A gyűlölet halmozódik a Tisztelet Matrónái ellen – mondta Odrade. Nem te vagy az egyetlen, aki elvesztett valamit, Scytale. Valaha, amikor problémák merültek fel civilizációnkban, azonnal felharsant a kiáltás: „Hozzatok egy Tisztelendő Anyát!” A Tisztelet Matrónái ezt megakadályozzák. És a mítosz újjáéled. Aranyos fény vetül a múltunkra. Hova lehet fordulni manapság megbízható Igazmondóért? Választott bíróság? Ezek a Tisztelet Matrónái még csak nem is hallották ezt a szót. A Tisztelendő Anyák mindig udvariasak voltak. Ezt meg kell adni.
Amikor Scytale nem válaszolt, Odrade azt mondta: – Gondolj csak arra, mi lenne, ha ez a düh egy Dzsihadban törne ki!
Mikor Scytale még mindig nem szólt, Odrade folytatta:
– Te magad is láttad. A Tleilax, a Bene Gesserit, a Megosztott Isten papjai, és ki tudja még, ki mindenki menekülnek, mint az űzött vad.
– Nem ölhetnek meg mindannyiunkat! – Fájdalmas kiáltás.
– Nem? A ti Szétszóródottjaitok összeszűrték a levet a Tisztelet Matrónáival. Ez az a menedék, amit a Szétszóródásban kerestetek?
És szertefoszlott egy másik álom is: kis tleilaxi tartályok, melyek Scytale Nagy Újjászületésére várnak.
– Az emberek megerősödnek az elnyomás alatt – mondta Scytale, de semmi erő nem volt a szavaiban. – Még Rakis papjai is találnak olyan odúkat, ahol elrejtőzhetnek! – Kétségbeesett szavak.
– Ki mondja ezt? A visszatért barátaid?
Scytale hallgatása mindent elárult, amit Odrade tudni akart.
– A Bene Tleilax megölt néhány Tisztelet Matrónáját, és ők tudják ezt – mondta Odrade. – Csak akkor nyugszanak meg, ha mind egy szálig kiirtottak benneteket.
– És benneteket!
– Ha a közös hit nem is, a szükség társakká tesz minket. – Odrade ezt a legtisztább iszlamiátban mondta, és látta, hogy remény költözik Scytale szemébe. A kehl és a Shariat talán még visszanyerheti régi jelentését azok között, akik Isten Nyelvén fogalmazzák meg gondolataikat.
– Társakká? – Gyenge, és nagyon tétova.
– Bizonyos szempontból ez minden másnál megbízhatóbb alapja a közös fellépésnek. Mindketten tudjuk, mit akar a másik. Ez egy belső terv: szűrj át rajta mindent, és fennmaradhat valami, amiben bízni lehet.
– És mit akartok tőlem?
– Már tudod, mit.
– Azt, hogy hogyan lehet finomabb tartályokat csinálni – Scytale megrázta a fejét. Láthatóan bizonytalan volt. Micsoda változás rejlik Odrade kérdésében!
Odrade azon tűnődött, hogy vajon Scytale képes lesz-e nyílt haraggal nekiugrani. Milyen nehéz eset! De most a pánik határán van. A régi értékek megváltoztak. Nem a Tisztelet Matrónái a kavarodás kizárólagos okai. Scytale még csak nem is tudott azoknak a változásoknak a terjedelméről, amelyek megfertőzték a saját Szétszóródottjait!
– Változnak az idők – mondta Odrade.
Változás. Micsoda zavaró szó, gondolta Scytale.
– Meg kell kapnom a saját Arctáncoltató szolgáimat! És a saját tartályaimat? – Szinte könyörög.
– Majd fontolóra vesszük a dolgot a Tanáccsal.
– Mit kell itt megfontolni? – Visszadobta Odradénak a saját szavait.
– Neked csak a saját jóváhagyásodra van szükséged. Nekem azonban másoké is kell – Odrade komoran elmosolyodott. – Így neked is lesz időd gondolkozni. – Odrade biccentett Tamalane-nak, aki hívta az őröket.
– Vissza a nem-hajóra? – kérdezte Scytale az ajtóból: kicsiny alakocska a termetes őrök gyűrűjében.
– Igen, de ma este kocsival mehetsz végig.
Scytale még egy utolsó izzó pillantást vetett a féregre, aztán elmentek.
Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Sheeana megszólalt: – Jól tetted, hogy nem erőltetted. A pánik szélén állt.
Bellonda lépett be. – Talán jobb lenne egyszerűen megölni.
– Bell! Hozd a holót, és menj végig még egyszer az egész találkozón. Most mentátként!
Bell megtorpant. Tamalane felkuncogott.
– Túlságosan örömödet leled a Nővéreid zavarában, Tam – mondta Sheeana.
Tamalane vállat vont, de Odrade örült. Vége Bell bosszantásának?
– Amikor arról beszéltél, hogy a Káptalanházból új Dűne lesz, akkor kezdett igazán pánikba esni – mondta Bellonda, hangjában mentát-távoliság.
Odrade is észrevette ezt a reakciót, de nem tudta mihez kötni. Ez volt a mentát előnye: mintázatok és rendszerek, építőelemek. Bell megérzett egy mintázatot Scytale viselkedésében.
– Azt kérdem magamtól: arról van szó, hogy ez megint valóság lesz? – mondta Bellonda.
Odrade azonnal átlátta. Furcsa dolog ez az elveszett helyekkel kapcsolatban. Amíg a Dűne ismert és élő bolygó volt, volt valami történelmi szilárdság a jelenlétében a Galaktikus Regiszterben. Rámutathatsz egy képre, és azt mondhatod: „Ez a Dűne. Valaha Arrakisnak hívták, majd Rakisnak. A Dűne a Muad'Dib idején jellemző teljesen sivatagos természetére utalt.”
De pusztítsd csak el, és mitológiai fátyol ereszkedik a kivetített valóságra. Egy idő után az ilyen helyek teljesen misztikussá válnak. Arthur és Kerekasztala. Camelot, ahol csak éjjel esik. Milyen jó Időjárásszabályozás volt akkoriban!
De most egy új Dűne jelent meg.
– Mitikus hatalom – mondta Tamalane.
Ó, igen. Tam, aki már közel jár ahhoz, hogy végső búcsút vegyen a testétől, talán érzékenyebb a mítoszokra. A rejtélyt és a titokzatosságot, a Missionaria eszközeit Muad'Dib és a Zsarnok is bevetette a Dűnén. A mag el van vetve. Hiába rohantak saját vesztükbe a Megosztott Isten papjai, a Dűne mítoszai csak úgy burjánzottak.
– Melanzs – mondta Tamalane.
A másik két Nővér azonnal tudta, mire gondol. Új reményt lehet pumpálni a Bene Gesserit Szétszóródásába.
Bellonda szólalt meg: – Miért akarnak megölni minket, ahelyett, hogy fogságba ejtenének? Ez mindig rejtély volt előttem.
A Tisztelet Matrónái nem akarják, hogy akár csak egy Bene Gesserit is életben maradjon... talán csak a fűszertudás kell nekik. De elpusztították a Dűnét. Elpusztították a Tleilaxot. Ez intő gondolat volt a Pókkirálynővel kapcsolatban – ha Dortujla esetleg sikerrel jár.
– Nincs szükségük hasznos túszokra? – kérdezte Bellonda. Egyetlen csapást követnek, mintha közös elméjük lenne. A Tisztelet Matrónáinak leckéi, a néhány túlélő csak még óvatosabbá tette a potenciális ellenzéket. Ez olyan csendszabályt léptetett életbe, amelyben a keserű emlékekből keserű mítoszok lettek. A Tisztelet Matrónái olyanok voltak, mint bármely kor barbárjai: vért akartak foglyok helyett. Véletlenszerű vadsággal sújtottak le.
– Darnak igaza van – mondta Tamalane. – Túl közel kerestük a szövetségeseket.
– A futarok nem maguktól jöttek létre – szólt Bellonda. A hangából tisztán kicsendült az Elsődleges Kivetítés tónusa. – Ezért lehet a tétovaság, ami Dortujla értesülései szerint a kezelőkben van.
Ott volt, és nekik szembe kellett nézniük minden veszélyével. Lecsapott az emberekre (ahogy mindig). Az emberek – kortársak. Értékes dolgokat lehet tanulni azoktól, akik a saját időnkben érnek, és abból a tudásból, amit a múltjukból hoztak. A Más Emlékek nem egyedüli közvetítői voltak a történelemnek.
Odrade úgy érezte, mintha hosszú távollét után hazaérkezett volna. Volt abban valami ismerős, hogy mind a négyen gondolkodtak most. Túlnőtt a konkrét helyen. A Bene Gesserit maga volt az Otthon. Nem az a hely, ahol felütötték átmeneti szállásukat, hanem maga a szervezet.
Bellonda fogalmazta ezt meg: – Attól tartok, hogy eddig ütköző célokért dolgoztunk.
– A félelem teszi – mondta Sheeana.
Odrade nem mert elmosolyodni. Félreérthetik, és nem akart magyarázkodni. Legyen Murbellából Nővér, Tegből pedig Bashar! Akkor lesz esélyünk a harcra.
Éppen kezdett eluralkodni rajta a jó érzés, amikor jelzést kapott, hogy üzenete van. Önkéntelen reflexszel a kivetítő felületre pillantott, és felismerte a krízist. Milyen (viszonylagosan) kicsi dolgok jelzik a válságot. Clairby halálos sérülést szenvedett egy topterbalesetben. Halandó, hacsak... Ezt a hacsakot kifejtették neki, és a vége kiborg lett. Társai fordítva, hátulról látták az üzenetet, de egy idő után nagyon jól meg lehet tanulni visszafelé olvasni. Ők is tudtak.
Hol húzzuk meg a vonalat?
Bellonda a maga régimódi okuláréjával – ami helyett kaphatott volna mesterséges szemet vagy sok más protézist – a testével szavazott. Ezt jelenti embernek lenni. Ragaszkodj csak a fiatalsághoz, és kicsúfol, miközben elszáll. A melanzs elég... talán túl sok is.
Odrade értette, amit a saját érzései mondanak neki. De mi van a Bene Gesserit-szükségszerűséggel? Bell beadhatja a maga egyéni szavazatát, és mindenki tudomásul veszi, sőt, talán tiszteli is. A Főtisztelendő Anya szavazata azonban viszi magával az egész Bene Gesseritet.
Először az axolotl-tartályok, most meg ez.
A szükségszerűség azt mondja, hogy most nem engedhetik meg maguknak egy Clairby-kaliberű szakember elvesztését. Kevés van belőlük. Az „egyenletes elosztás” nem jó kifejezés erre. Rések kezdenek megjelenni. És a kiborg Clairby a feszítő ék.
A Sukok fel voltak készítve. Mintegy óvintézkedésként, ha egy pótolhatatlan személyről van szó. Mint amilyen a Főtisztelendő Anya? Odrade tudta, szokásos óvatos fenntartásaival jóváhagyta ezt. Hol vannak már azok a fenntartások?
A kiborg is egyike volt azoknak a keverékszavaknak. Hol kezd eluralkodni az emberi test mechanikus toldaléka? Mikortól nem ember többé egy kiborg? A kísértés erősödik – „Csak ezt a kis módosítást!” És olyan könnyű addig módosítani, amíg a keverékember fenntartás nélkül engedelmes nem lesz.
De... Clairby?
A szélsőséges helyzet azt mondta: „Kiborgizálni!”. Ennyire kétségbeesett a Bene Gesserit? Odrade kénytelen volt igennel válaszolni erre a kérdésre.
Aztán már meg is volt – a döntés nem teljesen tőle származott, de kéznél volt a megfelelő kifogás. A szükség így kívánja.
A Butleri Dzsihad kitörölhetetlen nyomokat hagyott az embereken. Harcolt és győzött... értük. És most itt egy másik csata abból a réges-régi konfliktusból.
De ezúttal a Nővérek fennmaradása van a mérleg serpenyőjében. Hány technikai szekértő maradt a Káptalanházon? Odrade fejből tudta a választ. Nem elég.
Odrade előrehajolt, és beütötte az adáskódot. – Kiborgizáljátok – mondta.
Bellonda felhördült. Helyeslés vagy helytelenítés? Sosem fogja megmondani. Ez itt a Főtisztelendő Anya porondja, légy üdvözölve!
Vajon ki nyerte meg ezt a csatát?, tűnődött Odrade.

- - -

Keskeny vonalon járunk, terjesztjük az Atreides (Siona) géneket a populációnkban, mert ez rejt el minket a jövőbelátók elől. És ebben a zsákban benne van a Kwisatz Haderach is! Muad'Dib önfejűségből lett. A próféták beteljesítik a jövendöléseket! Merjük majd valaha is még egyszer figyelmen kívül hagyni Tao-érzékünket, és merünk szolgálni egy olyan kultúrát, ami gyűlöli a változást, és jövendölésért könyörög?
– Archívumi Összegzés (adixto)

Kora reggel volt, amikor Odrade a nem-hajóhoz érkezett, de Murbella már fent volt, és keményen dolgozott a kiképzőkkel, amikor a Főtisztelendő Anya rátalált az edzőteremben.
Odrade az utolsó klikket az űr kikötő körüli gyümölcsben tette meg. A kevés éjszakai felhő megvékonyodott a hajnal közeledtével, aztán szertefoszlott a csillagos égen.
Odrade finom időjárásváltozást érzékelt, ami talán kifacsar még egy termést erről a területről, a csökkenő csapadékmennyiség azonban aligha volt elegendő ahhoz, hogy életben tartsa a gyümölcsösöket és legelőket.
Menet közben Odradén szomorúság vett erőt. Az épp elmúlt tél drágán vett csendet hozott a viharok között. Mohó rovarok végzik a beporzást, a virágot pedig termés és mag követi. Ezek a gyümölcsösök titkos viharok, amelyek ereje az élet zubogó áramlásában rejlik. De ó, a pusztulás! Az új élet változást hoz. A Változtató eljön, és mindig más. A homokférgek elhozzák az ősi Dűne sivatagi tisztaságát.
Ennek az átformáló erőnek a sivársága megragadta Odrade képzeletét. Maga elé tudta képzelni ezt a tájat csupa szélfútta dűneként, II. Leto leszármazottainak lakóhelyeként.
A Káptalanház tudománya változni fog – az egyik civilizáció mítoszait felváltják egy másik mítoszai.
Ezeknek a gondolatoknak az aurája Odradével együtt belopózott az edzőterembe, és megszínezte a hangulatát, miközben Murbellát figyelte, aki egy villanásszerű gyakorlatsort hajtott végre, aztán zihálva hátralépett.
Vékony karcolás vöröslött Murbella bal kézfején: elhibázta a mozdulatot a nagy mekkel szemben. Az automata edzőgép úgy állt a terem közepén, mint egy aranyoszlop, a fegyverei ki-be húzódtak, mint egy dühös rovar végtagjai.
Murbella szűk zöld dresszt viselt, de ahol kilátszott a bőre, ott csak úgy fénylett az izzadtság. Még előrehaladott terhességében is kecses volt a megjelenése. Csak úgy ragyogott az egészségtől. Ez belülről jön, gondolta Odrade, részben a terhességből, de valami másból is, ami mélyebben van ennél. Ez a valami már az első találkozásukkor is hatást gyakorolt Odradéra, és Lucilla is megjegyezte ezt, miután foglyulejtette Murbellát, és megmentette Idahót a Gammuról. Az egészség a felszín alatt élt benne, mint egy gyűjtőlencse, ami az életerő mély búvópatakjára koncentrálta a figyelmet.
Meg kell szereznünk őt!
Murbella észrevette a látogatót, de nem hagyta magát zavartatni.
Még nem, Főtisztelendő Anya. A gyermekem hamarosan megszületik, de ennek a testnek a kívánságai továbbra is megmaradnak.
Odrade ekkor látta, hogy a mek haragot szimulál, amely programozott reakció az áramkörök frusztrációjából eredt. Felettébb veszélyes üzemmód!
– Jó reggelt, Tisztelendő Anya!
Murbella hangja eltorzult az erőfeszítéstől, miközben a maga szemkápráztató gyorsaságával szökdelt és pördült.
A mek vágott, szúrt, érzékelői búgva próbálták követni Murbella mozgását.
Odrade a levegőbe szimatolt. Ha megszólalna, csak fokozná a veszélyt, amit a mek jelent. Nem lehet megosztani a figyelmet ilyen gyilkos játéknál. Elég!
A mek irányítópanelje az ajtó mellett volt, a falban. Murbella változtatásait remekül lehetett látni az áramkörökben – csüngő drótok, félrerakott memóriakristályok a nyalábmezőknél. Odrade kikapcsolta a szerkezetet.
Murbella megpördült.
– Miért változtattál rajta? – kérdezte Odrade.
– A düh miatt.
– Hát ezt csinálják a Tisztelet Matrónái?
– Mikor az ág hajlik? – masszírozta Murbella sérült kezét. – De mi van, ha az ág tudja, hogyan hajlítják, és helyesli ezt?
Odradén hirtelen izgalom vett erőt. – Helyesli? Miért?
– Mert van benne valami... nagyszerű.
– Az adrenalin-csúcsodat követed?
– Tudod, hogy nem erről van szó! – Murbella légzése visszatért a normális ritmusba. Csak állt, és farkasszemet nézett Odradéval.
– Akkor miről?
– Arról, hogy... többre kapj kihívást, mint amiről valaha is hitted, hogy képes vagy. Soha nem is sejtetted, hogy ilyen is tudsz lenni. Ilyen jó, ilyen szakértő valamiben.
Odrade elrejtette ujjongását.
Mens sana in corpore sano. Végre a miénk!
– De milyen árat fizetsz? – kérdezte Odrade.
– Árat? – Murbella meglepettnek tűnt. – Amíg bírom, szívesen fizetek.
– Elveszed, ami kell, és aztán fizetsz érte?
– Ez a ti Bene Gesserit bőségszarutok: Ahogy egyre tökéletesebb leszek, egyre többet tudok fizetni.
– Vigyázz, Murbella. Az a bőségszaru, ahogy te nevezed, könnyen Pandora szelencéjévé változhat.
Murbella értette az utalást. Szinte mozdulatlanul állt, pillantását a Főtisztelendő Anyára szegezte. – Ó! – A hang alig hagyta el a száját.
– Pandora szelencéje erőteljes vonzásokat ereszt ki, amikre elpocsékolod az életenergiáidat. Felületesen azt mondod, hogy „rajta vagy a lejtőn”, és kezdesz Tisztelendő Anyává válni, de azt még mindig nem tudod, hogy ez mit jelent, sem azt, hogy mit akarunk tőled.
– Akkor soha nem is a szexuális képességeink kellettek nektek.
Odrade nyolc lépést előre lépett, fenséges szándékosággal. Ha egyszer Murbella rákap erre a témára, nem lehet őt megállítani a szokásos döntés előtt – a vitát elvágja a Főtisztelendő Anya önkényes parancsa.
– Sheeana könnyedén elsajátította a képességeiteket – mondta Odrade.
– Szóval fel akarjátok őt használni a gyerekhez!
Odrade ebben helytelenítést hallott. Ez afféle kulturális maradvány. Mikor kezdődik az emberi szexualitás? Sheeana, aki eközben a hajó őrségének helyiségében várakozott, kénytelen volt foglalkozni ezzel a kérdéssel. „Remélem, ráismersz a vonakodásom forrására, és arra, miért titkolóztam annyira, Főtisztelendő Anya.”
„Ráismerek arra, hogy egy fremen társadalom teletöltötte a fejed gátlásokkal, mielőtt mi kézbevettünk!”
Ez megtisztította a levegőt közöttük. De hogyan lehetne eltéríteni ezt a társalgást Murbellával? Hagynom kell menni tovább, amíg kiutat nem találok.
Ismétlődés lesz. Megoldatlan dolgok fognak a felszínre bukkanni. A tény, hogy Murbella szinte minden szavára számítani lehet – nagy megpróbáltatás lesz.
– Miért kerülitek mások irányításának ezt a kipróbált módját, most hogy Tegnél szükség lehetne rá? – kérdezte Murbella.
– Rabszolgákat akarsz? – vetette ellene Odrade.
Murbella szinte teljesen lehunyta a szemét, úgy gondolkozott ezen. Rabszolgáknak tekintettem én azokat a férfiakat? Meglehet. Vad, gondolkodás nélküli őrjöngést váltottam ki belőlük rendszeresen, az eksztázisnak olyan magaslatait, amit azelőtt elképzelni sem tudtak. Arra képeztek ki, hogy ezt nyújtsam neki, és ezáltal az irányításunk alá vonjam őket.
Amíg Duncan meg nem csinálta ugyanezt velem.
Odrade látta Murbella tekintetének elfátyolosodását, és rájött, hogy ennek a nőnek a pszichéjében olyan megcsavarodott dolgok vannak, amiket nehéz felfedezni. A vadság vágtat, ahová mi nem követtük. Mintha Murbella eredeti tisztaságán kitörölhetetlen foltot ejtettek volna, aztán ezt elrejtették volna egy másik réteg alá, aztán még ezt a réteget is álcázták volna. Volt benne valami nyersesség, ami eltorzította a gondolatokat és tetteket. Réteg réteg hátán...
– Félsz attól, hogy mire lehetek képes – mondta Murbella.
– Van némi igazság abban, amit mondasz – ismerte el Odrade.
Őszinteség és becsületesség – korlátozott eszközök, amiket most nagy gonddal kell használni.
– Duncan – Murbella hangja színtelenül szólt; az új Bene Gesserit-képességek hangja.
– Félek attól, amit megosztasz vele. Furcsának találod, hogy egy Főtisztelendő Anya bevallja a félelmét?
– Tudom, a becsület és őszinteség! – Murbella szájából most visszataszítóan hangzott ez a két szó.
– A Tisztelendő Anyákat arra tanítják, hogy sose hagyják el magukat. Úgy képeznek, hogy ne terheljük magunkat így másokkal kapcsolatban.
– Ennyi az egész?
– Ez mélyre megy, és más szálai is vannak. A Bene Gesserit-lét rád teszi a maga maszkját.
– Tudom, mit kérsz: Válassz! Vagy Duncan, vagy a Nővérek. Ismerem a trükkjeidet.
– Szerintem nem.
– Vannak olyan dolgok, amire nem vagyok hajlandó!
– Mindnyájunkat szorít egy múlt: én az én döntéseimet hozom meg, azt teszem, amit nekem tennem kell, mert az én múltam más, mint a tiéd.
– Továbbra is taníttok engem, annak ellenére, amit most mondtam?
Odrade ezt azzal a teljes fogékonysággal hallgatta, amit a Murbellával való találkozások megkívántak. Minden érzéke éberen figyelt a ki nem mondott dolgokra, azokra az üzenetekre, amelyek a szavak határán egyensúlyoztak, mintha kapcsolatot keresnének s veszedelmes univerzummal.
A Bene Gesseritnek változtatnia kell a dolgain. És itt van valaki, aki vezethet minket ebben a változásban.
Bellonda elszörnyedne ha ezt hallaná. Sok Nővér elutasítaná. Pedig így van.
Mikor Odrade nem szólt, Murbella azt mondta: – Taníttok. Ez a megfelelő szó?
– Kondicionálunk. Ez valószínűleg ismerősebb neked.
– Igazából részesülni akartok a tapasztalatainkból, és eléggé hasonlóvá akartok tenni engem magatokhoz, hogy bizalom jöhessen létre közöttünk. Ezért van az egész tanítás.
Velem ne okoskodj, te lány!
– Ugyanabban a folyóban úsznánk, ugye, Murbella?
Bármelyik harmadik szintű tanonc felfigyelt volna erre a tónusra a Főtisztelendő Anya részéről. Murbella azonban nem hatódott meg. – Csak éppen őt nem fogom feladni.
– Ez a te döntésed.
– És Lady Jessicát hagytátok dönteni?
Végre valami kiút ebből a zsákutcából.
Duncan biztatta Murbellát, hogy tanulmányozza Jessica életét. Keresztezni akarta az útjainkat! A Duncan teljesítményeit mutató holók a felvételek szigorú elemzését kívánták.
– Érdekes személyiség – mondta Odrade.
– Szerelem! Minden tanításotok, minden kondicionálásotok után!
– Szerinted nem volt áruló a magatartása?
– Soha!
Most óvatosan. – De nézd csak meg a következményeket: egy Kwisatz Haderach... és az az unoka, a Zsarnok! – Milyen drága ez az érv Bellonda szívének!
– Az Arany Ösvény – mondta Murbella. – Az emberiség fennmaradása.
– Ínséges Idők és a Szétszóródás.
Figyelsz minket, Bell? Nem számít. Úgyis látni fogod.
– Tisztelet Matrónái! – mondta Murbella.
– Mindez Lady Jessica miatt? – kérdezte Odrade. – De Jessica visszatért a nyájhoz, és Caladanon töltötte le hátralévő éveit.
– Tanoncok oktatójaként!
– És példaként is. Látod, mi történik, ha szembeszegülsz velünk? – Szegülj szembe, Murbella! Csináld ügyesebben, mint Jessica!
– Néha úgy taszítotok! – A természetes becsületesség késztette rá, hogy hozzátegye: – De tudjátok, hogy kell nekem, ami nektek van.
Ami nekünk van.
Odrade visszaemlékezett a saját első találkozásaira a Bene Gesserit-vonzerővel. A test minden mozdulata a végsőkig precíz, az érzékek a legkisebb részletre is kiélesítve, az izmok csodálatos pontossága. Ezek a tulajdonságok egy Tisztelet Matrónájánál csak új dimenziót kapnának, felerősítené őket a hatalmas testi gyorsaság.
– Mindent visszafordítasz ellenem – mondta Murbella. – Próbálod erőltetni a döntésemet, amikor már úgyis tudod.
Odrade néma maradt. Olyan vita volt ez, amit az ősi jezsuiták szinte a tökélyre fejlesztettek. Szimulfolyamat kerül a vitamintázatok fölé: hadd érveljen Murbella. Csak a lehető legfinomabb csavarintásokat kell hozzáadni. Kis ürügyeket, kifogásokat kell neki adni, amikre építhet.
De ragaszkodj, Murbella, a szerelmedhez Duncan iránt!
– Nagyon ügyesen vonultatod fel előttem a Nővérek előnyeit! – mondta Murbella.
– Nem vagyunk mi cukrászda!
Murbella elvigyorodott. – Kérek egyet abból, meg abból is, és azt hiszem, abból a krémesből is ott!
Odrade élvezte a metaforát, de a mindenütt jelenlévő figyelőknek is megvolt a maguk ízlése. – Ez az étrend halálos lehet.
– Pedig olyan vonzóan teszitek ki a pultra azt, amit kínáltok. A Hang! Milyen csodálatos dolgot főztetek ki ti itt. Itt van a torkomban ez a csodálatos hangszer, és ti megtaníthattok arra, hogyan játsszak rajta.
– Most már koncertmester vagy.
– Azt akarom, hogy a képességeitek befolyásolják a környezetemet!
– Mivégre, Murbella? Kinek a céljaiért?
– Ha azt eszem, amit ti esztek, olyan szívós leszek, mint ti: kívül plasztacél, belül pedig még annál is keményebb!
– Hát ilyennek látsz engem?
– Te vagy főszakács a lakomámon! És nekem meg kell ennem, bármit hozol – a saját javamért és a tiédért.
Murbella beszéde szinte mániákusnak hangzott. Furcsa ember. Néha olyan, mintha a legnyomorultabb nőszemély lenne, és úgy járkál a szobájában, mint egy ketrecbe zárt állat. Az az őrült tekintet, azok a narancssárga foltok a szaruhártyáján... mint most is.
– Még mindig nem vagy hajlandó megdolgozni Scytalet?
– Csinálja Sheeana.
– Tanítanád őt?
– Hogy aztán amit tanul tőlem, felhasználja a gyereknél?!
Miközben egymásra meredtek, rádöbbentek, hogy hasonlóra gondolnak. Ez nem konfrontáció, mert mindkettőnknek kell a másik.
– Én elkötelezett vagyok mellettetek azért, amit adhattok nekem – mondta halkan Murbella. – De szeretném tudni, hogy cselekedhetek valaha is ezzel az elkötelezettséggel szemben?
– Tudnál így cselekedni?
– Csak annyira, mint ahogy te tudsz, ha a körülmények megkövetelik.
– Úgy gondolod, hogy egyszer majd megbánod ezt a döntést?
– Hát persze hogy megbánom! – Micsoda ostoba kérdés ez? Az emberek mindig megbánnak valamit.
– Csak az önbecsülésedet igazoltad ezzel. Tetszik nekünk, hogy nem hajózol hamis zászló alatt.
– És vannak hamisak.
– Bizony.
– Kell hogy legyen valami módszeretek arra, hogy kigyomláljátok őket.
– Az Agónia megteszi helyettünk. A hamisság nem megy át a fűszeren.
Odrade érezte, hogy Murbellában gyorsul a dobpergés.
– És nem fogjátok kérni, hogy mondjak le Duncanről?
– Ez a kötődés nehézségeket jelent, de ezek a te nehézségeid.
– Azaz mégis mondjak le róla.
– Csak fogadd el a lehetőségét, ennyi az egész.
– Nem tehetem.
– Nem teszed?
– Komolyan gondoltam, amit mondtam. Képtelen vagyok rá.
– És ha valaki megmutatná, hogyan csináld?
Murbella egy hosszú pillanatig meredt Odrade szemébe. – Majdnem azt mondtam, hogy akkor megszabadulnék... de...
– Igen?
– Nem lehetnék szabad, amíg ő kötődne hozzám.
– Ez a Tisztelet Matrónáinak megtagadása?
– Megtadgadása? Ez rossz szó. Egyszerűen túlnőttem korábbi Nővéreimen.
– Korábbi Nővéreiden?
– Még mindig a Nővéreim, de ők a gyerekkorom Nővérei. Némelyikre jó szívvel emlékezem, némelyiket mélységesen utálom. Játszótársak voltak egy olyan játékban, ami most már nem érdekel.
– Ettől a döntéstől elégedett lettél?
– Te elégedett vagy, Főtisztelendő Anya?
Odrade összeverte a tenyerét leplezetlen örömében. Milyen gyorsan elsajátította Murbella a Bene Gesserit-riposzt művészetét!
– Elégedett? Micsoda pokolian halott szó!
Miközben Odrade beszélt, Murbella úgy érezte, mintha álomban menne egy mélység pereme felé, és nem tudna felébredni, hogy megakadályozza a zuhanást. A gyomra sajgott a titkos ürességtől, és Odrade következő szaval visszhangzó messzeségből érkeztek hozzá.
– A Bene Gesserit minden egy Tisztelendő Anya számára. Ezt sosem fogod tudni elfelejteni.
Épp oly gyorsan, ahogy jött, az álombéli érzés el is enyészett. A Főtisztelendő Anya hangja már hideg volt, és közvetlen.
– Készülj fel a haladóbb oktatásra.
Amíg el nem jutsz az Agóniáig – és vagy életben maradsz, vagy meghalsz.
Odrade a mennyezeti komszemekre emelte a tekintetét. – Küldjétek ide Sheeanát. Most azonnal megkezdi a munkát új tanárával.
– Tehát megteszed! Megdolgozod azt a gyereket.
– Gondolj rá Teg Basharként – mondta Odrade. – Az segít – Én nem hagyunk neked időt, hogy meggondold magad.
– Én nem álltam ellen Duncannek, és nem tudok vitatkozni veled.
– Még magaddal se vitatkozz, Murbella. Nincs értelme. Teg az apám volt, mégis meg kell tennem.
Eddig a pillanatig Murbella fel sem fogta Odrade korábbi kijelentésének súlyát. A Bene Gesserit minden egy Tisztelendő Anya számára. A Nagy Dur óvjon! Én is ilyen leszek?

- - -

Tanúi vagyunk az örökkévalóság egy múló szakaszának. Fontos dolgok történnek, de egyesek ezt sohasem veszik észre. Balesetek jönnek közbe. Egyes epizódoknál nem vagy jelen. Jelentésekre hagyatkozol. És emberek elreteszelik az elméjüket. Mire jók a jelentések? A történelem – hírbeszámolóban? Amit egy szerkesztőbizottság előzetesen átnéz, előemészt és előítéletekkel tűzdel meg? Azok a beszámolók, amikre neked szükséged van, ritkán származnak azoktól, akik a történelmet csinálják. A naplók, memoárok és életrajzok a társadalmi védekezés szubjektív formái. Az archívumok tömve vannak ilyen gyanús irományokkal.
– Darwi Odrade

Scytale észrevette az őrök izgatottságát, és másokét is, amikor elért a folyosó végi korláthoz. Az emberek furcsán siettek, főleg ahhoz képest, hogy milyen korán volt: ez vonzotta Scytale-t a megfigyelőhelyére. Ott volt az a Suk doktor, Jalanto. Őt ismerte, mert egyszer Odrade hozzá is elküldte, mert „betegnek látszol”. Hogy eggyel több Tisztelendő Anya kémkedjen utánam!
Ó, Murbella gyereke. Ezért van a nagy sürgés-forgás, meg a Suk.
De kik a többiek? Annyi Bene Gesserit köpenyt látott most együtt, amennyit még soha. És nem csak tanoncok. A Tisztelendő Anyák voltak a legtöbben mindenki közül. Roppant dögevő madarakra emlékeztettek. Aztán jött egy tanonc, a vállán egy gyerekkel. Rejtélyes. Ha hozzáférhetnék a Hajórendszerekhez!
Nekidőlt a falnak, és várt, de az emberek eltűntek különféle ajtókon és zsilipeken keresztül. Egyesek úticélját meglehetős pontosággal sejtette, a többieké rejtély maradt.
A Szent Prófétára! Ott megy maga a Főtisztelendő Anya! Egy szélesebb ajtón megy át, ahol a többiek zöme kiment.
Semmi értelme megkérdezni Odradét, ha legközelebb találkoznak. Scytale most már benne van a csapdájában.
A Próféta itt van, és powindahok kezei közt!
Mikor elfogytak az emberek a folyosóról, Scytale visszament a szobájába. Az Azonosító monitor az ajtaja mellett felvillant, de Scytale kényszerített magát, hogy ne pillantson oda. Az azonosítás a kulcs. Az ő tudásával az ixi hajó irányítási rendszerének ez a hibája olyan csábító volt, mint a szirének dala.
Ha elindulok, nem lesz sok időm.
Kétségbeesett akció lenne, a hajó túszulejtése, és azé, ami benen van. Másodpercek alatt kell boldogulni. Ki tudja, milyen ál-paneleket építettek, milyen titkos ajtókat, ahonnan ezek a szörnyű nők ráugorhatnak. Nem mert kockáztatni, mielőtt ki nem merítette az összes többi lehetőséget. Főleg most... hogy a Próféta megint itt van.
Furfangos boszorkányok. Mi mást változtathattak még meg a hajón? Ez nyugtalanító gondolat volt. Vajon helytálló még a tudásom?
Scytale jelenléte a korlát mögött nem kerülte el Odrade figyelmét, de pillanatnyilag mással kellett törődnie. Murbella lebetegedése (Odrade szerette ezt az ősi kifejezést) épp kapóra jött. Odrade azt akarta, hogy Idaho figyelme kissé elterelődjön most, amikor Sheeana megpróbálja visszaállítani a Bashar emlékeit. Idaho gyakran gondolt Murbellára. Márpedig Murbella nem lehet vele itt, most semmiképpen.
Odrade bölcs óvatossággal viselkedett Idaho jelenlétében. Végül is Idaho mentát.
Megint a konzoljánál találta. Mikor Odrade kilépett az ejtőaknából az Idaho lakrészéhez vezető folyosóra, már hallotta a relék kattogását és a kom-mező jellegzetes zümmögését. Rögtön tudta, hol lelheti fel Idahót.
Idaho furcsa hangulatban volt, amikor Odrade elvitte a megfigyelőhelyiségbe, ahonnan majd nézik Sheeanát és a gyereket.
Murbella miatt aggódik? Vagy amiatt, amit hamarosan látni fognak?
A megfigyelőhelyiség hosszú volt, és keskeny. Három sornyi szék állt a látófallal szemben, ami a szomszédos kísérleti helyiségre nézett. A megfigyelőterület szürke homályba burkolózott, csak kép apró parázsgömb izzott a felső sarokban a székek mögött.
Két Suk is jelen volt... bár Odrade aggódott, hogy nem sok hasznukat veszik majd. Jalanto, az a Suk, akit Idaho a legjobbnak tartott, Murbella mellett maradt.
Demonstrálja az aggodalmunkat. Ami van is.
Függőszékeket helyeztek el a látófal mentén. Egy vészátjáró is volt a szomszédos helyiségbe.
Streggi a külső bejárón át hozta a gyereket, ahonnan Teg nem láthatta a megfigyelőket, és bevitte a szobába. A szobát Murbella útmutatásai alapján rendezték be: hálószobának volt kialakítva, ahová áthozták Teg néhány saját holmiját a szobájából, meg néhány dolgot Murbellától és Idahótól.
Egy állat barlangja, gondolta Odrade. Volt valami ziláltság az egészben, ami az Idaho szobájára jellemző szándékos rendetlenségből fakadt: leszórt ruhák a széken, szandál a sarokba hányva. A matrac az volt, amin Idaho és Murbella aludtak. Odrade, amikor korábban megvizsgálta, valami nyáljellegű szagot érzett rajta, valami intim szexuális illatot. Tudattalanul ez is hatással lesz Tegre.
Innen fakadnak a vad dolgok, azok a dolgok, amiket nem tudunk elfojtani. Micsoda merészség azt hinni, hogy irányíthatjuk. De kénytelenek vagyunk.
Mikor Streggi levetkőztette a fiút, és otthagyta meztelenül a matracon, Odrade észrevette, hogy felgyorsul a pulzusa. Kissé előbbre húzta a székét, és hallotta, hogy Bene Gesserit-társai utánozzák ezt a hirtelen mozdulatot.
Egek, gondolta Odrade. Hát csak egyszerű kukkolók vagyunk?
Az ilyen gondolatokra szükség volt ezekben a pillanatokban, Odrade mégis úgy érezte, hogy lealacsonyítják. Elveszített valamit ezzel a tolakodással. Fölöttéb nem-Bene Gesserit gondolat. De emberinek nagyon is emberi!
Duncan jól betanult közönybe süppedt: tetettése jól látható volt. Túl sok szubjektivitás volt a gondolataiban ahhoz, hogy tökéletesen funkcionálhasson, mint mentát. És Odrade épp ilyennek akarta most. Misztikus Részvétel. Az orgazmus mint energiaforrás. Bell helyesen ismerte föl ezt.
Odrade azt mondta az egyik Proktornak a három közül, akiket az erejük alapján válogattak be ide, és csak látszólag voltak nézők: – A ghola akarja az eredeti emlékeit, de nagyon fél is. Ez nagy akadály.
– Baromság! – mondta Idaho. – Tudod, mi hajtja most a malmunkra a vizet? Az, hogy az anyja közületek való volt, és mélytanításban részesítette. Mennyire valószínű az, hogy elmulasztotta őt megvédeni a Bevésőitek ellen?
Odrade élesen feléje fordult. Mentát? Nem, Idaho a közvetlen múltjában van, újraéli, és összehasonlításokat végez. De az utalás a Bevésőkre... így állította vissza az első „szexuális összeütközés” Murbellával a többi ghola-élet emlékeit? A mély ellenállás révén a bevésés ellen?
Az a Proktor, akit Odrade megszólított, inkább ügyet sem vetett erre az abszurd közjátékra. Elolvasta az archívumi anyagokat, amikor Bellonda tájékoztatta feladatáról. Mind a hárman tudták, hogy talán a gholagyermek megölésére fognak parancsot kapni. Olyan képességei vannak, ami veszedelmes rájuk nézve? A megfigyelők ezt nem tudhatták, amíg Sheeana sikerrel nem járt (vagy kudarcot nem vallott).
Idahónak Odrade azt mondta: – Streggi megmondta neki, miért van itt.
– Mit mondott neki? – Ez nagyon merész volt a Főtisztelendő Anyával szemben. A Proktorok rámeredtek.
Odrade szándékos szelídséggel felelte: – Streggi megmondta neki, hogy Sheeana a vissza fogja hozni az emlékeit.
– És Teg mit mondott?
– Hogy miért nem Duncan csinálja?
– És Streggi őszintén megmondta neki, miért? – Most egy kicsit visszakap a sajátjából.
– Őszintén, de nem árult el neki semmit. Azt mondta, hogy Sheeanának van egy jó módszere. És hogy te is beleegyeztél.
– Nézz rá! Még csak meg se mozdul. Ugye nem kábítottátok el?
Idaho a Proktorokra meredt.
– Nem mertük volna. Csak befelé figyel. Emlékszel, hogy ez mennyire kell, nem?
Idaho visszasüppedt a székébe, a vállai megroskadtak. – Murbella mindig azt mondogatja: „Még csak gyerek. Csak gyerek.” Tudod, mennyit csatároztunk ezen.
– Szerintem helyénvaló volt az érved. A Bashar nem volt gyerek. Márpedig mi a Bashart ébresztjük fel.
Idaho keresztezve feltartotta két ujját. – Remélem.
Odrade visszahúzódott, és Idaho ujjait nézte. – Nem is tudtam, hogy babonás vagy, Duncan.
– Még Durhoz is imádkoznék, ha azt hinném, hogy ez segít.
Eszébe jutottak a saját ébredésének kínjai.
– Ne mutass könyörületet – motyogta Idaho. – Fordítsd ellene. Tartsd őt befelé figyelve. A haragja kell neked.
Ezek a szavak a saját praxisából jöttek.
Idaho hirtelen azt mondta: – Lehet, hogy ez a legnagyobb ostobaság, amit életemben javasoltam. El kéne mennem, hogy Murbella mellett legyek.
– Itt jó társaságban vagy, Duncan. És most semmit sem tehetsz Murbelláért. Nézd! – Teg fölpattant az ágyról, és felbámult a mennyezeti komszemekbe.
– Nem jön senki segíteni nekem? – kérdezte Teg. Több kétségbeesés volt a hangjában, mint az várható lett volna. – Hol van Duncan Idaho?
Odrade Idaho karjára tette a kezét, amikor a férfi hirtelen előrehajolt.
– Maradj veszteg, Duncan. Neki sem segíthetsz. Most még nem.
– Senki sem mondja meg, mit tegyek? – A gyerekhang magányosan fuvolázott. – Mit akartok csinálni?
Ez volt Sheeana végszava: erre lépett be a szobába egy rejtett ajtón Teg mögött. – Itt vagyok – Csak egy halványkék, szinte átlátszóan fátyolos köpenyt viselt. Az anyag hozzátapadt, amikor elindult, hogy szembeálljon a fiúval.
Tegnek tátva maradt a szája. Ez egy Tisztelendő Anya? Még sosem látott egyet sem ilyen köpenyben. – Te fogod visszaadni nekem az emlékeimet? – Kétely és kétségbeesés.
– Én csak segíteni fogok, hogy te magad szerezd vissza – Beszéd közben kibújt a köpenyből, és eldobta. A fátyol úgy szállingózott a padlóra, mint egy nagy kék pillangó.
Teg meredten nézte. – Mit csinálsz?
– Szerinted mit csinálok? – Sheeana leült Teg mellé, és a péniszére tette a kezét.
Teg feje előrebillent, mintha hátulról löknék, és csak bámulta Sheeana kezét, ahogy az erekció kialakult.
– Miért csinálod ezt?
– Nem tudod?
– Nem!
– A Bashar majd tudni fogja.
Teg felnézett az arcra, ami oly közel volt hozzá. – Te tudod! Miért nem vagy hajlandó megmondani?
– Én nem vagyok az emléked!
– Miért zümmögsz így?
Sheeana Teg nyakára tapasztotta a száját. A zümmögést a megfigyelők is tisztán hallották. Murbella ezt erősítőnek hívta, visszacsatolásnak, ami a szexuális reakcióra irányul. Egyre hangosodott.
– Mit csinálsz? – kérdezte Teg szinte sikoltva, amikor Sheeana lovaglóülésben ráült. Sheeana hintázni kezdett, Teg vékonyát masszírozta.
– Válaszolj, a mindenségit! – Határozott visítás. Honnan jön ez a „mindenségit”?, tűnődött Odrade. Sheeana magába vezette. – Itt a válasz!
Teg szája hangtalan „Óóóóóóó”-t formált.
A megfigyelők látták, hogy Sheeana hogy koncentrál Teg szemére, de minden más érzékével is figyelte.
„Érezd a combja feszülését, az áruló bolygóideg-rándulást, és különösen figyeld a mellbimbója sötétedését. Amikor elérted ezt a pontot, tartsd így, amíg a pupillája kitágul.”
– Bevéső! – Teg sikolyára fölpattantak a megfigyelők. Teg öklözni kezdte Sheeana vállát. A látófal másik oldalán tartózkodók mind látták Teg szemében a lobbanást, miközben előre-hátra hajladozott. Valami új nézett ki belőle. Odrade már talpon is volt. – Valami elromlott?
Idaho ülve maradt. – Amit előre megmondtam.
Sheeana ellökte Teget, hogy elkerülje a karmolásait.
Teg a padlóra mászott, és olyan sebességgel pördült meg, hogy a megfigyelőknek elállt a lélegzetük. Sheeana és Teg több szívdobbanásnyi ideig álltak egymással szemben. Teg lassan felegyenesedett, és csak ekkor nézett végig magán. Aztán felemelte a bal karját, és alaposan szemügyre vette. Tekintete végigvándorolt a mennyezeten és a falakon. Aztán megint a saját testére pillantott.
– Mi az alsó pokol... – Még mindig gyermeki fuvolázás, de furcsán érett.
– Üdvözöllek, ghola-Bashar – szólt Sheeana.
– Be akartál vésni! – Dühös vád. – Azt hiszed, az anyám nem tanított meg rá, hogyan védekezzek ellene? – Aztán távoli kifejezés jelent meg az arcán. – Ghola?
– Van, aki inkább klónnak mondja.
– Ki... Sheeana! – Teg megpördült, átfürkészte a szobát. A helyiséget a rejtett megközelíthetőség miatt választották ki erre a célra; nem voltak látható ajtók. – Hol vagyunk?
– Abban a nem-hajóban, amit a Dűnére vittél, mielőtt meghaltál ott – Még mindig a szabályok szerint.
– Meghaltam... – Megint megnézte a kezét. A megfigyelők szinte látták, ahogy a ghola-szűrők lehullanak az emlékeiről. – Meghaltam... a Dűnén? – Szinte panaszos.
– Hősies voltál a végsőkig – mondta Sheeana.
– Az én... az emberek, akiket a Gammuról vittem... ők...
– A Tisztelet Matrónái példát statuáltak a Dűnével. Már csak élettelen gömb, szétperzselt hamu.
Düh ült ki Teg vonásaira. Leült, és keresztbetette a lábát, ökölbeszorított kezét a térdére támasztotta. – Igen... ezt tanultam a... az én történeteimből – Megint Sheeanára nézett. A nő ülve maradt a matracon, szinte teljesen mozdulatlanul. Olyan hirtelen belecsobbanás volt ez az emlékek vizébe, amit csak az tudott igazán értékelni, aki maga is átesett az Agónián. Most teljes nyugalomra van szükség.
Odrade suttogva mondta: – Ne avatkozz be, Sheeana. Hagyd, hogy megtörténjen. Dolgozza ki ő maga – A kezével jelzett a három Proktornak. Amazok odamentek az átjáróajtóhoz, és Odradét figyelték, nem a másik szobát.
– Furcsa úgy gondolni magamra, mint történelmi személyre – mondta Teg. A hangja egy gyereké, de visszavissza tér benne valami érett íz. Teg lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett.
A megfigyelőszobában Odrade visszahanyatlott a székébe. – Mit láttál, Duncan?
– Amikor Sheeana eltolta magától, Teg olyan gyorsan pördült meg, amit Murbellán kívül még senkinél sem láttam.
– Talán még annál is gyorsabban.
– Talán... mert fiatal a teste, és prana-bindu kiképzést kapott tőlünk.
– Ez valami más. Te felriasztottál minket, Duncan. Az az ismeretlen az Atreides-jelzősejtekben – A figyelő Proktorokra pillantott, és megrázta a fejét. Nem. Még nem. – A mindenit az anyjának! Hipno-indukcióval blokkolta a Bevésőket, és ezt eltitkolta előlünk.
– De nézd, mit adott nekünk – mondta Idaho. – Egy sokkal hatásosabb módszert az emlékek helyreállítására.
– Ez csak nekünk lett volna szabad látnunk! – Odrade mérges volt magára. – Scytale azt állítja, hogy a Tleilax fájdalmat és szembeállítást használt. Érdekes.
– Kérdezd meg tőle.
– Ez nem ilyen egyszerű. Igazmondóink nem biztosak Scytale-ban.
– Átlátszatlan.
– Mikor tanulmányoztad?
– Dar! Hozzáférésem van a komszem-felvételekhez.
– Tudom, de...
– A jó mindenit! Mi lenne, ha Teget néznéd? Rá figyelj! Mi történik?
Odrade az ülő gyerekre nézett.
Teg a komszemekre pillantott, az arcán rettentő intenzitás.
Olyan volt ez Tegnek, mintha álomból ébredt volna egy konfliktus stresszében, mintha egy segéd rázná fel. Valamihez szükség van a figyelmére! Emlékezett rá, ahogy ott ül a nem-hajó közepén. Dar ott áll mellette, keze az ő nyakán. Vakargatja? Valami sürgőset kell csinálni. Mit? A teste nem jó. Gammu... most pedig a Dűnén vannak, és... Különböző dolgok jutottak eszébe: gyermekkor a Káptalanházon? Dar, mint... mint... Újabb emlékek ugrottak be. Megpróbáltak bevésni!
A tudatossát úgy folyta körül a gondolatait, mint a sziklaszirtnél szétváló folyó.
– Dar! Ott vagy? Tudom, hogy ott vagy!
Odrade hátradőlt, és megfogta az állát. Most mi lesz?
– Anya! – Milyen vádló hang!
Odrade megérintett egy közvetítőlapkát a széke mellett. – Hello, Miles. Nem sétálunk egyet a kertben?
– Elég a játszadozásból, Dar, tudom, miért kellek nektek. De azért figyelmeztetlek: az erőszak a rossz fajta embereket vetíti a hatalomba. Mintha nem tudnád!
– Még mindig hűséges vagy a Nővérekhez, Miles, annak ellenére, amivel most próbálkoztunk?
Teg a figyelő Sheeanára pillantott. – Még mindig engedelmes ebetek vagyok.
Odrade vádló pillantást lövellt a somolygó Idahóra. – Te meg az átkozott történeteid!
– Jól van, Miles – nem lesz több játszadozás, de tudnom kell, mi volt a Gammun. Azt mondják, olyan gyorsan mozogtál, hogy szemmel nem is lehetett követni.
– Ez igaz – Színtelen, ugyan-már hangnem.
– És most, az előbb...
– Ez a test túl kicsi ahhoz, hogy elbírja a terhet.
– De hát...
– Felhasználtam egyetlen kirobbanásra, és most éhes vagyok.
Odrade Idahóra pillantott. A férfi bólintott. Igaz.
Odrade intett a Proktoroknak, hogy jöjjenek vissza az ajtótól. Amazok tétován engedelmeskedtek. Mit mondhatott nekik Bell?
Teg még nem végzett. – Jól mondom, lányom? Mivel minden egyén végső soron a saját énjének felelős, ennek az énnek a megformálása a legnagyobb gondosságot és figyelmet kívánja meg.
Az az átkozott anyja mindent megtanított neki!
– Bocsánatot kérek, Miles. Nem tudtuk, hogyan készített fel téged az anyád.
– Kinek az ötlete volt? – nézett Sheeanára.
– Az enyém. Miles – szólalt meg Idaho.
– Ó, hát te is ott vagy? – Újabb emlékek csörgedeztek vissza.
– És emlékszem arra a fájdalomra, amit te okoztál nekem, amikor visszahoztad az emlékeimet – mondta Idaho.
Ez kijózanította Teget. – Értelek, Duncan. Semmi szükség mentegetőzésre – A hangjukat közvetítő hangszórókra tekintett. – Milyen a levegő ott fenn a csúcson, Dar? Elég ritka neked?
Micsoda átkozottul hábókos ötlet!, gondolta Odrade. És ezt ő is tudja. Egyáltalán nem ritka. Nagyon is sűrű volt az a levegő a körülötte lévők leheletétől, azokétól, akik osztozni szerettek volna drámai jelenlétében, azokétól, akiknek ötleteik voltak (néha olyan ötleteik, hogy ők jobban csinálnák Odrade munkáját), akik kínáltak és akik követeltek. Még hogy ritka! Érezte, hogy Teg ezzel közölni akar vele valamit. De mit?
„Néha autokratának kell lennem!”
Odrade szinte hallotta saját magát, ahogy ezt mondja Tegnek az egyik sétájukon. Megmagyarázta neki, mi az az „autokrata”, aztán hozzátette: „Már ha meg van rá a hatalmam, és kénytelen vagyok használni. Ez rettentően rossz nekem.”
Megvan a hatalmad, használd! Ezt mondja neki a mentát-Bashar. Ölj meg, vagy engedj el, Dar.
Odrade tovább húzta az időt, és tudta, hogy Teg érzi ezt. – Miles, Burzmali halott, de van itt egy tartalékereje, amit ő maga képzett ki. A legjobb...
– Ne zargass engem kicsinyes részletekkel! – Micsoda parancsoló hang! Vékonyka és éles, mégis megvan benne minden, ami kell.
A Proktorok kérés nélkül visszamentek az ajtóhoz. Odrade dühös mozdulattal intette vissza őket. Csak ekkor döbbent rá, hogy döntésre jutott.
– Adjátok vissza neki a ruháját, és hozzátok ki – mondta. – Streggi jöjjön ide.
Teg első szavai a felmerülésekor megriasztották Odradét, és elültették benne a gondolatot, hogy talán hibázott.
– Mi van, ha nem leszek hajlandó úgy harcolni, ahogy ti akarjátok?
– De hát azt mondtad...
– Sok mindent mondtam... életeimben. A harc nem erősíti az erkölcsi érzéket, Dar.
Odrade (és Taraza) már nem egyszer hallották a Bashar véleményét ebben az ügyben. „A háborúskodás olyan „egyél-igyál-mulass” hordalékot hagy maga után, ami sokszor elkerülhetetlen erkölcsi összeomláshoz vezet.”
Ez igaz volt, de Odrade nem tudta, hogy mit akart Teg ezzel az emlékeztetővel. „Mert minden veteránra, aki a sors új érzésével tér haza ('Életben maradtam, Istennek tervei vannak velem'), sokkal több olyan esik, akiben csak fojtott keserűség marad, aki kész a „könnyebb utat” választani, mert annyiszor látta ezt a háború stresszében.”
Ez Teg mondása volt, de Odrade hite.
Streggi sietett be a szobába, de mielőtt még megszólalhatott volna, Odrade intett neki, hogy álljon mögé és maradjon csendben.
A tanoncnak ezegyszer volt bátorsága szembeszállni a Főtisztelendő Anyával.
– Duncannek tudnia kell, hogy újabb lánya született. Anya is, gyerek is élnek és egészségesek – Streggi Tegre nézett. – Hello, Miles – Csak ezután állt meg csendben a hátsó falnál.
Streggi jobb, mint reméltem, gondolta Odrade.
Idaho elernyedt ültében. Csak most érezte meg az aggodalom feszültségét, ami zavarta az itteni események értékelésében.
Teg biccentett Stregginek, de Odradéhoz beszélt: – Vannak még szavak, amiket az Isten fülébe kell súgni? – Ez arra kellett, hogy felkeltse a figyelmet, és arra volt szánva, hogy Odrade ezt felismerje. – Ha nincsenek, akkor tényleg éhenhalok.
Odrade felemelt ujjal jelzett Stregginek, mire a tanonc kiment.
Odrade érezte, merre tereli a figyelmét Teg. Meglehetősen biztos volt a dolgában. – Talán most tényleg forradást csináltál.
Egy tüske abba a Bene Gesserit-dicsekvésbe, miszerint „Mi nem engedjük, hogy forradások gyűljenek fel a múltunkon. A forradások sokszor többet rejtenek el, mint amennyit megmutatnak.”
– Egyes forradások többet mutatnak meg, mint amennyit elrejtenek – mondta Teg. Idahóra nézett. – Így van, Duncan? – Mentátok egymás közt.
– Azt hiszem, egy régi vitába csöppentem – mondta Idaho.
Teg Odradéra pillantott. – Látod, lányom? Egy mentát felismeri a régi vitát, ha hallja. Te büszke vagy rá, hogy tudod, mit kell tenned az egyes fordulókban, de a mostani fordulónál egy olyan szörnyeteg vár, amit te magad csináltál!
– Főtisztelendő Anya! – Ez az egyik Proktor volt, akinek nem tetszett az, ahogy Teg Odradéval beszél.
Odrade ügyet sem vetett rá. Éles, kényszerítő lelki fájdalom kínozta. Belső Taraza emlékezett a vitára: „Bene Gesserit asszociációk formálnak minket. Bizonyos szempontból el is tompítanak. Ó, gyorsan és mélyre vágunk, ha kell, de ez csak az eltompítás egy másik formája.”
– Én nem fogok részt venni a te eltompításodban – mondta Teg. Tehát ő is emlékszik.
Streggi jött vissza egy tál gulyással: sűrű, barna folyadék, benne húsdarabok. Teg leült a padlóra, és sietős mozdulatokkal kanalazni kezdte.
Odrade csendben maradt: a gondolatai arra jártak, amerre Teg küldte őket. A Tisztelendő Anyák kemény pácélt vontak maguk köré, amin minden külső dolog (az érzelmek is) kivetítésként látszott. Murbellának igaza volt: a Nővéreknek újra meg kell tanulniuk az érzelmeket. Ha pusztán megfigyelők maradnak, végük.
Teghez fordult: – Nem fogjuk kérni tőled, hogy tompíts el minket.
Teg is, Idaho is kihallott valami mást a hangjából. Teg félretette az üres tálat, mégis Idaho szólalt meg elsőnek: – Műveltek.
Teg egyetértett. A Nővérek a legritkább esetben impulzívak. Rendezett reakciókat kapsz tőlük még vészhelyzetben is. Túlmennek azon, amit az emberek zöme műveltségnek gondol. Nem annyira hatalmi álmok hajtják őket, inkább a saját hosszú látóterük, az azonnaliság és a szinte határtalan emlékezet keveréke. Tehát Odrade gondosan kidolgozott tervet követ. Teg a figyelő Proktorokra pillantott.
– Titeket arra készítettek fel, hogy megöljetek engem – mondta.
Senki sem felelt. Nem volt rá szükség. Mindnyájan felismerték a mentát-kivetítést.
Teg megfordult, és visszanézett a szobára, ahol visszakapta emlékeit. Sheeana már nem volt ott. Újabb emlékek susogtak Teg tudatának peremén. A maguk idejében majd megszólalnak. Ez a kicsi test, ez probléma. És Streggi... Teg Odradéra fókuszált. – Okosabb voltál, mint gondoltam. De az anyám...
– Nem hinném, hogy számított volna ránk – mondta Odrade.
– Nem... annyira nem volt Atreides.
Ezek a szavak az adott helyzetben elektromos töltetet hordoztak: furcsa csend lett a szobában. A Proktorok közelebb húzódtak.
Az a jó anyja!
Teg keresztülnézett a habozó Proktorokon. – Hogy válaszoljak a kimondtalan kérdésekre: nem tudom megmagyarázni, mi történt velem a Gammun. Testi és mentális gyorsaságom meghazudtol minden magyarázatot. Ezzel a nagysággal és energiával egy szívdobbanásnyi idő alatt kint lehetnék ebből a szobából, és majdnem a hajóból is. Óóó... – emelte fel a kezét. – Még mindig a hű ebetek vagyok. Megteszem, amit kértek, de talán nem úgy, ahogy ti képzelitek.
Odrade megrökönyödést látott Nővérei arcán. Mit szabadítottam magunkra?
– Meg tudjuk akadályozni, hogy bármiféle élőlény elhagyja ezt a hajót – mondta Odrade. – Lehet, hogy gyors vagy, de azt kétlem, hogy gyorsabb lennél a tűznél, ami elkapna, ha az engedélyem nélkül próbálnál elmenni.
– Majd kimegyek innen, ha eljön az ideje, és az engedélyeddel. Hányan vannak Burzmali speciális emberei?
– Majdnem kétmillióan.
– Olyan sokan?
– Több mint kétszer ennyien voltak vele a Lampadason, amikor a Tisztelet Matrónái megsemmisítették őket.
– Nekünk okosabbnak kell lennünk, mit annak a szegény Burzmalinak. Nem beszélhetném ezt meg Duncannel? Úgyis ezért tartotok minket, nem? Ez a specialitásunk – mosolygott bele a fenti komszemekbe. – Biztos vagyok benne, hogy alaposan átnézed még egy párszor ezt a beszélgetést, mielőtt jóváhagyod a dolgot.
Odrade és a Nővérek összenéztek. Mindannyian ugyanarra gondoltak: Mi mást tehetünk?
Odrade felállt, és Idahóra nézett. – Tessék, egy igazi feladat az Igazmondó-mentátnak!
Mikor a nők elmentek, Teg felmászott az egyik székre, és a látófalon túli szobára nézett. Nem sokon múlott a dolog; a szíve még mindig vert az erőfeszítéstől. – Micsoda show – mondta.
– Láttam már jobbat is – A lehető legszárazabban.
– Most a leginkább egy nagy pohár Marinete-re vágyom, de kétlem, hogy ez a test elbírná.
– Bell már ott fogja várni Dart, ha visszaér a Központiba – mondta Idaho.
– A legmélyebb pokolba Bellel! Szét kell vernünk ezeket a Tisztelet Matrónáit, mielőtt ránk találnak!
– És a mi Basharunknak már van is egy terve.
– A pokolba a címmel!
Idaho élesen, döbbenten szívta be a levegőt.
– Mondok neked valamit, Duncan! Egyszer, amikor megérkeztem egy fontos találkozóra egy potenciális ellenséggel, hallottam, hogy egy segéd bejelent: „A Bashar van itt”. Majdnem orra buktam, annyira elvonta a figyelmemet.
– Mentát-folt.
– Hát persze hogy az volt. De tudtam, hogy a cím elvon engem valamitől, amit nem merek elveszíteni. Bashar? Én több voltam annál! Miles Teg voltam, és ezt a nevet a szüleimtől kaptam.
– A név-láncon voltál!
– Bizonyosan, és rájöttem, hogy a nevemen túl ott van valami ősibb. Miles Teg? Nem, én ennél alapvetőbb voltam. Hallottam, ahogy az anyám azt mondja: „Ó, milyen gyönyörű kisgyerek.” Ott voltam egy másik névvel: „Gyönyörű Kisgyerek”.
– Ennél mélyebbre is mentél? – Idaho azon kapta magát, hogy lenyűgözve figyel.
– Már benne voltam. A név névhez vezet, amelyek további nevekhez vezetnek, amik elvezetnek a névtelenig. Amikor bementem abba a fontos szobába, névtelen voltam. Megkockáztattad ezt te valaha?
– Egyszer – Vonakodó beismerés.
– Mindnyájan megtesszük ezt legalább egyszer. De akkor én voltam ott. Engem tájékoztattak. Mindenkiről volt referenciám annál az asztalnál – arca, név, cím, háttér.
– De igazából mégsem voltál ott.
– Ó, láttam a várakozó arcokat, ahogy méregetnek, tűnődve, aggodalmasan. De ők nem ismertek engem!
– És ettől a nagy hatalom érzése töltött el?
– Éppen úgy, ahogy a mentát iskolában figyelmeztettek minket. Megkérdeztem magamtól: „Ez az Elme a Kezdeteknél?” Ne nevess. Ez egy nagyon kínzó kérdés.
– Tehát mélyebbre mentél? – Teg szavaiba belefeledkezve Idaho ügyet sem vetett a tudata peremét döfködő figyelmeztetésekre.
– Igen. És a híres „Tükrök Csarnokában” találtam magam, amiről tanultam, ahonnan ki kell menekülni.
– Tehát emlékeztél, hogyan kell kijutni, és...
– Emlékezni? Nyilván te is voltál ott. Téged kihozott az emlékezeted?
– Segített.
– A figyelmeztetések ellenére én csak ácsorogtam ott, és néztem az „énem énjét”, és annak végtelen permutációit. Tükörképek tükörképei, a végtelenségig.
– Az „egó-mag” igézete. Átkozottul kevesen menekülnek meg ebből a mélységből. Neked szerencséd volt.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt szerencsének lehet nevezni. Tudtam, hogy kell lennie egy Első Tudatnak, egy ébredésnek...
– Ami felfedezi, hogy ez nem az első.
– De én egy olyan ént akartam, ami az én gyökerénél van!
– Azok az emberek ott a találkozón nem vettek észre semmi furcsát rajtad?
– Később vettem észre, hogy olyan faarccal ültem le, ami elrejtette ezt a mentális tornát.
– Nem beszéltél?
– Kuka voltam. Ezt persze a „Bashar közismert szűkszavúságaként” interpretálták. Ennyit a hírnévről.
Idaho elmosolyodott, és eszébe jutottak a komszemek. Azonnal átlátta, hogyan fogják a házőrzők értelmezni ezeket a kinyilatkozásokat. Vad tehetség az Atreidesek egyik veszedelmes leszármazottjában. A Nővérek tudnak a tükrökről. Bárki, aki onnan megmenekül, gyanús. Mit mutattak Tegnek azok a tükrök?
Teg, mintha hallotta volna a veszedelmes kérdést, azt mondta: – Megfogtak, és ezt én is tudtam. El tudtam volna képzelni magam ágyhoz kötött zöldségként, de nem törődtem vele. A tükrök voltak a mindenseg, amíg egyszercsak mintha víz alól nem bukkant volna fel valami, és én megláttam az anyámat. Nagyjából olyan volt, mint a halála előtt.
Idaho reszketeg lélegzetet vett. Hát nem tudja Teg, mit mondott az imént a komszemeknek?
– A Nővérek most azt fogják képzelni, hogy legalábbis potenciális Kwisatz Haderach vagyok – mondta Teg. – Új Muad'Dib. Baromság, ahogy te szoktad mondani, Duncan. Ezt egyikünk sem kockáztatná meg. Tudjuk, mit hozott létre, és nem vagyunk ostobák!
Idaho nyelni sem tudott. Elfogadják Teg szavait? Az igazat mondja, de attól még...
– Megfogta a kezem – mondta Teg. – Éreztem! És egyenesen kivezetett a Csarnokból. Arra számítottam, hogy akkor is velem lesz, amikor az asztalnál ülve találtam magam. A kezem megbizsergett az érintésétől, de ő már eltűnt. Tudtam. Elkezdtem odafigyelni, és átvettem a tárgyalást. A Nővérek itt fontos előnyökhöz juthattak, és én meg is szereztem nekik.
– Valamit elültetett az anyád a...
– Nem! Ugyanúgy láttam őt, ahogy a Tisztelendő Anyák látják a Más Emlékeket. Rá vallott, ahogy mondja: „Mi a fenének vesztegeted itt az idődet, amikor dolgozni kéne?” Sosem hagyott el, Duncan. A múlt sosem hagyja el egyikünket sem.
Idaho hirtelen meglátta a célt Teg szónoklata mögött. Valóban, őszinteség és becsület!
– Más Emlékeid vannak!
– Nem! Kivéve azt, ami mindenkinek van vészhelyzetben. ATükrök Csarnoka vészhelyzet volt, és megláttatta, megéreztette velem a segítség forrását. De nem megyek vissza oda!
Idaho elfogadta ezt. A legtöbb mentát megkockáztatott egy megmerítkezést a Végtelenben, megismerte a nevek és címek tünékeny természetét, Teg beszámolója azonban sokkal több volt egy előadásnál az Időről, mint folyamatról és mint állóképről.
– Úgy gondoltam, ideje, hogy teljesen bemutatkozzunk a Bene Gesseritnek – mondta Teg. – Tudniuk kell, mennyire bízhatnak meg bennünk. Dolgozni kell, és épp elég időt vesztegettünk már el ostobaságokra.

- - -

Fordíts energiát azokra, akik erőssé tesznek. A gyengékre pazarolt energia a végzetedbe taszít. (HM szabály) Bene Gesserit-kommentár: Ki ítél?
– A Dortujla Feljegyzés

Dortujla visszatérésének napja nem volt túl alkalmas Odradénak. A Teggel és Idahóval folytatott katonai megbeszélés eredménytelenül végződött. Odrade az egész találkozó alatt érezte a háta mögött a vadász fejszéjét, és ez átszínezte a reakcióit.
Aztán ott volt a délutáni foglalkozás Murbellával – szavak, szavak, szavak. Murbella filozófiai kérdésekbe gabalyodott. Ha Odrade valaha is találkozott zsákutcával, akkor ez az volt.
Most a Központi legnyugatibb külső járdáján állt, kora este volt. Ez volt az egyik kedvenc helye, Bellonda jelenléte azonban megfosztotta Odradét az áhított csendes örömtől.
Sheeana itt talált rájuk. – Igaz, hogy Murbella ezentúl szabadon közlekedhet az egész hajóban?
– Tessék! – Ez volt Bellonda egyik legnagyobb félelme.
– Bell – Odrade belefojtotta a szót, és a gyümölcsfákra mutatott. – Azt a kis dombot nézd ott, ahová nem ültettünk fákat. Azt akarom, hogy egy tornyot rendeljetek oda, az én útmutatásaim alapján. Egy kilátót, rácsos ablakokkal.
Bellondát most már nem lehetett megállítani. Odrade ritkán látta őt ennyire kijönni a sodrából. És minél inkább tajtékzott Bellonda, annál hajthatatlanabb lett Odrade.
– Egy... tornyot akarsz? A gyümölcsösbe? Már megint a te egyik...
Ez hiábavaló vita volt. Mindketten jól tudták, mi a helyzet. A Főtisztelendő Anya nem engedhet elsőként.
Bell pedig ritkán engedett bármiért is. Még akkor is folytatta dühös kirohanásait, amikor Odrade már elhallgatott. Aztán mikor Bellonda kifogyott a szuszból, Odrade azt mondta: – Tartozol nekem egy finom ebéddel, Bell. Tégy róla, hogy a legjobb legyen, amit csináltatni tudsz.
– Tartozom...?! – hebegte Bellonda.
– Békeajánlatként – felelte Odrade. – Szeretném, ha a kilátómban szolgálnák fel... az én Szeszélyemben.
Mikor Sheeana elnevette magát, Bellonda kénytelen volt követni a példáját, de némi jeges éllel. Látta, hogy fölékerekedtek.
– Mindenki látni fogja, és azt mondja majd: „Nézzétek, milyen magabiztos a Főtisztelendő Anya” – mondta Sheeana.
– Szóval a közhangulat miatt akarod! – Bellonda ebben a helyzetben bármilyen indoklást elfogadott volna.
Odrade ragyogó pillantást vetett Sheeanára. Az én kis drágám! Sheeana nem csak hogy abbahagyta Bellonda piszkálását, de még erősítette is az idősebb nő önértékelését, amikor csak lehetett. Bell persze tisztában volt ezzel, és maradt az elkerülhetetlen Bene Gesserit-kérdés: Miért?
Sheeana felismerte a gyanút: – Valójában Milesról és Duncanről vitatkozunk. Nekem a magam részéről már elegem van belőle.
– Bár tudnám, mit csinálsz igazából, Dar! – mondta Bellonda.
– Az energiának megvannak a maga saját mintázatai, Bell!
– Ezt hogy érted? – Meghökkenés.
– Meg fognak találni minket, Bell. És tudom, hogyan.
Bellondának szabályosan tátva maradt a szája.
– A szokásaink rabjai vagyunk – folytatta Odrade. – Azoké az energiáké, amelyeket létrehozunk. Kiszabadulhatnak a rabok? Bell, te éppen olyan jól ismered a problémát, ahogy én.
Bellonda ezegyszer szó nélkül maradt.
Odrade merően bámulta.
Büszkeség: azt látta Odrade, amikor a Nővérekre és a helyeikre tekintett. A méltóság csak maszk volt. Semmi igazi alázat. Ehelyett ott volt a látható konformitás, egy igazi Bene Gesserit-mintázat. Ez egy olyan társadalomban, ami tisztában van a mintázatokban rejlő veszélyekkel, olyan, mint egy riadósziréna.
Sheeana megzavarodott. – Szokások?
– A szokásaid mindig vadásznak utánad. Az az én, amit létrehozol, kísérteni fog, mint egy szellem, ami a tested körül bolyong, várva, hogy megszánhasson téged. Függővé válunk attól az éntől, amit felépítünk. A rabjai vagyunk annak, amit csináltunk. Függőek vagyunk a Tisztelet Matrónáitól, és ők is függenek tőlünk!
– Megint ez a te átkozott romantikusságod! – mondta Bellonda.
– Igen, romantikus vagyok... ugyanúgy, ahogy a Zsarnok is az volt. Ő érzékennyé tette magát a teremtése rögzített alakjára. Én érzékeny vagyok az ő jövőbelátó csapdájára.
De ó, milyen közel van a vadász, és milyen mély a szakadék.
Bellonda nem engesztelődött ki. – Azt mondtad, tudod, hogyan fognak megtalálni minket.
– Csak fel kell ismerniük a saját szokásaikat, és... Igen? – Egy tanonc-hírvivő érkezett Bellonda mögött.
– Főtisztelendő Anya, Dortujla Tisztelendő Anya van itt. Fintil Anya vitte a Landolósíkra, és egy órán belül itt lesznek.
– Vigyétek a dolgozószobámba! – Odrade Bellondára nézett, a tekintete majdhogynem vadnak volt mondható. – Mondott valamit?
– Dortujla Anya beteg – mondta a tanonc.
Beteg? Micsoda rendkívüli dolog ez egy Tisztelendő Anyával kapcsolatban!
– Tartsd fenn az ítéletet – Ezt a mentát-Bellonda mondta, a romantika és a vad képzelet ellensége.
– Vigyétek fel Tamot megfigyelőnek – mondta Odrade.
Dortujla bottal bicegett be, Fintil és Streggi támogatta. A tekintetében azonban szilárdság csillogott, és valami mérlegelés volt minden pillantásában. A csuklyája hátra volt vetve, kilátszott elefántcsontszín haja, és amikor megszólalt, a hangában fáradtság érződött.
– Úgy tettem, ahogy meghagytad, Főtisztelendő Anya Mikor Fintil és Streggi kimentek, Dortujla felszólítás nélkül leült Bellonda mellé. Kurta pillantásokat vetett Sheeanára és Tamalane-ra a balján, aztán keményen Odradéra nézett. – Hajlandóak találkozni veled az Elágazáson. Azt hiszik, az ő ötletük a helyválasztás, és a Pókkirálynő is ott van!
– Mikor? – kérdezte Sheeana.
– Száz Szabvány napot akarnak, úgy körülbelül mostantól számítva. Ha akarod, ennél pontosabbat is tudok mondani.
– Miért olyan soká? – kérdezte Odrade.
– Az én véleményemet kérdezed? Arra kell nekik az idő, hogy megerősítsék a védelmüket az Elágazáson.
– Mik a garanciák? – Ez Tam volt, tömören, mint mindig.
– Dortujla, mi történt veled? – Odradét megdöbbentette a szemmel látható, reszketeg gyengeség.
– Kísérleteket végeztek rajtam. De ez nem fontos. Az eredmény a fontos. Szabad belépést és eltávozást ígérnek neked az Elágazásra, már amennyire hinni lehet nekik. Én nem hiszek. Engedélyeznek egy kicsi szolgakíséretet, maximum öt főt. Bár ha feltételezzük, hogy úgyis mindenkit megölnek, aki veled van... talán ráébresztettem őket, hogy ez milyen hiba lenne.
– Arra számítanak, hogy a Bene Gesserit megadását viszem? – Odrade hangja soha nem volt ennél hidegebb. Dortujla szavai a tragédia képét vetítették előre.
– Ezért mentek bele.
– És azok a Nővérek, akik veled mentek? – kérdezte Sheeana.
Dortujla megveregette a homlokát a közismert Bene Gesserit-gesztussal. – Itt vannak nálam. Egyetértünk abban, hogy a Tisztelet Matrónáit meg kell büntetni.
– Meghaltak? – Odrade úgy préselte ki a szót a száján.
– Megpróbáltak a saját soraikba kényszeríteni. „Látod? Őt is megöljük, ha nem adod be a derekad.” Én megmondtam nekik, hogy öljenek meg mindnyájunkat, essünk túl a dolgon, és felejtsék el a találkozót a Főtisztelendő Anyával. Ők nem fogadták ezt el, amíg ki nem fogytak a túszokból.
– Mindnyájukkal Megosztoztál? – kérdezte Tamalane. Igen, Tamnak ez lehet a fő aggodalma, ahogy közeledik a saját halála.
– Igen. Úgy tettem, mintha csak meggyőződnék arról, hogy tényleg halottak. Akár ti is megtudhatjátok az egészet. Ezek a nők nagyon furcsák! Kalitkába zárt futarjaik vannak. Nővéreim testét bevetették a kalitkákba, és a futarok felfalták őket. A Pókkirálynő – találó név – kényszerített rá, hogy végignézzem.
– Undorító! – mondta Bellonda.
Dortujla felsóhajtott. – Természetesen nem tudták, hogy nekem vannak ennél sokkal rosszabb látványaim is a Más Emlékekben.
– Túl akarták terhelni az érzékenységedet – mondta Odrade. – Ostobák. Meglepődtek, amikor nem úgy reagáltál, ahogy akarták?
– Én inkább azt mondanám, hogy erősen bosszankodtak. Azt hiszem, láttak már másokat is úgy reagálni, mint engem. Mondtam nekik, hogy ez is van olyan jó módszer szervestrágya-készítésre, mint bármelyik másik. Azt hiszem, ez dühített fel őket.
– Kannibalizmus – motyogta Tamalane.
– Csak annak tűnik – mondta Dortujla. – A futarok kétségtelenül nem emberek. Csak alig szelídített vadállatok.
– Kezelők nem voltak? – kérdezte Odrade.
– Egyet sem láttam. A futarok beszéltek. Azt mondták: „Enni!”, mielőtt ettek, és gúnyolódtak a Tisztelet Matrónáival. „Te éhes?”. Ilyesmiket mondtak. De fontosabb az, ami azután történt, miután ettek.
Dortujlát köhögőroham kapta el. – Mérgekkel próbálkoztak – cikákolta. – Ostoba nőszemélyek!
Mikor megint lélegzethez jutott, folytatta: – Egy futar odament a rácshoz a lakoma után. A Pókkirálynőre nézett, és ordított. Még sosem hallottam ilyen hangot. Hátborzongató! A teremben minden Tisztelet Matrónája megdermedt, és megesküszöm rá, hogy nagyon megrémültek.
Sheeana megérintette Dortujla karját. – A ragadozó mozgásképtelenné teszi áldozatát?
– Kétségtelenül erről van szó. Sok szempontból olyan volt, mint a Hang. A futarok meglepettnek tűntek, amiért engem nem dermesztett meg.
– Mi volt a Tisztelet Matrónáinak a reakciója? – kérdezte Bellonda. Igen, egy mentátnak szüksége van erre az adatra.
– Általános lárma tört ki, amikor magukra találtak. Sokan azt kiabálták, hogy a Hatalmas Tisztelet Matrónája ölje meg a futarokat. De ő higgadtabb volt. „Túl sokat érnek élve”, ezt mondta.
– Reménykeltő jel – mondta Tamalane.
Odrade Bellondára pillantott. – Szólok Stregginek, hogy hozza ide a Bashart. Ellenvetés?
Bellonda kurtán bólintott. Tudták, hogy a kockázatot vállalni kell még Teg szándékainak kérdésessége mellett is.
Dortujlának Odrade azt mondta: – Szeretném, ha a saját vendégszobámban laknál. Hozatunk Sukokat. Rendeld meg, amire szükséged van, és készülj fel a Tanács teljes ülésére. Különleges tanácsadó vagy.
Dortujla kínlódva felállt. – Majdnem tizenöt napja nem aludtam, és különleges táplálékra lesz szükségem.
– Sheeana, menj és hozd fel a Sukokat. Tam, maradj a Basharral és Streggivel. Rendszeres jelentéseket kérek. A Bashar nyilván le akar majd menni a katonák szállására, és át akarja venni a személyes parancsnokságot. Legyen komösszeköttetése Duncannel. Semmi sem hátráltathatja őket.
– Azt akarod, hogy mellette legyek? – kérdezte Tamalane.
– Te leszel a kísértete. Streggi sehová sem viheti a tudomásod nélkül. Duncant akarja Fegyvermesternek. Gondoskodj róla, hogy elfogadja Duncan bezártságát a nem-hajóban. Bell, Duncan kapjon prioritást minden fegyverzeti adathoz, amire szüksége van. Megjegyzések?
Nem voltak. Mindenki gondolkodott a következményeken, Odrade viselkedésének határozottsága azonban őket is megfertőzte.
Odrade hátradőlt a székében, lehunyta a szemét, és addig várt, amíg a csendből azt érezte, hogy egyedül van. Persze a komszemek most is figyelnek.
Tudják, hogy fáradt vagyok. Ki nem lenne az ilyen körülmények között? Három újabb Nővért öltek meg ezek a szörnyetegek! Bashar! Meg kell tapasztalniuk a korbácsunk csapását, és meg kell tanulniuk a leckét!
Mikor hallotta, hogy Streggi megérkezik Teggel, Odrade kinyitotta a szemét. Streggi kézenfogva vezette Teget, de volt bennük valami, ami elárulta, hogy itt nem egy felnőtt irányít egy gyereket. Teg mozgása azt mutatta, hogy engedélyezi Stregginek ezt a bánásmódot. Figyelmeztetni kell majd a lányt.
Tam követte őket, és egy székhez lépett az ablak mellett, éppen Chenoeh mellszobra alatt. Van valami jelentősége ennek a helyválasztásnak? Tam újabban furcsa dolgokat művel.
– Kívánod, hogy maradjak, Főtisztelendő Anya? – Streggi eleresztette Teg kezét, és az ajtó mellé állt.
– Ülj oda Tam mellé. Figyelj, és ne szólj közbe. Tudnod kell, mit várunk el tőled.
Teg letelepedett arra a székre, amin az imént még Dortujla ült. – Gondolom, ez most haditanács.
Egy felnőtt van amögött a gyerekhang mögött.
– Még nem kérdem, mik a terveid – mondta Odrade.
– Az jó. A váratlanhoz több idő kell, és talán meg sem tudom mondani neked, mi a szándékom, egészen a cselekvés közvetlen pillanatáig.
– Figyeltelek téged Duncannel. Miért érdeklődsz a Szétszóródás hajói iránt?
– A távolsági hajóknak jellegzetes külsejük van. Láttam őket a gammui síkon.
Teg hátradőlt, és hagyta, hogy a többiek megemésszék ezt. Örült annak az elevenségnek, amit Odrade viselkedésében érzett. Döntések! Nem hosszú fontolgatás. Ez kellett Tegnek. Nem szabad tudomást szerezniük a képességeim teljes skálájáról. Egyelőre még nem.
– Álcázni akarod a támadóerőket?
Bellonda lépett be Odrade szavai közben, és már leültében ellenkezni kezdett. – Az lehetetlen! Lesznek felismerési kódjaik és titkos jeleik a...
– Ezt hadd döntsem én el, Bell, vagy távolítsatok el a parancsnoki pozícióból.
– Ez itt a Tanács! – mondta Bellonda. – Te nem vagy...
– Mentát? – Teg Bellre meredt: a Bashar jól láthatóan ott volt a tekintetében.
Mikor Bell elnémult, Teg azt mondta: – Ne kérdőjelezd meg a hűségemet! Ha gyengítenél, akkor válts le!
– Hadd mondja el, amit akar – Ez Tam volt. – Nem ez az első Tanács, ahol a Bashar velünk egyenrangúként jelenik meg.
Bellonda egy töredék milliméterrel lejjebb hajtotta az állát.
Teg azt mondta Odradénak: – A háborúskodás elkerülése intelligencia és felderítés kérdése – az összegyűjtött változatoké és az értelmi erőé.
A saját nótánkat fordítja vissza ránk! Odrade a mentátot hallotta ki a hangjából, és nyilván Bell is. Intelligencia és felderítés: megkettőzött látás. Enélkül a háború sokszor véletlen baleset.
A Bashar csendben ült, hagyta, hogy a többiek fortyogjanak saját történelmi megfigyeléseik levében. A viszálykodás késztetése sokkal mélyebben gyökerezik, mint a tudat. A Zsarnoknak igaza volt. Az emberiség „egy állatként” cselekszik. Azok az erők, amelyek ezt a nagy kollektív állatot előhozzák, a törzsi időkre és még azokon is túlra nyúlnak vissza, mint oly sok más erő, aminek az ember gondolkodás nélkül engedelmeskedik.
Vegyítsd a géneket.
Terjeszd ki a saját szaporodói Lebensraumját.
Gyűjtsd össze mások energiáját: tarts rabszolgákat, peonokat, szolgákat, jobbágyokat, munkásokat... Ezek a fogalmak gyakran helyettesíthetők egymással.
Odrade látta, mit csinál Teg. A Nővérektől felszívott tudás segített abban, hogy a páratlan mentát Basharrá váljon. Ösztönként hordozza ezeket a dolgokat. Az energia-evés váltja ki a háborús erőszakot. Ezt „mohóság, félelem (attól, hogy mások elveszik a kincsedet), hataloméhség” néven és még sok másféle módon emlegetik hiábavaló elemzésekben. Odrade még Bellonda szájából is hallotta ezt, pedig ő nyilvánvalóan nem jól viselte volna, ha egy alárendelt emlékezteti őket valamire, amit már tudnak.
– A Zsarnok tudta – mondta Teg. – Duncan őt idézi: „A háború olyan viselkedés, melynek gyökerei az őstenger egyetlen sejtecskéjében vannak. Egyél meg mindent, amihez hozzáérsz, különben azok esznek meg téged.”
– Mit javasolsz? – Bellonda nagyon harapós hangulatában van.
– Egy ál-támadást a Gammun, aztán lecsapunk a bázisukra az Elágazáson. Ehhez első kézből származó megfigyelésekre van szükség – Egyenesen Odradéra nézett.
Tudja! Odrade elméjében azonnal felvillant a gondolat.
– Gondolod, hogy azok a tanulmányok, amiket még Liga-korában készítettél az Elágazásról, most is helytállóak? – kérdezte Bellonda.
– Nem lehetett idejük rá, hogy sokat változtassanak ahhoz képest, amit itt tárolok – csapott a homlokára Teg a Nővérek gesztusának furcsa paródiájával.
– Körbefogjuk a bolygót – mondta Odrade. Bellonda éles pillantást vetett rá. – Túl sokba kerülne!
– Ha mindent elveszítünk, az még többe kerül – mondta Teg.
– Az űrrétegi szenzoroknak nem kell nagynak lenniük – mondta Odrade. – Duncan be tudja úgy állítani őket, hogy Holzmann-robbanást produkáljanak érintkezéskor?
– A robbanások láthatóak lesznek, és mutatják nekünk az utat – Teg hátradőlt, és egy meghatározatlan területet nézett Odrade mögött a falon. El fogják fogadni? Teg nem merte megijeszteni őket vad tehetségének egy újabb megnyilvánulásával. Ha Bell tudná, hogy látja a nem-hajókat!
– Csináld meg! – mondta Odrade. – Tiéd a parancsnokság. Élj vele.
A Más Emlékekből határozottan érezhető volt Taraza kuncogása. Hadd menjen a saját feje után! Ezért lettem én olyan híres!
– Megálljunk – mondta Bellonda. Odradéra nézett. – Te leszel a kémje?
– Ki más juthatna be oda, és juttathatná vissza a megfigyeléseket?
– Minden adatátviteli lehetőséget ellenőrizni fognak!
– Még azt is, amivel várakozó nem-hajónknak megüzenjük, hogy nincs árulás? – kérdezte Odrade.
– Kódolt üzenet az adásba rejtve – mondta Teg. – Duncan kieszelt egy titkosítási módszert, amit hónapokba telik feltörni, de nem tartjuk valószínűnek, hogy egyáltalán észreveszik a jelenlétét.
– Őrültség – motyogta Bellonda.
– Találkoztam egy Tisztelet Matrónája katonai parancsnokkal a Gammun – mondta Teg. – Hanyag, ha szükséges részletekről van szó. Szerintem túlságosan bíznak magukban.
Bellonda rámeredt, és a gyermek ártatlan szeméből a Bashar nézett vele farkasszemet. – Ki itt belépsz, hagyj fel minden épelméjűséggel – mondta Teg.
– Menjetek, mindnyájan! – parancsolta Odrade. – Van mit csinálnotok. Miles pedig...
Teg már lemászott a székből, de most úgy állt ott, mint azelőtt, amikor valami fontosat akart mondani az Anyának.
– A drámai eseményeknek arra az őrületére céloztál, amit a háború mindig fölerősít?
– Mi másra? Biztosan nem hitted, hogy a Nővérekre gondolok!
– Duncan néha eljátszadozik ezzel.
– Én nem akarom, hogy elkapjuk a Tisztelet Matrónáinak eszelősségét – mondta Teg. – Mert fertőző ám!
– Megpróbálták irányítani a szex-hajtóerőt – mondta Odrade. – Az pedig mindig elszabadul.
– Szökevény őrület – helyeselt Teg. Az asztalnak támaszkodott, az álla éppen csak az asztallap fölé ért. – Valami visszahajtotta ide azokat a nőket. Duncannek igaza van. Keresnek valamit, és ugyanakkor menekülnek is.
– Kilencven Szabvány napod van rá, hogy felkészülj mondta Odrade. – Egyetlen nappal se több.

- - -

Ish yara al-ahdab hadbat-u. (A púpos nem látja a saját púpját – népi mondás.) Bene Gesserit kommentár: A púpot meg lehet látni tükrök segítségével, de a tükrök a teljes lényt is mutathatják.
– Teg Bashar

Olyan gyengeség ez a Bene Gesseritben, amit a Nővéreknek hamarosan fel kell ismernie; Odrade ezzel tisztában volt. Az sem vigasztalta, hogy ő vette észre elsőnek. Akkor tagadni meg a legmélyebb forrásunkat, amikor a legjobban szükségünk lenne rá! A Szétszóródás túlment az emberi képességeken, hogy kezelhető formába gyűjtse a tapasztalatokat. Mi csak lényegi dolgokat tudunk kivonni, és ez ítélet kérdése. Az életfontosságú adatok kis és nagy eseményekben szunnyadnak, és a felhalmozódásukat nevezik ösztönnek. Tehát végső soron erről van szó – vissza kel esniük a kimondatlan tudásba.
Ebben a korban a „menekült” szó kezdte visszanyerni űrkorszak előtti színezetét. A Nővérek által kiküldött Tisztelendő Anyák kis csapataiban volt valami közös a régi idők kivert küszködőivel, akik elfeledett utakon botladoztak, szánalmas kis holmijukat batyuba kötve, ócska babakocsin vagy összetákolt talicskafélén, féloldalas járműveken vonszolva, arcuk sápadt a kétségbeeséstől, vagy vörös az elszántságtól.
Tehát megismételjük a történelmet, és megint csak megismételjük, újra meg újra.
Mikor beszállt az egyik csőbe kicsivel ebéd előtt, Odrade gondolatai a Szétszórtjaikhoz vándoroltak: politikai menekültek, gazdasági menekültek, háború előli menekültek.
Hát ez a te Arany Ösvényed, Zsarnok?
Szétszórtjai víziói kísértették Odradét, amikor belépett a Központi Fenntartott Ebédlőbe, ahová csak Tisztelendő Anyák mehettek be. Pultos önkiszolgáló rendszerben étkeztek itt.
Húsz napja eresztette oda Teget a katonákhoz. Pletykák keringtek a Központiban, főleg a Proktorok között, bár újabb szavazásnak egyelőre nem volt előjele. Új döntéseket kell bejelentenie ma, és ez nem csak azoknak a neveit kell hogy jelentse, akik elkísérik majd az Elágazásra.
Körülpillantott az ebédlőben: sivár hely, sárga falak, alacsony mennyezet, kicsi négyzetes asztalok, amelyeket hosszú sorrá lehetett összetolni nagyobb csoportok számára. Az egyik oldal ablakai egy átlátszó tető alatti kertes udvarra néztek. Törpebarack még zöld gyümölccsel, pázsit, padok, asztalok. A Nővérek kint ettek, ha a nap a zárt udvarba sütött. Ma nem volt fényesség.
Ügyet sem vetett a sorra, ahol máris helyet csináltak neki. Majd később, Nővérek.
Egy ablak közeli sarokasztalnál, ami neki volt fenntartva, szándékosan elhúzta a székeket. Bell barna székkutyája kissé megremegett a szokatlan zavarásra. Odrade a teremnek háttal ült le, tudván, hogy gesztusát helyesen fogják értelmezni: Hagyjatok magamban gondolkozni.
Míg várt, kinézett az udvarra. Egy egzotikus bíborlevelű sövénybokor éppen vörös virágban állt – hatalmas szirmok, szép, mélysárga bibeszálak.
Bellonda érkezett elsőnek, és úgy ült le a székére, hogy nem tett megjegyzést az új helyére. Bell sokszor mutatkozott rendetlenül, meglazított övvel, gyűrött köpenyben, ételfoltosan. Ma tiszta volt és takaros.
Mire föl?
– Tam és Sheeana késni fognak – mondta Bellonda.
Odrade zavartalanul tanulmányozta tovább ezt a más Bellondát. Nem soványabb egy kicsit? Egy Főtisztelendő Anyát nem lehetett teljesen elszigetelni attól, ami az őt foglalkoztató érzékelési területeken végbement, de a munka nyomása néha elvonta a figyelmét az apróbb változásoktól. De ezek egy Tisztelendő Anya természetes dolgai voltak, és a hiányuk épp oly áruló volt, mint a meglétük. Most így visszagondolva Odrade rádöbbent, hogy ez az új Bellonda már hetek óta velük van.
Valami történt Bellondával. Bármelyik Tisztelendő Anya jelentős mértékben kézben tudta tartani a súlyát és az alakját. Ez belső kémia kérdése volt – a tüzek felszítása vagy lefojtása. A rebellis Bellonda már évek óta tüntetett kövérségével.
– Fogytál – jegyezte meg Odrade.
– A háj kezdett túlságosan lassítani.
Ez eddig nem volt elég ok Bellnek arra, hogy változtasson magán. Mindig az elméje gyorsaságával, a kivetítéseivel és a közlekedési eszközök sebességének kihasználásával kompenzált.
– Duncan megfogott, mi?
– Nem vagyok sem képmutató, sem bűnöző.
– Azt hiszem, ideje volna elküldeni téged egy büntető Erősségbe.
Ez a vissza-visszatérő tréfás szúrás általában bosszantotta Bellondát. Ma viszont nem dühítette fel. De Odrade tekintetének nyomása alatt mégis azt mondta: – Ha mindenáron tudni akarod, Sheeana az oka. Állandóan a nyakamra járt, hogy csináljak valamit a külsőmmel, és szélesítsem ki a segítőim körét. Bosszantó! Azért csinálom, hogy elhallgattassam.
– Miért késnek Sheeanáék?
– Átnézik a legutóbbi találkozásodat Duncannel. Szigorúan korlátoztam azoknak a körét, akik hozzáférhetnek. Nem lehet tudni, mi fog történni, ha mindenki megismeri.
– Pedig meg fogak.
– Ez elkerülhetetlen. Csak időt akartam venni magunknak a felkészüléshez.
– Én nem akartam, hogy el legyen zárva, Bell.
– Dar, mit csinálsz te tulajdonképpen?
– Be fogom jelenteni az Összehíváson.
Bellonda nem szólt, csak a szemét meresztette nagy meglepetésében.
– Az Összehívás az én jogom – mondta Odrade.
Bellonda hátradőlt, és nézte Odradét; mérlegelőn, kérdőn... de szavak nélkül. A Bene Gesserit utolsó Összehívása a Zsarnok halálakor volt. Azelőtt pedig a Zsarnok hatalomrajutásakor. Az Összehívás szinte elképzelhetetlennek tűnt a Tisztelet Matrónáinak támadása óta. Túl sok időt foglaltak le a kétségbeesett cselekedetek.
Aztán Bellonda megkérdezte: – Megkockáztatnád, hogy idehozod a Nővéreket megmaradt Erősségeinkből?
– Nem. Őket Dortujla fogja majd képviselni. Erre volt már példa, te is tudod.
– Először szabadjára ereszted Murbellát, aztán ez az Összehívás...
– Szabadjára? Murbellát arany rabláncok kötik. Ugyan hová menne Duncan nélkül?
– De hisz Duncannek is megengedted, hogy elhagyja a hajót.
– És elhagyta már?
– Azt hiszed, hogy csak a hajó fegyverzetéről szed majd le információkat?
– Tudom.
– Jessica jut eszembe erről, hogy valaki hátat fordít a mentátnak, aki megölheti.
– A mentátot mozgásképtelenné tették a saját hiedelmei.
– Néha a bika nyársalja fel a matadort, Dar.
– De legtöbbször nem.
– A mi fennmaradásunkat nem lehet statisztikákra alapozni!
– Így van. Ezért csinálom meg az Összehívást.
– Tanoncokkal együtt?
– Mindenkivel együtt.
– Még Murbellával is? Kap tanonc-szavazatot?
– Szerintem addigra akár már Tisztelendő Anya is lehet.
Bellonda egy pillanatig nem jutott szóhoz, aztán azt mondta: – Túl gyorsan mész, Dar!
– A mostani idők ezt követelik.
Bellonda az ebédlő ajtaja felé sandított. – Itt van Tam. Később jött, mint vártam. Kíváncsi vagyok, hogy konzultáltak-e útközben Murbellával.
Tamalane nehezen vette a levegőt, úgy sietett. Belerogyott kék szék-kutyájába és azt mondta: – Sheeana is nemsokára itt lesz. Felvételeket mutat Murbellának.
– Engedélyezni akarja Murbellának az Agóniát, és Összehívást akar csinálni – mondta Bellonda Tamnak.
– Nem vagyok meglepve – Tamalane régi precizitásával beszélt. – Annak a Tisztelet Matrónájának a helyzetét minél előbb tisztázni kell.
Sheeana ekkor érkezett meg, és leült Odrade balján. – Láttátok Murbellát járkálni?
Odradét lenyűgözte az, ahogy ez hirtelen, bevezető nélküli kérdés rögzítette a figyelmet. Murbella, hogy a hajón járkál. Csak ma reggel figyelte meg. Valami szépség van Murbellában, és ez szembetűnő. A Tisztelendő Anyák és a tanoncok számára egyaránt valami egzotikusát jelentett. Felnőttként érkezett a veszedelmes Odakintről. Közülük való. Mégis a mozdulatai voltak, amik rabulejtették a szemet. A homeosztázisa túlment a normákon.
Sheeana kérdése eltérítette a megfigyelő elmét. Murbella meglehetősen elfogadható átalakulásában van valami, ami új vizsgálatot igényel. De mi az?
Murbella mozdulatai mindig gondosan meg voltak válogatva. Kizárt mindent, amire nem volt szükség ahhoz, hogy innen odajusson. A legkisebb ellenállás útja? Ez a gondolat szinte belesajdult Odradéba. Persze Sheeana látta meg. Murbella azok közé tartozna, akik mindig a könnyebbik utat választják? Odrade ugyanezt a kérdést látta társai arcán is.
– Az Agónia majd megmutatja – mondta Tamalane.
Odrade egyenesen Sheenaára nézett. – Nos? – Végül is ő tette fel a kérdést.
– Talán nem csak arról van szó, hogy nem pazarolja az energiát. De egyetértek Tammal: az Agónia majd eldönti.
– Nem követünk el rettenetes hibát? – kérdezte Bellonda.
Volt valami a kérdésfeltevésben, ami elárulta Odradénak, hogy Bell mentát-összegzésre jutott. Meglátta, mi a szándékom!
– Ha tudtok jobb utat, mondjátok meg most – mondta Odrade. Vagy maradjatok békében.
Csend telepedett rájuk. Odrade egymás után végignézett a többieken, majd Bellen állt meg a tekintete.
Segítsetek ti istenek, bárkik is vagytok! Én Bene Gesserit lévén túlságosan szabadon gondolkodó vagyok ahhoz, hogy ezt a könyörgést többnek szánjam, mint reménynek arra, hogy kihasználok minden lehetőséget. Ne áruld el, Bell. Ha tudod, mit fogok csinálni, akkor azt is tudod, hogy ezt a maga idejében kell szemlélni.
Bellonda egy köhintéssel kizökkentette Odradét álmodozásaiból. – Enni akarsz, vagy beszélgetni? Máris bámulnak minket.
– Menjünk neki még egyszer Scytale-nak? – kérdezte Sheeana.
El akarja terelni a figyelmemet?
– Ne adjatok neki semmit! – mondta Bellonda. – Tartalékban van. Izzadjon csak.
Odrade óvatosan Bellondára pillantott. Füstölög a hallgatási kényszer miatt, amit Odrade titkos döntése rótt rá. Kerüli Sheeana tekintetét. Féltékeny! Bell féltékeny Sheeanára!
Tamalane szólalt meg: – Én csak tanácsadó vagyok, de...
– Hagyd ezt abba, Tam! – reccsent rá Odrade.
– Tam és én megbeszéltük azt a gholát – mondta Bellonda. (Idaho csak „az a ghola” volt, amikor Bell valami becsmérlőt akart mondani.) – Miért gondolta, hogy titokban beszélnie kell Sheeanával? – Kemény pillantás Sheeanára.
Odrade látta a közös gyanút. Nem fogadja el a magyarázatot. Elutasítja Duncan érzelmi befolyását?
Sheeana gyorsan megszólalt: – A Főtisztelendő Anya megmagyarázta!
– Érzelem – vicsorgott Bellonda.
Odrade felemelte a hangját, és ő maga is meglepődött ettől. – Az érzéknek elfojtása gyengeség!
Tamalane kócos szemöldöke felszaladt.
Sheeana szólt közbe: – Ha nem hajlunk, akkor eltörhetünk.
Mielőtt Bellonda válaszolhatott volna, Odrade azt mondta: – A jeget szét lehet zúzni vagy meg lehet olvasztani. A jéghajadonok sebezhetőek a támadás egy fajtájával szemben.
– Éhes vagyok – mondta Sheeana.
Békéltetés? Szokatlan szerep az Egértől.
Tamalane felállt. – Halászlé van. Meg kell ennünk a halat, mielőtt eltűnik a tenger. Nincs elég nullentrópiás raktér.
Odrade a legfinomabb szimulfolyamatok közepeit érzékelte, hogy társai elindulnak a sorban állók felé. Tamalane vádló szavai felidézték azt a bizonyos második napot Sheeanával a Nagy Tenger eltüntetésének döntése után. Sheeana ablakában állt, kora reggel. Egy tengeri madár röptét figyelte a sivatagi háttér előtt. A madár észak felé szárnyalt. Egyáltalán nem illett abba a környezetebe, de éppen ezért gyönyörű volt a maga alapvetően nosztalgikus módján.
Fehér szárnyak csillantak meg a korai napfényben. Alattuk és a szemek előtt leheletnyi fekete. A madár hirtelen lebegni kezdett, mozdulatlan szárnyakkal. Aztán felemelkedett egy légáramlattal, összehúzta a szárnyait, mint egy sólyom, és lecsapott a távolabbi épületek mögött. Mikor újra felbukkant, vitt valamit a csőrében, egy kis darabkát, amit röptében elnyelt.
Egy magányos, alkalmazkodó tengeri madár.
Alkalmazkodunk. Valóban alkalmazkodunk.
De ez nem volt nyugodt gondolat. Nem pihentető volt, inkább sokkoló. Odrade úgy érezte, mintha kirántanák egy veszedelmes áramlatból. Nem csak szeretett Káptalanháza, de az egész emberi univerzum kitörőben volt régi formájából, és új alakot öltött. Talán helyes ebben az új univerzumban, hogy Sheeana folyamatosan eltitkol dolgokat a Főtisztelendő Anya elől. És most is rejteget valamit.
Bellonda maró tónusa ezúttal is teljesen a környezete tudatára ébresztetette Odradét. – Ha nem szolgálod ki magad, akkor kénytelenek vagyunk mi törődni veled – tett Bell egy tányér jószagú halászlét Odrade elé, egy nagy darab fokhagymás kenyérrel.
Amikor mindegyikük megkóstolta a halászlét, Bellonda letette a kanalát, és keményen Odradéra nézett. – Nem azt akarod javasolni, hogy „szeressük egymást”, vagy valami hasonló meggyengítő ostobaságot?
– Köszönöm, hogy idehoztátok az ennivalómat.
Sheeana nyelt, és széles vigyor ült ki az arcára. – Nagyon finom.
Bellonda folytatta az evést. – Igen – De azért hallotta a ki nem mondott megjegyzést.
Tamalane tempósan evett, és hol Bellondát, hol Odradét, hol Sheeanát figyelte. Tam olybá tűnt, mint aki egyetért az érzelmi korlátozások enyhítésének javaslatával. Legalább ő nem tiltakozik, amikor az idősebb Nővérek nagyon valószínű, hogy ellenkeznek majd.
A szeretet, amit a Bene Gesserit tagadni próbál, ott van mindenütt, gondolta Odrade. A kis dolgokban, és a nagyokban is. Hány módszer van ízletes, tápláló ételek elkészítésére; és ezek a receptek valójában a régi és új szeretet megtestesülései. Ennek a halászlének, ami úgy simogatta az ínyét, valahol mélyen a szeretetben gyökerezik az eredete: a feleség otthon felhasználja a napi fogásnak azt a részét, amit a férje nem tudott eladni.
A Bene Gesserit lényege is szeretetekben rejtőzik. Mi másért foglalkoznának azokkal a kimondatlan szükségletekkel, amiket az emberiség mindig is hordozott? Mi másért dolgoznának az emberiség tökéletesítésén?
Bellonda lerakta kanalát az üres tányér mellé, és a maradék levet is kitörölgette a kenyerével. Elgondolkodónak tűnt. – A szeretet meggyengít minket – mondta. Nem volt erő a hangjában.
Ezt egy tanonc sem mondta volna másképpen. Egyenesen a Kódából. Odrade leplezte derültségét, és egy másik Kóda-talpkővel válaszolt: – Óvakodj a zsargontól. Rendszerint tudatlanságot takar, és kevés tudást hordoz.
Bellonda tekintetébe tiszteletteljes óvatosság költözött.
Sheeana eltolta magát az asztaltól, és szalvétába törölte a száját. Tamalane követte a példáját. Szék-kutyája hozzáidomult új testhelyzetéhez. Tamnek derűsen csillogott a szeme.
Tudja! A ravasz vén boszorka még mindig ismer. De Sheeana... Sheeana milyen játékot űz? Szinte azt lehet mondani, hogy próbál elterelni engem, próbálja elterelni a figyelmet magáról. Jól csinálja, a kezem alatt tanulta. Nos... ezt a játékot ketten játszhatják. Nyomást gyakorolok Bellondára, de figyelem az én kis Dűne-lelencemet is.
– Mi az ára a tiszteletreméltóságnak, Bell? – kérdezte Odrade.
Bellonda némán fogadta a szúrást. A Bene Gesserit zsargonban elrejtve ott volt a tiszteletreméltóság egy definíciója, és ezt mindnyájan tudták.
– Tisztelnünk kéne Lady Jessica emlékét pusztán az embersége miatt? – kérdezte Odrade. Sheeana meglepődött!
– Jessica veszélybe sodorta a Nővéreket! – Bellonda vádol.
– Légy hű Nővéreidhez – mormolta Tamalane.
– A tiszteletreméltóság ősi definíciója segít bennünket embernek maradni – mondta Odrade. Jól figyelj, Sheeana.
Sheeana hangja alig volt több suttogásnál: – Ha ezt elvesztjük, mindent elveszítünk.
Odrade elnyomott egy sóhajt. Hát erről van szó!
Sheeana ráemelte a tekintetét. – Persze te adod nekünk az instrukciókat.
– Szürkületi gondolatok – motyogta Bellonda. – Jobb kerülni őket.
– Taraza „Újabb Kori Bene Gesseritnek” nevezett minket – jegyezte meg Sheeana.
Odrade hangulata önvádba csapott át.
Jelenlegi létünk baja. A baljós képzelgések elpusztíthatnak minket.
Milyen könnyű is volt elképzelni egy olyan jövőt, amely a megvadult Tisztelet Matrónáinak izzó sárga szeméből tekintett rájuk. Számtalan múlt félelmei lapultak Odradéban, lélegzetvisszafojtott pillanatok, és éles agyarak, amik az ilyen szemek velejárói voltak.
Odrade visszakényszerítette figyelmét az aktuális problémára. – Ki fog elkísérni az Elágazásra?
Ismerték Dortujla nyugtalanító tapasztalatait, és az események híre az egész Káptalanházban elterjedt.
„Ha valaki elmegy a Főtisztelendő Anyával, könnyen a futarok agyarai közt találhatja magát.”
– Tam, – mondta Odrade. – Te és Dortujla – Ez talán a halálos ítéletük. A következő lépés nyilvánvaló. – Sheeana – folytatta Odrade – te Tammal fogsz Megosztozni. Dortujla és én Bellel. És veled is osztozni fogok, mielőtt elmegyek.
Bellonda megrémült. – Főtisztelendő Anya! Én nem vagyok alkalmas rá, hogy elfoglaljam a helyed.
Odrade Sheeanát figyelte. – Erről nincs is szó. Egyszerűen csak az életeim tárházai lesztek – Sheeana arcán határozott félelem látszott, de nem mert ellenszegülni egy ilyen egyenes parancsnak. Odrade biccentett Tamalane-nak. – Én majd később Osztozom. Te meg Sheeana csináljátok most.
Tamalane Sheeana felé hajolt. A magas kor nyűge és a küszöbön álló halál tudata miatt szinte örült ennek az eseménynek, Sheeana azonban önkéntelenül elhúzódott.
– Most! – mondta Odrade. Hadd ítélje meg Tam, amit rejtegetsz.
Nem volt menekvés. Sheeana Tamalane felé hajolt, amíg a homlokuk össze nem ért. A csere villanása elektromos kisüléshez volt hasonló, és az egész ebédlő megérezte. A beszélgetések megálltak, és minden fej az ablak melletti asztalhoz fordult.
Sheeana szemében könnyek csillogtak, amikor visszahúzódott.
Tamalane elmosolyodott, és mindkét kezével simogató mozdulatot tett Sheeana arca felé. – Minden rendben, kedvesem. Mindnyájunkban megvannak ezek a félelmek, és néha ostobaságokat művelünk miattuk. De én örülök, hogy a Nővéremnek tudhatlak téged.
Mondd el nekünk, Tam! Most azonnal!
De Tamalane nem így döntött. Szembefordult Odradéval, és azt mondta: – Bármilyen áron ragaszkodunk kell az emberségünkhöz. A tanításod jó talajra hullott, és jól tanítottad Sheeanát.
– Amikor Sheeana veled Osztozik, Dar – kezdte Bellonda – nem csökkented esetleg az Idahóra gyakorolt befolyását?
– Ez nem gyengíthet meg egy potenciális Főtisztelendő Anyát – mondta Odrade. – Köszönöm, Tam. Azt hiszem, semmi feleslegeset nem viszünk magunkkal az Elágazásra. Ma estére jelentést akarok Teg eredményeiről. A kísértete túl régen van távol tőle.
– Tudni fogja, hogy most már két kísértete van? – kérdezte Sheeana. Hogy örül!
Odrade felállt.
Ha Tam elfogadja őt, akkor nekem is el kell fogadnom. Tam sosem árulná el a Nővéreket. Sheeana pedig – mindnyájunk közül Sheeana mutatja leginkább az emberi gyökereinkből eredő természetes vonásokat. Mégis... bár sose csinálta volna meg azt a szobrot, amit „Az Űr”-nek nevez.

- - -

A vallást energiaforrásként kell elfogadni. Lehet a saját céljaink felé irányítani, de csak bizonyos keretek közt, amiket a tapasztalat mutat meg. Itt a Szabad Akarat titkos jelentése.
– Missionaria Protective, Elsődleges Tanítás

Ezen a reggelen vastag szürke felhő kúszott a Központi fölé, és olyan szürke csönd telepedett Odrade dolgozószobájára, amire Odrade is belső csenddel reagált, mintha nem mert volna mozogni, nehogy veszedelmes erőket zavarjon meg.
Murbella Agóniájának napja, gondolta. Nem szabad előjeleken gondolkodnom.
Az idő baljós üzenetet küldött a felhőkkel. Véletlen Elmozdulás történt. A korrekciós intézkedések végrehajtása már folyamatban volt, de időt igényelt. Addig erős szélre lehetett számítani, és esetleg csapadékra.
Sheeana és Tamalane az ablaknál álltak, és a rosszul beállított időt nézték. A válluk összeért.
Odrade az asztalától figyelte őket. Ezek ketten a tegnapi Osztozás óta szinte egy személlyé lettek, ez nem váratlan jelenség. Volt rá már példa, ha nem is sok. A mérges fűszeresszencia mellett vagy a közvetlen halál pillanatában történő cserék nem tettek lehetővé további élő kapcsolatot a résztvevők között. Érdekes volt ezt megfigyelni. A két hát furcsán egyforma volt merevségében.
A szélsőség ereje, ami lehetővé tette a Megosztozást, erőteljes változásokat okozott a személyiségben, és Odrade ezt olyan bensőségesen ismerte, hogy toleráns is volt vele szemben. Bármit titkol is Sheeana, Tam tovább rejtegeti. És Tamban meg lehet bízni. Amíg egy újabb Nővér nem osztozik velük, Tam ítéletét tudomásul kell venni. Nem mintha a házőrzők abbahagynák a figyelést, de most éppen nem volt szükségük új krízishelyzetre.
– Ez Murbella napja – mondta Odrade.
– Nagy az esély rá, hogy nem éli túl – mondta Bellonda előregörnyedve a szék-kutyájában. – És mi lesz akkor a drága tervünkkel?
A mi tervünkkel!
– Vége lesz – mondta Odrade.
Ebben a szövegkörnyezetben ennek a mondatnak több jelentése volt. Bellonda úgy értelmezte, hogy esetleg megszerezhetik Murbella személy-emlékeit a halála pillanatában. – Akkor nem engedhetjük, hogy Idaho végignézze!
– A parancsom még érvényes – mondta Odrade. – Murbella így kívánta, én pedig megígértem neki.
– Hiba... hiba... – morogta Bellonda.
Odrade tudta, mi a forrása Bell kételyeinek. Ez mindnyájuk számára látható volt: valahol Murbellában lapult valami különösen fájdalmas dolog. Emiatt riadt vissza bizonyos kérdésektől, mint egy állat, ha hirtelen ragadozóval találja szembe magát. Bármi is volt ez a dolog, mélyre nyúlt. A hipnotransz-indukció nem magyarázza meg.
– Jól van! – mondta Odrade hangosan, hogy a többiek tudják: nekik szól. – Eddig sosem csináltuk így. De nem hozhatjuk ki Duncant a hajóból, tehát nekünk kell hozzá mennünk. Jelen lesz.
Bellonda még mindig teljesen el volt képedve. Egyetlen férfi sem, magát az átkozott Kwisatz Haderachot és Zsarnok fiát kivéve, ismerte meg soha ennek a Bene Gesserit-titoknak a részleteit. Azok a szörnyetegek mindketten átérezték az Agóniát. Két katasztrófa! Az nem számít, hogy a Zsarnok Agóniája sejtről sejtre kúszott egyre beljebb, hogy homokféreg-szimbiótává változtassa (már nem volt se ember, se féreg). És Muad'Dib! Meg merészelt próbálkozni az Agóniával, és lám, mi sült ki belőle!
Sheeana visszafordult az ablaktól, és az asztal felé lépett, azt a furcsa benyomást keltve Odradéban, mintha a két nőből egy Janus-alak lett volna: háttal egymásnak, mégis egy személyiséggel.
– Bellt megzavarta az ígéreted – mondta Sheeana. Milyen lágy a hangja.
– Lehet, hogy ő lesz a katalizátor, ami átviszi Murbellát – mondta Odrade. – Hajlamosak vagytok alábecsülni a szerelem erejét.
– Nem! – szólalt meg Tamalane az ablakban. – Félünk az erejétől.
– Lehet – Bell még mindig megvető volt, de ez nála természetesnek számított. Az arckifejezése hajthatatlanul makacs maradt.
– Gőg – morogta Sheeana.
– Micsoda? – Bellonda hirtelen megfordult a szék-kutyájában, amitől a szék sértetten megnyikordult.
– Ugyanaz a hiányosságunk, mint Scytale-nak – magyarázta Sheeana.
– Ó! – Bellonda Sheeana titkán rágódott.
– Azt hisszük, hogy történelmet csinálunk – mondta Sheeana. Visszament Tamalane mellé, és mind a ketten bámultak tovább kifelé az ablakon.
Bellonda visszafordult Odrade felé. – Te érted ezt?
Odrade nem törődött Bellel. Hagyta, hogy a mentát kibontakozzon magától. Az asztali kivetítő kattant, és egy üzenet jelent meg. Odrade elolvasta. „Még nem vagyunk készen a hajóval”. Odrade a két merev hátra tekintett ott az ablakban.
Történelmet?
A Káptalanházban kevés olyasmi volt a Tisztelet Matrónái előtt, amit Odrade történelem-csinálásnak tekinthetett volna. Hacsak nem a Tisztelendő Anyák állandó felavatása az Agóniával.
Mint egy folyó.
Áramlik, és tart valahová. Lehet állni a partján (ahogy Odrade szerint néha ők is álltak) és lehet figyelni a folyást. A térkép megmutathatja, hová folyik a folyó, de nem tár fel alapvetőbb dolgokat. Egy térkép sosem mutatja a folyó tömegének bensőséges mozgását. Hová mennek? A térképeknek ebben a korban már korlátozott az értékük. Egy kinyomtatás vagy kivetítés az Archívumból; nekik nem ilyen térképre van szükségük. Kell hogy legyen valahol egy jobb, ami kapcsolódik azokhoz az összes életekhez. Ezt a térképet a fejünkben is lehet hordozni, és néha elő lehet venni alaposabb szemrevételezésre.
Mi történhetett Perinte Tisztelendő Anyával, akit tavaly küldtünk ki?
A fejben-hordott-térkép aktiválódna, és létrehozna egy „Perinte Jelenetet”. Persze valójában te magad vagy a folyón, de ez nem sokat számít. Attól még mindig a térkép az, amire szükségük van.
Nem tetszik nekünk, hogy valaki másnak az áramlataiban sodródunk, hogy nem tudjuk, mi jöhet a folyó következő kanyarulatánál. Mindig jobb szeretünk fölötte repülni, pedig minden irányítópozíciónak más áramlatok részeinek kell maradnia. Minden áramlás magában foglal előre kiszámíthatatlan dolgokat.
Odrade felnézett, és látta, hogy azok hárman őt figyelik. Tamalane és Sheeana idő közben hátat fordított az ablaknak.
– A Tisztelet Matrónái elfelejtették, hogy a konzervatizmushoz való ragaszkodás veszélyes lehet – mondta Odrade. – Vajon mi is elfelejtettük?
Amazok tovább meredtek rá, pedig hallották. Ha túl konzervatívvá válsz, felkészületlen leszel a meglepetésekkel szemben. Ezt tanította meg nekik Muad'Dib, Zsarnok fia pedig örök időkre elfelejthetetlenné tette ezt a leckét.
Bellonda komor ábrázata nem változott.
Odrade tudatának mélységes bugyrában Taraza azt suttogta: „Vigyázz, Dar. Nekem szerencsém volt. Gyorsan megragadtam az előnyöket. Mint ahogy te is. De nem hagyatkozhatsz a szerencsére, és őket ez zavarja. Még csak ne is várd a szerencsét. Jobb, ha a vízi képeidben bízol. Hadd mondja el Bell a magáét.”
– Bell – mondta Odrade. – Én azt hittem, hogy elfogadtad Duncant.
– Bizonyos határok között – Határozottan vádló.
– Szerintem ki kéne mennünk a hajóba – Sheeana követelő hangsúllyal beszélt. – Ne itt várjunk. Félünk attól, ami lehet belőle?
Tam és Sheeana egyszerre fordultak az ajtó felé, mintha ugyanaz a bábos rángatná őket.
Odrade hálás volt a közjátékért. Sheeana kérdése megriasztotta őket. Mi lehet Murbellából? Katalizátor, Nővéreim. Katalizátor.
A szél megrázta őket, amikor kiléptek a Központiból, és Odrade ezegyszer hálás volt a csőközlekedésért. A séta maradhat melegebb időkre, amikor nem rángatja kisebbfajta vihar a ruhájukat.
Mikor beültek a kocsiba, Bellonda megint előhozakodott ismétlődő vádjával: – Lehet, hogy minden csak álcázás, amit csinál.
Odrade megint hangot adott a sokszor ismételgetett Bene Gesserit-figyelmeztetésnek, miszerint nem szabad túlságosan a mentátokra hagyatkozni. – A logika vak, és sokszor csak a saját múltját ismeri.
Tamalane szolgált váratlan támogatással: – Kezdesz paranoiás lenni, Bell.
Sheeana finomabban fogalmazott: – Hallotta, amikor azt mondtad, Bell, hogy a logika jó piramis-sakkozni, de a túlélés igényeihez túl lassú.
Bellonda magában fortyogott, csak a csőbeli utazás halk sziszegő moraja hallatszott a csendben.
A sebeket nem szabad bevinni a hajóba.
Odrade alkalmazkodott Sheeana hangvételéhez: – Bell, kedves Bell. Nincs időnk a helyzetünk minden elágazását végiggondolni. Már nem mondhatjuk: „Ha ez történik, akkor utána biztosan ennek kell következnie, és ebben az esetben ezt és ezt kell tennünk...”
Bellonda kuncogni kezdett. – Ó! A közönséges elme tiszta zűrzavar. És én nem követelhetem azt, amire mindnyájunknak szükségünk van, és nem kaphatjuk meg a szükséges időt minden tervhez.
Most a Bellonda-mentát beszélt, és azt mondta nekik, hogy közönséges elméjének hibája a büszkeség. Milyen rosszul szervezett, rendetlen hely. Képzeld el, mivel elégszik meg a nem-mentát, ha ilyen kevés rendet tart. Bellonda megveregette Odrade vállát.
– Jó van, Dar. Viselkedni fogok.
Mit gondolna egy kívülálló, ha látná ezt?, tűnődött Odrade. Mindnyájan egyhangúlag cselekszenek egyetlen másik Nővér kedvéért.
És Murbella Agóniájának kedvéért is.
Az emberek csak a külsejét látják annak a Bene Gesserit-maszknak, amit viselnek.
Amikor kekk (és manapság legtöbbször ez a helyzet) elképesztően hatékony teljesítményre vagyunk képesek. Ez nem büszkeség, pusztán tény. De lazítsunk csak, és összevissza beszéd üti fel a fejét, ahogy a közönséges népnél. Csak éppen nálunk hangosabb. Mi is kis halmazokban éljük az életünket, mint mindenki más. Hely az elmének, hely a testnek.
Bellonda összeszedte magát, kezét az ölében nyugtatta. Tudta, mit tervez Odrade, de megtartotta magának. Olyan bizalom volt ez, ami túlment a mentát-kivetítésen is, valami alapvettőben emberihez. A kivetítés csodálatosan alkalmazható szerszám volt, de mégis csak szerszám. Végső soron minden szerszám attól függ, aki használja. Odrade nem tudta, hogyan mutassa ki háláját anélkül, hogy csökkentse a bizalmat.
Némán kell végigmennem a kötélen.
Érezte a mélységet maga alatt. A láthatatlan vadász megint közelebb volt. Odrade hátra akart fordulni, hogy megnézze, de ellenállt a késztetésnek. Én nem fogom elkövetni Muad'Dib hibáját! Az a jövendölő figyelmeztetés, amit először a Dűnén érzett meg Tabr Sziecs romjai között, nem enyészik el, amíg vagy ő, vagy a Nővérek el nem pusztulnak. A félelmeimmel hoztam létre ezt a szörnyű, fenyegetést? Biztos, hogy nem! Mégis úgy érezte, mintha abban az ősi fremen erősségben belepillantott volna az Időbe, úgy, mintha az egész múlt és az egész jövő egy megváltoztathatatlan tablóba merevedett volna. Teljesen meg kell szabadulnom tőled, Muad'Dib!
A Landolósíkra érkeztek; Odrade kizökkent baljós tűnődéseiből.
Murbella a Proktorok által előkészített helyiségben várakozott. A hajó közepén volt egy kis amfiteátrum, körülbelül hét méteres a hátsó zárófala mentén. Párnázott padok nyúltak lépcsőzetesen felfelé, körülbelül húsz ember számára. A Proktorok minden magyarázat nélkül otthagyták Murbellát a legalsó padon, egy szuszpenzoros asztal előtt. Az asztal széléről szíjak lógtak le, annak, aki majd ráfekszik.
Nekem.
Megdöbbentő helyek vannak itt, gondolta Murbella. Azelőtt nem léphetett be a hajónak ebbe a részébe. Védtelenebbnek érezte itt magát, mintha a szabad ég alatt lenne. Azok a kisebb helyiségek, amiken keresztül behozták, nyilvánvalóan sürgős orvosi beavatkozáshoz voltak felszerelve: újraélesztő berendezés, gyógybalzsam, fertőtlenítők.
Aztán csak úgy behozták ide, és egyetlen kérdésre sem válaszoltak. A Proktorok a haladó tanoncok pranabindu oktatásáról rángatták ki. Csak annyit mondtak: A Főtisztelendő Anya parancsa.
A Proktorok viselkedése, jellege sok mindent elárult. Kíméletesek, de határozottak. Azért voltak, hogy megakadályozzák a szökését, és hogy biztosan eljuttassák a rendeltetési helyére. Nem fogok szökéssel próbálkozni!
Hol van Duncan?
Odrade megígérte, hogy Duncan ott lesz vele az Agónia alatt. Az, hogy most nincs itt, azt jelenti, hogy ez még nem a végső próba? Vagy egy titkos fal mögé rejtették Duncant, ahonnan ő lát, de nem látszik?
Azt akarom, hogy mellettem legyen!
Hát nem tudják, hogyan uralkodjanak rajta? Biztosan tudják!
Ha azzal fenyegetnek, hogy megfosztanak engem ettől a férfitól. Csak ennyi kell ahhoz, hogy nyugton tartsanak, és elégedetté tegyenek. Elégedettség! Micsoda haszontalan szó. Hogy teljessé tegyenek. Ez jobb. Kevesebb vagyok, ha nem vagyunk együtt. És ezt ő is tudja, az átkozott.
Murbella elmosolyodott. De honnan tudja? Mert ő is ugyanettől teljes.
Hogy lehet ez szerelem? Murbella nem érezte, hogy meggyengült volna a vágy döféseitől. A Bene Gesserit és a Tisztelet Matrónái egyaránt azt mondták, hogy a szerelem gyengít. Ő viszont úgy érezte, hogy Duncan erőt ad neki. Még az apró figyelmességei is segítettek. Mikor ma reggel Duncan egy csésze gőzölgő stimteát hozott, a teának szinte jobb íze volt a kezétől. Talán ez valami több, mint szerelem.
Odrade és társai a legfelső szinten léptek be az amfiteátrumba, és egy pillanatra megálltak, hogy szemügyre vegyék a lent üldögélő alakot. Murbella a rangidős tanoncok fehérszegélyű hosszú köpenyét viselte. Könyökével a térdére támaszkodott, állát az öklén nyugtatta, figyelme az asztalra irányult.
Tudja.
– Hol van Duncan? – kérdezte Odrade.
Erre Murbella felállt, és megfordult. A kérdés megerősítette a sejtését.
– Megkeresem – mondta Sheeana, és otthagyta őket.
Murbella csendben várt, és farkasszemet nézett Odradéval.
Meg kell szereznünk, gondolta Odrdae. A Bene Gesserit sosem volt még ennél nagyobb szükségben. Milyen jelentéktelen alak Murbella odalent ahhoz, hogy ilyen sok mindent hordozzon egyszemélyben. A majdnem ovális arc, ami a szemöldöknél kiszélesedik, új Bene Gesserit-higgadtságot mutat. Távolülő zöld szem, ívelt szemöldök – nem pislog – semmi narancs. Kicsi száj nincs több duzzogás.
Készen áll.
Sheeana visszatért Duncannel.
Odrade futó pillantást vetett Duncanre. Ideges. Tehát Sheeana megmondta neki. Helyes. Ez a barátság gesztusa volt, és Idahónak itt talán szüksége lesz barátokra.
– Itt fenn leülsz, és itt is maradsz, amíg nem hívlak – mondta Odrade. – Sheeana, maradj vele.
Tamalane kérés nélkül odaállt Duncan mellé: közrefogták őt. Sheeana egy finom kézmozdulatára leültek.
Odrade Bellondával az oldalán lement Murbella szintjére, az asztalhoz. Az asztal túlvégén száj-fecskendők álltak készenlétben, de még semmi sem volt bennük. Odrade a fecskendőkre mutatott, és biccentett Bellondának, aki kiment az egyik oldalajtón, hogy megkeresse a fűszer-esszenciáért felelős Suk Tisztelendő Anyát.
Odrade elhúzta az asztalt a hátsó faltól, és kezdte kiteregetni a szíjakat. Módszeresen dolgozott, minden részletet ellenőrzött a kis asztalon. Szájpecek, nehogy az Agonizáló elharapja a nyelvét. Odrade megtapogatta, hogy meggyőződjön a szilárdságáról. Murbellának izmos állkapcsa van.
Murbella figyelte Odrade ténykedését. Csendben volt, igyekezett nem zavarni a Főtisztelendő Anyát.
Bellonda visszajött a fűszeresszenciával, és nekilátott a fecskendők feltöltésének. A mérges esszenciának csípős szaga volt – keserű fahéj.
Aztán Murbella azt mondta Odradénak: – Örülök, hogy személyesen ügyelsz fel a dolgokra.
– Hálás! – vicsorogta Bell, fel sem pillantva a munkájából.
– Ezt hagyd rám, Bell – Odrade csak Murbellára figyelt.
Bellonda nem állt meg, de valami mintha visszahúzta volna a mozdulatait. A háttérbe húzódik? Murbellát mindig is megdöbbentette, hogy a háttérbe húzódnak a tanoncok, amikor a Főtisztelendő Anya jelenlétében voltak. Ott, és mégse ott. Murbella sosem sajátította ezt el igazán, még akkor sem, amikor átesett a próbán, és haladó lett. Bellonda sem?
Odrade keményen nézett Murbellára: – Tudom, milyen fenntartások lehetnek benned, milyen határok, amelyek korlátozzák az irántunk való elkötelezettségedet. Ez jó és helyes. Nem vitatkozom ezen, mert nagyjában és egészében a te fenntartásaid nagyon kicsiben különböznek attól, ami bármelyikünkben meg van.
Őszinteség.
– A különbség, ha érdekel, a felelősség érzetében van. Én felelős vagyok a Bene Gesseritért... azért, ami még megmaradt belőle. Ez nagyon mély felelősség, amire néha hályogos szemmel tekintek.
Bellonda szortyintott.
Odrade mintha észre sem vette volna. – A Bene Gesserit Nővérek valahogy megkeseredtek a Zsarnok óta. És az sem javított a dolgokon, hogy kapcsolatba kerültünk a Tisztelet Matrónáival. A Tisztelet Matrónáit a halál és hanyatlás bűze lengi körül; lefelé tartanak, a nagy csendbe.
– Miért mondasz most ilyeneket nekem? – Félelem Murbella hangjában.
– Mert a Tisztelet Matrónáinak legrosszabb dekadenciája téged valahogy még nem fertőzött meg. Talán a spontán természeted miatt. Bár ez egy kicsit szelídült a Gammu óta.
– Ez a ti művetek.
– Csak egy kis vadságot vettünk ki belőled, jobb egyensúlyt adtunk neked. Tovább fogsz érni és egészségesebb leszel így.
– Ha ezt túlélem! – A feje az asztal felé rándul.
– Az egyensúly az, amire szeretném, ha emlékeznél, Murbella. A homeosztázis. Ha egy csoport az öngyilkosságot választja, amikor más lehetőségei is vannak, az őrültség. Felborul a homeosztázis.
Mikor Murbella csak a padlót nézte, Bellonda felvakkantott: – Figyelj, te ostoba! Segíteni akar neked.
– Jól van, Bell. Ez a mi kettőnk dolga.
Murbella továbbra is csak bámult lefelé. Odrade megszólalt: – A Főtisztelendő Anya parancsát hallod. Nézz rám!
Murbella feje felrebbent, és belenézett Odrade szemébe.
Olyan taktika vol ez, amit Odrade nem sokszor használt, de akkor kitűnő eredménnyel. A tanoncokat a hisztériába lehetett kergetni vele, és aztán meg lehetett tanítani nekik, hogyan bánjanak túlzott reakcióikkal az érzelmekre. Murbella inkább dühösnek tűnt, mint ijedtnek. Remek! De azért az óvatosság nem árt.
– Panaszkodtál a képzésed lassú ütemére – mondta Odrade. – Ez azért volt így, mert a legmesszemenőbben a te szükségleteidet tartottuk szem előtt. A legfontosabb tanáraidat mind a higgadtságuk alapján válogattuk ki, egyikük sem lehetett hirtelen természetű. Kifejezettek voltak az utasításaim: „Ne adjatok neki túl sok képességet túl gyorsan. Ne árasszátok el olyan erőkkel, amik túl soknak bizonyulhatnak neki.”
– Honnan tudod, mennyi nekem a sok? – Még mindig dühös.
Odrade csak mosolygott.
Amikor Odrade nem szólt semmit, Murbella zavarba jött. Bolondot csinált magából a Főtisztelendő Anya, Duncan és a többiek előtt? Milyen megalázó.
Odrade emlékeztette magát, hogy nem jó túlságosan tudatára ébreszteni Murbellát a saját sebezhetőségének. Ez most rossz taktika. Nem kell provokálni. Nagyon jól érzi, mikor mi az odaillő viselkedés, hogyan kell illeszkedni a pillanat követelményeihez. Ez volt az, ami félő, hogy a legkisebb ellenállású út választásának motivációjából eredt. Ne így legyen. Most teljes őszinteség kell! A Bene Gesserit-képzés örök eszköze. Az a klasszikus technika, ami a tanoncot a tanárhoz köti.
– Végig melletted leszek az Agóniád alatt. Ha elbuksz, meggyászolom.
– Duncan? – Könnyes a szeme.
– Ha valamiben tud segíteni, szabad segítenie.
Murbella felnézett a padsorokra, és tekintete egy rövid pillanatra összekapcsolódott Idahóéval. Idaho kissé megemelkedett ültében, de Tamalane keze a vállán visszafogta.
Lehet, hogy megölik a szerelmem!, gondolta Idaho. Itt kell ülnöm, hogy végignézzem? De Odrade azt mondta, hogy segíthet. Ezt most már nem lehet megállítani. Meg kell bíznom Darban. De ő nem tudja, milyen mély lenne a gyászom, ha... ha... Idaho lehunyta a szemét.
– Bell – Odrade hangjában volt valami elutasító. Késéles a maga törékenységében.
Bellonda megfogta Murbella karját, és felsegítette az asztalra. Az asztal kissé megsüllyedve alkalmazkodott a ránehezedő súlyhoz.
Ez az igazi lejtő, gondolta Murbella.
Csak valahonnan nagyon messziről érezte a ráfonódó szíjakat, a körülötte zajló céltudatos mozgást.
– Ez a szokásos rutin – mondta Odrade.
Rutin? Murbella gyűlölte a Bene Gesseritté válás rutinjait, a rengeteg tanulást, a Proktorok hallgatását. Különösen nem tetszett neki, hogy finomítani kellett azokon a reakcióin, amiket ő megfelelőnek talált, de figyelő szemek tekintete alatt nem lehetett lazsálni.
Megfelelő! Milyen veszélyes szó.
Éppen erre a felismerésre törekedtek. Éppen ez volt az a hajtóerő, ami egy tanoncnak kellett.
Ha utálod, csináld jobban. Használd az undort vezérfonalként: pontosan azonosítsd, mire van szükséged.
Az a tény, hogy tanárai olyan közvetlenül beleláttak a viselkedésébe! Micsoda csoda! Murbella akarta ezt a képességet. De még mennyire akarta!
Még rajtuk is túl kell tennem benne.
Olyan dolog volt ez, amit a Tisztelet Matrónái méltán irigyelhetnek. Murbella hirtelen egyfajta kettős látással tekintett magára: Bene Gesserit is volt, Tisztelet Matrónája is. Milyen ijesztő érzés.
Egy kéz érintette meg az arcát, elmozdította a fejét, aztán visszahúzódott.
Felelősség. Hamarosan megtanulom azt, amit ők „új történelem-érzékelésnek” neveznek.
A Bene Gesserit-történelemszemlélet lenyűgözte. Hogyan nézik a többszörös múltakat? Ez valami olyan, ami egy nagyobb rendszerbe illeszkedik? A kísértés, hogy közéjük tartozóvá váljon, teljesen úrrá lett rajta.
Ez az a pillanat, amikor megtudom.
Egy száj-fecskendőt látott a helyére lendülni a szája fölött. Bellonda keze mozgatta.
„A fejünkben hordozzuk a célunkat”, mondta egyszer Odrade. „Hordozd te is vigyázva, ha a birtokodba kerül.”
A fecskendő hozzért a szájához. Murbella lehunyta a szemét, de érezte a száját szétnyitó ujjakat. Hideg fém koccant a fogához. Odrade jól ismert hangja ott volt vele.
Kerüld a túlzásokat. Ha túlkorrigálsz, akkor zűrzavart kapsz, és egyre nagyobb és nagyobb korrekciókra lesz szükség. Ingamozgás ez. A fanatikusok nagy mesterei az Ingamozgás létrehozásának.
A célunk. Egyenes vonalú, mert minden Tisztelendő Anya ugyanazt az elhatározást hordozza. Ezt állandósítjuk majd együtt.
Keserű folyadék spriccelt a szájába. Murbella görcsösen nyelt. Eleven tűz folyt le a torkán a gyomrába. Az égető érzésen kívül nem volt fájdalom. Eltűnődött rajta, hogy ennyi-e az egész. Épp csak egy kicsit meleg volt a gyomra.
Lassan, olyan lassan, hogy több szívdobbanásnyi idő kellett hozzá, hogy észrevegye, a melegség terjedni kezdett. Amikor elérte az ujjai hegyét, összerándult a teste. A háta ívben felgörbült az asztalról. Valami puha, de erős visszatette a fecskendőt a szájába.
Hangok. Hallotta őket, és tudta, hogy emberek beszélnek, de a szavakat nem tudta elkülöníteni.
Miközben a hangokra koncentrált, tudatára ébredt, hogy elvesztette a kapcsolatot a testével. Valahol hús vonaglott, és nem volt fájdalom, mert ő már nem volt benne.
Kéz ért kézhez, és erősen megragadta. Murbella megismerte Duncan érintését, és akkor hirtelen megint ott volt a teste és az agónia. A tüdeje sajgott, amikor kilélegzett. Amikor beszívta a levegőt, akkor nem. Akkor laposnak és telhetetlennek érezte a tüdejét. Az az érzése, hogy jelen van egy élő testben, vékony szállá zsugorodott, amely számos jelenléten fut át. Másokat érzékelt maga körül, sokkal több embert, mint amennyi beférhetett volna az aprócska amfiteátrumba.
Újabb ember úszott be a látóterébe. Murbella egy gyár-hajóban érezte magát... az űrben. A hajó primitív. Túl sok a kézi vezérlőeszköz. Túl sok a vakító fény. Az irányítópultnál egy nő, kicsi, és elhanyagolt a kemény munkától. Hosszú barna haja van, kontyba fogva, amiből világos szálak lógnak ki az arca körül. Egyszerű az öltözéke: rövid ruha ragyogó vörösben, kékben, zöldben.
Gépezetek.
Hatalmas gépezetek tudata rejtőzött a közvetlen helyszín mögött. A nő ruhája szigorú kontrasztot alkotott a gépek drabális, vánszorgó érzetével. A nő beszélt, pedig nem mozgott a szája. „Idehallgass, te ott! Amikor eljön az ideje, hogy átvedd itt a vezérlést, ne legyél pusztító. Én azért vagyok itt, hogy segítsek neked elkerülni a pusztítókat. Tudod ezt?”
Murbella válaszolni próbált, de nem volt hangja.
„Ne próbálkozz olyan erősen, kislány!”, mondta a nő. „Hallak téged.”
Murbella megpróbálta elfordítani a figyelmét a nőről.
Hol van ez a hely?
Egyetlen kezelő, egy óriás raktár... gyár... minden automatikus... visszacsatolási vonalak hálója fut össze ebben a kicsiny helyiségben.
Murbella suttogásnak szánta: „Ki vagy?”, de dübörögve hallotta vissza a saját hangját. Agónia a fülében!
„Ne olyan hangosan! Én vagyok a mohalata-vezetőd, az, aki segít neked elkerülni a pusztítókat.”
Dur óvjon!, gondolta Murbella. Ez nem egy hely; ez én vagyok!
Erre a gondolatra a helyiség eltűnt. Murbella vándor volt az űrben, aki arra ítéltetett, hogy sose nyughasson, sose találjon menedéket. A saját repülő gondolatain kívül minden más lényegtelen lett. Nem volt anyaga, csak valami kusza ragacsa, amiben felismerte a tudatát.
Ködből építettem fel magam.
Jöttek a Más Emlékek, olyan tapasztalatok darabkái, amikről tudta, hogy nem az övéi. Arcok meredtek rá, és a figyelmét kérték, de a nő az irányítópultnál elráncigálta őt. Murbella felismert bizonyos szükségszerűségeket, de nem tudta összefüggő formába önteni őket.
„Ezek életek a múltadban”. Ez a színesruhás nő volt, a hangának azonban testetlen jellege volt, és nem lehetett meghatározni a forrását.
„Olyan emberek leszármazottai vagyunk, akik ocsmány dolgokat csináltak”, mondta a nő. „Nem szívesen ismerjük be, hogy barbárok voltak az őseink között. De egy Tisztelendő Anyának be kell ismernie. Nincs más választásunk.” Murbella tudta a fortélyát annak, hogyan gondoljon most már csak a kérdéseire. Miért kell nekem.
„A győztesek szaporodnak. Mi az ő ivadékaik vagyunk. A győzelmet sokszor nagyon nagy erkölcsi áron szerezték meg. Még a barbarizmus sem találó szó bizonyos dolgokra, amiket az őseink elkövettek.”
Murbella ismerős kezet érzett az arcán. Duncan! Az érintés visszahozta az agóniát. Ó, Duncan! Fájdalmat okozol nekem!
A fájdalmon keresztül hézagokat érzett az előtte feltárt életekben. Visszatartott dolgokat.
„Csak az, amit képes vagy most elfogadni”, mondta a testetlen hang. „A többiek majd később jönnek, amikor már elég erős leszel... ha megéred.”
Szelektív szűrő. Odrade szavai. A szükség ajtókat nyit.
Állandó jajveszékelés jött a többi jelenlét felől. Sirámok: „Látod? Látod, mi történik, ha nem törődsz a józan ésszel?”
Az agónia erősödött. Nem menekülhetett előle. Minden idegszála lángolt. Ordítani akart, fenyegetéseket visítani, segítségért könyörögni. Összevissza bukfencező érzelmek kísérték az agóniát, de ő figyelmen kívül hagyta őket. Minden a lét egy vékony szála mentén történt. És a szál elszakadhat!
Haldoklom.
A szál megfeszült. El fog pattanni! Reménytelen az ellenállás. Az izmok nem engedelmeskednek. De Murbella különben sem akarta, hogy engedelmeskedjenek. Fájtak. Ez maga a pokol, és sosem lesz vége... még akkor sem, ha a szál elszakad. Lángok csapkodtak a szál mentén, nyaldosták a tudatát.
Kezek rázták meg a vállát. Duncan... ne. Minden mozdulat olyan fájdalom volt, amit el sem tudott képzelni. Jogosan hívják Agóniának.
A szál már nem feszült. Visszahúzódott, összezsugorodott. Egy kicsike valami lett, egy olyan rettenetes fájdalom-gubó, hogy semmi más nem létezett mellette. A létezés érzése halovány, áttetsző lett... átlátszó.
„Látsz?”, jött a mohalata-vezető hanga a távolból.
Látok dolgokat.
Nem is igazi látás volt ez, hanem mások távoli tudata. Más gubóké. A Más Emlékek elveszett életek bőrébe zárva. Ezek az életek vonatszerelvényként sorakoztak mögötte, amelynek a hosszúságát nem volt képes felmérni. Áttetsző köd. Néha szétszakadt, és Murbella eseményeket pillantott meg. Nem... nem is magukat az eseményeket. Emlékeket.
„Légy te is a tanúja”, mondta a vezetője. „Látod, mit tettek őseink. Túltesznek a legrosszabb átkon is, amit ki tudsz találni. Ne keress kifogásokat az idők szükségszerűségéről! Csak arra emlékezz: Nincsenek ártatlanok!”
Ocsmány! Ocsmány!
Nem tudott semmibe se belekapaszkodni belőle. Minden tükörképekké és hasadozó köddé vált. Valahol ott volt a dicsőség, amiről tudta, hogy talán elérheti.
Hogy nincs ez az Agónia.
Ez volt az. Milyen dicsőséges lesz majd!
Hol ez a dicső állapot?
Ajkak érintették a homlokát, a száját. Duncan! Murbella felnyújtotta a kezét. Szabadok a kezeim! Ujjal beletúrtak az ismerős hajba. Ez valóságos!
Az agónia alábbhagyott. Csak ekkor döbbent rá, hogy rettenetesebb fájdalmon ment keresztül, mint amit szavakkal le lehetne írni. Agónia? Szétperzselte a pszihéjét, és újraolvasztotta őt. Bement egy ember, és egy másik jött ki.
Duncan! Murbella kinyitotta a szemét, és Idaho arca ott volt közvetlenül az övé fölött. Szeretem még őt? Itt van. Ő az a horgony, amibe a legrosszabb pillanatokban kapaszkodom. De szeretem őt? Még mindig egyensúlyban vagyok?
Nem jött válasz.
Odrade megszólalt valahol a látómezején kívül: – Szedjétek le róla azt a ruhát! Törölközőket! Csurom víz. És hozzatok neki egy megfelelő ruhát!
Léptek zaja, suhogás hallatszott, aztán megint Odrade hangja: – Murbella, örömmel mondhatom, hogy a nehezebbik utat választottad.
Micsoda ujjongás van a hangjában. Minek örül ennyire?
Hol a felelősség érzése? Hol a cél, amit éreznem kellene a fejemben? Valaki válaszoljon!
De a nő az irányítópultnál eltűnt.
Csak én maradtam. És olyan szörnyűségekre emlékszem, amitől egy Tisztelet Matrónája is megszelídülne. És ekkor megpillantotta a célt, és az nem egy dolog volt, hanem egy kérdés: Hogyan lehet beállítani azokat az egyensúlyokat?

- - -

A mi házi istenünk ez a dolog, amit nemzedékről nemzedékre hordozunk: a mi üzenetünk az emberiségnek, ha megérik. Az, aki nálunk a legközelebb áll egy házi istennőhöz, egy bukott Tisztelendő Anya – Chenoeh ott a fülkéjében.
– Darwi Odrade

Idaho most menedékként használta mentát-képességeit. Murbella olyan gyakran volt vele, ahogy csak kötelességeik engedték – Idahónak a fegyverfejlesztés, Murbellának pedig az alkalmazkodás új helyzetéhez.
Murbella nem hazudott neki. Nem próbálta azt mondani, hogy semmi különbséget nem érez kettejük között. De Idaho érezte a távolodó húzást, a zsinór pattanásig feszült.
– A Nővéreimet arra tanították, hogy fecsegjék ki a szív titkait. Ennek a veszélyét látják a szerelemben. Veszélyes bensőségesség. A legmélyebb érzékenységek tompulnak el. Ne adj senkinek botot, hogy megüthessen vele.
Murbella úgy gondolta, hogy a szavai megnyugtatóak Idahónak, de Idaho hallotta a belső vitát. Légy szabad! Szakítsd szét a fojtogató kötelékeket!
Idaho mostanában sokszor látta Murbellát a Más Emlékek kínjaiban. Éjszaka szavak buktak ki belőle.
– Függőségek... csoportszellem... élő tudatok kereszteződése... Halszólítók...
Murbella habozás nélkül beszélt némelyikről. – A kereszteződés? Mindenki érez kapcsolódási pontokat az élet természetes megszakításaiban. Halálok, kizökkenések, véletlen szünetek nagy események között, születések...
– A születés megszakítás?
Idaho ágyában feküdtek, még az óra is sötét volt... de persze a komszemek elől ez sem rejthette el őket. A Nővérek kíváncsiságát új energiák táplálták.
– Sosem gondoltál még a születésre megszakításként? Egy Tisztelendő Anyának ez furcsa.
Furcsa! Távolodik... távolodik...
Halszólítók: a Bene Gesserit nagy megvilágosodása. Gyanították, de Murbella adta meg nekik a bizonyosságot. A Halszólítók demokráciájából lett a Tisztelet Matrónáinak autokráciája. Ez többé nem volt kétséges.
„A kisebbség zsarnoksága a többség álcája mögé bújtatva”, Odrade így nevezte. „A demokrácia bukása. Vagy a saját túlzásai nyomják el, vagy a bürokrácia kebelezi be.”
Idaho a Zsarnokot hallotta ebben a véleményben. Ha a történelemnek vannak ismétlődő mintázatai, akkor ez az. Az ismétlődés dobütése. Először egy közszolgálati törvény jön, amögé a hazugság mögé bújtatva, hogy csak ezzel lehet kijavítani a demagóg túlzásokat. Aztán a hatalom olyan helyeken halmozódik fel, ahol a választók nem érhetik el. Végül az arisztokrácia következik.
– Talán a Bene Gesserit az egyetlen, ami valaha is létrehozta a mindenható esküdtszéket – mondta Murbella. – Az esküdtszéket nem szeretik a jogászok. Az esküdtszékek szembeszállnak a törvénnyel. Figyelmen kívül hagyhatják a bírókat.
Murbella elnevette magát a sötétben. – Bizonyíték! Mi bizonyíték azon kívül, amit látni engednek neked? Ezt próbálja megvalósítani a Törvény: a gondosan kézbentartott valóságot.
Szavak, hogy eltérítsék Idahót, hogy mutassák Murbella új Bene Gesserit-erőit. A lány szerelmes szavai ellaposodtak.
Emlékezetből mondja őket.
Idaho látta, hogy ez majdnem úgy zavarja Odradét, mint amennyire őt elszomorítja. Murbella egyik reakciót sem vette észre.
Odrade próbálta megnyugtatni Idahót. – Minden új Tisztelendő Anya átesik egy ilyen átállási perióduson. Néha eszelősek. Gondolj arra, hogy teljesen új talaj van a lába alatt, Duncan!
Hogy is ne tudnék erre gondolni?
– A bürokrácia első törvénye – mondta Murbella a sötétben.
Engem nem térítesz el, szerelmem.
– Nőjj a rendelkezésre álló határáig! – Murbella hanga valóban eszelős volt. – Alkalmazd azt a hazugságot, hogy az adók megoldanak minden problémát – Murbella Idaho felé fordult az ágyban, de nem szerelemért. – A Tisztelet Matrónái végigjátszottak az egész folyamatot! Még egy társadalombiztosítási rendszert is csináltak, hogy befogják a tömegek száját, de minden a saját energiabankjukba áramlott.
– Murbella!
– Mi van? – Murbella meglepődött Idaho hangjának élességétől. Nem tudja, hogy egy Tisztelendő Anyával beszél?
– Én ezt mind tudom, Murbella. Minden mentát tudja.
– El akarsz hallgattatni? – Dühös.
– Az én feladatom az, hogy úgy gondolkodjak, mint az ellenségünk – mondta Idaho. – Van nekünk közös ellenségünk?
– Te acsarkodsz rám, Duncan.
– Narancsszínűek a szemeid?
– A melanzs ezt nem teszi lehetővé, és tudod... Ó.
– A Bene Gesseritnek szüksége van a tudásodra, de művelned is kell! – Idaho felkapcsolt egy parázsgömböt, és látta, hogy Murbella vad dühvel néz rá. Ez nem volt váratlan, de nem is volt igazán Bene Gesserit.
Hibrid.
Ez a szó merült fel benne. Ez a hibrid életerő? A Nővérek ezt várták Murbellától? A Bene Gesserit néha meglepi az embert. Furcsa folyosókon lehet találkozni velük, a tekintetük rezzenetlen, az arcukon a szokásos maszkjuk, és a maszk mögött szokatlan reakciók erjednek. Itt tanulta meg Teg a váratlant csinálni. De ez? Idaho arra gondolt, hogy egy idő után talán már nem is szereti majd ezt az új Murbellát.
Természetesen ezt Murbella is látta rajta. Idaho olyan nyitott maradt neki, mint senki másnak.
– Ne gyűlölj, Duncan – Nem könyörgés, de van valami mély megbántottság a szavak mögött.
– Sosem foglak gyűlölni – De a fényt lekapcsolta.
Murbella odafészkelődött hozzá, majdnem ugyanúgy, ahogy az Agónia előtt. Majdnem úgy. A különbség Idaho szívébe mart.
– A Tisztelet Matrónái a Bene Gesseritben vetélytársat látnak a hatalomért folytatott harcban – mondta Murbella. – Nem annyira arról van szó, hogy azok a férfiak, akik korábbi Nővéreimet követik, fanatikusok, hanem inkább arról, hogy a függőségük miatt képtelenek önálló elhatározásra.
– Hát ilyenek vagyunk mi?
– Most igen, Duncan.
– Úgy érted, hogy megkaphatnám ezt az portékát egy másik boltban is?
Murbella úgy döntött: feltételezi, hogy Idaho a Tisztelet Matrónáinak félelmeiről beszél. – Sokan otthagynák őket, ha képesek lennének rá – Murbella vadul Idaho felé fordult, szexuális reakciót követelve. Ez a szenvedélyesség megdöbbentette Idahót. Mintha ez lenne az utolsó alkalom, amikor ilyen eksztázisban lehet része.
Egy kicsivel később Idaho fáradtan hevert.
– Remélem, megint terhes vagyok – suttogta Murbella. – Még mindig szükségünk van a gyerekeinkre.
Szükségünk van. A Bene Gesseritnek. Már nem „nekik”.
Idaho elaludt, és azt álmodta, hogy a hajó fegyvertermében van. Az álomnak voltak valóságelemei is. A hajó ugyanúgy fegyvergyár volt, ahogy a valóságban lett. Odrade beszélt hozzá ebben az álombéli fegyverteremben. „A szükségszerűség vezeti a döntéseimet, Duncan. Kicsi a valószínűsége annak, hogy kitörsz és ámokfutásba kezdesz.”
„Ehhez túlságosan mentát vagyok!” Milyen önelégült ez az álomhang! Álmodom, és tudom, hogy álmodom. Miért vagyok a fegyverteremben Odrodéval?
Fegyverek listája futott el a szeme előtt.
Atomtöltetek. (Hatalmas robbanásokat látott, és gyilkos port.)
Lézerpuskák. (Számtalan különféle modell.)
Bakteriológiai fegyverek.
A listát Odrade hangja szakította meg. „Feltételezhetjük, hogy a csempészek, mint általában, most is kicsi, nagy hasznot hozó dolgokra koncentrálnak.”
„Hát persze: soo-kövekre.” Még mindig önelégült. Én nem ilyen vagyok!
„Orgyilkos fegyverekre”, mondta Odrade. „Új eszközök terveire és leírásaira.”
„A kereskedelmi titkok nagy fogások a csempészeknek.” Elviselhetetlen vagyok!
„Mindig vannak gyógyszerek, és olyan betegségek, amiknél szükség van rájuk”, mondta Odrade.
Hol van Odrade? Hallom őt, de látni nem látom. „A Tisztelet Matrónái tudják, hogy univerzumunkban vannak olyan zsiványok is, akik nem átallják elterjeszteni a bajt, mielőtt orvosságot adnak rá?” Zsiványok? Én ezt a szót soha nem használom.
„Minden viszonylagos, Duncan. Ők szétégették Lampadast, és lemészároltak négymilliót a legjobbjaink közül!”
Idaho felébredt, és felült. Új eszközök leírása! Ott volt pontos részletességgel: a Holzmann-generátorok miniatürizálásának módszere. Alig két centis lenne. És mennyivel olcsóbb! Hogyan csempésződött ez be az agyamba?
Kicsusszant az ágyból, vigyázva, hogy ne ébressze fel Murbellát, és felkapta a köpenyét. Amikor átment a dolgozószobába, hallotta szusszanni Murbellát.
Leült a konzoljához, lemásolta a tervet az elméjéből, és tanulmányozni kezdte. Tökéletes! Biztos bekerítés. Továbbította az Archívumba, jelzéssel Bellnek és Odradénak.
Egy sóhajjal hátradőlt, és újra szemügyre vette a tervet. A kép beletűnt az álombéli fegyverlistába. Még mindig álmodom? Nem! Érezte maga alatt a széket, érintette a honzolt, hallotta a zümmögését. Az álmok is csinálnak ilyet.
A lista vágó és szúrófegyvereket jelzett, némelyik képes volt mérget vagy baktériumokat bejuttatni az ellenség testébe.
Lövedékek.
Azon tűnődött, hogyan lehetne megállítani a futó listát, hogy megnézhesse a részleteket.
„Az egész a fejedben van!”
Támadásra kiképzett emberek és állatok sorjáztak el a szeme előtt, eltakarva a konzolt és kivetítését. Futarok? Hogy kerülnek ide a futarok? Mit tudok én a futarokról?
Diszruptorok következtek az állatok után. Olyan fegyverek, amelyek elködösítik az agytevékenységet, vagy magával az élettel ütköznek. Diszruptorok? Ezt az elnevezést még sohasem hallottam.
A diszruptorokat null-gés „fürkészek” követték, melyeket konkrét célpontok ellen lehetett használni. Ezeket ismerem.
Aztán a robbanóanyagok, köztük olyanok, amelyek mérgeket és baktériumokat szórnak szét.
Megtévesztők, amelyek ál-célpontokat vetítenek ki. Teg használt ilyeneket.
Aztán az energizálok jelentek meg. Idahónak ezekből valóságos magánarzenálja volt: a csapatok képességeinek, kapacitásának fokozására szolgáló módszerek.
A fegyverlista helyére hirtelen a víziójából ismert háló lépett, és megpillantotta az idős párt a kertben. Őt nézték. A férfi hangja hallhatóvá vált. „Ne kémkedj utánunk!”
Idaho megkapaszkodott a széke karfájában, és előrelendült, de a vízió eltűnt, mielőtt megvizsgálhatta volna a részleteket.
Kémkedés?
Az elméjében ott érezte a lista maradványát, immáron nem látható, hanem hallható formában... tűnődő férfihangként.
„A védelmi eszközöknek sokszor át kell venniük a támadófegyverek tulajdonságait. Néha azonban egyszerű rendszerek is visszaverik a legpusztítóbb fegyvereket.”
Egyszerű rendszerek! Idaho hangosan felkacagott. Miles! Hol a pokolban vagy, Teg? Meg van az álcázott támadóhajód! Felfújt csalétek! Üres, csak egy miniatűr Holzmann-generátor meg egy lézerfegyver van benne. Ezt hozzátette az archívumi küldeményhez.
Mikor készen volt, megint a víziókról kezdte faggatni magát. Befolyásolják az álmaimat? Mit csapoltam meg?
Mióta Teg Fegyvermestere lett, minden szabad percében az archívumi feljegyzések között kutatott. Kell lennie valami nyomnak ebben a hatalmas adattömegben!
Egy időre a rezonanciák és a tachion-elmélet kötötte le a figyelmét. A tachion-teória szerepelt Holzmann eredeti tervében. „Tehi”, Holzmann így nevezte energiaforrását.
Egy hullámrendszer, ami fittyet hány a fénysebesség korlátainak. A fénysebesség valóban nem akadály az űrrétegi hajóknak. Tehi?
– Működik, és kész – motyogta Idaho. – Ez hit kérdése. Mint minden más vallás.
A mentátok sok, látszólag lényegtelen adatot halmoztak fel. Volt egy „Tehi” címkéjű tárolója, de eredmény nélkül kutatta végig.
Még a Liga Navigátorok sem tudták, hogyan irányítják a rétegűri hajókat. Ixi tudósok készítettek gépeket a Navigátor-képességek utánzására, de nem tudták meghatározni, mit csináltak.
„Holzmann képleteiben meg lehet bízni.”
Senki sem állította, hogy érti Holzmannt. Csak használták a képleteit, mert működtek. Ez volt az űrutazás „étere”. Összehajtani a teret. Az egyik pillanatban itt vagy, a másikban pedig már sok parszekekkel arrébb.
Valaki „ott kint” talált egy másik módszert Holzmann elméleteinek felhasználására! Ez teljes mentát-kivetítés volt. Idaho látta a pontosságát azokból az új kérdésekből, amiket felvetett.
Murbella Más Emlék-fecsegése még most is kísértette, pedig felismerte benne az alapvető Bene Gesserit-tanításokat.
A hatalom vonzza a korrumpálhatókat. Az abszolút hatalom az abszolút korrumpálhatókat. Ez a veszélye a megállapodott bürokráciának az alávetett populációra. Még az anyagi érdekeltségű rendszerek is jobbak ennél, mert a tűréshatárok alacsonyabbak, és a korruptokat időről időre kidobják. A megállapodott bürokráciát azonban ritkán érheti ilyen sérelem. Vigyázz, ha a Közszolgálat és a Hadsereg összefog!
A Tisztelet Matrónáinak vívmánya.
Hatalom a hatlom kedvéért... egy kiegyensúlyozatlan állományból kitenyészett arisztokrácia.
Kik voltak ezek az emberek, akiket látott? Elég erősek ahhoz, hogy kihajtsák a Tisztelet Matrónáit. Idaho tudta, hogy ez kivetítési adat.
Idaho látta, hogy ez a felismerés teljesen elmozdítja a dolgokat. A Tisztelet Matrónái-menekültek! Barbárok, de tudatlanok, úgy, ahogy minden fosztogató hódító a vandálok óta. Legalább annyira hajtja őket az ötletszerű mohóság, mint bármilyen más erő. „Vegyük el a rómaiak aranyát!” Kiszűrtek minden más, elterelő tényezőt a tudatukból. Olyan kábító tudatlanság volt ez, ami csak akkor ingott meg, amikor a kifinomultabb kultúra behízelgi magát a...
Hirtelen megvilágosodott előtte, mit csinál Odrade.
Istenek! Micsoda törékeny terv!
A szemére tapasztotta a tenyerét, és minden igyekezetével azon volt, hogy fel ne ordítson kínjában. Hadd higyjék azt, hogy fáradt vagyok. De Odrade tervének megpillantása azt is elárulta neki, hogy el fogja veszíteni Murbellát... így vagy úgy, de biztosan.

- - -

Mikor lehet megbízni a boszorkányokban? Soha! Ennek az univerzumnak a sötét oldala tartozik a Bene Gesserotnek, és nekünk el kell utasítanunk őket.
– Tylwyth Waff A Mesterek Mestere

A nem-hajó Közös Helyisége emeletes ülőhelyeivel és az egyik végében a megemelt pódiummal zsúfolásig volt Bene Gesseritekkel. Többen gyűltek össze, mint bármikor is eddig. A Káptalanházban szinte megállt az élet ezen a délutánon, mert kevesen akartak helyettest küldeni, a fontos döntéseket pedig nem lehetett másokra bízni. Feketeruhás Tisztelendő Anyák voltak többségben a gyülekezetben, a pódium közelében, de fehérszegélyű köpenyt viselő tanoncok is jelen voltak, sőt, még az újonnan beszervezettek is itt voltak. Fehér ruhás csoportok jelezték a legfiatalabb tanoncokat, akik sűrű kis csoportokba tömörültek, hogy bátorítsák egymást. Mindenki mást kint tartottak az Összehívás Proktorai.
A levegő melanzsos leheletektől volt nehéz, és olyan nyirkos, elhasznált jellege volt, mint amikor a légkondicionáló túl van terhelve. A nemrégiben elfogyasztott ebéd fokhagymával súlyozott szagnyomai hívatlan vendégként úsztak a levegőben. Ez, és a teremben vándorló történetek egyre jobban felfokozták a feszültséget.
A legtöbben a pódiumot figyelték, és azt az oldalajtót, ahol majd a Főtisztelendő Anyának kell belépnie. Még beszélgetés vagy járkálás közben is ide koncentráltak, mert tudták, hogy hamarosan bejön valaki, és alapvető változásokat hajt végre az életükben. A Főtisztelendő Anya nem terelte volna be őket ebbe a terembe fontos bejelentések ígéretével, ha nem olyasmiről lenne szó, ami alapjaiban rázza meg a Bene Gesseritet.
Bellonda lépett be Odrade előtt a terembe, és azzal a harcias kacsázással mászott fel a színpadra, amiről messziről is fel lehetett ismerni. Odrade öt lépésre követte Bellondát. Aztán a főtanácsadók és segédeik következtek, köztük a feketeruhás Murbella (aki egy kissé még mindig kótyagosnak tűnt a két héttel ezelőtti Agóniától). Dortujla ott sántikált Murbella mögött, mellette Tam és Sheeana. A menet végén Streggi ment, Teggel a vállán. Megjelenésüket izgatott sustorgás követte. Férfiak ritkán vettek részt a gyűléseken, bár a Káptalanházon mindenki tudta, hogy ez mentát Basharjuk gholája, aki most a katonai szálláson lakik a Bene Gesserit hadsereg maradékával.
Most, hogy így látta a Nővérek tömegét, Odrade ürességet érzett. Egy ős ezt az egészet elmondta már, gondolta. „Minden hülye tudja, hogy az egyik ló gyorsabban fut, mint a másik.” A kisebb gyűléseken már sokszor kísértést érzett arra, hogy idézze ezt a mondást, de tudta, hogy a szertartásnak ennél fontosabb célja is van. A gyűlés megmutat titeket egymásnak.
Itt vagyunk, együtt. A mi fajtánk.
A Főtisztelendő Anya és segédei sugárnyalábként törtek át a tömegen a pódium felé.
A Főtisztelendő Anya sosem kellett hogy részt vegyen a tolongásban. Sosem fúródtak idegen könyökök a bordájába, sosem taposott a lábára a szomszédja. Sosem kellett úgy mozognia, ahogy a többiek, együtt a tömeg féregszerű araszolásával, mások kellemetlen közelségében.
Hát megérkezett Cézár. Lefelé a hüvelykujjal, az egészre! Bellondának azt mondta: Kezdődjön.
Tudta, hogy később majd azt fogja gondolni: miért nem delegált valakit maga helyett erre a szertartásos fellépésre és a nagy horderejű dolgok bejelentésére. Bellonda imádná ezt a szóvivői pozíciót, és épp ezért soha nem is szabad hogy megkapja. De talán akadna valami alacsonyabb rangú Nővér, akit zavarba hozna a kiemelés, és pusztán hűségből engedelmeskedne, abból az alapvető szükségletből, hogy teljesítse a Főtisztelendő Anya parancsait.
Istenek! Ha van itt a környéken valaki közületek, miért engeditek, hogy ilyen maflák legyünk?
Itt vannak, Bellonda felkészíti őket. A Bene Gesserit zászlóaljait. Persze nem voltak igazi seregek, Odrade mégis sokszor elképzelte őket katonás sorokban, funkciójuk szerint rendezve. Ez szakaszvezető. Az főkapitány. Amaz őrmester, ez itt pedig küldönc.
A Nővérek tajtékzottak volna, ha ismerték volna ezt a katalogizálást. Odrade jól elrejtette „közönséges megbízás”-attitűdje mögé. Ki lehet nevezni hadnagyokat anélkül, hogy hadnagynak neveznénk őket. Taraza ugyanezt tette.
Bell most éppen azt mondta nekik, hogy a Nővéreknek esetleg új módon kell viszonyulniuk a fogoly tleilaxihoz. Bell keserű szavai: – A Tleilax is, a Bene Gesserit is átesett az első megpróbáltatáson, és megváltozva kerültünk ki belőle. Bizonyos szempontból egymást változtattuk meg.
Igen, olyanok vagyunk, mint a kövek, amiket addig dörzsölnek össze, amíg mind a kettő fel nem veszi a másik által megkövetelt illeszkedő formát. De az eredeti kő meg van legbelül!
A hallgatóság kezdett türelmetlen lenni. Tudták, hogy ez csak bevezetés, hiába a célzások rejtett üzenete a Tleilaxról. Fontosságában előzetes és relatív. Odrade Bellonda mellé lépett, és jelzett neki, hogy foga rövidre.
– Íme, a Főtisztelendő Anya.
Milyen nehezen halnak el a régi mintázatok. Bell azt hiszi, hogy nem ismernek meg?
Odrade parancsolóan beszélt, épp csak nem a Hanggal.
– Olyan dolgok történtek, amelyek következtében el kell mennem az Elágazásra, hogy találkozzam a Tisztelet Matrónáinak vezetőivel. Lehet, hogy nem térek vissza onnan élve. Valószínű, hogy nem élem túl. Ez a találkozó részben figyelemelterelés lesz. Arra készülünk, hogy megbüntessük őket.
Odrade megvárta, amíg lecsendesül a sustorgás. Helyeslést is, ellenkezést is hallott a hangok között. Azok, akik egyetértettek, a pódium közelében álltak, és hátrébb, az új tanoncok között. A haladó tanoncok elégedetlenkednek? Igen. Ismerik a figyelmeztetést: Nem merjük szítani azt a tüzet.
Halkabbra fogta a hangját, hadd adják tovább közvetítők a szavait a magasabb helyekre. – Mielőtt elmegyek, Megosztozom néhány Nővérrel. Ezek az idők megkívánják ezt az óvintézkedést.
„Mi a terved?” „Mit fogsz tenni?” Ilyen kérdések hallatszottak sok helyről.
– A Gammun színlelt támadást hajtunk végre. Ez elcsalja a Tisztelet Matrónáinak szövetségeit az Elágazásról. Akkor bevesszük az Elágazást, és remélhetőleg elfogjuk a Pókkirálynőt.
– A támadás azalatt lesz, amíg az Elágazáson vagy? – A kérdést Garimi tette fel, egy józan arcú Proktor, közvetlenül Odrade alatt.
– Ez a terv. Továbbítani fogom a megfigyeléseimet a támadóknak – intett Odrade Teg felé Streggi vállán. – A Bashar személyesen fogja vezetni a támadást.
„Ki megy veled?”, „Igen! Kit viszel magaddal?” Jól hallható aggodalom csendült a kérdésekből. Tehát még nem terjedt el a hír.
– Tamot és Dortujlát – jelentette be Odrade.
– És ki fog Osztozni veled? – Megint Garimi. Valóban! Ez a legérdekesebb politikai kérdés! Ki lehet a Főtisztelendő Anya utódja? Odrade ideges mozgolódást hallott a háta mögött. Bellonda izgatott? Nem te leszel az, Bell. Már úgyis tudod.
– Murbella és Sheeana – felelte Odrade. – És még valaki, ha a Proktorok kiállítanak maguk közül egy jelöltet.
A Proktorok kis csoportokban tanácskozni kezdtek, és a csoportok javaslatokat kiabáltak át egymásnak, de egy nevet sem fogadtak el. De egy kérdés felröppent: – Miért pont Murbella?
– Ki ismeri nála jobban a Tisztelet Matrónáit? – kérdezett vissza Odrade.
Ez elhallgattatta őket.
Garimi közelebb nyomult a pódiumhoz, és átható pillantással felnézett Odradéra. Ne is próbálj félrevezetni egy Tisztelendő Anyát, Darwi Odrade! – A gammui támadás után csak még éberebbek lesznek, és még jobban megerősítik az Elágazás védelmét. Miből gondolod, hogy el tudjuk foglalni?
Odrade oldalra lépett, és intett Stregginek, hogy jöjjön előre Teggel.
Teg lenyűgözve figyelte Odrade előadását. Most lepillantott Garimira. Garimi Főmegbízási Proktor volt, és kétségtelenül a Nővérek egy csoportjának nevében beszélt. Tegnek az jutott eszébe, hogy nevetséges helyét egy tanonc vállán Odrade talán nem pusztán abból az okból tervezte így, amit elmondott.
Hogy egy szinten legyen a szemem a körülöttem lévő felnőttekkel... de azért is, hogy emlékeztesse őket kisebb termetemre, és megnyugtassa őket, hogy a Bene Gesserit (ha csak egy tanonc képében is) még mindig irányítja a mozgásomat.
– Most nem megyek bele a fegyverzeti részletekbe – mondta Teg. A pokolba ezzel a fuvolázó hanggal! De azért figyeltek rá. – Mozgékonysággal fogunk operálni, csalikkal, amik egy jó nagy területet elpusztítanak maguk körül, ha lézertalálat éri őket... és körbevesszük az Elágazást olyan szerkezetekkel, amelyek majd mutatják a nem-hajóik mozgását.
Mikor amazok tovább bámultak rá, Teg folytatta: – Ha a Főtisztelendő Anya alátámasztja korábbi ismereteimet az Elágazásról, akkor egész pontosan fogjuk ismerni ellenfelünk pozícióját. Nem történhettek jelentős változások. Nem telt el elég idő.
Meglepetés és a váratlan. Mi mást várhatnának a mentát Basharjuktól? Visszanézett Garimira, hogy bátorítsa: tegyen csak fel további kérdéseket, amelyekkel kétségbevonja katonai képességeit.
Garimi kérdezett is: – Feltételezhetjük, hogy Duncan Idaho a fegyvertanácsadód?
– Ha tiéd a legjobb, bolond lennél, ha nem használnád – mondta Teg.
– De ő fog elkísérni Fegyvermesterként?
– Úgy döntött, hogy nem hagyja el a hajót, és mindnyájan tudjátok, miért. Mi az értelme ennek a kérdésnek?
Odrade előrelépett, és Teg karjára tette a kezét. – Mindnyájan elfeledtétek, hogy ez a ghola a mi hűséges barátunk, Miles Teg? – Bizonyos meghatározott arcokra nézett a tömegben, olyanokra, akikről tudta, hogy komszemes házőrzők, és tudják, hogy Teg az apja. Szándékos lassúsággal vitte tekintetét egyik arcról a másikra; nem lehetett őt félreérteni.
Van valaki köztetek, aki urambátyámozást mer kiáltani? Akkor az nézze meg még egyszer, hogy mi mindent tett Teg a mi szolgálatunkban.
Az Összehívás hangjai visszacsendesedtek egy átlagos gyűlés zsongásába. Már nem hallatszottak durva, figyelmet követelő hangok. Beszédük gregorián-énekre emlékeztető mintázatba rendeződött, mégsem volt éneklő. A hangok együtt mozogtak és áramlottak. Odrade ezt mindig nagyon érdekesnek találta. Senki sem vezényelte a harmóniát. Egyszerűen történt, mert Bene Gesseritek voltak. Természetesen. Ez volt az egyetlen szükséges magyarázat. Mindennapi mozgásuk tánca folytatódott a hangjukban. Társak, minden átmeneti nézeteltérés ellenére.
Hiányozni fog ez.
– Sosem elég pontos előrejelzést készíteni a kellemetlen eseményekről – mondta Odrade. – Ki tudja ezt nálunk jobban? Hát akad valaki köztünk, aki nem tanulta meg a Kwisatz Haderach leckéjét?
Nincs szükség aprólékos kidolgozásra. A gonosz jövendölésnek nem szabad megváltoztatnia az útjukat. Ez fogja be Bellonda száját. A Bene Gesserit felvilágosult. Nem tökfej, aki megöli a rossz hírek hozóját. Leszámolni a hírhozóval? (Ki várhat bármi hasznosat az ehhez hasonlóktól?) Olyan mintázat ez, amit mindenáron el kell kerülni. Hallgattassuk el a kellemetlen küldöncöket, abban a hitben, hogy a halál mélységes csendje semmissé teszi az üzenetet? A Bene Gesserit ennél okosabb! A halál csak felhangosítja egy próféta hangját. A mártírok az igazán veszélyesek.
Odrade látta, hogy elgondolkodó tudatosság terjed szét a teremben, még a karzatokon is.
Kemény idők állnak előttünk. Nővérek, és ebbe bele kell nyugodnánk. Ezt még Murbella is tudja. És most már azt is tudja, miért akartam annyira Nővért csinálni belőle, így vagy úgy mindnyájan tudjuk.
Odrade megfordult, és Bellondára pillantott. Semmi csalódottság. Bell tudta, miért nincs a kiválasztottak között. Ez a legjobb út, Bell. Beszüremleni. Elkapni őket, mielőtt akár csak megsejtik, mit csinálunk.
Mikor átnézett Murbellára, tiszteletteljes tudatosságot látott benne. Murbella kezdte kapogatni az első adag jótanácsokat a Más Emlékekből. Az eszelős korszak elmúlt, és Murbella még egyfajta gyengédséget is visszanyert Duncan iránt. Egy idő múlva talán... A Bene Gesserit tréning biztosította, hogy saját maga ítélje meg a Más Emlékeit. Murbella lénye nem mondta: „Tartsátok meg magatoknak a vacak tanácsaitokat!”. Történelmi összehasonlítási alapokat kapott, és nem hunyhatott szemet nyilvánvaló üzenetük felett.
Ne masírozz az utcán másokkal, akik osztoznak előítéleteidben. Sokszor a hangos kiabálást a legkönnyebb elengedni a fülünk mellett. „Nézd csak azokat ott, szétordibálják azt a hülye fejüket! Velük akarsz közösködni?”
Mondtam neked, Murbella: most te magad ítélsz. „Ha változásokat akarsz létrehozni, emelőpontokat keresel, és megmozgatod őket. Óvakodj a zsákutcáktól. A magas pozíció ígéretét sokszor meglobogtatják a masírozok előtt, figyelemelterelésként. Az emelőpontok nem mind a magas hivatalban vannak. Sokszor gazdasági vagy kommunikációs központokban, és ha ezt nem tudod, a magas hivatal nem ér semmit. Még hadnagyok is kitéríthetnek minket az utunkból. Nem a jelentések megváltoztatásával, hanem a nemkívánatos parancsok eltemetésével. Bell addig ül a parancsokon, amíg úgy nem gondolja, hogy már haszontalanok. Néha épp ezért adok neki parancsokat, hogy játszhassa ezt a halogatósdit. Ő is tudja ezt, de azért csinálja tovább. Tudd meg ezt, Murbella! És miután Osztozunk, nagy gonddal tanulmányozd a teljesítményem.
Elérték a harmóniát, de ennek ára volt. Odrade jelezte, hogy az Összehívás végetért, pedig jól tudta, hogy nem minden kérdésre érkezett válasz, még csak föl sem tették mindet. De a kimondatlan kérdések úgyis el fognak hozzá szüremleni Bellen keresztül oda, ahol a legmegfelelőbben kezelik őket.
Az éberek nem fognak kérdezni. Ők már látják a tervét.
Mikor kiment a gyűlésteremből, Odrade teljes elkötelezettséget érzett a döntésekért, amelyeket meghozott, és először ismerte fel az előzetes tétovaságot. Persze bánt is bizonyos dolgokat, de ezekről csak Murbella és Sheeana tudhatott.
Bellonda mögött lépkedve Odradénak eszébe jutottak azok a helyek, ahová sose jutok el, azok a dolgok, amiket sosem fogok látni, csak visszaverődve valaki más életében.
Olyanfajta nosztalgia volt ez, ami a Szétszóródásokra összpontosult, és ez enyhítette Odrade fájdalmát. Egyszerűen túl sok minden van odakint ahhoz, hogy egyetlen ember mindent megnézhessen. Még egy Bene Gesserit sem remélhette felhalmozódott emlékeivel együtt sem, hogy lépést tarthat az egésszel, az érdekes részletekről nem is szólva. Vissza a nagy tervekhez. A Nagy Képhez, a Főáramlathoz. A Nővérek specialitásai. Itt voltak azok az alapvető dolgokat, amiket a mentátok alkalmaztak: a mintázatok, az áramlatok mozgásai, és az, amit az áramlatok visznek, ahová tartanak. A következmények. Nem a térképek, hanem a folyások.
Legalább eredeti formájukban őriztem meg esküdtszék-ellenőrizte demokráciánk kulcselemeit. Ezért egy nap majd hálásak lehetnek nekem.

- - -

Keresd a szabadságot, és vágyaid rabja leszel. Keresd a fegyelmet, és megtalálod a szabadságod.
– A Kóda

– Ki gondolt arra, hogy a légberendezés elromolhat?
A Rabbi a kérdést csak úgy általánosságban tette fel, nem konkrét megszólítottnak. Egy alacsony padon kuporgott, a mellén egy tekercset szorongatva. A tekercset megerősítették új anyagokkal, de attól még régi volt és törékeny. A Rabbi nem tudta biztosan, mennyi az idő. Talán kora délelőtt lehet. Nem olyan régen ették meg azt, amit reggelinek neveztek.
– Én gondoltam.
Mintha a tekercshez beszélt volna. – Itt volt és el is múlt a húsvét, és zárva volt az ajtónk.
Rebekka állt oda mellé. – Kérlek, Rabbi. Mennyire segít ez Józsuának a munkában?
– Nem elhagytak minket – mondta a Rabbi a tekercsnek. – Mi rejtőztünk el. Ha az idegenek nem találhatnak ránk, hol keressen az, aki talán segítene rajtunk?
Hirtelen felpillantott Rebekkára, a mozdulata egészen bagolyszerű volt régimódi okuláréjában. – Te hoztad ránk a gonoszt, Rebekka?
Rebekka értette a célzást. – A kívülállók mindig azt hiszik, hogy a Bene Gesseritben valami gyalázatosság van.
– Akkor én, a Rabbid, kívülálló vagyok!
– Elidegeníted magad, Rabbi. Én annak a Bene Gesseritnek a nézőpontjából beszélek, aminek miattad segítettem. Sokszor unalmas, amit csinálnak. Ismétlődő, de nem gonosz.
– Miattam segítettél? Igen, az én művem volt. Bocsáss meg, Rebekka. Ha a gonosz hozzánk költözött, annak én vagyok az oka.
– Rabbi, elég ebből! Ők egy hatalmas klán. Mégis megőrizték kényes egyéniségüket. Egy nagy klán semmit sem jelent neked? Sért a méltóságom?
– Megmondom neked, Rebekka, hogy engem mi sért. Az én kezem alatt más könyvek követését tanultad, mint... – Úgy emelte fel a tekercset, mintha bunkósbot lenne.
– Nekik egyáltalán nincs könyvük, Rabbi. Van egy Kódájuk, de az csak emlékeztetők gyűjteménye, néha hasznos, néha felesleges. Mindig igazítanak a Kódájukon a pillanatnyi szükségleteknek megfelelően.
– Vannak olyan könyvek, amiken nem lehet igazítani, Rebekka!
Rebekka rosszul leplezett csüggedéssel tekintett le rá. Hát így látja a Nővéreket? Vagy csak a félelem beszél belőle?
Józsua odalépett Rebekka mellé. A keze olajos volt, a homlokán, az arcán fekete foltok virítottak. – Jó volt a javaslatod. Megint működik. Hogy meddig, azt nem tudom. A probléma az, hogy...
– Te nem tudod, mi a probléma – vágott közbe a Rabbi.
– A mechanikai probléma, Rabbi – mondta Rebekka. – A nem-kamra mezeje zavarja a gépeket.
– Nem tudtunk súrlódásmentes gépeket ide hozni – mondta Józsua. – Túl feltűnő lett volna, a költségekről már nem is beszélve.
– Nem csak a gépek zavarodtak meg.
Józsua felvont szemöldökkel sandított Rebekkára. Mi a baja? Tehát Józsua is bízik a Bene Gesserit meglátásokban. Ez bántja a Rabbit. A nyája más vezető után megy.
Aztán a Rabbi meglepő dologgal rukkolt ki: – Azt hiszed, hogy féltékeny vagyok, Rebekka?
Rebekka lassan megrázta a fejét.
– Olyan képességeket mutatsz, amiket mások használnak – mondta a Rabbi. – A te javaslatodtól javultak meg a gépek? Ezek... ezek a Mások mondták meg, mit kell csinálni?
Rebekka vállat vont. Ez az a régi Rabbi volt, akivel nem volt tanácsos szembeszegülni a saját házában.
– Dicsérnem kellene téged? – kérdezte a Rabbi. – Hatalmad van? Kormányozni fogsz minket?
– Senki, de főleg én nem javasoltam ezt soha, Rabbi. – Rebekka megbántódott, és nem bánta, hogy ez meglátszik rajta.
– Bocsáss meg, leányom. Ezt hívjátok ti „fricskának”.
– Nem akarom, hogy dicsérj engem, Rabbi. És természetesen megbocsátok.
– A Másaidnak van erről valami mondanivalója?
– A Bene Gesserit azt mondja, hogy a dicsérettől való félelem arra a régi tiltásra megy vissza, miszerint a gyereket nem szabad dicsérni, mert ez ráirányítja az istenek haragját.
A Rabbi meghajtotta a fejét. – Néha bennük is van egy kis bölcsesség.
Józsua mintha zavarban lett volna. – Megpróbálok aludni egy kicsit. Pihennem kell – Jelentőségteljes pillantást vetett a gépház felé, ahonnan küszködő, reszelős hang hallatszott.
Otthagyta őket, és a kamra sötétebbik végébe ment. Útközben belebotlott egy gyerekjátékába.
A Rabbi a padra csapott maga mellett. – Ülj le, Rebekka.
A lány leült.
– Aggódom érted, értünk, mindazért, amit képviselünk – Végigsimított a tekercsen. – Oly sok nemzedéken át maradtunk igazak – nézett végig a helyiségen.
Rebekka könnyeket törölt ki a szeméből. – Rabbi, rosszul ítéled meg a Nővéreket. Ők csak tökéletesíteni akarják az embereket és a kormányaikat.
– Mondják ők.
– Mondom én. A kormányzás számukra művészeti ág. Szerinted ez nevetséges?
– Felkeltetted a kíváncsiságomat. Ezek a nők saját fontosságuk álmaival csapják be magukat?
– Házőrzőkként gondolnak magukra.
– Kutyaként?
– Házőrző kutyaként, aki éberen figyeli, mit tanulhat. Erre törekednek. Sose próbálj valakinek olyasmit megtanítani, amit nem tud felfogni.
– Mindig ezek a kis bölcsesség-töredékek – A Rabbi hangja szomorúnak tűnt. – És művészien kormányozzák magukat?
– Esküdtszéknek tekintik magukat, amelynek abszolút hatalmát egyetlen törvény se cáfolhatja.
A Rabbi meglobogtatta a tekercset Rebekka orra előtt. – Gondoltam!
– Egyetlen emberi törvény sem.
– Azt akarod mondani, hogy ezek a nők, akik vallásokat csinálnak a saját céljaikra, hisznek egy... náluk nagyobb hatalomban?
– Az ő hitüket nem lehet összehasonlítani a miénkkel, Rabbi, de szerintem nem gonosz.
– És mi ez a... hit?
– Ők „kiegyenlítő sodrásnak” nevezik. Genetikai szempontból látják, ösztönként. A zseniális szülőknek valószínűleg olyan gyerekei lesznek, akik közelebb vannak az átlaghoz, például.
– Sodródás. Ez egy hit?
– Ezért kerülik a feltűnést. Tanácsadók, néha királycsinálók, de nem akarnak előtérbe kerülni, mert akkor célponttá válnak.
– Ez a sodródás... hisznek abban, hogy van egy Áramlás-Csináló?
– Nem feltételezik, hogy van. Csak azt, hogy itt van ez a megfigyelhető mozgás.
– És mit csinálnak ebben a sodrásban?
– Óvintézkedéseket tesznek.
– A Sátán jelenlétében. Gondolhattam volna!
– Nem szegülnek szembe az áramlattal, inkább úgy néz ki, mintha széltében mozognának benne, a saját javukra használnák ki a hátsó örvényeket.
– Ojvé!
– Az ősi hajósok mesterei voltak ennek, Rabbi. A Nővéreknek vannak afféle áramlat-térképeik, ami megmutatja nekik, hogy milyen helyeket kerüljenek és merre fordítsák az igyekezetüket.
A Rabbi megint meglengette a tekercset. – Ez nem áramlat-térkép!
– Félreértesz, Rabbi. Ők tudják, milyen csalókák az eluralkodó gépek – A küszködő berendezésre pillantott. – Olyan áramlatban látnak minket, amivel a gépek nem szállhatnak szembe.
– Ezek a kis bölcsességek. Nem tudom, leányom. Hogy a politikába belefolynak, azt elfogadom. De hogy szent ügyekbe...
– Kiegyenlítő sodrás, Rabbi. A tömeg befolyása a zseniális újítókra, akik kiemelkednek a falkából, és új dolgokat hoznak létre. Hiába segít nekünk az új, a sodrás elkapja az újítót.
– Ki mondja meg azt, hogy mi segít, Rebekka?
– Én csak azt mondom, amit ők hisznek. Ők az adózásban a sodrás bizonyítékát látják, a szabad energia elvételét, amiből újabb dolgokat lehetne csinálni. Azt mondják, egy fogékony ember észleli ezt.
– És ezek... ezek a Tisztelet Matrónái?
– Beleillenek a mintázatba. Hatalomba zárt kormány, mely arra törekedik, hogy minden potenciális kihívót lehetetlenné tegyen. Kiszűri a tehetségeseket. Letompítja az intelligenciát.
Halk bippegés hallatszott a gépek felől. Józsua már ott is volt, mielőtt ők felálltak volna. Józsua a képernyő fölé hajolt, ami a külvilág eseményeit mutatta.
– Visszajöttek – mondta. – Nézzétek! Éppen fölöttünk ássák a hamut!
– Megtaláltak minket? – A Rabbi szinte megkönnyebbültnek hangzott.
Józsua a képernyőt figyelte.
Rebekka is odadugta a fejét, és együtt figyelték az ásókat – tíz férfit, akiknek a tekintetében a Tisztelet Matrónái rabszolgáinak álmodozó kifejezése ült.
– Csak ötletszerűen ásnak – egyenesedett fel Rebekka.
– Biztos vagy benne? – Józsua az arcát fürkészte; valami titkos megerősítést keresett benne.
Ezt minden Bene Gesserit látta volna.
– Nézd meg magad – bökött a képernyőre. – Már mennek is el. Tovább a slig-ólhoz.
– Oda valók – motyogta a Rabbi.

- - -

A használható döntések születése az informatív hibák olvasztótégelyében történik, így az Intelligencia elfogadja az esendőséget. És amikor abszolút (tévedhetetlen) döntések nem ismertek, az Intelligencia megpróbálkozik korlátozott adatokkal egy olyan porondon, ahol a hibák nem csak lehetségesek, de egyenesen szükségesek.
– Darwi Odrade

A Főtisztelendő Anya nem szállt egyszerűen kompra, és nem vitette ki magát egy bármilyen megfelelő nem-hajóra. Tervek, megegyezések, stratégiák voltak a háttérben – eshetőségek az eshetőségekben.
Nyolc zaklatott napba került. Nagyon pontosan össze kellett hangolni mindent Teggel. A Murbellával folytatott konzultációk is órákat vettek el. Murbellának tudnia kellett, mi vár rá.
Találd meg az Achilles-sarkukat, Murbella, és minden a tiéd lesz. Maradj a megfigyelőhajón, amikor Teg támad, de nagyon figyelj.
Odrade részletes tanácsot kért mindenkitől, aki segíthetett. Aztán jött az életjel-implant, ami kódolva továbbítja majd titkos megfigyeléseit. Egy nem-hajót és egy távolsági kompot is rendbe kellett hozatni; ezeket Teg választotta ki.
Bellonda egészen addig morgott és zsémbelt, amíg Odrade rá nem szólt.
– Zavarsz! Ezt akarod? Hogy meggyengíts? – Kora reggel volt, négy nappal az indulás előtt, és éppen kettesben voltak a dolgozószobában. Az idő tiszte volt, de az évszakhoz képest nagyon hideg, és a levegőnek volt egy kis sárgás árnyalata a porvihartól, ami éjszaka átsüvített a Központin.
– Hiba volt az Összehívás! – Bellondának kellett még egy utolsó vágás.
Odrade azon kapta magát, hogy visszavakkant Bellondára, aki kezdett egy kissé túl maró lennie. – Szükséges volt!
– Neked talán igen! Hogy elköszönj a családodtól. Aztán itthagysz minket egy csomó szennyessel.
– Csak azért jöttél fel ide, hogy az Összehívás miatt panaszkodj?
– Nem tetszettek a legutóbbi megjegyzéseid a Tisztelet Matrónáiról. Konzultálhattál volna, mielőtt elterjesztesz...
– Paraziták, Bell! Ideje, hogy ezt világossá tegyük: ez ismert gyengeségük. És mit tesz egy test, ha paraziták támadják meg? – Odrade ezt széles vigyorral mondta.
– Dar, amikor fölveszed ezt... az álhumoros pózt, nem merek szembeszállni veled!
– Mosolyognál, amikor csinálod, Bell?
– A mindenit, Dar! Most, amikor...
– Nincs már sok napunk hátra együtt, Bell, ez rág téged. Felelj a kérdésemre.
– Felelj magad!
– A test örül az időnkénti tisztogatásnak. Még a függők is szabadságról álmodnak.
– Óóó – A mentát nézett Bellonda szeméből. – Azt hiszed, hogy a Tisztelet Matrónáihoz fűző függőséget fájdalmassá lehetne tenni?
– Szörnyű humortalanságod ellenére azért még funkcionálsz.
Bellonda szája gonosz mosolyra görbült.
– Sikerült földerítselek – mondta Odrade.
– Hadd beszéljem meg ezt Tammal. Neki jobb feje van a stratégiához. Bár... az Osztozás meglágyította.
Mikor Bellonda elment, Odrade hátradőlt, és csendesen nevetni kezdett. Meglágyította! „Nehogy te is meglágyulj holnap, Dar, amikor Osztozol.” A mentát a logikán botorkál, és hiányzik a szíve. Látja a folyamatot és aggódik a kudarc miatt. Mit teszünk, ha... Kinyitjuk az ablakot, Bell, és beengedjük a józan észt. Talán még a vidámságot is. Ez komolyabb dolgokat is perspektívába hoz. Szegény Bell, az én hibás Nővérem. Mindig van valami, amin idegeskedhetsz.
Odrade a gondolataiba veszve hagyta el a Központit az indulás reggelén – befelé tekintő hangulatban, afölött aggódva, amit megtudott az Osztozásból Sheeanával és Murbellával.
Túlságosan elnéző vagyok magammal.
Ez nem adott megkönnyebbülést. Gondolatait Más Emlékek és szinte cinikus fatalizmus fogták keretbe.
Kirajzó méhkirálynők?
Ezt sugallták a Tisztelet Matrónáiról.
De hogy Sheeana? És Tam helyesli?
Ebben több volt, mint a Szétszóródásban.
Nem tudlak követni téged a vad helyre, Sheeana. Az én feladatom a rendcsinálás. Én nem kockáztathatom meg azt, amit te meg mertél. A művészetnek többféle fajtája van. A tiéd taszít engem.
Murbella Más Emlékeinek átvétele segített. Murbella tudása erős fegyver volt a Tisztelet Matrónái ellen, de tele volt zavaró árnyalatokkal.
Nem hipnotransz. Sejtes indukciót alkalmaznak, az átkozott T-szondátk melléktermékét! Öntudatlan kényszert! Milyen csábító, hogy magunkra is használjuk. De a Tisztelet Matrónái épp itt a legsebezhetőbbek – hatalmas öntudatlan tartalma van a döntéseiknek. Murbella kulcsa csak még jobban kihangsúlyozza ennek a veszélyét ránk nézve.
Egy szélvihar kellős közepén érkeztek a Landolósíkra. Odrade visszautasította a javaslatot, hogy a kerteken és gyümölcsösökön keresztül tegyék meg a hátralévő utat.
Az utolsó indulás? Ez volt Bellonda szemében, amikor elköszönt. Ez volt Sheeana aggodalmas homlokráncolásában.
A Főtisztelendő Anya elfogadja a döntésemet?
Ideiglenesen, Sheeana. Ideiglenesen. De nem figyelmeztettem Murbellát. Így hát... talán én is osztom Tam ítéletét.
Dortujla magába fordult.
Érthető. Ő volt már ott... és végignézte a Nővérei felfalatását. Bátorság, Nővér! Még nem veszítettünk.
Csak Murbella látszott könnyen venni a dolgokat, de ő már előre gondolkozott, Odrade találkozására a Pókkirálynővel.
Megfelelően felfegyvereztem a Főtisztelendő Anyát? Tudja a zsigerei mélyén, milyen veszélyes lesz ez?
Odrade elhessegette ezeket a gondolatokat. Volt mit csinálnia az út alatt. Ami a legfontosabb: össze kellett gyűjteni az energiáit. A Tisztelet Matrónáit szinte a valóságból lehet elemezni, az igazi konfrontáció azonban olyan lesz, ahogy jön – afféle dzsessz-koncert. A dzsessz gondolatát szerette, bár a zene maga zavarta antik ízeivel és vad kalandozásaival. De a dzsessz az életről beszélt. Nem volt két egyforma előadás. A zenészek arra reagáltak, amit a többiektől kaptak: dzsessz.
Táplálj minket dzsesszel.
A légi- és űrutazás nem nagyon foglalkozott az időjárással. Vágd át magad az átmeneti zavarokon. Bízz benne, hogy az Időjárásszabályzás folyosókat nyit a viharokban és a felhőkben. A sivatagi bolygók ez alól kivételek voltak, és ezt hamarosan be kellett építeni a Káptalanház egyenleteibe is. Sok más változással együtt, mint amilyen például a fremen halotti szokások visszatérése. A testekből vizet és hamuzsírt nyernek ki.
Odrade erről beszélt, amikor a kompra vártak. A bolygó egyenlítője körül húzódó forró, száraz vidék hamarosan veszedelmes szeleket gerjeszt. Egy nap majd megjelennek a coriolis-viharok: a sivatag forró kemencéjéből többszáz kilométeres sebességgel kirobbanó légáramlatok. A Dűne több mint hétszáz kilométeres szeleket is látott. Ilyen erőket még az űrkompoknak is figyelembe kell venniük. A légi utazás pedig a felszíni körülmények állandó szeszélyének lesz kitéve. A törékeny emberi testnek pedig menedéket kell keresnie, ahol csak tud.
Ahogy mindig is kellett.
A Sík várója nagyon régi volt. Kívül-belül kő: ez volt itt az első építőanyag. A spártai függőszékek és az alacsony, olvasztott plaz asztalok már újabbak voltak. A gazdaságosságtól még a Főtisztelendő Anya kedvéért sem lehet eltekinteni.
A komp poros forgószél közepette érkezett. Szó sem volt olyan hiábavalóságokról, mint a szuszpenzoros csillapítás. Gyors felszállás ígérkezett, kellemetlen gékkel, de azért nem akkorákkal, hogy károsak legyenek az utasokra.
Odrade szinte testetlennek érezte magát, amikor elmondta a végső búcsúszavakat, és átadta a Káptalanházat a Sheeana-Murbella-Bellonda triumvirátusnak. Volt még egy utolsó szava: – Ne akadályozzátok Teget. És nem szeretném, ha valami csúnya dolog történne Duncannel. Hallod, Bell?
Mennyi csodálatos technológiai dolgot hoztak létre, mégsem tudják megakadályozni ezt a sűrű homokvihart, amikor felszállnak. Odrade lehunyta a szemét, és belenyugodott a ténybe, hogy nem vethet egy utolsó közeli pillantást szeretett bolygójára. A dokkolás zökkenésére ébredt. A zsilip mögött búgautó várakozott. Zümmögve vitte őket a szállásukra. Tamalane, Dortujla és a tanonc szolga csendben maradtak, tiszteletben tartották a Főtisztelendő Anya igényét arra, hogy zavartalanul elmerülhessen gondolataiban.
A szállások legalább ismerősek voltak, a Bene Gesserit-hajókon szabványosak: apró nappali-ebédlő egyöntetű világoszöld plazzal; egy kisebb alvókamra ugyanilyen színben, egyetlen kemény priccsel. Ismerték a Főtisztelendő Anya ízlését. Odrade bepillantott a fürdőbe és vécébe. Szabványos. Dortujla és Tam szomszédos szállásai hasonlóak voltak. Majd később megnézik a hajó helyreállítását.
Minden alapvető dolog megvolt. Még a pszichológia támasz diszkrét elemei is: pasztellszínek, ismerős bútorzat, olyan környezet, ami nem zavarja a mentális folyamatokat. Odrade kiadta a parancsot az indulásra, mielőtt visszament volna a nappalijába.
Az ennivaló egy alacsony asztalkán várta – édes és leves kék gyümölcs, jóízű sárga krémmel megkent kenyérszeletek, Odrade energiaszükséglete szerint. Nagyon jó. Odrade figyelte a beosztott tanonc visszahúzódó munkálkodását. A neve egy pillanatig nem jutott Odrade eszébe, aztán beugrott: Suipol. Sötét tónusú kis teremtés, nyugodt arc és hasonló modor. Nem tartozik a legokosabbak közé, de garantáltan hatékony.
Odradéba hirtelen belehasított a felismerés, hogy az ilyen beosztásokban micsoda kérgesség van. Kicsi kíséret, hogy a Tisztelet Matrónái ne háborogjanak. És hogy minimálisak legyenek a veszteségeink.
– Kipakoltál mindent, Suipol?
– Igen, Főtisztelendő Anya – Nagyon büszke volt rá, hogy őt választották erre a fontos beosztásra. Látszott a járásán, ahogy kiment.
Vannak olyan dolgok, amiket nem pakolhatsz ki nekem, Suipol. Amiket a fejemben viszek.
Egyetlen káptalanházi Bene Gesserit sem hagyta el soha a bolygóját anélkül, hogy némi sovinizmust magával ne vitt volna. Más helyek sosem lehettek olyan szépek, olyan komolyak, olyan kellemesek.
De a Káptalanház csak volt ilyen.
Olyan aspektusa volt ez a sivatagosodásnak, amelyet Odrade még sosem vett szemügyre ebből a szempontból. A Káptalanház megszüntette magát. Elmenőben volt, hogy sose térjen vissza, legalábbis azoknak az életében nem, akik most ismerik. Olyan volt ez, mintha a szeretett szülő hagyná el gyermekét – kevélyen és gonoszul.
Már nem vagy fontos nekem, te gyerek.
A Tisztelendő Anyasághoz vezető úton hamar megtanulták, hogy az utazás békés pihenési lehetőséget is jelenthet. Odrade teljesen ki akarta használni, és ezt közvetlenül evés után közölte is a társaival. – Kíméljetek meg a részletektől.
Suipolt küldte el, hogy hozza ide Tamalane-t. Odrade a Tamra jellemző tömörséggel beszélt: – Vizsgáld át a helyreállítást, és mondd meg, mit kéne látnom. Vidd Dortujlát is.
– Jó feje van – Ez Tamtól nagy dicséretnek számított.
– Ha kész vagyunk, szigeteljetek el, amennyire lehet.
Az utazás java részében Odrade a priccsén hevert bekötve, és azt fogalmazgatta, amit végakaratának és testamentumának szánt.
Ki fogja végrehajtani?
Ő Murbellára gondolt, főleg azután, hogy Osztozott Sheeanával. Mégis... a dűnei lelenc erős jelölt marad, ha ez az elágazási kaland kudarccal végződik.
Egyesek úgy gondolták, hogy bármelyik Tisztelendő Anya alkalmas lenne, ha éppen rá esne a választás. De nem ezekben az időkben. Nem most, hogy áll a csapda. Valószínűtlen volt, hogy a Tisztelet Matrónái elkerülhetik a buktatót.
Már ha helyesen ítéltük meg őket. Mwbella adatai azt mondják, hogy minden lehetőt megtettünk. A rés ott van a Tisztelet Matrónái előtt, beléphetnek rajta, és ó, milyen hívogatónak fog tűnni. Nem fogják meglátni a zsákutcát, csak ha már jól benne vannak. És akkor már késő lesz!
De mi van, ha nem sikerül?
A túlélők (ha ugyan lesznek) megvetéssel fognak Odradéra gondolni.
Sokszor éreztem magam kicsinek, de megvetés tárgyának soha. Mégis meglehet, hogy a döntéseimet sosem fogják elfogadni a Nővéreim. Én legalább nem keresek kifogásokat... még azokkal szemben sem, akikkel Osztoztam. Tudják, hogy a reakcióm az emberiség hajnala előtti sötétségből jön. Bármelyikünk csinálhat hiábavaló, vagy akár ostoba dolgot. De az én tervem meghozhatja nekünk a győzelmet. Nem pusztán csak fennmaradunk. A célunk megkívánja, hogy együtt tartsunk ki. Az embereknek szükségük van ránk! Néha vallás kell nekik. Néha csak arra van szükségük, hogy tudják: hiedelmeik épp oly üresek, mint a nemességhez fűzött reményeik. Mi vagyunk az ő forrásuk. Miután lehullnak a maszkok, ez marad: a Mi Fülkénk.
Ekkor érezte meg, hogy ez a hajó a verem felé viszi. Egyre közelebb és közelebb a szörnyű veszedelemhez.
Én megyek a fejszéhez, nem az jön hozzám.
Nem lehetett gondolni ennek az ellenfélnek a megsemmisítésére. A Szétszóródás után nem, ami felnagyította az emberi populációt, már ha lehetett. Egy hiba a Tisztelet Matrónáinak terveiben.
Magashangú vijjogás és villogó narancssárga fény jelezte, hogy megérkeztek. Odrade kihámozta magát a szíjaiból, aztán a háta mögött Dortujláékkal követte a vezetőt a transzport-zsiliphez, ahová egy távolsági komp volt csatlakozva. Odrade szemügyre vette a kompot a kijelzőkön. Hihetetlenül kicsi!
„Csak tizenkilenc óra lesz”, mondotta volt Duncan. „De ennél közelebb nem merjük vinni a nem-hajót. Biztosan vannak űrrétegi szenzoraik az Elágazás közelében.”
Bell ezegyszer egyetértett. Ne kockáztassuk a hajót. Azért van ott, hogy kikémlelje a külső védelmet, és felfogja az adásaidat, nem csak arra, hogy a Főtisztelendő Anyát fuvarozza. A komp a nem-hajó elülső érzékelője volt, és jelezte, amivel találkozott.
És én vagyok a legeslegelső érzékelő, egy törékeny test finom műszerekkel.
A zsilipnél terelőnyilak mutatták az utat. Odrade ment elöl. Súlytalanságban haladtak át egy kis csövön. Meglepően fényűző kabinba érkeztek. Suipol, aki Odrade mögött bukdácsolt, rájött, mi a helyzet, és emiatt nagyot nőtt Odrade szemében.
– Ez csempészhajó volt.
Egy személy várta őket. A szaga alapján férfi volt, de egy csatlakozókkal teli pilótasisak elfedte a fejét.
– Mindenki kösse be magát.
Férfihang.
Teg választotta. Csakis a legjobb lehet.
Odrade lezökkent egy ülésbe, és megkereste az ormótlan gubókat, amiből kijött a háló-szíj. Hallotta, hogy a többiek is engedelmeskednek a pilóta utasításának.
– Mindenki készen van? Maradjatok bekötve, amíg nem szólok – A hangja egy lebegő hangszóróból jött az ülés mögül.
A két hajó szétvált. Odrade csak enyhe mozgást érzékelt, de elég volt egy pillantást vetnie maga mellett a közvetítőre, hogy lássa: a hajó figyelemreméltó sebességgel halad.
Sietünk, mielőtt kijönne valaki, hogy ellenőrizzen.
A komp meglepően gyorsan ment. A pásztázók bolygóállomásokat és védőkorlátokat jeleztek tizennyolc-valahány órára, de az őket jelző pislogó pontok csak azért voltak láthatók, mert felerősítették őket. A pásztázó képernyőjén egy ablak tudatta, hogy az állomások körülbelül tizenkét óra után szabad szemmel is láthatóvá válnak.
A mozgás érzete hirtelen megszűnt, és Odrade már nem érezte a gyorsulást, amit a szeme jelzett. Szuszpenzorkabin. Ixi technológia egy ilyen kicsi nullmezőre. Ezt vajon hol szerezte Teg?
Nekem ezt nem is kell tudnom. Miért kéne elmondani a Főtisztelendő Anyának, hová ültetik az egyes tölgyligeteket?
A szenzorkontaktus egy órán belül elkezdődött, és Odrade magában hálát adott Idaho ravaszságáért.
Kezdjük kiismerni ezeket a Tisztelet Matrónáit.
Az Elágazás védelmi mintázata még pásztázó-analízis nélkül is nyilvánvaló volt. Egymást átfedő síkok! Éppen úgy, ahogy Teg előre megmondta, így, hogy ismerik a korlátok távolságát, Teg emberei egy másik gömböt szőhetnek a bolygó köré.
Ennyire biztosan nem egyszerű.
A Tisztelet Matrónái olyannyira bíznának elsöprő erejükben, hogy figyelmen kívül hagyják az elemi elővigyázatosságot?
A Négyes Bolygóállomás akkor kezdte hívni őket, amikor három órányi távolságban voltak. – Azonosítsák magukat!
Odrade szinte hallotta a „mert különben...”-t a felszólításban.
A pilóta válasza nyilvánvalóan meglepte az ellenőrzőket. – Egy kis csempészhajóval jöttetek?
Tehát felismerték. Tegnek megint igaza volt.
– El fogom égetni a szenzor-berendezést a hajtóműben – jelentette be a pilóta. – Ez növelni fogja a tolóerőt. Győződjetek meg róla, hogy biztonságosan be vagytok-e szíjazva.
A Négyes Állomás is észrevette, mit csinálnak. – Miért fokozzák a sebességet?
Odrade előrehajolt. – Ismételd meg a válaszjelet, és mondd azt, hogy a csapatunk fáradt a zsúfolt utazástól. Tedd hozzá, hogy felszerelkeztem egy életjel-adóval, ami riasztja az embereimet, ha meghalok.
Nem fognak rájönni a kódolásra! Az okos Duncan. És Bell nem volt meglepve, amikor felfedezte, mit rejtett el a Hajórendszerben. „Újabb romantika!”
A pilóta továbbította az üzenetet. A válasz-parancs hamarosan megérkezett: – Csökkentsék a sebességet, és álljanak rá a landolókoordinátákra. Onnan átvesszük a hajójuk irányítását.
A pilóta megérintett egy sárga mezőt a pulton. – Épp úgy csinálnak, ahogy a Bashar mondta – Némi dicsekvés volt a hangjában. Levette a sisakját, és hátrafordult.
Odradénak elállt a lélegzete.
Kiborg!
Az arc fémmaszk, a szemek csillogó ezüstgolyók.
Veszélyes talajra léptünk.
– Nem mondták? – kérdezte a pilóta. – Ne sajnálkozz. Halott voltam, és ez új életet adott. Clairby vagyok, Főtisztelendő Anya. És ha most meghalok, akkor azzal ghola-életet nyerek.
A mindenségit! Olyan pénzben kereskedünk, amit megtagadhatnak tőlünk. Már túl késő váltani. És ez volt Teg terve. De... Clairby?
A komp olyan zökkenőmentesen ért földet, ami a Négyes Állomás kitűnő irányítómunkájáról tanúskodott. Odrade tudta, mikor szálltak le, mert a pásztázóján látszó táj már nem mozgott. A nullmezőt kikapcsolták, és Odrade újra érezte a gravitációt. A zsilipajtó közvetlenül előtte kinyílt. A hőmérséklet kellemesen meleg. Kint zajongás. Gyerekek játszanak valami versenyt?
Háta mögött lebegő csomagjával Odrade kilépett egy rövid lépcsősorra, és látta, hogy a zaj valóban egy csapat gyerektől ered a közeli mezőn. A játékosok késő tízes éveikben jártak, és egytől egyig lányok voltak. Egy szuszpenzor-lebegtette labdát ütögettek ide-oda kiabálva és visítozva.
Ezt a mi kedvünkért rendezték meg?
Odrade ezt valószínűnek tartotta. Úgy kétezer fiatal lány lehetett azon a mezőn.
Nézzétek, mennyi utánpótlásunk van!
Senki sem sietett a fogadására, de Odrade meglátott egy ismerős épületet balra, a kövezett út végén. Nyilvánvalóan Űrliga-építmény volt, egy hozzáépített toronnyal. Miközben körülnézett, leírta a tornyot, hogy a beépített adóimplantnak adatot szolgáltasson a változásról Teg ismereteihez képest. Aki már egyszer is látott Liga-építményt, az nem téveszthette el ezt sem.
Tehát ez is olyan, mint a többi Elágazás-bolygók. Valahol a Liga aktáiban nyilván megvolt a sorszáma és a kódja. Olyan sokáig volt a Liga fennhatósága alatt a Tisztelet Matrónáinak ideje előtt, hogy a kiszállásnak ezekben az első pillanataiban mindenen az a jellegzetes Liga-íz érződött. Még a játékmezőn is – ezt a Navigátorok hatalmas melanzsgáz-tartályos szabadtéri gyűléseihez készítették.
A Liga-íz ixi technológiából és Liga-formatervezésből tevődött össze – az épületek a lehető leg energiakímélőbb módon ölelik körül a teret, az utak egyenesek; kevés csúszdaút. Ez pazarlás lett volna, és úgyis csak azoknak lett volna szükségük rá, akiket köt a gravitáció. A leszállótér körül nem voltak virágágyások, hisz véletlen balesetek következtében bármikor kiéghettek volna. És az állandó szürkeség minden épületnél – nem ezüstszürke, hanem olyan tompa, mint a tleilaxiak bőre.
A balfelé álló épület hatalmas tömb volt, különféle kiálló részekkel, melyek részint szögletesek, részint lekerekítettek voltak. Ez nem fényűző szálloda. Persze voltak szép kis zugok is, de nem sok, és csak a fontos vendégeknek, elsősorban a Liga inspektorainak.
Tegnek megint igaza volt. A Tisztelet Matrónái megtartották a meglévő épületeket, csak egy minimális változtatást csináltak. A tornyot!
Odrade aztán emlékeztette magát: Ez nem csak egy másik bolygó, de egy másik társadalom is, a maga szociális összetartó erejével. Ezzel kapcsolatban kapott némi fogódzót Murbellától az Osztozásnál, de azért nem hitte, hogy teljesen átlátja, mi fogja össze a Tisztelet Matrónáit. Az biztos, hogy nem csak a hatlom utáni vágy.
– Gyalog megyünk – mondta, és elindult a hatalmas épület felé vezető úton.
Búcsúzom tőled, Clairby. Robbantsd fel a hajónkat, amilyen hamar csak lehet. Hadd legyen ez az első nagy meglepetésünk a Tisztelet Matrónáinak.
A Liga-épület egyre magasabbra tornyosult föléjük, ahogy közelebb értek.
Odrade számára a legmegdöbbentőbb az volt, valahányszor ilyen funkcionális épületet látott, hogy valaki ezt milyen nagy gondossággal tervezhette meg. Szándékolt részletesség van mindenben, még ha fáradni is kell érte. A költségkeret visszafogott minőséget eredményez sok döntésnél, a tartósság felülkerekedik a kényelmi vagy szépészeti szempontokon. Kompromisszum, és mint ilyen, senkinek sem igazán jó. A Liga számvevők nyilván panaszkodtak a költségek miatt, és a mostani lakókat bosszanthattak bizonyos hiányosságok. Nem számít. Ez egy tapintható dolog. Itt van, és fel lehet használni. Újabb kompromisszum.
Az előcsarnok kisebb volt, mint Odrade várta. Némi beltéri változtatással. Alig hat méter hosszú, és körülbelül négy méter széles. A fogadópult jobb oldalt volt. Odrade intett Suipolnak, hogy intézze el a bejelentkezésüket, és jelezte, hogy a többiek várjanak a nyílt részen, egymás közelében. Az árulást nem lehetett kizárni.
Dortujla láthatóan számított is rá. Rezignáltnak tűnt.
Odrade gondosan megfigyelt mindent, és megjegyzéseket tett a környezetükre. Rengeteg komszem, de más...
Valahányszor belépett egy ilyen helyre, az az érzése támadt, mintha múzeumban lenne. A Más Emlékek szerint az ilyen jellegű szállók eonok óta sem változtak sokat. Odrade már az egész korai időkben felellte a prototípusukat. A múlt egy szelete a csillárokban – hatalmas, csillogó alkotmányok, melyek elektromos berendezést utánoznak, de parázsgömbök világítanak bennük.
Két ilyen csillár uralta a mennyezetet, mint két méltóságteljesen ereszkedő, pompás űrhajó.
Voltak további múlt-szeletek is, amelyeket ennek a kornak kevés lakója vett volna észre. A recepciós terület elrendezése rácsos nyílásokkal, a váróterület a maga különféle székeivel és kényelmetlen világításával, a szolgáltatások helyét mutató táblák – étterem, narkoszalon, bár, úszómedence és egyéb testedzési lehetőségek, automasszázs-szoba, ilyesmik. Csak a nyelv és az írásmód volt más, mint a régi korokban. Ha ismerték volna ezt a nyelvet, a jelzések még az űrkor előtti primitíveknek is felismerhetőek lettek volna. Átmeneti megállóhely ez.
Rengeteg biztonsági berendezés. Némelyik a Szétszóródásból valónak látszott. Ix és a Liga sosem pazarolt aranyat komszemekre és érzékelőkre.
Roboszolgák nyüzsgő tánca az előtérben – ide-oda szaladgáltak, tisztogattak, felszedték a szemetet, vezették az újonnan érkezőket. Egy négy fős ixi csoport volt Odradéék előtt. Odrade alaposan szemügyre vette őket. Milyen gőgösek, mégis hogy félnek.
A Bene Gesserit-szem mindig felismerte az ixieket, bármilyen álcát viseltek is. Társadalmuk alaptermészete nyomot hagyott az egyéneken is. Az ixiek hogbeni attitűddel viszonyultak a tudományukhoz: a politikai és gazdasági követelmények szabják meg az engedélyezhető kutatásokat. Ebből kiderült, hogy az ixi társadalmi álmok ártatlan naivitásából a bürokratikus centralizmus valósága lett – egy új arisztokrácia. Tehát olyan hanyatlás felé haladtak, amit nem állíthatott meg semmiféle paktum, amit ez az ixi csapat a Tisztelet Matrónáival kötött.
Bármi lesz is a mi versenyünk végeredménye, Ix halódik. Gondolj bele: ebben az évszázadban egyetlen ixi újítás sem született.
Suipol visszajött. – Azt kérik, hogy várjuk meg a kíséretet.
Odrade úgy döntött, hogy azonnal elkezdi a tárgyalásokat egy kis csevegés segítségével; Suipol, a komszemek és a nem-hajón tartózkodó megfigyelők épülésére.
– Suipol, észrevetted azokat az ixieket előttünk?
– Igen, Főtisztelendő Anya.
– Jól nézd meg őket. Egy haldokló társadalom termékei. Naivság azt várni, hogy egy bürokrácia zseniális találmányokat hozzon létre, és azokat jól használja fel. A bürokráciák mindig feltesznek különböző kérdéseket. Tudod, mik ezek?
– Nem, Főtisztelendő Anya – Először óvatos körülpillogás, csak aztán a válasz.
Tudja! De látja, hogy mit csinálok. Mi a szösz! Rosszul ítéltem meg őt!
– Ezek tipikus kérdések, Suipol: Kinek lesz hitele? Kit hibáztatnak majd, ha ez problémákat okoz? Elmozdítja ez a hatalmi struktúrát, és megfoszt minket az állásunktól? Vagy éppen fontosabbá tesz egy alosztályt?
Suipol végszóra bólintott, de talán kissé túl feltűnően sandított a komszemek felé. Nem számít.
– Ezek politikai kérdések – mondta Odrade. – Demonstrálják, hogyan állnak szembe a bürokrácia indítékai a változásokhoz való alkalmazkodás igényével. Az alkalmazkodóképesség pedig elsődleges követelménye egy élet fennmaradásának.
Ideje egyenesen a házigazdáinkhoz szólni.
Odrade fölnézett, és kiválasztott egy feltűnőbb komszemet a csilláron. – Jegyezd meg ezeket az ixieket. Az az ő „elméjük egy determinisztikus univerzumban” átadta helyét az „elmének egy határtalan univerzumban”, ahol bármi megtörténhet. Ebben az univerzumban a kreatív anarchia a túlélés útja.
– Köszönöm a leckét, Főtisztelendő Anya.
Az ég áldjon meg, Suipol.
– Miután annyi tapasztalatuk volt velünk – mondta Suipol – biztosan nem kérdőjelezik meg többé az egymás iránti lojalitásunkat.
A sors óvja ezt a lányt! Már most készen áll az Agóniára, de lehet, hogy nem éri meg.
Odrade csak egyetérteni tudott a tanonc összegzésével. A Bene Gesserittel való egyetértés belülről fakadt, azokból az állandóan ellenőrzött részletekből, amelyek rendben tartották a saját házuk táját. Ez nem filozofikus, hanem pragmatikus megközelítése volt a szabad akaratnak. Bármilyen igény, amit a Bene Gesserit azért támasztott, hogy kijárja a saját útját egy ellenséges univerzumban, a kölcsönös hűség aggályos betartásával született, az Agóniában kiforrott megegyezés alapján. A Káptalanház és kevés maradék külső telepe egy olyan rend intézményei voltak, amely az osztozáson és a Megosztozáson alapult. Nem az ártatlanságon. Az már rég elveszett. Egy szilárd politikai tudatra épült, és egy minden más szokástól és törvénytől független történelemszemléletre.
– Mi nem vagyunk gépek – mondta Odrade, és a robotokra nézett. – Mindig személyes kapcsolatokra alapozunk, és sosem tudjuk, hogy hová vezethetnek.
Tamalane odalépett Odrade mellé. – Nem gondolod, hogy legalább egy üzenetet küldhetnének nekünk?
– Már üzentek, Tam, azzal, hogy egy másodosztályú helyen adnak nekünk szállást. Én pedig válaszoltam.

- - -

Végső soron minden dolog ismert, meri azt akarod hinni, hogy ismered.
– Zenszunni koan

Teg nagy levegőt vett. A Gammu ott volt közvetlenül előttük, éppen ott, ahol a navigátorok szerint lennie kellett, amikor kibukkannak a rétegűrből. Streggi ott állt mellette, miközben a parancsnoki szoba képernyőit figyelte.
Stregginek nem tetszett, hogy Teg a saját lábán áll, és nem az ő vállán ül. Feleslegesnek érezte magát a katonai berendezések között. Tekintete időről időre a multikivetítő-mezőre tévedt a terem közepén. Segítők jártak ki-be fülkékbe és mezőkbe, ezoterikus hardverbe burkolt testek: tudták, mit csinálnak.
A Teg parancsait továbbító kompanel Teg tenyere alatt lebegett szuszpenzoron. Parancsmezeje halvány kék izzásba vonta Teg kezét. Az ezüstös patkó, ami a támadóerőkkel kötötte össze, a vállán volt, és nagyon ismerősnek érződött annak ellenére, hogy sokkal nagyobb volt a kis testhez képest, mint előző életében.
Most már senki sem kételkedett körülötte abban, hogy ez valóban az ő híres Basharjuk ebben a gyerektestben. Fürge engedelmességgel fogadták a parancsokat.
A célrendszer ebből a távolságból teljesen mindennapinak tűnt: egy nap, és fogoly-bolygói. De a középfókuszban lévő Gammu nem volt mindennapi. Idaho itt született, a gholáját itt nevelték, itt állították vissza az emlékeit.
És engem is itt változtattak meg.
Tegnek nem volt magyarázata arra, ami saját magában fellelt a gammui megmenekülés stressze alatt. A testét kiszipolyozó gyorsaságra és a nem-hajók látásának képességére. A hajókat úgy tudta érzékelni, mint egy képzeletbeli térbeli helyet.
Gyanította, hogy az Atreides-gének vad felszínre töréséről van szó. A jelzősejteket azonosították ugyan benne, de a céljukat nem. Ez volt az az örökség, amivel a Bene Gesserit Nemesítési Mesternői már eonok óta babráltak. Nem sok kétség férhetett hozzá, hogy úgy fognak erre a képességre tekinteni, mint valami potenciális veszélyre. Felhasználhatják, de Teg biztosan elveszítené a szabadságát.
Teg félretette ezeket a gondolatokat.
– Küldjétek be a csalikat.
Akció!
Teg érezte, hogy ismerős helyzetbe kerül. Ott volt benne a csúcs megmászásának frissítő érzése, amikor a tervezés befejeződik. Az elméletek kidolgozva, az alternatívák mérlegelve, a beosztottak munkára fogva, mindenki tud mindent. A kulcs-szakaszvezetők kívülről tudták az egész Gammut: hol lehet partizán-támogatást kapni, hol vannak ismert erődpontok, melyik bevezetőutak sebezhetők. Teg különösen a futarokra hívta fel a figyelmüket. Nem lehetett elvetni azt a lehetőséget, hogy ezekből a humanoid bestiákból szövetséges is lehet. A lázadók, akik segítették ghola-Idaho menekülését a Gammuról, váltig állították, hogy a futarokat a Tisztelet Matrónái felkutatására és elpusztítására hozták létre. Ismerve Dortujla és mások beszámolóit, már-már sajnálni lehetett a Tisztelet Matrónáit, ha ez igaz, ha egyáltalán érdemel sajnálatot az, aki soha senkit nem sajnál meg.
A támadás kezdte felölteni tervszerű alakját – felderítőhajók fektettek le csalicsapda-zárat, és nehéz csapatszállítók álltak csapásmérő pozícióba. Teg most azzá lett, amit úgy hívott: „a műszereim műszere”. Nehéz volt eldönteni, ki parancsolt és ki reagál.
Most jön a kényes rész.
Az ismeretlenektől tartani kell. Egy jó parancsnok ezt mindig szem előtt tartja. Ismeretlenek pedig mindig vannak.
A csalik közekedtek a külső védelmi héjhoz. Teg látott ellenséges nem-hajókat és űrrétegi szenzorokat – fényes pontok ködlöttek fel a tudatában. Teg ezt a képet a saját erői állására vetítette. Minden parancsnak, amit kiad, olybá kell tűnnie, mintha a mindnyájuk által ismert tervből eredne.
Hálás volt azért, hogy Murbella nem jött vele. Bármelyik Tisztelendő Anya átlátott volna a csaláson. De senki sem szállt szembe Odrade parancsával, hogy Murbella várakozzék biztonságos távolban a csapatával.
„Potenciális Főtisztelendő Anya. Jól vigyázzatok rá.”
A csaliaknák pusztító robbanásai véletlenszerű felvillanásokkal indultak meg a bolygó körül. Teg előrehajolva nézte a kijelzőket.
– Itt a mintázat!
Persze nem volt semmiféle mintázat, de a szavai hitet ébresztettek, a pulzusok felgyorsultak. Senki sem kételkedett benne, hogy a Bashar rést talált a védelemben. A keze csak úgy táncolt az irányítópult fölött: hajói olyan tűzesővel nyomultak előre, ami után csak az ellenség darabkái röpködtek az űrben.
– Jól van! Indulás!
Egyenesen a Navigációba táplálta be a zászlóshajó útvonalát, aztán a Tűzvezérlésnek szentelte minden figyelmét. Néma robbanások pöttyözték körülöttük az űrt, amikor a zászlóshajó elsöpörte a Gamrnu maradék külső védelmének elemeit is.
– Még csalikat! – rendelkezett.
Fehér fénygömbök villogtak a kivetítőmezőkben.
A parancsnoki teremben mindenki a mezőt figyelte, nem a Bashart. A váratlan! Teg méltán volt híres erről, és most csak még jobban megerősítette hírnevét.
– Olyan furcsán romantikus ez az egész – mondta Streggi.
Romantikus? Ebben nincs semmi romantikus! A románc ideje már elmúlt, és nem érkezett még el újra. Bár a terveket övezheti némi különös azra, ezt Teg elfogadta. A történészek megkreálták a maguk dráma-pluszrománc védjegyét. De most? Most az adrenalin ideje van! A romantika elvonja az embert a szükségszerűségektől. Belül hidegnek kell lenni, a test és az elme között tiszta és sértetlen vonalnak kell húzódnia.
Ahogy a kompanel mezejében járt a keze, Teg hirtelen rájött, hogy mi indította Streggit erre a kijelentésre. A halál és a pusztítás valami primitív érzése született meg. Ez a pillanat kivált a normális rendből. Zavarbaejtő visszatérés az ősi törzsi mintázatokhoz.
Streggi dobpergést érzett a mellkasában, és kántáló hangokat: „Ölj! Ölj! Ölj!”
Teg látta, hogy a túlélők pánikszerűen menekülnek.
Remek! A pániknak meg van a szokása, hogy elterjed, és meggyengíti ellenségedet.
– Ott van Barony.
Idaho szoktatta őt rá a régi Harkonnen-névre.
– Az Északi Síkon fogunk leszállni.
Kimondta ugyan a szavakat, de a parancsokat a kezei adták.
Most gyorsan!
Röpke pillanatokra, amikor csapataikat kiköpték, a nem hajók láthatóvá és sebezhetővé váltak. Teg az egész erőt a kompanelről irányított; hatalmas volt a felelősség.
– Ez csak ál-támadás. Odamegyünk, aztán már jövünk is el, csak előbb csinálunk egy kis kárt. Az Elágazás az igazi célpontunk.
Odrade búcsúzó intése volt a fejében. „A Tisztelet Matrónáinak olyan leckét kell adnia, amilyet még sosem kaptak. Ha megtámadtok minket, megjárjátok. Hallottak már a Bene Gesserit-büntetésről. Hírhedtek vagyunk erről. A Pókkirálynő biztosan kacarászott egy kicsit. A torkára kell forrasztani azt a kacajt!”
– Hajóból ki!
Ez volt a veszélyes pillanat. Az űr tiszta volt fölöttük, de kelet felől tűznyalábok érkeztek. Ezekkel el tudnak bánni a tüzérek. Teg arra koncentrált, nehogy ellenséges nem-hajók térjenek vissza öngyilkos támadásra. A kivetített képek a tárolókból kiözönlő csapatait, verőhajóit mutatták. A sokk-erő – egy páncélos, szuszpenzoros elitgárda – már biztosította a környéket.
Ott voltak a hordozható komszemek is, hogy kiszélesítsék Teg látókörét, és közeli képeket nyújtsanak a harcról. A kommunikáció: a rugalmas parancsnoklás kulcsa, de közvetíti a véres pusztítást is.
– Minden tiszta!
A jel végigvisszhangzott a termen.
Teg felszállt a Síkról, és megint teljesen láthatatlan lett. Most csak a komláncok mutathatták meg a védőknek Teg helyzetét, ezeket azonban álca-relékkel árnyékolták.
A képek az ősi Harkonnen-székhely roppant négyszögét mutatták. Az épület fényelnyelő fémből készült, rabszolgák fogvatartására. Az elit kertes házakban élt, legfelül. A Tisztelet Matrónái visszahozták a korábbi elnyomást. Három hatalmas verőhajó bukkant fel.
– Tisztítsátok meg a tetőt! – adta ki a parancsot Teg. – Söpörjétek le, de az épületben lehetőleg ne tegyetek kárt.
Tudta, hogy a parancsa felesleges, de azért elmondta. A támadóerő minden tagja tudta, mit akar.
– Jelentést! – mondta Teg.
Az információ hirtelen áradni kezdett a vállán pihenő patkóból. Komszemek mutatták, ahogy a csapatok megtisztítják a széleket. A légi és földi csatát jól kézben tartotta legalább ötven klikknyi körzetben. Sokkal jobban mentek a dolgok, mint várta. Tehát a Tisztelet Matrónái bolygón kívül tartják a nehézfegyvereket, nem számítottak ilyen vakmerő támadásra. Ez ismerős hozzáállás volt, és Teg hálás volt Idahónak azért, mert ezt előre látta.
„Hatalmi vakságban szenvednek. Azt hiszik, hogy a nehézpáncéljuknak kell az űrben lenni, a földön pedig csak a könnyebb dolgoknak. A nehézfegyvereket le lehet hozni, ha kell. Semmi értelme a bolygón tartani őket. Túl sok energiába kerülne. Amellett a fejük felett lebegő nehézfegyverzet tudatának nyugtató hatása van a fogoly tömegekre.”
Idahónak pusztító fogalmai voltak a fegyverekről.
„Hajlamosak vagyunk arra koncentrálni, amiről azt hisszük, hogy tudjuk. Egy lövedék akkor is lövedék, ha miniatürizált, és mérgeket vagy biológia fegyvereket hordoz.”
A védőszerkezetek terén tett újítások javították a mozgékonyságot. Ahol lehetett, az egyenruhába építették be őket. És Idaho visszahozta a pajzsot, a rettentő pusztítással együtt, amit lézertalálat esetén okoz. Pajzsok rejtett szuszpenzorokon, amik katonáknak tűntek (pedig valójában csak kitömött egyenruhák voltak), szétszórva a csapatok előtt. A rájuk zúduló lézertűz nagy területek megtisztítását eredményező hatalmas robbanásokat okozott.
Az Elágazás is ilyen könnyű lesz?
Teg ebben kételkedett. A szükség gyors alkalmazkodást váltott ki az új módszerekkel szemben.
Két napon belül már nekik is lehetnek pajzsaik az Elágazáson.
És gátlástalanul használnák is.
Tudta, hogy pajzsokat a Régi Birodalomban használtak, a „Nagy Egyezményének nevezett furcsán fontos szóhalmaz miatt. A becsületes emberek nem élnek vissza fegyvereikkel feudális társadalmukban. Ha megsérted az Egyezményt, a többiek egyesült erővel fordulnak ellened. Mitöbb, ezenfelül ott volt az a megfoghatatlan valami, az „Arc”, amit egyesek „Büszkeségnek” neveztek.
Arc! Ez az én pozícióm a csapatban.
Egyesek számára fontosabb magánál az életnél is.
– Ezt olcsón megússzuk – mondta Streggi.
Kezdett harci elemzőbe átmenni, és Teg ízlésének túl közhelyes volt. Streggi arra gondolt, hogy kevés embert veszítenek, de talán jobban a szívéből beszélt, mint gondolta volna.
„Nehéz belegondolni, hogy olcsó eszközök végzik el a munkát”, mondta volt Idaho. „De ez nagyon erős fegyver.
Ha a fegyvereid csak egy töredékét használják annak az energiának, amit az ellenség elfogyaszt, akkor olyan előnyöd van, ami szinte elsöprő túlerő esetén is győzelemhez juttathat. Nyújtsd el a küzdelmet, és ezzel pazarlod az ellenséges anyagot. Az ellenfél megroggyan, mert a termelésirányítás és a dolgozók elvesznek.
– Kezdhetjük a kivonulást – fordult el a képtől, és a keze megismételte a parancsot. – Jelentéseket kérek a veszteségekről, amint... – Elhallgatott, és hátrafordult.
Murbella?
A nő képe látszott a terem összes mezőjében. A hangja harsogva szólt a képek felől: – Miért nem törődsz a peremről érkező jelentésekkel? – Murbella belenyúlt a panelbe. Egy parancsnok képe jelent meg, épp egy mondat közepénél: – ... parancsokat, kénytelen leszek megtagadni a kérésüket.
– Ismételd meg – mondta Murbella.
A parancsnok izzadt arca a hordozható komszem lencséje felé fordult. A komrendszer kiegyenlített, így a katona mintha egyenesen Teg szemébe meredt volna.
– Ismétlem: menekültek vannak itt, akik menedéket kérnek. A vezetőjük azt mondja, hogy megyezése van a Nővérekkel, miszerint parancs nélkül tiszteletben tartják a kérését...
– Kicsoda ez? – kérdezte Teg.
– Rabbinak nevezi magát.
Teg visszalépett a kompnaneljéhez. – Nem tudok semmiféle...
– Várj! – Murbella átvette a panelt. Hogy csinálja?
Megint Murbella hangja töltötte be a termet. – Hozzátok a társaival együtt a zászlóshajóra. Gyorsan – Aztán kikapcsolta a peremről érkező adást.
Teg dühöngött, de hátrányban volt. Kiválasztotta az egyiket a számos Murbella-kép közül, és mérgesen rámeredt. – Hogy mersz beavatkozni?
– Úgy, hogy te nem rendelkezel a kellő adatokkal. A Rabbi igazat mondott. Készülj, hogy tisztességgel fogadd.
– Magyarázatot kérek!
– Nem kapsz! Nem kell, hogy tudd. De helyesen tettem, hogy meghoztam ezt a döntést, amikor láttam, hogy te nem reagálsz.
– Az a parancsnok egy külső területen van. Nem fontos a...
– A Rabbi kérésének viszont prioritása van.
– Éppen olyan rossz vagy, mint a Főtisztelendő Anya!
– Talán még rosszabb is. Most pedig idehallgass! Vedd fel a hajódra azokat a menekülteket. És készülj fel a látogatásomra.
– Szó sem lehet róla! Neked ott kell maradnod, ahol vagy.
– Bashar! Van ebben a kérésben valami, ami egy Tisztelendő Anya figyelmét kívánja meg. Azt mondja, hogy azért vannak veszélyben, mert időleges menedéket adtak Lucilla Tisztelendő Anyának. Fogadd el ezt, vagy mondj le.
– Akkor előbb hadd hozzam vissza az embereimet, és hadd vonuljunk vissza. Ha minden tiszta, majd találkozhatunk.
– Rendben. De udvariasan bánj a menekültekkel.
– Most már szállj le a kivetítőimről! Nem látok semmit tőled, és ez nagyon ostoba ötlet volt a részedről!
– Mindent kézben tartasz, Bashar. Amíg mi diskuráltunk, egy másik hajónk felvett négy futart. Azt kérték, hogy vigyük el őket kezelőkhöz, de én bezárattam őket. Nagyon óvatosan bánjatok velük.
A terem kivetítőin újra a csata képei jelentek meg. Teg megint hívta a csapatait. Füstölgött magában, és percekbe telt, mire visszazökkent a parancsnokság érzésébe. Tudja Murbella, hogy mennyire aláásta a tekintélyét? Vagy ezt csak a menekültek nagy fontosságának kell tulajdonítani?
Mikor már szilárd volt a helyzet, átadta az irányítást egy segítőjének, és Streggi vállán elment megnézni ezeket a fontos menekülteket. Mi lehet bennük annyira különleges, hogy Murbella megkockáztatta a beavatkozást?
Egy csapatszállító hordtérben voltak, dermedt kis csoport, akiket az óvatos parancsnok elkülönített.
Ki tudja, ki rejtőzhet ezek között az ismeretlenek között?
A Rabbi, akit onnan lehetett felismerni, hogy a parancsnok így szólította, egy barnaköpenyes nővel állt az emberei mellett. Alacsony, szakállas ember volt, a fején fehér sipka. A hideg fényben olyan volt, mint aki az ősi múltból lépett elő. A nő az egyik kezével leárnyékolta a szemét. A Rabbi éppen beszélt, és ahogy Teg közelebb ért, a szavakat is ki tudta venni.
A nő verbális támadás alatt áll!
– A büszkét lealacsonyítják!
A nő anélkül, hogy elvette volna a szemétől a kezét, azt mondta: – Én nem vagyok büszke arra, amit hordozok.
– Azokra az erőkre sem, amiket ez a tudás adhat neked?
Teg a térde nyomásával utasította Streggit, hogy úgy tíz lépésre tőlük álljanak meg. A parancsnok Tegre pillantott, de a helyén maradt, készen arra, hogy védelmezőleg lépjen fel, ha a dolog csapdának bizonyul.
Jó ember.
A nő lehajtotta a fejét, és befogta a szemét. – Hát nem olyan tudás lehetősége tárult fel előttünk, amit szent szolgálatban is felhasználhatunk?
– Leányom! – A Rabbi mereven kihúzva tartotta magát. – Bármit ismerünk is meg, amit jobban szolgálhatnánk, az nem lehet nagy dolog. Mindaz, amit tudásnak nevezünk, mégha ez mindent magába foglal is, amit egy alázatos szív hordozhat, mindaz nem több egyetlen szem magnál a barázdában.
Teg nem szívesen avatkozott közbe. Micsoda archaikus beszédmód. Ez a kettős lenyűgözte Teget. A többi menekült éber figyelemmel kísérte a párbeszédet. Csak Teg parancsnoka tűnt közömbösnek: figyelte a menekülteket, és időnként kézjeleket adott a segítőinek.
A nő tiszteletteljesen meghajtva tartotta a fejét, és a keze is a szeme előtt maradt, mégis megvédte magát. Még egy barázdák közt elveszett mag is előhozhatja az életet.
A Rabbi szája komor vonallá keskenyedett. – Víz és gondozás, más szóval áldás és szó nélkül nincs élet.
A nő hatalmasat sóhajtott, de nem változtatott alázatos testtartásán: – Hallak, Rabbi, és engedelmeskedem. Mégis tiszteletben kell tartanom ezt a tudást, amit rám mértek, mert benne van épp az az intés, amit az előbb mondtál.
A Rabbi a nő vállára tette a kezét. – Akkor add tovább azoknak, akiknek kell, és bárhová mész, ne járjon veled a gonosz.
A csend elárulta Tegnek, hogy a vita végetért. Előre sarkantyúzta Streggit, de a lány még meg sem mozdult, amikor Murbella suhogott el mellettük, és biccentett a Rabbinak, de a nőt nézte.
– A Bene Gesserit és a tartozásunk nevében üdvözöllek benneteket, és menedéket adok nektek – mondta Murbella.
A barnaköpenyes nő leeresztette a kezét, és Teg kontaktlencséket látott megcsillanni a tenyerében. Aztán a nő felemelte a fejét, és mindenkinek elállt a lélegzete. A szeme fűszerfüggő telikék volt, de megvolt benne az a belső erő is, ami az Agónia megéléséről tanúskodott.
Murbella azonnal azonosította a jelenséget. Egy vad Tisztelendő Anya! A fremen idők óta egyetlen ilyen esetről sem tudtak.
A nő pukkedlizett Murbella előtt. – Rebekka a nevem. És örömmel tölt el, hogy veled lehetek. A Rabbi buta libának gondol, de van egy aranytojásom, mert én hordozom Lampadast: hétmillió-hatszázhuszonkétezer-tizennégy Tisztelendő Anyát, akik téged illetnek.

- - -

A válaszok veszedelmes fogódzók az univerzumhoz. Értelmesnek látszanak, mégsem magyaráznak meg semmit.
– A Zenszunni Korbács

Ahogy a várakozási idő egyre hosszabbra nyúlt, és a kíséret csak nem jött, Odrade először feldühödött, aztán derültség lett úrrá rajta. Végül az előcsarnok robotjait kezdte követni, elébük állt. A legtöbb robot kicsi volt, és egyáltalán nem emberszabású.
Funkcionálisak. Ez az ixiek védjegye. Szorgos kis társak az Elágazáson vagy bárhol másutt.
Már annyira közhelyszámba mentek, hogy a legtöbben észre sem vették őket. Mivel nem voltak képesek leküzdeni a szándékos akadályoztatást, mozdulatlan zümmögésbe dermedtek.
„A Tisztelet Matrónáinak nincs humorérzékük.” Tudom, Murbella, tudom. De vajon fogták az üzenetemet?
Dortujla láthatóan fogta. Kizökkent letargiájából, és széles vigyorral figyelte Odrade bohóckodását. Tamon látszott, hogy helyteleníti a dolgot, de eltűrte. Suipol remekül szórakozott. Odradénak úgy kellett visszafognia, hogy ne segítsen a gépeket megállítgatni.
Hadd szegüljek velük én szembe, gyermekem. Én tudom, mit tartogatnak nekem.
Mikor már biztos volt abban, hogy elérte, amit akart, Odrade megállt az egyik csillár alatt.
– Segíts, Tam.
Tamalane engedelmesen, várakozó tekintettel odaállt Odrade elé.
– Észrevetted, Tam, hogy a modern előcsarnokok milyen kicsik?
Tamalane körbepillantott.
– Valaha nagyok voltak az előterek – mondta Odrade. – Hogy a tágasság felemelő érzését adják a hatalmasoknak, a többiekben pedig a hatalom benyomását keltse, természetesen.
Tamalane ráérzett Odrade játékára, és azt mondta: – Manapság az ember már akkor is fontos, ha egyáltalán utazik.
Odrade a körös-körül veszteglő mozdulatlan robotokra nézett. Némelyik zümmögött és rángatózott. Mások mozdulatlanul várták, hogy valami helyreállítsa a rendet.
Az automata recepciós – egy fallikus fekete plazcső egyetlen csillogó komszemmel – kijött a kalitkájából, és az álldogáló robotokat kerülgetve Odrade felé vette az útját.
– Túl nedves ma a levegő – Híg női hanga volt. – Nem tudom, mit képzel az Időjárás.
Odrade elszólt mellette Tamalane-nak. – Muszáj úgy programozniuk ezeket a gépeket, hogy barátságos embereket utánozzanak?
– Ez obszcén – helyeselt Tamalane. Erővel félretolta a recepcióst, mire a gép megfordult, hogy megnézze a zavar forrását, de aztán nem mozdult.
Odrade hirtelen tudatára ébredt, hogy arra az erőre tapintott rá, ami a Butleri Dzsihad hajtóereje volt – a tömeg-motivációra.
A saját előítéletem!
Szemügyre vette az előttük álló szerkezetet. Utasításra vár, vagy egyenesen meg kell szólítani?
Négy újabb robot jött be, és Odrade felismerte a saját poggyászukat rajtuk.
Minden holminkat gondosan átvizsgálták, ez biztos. Kutassatok csak, ahol akartok. Semmi nyomot nem fogtok találni.
A négy robot végigsietett a csarnok fala mentén, de aztán szembetalálták magukat mozdulatlanságra kárhoztatott társaikkal. A hordárrobotok megtorpantak, és várták, hogy ez a különleges állapot megoldódjon. Odrade rájuk mosolygott. – Ott mennek annak a jelei, hogy milyen átlátszóan rejtegetjük titkos énünket.
Rejtegetés és titok.
Ezek a szavak fel fogják bosszantani a megfigyelőket.
Gyerünk, Tam! Te ismered a játékot. Zavard össze azt a rengeteg öntudatlanságot, ébressz olyan bűntudatot, amit képtelenek lesznek felismerni. Reszkessenek úgy, mint a robotok. Ijeszd meg őket. Mik a Bene Gesserit-boszorkányok igazi képességei?
Tamalane vette a lapot. Átlátszó és titkos ének. Olyan hangon kezdett magyarázni a komszemeknek, mintha gyerekekhez beszélne. – Mit viszel magaddal, amikor elhagyod a fészket? Az a fajta vagy, aki igyekszik mindent bepakolni? Vagy épp csak a legszükségesebbeket viszed?
Mit fognak a megfigyelők szükségesnek ítélni? Higiéniai felszerelést, mosható vagy eldobható ruhákat? Fegyvereket? Azt kerestek a csomagokban. De a Tisztelendő Anyákra nem jellemző, hogy látható fegyvereket hordanak magukkal.
– Micsoda ronda egy hely ez – mondta Dortujla, aki Tamalane mellé lépett, hogy csatlakozzék a színjátékhoz. – Az ember szinte azt hinné, hogy szándékosan ilyen.
Ó, ti ocsmány kukkolók. Nézzétek csak Dortujlát. Emlékeztek rá? Miért jött vissza, amikor tudnia kell, hogy mit művelhettek vele? Akár a futarjaitokkal is feletethetitek. Látjátok, mennyire nem aggasztja a dolog?
– Ez átmeneti hely, Dortujla – mondta Odrade. – A legtöbben nem ide készülnek, csak egy kis úti kellemetlenség, és az apró kényelmetlenségek csak erre emlékeztetnek.
– Útmenti fogadó, és soha nem is lesz ennél több, hacsak teljesen át nem építik – mondta Dortujla.
Hallják? Odrade tökéletesen higgadt és összeszedett pillantást vetett a kiválasztott komszembe.
Olyan rondaság ez, ami célzatosságról árulkodik. Azt mondja: „Adunk valamit a gyomrodba, kapsz ágyat, helyet a hólyagod és a beledid kiürítésére, helyet a test által megkívánt karbantartási rítusok elvégzéséhez, de hamar el fogsz menni innen, mert nekünk igazából csak az az energia kell, amit hátrahagysz. „
Az automata recepciós hátramenetben kezdte megkerülni Tamalane-t és Dortujlát, hogy megint Odrade közelébe jusson.
– Azonnal vitess minket a szállásunkra! – fúrta bele tekintetét Odrade a küklopszi szembe.
– Ó! Milyen figyelmetlenek voltunk.
Honnan vették ezt a mézesmázos hangot? Visszataszító. Egy perc múlva azonban már útban voltak a szobáik felé, előttük a poggyászvivő robotok.
Az egyik épületszárny láthatóan elhanyagolt benyomást keltett, amikor elmentek mellette. Ez az jelenti, hogy csökkent a forgalom az Elágazáson? Érdekes. Egy egész folyosón le volt zárva az összes spaletta. Van mögöttük valami? A homályban Odrade port látott a padlón, mindössze néhány karbantartógép nyomai látszottak benne. Azt takarják, ami az ablakokon kívül van? Valószínűtlen. Már jó ideje le lehetnek zárva.
Odrade felfedezett egy mintázatot abban, hogy mi van karbantartva, és mi nincs. Nagyon kicsi a forgalom. Ez a Tisztelet Matrónáinak hatása. Ugyan ki merne sokat mászkálni, amikor biztonságosabb, ha beássa magát, és imádkozik, hogy ne találkozzon veszedelmes portyázókkal? Az elit magánlakosztályokhoz vezető folyosók tisztán voltak tartva. Csak a legjobbat tartották a legjobb karban.
Ha a gammui menekültek megérkeznek, nem lesz hely.
Az előcsarnokban az egyik robot adott Suipolnak egy vezetőpulzárt. – Hogy később is odataláljanak – Kék gömb, benne sárga nyíl lebegett, ami az utat mutatta. Csengeni fog, ha megérkeztek.
A pulzár csengője megszólalt.
De hová érkeztünk?
Egy újabb helyre, ahol vendéglátóik biztosítottak „minden luxust”, mégis visszataszító volt. Puha sárga padló, halvány mályvaszín falak, fehér mennyezet. Székkutya nincs. Ezért Odrade csak hálás lehetett, bár a hiányuk inkább takarékosságról árulkodott, nem a vendégek igényeinek figyelembevételéről. A szék-kutyák gondos karbantartást és drága személyzetet igényeltek. A bútorokat permaflox anyagok borították. És az anyag alatt Odrade rugalmas plasztikot érzett. Minden összhangban volt a szoba színeivel.
Az ágy kisebb sokkot okozott. Valaki túlságosan komolyan vette a kemény matracot. Sík fekete plaz felület, párna nélkül. Ágynemű nincs.
Suipol, amikor ezt meglátta, ellenkezni akart, de Odrade leintette. A kényelem néha mellékes. A feladatot kell végrehajtani! Ez az elsőszámú parancs. Ha a Főtisztelendő Anyának néha keményen kell aludnia, ágynemű nélkül, azt el lehet fogadni a kötelesség nevében. Emellett a Bene Gesseritnek megvoltak a módszerei arra, hogy alkalmazkodjon ilyen apróságokhoz. Odrade megacélozta magát a kényelmetlenséggel szemben, mert tudta, hogy ha panaszkodik, azzal csak újabb szándékos inzultusnak teszi ki magát.
Adódjon csak ez hozzá ahhoz a tudattalan tartalomhoz, hadd aggódjanak rajta!
A hívás akkor érkezett, amikor a szállása többi részét vette szemügyre, minimális aggodalommal és nyílt derűvel. A mennyezeti szellőzőn keresztül egy hang tört rájuk, amikor Odrade és Dortujláék összetalálkoztak a közös nappaliban: – Menjetek vissza az előcsarnokba, ahonnan a kísérőtök a Hatalmas Tisztelet Matrónájához vezet benneteket.
– Egyedül megyek – mondta Odrade, elfojtva minden ellenvetést.
Egy zöldköpenyes Tisztelet Matrónája várakozott egy törékeny széken ülve a folyosó és a csarnok találkozásánál. Úgy volt felépítve az arca, mint egy várfal – kő kő hátán. A szája: kapurostély. Valami folyadékot szívogatott egy átlátszó szívószálon át. A szálban bíborszínű csík látszott. A folyadéknak cukros szaga volt. A szeme: mellvéd mögül kimeredő fegyver. Az orra: lejtő, amin a szeme leszánkáztatja a gyűlöletét. Áll: gyenge. Ez az áll nem is kéne. Utózönge. Egy korábbi konstrukció maradványa. Látni benne a gyereket. A haj: mesterségesen barnára sötétítve. Ez nem fontos. A szem, az orr, a száj: azok a lényegesek.
A nő lassan, pimaszul felállt, kihangsúlyozva, hogy milyen nagy kegyet gyakorol pusztán azzal, hogy észrevette Odradét.
– A Hatalmas Tisztelet Matrónája hajlandó fogadni téged.
Nehéz, mondhatni férfias hang. Olyan magasra tornyozott büszkeség, ami kiütközött mindenben, amit tett. Mozdíthatatlan előítéletek támasztották. Olyan sok dolgot tudott, hogy a tudatlanság és a félelem kétlábon járó kirakata volt. Odrade a Tisztelet Matrónái sebezhetőségének tökéletes demonstrációját látta benne.
Számtalan forduló és folyosó után, amelyek mind ragyogtak a tisztaságtól, egy hosszú terembe jutottak – napfény ömlött be egy ablaksoron át, a terem egyik végében kifinomult technológiájú katonai konzol, kivetített űrtérképekkel és felszíni diagramokkal. A Pókkirálynő hálójának közepe? Odradének voltak kételyei. Túl szembetűnő az a konzol. A Szétszóródás idegenszerű stílusában készült, de félreérthetetlen a rendeltetése. Azoknak a mezőknek, amiket az ember manipulálhat, fizikai korlátai vannak, és egy mentális interfész-burokkal sem lehet más a helyzet: felmagasodó ovális forma, jellegzetes piszkossárga színnel.
Odrade pillantásával végigsöpört a termen. Kevés bútor. Néhány függőszék és kicsi asztalok, nagy szabad tér, ahol (feltehetőleg) a parancsot várók ácsoroghattak. Semmi rendetlenség, így kell kinéznie egy akció-központnak.
Ezt lássa a boszorkány!
Az egyik hosszú fal ablakain át kövezett utak és kertek látszottak. Ez az egész egy megrendezett helyszín!
Hol a Pókkirálynő? Hol alszik? Milyen lehet a barlangja?
Két nő lépett be a kertre nyíló boltíves ajtón. Mindketten vörös köpenyt viseltek, csillogó mintákkal és sárkányábrával. Soo-köveket zúztak szét a díszítéshez.
Odrade csendben maradt, és nagyon figyelt egészen addig, amíg a kísérő be nem jelentette őt, olyan röviden, ahogy csak lehetett, aztán sietve kiment.
Murbella információi nélkül Odrade a Pókkirálynő mellett álló magasabbik nőt nézte voln a parancsnoknak. Pedig az alacsonyabbik az. Elképesztő.
Ez nem csak mászott a hatalom felé. Át is csusszant a réseken. Egy napon a Nővérei már a kész tényre ébredtek. Ő már ott ült szilárdan a középpontban. És ki tiltakozhatott volna? Tíz perccel azután, hogy kimentél tőle. már nem is emlékeznél rá, mi volt a tiltakozásod célpontja.
A két nő hasonló intenzitással fürkészte Odradét.
Ez jó és helyes. Szükség van rá ebben a pillanatban.
A Pókkirálynő külseje nem kis meglepetést jelentett. Eddig a pillanatig a Bene Gesserit semmiféle konkrét információval nem rendelkezett a megjelenését illetően. Csak ideiglenes kivetítéseik, képzeletbeli konstruktumaik voltak, amelyeket kis bizonyíték-morzsákra építettek. De most itt volt. Egy kicsi nő. A várható szálkás izmok jól láthatóak vörös dresszén át, a köpenye alatt. Az arca felejthető; nyájas barna szem, narancs pettyekkel.
Dühös, és fél, de nem tud rátalálni a félelme pontos okára. Csak egy célpontja van – én. Mit remél tőlem?
A segítő egészen más volt: külsejében sokkal veszedelmesebb. Gondosan fésült aranyszínű haj, enyhén hajlott orr, a bőr feszül az arccsontjain. És az a gyilkos pillantás!
Odrade újra szemügyre vette a Pókkirálynő vonásait: olyan az orra, amit már egy perccel azután is nehéz leírni, hogy láttad.
Egyenes? Valami olyasmi.
A szemöldöke olyan, mint szalmaszínű haja. A száj nyitva rózsaszín, csukva szinte eltűnik. Olyan arc, amin nehéz kapaszkodót találni, így az egész elmosódottá válhat.
– Tehát te vezeted a Bene Gesseritet.
Hasonlóan jellegtelen hang. Furcsán hajlított galach, és semmi zsargon, mégis lehet érezni szinte a nyelve mögött. Vannak itt nyelvi trükkök. Murbella információi is ezt mondták.
„Van valamijük, ami közel áll a Hanghoz. Nem ugyanaz, mint amit ti tanítottatok nekem, hanem más dolgok, amolyan szótrükkök.”
Szótrükkök.
– Hogyan szólítsalak? – kérdezte Odrade.
– Úgy hallottam, hogy Pókkirálynőnek hívsz – Vadul táncoló narancsszín foltok.
– Itt, a hálód közepén, és hatalmas erőidet látva attól tartok, be kell vallanom ezt.
– Tehát ezt veszed észre – a hatalmamat. – Hiú! Odradénak tulajdonképpen a nő szaga tűnt fel először. Valami botrányos parfümben úszott.
El akarja fedni a feromonokat?
Figyelmeztették rá, hogy a Bene Gesserit a legapróbb érzéki adatokból is képes ítéletet alkotni? Meglehet. De épp úgy elképzelhető az is, hogy csak szereti ezt az illatot. Az undok kotyvalékban volt valami lappangó, csipetnyi egzotikus virágillat. Valami hazai virága?
A Pókkirálynő megfogta feledhető állat. – Hívhatsz Dániának.
A társa vitatkozni kezdett: – De hát az utolsó ellenségünk a Millió Bolygókból!
Szóval így gondolnak a Régi Birodalomra.
A Dáma felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. Milyen mindennapi mozdulat, mégis milyen sokat elárul. Odrade valami olyat látott a segítő szemében, ami halványan Bellondára emlékeztette. Éber gonoszság, ami gyenge pontot keres.
– A legtöbben Hatalmas Tisztelet Matrónájának kell hogy hívjanak – mondta a Dáma. – Úgyhogy érezd magad megtisztelve – A háta mögötti ajtó felé intett. – Sétálunk egy kicsit odakint kettesben, amíg beszélgetünk.
Nem invitálás; parancs.
Odrade megállt az ajtó mellett, hogy szemügyre vegyen egy térképet. Fehér alapon fekete: utak apró vonalai, és szabálytalan kiágazások, galach feliratokkal. A kinti kert terve volt, az ágyások megnevezésével. Odrade közel hajolt hozzá, úgy tanulmányozta, míg a Dáma derűs toleranciával várt. Igen, ezoterikus fák és bokrok, alig néhánynak ehető a gyümölcse. A birtoklás büszkesége, amit ez a térkép is hangsúlyozni hivatott.
Kint az udvaron Odrade azt mondta: – Feltűnt a parfümöd illata.
A Dáma az emlékeibe merült, és a hangjában alig észrevehető mellékzöngék voltak, amikor felelt.
A tűzbokra virág-azonosítója. Ezt képzeld el! De dühös is, szomorú is, amikor erre gondol. És azon tűnődik, miért hozakodtam ezzel elő.
– Különben a bokor nem fogadott volna be – mondta a Dáma.
Érdekes igeidő-használat.
Akcentusos galachját nem volt nehéz megérteni. Nyilván önkéntelenül is alkalmazkodik a hallgatójához.
Jó füle van. Néhány percig figyel, hallgat, és alkalmazkodik, hogy megértesse magát. Régi művészet ez, amit a legtöbb ember gyorsan elsajátít.
Odrade a védőszínben látta ennek az eredetét.
Nem akarja, hogy idegennek vegyék.
A génekbe épített alkalmazkodó jelleg. A Tisztelet Matrónái nem vesztették el, de sebezhetőek lettek általa. A tudattalan felhangok nem voltak teljesen nyilvánvalóak, és sok mindent elfedtek.
Nyilvánvaló hiúsága dacára a Dáma intelligens és fegyelmezett nő volt. Odradénak öröm volt ez a felfedezés: megkímélte némi mellébeszéléstől.
Odrade is megállt ott, ahol a Dáma, az udvar szélén. Szinte váll váll mellett álltak, és Odradét, amikor kinézett a kertre, megdöbbentette a szinte Bene Gesserit-látvány.
– Mondd, amit akarsz – szólt a Dáma.
– Mennyit érek nektek túszként? – kérdezte Odrade.
Narancs izzás!
– Nyilván feltetted már magadnak ezt a kérdést – mondta Odrade.
– Folytasd csak – A narancsszín halványul.
– A Nővéreknek három jelöltjük is van a helyemre – Odrade elővette a legáthatóbb pillantását. – Mi ketten úgy meggyengíthetjük egymást, hogy mindketten elpusztulunk.
– Úgy le tudunk csapni benneteket, mint egy bogarat.
Figyelj a narancsra!
Odradét nem tántorították el a belső figyelmeztetések. – De az a kéz, ami lecsapott minket, elgennyedhet, és végül a betegség elemészthet benneteket.
Ezt nem lehet ennél világosabban megmondani, ha nem akarok konkrét részleteket elárulni.
– Lehetetlen! – Narancsszín, vad pillantás.
– Azt hiszitek, hogy nem tudjuk, hogyan szorítottak titeket ide vissza az ellenfeleitek?
A legveszélyesebb megnyitásom.
Odrade figyelte a hatást. Nem a sötéten összevont szemöldök volt a Dáma egyetlen reakciója. A narancsszín kihunyt, és a két szem ott maradt furcsa nyájasságban, éles ellentétben a haragos arccal.
Odrade bólintott, mintha a Dáma válaszolt volna. – Sebezhetővé tehetnénk benneteket azokkal szemben, akik üldöznek, akik idehajtottak titeket ebbe a zsákutcába.
– Azt hiszitek, hogy...
– Tudjuk.
Legalábbis most már én tudom.
A tudat ujjongást, de félelmet is keltett Odradéban.
Mi van ott kint, ami le akarja győzni ezeket a nőket?
– Csak összegyűjtjük az erőinket, mielőtt...
– Mielőtt visszatérnétek a porondra, ahol biztos vereség vár rátok... ahol nem alapozhattok arra, hogy túlerőben vagytok.
A Dáma hangja valami olyan lágy galachba esett vissza, hogy Odrade alig értette. – Tehát voltak nálad... és ajánlatot tettek. Milyen ostobák vagytok, hogy megbíztok a...
– Nem mondtam, hogy megbízunk bennük.
– Ha Logno ott bent... – biccentett a fejével a terem felé – ...hallaná, hogy így beszélsz velem, hamarabb halott lennél, mint amennyi idő alatt figyelmeztetnélek.
– Szerencse, hogy csak magunkban vagyunk.
– Ne számíts rá, hogy sokra mész vele.
Odrade a válla fölött visszapillantott az épületre. Láthatóak volta a Liga-dizájnon végrehajtott változtatások: hosszú, ablakos homlokzat, sok egzotikus faanyag és ékköves berakás.
Gazdagság.
Olyan gazdagsággal volt dolga itt, amit sokan még csak elképzelni sem tudtak volna. A Dáma mindent megkapott, amit kívánt, és amit az alája vetett társadalom képes volt nyújtani neki. Mindent, kivéve azt a szabadságot, hogy visszamehessen a Szétszóródásba.
Mennyire ragaszkodik a Dáma ahhoz a vágyálmához, hogy száműzetése egyszer talán végetér? És mi volt az az erő, ami ezt a hatalmat visszaszoríthatta a Régi Birodalomba? És miért ide? Odrade ezt meg se merte kérdezni.
– Nálam folytatjuk – mondta a Dáma. Végre feltárul a Pókkirálynő barlangja!
A Dáma szállása kissé rejtélyes volt. A padlón vastag, nehéz szőnyegek. A Dáma lerúgta szandálját, és mezítláb lépett be. Odrade követte a példáját.
Nézd csak, milyen kérges a külső lábéle! Jól karbantartott, veszedelmes fegyver!
Nem a puha padló, hanem maga a szoba volt rejtvény Odradénak. Egyetlen kicsi ablak tekintett ki a gondosan nyírt botanikuskertre. A falon nem lógott kép. Semmilyen dekoráció. A szellőzőnyílás rácsa árnycsíkokat vetített az ajtó fölé, amin bejöttek. Jobb oldalt egy másik ajtó is volt. És még egy szellőző. Két puha, szürke ágy. Két csillogóan fekete éjjeliasztalka. Ezenkívül egy nagyobb, aranyos árnyalatú asztal. A lapja fölött zöld izzás: vezérlőmező. Odrade egy kivetítő finom, szögletes körvonalát fedezte fel az arany asztalba építve.
Aha, ez a dolgozószobája! Dolgozni jöttünk?
Rafinált összpontosítás. Ügyeltek rá, hogy ne legyen semmiféle figyelemelvonó tényező. Miféle dolgok terelhetik el a Dáma figyelmét?
Hol vannak a díszes szobák? Bizonyos mértékig együtt kell élnie a környezetével. Nem lehet mindig mentális korlátokat állítani magad köré, hogy kizárd azt, ami kellemetlen a pszichédnek. Ha igazi kényelmet akarsz, akkor az otthonod nem lehet úgy berendezve, hogy támadjon minket, főleg tudattalan oldalról nem! Tisztában van az öntudatlan sebezhetőséggel! Tényleg veszélyes nő, de van hatalma igent mondani.
Ez egy ősi Bene Gesserit-meglátás volt. Azt keresd, aki igent mondhat. Ne foglalkozz alattvalókkal, akik csak nemet tudnak mondani. Azt keresd, akivel meg lehet egyezni, aki szerződést ír alá, aki felelősen ígérhet. A Pókkirálynő nem sokszor mond igent, de meg van rá a hatalma, és ezt tudja is.
Már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor félrevont. Azzal küldte az első jelet, hogy engedte Dámának hívatni magát. Túlságosan elhamarkodottan cselekedtem, és úgy készítettem elő Teg támadását, hogy már nem tudom megállítani? Most már késő utólag gondolkozni. Tudtam ezt, amikor szabadjára engedtem Teget.
De milyen más erők figyelmét vonhatjuk magunkra?
Odrade regisztráltatta a Dáma dominanciájának mintázatát. A szavak és gesztusok valószínűleg visszahúzódásra késztetik a Pókkirálynőt, a saját szívverése erős tudatához.
A drámának haladnia kell.
A Dáma csinált valamit a kezével a zöld mezőben. Csak erre koncentrált, és olyannyira nem figyelt oda Odradéra, hogy az egyszerre volt bók és sértés.
Nem fogsz beavatkozni, boszorkány, mert az érdeked nem ezt diktálja, és ezt te is tudod. Amellett nem vagy elég fontos ahhoz, hogy zavarj.
A Dáma izgatottnak tűnt.
Sikeres volt a gammui támadás? Kezdenek érkezni a menekültek?
Izzó narancsszín pillantás szegeződött Odradéra. – A pilótád épp most semmisítette meg önmagát és a hajótokat, hogy ne vizsgálhassuk át. Mit hoztatok?
– Magunkat.
– Jelet sugárzol!
– Amiből a társaim tudják, hogy élek-e vagy meghaltam. Ezt eddig is tudtátok. Egyes őseink felgyújtották a hajóikat támadás előtt. Nincs visszavonulás.
Odrade különös gonddal beszélt; tónusát és időzítését a Dáma reakcióihoz szabta. – Ha sikerrel járok, te fogsz gondoskodni a szállításomról. A pilótám kiborg volt, és a shere nem tudta volna megóvni a szondáitoktól. Azt a parancsot kapta, hogy inkább ölje meg magát, mintsem a kezetekbe kerüljön.
– És megmondja a bolygótok koordinátáit – A narancsszín kihunyt a Dáma szeméből, de azért még feldúlt volt. – Nem hittem volna, hogy az embereid ilyen határig is engedelmeskednek neked.
Hogyan fogd őket szexuális kötelék nélkül, boszorkány? Hát nem nyilvánvaló a válasz? Titkos erőink vannak.
Most óvatosan, figyelmeztette magát Odrade. Módszeres megközelítés kell, az új követelmények éber figyelése. Hadd higgye azt, hogy kiválasztunk egy reagálási módszert, és ahhoz ragaszkodunk. Mennyit tud rólunk? Nem tudja, hogy még egy Főtisztelendő Anya is lehet csak egy darabka csali, fontos információk csábítása? Ettől vagyunk mi jobbak? Ha igen, a jobb képzés felülmúlja a nagyobb gyorsaságot és létszámot?
Odrade nem tudta a választ.
A Dáma leült az arany asztalhoz, Odradét hagyta állni. Olyan volt a mozdulata, mintha a fészkére telepedne. Nem sokszor hagyta el ezt a helyet. Ez volt a hálója igazi közepe. Minden dolog megvolt itt, amire szerinte szüksége volt. Azért hozta Odradét ide, mert kényelmetlen volt neki máshol. Más környezetben nem érezte jól magát, sőt, talán még félt is. A Dáma nem kereste a veszélyt. Valaha nem így volt, de az az idő már elmúlt. Most már csak itt akart üldögélni biztonságos és jólszervezett gubójában, ahonnan manipulálhatja a többieket.
Odrade ezeket a megfigyeléseket a Bene Gesserit-következtetések megnyugtató alátámasztásaként értékelte. A Nővérek tudják, hogyan használják ki ezt az előnyt.
– Nincs más mondanivalód? – kérdezte a Dáma. Húzd az időt.
Odrade megkockáztatott egy kérdést: – Rendkívül kíváncsi vagyok arra, hogy miért egyeztél bele ebbe a találkozóba?
– Miért vagy rá ilyen kíváncsi?
– Mert... nem tűnt jellemzőnek rád.
– Azt mi döntjük el, hogy ránk mi a jellemző! – Milyen ingerlékeny!
– De mi az bennünk, ami érdekel benneteket?
– Azt hiszed, hogy érdekesnek találunk titeket?
– Talán még figyelemreméltónak is, mert mi így tekintünk rátok.
Elégedett kifejezés suhant át a Dáma arcán. – Tudtam, hogy le lesztek nyűgözve.
– Az egzotikus érdekli az egzotikust – mondta Odrade.
A Dáma mindentudóan elmosolyodott, a gazda mosolyával, akinek az állatkája okos volt. Felállt, és odament az egyetlen ablakhoz. Odahívta Odradét maga mellé, és kimutatott a kertbe, egy facsoportra az első virágzó bokrokon túl. Azzal a lágy akcentussal kezdett el beszélni, amit Odrade oly nehezen tudott követni.
Valami bekattantott Odradéban egy belső riadót. Szimulfolyamatba került, hogy megtalálja a riadó forrását. Valami a szobában, vagy a Pókkirálynőn? A környezetből hiányzott a spontaneitás, és ez nagyban összevágott a Dáma cselekedeteivel. Tehát mindezt egy bizonyos hatás elérésére tervezték. Gondosan kitervelték.
Ez tényleg az én Pókkirálynőm? Vagy valaki nála hatalmasabb figyel minket?
Odrade gyors osztályozással felfedezte a gondolatot. Olyan folyamat volt ez, ami több kérdést produkált, mint amennyi választ, a mentátokhoz hasonlóan. Keresd az illeszkedést, és hozd felszínre a látens (de szabályos) hátteret. A rend általában emberi tevékenység eredménye. A káosz nyersanyag, amiből meg lehet alkotni a rendet. Ez volt a mentát-megközelítés, ami nem adott megváltoztathatatlan igazságokat, de figyelemreméltóan elősegítette a döntéshozatalt: szabályos adatrendezés egy nem darabos rendszerben.
Odrade Kivetítőre jutott.
Élvezettel fetrengenek a káoszban! Szeretik! Adrenalin-függők!
Tehát a Dáma a Dáma, a Hatalmas Tisztelet Matrónája. Az örök patróna, az örök fennhatóság.
Senki hatalmasabb nem figyel minket. De a Dáma azt hiszi, hogy ez alkudozás. Az ember azt hinné, hogy még sosem csinálta. Pontosan!
A Dáma megérintett egy helyet az ablak alatt, mire a fal visszahajlott, és kiderült, hogy az ablak csak művészi kivetítés volt. Most szabaddá vált az út egy magas erkélyre, ami sötétzöld lapokkal volt burkolva. Egészen más ültetvényekre nézett, mint ami az ablak-kivetítésen látszott. Itt megmaradt a káosz, a vadon magára hagyatva burjánzott, és még feltűnőbb volt a távoli, rendezett kertek előtt. Tüskebokrok, kidőlt fák, sűrű bozót. Ezen túl pedig szabályos sorokban zöldségnek tűnő növények, melyek között betakarítógépek jártak, puszta talajt hagyva maguk után.
Tényleg a káoszt szeretik!
A Pókkirálynő elmosolyodott, és előrement az erkélyre.
Amikor kiért, Odrade megint megtorpant attól, amit látott. Különös dekoráció volt a mellvéden bal oldalt. Egy életnagyságú alak, majdhogynem éteri anyagból, csupa sík és hajlat.
Mikor Odrade a figurára hunyorított, látta, hogy embernek szánták. Nő vagy férfi? Az egyik helyről nézve férfi, a másik helyről nő. A síkok és görbületek reagáltak a kósza fuvallatokra. Vékony, szinte láthatatlan drótok (shigadrótnak látszott) függesztették fel egy finoman ívelő csőre, ami egy áttetsző dombocskába volt alul rögzítve. Az alak alsó végtagjai szinte érintették a tartóalap kavicsos tetejét.
Odrade meghódítva meredt rá.
Miért emlékeztet Sheeana „Űr”-jére?
Amikor a szél megmozgatta, az egész alkotás mintha táncra kelt volna, néha kecses sétába lassult, aztán finom piruett következett, majd nyújtott lábú, sodró forgás.
– „Balettmester” a címe – mondta a Dáma. – Néha olyan a szél, hogy egészen magasra fölemeli a lábát. Láttam már olyan kecsesen szaladni, mint egy maratoni futót. Néha csak csúnya kis ugrásokat csinál, úgy rángatja a karját, mintha fegyverrel hadonászna. Gyönyörű és csúnya – egyre megy. Szerintem a művész nem jó nevet adott neki. Az „Ismeretlennek lenni” jobb lett volna.
Gyönyörű és csúnya – egyre megy. Ismeretlennek lenni.
Ez volt a szörnyű Sheeana alkotásában. Odradén hideg félelem söpört végig. – Ki készítette?
– Fogalmam sincs. Az egyik elődöm hozta el egy bolygóról, amit aztán elpusztítottunk. Miért érdekel?
Ez az a vad dolog, amit senki sem tud irányítani. De mondani azt mondta: – Szerintem mindketten a megértés alapját keressük, próbálunk hasonlóságokat találni egymásban.
Erre előjött a narancsszín izzás. – Lehet, hogy ti próbáltok megérteni minket, de nekünk nincs szükségünk arra, hogy megértsünk titeket.
– Mindketten női társadalomból jöttünk.
– Veszélyes, ha a származékaitokként gondoltok ránk.
Pedig Murbella bizonyítéka szerint azok vagytok. A Szétszóródásban alakultatok ki Halszólítókból és szélsőséges Tisztelendő Anyákból.
Odrade visszakérdezett: – Miért veszélyes?
A Dáma nevetésében nem volt derű. Csak bosszúvágy.
Odradéban hirtelen újfajta veszélyérzet támadt. Itt többre van szükség a Bene Gesserit tesztelj-és-vizsgálj módszerénél. Ezek a nők hozzá vannak szokva, hogy ölnek, ha dühösek. Reflexszerűen. A Dáma ezt jelezte is, amikor a segítőjével beszélt, és a Dáma éppen most jelezte, hogy a tűrőképessége határán van.
Mégis, a maga módján alkudni próbál. Megmutatja a gépcsodáit, a hatalmát, a vagyonát. Semmi szövetségi ajánlat. Legyetek önkéntes szolgáink, boszorkányok, vagy a rabszolgáink, és sok mindent megbocsátunk. Megnyerni a Millió Bolygók maradékát? Ennél biztosan többről van szó, de akkor sem érdektelen szám.
Odrade újonnan támadt óvatossággal alakította át a közeledési módszerét. A Tisztelet Matrónái túl könnyen estek alkalmazkodó mintázatokba. Én persze egészen más vagyok, mint ti, de engedek a megegyezés kedvéért. Ez nem menne a Tisztelet Matrónáival szemben. Semmit nem lennének hajlandóak elfogadni, ami azt sugallná, hogy nem teljesen urai a helyzetnek. Az, hogy a Dáma ilyen nagy mozgásteret engedett Odradénak, a Dáma fensőbbségének fitogtatása volt a Nővérei fölött.
A Dáma megint uralkodói hangján szólt.
Odrade hallgatta. Milyen furcsa, hogy a Pókkirálynő szerint a Bene Gesserittől nyerhető legvonzóbb dolgok egyike az új betegségekkel szembeni immunitás.
A támadás formája kergette őket ide?
Naiv volt az őszintesége. Ne legyen fárasztó, rendszeres ellenőrzés, hogy vannak-e titkos lakók a testedben. Néha nem is olyan titkosak. Néha undorítóan veszélyesek. A Bene Gesserit véget vethetne mindennek, és megfelelő ellenszolgáltatásban részesülne.
Milyen kellemes.
Még mindig az a bosszúszomjas hang minden szóban. Odrade megállt ennél a gondolatnál: bosszúszomjas? Ez a szó nem találja el a pontos ízt. Valami mélyebb dologról van szó.
Öntudatlanul féltékeny arra, amit elvesztettek, amikor elszakadtak tőlünk!
Ez egy másik mintázat, és stilizálták!
A Tisztelet Matrónái visszaestek az ismétlődő modorosságba.
Olyan modorosságokba, amiket mi már régen elhagytunk.
Ez több volt a Bene Gesserit-eredet elismerésének elutasításánál. Ez a szemét kidobása.
Dobd el, amit meguntál. Az alattvalók majd elviszik a szemetet. Jobban foglalkoztatja az, amit a legközelebb el akar fogyasztani, mint az, hogy bepiszkítja saját fészkét.
A Tisztelet Matrónáinak hibája nagyobb, mint sejtették. Sokkal életveszélyesebb önmagukra és az irányításuk alatt állókra is. És szembe sem tudnak nézni vele, mert számukra nincs is.
Soha nem is létezett.
A Dáma érinthetetlen paradoxon maradt. A szövetségnek még csak a gondolata sem jutott az eszébe. Majd úgy fog tenni, mintha végül mégis ráállna, de csak azért, hogy próbára tegye ellenfelét.
Végül is igazam volt, hogy szabadjára eresztettem Teget.
Logno jött ki a dolgozószobából egy tálcával, amin két karcsú pohár volt aranyszín folyadékkal. A Dáma elvette az egyiket, megszagolta, aztán elégedetten belekóstolt.
Mi ez a gonosz csillogás Logno szemében?
– Kóstold meg ezt a bort – intett a Dáma Odradénak. – Olyan bolygóról származik, amiről biztosan nem hallottál. Oda koncentráltunk mindent, ami a tökéletes arany szőlő és a tökéletes arany bor előállításához szükséges.
Odradét magával ragadta az ember és a drága, ősi ital kapcsolatának gondolata. Bacchus isten. A bokron vagy törzsi hordókban kierjesztett bogyók.
– Nem mérgezett – mondta a Dáma, amikor Odrade tétovázott. – Biztosíthatlak. Ölünk, ha kell, vagy úgy a jó, de nem vagyunk furkósbotok. Az otromba halálosztást a tömegeknek tartogatjuk. És téged a nem lehet összetéveszteni a tömegekkel.
A Dáma felkacagott saját elmésségén. A fáradságos barátságosság szinte nyomasztó volt. Odrade elvette a poharat, és kortyintott belőle.
– Olyan dolog ez, amit valaki arra szánt, hogy örömet okozzon nekünk – mondta a Dáma, és Odradéra szegezte a tekintetét.
Az az egy korty elég volt. Odrade érzékei idegen anyagot jeleztek, több szívverésnyi ideig azonosították a célját.
A shere semlegesítésére, ami a szondáiktól véd.
Átállította anyagcseréjét úgy, hogy ártalmatlanná tegye az anyagot, aztán bejelentette, mit csinált.
A Dáma Lognóra meredt. – Akkor ezért nem működnek ezek a dolgok egyik boszorkánynál sem! És te még csak nem is sejtetted! – Haragja színét fizikai erőként irányult a szerencsétlen segítőre.
– Ez egyike azoknak az immunrendszereinknek, amikkel a betegségek ellen küzdünk – mondta Odrade.
A Dáma a földhöz vágta a poharát. Beletelt egy időbe, amíg visszanyerte az önuralmát. Logno lassan vonult vissza, szinte pajzsként tartva maga elé a tálcát.
Tehát a Dáma többet tett annál, mint hogy becsusszant a hatalomba. A Nővérei halálosan veszélyesnek tartják. Tehát nekem is annak kell tartanom.
– Valaki fizetni fog ezért az hiábavaló erőfeszítésért – mondta a Dáma, csöppet sem kellemes mosollyal.
Valaki.
Valaki megcsinálta a bort. Valaki megalkotta a táncoló figurát. Valaki fizetni fog. Az identitás sosem fontos, csak a megtorlás szükséglete vagy öröme. Szolgai engedelmesség.
– Ne zavard meg a gondolataimat – mondta a Dáma. A mellvédhez lépett, és az „Ismeretlennek lenni”-re nézett, nyilvánvalóan helyrerázva alkudozó állapotát.
Odrade Logno felé fordította a figyelmét. Mi ez az állandó, éber figyelem, ami a Dámára irányul? Már nem egyszerű félelem. Logno hirtelen különösen veszélyes színben tűnt fel Odrade előtt.
Méreg!
Odrade ezt olyan pontosan tudta, mintha a másik nő az arcába ordította volna a szót.
Nem én vagyok Logno célpontja. Még nem. Csak ezt az alkalmat használta ki, hogy hozzáférjen a hatalomhoz.
Odradénak nem is kellett a Dámára néznie. A Pókkirálynő halálának pillanata tisztán látható volt Logno arcán. Mikor Odrade megfordult, a látvány igazolta sejtését. A Dáma az „Ismeretlennek lenni” alatt hevert holtan.
– Engem Hatalmas Tisztelet Matrónájának kell hívnod – mondta Logno. – És meg fogod tanulni, hogy hálás légy ezért. Ő (mutatott a vörös halomra az erkély sarkában) be akart csapni téged, és el akarta pusztítani a tieidet. Nekem más terveim vannak. Én nem pusztítok el egy hasznos fegyvert a legnagyobb szükség pillanatában.

- - -

Csata? Valahol mindig a légtér utáni vágy motiválja.
– Teg Bashar

Murbella valami olyan különállással figyelte az Elágazásért vívott csatát, ami nem is érintette az érzéseit. Egy Proktor-klikkel állt a nem-hajója parancsnoki termében, figyelmét a földi komszemekből érkező képekre koncentrálta.
Harcok dúltak mindenütt az Elágazáson – fényes robbanások a sötét oldalon, szürke felhők a nappalin. Az erők javát Teg a „Citadellára” összpontosította – egy hatalmas Liga-épületre, szélén egy új toronnyal. Bár Odrade életjel-adása hirtelen megszakadt, első jelentései megerősítették, hogy a Hatalmas Tisztelet Matrónája ott van bent.
A távoli megfigyelés segített Murbellának kívülállónak maradni, de azért érzett némi izgalmat is.
Érdekes idők!
Ez a hajó értékes rakományt vitt. A lampadasi milliókon Osztoznak, és felkészítették őket a Szétszóródásra. A vad Nővér a maga Emlék-tárával volt most a legfontosabb itt.
Valóban aranytojás!
Murbella azokra az életekre gondolt, amiket kockára tettek. Felkészülnek a legrosszabbra. Önként vállalkozókban nem volt hiány, és az elágazási konfliktus fenyegetése minimalizálta az Osztozást kiváltó fűszerméreg szükségletét, és ezzel csökkent a veszélyt. Ebben a hajóban mindenki érezte Odrade játékának mindent-vagy-semmit jellegét. Látták a közvetlen, halálos veszélyt. Kellett az Osztozás.
Egy Tisztelendő Anya átalakítása olyan emlékcsomagokká, amelyek veszedelmes áron adódnak tovább a Nővérek között, már nem volt rejtélyes folyamat Murbellának, de a felelősség még mindig megijesztette. Rebekka bátorsága... és Lucilláé!... csodálatra méltó volt.
Milliónyi Emlékélet! Mindez összegyűlve abban, amit a Nővérek Extremis Progressivának nevez: kettő kettővel, aztán négy néggyel, majd tizenhat tizenhattal, és így tovább, amíg mindegyikük nem hordozza az össze többieket, és így bármelyik túlélő továbbviheti az értékes élet-halmazt.
Amit most csináltak, annak hasonló íze volt. A koncepció már nem riasztotta Murbellát, mégsem érezte mindennapinak. Odrade szavai nyugtatták meg.
„Ha egyszer már teljesen hozzászoktál a Más Emlékekhez, minden más alapvetően ismerős perspektívába kerül, mintha mindig is tudtad volna.”
Murbella rájött, hogy Teg ennek a többszörös tudatnak a védelmében kész meghalni, mert ez a Bene Gesserit szervezete.
Tehetek én ennél kevesebbet?
Teg ugyan már nem volt teljesen rejtély, de továbbra is áhítatos tisztelet tárgya volt. Belső Odrade ezt megerősítette azzal, hogy emlékeztetett Teg tetteire, aztán: „Vajon hogy mennek a dolgaim ott lent? Kérdezd meg.”
A komparancsnokság azt mondta: – Semmi hír. De az adásait valószínűleg egy energiapajzs árnyékolhatja le.
Tudták, hogy valójában ki tette fel a kérdést. Rá volt írva az arcukra.
Benne van Odrade!
Murbella visszafordította figyelmét a Citadella csatájára.
Meglepték a saját reakciói. Mindent átszínezett a háború értelmetlensége iránti történelmi undor, de ugyanakkor lelkesedéssel is eltöltötték újonnan szerzett bene Gesserit-képességei.
A Tisztelet Matrónái erőnek jó fegyvereik voltak ott lent, és Teg hőelnyelő párnái igen csak meg voltak terhelve, a külső védelem azonban összeomlott. Murbella dübörgést hallott, amikor egy Idaho-tervezte nagy diszrupter pattogva gurulni kezdett le a fák közt, és kiütötte maga körül a védőket.
A Más Emlékek különös analógiával szolgáltak. Olyan, mint egy cirusz. Hajók szálltak le, kiokádva emberi rakományukat.
„A központi porondon! A Pókkirálynő! Soha nem látott mutatványok!”
Odrade személyisége derűs érzést produkált. Ez a nővérség közelsége?
Meghaltál ott lent, Dar? Biztosan. A Pókkirálynő téged fog hibáztatni, és feldühödik.
A fák hosszú délutáni árnyat vetettek Teg támadási vonalára. Hívogató fedezék. Teg mégis azt parancsolta az embereinek, hogy kerüljék meg. Kerüld a hívogató lehetőségeket. Keress nehéz utakat, és azokat használd.
A Citadella egy hatalmas botanikuskertben állt; furcsa fák és még furcsább bokrok vegyültek prózai növényekkel. Mindez úgy szétszórva, mintha egy táncoló gyerek dobálta volna el az egészet.
Murbella vonzónak találta a cirkusz-metaforát. Perspektívát adott annak, amit látott.
Kikiáltók szóltak a fejében.
Amott láthatók a táncoló állatok, a Pókkirálynő védelmezői, mind engedelmességre szorítva! És az első porondon a főattrakció, amit porondmesterünk, Miles Teg felügyel! Ő és emberei rejtélyes dolgokat csinálnak. Micsoda tehetség!
A dolog hasonlított a római cirkusz arénaharcaira. Murbella méltányolta az utalást. Ez gazdagabbá tett a megfigyelését.
Páncélos katonákkal teli harci tornyok közelítenek egymáshoz. Összecsapnak. Lángok törnek az égre. Testek hullanak.
De ezek igazi testek voltak, igazi fájdalmak, igazi halálok. Bene Gesserit-érzékenysége arra késztette, hogy sajnálja a pazarlást.
Ilyen volt az is, amikor a szüleim belekerültek a söprögetésbe?
A Más Emlékek metaforái elenyésztek. Murbella most úgy látta az Elágazást, ahogy Teg. Véres erőszak, ami ismerős az emlékeiből, mégis új. Előrenyomuló támadókat látott, a hangjukat is hallotta.
Női hang, érezhetően rémült: – Az a bokor rámordított!
Másik hang, férfié: – Nem lehet megmondani, mi honnan jön. Az a ragacsos dolog megégeti a bőrödet.
Murbella akció zajait hallotta a Citadella túloldalán, Teg pozíciója azonban kísértetiesen elcsendesedett. Murbella látta, hogy Teg csapatai árnyak közt osonnak, úgy közelítik meg a tornyot. Ott volt Teg is, Streggi vállán. Egy futó pillanatra föltekintett az előttük magasodó homlokzatra. Murbella olyan komszem-kivetítést választott, ami arra nézett, mint Teg. Mozgás az ablakokban.
Hol vannak azok a rejtélyes végső fegyverek, amik állítólag a Tisztelet Matrónái birtokában vannak?
Mit tesz most Teg?
Teg elvesztette vezérlőpaneljét egy lézertalálat következtében kinn, a harcterületen. A panel ott hevert mögötte, Teg pedig lovaglóülésben ült Streggi vállán egy füstölgő bokorcsoportban. Elvesztette ugyan a panelt, de megmaradt ezüstös patkója a komkapcsolattal, bár legyengült a panel erősítői nélkül. Kommunikáció szakemberek lapultak a közelben, és kétségbe voltak esve, mert elvesztették a kapcsolatot az eseményekkel.
Az épületeken túli csata egyra hangosabb lett. Teg durva ordítozást hallott, égetők magashangú sziszegését, és nagy lézerfegyverek mélyebb hangú zümmögését a kézifegyverek cippegése mellett. Valahonnan balról dobolásszerű hang hallatszott: egy nehézfegyver került bajba. Kaparászó hang, fémes csikorgás. Megsérült az energiarendszere. Vonszolta magát, nyilván letaposta a kerteket is.
Haker, Teg személyi segéde jött az úton a Bashar mögött.
Streggi vette őt észre először, és szólás nélkül megfordult, így Tegnek is arra kellett néznie. Haker sötét, izmos férfi volt, sűrű szemöldöke átizzadva. Megállt Teg előtt, és még lélegzethez sem jutott, már mondta: – Az utolsó beásott állásaikat is kifüstöltük, Bashar.
Haker felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a csatazajt. A bal vállán zümmögő vijjogóból halk párbeszéd hallatszott, a csata sürgető, kurta stílusában.
– A túlsó perem? – kérdezte Teg.
– Legfeljebb fél óra alatt végzünk vele. El kéne menned innen, Bashar. A Főtisztelendő Anya figyelmeztetett minket, hogy tartsunk távol a szükségtelen veszélyektől.
Teg használhatatlan paneljára bökött. – Miért nincs kommunikációs utánpótlás?
– Egy nagy lézer elkapta mindkét utánpótlást.
– Együtt voltak?
Haker hallotta Teg hangjában a dühöt. – Uram, ők...
– Fontos berendezéseket nem lehet együtt leküldeni. Szeretném tudni, ki szegte meg a parancsot – Az éretlen hangszálak halk hangja fenyegetőbb volt, mint bármilyen ordítás.
– Igen, Bashar – Szigorú engedelmesség. Haker semmi jelét nem mutatta annak, hogy a hiba az övé lenne.
A pokolba! – Milyen hamar jön új?
– Öt perc múlva.
– Hozd ide a tartalékpanelemet, amilyen gyorsan csak lehet – Teg megnyomta Streggi nyakát a térdével.
Haker még mondott valamit, mielőtt Streggi megfordulhatott volna. – Bashar, náluk volt a tartalék is. Már rendeltem másikat.
Teg elfojtott egy sóhajt. Ilyesmi megtörtént harcban, de nem szeretett primitív komokra hagyatkozni. – Itt készülünk fel. Szerezz vijjogókat – Azoknak legalább van hatótávolságuk.
Haker körbenézett. – Itt?
– Nem tetszenek azok az épületek ott elöl. Az a torony irányítja a környéket. És biztosan van földalatti bejáratuk. Nekem lenne.
– Nincs semmi a...
– A memória-térképemen nincs rajta ez a torony. Hozz hanghullámkeltőket, hogy megvizsgáljuk a talajt. Biztos információkat akarok.
Haker vijjogója életre kelt: – Bashar! Ott van a Bashar?
Streggi kérés nélkül odament Hakerhez. Teg átvette a vijjogót, és belefütyülte a kódját.
– Bashar, kavarodás van a Síkon. Körülbelül százan megpróbáltak felszállni, és belefutottak az ernyőinkbe. Nincsenek túlélők.
– Van valami nyoma a Főtisztelendő Anyának vagy a Pókkirálynőnek?
– Semmi. Nem tudjuk. Itt tényleg nagy a zűrzavar. Mutassak képet?
– Küldj jelentést. És keressétek tovább Odradét.
– Mondtam, hogy itt semmi sem maradt életben, Bashar – Kattanás hallatszott, majd mély bugás. Új hang: – Jelentés.
Teg elővette hanglenyomat-kódolóját az álla alól, és gyors parancsokat vakkantott bele. – Verőhajót a Citadella fölé. A Landolósíkot és a többi katasztrófát tegyétek nyílt közvetítésre. Minden sávon. Hogy biztosan lássák, jelentsétek be, hogy nincsenek túlélők a Síkon.
A vettem-értettem kettős kattanása bontotta a vonalat. – Tényleg azt hiszed, hogy megijesztheted őket? – kérdezte Haker.
– Tanítom őket – Megismételte Odrade búcsúszavait: – Sajnálatosan el lett hanyagolva a képzésük.
Mi történhetett Odradéval? Teg érezte, hogy halottnak kell lennie; talán ő az első veszteségük itt. Odrade számított erre. Meghalt, de el nem veszett, ha Murbella vissza tudja fogni a temperamentumát.
Odrade ebben a pillanatban közvetlenül rálátott Tegre a toronyból. Logno egy jelárnyékoló pajzzsal lefedte az életjel-adóját, és felvitte őt a toronyba röviddel az első gammui menekültek érkezése után. Senki sem kérdőjelezte meg Logno fennhatóságát. Egy halott Hatalmas Tisztelet Matrónája, meg egy élő csakis ismerősök lehettek.
Odrade számított rá, hogy bármelyik pillanatban meghalhat, de tovább gyűjtötte az információkat, miközben őröktől kísérve felment egy nullcsőben. A cső a Szétszóródás alkotása volt: átlátszó dugattyú átlátszó hengerben. Kevés akadályt jelentő fal minden emeleten. Leginkább lakóhelyiségek és ezoterikus szerkezetek látszottak, amelyekről Odrade feltételezte, hogy katonai célúak. A kényelem és fényűzés jelei egyre erősödtek, ahogy feljebb jutottak.
A hatalom nem csak pszichológiailag, de térbelileg is fent van.
Megérkeztek a csúcsra. A csőhenger egyik oldala kicsapódott, és az egyik őr durván kitaszította a vastag szőnyeggel borított helyiségbe.
Az a dolgozószoba, amit a Dáma ott lent mutatott nekem, az is csak berendezett szín volt.
Odrade titkolózást látott. Az itteni berendezések és bútorok szinte felismerhetetlenek lettek volna Murbella tudása nélkül. Tehát az akcióközpontok csak látszatot mutattak. Potemkin-faluk a Főtisztelendő Anyának.
Logno hazudott a Dáma szándékait illetően. Szabadon elmehettem volna... mindenféle hasznos információ nélkül.
Milyen más hazugságokat vonultattak még fel előtte?
Logno és egy kivételével az összes őr odament egy konzolhoz Odrade jobb oldalán. Odrade féllábon körbefordult. Ez az igazi központ. Különös hely. Fertőtlenítőszag. Vegyi anyagokkal tartják tisztán, hogy ne legyenek baktérium- vagy vírusfertőzések. Ne legyenek idegenek a vérben. Minden féregtelenítve, mint a ritka élelmiszerek pultja. És a Dáma érdeklődött a Bene Gesserit betegségekkel szembeni immunitása iránt. A Szétszóródásban bakterológiai hadviselés folyik.
Egy dolgot akarnak tőlünk!
És egyetlen élő Tisztelendő Anya is elég nekik, ha ki tudják facsarni belőle az információt.
Egy teljes Bene Gesserit-szervezetnek kell majd kivizsgálnia ezt a szálat, és megnéznie, hová vezet.
Ha győzünk.
A hadműveleti konzol, amit Logno figyelt, kisebb volt, mint az ál-szobákban. Ujjmezős kezelés. A Logno melletti kisebb asztalkán kisebb, átlátszó volt, szondák medúza-szálai látszottak benne.
Biztosan shigadrót.
A csuklya nagyon hasonlított a Szétszóródás T-szondáira Teg és mások leírásai alapján. Vannak további technikai csodáik is ezeknek a nőknek? Biztosan.
Logno mögött csillogó fal, a balján ablakok nyíltak egy erkélyre, ahonnan messze el lehetett látni a csapatmozgásokra. Odrade felismerte Teget a távolban – kicsiny alak egy felnőtt vállán – de nem adta jelét annak, hogy bármi fontosat látna. Folytatta lassú vizsgálódását. Egy ajtó, mögötte átjáró egy másik nullcsőhöz, ami részben látszott egy elkülönített részen Odrade balján. Ott is zöld a padlólap. De ott más a funkciója.
Hirtelen erős zaj támadt a falon túl. Odrade némelyik hangot felismerte. Katonacsizmák dobogtak a padlólapokon. Egzotikus szövetek suhogása. Hangok. Odrade egymásnak válaszoló Tisztelet Matrónái rémült akcentusát hallotta.
Győzünk!
A sokk természetes, ha a győzhetetleneket leverik. Odrade Lognóra nézett. Vajon kétségbeesik?
Ha igen, talán életben maradok.
Murbella szerepe talán megváltozik. De ez várhat. A Nővérek tudják, mit kell tenniük, győzelem esetén. Sem ők, sem a támadóerők más tagjai nem fognak durván bánni a Tisztelet Matrónáival – sem erotikusan, sem máshogy. Duncan felkészítette az embereket, és mindenki számára ismertté tette a szexuális csapda veszélyeit.
Ne kockáztasd meg a kötöttséget. Ne ébressz új ellentéteket.
Az új Pókkirálynőről most kiderült, hogy sokkal furcsább, mint Odrade gondolta. Logno otthagyta a konzolt, és odament Odradéhoz. – Megnyertétek ezt a harcot. A foglyaitok vagyunk.
Semmi narancs a szemében. Odrade gyorsan végigpillantott az őr-nőkön. Üres arc, tiszta szem. Ilyen náluk a kétségbeesés? Ez nem tűnik jónak. Logno és a többiek semmiféle várt érzelmi reakciót nem mutatnak.
Minden le van kötözve?
Az elmúlt órák eseményeinek érzelmi krízist kellett volna kiváltania. Logno azonban ennek semmi jelét nem mutatta. Egyetlen áruló izom- vagy idegrángást sem lehetett felfedezni rajta. Talán csak némi kevés aggodalmat.
Bene Gesserit maszk!
Ennek tudattalannak kellett lennie, automatikus reakciónak, amit a vereség váltott ki. Tehát valójában nem nyugszanak bele a vereségbe.
Még mindig ott vagyunk bennük. Látensen... de ott vagyunk! Nem csoda, hogy Murbella majdnem meghalt. A saját genetikus múltjával került szembe, mint döntő gátlással.
– A társaim – mondta Odrade. – Az a három nő, aki velem jött. Hol vannak?
– Halottak – Logno hangja épp olyan halott volt, mint a szava.
Odrade sajnálta Suipolt. Tam és Dortujla hosszú, hasznos életet élt, de Suipol... meghalt, és még nem is Osztozott.
Újabb jó ember veszett el. Micsoda keserű lecke!
– Megkeresem a felelősöket, ha bosszút akarsz – mondta Logno.
Kettes lecke.
– A bosszú gyerekeknek és érzelmileg visszamaradottaknak való.
Logno szemébe visszatért egy kis sárga.
Az emberi öncsalásnak sok formája van, emlékeztette magát Odrade. Mivel tudta, hogy a Szétszóródás a váratlant fogja produkálni, ennek megfelelően olyan védő távolságtartással fegyverkezett fel, ami rálátást ad neki az új helyekre, új dolgokra és új emberekre. Tudta, hogy kénytelen lesz majd sok dolgot más kategóriába átsorolni, hogy elhárítsa a fenyegetéseket. Logno viselkedését pedig fenyegetésének vette.
– Nem úgy tűnik, mintha zavarna a helyzet, Hatalmas Tisztelet Matrónája.
– Mások majd bosszút állnak értem – Színtelen, összeszedett hang.
Ezek a szavak még az önuralmánál is furcsábbak voltak. Mindent bent tartott az alatt a szoros kötés alatt, de egyes darabkák most megmutatkoztak az Odrade megfigyelései által keltett vibráló mozgásokban. Mély és erőteljes dolgok, de el vannak temetve. Minden ott van bent, úgy leplezve, ahogy egy Tisztelendő Anya leplezné. Logno úgy nézett ki, mint akinek nincs semmi hatalma, mégis úgy beszélt, mintha semmi lényeges nem változott volna.
„A foglyotok vagyok, de nem számít.”
Valóban nincs hatalma? Dehogy nincs! Mégis ezt a benyomást akarta kelteni, és a jelenlévő többi Tisztelet Matrónái is az ő reakcióját tükrözték.
„Látsz minket? Nincs hatalmunk, csak a Nővéreink iránti hűségünk, és a követők, akiket magunkhoz láncoltunk.”
A Tisztelet Matrónái enynire bíznak bosszúálló légióikban? Ez csak akkor lehetséges, ha eddig még sosem szenvedtek ilyen vereséget. Valaki mégis visszakergette őket a Régi Birodalomba. A Millió Bolygókra.
Teg akkor talált rá Odradéra és a foglyaira, amikor alkalmas helyet keresett a győzelem kiértékeléséhez. A harc mindig megkövetelte az utólagos elemzést, főleg egy mentát-parancsnok esetében. Egész tapasztalatából ez volt az a csata, ami leginkább megkívánta az összehasonlító próbát. Ez a küzdelem nem lesz emlék, amíg ki nem értékelik, és nem közlik a lehető legjobban azokkal, akik tőle függenek. Ez Teg állandó mintázata volt, és nem törődött azzal, hogy ez mit árul el róla. Szakítsd meg az összefonódó érdekek láncát, és máris felkészültél a vereségre.
Egy nyugodt helyre van szükségem, ahol összefoghatom a csata szálait, és előzetes összegzést készíthetek.
Becslése szerint a csata legnehezebb problémája az volt, hogyan lehet a küzdelmet az emberi vadság szabadjára engedése nélkül levezetni. Bene Gesserit-diktum. A csatát úgy kell vezetni, hogy a végkifejlet a legjobb legyen a túlélők számára. Ez nagyon nehéz, néha éppen csak nem lehetetlen feladat volt. Minél személytelenebb a katona a vérontásban, annál inkább. Ez volt az egyik oka annak, hogy Teg mindig próbált ott lenni a harctéren, és személyesen ellenőrizni. Ha nem látod a fájdalmat, könnyen okozhatsz még nagyobb fájdalmat anélkül, hogy gondolnál vele. Ez volt a Tisztelet Matrónáinak mintázata. De ők hazavitték a fájdalmukat. Ezzel mit kezednek majd?
Ez a kérdés járt a fejében, amikor a segédeivel együtt kiszállt a csőből, és megpillantotta Odradét egy csapat Tisztelet Matrónájával szemben.
– Ő a parancsnokunk, Miles Teg Bashar – intett feléje Odrade.
A Tisztelet Matrónái Tegre meredtek.
– Ghola – motyogta Logno.
Odrade Hakerhez fordult. – Vidd el ezeket a foglyokat valahová a közelbe, ahol jó körülmények között lehetnek.
Haker nem mozdult, amíg Teg nem bólintott rá. Ekkor udvariasan jelezte, hogy a foglyok menjenek előre. Teg fensőbbsége nem pergett le a Tisztelet Matrónáiról. Izzó pillantással méregették őt, miközben engedelmeskedtek Hakernek.
Férfiak parancsolgatnak nőknek!
Teg a térdével megérintette Streggi nyakát, és Odradéval együtt kimentek az erkélyre. Volt valami furcsa a látványban, és Tegnek kellett egy kis idő ahhoz, hogy rájöjjön, mi az. Sok harcteret látott már a magasból, leggyakrabban felderítőtopterről. Ez az erkély azonban rögzítve volt a térben, a közvetlen közelség érzetét keltve. Körülbelül száz méterre álltak afölött a kert fölött, ahol a legvéresebb csata zajlott. Számtalan test hevert végső mozdulatlanságban – távozó gyerekek szétdobált babái. Teg itt-ott felismerte a saját emberei egyneruháját, és belesajdult a fájdalom.
Tudtam volna tenni valamit ez ellen?
Sokszor érezte már ugyanezt; el is nevezte „Parancsnoki Bűntudatnak”. De ez a helyzet most más volt, nem csak a minden csatára jellemző egyediség miatt, hanem abban is, ahogy belédöfött. Teg úgy vélte, hogy részben a táj miatt van ez, ami jobban illett volna kerti mulatságokhoz, most pedig szétszaggatták az erőszak ősi mintázatai.
Kis állatok és madarak kezdtek visszamerészkedni éberen, idegesen a zajos emberi behatolás után. Aprócska, hosszúfarkú szőrös kis jószágok szimatoltak körbe, és iszkoltak fel a közeli fákra minden látható ok nélkül. Színes madarak kukucskáltak ki a bozótból, vagy csapongtak a táj fölött – elmosódott csíkjaik rejtették őket, amikor leszálltak az aljnövényzetre. A szárnyas kis lények visszahozták azt a nyugtalanságot, amit az emberi megfigyelők oly gyakran tévesztettek össze a békével az ilyen tájakon. Teg nem esett ebbe a hibába. Pre-ghola életében vadontól körülvéve nőtt fel; közel a farm-élethez, de vadállatok mellett is. Ott kint nincs nyugalom.
Ettől a meglátástól rájött, mi döfött bele a tudatába. Annak ellenére, hogy egy jól felfegyverzett, nagylétszámú erődöt támadtak meg, a veszteségek kirívóan kicsik voltak. Teg semmi olyat nem látott a Citadellában, ami ezt megmagyarázhatta volna. Vajon rossz pillanatukban lettek volna? Az űrbéli veszteségük más dolog volt – az a tény, hogy Teg látta a védőhajókat, behozhatatlan előnyt jelentett. De ebben az épületben voltak előkészített pozíciók, ahová a védők behúzódhattak volna, és megritkíthatták volna a támadók sorait. A Tisztelet Matrónáinak ellenállása túl hirtelen omlott össze, és megmagyarázhatatlan maradt.
Hibás volt az a feltevése, hogy a katasztrófáik látványára reagáltak.
Odradéra pillantott. – Az a Hatalmas Tisztelet Matrónája ott bent, ő adott parancsot az ellenállás beszüntetésére?
– Feltételezem.
Óvatos, tipikus Bene Gesserit-válasz. Odrade is gondosan megvizsgálja a helyzetet.
A feltételezése elégséges magyarázat arra a hirtelenségre, amivel a védők letették a fegyvert?
Miért tennék? Hogy elejét vegyék a további vérontásnak?
A Tisztelet Matrónáinak oly sokszor fitogtatott durvaságát figyelembe véve ez valószínűtlen volt. A döntés okai nyugtalanították Teget.
Csapda?
Most, hogy belegondolt, egyéb különös dolgokat is felfedezett a csata körül. Nem voltak szokásos sebesültkiáltások, nem volt szaladgálás és orvosért kiabálás. Suk-doktorokat látott mozogni a testek között. Ez legalább ismerős volt, bár minden testet, amit megvizsgáltak, ott is hagytak a csatamezőn.
Mindegyik halott? Nincsenek sebesültek?
Szorongató félelem lett úrrá Tegen. Nem volt szokatlan ez az érzés a csatában, de már tudott olvasni belőle. Valami nagyon nincs rendben. A hangok, a szagok, és azok a dolgok, amiket látott, új jelentőségre tettek szert. Teg élesre volt hangolódva, mint egy ragadozó a dzsungelben, aki ismeri a területét, de tudja, hogy valami behatolt oda, és azonosítani kell, mielőtt még ő vadászná le a vadászt. Teg a tudatosság egy új szintjén regisztrálta a környezetét, és saját magát is fürkészte: olyan mintázatokat keresett, amik kiválthatták ezt a reakciót. Streggi remegett alatta. Tehát ő is érzi.
– Itt valami nagyon nincs rendben – mondta Odrade.
Teg előrenyújtott tenyérrel csendre intett. Még ebben a győztes csapatoktól körülvett toronyban is kiszolgáltatva érezte magát annak a veszélynek, amit zavargó érzékei nem voltak képesek feltárni.
Veszély!
Biztos volt benne. Az ismeretlen frusztrálta. Minden képzettségét össze kellett szednie, hogy ne jöjjön rá ideges roham.
Teg megfordította Streggit, és odavetett egy parancsot az ajtóban várakozó segédnek. A segéd figyelmesen hallgatta, aztán rohant engedelmeskedni. Meg kell kapniuk a veszteség-kimutatásokat. Hány sebesült van, hány halott? Milyen fegyvereket zsákmányoltak? Sürgős!
Mikor megint a tájat kezdte nézni, újabb zavaró dolgot fedezett fel, egy alapvető furcsaságot, amit a szeme már próbált jelezni. Nagyon kevés a vér a földön heverő Bene Gesserit-egyenruhákon. Azt lehetne hinni, hogy ilyenkor megmutatkozik a közös emberi lét bizonyítéka – a vörös folyam, ami idővel megsötétedik, mégis kitörölhetetlen nyomot hagy azoknak az emlékezetében, akik látták. A vérfürdő hiánya ismeretlen jelenség volt, és háborúban az ismeretlen szinte mindig óriási veszedelmet hozott. – Van még valami fegyverük, amiről nem tudunk – mondta halkan Odradénak.

- - -

Ne siess az ítéleted közzétételével. A rejtett ítélet sokszor erősebb. Irányíthatja a reakciókat, és ennek a hatása csak akkor érződik, amikor már túl késő tenni ellene.
– Bene Gesserit jótanács jelölteknek

Sheeana férgeket érzett a távolból: keserű kénes-kovás szaggal kevert fahéjillat, a hatalmas rakisi homokevők belső poklából. Ezeket a kicsi leszármazottakat csak azért érezte, mert olyan sokan voltak.
Milyen picik!
Aznap nagyon meleg volt a Sivatagi Figyelőben, és kora délután Sheeanának már jól esett bent lenni a mesterségesen hűtött helyiségben. Elviselhető volt a hőmérséklet, pedig a nyugati ablakok nyitva maradtak. Sheeana odament, és kinézett a csillámló homokra.
Az emlékei megmondták, mit fog látni este: fényesen ragyogó csillagok a száraz levegőben, halvány fény a sötéten ívelő láthatárig nyúló dűnéken. Eszébe jutottak a rakisi holdak. Hiányoztak neki. A csillagok önmagukban nem voltak elegendőek fremen örökségének.
Menedék volt neki ez a hely, ahol volt lehetősége és ideje azon gondolkodni, hogy mi történik a Nővérekkel.
Axolotl tartályok, kiborgok, most meg ez.
Odrade terve az Osztozásuk óta nem volt rejtély előtte. Hazárdjáték? És ha sikerül?
Talán már holnap megtudjuk, és akkor mi lesz belőlünk?
Sheeana elismerte, hogy a Sivatagi Figyelő önmagában vonzza, nem annyira elmélkedési helyként. Járt egyet a tűző forróságban, hogy bebizonyítsa magának: még mindig elő tudja hívni a férgeket a táncával, a cselekvésben kifejezett érzelmekkel.
Az Engesztelés Tánca. Az én nyelvem a férgekhez.
Addig pörgött dervisként egy dűnén, amíg az éhség szét nem törte emlék-transzát. És kicsiny férgek voltak körülötte, akik tátott szájjal figyelték, kristályfogaik mögött a régi tűzzel.
De miért olyan kicsik?
A felderítők magyarázata értelmes volt, de nem elég. „A nedvesség az oka”.
Sheeana felidézte magában a Dűne óriás Shai-huludját, a „Sivatag Öregjét”, aki akkora volt, hogy fűszerüzemeket nyelt el egészben, és a gyűrűi felülete olyan kemény volt, mint a plaszteton. Urak a saját birodalmukban. Isten és ördög a homokban. Még az ablakból is érezte ezt az erőt.
Miért döntött úgy a Zsarnok, hogy egy féregben éli szimbiotikus életét?
Ezek a kis férgek hordozzák az ő végtelen álmát?
Ebben a sivatagban is vannak homoki pisztrángok, vedd őket magadra új bőrként, és kövesd a Zsarnok útját.
Átalakulás. A Megosztott Isten.
Sheeana látta a csábítást.
Merjem?
Tudatlanságának utolsó pillanatai jutottak az eszébe – alig nyolc éves volt, Igat hónapjában járt akkor a Dűne.
Nem Rakis. Dűne, ahogy az őseim nevezték.
Nem volt nehéz felidéznie akkori önmagát: vékony, barnabőrű gyerek, napszítta barna haj. Melanzsvadász (mert ez a gyerekek dolga volt), aki kis társaival kirohan a nyílt sivatagba. Milyen szép is volt ez az emlékeiben.
De az emléknek megvolt a sötétebbik oldala is. Minden figyelmet az orrcimpára koncentrálva az egyik kislány erős illatot érzett – előfűszer-telep!
A Robbanás!
A fűszerrobanás vonzotta a Shaitant. Egy homokféreg sem tudott ellenállni a területén lezajló fűszer-robbanásnak.
Felfaltad az egészet, Zsarnok, azt a nyomorúságos kunyhótelepet, amit mi „otthon”-nak hívtunk, és minden barátomat, meg a családjukat. Engem miért kíméltél meg?
Micsoda harag rázta azt a sovány gyereket. Mindent, amit szeretett, elvett tőle egy hatalmas féreg, ami megakadályozta, hogy Sheeana feláldozza magát a tüzében, és előbb a rakisi papokhoz vitte, aztán a Bene Gesserithez.
„Beszél a férgekhez, és ők megkímélik.”
„Ők, akik megkíméltek engem, tőlem nem kapnak kíméletet”, azt mondta Odradénak.
És most Odrade tudja, mi az, amit meg kell tennem. Nem nyomhatod el a vad dolgot, Dar. Most már merlek Darnak szólítani, mert itt vagy bennem.
Semmi válasz.
II. Letó tudatának egy-egy gyöngye lenne minden homokféregben? Sheeana fremen ősei ezt állították.
Valaki a kezébe nyomott egy szendvicset. Walli, a rangidős tanonc-segéd, aki átvette a Sivatagi Figyelő vezetését.
Én ragaszkodtam ehhez, amikor Odrade kiemelt a Tanácsba. De nem csak azért, mert Walli is eltanulta az immunitásomat a Tisztelet Matrónái-féle szexuális kötöttségre. És nem azért, mert fogékony az szükségleteimre. Mi ketten, Walli és én, titkos nyelvet beszélünk.
Walli hatalmas szeme már nem volt bejárat a lelkébe. Korlát volt, ami bizonyítékát adta annak, hogy már tudja, hogyan álljon ellen a kutató pillantásoknak, világoskék tekintet, ami hamarosan telekék lesz, ha túléli az Agóniát. Majdnem albínó volt, genetikai vonala továbbtenyésztési szempontból kérdéses. Walli bőre csak megerősítette ezt az ítéletet, sápadt volt és szeplős. Mintha áttetsző lett volna. Szinte nem is magát a bőrt lehetett látni, hanem azt, ami alatta volt: rózsaszín, eres hús, amely védtelen a sivatagi nappal szemben. Walli csak itt a homályban hagyhatta takaratlanul ezt az érzékeny felületet.
Miért ő parancsol nekünk?
Mert benne bízom a leginkább, hogy azt fogja csinálni, amit kell.
Sheeana szórakozottan rágcsálta a szendvicset, miközben a sivatagot figyelte. Egyszer majd az egész bolygó ilyen lesz. Új Dűne? Nem... hasonló, de más. Hány ilyen helyet hozhatunk létre egy végtelen univerzumban? Értelmetlen kérdés.
Apró fekete pötty jelent meg a távolban. Sheeana hunyorogni kezdett. Ornitopter. Lassan nagyobb lett, aztán megint kisebb. A homokot vizsgálja. Felderítők.
Mit csinálunk itt mi valójában?
Mikor a dűnékre tekintett, gőgöt látott bennük.
Nézz az alkotásomra, aprócska ember, és szálljon inadba a bátorság.
De hát ezt mi csináltuk, a Nővéreim meg én.
Valóban?
– Valami újfajta szárazság van a levegőben – mondta Walli.
Sheeana egyetértett. Mondania sem kellett. Odament az asztalhoz, ahol még volt elég fény ahhoz, hogy tanulmányozhassa a kiterített topotérképet: kis zászlócskák álltak ki belőle, zöld fonalas gombostűk, épp ahogy tervezte.
Odrade egyszer megkérdezte: – Ez tényleg jobb, mint a vetített kép?
– Szükségem van rá, hogy megérinthessem.
Odrade ezt elfogadta.
A kivetítések ízetlenek voltak. Túl messze voltak már a földtől. Egy vetített képre nem lehet rábökni, hogy „Ide fogunk menni!”. Csak üres levegőt találnánk.
A szem sosem elég. A testnek is érezni kell a világát.
Sheeana férfiveríték csípős szagát érzékelte, az erőfeszítés kipárolgását. Felemelte a fejét, és egy sötét tónusú fiatalember állt az ajtóban, arrogán tartásban, arrogáns tekintettel.
– Ó – mondta. – Azt hittem, egyedül vagy, Walli. Majd később visszajövök.
Szúrós pillantást vetett Sheeanára, aztán kiment. Nagyon sok dolgot éreznie kell ahhoz a testnek, hogy ismerje.
– Sheeana, miért vagy itt? – kérdezte Walli.
Te, aki olyan elfoglalt vagy a Tanácsban, mit keresel itt? Nem bízol bennem?
– Azért jöttem, hogy átgondoljam azt, amit a Missionaria szerint még mindig megtehetek. Fegyvert találtak – a Dűne mítoszait. Milliárdok imádkoznak hozzám: „A Szenthez, aki beszélt a Megosztott Istennel”.
– A milliárdok nem tükrözik a valós számot – mondta Walli.
– De mutatják azt az erőt, amit a Nővéreim látnak bennem. Azok az imádók azt hiszik, hogy meghaltam a Dűnével együtt. „Hatalmas szellemé” váltam az „elnyomottak panteonjában”.
– Több egyszerű misszionáriusnál?
– Mi történne, Walli, ha megjelennék ebben a várakozó univerzumban egy homokféreggel az oldalamon? Egy ilyen esemény lehetősége sok Nővéremet reménnyel és aggodalommal tölti el.
– Az aggodalmat megértem.
Bizony. Ugyanaz a vallásos implant, amit Muad'Dib és Zsarnokjia rászabadított a mit sem sejtő emberiségre.
– Miért gondolkoznak egyáltalán ilyesmin? – faggatózott Walli.
– Ha én lennék a tengely, micsoda erőt kapnának, amivel megmozgathatnák az univerzumot!
– De hogyan tudnának kézben tartani egy ekkora erőt?
– Ez a probléma. Ez a dolog jellegénél fogva instabil. A vallások sosem igazán irányíthatóak. De egyes Nővérek úgy gondolják, hogy célozhatnak egy ilyen, körém épített vallással.
– És ha rosszul céloznak?
– Azt mondják, hogy a nők vallásai mindig mélyebben folynak.
– Ez igaz? – Megkérdőjelez egy felsőbb forrás. Sheeana csak bólintani tudott. A Más Emlékek ezt erősítették meg.
– Miért?
– Mert bennünk megújul az élet.
– Csak ezért? – Nyílt kételkedés.
– A nők gyakran alávetett benyomást keltenek. Az emberek különleges szimpátiát tartogatnak azok számára, akik legalul vannak. Én nő vagyok, és ha a Tisztelet Matrónái holtan akarnak látni, akkor biztosan áldott is vagyok.
– Úgy beszélsz, mintha egyetértenél a Missionariával.
– Ha üldöznek, a menekülés minden útját fontolóra veszed. Engem tisztelnek. Nem hagyhatom figyelmen kívül az ebben rejlő lehetőségeket.
De a veszélyeket sem. A nevem fénylő világosság lett a Tisztelet Matrónái elnyomásának sötétségében. Milyen könnyen lehet ebből a fényből pusztító tűz!
Nem... az a terv, amit Duncannel dolgoztak ki, jobb. El kell szökni a Káptalanházról. Ez a hely nem csak az itt élőknek halálcsapda, de a Bene Gesserit-álmoknak is.
– Még mindig nem értem, miért vagy itt. Talán már nem is vadásznak ránk.
– Talán?
– De miért pont most jöttél?
Nem mondhatom el nyíltan, mert a házőrzők megtudnák.
– Lenyűgöznek a férgek. Ez részben azért van, mert az egyik ősöm vezette az áttelepülést a Dűnére.
Emlékszel, Walli. Egyszer már beszéltünk erről kint a homokon, ahol senki sem hallotta kettőnkön kívül. És most már tudod, miért jöttem.
– Emlékszem, azt mondtad, hogy igazi fremen nő volt.
– Én zenszunni mester.
Én is vezetni fogom a magam áttelepülését, Walli. De szükségem lesz férgekre, és ezt csak tőled kaphatom meg. És gyorsan kell csinálni. Az Elágazásról érkező jelentések sietségre intenek. És az első hajók hamarosan visszatérnek. Tán ma este... vagy holnap. Félek tőle, hogy mit hoznak.
– Még mindig gondolkodsz azon, hogy átviszel néhány férget a Központiba, ahol jobban tanulmányozhatod őket?
Ez az, Walli! Hát emlékszel.
– Érdekes lenne. Nincs sok időm ilyesmire, de minden kis tudás segíthet.
– Ott túl nedves lesz nekik a hely.
– A Síkon álló nem-hajó nagy Rakterét sivatagi laboratóriummá alakítjuk át. Homok, szabályozott atmoszféra. Az alapok már megvannak akkorról, amikor a nagy férget hoztuk.
Sheeana a nyugati ablakra pillantott. – Alkonyodik. Szívesen sétálnék még egyet a sivatagban.
Ma éjszaka visszatérnek az első hajók?
– Csak tessék, Tisztelendő Anya – állt félre Walli az ajtótól.
Kimenőben Sheeana még azt mondta: – A Sivatagi Figyelőt hamarosan át kell költöztetni.
– Már felkészültünk.
A nap lebukóban volt a láthatár mögé, amikor Sheeana kiért a település szélére. Kiporoszkált a csillagfényes sivatagba, és az érzékeivel kutatott, ahogy gyerekkorában. Ó, itt van a fahéjillat. A férgek közel vannak.
Megállt, északkeletre fordult az utolsó napsugártól, és két tenyerét régi fremen módra vízszintesen a szeme alá és fölé emelte, csökkentve a fényt és a látómezőt. Egy vízszintes keretből tekintett ki. Bármi jön le az égből, át kell haladnia a keskeny sávon.
Ma éjjel? Sötétedés után fognak jönni, hogy ne kelljen magyarázkodniuk. És egy egész éjszakájuk legyen gondolkodni.
Bene Gesserit-türelemmel várakozott.
Vékony, izzó vonal jelent meg az északi láthatáron. Aztán még egy. Még egy. Egyenesen a Leszállósík felé tartottak.
Sheeana érezte, hogy gyorsabban ver a szíve.
Megjöttek!
És mi lehet az üzenetük a Nővéreknek? Dicsőségesen visszatérő harcosok vagy menekültek? Odrade tervét figyelembe véve nem sok lesz a különbség.
Reggelre tudni fogja.
Sheeana leeresztette a kezét, és észrevette, hogy reszket. Mély levegő. A Litánia.
Aztán elindult a sivatagban, a Dűne szabálytalan homokijárásával. Már szinte elfelejtette, hogyan kell húzni a lábát. Mintha terhet vinne. Ritkán használt izmok keltek munkára a véletlenszerű mozgásban, amit ha valaki egyszer megtanult, soha többé nem felejtette el.
Valaha sosem hittem, hogy egyszer majd újra így fogok járni.
Ha a házőrzők látták volna ezt a gondolatot, elcsodálkoztak volna az ő Sheeanájukon.
Ez kudarc bennem, gondolta Sheeana. Belenőtt a Káptalanház ritmusaiba. Ez a bolygó valami földalatti szinten beszélt hozzá. Úgy érezte, mintha a föld, a fák, a virágok, minden növekvő dolog a része lenne. És most itt ez a zavaró mozgás, valami olyan, ami egy másik bolygó nyelvén van. Sheeana érezte, hogy a sivatag változik, és ez is idegen nyelv volt. Sivatag. Nem élettelen, csak egészen másképp él, mint a valaha zöldellő Káptalanház.
Kevesebb élet, de intenzívebb.
Sheeana hallotta a sivatagot: apró csuszamlások, rovarok cirpelése, vadászó szárnyak suhogása fentről, és gyors puffogás a homokon – kenguruegeret hoztak ide, előretekintve azokra a napokra, amikor a férgek megint átveszik az uralmat.
Walli nem fogja elfelejteni, hogy állatokat és növényeket küldjön a Dűnéről.
Megállt egy magas barrakán tetején. Homályos szélű, dermedt óceán tárult eléje, árny-szörf futott fel az árnypartra a változó vidéken. Határtalan sivatag-tenger volt ez. Messze innen volt az eredete, és ennél még furcsább helyekre is elkerül majd.
Elviszlek, ha tudlak.
A száraz területekről a nedvesebb helyek felé tartó éjszakai fuvallat finom porréteggel vonta be az arcát, és megemelte a haja végét. Sheeana elszomorodott.
Mi lehetett volna.
Ez már nem volt fontos.
Ami van – az számít.
Nagy levegőt vett. Erősebb a fahéj. Melanzs. Fűszer és féreg van a közelben. A férgek tudatában voltak Sheeana jelenlétének. Mikor lesz ez a levegő elég száraz ahhoz, hogy a férgek nagyra megnőjenek, és úgy dolgozzanak, mint a Dűnén?
A bolygón és a sivatagon.
Úgy látta őket, mint ugyanannak a mondának a két felét. Ahogy a Bene Gesseritet és az emberiséget, amit szolgál. Összeillő felekként. A másik nélkül mindegyik kevesebbet ér, üresség elveszett céllal. Ebben rejlik a Tisztelet Matrónáinak fenyegetése. A vak erőszak célja!
Vakon egy ellenséges univerzumban.
És ezért kímélte meg a Zsarnok a Nővéreket.
Tudta, hogy csak az ösvényt adja nekünk, cél nélkül, mint egy tréfamester, aki a játékban kiteszi a jutalomhoz vezető utat jelző papírfecniket, de az út végén nincs semmi.
De a maga módján költő.
Eszébe jutott a Zsarnok „Emlékezet Verse” Dar-es-balatból; egy darab ballaszt, amit a Bene Gesserit megőrzött.
És miért tartogatjuk? Hogy most megtöltsem vele az elmémet? Hogy egy pillanatra elfelejtsem, mivel kerülhetek szembe holnap?

A költő csodás éjszakáját
Csillagokkal szórd tele.
Egy lépésre az Orion áll,
Mindent lát sugárzó szemével.
Örökre jelet hagyj génjeinken.
Örülj a sötétnek, és nézz,
Vakon az utóragyogásban.
Nincs, csak a puszta örökkévaló.

Sheeana hirtelen úgy érezte: esélyt nyert arra, hogy végső művész legyen, csordulásig tele, maga előtt egy üres felülettel, ahová azt alkot, amit akar.
Egy korlátok nélküli univerzum!
Odrade szavai jutottak eszébe még akkorról, amikor gyerekként először találkozott a Bene Gesserit-céllal. „Hogy miért ragadtunk magunkhoz, Sheeana? Nagyon egyszerű. Felismertünk benned valamit, amit már régóta vártunk. Megérkeztél, és mi láttuk, hogy megtörténik.”
„Megtörténik?” Milyen naiv voltam!
„Valami új emelkedett a láthatár fölé.”
Az én vándorlásom az újat fogja keresni. De... olyan bolygót kell találnom, aminek holdjai vannak.

- - -

Bizonyos szempontból az univerzum Brown-mozgás, ahol semmi sem előre jelezhető elemi szinten. Muad'Dib és Zsarnok lezárta a felhőkamrát, ahol a mozgás történik.
– Gammui Történetek

Murbella az össze nem illő élmények idejét élte. Először zavarta, hogy többszörös látással tekint a saját életére. Az Elágazáson lejátszódott kaotikus események váltották ki ezt, és azonnali szükségszerűségek olyan zűrzavarát hozták létre, ami nem távozott el belőle, még akkor sem, amikor visszatért a Káptalanházra.
Én figyelmeztettelek, Dar. Nem tagadhatod. Én megmondtam, hogy ők győzelemmé tudják változtatni a vereséget. És nézd micsoda zűrzavart zúdítottál az ölembe! Már azzal is szerencsém volt, hogy ennyit megmentettem.
Ez a belső tiltakozás mindig belemerítette őt azokba az eseményekbe, amelyek ebbe a rettenetes pozícióba emelték.
Mi mást tehettem volna?
Az emlék Streggit mutatta, aki vértelen halállal roskad a padlóra. A jelenet olyan volt a nem-hajók kivetítőjén, mint egy fantasztikus dráma. A kivetítőszerkezet a hajó parancsnoki termében csak fokozta azt az illúziót, hogy mindez igazából nem történik meg. A színészek felállnak és meghajolnak. Teg komszemei automatikusan arrébbzümmögtek, és mindent pontosan mutattak, amíg valaki el nem hallgattatta őket.
Murbella ott maradt a látványokkal, a kísérteties utóképpel: Teg kiterült teste a padlón abban a Tisztelet Matrónája sasfészekben. Odrade, amint döbbenten néz.
Hangos tiltakozás kísérte Murbellának azt a bejelentését, hogy le kell mennie a felszínre. A Proktorok hajthatatlanok voltak, amíg Murbella ki nem teregette Odrade hazárdjátékának részleteit, és meg nem kérdezte: – Totális katasztrófát akartok?
Ezt a vitát a Belső Odrade nyerte meg. De hát már elejétől fogva erre készültél, nem, Dar? Ez volt a terved.
A Proktorok azt mondták: – Még mindig ott van Sheeana – Adtak Murbellának egy egyszemélyes kompot, és egyedül küldték le az Elágazásra.
Bár Murbella előreküldte Tisztelet Matróna-azonosítóját, kényes pillanatokat élt át a leszállóhelyen.
Egy szakasz Tisztelet Matrónája állt vele szemben, amikor kibukkant a kompból egy füstölgő gödör mellett. A füst egzotikus robbanóanyagoktól illatozott.
Itt pusztult el a Főtisztelendő Anya kompja.
Egy ősöreg Tisztelet Matrónája vezette a szakaszt, vörös köpenye foltos volt, a bal válláról leszakadt, a díszek tépettek. Olyan volt, mint egy kiszáradt gyík, aminek még meg van a mérge, és egy harapással öl, de már elhasznált dühvel jár, az energia java már kiment belőle. Rendetlen volt a haja, mint egy frissen kiásott gyömbérgyökér. Démon volt benne. Murbella látta, hogyan néz rá a narancspettyes szemekből.
Annak dacára, hogy az öreg mögött egy teljes szakasz állt, ők ketten úgy álltak egymással szemben, mintha egyedül lennének: óvatosan szimatoló vadállatok, akik próbálják felmérni a veszedelem nagyságát.
Murbella alaposan szemügyre vette az öreget. Ez a gyík öltögetni fogja a nyelvét, kóstolgatja egy kicsit a levegőt, megszellőzteti az érzelmeit, de kellőképpen sokkos állapotban van ahhoz, hogy figyeljen.
– Murbella a nevem. A Bene Gesserit foglyul ejtett a Gammun. A Hormu adeptusa vagyok.
– Miért van rajtad a boszorkányok köpenye? – kérdezte az öreg, és a szakasz gyilkolásra készen állt mögötte.
– Megtanultam mindent, amit tanítani tudtak, és elhoztam ezt a kincset a Nővéreimnek.
Az öreg egy ideig tanulmányozta. – Igen, felismerem a típusodat. Roki vagy, akit a gammui projektre választottunk ki.
A szakasz kissé ellazított.
– Nem jöhettél végig ezzel a komppal – vette elő a vádat az öreg.
– Megszöktem az egyik nem-hajójukról.
– Tudod, hol van a fészkük?
– Tudom.
Az öreg szája széles mosolyra húzódott. – Valóságos főnyeremény vagy! Hogyan szöktél meg?
– Hát kérdezned kell?
Az öreg elgondolkozott ezen. Murbella úgy le tudta olvasni a gondolatokat az arcáról, mintha kimondta volna őket: Ezek, akiket a Rokról hoztunk – egytől egyig halálosak. Tudnak ölni a kezükkel, a lábukkal, bármelyik mozgatható testrészükkel. Mindegyik hordhatná a feliratot: „Minden pozícióban veszélyes.”
Murbella kissé errébb lépett a komptól, azzal az inas kecsességgel, ami igazolta kilétét.
Gyorsaság és izom. Nővérek, vigyázzatok.
A szakasz néhány tagja kíváncsian előrenyomakodott. Tele voltak Tisztelet Matrónája összevetésekkel, és mohó kérdésekkel bombázták Murbellát.
– Sokat megöltél közülük? Hol a bolygólyuk? Gazdag? Sok férfit megkötöttél ott? A Gammun képeztek ki?
– A Gammun voltam harmadik szintű. Hakka alatt.
– Hakka! Ismerem. Még mindig meg volt sérülve a bal lába, amikor találkoztál vele?
Még mindig ellenőriznek.
– A jobb lába volt, és ott voltam vele, amikor megsérült!
– Ó, persze, a jobb lába. Most már emlékszem. Hogy sebesült meg?
– Fenékbe rúgott egy fajankót. Éles kés volt a csípőzsebében. Hakka annyira mérges lett, hogy megölte.
Nevetés söpört végig a szakaszon.
– A Hatalmas Tisztelet Matrónájához megyünk – mondta az öreg.
Tehát átmentem az első ellenőrzésen. De Murbella érzett még fenntartásokat. Miért hordja ez a Hormu-adeptus az ellenség ruháját? És milyen furcsa!
Ezt jobb lesz azonnal elintézni.
– Hagytam magam tanítani, és ők elfogadtak engem.
– Az ostobák! Valóban ezt tették?
– Kételkedsz a szavamban? – Milyen könnyű visszavágni a Tisztelet Matrónáinak érzékenységével.
Az öreg kissé felborzolódott. Nem veszítette el fennsőbbségét, de figyelmeztető pillantást lövellt a sza kasza felé. Mindnyájuknak beletellett egy kis időbe, amíg megemésztették Murbella szavait.
– Közéjük való lettél? – kérdezte valaki hátulról.
– Másképp hogyan orozhattam volna el a tudásukat? Ez hallgassátok meg! A Főtisztelendő Anya személyes tanítványa voltam!
– És jól tanított? – Ugyanaz a kihívó hang a háttérből. Murbella megnézte a kérdezőt: közepes rangú, törekvő. Arra vágyik, hogy észrevegyék és kiemeljék.
Véged van, izgága. Nem sokat veszít veled az univerzum.
Egy Bene Gesserit-csellel fújta az ellenséget jelentő tollat elég közel magához. Egy Hormu-stílusú rúgás, amit felismernek. A kérdező holtan hevert a földön.
A Bene Gesserit és a Tisztelet Matrónái képességeinek házassága olyan veszedelmet ígér, amit mindnyájan felismerhettek és irigyelhettek.
– Csodálatosan tanított – mondta Murbella. – Van még kérdés?
– Khmm! – mondta az öreg.
– Mi a neved? – kérdezte Murbella.
– Nagydáma vagyok, Hormu Tisztelet Matrónája. Elpek a nevem.
– Köszönöm, Elpek. Hívhatsz Murbellának.
– Megtisztelsz, Murbella. Valóban kincset hoztál magaddal.
Murbella Bene Gesserit-figyelemmel mérte fel őt, csak aztán mosolyodott el minden derű nélkül.
A nevek cseréje! Te abban a vörös köpenyben, ami jelzi, hogy egyike vagy a Hatalmas Tisztelet Matrónáját körülvevő hatalmasoknak, tudod, hogy mit fogadtál most be a körötökbe?
A szakasz még mindig döbbent félelemmel nézett Murbellára. Murbella új érzékenységével látta ezt. Az Öreg Lány hálózat sosem tudta megvetni a lábát a Bene Gesseritben, de a Tisztelet Matrónáinál működött. A szimulfolyamat bizonyítékok erdejét parádéztatta el Murbella előtt. Milyen finom a hatalomátvitel: megfelelő iskola, megfelelő barátok, rálépés a létra első fokára mindez a rokonok és kapcsolataik irányítása alatt, a kölcsönös hátvakarás jegyében, ami szövetségeket, ezen belül házasságokat eredményezett. A szimulfolyamat elárulta Murbellának, hogy ez a gödörbe vezet, de azok, akik a létrán vannak, vagy az irányítófülkékben, sosem hagyják, hogy ez aggassza őket.
A ma máig elegendő, és Elpek így lát engem. De nem látja, mivé lettem, csak azt, hogy veszélyes vagyok, de potenciálisnak hasznos.
Murbella lassan megfordult az egyik lábán, és szemügyre vette Elpek szakaszát. Nincsenek megkötött férfiak. Ez túl kényes feladat, csakis a legmegbízhatóbb nők láthatják el. Remek.
– Most pedig mindnyájan hallgassatok ide. Ha valamennyire is hűségesek vagytok a Nővéreitekhez, amit majd jövőbeli teljesítményetek alapdán fogom eldönteni, akkor meg fogjátok becsülni azt, amit hoztam. Ajándéknak szánom azoknak, akik kiérdemelték.
– A Hatalmas Tisztelet Matrónája örülni fog – mondta Elpek.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája mégsem tűnt túl boldognak, amikor Murbellát eléje vezették.
Murbella felismerte a torony elrendezését. Már szinte alkonyodott, de Streggi teste még mindig ott hevert, ahová lerogyott. Teg néhány szakemberét is megölték, főleg a komszem-specialistákat, akik mellesleg a testőrei is voltak.
Nem, mi, a Tisztelet Matrónái nem szeretjük, ha mások kémkednek utánunk.
Teg még élt, ezt Murbella látta, de shigadróttal össze volt kötözve, és csúful egy sarokba lökték. És ami a legmeglepőbb volt: Odrade megkötözetlenül állt a Hatalmas Tisztelet Matrónája mellett. Ez a megvetés gesztusa volt.
Murbella úgy érezte, mintha már számtalanszor átélte volna ezt a jelenetet – a Tisztelet Matrónáinak győzelme utáni kép: szertehagyott holttestek. A Tisztelet Matrónáinak támadása a vértelen fegyverrel gyors és halálos volt, tipikus gonoszság, ami akkor is ölt, ha már nem kellett. Murbella szinte beleborzongott az események gyilkos fordulatába. Nem volt figyelmeztetés, csak a csapatok dőltek el széles sorokban – mint a dominók; a túlélőket sokkolta a látvány. Egy Hatalmas Tisztelet Matrónája pedig élvezi a sokkot.
A Hatalmas Tisztelet Matrónája Murbellára pillantott: – Tehát ez az a rakás szemtelenség, akiről azt mondtad, hogy kitanítottad a módszereitekre.
Odrade majdnem elmosolyodott erre a leírásra.
Rakás szemtelenség?
A Bene Gesserit rosszakarat nélkül elfogadja ezt. Ez a csipásszemű Hatalmas Tisztelet Matrónája olyan szorult helyzetben van, amikor nem folyamodhat a vér nélkül ölő fegyverhez. Nagyon kényes erőegyensúly. A Tisztelet Matrónáinak nyugtalan beszélgetései elárulták a problémájukat.
Minden titkos fegyverük kimerült, és nem lehet újratölteni; valamit elveszítettek, amikor visszakényszerültek ide.
„Az utolsó lehetőségre tartogatott fegyverünk, és most elpazaroltuk!”
Logno, aki felsőbbrendűnek hitte magát, most más porondon állt. És csak most szerzett tudomást arról a félelmetes könnyedségről, amivel Murbella meg tudta ölni az egyik elit-katonáját.
Murbella méregetni kezdte a Hatalmas Tisztelet Matrónájának kíséretét, felbecsülte az erejüket. Amazok persze felismerték a helyzetet. Ismerős volt nekik. Hogyan szavaztak?
Semlegesen?
Egyeseken látszott az óvatosság, de mindegyikük várt.
Várták az előadást. Nem érdekelte őket, ki lesz a győztes addig, amíg a hatalom továbbra is feléjük áramlik.
Murbella hagyta, hogy izmai abba a várakozó harci állásba helyezkedjenek, amit Duncantől és a Proktoroktól tanult. Olyan nyugodt volt, mintha az edzőteremben állna, és reakciósorokon menne végig. Még amikor reagált, akkor is tudta, hogy úgy mozog, ahogy Odrade felkészítette – mentálisan, testileg és érzelmileg is.
Először a Hangot. Borzongasd meg őket.
– Úgy látom, meglehetősen silánynak vélitek a Bene Gesseritet. Azok az érvek, amelyekre oly büszkék vagytok, már unalomig ismertek ezek előtt a nők előtt.
Mindez sértő hangmodulálással előadva, olyan tónusban, hogy Logno szeme felizzott, de maga Logno mozdulatlan maradt.
De Murbella még nem végzett. – Erősnek és okosnak tartjátok magatokat. Az egyikből adódik a másik, ugye? Micsoda hülyeség! Hazugok vagytok, és hazudtok magatoknak.
Mikor Logno mozdulatlan maradt erre a támadásra, a körben állók kezdtek elhátrálni, tért nyitottak, ami azt jelentette: „Csak a tiéd!”
– Attól, hogy folyékonyan mondjátok a hazugságot, még nem rejtitek el – mondta Murbella. Feddő pillantást vetett a Logno mögött állókra. – Mint azok, akiket a Más Emlékekből ismerek, ti is a pusztulás felé haladtok. A probléma az, hogy olyan pokolian soká tart, amíg meghaltok. A vég elkerülhetetlen, de addig is az az unalom! És még te mered magadat Hatalmas Tisztelet Matrónájának nevezni! – fordult Lognóhoz. – Minden egy nagy pöcegödör körülötted! Nincs stílusod.
Ez már túl sok volt. Logno támadott, a bal lába vakító gyorsasággal lendült előre. Murbella úgy kapta el a rúgó lábat, mintha szélfútta levelet fogna meg, folytatta a mozdulat irányát, és úgy felfordította Lognót, hogy az péppé zúzódott fejjel terült el a padlón. Murbella nem állt meg: egy kecses piruett közben a bal lábával majdnem lefejezte azt a Tisztelet Matrónáját, aki Logno jobbján állt, a jobb kezével pedig bezúzta annak a torkát, aki Lognótól balra volt. Két szívdobbanásnyi ideig tartott az egész.
Még csak nem is lélegzett szaporábban (hogy megmutassam, milyen könnyű volt, Nővérek), amikor körülnézett. Elszörnyedt, és felismerte az elkerülhetetlent. Odrade a padlón hevert Elpek előtt, aki láthatóan habozás nélkül választott, melyik oldalon áll. Odrade nyakának kifacsart tartása és teste ernyedtsége elárulta, hogy halott.
– Be akart avatkozni – mondta Elpek.
Elpek azt várta, hogy egy Tisztelendő Anya megölését Murbella (hisz végül is Nővér!) ujjongva üdvözli. De Murbella nem úgy reagált, ahogy gondolta. Letérdelt Odrade mellé, fejét a holttest fejéhez szorította, és így maradt.
A megmaradt Tisztelet Matrónái kérdően néztek össze, de nem mertek mozdulni.
Mi ez?
De Murbella félelmetes képességei megbénították őket.
Amikor Murbella átvette Odrade utolsó emlékeit, és ezt hozzátette az előző Osztozáshoz, Murbella felállt.
Elpek a halált látta Murbella szemében, és hátralépett, mielőtt védekezni próbált volna. Elpek veszélyes volt, de ezzel a feketeköpenyes démonnal nem vehette fel a versenyt. Ugyanazzal a döbbentes hirtelenséggel lett vége, mint Lognónak és segédeinek: egy rúgással a gégre. Elpek ráesett Odradéra.
Murbella ismét végigpillantott az életben levőkön, aztán egy ideig Odrade testét nézte.
Bizonyos szempontból én vagyok az oka, Dar! De te is!
Lassan megcsóválta a fejét, ahogy átgondolta a következményeket.
Odrade halott. Éljen a Főtisztelendő Anya! Éljen a Hatalmas Tisztelet Matrónája! És az ég óvjon mindnyájunkat.
Aztán annak szentelte figyelmét, amit tenni kellett. Ezek a halálok óriási adósságot teremtettek. Murbella nagy levegőt vett. Újabb gordiuszi csomó.
– Oldozzátok ki Teget – mondta. – És gyorsan takarítsatok össze itt! Valaki hozzon egy rendes köpenyt!
Az, aki odavitte neki a soo-kő sárkányokkal díszített vörös köpenyt, tiszteletteljes távolból nyújtotta felé a ruhadarabot. Nagydarab nő volt, nehézcsontú, szögletes arcú. Gonoszak a szemei.
– Add rám – mondta Murbella, és amikor a nő próbálta kihasználni a közelséget, és támadással próbálkozott, Murbella keményen megcsapta. – Próbálkozol még?
Nem próbálkozott.
– Te vagy Tanácsom első tagja – mondta neki Murbella. – A neved?
– Angelika, Hatalmas Tisztelet Matrónája – Látod? Én szólítalak először az illendő rangodon. Jutalmazz meg érte.
– Az a jutalmad, hogy kinevezlek és életben hagylak. Megfelelő Tisztelet Matrónája válasz. És el is fogadják.
Mikor Teg odament hozzá a shigadrót vágásait dörzsölgetve a csuklóján, némelyik Tisztelet Matrónája próbálta figyelmeztetni Murbellát. – Tudod, hogy ez képes...
– Most már engem szolgál – vágott közbe Murbella. Aztán Odrade gúnyos hangján mondta: – Nem igaz, Miles?
Teg bánatosan elmosolyodott: öregember a gyerekarcban. – Érdekes idők ezek, Murbella.
– Dar szerette az almát – mondta Murbella. – Intézkedj.
Teg bólintott. Vissza kell vinni őt a temető-gyümölcsbe. Nem mintha a Bene Gesserit kertek sokáig húznák a sivatagban. Mégis, egyes hagyományokat érdemes fenntartani, amíg csak lehet.

- - -

Mit tanítanak a Szent Véletlenek? Légy rugalmas. Légy erős. Állj készen a változásra, az újra. Gyűjts be sok tapasztalatot, és ítéld meg őket hitünk rendíthetetlen természete alapján.
– Tleilaxi Doktrína

Még jóval Teg eredeti menetrendjén belül, Murbella kiválasztotta Tisztelet Matróna-kíséretét, és visszatért a Káptalanházba. Számított bizonyos problémákra, és azok az üzenetek, amelyeket előre küldött, egyengették a megoldások útját.
„Futarokat hozok, hogy idevonzzam a kezelőket. A Tisztelet Matrónái a Szétszóródásnak egy olyan biológiai fegyverétől félnek, ami vegetáló zöldséget csinál belőlük. Lehet, hogy a kezelők a forrásai.”
„Készüljetek fel arra, hogy a Rabbit és társait a nemhajóban tartsátok. Tartsátok tiszteletben a titkaikat. És távolítsátok el a védőaknákat a hajóról!” (Ez egy Proktor-hírvivővel ment el.)
Alighogy visszaért, Murbella azonnal Duncanhez ment, és ez megzavarta a Tisztelet Matrónáit. Épp olyan rosszak, mint a Bene Gesserit. „Mi olyan különleges ebben az egy férfiban?”
Duncannek már nem volt oka a hajóban maradni, mégsem volt hajlandó elmenni. – Egy mentális mozaikot kell összeraknom: egy darab, amit nem lehet elmozdítani, rendhagyó viselkedés és önkéntes részvétel az álmaikban. Korlátokat kell találnom, amit próbára tehetek. Ez hiányzik. Tudom, hogyan találjam meg, hangolódj rá. Ne gondolkozz: csináld.
Ennek semmi értelme nem volt. Murbella szerette Duncant, pedig ő megváltozott. Valami olyan stabilitás volt ebben az új Duncanben, amiben Murbella kihívást látott. De milyen jogon ilyen önelégült? Nem... nem önelégült. Inkább megnyugodott egy döntésben. És nem volt hajlandó közölni, mi ez!
– Én elfogadtam dolgokat. Neked is ezt kell tenned.
Murbellának el kellett ismernie, hogy ez jó leírása annak, amit csinál.
Az érkezése utáni első reggelen hajnalban ébredt, és bement a dolgozószobába. A vörös köpenyben ült le a Főtisztelendő Anya székébe, és hívatta Bellondát.
Bell megállt az asztal végénél. Tudta. A terv világos lett, ahogy végrehajtották. Odrade rá is adósságot terhelt. Ezért a hallgatás: fel kell mérnie, hogyan kell fizetnie.
Szolgáld ezt a Főtisztelendő Anyát! Így fizess. Egyetlen archívumi értelmezés sem fogja ezeket az eseményeket a megfelelő perspektívába helyezni. Tettekre van szükség.
Végül Bellonda megszólalt: – Csak egy olyan krízis van, amit ehhez mernék hasonlítani: a Zsarnok érezése.
Murbella élesen reagált: – Tartsd a szádat, Bell, hacsak nincs valami fontos mondanivalód.
Bellonda nyugodtan viselte a ledorongolást (nem jellemző rá). – Dar változásokat akart. Erre számított?
Murbella szelídített a hangvételen. – Majd később újraértékeljük az ősi történelmet. Most egy új fejezet nyílik.
– Rossz hír – Ez már a régi Bellonda volt.
– Engedd be az első csoportot. Vigyázz. Ők a Tisztelet Matrónáinak Főtanácsa.
Bell indult, hogy engedelmeskedjen.
Tudja, hogy minden jogom meg van ehhez a pozícióhoz. Mindenki tudja. Nincs szükség szavazásra. Nincs HELYE a szavazásnak!
Most a politika történelmi művészetének volt itt az ideje, amit Odradétól tanult.
„Mindenekfelett fontosnak kell látsznod. Ne menjenek át kis döntések a kezeden, hacsak nem „szívesség”-nek nevezett csendes dolgok, amivel egyes emberek hűségét szerzed meg.”
Minden jutalom magasról jön. A Bene Gesseritnél ez nem jó politika, de ennek a csoportnak, akik most bejönnek, ismerős a Patronáló Hatalmas Tisztelet Matrónája; el fogják fogadni az „új politikai szükségszerűségeket”. Egy ideig. Ez a dolog mindig időleges, főleg a Tisztelet Matrónáinál.
Bell és a házőrzők tudják, hogy ezt sokáig tart majd kibogozni. Még a felerősödött Bene Gesserit képességekkel is.
Különösen követelő figyelmet kíván mindnyájuktól. És az első dolog az ártatlanság élesen megkülönböztető pillantása.
Ezt veszítették el a Tisztelet Matrónái, és nekünk vissza kell hoznunk, mielőtt beleolvadnának a háttérbe, ahová „mi” tartozunk.
Bellonda bekísérte a Tanácsot, és halkan visszavonult.
Murbella megvárta, amíg leülnek. Vegyes társaság: némelyik magasabb hatalomra tör. Angelika is itt van: milyen bájosan mosolyog. Némelyik vár (még remélni sem mer), de összeszedi, amit lehet.
– Nővéreink ostobán cselekedtek – vádaskodott Murbella. Megjegyezte azokat, akik ettől mérgesek lettek. – Megöltétek volna a libát!
Amazok nem értették. Murbella megmagyarázta a példázatot. A tanácsosok illő figyelemmel hallgatták. – Hát nem látjátok, mennyire szükségünk van minden egyes boszorkányra? Annyival többen vagyunk, hogy mindegyikre nagyon sok tanítási feladat fog hárulni.
A többiek elgondolkoztak ezen, és bármilyen keserű is volt, kénytelenek voltak elfogadni, mert Murbella mondta.
Aztán Murbella bevitte a döntő csapást. – Nem csak a ti Hatalmas Tisztelet Matrónátok vagyok... Van valaki, aki nem ért egyet ezzel?
Mindenki egyetértett.
– ...hanem a Bene Gesserit Főtisztelendő Anyája is. Nem igen tehetnek mást azon kívül, hogy megerősítenek pozíciómban.
Ketten ellenkezni kezdtek, de Murbella beléjük fojtotta a szót. – Nem! Nem lenne elég erőtök ahhoz, hogy rájuk kényszerítsétek az akaratotokat. Mindet meg kéne ölnötök. Megkockáztatná ezt valamelyikőtök?
Senki sem akarta megkockáztatni, de szemekben megjelentek a narancsszín foltok.
– Gyerekek vagytok, akik nem tudják, mi lehet belőlük – mondta Murbella. – Visszajönnétek védtelenül azokkal szembe, akiknek oly sok arca van? Vegetáló zöldségekké akartok válni?
Ez felkeltette az érdeklődésüket. Ehhez a hanghoz hozzá voltak szokva előző parancsnokaiktól; a tartalom volt az érdekes. Nehéz volt ezt elfogadni valakitől, aki ilyen fiatal... viszont... ott vannak azok a dolgok, amiket csinált. És Logno meg a segítői!
Murbella látta, hogy tetszik nekik a csali.
Trágyázás. Ez a csoport magával fogja vinni ezt. Hibrid életerő. Azért a trágyázás, hogy jobban nőjünk. Virágozzunk. És magot érleljünk? Jobb erre nem alapozni. A Tisztelet Matrónái nem fogják ezt meglátni, amíg szinte teljesen Tisztelendő Anyákká nem válnak. Akkor aztán dühvei fognak visszanézni, ahogy én. Hogyan lehettünk ilyen ostobák?
Látta, hogy alakul a behódolás a tekintetekben. Jönnek a mézeshetek. A Tisztelet Matrónái olyanok lesznek, mint a gyerekek az édességboltban. Az elkerülhetetlen csak fokozatosan válik majd nyilvánvalóvá a számukra. De akkor már csapdában lesznek.
Ahogy én is csapdába estem. Ne kérdezd az orákulumtól, hogy mit nyerhetsz. Ez a csapda. Óvakodj az igazi jövendőmondótól! Háromezer-ötszáz évnyi unalmat akarsz?
Belső Odrade tiltakozott.
Adj némi hitelt a Zsarnoknak. Nem lehetett az egész élete unalom. Inkább olyan lehetett, mint az űrrétegek közt utat kereső Liga Navigátor. Az Arany Ösvény. Egy Atreides fizetett az életbenmaradásodért, Murbella.
Murbella úgy érezte, mintha ránehezedne valami. A Zsarnok fizetségének súlya nyomta a vállát. Én nem kértem, hogy megtegye értem.
Odrade ezt nem hagyhatta szó nélkül. Attól még megtette.
Ne haragudj, Dar. Ő már fizetett. Most nekem kell fizetnem.
Szóval végre igazi Tisztelendő Anya vagy!
A tanácsosok nyugtalankodni kezdtek Murbella tekintete alatt.
Angelika lett a szószólójuk. Végül is engem választott ki elsőnek.
Figyeld! Csak úgy csillog a szemében a becsvágy!
– Mit vársz tőlünk, hogyan reagáljunk ezekre a boszorkányokra? – Megijesztette a saját bátorsága. Hát a Hatalmas Tisztelet Matrónája nem boszorkány is egyben?
Murbella lágyan felelte. – Viseljétek el őket, és ne legyetek erőszakosak velük szemben.
Angelika felbátorodott Murbella szelídségén. – Ez a hatalmas Tisztelet Matrónájának döntése, vagy...
– Elég! Bekenhetem a véretekkel az egész szobát! Ki akarjátok próbálni?
Nem akarták kipróbálni.
– És mi van, hogy ha azt mondom, hogy most a Főtisztelendő Anya beszél? Azt fogjátok kérdezni: van jogosítványa arra, hogy kezelje a problémánkat? Én pedig azt mondom: Jogosítványom? Ó, igen. Van jogosítványom olyan lényegtelen dolgokra, mint a rovarinvázó. A lényegtelen dolgokhoz jogosítvány kell. Hozzátok, akik nem látjátok a bölcsességet a döntéseimhez, nem kell jogosítvány. A ti fajtátoktól gyorsan megszabadulok. Halottak vagytok, mielőtt éreznétek valamit! Ez a válaszom a mocsokra. Van mocsok ebben a szobában?
Olyan nyelv volt ez, amit jól ismertek: a Hatalmas Tisztelet Matrónájának ostorcsapásai a gyilkolás képességével párosulva.
– Ti vagytok az én Tanácsom – mondta Murbella. Bölcsességet várok tőletek. Legalább tegyetek úgy, mintha bölcsek lennétek.
Odrade humoros együttérzése: Ha a Tisztelet Matrónái így adnak és kapnak parancsokat, akkor nem lesz szükség túl mély analízisre Belltől.
Murbella gondolatai másfelé mentek. Én már nem vagyok Tisztelet Matrónái.
Az átlépés egyikből a másikba olyan frissen történt meg, hogy most kényelmetlenül érezte magát a Tisztelet Matrónája-előadásban. Az ő átalakulása metafora volt arra, ami a Nővéreivel fog történni. Új szerep volt ez, és Murbella nem jól viselte. A Más Emlékek hosszú együttlétet szimuláltak új önmagával. Nem volt ez misztikus átlényegülés, csak új képességek megjelenése.
Csak?
A változás alapvető volt. Duncan erre jött rá? Murbellának fájt, hogy talán sosem fog belelátni ebbe az új emberbe.
Ez az iránta volt szerelmem maradványa?
Murbella visszahúzódott a kérdései elől; nem akart választ. Valami olyasmi taszította, ami olyan mélyen volt, ahová nem akart leásni.
Lesznek döntések. Meg kell csinálnom azt, amit a szerelem megakadályozna. A Nővérekért kell döntenem, nem magamért. Ide mutat a félelmem.
Az azonnali szükségszerűségek felrázták. Elküldte a tanácsosait, azzal az intelemmel, hogy fájdalom és halál lesz az osztályrészük, ha nem tanulják meg az új rendet.
Aztán a Tisztelendő Anyákat kell megtanítani az új diplomáciára: ne jöjjenek ki senkivel – még saját magukkal sem. Ez idővel egyre könnyebb lesz. A Tisztelet Matrónái beleszoknak a Bene Gesseritbe. Egy napon majd nem lesznek már Tisztelet Matrónái, csak felfokozott reflexekkel és kifinomult szexuális tudással rendelkező Tisztelendő Anyák.
Murbellát az a néhány szó kísértette, amit valaha hallott, de egészen eddig nem fogadott el: „Nincs határa annak, amit hajlandóak vagyunk megtenni a Bene Gesserit fennmaradásáért.”
Duncan ezt látni fogja. Nem rejthetem el előle. A mentát nem ragaszkodik annak a rögzült ideájához, hogy mi voltam az Agónia előtt. Úgy nyitja ki az elméjét, ahogy én az ajtót. Meg fogja nézni a hálóját. „Most mit fogtam?”
Ez történt volna Lady Jessicával? A Más Emlékekben ott volt Jessica, Osztozások kusza szövevényében. Murbella kicsit kibogozta, és belenézett a régi tudásba.
Az eretnek Lady Jessica? Hivatali kihágás?
Jessica úgy ugrott bele a szerelembe, ahogy Odrade a hullámokba, és a keletkező hullámok majdnem elnyelték a Nővéreket.
Murbella érezte, hogy ez arrafelé viszi, ahová nem akar menni. Fájdalom szorította össze a szívét.
Duncan! Ó, Duncan! A kezébe temette az arcát. Dar, segíts. Mit tegyek?
Sose kérdezd, miért vagy Tisztelendő Anya.
De muszáj! A folyamat tisztán él az emlékeimben, és...
Ez egy sor. Ha ok-hatás láncolatként gondolsz rá, az eltérít a teljességtől.
Tao?
Egyszerűbb annál: itt vagy.
De a Más Emlékek egyre visszább és visszább mennek...
Képzeld el a piramisait – összefonódnak.
Ezek csak szavak!
Működik még a tested?
Fáj, Dar. Neked már nincs tested, és fölösleges lenne.
Más fülkéket foglalunk el. Azok a fájdalmak, amiket én éreztem, nem a te fájdalmaid. Az én örömeim nem a tiédek.
Nekem nem kell a szimpátiád! Ó, Dar! Mire születtem?
Arra, hogy elveszítsd Duncant?
Dar, kérlek!
Tehát megszülettél, és most már tudod, hogy ez sohasem elég. Tehát Tisztelet Matrónája lettél. Mi más csinálhatnál? Még mindig nem elég? Most Tisztelendő Anya vagy. Azt hiszed, ez elég? Sosem lesz elég, amíg csak élsz.
Azt akarod mondani, hogy mindig nyúljak túl magamon.
Bah! Nem ilyen alapon hozod a döntéseket. Nem hallottad Duncant? Ne gondolkozz; csináld! A könnyebb utat választod? Miért kéne leszomorodnod azért, mert találkoztál az elkerülhetetlennel? Ha csak ennyit látsz, szorítkozz a szaporodás nemesítésére!
A mindenit! Miért tetted ezt velem?
Mit?
Azt, hogy így láttattad meg velem önmagamat és korábbi Nővéreimet!
Hogyan?
A mindenit! Tudod, mire gondolok!
Azt mondtad, korábbi Nővéreid?
Ó, milyen ármányos vagy!
Minden Tisztelendő Anya ármányos.
Te sose hagyod abba a tanítást?
Ezt tenném?
Milyen ártatlan voltam! Megkérdeztem, hogy mit csinálsz valójában.
Épp olyan jól tudod, mint én. Várjuk, hogy az emberiség megérjen. A Zsarnok csak időt adott nekik a növekedésre, de most gondoskodásra van szükségük.
Mi köze a Zsarnoknak az én fájdalmamhoz?
Te ostoba nőszemély! Hát elbuktál az Agónián?
Tudod, hogy nem!
Ne rágódj ennyit azon, ami nyilvánvaló!
Ó, te szuka!
Én jobb szeretem a boszorkányt. És a lotyónál bármelyik jobb.
A Bene Gesserit és a Tisztelet Matrónái között az egyetlen különbség a piactér. Összeházasodtatok a mi Nővéreinkkel.
A mi Nővéreinkkel?
Ti a hatalomért párosodtatok. Miben különbözik ez a...
Ne forgasd ki, Murbella! A fennmaradás lebegjen a szemed előtt.
Ne mondd, hogy nem volt hatalmad.
Időleges fennhatóságom volt olyan embereken, akik fenn akartak maradni.
Megint a fennmaradás!
Egy olyan szervezetben, ami mások fennmaradását segíti elő. Mint a házas nő, aki gyereket hord ki.
Tehát végső soron a nemzésről van szó.
Ez olyan döntés, amit saját magadnak hozol: család, és ami összetartja. Mi csiklandozza az életet és a boldogságot?
Murbella felnevetett. Mikor leeresztette a kezét, és kinyitotta a szemét, Bellonda állt előtte.
– Ez mindig kísértés egy új Tisztelendő Anyának – mondta Bellonda. – Egy kis csevegés a Más Emlékekkel. Most ki volt? Dar?
Murbella bólintott.
– Ne bízz semmiben, amit adnak. Ez tudomány, és neked magadnak kell rájönnöd.
Pontosan Odrade szavai. A halott szemével pillantani rég elmúlt jelenetekre. Micsoda peep-show!
– Órákra elveszhetsz köztük – mondta Bellonda. – Gyakorolj önfegyelmet. Állj biztos talajon. Az egyik kéz a tiéd, a másik a hajóé.
Tessék, már megint! A múlt a jelenre alkalmazva. Milyen gazdaggá teszi a Más Emlék a mindennapi életet.
– El fog múlni – mondta Bellonda. – Egy idő után ócska kalap lesz – Letett egy jelentést Murbella elé.
Ócska kalap! Egy kéz neked, egy kéz a hajónak. Milyen sok van csak ezekben a kifejezésekben.
Murbella hátradőlt, hogy átnézze Bellonda jelentését, és hirtelen eszébe jutott Odrade metaforája: Pókkirálynő a háló közepén. A háló talán kissé megszakadozott mostanra, de még mindig beleakad egy s más, amit meg lehet enni. Pendíts meg egy hívószálat, és Bell már rohan is. A varázsszó: „Archívum” és „Analízis”.
Ahogy ebből a szemszögből nézte Bellondát, Murbella belátta a bölcsességet abban, ahogy Odrade bánt az archivistával; a hibái épp olyan értékesek, mint az erényei. Mikor Murbella végzett a jelentéssel, Bellonda még mindig ott állt a maga jellemző módján.
Murbella felismerte, hogy Bellonda úgy véli: azok, akik hozzá folyamodnak, nem mérlegelnek; léha okokból kérdezik az Archívumot, és helyre kell igazítani őket. A léhaság: Bellonda réme. Murbella jót derült ezen.
Derűjét persze leplezte, míg Bellonda előadását élvezte. Nagyon szigorúan kell bánni vele. Semmi nyomja el az erősségeit. Ez a jelentés a tömör és helyénvaló érvek valóságos példája. Bellonda kevés sallanggal fejtette ki álláspontját, épp csak annyira, hogy feltárja a saját következtetését.
– Szórakoztat, hogy idehívsz? – kérdezte Bellonda. Jobban vág az agya, mint eddig! Hívtam volna? Nem sokat mondtam, de ő tudja, mikor van rá szükség. Azt mondja, hogy a Nővéreinknek itt a szerény alázat példaképeinek kell lenniük. A Főtisztelendő Anya azt csinál, amit akar, de a többi Nővér nem.
Murbella megfogta a jelentést. – Jó kezdet.
– Akkor folytassuk, mielőtt a barátaid megtalálják a komszem-központot – Bellonda ismerős önbizalommal süppedt szék-kutyájába. – Tam már nincs, de elküldethetek Sheeanáért.
– Hol van?
– A hajón. A férgeket tanulmányozza a Nagy Raktérben, és azt állítja, hogy bármelyikünk megtanulhatja irányítani őket.
– Ez nagyon jó, ha igaz. Hagyd őt. Mi van Scytale-lal?
– Még a hajóban van. A barátaid egyelőre nem találták meg. Elrejtve tartjuk.
– Tartsátok úgy továbbra is. Jó lesz tartalék-alkualapnak. És ők nem a barátaim, Bell. Hogy van a Rabbi és a csapata?
– Kényelmesen vannak, de aggódnak. Tudják, hogy Tisztelet Matrónái vannak itt.
– Tartsd őket rejtve.
– Ez hátborzongató. Más a hang, mégis Dart hallom.
– Visszhangzik a fejed.
Bellonda elnevette magát.
– A következőt kell elterjesztened a Nővérek között. Különleges óvatossággal cselekszünk, miközben csodálatra és utánzásra méltó embereknek mutatjuk magukat. „Ti Tisztelet Matrónái nem élhettek úgy, ahogy mi élünk, de eltanulhatjátok az erősségeinket.”
– Óóóó.
– A birtoklásról van szó. A Tisztelet Matrónáit birtokolják a dolgok. „Nekem kell ez a hely, ez az ékszer, ez az ember.” Vedd el, ami kell. Használd, amíg meg nem unod.
– Amíg mi haladunk előre az ösvényen, és csodáljuk azt, amit látunk.
– És itt a hibánk. Nem adjuk magunkat könnyen. Félünk a szeretettől és vonzalomtól! Az önhittségnek is meg van a maga mohósága. „Látjátok, mim van? Ti nem szerezhetitek meg, ha nem követtek!” Sose viselkedjetek így a Tisztelet Matrónáival.
– Azt akarod mondani, hogy szeretnünk kell őket?
– Hogy másképp érhetnénk el, hogy csodáljanak minket? Ez volt Jessica diadala. Amikor adott, teljesen adta. Annyi mindent visszatartottak a szokásaink, és aztán ez a túláradó folyam: mindent adni. Ennek nem lehet ellenállni.
– Ebben nem egykönnyen fogunk kiegyezni.
– A Tisztelet Matrónái sem.
– Ez a bürokratikus eredetükből fakad!
– Igen, az ő edzőterepük a legkisebb ellenállás útjának követése.
– Összezavarsz, Da... Murbella.
– Mondtam én azt, hogy kiegyezünk? A kompromisszum meggyengít minket, és tudjuk, hogy vannak olyan problémák, amiket a kompromisszum nem is tud megoldani; vannak olyan döntések, amiket meg kell hozni, bármilyen keserűek is.
– Tegyünk úgy, mintha szeretnénk őket?
– Ez a kezdet.
– Véres egyesülés lesz ez, a Bene Gesserit és a Tisztelet Matrónái egyesülése.
– Azt javaslom, hogy Osztozzunk, olyan széles körben, ahogy csak lehet. Veszíthetünk el embereket, amíg a Tisztelet Matrónái tanulnak.
– Házasság a harcmezőn.
Murbella felállt, és Duncan jutott eszébe a nem-hajón. Úgy emlékezett a hajóra, ahogyan utoljára látta. És most itt van, már nincs elrejtve semmilyen érzék elől. Egy nagy, furcsa gépgubó. Semmi látható célt nem szolgáló nyúlványok és dudorok erdeje. Amilyen hatalmas, nehéz elképzelni, hogy a saját erejéből képes fölemelkedni, és eltűnni az űrben.
Eltűnni az űrben!
Meglátta Duncan mentális mozaikjának alakját.
Egy darab, amit nem lehet mozdítani! Hangolódj rá... Ne gondolkozz, csináld!
Hirtelen borzongás fogta el. Rájött Duncan döntésére.

- - -

Amikor arra gondolsz, hogy a kezedbe akarod venni a saját sorsod, akkor lehet lesújtani rád. Légy óvatos. Engedj a véletleneknek. Amikor alkotunk, mindig más erők lépnek munkába.
– Darwi Odrade

– Nagyon óvatosan mozogj – figyelmeztette Sheeana.
Idaho nem gondolta, hogy figyelmeztetésre lenne szüksége, de azért méltányolta.
A Tisztelet Matrónáinak jelenléte a Káptalanházon megkönnyítette Duncan feladatát: a hajó Proktorait és egyéb őreit idegesítette a jelenlétük. Murbella parancsai távoltartották ugyan a hajótól korábbi Nővéreit, de mindenki tudta, hogy az ellenség itt van. A külső érzékelők képei kompok szinte végtelennek tűnő folyamát mutatták, amelyek Tisztelet Matróna-tömegeket köptek ki magukból.
– Addig nem, amíg ő él – morogta Idaho ott, ahol a Proktorok biztosan hallották. – Megvan az a hagyományuk, hogy gyilkossággal váltják le a vezetőiket. Meddig tarthat ki Murbella?
A komszemek megteszik a magukét. Idaho tudta, hogy motyogása az egész hajón elterjed.
Sheeana röviddel ezután érkezett Idaho dolgozószobájába, és látszott rajta a helytelenítés. – Mit akarsz ezzel, Duncan? Felizgatod az embereket.
– Menj vissza a férgeidhez!
– Duncan!
– Murbella nagyon veszélyes játékot játszik! Csak ő áll köztünk és a katasztrófa között.
Duncan ezt az aggodalmát már Murbellával is közölte. Ez nem volt új a megfigyelőknek, de az ismétlés mindenkit aggodalommal töltött el, aki hallotta – az Archívum komszem-figyelőit, a hajó őreit, mindenkit.
A Tisztelet Matrónáit kivéve. Murbella őket távoltartotta Bellonda Archívumától.
– Majd később – mondta nekik.
Sheeana megadta a végszót: – Duncan, vagy hagyd abba az aggodalmaid hangoztatását, vagy mondd meg, hogy mit tegyünk. Mentát vagy. Működj nekünk.
Ó, a Nagy Mentát mindenki előtt megmutatkozik!
– Kézenfekvő, hogy mit kéne tennetek, de ez nem nekem való. Én nem tudom elhagyni Murbellát.
De el lehet vinni engem.
Most Sheeanán volt a sor. Elment, és elkezdte terjeszteni a saját változtatási ötletét.
„Ott van előttünk a Szétszóródás példának.”
Estére hatástalanította a hajóban lévő Tisztelendő Anyákat, és kézjellel mutatta Idahónak, hogy jöhet a következő lépés.
„Követni fogják a vezetésem.”
A Missionaria tudtán kívül megalapozta Sheeana hatalmát. A legtöbb Nővér ismerte a benne lappangó erőt. Veszélyes. De itt van.
A fel nem használt erő olyan, mint egy marionettbábu látható szálakkal, amiket senki sem tart. Én táncra tudnám fogni.
Duncan tovább szőtte a csalást; felhívta Murbellát.
– Mikor látlak?
– Kérlek, Duncan – Murbella még a képen is zaklatottnak tűnt. – El vagyok foglalva. Tudod, milyen nyomás alatt vagyok. Pár nap múlva kész leszek.
A kivetítés Tisztelet Matrónákat mutatott a háttérben, akik helytelenítő pillantásokkal illették vezetőjük furcsa viselkedését. Bármelyik Tisztelendő Anya olvasni tudott volna az arcukból.
„A Hatalmas Tisztelet Matrónája ellágyult? Az ott csak egy férfi!”
Mikor a beszélgetés véget ért, Idaho kimondta, amit minden monitor mutatott: – Veszélyben van! Hát nem tudja?
És most, Sheeana, rajtad a sor.
Sheeanánál van a kulcs a hajó repülési rendszerének újraélesztéséhez. Aknák már nincsenek. Senki sem tudja az utolsó pillanatban rejtett robbanószerekkel elpusztítani a hajót. Csak az emberi rakományra kellett figyelni, főként Tegre.
Teg látni fogja a döntéseimet. A többieknek pedig – a Rabbi csapatának és Scytale-nak – velünk együtt kell kockáztatnia.
A futarok a maguk biztonsági celláiban nem aggasztották Idahót. Érdekes állatok, de pillanatnyilag nem lényegesek. Scytale-ra is csak egy futó gondolatot vesztegetett. A kis tleilaxi őrök felügyelete alatt maradt, akik személyes aggodalmaiktól függetlenül továbbra sem lazítottak.
Idaho olyan idegesen feküdt le, amire az Archívum bármelyik házőrzőjének kész magyarázata volt.
Veszélyben van a drága Murbellája.
És valóban veszélyben is volt, de Idaho nem tudta megvédelmezni.
Most a puszta jelenlétem is veszedelem rá nézve.
Már hajnalban talpon volt, és a fegyverterembe ment, egy fegyvergyár leszerelése miatt. Sheeana ott talált rá, és kérte, hogy jöjjön az őrök helyiségébe.
Egy maroknyi Proktor-csapat fogadta őket. Idahóékat nem lepte meg a vezetőjük személye: Garimi. Idaho hallott a szerepléséről az Összehíváson. Gyanakvó. Aggodalmas. Kész megjátszani a saját hazárdjátékát. Józan arcú nő. Úgy mondták, ritkán mosolyog.
– Kicseleztük a komszemeket ebben a helyiségben – mondta Garimi. – Most éppen azt mutatják, hogy eszegetünk, és a fegyverekről beszélgetünk.
Idahónak csomó támadt a gyomrában. Bell emberei hamar észreveszik a csalást. Főleg ha az ő kivetített utánzatáról van szó.
Garimi válaszolt a szemöldökráncolására: – Vannak szövetségeseink az Archívumban.
Sheeana szólalt meg: – Azért jöttünk ide, hogy megkérdezzük: el akartok-e menni, mielőtt megszökünk ezzel a hajóval.
Idaho őszintén meglepődött.
Ittmaradni?
Neki ez meg sem fordult a fejében. Murbella már nem volt az övé. A kötelék elszakadt benne, bár Murbella nem fogadta ezt el. Még nem. De el fogja, ahogy arra kérik, hogy olyan döntést hozzon, amivel veszélybe sodorja Duncant a Bene Gesserit érdekeiért. Most csak többet volt távol, mint amennyi szükséges lett volna.
– Szétszóródtok? – nézett Idaho Garimira.
– Megmentjük, amit lehet. A lábunkkal szavazunk, így mondták régen. Murbella felforgatja a Bene Gesseritet.
Itt volt az a kimondatlan érv, amivel Idaho meggyőzni remélte őket. Odrade hazárdjátékának helytelenítése. Idaho nagy levegőt vett. – Veletek megyek.
– Csak aztán meg ne bánd! – figyelmeztette Garimi.
– Ostobaság! – eresztette ki Idaho elfojtott fájdalmát. Garimit egy Nővér részéről nem lepte volna meg ez a válasz. De Idaho megdöbbentette, és másodpercekbe telt, mire magához tért. A becsület kényszerítette.
– Hát persze hogy ostobaság; bocsáss meg. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz maradni? Tartozunk neked azzal, hogy megadjuk a szabad döntés lehetőségét.
A Bene Gesserit kényessége azokkal szemben, akik hűségesen szolgálták őket!
– Veletek tartok.
A fájdalom, ami az arcán látszott, nem volt tettetett. Nyíltan kimutatta, amikor visszament a konzoljához.
A kirendelt helyem.
Nem próbálta rejtegetni, mit csinál, amikor a hajó azonosítóáramköreinek kódját beütötte.
Szövetségesek az Archívumban.
Az áramkörök felvillantak a kivetítésen – színes szalagok, amelyek kapcsolata a repülési rendszerekkel meg volt szakadva. A szakadáspontot csak némi tüzetesebb tanulmányozás után lehetett megtalálni. Idaho felkészítette erre a mentát-megfigyelését.
A magon keresztül sokszorozódik!
Idaho hátradőlt és várt.
A felszállás a velőtrázó üresség pillanata volt, aztán máris eléggé eltávolodtak a felszíntől ahhoz, hogy bevessék a nullmezőket és belépjenek a rétegűrbe.
Idaho a kivetítését figyelte. Ott voltak: a két öreg a kertben! Látta előttük csillogni a hálót, és ahogy a férfi holdvilágképű elégedettséggel rámutat. Egy átlátszó burkolatban mozogtak, ami hajóáramköröket mutatott mögöttük. A háló egyre nagyobbra nőtt – nem vonalak, hanem szalagok, vastagabbak, mint a kivetített áramköröké.
A férfi szája szavakat formált, de hang nem hallatszott. „Számítottunk rád.”
Idaho a konzolához nyúlt, ujjal sebesen táncoltak a kommezőben, hogy megragadják az áramkör irányításának szükséges elemeit. Nem volt idő finomságokra. Pillanatok alatt a magban volt. Onnan egyszerű volt egész szegmenseket lerakni. Az első a navigáció volt. Idaho látta, hogy a háló kezd vékonyodni, a férfi arcára meglepetés költözött. Aztán a nullmezők következtek. Idaho érezte, ahogy a hajó megugrik a rétegűrben. A háló megbillent és megnyúlt, a két figyelő megrövidült és elvékonyodott. Idaho kisöpörte a csillagmemória-áramköröket, és velük együtt a saját adatait is.
A háló és a figyelők eltűntek.
Honnan tudtam, hogy ott lesznek?
Nem kapott választ, csak az ismétlődő víziókban gyökerező bizonyosságot.
Sheeana nem pillantott föl, amikor Idaho rátalált az ideiglenes repülésirányító pultnál az őr helyiségben. Sheeana a pult fölé hajolt, és megrökönyödve bámulta. A feje fölötti kivetítés azt mutatta, hogy kibukkantak a rétegűrből. Idaho a látható csillagalakzatok közül egyet sem ismert fel, de nem is várt mást.
Sheeana megfordult, és a fölötte álló Garimira pillantott. – Elvesztettünk minden tárolt adatot!
Idaho a mutatóujjával a homlokára bökött. – Nem vesztettük el.
– De évekbe telik, amíg akár csak a legalapvetőbb dolgokat is helyrehozzuk! – ellenkezett Sheeana. – Mi történt?
– Azonosíthatatlan hajó vagyunk az azonosíthatatlan univerzumban – mondta Idaho. – Hát nem ezt akartuk?

- - -

Az egyensúlynak nincs titka. Csak érezni kell a hullámokat.
– Darwi Odrade

Murbella úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy rájött Duncan döntésére.
Eltűnsz az űrben! Itthagysz!
Az Agónia rendíthetetlen időérzéke elárulta neki, hogy mindössze másodpercek teltek el azóta, hogy tudatára ébredt Duncan szándékainak, de Murbella úgy érezte, hogy elejétől fogva tudja.
Meg kell őt állítani!
A kompanele után nyúlt, amikor a Központi megremegett. A rengés mintha a végtelenségig tartott volna, aztán lassan lecsillapult.
Bellonda talpra ugrott. – Mi a...
– A nem-hajó szállt föl a Síkról – mondta Murbella. Bellonda is a kompanel felé nyúlt, de Murbella megállította.
– Elment.
Nem szabad látnia a fájdalmam.
– De ki... – Bellonda elnémult. Ő is felmérte a következményeket, és meglátta azt, amit Murbella látott.
Murbella felsóhajtott. A történelem összes átkozódása rendelkezésére áll, de neki egyik sem kellett.
– A magánétkezőmben ebédelek a tanácsosaimmal, és szeretném, ha te is jelen lennél – mondta Murbella. Mondd meg Duanának, hogy megint kagylópörkölt legyen.
Bellonda már tiltakozott volna, de végül csak ennyi jött ki belőle: – Megint?
– Tegnap éjszaka egyedül ettem odalent, nem emlékszel? – ült vissza Murbella.
A Főtisztelendő Anyának kötelességei vannak!
Térképeket kellett megváltoztatni, folyókat követni és Tisztelet Matrónáit szelídíteni.
Néha megdob egy-egy hullám, Murbella. De aztán visszaesel, és mész tovább. Hétszer le, nyolcszor föl. Furcsa felületeken tudsz egyensúlyozni.
Tudom, Dar. Az önkéntes részvétel az álmod.
Bellonda addig bámult rá, amíg Murbella meg nem szólalt: – Tegnap este vacsoránál kissé távolabbra ültettem a tanácsosokat magamtól – csak az a két asztal volt foglalt az egész ebédlőben.
Miért folytatom ezt az üres fecsegést? Milyen ürügyeim vannak a rendhagyó viselkedésre?
– Nem tudtuk, miért nem engedsz be minket a saját étkeződbe – mondta Bellonda.
– Hogy megmentsem az életeteket! De látnotok kellett volna az érdeklődésüket. Olvastam a szájukról. Angelika azt mondta: „Valami pörköltfélét eszik. Hallottam, amikor megbeszélte a szakáccsal. Hát nem csodálatos ez a világ, amit szereztünk? Meg kell kóstolnunk azt a pörköltet, amit ő rendelt.”
– Kóstoló – mondta Bellonda. – Értem – Aztán: – Ugye tudod, hogy Sheeana elvitte a Van Gogh-festményt a... hálószobádból.
Miért fáj ez?
– Észrevettem, hogy hiányzik.
– Azt mondta, hogy kölcsönvette a hajóbeli szobájába.
Murbella szája elkeskenyedett.
Legyenek átkozottak. Duncan és Sheeana! Teg, Scytale... mind elmentek, és nem lehet utánuk eredni. De az axolotl-tartályaink még megvannak, és Idaho sejtjei is a gyerekeinkből. Nem ugyanaz... de közel van hozzá. Azt hiszi, hogy megmenekült!
– Jól vagy, Murbella? – Bell hangjában aggódás bujkált. Figyelmeztettél engem a vad dolgokra, Dar, és én nem hallgattam rád.
– Evés után elviszem a tanácsosaimat egy ellenőrzőkőrútra a Központiban. Mondd meg a tanoncomnak, hogy almabort szeretnék lefekvés előtt.
Bellonda magában morogva elment. Ez már inkább illett hozzá.
Hogy vezetsz most, Dar?
Az útmutatásomra van szükséged? Vezesselek körbe az életeden? Ezért haltam meg?
De hát elvitték a Van Gogh-ot is!
Ez fog a legjobban hiányozni?
Miért vitték el, Dar?
Ezt maró kacagás fogadta, és Murbella örült, hogy rajta kívül senki nem hallja.
Nem látod, mi a szándéka?
A Missionaria-terv!
Ó, több annál. Ez a következő fázis: először Muad'Dib, aztán a Zsarnok, aztán a Tisztelet Marrónái, aztán Sheeana... és aztán? Nem látod? Pedig ott van a gondolataid peremén. Fogadd el, mintha keserű poharat kéne kiinnod.
Murbella megborzongott.
Látod? Látod a Sheeana-Jövő keserű orvosságát? Valaha úgy gondoltuk, hogy minden orvosságnak keserűnek kell lenni, különben nem hatásos. Az édesben nincs gyógyítóerő.
Muszáj ennek így történnie, Dar?
Egyesek megfulladnak ettől a gyógyszertől. De a túlélők érdekes mintázatokat hozhatnak létre.

- - -

Párba állított ellentétek határozzák meg a vágyaidat, és ezek a vágyak börtönbe zárnak.
– A Zenszunni Korbács

– Szándékosan hagytad elmenni őket, Daniel!
Az idős asszony beletörölte a kezét kerti köténye elejébe. Nyári reggel volt körülötte, virágok pompáztak, a fákon madarak csicseregtek. Az ég kissé homályos volt, a láthatár közelében sárga ragyogás színezte.
– Most nem volt szándékos, Marty – mondta Daniel. Levette lapos nemezkalapját, és hátrasimította sűrű szürke haját, csak aztán tette vissza a fejfedőt. – Meglepetést okozott. Tudtam, hogy lát minket, de azt nem sejtettem, hogy a hálót is látja.
– Pedig olyan szép bolygót néztem ki nekik – mondta Marty. – Az egyik legjobbat. Jól próbára tenné a képességeiket.
– Már nincs értelme ezen nyavalyogni – mondta Daniel. – Ahol most vannak, ott nem érhetjük el őket. Pedig olyan vékonyra laposodott, azt hittem, hogy könnyen elkapom.
– Vol egy Tleilaxi Mesterük is – mondta Marty. – Láttam, amikor a háló alá mentek. Úgy szerettem volna tanulmányozni egy másik Mestert.
– Nem értem, miért. Mindig fütyülnek ránk, és mindig kénytelenek vagyunk eltaposni őket. Nem szeretek így bánni Mesterekkel, és ezt te is tudod! Ha nem róluk lenne szó...
– Nem istenek, Daniel!
– Mi sem vagyunk azok.
– Én mégis azt hiszem, hogy hagytad őket elszökni. Annyira erőlködtél, hogy metsszük meg a rózsákat!
– Különben is, mit mondtál volna a Mesternek? – kérdezte Daniel.
– Viccelni akartam, ha megkérdezi, kik vagyunk. Mindig ezt kérdezik. Azt mondtam volna: „Mit vártál; magát Istent lobogó szakállal?”
Daniel kuncogott. – Mulatságos lett volna. Nagyon nehezükre esik elfogadni, hogy Arctáncoltatók függetlenek lehetnek tőlük.
– Nem értem, miért. Ez természetes következmény. Képességet adtak nekünk arra, hogy átvegyük más emberek emlékeit és tapasztalatait. Ha eleget összeszedünk...
– Mi személyiségeket veszünk át, Marty.
– Jó, azt. A Mestereknek tudniuk kellett volna, hogy egy nap eleget gyűjtünk össze ahhoz, hogy saját magunk döntsünk a jövőnkről.
– És az övékről?
– Ó, bocsánatot kértem volna tőle, miután helyreteszem. Ennyit megtehetünk, hogy elboldoguljunk másokkal, nem igaz, Daniel?
– Ha ilyen arcokat vágsz, Marty, elmegyek megmetszeni a rózsákat – Visszament egy sor bokorhoz. A bokroknak zöld leveleik voltak, és akkora fekete virágaik, mint az öreg feje.
Marty utánakiáltott: – Szedj össze elég embert, és egyetlen nagy tudásgömbbé válsz, Daniel! Ezt mondtam volna neki. És azoknak a Bene Gesseriteknek ott a hajóban. Elmondanám nekik, hogy hány van meg bennem közülük. Észrevetted már, milyen elidegenedve érzik magukat, amikor rájuk nézünk?
Daniel lehajolt fekete rózsáihoz.
Marty csípőre tett kézzel bámult utána.
– A mentátokról már nem is beszélve – mondta az öreg. – Kettő is volt azon a hajón – mind a kettő ghola. Akarsz velük játszani?
– A Mesterek őket is mindig irányítani próbálják – mondta az asszony.
– Annak a Mesternek komoly nehézségei lesznek, ha azzal a nagyobbikkal akar kezdeni – mondta Daniel, és lecsippentett egy tőhajtást a rózsabokorról. – Ez aztán szép jószág!
– A mentátok is azok! – kiáltotta Marty. – Meg is mondtam volna nekik. Tizenkettő – egy tucat belőlük.
– Tucat? Szerintem ezt nem értenék meg, Marty. A Tisztelendő Anyák igen, de az a nagy mentát nem. Ő nem nyúlik vissza ilyen messzire.
– Tudod, mit engedtél el, Daniel? – kérdezte az asszony, és odament hozzá. – Annak a Mesternek egy nullentrópia cső volt a mellkasában. Méghozzá tele ghola-sejtekkel!
– Láttam.
– Ezért engedted el őket?
– Nem engedtem el – Metszőollója szorgosan csattogott. – Gholák. Ők szívesen látják.

 

VÉGE