DŰNE - 3.
Frank Herbert
DŰNE GYERMEKEI

(Tartalom)

 

Bevnek:
szerelmünk csodás elkötelezettségéből fakadóan, s hogy megosszam mindannyiukkal szépségét és bölcsességét, mely e könyv megírására ihletett

 

 

Muad-Dib tanítása a szőrszálhasogatók, babonás fanatikusok és korruptak játékszerévé váltak. Ő a kiegyensúlyozott életutat hirdette, egy olyan filozófiát, melynek segítségével az ember sikerrel birkózhat meg az örökké változó világegyetem problémáival. Ő azt mondta, hogy az emberi nem még mindig fejlődik, s ez a folyamat sohasem fog véget érni. Ő azt mondta, hogy a fejlődés azoknak az alapelveknek a megváltozását jelenti, amik csak az örökkévalóság számára ismertek. Hogyan játszhat a megrontott okoskodás ezekkel a szent eszmékkel?
– Duncan Idaho Mentát szavai

Egy fénypont tűnt fel a vastag szőnyegen, mely a barlang padlójának csupasz sziklakövét takarta. A fény minden látható forrás nélkül izzott, nem létezett, csak a vörös fűszerrost-szöveten. Körülbelül két centi átmérőjű, kutató-kereső köralak volt, ide-oda villant – hol ellapult, hol oválissá torzult. Mikor rátalált az ágy sötétzöld oldalára, följebb siklott, és szétterült a puha takarón.
A zöld színű pokróc alatt egy rozsdavörös hajú fiú feküdt, arcát még a gyermekkor pufóksága párnázta, szája teltnek és lágy ívűnek tűnt – nem látszott rajta a fremenek hagyományos, szikár keménysége, de nem is duzzadt úgy a víztől, mint a külvilágiak. Mikor a fény megérintette csukott szemhéját, a kis alak mozgolódni kezdett. A fény kialudt.
Most már csak a gyermek egyenletes, mély lélegzetvétele hallatszott, meg – valahol messze a háttérben – a megnyugtató, ütemes csöpögés, ahogy a barlang fölött felállított szélcsapdából a víz a gyűjtőmedencébe csörgött.
A fény ismét kigyulladt a helyiségben – ezúttal kissé nagyobb volt, néhány lumennel erősebb. Most már sejteni lehetett a forrását, a mozgását is: a szoba szélén, a boltíves bejáró alatt egy csuklyás alak állt. Ő irányította a fényfoltot, mely ismét körbejárt a helyiségen, bizonytalan jelek után kutatva. Volt benne valami rejtett fenyegetés, valami feszült elégedetlenség. Elkerülte az alvó gyermeket, megpihent egy szellőzőnyílás rácsán a felső sarokban, körbejárt egy mély redőt a zöld-arany falifüggönyökben, melyek lágyabbá tették a sziklafal kontúrjait.
Aztán a fény hirtelen kialudt. A csuklyás alak árulkodó ruhasuhogással mozdult meg, s állást foglalt a boltíves bejáró jobb oldalán. Aki ismerte a mindennapok rendjét itt Tabr sziecsben, az azonnal megsejthette volna, hogy ez az ember nem lehet más, csak Stilgar, a sziecs naibja, az elárvult ikrek gyámja, akik egy szép napon majd magukra Öltik atyjuk, Paul Muad-Dib palástját. Stilgar gyakran ellenőrizte éjjel az ikrek szállását; előbb mindig abba a szobába ment, ahol Ghanima aludt, és itt, a szomszéd helyiségben végzett, ahol megbizonyosodhatott róla, hogy Letot sem fenyegeti veszély.
Vén bolond vagyok, gondolta Stilgar.
Végigsimított a fényprojektor hideg fém felszínén, aztán visszatűzte az öve mögé. A projektor idegesítette, noha rá volt kényszerülve a használatára. A készülék finom kidolgozású birodalmi gyártmány volt, nagyobb termetű élőlények jelenlétének kimutatására szolgált. A királyi hálószobákban csak az alvó gyermekeket jelezte.
Stilgar tudta, hogy gondolatai és érzelmei olyanok, mint ez a fény. Képtelen volt elfojtani magában valami titkos, belső nyugtalanságot. Márpedig ezt az érzést valami nagyobb hatalom irányította, amely elvezette őt eddig a pillanatig, amikor meg tudta sejteni a felgyülemlett veszedelmet. Itt volt az egész univerzumot átszövő tündökletes álmok fókuszpontja: világi vagyonok, százados tekintély és minden misztikus talizmánok leghatalmasabbika, Muad-Dib valláshagyatékának isteni igazolása. Ezekben az ikrekben – Letoban és lánytestvérében, Ghanimában – hihetetlen hatalom összpontosult. Amíg Ők élnek, élni fog bennük a halott Muad-Dib is.
Többek voltak ők kilencéves gyermekeknél: valóságos természeti erőt jelentettek, imádat és félelem tárgyai voltak. Paul Atreides gyermekei voltak ők, akiből Muad-Dib lett, minden fremenek Mahdija. Muad-Dib szörnyűséges robbantást hajtott végre az emberiség történetében; a fremenek gyilkos dzsihadban rajzoltak ki bolygójukról, s dühöngő lázukat egy vallási kormányzatváltás hullámában hordták szerte az emberlakta világegyetemben, melynek méretei és mindenütt jelenvaló autoritása valamennyi planétán rajta hagyta a bélyegét.
De Muad-Dib gyermekei hús-vér emberek, gondolta Stilgar. Csak két egyszerű késdöfés, és meg tudnám állítani a szívüket. A vizük visszatérne a törzshöz.
Tévelygő gondolatai egészen felkavarodtak erre az ötletre.
Megölni Muad-Dib gyermekeit.
Ám az évek bölccsé tették őt, megtanították rá, hogyan kell okulni saját belső világából. Stilgar tudta, honnan ered ez a rettenetes gondolat. Az elátkozottak bal keze adta, nem az áldottak jobbjából. Az Élet ayatjának és burhánjának kevés titka volt előtte. Valaha büszke volt rá, hogy fremennek tarthatta magát, hogy a barátjának érezte a sivatagot, hogy gondolatban Dűnének hívta bolygóját, nem pedig Arrakisnak, ahogy a birodalmi csillagtérképeken jelölték.
Milyen egyszerűek voltak a dolgok, amikor a messiásunk még álom volt csupán, gondolta. Mikor megtaláltuk a Mahdinkat: ezernyi messianisztikus álmot szabadítottunk rá az univerzumra. Most minden emberi lélek, akit a dzsihad az Igájába hajtott, egy eljövendő megváltóról ábrándozik.
Stilgar a sötét hálószobába pillantott.
Ha a késem felszabadítaná mindezeket az embereket, vajon engem is messiássá kiáltanának ki?
Hallatszott, hogy Leto nyugtalanul fészkelődik az ágyában.
Stilgar felsóhajtott. Sosem ismerte az Atreides-nagyapát, aki után ez a gyermek a nevét kapta. De sokan mondták, hogy Muad-Dib erkölcsi erejének ő volt a forrása. Vajon a helyességnek ez az irtózatos minősége nem fog most átugrani egy nemzedéket? Stilgar képtelen volt válaszolni erre a kérdésre.
Azt gondolta: Tabr sziecs az enyém. Itt én uralkodom. Fremen naib vagyok. Nélkülem nem lett volna Muad-Dib. És most ezek az Ikrek... Csani, az anyjuk révén, aki a rokonom volt, az én vérem is ott folyik az ereikben. Ott vagyok bennük Muad-Dibbel, Csanival és mind a többiekkel. Mit tettünk a világegyetemünkkel?
Stilgar nem tudta megmagyarázni, miért jutnak ilyen gondolatok az eszébe éjnek idején, és miért fogja el miattuk bűntudat. Összehúzta magát csuklyás köpenyében. A valóság távolról sem olyan, mint az álom. A Sivatag-Barát, amely egykor sarktól sarkig terjedt, hajdani méretének felére zsugorodott. Az egyre terjedő zöld növénytakaró mitikus paradicsomának képe viszolygással töltötte el. Nem olyan volt, mint az álma. És tudta, hogy a bolygójával együtt ő is megváltozott. Jóval Összetettebb személyiség lett belőle a letűnt napok sziecsfőnökénél. Sokat tanult – az államügyekről és a legapróbb döntések súlyos következményeiről. Ám úgy érezte, hogy ez a tudás és ez a kifinomultság vékony filmréteg csupán, mely az egyszerűbb, elszántabb öntudat vasmagját borítja. És az a régi mag szólította őt, könyörgött neki, hogy térjen vissza egy tisztább értékrendhez.
A sziecs reggeli neszei kezdtek befurakodni a gondolatai közé. Emberek mozogtak a barlangban. Léghuzatot érzett az arcán: sziecslakók bújtak ki a szigetelőlepleken a kinti, pirkadat előtti sötétségbe. A huzat hanyagságra vallott meg az idő múlására. A barlangok népe már nem tartotta be a régi napok szigorú vízfegyelmét. Miért is tennék, mikor a bolygóra visszatért az eső, mikor az égen felhőket lehetett látni, mikor nyolc frement hirtelen áradás lepett meg és pusztított el egy kiszáradt vádiban? Eddig az eseményig a megfulladni szó nem is létezett a Dűne nyelvében. Csakhogy ez a bolygó többé már nem volt Dűne; Arrakis volt... méghozzá egy igen fontos nap hajnalán.
Azt gondolta: Jessica, Muad-Dib anyja és e királyi ikrek nagyanyja ma visszatér a bolygónkra. Miért épp most vet véget magavállalta száműzetésének? Miért cseréli föl a Caladan puhaságát és biztonságát az Arrakis veszélyeivel?
És voltak más gondok is; meg fogja-e érezni Jessica Stilgar kételyeit? Elvégre Bene Gesserit boszorkány volt, beavatták a Testvériség legféltettebb titkaiba, és teljes jogú Tisztelendő Anya lett belőle. Az ilyen nők fogékonyak voltak és rettentő veszedelmesek. Nem fog-e ráparancsolni Stilgarra, hogy dőljön a saját késébe, mint Liet-Kynes umma-védnöke?
Vajon engedelmeskednék neki? – tűnődött a férfi.
Nem talált a kérdésre választ, de eszébe jutott Liet-Kynes, a planetológus, aki először álmodozott arról, hogy a Dűne sivatagbolygóját mesterséges eszközökkel zöld édenkertté alakítsák. Liet-Kynes volt Csani apja, nélküle nem lett volna se álmodozás, se Csani, se királyi ikrek. E törékeny láncolat működési mechanizmusa elkeserítette Stilgart.
Hogyan találkoztunk ezen a helyen? – kérdezte magától. Hogyan kombinálódtunk? És miért? Az lenne a kötelességem, hogy véget vessek az egésznek, hogy szilánkokra zúzzam a nagy kombinációt?
Stilgar most már elfogadta a kebelében égő borzalmas vágyat. Választhatja ezt az utat is, megtagadhatja a szeretetet és a családot, hogy megtegye, amit egy naibnak olykor meg kell tennie: halálos döntést hozzon a törzs javára. Bizonyos szempontból az ilyen gyilkosság az árulás és az álnokság legsötétebb mélyét jelentené. Ártatlan gyermekeket ölni! Csakhogy ezek nem voltak ártatlan gyermekek. Ettek a melanzsból, részt vettek a sziecs orgiáiban, homoksügért kerestek a sivatagban, ugyanolyan játékokkal szórakoztak, mint a többi fremen gyerek... és ott ültek a Királyi Tanácsban. Zsenge korú gyermekek, akik oly bölcsek, hogy saját hely illeti meg Őket a Tanácsban. A testük ugyan gyermektest volt, élményviláguk azonban évezredeket ívelt át, hiszen totális genetikai emlékezettel jöttek a világra, valami iszonytató léttudattal, mely különválasztotta őket és Alia nagynénjüket minden más eleven embertől.
Stilgar nemegyszer azon kapta magát éjjelente, hogy gondolatai ekörül a különbözőség körül forognak, mely egyaránt megvolt az ikrekben és a nagynénjükben; sokszor álmából riasztotta fel a gyötrő kétely, s ilyenkor idesietett az ikrek hálószobájába, tudatában tovább kavarogtak a félig álmodott rémképek. Kételyei most fókuszba álltak. Döntés az is, ha az ember szántszándékkal nem hoz döntést – ezt tudta. Az ikrek és a nagynénjük anyjuk méhében ébredtek öntudatra, s azonnal birtokában voltak az összes emléknek, amit az őseik hagyományoztak reájuk. Ez a fűszerfüggés műve volt, az anyák fűszerfüggéséé: Lady Jessicáé és Csanié. Lady Jessica szült egy fiút, Muad-Dibet, mielőtt függőségbe került volna. Alia akkor született, mikor az anyja már nem tudott lemondani a melanzsról. Így, visszatekintve, ez nyilvánvaló volt. A szelektív géntenyésztés megszámlálhatatlan nemzedéke, amit a Bene Gesseritek irányítottak, létrehozta Muad-Dibet, ám a rend terveiben sehol nem szerepelt a melanzs. Ó, tudtak Ők erről a lehetőségről, de féltek tőle, és szörnyetegnek nevezték. Ez volt a legnyugtalanítóbb tény. Szörnyeteg. Kellett valami okuknak lennie, hogy így ítéljenek. És ha Alia szerintük szörnyszülött volt, akkor ez ugyanúgy vonatkozik az ikrekre is, hiszen Csani szintén függőségben élt, a testét átitatta a fűszer, s génállománya valamilyen módon kiegészítette Muad-Dibét.
Stilgar gondolatai lázasan száguldottak. Kétség sem férhet hozzá, hogy ezek az ikrek túlléptek az apjukon. De milyen irányba? A fiú azt mondta, képes arra, hogy ő legyen a tulajdon apja – és bebizonyította. Leto már csecsemőkorában is olyan ismeretekről tett tanúbizonyságot, amik csak Muad-Dibtől jöhettek. Várnak-e más ősök is az emlékképeknek abban a szédítő spektrumában – olyan ősök, kiknek hite és szokásai kimondhatatlan veszélybe sodorják az élő embereket?
Szörnyszülöttek, mondták a Bene Gesserit szent boszorkányai. Ám a Testvériség nagyon szerette volna megkaparintani az ikrek génállományát. A boszorkányok spermára és petesejtre vágytak, az okvetetlenkedő test nélkül, mely otthont ad nekik. Ezért térne most vissza Lady Jessica? Egykor szakított ugyan a renddel, hogy hercegi párja oldalára álljon, de hír szerint azóta visszatért a Bene Gesserit kebelére.
Véget vethetnék az Összes álmodozásnak, gondolta Stilgar. Milyen egyszerű is lenne.
És ismét megdöbbent önmagán, hogyan képes egyáltalán fontolóra venni ezt a lehetőséget. Talán Muad-Dib ikrei felelősek a valóságért, amely eltorzítja mások álmait? Nem. Ők csupán a lencse, amely megszűri a fényt, és új alakot kölcsönöz az univerzum ismert formáinak.
Gyötrődő elméje visszatért az ősi fremen hitvilághoz, és azt gondolta: Isten parancsa eljő magától; siettetni fölösleges. Istené a feladat, hogy mutassa az utat; és vannak, akik letántorulnak róla.
Ami leginkább nyugtalanította Stilgart, az Muad-Dib egyháza volt. Miért csináltak Muad-Dibből istent? Minek isteníteni egy embert, akiről mindenki tudja, hogy hús-vér személy volt? Muad-Dib arany életelixírje egy bürokratikus monstrumot teremtett, amely teljesen elkülönítette magát az emberi ügyektől. A kormányzat és az egyház egyesült, s a törvényszegésből vallásos bűn lett. Ha valaki megkérdőjelezte a kormányrendeleteket, füstként kezdett szállongani körülötte az istentagadás bűze. A lázadás vétke a zsigerekben izzó tűzhöz és brutális önbíráskodáshoz vezetett.
Csakhogy ezeket a kormányrendeleteket emberek hozták.
Stilgar szomorúan ingatta a fejét, észre sem véve a szolgákat, akik megjelentek a királyi előszobában, hogy nekilássanak a reggeli tennivalóknak.
Végigsimított az övét díszítő kriszkésen, a múltra gondolt, amit jelképezett; és eszébe jutott, hogy nemegyszer őszinte rokonszenvet érzett a lázadók iránt, akiknek csírájában elfojtott felkeléseit épp az ő utasítására verték le. Agyában zűrzavar örvénylett, s ő szerette volna tudni a módját, hogyan csendesítheti le, hogyan térhet vissza a kés jelképezte egyszerűbb alapelvekhez. Ám a világegyetem nem fog visszafordulni a kedvéért. Hatalmas gépezet az univerzum, melyet a nemlét szürke űrje hajt előre útján. A kése, ha halált hozna az ikrekre, csak visszhangot verne ebben az űrben, s újabb komplexitásokat szőne, hogy végigvisszhangozzanak az emberiség történetén, örvényeket kavarjanak a káoszban, és lehetőséget adnának az emberi nemnek, hogy a rend és rendetlenség más formáival kísérletezzen.
Stilgar nagyot sóhajtott, és tudatára ébredt a szolgák jelenlétének. Igen, ezekben a szolgákban egy olyan rend testesült meg, amely közvetlenül Muad-Dib ikreihez kötődött. Egyik pillanatról a másikra mozogtak, és megoldották a felmerülő feladatokat. Legjobb lesz utánozni Őket, mondta Stilgar magában. Legjobb lesz akkor szembenézni azzal, ami jön, ha már ideért.
Én is szolga vagyok; gondolta. És Isten a gazdám, az irgalmatos és könyörületes. Némán idézte magában: Úgy ám, állig béklyót raktunk a nyakukra, hogy emelt fővel járjanak; és falat emeltünk eléjük, és falat emeltünk a hátuk mögé; és betakartuk őket, hogy ne lássanak.
Így állt megírva a régi fremen vallásban.
Stilgar bólintott magában.
Látni, előre tudni a következő pillanatot, ahogy Muad-Dib tette lélegzetelállító jósvízióiban – ez ellensúlyt teremt az emberi ügyekben. Új döntési csomópontokat hoz létre. Béklyótlanul járni, igen, akár Isten szeszélyét is jelentheti. Megint egy komplexitás, ami kívül esik az emberi felfogás határain.
Stilgar visszahúzta kezét a késről. Az ujjai emlékeztek rá, még bizseregtek az érintéstől. Ám a penge, mely hajdan egy homokféreg tátongó pofájában csillámlott, a helyén maradt. Stilgar tudta, hogy most már nem fog fegyvert fogni az ikrek ellen. Döntésre jutott. Jobb ragaszkodni a régi erényhez, amit mindig is drágának tartott: a hűséghez. Jobb együtt élni azokkal a komplexitásokkal, amiket ismerni vél az ember, mint azokkal, amik elől meghátrál az értelem. Jobb az igazi most, mint az álombéli jövő. Stilgar keserű ízt érzett a szájában, s innen tudta, milyen üresek és visszataszítóak lehetnek egyes álmok.
Nem! Nem akarok több álmot!

- - -

KÉRDÉS: Láttad-e a Prédikátort?
VÁLASZ: Láttam egy homokférget.
KÉRDÉS: Mit tudsz a homokféregről?
VÁLASZ: Ő adja nekünk a levegőt, amit belélegzünk.
KÉRDÉS: Akkor miért pusztítjuk a földet?
VÁLASZ: Mert Shai-hulud (az istenné tett homokféreg) így akarja.
– Harq al-Ada: Arrakisi káté

Az Atreides-ikrek fremen szokás szerint pirkadat előtt egy órával keltek. Titkos egyetértésben ásítottak és nyújtózkodtak szomszédos hálószobájukban, érezték maguk körül a barlang sürgés-forgását. Hallották, ahogy a szolgák reggelit készítenek az előszobában: egyszerű kását, félig erjedt fűszerlében áztatott datolyával. Az előszobában parázsgömbök égtek, s a hálótermekbe simogató, sárga fény áradt a boltíves bejárókon. Az ikrek gyorsan felöltöztek a kellemes fényben, mindkettő hallotta közben a másikat. Korábbi egyezségük értelmében cirkoruhát öltöttek magukra, védekezésül a perzselő sivatagi szél ellen.
A királyi testvérpár aztán az előszobában találkozott; egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy a szolgák hirtelen elcsöndesedtek. Leto feketével szegett rozsdabarna köpenyt viselt szürke cirkoruhája felett. A testvérén zöld köpeny volt. A köpenyt mindkettejük nyakán Atreides-sólymot formázó aranycsat fogta össze, a szemek helyén vérvörös drágakövek ragyogtak.
Díszes öltözékük láttán Harah, Stilgar egyik felesége így szólt:
– Látom, felöltöztetek nagyanyátok tiszteletére.
Leto a tányérjáért nyúlt, majd felnézett Harah sötét, szélcserzette arcába. Megrázta a fejét, aztán annyit mondott:
– Honnan tudod, hogy nem Önmagunkat tiszteljük meg az öltözékkel? Harah szemrebbenés nélkül viszonozta gúnyos pillantását, mikor válaszolt.
– Az én szemem is ugyanolyan kék, mint a tiéd!
Ghanima hangosan felnevetett. Harah mindig is értett a fremenek kérdezz-felelek játékához. Egyetlen mondatba annyi mindent sikerült belesűrítenie! „Ne űzz csúfot belőlem, fiú, lehet, hogy te királyi vérből való vagy, de mindketten magunkon viseljük a fűszerfüggés bélyegét – a szemünknek nincsen fehérje. Ki az a fremen, akinek több díszre, több megbecsülésre lenne szüksége ennél?”
Leto elmosolyodott, és bűnbánóan rázta a fejét.
– Harah, szerelmem, ha fiatalabb lennél, és nem tartoznál Stilgarhoz, a magamévá tennélek.
Harah könnyedén fogadta a kicsiny diadalt, s intett a szolgáknak, hogy folytassák a szállástermek felkészítését a mai nap fontos eseményeire.
– Egyétek meg a reggelit – mondta. – Ma szükségetek lesz az energiára.
– Szóval szerinted sem vagyunk túlságosan kirittyentve a nagyanyánk ízléséhez képest? – kérdezte Ghanima egy kanál kásával a szájában.
– Ne félj tőle, Ghani – mondta Harah.
Leto lenyelt egy falat kását, és fürkész pillantást vetett Harahra. Az asszony pokolian bölcs volt a maga egyszerű módján, azonnal átlátott a szócséplésen...
– Ő vajon azt fogja hinni, hogy mi félünk tőle? – kérdezte Leto.
– Valószínűleg nem – mondta Harah. – Ne feledjétek, a Tisztelendő Anyánk volt. Jól ismerem.
– Alia mit vett fel? – kérdezte Ghanima.
– Nem láttam – mondta Harah kurtán, és elfordult tőlük.
Leto és Ghanima közös titkokat sejtető pillantást váltottak, aztán gyorsan a reggelijük felé hajoltak. Hamarosan elindultak a nagy központi folyosó felé.
Ghanima az egyik Ősrégi nyelven szólalt meg, amit közös genetikai emlékezetük kincsestárából ismert.
– Szóval ma nagyanyánk lesz.
– Aliát szörnyen aggasztja – mondta Leto.
– Kinek lenne kedve ekkora hatalmat kiadni a kezéből? – kérdezte Ghanima.
Leto halkan felnevetett; furcsamód felnőttes hang volt ez egy ilyen fiatal gyerektől.
– Nemcsak erről van szó.
– Gondolod, hogy az anyja szeme észre fogja venni rajta, amit mi is észrevettünk?
– Miért ne? – kérdezte Leto.
– Igen... Ez lehet az, amitől Alia fél.
– Ki tudhat többet a szörnyetegről, mint egy másik szörnyeteg? – kérdezte Leto.
– Tudod, hogy tévedhetünk – mondta Ghanima.
– De nem tévedünk – és a fiú felmondott egy idézetet a Bene Gesserit Azhar-könyvéből: – „Bizony nem ok nélkül, hanem rettenetes tapasztalásból nevezzük az előszülötteket szörnyetegnek. Mert ki tudja, hogy gonosz múltunknak mely elveszett, kárhozatos személyisége veszi át az uralmat az eleven hús felett?”
– Ismerem a történetét – mondta Ghanima. – De ha így van, akkor miért nem szenvedünk mi is hasonló belső támadásoktól?
– Talán a szüleink őrt állnak bennünk – mondta Leto. – Akkor miért nincsenek őrei Aliának is?
– Nem tudom. Lehet, hogy azért, mert az ő egyik szülője még az élők közt időzik. Vagy egyszerűen azért, mert mi még fiatalok vagyunk és erősek. Talán, ha idősebbek leszünk, idősebbek és cinikusabbak...
– Nagyon vigyáznunk kell a nagyanyánkkal – mondta Ghanima.
– Szóval ne említsük neki ezt a Prédikátort, aki eretnekségeket hirdetve járja a bolygót?
– Csak nem gondolod komolyan, hogy tényleg az apánk!
– Nem ítélek elhamarkodottan, de Alia fél tőle. Ghanima határozott mozdulattal megrázta a fejét:
– Nem hiszek ebben az egész szörnyszülött-ostobaságban!
– Ugyanannyi emlék él benned, mint bennem – mondta Leto. – Abban hiszel, amiben hinni akarsz.
– Szerinted azért van így, mert mi nem mertünk megpróbálkozni a fűszertransszal, Alia viszont igen – mondta Ghanima.
– Pontosan ezt gondolom.
Elnémultak, és kiléptek a központi folyosó hömpölygő emberfolyamába. Hűvös volt Tabr sziecsben, de a cirkoruha melegen tartotta az ikreket, a kondenzcsuklyákat pedig hátravetették vörös hajukról. Arcukon nyomot hagytak a közös gének: telt ajkak és fűszerfüggésről árulkodó, csupakék, távol ülő szemek.
Leto vette észre először nagynénjük, Alia közeledtét.
– Itt jön – mondta, s figyelmeztetésként az Atreidesek harci nyelvére váltott. Ghanima főhajtással fogadta Aliát, mikor a nagynénjük megállt előttük.
– A hadizsákmány üdvözli dicső rokonát – Csakobsza nyelven beszélt, kihangsúlyozva nevének jelentését: hadizsákmány.
– Látod, szeretett néném – mondta Leto –, felkészültünk erre a mai találkozóra az anyáddal.
Alia, az egyetlen személy a nyüzsgő királyi háznépben, aki a legcsekélyebb meglepetést sem mutatta az ikrek felnőttes viselkedése láttán, haragos tekintettel nézett az egyik gyermekről a másikra. Aztán csak annyit szólt:
– Tartsátok a szátokat!
Alia hátrafésülte bronzszínű haját, és két arany vízkarika köré fonta. Ovális arcán komor kifejezés ült, érzéki ajka, melynek lebiggyedő széle akaratosságra vallott, most késpengényivé keskenyedett. Csupakék szemének sarkában gondterhelt ráncok gyűltek legyező alakba.
– Mindkettőtöket figyelmeztettelek, hogy ma ügyelnetek kell a viselkedésetekre – mondta Alia. – Ugyanolyan jól tudjátok az okát, mint én.
– A te okaidat ismerjük, te viszont, nem biztos, hogy ismered a mieinket – válaszolt Ghanima.
– Ghani! – mordult föl Alia.
Leto a nagynénjére meredt, és azt mondta:
– Éppen ma aztán végképp nem fogunk úgy tenni, mintha gügyögő csecsemők volnánk!
– Senki sem kívánja tőletek, hogy gügyögjetek – mondta Alia. – De szerintünk nem volna bölcs dolog veszélyes gondolatokra provokálni az anyámat. Irulan egyetért velem. Ki tudja, milyen szerepet választ majd Lady Jessica. Elvégre mégiscsak egy Bene Gesserit.
Leto tűnődve ingatta a fejét. Miért nem látja Alia, amit mi sejtünk? Csak nem jutott túl messzire? És gondosan elraktározta emlékezetében azokat a megkülönböztető jegyeket Alia arcán, amelyek anyai nagyapja jelenlétéről árulkodtak. Vladimir Harkonnen báró nem volt kellemes ember. Megfigyelés közben Leto érezte, hogy benne is mocorogni kezd a nyugtalanság. Hiszen nekem is ott van az őseim között.
Aztán megszólalt.
– Lady Jessicát uralkodásra nevelték. Ghanima bólintott.
– Miért döntött úgy, hogy éppen most tér vissza? Alia arca elborult, majd megkérdezte:
– Lehet, hogy csak az unokáit szeretné látni?
Ghanima azt gondolta: Ebben reménykedsz te, drága néném. Csakhogy ez átkozottul nem valószínű.
– Itt nem uralkodhat – mondta Alia. – Ott van neki a Caladan. Elégedjen meg annyival.
Ghanima csitító hangon szólalt meg.
– Mikor apánk a sivatagba ment meghalni, téged nevezett ki Régensnek, Ő...
– Van valami panaszod? – akarta tudni Alia.
– Értelmes választás volt – mondta Leto, tovább fűzve lánytestvére beszédfonalát. – Te vagy az egyetlen ember, aki tudja, milyen érzés úgy megszületni, ahogy mi megszülettünk.
– Az a hír járja, hogy anyám visszatért a Testvériségbe – válaszolt Alia –, és mindketten tudjátok, mi a véleménye a Bene Gesseritnek a...
– Szörnyszülöttekről – mondta Leto.
– Igen! – harapta el a szót Alia.
– Aki egyszer boszorkány lett, holtig az marad... legalábbis így mondják – jelentette ki Ghanima.
Veszélyes játékba kezdtél, testvérkém, gondolta Leto, de követte a gondolatmenetet, és azt mondta:
– A nagyanyánk sokkal egyszerűbb asszony volt, mint a többi magafajta. Osztozol az emlékeiben, Alia; bizonyára tudod, mire számíthatsz.
– Még hogy egyszerű! – Alia megrázta a fejét, végignézett a zsúfolt folyosón, majd ismét az ikrekre szegezte tekintetét. – Ha anyám nem lett volna elég bonyolult személyiség, most egyikőtök sem lenne itt... ami azt illeti, én sem. Én lettem volna az elsőszülöttje, nem pedig ez a... megvonta a vállát, de valami furcsa, kényszeredett módon, ami inkább borzongás volt, mint mozdulat. – Figyelmeztetlek titeket, nagyon jól gondoljátok meg, mit csináltok ma – Alia fölnézett. – Itt jönnek a testőreim.
– És továbbra is úgy gondolod, hogy nem lenne biztonságos, ha mi is elkísérnénk téged az űrkikötőbe? – kérdezte Leto.
– Várjatok itt – mondta Alia. – Majd idehozom az anyámat. Leto jelentőségteljes pillantást váltott a testvérével, és így szólt:
– Sokszor mondtad nekünk, hogy azok az emlékek, amiket az előttünk járók tudatából őrzünk, mindaddig nem hasznosíthatók igazán, míg elegendő tapasztalatra nem teszünk szert tulajdon hús-vér valónkban, hogy valósággá alakítsuk őket. Mi a testvéremmel hiszünk ebben. Arra számítunk, hogy nagyanyánk látogatása veszedelmes változásoknak lesz előszele.
– Higgyetek csak benne továbbra is – mondta Alia. Elfordult tőlük, testőrei közrefogták, s a menet gyorsan végigsietett a folyosón a főbejárat felé, ahol már vártak rájuk az ornitopterek.
Ghanima egy könnycseppet törölt ki a jobb szeméből.
– Vizet adsz a halottnak? – suttogta Leto, és karon fogta testvérét.
Ghanima mély levegőt vett, mintha sóhajtana, s közben arra gondolt, hogyan tartotta megfigyelés alatt a nagynénjét, a legjobb módszereket alkalmazva, amiket évszázados tapasztalatainak gazdag tárházában talált.
– A fűszertransz az oka? – kérdezte, de előre tudta, mit fog Leto mondani.
– Van jobb elképzelésed?
– Miért nem történt meg akkor az apánkkal... vagy akár a nagyanyánkkal? Már csak a vita kedvéért.
Leto behatóan nézett rá egy pillanatig, majd azt mondta:
– Ugyanolyan jól tudod a választ, mint én. Nekik már ki volt forrva a személyiségük, mikor az Arrakisra érkeztek. A fűszertransz... nos – vállat vont: – Ők nem úgy jöttek a világra, hogy már megszállva tartotta őket őseik emléktudata. Alia viszont...
– Miért nem bízott a Bene Gesserit figyelmeztetésében? – Ghanima az alsó ajkát harapdálta. – Aliának ugyanannyi információ állt a rendelkezésére, mint nekünk.
– Őt kezdettől fogva szörnyszülöttnek nevezték – mondta Leto. – Téged nem kísért a vágy, hogy bebizonyítsd nekik, mennyivel hatalmasabb vagy, mint az összes...
– Nem, engem nem! – Ghanima elkapta pillantását Leto fürkész tekintetéről, és megborzongott. Csak a génjeiben tárolt emlékezethez kellett fordulnia, és a rend figyelmeztetései tapintható alakot öltöttek. Az előszülöttek többségéből bizonyítottan csúf szokásokkal megvert felnőttek lettek. És a valószínű ok... Ismét megborzongott.
– Kár, hogy az őseink között nincs egy-két előszülött – jegyezte meg Leto.
– Talán van.
– De hát akkor... Á, igen, a régi, megválaszolatlan kérdés: valóban szabadon hozzáférhetünk valamennyi ősünk teljes élményanyagához?
Letoban ellentmondásos érzelmek kavarogtak; s innen tudta, hogy ez a beszélgetés a testvére számára is roppantul nyugtalanító. Sokszor vették már fontolóra ezt a problémát, a megoldásig azonban sosem jutottak el. Azt mondta:
– Kibúvókat kell találnunk, újabb és újabb kibúvókat, valahányszor csak megpróbál belehajszolni minket a fűszertranszba. Nagyfokú elővigyázatosság, nehogy túladagoljuk magunknak a fűszert: ez a legjobb megoldás.
– A túladagoláshoz meglehetősen nagy mennyiség kellene – mondta Ghanima.
– A tűrőképességünk valószínűleg igen magas – helyeselt a fiú. – Gondolj csak arra, mekkora adag kell Aliának.
– Sajnálom őt – állította Ghanima. – A kísértés bizonyára finom és ármányos volt, addig csalta-csalogatta, míg...
– Igen, Alia áldozat – mondta Leto. – Szörnyeteg.
– Tévedhetünk.
– Igaz.
– Mindig azon töröm a fejem – tűnődött Ghanima –, hogy a következő ősi emlék, amit felidézek magamban, nem lesz-e valami...
– A múlt nincs távolabb tőled a vánkosodnál – mondta Leto.
– Ki kell használnunk az alkalmat, hogy megbeszéljük ezt a nagyanyánkkal.
– Erre buzdít az ő emléktudata is bennem – felelte Leto. Ghanima a testvére szemébe nézett. Aztán annyit mondott:
– A túl sok tudás sosem egyszerűsíti le a döntéseket.

- - -

A sziecs a sivatag szélén
Lieté volt, Kynesé volt,
Stilgaré, majd Muad-Dibé,
Aztán újra csak Stilgaré.
A naibok alszanak mind a homokban,
De a sziecs megmarad
– Részlet egy fremen dalból

Alia szíve hevesen vert, mikor elsietett az ikrektől. Néhány lázas másodpercig csaknem kényszerítő erejű vágyat érzett magában, hogy velük maradjon, és a segítségükért könyörögjön. Micsoda ostoba gyengeség! Az emléke intőn csillapította le Aliát. Vajon próbálkozni mernének az ikrek a jövőbelátással? Az útnak, amely magával ragadta apjukat, őket is csábítania kell – a fűszertransz a maga jövőt fürkésző látomásaival, melyek reszketnek és hullámzanak, akár fátyolszövet a szeszélyes szélben.
Én miért nem látom a jövőt? – töprengett Alia. Miért kerül engem a jóslátomás, akárhogy igyekszem?
Az ikreket rá kell venni, hogy próbálkozzanak meg vele, mondta magának. Bele lehet édesgetni őket egy kísérletbe. Hiszen megvan bennük a gyermeki kíváncsiság, amely évezredeket átívelő emlékezettel fonódik össze. Ugyanolyan emlékezettel, mint az enyém, gondolta Alia. A testőrei kinyitották a sziecs főbejáratán a szigetelőleplet, és utat engedtek neki; kilépett a kiugróra, ahol már vártak rájuk az ornitopterek. A sivatagi szél felkavarta a port a látóhatáron, de az idő derűs volt. Ahogy a sziecs parázsgömbjeinek fényéből kilépett a nappali világosságra, Alia gondolatai is a külső ügyek felé fordultak.
Miért tér vissza Lady Jessica éppen most? Csak nem jutottak el a Caladanra mindenféle pletykák arról, hogy a Régensség...?
– Sietnünk kell, hölgyem – mondta az egyik testőre emelt hangon, hogy túlkiabálja a szél süvítését.
Alia hagyta, hogy besegítsék az ornitopterébe, és becsatolta magát a biztonsági hámba, gondolatai azonban előbbre jártak. Miért pont most?
Mikor az ornitopter szárnya megbillent, s a jármű kecsesen a levegőbe siklott, szinte kézzelfoghatóan érezte pozíciójának pompáját és hatalmát – csakhogy ezek törékeny dolgok voltak, de még mennyire, hogy törékenyek! Miért pont most, amikor a tervei még nem teljesedtek be? A porköd lomha hullámokban felszállt, s Alia látta visszatükröződni a ragyogó napfényt a bolygó változófélben lévő felszínéről; ahol egykor kiégett földek terültek el, most széles sávokban zöldellt a növényzet.
Ha nem látok a jövőbe, kudarcot vallhatok. Ó, miféle varázsos dolgokra lennék képes, ha úgy látnék, ahogy Paul! A keserűség, ami a jóslátomásokkal jár, nem nekem való.
Kínzó vágy borzongott keresztül rajta, s egy pillanatra szeretett volna lemondani a hatalomról. Ó, bárcsak olyan lehetne, mint a többi ember – minden vakságok legbiztosabbikával megáldva élné azt a delejes fél életet, amelybe a születés sokkja a legtöbb halandót kihullajtja. De nem! Ő Atreidesnek született, s martaléka lett annak az évezredes őstudatnak, amelynek anyja fűszerfüggése volt az oka.
Miért jön vissza az anyám?
Gurney Halleck is vele lesz – az Örökké hű szolga, a rút ábrázatú bérgyilkos, a mindhalálig lojális, gerinces muzsikus, aki ugyanolyan biztos kézzel oltja ki az emberéleteket, mint ahogy kilenchúros balisetjén játszik. Voltak, akik azt mondták, hogy az anyja maga mellé vette szeretőnek. Ennek a dolognak utána kellene nézni; ha bebizonyosodik, komoly ütőkártya lehet a kezében.
A vágy, hogy olyan legyen, mint a többi ember, nyomtalanul elszállt belőle.
Letot valahogy bele kell csábítani a fűszertranszba.
Fölidézte magában, mikor megkérdezte a fiút, hogyan kezelné Gurney Hallecket. Leto pedig, aki megérezte a szavai mögött megbúvó rejtett értelmet, azt mondta, hogy Gurneynek épp a hűségében rejlik a hibája, és hozzátette: „Istenít en... isteníti apámat”.
Alia figyelmét nem kerülte el a nyelvbotlás. Leto majdnem azt mondta, „engem”, nem pedig azt, hogy „az apámat”. Igen, időnként nehéz volt elkülöníteni a génekben tárolt emlékeket az eleven test élményeitől. Gurney Halleck nem fogja megkönnyíteni ezt a különbségtételt Leto számára.
Alia ajka kemény mosolyra húzódott.
Paul halála után Gurney úgy határozott, hogy visszatér a Caladanra Lady Jessicával. Az érkezése sok mindent össze fog kuszálni. Ha az Arrakisra jön, az ő komplexitásai is hozzájárulnak az eleve adott viszonyokhoz. Gurney Paul apját szolgálta – és így haladt a sor: I. Letotól Paulon keresztül II. Letoig. A Bene Gesserit tenyésztőprogramjában pedig: Jessicától Alián keresztül Ghanimáig – az elágazó vonal. Gurney jelenléte fokozhatja az identitások zavarát, és ez még kapóra jöhet.
Vajon mit tenne, ha megtudná, hogy Harkonnen-vér folyik az ereinkben, azoké a Harkonneneké, akiket olyan elkeseredetten gyűlöl?
A mosoly Alia ajkán töprengőbbé vált, befelé fordulóvá. Az ikrek végső soron gyermekek. Gyermekek, megszámlálhatatlanul sok szülővel, s emlékeik egyszerre az övék és másokéi. Ott fognak állni Tabr sziecs sziklakiugróján, és nézik, ahogy a nagyanyjuk hajója kondenzcsíkot húzva leereszkedik az arrakeeni medencébe. Vajon valósabbá és kézzelfoghatóbbá teszi-e Jessica érkezését az unokái számára az a tünékeny füstcsík az égen?
Anyám a felkészítésükről fog kérdezni, gondolta Alia. Mértékkel adagolom-e nekik a pranabindu diszciplinákat? És én majd megmondom neki, hogy az ikrek maguk képzik ki önmagukat – akárcsak én annak idején. Idézni fogom neki, amit Leto mondott: „A vezér felelőssége kiterjed a büntetés kényszerére is... de csak akkor, ha az áldozat megköveteli.”
Aliának eszébe jutott, hogy ha sikerülne Lady Jessica figyelmét elsősorban az ikrekre terelnie, akkor mások talán elkerülhetnék a túl beható szemrevételezést.
Ezt meg lehetne csinálni. Leto nagyon hasonlít Paulra. És miért is ne hasonlítana? Ha akarja, bármikor átlényegülhet Paullá. Még Ghanima is rendelkezett ezzel a lenyűgöző képességgel.
Mint ahogy én is átlényegülhetek az anyámmá, vagy: bárki mássá, aki megosztotta velünk az életét. Elhessegette a gondolatot, és kinézett az ablakon, az odalent elsuhanó Pajzsfalra. Aztán eltűnődött: Milyen érzés lehetett elhagyni a vízben dúskáló Caladan meleg biztonságát, és visszatérni az Arrakisra: erre a sivatagi bolygóra, ahol a hercegét megölték, és a fia mártírhalált halt?
Miért jön vissza Lady Jessica éppen most?
Alia nem talált választ a kérdésére – semmit sem látott tisztán. Osztozhatott ugyan mások – így az anyja – éntudatában, ám ha a megélt élményanyag elkülönült, megváltoztak a motivációs tényezők is. A döntések alapja az egyes egyének privát cselekedeteiben rejlett. Az előszületett – a soknakszületett – Atreidesek számára ez a realitás csúcspontja volt, önmagában is egy újfajta születés; teljes elkülönülést jelentett az élő, lélegző testtől, mikor az a test elhagyta az anyaölt, amely megfertőzte őt a sokszorozott emléktudattal.
Alia semmi furcsát nem látott abban, hogy egyszerre szereti és gyűlöli az anyját. Ez szükségszerű volt, előírásos egyensúlyi helyzet, melyben nem maradt helye bűntudatnak és szégyenkezésnek. Hol ér véget a szeretet, a gyűlölet? Talán a Bene Gesseritet kellene hibáztatni, amiért a megfelelő pályára állította Lady Jessicát? A bűntudat meg a szégyen elmosódottá, diffúzzá válik, ha az ember emlékezete hosszú évezredeket ölel át. A Testvériség csak a Kwisatz Haderachot akarta ki tenyészteni: egy teljes képzettséggel bíró Tisztelendő Anya férfi megfelelőjét... meg valami többet: egy különleges fogékonysággal és szellem tudattal megáldott embert, a Kwisatz Haderachot, aki egyszerre több helyen lehet. És Lady Jessicának, aki játékfigura volt csupán a tenyésztőprogramban, elég rossz ízlése volt hozzá, hogy beleszeressen a számára kijelölt tenyészpartnerbe. Szeretett hercege óhajára fiút szült lány helyett, pedig a rend megparancsolta neki, hogy az elsőszülöttje lány legyen.
Hagytak engem megszületni, miután rászokott a fűszerre! Most pedig nem akarnak. Félnek tőlem! És okkal...
Megkapták Pault, a Kwisatz Haderachjukat, de egy nemzedékkel korábban – apróbb hiba volt ez világokat átszövő tervükben. Most pedig újabb problémával kell szembenézniük; a szörnyeteggel, aki magában hordozza a drága géneket, amiket hosszú generációk óta meg akarnak kaparintani.
Alia arcán árnyék suhant át, felpillantott. A kísérő topterek magasabb pozíciót vettek föl, leszállásra készültek. Csodálkozva rázta a fejét, mikor még egyszer átfutott kósza gondolatain. Mi haszna fölmelegíteni a letűnt életeket, felhánytorgatni a már elkövetett hibákat? Ez egy új nemzedék.
Duncan Idaho Mentát képességeivel kielemezte a problémát, hogy miért éppen most tér vissza Lady Jessica; emberi számítógépként mérlegelte a kérdést, azzal a különleges módszerrel, amely rajta kívül már kevesek sajátja volt. Végül azt mondta, Lady Jessica azért jön, hogy elhódítsa az ikreket a Testvériség számára. Azok a drága gének az ikrekben is megvannak. Duncannek könnyen igaza lehet. Ez elég indíték lehet, hogy kimozdítsa Lady Jessicát Önként vállalt száműzetéséből a Caladanon. Ha a rend utasításait követi... Ugyan mi egyébért jönne vissza arra a helyre, amely annyi fájdalmas emléket tartogat neki?
– Majd meglátjuk – mormolta Alia.
Érezte, hogy az ornitopter alja megérinti a vára tetejét; kemény, rendítő hatású zökkenés volt, amitől zord elszántság töltötte el.

- - -

MELANZS (varmelange esetleg malanj) fn, eredete bizonytalan (egyes vélemények szerint az ősi terrai fhrenciából): a) fűszerkeverék, öregedésgátló hatású arrakisi (dűnei) fűszer, első leírója Yanshuph Ashkoko, Bölcs Shakkad udvari vegyésze; arrakeeni fűszer, csak az Arrakis legbelső sivatagának homokjában található, kapcsolódik Paul Muad-Dib (Atreides), az első fremen Mahdi prófétai látomásaihoz; alkalmazva továbbá a Liga navigátorai és a Bene Gesseritek által.
– Birodalmi Szótár (ötödik kiadás)

A két nagymacska könnyed ugrásokkal mászta meg a sziklás dombhátat a pirkadat fényében. Egyelőre nem igazán lovallták bele magukat a vadászatba, csak gyönyörködtek a birodalmukban. Lhaza tigris volt a nevük, egy különleges faj egyedei voltak, melyeket csaknem nyolcezer éve telepítettek ide, a Salusa Secundusra. Az Ősi terrai populáció génjeinek átrendezése eltüntette az eredeti tigrisekre jellemző vonások egy részét, más elemeket pedig tovább finomított. A tépőfogaik hosszúak maradtak. A pofájuk széles volt, a szemük éber és intelligens. Mancsuk megnagyobbodott, hogy biztos támaszt nyújtson egyenetlen talajon is, behúzható karmaik hegyét pedig, melyeket mintegy tíz centire ki tudták mereszteni, borotvaélesre csiszolta az azokat visszahúzott állapotban védő érdes tok. Bundájuk egyszínű, folttalan sárgásbarna volt, ami sivatagi környezetben szinte láthatatlanná tette őket.
Másban is különböztek még az Őseiktől: kölyökkorukban szervostimulátorokat ültettek az agyukba. A stimulátorok jóvoltából ezek a tigrisek a rabszolgái voltak annak, aki kezében tartotta a transzmittert.
Hideg volt, és amint a két nagymacska megállt, hogy körülnézzen a terepen, leheletük párafelhőkben gomolygott elő a pofájukból. A Salusa Secundus-nak ezt a régióját szándékosan meghagyták kopárnak és kietlennek: néhány elkorcsosult homoksügérnek adott otthont, amiket az Arrakisról csempésztek ide, és művi eszközökkel tartottak életben, hátha sikerül megtörni a segítségükkel a melanzsmonopóliumot. Ahol a tigrisek álltak, a tájat rozsdavörös sziklák és csenevész tüskebokrok tarkították, melyek zöld-ezüstben fénylettek a hajnali nap vetette hosszú árnyékok között.
A két állat izmai hirtelen megfeszültek; fülüket hegyezték, bajszuk felmeredt. Pillantásuk lassan bal felé vándorolt, aztán arra fordították a fejüket is. Messze odalent a viharvert tájban két kisgyerek botladozott kéz a kézben, egy kiszáradt vízmosásban. A gyerekek egykorúnak tűntek, talán kilenc vagy tíz szabvány évesek lehettek. Vörös hajuk volt, és cirkoruhát viseltek, fölötte gazdagon díszített, fehér burkával, melynek szegélyét és homlokrészét az Atreides-ház lángfonállal kihímzett sólyomcímere ékesítette. Séta közben a két kisgyerek boldogan fecserészett, s a lanyha szellő elvitte hangjukat a vadászó nagymacskák fülébe. A lhaza tigrisek ismerték ezt a játékot; nem először játszották már, de nyugodtak maradtak – várták, hogy az agyukba ültetett szervostimulátorok kiadják nekik a vadászparancsot.
Ekkor egy férfi tűnt föl a nagymacskák mögött húzódó dombháton. Megállt, és szemügyre vette a jelenetet: a tigriseket és a két gyereket. A férfi szürke-fekete mintás sardaukar terepruhát viselt, s rangjelzése szerint levenbrech volt, egy bashar hadsegédje. A hóna alatt meg a nyakán hámszíjak feszültek; ezek tartották a vékony celofánborításban a mellére erősített transzmittert. Praktikus megoldás volt: így bármelyik kezével könnyen és gyorsan elérhette a készülék gombjait.
A tigrisek nem fordultak meg a közeledtére. Jól ismerték ennek az embernek a szagát, a léptei neszét. A férfi leoldalazott a lejtőn, megállt két lépésre az állatoktól, és letörölte a homlokán gyöngyöző verítéket. Csöppet sem volt meleg, de ez izzasztó munka volt. Halványszürke szeme ismét bejárta a tájat: tigrisek, két gyerek. Visszasimított egy csatakos szőke hajfürtöt fekete terepsisakja alá, és megérintette a gégéjébe operált mikrofont.
– A cicusok látják őket.
A válasz a fülkagylói mögé beültetett vevőkészülékből érkezett.
– Beállítottuk a képet.
– Most? – kérdezte a levenbrech.
– Megcsinálják vadászparancs nélkül? – recsegte vissza a hang.
– Készen állnak – felelte a levenbrech.
– Nagyszerű. Lássuk, elég volt-e nekik négy kondicionáló gyakorlat.
– Közölje, ha készen állnak.
– Akár ebben a pillanatban.
– Akkor hadd menjen – mondta a levenbrech.
A szervo-transzmitter jobb oldalán lecsavarta a biztosítókupakot egy piros gombról, aztán lenyomta. A tigrisek ezzel felszabadultak a külső irányítás alól. Az ujját egy fekete gombon tartotta a piros alatt, és bármely pillanatban készen állt rá, hogy megállítsa az állatokat, ha rátámadnának. Azok azonban ügyet sem vetettek rá; lekuporodtak, és kúszni kezdtek a gyerekek felé. Hatalmas mancsuk puha, már-már érzéki mozdulatokkal siklott a köveken.
A levenbrech leguggolt, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket. Jól tudta, hogy valahol a közelben egy rejtett transzem az egész jelenetet továbbítja egy titkos monitorra az erődben, ahol a hercege él.
A tigrisek ügetésre váltottak, aztán nekiiramodtak.
A sziklás terepen bukdácsoló gyermekek egyelőre nem vették észre a veszélyt. Egyikük felnevetett, a vékony, csilingelő hang messze szállt a levegőben. A másik megbotlott, s ahogy visszanyerte egyensúlyát, megfordult és meglátta a két tigrist. Rájuk mutatott.
– Nézd!
Mindkét gyerek megállt, és tátott szájjal meredt az érdekes jelenségre, amely ilyen hirtelen tört be az életükbe. Még akkor is mozdulatlanul álltak, mikor a lhaza tigrisek elkapták Őket, a hím az egyiket, a nőstény a másikat.
A gyermekek hanyag hirtelenséggel haltak meg, fürge mancsok törték ki a nyakukat. A vadállatok nekiláttak a lakomának.
– Visszahívjam őket? – kérdezte a levenbrech.
– Hadd fejezzék be. Jó munkát végeztek. Tudtam, hogy így lesz: ez a pár kiváló.
– A legjobb, amit valaha láttam – helyeselt a levenbrech.
– Nagyszerű. Mindjárt küldjük a toptert. Most kikapcsolunk.
A levenbrech felállt, és kinyújtózott. Nem nézett feltűnően a bal kéz fele eső magaslatra; ahol a fém beszédes csillogása árulkodott a rejtett transzemról, amely közvetítette jól végzett munkáját a basharjának, valahová messze, a főváros zöldellő lankái közé. A levenbrech elmosolyodott. A mai bevetés után joggal számíthat előléptetésre. Már a nyakán érezte a batori rangjelzést – aztán majd aburzegit... Egy szép napon talán még bashar is lehet belőle. Azok az emberek, akik jól szolgálják Farad'nt, a megboldogult IV. Shaddam unokáját, gazdag jutalomban részesülnek. Ha majd a herceg visszaül az őt jog szerint megillető trónra, még bőkezűbben fogja jutalmazni híveit. Könnyen lehet, hogy nem is a bashari rang a csúcs. Rengeteg szétosztásra váró báróság és grófság van az Impériumban... mihelyt az Atreides-ikreket elnyeli a feledés.

- - -

A fremennek vissza kell térnie ősei hitéhez, ösztönös zsenijéhez az emberi közösségek alakítása terén; vissza kel! térnie a múlthoz, amikor a túlélés leckéjét az Arrakisszal való harcban tanulta meg. A fremen egyetlen dolga az legyen, hogy megnyissa lelkét a belső tanításoknak. Az Imperium világainak, a Landsraadnak és a KHAFT Konföderációnak nincsen mondanivalója a számára. Csak a lelkétől fosztanák meg.
– A Prédikátor arrakeeni beszédéből

Lady Jessica körül a leszállómező rozsdabarna síkján, ahol az űrutazás fáradalmait recsegve-sisteregve kipihenő szállítókomp magasodott, valóságos emberóceán hullámzott. Úgy becsülte, félmillióan lehetnek, és talán egyharmaduk zarándok. Áhítatos csendben álltak, minden figyelmüket a komp kijárati platformjának szentelve, melynek árnyas boltíve Lady Jessicát és kíséretét rejtette.
Két óra volt még hátra délig, a tömeg fölött azonban már forrón remegett a porszemekkel teli levegő, a nappali hőség előhírnökeként.
Jessica végigsimított ezüsttel tarkázott, rézvörös haján, mely ovális arcát keretezte a Tisztelendő Anyáknak kijáró abacsuklya alatt. Tudta, hogy nem a legjobban néz ki a hosszú utazás után, és a fekete aba sem illett hozzá igazán. De annak idején itt ezt a ruhát viselte. A fremenek figyelmét nem fogja elkerülni, hogy abaköpenyben jelenik meg közöttük. Felsóhajtott. Sosem szerette az űrutazást, s ehhez ráadásul most hozzájárult az eltemetettnek vélt emlékek nyomasztó terhe – az a másik, a Caladanról az Arrakisra tett út, mikor a hercegére akarata ellenére rákényszerítették ezt a hűbérbirtokot.
Lassan, Bene Gesserit képességeit használva átfürkészte az emberek tengerét, árulkodó jelek után kutatva. Hamuszürke cirkocsuklyákat látott, a mély sivatagban élő fremenek öltözetét, fehér csuhás zarándokokat, vezeklési hegekkel a vállukon, itt-ott kis csoportokban gazdag kereskedőket, akik csuklyátlan, könnyű ruházatban kérkedtek vele, mennyire nem törődnek a vízveszteséggel a perzselő arrakeeni napon... és ott volt a Hívek Társaságának küldöttsége, zöld palástban, vastag csuklyában: dölyfösen, mindenki mástól elkülönülve álltak, bízva csapatuk szent érinthetetlenségében.
Csak ha följebb emelte pillantását a tömegről, kezdett a jelenet némiképp hasonlítani arra a képre, amely drága hercegével együttes érkezésének percében fogadta. Milyen régóta is már? Több, mint húsz éve. Nem szeretett a két jelenetet elválasztó szívdobbanások sorára gondolni. Az idő holt teherként nehezedett rá, s úgy érezte, mintha az Arrakistól távol eltöltött évei nem is léteztek volna.
Ismét bemerészkedtem a sárkány torkába, gondolta.
Itt. ezen a mezőn csavarta ki a fia a néhai IV. Shaddam markából az Impériumot. A történelem görcsei beleégették ezt a helyet az emberek elméjébe és hitvilágába.
Hallotta maga mögött a kíséret nyugtalan mozgolódását, és megint felsóhajtott. Meg kell várniuk Aliát, aki késett. Most már látni lehetett Alia kíséretének közeledését a tömeg széle felől; az emberóceán hullámokat vetett, ahogy a palotaőrök falanxa utat tört nekik.
Jessica még egyszer végigtekintett a tájon. Fürkész pillantásának sok különbség feltűnt. A leszállómező irányítótornyát kiegészítették egy imára hívó balkonnal. És messze bal felé ott magasodott az az irdatlan, plasztacél oszlop, amit Paul erőd gyanánt emeltetett – az ő „homok fölötti sziecse”. A legnagyobb egységes elgondolások alapján tervezett épület, amit emberi kéz valaha teremtett. Falai közt, a termekben egész városok fértek volna el. Most az Impérium leghatalmasabb kormányzó testületének, az Alia-féle „Hívek Társaságának” adott otthont, amit lánya a bátyja holttestén szervezett meg.
Oda kell majd mennünk, gondolta Jessica.
Alia delegációja a kijárati rámpa tövébe ért, és várakozásteljesen megállt. Jessica felismerte Stilgar viharvert képét. És Isten őrizz tőle! Ott állt Irulan hercegnő, a csábos testében lapuló vadságot a kósza szellőnek martalékul hagyott, aranyszőke hajkoronával leplezve. Irulan mintha egy napot sem öregedett volna; ez sértésszámba ment. És a csapat élén ott volt Alia; az arca pimaszul fiatal maradt, pillantását a kijárati boltív árnyaira szegezte. Jessica ajka késpengényivé keskenyedett, ahogy szemügyre vette leánya vonásait. Olyan érzés fogta el, mintha ólom Ömlene szét a testében, s fülében hallotta tulajdon élete hullámverését. A kósza hírek tehát igazak! Iszonyat! Iszonyat! Alia tiltott útra tévedt. A bizonyíték az arcára volt írva a beavatott szem számára. Szörnyszülött!
Jessicának szüksége volt néhány pillanatra, hogy magához térjen, s közben rádöbbent, milyen hő remény élt benne, hátha mégis hamisnak bizonyulnak azok a hírek.
Mi van az ikrekkel? – kérdezte magától, ők is elvesztek számunkra?
Aztán lassan, ahogy az egy isten anyjához illik, kilépett az árnyékból, és a rámpa szélére állt. Kísérete az előzetes utasítás értelmében nem követte. A következő pár másodperc döntő fontosságú lesz. Jessica egymaga állt a tolongó tömeg előtt. Hallotta, hogy a háta mögött Gurney Halleck idegesen felköhög. Gurney tiltakozott: Még pajzs sem lesz rajtad? Az alvilág isteneire, asszony! Te megőrültél!
Ám a feltétlen engedelmesség Gurney legértékesebb tulajdonságai közé tartozott. Ő mindig megmondta a véleményét, aztán engedelmeskedett. Most is.
Mikor Jessica előlépett, az emberóceánból olyan hang tört fel, mint egy óriás homokféreg sziszegése. Széles mozdulattal áldásra emelte karját; ezt a gesztust a papság az egész birodalomban elterjesztette. Az emberek odalent térdre hullottak, akár valami hatalmas, élő organizmus, bár itt-ott akadtak vonakodva engedelmeskedő szigetek. Még a hivatalos üdvözlő küldöttség sem volt kivétel.
Jessica jól megjegyezte, hol álltak a tétovázók, és tudta, hogy más szempárok is így tesznek, egyesek a háta mögött, mások odalent, a tömegben. Ügynökei ideiglenes térképet állítottak össze az agyukban a késedelmeskedők bekerítésére és kigyomlálására.
Jessica továbbra is fölemelve tartotta a karját, a háta mögül azonban előlépett Gurney az embereivel. Gyorsan lesiettek a rámpán, ügyet sem vetve az üdvözlő küldöttség döbbenetére, és csatlakoztak a tömegben elvegyülő ügynökökhöz, akik kézjelekkel azonosították magukat. Gyorsan átszűrték az emberek tengerét, térdelő csoportokat ugrottak át, szűk utcácskákon szaladtak végig. Néhány célpont meglátta a veszélyt, és menekülni próbált. Ezeket volt a legkönnyebb kiiktatni: egy dobókés, egy fojtóhurok, és a szökni igyekvőknek vége lett. A többit hátrakötött kézzel, lábbéklyóban terelték ki a tömegből.
Jessica egész idő alatt kinyújtott karral állt, áldásosztó jelenléte elnyomta az emberek félelmét és nyugtalanságát. Közben azonban látta a jelét, hogy a tömegen futótűzként terjednek a híresztelések. Jól tudta, melyik a leggyakoribb, hiszen az ő ügynökei adtak neki először tápot: A Tisztelendő Anya azért tért vissza, hogy kiválogassa a méltatlanokat. Áldassék nagyurunk édesanyja!
Mikor vége volt – a homokon néhány véres holttest hevert, a foglyokat rögtönzött börtönsátrakba kísérték az irányítótorony alatt –, Jessica leeresztette a karját. Talán három percbe telt az egész. Tudta, nincs nagy valószínűsége, hogy Gurney és az emberei elkapták valamelyik sejt vezetőjét, pedig ők jelentették a legnagyobb veszélyt. Azok éber emberek, fogékonyak a környezet hangulatváltozásaira. A foglyok között azonban lesz néhány érdekes hal is, a szokásos fajankókon és izompacsirtákon kívül.
Jessica leeresztette a karját: és a tömeg ujjongva talpra állt.
Jessica, mintha semmi szokatlan nem történt volna, egymaga lesietett a rámpán, elkerülte a lányát, és minden figyelmét Stilgarra összpontosította. A fekete szakállba, mely össze-vissza ágazó folyamdelta gyanánt meredt elő az öreg naib cirkocsuklyája alól, itt-ott már szürke foltok vegyültek, ám szemében ugyanaz a csupakék tűz lángolt, mint első találkozásuk idején, kinn a sivatagban. Stilgar tudta, mi történt az előbb, és egyetértett vele. Itt állt egy igazi fremen naib, emberei kemény lelkű vezére, aki nem riad vissza a véres döntésektől. Mikor megszólalt, szavai tökéletesen egybevágtak Jessica róla formált benyomásával.
– Isten hozott itthon, asszonyom. Mindig Örömömre szolgál, ha jól kivitelezett, hatásos hadmozdulatot láthatok.
Jessica engedélyezett magának egy halvány mosolyt.
– Zárasd le az űrkikötőt, Stilgar. Senki sem távozhat, míg ki nem kérdeztük a foglyokat.
– Már megtörtént, asszonyom – mondta Stilgar. Együtt terveltük ki az egészet Gurney embereivel.
– Szóval azok a fremenek a tömegben, akik segítettek nekünk, a te embereid voltak.
– Némelyik igen, asszonyom.
Jessica kiérezte a férfi hangjából rejtett fenntartásait, és bólintott.
– Alaposan kiismertél te engem a régi időkben, Stil.
– Mint ahogy egykor igyekezted az értésemre adni, asszonyom, az ember megfigyeli a túlélőket, és tanulni próbál tőlük.
Ekkor Alia lépett előre, és Stilgar félrehúzódott, míg Jessica szembenézett a lányával.
Jessica biztos volt benne, hogy semmilyen általa ismert módszerrel nem képes eltitkolni lánya elől, amit megtudott, így hát meg sem kísérelte leplezni érzéseit. Ha a szükség úgy hozta, Alia is tudott olvasni az apró jelekből, ugyanolyan jól, mint a rend bármelyik adeptusa. Már megállapította Jessica viselkedéséből, mit látott rajta az anyja, és milyen következtetésre jutott belőle: ellenségek voltak, olyan eltökélt ellenségek, hogy a halálos szó távolról sem fejezte volna ki érzelmeik mélységét.
Alia, a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb reakció, a dühkitörés mellett döntött.
– Hogy mertél ilyen akciót kitervelni az én megkérdezésem nélkül? – sziszegte; s közelebb tolta az arcát Jessicáéhoz.
Jessica szelíden szólalt meg.
– Mint az imént hallhattad, Gurney még engem sem avatott be a terv részleteibe. Azt hittem...
– És te, Stilgar! – tört ki a harag Aliából, ahogy az öreg naib felé fordult. – Kihez vagy hű te?
– Az esküm Muad-Dib gyermekeihez köt – mondta Stilgar mereven. – Az ő fejük felől hárítottuk el a veszedelmet.
– És ez téged miért nem tölt el örömmel... leányom? – kérdezte Jessica. Alia pislogott egyet, visszanézett az anyjára, elnyomta a bensőjében dúló vihart, és még egy fogsor villan tó mosolyt is sikerült összehoznia.
– Hát hogyne örülnék neki... anyám – mondta. És saját legnagyobb meglepetésére Alia rájött, hogy valóban boldog, iszonyú örömöt érez, amiért végre tisztázódott a viszony közte meg az anyja között. A perc, amelytől rettegett, múlt idővé vált, és az erőegyensúly nem változott meg igazán. – Alkalmasabb időben majd részletesen megbeszéljük ezt az egészet – folytatta, egyszerre intézve szavait az anyjához és Stilgarhoz.
– Természetesen – mondta Jessica, s egy elbocsátó kézmozdulat kíséretében elfordult, hogy szembenézzen Irulan hercegnővel.
Néhány röpke szívverés erejéig Jessica és a hercegnő némán tanulmányozták egymást. Két Bene Gesserit, akik egyazon okból szakadtak ki a rendből: a szerelem miatt... s mindketten egy olyan férfit szerettek, aki régóta meghalt már. A hercegnő hiába szerette Pault, hitvese lett ugyan, de társa nem. És most teljes szívből azoknak a gyermekeknek szentelte életét, akikkel Pault fremen ágyasa, Csani ajándékozta meg.
Jessica szólalt meg elsőnek.
– Hol vannak az unokáim?
– Tabr sziecsben.
– Felteszem, azért, mert ott nagyobb biztonságban vannak.
Irulan engedélyezett magának egy kurta főbiccentést. Tanúja volt Jessica és Alia összetűzésének, de olyan módon értelmezte, ahogy Alia felkészítette rá. „Jessica visszatért a Testvériségbe, és mindketten tudjuk, hogy a boszorkányoknak tervei vannak Paul gyermekeivel.” Irulan sosem tartozott a Bene Gesserit legtehetségesebb adeptusai közé – inkább azért találták értékesnek, mert IV. Shaddam lánya volt; gyakorta túl kevélyen viselkedett, semhogy magára vegye a további tanulással járó fáradalmakat. Most olyan hirtelenséggel választott hadviselő felet, amely már-már meghazudtolta neveltetését.
– Nézd, Jessica – mondta Irulan –, igazán meg kellett volna ezt beszélned a Királyi Tanáccsal. Nem volt helyes tőled, hogy a magad feje szerint...
– Ezt értsem úgy, hogy egyikőtök sem bízik Stilgarban? – kérdezte Jessica.
Irulannak volt annyi esze, hogy rájöjjön, erre a kérdésre nem lehet megfelelni. Örült, hogy a küldöttség papi rendű tagjai, akik képtelenek voltak továbbra is féken tartani türelmetlenségüket, előrébb nyomakodtak. Kurta pillantást váltott Aliával, s közben azt gondolta: Jessica ugyanolyan gőgös és magabiztos, mint volt! Ám kéretlenül felmerült az agyában egy Bene Gesserit-axióma: „A gőgös ember csak várfalat emel maga köré, amely mögött tulajdon félelmét és kételyeit próbálja elrejteni.” Jessicára is vonatkozna ez? Lehetetlen. Akkor csak póz az egész. De miért? A kérdés nyugtalanította Irulant.
A papok lármásan tolongták körül Muad-Dib anyját. Volt, aki csak a karját érintette meg, a legtöbben azonban leborultak, és üdvözlőbeszédet tartottak. Végül a küldöttség vezetői is a szent Tisztelendő Anya elé járultak, s gyakorlott mosollyal vállalva elrendelt szerepüket – „Az elsőkből legyenek utolsók” –, közölték vele, hogy hivatalos az engesztelő áldozat szertartására az erődben, Paul régi főhadiszállásán.
Jessica szemügyre vette a két papot, és visszataszítónak találta őket. Az egyiket Javidnak hívták, és savanyú képű, gömbölyded arcú fiatalember volt, a szeme mélyén lapuló gyanakvást még kiugró homlokeresze sem tudta elrejteni. A másik Zebataleph volt, másodszülött fia egy naibnak, akit Jessica még a fremenek között töltött évekből ismert, mint arra a pap azonnal emlékeztette is. Őt könnyű volt beskatulyázni: jókedvvel párosult könyörtelen céltudatosság, keskeny arc, szőke szakáll, az egész alakot a titkos izgalmak és a rejtett tudás légköre lengi körül. Jessica kettejük közül Javidot ítélte veszélyesebbnek – jóval veszélyesebbnek. Ez az ember magának valónak tűnt, egyszerre volt vonzó és – nem tudott rá jobb szót találni – undorító. Furcsának találta az akcentusát is; tele volt archaikus fremen hangsúlyokkal, mintha valami elszigetelt, visszamaradott településről jött volna.
– Mondd csak, Javid – fordult oda hozzá –, te honnan származol?
– Csak egy egyszerű fremen vagyok a sivatagból – mondta a pap, s válaszának minden egyes szótagjával meghazudtolta állítását.
Zebataleph bántóan agresszív, már-már gúnyos tisztelettudással szólt közbe.
– Sokat kell beszélnünk majd a régi időkről, asszonyom. Mint tudod, egyike voltam az elsőknek, akik felismerték fiad küldetésének szentségét.
– De nem léptél be a fedaykinok közé – mondta Jessica.
– Nem, asszonyom. Filozofikusabb alkat vagyok; papnak tanultam.
És ezzel biztosítottad, hogy ép bőrrel megúszd a dzsihadot, gondolta Jessica.
Javid szólalt meg.
– Az erődben várnak ránk, asszonyom.
Különös akcentusát Jessica ismét megválaszolatlan, mielőbbi megoldást követelő kérdésnek találta.
– Kicsoda? – kérdezte.
– A Hívek Gyülekezete; mindazok, akik megőrzik fénylőnek szent fiad nevét és tetteit – mondta Javid. Jessica körülnézett, észrevette, hogy Alia rámosolyog Javidra, és megkérdezte:
– Az egyik pártfogoltad, leányom? Alia bólintott.
– Ez az ember nagy tettekre hivatott.
Ám Jessica látta, Javid nem örül neki, hogy így ráterelődött a figyelem, és megjegyezte magában, hogy ezzel a pappal Gurneynek különös alapossággal kell majd foglalkoznia. És itt jött Gurney öt megbízható emberével; jelezte, hogy folyik a gyanúba vett fremenek kikérdezése. A nagy erejű emberek darabos lépteivel járt, pillantása jobbra villant, balra, körbe, minden izma tökéletes összhangban mozgott, egész testét az a laza éberség töltötte el, amit Jessica tanított meg neki a Bene Gesserit prana-bindu kézikönyvéből. Borotvaéles reflexek rút képű sűrítménye volt ez az ember, igazi gyilkos, egyesek szemében maga a két lábon járó borzalom, Jessica azonban szerette őt, és többre tartotta minden más eleven férfinál. Állán ott vonaglott a tintalián-sebhely, mely zord külsőt kölcsönzött neki, de arckifejezését mosoly lágyította meg, mikor észrevette Stilgart.
– Jó munka volt, Stil – mondta. És fremen módra megszorították egymás kezét.
– Az engesztelő áldozat – helyeselt Javid, megérintve Jessica karját.
Jessica hátrébb lépett, és a Hang hatalmát használva gondosan megválogatta szavait, hogy hangsúlyával és hanglejtésével előre kiszámított érzelmi hatást gyakoroljon Javidra és Zebatalephre.
– Azért tértem vissza a Dűnére, hogy lássam az unokáimat. Muszáj erre a papos ostobaságra fecsérelnem az időmet?
Zebataleph döbbenten reagált, az álla leesett, szeme riadtan tágra nyílt, aztán sunyin körülnézett, hogy ki hallotta Jessica szavait. Papos ostobaság! Milyen hatása lehet ennek a kijelentésnek, a messiás tulajdon anyjának szájából?
Javid azonban megerősítette Jessica róla alkotott ítéletét. Az ajka kemény vonallá keskenyedett, aztán mosolyra görbült. A szemek nem mosolyogtak, és nem is villantak körbe, hogy megjegyezzék maguknak a jelenlévők arcát. Javid már ismerte ennek a társaságnak minden egyes tagját. Föltérképezte, hogy hallótávolságon belül kire kell mostantól fogva különös gonddal ügyelnie. Egy másodpercre rá Javid arcáról hirtelen lehervadt a mosoly: rájött, hogy elárulta magát. Javid nem hanyagolta el a házi feladatát: mindent tudott arról, milyen hihetetlen megfigyelő képességgel rendelkezik Lady Jessica. Kurta főbiccentéssel hódolt be e rendkívüli tudomány előtt.
Jessica szemvillanásnyi idő alatt mérlegelte a lehetőségeket. Gurney egy észrevétlen kézmozdulattal megölné Javidot. Történhetne itt rögtön, kissé hatásvadász módon, vagy valamivel később, csöndben, hogy balesetnek lehessen álcázni.
Azt gondolta: Ha megpróbáljuk leplezni a lelkünk mélyén munkáló hajtóerőket, egész lényünkről csak úgy ordít az árulás. A Bene Gesserit kiképzés megcáfolta ezt a felismerést – megtanította a beavatottakat, hogyan emelkedjenek felül rajta, és hogyan olvassanak mások viselkedésében úgy, mintha nyitott könyv lenne. Nem kerülte el a figyelmét Javid intelligenciája, s érezte, hogy ez igen értékes, cserélhető súly a mérleg serpenyőjében. Ha rá tudná tenni a kezét, ez a férfi lehetne a hiányzó láncszem, amire szüksége lenne, az összekötő kapocs az arrakeeni papsághoz. És Alia embere.
Jessica azt mondta:
– Nem akarom túlzottan felduzzasztani a hivatalos kíséretemet, egy embernek viszont még van hely. Javid, te csatlakozol hozzánk. Zebataleph, sajnálom. És Javid... ha nagyon ragaszkodsz hozzá, részt veszek ezen... ezen a szertartáson.
Javid mélyet lélegzett, és halkan azt mormolta:
– Ahogy Muad-Dib anyja parancsolja – Aliára nézett, aztán Zebatalephre, majd vissza Jessicára. – Fájó tudat számomra, hogy késleltetnem kell az örömteli percet, amikor viszontlátod unokáidat, de itt vannak ezek az, ööö, államügyek...
Jessica azt gondolta: Jó. Tehát elsősorban üzletember. Ha megállapítottuk mibe kerül, megfogjuk vásárolni. És szinte örömmel fogadta, hogy Javid annyira ragaszkodik a drágalátós szertartásához. Ez a kis győzelem hatalmat fog adni neki a paptársai fölött, s ezt jól tudták mindketten. Az engesztelő áldozat elfogadása lesz a fizetség későbbi szolgálataiért.
– Feltételezem, hogy gondoskodtál szállítóeszközről – szólt Jessica.

- - -

Én adtam neked a sivatagi kaméleont, amelynek képessége, hogy beleolvadjon a környezetébe, mindent elmond neked, amit tudnod kell az ökológia gyökereiről és az emberi személyiség alapjairól.
– Hayt Krónika Gyalázkodások Könyve

Leto ült, és egy kis baliseten játszott, amit ötödik születésnapjára kapott ajándékba a hangszer avatott kezű művészétől, Gurney Hallecktől. Négyéves gyakorlással Leto szert tett ugyan némi jártasságra, a két basszushúr azonban még most is gondokat okozott neki. Mindenesetre megnyugtatónak találta a baliset zenéjét, különösen akkor, ha nagyon felkavarta valami – s ez a tény nem kerülte el Ghanima figyelmét. Most egy sziklapárkányon ült az alkonyaiban, annak a vihartépázta sziklaszirtnek a legdélibb kiszögellésén amely oltalmat nyújtott Tabr sziecsnek. Lágy mozdulatokkal pengette a balisetet.
Ghanima mögötte állt, kicsiny alakjából csak úgy sugárzott a helytelenítés. Nem akart kijönni a szabad ég alá, miután megtudták Stilgartól, hogy nagyanyjuk a vártnál több időt fog tölteni Arrakeenben. Különösen az ellen tiltakozott, hogy ilyen későn, közvetlenül sötétedés előtt kerekedjenek fel. Megpróbálta siettetni a testvérét, így hát megkérdezte tőle:
– Na, mi van?
A fiú válaszként belekezdett egy új dalba.
Mióta elfogadta az ajándékot, Leto most először ébredt igazán a tudatára, hogy ezt a balisetet egy nagy tudású mester készítette a Caladanon. Voltak örökölt emlékei, melyek szomorkás nosztalgiával töltötték el, ha arra a csodaszép bolygóra gondolt, ahol hajdan az Atreides-ház uralkodott. A zeneszót hallva Letonak csak kicsit kellett lejjebb ereszteni belső védőfalát, hogy átélje azokat a lenyűgöző perceket, mikor Gurney Halleck a baliseten játszva gyönyörködtette barátját és neveltjét, Paul Atreidest. Ahogy a baliset lágyan zengett a kezében, Leto egyre inkább úgy érezte, mintha fölülkerekedne benne apja pszichikai jelenléte. Ő azonban csak játszott tovább, s minden múló pillanattal erősebben kötődött a hangszerhez. Megsejtette magában azt az abszolút, idealizált össztudatot, amely tudta, hogy kell baliseten játszani, ámbátor kilencéves izmai távolról sem voltak még bejáratva erre a bonyolult tudományra.
Ghanima türelmetlenül topogott, és észre sem vette, hogy önkéntelenül átveszi testvére muzsikájának az ütemét.
Leto arca fintorba torzult az erős összpontosítástól, mikor felhagyott az ismerős zenével, és megpróbálkozott egy dallal, mely annyira ősi volt, hogy még Gurney sem tudott róla. Már akkor is régi dal volt ez, amikor a fremenek az ötödik bolygójukra vándoroltak. A szavak egy Zenszuni témát visszhangoztak, s ő hallotta őket az elméjében, miközben ujjai az ősi dallam meg-megbicsakló utánzatát csalták elő a feszes húrokból.

A természet ősanyának
Van egy csodás-szép fia.
Mondják romlásnak, halálnak,
Édestestvére a bánat.
De csak annak, aki meghalt,
Lehet megújulnia.

Szótlan ontott régi könnyek,
Lelkek vize nevetek.
Belőletek kél új élet,
Gyötrelme az ősi létnek
Általatok lőn egésszé.
Mit a halál elvetett.

Mikor elhalt az utolsó húr pendülése is, Ghanima szólalt meg mögötte.
– Avult, vén dal. Miért épp ezt választottad?
– Mert idevaló.
– Eljátszod Gurneynek?
– Talán.
– Azt fogja mondani, borongós ostobaság.
– Tudom.
Leto hátranézett a válla fölött Ghanimára. Nem lepte meg, hogy a testvére ismeri a dalt meg a szövegét, de váratlanul lenyűgözve érezte magát ikeréletük csodálatos egysége láttán. Ha egyikük meghal, életben marad a másik tudatában, nem vész el egyetlen közös emlék sem; ennyire közel álltak egymáshoz. Egyszerre csak megrémült ennek a közelségnek az időtlen pókszövedékétől, és gyorsan lekapta a lányról pillantását. A pókhálóban lyukak is vannak, ezt jól tudta. És a legfrissebb ilyen lyuk ébresztett félelmet benne. Érezte, hogy az életük lassan kétfelé válik, és eltűnődött. Hogyan tudnék beszélni neki erről a dologról, ami csak velem esett meg?
Tekintete a sivatagra tévedt, látta a gyülekező árnyékokat a barachánok tövében – azokat a magas, félhold alakú vándordűnéket hívták barachán-nak, amik hullámok gyanánt gyűrűztek körbe az Arrakison. Ez a Kedem volt, a belső sivatag, s dűnéit manapság egyre ritkábban fodrozták az alattuk elhaladó óriásférgek homoknyomai. A napnyugta véres csíkokat festett a dűnékre, lángoló fényt gyújtott az árnyékok határán. Figyelmét egy magányos sólyom vonta magára, amint lecsap a karmazsinvörös égről, hogy röptében kapjon el egy szirti foglyot.
Közvetlenül alatta, a sivatag homokján növények zöldelltek széles sávban; egy kvanat öntözte őket, mely részben a szabad ég alatt, részben pedig kőbe vájt csatornákban folyt. A vizet a sziklaszirt legmagasabb pontján felállított óriás szélcsapdák szolgáltatták. Az Atreidesek zöld zászlaja nyíltan és kevélyen lobogott rajtuk a sivatagi szélben.
Víz és zöld.
Az Arrakis új jelképei: víz és zöld.
Leto összpontosított, s hihetetlenül éles fókuszba vonta figyelmét, fremen szokás szerint. Magas párkánya alatt gyémánt alakú oázis bújt meg mesterséges dűnék védelmében. Nem messze tőle, valahonnan a szirtfalról egy éjszakai madár vadászrikoltása harsant, s csak megerősítette benne az érzést, hogy a szilaj múlt valamely elmosódott percét éli újra.
Nous avons changé tout cela, gondolta, könnyedén átváltva az egyik ősi nyelvre, amit Ghanimával elsajátítottak a maguk használatára. „Megváltoztattuk mindezt.” Felsóhajtott. Oublierje ne puis. „Felejteni nem tudok.”
Az oázison túl látta a halványuló fényben, amit a fremenek „Ürességnek” neveztek – a földet, ahol semmi nem nő, s amit soha nem lehet termékennyé varázsolni. A víz és a nagyszabású ökológiai terv mindezt megváltoztatta. Az Arrakison most már voltak helyek, ahol erdős dombok üde zöld lankáit pillanthatta meg az arra járó. Erdők az Arrakison! Az új nemzedék szülötteinek már nehezére esett elképzelni a roppant homokdűnéket az élénkzöld dombhátak alatt. A fiatal szempárok már nem döbbentek meg az esőfák összefüggő lombtakarója láttán. De Leto most a régi fremenek módján gondolkodott, félt a változástól, és óvatos elő vigyázattal tekintett minden újra.
Megszólalt.
– A gyerekek azt mondják, manapság már ritkán találni homoksügért a felszín közelében.
– Ezzel meg mire célzol? – kérdezte Ghanima, hangját ingerültség árnyalta.
– A dolgok nagyon gyorsan változnak mostanában – mondta Leto.
A madár megint felrikoltott a szirtfalon, s az éj ugyanolyan baljósan csapott le a sivatagra, mint az előbb a sólyom a fogolyra. Letora éjjel gyakran törtek rá rohamszerűen az álomképek – valamennyi belső élete egyszerre igyekezett a felszínre bukni. Ghanima korántsem tapasztalta ilyen erővel ezt a jelenséget, nyugtalanságát azonban ösztönösen megérezte, és együttérzően a vállára tette a kezét.
Leto dühösen a baliset húrjaiba csapott.
Hogy tudná elmondani a testvérének, hogy mi történik vele?
Háború dúlt az agyában, életek megszámlálhatatlan sokasága igyekezett helyet keresni ősi emlékképeinek: erőszakos események, a szerelem mámora, színek, helyek, arcok... embermilliók eltemetett bánata és kitörni készülő öröme. Elégiák szóltak a fejében, melyeket rég porrá lett bolygókon fakadó forrásokhoz írtak: zöld táncok, máglyafény, siratóénekek és hangos bömbölés, vége-hossza nincs beszélgetések kusza zagyvaléka.
A Más Emlékek rohamát szabad ég alatt, az est beköszöntekor volt a legnehezebb elviselni.
– Nem kéne mennünk? – kérdezte Ghanima.
Leto megrázta a fejét, s testvére, mikor megérezte a mozdulatot, végre rádöbbent, hogy gondjai sokkal mélyebbről fakadnak, mint hitte.
Miért köszöntöm olyan sokszor idekint az éj leszálltát? – kérdezte magától Leto. Nem érezte, hogy Ghanima visszahúzza a válláról a kezét.
– Tudod, miért gyötröd magad ezzel – mondta a lány.
Hangjából enyhe szemrehányás hallatszott ki. Igen, gondolta Leto, tudom. A nyilvánvaló válasz ott volt a tudatában: Azért, mert a nagy ismert-ismeretlen úgy mozog bennem, mint valami hullám. Úgy érezte az agyában múltja hullámverését, mintha szörfdeszkán lovagolna. Apja időt átölelő, jövőlátó emlékvilága minden egyes tudatot átszőtt benne, ő azonban vágyott ezekre a múltakra. Az összesre. Pedig tudta róluk, hogy veszedelmesek. Biztosan tudta, most, hogy rádöbbent erre az új dologra, amit el kell mondania Ghanimának.
A sivatag izzani kezdett a kelő Első Hold fényében. Leto a végtelenségbe nyúló homokfodrok hamis mozdulatlanságát figyelte. Bal kéz felé nem messze tőlük emelkedett a Figyelőkő, egy kőmagaslat, amit a szél sodorta homok alacsonyra és kígyó alakúra csiszolt, mintha egy sötét féreg tekergőzne a dűnék között. Egy szép napon a talpuk alatt lévő szikla is ugyanígy lecsiszolódik, és attól kezdve Tabr sziecs nem fog létezni többé, legfeljebb a hozzájuk hasonlók emlékezetében. Nem kételkedett benne, hogy lesznek hozzájuk hasonlók.
– Miért bámulod úgy a Figyelőkövet? – kérdezte Ghanima.
Leto vállat vont. Őreik parancsaival dacolva gyakran tettek kirándulásokat Ghanimával a Figyelőkőre. Még egy titkos rejtekhelyet is találtak ott, és Leto most már tudta, miért vonzza Őket ennyire ez a sziklaalakzat.
Alatta, a csalóka sötétség megkurtította távolban, a kvanat egyik nyílt szakasza csillogott a holdfényben; felszínét ragadozóhalak mozgása fodrozta, amiket a fremenek a homoksügérek távoltartására telepítettek a tartalék vizükbe.
– A hal és a féreg között állok – mormolta.
– Tessék? Megismételte hangosabban.
Ghanima az ajkához kapta a kezét. Kezdte sejteni, milyen felismerés rendítette meg ennyire a testvérét. Az apjuk viselkedett így; csak magába kellett tekintenie, és összehasonlítani őket.
Leto megborzongott. Az emlékképek, melyek olyan helyekhez kötötték elméjét, ahol sohasem járt testi valójában, választ adtak neki azokra a kérdésekre, amiket esze ágában sem volt feltenni. Egy gigantikus, belső képernyőre kivetítve látta a viszonyrendszereket és az események kibontakozását. A dűnei homokférgek kerülték a vizet; halálos méreg volt számukra. Mégis tudta mindenki, hogy a történelem előtti időkben bőven volt víz a bolygón. Fehér sólerakódások tanúskodtak az őskor hajnalán tovatűnt tavakról és tengerekről. A mélyfúrású kutakból víz fakadt, míg meg nem érkeztek a homoksügérek, hogy elzárják őket. Olyan tisztán látta maga előtt, hogy mi történt ezzel a bolygóval, mintha maga is tanúja lett volna, s ez baljós előérzettel töltötte el a katasztrofális változtatások iránt, amik az emberi beavatkozás gyümölcsei voltak.
Szinte suttogva szólalt meg.
– Tudom, mi történt, Ghanima. A testvére közelebb hajolt hozzá.
– Igen?
– A homoksügérek...
Elnémult, és Ghanima eltöprengett rajta, miért utal folyton a bolygón honos óriás homokférgek haploid fejlődési fázisára, de nem merte unszolni.
– A homoksügéreket – ismételte meg Leto – valahonnan máshonnan szállították ide. Akkor ez még nedves bolygó volt. Aztán úgy elszaporodtak, hogy a fennálló ökoszisztéma már nem tudott mit kezdeni velük. A homoksügérek üregekbe zárták az összes szabad vizet, betokozódtak, és sivatagos bolygót csináltak a Dűnéből... azért, hogy életben maradhassanak. Egy megfelelő mértékben száraz bolygón továbbfejlődhettek a homokféreg fázisba.
– A homoksügérek? – Ghanima a fejét rázta, nem mintha kételkedett volna testvére szavaiban, de vonakodott alámerülni abba az ősvilági mélységbe, amit ez az információ sejtetett. És azt gondolta: A homoksügérek? Hisz oly sokszor részt vett a fremen gyerekek játékában, ebben a testben és ezernyi másikban is, mikor homokkarókkal kutatnak homoksügérek után, vékony bőrhártyává göngyölik Őket, aztán mindet a halálbarlangba viszik a vizükért. Nehéz volt elhinni, hogy ez az oktalan kis élőlény sorsdöntő események mozgatórugója lehet.
Leto bólintott magában. Régi fremen szokás volt, hogy a vízgyűjtő ciszternákba ragadozó halakat telepítettek. A haploid homoksügérek minden nagyobb víztömeget elpusztítottak a bolygófelszín közelében; az alatta húzódó kvanatban is ragadozó halak úszkáltak. Homokféreg fázisukban ezek az állatok kis vízmennyiséggel még meg tudtak birkózni – körülbelül annyival, mint amennyi az emberi testszövetekben található, kötött állapotban. Ha azonban nagyobb mennyiségű vízzel konfrontálódtak, bizonyos vegyi folyamatok megszűntek működni a szervezetükben, s haldoklásuk közben átalakultak. Ennek a folyamatnak volt a végterméke a veszélyes fűszerkivonat, az emberiség által ismert legerősebb tudatserkentő szer, amelynek hígított változatát a sziecsbeli orgiákon használták. A tiszta kivonat segítette át Paul Muad-Dibet az Idő falain, egészen a bomlás kútjának legmélyére, ahonnan rajta kívül nem tért még vissza egyetlen férfi sem.
Ghanima érezte, hogy a testvére reszket, ahogy ott ül vele szemben.
– Mit művelsz? – kérdezte dühösen.
Leto azonban nem akarta elhagyni a megvilágosodás ösvényét.
– Kevesebb homoksügér... a bolygó ökológiai átalakítása...
– A homoksügérek persze ellenállnak – mondta a lány, és ahogy a gondolatmenet akarva-akaratlanul magával ragadta, kezdte megérteni a testvére hangjából kicsendülő iszonyatot.
– Ha eltűnnek a homoksügérek, velük pusztulnak a férgek is – mondta Leto. – Figyelmeztetni kell a törzseket.
– Nem lesz több fűszer – egészítette ki Ghanima.
A szavak csupán kiugró pontjait súrolták az ökoszisztémára leselkedő veszélynek, amit az emberi beavatkozás idézett elő a Dűne ősrégi viszonyrendszereiben.
– Alia tudja – mondta Leto. – Ezért hordja annyira fönn az orrát.
– Hogy lehetsz biztos ebben?
– Biztos vagyok.
Ghanima ekkor döbbent rá igazán, mi aggasztja ikertestvérét, s a felismeréstől egész testén jéghideg borzongás futott végig.
– A törzsek nem fognak hinni nekünk, ha Alia letagadja – mondta. Kijelentése létezésük fő problémáját érintette: hisz ugyan melyik fremen várna bölcs szavakat egy kilencéves kisgyermek szájából? Alia, aki minden nappal mélyebben merült a tudatában fortyogó feneketlen mocsárba, ezt játszotta ki ellenük.
– Stilgart kell meggyőznünk – határozta el Ghanima.
Egy emberként fordították el a fejüket, s tekintettek ki a holdfényes sivatagra. Most már egészen más helynek tűnt, a felismerés röpke pillanatai egészen megváltoztatták. Sosem látták szembeszökőbbnek az ember erőszakos beavatkozására valló nyomokat a környezetben. Egy dinamikus rendszer nélkülözhetetlen alkotóelemének érezték magukat, melyet a hatások és ellenhatások törékeny egyensúlya tart működésben. Az új szemléletmóddal valós változás állt be a tudatállapotukban, elárasztották őket a friss benyomások; olyan dolgokra figyeltek föl. amiknek mindeddig nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Ahogy Liet-Kynes mondta, az univerzum az állati populációk között zajló szüntelen eszmecsere színtere: a haploid homoksügér most úgy szólt hozzájuk, mint emberalakban járó állatokhoz.
– Ha azt mondjuk, hogy a vizüket fenyegeti veszély, a törzsek meg fogják érteni – mondta Leto.
– De itt nemcsak vízről van szó. Inkább a... – Ghanima elnémult, mert felfogta szavai mélyebb értelmét. A víz a hatalom végső szimbóluma volt az Arrakison. Gyökereiket tekintve a fremenek megmaradtak erősen specializálódott állatoknak, sivatagi harcosoknak, kormányzati szakértőknek vészhelyzet idején. Mikor bővelkedni kezdtek a vízben, különös szimbólumátvitel zajlott le bennük, noha tökéletesen tisztában voltak a régi szükségszerűségekkel.
– Inkább a hatalomról. Azt fenyegeti veszély – igazította ki testvérét a lány.
– Persze.
– De vajon hinni fognak nekünk?
– Ha látják, mi történt, ha tanúi lesznek az egyensúly kibillenésének.
– Egyensúly – mondta Ghanima, és megismételte apja rég elhangzott szavait: – Az embereket a csőcseléktől az egyensúly különbözteti meg.
A lány szavai fölidézték Letoban az apját, és így válaszolt:
– A gazdaságosság és a szépség ellentéte. Ez a történet még Sába királynőjénél is régibb – felsóhajtott, és egy pillantást vetett Ghanimára a válla fölött. – Mostanában jövőlátó álmaim vannak, Ghani.
A lány torkából éles hördülés szakadt fel. Leto azt mondta:
– Mikor Stilgar közölte, hogy a nagyanyánk késni fog... én már tudtam. Most már kezd gyanússá válni a többi álmom is.
– Leto... – Ghanima a fejét rázta, szeme elfelhősödött. – Apánk csak később jutott el erre a szintre. Nem gondolod, hogy...
– Arról álmodtam, hogy vértezetben száguldok a dűnék között – idézte föl a fiú. – És Jacurutuban jártam.
– Jacu... – Ghanima megköszörülte a torkát. Az az ósdi mítosz!
– Az a hely létezik, Ghani! Meg kell keresnem azt az embert, akit Prédikátornak neveznek. Meg kell keresnem, és kikérdeznem.
– Gondolod, hogy ő... az apánk?
– Ezt a kérdést önmagadnak tedd fel.
– Hasonlít rá – helyeselt a lány –, de...
– Nem szeretem előre tudni, hogy mit fogok csinálni – szólt Leto. – Életemben először kezdem érteni az apámat.
Ghanima úgy érezte, a testvére kizárta Őt a gondolataiból, és így válaszolt:
– A Prédikátor csak egy vén remete.
– Imádkozom, hogy így legyen – suttogta Leto. – Teljes szívemből imádkozom érte! – Előrehajolt, föltápászkodott. Ahogy megmozdult, a baliset megzendült a kezében. Bárcsak hamis Gabriel lenne, harsona nélkül. Csöndesen nézte a holdfényes sivatagot.
Ghanima megfordult, hogy lássa, mit néz. A sziecs ültetvényeinek szélén rókavörösen ragyogott a rothadó növényzet, aztán beleolvadt a dűnék kontúrjaiba: igazi élettér volt ez. Hiába aludt a sivatag, valami mindig ébren volt a mélyén. A lány érezte ezt az éber tudatot, hallotta, hogy odalent állatok isznak a kvanatból. Leto megvilágosodása átalakította az éjszakát: élettől duzzadó pillanat volt ez, mely arra szolgált, hogy szabályszerűségeket fedezzenek fel az örök változásban – ebben a másodpercben emlékeikbe zárva átlátták az emberi nem egész vándorlását, az első homályos kezdetektől az Ősterrán.
– Miért épp Jacurutu? – kérdezte Ghanima, s hangja anyagisága megtörte a pillanat varázsát.
– Hogy miért... nem tudom. Mikor Stilgar először mesélte, hogy ölték meg ott az embereket, és hogy nyilvánították tabuvá azt a helyet, azt hittem... amit most te hiszel. Csakhogy a veszély... onnan jön a veszély... meg a Prédikátor is.
A lány nem válaszolt. Nem akarta, hogy testvére megossza vele jövőlátó álmait, és tudta, hogy viselkedése minden szónál ékesebben jelzi Leto számára a keblében kavargó iszonyatot. Ez az út a szörnyszülöttek útja volt, s ezt mindketten tudták. A szó kimondatlanul lebegett közöttük a levegőben, mikor a fiú sarkon fordult, és visszasietett a csupasz sziklán a sziecs bejáratához. Szörnyszülött.

- - -

A Világegyetem Istené. A Világegyetem egységes, önálló egész, minden elkülönített elemét a teljességével összevetve kell definiálni. A múlékony életjelenségek, még ha abból a tudatos és intelligens fajtából valók is, amit értelmesnek szoktunk nevezni, csalóka kapaszkodókkal rendelkeznek csupán a teljesség egyes, tetszés szerinti részelemein.
– ÖFB Kommentárok

Halleck kézjelek segítségével továbbította a valódi híreket, miközben fennhangon egészen másról beszélt. Nem rokonszenvezett különösebben a szűk előszobával, amit a papok a jelentéstételre kijelöltek, jól tudván, hogy zsúfolva van lehallgatókkal és rejtett transzemekkel: az ujjmozdulatok megfejtésével pedig próbálkozzanak csak, ha annyira akarják. Az Atreidesek évszázadokig használták ezt a kommunikációs rendszert, és egész idő alatt senki nem akadt, aki megfejtette volna.
Odakint leszállt az éj, a helyiségnek azonban nem voltak ablakai, csak a felső sarkokban lebegő parázsgömbök világítottak.
– A legtöbb fogoly Alia embere – jelezte Halleck, miközben Jessica arcát figyelte, és hangos szóval arról beszélt, hogy a kihallgatás még folyik.
– Szóval úgy van, ahogy gondoltuk – felelte fürgén mozgó ujjakkal Jessica. Bólintott, és fennhangon is választ adott: – Ha befejeztétek, minden részletre kiterjedő jelentést kérek, Gurney.
– Természetesen, asszonyom – mondta a férfi, ám az ujjai folytatták táncukat: – Van itt még valami. Elég nyugtalanító. Az igazságszérum hatása alatt néhány foglyunk Jacuruturól kezdett beszélni, és amint kimondták a nevet, szörnyethaltak.
– Beépített gát a vegetatív idegrendszerben? – kérdezték Jessica ujjai. És megszólalt: – Akadtak olyanok, akiket elengedtetek?
– Néhány, asszonyom. A selejtje – és az ujjai mozogtak. – Szívmegállító gátra gyanakszunk, de egyelőre nem vagyunk biztosak benne. Még nem végeztük el a boncolásokat. Mindenesetre úgy véltem, tudnod kell erről a Jacurutu-dologról, és azonnal idesiettem.
– A hercegemmel mindig úgy gondoltuk, hogy Jacurutu legendája roppant érdekes, és lehet valami valóságmagva – mondták Jessica ujjai, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a mély szomorúságot, amely mindig hatalmába kerítette a szívét, ha rég halott szerelméről beszélt.
– Vannak utasításaid? – kérdezte Halleck fennhangon.
Jessica hasonlóképpen válaszolt neki: megparancsolta, hogy térjen vissza a leszállómezőre, és azonnal jelentse, ha valami konkrét eredményre jutott, az ujjai azonban más üzenetet továbbítottak:
– Lépj kapcsolatba a barátaiddal a csempészek között. Ha Jacurutu létezik, csak fűszereladásból tarthatja el magát. Nem lehet más felvevő piaca, csak a csempészek.
Halleck kurtán meghajtotta a fejét, miközben az ujjai azt mondták: – Már elindultam ezen a vonalon, asszonyom. – És mert képtelen volt túltenni magát egy sok ármányt látott élet beidegződésein, még hozzátette: – Légy óvatos ezen a helyen. Alia az ellenséged, és a papok többsége őt szolgálja.
– Javid nem – felelték Jessica ujjai. – Ő gyűlöli az Atreideseket. Nem hiszem, hogy bárki meg tudná állapítani róla, aki nem tartozik az adeptusok közé, de én meg vagyok győződve. Valamit konspirál, és Aliának sejtelme sincs róla.
– Megduplázom a személyi testőrségedet – mondta Halleck fennhangon, és nem törődött a helytelenítés szikrájával, amely azonmód megcsillant Jessica szemében, inkább félrenézett. – Biztos vagyok benne, hogy veszedelmek lesnek rád. Itt éjszakázol?
– Nemsokára utazunk Tabr sziecsbe – mondta Jessica, és tétovázott. Már-már azon volt, hogy megmondja Gurneynek, nincs szüksége további testőrökre, végül azonban, visszafogta magát. A harcos trubadúr ösztöneiben meg lehetett bízni. Nem egy Atreides tanulta ezt meg, hol örömére, hol keservére. – Még egy találkozóm van, ezúttal a Novíciusok Mesterével – mondta. – Ez lesz az utolsó, és végtelen megelégedésemre szolgál, ha utána kiebrudalnak innen.

- - -

És én egy másik fenevadat pillanték meg előtörni a homok alól; és ennek a fenevadnak két szarva volt, mint a kosnak, ámde pofája fogazott volt és lángoló, akár a sárkányé és a teste sistergett és nagy hévvel izzott és sziszegés kélt belőle, akár a kígyó torka mélyéről.
– Orániai Katolikus Biblia

Prédikátornak hívta magát, és sok arrakisi lelkében iszonyú félelem támadt, hogy talán ő Muad-Dib, aki egyáltalán nem is halt meg, és most visszatért a sivatagból. Elvégre Muad-Dib életben lehet; látta valaki a holttestét? Másrészt előkerült bárkinek is a holtteste, akit keblére ölelt a sivatag? De akkor is – Muad-Dib? Voltak közös vonásaik, ez kétségtelen, bár a régi idők egyetlen harcosa sem lépett elő, hogy azt mondja: „Igen, látom, ez Muad-Dib. Ismerem őt.”
És mégis... A Prédikátor, akárcsak Muad-Dib, vak volt, szörnyű forradásokkal ékes szemüregét feketére perzselte valami, ami akár kőégető is lehetett. A hangjában pedig megvolt ugyanaz a recsegő-átható erő, ugyanaz a már-már fizikai kényszer, ami választ követelt az ember lelke legmélyéről. Erre sokan felfigyeltek. Szikár ember volt ez a Prédikátor, viharvert arca ráncokkal barázdált, haja kusza és töredezett. A sivatag mélye azonban átformálja az embereket. Csak körül kell nézni a bolygón, ha bizonyítékot akarsz rá. És akadt még egy megfontolandó körülmény: a Prédikátort egy fiatal fremen vezette, egy siheder, aki nem tartozott egyik sziecsbe sem, és ha megkérdezték, azt mondta, fizetségért dolgozik. Fölvetették, hogy a jövőbe látó Muad-Dibnek nem volt szüksége ilyen segítségre, csak a legvégén, mikor már erőt vett rajta a kétségbeesés. Akkor viszont már kellett neki vezető; ezt mindenki tudta.
A Prédikátor egy téli reggelen tűnt föl Arrakeen utcáin, kékes erezetű, barnára sült kezét fiatal vezetője vállán nyugtatva. A siheder, aki Assan Tariqnak nevezte magát, a barlangban születettek gyakorlott könnyedségével vezette pártfogoltját a pirkadati nyüzsgés kovakőszagú porában; egyetlenegyszer sem hagyta lecsúszni a válláról a kezet.
Az embereknek feltűnt, hogy a vak férfi hagyományos burkát visel cirkoruhája fölött, mely olyan szabású volt, amilyet hajdan csak a sivatag legmélyén rejtőző sziecsbarlangokban készítettek. Még csak nem is hasonlított a manapság viselt, hanyag kézzel varrt ruhákra. Az orrdugó csöve, mely a lehelet nedvességét vezette vissza a burka alatt megbúvó újrahasznosító rétegekbe, be volt fonva; méghozzá azzal a fekete rosttal, amit olyan ritkán látni mostanában. Az arc alsó részét takaró cirkomaszkba zöld foltokat mart a szélhordta homok. Mindent összevetve ez a Prédikátor mintha egyenesen a Dűne múltjából lépett volna elő.
Azon a téli napon a korán kelő városlakók közül sokan felfigyeltek rá, mikor a Prédikátor elhaladt mellettük. Elvégre a vak fremen továbbra is ritkaságszámba ment. A fremen törvény szerint a vakokat még mindig elküldték Shai-huludnak. A törvény szava, bár ezekben a modern, vízpuha időkben kevésbé tisztelték, szent és változatlan maradt a fremen nép hajnala óta. A vakokat ajándékba adták Shai-huludnak. Kivitték őket a nyílt bledre, az óriásférgek martalékául. Ha ilyesmi történt – és az egyes esetek híre idővel mindig eljutott a városokba –, általában ott kerítettek sort rá, ahol továbbra is a leghatalmasabb férgek voltak az urak, amiket a Sivatag Öregjeinek hívtak. Egyszóval a vak fremen különlegességnek számított, s a járókelők megálltak egy pillanatra, hogy szemügyre vegyék a különös párost.
A kölyök tizennégy szabvány évet érhetett meg, és az újfajta népségbe tartozott, akik módosított cirkoruhát viselnek, mely szabadon hagyja az arcot, a nedvességrabló levegő kényére-kedvére. Hosszúkás arca volt, csupakék fűszerszeme, pisze orra, s arcán az ártatlanságnak az a jámbor kifejezése ült, mely oly gyakran leplezi a fiatal elme mélyén meglapuló cinikus tudást. A vak ember ezzel szemben már-már elfelejtett idők mementójának tűnt, nagy léptekkel haladt, s csontos szikársága arra vallott, hogy hosszú esztendőket töltött a sivatagban, ahol, ha el akart jutni valahová, csak a saját lábára számíthatott, vagy legfeljebb egy befogott homokféregre. A nyakát mereven tartotta, mintha karót nyelt volna; ettől a rossz szokástól sok vak élete végéig sem tud megszabadulni. Csuklyás feje csak akkor mozdult, ha egy érdekesnek ígérkező nesz felé fordította.
A fura páros átvágott a hajnalra gyűlő tömegen, s végül elérték a lépcsősort, mely hektárnyi teraszokban vezetett Alia templomához, ehhez a meredeken az égbe szökkenő épületszörnyhöz, mely méltó párja volt Muad-Dib erődjének. A Prédikátor nekivágott a lépcsőknek, míg ifjú vezetőjével el nem jutottak a harmadik teraszra, ahol a hadzsot járó zarándokok várták, hogy aznap reggelre megnyíljanak előttük a gigászi kapuszárnyak. A kapu akkora volt, hogy az ősi vallásoknak egy egész székesegyháza befért volna rajta. Mondták, hogy amikor a zarándok áthalad a roppant boltív alatt, a lelke molynyi méretre zsugorodik, s így elég kicsi lesz hozzá, hogy áthaladjon a tű fokán, és bebocsáttatást nyerjen a mennyországba.
A harmadik terasz végén a Prédikátor megfordult, és úgy tűnt, mintha körülnézne, szemügyre véve kiégett szemgödrével a felcicomázott városlakókat, akik közül egyesek fremenek voltak, bár drága öltözékük csak külsőleg emlékeztetett az igazi cirkoruhára; igen, úgy tűnt, mintha látná a buzgó zarándoksereget, amely csak nemrég szállt le a Liga űrkompjairól, s most mohón várja, hogy megtehesse az első lépést a feltétlen hit útján, ami végül elvezet majd a hőn áhított paradicsomba.
A terasz lármás hely volt. Itt-ott a Mahdi Szellemkultusz beavatottjai álldogáltak zöld köpönyegben, karjukon idomított sólymokkal, amiket féltő gonddal tanítottak be rá, hogy „mennyei szózatokat” rikoltsanak az égbe. Árusok dicsérték kiabálva a portékájukat. Rengeteg holmit kínáltak eladásra, rekedten igyekeztek túlharsogni egymást: Dűne-Tarotot, szigadrótra rögzített, részletes kommentárokkal. Az egyik árusnak egzotikus szövetcsíkjai voltak, amelyeket „garantáltan érintett Muad-Dib keze!” A másik vizes üvegcsékkel házalt, melyek „igazoltan Tabr sziecsből származnak, ahol maga Muad-Dib élt.” Az egészet átszőtte a folytonos beszélgetések moraja, több mint száz galach dialektusban, melyet itt-ott a szent Impérium jogara alatt összefogott outrine nyelvek torok- és felhangjai tarkáztak. A tömegben a Tleilax-rendszer gyanús bolygóiról származó Arctáncoltatók és törpék hánytak bukfencet és piruetteztek rikító ruhában. Voltak szikár arcok és gömbölyded, víztől duzzadó arcok. A lábak idegesen toporogtak a széles lépcsőfokok plasztacél rácsozásán. Időnként hisztérikus, imára szólító üvöltések szárnyalták túl a hangok kakofóniáját: „Muaa-a-a-ad-Dib! Mua-a-aad-Dib! Fogadd kebeledre lelkem! Te, aki Isten kiválasztottja vagy, fogadd kebeledre a lelkem! Mua-a-a-ad-Dib!”
A közelben álló zarándokoknak két csepűrágó tartott előadást néhány pénzdarabért; részleteket mutattak be az utóbbi időben igen népszerű Armistead és Leandgrah disputájáéból.
A Prédikátor félrehajtotta a fejét, hogy hallja őket.
A csepűrágók középkorú városlakók voltak, fáradt hangon beszéltek. A Prédikátor parancsára a fiatal vezető leírta őket. BŐ köntösbe voltak öltözve, még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy legalább cirkoruha-utánzatot viseljenek víztől duzzadó testükön. Assan Tariq ezt szórakoztatónak tartotta, a Prédikátor azonban rendreutasította.
A Leandgrah szerepét játszó csepűrágó éppen szónoklata befejezésénél tartott.
– Ugyan! A világegyetemet csak a fogékony kéz ragadhatja meg igaz valójában. Ez a kéz az, ami a mi csodálatos agyunkat működteti, és minden mást is, ami az agytól származik. Látod, mit teremtettél, fogékonnyá váltál, miután a kéz elvégezte munkáját!
Az előadást elszórt taps fogadta.
A Prédikátor körülszimatolt; orra belekóstolt a terasz gazdag szagvilágába: rosszul csatlakoztatott cirkoruhák kigőzölgései nyomták el a legkülönfélébb szagokat, a mindenütt jelenlévő kovaport, megszámlálhatatlan egzotikus étel kilélegzett aromáját és a drága tömjénrudak füstjét, amiket már meggyújtottak Alia templomában, s illatuk most ravaszul irányított áramlatokban úszott végig a lépcsősoron. Ahogy befogadta környezetét, a Prédikátor arca híven tükrözte gondolatait: Hát ezzé lettünk mi, fremenek!
Hirtelen zavar hullámzott végig a teraszon tolongó tömegen. A lépcsősor tövében homoki táncosok érkeztek a térre, legalább ötvenen; elakka-indákkal kötözték egymáshoz magukat. Nyilván napok óta táncoltak már, így igyekeztek elragadtatott állapotba kerülni. Szájuk szélét hab verte ki, amint titkos zenéjük ütemére dobogtak és rángatóztak. Legalább egyharmaduk eszméletlenül lógott az indákon, a többiek mozgása úgy rángatta ide-oda őket, mintha dróton táncoltatott bábuk lennének. Az egyik ilyen bábu azonban hirtelen életre kelt, és a tömeg szemlátomást megérezte, mi várható.
– Láá-áá-ááttam! – rikoltotta az imént felébredt táncos. – Láá-áá-ááttam! – Ellene szegült társai rángatásának, szilaj tekintete jobbra-balra villant. – Ahol ez a város áll, nem lesz más, csak homok! Láá-áá-ááttam!
Dübörgő, elemi erejű kacagás tört fel a nézőközönség torkából. Még az új zarándokok is csatlakoztak hozzá.
Ez már sok volt a Prédikátornak. Mindkét karját a magasba emelte, és olyan hangon bődült el, amely egykor bizonyára féreghajtóknak parancsolt:
– Csendet!
A falat reszkettető csataordításra az egész tömeg elnémult a téren.
A Prédikátor inas karjával a táncosokra mutatott; kísértetiesen úgy nézett ki, mintha valóban látná is Őket.
– Nem hallottátok azt az embert? Istenkáromlók és bálványimádók! Mindannyian! Muad-Dib egyháza nem jelent egyet Muad-Dibbel. Ő megveti ezt az egyházat, és megvet titeket is! Homok fedi majd be ezt a helyet. Homok fog befedni benneteket is.
Ennyit mondott, aztán leeresztette a karját, kezét fiatal vezetője vállára tette, és utasította:
– Vigyél el innen.
Talán az a mód tette, ahogy a szavait megválogatta: Ő megveti ezt az egyházat és megvet titeket is. Talán a hangneme, ami kétségkívül több volt, mint pusztán emberi, s érződött rajta a Bene Gesserit kiképzés. Talán csak a szinte tapintható miszticizmusa ennek a helynek, ahol Muad-Dib élt és működött. Valaki a teraszon a Prédikátor távolodó háta felé kiáltott, hangja remegett a vallásos áhítattól.
– Csak nem Muad-Dib tért vissza hozzánk?
A Prédikátor megállt, a burkafa alatt meghúzódó erszénybe nyúlt, és elővett valamit, amit csak a közelében állók ismertek fel. Egy sivatagban mumifikálódott emberi kéz volt az, egyike annak a számos élcnek, amit az Arrakis bolygója űz a halandósággal. Néha fel-feltűntek ilyen tárgyak a homokban, és általában Shai-hulud jeladásának tekintették őket. A kéz ökölbe szorítva száradt ki, csuklója csonkját teljesen szétmarta a szélhordta homok.
– Isten Kezét hozom, és ez minden, amit hozok! – kiáltotta a Prédikátor. – Isten Kezének nevében szólok. Én vagyok a Prédikátor.
Egyesek szerint ezzel arra akart utalni, hogy a kéz Muad-Dibé volt, mások azonban komolyan eltöprengtek személyisége parancsoló erején meg azon a rettentő hangon, ami torka mélyéről fakadt – és így ismerte meg az Arrakis a Prédikátor nevét. De nem ez volt az utolsó alkalom, amikor hallatta a hangját.

- - -

Általánosan elterjedt vélekedés, kedves Georadom, hogy a melanzs-élmény természettől fogva jó dolog. Talán így is van. Nekem azonban komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a melanzs alkalmazása mindenkor célravezető-e. Szerintem egyes személyek Isten akaratával szembeszállva rontást vittek a melanzs használatába. Az Ökumenon szavaival élve, eltorzították a lelküket. Fölkavarják a melanzs felszínét, és azt hiszik, hogy ezzel már magukénak vallhatják az isteni kegyet. Meggyalázzák az embertársaikat, szörnyű kárt okoznak az isteni lényegnek és rosszindulatúban kifacsarják ennek a drága adománynak a jelentését – márpedig ez olyan gaztett, amit az egyszerű embernek nem áll módjában helyreigazítani. Ha az ember valóban eggyé akar válni a fűszer jelképezte erénnyel, teljesen romlatlanul, jámbor becsülettel eltelve, akkor azon kell munkálkodnia, hogy szavai és tettei összhangban legyenek egymással. Abban az esetben, ha cselekedeteid gonosz következmények rendszerébe torkollnak, téged a cselekedetek – és nem a magyarázkodásod – alapján kell megítélni. Így kell megítélnünk Muad-Dibet is.
– Részlet a Doktriner Eretnek Iratokból

A kicsiny helyiség levegőjében ózonillat úszott; a félerőre állított parázsgömbök és az egyetlen bekapcsolt transzem-képernyő fémes-kék fénye mindent szürke félhomályba vontak. A képernyő körülbelül egy méter széles és legfeljebb hatvan centi magas volt. Egy csupasz, sziklás vízmosást mutatott a távolból, ahol két lhaza tigris lakmározott frissen ejtett zsákmányából. A tigrisek fölött, a hegyoldalban egy nyúlánk férfi látszott, sardaukar terepegyenruhában, gallérján levenbrechi rangjelzéssel. A mellén szervokontroll billentyűzetet viselt.
A monitor előtt forgatható szuszpenzorszék állt, amiben egy meghatározhatatlan korú, szőke nő foglalt helyet. Szív alakú arca volt és karcsú keze, amellyel a szék karfáját markolta, miközben a képernyőt figyelte. Alakját puha szövetből készült, arannyal szegett, hófehér köntös takarta. Jobbra tőle egy megtermett férfi feszített, aki a régi Birodalmi Sardaukar Gárda bashar-egyenruháját viselte. Szürkülő sörtehaja szögletes, minden érzelemtől mentes arcvonásokat keretezett.
Az asszony köhögött egyet, és így szólt:
– Minden úgy történt, ahogy előre megmondtad. Tyekanik.
– Hát hogyne, hercegnőm – mondta rekedten a bashar.
A nő kiérezte a sardaukar válaszából a feszültséget, elmosolyodott, és megkérdezte:
– Mondd csak, Tyekanik, szerinted mit szólna a fiam, ha Farad'n császárnak szólítanák?
– A cím illik hozzá, hercegnő.
– Nem ezt kérdeztem.
– Előfordulhat, hogy nem értékelne bizonyos módszereket, amiknek a segítségével megszerezzük neki ezt az... izé... címet.
– No, akkor még egyszer... – A nő oldalt fordult, és szúrós pillantást vetett a basharra a félhomályban. – Te jól szolgáltad az apámat. Nem a te bűnöd, hogy az Atreidesek letaszították a trónról. De a veszteség fájdalmát te is bizonyára ugyanúgy átérzed, mint bárki más, aki...
– Wensicia hercegnőnek valami különleges feladata van a számomra? – kérdezte Tyekanik. A hangja továbbra is rekedt maradt, ezúttal azonban némi él is költözött bele.
– Megvan az a rossz szokásod, hogy folyton félbeszakítasz – mondta a nő. A bashar erre elmosolyodott, erős fogsora villogott a képernyő fényében.
– Időnként az apádra emlékeztetsz – felelte. – Mindig ez a köntörfalazás, mielőtt rám bíznál valami... izé... kellemetlenebb munkát.
A hercegnő elkapta róla a tekintetét, hogy dühét palástolja, és azt kérdezte:
– Valóban úgy gondolod, hogy az a két lhaza trónra fogja juttatni a fiamat?
– Legalábbis elképzelhető, hercegnőm. El kell ismerned, hogy Paul Atreides fattyai csak zaftos ínyencfalatok lennének ennek a két állatnak. És ha az ikrek nincsenek többé... – a férfi vállat vont.
– Akkor IV. Shaddam unokája lesz a kézenfekvő utód – mondta az asszony. – Persze csak abban az esetben, ha el tudunk bánni a fremenekkel, a Landsraaddal és a KHAFT-tal, nem is szólva az életben maradt Atreidesek-ről, akik talán...
– Javid biztosított róla, hogy Alia nem fog különösebb gondot okozni az embereinek. Lady Jessicát nem számítom az Atreidesek közé. Ki marad még?
– A Landsraad meg a KHAFT arra az oldalra áll, ahol a profit van – mondta Wensicia –, de mi lesz a fremenekkel?
– Belefojtjuk őket a Muad-Dib-vallásukba!
– Mondani könnyebb, mint megtenni, kedves Tyekanikom.
– Látom – helyeselt a férfi. – Megint a régi vitánknál tartunk.
– A Corrino-ház csúfabb dolgokat is művelt már, hogy hatalomra jusson – jelentette ki a nő.
– De áttérni erre a... erre a Mahdi-vallásra, ez azért...
– A fiam tisztel téged – mondta az asszony.
– Hercegnőm, alig várom a napot, amikor a Corrino-ház visszakerül abba a pozícióba, ami jog szerint megilleti. És így van ezzel itt a Salusán minden sardaukar, aki még megmaradt. De ha te...
– Tyekanik! Ennek a bolygónak a neve Salusa Secundus. Ne hódolj be te is a bűnös hanyagságnak, amely egyre inkább tért hódít a birodalmunkban. Teljes név, teljes cím; minden részletre ügyelni kell. Ezek a tulajdonságok fogják Atreides-vérrel áztatni az Arrakis homokját. Minden részletre, Tyekanik!
A bashar tudta, mit akar elérni Wensicia ezzel a támadással. Ez is része volt az asszony cseles ravaszságának, amit nővérétől, Irulantól tanult. Mégis úgy érezte, hogy kiszalad a lába alól a talaj.
– Hallasz, Tyekanik?
– Igen, hercegnőm.
– Azt akarom, hogy vedd föl a Muad-Dib-féle vallást – mondta a nő.
– Hercegnőm, én tűzbe mennék érted, de ez...
– Ez parancs, Tyekanik!
A bashar nagyot nyelt, és a képernyőre meredt. A lhaza tigrisek befejezték a táplálkozást; és most a homokban heverészve csinosítgatták magukat, hosszú nyelvükkel mellső mancsukat nyalogatva.
– Parancs, Tyekanik – értetted?
– Hallom és engedelmeskedem, hercegnőm – a férfi hangja nem változott. Wensicia felsóhajtott.
– Ó, bárcsak apám életben lenne még...
– Igen, hercegnőm.
– Ne gúnyolódj velem, Tyekanik. Tudom, milyen undorító ez számodra. De ha te jó példával jársz elöl...
– Lehet, hogy a fiad nem fogja követni, hercegnőm.
– De követni fogja. – Az asszony a képernyőre mutatott. – Az jutott eszembe, hogy az a levenbrech odakint még problémát jelenthet.
– Problémát? Hogyan?
– Hányan tudnak a tigrisekről?
– Az a levenbrech, aki betanította őket... egy pilóta, te és persze... – Tyekanik a saját mellére bökött.
– Mi van a vevőkkel?
– Azok semmit sem tudnak. Mitől félsz, hercegnőm?
– A fiam, nos hát, érzékeny alkat.
– A sardaukarok nem fecsegnek – mondta a bashar.
– A halottak még kevésbé – Wensicia előrehajolt, és megnyomott egy vörös gombot a bekapcsolt képernyő alatt.
A két lhaza tigris azonnal felkapta a fejét. Föltápászkodtak, és felnéztek a hegyoldalban álló levenbrechre. Egyszerre mozdultak: megfordultak, és csúszva-kapaszkodva megiramodtak felfelé a lejtőn.
A levenbrech kezdetben csöppet sem ijedt meg, csak megnyomott egy gombot a konzolján. Mozdulatai higgadtak voltak, mikor azonban a vadállatok tovább rohantak felé, egyre idegesebbé vált, és vadul nyomogatta a gombot. Arcára hirtelen a felismerés rémült döbbenete ült ki, és a derékszíjába tűzött harci kés után kapott. Későn mozdult. Egy lesújtó mancs pörölycsapásként vágta mellbe, és hanyatt zuhant. Estében a másik tigris hatalmas agyarai közé kapta a nyakát, és megrázta. A levenbrech gerince elroppant.
– Minden részletre ügyelni kell – figyelmeztette a hercegnő. Elfordult a székén, majd egész teste megfeszült, mikor látta, hogy Tyekanik kihúzza a kését. A bashar azonban csak odanyújtotta neki a pengét, markolattal előre.
– Talán szeretnéd használni a késemet, hogy elrendezz még egy részletkérdést – mondta.
– Tedd vissza a tokjába, és ne csinálj bolondot magadból! – dühöngött az asszony. – Néha úgy érzem, Tyekanik, mintha egyenesen...
– Az a levenbrech odakint nagyon jó harcos volt. Az egyik legjobb emberem. – Az én egyik legjobb emberem – javította ki a nő.
A bashar mély, reszkető lélegzetet vett, és eltette a kést.
– És mi lesz a pilótámmal?
– Ami az előbb történt, balesetnek fogjuk feltüntetni – mondta a nő. – Utasítani fogod, hogy a legnagyobb elővigyázatossággal járjon el, mikor a fedélzetre veszi azokat a tigriseket. És persze, miután leszállította a cicusokat Javid embereinek...
Jelentőségteljes pillantást vetett Tyekanik késére.
– Ez parancs, hercegnőm?
– Az.
– Akkor én is dőljek a késembe, vagy később gondod lesz erre az... izé... részletre is?
Az asszony hamis kimértséggel felelt, a hangja nehéz volt.
– Tyekanik, ha nem lennék tökéletesen meggyőződve róla, hogy egyetlen parancsomra igenis beledőlnél a késedbe, akkor most nem állnál itt mellettem... fegyveresen.
A bashar nagyot nyelt, és a képernyőre meredt. A tigrisek megint lakmározni kezdtek.
A hercegnő nem volt hajlandó a monitorra pillantani, továbbra is Tyekanikot nézte, miközben folytatta:
– Ezenkívül közölni fogod a vevőinkkel, hogy nincs szükségünk további gyerekekre, akik megfelelnek a leírásnak.
– Ahogy parancsolod, hercegnőm.
– Ne beszélj velem ilyen hangon, Tyekanik.
– Igenis, hercegnőm.
Az asszony ajka késpengényivé vékonyult. Aztán csak annyit mondott:
– Hány pár öltözékünk van még?
– Hat köpeny cirkoruhával és homokjáró csizmával. Mindegyiken rajta van az Atreidesek címere.
– Ugyanolyan jó minőségűek, mint ami ezen a kettőn volt? – bökött Wensicia az állával a képernyő felé.
– Királyi vérhez illők, hercegnőm.
– A részletekre ügyelni kell – mondta az asszony. – A ruhákat az Arrakisra küldjük ajándékba fenséges rokonainknak. A fiam fogja küldeni Őket, megértetted, Tyekanik?
– Tökéletesen, hercegnőm.
– Írass vele egy megfelelő kísérőlevelet. Annyi legyen benne, hogy fogadják el ezt a néhány szerény öltözéket, hűségünk kifejezéseként az Atreides-ház iránt. Valami ilyesmi.
– És az alkalom?
– Lennie kell egy születésnapnak, szent ünnepnek vagy ilyesminek, Tyekanik. Ezt a belátásodra hagyom. Megbízom benned, barátom.
A bashar szótlanul nézett rá.
Az asszony arca megkeményedett.
– Ezzel tisztában kell lenned, nem? Ki másban bízhatok a férjem halála óta?
Tyekanik vállat vont, és azon gondolkozott, mennyire hasonlít ez az asszony egy pókra. Nem szabad intim viszonyba bonyolódnia vele, mint ahogy – gyanúja szerint – a levenbrechje tette.
– És Tyekanik – mondta Wensicia –, még egy részlet.
– Igen, hercegnőm.
– A fiamat uralkodásra nevelték. Eljön majd az idő, amikor magának kell megmarkolnia a kardot. Te tudni fogod, mikorra várható ez a perc. Azt akarom, hogy azonnal közöld velem.
– Parancsodra, hercegnőm.
A nő hátradőlt, és sokat mondó pillantást vetett Tyekanikra.
– Nem sokra tartasz engem, tudom. Nekem ez nem számít, mindaddig, amíg emlékszel a levenbrech leckéjére.
– Nagyon jól tudott bánni az állatokkal, de nem volt nélkülözhetetlen; igenis, hercegnőm.
– Nem erre gondolok!
– Nem? Akkor... izé... nem értem.
– A hadseregek – mondta Wensicia – nélkülözhető és cserélhető alkotóelemekből állnak. Ez a levenbrech leckéje.
– Cserélhető alkotóelemek – tűnődött a bashar. – A főparancsnokot is beleértve?
– Ha nincs főparancsnok, akkor általában nincs alapja sem a hadsereg létezésének, Tyekanik. Ezért fogod azonnal fölvenni ezt a Mahdi-vallást, és ugyanakkor megkezdeni a fiam áttérítését.
– Tüstént, hercegnőm. Felteszem, nem óhajtod, hogy elhanyagoljam a neveltetését a többi harci művészet terén, ennek az... izé... vallásnak a javára?
Wensicia energikus mozdulattal felállt a székéből, megkerülte a bashart, megállt a küszöbön, és hátranézés nélkül annyit mondott:
– Eljön az a nap, Tyekanik, amikor úgy fogom érezni, túl sokszor tetted próbára a türelmemet.
És ezzel távozott.

- - -

Vagy elvetjük az időtlen idők óta nagy tiszteletben tartott relativitáselméletet, vagy megszűnünk hinni abban, hogy a tartós érvényű jövőbelátás emberileg lehetséges. A jövő ismerete ugyanis egy sereg olyan kérdést vet fel, amit nem lehet megválaszolni a hagyományos viszonyrendszerekben, hacsak ki nem helyezünk egy Megfigyelőt az Időn kívülre, és meg nem szüntetünk minden mozgást. Amennyiben elfogadjuk a relativitáselméletet, könnyen kimutatható, hogy az Időnek és a Megfigyelőnek egymáshoz viszonyítva teljesen mozdulatlannak kell lennie, különben pontatlanságok merülnek fel. Ez esetben viszont mivel magyarázzuk, hogy tekintélyes tudósok egész életüket e fantomcél hajszolásával töltik? És mivel magyarázzuk Muad-Dibet?
– Harq al-Ada: Elmélkedések a jövőbelátásról

– El kell mondanom neked valamit – jelentette ki Jessica –, bár tudom, hogy ez sok emléket fog felidézni benned közös múltunkból, és elég kínos helyzetbe hoz majd.
Szünetet tartott, hogy lássa, miként fogadja ezt Ghanima.
Egyedül voltak, kettesben; puha vánkosokon ültek egy kisebb helyiségben, Tabr sziecsben. Sok körmönfont manőverre volt szükség, hogy lehetővé tegyék ezt a találkozást, és Jessica egyáltalán nem vette biztosra, hogy az összes manőver tőle indult ki. Ghanima mintha előre látta és segítette volna minden lépését.
Csaknem két óra telt már el az est leszállta óta, a viszontlátás öröme, a kölcsönös üdvözlések izgalma fakulófélben volt. Jessica vasakarattal lelassította nyugtalan érverését, s figyelmét a sziklafalú helyiségre összpontosította, a sötét falikárpitokra, a sárga vánkosokra. Hogyan nézzen szembe a felgyülemlett feszültséggel? Hirtelen azon kapta magát, hogy hosszú évek óta először a Bene Gesserit rituálé félelem elleni litániáját kántálja magában.
Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.
Némán elismételte a litániát, aztán vett egy mély, megnyugtató lélegzetet.
– Van, amikor segít – mondta Ghanima. – Mármint a litánia.
Jessica lehunyta a szemét, nehogy kimutassa, mekkora döbbenet fogta el ettől a kijelentéstől. Régóta volt már, hogy valaki ilyen mélyen a lelkébe látott. A fölismerés gyötrő módon nyugtalanító volt, különösen akkor, mikor egy gyermeki álarc mögött rejtező intellektus lobbantotta lángra.
Miután azonban szembenézett a félelmével, Jessica kinyitotta a szemét, és tudta, miért kavarodott föl ennyire benne minden: Féltem az unokáimat. A gyermekek egyike sem viselte a szörnyeteg stigmáját, ami Alián éktelenkedett, bár Leto igenis jelét adta annak, hogy leplezni igyekszik valami iszonyú titkot. Ez volt az oka, hogy őt Jessica ügyesen kihagyta ebből a találkozóból.
Jessica ösztönös indíttatásra félrelökte a viselkedésébe vésett érzelmi maszkokat; tudta, hogy itt nem sok hasznukat venné, csak gátjai lennének a kommunikációnak. A hercege társaságában eltöltött utolsó szerelmes percek óta nem hagyta, hogy rés nyíljon ezeken a gátakon, s most, hogy megszüntette őket, egyszerre érzett fájdalmat és megkönnyebbülést. Maradtak olyan tények, amiket sem átok, sem ima, sem litánia nem tud kisöpörni a létezésből. A menekülés nem hagyna hátra ilyen tényeket. Nem szabad nem törődni velük. Paul látomásának elemei újrarendeződtek, és az idő folyása utolérte az ikreket. Mágnesek az űrben; gonoszság gyűlik köréjük, és a hatalom szomorú-gyalázatos kihasználása.
Ghanima, aki az érzelmek játékát figyelte nagyanyja arcán, elcsodálkozott, hogy Jessica megszüntette magában a gátakat.
A mozdulataik furamód Összhangban voltak, mikor elfordították a fejüket, szembenéztek, s fürkész tekintetük kutatón egymásba mélyedt. Gondolatok szálltak egyik elméből a másikba, bár fennhangon kimondott szavak nem kísérték őket.
Jessica: Azt akarom, hogy lásd a félelmemet.
Ghanima: Most már tudom, hogy szeretsz.
A teljes, kölcsönös bizalomnak a futó pillanata volt ez.
Jessica azt mondta:
– Mikor apád még kamasz fiú volt, a Caladanra hoztam egy Tisztelendő Anyát, hogy próbára tegye.
Ghanima bólintott. Ez az emlék különös elevenséggel élt benne.
– Mi. Bene Gesseritek mindig gondosan ügyeltünk rá, hogy a gyermekek, akiket felnevelünk, emberek legyenek, ne pedig állatok. A külső megjelenésből nem mindig lehet megítélni.
– Így tanítottak benneteket – mondta Ghanima. s agyában fölmerült az emlék: az a vén Bene Gesserit, Gaius Helen Mohiam. Eljött a caladani kastélyba, mérgezett gom-dzsabbarjával meg a dobozzal, amiben perzselő fájdalom lapult. Paul keze (a közös emlékben Ghanima keze) üvöltött a dobozban rejlő szörnyű kíntól, miközben az öregasszony hűvösen fejtegette, hogy ha visszahúzná, azonnali halál várna rá. És a gyermek nem kételkedett benne, hogy az az aprócska tű, amit a szipirtyó a nyakához tartott, valóban halált ígér, miközben a vén, reszketeg hang elsuttogta a magyarázatot:
„Hallottál már róla, egyes állatok lerágják a saját lábukat, hogy a csapdából szabaduljanak. Ez a csel az állatok csele. Az ember a csapdában maradna, tűrné a fájdalmat, és halottnak tettetné magát, hogy aztán megölhesse a csapda állítóját, s ezzel megszüntesse az ajtójára leselkedő veszélyt.”
Ghanima a fejét rázta a kínzó emléktől. A lángok! A lángok! Paul maga előtt látta, ahogy a doboz mélyén elgyötört kezéről feketén pattogzik le a szénné perzselt bőr, a hús összezsugorodik és lehámlik, míg végül csak a megpörkölődött csontok maradnak. Persze trükk volt az egész – a kezének semmi baja nem esett. Ám a visszaemlékezéstől Ghanima homlokát veríték verte ki.
– Persze te erre úgy emlékszel, ahogy nekem nem áll a hatalmamban – mondta Jessica.
Az emlékektől űzött Ghanima egy pillanatra egészen más fényben látta a nagyanyját: mire nem képes ez az asszony, hogy eleget tegyen azoknak a belé rögződött kényszerűségeknek, amiket Bene Gesserit-neveltetése ültetett el benne, még ifjúkorában! És ez a gondolat új kérdéseket vetett fel Jessica Arrakisra való visszatérésével kapcsolatban.
– Ostobaság lenne megismételni ezt a próbát veled vagy a testvéreddel – tűnődött Jessica. – Ti már ismeritek az eljárást. Föl kell tételeznem rólatok, hogy emberek vagytok, és nem éltek vissza öröklött hatalmatokkal.
– Csakhogy neked eszedben sincs ezt föltételezni – mondta Ghanima. Jessica pislantott egyet, rájött, hogy a gátak ismét a helyükön vannak, és megint megszüntette őket. Csak annyit kérdezett;
– Elhiszed nekem, hogy szeretlek titeket?
– Igen. – Ghanima felemelte a kezét, mikor Jessica szólásra nyitotta a száját. – Ám ez a szeretet nem fog megakadályozni abban, hogy elpusztíts minket. Ó, ismerem én a magyarázatot: „Jobb meghalnia az állat-embernek, mint tovább élni, hogy szaporíthassa magát.” És különösen igaz ez, ha az az állat-ember az Atreides nevet viseli.
– Te legalább ember vagy – tört ki Jessicából. – Ezzel kapcsolatban bízom az ösztönömben.
Ghanima látta, hogy nagyanyja Őszintén beszél, és azt mondta:
– De ami Letot illeti, benne már nem vagy biztos, ugye?
– Így van.
– Szörnyszülött?
Jessica csak bólintani tudott. Ghanima így válaszolt:
– Nem, legalábbis egyelőre nem. Mindketten tudjuk, milyen veszélyes út ez. Végignéztük, mi történt Aliával.
Jessica eltakarta a szemét, és azt gondolta: Még a szeretet sem védhet meg bennünket a nem kívánt tényektől. És ekkor rájött, hogy még mindig szereti a lányát, s némán sikoltott a végzet felé: Alia! Ó, Alia! Annyira sajnálom, hogy részem lesz a pusztulásodban!
Ghanima hangosan megköszörülte a torkát.
Jessica leeresztette a kezét, és azt gondolta: Megsirathatom majd szegény lányomat, de most más, sürgősebb teendőink vannak.
– Szóval rájöttetek, mi történt Aliával – mondta.
– Figyeltük Letoval, ahogy beáll a változás. Tehetetlenek voltunk, nem tudtuk megakadályozni, bár számtalan lehetőséget megvitattunk.
– Biztos vagy benne, hogy a testvéredet még nem fertőzte meg ez az átok?
– Igen.
A szilárd magabiztosságot, ami ebben az egyetlen szóban rejlett, nem lehetett tagadni. Jessica azon kapta magát, hogy hisz Ghanimának. Aztán megkérdezte:
– Ti hogyan menekültetek meg?
Ghanima elmagyarázta neki az elméletet, amiben Letoval végül megállapodtak, miszerint köztük és a nagynénjük között az a különbség, hogy ők kerülik a fűszertranszot, Alia viszont gyakran folyamodik hozzá. Aztán folytatta, beszélt Leto álmairól, a tervekről, amiket megvitattak – még Jacuruturól is.
Jessica bólintott.
– Alia azonban egy Atreides, és ez nagy problémát jelent.
Ghanima elnémult; hirtelen belévillant a felismerés, hogy Jessica még mindig úgy gyászolja a hercegét, mintha csak tegnap halt volna meg, hogy minden eszközzel védelmére fog kelni a nevének és az emlékének. Ghanima tudatán személyes emlékképek suhantak át az öreg herceg életéből, megerősítették ezt a gondolatot, ugyanakkor szelíd megértéssel vették el kemény élét.
– Nos hát – mondta Jessica élénk hangon –, mi van ezzel a Prédikátorral? Tegnap befutott hozzám néhány nyugtalanító jelentés, azután a nyavalyás szertartás után.
Ghanima vállat vont.
– Lehet, hogy nem más...
– Mint Paul?
– Igen, de nem láttuk még elég közelről. Nem volt alkalmunk megvizsgálni.
– Javid csak nevet ezeken a pletykákon – mondta Jessica. Ghanima habozott, majd megkérdezte:
– Te bízol ebben a Javidban? Jessica ajka zord mosolyra húzódott.
– Nem jobban, mint te.
– Leto azt mondja; Javid mindig rosszkor nevet.
– Ennyit Javidról meg a nevetéséről – mondta Jessica. – De valóban megfordult a fejetekben, hogy a fiam még életben van, és ebben az álruhában tért vissza?
– Szerintünk elképzelhető. És Leto... – Ghanima szája hirtelen kiszáradt, mellét görcsös félelem emléke szorította össze. Aztán erőszakkal úrrá lett magán, és mindenről beszámolt, amit Leto a jövőbelátó álmaival kapcsolatban mondott el neki.
Jessica lassan ingatta a fejét, mintha megsebesült volna. Ghanima kijelentette:
– Leto azt mondja, meg kell keresnie ezt a Prédikátort, hogy bizonyosságot szerezzen.
– Igen... Persze. Nem lett volna szabad eljönnöm innen: gyávaság volt tőlem...
– Miért hibáztatod magad? Eljutottál a tűréshatárodig. Tudom. Leto tudja. Talán még Alia is.
Jessica a torkára tette a kezét, és megmasszírozta. Aztán annyit mondott:
– Igen, itt van ez a probléma Aliával.
– Különös vonzerőt gyakorol Letora – mondta Ghanima. – Ezért segítettem neked, hogy egyedül találkozhass velem. Leto is azon a véleményen van, hogy Alia számára már nincs segítség, mégis keresi a módját, hogy vele lehessen és... tanulmányozhassa, ha ez... engem nagyon zavar. Ha megpróbálok beszélni róla Letoval, egyszerűen elalszik. Ó...
– Alia kábítószert adagol neki?
– Neeem – Ghanima a fejét rázta. – De Leto furamód... vonzódik hozzá. És... álmában gyakran azt motyogja: Jacurutu.
– Már megint! – És Jessica azon kapta magát, hogy részletesen beszámol a jelentésről, amit Gurney nyújtott be neki a leszállótéren leleplezett Összeesküvőkkel kapcsolatban.
– Néha attól tartok, Alia azt szeretné, hogy Leto megkeresse neki Jacurutut – mondta Ghanima. – Pedig én mindig azt hittem, legenda az egész. Te persze ismered.
Jessica megborzongott.
– Borzalmas történet. Borzalmas.
– Mit tegyünk? – kérdezte Ghanima. – Nem merem átkutatni az összes emlékemet, az összes hajdani életet, ami...
– Ghani! Figyelmeztetlek, ne tedd! Nem szabad megkockáztatnod, hogy...
– Még akkor is bekövetkezhet, ha meg sem kockáztatom. Tudjuk talán, hogy mi történt pontosan Aliával?
– Nem! Te megkímélheted magad ettől... ettől a megszállottságtól – Jessica úgy kényszerítette ki a száján a szót. – Szóval... akkor Jacurutu? Elküldöm Gurneyt, hogy keresse meg azt a helyet... már amennyiben létezik.
– Gurneyt? De hát hogyan... Ó! Persze: a csempészek.
Jessica teljesen elképedt. Ghanima ismét bizonyítékát adta, hogy az elméje tökéletes összhangban működik valamivel, ami csak más személyek belső tudata lehet. Az enyém is! Milyen rettentő furcsa, gondolta Jessica, hogy ez a fiatal test magában hordozhatja Paul valamennyi emlékét, legalábbis addig a másodpercig, amíg Paul termékenyítő magja el nem szakadt a saját múltjától. Szörnyű megsértése volt ez a magánszférának, és Jessica érezte, hogy valami ősi ösztön a lelke legmélyén lázadni igyekszik ellene. Egy pillanatra úgy érezte, mintha visszasüllyedne a végső és rendíthetetlen Bene Gesserit megítélésbe: szörnyszülött! Csakhogy ebben a gyermekben volt valami édes erő, valami önként vállalt készség, hogy feláldozza magát a testvéréért, amit nem lehetett tagadni.
Egyazon élet vagyunk, mely a sötét jövőbe nyúlik, gondolta Jessica. Egyazon vérből valók. És fölvértezte magát, hogy elfogadja az eseményeket, melyeket ő és Gurney Halleck hoztak mozgásba pályájukon. Letot el kell választani a nővérétől, és olyan kiképzésben részesíteni, amilyet a rend kíván.

- - -

Hallom a szelet fújni a sivatagban, és látom a téli éjszakákon, amint a holdak roppant bárkák gyanánt emelkednek mind feljebb az űrben. Az ő kezükbe teszem le eskümet: elszánt leszek, és művészetté teszem a kormányzást; kiegyensúlyozom öröklött jövőmet, s tökéletes tárháza leszek emlékereklyéimnek. És inkább leszek ismeretes kegyességemről, mintsem tudásomról. Arcom ott fog ragyogni az Idő folyosóin, amíg csak az emberiség létezik.
– Leto Esküje Harq al-Ada nyomán

Fiatal korában Alia Atreides hosszú órákat töltött prana-bindu transzban, így próbálta megacélozni saját privát személyiségét az összes többi gyilkos ostroma ellen. Tudta, mi a probléma – az ember nem zárhatta el magát a melanzstól egy sziecsbarlangban. A fűszer átitatott mindent: az ételt, a vizet, a levegőt, még a takarót is, amibe éjszakánként belesírta bánatát. Nagyon korán rájött, milyen célt szolgálnak a sziecsbeli orgiák, mikor a törzs megissza egy féreg halálvizét. Az orgia során a fremenek megszabadultak attól a hónapokon át felgyülemlett nyomástól, amivel tulajdon genetikai emlékezetük nehezedett rájuk, és megtagadták ezt az emlékezetet. Alia látta, hogy társai rövid időre megszállott állapotba kerülnek az orgiákon.
Az ő számára azonban nem létezett szabadulás, nem létezett tagadás. Már jóval a születése előtt teljes öntudatra ébredt. Az öntudattal jött az a katasztrófához hasonlatos érzés, amikor rádöbbent a környezetére: anyja méhébe zárva intenzív, megszakíthatatlan kapcsolatban áll valamennyi ősének és azoknak a fremeneknek a személyiségével, akiket a fűszer-tauban a haldokló Sayyadina ültetett át Lady Jessica elméjébe. Alia már születése előtt tudta mindazt, amit a Bene Gesserit megkövetelt a Tisztelendő Anyáktól – és tudott sok-sok minden mást is, az összes többitől.
Ebben a tudatban egy iszonyú igazság felismerése rejlett – szörnyeteg. A tudat totalitása elgyengítette Aliát. Az előszülöttek számára nem volt menekvés. Ő azonban mégis harcba szállt ősei közül e legiszonyúbbakkal, s végül ideiglenes, pirruszi győzelmet aratott, amely megvédte őt gyermekkorában. Kifejlesztette a saját külön személyiségét, de nem tudott védekezni azoknak az árnyéklényeknek az alkalmankénti behatolása ellen, akik az Ő lényében tükröződve élték az életüket.
Egyszer majd én is ilyen leszek, jutott eszébe. A gondolattól végigfutott a hátán a hideg. Egy tulajdon ágyékából fakadó gyermek életét kísérteni, összeállni és szertefoszlani, vak mohósággal kapkodni az eleven tudat után, hogy egyetlen mákszemnyi kvantummal meghosszabbítsa tünékeny létezését...
Félelem üldözte őt gyermekkorában. Kísérője maradt kamaszéveiben is. Felvette vele a harcot, sosem kért mástól segítséget. Ugyan ki értené, miféle segítségre van szüksége? Legkevésbé az anyja, aki sosem tudott igazán megszabadulni a Bene Gesserit sommás ítéletének hatása alól: az előszülöttek szörnyetegek.
Aztán eljött az az éjszaka, mikor a bátyja egyedül, halált keresve kivonult a sivatagba, hogy Shai-hulud kezére adja magát, mint az a vak fremenek kötelessége. Alia alig egy hónap múlva feleségül ment Paul kardmesteréhez, Duncan Idahóhoz, a Mentáthoz, akit a tleilaxiak tudománya hozott vissza a halálból az életbe. Anyja a Caladanra menekült. Paul ikergyermekeinek Alia lett a törvény szerinti gyámja.
És attól a naptól fogva ő volt a Régens.
A felelősség terhe elűzte a régi félelmeket, s Ő megnyitotta magát a belső életek előtt, tanácsot követelt tőlük, újra meg újra fűszertranszba révedt, vezérlő látomásokat keresve.
A válság egy olyan napon következett be, amely semmiben nem különbözött a többitől, a tavasz Laab havában, egy derült reggelen, mikor hideg szél örvénylette körül Muad-Dib erődjét a sark felől. Alia még mindig sárga gyászruhát viselt, a meddő nap színét. Az elmúlt hetek folyamán egyre inkább felhorgadt benne a lázadás, anyja belső hangja ellen, amely megvetéssel fogadta, hogy a következő Szent Napokat Alia a temploma köré akarta szervezni.
Jessica belső énje egyre csak halványult, halványult... míg végül arctalan-alaktalan követeléssé sápadt, hogy Alia jobban tenné, ha az Atreidesek törvényének betartásával törődne. Új életek kezdtek zsibongani, másodpercnyi tudatosságra törve. Alia úgy érezte, mintha feneketlen vermet nyitott volna meg, melyből úgy rajzanak feléje az ismeretlen arcok, akár a mérges dongók raja, míg aztán tekintete fókuszba állt az egyiken, aki nem ember volt, hanem fenevad: az öreg Harkonnen bárón. Iszonyodó haragja szörnyű rikoltásban szakadt ki belőle, és elnyomta a belső zűrzavart; rövid időre szóló csöndet nyert vele.
Ma reggel Alia reggeli előtti sétáját végezte az erőd tetőkertjében. Elhatározta, hogy ismét megpróbál felülkerekedni a lelkek csatájában, s egész öntudatával Choda intésébe kapaszkodott, amit a bölcs a Zenszunikhoz intézett:
„Ha az ember lelép a létráról, könnyen lezuhanhat!”
Ám a hajnali napfény csillogása a Pajzsfal szikláin minduntalan elterelte a figyelmét. A kert ösvényeit ruganyos-puha fuzzfű nőtte be. Ha levette tekintetét a Pajzsfalról, látta a füvön a harmatot, annak a nedvességnek a lecsapódását, amit az éjszakai légáramlatok hoztak ide. A vízcseppekben úgy tükröződött vissza, mintha nem is egy személy lenne, hanem számtalan.
Ez a sokaság elszédítette. Minden tükörképe a belsejében kavargó tömeg egyik arcának lenyomatát viselte.
Megpróbált arra összpontosítani, amire a fűszálak utaltak. A harmat bőséges jelenléte egyértelmű tanújele volt, milyen nagy léptekkel halad az Arrakis ökológiájának átalakítása. Ezen az északi szélességi fokon a klíma egyre melegebb lett; emelkedett a légkör széndioxid-tartalma. Emlékeztette magát, hány hektár zöld növényt szándékoznak betelepíteni jövőre – pedig egyetlen hektárnak az öntözéséhez harminchétezer köbláb vízre volt szükség.
Bármennyire is igyekezett mindennapos ügyekre terelni a gondolatait, nem tudta elűzni magából a többieket, akik éhes cápaként köröztek az énje körül.
Kezét a halántékára tette, és megdörzsölte.
Tegnap napnyugtakor a palotaőrei egy rabot vezettek elébe, hogy döntsön a sorsáról: bizonyos Essas Paymont, egy sötét bőrű, kis embert, aki állítólag a Nebirosok, az egyik Alsóbb Ház szolgálatában állt, mely szent ereklyékkel és kézi készítésű dísztárgyakkal kereskedett. Paymonról mindenki tudta, hogy valójában a KHAFT egyik kémje, s feladata az évi fűszertermés megbecslése. Alia már azon volt, hogy tömlöcbe záratja, mikor a kis ember fennhangon tiltakozni kezdett „az Atreidesek igazságtalansága” ellen. Ezzel azt kockáztatta, hogy azonnal akasztásos halálra ítélik a halál-háromlábon, Aliának azonban megtetszett a bátorsága. Szigorúan beszélt hozzá a Bírák Trónjáról, megpróbált ráijeszteni, hátha ő többet tud meg tőle, mint az inkvizítorok.
– Miért érdekli annyira a fűszertermésünk a Fejlesztő Társaságot? – förmedt rá. – Mondd meg, és akkor talán könyörületesek leszünk.
– Én csak olyasmit gyűjtök, amire van kereslet – mondta Paymon. – Arról sejtelmem sincs, hogy a betakarított termésemmel mit csinálnak.
– És ezért a nyomorult kis haszonért beleártanád magad királyi terveinkbe? – akarta tudni Alia.
– A királyi családoknak sosem jut eszébe, hogy esetleg nekünk is lehetnek terveink – vágott vissza a férfi.
Aliát egészen lenyűgözte ez az elszánt vakmerőség, és így szólt:
– Essas Paymon, dolgoznál nekem?
Erre a kis ember sötét arcát sápadt vigyor fakította ki, és annyit mondott:
– Az előbb még irgalom nélkül el akartál törölni a föld színéről. Miféle új értéket fedeztél föl bennem, amire lenne részedről kereslet?
– Értéked egyszerű és gyakorlati – mondta Alia. – Bátor ember vagy, és annak a keze alá adod magad, aki a legtöbbet fizet. Én többet tudok kínálni, mint bárki más a Birodalomban.
Erre Paymon megnevezett egy figyelemreméltó összeget, amire szolgálataiért cserébe igényt tartana, Alia azonban nevetett, és visszavágott egy másik javaslattal, amit ő jóval reálisabbnak vélt – különben biztos volt benne, hogy szegény fickó még soha életében nem látott ennyi pénzt. Aztán hozzátette:
– És persze megajándékozlak az életeddel is, amit, felteszem, még az iménti összegnél is többre tartasz.
– Megkötöttük az alkut! – kiáltotta Paymon; Alia intett, s a személyzeti főnöke, Ziarenko Javid elvezette a kis embert.
Alig egy óra múlva, mikor Alia épp elhagyni készült a Bírák Csarnokát, Javid érkezett sietve, s jelentette, hogy kihallgatta, amint Paymon a baljós sorokat mormolja maga elé az Orániai Katolikus Bibliából: „Maleficos non patieris uivere.”
A boszorkányokat élni hagyni bűn, fordította le magában Alia. Szóval ennyit ért Paymon hálája! Azok közé tartozott, akik összeesküvést szőve Alia életére törtek! Olyan dühroham fogta el, mint még soha, elrendelte Paymon azonnali kivégzését, a testét pedig a templom tetemlepárlójába küldte, ahol legalább a vize némi hasznára lesz a papok pénzesládáinak.
És Paymon sötét arca egész éjjel kísértette őt.
Minden trükköt kipróbált ez ellen a makacs, vádló képmás ellen, hangosan idézte a Bu Jit Kreos Könyvéből, az ősi fremen iratból: „Semmi nem történik! Semmi nem történik!” Paymon azonban vele maradt egy egész fárasztó éjszakán át, nem tágított ezen a kába, új reggelen sem, és Alia borzadva látta, hogy az ő arca is csatlakozik a többihez, ami visszatükröződik az áttetsző harmatcseppek drágaköveiben.
Egy testőrnő reggelire hívta az alacsony mimózasövény mögött rejtőző tetőajtóból. Alia felsóhajtott. Nem sok választása maradt, két pokol közül: a szörnyű kiabálás az elméjében vagy a szolgálatára kijelölt hívek kiabálása – értelmetlen hang mindahány, de makacsul követelőznek, homokóra-neszek, amiket legszívesebben kése élével némítana el.
Alia nem törődött a testőrnővel, és a tetőkerten túl magasodó Pajzsfalra bámult. Tartománya védett talajába széles rést hasított egy bahada, olyat, akár egy fordított hordalékkúp. A homokdelta fenségesen nyúlt el a tájban, a kelő nap élesen kirajzolta kontúrjait. Eszébe jutott, hogy az avatatlan szem talán kiszáradt folyamágyat látna az ék alakú terepalakulatban, pedig csak ez a pont volt az, ahol a bátyja felrobbantotta a Pajzsfalat az Atreides-ház családi atomfegyvereivel, hogy utat nyisson a sivatagból a homokférgeknek, melyek diadalmas győzelemre vitték a hátukon fremenjeit császári elődje, IV. Shaddam ellenében. Most egy széles, vízzel telt kvanat folyt a hasadék túloldalán, nehogy a homokférgek be tudjanak hatolni rajta. A homokférgek képtelenek átkelni a nyílt vízen; méreg az számukra.
Bárcsak az én elmémben is lenne egy ilyen védőfal, tűnődött.
A gondolat csak fokozta a kábaság érzését, mintha el lenne vágva a valóságtól.
Homokférgek! Homokférgek!
Emlékezetében ezernyi homokféreg kelt életre: a hatalmas Shai-huludok, a fremenek démiurgoszai, a halálhozó, sivatagmélyi bestiák; amerre elhaladnak, kivirágzik a nyomukban a drágalátós, hatalmat adó fűszer. Milyen furcsa, hogy a homokférgek a lapos, bőrhártyás homoksügérekből fejlődnek ki, gondolta. Hasonlítanak a tudatában rajzó nyüzsgéshez. A homoksügérek, ha testük szélével a bolygó sziklatalapzatához tapadtak, eleven ciszternákat alkottak; visszatartották a vizet, hogy fajuk homokféreg fázisban járó példányai életben maradhassanak. Alia értette a párhuzamot; azok közül a Más Emlékek közül, akik az elméjében tolongnak, néhányan veszedelmes erőket fognak vissza, melyek máskülönben elpusztíthatnák őt.
A testőrnő megint reggelizni hívta, hangjába ezúttal némi türelmetlenség vegyült.
Alia dühösen hátrafordult, és intett neki, hogy távozzon.
A testőrnő engedelmeskedett, de becsapta maga után a tetőajtót.
A becsapódó ajtó zajára Alia úgy érezte, mintha magával ragadná valami, amit egész valójában tagadni próbált. A többi élet úgy hömpölyödött fel benne, akár egy hatalmas árhullám. Minden követelőző alak igyekezett látomásai középpontjába tolakodni – arcok véghetetlen tengere. Egyeseknek rühfoltok csúfították a bőrét, mások érzéketlenek voltak, kormos árnyak táncolták őket körül; a szájak nyáladzó rombuszok gyanánt ásítottak Aliára. A zsibongó horda iszonyú hullámban söpört végig rajta, s ezernyi hangon követelte, hogy rúgja el magát a biztos talajtól, és merüljön el a szennyes áradatban.
– Nem – suttogta. – Nem... nem... nem...
Összeesett volna az ösvényen, ha nincs mellette egy pad, amely felfogja leroskadó testét. Megpróbált felülni, nem bírt, végignyúlt a hideg plasztacélon, s közben suttogva, kétségbeesetten tagadta, ami történik vele.
A dagály egyre emelkedett benne.
Úgy érezte, rá van hangolva a legcsekélyebb figyelemfelkeltő rezdülésre is. Tudatában volt a kockázatnak, mégis éberen-undorodva várta a lelke mélyén lármázó, tiltott szájak minden egyes kiáltását. Szörnyűséges kakofóniában követelték, hogy figyeljen rájuk. „Engem! Engem!” „Ne, engem!” És tudta, hogy ha egyszer igazán odafigyel, ha átadja magát nekik, akkor mindennek vége. Ha kiválasztana egy arcot a sokaságból, és követné annak az arcnak a hangját, martalékul esne az egocentrizmusnak, amellyel megosztotta létezését.
– Ezt a jövőbelátás műveli veled – suttogta egy hang.
Betapasztotta a fülét a tenyerével, és azt gondolta: Én nem látok a jövőbe! A transz az én esetemben nem működik!
A hang azonban makacs maradt: Működne, ha segítséget kapnál.
– Nem... nem... – nyöszörögte Alia.
Más hangok kezdtek őrült körtáncba elméje körül.
– Én, Agamemnón, az ősöd, meghallgatást követelek!
– Nem... nem... – Olyan erővel fogta be a fülét, hogy elkínzott húsába fájdalom nyilallt.
Tébolyult, kuncogó hangok rajzották körül faggatózva.
– Mi lett Ovidiusból? Egyszerű, Ő John Bartlett más olvasatban!
A nevek teljesen értelmetlenek voltak neki. Sikoltva akarta elnyomni őket meg a többi hangot, de nem volt ereje hozzá.
A testőrnője, akit a felettesei visszaküldtek a tetőre, ismét kikukkantott a mimózasövény mögött megbúvó ajtónyílásból, meglátta a padon fekvő Aliát, és odaszólt egy bajtársának:
– Ó, szóval pihen. Te is észrevetted, hogy nem aludt jól ma éjjel, ugye? Jót fog tenni neki a zaha, a délelőtti szieszta.
Alia nem hallotta a testőrnőt. Minden figyelmét valami rikoltozó énekszó kötötte le.
– Vidám vén madarak vagyunk, hurrá! – visszhangoztak a koponyájában a Más Emlékek, és ő azt gondolta: Megfogok háborodni. Elvesztem az eszem.
A lába görcsösen megrándult a padon, mintha menekülni akarna. Úgy érezte, ha képes lenne futásra utasítani a testét, talán megúszhatná. Menekülnie kellett, nehogy annak a belső szökőárnak egy hulláma a végső feledésbe sodorja őt, örökre megfertőzve a lelkét. A birodalmi világegyetem leghatalmasabb erői egyetlen szemöldökráncolására engedelmeskednének neki, a tulajdon teste azonban nem hajlandó.
Egy belső hang felkuncogott, aztán megszólalt.
– Bizonyos szemszögből nézve, gyermekem, a teremtés minden egyes aktusa katasztrófával ér fel. – Mély basszushang volt, megbizsergette belülről a szemhéját, majd újra kuncogás következett, mintha a beszélő szándékosan tagolni akarná vele a mondanivalóját. – Kedves gyermekem, én segítek rajtad, cserébe azonban neked is segítened kell rajtam.
Alia vacogó fogakkal szólalt meg, lankadt suttogással próbálta túlharsogni a mély basszus hátterében zúgó zsivajt.
– Ki az... Kicsoda...
Egy arc formálódott meg lelki szeme előtt. Mosolygó arc volt, és annyira kövér, hogy akár egy csecsemőé is lehetett volna, ha nincs az a mohó, kapzsi csillogás a szemekben. Alia megpróbált visszahőkölni tőle, de csak a látótere bővült ki; most már az archoz tartozó test sem maradt rejtve előle. A test dagadt volt, rettenetesen dagadt, s a köpeny alatt, amely takarta, elszórt dudorok árulkodtak róla, hogy ennyi hájat csak hordozható szuszpenzorok segítségével lehet megtartani.
– Látod – dörögte a basszus –, csak az anyai nagyapád az. Ismersz. Én voltam Vladimir Harkonnen báró.
– Hiszen te... te halott vagy! – csuklott fel Alia.
– Hát hogyne, drágám! Mi idebent majdnem mind halottak vagyunk. De a többiek közül senki sem akar igazán segíteni neked. Ugyanis nem értenek.
– Menj innen – könyörgött Alia. – Ó, kérlek, menj innen.
– De hiszen szükséged van a segítségemre, kis unokám – vitatkozott a báró hangja.
Milyen figyelemreméltóan néz ki, gondolta Alia, miközben a báró hasonmását nézte csukott szemhéja alatt.
– Én csak segíteni szeretnék neked – fuvolázta a báró. – A többiek csak azért harcolnának, hogy átvegyék az irányítást az egész tudatod felett. Mindegyik megpróbálna kiűzni. Én azonban... én csak egy kis zugot szeretnék, amit a magaménak mondhatok.
Az Aliában honoló többi ős megint zajongani kezdett. Félő volt, hogy a szökőár ismét magával ragadja, és hallotta az édesanyja hangját: sikoltva tiltakozott. És Alia azt gondolta: Hiszen ő még él.
– Pofa be! – parancsolta a báró.
Alia érezte, hogy saját vágyai erőt kölcsönöznek az utasításnak, mely tisztító hullámként vibrál át a tudatán. A belső csend úgy ömlött végig rajta, akár a hideg zuhany, s érezte, hogy kalapáló szíve fokozatosan mindennapos ritmusra lassul. A báró hangja csitítón-nyugtatón szólalt meg.
– Látod? Együtt legyőzhetetlenek vagyunk. Én segítek neked, te pedig nekem.
– Mit... mit kívánsz? – suttogta Alia.
A csukott szemhéja belső ívére vetülő, kövér arcra elmélázó kifejezés ült ki.
– Ó, drága, kedves kis unokám – mondta Harkonnen báró –, én csak néhány egyszerű örömet szeretnék. Csak egy-két pillanatot kérek, amikor kapcsolatba léphetek az érzékszerveiddel. Soha senki nem fogja megtudni. Csak pár röpke kortyot adj nekem az életedből, mondjuk akkor, ha a szeretőd karjában fekszel. Ugye nem kérek sokat, kis unokám?
– N... nem.
– Nagyszerű, nagyszerű – búgta a báró. – Cserébe, édes kis unokám, sokféle módon lehetek a szolgálatodra. Tanácsot adhatok neked, segíthetlek a bölcsességemmel. Legyőzhetetlen leszel, odakint ugyanúgy, mint idebent. Minden ellenfeledet el fogod söpörni az útból. A történelem elfelejti a bátyádat, és téged magasztal föl helyette. Tiéd lesz a jövő.
– De ugye... nem engeded... hogy a többiek... felülkerekedjenek?
– Nem állhatnak meg kettőnk ellenében! Külön-külön legyőzhetnek minket, de összefogva mi parancsolunk. Megmutatom. Figyelj.
És a báró elnémult, visszavonta képmását, megszüntette belső jelenlétét. Egyetlen más emlék, arc vagy hang sem hatolt be Alia tudatába a többi életből.
Alia engedélyezett magának egy elnyújtott, reszketeg sóhajt.
A sóhajhoz egy gondolat is társult. Úgy erőltette be magát a tudatába, mintha a sajátja lenne, de ő megsejtette a hátterében a néma hangokat.
Az öreg báró gonosz volt. Meggyilkolta apádat. Megölt volna téged meg Pault is. Megpróbálta, de nem sikerült neki.
A báró hangja szólalt meg benne, ezúttal arc nélkül.
– Persze hogy megöltelek volna. Hát nem álltál az utamban? De ez a viszály lezárult. Te nyertél, gyermekem! Te vagy az új igazság.
Alia érezte, hogy rábólint magában; a bőr az arcán sercegve súrolta végig a pad durva lapját.
A báró józanul érvel, gondolta. Még egy Bene Gesserit alapelv is bizonyítja, hogy értelmesen fogalmazott: „A viszályok célja az igazság természetének megváltoztatása.”
Igen... Ezt akarták hát a Bene Gesseritek.
– Pontosan! – mondta a báró. – És én halott vagyok, te ellenben élsz. Az én létezésem törékeny tünemény. Csupán egy emlék-én vagyok a tudatodban. Rendelkezhetsz velem. És milyen keveset kérek a megfontolt tanácsért cserébe, amellyel módomban áll segíteni neked.
– Mit tanácsolsz, most mit tegyek? – kérdezte Alia, azzal a szándékkal, hogy próbára tegye.
– A tegnap esti döntésed miatt aggódsz – mondta a báró. – Azon tűnődsz, az igazsághoz híven adták-e át neked Paymon szavait. Talán Javid úgy látta, ez a Paymon veszélyezteti a bizalmi pozícióját. Nem ez a kétség gyötör?
– D... de.
– És kétséged pontos megfigyeléseken alapszik, ugye? Javid egyre tolakodóbban viselkedik az irányodban. Meg Duncan is észrevette, nem?
– Jól tudod, hogy igen.
– Akkor nagyszerű. Tedd a szeretőddé Javidot, és...
– Nem!
– Duncan miatt aggódsz? Hiszen a férjed egy Mentát filozófus. A gyarló hús gyönyörei semmi jelentőséggel nem bírnak a szemében, sérteni sem sérthetik. Nem érezted néha, milyen visszafogottan viselkedik veled?
– D... de hisz...
– Ha valaha is értesülnie kell majd róla, Duncan Mentát részben meg fogja érteni, milyen eljáráshoz voltál kénytelen folyamodni, hogy elpusztítsd Javidot.
– Elpusz...
– Hát hogyne! A veszélyes eszközöket felhasználja az ember, de csak addig, amíg túl veszélyesekké nem válnak. Akkor megszabadul tőlük.
– Akkor viszont... miért kellene nekem Javiddal... akarom mondani...
– Ó, te drága kis fajankó! Hát ennek a leckének a tanulságos értéke miatt.
– Nem értem.
– Az érték, édes kis unokám, viszonylagos dolog. Hogy igazán elfogadod-e, az attól függ, mennyiben járult hozzá a sikeredhez. Javidnak feltétlenül engedelmeskednie kell neked, testestül-lelkestül alávetni magát a parancsaidnak, és...
– Nem igazán értem ennek a leckének az erkölcsi...
– Ne légy már nehézfejű, kis unokám! Az erkölcs alapja a gyakorlatiasság. Hajts főt Caesar előtt, a többi meg hülyeség. A győzelem értelmetlen, hacsak nem legtitkosabb vágyaidat váltja valóra. Talán nem kívántad meg Javid férfiasságát?
Alia nagyot nyelt; vonakodott a beismeréstől, de rákényszerült, hiszen teljesen lecsupaszítva állt ez előtt a belsejében lapuló pszeudo-én előtt.
– I... igen.
– Nagyszerű! – Milyen jámboran hangzott ez a szó a fejében! – Most már kezdjük érteni egymást. Aztán, ha ott lesz az ágyadban, tehetetlenül, szilárdan meggyőződve róla, hogy te vagy az ő dróton rángatott bábuja, kérdezd meg, mi volt ez a dolog Paymonnal. Csak tréfásan: nevetés közben, vagy valami hasonló. És amikor bevallja, hogy becsapott, döfd a kriszkésed a bordái közé. Ó, a kiömlő vér milyen csodássá is teszi a kielégü...
– Nem – suttogta Alia, s a szája kiszáradt az iszonyattól. Nem... nem... nem...
– Akkor megteszem helyetted én – vitatkozott a báró. Muszáj megtenni, ezt be kell látnod. Ha mindent elrendezel úgy, ahogy mondtam, egy időre átveszem az uralmat a...
– Nem!
– A félelmed annyira átlátszó, kis unokám. Az én uralmam a tested fölött nem lehet más, csak ideiglenes. Persze vannak idebent mások, akik olyan tökéletesen le utánoz hatnának, hogy... De hát ezt tudod. Ami viszont engem illet, ó, az én jelenlétemet azonnal észrevennék. Ismered a büntetést, amit a fremen törvény a megszállottakra szab ki. Tüstént megölnének. Igen; még téged is. És világos, hogy én nem akarhatom, hogy ez bekövetkezzék. Elintézem helyetted Javidot, és ha végeztem vele, félreállok, csak annyit kell tenned, hogy...
– Szerinted ez miért jó tanács?
– Megszabadít egy veszedelmes eszköztől. És ráadásul, gyermekem, kiépíti közöttünk a munkakapcsolatot, márpedig ebből a kapcsolatból te csak tanulni fogsz az eljövendő...
– Tanulni?
– Természetesen!
Alia eltakarta a szemét. Gondolkozni próbált, s közben tudta, hogy egyetlen gondolata sem maradhat titok a benne élő pszeudo-én előtt, sőt, az is elképzelhető, hogy eredetileg a báró elméjében fogan meg, és ő aztán a sajátjának hiszi.
– Fölöslegesen aggódsz – fuvolázta a báró. – Na mármost, ami ezt a Paymon nevű fickót illeti...
– Amit tettem, vétek volt! Fáradt voltam, és meggondolatlanul cselekedtem. Előbb meg kellett volna bizonyosodnom a...
– Nem követtél el hibát! A döntéseid nem alapulhatnak olyan elvont ostobaságokon, mint az Atreidesek felfogása az emberek egyenlőségéről. Ez nem hagyott aludni, nem pedig Paymon halála. Jól ítélted meg a helyzetet! Paymon is egy veszedelmes eszköz volt. Amit tettél, azért tetted, hogy fenntartsd a társadalmad rendjét. Ez a megfelelő döntési alap, nem pedig az igazság, meg a többi ostoba téveszme! Pártatlan igazság nem létezik. Ha erre a hamis egyensúlyra törekedsz, felborítod vele a társadalom természetes rendjét.
Alia örömmel fogadta, hogy a belső hang védelmére kel Paymonnal kapcsolatos döntésének, ám döbbenettel fogadta az érvelés mögött meghúzódó amorális elveket.
– A pártatlan igazság az Atreidesek... az Atreidesek ősi...
Levette a kezét az arcáról, a szemét azonban továbbra sem nyitotta ki.
– A papi rended minden bíráját szigorú dorgálásban kellene részesíteni, ha ilyen hibát követ el – vitatkozott a báró. – A döntéseket kizárólag abból a szempontból kell mérlegelni, hogy hozzájárulnak-e a rendezett társadalom fenntartásához. Számtalan letűnt civilizáció futott zátonyra a pártatlan igazságszolgáltatás zátonyán. Ez a bárgyúság aláássa a természetes alá- és fölérendeltségi viszonyokat, amik jóval fontosabbak. Az egyénnek csak a társadalom összességéhez viszonyítva van jelentősége. Márpedig ha az illető társadalom nem szerveződik logikailag megalapozott szintekbe, senki nem találja benne a helyét – sem a legnagyobbak, sem a legkisebbek. Ugyan, ugyan, kis unokám! Légy szigorú anyja népednek. Kötelességed a rendet fenntartani.
– De amit Paul csinált, az minden...
– A testvéred halott, nem járt sikerrel!
– Csakhogy te sem!
– Igaz... ám az én esetemben olyan véletlenek játszottak közre, amiket nem láthattam előre. Gyere, intézzük el ezt a Javidot, ahogy javasoltam neked.
Alia érezte, hogy testében melegség árad szét a gondolatra, és gyorsan megszólalt:
– Még meg kell fontolnom. Közben pedig azt gondolta:
Ha meg is teszem, csak azért, hogy végre a helyére rakjam Javidot. Megölni egyelőre nem kell. És az a bolond még el is szólhatja magát... az ágyamban.
– Kihez beszélsz, asszonyom? – kérdezte egy hang.
Egy zavaros pillanatra Alia azt hitte, ismét a tudatában lármázó sokaság hatolt be a belső világába, ám aztán megismerte a hangot, és kinyitotta a szemét. A pad mellett Ziarenka Valefor állt, Alia testőr amazonjainak vezetője; cserzett fremen vonásait gondterhelt ráncok redőzték.
– A belső hangjaimhoz szóltam – mondta, és felült a padon. Frissnek érezte magát, határozottan felvillanyozta, hogy sikerült elnémítania az elméjében kavargó tömeget.
– A belső hangjaidhoz, asszonyom. Igenis – Ziarenka szeme felcsillant úrnője szavára. Mindenki tudta, hogy Szent Alia olyan belső tartalékokkal rendelkezik, amilyennel egyetlen más eleven halandó sem.
– Hozd Javidot a szállásomra – mondta Alia. – Felmerült egy komoly probléma, amit azonnal meg kell vitatnom vele.
– A szállásodra, asszonyom?
– Igen! A magánlakosztályomba.
– Ahogy asszonyom parancsolja – A testőrnő elfordult, hogy engedelmeskedjen.
– Egy pillanat – állította meg Alia. – Idaho mester elutazott már Tabr sziecsbe?
Igen, asszonyom. Hajnalhasadtakor távozott, ahogy meghagytad neki. Ha óhajtod, érte küldhetek...
– Nem. Megbirkózom magam is az üggyel. És Zia, senkinek sem kell tudnia róla, hogy magamhoz hívtam Javidot. Intézd el magad. Nagyon komoly a helyzet.
A testőrnő keze az Övén díszlő kriszkésre csúszott.
– Asszonyom, csak nem látsz valami veszélyt...
– De igen, veszélyt látok, és könnyen meglehet, hogy Javid áll a hátterében.
– Ó, asszonyom, akkor talán mégsem kellene idehoznom...
– Zia! Csak nem hiszed, hogy egymagam nem tudnék elbánni egy ilyennel? A testőrnő ajka farkasmosolyra görbült.
– Bocsáss meg, asszonyom. Azonnal a magánlakosztályodba kísérem, de... asszonyom engedelmével őrt állítanék az ajtó elé.
– Egyetlen őrt. Magadat – mondta Alia.
– Igenis, asszonyom. Nyomban indulok.
Alia bólintott magában, Ziarenka távolodó hátát figyelve. Szóval Javid nem túl közkedvelt a testőrnői körében. Még egy pont ellene. De akkor is értékes eszköz, nagyon értékes. Javid lesz az ő kulcsa Jacurutuhoz, és ha megszerezte magának azt a helyet... nos, akkor...
– Talán igazad volt, báró – suttogta.
– Na látod – búgta a hang a fejében. – Ó, igazán örömmel állok a szolgálatodra, gyermekem, pedig ez még csak a kezdet...

- - -

A népszerű történelemnek vannak bizonyos illúziói, amiket egy sikeres vallásnak feltétlenül hangsúlyoznia kell: a gonoszok sosem boldogulnak; jutalom csak a bátraknak jár; az őszinteség a legjobb taktika; a tettek beszélnek, nem a szavak; az erény mindig diadalmaskodik; a jótett önmaga jutalma; a rossz embereket meg lehet változtatni; a vallásos talizmánok megóvják viselőjüket a démoni megszállottságtól; az ősi titkokat csak a nők érthetik; a gazdagok boldogtalanságra vannak kárhoztatva...
– A Missionaria Protectiva Tanácsadó Kézikönyvéből

– Az én nevem Muriz – mondta a viharvert képű fremen.
A barlang egyik szikláján ült a fűszerlámpás fényében, melynek imbolygó fénye nyirkos falakra és sötét nyílásokra esett, amik kifelé vezettek erről a helyről. Az egyik folyosóról vízcsöpögés hallatszott, s noha a víz csapta zajok nem hiányozhattak a fremen paradicsomról alkotott egyetlen elképzelésből sem, a Murizzal szemben ülő hat gúzsba kötött férfi nem sok örömet lelt az ütemes neszben. A helyiséget a tetemlepárlók dohos szaga lengte be.
Egy talán tizennégy szabvány évet megért fiú lépett be a folyosóról, és állt meg Muriz balján. A fűszerlámpa fénye halványsárgán csillant meg a kivont kriszkésen, amint a fiú fölemelte a csupasz pengét, és sorra egymás után rámutatott vele a megkötözött emberekre.
Muriz az ifjú felé intett, és azt mondta:
– Ez a fiam, Assan Tariq, aki most fog átesni a férfivá avatási szertartáson. Muriz megköszörülte a torkát, és sorra végignézett a hat foglyon. Azok szakadozott félkörben ültek vele szemben, boájuk és hátracsavart csuklójuk erős fűszerrost kötelekkel volt megkötözve. A béklyók szoros hurokban végződtek a nyakuk körül. Minden férfi torkán felvágták a cirkoruhát.
A megkötözött emberek arcizomrándulás nélkül viszonozták Muriz tekintetét. Ketten közülük bő, külvilági öltözéket viseltek; lerítt róluk, hogy gazdag arrakeeni lakosok. Ennek a kettőnek a bőre puhább és világosabb árnyalatú volt, mint a társaiké, akiknek csontos alkata és szikár arca sivatagi fremenre vallott.
Muriz a sivataglakókra hasonlított, két szeme azonban két besüppedt, fehérje nélküli gödör volt csupán, amelynek mélyére még a fűszerlámpás fénye sem tudott elhatolni. Az ifjú apja kialakulatlan hasonmásának tűnt, lapos arca nem tudta leplezni a lelkében háborgó érzelmeket.
– Nekünk, kitaszítottaknak különleges avatási rítusaink vannak – mondta Muriz. – A fiam egy napon majd Shuloch bírája lesz. Meg kell bizonyosodnunk róla, képes-e úgy viselkedni, ahogy azt a körülmények megkövetelik. A bíráink nem feledhetik el Jacurutut és kétségbeesésünk napját. Kralizec, a Tájfuncsata a szívünkben él. – Monoton, szertartásos egyhangúsággal beszélt.
Murizzal szemben az egyik puha képű városlakó fészkelődni kezdett, és azt mondta:
– Nem teszed jól, hogy fenyegetőzöl, és megkötözve tartasz minket. Békében jöttünk ide, ummánkat járva.
Muriz bólintott.
– Személyes megvilágosodást keresni jöttetek? Jó. Megkapjátok, ne félj. A puha képű ember tovább beszélt.
– Talán ha...
Egy sötétebb bőrű, sivatagi fremen csattant föl mellette.
– Hallgass, bolond! Ezek a vízorzók. Akikről azt hittük, hogy kiirtottuk őket.
– Az a régi história – mondta a puha arcú fogoly.
– Jacurutu nemcsak régi história – mondta Muriz. Ismét rámutatott a fiára. – Bemutattam Assan Tariqot. Én vagyok ennek a helynek az arifaja, a ti egyedüli bírátok. A fiamat is megtanítom rá, hogyan érzékelje a démonokat. Az ősök hagyományánál nincs jobb.
– Mi is ezért jöttünk a mély sivatagba – tiltakozott a puha képű férfi. – A hagyományos utat választottuk, bejártuk a...
– Fizetett vezetőkkel – mondta Muriz, a sötétebb bőrű foglyok felé intve. – Meg akartátok vásárolni a belépőt a mennyekbe? – Muriz fölnézett a fiára. – Felkészültél, Assan?
– Sokat gondolkoztam arról az éjszakáról, amikor sötét férfiak törtek ránk lángoló üszőkkel, és legyilkolták a népünket – emlékezett Assan. A hangja feszült volt, kissé bizonytalan. – Tartoznak nekünk a vízzel.
– Apád hatot átad neked közülük – mondta Muriz. – A vizük a miénk. Az árnyuk a tiéd lesz, örök Őrszellem gyanánt. Az árnyuk meg fog óvni téged a démonoktól. A rabszolgáid lesznek, ha átkerülsz az alam al-mitalba. Mit szólsz hozzá, fiam?
– Köszönöm, apám – felelte Assan. Előrelépett. – Férfivá avatnak a kitaszítottak között. Ez a víz a mi vizünk.
Amint befejezte rövid beszédét, az ifjú a foglyokhoz lépett. A balszélen ülővel kezdte; belemarkolt a hajába, és az álla alá szúrt a kriszkéssel, hogy a penge az agyig szaladt. Ügyesen csinálta, hogy minél kevesebb vér menjen veszendőbe. Csak az egyik puha képű városi fremen tiltakozott visítva, mikor az ifjú megragadta a haját. A többiek a régi fremenek módjára leköpték Assan Tariqot, mintegy azt mondva ezzel: „Lásd, milyen kevésre tartom a vizemet, ha állatok fosztanak meg tőle.”
Mikor mindennek vége volt, Muriz tapsolt egyet. Szolgák jelentek meg, hogy eltávolítsák a holttesteket; a tetemlepárlókhoz vitték őket, ahol kinyerhetik belőlük a vizet.
Muriz fölállt, és egy pillantást vetett a fiára, aki nehezen lélegezve nézte, hogy cipelik el a szolgák a tetemeket.
– Most már férfi vagy – mondta Muriz. – Ellenségeink vize a rabszolgákat fogja táplálni. Ami pedig téged illet, fiam...
Assan Tariq éber, csupakék tekintettel nézett apjára. Az ifjú ajka feszes mosolyra húzódott.
– A Prédikátornak nem szabad tudnia erről – mondta Muriz.
– Értem, apám.
– Jól csináltad – dicsérte meg Muriz. – Azok, akik véletlenül ráakadnak Shulochra, nem maradhatnak életben.
– Ahogy mondod, apám.
– Fontos megbízatásod van – mondta Muriz. – Büszke vagyok rád.

- - -

A kifinomult ember átalakulhat primitívvé. Ez valójában azt jelenti, hogy az ember életfelfogása megváltozik. A régi értékek változnak, szoros kapcsok fűzik őket a környezethez állat- és növényvilágával. Ez az új létezés megköveteli, hogy a tudat aktívan befogadja az események többszörösen összetett, bonyolult hálózatát, amit mi közönségesen természetnek nevezünk. Megköveteli, hogy bizonyos tisztelettel kezeljük az ilyen természetes rendszerekben szunnyadó erőt. Ha az ember képessé válik erre az aktív befogadásra és tisztelettudásra, ezt nevezik „primitív lét”-nek. Természetesen áll ennek az ellenkezője is: a primitív is átalakulhat kifinomulttá, ez a folyamat azonban iszonyú pszichológiai károsodásokkal jár.
– Leto Kommentárjai Harq al-Ada nyomán

– Hogy lehetünk biztosak ebben? – kérdezte Ghanima. – Ez nagyon veszélyes.
– Hiszen már próbáltuk – vitatkozott Leto.
– Lehet, hogy most nem lesz ugyanolyan. Mi lenne, ha...
– Ez az egyetlen út, ami nyitva áll előttünk – mondta Leto. – Abban egyetértünk, hogy a fűszer útját nem választhatjuk.
Ghanima felsóhajtott. Nem volt ínyére ez a szóbeli pengeváltás, de tudta, milyen kényszer űzi a testvérét. És azt is tudta, honnan ered a saját félős vonakodása. Csak rá kellett nézniük Aliára, hogy tisztában legyenek annak a belső világnak a veszedelmeivel.
– Nos? – kérdezte Leto.
A lány megint felsóhajtott.
Keresztbe tett lábbal ültek az egyik privát búvóhelyükön, egy szűk barlangnyílásban azon a kőszirten, ahonnan apjuk és anyjuk gyakran nézte végig a napnyugtát a nyílt bled fölött. Két óra telt el az esti étkezés óta; az ikreknek ebben az időben a testgyakorlatokat és szellemi tornát kellett végezniük. Ezúttal úgy döntöttek, hogy az elméjüket mozgatják meg.
– Ha nem vagy hajlandó segíteni, egyedül fogom megpróbálni – mondta Leto.
Ghanima lekapta róla a tekintetét, és a sziklahasadékot elzáró szigetelőlepel fekete műanyag-szövetét bámulta. Leto továbbra is a sivatagot nézte.
Már jó ideje egy olyan ősrégi nyelven beszéltek, amelynek a neve is rég feledésbe merült. Ez a nyelv olyan bensőségességet kölcsönzött a gondolataiknak, amit senki eleven lény nem zavarhatott meg. Még Aliából is – aki kerülte saját belső világa bonyolult finomságait – hiányzott az a szellemi beállítódás, ami lehetővé tette volna, hogy néhány kósza szónál többet értsen a társalgásukból.
Leto mély levegőt vett; beszívta a fremen sziecsbarlangok gyönge pézsmaszagát, amely körüllengte őket ebben a szellőzetlen hasadékban. A sziecs mindennapos tevékenységének mormoló zaja meg a nyirkos meleg itt nem érte utol Őket, s ez mindkettőjüknek megkönnyebbülést jelentett.
– Azzal egyetértek, hogy tanácsra van szükségünk – mondta Ghanima. – De ha...
– Ghani! Többre van szükségünk, nem tanácsra. Nekünk védelem kell.
– Talán számunkra nincs védelem. – A lány szembenézett testvérével, rezzenéstelenül viszonozta tekintetét, amely olyan vad fénnyel lobogott, akár egy lesben álló, éber ragadozóé. Igen; ez a tekintet meghazudtolta Leto arcán a színlelt egykedvűséget.
– Muszáj elkerülnünk a megszállottságot – érvelt Leto. Az ősi nyelvnek egyik különleges igenevi alakját használta, amely szigorúan semleges hangnemű volt, belülről azonban magasztos feszültséggel terhes.
Ghanima helyesen értelmezte ezt az érvet.
– Mohw'pwlum d'mi hish pash moh'm ka – válaszolta. Lelkemnek foglyul esése ezer léleknek foglyul esése.
– És még annál is több. Sokkal több – mondta Leto.
– Ismered a veszélyt, de nem tágítasz. – Ez állítás volt, nem kérdés.
– Wabun 'k wabuna! – tette hozzá Leto. Ébredj, ébredés! Kényszerű szükségnek érezte döntését. Ha az ember már megteszi ezt a dolgot, legjobb, ha magától vállalkozik rá. Össze kell fonniuk a múltat a jelennel, aztán hagyni, hadd gombolyodjon le az orsóról jövőjük fonala.
– Muriyat – egyezett bele a lány halkan. Szerető szívvel kell megtenni.
– Persze – Leto széles ívű kézmozdulattal jelezte helyeslését. – Akkor hát megtanácskozzuk a dolgot, ahogy a szüleink.
Ghanima csendben maradt, és megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában. Ösztönösen délre pillantott, a nagy, nyílt erg felé, melyre a lenyugvó nap utolsó fénye vándordűnék halványszürke mintáját rajzolta ki. Abban az irányban indult el az apja utolsó útjára a sivatagban.
Leto lefelé nézett a szirtfal mentén, a sziecs zöld oázisára. Odalent minden homályba veszett, ám az ő számára nem voltak ismeretlenek a színek és a formák: rézvörös, aranyszín, karmazsin, élénksárga és rozsdarőt virágok bontogatták a szirmukat, egészen a jelzőkövekig, amik a kvanattal öntözött ültetvény határát jelölték. A jelzőköveken túl a halott arrakeeni élet bűzhödt sávja húzódott, amit az idegen növényvilág meg a túlzott vízbőség gyilkolt meg, s most védfalat alkotott az ültetvény meg a sivatag között.
Ghanima szólalt meg váratlanul.
– Készen állok. Gyere, kezdjük.
– Igen, a fenébe az egésszel! – Leto kinyújtotta kezét, megérintette testvére karját, hogy elvegye kifakadása élét, és azt mondta: – Kérlek, Ghani... Énekeld el azt a dalt. Úgy könnyebb lesz nekem.
Ghanima közelebb bújt hozzá, bal karjával átölelte a derekát. Két mély lélegzetet vett, megköszörülte a torkát, és tiszta fuvolahangon belekezdett abba a dalba, amit az anyjuk oly gyakran énekelt az apjuknak:

„Így törlesztem hű fogadalmadat;
Édes vizet öntök fejedre.
Üljön diadalt e széltelen helyen az élet:
Szerelmem, palotát adok neked.
Ellenségeid pusztuljanak az űrben.
Járjuk végig együtt a kijelölt utat.
Mit a szerelem éke rajzolt elénk.
Utat mutatni bizonnyal jól tudok,
Mert az én szerelmem a te palotád...”

Hangja beleveszett a sivatag csendjébe, amit a leghalkabb suttogás is megzavarhat, s Leto úgy érezte, mintha süllyedne, egyre mélyebbre, mélyebbre – mintha átlényegülne az apjává, kinek emlékei pókhálóként szőtték be közvetlen múltjának génjeit.
Erre a rövid időre Paullá kell válnom, mondta magának. Ez itt mellettem nem Ghani; ő az én drága Csanim, kinek bölcs tanácsa nemegyszer mentette meg az életünket.
Ghanima a maga részéről ijesztő könnyedséggel alakult át anyja emlékszemélyiségévé; tudta, hogy így lesz. Mennyivel könnyebben járható út ez a nőknek – és mennyivel veszélyesebb.
Ghanima hangja hirtelen fátyolossá vált, amikor megszólalt.
– Nézd, szerelmem!
Fölkelt az Első Hold, s hideg fényében narancsvörös lángívet láttak fölfelé szökni az égre. Az űrkomp, mely ideszállította Lady Jessicát, most fűszerrel megrakottan tért vissza a bolygó körül keringő anyahajójára.
Leton ekkor vibráltak végig a legélesebb emlékek; úgy érezte, minden egyes kép messzehangzó harangzengéssel merül föl benne. Egy futó pillanatra egy másik Leto volt –, Jessica hercege. A szükség ereje háttérbe szorította ezeket az emlékeket, ám csak azután, hogy szívébe belenyilallt a kínzó szerelem és az őrjítő fájdalom.
Paullá kell válnom, figyelmeztette magát.
Az átalakulás a kettősség rettenetes érzetével járt, mintha Leto sötét képernyő volna, amelyre fehér fénnyel vetül ki az apja. Tudatában volt saját testének, ugyanakkor azonban az apjáénak is, s a bizsergető változások egészen elszédítették.
– Segíts, apám – suttogta.
A zavaró bizsergés elmúlt, s elméjében most egy másik tudat jelentkezett, míg saját Leto-személyisége valami védett zugba húzódott, hogy onnan kísérje figyelemmel az eseményeket.
– Az utolsó vízióm még nem vált valóra – mondta, és a hangja Paul hangja volt. Ghanimához fordult. – Te tudod, mit láttam.
A lány megsimította az arcát a jobb kezével.
– A sivatagba vonultál meghalni, szerelmem? Valóban ezt tetted? – Meglehet, hogy igen, de az a látomás... Nem elég ok talán, hogy életben maradjak?
– Vakon? – jött a kérdés.
– Még úgy is.
– Hová mennél?
Leto teste mély lélegzetet vett, és belereszketett.
– Jacurutuba.
– Szerelmem!
Ghanima arcán könnyek kezdtek patakzani.
– Muad-Dibet, a hőst, végleg el kell pusztítani – mondta a mély, határozott hang. – Különben ez a gyermek sem tud visszahozni minket a káoszból.
– Az Arany Ösvény – szólt a lány. – Nem jó látomás ez.
– Ez az egyetlen lehetséges látomás.
– Ezek szerint Alia kudarcot vallott...
– Teljesen. Látod az eredményt.
– Anyád túl későn tért vissza – Ghanima gyermekarcán Csani bölcs kifejezése ült, mikor bólintott. – Nem kereshetnénk egy másik víziót? Talán ha...
– Nem, szerelmem. Egyelőre nem. Ez a gyermek még nem tekinthet úgy a jövőbe, hogy ép elmével vissza is térjen onnan.
A kicsiny testet ismét mély, elkínzott lélegzet reszkettette meg, s a megfigyelő-Leto érezte apja gyötrő vágyát, hogy ismét eleven húsban élhessen, eleven döntéseket hozhasson, és... Milyen iszonyú kényszer hajtja a múlt hibáinak kijavítására!
– Apám! – kiáltotta Leto, és olyan érzése támadt, mintha szavai a saját koponyáján belül visszhangoznának.
Rettentő akaraterőre valló cselekedet volt az, amit Leto ekkor érzett; apja belső jelenlétének lassú, vonakodó visszahúzódása, ahogy föladja irányítását az izmok és idegek fölött.
– Szerelmem – suttogta mellette Csani hangja, és a visszahúzódás üteme lelassult. – Mi történik?
– Ne menj még – mondta Leto, ezúttal a saját hangján; reszelős és bizonytalan volt, de az övé. Aztán: – Csani, meg kell mondanod: hogy kerülhetjük el... ami Aliával történt?
Ámde az emlék-Paul volt az, aki válaszolt neki, belső fülében visszhangzó szavakkal, meg-megállva, hosszú szüneteket tartva.
– Nincs bizonyosság. Láttad... mi... történt... kis híján... velem.
– De Alia...
– Az az átkozott báró kapta el!
Leto érezte, hogy torka ég a szárazságtól.
– A báró... akkor hát... bennem is...
– Ott van benned... de én... mi nem tudunk... néha érzékeljük... egymást, de te...
– Nem tudsz olvasni a gondolataimban? – kérdezte Leto. – Akkor megsejtenéd, ha... a báró...
– Olykor érzem a gondolataidat... de én... mi csak a te... öntudatod... tükröződésében... élünk. Az emlékeid teremtenek minket. A veszély itt... a teljes emlékezés. És... azok közülünk, akik... azok, akik szerették a hatalmat... és bármi áron... hatalomra törtek... azok sokkal... teljesebbek.
– Erősebbek? – suttogta Leto.
– Erősebbek.
– Ismerem a látomásodat – mondta Leto. – Nem fogom engedni, hogy a báró úrrá legyen rajtam; inkább Paul Atreides leszek.
– Azt ne!
Leto bólintott magában. Érezte, milyen iszonyú akaraterőre van szüksége az apjának, hogy visszahúzódjon; rájött, milyen következményekkel jár a kudarc. A megszállottat mindenféle megszállottság szörnyeteggé torzítja. A felismerés új erővel töltötte el; abnormális élességgel érzékelte a saját testét, a múlt hibái mélyen bevésődtek a tudatába – nemcsak az övéi, hanem azok is, amiket az ősei követtek el. A bizonytalanság itt a gyengítő tényező – most már tisztán látta. Egy pillanatra a kísértés birokra kelt benne a félelemmel. Ez a test rendelkezik a képességgel, hogy a fűszert jövőlátó víziókká alakítsa át. A melanzzsal belélegezheti a jövőt, letépheti az Idő fátylait. Nagyon nehéz volt megszabadulni a kísértéstől; összekulcsolta a kezét, és prana-bindu tudatállapotba révedt. A teste ellenállt a kísértésnek. A teste magában hordozta azt a mély, igaz meggyőződést, amely Paulnak a vérébe ment át. Akik a jövő ismeretére törekedtek, a holnappal versenyre kelve akartak győzni. Ehelyett csapdába estek egy olyan életúton, melynek töviről hegyire ismerték minden szívverését és kétségbeesett sikolyát. Paul végső víziója megmutatta a bizonytalan kiutat ebből a csapdából, s Leto most már tudta, hogy nincs más választása: követnie kell.
– Az élet minden öröme és szépsége abban a tényben nyer Összegzést, hogy az élet meglepetéseket tartogat – mondta.
Egy lágy hang suttogott a fülébe.
– Én mindig is ismertem az élet szépségeit.
Leto elfordította a fejét, és belenézett Ghanima szemébe, mely csillogott a tündöklő holdfényben. Csani nézett rá vissza belőle.
– Anyám – kérte –, vissza kell húzódnod.
– Ó, a kísértés – mondta Ghanima anyja hangján, és megcsókolta. Leto eltolta magától.
– Eloroznád a lányod életét? – ripakodott rá.
– Olyan könnyű... olyan buta módon könnyű – szólt Ghanima.
Miközben érezte, hogy kezdi hatalmába keríteni a pánik, Letonak eszébe jutott, milyen erőfeszítésébe került az apja emlék-személyének, hogy elhagyja a testét. Csak nem veszett el Ghanima mindörökre abban a megfigyelővilágban, ahonnan ő figyelt és hallgatózott, míg mindent meg nem tudott az apjától, amire szüksége volt?
– Undorodni fogok tőled, anyám – mondta.
– Mások nem fognak undorodni – felelte az. – Változz át a szerelmemmé.
– Ha megteszem... tudod, mi lesz belőletek – ellenkezett a fiú. – Apám undorodni fog tőled.
– Soha!
– De igen!
A szavak az ő hozzájárulása nélkül törtek fel Leto torkából, s bennük rezgett a Hang valamennyi gyilkos modulációja, amit Paul boszorkányanyjától tanult.
– Ne mondd ezt! – nyögte Csani.
– Undorodni fogok tőled!
– Kérlek... kérlek, ne mondd ezt.
Leto megdörzsölte a torkát; érezte, hogy ismét ő az úr a hangszálai felett.
– Undorodni fog tőled. Hátat fordít neked. Megint kivonul majd a sivatagba.
– Nem... ne... – A lány lassan ingatta a fejét. – Menned kell, anyám – mondta Leto.
– Nem... ne... – Ám a hang már nem volt olyan határozott, mint az imént.
Leto a testvére arcát figyelte. Hogy rángatóztak rajta az izmok! Ellentmondásos érzelmek suhantak át a gyermeki vonásokon, a mögöttük dúló vihart jelezve.
– Menj – suttogta Leto. – Menj.
– Ne-e-e-em...
Leto megragadta Ghanima karját; érezte, hogy görcsök vonaglanak végig az izmokon, az idegek lüktetve rángatóznak. A lány megpróbálta kitépni magát a szorításából, Ő azonban keményen fogta a karját, s egyre csak azt suttogta:
– Menj... menj...
Közben Leto keserű szemrehányásokat tett magának, amiért rábeszélte Ghanimát erre a papás-mamásra, amit gyakran játszottak régebben, mostanában azonban a lány húzódozott tőle. Színigaz, hogy a nők esendőbbek ezzel a belső támadással szemben. Ez volt a Bene Gesseritek félelmének gyökere.
Órák teltek el, s Ghanima teste még mindig reszketett és rángatózott a lelkében tomboló harctól; most már azonban az Ő hangja is bekapcsolódott a vitába. Leto hallotta, hogy beszél az elméjében megbúvó árnyék-énhez, könyörög hozzá, rimánkodik neki.
– Anya... kérlek! – Egyszer pedig: – Láttad Aliát! Azt akarod, hogy másik Alia legyen belőled?
Végül aztán Ghanima odasimult a testvéréhez, és azt suttogta:
– Elfogadta. Eltűnt.
Leto megsimogatta a haját.
– Ghani, ne haragudj rám. Ne haragudj. Soha többé nem foglak erre kérni. Önző voltam. Bocsáss meg.
– Nincs itt mit megbocsátani – mondta a lány zihálva, mintha teljesen ki lenne merülve. – Sok mindent megtudtunk, amire szükségünk volt.
– Anyánk nagyon sokat mondott neked – szólt Leto. – Majd később megbeszéljük, ha...
– Nem! Most azonnal. Neked volt igazad.
– Az én Arany Ösvényem?
– A te átkozott Arany Ösvényed!
– A logika hasznavehetetlen, ha nincs felvértezve az alapvető fontosságú adatokkal – mondta Leto. – De én...
– Nagyanyánk azért jött vissza, hogy kézbe vegye a neveltetésünket, és megbizonyosodjon róla, nem szennyeződtünk-e be.
– Ezt mondja Duncan. Semmi új nincs ebben a...
– Elsődleges következtetés – értett egyet mind határozottabbá váló hangon a lány. Elhúzódott a testvérétől, és kitekintett a szürkület halovány derengésében fürdő sivatagra. Ez a harc... ez a tudás egy teljes éjszakájukba került. A szigetelőlepel mögött posztoló testőröknek bizonyára sokat kellett magyarázkodniuk. Leto megparancsolta nekik, hogy senkit se bocsássanak ki hozzájuk.
– Az ember gyakran a korral sajátítja el a kényes manővereket – mondta Leto. – Mit tanulunk mi, akik öregebbek vagyunk itt mindenkinél?
– A világegyetem, ahogyan mi látjuk, sosem esik egybe a valódi, fizikai világegyetemmel – mondta Ghanima. Nagyanyánkban nem szabad csupán a nagyanyánkat látnunk.
– Ez valóban veszélyes lehet – helyeselt Leto. De a kérdé...
– Van valami a kényes manőverek mögött – mondta Ghanima. – Lennie kell egy pontnak az elménkben, mely érzékeli azt, amiről nem tudunk előre véleményt alkotni. Ezért... beszélt nekem sokat az anyám Jessicáról. A végén, amikor mindketten belenyugodtunk a belső kapcsolatba, sok mindent elmondott. – Ghanima felsóhajtott.
– Hiszen tudjuk, hogy ő a nagyanyánk – jelentette ki Leto. – Tegnap órák hosszat együtt voltál vele. Csak nem azért, mert...
– Ha hagyjuk, a rá vonatkozó tudásunk determinálni fogja a reakcióinkat vele kapcsolatban – mondta Ghanima. – Ezért figyelmeztetett az anyám. Egyszer idézte nagyanyánkat, és ekkor – a lány megérintette testvére karját – hallottam magamban nagyanya visszhangját.
– Figyelmeztetett – mondta Leto. Zavarónak találta ezt a gondolatot. Hát semmi nincs ezen a világon, amire támaszkodni lehetne?
– A legtöbb halálos hiba téves feltételezéseken alapszik – válaszolt Ghanima. – Ezt a gondolatot idézte anyám.
– Tisztára Bene Gesserit.
– Ha... ha Jessica végképp megtért a Testvériség kebelére...
– Ez nagyon veszélyes lenne számunkra – fejezte be Leto a gondolatot. – Bennünk a Kwisatz Haderachjuk vére folyik – a hímnemű Bene Gesserité.
– A céljukról nem fognak lemondani – mondta Ghanima –, de rólunk talán igen. Lehet, hogy nagyanyánk az ő eszközük.
– Van még egy variáció – tűnődött Leto.
– Igen. Ha mi ketten... összeházasodnánk. Csakhogy ők tudják, milyen recesszív gének bonyolíthatják ezt a párosítást.
– Ezt a kockázatot bizonyára megvitatták.
– Méghozzá a nagyanyánkkal. Nincs ez ínyemre.
– Nekem sem.
– Mindenesetre nem ez volna az első eset egy királyi családban, hogy...
– A gondolat is undorít – mondta Leto, és megborzongott. Ghanima megérezte a mozdulatot; elhallgatott.
– Hatalom – gondolkodott hangosan Leto.
És hasonlóságuk különös alkímiájában lebegve a testvére hirtelen tudta, hol járnak a gondolatai.
– A Kwisatz Haderach hatalmának el kell buknia – helyeselt.
– Ha az Ő módszerükkel használják, igen – mondta Leto.
Ebben a pillanatban fölkelt a nap s a pirkadat beragyogta az alattuk elterülő sivatagot. Érezték, hogy emelkedni kezd a hőmérséklet. A szirt tövében meghúzódó ültetvény színei életre lobbantak. A szürkészöld levelek tüskés árnyékokat vetettek a talajra. A Dűne ezüstös napjának gyér hajnali fénye teljes pompájában tárta fel az arányló és bíbor árnyékokkal tarkázott, zöldellő oázist az oltalmat nyújtó kőszálak ölelésében.
Leto felállt, kinyújtózkodott.
– Akkor hát az Arany Ösvény – mondta Ghanima, és legalább annyira szólt Önmagához, mint a testvéréhez; jól tudta, hogy apjának utolsó látomása behatolt Leto álmaiba, és összeolvadt velük.
Valami hozzásúrlódott mögöttük a szigetelőlepelhez, és hangok mormolását lehetett hallani.
Leto átváltott az ősi nyelvre, amit egymás között használtak.
– L'li ani howr samis sm'kwi owr samit sut.
Ez volt az a pillanat, amikor a döntés beékelte magát a tudatukba. Szó szerint: Elfogjuk kísérni egymást a halál küszöbére, bár lehet, hogy csak egyikünk tér visszajelentést adni róla.
Ekkor fölállt Ghanima is, és a szigetelőleplet félrehúzva visszatértek a sziecsbe, ahol az őrök összekapták magukat, és a nyomukba szegődtek, mikor megindultak a lakosztályuk felé. A tömeg valahogy másként nyílt szét előttük ma reggel, s az emberek jelentőségteljes pillantásokat váltottak a testőreikkel. Egyedül tölteni az éjszakát a sivatag fölött a régi, szent fremen bölcsek szokása volt. Minden umma ragaszkodott az ilyen virrasztáshoz, akárcsak Paul Muad-Dib... és Alia. Most a királyi ikrek is elkezdték gyakorolni az ősi szokást.
Leto felfigyelt a változásra, és megemlítette Ghanimának.
– Nem tudják, milyen döntést hoztunk helyettük – mondta a lány. – Legalábbis nem igazán.
Leto, továbbra is kettejük nyelvét használva, így szólt:
– Előre nem látott kezdésre van szükség.
Ghanima habozott egy pillanatra, mielőtt szavakba öntötte volna a gondolatait.
– A sarj gyászolásának idővel véresen valóssá kell válnia, egész a sírbolt megépítéséig. A szívnek muszáj követnie az álmot, különben nem lesz belőle ébredés.
Az ősi nyelven ez egy rendkívül bonyolult kijelentés volt; az igenévi alaktól elválasztott tárgyi névmást használt. Ebben az összefüggésben minden tagmondat önmagába fordult, több különböző jelentéstartalmat vett fel; valamennyi határozott és eltérő volt, valahol mélyen azonban komplex kapcsolatban álltak egymással. Ghanima részben azt akarta kifejezni, hogy Leto tervének magukra vállalásával a halált kockáztatják, és hogy valódi lesz-e vagy színlelt, annak semmi jelentősége. A bekövetkező változás olyan lesz, akár a halál, szó szerint: „temetési gyilkosság”. És az egésznek volt egy mindezen túlmenő értelme is, mely vádló ujjal mutatott kettejük közül arra, aki visszatér jelentést adni, azaz: eljátssza az eleven szerepet. Egyetlen rossz lépés romba döntheti az egész tervet, és Leto Arany Ösvénye zsákutcává válik.
– Nagyon törékeny ötlet – helyeselt Leto, és elhúzta a függönyt, mert közben elérték a lakosztályuk előszobáját.
A szolgák sürgés-forgása csak egy pillanatra maradt abba, mikor az ikrek a Lady Jessica számára kijelölt szálláshelyre vezető boltívhez siettek.
– Te nem vagy Ozirisz – emlékeztette testvérét Ghanima.
– Nem is akarok az lenni. Ghanima karon fogta, hogy megállítsa.
– Alia darsatay haunus m'smow – intette.
Leto a testvére szemébe nézett. Való igaz, Alia cselekedetei gonosz bűzt árasztottak, amit nagyanyjuk bizonyára észrevett már. Melegen rámosolygott Ghanimára. A lány fremen babonákkal vegyítette az ősi nyelvet, hogy felidézze az egyik legalapvetőbb törzsi óment. A m'smow, a nyári éjszakákon terjengő szörnyű bűz, a démonok hozta halál előhírnöke volt. Ízisz pedig annak a népnek a démoni halálistennője, amelynek a nyelvét most beszélték.
– Nekünk, Atreideseknek szilaj merészséget tulajdonít a hagyomány. Nem lehetünk hűtlenek hozzá – mondta.
– Szóval elvesszük, amire szükségünk van – tette hozzá Ghanima.
– Különben jámbor kérelmezőkké aláznánk magunkat a tulajdon Impériumunkban – mondta Leto. – Alia örülne ennek.
– De a tervünk... – Ghanima hagyta semmibe fúlni a szavakat.
A tervünk, gondolta Leto. Most már teljes szívvel osztozik benne. Csak annyit válaszolt:
– Úgy tekintek a tervünkre, mint a shaduf eszközére.
Ghanima hátranézett az előszobára, amin az imént áthaladtak, s beszívta a reggel pézsmaillatát, mely az örök kezdet illúzióját ébresztette benne. Kedvére volt a mód, ahogy Leto kettejük titkos nyelvét használta. A shaduf eszköze. Fogadalom volt ez. A testvére nagyon alantas fajtájú földművesmunkának nevezte a tervüket: trágyázásnak, öntözésnek, árasztásnak, gyomlálásnak, metszésnek – ugyanakkor azonban a fremen kifejezés használatával utalt rá, hogy ez a tevékenység egyidejűleg egy másik világban is zajlik, ahol a lélek gazdagságának gondos ápolását szimbolizálja.
Ghanima a testvérét tanulmányozta, ahogy ott álltak tétován a sziklafolyosón. Egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy Leto egyszerre két síkon esdekel hozzá; az egyiken azért, hogy fogadja el apjukkal közös víziójának Arany Ösvényét, a másikon pedig azért, hogy szabad kezet adjon neki abban a rendkívül veszedelmes mítoszteremtő folyamatban, amely a terv előfeltétele. Ez megijesztette Ghanimát. Mennyi minden lehet még Leto privát látomásában, amiről nem nyilatkozott neki? Csak nem úgy látja magát, mint egy potenciálisan isteníthető alakot, aki elvezeti az emberi nemet az újjászületésbe – amilyen az apa, olyan a fia? Muad-Dib egyháza megsavanyodott, csak Alia rossz kormányzását támogatta, meg a militáns papság korlátlan befolyását, mely a fremen katonai fölényt lovagolta meg.
Valamit eltitkol előlem, döbbent rá Ghanima.
Fölidézte magában, amit Leto az álmáról mondott neki. Olyan vibrálóan valósnak tűnt, hogy a testvére legszívesebben órákig kábán bolyongott volna ébredés után. Azt mondta, az álom mindig ugyanaz.
Élénksárga verőfényben állok a homokon, ám a napot nem látom sehol. Aztán rájövök, hogy én vagyok a nap. Ragyogó fényem kirajzolja az Arany ösvényt. Amint rádöbbenek erre, kilépek önmagamból. Megfordulok, s azt várom, hogy önmagamat fogom megpillantani a nap képében. De nem nap vagyok, csak egy pálcikafigura, pálcikalábbal és pálcikakézzel; szemem helyén cikcakkos vonal, akár a gyerekrajzokon. Bal kezemben jogart tartok, és ez egy igazi jogar – sokkal részletesebb valódiságában, mint a pálcikaemberke, aki fogja. A jogar megmozdul, s én ettől megrémülök. Ahogy mozog, úgy érzem, mintha felébrednék, ugyanakkor viszont tudom, hogy még mindig álmodom. Rájövök, hogy valami tetőtől talpig beburkol, valami páncél, amely egyszerre mozog a bőrömmel. Nem látom ezt a páncélt, de érzem. Rémületem ekkor eltávozik tőlem, mert ez a páncél tízezer felnőtt férfi erejével ruház fel.
Miközben Ghanima őt bámulta, Leto megpróbált kibontakozni a szorításából, hogy folytathassák az útjukat Lady Jessica lakosztálya felé. Ghanima nem engedte.
– Lehet, hogy ez az Arany Ösvény semmivel sem jobb a többi útnál – mondta. Leto a kőpadlót nézte kettejük között, s érezte, hogy Ghanimába visszatér a kétség, erősebben, mint valaha.
– Meg kell tennem – erősködött.
– Alia meg van szállva – jelentette ki a testvére. – Ez velünk is megeshet. Az is lehet, hogy már megtörtént, csak mi nem tudunk róla.
– Nem – Leto megrázta a fejét, és viszonozta a lány pillantását. – Alia ellenszegült. Ez kölcsönzött erőt a benne rejlő emlék-éneknek. A saját erejét fordították ellene; másként nem győzhettek. Mi át mertük vizsgálni a saját belső világunkat, elsajátítottuk az ősi nyelveket, az Ősi tudást. Mi már a bennünk tenyésző életek ötvözetei vagyunk. Mi nem harcolunk velük; meglovagoljuk őket. Ezt tudtam meg apámtól az este. Ez volt az, amit meg kellett tudnom.
– Arról semmit sem mondott, hogy mi a helyzet velem.
– Te az anyánkat hallgattad. Ez az, ami...
– És majdnem odavesztem.
– Még mindig érzed őt magadban? – Leto arcán megfeszült a bőr a rémülettől.
– Igen... de azt hiszem, most már a szeretetével őrködik fölöttem. Nagyon jól csináltad, mikor vitába szálltál vele. – És Ghanima a lelke mélyén rejlő anyatükörképre gondolt. – Anyánk most velem meg a többiekkel együtt létezik az alam al-mitalban, de már belekóstolt a pokol gyümölcsébe. A történtek után félelem nélkül meghallgathatom. Ami a többieket illeti...
– Igen – mondta Leto. – Én pedig meghallgattam az apámat, de azt hiszem; valójában a nagyapám tanácsát követem, akiről elneveztek. Talán a közös név megkönnyíti a kapcsolatot.
– És azt a tanácsot kaptad, hogy beszélj a nagyanyánkkal az Arany Ösvényről?
Leto várt, míg egy szolga elsietett mellettük, a kezében tartott fonott tálcán Jessica reggelijével. Amerre a szolga elhaladt, erős fűszerillat úszott utána a levegőben.
– Ő bennünk is él meg a saját testében – mondta Leto. – Kétszer is kikérhetjük a tanácsát.
– Én nem – tiltakozott Ghanima. – Ezt még egyszer nem kockáztatom.
– Akkor majd én.
– Azt hittem, megegyeztünk benne, hogy nagyanyánk visszatért a rendhez.
– Valóban. Kezdetben Bene Gesserit, aztán a maga ura, s a végén ismét Bene Gesserit. Csakhogy ne feledd, hogy az ő ereiben is folyik Harkonnen-vér, ráadásul közelebb van hozzá, mint hozzánk, és ő is megtapasztalta annak a belső önmegosztásnak egy változatát, amit mi az imént.
– Csak egy nagyon sekélyes változatát – mondta Ghanima. – És nem válaszoltál a kérdésemre.
– Nem hiszem, hogy említeni fogom neki az Arany Ösvényt.
– Én viszont esetleg igen.
– Ghani!
– Nincs szükségünk újabb Atreides-istenekre! Teret kell hagynunk végre az emberi értékeknek!
– Tagadtam ezt valaha?
– Nem.
Ghanima mély lélegzetet vett, és elkapta Letoról a tekintetét. A szolgák kíváncsian nézték őket az előszobából. A hangnemből kivették, hogy vita folyik közöttük, de nem értették az Ősi nyelv szavait.
– Meg kell tennünk – mondta Leto. – Ha most nem cselekszünk, akár a késünkbe is dőlhetünk.
A fremen kifejezést használta, amely szó szerint azt jelentette, hogy „akár a törzs gyűjtőmedencéjébe is onthatnánk a vizünket”.
Ghanima ismét ránézett. Kénytelen volt egyetérteni, ám úgy érezte magát, mint aki csapdába került egy sokfalú épületben. Mindketten tudták, hogy bármit is tesznek, az út, amit választanak, végül elvezeti Őket a végelszámolás napjához. Ghanima bizonyosságát a többi emlék-élettől nyert adatok szilárdították meg, most azonban félni kezdett az erőtől, amit ezeknek a szunnyadó lelkeknek juttatott, mikor felhasználta a tőlük kapott adatokat. Úgy leselkedtek benne, mint a hárpiák, mint a rajtaütésre készülő árnyék-démonok.
Kivéve az anyját, aki hatalmat nyert a teste fölött, és lemondott róla. Ghanimát még mindig felkavarta ennek a belső küzdelemnek az emléke; tudta, hogy Leto meggyőző ereje nélkül alulmaradt volna.
Leto azt mondta, hogy az ő Arany Ösvénye kivezet ebből a csapdából. Ezt teljes bizonyossággal elfogadta volna, ha nincs az a gyötrő kétely, hogy a testvére eltitkol előle valamit, ami fontos szerepet játszott a látomásában. Letonak szüksége van az ő termékeny kreativitására, hogy új elemekkel gazdagítsa a tervet.
– Próbára tesznek majd minket – mondta Leto, aki jól tudta, hová vezették Ghanimát a kétségei.
– De nem a fűszerrel.
– Talán azzal is. A sivatagban biztos... és a Megszállottak Próbáján is.
– A Megszállottak Próbáját sosem említetted! – támadt rá Ghanima. – Ez is része a víziódnak?
Leto kiszáradt torokkal nyelni próbált, s közben sötét átkokat szórt a fejére, amiért így elárulta magát.
– Igen.
– Akkor hát... megszállottak leszünk?
– Nem.
Ghanima a Próbára gondolt – arra az ősi fremen szertartásra, amely az esetek túlnyomó részében iszonyú halált hozott a résztvevőre. Szóval ez a terv korántsem olyan egyszerű. A kriszkés élére fogja sodorni őket, ahonnan a végső bukást csak akkor tudja megakadályozni az emberi elme, ha végérvényesen felbomlasztja önmagát.
Leto tudta, merre járnak testvére gondolatai, és így szólt:
– A hatalom vonzza a beteg lelkeket. Mindig. Ezt kell elkerülni nekünk.
– Biztos vagy benne, hogy nem leszünk... megszállottak?
– Ha megteremtjük az Arany Ösvényt, soha.
Ghanimát még nem hagyta el minden kétség. Csak annyit mondott:
– Nem fogom kihordani a gyermekedet, Leto.
A testvére megrázta a fejét, s igyekezett elnyomni magában az érzést, hogy elárulja őt. Aztán az ősi nyelvnek arra a dialektusára váltott át, amit csak az uralkodó osztály tagjai használhattak.
– Édes húgom, drágább vagy te nékem, mint énmagam, de szívem vágyai közül nem ez a legelébb való.
– Nagyszerű, akkor most térjünk vissza egy másik vitánkhoz, mielőtt felkeressük a nagyanyánkat. Egy kés Alia hátába a legtöbb gondunkat megoldaná.
– Ha valóban hiszel ebben, akkor abban is hiszel, hogy keresztülgázolhatunk a sáron nyomok hátrahagyása nélkül – mondta Leto. – Azonkívül adott erre Alia alkalmat valaha?
– Sok szóbeszéd járja erről a Javidról.
– Úgy néz ki, hogy Duncan szarvakat növeszt?
Ghanima vállat vont.
– Egy méreg, két méreg.
Ez a kifejezés a királyi családokban volt használatos, ahol aszerint sorolták kategóriákba a barátokat és udvaroncokat, hogy ki mekkora veszélyt jelenthet az uralkodó személyére nézve. Birodalomszerte elterjedt gyakorlat volt ez.
– Az én módszeremmel kell eljárni – mondta Leto.
– A másik módszer tisztább lenne.
Testvére válaszából Leto rájött, hogy Ghanima végre fölülemelkedett minden kételyén, s immár teljes szívvel támogatja a tervét. Nem derítette örömre a tudat. Azon kapta magát, hogy a kezét nézegeti, s közben azon tűnődik, meglátszik-e majd rajta a rátapadt mocsok.

- - -

Ez az, amit Muad-Dib megvalósított: szunnyadó emléktömegnek fogta fel minden egyes személy tudatalattijának tartalmát, mely visszanyúlik egészen közös törzsfejlődésünk őssejtjéig. Azt mondta, mindegyikünk felmérheti, mekkora távolság választja el ettől a közös eredettől. Mikor ezt megértette és kinyilatkoztatta, olyan döntést hozott, amellyel ugrásszerűen vitte előre az emberiség fejlődését. Muad-Dib magára vállalta a feladatot, hogy integrálja a genetikai emlékezetet az értékelési folyamatba. Ezzel letépte az Idő fátylait, eggyé téve múltat és jövőt. Ez volt Muad-Dib teremtése, amely fiában és lányában testesült meg.
– Harq al-Ada: Arrakis végrendelete

Farad'n nagyapja királyi palotájának díszkertjében sétált, s árnyéka rövidülését figyelte, ahogy a Salusa Secundus napja a zenit felé kapaszkodott. Kicsit igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani a kíséretében lévő, nagyra nőtt basharral.
– Kétségek támadtak bennem, Tyekanik – mondta. – Ó, azt nem tagadhatom, hogy a trón gondolata vonzó, de... mély lélegzetet vett – olyan sok minden érdekel.
Tyekanik, aki csak néhány perce esett túl egy elkeseredett vitán Farad'n anyjával, lapos pillantást vetett a hercegre, és megállapította magában, hogy a kölyök teste mind kidolgozottabb lesz, ahogy közeledik tizennyolcadik születésnapjához. Minden nappal egyre kevesebb volt benne Wensiciából, és egyre több az öreg Shaddamból, aki jóval nagyobb hangsúlyt helyezett magánügyeire meg a szórakozásra, mint a trónnal járó felelősségre. A végén persze ez okozta a bukását. Elpuhult ember nem tud parancsolni másoknak.
– Választanod kell – mondta Tyekanik. – Biztosra veheted, hogy... izé... lesz időd bőven mindenre, ami érdekel, de...
Farad'n az alsó ajkát harapdálta. A kötelességtudat hozta ide, de csalódottnak érezte magát. Sokkal szívesebben lett volna a sziklateknőben, ahol a homoksügérekkel folytattak kísérleteket. Az valóban roppant horderejű terv volt: ha kicsavarja az Atreidesek kezéből a fűszermonopóliumot, bármi megtörténhet.
– Biztos vagy benne, hogy ezektől az ikrektől... meg fogunk szabadulni?
– Semmi sem biztos, hercegem, ám a kilátások biztatóak.
Farad'n vállat vont. Az orgyilkosság mindennapos dolog volt az uralkodóházak életében. A nyelvük bővelkedett a kifinomult kifejezésekben, melyek a fontos személyiségek likvidálásának különféle módozatai között tettek különbséget. Feltételezte, hogy az Atreides-ikreket méreggel fogják eltenni láb alól. Nem volt kellemes gondolat. A jelentések szerint a két iker igen érdekes személy lehet.
– Muszáj lesz az Arrakisra költöznünk? – kérdezte Farad'n.
– Ez a legjobb lehetőség, és akkor kell döntenünk, mikor a legnagyobb nyomás nehezedik ránk. – Úgy tűnt, mintha Farad'n valami kérdést kerülgetne; Tyekanik kíváncsi volt rá, mi lehet az.
– Gondterhelt vagyok, Tyekanik – mondta Farad'n, miközben megkerültek egy sövényt, és a fekete óriásrózsákkal körülvett szökőkút közelébe értek. A sövények mögül nyesőollók csattogása hallatszott.
– Igen? – biztatta az urát Tyekanik.
– Ez az... izé... vallás, amire áttértél...
– Nincs ebben semmi különös, hercegem – mondta Tyekanik, és remélte, hogy nem remeg meg a hangja. – Ez a vallás a harcoshoz szól bennem. Sardaukarhoz illő hit – És ebben legalább igaza is volt.
– Iii... gen... De úgy látom, mintha anyám nagyon örülne neki.
A fene enné meg Wensiciát – gondolta a bashar. Fölkeltette a fia gyanúját.
– Nem érdekel, mit gondol az anyád – szabadkozott Tyekanik. – A hit személyes ügy. Talán valami olyasmit lát ebben, ami segíthet neked a trónra kerülni.
– Ez jutott eszembe nekem is – mondta Farad'n.
Á, vág az esze a kölyöknek, gondolta Tyekanik. Így szólt:
– Tanulmányozd ezt a vallást te is; akkor majd meglátod, miért döntöttem mellette.
– Akkor is... Muad-Dib tanításai? Mégiscsak egy Atreides volt!
– Csak annyit mondhatok, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek – titokzatoskodott Tyekanik.
– Értem. Mondd csak, Tyekanik, miért akartad, hogy veled jöjjek, épp most? Majdnem dél van már, és te ilyenkor általában anyám küldetésében szoktál járni, az ég tudja, merre.
Tyekanik megállt egy kőpad mellett, amely a szökőkútra és a körülötte tenyésző óriásrózsákra nézett. A vízcsobogás megnyugtatta, és mikor megszólalt, igyekezett arra összpontosítani.
– Hercegem, olyasmit tettem, amit anyád talán nem helyeselne.
Közben azt gondolta: Ha ezt elhiszi, még be is válhat Wensicia nyavalyás terve. Tyekanik szinte remélte, hogy a terv dugába fog dőlni. Idehozni azt a nyomorult Prédikátort! Az a nő őrült. Sejtelme sincs róla, mibe került ez a kincstárnak!
Mikor látta, hogy Tyekanik néma marad és vár, Farad'n megkérdezte:
– Rendben, Tyek, mit csináltál?
– Idehozattam az oneiromancia egyik művelőjét – mondta Tyekanik. Farad'n szúrós pillantást vetett társára. Egyes idősebb sardaukarok gyakran játszottak álomfejtő játékot, különösen mióta a „Legfőbb Álmodó”, Muad-Dib győzelmet aratott fölöttük. Úgy tartották, hogy az álmaikból kiokoskodhatják a módját, miként szerezhetnék vissza régmúlt hatalmukat és dicsőségüket. Tyekanik azonban mindig is lenézte ezt a játékot.
– Ez egyáltalán nem rád vall, Tyek – csodálkozott Farad'n.
– Akkor csak új hitemből fakadóan szólhatok – mondta a bashar a szökőkútnak. Persze ezért kockáztatták meg a Prédikátornak a Salusa Secundusra szállítását, hogy Tyekaniknak alkalma nyíljon a vallásról beszélni a herceggel.
– Akkor hát beszélj a hitedből fakadóan – kérte Farad'n.
– Legyen hercegem óhaja szerint. – A bashar megfordult, és az ifjúra nézett, aki desztillált koncentrátuma volt mindazon reményeknek, melyek a Corrino-házat a trónhoz vivő ösvényen vezették. – Az állam és az egyház, sőt a tudományos értelem meg a hit, mi több: a haladás és a hagyomány – mindezek új értelmet nyernek Muad-Dib tanításaiban. Szerinte nincsenek kibékíthetetlen ellentétek, csak az emberek képzeletében, néha pedig az álmaikban. Az ember a múltban találja meg jövőjét, s mindkettő része egy oszthatatlan egésznek.
A kétségek ellenére, amiket nem tudott elhessegetni magától, Farad'nra nagy hatást tettek ezek a szavak. Tyekanik hangjában valami vonakodó egyetértést érzett, mintha a bashar belső meggyőződése ellen beszélne.
– És ezért hozattad el nekem ezt az... ezt az álomfejtőt?
– Igen, hercegem. Talán az álmaid áthatolnak az Időn. Ha egybefüggő egészként fogod fel a világegyetemet, teljes öntudatra fogod ébreszteni belső énedet. Az álmaid... nos...
– De én teljesen szórakozottan beszéltem az álmaimról – tiltakozott Farad'n. – Számomra csupán érdekességet jelentenek, semmi többet. Eszembe sem jutott, hogy te...
– Hercegem, semmi nem lehet jelentéktelen, amit te teszel.
– Ez nagyon hízelgő, Tyek. Valóban azt hiszed, hogy ez a fickó a nagy misztériumok mélyére lát?
– Igen, hercegem.
– Akkor hadd morogjon az anyám.
– Színed elé bocsátod az álomfejtőt?
– Hogyne; mivel az anyám bosszantására hozattad ide. Gúnyolódik velem? – tűnődött el Tyekanik. És azt mondta:
– Figyelmeztetnelek kell, hogy a vénember maszkot visel. Egy ixi készülék az, ami képessé teszi a vakokat, hogy a bőrükkel lássanak.
– Szóval vak?
– Igen, hercegem.
– Tudja, ki vagyok?
– Megmondtam neki, hercegem.
– Nagyszerű. Akkor induljunk.
– Ha hercegem kegyeskedne itt várakozni, azonnal a színe elé hozom ezt az embert.
Farad'n körülnézett a szökőkutas kertben, és elmosolyodott. Ugyanolyan jó hely ehhez a bolondsághoz, mint bármelyik másik.
– Elmondtad neki, mit álmodtam?
– Csak általánosságokban, hercegem. Meg fog kérni, hogy személyesen számolj be róluk.
– Ó, csodás. Itt várok. Hozd a fickót.
Farad'n hátat fordított, s hallotta, hogy Tyekanik sietve távozik. A sövény mögött egy kertészt látott dolgozni, barna sapkás feje búbja és a villogó nyesőolló fel-feltűnt a zöld lombok felett. A mozgás üteme szinte hipnotikus volt.
Ez az álomdolog csupa ostobaság, gondolta Farad'n. Tyek rosszul tette, hogy nem kért tanácsot tőlem, mielőtt cselekedett. Furcsa, hogy Tyek ilyen idősen tért meg. És most ezek az álmok.
Lépteket hallott maga mögül: Tyekanik ismerős, határozott csörtetését meg valami nyújtott csoszogást. Farad'n megfordult, és kemény tekintettel nézett a közelgő álomfejtőre. Az ixi maszk fekete volt és fátyolszerű, homloktól állig takarta az arcot. Szemhasítékok nem voltak rajta. Ha hinni lehet az ixiek büszkélkedésének, az egész maszk egyetlen hatalmas szem volt.
Tyekanik megállt Farad'ntól két lépésre, az álarcos öregember azonban egészen közel jött hozzá.
– Az álomfejtő – mutatta be Tyekanik. Farad'n bólintott.
Az álarcos öregember köhögésben tört ki, fojtott-gurgulázó hangon, mintha a gyomrából akarna felöklendezni valamit.
Farad'n figyelmét nem kerülte el az öreg körül szállongó savanyú fűszerbűz. A testét borító, hosszú, szürke köpenyből áradt.
– Ez a maszk valóban a tested része? – kérdezte Farad'n; egyszersmind rájött, hogy minél jobban ki akarja tolni az időpontot, amikor majd a tárgyra térnek.
– Míg viselem, igen – mondta az öreg keserű hangon, épp csak egy árnyalatnyi fremen akcentussal. – Az álmod – folytatta. – Beszélj róla.
Farad'n vállat vont. Miért is ne? Hiszen ez az oka, hogy Tyek idehozatta ezt a vénembert. Vagy mégsem? A herceg szívét a kétség és görcs húzta össze, mikor megkérdezte:
– Valóban az oneiromancia művelője vagy?
– Azért jöttem, hogy értelmezzem az álmodat, nagyúr.
Farad'n ismét vállat vont. Ez az álarcos alak idegessé tette, és egy pillantást vetett Tyekanikra, aki tapodtat sem mozdult álltó helyéből, s mellén összefont karral bámulta a szökőkutat.
– Akkor hát az álmodat... – unszolta az öregember. Farad'n mély lélegzetet vett, és nekilátott, hogy elmesélje az álmát. Ahogy belejött, már könnyebben ment. Beszélt a kútban felfelé folyó vízről, a világokról, amik atomok gyanánt ropták táncukat a koponyájában, a kígyóról, mely homokféreggé változott, majd porfelhővé robbant szét. Meglepve jött rá, hogy a kígyóról nehezebb beszélni. Iszonyú erejű, tiltó kényszert érzett magában, s ez felbőszítette, miközben beszámolóját tartotta.
Az öreg szenvtelenül nézte, míg végül Farad'n el nem hallgatott. A fekete fátyolmaszk leheletfinoman fodrozódott a lélegzésétől. Farad'n várt. Továbbra is csönd honolt.
A végén Farad'n megkérdezte:
– Akkor megfejted az álmomat, vagy sem?
– Már megfejtettem – mondta az öregember; a hangja mintha nagyon messziről jött volna.
– Nos? – Farad'n érezte, hogy a hangja elcsuklik; ez minden szónál ékesebben mutatta, micsoda feszültséget ébresztett benne az álom.
Erre még Tyekanik is megmozdult, vaskos kezét ökölbe szorítva eresztette le.
– Mi az? – csikorogta.
– Azt nem mondtam, hogy közlöm is veled az értelmezésemet – mondta az öreg.
– Több pénzt akarsz? – kérdezte Farad'n.
– Nem kértem fizetséget, mikor idehoztak. – A válasz hűvös méltósága enyhítette Farad'n dühét. Bátor öregember, ez kétségtelen. Tudnia kell, hogy az engedetlenség jutalma halál lehet.
– Egy pillanatra, hercegem – mondta Tyekanik, mikor Farad'n szólásra nyitotta száját. – Megmondod, miért nem akarod közölni velünk az álom megfejtését?
– Igen, uram. Az álomból úgy vettem ki, értelmetlen lenne megmagyarázni ezeket a dolgokat.
Farad'n nem tudta tovább visszafogni magát.
– Azt akarod mondani, hogy már ismerem az álmom jelentését?
– Talán igen, uram, de én nem erre céloztam.
Tyekanik odalépett Farad'n mellé. Mindketten keményen meredtek az öregemberre.
– Ezt magyarázd meg – utasította Tyekanik.
– Úgy ám – mondta Farad'n.
– Ha beszélnék erről az álomról, ha részletesen értelmezném a vizet és a homokot, a kígyókat és a férgeket, ha elemezném az atomok jelentését, amik ugyanúgy ott táncolnak az én fejemben, mint a tiédben... akkor, ó nagyuram, a szavaim csak Összezavarnának, és meg lennél győződve róla, hogy félreértettél.
– Attól félsz, hogy a szavaid megharagítanának? – akarta tudni Farad'n.
– Nagyuram! Te már amúgy is dühös vagy.
– Ezért nem bízol bennünk? – kérdezte Tyekanik.
– Nagyon közel jársz az igazsághoz, uram. Egyikőtökben sem bízom, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ti sem bíztok magatokban.
– Nagyon közel merészkedtél a határhoz – mondta Tyekanik. – Öltek már meg embereket kevésbé dölyfös viselkedésért, mint a tied.
Farad'n bólintott, és hozzátette:
– Ne tedd próbára a türelmünket.
– A Corrinók dühének baljós következményei széles körökben ismeretesek, Salusa Secundus ura.
Tyekanik csitító mozdulattal Farad'n karjára tette a kezét, és megkérdezte:
– Fel akarsz bőszíteni minket, hogy megöljünk?
Farad'nnak, akinek ez eszébe sem jutott, most a hideg futott végig a hátán, mikor belegondolt, mit jelenthet ez a viselkedés. Nem ez az öregember az, aki Prédikátornak hívja magát? Lehetséges, hogy több, mint aminek látszik? Milyen következményekkel járhatna a halála? A mártírok roppant veszélyesek tudnak lenni.
– Nem hiszem, hogy megölnétek, akármit is mondok – mondta a Prédikátor. – Úgy gondolom, te ismered az értékemet, bashar, a herceged pedig már kezdi gyanítani.
– Szóval semmiképp nem vagy hajlandó megfejteni az álmát? – kérdezte Tyekanik.
– Már megfejtettem.
– És nem árulod el, mit találtál benne?
– Hibáztatsz érte, nagyuram?
– Hogyan lehetsz te értékes a számomra? – kérdezte Farad'n. A Prédikátor kinyújtotta jobb kezét.
– Ha csak intek ezzel a kézzel, Duncan Idaho idejön hozzám, és engedelmeskedik nekem.
– Miféle dőre dicsekvés ez? – tudakolta Farad'n.
Tyekanik azonban, akinek eszébe jutott Wensiciaval folytatott beszélgetése, megcsóválta a fejét, és azt mondta:
– Hercegem, igaza lehet. Ennek a Prédikátornak sok híve van a Dűnén.
– Miért nem mondtad, hogy odavalósi? – kérdezte Farad'n.
Mielőtt Tyekanik válaszolhatott volna, a Prédikátor megszólította Farad'nt.
– Uram, nem szabad bűntudatot érezned az Arrakis miatt. Korszakod gyermeke vagy csupán. Ez egy különleges fajta könyörgés, amire minden ember hajlik, ha elfogja őt a bűntudat.
– Bűntudat! – Farad'n fel volt háborodva. A Prédikátor csak vállat vont.
Ettől Farad'n dühe furamód derűvé változott. Hátravetette fejét, és felkacagott, magára vonva ezzel Tyekanik ijedt tekintetét. Aztán csak annyit mondott:
– Kedvellek téged, Prédikátor.
– Megtisztelsz, hercegem – felelte az öregember. Farad'n elnyomott egy kuncogást, és azt mondta:
– Keresünk neked egy lakosztályt itt a palotában. Te leszel az udvari álomfejtőm – még akkor is, ha soha egy szóval sem árulod el, amit megtudtál, és adhatsz tanácsokat a Dűnével kapcsolatban. Nagyon kíváncsi vagyok arra a helyre.
– Ezt nem tehetem, hercegem.
A harag éle visszaköltözött Farad'n hangjába, ahogy a fekete maszkra meredt.
– És kérdem én, miért nem?
– Hercegem – mondta Tyekanik, ismét megérintve Farad'n karját.
– Mi az, Tyek?
– A Liga csak szerződésben rögzített feltételek mellett szállította őt ide. Vissza kell küldenünk a Dűnére.
– Visszahívnak az Arrakisra – erősítette meg a Prédikátor.
– Kik? – akarta tudni Farad'n.
– Nagyobb hatalmak, mint a tiéd, hercegem. Farad'n kérdő pillantást vetett Tyekanikra.
– Az Atreidesek kémje lenne?
– Nem valószínű, hercegem. Alia vérdíjat tűzött ki a fejére.
– Ha nem az Atreidesek hívnak vissza, akkor kicsoda? – kérdezte Farad'n ismét a Prédikátornak szentelve figyelmét.
– Egy hatalom, amely még az Atreidesekénél is nagyobb.
Farad'n nem tudta visszatartani a kuncogást. Csupa babonás ostobaság. Vajon hogy tudták elbolondítani ezzel Tyeket? Ezt a Prédikátort vak visszahívja – nyilván egy álom. Ugyan mi jelentőségük van az álmoknak?
– Ez időpocsékolás volt, Tyek – mondta Farad'n. – Miért játszattad el velem ezt a... ezt a bohózatot?
– Két dologról is szó van, hercegem – mondta Tyekanik. – Ez az álomfejtő megígérte, hogy a kezünkre adja Duncan Idahót, mint a Corrino-ház ügynökét. Cserébe csak annyit kért, hogy találkozhasson veled, és értelmezhesse az álmodat.
És Tyekanik magában hozzátette: Legalábbis ezt mondta Wensiciának! A kétségek újult erővel rohanták meg a bashart.
– Miért olyan fontos neked az én álmom, öreg? – kérdezte Farad'n.
– Az álmodból azt olvastam ki, hogy a nagy események a logikus végkifejlet felé haladnak – mondta a Prédikátor. – Mielőbb vissza kell térnem a hazámba.
Farad'n gúnyosan válaszolt.
– És mivel nem adtál nekem tanácsot, feddhetetlen maradsz.
– A tanács, hercegem, veszélyes portéka. De megkockáztatok néhány szót, amit tekinthetsz tanácsnak, vagy bármi másnak, kedved szerint.
– Készen állok – egyezett bele Farad'n.
A Prédikátor felszegte állát, vak maszkja rezzenéstelenül nézett szembe Farad'nnal.
– A kormányzatok jelentéktelennek tűnő okok miatt emelkednek és buknak, herceg. Micsoda apró események! Két asszony vitája... merről fúj a szél egy bizonyos napon... egy tüsszentés, egy köhintés, egy ruha hossza vagy annak a valószínűsége, hogy a szélfútta homok bekerül-e egy udvaronc szemébe. Nem mindig az Impérium minisztereinek magasztos gondjai határozzák meg a történelem folyását, s nem is szükségképpen az isten kezét vezérlő papok kinyilatkoztatásai.
Farad'nt mélységesen felkavarta ez a beszéd, ám nem tudott magyarázatot adni reakciójára.
Tyekanik azonban egyetlen elhullajtott szóra összpontosított. Miért említette ez a Prédikátor a ruhákat? Tyekanik elméje az Atreides-ikreknek küldendő birodalmi díszöltözékre koncentrált, a gyilkosságra kondicionált tigrisekre. Lehet, hogy ez a vénember burkolt figyelmeztetésnek szánta a szavait? Mennyit tudhat?
– Miféle tanács ez? – kérdezte Farad'n.
– Ha szeretnél sikerrel járni – mondta a Prédikátor –, a stratégiádat alkalmazási pontjára kell szűkítened. Mikor alkalmaz az ember stratégiát? Ha meghatározott helyek és meghatározott személyek járnak az eszében. De bármilyen gonddal ügyel is a részletekre, valami jelentéktelennek tűnő apróság el fogja kerülni a figyelmét. Mit gondolsz, hercegem, leszűkíthető a te stratégiád egy szektorkormányzó feleségének az ambícióira?
Tyekanik hűvös hangon félbeszakította.
– Miért dalolsz ennyit a stratégiáról, Prédikátor? Mit gondolsz, mit tervez a hercegem?
– A trón utáni vágy vezérli lépteit – mondta a Prédikátor. – Sok szerencsét kívánok neki, de többre lesz szüksége ennél.
– Ezek veszedelmes szavak – fakadt ki Farad'n. – Hogy merészelsz...?
– Az ambíciókat általában nem zavarja a valóság – állította a Prédikátor. – Azért ragadtattam magamat ilyen szavakra, mert keresztúton állsz. Nagybecsű úr lehet belőled. Egyelőre azonban olyanok vesznek körül, akik nem törődnek az erkölcsi önigazolással; a tanácsadóid stratégia-orientáltak. Fiatal vagy, erős és szívós, de nem részesültél abban a fajta kiképzésben, amely segítene kiformálni a karakteredet. Ez szomorú, mert olyan gyöngéid vannak, melyeknek dimenzióit az imént vázoltam.
– Mit akarsz ezzel mondani? – horkant fel Tyekanik.
– Vigyázz, mit beszélsz – mondta Farad'n. – Mik ezek a gyöngék?
– El sem gondolkoztál azon, miféle társadalom lehet számodra a legjobb – folytatta a Prédikátor. – Nem törődsz alattvalóid vágyaival és reményeivel. Még az az Impérium sem öltött alakot a képzeletedben, amelynek a trónjára törsz. – Fekete álarcát Tyekanik felé fordította. – Tekintetedet a hatalom vonzza, nem pedig kényes használata és veszedelmei. Ezért hát jövődet ismeretlen tényezők töltik ki: vitatkozó asszonyok, köhintések és szeles napok. Hogyan teremthetnél új történelmi korszakot, ha nem látsz tisztán minden részletet? Szívós elméd nem sok hasznodra lesz. Ez az a pont, ahol gyönge vagy.
Farad'n hosszasan tanulmányozta az öreget, s eltűnődött szavai mélyebb értelmén, konok ragaszkodásán ezekhez az idejétmúlt eszmékhez. Erkölcs! Társadalmi célok! Puszta mítoszok voltak ezek, amiket félre kellett lökni, ha az ember hitt a fejlődés felfelé ívelő spiráljában.
Tyekanik szólalt meg.
– Eleget fecsegtünk. Mi lesz az egyezségünkkel. Prédikátor?
– Duncan Idaho a tiétek – mondta az öreg. – Csínján bánjatok vele. Mérhetetlenül értékes drágakő.
– Ó, van számára egy testre szabott feladatunk – közölte Tyekanik, és Farad'nra pillantott. – Engedelmeddel, hercegem?
– Rakd föl az űrkompra, mielőtt meggondolom magam – dühöngött Farad'n. Aztán Tyekanikra meredt, és hozzátette: – Bosszant, hogy így kihasználtál, Tyek!
– Bocsáss meg neki, herceg – mondta a Prédikátor. Hűséges basharod Isten akarata szerint cselekszik, anélkül, hogy tudná.
A Prédikátor meghajolt és távozott, Tyekanik pedig utána sietett, hogy útjára bocsássa.
Farad'n távolodó hátukat figyelte, és eltűnődött: Közelebbről is tanulmányoznom kéne ezt az új vallást, amit Tyek követ. És bűntudatosan elmosolyodott. Micsoda egy álomfejtő! De annyi baj legyen: Az álmom úgysem volt különösebben fontos.

- - -

És víziója támadt egy páncélról. A páncél nem az ő bőréből sarjadt, de erősebb volt a plasztacélnál. Semmi sem hatolt át ezen a páncélon – sem kés, sem méreg, sem homok, sem pedig a sivatag pora és szikkasztó heve. Jobb kezének hatalma volt Coriotis-vihart támasztani, megrengetni a földet, és semmivé morzsolni. Tekintete az Arany Ösvényre szegeződött, s jobbjában a legnagyobb főhatalom jogara díszlett. És az Arany Ösvényen túl pillantása előtt megnyílt az Örökkévalóság, melyről tudta, hogy lelkének és örökké tartó testének a tápláléka.
– Heighia, Testvérem Álma Ghanima Könyvéből

– Jobb volna, ha sosem lenne császár belőlem – mondta Leto. – Ó, nem arra célzok, hogy elkövettem apám hibáját, és a jövőbe néztem a fűszer látcsövével. Merő önzésből mondtam, amit mondtam. Nekem meg a testvéremnek rettenetes szükségünk van egy kis szabadságra, kötetlenségre; meg kell tanulnunk, hogyan éljünk együtt azzal, amik vagyunk.
Elhallgatott, és kérdőn nézett Lady Jessicára. Mindent elmondott, amiben megegyeztek Ghanimával. Vajon mi lesz nagyanyja válasza?
Jessica az unokáját tanulmányozta a parázsgömbök halvány fényében, melyek a lakrészét világították meg Tabr sziecsben. Még csak a második Arrakison töltött napjának reggele volt ez, és máris zavaró jelentések futottak be hozzá, hogy az ikrek egész éjjel a sziecsen kívül virrasztottak. Miben mesterkednek? Nem aludt jól, s testében érezte nyirokmirigyei követelését, hogy építse le magában azt a hiperéber tudatszintet, amit végig fenntartott a fárasztó események során, azóta a létfontosságú színjáték óta az űrkikötőben. Ez a sziecs kísértette őt rémálmaiban – a sivatag odakint azonban nem az volt már, amire emlékezett. Honnan került ide ez a rengeteg virág? És túl nyirkosnak érezte a levegőt. A fiatalok vízfegyelme ugyancsak meglazult.
– Mi vagy te, gyermek, hogy ennyi időre van szükséged önmagad megismerésére? – kérdezte.
Leto elnézőn csóválta a fejét. Tudta, hogy ez a felnőttes gesztus bizarrnak tűnik egy kisgyermektől, s emlékeztette magát, hogy ki kell zökkentenie nagyanyját a nyugalmából.
– Először is, nem vagyok gyermek. Ó... – megérintette a mellét. – Ez egy gyermek teste, nem vitatom. Én azonban nem vagyok gyermek.
Jessica az alsó ajkát harapdálta, nem törődve vele, mit mutat ki ezzel. Hosszú évek óta halott hercege, akit itt gyilkoltak meg, ezen az elátkozott bolygón, mindig nevetett, ha ezt csinálta. Ez az egyetlen, amire nem terjed ki az önuralmad, mondta az ajakharapdálásról. Ilyenkor látom, hogy zavarban vagy, és le kell csókolnom az ajkadat, hogy megállítsam verdesését.
És ekkor az unokája, aki a hercege nevét viselte, egy lélekdermesztő pillanatra halálra rémítette, mert elmosolyodott, és így szólt:
– Zavarban vagy; látom az ajkad verdesésén.
Bene Gesserit kiképzésének legvégső erőtartalékait emésztette föl, hogy színleg nyugodt maradjon. Sikerült annyit mondania:
– Gúnyolódsz velem?
– Gúnyolódni? Soha. De tisztáznom kell, mennyi mindenben különbözünk. Hadd emlékeztesselek arra a régi-régi sziecsbeli orgiára, mikor az öreg Tisztelendő Anya átadta neked életeit és Más Emlékeit. Rád hangolta magát, és átnyújtotta neked azt a... azt a hosszú kolbászfonatot, aminek minden darabja egy személy volt. A kolbászok még mindig nálad vannak. Egyszóval tudsz róla egy keveset, mit élhetünk át nap mint nap mi Ghanimával.
– És Alia? – kérdezte Jessica, hogy próbára tegye.
– Nem beszélted meg ezt Ghanival?
– Veled akarom megbeszélni.
– Felőlem: Alia megtagadta önmagát, és átalakult azzá, amitől rettegett. A belső múltat nem lehet beolvasztani a tudatalattiba. Veszélyes dolog ez minden ember számára, ám nekünk, előszülötteknek még a halálnál is rosszabb. És ez minden, amit mondani akarok Aliával kapcsolatban.
– Szóval nem vagy gyermek – mondta Jessica.
– Több millió éves vagyok. Ez a tény olyan módosításokat igényel, amikre emberi lény még sosem volt rászorulva.
Jessica, immár lehiggadva, bólintott. Jóval óvatosabban kell viselkednie, mint Ghanimával. És hol van Ghanima? Miért jött Leto egyedül?
– Nos, nagyanyám – kérdezte a fiú –, akkor hát szörnyszülöttek vagyunk, vagy az Atreides-ház reménysége?
Jessica nem törődött a kérdéssel.
– Hol a testvéred?
– Eltereli Alia figyelmét, nehogy megzavarjon minket. Ez szükséges. De: Ghani sem mondana többet nálam. Nem jöttél rá erre tegnap?
– Hogy mire jöttem rá tegnap, az az én dolgom. Miért locsogsz itt szörnyszülöttekről?
– Locsogok? Ne gyere nekem a Bene Gesserit-szöveggel. nagyanya. Szóról szóra visszaszajkózom neked, a tulajdon emlékeidből. Többet akarok, nemcsak az ajkad verdesését.
Jessica a fejét rázta, mikor megérezte a jeges hideget ebben a... személyben, kinek az ereiben az ő vére folyt. A fiú rendelkezésére álló erőforrások visszahökkentették. Megpróbálta felvenni vele a versenyt, és azt kérdezte:
– Mit tudsz a céljaimról? Leto elfintorodott.
– Nem kell megérdeklődnöd, hogy elkövettem-e azt a hibát, amit az apám. Nem tekintettem ki az időkeretünkből – legalábbis szándékosan nem. Hagyjuk a jövő alapos ismeretét azokra a déjavu-pillanatokra, amiket minden ember megtapasztalhat. Tudok a jövőbelátás csapdájáról. Az apám élete mindent elmond nekem, amit tudnom kell róla. Nem, nagyanyám: a jövő tökéletes ismerete tökéletes csapdába ejti az embert a saját jövőjében. Összeomlik tőle az idő. A jelenből jövő lesz. Nekem több szabadságra van szükségem.
Jessica érezte, hogy kimondatlan szavak vonaglanak a nyelvén. Hogyan felelhetne olyat az unokájának, amit az nem tud már magától is? Ez iszonyú!)
Ez a fiú én vagyok! És az én drága Letom is ő! A gondolat szinte sokkolta. Egy pillanatra elmélázott rajta, mi lenne, ha ez a gyermeki álca széthasadna, kibontakoznának alóla a jól ismert, édes arcvonások, és föltámadna az ő... Nem!
Leto félrehajtotta a fejét, és fölfelé kémlelt, hogy szemügyre vegye nagyanyját. Szóval mégiscsak lehet manipulálni. Megszólalt.
– Mikor, remélem, nem túl gyakran, elgondolkodsz a jövőbelátáson, valószínűleg semmiben nem különbözöl a többiektől. A legtöbb ember szeretné tudni, mi lesz holnap a bálnaprém árfolyama, vagy visszatérnek-e valaha a Harkonnenek szülő világukra; a Giedi Prime-ra. Mi persze tudjuk, hogy a Harkonnenek nem látnak a jövőbe, ugye, nagyanya?
Jessica nem harapott rá a felkínált csalira. Nyilvánvaló, hogy a fiú előtt nem titok: benne is a Harkonnenek átkozott vére folyik.
– Ki számít Harkonnennek? – kérdezte Leto kajánul. Kicsoda Vadállat Rabban? Vagy közülünk bárki, ha...? De elkalandoztam. A jövőbelátás népszerű legendájáról beszélek: a jövő tökéletes ismeretéről! Hiánytalan és hézagtalan ismeretéről! Micsoda pénzeket lehetne keresni – és veszíteni – ezzel a tökéletes tudással felvértezve, mi? A csőcselék ezt hiszi. Úgy gondolják, hogy ha valamiből a kis darab jó, a nagyobb darab még jobb lesz. Milyen nagyszerű! És ha átnyújtod valamelyiküknek az élete teljes forgatókönyvét, a megváltoztathatatlan párbeszédeket, amik a sírig elkísérik... micsoda pokoli ajándék lenne! Micsoda abszolút unalom! Minden eleven pillanatában olyasmit játszana újra, amit már előre tud. Semmi eltérés. Nem lesz váratlan neki egyetlen felelet, egyetlen szó, egyetlen mondat sem, és így megy ez élete végéig, újra meg újra meg újra meg újra... – Leto a fejét ingatta. – A tudatlanságnak megvannak a maga előnyei. Én a meglepetésekkel teli világegyetemért imádkozom.
Hosszú beszéd volt, s miközben hallgatta, Jessica azon csodálkozott, mennyire élénken tükröződik a halott apa – az ő elveszett fia – Leto modorában, hanglejtésében, minden gesztusában. Még az eszmékben is; Paul sem fogalmazott volna másként.
– Az apádra emlékeztetsz – mondta.
– Sértő ez számodra?
– Bizonyos értelemben igen, de meg vagyok nyugodva, hogy a szelleme tovább él benned.
– Mennyire nem érted, hogyan is él bennem ő.
Jessica hangja színtelen maradt, de keserűség vegyült bele. Felszegte az állát, hogy farkasszemet nézzen unokájával.
– Vagy hogyan él bennem a herceged – mondta Leto. Nagyanya, Ghanima te vagy! Olyan mértékben egyek vagytok, hogy életednek semmi titka nem maradhat rejtve előtte, egészen addig a pillanatig, amíg megszülted apánkat. És én! Micsoda katalógusa vagyok én az eleven emlékeknek! Vannak pillanatok, amikor alig bírom elviselni. Azért jöttél, hogy dönts a sorsunkról? Azért jöttél, hogy dönts Alia sorsáról? Nekünk kellene ítélni fölötted!
Jessica választ követelt magától, és nem kapott. Mit csinál a fiú? Miért helyez ekkora súlyt a különbözőségükre? Csak nem tévedt ingoványos talajra? Csak nem vált ő is azzá, amivé Alia – szörnyeteggé?
– Zavarba hoz, amit beszélek – mondta Leto.
– Zavarba hoz – Jessica engedélyezett magának egy hiú vállrándítást. – Igen, zavarba hoz; és nagyon jól tudod, hogy miért. Biztos vagyok benne, hogy leforgattad magadban a Bene Gesserit-kiképzésemet. Ghanima bevallotta. Aliáról tudom, hogy megtette. Ismered a különbözőséged következményeit.
Leto zavaró intenzitással nézett föl rá.
– Kis híja, hogy nem vettük magunkra ezt az igát veled – válaszolta, s hangjából kimerültség csendült ki. – Ugyanolyan jól ismerjük az ajkad verdesését, mint egykor a szeretőd. Kedvünkre felidézhetünk minden becéző szót. amit annak idején a herceged suttogott a füledbe az ágyban. Intellektuálisan te tudomásul vetted ezt, semmi kétség. De figyelmeztetlek, hogy az intellektuális tudomásulvétel nem elég. Ha valamelyikünk szörnyszülötté válik, lehet, hogy a te benned, bennünk élő emlék-éned lesz a felelős érte! Vagy apánké... anyánké! A hercegedé! Bármelyikőtök megszállhat minket, a végeredmény ugyanaz marad.
Jessica valami égést érzett a mellkasa mélyén, nedvességet a szemében.
– Leto... – sikerült kinyögnie; végül rávette magát, hogy nevén szólítsa unokáját. A fájdalom nem bizonyult olyan perzselőnek, mint hitte, így hát kényszerítette magát, hogy folytassa. – Mit kívánsz tőlem?
– Tanítani akarom a nagyanyámat.
– Tanítani? Mire?
– Tegnap éjjel papás-mamást játszottunk Ghanival, ami majdnem a pusztulásba sodort minket, de sok mindent megtudtunk. A tudatossági foktól függ, mennyit tanulhat meg az ember. A cselekedeteket meg lehet jósolni. Ami Aliát illeti... most már szinte biztos, hogy megpróbál majd elrabolni téged.
Jessica pislogva fogadta a hirtelen vádat. Jól ismerte ezt a cselt, ő maga is számtalanszor alkalmazta már: ráállítani a beszélgetőpartnert a társalgás egyik vonalára, aztán hirtelen átváltani egy másikra. A hatás sokkoló erejű volt. Jessica mély levegőt vett, hogy összeszedje magát.
– Tudom, mit művel Alia... tudom, hogy micsoda, de...
– Nagyanya, szánnod kell őt. Használd a szíved is, ne csak az agyadat. Megtetted már nemegyszer. Te veszedelmes vagy, Alia pedig magának akarja az Impériumot, legalábbis azt, amivé lett, erre vágyik.
– Honnan tudjam, hogy nem egy másik szörnyszülött beszél-e hozzám? Leto vállat vont.
– Itt lép be a játékba a szíved. Mi Ghanival tudjuk, hogyan bukott el Alia. Nem könnyű hozzáidomulni a Más Emlékek lármájához. Ha elnyomod az egójukat, nyüzsögve tódulnak vissza, valahányszor felidézel egy emlékképet. Egy nap aztán – és száraz torokkal nyelt egyet – a falka legerősebb ordasa úgy dönt, itt az ideje átvenni az irányítást a test fölött.
– És semmit sem lehet tenni ellene? – Jessica feltette a kérdést, bár félt a választól.
– Azt hisszük, van valami... igen. A fűszernek nem hódolhatunk be; ez döntő fontosságú. És nem fojthatjuk el egészen magunkban a múltat. Ki kell használnunk, hogy Ötvözetté olvaszthassuk. Végül aztán belekeverjük önmagunkat. Többé nem leszünk azonosak az eredeti személyiségünkkel – de nem leszünk megszállottak sem.
– Azt mondtad, az elrablásomat tervezik.
– Nyilvánvaló. Wensiciát fűti a becsvágy; szeretné a fiát a trónon látni. Aliában is túlteng az ambíció, és...
– Alia és Farad'n?
– Ez nem túl valószínű – mondta Leto. – De Alia és Wensicia jelenleg párhuzamos pályán haladnak. Wensiciának van egy testvére Alia udvarában. Mi sem egyszerűbb, mint üzenetet küldeni a...
– Neked tudomásod van erről az üzenetről?
– Mintha a saját szememmel láttam és szóról szóra elolvastam volna.
– De nem volt a kezedben?
– Szükségtelen. Csak azt kell tudnom, hogy az összes Atreides itt van az Arrakison. Minden víz egyetlen ciszternában. – Széles ívű mozdulatot tett, mintha az egész bolygót át akarná ölelni.
– A Corrino-ház nem mer itt megtámadni minket!
– Alia profitálna belőle, ha megtennék.
A Leto hangjából érződő megvetés provokálóan hatott Jessicára.
– Nem hagyom, hogy a saját unokám atyáskodjon felettem! – mondta.
– Akkor a fenébe is, asszony, szűnj meg úgy gondolni rám, mint az unokádra! Gondold azt, hogy a te Leto herceged vagyok!
A hangnem, az arckifejezés, de még a türelmetlen kézmozdulat is annyira emlékeztetett rég elhunyt kedvesére, hogy Jessica zavartan elhallgatott. Leto száraz, érzéketlen hangon szólalt meg.
– Megpróbáltalak felkészíteni erre. Nem tagadhatod.
– Miért akarna Alia elraboltatni?
– Természetesen azért, hogy az egészet a Corrino-házra kenje.
– Nem hiszem el. Ez még az ő számára is... túl gyalázatos lenne! Túl veszélyes! Hogy tudna boldogulni, ha nincs, aki... Nem hiszem el!
– Ha majd megtörténik, el fogod hinni. Ó, nagyanya, Ghaninak meg nekem csak hallgatóznunk kell egy kicsit odabent, rögtön tudjuk, mi vár rád. Egyszerű önvédelem. Máskülönben hogy szagolhatnánk ki a hibákat, amiket a környezetünkben elkövetnek?
– Egyetlen percig sem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez az emberrablás szerepel Alia...
– Az alvilág isteneire! Hogy lehetsz Bene Gesserit létedre ennyire keményfejű? Az egész Impérium gyanítja, miért vagy itt. Wensicia propagandistái felkészültek a lejáratásodra. Alia alig várja, hogy ez megtörténjék. Ha te elbuksz, az Atreides-ház halálos sebet kaphat.
– Mit gyanít az egész impérium?
Olyan hűvösen ejtette ki a szavakat, amennyire csak képes volt rá; tudta, hogy ezt a gyermekszörnyet hiába próbálná rászedni a Hang fondorlatával.
– Lady Jessica össze akarja párosítani a két ikret! – recsegte Leto. – Ezt akarja a rend. Vérfertőzést!
Jessica pislantott egyet.
– Szófia beszéd – Nagyot nyelt. – A Bene Gesserit nem engedné, hogy ez a pletyka elterjedjen az Impériumban. Még mindig van némi befolyásunk, ezt ne feledd.
– Pletyka? Miféle pletyka? Egyértelmű, hogy kettőnk pároztatásának a lehetősége továbbra is ott lebeg a szemed előtt. – Mikor nagyanyja szólásra nyitotta száját, Leto megrázta a fejét. – Ne is tagadd. Ha egy háztartásban élnénk le a kamaszkorunkat veled, a drágalátós befolyásod annyit érne, mint a homokféreg pofája előtt lengetett kendő.
– Hát ennyire eszeveszetten ostobának nézel minket? – kérdezte Jessica.
– Bizony ám. A Testvériséged nem egyéb egy rakás nyavalygó vénasszonynál, akik másra se képesek gondolni, csak a fene ette tenyészprogramjukra! Mi Ghanival tudjuk, milyen eszközzel gyakorolhatnak nyomást rád. Csak nem te nézel bolondnak minket?
– Nyomást? Miféle nyomást?
– Tudják rólad, hogy Harkonnen vagy! Benne van a tenyészprogramjuk feljegyzéseiben: Jessica; szülőanya Tanidia Nerus; nemzőapa Vladimir Harkonnen báró. Ha az a feljegyzés véletlenül nyilvánosságra kerülne, alaposan szorulnál, nagyanyám!
– Csak nem hiszed, hogy a Testvériség zsaroláshoz folyamodna?
– Tudom, hogy megtennék. Ó, persze bevonták a szándékukat cukormázzal. Azt mondták, vizsgáld ki a lányodról terjengő híreket. Fölcsigázták a kíváncsiságodat meg a félelmedet. Igyekeztek a felelősségérzetedre hatni, fölébresztették benned a bűntudatot, amiért visszamenekültél a Caladanra. És fölajánlották neked, hogy lesznek olyan kedvesek, és megmentik az unokáidat...
Jessica csak bámult Letora szótlanul. Olyan volt az egész, mintha a fiú kihallgatta volna szigorúan titkos tanácskozásait a rend elöljáróival. Úgy érezte, meg kell hajolnia a szavai előtt, és most már kezdte elfogadni a lehetőségét, hogy Alia valóban az elraboltatását tervezi.
– Látod, nagyanya, nehéz döntés előtt állok – mondta Leto. – Kövessem az Atreidesek vezérelvét? Éljek az alattvalóimért... és haljak meg értük? Vagy válasszak más utat... ami lehetővé tenné, hogy ezredévekig éljek?
Jessica önkéntelenül hátrahőkölt. Ezek az oly hanyagul kiejtett szavak olyasvalamire céloztak, amit a Bene Gesserit jóformán elképzelhetetlennek tartott. Számos Tisztelendő Anya választhatná ezt az utat... vagy próbálkozhatna meg vele. A szervezet belső kémiai egyensúlyának manipulálása nem hiányzott a Testvériség beavatottjainak az eszköztárából. De ha valaki megteszi, előbb-utóbb mindenki ki fogja próbálni. És a lassan szaporodó halhatatlan nők számának gyarapodását lehetetlen volna elleplezni. A Bene Gesseritek biztosan tudták, hogy ez az út a pusztulásukhoz vezetne. A rövid életű emberiség ellenük fordulna. Nem... ez elképzelhetetlen.
– Nincs ínyemre a gondolatmeneted – mondta Jessica.
– Nem érted a gondolatmenetemet – felelte Leto. Ghani meg én... – A fejét ingatta. – Aliának már a markában volt, és eldobta magától.
– Biztos vagy benne? Már hírt adtam róla a Testvériségnek, hogy Alia az elképzelhetetlen módszerekhez folyamodott. Nézz rá! Egy napot sem öregedett, mióta utoljára...
– Ó, vagy úgy, te erre gondolsz! – Leto egy kézlegyintésre méltatta csupán a Bene Gesseritek testi egyensúlyát. – Én valami másról beszélek... egy olyan tökéletes megoldásról, amely messze túlmutat az emberiség minden eddigi teljesítményén.
Jessica csendben maradt, s elszörnyedten konstatálta, milyen könnyedén fejti le róla unokája a titoktartás védőhéjait. Bizonyára tudja, hogy ez az üzenet Alia halálos ítéletét jelentette. És akárhogy csűri-csavarja a szót. amire Ő készül, csak ugyanaz a természetellenes gyalázat lehet. Nem érti. mekkora veszélybe sodorja magát azzal, amit mond?
– Ezt meg kell magyaráznod – szólalt meg végül.
– Hogyan? – kérdezte Leto. – Hacsak fel nem fogod, hogy az Idő nem az, aminek tűnik, még csak bele sem kezdhetek a magyarázatba. Apám sejtette ezt. A megvilágosodás küszöbén állt. de visszariadt. Most rajtam a sor meg Ghanin.
– Ragaszkodom hozzá, hogy megmagyarázd – mondta Jessica, és kitapintotta a köpenye redőjébe rejtett mérgezett tűt. Gom-dzsabbar volt, annyira halálos, hogy legkisebb karcolása is másodperceken belül Ölt. Közben azt gondolta: Figyelmeztettek, hogy talán használnom kell. A gondolattól hullámokban futott végig a karján a reszketés, s ő hálás volt a köpeny takarásáért.
– Jól van – sóhajtott Leto. – Először is. ami az időt illeti: nincs különbség tízezer év és egy év között; nincs különbség százezer év és egy szívdobbanás között. Ez az első tény az Idővel kapcsolatban. A második tény pedig: az egész világegyetemet, minden idejével, én tartalmazom.
– Miféle ostobaság ez? – kérdezte Jessica.
– Látod? Nem érted. Akkor megpróbálom máshogy elmagyarázni. – Fölemelte a jobb kezét, és ahogy beszélt, aláfestésként gesztikulált vele. – Előremegyünk, hátramegyünk.
– Ezek a szavak nem magyaráznak meg semmit!
– Pontosan – mondta Leto. – Vannak dolgok, amiket nem lehet szavakba Önteni. Szavak nélkül kell megtapasztalnod Őket. Te azonban nem vagy felkészülve egy ilyen vállalkozásra; ha rám nézel, akkor sem engem látsz.
– De hiszen... egyenesen rád nézek. Ki mást látnék, ha nem téged! – Jessica rámeredt. Leto szavai a Zenszuni Kódex ismeretéről tanúskodtak, amire őt a Bene Gesserit iskolában tanították: a játék a szavakkal megzavarja a filozófia megértését.
– Vannak dolgok, amik fölött nincs hatalmad – mondta Leto.
– Hogy magyarázza ez meg azt a... azt a tökéletes megoldást, amely túlmutat az emberi nem minden eddigi teljesítményén?
A fiú bólintott.
– Ha az ember a melanzs használatával kerüli el az öregedést és a halált, vagy a szervezet egyensúlyának azzal a finom módosítgatásával, amitől ti. Bene Gesseritek – egyébként joggal – annyira féltek, ez a haladék csupán a kontroll illúzióját kelti. Akár átszalad az ember a sziecsen. akár végigsétál rajta, végső soron ugyanazt csinálja. És az idő múlását belsőleg éli meg.
– Miért bűvészkedsz így a szavakkal? Már jóval az apád születése előtt ilyen ostobaságokon csorbítgattam ki a bölcsességfogamat.
– De csak a fog nőtt vissza – mondta Leto.
– Szavak! Szavak!
– Ó, már nagyon közel jársz! – Hah!
– Nagyanya?
– Igen?
Leto hosszú percekig nem szólalt meg. Aztán annyit mondott:
– Látod? Magad is tudsz válaszolni – Rámosolygott. De pillantásod nem hatol át az árnyékokon. Én itt vagyok. – Megint elmosolyodott. – Apám nagyon közel jutott ehhez. Amíg élt, élt, mikor azonban meghalt, nem sikerült meghalnia.
– Mit mondasz?
– Mutasd meg nekem a testét!
– Gondolod, hogy ez a Prédikátor...
– Lehetséges, de akkor sem az az ő teste.
– Semmit sem magyaráztál meg – vádolta Jessica az unokáját.
– Előre figyelmeztettelek.
– Akkor meg miért...
– Te kérted. Meg kellett mutatnom. Most térjünk vissza Aliára és az elrablásodra, ami...
– Az elképzelhetetlent fontolgatod? – förmedt rá Jessica, s köpenye alatt készenlétben tartotta a mérgezett gom-dzsabbart.
– Te akarsz Alia hóhéra lenni? – kérdezte Leto csalókán szelíd hangon. Ujjával a köpeny redőjében megbúvó kézre mutatott. – Azt hiszed, alkalmat adna a használatára? Vagy azt, hogy én alkalmat adnék?
Jessica még nyelni is képtelen volt.
– Hogy a kérdésedre válaszoljak – folytatta Leto –, nem fontolgatom az elképzelhetetlent. Annyira nem vagyok bolond. De meg vagyok döbbenve rajtad. Te mered elítélni Aliát? Persze, hogy megtörte a drágalátós Bene Gesserit-előírásokat! Mit vártál? Cserben hagytad, magára maradt; a címzése régens, de gyakorlatilag ő az uralkodó királynő. Ennyi hatalom! Te meg visszaszaladtál a Caladanra, hogy Gurney karjaiban nyalogasd a sebeidet. Jó, megértem. De ki vagy te, hogy elítéld Aliát?
– Megmondtam már neked, hogy nem akar...
– Ó, fogd be a szád! – Leto undorodva fordította el a fejét. A szavakat azonban azon a különleges Bene Gesserit módon ejtette ki – a parancsoló erejű Hangot használta. Úgy elnémította vele a nagyanyját, mintha kézzel tapasztotta volna be a száját. Jessica azt gondolta: Ugyan ki tudná jobban használni ellenem a Hangot, mint ő? Megnyugtató érv volt, ami enyhítette sértettségét. Olyan sokszor használta már másokon a Hangot, hogy eszébe sem jutott, hogy ő is sebezhető lenne... legalább is... utoljára talán növendék korában, amikor...
Leto ismét odafordult hozzá.
– Ne haragudj. A helyzet az, hogy tudom, milyen vakon tudsz reagálni, ha...
– Vakon? Én? – Jessicát ez jobban felháborította, mint a fiú előbbi pimaszsága, mikor a Hangot használta ellene.
– Te – mondta Leto. – Vakon. Ha maradt még benned némi őszinteség, ki tudod értékelni a reakcióidat. A neveden szólítalak, mire te azt mondod: „Igen?” Elnémítom a nyelved: Fölidézem az összes Bene Gesserit-mítoszotokat. Tekints magadba, úgy, ahogy tanítottak. Ennyit legalább megtehetsz a...
– Hogy merészelsz! Mit tudsz te a... – Jessica hangja elcsuklott. Hát persze, hogy tud róla!
– Azt mondtam, tekints magadba! – Leto hangja parancsoló volt.
A fiú hangja ismét hatalmába kerítette Jessicát. Érzékszervei eltompultak, lélegzése felgyorsult. Öntudata határán túl ott lapult a kalapáló szív, a ziháló... Hirtelen rádöbbent, hogy a lihegés és a szívdobogás nem csillapodott le, nem tudta féken tartani őket Bene Gesserit-kontrolljával. Szeme döbbent felismeréssel nyílt tágra; érezte, hogy a teste valaki más utasításainak engedelmeskedik. Lassan visszanyerte a tartását, ám a felismerés maradt. Ez a gyermekszörny úgy játszott vele társalgásuk során, mintha finomra hangolt hangszer lenne.
– Most már tudod, milyen alapos kiképzést kaptál a drágalátós Bene Gesseritedtől – mondta Leto.
Jessica csak bólintani tudott. A szavakba vetett hite megsemmisült. Leto kényszerítette, hogy farkasszemet nézzen a valódi univerzummal, s őt megrendítette az élmény, elméje új öntudatra ébredt. „Mutasd meg nekem a testét!” Leto úgy mutatta meg neki a saját testét, mintha újszülött lenne. Mikor az első napokat töltötte a wallachi kiképzőiskolában, mikor azon a borzasztó napon a herceg ügynökei eljöttek érte – akkor érzett utoljára ilyen reszketeg bizonytalanságot a tulajdon jövőjét illetően.
– Hagyni fogod, hogy elraboljanak – mondta Leto. – De...
– Nem kértelek, hogy vitába szállj velem – ellenkezett a fiú. – Hagyni fogod. Tekintsd ezt a hercegedtől kapott parancsnak. Ha megtörtént, majd belátod, miért volt szükséges. Egy roppant érdekes tanítvány kerül majd a kezed alá.
Leto fölállt, és bólintott.
– Egyes folyamatoknak van végük, de nincs kezdetük; másoknak van kezdetük, de nincs végük. Minden attól függ, hol áll a megfigyelő.
Sarkon fordult, és elhagyta a helyiséget.
A másik előszobában találkozott a magánlakosztályuk fele siető Ghanimával. Mikor meglátta őt, a lány megállt, és azt mondta:
– Alia el van foglalva a Hívek Gyülekezetével. – És kérdő pillantást vetett a Jessica szálláshelyéhez vezető folyosóra.
– Sikerült – mondta Leto.

- - -

Az erőszakot egyaránt erőszaknak tekinti áldozat, tettes és mindenki más, aki bármilyen távolságból kapcsolatba kerül vele. Az erőszakra nincs mentség, nincs enyhítő körülmény. Az erőszak sosem egyensúlyozza ki és igazolja a múltat. Az erőszak csupán további erőszakos cselekményekre fegyverzi föl a jövőt. Az erőszak erőszakot szül – barbár tormája ez a vérfertőzésnek. Aki erőszakhoz folyamodik, további erőszaknak lesz csak a nemzője a jövőben.
– Muad-Dib apokrif irataiból

Kora délután, amikor a legtöbb zarándok félrehúzódott, hogy felfrissítse magát a hűs árnyékban vagy egy kis iszogatással, a Prédikátor megjelent az Alia temploma előtt elterülő nagy téren. Pótszemének, az ifjú Assan Tariq-nak a karján érkezett. Hullámzó köpenye alatt, egy rejtett zsebben magával hozta a fekete fátyol maszkot, amit a Salusa Secunduson viselt. Szórakoztatta a gondolat, hogy az álarc és a fiú ugyanazt a célt szolgálja – az álcázást. Amíg kimutatja, hogy szüksége van szempótlókra, nem halnak el a kételyek.
Hadd terebélyesedjen a mítosz, de maradjon eleven a kétség, gondolta.
Senkinek nem szabad rájönnie, hogy a maszk valójában nem is ixi gyártmány, csak egyszerű vászonholmi. A keze nem csúszhat le Assan Tariq csontos válláról. Ha a Prédikátor egyszer látóként merészkedne a többi ember közé, kiégett szemgödre dacára, minden kétely szertefoszlana. A kicsinyke remény, amit lelke mélyén dédelgetett, végleg elhalna. Mindennap imádkozott a változásért, hogy belebotoljon valami másba, különbözőbe, de még a Salusa Secundus is aprócska kavicsnak bizonyult csupán, melynek ismeri minden aspektusát. Semmi nem változott, semmi nem változhat... egyelőre.
Sokan felfigyeltek rá, ahogy elhaladt az üzletek és bolthajtások előtt, s ide-oda forgatta a fejét; vak tekintete időnként megállapodott egy ajtón vagy egy! emberen. A fejét nem egészen úgy mozgatta, mint a vakok, s ez csak tápot adott a legendának.
Alia egy rejtett hasítékon át nézte őt temploma roppant mellvédje mögül. Valami jel után kutatott a sebhelyes arcon odalent – valami ismerős jel után, ami alapot adna az azonosításhoz. Minden pletykát jelentettek neki. És minden egyes jelentés a félelem újabb húrját pendítette meg benne.
Azt hitte, hogy a Prédikátor ellen kiadott elfogatóparancsa titokban fog! maradni, de hamarosan ezt is visszahallotta az utcákról. Még a testőrei között is volt valaki, aki nem bírta tartani a száját. Most remélte, hogy a testőrök tartják magukat új utasításaihoz, és nem tartóztatják le nyilvános helyen; ezt a köpönyeges rejtélyt, ahol az emberek tanúi lehetnének, és suttogni kezdhetnének róla.
A téren poros hőség uralkodott. A Prédikátor fiatal vezetője az orra elé húzta köpenye szélét, hogy csak sötét szeme párja és a homlok keskeny sávja látszott ki alóla. A szövet alatt tisztán kirajzolódott a cirkoruha orrcsöve. Alia azonnal tudta ebből, hogy a sivatagból jönnek. Hol a pokolban, rejtőzhetnek odakint?
A Prédikátor arcát nem védte fátyol a perzselő hőségtől. Még a cirkoruhája orrcsöve is szabadon lógott. Arcát minden védelem nélkül lecsupaszította a napfény és a szörnyű forróság előtt, amely szemmel látható hőhullámokban rezegtette a levegőt a tér kőkockái felett.
A templomlépcsőn kilenc zarándok állt; épp búcsúszertartásukat végezték. A tér árnyékos szélén még vagy ötven ember gyülekezett, többnyire zarándokok, akik a papság által kiszabott vezekléssel voltak elfoglalva. Akadt még közöttük néhány hírnök meg pár vándorkalmár, akik még nem kerestek ma eleget, hogy a legforróbb napszakra becsukhassák a boltot.
A hasadék mögött Alia a bőrén érezte a tikkasztó meleget, s tudta, hogy valahol a gondolkodás és az érzékelés állapota között lebeg; gyakran látta megesni ezt a bátyjával. A kísértés, hogy tanácsot üljön belső világával, baljós duruzsolásként zsongott a fejében. Ott volt a báró is: kötelességtudón, de minden pillanatban ugrásra készen, hogy kihasználja Alia félelmét, mikor a józan megfontolás csődöt mondott, és összemosódott körülötte a múlt, jelen és jövő.
Mi van, ha az Paul ott odalent? – kérdezte magától Alia.
– Ostobaság! – mondta a hang a fejében.
De a Prédikátor beszédeiről kapott jelentésekben nem lehetett kételkedni. Eretnekség! Aliát a hideg rázta ki a gondolattól, hogy maga Paul rombolhatja le azt az épületet, amelynek épp az ő neve az alapozása.
Miért ne?
Eszébe jutott, ami aznap reggel történt a Tanácsban. Vadul kikeltek Alia ellen, aki amellett kardoskodott, hogy fogadják el a Corrino-háztól ajándékba kapott díszruhákat.
– Az ikrek minden ajándékát alapos vizsgálatnak vetjük alá, mint mindig – vitatkozott Irulan.
– És mi van, ha ártalmatlannak találjuk őket? – kiabálta Alia. Valahogy ez volt az egészben a legfenyegetőbb: megállapítani, hogy az ajándékban nincs semmi veszedelmes.
Végül elfogadták a díszöltözékeket, és rátértek a másik napirendi pontra: adjanak-e helyet a Tanácsban Lady Jessicának. Aliának sikerült elérnie, hogy későbbre halasszák a döntést.
Erre gondolt, miközben a Prédikátort nézte a téren.
A mostani események a Régensségben kicsit olyanok voltak, mint annak az átalakításnak a túloldala, ami nagy léptekkel haladt előre a bolygón. A Dűne hajdan a diadalmas sivatag hatalmát jelképezte. Ez a hatalom fizikailag egyre csökkent, a róla szóló legendák azonban egyre terebélyesedtek. Már csak a sivatagóceán maradt meg a tüskebokrok ölelésében, a belső bolygó roppant Anyasivataga, amit a fremenek még mindig az Éjszaka Királynőjének hívtak. A tüskebokrokon túl puha, zöld dombok telepedtek a homokra. Minden domb mesterséges volt. Valamennyit nyüzsgő hangyák gyanánt robotoló emberek emelték. A dombok zöldjébe szinte belesajdult az Aliához hasonló Dűne-lakók szeme, akik még a rozsdavörös sivatag hagyományában nevelkedtek. Az ő szemében, akárcsak a fremenekében, a sivatagóceán továbbra is sohasem lazuló szorításban tartotta a Dűnét. Csak le kellett hunynia a szemét; és azt a sivatagot látta maga előtt.
Nyitott szemmel most már mást látott az ember a sivatag szélén: zöldellő dombokat és bűzlő mocsáriszapot, amely nyálkás csápokkal nyújtózott a homok felé – ám az a másik sivatag ugyanolyan hatalmas volt, mint valaha.
Alia a fejét rázva nézte a Prédikátort.
A vak fremen fölkapaszkodott az első teraszra a templom alatt, és a szinte kihalt tér felé fordult. Alia megérintette a gombot a kukucskálónyílása mellett, amely felerősítette az odalentről jövő hangokat. Hullámokban Öntötte el az önsajnálat; látta magát, amint itt áll, végtelen magányosan. Kiben bízhat még? Azt hitte, Stilgarra számíthat, de ez az öreg vak már Stilgart is megfertőzte.
– Tudod, hogy számol? – kérdezte tőle Stilgar. – Hallottam, mikor leszámolta vezetője markába a fizetséget. Nagyon furcsán hangzott az én fremen fülemnek, márpedig ez ijesztő dolog. Úgy számol: „shuc; ishcai, qimsa, chuascu; picha, sucta” és így tovább. Nem hallottam ilyet a sivatagban töltött régi idők óta.
Ebből Alia rájött, hogy Stilgar nem fogja neki megtenni azt, ami elkerülhetetlen. A testőreivel pedig körültekintően kell bánnia; azok szerették minden egyes szavát megfellebbezhetetlen érvényű parancsnak tekinteni.
Mit akarhat itt ez a Prédikátor?
A környező piactér a védőbalkonok és ívelt bolthajtások alatt ebben a napszakban is tarkabarka látványt nyújtott; az árusok néhány siheder felügyeletére bízva kint hagyták a portékáikat, hadd csodálják meg az arra járók. Egy-két kereskedő kinn maradt a téren, a zarándokok csörgő erszénye és a hátországban fizetőeszköznek használt fűszer pogácsák után szimatolva.
Alia a Prédikátor hátát tanulmányozta. Úgy tűnt, beszédre készül, de valami még visszatartja.
Miért állok itt, és bámulom ezt a roskatag aggastyánt? – kérdezte magától. Az a halandó roncs odalent nem lehet a „ragyogás edénye”, az én eltűnt bátyám.
Haraggal határos csalódottság töltötte el. Hogy bizonyosodhat meg a Prédikátor kilétéről, hogy hessegetheti el magától a kételyeket úgy, hogy nem nyomoztat utána? Csapdába esett. Nem mert futó kíváncsiságnál többet tanúsítani ez iránt a vándorló eretnek iránt.
Irulan érezte ezt. Elvesztette a híres Bene Gesserit tartását, és keserűen kifakadt a Tanácsban:
– Elvesztettük a képességet, hogy jót gondoljunk önmagunkról! Ez még Stilgart is megdöbbentette.
Javid térítette észhez őket.
– Nincs időnk ilyen badarságokra!
Javidnak igaza volt. Ugyan miért lenne fontos, hogy mit gondolnak Önmagukról? Nekik csak egy feladatuk volt: fenntartani az Impérium hatalmát.
Irulan azonban visszanyerte a tartását, és még elsöprőbb modorban nyilatkozott.
– Elvesztettünk valami létfontosságú dolgot, én mondom nektek. És vele együtt elvesztettük azt a képességünket is, hogy jó döntéseket hozzunk. Manapság úgy vetjük rá magunkat a döntésekre, mintha az ellenségeink lennének... vagy pedig csak várunk és várunk, ami a feladás egyik formája, és hagyjuk, hogy mások döntései vezessenek minket. Hát elfelejtettük, hogy mi voltunk azok, akik ennek a folyamatnak a forrásánál bábáskodtunk?
És az egész vita amiatt robbant ki, hogy elfogadják-e a Corrino-ház ajándékát vagy sem.
Irulantól meg kell szabadulni, határozta el Alia.
Mire vár ott lenn az az öregember? Prédikátornak hívja magát. Akkor miért nem prédikál?
Irulannak nem volt igaza a döntéshozatallal kapcsolatban, mondta magában Alia. Az én döntéseim most sem hibásak! Az az ember, akinek nap mint nap élet és halál ügyében kell dönteni, nem lehet határozatlan, különben vége. Paul mindig azt mondta, hogy a nem természetes dolgok közül a sztázis, a renyheség, a stagnálás a legveszélyesebb. Az egyedüli maradandóság a változásban rejlik. A változás a legfontosabb.
Majd mutatok én nekik változást! – gondolta Alia.
A Prédikátor áldásra emelte karját.
A téren maradtak közül néhányan közelebb ballagtak hozzá, és Alia felfigyelt rá, milyen lassan mozognak. Igen, az utcákon azt rebesgették, hogy a Prédikátor magára vonta Alia haragját. Közelebb hajolt a kémlelőnyílása mellé telepített ixi erősítőhöz. A készülékből a téren gyülekező emberek moraja hallatszott, szélzúgás, sarutalpak csikorgása a homokon.
– Négy üzenetet hozok nektek! – mondta a Prédikátor.
Hangja harsányan dördült fel Alia erősítőjében; a nőnek lejjebb kellett csavarnia a hangerő-szabályozót.
– Minden üzenet személyre szóló – folytatta a Prédikátor. – Az első üzenetet Aliának hoztam, e hely uralkodónőjének. – S ezzel a kémlelőnyílás felé mutatott. – Ez az üzenet figyelmeztetés: te, aki a mindent-bírás titkát hordozod az ágyékodban, eladtad a jövődet egy üres erszényért!
Hogy merészeli? – gondolta Alia. De az öreg vak szavai mozdulatlanná dermesztették.
– A második üzenetem – mondta a Prédikátor – Stilgarnak szól, a fremen naibnak, aki azt hiszi, hogy a törzsek hatalmát át tudja váltani az Impérium hatalmára. Figyelmeztetlek, Stilgar: óvakodj a megcsontosodott hagyománytól, a merev szokásjog vaskezétől. Ellened fordul majd, és száműzetésbe kerget!
Most már túl messzire ment! – gondolta Alia. Őröket kell küldenem érte, mindegy, mi lesz a következménye. Ám a keze az ölében maradt.
A Prédikátor szembefordult a templommal, felkapaszkodott a második teraszra, bal kezét végig vezetője vállán nyugtatva. Aztán elkiáltotta magát:
– A harmadik üzenetem Irulan hercegnőnek szól. Hercegnő! A megaláztatást nem egykönnyen lehet feledni. Figyelmeztetlek: menekülj!
Mit beszél ez? – kérdezte magától Alia. Irulant persze megaláztuk, de... miért figyelmezteti, hogy meneküljön? Hiszen csak most döntöttem a sorsáról! A félelem borzongása futott végig Alián. Honnan tudta ezt a Prédikátor?
– A negyedik üzenetem Duncan Idahónak szól – mondta a vak. – Duncan! Téged arra tanítottak, hogy a hűség hűséget szül. Ó, Duncan, ne higgy ebben az ócska példázatban, mert a történelem hajtóereje az, amit éppen pénznek használnak a világban. Duncan! Fogd a szarvadat, és tedd azt, amiről jól tudod, hogy meg kell tenned.
Alia a jobb kézfejét harapdálta. Szarvak! Meg akarta nyomni a gombot, ami riadóztatja az őröket, a karja azonban nem volt hajlandó megmozdulni.
– Most prédikálni fogok nektek – mondta a Prédikátor. – Ez a sivatag szentbeszéde. Muad-Dib papságához szólok vele, akik a kard ökumenizmusát gyakorolják. Ó, ti balgák, akik hisztek az eleve szabott sorsban! Hát nem tudjátok, hogy az előre szabott sorsnak megvan a démoni oldala is? Azt üvöltitek, hogy fölmagasztaltattatok, csupán azért, mert Muad-Dib áldott nemzedékében éltek. Én mondom nektek, hogy elfordultatok Muad-Dibtől. A szeretet helyét a szentség vette át vallásotokban! A sivatag bosszújával incselkedtek!
A Prédikátor lehajtotta a fejét, mintha imádkozna.
Alia testén bizsergés futott végig, ahogy öntudatra ébredt. Az alvilág isteneire! Ez a hang! A perzselő homokban töltött esztendők recsegőssé tették, de könnyen lehetett Paul hangjának maradéka is.
A Prédikátor ismét fölemelte a fejét. Hangja végigdörgött a téren, ahol egyre többen kezdtek gyülekezni; mágnesként vonzotta őket ez a furcsasága múltból.
– Így vagyon ez megírva! – kiáltotta a Prédikátor. Azok, akik harmatért imádkoznak a sivatag szélén, özönvizet idéznek a fejükre! Az ész hatalma nem mentheti meg a végzetüktől őket! Az ész a gőg szülötte, és az ilyen ember nem tudhatja kevélységében, mikor cselekszik gonoszat. – Lehalkította a hangját. – Muad-Dibről azt beszélik, a jövőbelátás ölte meg, és a valóság világából átkerült az alam al-mitalba. Én azt mondom nektek, hogy ez káprázat csupán, Mája fátyla. Az ilyen gondolatoknak nincs független realitása. Nem szállhatnak ki a fejetekből, és nem csinálhatnak valós dolgokat. Muad-Dib mondta magáról, hogy nem rendelkezik Rihani mágiával, amelynek segítségével megfejthetné az univerzum titkait. Ne kételkedjetek benne.
A Prédikátor ismét fölemelte karját, s hangja sztentori magasságokba szárnyalt.
– Figyelmeztetem Muad-Dib papságát: a szirti tűz megéget titeket! Azok, akik megtanulják az öncsalás leckéjét, könnyen belepusztulhatnak abba a csalásba. A testvérvért nem lehet lemosni!
Ezzel leeresztette a karját, megkereste fiatal vezetőjét, és mire Alia kiszabadította magát a hirtelen támadt, reszketeg dermedtségből, már el is hagyta a teret. Ezt a félelem nélküli eretnekséget! Csak Paul lehet az. Figyelmeztetnie kell a testőreit. Nem léphetnek fel nyíltan ez ellen a Prédikátor ellen. Amit odalent látott, csak erősítette meggyőződését.
Az eretnek beszéd ellenére senki sem mozdult, hogy feltartóztassa a távozó Prédikátort. Egyetlen templomszolga sem indult az üldözésére. Egyetlen zarándok sem próbálta megállítani. Ez a karizmatikus öregember! Aki csak látta és hallotta, mindenki érezte hatalmát, az istenadta tehetség tükröződését.
A nap hevének dacára Alián végigfutott a hideg. Fizikai valóságként érzékelte, milyen bizonytalan fogással tartja markában az Impériumot. Megragadta kémlelőnyílása szélét, mintha ezt a fogást akarná megszilárdítani, s közben elgondolkozott a törékenységén. A hatalom magvát a Landsraad, a KHAFT és a fremen fegyverek egyensúlya tartotta kézben, míg az Űrliga és a Bene Gesserit feltűnés nélkül tevékenykedett az árnyékok között., A technológiai fejlődés tiltott szivárgása, amely az emberiség lakóterületének legszéléről fakadt, lassan kikezdte a központi hatalmat. Az engedélyezett termékek, amiket az ixi és tleilaxi üzemekben gyártottak, nem enyhítették ezt a nyomást. És a háttérben mindig ott volt a Corrino-házból való Farad'n, IV. Shaddam címeinek és jogigényének örököse.
A fremenek és az Atreides-háznak az Öregedésgátló fűszerre formált monopóliuma nélkül Alia szorítása meglazulna az Impériumon. Minden hatalma semmivé foszlana. Szinte érezte, ahogy kicsúszik az ujjai közül. Az emberek hallgattak erre a Prédikátorra. Veszélyes volna elnémítani, és ugyanolyan veszélyes lenne hagyni, hadd prédikáljon tovább ilyen szavakkal, mint amiket az imént harsogott el Arrakeen főterén. Alia megpillantotta bukása első előjeleit, a probléma váza tisztán kirajzolódott az agyában. A Bene Gesserit tételekbe foglalta ezt a problémát:
„Az, hogy egy hatalmas populáción egy kicsiny, de befolyásos csoport uralkodik, meglehetősen gyakori eset világegyetemünkben. Tudjuk azt is, melyek a főbb feltételei annak, hogy az illető populáció a gazdái ellen forduljon...
Egy: ha vezetőre talál. Ez a legillékonyabb veszély a hatalom birtokosai számára: csak ellenőrzésük alatt kell tartaniuk a potenciális vezetőket.
Kettő: ha a populáció észreveszi magán a béklyókat. A tömegnek vaknak és tudatlannak kell maradnia.
Három: ha a populáció valami reményt lát az alávetettségből való szabadulásra. Ez nem következhet be, ha fel sem merül bennük a gondolat, hogy a szabadulás egyáltalán lehetséges.”
Alia megrázta a fejét, s érezte, hogy az arca beleremeg a mozdulat erejébe. A jelek már kiütköztek a Birodalom lakosságán. Minden jelentés, amit az Impériumban elszórt kémeitől kapott, megerősítette ebben a tudatban. A Fremen Dzsihad szüntelen háborúja minden planétán rajta hagyta bélyegét. Ahol gyökeret vert a „kard ökumenizmusa”, a nép fölvette az alávetett lakosság vonásait: védekező lett, titkolózó, köntörfalazó. A felsőbbség minden megnyilvánulása – és ez gyakorlatilag egyházi felsőbbséget jelentett – burkolt, passzív ellenállásba ütközött. Ó, zarándokok továbbra is milliószámra érkeztek, zsibongó tömegben, és bizonyára akadtak közöttük őszinte hivők is. Az esetek döntő többségében azonban nem a vakhit volt a zarándoklatok mozgatórugója. Az emberek inkább igyekeztek ravaszul bebiztosítani magukat a jövőre. Ez a magatartás általában a feltétlen engedelmességet hangsúlyozta, s ezáltal kapott egy szeletet a hatalom valóságából, amit könnyen át lehetett váltani vagyonra. Az Arrakisról hazatérő hadzsik nagy tekintélynek örvendtek, új társadalmi státusra tettek szert. A hadzsik jövedelmező gazdasági döntéseket hozhattak, amikkel szülőbolygójuk őslakosai nem mertek szembeszegülni.
Alia ismerte a népszerű találós kérdést: „Mit találsz a Dűnéről hozott üres erszényben?” A válasz az volt: „Muad-Dib szemét” (két tűzgyémántot).
A fokozódó elégedetlenség elfojtásának hagyományos módszerei parádés menetben vonultak el Alia lelki szeme előtt: az embereket meg kell tanítani rá, hogy a fegyelmezetlenség mindig büntetést von maga után, az uralkodónak nyújtott segítség pedig jutalmat. A Birodalom haderejét meghatározott időszakokban új, véletlenszerűen kiválasztott állomáshelyekre kell átvezényelni. Az Impérium erejének legfőbb támaszait célszerű álcázni. Minden egyes hadmozdulat, amellyel a Régensség elébe vág a potenciális támadásoknak, megköveteli a pontos időzítést, hogy az ellenfél folytonos meglepetéseknek legyen kitéve.
Csak nem vesztettem el az időérzékemet? – tűnődött Alia.
– Miféle haszontalan spekuláció ez? – kérdezte egy hang a fejében. Érezte, hogy mind jobban lehiggad. Igen, a báró terve jó. Megszabadulunk a Lady Jessica jelentette veszélytől, és ugyanakkor diszkreditáljuk a Corrino-házat. Igen.
A Prédikátorral később is el lehet bánni. Alia felfogta, milyen szerepet tölt be a vak öregember. Ő volt a korlátlan spekuláció ősi szelleme, az ortodoxia sivatagában fennen lobogó eretnekség eleven lángoszlopa. Ebben rejlett az ő ereje. Az nem fontos, hogy valóban Paul-e vagy sem... amíg fel lehet szítani a kétségeket. Ám Bene Gesserit-ismeretei azt súgták Aliának, hogy a Prédikátor ereje rejti gyengesége kulcsát is.
A Prédikátornak van valami hibája, amit meg kell találnunk. Kémeket állítok rá, minden mozdulatát figyeltetem. És ha alkalom nyílik rá, csúnyán le fogom járatni.

- - -

Nem fogok vitatkozni a fremen klánokkal arról, hogy isteni küldetésük volt, a vallási megvilágosodás terjesztése. Későbbi állításuk mint viszont, melyben az ideológiai megvilágosodásra is jogot formálnak arra indít, hogy megvetésemmel sújtsam és szidalmakkal halmozzam el őket. Persze azért tartanak igényt erre a kettős szerepre, hogy megszilárdítsák a mandarinátusukat, és tovább létezhessenek a segítségével egy olyan univerzumban, amely mind nyomasztóbbnak találják őket. Az elnyomott népek nevében figyelmeztetem hát a fremeneket, rövid távú hasznosíthatóság hosszú távon mindig kudarchoz vezet.
– A Prédikátor arrakeeni beszédéből

Leto éjszaka hívta ki Stilgart annak az alacsony sziklakiszögellésnek keskeny párkányára, amit Tabr sziecsben Figyelőkőnek neveztek. A Második Hold halványuló fényében lélegzetelállító kilátás nyílt a párkányról északon a Pajzsfal az Idaho-heggyel, délen a Nagy Síkság meg a keleti irányba, a Habbanija-gerinc felé vonuló dűnesorok. A déli látóhatárt kavargó porfátylak vonták ködbe; a vihar hordaléka. A Pajzsfal szélén a holdfény zúzmarája csillogott.
Stilgar akarata ellenére vállalkozott a titkos kiruccanásra, végeredményben azért, mert Leto javaslata felkeltette a kíváncsiságát. Miért kell sötétedés után kockára tenni az ember életét a nyílt homokon? A kölyök azzal fenyegetőzött, hogy elszökik, és egyedül vág neki, ha Stilgar nem hajlandó elkísérni. A dolog mindenesetre rettentően aggasztotta. Két ilyen ígéretes célpont, egyedül az éjszakában!
Leto lekuporodott a párkányra; délnek fordult, a síkság felé. Időnként rácsapott a térdére, mintha csalódott lenne valami miatt.
Stilgar várt. Mestere volt a szótlan várakozásnak; mellén Összefont karral, alig két lépésre állt védencétől, köpenye lustán hullámzott az éji szélben.
Leto számára ez a kirándulás a belső feszültség levezetésére szolgált. Szüksége volt rá, hogy új irányvonalat keressen az életének, s ebben a csendes konfliktusban Ghanima nem sokat segíthetett volna neki. Azért vette rá Stilgart, hogy csatlakozzon hozzá, mert volt néhány dolog, amiről Stilgar-nak tudnia kellett; az elkövetkezendő napokban még szüksége lesz rá.
Leto ismét a térdére vágott. Milyen nehéz ismerni egy dolog kezdetét! Néha úgy érezte, mintha a számtalan belső élet kiterjesztése volna, melyek közül mindegyik éppoly valós és egyedi, mint a sajátja. Ezeknek az életeknek a hömpölygő folyamában nem volt sem vég, sem befejezés – csak örök kezdet. Leginkább tolongó tömeghez hasonlíthatta őket, amely vadul ordítozik rá, hiszen ő az egyetlen ablak, amin mindegyikük keresztül akarna nézni. És ebben rejlett a veszély, ami Alia bukását okozta.
Leto vakon bámult a holdfény-ezüstözte, vihar utáni tájra. A síkságon egymást követték a dűnék hullámai, a szél által kiadagolt és terepalakzatokba halmozott szilikátmorzsalék – gyöngyhomok, morzsahomok, kavics. Úgy érezte, mintha ott ragadt volna az egyik feszült pillanatban, amikor nővérével együtt nézték a hajnal hasadtát. Sürgette az idő. Már Akkád hónapját írták, s Leto mögött a várakozás végeérhetetlen időszaka nyújtózott: hosszú, forró napok és forró, száraz szelek meg olyan éjszakák, mint ez a mostani, amikor a vidéket a Sólyom-bled kohójából támadó széllökések és hőhullámok gyötrik. Hátranézett a válla fölött a Pajzsfalra, mely kettétört vonalként derengett a csillagfényben. Azon a falon túl, az Északi Medencében rejlik minden gondjának fókusza.
Ismét kinézett a sivatagra. Ahogy a forró sötétségbe bámult, pirkadni kezdett; a nap előbújt a porfátylak közül, és mészárnyalatúra színezte a vihar vörös szalagjait. Behunyta a szemét, és maga elé képzelte, milyennek látják ezt a hajnalt Arrakeenben. A város alakot öltött a tudatában: szétszórt dobozok, halmaz a hajnali fény meg az ébredő árnyékok között. Sivatag... dobozok... sivatag... dobozok...
Mikor kinyitotta a szemét, a sivatag maradt: a szélszaggatta homok messzeségbe nyúló, rozsdavörös világa. Olajos árnyak futottak szét minden dűne tövében, mintha az éjszaka továbbélő sugarai lennének. Időnként összekapcsolódtak. Az éjszakára gondolt, ahogy itt kuporgott a nyugtalankodó Stilgarral; az öreg naibot aggasztotta a csönd meg az, hogy, nem tudta, miért jöttek ide. Stilgar sokszor járt erre szeretett Muad-Dibjével, számos emlék élhetett benne erről. A viharvert fremen most sem volt mozdulatlan, fürkész tekintete a környező vidéket járta, veszélyre utaló jeleket keresve. Stilgar nem szeretett nappal kint lenni a szabadban. Igazi fremen volt, a régi Dűne neveltje.
Leto elméje vonakodott elszakadni az éjszakától és a homoki túra tiszta fáradalmaitól. Mihelyt ideértek, a sziklák közé, az éjszakán fekete némaság uralkodott el. Megértette, hogy Stilgar tart a napfénytől. A sötétség egyszerű dolog volt, még akkor is, ha fortyogó veszélyeket rejtett. A fény ellenben összetett jelenség. Az éjszaka bűzlött a félelemtől, és a szörnyei undok zajokkal közeledtek. A dimenziók szétváltak éjjel, valahogy minden hangsúlyozottabb volt – a tövisek hegyesebbek, a pengék élesebbek. Ám a napvilág rémségei olykor rosszabbak voltak.
Stilgar megköszörülte a torkát.
Leto nem fordult hátra, úgy szólalt meg.
– Nagyon komoly problémám van, Stil.
– Gyanítottam. – A Leto mellett megszólaló hang halk volt és éber. A gyermek zavaró módon emlékeztetett az apjára. A tiltott mágia szüleménye volt, s ez mélységes viszolygással töltötte el Stilgart. A fremenek ismerték a megszállottság iszonyatát. A megszállottakat a törvény értelmében megölték, s vizüket kiöntötték a homokra, nehogy beszennyezzék vele a törzs ciszternáját. A holtak maradjanak csak holtak. Gyermekek nemzésével törni halhatatlanságra helyeslést érdemel, de a gyermeknek nincs joga életre hívni a múlt letűnt alakjait.
– A problémám az, hogy apám olyan sok mindent hagyott befejezetlenül – mondta Leto. – Különösen az életünk fókuszát: a Birodalom nem haladhat tovább ezen az úton, Stilgar, ha nem hozza megfelelő fókuszba az emberek életét. Az életről beszélek, érted? Az életről, nem a halálról.
– Egyszer régen, mikor apádat nyomasztotta egy látomás, ugyanígy beszélt nekem – emlékezett Stilgar.
Leto kísértést érzett, hogy egy könnyed válasszal napirendre térjen a belsejét marcangoló félelem fölött; talán javasolhatná, hogy hagyják abba a böjtölést. Rádöbbent, hogy rettenetesen éhes. Tegnap délben ettek utoljára, s Leto ragaszkodott hozzá, hogy átböjtöljék az éjszakát. Most azonban másfajta éhség kezdte kínozni.
Az a baj az életemmel, ami ezzel a hellyel, gondolta Leto. Hiányzik belőle az előzetes teremtés. Csak megyek egyre hátrébb és hátrébb, míg a távolságok összezsugorodnak. Nem látom a horizontot, nem látom a Habbanija-gerincet. Nem találom a próbatétel eredeti helyszínét.
– A jövőbelátást valóban nem lehet mással helyettesíteni – mondta Leto.
– Talán meg kellene kockáztatnom a fűszert...
– Hogy belepusztulj, mint apád?
– Ez itt a dilemma – töprengett Leto.
– Apád egyszer elárulta nekem, hogy a jövő túlságos ismerete csapdába zárja az embert a tulajdon jövőjében, és megfosztja a szabadságtól, hogy változtatásokat eszközöljön.
– Ez a paradoxon a mi problémánk – mondta Leto. – A jövőbelátás kifinomult és nagyhatalmú. A jövő jelenné válik. Komoly veszélyekkel jár látónak lenni a vakok földjén. Ha megpróbálod elmagyarázni a vakoknak, amit látsz, általában megfeledkezel róla, hogy a vakokat másfajta, a tiédtől eltérő mozgásra kondicionálta a vakságuk. Olyanok, mint valami szörnyűséges gépezet, mely megállás nélkül tör előre a maga útján. Megvan a saját lendületük, megvannak a saját fix pontjaik. Én félek a vakoktól, Stil. Félek tőlük. Könnyen összezúznak bármit, ami az útjukba áll.
Stilgar a sivatagot nézte. A mészszínű hajnalból acélszürke reggel lett. Azt mondta:
– Miért jöttünk ide?
– Mert azt akartam, hogy lásd azt a helyet, ahol esetleg meghalok. Stilgar egész testében megfeszült, aztán csak annyit mondott:
– Szóval neked is volt látomásod!
– Talán csak álmodtam.
– Miért jöttünk ilyen veszélyes helyre? – meredt a védencére Stilgar. – Most rögtön visszafordulunk.
– Nem ma fogok meghalni, Stil.
– Nem? Mit láttál a víziódban?
– Három utat – mondta Leto, az emlékezők ábrándos, réveteg hangján. – Az egyik lehetséges jövőben kénytelen voltam megölni a nagyanyánkat.
Stilgar éles pillantást vetett Tabr sziecs felé, mintha attól félne, hogy Lady Jessica meghallja őket a homokpusztaságon keresztül.
– Miért?
– Hogy el ne veszítsük a fűszer monopóliumát.
– Nem értem.
– Én sem, de álmomban ez jár az eszemben, mikor használom a kést.
– Ó – Stilgar értett a kés használatához. Mély levegőt vett. – Mi a második út?
– Ghani és én összeházasodunk, hogy lezárjuk az Atreides-vérvonalat.
– Ghaaa! – Stilgar tüdejéből egyszerre tódult ki a levegő, ahogy mélységes undorral felhorkantott.
– Az ősidőkben gyakran tettek így a királyok és a királynők – mondta Leto. – Mi Ghanival úgy döntöttünk, hogy nem hálunk egymással.
– Figyelmeztetlek titeket, nehogy megmásítsátok ezt a döntést! – Stilgar hangjában a halál zengett. A fremen törvény szerint a vérfertőzőket akasztással büntették a háromlábon. Megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – És a harmadik út?
– Emberi léptékűre kell csökkentenem apám alakját.
– Muad-Dib a barátom volt – motyogta Stilgar.
– Az istened volt! Vissza kell rángatnom a földre.
Stilgar hátat fordított a sivatagnak, s szeretett Tabr sziecsének oázisára meredt. Az ilyen beszéd mindig zavarólag hatott rá.
Leto megérezte Stilgar mozdulatának verítékszagát. Iszonyú kísértést érzett, hogy kibújjon a sok fontos mondanivaló alól, amit most közölnie kell Stilgarral. Végigbeszélhetnék a fél napot, a konkrét témáktól az elvontak felé haladva, és kivonhatnák magukat az igazi döntések alól, melyeknek azonnali szükségessége fenyegető árnyként ködlött a horizonton. És ahhoz nem fért kétség, hogy a Corrino-ház valódi veszélyt jelentett valódi életükre nézve – az övére és Ghaniéra. Ám most mindent, amit tesz, a titkos szükségszerűségek szempontjából kell mérlegelni és elbírálni. Stilgar annak idején Farad'n meggyilkolása mellett szavazott, ragaszkodott a csomurkinak – az italba kevert méregnek – az agyafúrt alkalmazásához. Ezt nem szabad hagyni.
– Ha meghalnék itt, Stil – mondta Leto –, óvakodnod kell Aliától. Ő többé nem a barátod.
– Mit jelentsen ez a beszéd a halálról meg a nagynénédről? – Stilgar most már igazán fel volt háborodva. Megölni Lady Jessicát! Óvakodni Aliától! Meghalni ezen a helyen!
– A kis emberek Alia parancsára váltogatják az arcukat – mondta Leto. – Az uralkodónak nem muszáj prófétának lennie, Stil. Még csak Istenhez hasonlatosnak sem. Azért hoztalak ide, hogy tisztázzam veled, mire van szüksége az Impériumunknak. Jó kormányzásra. Ez pedig nem a törvényektől és precedensektől függ, hanem annak a személynek az egyéni kvalitásaitól, aki kezében tartja a kormányrudat.
– A Régensség nem hanyagolja el birodalmi kötelezettségeit – válaszolt Stilgar. – Ha majd nagykorú leszel...
– Én már nagykorú vagyok! Én vagyok mindőtök közül a legöregebb! Emlékezetem ötven évszázadra nyúlik vissza. Ha! Még arra is emlékszem, mikor mi, fremenek a Thurgrodon éltünk!
– Miért komédiázol velem? – kérdezte Stilgar ellentmondást nem tűrő hangon.
Leto bólintott magában. Tényleg, miért? Miért idézi föl a letűnt századok emlékeit? Pillanatnyilag a mai fremenek jelentették az igazi gondot; legtöbbjük továbbra is félcivilizált vadember maradt, aki hajlamos volt kinevetni a balszerencsés ártatlanságot.
– A kriszkés széthull, ha a tulajdonosa meghal – mondta Leto, – Muad-Dib elporladt. Miért élünk még mi, fremenek?
Egyike volt ez azoknak a hirtelen témaváltásoknak, amik annyira zavarták Stilgart. Azon kapta magát, hogy képtelen válaszolni. A szavaknak volt jelentésük, de nem értette, milyen szándékkal mondták ki Őket.
– Azt várják tőlem, hogy császár legyek, ám szolgának kell maradnom – jelentette ki Leto, s a válla fölött Stilgarra pillantott. – A nagyapám, akiről a nevemet kaptam, új jelmondatot tétetett a címerpajzsára, amikor átköltözött a Dűnére: „Itt vagyok, és itt is maradok.”
– Nem volt más választása – mondta Stilgar.
– Úgy bizony, Stil. Nekem sincs más választásom. Születésemnél fogva, fogékony szellememnél fogva, egész lényemnél fogva az a sorsom, hogy császár legyek. Még azt is tudom, mire van szüksége az Impériumnak: jó kormányzásra.
– A „naib” szónak ősi jelentése van – szólt közbe Stilgar. Annyit tesz: „a sziecs szolgája”.
– Emlékszem a tanításaidra, Stil – mondta Leto. – Ha jó vezetést akar, a törzsnek rendelkeznie kell olyan módszerekkel, melyek segítségével ki tudja választani azokat az embereket, akiknek az élete tükrözi a helyes kormányzás módját.
Stilgar fremen lelke legmélyéből beszélt.
– Ha megfelelsz ennek a feltételnek, magadra fogod ölteni a császári palástot. Előbb azonban bizonyítanod kell, hogy képes vagy úgy viselkedni, ahogy az uralkodóhoz illik!
Leto váratlanul felnevetett, majd megkérdezte:
– Kételkedsz a jóhiszeműségemben, Stil?
– Dehogyis.
– Hát születésem jogában?
– Az vagy, aki vagy.
– És ha azt teszem, amit elvárnak tőlem, az lesz jóhiszeműségem megmérettetése, mi?
– Ez a fremen gyakorlat.
– Szóval nem lehetnek belső érzéseim, amik a viselkedésemet vezérlik?
– Nem értem, mit...
– Ha mindig méltósággal viselem magam, bármekkora erőfeszítésembe is kerül, hogy elnyomjam titkos vágyaimat, akkor ez lesz a megmérettetésem.
– Ez az önkontroll lényege, fiam.
– Fiam! – Leto a fejét csóválta. – Ó, Stil, te adtad át nekem a kormányzás racionális erkölcsének a kulcsát. Állhatatosnak kell lennem, hogy minden cselekedetem a múlt hagyományaiban gyökerezzék.
– Ez így helyes.
– Csakhogy az én múltam mélyebb a tiédnél!
– És miben változtat ez a...
– Nekem nincs egyes szám első személyem, Stil. Ének sokasága vagyok, s memóriámban ősibb hagyományok élnek, mintsem elképzelni tudnád. Ez az én terhem, Stil. Folyton a múltba tekintek. Csordultig teli vagyok a velem született tudással, mely vonakodik az újdonságoktól és a változástól. De Muad-Dib megváltoztatta mindezt. – A sivatag felé intett, s íves körmozdulatot írt le a karjával, hogy belefoglalja gesztusába a Pajzsfalat is a háta mögött.
Stilgar megfordult, és a Pajzsfalra nézett. A fal tövébe Muad-Dib kora óta egy falut építettek, melyben egy csapat planetológus lakott, akik segítettek elterjeszteni a növényi életet a sivatagban. Stilgar az emberi kéz alkotta, idegen foltra meredt a tájban. Változás? Igen. A faluban volt valami összehangoltság, ami igaz valódiságra vallott, s ez sértőn érintette őt. Szótlanul állt, nem törődve a viszketéssel, amit a cirkoruhája alá befurakodó homokszemek okoztak. Ez a falu sértés volt a bolygó egykori önmagára nézve. Stilgar hirtelen szerette volna, ha egy spirál alakban süvöltő tornádó átsuhan a dűnék fölött, és eltörli a települést a föld színéről. Ahogy átvillant rajta ez az érzés, reszketés fogta el.
Leto azt mondta:
– Megfigyelted, Stilgar, milyen gyatra minőségűek az új cirkoruhák? Túl nagy a vízveszteségük.
Stilgar már majdnem azon volt, hogy ráförmedjen: Hát nem éppen én mondtam ezt neked? – azonban idejében visszafogta magát.
– Az embereink egyre inkább a tablettákra hagyatkoznak – jelentette ki helyette.
Leto bólintott. A tabletták megváltoztatták a testhőmérsékletet, csökkentették a vízveszteséget. Olcsóbbak és könnyebbek voltak a cirkoruháknál, de más terheket róttak a használójukra: többek között lelassították a reakcióidőt, és néha elhomályosították a látást.
– Ezért jöttünk ide? – kérdezte Stilgar. – Hogy megvitassuk a cirkoruha-gyártást?
– Miért ne? – kérdezte Leto. – Mivel nem akarsz szembenézni azzal, amiről beszélnünk kell.
– Miért óvakodjak a nagynénédtől? – az Öreg naib hangját harag élezte.
– Mert ő a változással szembeni ősi húzódozást játssza ki a fremenek ellen, ugyanakkor azonban iszonyatosabb változást fog a fejünkre hozni, mint elképzelni tudnád.
– Túlságosan felfújod a dolgot! Alia igazi fremen.
– Ó, szóval az igazi fremen ragaszkodik a múlt hagyományaihoz; márpedig az én múltam aztán messzire nyúlik. Mindenesetre, ha folytatnám ezt a gondolatmenetet, egy zárt társadalmat látnék a legelőnyösebbnek, amely teljességgel a múlt szent hagyományaitól függ. Korlátoznám a helyváltoztatást, mivel új eszmék kialakulásához vezet, az új eszmék pedig az életmód alapstruktúráját fenyegetik. A bolygón minden kis városállam a maga útját járná, azzá fejlődne, amivé tud. Végül a Birodalom széthullana a különbözőség terhe alatt.
Stilgar megpróbált nyelni, de kiszáradt a torka. Ezeket a szavakat akár Muad-Dib is mondhatta volna. Úgy hangzottak. Félelmetes ellentmondások rejlettek bennük. De ha az ember beleegyezik a változásba... Megrázta a fejét.
– A hagyományok megmutathatják a helyes viselkedést, ha a múltban él az ember, Stil, csakhogy a körülmények változnak.
Stilgar csak egyetérteni tudott azzal, hogy a körülmények változnak. De hogyan viselkedjen akkor az ember? Leto mögé tekintett, egyszerre látva és nem látva a sivatagot. A síkságban aranyszínű árnyékok táncoltak, ahogy a nap egyre magasabbra kapaszkodott az égbolt ívén, a porködökben bíbor árnyak és széltölcsérek kavarodtak. A messzi távolban most már láthatóvá vált a Habbanija-gerincet megülő homokfátyol, a sivatag pedig egyre kisebb, félhold alakban egymásba olvadó dűnékben nyúlt odáig. A levegőben rezgő hőhullámokon keresztül látni lehetett a pusztaság szélére befurakodó növényeket. Muad-Dib sarjasztott életet ezen a sivár helyen. Rézszínű, arányló, piros virágok, sárga virágok, rőtvörös és rozsdabarna szirmok, szürkészöld levelek, tövisek és élesen kirajzolódó árnyékok a bokrok alatt. A forró levegő mozgása vibrálón remegtette az árnyékokat.
Stilgar megszólalt:
– Én csak egy fremen vezér vagyok, te viszont egy herceg fia.
– Nem tudtad, mit mondasz, de kimondtad – szólt Leto.
Stilgar elkomorodott: Egykor, hosszú-hosszú idővel ezelőtt, Muad-Dib rótta meg így.
– Emlékszel rá, ugye, Stil? – kérdezte Leto. – A Habbanija-gerinc alatt voltunk, és a sardaukar kapitány... emlékszel rá: Aramsam? Megölte a barátját, hogy a saját bőrét mentse. És te többször figyelmeztettél aznap, milyen ostobaság lenne életben hagyni a sardaukarokat, akik látták a titkainkat. Végül azt mondtad, biztos be fognak számolni róla, mit láttak: meg kell Ölni őket. És apám így szólt: „Nem tudtad, mit mondasz, de kimondtad.” És megsértődtél. Kijelentetted, hogy te csak egy egyszerű fremen vezér vagy. A hercegek bizonyára fontosabb dolgokról is tudnak.
Stilgar döbbenten meredt Letora. A Habbanija-gerinc alatt voltunk! Voltunk! Ez... ez a gyermek, aki akkor még meg sem fogant, teljes részletességgel tudta, mi történt aznap, olyan részletességgel, amire csak az képes, aki maga is ott volt azon a helyen. Ismételt bizonyítéka volt ez annak, hogy az Atreides-ikreket nem lehet közönséges módon megítélni.
– Most hallgass ide – mondta Leto. – Ha meghalok vagy eltűnök a sivatagban, azonnal menekülnöd kell Tabr sziecsből. Parancsolom. Vidd magaddal Ghanit, és...
– Te még nem vagy a hercegem! Te csak egy... gyerek vagy!
– Felnőtt vagyok, de gyermektestben élek – figyelmeztette Leto. Egy szűk sziklahasadékra mutatott alattuk. – Ha itt halok meg; azon a helyen fog megtörténni. Látni fogod a véremet, onnan tudod majd bizonyossággal. Fogd a nővéremet, és...
– Megkettőzöm a testőrséget – mondta Stilgar. – Mostantól kezdve nem jöhettek ki ide. Azonnal indulunk, és te...
– Stil! Te nem tudsz engem visszatartani. Jusson eszedbe még egyszer, mi történt a Habbanija-gerincnél. Emlékszel? A fűszergyár kint volt a homokon, és egy nagy mester közelített felé. A fűszergyárat már nem lehetett megmenteni a féregtől. És ez bosszantotta az apámat. Gurney azonban csak az emberekre tudott gondolni, akik a homokba vesztek. Ne feledd, mit mondott: „Az apádat inkább az emberek érdekelték volna, akiket nem menthetett meg.” Stil; én azzal bízlak meg, hogy mentsd meg az embereket. Ők fontosabbak az élettelen tárgyaknál. És mindnyájuk közül Ghani a legfontosabb, mert ha én elbukom, ő lesz az Atreidesek utolsó reménye.
– Nem hallgatom ezt tovább – válaszolt Stilgar. Sarkon fordult, és mászni kezdett lefelé a sziklák között, a homoksávon túl zöldellő oázis irányába. Hallotta, hogy Leto követi. Aztán Leto elhaladt mellette, visszanézett, és azt mondta:
– Észrevetted, Stilgar, milyen szépek az idén a lányok?

- - -

Az emberi egyed élete, akárcsak a családé vagy egy egész nemzeté, fennmarad az emlékezetben. Népemnek el kell fogadnia ezt, mint a fejlődési folyamat szükségszerű velejáróját. A nép egységes organizmus, s ebben a maradandó emlékezetben mind több tapasztalatot tárol a tudatalattijában. Az emberiség azt reméli, hogy felhasználhatja ezt az anyagot, ha szüksége lesz rá az univerzum megváltoztatásához. De amit elraktároztak, azt el is lehet veszíteni, a véletlen azon szeszélye folytán, amit mind közönségesen „sors”-nak nevezünk. Sok minden van, amit képtelenség integrálni a törzsfejlődés viszonyrendszerébe, s ezáltal nem lehet kiértékelni és tevékenységre serkenteni azon folyamatos környezeti változások által, melyek rajta hagyják bélyegüket az emberi szervezeten. A faj tud felejteni! Ez a Kwisatz Haderach különleges értéke, amit a Bene Gesserit soha még csak nem is gyanított: a Kwisatz Haderach képtelen a felejtésre.
– Leto Könyve Harq al-Ada nyomán

Stilgar rendkívül zavarbaejtőnek találta Leto utolsó megjegyzését, bár nem tudott magyarázatot adni rá, miért. Ott csikorgott az elméjében egész úton Tabr sziecsbe, minden másnál nagyobb jelentőségre téve szert, amit Leto a Figyelőkövön mondott.
Az arrakisi lányok valóban nagyon szépek voltak az idén. És az ifjak is. Arcukról ünnepélyesen sugárzott a vízbőség. Szemük csillogó volt, és messzire tekintett. Gyakran csupaszították le a vonásaikat, eszük ágában sem volt ál-cirkomaszkokat és kígyózó orrcsöveket viselni. Olykor megesett az is, hogy cirkoruha nélkül merészkedtek ki a szabad ég alá, inkább az újmódi öltözéket hordva, amely alatt mozgás közben futólag ki-kirajzolódott karcsú, fiatal testük.
Ez az emberi szépség párhuzamban állt a táj új szépségével. A régi Arrakisszal ellentétben a figyelő tekintetet most valósággal elbűvölte, ha egy apró csutak zöld gallyra bukkant a vörösesbarna sziklák között. És a barlangi nagyvárosok kultúrájának régi sziecsei, a bejáratokat védő szigetelőleplekkel és vízcsapdákkal együtt, fokozatosan átadták helyüket a vályogtéglából rakott, szabadon álló falutelepüléseknek. Vályogtéglák!
Miért akartam annak a falunak a pusztulását? – tűnődött Stilgar, és megbotlott járás közben.
Tudta, hogy a fajtája kihalófélben van. A régi fremenek megrökönyödve fogadták bolygójuk bőkezűségét – vizet ereszteni a levegőbe, csupán azért, hogy összetapasszanak néhány téglaépületet! Az a vízmennyiség, amit egyetlen családi lakóházra fordítottak, egy egész sziecsnek elég lett volna egy álló éven keresztül.
Az új épületeknek még átlátszó ablakaik is voltak, hogy beeresszék a nap hevét, és kiszikkasszák a bent lévő testeket, Ezek az ablakok kifelé nyíltak.
A vályogházakban lakó új fremenek kitekinthettek a tájra. Többé nem voltak zsúfolt sziecsekbe zárva. Ahol a horizont kitágul, a képzelőerő határai sem maradnak el mögötte. Stilgar érezte ezt. Az új horizont beleolvasztotta a fremeneket az Impérium világegyetemébe, felkészítette őket a korlátlan tér érzetére. Hajdan a keserű szükségszerűség e béklyója kötötte őket a vízben szegény Arrakishoz. Nem osztoztak abban a szellemi nyitottságban, amely az Impérium legtöbb bolygójának lakosságát kondicionálta.
Stilgar látta, hogy a változások ellentmondanak saját kétségeinek és félelmének. A régi napokban ritka volt az a fremen, aki fontolóra vette volna, hogy elhagyja az Arrakist, és új életet kezd valamelyik vízben bővelkedő világon. Még álmodniuk sem volt szabad a menekülésről.
Leto távolodó hátát figyelte, ahogy a fiú előtte ballagott. Leto arról beszélt, hogy korlátozni kellene a szabad helyváltoztatást. Nos, ez mindig is így volt a legtöbb külvilági számára, bár néha biztonsági szelep gyanánt megengedték nekik, hogy álmodozzanak. A bolygóhoz kötöttség azonban itt, az Arrakison érte el a tetőfokát. A fremenek befelé fordultak, és ugyanúgy elzárták az elméjüket, ahogy a településeiket a barlangrendszerekben.
A sziecs eredetileg ideiglenes menedékhelyet jelentett vész esetére. Még ezt a szót is megrontották, mintha egy egész nép roppant börtönét szimbolizálná.
Leto igazat beszélt: Muad-Dib megváltoztatta mindezt.
Stilgar elveszettnek érezte magát. Érezte, hogy régi hitvilága összeomlik. Az új látóhatárok olyan életet szültek, amely a börtönéből való szabadulásra törekedett.
„Milyen szépek az idén a lányok.”
A hagyományok (az én hagyományaim! – ismerte el) kényszerítették a népét, hogy történelmének csak arra a szakaszára legyen figyelemmel, amely öncélú módon befelé fordult. A régi fremenek történelme iszonyatos vándorlásokból állt, ahogy egyik üldözésből a másikba menekültek. A bolygó régi kormányzata a régi Birodalom írásba fektetett politikájához igazodott. Elnyomta a kreativitást, a nyitottságot a haladás, a fejlődés iránt. Az általános jólét veszélyes volt a régi Impérium és hatalmasai számára.
Stilgar döbbenten ébredt rá, hogy legalább ilyen veszélyes Alia új irányvonala számára is.
Ismét megbotlott, és egyre jobban lemaradt Leto mögött.
A régi hagyományban, a régi vallásban nem létezett a jövő, csak a véget nem érő most. Stilgar rájött: Muad-Dib előtt a fremeneket arra nevelték, hogy a kudarcban higgyenek, ne a siker lehetőségében. Bár... Liet-Kynesnak hittek, csakhogy ő negyven generációs időhatárt vázolt föl nekik. Ez nem siker volt, csupán egy álom, amely – Stilgar már tisztán látta – szintén önmagába fordult.
Muad-Dib változtatott ezen!
A dzsihad során a fremenek sok mindent megtudtak a régi Padisah Császárról, IV. Shaddamról. A Corrino-házból kikerülő nyolcvanegyedik Padisah, aki elfoglalta az aranyoroszlános trónust, s uralkodott a világok millióiból álló Impérium fölött, gyakorlótérnek használta az Arrakist, hogy kipróbálja azt az új politikát, amit később Birodalomszerte be akart vezetni. Bolygókormányzói a folyamatos pesszimizmus légkörét terjesztették az Arrakison, hogy kiszélesítsék hatalmi bázisukat. Gondoskodtak róla, hogy a planéta minden lakója – még a szabadon kóborló fremenek is – értesüljön a csúf igazságtalanságokról és megoldhatatlan problémákról; megtanították Őket, hogy tehetetlen népnek tekintsék magukat, amely sehonnan sem várhat segítséget.
„Milyen szépek az idén a lányok!”
Amint Leto távolodó hátát figyelte, Stilgar eltöprengett azon, hogyan tudta elindítani benne a fiú ezt a gondolatmenetet egyetlen hanyagul elejtett, egyszerű mondattal. Most, ezután a mondat után Stilgar már egészen másképp látta Aliát és a saját szerepét a Királyi Tanácsban.
Alia szerette hangoztatni, hogy a régi hagyományokat nehéz megtörni. Stilgar beismerte magának, hogy mindig is valahogy megnyugtatónak találta ezt az állítást. A változás veszélyes. Az újítások elfojtandók. Az egyéni kezdeményezésnek elébe kell vágni. Mi más funkciója lenne a papságnak, mint az egyén akaraterejének elnyomása?
Alia gyakran mondogatta, hogy a szabad versenyt kezelhető korlátok közé kell szorítani. Csakhogy ez azt jelentette, hogy a veszedelmes technológia, mely újra kibontakozásnak indult, csupán zárt társadalmi rétegek számára lesz hozzáférhető – ugyanúgy, ahogy a múltban is szolgálta ősi gazdáit. Minden engedélyezett technikai eljárást vallásos burokba kell rejteni. Máskülönben... máskülönben...
Stilgar megint megbotlott. Most már a kvanatnál járt, s látta, hogy Leto a vízáram mellett növő barackfaligetnél várja. Stilgar hallotta, ahogy a talpa végigsúrolja a nyíratlan füvet.
Nyíratlan fű!
Miben higgyek? – kérdezte Stilgar magától.
Az ő nemzedékéből való fremen számára helyénvaló volt úgy gondolkodni, hogy minden egyénnek szüksége van saját korlátai alapos ismeretére. A hagyomány minden bizonnyal a legfőbb szabályozó elem egy zárt társadalomban. Az embereknek ismerniük kell korszakuk, társadalmuk, területük határait. Miért nem lehet mindenfajta gondolkozást a szieccsel modellezni? A bezártság érzete az egyén minden választását áthatja – korlátok közé szorítja a családot, a közösséget és a jó kormányzat minden intézkedését.
Stilgar megállt, és a gyümölcsfák között álló Letora meredt. A fiú mosolyogva nézett vissza rá.
Vajon tud róla, micsoda vihar dúl a lelkemben? – tűnődött Stilgar.
És az öreg fremen naib megpróbált visszanyúlni népe hagyományos katekizmusához. Az élet minden aspektusának egyedi alakra volt szüksége, eleve adott körforgása a titkos belső tudáson alapult, hogy mi működik és mi nem. Az a modell, ami alkalmazható az életre, a közösségre, egy nagyobb társadalom minden egyes elemére, egészen a főhatalom birtokosáig és tovább – ez a modell nem lehet más, csak a sziecs, és a sziecs megfelelője a homoksivatagban: a Shai-hulud. Az óriás homokféreg kétségtelenül rettentő erejű lény volt, ám ha fenyegették, elrejtőzött az áthatolhatatlan mélységben.
A változás veszélyes! – mondta magának Stilgar. A jó kormányzás célja csakis az állandóság és stabilitás lehet.
De az ifjak és a lányok szépek az idén.
És emlékeznek rá, mit mondott Muad-Dib, mikor letaszította a trónjáról IV. Shaddamot: „Nem a császárnak akarok hosszú életet, hanem az Impériumnak.”
Hát nem ezt hajtogatom én is? – töprengett Stilgar.
Újra megindult, ezúttal a sziecs bejárata felé, amely Letotól kicsit jobbra esett. A fiú is mozdult, hogy elébe vágjon.
Muad-Dib mást is mondott, emlékeztette magát Stilgar. „A társadalmak, civilizációk és kormányok éppúgy születnek, fejlődnek, szaporodnak és lehanyatlanak, akár az emberek.”
Veszélyes vagy sem, a változással muszáj számolni. A széparcú fiatal fremenek tudták ezt. Csak körül kellett nézniük, és látták, fel tudtak készülni rá.
Stilgar kénytelen volt megállni, ha nem teszi, egyenesen átgyalogol Leton.
A fiú bagoly módjára hunyorgott fel rá, és azt mondta:
– Látod, Stil? A hagyomány nem az a csalhatatlan vezérelv, aminek hitted.

- - -

A fremen meghal, ha túl soká van távol a sivatagtól; ezt hívjuk mi „vízbetegség”-nek.
– Stilgar: Kommentárok

– Nehezemre esik ezt kérnem tőled – mondta Alia. – De... gondoskodnom kell róla, hogy Paul gyermekeinek egy birodalom maradjon örökül. A Régensség fennállásának nincs más oka.
Alia hátrafordult a székén; a tükör előtt ült, reggeli szépítkezését végezte. A férjére nézett, hogy felmérje, miként fogadta szavait. Duncan Idaho rászolgált az alapos tanulmányozásra; kétség sem fért hozzá, hogy jóval kifinomultabb és veszedelmesebb valami lett belőle, mint az Atreides-ház hajdani kardmestere. Külső megjelenése hasonló maradt – éles metszésű, sötét arcvonásokat keretező szénfekete hajsörény –, ám a hosszú évek során, mióta magához tért a ghola-állapotból, figyelemreméltó belső metamorfózison esett át.
Alia eltűnődött rajta, nem először és nem utoljára, hogy vajon mit rejthetett el a férfi titkos magányában a gholák halál utáni újjászületése. Mielőtt a tleilaxiak kezelésbe vették volna tiltott tudományukkal, Duncan viselkedése egyértelmű volt az Atreidesek számára – hűség, fanatikus ragaszkodás zsoldos ősei erkölcs-kódexéhez, hirtelen harag, gyors lecsillapodás. Engesztelhetetlen bosszúvágyat táplált magában a Harkonnen-ház iránt. És Paul életét mentve lelte halálát. A tleilaxiak azonban megvették a tetemét a sardaukaroktól, és tenyésztartályaikban zombit csináltak belőle: a test Duncan Idahóé volt, de a tudatos emlékek hiányoztak. Kiképezték Mentátnak, emberi számítógépnek, és elküldték ajándékba Paulnak; nagyszerű eszköz volt, melyet hipnotikus kényszerrel arra kondicionáltak, hogy megölje gazdáját. Duncan Idaho teste ellenállt ennek a kényszernek, s a tűrhetetlen feszültség hatására elfeledett múltja visszatért a sejtjeibe.
Alia már rég úgy határozott, hogy veszedelmes lenne meghitt gondolataiban Duncannek nevezni őt. Jobb lesz a ghola-nevét használni, a Haytot.
Sokkal jobb. És létfontosságú, hogy semmiképpen ne pillanthassa meg az öreg Harkonnen bárót, aki itt kuporog a fejében.
Duncan látta, hogy Alia vizsgálgatja, és elfordult. A szerelem nem tudta elrejteni az Aliában végbemenő változásokat; tettei átlátszó indítékai sem maradtak titokban Duncan előtt. A soklapú fémszemek, melyekkel a tleilaxiak szerelték föl, kegyetlen csecsebecsék voltak: átláttak minden csaláson. Aliát kaján, már-már férfiszerű alaknak mutatták, és Duncan nem bírta elviselni ezt.
– Miért fordulsz el? – kérdezte a nő.
– Meg kell gondolnom a dolgot – felelte Duncan. – Elvégre Lady Jessica... maga is Atreides.
– És téged az Atreides-házhoz köt a hűség, nem hozzám.
– Muszáj minden szavamat kiforgatnod? – kérdezte a férfi. Alia az ajkát csücsörítette. Csak nem lépett túl korán?
Duncan a boltíves ablaknyíláshoz ballagott, ami a templomtér egyik sarkára nézett. Gyülekezőfélben lévő zarándokokat látott odalent; az arrakeeni árusok már kezdtek feltünedezni a tömeg szélén, akár a kérődzők nyájára lecsapó ragadozófal ka. Kiszemelt magának egy csapat kereskedőt, akik fűszerrost kosarakat cipeltek, és fremen zsoldosok kísérték őket egy lépéssel lemaradva. Úgy vágtak át a lármás tömegen, mint kés a vajon.
– Csiszolt márványdarabokat árulnak – mondta Duncan lefelé mutatva. – Tudsz róla? Kirakják a köveket a sivatagba, és hagyják, hogy a homokviharok lecsiszolják őket. Néha érdekes mintákat találnak rajtuk. A művészi önkifejezés új formájának tekintik, és nagyon népszerű: eredeti viharcsiszolta márvány a Dűnéről. Múlt héten vettem egy darabot, egy aranyszínű fát öt bojttal. Nem csúnya, de elég törékeny.
– Ne változtass témát – mondta Alia.
– Nem változtattam – felelte a férfi. – Nagyon szép, de nem művészet. Az emberek a saját erőszakosságukkal, a saját akaratukból teremtik meg a művészetet. – Jobb kezét az ablakpárkányra tette. – Az ikrek utálják a várost, és attól tartok, megértem őket.
– Nem látom a kapcsolatot – mondta Alia. – Anyám elrablása nem lesz igazi rablás. Ha a te őrizetedre bízom, biztonságban lesz.
– Ezt a várost vakok építették – mondta Duncan. – Tudtad, hogy Leto múlt héten kivonult Stilgarral a sivatagba? Egész éjszaka kint maradtak.
– Jelentették – mondta a nő. – Ezek a homoki kacatok... Akarod, hogy betiltsam az árusításukat?
– Nem tenne jót az üzletnek – mondta Duncan. és megfordult. – Tudod, mit mondott Stilgar, mikor megkérdeztem, miért mentek ki a sivatagba? Azt, hogy Leto kapcsolatba akart lépni Muad-Dib szellemével.
Alia érezte a hirtelen feltörő pánik hidegét, és egy pillanatra a tükörbe nézett, hogy megnyugodjon. Leto nem merészkedne ki éjjel a sziecsből ilyen badarság miatt. Csak nem összeesküvés?
Idaho eltakarta a szemét, hogy ne kelljen látnia az asszonyát, és így szólt:
– Stilgar kijelentette, hogy azért tartott Letoval, mert még mindig hisz Muad-Dibben.
– Hogyne hinne!
Idaho tompán kuncogott.
– Azt mondja, azért hisz benne, mert Muad-Dib mindig a kis emberek pártján állt.
– Mit feleltél erre? – kérdezte Alia, s hangjából félelem csendült ki. Idaho leeresztette a kezét.
– Csak annyit, hogy „ezek szerint te is kis ember voltál”.
– Duncan! Ez veszélyes játék. Ennek a fremen naibnak az ingerlésével olyan vadállatot piszkálhatsz fel, amelyik mindőnket elpusztíthat.
– Még mindig hisz Muad-Dibben – mondta Idaho. Ezért vagyunk védve tőle.
– Mit válaszolt?
– Azt, hogy ismeri a saját gondolatait.
– Értem.
– Nem... nem hiszem, hogy érted. A harapós dolgoknak hosszabb foga van, mint Stilgarnak.
– Nem értelek ma téged, Duncan. Megkérlek, hogy végezz el egy roppant kényes feladatot, ami egyenesen létfontosságú... Mit fecsegsz itt összevissza?
Milyen dölyfösen beszél! A férfi megint a bolthajtásos ablak felé fordult.
– Mikor kiképeztek Mentátnak... Nagyon nehéz dolog megtanulni, Alia, hogyan dolgozz a saját gondolataiddal. Először hagyni kell, hadd dolgozzon az elméd magadtól. Ez nagyon furcsa. Az izmaidat megmozgathatod, megedzheted, megerősítheted, de az elme magától cselekszik. Ha mindezt megtanultad az elmédről, néha olyasmit mutat neked, amit nem szeretnél látni.
– És ezért próbáltad megsérteni Stilgart?
– Stilgar nem ismeri a saját gondolatait; nem engedi szabadjára őket.
– Csak a fűszerorgiákon.
– Még ott sem. Ez teszi őt naibbá. Csak akkor vállalhat vezető szerepet, ha ellenőrzi és korlátok közé szorítja a saját reakcióit. Azt csinálja, amit elvárnak tőle. Ha tisztában vagy ezzel, tisztában vagy Stilgarral is, és lemérheted a foga hosszát.
– Fremen módra – mondta a nő. – Nos, Duncan, megteszed vagy sem? Anyámat el kell rabolni, és úgy beállítani a dolgot, mintha a Corrino-ház műve lenne.
Duncan néma maradt, Mentát módon mérlegelte Alia érveit és hangulatát. Ez a rablási terv olyan hideg számításra és kegyetlenségre vallott, melynek feltáruló dimenziói sokkoló erővel hatottak rá. Ilyen csekélységekért kockára tenni a tulajdon anyja életét? Alia hazudik. Talán igazak a pletykák Aliával és Javiddal kapcsolatban. Erre a gondolatra jéghideg gombóc csomósodott össze a gyomrában.
– Te vagy az egyetlen, akire ezt rábízhatom – erősítette meg Alia.
– Tudom – felelte Duncan.
A nő ezt beleegyezésnek vette, és rámosolygott magára a tükörben.
– Tudod – mondta Idaho –, a Mentátok megtanulnak minden embert egyfajta bonyolult folyamatábrának tekinteni.
Alia nem felelt. Valami személyes emlékbe merülhetett, arcára üres kifejezés ült ki. Idaho egy pillantást vetett rá a válla fölött, a szemébe nézett, és megborzongott. Úgy tűnt, mintha a nő olyan hangokkal beszélgetne, amiket csak ő hall.
– Folyamatábrának – ismételte.
És közben azt gondolta: Az embernek meg kell szabadulnia a régi gyötrelmektől, ahogy a kígyó is levedli bőrét – hogy utána újat növesszen, és belenyugodjon a korlátaiba. Így van ez az uralmi rendszerekkel is, a Régensség sem kivétel. A régi uralmi rendszereket le lehet nyomozni, akár az eldobott öntőformákat. El kell végeznem a rám szabott szerepet, de nem úgy, ahogy Alia képzeli.
Alia egyszerre csak összerázkódott, és azt mondta:
– Letonak nem szabadna kint mászkálni ilyenkor. Megrovást kap érte.
– Még Stilgarral sem?
– Még vele sem.
Fölállt a tükörtől, odasétált, ahol Idaho állt az ablak mellett, és kezét a karjára tette.
Duncan elnyomott egy borzongást, és azonnal átváltott Mentát tudatállapotba. Volt a nőben valami, ami taszította.
Valami.
Képtelen volt rávenni magát, hogy ránézzen. Megérezte szépítőszerei melanzsillatát, és harákolt egyet.
Alia azt mondta:
– Ma Farad'n ajándékainak a vizsgálatával leszek elfoglalva.
– A díszruhákéval?
– Igen. Az a ravasz fattyú semmit sem tesz hátsó szándék nélkül. És nem szabad elfelejtenünk, hogy a basharja, Tyekanik, valóságos nagymestere csomurkinak, csomasznak és a királyi házak közötti orgyilkosságok más finomságainak.
– A hatalom ára – válaszolt Idaho, és elhúzódott a hitvesétől. – Csakhogy mi mozgékonyak vagyunk, Farad'n pedig nem.
Alia a férfi klasszikus arcélét tanulmányozta. Néha nehéz volt kifürkészni az esze járását. Most csak arra gondolt vajon, hogy a korlátlan mozgat! hatóság a katonai ütőerő alapja? Nos, az élet az Arrakison túl sokáig volt túl biztonságos. A mindenünnen leselkedő veszélyek élezte érzékszervek kitompulhatnak, ha hosszú ideig nem használják őket.
– Igen – mondta Alia. – Nekünk itt vannak még a fremenek.
– Mozgékonyság – ismételte Idaho. – Nem züllhetünk gyalogsággá. Az ostobaság lenne.
Aliát ingerültté tette a férfi viselkedése. Így szólt:
– Farad'n minden módszert felhasználna az elpusztításunkra.
– Ó, hát ez az – mondta Idaho. – A kezdeményezőkészség egyik formája az a fajta mozgékonyság, amivel a régi időkben nem rendelkeztünk. Nekünk volt egy becsületkódexünk, az Atreides-ház becsületkódexe. Mi mindig kifizettük, amit elvettünk; fosztogasson csak az ellenség. Ez a megkötés persze már nem érvényes. Az Atreides-ház ugyanolyan mozgékony, mint a Corrino-ház.
– Anyám elrablása legalább annyira szolgálja az ő biztonságát, mint bármi mást – erősködött Alia. – Mi továbbra is a kódex szerint élünk!
Duncan Idaho lenézett rá. Alia tudta, milyen veszedelmes elemző gondolkodásra ösztönözni egy Mentátot. Nem látta, mi volt Idaho elemzésének az eredménye. És mégis... Duncan szerette őt. Keze fejével megtörölte a szemét. Milyen fiatalosnak tűnik Alia! Lady Jessicának igaza volt: úgy tűnt. mintha a lánya egyetlen napot sem öregedett volna a Duncannel együtt töltött esztendők során. Lágy vonásai továbbra is Bene Gesserit anyjára emlékeztettek, a szeme azonban Atreides-szem volt – mérlegelő, követelő, sólyomszerű. És most valami megszállott, hideg számítás leselkedett benne.
Idaho túl régóta szolgálta az Atreides-házat ahhoz, hogy titokban maradjanak előtte a család gyöngéi és erősségei. De ez a dolog Aliában, ez új volt. Az Atreidesek űztek néha kétes játékokat az ellenségeikkel, barátaikkal és szövetségeseikkel azonban soha, a családtagokról nem is beszélve. Ez volt az Atreides-politika alapja; támogasd a gondjaidra bízott embereket legjobb képességeid szerint; mutasd meg nekik, mennyivel jobb az Atreidesek uralma alatt élni. A barátaiddal szemben érzett szeretetet azzal bizonyítsd, ahogy viselkedsz velük. Amit viszont most Alia kért tőle, az nem vallott Atreidesre. Teste minden egyes porcikájával érezte ezt. Oszthatatlan egység volt, és felfigyelt erre az idegen attitűdre Aliában.
Mentát érzékszervei hirtelen teljes öntudatra ébredtek, s elméje abba a jéghideg transzba révedt, ahol nem létezett az Idő, csak a folyamatos elemzés. Alia rá fog jönni, mi történt vele, de ezen nem lehetett segíteni. Átadta magát az adatok elemzésének.
Elemzés: egy Lady Jessica-tükörkép ott éli pszeudo-életét Alia tudatában. A Mentát ugyanúgy látta ezt, akárcsak a ghola-állapot előtti Duncan Idaho tükörképét, amely állandóan ott lebegett a tudatában. Aliának azért van ilyen tudata, mert előszülött. Neki azért, mert a tleilaxiak tenyésztartályától kapta az életet. Alia azonban megtagadta ezt a tükörképet, kockára tette az anyja életét. Ebből következik, hogy Alia nem áll kapcsolatban az elméjében élő ál-Jessicával. Ebből következik, hogy Aliát teljesen megszállva tartja egy másik pszeudo-élet, amely kirekeszti az összes többit.
Megszállott!
Idegen!
Szörnyeteg!
Idaho Mentát módra tudomásul vette ezt, és nekilátott, hogy más oldalról is megvizsgálja a problémát. Minden Atreides itt tartózkodott, ezen a bolygón. Megkockáztatná-e a Corrino-ház, hogy rájuk támad az űrből? Agyán villanásszerűen végigfutottak azok a konvenciók, melyek véget vetettek a hadviselés primitív formáinak:
Egy – Egyetlen bolygót sem lehetett megfelelően felvértezni az űrből jövő támadások ellen; ergo: a megtorló csapásmérő eszközöket minden Nagy Ház a székbolygóján kívülre telepítette. Farad'n minden bizonnyal tisztában van vele, hogy az Atreidesek nem hanyagolták el ezt az elemi óvintézkedést.
Kettő – Az erőtérpajzsok teljes védelmet nyújtottak minden lőfegyver és robbanószer ellen, amely nem az atomtechnológián alapult. Ez volt az oka, hogy a kézitusa ismét létjogosultságot nyert az emberi hadviselésben. Csakhogy a gyalogságnak megvoltak a maga korlátai. Hiába hozta vissza esetleg a Corrino-ház sardaukarjait az Arrakeen előtti színvonalra, a fremenek zabolátlan vadságával szemben akkor is tehetetlenek lennének.
Három – A planetáris feudalizmust folyamatosan veszélyeztette a technika fejlődése, ám a Butleri Dzsihad kihatásai továbbra is gondoskodtak róla, hogy a technológia művelői sehol se essenek túlzásokba. E tekintetben egyedül az ixiek, a tleilaxiak, meg néhány elszórt peremvidéki bolygó lakói jelentettek veszélyt, márpedig ezeket a bolygókat az Impérium egyesítet dühe bármikor izzó porfelleggé robbanthatta volna szét. A Butleri Dzsihadot nem lehetett visszájára fordítani. A gépesített hadviselés magasan fejlet technikát követelt meg. Az Atreidesek Impériuma más csatornákba terelte ezt az erőt. Sehol sem létezett magas technikai színvonal éber felügyelet nélkül. És a Birodalom természeténél fogva megmaradt a biztonságos feudalizmusban, hiszen ez volt a legjobb társadalmi berendezkedés a roppant távolságokban elszórt szűzföldek – az új bolygók – betelepítésére és integrálására.
Duncan érezte, hogy Mentát-tudata fénylőn sziporkázik, amint átfutott az önmagára vonatkozó emlékadatokon, az idő múlására ügyet sem vetve. A gyorselemzésben arra a következtetésre jutott, hogy a Corrino-ház nem fog megkockáztatni egy illegális atomtámadást az űrből, ugyanakkor azonban tökéletesen tisztában volt azokkal a tényezőkkel, amikből a következtetését levonta: az Impérium megközelítőleg ugyanannyi nukleáris és hagyományos fegyver fölött rendelkezett, mint a Nagy Házak együttvéve. A Nagy Házaknak legalább a fele gondolkodás nélkül reagálna, ha a Corrino-család megszeg né az Egyezményt. Az Atreidesek bolygón kívüli megtorló rendszerének ellencsapása tekintélyes erők támogatására számíthatna, és még csak hívni sem kellene őket. A félelem Ösztöne hajtaná mindet. A Salusa Secundus és szövetségesei sugárzó porfelhőkben végeznék, a Corrino-ház nem kockáztathatja ezt a végpusztulást. Kétségkívül jóhiszeműen fogadták el az érvelést, ami szerint a nukleáris fegyvereket egyetlen célra kell tartalékolni: az emberiség védelmére valami „idegen intelligencia” ellen, ha az valaha is felbukkanna.
Az elemző gondolatoknak éles körvonaluk, kristályos kontúrjuk volt. Elmosódott, köztes foltoknak nem maradt hely. Alia azért választotta a rablás és a terror útját, mert idegenné vált, nem Atreidesszé. A Corrino-ház valóban veszélyt jelentett, de nem olyan formában, ahogy azt Alia el akarta hitetni a tanáccsal. Alia azért törekszik Lady Jessica eltávolítására, mert a perzselő Bene Gesserit-intelligencia az első perctől fogva látta azt, amivel Duncan csak most jött tisztába.
Idaho lerázta magáról a Mentát-transzot, s látta, hogy Alia ott áll előtte, arcán hűvös, mérlegelő kifejezéssel.
– És mit szólnál hozzá, ha inkább megölném Lady Jessicát?
Egy kurta pillanatra, mielőtt elöntötte volna őt a színlelt felháborodás Idaho látta a szemében az idegen öröm felvillanását.
– Duncan!
Igen, ez az idegen-Alia jobb megoldásnak tartotta az anyagyilkosságot.
– Te félsz az anyádtól, nem pedig félted őt – mondta a férfi. Mikor Alia válaszolt, hűvös pillantása meg se rezzent.
– Persze, hogy félek tőle. Jelentést küldött rólam a Testvériségnek.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Tudod, mi a legnagyobb kísértés egy Bene Gesserit számára? – Alia csábosan közelebb húzódott Idahóhoz, fölnézett rá sűrű szempillái alól.
– Erősnek és ébernek kell maradnom, nem magam miatt, hanem az ikrekért.
– Kísértésről beszéltél – mondta színtelen hangon a Mentát.
– Ez az a dolog, amit a Testvériség a leginkább igyekszik eltitkolni, amitől a legjobban fél. Ezért hívnak engem szörnyszülöttnek. Tudják, hogy a tilalmaik nem fognak visszatartani. Kísértés... mindig hangsúlyosan beszélnek róla: a Nagy Kísértés. Tudod, mi, akik alkalmazzuk a Bene Gesserit-tanításokat, befolyásolni tudunk olyan dolgokat, mint például az enzimek egyensúlya a szervezetünkben. Ezzel meghosszabbíthatjuk az ifjúságot – sokkal tovább, mint a melanzzsal. Felfogtad, mire vezetne, ha a legtöbb Bene Gesserit így tenne? Észrevennék. Biztos vagyok benne, hogy kielemezted, milyen lényeges, amit mondok. A melanzs tesz minket annyi összeesküvés célpontjává. Teljes ellenőrzésünk alatt tartunk egy olyan anyagot, amely meghosszabbítja az életet. Mi lenne, ha ismeretessé válna, hogy a Bene Gesserit egy még nagyobb horderejű titkot rejteget? Ugye látod? Egyetlen Tisztelendő Anya sem lenne biztonságban. Napirenden volna a Bene Gesseritek elrablása és megkínzása.
– Te viszont nem riadtál vissza az enzimek mesterséges egyensúlyban tartásától. – Ez állítás volt, nem kérdés.
– Megtagadtam a rendet! A jelentések, amiket az anyám továbbított, a Corrino-ház rendíthetetlen szövetségesévé fogják tenni a Bene Gesseriteket.
Milyen kézenfekvő, gondolta a férfi. Tovább puhatolózott.
– De a tulajdon anyád csak nem fordulna ellened!
– Ő már rég Bene Gesserit volt, mielőtt az anyám lett, Duncan, és hagyta, hogy a saját fiát, az én bátyámat alávessék a gom-dzsabbar próbájának! Ő rendezte így! És közben tudta, hogy Paul talán nem éli túl! A Bene Gesseritek hite mindig gyönge volt. a pragmatizmusuk viszont erős. Ha úgy véli, hogy ez a Testvériség érdeke, habozás nélkül szembeszállna velem.
Idaho bólintott. Milyen meggyőzően érvel. Szomorú gondolat volt.
– Magunkhoz kell ragadnunk a kezdeményezést – mondta Alia. – Ez a legélesebb fegyverünk.
– Fölmerül még Gurney Halleck problémája – jegyezte meg Idaho. – Ugye, nem leszek kénytelen megölni régi jó barátomat?
– Gurney valami fel derítőmunkát végez a sivatagban – válaszolt Alia, jól tudván, hogy Idaho tisztában van ezzel. – Nem lesz utadban.
– Furcsa – mondta a Mentát –, hogy a Caladan kormányzója felderítőmunkát végez itt az Arrakison.
– Miért? – nézett rá Alia. – Gurney anyám szeretője; ha a valóságban nem is, de az álmaiban mindenképp.
– Igen, hogyne. – És Duncan elcsodálkozott, hogy hitvese nem hallotta ki a hangjából a bizonytalanságot.
– Mikor fogod elrabolni? – kérdezte Alia.
– Jobb lesz, ha nem tudod.
– Igen... igen, belátom. Hová viszed majd?
– Egy olyan helyre, ahol senki nem találhat rá. Bízhatsz bennem; nem fog itt maradni, hogy veszélyt jelentsen rád a továbbiakban.
Alia tekintetébe nyíltan kiült a káröröm.
– De hová fogod...
– Ha nem mondom el neked, akkor teljes őszinteséggel kijelentheted egy Igazmondó előtt, hogy fogalmad sincs róla.
– Ó, ravasz, Duncan, ravasz.
Most azt hiszi, hogy meg fogom ölni Lady Jessicát, gondolta a Mentát. És csak annyit mondott: – Ég veled, szerelmem.
Alia nem érezte meg a hangjában a véglegességet; futólag még meg is csókolta, mikor távozott.
Ahogy áthaladt a templom sziecs-szerű labirintusán, Idaho egész úton a szemét törölgette. A tleilaxi szemekből is folyhatnak könnyek.

- - -

Caladant szeretted, Sirattad veszését Ám az új szerelmek, Keserves gyötrelmek Nem tudják szüntetni A múlt elvesztését.
– A Habbanija-sirató refrénje

Stilgar megnégyszerezte az ikrek körül a sziecs őrségét, de tudta, hogy hiába. A kölyök ugyanolyan volt, mint az Atreides, akiről a nevét kapta: Leto nagyapja. Ez mindenkinek feltűnt, aki ismerte az öreg herceget. Ugyanaz az okos-fontolgató tekintet, ugyanaz az elővigyázatosság, igen, ez azonban csak a mérleg egyik serpenyője volt. A másikba oda kellett tenni a mélyben lappangó vadságot, a veszélyes elhatározásokra való hajlamot.
Ghanima inkább az anyjára hasonlított. Csani vörös haja, Csani szemének az állása, és az a különös, számító nézés, amikor felméri maga körül a nehézségeket. Gyakran hangoztatta, hogy csak azt teszi, amit tennie kell; de ha Leto döntésre jut, ő követni fogja.
Márpedig Leto veszélybe fogja vezetni.
Stilgarnak egyszer sem jutott eszébe, hogy Alia elé járuljon a problémájával. Ezzel kiesett Irulan is, aki mindig mindennel Aliához szaladt. Mikor erre az elhatározásra jutott, Stilgar rádöbbent, hogy elfogadta a lehetőséget, hátha Leto mégis helyesen ítéli meg a nénjét.
Alia hanyag és önző módon használja az embereket, gondolta. Még Duncant is. Nem hiszem, hogy ellenem fordulna, és megöletne. Sokkal inkább eldobna, mint a fölösleges hulladékot.
Közben megerősítették az őrséget, és Stilgar úgy járta a sziecsét, mint valami csuklyás kísértet, mindenütt veszedelem után szaglászva. Az agyában egész idő alatt ott fortyogtak a kétségek, amiket Leto ültetett el benne. Ha az ember már a hagyományra sem támaszkodhat, akkor hol az a szikla, mellyel lehorgonyozhatná az életét?
A Lady Jessica tiszteletére tartott Üdvözlőgyűlés délutánján Stilgar az árnyékban meghúzódva figyelte Ghanimát, aki nagyanyja oldalán állt a sziecs nagy tanácstermének bejáratánál. Korán volt még, Alia egyelőre nem érkezett meg, ám az emberek már százával nyüzsögtek a teremben, babonás pillantásokat vetve a gyermek-felnőtt párosra, ahogy elhaladtak mellettük.
Stilgar megállt egy árnyas bolthajtás alatt, amely kiesett a tömeg útjából, és fürkész szemmel figyelte kettősüket, bár a gyülekező sokaság fojtott morajától nem hallotta, mit beszélnek. Sok törzs népe zarándokol el ma ide, hogy ismét üdvözölhessék régi Tisztelendő Anyájukat. Stilgar azonban Ghanimát nézte. Ahogy a pillantása körberebben, amikor megszólal! A mozdulat egészen lenyűgözte. Az a csupakék, konok, mérlegelő-követelő szempár! És ahogy kurta rándítással félreveti válláról rőtarany haját, mikor elfordítja a fejét: ez Csani volt. Kísérteties föltámadás volt ez, hátborzongató hasonlóság.
Stilgar lassan közelebb húzódott, és egy másik alkóvban foglalt el megfigyelőhelyet.
Ghanima örökéber viselkedését egyetlen más gyermekével sem tudta párhuzamba állítani – kivéve persze a testvérét, Letot. Hol marad Leto? Stilgar hátranézett a zsúfolt folyosóra. Az Őrei már riadót fújtak volna, ha valami nem lenne rendjén. A fejét csóválta. Ezek az ikrek az ép elméjét fenyegették. Kikezdték a lelki békéjét, mint valami szűnni nem akaró, kínzó viszketés. Szinte gyűlölni tudta volna őket. Az ember persze gyűlölhette a rokonait, de a vér köteléke (no meg a drága vízé) olyan kötelezettségeket támasztott a magatartását illetően, amik csaknem minden más megfontolást fölülmúltak. Ezek az ikrek őrá voltak bízva, felelősséget vállalt értük.
Ghanimán és Jessicán túlról porszűrte, barna fény szivárgott a barlangszerű tanácsterembe. Megérintette a gyermek vállát meg az új fehér köpenyt, amit viselt, aztán megcsillant a haján, mikor hátrafordult, hogy egy pillantást vessen a folyosón befelé tóduló tömegre.
Vajon miért oltott belém Leto ilyen kételyeket? – tűnődött Stilgar. Mert afelől semmi kétsége nem volt. hogy szándékosan tette. Talán szerette volna megosztani velem a saját szellemi élményeit. Stilgar tudta, miért másfélék az ikrek, az esze járása azonban képtelen volt elfogadni ezt. Ő nem tapasztalta meg, milyen az, mikor az anyaöl egy hirtelen öntudatra ébredt elme börtöne, s már a terhesség második hónapjától teljesen kifejlődött tudatnak ad otthont.
Leto egyszer azt mondta, hogy az emlékezete olyan, mint „valami belső hologram, mely az ébredés sokkoló erejű pillanatától fogva folyamatosan részletesebbé válik és tágul, alakja és körvonala azonban sosem változik”.
Most, ahogy Ghanimát és Lady Jessicát figyelte, Stilgarnak első ízben kezdett derengeni, milyen érzés lehet az emlékképek szövevényes pókhálójában élni, menekülésre képtelenül, egyetlen biztos védelmet nyújtó zug nélkül az agyban. Ha az ember ilyen körülmények közé kerül, magába kell fogadnia az őrületet; csak így válhat képessé rá, hogy kiválogassa a felajánlások sokasága közül a megfelelőket egy olyan rendszerben, ahol a válaszok majdnem olyan gyorsan változnak, mint a kérdések.
Örök érvényű hagyomány nem létezhet. A kétarcú kérdésekre nem lehetnek abszolút válaszok. Mi működik? Az, ami nem. Mi nem működik? Az, ami igen. Fölismerte ezt a mintát. A régi fremen találós kérdések ritmusát követte. Kérdés: „Életet hoz és halált.” Válasz: „A Coriolis-szél.”
Miért akarja Leto, hogy megértsem ezt? – kérdezte magától Stilgar. Óvatos puhatolózással rájött, hogy mindkét gyermek ugyanúgy értékeli a másságukat: egyfajta fertőzésnek tartják. A szülőcsatorna szörnyű hely lehetett nekik, gondolta. A tudatlanság mérsékelheti egyes élmények sokkját, ők azonban mindent tudnak a születésről. Milyen érzés lehet úgy leélni egy életet, hogy az ember mindenről tud, ami esetleg rosszul sikerülhet? Szüntelen háborút kellene vívnia kétségeivel. Bánkódna, amiért különbözik a társaitól. Örömteli érzés lenne, ha meg tudna fertőzni valakit saját kétségeinek legalább halvány másával. „Miért épp én?” – ez volna az első megválaszolatlan kérdése.
És mit kérdezek én önmagamtól? – gondolta Stilgar. Ajka savanyú mosolyra húzódott. Miért épp én?
Most, hogy új megvilágításban látta az ikreket, megértette, milyen szörnyű kockázatot vállalnak fejletlen testükkel. Ghanima egyszer megdöbbentő őszinteséggel mutatta ki ezt, miután Stilgar szemrehányást tett neki, amiért megmászta a Tabr sziecs fölötti sziklaszegély veszedelmes nyugati falát.
– Miért félnék a haláltól? Sokszor találkoztam már vele.
Hogy várhatják el tőlem, hogy ilyen gyermekeket tanítsak? – tűnődött Stilgar. Hogy várhatnák el akárkitől?
Jessica gondolatai furamód hasonló mederben folytak, miközben a lányunokájával beszélgetett. Az járt a fejében, milyen nehéz lehet érett elméknek éretlen testben tanyázni. A testnek meg kell tanulnia, amit az elme már tud – a reflexek és a tudatos reagálások szabályozását. A Bene Gesserit régi prana-bindu tanait bizonyára elsajátították már, a tudatuk azonban még így is mérföldekkel jár a testük előtt. Gurneynek ugyancsak nehéz dolga lesz, ha el akarja végezni a rá bízott feladatot.
– Stilgar figyel minket egy bolthajtás alól – mondta Ghanima.
Jessica nem fordult oda, de mélységesen megrendült Ghanima hangja hallatán. Ghanima úgy szerette az öreg frement, mintha az apja lett volna. Noha könnyedén beszélt róla, enyhe rosszallással a hangjában – de szerette. A fölismerés hatására Jessica új fényben látta az Öreg naibot, valami hirtelen megvilágosodással megértette, mi a közös az ikrekben és Stilgarban. Ez az új Arrakis nem illik Stilgarhoz, döbbent rá Jessica. Éppoly kevéssé, mint ez az új univerzum az ő unokáihoz.
Váratlanul – és kéretlenül – egy Bene Gesserit-mondás suhant át Jessica agyán: „Tudatára ébredni önnön halandóságodnak egyet jelent az iszonyat kezdetével; elfogadni halandóságod megváltoztathatatlanságát, egyet jelent az iszonyat végével.”
Igen, a halál igáját nem könnyű viselni, ám az élet lassan égő tűz volt Stilgar meg az ikrek számára. Rossz világban találták magukat, és vágyódtak egy | másik után, ahol a változatosságot nem szükségképp tekintik fenyegetésnek. Abraham gyermekei voltak ők, akik többet tanulnak a sivatag fölött lebegő: sólyom röptéből, mint bármilyen írott vagy még megírásra váró könyvből.
Leto ma reggel lepte meg ismét Jessicát, mikor együtt sétáltak a sziecs tövében folyó kvanat mellett. Azt mondta:
– A víz csapdába zár minket, nagyanyám. Jobb lenne, ha úgy élnénk, mint a homok, mert akkor a szél magasabbra röpítene minket a Pajzsfal legmagasabb szirtjeinél.
Jessicát, noha már hozzászokott az ilyen kétes érettségre valló kijelentésekhez a gyermekek részéről, váratlanul érte a megjegyzés, de sikerült annyit kiböknie:
– Ezt akár apád is mondhatta volna.
Leto egy marék homokot dobott a levegőbe, és figyelte, ahogy szétszóródik.
– Igen, akár ő is. Csakhogy apám nem gondolkodott el azon, milyen hamar visszahúz a víz mindent a földre, ahonnan felszállt.
Most, ahogy ott állt Ghanima mellett a sziecsben, Jessica ismét átélte a döbbenetet, amit ezek a szavak keltettek benne. Elfordult, hátranézett a tolongó sokaságra, aztán hagyta, hogy pillantása megpihenjen Stilgar árnyalakján a bolthajtás alatt. Stilgar nem volt szelídített fremen, aki csak arra jó, hogy gallyakat hordozzon a fészeképítéshez. Stilgar még mindig sólyom volt. Mikor a vörös színre gondolt, nem virágok jutottak eszébe róla, hanem a kiontott vér.
– Egyszerre csak úgy elcsendesedtél – kérdezte Ghanima. – Valami baj van? Jessica megrázta a fejét.
– Leto mondott valamit ma reggel, ennyi az egész.
– Mikor kimentetek az ültetvényhez? Mit mondott?
Jessica a felnőttes bölcsességnek arra a különös kifejezésére gondolt, ami reggel, a szabad ég alatt kiült Leto arcára. Most ugyanez a kifejezés sugárzott Ghanima vonásaiból is.
– Felidézte azokat az időket, mikor Gurney visszajött a csempészektől az Atreides-zászló alá.
– Szóval Stilgarról beszéltetek – mondta Ghanima.
Jessica nem kérdezte meg tőle, hogyan jutott erre a következtetésre. Az ikrek a jelek szerint bármikor bele tudtak helyezkedni egymás gondolatmenetébe.
– Igen, úgy van – helyeselt Jessica. – Stilgar nem szerette, hogy Gurney... a hercegének hívja Pault, de Gurney jelenléte rákényszerítette ezt az összes fremenre. Gurney egyre csak azt hajtogatta: „Hercegem, hercegem...”
– Aha – mondta Ghanima. – És Leto persze megjegyezte, hogy ő egyelőre még nem Stilgar hercege.
– Pontosan.
– Ugye tudod, mit művelt veled? – érdeklődött Ghanima.
– Nem vagyok biztos benne – ismerte el Jessica, és különösen azért érezte zavarónak ezt a vallomást, mert eddig eszébe sem jutott, hogy Leto bármit is művelt volna vele.
– Megpróbálta életre kelteni az emlékeidet apánkról – mondta Ghanima. – Leto folyton szeretné mások nézőpontjából is megismerni apánkat; persze csak olyanokéból, akik szoros kapcsolatban voltak vele.
– De... hiszen Letonak...
– Ó, bármikor fordulhat a Más Emlékekhez. Hát hogyne. De ez nem ugyanaz. Persze beszéltél róla. Mármint az apánkról. Úgy beszéltél róla, mint a fiadról.
– Igen – vágta el a társalgás fonalát Jessica. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy ezek az ikrek tetszésük szerint kapcsolgatják őt ki-be, nagyító alá veszik az emlékeit, megvizsgálják minden érzelmét, ami felkeltette az érdeklődésüket. Lehet, hogy Ghanima is pont ezt csinálja!
– Leto azt mondta, hogy valami zavar – folytatta Ghanima.
Jessica döbbenettel fogadta, hogy kénytelen elfojtani magában a hirtelen támadó, irracionális haragot.
– Igen... valóban.
– Nem tudod elfogadni, hogy ő úgy ismeri apánkat, mint az anyánk, anyáinkat pedig, mint az apánk – fejtegette Ghanima. – Nem tudod elfogadni az ebből adódó következtetést: hogy rólad is sok mindent tudhatunk.
– Eszembe sem jutott így gondolkodni erről – mondta Jessica mereven.
– Leginkább az zavar, hogy ismerjük az érzéki élményeket – állította Ghanima. – Ez a neveltetésed miatt van. Rettentő nehéznek találod, hogy ne új tekints ránk, mint két kisgyerekre. De mi mindenről tudunk, amit a szüleink csináltak, akár a nyilvánosság előtt, akár magukban.
Egy röpke pillanatra Jessica úgy érezte, megint erőt vesz rajta a megdöbbenés, akárcsak lent a kvanatnál, most azonban Ghanimára összpontosította a reakcióját.
– Valószínűleg beszélt a herceged „üzekedő érzékiségéről” – mondta Ghanima. – Letonak néha szájkosár kéne!
Hát ezeknek az ikreknek semmi sem szent? – gondolta Jessica, miközben a döbbenetből előbb felháborodás, majd undor lett. Hogy mernek beszélni az ő Letojának az érzékiségéről? Hát persze, hogy egy szerelmes férj fi és egy szerelmes nő megosztja egymással a testi gyönyöröket! Csodálatosan meghitt dolog ez, nem olyasmi, amivel felelőtlenül parádézni lehetne egy gyermek meg egy felnőtt véletlen beszélgetésében.
Egy gyermek meg egy felnőtt!
Jessica hirtelen ráébredt, hogy sem Leto, sem Ghanima nem cselekedet véletlenszerűen.
Mikor Jessica néma maradt, Ghanima szólalt meg:
– Megbotránkoztattunk. Mindkettőnk nevében elnézésedet kérem. Ismerem Letot, tudom, hogy ő nem fecsérelné az idejét mentegetőzésre. Néha, kiszagol magának egy nyomot, megfeledkezik róla, mennyire mások is vagyunk, mint... mint például te.
Jessica azt gondolta: És ti persze ezért csináljátok ezt. Tanítotok! Aztán eltűnődött. Vajon ki mást tanítotok még? Stilgart? Duncant?
– Leto megpróbálja úgy látni a dolgokat, ahogy te – mondta Ghanima. – Az emlék önmagában nem elég. Általában akkor vall kudarcot az ember, amikor a legelszántabban próbálkozik.
Jessica felsóhajtott.
Ghanima megérintette nagyanyja karját.
– A fiad sok mindent hagyott kimondatlanul, amit ki kell mondani, bármilyen kellemetlen legyen az még neked is. Bocsáss meg nekünk, de ő szeretett téged. Ugye tudod?
Jessica elfordult, hogy elrejtse a szemében csillogó könnyeket.
– Tudott a félelmeidről – folytatta Ghanima. – Mint ahogy Stilgar félelmeiről is. Drága Stil. Apánk volt a „Vadak Doktora”, Stil pedig csak egy zöld csiga, aki meglapult a házában.
Aztán eldúdolta a dalocskát, ahonnan ezeket a kifejezéseket vette. A dallamos szavak irgalmatlan erővel ostromolták Jessica tudatát:
Ó Vadak édes Doktora, Vár rád a zöld csigaház, Melyben a félős kis csoda Halálát félve bujkál.
Légy istene a zöld csigának. Mert tudják még a csigák is: Isten pusztító fajta állat. Aki gyógyít, gyilkol az, árt is.
Látom a mennyek lángkapuját, Ó Vadak édes Doktora, Fél szemedet a héjamon át. Mert én vagyok az ember-csiga. Miért, Muad-Dib? Miért?
Ghanima azt mondta:
– Apánk sajnos sok ember-csigát hagyott a világegyetemünkben.

- - -

Az a feltételezés, hogy az emberiség egy gyakorlatilag nem-maradandó univerzumban létezik, megköveteli – amennyiben munkahipotézisként kezeljük-, hogy az intellektust teljességgel öntudatos kiegyensúlyozó tényezővé fejlesszük. Az intellektus azonban nem juthat el erre a fokra az egész organizmus aktív részvétele nélkül. Az ilyen organizmust lángoló-ösztönző viselkedéséről lehet megismerni. Íly módon tehát a társadalmat tekinthetjük organizmusnak. Itt azonban találkozunk a renyheség régi problémakörével. A társadalmak ősi, reaktív impulzusok ösztönzésére mozognak. Megkövetelik a maradandóságot. Amennyiben kísérletet teszünk az univerzum múlandóságának bizonyítására, a társadalom klasszikus elutasító viselkedésmóddal reagál: félelemmel, haraggal, kétségbeeséssel. Hogyan magyarázhatjuk akkor a jövőbelátás elfogadottságát? Egyszerűen: a jövőbelátó víziók közvetítőjét, mivel egy abszolút (maradandó) felismerésről beszél, az emberiség olykor még abban az esetben is ujjongva köszönti, ha szörnyűbbnél szörnyűbb eseményeket jövendöl.
– Leto Könyve Harq al-Ada

– Olyan ez, mintha a sötétben harcolnánk – mondta Alia.
Dühös léptekkel csörtetett végig a tanácstermen; a hosszú, ezüstszín drapériáknál kezdte, melyek meglágyították a reggeli napnak a keleti ablakokon beeső fényét, és a helyiség túlsó végében fejezte be, ahol néhány kerevet állt a díszes faragású falipanelek alatt. Szandálja végigcsattogott a fűszerrost szőnyegeken, a parkettán, a gránátkőlapokon, a túloldali szőnyegeken.; Végül ott állt Irulan és Idaho előtt, akik szürke bálnaprém heverőkön ültek, egymással szemben.
Idaho nem akart visszajönni Tabrból, de Alia ellentmondást nem tűrő parancsot küldött. Jessica elrablása most fontosabb volt, mint valaha, de várnia kellett. Aliának szüksége volt Idaho mentáti elemzőképességére.
– Minden ugyanazt a mintát követi – mondta Alia. Bűzlik az egész. Valami bonyolult cselszövés. – Talán nem – kockáztatta meg Irulan, de kérdőn oldalt nézett Idahóra.
Alia arca leplezetlen megvetést tükröző fintorba torzult. Hogy lehet ez az Irulan ennyire naiv? Hacsak persze... Alia éles, beható pillantást vetett a hercegnőre. Irulan egyszerű fekete abaköpenyt viselt, mely illett a fűszerkék szemében táncoló árnyékokhoz. Szőke haját szoros kontyba kötötte hátul! a nyakán, arcát elkeskenyítették és megkeményítették az Arrakison töltött évek. Még mindig ugyanolyan gőgösen viselkedett, ahogy azt apja, IV. Shaddam udvarában tanulta, és Alia gyakran érezte úgy, hogy a kevélykedő külszín alatt fondorlatos Összeesküvő lapulhat.
Idaho az Atreides-ház testőrségének fekete-zöld egyenruhájában üldögélt; rangjelzést nem viselt. Ezt a szokását Alia valódi testőrei közül sokan rosszallották, különösen az amazonok, akik leplezetlen büszkeséggel hordták hivatali rangjelzésüket. Nem nézték jó szemmel a ghola-kardmester-mentát egyszerű öltözékét, annál is inkább, mivel úrnőjük hitvese volt.
– Szóval a törzsek azt akarják, hogy biztosítsunk helyet Lady Jessicának a Régenstanácsban – mondta Idaho. Nem látom be, miért...
– Egyhangúlag követelik! – kiáltotta Alia, s egy dombornyomásos fűszerrost papírlapra mutatott Irulan mellett a heverőn. – Farad'n, az egy dolog, de ez... ez csak úgy bűzlik az új ármánykodástól!
– Mi a véleménye Stilgarnak? – kérdezte Irulan.
– Az ő aláírása is ott van a papíron! – mondta Alia.
– De ha...
– Hogy tagadhatná meg az istene anyját? – vicsorgott Alia.
Idaho fölnézett rá, és közben azt gondolta: Nagyon közel jár hozzá, hogy összerúgja a patkót Irulannal! Megint eltűnődött rajta, miért hívatta vissza Alia, mikor tudta, hogy Tabr sziecsben van szükség rá, ha nyélbe akarják ütni az emberrablást. Lehetséges lenne, hogy a fülébe jutott valami az üzenettel kapcsolatban, amit a Prédikátor küldött neki? A gondolattól háborogni kezdett a szíve. Honnan ismerhette az a kóbor szent ember a titkos jelet, amivel Paul Atreides annak idején magához hívatta kardmesterét? Idaho szerette volna minél előbb itt hagyni ezt az értelmetlen találkozót, hogy visszatérjen a sziecsbe, és választ keressen erre a kérdésre.
– Nem férhet hozzá kétség, hogy a Prédikátor rövid időre eltávozott a bolygóról – mondta Alia. – Ilyen ügyekben a Liga nem mer packázni velünk. Elfogatom, és...
– Csak óvatosan! – figyelmeztette Irulan.
– Úgy bizony, első az óvatosság – mondta Idaho. – A fél bolygó azt hiszi róla, hogy Ő... – vállat vont – ...a testvéred.
És Idaho remélte, hogy kellő hanyagsággal adta ezt elő. Honnan tudhatott a sivatagi próféta a titkos jelről?
– De mi van, ha küldönc, vagy valami kém a...
– Senkivel sem lépett kapcsolatba sem a KHAFT-tól, sem a Corrino-háztól – vetette ellen Irulan. – Biztosak lehetünk benne, hogy...
– Semmiben sem lehetünk biztosak! – Alia meg sem próbálta elrejteni a megvetését. Hátat fordított Irulannak, és Idahóra meredt. Duncan tudja, miért van itt! Akkor viszont miért nem teszi, amit elvárnak tőle? Alia azért hívta meg őt a Tanácsba, mert Irulan is itt van. A történetet, ami a Corrino-ház egyik hercegnőjét az Atreidesekhez kapcsolta, nem lehetett elfelejteni. A megkötött szövetségek könnyen változhatnak. Duncannek hibák, finom eltérések után kellene kutatni Mentát képességeivel Irulan viselkedésében.
Idaho fészkelődni kezdett, és egy pillantást vetett Irulanra. Voltak alkalmak, amikor bánta, hogy a Mentátokra jellemző egyenes vonalú, kérlelhetetlen gondolkodással van megáldva. Tudta, mire gondol Alia. Bizonyára tudja Irulan is. Ám Muad-Dib hercegnő-felesége rég túltette magát azon a döntésen, mely alacsonyabb szintre sorolta be őt a királyi ágyasnál, Csaninál. Irulan hűséges a császári ikrekhez, ehhez kétség sem férhet. Megtagadta családját és a Bene Gesseritet, mikor az Atreidesek oldalára állt.
– Az anyám is részese ennek a cselszövésnek! – makacskodott Alia. – Mi másért küldte volna vissza őt a rend éppen most az Arrakisra?
– A hisztéria nem segít rajtunk – jegyezte meg Idaho.
Alia elfordult tőle; tudta, hogy ezt fogja tenni. Örült neki, hogy nem kénytelen az egykor szeretett arcba tekinteni, amit most úgy eltorzított a megszállottság őrülete.
– Nos hát – mondta Irulan –, a Ligában persze nem szabad teljesen megbízni a...
– A Ligában! – köpte ki a szót Alia.
– Nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy a Liga vagy a Bene Gesserit az ellenségünkké vált – mondta Idaho. – De ezt a két tényezőt külön kategóriába kell sorolnunk, mivel gyakorlatilag passzív ellenfelek. A Liga ragaszkodni fogaz alapelvéhez: Sose Uralkodj. Elvégre parazita tenyészet, és ezt tudja is magáról. Esze ágában sincs olyasmit tenni, ami elpusztítaná az organizmust, amelyen élősködik.
– Könnyen meglehet, hogy nekik más az elképzelésük arról, mint nekünk, melyik organizmus tartja életben őket – húzta a szót Irulan. Hanyag, affektált hangjába már-már támadó él költözött, mikor folytatta: – Erről megfeledkeztél. Mentát.
Alia meglepettnek tűnt. Nem várta volna Irulantól, hogy így reagál. Egy összeesküvő aligha mutatott volna rá erre a tényezőre.
– Kétségtelen – szólt közbe Idaho. – De a Liga soha nem lépne föl nyíltan az Atreides-ház ellen. Másrészt viszont a Testvériség megkockáztathat egyfajta politikai szakítást, amely...
– Ha megteszik, álcázni fogják magukat: megbújnak valami személy vagy érdekcsoport mögött, amit manipulálni tudnak – mondta Irulan. – A Bene Gesserit nem maradt volna fenn ennyi évszázadon keresztül, ha nem tanulja meg a háttérbe húzódás művészetét. Jobban szeret a trónus mögött állni, mint rajta ülni.
Háttérbe húzódás? – tűnődött Alia. Csak nem ezt a lapot játssza ki Irulan is?
– Pontosan ezt állítottam a Ligáról is – mondta Idaho. Örült, hogy érvelnie és magyaráznia kell. Elterelte vele a gondolatait egyéb problémákról.
Alia visszacsörtetett a napfényes ablakokhoz. Tudott Idaho vakfoltjáról; minden Mentátnak megvolt ez a gyöngéje. A Mentátoknak nyilatkozniuk kell. Ez hajlamossá tette őket arra, hogy abszolút értékekre támaszkodjanak, hogy véges korlátokat lássanak maguk körül. Persze ezt ők is tudták magukról. Része volt a kiképzésüknek. Mégis folyton az önkorlátozó paramétereken túl cselekedtek. Tabr sziecsben kellett volna hagynom, gondolta Alia. Jobb lett volna egyszerűen Javid kezére adnom Irulant. Ő úgyis kiszedett volna belőle mindent.
Mély basszushang dördült Alia koponyájában:
– Pontosan!
Pofa be! Pofa be! Pofa be! – gondolta Alia. Veszedelmes tévedés incselkedett vele ezekben a percekben, és ő nem látta tisztán a körvonalait. Csak a fenyegetést érzékelte. Idahónak ki kell segítenie őt ebből a kátyúból. Ő Mentát. A Mentátok nélkülözhetetlenek. A Butleri Dzsihad által elpusztított mechanikus berendezések helyét az emberi számítógépek vették át. Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára! Alia azonban most vágyott egy kezes gépezetre. Az nem rendelkezne Idaho korlátaival. Egy gépben mindig meg lehet bízni.
Alia hallotta Irulan affektált hangját.
– A cselek mögött újabb cselek, azok mögött újabb cselek – állította Irulan. – Mindnyájan tudjuk, milyen mintákat követnek a hatalom ellen intézett támadások. Nem hibáztatom Aliát a gyanakvásáért. Persze hogy mindenkire gyanakszik – még miránk is. De most feledkezzünk meg erről egy pillanatra. Mi az indítékok elsődleges arénája, a Régensséget fenyegető veszély legtermékenyebb forrása?
– A KHAFT – mondta Idaho a Mentátok kifejezéstelen hangján.
Alia engedélyezett magának egy zord mosolyt. A Kereskedő Házak Általános Fejlesztő Társasága! De a KHAFT az Atreides-ház irányítása alatt áll, amely össztőkéjének ötvenegy százalékát birtokolja. További öt százalék illette meg Muad-Dib papságát; pragmatikus elismerése volt ez annak a Nagy Házak részéről, hogy a létfontosságú melanzstermelést a Dűne ellenőrzi. Nem ok nélkül hívták gyakran a fűszert „titkos pénznemnek”. Melanzs nélkül az Űrliga csillagbárkái moccanni sem tudnának. A melanzs váltotta ki a „navigációs transzot”, amelyben a pilóta „bemérte” a fénysebességen túli pályát, mielőtt elindult volna rajta. A melanzs és az emberek immunrendszerére gyakorolt serkentő hatása nélkül a leggazdagabbak várható életkora legalább négy faktorral csökkenne. Még az Impérium roppant létszámú középosztálya is fogyasztott kis csipetnyi adagokban hígított melanzsot legalább napi egy étkezéshez.
Ám Alia kiérezte Idaho hangjából a Mentátok bizonyosságát, amelyre iszonyú vágyakozással várt.
KHAFT. A Fejlesztő Társaság sokkal többet jelentett az Atreides-háznál, sokkal többet a Dűnénél, sokkal többet a papságnál és a melanzsnál. Tintaliánt jelentett, bálnaprémet, szigadrótot, ixi berendezéseket és csepűrágókat, emberekkel és földrajzi helyekkel folytatott kereskedelmet, a hadzsot, a tleilaxi technológia kétséges legalitású termékeit; szenvedélydrogokat és orvosi technikákat; teher- és áruszállítást (a Ligát) és egy egész birodalom szuperkomplex gazdasági rendszerét, amely sok ezer ismert bolygót foglalt magába, meg néhány olyat, amit titokban tápláltak a peremvidéken, tiltott szolgálataiért cserébe. Mikor Idaho a KHAFT-ot említette, valami állandó, lázas forrongásról beszélt, intrikákon belüli intrikákról, szörnyű hatalmi játékokról, ahol a tizenkettedik tizedesjegy megváltozása egy jelentéktelennek tűnő részesedésben oda vezethetett, hogy egész bolygók cseréltek gazdát.
Alia megint odasietett a heverőkön ülő pároshoz.
– Van valami a KHAFT tevékenységében, ami aggaszt titeket? – kérdezte.
– Nos, mindig akadnak bizonyos Házak, amelyek spekulatív célzattal fűszert halmoznak föl – mondta Irulan.
Alia a combjára csapott, aztán a dombornyomásos fűszerpapírra bökött Irulan mellett.
– Szóval ez a pimasz követelés, ez a legkevésbé sem aggaszt, ez a...
– Rendben! – csattant föl Idaho. – Ki vele. Mit titkolsz előlünk? Ha nem szolgáltatsz elegendő adatot, hiába várod, hogy tisztességesen ellássam a men...
– Újabban jelentős mértékben fellendült a kereslet a speciális kiképzésben részesült személyek iránt – mondta Alia, és közben eltűnődött rajta, valóban újdonság lesz-e ez a hír két társa számára.
– Milyen speciális kiképzésről van szó? – kérdezte Irulan.
– Kardmesterekről, torz tleilaxi Mentátokról, a Suk Egyetemen kondicionált orvosokról és könyvelési szaktanácsadókról, különösen az utóbbiakról. Miért épp most van szükségük egyeseknek elszámolási kibúvókra? – Alia Idahóhoz intézte a kérdést.
Működj Mentátként, gondolta a férfi. Jobb, mintha azon tipródnál, miféle szörnyeteg lett Aliából. A nő szavaira összpontosított, s Mentát módra visszajátszotta őket gondolatban. Kardmesterek? Ez volt hajdan az ő hivatása is. A kardmesterek persze nem csupán egyéni harcosok voltak. Értettek az energiapajzsok javításához, a hadjáratok megtervezéséhez, a hadtápszervezéshez, ezernyi különféle fegyvert tudtak rögtönözni. Torz Mentátok? Ennek a cselfogásnak nyilván továbbra is a tleilaxiak voltak a mesterei. Idaho, maga is Mentát lévén, ismerte a tleilaxi torzítás megbízhatatlanságát. Az ilyen Mentátokat vásárló Nagy Házak abban a hiszemben éltek, hogy teljesen az ellenőrzésük alatt tarthatják őket. Lehetetlenség! Még Piter de Vries is, aki a Harkonnenek szolgálatában állt, mikor letámadták az Atreides-házat, megtartotta a saját alapvető méltóságát, s a végén inkább elfogadta a halált, mintsem hogy feladja önnön legbenső énjét. A Suk Egyetem orvosai? A kondicionálásuk állítólag garantálta, hogy örökké hűségesek lesznek pácienstulajdonosaikhoz. A Suk-orvosok beszerzése rettentő költséges volt. Ha felélénkül a velük folytatott kereskedelem, az az anyagi erők alapos átcsoportosítását feltételezi.
Idaho mérlegelte ezeket a tényeket, és összevetette őket a könyvelési szaktanácsadók iránt mutatkozó kereslet megélénkülésével.
– Elsődleges következtetés – mondta, alaposan hangsúlyozva ezzel, hogy következtetés útján kapott tényekről beszél. – Az utóbbi időben valószínűleg tetemes vagyon gyülemlett fel bizonyos Alsóbb Házak kezén. Egyesek közülük bizonyára csendben lépéseket tettek, hogy a Nagy Házak sorába lépjenek. Ekkora gazdasági gyarapodásnak viszont nem lehet más forrása, csak az, ha változások történtek a politikai szövetségrendszerekben.
– Végül tehát a Landsraadhoz jutunk el – adott hangot meggyőződésének Alia.
– A Landsraad következő ülésszakáig még csaknem két szabványév van hátra – emlékeztette őt Irulan.
– De a politikai alkudozások sosem szűnnek meg – mondta Alia. – És lefogadom, hogy az aláíró törzsfők közül jó néhányan – ezzel az Irulan melletti fekvő papírlapra mutatott – a szövetséget váltó Alsóbb Házakba tartoznak.
– Talán – tűnődött Irulan.
– A Landsraad – mondta Alia. – Kell jobb álcázás a Bene Gesseritnek? És; találhat jobb ügynököt a rend a tulajdon anyámnál? – Alia kihúzta magát, és odaállt Idaho elé. – Nos, Duncan?
Miért ne működjek Mentátként? – kérdezte magától Idaho. Most már látta, hova akar kilyukadni Alia a gyanakvásával. Elvégre Duncan Idaho hosszú évekig Lady Jessica személyes testőre volt.
– Duncan? – unszolta Alia.
– Alaposan utána kellene érdeklődni, milyen törvényjavaslatokat akarnak a Landsraad következő ülésszakán beterjeszteni – mondta Idaho. – Esetleg olyan jogi álláspontra helyezkednek majd, hogy a Régensség nem vétózhat meg bizonyos fajta törvényjavaslatokat... például az adóemeléseket meg a kartellek üzletpolitikáját illetően. Van még néhány ilyen terület, de...
– Nem lenne meggondolt lépés a részükről, ha ezt az álláspontot választanák – szólt közbe Irulan.
– Egyetértek – mondta Alia. – A sardaukaroknak kihúztuk a méregfogát, nekünk meg továbbra is megvannak a fremen légióink.
– Csak óvatosan, Alia – vetette ellen Idaho. – Az ellenségeink semmit nem szeretnének jobban, mint szörnyűnek és félelmetesnek feltüntetni bennünket. Akárhány légiónak parancsolsz, egy ennyire szétszórt birodalomban a hatalom végső soron a néptömegek támogatásán alapszik.
– A néptömegek támogatásán? – kérdezte Irulan.
– Nyilván azt akartad mondani, a Nagy Házak támogatásán – mondta Alia.
– És vajon hány Nagy Házzal kell szembenéznünk ebben az új szövetségben? – kérdezte Idaho. – A pénz fura helyeken gyűlik Össze!
– A peremvidékeken? – érdeklődött Irulan.
Idaho vállat vont. Erre a kérdésre nem lehetett válaszolni. Mindannyian gyanították, hogy egy szép napon a tleilaxiak vagy egy másik kísérletező kedvű bolygó népe az Impérium peremvidékén meg fogja találnia a módját, hogyan lehet semlegesíteni a Holtzman-effektust. Abban a percben minden pajzs hasznavehetetlenné válik, és összeomlik a feudális bolygó tartományok között fennálló törékeny egyensúly.
Alia nem volt hajlandó fontolóra venni ezt az eshetőséget.
– Azzal harcolunk, amink van – mondta. – És amink van, az az, hogy a KHAFT egész igazgatósága tisztában van vele: mi bármikor elpusztíthatjuk a fűszert, ha rákényszerítenek bennünket. Ezt nem fogják megkockáztatni.
– Visszatértünk a KHAFT-hoz – szólt bele Irulan.
– Hacsak valakinek nem sikerült beindítania egy másik bolygón a homoksügér-homokféreg ciklust – jegyezte meg Idaho. A kérdés fölizgatta; fürkész pillantást vetett Irulanra. – A Salusa Secunduson?
– Az ottani kapcsolataim megbízhatóak – mondta Irulan. – A Salusan nem.
– Akkor a válaszom érvényes – szögezte le Alia Idahóra meredve. – Azzal harcolunk, amink van.
Az én lépésem következik, gondolta Idaho. Azt mondta:
– Miért hívtál akkor vissza, hiszen fontos feladatom van? Ennyit magadtól is kitalálhattál volna!
– Ne beszélj velem ilyen hangon! – förmedt rá Alia.
Idaho szeme elkerekedett. Alia arcára egy pillanatra kiült az idegenség; szívszorító látvány volt. Gyorsan Irulanra kapta a tekintetét, de a hercegnő nem vette észre a változást, és rajta sem lehetett hasonlót észrevenni.
– Nincs szükségem elemi szintű kioktatásra – mondta Alia, s hangját idegen düh tette érdessé.
Idahónak sikerült bűnbánó mosolyt erőltetnie az arcára, de a szíve sajgott.
– Ha a hatalommal játszunk, sosem jutunk messze a vagyontól meg az álarcoktól, amik mögött megbújhat – húzta a szót Irulan. – Paul társadalmi mutáció volt, és sosem szabad megfeledkeznünk róla, hogy mint ilyen, átrendezte a régi vagyonegyensúlyt.
– Ezek a mutációk nem visszafordíthatatlanok – replikázott Alia. s úgy fordult el tőlük, mintha nem lepleződött volna le az iménti iszonyatos mássága. – És ahol vagyon gyűlik össze az Impériumban, ott ismerik ezt az igazságot.
– És tudják azt is – mondta Irulan –, hogy három ember létezik, aki tovább tudná örökíteni a mutációt: az ikrek és... – Aliára mutatott.
Megőrült ez a két nő? – hökkent meg Idaho.
– Meg fognak próbálni eltenni láb alól! – recsegte Alia.
És Idaho csak ült döbbent csendben, Mentát-tudata vadul kavargott. Megölni Aliát? Miért? Hisz olyan könnyen megfoszthatják a tekintélyétől! Ha kiragadják a fremen falkából, kényükre-kedvükre levadászhatnák. Viszont az ikrek... Tudta, hogy nem elég higgadt a Mentát elemzéshez, de muszáj volt megpróbálnia. Olyan precíznek kell lennie, amennyire csak lehet. Ugyanakkor tudta, hogy a precíz gondolkodás emészthetetlen abszolutumokat tartalmaz. A természet nem volt precíz. Az univerzum sem volt precíz, ha a saját méretarányára redukálta: homályosnak és bizonytalannak látta, tele váratlan mozzanatokkal és változásokkal. Az emberi nemet a maga egészében, mint természetes jelenséget kellett bevonnia az analízisbe. Ugyanakkor a precíz elemzés teljes folyamata egyfajta csonkolást jelentett, az események kiragadását az univerzum valószínűségáramából. Kapcsolatba kell kerülnie ezzel az áramlattal, hogy lássa, merrefelé halad.
– Igazunk volt, amikor figyelmünket a KHAFT-ra meg a Landsraadra összpontosítottuk – jelentette ki affektált hangon Irulan. – Duncan javaslata pedig kijelöli az ellenlépések irányát. Meg kell érdeklődnünk, hogy...
– A pénzt, mint az energia egyik megjelenési formáját, nem lehet elválasztani az energiától, amit megtestesít – mondta Alia. – Ezt mindannyian tudjuk. De három fontos kérdés megválaszolásra vár: Mikor? Milyen fegyverrel? Hol?
Az ikrek... az ikrek, gondolta Idaho. Az ikrek vannak veszélyben, nem Alia.
– A ki és a hogyan nem érdekel? – kérdezte Irulan.
– Ha a Corrino-ház, a KHAFT vagy bármilyen más érdekcsoport emberi eszközöket alkalmaz ezen a bolygón – mondta Alia –, több mint hatvan százalék esélyünk van, hogy rájuk bukkanunk, mielőtt cselekedhetnének. Ha tudjuk, mikor és hol fognak lépni, az a mi javunkra billenti a mérleget. Ami pedig a hogyant illeti: ugyanazt jelenti, mint a milyen fegyverrel?
Miért képtelenek úgy látni a helyzetet, ahogy én? – gondolta Idaho. – Rendben – mondta Irulan. – Mikor?
– Amikor valaki más áll a figyelem középpontjában.
– Az üdvözlő gyűlésen anyád állt a figyelem középpontjában – állította Irulan. – Mégsem kíséreltek meg merényletet ellened.
– Rossz helyszín – mondta Alia.
Mit csinál ez a nő? – töprengett Idaho.
– Akkor hol? – kérdezte Irulan.
– Itt az erődben – mondta Alia. – Ez az a hely, ahol a leginkább biztonságban érzem magam, és a legkevésbé vagyok résen...
– Milyen fegyverrel? – kérdezte Irulan.
– Hagyományos fajtával... olyasmivel, amit bármelyik fremen magánál hordhat: mérgezett kriszkéssel, maulapisztollyal...
– Már régóta nem próbálkoztak fürkészvadásszal – mondta Irulan.
– Tömegben nem működne – jegyezte meg Alia. – Márpedig sokak szeme láttára kell történnie.
– Valami biológiai fegyver? – kérdezte Irulan.
– Fertőző ágens? – érdeklődött Alia is, nem is leplezve hitetlenkedését. Hogyan juthat eszébe Irulannak, hogy bármiféle fertőző ágens fölébe tudna kerekedni az Atreideseket védő immunológiai védfalaknak?
– Inkább valami állatra gondoltam – mondta Irulan. Mondjuk, egy kis házikedvencre, amit arra idomítottak, hogy csak a kiszemelt áldozatot marja meg, és a harapása mérgez.
– Azt a Házak ügynökei nem hagynák – mondta Alia.
– Esetleg közülük egy? – kérdezte Irulan.
– Lehetetlen. A Házak ügynökei nem fogadnák be a kívülállót, széttépnék. Ezt te is tudod.
– Csak számba vettem a lehetőségeket, hátha...
– Riasztom a testőrségemet – mondta Alia.
Mikor kiejtette azt a szót, hogy testőrsége, Idaho eltakarta tleilaxi szemét; megpróbált ellene szegülni a kényszerítő erejű érzésnek, amely végigsöpört rajta. A rhajia volt az, a Végtelenségnek az Élet közegében kifejezésre jutó mozgása, a Mentát tudatállapotba való végső elmerülés lappangó mámora, amelynek minden Mentát áldozatul esik legalább egyszer. Úgy vetette ki elméjét az univerzumra, mint valami hálót, amely lehulltában kirajzolja az alatta rejlő formákat és körvonalakat. Látta a sötétben kuporogni az ikreket, miközben hatalmas karmok hasítják körülöttük a levegőt.
– Ne – suttogta.
– Mi az? – Alia úgy nézett rá, mintha meglepné, hogy egyáltalán itt látja. Idaho elvette a kezét a szeme elől.
– A Corrino-háztól kapott díszruhák? – kérdezte. – Elküldték már őket az ikreknek?
– Persze – mondta Irulan. – Teljesen biztonságosak.
– Az ikrek ellen senki sem fog merénylettel kísérletezni Tabr sziecsben – jegyezte meg Alia. – Minden lépésüket olyan testőrök vigyázzák, akiket Stilgar képezett ki.
Idaho rámeredt. Nem voltak kézzelfogható adatai, hogy megerősítse Mentát elemzésen alapuló elgondolását, de tudta, hogy igaza van. Tudta. Amit most átélt, az nagyon közel állt Paul jövőbelátó vízióihoz. Persze neki sem Irulan, sem Alia nem hinne.
– Jó lenne riasztani a kikötő igazgatóságát, hogy tiltsák be a külvilági állatok behozatalát – mondta.
– Csak nem veszed komolyan, amit Irulan mondott? – tiltakozott Alia.
– Miért kockáztassunk? – kérdezett vissza Duncan.
– Ezt csak mondd a csempészeknek – jelentette ki Alia. – Én a magam részéről megbízom a Házak kémeiben.
Idaho a fejét rázta. Ugyan mit tehetnének az ügynökök az irdatlan karmok ellen, amiket víziójában látott? De Aliának igaza van. A megfelelő helyekre eljuttatott kenőpénzek, egy Liga-navigátor, aki hajlamos az együttműködésre, és bármelyik lakatlan terület űrkikötővé vedlik. A Liga ellenszegülne, ha az Atreides-házat frontális támadás fenyegetné, de ha elég jól megfizetik... Igen, a Ligát leginkább valami terepalakulathoz lehetne hasonlítani, amely megnehezíti ugyan a támadást, de nem teszi lehetetlenné. Utána bármikor hivatkozhatnak arra, hogy ők csak „szállítási feladatra” vállalkoztak. Elvégre honnan tudhatnák, milyen célja volt a megbízójuknak a rakománnyal?
Alia valódi fremen gesztussal törte meg a csendet; vízszintesen tartott hüvelykkel magasba emelte Ökölbe szorított kezét. A mozdulatot egy hagyományos szitokkal kísérte, amely nagyjából annyit tett: „El veled a Tájfuncsatába!” Szemlátomást önmagát tekintette a merényletek egyedüli logikus célpontjának, s a gesztus dacos tiltakozás volt a megemésztetlen fenyegetésektől hemzsegő univerzum ellen. Azt fejezte ki vele: halál mindenkire, aki kezet emel rá.
Idaho érezte, hogy teljesen hiábavaló lenne tiltakozni. Látta, hogy Alia már nem gyanakszik rá. Ő nemsokára indul vissza Tabrba, s hitvese azt várja tőle, hogy tökéletes precízióval megszervezze Lady Jessica elrablását. A haragtól forrón áradt szét ereiben az adrenalin, miközben fölállt a heverőről, és azt gondolta: Bárcsak Alia lenne a célpont! Bárcsak sikerülne meggyilkolniuk! Keze egy pillanatra rásimult a kése markolatára, de rájött, hogy képtelen lenne megtenni. Ó, Alia... Mégis, inkább halj mártírhalált, mintsem hogy leleplezzenek, vadásszanak rád, és a sivatag homokjában lelj örök nyugalmat!
– Igen – mondta Alia, aki félreértette Idaho arckifejezését; azt hitte, miatta aggódik. – Legjobb lesz, ha mielőbb sietsz vissza Tabrba.
S közben azt gondolta: Milyen ostobaság volt Duncanre gyanakodni! Ő az enyém, nem Jessicáé! A törzsek követelése volt az, ami kizökkentette a lelki egyensúlyából. Ahogy távozott, hanyagul istenhozzádot intett Idahónak.
Idaho minden reményétől megfosztva hagyta el a tanácstermet. Alia vakon engedte, hogy megszállja őt egy idegen elme, és minden válsággal egyre őrültebb lett. Már túljutott a kritikus ponton: vége volt. De mit lehetne csinálni az ikrek érdekében? Kit kellene meggyőzni? Stilgart? És tehetne-e többet Stilgar, mint amennyit eddig is megtett?
Akkor esetleg Lady Jessicát?
Igen, fontolóra kell venni ezt a lehetőséget – de talán az az asszony is túl mélyen belekeveredett már a Testvériség ármánykodásába. Idahónak nem voltak illúziói az Atreides-ágyassal kapcsolatban. Jessica bármit megtenne a Bene Gesserit parancsára – még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy az unokái ellen kell fordulnia.

- - -

A jó kormányzás sosem a törvényektől függ, hanem a kormányzást gyakorló egyének személyes kvalitásaitól. A kormányzás gépezete mindig alá van rendelve azon személyek akaratának, akik a gépezetet igazgatják. Így hát a kormányzás legfontosabb eleme a vezetők kiválasztása.
– Törvény és kormányzás Az Űrliga Kézikönyvéből

Miért akarja Alia, hogy részt vegyek a reggeli audiencián? – töprengett Jessica. Hiszen nem szavaztak vissza a Tanácsba.
Jessica az erőd nagycsarnokának előszobájában állt. Maga az előszoba is bárhol beillett volna nagycsarnoknak az Arrakison kívül. Az arrakeeni épületek annál gigantikusabbak lettek, minél több pénz és hatalom gyülemlett fel az Atreidesek kezén, s az előszoba tervezői hűek maradtak ehhez a tendenciához. Jessicának nem igazán tetszett a helyiség; mozaikpadlója a fia győzelmét ábrázolta IV. Shaddam fölött.
Az arca tükörképét tanulmányozta a Nagycsarnokba nyíló fényezett plasztacél kapuszárnyakon. A gyakori Összehasonlításokat hajdani önmagával a Dűnére való visszatérés váltotta ki belőle, és csak a kor nyomait látta a vonásain; az ovális arcot vékony ráncok pókhálója szőtte be, s indigószín szemének fénye megfakult, homályosabb lett. Még emlékezett azokra az időkre, amikor fehérség is volt a csupakék szembogarak körül. Haja csak a fodrászmesterek gondos alapossága révén tartotta meg fénylő bronzszínét. Orra vékony maradt, ajka telt, termete sudár, de az idő múlásával még a Bene Gesserit-edzette izmok is hajlamosak voltak a megereszkedésre. Akadnak persze, akik nem veszik észre ezt, és azt mondják neki: „Semmit sem változtál!” Csakhogy a Testvériségtől kapott kiképzés kétélű fegyver volt; akik részesültek benne, azoknak nemigen kerülték el a figyelmét az apró változások.
És Jessica figyelmét nem kerülte el, hogy Alián nem látni ilyen apró változásokat.
A roppant kapu előtt Javid állt, Alia személyzeti főnöke, nagyon hivatalos külseje volt ma reggel. Úgy nézett ki, mint egy köpönyeges dzsinn, pufók arcán cinikus mosollyal. Jessica igazi paradoxont látott Javidban: egy jól táplált fremen! Javid észrevette, hogy figyelik, sokat tudón elmosolyodott, és vállat vont. Csak rövid ideig tartózkodott Jessica kíséretében; bizonyára tudta, hogy így lesz. Gyűlölte az Atreideseket, de többféle síkon is Alia embere volt, ha ugyan hinni lehet a híreszteléseknek.
Jessica látta a vállrándítást, és azt gondolta: Ez a vállvonogatások kora. Tudja, hogy hallottam róla a pletykákat, és nem törődik vele. Meglehet, hogy a civilizációnk közönyösségben Jog kimúlni, mielőtt külső támadás pusztítaná el.
A testőröknek, akiket Gurney állított mellé, mielőtt a csempészekhez távozott volna a sivatagba, nem tetszett az Ötlet, hogy ma reggel nem tart igényt a szolgálataikra. Jessica azonban furamód biztonságban érezte magát. Ha valaki mártírt akar csinálni belőle az erődben, Alia azt nem fogja túlélni. És ezt ő is nagyon jól tudja.
Mikor Jessica nem reagált a vállrándítására és a mosolyára, Javid köhintett egyet; finom, böffenésszerű zajt hallatott a torka mélyéből, bizonyára sokat gyakorolta. Olyan volt, mint valami titkos nyelv. Azt jelentette: „Mi tudjuk, mennyire semmirevaló ez az egész pompa, asszonyom. Hát nem csodálatos, hogy mi mindent el lehet hitetni az emberekkel?”
Csodálatos! Jessica egyetértett, de kőmerev arca nem árulkodott az érzéseiről.
Az előszoba már meglehetősen zsúfolt volt, Javid emberei beengedték az Összes aznap reggeli kérelmezőt. A külső ajtókat bezárták. A kérelmezők és folyamodvány írók tisztes távolban maradtak Jessicától, de fölfigyeltek rá, hogy a fremen Tisztelendő Anyák szertartásos, fekete abáját viseli. Öltözékét nem díszítették a Muad-Dib-papok szent jelképei. Moraj támadt, ahogy a tömeg figyelme megoszlott Jessica meg a kis mellékajtó között, amin nemsokára be fog lépni Alia, hogy a nagycsarnokba vezesse őket. Jessica számára nyilvánvaló volt, hogy zavar mutatkozott a régi mintában, amely meghatározta, kinek a kezében van a Régensség kormánypálcája.
És ezt a puszta jelenlétemmel értem el, gondolta. De hiszen azért vagyok itt, mert Alia hívott.
Jessica teljes tudatában volt a kezdődő zavarjeleinek, s rádöbbent, hogy Alia szándékosan nyújtja hosszúra a várakozás perceit; hagyja, hadd fussák be pályájukat a finom áramlatok. Persze valahonnan egy kémlelőnyílásból szemmel tartja a terepet. Jessica figyelmét kevés apróság kerülte el Alia viselkedésében, és minden múló perccel egyre inkább érezte, hogy milyen igaza volt, mikor elfogadta a feladatot, amire a Testvériség beszélte rá.
– Nem engedhetjük, hogy így folyjanak tovább a dolgok – érvelt a Bene Gesserit-küldöttség vezetője. – Ne mondd azt, hogy a bomlás jelei elkerülték a figyelmedet – éppen a tiédet! Tudjuk, miért hagytál el minket, de azt is tudjuk, hogy milyen kiképzésben részesültél. A fölkészítésed tökéletes volt. A Panoplia Propheticus beavatottja vagy, és tudnod kell, mikor sodor veszélybe valamennyiünket egy nagyhatalmú vallás megsavanyodása.
Jessica töprengve csücsörítette az ajkát, miközben a tavasz első derűs előhírnökeit nézte caladani kastélya ablakából. Nem szeretett ilyen logikus mederben gondolkodni. A rendtől kapott első leckéinek egyike az volt, hogy kétkedő bizalmatlansággal viszonyuljon mindenhez, ami a logika álcáját ölti magára. De ezt a küldöttség tagjai is tudták.
Milyen páradús volt a levegő azon a reggelen, gondolta Jessica, miközben körülnézett Alia előszobájában. Milyen friss és páradús. Itt nyirkos volt és verítékszagú, ami bizonytalan előérzetet keltett Jessicában, és azt gondolta: Megint fremen módon jár az agyam. A levegő túl nyirkos volt ebben a föld feletti sziecsben. Csak nem hibázott a ciszternamester? Paul sosem tűrt volna meg ilyen lazaságot.
Megjegyezte magának, hogy Javid, bár csillogó bőrű arca feszült volt és. éber, a jelek szerint nem vette észre, hogy az előszoba levegőjében túl sok a nedvesség. Súlyos mulasztás egy arrakisitól.
A Bene Gesserit-küldöttség tagjai megkérdezték, kívánja-e, hogy bizonyítsák Őszinte szándékukat. Dühösen válaszolt nekik, egy olyan idézettel, amit a tulajdon kézikönyveikből vett: „Minden bizonyíték elkerülhetetlenül olyan feltételezésekhez vezet, amiknek nincs bizonyítéka! A tények csak azért tények, mert hinni akarunk bennük.”
– De ezeket a problémákat átengedtük a Mentátoknak – tiltakozott a küldöttség vezetője.
Jessica döbbenten meredt rá.
– Csodálom, hogy ilyen magas pozícióba kerültél, és mégsem tanultad még meg, milyen korlátai vannak a Mentátoknak – mondta.
Mire a küldöttség hangulata fölengedett. Nyilván csak próba volt az egész, és Jessica kiállta. Persze attól féltek, hogy minden kapcsolatát elvesztette azokkal az egyensúlyban tartó erőkkel, amik a Bene Gesserit-kiképzés alapját jelentették.
Jessica most kissé éberebb lett, mert Javid elhagyta a posztját a kapu mellett, és elindult felé. Mikor odaért, meghajolt.
– Asszonyom. Eszembe jutott, hogy talán nem hallottál még a Prédikátor legutóbbi sakkhúzásáról.
– Naponta jelentést kapok mindenről, ami a bolygón történik – közölte Jessica. Hadd mondja csak vissza ezt Aliának!
Javid elmosolyodott.
– Akkor hát tudod, hogy felkorbácsolja a hangulatot a családod ellen. Tegnap éjjel a déli külvárosban prédikált, és senki nem mert hozzányúlni egy ujjal sem. Nyilván tudomásod van róla, miért.
– Mert azt hiszik róla, ő a fiam, aki visszatért közéjük – mondta Jessica fáradt hangon.
– Ezt a kérdést még nem terjesztettük Idaho Mentát elé – válaszolt Javid. – Talán mihamarabb sort kellene keríteni rá, és akkor egyszer s mindenkorra letudhatnánk az ügyet.
Jessica azt gondolta: Tessék, itt van egy ember, aki valóban nem tudja, milyen korlátai vannak a Mentátoknak, mégis fel mer szarvazni egyet – ha a valóságban nem is, az ábrándjaiban mindenképp...
– A Mentátok osztoznak gazdáik esendőségében – mondta. – Az emberi elme, a többi állatfaj elméjéhez hasonlóan, rezonátorként működik. A környezetében bekövetkező változásokra reagál. A Mentátok megtanulták, hogyan terjeszthetik ki tudatukat a valószínűség több párhuzamos hurkára, és követni tudják ezeken a hurkokon az okok és okozatok hosszú láncolatát. – Hadd rágódjon el ezen egy kicsit!
– Szóval ez a Prédikátor nem zavar téged? – kérdezte Javid, ezúttal szertartásos modorban, dölyfösen.
– Egészséges jelnek tartom – mondta a nő. – Nem szeretném, ha háborgatnák.
Javid nyilván nem várt ilyen egyenes választ. Megpróbált elmosolyodni, de nem sikerült neki. Aztán annyit mondott:
– Az egyház kormányzótanácsa, amely istenként tiszteli a fiadat, természetesen meghajol a kívánságod előtt, ha ragaszkodsz hozzá. Bizonyára szükség lesz azonban némi magyará...
– Talán szívesebben vennéd, ha azt magyaráznám el neked, hogyan illek én a terveitekbe – mondta Jessica.
Javid résnyire szűkült szemmel nézte.
– Asszonyom, nem látom logikus okát, miért nem vagy hajlandó fellépni ez ellen a Prédikátor ellen. Hisz nem lehet a fiad. Megalapozott kéréssel élek: tagadd meg őt.
Ezt előre kieszelték, gondolta Jessica. Alia osztotta ki rá a szerepet.
– Nem – válaszolt.
– De hiszen meggyalázza a fiad nevét! Istenkáromló dolgokat prédikál, szent leányod ellen emeli föl szavát. Lázadásra izgatja a népet. Mikor megkérdezték, azt mondotta, hogy még benned is megvan a gonoszságnak magva, és hogy...
– Elég legyen ebből a szamárságból! – csattant föl Jessica. – Mondd meg Aliának, hogy nem teszem meg. Mióta visszatértem az Arrakisra, mást se hallok, csak hogy a Prédikátor így, a Prédikátor úgy. Untat.
– És az is untat, asszonyom, hogy a legutóbbi gyalázkodásában kijelentette, te nem fogsz ellene fordulni? És lám, most a...
– Akármilyen gonosz vagyok, nem fogom megtagadni – szögezte le Jessica.
– Ez nem tréfadolog, asszonyom! Jessica dühös mozdulatot tett Javid felé.
– Takarodj!
Elég hangosan mondta, hogy mások is meghallják, s ezzel kényszerítette a férfit, hogy engedelmeskedjék.
Javid szemében harag lángolt, de sikerült mereven meghajolnia, és visszatért posztjára a kapuszárnyak mellé.
Ez a veszekedés nagyszerűen illett Jessica eddigi megfigyelései közé. Mikor Aliáról beszélt, Javid rekedtes felhanggal szólalt meg, ahogy a szeretők; nem lehetett félreérteni. A pletykák kétségkívül igazak voltak. Alia hagyta, hogy az élete borzalmas módon szétzülljön. Miután napirendre tért efölött, Jessicában ébredezni kezdett a gyanakvás, hogy Alia Önként vált szörnyszülötté. Talán valami perverz önpusztítási vágy hajtja? Mert Alia nyilvánvalóan azon munkálkodik, hogy elpusztítsa önmagát és a bátyja tanításait tápláló hatalmi bázist.
Bizonytalan mozgolódás vette kezdetét az előszobában. A talpnyalók serege és a hivatalnokok bizonyára érezték, hogy Alia túl sokat késlekedik, s az imént mindannyian hallották, milyen ellentmondást nem tűrő hangon küldi el magától Jessica a lánya kedvencét.
Jessica felsóhajtott. Mintha csak a teste jött volna ide, a lelke kissé hátramaradt. Az udvaroncok mozgása annyira átlátszó volt! Úgy gyülekeztek a. fontosabb személyiségek köré, mint a fenyőlombok között táncoló szél. Az erőd lakói szemöldöküket ráncolva mérték föl minden társukat aszerint, hogy mennyire jelentős a szerepe a hierarchiában. Nyilvánvaló volt, hogy Javidnak ártott Jessica iménti heves rendreutasítása; most már csak kevesen szóltak hozzá. De a többiek! Jessica képzett szeme fölmérte a hatalmasok körül tömörülő tartozékok arányszámát.
Hozzám azért nem közelítenek, mert veszélyes vagyok, gondolta. Kiszagolták, hogy Alia fél tőlem.
Körülnézett a helyiségben, látta az elforduló tekinteteket. Ezek az emberek annyira komolyan vették saját semmirevalóságukat, hogy legszívesebben harsányan rájuk förmedt volna; milyen haszontalan dolog tőlük, hogy ennyire becsben tartják a mihaszna életüket. Ó, bárcsak látná a Prédikátor, hogyan fest most ez az előszoba!
Fölfigyelt egy beszélgetéstöredékre a közelben. Egy magas, karcsú pap szónokolt a kíséretének, amely nyilván az általa pártfogolt kérelmezőkből állt.
– Gyakran mást kell mondanom, mint amit gondolok – jelentette ki. – Ezt hívják diplomáciának.
A felcsapó kacagás túl harsány volt. és túl gyorsan elcsöndesült. Néhányan a csoportból látták, hogy Jessica hallotta őket.
A hercegem a létező legtávolabbi pokolbolygóra röpítette volna az ilyen fickókat! – gondolta Jessica. Egy perccel sem érkeztem később.
Most már tudta, hogy elszigetelt burokban élt a messzi Caladanon, amin csak Alia leghajmeresztőbb túlzásai hatoltak át. Megalkudtam saját áloméletemmel, gondolta. A teljes elszigeteltség, amiben a Caladanon élt, leginkább egy első osztályú fagyasztókád tökéletes magányához hasonlított, a Liga valamelyik hosszújáratú szállítóhajóján. Az ember csak a legerőszakosabb manővereket érzi, azt is csupán tompa rezdülésként.
Milyen csábító dolog nyugalomban élni, gondolta.
Minél többet látott Alia udvarából, annál szimpatikusabbnak tűntek Jessica számára a vak Prédikátornak tulajdonított szavak. Igen, így beszélne Paul is, ha látná, mivé züllött a birodalma. És Jessica eltűnődött rajta, hogy mire bukkanhatott Gurney a csempészek között.
Az első benyomásai voltak helyesek az Arrakeenről, döbbent rá Jessica. Mikor először vonult be a városba, Javiddal az oldalán, feltűntek neki az épületeket védő páncélozott védőernyők, az utcákon és sikátorokban járőröző fegyveresek, a sarkokon álldogáló türelmes spiclik, a magas falak, a lakóházak vaskos alapozása, amely föld alatti helyiségekre vallott. Arrakeen magának való, zárkózott hely lett, éles körvonalai bizalmatlanságról és hamis gőgről árulkodtak.
Hirtelen kinyílt az előszoba kis mellékajtaja. Kevély amazon-papnők Özönlöttek a helyiségbe, a valódi, iszonyatos hatalom feszült éberségével mozogtak, s előőrsük mögött ott jött Alia. Uralkodott magán; arcizma sem rezdült, mikor tekintete találkozott és egybekapcsolódott az anyjáéval. De mindketten tudták, hogy kezdetét vette a háború.
Javid parancsára kitárultak a nagycsarnok hatalmas kapuszárnyai, olajozott, nesztelen mozgásuk rejtve lapuló energiákra vallott.
Alia odalépett az anyja mellé, a testőrök körülvették Őket.
– Menjünk, anyám? – kérdezte Alia.
– Ideje már – mondta Jessica. Meglátta a kaján kárörömöt Alia szemében, és az eszébe villant: Azt hiszi, elpusztíthat úgy, hogy ép bőrrel megússza! Őrült!
És eltöprengett rajta, nem erre akarta-e figyelmeztetni Idaho. A Mentát üzenetet küldött neki, ő azonban már nem tudott választ adni rá. Micsoda rejtélyes üzenet: „Veszély fenyeget. Találkoznunk kell.” A régi csakobsza nyelv egyik változatát használta, amelyben a veszélyt jelentő szó cselszövésre utalt.
Azonnal találkoznom kell vele, mihelyt visszatérek Tabrba, gondolta Jessica.

- - -

Ez a hatalom szofizmája: végső soron csak egy abszolút, korlátok közé szorított univerzumban hatékony. Ám relatív világegyetemünk alapvető leckéje az, hogy a dolgok változnak. Minden hatalom előbb-utóbb szembekerül egy nálánál nagyobbal. Paul Muad-Dib megtanította erre a leckére a sardaukarokat az Arrakeen mezején. Az ő leszármazottainak maguktól kell megtanulniuk.
– Részlet a Prédikátor arrakeeni beszédéből!

A reggeli audiencia első kérelmezője egy kadeshi trubadúr volt, egy hadzsot járó zarándok, akinek az erszényét arrakeeni zsoldosok ürítették ki. Egyenes derékkal állt a terem tengerzöld padlóján; nem lengte körül a könyörgés szolgai légköre.
Jessica, aki Alia mellett ült a hétlépcsős emelvényen, becsülte benne a bátorságot. Anyának és leányának ugyanolyan trónszéket állítottak a platformra, és Jessica figyelmét nem kerülte el, hogy Alia ült jobbról, a férfinak kijáró pozícióban.
Ami a kadeshi trubadúrt illeti, nyilvánvaló volt, hogy Javid emberei éppen ezért a bátran vállalt tulajdonságáért, a bátorságáért választották ki. Azt várták tőle, hogy elszórakoztatja majd a nagycsarnok udvaroncait; ezzel kell fizetnie a pénz helyett, amitől megfosztották.
A papnövendék jelentése szerint, aki előterjesztette a trubadúr kérelmét, a kadeshinek csak egy öltözet ruhája maradt, no meg a baliset, amit bőrszíjon hordott a vállán.
– Azt mondja, valami sötét italt itattak vele – mondta a papnövendék, s közben alig tudta leplezni a gúnyos mosolyt, amely meg-megrándította a szája sarkát. – Tudomására szeretné hozni Szentségeteknek, hogy az italtól tehetetlenné vált, de éber maradt, és végig kellett néznie, amint kiforgatják minden vagyonából.
Míg a növendék tovább duruzsolt hamis szolgai modorában, arcán meg játszott felháborodással, Jessica szemügyre vette a trubadúrt. A kadest nagytermetű férfi volt, legalább két méter. Fürkész tekintetében intelligencia, éberség és humor tükröződött. Aranyszín haját a bolygóján dívó szokás szerint hagyta vállig nőni, széles mellkasa és izmos alakja élénk, férfias erőre vallott, amit még a szürke hadzs-köpeny sem tudott leplezni. Tagir Mohandisnak hívták, mérnök-kereskedő családból származott, s legalább olyan büszke volt az őseire, mint önmagára.
Alia végül egy kézmozdulattal elvágta az előterjesztő szóáradatát, és anélkül szólalt meg, hogy oldalt fordult volna.
– Az első ítéletet Lady Jessica fogja hozni, ezzel hódolunk visszatérésének a körünkbe.
– Köszönöm, lányom – mondta Jessica, minden jelenlevő számára kinyilvánítva ezzel a születés adta rangsorrendet. Lányom! Szóval ez a Tagir Mohandis is része a tervüknek: Vagy csak egy ártatlan balek? Arra spekulálnak, hogy ezzel az ítélethozatallal támadási felületet fog szolgáltatni maga ellen, döbbent rá Jessica. Alia hozzáállása nyilvánvalóvá tette.
– Jól játszol azon a hangszeren? – kérdezte Jessica, és a kilenchúros balisetre mutatott a trubadúr vállán.
– Akárcsak maga a nagy Gurney Halleck! – Tagir Mohandis harsányan szólalt meg, hogy mindenki hallja a nagycsarnokban, s szavai izgatott mozgolódást váltottak ki az udvaroncok között.
– Pénzadományért folyamodtál, hogy tovább utazhass az Arrakisról – mondta Jessica. – Hová készülsz ezzel a pénzzel?
– A Salusa Secundusra, Farad'n udvarába – válaszolt Mohandis. – Hallottam, hogy trubadúrokat és dalnokokat keres, hogy támogatja a művészeteket, és újjászületőben van a bolygóján a kultúra.
Jessica visszafogta magát, nehogy Aliára nézzen. Ők persze tudták, mit fog kérni Mohandis. Azon kapta magát, hogy kedvét leli ebben a játékban. Csak nem hitték, hogy képtelen lesz hárítani ezt az oldalvágást?
– Játszanál nekünk az útiköltségért cserébe? – kérdezte Jessica. – A feltételeim fremen feltételek. Ha megtetszik nekem a zenéd, talán magam mellett tartalak gondjaim enyhítésére; ha megsértesz vele, talán a sivatagba küldelek, hogy dűnelegényként keresd meg a pénzt, amire szükséged van. Ha épp megfelelőnek ítélem a művészetedet Farad'nnak, aki többek szerint az Atreidesek ellensége, talán elküldelek hozzá, az áldásommal kísérve. Játszol nekünk ezek mellett a feltételek mellett, Tagir Mohandis?
A trubadúr mély, harsogó kacajjal vetette hátra a fejét. Szőke haja fénylő táncba kezdett, ahogy lekapta a válláról a balisetet, és avatott mozdulatokkal behangolta, ezzel jelezvén, hogy elfogadja a kihívást.
A teremben tolongó tömeg közelebb nyomakodott, ám az udvaroncok és testőrök gyűrűje visszatartotta őket.
Mohandis elnyújtott dallamot csalt ki hangszeréből, s gondosan ügyelt rá, hogy az oldalhúrok figyelmet csigázó basszusbúgása egy pillanatra se maradjon abba. Aztán zengzetes tenor hangon énekelni kezdett; nyilvánvaló volt, hogy improvizál, de olyan ügyesen csinálta, hogy Jessicát teljesen lenyűgözte, mielőtt a szöveg eljutott volna a tudatáig.

Caladanra vágyakoztál
Ahol egykor uralkodtál,
Atreides-vér
Idegenbe száműzetett.

Keserű a víz alattad,
Shai-huludot mert eladtad
Ízetlen ételért
Idegenbe száműzetsz.

Féregnyom a sivatagban
Nincsen többé. Így akartad?
Végzeted elér –
Idegenbe száműzetve.

Hívnak téged Koan-Tinnek.
Láthatatlan tüneménynek,
Míg a...

– Elég! – rikoltotta Alia. Félig fölemelkedett ültőhelyéből. – Szét foglak...
– Alia! – Jessica épp elég hangosan, épp elég éles tónusban szólalt meg, hogy elkerülje az összecsapást, de mindenki figyelmét magára terelje. Mesterien használta a Hangot, és akik hallották ezt a demonstrációt, mind érezték benne a rejtett erőt, a Bene Gesserit-kiképzést. Alia visszaroskadt a trónusára, és Jessica fölfigyelt rá, hogy a megdöbbenésnek semmi jelét nem mutatja.
Szóval erre is számítottak, gondolta Jessica. Milyen érdekes.
– Az első ítélet az enyém – emlékeztette a lányát.
– Rendben – lehelte Alia alig hallhatóan.
– Illő ajándéknak találom ezt a trubadúrt Farad'n számára – mondta Jessica. – A nyelve úgy vág, mint a kriszkés. Az a vérontás, amit ez a nyelv végezhet, egészséges hatással lenne a mi udvarunkra is, de jobb szeretném, ha a Corrino-házat boldogítaná vele.
Halk, visszafogott nevetés hullámzott végig a csarnokon. Alia engedélyezett magának egy kurta horkantást.
– Tudod, minek nevezett engem az előbb?
– Nem nevezett téged semminek, lányom. Csak azt mondta, amit ő vagy akárki más is hallhatott az utcán. A nép valóban Koan-Tinnek hív...
– A nőstény halálangyal, aki lábak nélkül jár – vicsorodott el Alia.
– Ha megszabadulsz azoktól, akik valósághű jelentéseket írnak, csak azok maradnak meg neked, akik azt mondják, amit hallani szeretnél – mondta Jessica éles hangon. – El sem tudom képzelni, mi lehet iszonyúbb annál, mikor az ember a saját tükörképeinek a bűzébe fullad bele.
Az emelvény közelében állók közül többen hangosan felhördültek.
Jessica Mohandisra összpontosította a figyelmét, aki néma maradt, de csöppet sem tűnt ijedtnek. Úgy várta, milyen ítéletet mondanak ki rá, mintha egyáltalán nem érdekelné az ügy. Mohandis pontosan az a fajta ember volt, akit Jessica hercege szeretett volna maga mellett tudni vészterhes időkben: magabiztos a saját megítélésében, de elfogadja a sorsát, akár a halált is, és nem siránkozik miatta. Akkor miért döntött úgy, hogy így cselekszik?
– Miért használtad éppen ezt a szót? – kérdezte tőle Jessica. Mohandis fölszegte a fejét, hogy mindenki értse, amit mond.
– Azt hallottam, hogy az Atreidesek becsületesek és nyílt lelkűek. Gondoltam, próbát teszek, és talán itt maradhatok a te szolgálatodban. Akkor lenne időm, hogy fölkutassam azokat, akik kiraboltak, és elbánjak velük a magam módján.
– Próbára mert tenni minket! – morogta Alia.
– Miért ne? – kérdezte Jessica.
Rámosolygott a trubadúrra, hogy kimutassa jó szándékát. Ez a férfi csak azért tette be a lábát a csarnokba, mert lehetősége nyílt egy újabb kalandra; egy újabb felderítőútra a világegyetemben. Jessica egyszerre csak kísértést érzett, hogy befogadja a saját kíséretébe, de Alia reagálása nem sok jót ígért a bátor Mohandisnak. Azonkívül bizonyos jelekből arra következtetett, hogy éppen ezt a lépést várják tőle – hogy a szolgálatába fogad egy bátor és jóképű trubadúrt, mint annak idején a bátor Gurney Haleckkel tette. Jobb lesz Mohandist az útjára küldeni, bár fájt neki, hogy kénytelen egy ilyen nagyszerű embert átengedni Farad'nnak.
– Menjen csak Farad'nhoz – ítélkezett Jessica. – Gondoskodjatok róla, hogy megkapja az útiköltséget. Hadd vegye a nyelvével a Corrino-ház vérét; majd meglátjuk, túléli-e.
Alia mogorván meredt a padlóra, aztán elkésett mosolyt erőltetett az arcára.
– Lady Jessica bölcsessége diadalmaskodott – mondta, és intett, hogy kísérjék el Mohandist.
Ez nem úgy alakult, mint remélte, gondolta Jessica, de Alia viselkedésében egyes jelek arra vallottak, hogy a nagyobb horderejű próba még hátravan.
Újabb kérelmezőt vezettek elő.
Jessicát, aki alaposan megfigyelte lánya reagálását, kétségek kezdték mardosni. Most volt szükség a leckére, amit az ikrektől tanult. Lehet, hogy Alia szörnyeteg, de akkor is előszülött. Ugyanolyan jól ismerheti az anyját, mint az önmagát. Nem illett a képbe, hogy Alia tévesen ítéli meg az anyja reakcióit egy trubadúr ügyében. Miért rendezte meg Alia ezt az összetűzést? El akarja terelni a figyelmemet valami fontosabbról?
Töprengésre nem volt több idő. A második kérelmező már elfoglalta helyét az ikertrónusok előtt, oldalán az előterjesztőjével.
A kérelmező ezúttal egy fremen volt, egy Öregember, arcán a homok marta nyomok sivataglakóra vallottak. Nem nőtt magasra, de igen szívósnak tűnt, és a hosszú dishdasha, amit inkább cirkoruha fölött volt szokás viselni, tekintélyes külsőt kölcsönzött neki. A sivatagi köpeny jól illett keskeny arcához, horgas orrához, zord, csupakék szeméhez. Nem volt rajta cirkoruha, és úgy tűnt, ez feszélyezi. Bizonyára olyannak látta a nagycsarnok óriás belsejét, mint a veszedelmes szabad térséget, amely kicsikarja testéből a pótolhatatlan nedvességet. A félig hátravetett csuklya alatt a naibok csomóra kötött kejfiyáját viselte.
– Ghadhean al-Fali vagyok – mondta, s fél lábbal az emelvény első lépcsőfokára lépett, ezzel jelezve, hogy fölötte áll a teremben bámészkodó tömegnek. – Egyike voltam Muad-Dib kommandósainak, és a sivatag ügyében jöttem ide.
Alia teste egy pillanatra megfeszült; jelentéktelen mozdulat volt, de elárulta magát vele. Al-Fali aláírása ott volt a naibok beadványán, amelyben Jessica visszahelyezését követelték a Tanácsba.
A sivatag ügyében! – gondolta Jessica.
Ghadhean al-Fali megszólalt, mielőtt a mellette álló papnövendék belekezdett volna panasza előterjesztésébe. A szertartásos fremen szófordulattal arra hívta fel a figyelmüket, hogy olyan ügyről kíván beszélni, ami az egész Dűnét érinti –, és szavai magukban hordozták egy fedaykin minden tekintélyét, aki az életét ajánlotta fel Paul Muad-Dibnek. Jessica kételkedett benne, hogy al-Fali ezt mondta volna Javidnak és a Panaszmesternek, mikor kihallgatásért folyamodott ma reggel. Gyanúja beigazolódott, mikor a papi rend egyik hivatalnoka előrontott a csarnok hátuljából, kezében az audiencia megszakítását jelző fekete zászlócskával.
– Hölgyeim! – kiabálta a hivatalnok. – Ne hallgassanak erre az emberre! Hazug ürüggyel nyert...
Jessica, aki a feléjük szaladó papot nézte, a szeme sarkából felfigyelt egy mozdulatra, látta, amint Alia keze azt jelzi az Atreidesek régi harci nyelvén: „Most!” Azt nem tudta megállapítani, kinek szánták a jelzést, de ösztönösen meglódult balra, magával rántva a trónust is. Estében elrúgta magát a nagy robajjal ledőlő trónustól, talpon teremve meghallotta a maulapisztoly éles durranását... aztán még egyszer. Ő azonban az első zajra mozdult; érezte, hogy valami nagyot ránt a jobb ruhaujján. Az emelvény tövében bevetette magát a kérelmezők és udvaroncok tömegébe. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Alia meg se mozdult.
Most, hogy emberek vették körül, Jessica megállt.
Látta, hogy Ghadhean al-Fali lebukott az emelvény másik széle mögé, a papnövendék azonban az eredeti helyén maradt.
Mindez olyan gyorsan történt, akár egy rajtaütés, de mindenki nagyon jól tudta a csarnokban, hogyan lépnek működésbe egyes emberekben meglepetésszerű támadásnál a belénevelt reflexek. Márpedig Alia és az al-Fali kérelmét beterjesztő papnövendék egy lépést sem mozdultak.
Jessica figyelmét valami kavarodás keltette fel a helyiség közepe táján; utat tört magának a tömegben, és négy kérelmezőt pillantott meg, amint lefogják a hivatalnok-papot. Fekete zászlócskája a lábánál hevert, redőiből kihullott a maulapisztoly.
Al-Fali félretolta az útból Jessicát, és a pisztolyról a papra nézett. A fremen dühödten felüvöltött, bal keze az öve mellől kimerevített ujjakkal achag ütésre lendült. A torkán találta el a papot, aki fuldokolva összeesett. Az öreg naib egyetlen pillantást sem vesztegetett az emberre, akit megölt; ádáz képpel fordult az emelvény felé.
– Dalal-il 'an-nubuwwa! – kiáltotta al-Fali, mindkét tenyerét a homlokára szorítva, aztán leeresztve. – A Qadis as-Salaf nem engedi, hogy elnémítsatok! Ha én nem ölöm meg, akiket ellenem küldtök, megölik majd őket mások!
Azt hiszi, ő volt a célpont, jött rá Jessica. Lenézett a ruhájára, és átdugta ujját a maulagolyó által hagyott kerek lyukon. Minden bizonnyal mérgezett volt.
A kérelmezők eleresztették a papot. Az görcsökben fetrengett a padlón; a légcsövét szétzúzta az ütés, haldoklott. Jessica odaintett két döbbent udvaroncnak, akik ott álltak mellette, és annyit mondott:
– Azt akarom, hogy ez az ember életben maradjon, és kikérdezhessük. Ha meghal, ti is vele haltok! – A két férfi az emelvény felé lesve tétovázott, így hát Jessica a Hanghoz folyamodott: – Gyerünk!
Az udvaroncok azonnal ugrottak.
Jessica odanyomakodott al-Fali mellé, és oldalba bökte.
– Bolond vagy, naib! Engem akartak; nem téged.
A körülöttük állók közül néhányan meghallották, mit mondott. A hirtelen beálló döbbent csendben al-Fali az emelvényre nézett, ahol a felborult trónszék mellett Alia továbbra is ott ült a másikon. A fölismerés kifejezését, amely kiült viharvert vonásaira, még egy novícius is értelmezni tudta volna.
– Fedaykin – szólította meg Lady Jessica, emlékezetébe idézve az Atreideseknek tett régi szolgálatokat-, mi, akik megperzselődtünk, tudjuk, hogyan kell vállvetve harcolni.
– Bízz bennem, asszonyom – felelt az öreg; azonnal elértette, mit akar mondani.
Éles hördülés hallatszott Jessica mögül; megpördült, és érezte, hogy al-Fali odalép a hátát fedezni. A padlón fekvő pap mellől egy nő egyenesedett fel, a városi fremenek tarka öltözetében. A két udvaroncnak nyoma sem volt. Az asszony nem nézett Jessicára, csak belekezdett népe ősi siratóénekébe – ezzel a dallal hívták a tetemlepárlók őreit, hogy jöjjenek, és vigyék a holttest vizét a törzs ciszternájába. Furcsa volt az Ősi dallamot egy ilyen öltözékű nő szájából hallani, mint ez. Jessica érezte a régi hagyományok szívósságát, ugyanakkor látta a hamisságot is ebben a városlakó asszonyban. A tarka ruhás némber nyilván meggyilkolta a papot, hogy semmiképpen ne beszélhessen.
Miért a fáradság? – gondolkozott el Jessica. Csak meg kellett volna várnia, hogy megfulladjon. Kétségbeesett lépés volt ez, a félelem jele.
Alia előrébb ült a trónján, a szeme éberen csillogott. Egy karcsú nő sietett el Jessica mellett, befont haját kontyba tűzve hordta, mint Alia testőrei. A pap fölé hajolt, kiegyenesedett, és visszanézett az emelvény irányába.
– Halott.
– Távolítsátok el – kiáltotta Alia. Intett az emelvény alatt álló testőröknek.
– Állítsátok fel Lady Jessica székét.
Szóval megpróbálod eltussolni az egészet! – gondolta Jessica. Azt hiszi Alia, hogy bárkit is be tud csapni? Al-Fali a Qadis as-Salafról beszélt, a fremen mitológia szent ősatyáit hívta védelmezőül. De nincs az a természetfölötti erő, amely be tudna csempészni egy maulapisztolyt ebbe a terembe, ahol tilos fegyvert viselni. Az egyetlen válasz egy olyan összeesküvés volt, amiben Javid emberei is részt vettek; abból pedig, hogy Alia mennyire nem aggódik a saját biztonsága miatt, a vak is láthatta, hogy Ő is bűnrészes.
Az öreg naib hátraszólt a válla fölött Jessicának.
– Fogadd bocsánatkérésemet, asszonyom. Mi, sivataglakók beléd helyeztük az utolsó reményünket, és most látom, hogy inkább neked van szükséged miránk.
– Az anyagyilkosság nem igazán illik a lányomhoz – mondta Jessica.
– A törzsek értesülni fognak erről – ígérte al-Fali.
– Ha annyira szükségetek van rám – kérdezte Jessica –, miért nem kerestetek meg Tabr sziecsben, az üdvözlő gyűlésen?
– Stilgar nem engedte.
Á, gondolta Jessica, a naibok szabályai! Tabrban Stilgar szava törvény. Felállították a fölborult trónust. Alia intett az anyjának, hogy térjen vissza, és azt mondta:
– Valamennyien véssétek az emlékezetetekbe ennek az áruló papnak a halálát, így végzi mindenki, aki az életemre tör. – Al-Falira pillantott. – Köszönöm, naib.
– Hibát köszönsz meg – motyogta al-Fali. Jessicára nézett. – Igazad volt. A haragom elnémított egy embert, akit még ki kellett volna kérdezni.
Jessica azt suttogta:
– Jegyezd meg magadnak azt a két udvaroncot meg a tarka ruhás asszonyt, fedaykin. Azt akarom, hogy fogják el és kérdezzék ki őket.
– Meglesz – mondta a naib.
– Ha ugyan ép bőrrel kijutunk innen – állapította meg Jessica. – Gyere, menjünk vissza, és játsszuk végig a szerepünket.
– Ahogy óhajtod, asszonyom.
Együtt tértek vissza az emelvényhez. Jessica fölsietett a lépcsőkön, és újra elfoglalta a helyét Alia mellett, al-Fali a kérelmezőknek kijelölt ponton maradt odalent.
– Kezdhetjük – mondta Alia.
– Egy pillanat, lányom – jelentette ki Jessica. Feltartotta a karját, és közszemlére tette a lyukat ruhája szövetében; az ujját nem húzta ki belőle. – A merénylet célpontja én voltam. A golyó majdnem eltalált, pedig lebuktam. Mindnyájan látjuk, hogy a maulapisztoly már nincs odalent – mutatott a csarnok padlójára. – Kinél van?
Semmi válasz.
– Talán ki lehetne nyomozni – mondta Jessica.
– Micsoda ostobaság! – méltatlankodott Alia. – Engem akartak... Jessica félfordulatot tett a lánya felé, és kinyújtotta a bal kezét.
– Valakinél közületek ott van a pisztoly. Ne féljetek tőle, hogy...
– Az egyik testőrömnél van! – mondta Alia.
– Akkor az a testőr hozza ide nekem – utasította Jessica.
– Már kivitte.
– Nahát, épp jókor – mondta Jessica.
– Mit akarsz ezzel mondani? – követelőzött Alia. Jessica engedélyezett magának egy zord mosolyt.
– Azt akarom mondani, hogy megbíztam két emberedet annak az áruló papnak az életben tartásával. Figyelmeztettem őket: ha meghal, vele halnak ők is. Meg fognak halni.
– Megtiltom!
Jessica csak vállat vont.
– Van itt egy bátor fedaykinunk – mondta Alia, és al-Falira mutatott. – Ez a vita várhat.
– Amíg csak akarod – válaszolt Jessica csakobsza nyelven; a szavai csikorogtak, akár két csókolózó késpenge – hadd tudja Alia, hogy nincs az az érv, ami visszavonhatná a kiadott halálparancsot.
– Meglátjuk – sziszegte Alia, és al-Falihoz fordult. Miért vagy itt, Ghadhean al-Fali?
– Hogy lássam Muad-Dib anyját – mondta a naib. – Akik megmaradtak a fedaykinok, a fiát szolgáló harcos testvérek közül, összeadták szerény anyagi javaikat, hogy megvásárolhassam magamnak a bebocsátást a kapzsi strázsáktól, akik elzárják az Arrakis valóságától az Atreidesekét. Alia azt mondta:
– Bármit kérnek a fedaykinok, csak szólniuk...
– Azért jött ide, hogy engem lásson – vágott közbe Jessica. – Miben szenvedtek keserű szükséget, fedaykin?
Alia azt mondta:
– Itt én beszélek az Atreidesek nevében! Mi a...
– Csend, gyilkos szörnyszülött! – förmedt rá Jessica. – Megpróbáltál megöletni, leányom! Kimondom, hadd hallja mind, aki itt van. Nem gyilkoltathatsz meg mindenkit a csarnokban, hogy elnémítsd őket, mint azt a papot. Igen, a naib ütése halálos volt, de azt az embert még meg lehetett volna menteni. Ki lehetett volna kérdezni! Nem törődsz vele, hogy eltették láb alól. Szórd csak ránk a tiltakozásokat, ahogy kedved tartja, bűnödet bizonyítják a cselekedeteid!
Alia dermedt csendben ült, halottra vált ábrázattal. És Jessica, ahogy az érzelmek játékát figyelte lánya arcán, észrevette, hogy Alia keze, mintegy önkéntelen válaszul, iszonyatosan ismerős módon megmozdul – ez a gesztus hajdan az Atreidesek egyik halálos ellenségét jellemezte. Alia ujjai koppantó ritmusban rángatóztak – a kisujj kétszer, a mutatóujj háromszor, a gyűrűsujj kétszer, a kisujj kétszer, a gyűrűsujj kétszer... aztán ugyanez elölről.
Az Öreg báró!
Alia észrevette, mit bámul Jessica, lenézett a kezére, ökölbe szorította, ismét az anyjára pillantott, és meglátta szemében a borzalmas felismerést. Ajka kárörvendő vigyorra húzódott.
– Szóval mégis bosszút állsz rajtunk – suttogta Jessica.
– Megőrültél, anyám? – kérdezte Alia.
– Bár őrültem volna meg – mondta Jessica, és közben azt gondolta: Tudja, hogy ezt jelenteni Jogom a Testvériségnek. Tudja. Még azt is gyaníthatja, hogy elfogom mondani a fremeneknek is, és kényszerítem, hogy vesse alá magát a Megszállottság Próbájának. Nem hagyhat életben.
– A mi bátor fedaykinunk vár, mi pedig vitatkozunk – szólt Alia. Jessica kényszerítette magát, hogy újra az öreg naibra figyeljen. Megzabolázta az érzelmeit, és azt mondta:
– Azért jöttél, mert látni akartál, Ghadhean.
– Igen, asszonyom. Mi, sivataglakók látjuk, hogy szörnyű dolgok történnek. A kismesterek előbújnak a homokból, ahogy az a legrégibb próféciákban áll. Már nem találni Shai-huludokat, csak a lakatlan pusztaság legmélyén. Magára hagytuk barátunkat, a sivatagot.
Jessica egy pillantást vetett Aliára, aki csak intett neki, hogy folytassa. Jessica szemügyre vette a teremben tolongó tömeget, látta a döbbent riadalmat minden arcon. Az anya és leánya közti összetűzés fontossága nem kerülte el az emberek figyelmét; bizonyára azon csodálkoznak, miért folytatódik az audiencia. Ismét al-Falinak szentelte a figyelmét.
– Ghadhean, miféle beszéd ez a kismesterekről meg a homokférgek megritkulásáról?
– Nedvesség Anyja – mondta a férfi, Jessica régi fremen címzését használva –, a Kitab al-Ibar figyelmeztet erre minket. Könyörgünk néked. Nem szabad elfelednünk, hogy azon a napon, amikor Muad-Dib meghalt, az Arrakis önmaga ellen fordult! Nem hagyhatjuk magára a sivatagot.
– Hah! – vicsorogta Alia. – A Belső Sivatag babonás söpredéke fél az ökológiai átalakítástól. Ezek...
– Hallgatlak, Ghadhean – mondta Jessica. – Ha a férgek eltűnnek, eltűnik a fűszer is. Ha a fűszer eltűnik, mink marad, amivel megvásárolhatjuk a bebocsátást?
Meglepett zajok, riadt suttogás, hördülések futottak végig a nagycsarnokon. A helyiség visszhangzott a lármától. Alia vállat vont.
– Babonás szamárság!
Al-Fali fölemelte jobbját, és Aliára mutatott vele.
– A Nedvesség Anyjához beszélek, nem a Koan-Tinhez! Alia keze a trónus karfájára fonódott, de ülve maradt. Al-Fali Jessicára nézett.
– Hajdan semmi nem nőtt ezen a földön. Most növények tenyésznek mindenütt. Úgy sarjadnak rajta, mint tetvek a nyílt seben. A Dűne egyenlítőjén felhők gyülekeznek, és eső hullik az égből! Eső, asszonyom! Ó, Muad-Dib drága anyja, ahogy az álom a halál testvére, úgy testvére néki az eső is a Dűne egyenlítőjén. Mindnyájunk számára halált jelent.
– Csak azt tesszük, amit Liet-Kynes és maga Muad-Dib is akart – tiltakozott Alia. – Mire véljem ezt a babonás fecsegést? Tiszteljük Liet-Kynes szavait, aki azt mondotta nekünk: „Azt szeretném, ha az egész bolygót zöld növénytakaró borítaná.” Így legyen.
– És mi lesz a férgekkel meg a fűszerrel? – kérdezte Jessica.
– Valamennyi sivatag mindig lesz az Arrakison – mondta Alia. – A férgek megmaradnak.
Hazudik, gondolta Jessica. Miért hazudik?
– Segíts nekünk, Nedvesség Anyja – könyörgött al-Fali.
Jessicát hirtelen kettős látás szállta meg; elméje meglódult az öreg naib szavai hallatán. Tévedésről nem lehetett szó; ez az adab volt, az uralkodó: emlékezet, mely alárendeli magának az embert. Minősítés nélkül érkezett, s mozdulatlanságba dermesztette az érzékeit, amíg a múlt leckéje belevéste magát a tudatába. Teljesen belebonyolódott, akár hal a hálóba. Mégis érezte követelő igényét, mint a leginkább emberi pillanatot, minden aprócska részlet a teremtést idézte. Az emlék-lecke valamennyi eleme valós volt, ám megfoghatatlan a szűnni nem akaró változásban, s Jessica tudta, hogy most közelíti meg legjobban azt a jövőbelátó révületet, mely fiának áldása és átka volt.
Alia azért hazudik, mert egy olyan személyiség tartja megszállva, aki el akarja pusztítani az Atreideseket. Ő maga volt az első, aki áldozatul esett. Akkor hát al-Fali igazat szólt; a homokférgeknek végük, hacsak nem változtatunk az ökológiai átalakítás folyamatán.
A megvilágosodás terhe alatt Jessica lassított felvételként látta a tömeget! odalent, nyilvánvalóvá vált számára az egyes tényezők szerepe. Ki tudta választani a többi közül azokat, akiknek az volt a feladata, hogy ne engedjék élve távozni erről a helyről! És a közöttük nyíló ösvény úgy világított a tudatában, mintha éles fényben rajzolódna ki – a gyilkosok között zavar kélt, egyikük úgy tett, mintha nekimenne a másiknak, egész csoportok keveredtek össze. Azt is látta, hogy ha elhagyja a Nagycsarnokot, mások kezére jut majd. Aliát nem érdekelte, hogy mártírt csinál belőle. Nem, ez így nem volt igaz... a dolgot nem érdekelte, ami megszállva tartotta őt.
Ebben a mozdulatlanná fagyott időszeletben Jessica egy olyan utat választott, amellyel meg tudja menteni az öreg naibot, és elküldheti hírvivőül. Az ösvény kontúrjai továbbra sem halványultak el a tömegben. Milyen egyszerű is az egész! Ezek az emberek eltorlaszolt szemű ripacsok, védekező pózban mozdulatlanná dermedve. Jessica minden pozíciót olyannak látott a roppant padlón, mint egy-egy elkerülhetetlen összeütközést, ahol a halott hús bármikor lehántolódhat a csupasz csontvázakról. A testük, a ruhájuk, az arcuk az egyszemélyes poklok megannyi jele – az iszonyodást leplezve remegő kebel s az ékszerek csillogó kapcsa a páncélt pótolja, az ajkak rémült abszolútumokkal eltelt ítéletek, a szemöldökök székesegyházíve fennkölt, vallásos érzelmekre vall, amiket meghazudtol az ágyékok tüze.
Jessica érezte, hogy az Arrakisra szabadított sorserők pezsegni kezdenek. Al-Fali szavai disztranszként visszhangzottak a lelkében, s a legmélyebb régiókban fölébresztették benne a fenevadat.
Egy szempillantás alatt visszatért az adabból a mozgás világegyetemébe, de ez a világegyetem gyökeresen különbözött attól, amely egy töredék másodperccel korábban körülvette őt.
Alia szólásra nyitotta a száját, de Jessica ráförmedt:
– Csönd! – Majd: – Vannak, akik attól félnek, hogy a Testvériség utasítására tértem vissza. Csakhogy én azóta a nap óta, mikor a fremenek a sivatagban megajándékoztak az élettel engem és a fiamat, fremen vagyok! – És átváltott a régi nyelvre, amit csak azok értettek ebben a teremben, akik hasznát vehették ennek a tudásnak. – Onsar akhaka zeliman aw maslumen!
Segítsd meg testvéredet a szükségben, akár rászolgált, akár nem! Szavai elérték a kívánt hatást: a pozíciók alig észrevehetően átrendeződtek a csarnokban.
Jessica azonban tovább dühöngött.
– Ez a Ghadhean al-Fali, egy őszinte fremen, azért jött ide, hogy feltárja előttem az igazságot, amit másoktól már rég meg kellett volna tudnom. Senki ne merje tagadni ezt! Az ökológiai átalakítás folyamata végleg kicsúszott az irányításunk alól!
Körös-körül sugárzott a néma igenlés.
– És az én lányom Örömét leli ebben! – mondta Jessica. – Mektub al-mellah! Sebeket tépsz a húsomba, és sót szórsz reájuk! Miért találtak otthonra itt az Atreidesek? Mert a mohalata számunkra természetes volt. Az Atreidesek szemében a kormányzás mindig oltalmazó szövetség volt: mohalata, ahogy a fremenek mondják. És most nézzetek rá! – mutatott Aliára Jessica. – Éjszaka gaztetteket forral, és kacag rajtuk magában! A fűszertermelés teljesen megszűnik, vagy legjobb esetben a régi szint töredékére esik vissza! És ha ez kiszivárog...
– Biztosítjuk magunknak a rendelkezést a világ legdrágább áruja fölött! – kiáltotta Alia.
– Biztosítjuk magunknak a poklot! – dühöngött Jessica.
S ekkor Alia a csakobsza legősibb formájára váltott, amely nehézkes, orrhangú csettintéseivel és horkantásaival az Atreidesek magánnyelve volt.
– Most már tudod, anyám! Azt hitted, hogy Harkonnen báró unokája nem fogja megbecsülni azt a számtalan nemzedéknyi tudatot, amit az elméjébe nyomorítottál, még mielőtt megszületett volna? Mikor fölgerjedt bennem a harag az ellen, amit műveltél velem, csak meg kellett kérdeznem magamtól, mit tenne a helyemben a báró. És ő válaszolt nekem! Érted, Atreides-szajha? Ő válaszolt nekem!
Jessica érezte a halálos mérget a hangjában, és tudta, hogy sejtése beigazolódott. Szörnyeteg! Aliát legyűrték belülről, átvette fölötte a hatalmat az a gonosz kahueit, Vladimir Harkonnen báró. Most maga a báró szólt a szájából, ügyet sem vetve rá, hogy leleplezi magát. Azt akarta, hogy Jessica lássa bosszúja sikerét; döbbenjen rá, hogy már nem lehet kiűzni onnan, ahová betelepedett.
Azt hiszi, itt fogok maradni tehetetlenül, és a veszedelmes tudást magammal viszem a sírba, gondolta Jessica. És már mozdult is, hihetetlen fürgeséggel; nekilendült az útnak, amit az adab tárt föl előtte, s közben harsányat kiáltott:
– Fedaykinok, kövessetek!
Kiderült, hogy hat fedaykin volt a csarnokban, és ötnek közülük sikerült mögötte kijutnia.

- - -

Ha gyengébb vagyok nálad, szabadságot kérek tőled, mert ez felel meg a te alapelveidnek; ha erősebb vagyok nálad, megfosztalak a szabadságodtól, mert ez felel meg az én alapelveimnek.
– Egy ősvilági filozófus szavai (Harq al-Ada szerint bizonyos Louis Veuillot-é)

Leto kihajolt a sziecs rejtett kijáratán, onnét nézte a látómezejében tornyosuló szirt ormát. A késő délutáni napfényben hosszú árnyékok vetültek a kőfal függőleges barázdáira. Az árnyékok közt egy csontváz-pillangó röpködött, erezett szárnyai áttetsző mintát szőttek a halványuló fényben. Milyen csodálatos, hogy ebben a környezetben léteznek olyan kifinomult dolgok, mint egy pillangó, gondolta.
Közvetlenül előtte terült el a barackfa-liget, ahol kisgyerekek szedték össze a lehullott gyümölcsöt. A ligeten túl húzódott a kvanat. Úgy szabadultak meg Ghanimával a testőreiktől, hogy eltűntek a befelé tartó munkások hirtelen özönében. Aztán viszonylag könnyű volt végigkúszni egy szellőzőaknán addig az elágazásig, ahonnan lépcsők vezettek az álcázott kijárathoz. Most már csak el kell vegyülniük a gyerekek között, eljutni a kvanatig, és bemászni a vízvezető alagútba. Utána kényelmesen haladhatnak tovább a ragadozóhalak között, amik megakadályozták, hogy a homoksügérek elnyeljék a törzs öntözővizét. A fremeneknek egyelőre eszükbe sem jutna, hogy épeszű ember önként megkockáztatná a víz alá merülést.
Kilépett a folyosó fedezékéből. Kétoldalt ott húzódott mellette a szirtfal, melyet ez az apró mozdulat vízszintessé változtatott.
Ghanima szorosan a nyomában volt. Mindketten kicsi, fűszerrostból font gyümölcskosarat tartottak a kezükben, de ezeknek a kosaraknak a mélyén gondosan előkészített felszerelés lapult, vízhatlan csomagolásban: frembatyu, maulapisztoly, kriszkés... és a Farad'n által küldött új díszruhák.
Ghanima követte testvérét a gyümölcsösbe, ahol elvegyültek a dolgozó gyerekek között. Minden arcot cirkomaszk takart. Itt csak kettővel több munkást jelentettek, Ghanima azonban érezte, hogy tettük egyre messzebb sodorja őket a hagyományos élet védőkorlátaitól. Milyen könnyű megtenni a lépést, amely az egyik veszedelemből a másikba vezet!
Az új díszruhák a kosarakban, amiket Farad'n küldött nekik, mindkettejük számára ismeretes célt szolgáltak. Ghanima tovább hangsúlyozta ezt a tudást, mikor a mellrészüket díszítő sólyomcímer fölé csakobsza nyelven odahímezte személyes jelmondatukat: „Osztozunk”.
Lassan már alkonyodott, és a sziecs által megművelt földek határát jelző kvanaton túl ma olyan különleges estére fog sor kerülni, amilyennel kevés más hely büszkélkedhet. Sorsdöntő erők mozgolódtak a makacs magányt sugárzó, lágy fényű sivatagi világban, amelyet teljesen átitatott a mélabús érzés, hogy mindenki egyedül van a maga külön univerzumában.
– Észrevettek minket – suttogta Ghanima, miközben lehajolt egy barackért a testvére mellett.
– Testőrök?
– Nem, mások. – Jó.
– Gyorsan kell cselekednünk – mondta a lány.
Leto ezt azzal nyugtázta, hogy távolodni kezdett a szirtfaltól a gyümölcsös takarásában. Apja gondolataival gondolkozott: A sivatagban mindennek mozgásban kell maradnia, különben elpusztul. A távolban látta kimagasodni a homokmezőből a Figyelőkövet, mely szakadatlanul a mozgékonyság nélkülözhetetlenségére emlékeztette. A sziklák konokul és mereven strázsálnak rejtelmes posztjukon, s minden évvel tovább karcsúsítja őket a szélfútta homok. A Figyelőkőből egy szép napon csak kavicsok maradnak majd.
Ahogy közeledtek a kvanathoz, zeneszó ütötte meg a fülüket a sziecs egyik magas fekvésű bejáratából. Régimódi fremen muzsika volt – kétlyukú furulyák, tamburinok és hosszúkás dobok, amiket fűszerplasztik vázra feszített bőrökből készítettek. Senki nem kérdezte, miféle állat él a bolygón, aminek ekkora bőre van.
Stilgarnak eszébe fog jutni, mit mondtam neki arról a hasadékról a Figyelőkövön, gondolta Leto. Éjszaka odasiet majd, de akkor már késő lesz – és ezt Ő is tudni fogja.
Elértek a kvanathoz. Becsusszantak egy nyitott csövön, és a karbantartó létrán lemásztak a csatornaperemre. A kvanat nyirkos volt, félhomályos és hideg; hallották, ahogy a ragadozóhalak ki-kivetik magukat a vízből. Ha egy homoksügér megpróbálna vizet lopni innen, a halak megtámadnák, és átharapnák vízpuhította belső oldalát. Még az embereknek is óvakodniuk kellett tőlük.
– Vigyázz! – mondta Leto a csúszós párkányon oldalazva. Emlékei olyan helyeken időztek, amiket a teste nem ismert, nem is ismerhetett. Ghanima követte.
A kvanat végén cirkoruhára vetkőztek, és felvették az új köpenyeket, fremen ruhájukat otthagyták, mikor kimásztak egy másik karbantartó csövön, fölkapaszkodtak egy dűnére, majd leereszkedtek a túloldalán. Itt, ahol már nem láthatták őket a sziecsből, felcsatolták a maulapisztolyt meg a kriszkést, és belebújtak a frembatyu tartószíjaiba. Már nem hallották a zeneszót.
Leto felállt, és nekivágott egy homokvölgynek a dűnék között.
Ghanima a nyomába szegődött; begyakorolt, ritmustalan léptekkel haladtak a nyílt homokon.
A dombhátakon mindig fürgén, kétrét görnyedve másztak át, aztán megálltak egy pillanatra, hogy visszanézzenek, nem üldözi-e Őket valaki. Míg az első sziklákat elérték, egyetlen vadász sem tűnt fel mögöttük a sivatagban.
A sziklák árnyékában körbearaszolták a Figyelőkövet, majd felmásztak egy párkányra, ami a sivatagra nézett. A színek kialudtak a messzi bledben. A sötétedő levegő törékenynek tetszett, akár a finom szerkezetű kristály. Az elébük táruló táj nem ismerte az irgalmat, sehol nem tartott szünetet – nyoma sem volt benne tétovaságnak. Az irdatlan messzeséget fürkésző tekintet nem akadhatott meg egyetlen terepalakulaton sem.
Az örökkévalóság láthatára, gondolta Leto.
Ghanima lekuporodott a testvére mellé, és azt gondolta: A támadásnak nemsokára jönnie kell. Hallgatózott, nem hall-e valami neszt; egész teste olyan volt, akár egy végsőkig feszített balisethúr.
Leto ugyanilyen éberen ült. Tudta, hogy elérkezett a számtalan életútba; sűrített tapasztalatok próbaideje, amiken oly bensőségesen osztozott rég holt lelkekkel. Ebben a vadonban az emberek megtanulták, hogy az érzékszerveikre kell támaszkodniuk, méghozzá valamennyi érzékszervükre. Az élet az elraktározott emlékek kincsestára lett, melyek közül mindegyik másmás veszedelmes pillanathoz kapcsolódott.
Ghanima fölmászott a sziklákra, és kikémlelt egy hasadékon arrafelé, amerről jöttek. A sziecs biztonsága elérhetetlenül távolinak tűnt; a barnás-bíbor messzeségből kimagasló néma szirtek tömege – a szélüket, ahová a nap utolsó, ezüstös sugarai esnek, elhomályosítja a levegőben szállongó homok.; A köztes homoksávon továbbra sem látszott nyoma az üldözőknek. A lány visszatért Leto mellé.
– Valami ragadozó állat lesz az – mondta Leto. – Ez a harmadlagos következtetésem.
– Azt hiszem; túl hamar hagytad abba a következtetést – mondta Ghanima.: – Több állatra kell számítanunk. A Corrino-ház megtanulta, hogy ne tegyen föl mindent egy lapra.
Leto helyeslően bólintott.
Elméje hirtelen elnehezült az életek sokaságától, melyekkel a mássága ruházta fel; az a rengeteg élet, és mind az övé; még az ezredévekkel ezelőttiek is. Túltelítődött az élettel, el akart menekülni a saját tudatából. Belső világa gyilkos fenevad volt, mely könnyen elemésztheti.
Nyugtalanul fölkelt, fölmászott a hasadékhoz, amit Ghanima is használt az előbb, és kinézett rajta a sziecs kőfalára. Látta, ahogy odaát, a szirtek alatt, a kvanat meghúzza a válaszvonalat élet és halál között. Az oázis szélén tevekórót látott, hagymafüvet, góbi tollfüvet, vad alfalfát. A nap utolsó fényében ki tudta venni az alfalfában ugrándozó madarak fekete mozdulatait. Szél borzolta a távoli kalászkákat, s jobbra kergette az árnyékokat, a gyümölcsös felé. A mozgás magára vonta Leto figyelmét, és látta, hogy az árnyékok tünékeny formájában valami nagyobb változás rejlik, s ez a nagyobb változás az ezüstporos égbolton feszülő szivárványokkal kacérkodik.
Mi fog történni? – kérdezte magától.
És tudta, hogy hamarosan szembe kell néznie a halállal; vagy behódol neki, vagy bizonytalan kimenetelű játékba kezd vele. Ghanima lesz az, aki visszatér majd; vagy őszintén hinni fog a haláleset valódiságában, amelynek tanúja volt, vagy hipnotikus kényszer alatt, mély meggyőződéssel számol be róla, hogy a testvérét bizony megölték.
Az ismeretlen tényezők, amik körülrajzották ezt a helyet, nyugtalanították Letot. Arra gondolt, milyen könnyű lenne beadni a derekát a jövőbelátás csábításának, megkockáztatni, hogy kivetíti elméjét a megváltoztathatatlan, abszolút jövőre. De elég szörnyű volt az a kis látomás is, amit álmában élt át. Tudta, hogy nem merné vállalni a nagyobb látószöget.
Visszatért Ghanima mellé.
– Egyelőre nem üldöznek – mondta neki.
– Az állatok, amiket ellenünk küldenek, jó nagyok lesznek – válaszolt Ghanima. – Lesz időnk, hogy meglássuk őket.
– Ha éjszaka jönnek, nem.
– Nemsokára sötétedik – mondta a lány.
– Igen. Ideje lemenni a mi helyünkre – Leto balra lefelé intett, ahol a szélhordta homok apró mélyedést vájt a bazaltba. Ahhoz elég nagy volt, hogy elférjenek benne, ahhoz viszont nem, hogy nagyobb élőlények is követhessék őket. Leto kissé vonakodott lemenni oda, de tudta, hogy meg kell tennie. Ez volt az a hely, amit megmutatott Stilgarnak.
– Tényleg megölhetnek minket – mondta.
– Ezt a kockázatot vállalnunk kell – felelte a testvére. – Tartozunk vele apánknak.
– Nem vitatom.
És Leto azt gondolta: Ez a jó út; igazunk volt, mikor ezt választottuk. Ám tudta, milyen veszélyes ebben az univerzumban, ha az embernek igaza van. Életben maradásuk most erejüktől és elszántságuktól függött, meg attól, hogy fel tudják-e fogni majd az egyes pillanatok korlátait. A fremen szokások voltak a páncél, a Bene Gesserit-ismeretek a tartalék erő. Most mindketten úgy gondolkodtak, mint az Atreides-kiképzést kapott, csatákban edzett veteránok, akiket csak fremen szívósságuk véd az elkerülhetetlen végzettől; felkészültségük meghazudtolta gyermektestüket és ünnepi öltözéküket.
Leto keze az övére csatolt, mérgezett hegyű kriszkés markolatára simult. Ghanima önkéntelenül utánozta a mozdulatot.
– Akkor megyünk? – kérdezte Ghanima. Amint megszólalt, messze odalent észrevette a rezdülésnyi mozgást; fenyegetés sugárzott belőle, de a távolság enyhítette a veszélyérzetet. Hirtelen elnémulása riasztotta Letot, mielőtt figyelmeztethette volna.
– Tigrisek – mondta a fiú.
– Lhaza tigrisek – javította ki Ghanima.
– Megláttak minket – mondta Leto.
– Jobb lesz sietni – rémült meg a lány. – A maulapisztoly nem állítja meg ezeket a vadállatokat. Túl jól vannak idomítva.
– Valahol a környéken lennie kell egy embernek, aki irányítja őket – mondta Leto, miközben gyors ütemben lefelé mászott baloldalt a sziklákon.
Ghanima egyetértett, de véleményét megtartotta magának; takarékoskodott az erejével. Kell lennie a közelben egy embernek. Nem hagyhatják szabadon kószálni a tigriseket, míg el nem jön a megfelelő pillanat.
A tigrisek fürgén mozogtak az alkonyi fényben, szikláról sziklára ugorva. Szemmel-látó lények voltak, és rövidesen leszáll az éjszaka, a füllel-hallók ideje. Az átmenetet még inkább hangsúlyozta egy éjszakai madár panaszos rikoltása a Figyelők valamelyik szirtjéről. A sötétség lakói már mozgolódni kezdtek a fűrészes élű sziklák árnyékában.
Az ikrek azonban egyelőre látták futás közben a tigriseket. A vadállatok majd kicsattantak az energiától, minden egyes arányló mozdulatukból tévedhetetlen bizonyosság sugárzott.
Leto rádöbbent: azért jött ide, hogy megszabadítsa magát a lelkétől. Abban a biztos tudatban szaladt, hogy idejében elérik Ghanimával a szűk hasadékot, tekintete azonban lenyűgözve vissza-visszatévedt a közelgő fenevadakra.
Egyetlen rossz lépés, és elvesztünk, gondolta.
Ez a gondolat nyugtalanságot oltott belé, megszaporázta a lépteit.

- - -

Ti, Bene Gesseritek tevékenységeteket a Panoptia Propheticusban a „Tudomány Váltásának” nevezitek. Rendben van. Én, aki egy másfajta tudományt keresek, megfelelő detiniconak találom ezt. Ti valóban megalkotjátok a saját mítoszaitokat, de így tesz minden társadalom is. Titeket azonban figyelmeztetnem kell. Úgy viselkedtek, mint sok más félrevezetett tudós. Cselekedeteitekből kiderül, hogy ki (vagy el) akartok ragadni valamit az életből. Ideje, hogy valaki emlékeztessen titeket arra, amit magatok is oly gyakran hangoztattok: az ember nem sajátíthat ki egy dolgot úgy, hogy elzárkózik az ellentéte elől.
– Részlet a Prédikátor arrakeeni beszédéből: Üzenet a Testvériségnek

A pirkadat előtti órában Jessica mozdulatlanul ült egy viseltes, fűszerrost szőnyegen. Egy régi és szegény sziecs sziklái vették körül, amely egyike volt a legelső településeknek az Arrakison. A Vörös Szurdok pereme alatt bújt meg, ami megvédte a sivatag nyugati nyúlványaitól. Jessicát al-Fali és a testvérei hozták ide; most Stilgar válaszára vártak. A fedaykinok azonban óvatosan jártak el a kapcsolatteremtés dolgában. Stilgarnak nem volt szabad megtudnia, hol tartózkodnak.
A fedaykinok már értesültek róla, hogy proces-verbal alatt állnak, vádat emeltek ellenük az Impérium ellen elkövetett bűneik miatt. Alia kinyilvánította, hogy az anyja a Birodalom ellenségeinek a szolgálatában áll, bár a Testvériséget nyíltan nem említette. Ám az eseményekkel fény derült Alia uralmának fennhéjázó, zsarnoki természetére: hamarosan elválik majd, igaza van-e, mikor azt hiszi, hogy a papságot irányítva irányítja a fremeneket is.
Jessica Stilgarhoz intézett üzenete egyszerű volt és velős: „A lányom megszállott. Próbának kell alávetni.”
A félelem azonban az értékek rombolója, és már megtudták, hogy egyes fremenek nem akarnak hinni a vádban. Az éjszaka során többször is megpróbáltak a vádat fölemlegetve szabad utat nyitni maguknak, s ez két alkalommal harchoz vezetett, ám az ornitopterek, amit al-Fali emberei loptak, végül eljuttatták a menekülőket erre a bizonytalan menedékhelyre: a Vörös Szurdok sziecsbe. Innen üzentek a fedaykinoknak, de kétszáznál is kevesebb maradt belőlük az Arrakison. A többiek különféle pozíciókat töltöttek be szerte az Impériumban.
Ezeken a tényeken tűnődve Jessica eltöprengett, nem a halála helyére jött-e. Egy-két fedaykin minden bizonnyal így hitte, de az öngyilkos akciókra nevelt kommandósok elég könnyen hozzászoknak a gondolathoz. Al-Fali csak rávigyorgott Jessicára, mikor néhány fiatalabb embere hangot adott a félelmének.
– Ha Isten úgy rendelte el, hogy egy élőlénynek egy meghatározott helyen kell elpusztulnia, akkor úgy alakítja annak az élőlénynek a vágyait, hogy magától menjen oda – mondta a vén naib.
Az ajtónyílást takaró foltos függöny megzörrent, és al-Fali lépett be. Az öregember keskeny, szélcserzette arca nyúzottnak tűnt, a szeme lázasan csillogott. Nyilván nem hunyta le a szemét egész éjszaka.
– Valaki jön – mondta.
– Stilgartól?
– Talán. – Al-Fali lesütötte a szemét, és balra nézett; az öreg fremenek szokása volt ez, ha rossz híreket hoztak.
– Mi az? – akarta tudni Jessica.
– Hírt kaptunk Tabr sziecsből, hogy az unokáid nincsenek ott – Al-Fali nem nézett beszéd közben Jessicára.
– Alia...
– Utasítást adott, hogy bízzák az ikreket az ő Őrizetére, de Tabr sziecs azt válaszolta, hogy nincsenek ott. Ez minden, amit tudunk.
– Stilgar a sivatagba küldte Őket – mondta Jessica.
– Lehet, de tudjuk, hogy egész éjszaka kutatott utánuk. Talán csak csel volt a részéről...
– Ez nem vall Stilgarra – tűnődött az asszony, s közben azt gondolta: Hacsak nem az ikrek vették rá. De valahogy ez sem volt rendjén. Elgondolkozott a saját reakcióin: nem érzett feltörőfélben lévő pánikot, és mióta Ghanima beszélt vele, már nem féltette annyira az ikreket. Fölnézett al-Falira, aki szánakozó tekintettel figyelte őt. Annyit mondott: – Maguktól mentek a sivatagba.
– Egyedül? Az a két kisgyerek?
Jessica nem vette magának a fáradságot, hogy elmagyarázza neki: az a „két kisgyerek” valószínűleg jobban boldogul a sivatagban, mint a legtöbb ma élő fremen. Gondolatai inkább Leto különös viselkedése körül forogtak, mikor a fiú ragaszkodott hozzá, hogy a nagyanyja hagyja magát elrabolni. Félretette ugyan az emléket, ez a pillanat azonban szinte kikövetelte, hogy foglalkozzon velük. Leto azt mondta, tudni fogja, mikor jön el a perc, amelyben engedelmeskednie kell neki.
– A hírnöknek már a sziecsben kell lennie – mondta al-Fali. – Eléd kísérem. – És a foltos függönyt félrehúzva kisietett.
Jessica a függönyt nézte. Piros fűszerrostból szőtték, de a foltok kékek voltak rajta. A sziecs a pletykák szerint nem óhajtott hasznot húzni a Muad-Dib-vallásból, s ezzel magára vonta Alia papságának haragját. Az itteni emberek állítólag minden tőkéjüket abba a tervbe fektették, hogy a régi fajtáknál jóval értelmesebb, póni nagyságú kutyákat tenyésszenek ki. és gyermekek őrzésére neveljék őket. A kutyák mind megdöglöttek. Akadtak, akik méregről rebesgettek, és a papokat okolták.
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat, mert felismerte természetüket: ghafla, az örökké okvetetlenkedő figyelemelterelődés.
Hová mentek azok a gyermekek? Jacurutuba? Volt valami tervük. Megpróbáltak beavatni, legalábbis addig a fokig, amit szerintük még elfogadhatónak találok, emlékezett vissza Jessica. És mikor elérték a tűrőképessége határait, Leto ráparancsolt, hogy engedelmeskedjen.
Ráparancsolt!
Leto rájött, mit művel Alia, ez nyilvánvaló. Mindkét iker beszélt a nagynénjük „fertőzéséről”, még olyankor is, amikor a védelmére keltek. Alia ütőkártyája az volt, hogy joga van a Régensségben betöltött pozíciójára. Ezt csak megerősítette, hogy saját kezébe akarta venni az ikrek őrizetét. Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya szerette taglalni ennek a magatartásmódnak a hibáit tanítványa, Jessica előtt: „Ha kizárólag a helyzeted jogosságára összpontosítasz, akkor kihívod magad ellen az oppozíció erőit. Ez gyakori hiba. Még én, a tanítód is elkövettem.”
– És még én, a tanítványod is elkövettem – suttogta magában Jessica. Szövetsuhogást hallott a függöny mögötti folyosóról. Két fiatal fremen lépett be, tegnap esti kíséretének tagjai. Szemlátomást lenyűgözte őket a tudat, hogy Muad-Dib anyjának a közelében lehetnek. Jessica könnyedén kiértékelte őket: gondolattalan egyedek voltak, akik boldogan hozzákötik magukat bármilyen vélt hatalomhoz, cserébe az identitástudatért, amit az juttat nekik. Ha Jessica nem tükröződik bennük, üresek maradnak. Épp ezért voltak veszélyesek.
– Al-Fali küldött minket előre, hogy felkészítsünk – mondta az egyik fiatal fremen.
Jessica hirtelen fojtó szorítást érzett a mellében, hangja azonban nyugodt maradt:
– Felkészíteni? Mire?
– Stilgar Duncan Idahót küldte hírnökül.
Jessica önkéntelen mozdulattal a fejére húzta abacsuklyáját. Duncant? Hiszen ő Alia eszköze.
A fremen, aki az előbb megszólalt, fél lépést tett előre.
– Idaho azt mondja, azért jött, hogy biztonságba helyezzen, de al-Fali nem érti, hogyan lehetséges ez.
– Valóban furcsának tűnik – mondta Jessica. – De furcsább dolgok is vannak ezen a világon. Hozzátok be.
A fremenek egy pillanatra egymásra néztek, de engedelmeskedtek: olyan sietve távoztak, hogy újabb szakadás nyílt a nyomukban a viharvert függönyön.
Aztán Idaho lépett be az ajtónyíláson. A két fremen követte, a sort pedig al-Fali zárta; kezét kriszkése markolatán nyugtatta. Idaho nyugodtnak tűnt. Az Atreides-ház testőrségének egyszerű egyenruháját viselte – ez az uniformis nem sokat változott tizennégy évszázad alatt. Az Arrakison ugyan a régi aranymarkolatos plasztacél pengét kriszkés váltotta föl, ez azonban apróság volt csupán.
– Azt mondták, segíteni akarsz nekem – szólalt meg Jessica.
– Bármilyen különösnek is tűnik – felelte Idaho.
– Hát nem Alia küldött, hogy elrabolj? – kérdezte Jessica.
Idaho alig adta jelét a meglepetésnek, csak dús, fekete szemöldökét vonta föl egy pillanatra. A soklapú tleilaxi szempár továbbra is kifürkészhetetlen csillogással nézett Jessicára.
– Ezt a parancsot kaptam tőle – mondta Duncan.
Al-Fali ujjpercei kifehéredtek a kriszkés markolatán, de nem rántotta ki.
– Sok időt töltöttem ma éjszaka azon töprengve, hogy milyen hibákat követtem el a lányom nevelésében – mondta Jessica.
– Voltak ilyen hibák – értett egyet Idaho –, s a legtöbbjükben osztoztam én is.
Az asszony most már látta, hogy az állkapocsizma remeg.
– Könnyű meghallgatni az érveket, amik tévútra vezetik az embert – mondta. – Én el akartam hagyni ezt a helyet... Te... te egy olyan nőre vágytál, akiben az én fiatalabb kiadásomat láttad.
Idaho néma maradt, nem mondott ellent.
– Hol vannak az unokáim? – förmedt rá Jessica váratlanul. Duncan pislogott egyet, aztán annyit mondott:
– Stilgar szerint a sivatagba mentek. Bujkálni. Talán előre látták ezt a válságot.
Jessica egy pillantást vetett al-Falira, aki főhajtással ismerte el a bölcsességét.
– Mit csinál Alia? – kérdezte Jessica.
– Polgárháborút kockáztat – mondta Idaho.
– Gondolod, hogy sor kerül rá? A Mentát vállat vont.
– Valószínűleg nem. Puha idők ezek. Az emberek inkább kényelmes érveket szeretnek hallani.
– Egyetértek – mondta Jessica. – Nos tehát, mi van az unokáimmal?
– Stilgar meg fogja találni őket... persze csak ha...
– Igen, rendben. – Akkor hát valóban minden Gurney Hallecken múlik. Jessica elfordult bal felé, és a kőfalra meredt. – Alia keményen kézben tartja a hatalmat. Visszanézett Idahóra. – Érted? A hatalmat könnyed fogással kell forgatni. Ha túl erősen markolod, fölébed kerekedik, és az áldozata leszel.
– Ahogy a hercegem szokta mondani – felelte Idaho.
Jessica valahogy tudta, hogy az idősebb Letora gondolt, nem Paulra.
– Hová akarsz vinni, miután... elraboltál?
Idaho úgy nézett le rá, mintha megpróbálna áthatolni tekintetével a csuklya által vetett árnyékokon. Al-Fali előrelépett.
– Asszonyom, csak nem gondoltad komolyan, hogy...
– Nem áll-e jogomban dönteni a saját sorsomról? – kérdezte Jessica.
– De ez a... – Al-Fali Idaho felé bökött a fejével.
– Ez az ember az én hű testőröm volt, mielőtt Alia megszületett volna – mondta Jessica. – Azért halt meg, hogy megmentse a fiam életét, meg az enyémet. Vannak szolgálatok, amiket mi, Atreidesek sosem felejtünk el.
– Akkor hát velem jössz? – kérdezte Idaho.
– Hová akarod vinni? – erősködött al-Fali.
– Jobb, ha nem tudod – mondta Jessica.
Al-Fali elkomorodott, de csöndben maradt. Arca határozatlanságról árulkodott; felfogta a Jessica szavaiban rejlő bölcsességet, ám kétségek éltek benne Idaho megbízhatóságát illetően.
– Mi lesz a fedaykinokkal, akik segítettek nekem? – kérdezte Jessica.
– Stilgar a védelmébe veszi őket, ha eljutnak Tabrba – mondta Idaho. Jessica al-Falihoz fordult.
– Megparancsolom, hogy menj oda, barátom. Stilgar sok hasznát veheti néhány fedaykinnak az unokáim felkutatásában.
Az öreg naib lesütötte a szemét.
– Ahogy Muad-Dib anyja óhajtja.
Még mindig Paulnak engedelmeskedik, gondolta az asszony.
– Gyorsan ki kell jutnunk innen – mondta Idaho. – A kutatás biztos ki fog terjedni erre a területre is, méghozzá hamarosan.
Jessica előrehajolt, és azzal az olajozott ruganyossággal egyenesedett föl, amely sosem hagyta el a Bene Gesseriteket, még akkor sem, ha már érezték magukon a kor súlyát. Márpedig ő öregnek érezte magát a menekülés éjszakája után. Miközben elindult, az esze továbbra is azon a különös beszélgetésen járt az unokafiával. Mit művel ez a Leto? Megcsóválta a fejét, a csuklya igazgatásával leplezve mozdulatát. Túl könnyű a fiú lebecsülésének hibájába esni. A közönséges gyermekek körében töltött élet arra nevelte az embereket, hogy téves ítéletet alkossanak magukban az örökségről, amivel az ikrek meg voltak áldva.
Jessica figyelmét Idaho tartása vonta magára. Lazán, fél lábát előretéve állt, az erőszakos támadás fogadására készen – ugyanabban a pózban, amire ő maga tanította meg. Gyors pillantást vetett a két fiatal fremenre és al-Falira. A vén fremen naibot még mindig kétségek gyötörték, és a két fiatalember érezte ezt.
– Az életemet teszem le ennek az embernek a kezébe – szólalt meg Jessica, al-Falihoz intézve szavait. – És nem első alkalommal.
– Asszonyom – tiltakozott al-Fali, – Hiszen ő... – Ellenségesen meredt Idahóra. – Ő a Koan-Tin hitvese!
– És együtt képeztük ki a hercegemmel – mondta Jessica.
– De ez egy ghola! – szakadtak ki a szavak al-Faliból.
– A fiam gholája – emlékeztette őt a nő.
Ez túl sok volt a kiszolgált fedaykinnak, aki annak idején fogadalmat tett, hogy az élete árán is szolgálja Muad-Dibet. Felsóhajtott, félrelépett, és intett a két ifjúnak, hogy húzzák félre a függönyt.
Jessica átlépett az ajtónyíláson, Idaho követte. Az asszony megfordult, és odaszólt al-Falinak.
– Eredj Stilgarhoz. Benne megbízhatsz.
– Igen... – Ám az öregember hangja továbbra sem volt mentes a kételytől. Idaho megérintette az asszony karját.
– Azonnal indulnunk kell. Mit akarsz magaddal hozni?
– Csak a józan eszemet – mondta Jessica.
– Miért? Csak nem attól félsz, hogy hibát követsz el? A nő felnézett rá.
– Mindig is te voltál a legjobb topterpilótánk, Duncan.
Idaho nem mosolyodott el. Ellépett az asszony mellett, és sietve megindult arrafelé, amerről érkezett. Al-Fali felzárkózott Jessica mellé.
– Honnan tudtad, hogy ornitopteren érkezett?
– Nincs rajta cirkoruha – mondta Jessica.
Al-Fali mintha megszégyenült volna a kézenfekvő választól, de nem hagyta, hogy belefojtsák a szót.
– A hírvivőnk egyenesen Stilgartól hozta ide. Lehet, hogy meglátták őket.
– Megláttak titeket, Duncan? – kérdezte Jessica Idaho hátától.
– Ezt kérdezned se kellett volna – mondta a Mentát. Alacsonyabban repültünk, mint a dűnék gerince.
Befordultak egy oldalfolyosóra, amely széles spirálban vezetett lefelé, s végül egy hatalmas terembe torkollott, amit magasan fönt a barna kőzetbe ágyazott parázsgömbök világítottak meg. A szemközti fal mellett magányos ornitopter kuporgott, akár valami ugrásra készülő óriásrovar. A fal ezek szerint csak álcázás volt – a sivatagra nyíló kapu. Bármilyen szegény volt ez a sziecs, még mindig megfelelt a titkosság és a mozgékonyság követelményeinek.
Idaho kinyitotta Jessicának az ornitopter ajtaját, és felsegítette a jobboldali ülésre. Amint ellépett mellette, Jessica látta, hogy a homlokán, ahol félrecsúszott egy göndör, fekete hajfürt, veríték gyöngyözik. Hirtelen elébe villant a kép, ahogy ebből a fejből vér patakzik egy lármás barlangban. Az acélkék, érzéktelen tleilaxi szemek idézték föl benne ezt az emléket. Többé már semmi sem az, aminek látszik. Gyorsan elfoglalta magát az öve becsatolásával.
– Rég repültem veled, Duncan – mondta.
– Bizony régóta – bólintott rá a férfi. Már a műszerfalat ellenőrizte. Al-Fali meg a két fiatal fremen az álcázófal irányítókonzoljánál álltak, felkészülve rá, hogy kinyissák.
– Azt hiszed, kételkedem benned? – kérdezte Jessica lágy hangon Idahótól.
Idaho figyelmét továbbra is a műszerek kötötték le; begyújtotta a hajtóművet, nyomon követte a mutatók mozgását a jelzőskálákon. Gyors, komor mosoly futott át éles metszésű vonásain, s ugyanolyan hirtelen eltűnt, ahogy jelentkezett.
– Én Atreides vagyok – mondta Jessica. – Alia már nem.
– Ne félj – csikorogta a Mentát. – Még mindig az Atreideseket szolgálom.
– Alia többé nem Atreides – ismételte meg Jessica.
– Nem kell folyton emlékeztetned rá! – csattant fel Idaho. – És most tartsd a szád, hadd emeljem fel ezt a vacakot!
A hangjából kicsendülő kétségbeesés ugyancsak váratlan volt, nem illett ahhoz az Idahóhoz, akit Jessica ismert. Elfojtotta magában az újraéledő félelmet, és megkérdezte tőle:
– Hová megyünk, Duncan? Most már megmondhatod.
Idaho azonban odabólintott al-Falinak, mire az álcázófal szétnyílt, beeresztve a ragyogó, ezüstös napfényt. Az ornitopter rézsút fölfelé libbent, a szárnyak zúgtak az erőfeszítéstől; a hajtóművek bömbölve repítették őket az üres égbolt felé. Idaho délnyugati irányt vett, a Sihaya-gerinchez igazodva, amely sötét csíkként rajzolódott ki a távolban a homokra.
Aztán azt mondta:
– Ne gondolj rosszat rólam, asszonyom.
– Azóta az este óta nem gondoltam rosszat rólad, mikor fűszersörtől részegen becsörtettél az arrakeeni nagycsarnokunkba – mondta a nő. Ám a Mentát szavai halottnak hitt kétségeket ébresztettek benne, és ellazította az izmait, hogy teljes prana-bindu készenléti állapotba hozza magát.
– Jól emlékszem arra az estére – válaszolt a férfi. Nagyon fiatal voltam még... tapasztalatlan.
– De a legjobb kardmester a hercegem kíséretében.
– Nem igazán, asszonyom. Gurney öt esetből hatszor legyőzött. – Duncan egy pillantást vetett Jessicára. – Hol van Gurney?
– Az én küldetésemben jár.
A férfi a fejét ingatta.
– Tudod, hová megyünk? – kérdezte Jessica.
– Igen, asszonyom.
– Akkor mondd meg.
– Igenis. Megígértem, hogy valami hihető összeesküvést koholok az Atreides-ház ellen. Ennek őszintén szólva csak egy módja van. – Megnyomott egy gombot a műszerfalon, mire rögzítőpántok tekeredtek Jessica ülése köré, eltéphetetlen puhaságba burkolva őt, hogy csak a feje maradt szabadon. – A Salusa Secundusra viszlek – mondta. Farad'nnak.
Egyike volt ez azon ritka pillanatoknak, amikor Jessica elvesztette az önuralmát; vadul nekifeszült a kötelékeinek, melyek azonnal megszorultak rajta. Csak akkor lazultak el ismét, mikor abbahagyta a küszködést, mert megérezte a védőborítás alatt a halálos szigadrótozatot.
– A drótozat kioldóját működésképtelenné tettem – mondta Idaho, de nem nézett rá beszéd közben. – Igen, és ne is próbáld a Hangot használni ellenem. Nagy utat jártam be azóta, mikor még manipulálni tudtál vele engem. – Rápillantott. – A tleilaxiak az ilyesmi ellen is felvérteztek.
– Aliának engedelmeskedsz – mondta Jessica –, pedig ő...
– Nem Aliának – ellenkezett Duncan. – A Prédikátor utasításait követjük. Azt akarja, hogy képezd ki Farad'nt, mint annak idején... Pault.
Jessica dermedt csendben maradt. Eszébe jutottak Leto szavai, hogy egy érdekes tanítványt fog találni magának. Aztán csak annyit kérdezett:
– Ez a Prédikátor... a fiam?
Idaho hangja mintha a messzi távolból jött volna.
– Bárcsak tudnám.

- - -

Az univerzum egyszerűen csak létezik; ha meg akarja tartani józan eszét, egy fedaykin ezt csakis így foghatja fel. Az univerzum nem fenyeget, és nem is ígér. Olyan dolgok vannak benne, amelyek fölött nincs hatalmunk: hullócsillagok, fűszerrobbanások, öregedés és halál. Ezek ennek az univerzumnak a realitásai, s az embernek szembe kell nézni velük, bármilyen érzések is támadnak benne. Szavakkal nem tudja elűzni az ilyen realitásokat. Lassan behálózzák és megkörnyékezik a maguk szótlan módján, és akkor, akkor majd megérti, mit jelent az „élet és halál”. Ha pedig megérti ezt, öröm fogja eltölteni a szívét.
– Muad-Dib szavai fedaykinjaihoz

– És ezeket a dolgokat indítottuk el – mondta Wensicia. – Érted csináltunk mindent.
Farad'n továbbra is mozdulatlanul ült anyjával szemben Wensicia nappalijában. Az arányló napfény besütött egy ablakon a háta mögött, s kirajzolta árnyékát a padlót borító fehér szőnyegre. Az anyja mögötti falról visszaverődő sugarak glóriát szőttek Wensicia feje köré. Az asszony megszokott, arannyal szegett palástját viselte mintegy emlékeztetőül a császári udvarban leélt napokra. Szív alakú arca higgadtnak tűnt, de Farad'n tudta, hogy minden moccanását árgus szemmel figyeli. A herceg valami űrt érzett a gyomrában, pedig az előbb fejezte be a reggelit.
– Nem helyesled? – kérdezte Wensicia.
– Ugyan mit ne helyeselnék? – kérdezett vissza Farad'n.
– Hát... esetleg azt, hogy mostanáig nem tudattuk veled.
– Ó, vagy úgy! – A herceg az anyját tanulmányozta, és fontolóra vette saját bonyolult helyzetét ebben az ügyben. Önkéntelenül eszébe jutott valami, amire csak nemrég figyelt föl: Tyekanik már nem hívta „hercegnőmnek” Wensiciát. Vajon hogy szólítja most? Anyakirálynőnek?
Miért érzem úgy, mintha megfosztottak volna valamitől? – tűnődött. Mit vesztettem el? A válasz kézenfekvő volt: a gondtalan napjait, a sok szabadidőt azokra az elmélkedésekre, melyek annyira vonzották. Ha ez az anyja által kitervelt cselszövés sikerrel jár, ennek örökre vége lesz. Új kötelezettségek várnak majd rá. Rájött, hogy rettentően bánja ezt. Hogy mertek így játszani az ő idejével? Ráadásul ki se kérték a véleményét!
– Ki vele – mondta az anyja. – Valami bánt.
– Mi van, ha a terv kudarcot vall? – kérdezte; ez volt az első dolog, ami eszébe jutott.
– Hogy vallhatna kudarcot?
– Nem tudom... Minden terv csődöt mondhat. És mire akarod felhasználni Idahót?
– Idahót? Mit érdekel téged ennyire... Ó, igen, az a prófétaféle, akit Tyek barátunk hozott ide az én megkérdezésem nélkül. Ez hiba volt tőle. Az a botcsinálta szent ember beszélt neked Idahóról, ugye?
Ügyetlen hazugság volt ez a részéről, s Farad'n azon kapta magát, hogy csodálkozva mered az anyjára. Egész idő alatt tudott a Prédikátorról!
– Csak mert még sosem láttam gholát – mondta. Az asszony elfogadta ezt, és annyit mondott:
– Idahót egy fontos feladatra tartalékoljuk. Farad'n szótlanul rágcsálni kezdte az alsó ajkát.
Wensiciának egyszerre csak a halott apa jutott eszébe a fiúról. Dalak volt ilyen magába forduló és bonyolult néhanapján; ilyenkor nagyon nehéz volt eligazodni rajta. Dalak, emlékeztette magát az asszony, Hasimir Fenring gróf rokonságába tartozott; mindkettejükben volt egy kevés a ficsúrból és a fanatikusból. Csak nem fog Farad'n is erre az útra lépni? Kezdte már bánni, hogy Tyek segítségével rábírta a kölyköt az arrakeeni vallás felvételére. Ki tudja, hová vezethet?
– Tyek most hogy szólít téged? – kérdezte Farad'n.
– Mi? – Wensiciát váratlanul érte a témaváltás.
– Észrevettem, hogy már nem hív „hercegnőmnek”.
Milyen éles a megfigyelőképessége, gondolta Wensicia, és elcsodálkozott, miért tölti ez el nyugtalansággal. Csak nem azt hiszi, hogy szeretőmmé fogadtam Tyeket? Ostobaság, hisz egyáltalán nem számítana. Akkor viszont mit akar ezzel a kérdéssel?
– „Asszonyomnak” hív – mondta.
– Miért?
– Mert minden Nagy Házban ez a szokás. Az Atreideseknél is, gondolta Farad'n.
– Nem ébreszt gyanakvást, ha meghallják – magyarázta a nő. – Különben még azt hinnék, feladtuk jogos trónigényünket.
– Ki lenne ilyen ostoba? – kérdezte Farad'n.
Wensicia az ajkát csücsörítette, aztán úgy határozott, hogy nem reagál. Apróság volt, de a nagy hadjáratok csupa apróságból állnak.
– Lady Jessicának nem lett volna szabad elhagynia a Caladant – mondta Farad'n.
Wensicia kurtán megrázta a fejét. Mi ez? A fiú gondolatai úgy szökellnek ide-oda, mint a riadt csikók!
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte.
– Nem lett volna szabad visszamennie az Arrakisra – jelentette ki a herceg. – Rossz stratégia. Csodálkozom rajta. Jobb lett volna, ha az unokái látogatják meg őt a Caladanon.
Igaza van, gondolta az asszony, s csalódottan vette tudomásul, hogy neki ez eszébe sem jutott. Tyeknek azonnal foglalkoznia kell a dologgal. Megint megrázta a fejét. Nem! Mit művel Farad'n? Tudnia kell, hogy a papság sosem engedné ki az űrbe mindkét ikret egyszerre.
Megmondta neki.
– A papság nem engedné őket vagy Lady Alia? – kérdezte Farad'n, s megnyugvással könyvelte el, hogy az anyja gondolatai azon a pályán mozognak, amire számított. Izgatónak találta ezt az új lehetőséget; a politikai ármánykodás agytornáját. Az anyja elméje rég keltette már föl az érdeklődését. Wensiciát túl könnyen lehetett befolyásolni.
– Gondolod, hogy Alia magának akarja a hatalmat? – kérdezte Wensicia. Farad'n félrenézett. Hát persze, hogy Alia magának akarja a hatalmat!
Ebben minden jelentés egyetértett arról az átkozott bolygóról. Gondolatai új vágányra terelődtek.
– Olvastam a planetológusukról – mondta. – Van valami rejtett utalás a homokférgeket meg a haploid fázisukat illetően, csak meg kellene...
– Hagyd ezt másokra! – szólt rá az anyja; lassan kezdte türelmét veszteni. – Ez minden mondanivalód, azok után, amit érted tettünk?
– Nem értem tettétek – mondta az ifjú.
– Micsodaaa?
– A Corrino-házért tettétek – magyarázta Farad'n –, és egyelőre te vagy a Corrino-ház. Engem még nem iktattak be.
– Kötelességeid vannak! – mondta az asszony. – Mi van az emberekkel, akik beléd helyezték minden reményüket?
Farad'n egyszerre csak magán érezte a Corrino-ház nyomában járó remények és álmok teljes súlyát, mintha az anyja szavai ruházták volna át rá a terhet.
– Igen – mondta. – Ezt megértem, csakhogy túlságosan undorítónak találok egyes dolgokat, amiket az én nevemben műveltek.
– Und... Hogy mondhatsz ilyet? Mi csak azt tesszük, amit bármely más Nagy Ház megtenne a helyünkben, hogy javítson a helyzetén!
– Gondolod? Szerintem kissé durva voltál. Nem! Ne szakíts félbe. Ha császárnak szánsz, akkor jobb lesz megtanulnod, mikor kell odafigyelned rám. Azt hiszed, nem tudok olvasni a sorok között? Hogy idomították be azokat a tigriseket?
Az asszony szólni sem tudott, olyan ragyogó bizonyítékot adott a fia ezzel éles eszére.
– Értem – mondta Farad'n. – Nos, Tyeket meg fogom tartani, mert tudom, hogy te vetted rá erre. Jó tiszt ő az adott körülmények között, de csak baráti arénában fog megharcolni a saját elveiért.
– Az... elveiért?
– A jó tisztet a rossztól a jellemerő különbözteti meg és öt szívverés – válaszolt Farad'n. – A jó tisztnek ragaszkodnia kell az elveihez, ha kétségbevonják őket.
– A tigrisek szükségesek voltak – mondta Wensicia.
– Azt hiszem, igen, persze csak ha sikerrel járnak – tűnődött a herceg. – De ahhoz, amit az idomításuk során kellett csinálnotok, nem adom a nevemet. Ne is tiltakozz. Nyilvánvaló. Kondicionáltátok őket. Magad mondtad.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte az asszony.
– Majd meglátom – mondta Farad'n. – Talán császár lesz belőlem. Wensicia a mellére tette a kezét, és felsóhajtott. Egy pár percre szinte megrémült a kölyöktől. Már-már azt hitte, hogy meg fogja tagadni őt. Elvek! De most már elszánta magát; látszott rajta.
Farad'n felállt, az ajtóhoz ment, és csengetett az anyja szolgáinak. Hátranézett.
– Megbeszéltük, ugye?
– Igen. – Wensicia fölemelte a karját, mikor a fia távozni készült. – Hová mész?
– A könyvtárba. Az utóbbi időben nagyon leköt a Corrino-ház története. S ezzel elsietett, ám valahol mélyen érezte, hogy már elkötelezte magát az ügynek.
A fenébe az anyámmal!
De tudta magáról, hogy el van kötelezve. És rájött, hogy mély érzelmi különbség létezik a szigadróton rögzített, bármikor tanulmányozható történelem meg a között a másik fajta történelem között, amiben az ember benne él, és cselekvő részese. Ezt az új, eleven történelmet, amely lassan gyűlni kezdett körülötte, olyannak érezte, mintha fejest ugrana a megváltoztathatatlan jövőbe. Sokan voltak, akik Farad'nba helyezték minden reményüket, és most ennek a sokaságnak a kollektív vágya űzte-hajtotta előre őt. Furcsának találta, hogy nem tudja kiválogatni ebből a forgatagból a saját érzelmeit.

- - -

Beszélik Muad-Dibről, hogy egyszer, midőn azt látta, hogy egy növény igyekszik kihajtani két kő között, odébb tette az egyik követ. Később, mikor a növény már megerősödött, letakarta a másikkal. „Ez volt a sorsa” – magyarázta.
– A Kommentárokból

– Most! – kiáltotta Ghanima.
Leto, aki két lépéssel előtte járt a sziklahasadék felé vezető úton, nem tétovázott. Előre vetette magát, és kúszott, míg elnyelte a sötétség. Hallotta Ghanima nekirugaszkodását, aztán hirtelen csend következett, amit végül a lány hangja tört meg – nem volt sem rémült, sem sürgető.
– Beszorultam.
Leto fölállt, bár tudta, hogy a feje ezzel a zsákmányra leső karmok hatósugarába kerül, megfordult a szűk hasadékban, és visszaaraszolt, míg ki nem tapintotta Ghanima kinyújtott kezét.
– A köpenyem – mondta a lány. – Beakadt.
Leto hulló kövek zörejét hallotta valahonnan alattuk, megrántotta a testvére karját, de nem sikerült kiszabadítania.
Lihegés hallatszott lentről, aztán valami felmordult.
Leto megfeszítette az izmait, csípőjét a sziklának vetette, és nagyot rántott Ghanima karján. Szövet szakadt, és érezte, hogy a lány teste meglódul feléje. Ghanima felszisszent, és Leto tudta, hogy fáj neki, de megint megrántotta, ezúttal keményebben. Ghanima beljebb csúszott a lyukba, aztán teljesen bebukfencezett, és elterült mellette. Egyelőre azonban még túl közel voltak a hasadék széléhez. Leto megfordult, hasra vetette magát, majd négykézláb mászni kezdett befelé. Ghanima követte. Zihálva, óvatosan mozgott; nyilvánvaló volt, hogy megsebesült. Leto eljutott a mélyedés végébe, a hátára hemperedett, és kikukkantott menedékhelyük szűk bejáratán. A nyílás körülbelül két méterrel fölötte húzódott, és csillagok sziporkáztak benne. Ekkor azonban a csillagokat valami nagy árnyék takarta el.
Mély morgás ütötte meg az ikrek fülét. Nyers, fenyegető, ősrégi hang volt: a vadász szava zsákmányához.
– Mennyire súlyos a sebed? – kérdezte Leto; nem remegett a hangja. Ghanima válaszában sem érződött félelem.
– Egyikük eltalált a mancsával. A bal lábamon feltépte a cirkoruhát. Vérzek.
– Mennyire?
– Egy ér. El tudom állítani.
– Szorítsd el – mondta Leto. – Ne mozdulj. Nekem majd gondom lesz a barátainkra.
– Légy óvatos – mondta a lány. – Nagyobbak, mint gondoltam.
Leto előhúzta a kriszkését, és fölemelte. Tudta, hogy a tigris lefelé kaparászik a mancsával, karmai a szűk hasadék falán csikorognak, ahová a teste nem fér be.
Lassan-lassan nyújtotta egyre feljebb a kést. A penge hegye hirtelen ellenállásba ütközött. Az ütés végigvibrált az egész karján, majdnem elengedte a markolatot. Vér öntötte el a kezét, vér fröcskölt az arcába, a felharsanó üvöltés fülsiketítő volt. A csillagok ismét láthatóvá váltak. Valami rúgkapálva görgött lefelé a sziklákon, a sivatag homokja irányába, éktelen bömbölés közepette.
A csillagok ismét eltűntek, és Leto meghallotta a vadászó állat morgását. A második tigris átvette társa helyét, ügyet sem vetve annak gyászos sorsára.
– Makacsok – mondta Leto.
– Egyet elkaptál – mondta Ghanima. – Hallgasd csak!
Az üvöltözés és a görcsös rángatózás egyre halkabb lett odalent. A második tigris azonban továbbra is néma falként takarta el előlük a csillagokat. Leto eltette a pengéjét, és megérintette Ghanima karját.
– Add ide a késed. Csak érintetlen heggyel mehetek biztosra.
– Gondolod, hogy lesz egy harmadik is tartalékban? – kérdezte a lány.
– Nem valószínű. A lhaza tigrisek párban vadásznak.
– Akárcsak mi – mondta Ghanima.
– Akárcsak mi – helyeselt Leto. Érezte, hogy a lány kriszkésének a markolata a tenyerébe simul, és szorosan megragadta. Megint tapogatózni kezdett fölfelé, megfontolt, óvatos mozdulatokkal. A penge azonban csak üres levegőt talált, még akkor is, amikor veszedelmesen magasra nyúlt fel vele. Visszahúzta, és gondolkodóba merült.
– Nem találod?
– Nem úgy viselkedik, mint a másik.
– Még mindig itt van. Érzed a szagát?
Leto kiszáradt torokkal nyelt egyet. Bűzös lehelet ütötte meg az orrát, a macskák fülledt pézsmaillatával vegyesen. A csillagok továbbra sem látszottak. Az első tigris kínlódása véget ért; a méreg a kriszkésen jó munkát végzett.
– Azt hiszem, föl kell állnom – mondta Leto.
– Nem!
– Ha nem ingerlem valamivel, nem fog a kés közelébe merészkedni.
– Igen, de megegyeztünk benne, hogy ha valamelyikünk sérülés nélkül meg tudja úszni...
– És te sebesültél meg, tehát te fogsz visszamenni – válaszolt Leto.
– De ha súlyosan megsérülsz, nem tudlak majd itt hagyni – mondta a lány.
– Van jobb ötleted?
– Add vissza a késem.
– De a lábad!
– Ráállok az épre.
– Az az állat egyetlen csapással le tudja szedni a fejedet. Talán a maulával...
– Ha van valaki odakint, meghallhatja, és akkor tudni fogják, hogy felkészülten jöttünk.
– Nincs ínyemre, hogy ilyen kockázatot vállalj! – méltatlankodott Leto.
– Bárki van odakint, nem szabad megtudnia, hogy maulapisztolyt hoztunk magunkkal. Legalábbis egyelőre. Ghanima megérintette testvére karját. – Óvatos leszek, majd lehajtom a fejem.
Mikor Leto nem válaszolt, azt mondta:
– Tudod, hogy ezt nekem kell megtennem. Add vissza a késemet.
Leto vonakodva kinyújtotta szabad kezét, kitapogatta Ghanima karját, és visszaadta neki a kést. Ez volt az egyetlen logikus lépés, de minden idegszála tiltakozott az efféle logika ellen.
Érezte, hogy Ghanima félrehúzódik, hallotta ruhája súrlódását a sziklakövön. Egy szisszenést hallott, és tudta, hogy a lány felállt. Légy nagyon óvatos! – gondolta. És kis híján visszahúzta, hogy mégis a kezébe nyomja a maulapisztolyt. De ha Ghanima rákényszerül a használatára, mindenki megtudja odakint, hogy fel vannak fegyverezve. Mi több, el is ijesztheti vele a tigrist a hatósugarukból, és akkor itt ragadnának a csapdában, miközben egy sebesült vadállat les rájuk valahol a sziklák között.
Ghanima mély levegőt vett, s nekifeszítette hátát a hasadék falának. Gyorsan kell mozognom, gondolta. Föltartotta a kés hegyét. Bal lába fájdalmasan lüktetett, ahol a tigriskarmok végigszántottak rajta. Érezte a bőrére kérgesedett vért meg a nyúlós melegséget, ahogy újra megindult a vérzés. Nagyon gyorsan! Érzékeit a válságos helyzetbe került Bene Gesseritek higgadt nyugalmába zárta, kizárta tudatából a fájdalmat és minden más figyelemelterelő tényezőt. A tigrisnek le kellene nyúlnia! Lassan végighúzta a pengét a nyílás szélén. Hol az az átkozott állat? Tovább tapogatózott. Semmi. Támadásra kell ingerelni az ellenfelet.
Gondosan a szaglóérzekére összpontosított. Forró lehelet bűzét érezte bal felől. Megfeszítette az izmait, mély lélegzetet vett, és felrikoltott:
– Taqva!
Ősi fremen csatakiáltás volt ez, eredete a legrégibb legendák ködébe veszett. A szabadság ára! A kiáltással egyidőben előreszegezte a pengét, és a hasadék sötét nyílása felé döfött. Tigriskarmok mélyedtek a könyökébe, mielőtt a penge ellenállásba ütközött volna, s csak annyi ideje maradt, hogy a fájdalom forrása felé fordítsa csuklóját, aztán könyéktől csuklóig végiglángolt a karján a kín. A fájdalom homályán keresztül érezte, ahogy a mérgezett hegy a tigrisbe fúródik. A pengét kitépték zsibbadt ujjai közül. Ám a hasadék szűk bejáratában ismét szabadon hunyorogtak a csillagok, s az éjszakát egy haldokló nagymacska fülsértő vonyítása töltötte be. Aztán a végvonaglás következett, rúgkapáló zuhanás a kövek között. Utána halotti csönd állt be.
– Elkapta a karomat – mondta Ghanima, és megpróbálta köpenye egyik bő redőjét a seb köré tekerni.
– Súlyos?
– Azt hiszem. Nem érzem a karom.
– Hadd gyújtsak világot, és...
– Csak ha már fedezékben leszünk!
– Sietni fogok.
A lány hallotta, hogy Leto a frembatyut keresve forgolódik a hasadékban, érezte fejére borulni a sötétítőlepel nyúlós feketeségét, és rögzítette a háta mögött. Leto nem pazarolta rá az időt, hogy vízhatlanul állítsa fel.
– A késem ezen az oldalon van – mondta Ghanima. – A térdemmel érzem a nyelét.
– Hagyd ott egyelőre.
Leto meggyújtott egy kis parázsgömböt. A hirtelen fénytől Ghanimának könny szökött a szemébe. A testvére letette a gömböt a homokos sziklapadlatra baloldalt, és felnyögött, mikor meglátta a sérülést. Az egyik karom hosszú, tátongó sebet hasított Ghanima karjának külső felén, a könyöktől majdnem a csuklóig. A seb íve mutatta, hogy fordította el a lány a kezét, hogy kése hegyét a tigris mancsába mártsa.
Ghanima egy pillantást vetett a sebre, lehunyta a szemét, és a félelem elleni litániát kezdte mormolni.
Leto azon kapta magát, hogy neki is szüksége lenne rá, de elhallgattatta érzelmei háborgását, és nekilátott bekötözni a sebet. Vigyázva kellett eljárni, hogy elállítsa a vérzést, ugyanakkor viszont azt a látszatot keltse, hogy Ghanima egyedül látta el magát. A csomót a lánynak kellett megkötnie az ép kezével, a bandázs egyik végét a foga közé szorítva.
– Most nézzük a lábad – mondta Leto.
Ghanima elfordult, hogy megmutassa a másik sebet. Az nem volt ennyire súlyos: két, nem túl mély karomnyom a vádlin. A vér azonban belefolyt a cirkoruhába. Leto tőle telhetően megtisztította a vágást, és bekötözte a cirkoruha alatt, majd összehúzta a kötés felett a védőréteget.
– Homok került bele – mondta. – Vizsgáltasd meg, amint hazaérsz.
– Homok a sebünkben – lehelte Ghanima. – Régi fremen történet. Letonak sikerült mosolyt kényszerítenie az arcára, miközben hátradőlt. Ghanima mély lélegzetet vett.
– Hát túlvagyunk rajta.
– Még nem.
A lány nagyot nyelt, igyekezett magához térni a sokk utóhatásaiból. Arca sápadtnak tűnt a parázsgömb fényében. És azt gondolta: Igen, most gyorsan kell cselekednünk. Bárki irányította ezeket a tigriseket, itt kell lennie a közelben.
– Letot a testvérére nézve hirtelen olyan érzés fogta el, mintha elveszített volna valami nagyon értékeset. Mélyről jövő fájdalom volt, belenyilallt a mellkasába. Most el kell válnia Ghanimától. A születésük óta eltelt évek során ők ketten mintha egy és ugyanaz a személy lettek volna. Tervük azonban megkövetelte tőlük, hogy átalakulásnak vessék alá magukat, és külön utakon jussanak el az egyediséghez, ahol soha többé nem fogja úgy egyesíteni őket a mindennapos tapasztalatok kölcsönös megosztása, mint hajdanán.
Visszatért a kényszer szülte gyakorlatiassághoz.
– Itt a frembatyum. Ebből vettem ki a kötszert. Valakinek eszébe juthat, hogy utánanézzen.
– Igen.
Batyut cseréltek.
– Valaki a közelben transzmitterrel irányította ezeket a tigriseket – mondta Leto. – Valószínűleg a kvanat közelében vár, hogy megbizonyosodjon az akció sikeréről.
Ghanima megérintette a frembatyuján nyugvó maulapisztolyt, megmarkolta, és az övébe tűzte a köpenye alatt.
– A ruhám elszakadt.
– Igen.
– Nemsokára ideérnek, akiket a keresésünkre küldtek – mondta Leto. – Lehet, hogy áruló is van köztük. Jobb lesz, ha egyedül osonsz vissza. Beszéld rá Harah-t, hogy bújtasson el.
– Mihelyt... mihelyt visszaérek, nekilátok felhajtani az árulót – válaszolt a lány. Testvére arcába nézett, s osztozott vele a fájdalmas tudatban, hogy ettől a perctől fogva egyre szaporodó különbségek fogják elválasztani őket egymástól. Soha többé nem lehetnek egyek a kölcsönös-rejtett tudásban, amit senki más nem érthet meg rajtuk kívül.
– Jacurutuba megyek – mondta Leto.
– Fondakba – helyeselt Ghanima.
A fiú bólintott, hogy egyetért. Jacurutu, Fondak – a két helynek ugyanannak kellett lennie. Sehogy másképp nem lehetett volna elrejteni a legendás helyet. Persze a csempészek műve volt. Milyen könnyű lehetett az egyik nevet a másikra cserélni, a kimondatlan megegyezés leple alatt, amely lehetővé tette számukra, hogy az Arrakison éljenek. A bolygó uralkodócsaládjának mindig tartogatni kell egy vészkijáratot, végszükség esetére. És egy kis részesedés a csempészet hasznában nyitva tartja a csatornákat. Fondak Jacurutuban a csempészek egy teljesen működőképes sziecset vettek át. és nem kellett a helyi népességgel bajlódniuk. Így rejtették el mindenki szeme láttára Jacurutut, s biztonságukat a tabu jelentette, mely távol tartotta tőle a fremeneket.
– Egyetlen fremennek sem jutna eszébe, hogy azon a helyen keressen – mondta Leto. – Persze érdeklődni fognak a csempészek között, de...
– Minden úgy lesz, ahogy megegyeztünk – bólintott a lány. – Csak egy kicsit...
– Tudom. Saját hangjának hallatán Leto rájött, hogy igyekeznek minél hosszabbra nyújtani a lelki azonosságnak ezeket az utolsó pillanatait. Savanyú mosoly ült ki az arcára, amely évekkel tette öregebbé. Ghanima rádöbbent, hogy most az idő fátylain keresztül tekint rá, és egy idősebb Letot lát. Könnyek csípték a szemét.
– Egyelőre fölösleges vizet adnod a halottnak – mondta a fiú, s ujjával lesimította az arcáról a nedvességet. Elmegyek jó messze, hogy senki se halljon, és hívok magamnak egy férget. – A frembatyujára szíjazott, összecsukott mesterhorgokra mutatott. – A mostantól számított második nap reggelére Jacurutuban leszek.
– Jó lovaglást, öreg barátom – suttogta Ghanima.
– Visszajövök hozzád, egyetlen barátom – mondta Leto. – Ne feledd, hogy a kvanatnál óvatosnak kell lenned.
– Jó férget válassz – köszönt el tőle a lány a fremenek búcsúszavaival. Baljával kioltotta a parázsgömböt; a sötétítőlepel suhogott, mikor félrehúzta, összehajtotta, és a batyujába csúsztatta. Érezte testvére távozását, bár hallani csak a leghalkabb zörgést hallotta, ahogy Leto lemászott a sziklákon a sivatagba, és az is hamar elcsendesedett.
Ghanima megacélozta magát, hogy felkészüljön arra, ami várt rá. Letonak az ő számára halottnak kell lennie. Muszáj lesz elhitetnie magával. Az ő agyában nincs helye Jacurutunak és a testvérnek sem, aki a fremen mitológia egyik ködbe vesző helyét keresi. Mostantól fogva nem szabad úgy gondolnia Letora, mint eleven emberre. Kondicionálnia kell magát, hogy mindenre abban a hitben reagáljon, mintha a testvére halott lenne, megölték volna a lhaza tigrisek. Nem sokan tudják kijátszani az Igazmondókat, ő azonban tudta, hogy képes rá... és talán rá is kényszerül. Az életek sokasága, amin Letoval osztozott, megtanította őket egy módszerre: a hipnózis egy különös fajtájára, amely már Sába királynőjének idejében is ősinek számított, bár meglehet, ők már az egyedüli emberi lények, akik emlékeznek Sába királynőjére. A mély hipnotikus kényszer gondos tervezést igényelt, s Ghanima Leto távozása után hosszú időt töltött azzal, hogy újjáalkossa tudatállapotát, fölépítse magában a magányos lánytestvér, az életben maradt iker képét, míg valósággá nem szilárdul. Közben belső világa elnémult, a semmibe olvadva riadt vissza a tudatába történő behatolástól. Erre a mellékhatásra nem számított.
Bárcsak Leto megélhette volna ezt, gondolta, és nem találta paradoxnak a gondolatot. Fölállt, és lenézett a sivatagba, ahol a tigrisek elragadták Letot. Valami zaj hallatszott a lenti homokból, minden fremen számára ismerős zaj: a közeledő féregé. Noha az utóbbi időben nagyon megritkultak errefelé, most mégis megjelent egy féreg. Talán az első nagymacska végvonaglása... Igen, Leto megölte az egyik tigrist, mielőtt a másik végzett volna vele. Furamód szimbolikus érvényűnek tűnt, hogy épp most jár erre egy féreg. A hipnotikus késztetés olyan kényszerítő erejű volt, hogy Ghanima három sötét pettyet látott odalent a homokban: a két tigrist és Letot. Aztán megérkezett a féreg, és nem maradt más utána, csak a Shai-hulud elhaladásától új alakzatokba gyűrődött homok. Nem volt óriási példány... de azért elég nagy. És a hipnózis nem engedte, hogy Ghanima meglássa a gyűrűs háton lovagló, apró alakot.
Ghanima bánattól gyötörve becsukta frembatyuját, és előosont búvóhelyéről. Kezét a maulapisztolyon nyugtatva körülkémlelt a terepen. Transzmitterrel felszerelt árulónak semmi nyoma. Fölmászott a sziklákon, át a túloldalra, holdárnyékból holdárnyékba lopózott, időnként meg-megállva, hogy lássa, nem lesnek-e rá orgyilkosok.
A sivatag csíkjának túloldalán fáklyákat látott Tabr körül, az imbolygó fények őket keresték. Egy sötét folt mozgott a homokon a Figyelőkő felé. Úgy választotta meg az útját, hogy messze elkerülje észak felé a kutatócsoportot, lemászott a homokba, és beleolvadt a dűnék árnyékaiba. Mikor nekivágott a magányos távnak, ami elválasztotta Tabrot Leto halálának színhelyétől, vigyázott rá, hogy ritmustalanul lépkedjen, és ne hívja fel magára a férgek figyelmét. Tudta, hogy a kvanatnál óvatosnak kell lennie. Semmi nem tarthatja vissza tőle, hogy elmondja nekik, hogyan lelte halálát testvére, miközben megmentette őt a lhaza tigrisektől.

- - -

A kormányzatok, amennyiben tartósnak bizonyulnak, hajlamot mutatnak az arisztokratizálódásra. A történelem egyetlen kormányzatának sem sikerült ezt a tendenciát megkerülnie. És ahogy az arisztokrácia fejlődik, a kormányzat mind inkább kizárólag az uralkodó osztály érdekeit igyekszik érvényesíteni – legyen ez az osztály örökletes nemesség, üzletbirodalmak oligarchiája vagy vaskalapossággal körülsáncolt bürokrácia.
– A politika mint ismétlődő jelenség: Részlet a Bene Gesserit Kézikönyvből

– Miért tette nekünk ezt az ajánlatot? – kérdezte Farad'n. – Ezt a legfontosabb tisztázni.
Együtt álltak Tyekanik basharral Farad'n magánlakosztályának nappalijában. Wensicia oldalt ült egy alacsony, kék díványon; inkább hallgató volt, mint résztvevő. Tudatában volt a helyzetének, és lázadozott ellene, Farad'n azonban iszonyú változásokon esett át azóta a reggel óta, mikor beavatta őt a cselszövéseibe.
Késő délutánra járt a Corrino-kastélyban, s a félhomály hangsúlyozta a nappali csöndes kényelmét. A szoba falain plasztinora reprodukált, igazi könyvek sorakoztak, a polcok zsúfolva voltak memokristályokkal, adattárolókkal, szigadrót-tekercsekkel, emlékezeterősítőkkel. Minden arra vallott, hogy a helyiséget gyakran használják – a könyvek kirojtosodott gerince, a memo-kristályok kifényesedett fémborítása, az adattárolók simára kopott sarkai. Dívány csak egy volt, szék azonban annál több – testhez idomuló szuszpenzorszék valamennyi, a feltűnés nélküli kényelem szolgálatában.
Farad'n háttal állt az egyik ablaknak. Egyszerű, fekete-szürke sardaukar egyenruhát viselt, amit csak néhány arany oroszlánmancs díszített a gallérján. Úgy határozott, hogy ebben a szobában fogadja a bashart és az anyját; azt remélte, itt fesztelenebb légkört tud teremteni a kötetlen beszélgetéshez, mint valami szertartásosabb helyiségben. Tyekanik állandó nagyuramozása és asszonyomozása azonban távolságot tartott közöttük.
– Nagyuram, én nem hiszem, hogy ilyen ajánlatot tett volna, ha képtelen teljesíteni – mondta Tyekanik.
– Persze hogy nem! – kottyantotta közbe Wensicia.
Farad'n egy pillantással elhallgattatta az anyját, majd megkérdezte:
– Nem gyakoroltunk nyomást Idahóra? Nem próbáltuk meg a Prédikátorra hivatkozva kikényszeríteni az együttműködését?
– Nem – mondta Tyekanik.
– Akkor miért ajánlotta föl Duncan Idaho, aki egész életében az Atreides-ház iránti hűségéről volt nevezetes, hogy a kezünkre adja Lady Jessicát?
– Talán az arrakisi zavargásokról szóló híresztelések... – kockáztatta meg a közbeszólást Wensicia.
– Nem nyertek megerősítést – mondta Farad'n. – Lehetséges lenne, hogy a Prédikátor rendezte így?
– Elképzelhető – válaszolt Tyekanik –, de nem találok rá indítékot.
– Idaho azt mondja, menedéket kér Lady Jessicának – szólt Farad'n. – Ez kézenfekvő volna, ha azok a pletykák valóban...
– Pontosan – mondta az anyja.
– Vagy lehet valami csel is – toldotta meg Tyekanik.
– Több feltételezést is felállíthatunk, aztán kielemezzük őket – mondta Farad'n. – Mi van, ha Idaho kiesett Lady Alia kegyeiből?
– Ez sok mindent megmagyarázna – mondta Wensicia –, de...
– A csempészektől még nem kaptunk hírt? – szakította félbe Farad'n. – Miért nem...
– A kommunikáció mindig akadozik ebben az évszakban – mondta Tyekanik –, és a biztonsági követelmények...
– Igen, persze, de akkor is... – Farad'n a fejét ingatta. – Nem tetszik nekem ez a feltételezés.
– Ne vesd el túl hamar – szólt közbe Wensicia. – Azok a pletykák Aliáról, meg arról a papról, mi is a neve...
– Javid – mondta Farad'n. – De az az ember nyilvánvalóan...
– Értékes hírforrásunk volt – egészítette ki Wensicia.
– Azt akartam mondani, hogy nyilvánvalóan kettős ügynök – mondta Farad'n.
– Hogy árthatná bele magát egy ilyen ügybe? Nem szabad bízni benne. Túl sok jel mutat arra, hogy...
– Én nem látok ilyen jeleket – állította az asszony. Farad'nt kezdte dühíteni a keményfejűség.
– Szavamat adom rá, anyám! – Vannak jelek, később majd megmagyarázom.
– Attól tartok, egyet kell értenem – mondta Tyekanik.
Wensicia sértett némaságba burkolózott. Hogy merik így kirekeszteni a Tanácsból? Mintha valami szédült kis fruska volna, aki...
– Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Idaho régebben ghola volt – tette hozzá Farad'n. – A tleilaxiak... Lapos pillantást vetett Tyekanikra.
– Foglalkozni fogunk ezzel a lehetőséggel – mondta Tyekanik. Azon kapta magát, hogy tiszteli Farad'n észjárását: éber volt, kételkedő és éles. Igenis a tleilaxiak, mikor életre keltették Idahót, könnyen elültethettek benne valami erőteljes, tudat alatti kényszert, későbbi felhasználásra.
– Csak azt nem értem, mi indítékuk lehet a tleilaxiaknak – tűnődött Farad'n.
– Hozzákötik a sorsukat a felívelőben lévő csillaghoz – mondta Tyekanik.
– Egy kis biztosíték a jövendőbeli szívességekért.
– Én inkább nagy biztosítéknak mondanám – jelentette ki Farad'n.
– És veszélyesnek – szólalt meg Wensicia.
Farad'n kénytelen volt egyetérteni vele. Lady Jessica képességei birodalomszerte híresek voltak. Elvégre ő volt az, aki Muad-Dibet tanította.
– Ha nyilvánosságra kerülne, hogy a mi kezünkben van... – mondta Farad'n.
– Igen, eléggé kétélű fegyver – bizonygatta Tyekanik. Csakhogy nem szükségszerű, hogy nyilvánosságra kerüljön.
– Tételezzük föl – mondta Farad'n –, hogy elfogadjuk ezt az ajánlatot. Mit ér nekünk Lady Jessica? Elcserélhetjük valami fontosabbra?
– Nyíltan nem – vallotta be Wensicia.
– Persze hogy nem! – A herceg várakozóan nézett Tyekanikra.
– Majd meglátjuk – mondta a bashar. Farad'n bólintott.
– Igen. Azt hiszem, ha elfogadjuk az ajánlatot, úgy kell tekintenünk Lady Jessicára, mint egy meghatározatlan időre tartalékolt pénzösszegre. Elvégre a pénzt nem muszáj azonnal elkölteni. Csak... potenciálisan hasznavehető.
– Nagyon veszedelmes fogoly lesz – mondta Tyekanik.
– Ezt is fontolóra kell venni, valóban – tette hozzá Farad'n. – Felhívták rá a figyelmemet, hogy a Bene Gesserit tudományával képes a hangja árnyalataival manipulálni az embereket.
– És a testével is – mondta Wensicia. – Irulan egyszer beavatott engem néhány titkába. Igaz, csak kérkedett, bizonyítékot nem láttam. Mindenesetre kézenfekvő, hogy a Bene Gesseriteknek megvannak a módszereik a céljaik elérésére.
– Arra célzol – kérdezte Farad'n –, hogy elcsábíthat? Wensicia csak vállat vont.
– Szerintem egy kicsit öreg már hozzá, nem? – kérdezte Farad'n.
– A Bene Gesseriteknél sosem lehet tudni – mondta Tyekanik.
Farad'n beleborzongott a félelemmel vegyes izgalomba. Ez a játék, melynek tétje a Corrino-ház visszaültetése volt a trónra, egyszerre vonzotta és taszította. Még mindig elevenen élt benne a kísértés, hogy abbahagyja a játékot, és visszatérjen kedvenc foglalatosságaihoz – a történetbúvárkodáshoz és a különféle kötelességek elsajátításához, amiket uralkodói címe ró rá itt a Salusa Secunduson. A sardaukar haderő szintre hozása méltó feladat lenne hozzá – és Tyeket erre is jól fel lehetne használni, mint eszközt. Elvégre óriási felelősség egyetlen bolygó kormányzása is, Az Impérium azonban még nagyobb felelősséget jelentett, s hatalomgyakorlási közegként sokkal intenzívebb vonzerőt gyakorolt rá. És minél többet olvasott Muad-Dib-Paul Atreidesről, annál inkább lebilincselték a hatalom használatának szinte korlátlan lehetőségei. Micsoda teljesítmény volna tőle, Farad'ntól, a Corrino-ház címzetes fejétől, IV. Shaddam örökösétől, ha visszaültetné családját az aranyoroszlános trónusra! Vágyott erre, és azon kapta magát, hogy ha párszor elmormolja magában ezt a litániát, könnyen fölül tud kerekedni pillanatnyi kétségein.
Tyekanik beszélt közben.
– ...és a Bene Gesserit persze azt tanítja, hogy a béke kihívja maga ellen az agressziót, ezáltal háborúhoz vezet. A paradoxon...
– Hogy lyukadtunk ki erre a témára? – kérdezte Farad'n, visszaterelve gondolatait a spekulációk arénájából a valóságba.
– Nos hát – mondta édes hangon Wensicia, aki észrevette fia arcán az ábrándos kifejezést –, csak megkérdeztem Tyeket, ismeri-e a rend működését meghatározó filozófiát.
– A filozófiát általában tiszteletlenséggel kell megközelíteni – állította Farad'n, és Tyekanikhoz fordult. – Ami Idaho ajánlatát illeti, azt hiszem, tovább kellene érdeklődnünk. Mindig abban a pillanatban kell a dolgok mélyére nézni, amikor már azt hisszük, hogy mindent tudunk róla.
– Meglesz – mondta Tyekanik. Kedvelte Farad'nban az elővigyázatosságra való hajlamot, de remélte, hogy nem terjed ki a gyorsaságot és határozottságot követelő katonai döntésekre is.
Farad'n tettetett nemtörődömséggel kérdezte:
– Tudjátok, mit találok a legérdekesebbnek az Arrakis történetében? A primitív időkben a fremeneknek szokásuk volt azonnal megölni mindenkit, aki nem viselt cirkoruhát. Pillanatok alatt meg tudták állapítani, mert a cirkoruhának könnyen felismerhető, tipikus csuklyája van.
– Miért foglalkozol annyit a cirkoruhákkal? – kérdezte Tyekanik.
– Szóval észrevetted, mi?
– Nehéz lett volna nem észrevenni – mondta Wensicia.
Farad'n ingerült pillantást vetett az anyjára. Miért szól közbe folyton? Újra Tyekanikhoz fordult.
– A cirkoruha a bolygó karakterének a kulcsa. Tyek. A Dűne védjegye. Az emberek jobbára a fizikai jellemzőire koncentrálnak: a cirkoruha konzerválja és recirkulálja a testnedveket, és lehetővé teszi egy ilyen bolygón az életet. Tudod, a fremennek az volt a szokása, hogy minden családtagnak egy cirkoruhája van... kivéve az élelemgyűjtőket. Nekik volt tartalék öltözékük is. De ugye mindketten megfigyeltétek – intett az anyja felé –, hogy az utóbbi időben az egész Impériumban divatba jött az olyan öltözék, ami cirkoruhának tűnik, és mégsem az. Az emberi nem általános jellemzője, hogy majmolja a hódítót!
– Valóban értékesnek véled az effajta információt? – kérdezte Tyekanik meghökkenten.
– Tyek, Tyek... Effajta információk nélkül nem lehet kormányozni. Azt mondtam, a cirkoruha a karakterük kulcsa, és igazam volt! Konzervatív dolog. A hibák, amiket el fognak követni, konzervatív hibák lesznek.
Tyekanik egy pillantást vetett Wensiciára, aki gondterhelt képpel nézte a fiát. Farad'nnak ez a jellemvonása egyszerre vonzotta és aggasztotta a bashart. Egyáltalán nem hasonlított az öreg Shaddamra. Ő a sardaukarok mintaképe volt: militarista gyilkos, akit nem befolyásolnak az erkölcsi megfontolások. Ám Shaddam elbukott az Atreides-ház ellenében, mikor az a nyomorult Paul vezette őket. És amit Paul Atreidesről olvasott, abból az derült ki, hogy Muad-Dibre éppen az olyan vonások voltak jellemzők, mint amik most kezdenek kiütközni Farad'non. Lehetséges, hogy Farad'n nem tétovázik annyit, ha brutális döntésekre kényszerül, de ezt sardaukar kiképzésének köszönheti.
– Sokan kormányoztak ilyen információk nélkül – mondta Tyekanik. Farad'n szótlanul nézett rá egy pillanatig, aztán annyit mondott csupán:
– Egy darabig.
Tyekanik ajka keskeny vonallá vékonyult. Ez nyilvánvaló célzás volt Shaddam kudarcára. Az arrakeeni csata a sardaukarok kudarcát is jelentette, és egy sardaukarnak sem voltak róla kellemes emlékei.
Érezvén, hogy megjegyzése elevenbe vágott, Farad'n megjegyezte:
– Tudod, Tyek, az emberek sosem értették meg igazán, milyen hatása van egy bolygónak a rajta élők kollektív tudatalattijára. Ha meg akarjuk dönteni az Atreideseket, nemcsak a Caladant kell megértenünk, hanem az Arrakist is: egy puha bolygót meg egy másikat, amely kemény döntésekre neveli a lakóit. Az Atreidesek egymásra találása a fremenekkel egyedi esemény volt. Rá kell jönnünk, hogyan működött, különben a szánalmas utánzására sem leszünk képesek, a legyőzéséről nem is beszélve.
– Mi köze van ennek Idaho ajánlatához? – akarta tudni Wensicia. Farad'n szánakozó pillantást vetett az anyjára.
– Stresszhelyzetekkel kell kezdenünk az elpusztításukat, amiket a társadalmukba oltunk. A stressz roppant hatalmas fegyver. És a hiánya is lényeges. Nem figyelted meg, mennyit fáradoztak az Atreidesek, hogy puhává és kényelmessé tegyék nekünk a Salusa Secundust?
Tyekanik engedélyezett magának egy kurta, helyeslő bólintást. Ez jó meglátás volt. A sardaukarokat nem szabad elpuhulni hagyni. Idaho ajánlata azonban továbbra is aggasztotta. Azt mondta:
– Talán jobb lenne elutasítani az ajánlatot.
– Még nem – jelentette ki Wensicia. – A választások széles skálája áll előttünk. A feladatunk az, hogy minél több színárnyalatot azonosítsunk a skáláról. A fiamnak igaza van: több információra van szükségünk.
Farad'n rámeredt, szavainak rejtett értelmét és felszíni jelentését mérlegelve.
– De honnan tudjuk, mikor jutottunk túl azon a ponton, ahol még van választási lehetőségünk? – kérdezte.
Tyekanik keserűen kuncogott.
– Ha engem kérdezel, már rég túljutottunk rajta. Farad'n hátravetette a fejét, és harsányan felkacagott.
– Nem, Tyek, még vannak lehetőségeink! Akkor lesz fontos, hogy tudjuk, hol tartunk, ha már a kötelünk végére értünk!

- - -

Manapság, amikor a tömegközlekedés olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek transzidőben szelik át az űr mélyét, és rövid idő alatt eljuttatják az embereket egyik helyről a másikra szinte járhatatlan bolygók felszínén; különösnek tűnhet hosszú utakra indulni gyalogszerrel. Az Arrakison mégis ez az utazás legelterjedtebb módja, részben megszokásból, részben pedig azért, mert ezen a bolygón gyorsan tönkremegy minden gépi berendezés. Ilyen körülmények között az emberi test a hadzs legkitartóbb és legmegbízhatóbb eszköze. Talán ennek a ténynek a szüntelen tudata az, ami az Arrakist a lélek végső tükrévé teszi.
– Hadzs Kézikönyv

Ghanima lassan, óvatosan igyekezett vissza Tabrba; mikor délre tőle elhaladt egy keresőcsoport, ő némán lekuporodott a dűnék legmélyebb árnyékában. Iszonyú feszültség munkált benne: a féreg, amely magával vitte a tigriseket és Leto testét, a rá váró veszélyek. Az ikertestvére meghalt, meghalt. Visszafojtotta a könnyeit, és úgy melengette a haragját, mint valami kisgyereket. E tekintetben igazi fremen volt. Ghanima tudta ezt, és élvezte.
Tudta, mit tartanak a fremenekről. Hogy nincs lelkiismeretük, hogy kiégette belőlük a lángoló bosszúvágy azok iránt, akik bolygóról bolygóra űzték őket hosszú vándorútjukon. Ez persze ostobaság volt. Csak a legvisszamaradottabb vadembernek nincs lelkiismerete. A fremenek rendkívül fejlett lelkiismerettel rendelkeztek, amelynek népük boldogulása állt a középpontjában. Csupán a kívülállók számára tűntek brutálisnak – mint ahogy a kívülállók is brutálisak voltak a fremenek szemében. Minden fremen tudta, hogy bűntudat nélkül elkövethet szörnyű dolgokat. A fremenek más miatt éreztek bűntudatot, mint a többi ember, szertartásaik megszabadították őket a bűntudattól, amely máskülönben elemésztette volna őket. Lelkük legmélyén tudták, hogy bármilyen gaztettre ragadtatják magukat, bizonyos fokig mentesítik őket az enyhítő körülmények: a minden emberben közös „tekintélyhiány” és „természetes rosszra való hajlam” vagy a „balszerencse”, amit az összes értelmes lény meghatározhat úgy, mint a halandó test és az univerzum külső káosza közötti Összeütközést.
Ebben az összefüggésben Ghanima igazi fremennek érezte magát, a törzsi brutalitás gondosan felkészült kiterjesztésének. Csupán egy célpontra volt szüksége – az pedig egyértelműen a Corrino-ház volt. Forrón vágyott rá, hogy lássa Farad'n szíve vérét a földre ömleni.
A kvanatnál nem várta ellenség. Még a keresőcsoportok is másfelé mentek. Egy földhídon kelt át a víz fölött, aztán a sziecs álcázott bejárata felé osont a magas fűben. Hirtelen fény gyulladt ki előtte; Ghanima hasra vágta magát. Kikukucskált az óriás alfafa takarásából. Csak egy nő lépett be kintről a bejáraton, és valakinek nyilván eszébe jutott, hogy ezt a nyílást is ugyanúgy elő kellene készíteni, mint a sziecs többi bejáratát. Vészterhes időkben mindenkit fénnyel fogadtak a sziecsben, hogy a jövevény elvakuljon, és a kapuőröknek maradjon idejük reagálni. De az ilyen előkészületnek nem lett volna szabad kilátszania a sivatagba. A sziecsből kivillanó fény arra vallott, hogy nyitva hagyták a külső szigetelőlepleket.
Ghanima keserű csalódást érzett a sziecs elemi biztonságának elhanyagolása, a messzire világló fény láttán. A meglazult vízfegyelmű fremenek hanyagsága mindenütt megnyilvánult.
A fénylegyező továbbra is megvilágította a talajt a szirt tövében. Egy fiatal lány szaladt oda a gyümölcsös sötétjéből, mozdulatai riadalomról árulkodtak. Ghanima egy parázsgömb izzó körére figyelt fel a folyosón; rovarok rajzották körül. A fény két alak sötét körvonalait rajzolta ki az alagútban: egy férfiét meg a lányét. Kézen fogva nézték egymást.
Ghanima úgy érezte, mintha nem lenne rendben valami a párocska körül. Nem csupán két ifjú szerelmest látott, akik loptak maguknak néhány percet az eltűnt ikrek keresésére irányuló mozgósításból. A parázsgömb kissé mögöttük volt, a mennyezet magasságában. A két alak egy ragyogó félkörív háttere előtt beszélgetett, árnyékuk kivetült a külső éjszakába, ahonnan akárki könnyen megfigyelhette volna őket. A férfi néha kiszabadította a kezét. Ilyenkor mindig a fény felé intett, kurta-tünékeny mozdulattal, amely befejezése után ismét beleolvadt az árnyékokba.
Ghanima körül a sötétséget éjszakai állatok magányos neszei töltötték be, Ő azonban kizárt a tudatából minden figyelemelterelő tényezőt.
Mi a baj ezzel a két emberrel?
A férfi mozdulatai olyan statikusak, olyan óvatosak voltak.
A férfi megfordult. A lány köpenyéről visszaverődő fény megvilágította verítékes, kivörösödött arcát és jókora, szederjes orrát. Ghanima mély, csöndes lélegzetet vett: felismerte. Palimbasha! Egy naib unokája volt az, akinek a fiai az Atreidesek szolgálatában estek el. Az arca – és valami más, amit fordultában szétnyíló köpönyege tárt fel – hirtelen helyrerakta Ghanima agyában a kirakójáték darabjait. A férfi széles övet viselt a köpeny alatt, az övről pedig egy doboz lógott, amin irányítógombok és kijelzők csillogtak. Minden bizonnyal tleilaxi vagy ixi szerkezet. Csak a tigriseket irányító transzmitter lehetett. Palimbasha. Ez azt jelenti, hogy egy újabb naib-család állt át a Corrino-házhoz.
Ki lehet akkor a nő? Nem lényeg. Csak Palimbasha egyik bábja.
Egy Bene Gesserit-gondolat jutott kéretlenül Ghanima eszébe: Minden bolygónak megvan a maga körforgása, és ugyanúgy minden életnek.
Jól emlékezett Palimbashára. miközben figyelte Őt a lánnyal, látta a transzmittert, az ideges mozdulatokat. Palimbasha a sziecs iskolájában tanított. Matematikát. Egyfajta matematikus ripők volt. Megpróbálta matematikailag megmagyarázni Muad-Dibet, míg a papság ki nem cenzúrázta. Az elmék rabszolgasorba hajtója volt, és ezt a rabszolgaságot nagyon könnyen meg lehetett magyarázni: technikai tudást közvetített, az értékek közvetítése nélkül.
Már korábban is gyanakodnom kellett volna rá, gondolta Ghanima. A jelek olyan egyértelműek voltak.
Aztán maró érzés szorította össze a gyomrát. Megölte a testvéremet!
Higgadtságot kényszerített magára. Palimbasha őt is megölné, ha megpróbálna áthaladni mellette az álcázott bejáraton. Most már értette, mi értelme ennek a fremenekre olyannyira nem jellemző kivilágításnak, a titkos bejárat elárulásának. Azt figyelték a fényben, nem menekült-e el valamelyik áldozatuk. Szörnyű lehetett nekik mit sem tudva várakozni. És most, hogy Ghanima látta a transzmittert, egyes kézmozdulatokat is meg tudott magyarázni. Palimbasha sűrűn nyomogatta a transzmitter egyik gombját; dühösnek tűnt.
A két ember jelenléte sokat elárult Ghanimának. Valószínűleg a sziecs minden bejáratánál állnak ilyen megfigyelők.
Megvakarta az orrát, ahol csiklandozni kezdte a szállongó por. Sebesült lába még mindig lüktetett, fegyverforgató keze pedig hol égett, hol sajgott. Az ujjait alig érezte. Ha késpárbajra kerülne sor, bal kézbe kellene vennie a pengét.
Ghanimának eszébe jutott, hogy használhatná a maulapisztolyt is, de jellegzetes zajával minden bizonnyal nemkívánatos figyelmet vonna magára. Valami mást kell kieszelnie.
Palimbasha megint elfordult a bejárattól. Sötéten rajzolódott ki a fény hátterére. A nő a kinti éjszakát fürkészte, miközben beszélt. Képzett éberség légköre lengte körül, mintha tudná, hová kell nézni az árnyékokban, a látótere szélét használva. Szóval mégis több hasznavehető eszköznél. Valami mélyebbre nyúló összeesküvés részese.
Ghanimának most már eszébe jutott, hogy Palimbasha kaynakam akart lenni, politikai kormányzó a Régensségben. Nyilvánvaló, hogy egy nagyobb terv része volt. Sokan álltak mellette. Még itt, Tabrban is. Ghanima körüljárta magában ezt a kérdést, alaposan fontolóra vette. Ha a két őr egyikét élve foglyul ejti, sok összeesküvőt leplezhetne le.
Egy kis állat lefetyelése vonta magára a figyelmét a háta mögött a kvanat-nál. Természetes neszek és természetes dolgok. Emlékezete áthatolt egy különös, néma torlaszon az agyában, s rátalált Jowf egyik papnőjére, aki Asszíriában Szennaherib fogságába esett. Annak a papnőnek az emlékei megmondták Ghanimának, mit kell tennie. Palimbasha és a vele lévő nő gyermekek voltak csupán, tévelygők és veszedelmesek. Semmit nem tudtak Jowf-ról, még a nevét sem ismerték annak a bolygónak, ahol Szennaherib és a papnő porladtak. Ha elmagyarázná nekik, mi fog most történni velük, csak úgy értenék meg, ha helyben kezdődő fogalmakat használna.
És helyben végződőket.
Ghanima oldalt hemperedett, kiszabadította a frembatyuját, és leoldozta a tartószíjakról a homokpipát. Letekerte a dugaszát, és kihúzta belőle a hosszú szűrőt. Egy üreges csövet tartott a kezében. A javítódobozból kiválasztott egy tűt, előhúzta kriszkését, és belemártotta a tűt a kés hegyén lévő méregüregbe, ahol hajdan a homokféreg idegszála húzódott. Sebesült karja megnehezítette a munkát. Lassan, óvatosan mozgott, nagy elővigyázatossággal tartotta a mérgezett tűt, miközben elővett a batyu oldalrekeszéből egy fűszerrost tömítést. A tű fejét a tömítésbe szúrta, így apró lövedéket kapott, amely szorosan illett a homokpipa csövébe.
A fegyvert vízszintesen tartva, lapos kúszásban közelebb araszolt a fényhez; vigyázott, hogy minél kevésbé hozza mozgásba a magas füvet. Mászás közben a parázsgömb körül nyüzsgő rovarokat tanulmányozta. Igen, abban az örvénylő forgatagban voltak piumelegyek is. A piumelegyek szerették megcsípni az embereket. A mérgezett tű észrevétlen marad, az áldozat lesöpri majd magáról, mint valami alkalmatlankodó szúnyogot. Egy kérdés maradt: melyiket válassza – a férfit vagy a nőt?
Muriz. A név kéretlenül jutott Ghanima eszébe. A lány neve. Most már emlékezett egy s másra róla. Egyike volt azoknak, akik úgy rajongták körül Palimbashát, mint azok a rovarok a parázsgömböt. Ingatag alkat volt, gyenge személyiség.
Nagyszerű. Palimbasha ma este rossz társat választott magának.
Ghanima a szájához emelte a csövet. Ahogy gondosan célzott, és egyetlen erőteljes löketben kieresztette a tüdejében lévő levegőt, Jowf papnőjének az emlékei vezérelték a cselekedeteit.
Palimbasha az arcára csapott, és mikor visszahúzta a kezét, apró vérfolt éktelenkedett rajta. A tűnek nyoma sem volt, tulajdon mozdulatával verte le.
A nő mondott valami megnyugtatót, és Palimbasha felkacagott. Nevetés közben megroggyant a térde. Nekidőlt a lánynak, aki támogatni próbálta. Még akkor is a holt teher alatt imbolygott, mikor ott termett mellette Ghanima, és a kriszkés csupasz pengéjét az ágyékának szegezte.
Ghanima társalgó hangnemben szólalt meg:
– Ne tégy hirtelen mozdulatot, Muriz. A késem mérgezett. Palimbashát elengedheted. Már halott.

- - -

Minden főbb társadalomalakító erőben megtalálni egy mélyen meghúzódó tendenciát, amely a hatalom megszerzésére és megtartására irányul a szavak használata által. Ez a szellemdoktoroktól kezdve a papokon keresztül a bürokratákig mindenhol ugyanaz. A kormányzott népességet kondicionálni kell, hogy létező valóságnak fogják fel a hatalom-szavakat, hogy összezavarják a jelképrendszert a megfogható univerzummal. Az ilyen hatalmi struktúra fennmaradása érőekében bizonyos hatalmi szimbólumokat nem szabad kitenni az általános megértés veszélyének, például a gazdasági manipulációkra vonatkozókat vagy azokat, amelyek az épelméjűség helyileg elfogadott kritériumait definiálják. A szimbolikus jelentések titokban tartásának ez a formája töredékes szubnyelvek kialakulásához vezet, melyek közül mindegyik azt jelzi, hogy használói bizonyos fokú hatalomhoz jutottak. Birodalmi Biztonsági Szolgálatunknak, amely ismeri ezt a hatalomszerzési folyamatot, szüntelen éberséggel kell figyelnie a szubnyelvek kialakulását.
– Irulan hercegnő előadása az Arrakeeni Hadiakadémián

– Talán szükségtelen mondanom – kezdte Farad'n –, de félreértések elkerülése végett bejelentem, hogy tartózkodik a helyiségben egy süketnéma, akinek azt a parancsot adtam, azonnal öljön meg mindkettőtöket, ha bármi jelét adnám annak, hogy bűbájosság áldozata lettem.
Nem számított rá, hogy vendégeire különösebb hatást gyakorolnak ezek a szavak. Mind Lady Jessica, mind Idaho várakozásának megfelelően fogadta őket.
Farad'n nagy gonddal választotta meg a helyiséget, ahol először akarta szemügyre venni a két jövevényt: Shaddam régi Császári Fogadótermét. A pompa hiányát pótolták az egzotikus tartozékok. Kint hideg, téli délután volt, az ablaktalan terem világítása azonban időtlen nyári nappalt szimulált, amit a legtisztább ixi kristályból metszett, művészi elrendezésű parázsgömbök árasztottak el arányló fénnyel a mennyezetről.
Az arrakisi hírek csendes izgalommal töltötték el Farad'nt. Leto, a fiúiker halott volt, megölte az egyik lhaza tigris. Ghanimát, az életben maradt testvért a nagynénje vette védelmébe, s állítólag túszként tartotta fogva. A teljes jelentés sok tekintetben megmagyarázta Idaho és Lady Jessica jelenlétét. Menedéket kerestek. A Corrino-kémek bizonytalan lábakon álló fegyverszünetről számoltak be az Arrakison. Alia beleegyezett, hogy aláveti magát valami szertartásnak, aminek a „Megszállottság Próbája” volt a neve, célját pedig nem magyarázták meg kimerítően. A próba időpontját azonban nem tűzték ki, és két Corrino-kém úgy vélte, sosem fog rá sor kerülni. Az azonban biztos volt, hogy harcok törtek ki a sivatagi fremenek meg a Birodalmi Haderő fremenjei között, s ez a hamvába holt polgárháború egy időre megbénította a kormányzás gépezetét. Stilgar birtokait egy túszcsere után semleges területnek nyilvánították. Ghanima szemlátomást a túszok közé tartozott, bár a részletek még távolról sem tisztázódtak.
Jessicát és Idahót alaposan megkötözve, szuszpenzorszékben hozták be a kihallgatásra. Mindkettejüket halálos vékonyságú szigadrót-szálak béklyózták le, melyek a legkisebb kapálózásra a húsukba hasítottak. Két sardaukar rohamosztagos hozta be őket, ellenőrizték a kötelékeket, és némán távoztak.
A figyelmeztetés valóban szükségtelen volt. Jessica már észrevette a jobboldali falnál álló fegyveres süketnémát, aki egy régi, de hatékony lőfegyvert tartott a kezében. Hagyta, hogy tekintete végigvándoroljon a szoba egzotikus berendezésén. A kupolás mennyezet központi ívét a ritka vascserje gyöngyszemekkel kirakott, széles levelei alkották egymásba fűzve. A padlót gyémántfa- és kabuzuhéj-lapok borították egymással váltakozva, minden egyes lapot téglalap alakú csontkeretbe foglaltak, amit lézerrel vágtak méretre, és passaquet-nedvvel políroztak. A falakat válogatott dísztárgyak ékesítették bonyolult gobelinekbe fonva, melyek a négy oroszlánszimbólumot vették körül, ami a néhai IV. Shaddam leszármazottainak címere volt. Az oroszlánokat rőtaranyra festették.
Farad'n úgy határozott, állva fogadja a foglyokat. A sardaukar-egyenruha nadrágjához könnyű, aranyszínű, tündérselyem zubbonyt viselt, amely a nyakát szabadon hagyta. Nem volt rajta más díszítés, csak a császári család hercegeinek kijáró csillagembléma a bal mellén. Farad'nt Tyekanik bashar kísérte sardaukar gyakorló-egyenruhában és nehéz bakancsban, övén az elülső fegyvertokban díszes lézerpisztoly ékeskedett. Tyekanik. akinek csontos arcát Jessica jól ismerte a Bene Gesserit-jelentésekből, Farad'n mögött állt, három lépéssel balra tőle. Kettejük mögött, nem messze a faltól, egy sötét mahagóni trónus magasodott.
– Nos – szólt Farad'n Jessicához –, van valami mondanivalód?
– Szeretném megérdeklődni, miért vagyunk így megkötözve? – mondta Jessica, és állával a szigadrótra bökött.
– Csak nemrég kaptuk meg az Arrakisról a jelentéseket, amik magyarázatot adnak az ittlétetekre – világosította fel Farad'n. – Talán rövidesen eloldoztatlak benneteket. – Elmosolyodott. – Persze csak ha...
Elharapta a szót, mikor a foglyok mögött az anyja lépett be a Fogadóterem ajtaján.
Wensicia úgy sietett el Jessica és Idaho mellett, hogy pillantásra sem méltatta őket, átnyújtott egy üzenetkockát Farad'nnak, és bekapcsolta. A herceg a kocka vibráló képernyőjét figyelte, néha Jessicára nézett, majd vissza a berendezésre. A képernyő elsötétült; Farad'n visszaadta a kockát az anyjának, és intett neki, hogy mutassa meg Tyekaniknak is. Míg Wensicia engedelmeskedett, ő komoran meredt Jessicára.
Végül Wensicia odaállt Farad'n jobbjára. Az elsötétült kockát a kezében tartotta, de félig eltakarta fehér ruhája egyik redőjével.
Jessica egy pillantást vetett Idahóra, ám a férfi nem viszonozta a tekintetét.
– A Bene Gesserit nincs megelégedve velem – mondta Farad'n. – Azt hiszik, én vagyok a felelős az unokafiad haláláért.
Jessica arca érzéktelen maradt, agyában azonban forogtak a fogaskerekek. Szóval, amit Ghanima mondott, igaz, hacsak... Nem szerette az ismeretlen tényezőket.
Idaho lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, és Jessicára nézett. Az asszony továbbra is Farad'nt figyelte. Idaho beszélt neki a rhajia-látomásáról, őt azonban szemlátomást nem aggasztotta túlzottan a dolog. A Mentát nem tudta mire vélni ezt az érzelemmentességet. Jessica azonban nyilván tudott valamit, amit nem volt hajlandó elárulni.
– A helyzet a következő – mondta Farad'n, és nekilátott, hogy mindent elmeséljen, amit az arrakisi eseményekről megtudott. Semmit sem hagyott ki. Végül azzal zárta le: – Az unokalányod él, de hírforrásaink szerint Lady Alia őrizetére bízták. Ez bizonyára megnyugtat.
– Te ölted meg Letot? – kérdezte Jessica. Farad'n őszintén válaszolt.
– Nem. Röviddel ezelőtt értesültem a tervről, de nem az én kezdeményezésemre történt.
Jessica Wensiciára nézett, látta a szív alakú arcra kiülő kárörömöt, és azt gondolta: Az ő terve volt! A nőstényoroszlán ármánykodik a kölykéért. Csakhogy erre a játékra a nőstényoroszlán könnyen ráfizethet.
Jessica ismét Farad'nnak szentelte a figyelmét, és azt mondta:
– De a Testvériség azt hiszi, te ölted meg. Farad'n az anyjához fordult.
– Mutasd meg neki az üzenetet. – Mikor Wensicia habozott, olyan haragos hangon förmedt rá, amit Jessica jól megjegyzett magának, későbbi használatra. – Azt mondtam, mutasd meg neki!
Wensicia halottsápadt arccal Jessica felé tartotta a kockát, és bekapcsolta. Szavak futottak végig a képernyőn, Jessica a szemével követte őket. „A Wallach IX-en ülésező Bene Gesserit-tanács formális vádat emelt a Corrino-ház ellen, II. Leto Atreides herceg meggyilkolásáért. Érveinket és bizonyítékanyagunkat felterjesztjük a Landsraad Belbiztonsági Bizottsága elé. A tárgyalásra semleges terepet jelölünk ki, a választott bírók nevét közöljük az érintett felekkel, hozzájárulásukat kérve. Azonnali választ várunk. Sabit Rekush a Landsraadtól.”
Wensicia visszatért a fia jobboldalára.
– Mit akartok válaszolni? – kérdezte Jessica. Wensicia szólalt meg.
– Mivel fiamat formálisan még nem iktatták be a Corrino-ház fejének, én... hová mész?
Ez Farad'nnak szólt, aki, mikor az anyja beszélni kezdett, sarkon fordult, és egy mellékajtó felé vette az irányt, az éberen figyelő süketnéma közelében.
Farad'n megtorpant, félig visszafordult.
– Megyek vissza a könyveimhez meg a többi elfoglaltságomhoz. Sokkal jobban érdekelnek.
– Hogy mered ezt tenni? – ripakodott rá Wensicia. Sötét pír kezdett terjedni a nyakáról az arca felé.
– Elég kevés dolgot merek tenni a magam nevében – mondta Farad'n. – Te döntéseket hoztál a nevemben, olyan döntéseket, amiket én egyenesen undorítónak találok. Mostantól fogva vagy én fogok dönteni a saját nevemben, vagy kereshetsz más örököst a Corrino-háznak!
Jessica pillantása gyorsan körbevillant az Összetűzés résztvevőin, látta az őszinte haragot Farad'n szemében. A bashar merev vigyázzban állt, igyekezett úgy tenni, mintha nem hallott volna semmit. Wensicia a hisztérikus dühkitörés határán járt. Farad'non látszott, hogy bármit hoz számára ez a sakkhúzása, kész elfogadni. Jessica kénytelen-kelletlen becsülte benne ezt a tartást, annál is inkább, mert sok olyan momentumot látott ebben a konfliktusban, amit Wensicia könnyen a maga javára fordíthatna. Úgy tűnt, hogy a döntést, melynek értelmében gyilkos tigriseket küldtek az unokái ellen, valóban Farad'n tudta nélkül hozták. Jessica nem kételkedett az őszinteségében, mikor azt mondta, hogy csak akkor értesült a tervről, miután az már megfogant. És az is kétségtelen volt, hogy valódi düh lángolt a szemében, ahogy itt állt, bármilyen végkimenetelre felkészülve.
Wensicia mély, reszketeg lélegzetet vett. Aztán azt mondta:
– Rendben. A formális beiktatásra holnap fog sor kerülni. Mostantól kezdve tégy belátásod szerint. – Tyekanikra nézett, aki nem viszonozta a tekintetét.
Ha anya és fia kilépnek innen, ordítozva fognak hajba kapni, gondolta Jessica. De azt hiszem, a fiú győzött. Hagyta, hogy gondolatai visszatérjenek a Landsraad üzenetére. A Testvériség rettentő rafináltan válogatta meg a küldönceit, ami a Bene Gesserit-tervezést dicsérte. A formális tiltakozó nyilatkozatban üzenet volt elrejtve Jessicának. Az üzenet lényege annyi volt, hogy a rend kémjei tudatában vannak Jessica helyzetének, és csodálatos agyafúrtsággal környékezték meg Farad'nt, hogy megmutassa az üzenetet foglyának.
– Szeretnék választ kapni a kérdésemre – mondta Jessica Farad'nnak, mikor a herceg újra szembefordult vele.
– Azt fogom mondani a Landsraadnak, hogy semmi közöm ehhez az orgyilkossághoz – jelentette ki Farad'n. Hozzáteszem majd, hogy osztozom a Testvériségnek a végrehajtás módja iránt érzett undorában, bár a végkifejlet talán nem sújt le annyira, mint illene. Fogadd bocsánatkérésemet a szomorúságért, amit okoztunk neked. A szerencse forgandó.
A szerencse forgandó! – gondolta Jessica. Ez volt a hercege kedvenc mondása is, és volt valami Farad'n hanghordozásában, ami azt sejtette, hogy tud erről. Kényszerítette magát, hogy kizárja gondolataiból a lehetőséget, hátha mégis valóban meggyilkolták Letot. Abból kell kiindulnia, hogy Ghanima annyira féltette Letot, hogy teljesen beavatta őt a terveikbe. A csempészek majd olyan helyzetbe hozzák Gurneyt, hogy találkozhasson Letoval, és a Testvériség elképzelése megvalósul. Letot próbára kell tenni. Muszáj. Enélkül ugyanúgy vége lenne, mint Aliának. Ami pedig Ghanimát illeti... Nos, ezzel a problémával később is foglalkozhat. Ezúttal nincs mód az előszülötteket egy Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyához küldeni.
Jessica engedélyezett magának egy mély sóhajt.
– Előbb-utóbb akad majd valaki – mondta –, akinek eszébe jut, hogy te meg az unokalányom egyesíthetnétek a két Házat, és begyógyíthatnátok a régi sebeket.
– Ezt a lehetőséget már említették nekem – mondta Farad'n, és kurta pillantást vetett az anyjára. – A válaszom az volt, hogy jobb szeretném megvárni, hová vezetnek az események, amik jelenleg az Arrakison zajlanak. Elsietett döntésekre semmi szükség.
– Fönnáll persze a lehetőség, hogy már így is a lányom kezére játszottál – említette meg Jessica.
Farad'n teste megfeszült.
– Magyarázatot kérek!
– A dolgok nem úgy állnak az Arrakison. ahogy azt te esetleg látod – mondta Jessica. – Alia a saját játékát játssza, a szörnyszülöttek játékát. Az unokám veszélyben van, hacsak Alia nem találja meg a módját, hogyan használhatja fel a saját céljai érdekében.
– Azt várod tőlem, hogy elhiggyem: te meg a lányod szembekerültetek egymással, és Atreides harcol Atreides ellen?
Jessica Wensiciára nézett, aztán vissza Farad'nra.
– Corrino harcol Corrinoval.
Farad'n ajka száraz mosolyra húzódott:
– Egy pont oda. Mivel játszhattam volna a lányod kezére?
– Azzal, hogy belekeveredtél az unokafiam meggyilkolásába, és azzal, hogy elraboltál engem.
– Elra...
– Ne bízz ebben a boszorkányban – intette Wensicia.
– Én döntöm el, kiben bízok és kiben nem, anyám – mondta Farad'n. – Bocsáss meg nekem. Lady Jessica, de nem értem ezt a rablásügyet. Nekem úgy tűnik, hogy te és hűséges híved...
– Aki Alia hitvese – egészítette ki Jessica.
Farad'n mérlegelő tekintettel vette szemügyre Idahót, majd a basharra nézett.
– Te mit gondolsz, Tyek?
A bashar fejében nyilván hasonló gondolatok jártak, mint Jessicáéban. Azt mondta:
– Tetszik az okfejtése. Vigyázz!
– A férfi ghola-Mentát – mondta Farad'n. – Addig faggathatjuk, míg belehal, akkor sem kapunk választ tőle.
– Véleményem szerint a legbiztonságosabb azt feltételezni, hogy rá akarnak szedni minket – válaszolt Tyekanik.
Jessica látta, hogy elérkezett az ő pillanata. Persze csak akkor, ha Idahót a szomorúsága bebörtönzi abba a szerepbe, amit ő választott magának. Nem tetszett neki, hogy így ki kell használnia Duncant, de nagyon sok minden forgott kockán.
– Kezdetnek – mondta Jessica – nyilvánosan bejelenthetném, hogy a szabad akaratomból jöttem ide.
– Érdekes – csodálkozott Farad'n.
Bíznod kell bennem, és teljes mozgási szabadságot adni a Salusa Secunduson – mondta Jessica. – Nem kelthetjük azt a látszatot, hogy kényszer alatt nyilatkoztam.
– Ne! – tiltakozott Wensicia. Farad'n nem törődött vele.
– És mi okod lett volna erre?
– A Testvériség megbízottja vagyok, akit azért küldtek ide, hogy vegye át a neveltetésedet.
– Hiszen a rend azzal vádol, hogy...
– Ez döntő lépést követelne meg a részedről – mondta Jessica.
– Ne bízz benne! – kiáltotta Wensicia.
Farad'n hangsúlyozott udvariassággal nézett rá, és azt mondta:
– Ha még egyszer közbeszólsz, utasítani fogom Tyeket, hogy távolítson el. Hallotta, mikor beleegyeztél a formális beiktatásba. Így most már nekem tartozik hűséggel.
– Mondtam neked, hogy boszorkány! – Wensicia az oldalfalnál álló süketnémára pillantott.
Farad'n habozott, aztán a basharhoz fordult.
– Mit gondolsz, Tyek? Szerinted megbabonázott?
– Ha engem kérdezel, nem. Ez a nő...
– Mindkettőtöket megbabonázott!
– Anyám – Farad'n hangja színtelen volt és határozott.
Wensicia ökölbe szorította kezét, szólásra nyitotta a száját, majd megpördült, és kiviharzott a teremből.
Farad'n ismét Jessicához intézve szavait, azt kérdezte:
– Beleegyezne ebbe a Bene Gesserit?
– Igen.
Farad'n lassan megemésztette, mit jelent ez, és keményen elmosolyodott.
– Mi a célja ezzel az egésszel a Testvériségnek?
– Az, hogy vedd feleségül az unokámat.
Idaho kérdő tekintetet vetett Jessicára, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha szólni akarna, végül azonban csendben maradt. Jessica azt mondta:
– Mit szerettél volna mondani, Duncan?
– Csak azt, hogy a Bene Gesserit azt akarja, amit mindig is akart: egy olyan világegyetemet, amely nem interferál velük.
– Kézenfekvő feltételezés – mondta Farad'n –, de nem értem, miért láttad szükségét, hogy éppen most zavarj vele minket.
Az összekötözött Idaho nem tudta megrándítani a vállát, csak a szemöldökét vonta fel. Aztán meghökkentő módon elmosolyodott.
Farad'n észrevette a mosolyt, és megpördült, hogy farkasszemet nézzen Idahóval.
– Szórakoztatónak találsz?
– Ez az egész helyzet szórakoztat. Valaki a családodból kompromittálta az Űrligát, mikor rávette őket, hogy orgyilkos eszközöket szállítsanak az Arrakisra, amiknek a célját meg sem próbálta leplezni – nem mintha lehetséges lett volna. Utána megsértetted a Bene Gesseritet, mert megölettél egy emberpéldányt, akinek komoly szerepe volt a tenyészprog...
– Hazugnak nevezel, ghola?
– Nem. Azt elhiszem, hogy nem tudtál a tervről. Csak úgy gondoltam, nem árt, ha fókuszba hozzuk kissé a szituációt.
– Ne feledd, hogy Mentát – intette Jessica.
– Most jutott eszembe – mondta Farad'n. Újra Jessicához fordult: – Tételezzük föl, hogy szabadon engedlek, és megteszed a nyilatkozatodat. Elintézetlen ügynek ott van még az unokád halála. A Mentátod jól beszélt.
– Anyád volt az? – kérdezte Jessica.
– Nagyuram! – szólt közbe figyelmeztetően Tyekanik.
– Minden rendben, Tyek – Farad'n könnyedén meglengette a kezét: – És mi van, ha igen?
Jessica a Corrinok között kialakult szakadásra alapozva mindent kockára tett, amit eddig elért.
– Meg kell tagadnod, és száműznöd.
– Nagyuram – mondta Tyekanik –, vigyázz, nehogy a csel mélyén is csel lapuljon.
Idaho azt mondta:
– Csakhogy a csellel Lady Jessicát akarják becsapni, meg engem. Farad'n állkapcsa megfeszült.
És Jessica azt gondolta: Ne avatkozz bele, Duncan! Most ne! De Idaho szavainak logikájára dolgozni kezdtek az ő Bene Gesserit-képességei is. A Mentát megdöbbentette. Eltöprengett rajta, nem lehetséges-e, hogy őt is kihasználják, olyan módon, amit képtelen felfogni. Ghanima és Leto... Az előszülöttek számtalan belső tapasztalatból meríthettek, a tanácsok olyan kincsesházából, mely sokkal többet tartalmazott annál, amire az élő Bene Gesseritek támaszkodhattak. És itt volt a másik kérdés is: teljesen őszinte volt-e vele a tulajdon rendje? Lehet, hogy még mindig nem bíznak benne. Elvégre egyszer már elárulta őket... a hercege miatt.
Farad'n összevont szemöldökkel meredt Idahóra.
– Mentát, tudnom kell, mit jelent neked ez a Prédikátor.
– Ő szervezte meg az utunkat idefelé. Én... talán tíz szót sem váltottam vele. Mások beszéltek helyette. Elképzelhető... elképzelhető, hogy Ő Paul Atreides, de nincs elég adatom, hogy bizonyossággal állíthassam. Csak annyit tudok biztosan, hogy ideje volt eljönnöm onnan, neki pedig rendelkezésére álltak a szükséges eszközök.
– Arról beszéltél, hogy becsaptak titeket – emlékeztette Farad'n.
– Alia arra számít, hogy szép csendben elteszel minket láb alól, és eltünteted a bizonyítékokat – mondta Idaho. Miután megszabadítottam Lady Jessicától, többé már nem veszi hasznomat. Lady Jessica pedig, miután eljátszotta a rendje által ráosztott szerepet, használhatatlanná vált számukra. Alia kihívja majd a Bene Gesseritet, de ők fognak győzni.
Jessica lehunyta a szemét, és koncentrált. Duncannek igaza van! Érezte a férfi hangjában a Mentát magabiztosságot, a mély meggyőződést elemzése helyességéről. A kép azonnal összeállt. Két mély lélegzetet vett, mnemonikus transzba révedt, átfuttatta agyán az adatokat, kilépett a transzból, és kinyitotta a szemét. Végzett vele, mialatt Farad'n az ő széke elől az Idahóéhoz ment – legfeljebb három lépés volt a távolság.
– Ne mondj többet, Duncan – figyelmeztette Jessica, és bűntudatosan arra gondolt, hogy Leto figyelmeztette a Bene Gesserit-kondicionálás hátrányaira.
Idaho, aki tovább akart beszélni, becsukta a száját.
– Itt én parancsolok – mondta Farad'n. – Folytasd, Mentát.
Idaho csendben maradt.
Farad'n félig elfordult, hogy Jessicát tanulmányozza.
Az asszony egy pontra meredt a túlsó falon, és azon gondolkodott, amit Idaho meg a transz tárt föl számára. A Bene Gesseritek természetesen nem mondtak le az Atreides-vérvonalról. Viszont szerettek volna az ellenőrzésük alá vonni egy Kwisatz Haderachot, és már túl sok munkát fektettek hosszú tenyészprograrnjukba. Nyílt összecsapást akartak az Atreidesek meg a Corrinok között, olyan helyzetet, amelyben aztán döntőbíróként léphetnek föl. Duncannek igaza volt. A végén megkaparintanák Ghanimát és Farad'nt egyaránt. Ez volt az egyetlen lehetséges kompromisszum. Csoda, hogy Alia nem látja át. Jessica megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában. Alia... A szörnyeteg! Ghanimának igaza volt, mikor sajnálta. De ki fogja sajnálni Ghanimát?
– A rend megígérte, hogy trónra juttat, ha feleségül veszed Ghanimát – mondta Jessica.
Farad'n hátrahőkölt egy lépéssel. Gondolatokat olvas ez a boszorkány?
– Titokban működtek, és nem az anyádon keresztül – folytatta Jessica. – Közölték veled, hogy én nem vagyok beavatva a tervükbe.
Jessica látta kiülni Farad'n arcára a megvilágosodást. Akár egy nyitott könyv. De ez az igazság, az egész struktúra. Idaho mesteri Mentát-képességekről tett tanúságot, mikor átlátott a rendelkezésére álló hiányos adatok kusza szövevényén.
– Szóval kettős játékot űztek, és elmondták neked – szólalt meg Farad'n.
– Erről semmit sem mondtak – jelentette ki Jessica. Duncannek volt igaza: rászedtek.
Bólintott magának. Klasszikus késleltető akció volt, a Testvériség hagyományos modorában – egy megalapozott mese, amit azért is fogadnak el könnyen, mert egybeesik azzal, ami kívülállók szemében a Bene Gesserit indítékának tűnik. De nem akarták, hogy Jessica útban legyen – a megbélyegzett nővér, aki egyszer már cserbenhagyta Őket.
Tyekanik Farad'n mellé lépett.
– Nagyuram, ezek ketten túl veszedelmesek ahhoz, hogy...
– Várj egy kicsit, Tyek – mondta Farad'n. – Itt a fogaskerekeken belül is fogaskerekek lapulnak. – Szembenézett Jessicával. – Okunk van azt hinni, hogy Alia fel fogja magát ajánlani a páromul.
Idaho önkéntelenül összerezzent, aztán összeszedte magát. A bal csuklójából, ahol belehasított a szigadrót, vér kezdett csöpögni.
Jessica engedélyezte magának, hogy a szeme egy pillanatra elkerekedjen. Ő, aki szeretőként, gyermekei apjaként, bizalmasként és barátként ismerte az idősebb Letot, látta, hogyan szűrődött át a szörnyszülött torzulásain a hidegfejű elemzésre való hajlama.
– Elfogadod? – kérdezte Idaho.
– Fontolgatom a dolgot.
– Duncan, megmondtam neked, hogy legyél csendben – vetette oda Jessica, aztán Farad'nhoz kezdett beszélni. – Két jelentéktelen életet kért cserébe: a mi kettőnkét.
– Árulásra gyanakodtunk – mondta Farad'n. – Nem a te fiad mondta, hogy „az árulás árulást szül”?
– A rend irányítani akarja az Atreideseket és a Corrinokat egyaránt – mondta Jessica. – Hát nem nyilvánvaló?
– Most már játszadozunk az ötlettel, hogy elfogadjuk az ajánlatodat. Lady Jessica, Duncan Idahót viszont vissza kell küldeni szerető hitveséhez.
A fájdalom az idegek működése, emlékeztette magát Idaho. A fájdalom úgy jut el az agyba, mint a fény a szembe. Az erőkifejtés az izmokon múlik, nem az idegeken. Régi Mentátfegyelmezőgyakorlat volt ez; szempillantásnyi idő alatt elvégezte, megfeszítette a jobb csuklóját, és átvágott egy ütőeret a szigadróttal.
Tyekanik a széknél termett; rácsapott a kötelékek kioldógombjára, és elsősegélyért kiáltott. Árulkodó jel volt, hogy az orvosok azonnal tódulni kezdtek befelé a falpanelekben elrejtett titkos ajtókon.
Duncan mindig is ostoba volt egy kicsit, gondolta Jessica.
Farad'n egy pillanatig Jessica arcát tanulmányozta, miközben az orvosai Idahóval foglalkoztak.
– Nem mondtam, hogy elfogadom a drágalátos Aliája kezét.
– Nem ezért vágta föl az ereit – válaszolt Jessica.
– Igen? Azt hittem, egyszerűen el akarta távolítani magát az útból.
– Nem vagy te ennyire ostoba – mondta Jessica. – Ne játszd meg magad előttem.
A herceg elmosolyodott.
– Nagyon jól tudom, hogy Alia elpusztítana. Még a Bene Gesserit sem várhatja el tőlem, hogy elfogadjam.
Jessica komor képpel meredt Farad'nra. Kicsoda vajon a Corrino-háznak ez az ifjú sarja? Nem játszotta jól a bolondot. Megint fölidézte Leto szavait, hogy egy érdekes tanítványra fog bukkanni. És Idaho azt mondta, hogy a Prédikátor is ezt akarja. Bárcsak találkozott volna ezzel a Prédikátorral!
– Száműzöd Wensiciát? – kérdezte Jessica.
– Okos alkunak tűnik – mondta Farad'n.
Jessica Idahóra nézett. Az orvosok már befejezték a munkájukat. Duncant most kevésbé veszélyes béklyók kötözték a szuszpenzorszékhez.
– A Mentátoknak óvakodniuk kellene a végletektől – korholta az asszony.
– Fáradt vagyok – mondta Idaho. – Fogalmad sincs róla, mennyire fáradt.
– Ha irgalmatlanul kizsákmányolják, végül még a hűség is megrendül – szólt közbe Farad'n.
Jessica ismét mérlegelő tekintetet vetett rá.
Farad'n észrevette, és arra gondolt: Idővel majd biztos lesz bennem, és az hasznomra válhat. Egy saját, renegát Bene Gesserit! Ez az egyetlen dolog, ami a fiának megvolt, nekem pedig nem. Egyelőre csak egy pillantást vethet belém. A többit majd később.
– Tisztességes üzlet – mondta. – Elfogadom az ajánlatodat, a megbeszélt feltételek mellett. – Bonyolult ujjmozdulatokkal intett a falnál álló süketnémának. Az bólintott. Farad'n a szék vezérlőpaneljéhez hajolt, és szabadon engedte Jessicát.
Tyekanik megkérdezte:
– Nagyuram, biztos vagy benne?
– Nem erről beszéltünk az előbb? – kérdezett vissza Farad'n.
– Igen, de...
Farad'n kuncogva Jessicához fordult.
– Tyek gyanítja, hogy milyen forrásból merítek. De könyvekből és tekercsekből csak azt tanulja meg az ember, hogy bizonyos dolgokat meg lehet csinálni. A valódi tanulás megköveteli, hogy meg is tegye ezeket a dolgokat.
Jessica ezen töprengett, miközben felállt a székből. Gondolatai visszatévedtek Farad'n ujj-jelzéseire. Atreides-stílusú harci nyelvet használt! Ez gondos elemzésre vallott. Valaki itt tudatosan utánozza az Atreideseket.
– Nyilván azt akarod tőlem – mondta Jessica –, hogy képezzelek ki úgy, mint a Bene Gesseriteket.
Farad'n sugárzó mosollyal nézett rá.
– Ez az egyetlen ajánlat, amit nem tudok visszautasítani – bizonygatta.

- - -

A jelszót egy olyan embertől kaptam meg, aki az arrakeeni tömlöcökben halt meg. Látod, ott kaptam ezt a teknősbéka alakú gyűrűt. A városon kívül; a sukban, ahol a lázadók elbújtattak. A jelszó? Ó, az sokszor megváltozott azóta: „Állhatatosság”. A válasz pedig „Teknősbéka” volt. Élve kijuttatott onnan. Ezért vettem ezt a gyűrűt: emlékeztetőnek.
– Tagir Mohandis: Beszélgetések egy baráttal

Leto messze kint járt már a homokon, mikor meghallotta maga mögött a férget, melyet a dobolója csalt oda meg a fűszerpor, amit a döglött tigrisek körül szórt szét. Jó ómen volt ez a tervük kezdetére: manapság ritkák voltak errefelé a férgek. A féreg nem volt létfontosságú, de sokat segített. Ghanimának nem kell magyarázkodnia, hová tűnt a holttest.
Tudta, hogy Ghanima mostanra már elültette az agyában a hipnotikus kényszerképzetet, hogy ő halott. Az eseményeket elszigetelte tudata egy apró kapszulájában, befalazott emlékként, melyet csak annak az ősrégi nyelvnek bizonyos szavai szabadíthatnak ki onnan, amit kettejükön kívül senki sem ismert ebben az univerzumban. Secher Nbiw. Ha meghallja ezt a két szót: Arany Ösvény... csak akkor fog újra emlékezni rá. Addig Leto halott lesz a számára.
Leto most valóban egyedül érezte magát.
Ritmustalan járással haladt, csak olyan zajokat csapva, amik természetesek voltak a sivatagban. A féreg ott hátul nem fogja tudni, hogy egy emberi test mozog előtte. Ez a fajta járás olyan mélyen a reflexeibe vésődött, hogy nem is kellett rá összpontosítania. A lába magától mozgott, lépéseiben nem volt kivehető ütem. Ami neszt csap a talpával, azt nyugodtan a szél és a nehézségi erő számlájára lehet írni. Ember nem jár erre.
Mikor a féreg elvégezte mögötte a feladatát, Leto lekuporodott egy dűne homoksíkja mögé, és visszakémlelt a Figyelőkő felé. Igen, elég messze volt tőle. Leszúrt egy dobolót, és odacsalogatta a hátasát. A féreg hamar megérkezett, alig hagyott a fiúnak időt. hogy megfelelően elhelyezkedjen, mire felfalja a dobolót. Ahogy elvonaglott mellette, Leto felkapaszkodott az oldalán a mesterhorgok segítségével, megnyitotta az egyik érzékeny gyűrűperemet, és délkeletnek fordította az oktalan állatot. Kis féreg volt, ám erős. Érezni lehetett az erőt a vonaglásában, ahogy átvágott a dűnetaréjokon. Forró szellő támadt a nyomában; a gyomrában folyamatosan zajlott a fűszerkovászt átalakító folyamat.
Leto gondolatai a féreggel együtt száguldottak. Az első féreglovaglására Stilgar vitte magával. Leto csak szabadjára engedte emlékezetét, és máris hallotta Stilgar hangját: higgadt volt és precíz, egy másfajta kor udvariassága sütött belőle. A fűszersörtől részeg fremenek fenyegető dadogása nem illett Stilgarhoz. A mai idők harsánysága és kevélykedése sem. Nem – Stilgarnak megvoltak a maga kötelességei. A királyi család nevelője volt.
– Régen a madarakat az énekükről nevezték el. Minden szélnek neve volt. A hatkattanásos szelet Pastazának hívták, a húszkattanásost Cueshmának, a százkattanásost pedig Heinalinak... Heinalinak, a tülekedőnek. Aztán ott volt még a démonok szele, a nyílt sivatagban; Hulasikali Wala, a szél, amely lerágja a húst a csontokról.
És Leto, aki mindezt tudta már, hálásan bólintott, mert átérezte a leckék bölcsességét.
Stilgar sok érdekes dologra megtanította.
– A régi időkben voltak bizonyos törzsek, akikről tudták, hogy vízvadászok. Idualinak hívták őket, ami „vízirovar”-t jelent, mert habozás nélkül elorozták a többi fremen vizét. Ha egyedül értek a sivatagban, még a tested vizét sem hagyták meg neked. Volt egy hely, ahol ezek az emberek éltek: Jacurutu sziecs. A többi törzs egyszer összefogott, odavonult, és kiirtotta az idualikat. Régen volt ez már, még Kynes előtt – az ükapám idejében. És attól a naptól fogva egyetlen fremen sem tette be a lábát Jacurutuba. Tabu!
Így emlékezett vissza Leto az elméje mélyén rejlő tudásra. Fontos lecke volt ez a memória működéséről. Az emlékezet Önmagában nem elég, még ha az ember múltja olyan szerteburjánzó is, mint az övé; előbb meg kell tanulni a használatát, és józan ésszel kiértékelni a belőle nyert információkat. Jacurutu ezek szerint el van látva vízzel, szélcsapdával meg a fremen sziecsek minden felszerelésével, ezenkívül rendelkezik azzal a mérhetetlen előnnyel, hogy egyetlen fremen sem merészkedik oda. Az ifjak közül sokan nem is tudják, hogy valaha létezett egy Jacurutu nevű hely. Fondakot persze ismerik, de az egy csempésztábor.
Tökéletes rejtekhely egy halottnak – a csempészek és egy ősibb kor halottjai között.
Köszönöm, Stilgar.
A féreg hajnalra kifáradt. Leto lecsusszant az oldalán, és figyelte, ahogy beássa magát a dűnék közé, a homokférgek jellegzetes, lomha mozgásával. Meghúzódik majd a mélyben, és egy darabig ott marad.
Ki kell várnom a nappalt, gondolta Leto.
Fölmászott egy dűnegerincre, és körülnézett; üresség, üresség, üresség. Csak az eltűnt féreg hullámos nyoma törte meg a fakó egyhangúságot.
Valami éjszakai madár elnyújtott rikoltása üdvözölte az első zöld fénycsíkot a horizonton. Leto beásta magát a homok védelmébe, fölvert magának egy cirkosátrat. s hogy friss levegőhöz jusson, kidugta a felső hasítékon a homokpipát.
Hosszú ideig nem jött álom a szemére a művi sötétségben; csak feküdt. és a Ghanimával közösen hozott döntésen töprengett. Nem volt könnyű döntés, különösen Ghanimának nem. Leto eltitkolta előtte látomása egyes részleteit meg bizonyos következtetéseket, amiket levont belőle. Most már látomásnak fogta föl, nem álomnak. Ám a legkülönösebb az volt a dologban, hogy úgy látta az egészet, mint egy vízió vízióját. Ha volt olyan érv, amellyel meg lehetett volna győzni róla. hogy apja még életben van; hát ez a látomáson-belüli-látomás rejtette.
A próféta élete bezár minket a vízióiba, gondolta. És a próféta csak akkor tud kitörni látomásából, ha a halálával újabb változatokat teremt. Így látta ezt Leto kettős látásával, és eltűnődött ezen, hiszen a dolog szorosan kapcsolódott a döntéséhez. Szegény Keresztelő Szent János, gondolta. Bár meglett volna benne a kitartás, hogy valami más módon haljon meg... De talán az ő választása volt a legbátrabb. Honnan tudjam, milyen alternatívái voltak? Apám alternatíváit viszont ismerem.
Felsóhajtott. Az apjának hátat fordítani olyan érzés volt, mintha elárulna egy istent. De az Atreidesek Birodalmát fel kell rázni. Paul víziójának legrosszabb változata teljesedett be. Milyen érzéketlenül söpri el ez a folyamat az embereket! Egy gondolatra sem méltatja őket. A vallásos őrültség rugóját pattanásig feszítették, és a kioldózár nem sokáig bírja már.
Mi pedig be vagyunk zárva apám víziójába.
A kiutat az őrültségből az Arany Ösvény biztosítja. Az apja látta ezt. De meglehet, hogy ha majd az emberiség megjárta az Arany Ösvényt, és visszanéz Muad-Dib idejére, jobb kornak fogja találni. Mert az emberi nemnek át kell élnie Muad-Dib alternatíváját, különben sosem fogja megérteni a saját mítoszait.
Béke... biztonság... virágzás...
Ha lehetőségük nyílna rá, nem kétséges, hogy a Birodalom polgárainak túlnyomó része mit választana.
Gyűlölni fognak, gondolta Leto. Ghani is gyűlölni fog.
A jobb keze viszketni kezdett, s eszébe jutott látomáson-belüli-látomásának iszonyú kesztyűje. Pedig így lesz, gondolta. Igen, így lesz.
Arrakis, adj nekem erőt, fohászkodott. A bolygója erős és eleven maradt alatta és körülötte. A homok a cirkosátornak feszült. A Dűne saját hatalmas gazdagságának óriás előszámlálása volt. Csábító jelenség, egyszerre gyönyörű és visszataszítóan ronda. Az egyetlen pénznem, amit a kereskedői igazán ismertek, tulajdon hatalmuk érverése volt. bármilyen módszerrel tettek is szert rá. Úgy basáskodtak a bolygó felett, ahogy egy férfi fogoly ágyasa vagy a Bene Gesserit a nővérei fölött.
Nem csoda, hogy Stilgar gyűlölte a kereskedő-papokat.
Köszönöm, Stilgar.
Leto emlékezett a régi sziecsbeli életmód szépségeire, ahogy a fremenek az Impérium technokráciájának rájuk telepedése előtt éltek, s gondolatai – jól tudta – egy pályán haladtak Stilgar álmaival. A parázsgömbök és a lézerek, az ornitopterek és a fűszergyárak előtt másfajta élet volt itt: barnára cserzett bőrű anyák, csecsemőkkel a karjukon, fűszerolajjal égő mécsesek, melyek nehéz fahéjillatot árasztanak, viharvert képű naibok, akik szavakkal győzik meg embereiket, mert tudják, hogy kényszeríteni nem lehet Őket. Sötéten rajzó élet töltötte be akkor a sziklába vájt alagutakat...
Egy iszonyú kesztyű helyreállítja majd az egyensúlyt, gondolta Leto.
Aztán elaludt.

- - -

Láttam a vérét és a köpenye egy foszlányát, melyen éles karmok hagytak nyomot. Testvére élénk színekkel ecsetelte a tigrisek támadásának hevességét. Kikérdeztük az egyik összeesküvőt, mások életüket vesztették vagy fogságban vannak. Minden a Corrinok ármányára mutat. A vallomásokat egy Igazmondó is hitelesítette.
– Stilgar jelentése a Landsraad Rendkívüli Bizottságának

Farad'n Duncan Idahót nézte a rejtett kamerán, valami jel után kutatva, ami magyarázatot adna a különös férfi viselkedésére. Kora délután volt, Idaho a Lady Jessica számára kijelölt lakosztály előtt várakozott; kihallgatást kért tőle. Vajon beereszti? Jessica persze tudja, hogy figyelik őket; de beereszti-e?
Farad'n abban a szobában volt, ahonnan Tyekanik a lhaza tigrisek idomítását felügyelte – igazán illegális helyiség volt, zsúfolásig tömve a tleilaxi és ixi eredetű, tiltott műszerekkel; ha babrált egy kicsit a jobboldalt lévő kapcsolókon, Farad'n hat különböző látószögből vehette szemügyre Idahót, vagy átválthatott Lady Jessica lakosztályának belsejére, ahol a megfigyelő berendezések ugyanolyan agyafúrtak voltak.
Idaho szeme nyugtalanította Farad'nt. Azok a mélyen ülő fémgömbök, amiket a tleilaxiak ültettek be gholájuknak az axolotl-tartályban, másnak tüntették fel gazdájukat, mint a többi ember. Farad'n megérintette a saját szemhéját, s kitapintotta alatta az állandóan hordott kontaktlencse rugalmas felszínét, amivel fűszerfüggőségről árulkodó, csupakék szemét álcázta. Idaho szeme bizonyára egy másik világegyetemet lát. Hogy is lehetne másként. Farad'n szinte kísértésbe esett, hogy felkutassa a tleilaxi sebészeket, és maga keressen választ a kérdésre.
Miért akarta megölni magát Idaho?
Valóban ezzel próbálkozott? Tudnia kellett volna, hogy nem hagyjuk meghalni.
Idaho veszedelmes kérdőjel maradt.
Tyekanik szerette volna a Salusán tartani vagy megölni. Talán ez lenne a legjobb.
Farad'n frontális képre kapcsolt. Idaho egy kemény padon ült a Jessica lakosztályába nyíló ajtó előtt, egy ablaktalan előszobában, melynek puhafa falborítását zászlócskák díszítették. Idaho több mint egy órája ücsörgött a padon, és szemlátomást elszánta magát, hogy az örökkévalóságig vár, ha kell. Farad'n közelebb hajolt a képernyőhöz. Az Atreidesek hűséges kardmesterét, Paul Maud-Dib ifjúkori instruktorát nem viselték meg az Arrakison töltött évek. Könnyed, fiatalos léptekkel jött ide. A folyamatos fűszerétrend bizonyára sokat segített neki. Meg az a csodálatos anyagcsere-egyensúly, ami a tleilaxi kádakból kapott Öröké volt. Valóban emlékezett Idaho az axolotl-tartály előtti múltjára? Senki más nem rendelkezett ezzel a képességgel, akiket a tleilaxiak újjáélesztettek. Micsoda rejtély ez az Idaho!
A haláláról szóló jelentések ott voltak a könyvtárában. A sardaukarok, akik megölték, beszámoltak a pengeművészetéről: Idaho tizenkilenccel végzett közülük, mielőtt elesett. Tizenkilenc sardaukar! Ez a test megérdemelte, hogy új életre keltsék a növesztőkádakban. De a tleilaxiak Mentátot csináltak belőle. Miféle különös kreatúra élt ebben az új életre keltett porhüvelyben! Milyen érzés lehet emberi számítógépnek lenni, a többi különleges képessége tetejében?
Miért akarta megölni magát?
Farad'n tisztában volt a maga képességeivel, és nem voltak illúziói velük kapcsolatban. Történész-archeológus volt és emberek bírája. A szükség rákényszerítette, hogy szakértőjévé váljon azoknak, akik a keze alatt szolgáltak – a szükség meg az Atreidesek gondos tanulmányozása. Ezt úgy fogta föl, mint valami árat, amit a világ minden arisztokratájának meg kell fizetnie. Az uralkodásnak az a feltétele, hogy az ember pontos és mélyreható ítéleteket hozzon hatalma közvetítőit illetően. Nem egy uralkodó bukott bele az alattvalói által elkövetett hibákba és túlzásokba.
Farad'n gondosan tanulmányozta az Atreideseket, és kiderítette róluk, hogy nagyon értettek a híveik kiválasztásához. Tudták, hogyan szítsák bennük a hűség lángját, hogyan tartsák harcra készen a katonáikat.
Amit Idaho tett, az nem vallott rá.
Miért?
Farad'n hunyorgott, megpróbált áthatolni tekintetével a Mentát bőrén, Idahót valahogy a tartósság érzete lengte körül, mintha sosem nyűvődne el a használatban. Öntudatos, organizált, kemény lelkű személyiség benyomását keltette. A tleilaxi tenyésztartályok olyasvalamit indítottak útnak, ami kicsit több volt, mint emberi. Farad'n érezte. Volt ebben a férfiban valami önmegújító mozgás, mintha változtathatatlan szabályok szerint cselekedne, és minden befejezésnél újrakezdené. Meghatározott pályán keringett, olyan kitartással, akár egy bolygó a napja körül. Ha nyomást gyakorolnának rá, nem törne meg – csak igazítana kicsit a pályáján, de nem változtatna meg semmi alapvetőt.
Miért vágta fel az ereit?
Bármi volt is az indíték, az Atreidesekért, a gazdái Házáért tette. Az Atreidesek napja állt a pályája középpontjában.
Azt hiszi, ha itt fogom Lady Jessicát, az valami módon erősíti az Atreideseket.
És Farad'n emlékeztette magát: így gondolkodik egy Mentát.
Ez további mélységet kölcsönzött a gondolatnak. A Mentátok követtek el hibákat, de nem túl gyakran.
Miután erre a következtetésre jutott, Farad'n hajszál híján riasztotta az embereit, hogy küldjék el Lady Jessicát és Idahót. Már azon a ponton volt, hogy cselekedjen, mikor megtorpant, és visszavonulót fújt.
Mindkét személy – a ghola-Mentát meg a Bene Gesserit-boszorkány is – ismeretlen tényezők maradtak ebben a hatalmi sakkjátszmában: Idahót vissza kell küldeni, mert jelenléte kétségtelenül zavart szít majd az Arrakison. Jessica viszont csak maradjon itt, és adja át különös tudását a Corrino-háznak.
Farad'n tudta, hogy kifinomult, halálos játékba bonyolódott. De hosszú éveken át készítette föl magát erre a lehetőségre, mióta csak rájött, hogy intelligensebb és fogékonyabb a környezetében lévő embereknél. Ijesztő felfedezés volt ez egy gyermeknek, s tudta, hogy utána a könyvtár vált menedékévé és nevelőjévé.
Most azonban kétségek mardosták, és eltűnődött, nem zavarodott-e bele teljesen a játékba. Elidegenítette az anyját, megfosztotta magát a tanácsaitól, ám Wensicia döntései mindig veszélyesek voltak. Tigrisek! A beidomításuk aljasság volt, a felhasználásuk botorság. Milyen könnyen le lehetett nyomozni az eredetüket! Az anyja hálás lehet neki, hogy csupán száműzte. Lady Jessica tanácsa szívderítő pontossággal illett a terveibe. Rá kell vennie azt a nőt, hogy beavassa őt az Atreidesek gondolkodásmódjába.
Kétségei halványulni kezdtek. Arra gondolt, hogy sardaukarjai ismét szívósak és rettenthetetlenek, hála a kemény kiképzésnek és a fényűzések megvonásának, amit parancsba adott. Sardaukar légiói nem voltak nagyok, de ember ember elleni küzdelemben mindegyik katonája felért egy fremennel. Ennek persze nem sok értelme volt, amíg az Arrekeeni Egyezmény megszorításai korlátozták, hogy mekkora viszonylagos haderőt tarthat fegyverben. A számbeli túlerő a fremenek oldalán állt – hacsak nem foglalja és gyengíti le őket a polgárháború.
Hamarosan sor kerül rá, hogy a sardaukarok harcba szálljanak a fremenekkel. Új szövetségesekre van szüksége az elégedetlenkedő Nagy Házak és a hatalomra törő Alsóbb Házak között, Betekintést kell nyernie a KHAFT pénzügyeibe. Időre van szüksége, hogy a sardaukarjai megerősödjenek, a fremenek pedig meggyengüljenek.
Farad'n újból a türelmesen várakozó gholát mutató képernyőre nézett. Miért akarja látni Idaho épp most Lady Jessicát? Tudnia kell, hogy figyelik őket, hogy minden szavukat és mozdulatukat rögzítik és kielemezik.
Miért?
Farad'n a képernyőről a műszerfal melletti polcra nézett, a vibráló elektronikus fényben alig tudta kivenni a legfrissebb arrakisi jelentéseket tartalmazó tekercseket. A kémei alaposak voltak; le a kalappal előttük. A jelentésekben sok olyasmit olvasott, ami kimondottan örömére szolgált, és reménykedéssel töltötte el. Lehunyta a szemét, s a jelentések főbb szakaszai átvillantak az agyán, abban a különlegesen megszerkesztett formában, amit a saját használatára vezetett be a tekercseken.
Ahogy a bolygó termékennyé válik, a fremenek megszabadulnak a termőföld szűkössége szülte kényszerektől, és elveszítik hagyományos sziecs-karakterüket. A régi sziecs-kultúrában a fremeneket csecsemőkoruktól fogva az alábbi alapelv szerint nevelték: „A sziecs, akárcsak saját belső éned ismerete, szilárd bázist jelent, amelyet olykor elhagyhatsz, hogy megismerd a külső világot és az univerzumot”.
A hagyománytisztelő fremen, mikor azt mondja, hogy „igazodj a Fennsík után”, azt akarja kifejezni ezzel, hogy a legfőbb tudomány a Törvény. Az új társadalmi struktúra azonban kezdi fellazítani ezeket a régi, törvényben rögzített előírásokat; a fegyelem hanyatlik. Az új fremen vezetők csak az Alsó Katekizmust ismerik ősi örökségükből meg a történelmet, amely megbújik dalaik mitikus struktúrája alatt. Az új közösségek lakói nyíltabbak és felelőtlenebbek; gyakrabban vitatkoznak, és kevésbé hajlamosak engedelmeskedni a felsőbbség utasításainak. A régi sziecsekben élő fremenek fegyelmezettebbek, nagyobb bennük a hajlandóság a csoportos akciókra, és általában keményebben dolgoznak, elővigyázatosabban osztják be erőforrásaikat. Az öregek még mindig azt hiszik, hogy az egyén személyisége csak szabályozott, társadalmi keretek között teljesedhet ki. A fiatalok elvetik ezt az eszmét. Az idősebb kultúra őrzőinek maradéka ránéz a fiatalokra, és azt mondja: „A halál-szél elfújta a múltjukat”.
Farad'nnak tetszett saját összegzésének lényegretörése. Az Arrakison szárba szökkenő különbözőségek csak belvillongásokhoz vezethetnek. Kiindulási alapját többszörösen rögzítette a tekercseken.
Muad-Dib vallása szilárdan a régi fremen sziecs-kultúra hagyományain alapszik, miközben az új kultúra egyre távolabb kerül ezektől a diszciplináktól.
Farad'n nem először tette fel magának a kérdést, miért tért át Tyekanik erre a hitre: Tyekanik furcsán viszonyult új vallásához. Úgy tűnt, teljesen meg van győződve az igazáról, néha mégis mintha vonakodott volna. Tyekanik arra az emberre emlékeztette Farad'nt, aki beleveti magát a forgószélbe, hogy kipróbálja az erejét, utána meg azon kapja magát, hogy megzabolázhatatlan erők játékszerévé vált. Tyekanik áttérése különösen a basharra egyáltalán nem jellemző teljessége miatt nyugtalanította Farad'nt. Abszolút visszatérés volt a régi sardaukarok életmódjához. Elmélázott rajta, nem reagálnának-e adott körülmények között ugyanígy a fiatal fremenek is, nem kerekednének-e fölül a változás hatalmán a veleszületett, mélyen bevésődött hagyományok.
Farad'nnak ismét eszébe jutottak a jelentéseket tartalmazó tekercsek. Beszámoltak egy nyugtalanító dologról is – egy kulturális fogalom makacs fennmaradásáról, amely a legősibb fremen időkből származott. „A Fogantatás Vize.” Az újszülöttek magzatvizét félretették születésükkor, s később beleszűrték az első adag vízbe, amit megitattak a csecsemővel. A hagyomány szerint a vizet a keresztanyja kínálta föl a kisgyereknek, az alábbi szavak kíséretében: „Íme, fogantatásod vize”. Még a fiatal fremenek is ragaszkodtak ehhez a szokáshoz, ha gyermekük született.
Fogantatásod vize.
Farad'n viszolyogtatónak találta az ötletet, hogy olyan folyadékot igyon, amibe beleszűrik a születésekor elfolyt magzatvizet. És eszébe jutott az életben maradt iker, Ghanima, akinek már halott volt az anyja, mikor belekóstolt ebbe a különös italba. Eltöprengett vajon később ezen a különös kapcson, amely összefűzte őt a múltjával? Valószínűleg nem. Fremennek nevelték. Ami a fremenek számára természetes és elfogadható, az természetes és elfogadható volt Ghanimának is.
Farad'n egy pillanatra bánta II. Leto halálát. Érdekes lett volna megvitatni vele ezt a dolgot. Talán később lehetősége lesz beszélni róla Ghanimával.
Miért vágta föl Idaho az ereit?
A kérdés ott ágált az agyában, valahányszor a képernyőre nézett. Megint kétségek rohanták meg. Szerette volna, ha képes belerévedni a rejtelmes fűszertranszba, mint Paul Muad-Dib, hogy kifürkéssze a jövőt, és választ leljen kérdéseire. Ám bármennyi fűszert fogyasztott, az ő közönséges tudatállapota megmaradt az itt és most medrében, s a bizonytalanságok világegyetemét tükrözte vissza.
A képernyőn egy szolga tűnt fel, kinyitotta Lady Jessica ajtaját. Az asszony intett Idahónak, aki felállt a padról, és belépett az ajtón. A szolga később részletes jelentést fog küldeni, Farad'nban azonban ismét fölébredt a kíváncsiság; megérintett egy másik kapcsolót a konzolon, s figyelte, ahogy Idaho megjelenik Lady Jessica lakosztályában.
Milyen hűvösnek és magabiztosnak látszott a Mentát. És milyen kifürkészhetetlen volt két ghola-szeme.

- - -

A Mentátnak mindenek előtt generalistának, nem pedig specialistának kell lennie. Bölcs dolog, ha a nagy pillanatokban a döntéseket generalisták ellenőrzik. A szakértők és specialisták hamar zűrzavarba juttatnak. Haszontalan szőrszálhasogatásra fecsérlik az időt, órákig képesek elvitatkozni egy tizedesvesszőn. A Mentát-generalista viszont az egészséges, józan ész szellemét viszi a döntésbe. Nem szabad elvágnia magát az univerzumban zajló események széles sodrától. Mindig képesnek kell lennie, hogy azt mondja: „A mostani pillanatot semmiféle rejtély köde nem lengi körül. Ez az, amit most akarunk. Később ugyan helytelennek bizonyulhat, de ha így volna a helyzet, majd akkor kijavítjuk a hibát.” A Mentát-generalistának meg kell értenie, hogy bármi, amit azonosítani tudunk, mint az univerzumunkat, csupán része egy nagyobb jelenségnek. A szakértő azonban hátrafelé tekint; csupán saját specialitása szűkre szabott sávját látja. A generalista kifelé néz; élő alapelveket keres, pontosan tudva, hogy ezek az alapelvek szüntelenül változnak és fejlődnek. A generalistának magának a változásnak a jellegét kell megfigyelnie. Az ilyen változásoknak nincs kimerítő felsorolása, kézikönyve, enciklopédiája. A lehető legkevesebb előítélettel célszerű vizsgálni őket, miközben az ember folyton azt kérdezi magától: „Hová vezethet ez?”
– Mentát Kézikönyv

A Kwisatz Haderach napja volt, Muad-Dib követőinek legfőbb ünnepe. Ezen a napon nyilvánították ki az istenné emelt Paul Muad-Dibről, hogy ő az a személy, aki egyszerre több helyen lehet, a férfi Bene Gesserit, aki megbonthatatlan hatalommá egyesíti magában a férfi és női örökséget, hogy eggyé váljon a mindenséggel. A hűségesek Ayilnak hívták ezt a napot, az Áldozat Ünnepének, hogy megemlékezzenek Paul haláláról, amely „minden helyen valóságossá” tette a jelenlétét.
A Prédikátor ennek a napnak a kora reggelét választotta, hogy ismét feltűnjön a téren Alia temploma előtt, dacolva a letartóztatási paranccsal, amit mindenki tudta, hogy kiadtak ellene. Az ingatag fegyverszünet továbbra is fennállt Alia papsága meg a lázadó sivatagi törzsek között; ám ez a fegyverszünet valahogy olyan tapintható dolog volt, hogy mindenki bizonytalanul mozgott tőle Arrakeenben. A Prédikátor nem oszlatta el ezt a hangulatot.
A Muad-Dib fiáért kihirdetett állami gyász huszonnyolcadik napja volt, hat nappal az Öreg-szorosnál tartott búcsúszertartás után, amit a lázadás miatt nem lehetett hamarabb megrendezni. A hadzsot azonban még a belvillongások sem állították meg. A Prédikátor tudta, hogy ezen a napon zsúfolásig tömve lesz a tér. A legtöbb zarándok igyekezett úgy időzíteni arrakisi látogatását, hogy beleessen az Ayil is; így „érezhették a Kwisatz Haderach szent jelenlétét az Ő napján”.
A Prédikátor virradatkor jelent meg a téren, ahol már nyüzsögtek a hívők. Kezét könnyedén ifjú vezetője vállán tartotta, érezte a siheder lépteiből sugárzó cinikus gőgöt. A Prédikátor közeledtekor az emberek most már minden apróságra figyeltek a viselkedésében. Ez a figyelem nem kimondottan volt taszító a fiatal vezető szemében. A Prédikátor egyszerűen elfogadta, mint szükségszerűséget.
A Prédikátor elfoglalta helyét a templomlépcső harmadik teraszán, és várta, hogy a tömeg elnémuljon. Mikor a csönd hullámokban terjedt szét a sokaságon, s a tér szélén felhangzottak a későn jövők sietős léptei, megköszörülte a torkát. Még a hajnal hűvöse vette körül, s az épület tetején sem gyulladtak ki a reflektorok, hogy fénybe vonják a teret. A Prédikátor érezte a szürke tömeg lélegzetvisszafojtott várakozását, ahogy beszélni kezdett.
– Azért jöttem, hogy fejet hajtsak II. Leto Atreides előtt, és prédikáljak az emlékezetére – kiáltotta erős hangján, mely annyira emlékeztetett a sivatagi féreglovasokéra. – Mindenkivel forrón együtt érzek, aki szenved. Megmondom nektek, mit tudott meg a halott Leto: hogy a holnap még nem történt meg, és talán soha nem is fog. Ez a mostani pillanat az egyetlen megfigyelhető hely és idő számunkra a világmindenségben. Azt mondom nektek, élvezzétek ezt a pillanatot, és okuljatok abból, amire tanít. Azt mondom nektek, hogy értsétek meg: egy kormányzat gyarapodása és halála csak polgárai gyarapodásával és halálával mérhető.
Zavart moraj futott végig a téren. Csúfot akar űzni II. Leto halálából? Többen azon gondolkodtak, nem fognak-e nyomban előrontani a papi testőrök, hogy letartóztassák a Prédikátort.
Alia tudta, hogy a szónokot nem fogják félbeszakítani. Ő adta ki a parancsot, hogy egy ujjal se nyúljanak ma hozzá. Igazi cirkoruhát Öltve álcázta magát, arcát-száját nedvtartó maszk, haját közönséges, csuklyás köpeny takarta. A második sorban állt a Prédikátor előtt, és óvatosan tanulmányozta. Paul lenne az? Igen, elképzelhető, hogy az évek ennyire megváltoztatták. A Hanggal pedig mindig nagyszerűen bánt, ami alaposan megnehezítette, hogy a beszédéről felismerjék. Mindenesetre ez a Prédikátor azt művelt a hangjával, amit akart. Paul sem csinálta volna jobban. Alia tudta, hogy azonosítania kell ezt az embert, mielőtt fellépne ellene. Hogy megszédítették a szavai!
Nem érzett iróniát a Prédikátor állításában. A férfi a cselekvésre tüzelő bizonyossággal kiejtett mondatok csalóka vonzerejét használta ki. Az emberek csak egy pillanatra botlottak bele abba, amit ki akart fejezni; ekkor rájöttek, hogy azt a botlást is ő rendezte így. Fura tanítási módszer volt. Mindenesetre megértette a tömeg reagálását, és azt mondta:
– Az irónia mögé általában azok bújnak, akiknek a gondolatai nem tudnak kitörni a korlátok közül. Én nem vagyok ironikus. Ghanima kijelentette nektek, hogy a testvére vérét nem lehet lemosni. Egyetértek.
– Azt mondják majd, Leto oda ment, ahová az apja, azt csinálta, amit az apja. Muad-Dib egyháza kinyilatkoztatja, tulajdon emberi mivolta védelmében olyan utat választott magának, mely abszurdnak és ostobának tűnhet, ám a történelem igazolni fogja. A történelmet azonban ezekben a percekben írják újjá.
– Én mondom nektek, hogy egy másik leckét is meg kell tanulnotok ebből a két életből és a befejezésükből.
Alia, aki éberen figyelt minden apróságra, eltöprengett rajta, miért mondott a Prédikátor „befejezést” „halál” helyett. Arra céloz, hogy Leto vagy az apja nem is halott? Esetleg egyikük sem? Hogy volna lehetséges ez? Ghanima beszámolóját egy Igazmondó is megerősítette. Akkor viszont mit akarhat a Prédikátor? Mítoszokról beszél vagy a valóságról?
– Jól jegyezzétek meg ezt a másik leckét! – mennydörögte karját magasba emelve a Prédikátor. – Ha az emberi mivoltotokba kapaszkodtok, elveszítitek a világegyetemet!
Leeresztette a karját, üresen tátongó szemgödrével egyenesen Aliára nézett. Úgy tűnt, mintha meghitt eszmecserét folytatna vele, s ez annyira szembeszökő volt, hogy a közelben állók közül néhányan kíváncsian fordultak Alia felé. A nő megborzongott az öregemberből sugárzó hatalomtól. Lehet, hogy Paul. Lehet!
– De tudom, hogy az ember nem bírja elviselni a teljes valóságot – mondta a Prédikátor. – A legtöbb élet menekülés az igazi éntől. Sokan az istállók igazságát szeretik. Bedugjátok a pofátokat a zaboszsákba, és elégedetten kérődztök, míg meg nem haltok. Mások használnak titeket a saját céljaikra. Egyetlen percet sem éltetek az istállón kívül, ahol felszeghettétek volna a fejeteket, hogy a magatok urai legyetek. Muad-Dib azért jött el, hogy ezt közölje veletek. Ha nem értitek az üzenetét, nem imádhatjátok őt!
Valaki a tömegből – valószínűleg egy álruhás pap – nem bírta tovább. Felkiáltott rekedt, reszelős hangján.
– Te nem Muad-Dib életét éled! Hogy mered megmondani másoknak, hogyan imádják és hogyan ne?
– Hiszen halott! – bődült el a Prédikátor.
Alia megfordult, hogy lássa, ki intézett kihívást a Prédikátorhoz. A férfit eltakarták előle, ám újabb kiáltása harsányan szállt a közbeeső fejek fölött:
– Ha valóban halottnak hiszed, akkor mostantól fogva egyedül vagy! Biztos egy pap, gondolta Alia, de nem ismerte föl a hangját.
– Csak azért jöttem, hogy feltegyek egy egyszerű kérdést – mondta a Prédikátor. – Muad-Dib halálát talán az összes ember morális öngyilkosságának kell követnie? Ezek az elkerülhetetlen utórezgések, amiket egy messiás hagy maga után?
– Szóval bevallod, hogy messiás volt! – kiáltotta a hang a tömegből.
– Miért ne, hiszen én vagyok korának prófétája! – vágott vissza a Prédikátor. Hangjában és modorában annyi volt a higgadt magabiztosság, hogy még az iménti okvetetlenkedő is elnémult. A tömeg zavart morajjal reagált, halk, ijedt nyöszörgéssel, ami akár állati torokból is jöhetett volna.
– Igen – ismételte a Prédikátor. – Én vagyok a mai idők prófétája.
Alia, aki egész idő alatt őrá összpontosított, megérezte a Hang finom modulációit. Kétségtelenül ellenőrzése alatt tartja a tömeget. Bene Gesserit-kiképzést kapott? Csak nem a Missionaria Protectiva újabb cselszövése? Nem Paul, hanem csupán egy újabb bábu a végeérhetetlen hatalmi játszmában?
– Én értelmezem a mítoszt és az álmot! – kiáltotta a Prédikátor. – Én vagyok az orvos, aki világra segíti a gyermeket, és bejelenti születését. Mégis a halál órájában jöttem el közétek. Nem zavar ez titeket? Bele kellene rendülnie a lelketeknek is!
Alia feldühödött az öreg szavaitól, de már sejtette, hová akar kilyukadni a beszédével. Azon kapta magát, hogy többekkel együtt közelebb nyomakodik a lépcsőhöz, a sivatagi Öltözékbe burkolózó szónok felé. A szeme megakadt a fiatal vezetőn: milyen csillogó szeműnek és arcátlannak tűnt a siheder! Alkalmazna vajon Muad-Dib egy ilyen cinikus fiút?
– Fel akarlak rázni benneteket! – szónokolt a Prédikátor. – Ez a szándékom! Azért jöttem ide, hogy szembeszálljak vaskalapos, megkövesedett vallásotok káprázatával és szélhámoskodásával. Mint minden egyház, a tiétek is a gyávaság felé halad, a középszerűség, a lanyhadtság és az önelégültség felé.
A tömeg közepén dühös mormogás támadt.
Alia érezte a feszültséget, és kárörvendően feltette magának a kérdést, nem kerül-e sor hamarosan zavargásra. Vajon le tudja csillapítani a Prédikátor a növekvő ingerültséget? Ha nem, könnyen meglehet, hogy itt pusztul!
– Az a pap, aki az előbb kihívást intézett ellenem! – szólt a Prédikátor, és a tömegre mutatott.
Tudja! – gondolta Alia. Remegés futott végig a testén, már-már szexuális töltetű. A Prédikátor veszélyes játékba kezdett, de teljes odaadással űzi.
– Te, muftiba bújó pap – kiáltotta a Prédikátor –, te az Önelégültek pásztora vagy. Nem Muad-Dibet jöttem ide kihívni, hanem téged! Igaz-e a hited, ha semmibe nem kerül neked, és nem jár kockázattal? Igaz-e a hited, ha meghízol rajta? Igaz-e a hited, ha gaztetteket követsz el a nevében? Elzüllötök ahelyett, hogy az eredeti kinyilatkoztatást követnétek, de miért? Válaszolj nekem, pap!
A férfi azonban néma maradt. És Alia észrevette, hogy a tömeg ismét áhítatos figyelemmel csügg a Prédikátor minden szaván. A papság elleni kirohanással elnyerte a rokonszenvüket! És ha a kémeinek hinni lehet, az Arrakison a zarándokok és fremenek nagy része meg van győződve róla, hogy ez az ember Muad-Dib.
– Muad-Dib fia kockáztatott! – ordította a Prédikátor, és Alia könnyek nyomát érezte a hangjában. – Muad-Dib kockáztatott! Mindketten megfizették az árát! És mit ért el Muad-Dib? Egy olyan vallást, ami meggyalázza az emlékét!
Mennyire mást jelentenének ezek a szavak, ha magának Paulnak az ajkáról szólnának, gondolta Alia. Meg kell tudnom! Közelebb húzódott a lépcsőhöz; mások is követték. Átfurakodott a tömegen, míg csaknem kartávolságra volt attól a titokzatos prófétától. Érezte rajta a sivatag bűzét, a fűszerillat és a kovakőszag keverékét. Mind a Prédikátor, mind fiatal vezetője olyan poros volt, mintha egyenesen a bledből jöttek volna. Látta, hogy a Prédikátor bőrét, ahol kilátszott cirkoruhája csuklólemezei alól, kéklő erek hálója szövi be. Látta, hogy a bal kezén valamikor gyűrűt viselt, a fehér csík megmaradt az ujján. Paul hordott gyűrűt a bal kezén: az Atreidesek pecsétgyűrűjét, amit most Tabr sziecsben őriztek. Letoé lett volna, ha életben marad... vagy ha ő megengedi neki, hogy trónra lépjen.
A Prédikátor ismét Aliára nézett üres szemgödrével, és bensőséges modorban szólalt meg, ám hangja messze szárnyalt a tömeg fölött.
– Muad-Dib két dolgot mutatott meg nektek: egy biztos jövőt meg egy bizonytalan jövőt. Szellemi képességei teljes birtokában szembeszállt a nagyobb mindenség végső bizonytalanságával. Vakon elhagyta a posztját ezen a világon. Megmutatta nekünk, hogy az embereknek mindig így kell határozni, a bizonytalant választani a biztos helyett.
Alia felfigyelt rá, hogy a vége felé a hangjába mintha könyörgés költözött volna.
Alia körülnézett, kezét kriszkése markolatára csúsztatta. Ha most megölném, mit csinálnának? Megint érezte, hogy végigborzong rajta az izgalom. Mi lenne, ha megölném, aztán leleplezném magam, s szélhámosnak és árulónak nyilvánítanám?
És ha bebizonyosodik, hogy Paul volt az?
Valaki még közelebb lökte a Prédikátorhoz. Lenyűgözte a jelenléte, noha egész idő alatt fel-felfortyanó haragjával küzdött. Ez lenne Paul? Az alvilág isteneire! Mit lehet itt tenni?
– Miért ragadtak el tőlünk másodjára is egy Letot? – kérdezte a Prédikátor, hangját ezúttal őszinte fájdalom tette rekedtté. – Feleljetek, ha tudtok! Ah, az üzenet egyértelmű: vessétek el a bizonyosságot! – Sztentori hangú kiáltással megismételte: – Vessétek el a bizonyosságot! Ez az élet legalapvetőbb parancsa. Erről szól az egész élet. Tapogatózás vagyunk csupán az ismeretlenbe, a bizonytalanba. Miért nem halljátok Muad-Dibet? Ha a bizonyosság egy abszolút jövő abszolút ismerete, akkor nem más, mint a halál álruhában! Az ilyen jövő átalakul jelenné! Ő megmutatta ezt nektek!
A Prédikátor iszonytató közvetlenséggel kinyúlt, és megragadta Alia karját. Nem kapkodott, nem tétovázott. A nő megpróbálta kirántani magát a szorításából, ő azonban kemény marokkal tartotta, és egyenesen az arcába beszélt, miközben a körülöttük állók zavartan hátrahőköltek.
– Mit mondott neked Paul Atreides, asszony? – kérdezte.
Honnan tudja, hogy nő vagyok? – villant át Alia agyán. Vissza akart süllyedni a titkos életek közé, az oltalmukat kérni, belső világa azonban ijesztően néma maradt; megdelejezte ez az alak a múltjukból.
– Azt mondta, hogy a befejezés egyenlő a halállal! – kiáltotta a Prédikátor. – A tökéletes előrelátás nem egyéb befejezésnél... nem egyéb halálnál!
Alia megpróbálta lefeszegetni magáról az ujjait. Szeretett volna kést rántani, és a Prédikátorba döfni, hogy kiszabaduljon, de nem merte megtenni. Sosem érezte magát ennyire tehetetlennek életében.
A Prédikátor fölszegte az állát, hogy Alia feje fölött a tömeghez szóljon.
– Elismétlem nektek Muad-Dib szavait! Azt mondta: „Bele fogom dörgölni az orrotokat azokba a dolgokba, amikről megpróbáltok nem tudomást venni. Nem találom különösnek, hogy csak abban akartok hinni, ami kényelmes nektek. Máskülönben hogy találták volna föl az emberek a különféle csapdákat, amik középszerűségbe taszítanak minket? Máskülönben hogyan definiálhatnánk a gyávaságot?” Ezt mondta nektek Muad-Dib!
Hirtelen eleresztette Alia karját, és visszalökte a tömegbe. A nő elesett volna, ha nem fogja fel az összezsúfolódott sokaság.
– Létezni annyit tesz, mint másnak lenni, kiválni a háttérből – mondta a Prédikátor. – Ti nem gondolkodtok, még csak nem is léteztek igazán, ha nem teszitek kockára akár az ép elméteket is létezésetek bizonyításáért.
A Prédikátor lelépett a teraszról, és megint megfogta Alia karját – semmi tapogatózás, semmi habozás. Ezúttal azonban gyengédebb volt. Közelebb hajolt, lehalkította hangját, hogy mások ne hallják, és annyit mondott: – Ne akarj újra visszahúzni a háttérbe, húgom.
Aztán kezét ifjú vezetője vállán nyugtatva a tömeg közé lépett. A sokaság utat nyitott a különös párnak. Kezek nyúltak ki, hogy megérintsék a Prédikátort, de a kíváncsi mozdulatok nagyon is félénkek voltak; az emberek tartottak attól, amit a poros fremen köpeny alatt találhatnak. Alia döbbenten állt egymagában, ahogy a tömeg a Prédikátor után tódult. Bizonyosság töltötte el. Ez Paul volt. Semmi kétség. A bátyja. Ugyanazt érezte, amit a tömeg. Körülfolyta a szent ember kisugárzása, s világegyeteme most romokban hevert körülötte. Utána akart szaladni, rimánkodni hozzá, hogy mentse meg önmagától, de a kisujját sem bírta mozdítani. Míg a többiek tolongva nyomakodtak a Prédikátor és vezetője után, Ő csak állt bénán, elkábította a végső kétségbeesés gőze, a mélységes nyomorúság. Egész testében reszketett, képtelen volt uralkodni az izmain. Mit tegyek? Mit tegyek? – kérdezte magától.
Most már nem támaszkodhatott sem Duncanre, sem az anyjára. A belső életek némák maradtak. Ott volt még Ghanima, akit biztonságban őriztek az erődben, de Alia nem tudta rávenni magát, hogy feltárja szorongását az életben maradt iker előtt.
Mindenki ellenem fordult. Mit tegyek?

- - -

Az univerzum szűk látókörű szemlélete szerint a problémákat nem a távolban kell keresned – azok valószínűleg sosem érnek ide. Foglalkozz inkább a kerítésen belül garázdálkodó farkasokkal! Lehet, hogy a kint ólálkodó falkák nem is léteznek.
– Azhar 1:4. shamra

Jessica nappalija ablakánál várta Idahót. Kényelmes szoba volt, puha díványokkal és régimódi székekkel. Egyetlen szobájában sem voltak szuszpenzorok, a parázsgömbök pedig – egy régebbi kor termékei – mind kristályból készültek. Az ablaka egy belső kertre nézett, egy emelettel lejjebb.
Hallotta, hogy a szolga kinyitja az ajtót; aztán Idaho léptei közeledni kezdenek, előbb a fapadlón, majd a szőnyegen. Nem fordult hátra, miközben hallgatózott, tekintete a tarka fényben fürdő kertudvar zöldjén pihent. Érzelmei csöndes, ijesztő háborgását el kell most fojtania. Néhány mély lélegzetet vett, a prana-bindu tanok szerint; érezte, hogy elönti testét a kikényszerített nyugalom.
A magasan járó nap sugarai poros fénykévékben pásztázták a kertet, s kirajzolták egy pókháló kerek-ezüst szövedékét a magas hársfa ágai között, amely majdnem az ablakáig ért. A lakosztályában kellemesen hűvös volt, a hőszigetelt ablak mögött azonban remegett a levegő a megkövesedett forróságtól. A Corrino-kastély fülledt klímájú helyen emelkedett, mely meghazudtolta az udvarán zöldellő növénytakarót.
Hallotta, hogy Idaho közvetlenül mögötte megáll.
Nem fordult hátra, úgy szólalt meg.
– A szavak adománya a csalás és káprázat adománya, Duncan. Miért akarsz szót váltani velem?
– Lehet, hogy csak egyikünk fog életben maradni – mondta a férfi.
– És azt szeretnéd, ha kedvező hangnemű jelentésben számolnék be a fáradozásaidról?
Megfordult, és látta, milyen nyugodtan áll a Mentát. Szürke, pupillátlan fémszemével őt figyelte. Milyen üres volt ez a tekintet!
– Duncan, lehetséges volna, hogy féltékeny vagy a történelemben elfoglalt helyzetedre?
Vádló hangot ütött meg, s miközben beszélt, eszébe jutott egy másik alkalom, mikor szembekerült ezzel a férfival. Akkor részeg volt; azzal bízták meg hogy kémkedjen Jessica után, s ő ellentmondásos kötelezettségek között hánykódott, csakhogy az a ghola előtti Duncan volt. Ez itt előtte már nem ugyanaz az ember. Ezt nem gyötrik kétségek, nem habozik cselekedni, ha kell.
Idaho azzal támasztotta alá róla alkotott képét, hogy elmosolyodott.
– A történelemnek megvan a maga törvényszéke, és meghozza a maga ítéleteit – mondta. – Nem hiszem, hogy különösebben érdekelne, milyen határozatra jut az én esetemben.
– Miért vagy itt? – kérdezte a nő.
– Ugyanazért, amiért te is, asszonyom.
Külsőleg Jessica semmi jelét nem adta, mennyire megdöbbentették ezek az egyszerű szavak, agya azonban félelmetes tempóban dolgozott: És ha tényleg tudja, miért vagyok itt? De hogyan? Erről rajta kívül csak Ghanima tudott. Talán elég adatot gyűjtött össze egy Mentát elemzéshez? Ez elképzelhető volt. És mi van, ha kicsúszott valami a száján, amivel elárulta Jessica céljait? Képes lenne ilyet tenni, ha valóban egyazon okból vannak itt? Tudnia kell, hogy Farad'n és csatlósai minden egyes mozdulatukat, minden egyes szavukat nyomon követik.
– Az Atreides-ház keserves keresztúthoz ért – mondta Jessica. – A család önmaga ellen fordult. Te egyike voltál a hercegem leghívebb embereinek, Duncan. Mikor Harkonnen báró...
– Ne beszéljünk a Harkonnenekről – ellenkezett a férfi. – Rég volt már, és a herceged azóta halott.
Közben azon tűnődött: Vajon sejti-e, hogy Paul elárulta nekem: az Atreidesek ereiben Harkonnen-vér folyik? Micsoda kockázatot vállalt Paul ezzel... de ha lehet, még jobban magához kötötte vele Duncan Idahót. Olyan bizalmat helyezett belé, mikor beavatta a titkába, hogy azt elképzelni is nehéz volt. Paul tudta, mit tettek a báró emberei Idahóval.
– Az Atreides-ház nem halott – mondta Jessica.
– Mi az az Atreides-ház? – kérdezte a Mentát. – Te vagy az Atreides-ház? Alia? Ghanima? Azok az emberek, akik a Házat szolgálják? Rájuk nézek, és látom rajtuk a szavakkal kifejezhetetlen robot bélyegét! Hogy lehetnének ők? Atreidesek? Jól mondta a fiad: „Robot és üldöztetés lesz osztályrésze annak, aki engem követ”. Szeretném kivonni magam ebből, asszonyom.
– Valóban átálltál Farad'nhoz?
– Hát te nem ezt tetted, asszonyom? Nem azért jöttél ide, hogy meggyőzd Farad'nt: a Ghanimával való házasság minden közös gondunkat megoldaná?
Tényleg ezt hiszi? – gondolkodott el Jessica. Vagy csak az örökéber kémeknek beszél?
– Az Atreides-ház alapvetően mindig is egy eszme volt – mondta. – Ezt te is tudod, Duncan. Mi a hűséget hűséggel vásároltuk meg.
– Szolgáld a néped – fintorodott el Idaho. – Ó, sokszor hallottam, mikor a herceged ezt mondta. Most biztos forog a sírjában, asszonyom.
– Valóban azt hiszed, hogy ilyen mélyre jutottunk?
– Asszonyom, tudtál róla, hogy vannak lázadó fremenek – a Belső Sivatag Márkijainak nevezik magukat –, akik átkokat szórnak az Atreidesek, de még Muad-Dib fejére is?
– Láttam Farad'n jelentéseit – mondta Jessica, s közben azon tűnődött, milyen mederbe akarja terelni Duncan ezt a beszélgetést, és miért.
– Ez a dolog több ennél, asszonyom. Több Farad'n jelentéseinél. Én a saját fülemmel hallottam az átkaikat, valahogy így: „Tűzvihar reátok, Atreidesek! Ne legyen se lelketek, se szellemetek, se testetek, se árnyatok, se mágiátok, se csontotok, se hajatok, se szavatok, se nyögésetek. Ne legyen se sírotok, se házatok, se sziecsetek, se kriptátok. Ne legyen se kertetek, se fátok, se bokrotok. Ne legyen se vizetek, se tüzetek, se kenyeretek, se fényetek. Ne legyen se gyermeketek, se családotok, se örökösötök, se törzsetek. Ne legyen se fejetek, se karotok, se lábatok, se léptetek, se magotok. Ne legyen trónusotok egyetlen bolygón se. Lelketeket ne bocsássák vissza a mélyből, soha többé ne térhessetek vissza holtotok után az emberek közé. Soha ne emelhessétek tekinteteteket Shai-huludra, hanem a legkülső borzalmakhoz béklyózva gyötrődjetek az idők végezetéig, s amíg csak a világ világ, soha meg ne láthassátok a dicsőséges fénykoszorút.” Így szól az átok, asszonyom. Gondoltad volna, hogy létezhet ilyen gyűlölet fremen szívben? Legszívesebben minden Atreidest az átkozottak bal kezére adnának, a lángoló zsarátnokkal teli Anya-Napnak.
Jessica engedélyezett magának egy borzongást. Idaho kétségkívül ugyanazokkal a szavakkal ismételte el az átkot, ahogy azt eredetileg hallotta. Miért adta tudtára ezt a Corrino-háznak? Jessica el tudott képzelni egy ádáz frement, kinek szívében a gyűlölet olthatatlan lángja lobog, ahogy a törzse elé áll, és elharsogja ezt az ősi átkot. Miért akarta Idaho, hogy Farad'n is hallja?
– Súlyos érveket hozol föl Ghanima és Farad'n házassága mellett – mondta.
– Mindig is egyoldalúan közelítetted meg a problémákat – érvelt a férfi. – Ghanima fremen. Ő csak olyan emberhez mehet feleségül, aki nem fizet neki, védelmi pénzt. A Corrino-ház a teljes KHAFT részesedését átruházta a fiadra és örököseire. Farad'n az Atreidesek kegyelem kenyerén él. És ne feledd, mit mondott a herceged, mikor letűzte a sólymos zászlót az Arrakison, soha ne feledd: „Itt vagyok, és itt is maradok!” A csontjai ott is maradtak. És Farad'nnak az Arrakison kell majd élnie, a sardaukarjaival együtt. – Idaho az ilyen szövetségnek még a gondolatát is fejcsóválva fogadta.
– Van egy régi mondás, hogy az ember úgy hámozza meg a problémát, mint a hagymát – mondta Jessica fagyos hangon. Hogy mer így atyáskodni fölöttem? Hacsak nem Farad'n sosem alvó szemének szól az előadása...
– Valahogy nem tudom elképzelni, hogy egy bolygón együtt éljenek fremenek és sardaukarok – közölte Idaho. Ez a héj nem fog lejönni a hagymáról.
Jessicának nem voltak ínyére a gondolatok, amiket Idaho szavai ébreszthetnek Farad'nban és tanácsadóiban, így hát élesen szólalt meg.
– Az Impériumban még mindig az Atreides-ház szava a törvény! – És közben azt gondolta: Csak nem azt akarja, hogy Farad'n azt higgye: az Atreidesek nélkül is képes megkaparintani a trónt?
– Ó, igen – mondta Idaho. – Erről majdnem megfeledkeztem. Az Atreides-törvény! Amit természetesen az Arany Elixír papjai értelmeznek. Csak be kell hunynom a szemem, máris hallom a hercegedet, amint azt mondja, hogy valódi tulajdont megszerezni és megtartani csak erőszakkal vagy fenyegető fellépéssel lehet. A szerencse forgandó, ahogy Gurney szokta mondani. A cél szentesíti az eszközt? Vagy összekevertem a közmondásaimat? Nos, mindegy. Akár nyíltan az orrunk alá dugják a vasöklöt a fremenek vagy a sardaukar légiók, akár az Atreides-törvényben bújik meg. maga a vasököl ott van. És a hagymahéj nem fog lejönni, asszonyom. Tudod, azon töprengek, melyik öklöt fogja követelni Farad'n?
Mit művel? – gondolta Jessica. A Corrino-ház kapva kap majd ezen az érven, és kárörvendően élvezi a hatását!
– Szóval azt hiszed, a papok nem fogják hagyni, hogy Ghanima hozzámenjen Farad'nhoz? – kockáztatta meg a közbeszólást Jessica; megpróbált rájönni, hová vezetik őket Idaho szavai.
– Nem fogják hagyni? Az alvilág isteneire! A papok mindenbe beleegyeznek, amit Alia akar. Akár maga is feleségül mehetne Farad'nhoz!
Tehát errefelé halászik? – gondolta Jessica.
– Nem, asszonyom – mondta Idaho. – Nem ez a lényeg. Az Impérium lakossága nem tud már különbséget tenni az Atreidesek és Vadállat Rabban kormányzata között. Mindennap tucatszám pusztulnak az emberek az arrakeeni tömlöcökben. Azért jöttem el, mert egy percig sem tudtam volna tovább szolgálni a kardommal az Atreideseket! Ugye érted, mit akarok ezzel mondani, és miért jöttem ide hozzád, az Atreidesek legközelebbi képviselőjéhez? Az Atreides-birodalom elárulta a hercegedet és a fiadat. Szerettem a lányod, de külön utakra tértünk. Ha sor kerül rá, azt fogom tanácsolni Farad'nnak, hogy csak saját maga szabta feltételek mellett fogadja el Ghanima – vagy akár Alia – kezét!
Ó, szóval azért ez az egész, mert formálisan és becsülettel vissza akar vonulni az Atreidesek szolgálatából, gondolta Jessica: Vajon tudja-e, hogy a többi dologgal, amit említett, mennyire az ő kezére játszott? Sötéten meredt a férfira.
– Ugye tudod, hogy minden szavadat lehallgatják?
– Lehallgatják? – kuncogott a Mentát. – Én is azt tenném a helyükben. Nem tudod, hogy az én hűségem más törvényeknek engedelmeskedik? Sok éjszakát töltöttem egyedül a sivatagban, és a fremeneknek igazuk van azzal a hellyel kapcsolatban. A sivatagban, különösen éjjel, szembesül az ember az elmélyült gondolkodás veszélyeivel.
– Ott hallottad, mikor a fremenek megátkoztak minket?
– Igen. Az al-Ouroubák között. A Prédikátor kérésére csatlakoztam hozzájuk, asszonyom. Zarr Sadusnak hívjuk magunkat, akik nem hajlandók meghajolni a papok előtt. Azért vagyok itt, hogy formális bejelentést tegyek egy Atreidesnek. Ellenséges területre vonultam.
Jessica alaposan szemügyre vette Idahót, apró, árulkodó részletek után kutatva, a Mentát azonban nem adta jelét, hogy hamisan szólt volna, vagy titkos terveket dédelgetne. Lehetséges, hogy tényleg átállt Farad'nhoz? Eszébe jutott a rend alaptétele: Emberi ügyekben semmi nem marad állandó; minden emberi ügy spirális pályán mozog, körbe és kifelé. Ha Idaho valóban távozott az Atreidesek védőszárnya alól, az magyarázatot adna mostani viselkedésére. Köríven mozgott, méghozzá kifelé. Fontolóra kell venni ezt az eshetőséget is.
De miért hangsúlyozta, hogy a Prédikátor kérését teljesítette?
Jessica gondolatai vadul száguldottak, s miközben kielemezte az alternatívákat, rájött, hogy talán meg kell ölnie Idahót. A terv, amelybe minden reményét helyezte, olyan törékeny volt, hogy a legkisebb zavaró tényező felboríthatta. A legkisebb. És Idaho szavai azt sejtették, hogy tud a tervről. Fölmérte egymáshoz viszonyított helyzetüket a szobában, s gondosan úgy helyezkedett, hogy jó pozícióban legyen a gyilkos ütéshez.
– Afaufreluchok normalizáló hatását mindig hatalmunk egyik alappillérének tekintettem – mondta. Hadd csodálkozzon Duncan, miért tereli a szót az osztálykülönbségek rendszerére. – A Nagy Házak Landsraad-tanácsa és a helyi Sysselraadok mind rászolgálnak megkülönböztetett...
– Nem tudod elvonni a figyelmemet – világosította fel a Mentát.
És Idaho eltűnődött rajta, milyen átlátszóvá váltak a nő lépései. Elhanyagolta az álcázás mesterségének gyakorlását, vagy végül áttörte a Bene Gesserit-kiképzés falát? Nyilván az utóbbi, gondolta, de a jelenség részben magában az asszonyban gyökerezik – a korral járó változások. Szomorú volt látni az apróságokat, amikben az új fremenek különböztek a régiektől. A sivatag hanyatlásával hanyatlásnak indult valami más is, ami drága volt az embereknek, és Idaho nem tudott nevet adni ennek a valaminek, mint ahogy azt sem tudta megmondani, milyen változások következtek be Lady Jessicában.
Jessica leplezetlen döbbenettel meredt Idahóra, meg sem próbálta álcázni reagálását. Ilyen könnyen átlát a szándékain ez a férfi?
– Nem fogsz megölni – mondta Idaho. A régi fremen kifejezést használta, amivel a potenciális ellenfeleket szokták figyelmeztetni: „Ne vesd a véred a késemre.” És azt gondolta: Magam is egyre inkább fremenné válok. Némi keserű kontinuitásérzetet kölcsönzött neki, mikor rájött, mennyire mélyen elfogadta a bolygó szokásait, ahol második életét leélte.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha távozol – jegyezte meg Jessica.
– Addig nem, míg el nem fogadod visszavonulásomat az Atreidesek szolgálatából.
– Elfogadom! – Az asszony elharapta a szót. Már kicsúszott a száján, mikor rádöbbent, hogy merő reflexből cselekedett csupán. Időre van szüksége, hogy gondolkozzon és mérlegeljen. Honnan tudhatta Idaho, hogy mit fog tenni? Nem tartotta képesnek rá a Mentátot, hogy a fűszer segítségével kifürkéssze a jövőt.
Idaho elhátrált tőle, míg meg nem érezte maga mögött az ajtót.
– Még egyszer asszonyomnak szólítalak, aztán soha többé. Farad'nnak azt a tanácsot fogom adni. hogy csendben és gyorsan küldjön vissza Wallachra, amilyen hamar csak lehet. Túl veszedelmes játékszer vagy neki, bár nem hiszem, hogy ő játékszernek tart. A rendnek dolgozol, nem az Atreideseknek. Ti, boszorkányok, túl mély és túl sötét régiókban mozogtok; a közönséges halandók soha nem fognak megtanulni bízni bennetek.
– Szóval egy ghola közönséges halandónak véli magát – szúrt rajta egyet Jessica.
– Hozzátok képest igen – mondta a férfi.
– Távozz! – parancsolta Jessica.
– Szándékomban áll – Idaho kilépett az ajtón, és elhaladt a kíváncsian bámuló szolga előtt, aki nyilván egész idő alatt hallgatózott.
Megtörtént, gondolta. És csak egyféleképpen értelmezhetik.

- - -

Muad-Dib precíz jövőszemlélete csak a matematika tükrében értelmezhető. Először is tételezzünk föl tetszőleges számú pont-dimenziót a térben. (Ez n dimenziónak a klasszikus n-dik hatványon vett összege.) Ebben a keretben az általánosan időnek nevezett jelenség egydimenziós minőségek összegzésévé válik. Ha ezt a Muad-Dib-jelenségre alkalmazzuk, azt az eredményt kapjuk, hogy az Időnek újfajta minőségei vannak, vagy pedig a végtelennel való egyszerűsítéssel elkülönült rendszerekkel kerülünk szembe, melyeknek mindegyike n számú minőséggel rendelkezik. Muad-Dib esetében az utóbbi lehetőséget tételezzük fel. Mint az egyszerűsítés is mutatja, az n-tér pont-dimenziói csakis különálló időhalmazokban létezhetnek. Ezzel bebizonyítottuk az Idő különálló dimenzióinak a koegzisztenciáját. Muad-Dib jövendölései – más magyarázat nem lehetséges – arra engednek következtetni, hogy ő az n-teret nem hatványozott összegnek fogta fel, hanem egyetlen halmazban végzett műveletnek. Gyakorlatilag befagyasztotta világegyetemét abba a halmazba, amely az ő időfelfogását képezte.
– Paumbasha: Tabr sziecsi leckék

Leto egy dűne gerincén feküdt, s egy kígyózó alakú sziklahátat figyelt a széles homoksáv túloldalán. A szikla úgy terpeszkedett a homokon, akár egy hatalmas féreg, laposnak és fenyegetőnek tűnt a reggeli napfényben. Semmi sem mozdult. Az égen nem köröztek madarak; a kövek között, nem bujkáltak kisállatok. A „féreg” hátának közepe táján Leto ki tudta venni egy szélcsapda hasítékait. Itt víznek is kell lennie. A sziklaféreg feltűnően emlékeztetett egy sziecsre, csak éppen élőlények nem voltak a közelben. Leto csöndesen feküdt, beleolvadt a homokba, és figyelt.
Gurney Halleck egyik dala makacs egyhangúsággal befurakodott a gondolataiba, hiába próbálta elhessegetni:

A domb tövében oson a róka,
Tarka napfény árad a tóra,
Ott pihen kedvesem.

A domb tövében szól a pacsirta,
Tarka napfény árad a sírra;
Nem ébred fel sosem.

Hol lehet ennek a helynek a bejárata? – tűnődött Leto.
Biztosra vette, hogy ez Jacurutu-Fondak, de valami itt nem volt rendben: hiányzott az állatok mozgása. A baljós előjelek ott cikáztak tudatos érzékelése határvidékén.
Mi rejtőzik a sziklahát alatt?
Az állatok hiánya aggasztó volt. Fölébresztette Letoban a fremen elővigyázatosságot: A távollét olykor többet árul el, mint a jelenlét, ha életben akarsz maradni a sivatagban. De látta a szélcsapdát. Itt víznek kell lennie, és embereknek, akik isszák. Ez volt a tabu alatt álló hely, amely megbújt a Fondak név mögött; másik identitása már a legfőbb fremen emlékezetéből kiveszett. És a környéken nem látni sem madarakat, sem más állatokat.
Embernek nyoma sincs – pedig itt kezdődik az Arany Ösvény.
Apja mondta egyszer: „Minden pillanatban a nagy ismeretlen vesz körül bennünket. Ott kell keresni a tudást.”
Leto jobbra nézett a dűnék íve mentén. Nemrégiben anyavihar tombolhatott a közelben. Az Azrak-tó – a sós medence – elveszítette homoktakaróját. A fremen babona szerint annak, aki meglátta a Blyant, a Fehér Földeket, az istenek teljesítették egy kívánságát – de kétélű fegyver volt ez a kívánság, könnyen belepusztulhatott. Leto csupán egy sós síkságot látott, ami elárulta neki, hogy itt hajdan víz volt az Arrakison.
És víz lesz megint.
Fölnézett, tekintete körbevándorolt a sivatagon, valami mozgást keresve. Az égbolt porózusnak tűnt a vihar után. Egészen megszűrte a fényt: Leto szinte úgy érezte, mintha aludttejben úszna. Az ezüstös nap beleveszett valahol a nagy magasságban lebegő porfátylakba.
Leto ismét a kígyózó sziklahátra fordította figyelmét. Előhúzta frembatyujából a messzelátót, beállította a lencséket, és szemügyre vette ennek a sziklagerincnek a csupasz szürkeségét, ahol hajdan Jacurutu lakói éltek, így már meg tudott különböztetni egy tüskebokrot, abból a fajtából, amit az Éjszaka Királynőjének hívtak. A bokor befészkelte magát egy hasadék árnyékai közé, amely a régi sziecs bejárata is lehetett. Leto végigfürkészte a kőhátat. A napfény ezüstje kiszürkítette a vörös színárnyalatokat, homályos egyhangúságba vonva a hosszú sziklaalakzatot.
Leto a hátára hemperedett, hátat fordítva Jacurutunak, és távcsövön szemügyre vette környezetét. A pusztaságban semmi jele nem volt emberi életnek. A szél már befújta Leto nyomait, csak ott maradt meg egy bizonytalan köralakzata, ahol az éjjel leszállt a féregről.
Megint Jacurutura nézett. A szélcsapdát kivéve semmi nem utalt arra, hogy valaha is jártak volna erre emberek. És a napszítta homoksivatagból, a látóhatártól látóhatárig nyújtózó vadonból csak a kígyó alakú sziklahát szürkéje vált ki.
Leto hirtelen megérezte, hogy jó helyen jár, mert nem hajlandó elismerni a rendszer korlátait, amelybe ősei belekényszerítették. Eszébe jutott, milyen szemmel nézték őt az emberek; az általános tévedésre gondolt, amit ott látott minden tekintetben. Ghanimáét kivéve.
Ha nem számítjuk a többi emlék toprongyos csürhéjét, ez a gyermek sosem volt gyermek.
Vállalnom kell a döntésünkért a felelősséget, gondolta.
Újra tanulmányozni kezdte a hosszú sziklahátat. Minden beszámoló azt állítja, hogy ez Fondak, Jacurutu pedig nem lehetett máshol. Különös, vibráló érzés fogta el; a hely tabuja tette. Bene Gesserit módon megnyitotta az elméjét Jacurutunak, azt sugallta magának, hogy nem tud róla semmit. A tudás olyan torlasz, amely akadályozza a megismerést. Néhány percig tétlenül szívta be a hely légkörét, nem állt elő követelésekkel, nem tett fel kérdéseket.
A legnagyobb probléma az állati élet teljes hiánya volt, akadt azonban még egy dolog, ami gyanakvóvá tette. Most vette észre, hogy nem lát dögevő madarakat – se sasokat, se sólymokat, se keselyűket. Minden más életforma elrejtőzhetett; ők nem. Ebben a sivatagban minden itatóhelynek megvolt a maga tápláléklánca. A lánc legalján a mindenütt jelenlévő dögevők voltak. Most azonban egy sem jelentkezett közülük, hogy szemügyre vegye magának Letot. Milyen élénken éltek pedig emlékezetében a „sziecs házőrzői”, a tabri szirtfal szélén gubbasztó madarak sora: húsra váró, primitív temetkezési vállalkozók. Ahogy a fremenek mondták: „A vetélytársaink”. Ám hangjukban nem volt féltékenység, mert a fürkész szemű madarak gyakran elárulták nekik, ha idegen közelített a sziecshez.
Mi van, ha Fondakot még a csempészek is elhagyták?
Leto szünetet tartott, hogy igyon az egyik gyűjtőzsebéből.
Mi van, ha tényleg nincsen itt víz?
Kiértékelte a helyzetét. Két férget lovagolt meg, hogy ideérjen, egész éjszaka vadul űzte-hajtotta őket; mikor leszállt róluk, félholtak voltak. Ez a Belső Sivatag volt, a csempészek búvóhelye. Ha létezik – ha létezhet – itt élet, csakis víz jelenlétében.
Mi van, ha nincs víz? Mi van, ha ez nem Fondak Jacurutu?
Megint a szélcsapdára szegezte távcsövét. A külső peremére rákérgesedett a homok, ráfért volna egy kis tisztítás, de még működőképes volt. Szóval van víz.
De mi van, ha mégse?
Az elhagyott sziecsek vize elpárologhat, vagy eltűnhet ezernyi természetes okból. Miért nincsenek dögevő madarak? Megölték őket a vizükért? Kik? Hogy tudták elpusztítani az összeset? Méreggel?
Mérgezett víz.
Jacurutu történetében nem volt szó róla, hogy megmérgezték a ciszternákat, a lehetőségét azonban nem lehetett kizárni. De ha az eredeti madárrajokat megmérgezték, bizonyára pótolták volna őket mostanra újakkal. Az idualikat nemzedékekkel ezelőtt irtották ki; és a regékben sosem esett említés méregről. Leto megint vizsgálgatni kezdte távcsövön a sziklahátat. Hogy lehet kiirtani egy egész sziecset? Bizonyára maradtak túlélők. A sziecs összes lakója ritkán volt egyszerre otthon. Mindig kóboroltak csoportok a sivatagban, a városokban.
Leto lemondó sóhajjal rakta el a távcsövét. Lecsusszant a dűne kifelé néző oldalán, nagy gonddal beásta cirkosátrát, s igyekezett minden nyomot eltörölni, ami az itt jártára vallott volna, miközben felkészült a forró déli órák átvészelésére. A kimerültség lomha folyamként áradt szét tagjaiban, amint bezárta magát a sötétségbe. A nap nagy részét a fülledt levegőjű sátorban bóbiskolva töltötte, s azon töprengett, milyen hibát követhetett el. Álmában mintha védekezni akart volna, de ezen a próbatételen, amire Ghanimával vállalkoztak, nem volt helye önvédelemnek. A kudarc a lelkükbe kerülne. Bekapott néhány fű szer pogácsát, elaludt, felébredt, megint evett, ivott egy kicsit, majd újra elszundított. Hosszú volt az út Jacurutuig, alaposan próbára tette a gyermeki izmokat.
Estefelé felfrissülten ébredt, és életjelek után hallgatózott. Előmászott homoklepte sátrából. Magasan az égen bal felé sodorta a port a szél, neki azonban jobbról hordta arcába a homokot – biztos jele volt ez a rövidesen beálló időváltozásnak. Érezte a vihar közeledtét.
Óvatosan felmászott a dűnéje tetejére, és ismét szemügyre vette a rejtélyes sziklát. A levegő sárgán derengett közöttük. Az előjelek közelgő Coriolis-viharra utaltak, márpedig ez a szél halált hordozott a gyomrában. Hatalmas homoklegyezőt fog maga előtt kergetni, akár négy földrajzi fok széles sávban is. A sós medence üres sivárságát a porfelhők jóvoltából most sárga lepedék borította. Az este hamis békéje keblére ölelte Letot. Aztán összeroskadt a nappal, és leszállt az éjszaka, a Belső Sivatag gyorsan jövő éjszakája. A sziklák éles körvonalú, szögletes alakzatokká változtak, az Első Hold fénye ezüstös zúzmarával vonta be őket. Leto homoktövisek szúrását érezte a bőrén. A hirtelen lecsapó szárazvillámot követő mennydörgés távoli dobszóra emlékeztette, s a holdfény és a sötétség közötti térben váratlanul mozgásra figyelt fel – denevérek. Hallotta szárnyuk csapkodását, éles rikoltozásukat.
Denevérek.
Véletlenül-e vagy sem, ez a hely a sivár elhagyatottság látszatát keltette. Ott volt, ahol a térképek a legendás csempészerődöt, Fondakot tüntették föl. De mi van, ha mégsem Fondak? Mi van, ha a tabu továbbra is elevenen él, és ez csak Jacurutu kiégett kísértete?
Leto lekuporodott a dűnéjén, s hagyta, hogy az éjszaka felvegye mindennapos ritmusát. Türelem és óvatosság, óvatosság és türelem. Egy ideig azzal szórakoztatta magát, hogy gondolatban végigkövette Chaucer útját Londonból Canterburybe, az Összes megállóhelyet felsorolva Southwark után: két mérföld Szent Tamás forrásáig, öt mérföld Deptfordig, hat mérföld Greenwichig, harminc mérföld Richesterig, negyven mérföld Sittingbourne-ig, ötvenöt mérföld Boughton under Bleanig, ötvennyolc mérföld Harbledownig és hatvan mérföld Canterburyig. Valami időtlen derűvel töltötte el a tudat, hogy az ő világmindenségében csak kevesen emlékeznek Chaucerre, és még kevesebben tudnak egy másik Londonról a Gansirced bolygón lévő falun kívül, Szent Tamás fennmaradt az Orániai Katolikus Bibliában meg az Azharban, Canterbury azonban eltűnt az emberek emlékezetéből, mint ahogy a bolygó is, amin egykor állt. Ebben rejlett az emlékek súlya, a milliónyi őséleté, amely mind az ő vesztére tört, csak egyszer járta meg az utat Canterburybe.
Ez a jelenlegi út hosszabb volt és sokkal veszélyesebb.
Leereszkedett a dűnéjéről, és megindult a holdfényben fürdő sziklahát felé. Beleolvadt az árnyékokba, pillanatok alatt lendült át a dűnék gerincén, nem csapott árulkodó zajokat.
A porfátylak eltűntek – vihar előtt gyakran történt ilyesmi –, az ég ragyogóan tiszta volt. Nappal nyomát sem látta mozgásnak, most azonban, ahogy a sziklához közeledett, apró lábak neszezése ütötte meg a fülét a sötétből.
Egy völgymélyedésben két dűne között egy jerboacsaládba botlott, amely szerteszét iszkolt a közeledtére. Átmászott a következő gerincen; gondolatait maró aggodalmak ostromolták. Az a hasadék, amit látott – vajon valóban a bejárathoz vezet? És más gondok is voltak: az elhagyott sziecseket mindig csapdák védték – álcázott vermek mérgezett karókkal a fenekükön, mérgezett tüskék a bokrokon. Egyszerre csak a régi fremen agrafában találta magát: A füllel halló éjszaka. És fülelt a legkisebb neszre is.
A szürke sziklák most már fölébe tornyosultak, közelségük óriássá növelte őket. Ahogy hallgatózott, láthatatlan madarakat hallott a szirtfalon, a szárnyas zsákmány halk vijjantásait. Nappali madarak hangja volt. de éjjel. Vajon mi fordította meg a világukat? Emberi ragadozók?
Leto hirtelen mozdulatlanná dermedt. A szirtfalon tűz égett, rejtelmesen csillogó drágakövek balettje az égbolt bársonyának hátterén; így szoktak a sziecsek jelt adni a bled vándorainak. Kik élnek vajon ezen a helyen? Előrébb osont, a szirtfal tövében sötétlő mély árnyékok közé. Kezével tapogatta ki maga előtt a kőfalat, úgy lopózott előre; a hasadékot kereste, amit a nappali világosságban látott. A nyolcadik lépés után megtalálta, kihúzta batyujából a homokpipát, és körbetapogatózott vele a sötétben. Ahogy megmozdult, valami szoros, vékony huzal tekeredett a válla meg a karja köré, és pillanatok alatt gúzsba kötötte.
Hurokcsapda!
Elnyomta magában az ösztönös vágyat, hogy rúgkapálni kezdjen; a hurok attól csak jobban megszorulna. Eldobta a pipát, megtornáztatta jobb kezén az ujjakat, és megpróbálta kitapogatni a kést a derekán. Úgy érezte magát mint egy jóhiszemű bolond, amiért nem hajított be egy követ távolról abba a hasadékba, s nem ellenőrizte, milyen veszedelem lapulhat sötétjében. Elterelte a figyelmét a szirtfalon gyújtott tűz.
A hurok minden mozdulatára szorosabban feszült, ám ujjai végre megérintették a kés markolatát. Óvatosan összezárta őket a nyél körül, és lassan nekilátott, hogy kiszabadítsa fegyverét.
Vakító fénycsóva vetült rá, félbeszakítva a megkezdett mozdulatot.
– Á, milyen jó kis fogás.
A mély férfihang Leto háta mögött szólalt meg, és valahonnan ismerősnek tűnt. Leto megpróbálta elfordítani a fejét, de csak vigyázva, mert nagyon jól tudta, hogy a hurokcsapda huzalja képes összeroppantani zsákmányát, ha túl sokat mocorog.
Egy kéz elvette a kését, mielőtt foglyul ejtője arcába pillanthatott volna, aztán tapasztalt mozdulatokkal végigsimított a testén, és megfosztotta az aprócska eszközöktől, amiket mindig maguknál hordtak Ghanimával, hogy bármilyen veszedelemmel szembenézhessenek. Semmi nem kerülte el a figyelmét, még a Leto hajába rejtett szigadrót fojtóhurok sem.
Leto még mindig nem látta, ki ez a férfi.
Az idegen ujjai babráltak valamit a hurokcsapdán; a fiú egyszerre könnyebben lélegzett, de foglyul ejtője így szólt hozzá:
– Ne kapálózz, Leto Atreides. A vized az én kupámban van.
Leto csak nagy erőfeszítéssel tudta megőrizni a nyugalmát. Azt mondta:
– Hát tudod, ki vagyok?
– Persze! Ha az ember csapdát állít, valami célja is van vele, hiszen tudja, milyen zsákmányra számíthat, nem?
Leto nem szólt, de a gondolatai vadul kavarogtak.
– Úgy érzed, elárultak – mondta a mély hang. Két kéz nehezedett a vállára, és megfordította – szelíden, de nyilvánvaló erővel. Egy felnőtt ember közölte itt egy gyerekkel, hogyan állnak az esélyek.
Leto egy védőszemüveg tekintetével találta szemben magát, látta a cirkomaszkos arcot, a bő csuklyát. Ahogy a szeme hozzászokott a fényhez, ki tudta venni a bőr sötét sávját, a fűszerfüggésre valló, csupakék szemeket.
– Azon gondolkozol, miért vettük magunknak ezt a sok fáradságot – kérdezte a férfi. Hangja furamód tompítottan szólt arca maszkkal takart alsó részéből, mintha valami akcentust próbálna leplezni.
– Már rég nem gondolkodom rajta, hányan akarják holtan látni az Atreides-ikreket – mondta Leto. – Az indítékuk kézenfekvő.
Beszéd közben Leto gondolatai úgy feszültek neki az ismeretlen tényezőknek, mint a ketrec rácsainak; válaszok után kutattak. Csapdába csalták? Hiszen Ghanimán kívül senki sem tudott a tervéről. Lehetetlen! Ghanima nem árulná el a tulajdon testvérét. Akkor volt valaki, aki elég jól ismerte Őt, hogy előre lássa a lépéseit? Kicsoda? A nagyanyja? De hogyan?
– Nem szabad így haladnod tovább, ahogy most – közölte a férfi. – Sajnos. Mielőtt trónra kerülnél, ki kell okítanunk. – A fehérje nélküli szempár hidegen meredt rá. – Az jár a fejedben, hogy ki lehet méltó oktatója egy olyan személynek, mint te? Aki embertömegek hosszú időn keresztül felgyülemlett tudását őrzi a memóriájában? Látod, épp ez az! Műveltnek tartod magad, pedig csak halott életek romjain élősködsz. Saját életed még nincsen. Mások két lábon járó álcája vagy csupán, egyetlen céllal, hogy rátalálj a halálra. A halálkeresőkből nem lesznek jó uralkodók. Hullákkal zsúfolnád tele a környezetedet. Apád például sosem értette meg, hogy...
– Hogy mersz így beszélni róla?
– Nem ez az első alkalom. Elvégre ő csak Paul Atreides volt. Nos, fiam, isten hozott az iskolában.
A férfi kihúzta kezét köpenye alól, és megérintette Leto arcát. Leto tűlövedék szúrását érezte, és feneketlen sötétségbe szédült, melynek mélyén zöld zászló lengett. Az Atreidesek zöld lobogója volt az, a nappal meg az éjszaka szimbólumával és a Dűne botjával, amely egy vízvezető csövet rejtett. Hallotta csobogni a vizet, ahogy az eszméletlenségbe hanyatlott, vagy csak kuncogott valaki?

- - -

Emlékszünk még a Heisenberg előtti arany időkre, aki megmutatta az embereknek a predesztinált érveket korlátok közé szorító falakat. A bennem élő emlékek ezt szórakoztatónak találják. Lássátok be, a tudásnak semmi haszna cél nélkül, ezeket a falakat viszont a célok építik.
– II. Leto Atreides: A Hang

Alia éles hangon beszélt az őrökkel, akiket a templom előcsarnokában talált. Kilencen voltak, az alsóvárosi őrjáratok poros, zöld egyenruhájában, s még mindig ziháltak és verítékeztek az erőfeszítéstől. A késő délutáni fény bevetült mögöttük az ajtón. A teret megtisztították a zarándokoktól.
– Szóval az én parancsaim nektek semmit sem jelentenek? – akarta tudni tőlük.
És elgondolkodott a saját dühén, hogy miért engedett neki szabad folyást, miért nem fojtotta el. A teste remegett a féktelen feszültségtől. Idaho eltűnt... Lady Jessica... jelentés semmi... csak a kósza szóbeszéd, hogy a Salusán vannak. Miért nem adott hírt magáról Idaho? Mit művelt már megint az a kétbalkezes? Csak nem tudta meg az igazat Javiddal kapcsolatban?
Alia sárga arrakeeni gyászruhát viselt, a fremen történelem lángoló napjának színét. Néhány percen belül ő fogja vezetni a második és utolsó temetési menetet az Öreg-szoroshoz, hogy síremléket állítson elvesztett unokaöccsének. A munkát éjszaka fejezi be, illő tiszteletadás ez egy olyan embernek, akinek az lett volna a sorsa, hogy harcba vezesse a fremeneket.
A papi rendbe tartozó őrök úgy tűnt, dacolnak haragjával, és egyáltalán nem szégyellik magukat. Ott álltak előtte, kontúrjaikat élesen kirajzolta az alkonyfény. A városlakók könnyű, gyatra minőségű cirkoruháját viselték; verítékük bűze kipárolgott alóla. A vezetőjük, egy magas, szőke kaza, ki mellkasán az Aldobarran család burkajelét viselte, félrehúzta a cirkomaszkját, hogy érthetőbben tudjon beszélni. Hangjában rejtett dölyf csengett; ez várható volt annak a családnak a sarjától, amely egykor Abbir sziecsben uralkodott.
– Igenis megpróbáltuk elfogni! – Az Aldobarrant szemlátomást dühítette Alia kirohanása, – Istenkáromlást hirdet! Tisztában voltunk az utasításaiddal, de a saját fülünkkel hallottuk, mit beszél!
– És nem sikerült kézre kerítenetek – mondta Alia mély, fenyegető hangon. Egy másik Őr, egy alacsony, fiatal nő, megpróbált az osztag védelmére kelni.
– Nagyon sűrű volt a tömeg! Esküszöm, hogy az emberek szándékosan hátráltattak minket!
– A nyomában maradunk – mondta az Aldobarran. Nem fogunk mindig csődöt mondani.
Alia elkomorodott.
– Miért nem értetek meg, és engedelmeskedtek nekem?
– Asszonyom, mi...
– És mit tennél, Áldozati Bárányok sarja, ha elfognátok, és kiderülne róla, hogy valóban a bátyám?
A kaza nyilván nem fogta fel, mire célzott Alia a neve átformálásával, bár aligha került volna be a papi rendű őrök közé jó neveltetés és gyors észjárás nélkül. Csak nem akarja feláldozni magát?
Az őr nagyot nyelt, aztán azt mondta:
– Meg kell ölni, mert nyugtalanságot szít.
A többiek riadtan fogadták a szavait, de továbbra is dacosan álltak. Tudták, mit hallottak.
– Arra buzdítja a törzseket, hogy fogjanak össze ellened – erősítette meg az Aldobarran.
Alia most már tudta, hogy bánjon vele. Halk, tárgyilagos hangon felelt neki.
– Értem. Ha föl akarod áldozni magad úgy, hogy nyilvánosság előtt kezet emelsz rá, hadd lássa mindenki, ki vagy és mit csinálsz, akkor azt hiszem, nem állhatok az utadba.
– Föláldoz... – A férfi félbeszakította magát, és a társaira pillantott. Ő volt a csoport kijelölt vezetője – kazája –, most azonban úgy nézett ki, mintha már bánná, hogy kinyitotta a száját. A többiek bizonytalanul toporogtak. Az üldözés hevében megszegték Alia parancsát. Most már rádöbbentek, mit jelent szembeszegülni a „Mennyei Öl” akaratával. Szemmel láthatólag feszengve ugyan, de arrébb araszoltak a kazájuk mellől.
– Az egyház java miatt kénytelen leszek keményen reagálni erre hivatalosan – mondta Alia. – Ugye megérted?
– De ez az ember...
– Magam is hallottam, mit beszél – toldotta meg a nő. – De ő különleges eset.
– Nem lehet Muad-Dib, asszonyom!
Milyen keveset tudsz! – gondolta Alia. Aztán kijelentette:
– Nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy a nyilvánosság előtt csapjunk le rá, olyan helyen, ahol mások is láthatják. Persze, ha megfelelő alkalom kínálkozik...
– Manapság mindig tömeg gyűlik köré!
– Akkor attól tartok, türelmesnek kell lennetek. Persze, ha ragaszkodtok a parancsaim megtagadásához... – A következményeket kimondatlanul lógni hagyta a levegőben, de mindenki értette, mire céloz. Az Aldobarran becsvágyó ember volt, ragyogó pályafutás állt előtte.
– Nem akartunk szembeszegülni az akaratoddal, asszonyom. – A férfi most már összeszedte magát. – Belátom, hogy elhamarkodottan cselekedtünk. Bocsáss meg, de ez a Prédi...
– Semmi sem történt, nincs mit megbocsátani – mondta Alia régi fremen szófordulattal. Egyike volt ez azoknak a módszereknek, melyeknek segítségével a törzs rendet tartott a soraiban, és az Aldobarranban még élt annyi a régi fremenek szelleméből, hogy emlékezzen erre. A családjának hosszú uralkodói múltja volt. A bűntudat a naibok korbácsa, amit nem ajánlatos túl gyakran használni. A fremenek akkor szolgáltak a legjobban, ha nem volt bennük sem bűntudat, sem megbánás.
Főhajtással jelezte, hogy felfogta Alia döntésének értelmét, majd azt mondta:
– A törzs javára; értem.
– Menjetek, frissítsétek fel magatokat – mondta Alia. – A gyászmenet perceken belül indul.
– Igenis, asszonyom.
Gyorsan elsiettek; minden mozdulatukon látszott, mennyire örülnek, hogy ép bőrrel megúszták a helyzetet.
Alia fejében megszólalt egy mély basszus:
– Ó, ezt roppant ügyesen csináltad. Páran közülük még mindig azt hiszik, hogy a Prédikátor halálát kívánod. Meg fogják találni a módját.
– Fogd be a szád! – sziszegte a nő. – Fogd be a szád! Nem lett volna szabad hallgatnom rád! Nézd, mit tettél...
– Elindítottalak a halhatatlanságba vezető úton – suttogta a basszushang. Alia távoli sajgásként érezte az ekhóját a koponyájában. Hová bújjak? – gondolta. Nem menekülhetek előle!
– Ghanima kése éles – mondta a báró. – Ne feledd!
Alia pislogott. Igen, ezt nem szabad elfelejtenie. Ghanima kése éles. Az a kés még kivághatja őket szorult helyzetükből.

- - -

Ha hiszel bizonyos szavakban, hiszel a rejtett jelentésükben is. Ha elhiszed valamiről, hogy jó vagy rossz, igaz vagy hamis, akkor elhiszed azokat a feltételezéseket is, amiket a szavak rejtett jelentése sugalltat. Az ilyen feltételezések gyakran teli vannak lyukakkal, de aki meg van győződve róluk, az mindennél drágábbnak tartja őket.
– A Nyitott Bizonyítás: Kivonat a Panoplia Propheticából

Leto agya tolakodó szagok tengerében úszott. Felismerte a melanzs átható fahéjillatát, az összezárva robotoló testek verítékét, a fedetlen tetemlepárló savas bűzét és sokféle port, különösen a kovakőét. A szagok ösvényt alkottak álmai homokján, ködalakokat teremtettek a halott vidéken. Tudta, hogy ezek a szagok közölni akarnak vele valamit, ám énjének egy része nem akart hallgatni rájuk.
Gondolatok suhantak át az elméjén lidércek gyanánt. Ezúttal nincsenek kidolgozott vonásaim.; egyszerre vagyok valamennyi Ősöm. A homokban lenyugvó nap a lelkemben lenyugvó nap. Régebben hatalmas volt benne ez a sokaság, de ennek már vége. Fremen vagyok, és fremen halálom lesz. Az Arany ösvény véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Nem egyéb szélfújta csapásnál. Mi, fremenek tudjuk a módját, hogyan álcázzuk magunkat: nem hagyunk hátra sem ürüléket, sem vizet, sem nyomokat... Nézzétek, hogyan enyészik el a csapásom. Egy férfihang szólalt meg a füle közelében.
– Megölhetnélek, Atreides. Megölhetnélek, Atreides.
Addig ismételgette ezt, míg a szavak jelentésüket vesztették, értelmetlen dolgokká váltak, melyek együtt sodródtak Letoval az álmában, mint valami litánia.
– Megölhetnélek, Atreides.
Leto megköszörülte a torkát, s érezte, hogy ennek az egyszerű cselekedetnek a realitása megrázza az érzékeit. Sikerült kiszáradt torkán annyit kipréselnie:
– Ki...?
A hang azt mondta mellette:
– Művelt fremen vagyok, és megöltem a magam emberét. Elvetted tőlünk az isteneinket, Atreides. Mit kezdjünk a bűzlő Muad-Dibeddel? A te istened halott!
Vajon tényleg egy ourabai beszél mellette, vagy ez is csak álmának része? Leto kinyitotta a szemét, és egy kemény heverőn találta magát. Fölnézett a sziklamennyezetre, a félhomályos parázsgömbökre, a maszk nélküli arcba, mely olyan közelről meredt rá, hogy érezte leheletén a sziecsbeli étrend jellegzetes szagát. Az arc fremen volt; a sötét bőrt, az éles vonásokat, a vízhiánytól szikár húst nem lehetett összetéveszteni. Ez nem elpuhult városlakó volt, hanem igazi sivatagi fremen.
– Namri vagyok, Javid apja – mondta a fremen. – Most már megismersz, Atreides?
– Javidot ismerem – rebegte Leto.
– Igen, a családod jól ismeri a fiamat. Büszke vagyok rá. Ti, Atreidesek hamarosan talán még jobban megismeritek.
– Mi...?
– Én vagyok az egyik oktatód, Atreides. Egyetlen funkcióm van: én vagyok az, aki meg tud ölni téged. Örömmel megtenném. Ha elvégzed ezt az iskolát, életben maradsz; ha nem, az én kezemre kerülsz.
Leto megrendíthetetlen bizonyosságot érzett ebben a hangban. Ez egy két lábon járó gom-dzsabbar volt, egy engesztelhetetlen ellenség, aki próbára teszi majd, van-e joga belépni az emberi lények közösségébe. Leto a nagyanyja kezét érezte ebben, a mögött pedig a Bene Gesseritek arctalan tömegét. Megvonaglott a gondolatra.
– A neveltetésed velem kezdődik – folytatta Namri. – Ez így van rendjén. Helyénvaló. Mivel velem is végződhet. Most jól figyelj rám. Minden szavam az életet jelenti neked. És minden mozdulatom a halált.
Leto tekintete körbevillant a helyiségen: mindenütt csupasz sziklafalak – semmi mást nem látott, csak a heverőjét, a homályos fényt adó parázsgömböket meg egy sötét folyosónyílást Namri mögött.
– Nem jutsz ki mellettem – mondta Namri. És Leto hitt neki.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte Leto.
– Már megmagyaráztam. Gondolj arra, milyen terveket forgatsz a fejedben! Te itt vagy, és nem tudsz jövőt kapcsolni a jelenlegi helyzetedhez. A kettő, nem illik össze: a jelen meg a jövő. De ha valóban ismered a múltadat, ha visszanézel, és látod, honnan jössz, talán megtalálod az okot. Ha nem, halál vár rád.
Letonak feltűnt, hogy Namri hangja nem volt barátságtalan, de határozott maradt, és nem tagadta a benne csengő halált.
Namri a sarkára ült, és felnézett a sziklamennyezetre.
– A régi időkben a fremenek keletnek fordították az arcukat virradatkor. Tudod, mi az az eosz? Hajnalt jelent egy régi nyelven.
Leto keserű büszkeséggel szólalt meg.
– Beszélem azt a nyelvet.
– Akkor nem figyeltél rám – mondta Namri, és a hangja vágott, akár a késpenge. – Az éjszaka a káosz ideje volt. A nappal a rendé. Így volt ez annak a nyelvnek az idejében, amiről azt mondod, hogy beszéled: sötétség-zűrzavar, fény-rend. Mi, fremenek megváltoztattuk ezt. Eosz az a fény volt, amiben nem bíztunk. Jobban szerettük a hold fényét, a csillagokét. A fény túl rendezett, és ez végzetes lehet. Látod, mit tettetek ti, eosz-Atreidesek? Az ember csak annak a fénynek a teremtménye, ami védelmezi. A nap a Dűnén az ellenségünk volt. – Namri Leto szemébe nézett. – Te melyik fényt szereted, Atreides?
Namri feszült magatartásából Leto érezte, hogy ez nagy horderejű kérdés. Vajon megölné a férfi, ha rosszul válaszolna? Lehet. Leto látta, hogy Namri; keze feltűnés nélkül pihen kriszkése fényezett markolatának közelében. A fremen fegyverforgató kezén egy varázserejű teknősbékát formázó gyűrű csillogott.
Leto feltámaszkodott a könyökére, elméje fürkészőn elmerült a fremen hitvilágban. A régi fremenek hittek a Törvényben, s szerették metaforákban kifejtve hallgatni a tanításait. A hold fénye?
– Én... a Lisanu Lhaqq fényét szeretem – mondta Leto, miközben Namrit figyelte, nem lát-e rajta valami árulkodó jelet. A férfi csalódottnak tűnt, de elhúzta a kezét a kriszkés közeléből. – Ez az igazság fénye, a tökéletes emberé, amelyben tisztán megmutatkozik al-Mutakallim befolyása – folytatta: Leto. – Milyen más fényt szerethetne az ember?
– Úgy beszélsz, mint aki csak felmondja a leckét, de nem hisz benne – ellenkezett Namri.
És Leto azt gondolta: Valóban csak felmondtam a leckét. De kezdte érezni Namri gondolatainak sodorvonalát, átszűrte szavait azokon a tapasztalatokon, amiket fiatalabb korában az ősi kérdezz-felelek játékban szerzett. A fremen neveltetés eszköztárába ezernyi ilyen találós kérdés vonult be, s Letonak alig kellett a régi szokásra fordítania figyelmét, máris példák özöne áramlott az emlékezetébe. „Kérdés: Csend? Válasz: A vadász barátja”
Namri bólintott magának, mintha osztozna a gondolataiban, és azt mondta:
– Van egy barlang, amely a fremenek szemében az élet barlangja. Egy igazi barlang az, amit elrejtett a sivatag. Shai-hulud, minden fremenek ükatyja zárta le azt a barlangot. Ziamad nagybátyám beszélt róla, és ő sosem hazudott nekem. Van egy ilyen barlang.
Leto érezte a csöndben vibráló kihívást, mikor Namri befejezte mondandóját. Az élet barlangja?
– Stilgar nagybátyám is beszélt nekem erről a barlangról – mondta. – Azért zárták le, nehogy a gyávák meghúzhassák benne magukat.
A parázsgömbök fénye megcsillant Namri mélyen ülő szemében.
– Ti, Atreidesek kinyitnátok ezt a barlangot? Ti egy minisztériummal akarjátok irányítani az életet: a Központi Információügyi Minisztériummal, amely az auqaffal és a haddzsal is foglalkozik. A vezető maulana, neve Kausar. Hosszú utat járt be, ahhoz képest, hogy a családja Niazi sóbányáiban kezdte. Mondd meg nekem, Atreides, mi a baj a minisztériumotokkal?
Leto felült. Tudta, hogy most már teljesen belebonyolódott a Namrival folytatott kérdezz-felelek játékba, és ha hibázik, meghal. A férfiról lerítt, hogy az első hibás válaszra használná a kriszkését.
Namri meglátta Leto szemében a felismerést, és azt mondta:
– Higgy nekem, Atreides. Én vagyok a rögdöngölő. Én vagyok a Vaspöröly. Leto most már értette. Namri a Mirzabahot látta magában, a Vaspörölyt, amivel azokat a holtakat sújtják, akik nem tudnak kielégítő választ adni a kérdésekre, amikre meg kell felelniük, mielőtt bekerülnének a paradicsomba.
Mi a baj a Központi Minisztériummal, amit Alia meg a papjai állítottak fel?
Letonak eszébe jutott, hogy miért jött a sivatagba, és kicsit föléledt benne a remény, hogy az Arany Ösvény talán mégis feltűnhet ebben a világegyetemben. Amire Namri ezzel a kérdéssel célzott, az hajtotta a sivatagba magának Muad-Dibnek a fiát.
– Istené a feladat, hogy utat mutasson – mondta Leto. Namri álla lefelé rándult, és éles tekintettel meredt Letora.
– Lehetséges, hogy hiszel is ebben? – förmedt rá.
– Ezért vagyok itt – állította Leto.
– Hogy megtaláld az utat?
– Hogy megtaláljam magamnak. – Leto átemelte a lábát a heverő szélén, A kőpadló hideg volt, nem takarta szőnyeg. – A papok azért állították föl a minisztériumukat, hogy elrejtsék az utat.
– Úgy beszélsz, mint egy igazi lázadó – mondta Namri, és megdörzsölte a teknősbékás gyűrűt az ujján. – Majd meglátjuk. Figyelj rám még egy kicsit. Ismered a kiszögellést a Pajzsfalban Dzsalalud-Dinnél? Az a fal a legelső napok óta magán viseli családom bevésett jeleit. Javid, a fiam, látta ezeket a jeleket. Abedi Dzsalal unokaöcsém látta őket. A Másik Törzsből való Mudzsahid Shafqat is látta a jeleinket. A Szukkar környéki viharok évszakában Yakup Abad barátommal ott jártunk ennek a helynek a közelében. A szél perzselően forró volt, akárcsak a forgószelek, amiktől a táncainkat tanultuk. Nem volt időnk megnézni a jeleket, mert vihar állta utunkat. Mikor azonban a vihar elvonult, thatta-víziót láttunk a felkavart homokon. Shakir Ali arca volt ott egy pillanatra, sírbolt-városából tekintett le reánk. A vízió csak egy pillanatig tartott; de mindketten láttuk. Mondd meg nekem, Atreides, hol találom azt a sírbolt-várost?
A forgószelek, amiktől a táncainkat tanultuk, gondolta Leto. A thatta-vízió és Shakir Ali. Ezek a Zenszuni vándorok szavai voltak, akik egyedül magukat tekintették igazi sivataglakóknak.
És a fremeneknek tilos sírboltba temetkezniük.
– A sírboltok városa az út végén vár rád, amit minden ember bejár – mondta Leto, és lemerült a Zenszuni tanításokban. – Egy ezer lépés széles kertben találod. Van ott egy gyönyörű, színes folyosó, amely kétszázharminchárom lépés hosszú és száz lépés széles, s az Ősi Dzsaipur márványlapjaival van kirakva. Ott lakik ar-Razzaq; ő élelmet ad mindenkinek, aki kér tőle. És a végítélet napján, mikor mindenki feláll majd, és elindul megkeresni a sírboltok városát, senki sem fogja megtalálni. Mert írva vagyon: amit az egyik világban ismersz, a másikban nem találhatod meg.
– Megint hit nélkül idézel – vicsorodott el Namri. – De egyelőre elfogadom, mert azt hiszem, tudom, miért vagy itt. – Ajka fagyos mosolyra húzódott. – Megajándékozlak a feltételes Jövővel, Atreides.
Leto éberen tanulmányozta a férfit. Mi volt ez, valami újabb, leplezett kérdés?
– Jó! – mondta Namri. – Felkészítettük az elmédet. Beleszúrtam a tüskéket. Még valami. Hallottad, hogy a messzi Kadrish városaiban ál-cirkoruhákat hordanak?
Miközben Namri várt, Leto a kérdés rejtett értelmét kereste. Ál-cirkoruhák? Sok bolygón viselik őket. Annyit mondott:
– A Kadrishon dívó piperkőc szokásokból több régi történet űz gúnyt. A bölcs állat beleolvad a környezetébe.
Namri lassan bólintott, majd megszólalt:
– Azaz ember, aki elfogott és idehozott, mindjárt látni kíván. Meg se próbálj kilépni innen. A halálod lenne. – Namri beszéd közben fölegyenesedett, és eltűnt a sötét folyosónyílásban.
Leto hosszú-hosszú ideig bámulta a folyosót, miután távozott. Zörejeket hallott odakintről, őrségben álló strázsák halk társalgását. Nem tudta kiverni a fejéből Namri történetét a délibábos látomásról. A keserves sivatagi átkelésre emlékeztette, amíg eljutott erre a helyre. Most már nem volt fontos, valóban ez-e Jacurutu-Fondak. Namri nem csempész volt, hanem valami jóval hatalmasabb. És a játék, amibe Namri kezdett vele, Lady Jessicára vallott: Bene Gesserit-bűze volt. Letot fenyegető veszélyérzettel töltötte el ez a felismerés. De a szobából az egyetlen kijárat az a sötét nyílás volt, amin Namri távozott. Odakint egy idegen sziecs várt rá – azon túl pedig a sivatag. A sivatag nyers őszintesége és rendezett káosza a maga délibábjaival és végtelen dűnéivel úgy hatott Letora, mint valami csapda. Átvághatna ugyan visszafelé a homokon, de hová vezetné a szökés? Áporodott víz volt a számára ez a gondolat, nem olthatta vele a szomját.

- - -

Az egyoldalú időfelfogás miatt, amelynek az átlagos elme örökre rabja marad, az emberek jobbára mindent szekvenciális, szavakkal kifejezhető keretben képzelnek el. Ez a szellemi csapda nagyon rövid távú hatékonyságot és következményrendszert szül; a társadalom mással sem foglalkozik, csak a válsághelyzetekre adandó válaszok folytonos rögtönzésével.
– Liet-Kynes: Arrakisi munkanapló

Egyszerre mozdulj és beszélj, emlékeztette magát Jessica, és arra összpontosította gondolatait, hogy szellemileg felkészítse magát a küszöbönálló találkozóra.
Nemrég tálalták a reggelit, a Salusa Secundus aranyszínű napja alig érintette még meg a kertudvar túlsó falát, amelyre az ablaka nézett. Nagy gonddal választotta meg az öltözékét: a Tisztelendő Anyák fekete, csuklyás köpenyét viselte, a derekán körbefutó hímzett csíkon és a ruhaujjak szegélyén azonban aranyfonalas Atreides-címer díszelgett. Jessica gondosan elrendezte ruhája redőit, amint hátat fordított az ablaknak, jobb kezét a csípőjére támasztva, hogy hangsúlyt adjon a ruha mellrészét ékesítő sólyomcímernek.
Mikor belépett a lakosztályba, Farad'n észrevette az Atreides-jelképeket, és tett is rájuk egy-két megjegyzést, de nem mutatott sem dühöt, sem meglepetést. Jessica finom humort érzett a fiatal férfi hangjában, és elcsodálkozott rajta. Látta, hogy a herceg az általa javasolt szürke gyakorlóruhát vette föl. Farad'n leült az alacsony, zöld díványra, amihez odavezette, aztán jobb kezével masszírozni kezdte a hátát.
Miért bízok meg benne? – töprengett. Ez egy Bene Gesserit boszorkány!
Jessica megérezte a hanyag testtartás és a zord arckifejezés között feszülő ellentéteket, elmosolyodott, és azt mondta:
– Azért bízol bennem, mert tudod, hogy jó alkut kötöttünk, és azt akarod, hogy megtanítsalak mindenre, amit tudok.
Látta, hogy Farad'n szemöldöke ráncba húzódik, s hanyagul intett bal karjával, hogy megnyugtassa.
– Nem, nem olvasok a gondolataidban. Amit látok, az arcodból olvasom ki, a testtartásodból, a viselkedésedből, a hanghordozásodból, a karod állásából. Erre bárki képes, aki Bene Gesserit-kiképzést kapott.
– És meg fogsz tanítani rá?
– Biztos vagyok, hogy tanulmányoztad a rólunk szóló jelentéseket – mondta a nő, – Találtál bennük példát rá, hogy megszegtük volna az adott szavunkat?
– A jelentésekben nem, de...
– Részben azért maradtunk fenn ilyen sokáig, mert az emberek teljesen megbíznak a szavahihetőségünkben. Ez nem változott.
– Érthető – válaszolt Farad'n. – Türelmetlenül várom a munka kezdetét.
– Meg vagyok lepve, hogy nem kértél már régen egy oktatót a Bene Gesserittől – mondta Jessica. – Azonnal ugrottak volna a lehetőségre, hogy lekötelezzenek.
– Anyám sosem hallgatott rám, mikor ezért rágtam a fülét – méltatlankodott a herceg. – Most viszont... – Vállat vont, ékesszólóan kommentálva ezzel Wensicia száműzetését. Akkor hát nekivágunk?
– Jobb lett volna fiatalabb korodban kezdeni – mondta Jessica. – Így sokkal nehezebb lesz, és több időt fog igénybe venni. Előbb a türelmet kell megtanulnod, a kitartó türelmet. Remélem, nem találod majd túl nagy árnak.
– Azért, amit te ajánlottál föl, nem.
Jessica kiérezte a hangjából az eltökéltséget, a mohó várakozást és az árnyalatnyi bámulatot. Ezek jó alapot adtak a kezdéshez. Azt mondta:
– Akkor hát a türelem művészete... Vegyünk előbb néhány elemi szint prana-bindu kar- és lábgyakorlatot, illetve légzéstechnikát. A kezet meg; ujjakat későbbre hagyjuk. Készen állsz? – és leült egy székre a herceg szemben.
Farad'n bólintott, és várakozó kifejezést erőltetett az arcára, hogy hirtelen feltörő félelmét leplezze. Tyekanik figyelmeztette, hogy Jessica ajánlatát bizonyára van valami csel, amit a Testvériség főzött ki. „Nem gondolhat komolyan, hogy újra cserben hagyta a rendet vagy az őt.” Farad'n dühös rohanással vetett véget a vitának, amit azonnal megbánt. Mostani reakciója után már hajlott rá, hogy jobban megbecsülje Tyekanik óvintézkedéseit Tekintete körbejárta a szoba sarkait, regisztrálta a falborításban a dzsimeli finom ragyogását. De nem minden csillogó pont volt igazi dzsim: ami ebben a helyiségben történik, mindent rögzítenek, s éles elmék fognak elemezni minden egyes szót, mozdulatot és apró nüanszot.
Jessica elmosolyodott. Felfigyelt Farad'n lapos pillantásaira, de nem mutatta, hogy tudja, mit ellenőrzött velük. Azt mondta:
– Ha meg akarod tanulni a Bene Gesserit módszereit, először is zumunk alapvető, nyers instabilitását kell megértened. Mi a természetet értve ez alatt valamennyi megnyilvánulását – a Végső Abszolútumtagadásnak nevezzük. A látásmódod felszabadításához, hogy fölismerd a kondicionál természet változásait, emeld a karodat mellső középtartásba. Tanulmányoz a kinyújtott kezed, előbb a tenyeret, aztán a kézfejet. Vizsgáld meg elől-hát az ujjakat. Csináld.
Farad'n engedelmeskedett, de ostobának érezte a helyzetet. Ez a saját keze. Ismeri.
– Képzeld el, ahogy a kezed megöregszik – folytatta Jessica. – Nagyon öregnek kell lennie a szemedben. Nagyon-nagyon öregnek. Látod, hogy kiszáradt rajta a bőr...
– A kezem nem változik – mondta Farad'n. A felső karján már reszket kezdtek az izmok.
– Nézd tovább a kezed. Tedd öreggé, olyan öreggé, amilyennek csak elképzelni tudod. Lehet, hogy időbe telik. De ha észreveszed rajta, hogy öregszik, fordítsd visszájára a folyamatot. Tedd újra fiatallá a kezed – amilyen fiatallá csak tudod. Próbáld meg tetszés szerint variálni csecsemőkorodtól aggastyánkorodig, oda-vissza.
– De nem változik meg! – tiltakozott Farad'n. A válla sajgott.
– Ha megköveteled az érzékszerveidtől, meg fog változni – mondta a nő. – Koncentrálj a kiválasztott időfolyamat magad elé képzelésére: csecsemőkortól öregkorig, öregkortól csecsemőkorig. Órákba, napokba, hónapokba telhet. De meg lehet csinálni. A változás folyamatának visszafordítása meg fog tanítani rá, hogy minden rendszerre úgy tekints, mint viszonylagos stabilitásban mozgó egészre. Ismétlem, viszonylagos stabilitásban mozgóra.
– Azt hittem, a türelmet fogom tanulni – Jessica dühöt érzett a férfi hangjában, a csalódottság ízét.
– Meg a viszonylagos stabilitást – mondta. – Ez az a perspektíva, amit kialakíthatsz a saját meggyőződésedben, a meggyőződést pedig a képzelet segítségével befolyásolni lehet. Te az univerzum szemléletének csupán a korlátolt módját tanultad meg. Most meg kell alkotnod a saját készítésű univerzumodat. Ez lehetővé teszi számodra, hogy felhasználd a rendelkezésedre álló viszonylagos stabilitást a saját céljaidra, már amilyen célt el tudsz képzelni magadnak.
– Mit mondtál, mennyi időbe telik?
– Türelem – emlékeztette tanítványát Jessica.
Farad'n ajka önkéntelen vigyorra húzódott. Tekintete tanítómesterére tévedt.
– A kezedet nézd! – csattant föl a nő.
A vigyor eltűnt. A férfi szeme visszatért kinyújtott kezére, és résnyire szűkült az összpontosítástól.
– Mit csináljak, ha elfárad a karom? – kérdezte.
– Ne fecsegj, hanem koncentrálj – mondta Jessica. – Ha kifáradsz, hagyd abba. Lazíts pár percet, gyakorlatoztasd az izmaidat, aztán kezdd újra. Addig kell csinálnod, míg nem sikerül. Ez ebben a fázisban fontosabb, mint hinnéd. Tanuld meg jól ezt a leckét, különben több nem lesz.
Farad'n mély lélegzetet vett, az ajkába harapott, és a kezére meredt. Lassan forgatni kezdte: fel, le, fel, le... A válla reszketett a fáradtságtól: Fel, le... Semmi nem változott.
Jessica fölállt, és a szoba egyetlen ajtajához sietett.
Farad'n úgy szólt utána, hogy nem vette le pillantását a kezéről.
– Hová mégy?
– Jobban fogsz haladni egyedül. Körülbelül egy óra múlva visszajövök. Türelem.
– Tudom!
Az asszony egy pillanatig behatóan tanulmányozta Farad'nt. Milyen eltökéltnek tűnt! Szívszorító hirtelenséggel a saját fia jutott eszébe róla. Engedélyezett magának egy sóhajt, és azt mondta:
– Ha visszatérek, megtanítalak majd a szükséges izomlazító gyakorlatokra. Ne siesd el. Meg fogsz döbbenni, mi mindenre rá nem tudod venni a testedet és az érzékszerveidet.
Távozott.
A mindenütt jelenlévő őrök három lépéssel lemaradva szegődtek a nyomába, ahogy végigsietett a csarnokon. Bámulatuk és félelmük szinte tapintható volt. Sardaukarok voltak, akiket ezerszer figyelmeztettek Jessica képességeire: annak a szörnyű vereségnek a történetén nevelődtek, amit a fremenek mértek rájuk az Arrakison. Ez a boszorkány fremen Tisztelendő Anya volt: ugyanakkor Bene Gesserit és Atreides.
Jessica hátranézve mérföldkőnek látta szigorú arcukat terve alakulásában. Mikor a lépcsőhöz ért, befordult, egy szinttel lejjebb ereszkedett, aztán egy rövid folyosón kisétált a kertbe, amelyre az ablaka nyílt.
Csak Duncan Idaho is végezze el a maga feladatát, gondolta, mikor megérezte talpa alatt a kerti ösvény kavicsát, és meglátta a zöld lombokon átszűrődő napsugarakat.

- - -

Most a kommunikáció integráns módozatait fogod elsajátítani, s ezzel mentális fejlődésed új szintjére lépsz. Gestalt-funkció ez, mely átrendezi az adatfolyamokat a tudatotokban, feloldja a komplexitásokat, és tömöríti a Mentát index-katalogizáló technikából nyert adatokat, amit már elsajátítottatok. Legelső problémátok a különböző alanyokra vonatkozó részletes a fátok divergens sokaságából adódó feszültségek feloldása lesz. Legyetek elővigyázatosak. Az egyeztető célzatú Mentát-integráció nélkül könnyen áldozatul eshettek a Bábel-problémának; ezzel a névvel azt a mindenütt jelentkező hibát illetjük, amikor helyes adatok kombinálásával hibás következtetésre jutunk.
– Mentát Kézikönyv

Az egymásnak súrlódó szövetek nesze az éberség szikráját csiholta Leto tudatába. Meglepve tapasztalta, hogy arra a fokra emelte a külső behatásokra való érzékenységét, amikor a zajt meghallva már automatikusan azonosítja a szövetek fajtáját: egy fremen köpeny súrlódott a durva szövésű bejárati függönyhöz. A hang irányába fordult. A folyosóról jött, amely alig néhány perce nyelte el Namrit. Mikor Leto megfordult, foglyul ejtőjét látta belépni. Az az ember volt, aki csapdába csalta: ugyanaz a sötét bőrsáv a cirkomaszk fölött, ugyanazok a perzselő lánggal égő szemek. A férfi a maszkja után nyúlt, kihúzta az orrából a csöveket, lekapta a maszkot, és ugyanazzal a mozdulattal hátravetette a csuklyáját. Leto fölismerte, mielőtt pillantása fókuszba állt volna az állat elcsúfító tintalián-sebhelyen. A felismerés totalitásként jelentkezett az agyában, a bizonyító részletek utáni kutatás csak később követte. Tévedés kizárva, ez a csalókán esetlen mozgással megáldott emberhegy Gurney Halleck volt, a trubadúr-harcos!
Leto ökölbe szorította a kezét, egy pillanatra úrrá lett rajta a felismerés sokkja. Az Atreidesek egyetlen embere sem volt Gurneynél hűségesebb. Senki sem tett túl rajta pajzsharcban. Paul bizalmasa és tanítója.
Lady Jessica szolgája.
Ezek a felismerések rajzottak át Leto agyán, és még több is. Gurney volt az, aki elfogta. Gurney és Namri együtt irányították ezt az Összeesküvést. És Jessica keze vezérelte őket.
– Hallom, hogy találkoztál a mi Namrinkkal – mondta Halleck. – Kérlek, higgy neki, fiatalúr. Egyetlen funkciója van, és csakis egyetlen. Ő az, aki képes megölni téged, ha úgy hozza a szükség.
Leto automatikusan az apja hangján válaszolt:
– Szóval csatlakoztál az ellenségeimhez, Gurney! Sosem gondoltam volna, hogy...
– Ne próbálgasd rajtam az ördögi trükkjeidet, kölyök – mondta Halleck. – Fel vagyok vértezve mind ellen. A nagyanyád utasításait követem. A nevelésedet az utolsó részletig megterveztük. Ő volt az, aki beleegyezését adta Namri kiválasztásához. Ami most vár rád, bármilyen fájdalmasnak is tűnjék, az ő parancsára történik.
– És mi a parancsa?
Halleck előhúzta kezét köpenye redői közül; primitív, de hatékony fremen injektort tartott benne. Az átlátszó tartály kék folyadékkal volt megtöltve.
Leto hátrébb csúszott a heverőn, de megállította a sziklafal. Miközben igyekezett elhúzódni, belépett Namri, és kezét a kriszkésen nyugtatva odaállt Halleck mellé. Ketten együtt teljesen elállták a kijáratot.
– Látom, felismered a fűszeresszenciát – mondta Halleck. – Ki fogod próbálni a féregutat. Végig kell menned rajta. Ha nem teszed meg, életed végéig a fejed fölött fog lebegni a tudat, hogy nem merted megtenni, amit az apád igen.
Leto szótlanul megrázta a fejét. Ez volt az a dolog, amiről tudták Ghanimával, hogy elpusztíthatja Őket. Gurney üresfejű bolond! Hogy tehette Jessica... Leto érezte emlékeiben apja jelenlétét. Elárasztotta az elméjét, megpróbálta lerombolni a védőfalakat. Leto ki akarta rikoltani a világba felháborodását, de nem bírta mozgatni az ajkát. Pedig ez volt az a megnevezhetetlen dolog, amitől előszülött tudata leginkább rettegett. A fűszertransz, a változtathatatlan jövő megismerése minden merevségével és iszonyatával. Jessica nem rendelhette el, hogy ilyen szörnyűségnek tegyék ki a saját unokáját. A jelenléte azonban ott derengett az agyában, és érvekkel halmozta el, miért kell beleegyeznie. Még a félelem elleni litánia is ott duruzsolt a fülében monoton egyhangúsággal: „Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor...”
Leto ajkán olyan átok szaladt ki, mely Ősi volt már Khaldea ifjúkorában is, és mozdulni akart, megpróbált nekiugrani az előtte álló két férfinak, de az izmai megtagadták az engedelmességet. Leto úgy látta emelkedni Halleck kezét, az injektor közeledését, mintha máris transzban lenne. A parázsgömbök fénye megcsillant a kék folyadékon. Az injektor megérintette Leto bal karját. Fájdalom nyilallt végig a testén, egészen az arcizmáig.
Leto hirtelen egy fiatal nőt pillantott meg; durván ácsolt kunyhó előtt ült a pirkadat fényében. Tisztán látta, ahogy egy serpenyőben kávébabot pirít barnás-rózsaszínre, malabárt és melanzsot adva hozzá. Valahonnan a háttérből háromhúros hegedű szólt. A zene egyre csak visszhangzott és visszhangzott, míg bele nem fészkelte magát a fejébe, ott is tovább ekhózva. Elmosta a teste külső határait, nagynak érezte magát, nagyon nagynak, egyáltalán nem gyereknek. És a bőre nem a sajátja volt. Ismerte ezt az érzést! A bőre nem a sajátja volt. Melegség áradt szét a testében. Egyszerre csak sötétben találta magát, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy az első látomás jelentkezett. Éjszaka volt. A tündöklő kozmoszból sűrű felhőkbe hullottak a csillagok, izzó zsarátnok gyanánt.
Énjének egy része tudta, hogy nincs menekülés, de továbbra is makacsul küzdött, míg apja jelenléte dominánssá nem vált.
– Megvédelek a transzban. A többiek itt belül nem fognak föléd kerekedni.
Szélroham ragadta magával Letot, süvöltve görgette maga előtt, porral és homokkal terítette be, kidörzsölte a karját, az arcát, leszaggatta róla a ruhát, szilajul lobogtatta a haszontalanná vált szövet tépett végeit. De nem érzett fájdalmat, s látta, hogy a sebek ugyanolyan gyorsan begyógyulnak, mint ahogy megjelentek. A szél tovább űzte-hajtotta. És a bőre nem a sajátja volt.
Megfog történni! – gondolta.
Ám a gondolat távolról jött, és úgy, mintha nem is az övé lenne, legalábbis nem igazán; ugyanolyan kevéssé, mint a bőre.
A látomás bekebelezte. Szterologikus emlékképpé fejlődött, amely elválasztotta a múltat a jelentől, a jövőt a jelentől, a jövőt a múlttól. Minden válaszvonal háromszoros fókuszba állt, amelyről sejtette, hogy saját jövőbeli létezésének sokdimenziós, dombormívű térképe.
Azt gondolta: Az idő a tér mértéke, akárcsak a távérzékelő műszer, de a mérés folyamata bezár minket abba a térbe, amit megmérünk.
Sejtette, hogy a transz elmélyül. Úgy érezte, mintha megerősödne a belső tudata, beleolvadna az önazonosságába, és lassan átalakítaná. Ez volt az eleven Idő, és egyetlen pillanatát sem tudta megragadni. A jövő és a múlt emléktöredékei kicsúsztak a kezéből. De ott voltak előtte, folytonos mozgásban lévő mozaikként. A viszony, amely egymáshoz fűzte őket, másodpercről másodpercre váltódott. Emlékezete gyűjtőlencse volt, éles reflektorfény, mely elválasztotta egymástól a töredékeket, elszigetelte őket, de sosem tudta megállítani a szüntelen mozgást és átrendeződést, ami ott kavargott lelki szemei előtt.
Amit Ghanimával terveztek, az kivált a reflektorfényből, és a töredékek fölé magasodott, most azonban elrémítette őt. A látomás valósága sajgott benne. A kritikátlan elkerülhetetlenségtől legbelső énje szűkölni kezdett.
És a bőre nem volt a sajátja! Múlt és jelen lavinaként hömpölygött rajta keresztül, átszakítva az iszonyat védőgátjait. Nem tudta elválasztani őket. Az egyik pillanatban azt érezte, hogy kivonul a Butleri Dzsihadba, forró vággyal a szívében, hogy minden gépet elpusztítson, ami az emberi agy működését szimulálja. Ez csak a múlt lehetett, aminek vége van, lezárult. Érzékei azonban megmártóztak az élményben, elraktározva a legapróbb részleteket is. Hallotta valamelyik minisztertársa beszédét a pulpitusról: „Le kell rombolnunk a gondolkodógépeket. Az embereknek a saját maguk által lefektetett alapelvek szerint kell élniük. Ezt nem lehet gépekre bízni, az értelem a programozás függvénye, nem a hardveré, és mi vagyunk a legvégső program!”
Tisztán hallotta a hangot, ismerte a környezetét – a sötét ablakokkal ékes. hatalmas facsarnokot. A fényt táncoló lángnyelvek szolgáltatták. S a minisztertársa azt mondta: „A mi Dzsihadunk egyfajta selejtezőprogram. Kiselejtezzük az élettelen tárgyakat, amik elpusztíthatják az emberiséget!”
És Leto tudta, hogy aki most beszélt, az a számítógépek alattvalója volt. ismerte és kiszolgálta őket. A kép azonban eltűnt, ezúttal Ghanima állt előtte, és azt mondta: „Gurney tudja. Mindent elmesélt. Ezek Duncan szavai voltak és Duncan Mentátként mondta őket: Ha jót cselekszel óvakodj a közismertségtől, ha rosszat cselekszel, óvakodj az öntudattól.”
Ez nyilván a jövő volt – a távoli jövő. De érezte a valódiságát ugyanolyan intenzíven, mint a milliónyi belső múltét. És azt suttogta:
– Igaz ez, apám?
Ám apja jelenléte intőn szólt hozzá belülről: „Ne hívd ki magad ellen a balszerencsét! Most tanulsz bele a sztroboszkópikus tudatba. E nélkül túllőhetsz a célon, és elvesztheted az útjelződet az Időben.”
És a képzeletvilág domborműve megmaradt. Tolakodó képzetek ostromolták. Múlt-jelen-most. Nem tudta elkülöníteni őket. Tudta, hogy együtt kell sodródnia ezzel a dologgal, de rettegett a sodródástól. Hogy térhetne vissza valami felismerhető helyre? De érezte, hogy az ellenállásra irányuló erőfeszítések teljes beszüntetésére kényszerül. Nem tudta mozdulatlan, felcímkézett szakaszokra tagolni új univerzumát. Egyetlen szakasz sem volt hajlandó nyugton maradni. A dolgokat nem lehet mindig elrendezni és formába önteni. Meg kellett találnia a változás ritmusát, hogy átlásson rajta, s megpillantsa a mögötte megbúvó mozgatóerőt. Nem tudta, mikor kezdődött, de egyszerre csak úgy érezte magát, mintha egy gigászi moment bienhereux-ben haladna; látta a múltat a jövőben, a jelent a múltban, a mostot a múltban és a jövőben egyaránt. Évszázadok felgyülemlését élte át két szívverés között.
Leto szelleme szabadon lebegett, nem voltak benne gátak, védőfalak. Namri „feltételes jövője” félig-meddig megmaradt az emlékezetében, de számtalan más jövővel együtt. És ebben a roppant tudatban minden múltja, minden belső élete a sajátja lett. A benne létezők legnagyobbikának a segítségével Ő kerekedett fölül. Az övéi lettek.
Azt gondolta: Ha távolról tanulmányozol egy tárgyat, csak az alapelvét láthatod. Elérte ezt a távolságot, és most már látta a saját életét: a sokszoros múlt és a belőle fakadó emlékek voltak az ő terhei, öröme és létszükséglete. De a féregút új dimenzióval gazdagította látásmódját, s az apja többé nem Őrködött az elméje felett, mivel már nem volt rá szükség. Leto tisztán belátta a távokat – a múltat meg a jelent. És a múlt ködében talált egy végső őst – akinek Harum volt a neve, és aki nélkül nem létezhetne a messzi jövő. Ezek a tiszta távolságok új alapelveket, új dimenziókat kölcsönöztek a megosztás élményének. Bármilyen utat választ is, a tömegtapasztalatok autonóm szférájában kell végigjárnia, melyben annyi élet sűrűsödik össze, hogy egy emberélet a nemzedékek előszámlálására sem lenne elegendő. Fölgerjedve ezek a tömegtapasztalatok képesek volnának elnyomni az énjét. Rákényszeríthetik magukat egy személyre, egy társadalomra, egy egész civilizációra. Gurney persze azért tanította meg rá, hogy féljen tőle; ezért várta őt Namri kése. Nem szabad meglátniuk benne ezt a hatalmat. Senkinek nem tárhatja fel teljességében, még Ghanimának sem.
Leto hirtelen felült, és látta, hogy csak Namri maradt a szobában. Őt figyelte.
Leto megfáradt hangon szólalt meg.
– Az emberi korlátoknak nincs szabott felsorolása. Az univerzális jövőbelátás üres mítosz. Az Időnek csupán a legerőteljesebb helyi áramlatait lehet nyomon követni. Csakhogy a végtelen mindenségben a helyi jelenségek oly gigantikusak is lehetnek, hogy az emberi elme visszaborzad tőlük.
Namri a fejét csóválta, nem értette.
– Hol van Gurney? – kérdezte Leto.
– Elment. Nem akart tanúja lenni, ha meg kellene öljelek.
– Meg fogsz Ölni, Namri? – Szinte könyörgött neki, hogy tegye meg. Namri levette a kezét a késről.
– Mivel megkértél rá, nem. Ha viszont közönyösnek mutatkoztál volna...
– A közönyösség pestise sok mindenre hozott már pusztulást – mondta Leto, és bólintott magában. – Igen... egész civilizációk haltak bele. Mintha ez lenne az ár a komplexitás és a tudatosság magasabb szintjeinek eléréséért. – Fölnézett Namrira. – Szóval azt mondták neked, hogy közönyt keress bennem?
És látta, hogy Namri több egyszerű gyilkosnál – Namri fondorlatos ember.
– Mint a féktelen hatalom jelét – mondta Namri, de hazudott.
– Igen, az érzéketlen hatalomét – Leto felült, és mélyet sóhajtott. – Apám életében nem volt erkölcsi nagyság, Namri, csupán egy helyi jelentőségű csapda, amit önmagának állított.

- - -

Ó, Paul Muad-Dib,
Fremenek Mahdija,
Szálló lélegzeted
Sivatag vihara.
– Muad-Dib dalaiból

– Soha! – jelentette ki Ghanima. – A nászéjszakán megölöm!
Az elszánt konokság, amellyel beszélt, mindezidáig ellenállt a békéltetésű kísérleteknek. Alia és tanácsadói egy fél éjszakán át igyekeztek rábeszélni, szakadatlan felfordulást teremtve a hercegi lakosztályban; csak időnként küldtek újabb tanácsadókért, ételért és italért. Az egész templom és a hozzá csatlakozó erőd forrongott a meg nem hozott döntések okozta csalódottságtól.
Ghanima nyugodtan ült egy szuszpenzorszéken a saját lakrészében, melynek falait nyers rozsdabarnára festették, hogy a sziecs szikláit utánozzák vele. A mennyezet azonban kék ragyogással fénylő imbar-kristályból volt, a padló pedig fekete obszidiánból. A bútorzat szegényes volt: egy kis íróasztal, öt szuszpenzorszék meg egy keskeny ágy. fremen módra az egyik alkóvban elhelyezve. Ghanima sárga gyászruhát viselt.
– Nem vagy szabad ember, nem dönthetsz az életed minden vonatkozásáról – mondta neki Alia vagy századszor. A kis lükének előbb-utóbb rá kell jönnie erre! Muszáj beleegyezését adnia a Farad'nnal kötendő frigyhez.
Muszáj! Utána megölheti, de a nászhoz szükség van a fremen fél hivatalos beleegyezésére.
– Megölte a testvéremet – kiáltotta Ghanima. továbbra is kitartva az egész éjszaka fújt nóta mellett. – Ezt mindenki tudja. A fremenek köpnének a nevemre, ha beleegyeznék ebbe a házasságba.
És többek között ezért kell megtenned, gondolta Alia. Azt mondta:
– Az anyja műve volt. Farad'n száműzte büntetésből. Mit akarsz még tőle?
– A vérét – mondta Ghanima. – Corrino-vért.
– Megtagadta a tulajdon anyját – tiltakozott Alia. – A fremen csürhe miatt meg miért aggodalmaskodnál? Ők azt csinálják, amit mondunk nekik. Ghani, az Impérium békéje megköveteli, hogy...
– Nem fogok beleegyezni – dacoskodott Ghanima. – Nélkülem nem jelentheted be a frigyet.
Irulan, aki Ghanima szavaira lépett be a szobába, érdeklődve nézett Aliára és a két tanácsnoknőre, akik zavartan álldogáltak mellette. Látta, hogy Alia undorodva az égnek emeli karját, és leroskad egy székre Ghanimával szemben.
– Beszélj vele te, Irulan – dühöngött Alia.
Irulan közelebb húzott egy szuszpenzorszéket, és leült Alia mellé.
– Te is Corrino vagy, Irulan – mondta Ghanima. – Ne tedd próbára velem a szerencsédet.
Fölállt, a heverőjéhez ment, törökülésben letelepedett rá, és viszonozta a két nő pillantását. Látta, hogy Irulan Aliához hasonlóan fekete abát vett föl mára, melynek hátravetett csuklyája szabadon hagyta aranyhaját. A szobát megvilágító parázsgömbök sárga fényében úgy tűnt, mintha a haja is gyászolna.
Irulan Aliára nézett, felállt, és odasétált Ghanima elé.
– Ghani, ha ezzel meg tudnám oldani a problémánkat, habozás nélkül megölném magam. És Farad'n az én véremből való, mint azt voltál olyan szíves hangsúlyozni. De neked sokkal komolyabb kötelezettségeid is vannak, mint a fremen szokások tiszteletben tartása...
– Ez a te szádból sem hangzik jobban, mint a drágalátós nagynénéméből – mondta Ghanima. – A testvérvért nem lehet lemosni. Ez nemcsak egy jelentéktelen fremen szólás.
Irulan összeszorította az ajkát, majd azt mondta:
– Farad'n fogva tartja a nagyanyádat. Vele van Duncan is, és ha mi nem...
– Nem vagyok megelégedve a magyarázkodásaitokkal, hogy miként került sor erre – válaszolt Ghanima, és Irulan válla fölött Aliára nézett. – Duncan egykor inkább választotta a halált, semhogy hagyja apámat az ellenség kezére kerülni. Lehet, hogy ez az új ghola-test már nem ugyanaz...
– Duncan azt a megbízást kapta, hogy minden körülmények között védje meg Lady Jessicát! – érvelt Alia, és megpördült a székével. – Meg vagyok győződve róla, hogy az egyedüli helyes utat választotta.
És közben arra gondolt: Duncan! Duncan! Nem így kellett volna csinálnod. Ghanima kiérezte az ellentmondást Alia hanghordozásából, és a nagynénjére meredt.
– Hazudsz, ó Mennyeknek Öle. Értesültem az Összetűzésedről a nagyanyámmal. Mi az, amit félsz nekünk elmondani vele meg a drágalátós Duncaneddel kapcsolatban?
– Mindent hallottatok – mondta Alia, bár a nyílt vád hallatán belenyilallt a félelem, és eszébe jutott, mi mindent jelenthet ez még. Rájött, hogy a kimerültség óvatlanná tette. Fölállt, és azt mondta: – Mindent tudtok, amit én! – Irulanhoz fordult. – Puhítsd meg te. Elő kell készíteni, hogy...
Ghanima nyers fremen káromkodással vágott a szavába, ami megdöbbentőnek hatott a serdületlen szájból. Aztán ő törte meg a hirtelen támadt csendet.
– Azt hiszitek, egyszerű kisgyerek vagyok, hogy évekig tudtok puhítani, amíg bele nem egyezem. Gondold meg még egyszer, ó Mennyei Régens. Te mindenki másnál jobban tudod, hány év terhét hordozom. Én azokra hallgatok, nem rád.
Aliának alig sikerült visszanyelnie dühös válaszát; zordan meredt Ghanimára. Szörnyeteg? Ki ez a gyerek? Újfajta félelem vert gyökeret Aliában, amelynek középpontjában Ghanima állt. Vajon Ő is megkötötte a maga kompromisszumát az előtudatok agyában tolongó életekkel? Annyit mondott:
– Nemsokára megjön a jobbik eszed.
– Nemsokára eljön az idő, amikor látom majd Farad'n vérét a késemre fröccsenni – mondta Ghanima. – Ezt biztosra vehetitek. Ha bármikor magára hagytok vele, egyikünk meg fog halni.
– Gondolod, hogy jobban szeretted a testvéredet, mint én? – akarta tudni Irulan. – Ostoba játékot űzöl! Ugyanúgy anyja helyett anyja voltam, mint neked. Én...
– Ti nem ismertétek őt igazán – mondta Ghanima. Szeretett nagynénénket kivéve mindenki más ragaszkodik hozzá, hogy gyereknek tekintsen minket. Ti vagytok a bolondok! Alia tudja. Jusson csak eszetekbe, hogyan futott el a...
– Nem futok el semmi elől – berzenkedett Alia, de hátat fordított Ghanimának és Irulannak, s a két amazont nézte, akik úgy tettek, mintha nem hallanák a veszekedést. Nyilván feladták Ghanima meggyőzését. Talán rokonszenveztek vele. Alia dühösen kiküldte őket a szobából. Tisztán látszott az arcukon a megkönnyebbülés, ahogy engedelmeskedtek.
– Igenis elfutsz – makacskodott Ghanima.
– Azt az életmódot választottam, amely legjobban illik hozzám – mondta Alia, és visszafordult, hogy a törökülésben kuporgó Ghanimára szegezze tekintetét a heverőn. Lehetséges volna, hogy ő is megkötötte azt a borzalmas, belső kompromisszumot? Alia a jeleket kereste Ghanimán, de egyet sem talált. Eltöprengett. Rajtam vajon látja Őket? De hogyan?
– Attól tartottál, hogy a sokaság ablaka leszel – vádolta Ghanima. – Csakhogy mi előszülöttek vagyunk; mi tudjuk. Most már az ablakukká váltál, tudatosan éppúgy, mint tudat alatt. Nem tagadhatod meg őket.
És közben azt gondolta: Igen, ismerlek... te szörnyeteg. És talán ugyanazt az utat fogom bejárni, mint te, egyelőre azonban csak szánni és megvetni tudlak.
Alia és Ghanima közé szinte tapintható csönd telepedett, ami riasztotta Irulan Bene Gesserit-érzékeit. Egyikükről a másikra nézett, aztán megkérdezte:
– Miért némultatok el ilyen hirtelen?
– Csak eszembe jutott valami, ami alapos megfontolást igényel – mondta Alia.
– Törd a fejed kedvedre, drága néném – köpte a szót Ghanima. Alia visszafojtotta fáradtságszította haragját, és azt mondta:
– Egyelőre elég! Hadd gondolkozzon. Talán észhez tér. Irulan fölállt, és megjegyezte:
– Amúgy is mindjárt virrad. Ghani, mielőtt elmegyünk, nem szeretnéd meghallgatni Farad'n legutóbbi üzenetét? Arról...
– Nem szeretném – mondta Ghanima. – És a továbbiakban ne szólítsatok ezen a nevetséges becenéven. Ghani!
Csak alátámasztja azt a tévhitet, hogy kisgyerek vagyok, akit tetszés szerint lehet ide-oda...
– Miért némultatok el ilyen hirtelen Aliával? – vágott a szavába Irulan, visszatérve előbbi kérdéséhez; ezúttal azonban a Hang finom modulációit használta.
Ghanima nevetve vetette hátra a fejét.
– Irulan! A Hangot akarod alkalmazni ellenem?
– Micsoda? – hőkölt vissza Irulan.
– Nehogy már a tojás tanítsa a tyúkot – mondta Ghanima. – Hogy mit ne csináljon?
– A puszta tény, hogy én emlékszem erre a kifejezésre, te pedig még sosem hallottad, legalább gondolkodóba ejthetne – vitatkozott Ghanima. – Őseink így gúnyolták ki a tejfelesszájú ifjoncokat, amikor a Bene Gesserit még fiatal volt. De ha ez nem józanít ki, kérdezd meg magadtól, mire gondolhattak császári szüleid, mikor Irulannak neveztek el. Csak nem Nalurira, a legendás Romok Asszonyára?
Irulan neveltetése ellenére elpirult.
– A bolondját járatod velem, Ghanima.
– Te meg a Hangot akartad használni ellenem. Ellenem! Én emlékszem az első tapogatózó lépésekre, amiket az emberiség ebbe az irányba tett. Emlékszem arra a korra, Romos Irulan. Most pedig hordjátok el magatokat, mind a ketten.
Alia azonban már izgatottá vált, fölcsigázta a figyelmét valami belső sugallat, amely félrelökte útjából a kimerültséget. Azt mondta:
– Van egy javaslatom, ami talán megváltoztatja az elhatározásodat, Ghani.
– Megint csak Ghani! – Ghanima torkából rekedt nevetés szakadt föl, aztán azt mondta: – Gondolkozz egy pillanatra: ha meg akarom Ölni Farad'nt, nincs másra szükség, csak arra, hogy a halála beleilljen a terveidbe. Felteszem, ez jutott eszedbe. Óvakodj az engedékeny hangulatban lévő Ghanttól. Látod, teljesen őszinte vagyok veled.
– Mertem remélni – mondta Alia. – Mi lenne, ha...
– A testvérvért nem lehet lemosni – szögezte le Ghanima. – Nem állhatok fremen szeretteim elé, ha elárulom ezt az alapelvüket. Sohasem bocsátunk meg, sohasem felejtünk. Nem ez a katekizmusunk? Most figyelmeztetlek, és a nyilvánosság előtt is ki fogom jelenteni: nem kényszeríthetsz hozzá Farad'nhoz. Ki hinne ebben, aki ismer? Még maga Farad'n sem. Ha a fülükbe jut a házasság híre, a fremenek a ruhájuk ujjába fognak nevetni, és azt gondolják: „Vagy úgy! Szóval csapdába csalja a gyilkost.” Ha...
– Értem – mondta Alia, és Irulan mellé lépett. Megjegyezte magának, hogy Irulan döbbent csöndben áll; már tudta, milyen irányt vett ez a beszélgetés.
– És csapdába is csalom – mondta Ghanima. – Ha ezt akarod, beleegyezem; de Farad'n nem bukhat el. Ha üres garasnak szánod ezt a színlelt frigyet, amivel visszavásárolhatod magadnak nagyanyát és a drágalátós Duncanedet, hát legyen. Rajtad áll. Vásárold vissza őket. Farad'n viszont az enyém. Őt én ölöm meg.
Mielőtt Alia szólásra nyithatta volna a száját, Irulan megpördült, hogy szembenézzen vele.
– Alia! Ha megszegjük az adott szavunkat... – A mondat végét függőben hagyta, miközben Alia mosolyogva fontolóra vette a faufreluchok gyűlésén résztvevő Nagy Házak között elharapózó potenciális haragot, az Atreidesek becsületességébe vetett bizalom megingásának súlyos következményeit, a hívők kiábrándulását a vallásból; az összes kicsiny és nagy épülettömböt, amely alapjaiban fog megrendülni.
– Ez ellenünk szólna – tiltakozott Irulan. – A nép nem hinne többé Paul prófétaságában. Az... az egész Impérium...
– Ki meri kétségbe vonni a jogunkat, hogy eldöntsük, mi a jó és mi a rossz? – kérdezte halk hangon Alia. – Mi határozzuk meg a helyest és a helytelent. Csak egy nyilatkozatomba kerül, és...
– Ezt nem teheted! – tiltakozott Irulan. – Paul emlékezete...
– Csak eszköz az egyház és az állam kezében – mondta Ghanima. – Ne beszélj ostobaságokat, Irulan! – Megérintette az övébe tűzött kriszkést, és fölnézett Aliára. – Rosszul ítéltem meg agyafúrt nénémet, Muad-Dib Szent Birodalmának régensét. Valóban rosszul ítéltelek meg. Csald csak Farad'nt az udvarunkba, ha akarod.
– Ez vakmerőség – könyörgött Irulan.
– Beleegyezel hát a nászba, Ghanima? – kérdezte Alia a lányt, Irulanra ügyet sem vetve.
– Csakis az én feltételeimmel – mondta Ghanima, továbbra is a kriszkését markolva.
– Én mosom kezeimet – szabadkozott Irulan, és valóban idegesen tördelte a kezét. – Inkább egy igazi frigyet szeretnék, ami begyógyíthatná a...
– Sokkal nehezebben gyógyuló sebet fogunk ejteni rajtatok mi ketten, Alia meg én – mondta Ghanima. – Hozzátok ide mihamarabb, ha hajlandó eljönni. Talán beleegyezik. Ki gyanakodna egy zsenge korú gyermekre? Tervezzük el a házasságkötési szertartást; az személyes részvételt igényel. Alakítsuk úgy, hogy lehetőségem nyíljon egyedül maradni vele... csak egy-két percre...
Irulan megborzongott, annyira átütő erejű bizonyítéka volt ez annak, hogy Ghanima végső soron mégis igazi fremen; gyermekéveiben is ugyanolyan vérengző, mint felnőtt korában. Elvégre a csatatéren a fremen gyermekek szokták elvágni a sebesültek torkát, hogy ne maradjon ez az asszonyok feladata, akik a holttestek összegyűjtésével voltak elfoglalva, majd elszállították őket a tetemlepárlókhoz. És Ghanima most egy fremen gyermek hangján beszélt, szavainak megfontolt érettsége iszonyatot iszonyatra halmozott – mindezt az ősi vendetta miatt, mely sugárzó glóriaként ragyogott körülötte.
– Rendben – mondta Alia, és minden igyekezetével azon volt, nehogy hangjával vagy arc kifejezésével elárulja a lelkében fellobbanó kárörömöt. – Elkészítjük a normális házassági szerződést. Megszervezzük, hogy az aláírások a Nagy Házak megfelelő számú képviselőjének tanúsága mellett kerüljenek rá. Farad'n nem kételkedhet benne, hogy...
– Kételkedni fog, de eljön – mondta Ghanima. – És lesznek testőrei. De nem hiszem, hogy eszükbe jutna tőlem is védeni őt.
– Paul életművének szerelmére – tiltakozott Irulan –, legalább tüntessük föl Farad'n halálát balesetnek vagy valami külső erő ármánykodásának...
– Örömömet lelem majd benne, ha felmutathatom véres késemet a testvéreimnek – mondta Ghanima. '
– Alia, könyörgöm – kérte Irulan. – Hagyd ezt az esztelen őrültséget. Hirdess kanlyt Farad'n ellen, vagy akármi, csak ne...
– Nincs szükségünk formális bosszúnyilatkozatra ellene – mondta Ghanima. – Az egész Impérium tudja, mit érzünk. – Köpenye szegélyére mutatott. – A gyász sárgáját viseljük. Ugyan kit szednék rá vele, ha lecserélném a fremen menyasszonyok fekete ruhájára?
– Imádkozz érte, hogy Farad'n lépre menjen – egészítette ki Alia –, meg a Nagy Házak követei és akiket idehívunk tanúskodni...
– Minden követ ellened fordul majd – mondta Irulan. Ezt nagyon jól tudod!
– Nagyszerű észrevétel – állította Ghanima. – Gondosan válogasd meg azokat a követeket, Alia. Csak olyan embereket invitálj ide, akiknek az eltűnése nem fog gondot okozni.
Irulan kétségbeesetten az égre emelte karját, sarkon fordult, és kimenekült a helyiségből.
– Figyeltetni kell, nehogy megpróbálja figyelmeztetni az unokaöccsét – mondta Ghanima.
– Te csak ne akarj engem konspirálásra oktatni – szólt Alia. Megfordult, és követte Irulant, de lassabban. Az odakint várakozó testőrök és szárnysegédek úgy szegődtek a nyomába, akár a felszín felé törő féreg útját kísérő homokszemek.
Ghanima szomorúan ingatta a fejét, és a csukott ajtót nézte, miközben az járt a fejében: Minden úgy történik, ahogy szegény Letoval gondoltuk. Az alvilág isteneire! Bárcsak engem ölt volna meg helyette a tigris!

- - -

Sok erő igyekezett hatalmába keríteni az Atreides-ikreket, és miután Leto halálát bejelentették, az intrikálás csak felerősödött. Figyelemreméltóak az egyes indítékok: a Bene Gesserit rend félt Aliától, a felnőtt szörnyszülöttől, ugyanakkor továbbra is szerette volna rátenni a kezét az Atreides-ikrek által hordozott génállományra. Az auqaf és a hadzs egyházi hierarchiájának szeme előtt csupán a Muad-Dib örökösének ellenőrzésével járó hatalom lebegett. A KHAFT hídfőállást akart létesíteni a Dűne vagyonának kiaknázására. Farad'n és a sardaukarok a Corrino-ház dicsőségének visszaállítására törekedtek. Az Űrliga az Arrakis-melanzs egyenletet féltette; fűszer nélkül nem tudtak navigálni. Jessica helyre akarta hozni a Bene Gesserittel szemben tanúsított engedetlensége következményeit. Kevesen gondoltak rá, hogy az ikreket is megkérdezzék a terveikről, és amikor eszükbe jutott, már késő volt.
– Kreos Könyve

Nem sokkal vacsora után Leto egy embert pillantott meg elhaladni szobája boltíves bejárata előtt, és utána küldte az elméjét. A folyosó nyitott volt, Leto figyelemmel kísérhette az odakint zajló tevékenységet – fűszergyűjtők pöfögtek el, majd három asszonyt látott jellegzetesen külvilági, felcicomázott Öltözékben, bizonyára csempészeket. Az ember, aki magával ragadta Leto gondolatait, semmiben sem különbözött a többiektől, csak úgy mozgott, mint Stilgar, jóval fiatalabb kiadásban.
Ez az egyedi mozgás ragadta meg Leto figyelmét. Az Idő úgy töltötte ki a tudatát, mint egy csillagtérkép. Ki tudta venni a végtelen időszakaszokat, de bele kellett erőltetnie magát a saját jövőjébe, hogy meghatározza, melyik pillanatot foglalja el a teste. Sokarcú emlék-életei hol előtörtek, hol visszahúzódtak, de ők jelentették számára a jelent. A tengerpartot ostromló hullámokra emlékeztették Letot, ám ha túl magasra tornyosultak, vissza tudta parancsolni őket; ilyenkor egyedül a fenséges Harum maradt az agyában.
Olykor megfogadta az emlék-életek tanácsát. Az egyik úgy viselkedett, mint valami súgó, aki kidugja a fejét a színpadra, és utasításokkal látja el a játékát illetően. Az apja megjelent a szellemtúrán, és azt mondta neki:
– Gyermek vagy, aki férfi akar lenni. Ha férfivá válsz, és visszanézel, hiába fogod keresni a gyermeket, aki voltál.
Egész idő alatt érezte, hogy testét szüntelenül gyötrik a rosszul karbantartott, régi sziecs bolhái és tetvei. A szolgák közül, akik a fűszerrel telített ételt hozták neki, senki sem törődött a férgekkel. Vajon immunisak voltak rájuk, vagy olyan régóta éltek már együtt velük, hogy egészen hozzászoktak az alkalmatlankodásukhoz?
Kik ezek az emberek Gurney körül? Hogy kerültek ide? Valóban Jacurutu ez a hely? Emlék-sokasága nemszeretem válaszokat adott ezekre a kérdésekre. Csúnya emberek voltak, Gurney talán a legcsúnyább, a csúnyaság felszíne alatt azonban lopva és titokban ott lappangott a tökéletesség.
Énjének egy része tudta, hogy a fűszer rabja maradt: a jókora melanzsadag tartotta függőségben, amit az étkezésekkel vett magához. Gyermekteste lázadozott, miközben elméje a világkorszakok ezrein átívelő Más Emlékek közvetlen jelenlétét kutatta.
A szelleme visszatért a túráról, s elcsodálkozott rajta, hogy Valóban elhagyta a testét. A fűszer megzavarta az érzékelést. Érezte, hogy az önkorlátozások halma úgy feszül neki a személyiségének, ahogy a bled lassan növekvő, hosszú barachán-dűnéi a sivatagi sziklaszirtnek. Egy szép napon néhány homokszem át fog csordulni a kőszegélyen, és egyre több követi őket... míg végül csak a néma homok nyújtózik már az égbolt íve alatt.
A szirt azonban akkor is ott lesz alatta.
Még mindig transzban vagyok, gondolta.
Tudta, hogy nemsokára elválik egymástól élet és halál. Rabtartói újra és újra visszaküldték a fűszer börtönébe, sosem voltak elégedettek a válaszokkal, amiket visszatérte után adott nekik. A sunyi Namri mindig ott várt rá a késsel. Leto számtalan múltat és jövőt járt be, azt azonban még nem tudta, mi elégítené ki Namri és... és Gurney Halleck igényeit. Valami mást akartak, nem látomásokat. Az élet-halál keresztút csábította Letot. Tudta, hogy az életének bírnia kell valami rejtett értelemmel, ami a látomásos körülmények fölé emeli. Mikor erre gondolt, úgy érezte, belső tudata az igazi énje, és külső létezése a transz. Ez megrémítette. Nem akart visszatérni a sziecsbe a bolhákhoz, Namrihoz, Gurney Halleckhez.
Gyáva vagyok, gondolta.
De a gyáva ember is halhat egyetlen gesztussal bátor halált, sőt, leginkább éppen Ő. Hol az a gesztus, amely ismét egységes egésszé formálja? Hogyan léphet át a látomásos transzállapotból abba a világmindenségbe, ahol Gurney szeretné látni? Tudta, hogy ha nem fordul el a céltalan vízióktól, ha nem hagyja maga mögött az álomvilágot, könnyen meghalhat a magaválasztotta börtönben. Ebben az egy dologban számíthat rabtartói közreműködésére. Valahol meg kell találnia a bölcsességet, a belső egyensúlyt, amit kivetíthet az univerzumra, s ha visszaverődik róla, a nyugodt erő látszatát kölcsönzi neki. Csak akkor keresheti meg az Arany Ösvényét, s menekülhet meg a bőrtől, ami nem a sajátja.
Valaki baliseten játszott kint a sziecsben. Leto úgy találta, a teste valószínűleg a jelenben hallja a muzsikát. Érezte a hátát nyomó heverőt. Hallotta a zenét: Gurney balisetezett. Egyetlen más kéz sem kelhetett versenyre az Övével, ha ezen a bonyolult zeneszerszámon kellett játszani. Egy régi fremen dalt adott elő; abból a fajtából, amit hadithnak hívtak, mert cselekményvezetése és hangszerelése olyan gondolatokat ébresztett az emberben, amelyek nélkülözhetetlenek voltak számára, ha életben akart maradni az Arrakison. A dal az emberek munkájáról szólt a sziecsben.
Leto érezte, hogy a dallam végigkíséri őt egy csodálatos, ősi barlangrendszeren. Asszonyokat látott, akik üzemanyagnak való fűszertöreket tapostak, fűszersört érleltek kádakban, fűszergyárakat javítottak. A melanzs mindenütt jelen volt a sziecsben.
Eljött a pillanat, amikor Leto már nem tudott különbséget tenni a zeneszó és a látomásos barlangban mozgó emberek között. Az elektromos rokka zengése és jajgatása egybeolvadt a baliset zengésével és jajgatásával. Lelki szemei előtt különféle szövetek vonultak el, emberi hajból, mutáns patkányok szőréből, a sivatagi gyapot szálaiból, olajban puhított madárbőr-szíjakból. Látott egy sziecs-iskolát. A Dűne ökonyelvezete a zene szárnyán dühöngött az agyában. Látta a napenergiával működő konyhát, a hosszú termet, ahol cirkoruhákat készítettek és javítottak. Időjósokat látott jövendölni a homokba vetett pálcikákból.
Valahol útközben valaki ételt hozott neki, és kanállal megetette, erős kézzel emelve meg a fejét. Tudta, hogy ez az érzés a valós időből jön, de a csodálatos kaleidoszkóp tovább forgott vele.
Feltámadó homokvihart látott, közvetlenül a fűszerdús étel elfogyasztása után. A homokfúvásban mozgó alakok arányló tükörképekké váltak egy moly szemében, saját élete pedig egy csúszómászó csiga által hátrahagyott nyálkanyommá zsugorodott.
A Panoplia Propheticus szavai dübörögtek a koponyájában: „Azt mondják, semmi nem szilárd, semmi nem kiegyensúlyozott, semmi nem maradandó ebben a világegyetemben – hogy semmi nem marad meg a korábbi állapotában, hogy minden egyes nap – olykor minden egyes óra – változásokat hoz.”
A régi Missionaria Protectiva tagjai tudták, mit csinálnak, gondolta. Ismerték a Rettentő Szándékokat. Értettek hozzá, hogyan kell manipulálni a népeket és egyházakat. A végén még az apám sem menekült előlük.
Megvolt az útmutató, amit keresett. Leto szemügyre vette. Érezte, hogy az erő ismét szétárad a testében. Teljes sokarcú lénye kifelé fordult, és kitekintett a világegyetemre. Felült, és egyedül találta magát a félhomályos cellában. Fény csak a folyosóról szűrődött be, ahol világkorszakokkal ezelőtt elhaladt az a férfi, és magával ragadta a gondolatait.
– Jó szerencsét mindannyiunknak! – kiáltotta fremen szokás szerint. Gurney Halleck tűnt fel a bejárat boltíve alatt, feje sötét sziluettként rajzolódott ki a folyosó világos hátterére.
– Fényt – mondta Leto.
– Folytatni szeretnéd a próbatételt? Leto felnevetett.
– Nem. Itt az ideje, hogy én tegyelek próbára titeket.
– Meglátjuk. – Halleck térült-fordult, s másodpercek múlva visszatért, egy kék fénnyel égő parázsgömbbel a bal hóna alatt. A cellába érve eleresztette, hadd lebegjen a fejük fölött.
– Hol van Namri? – kérdezte Leto.
– Odakint a közelben. Bármikor behívhatom.
– Ó, az Örökkévalóság Atya mindig türelemmel vár – mondta Leto. Furamód felszabadultnak érezte magát, mintha valami nagy felfedezés előtt állna.
– A Shai-huludnak fenntartott néven szólítod Namrit? – kérdezte Halleck.
– A kése féregfogból készült – közölte Leto. – így hát ő az Örökkévalóság Atya. Halleck zordul elmosolyodott, de hallgatott.
– Még mindig arra vársz, hogy ítélkezhess fölöttem – mondta Leto. – És elismerem, hogy ítélkezés nélkül nincs mód az információcserére. De az univerzumot nem kérheted meg, hogy viselkedjen egzaktul.
Halleck háta mögül suhogó zaj hívta fel Leto figyelmét Namri érkezésére. Baloldalt állt meg, fél lépésre a trubadúrtól.
– Á, az átkozottak bal keze – élcelődött Leto.
– Nem bölcs dolog tréfálkozni a Végtelennel és az Abszolútummal – mordult fel Namri, és lapos pillantást vetett Halleckre.
– Isten vagy, Namri, hogy az Abszolútumról beszélsz? – kérdezte Leto, ám figyelmét továbbra is Halleckre összpontosította. Az ítéletet ő fogja hozni.
Mindkét férfi szótlanul állt; nem kapott választ.
– Minden ítélet a tévedés határán imbolyog – magyarázta Leto. – Ha abszolút tudást tulajdonítunk magunknak, szörnyeteggé válunk. A tudás végtelen kaland a bizonytalanság küszöbén.
– Mi ez a játék a szavakkal? – akarta tudni Halleck.
– Hagyd beszélni – mondta Namri.
– Ezt a játékot Namri kezdte velem – állította Leto, és látta, hogy az öreg fremen helyeslően bólint. Kétségkívül ráismert a kérdezz-felelek játékra. – Érzékszerveink mindig legalább két szinten működnek – mondta Leto.
– Közhelyek és üzenet – szólt közbe Namri.
– Nagyszerű! – csettintett Leto. – Te közhelyeket adtál át nekem; én üzenetet adok át neked. Látok, hallok, szagolok, tapintok, ízlelek, és figyelemmel kísérem a hőmérséklet-változásokat. Érzékelem az idő múlását. Lehet, hogy hangulatidéző mintákat veszek. Ahhh! Boldog vagyok. Látod, Gurney? Namri? Az emberi életnek nincsenek titkai. Nem megoldásra váró probléma, hanem megtapasztalásra váró realitás.
– Próbára teszed a türelmünket, kölyök – mondta Namri. – Ezt a helyet választottad ki a halálra?
Halleck azonban nyugalomra intette a frement.
– Először is nem vagyok kölyök – méltatlankodott Leto. A jobb füle mellett magára vetette az első jelet. – Nem fogsz megölni; vízterhet róttam rád.
Namri félig kihúzta kriszkését a tokjából.
– Semmivel nem tartozom neked!
– De Isten azért teremtette az Arrakist, hogy megeddze az igazhitűeket – mondta Leto. – Én nemcsak a hitemről tettem bizonyságot, tudatosítottam benned a saját létezésedet is. Az élet megköveteli a vitákat. Valaki – én! – tudatta veled, hogy a te valóságod különbözik az Összes többitől; ezáltal döbbentél rá, hogy létezel.
– A tiszteletlenség veszélyes játék, ha engem választasz partnerül – válaszolt Namri. Továbbra is félig kivonva tartotta kriszkését.
– A tiszteletlenség minden vallás létfontosságú részeleme – mondta Leto. – A filozófiában betöltött szerepéről nem is beszélve. A tiszteletlenség az egyetlen módszerünk, amellyel próbára tehetjük az univerzumunkat.
– Szóval úgy gondolod, hogy megértetted az univerzumot? – kérdezte Halleck, és kicsit odébb lépett, hogy teret hagyjon Namrinak.
– Igee-eeen – mondta Namri, és halál volt a hangjában.
– Az univerzumot csak a szél értheti meg – jegyezte meg Leto. – A józan észnek az agyban székelő roppant trónusa nem létezik. A teremtés felfedezés. Isten azért fedezett föl minket az Űrben, mert a mozdulataink kirajzolódtak a háttérre, amit már ismert. A fal csupasz volt. Aztán kezdetét vette a mozgás.
– A halállal bújócskázol – figyelmeztette Gurney.
– De ti mindketten a barátaim vagytok – mondta Leto. Szembenézett Namrival. – Mikor befogadtok egy jelöltet a Sziecs Barátai közé, áldozati ajándékul ugye egy sast meg egy sólymot öltök meg? A válasz pedig az: „Isten előre látja mindenkinek a végét, legyen az sas, sólyom vagy barát.”
Namri keze lesiklott a késről. A penge visszacsusszant a tokjába. Az öreg fremen elkerekedett szemmel meredt Letora. Minden sziecs titokban tartotta a barátság szertartását, ő azonban az) előbb hallotta egy kulcsfontosságú részlet pontos leírását egy idegen szájából.
Halleck azonban megkérdezte:
– A te véged ezen a helyen vár rád?
– Tudom, mit szeretnél hallani tőlem, Gurney – mondta Leto, s figyelte, ahogy a csúf arcon átsuhan előbb a remény, majd a gyanakvás árnyéka. Megérintette a mellét. – Ez a gyermek sosem volt gyermek. Apám bennem él ugyan, de én nem ő vagyok. Te szeretted őt; nagyvonalú ember volt, minden lépésével a magas partokat ostromolta. A szándéka az volt, hogy lezárja a háborúk ismétlődő körét, nem számolt azonban a végtelenségnek az életben kifejeződő pillanatával. Ez pedig a rhajia! Namri tudja. A mozgását minden halandó érzékelheti. Óvakodj az olyan utaktól, amik beszűkítik a jövő lehetőségeit. Ezek az utak a végtelenség helyett halálos csapdákhoz vezetnek.
– Mi az, amit hallani szeretnék tőled? – kérdezte Halleck.
– Csak bűvészkedik a szavakkal – mondta Namri, ám hangja tétovázásról és mélységes kételyről árulkodott.
– Namrival szövetkezem az apám ellen – közölte Leto. – A belső-apám pedig velünk szövetkezik az ellen, amit csináltak belőle.
– Miért? – akarta tudni Halleck.
– Mert én az amorfatit hozom el az emberiségnek, a végső Önvizsgálat percét. Úgy döntöttem, hogy ebben az univerzumban azon erők ellen lépek szövetségre, amik megalázzák az emberi nemet. Gurney! Gurney! Te néma sivatagban születtél és nevelkedtél. A te tested nem ismeri az igazságot, amiről beszélek. Namrié viszont igen. Nyílt terepen az egyik irány ugyanolyan jó, mint a másik.
– Még mindig nem hallottam azt, amire várok – horkant fel Halleck.
– Háborút prédikál, és a béke ellen beszél – mondta Namri.
– Nem – mondta Leto. – És apám sem beszélt a háború ellen. De nézzétek, hogy kiforgatták a művét! A békének ebben az Impériumban csak egy jelentése van: az együgyű életmód fenntartása mindenáron. Az embereket utasítják, hogy legyenek elégedettek. Az életnek minden bolygón úgy kell folynia, ahogy azt a Birodalmi Vezetés akarja. A papok tudománya elsősorban a helyes emberi viselkedés meghatározására szorítkozik. Ezért fordultak Muad-Dib szavához! Mondd csak, Namri, elégedett vagy?
– Nem. – A válasz minden megfontolás nélkül. Önmagától szaladt ki az öreg fremen száján.
– Szóval káromlod az Istent?
– Dehogyis!
– De nem vagy elégedett. Látod, Gurney? Namri a bizonyítékunk. Nemcsak egyetlen helyes válasz van minden kérdésre, minden problémára. Teret kell adni a különbözőségnek. A monolitok instabilak. Akkor hát miért akarsz tőlem előre meghatározott választ hallani? Ez a mércéje szörnyeteg ítéletednek?
– Kényszeríteni akarsz, hogy megölesselek? – kérdezte Halleck, s hangjában pokoli kínszenvedés reszketett.
– Nem, ahhoz túlságosan sajnállak – mondta Leto. – Üzenj a nagyanyámnak, hogy vállalom az együttműködést. A Testvériség még bánni fogja, hogy beleegyeztem, de szavamat adom, mint Atreides.
– Ezt ellenőriztetni kell egy Igazmondóval – jelentette ki Namri. – Ezek az Atreidesek...
– Meglesz az alkalma, hogy a nagyanyja előtt mondja el, amit kell – jelentette ki Halleck, és a folyosó felé intett a fejével.
Mielőtt távozott volna, Namri megtorpant egy pillanatra, és Letora nézett.
– Remélem, nem követünk el hibát, mikor életben hagyjuk.
– Menjetek, barátaim – mondta Leto. – Menjetek és elmélkedjetek. Miután a két férfi elsietett, Leto hanyatt vetette magát; a hátán érezte a heverő hidegét. A mozdulattól az agya leszédült fűszermámoros öntudata széléről. Abban a pillanatban maga előtt látta az egész bolygót – minden falut, minden sziecset, minden várost, a sivatagot és az ültetvényeket. A látomásába özönlő valamennyi alakzat bensőséges kapcsolatban állt az önmagukon belüli és kívüli részelemek keverékével. Az Impérium társadalmi felépítése tükröződött a fennhatósága alatt lévő bolygók és települések fizikai struktúrájában. Ez a megvilágosodás olyan érzés volt, mintha valami gigászi tablókép tárulna föl előtte, s ő annak fogta fel, ami volt: a társadalom láthatatlan régióiba nyíló ablaknak. A látvány rádöbbentette Letot, hogy minden rendszernek vannak ilyen ablakai. Még önmagának és a világegyetemnek is. Nekilátott, hogy kozmikus leselkedőként sorra bekukkantson ezeken az ablakokon.
Ez volt az, amit a nagyanyja és a Testvériség akart! Biztos volt benne. Tudata újabb, magasabb szintre áramlott. Érezte a lappangó múltat a sejtjeiben, az emlékeiben, a feltevéseit kísértő archetípusokban, a személyiségét korlátozó mítoszokban, az általa elsajátított nyelvekben és történelem előtti üledékükben. Eggyéolvadt benne emberi és nem-emberi múltjának minden alakja; az Összes Más Emlék, melyeknek immár parancsolni tudott. Úgy érezte, mintha beleveszne a nukleinsavak áramlásába. Egysejtű őslény volt a mindenség hátterén, születés és halál gyakorlatilag egybeesett a számára; ugyanakkor egyszerre volt végtelen és mikroszkopikus, a molekuláris emlékek kreatúrája.
Mi, emberek egyfajta telepes organizmus vagyunk! – gondolta.
Az együttműködését akarták. Megkapták, s ez egyelőre haladékot biztosított neki Namri kése elől. Mikor együttműködésre szólították föl, a gyógyító vonásait keresték benne.
És azt gondolta: De nem azt a fajta társadalmi rendet fogják kapni tőlem, amire vágynak!
Leto ajka fintorra torzult. Biztosra vette, hogy benne nem munkál majd az az önkéntelen rosszakarat, ami az apjában – aki a zsarnokság végletéből a rab szolga tartáséba esett –, de fog még ez az univerzum imádkozni a „régi szép idők” visszatéréséért!
Ekkor belső-apja szólt hozzá; óvatosan próbálkozott, nem tudta kikényszeríteni a figyelmét, de meghallgatásért esdekelt.
És Leto válaszolt neki.
– Komplexitásokat fogunk adni nekik, hogy legyen mivel lefoglalni az elméjüket. A veszélyből sokféleképpen lehet menekülni. Honnan tudják, hogy veszélyes vagyok-e, ha nem tanulmányozhatnak ezredévekig? Igen, belső-apám, megkapják tőlünk a kérdőjeleiket.

- - -

Nincsen bennetek sem bűntudat, sem ártatlanság. Ennek elmúlt már az ideje. A bűntudat meggyötri a holtakat, és én nem vagyok a Vaspöröly. Ti, halott tömeg, csupán emberek vagytok, akik bizonyos dolgokat csináltatok és ezeknek a dolgoknak az emlékezete világítja be az utamat.
– II. Leto szavai emlék-életeihez Harq al-Ada nyomán

– Magától mozog! – mondta Farad'n, s hangja alig volt több suttogásnál. Lady Jessica ágya előtt állt, néhány lépéssel mögötte őrök koszorúja toporgott. Lady Jessica felült az ágyban. Ragyogó fehér paraselyem hálóinget viselt, rézvörös haját ugyanolyan színű kendővel kötötte hátra. Farad'n pillanatokkal ezelőtt tört rá. A szürke tréningruha volt rajta, arcát csillogón verte ki a veríték az izgalomtól meg a hosszú rohanástól a palota folyosóin át.
– Mennyi az idő? – kérdezte Jessica.
– Idő? – Farad'n meghökkentnek tűnt. Az egyik őr megszólalt:
– Három órával múlt éjfél, asszonyom. – Az őr ijedt pillantást vetett Farad'nra. Az ifjú herceg rohanva viharzott végig az éjszakára kivilágított folyosókon, útközben szedte össze a riadt őröket.
– De mozog – mondta Farad'n. Kinyújtotta előbb a jobb kezét, majd a balt. – Láttam, hogy az öklöm rózsaszín kezecskévé zsugorodik, és emlékeztem! Kisbaba koromban volt ilyen. Emlékeztem rá, hogy csecsemő voltam, de valahogy... tisztábban. Átszerveztem a régi emlékeimet!
– Nagyszerű – mondta Jessica. Farad'n lelkesedése őrá is átragadt. – És mi történt, mikor öregnek láttad a kezed?
– A gondolataim... elzsibbadtak – emlékezett a herceg.
És sajogni kezdett a hátam. Itt ni – Megérintett egy pontot a bal veséje fölött.
– Nagyon fontos leckét tanultál ma meg – nyilatkoztatta ki Jessica. – Tudod, mi ez a lecke?
Farad'n leeresztette a kezét, és egy pillanatig értetlenül meredt rá, majd azt mondta:
– Az elmém uralja a valóságomat. – A szeme felcsillant, és elismételte, ezúttal hangosabban. – Az elmém uralja a valóságomat!
– Ez a prana-bindu egyensúly kezdete – mondta Jessica. – De csak a kezdete.
– Most mi következik? – kérdezte Farad'n.
– Asszonyom – Az őr, aki az előbb válaszolt Jessica kérdésére, megkockáztatta, hogy közbeszóljon. – Az időpont – mondta.
Talán késő éjjelre kikapcsolták a titkos kamerákat? – tűnődött el Jessica, és azt mondta:
– Eredjetek innen. Dolgunk van.
– De asszonyom – tiltakozott az Őr, és rémülten nézett Farad'nról Jessicára, majd vissza.
– Azt hiszed, el fogom csábítani? – kérdezte Jessica. Az őr teste megfeszült.
Farad'nból jókedvű nevetés robbant ki. Intett a kezével, hogy elmehetnek.
– Hallottátok, mit mondott. Tűnés.
Az Őrök egymásra néztek, de engedelmeskedtek. Farad'n leült az asszony ágyának szélére.
– Mi következik? – A fejét csóválta. – Hinni akartam neked, de nem hittem. Aztán... mintha megolvadt volna az agyam. Fáradt voltam. A tudatom feladta ellened a harcot. Megtörtént. Csak úgy egyszerre! – csettintett az ujjával.
– A tudatod nem énvelem harcolt – mondta Jessica.
– Persze, hogy nem – ismerte el a herceg. – Önmagammal birkóztam, a sok hihetetlen dologgal, amit hallottam tőled. Most mi következik?
Jessica elmosolyodott.
– Bevallom, nem hittem volna, hogy ilyen hamar sikerül. Csak nyolc napja még, hogy...
– Türelmes voltam – mondta vigyorogva Farad'n.
– És kezded megtanulni a türelmet is – helyeselt a nő.
– Kezdem?
– Ebbe a leckébe még épp csak belekóstoltál – mondta Jessica. – Most már valóban egy kisbaba vagy. Azelőtt... csak lehetőség voltál, aki még meg sem született.
A herceg szája sarka legörbült.
– Na, ne hagyd el magad – biztatta Jessica. – Hisz megcsináltad. Ez a fontos, hányan mondhatják el magukról, hogy újjászülettek?
– Mi a következő? – makacskodott Farad'n.
– Gyakorolni fogod ezt a dolgot, amit megtanultál – mondta az asszony. – Azt akarom, hogy bármikor könnyedén meg tudd csinálni. Később be fogunk tölteni egy új helyet a tudatodban, amit ez a gyakorlat nyitott meg. Azzal a képességgel töltjük be, hogy bármilyen valóságot a saját igényeid szerint tesztelhess.
– Semmi más dolgom nem lesz... csak gyakorolni a...
– Nem. Most már megkezdhetjük az izom tréninget. Mondd csak, tudod úgy mozgatni a bal lábad kisujját, hogy a tested egyetlen más izma se reagáljon?
– A bal... – Jessica látta, hogy Farad'n tekintete a messzibe réved, ahogy megpróbálta megmozdítani a lábujját. Aztán lenézett a lábára, és hosszan bámulta. Veríték verte ki a homlokát. Mély sóhaj szakadt ki belőle. – Nem.
– Dehogynem – mondta Jessica. – Meg fogod tanulni. Megtanulod majd, hogy tested minden egyes izmának tudatában legyél. Úgy fogod ismerni őket, mint a tenyeredet.
Farad'n nagyot nyelt, mikor átérezte a feladat nagyságát. Aztán megkérdezte:
– Miért csinálod ezt? Mi a terved velem?
– Rá akarlak szabadítani a világmindenségre – mondta a nő. – Azzá válsz majd, ami igazán szeretnél lenni.
Ezen elrágódott egy darabig.
– Ami igazán szeretnék lenni?
– Igen.
– Ez lehetetlen!
– Hacsak meg nem tanulod ugyanúgy uralni az érzéseidet, mint a valóságodat – állította Jessica, és azt gondolta: Tessék! Hadd szedjék ízekre az elemzői ezt a kijelentést. Óvatos megközelítést fognak javasolni, de Farad'n egy lépéssel közelebb kerül hozzá, hogy rádöbbenjen, mit csinálok valójában.
Mikor a herceg újra megszólalt, megmutatta, mennyire ígéretes alkat.
– Megmondani az embernek, hogy rá fog ébredni, mi a szíve vágya, az egy dolog. Megvalósítani ezt a vágyat teljesen más lapra tartozik.
Ebbe még egy Igazmondó se tudna belekötni, gondolta Jessica. Farad'n fölegyenesedett, arcán azonban baráti kifejezés ült, ami egyfajta bajtársias érzésről tanúskodott.
– Tudod, hiszek neked. Itt süllyedjek el, ha tudom, miért, de hiszek. És egy szót se szólok most arról, hogy mi jár a fejemben.
Jessica figyelte távolodó hátát, ahogy a herceg elhagyta hálószobáját. Kikapcsolta a parázsgömböket, és visszafeküdt. Ez a Farad'n éles eszű fiú. Gyakorlatilag tudatta vele, hogy kezdi sejteni a terve körvonalait, de csatlakozik az összeesküvéshez a saját jószántából.
Várjunk, míg megtanulja értelmezni az érzelmeit, gondolta Jessica, és nekikészülődött az elalvásnak. Tudta, hogy holnap lépten-nyomon kíváncsi emberekbe fog botlani a palota személyzetéből, akik ártatlannak tűnő kérdésekkel zaklatják majd.

- - -

Az emberiség fejlődése szabályos időközönként felgyorsul, így tapasztalja meg a különbséget az élet megújuló vitalitása és a dekadencia csábító renyhesége között. Ebben az ismétlődő versenyfutásban fényűzésnek számít minden megtorpanás. Az ember csak ilyenkor értheti meg, hogy minden lehetséges, minden elképzelhető.
– Muad-Dib Apokrifon

A homok érintése fontos, mondta magának Leto.
Érezte csikorogni maga alatt, ahogy ült, és nézte a ragyogóan kék égboltot. Újra nagy adag fűszert kényszerítettek bele erőszakkal, és az elméje önmagába fordult, akár az örvény. Az örvény mélyén egy megválaszolatlan kérdés lapult: Miért ragaszkodnak hozzá, hogy kimondjam? Gurney konok alkat, ez kétségtelen. És Lady Jessicától kapta a parancsait.
Ennek a „leckének” az idejére kihozták őt a sziecsből a napfényre. Az a különös érzése támadt, hogy magára hagyta testét, hadd tegye meg réveteg léptekkel a rövid utat, mialatt elméje egy összecsapással foglalkozik, ami I. Leto herceg meg az öreg Harkonnen báró között robbant ki. Rajta keresztül, az ő közvetítésével harcoltak, mert nem engedte, hogy direkt kapcsolatot létesítsenek egymással. A küzdelemből rájött, mi történt Aliával. Szegény Alia.
Joggal féltem a fűszerkábulattól, gondolta.
Keserű harag töltötte el Lady Jessica iránt. Az átkozott gom-dzsabbarja! Harcolj meg vele és győzz, vagy pusztulj el harcban. A mérgezett tűt nem tudta a nyakának szegezni, hát elküldte őt a veszedelmek völgyébe, amely a tulajdon lányát is elragadta.
Szimatoló zajok tolakodtak az agyába. Mintha hullámzottak volna, hol felerősödtek, hol elhalkultak, megint felerősödtek... megint elhalkultak. Nem tudta megállapítani, a jelenlegi valóságba tartoznak-e, vagy a fűszer hozta őket.
Leto teste előreborult összefont karjára. Ülepét égette a forró homok. Közvetlenül előtte egy szőnyeg volt leterítve, ő azonban a csupasz földön ült. A szőnyegre árnyék vetült: Namri. Leto a szőnyeg koszos mintázatát bámulta, amit mintha buborékok fodroztak volna. Elméje valami messzi tájra sodródott önmaga áramlatában, ahol láthatártól láthatárig zöldellt az élénken tenyésző növénytakaró.
A koponyájában dobok pufogtak. Forróságot érzett, lázat. A láz égető nyomás volt, mely ránehezedett az érzékeire, és kiszorította belőlük a test tudatát, míg végül már csak a veszedelem imbolygó árnyát látta, Namri meg a kése, nyomás... nyomás... Leto végül ég és föld között fekve lebegett, elméjét csaknem az utolsó foszlányig fölemésztette a láz. Várt, hátha történik valami; tudta, hogy minden esemény egyszeri lesz és megismételhetetlen.
Meleg-forró napsugarak sziporkázó zápora özönlötte körül irgalmatlanul; nem lankadt, nem volt előle menekülés. Hol az Arany Ösvényem? Mindenütt férgek csúsztak-másztak. Mindenütt. A bőröm nem a sajátom. Üzenetet küldött az idegszálain, és várta, hogy az ernyedt külső személy válaszoljon.
Fejet fel, mondta az idegszálainak.
A fej, ami talán az övé volt, lomhán fölemelkedett; tekintete sötét foltokra esett a ragyogó fényben.
Valaki azt suttogta:
– Most már mélyen benne jár.
Semmi válasz.
A nap lángoló tüze, forróságra forróság.
Tudata áramló folyama lassan terebélyesedve átsodorta őt az utolsó sivárzöld tájképen, és ekkor az alacsony dűnesorok mögött, alig több mint egy kilométerrel az egyik sziklahát elnyújtott krétavonalán túl, megpillantotta a zölden burjánzó jövőt, amint tenyészőn-sarjadón a zölden derengő végtelenbe nyúlik, zöld forgatagban, zöld kavalkádban, zölden-zölden-zölden...
És a sok zöld közepette nem volt egyetlen nagy féreg sem.
Buján sarjadó, dús növényzet, de Shai-hulud sehol. Leto érezte, hogy átlépte a régi határokat, és egy új vidékre jutott, amit csak a képzelet ismer, és most egyenesen átnéz a végső fátyolon, amit az ásító emberiség Ismeretlennek nevez.
Ez vérszomjas valóság.
Érezte egy faágon himbálózni élete piros gyümölcsét, amint lassan csorog belőle a nedv; a nedv az ereiben lángoló tömény fűszerkivonat volt.
Shai-hulud nélkül fűszer se lesz.
A jövőt látta, a Dűne hatalmas, szürke féreg-kígyója nélkül. Tisztában volt ezzel, mégsem tudta kitépni magát a transzból, hogy fellázadjon a dolgok ilyen kimenetele ellen.
Az elméje hirtelen visszatért – röpke percek alatt tette meg az utat a halálos jövőből. Gondolatai a zsigereibe szálltak, primitívek lettek, csak a legelemibb ösztönök mozgatták őket. Azon kapta magát, hogy képtelen látomása vagy környezete valamelyik aspektusára összpontosítani, ám egy hang szólalt meg benne. Ősrégi nyelven beszélt, s ő tökéletesen értette. A hang dallamos volt és selymes, a szavak azonban ostorcsapásként martak a bőrébe.
– Nem a jelen befolyásolja a jövőt, te bolond, hanem a jövő alakítja a Jelent. Fordítva megy az egész. Mivel a jövő adott, az események kibontakozása biztosítani fogja, hogy elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan legyen.
A szavak a földhöz szegezték. Érezte, hogy teste súlyos anyagában gyökeret ver az iszonyat. Ekkor már tudta, hogy a teste létezik még, látomása rémületes jellege és roppant ereje azonban beszennyezte őt, védtelenné tette; hiába küldözgette jelzéseit az izmainak, azok nem engedelmeskedtek. Tudta, hogy mind jobban megrendül az összevont életek rohamától, melyeknek emlékei egykor elhitették vele, hogy valóságos személy. Elöntötte a félelem. Eszébe villant, hogy elveszítheti az uralmat a belső világ fölött, és végül mégis szörnyszülött lesz belőle.
Leto érezte, hogy a teste megvonaglik a borzadálytól.
Elbízta magát a győzelmétől, és azt hitte, számíthat az emlékek jóindulatú együttműködésére, amit nemrég nyert el. Mind ellene fordultak – még a fenséges Harum is, akiben annyira bízott. Egy olyan felszínen lebegett, amelynek nem voltak gyökerei, nem tudott kifejezést adni saját életének. Megpróbálta elképzelni önmagát lelki szemei előtt, és egymást átfedő képek jelentek meg neki, mind más-más korú – csecsemőtől a nyáladzó aggastyánig. Emlékezett apja legelső gyakorlatára: Fiatalítsd meg a kezed, aztán tedd Öreggé. Ám most az egész teste belemerült ebbe az elveszett valóságba, s az egymás után sorakozó alakok azoknak az embereknek az arcát öltötték magukra, akik átadták neki az emlékeiket.
Gyémánt villámcsapás nyilallt keresztül rajta.
Leto érezte, hogy elméje szilánkjai szerteszét szóródnak, mégis megtartotta valahogy az én-tudatát lét és nemlét között. Mikor megcsillant előtte a remény szikrája, érezni kezdte, hogy a teste lélegzik. Be... ki. Mély levegőt vett: yin. Kieresztette: gang.
Érzékei hatósugarán túl volt valahol egy hely, ahol az öntudatos függetlenség uralkodott: ott győzelmet arathat az életek sokaságának zűrzavara fölött – igazi diadal lenne ez, nem üres öncsalás, hogy képes parancsolni nekik. Most már értette, milyen hibát követett el a múltkor: hatalmat keresett a transz realitásában, ahelyett, hogy szembenézett volna a félelemmel, amit Ghanimával gerjesztettek egymásban.
De a félelem győzte le Aliát!
A hatalom keresése azonban másfajta csapdát rejtett magában, a hiú képzelgés felé terelte. A káprázat egész folyamata száznyolcvan fokos fordulatot tett, és Leto megtalálta a tengely középpontját, ahonnan előre kitűzött szándék nélkül figyelheti belső életeinek és látomásainak forgatagát.
Emelkedett érzés fogta el. Nevetni szeretett volna tőle, de megtagadta magától ezt a fényűzést, mert tudta, hogy bezárná vele emlékezete kapuját.
Ah, én drága emlékeim, gondolta. Keresztülláttam a csalfaságotokon. Többé nem ti alkotjátok meg nekem a következő perceket. Csak megmutatjátok, hogyan kell megalkotni őket. Nem fogom a régi nyomokba zárni magam.
Ez a gondolat úgy söpört végig az agyán, mintha valami koszos felületet törölne tisztára vele. Az egész testének tudatára ébredt utána; olyan Einfall volt ez, mely minden sejtjéről, minden idegszáláról pontos adatokkal szolgált neki. Intenzív nyugalmi állapotba került. A nyugalomban hangokat hallott; tudta, hogy messziről jönnek, de olyan tisztán érzékelte őket, mint a szurdokfalakról visszaverődő ekhót.
Az egyik hang Hallecké volt.
– Talán túl sokat adtunk be neki. Namri válaszolt.
– Pontosan annyit kapott, amennyi az utasításban állt.
– Talán vissza kellene mennünk, hogy megnézzük, hogy érzi magát – Halleck.
– Sabiha ért ehhez; ha valami nem lenne rendjén, majd hív minket – Namri.
– Nincs ínyemre ez a Sabiha-ügy – Halleck.
– A lány nélkülözhetetlen eleme a tervnek – Namri.
Leto ragyogó fényt érzett odakint, és sötétséget Önmagában, ez a sötétség azonban titkos volt, meleg és oltalmazó. A fény fellobbant, és Leto tudta, hogy a belső sötétségből ered, úgy tódul elő belőle, akár egy sziporkázó felleg. A teste átlátszóvá vált, fölfelé vonzotta, ő azonban továbbra is Einfall-kapcsolatban állt minden sejtjével és idegrostjával. A belső életek sokasága mintába rendeződött, amin sehol nem látszott folt vagy hiba. Elnémult valamennyi, Leto saját belső csendjére reagálva; a különálló emlék-életek összessége testetlen és oszthatatlan egységet alkotott.
Ekkor Leto beszélni kezdett hozzájuk.
– Én vagyok a szellemetek. Én vagyok az egyetlen élet, amit érzékelni tudtok. Én vagyok lelketek háza a sehol-vidéken, amely a végső és egyetlen otthonotok. Nélkülem a felfoghatatlan mindenség káosszá züllene. A teremtő és az alvilági tudat szétválaszthatatlanul egymásba fonódott bennem; csak én közvetíthetek közöttük. Nélkülem az emberiség a tudás hiú mocsarába süllyedne. Általam veletek együtt megtalálják a kiutat a káoszból: az élet révén való megértést.
Ezzel abbahagyta az összpontosítást, és újra önmaga lett: valós személy, aki magába foglalja a múlt egészét. Nem volt ez se győzelem, se vereség, hanem valami teljesen új dolog, amit tetszése szerint megoszthatott bármelyik belső élettel. Leto élvezte ezt az újdonságot, hagyta, hogy testének minden sejtje, minden idegszála telítődjön vele; egyazon pillanatban adta fel az Einfall ajándékát és nyerte vissza a totalitást.
Egy idő után fehér sötétségben ébredt. Agyán az öntudat szikrája sistergett végig, és azonnal tudta, hol van a teste: a homokban ül, körülbelül egy kilométerre a szirtfaltól, amely a sziecs északi határát alkotta. Most már megismerte a sziecset: Jacurutu, kétségkívül... és Fondak. De egészen másmilyen volt, mint a csempészek által terjesztett mítoszokban, legendákban! és híresztelésekben.
Közvetlenül előtte fiatal lány ült egy gyékényen; bal ruhaujjához huzallá egy parázsgömböt kötött, ami nem sokkal a feje fölött lebegett. Mikor Leto levette tekintetét a parázsgömbről, csillagokat pillantott meg. Megismerte ezt a fiatal lányt; szerepelt már az egyik látomásában, ő volt a kávépörkölő, Namri unokahúga volt, és ugyanolyan Jól bánt a késsel, mint a nagybátyja. Az ölében egy kés hevert. A szürke cirkoruha fölött egyszerű, zöld köpenyt viselt. Sabiha volt a neve. És Namrinak megvoltak vele a maga tervei.
Sabiha látta a szemén, hogy fölébredt, és azt mondta neki:
– Mindjárt virrad. Itt töltötted az egész éjszakát.
– És a nap legnagyobb részét – mondta Leto. – Jó kávét főzöl.
Ez a megjegyzés zavarba hozta a lányt, de egyetlen vállrándítás nélkül napirendre tért fölötte. Ez arra vallott, hogy alapos és kimerítő oktatásban részesült, miként kell viselkednie.
– Ez a gyilkosok órája – folytatta Leto. – De a te késedre már nincs szükség. – A lány az ölében lévő kriszkésre pillantott.
– Ezt majd Namri ítéli meg – helyesbített Sabiha.
Szóval nem Halleck. A lány csak megerősítette, amit már tudott.
– Shai-hulud nagy hulladékgyűjtő, és a nemkívánatos bizonyítékok eltüntetője – mondta Leto. – Magam is használtam ilyesmire.
A lány könnyedén a kés nyelére tette a kezét.
– Mi mindent meg lehet tudni abból, hogy itt ülünk, meg abból, ahogy – merengett Leto. – Te a gyékényen ülsz, én a homokon.
Sabiha ujjai összezárultak a markolaton.
Leto nyújtózkodott, és akkorát ásított, hogy belesajdult az állkapocsizma.
– Te is szerepeltél a látomásomban – mondta. A lány vállán kissé elernyedtek az izmok.
– Nagyon egyoldalúak voltunk az Arrakisszal – folytatta Leto. – Barbárság volt tőlünk. Van valami magasztos abban, amit csinálunk, de kénytelenek leszünk lerombolni munkánk egyes eredményeit. A mérleg serpenyőinek egyensúlyban kell maradniuk.
Sabiha arcára kiült a zavart értetlenség.
– A látomásom – mondta Leto. – Hacsak újra nem járjuk a Dűnén az éle táncát, elpusztul a sárkány a sivatag fenekén.
Mivel régi fremen nevükön nevezte a nagy férgeket, a lány egy pillanatra megértette. Aztán habozva rákérdezett:
– A férgek?
– Sötét alagútban vagyunk – mondta Leto. – Fűszer nélkül széthullik az Impérium. A Liga megbénul. A bolygókon egy idő után feledésbe merül, hogy léteznek más világok is. Magukba gubóznak. A fűszer határvonallá válik,'. a Liga navigátorai elveszítik a képességeiket. Ott ragadunk a dűnénk csúcsán, és semmit sem fogunk tudni arról, mi van felettünk és körülöttünk.
– Nagyon furcsán beszélsz – tűnődött a lány. – Hogy láthattál a víziódban engem?
Bízz a fremen babonaságban! – gondolta Leto. Azt mondta:
– Átlényegültem betűvé. Eleven írásjel vagyok, és önmagammal fogom a homokba róni a hamarosan bekövetkező változásokat. Ha nem teszem meg, olyan szívfájdalom vár rád, amiben kevés embernek volt része.
– Mit fogsz írni? – kérdezte a lány, keze azonban a kés nyelén maradt. Leto Jacurutu szirtjei felé fordította a fejét, s látta, hogy a sziklák mögött nekivágott pirkadat előtti útjának az a fehér derengés, ami csak a Második Hold lehetett. Sivatagi nyúl halálvisítása vibrált végig az idegein. Látta, hogy Sabiha megborzong. Szárnysuhogás hallatszott – valami ragadozó madár, az éjszaka lakója. Egy szempár izzó parazsa suhant el fölöttük, a szirtfal oltalmat kínáló hasadékai felé.
– Követnem kell a szívem parancsát – mondta Leto. – A te szemedben gyermeknek tűnök, Sabiha, pedig én...
– Figyelmeztettek rád – jegyezte meg Sabiha, s a válla ezúttal ugrásra készen megfeszült.
Leto érezte a hangjában a félelmet, és azt mondta:
– Ne tarts tőlem, Sabiha. Te nyolc évvel többet éltél, mint én ebben a testben. Tisztellek érte. Én azonban számolatlan évezredekig éltem más életeket, sokkal többet, mint sejtenéd. Ne tekints gyereknek. Számtalan jövőt hidaltam át és az egyikben láttam magunkat szerelemben egyesülve. Téged és engem, Sabiha.
– De hogy... Ez nem lehet... – A lány zavartan elhallgatott.
– Gondold meg jól, amit mondtam – szólt Leto. Most pedig segíts visszatérnem a sziecsbe, mert messzi helyeken jártam, s elcsigázott az utazás. Namrinak hallania kell, hol voltam. – Látta a bizonytalanságot a lány szemében, hát hozzátette: – Nem vagyok-e a Barlang Vendége? Amit megtudtam, arról számot kell adjak Namrinak. Sok a tennivalónk, ha nem akarjuk, hogy szétzülljön a világegyetemünk.
– Nem hiszem... amit a férgekről mondtál – bökte ki a lány.
– És amit kettőnk egyesüléséről?
Sabiha a fejét rázta, Leto azonban látta, hogy úgy rajzanak fejében a gondolatok, akár a szélfútta tollak. A szavai egyszerre vonzották és taszították a lányt. Nyilván csábító elképzelés volt egy nagyhatalmú ember hitvesének lenni. Csakhogy ott voltak a nagybátyja parancsai. Másrészt viszont Muad-Dib fia egy napon nemcsak itt. a Dűnén fog uralkodni, hanem az univerzum legtávolabbi zugában is. Aztán viszolyogni kezdett ettől a jövőtől: ellenérzése jellegzetes fremen módon amolyan barlangba bújós volt. Leto hitvese mindenkinek a szeme előtt lesz, a pletykák és találgatások mindennapos célpontjává válik. Mindenesetre nagy vagyona lenne, és...
– Én Muad-Dib fia vagyok. A jövőbe látok – mondta Leto.
Sabiha lassan visszacsúsztatta a kést a tokjába, könnyedén fölállt a gyékényről, odalépett hozzá, és talpra segítette. Letot szinte szórakoztatta, amit utána művelt: gondosan föltekerte a gyékényt, és a bal vállára vetette. Látta, hogy közben lopva fölméri, mennyivel kisebb nála Leto, és a szavain töpreng: Szerelemben egyesülve?
A méret is olyan dolog, ami változik, gondolta Leto. Sabiha a karjára tette a kezét, hogy támogassa és ellenőrizze. Leto megbotlott; a lány éles hangon rászólt.
– Ehhez túl messze vagyunk a sziecstől! – Persze a nemkívánatos zajra gondolt, ami odacsalhatja a férgeket.
Leto érezte, hogy teste kiszáradt héjjá válik, mint amikor a csiga elhagyja házát. Ismerte ezt a héjat: egy volt a társadalommal, amely a melanzskereskedelemre meg az Arany Elixír egyházára épült. A túlzásai tették üressé. Muad-Dib magasröptű célkitűzései primitív babonává alacsonyodtak, amit csak az auqaf fegyveres ereje tartott fenn. Muad-Dib vallásának már más neve is volt; egyesek Senszan-Saonak hívták. Ez az ixi kifejezés azoknak az embereknek az eltökélt őrültségét jelentette, akik azt hitték, hogy ha kriszkést szegeznek az univerzum hátának, benoszogathatják a paradicsomba. De ez is változni fog, mint ahogy maga Ix is. Hiszen csupán a kilencedik bolygója napjának, lakói pedig még azt a nyelvet is elfelejtették, amin nevet adtak neki.
– A Dzsihad egyfajta tömeges őrültség volt – motyogta.
– Micsoda? – Sabiha azzal volt elfoglalva, hogy mindketten ritmustalanul járjanak; így eltitkolhatják jelenlétüket a nyílt homokon. Egy pillanatig elrágódott Leto szavain, aztán betudta őket nyilvánvaló fáradtságának. Érezte a fiúban a gyengeséget, hogy mennyire kiszívta belőle az erőt a transz. Számára értelmetlennek és kegyetlennek tűnt ez az egész. Ha meg fogják ölni, ahogy Namri mondta, akkor gyorsan kellene végezni vele, minden teketória nélkül. Bár Leto valami csodálatos megvilágosodásról beszélt. Talán erre várt Namri. A gyermek nagyanyjának kétségkívül ez áll a viselkedése hátterében. Máskülönben miért egyezne bele a Dűne Asszonya, hogy ilyen pogány módon bánjanak egy gyerekkel?
Gyerekkel?
Sabiha ismét eltöprengett Leto szavain. Most már a szirtfal tövében jártak; megállította védencét, és hagyta, hadd fújja ki magát egy kicsit ezen a biztonságosabb helyen. Lenézett rá a csillagok halvány fényében, és megkérdezte:
– Az hogy lehet, hogy nem lesznek többé férgek?
Ezen csak én változtathatok – mondta Leto. – Ne félj. Én mindent megtudok változtatni.
– De ha...
– Vannak kérdések, amikre nincsen válasz – szakította félbe Leto. – Láttam ¦ a jövőt, de az ellentmondások csak összezavarnának téged. Ez egy változó; világ, és mi magunk vagyunk a legfurcsább változás. Rengeteg behatásra reagálunk. A jövőnk folyton újrarendeződik. Van viszont egy akadály, amitől meg kell szabadulnunk. Ez megköveteli tőlünk, hogy megtegyünk egy brutális dolgot, hogy legdrágább, legforróbb vágyaink ellenében cselekedjünk... De kénytelenek leszünk megtenni.
– Mit?
– Ölted már meg valaha a barátodat? – kérdezte Leto. majd sarkon fordult, és elindult a hasadék felé, amely fölfelé lejtett, a sziecs rejtett bejáratához. Olyan gyorsan haladt, amennyire csak transztól fáradt lába bírta, Sabiha azonban a sarkában volt, elkapta a köpenyét, és megállította.
– Hogyhogy megölni egy barátot?
– Amúgy is meg fog halni – mondta Leto. – Nem nekem kell megtennem, de megakadályozhatnám. Ha nem akadályozom meg, az nem ugyanaz, mintha én Ölném meg?
– Ki ez a... Ki fog meghalni?
– A másik alternatíva nem hagyja, hogy beszéljek – válaszolt Leto. – Lehet, hogy a testvéremet egy szörnyeteg kezére kell adnom.
Megint elfordult a lánytól, és mikor az ezúttal is meghúzta a köpenyét, ellenszegült; nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseire. Jobb lesz, ha nem tudja, míg sor nem kerül rá, gondolta.

- - -

A természetes kiválasztódást fel lehet fogni úgy is, hogy a környezet szelektíven ellenőrzi, melyik egyednek legyen utódja, és melyiknek nem. Az emberiség szemszögéből nézve azonban ez nagyon behatárolt hozzáállás. A nemi úton történő szaporodás hajlamos a kísérletezésre meg az újításokra. Sok kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, köztük az egyik legrégibb a környezet szerepére vonatkozik: Vajon szelekciós tényező-e, amelynek alapján a változatosság megvalósul, vagy preszelekciós szerepet játszik, amennyiben meghatározza az átrostálandó változatokat? A Dűne nem igazán szolgált megoldással erre a problémára: csak újabb kérdések merültek föl, amikre Leto és a Testvériség az eljövendő ötszáz nemzedékben megpróbálhat választ keresni.
– A dűne-katasztrófa Harq al-Ada nyomán

A távolban a Pajzsfal csupasz, barna sziklái magasodtak. Ghanima a jövőjét fenyegető jelenés megtestesülését látta bennük. Az erőd tetőkertjének szélén állt, háta mögött a lenyugvó napkoronggal. A napot sötét narancsvörösre festették a levegőben szállongó porfátylak; gazdag szín volt ez. akár egy homokféreg szájszegélye. Ghanima felsóhajtott, és azt gondolta: Alia... Alia... A te sorsod vár énrám is?
A Más Emlékek az utóbbi időben egyre követelőzőbbek lettek. Volt valami a fremen társadalomtól kapott neveltetésben, ami a nőket sebezhetőbbé tette a belső dagállyal szemben. Vagy talán a két nem közötti fizikai különbségek húzódtak meg a háttérben. Mindegy. A nagyanyja figyelmeztette erre, miközben megbeszélték a tervüket, a Bene Gesserit hosszú évek során felgyülemlett bölcsességéből merítve; egyúttal azonban felébresztette Ghanimában a félelmet is ettől a bölcsességtől.
– Az előszülötteket – mondta Lady Jessica – szörnyetegnek hívjuk, és az elnevezés hátterében keserű tapasztalatok hosszú sora áll. Úgy tűnik, a dolog magva az, ahogy a belső életek megoszlanak. Szétválnak ugyanis jóakaratúakra és rosszakaratúakra. A jóakaratúak kezelhetők és hasznosak maradnak, a rosszakaratúak minden jel szerint egyetlen erőteljes tudattá egyesülnek, ami aztán megpróbálja hatalmába keríteni az eleven testet és a hozzá tartozó elmét. Tudjuk, hogy a folyamat hosszú időt vesz igénybe, külső jelekről azonban könnyen felismerhető.
– Miért hagytad el Aliát? – kérdezte Ghanima.
– Iszonyodva menekültem tulajdon teremtményemtől – mondta Jessica halkan. – Feladtam. És ami most nyomaszt, az az... hogy talán túl hamar.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Egyelőre nem tudom megmagyarázni, de... talán... nem! Aghqilának, az undorító tébolynak hosszú története van az emberi mitológiában. Sokféleképpen hívták, de legelterjedtebb elnevezése a megszállottság volt. Úgy tűnik, az is. Utat vesztesz a rosszakaratban, és az megszállja a tested.
– Leto... félt a fűszertől – mondta Ghanima, és rájött, hogy halk hangon bár, de tud beszélni a testvéréről. A borzalmas ár, amit fizetniük kellett!
– Bölcsen tette – válaszolt Jessica, és nem szólt többet.
Ghanima azonban megkockáztatta, hogy felkavarja belső emlékeit; megpróbált átlátni valami furcsa, elmosódott fátylon, és a Bene Gesseritek félelmén rágódott hiába. Képes volt megmagyarázni, mi történt Aliával; de ez nem hozott megnyugvást neki. Ámde a Bene Gesseritek kezén összegyűlt tapasztalat megmutatta a kiutat a csapdából, és Ghanima emlékezett, hogy amikor először osztotta meg az énjét, előbb a mohalata segítségét kérte, a jóakaratú emlék-életekét, amik talán meg tudják védeni.
Ahogy ott állt a bíbor alkonyi fényben, az erőd tetőkertjének szélén, eszébe jutott az az alkalom. Azonnal megérezte anyjának emlék-jelenlétét: Csani testetlen jelenésként lebegett Ghanima és a távoli szirtek között.
– Ha belépsz ide, belekóstolsz a zaqquumba, a pokol gyümölcsébe! – mondta Csani. – Tágulj ettől a küszöbtől, lányom; csak így maradhatsz biztonságban.
A belső lárma hulláma elmosta a látomást, és Ghanima elmenekült, alámerítette öntudatát a Testvériség krédójába. Gyorsan mozgó ajakkal ismételte el a krédót, inkább kétségbeesésből, mint bizalomból, s közben hagyta, hogy a hangja suttogássá erősödjön.
– „A vallás a felnőtt versengése a gyermekkel. A vallás a letűnt hitek betokozódása. Van benne mitológia – ami sejtések sorozata –, rejtettjei-tételezések a világban élő bizalomról, személyes hatalomra törő emberek megnyilvánulásai és egy kevés igazi megvilágosodás. A végső, kimondatlan parancsolat mindig a „ne kérdezz!” Mi azonban kérdezünk. Gyakorlati okból megszegjük a parancsolatot. A feladat, aminek testestül-lelkestül szenteljük magunkat, a képzelet felszabadítása, hogy az emberi nem kreativitás-érzékének szolgálatába állíthassuk.” Ghanima gondolatai lassan a helyükre zökkentek. Egész testében reszketett, és tudta, hogy milyen törékeny lábakon áll ez a belső béke – meg hogy az az elmosódott fátyol ott maradt a tudatában.
– Leb Kamai – suttogta. – Ellenségem szíve, ne légy az én szívemmé.
És emlékezetébe idézte Farad'n vonásait, a mogorva, fiatal arcot, a dús szemöldököt, a határozott vonalú ajkat.
A gyűlölet erőssé tesz, gondolta. Ha megmarad a gyűlöletem, elkerülhetem Alia sorsát.
Ám helyzetének törékeny ingatagsága nem változott, és csak arra tudott gondolni, mennyire hasonlít Farad'n nagybátyjára, a megboldogult IV. Shaddamra.
– Itt vagy hát!
Irulan bukkant föl Ghanima jobbján, férfihoz méltó mozdulatokkal sietve végig a mellvéden. Ghanima megfordult, és az jutott eszébe: ő pedig Shaddam lánya.
– Miért lopakodsz ki folyton egyedül? – akarta tudni Irulan; megállt Ghanima előtt, és szemrehányó képpel tornyosult fölébe.
Ghanima vissza akart vágni, hogy nincs egyedül, mert a testőrök látták, mikor feljött a tetőre, de végül nem mondott semmit. Irulan dühe annak a ténynek szólt, hogy kint voltak a szabadban, és messze hordó fegyverekkel könnyen célba lehetett volna venni őket.
– Nincs rajtad cirkoruha – jegyezte meg Ghanima. Tudod, hogy a régi időkben a fremenek azonnal megöltek mindenkit, akit cirkoruha nélkül találtak a sziecsen kívül? A vízpocsékolás a törzset sodorta veszélybe.
– Víz! Víz! – csattant föl Irulan. – Én azt szeretném tudni, magadat miért sodrod veszélybe. Gyere vissza az erődbe. Mindenkit bajba hozol.
– Miféle veszély leselkedne rám? – kérdezte Ghanima. – Stilgar leszámolt az árulókkal. Alia testőrei mindenütt ott vannak.
Irulan fölpillantott a sötétedő égre. Szürkéskék hátterén már pislákolni kezdtek az első csillagok. Ismét Ghanimára fordította figyelmét.
– Nem vitatkozom. Azért küldtek, hogy megmondjam neked, üzenet érkezett Farad'ntól. Beleegyezését adta, de valamilyen okból szeretné elhalasztani a szertartást.
– Mennyi időre?
– Még nem tudjuk. Folynak a tárgyalások. De Duncant hazaküldte.
– És a nagyanyámat?
– Ő egyelőre inkább a Salusán marad.
– Ki róhatná föl neki? – kérdezte Ghanima.
– Az az ostoba veszekedés Aliával!
– Ne akarj rászedni, Irulan! Az nem ostoba veszekedés volt. Hallottam a történteket.
– A Testvériség félelmének...
– Valós okai vannak – mondta Ghanima. – Nos, átadtad az üzenetet. Nem akarod felhasználni az alkalmat, hogy még egyszer megpróbálj lebeszélni az elhatározásomról?
– Már feladtam.
– Tudnod kellene, hogy nekem nem érdemes hazudni – helyeselt Ghanima.
– Akkor hát rendben! Igenis megpróbállak lebeszélni. Ez a terv őrültség! – Irulan eltűnődött, miért hagyta, hogy Ghanima ennyire felingerelje. A Bene Gesseriteknek nem volt szokásuk az idegeskedés. – Az aggaszt, hogy mekkora veszélybe sodrod magad. Tudod nagyon jól. Ghani. Ghani... te Paul lánya vagy. Miért akarod...
– Mert az ő lánya vagyok – mondta Ghanima. – Mi, Atreidesek egészen Agamemnónig vezetjük vissza a családfánkat, és tudjuk, mi van a vérünkben. Ezt sose feledd, apám gyermektelen asszonya. Az Atreideseknek véres történetük van, és még nem végeztünk a vérrel. Irulan zavartan kérdezte:
– Ki az az Agamemnón?
– Lám, az egekig magasztalt Bene Gesserit-tudásról kiderül, hogy milyen felszínes – mondta Ghanima. – Folyton elfelejtem, hogy ti megrövidítitek a történelmet. Az én emlékezetem viszont visszamegy egészen... – Elhallgatott; jobb lesz nem fölriasztani azokat az árnyakat illékony álmukból.
– Bármire is emlékszel – válaszolt Irulan –, be kell látnod, milyen veszélyes ez a terv a...
– Meg fogom ölni Farad'nt – mondta Ghanima. – Tartozik nekem egy élettel.
– Én pedig megakadályozlak, ha tehetem.
– Ezt tudjuk. Nem lesz rá alkalmad. Alia elküld délre, az egyik új városba, míg vége nem lesz az egésznek.
Irulan csalódottan rázta a fejét.
– Ghani, én esküt tettem, hogy minden veszélytől megvédelmezlek. A saját életem árán is, ha kell. Ha azt hiszed, hogy valami vályogfalú dzsedidában fogom lógatni a lábam, amíg te...
– Ott van még a huanui – mondta Ghanima halkan. – Alternatívának a tetemlepárló is megteszi. Biztos vagyok benne, hogy onnan nem tudsz majd közbelépni.
Irulan elsápadt, kezét a szájához kapta; egy pillanatra minden kiképzésről megfeledkezett. Ez a másodperc, amelyben az állati félelmen kívül szinte minden más lefoszlott róla, jól mutatta, mennyi mindent jelent neki Ghanima. Ez a megrendítő érzés beszélt belőle, mikor remegő ajakkal szóra nyitotta a száját.
– Ghani, én nem magamat féltem. A féreg torkába ugranék érted. Igen, az vagyok, aminek hívtál, apád gyermektelen asszonya; te pedig a gyermek, akit megtagadott tőlem a sors. Könyörgöm... – A szeme sarkában könnyek csillogtak.
Ghanima megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában, majd azt mondta:
– Van köztünk más különbség is. Te sosem voltál fremen. Én világéletemben. Ez a szakadék elválaszt minket egymástól. Alia tudja. Bármi is történt vele, Alia tudja.
– Hogy Alia mit tud és mit nem, azt képtelenség megmondani – mondta Irulan keserűen. – Ha nem tudnám róla, hogy Atreides, megesküdnék, hogy elszánta magát a saját családja elpusztítására.
És honnan tudod, hogy valóban Atreides? – gondolta Ghanima, és elcsodálkozott Irulan vakságán. Hisz a Bene Gesseritek közé tartozott, és náluk jobban ugyan ki ismerheti a szörnyszülöttek történetét? Gondolni sem mer rá, nemhogy hinni benne. Alia biztos valami bűbájt bocsátott erre a szegény asszonyra.
Ghanima azt mondta:
– Vízteherrel tartozom neked. Ezért vigyáznom kell az életedre. A rokonod viszont eljátszotta a magáét. Eleget beszéltünk erről.
Irulan úrrá lett ajka reszketésén, és megtörölte a szemét.
– Szerettem az apádat – suttogta. – Nem is voltam tudatában, míg meg nem halt.
– Talán nem halt meg – mondta Ghanima. – Ez a Prédikátor...
– Ghani! Néha nem értelek téged. Rátámadna Paul a saját családjára? Ghanima vállat vont, és a sötétedő égboltra nézett. – Lehet, hogy szórakoztatónak találná a...
– Hogy beszélhetsz ilyen könnyelműen erről a...
– Távol akarom tartani a sötét mélységeket – állította Ghanima. – Nem gúnyolódom veled. Az istenek a tudói, hogy nem. De az apám lánya vagyok. Bennem él minden ember, aki hozzájárult az Atreidesek magjához. Te nem akarsz a szörnyetegekre gondolni, de nekem más se jár az eszemben. Előszülött vagyok. Tudom, mi lapul bennem.
– Az az ostoba vén babona...
– Ne! – Ghanima Irulan szájához emelte a kezét. – A nagyanyámmal bezárólag bennem él az összes Bene Gesserit, aki részt vett az átkozott tenyészprogramjukban. És sokan mások is. – Belekapott a bal tenyerébe; vér serkent a körme nyomán. – Ez egy fiatal test, de az emlékei... ó, istenek, Irulan! Az emlékeim! Nem! – Megint kinyújtotta a kezét, mikor Irulan közelebb lépett. – Ismerem valamennyi jövőt, amit az apám átfürkészett. Nemzedékek bölcsessége rejlik bennem és nemzedékek tudatlansága is... az összes buktató. Ha segíteni akarsz nekem, Irulan, előbb azt értsd meg, hogy ki vagyok én.
Irulan ösztönösen lehajolt, és a karjába vette Ghanimát, majd magához ölelte, s arcát az arcára szorította.
Add, hogy ne kelljen megölnöm ezt a nőt, gondolta Ghanima. Ne legyen szükség rá.
És ahogy ez a gondolat átfutott az agyán, sötétség borult az egész sivatagra.

- - -

Kismadár szólított téged,
Karmazsinrőt sivatagból.
Tabr sziecs fölött rikoltott,
Elszállt a temetősíkra.
– II. Leto siratódala

Leto vízkarikák csilingelésére ébredt egy nő hajában. Cellája nyitott bejáratára nézett, és Sabihát pillantotta meg ott ülve. Fűszermámorban lebegő tudata a róla szóló víziók fényében kirajzolódva látta őt. Sabiha két évvel idősebb volt annál a kornál, amikor a legtöbb fremen nő férjhez megy, vagy legalábbis már el van jegyezve. Más szóval a családja tartogatta valamire... vagy valakinek. Érett nő volt... ez látszott rajta. A látomások ködében úszó szeme olyannak látta Őt. mint valami kísérletet az emberiség földi múltjából: sötét haj és fehér bőr, mély szemgödrök, melyek zöld árnyalatot kölcsönöznek a csupakék szemeknek. Kis orra és széles szája volt csúcsos álla fölött. És eleven jele volt annak, hogy Jacurutuban ismerik – vagy gyanítják – a Bene Gesserit tervét. Szóval a Testvériség Leton keresztül akar új életet lehelni a fáraók imperializmusába? Sabiha ezt biztos nem tudja megakadályozni.
A fogva tartói azonban ismerték a tervet. Vajon hogy értesültek róla? Ők nem osztoztak Leto vízióiban. Nem követték őt oda, ahol az élet másfajta dimenziókban mozgó membránná válik. A látomások önmagába visszatérő, reflexív szubjektivitása, amely megmutatta neki Sabihát, Leto titka volt, és senki másé.
A vízkarikák ismét csilingelni kezdtek Sabiha hajában, s a zörej felszította benne a látomásokat. Leto tudta, hol van és mire jött rá. Ezt már senki nem vehette el tőle. Nem, most nem egy roppant féreghordszéken ül, ahol az utasok karján csilingelő vízkarikák adják az utazás monoton ritmusát. Nem... Itt van a cellájában, Jacurutuban, minden utazások legveszedelmesebbikén: elhagyta az ahl as-sunna wal-yamast, az érzékek valós világát, és visszatért oda.
Mit csinál ott az a lány, a hajában csilingelő vízkarikákkal? Ó, igen. Azt a pépet készíti, amivel gondoskodni akarnak róla, hogy itt maradjon: fűszerkivonattal kevert ennivaló. A tömény kása tartja a valódi és az érzékek fölötti világ határán, míg bele nem hal, vagy siker nem koronázza nagyanyja tervét. És valahányszor azt hitte, hogy győzött, visszaküldték. Lady Jessicának persze igaza volt – az az agyafúrt öreg boszorkány! De micsoda dolog ez. A benne nyüzsgő életek emlékeinek totalitása csak akkor válhat hasznára, ha rendszerezi az adatokat, és tetszés szerint bármikor lehívhatja őket. Az életek sokasága a nyers anarchia alapanyaga volt. Volt köztük olyan, amely átvehette volna fölötte az irányítást... vagy ha mind összefognak. A fűszer meg ez a különös színhely – Jacurutu – egy kétségbeesett játék elemei voltak.
Gurney most a Jelre vár, és én nem vagyok hajlandó megadni neki. Meddig tart vajon a türelme?
Sabihára nézett. A lány hátravetette a csuklyáját, a halántékán látszottak a törzsi tetoválások. Leto először nem ismerte fel őket, aztán eszébe jutott, hol van. Igen, Jacurutu még élt.
Leto nem tudta, hálás legyen-e a nagyanyjának, vagy gyűlölje őt. Jessica azt akarta tőle, hogy emelje tudati szintre az ösztöneit. Az ösztönök azonban csak kríziskezelésre való faji emlékek voltak. A közvetlen emlékek, amiket a belső életekből merített, jóval többet mondtak neki ennél. Most már rendszerezte az egészet, és látta, mennyire veszélyes lenne fölfedni magát Gurneynek. Namri elöl semmiképpen nem tudná eltitkolni a megvilágosodását. És Namri már más problémát jelentett.
Sabiha a tállal a kezében belépett a cellába. Letonak tetszett, ahogy a kintről beszűrődő fény szivárványszín aurát von a haja köré. A lány gyöngéden megemelte a fejét, és etetni kezdte a tálból. Leto csak ekkor döbbent rá, hogy mennyire le van gyengülve. Hagyta, hogy Sabiha etesse, miközben elméje messze járt; visszaidézte magában a beszélgetést Gurneyvel és Namrival. Hittek neki! Namri inkább, mint Gurney, de még Gurney sem tagadhatta, amit a tulajdon szemével látott a bolygóval kapcsolatban.
Sabiha megtörölte a száját a köpenye szegélyével.
Ó, Sabiha, gondolta, s felidézte magában a másik látomást, amely fájdalommal töltötte el a szívét. Sok-sok éjjel álmodtam a nyílt víz mellett, a szél fütyülését hallgatva fölöttem. Sok-sok éjjel feküdt a testem a kígyófészek mellett, én pedig Sabiháról álmodtam a nyár hevében. Láttam, ahogy cseresznyepirosan izzó plasztacél lapokon sütött fűszerlepényt rakosgat. Láttam a tiszta vizet a kvanatban, mely szelíd volt és ragyogó, szívemben azonban viharos szél süvöltött. Sabiha a kávéjába kortyol, és eszik. Fogai megcsillannak az árnyékban. Látom, ahogy a hajába fonja vízkarikáimat. Keble borostyánillata érzékeim legmélyére hatol. Puszta jelenlétével kínoz és gyötör.
Emlékrengetegének nyomása szétvetette az időbe fagyott gömbhéjat, amelybe megpróbált visszavonulni. Egymásba fonódó testeket érzett, kéjes nyögéseket hallott, minden benyomását ütemes ritmus kísérte: ajkak, lélegzet, nyirkos lehelet, nyelvek. Valahol a látomásában szénszínű spirálok táncoltak, s ő érezte a lüktetésüket, amint velük együtt forgott. Egy hang rimánkodott a koponyájában: „Kérlek, kérlek, kérlek...” Felnőttre valló merevség támadt az ágyékában, az ajka szétnyílt: belekapaszkodott az eksztázis forgatagába; testestül-lelkestül csüggött rajta. Aztán egy sóhaj, valami hosszan tartó, csodálatosan édes érzés – és az Összeomlás.
Ó, milyen jó is lenne hagyni, hogy minden így alakuljon!
– Sabiha – suttogta. – Ó, én Sabihám!
Mikor az etetés után védence szemlátomást mélyebbre süllyedt a transzba, Sabiha fogta a tálat, és távozott. Az ajtóban megállt, hogy odaszóljon Namrinak.
– Megint a nevemet mondta.
– Menj vissza és maradj vele – vágta rá Namri. – Meg kell keresnem Hallecket, hogy megbeszéljem vele.
Sabiha letette a tálat a bejárat mellé, és visszatért a cellába. Leült a heverő szélére, és Leto arcát nézte az árnyékban.
A fiú kinyitotta a szemét, kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcát. Aztán beszélni kezdett hozzá, beszámolt neki a látomásokról, amikben ő is ott volt.
Sabiha letakarta a kezét a sajátjával, miközben hallgatta. Milyen drága ez a fiú... milyen csoda... Végighanyatlott a heverőn; esését felfogta Leto karja, és mire a fiú elvette onnan, Sabiha már elvesztette az eszméletét. Leto felült; most érezte csak igazán a gyöngeségét. A fűszer és a látomások alaposan megviselték. Utolsó szikrányi energiatartalékát is Összegyűjtötte a sejtjeiből, aztán lemászott a heverőről; nem ébresztette föl Sabihát. Mennie kellett, de tudta, hogy nem fog messzire jutni. Lassan becsatolta magán a cirkoruhát, magára kanyarította a köpenyt, és kisurrant a bejáraton a külső folyosóra. Kevesen voltak a közelben, mindenki ment a maga dolga után. Tudták Letoról, hogy kicsoda, de nem ők feleltek érte. Namri és Halleck bizonyára tud róla, mit csinál a kölyök; Sabiha nem lehet messze.
Talált egy mellékjáratot abból a fajtából, amit keresett, és bátran nekivágott.
Sabiha békésen aludt a cellában, míg Gurney fel nem ébresztette.
A lány felült, megdörzsölte a szemét, meglátta az üres heverőt, a nagybátyját Halleck mögött, a haragot a két férfi arcán.
Namri válaszolt kimondatlan kérdésére.
– Igen, megszökött.
– Hogy hagyhattad, hogy elmeneküljön? – dühöngött Halleck. – Hogy lehetséges ez?
– Látták, hogy az alsó kijárat felé tart – mondta furamód nyugodt hangon Namri.
Sabihának eszébe jutott, mi történt, és bűnbánón lekuporodott eléjük.
– Mi történt? – förmedt rá Halleck.
– Nem tudom. Nem tudom.
– Éjszaka van, és a kölyök nagyon legyengült – mondta Namri. – Nem jut messzire.
Halleck szembepördült vele.
– Szeretnéd, ha meghalna, ugye?
– Nem szomorkodnék miatta. Halleck megint Sabihához fordult.
– Mondd el, mi történt.
– Megérintette az arcomat. Egyre csak a látomásairól beszélt... rólunk kettőnkről – A lány lenézett az üres heverőre. – Elaltatott. Valami varázslatot bocsátott rám.
Halleck Namrira nézett.
– Nem lehet, hogy idebent bújt meg valahol?
– Nem. Meglátnák, rátalálnának. A kijárat felé tartott. Odakint van.
– Mágia – motyogta Sabiha.
– Mágiáról szó sincs – mondta Namri. – Hipnotizálta a lányt. Velem is majdnem sikerült neki; emlékszel? Azt hajtogatta, hogy a barátja vagyok.
– Nagyon le van gyengülve – mondta Halleck.
– Csak testben – vágott vissza Namri. – De akkor sem jut messzire. Szétszereltem a cirkoruhájában a sarokpumpát. Szomjan fog halni, ha nem találjuk meg.
Halleck hajszál híján megfordult, és megütötte Namrit, de az utolsó pillanatban megfékezte magát. Jessica figyelmeztette, hogy Namrinak esetleg meg kell ölnie a kölyköt. Az alvilág isteneire! Hová jutottunk, Atreides Atreides ellen! Azt mondta:
– Nem lehet, hogy csak kábán elkóborolt valamerre?
– Mit számít az? – kérdezte Namri. – Ha egérutat nyer, meghal.
– Hajnalhasadtakor megkezdjük a keresést – mondta Halleck. – Vitt magával frembatyut?
– Mindig le van téve pár a szigetelőlepel mellé – tájékoztatta Namri. – Ostoba lett volna, ha nem visz el egyet. Nekem valahogy sosem tűnt ostobának.
– Akkor üzenjetek a barátainknak – mondta Halleck. Közöljétek velük, mi történt.
– Ma éjjel nem üzenhetünk – jegyezte meg Namri. – Vihar készülődik. A törzsek már három napja számon tartják. Éjfélre ideér. A kommunikációt már beszüntették. A műholdak ebben a szektorban két órája kikapcsoltak.
Halleckből mély sóhaj szakadt ki. A fiú biztosan meg fog halni odakint, ha elkapja a homokvihar. Leszaggatja a húst a csontjairól, és szilánkokra hasogatja a csontokat. A megrendezett halálból valódi lesz. A tenyerébe vágott az öklével. A vihar miatt ők is a sziecsben ragadnak. Még kutatócsoportokat sem indíthatnak. És a vihar előtt járó légköri elektromosság már elvágta a sziecset a külvilágtól.
– Disztransz – mondta. Eszébe jutott, hogy ha denevérhangra kódolnák az üzenetet, az állat riasztani tudná a többieket.
Namri a fejét rázta.
– A denevérek nem repülnek viharban. Ne idegeskedj. Azoknak az állatoknak több eszük van, mint nekünk. Meghúzzák magukat a szirtek között, míg elvonul. Legjobb lesz megvárni, míg a műholdak újra felveszik velünk a kapcsolatot. Akkor megpróbálhatjuk megkeresni, ami megmaradt belőle.
– Ha vitt egy frembatyut, és beásta magát a homokba, túlélheti – mondta Sabiha.
Gurney elkáromkodta magát a bajsza alatt, sarkon fordult, és kicsörtetett a sziecsből.

- - -

A béke megoldásokat követel, eleven megoldásokra azonban soha nem juthatunk, csak törekedhetünk feléjük. A rögzített megoldás definíció szerint csak halott lehet. Az a baj a békével, hogy hajlamosabb a hibák büntetésére, mint a kiemelkedő tevékenység jutalmazására.
– Atyám szavai: Muad-Dib beszámolója – Rekonstruálta Harq al-Ada

– Oktatja? Farad'nt oktatja?
Alia a harag és a hitetlenkedés kiszámított keverékével az arcán meredt Idahóra. A Liga csillagbárkája helyi idő szerint délben állt pályára az Arrakis körül. Négy órával később bejelentés nélkül, de teljesen nyíltan és mellékesen letette Idahót Arrakeenben. Perceken belül topter szállította a Mentátot az erőd tetejére. Alia, akit figyelmeztettek, hogy hitvese hamarosan megérkezik, hideg szertartásossággal köszöntötte a testőrök előtt, most azonban az ő lakosztályában voltak, az északi szárnyban. Idaho az előbb fejezte be a jelentését: valósághűen és precízen számolt be az eseményekről, minden adatot Mentát módra hangsúlyozott.
– Jessicának elment a józan esze – mondta Alia. Idaho Mentát problémának fogta fel a megjegyzést.
– Minden jel arra mutat, hogy kiegyensúlyozott és egészséges maradt. Véleményem szerint elmeállapotának indexe körülbelül...
– Hagyd abba! – csattant föl Alia. – Vajon mi járhat a fejében?
Idaho, aki tudta, hogy saját érzelmi egyensúlya most annak a függvénye, milyen mértékben képes visszavonulni a higgadt Mentát-tudatállapotba, azt mondta:
– Arra következtetek, hogy az unokája házasságára gondol.
Ügyelt rá, hogy vonásai szenvtelenek maradjanak, és ne tükrözzék a vad szomorúságot, ami félő volt. hogy erőt vesz rajta. Itt nincs semmiféle Alia. Alia meghalt. Egy darabig az érzékei elé képzelt egy mítosz-Aliát, akit saját szükségleteiből gyúrt össze magának, ám egy Mentát csak korlátozott ideig tudja áltatni magát ilyen öncsalással. Ez az emberi álcát öltött szörnyeteg megszállott volt; egy démon-psziché irányította. Acélszeme, melynek ezernyi csiszolt lapocskája tetszés szerint aktiválható volt, a mítosz-Aliák egész seregét vetítette a látóközpontjába. Mikor azonban egyetlen képpé olvasztotta össze őket, Alia eltűnt. A szeretett arcvonások valaki másnak az utasításait követték. Alia üres héj volt csupán, amelyben elgondol hatatlan iszonyat vert tanyát.
– Hol van Ghanima? – kérdezte.
Alia egy legyintéssel napirendre tért a dolog fölött.
– Elküldtem Irulannal, hogy maradjon Stilgar birtokain.
Semleges terep, gondolta Idaho. Szóval újabb tárgyalások voltak a lázadó törzsekkel. Az ellenfél teret nyer, és ő nem veszi észre... vagy igen? Van más oka is? Csak nem állt át hozzá Stilgar?
– A házasság – tűnődött Alia. – Mik a Corrino-ház feltételei?
– A Salusán hemzsegnek az outrine rokonok, mind Farad'n körül nyüzsög. Azt remélik, részt kapnak a koncból a hatalomra jutása után.
– És Jessica megtanítja neki a Bene Gesserit...
– Szerintem Ghanima jövendőbelijéhez kimondottan illik.
Alia elmosolyodott magában, és eszébe jutott Ghanima engesztelhetetlen haragja. Hadd tanuljon csak Farad'n. Jessica egy hullát képez ki. Minden elrendeződik majd.
Ezt jobban meg kell fontolnom – mondta. – Nagyon szótlan vagy ma. Duncan.
– Várom a kérdéseidet.
– Értem. Tudod, nagyon dühös voltam rád. Még ilyet, Farad'nhoz vinni Jessicát!
– Az utasításod az volt, hogy tüntessem fel valóságosnak a rablást.
– Kénytelen voltam azt a magyarázatot közzé tenni, hogy mindketten fogságba estetek – mondta Alia.
– Csak a parancsaidat követtem.
– Néha túl szó szerint veszed a dolgokat, Duncan. Szinte megijesztesz. De ha már nem sikerült így rendezni, nos...
– Lady Jessicát már nem fenyegeti veszély – közölte a férfi. – És Ghanima miatt hálásnak kellene érte lennünk, hogy...
– Rendkívül hálásnak – helyeselt Alia. Közben pedig azt gondolta: Többé már nem megbízható. Gyökeret vert benne az az átkozott hűség az Atreidesekhez. Találnom kell valami ürügyet, hogy elküldjem... és félreállítom. Persze balesetnek fog tűnni.
Megérintette Idaho arcát.
A Mentát kényszerítette magát, hogy reagáljon a cirógatására; megfogta a kezét, és csókot lehelt rá.
– Duncan, Duncan, milyen szomorú ügy ez – mondta Alia. – Sajnos azonban nem tarthatlak magam mellett. Túl sok minden történik; és olyan kevés emberem van, akiben maradéktalanul megbízhatok.
Idaho elengedte a kezét, és várt.
– Kénytelen voltam Ghanimát Tabrba küldeni – állította a nő. – Nagyon zavarosak itt a dolgok. Néhány portyázó banda a Rögös Vidékről lerombolta a kvanatokat a Hagga-medencében, és ami víz csak volt bennük, mind a sivatagba folyatta. Arrakeenben be kellett vezetni az élelmiszer adagolását. A medencében hemzsegnek a homoksügérek, mindenütt elszívják a vizet. Természetesen elbánunk velük, de nagyon kevesen vagyunk.
Idaho már észrevette, hogy Alia testőramazonjai közül milyen kevesen tartózkodnak az erődben. És azt gondolta: A Belső Sivatag Márkijai fölmérik maguknak a székváros védelmét. Hát nem veszi észre?
– Tabr továbbra is semleges zóna – mondta Alia. – Most is folynak ott a tárgyalások. Javid ott van egy papi delegációval. De szeretném, ha te is Tabrba mennél, hogy szemmel tartsd őket, különösen Irulant.
– Ő Corrino – értett egyet a férfi.
De látta a hitvese szemében, hogy valójában el akarja távolítani őt. Milyen átlátszó lett ez az Alia-szörnyeteg! Az asszony intett a kezével.
– Most menj, Duncan, mielőtt ellágyulok, és itt tartalak magam mellett. Annyira hiányoztál...
– Te is nekem – mondta Idaho, és hagyta, hogy a lelkében sivárló bánat átitassa a hangját.
Alia rámeredt; egészen meghökkent a szomorú választól. Aztán azt mondta:
– A kedvemért, Duncan. – És közben azt gondolta: Sajnálom. Duncan. Még hozzátette: – Zia fog elvinni Tabrba. Szükségünk van a topterre az erődben.
A kedvenc amazonja, gondolta Idaho. Vigyáznom kell vele.
– Értem – mondta. Megint megfogta a nő kezét, és megcsókolta. Nem tudott betelni a drága test látványával, amely hajdan az ő Aliájáé volt. Az asszony szeméből valaki más nézett vissza rá.
Mikor elindult az erőd tetején lévő leszállópálya felé, Idaho a megválaszolatlan kérdéseken törte a fejét, amik egyre csak gyűltek. Az Aliával való találkozás rettentő fárasztó volt személyiségének Mentát fele számára, amely folyamatosan gyűjtötte a kiértékelhető adatokat. Az erőd egyik amazonjával várakozott a topter mellett, s közben komoran meredt dél felé. A képzelet átröpítette pillantását a Pajzsfalon, egészen Tabr sziecsig. Miért Zia visz Tabrba? Egy topter visszakozása mindennapos feladat. Miért a késedelem? Csak nem kap Zia különleges utasításokat?
Idaho az éber testőrre nézett, és föllendítette magát a topter pilótaülésére. Kihajolt, és odaszólt neki:
– Mondd meg Aliának, hogy azonnal visszaküldöm a toptert Stilgar egyik emberével.
Mielőtt a testőr válaszolhatott volna, becsukta az ajtót, és beindította a motort. Látta, hogy az amazon határozatlanul feszeng. Utóvégre ki merné kérdőre vonni Alia hitvesét? Mire eldöntötte volna, mi a teendő, Idaho már a levegőben volt a topterrel.
Most, magára maradva a gépben, keserves zokogással szabad folyást engedett bánatának. Alia halott. Örökre elváltak egymástól. Könnyek csorogtak tleilaxi szeméből, és azt suttogta:
– Ömöljön csak a homokba a Dűne minden vize. Semmiség az az én könnyeimhez képest!
Ez azonban Mentáthoz nem illő túlzás volt. Mikor rádöbbent erre, Idaho kényszerítette magát az adott helyzet józan mérlegelésére. A topter vezetése osztatlan figyelmet követelt. A repülés némi megkönnyebbülést hozott neki, hamarosan újra Összeszedte magát.
Ghanima megint Stilgarral van. Meg Irulannal.
Miért utasították Ziát, hogy kísérje el? Mentát módon közelítette meg a problémát, és a választól végigfutott a hátán a hideg. Útközben halálos balesetnek estem volna áldozatul.

- - -

Ez a sziklaszentély, amit egy uralkodó koponyája fölé emeltek, nem hallgatja meg az imákat. A gyászdalok sírjává vált. Csak a szél hallja ennek a helynek a hangját. Az éjszakai állatok szava és a két hold tünékeny csodája mind azt mondja, hogy a napjai véget értek. Már nem jönnek kérelmezők. A látogatók felálltak a lakomaasztaltól. Milyen kopár az Ösvény, amelyik ehhez a hegyhez vezet.
Ez a kőszentély, amit egy uralkodó koponyája fölé emeltek, nem felel az imákra. A jajszavak sírja lett: csak a szél hallja ennek a helynek a hangját. Az éjszaka lakóinak rikoltása és a két hold pályája az égen mind azt mondja, hogy az ideje lejárt. Nem jön több kérelmező. A vendégek elhagyták a lakomát. Milyen üresek ennek a hegynek az ösvényei!
– Sorok egy Atreides-herceg síremlékéről

A dolog csalókán egyszerűnek tűnt Letonak: kerüld a víziót, csináld azt, amit nem láttál előre. Tisztában volt a gondolatmenete csapdájával; tudta, hogy a rögzített jövő mellékszálai összefonódnak, s a végén megkötözik őt, most azonban más kézzel nyúlt ezekhez a szálakhoz. Sehol sem látta magát, amint megszökik Jacurutuból. Először a Sabihához fűződő szálat kell elvágnia.
Az alkonyat utolsó fényében lekuporodott az egyik Jacurutut védő szikla keleti széléhez. A frembatyuban talált energiatablettákat és ennivalót. Nyugatra az Azrak-tó terült el, a sómedence, amit hajdan, a férgek előtti időkben nyílt víztükör borított. Kelet felé nem látott messzire, de arra a Bene Sherk volt, néhány elszórt új település a nyílt bled szélén. Délen a Tanzeruft terült el, az Iszonyat Földje: a háromezer-nyolcszáz kilométeres pusztaság, melynek egyhangúságát csak itt-ott törték meg fűcsomókkal körbenőtt dűnék és a vízellátásukat szolgáló szélcsapdák – az arrakisi tájat átformáló gigászi ökológiai terv eredményei. Légi úton tartották karban őket, és senki sem időzött a közelükben sokáig.
Délre megyek, mondta magának. Gurney erre számít. Nem az a pillanat volt ez, amikor az ember váratlan dolgokat csinál.
Mindjárt esteledett, s Leto úgy ítélte meg, elhagyhatja ideiglenes búvóhelyét. Szemügyre vette a déli látóhatárt. A horizonton valami homályba vonta a rozsdabarna eget, füstoszlopként kígyóztak a felkavart por perzselő' csíkjai – vihar közeledett. Látta, hogy a vihar középpontja úgy magasodik a Nagy Síkság felé, mint valami kutakodó homokféreg. Egy teljes percig figyelte, és megállapította, hogy nem mozdul el se jobbra, se balra. Eszébe jutott a régi fremen mondás: Ha nem látod mozogni a középpontját, éppen az útjában vagy.
Az a vihar változtatott a dolgokon.
Egy pillanatra nyugat felé bámult, Tabr sziecs irányába, érezte a sivatagi este csalóka, szürkésvörös békéjét; látta a szélkerekítette kavicsokkal körülvett sómedencét, a kihalt pusztaság valótlannak tűnő, fehéren ragyogó felszínén visszatükröződtek a széllel sodródó porfellegek. A vízióiban nem látta, hogy túléli egy anyavihar szürke kígyóját, de azt sem, hogy mélyen a homokba temetve fullad meg... csak az az érzés volt, ahogy a szél maga előtt görgeti... de az bekövetkezhet később is.
És a vihar ott volt, több szélességi fokot ölelt át, s holtra korbácsolta a környező vidéket. Meg lehet kockáztatni. Eljutottak a fülébe a régi történetek, amiket a mesélő mindig valamelyik barátjának a barátjától hallott: eszerint ha az ember csapdába ejt a felszínen egy kimerült férget – csak egy mesterhorgot kell beakasztani a teste egyik gyűrűs szelvényébe –, a szélárnyékban maradva ki tud lovagolni rajta a viharból. Megkísértette a szűk határvonal a bátorság és a botor vakmerőség között. Az a vihar éjfélnél korábban nem ér ide. Van idő. Vajon hány szálat tud ezzel elvágni? Mindegyiket, beleértve az utolsót is?
Gurney arra számít, hogy délre megyek, de arra nem, hogy egyenesen a viharba.
Utat keresve kémlelt dél felé, s megakadt a szeme egy mély szurdok ébenfekete ecsetvonásán Jacurutu sziklaágyában. Látta, hogy a szurdok fenekét homokréteg borítja; kimérahomok. Kevély oldalhasadékai úgy futottak szerte a síkságban, mintha vízmosások lennének. Szájában a szomjúság íze csikorgott. ahogy vállára vetette a frembatyut, és óvatosan lehuppant a szurdokhoz vezető ösvényre. Még mindig elég világos volt hozzá, hogy észrevehessék, de tudta, hogy versenyt kell futnia az idővel.
Amikor elérte a szurdok nyílását, ráborult a központi sivatag gyorsan jövő éjszakája, hagyta, hogy a holdfény pergamenszínű derengése világítsa meg neki az utat a Tanzeruftba. Érezte, hogy a szívverése gyorsul; emlékeinek tárháza régi félelmeket gyújtott a kebelében. Sejtette, hogy talán egyenesen a Huanuinaaba tart, ahogy a fremenek a legnagyobb viharokat nevezték: a Föld Tetemlepárlójába. De jöjjön bármi, a vízió nem mutatta meg neki. Minden lépéssel messzebbre jutott a fűszer-kiváltotta dhyanától, intuitív-kreatív természetének attól a mind szélesebb tudatosságától, amely lassan bontogatta szárnyait a valószínűségek mozdulatlan láncolatán. Minden száz lépésére jutnia kell egynek, ami távolabb viszi a látomások világától, és közelebb az egybeolvadáshoz azzal a belső valósággal, amin az elméje csak nemrég talált magának fogódzót.
Így vagy úgy, apám, jövök hozzád.
A környező sziklák rejtekében sivatagi madarak bújtak meg láthatatlanul; apró neszek árulkodtak a jelenlétükről. Ahol nem látott a sötétben, régi fremen szokás szerint a madarak hangja után tájékozódott. Mikor hasadékok mellett haladt el, gyakran látott vészjósló, zöld szempárokat; a sivatag lakói fedezékbe vonultak, mert tudták, hogy vihar közeleg.
Kijutott a szurdokból a pusztaságba. Élő homok mozgott és lélegzett alatta, a mélyben zajló folyamatokról és lappangó tűzhányókról regélve. Visszafordult, és szemügyre vette Jacurutu szirtjein a dermedt lávafolyamokat. Az egész struktúra kissé amorfnak tűnt, főleg a nyomáskülönbségek formálták ilyenre. Az Arrakisnak még volt némi beleszólása a saját jövőjébe. Leto leszúrta a dobolóját, hogy odacsaljon egy férget, s mikor kezdetét vette az ütemes dobogás, pozíciót keresett magának a sziklák között, ahol várhat és hallgatózhat. Jobb keze önkéntelenül az Atreidesek sólyomdíszes pecsétgyűrűjére tévedt, amit dishdashájának egyik Összecsomózott redőjében rejtegetett. Gurney megtalálta, de a helyén hagyta. Mire gondolhatott vajon, mikor meglátta Paul gyűrűjét?
Apám, hamarosan jövök.
A féreg dél felől érkezett: kanyart írt le, hogy elkerülje a sziklákat. Nem volt olyan nagy, mint remélte, ezen azonban nem lehetett segíteni. Fölmérte az útvonalát, készenlétbe helyezte horgait, és fürge mozdulatokkal föliszkolt az állat pikkelyes oldalán, mikor a roppant test hatalmas porfelhőt felverve elsodorta a dobolót. A féreg könnyen fordult a horgok noszogatására. A léghuzat meglobogtatta Leto köpenyét. Tekintetét a déli csillagokra emelte, melyek homályosan hunyorogtak a porfátyol mögött, és a kívánt irányba igazította a férget.
Egyenesen a viharnak.
Amint felkelt az Első Hold, Leto fölmérte a vihar magasságát, és megbecsülte, mikorra érhet ide. Virradat előtt semmiképp. A viharfront egyre szélesebb lett, erőt gyűjtött egy hatalmas ugráshoz. Az ökológiai átalakító-csoportoknak rengeteg munkája lesz. Letonak néha az az érzése támadt, hogy a bolygó tudatos haraggal vette föl a harcot velük, s haragja annál pusztítóbb lett, minél nagyobb területtől fosztotta meg az emberkéz vezérelte folyamat.
Egész éjjel dél felé hajtotta a férget; a lábával a hatalmas test minden rezdülését érezte, tudta, hogy mennyi energiatartalékja maradt. Időnként hagyta, hadd kanyarodjon el kicsit nyugatnak; az állat folyton ezzel próbálkozott, vagy a területe láthatatlan határait követte, vagy ösztönösen megsejtette a vihar közeledtét. A férgek úgy védekeztek a viharok ellen, hogy beásták magukat a homokba, de ez a példány nem fog elmerülni a sivatagban, amíg a mesterhorgok nyitva tartják érzékeny gyűrűszelvényeit.
Éjfélre a férgen kezdtek kiütközni a kimerültség jelei. A gyűrűi görcsösen meg-megrándultak, és ide-oda csapkodott a farkával; ettől lelassult ugyan, ám továbbra is dél felé haladt.
A vihar nem sokkal virradat után érte el őket. Az egyik pillanatban még a sivatagi hajnal messzeségbe nyúló mozdulatlansága szorította egymásnak a dűnehullámokat. A következőben Letonak le kellett hajtania az arcvédőket, ahogy rájuk tört a homokfúvás. A sűrűsödő porfellegben a sivatag körvonalak nélküli, rozsdavörös káosszá vált. A homokszemek felhorzsolták Leto arcát, tűszúrásokkal ostromolták a szemhéját. Szemcsés-érdes lepedéket érzett a nyelvén, és tudta, hogy eljött a döntés pillanata. Próbára tegye a régi történetek igazát, és lebénítsa a holtra fáradt férget? Csupán egy szív-verésnyi időbe tellett, hogy elvesse az ötletet. Hátraküzdötte magát a féreg farkához, és kiszabadította a horgait. A féreg alig mozgott már, és nekilátott beásni magát. Az állat csúcsra járatott hőátalakító rendszere azonban így is pokolian forró örvényt kavart mögötte az erősödő viharban. A fremen gyerekeket már kiskorukban megtanították rá, milyen veszedelmes a féregfarok közelében tartózkodni. A férgek valóságos oxigéngyárak voltak; gyilkos tűz égett a nyomukban, amit a testük mélyén zajló kémiai folyamatok melléktermékei tápláltak.
Homok örvénylette körül Leto lábát. Fölkapta a horgait, és nagy ívben leugrott, hogy elkerülje az állat farka tövében lángoló kohót. Most minden azon múlt, elég gyorsan a homok alá tud-e jutni, ahol a féreg meglazította.
Az elektromos tömörítősugarat a baljában tartva mély üreget fúrt egy dűne oldalába; tisztában volt vele, hogy a féreg túl fáradt ahhoz, hogy visszaforduljon, és egyetlen nyelettel eltüntesse roppant, sárga-fehér pofájában. Miközben bal kézzel tovább fúrt, jobbjával előhalászta frembatyujából a cirkosátrat, és előkészítette a felfúvódásra. Egy perc alatt végzett; belökte a sátrat a kemény falú homoküregbe a dűne szélárnyékos oldalán. Azonnal felfújta a sátrat, és bemászott. Mielőtt behúzta volna a légmentesen szigetelő villámzárat, kinyúlt a nyíláson a tömörítősugárral, és átkapcsolta. A dűne oldala megroggyant, és eltemette a sátrat. Csak néhány homokszem hullott be, mikor lezárta a bejáratot.
Most még gyorsabban kellett dolgoznia. Itt nincs az a homokpipa, ami elég magasra nyúlna, hogy ellássa belélegezhető levegővel. Ez nagy vihar volt, az a fajta, amit nem sokan vészelnek át. Több tonna homokkal fogja eltemetni a rejtekhelyét. Csupán a cirkosátor törékeny buborékja fogja védeni, amit keményre tömörített homokhéjjal vett körül.
Leto hanyatt fekve kinyújtózott, a karját összefonta a mellén, és álomszerű transzba merült; így legfeljebb óránként egyszer fog lélegezni. Az Ismeretlen kezére bízta magát. A vihar elvonul majd, és ha nem bukkannak rá törékeny menedékére, később kiáshatja magát a homok alól... vagy bebocsátást nyer a Madinat as-Salamba, a Béke Hónába. Tudta, hogy bármi is történjék, el kell vágnia a szálakat, egyiket a másik után, míg végül csak az Arany Ösvény marad meg neki. Ha nem így lesz, soha nem tér vissza apja örököseinek kalifátusába. Nem akarta tovább élni annak a desposyninek, annak a szörnyű kalifátusnak a hazugságát, folyton apja szelleméhez imádkozva. Többé nem marad csendben, ha valamelyik pap sértő badarságokat kezd fröcsögni: „A kriszkése elpusztítja a démonokat!”
Leto ezzel az elhatározással merült el az időtlen dao finom pókhálójában.

- - -

Minden bolygórendszerben léteznek nyilvánvalóan magasabbrendű befolyások. Ezt gyakran azzal bizonyítják, hogy földi típusú életformákat telepítenek újonnan felfedezett bolygókra. A hasonló zónákba telepített élet minden ilyen esetben megdöbbentően hasonló adaptív formákat fejleszt ki. Ezek a formák sokkal többet jelentenek fizikai alaknál; kiterjednek az életben maradás szervezettségi fokára és a más ökoszisztémákhoz való viszonyulásra is. Az emberiség kutatása az ilyen általános rendszer és saját benne elfoglalt helye után alapvető szükséglet. Előfordul azonban, hogy a folyamatot eltorzítják, és beteges azonosságra törekvéssé változik. Ez eddig még mindig végzetesnek bizonyult az egész rendszerre nézve.
– A dűne-katasztrófa Harq al-Ada nyomán

– A fiam valójában nem a jövőt látta; csak a teremtés folyamatát, illetve ennek viszonyát a mítoszokhoz, amikben az emberek alszanak – mondta Jessica. Gyorsan beszélt, mégsem keltette azt a benyomást, mintha minél hamarabb le akarná tudni a témát. Tudta, hogy a rejtett megfigyelők megfogják találni a módját, hogy félbeszakítsák, mihelyt rádöbbennek, mit is csinál.
Farad'n a padlón ült, a késő délutáni nap fénypászmájában, ami egy ablakon sütött be a háta mögött. Jessica a szemközti falnál állt: ahogy körülnézett, még éppen látta a kertudvaron növő egyik fa csúcsát az ablakkeretben. Egy új Farad'n ült előtte: karcsúbb és inasabb. A több hónapos kiképzés meghozta az eredményt, mint az előrelátható volt. A herceg szeme csillogott ha tanítómesterére nézett.
– Azokat a formákat látta, amiket a jelenben munkáló hatóerők fognak kialakítani, hacsak le nem térítik a pályájukról őket – folytatta Jessica. – Mivel nem akart embertársai ellen fordulni, önmaga ellen fordult. Nem volt hajlandó csak azt elfogadni, ami kényelmes a számára, mert ez erkölcsi gyávaság lett volna.
Farad'n megtanulta, hogyan kell szótlanul figyelni, tanulmányozni, benyomásokat gyűjteni, és visszatartani a kérdéseit, míg megfelelő élt nem tud kölcsönözni nekik. Jessica arról beszélt, mi a véleménye a Bene Gesseritnek a molekuláris emlékezet szertartás keretben történő kifejezéséről, és természetesen arra is kitért, hogyan elemezte a Testvériség Paul Muad-Dibet. Farad'n azonban látta, hogy valami árnyék bujkál szavaiban és mozdulataiban, különféle tudatalatti formák kivetülése, melyek kapcsolatban állnak előadása felszíni jelentésével.
– Valamennyi megfigyelésünk közül ez a legfontosabb – mondta Jessica. – Az élet egy maszk, amin keresztül a mindenség kifejezi önmagát. Mi feltételezzük, hogy az emberiség egésze az alárendelt életformákkal együtt természetes közösséget alkot, és az egyén sorsában az egész közösség sorsa tükröződik, így ha sor kerül a végső önvizsgálatra, az amorfatira, nem játsszuk tovább az Istent, és visszatérünk a tanításhoz. Magyarán szólva kiválasztunk bizonyos egyéneket, és amennyire csak lehet, szabadon engedjük őket.
Farad'n már látta, hová akar kilyukadni, és mivel jól tudta, milyen reakciót váltana ki vele a rejtett megfigyelőkből, nem vetett feszült pillantást az ajtó felé. Pillanatnyi elbizonytalanodását csak avatott szem tudta volna fölfedezni, Jessica azonban észrevette, és elmosolyodott. Elvégre egy mosoly bármit jelenthet.
– Ez egyfajta vizsga utáni szertartás – mondta. – Nagyon meg vagyok veled elégedve, Farad'n. Lennél szíves felállni?
A herceg engedelmeskedett, és eltakarta előle az ablakon bekandikáló fa csúcsát.
Jessica merev vigyázzállásba kapta magát, és beszélni kezdett.
– Köteles vagyok elmondani neked a következőket. „Egy ember megszentelt jelenlétében állok. Egy szép napon te állsz majd az én helyemen. Imádkozom a jelenlétedhez, hogy így legyen. A jövő bizonytalan marad, és ez így van rendjén, mert a jövő a vászon, amelyre vágyainkat festjük. Így az emberi állapot mindig egy csodálatos, üres vászonnal néz szembe. Csak ez az egy pillanatunk van, melyben elkötelezzük magunkat a szent jelenlét ügyének, amiben osztozunk és amit továbbadni igyekszünk.”
Mikor Jessica befejezte, kinyílt a baloldali ajtó, és Tyekanik jelent meg a küszöbön. Hamis gondtalansággal mozgott, amit azonban meghazudtolt zord arc kifejezése.
– Nagyuram – mondta.
De már késő volt. Jessica szavai és a korábbi előkészületek megtették a magukét. Farad'n többé nem Corrino volt, hanem Bene Gesserit.

- - -

Amit ti ott a KHAFT igazgatóságában képtelenek vagytok megérteni, az az, hogy az üzleti életben ritkán találni igazi hűséget. Mikor hallottatok olyat, hogy egy hivatalnok életét áldozta a társaságért? Téveszmétek talán azon a hibás feltételezésen alapul, hogy utasíthatjátok az embereket a gondolkodásra és együttműködésre. Ez az egész történelem folyamán mindig kudarchoz vezetett, a vallásoktól a vezérkarokig. Vezérkarok hosszú sora nevezetes arról, hogy elpusztította a saját nemzetét. A vallással kapcsolatban javaslom, olvassátok el újra Aquinoi Tamást. Ami titeket illet ott a KHAFT-ban, micsoda ostobaságokban hisztek! Az emberek cselekedeteit saját legbelső indítékuk motiválja. A nagy civilizációkat az emberek tették működőképessé, nem a gazdasági élet szervezetei meg a parancsnoki láncolatok. Minden civilizáció az általa kitermelt egyének kvalitásain alapszik. Ha túlszervezzük az embereket, ha törvényekkel halmozzuk el őket, ha elnyomjuk bennük a felemelkedésre való törekvést – akkor működésképtelenné válnak és a civilizációjuk összeomlik.
– Levél a KHAFT-nak (Feltételezhetően a Prédikátor tollából)

Leto szelíd átmenettel ébredt a transzból, amely nem igazán különítette el egymástól a két állapotot. Az egyik tudatszint egyszerűen átalakult a másikká.
Tudta, hol van. Friss energia áradt szét benne, a cirkosátor oxigénhiányos levegőjének fülledt mozdulatlansága azonban más üzenetet tartogatott neki. Tudta, hogy ha nem mozdul meg, fogva marad az időtlen pókhálóban, az örökös mostban, ahol minden esemény egyszerre létezett. A kilátás szinte csábította. Az Időt az értelmes elmék összessége által kialakított megegyezésnek látta. A Tér és az Idő kategóriáit az ő Tudata erőltette rá az univerzumra, csak ki kell törnie a sokszínűségből, ahová jövőbelátó víziói csalták. A bátor szelekció megváltoztathatja a feltételes jövőket.
Milyen bátorságot követel meg tőle ez a pillanat?
A transzállapot csábította. Leto úgy érezte, mintha átkerült volna az álam al-mitalból a valóságos világba, de csak azért, hogy mindkettőt ugyanolyannak találja. Szerette volna megtartani magának e megvilágosodás rihani mágiáját, ám ha életben akart maradni, azonnal cselekednie kellett. Nyughatatlan életvágya impulzusokat sugárzott szét az idegpályáin.
Jobb kezével hirtelen kinyúlt a tömörítősugár után. Megragadta, hasra fordult, lehúzta a sátor villámzárát. Szállongó homok telepedett a kézfejére. Gyorsan munkához látott a sötétben, siettette az áporodott levegő, alagutat ásott magának, meredeken fölfelé. A testhossza hatszorosát kitevő homokrétegen kellett átfúrnia magát, mire kijutott a friss éjszakai levegőre. Kimászott egy hosszú, íves dűne holdfényes, szél felőli oldalára; körülbelül fele magasságban volt a dombháthoz képest.
Az égen a Második Hold világított. Gyorsan elhaladt Leto fölött, lebukott a dűne mögé; a csillagok úgy sziporkáztak odafent, mint az ösvénye mentén heverő kristályszilánkok. Leto megkereste a Vándor csillagképet, s tekintetével követte kinyújtott karját, míg el nem jutott a Foum al-Hout, a déli sarkcsillag ragyogó fénypontjáig.
Tessék, itt van a nyavalyás világegyetemed! – gondolta. Közelről nézve nyüzsgő-változó hely volt, akár a környező homok, egyediségre halmozott egyediség. Távolról azonban csak a mintázatát lehetett kivenni, és ez kísértésbe hozta az embert, hogy abszolútumokban gondolkodjék.
Az abszolútumok között utat téveszthetünk. Erről eszébe jutott egy hasonló intés az egyik fremen gyerekdalból: Aki a Tanzeruftban utat téveszt, leszámolt a életével. A minták néha utat mutattak az embernek, néha pedig csapdába csalták. Sosem szabad elfelejteni, hogy a minták változnak.
Mély lélegzetet vett, és cselekvésre ösztökélte magát. Visszacsusszant az alagútjába, lebontotta a sátrat, kihozta, és visszarakta a frembatyuba.
A keleti láthatáron borszínű derengés kezdett szétterjedni. Vállára vetette a csomagját; felmászott a dűnegerincre, és addig állt ott a pirkadat előtti hűvös levegőben, míg meg nem érezte arcán a kelő nap sugarainak melegét. Aztán befestette a szemgödrét, hogy csökkentse a fényvisszaverődést; jól tudta, hogy most el kell csábítania a sivatagot, nem harcba szállni vele. Mikor visszatette a csomagjába a festéket, belekortyolt az egyik gyűjtőcsövébe, pár szörcsögő kortyot szippantott a szájába, aztán csak levegőt.
Leült a homokba, és nekilátott átvizsgálnia cirkoruháját; végül eljutott a sarokpumpákig. Valaki ügyesen elvágta őket egy tűkéssel. Kibújt a ruhából, és helyrepofozta, de ami megtörtént, azon már nem lehetett segíteni. A teste vizének legalább a fele odaveszett. Ha a cirkosátor nem zárt volna légmentesen... Ezen tűnődött, miközben ismét magára öltötte a ruhát, és arra gondolt, milyen furcsa, hogy erre nem számított. Lám. a látomásokon kívül eső jövő nyilvánvaló veszélye.
Leto lekuporodott a dűnehátra. lélekben szembeszállt a hely sugallta szörnyű magányossággal. Hagyta kóborolni a tekintetét, szikrázó barázdákat keresett a homokban, bármiféle szabálytalanságot a dűnék között, mely fűszerre vagy féregtevékenységre utalhatna. A vihar azonban tompa egyhangúságot borított a tájra. Leto előhúzott a frembatyujából egy dobolót, működésbe hozta, és leszúrta a homokba, hogy odacsaljon egy Shai-huludot. Aztán odébb sietett, és várt.
A féreg hosszú ideig váratott magára. Leto meghallotta, mielőtt meglátta volna; keletnek fordult, amerre a földet rengető súrlódó zajoktól vibrálni kezdett a levegő, és várt, mikor pillantja meg a homokból kimagasodó, narancsvörös pofát. A féreg roppant porfelhőt kavarva emelkedett ki a mélyből, mely homályba vonta az oldalát. A ruganyos, szürke fal elvonult Leto mellett; ő pedig belevágta a horgait, és könnyed léptekkel az állat hátán termett. Mászás közben nagy ívben délnek fordította a férget.
A horgok ösztökélésére a féreg gyorsított. Leto köpenye lobogott a léghuzatban. Az az érzése támadt, hogy ágyékában forrón lüktet a teremtőerő folyama, és ugyanúgy ösztökéli előre, mint Ő a férget. Minden bolygónak megvan a maga pályája, és az emberi életnek ugyancsak, emlékeztette magát.
A féreg abból a fajtából való volt, amit a fremenek „morgónak” hívtak. Gyakran a homokba mélyesztette pofalemezeit, s közben ide-oda csapkodott a farkával. Így folyton mély, zúgó-morajló hangot adott ki, gyűrű szelvényei pedig időről időre megemelkedtek, elhagyva a homokfelszínt. Mindenesetre gyors féreg volt, és mikor hátszelet kaptak, a farka tövében izzó kohó felől meleg fuvallat söpört végig lovasán, amit teljesen betöltött a kiáramló oxigén maró bűze.
Ahogy a féreg dél felé száguldott, Leto szabad folyást engedett a gondolatainak. Megpróbált úgy gondolni erre az útra, mint élete egy újabb szertartására; így nem kellett szüntelenül azon törnie a fejét, milyen árat fog fizetni az Arany Ösvényért. Ő is tudta, akárcsak a régi fremenek, hogy mindig újabb és újabb szertartásokat kell végigcsinálnia. Csak így mentheti meg a személyiségét attól, hogy emléktöredékekre hulljon szét, csak így tarthatja távol lelkétől a vérszomjas ragadozókat. Az egyesülni képtelen, ellentmondásos imágókat be kell börtönözni az eleven feszültségbe és polarizáló erőbe, amely belülről űzi-hajtja őt.
Örökké az újdonságok, gondolta. Muszáj megkeresnem a látomásom új szálait.
Kora délután egy alacsony kitüremkedés vonta magára a figyelmét, az útvonaluktól kissé jobbra. Ahogy közeledtek, a kitüremkedésből meredek hegyszirt lett; pontosan ott emelkedett, ahol várta.
Nos, Namri... Nos, Sabiha, lássuk, hogyan reagálnak a testvéreitek az érkezésemre, gondolta. Ez nagyon bonyolult szál volt a látomásában, legalább annyira veszedelmes titkos csábításai, mint leplezetlen fenyegetése miatt.
Hosszú időbe telt, míg a hegyszirt dimenziói megváltoztak. Egy ideig úgy tűnt, mintha nem ő közeledne hozzá, hanem fordítva.
A fáradt féreg minduntalan el akart kanyarodni balra. Leto lejjebb csúszott a roppant lejtőn, hogy máshol akassza be a horgait, és egyenesben tartsa az óriást. Orrát éles melanzsillat csapta meg, ami gazdag érre vallott. Áthaladtak a leprás-lila homokfoltokon, ahol kivirágzott a fűszerkovász, s Leto kemény kézzel tartotta a férget, míg túl nem jutottak az éren. A tömény fahéjillattal terhes szellő még üldözte őket egy darabig, míg Leto új irányba nem fordította a férget, egyenesen a mind nagyobbnak látszó hegyszirt felé.
Hirtelen színek villantak kint a déli bledben; valami emberkéz készítette tárgy tükrözte vissza óvatlanul a nap szivárványos sugarait a mérhetetlen pusztaság közepén. Leto elővette a távcsövet, beállította az olajlencséket, s a távolban egy fűszervadász kecses ívű szárnyát látta megcsillanni a napfényben. Alatta egy nagy fűszeres bontogatta a lemezeit, mint valami túlméretezett krizantém a szirmait, mielőtt lomhán odébbállt volna. Mikor Leto leeresztette a távcsövet, a fűszeres apró ponttá zsugorodott, és Leton egyszerre csak erőt vett a hadhdhab, a roppant sivatag mindenütt jelenvalóságának nyomasztó érzete. Tudta, milyennek látják Őt abból a fűszervadászból: egy sötét foltnak az égbolt meg a sivatag között – a fremeneknél ez volt az ember szimbóluma. Persze már észrevették, és óvatosak lesznek. Várni fognak. A fremenek mindig gyanakodtak egymásra a sivatagban, míg rá nem ismertek a jövevényre, vagy meg nem bizonyosodtak róla, hogy nem jelent veszélyt a számukra. Még a birodalmi civilizáció kifinomult szabályainak vékony máza alatt is félszelíd vademberek maradtak, és sosem feledték, hogy a kriszkés szétporlik gazdája halálakor.
Ez menthet meg minket, gondolta Leto. Ez a vadság.
A távolban a fűszervadász jobbra kanyarodott, aztán balra; így jelzett az odalent lévőknek. Maga elé képzelte, ahogy a fűszeres legénysége a sivatagot fürkészi mögötte, és megpróbálnak rájönni, tényleg csak egyetlen lovas közeledik-e egyetlen féreg hátán.
Leto a baloldalára fordította a férget, addig tartotta így. míg irányt nem változtatott, aztán lecsusszant róla, és félreugrott. A noszogatástól megszabadult féreg néhány szívverésnyi időre a felszínen maradt, majd teste első harmadát a homokba fúrta, hogy kipihenje magát. Biztos jele volt ez annak, hogy kifárasztotta a hosszú lovaglás.
Leto elfordult a féregtől; úgyse megy sehová. A légivadász köröket írt le a fűszeres körül, és tovább billegtette a szárnyát. Kétségkívül a csempészek zsoldjában álló renegátok voltak, azért nem használtak rádiót a kapcsolattartásra. A dűnelegények kint lesznek a fűszerhomokon. A fűszeres jelenlétét csak ezzel lehetett magyarázni.
A felderítőgép leírt még egy kört. megbillentette a szárnyát, fölhúzott a magasba, és egyenesen Leto felé vette az irányt. A fiú fölismerte; abba a toptertípusba tartozott, amit a nagyapja honosított meg az Arrakison. A gép leírt a feje fölött egy kört, becélozta a dűnét, ahol Leto állt, és nekikészülődött a szél elleni leszállásnak. Alig tíz méterre landolt tőle, hatalmas porfelleget kavarva. A Leto felé eső oldalon résnyire nyílt az ajtó, és egy magányos alak jelent meg benne nehéz fremen köpenyben, jobb mellén lándzsás címerrel.
A fremen lassan közeledett; hagyott időt mindkettejüknek, hadd vegyék alaposan szemügyre egymást. A férfi nagytermetű volt, csupakék fűszerszemmel. A cirkomaszk eltakarta arca alsó felét, csuklyáját pedig mélyen a szemébe húzta, hogy védje a homlokát. A köpeny alatt maulapisztolyt tartó kéz rajzolódott ki.
A férfi Letotól két lépésre megállt, és lenézett rá. A szeme sarkában összefutó ráncok meghökkenésről tanúskodtak.
– Jó szerencsét mindannyiunknak – mondta Leto.
A fremen körülnézett az üres terepen, aztán ismét Letonak szentelte figyelmét.
– Mit csinálsz itt, kölyök? – kérdezte. Hangját tompává tette a cirkomaszk. – Dugó akarsz lenni egy féregalagútban?
Leto újra a hagyományos fremen mondást használta.
– A sivatag az otthonom.
– Wenn? – vágta rá a férfi. Merre visz az utad?
– Jacurutuból jövök, és délnek tartok. A fremenből váratlan kacaj tört elő.
– Nohát. Batigh! Te vagy a legfurább dolog, amit valaha láttam a Tanze-rouftban.
– Nem vagyok a Kisdinnyéd – mondta Leto, a Batighra célozva. Hogy így szólították, az baljós előérzettel töltötte el. A sivatag szélén növő kisdinnye minden arra járónak felkínálta a vizét.
– Nem fogunk meginni. Batigh – mondta a férfi. – A nevem Muriz. Én vagyok ennek a taifnak az arifája. – A fejével a fűszeres felé intett a távolban.
Leto megjegyezte magának, hogy a fremen a csapat bírájának tartja magát, a többieket pedig tainak nevezi, bandának vagy kompániának. Nem alkottak ihuant, azaz testvéri közösséget. Bizonyára fizetett renegátok. Megvan a veszély, amit keresett.
Mikor Leto néma maradt, Muriz megkérdezte:
– Van neved?
– A Batigh megteszi. Muriz ravaszul kuncogott.
– Még nem mondtad el nekem, hogy mi dolgod itt.
– A féreg lábnyomát keresem – mondta Leto. A vallásos kifejezés, amit használt, azt jelentette, hogy hadzsot jár a saját ummojáért, személyes megvilágosodásáért.
– Ilyen fiatalon? – kérdezte Muriz. A fejét ingatta. – Nem tudom, mit csináljak veled. Láttál minket.
– Ugyan mit láttam? – kérdezett vissza Leto. – Jacuruturól beszélek, és nem kapok választ.
– Kérdezz-felelek játék – mosolyodott el Muriz. – Akkor mondd meg nekem, mi az? – És a távoli hegyszirtre bökött.
Leto válaszát a látomás sugallta.
– Csak Shuloch.
Muriz megdermedt, és Leto érezte, hogy felgyorsul az érverése.
Hosszú csend támadt. Leto látta, hogy a férfi önmagával vitázik, és különféle megoldási lehetőségeket vet el. Shuloch! Mikor a fremen sziecsekben elköltötték az estebédet, a nyugalmas pihenőidőben gyakran jártak szájról szájra a történetek a shulochi karavánszerájról. A hallgatóság mindig azt hitte, Shuloch mítosz csupán – egy olyan hely, ahol érdekes dolgok történnek, kizárólag a mese kedvéért. Leto emlékezett egy Shuloch-történetre: a sivatag szélén találtak egy árvát, és bevitték a sziecsbe. Az árva először nem volt hajlandó beszélni a megmentőivel, mikor pedig mégis megszólalt, senki sem értette a nyelvét. Ahogy teltek a napok, továbbra is tartózkodó maradt, nem volt hajlandó felöltözni, és részt venni a napi munkában. Ha egyedül hagyták, mindig fura kézmozdulatokkal szórakoztatta magát. A sziecs minden specialistáját Összehívták az árva tanulmányozására, de nem találtak megoldást. Aztán egy vén Öregasszony véletlenül elhaladt a bejárat előtt, meglátta a kézmozdulatokat, és fölnevetett. „Csak az apját utánozza, aki kötelet fon a fűszerrostból” – magyarázta. „Shulochban még mindig így csinálják. A magányán próbál enyhíteni csupán.” A történet mondanivalója pedig: „A Shulochban őrzött régi hagyományokban biztonság rejlik és az a tudat, hogy az élet aranyfonalához tartozunk.”
Mikor Muriz továbbra sem szólt, Leto azt mondta:
– Én vagyok a shulochi árva, aki csak a kézmozdulatokat ismeri. Muriz feje egy pillanatra megrezzent; Leto ebből jött rá, hogy ismeri a történetet. A férfi lassan válaszolt, hangja halk volt és fenyegető.
– Ember vagy?
– Akárcsak magad – mondta Leto.
– Furcsa beszéd ez egy gyerektől. Emlékeztetlek rá, hogy bíró vagyok, aki ítélhet a taqva felől.
Ó, igen, gondolta Leto. Az ilyen bírák szájából a taqva komoly fenyegetést jelentett. A taqva a démoni jelenlét által keltett félelem volt, melynek hite még elevenen élt az idősebb fremenek között. Az arifák tudták a módját, hogyan kell megölni a démonokat, és azért választják őket erre a posztra, mert „elég bölcsek ahhoz, hogy irgalmatlanok legyenek kegyetlenség nélkül, és tudják, hogy mikor jelent az engedékenység még nagyobb kegyetlenséget, mint a szigor.”
Az események azonban eljutottak abba a szakaszba, amire Leto számított, így hát azt mondta:
– Alávethetem magam a masednek.
– Minden lélekpróbának én vagyok a bírája – mondta Muriz. – Elfogadod?
– Bila kaifa – felelt Leto. Feltétel nélkül.
Muriz arcán ravasz kifejezés jelent meg. Azt mondta:
– Nem is tudom, miért vagyok ilyen engedékeny. Tulajdonképpen itt rögtön meg kellene öljelek, de kicsi Batigh vagy, és nekem volt egy fiam, aki halott. Gyere, elmegyünk Shulochba, és közbenjárok az Isnadnál. hogy határozzon a sorsodról.
Leto figyelmét nem kerülte el. hogy a férfi minden mozdulatából halálos szándék sugárzik, és eltöprengett rajta, hogyan csaphatott ez be bárkit is. Azt mondta:
– Tudom, hogy Shuloch az ahl as-sunna waljamas.
– Mit tudhat egy gyermek a valós világról? – kérdezte Muriz, és intett Letonak, hogy induljon előtte a topter felé. Leto engedelmeskedett, de minden idegszálával a fremen lépteire fülelt.
– A titoktartás legjobb módja elhitetni az emberekkel, hogy már tudják a választ – jelentette ki. – Akkor nem törik a fejüket meddő kérdéseken. Ügyes húzás volt ez tőletek, jacurutui kitaszítottaktól. Ugyan ki hinné, hogy Shuloch, a tanmesék mitikus sziecse valóság? Nem is beszélve arról, hogy kapóra jön a csempészeknek meg mindenki másnak, aki titokban szeretne megfordulni a Dűnén.
Muriz léptei megtorpantak. Leto visszafordult, háttal a topter oldalának; a szárny a bal keze felé esett.
Muriz fél lépésre állt tőle. a maulapisztolyt előhúzta, és Leto szívének szegezte.
– Szóval mégsem vagy gyerek – mondta Muriz. – Hanem egy átkozott törpe, akit azért küldtek, hogy kémkedjen utánunk! Gondoltam, hogy túl bölcsen beszélsz a korodhoz képest, de túl hamar járt el a szád.
– Nem elég hamar – válaszolt Leto. – Én Leto vagyok, Paul Muad-Dib fia. Ha megölsz, a népeddel együtt elnyel a homok. Ha megkímélsz, hihetetlen hatalmat adok a kezedbe.
– Ne játszadozz velem, te törpe! – vicsorodott el Muriz. – Leto a valódi Jacurutuban van, ahonnan te állítólag... Elhallgatott. A pisztolycső egy pillanatra megrezzent a kezében, ahogy a szeme döbbenten összeszűkült.
Leto erre a röpke tétovázásra számított. Minden izmával azt a látszatot keltette, mintha balra akarna mozdulni, bár alig egy milliméterrel helyezte arrébb a testét. A fremen vadul a gép szárnya felé lendítette a fegyverét. A következő pillanatban kirepült a kezéből a maulapisztoly, s mire magához térhetett volna, Leto már ott állt mellette, és a tulajdon kriszkését szegezte a veséjének.
– A hegye mérgezett – jegyezte meg Leto. – Mondd meg a barátodnak a topterben, hogy maradjon ott, ahol van, és ne mozdítsa a kisujját sem. Máskülönben kénytelen leszek megölni téged.
Muriz sérült kezét babusgatta, megrázta a fejét a topterben ülő alak felé, és azt mondta:
– Behaleth barátom hallott téged. Olyan mozdulatlan lesz, akár a kőszikla. Leto tudta, hogy nincs sok ideje. A két fremen hamarosan kitalál valami akciótervet, és minden pillanatban megérkezhetnek a barátaik is. ha feltűnik hosszas távollétük. Sietve beszélt hát:
– Szükséged van rám, Muriz. Nélkülem a férgek és a fűszerük el fog tűnni a Dűne színéről. – Érezte, hogy az arifa teste megfeszül.
– De honnan tudsz Shulochról? – kérdezte Muriz. Biztos vagyok benne, hogy Jacurutuban senki nem fecsegett.
– Szóval elismered, hogy én vagyok Leto Atreides?
– Ki más lehetnél? De honnan tudsz...
– Onnan, hogy itt vagytok – mondta Leto. – Shuloch létezik, a többi pedig már pofon egyszerű. Ti vagytok a kitaszítottak, akik megmenekültek, mikor Jacurutu elbukott. Láttam, hogy a topter szárnyával jeleztek egymásnak, mert nem akartok olyan készüléket használni, amit le lehet hallgatni a távolból. Fűszert gyűjtötök, tehát kereskedtek. Mással nem kereskedhettek, csak a csempészekkel. Csempészek vagytok, egyúttal azonban fremenek is. Csak Shulochból jöhettetek.
– Miért hoztál kísértésbe, hogy rögtön megöljelek?
– Mert amúgy is megöltél volna, mihelyt visszatérünk Shulochba. Muriz teste lemerevedett.
– Vigyázz, Muriz! – intette Leto. – Ismerlek titeket. A rólatok szóló történetekben az áll, hogy eloroztátok az óvatlan utazók vizét. Mostanra már valószínűleg mindennapos szertartássá vált ez nálatok. Máskülönben hogy tudnátok elnémítani azokat, akik rátok bukkannak? Hogy tartanátok meg a titkotokat? Batigh! Behízelgő jelzőkkel és szelíd szavakkal akartál elbolondítani. Miért is vesztegetnétek a vizemet a homokra? Ha pedig hiányolnának, mint sokan másokat... nos, utolért a Tanzeruft keze.
Muriz jobb kezével a Féreg Szarvának jelét vetette magára, hogy elhárítsa magától a rihanit, amit Leto idézett föl a szavaival. És Leto, aki tudta, mennyire bizalmatlanok az idősebb fremenek a Mentátokkal vagy bárki mással szemben, aki részletes logikai elemzéssel kápráztatja el őket, elnyomott egy mosolyt.
– Namrinak eljárt a szája Jacurutuban – mondta Muriz. – A vizét veszem, ha legközelebb...
– Ha tovább játszod a félkegyelműt, semmid nem marad az üres homokon kívül – mondta Leto. – Mit fogsz csinálni, Muriz, ha az egész Dűnét zöld fű, lombos erdő és nyílt víztükör borítja majd?
– Ez sosem fog megtörténni!
– A szemed láttára zajlik a folyamat.
Leto hallotta, hogy Muriz a fogát csikorgatja dühében és csalódottságában. Végül a férfi azt mondta:
– Hogy akarod megakadályozni?
– Ismerem az egész átalakítási tervet – fejtegette Leto. – Minden erős és minden gyenge pontját. Nélkülem örökre eltűnik a Shai-hulud.
Muriz hangjába ravasz csengés költözött, mikor megkérdezte:
– Miért vitatkozzunk itt tovább? Patthelyzetben vagyunk. Nálad van a kés. Megölhetsz, de akkor Behaleth agyonlő.
– Hamarabb elérem én a te pisztolyodat, mint ő a magáét – mondta Leto. – Akkor pedig lesz egy topterem. Igen, el tudom vezetni.
Muriz a homlokát ráncolta a csuklya alatt.
– És mi van, ha nem az vagy, akinek mondod magad?
– Az apám azonosítani tud majd, nem? – kérdezte Leto.
– Á – mondta Muriz. – Szóval így tudtad meg, mi? De... Elhallgatott, és megcsóválta a fejét. – A saját fiam a vezetője. Azt mondja, hogy ti ketten soha... Akkor viszont hogyan...?
– Szóval nem hiszed, hogy Muad-Dib a jövőbe lát – kérdezte Leto.
– Dehogynem! Csak azt állítja magáról, hogy... – Muriz megint elhallgatott.
– És te még azt hitted, nem veszi észre, hogy nem bíztok benne – mondta Leto. – Azért jöttem éppen ebben az időpontban éppen erre a helyre, hogy találkozzak veled, Muriz. Mindent tudok rólad, mert láttalak téged... meg a fiadat is. Tudom, milyen biztonságban hiszitek magatokat, mennyire lenézitek Muad-Dibet, milyen terveket szőtök, hogy megmentsétek a sivatagnak ezt a kis foltját. Csakhogy ez a kis folt eltűnik nélkülem, Muriz. Örökre elvész. A folyamat túl messzire jutott itt a Dűnén. Apámat lassan elhagyják a látomásai, és senki máshoz nem fordulhattok, csak hozzám.
– Az a vak... – Muriz elhallgatott, és nyelt egyet.
– Nemsokára visszatér Arrakeenből – mondta Leto –, és akkor majd meglátjuk, mennyire vak. Milyen mélyre merültetek a régi fremen hagyományokba, Muriz?
– Micsoda?
– Ő wadquiyas nektek. A néped egyedül talált rá a sivatagban, és Shulochba hozta. Micsoda értékes felfedezés! Még egy fűszerérnél is értékesebb, Wadquiyas! Közöttetek élt; vize elvegyült a törzsed vizével. Részévé vált a szellemfolyótoknak. – Leto keményen Muriz köpenyéhez szorította a kését. – Vigyázz, Muriz. – Leto fölemelte a bal kezét, kioldotta a fremen arcvédőjét, és félrelökte.
Muriz tudta, mit tervez Leto, és azt mondta:
– Hová mennél, ha mindkettőnket megölsz?
– Vissza Jacurutuba.
Leto Muriz szájába nyomta hüvelykujja húsos részét.
– Harapj és igyál, Muriz. Különben meghalsz.
Muriz habozott, aztán vadul Leto húsába mélyesztette a fogát. Leto a férfi torkát figyelte, látta megvonaglani az ádámcsutkát a nyelés görcsétől, visszahúzta a kést, és odaadta Muriznak.
– Wadquiyas – mondta. – Most már csak akkor veheted a vizemet, ha megsértem a törzset.
Muriz bólintott.
– A pisztolyod arra van – intett Leto az állával.
– Most már megbízol bennem? – kérdezte Muriz.
– Másképp hogy élhetnék a kitaszítottak között?
Leto ismét látta Muriz szemében a ravasz csillogást, ezúttal azonban fontolgatónak tűnt, mintha az arifa a helyzet előnyeit mérlegelné. A férfi hirtelen mozdulata, amellyel elfordult, elárulta, hogy döntésre jutott magában. Fölvette a maulapisztolyát, és visszatért a topter vezetőfülkéjéhez.
– Gyere – mondta. – Túl sokat időztünk a féreg barlangjában.

- - -

A jövőbelátás jövője nem mindig vezethető le a múlt törvényszerűségeiből. A létezés fonalai számos ismeretlen tényezőnek engedelmeskedve gabalyodnak össze. A jövőbelátás csakis saját törvényeinek engedelmeskedik. Nem korlátozhatják sem a Zenszuni, sem a tudományos elvek. A jövőbelátás viszonylagos integritást épít maga köré. A pillanat munkáját követeli meg, és mindig figyelmezteti az embert, hogy nem fonhat bele minden szálat a múlt szövetébe.
– Kaliuma: Muad-Dib szavai Shulochi Kommentárok

Muriz gyakorlott kézre valló könnyedséggel vezette az ornitoptert Shuloch fölé. Leto, aki mellette ült, érezte maga mögött Behaleth fegyveres jelenlétét. Most minden a bizalomtól függött meg látomásának attól a vékony szálától, amelybe kétségbeesve kapaszkodott. Ha nem jár sikerrel, Atlahu akbahr. Az embernek néha alá kell rendelnie magát egy magasabb szintű rendszernek.
Shuloch hegyszirtje lenyűgöző volt itt a sivatag közepén. Hogy egyetlen térképen sem volt feltüntetve, az sok kenőpénzről és sok halálról regélt, meg sok barátról magas pozíciókban. Leto sziklafalakkal körbevett teknőt látott Shuloch szívében, amit kijárat nélküli, vak szurdokok vettek körül sugár alakban. A szurdokok alsó lejtőit árnyinda és sócserje nőtte be, belül pedig legyezőpálmák sorakoztak, ami a hely vízgazdagságára vallott. A legyezőpálmák fedezékében durván összetákolt épületeket emeltek zöldbozótból és fűszerrostból. Az épületek elszórt, zöld gombokra emlékeztettek a homokon. Itt éltek a kitaszítottak kitaszítottjai, akik már nem süllyedhettek lejjebb, legföljebb a halálba.
Muriz az egyik szurdoknyílás közelében szállt le. Közvetlenül a topter előtt magányos épület emelkedett a homokon: a teteje sivatagi liánból és bejato-levelekből volt, amire képlékenyre hevített fűszerkását öntöttek, így tartották össze. Eleven hasonmása volt az első, kezdetleges cirkosátraknak, és minden szónál ékesebben mutatta, mennyire lezüllött Shuloch lakosságának egy része. Leto biztosra vette, hogy az épületekből szivárog a nedvesség, és hemzsegnek benne a közeli növényzetből átszármazott férgek. Szóval itt élt az apja, és így. Meg szegény Sabiha is. Akinek ez a hely lesz majd a büntetése.
Muriz utasítására Leto kicsatolta magát az utasülésből, leugrott a homokba, és a kunyhó felé sietett. Távolabb, a pálmák között sok embert látott dolgozni. Megviseltnek és szegénynek látszottak, s a tény, hogy pillantásra is alig méltatták Őt meg a toptert, kemény kezű elnyomásra vallott. A munkások mögött Leto felfigyelt egy kvanat sziklaívére, a levegőben pedig nedvességet érzett: valahol a közelben nyílt víznek kell lennie. A kunyhó mellett elhaladva Leto látta, hogy ugyanolyan gyatra építésű, mint gyanította. Tovább ballagott a kvanathoz, aztán belenézett, és szemügyre vette a sötét vízfolyást felkavaró ragadozóhalakat. A munkások lesütötték a tekintetüket, és tovább kaparták a homokkérget a sziklanyílások széléről.
Muriz lépett Leto mögé, és azt mondta:
– Azon a határon állsz, ami elválasztja a halat a féregtől. Mindegyik szurdokban egy féreg él. Ezt a kvanatot megnyitottuk, és hamarosan el fogjuk távolítani belőle a halakat, hogy idecsaljuk a homoksügéreket.
– Persze – válaszolt Leto. – Raktárak. Homoksügért és férgeket adtok el a külvilágiaknak.
– Muad-Dib javasolta!
– Tudom. De ha elkerülnek a Dűnéről, sem a homoksügérek, sem a férgeitek nem maradnak sokáig életben.
– Egyelőre nem – mondta Muriz. – De egy napon...
– Úgy tízezer év múlva – egészítette ki Leto. És megfordult, hogy tanúja legyen az érzelmek összecsapásának Muriz arcán. Kérdések áradtak az arifa agyába, mint a víz a kvanatban. Lehet, hogy Muad-Dib fia tényleg a jövőbe lát? Akadtak, akik még mindig hittek benne, hogy Muad-Dibbel ez volt a helyzet, de... Hogy lenne célszerű megítélni ezt a dolgot?
Muriz elfordult, és visszakísérte Letot a kunyhóhoz. Kinyitotta a kezdetleges szigetelőleplet, és intett vendégének, hogy fáradjon be. A túlsó falon fűszerolaj-lámpás égett, alatta pedig egy apró alak kuporgott, háttal az ajtónak. Az égő olaj átható fahéjillatot árasztott.
– Küldtek egy új foglyot, hogy gondját viselje Muad-Dib sziecsének – fintorodott el Muriz. – Ha jól végzi a dolgát, egy darabig még megtarthatja a vizét. – Szembenézett Letoval. – Vannak, akik úgy vélik, mások vizét elvenni gonosz dolog. Azok a fűzött ingű fremenek most téglakupacokban ütik föl új szálláshelyüket! Téglakupacokban! Mintha a Dűne valaha is látott volna téglakupacokat! Ha elkapunk egy olyat, mint ez itt – kezével a lámpásnál ülő alak felé intett –, általában félőrültek a félelemtől. A saját fajtájuk elhagyta őket, az igazi fremenek viszont sosem fogadták be a söpredéket maguk közé. Érted, amit mondok, Leto-Batigh?
– Értelek. – A kuporgó alak nem mozdult.
– Arról beszéltél, hogy az élünkre akarsz állni – mondta Muriz. – A fremeneket csak olyan ember vezetheti, aki belekóstolt már a vérbe. Hová vezethetnél te minket?
– Kralizecbe – felelt Leto, miközben a lámpás alatt gubbasztó alakot figyelte.
Muriz rámeredt, szemöldöke ráncba gyűrődött az indigókék szempár fölött. Kralizec? Ez nem csupán háborút vagy forradalmat jelentett – hanem a Tájfun-csatát. A szó a fremen legendák legkülső köréből származott: ez volt a neve annak a küzdelemnek, ami véget fog vetni a világmindenségnek. Kralizec?
A szálas fremen görcsöset nyelt. Ez a kölyök ugyanolyan kiszámíthatatlan, mint valami városi ficsúr! A falnál kuporgó alakhoz fordult.
– Asszony! Liban wahid! – parancsolta. Hozd a fűszeritalt! A nő habozott.
– Tedd, amit mond, Sabiha – szólt oda neki Leto.
Az alak talpon termett, megpördült. Rámeredt Letora, képtelen volt levenni a pillantását az arcáról.
– Ismered? – kérdezte Muriz.
– Namri unokahúga. Megsértette Jacurutut, azért küldték ide.
– Namrié? De hát...
– Liban wahid – mondta Leto.
A lány elviharzott mellettük, feltépte a szigetelőleplet, s már csak távolodó lábdobogását hallották.
– Nem jut messzire – mondta Muriz, s ujját az orrnyergére tette. – Namri rokona, nahát. Ez érdekes. Mi volt a bűne?
– Hagyta, hogy megszökjek. – Leto sarkon fordult, és követte Sabihát. Mikor megtalálta, a lány a kvanat szélén állt. Leto odalépett mellé, és lenézett a vízre. A közeli pálmafák lombjai között madarak tanyáztak, hallotta a rikoltozásukat, szárnycsapkodásukat. A munkások szerszámai csikorogva kaparták a homokot. Leto továbbra is ugyanúgy csinált, mint Sabiha; a víz mélyét fürkészte meg a felszínen tükröződő képeket. A szeme sarkából néhány kék törpepapagájt vett észre a pálmalombok között. Az egyik átrepült a kvanat felett, s Leto megpillantotta a tükörképét egy ezüstös Örvényben, amit valamelyik hal kavart. Egy másodpercre egymás mellett látta őket, mintha a hal és a madár ugyanazon a kék boltozaton mozogna.
Sabiha megköszörülte a torkát.
– Ugye gyűlölsz? – mondta Leto.
– Szégyent hoztál rám. Megszégyenítettél a népem előtt. Isnadot ültek, és ideküldtek engem, hogy elveszítsem a vizemet. Mindezt miattad!
Muriz harsogó hahotája hangzott föl nem sokkal mögöttük.
– Most már látod, Leto-Batigh, hogy a mi lélekfolyónkba sokfelől torkollnak patakok.
– De a ti ereitekben az én vizem is folyik – mondta Leto, és hátrafordult. – Az nem patak. Sabiha a látomásom sorsa, és én őt követem. Azért menekültem a sivatagon át Shulochba, hogy megkeressem a jövőmet.
– Te és... – Muriz Sabihára mutatott, majd nevetve hátravetette a fejét.
– Nem úgy lesz, mint gondolnátok – mondta Leto. Emlékezz erre, Muriz. Megtaláltam a férgem lábnyomait. – Ekkor érezte, hogy könny szökik a szemébe.
– Vizet ad a holtaknak – suttogta Sabiha.
Még Muriz is lenyűgözve meredt rá. A fremenek sosem sírtak, csak ha lelkük legmélyéről fakadó ajándékot akartak adni valakinek. Muriz csaknem zavarba jött; becsatolta az arcvédőjét, és a szemébe húzta a dzseballa csuklyáját.
Leto a szálas fremen mögé nézett, és azt mondta:
– Itt Shulochban még mindig imádkoznak a harmathullásért a sivatag szélén. Eredj, Muriz, és imádkozz Kralizecért! Ígérem, hogy eljön.

- - -

A fremen nyelv a megformálás és a kifejezésmód abszolút pontosságát követeli meg. Meghatározója az abszolútumok illúziója. Alapvetései nagyszerű termőtalajt biztosítanak az abszolutista vallások számára. A fremenek nagy örömöket lelik a moralizálásban. Minden dolgok irtóztató bizonytalanságát ellentmondást nem tűrő kijelentésekkel igyekeznek ellensúlyozni. Azt mondják: „Tudjuk, hogy az elsajátítható ismereteknek nincs végső summája; ez Isten hatásköre. De amit az ember megtanul, azt tartalmazni is képes.” Az univerzumnak ebből a késéllel történő megközelítéséből aztán kifaragják maguknak a fantasztikus jelképrendszerekbe és tulajdon elrendeltetésükbe vetett hitet. Ez az eredete a Kralizec-legendájuknak, ami alatt az univerzum bukásakor bekövetkező csatát értik.
– Bene Gesserit magánjelentések/800881. folio

– Biztos helyen van, és vigyáznak rá – mondta Namri, és rámosolygott Halleckre a téglalap alakú sziklaterem túloldaláról. – Jelentheted a barátaidnak.
– Hol ez a biztos hely? – kérdezte Halleck. Nem volt ínyére az a hang, ahogy Namri beszélt vele, de megkötötték a kezét Lady Jessica utasításai. A fenébe a boszorkánnyal! A magyarázatának semmi értelme nem volt, eltekintve a figyelmeztetéstől, hogy mi történhet, ha Letonak nem sikerül fölülkerekedni szörnyűséges emlékein.
– A kölyök biztonságban van – mondta Namri. – Ennél többet nem mondhatok.
– Honnan tudod?
– Disztranszot kaptam. Sabiha vele van.
– Sabiha! Egyszer már hagyta, hogy...
– Ezúttal nem fogja.
– Meg akarod ölni a fiút?
– Ez már nem rajtam múlik.
Halleck elfintorodott. Disztransz. Mennyi is a hatósugara azoknak a nyavalyás barlangi denevéreknek? Gyakran látta röpködni őket a sivatag fölött; éles hangú rikoltozásukba részletes üzeneteket lehetett belekódolni. De milyen messzire juthatnak el ezen a pokoli bolygón?
– Személyesen akarok meggyőződni róla – mondta Halleck.
– Ez nem lehetséges.
Halleck mély lélegzetet vett. hogy megnyugtassa magát. Két napon és két éjszakán át várta álmatlanul a keresőosztagok jelentéseit. Most megint reggel volt, és úgy érezte, hogy a szerepe szétolvad körülötte, csupaszon hagyja. Igaz, sosem szeretett parancsolni. A parancsnokok folyton csak vártak, közben meg az érdekes és veszélyes tennivalók másokra maradtak.
– Miért nem lehetséges? – kérdezte. A csempészek, akik eljuttatták ebbe a titkos sziecsbe, túl sok kérdést hagytak megválaszolatlanul, és semmi kedve nem volt ugyanezt a játékot végigcsinálni Namrival is.
– Vannak, akik azt hiszik, hogy túl sokat láttál, mikor megláttad ezt a sziecset – mondta Namri.
Halleck érezte a hangjában a fenyegetést, s felöltötte a gyakorlott harcosokra jellemző, könnyed testtartást; a keze közel járt a kése nyeléhez, de nem simult rá. Szerette volna, ha pajzs van rajta, erről azonban szó sem lehetett, részben a férgekre gyakorolt hatása, részben pedig a vihar által keltett zavaró légköri elektromosság miatt.
– Titkolózásról nem volt szó a megállapodásunkban – ellenkezett Halleck.
– Ha megöltem volna, az része lenne a megállapodásnak?
Halleck ismét érezte maga körül a láthatatlan erők Örvényét, amire Lady Jessica figyelmeztette. Ez a nyavalyás terv! Talán mégis jobb lett volna, ha nem bízik meg egy Bene Gesseritben. Azonnal bűntudat fogta el a hűtlensége miatt. Jessica elmagyarázta neki a problémát, és amikor beavatta a tervébe, számított rá, hogy mint minden tervet, később ezt is módosítani kell majd. Ő nem közönséges Bene Gesserit volt, hanem az Atreides-házból való Jessica, Gurney régi barátja és támogatója. A trubadúr tudta, hogy nélküle egy jóval veszedelmesebb univerzumban sodródna, mint ez a mostani.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – mondta Namri.
– Csak akkor kellett volna megölni, ha kiütköznek rajta a... megszállottság jegyei – felelte Halleck. – Ha szörnyeteggé változik.
Namri a jobb fülére szorította az öklét.
– Az úrnőd tudta, hogy nekünk megvannak a módszereink ennek a megállapítására. Bölcs dolog volt tőle, hogy rám hagyta a döntést.
Halleck csalódottan szorította össze az ajkát.
– Hallottad, milyen szavakat intézett hozzám a Tisztelendő Anya – mondta Namri. – Mi, fremenek megértjük az olyan asszonyt, mint ő, ti külvilágiak viszont soha. A fremen nők gyakran küldik halálba a gyermekeiket.
Halleck mozdulatlan ajakkal szólalt meg.
– Azt akarod mondani, hogy megöltétek?
– Eh. Biztos helyen van. Tovább adagoljuk neki a fűszert.
– De ha túléli, nekem kell visszakísérnem a nagyanyjához – mondta Halleck. Namri vállat vont.
Halleck rájött, hogy ennél többet harapófogóval sem tud kihúzni belőle. A fenébe! Nem térhet vissza megválaszolatlanul maradt kérdésekkel Lady Jessicához! Megrázta a fejét.
Miért makacskodsz, mikor úgysem tudsz változtatni a dolgon? – kérdezte Namri. – Utóvégre jól megfizettek.
Halleck komoran meredt a férfira. Fremenek! Azt hiszik, hogy minden külvilágit elsősorban a pénz befolyásol. De Namri nem csupán a fremen előítéleteknek adott hangot. Itt más hatóerők is munkálkodtak, ez nyilvánvaló volt Halleck számára, akit egy Bene Gesserit okított ki a megfigyelés tudományára. Ez az egész dolog bűzlött. A cselek mögött újabb cselek, azok mögött újabb cselek...
Halleck támadó hangnemre váltott.
– Lady Jessica nem fog Örülni ennek. Még az is lehet, hogy rohamosztagokat küld a...
– Zanadiq! – káromkodta el magát Namri. – Talpnyaló küldönc! Kívül állsz a mohalatán! Örömömre fog szolgálni, ha megszerzem a vizedet a Nemes Népnek!
Halleck a kése markolatára csúsztatta a tenyerét, és előkészítette a bal ruhaujját, ahol elrejtett egy kis meglepetést az esetleges támadóknak.
– Nem látok itt kiömlött vizet – mondta. – Talán elvakít a gőgöd.
– Csak azért élsz még, mert azt akartam, hogy halálod előtt megtudd: a te Lady Jessicád sehová nem fog rohamosztagokat küldeni! Nem csalunk le szép csendben a huanuihoz, külvilági söpredék. Én a Nemes Népből való vagyok, te viszont...
– Én csak az Atreidesek szolgája – mondta szelíden Halleck. – Mi vagyunk az a söpredék, akik kiszabadították a büdös nyakatokat a Harkonnenek igája alól.
Namri kivicsorította hibátlan, fehér fogsorát.
– Az úrnőd fogoly a Salusa Secunduson. Az üzenetek, amikről azt hitted, hogy tőle kaptad őket, a lányától származtak!
Hallecknek nagy erőfeszítéssel sikerült nyugalmat erőltetni a hangjára.
– Mindegy. Alia... Namri kivonta kriszkését.
– Mit tudsz te a Mennyek Öléről? Én az ő szolgája vagyok, te hímringyó. Az ő parancsának engedelmeskedem, mikor a vizedet veszem! – És egyenesen nekirontott Gurneynek, mint valami eszét vesztett gyilkológép.
Hallecket azonban nem lehetett rászedni ezzel a színlelt ügyetlenséggel. Előrecsapott köpenye bal ujjával, és hagyta kivágódni belőle a hosszú, nehéz vászoncsíkot, amit épp ilyen alkalmakra varratott oda, és kirántotta vele Namri kezéből a kést. – Ugyanabban a pillanatban Namri fejére borította a köpenyt, alábukott, előrelendült, és késével ellenfele arcába döfött. Mikor összeütközött Namrival, és megérezte köpenye alatt az egész testét beborító fémvértezetet, a penge húsba mélyedt. A fremen torka mélyéről dühödt sikoly szakadt fel, megvonaglott, és elzuhant. A kőpadlón feküdt, szájából Ömlött a vér; a szeme vádlón meredt Halleckre, majd lassan megüvegesedett.
Halleck nagyot szusszant. Komolyan azt hitte ez az ostoba Namri, hogy nem veszi észre a köpeny alatt viselt testpáncélt? Feltekerte a cseles szövetcsíkot, megtörölte a kését, visszacsúsztatta a tokjába, s közben odaszólt a holttestnek.
– Mit gondoltál, te bolond, milyen kiképzést kaptunk mi, Atreides-szolgálók?
Mély lélegzetet vett. Rendben. De kinek a csele vagyok én? Namri szavaiban volt némi igazság. Jessica a Corrinok foglya, Alia pedig ármányos terveket sző. Gurneyt maga Jessica figyelmeztette, hogy összeütközésbe kerülhet Aliával, azt viszont nem jövendölte meg, hogy ő is fogságba esik. A trubadúrnak azonban megvoltak az utasításai, engedelmeskednie kellett. Először is ki kell jutnia erről a helyről. Szerencsére egyik csuklyás fremen úgy néz ki, mint a másik. A sarokba gurította Namri testét, és párnákat halmozott rá, a vérfolt fölé odahúzott egy szőnyeget. Miután elkészült, Halleck megigazította cirkoruhája orr- és szájcsöveit; föltette a maszkot, mint aki a sivatagba készül, szemébe húzta köpenye csuklyáját, és kilépett a hosszú folyosóra.
Az ártatlanok óvatlanul mozognak, gondolta, és hanyag sétatempót vett fel. Furamód szabadnak érezte magát, mintha kifelé tartana a veszélyből, nem pedig fordítva.
Sose tetszett nekem ez a terv a fiúval, gondolta. És meg is fogom mondani Jessicának, ha viszontlátom. Mert ha Namri igazat beszélt, most a terv legveszedelmesebb változata lépett életbe. Alia nem fogja sokáig életben hagyni Letot, ha elkapja, de még mindig ott volt Stilgar – egy jó fremen, jó fremen babonákkal.
Jessica megmagyarázta neki: „Stilgar eredeti természetét a civilizált viselkedés vékony máza vonja be. Azt a mázat pedig a következőképpen lehet leszedni róla...”

- - -

Muad-Dib szelleme több a szavaknál, több a Törvénynél, amelyet az ő nevében hirdettek meg.
Muad-Dib az emberiség belső haragja az önelégült hatalmasok, a sarlatánok és a dogmatikus fanatikusok ellen. Ennek a belső haragnak hangot kell adni, mert Muad-Dib egy dolgot tanított meg nekünk mindenek fölött: hogy az emberiség csak az igazságos társadalom testvériségében maradhat fenn.
– A Fedaykin Szerződés

Leto hátát a kunyhó falának vetve ült, és miközben látomása kibontakozását figyelte, minden figyelmét Sabihának szentelte. A lány már megfőzte a kávét, és félretette. Most vele szemben kuporgott, és a neki szánt vacsorát kavargatta. Melanzzsal dúsított kását adtak neki. Sabiha fürgén forgatta a keverőkanalat, a tál szélét indigószín nedv színezte. A lány a tál fölé hajolt, szinte beleolvadt a fűszersűrítménybe. A durva szövésű hártyát, ami cirko-sátrat csinált a kunyhóból, közvetlenül a háta mögött világosabb anyaggal foldozták meg, s szürke háttere előtt vad táncot ropott a lány árnyéka a főzőtűz meg az egyetlen lámpás imbolygó fényében.
Az a lámpás felkeltette Leto kíváncsiságát. Shuloch népe bővelkedett a fűszerolajban; lámpást használtak, nem parázsgömböket. Rabszolgasorba süllyesztett páriákat tartottak az otthonukban, a legősibb fremen hagyományok szerint. Ugyanakkor ornitoptereket is használtak, meg fűszereseket a legújabb típusból. Nyers keveréke voltak a réginek és az újnak.
Sabiha feléje tolta a kásástálat, és eloltotta a főzőtüzet.
Leto rá se hederített a tálra.
– Büntetést kapok, ha nem eszed meg – mondta a lány.
Leto rámeredt, és azt gondolta: Ha megölöm, azzal szétzúzom az egyik látomást. Ha elárulom neki Muriz tervét, azzal a másikat. Ha bevárom itt az apámat, ez a vízió-szál roppant kötéllé vastagszik.
Elméje szétválogatta a szálakat. Egyesek szívfájdító gyönyörökkel csalogatták. Az egyik jövő, amelyben Sabiha is szerepelt, édes-bús realitássá vált a tudatában. Félő volt, hogy az összes többit kiszorítja, míg Leto végig nem követte gyötrelmes befejezéséig.
– Miért bámulsz rám így? – kérdezte a lány. Leto most sem felelt.
Sabiha közelebb tolta hozzá a tálat.
Leto kiszáradt torokkal nyelni próbált. Feltámadt benne a vágy, hogy megölje Sabihát. Az egész teste reszketett tőle. Milyen könnyű lenne szétzúzni egy látomást, és szabadjára engedni a vadságot!
– Muriz parancsa – mondta a lány, és megérintette a tálat.
Igen, Muriz parancsa. A babona mindent legyőz. Muriz azt akarta tőle, hogy fürkéssze ki a jövőjét. Ő volt az ős vadember, aki megkéri a szellemdoktort, hogy vesse ki az Ökörcsontokat, és jósoljon belőlük. Muriz „egyszerű óvintézkedés” gyanánt elvette foglyától a cirkoruhát. Finom szúrás volt ez Namri és Sabiha felé, csak a bolondok hagyják elszökni a rabot.
Muriznak azonban volt egy mély érzelmi problémája: a lélekfolyó. A fogoly vize folyt Muriz ereiben is. Muriz valami jelet keresett, ami lehetővé tenné, hogy halálos fenyegetésben tartsa Letot.
Amilyen az apa, olyan a fia, gondolta Leto.
– A fűszer csak látomásokat ébreszt benned – mondta Sabiha. A hosszú hallgatás elbizonytalanította. – Nekem sokszor voltak vízióim az orgiákon. Semmit sem jelentenek.
Ez az! – gondolta Leto, s teste azon nyomban mozdulatlanná dermedt, bőre kihűlt és kiverte a nyúlós veríték. Tudata fölött átvette az irányítást a Bene Gesserit-neveltetés; apró fénypont tűnt fel szelleme horizontján, mely legyezővé szélesedett fölötte, s a látomások izzó fényébe vonta Sabihát és kitaszított társait. Az ősi Bene Gesserit-tanítás egyértelmű volt:
A nyelvek felépítése az életmód specializációját tükrözi. Minden specializáció felismerhető a szavakról, a posztulátumokról, a mondatstruktúráról. A megállókat keresd. A specializátok olyan pontokat Jelentenek, ahol az élet megáll, ahol a mozgást gátak közé szorítják és befagyasztják. Leto látta, hogy a maga módján Sabiha is teljes értékű vízió-teremtő, és minden emberben ott lappang ez az erő. A lány azonban elvetette a fűszerorgiákon átélt látomásokat. Nyugtalanították, ezért ki kellett rekeszteni őket, szántszándékkal megfeledkezni róluk. A népe azért imádkozott a Shai-huludhoz, mert látomásaik nagy részében a féreg dominált. Harmathullásért imádkoztak a sivatag szélén, mert a nedvesség szorította korlátok közé az életüket. Mégis dőzsöltek a fűszervagyonban, és homoksügéreket csaltak a nyílt vizű kvanatokba. Sabiha hanyag tudatlanságában jövőbelátó víziókkal etette Letot, ő azonban felfedezte a szavaiban a fennen világló jegyeket: a lány az abszolútumoktól függött, behatárolt korlátokat keresett, s mindezt azért, mert nem tudott mit kezdeni a tulajdon énjét érintő iszonyatos döntések szigorával. Kétségbeesetten kapaszkodott az univerzum félszemű felfogásába, bármilyen korlátolt és idő-dermesztő legyen is az, mert rettegett az alternatíváktól.
Leto ezzel szemben érzékelte önmaga tiszta mozgását. Egyetlen lelki rezgőmembrán volt, mely végtelen számú dimenziót olvasztott magába, és mivel látta ezeket a dimenziókat, meg tudta hozni az iszonyatos döntéseket.
Akárcsak apám.
– Meg kell enned – mondta durcás hangon Sabiha. Leto most már felismerte a látomások hátterében meghúzódó rendezőelvet, és tudta, melyik szálat kell követnie. A bőröm nem a sajátom. Fölállt, szorosabbra húzta maga körül a köpenyt. Furcsának érezte a tapintását így, hogy nem védte a testét cirkoruha. Mezítláb állt a fűszerrost gyékénypadlón, és érezte a vékony rétegben felgyülemlett homokszemeket.
– Mit csinálsz? – akarta tudni Sabiha.
– Fülledt a levegő. Megyek, kinézek.
– Nem szökhetsz meg – mondta a lány. – Minden szurdokban van egy-egy féreg, ha átkelsz a kvanaton, a férgek fölfigyelnek rád a tested nedvessége miatt. Ezek a fogoly férgek nagyon éberek... egyáltalán nem olyanok, mint kint, a sivatagban. Azonkívül – milyen kaján volt a hangja! – nincs rajtad cirkoruha.
– Akkor minek aggódsz? – kérdezte Leto, és azon tűnődött, ki tud-e provokálni belőle valami őszinte reakciót.
– Mert még nem ettél.
– És ezért büntetést kapsz.
– Igen!
– De már teljesen át vagyok itatva fűszerrel – mondta Leto. – Minden pillanatom egy-egy látomás. – Meztelen lábával a tálra bökött. – Öntsd a homokba. Ugyan ki jönne rá?
– Figyelnek – suttogta a lány.
Leto megrázta a fejét, leválasztotta Sabihát a látomásairól, és valami különös, újfajta szabadság érzete fogta el. Semmi értelme megölni ezt a szerencsétlen bábut. Sabiha más zenére táncol, még a lépéseket sem ismeri, s titokban abban reménykedik, hogy osztozhat a Shuloch és Jacurutu éhes kalózait csábító hatalomban. Leto a szigetelőlepelhez ment, és rátette a kezét.
– Ha Muriz megérkezik – mondta a lány –, nagyon dühös lesz, amiért...
– Muriz az üresség kalmára – válaszolt Leto. – A nagynéném szárazra szopogatta.
Sabiha talpon termett.
– Veled megyek.
A fiú azt gondolta: Nem felejtette el, hogy szöktem meg tőle. Most már érzi, milyen ingatag a hatalma fölöttem. Mozgolódnak benne a régmúlt látomások. De nem fog hallgatni rájuk. Csak gondolkodnia kell: hogy járhat túl Leto a fogoly féreg eszén egy szűk szurdokban? Hogy maradhat életben a Tanzeruftban cirkoruha és frembatyu nélkül?
– Egyedül kell lennem, hogy tanácsot üljek a látomásaimmal – mondta Leto. – Te itt maradsz.
– Hová mégy?
– A kvanathoz.
– Éjszakánként seregestül rajzanak arrafelé a homoksügérek.
– Nem fognak megenni.
– A féreg olykor egészen a víz széléig merészkedik – mondta a lány. – Ha átkelsz a kvanaton... – Elhallgatott, s igyekezett fenyegető élt vinni a hangjába.
– Hogy lovagolhatnék meg egy férget horgok nélkül? – kérdezte a fiú, s közben azon tűnődött, nem ütött-e valami mégis szöget Sabiha fejébe a saját látomásaiból.
– Ha visszajössz, eszel majd? – kérdezte a lány. Megint lekuporodott a tál mellé, fölvette a kanalat, és kavargatni kezdte az indigószínű kását.
– Mindent a maga idejében – mondta Leto. Tudta, hogy Sabiha nem fogja észrevenni a Hang leheletfinom modulációit; a lány látszólag szabad akaratából fog dönteni, valójában azonban az ő sugallatára cselekszik.
– Muriz nemsokára jön, hogy megkérdezze, volt-e látomásod – figyelmeztette Sabiha.
– Murizzal majd elbánok a magam módján – mondta Leto; megfigyelte, milyen nehézkesek és lassúak lettek a lány mozdulatai. A fremen életmód is a segítségére volt. A fremeneket rendkívüli energia töltötte el virradatkor, ám gyakran mély, letargikus mélabú fogta el őket, ha leszállt az éj. Sabiha már szeretett volna elaludni és álmodni.
Leto egyedül vágott neki az éjszakának.
Az égbolton csillagok sziporkáztak, a hegyszirt tömbje sötéten rajzolódott ki rájuk. Leto a pálmák árnyékában a kvanathoz sétált.
Hosszú ideig kuporgott a kvanat mellett, s hallgatta a homok nyughatatlan sziszegését a túloldalon nyíló szurdokból. A zajokból ítélve kis féreg lehet, bizonyára emiatt választották. Egy kis férget könnyebb elszállítani. Arra gondolt, hogy foghatták el: bizonyára vízgőzzel kábították el, az orgiával kísért átalakítási szertartásokra szánt férgeket is ezen a hagyományos fremen módon ejtették foglyul. Ezt a férget azonban nem fogják vízbe fojtani. A Liga egyik csillagbárkája elszállítja majd egy reménykedő vevőnek, akinek minden valószínűség szerint túl nedves lesz a sivataga. Kevés külvilági fogta fel, milyen fokot ért el az Arrakison az alapvető szárazság, amiről a homoksügérek gondoskodtak. Gondoskodtak. Mert még itt, a Tanzeruft levegőjében is sokkal több vízpára van már, mint amennyivel élő homokféreg valaha szembesült, hacsak nem egy fremen ciszternában, közvetlenül a halála előtt.
Hallotta, hogy Sabiha mozgolódni kezd mögötte a kunyhóban. Nyugtalan volt, nem hagyták aludni a látomásai, amiket igyekezett elfojtani. Leto elmélázott rajta, milyen érzés lenne együtt élni vele a látomások korlátozása nélkül, úgy megosztozni minden pillanaton, ahogy jön magától. A gondolat sokkal erősebben vonzotta, mint a fűszervíziók. Volt abban valami tisztaság, ha az ember egy ismeretlen jövővel nézett farkasszemet.
„Egy csók a sziecsben felér két városban kapottal.”
A régi fremen szólás mindent elmondott. A sziecs hagyományos világában a szembeszökő vadság némi félénkséggel keveredett. Ennek a félénkségnek a nyomai megvoltak Jacurutu és Shuloch népében is, de csak a nyomai. Ez elszomorította Letot, mert rádöbbent, mennyi minden veszett el.
Leto lassan – olyan lassan, hogy a gondolat már befészkelte magát az agyába, mire tudatára ébredt az érzékszervei által közvetített külső benyomásoknak – rájött, hogy sok-sok élőlény zörög és kaparászik körülötte.
Homoksügérek.
Mindjárt ideje lesz átváltani az egyik látomásról a másikra. Úgy érzékelte a homoksügérek mozgását, mintha önmagán belül folyna. Ezernyi fremen nemzedék élt együtt ezekkel a különös lényekkel; tudták róluk, hogy ha kockáztatnak csalinak egy csepp vizet, könnyen csapdába csalhatják őket. Sok szomjhalállal küszködő fremen tette kockára utolsó korty vizét ebben a játékban; tisztában voltak vele, hogy a homoksügér testéből kifacsart édeskés, zöld szirup egy kis friss erőt ad nekik. Ám a homoksügérek főleg a gyerekek játékszerei voltak, akik a huanuiba fogdosták őket. No meg szórakozásból.
Leto megborzongott, mikor eszébe jutott, mit jelent neki most ez a játék.
Érezte, hogy az egyik állat átsiklik csupasz lábfején. Egy pillanatra habozott, aztán tovább mászott; jobban vonzotta a kvanatban lévő nagyobb vízmennyiség.
Egy röpke másodpercre Leto átérezte iszonyú döntésének realitását. A homoksügér-kesztyű. A gyerekek játéka. Ha az ember kézbe vett egy homoksügért, és rásimította a bőrére, az állat eleven kesztyűt alkotott rajta. Az élőlények megérezték a nedvességet a pórusokon keresztül, de volt valami a vérplazma összetételében, ami elriasztotta őket. A kesztyű előbb-utóbb lepottyant a homokba, ahonnan fel lehetett szedni, és belökni a fűszerrost gyűjtőkosárba. A fűszer nyugtatólag hatott rájuk, míg bele nem öntötték őket a tetemlepárlóba.
Leto hallotta a csobbanásokat, ahogy a homoksügérek a kvanatba vetették magukat, és a víz örvénylését, ahogy a ragadozóhalak felfalták őket. A víz felpuhította a homoksügéreket, képlékennyé tette őket. A gyerekek nagyon korán megtanulták ezt. Egyetlen csepp nyál édes szirupot fakasztott az állatok testéből. Leto a csobbanásokra fülelt. A homoksügérek tömegével vándoroltak a kvanathoz, de egy nyílt vízfolyást, amelyben ragadozóhalak őrjáratoztak, nem tudtak elapasztani.
Mégis jöttek, mégis potyogtak.
Leto addig tapogatózott jobbjával a homokban, míg ujjai meg nem érintették egy homoksügér hártyás bőrét. Számított rá. hogy nagy példány lesz. A lény nem igyekezett menekülni, ellenkezőleg: buzgón csusszant a karjára. Leto szabad kezével kitapogatta a körvonalait – megközelítőleg gyémánt alakja volt. Nem voltak se végtagjai, se feje, se szemei, mégis tévedhetetlenül rátalált a vízre. Aztán csatlakozott a testvéreihez, egymásba kapaszkodtak a testüket szegélyező apró szőrökkel, míg egyetlen hatalmas zsák-organizmus nem lett belőlük, amely betokozta magába a szabad vizet, elzárva a „mérget” az óriáslény, a Shai-hulud elől, ami a homoksügérek életének második fázisa volt.
A homoksügér vonaglani kezdett Leto karján, kinyújtózott rajta, szétterült. Ahogy mozgott, Leto érezte, hogy ugyanígy nyújtózik és terjeszkedik belső világában a kiválasztott látomás. Ezt a szálat, ne a másikat. Érezte, hogy a homoksügér elvékonyodik, és egyre nagyobb felületet borít be a kezén. Egyetlen homoksügér sem találkozott még ilyen kézzel, melynek minden egyes sejtjét átitatta a fűszer. Egyetlen ember sem jutott el még ép esze birtokában ebbe az állapotba. Leto finoman módosította szervezetében az enzimek egyensúlyát, a fűszer transzban nyert biztos megvilágosodásra támaszkodva. A belső világában összeolvadt életek sokasága szolgáltatta a tudást, melynek segítségével meghatározta a pontos módosításokat, nehogy végzetesen túladagolja a serkentőanyagokat, ami bármikor bekövetkezhetett, ha összpontosítása egyetlen szívverésnyi időre alábbhagy. Ugyanakkor beleolvasztotta magába a homoksügért, táplálékot nyert belőle és testnedvével táplálta, tanult tőle és tanította. Transzban látott víziója tárta föl előtte a folyamat menetét, s ő gondosan betartotta a legapróbb részleteket is.
Leto érezte, hogy a homoksügér tovább vékonyodik, elborítja az egész kezét, és felfelé kezd araszolni a karján. Keresett egy másikat, és odarakta az első fölé. Mikor megérintették egymást, az állatok hevesen vonaglani kezdtek. Sejtszőreik összekapcsolódtak, s egyetlen hártyát alkottak, amely Leto könyökéig ért. A homoksügérek úgy viselkedtek, mint a gyerekjáték eleven kesztyűje, ezúttal azonban vékonyabbak és érzékenyebbek lettek, mert Leto bőr-szimbióta szerepre csábította őket. Lenyúlt az eleven kesztyűvel, végigsimított a homokon, és külön kitapintott minden egyes szemet. Ez már nem homoksügér-hártya volt, hanem valami vastagabb és erősebb... ami napról napra vastagabb és erősebb lesz majd... tapogatózó keze egy újabb homoksügérre bukkant, amely egyesült az első kettővel, és alkalmazkodott új szerepéhez. A puha hártya feljebb kúszott a karján, egész a válláig.
Leto borzalmas erejű összpontosítással összeolvasztotta testét az új bőrrel, leküzdötte szervezete természetes immunreakcióját. Nem maradt egyetlen szabad agysejtje sem, amely eltöprenghetett volna rajta, milyen borzalmas következményekkel járhat, amit csinál. Csak a transzban látott vízió számított. Ez az út vezet az Arany Ösvényhez, semmi más.
Leto levette a köpenyét, és meztelenül végignyúlt a homokon, kesztyűs kezét a vízhez vándorló homoksügérek felé nyújtva. Emlékezett rá, hogy Ghanimával fogtak egyszer egy homoksügért, és addig dörzsölték érdes homokkal, míg gyermekféreggé nem tekeredett össze, merev falú csővé, amelynek belsejében összegyűlt a zöld szirup. Az ember óvatosan megharapta a cső végét, és gyorsan kiszívta belőle az édes nedvet, mielőtt a seb beforrott volna.
Most már elborították az egész testét. Az eleven hártyán érezte vére lüktetését. Az egyik megpróbálta befedni az arcát, ő azonban durván lepöckölte magáról, míg vékony csővé nem tekeredett össze. Jóval hosszabb volt a gyermekféregnél, és hajlékony maradt. Leto beleharapott a végébe, és hagyta, hogy az édes folyadék vékony sugárban a szájába ömöljön. Nincs az a fremen, aki ilyen hosszú ideig élvezhette volna a homoksügér szirupját. Leto érezte, hogy a zöld folyadék friss energiával tölti el. Különös izgalom kerítette hatalmába testét. Egy darabig az foglalta le, hogy ismételten lesodorja a sarjadó hártyát az arcáról, aztán kialakított egy merev védőperemet, ami az állától a homlokáig húzódott, és szabadon hagyta a fülét is.
Most próbára kell tennie a látomását.
Felállt, és megfordult, hogy visszamenjen a kunyhóba, de a lába annyira gyorsan mozgott, hogy képtelen volt megtartani az egyensúlyát. Elterült a homokban, felbukfencezett, és talpon termett. Az ugrás két méter magasra röpítette, s mikor földet érés után újra megpróbálkozott a járással, megint túl gyorsan mozgott.
Állj! – utasította magát. Prana-bindu gyakorlatokkal ellazította a testét, érzékeit Öntudata középpontjába gyűjtve. Ezzel fókuszba hozta a folytonos-most belső hullámzását, amin keresztül az Időt érzékelte, és hagyta, hogy a látomásba oltott elragadtatás fölmelegítse. A hártya pontosan úgy működött, ahogy a vízió megjövendölte.
A bőröm nem a sajátom.
Az izmainak azonban szükségük volt némi gyakorlásra, hogy megtanuljanak együtt élni ezzel a fölfokozott mozgással. Mikor járni próbált, elesett és felhemperedett. Végül leült. Pihenés közben a védőperem az állkapcsa alatt megpróbált legöngyölődni, hogy beborítsa az ajkát. Leto ráköpött, beleharapott, és nagyot kortyolt az édes szirupból. A védőperem visszapöndörödött az ujja noszogatására.
Most már elég idő telt el, hogy kitapasztalja új állapotát. Leto lefeküdt a földre, és hasra fordult. Mászni kezdett, a homokhoz dörzsölve a hártyát. Érezte maga alatt a homokot, de nem sértette fel a bőrét. Néhány úszómozdulattal majdnem ötven métert haladt. A mellkasa kissé fölmelegedett, bizonyára a súrlódástól.
A hártya már nem akarta benőni az orrát meg a száját, most azonban meg kellett tennie a második fő lépést az Arany Ösvényen. Erőlködése átsodorta a kvanat túloldalára, a szurdokba, ahol a fogoly férget tartották. Hallotta, hogy sziszegve kígyózik feléje; a mozdulatai csalták oda.
Leto talpra ugrott. Csak fel akart állni és várni, ám a fölerősített mozdulat húsz méterrel beljebb röpítette a szurdokba, ahol elterült. Iszonyú erőfeszítéssel úrrá lett ösztönös reakcióin, hátrahuppant az ülepére, és kihúzta magát. A homok közvetlenül előtte felpúposodott, a csillagfény megvilágította a roppant, félköríves kitüremkedést. Alig két testhosszal előtte megnyílt a homok. Kristályagyarak villantak a félhomályban. Leto egy tátongó pofa mély barlangjába tekintett, melynek messzi bugyraiban elmosódott láng lobogott. Gigászi hullámban söpört végig rajta a fűszerillat. De a féreg megtorpant. Ott maradt előtte, ahogy az Első Hold a hegyszirt fölé emelkedett. A fogain tükröződő fény kirajzolta az állat teste mélyén izzó vegyi tüzek tündérlángját.
Letonak annyira a vérében volt a fremenekbe belenevelt félelem, hogy az első pillanatban minden vágya a fejvesztett menekülés volt. Látomása azonban mozdulatlanságra kárhoztatta; egészen lenyűgözte ez a végtelenbe nyúló pillanat. Soha senki nem állt még ilyen közel egy eleven féreg pofájához, aki beszámolhatott volna utána az élményről. Leto óvatosan megmozdította a jobb lábát, kitapintott vele egy alacsony homokdombot, és mire visszafoghatta volna magát, már repült is a féreg torka felé. Térdre bukva állapodott meg.
A féreg továbbra sem mozdult.
Csak a homoksügért érzékelte, és nem akarta megtámadni saját fajtája mélyhomoki változatát. Egy másik férget megtámadott volna a területén, hogy szabad fűszerhez jusson. A Shai-huludot csak a vízválasztók állították meg – a homoksügér pedig vízválasztó volt, hiszen a testében tárolta a betokozott vizet.
Leto kísérletképpen a roppant pofa felé intett a kezével. A féreg egy teljes métert hátrált.
Leto magabiztossága visszatért. Hátat fordított a féregnek, és nekilátott, hogy ráhangolja izmait az újonnan nyert erőre. Óvatosan visszasétált a kvanathoz. A féreg mozdulatlan maradt mögötte. Mikor Leto túljutott a vízfolyáson, kitörő örömmel a magasba ugrott, tíz métert röpült a homok felett, felbukott, arrébb hemperedett. és nevetésben tört ki.
Fény lobbant a homokon; valaki kinyitotta a kunyhó szigetelőleplét. Sabiha állt a lámpás fényének sárga-bíbor hátterében, és döbbenten meredt rá.
Leto kacagva visszarohant a kvanathoz, átugrotta, megállt a féreg előtt, megfordult, és tárt karokkal szembenézett a lánnyal.
– Nézd! – kiáltotta. – A féreg engedelmeskedik nekem!
Miközben a lány dermedt döbbenettel állt, Leto megpördült, száguldva megkerülte a férget, és bevágtázott a szurdokba. Kitapasztalta már új bőre működését, és rájött, hogy alig kell megfeszítenie az izmait a futáshoz. Szinte semmi erőfeszítésébe nem került. Ha kicsit több energiát fektetett bele, úgy száguldott a homokon, hogy a léghuzat égette szabadon hagyott arcát. A szurdok végén nem állt meg, hanem felugrott tizenöt méter magasra, megkapaszkodott a szirtfalon, egyensúlyba hozta magát, föliszkolt rajta, mint valami rovar, és felért a Tanzeruftra néző magaslatra.
A határtalan sivatag terült el előtte, a dűnék mintha hullámokat vetettek volna az ezüstös holdfényben.
Leto mániákus izgalma alábbhagyott.
Lekuporodott; könnyűnek érezte a testét. Az erőfeszítéstől bőrét nyúlós izzadságréteg vonta be, amit a cirkoruha magába szívott volna, hogy továbbítsa a szűrőbetéthez, ami kivonja belőle a sót. Miközben lazított, a veríték eltűnt; a hártya gyorsabban magába szívta, mint a legjobb cirkoruha. Leto töprengve az ajka közé vette a hártya védőperemét, beleharapott, és jót kortyolt az édes szirupból.
A száját viszont nem védte semmi. Fremen nevelést kapott; érezte, hogy minden egyes lélegzetvétellel pótolhatatlan testnedveit pazarolja. Némi tűnődés után a szája elé húzta a hártya szélét, de visszapöndörítette, mikor megpróbálta benőni az orrát is. Egy idő múlva a védőréteg a helyén maradt. Ezután felvette a sivataglakók automatikus légzésmódját: orron be, szájon ki. A száját védő hártyán apró buborék keletkezett, a membrán azonban a helyén maradt. Az ajkán nem csapódott le nedvesség, és az orrlyuka szabadon maradt. Szóval az alkalmazkodás folyamata folytatódik.
Egy topter húzott el Leto meg a hold között, visszafogta röptét, és kiterjesztett szárnnyal leereszkedett a szirtfalra, talán száz méterre tőle. Leto egy pillantást vetett rá, aztán hátrafordult, és visszanézett a szurdokra, amin át elmenekült. Odalent, a kvanaton túl százszámra nyüzsögtek a fénypontok. Kiáltásokat hallott a távolból, érezte a lárma mélyén lappangó hisztériát. A topterből két férfi szállt ki, és elindultak feléje. A holdfény megcsillant a fegyverükön.
A mased, gondolta Leto szomorúan. Megtörtént az első nagy ugrás az Arany Ösvényen. Magára öltötte a homoksügér-hártya eleven, önjavító cirkoruháját, ami felbecsülhetetlen érték volt az Arrakison... míg a viselője rá nem döbbent, milyen árat fizetett érte. Többé nem vagyok ember. A mai éjszakáról szóló legendák egyre nőni és terebélyesedni fognak, míg az igazi résztvevők rájuk sem ismernek majd. De ebből a legendából valóság lesz.
Lenézett a sziklafalról. Úgy becsülte, a sivatag szintje kétszáz méterrel alatta húzódhat. A holdfény megvilágított néhány párkányt és hasadékot a meredek falon, összefüggő ösvényt azonban nem tudott kivenni. Leto fölállt, mély lélegzetet vett, hátranézett a közeledő férfiakra, aztán a szirt szélére lépett, és elrugaszkodott. Körülbelül harminc méterrel lejjebb behajlított lába egy keskeny párkányhoz ért. A megerősödött izmok felfogták a becsapódás erejét, és felhasználták a lendületet egy oldalirányú ugráshoz, egy másik párkányra, ahol Leto elkapott a kezével egy keskeny kiszögellést, majd újabb húsz métert tett meg lefelé, átlendült egy másik kapaszkodóra, és megint ellökte magát a sziklafaltól, ugrálva, bukfencezve, hasadéktól hasadékig szökellve. Az utolsó negyven métert egyetlen ugrással tette meg, és egy dűne szélárnyékos oldalán ért földet; becsapódása nyomán homokfelleg szállt föl. A fejét rázva állt talpra, és egyetlen nekirugaszkodással a szomszédos dűnegerincen termett. A szirtfal tetejéről rekedt kiáltásokat hallott, de nem törődött velük. Inkább a hatalmas ugrásokra összpontosított, melyek dűnehátról dűnehátra röpítették.
Ahogy egyre jobban hozzászokott a megerősödött izmokhoz, szinte érzéki örömöt talált benne, hogy nem készítette föl magát erre a távolságfaló mozgásra. Valóságos sivatagi balett volt ez; pimaszul dacolt a Tanzerufttal, amire senki más nem volt képes előtte.
Mikor úgy ítélte meg, az ornitopter legénysége eléggé összeszedte magát, hogy üldözőbe vegye, odaugrott egy dűne holdárnyékos oldalához, és beásta magát. Új erejével sűrű folyadéknak érezte csupán a homokot, de ha túl gyorsan mozgott, veszedelmesen emelkedni kezdett körülötte a hőmérséklet. Kitört a dűne túloldalán, és észrevette, hogy a hártya benőtte az orrlyukát. Gondosan lehántotta róla, s közben érezte, hogy új bőre lüktetve igyekszik magába szívni a testén kiütköző verítéket.
Leto csövet sodort a membránból a szája elé, és ivott a szirupból, mialatt a csillagos eget fürkészte. Úgy becsülte, hogy tizenöt kilométerre járhat Shulochtól. Ekkor egy topter árnyékát látta meg kirajzolódni a csillagok hátterére, egy nagy madáralakot, amit több másik követett. Hallotta a szárnyak lágy suhogását, a hangtompítóval felszerelt hajtóművek duruzsolását.
Az eleven csövet szívogatva várakozott. A Első Hold befejezte útját az égen, aztán a Második is.
Virradat előtt egy órával Leto előmerészkedett búvóhelyéről, és felmászott a dűne tetejére, hogy körülkémleljen az égen. Vadászok sehol. Most már tudta, hogy olyan utat választott, ahonnan nincs visszatérés. Előtte leselkedett a tér-idő csapdája, amit örökre emlékezetes lecke gyanánt állítottak neki és az egész emberiségnek.
Leto északkeletnek fordult, és további ötven kilométert tett meg, aztán nappalra beásta magát a homokba. A felszínnel csak egy apró nyílás kötötte össze, ezen kapta a levegőt egy eleven cső segítségével. Ahogy beletanult, hogyan kell bánni a hártyával, azt is megtanulta, hogyan kell együtt élni vele. Leto igyekezett nem gondolni rá, mi mindent művelhet a membrán a testével.
Holnap Gara Rulenben portyázok, gondolta. Lerombolom a kvanatjukat, és a sivatagba engedem a vizét. Aztán jön majd Szélzsák, az Öregluk és Harg. Egy hónap leforgása alatt egy teljes nemzedékkel visszaállítom az ökológiai átalakítás naptárát. Ezzel időt nyerünk a további számítások elvégzésére.
És Arrakeenben persze a lázadó törzsek vadságára fogják majd az egészet. Lesznek, akiknek eszébe jut Jacurutu. Aliának rengeteg tennivalója lesz. Ami Ghanimát illeti... Leto halkan elmormolta a szavakat, amik visszaadják neki az emlékezetét. Erre később is lesz idő... feltéve, ha túlélik a jövő szálainak ezt az iszonyú összefonódását.
Az Arany Ösvény hívogatóan integetett neki itt a sivatagban; már-már kézzelfogható dolognak érezte, amit akármikor megpillanthat. És arra gondolt, milyen furcsa is ez: ahogy az állatoknak is vándorolniuk kell, mert létezésük a mozgásuk függvénye, az emberiség évmilliók óta béklyóba vert lelkének is szüksége van egy csapásra, amin elindulhat.
Ekkor eszébe jutott az apja, és azt mondta magának: Hamarosan szembenézünk egymással, mint férfi a férfival, és akkor csak egy látomás marad.

- - -

Az életben maradás határait az éghajlat szabja meg, a hosszan tartó változások, amiket egy nemzedéknyi idő alatt észre sem veszünk. A szabályszerűségeket pedig a szélsőséges klíma határozza meg. – A magányos, egyedülálló ember megfigyelheti az éghajlat-tartományokat, és időnként olyasmit is kijelenthet, hogy „Ez volt a leghidegebb tél, amit valaha láttam,” A lakosság azonban ritkán figyel föl az átlagértékek lassú eltolódására, ami akár évszázadokat is igénybe vehet. Pedig pontosan ez az, amit meg kell tanulniuk, ha életben akarnak maradni egy idegen bolygón. Meg kell ismerniük az éghajlatot.
– Arrakis – az átalakulás Harq al-Ada nyomán

Alia törökülésben ült az ágyán, és a félelem elleni litánia ismételgetésével próbálta megnyugtatni magát, a koponyájában visszhangzó kaján kuncogás azonban minden erőfeszítését meghiúsította. Tisztán hallotta a hangot: az ellenőrizte az érzékszerveit, a tudatát.
– Miféle ostobaság ez? Mitől félsz?
A lábszárán összerándultak az izmok, ahogy futómozdulatokat próbált végezni a lábával. De a hang elől nem volt menekvés.
Csak egy aranyszín hálóing volt rajta, a legdrágább pálosi selyemből, ami nem tudta teljesen eltakarni a vastag hájréteget, mely az utóbbi időben kezdett lerakódni a testén. Most járt le az Orgyilkosok Órája; közeledett a hajnal. A piros paplanon az elmúlt három hónap során befutott jelentések hevertek szétszórva. Hallotta a légkondicionáló zümmögését; enyhe szellő bolygatta meg a szigadrót-tekercsekre ragasztott címkéket.
A szárnysegédei ébresztették fel félénken két órája, a legújabb felháborító eseményekről hoztak híreket, mire Alia felküldette magának a jelentéseket tartalmazó tekercseket, hátha ki tud okoskodni belőlük valamit.
Abbahagyta a litániát.
Ezek a rajtaütések minden bizonnyal a lázadók művei. Ez nyilvánvaló. Egyre többen fordulnak Muad-Dib vallása ellen.
– És az miért baj? – kérdezte a csúfondáros hang a koponyájában.
Alia vadul megrázta a fejét. Namri kudarcot vallott. Ostobaság volt megbízni egy ilyen kétélű fegyverben. A szárnysegédei azt rebesgették, hogy Stilgar a hibás, hogy az öreg naib titokban ellene lázad. És mi történt Halleckkel? Csak nem a csempész barátai között lelt menedékre? Elképzelhető.
Kezébe vette az egyik tekercset. És Muriz! Az az ember elmebeteg. Más magyarázat nem lehetséges. Hacsak nem szánja el magát, hogy higgyen a csodákban. Nincs az az ember, aki le tudna ugrani Shuloch sziklafaláról, hogy aztán dűnéről dűnére szökkenve eltűnjön a sivatagban. Különösen akkor nem, ha még gyerek – akár olyan különleges gyerek, mint Leto.
Alia érezte a tenyerén a szigadrótok hűvösségét.
Akkor viszont hol lehet Leto? Ghanima nem kételkedik benne, hogy halott. A beszámolóját egy Igazmondó is megerősítette: Letot széttépte egy lhaza tigris. De akkor ki volt az a gyermek, akiről Namri és Muriz hírt adott a jelentéseiben?
Megborzongott.
Negyven kvanatot romboltak szét, vizüket a sivatagba folyatták. A hűséges fremenek babonás semmirekellők, a lázadók nem kevésbé! A jelentésekben csak úgy hemzsegtek a megmagyarázhatatlan események. Kismesterek vetik magukat a kvanatokba, aztán ezernyi apró homoksügérre hullanak szét. Homokférgek fojtják vízbe magukat. A Második Holdról vér hullik az Arrakisra, és minden csepp hatalmas viharokat kavar. És a viharok gyakorisága valóban megnőtt az utóbbi időben!
Eszébe jutott a Tabr sziecsben rozsdásodó Duncan. Másról sem tudnak beszélni Irulannal, csak ezeknek a baljós előjeleknek a valódi jelentéséről. Hülyék! A jelentésekből kiderült, hogy még Alia legmegbízhatóbbnak vélt kémei is a nevetséges mesék befolyása alá kerültek!
Miért ragaszkodik annyira Ghanima ehhez a történethez a lhaza tigrisekkel?
Alia felsóhajtott. A szigadrótra rögzített jelentések közül csak egy hatott rá megnyugtatólag. Farad'n a Dűnére küldte az egyik testőrezredét, hogy segítsen fenntartani a rendet, és minden előkészületet megtegyen a hivatalos házassági szertartásra. Alia elmosolyodott magában, és csatlakozott az agyában visszhangzó kuncogáshoz. Ezzel a tervvel legalább minden rendben volt. És hamarosan rábukkannak a logikus magyarázatra, ami egyszer s mindenkorra megszabadítja őket a babonás locsogástól.
Addig is arra fogja felhasználni Farad'n embereit, hogy lezárja Shuloch körzetét, és letartóztassa az ismertebb elégedetlenkedőket, különösen a naibokat. Azt is fontolgatta, hogy fellép Stilgar ellen, a belső hang azonban óva intette tőle.
– Egyelőre ne.
– Anyámnak meg a Testvériségnek bizonyára szintén megvan a maguk terve – suttogta Alia. – Miért képezte ki Farad'nt?
– Talán izgatja őt a fiú – mondta az Öreg báró.
– Azt a hidegfejű asszonyt? Soha.
– Ugye eszedbe sem jutott megkérni Farad'nt, hogy küldje vissza az anyádat az Arrakisra?
– Tudom, hogy milyen veszélyes lenne!
– Jó. Addig is itt van az a fiatal szárnysegéd, akivel Zia bejött az előbb. Azt hiszem, Agarves a neve – Buer Agarves. Mi lenne, ha meghívnád ma éjszakára...
– Nem! – Alia...
– Mindjárt virrad, te telhetetlen, vén bolond! Reggel ülésezik a Haditanács, a papok meg...
– Ne bízz bennük, Alia kedves.
– Eszemben sincs!
– Rendben. Nos, ez az Agarves... – Azt mondtam, nem!
Az öreg báró elhallgatott odabent, de Aliának fejfájása támadt. A fájdalom lassan lopózott fölfelé a bal arcától a koponya tetejéig. A vénember egyszer majdnem az őrületbe kergette ezzel a trükkel, órákig dühöngött a folyosókon. Most viszont elszánta magát, hogy szembeszáll vele.
– Ha nem hagyod abba, altatót veszek be – mondta.
A báró bizonyára érezte, hogy komolyan gondolja. A fejfájás azonnal enyhült.
– Jól van – nyűgösködött a mély basszus. – Majd máskor.
– Majd máskor – helyeselt Alia.

- - -

Szétválasztád a homokot karodnak erejével; szétzúzád a sivatag sárkányának fejét. Íme, látlak téged, amint fenevad képében törsz elő a dűnék közül; két szavad a bárányé, ámde a sárkány szavával szólasz.
– Orániai Katolikus Biblia 11:4 arrám

Eljött a megváltoztathatatlan prófécia ideje, a szálak kötéllé fonódtak össze. Leto úgy érezte, mintha egész életében tudott volna erről. Körülnézett a Tanzeruft esti árnyékai között. Észak felé százhetven kilométerre volt az Öreg-szoros, a mély, kanyargós szurdokvölgy a Pajzsfalban, amin át az első fremenek bevándoroltak a sivatagba.
Letoban nem maradtak kétségek. Tudta, miért áll itt egyedül a pusztaságban, mégis olyan érzés fogta el, mintha az egész sivatag az ő tulajdona lenne, mintha engedelmeskednie kellene a parancsainak. Tudatában volt a kapocsnak, amely az emberiség egészéhez fűzte Őt meg a logikailag értelmezhető tapasztalatok világegyeteme iránt megnyilvánuló múlhatatlan szükséglethez, hogy feltárják a szabályszerűségeket az örökké változó univerzumban.
Én ismerem ezt az univerzumot.
A férget, amely idehozta őt, egy toppantással hívta magához; kiemelkedett előtte a homokból, és engedelmesen várta az utasításait, jámbor jószág gyanánt. Felugrott a hátára, és membrán-erősítette kezével megnyitotta érzékeny gyűrűszelvényét, hogy a felszínen tartsa. A féreg egészen kimerült az egész éjszakai száguldásban észak felé. Szilikon-kén alapú belső „vegyigyára” teljes kapacitással dolgozott, forró oxigénhullámokat bocsátva ki, amiket a hátszél újra meg újra visszafújt Leto irányába. A meleg fuvallat néha elszédítette, s különös képzetekkel töltötte el a tudatát. Látomásainak önmagukba visszatérő, reflexív szubjektivitása szellemi öröksége felé fordult, kényszerítette, hogy újra átélje földi múltjának egyes szakaszait, s aztán összehasonlítsa ezeket az életszakaszokat változófélben lévő önmagával.
Tudta, hogy alaposan eltávolodott már attól, amit még emberinek lehet nevezni. A testét bevonó hártya, amely mohón elnyelte a legkisebb fűszermorzsát is, ami az útjába került, éppúgy nem volt homoksügér többé, mint ahogy ő sem ember. A csillók gyökeret vertek a húsában, s nekiláttak egy újfajta élőlény kialakításának, amely majd évezredek múltán fejezi be a metamorfózisát.
Te láttad ezt, apám, és elutasítottad, gondolta. Túl borzalmasnak találtad, és képtelen voltál szembenézni vele.
Leto tudta, mit hittek az apjáról, és miért.
Muad-Dib a jövőbelátásba halt bele.
Paul Atreides azonban elevenen került át a valós világból az alam al-mitalba, a szörnyűség elől menekülve, amit a fia végül magára vállalt.
Most már csak a Prédikátor maradt.
Leto lekuporodott a homokba, és az északi látóhatárt fürkészte. Onnan fog jönni a féreg, és ketten lesznek a hátán: egy ifjú fremen meg egy vak öregember.
Sápadt denevérek raja húzott el Leto feje fölött, délkeletnek kanyarodva. Szétszórt pettyek voltak csupán a sötétedő égbolton, s az avatott fremen szem a röptükből megállapíthatta volna, hol van menedék a közelben. A Prédikátor azonban el fogja kerülni azt a menedéket. Az ő úti célja Shuloch volt, ahol nem tűrték meg a vad denevéreket, nehogy idegeneket vezessenek a titkos sziecshez.
A féreg először csak sötét foltnak látszott a sivatag meg az északi égbolt között. Halódó szélvihar húzott el nagy magasságban Leto fölött, és matart homokesőt – hullatott a földre, amely pár percre eltakarta a látványt. Mikor kitisztult a levegő, már jobban lehetett látni a közeledő férget.
A dűne hőválasztó vonalán, amelynek tövében Leto kuporgott, kezdett lecsapódni az éjszakai pára. Orrlyukában érezte a tünékeny nyirkosságot, és megigazította a buborék hártyát a szája előtt. Már nem volt szüksége rá, hogy víznyerőhelyeket és kortyolókutakat keressen útközben. Anyja génjei évezredekre visszanyúló fremen tapasztalatokat Örökítettek át rá; bármiből képes volt vizet csinálni, ami az útjába került. Az eleven cirkoruha minden csepp nedvességre lecsapott útközben, és magába szippantotta. A hártya homokkal érintkező felülete még ezekben a percekben is állábakat bocsátott ki magából, ahogy Leto itt ült a dűnén, és energiára vadászott, amit elraktározhat későbbi felhasználásra.
Leto a közeledő férget tanulmányozta. Tudta, hogy az ifjú vezető már észrevette; látnia kellett a sötét pontot a dűnén. Ilyen messziről a féreghajtó nem állapíthatta meg az akadály természetét, de a fremenek már rég megtanulták, hogyan viselkedjenek ilyen helyzetben. Minden ismeretlen tárgy veszélyt jelent. A fiú reakcióit nem volt nehéz megjósolni, látomásra sem volt szükség hozzá.
Ahogy ezt előre sejteni lehetett, a féreg kissé módosított az útján, és egyenesen Leto felé vette az irányt. Az óriásférgeket a fremenek gyakran használták fegyvernek. A férgek segítettek vereséget mérni Shaddamra is Arrakeennel. Ez a féreg azonban nem engedelmeskedett a lovasának. A dűnétől tíz méterre megtorpant, és semmiféle ösztökélésre nem volt hajlandó tovább haladni.
Leto felállt, s közben érezte, hogy az állábak visszaolvadnak a hártyába. Szabaddá tette a száját, és odakiáltott a jövevényeknek:
– Achlan, wasachlan! – Üdvözlet, kétszeres üdvözlet!
A vak Öregember ifjú vezetője mögött állt a féreg hátán, fél kezét a siheder vállán nyugtatta. Arcát égnek emelte, az orra Leto feje fölé mutatott, mintha megpróbálná kiszimatolni, mire vélje ezt a váratlan közjátékot. A napfény narancsvörösre festette a homlokát.
– Ki az? – kérdezte a vak, és megrázta vezetője vállát. – Miért álltunk meg?
– Hangját furamód eltorzították a cirkoruha orrdugói. A siheder rémülten meredt Letora, és azt mondta:
– Egy magányos alak áll a sivatagban. A külsejéről ítélve gyerek. Megpróbáltam eltiportatni a féreggel, de nem engedelmeskedik.
– Miért nem mondtad előbb? – förmedt rá a vak.
– Azt hittem, csak egy magányos ember a sivatagban! – tiltakozott a fiú.
– De ez egy démon.
– Jacurutu szülöttéhez méltó szavak – mondta Leto. – Te pedig, jó uram, csak a Prédikátor lehetsz.
– Az vagyok, igen. – És a Prédikátor szavában félelem csengett, mert oly sok év után végre szembesülnie kellett a múltjával.
– Ez ugyan nem kert – folytatta Leto –, de örömmel venném, ha ma estére megosztanátok velem ezt a helyet.
– Ki vagy te? – akarta tudni a Prédikátor. – Hogy állítottad meg a férgünket? – A hangja mintha baljós felismerésről tanúskodott volna. Most idézte fel magában ennek az alternatív látomásnak az emlékét... és tudta jól, hogy itt minden véget érhet.
– Ez egy démon! – tiltakozott a fiatal vezető. – Menekülnünk kell, ha nem akarjuk, hogy a lelkünk...
– Csend! – bődült el a Prédikátor.
– Leto Atreides vagyok – mondta Leto. – A férgetek pedig azért állt meg, mert megparancsoltam neki.
A Prédikátor dermedt csendben állt.
– Gyere, apám – mondta Leto. – Szállj le, töltsük együtt az éjszakát. Adok neked inni édes szirupot. Látom, hogy a frembatyutok tele van ennivalóval és vizestömlőkkel. Megosztjuk egymással itt a homokon, amink van.
– Leto még gyerek – tiltakozott a Prédikátor. – És azt beszélik, áldozatul esett a Corrinok ármányának. A te hangod nem gyerekhang.
– Ismersz engem, jó uram – mondta Leto. – Ugyanolyan kicsi vagyok a koromhoz képest, mint te voltál annak idején, emlékezetem azonban az ősidőkre nyúlik vissza, és tanult hangon beszélek.
– Mit keresel itt a Belső Sivatagban? – kérdezte a Prédikátor.
– Bu Ji – mondta Leto. Semmiből semmi. A Zenszuni vándorok szavai voltak ezek, akik csak a nyugalom pozíciójából cselekedtek, tudatos erőfeszítés nélkül, és teljes összhangban a környezetükkel.
A Prédikátor megrázta vezetője vállát.
– Gyereket látsz, valóban gyereket?
– Aiya – mondta a siheder, rémülten méregetve Letot. A Prédikátor kebeléből mély, reszketeg sóhaj szakadt fel.
– Nem – mondta.
– Démon ez, gyermek képében – állította a vezető.
– Itt fogjátok tölteni az éjszakát – mondta Leto.
– Azt fogjuk csinálni, amit mond – jelentette ki a Prédikátor. Elengedte vezetője vállát, lecsusszant a féreg oldalán, és azonnal odébb ugrott, mihelyt a lába megérintette a homokot. Aztán sarkon fordult, és azt mondta: – Vidd el a férget, és küldd vissza a homokba! Nagyon fáradt, nem fog háborgatni minket.
– A féreg itt marad! – tiltakozott a siheder.
– Nem marad itt – mondta Leto. – De ha megpróbálsz elmenekülni rajta, megparancsolom neki, hogy faljon föl. – Félrelépett, hogy kikerüljön a féreg érzékszerveinek hatósugarából, és arrafelé mutatott, amerről a vendégei jöttek. – Eredj.
A fiú megbökte az ösztökéjével a háta mögött lévő gyűrűt, és csavart egyet a mesterhorgon, ami nyitva tartotta az egyik szelvényt. A féreg nehézkes mozgásba kezdett a homokban, és lassan elkanyarodott, ahogy a siheder lejjebb csúsztatta a horgot az oldalában.
A Prédikátor Leto hangja után tájékozódva fölmászott a dűne lejtőjére, és két lépésnyire állt meg tőle. Fürgén és magabiztosan mozgott; Leto ebből tudta, hogy nem lesz könnyű dolga.
Itt ágazott el a két látomás.
Leto szólalt meg.
– Vedd le a cirkomaszkod, apám.
A Prédikátor engedelmeskedett, hátravetette a csuklyáját, és kicsatolta az arcvédőket.
Leto, aki ismerte saját külsejét a tükörből, szemügyre vette az arcát, és úgy látta a hasonlóságot kettejük között, mintha éles fényben rajzolódna ki. A meghatározhatatlan összhang által kiformált vonások, a gének elmosódott áramlatának öröksége Összetéveszthetetlenek voltak. Ezek a vonások még a zúgó-hullámzó időkből származtak át Letora, a vízben bővelkedő napokból, a Caladan csodás tengereiből. Most azonban válaszút előtt álltak az Arrakison, ahogy az éjszaka bontogatni kezdte szárnyát az íves dűnesorok fölött.
– Nos hát. apám – mondta Leto, és egy pillantást vetett bal felé; látta, hogy az ifjú vezető visszafelé baktat hozzájuk onnan, ahol útjára engedte a férget.
– Mu zein! – mondta a Prédikátor, olyan mozdulatot téve a kezével, mintha elnyesne valamit. Nem jó ez így!
– Koolish zein – mondta lágy hangon Leto. Ennél jobb sosem lesz. És hozzátette csakobszául, az Atreidesek harci nyelvén: – Itt vagyok, és itt is maradok! Ezt nem feledhetjük el, apám.
A Prédikátor álla megroggyant. Kezét üresen tátongó szemgödréhez emelte; látszott rajta, hogy elszokott ettől a mozdulattól.
– Egyszer odaadtam neked a szemem világát, és elvettem tőled az emlékeidet – mondta Leto. – Ismerem a döntéseidet, és jártam azon a helyen, ahol elrejtőztél.
– Tudom. – A Prédikátor keze lehanyatlott. – Te maradni fogsz?
– Arról a férfiról neveztél el engem, aki felíratta ezt a címerpajzsára – mondta Leto. – J'y suis; j'y reste!
A Prédikátor mélyet sóhajtott.
– Akkor már tudom, hogy találtál rám.
– Igen, előreküldtem az emlékezetemet egy olyan helyre, ahol a testem még sosem járt – mondta Leto. – Szükségem volt rá, hogy eltöltsek egy estét az apám társaságában.
Ahogy beszélt, sötétség borult a sivatagra. Az égbolton kigyúltak a csillagok, és Leto is a közeledő vezető felé fordult.
– Wubakh ul kuhar! – kiáltott oda Leto a sihedernek. Köszöntelek!
– Subakh un nar! – jött a válasz.
A Prédikátor rekedten suttogva szólalt meg:
– Ez a fiatal Assan Tariq veszedelmes ember.
– Minden kitaszított veszedelmes – mondta Leto. – De nekem nincs félnivalóm tőlük. – Halk, társalgó hangnemben beszélt.
– Ha ez a látomásod, én nem osztozom benne – felelte a Prédikátor.
– Talán nincs más választásod – mondta Leto. – Te vagy a fuhaquiqa, a Valóság. Te vagy Abu Dahr, az Ismeretlen Idővonalak Atyja.
– Csalétek vagyok csupán a csapdában – mondta a Prédikátor, és a hangja keserű volt.
– Alia pedig már bekapta a csalétket – mondta Leto. – Nekem viszont nem tetszik az íze.
– Ezt nem teheted! – sziszegte a Prédikátor.
– Már megtettem. A bőröm nem a sajátom.
– Talán még nem késő, hogy...
– Már késő – Leto félrehajtotta a fejét. Hallotta, hogy Assan Tariq feléjük igyekszik a dűne lejtőjén, a hangjuk után tájékozódva. – Üdvözöllek, shulochi Assan Tariq – fordult felé Leto.
A fiú megtorpant nem sokkal Leto alatt; sötét árnyék volt csupán a csillagfényben. A válla állása, félrehajtott feje határozatlanságról árulkodott.
– Igen – mondta Leto. – Én vagyok az, aki megszökött Shulochból.
– Mikor hallottam, hogy... – kezdte a Prédikátor. Aztán megint: – Ezt nem teheted!
– De teszem. Mit számít neked, ha még egyszer megvakulsz?
– Gondolod, hogy félek tőle? – kérdezte a Prédikátor. – Nem látod, milyen nagyszerű vezetőt adtak nekem?
– De látom – Leto ismét szembefordult Tariqkal. – Ugye hallottad, Assan? Én vagyok az, aki megszökött Shulochból.
– Démon vagy – nyögte ki a siheder.
– A te démonod – mondta Leto. – Te meg az enyém.
És Leto érezte, hogy fokozódik a feszültség közte meg az apja között. Árnyékok táncolták körül őket, tudat alatti alakzatok kivetülései. És Leto érezte az apja emlékeit, mint egyfajta visszájára fordított jövendölést, amely elkülöníti a látomásokat a pillanat ismerős valóságától.
Tariq megsejtette a vízióknak ezt a harcát. Néhány lépéssel lejjebb csusszant a dűne oldalán.
– Nem irányíthatod a jövőt – suttogta a Prédikátor, s hangja erőfeszítésről árulkodott, mintha valami nagy súlyt emelne a feje fölé.
Leto érezte kettejük között a disszonanciát. Olyan eleme volt ez a világmindenségnek, amit az egész életével markolt. Vagy ő vagy az apja hamarosan cselekvésre kényszerül, és ezzel dönteni fognak, választani a látomások közül. És az apjának igaza volt: ha valaki az univerzum teljes irányítására tör, csak olyan fegyvereket épít, amikkel az univerzum végül meg fogja semmisíteni őt. Egy vízió megválasztása és végigvitele olyan volt, mintha az ember a magasban kifeszített vékony drótkötélen egyensúlyozna – és a huzalon imbolyogva játszadozna Istennel, miközben kétfelől ott ásít a kozmikus magány. Egyik küzdőfél sem hátrálhatott a paradoxonok feloldásaként a halálba. Mindketten ismerték a látomásokat és a szabályokat. Az összes régi illúzió haldoklott. És ha az egyik fél tesz egy lépést, a másik azonnal ellenlépéssel reagálhat. Az egyetlen reális igazság, ami most számított nekik, az volt, amely elválasztotta Őket a víziók hátterétől. Biztos pont nem létezett, csupán a viszonyok szakadatlan változása, amely az elkerülhetetlen átalakulásba torkollott, a két ellenfél által megszabott határok között. Mindegyikük elszánt, magányos kitartásra támaszkodhatott, Leto azonban két előnnyel is rendelkezett: ő egy olyan útnak kötelezte el magát, amelyről nem volt visszatérés, és vállalta az ebből adódó iszonyatos következményeket. Az apja még mindig reménykedett benne, hogy visszafordulhat, és nem tette meg a végső lépéseket.
– Nem teheted! Nem teheted! – suttogta reszelős hangon a Prédikátor. Látja, hogy előnyben vagyok, gondolta Leto.
Leto társalgó hangnemben válaszolt, leplezte a belső feszültséget, amit ez a magasabb szinten zajló párviadal keltett benne.
– Semmi más igazságnak és hitnek nem kötelezhetem el magam szívvel-lélekkel, csak amit én magam teremtek – mondta.
És ekkor valami mozgást érzett közte meg az apja között, valami érdes, szemcsés mozgást, mely éppen csak meglegyintette Leto szilárdan álló, önmagába vetett hitét. Ez a hit volt forrása a biztos tudatnak, hogy már kitűzte az Arany Ösvény útjelzőit. Eljön majd az idő, amikor ezek az útjelzők megmutatják másoknak, hogyan váljanak emberré; különös ajándék egy olyan lénytől, aki akkorra már réges-rég nem lesz ember. Csakhogy az első útjelzőket mindig a szerencsejátékosok helyezik el, a véletlen lovagjai. Leto érezte, hogy szerteszét szóródnak belső életeiben, s ebben a tudatban készítette elő magát a végső játszmára.
Óvatosan beleszimatolt a levegőbe; a jelet kereste, amiről apjával együtt tudta, hogy jönni fog. Egy kérdés maradt megválaszolatlanul: figyelmeztetni fogja-e az apja a rettegő fiatal vezetőt a dűne tövében?
Leto orrát ózonszag csapta meg, a jellegzetes illat, ami a pajzsok működését kísérte. Az ifjú Tariq a kitaszítottaktól kapott utasítás értelmében megpróbált egyszerre megszabadulni mindkét veszedelmes Atreidestől; sejtelme sem volt, micsoda borzalmas következményeket vonna ez maga után.
– Ne tedd – suttogta a Prédikátor.
Leto azonban tudta, hogy ez az igazi jel. Ózonszagot érzett, a levegő azonban nem jött rezgésbe körülöttük. Tariq álpajzsot használt a sivatagban, egy olyan fegyvert, amit kimondottan az arrakisi bevetésekre fejlesztettek ki. A Holtzman-effektus az őrületbe kergeti a férgeket, és ugyanakkor vonzza őket. Az ilyen férget semmi nem képes megállítani – sem a víz, sem a homoksügérek... semmi. Igen, a siheder leszúrta a szerkezetet a dűne tövében, és most araszolva igyekezett kifelé a veszélyzónából.
Leto elrugaszkodott a dűnegerincről, s hallotta, hogy az apja tiltakozva felkiált. Ám Leto izmainak felfokozott ereje olyan lendülettel lökte el testét a talajtól, mint valami rakétát. Egyik kinyújtott keze elkapta Tariq cirkoruhájának a nyakát, a másik a halálra ítélt fiú köpenyét ragadta meg a derekán. Egyetlen roppanás hallatszott, ahogy a siheder nyaka kitört. Leto arrébb hemperedett, úgy pattant fel a homokról, mint valami finoman egyensúlyban lévő gépezet, aztán odavetette magát, ahová Tariq az álpajzsot rejtette. Az ujjai rátaláltak a szerkezetre, kitépte a homok alól, és nagy ívben elhajította, messze a déli dűnék közé.
Néhány perc múlva fülsiketítő, sziszegő-ropogó robaj hallatszott a sivatagnak arról a pontjáról, ahová az álpajzs esett. Aztán abbamaradt, és újra csend telepedett rájuk.
Leto fölnézett a dűne tetejére, ahol az apja állt, továbbra is dacosan, de vereséget szenvedve. Az az ember Paul Muad-Dib volt odafönt, vakon, dühösen, elkeseredve. A látomás lehetséges következményei, amely elől ő elmenekült ugyan, a fia azonban elfogadta, a kétségbeesés szélére sodorták. Paul fejében most bizonyára a Zenszuni Hosszú Koan szavai visszhangzanak: „Mikor hibátlanul megjósolta a jövőt, Muad-Dib a fejlődés és a növekedés új elemét vitte a jövőbelátás folyamatába, amelyen keresztül az emberi létezést szemlélte. Ezzel viszont bizonytalanságot idézett magára. Miközben a rendezett jövőbelátás abszolútumát kereste, a zűrzavart erősítette, és eltorzította magát a folyamatot.”
Leto egyetlen ugrással visszatért a dűne gerincére, és azt mondta:
– Mostantól fogva én leszek a vezetőd.
– Soha!
– Visszamennél Shulochba? Még ha be is fogadnának Tariq elvesztése után, merre tart most Shuloch? A te szemed látja?
Paul ekkor a fia felé fordult, és ráemelte üres szemgödreit.
– Valóban ismered azt az univerzumot, amit most teremtettél?
Leto figyelmét nem kerülte el a hangsúly. A látomás, amelyről mindketten tudták, hogy az előbb megindult borzalmas útján, meghatározott időpontban bekövetkező teremtő aktust igényelt. Az iménti pillanattól kezdve az egész értelmes világegyetemben lineáris időszemlélet érvényesült, amely magában hordozza a rendezett progresszió jellegét. Úgy léptek rá erre az idősíkra, mintha mozgó járműbe szállnának, és elhagyni sem lehetett másképp.
Leto ennek a járműnek a számtalan szálból font gyeplőjét tartotta a kezében, amin ezernyi vonalat és hurkot tudott megkülönböztetni az ő vízió-megvilágosította időszemléletében. Látó volt a vakok világában. Csak ő tudta szétszórni a józan racionálékat, mert többé már nem az apja tartotta a gyeplőt. Leto látószögéből nézve egy fiú megváltoztatta a múltat. A legmesszibb jövőben lappangó, meg nem álmodott gondolatként nézett a mostra, és megmozdította a kezét.
Csak az ő kezét.
Paul onnan tudta ezt, hogy már nem látta előre, miként manipulálhatja majd Leto a gyeplőt, csupán az embertelen következményeket érzékelte, amiket Leto elfogadott. És azt gondolta: íme a változás, amiért imádkoztam. Hogy miért félek tőle? Mert az Arany Ösvény az!
– Azért vagyok itt, hogy célt adjak a törzsfejlődésnek, s ezáltal az életünknek is – mondta Leto.
– Valóban több ezer évig akarsz élni, és átesni minden változáson, amit elvállaltál?
Leto tudta, hogy az apja nem a fizikai változásokról beszél. Mindketten tisztában voltak a fizikai következményekkel; Leto mind jobban alkalmazkodik majd, a bőr, ami nem sajátja, szintén alkalmazkodni fog. A két alkotórész evolúciós kényszere összeolvad, s az egészből egy megváltozott alakzat fog kiemelkedni. Amikor sor kerül a metamorfózisra – ha ugyan sor kerül rá –, egy elképesztő dimenziókban gondolkozó lény szabadul rá az univerzumra – és az univerzum hódolni fog neki.
Nem... Paul a belső változásokra utalt, a különféle gondolatokra és elhatározásokra, melyek rákényszerítik majd magukat a hívőkre.
– Ugye tudod, mit mondanának erről azok, akik halottnak hisznek? – kérdezte Leto.
– Persze.
– Most megteszem azt, amit minden eleven lénynek meg kell tennie az élet szolgálatában – mondta Leto. – Te soha nem mondtál volna ilyet, de egy pap, aki nem hitte, hogy egy napon visszatérhetsz és hazugnak nevezheted, ezeket a szavakat adta a szádba.
– Nem nevezném hazugnak – Paul mély lélegzetet vett. – Jó búcsúszavak ezek.
– Jobban szeretnél itt maradni, vagy visszatérni abba a kunyhóba a shulochi katlanban? – kérdezte Leto.
– Ez már a te univerzumod – mondta Paul.
A vereség tudatától keserű szavak éles késként vágtak Letoba. Paul egy személyes látomás utolsó szálai után akart tájékozódni; hosszú évekkel ezelőtt hozta ezt a döntést Tabr sziecsben. Cserébe vállalta, hogy eszköze lesz a kitaszítottak, Jacurutu túlélői bosszújának. Bemocskolták, de ő inkább ezt választotta, mint az univerzum Leto-féle változatát.
Leton annyira erőt vett a szomorúság, hogy percekig meg sem tudott szólalni. Amikor végre megjött a szava, azt mondta:
– Szóval csapdába csaltad Aliát: megkísértetted, összezavartad, tehetetlenségre kárhoztattad, és hibás döntésekre bírtad. És most már tudja rólad, ki vagy.
– Tudja... Igen, tudja.
Paul hangja öreg volt és megfáradt, valahol mélyen rejtett tiltakozás csengett benne. Ám még maradtak dacos tartalékai. Csak annyit mondott:
– Ha tudom, elveszem tőled a látomásodat.
– Ezeréves béke – mondta Leto. – Ezt fogom adni nekik.
– Poshadást! Pangást!
– Persze. És az erőszak általam engedélyezett formáit. Olyan lecke leszek, amit sosem fog elfelejteni az emberi nem.
– Köpök a leckédre! – mondta Paul. – Azt hiszed, nem láttam még olyasmit, amire te most elszántad magad?
– Dehogynem – értett egyet Leto.
– Mennyivel jobb a te víziód az enyémnél?
– Semmivel. Talán rosszabb is – mondta Leto.
– Akkor mi mást tehetnék? Szembe kell szállnom veled!
– Esetleg megölhetsz.
– Annyira ostoba nem vagyok, hogy ilyesmivel próbálkozzam. Tudom, milyen folyamatot indítottál el. Hallottam a lerombolt kvanatokról meg a fremenek nyugtalankodásáról.
– És Assan Tariq most már nem fog hazatérni Shulochba. Vagy velem mégy vissza vagy sehogy; mert ez már az én látomásom.
– inkább nem megyek vissza.
Milyen öreg a hangja, gondolta Leto, és a szíve belesajdult a fájdalomba. Azt mondta: – A dishdashámban elrejtve itt van nálam az Atreidesek sólyomcímeres gyűrűje. Akarod, hogy visszaadjam neked?
– Bárcsak meghalnék – suttogta Paul. – Aznap éjjel, mikor kivonultam a sivatagba, valóban meg akartam halni, de tudtam, hogy nem hagyhatom el ezt a világot. Visszatértem hát, hogy...
– Helyreállítsd a legendát – mondta Leto. – Tudom. És Jacurutu sakáljai lestek rád aznap éjjel; előre tudtad, hogy így lesz. A látomásaidat akarták! Tisztában voltál vele.
– Megtagadtam tőlük. Egyetlen víziót sem adtam nekik.
– Ők azonban bemocskoltak. Fűszeresszenciával etettek, elhalmoztak nőkkel és álmokkal. És igenis voltak látomásaid.
– Néha. – Milyen ravaszkásnak tűnt most a hangja!
– Visszakéred a sólyomcímeres gyűrűdet? – kérdezte Leto.
Paul hirtelen leült a homokba; sötét foltnak látszott csupán a csillagfényben.
– Nem!
Szóval tudja, hogy az ő ösvénye sehová sem vezet, gondolta Leto. Ez sok dologra fényt derített, de nem mindenre. A látomások vetélkedése eljutott a választások finom egyensúlyban álló síkjáról az alternatívák nyers elvetéséhez. Paul tudta, hogy nem győzhet, ám még reménykedett benne, hogy megsemmisítheti azt az egyedi víziót, amin Leto terve alapult. Azt mondta;
– Igen, a jacurutuiak bemocskoltak engem. Te azonban önmagad mocskolod be.
– Ez igaz – ismerte el Leto. – A te fiad vagyok.
– És jó fremen?
– Igen.
– Hagyod hát, hogy egy vak ember végleg a sivatagba vonuljon? Megengeded, hogy a saját feltételeim mellett leljek nyugalmat? – Paul megpaskolta maga mellett a homokot.
– Nem, azt nem engedem – mondta Leto. – De ha ragaszkodsz hozzá, jogod van rá, hogy a késedbe dőlj.
– És akkor a tiéd lesz a testem!
– Úgy van.
– Nem!
Tehát ismeri ezt az utat, gondolta Leto. Ha Muad-Dib fia szentélyt emel apja teteme fölé, az valóságos cementként tartotta volna össze látomását.
– Ugye nem mondtad el nekik, apám – kérdezte Leto.
– Nem, soha.
– Én viszont igen – mondta Leto. – Beszéltem Muriznak Kralizecről. a Tájfun-csatáról.
Paul válla megroggyant.
– Ez nem lehet – suttogta. – Nem tehetsz ilyet.
– Én már a sivataghoz tartozom, apám – válaszolt Leto. – Mernél így beszélni a Coriolis-viharral?
– Gyávának tartasz, amiért elfordultam az ösvényedtől – mondta Paul, s hangja gyönge volt és reszketeg. – Ó, értelek én téged, fiam. A jóslás meg a jövő fürkészése mindig önmaga büntetése volt. Én azonban soha nem tévedtem el a lehetséges jövőkben, mert ez az út kimondhatatlanul iszonyú!
– A te Dzsihadod ehhez képest nyári piknik a Caladanon – értett egyet Leto. – Most elviszlek Gurney Halleckhez.
– Gurney! Ő anyámon keresztül a Testvériséget szolgálja.
És Leto most már tudta, hogy milyen messze terjed apja látomása.
– Nem, apám. Gurney már nem szolgál senkit. Tudom, hol találjuk, és oda foglak vinni. Ideje, hogy megteremtsük az új legendát.
– Látom, hogy nem tudlak eltántorítani. Akkor hát hadd érintselek meg, hiszen a fiam vagy.
Leto kinyújtotta jobb kezét a tapogatózó ujjak felé, megérezte gyilkos erejüket, szembeszállt vele, és Paul izmainak minden alattomos izomrándulását hárította.
– Már egy mérgezett kés sem tudna ártani nekem – mondta Leto. – Megváltozott a belső felépítésem is.
A vak szemekből könnyek csorogtak; Paul eleresztette a fiát, karja lehanyatlott.
– Ha a te utadat választottam volna, a shaitán bicourosa lett volna belőlem. Belőled mi lesz?
– Egy darabig engem is a shaitán küldöttének fognak tartani – mondta Leto. – Aztán elgondolkodnak majd, és végül meg fognak érteni. Nem terjesztetted elég messzire a látomásodat, apám. A kezed egyaránt művelt jót is, gonoszat is.
– De a gonosz csak az esemény után vált ismeretessé!
– Sok szörnyű gaztett ilyen – mondta Leto. – A látomásom egy pontjára sosem jutottál el. Nem volt hozzá elég erőd?
– Tudod, hogy nem juthattam el oda. Én csak úgy cselekedhetek gonoszat, ha csak utána terjed híre. Én nem vagyok jacurutui. – Föltápászkodott. – Vagy olyan embernek tartasz, aki egyedül nevet az éjszakában?
– Kár, hogy sosem voltál igazán fremen – állította Leto. Mi, fremenek értünk az arifák megválasztásához. A bíráink tudnak választani két rossz közül. Mindig is így volt.
– Fremen, mi? A sors rabszolgája, amit te alakítasz? Paul odalépett Letohoz, furamód félénk mozdulattal utána nyúlt, megérintette hártyás karját, végigtapogatta egészen addig, ahol a membrán szabadon hagyta az egyik fülét, aztán megsimogatta az arcát, végül pedig a száját. – Ó, ez még a saját tested – mondta. Hová fog vezetni téged ez a test? – A keze lehanyatlott.
– Egy olyan helyre, ahol az emberek pillanatról pillanatra teremtik maguknak a jövőjüket.
– Mondod te. Így beszélne egy szörnyszülött is.
– Nem vagyok szörnyszülött, bár lehettem volna – jelentette ki Leto. – Láttam, mi történt Aliával. Benne egy démon él, apám. Ghani és én ismerjük azt a démont: a báró az, a nagyapád.
Paul a tenyerébe temette az arcát. Reszketés futott végig a vállán, aztán leeresztette a kezét; a szája késpengényi vonallá vékonyult.
– Átok ül a Házunkon. Imádkoztam érte, hogy hajítsd a homokba azt a gyűrűt, tagadj meg engem, és rohanj el... új életet kezdeni. Lehetőséged lett volna rá.
– Milyen áron?
Hosszan tartó csönd támadt. Végül Paul törte meg:
– A végkifejlet a hozzá vezető ösvényre tereli a lábam. Csak egyszer volt olyan, hogy nem álltam ki az elveim mellett. Csak egyszer. Mikor elfogadtam a Mahdinátust. Csaniért tettem, de az elhatározásom rossz vezetőt csinált belőlem.
Leto rájött, hogy erre nincs mit válaszolni. A döntés emléke ott élt benne is.
– Ugyanúgy nem hazudhatok neked, mint önmagamnak – mondta Paul. – Ezt tudom. Bárcsak minden embernek lenne ilyen eleven lelkiismerete. Csak egy valamit akarok kérdezni tőled: valóban szükség van a Tájfun-csatára?
– Igen, különben kihal az emberiség.
Paul érezte Leto szavainak az igazát, és halk hangon szólalt meg; ezzel ismerte el, a fia látóköre szélesebb.
– Ezt a lehetőséget nem vettem észre.
– Azt hiszem, a Testvériség gyanítja – mondta Leto. Nem tudok más magyarázatot adni a nagyanyám elhatározására.
Az éji szél hideg fuvallata végigsimított rajtuk. Paul lábán meglebbent a köpeny. Megborzongott. Leto észrevette, és azt mondta:
– Nálad van frembatyu, apám. Felállítom a cirkosátrat, abban kényelmesen eltölthetjük az éjszakát.
Paul azonban csak a fejét ingatta erre. Tudta, hogy mostantól fogva egyetlen nyugalmas éjszakája sem lesz. Muad-Dibnek, a Hősnek pusztulnia kell. Ő maga mondta ki. Nem maradhat, csak a Prédikátor.

- - -

Az emberek közül először a fremenek dolgoztak ki olyan tudatos-tudattalan szimbológiát, amelynek segítségével megtapasztalhatták bolygórendszerük mozgását és viszonyait. Ők voltak az első emberek a világon, akik ki tudták fejezni az éghajlatot egy kvázi-matematikai nyelvezettel, amelynek írásjegyei megtestesítik (és magukba foglalják) a külső viszonyrendszereket. Maga a nyelvezet is része volt a rendszernek, amit leírt. Írott formája azokat az alakzatokat utánozta, amikre vonatkozott. A csekély számú életet hordozó tényező bensőséges ismerete létfontosságú szerepet játszott ennek a nyelvezetnek a kifejlődésében. A nyelvezet és a rendszer interakciójának fokát azon a tényezőn lehet a legjobban lemérni, hogy a fremenek vadászó-gyűjtögető életmódot folytató állatoknak tekintették magukat.
– Harq al-Ada: Liet-Kynes története

– Kaveh wahid – mondta Stilgar. Hozzatok kávét. Felemelt kezével intett egy szolgának, aki a zord, sziklafalú helyiségbe nyíló egyetlen ajtó mellett állt, ahol Stilgar átvirrasztott éjszakáit töltötte. Az öreg fremen naib általában itt szokta elfogyasztani szerény reggelijét, és lassan már ideje is lett volna, hogy egyen, az ilyen éjszakák után azonban nem érzett éhséget. Fölállt, hogy kinyújtóztassa izmait.
Duncan Idaho egy párnán ült az ajtó közelében, és megpróbált elnyomni egy ásítást. Csak most döbbent rá, hogy végigbeszélgették Stilgarral az egész éjszakát.
– Bocsáss meg, Stil – kérte. – Egész éjjel fent voltál miattam.
– Ha az ember ébren tölti az éjszakáit, csak az életét hosszabbítja meg vele – mondta Stilgar, és átvette az ajtónyíláson benyújtott tálcát a kávéval. Odahúzott Idaho elé egy alacsony asztalkát, lerakta rá a tálcát, és helyet foglalt a vendégével szemközt.
Mindketten sárga gyászköpenyt viseltek, Idahóé azonban viseltes, kölcsönkért darab volt, mert Tabr lakói nem szenvedhették az egyenruhája Atreides-zöldjét.
Stilgar kitöltötte a hasas rézkannából a sötét kávéfőzetet, belekortyolt, és megemelte csészéjét Idaho felé. Régi fremen szokás volt ez – Belekóstoltam; bátran megihatod.
A kávét Harah főzte, pontosan úgy, ahogy Stilgar szerette: barnásrózsaszínre pörkölte a kávébabot, még forrón porfinomságúra őrölte kőmozsárban, és azonnal felforralta egy csipetnyi melanzzsal.
Idaho belélegezte a fűszerízű aromát, és vigyázva, de hangosan belekortyolt. Még mindig nem volt biztos benne, sikerült-e meggyőznie Stilgart. A kora hajnali órákra Mentát agyműködése lassulni kezdett, s végül minden komputációja zátonyra futott a Gurney Halleck üzenetében említett, irgalmatlan határidőn.
Alia tudott Letoról! Bizony, hogy tudott.
És ebben Javidnak is része volt.
Stilgar állta a sarat.
– Oldozz fel a kötelmek alól – mondta végül Idaho, újra megnyitva a vitát.
– A semlegesség! egyezmény kemény döntésekre kényszerít. Ghani itt biztonságban van. Te és Irulan ugyancsak. Üzeneteket azonban nem küldhettek. Ami a címetekre érkezik, azt megkapjátok, de válaszolni nem válaszolhattok rá. Szavamat adtam.
– A vendéggel és régi baráttal, aki számtalan veszélyben tartott ki melletted, nem szokás így bánni – mondta Idaho, bár nem fűzött az érvhez nagy reményeket; már felhasználta ma éjjel.
Stilgar letette a csészéjét, gondosan megigazította a tálcán, és beszéd közben nem vette le róla a tekintetét.
– Mi, fremenek nem mindig ugyanazok a dolgok miatt érzünk bűntudatot, mint mások – erősítette meg, és felnézett Idaho arcába.
Valahogy rá kell bírnom, hadd vegye magához Ghanit, és meneküljön erről a helyről, gondolta Idaho. Azt mondta:
– Nem állt szándékomban a bűntudatodra hatni.
– Tisztában vagyok vele – mondta Stilgar. – Csak azért vetettem föl a dolgot, hogy hangsúlyozzam a fremen gondolkodásmódot, hiszen fremenekkel vagyunk körülvéve. Még Alia is fremen módra gondolkodik.
– És a papok?
– Ők más lapra tartoznak – állította Stilgar. – Ők azt akarják, hogy az emberek elnyeljék a bűn szürke szelét, és magukkal vigyék a másvilágra. Csúf foltot ejtenek rajtuk, így akarják megismerni saját ájtatosságuk határait. – Szenvtelen hangon beszélt, de Idaho érezte szavaiban a keserűséget, és azon tűnődött, miért nem ingatja meg Stilgart ez a keserűség.
– Régi-régi trükkje ez a tekintélyuralmi rendszereknek – mondta Idaho. – Alia is jól ismeri. A Jó alattvalónak folyton bűntudatot kell éreznie. A bűntudat a kudarcélménnyel kezdődik. A jó autokrata sok-sok kudarclehetőséget teremt az emberei számára.
– Észrevettem – válaszolt Stilgar szárazon. – De bocsáss meg, hadd hívjam fel még egyszer rá a figyelmedet, hogy te most az asszonyodról beszélsz. Muad-Dib húgáról.
– Én mondom neked, hogy az a nő megszállott!
– Nemcsak te mondod, sokan mások is. Egy nap majd alá kell vetnie magát a Próbának. Addig egyéb, fontosabb tennivalóink is vannak.
Idaho szomorúan csóválta a fejét.
– Mindennek utána lehet nézni, amit mondtam. Jacurutuval mindvégig Alia templomán keresztül tartották a kapcsolatot. Az ikrek elleni cselszövésnek ott is voltak résztvevői. Odakerül a külvilág felé irányuló illegális féregkereskedelemből származó pénz is. Minden szál Alia hivatalában, a Régensségben fut össze.
Stilgar megrázta a fejét, mély lélegzetet vett.
– Ez semleges terület. Szavamat adtam.
– Ez nem mehet így tovább! – tiltakozott Idaho.
– Egyetértek – bólintott Stilgar. – Alia bennragadt a kör közepében, és a kör napról napra szűkül. Olyan ez, mint a régi szokásunk, amikor több feleséget tart az ember. Hamar kiderül, hogy melyik férfi terméketlen. – Kérdő pillantást vetett Idahóra. – Azt mondod, megcsalt más férfiakkal... „fegyvernek használta a nemét”; ha jól emlékszem, ezt a kifejezést használtad. Ez esetben van egy teljesen törvényes lehetőséged a cselekvésre. Javid most itt van Tabrban, Aliától hozott üzenetet. Csak annyit kell tenned, hogy...
– Semleges terepen?
– Nem, de kint a sivatagban semmi...
– És ha kihasználom az alkalmat a szökésre?
– Nem fog ilyen alkalom adódni.
– Stil, esküszöm neked, hogy Alia megszállott. Mit tegyek, hogy meggyőzzelek a...
– Nehéz dolog ezt bizonyítani – mondta Stilgar. Gyakran folyamodott már ehhez az érvhez az éjszaka folyamán.
Idahónak eszébe jutottak Jessica szavai, és azt mondta; – De vannak módszereitek, hogy megbizonyosodjatok róla.
– Van rá mód, valóban – mondta Stilgar, és megint megrázta a fejét. – Fájdalmas módszer, és nem lehet visszacsinálni. Ezért emlékeztettelek téged a fremenek hozzáállására a bűntudathoz. Minden más esetben meg tudunk szabadulni a bűntudattól, amely elpusztíthat minket, kivéve a Megszállottság Próbáját. Azért csak a törzsi gyűlés vállalhat felelősséget, amely az egész fremen népet képviseli.
– Már csináltatok ilyet, nem?
– Biztos vagyok benne, hogy a Tisztelendő Anya nem felejtett el említést tenni előadásaiban a történelmünkről – mondta Stilgar. – Nagyon jól tudod, hogy nem ez lenne az első alkalom.
Idaho azonnal reagált a Stilgar hangjában bujkáló ingerültségre.
– Nem akartalak hazugságra csábítani. Csak...
– Hosszú volt az éjszaka, sok kérdés maradt megválaszolatlanul – emlékezett Stilgar. – Most pedig már lassan virrad.
– Engedélyezned kell, hogy üzenetet küldjek Lady Jessicának – mondta Idaho.
– Az az üzenet a Salusára menne – mondta Stilgar. – Nem teszek egynapos fogadalmakat. Az én szavam nem üres fecsegés; ezért semleges terület most Tabr sziecs. Gondoskodom róla, hogy ne tudj üzenetet küldeni. Szavát vettem az egész háznépemnek.
– Aliát alá kell vetni a Próbának!
– Talán. Előbb meg kell bizonyosodnunk róla; nincsenek-e enyhítő körülmények. Például kormányzati hibák. Vagy akár balszerencse. Meglehet, hogy csak a rosszra való természetes hajlam dolgozik benne, ami minden emberben megvan, és szó sincs megszállottságról.
– Biztosra akarod venni, hogy nem csak egy megcsalt férj vagyok, aki másokon keresztül akar bosszút állni – mondta Idaho.
– Másoknak jutott eszébe, nem nekem – állította Stilgar, és elmosolyodott, hogy elvegye szavainak bántó élét. Nekünk, fremeneknek megvan a magunk hagyományos tudománya; a hadith. Ha megrémülünk egy Mentáttól vagy egy Tisztelendő Anyától, a hadithra hagyatkozunk. Azt mondják, csupán egyetlen fajta félelem van, amin nem tudunk felülkerekedni: a saját hibáinktól való félelem.
– Lady Jessicát értesíteni kell – mondta Idaho. – Gurney szerint...
– Lehet, hogy az az üzenet nem is Gurney Hallecktől jött.
– Mástól nem jöhetett. Mi, Atreidesek ismerjük a módját, hogyan bizonyosodjunk meg egy üzenet valódiságáról. Stil, nem tennél meg legalább annyit, hogy elindítasz egy felderítő csapatot a...
– Jacurutu nincs többé – mondta Stilgar. – Nemzedékekkel ezelőtt lerombolták. – Megérintette Idaho ruhaujját. – És bárhogy is legyen, nem nélkülözhetem a harcosokat. Vészterhes idők járnak, a kvanatokat fenyegető veszély... Ugye megérted? – Hátradőlt. – Na mármost, ha Alia...
– Alia nincs többé – közölte Idaho.
– Mondod te – Stilgar megint belekortyolt a kávéjába, majd lerakta a csészét. – Pihend ki magad nálunk, Idaho barátom. Ha az embernek szálka ment az ujjába, nem muszáj az egész kart kitépni.
– Akkor beszéljünk Ghanimáról.
– Nincs szükség rá. A védelmem alatt áll: itt semmi baj nem érheti. Ennyire nem lehet naiv, gondolta Idaho.
Stilgar azonban nekikészült, hogy felálljon – ezzel jelezte, hogy a kihallgatásnak vége.
Idaho feltápászkodott; egészen elmerevedett a térde. A lábszára el volt gémberedve. Mikor már talpon volt, egy szolga jelent meg, és odaállt a bejárat mellé. A nyomában Javid lépett be a szobába. Idaho sarkon fordult. Stilgar négy lépésre állt tőle. Idaho habozás nélkül, egyetlen olajozott mozdulattal kést rántott, és a gyanútlan Javid mellébe döfte. A férfi hátratántorodott, testéből előbukkant a kés hegye. Megfordult, és arcra bukott. A lába még rángatózott egy kicsit, aztán meghalt.
– Hogy elejét vegyem a pletykálkodásnak – mondta Idaho.
A szolga kivont késsel állt; szemlátomást bizonytalan volt, mi most a teendő. Idaho már elrakta a maga fegyverét, vérnyomot hagyva sárga köpenye szélén.
– Meggyaláztad a becsületemet! – kiáltotta Stilgar. – Ez itt semleges...
– Pofa be! – Idaho a döbbent naibra meredt. – Te nyakörvet hordasz, Stilgar! – Ez egyike volt a három legnagyobb sértésnek, amivel egy frement meg lehetett alázni. Stilgar arcából kifutott a vér.
– Szolga vagy – mondta Idaho. – Fremeneket adtál el a vizükért.
Ez a második halálos sértés volt, ami a régi Jacurutu vesztét okozta.
Stilgar a fogát csikorgatta, keze a kriszkés markolatára csúszott. A szolga elhátrált a bejáratban heverő holttesttől.
Idaho hátat fordított, és a bolthajtás alá lépett, Javid hullája meg a fal között szabadon maradt keskeny résbe. Vissza se nézett, úgy vágta oda a harmadik gyilkos sértést.
– Nincs halhatatlanságod, Stilgar. A leszármazottaid ereiben nem a te véred folyik.
– Hová indulsz, Mentát? – kiáltotta Stilgar, mikor látta, hogy Idaho továbbra is kifelé tart a szobából. A hangja hideg volt, akár a sarki szél.
– Megkeresem Jacurutut – mondta Idaho hátra sem nézve. Stilgar kést rántott.
– Talán segíthetek!
Idaho most már kiért a folyosóra. Nem állt meg, miközben visszaszólt.
– Ha a késeddel akarsz segíteni, víztolvaj, arra kérlek, hátulról tedd. A szolgához, aki egy démon nyakörvét hordja, leginkább ez a módszer illik.
Stilgar két hatalmas szökkenéssel átvágott a szobán, rátiport Javid holttestére, és a külső folyosón érte be Idahót. Göcsörtös keze megragadta a férfit, és megpördítette. Stilgar vicsorogva, kivont késsel nézett farkasszemet Idahóval. Annyira elöntötte a düh, hogy még a különös mosolyt sem vette észre Idaho arcán.
– Elő a késsel, Mentát söpredék – bömbölte.
Idaho felkacagott. Meglendítette a kezét – jobb, bal –, és két hatalmas nyaklevest kevert le Stilgarnak.
Stilgar artikulátlan üvöltéssel Idaho gyomrába vágta a kését, és a hashártyán át szíven döfte.
Idaho rároskadt a pengére, és Stilgarra vigyorgott; a vén naib elvakult haragját jeges kijózanodás váltotta fel.
– Két halál az Atreidesekért – hörögte Idaho. – A második se rosszabb, mint az első.
Oldalt hanyatlott, és arccal lefelé elterült a sziklapadlón. A sebéből vér patakzott.
Stilgar elnézett vérmocskos kése mellett, és Idaho testét bámulta. Aztán mély, reszketeg lélegzetet vett. Javid holtan hevert mögötte. Stilgar saját kezűleg ölte meg Aliának, a Mennyek Ölének a férjét. Hivatkozhatna persze arra, hogy csak a neve becsületét védte, az esküvel fogadott semlegesség megsértését bosszulta meg. Csakhogy ez a halott Duncan Idaho volt. Bármilyen érvekkel hozakodna elő, bármennyi „enyhítő körülmény” szólna mellette, ezt a gyilkosságot semmivel sem lehet meg nem történtté tenni. Még ha Alia titokban örömmel is fogadná a hírt, a közvélemény nyomása kényszerítené, hogy vérbosszút hirdessen. Elvégre fremen. Ha fremeneken akar uralkodni, nem lehet más, a legkisebb mértékben sem.
Stilgar csak ekkor döbbent rá, hogy Idaho pontosan ilyen helyzetbe akarta hozni őt ezzel a „második halálával”.
Stilgar fölnézett, és második felesége, Harah riadt arcát pillantotta meg a gyülekező tömegben. Bármerre fordult, mindegyik arcon ugyanaz a kifejezés fogadta: döbbenet és a következmények horderejének teljes felfogása.
Stilgar lassan kiegyenesedett, a kését beletörölte a ruhaujjába, és elrakta. Szenvtelen hangon szólt a környező arcokhoz.
– Akik velem akarnak jönni, azonnal csomagoljanak. Küldjetek embereket a férgekért.
– Hová akarsz menni, Stilgar? – kérdezte Harah.
– A sivatagba.
– Veled tartok – mondta az asszony.
– Persze, hogy velem jössz. Az összes feleségem velem jön. Meg Ghanima is. Hozd ide, Harah! Azonnal.
– Igen, Stilgar... máris – Harah még habozott. – És Irulan?
– Jöjjön ő is, ha akar.
– Igenis, férjuram. – De még mindig nem indult. Ghanit túsznak viszed magaddal?
– Túsznak? – Stilgart szemlátomást meghökkentette a gondolat. – Asszony... – Szelíden megbökte Idaho testét a lábujjával. – Ha ez a Mentát igazat beszélt, én vagyok Ghani utolsó reménye.
És ekkor eszébe jutott Leto figyelmeztetése: Óvakodj Aliától. Vedd magadhoz Ghanit, és menekülj!

- - -

A fremenek után az életben minden planetológus az energia kifejezését látja, és a meghatározó viszonyokat keresi. Az általános megértéssé kiteljesedő darabkákban, részletekben és apróságokban a fremenek faji bölcsessége új bizonyossággá válik. Azt a sajátosságot, ami a fremeneket mint népet megkülönbözteti másoktól, elméletileg bármelyik más nép kifejlesztheti magában. Csak mély érzéket kell kialakítaniuk magukban az energiaviszonyok iránt. Csak meg kell figyelniük, ahogy az energia átitatja a dolgok mintázatát, és megváltoztatja őket.
– Az arrakeeni katasztrófa Harq al-Ada nyomán

Tuek Sziecse az Álfal belső szélén emelkedett. Halleck a sziklapárkány árnyékában állt, amely a sziecs magas bejáratát védte, és arra várt, hogy a bentiek eldöntsék, menedéket adnak-e neki vagy sem. Kinézett az északi sivatagra, majd felnézett a szürkéskék, hajnali égboltra. A csempészek egészen meg voltak döbbenve, mikor látták, hogy Ő, a külvilági befogott egy férget, és meglovagolta. Hallecket viszont legalább ennyire megdöbbentette a reagálásuk. A féreghajtás nem volt nagy ügy egy mozgékony ember számára, aki számtalanszor látta már, hogy csinálják.
Halleck újra a sivatagnak szentelte figyelmét, a csillámló sziklák és szürkészöld kavicsmezők ezüstös pusztaságának. ahol a víz mágiája munkált. Hirtelen az az érzése támadt, hogy az élet és az energia rendkívül törékeny egyensúlyával áll szemben – amire most halálos veszélyt jelent a változások rendszerének hirtelen átalakulása.
Tudta, honnan jön ez a reakció. A buzgó sürgés-forgás sugallta neki a sivatag homokján. Döglött homoksügérekkel megrakott konténereket szállítottak a sziecsbe, hogy desztillálják őket, és visszanyerjék belőlük a vizet. Az állatok ezerszám zsúfolódtak össze bennük. A konténerek menete elhaladt egy hasadék mellett, amelyből víz szivárgott. És ennek a víznek a látványa indította el Halleck gondolatait.
Halleck tekintete végigsiklott a sziecshez tartozó megművelt földeken, egész a kvanat határvonaláig, amelyben már nem folyt víz. Lyukakat látott a kvanat kőfalában; valami felszaggatta a sziklát, és a homokba eresztette a vizet. Mi csinálhatta azokat a lyukakat? Egyes hasadékok húsz méter hosszan húzódtak a kvanat legsebezhetőbb szakaszain, olyan helyeken, ahol a finom szemcsés homokfelszín víznyelő mélyedések felé lejtett. Ezekben a mélyedésekben csak úgy hemzsegtek a homoksügérek. A sziecs gyermekei öldösték le és gyűjtötték össze őket.
A kvanat lerombolt falán javítócsoportok dolgoztak. Mások apró kannákban öntözővizet vittek a legérzékenyebb növényeknek. A Tuek szélcsapdája alatt rejtőző gigantikus ciszterna lefolyóját lezárták, nehogy a drága víz a szétrombolt kvanatba kerüljön. A napenergiával működő szivattyúkat üzemen kívül helyezték. Az öntözővizet a rohamosan zsugorodó pocsolyákból hordták a kvanat alján, meg a föld alatti ciszternából, fáradságos munkával.
A szigetelőlepel fémszegélye megroppant Halleck mögött az egyre fokozódó nappali forróságtól. Halleck, mintha csak a zaj vonzaná a tekintetét, a kvanat legmesszebb eső kanyarára pillantott, ahol a csatorna pimaszul kiharapott egy darabot a sivatagból. A sziecs kerteket remélő tervezői egy különleges fát ültettek ide, ami pusztulásra volt ítélve, ha nem sikerül minél előbb helyreállítani az öntözőcsatornát. Halleck rámeredt a fűzfa ostoba, lelógó lomb koronájára, amit szél és homok gyötört. Neki és az Arrakisnak ez a fa egy új valóságot szimbolizált.
Mindketten idegenek vagyunk itt.
Hosszú időbe telt, míg odabent a sziecsben döntésre jutottak, de biztos kezű harcosoknak jó hasznát vehették. A csempészeknek mindig szükségük volt jó emberekre. Hallecknek azonban nem voltak illúziói velük kapcsolatban. A mai csempészek egyáltalán nem hasonlítottak azokra, akik hosszú idővel ezelőtt menedéket nyújtottak neki, mikor elmenekült hercege összeomló tartományából. Nem; ezek másfajta emberek voltak, csak a profit lebegett a szemük előtt.
Megint arra az ostoba fűzre összpontosította figyelmét. Hallecknek ekkor jutott eszébe, hogy az új valóság szélviharai könnyen cafatokra szaggathatják ezeket a csempészeket és minden barátjukat. Elpusztíthatják az ingatag semlegességbe kapaszkodó Stilgart, s vele együtt az összes törzset, aki hűséges maradt Aliához. Olyanná váltak, mintha gyarmati sorban élnének. Tisztán látta a folyamat jeleit a városi fremenek viselkedésében; a településkörzetek elrendeződésében, és a vidéki sziecsek jellegzetes szerepváltásában, ami még ezen a csempészbúvóhelyen is rajta hagyta a nyomát. A falukörzetek a városközpontok gyarmatai lettek. Megtanulták nyakukba venni a párnázott igát, ha nem babonaságból, hát kapzsiságból. Az emberek még itt is – sőt, különösen itt – azt a benyomást keltették, mintha megfélemlített alattvalók lennének, nem pedig szabad fremenek. Tartózkodók voltak, visszahúzódók, szótlanok. A fensőbb hatalom minden megnyilvánulási formájára passzív ellenállással reagáltak, bárhonnan származott is – a Régensségtől, Stilgartól, a tulajdon vezető tanácsuktól...
Nem bízhatok bennük, gondolta Halleck. Ki kell használnia a másokkal szemben érzett bizalmatlanságukat. Szomorú dolog volt ez. A szabad emberek régi hozzáállása eltűnt. A régi hagyományok rituális szavakká redukálódtak, eredetük homályba veszett.
Alia jó munkát végzett, megbüntette a szembeszegülőket, megjutalmazta az engedelmeseket, titokban átrendezte az Impérium erőegyensúlyát, ügyesen elleplezte hatalma valódi bázisát. A kémek! Az alvilág isteneire, micsoda kémei lehetnek!
Halleck szinte érezte a lépések és ellenlépések halálos ritmusát, amellyel Alia megpróbálta bizonytalanságban tartani az ellenzékét.
Ha a fremenek nem reagálnak, győzni fog, gondolta.
A háta mögött megroppant a nyíló szigetelőlepel. Egy Melides nevű sziecs-tanácsos lépett ki rajta. Alacsony ember volt, pókhasú teste cingár lábakban végződött, a cirkoruha kiemelte csúfságát.
– Befogadunk – mondta Melides.
Gurney figyelmét nem kerülte el a férfi ravaszkás hangja. Azonnal tudta belőle, hogy itt csupán ideig-óráig számíthat menedékre.
Csak addig legyen maradásom, míg ellopom az egyik topterüket, gondolta.
– Tolmácsold hálámat a tanácsnak – mondta, és eszébe jutott Esmar Tuek, akiről ez a sziecs a nevét kapta. Esmar, aki rég áldozatul esett már valami cselszövésnek, habozás nélkül elvágná ennek a Melidesnek a torkát.

- - -

Minden út halálos csapdává válhat, ami beszűkíti a jövő lehetőségeit. Az emberek nem útvesztőben bolyonganak; az egyedi lehetőségek hatalmas horizontja áll előttük. Az útvesztő beszűkítő nézőpontja csak olyan lényeket vonzhat, akik orrukat a homokba fúrva élnek. A nemi úton kitermelt egyediség és különbözőség a faj fennmaradásának legfőbb biztosítéka.
– Az Űrliga Kézikönyve

– Miért nem érzek szomorúságot? – Alia a kis szoba mennyezetéhez intézte kérdését, ahol a kihallgatásért folyamodókat fogadta; alig volt tíz lépés hosszú és tizenöt lépés széles. Két keskeny, magas ablak nyílt belőle a Pajzsfal tövében megbújó arrakeeni háztetőkre.
Dél felé járt. A nap tüzes sugarakkal ostromolta a városnak otthont adó medencét.
Alia lenézett Buer Agarvesre, a volt tabri sziecslakóra, aki most a templomi őrség élén álló Zia munkáját segítette. Agarves hozta a hírt, hogy Javid és Idaho halottak, talpnyalók, testőrök és szárnysegédek hada tódult be nyomában a helyiségbe, s még többen szorongtak kint a folyosón; ezzel árulták el, hogy már ismerik Agarves üzenetét.
A rossz hír gyors szárnyakon szállt az Arrakison.
Alacsony férfi volt ez az Agarves, pufók arca nem vallott fremenre, gömbölydedsége a csecsemőkére emlékeztetett. Az újfajta fremenek közé tartozott, akik hagyták, hogy eluralkodjon rajtuk a vízpuhaság. Alia mintha egyszerre két arcát látta volna; az egyik komoly volt, opálos indigószemekkel és gondterhelt ráncokkal a szája körül, a másik viszont érzéki és sebezhető, izgatóan sebezhető. Különösen a vastag ajka tetszett neki.
Bár még dél sem volt, a szobára telepedő csendben Alia az alkonyat hűvösét érezte.
Idahónak alkonyatkor kellett volna meghalnia, mondta magában.
– Hogyhogy te hoztad ezt a hírt, Buer? – kérdezte, s észrevette, milyen gyorsan ül ki a riadalom a férfi arcára.
Agarves nyelni próbált, s rekedt hangon szólalt meg, mely alig volt több suttogásnál.
– Javiddal mentem, emlékszel? És mikor ő... Stilgar engem küldött hozzád, hogy mondjam meg neked; én hordozom végső engedelmességét.
– Végső engedelmesség – visszhangozta Alia. – Mit akar mondani ezzel?
– Nem tudom, Lady Alia – könyörgött Agarves.
– Meséld el még egyszer, mit láttál – utasította a nő. és azon csodálkozott, miért hűlt ki ennyire a bőre.
– Láttam... – Agarves idegesen ingatta a fejét, és a padlót nézte Alia előtt. – Láttam holtan feküdni a Szent Hitvest a főfolyosón, Javidot pedig az egyik közeli mellékjáratban. Az asszonyok már készítették őket a huanuira.
– És téged Stilgar hívott oda?
– Úgy van, asszonyom, Stilgar. A Púpos Modibót küldte értem, a sziecs küldöncét. Modibo nem figyelmeztetett. Csak azt mondta, hogy Stilgar látni kíván.
– És láttad a férjem testét a padon fekve?
Agarves kerülte a tekintetét, s megint lesütötte a szemét a padlóra, mielőtt válaszolt volna.
– Igen, asszonyom. Javid pedig holtan hevert a közelében. Stilgar azt mondta... azt mondta, hogy a Szent Hitves ölte meg Javidot.
– A férjemet pedig ezek szerint Stilgar...
– A saját szájából hallottam, asszonyom. Maga Stilgar mondta nekem, hogy ő tette. Azt állította, hogy a Szent Hitves szándékosan feldühítette.
– Feldühítette – ismételte Alia. – Hogyan?
– Azt nem mondta meg. Sem Ő, sem más. Kérdeztem, de senki sem akart beszélni.
– És akkor küldtek el hozzám a hírrel?
– Igenis, asszonyom.
– Semmit nem tudtál volna tenni?
Agarves megnyalta az ajkát, aztán azt mondta:
– Stilgar parancsolt, asszonyom. Az ő sziecsében voltunk.
– Értem. És te mindig Stilgarnak engedelmeskedtél.
– Míg csak fel nem oldott az esküm alól, asszonyom.
– Arra gondolsz, mikor átküldött az én szolgálatomba?
– Most már csak neked tartozom engedelmességgel, asszonyom.
– Valóban? Mondd csak, Buer, ha megparancsolnám neked, hogy öld meg Stilgart; a volt naibodat, engedelmeskednél?
A férfi most nyíltan viszonozta tekintetét. – Ha megparancsolnád, asszonyom, igen.
– Megparancsolom. Van valami elképzelésed róla, hová mehetett?
– A sivatagba. Csak ennyit tudok, asszonyom.
– Hány embert vitt magával?
– A használható harcosoknak körülbelül a felét.
– Meg Ghanimát és Irulant!
– Igen, asszonyom. Akik vele mentek, vitték az asszonyaikat, a gyermekeiket meg a holmijukat is. Stilgar mindenkinek lehetőséget adott a választásra; aki nem tartott vele, azt feloldotta az esküje alól. Sokan döntöttek így. Ők hamarosan új naibot választanak maguknak.
– Ha engedem! Te leszel az az új naib, Buer, ha elhozod nekem Stilgar fejét. Agarves kihívhatja párbajra Stilgart a posztjáért. Fremen szokás volt.
A férfi azt mondta;
– Kívánságod szerint lesz, asszonyom. Hány embert kapok a...
– Keresd meg Ziát. Nem adhatok sok toptert Stilgar keresésére. Máshol van rájuk szükségem. De kapsz elég harcost. Stilgar szégyent hozott a törzsére. Sokan örömmel csatlakoznak majd hozzád.
– Akkor máris indulok, asszonyom.
– Várj! – Alia szemügyre vette egy pillanatra, és azon tűnődött, kit küldhetne vele, hogy vigyázzon erre a sérülékeny csecsemőre. Felügyelet alatt kell tartani, míg be nem bizonyítja, hogy számítani lehet rá. Zia tudni fogja, kit adjon mellé.
– Akkor hát nem bocsátottál el, asszonyom?
– Nem. Négyszemközt kell tárgyalnom veled, hogy részletesen megbeszéljük, milyen tervet dolgozzunk ki Stilgar elfogására. – Eltakarta az arcát. – Nem kezdek gyászolni, míg bosszút nem álltam. Adjatok pár percet, hogy összeszedjem magam. – A kezével alig észrevehetően intett az egyik szolgálójának, s odasuttogta Shalusnak, az új udvarmesternőjének: – Mosdassátok meg és hintsétek be illatszerrel, mielőtt bekíséritek hozzám. Féregszaga van.
– Igenis, asszonyom.
Alia hamis szomorúságot színlelve elfordult, és a magánlakosztályába menekült. A hálószobába érve bevágta maga mögött az ajtót, elkáromkodta magát, és nagyot toppantott.
Az az átkozott Duncan! Miért? Miért? Miért?
Sejtette, hogy Duncan szándékosan rendezte így a dolgot. Megölte Javidot, és gyilkos haragra bőszítette Stilgart. Rebesgették, hogy tudott Javidról. Úgy kell felfogni az egészet, mint egy üzenetet, egy búcsúgesztust Duncan Idahótól.
Még egyet toppantott, majd még egyet és még egyet; fel-alá csörtetett a hálószobájában.
A fenébe vele! A fenébe! A fenébe!
Stilgar átállt a lázadókhoz, és vele Ghanima is. Irulan szintén.
A fenébe mindegyikükkel!
A következő toppantásnál a talpa fájdalmasat csattant valami fémen. Felszisszent, és lenézett; egy fémcsaton horzsolta föl a lábát. Fölkapta, hogy jobban szemügyre vehesse, és megdermedt. Egy platina-ezüst ötvözetből készült, régi csat volt az a Caladanról; I. Leto Atreides herceg jutalmazta meg vele annak idején a kardmesterét, Duncan Idahót. Alia gyakran látta Duncanen. És most, mielőtt elutazott volna Tabrba, a férfi megvált tőle.
Alia ujjai görcsösen összezárultak a csat körül. Idaho akkor hagyta itt, amikor... amikor...
Könnyek szöktek a szemébe, a szigorúan belénevelt fremen vízfegyelem dacára. Arca dermedt fintorba torzult, s érezte, hogy koponyájában ismét kezdetét veszi a régi küzdelem, majd tetőtől talpig elborítja. Mintha egyszerre két személy lett volna. Az egyik döbbenten szemlélte a testét kínzó görcsöket. A másik alulmaradt a kebelében szétterjedő fájdalommal szemben. A könnyek immár szabadon patakzottak a szeméből, s énjének döbbent fele azt kérdezte odabentről:
– Ki sír? Ki az, aki sír? Ki sír?
A könnyek áradata azonban nem maradt abba, s Alia érezte, hogy a szívében lángoló gyötrelem hatalmába keríti zokogó testét, és az ágyra vetette magát. Az a valaki továbbra is döbbent értetlenkedéssel faggatta belülről:
– Ki sír? Ki az, aki...

- - -

Ezzel a cselekedetével II. Leto kivonta magát a természetes kiválogatódás hatálya alól. Gondosan megtervezett, határozott lépés volt – úgy vélte, csak ezen a módon tehet szert igazi függetlenségre. Mindkét iker messzebbre látott a mérlegelő folyamatnak tekintett emlékezet szükségleteinél, ami segített nekik abban, hogy fölmérjék, mennyire eltávolodtak emberi gyökereiktől. A legmerészebb vállalkozás azonban II. Letora maradt; ő jött rá, hogy az igazi teremtés független a teremtőtől. Nem volt hajlandó újrajátszani az evolúciós folyamatot, és azt mondta: „Ez is csak jobban eltávolít az emberi léttől.” Tudta, mit jelent ez: hogy ebben a mindenségben nem léteznek tökéletes zárt rendszerek.
– Harq al-Ada: A szent metamorfózis

A lerombolt kvanat mögötti nyirkos homokban tenyésző rovarok számtalan madárnak szolgáltak táplálékul: papagájoknak, homoki verebeknek, kakaduknak. Egy dzsedidában voltak, az utolsó új falvak egyikében, amit csupasz bazaltalapzatra telepítettek. A lakosai elhagyták. Ghanima kihasználta a hajnali órát, hogy szemügyre vegye az elhagyott sziecs eredeti ültetvényei mögötti terepet. Fölfigyelt valami mozgásra, és egy csíkos gekkót pillantott meg. Az előbb látott egy gilaharkályt is. amely a dzsedida egyik vályogfalában fészkelt.
Sziecsnek nevezte magában, valójában azonban napon szárított vályogtéglából emelt, alacsony épületek csoportja volt. amit ültetvények vettek körül, hogy távol tartsák a dűnéket. A Tanzeruft belsejében terült el, hatszáz kilométerre délre a Sihaya-gerinctől. Emberi kéz gondoskodása híján a sziecs már kezdett visszaolvadni a sivatagba; falait kikezdte a homokfúvás, a növények haldokoltak, ültetvényeit kiszárította a perzselő nap.
A lerombolt kvanaton túl azonban nyirkos maradt a homok; ez arról tanúskodott, hogy a szélcsapda zömök tömege még mindig működőképes.
A Tabrból való menekülésük óta eltelt hónapokban a szökevények többször is menedéket leltek már ilyen helyeken, amiket a Sivatag Démona néptelenített el. Ghanima nem hitt a Sivatag Démonában, bár a lerombolt kvanat kétségkívül meggyőző bizonyítéknak tűnt.
Időnként lázadó fűszervadászok révén híreket kaptak az északi településekről. Néhány topter – egyesek szerint legfeljebb hat – rendszeresen őrjáratozott a pusztaság fölött Stilgart kutatva, az Arrakis azonban hatalmas volt. és a sivatag kegyeibe fogadta a szökevényeket. Állítólag volt egy olyan halálosztag is, melynek az volt a feladata, hogy kerítse elő és ölje meg Stilgart, de ennek az osztagnak, amit különben a volt tabri sziecslakó, Buer Agarves vezetett – más feladatai is voltak; és gyakran vissza kellett térnie Arrakeenbe.
A lázadók szerint már nem voltak heves összetűzések köztük és Alia csapatai között. Hála a Sivatag Démona rendszertelen portyáinak, mostanában mind Alia, mind a naibok előnyösebbnek látták, ha a harcosaik a közvetlen közelükben teljesítenek testőrszolgálatot. Még a csempészeket is sújtotta a csapás, ők azonban a hírek szerint a sivatagban őrjáratoztak, és Stilgart keresték: a fejére kitűzött vérdíjra fájt a foguk.
Stilgar tegnap alkonyatkor vezette csapatát a dzsedidába, a vén fremen orra tévedhetetlenül megszimatolta a vizet. Megígérte, hogy nemsokára délnek fordulnak, a palmariumok felé, az időpontról azonban nem volt hajlandó nyilatkozni. Noha akkora összegű vérdíj volt kitűzve a fejére, amin akár egy bolygót is meg lehetett volna vásárolni, mégis Stilgar tűnt a leggondtalanabbnak és legboldogabbnak az emberek között.
– Jó hely ez nekünk – mondta, és a működőképes szélcsapdára mutatott. – A barátaink hagytak itt egy kis vizet.
Csapatuk létszáma már alaposan leapadt, alig hatvan főt számláltak. Az öregeket, a betegeket és a nagyon fiatalokat leküldték délre a palmáriumokba, és megbízható családok gondjaira bízták őket. Csak a legszívósabbak maradtak velük, és sok barátjuk volt, északon és délen egyaránt.
Ghanima csodálkozott rajta, hogy Stilgar nem hajlandó a bolygón zajló változásokról beszélni. Létezik, hogy nem veszi észre? A kvanatok lerombolásával a fremenek visszahúzódtak az északi és déli határvonalak mögé, melyek hajdan birtokaik kiterjedését jelölték. Ez a mozgalom mutatta, mi történik az Impériumban. Az egyik jelenség tükörképe volt a másiknak.
Ghanima végigsimított tenyerével a cirkoruhája nyakán, és szorosabbra húzta a szigetelőzárat. Itt aggodalma ellenére viszonylag szabadnak érezte magát. A belső életek nem gyötörték többé, bár néha érezte, ahogy az emlékeik átszivárognak a tudatába. Ezek az emlékek megsúgták neki, milyen volt itt a sivatag, mielőtt fáradságos munkával beindították volna az ökológiai átalakítás folyamatát. Elsősorban sokkal szárazabb volt. Az a szélcsapda azért maradt működőképesen karbantartás nélkül is, mert nagy volt a levegő nedvességtartalma.
Sok olyan állat merészkedett ide, ami korábban közelébe sem jött a sivatagnak. Nem egy emberük jegyezte meg, milyen sok nappali bagoly él a dzsedida körül. Ghanima most is látta a hangyászmadarakat; ott szökdécseltek és táncoltak a nyirkos homokban nyüzsgő rovarok között a lerombolt kvanat túloldalán. Itt-ott pár borzzal is összefutott az ember, kenguruegér pedig rengeteg volt.
A fiatal fremeneket babonás félelem uralta, s e tekintetben Stilgar kiemelkedett közülük. Ezt a dzsedidát a lakosai visszaadták a sivatagnak, miután a kvanatját tizenegy hónapon belül ötször rombolták le. Négyszer helyrehozták a Sivatag Démona által okozott károkat, ám aztán nem maradt elég tartalék vizük, hogy további veszteségeket kockáztassanak.
Ugyanez volt a helyzet az összes többi dzsedidával, és a régi sziecsek egy részével is. Tíz új településből kilencet elhagytak. Sok régi sziecsközösség zsúfoltabb volt, mint valaha. És ahogy a sivatag fejlődésének új szakaszába lépett, a fremenek visszatértek a régi hagyományokhoz. Mindenben baljós előjelet láttak. Kevesebb a féreg a Tanzeruftban? Shai-hulud büntetése! És a fűszervadászok döglött férgekre bukkantak, amiken nem látszott semmi külsérelmi nyom. Hamar szétporladtak a haláluk után, de a fremenek így is találtak néhány alig felismerhető, roppant tetemet, és a látványtól iszonyat költözött a szívükbe.
Stilgar csapata is belebotlott egy ilyen óriási dögbe a múlt hónapban, és négy teljes napjukba telt, míg lerázták magukról a baljós előérzetet. A tetem a savanyú rothadás mérgező bűzét árasztotta. A bomlófélben lévő férget egy jókora fűszerhomok-folton találták meg; a nyers melanzs nagy részét már megfertőzte.
Ghanima elfordult a kvanattól, és visszanézett a dzsedidára. Közvetlenül előtte alacsony vályogfal romjai hevertek, amely nemrég még egy mustamalt – fallal körülkerített kertet – védett. Mikor ideértek, megmagyarázhatatlan kíváncsiságtól hajtva átkutatta a helyet, és egy kődobozban elrejtve több vekni lapos, kovásztalan fűszerlepényt talált.
Stilgar elégette, mondván, hogy a fremenek sosem hagynak hátra maguk után emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszert.
Ghanima gyanította, hogy nem volt igaza, de nem érte volna meg a fáradságot vitába szállni vele. A fremenek megváltoztak. Hajdan szabadon jártak-keltek a nyílt bledben, természetes szükségletektől hajtva: vizet kerestek, fűszerrel kereskedtek. Belső órájukat az állatok mozgásához igazították. Csakhogy az állatok bioritmusában most furcsa változások álltak be, miközben a legtöbb fremen tehetetlenül kuporgott az ősi barlangrendszerekben, az északi Pajzsfal árnyékában. A fűszervadászok ritkán merészkedtek ki a Tanzeruftba, és egyedül Stilgar csapata vándorolt a régi hagyományok szerint.
Ghanima megbízott Stilgarban, bár tudta, hogy az Öreg naib fél Aliától. Stilgar érveit most már Irulan is megerősítette, akit időről időre elővett a Bene Gesseritek különös, elmélázó hangulata. De Farad'n még mindig élt a messzi Salusán. Egy szép napon eljön majd a leszámolás órája.
Ghanima fölnézett az ezüstszürke hajnali égre, és az elméjét fürkészte. Hol lelhet segítségre? Hol talál valakit, aki meghallgatja, mi mondanivalója van a körülöttük zajló eseményekkel kapcsolatban? Lady Jessica a Salusán maradt, ha hinni lehetett a jelentéseknek. Alia pedig piedesztálra emelt bálvány volt csupán, aki annyira el volt telve tulajdon nagyságával, hogy nem vette észre: egyre messzebb sodródik a valóságtól. Gurney Hallecket sehol nem lehetett megtalálni, bár egymás után futottak be a jelentések, hogy látták itt vagy ott. A Prédikátor elrejtőzött, eretnek kirohanásai feledésbe merültek.
És Stilgar.
Pillantása arra a helyre vándorolt a romba dőlt fal fölött, ahol Stilgar segédkezett a vízgyűjtő medence helyreállításában. Stilgar kimondottan élvezte a sivatagi lidércfény szerepét, a fejére kitűzött vérdíj napról napra nőtt.
Minden Összezavarodott. Minden.
Vajon ki lehet ez a Sivatagi Démon, ez a szörnyeteg, aki úgy rombolja a kvanatokat, mintha hamis bálványok lennének, amiket a homokba kell dönteni? Egy megtébolyodott féreg? Vagy egy harmadik tényező a lázadásban, bujkáló összeesküvők csoportja? Abban senki sem hitt, hogy egy homokféreg. Azonnal elpusztítaná a víz, amint bemerészkedik a kvanatba. Sok fremen úgy vélte, a Sivatag Démona valójában egy lázadó szabadcsapat, amely meg akarja dönteni Alia Mahdinátusát, és helyreállítani az Arrakison a régi hagyományok uralmát. Azok, akik így gondolkoztak, jónak tartották az elképzelést. Szabaduljunk meg ettől a pénzéhes apostoli utódlástól, ami egyebet sem csinál, csak igyekszik fenntartani tulajdon középszerűségét. Térjünk vissza az igazi valláshoz, amit Muad-Dib hirdetett.
Mély sóhaj szakadt föl Ghanimából. Ó, Leto, gondolta. Szinte örülök, hogy nem élhetted már meg ezeket az időket. Magam is követnélek, de a késem vérre szomjazik. Alia és Farad'n. Farad'n és Alia. A nénénknek az öreg báró lett a démona, és ezt nem hagyhatom.
Harah bukkant elő a dzsedidából, és megindult Ghanima felé ütemes, mérföld-faló lépteivel. Megállt előtte, és megkérdezte:
– Mit keresel egyedül idekint?
– Fura hely ez, Harah. El kéne mennünk innen.
– Stilgar itt akar találkozni valakivel.
– Ó? Nekem ezt nem mondta.
– Miért kellene mindent elmondania? Maku? – Harah megpaskolta a Ghanima ruhája alatt duzzadó vizestömlőt. Asszony vagy már, hogy teherbe estél?
– Olyan sokszor voltam már terhes, hogy számot se tudnék adni róla – mondta Ghanima. – Ne játszd velem ezt a felnőtt-gyermekjátékot!
Harah önkéntelenül hátrahőkölt, olyan dühös volt a lány hangja.
– Együgyű banda – méltatlankodott Ghanima, s nagy ívű kézmozdulattal körbemutatott a dzsedidán, ahol Stilgar emberei tevékenykedtek. – Nem lett volna szabad veletek jönnöm.
– Ha nem így döntesz, már halott lennél.
– Talán. De ti nem látjátok, mi folyik az orrotok előtt! Kivel akar itt találkozni Stilgar?
– Buer Agarvesszel. Ghanima rámeredt.
– A barátaink fogják titokban idehozni a Vörös Szurdok sziecsből – magyarázta Harah.
– Alia kis játékszerét?
– Be lesz kötve a szeme.
– És Stilgar ezt elhiszi?
– Buer akart tárgyalni. Minden feltételünkbe beleegyezik.
– Ezt nekem miért nem említette senki?
– Stilgar tudta, hogy úgyis vitába szállnál vele.
– Vitába szállok... Ez őrület. Harah elkomorodott.
– Ne feledd, hogy Buer...
– A családunkból való! – csattant föl Ghanima. – Stilgar kuzinjának az unokája. Az a Farad'n pedig, akinek egy napon a vérét fogom venni, az én közeli rokonom. Gondolod, hogy ez vissza fogja tartani a késemet?
– Disztranszot kaptunk. Senki sem követi a csapatát. Ghanima halkan szólalt meg.
– Ebből semmi jó nem származik, Harah, meglásd. Azonnal el kéne vonulnunk.
– Óment kaptál? – kérdezte Harah. – Az a döglött féreg, amit láttunk! Ugye...
– Dugd föl a méhedbe, és szüld meg máshol! – dühöngött Ghanima. – Nincs ínyemre sem a találkozó, sem ez a hely. Ennyi nem elég?
– Meg fogom mondani Stilgarnak, hogy...
– Megmondom neki én magam! – Ghanima elviharzott Harah mellett, aki a féreg szarvának jelét vetette magára, hogy távol tartsa lelkétől a gonoszt.
Ám Stilgar csak nevetett Ghanima félelmén, és megparancsolta neki, hogy vadásszon homoksügérre, mintha közönséges gyerek lenne. Ghanima bemenekült a dzsedida egyik elhagyott épületébe, és lekuporodott a sarokba, hogy kidühöngje magát. De a futó rosszkedv gyorsan elszállt; a lány érezte, hogy a belső életek mozgolódni kezdenek az agyában, és eszébe jutott, hogy valaki egyszer azt mondta neki: „Ha sikerül mozdulatlanságra kárhoztatni őket, nyert ügyünk van.”
Micsoda különös gondolat.
De nem emlékezett rá, hogy kitől hallotta.

- - -

Muad-Dibet kiforgatták az örökségéből és egész életében a kitagadottak pártján állt. Tiltakozott a szembeszökő igazságtalanság ellen, mely elidegeníti az egyént az értékektől, amiknek az elfogadására nevelték, és amiket természetes jogának tekint.
– Harq al-Ada: A Mahdinátus elemzése

Gurney Halleck a shulochi hegyszirten ült, balisetje mellette hevert a fűszerrost gyékényen. Odalent a zárt medencében növényeket ültető munkások sürögtek-forogtak. A homokrámpát, amin a kitaszítottak fűszercsíkot szórva a szurdokcsapdákba csalták a homokférgeket, el torlaszolták egy új kvanattal. A csatorna biztosítása végett kiterjesztették a szirtfal lejtőjére az ültetvényeket.
Közeledett a délebéd ideje, és Halleck már több mint egy órája ült a hegyszirt szélén; egyedül akart maradni, hogy gondolkozhasson. A munkát odalent emberek végezték, de amit látott, az mind a fűszer műve volt. Leto személyes becslése szerint a fűszertermelés rövid időn belül a Harkonnen-korszakban elért rekordszint egytizedére fog visszaesni. Az Impérium-szerte felhalmozott tartalékok értéke minden soványabb aratással nőtt. Azt rebesgették, hogy a Metulli-ház háromszázhuszonegy liter melanzsért eladta a Novebruns bolygó felét.
A kitaszítottak úgy dolgoztak, mintha az ördög hajtaná őket, és talán nem is tévedtek nagyot. Minden étkezés előtt a Tanzeruft felé fordultak, és imádkoztak a megszemélyesített Shai-huludhoz. Ezt jelentette a számukra Leto, és a szemükön keresztül Halleck egy olyan jövőbe nyert betekintést, ahol az emberiség nagy része osztozik ebben az elképzelésben. Nem volt biztos benne, hogy tetszik-e ez neki.
Az események alakulását Leto szabta meg, amikor idehozta Hallecket meg a Prédikátort a trubadúrharcos lopott topterén. Leto puszta kézzel rombolta le a shulochi kvanatot, ötven méterre hajigálva a hatalmas köveket. Mikor a kitaszítottak megpróbáltak közbelépni, Leto karjának egyetlen suhintásával leszedte az első harcos fejét, aki odaért hozzá; a mozdulat olyan gyors volt, hogy szemmel nyomon sem lehetett követni. A többi támadót visszalökte társaik közé, és kinevette őket, mikor fegyvert fogtak rá. Démonhangon dörrent rájuk.
– A tűz engem nem éget meg! A késetek kicsorbul a testemen! Én a Shai-hulud bőrét viselem!
A kitaszítottak ekkor ráismertek, és eszükbe jutott bámulatos szökése, mikor a hegyszirt csúcsáról „egyenesen a dűnékre” ugrott. Meghajoltak előtte, és Leto nekilátott parancsokat osztogatni.
– Két vendéget hoztam a sziecsbe. Becsüljétek nagyra őket, és ügyeljetek az épségükre. Most újjáépítitek a kvanatotokat, és létesítetek egy oáziskertet. Lesz idő, amikor itt fogom felütni az otthonom. Ti fogjátok előkészíteni. Több fűszert mostantól fogva nem adtok el; a meglévő készletekről készítsetek kimutatást, és raktározzátok el az utolsó morzsáig.
Tovább sorolta az utasításait, a kitaszítottak pedig félelemtől üveges szemmel hallgatták, iszonyodó áhítattal csüggtek minden egyes szaván.
Íme, Shai-hulud előjött a homokból!
Leto nem csinált titkot ebből az átalakulásból, mikor megtalálta Hallecket Ghadhean al-Falival az egyik kis lázadó sziecsben, Gara Rulenben. Leto és vak kísérője a régi fűszerutat követve vágtak át a sivatagon; féregháton utaztak egy olyan vidéken, ahol manapság ritka látvány volt a homokféreg. Említette, hogy többször kerülőt kellett tenniük, mert annyi nedvesség gyülemlett föl a talajban, hogy megmérgezte volna a férget. A kora délutáni órákban érkeztek, és az őrök bekísérték Őket a sziklafalú gyűlésterembe.
A találkozás emléke még most is kísértette Hallecket.
– Szóval ő a Prédikátor – mondta.
Körbejárta a vak frement, alaposan szemügyre vette, és felidézte magában a róla szóló legendákat. A sziecsben nem takarta cirkomaszk az öreg arcot, össze tudta vetni a jól ismert vonásokkal, melyek örökre bevésődtek az emlékezetébe. Igen, ez az ember hasonlított az idősebbik hercegre, akiről Leto a nevét kapta. Véletlen volna?
– Tudod, milyen meséket rebesgetnek erről a prófétáról? – szólt oda Letonak, aki kissé félrehúzódott. – Hogy ő az apád, aki visszatért a sivatagból?
– Hallottam a történeteket.
Halleck sarkon fordult, hogy megnézze magának a fiút. Leto valami furcsa cirkoruhát viselt, sodordíszes védőszegéllyel az arca meg a füle körül. Fekete köpeny és homokjáró bakancs volt rajta. Váratlan megjelenése magyarázatot igényelt. – Gurney tudni akarta, hogyan sikerült megint megszöknie.
– Miért hoztad ide a Prédikátort? – kérdezte tőle. Jacurutuban azt mondták, hogy nekik dolgozik.
– Már nem. És azért hoztam ide, mert Alia a halálát kívánja.
– Úgy? Gondolod, hogy itt menedékre lel?
– Te vagy az ő menedéke.
A Prédikátor egész idő alatt szótlanul állt mellettük. Figyelt rájuk, de semmi jelét nem adta, hogy érdekelné, milyen fordulatot vesz a beszélgetésük.
– Jó szolgálatot tett nekem, Gurney – mondta Leto. Az Atreides-házból még nem veszett ki teljesen a hűség méltányolása.
– Az Atreides-házból?
– Én vagyok az Atreides-ház.
– Megszöktél Jacurutuból. mielőtt befejezhettem volna a próbára tételedet, amit a nagyanyád rendelt el – mondta Halleck fagyosan. – Honnan tudjam, hogy...
– Úgy vigyázz ennek az embernek az életére, akár a szemed világára – mondta Leto, mintha vitának itt nem lenne helye, és arcizomrándulás nélkül viszonozta Halleck tekintetét.
Jessica kitanította Hallecket a Bene Gesseritek éles megfigyelőkészségének számos apró fogására; most semmi olyan jelet nem látott Leton, ami másra vallott volna, mint hideg fejű magabiztosságra. Jessica parancsai azonban még érvényben voltak.
– Nagyanyád azzal bízott meg engem, hogy fejezzem be a nevelésedet, és bizonyosodjak meg róla, nem vagy-e megszállott.
– Nem vagyok megszállott, csupán egy egyszerű kijelentés.
– Miért szöktél meg?
– Namri azt az utasítást kapta, hogy mindenképpen öljön meg, bármi történjen is. Alia szolgálatában állt.
– Mi vagy te, Igazmondó?
– Igen. – Újabb rendíthetetlen magabiztosságról tanúskodó kijelentés.
– És Ghanima is az?
– Ő nem.
Ekkor a Prédikátor némasága megtört, vak szemgödrét Halleck felé fordította, közben azonban Letora mutatott:
– Azt hiszed, hogy te próbára teheted őt?
– Ne szólj közbe, ha semmit nem tudsz a problémáról meg a következményeiről – parancsolt rá Halleck, oda se nézve.
– Ó, elég jól ismerem a következményeket – mondta a Prédikátor. – Engem egyszer egy öregasszony tett próbára, aki azt hitte, hogy tudja, mit csinál. Kiderült, hogy tévedett.
Halleck ekkor ránézett.
– Te is Igazmondó vagy?
– Igazmondó bárkiből lehet, még belőled is – erősítette meg a Prédikátor. – Csak őszintének kell lenni a saját érzéseiddel szemben. Juss megegyezésre magadban az igazsággal, akkor mindig felismered.
– Miért avatkozol bele? – kérdezte Halleck, és tenyere a kriszkés markolatára simult. Ki ez a Prédikátor?
– Az eseményekre reagálok – mondta a Prédikátor. – Anyám a tulajdon vérét akarja feláldozni a szükség oltárán, nekem azonban más indítékaim vannak. És tisztán látom a problémádat.
– Ó igen? – Halleck most már valóban kíváncsi volt.
– Lady Jessica azt az utasítást adta neked, hogy tegyél különbséget farkas és kutya, ze'eb és keleb között. Az Ő meghatározása szerint a farkas olyan személy, aki visszaél a hatalommal. Csakhogy farkas és kutya között van egy homályos zóna, ahol nem tudod megkülönböztetni őket egymástól.
– Ez közel jár az igazsághoz – mondta Halleck, s közben fölfigyelt rá, hogy a sziecs lakói egyre nagyobb számban szállingóznak be a gyűlésterembe hallgatózni. – Hogyhogy tudsz róla?
– Mert ismerem ezt a bolygót. Nem érted? Gondolj csak bele. A felszín alatt sziklarétegek vannak, föld, üledék, homok. Ez a bolygó emlékezete, történelmének tükre. Ugyanígy van ez az emberekkel is. A kutya emlékszik a farkasra. Minden univerzum a lét magja körül forog, és ebből a magból sugároznak szét az emlékek, egészen a felszínig.
– Nagyon érdekes – mondta Halleck. – De mennyiben segít ez nekem a parancsaim végrehajtásában?
– Tanulmányozd át a történelemnek lelkedben őrzött mását. Kommunikálj, ahogy az állatok.
Halleck a fejét ingatta. Volt ebben a Prédikátorban valami kényszerítő erejű egyenesség, amit a trubadúrnak volt alkalma megfigyelni nem egy Atreidesben; és a jelek határozottan arra utaltak, hogy ért a Hang használatához. Halleck érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve. Lehetséges volna, hogy...?
– Jessica egy végső próbát akart, egy olyan stresszhelyzetet, amelyben kénytelen-kelletlen kiütközik unokafiának alapvető természete – mondta a Prédikátor. – Csakhogy Leto nyíltan vállalja a természetét.
Halleck megfordult, és a fiúra meredt. A mozdulat magától jött, ellenállhatatlan erők sugallták.
A Prédikátor tovább szónokolt, mintha valami makacskodó tanítványt leckéztetne.
– Ez a fiatal személy azért zavarbaejtő, mert nem egyetlen lény, hanem egy közösség. És minden közösségnek az a jellemzője, hogy stresszhelyzetben valamelyik tagja átveszi fölötte az irányítást. Ez az irányító erő nem mindig jóindulatú; innen származnak a beszámolóink a szörnyszülöttekről. Te azonban már eléggé megsebezted ezt a közösséget, Gurney Halleck. Hát nem látod, hogy az átalakulás befejeződött? A fiú eljutott a belső együttműködésnek arra a fokára, mely már olyan erőteljes, hogy nem lehet irányítás alá vonni. Nincs szemem, én mégis látom ezt. Régebben ellene voltam, most azonban fejet hajtok előtte. Ő a Gyógyító.
– És te ki vagy? – akarta tudni Halleck.
– Nem több annál, amit látsz. Ne nézz rám, nézz erre a személyre, akinek rád bízták a nevelését és a próbatételét. Sokat alakított rajta a válság. Életben maradt a halálos környezetben. Itt van.
– Ki vagy te? – kötötte az ebet a karóhoz Halleck.
– Csak azt tudom mondani neked, hogy nézz erre az ifjú Atreidesre! Ő a végső visszacsatolás, amelytől a faj sorsa függ. Visszatáplálja a rendszerbe a legutóbb kapott eredményeket. Senki nem ismeri őket úgy, mint ő. És te még arra gondoltál, hogy elpusztítasz egy ilyen kincset!
– Arra utasítottak, hogy tegyem próbára, ami nem történt meg, és...
– De megtörtént!
– Szörnyeteg vagy sem?
A Prédikátor testét fáradt nevetés rázta meg.
– Ragaszkodsz ehhez a Bene Gesserit-ostobasághoz. Milyen ügyesen alkotják meg a mítoszokat, amiket megálmodnak az emberek!
– Te vagy Paul Atreides? – kérdezte Halleck.
– Paul Atreides nincs többé. Szimbóluma próbált lenni a legkülönb erkölcsiségnek; s ehelyett megtagadta az erkölcs minden célkitűzését. Isten nélküli szent lett belőle, akinek minden szava istenkáromlás. Hogy jutott eszedbe...
– Csak mert az ő hangján beszélsz.
– Most meg engem akarsz próbára tenni? Vigyázz, Gurney Halleck! Halleck nagyot nyelt, s kényszerítette magát, hogy ismét a szenvtelen arccal figyelő Letora kapja pillantását.
– Ki kit tesz itt próbára? – kérdezte a Prédikátor. – Csak nem Lady Jessica téged, Gurney Halleck?
Halleck rendkívül zavarónak találta ezt a gondolatot; nem értette, miért hagyta, hogy a Prédikátor szavai ennyire felkavarják. Ám az Atreides-szolgákban valahol mélyen ott gyökerezett a tudat, hogy engedelmeskedniük kell a parancsoló fellépésű prófétának. Mikor Jessica ezt megmagyarázta neki, egyúttal még titokzatosabbá tette. Halleck most érezte, hogy kezd megváltozni benne valami, aminek a Jessica által ráerőltetett Bene Gesserit-kiképzés legföljebb a felszínét súrolta. Vak düh fogta el. Nem akart megváltozni!
– Melyikőtök játszik istent, és mi végre? – kérdezte a Prédikátor. – Ha meg akarjátok válaszolni ezt a kérdést, nem támaszkodhattok csupán az értelemre.
Halleck lassan, eltökélten Letoról a vak öregre nézett. Jessica folyton azt mondogatta, el kell jutnia a kairits-egyensúly állapotába – „tedd hát és ne tedd”. Olyan diszciplinának nevezte ezt, amelyben nincsenek szavak és kifejezések, érvek és szabályok. Az ember saját belső igazságának mindent átölelő, élesre köszörült pengéje. Volt valami a vak fremen hanghordozásában és viselkedésében, ami felbőszítette Hallecket, s lángoló haragja végül jéghideg elhatározássá hűlt.
– Felelj a kérdésemre – mondta a Prédikátor.
Halleck érezte, hogy a szavak elmélyítik benne az összpontosítást erre a helyre, erre a pillanatra és az utóbbi követelményeire. Az univerzumban elfoglalt pozícióját kizárólag az összpontosítás határozta meg. Nem maradtak kétségei. Ez Paul Atreides, aki nem halt meg, hanem visszatért. Az iszonyú gyermek pedig Leto. Halleck megint Letora nézett, s ezúttal valóban látta. Látta a feszültség ráncait a szeme körül, a tökéletes egyensúlyt a testtartásában, a keserű humorérzéket az ajak vonalában. Leto úgy vált ki a háttérből, mintha valami vakító fény fókuszában állna. Úgy jutott a harmónia birtokába, hogy egyszerűen elfogadta.
– Mondd csak, Paul – kérdezte Halleck –, anyád tudja? A Prédikátor felsóhajtott.
– A Testvériség szerint mindenki úgy jut a harmónia birtokába, hogy egyszerűen elfogadja.
– Mondd csak, Paul – ismételte Halleck –, anyád tudja? A Prédikátor felsóhajtott.
– A Testvériség szemében én visszavonhatatlanul halott vagyok. Ne akarj új életre kelteni.
Halleck még mindig nem nézett rá, amikor megkérdezte tőle:
– De akkor miért vállalta Jessica, hogy...
– Azt teszi, amit tennie kell. A saját életét alakítja, s közben azt hiszi, mások sorsának kovácsa. Így játszunk istent valamennyien.
– Szóval te életben vagy... – suttogta Halleck. Csak most fogta föl egészen ennek a ténynek a horderejét; megpördült, és végre rámeredt a férfira, aki fiatalabb volt nála, de úgy meggyötörte a sivatag, hogy kétszer idősebbnek tűnt a trubadúrnál.
– Mi az? – akarta tudni Paul. – Mi az, hogy életben lenni?
Halleck körbepillantott az éberen figyelő fremeneken; a sötét bőrű arcokon kétely és áhítat tükröződött.
– Anyám sosem tanulta meg a leckét – Paul hangja, ez kétségtelen! – Istennek lenni tulajdonképpen unalmas és megalázó. Jó oka volt annak, aki felfedezte a szabad akaratot! Előfordulhat, hogy az isten az alvásban keres menekvést, és csupán álomlényei tudatalattijának kivetülésében létezik.
– De te létezel és élsz! – Halleck immár hangosabban beszélt.
Paul nem törődött a régi bajtársa hangjában csengő izgatottsággal, és megkérdezte:
– Te tényleg szembeállítottad volna ezt a kölyköt a testvérével a mased-próbán? Szörnyű ostobaság! Mindketten azt kiáltották volna: „Ne! Engem ölj meg! Hagyd élni a másikat!” Hová vezet ez a próba? Mit jelent életben lenni, Gurney?
– A próba nem ez volt – tiltakozott Halleck. Nem tetszett neki, ahogy a fremenek közelebb nyomultak hozzájuk, és Pault nézegették, Letora rá se hederítve.
Ekkor azonban Leto közbeszólt:
– Figyeld a mintát, apám.
– Igen... igen... – Paul felszegte a fejét, mintha a levegőben szimatolna. – Ez Farad'n!
– Milyen könnyű a gondolatainkra támaszkodni az érzékszerveink helyett – mondta Leto.
Halleck képtelen volt követni őket, és már azon volt, hogy rákérdezzen, mikor megérezte a karján Leto kezét.
– Ne faggass, Gurney. Még újra feltámadna benned a gyanú, hogy szörnyszülött vagyok. Ne! Hadd folyjanak az események a maguk medrében, Gurney. Ha megpróbálod rájuk kényszeríteni az akaratodat, csak önmagadat pusztítod el vele.
Halleck azonban érezte, hogy megint feltámad benne a kétely. Jessica figyelmeztette őt. „Rettentő ravaszok tudnak lenni ezek az előszülöttek. Olyan trükkjeik vannak, amikről nem is álmodnál!” Halleck lassan ingatta a fejét. És Paul! Az alvilág isteneire! Paul életben van, és szövetségre lépett ezzel az általa nemzett eleven kérdőjellel!
A fremeneket nem lehetett többé visszatartani körülöttük. Odanyomakodtak Halleck és Paul, Leto és Paul közé, a háttérbe szorítva őket. Rekedt kérdések záporoztak a levegőben.
– Te vagy Muad-Dib? Tényleg te vagy Muad-Dib? Igaz, amit a dalnok mond? Válaszolj!
– Csak úgy szabad gondolnotok rám, mint a Prédikátorra – mondta Paul, és szilárdan állt a lármás tolongásban. – Soha többé nem lehetek Paul Atreides vagy Muad-Dib. Nem vagyok Csani férje, nem vagyok császár.
Hallecket elfogta a félelem, hogy mi fog történni, ha ezek a felbuzdult emberek nem kapnak kielégítő választ mohó kérdéseikre. Cselekedni akart, Leto azonban megelőzte. Halleck ekkor nyert először bepillantást a borzalmas változás mibenlétébe, ami Letoval történt. Felbődült egy bivalyhang – „Félre az útból!” – és Leto meglódult előre, felnőtt fremeneket lökött jobbra-balra, leütötte őket, végigtiport rajtuk, a pengéjüknél fogva csavarta ki a kezükből a késeket.
Alig egy perc múlva az állva maradt fremenek néma megadással az egyik falnak szorultak. Leto odaállt az apja mellé.
– Ha Shai-hulud szól, a ti dolgotok az engedelmesség – mondta Leto. És amikor néhány fremen vitatkozni próbált, kitépett egy szikladarabot a folyosó falából a terem bejárata mellett, és puszta kézzel, mosolyogva szétmorzsolta.
– Darabokra szedem körülöttetek a sziecset – mondta.
– A Sivatag Démona – suttogta valaki.
– Meg a kvanatokat is – bólintott Leto. – Szétszaggatom őket. Minket itt senki nem látott, megértettétek?
A fremenek rémült meghunyászkodással bólogattak.
– Senki sem látott minket – mondta Leto. – Egy rossz szó, és visszajövök, hogy víz nélkül a sivatagba kergesselek titeket.
Halleck látta, hogy kezek emelkednek a magasba, és a féreg jelét vetik magukra védekezésül.
– Mi most elmegyünk, az apám meg én, Öreg barátunk pedig csatlakozik hozzánk – mondta Leto. – Készítsétek elő a topterünket.
És aztán Leto elvezette őket Shulochba. Útközben elmagyarázta nekik, hogy igyekezniük kell, mert Farad'n nemsokára megérkezik az Arrakisra.
– És, ahogy az apám mondta, akkor kerül majd sor az igazi próbára, Gurney.
Halleck letekintett a shulochi szirttetőről; és mint mindennap, most is azt kérdezte magától:
– Miféle próbára? Mire célzott ezzel?
Leto azonban már eltávozott Shulochból, Paul pedig nem volt hajlandó válaszolni neki.

- - -

Egyház és állam, tudományos érvelés és hit, egyén és közösség, haladás és hagyományőrzés – Muad-Dib tanai szerint ezek mind összeegyeztethetők. Ő arra tanított minket, hogy kibékíthetetlen ellentétek nem léteznek, csak az emberek gondolatvilágában. Bárki letépheti az Idő fátylát Fölfedezheti a jövőt a múltban vagy a saját képzeletében. Ezzel a lépéssel visszanyeri belső énjének tudatát. Rá fog jönni, hogy az univerzum összefüggő egészet alkot, melynek elidegeníthetetlen részeleme ő is.
– Részlet a Prédikátor arrakeeni beszédéből Harq al-Ada nyomán

Ghanima a fűszerlámpások fénykörén kívül ült, és ezt a Buer Agarvest figyelte. Nem tetszett neki a pufók arca, a rángatózó szemöldöke, és ahogy beszéd közben a lábát mozgatta, mintha saját szavai titkos zenéjére táncolna.
Nem azért van itt, hogy Stilgarral tárgyaljon, gondolta Ghanima; minden szava, minden mozdulata erre utalt. Hátrébb húzódott a tanács körétől.
Minden sziecsben volt egy ilyen helyiség, ám az elhagyott dzsedida gyűlésterme csak azért tűnt zsúfoltnak Ghanima szemében, mert annyira alacsonyra építették. Stilgar csapatának hatvan embere meg Agarves kilenc kísérője csupán a terem felét töltötte meg. A fűszerolaj-lámpások fénye megvilágította az alacsonyan lévő gerendákat, melyek a mennyezetet tartották. Az imbolygó árnyékok boszorkánytáncot jártak a falakon, s a szúrós füst fahéjillattal árasztotta el a helyiséget.
A tárgyalás alkonyatkor vette kezdetét, a vízfohászok meg az estebéd után. Most már több mint egy órája tartott, s Ghanima még mindig nem tudta kifürkészni Agarves viselkedésének rejtett mozgatórugóit. A férfi szavai elég őszintének tűntek, gesztikulálása és a szeme állása azonban meghazudtolta őket.
Most Agarves beszélt; Stilgar egyik alvezérének, egy Rajia nevű nőnek a kérdésére válaszolt, aki Harah unokahúga volt. Rajia sötét bőrű, szikár nő volt, szája sarka kissé lefelé biggyedt, s ettől mintha folyton a bizalmatlanság légköre lengte volna körül. Ghanima ezt az adott körülmények között helyénvalónak találta.
– A szavamat adom rá, hogy Alia teljes körű amnesztiát fog biztosítani mindnyájatoknak – mondta Agarves. – Különben nem jöttem volna ide ezzel az üzenettel.
Stilgar közbevágott, mikor Agarves újra szólásra nyitotta a száját.
– Engem nem az aggaszt, hogy mennyire bízhatunk meg mi Aliában, hanem inkább az, hogy ő bízik-e benned. – Stilgar fenyegető hanghordozással beszélt. Kényelmetlenül érintette a javaslat, hogy visszatérjen a régi posztjára.
– Nem az a lényeg, hogy bízik-e bennem vagy sem – válaszolt Agarves. Őszintén szólva nem hiszem. Túl sokáig kutattam utánatok anélkül, hogy rátok bukkantam volna. De mindig az volt az érzésem, valójában nem is akarja, hogy elfogjalak titeket. Ő...
– Ő annak a férfinak az asszonya volt, akit megöltem – mondta Stilgar. – Igaz, az az ember maga kért meg rá. Akár a saját késébe is beledőlhetett volna. Ez az új hozzáállás azonban...
Agarves talpon termett, arcán vöröset lobbant a harag.
– Megbocsát neked! Hányszor mondjam már? Nagy színjátékot rendezett a papokkal, mintha isteni útmutatást kérne...
– Csak újabb problémát vetettél fel – szólalt meg Rajia mellett elhajolva Irulan; szőke haja élesen elütött Rajia füstös bőrétől. – Téged meggyőzött, de lehet, hogy titokban más tervei vannak.
– A papság...
– De annyi kósza hírt hallani – mondta Irulan. – Hogy nemcsak katonai tanácsadója vagy, hogy Alia meg te...
– Elég! – Agarves magán kívül volt dühében. A keze a kése felé kapott. Háborgó érzelmek csaptak Össze a kebelében, torzították el a vonásait. – Higgyetek, amit akartok, de nem folytathatom így tovább azzal a nővel! Bemocskol! Mindent beszennyez, amihez hozzáér! Kihasznált. Tönkretett. De arra nem tudott rávenni, hogy kést emeljek a törzsemre. Ne többet!
Ghanima, aki figyelemmel kísérte az eseményeket, azt gondolta: Most legalább az igazság szólt belőle.
Stilgar mindenki meglepetésére nevetésben tört ki.
– Ahh, kuzin – mondta. – Bocsáss meg, de a harag ezúttal jó tanácsadó.
– Akkor hát megegyeztünk?
– Azt nem mondtam. – Mikor látta, hogy Agarves közel jár az újabb dühkitöréshez, békítőn emelte fel a karját. Nem magam miatt makacskodok, Buer, de itt vannak a többiek is. – Körbemutatott a helyiségen. – Én felelek értük. Vegyük fontolóra egy kicsit, milyen kárpótlást tud ajánlani Alia.
– Kárpótlást? Kárpótlásról szó sem volt. Kegyelemről igen, de azon túl...
– Akkor mi lesz a biztosíték, hogy tartani fogja a szavát?
– Teljes autonómiával megkapod Tabr sziecset, mint naib, és elismerjük a semlegességedet. Alia most már érti, hogy...
– Nem fogok visszatérni a kíséretébe, és harcosokat sem küldök neki – figyelmeztette Stilgar Agarvest. – Ezzel ugye tisztában van?
Ghanima hallotta, hogy Stilgar kezd megpuhulni, és azt gondolta: Ne, Stil! Ne!
– Nem tart igényt rá – mondta Agarves. – Alia csak azt akarja, hogy küldd vissza neki Ghanimát, hogy betarthassa a házassági ígéretet, amit...
– Csak kibújik a szög a zsákból! – mondta Stilgar, s összevonta bozontos szemöldökét. – A kegyelem ára Ghanima. Mit hisz ez a nő, kivel...
– Azt hiszi, hogy egy értelmes emberrel tárgyal – vitatkozott Agarves, és visszaült a székére.
Ghanima vidáman azt gondolta: Nem fogja megtenni. Ne is fáraszd magad. Nem fogja megtenni.
Mialatt ez járt a fejében, Ghanima fülét halk zörej ütötte meg hátulról, kissé bal kéz felől. Meg akart fordulni, de érezte, hogy erős kezek ragadják meg. Mielőtt felsikolthatott volna, valami nyirkos, altatószertől bűzlő rongyot szorítottak az arcára. Miközben lassan köd borult az agyára, még érezte, hogy egy ajtó felé hurcolják a terem legsötétebb zugában. Számítanom kellett volna erre! gondolta. Felkészülhettem volna rá! Ám a karját-lábát markoló kezek felnőttek voltak és erősek. Nem bírta kitépni magát a szorításukból.
Ghanima utolsó benyomása a hűvös esti levegő volt; egy pillantást vetett még a csillagokra, meg a föléje hajló csuklyás arcba, ami azt kérdezte:
– Nem esett baja?
A választ már nem hallotta. A csillagok elmosódottan örvényleni kezdtek a szeme előtt, majd belevesztek a tündöklő világosságba, amely Ghanima énjének legbelső magja volt.

- - -

Muad-Dib különleges fajta tudással ajándékozott meg minket, ami a prófétai megvilágosodást, a vele kapcsolatos magatartásformákat és a „folyamatban” lévő eseményekre gyakorolt hatását illeti. (Ezen az olyan eseményeket értjük, melyek abban a viszonyított rendszerben következnek be, amit a próféta feltár és értelmez.) Mint másutt kifejtettük, ez a megvilágosodás érdekes csapdát tartogat a prófétának magának. Áldozatául eshet annak, amibe betekintést nyert – ami viszonylag gyakori emberi hiba. A veszedelem abban rejlik, hogy a valós események megjövendölői könnyen elsiklanak a polarizáló hatás fölött, amely saját igazságtudatuk túlértékelésének folyománya. Hajlamosak elfelejteni, hogy egy polarizált világegyetemben semmi nem létezhet önmaga ellentéte nélkül.
– Harq al-Ada: A jövőbelátás

A felkavart homok porködként ülte meg a látóhatárt, és elhomályosította a kelő napot. Hideg volt a dűnék árnyékában. Leto a palmáriumok gyűrűjén kívül állt, és a sivatagot nézte. Érezte a port meg a tüskés növények illatát, hallotta a reggelre kelő emberek és állatok lármáját. Errefelé a fremeneknek nem voltak kvanatjaik. Minimális méretű, kézzel gondozott ültetvényeiket az asszonyok tartották rendben, akik bőrtömlőkben hordták az öntözővizet. Szélcsapdájuk törékeny alkalmatosság volt; könnyen ledöntötték a hirtelen támadó viharok, de ugyanolyan könnyen helyre is lehetett állítani. Itt a viszontagságok, a fűszerkereskedelem megpróbáltatásai meg a kaland határozták meg az emberek életét. Ezek a fremenek még mindig azt hitték, hogy a mennyország egyetlen hatalmas, nyílt víztükör, de ragaszkodtak az Ősi szabadságfelfogáshoz, amelyben Leto is osztozott.
A szabadság magányos dolog, gondolta.
Eligazította magán a fehér köpeny redőit, amely eltakarta eleven cirkoruháját. Rájött, hogy a homoksügér-hártya lassú, de visszafordíthatatlan változásokat indukál a szervezetében, s mint ilyenkor mindig, megint úgy érezte, mintha elveszített volna valami fontosat. Már nem lehetett embernek nevezni. Fura dolgok úszkáltak a vérében. Minden szervét benőtték a homoksügér csillói, módosították, változtatták. Maga a homoksügér is alkalmazkodott, változott. Leto hiába tudta ezt, mégis szörnyű kín gyötörte, ahogy egymás után érezte elszakadni a szálakat, melyek az emberiséghez fűzték; az ősi kontinuitás szilánkokra hullott, s ő elmerült a kétségbeesés roppant tengerében. Persze tudta, milyen csapdát rejtenek az ilyen érzelmek. Nagyon jól tudta.
Történjék csak meg a jövő magától; gondolta. A kreativitást szabályozó egyetlen alapelv a teremtés maga.
Nehéz volt levenni tekintetét a homokról, a dűnékről – a roppant ürességről. Itt, a sivatag szélén kevés szikla volt; ezek azonban kifelé irányították a képzeletét, a szelek, a por, a ritkásan-magányosan sarjadó növények, a kóborló állatok, a dűnékbe olvadó dűnék, a sivatagba olvadó sivatag felé.
A szél süvöltését túlszárnyalta a reggeli imára hívó furulyaszó; a vízfohász most finoman megváltoztatott dicsőítő ének volt az új Shai-huludhoz.
Ez a tudat az örök magányosság érzetét kölcsönözte a muzsikának Leto szívében.
Egyszerűen kivonulhatnék a sivatagba, gondolta.
Akkor minden megváltozna. Az egyik irány ugyanolyan lenne, mint a másik. Már megtanulta, hogy éljen az anyagi javaktól szabadon. Borzalmas élesre fejlesztette magában a régi fremen misztikát; amire szüksége volt, azt magánál hordta, és nem hordott mást magánál, csak amire szüksége volt. De semmi nem volt nála, csak a köpeny a hátán, az Atreidesek sólyomcímeres gyűrűje a redőiben elrejtve, meg a bőre, ami nem volt a sajátja.
Olyan könnyű lenne elmenni innen.
Valami mozgáson akadt meg a szeme fenn az égbolton; a hasított szélű szárnyak keselyűre vallottak. A látványba belesajdult a szíve. A keselyűk, akárcsak a vad fremenek, azért éltek a sivatagban, mert itt születtek. Nem ismertek semmi jobbat. A sivatag tette őket azzá, amik voltak.
Csakhogy Muad-Dib és Alia nyomában a fremeneknek egy újabb nemzedéke nőtt fel. Ők voltak az oka, hogy nem vonulhatott ki a sivatagba, mint annak idején az apja. Leto emlékezett Idaho szavaira a régi időkből; „Ezek a fremenek! Milyen csodálatosan forr bennük az élet! Sosem találkoztam még kapzsi fremennel.”
Most már rengeteg volt a kapzsi fremen.
A szomorúság hulláma csapott át Leton. Egy olyan ügynek volt elkötelezve, amely változtathat ezen a helyzeten, de iszonyú áron. És a sodrás irányítása egyre nehezebb lett, ahogy közeledtek az örvényhez.
Kralizec állt előttük, a Tájfun-csata... de egyetlen hibás lépésért a Kralizec-kel fognak fizetni, vagy valami még rosszabbal.
Egy hang szólalt meg Leto mögött, egy tiszta, csivitelő gyerekhang.
– Itt van.
Leto hátrafordult.
A Prédikátor jött elő a palmáriumból, egy kisgyerek vezette.
Miért hívom még mindig Prédikátornak? – tűnődött magában.
A választ mintha vakítóan fehér lapra írták volna Leto agyában: Mert ő már nem Muad-Dib, nem Paul Atreides. A sivatag tette őt azzá, ami. A sivatag és Jacurutu sakáljai a túladagolt melanzzsal meg a folytonos ármánykodásukkal. A Prédikátor idő előtt megöregedett, nem a fűszer ellenére, hanem miatta.
– Azt mondták, látni akarsz – szólalt meg a Prédikátor, mikor megállt a kisgyerek, aki vezette.
Leto egy pillantást vetett a gyerekre a palmáriumból, aki majdnem akkora volt, mint ő maga, s szemében mohó kíváncsisággal vegyes áhítat ült. A fiatal szempár sötéten csillogott a gyermekméretű cirkomaszk fölött.
Leto intett.
– Hagyj magunkra.
A keskeny vállak egy pillanatra lázadón megfeszültek, aztán felülkerekedett a fiúban az áhítat és a természetes fremen megértés az olyan emberek iránt, akik egyedül akarnak maradni. A gyerek elsietett.
– Tudod, hogy Farad'n megérkezett az Arrakisra? – kérdezte Leto.
– Gurney mondta tegnap este, mikor idehozott.
És a Prédikátor azt gondolta: Milyen higgadtan és józanul beszél! Pont úgy, mint én a régi időkben.
– Nehéz döntés előtt állok – mondta Leto.
– Azt hittem, minden döntést meghoztál már.
– Ezt a csapdát ismerjük már, apám.
A Prédikátor megköszörülte a torkát. A levegőben érződő feszültségből tudta, milyen közel járnak a rettenetes krízishez. Leto mostantól fogva nem a tiszta látomásokra támaszkodik majd, hanem a látomások önálló alakítására.
– Szükséged lesz a segítségemre? – kérdezte a Prédikátor.
– Igen. Visszatérek Arrakeenbe, és szeretném, ha a te vezetődként jelennék meg ott.
– Miért?
– Akarsz még egyszer prédikálni Arrakeenben?
– Talán. Vannak dolgok, amiket még nem mondtam el nekik.
– Nem fogsz visszatérni a sivatagba, apám.
– Mármint ha veled megyek?
– Igen.
– Azt teszem, amit parancsolsz.
– Jól meggondoltad? Ha Farad'n itt van, vele lesz anyád is.
– Kétségtelen.
A Prédikátor megint a torkát köszörülte. Olyan idegességről árulkodott ez, amilyet Muad-Dib sosem engedélyezett volna magának. Ez a test túl sokáig nélkülözte a régi önfegyelem szigorát, az elme túl sokszor tévedt Jacurutu őrületébe. És a Prédikátor arra gondolt, hogy talán nem lenne bölcs dolog visszatérni Arrakeenbe.
– Nem muszáj visszajönnöd velem – mondta Leto. – De a testvérem ott van, és nekem oda kell mennem. Te tarthatsz Gurneyvel is.
– És akkor te egyedül mennél Arrakeenbe?
– Igen. Találkoznom kell Farad'nnal.
– Veled tartok – sóhajtott a Prédikátor.
És Letot a Prédikátor viselkedésében mintha meglegyintette volna a régi látomások őrülete. Arra gondolt: Megint megpróbálkozott volna a jövőbelátás játékával? Nem. Ez az ember sosem lép rá még egyszer arra az útra. Ismeri már a részleges kötelezettségek csapdáját. A Prédikátor minden szava arról tanúskodott, hogy átadta a látomásait a fiának, és megtanulta, hogy ebben az univerzumban minden előre látható.
A Prédikátorból most a régi polaritások űztek csúfot. Paradoxonból paradoxonba menekült.
– Akkor néhány perc múlva indulunk – mondta Leto. Megmondod Gurneynek?
– Ő nem jön velünk?
– Azt akarom, hogy Gurney életben maradjon.
Ekkor a Prédikátor megnyitotta magát a feszültségeknek. Ott voltak körülötte a levegőben; a talajban a lába alatt, mozgékony egészet alkottak, amely erre a nem-gyermekre összpontosult, aki a fia volt. Régi látomásainak tompa sikolya ott szorongott a Prédikátor torkában.
Ez az átkozott szentség!
Félelme homokos nedve elől nem volt menekvés. Tudta, mi vár rájuk Arrakeenben. Újra borzasztó és halálos erőkkel fognak játszani, melyek sosem fogják meghozni nekik a békét.

- - -

A gyermek, aki nem hajlandó apja hátán utazni, az ember legegyedibb képességének szimbóluma. „Nem muszáj olyannak lennem, mint apám volt. Nem muszáj engedelmeskednem az apám szabályainak, nem muszáj abban hinnem, amiben ő. Mint ember, képes vagyok eldönteni, hogy miben higgyek és miben nem, hogy mi legyek és mi nem.
– II. Leto Atreides Harq al-Ada biográfiájából

Zarándokasszonyok táncoltak a dobok és furulyák zenéjére a templomtéren; nem takarták el fátyollal az arcukat, a nyakukban rézkarikák csörögtek, öltözékük vékony volt és sokat sejtető. Hosszú, fekete hajuk hol mögöttük lobogott a levegőben, hol az arcukba hullott, ahogy forogtak.
Alia templomi sasfészkéből nézte a jelenetet, mely egyszerre vonzotta és taszította. Jócskán benne jártak már a délelőttben, ilyenkor fűszerkávé illata úszott a tér levegőjében az árnyas boltívek mélyén megbúvó árusok standjai felől. Nemsokára ki kell mennie, hogy üdvözölje Farad'nt, átadja neki a formális ajándékokat, és felügyelje első találkozását Ghanimával.
Minden a terv szerint ment. Ghani meg fogja ölni a jövendőbelijét, és az ezt követő zűrzavarban csak egy személy marad majd, aki össze tudja szedegetni a szilánkokat. A bábok úgy táncoltak, ahogy a drótjaikat rángatta. Stilgar megölte Agarvest, ahogy várta. Agarves pedig tudtán kívül elvezette az emberrablókat a dzsedidába; az új csizmákban, amit Aliától kapott ajándékba, titkos jeladóberendezést rejtettek el. Stilgar és Irulan a templom tömlöceinek mélyén várták, mi lesz a sorsuk. Talán meg fognak halni, de elképzelhető, hogy még hasznot hajthatnak Aliának. A várakozásban nincs semmi rossz.
Fölfigyelt rá, hogy odalent városi fremenek kezdtek gyülekezni a táncoló zarándokok körül; tekintetük forró volt és rezzenetlen. A nemek alapvető egyenrangúsága, ami a sivatagban alakult ki, egy ideig tovább élt a városi fremenek körében is, de lassan kezdtek megmutatkozni a nők és férfiak között kialakuló szociális különbségek. Ez is a tervnek megfelelően alakult. Oszd meg és uralkodj. Alia érezte a finom mívű változást abban, ahogy a városi fremenek a külvilági nőket és egzotikus táncukat figyelték.
Hadd nézzék őket. Hadd teljen meg ghajlával a lelkük.
Alia ablakán ki volt kapcsolva a hőszigetelés, úgyhogy érezte a hőmérséklet meredek emelkedését, ami ebben az évszakban virradat körül vette kezdetét, és a délután közepe táján tetőzött. A tér kövezetén bizonyára jóval nagyobb a forróság. Valószínűleg kényelmetlenül érintette a táncosokat, ők azonban tovább pörögtek-forogtak, áhítatos odaadással lengetve karjukat, lobogtatva hosszú, fényes hajukat. A táncukat Aliának, a Mennyek Ölének ajánlották. Ezt egy szárnysegéd suttogta Alia fülébe, aki megvetéssel tekintett a külvilági nőkre és különös szokásaikra. A szárnysegéd elmagyarázta, hogy az asszonyok az Ixről jöttek, ahol máig fennmaradtak a tiltott tudomány és technológia egyes elemei.
Alia elfintorodott. Ezek a nők ugyanolyan tudatlanok, babonásak és visszamaradottak voltak, mint a sivatagi fremenek... Igaza volt annak a szárnysegédnek, mikor kijelentette, hogy csak azért táncolnak így a tiszteletére, mert szeretnének a kegyeibe férkőzni. És sem a szárnysegéd, sem az ixiek nem tudták, hogy az Ix egyszerű számnév csupán egy elfelejtett nyelven.
Alia halkan elnevette magát, és azt gondolta: Hadd táncoljanak. A tánccal csak az energiájukat pocsékolták, amit veszedelmesebb célokra is fordíthattak volna. A zene pedig kimondottan kellemes volt, elnyújtott, magas sirám a tökhéjból készült dobok meg az ütemes taps ritmusára.
A zenét hirtelen elnyomta az embertömeg felhördülése a tér túloldalán. A táncosok lépést tévesztettek, pillanatnyi kavarodás után összeszedték magukat, ekkorra azonban már elvesztették csábító egyediségüket és még az ő figyelmüket is a tér túlsó kapuja vonta magára, ahol látni lehetett, hogy a sokaság úgy önti el a szabad térséget, akár a kvanat felhúzott zsilipjén kiáradó víz.
Alia a közeledő emberhullámot bámulta.
Most már ki tudta venni a szavakat is, mindenek előtt az ismétlődő, ujjongó kiabálást:
– Prédikátor! Prédikátor!
Aztán meglátta őt, amint ott lépked a hullám élén, kezét fiatal vezetője vállán nyugtatva.
A táncos zarándokok abbahagyták a pörgés-forgást, és visszahúzódtak a teraszos lépcsősorra Alia alatt. Nézőközönségük is csatlakozott hozzájuk, s Alia érezte az emberek már-már vallásos áhítatát. Az Ő első reakciója a félelem volt.
Hogy merészeli!
Félig elfordult az ablaktól, hogy hívja a testőröket, közben azonban meggondolta magát. A tömeg már az egész teret betöltötte. Ha nem elégíthetik ki nyilvánvaló vágyukat, és nem hallgathatják meg a vak látnokot, könnyen feldühödhetnek.
Alia ökölbe szorította a kezét.
A Prédikátor! Miért csinálja ezt Paul? A lakosság fele számára a „sivatag bolondja” volt, ennélfogva szent és sérthetetlen. Mások azt suttogták a bazárban meg az üzletekben, hogy ő Muad-Dib. Különben miért hagyná a Mahdinátus, hogy dühös eretnekséget hirdessen a prédikációiban?
Alia menekülteket is látott a tömegben, az elhagyott sziecsek rongyos köpönyegű, volt lakóit. Veszélyes helyzet alakulhat ki a téren, amelyben mindenki könnyen követhet el hibákat.
– Úrnőm?
A hang Alia háta mögül jött. Megfordult, és Ziát pillantotta meg a helyiség boltíves bejáratában. Fegyveres testőrök sorakoztak mögötte.
– Igen, Zia?
– Asszonyom, Farad'n van itt, és kihallgatást kér.
– Itt? A magánlakosztályomban?
– Igen, asszonyom.
– Egyedül van?
– Két testőr van vele meg Lady Jessica.
Alia a torkához kapott, mert eszébe jutott legutóbbi találkozása az anyjával. Csakhogy változnak az idők. Immár más tényezők alakítják az egymáshoz való viszonyulásukat.
– Micsoda arcátlanság – mondta Alia. – Milyen ürüggyel hozakodott elő?
– Hallott erről a... – Zia kimutatott az ablakon a térre. – És állítólag valaki azt mondta neki. hogy a te ablakodból a legjobb a kilátás.
Alia elkomorodott.
– Te hiszel ebben, Zia?
– Nem, asszonyom. Azt hiszem, fülébe jutottak a híresztelések. Szeretné látni, hogyan reagálsz.
– Ez csak anyám ötlete lehetett!
– Elképzelhető, asszonyom.
– Zia, drágám, arra kérnélek, hogy hajts végre a kedvemért néhány fontos parancsot. Gyere ide!
Zia közelebb sietett.
– Asszonyom?
– Engedd be Farad'n testőreit és az anyámat. Aztán készülj fel rá, hogy idehozd Ghanimát. Úgy kell kinéznie, mint egy igazi fremen menyasszonynak... a legapróbb részletekig.
– Beleértve a kést is, asszonyom?
– Beleértve a kést is.
– Asszonyom, ez túl...
– Számomra Ghanima nem jelent veszélyt.
– Asszonyom, okunk van feltételezni, hogy azért tartott Stilgarral, hogy megvédelmezze, nem pedig...
– Zia!
– Asszonyom?
– Ghanima már közbenjárt Stilgar ügyében; a naib életben marad.
– De hát Ghanima a kijelölt Örökös!
– Tedd, amit mondtam, és ne vitatkozz. Készítsd elő Ghanimát. Közben a templom papjai közül küldjél ki ötöt a térre. Az lesz a dolguk, hogy meginvitálják ide a Prédikátort. Várjanak, míg alkalom adódik, és beszéljenek vele, semmi több. Erőszakot nem tűrök. Azt akarom, hogy udvariasan adják át neki a meghívásomat. Erőszakról szó sem lehet. És Zia...
– Asszonyom. – Milyen mogorvának és csalódottnak tűnik ez a nő!
– A Prédikátort és Ghanimát egyszerre kell a színem elé vezetni. Ha jelt adok, együtt hozzátok be őket. Megértetted?
– Ismerem a tervet, asszonyom, de...
– Akkor láss neki! Ne feledd, egyszerre! – És Alia egy fejbólintással elbocsátotta az amazont. Mikor Zia sarkon fordult, hogy távozzon, még utána szólt: – Kifelé menet küldd be Farad'n csoportját, de gondod legyen rá, hogy tíz megbízható emberünk kísérje őket.
Zia hátranézett, de nem állt meg.
– Minden úgy lesz, asszonyom, ahogy parancsolod.
Alia elfordult, hogy kikukkantson az ablakon. A terv néhány percen belül meghozza véres gyümölcsét. És Paul itt lesz, amikor a lánya megadja a kegyelemdöfést szenteskedő elbizakodottságának. Alia hallotta, hogy Zia testőrosztaga bemasíroz a terembe. Nemsokára mindennek vége lesz. Mindennek. Keblében forrón áradt szét a győzelem érzése, amikor odalent a Prédikátor elfoglalta a helyét az első teraszon. Ifjú vezetője lekuporodott mellé. Alia látta a baloldalt várakozó papok sárga köpenyét; a tömeg nyomása egyelőre nem engedte közelebb őket. Csakhogy ezeknek a papoknak nagy tapasztalatuk volt a tömegekkel kapcsolatban. Meg fogják találni a módját, hogyan közelítsék meg a célpontjukat. A téren felharsant a Prédikátor hangja, és az emberek elragadtatott figyelemmel itták minden szavát. Hadd hallgassák csak! Azok a szavak hamarosan más jelentést nyernek, mint hiszi. És akkor már nem lesz a téren Prédikátor, aki tiltakozhatna.
Hallotta, hogy Farad'n csapata belép a helyiség ajtaján. Jessica hangja szólalt meg:
– Alia?
Alia nem fordult meg, amikor válaszolt.
– Isten hozott titeket, Farad'n herceg, anyám. Gyertek, élvezzétek a mulatságot. – Aztán hátranézett, és észrevette, hogy a nagydarab sardaukar, Tyekanik zord képpel mered az útjukat elálló testőrökre. – Ez így nem valami vendégszerető – mondta. – Hadd jöjjenek közelebb. – Két amazon, nyilván Zia utasításainak engedelmeskedve, odasietett hozzá, és közrefogta. A többi testőr félreállt. Alia az ablak jobb szélére húzódott, és hívogatóan intett vendégeinek. Valóban innen nyílik a legjobb kilátás.
A megszokott fekete aba-köpenyét viselő Jessica rámeredt a lányára, aztán az ablakhoz kísérte Farad'nt, de úgy helyezkedett, hogy a herceg és Alia testőrei között legyen.
– Ez igazán kedves tőled, Lady Alia – mondta Farad'n. – Annyi mindent hallottam már erről a Prédikátorról.
– Íme, a hús-vér valóság – mondta Alia. Látta, hogy Farad'n egyszerű, szürke sardaukar-parancsnoki egyenruhát visel, rangjelzés nélkül. A fiatalember karcsú méltósággal mozgott, ami kedvére volt Aliának. Talán másra is jó lesz ez a Corrino herceg, nemcsak léha szórakozásra.
A termet a Prédikátor dörgő hangja töltötte be az ablak mellett elhelyezett erősítőkből. Alia a csontjában érezte vibrálását, s egyre fokozódó érdeklődéssel hallgatta a szónoklatot.
– A Zan-sivatagban találtam magam – kiáltotta a Prédikátor –, a puszta, sívó vadon közepén. És Isten azt parancsolta nekem, hogy tisztítsam meg azt a helyet. Mert ingerkedtek velünk a sivatagban, szomorkodtunk a sivatagban, és kísértésbe estünk a sivatagban, hogy elfeledjük ősi örökségünket.
A Zan-sivatag, gondolta Alia. Ez annak a helynek a neve volt, ahol sor került a Zenszuni Vándorok első próbatételére, akikhez a fremenek az eredetüket visszavezették. De ezek a szavak! Csak nem a hűséges törzsek sziecs-erődjei ellen intézett terrorakciókból akar tőkét kovácsolni magának?
– Vadállatok kóborolnak a földjeiteken! – mondta a Prédikátor, s hangja végigmennydörgött a téren. – Szánalmas teremtések töltik meg házaitokat. Ti, akik elhagytátok az otthonotokat, többé nem szaporíthatjátok napjaitok számát a homokon! Igen: ti, akik elfeledtétek az örökségeteket, nyomorúságos halált fogtok halni, ha tovább haladtok ezen az úton. Ám ha figyelmeztek az intésemre, az Úr majd átvezet benneteket a vermek földjén az Isten Hegyei közé. Igen bizony, Shai-hulud lesz a vezetőtök.
Halk nyöszörgés kélt a tömegben. A Prédikátor szünetet tartott, iszonyúan megcsonkított arcát jobbra-balra forgatta, a zaj forrását keresve üres szemgödreivel. Aztán magasba emelte karját, szélesre tárta, és elkiáltotta magát:
– Ó Istenem Uram, lelkem a te ösvényedet kutatja a száraz és szomjas vidéken!
A Prédikátor előtt egy Öregasszony, akinek toldott-foldott, megviselt öltözékéről lerítt, hogy menekült, feléje nyújtotta a karját, és könyörögni kezdett.
– Segíts rajtunk, Muad-Dib! Segíts rajtunk!
Alia melle rémülten görcsbe rándult egy pillanatra, és felrémlett benne a kérdés, valóban tudja-e az öregasszony az igazat. Lopva az anyjára nézett, Jessica azonban továbbra is mozdulatlan maradt, s figyelme megoszlott Alia testőrei, Farad'n meg az ablakból eléje táruló látvány között. Farad'n úgy állt ott, mint aki gyökeret eresztett, s lenyűgözve figyelte az eseményeket.
Alia kinézett az ablakon, pillantásával a papjait kereste. Nem látta őket; gyanította, hogy közvetlenül alattuk, a templomkapu környékén törnek maguknak utat a tömegben, hogy minél gyorsabban lejussanak a lépcsősorra.
A Prédikátor jobbjával az öregasszony feje fölé mutatott, és azt kiabálta:
– Ti vagytok az egyetlen segítség! Ti lázadók voltatok. Ti hoztátok a száraz szelet, amely nem tisztít és nem hűt. Ti hordozzátok a vállalókon a sivatagunk terhét, meg a forgószélét, amely onnan jön, arról az iszonyatos helyről. Én jártam ebben a pusztaságban. A lerombolt kvanatokból víz ömlik a homokra. Patakok csordogálnak a talajon. A Dűne egyenlítőjén víz hullott az égből! Ó barátaim, én Isten küldetésében járok. Építsetek országutat a sivatagban a Mi Urunknak, mert én vagyok a hang, amely eljött hozzátok a pusztaságból.
Kinyújtott, reszketeg ujjával a lépcsőkre mutatott maga alatt.
– Ez nem elveszett dzsedida, ahol soha többé nem lakhat ember! Itt kóstoltuk meg a mennyek kenyerét. És most idegenek lármája űz ki minket az otthonunkból! Sívó pusztaságot akarnak adni nekünk, ahol nem él meg az ember, de még csak nem is jár arra!
A tömeg bizonytalanul mozgolódni kezdett, a menekültek és a városi fremenek fejüket forgatva keresték maguk körül a hadzsot járó zarándokokat.
Vérfürdőt robbanthat ki. – gondolta Alia. De hadd csinálja. A papjaim elkapják majd a zűrzavarban.
Ekkor meglátta az öt papot, a sárga köpenyek szoros csoportozatban haladtak lefelé a lépcsőn, a Prédikátor háta mögött.
– A víz, melyet a sivatagba folyattunk, vérré változott – mondta a Prédikátor, és lendületes mozdulattal kitárta karját. – Vér borítja földünket! Nézzétek a sivatagot, mely örvendezhetne és virágozhatna; idegeneket csalt ide, közénk csábította őket. Erőszakkal jöttek! Arcuk zárva vagyon, mintha Kralizec végső szelére várna! Fogságra vetik a homokot. Kiszipolyozzák a homok vagyonát, a mélyben megbúvó kincseket. Nézzétek, hogy végzik gonosz munkájukat! Mert írva vagyon: „És ott álltam a homokon, és egy fenevadat láttam előtörni mélyéről, és annak a fenevadnak a homlokán ott volt Isten neve!”
Dühös moraj kapott lábra a tömegben. Öklök emelkedtek a magasba.
– Mit művel? – suttogta Farad'n.
– Bár tudnám – mondta Jessica. A mellére tette a kezét; érezte a pillanat ijesztő izgalmát. Ha ez az ember így folytatja, a tömeg mindjárt a zarándokok ellen fordul!
A Prédikátor azonban félfordulatot tett, halott szemgödrét a templomra szegezte, s fölemelte karját, hogy Alia sasfészkének magas ablakára mutasson.
– Egy istenkáromlás maradt még! – rikoltotta. – Istenkáromlás! És ennek az istenkáromlásnak a neve Alia!
Döbbent csend borult a térre.
Alia mozdulatlanná dermedve állt. Tudta, hogy a tömeg nem láthatja őt, mégis csupasznak és sebezhetőnek érezte magát. A koponyájában visszhangzó csitító szavak versenyre keltek szíve dobogásával. Nem volt másra képes, csak bénán bámulta a hihetetlen látványt. A Prédikátor ujja továbbra is az ablakára mutatott.
Az utolsó szavakat azonban a papok már nem bírták elviselni. Dühös kiáltozásuk megtörte a csendet, ahogy az embereket félrelökdösve leviharzottak a lépcsőn. Amint megmozdultak, reagált a tömeg is; roppant hullámokban tört meg a lépcsőkön, átcsapott a hallgatóság első soraiban állókon, és magával sodorta a Prédikátort. Az öregember vakon csetlett-botlott ifjú vezetőjének segítsége nélkül. Aztán egy sárga ruhás kar emelkedett ki a sokaságból; a kezében kriszkést markolt. Alia látta, hogy a kés lesújt, és a Prédikátor mellébe mélyed.
Aliát a templom bezáruló kapu szárnyainak roppant döndülése zökkentette ki sokkos állapotából. Az őrök bizonyára becsukták a kaput, nehogy az őrjöngő tömeg betódulhasson a templomba. Az emberek azonban már kezdtek visszahúzódni, tágas kört formálva egy összetiport alak körül a lépcsőn. A térre hátborzongató csend telepedett. Alia sok mozdulatlan testet látott, de ez egymagában hevert.
Aztán egy hang azt rikoltotta a tömegből:
– Muad-Dib! Megölték Muad-Dibet!
– Az alvilág isteneire – nyögte Alia. – Az alvilág isteneire.
– Kicsit késő van már ehhez, nem gondolod, lányom? – kérdezte Jessica. Alia megpördült, s közben nem kerülte el a figyelmét, milyen ijedt kifejezés ült ki Farad'n arcára, mikor észrevette rajta, hogy haragszik.
– Akit megöltek odalent, az Paul volt! – rikoltotta. – A fiad! Van fogalmad róla, mi fog történni, ha rájönnek, ki volt Ő?
Jessica úgy állt ott egy hosszú pillanatig, mintha gyökeret eresztett volna; valahogy az az érzése támadt, hogy olyasmit hall, amiről a szíve mélyén rég tudott már. A pillanat varázsát Farad'n törte meg, mikor a vállára tette a kezét.
– Asszonyom – mondta, s hangjában annyi együttérzés csengett, hogy Jessica úgy érezte, itt rögtön meghalhat. Az Alia arcán tobzódó hideg haragról Farad'n részvétteljes, komoly vonásaira fordította tekintetét, és azt gondolta: Talán túl jól végeztem a feladatom.
Alia szavainak igazához kétség sem férhetett: Jessica a Prédikátor hangjának minden intonációjára emlékezett, tulajdon trükkjeit hallotta vissza belőle, hosszú évek áldozatos munkájának eredményét, melyet egy olyan ifjú nevelésére fordított, akit császárnak szánt a sors; most azonban véres rongyok zilált kupacában feküdt holtan a templom lépcsősorán.
Elvakított a ghafla. gondolta Jessica.
Alia odaintett az egyik szárnysegédjének, és parancsot adott:
– Most hozzátok be Ghanimát.
Jessica tudatáig csak nagy nehezen jutottak el ezek a szavak. Ghanimát? Mit akar most Ghanimával?
A szárnysegéd odalépett a külső ajtóhoz, és intett, hogy húzzák félre a reteszt, mielőtt azonban egyetlen szót szólhatott volna, az ajtó behorpadt. A sarokvasak kiszakadtak a falból. A retesz kettétört, és a vastag plasztacél ajtó, amit arra terveztek, hogy a legpusztítóbb energiáknak is ellenálljon, szörnyű robajjal bezuhant a terembe. Őrök ugrottak félre az útjából, még a levegőben fegyvert rántva.
Jessica meg Farad'n testőrei közrefogták Corrino herceget.
Ám a bejárat boltíve alatt csupán két gyermek állt; bal felől Ghanima, fekete esküvői öltözékben, jobb felől pedig Leto, kinek fehér köpenyét a sivatag mocska borította, s elővillant alóla a cirkoruha szürkéje.
Alia a betört ajtóról a gyermekekre nézett, és azon kapta magát, hogy nem tud parancsolni az egész testét hatalmába kerítő reszketésnek.
– Látom, összegyűlt a család az üdvözlésünkre – mondta Leto. – Nagyanya – Odabiccentett Jessicának, majd figyelme Corrino herceg felé fordult. – Ez pedig nem lehet más, csak Farad'n. Isten hozott az Arrakison, herceg.
Ghanima tekintete üresnek tűnt. Jobbjával az övébe tűzött, szertartásos kriszkést markolta, és mintha igyekezett volna lerázni a karjáról Leto kezét. Leto megrázta a testvére karját; az egész teste együtt rázkódott vele.
– Nézzetek rám, kedves családom – mondta Leto. – Én vagyok Ari, az Atreidesek oroszlánja. Ő pedig... – s megint olyan erőteljes könnyedséggel rázta meg Ghanima karját, hogy a lány egész teste rángatózott. – Aryeh, az Atreidesek párduca. Azért jöttünk, hogy útnak indítsunk benneteket a Secher Nbiwen, az Arany ösvényen.
Ghanima meghallotta a feloldó szavakat – Secher Nbiw –, s érezte, ahogy az elrekesztett tudás visszaáramlik az agyába. Folyása biztos volt és céltudatos, anyjának belső tudata lebegett fölötte, hogy a mélységbe nyíló kaput strázsálja. És Ghanima ebben a pillanatban megértette, hogy győzelmet aratott a lármás múlt felett. Volt egy kapuja, amin át szükség esetén betekintést nyerhetett ebbe a múltba. Az önhipnózis hónapokig tartó kényszere egy olyan biztos menedéket épített ki az elméjében, ahonnan bármikor nehézségek nélkül irányítani képes a testét. Letohoz akart fordulni, hogy elmagyarázza neki ezt a különös jelenséget – ám ekkor hirtelen rádöbbent, hogy hol van és kikkel együtt.
Leto elengedte a karját.
– Bevált a tervünk? – suttogta Ghanima.
– Elég jól – mondta Leto.
Alia végre magához tért a sokkból, és rákiáltott néhány őrre, akik a baloldali fal mellé húzódtak.
– Kapjátok el őket!
Leto azonban lehajolt, fél kézzel felkapta a ledöntött ajtót, s vízszintesen a támadók felé pöckölte. Kettőt közülük szétmorzsolt vele a falon. A többiek iszonyodva hőköltek hátra. Az ajtó legalább fél tonnát nyomott, ez a gyerek pedig egyszerűen hozzájuk vágta!
Alia lassan ráébredt, hogy a bejárat előtt a folyosón halott testőrök hevernek, akikkel csak Leto bánhatott el, és hogy a hatalmas ajtót is ez a gyermek törte be.
Jessica is észrevette a testeket, látta a Letoban feszülő rettenetes erőt, Ghanima szavai azonban megérintették benne a Bene Gesserit-neveltetés legmélyebb magját, így hát sikerült fenntartania a pózát. A lányunokája valami tervet említett.
– Miféle terv? – kérdezte Jessica.
– Az Arany Ösvény. Birodalmi léptékű terv az Impériumnak – mondta Leto, és meghajtotta a fejét Farad'n felé. – Ne gondolj rosszat rólam, rokon. Amit tettem, az a te érdekedet is szolgálja. Alia meg akart öletni Ghanimával. Én jobban szeretném, ha bizonyos fokig boldogan élnéd le az életed.
Alia a folyosón kuporgó őrökre förmedt.
– Parancsolom, hogy kapjátok el Őket!
Az őrök azonban nem voltak hajlandók betenni a lábukat a terembe.
– Várj meg itt, testvér – szólt Leto. – Még el kell végeznem egy csúf feladatot.
És elindult Alia irányába.
A nő egy sarokba hátrált előle, meggörnyedt, és elővette a kriszkését. A markolatát díszítő zöld drágakövek megcsillantak az ablakon beeső fényben.
Leto csak ment tovább üres kézzel, de a karját széttárta, és készenlétben tartotta.
Alia széles ívű vágással támadott.
Leto majdnem a mennyezetig ugrott, s közben kirúgott a bal lábával. Irtózatos erővel találta el Aliát; a nő elterült, homlokán jókora vérnyommal. A kés kirepült a kezéből, és a terem túlsó végébe szánkázott a padlón. Alia megpróbált utána kapni, Leto azonban már ott állt előtte.
Alia habozott. Mindent fölidézett magában, amit a Bene Gesserit kiképzésből ismert. Felpattant a földről, és várakozó, laza testtartást vett fel.
Leto ismét megindult utána.
Alia bal felé cselezett, ám jobb válla megrándult, s jobb lába merev lábujjakkal olyan rúgásra lendült, ami ha talál, fel tudja tépni egy felnőtt férfi hasfalát.
Leto a karjával hárította a rúgást, megragadta Alia bokáját, felkapta a földről ellenfelét, és meglengette a feje körül. Olyan gyorsan pörgette körbe-körbe, hogy a test mozgását surrogó-sziszegő zaj kísérte, s a légellenállás a bőréhez szorította a ruháját.
A többiek Ösztönösen lebuktak.
Alia egyre csak sikoltozott, Leto azonban irgalmatlanul tovább forgatta, míg végül elnémult.
Leto lassan mérsékelte a tempót, aztán gyengéden a padlóra rakta nagynénje testét. Alia ziháló rongycsomóként hevert a kövön.
Leto fölé hajolt.
– Áthajíthattalak volna a falon – mondta. – Talán jobb lett volna, de most az események alakulásának középpontjában vagyunk. Megszolgáltad az esélyt.
Alia pillantása vadul villant ide-oda.
– Én legyőztem a belső életeket – folytatta Leto. – Nézz Ghanira. Most már ő is képes...
Ghanima félbeszakította.
– Alia, meg tudom mutatni neked, hogy kell...
– Nem! – szakadt ki görcsösen Aliából. Mellkasa szaporán emelkedett-süllyedt, és hangok kezdtek ömleni a szájából. Semmi kapcsolat nem volt közöttük, némelyik rimánkodott, mások átkozódtak. – Látod? Miért nem hallgatsz rá? – Aztán meg: – Miért csinálod ezt? Mi történik? – És egy másik hang: – Állítsd meg őket! Állítsd meg bármi áron!
Jessica eltakarta a szemét, s érezte, hogy Farad'n segítőkészen átöleli. Alia tovább dühöngött.
– Megöllek! – Rettentő átkok törtek fel a torka mélyéről. – Iszom a véredből! – Majd a legkülönfélébb nyelveken kezdtek áradni belőle a szavak, noha mind torz volt és érthetetlen.
A kinti folyosón kuporgó testőrök a féreg jelét vetették magukra, aztán befogták a fülüket. Alia megszállott!
Leto a fejét rázva állt föl. Az ablakhoz lépett, és három gyors ütéssel kiverte a keretéből az állítólag törhetetlen kristályszerkezetű páncélüveget.
Alia arcán ravasz kifejezés jelent meg. A vonagló ajakról olyan hang harsant, amelyben Jessica a sajátja gyatra utánzatát ismerte föl, a Bene Gesseritek Hangjának lidérces paródiáját.
– Hé, ti mind! Maradjatok, ahol vagytok!
Jessica keze lehanyatlott az arca elől; csodálkozva vette észre, hogy könnyeitől nedves.
Alia nehézkesen feltérdepelt, és talpra kászálódott.
– Ugye tudjátok, ki vagyok? – kérdezte. Alia régi hangján beszélt, annak a fiatal Aliának az édes fuvolahangján, aki nem létezett többé. – Miért néztek mind így rám? Könyörgő pillantást vetett Jessicára. – Anyám, mondd meg nekik, hogy hagyják abba!
Jessica erejéből csak annyira futotta, hogy lassan megrázza a fejét; névtelen iszonyat emésztette. A Bene Gesserit ősrégi figyelmeztetései mind beigazolódtak, Letora és Ghanira nézett, akik egymás mellett álltak Alia közelében. Vajon mit jósolnak ezek az intések a szegény ikerpárnak?
– Nagyanyám – mondta Leto, s a hangjában esdeklés csengett. – Muszáj megtartanunk a Megszállottság Próbáját?
– Ki vagy te, hogy próbáról beszélsz? – kérdezte Alia, s a hangja ezúttal siránkozó volt; egy autokratikus, érzéki hajlamú férfi hangja, aki túl mélyre merült az öncélú gyönyörökben.
Leto és Ghanima egyszerre ismerték fel a hangot. Az Öreg Harkonnen báró. Ghanima hallotta, hogy ugyanez a hang ekhózni kezd az ő koponyájában is, ám a belső kapu hirtelen bezárult, s ő érezte maga mellett az anyja jelenlétét.
Jessica nem szólt semmit.
– Akkor hát enyém a döntés joga – mondta Leto. – A választás joga pedig a tiéd, Alia. A Megszállottság Próbája vagy... – És fejével a nyitott ablak felé intett.
– Ki vagy te, hogy azt mondod nekem, választhatok? – követelt választ Alia, továbbra is a báró hangján.
– Démon! – rikoltotta Ghanima. – Tűnj el! Hadd válasszon ő maga!
– Anyám – rimánkodott kislányhangon Alia. – Anyám, mit művelnek ezek? Mit akarnak velem? Segíts nekem!
– Segíts magadnak! – parancsolta Leto, s egy röpke pillanatra, amint a szörnyszülött szemébe nézett, meglátta benne nagynénje szilánkokra hullott énjét, mely sivár reménytelenséggel viszonozta tekintetét, majd nyoma veszett. A teste azonban megindult, szögletes, elnagyolt mozdulatokkal, mintha dróton rángatnák. Imbolygott, botladozott, le-letántorodott a választott útról, végül azonban mindig visszatért rá, s egyre közelebb jutott a nyitott ablakhoz.
Ekkor az öreg báró dühöngő hangja tolult az ajkára:
– Állj! Azt mondtam, állj! Parancsolom! Állítsd meg azonnal! Ez kell? Nesze! – Alia a fejéhez kapott, és közelebb botorkált az ablakhoz. A párkány már a combját érte, a hang azonban tovább őrjöngött. – Ne tedd! Hagyd abba, én majd segítek neked! Van egy tervem. Figyelj! Azt mondtam; hagyd abba! Ne, várj!
Alia azonban lekapta a kezét a fejéről, és erősen megmarkolta a szétzúzott ablakkeretet. Egyetlen rándítással átlökte magát a párkányon, és eltűnt. Nem sikoltott zuhanás közben.
A teremben lévők hallották a tömeg felmorajlását, majd az émelyítő csattanást, ahogy Alia teste szétzúzódott a lépcsőkön.
Leto Jessicára nézett.
– Megmondtuk neked, hogy szánalmat érdemel.
Jessica elfordult az ablaktól, és Farad'n tunikájába temette az arcát.

- - -

Az a feltételezés, hogy a teljes rendszer működését javítani lehet a tudatos részelemei ellen intézett támadással, veszedelmes tudatlanságról árulkodik. Akik tudósoknak és technológusoknak nevezik magukat, gyakran tesznek ilyen tudatlanságról tanúbizonyságot.
– Harq al-Ada: A Butleri Dzsihad

– Éjszakánként kijár futni, rokon – mondta Ghanima. – Egyszerűen csak fut. Láttad már futni?
– Nem – mondta Farad'n.
Ghanimával együtt vártak az erődben a kis audienciaterem bejárata előtt, ahová Leto rendelte őket. Tyekanik a közelükben toporgott, szemlátomást kényelmetlenül érezte magát Lady Jessica társaságában, aki zárkózottan viselkedett, mintha a gondolatai valahol máshol járnának. Még csak egy óra telt el a reggeli étkezés óta, mégis sok követ megmozgattak már – üzeneteket küldtek a Ligának, a KHAFT-nak és a Landsraadnak.
Farad'nnak nagy fáradságába került megérteni ezeket az Atreideseket. Lady Jessica figyelmeztette ugyan, a tényleges valóság mégis teljesen összezavarta. A házasság kérdése nem került le a napirendről, bár a politikai okok többsége minden jel szerint megszűnt létezni. A trónra Leto ül majd; ez nem volt kétséges. Azt a fura eleven bőrt persze valahogy el kell távolítani róla... de idővel...
– Azért fut, hogy kifárassza magát – mondta Ghanima. – Ő a megtestesült Kralizec. Nincs az a szél, ami versenyre kelhetne vele. Csak elmosódott foltnak látszik a dűnéken. Én láttam. Csak fut és fut. És mikor végül kimerítette magát, visszajön, és az ölembe hajtja a fejét. „Kérd meg anyánkat, találja meg a módját, hogyan halhatnék meg!” – könyörög ilyenkor.
Farad'n a lányt nézte. A templomtéri zavargások óta eltelt egy hétben az erőd szíve különös ütemre vert, vége-hossza nem volt a titokzatos jövés-menésnek; Tyekanikon keresztül, akinek gyakran kikérték a véleményét katonai ügyekben, különféle beszámolók jutottak el hozzá a Pajzsfalon túl dúló elkeseredett harcokról.
– Nem értelek titeket – mondta Farad'n. – Azt szeretné, ha megmondanád neki, hogyan halhat meg?
– Megkért, hogy készítselek fel téged – mondta Ghanima. Nem ez volt az első alkalom, hogy megragadta őt valami ennek a Corrino hercegnek a különös ártatlanságában. Ez vajon Jessica műve vagy születési adottság?
– Mire?
– Ő már nem ember többé – mondta Ghanima. – Tegnap megkérdezted, mikor fogjuk eltávolítani róla az eleven bőrt, emlékszel? Soha. Most már elválaszthatatlanul egymáshoz tartoznak. Leto úgy becsüli, talán négyezer éve van még hátra, míg a metamorfózis elpusztítja.
Farad'n kiszáradt torokkal nyelni próbált.
– Most már érted, miért fut? – kérdezte Ghanima.
– De ha ennyire sokáig fog élni, és így megváltozott, akkor hogy lehetséges...
– Mert az emberi lét emléke olyan gazdagon él benne. Gondolj arra a sok-sok belső életre, rokon. Nem. El sem tudod képzelni, milyen is az, hiszen sosem tapasztaltad meg személyesen. Én viszont igen. Én el tudom képzelni a gyötrődését. Többet áldozott, mint eddig bárki más. Apánk a sivatagba vonult, így akart menekülni a látomás elől. Alia szörnyeteggé lett, annyira félt tőle. Nagyanyánk csak homályos, embrionális mását ismeri ennek az érzésnek, mégis minden Bene Gesserit-cselfogását fel kell használnia, hogy együtt tudjon élni vele – egyébként a Tisztelendő Anyák kiképzése körülbelül amúgy is ebből áll. De Leto! Ő teljesen egyedül van, sosem lesz a mindenségben hozzá hasonló.
Farad'nt egészen elszédítették a lány szavai. Egy négyezer évig uralkodó császár?
Jessica tudja – mondta Ghanima, és egy pillantást vetett a nagyanyjára. – Leto tegnap este elmondta neki. Az első olyan gondolkodónak nevezte magát az emberiség történetében, aki valóban képes hosszú távra tervezni.
– És... mit tervez?
– Az Arany Ösvényt. Megmagyarázza majd neked, ne félj.
– És nekem is tartogat valami szerepet ebben a... ebben a tervben?
– Az én párom szerepét – magyarázta Ghanima. – A saját kezébe fogja venni a Bene Gesserit tenyészprogramjának az irányítását. A nagyanyám biztos elmondta neked, hogy a Bene Gesseritek folyton álmokat szőnek egy rendkívüli képességekkel megáldott Tisztelendő Atyáról. Ez a...
– Ezzel azt akarod mondani, hogy nekünk csak egyszerűen...
– Nem csak egyszerűen. – A lány megfogta Farad'n karját, és meleg közvetlenséggel megszorította. – Mindkettőnkre számos felelősségteljes feladat vár. Persze csak akkor, ha épp nem köt le minket a gyermek termelés.
– Hát ahhoz még kissé fiatal vagy – mondta Farad'n, és elhúzta a karját.
– Ezt a hibát még egyszer ne kövesd el – közölte Ghanima jéghideg hangon. Jessica lépett oda hozzájuk Tyekanikkal.
– Tyek azt állítja, hogy a harcok a bolygó határain túlra is kiterjedtek – mondta Jessica. – A Biareken ostrom alá vették a Központi Templomot.
Farad'n furamód visszafogottnak találta ezt az állítást. Az éjjel átnézték Tyekanikkal a helyzetjelentéseket. A Birodalmon futótűzként száguldott végig a lázadás lángja. Persze megfékezik majd, de Leto ugyancsak szomorú állapotban lévő Impériumot fog örökölni.
– Itt van Stilgar – mondta Ghanima – őt várták. – És ismét karon fogta Farad'nt.
Az öreg fremen naib a szemközti kapun lépett be, két hajdani kommandós bajtársa kísérte a régi időkből. Valamennyien ünnepélyes, fekete alapon fehér csíkozású köpenyeket viseltek, s hozzá sárga fejkendőt a gyász jeléül. Határozott léptekkel közeledtek, de Stilgar mindvégig Jessicára összpontosította a figyelmét. Megállt előtte, és éber arccal fejet hajtott.
– Még mindig Duncan Idaho halála aggaszt – szólalt meg Jessica. Kellemetlenül érintette öreg barátja kimért szertartásossága.
– Tisztelendő Anya – mondta Stilgar.
Szóval így fog történni! – gondolta Jessica. Sok formalitással a fremen becsületkódexnek megfelelően, hiszen a vért nem könnyű lemosni a kezünkről.
Azt mondta:
– Mi úgy látjuk a dolgokat, hogy te csupán a Duncan által rád osztott szerepet játszottad el. Nem ez az első alkalom, hogy egy ember az életét adja az Atreidesekért. Miért csinálják, Stil? Te magad is készen álltál rá nem egyszer. Miért? Tudod valahol legbelül, hogy mennyi mindent kapsz cserébe az Atreidesektől?
– Boldog vagyok, hogy nem keresel ürügyet a bosszúra – mondta a naib.
– De vannak olyan dolgok, amiket meg kell vitassak az unokafiaddal. Könnyen meglehet, hogy örökre elválasztanak minket egymástól.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy Tabr sziecs nem fog behódolni neki? – kérdezte Ghanima.
– Ezzel azt akarom mondani, hogy szeretném fenntartani magamnak a szabad döntés jogát – nézett az öreg fremen hűvösen a lányra. – Nincs ínyemre, mi lett a fremenjeimből – morogta. – Vissza fogunk térni a régi hagyományokhoz. Ha muszáj, akkor nélkületek is.
– Talán egy időre – magyarázta Ghanima. – Csakhogy a sivatag haldoklik, Stil. Mit fogtok csinálni, ha nem lesz több féreg, nem lesz több fűszer?
– Ebben nem hiszek!
– Száz éven belül – mondta Ghanima – ötvennél is kevesebb féreg lesz a bolygón, az is mind beteg példány, amit rezervátumban gondoznak. Fűszert kizárólag az Űrligának termelnek majd, és az ára... – A lány a fejét csóválta. – Láttam Leto számításait. Bejárta az egész bolygót. Tudja.
– Ez is valami csel, hogy alattvalói sorban tarthassátok a szabad fremeneket?
Mikor voltál te az én alattvalóm? – kérdezte Ghanima. Stilgar arca elborult. Bármit csinált, bármit mondott, ezek az ikrek mindig úgy tüntették fel, hogy ő követett el hibát!
– Tegnap éjjel beszéltél nekem erről az Arany Ösvényről – bökte ki Stilgar.
– Nekem nem tetszik.
– Ez furcsa – mondta Ghanima, egy pillantást vetve a nagyanyjára. – A Birodalom legnagyobb részében örömmel fogják fogadni.
– Mindnyájunk pusztulásához vezet – morogta Stilgar.
– De mindenki vágyik az Aranykorra – mondta Ghanima. – Nem így van, nagyanyám?
– Mindenki – helyeselt Jessica.
– Vágynak a Fáraó-birodalomra, és Leto teljesíti majd a kívánságukat – mondta Ghanima. – Gazdag békét szeretnének, bőséges aratással és virágzó kereskedelemmel, ahol mindenki egyenlő, az Aranycsászárt kivéve.
– Ez a fremenek halála lesz! – tiltakozott Stilgar.
– Hogy mondhatsz ilyet? Talán nem lesz szükségünk katonákra és bátor férfiakra, hogy megbirkózzunk az engedetlenséggel, amely itt-ott úgyis fel fogja ütni a fejét? Ne félj, Stil, nektek és Tyek bátor bajtársainak mindig jut majd munka.
Stilgar a sardaukar tisztre nézett, és arcukra egy pillanatra mintha kiült volna a kölcsönös megértés fénye.
– És a fűszert Leto fogja ellenőrzése alatt tartani – emlékeztette őket Jessica.
– Az utolsó szemig – mondta Ghanima.
Farad'n, aki azzal az újfajta éberséggel figyelte a jelenetet, amit Jessica tanított meg neki, előre eltervezett szituációt látott, nagyanya és unoka jól begyakorolt színelőadását.
– Beköszönt a nyugalom kora, és végre béke lesz, béke, béke – mondta Ghanima. – A háborúnak szinte még az emléke is eltűnik az emberek fejéből. Leto fogja vezetni az emberiséget ebben a kertben, amely legalább négyezer évig fog virágzani.
Tyekanik kérdőn pillantott Farad'nra, és megköszörülte a torkát.
– Igen, Tyek? – érdeklődött Farad'n.
– Szeretnék veled négyszemközt szót váltani, hercegem.
Farad'n elmosolyodott. Tudta, milyen kérdés merült fel Tyekanik katonaagyában, meg azt is, hogy a többi jelenlévő közül legalább ketten ugyancsak tisztában vannak vele.
– Nem fogom eladni a sardaukarokat – szögezte le.
– Nem lesz szükség rá – mondta Ghanima.
– Csak nem akarsz erre a gyerekre hallgatni? – kérdezte Tyekanik. Fel volt háborodva. Az az öreg naib értette, milyen gondok adódhatnak ebből a rengeteg cselszövésből, a többieknek azonban minden jel szerint halvány fogalmuk sem volt a helyzetről!
Ghanima zordul elmosolyodott, majd azt mondta:
– Mondd meg neki, Farad'n!
Farad'n nagyot sóhajtott. Milyen könnyű volt megfeledkezni ennek a gyermeknek a különösségéről, aki nem is volt gyermek. Elképzelte, milyen lehet leélni vele egy egész életet, amelyben minden meghitt mozzanat hátterében rejtett szándékok állhatnak. Nem volt a legkellemesebb kilátás, de kezdett rádöbbenni, hogy elkerülhetetlen. Teljes ellenőrzést gyakorolni az egyre apadó fűszerkészletek fölött! Fűszer nélkül minden megbénul a világegyetemben.
– Majd később, Tyek – mondta Farad'n.
– De...
– Azt mondtam, később! – Farad'n most használta először Tyekanik ellen a Hangot, s látta, hogy a bashar meglepetten pislog, és csendben marad.
Jessica ajkán halvány mosoly jelent meg.
– Egyszerre beszél életről és halálról! – morogta Stilgar. – Még hogy Aranykor!
Ghanima szólalt meg.
– A halál kultuszán át kivezeti az emberiséget a pezsgő élet szabad levegőjére! Azért beszél a halálról, mert muszáj, Stil. A halál feszültsége tudatosítja az emberekben, hogy élnek. Mikor majd a Birodalma elbukik... ó igen, el fog bukni. Te azt hiszed, most jött el Kralizec, de Kralizecre még várni kell. És ha eljön, az emberek megújulva fogadják, mert emlékeznek rá, milyen érzés volt elevennek lenni. Az emlék nem enyészhet el, míg egyetlen emberi lény marad az univerzumban. Még egyszer meg fogjuk járni a tisztítótüzet, Stil. És kijutunk belőle. Mi mindig újjáéledünk haló porainkból. Mindig.
Szavait hallva Leto rájött, mit akart megértetni vele Ghanima, amikor Leto éjszakai futásáról beszélt. Ő nem ember többé. Stilgart még mindig nem sikerült meggyőzni.
– Kivesznek a férgek – morogta.
– Ó, a férgek vissza fognak térni – biztosította Ghanima. – Kétszáz éven belül az utolsó is halott lesz, de vissza fognak térni.
– Akkor hogyan... – Stilgar elhallgatott.
Farad'n érezte, hogy elméje megvilágosodik. Mire Ghanima megszólalt, ő már tudta, hogy mit fog mondani.
– A Liga épp csak, hogy kihúzza a szűk esztendőket, hála a tartalékainak, no meg a miénknek – jelentette ki Ghanima. – Kralizec után azonban dúskálhatunk a fűszerben. A férgek vissza fognak térni, ha a testvérem a homok mélyére vonul.

- - -

Mint az oly sok más vallással is megesett, Muad-Dib Arany Életelixirje felszínes sarlatánsággá züllött. Misztikus jelei egyszerűen mélylélektani folyamatok szimbólumaivá lettek, és ezek a folyamatok természetesen kikerültek az ellenőrzés alól. Szükségük volt egy élő istenre, amivel nem rendelkeztek; ezen a helyzeten aztán Muad-Dib fiának színrelépése változtatott.
– Lu Tung-pinnek tulajdonított mondás
(Lu Tung-pin, a Barlang Vendége)

Leto az Aranyoroszlános trónuson ülve fogadta a törzsek hódolatát. Ghanima mellette állt, egy lépcsőfokkal lejjebb. A szertartás négy órán át tartott a nagycsarnokban. Egymás után járultak elébe a fremen törzseket képviselő küldöttek és naibok. Minden csoport olyan ajándékokat hozott, melyek méltók voltak egy rettenetes hatalmú istenhez, a bosszú istenéhez, aki békét ígért nekik.
Múlt héten bírta rá őket a behódolásra, amikor az egyesült törzsek arifái előtt bebizonyította hatalmát. A bírák szeme láttára átsétált egy tüzes vermen, és haja szála sem görbült; utána megkérte őket, hogy vizsgálják meg a bőrét, amin a legkisebb sérülés sem látszott. Rájuk parancsolt, hogy támadjanak rá késekkel, s az áthatolhatatlan bőr beborította az arcát, miközben az arifák minden eredmény nélkül vagdalkoztak. A sav lepergett róla, csak leheletnyi füstcsík szállt fel a nyomában. Leto az arifák minden mérgét megitta, és kinevette őket.
Végül odahívott egy férget, és a szemük láttára tátott pofája elé állt. Onnan az arrakeeni űrkikötőbe sietett, ahol a hátsó vezérsíkjánál fogva felborította a Liga egyik űrfregattját.
Az arifák rémült áhítattal számoltak be minderről, és a törzsi küldöttségek azonnal szállingózni kezdtek Arrakeenbe, hogy odaadó hűségükről biztosítsák.
A nagycsarnok akusztikai védőrendszerekkel ellátott, boltíves térsége hajlamos volt az éles zajok tompítására, ám a folyamatos zörej, amit a kőpadlóhoz súrlódó lábak csaptak, befészkelte magát az ember agyába, a kintről behordott porral és kovakőszaggal együtt.
Jessica, aki nem volt hajlandó részt venni a ceremónián, egy magas kémlelőnyíláson át kísérte figyelemmel az eseményeket a trónus mögül. Figyelme mindenek előtt Farad'nnak szólt, s ráébredt, hogy Farad'nt meg őt egyaránt kijátszották. Hát hogyne számolt volna Leto és Ghanima a Testvériséggel! Az ikrek egy sereg olyan Bene Gesserittel ülhettek magukban tanácsot, akik hatalmasabbak voltak bármelyik ma élő Tisztelendő Anyánál az Impériumban.
Jessicát különösen az keserítette el, ahogy a rend mitológiája csapdába csalta Aliát. A félelmen alapuló félelem! Nemzedékek hosszú hagyománya kényszerítette rá a szörnyeteg-szerepet, és az ezzel járó sorsot. Alia semmi reményt nem látott. Hát persze, hogy alulmaradt a küzdelemben! Az ő kudarca miatt még nehezebb volt szembenézni Leto és Ghanima sikereivel. Nem is egy kiutat találtak a csapdából, hanem kettőt. A legelkeserítőbb Ghanima győzelme volt a Más Emlékek felett, nem is beszélve makacs meggyőződéséről, hogy a nagynénje csak szánalmat érdemel. A stresszhelyzetben végzett önhipnózis meg egy jóindulatú ős közreműködése megmentette Ghanimát. Ugyanezek az erők Aliát is megmenthették volna. Ő azonban, mivel nem látott reményt, tétlenül hagyta sodortatni magát az eseményekkel, míg túl késő nem lett. Alia vize a homokba ömlött.
Jessica felsóhajtott, s figyelme a trónusán ülő Leto felé fordult. A díszhelyet a jobb könyöke mellett hatalmas kőurna foglalta el, amely Muad-Dib vizét tartalmazta. Eldicsekedett vele Jessicának, hogy belső-apja jót nevetett ezen a gesztuson, bár méltányolni tudta.
Az az urna és Leto kérkedése megszilárdította Jessica elhatározását, hogy nem vesz részt a szertartáson. Tisztában volt vele, hogy amíg csak él, sosem lesz képes elfogadni, hogy Paul Leto száján keresztül szóljon hozzá. Örült neki, hogy az Atreides-ház fennmaradt, a „lehetett volna” nyomását azonban nem bírta elviselni.
Farad'n törökülésben ült a Muad-Dib vizét tartalmazó urna mellett. Ez a hely az udvari írnokot illette meg; ezt a hivatalt csak nemrég vezették be, és épp ő volt az első viselője.
Farad'n érezte, hogy gyorsan alkalmazkodik az új realitásokhoz, bár Tyekanik még mindig dühöngött, és szörnyű következményekkel fenyegetőzött. Tyekanik és Stilgar között egyfajta szövetség jött létre a kölcsönös bizalmatlanság alapján, ami szemlátomást rendkívüli módon szórakoztatta Letot.
A hódoló szertartás hosszú órái során Farad'nt előbb döbbenet fogta el, majd halálos unalom, végül mély áhítat. Végtelen sorokban özönlöttek Leto elé a fremenek, ezek a párjanincs harcosok. Megújult hűségükhöz, amely a trónuson ülő Atreideshez fűzte őket, kétség sem férhetett. Rémült alázattal hajtottak fejet előtte, az arifák jelentése kiölt belőlük minden lázadó szellemet.
Lassan közeledett a befejezés. Az utolsó naib állt Leto előtt – Stilgar, a hátvéd posztján, amely a legnagyobb becsben álló vezért illette meg. Stilgar egy fűszerrostból font homlokpántot tartott a kezében, amelynek mintáján az Atreides-sólyom díszlett zöldben és aranyban.
Ghanima azonnal ráismert, és egy pillantást vetett Letora.
Stilgar lerakta a fejpántot a trónus alatti második lépcsőfokra, és mélyen meghajolt.
– Fogadd tőlem ajándék gyanánt ezt a fejpántot, melyet a testvéred viselt, amikor magammal vittem a sivatagba, hogy megvédelmezzem – mondta.
Leto elnyomott egy mosolyt.
– Tudom, hogy nehéz idők jártak rád, Stilgar – emlékezett Leto. – Nem szeretnél valamit cserébe? – A drága ajándékok halmaza felé intett.
– Nem, uram.
– Akkor elfogadom az ajándékodat – mondta Leto. Kinyújtotta jobbját, elkapta Ghanima ruhaszegélyét, és letépett róla egy keskeny csíkot. – Cserébe neked adom Ghanima köpenyének ezt a darabját. Akkor viselte ezt a köpenyt, amikor elrabolták sivatagi táborodból, és én voltam kénytelen megmenteni.
Stilgar reszkető kézzel vette át a szövetfoszlányt.
– Gúnyolódsz, velem, uram?
– Hogy gúnyolódok-e? A nevemre mondom, Stilgar, én sosem lennék képes csúfot űzni belőled. Felbecsülhetetlen értékű ajándékot adtam neked. Megparancsolom, hogy viseld mindig a szíved fölött, hadd emlékeztessen rá szüntelen, hogy minden ember esendő, és minden vezér ember.
Stilgar halkan kuncogni kezdett.
– Micsoda naib lett volna belőled!
– Micsoda naib vagyok! A naibok naibja! Ezt sose feledd.
– Úgy lesz, uram – Stilgar nagyot nyelt; eszébe jutott az arifák beszámolója. És azt gondolta: Egyszer fontolóra vettem, nem kellene-e megölnöm. Most már késő. Tekintete az urnára esett, mely kecses ívű, opálos-arany edény volt, zöldre festett fedővel. – Az az én törzsem vize.
– Meg az enyém – mondta Leto. – Parancsolom, hogy olvasd el a feliratot az oldalán. Hangosan olvasd, hadd hallja mindenki.
Stilgar kérdő pillantást vetett Ghanimára, ő azonban felszegte az állát, s hideg tekintete megborzongatta az öreg frement. Csak nem akarják felelősségre vonni ezek az Atreides-ördögfiókák az arcátlanságáért meg a hibáiért?
– Olvasd! – utasította Leto, és az urnára mutatott.
Stilgar lassan megmászta a lépcsőket, és lehajolt az urnához. Aztán fennhangon olvasni kezdett:
– Ez a víz a végső esszencia, a kifelé áramló kreativitás forrása. Bár mozdulatlan, ez a víz minden mozgás őseredete.
Rövid csend állt be.
– Mit jelent ez, uram? – suttogta Stilgar. Valósággal lenyűgözték a szavak, lelkének egy olyan pontját érintették meg, amit képtelen volt megérteni.
– Muad-Dib teste kiszáradt váz, amit egy rovar elhagyott – mondta Leto. – Ura lett a külső világnak, és megvetette a külsőt, és ez katasztrófához vezetett. Ura lett a külső világnak, és kirekesztette a belsőt, s ezzel kiszolgáltatta leszármazottait a démonoknak. Az Arany Elixír el fog tűnni a Dűnéről, Muad-Dib magja azonban megmarad, s a vize mozgatja a világegyetemünket.
Stilgar lehajtotta a fejét. A misztikus kinyilatkoztatások mindig felkavarták.
– Kezdet és vég egy és ugyanaz – mondta Leto. – Benne éltek a levegőben, és mégsem látjátok. Egy fázis lezárult. Ebből a befejezésből sarjad ki ellentétének kezdete. Így meglesz a Kralizecünk. Minden dolog visszatér megváltozott formában. Te a fejeddel gondolkozol, Stilgar; a leszármazottaid a gyomrukkal fognak gondolkozni. Térj vissza Tabr sziecsbe, Stilgar. Melléd adom Gurney Hallecket tanácsadónak.
– Nem bízol bennem, uram? – mondta halk hangon Stilgar.
– Dehogynem; különben nem küldeném hozzád Gurneyt. Azonnal neki fog látni az új haderő toborzásának, amire hamarosan szükségünk lesz. Elfogadom a hűségesküdet, Stilgar. Távozhatsz.
Stilgar mélyen meghajolt, lehátrált a lépcsőn, megfordult, és elhagyta a csarnokot. A többi naib felzárkózott utána, a fremen alapelv szerint: „az utolsókból lesznek az elsők”. Ám néhány kíváncsi kérdésük elhallatszott a trónusig, amint kifelé igyekeztek.
– Miről beszéltetek odafönt, Stil? Mit jelentenek azok a szavak Muad-Dib vizéről?
Leto odaszólt Farad'nnak.
– Mindent megjegyeztél, írnok?
– Igen, uram.
– A nagyanyám azt mondja, alaposan kitanított a Bene Gesserit mnemonikus módszereire. Ez jó. Nem szeretném, ha folyton csak körmölnél mellettem.
– Parancsodra, uram.
– Gyere és állj elém! – mondta Leto.
Farad'n engedelmeskedett, és hálásabb volt a Jessicától kapott kiképzésnek, mint valaha. Ha az ember tényként elfogadta, hogy Leto már nem ember, és nem úgy gondolkodik, mint az emberek, az Arany Ösvény eszméje egyre ijesztőbb lett.
Leto fölnézett Farad'nra. A palotaőrök hallótávolságon kívül voltak. Rajtuk kívül csupán a Belső Jelenlét tanácsnokai maradtak a nagycsarnokban, ők pedig alázatos csoportokba verődve álldogáltak, jó messze az első lépcsőfoktól. Ghanima közelebb húzódott, és átkarolta a trónus támláját.
– Még nem egyeztél bele, hogy átadd nekem a sardaukarjaidat – mondta Leto. – De ami késik, nem múlik.
– Sokkal tartozom neked, de ennyivel nem – válaszolt Farad'n.
– Szerinted nem illenének pompásan össze a fremenjeimmel?
– Akárcsak a két újsütetű jó barát, Stilgar meg Tyekanik.
– Mégsem egyezel?
– Várom az ajánlatodat.
– Akkor meg kell tennem az ajánlatomat, noha jól tudom, hogy nem fogod elismételni senkinek. Remélem, nagyanyám jól végezte a feladatát, és eléggé felkészített a megértésére.
– Mit kell megértenem?
– A misztikum meghatározó szerepet játszik minden civilizációban – mondta Leto. – Védőtorlaszokat épít a változás ellen, s ezért a következő nemzedéket mindig felkészületlenül éri az univerzum árulása. A misztikum mindegyik változata felépíti ezeket a torlaszokat: a vallásos misztikum, a hős vezér misztikuma, a messiás-misztikum, a tudomány és a technológia misztikuma és magának a természetnek a misztikuma. Mi egy olyan Birodalomban élünk, melynek születésénél a misztikum bábáskodott, s ez a Birodalom most szétesőben van, mert a legtöbb lakója nem tud különbséget tenni a misztikum és a világegyetem között. Tudod, a misztikum hasonlít kissé a démoni megszállottságra; hajlamos átvenni az uralmat az elme fölött, és mindenséggé válni az ember szemében.
– Ezekben a szavakban nagyanyád bölcsességére ismerek – mondta Farad'n.
– Nagyszerű, rokon. A nagyanyám megkérdezte tőlem, szörnyszülött vagyok-e, és nemmel válaszoltam. Ez volt az első árulásom. Tudod, Ghanima megmenekült ettől, én viszont nem. Engem arra kényszerítettek, hogy a túladagolt melanzs hatása alatt hozzam egyensúlyba Más Emlékeimet. Kénytelen voltam a tudatomra szabadított életek együttműködését keresni. Ezen a módon elkerültem a legrosszindulatubbakat, s kiválasztottam magamnak egy domináns segítőt, akit az a belső Öntudat javasolt nekem, mely valaha az apám volt. Valójában persze nem lényegültem át sem az apámmá, sem ezzé a segítővé. Viszont nem vagyok II. Leto sem.
– Ezt fejtsd ki bővebben!
– Tiszteletreméltó az egyenességed – mondta Leto. – Én egy közösség vagyok, melyben egy olyan egyed játssza a vezető szerepet, aki ősrégi és igencsak erőteljes. Annak idején alapított egy dinasztiát, amely háromezer évig uralkodott. A neve Harum volt, s amíg a vérvonala fel nem hígult, és tönkre nem tette az utódok babonasága, az alattvalói életében volt valami ütemes magasztosság. Öntudatlanul együtt mozogtak az évszakok változásával. Olyan utódoknak adtak életet, akik többnyire rövid életűek és babonásak voltak, s egy istenkirály könnyen el tudta kormányozni őket. Egészében véve erős nép voltak. Ösztönös szokásukká vált a faj minden eszközzel való fenntartása.
– Ez nem igazán tetszik nekem – mondta Farad'n.
– Őszintén szólva nekem sem – toldotta meg Leto. – De nincs mit tenni, ilyen univerzumot teremtettem.
– Miért?
– Ezt a leckét a Dűnén tanultam meg. Itt szüntelenül fenntartjuk a halál jelenlétét az élők között, mint valami uralkodó szellemet. Ennek a jelenlétnek a jóvoltából a holtak megváltoztatták az élőket. Az ilyen társadalom népessége hason csúszkál. De ha eljön az ellentétek ideje, ha fölemelik a fejüket a porból, nagyszerűek és gyönyörűek lesznek.
– Ez nem válasz a kérdésemre – tiltakozott Farad'n.
– Te nem bízol bennem, rokon.
– Nem bízik a tulajdon nagyanyád sem.
– És jó oka van rá – mondta Leto. De végül be fogja adni a derekát, mert kénytelen lesz. A Bene Gesseritek ugyanis pragmatikus elmék. Tudod, én osztom a világnézetüket. Te is magadon viseled ennek a világnak a jegyeit. Megmaradtak benned az uralkodói szokások, minden dolgot aszerint kategorizálsz magad körül, hogy mennyiben veheted hasznát, illetőleg milyen mértékben jelenthet veszélyt számodra.
– Beleegyeztem, hogy az írnokod legyek.
– Mulattatott az ajánlat, és hízelgett a valódi tehetségednek, ami a történetírás. Valóságos zseni vagy, ha a jelent a múlt jellemzőivel kell leírni. Több ízben előre kikövetkeztetted a lépéseimet.
– Nem szeretem a burkolt célzásokat – mondta Farad'n.
– Jó. A határtalan ambíciók világából jelenlegi szerény helyzetedbe csöppentél. A nagyanyám nem figyelmeztetett a határtalanság veszélyeire? Úgy vonz minket, mint reflektorfény az éjszakában, s elvakítja elménket a behatároltság terhére elkövetett túlzásokkal.
– Ezek csak Bene Gesserit-aforizmák! – tiltakozott Farad'n.
– De jóval precízebbek – mondta Leto. – A Bene Gesserit azt hitte, meg tudja jósolni a törzsfejlődés menetét. Csak afölött a tényező fölött siklottak el, hogy az evolúció során ők is ki vannak téve a változásoknak. Feltételezték, hogy Ők ugyanazok maradnak, mialatt tenyészprogramjuk kiteljesedik. Én nem vagyok ilyen vak önmagammal szemben. Nézz meg jól. Farad'n, mert én már nem vagyok ember.
– Erről a testvéred is biztosított. – Farad'n habozott. Aztán megkérdezte: – Szörnyszülött?
– A Testvériség meghatározása szerint talán igen. Harum kegyetlen és autokrata. Osztozom vele kegyetlenségében. Jól jegyezd meg: ugyanolyan kegyetlen vagyok, akár a gondos gazda, és az emberlakta univerzum a birtokom. A fremenek annak idején betanított sólymokat tartottak, nekem viszont van egy szelídített Farad'nom.
Farad'n arca elborult.
– Óvakodj a karmaimtól, rokon. Jól tudom, hogy a sardaukarjaim egy idő után alulmaradnának a fremenjeiddel szemben. Csakhogy szörnyű sebeket hasíthatnánk rajtad, és a sötétben ólálkodó sakálok kedvelik a legyengült prédát.
– Nagy gonddal foglak használni, ezt megígérem – mondta Leto. Előredőlt trónszékében. – Nem mondtam, hogy már nem vagyok ember? Higgy nekem, rokon. Az én ágyékom nem nemzhet gyermeket, mert nincsen ágyékom. És ez kényszerít rá a második árulásomra.
Farad'n szótlanul várt; végre megsejtette, hová akar kilyukadni Leto ezzel az eszmefuttatással.
– Megszegek minden fremen szabályt – mondta Leto. El fogják fogadni, mert nem lesz más választásuk. A házasság ürügyével tartottalak itt; de nem fogod megkapni Ghanima kezét. A testvéremet magam veszem feleségül!
– De hiszen te...
– A feleségem lesz, de nem hálok vele. Ghanimának folytatnia kell az Atreides-vérvonalat. És itt van még persze a Bene Gesserit tenyészprogramja, ami immár az én tenyészprogramom.
– Nem egyezem bele – tiltakozott Farad'n.
– Nem akarsz egy Atreides-dinasztia ősatyja lenni?
– Miféle dinasztiának? Te több ezer évig ülsz majd a trónon.
– És a magam képére formálom az utódaidat. Ez lesz az egész történelem legintenzívebb, legzártkörűbb nevelőprogramja. Miniatűr ökológiai rendszert fogunk alkotni. Tudod, bármilyen rendszerben is folyik az állatok küzdelme az életben maradásért, annak mindenképpen kölcsönös kapcsolatokat ápoló közösségeken kell alapulnia, melyek együtt munkálkodnak az alapvető minta továbbfejlesztésén – ami nem más, mint maga a rendszer. És ez a rendszer a legragyogóbb agyú uralkodókat fogja kitermelni magából, akiket a világ valaha látott.
– Csak szép szavakkal díszítgetsz egy alávalóan utálatos...
– Ki fogja túlélni Kralizecet? – kérdezte Leto. – Mert biztosíthatlak róla, Kralizec nem marad el.
– Őrült vagy, ember! Szét fogod zúzni a Birodalmat.
– Persze, hogy szétzúzom... és nem vagyok ember. De új öntudatra fogok ébreszteni minden embert. Én mondom neked, hogy a Dűne pusztasága alatt van egy titkos hely, ami minden idők legnagyobb kincsét rejti. Nem hazudom. Ha majd az utolsó féreg is megdöglik, és az utolsó szem fűszert is összeszedik a homokról, ez a mélyben megbúvó kincs elterjed egész univerzumunkban. Mikor a fűszermonopólium hatalma lehanyatlik, és sorsdöntő fontosságúvá válnak a rejtett tartalékok, új erők fognak felbukkanni szerte az Impériumban. Itt az ideje, hogy az emberiség megint megtanuljon az ösztöneire hagyatkozva élni.
Ghanima levette a karját a trónus támlájáról, odaállt Farad'n mellé, és kézen fogta.
– Mint ahogy anyám sem volt feleség, te sem leszel férj – mondta Leto. – De talán megismered a szerelmet, és megelégszel ennyivel.
– Minden nap, minden perc változást hoz – viszonozta Ghanima. – Az ember a pillanatok felismeréséből tanul.
Ghanima apró kezének melege állhatatos, ragaszkodó jelenlét volt Farad'n számára. A bőrén érezte Leto gondolatmenetének hullámverését, pedig a másik még a Hangot sem használta. Az érvelést a zsigereknek szánták, nem az agynak.
– Ezt ajánlod hát a sardaukarjaimért cserébe? – kérdezte.
– Sokkal, de sokkal többet, rokon. Felajánlom a leszármazottaidnak az Impériumot. Felajánlom nekik a békét.
– Mibe fog torkollni a te békéd?
– Önmaga ellentétébe – mondta Leto hideg gúnnyal a hangjában. Farad'n a fejét rázta.
– Nagyon nagynak találom ezt az árat a sardaukarjaimért. Muszáj megmaradnom írnoknak, királyi házad titkos nemzőatyjának?
– Muszáj.
– Ugye megpróbálod majd rám erőltetni a békéd szokását?
– Igen.
– Minden éber percemben ellene fogok szegülni.
– Hiszen ezt is várom el tőled, rokon. Ezért választottalak éppen téged. Hivatalossá teszem. Új nevet fogok adni neked. E pillanattól fogva legyen a neved a Szokások Megszegése, ami a mi nyelvünkön Harq al-Ada. Ugyan, rokon, ne légy már ilyen nehéz felfogású. A nagyanyám jól kitanított. Add nekem a sardaukarjaidat.
– Add oda őket – visszhangozta Ghanima. – Ha nem teszed, így vagy úgy, de mindenképpen megszerzi őket magának.
Farad'n úgy érezte, mintha a lány hangjából az ő féltése csendülne ki. Vagy talán szerelem? Leto nem azt akarta tőle, hogy gondolkozzék, hanem azt, hogy intuitív ugrásra szánja el magát.
– Vidd őket! – egyezett bele Farad'n.
– Nohát – mondta Leto. Furamód olajozott mozdulattal állt fel a trónusáról, mintha gondosan ügyelnie kellene rettenetes ereje féken tartására. Aztán lesietett Ghanima mellé, és gyengéden elfordította, míg a lány háttal nem állt neki, majd maga is megfordult, és vállát testvére vállának vetette. – Jól jegyezd meg ezt, Harq al-Ada rokon. Velünk mindig ez lesz a helyzet, így fogunk állni az esküvőnkön. Egymásnak háttal, mindig kifelé tekintve, hogy megvédjük az oszthatatlan, egységes egészet, amit alkotunk. – Sarkon fordult, gúnyos pillantást vetett Farad'nra, és lehalkította a hangját. – Sose feledd ezt, rokon, ha szemtől szemben vagy az én Ghanimámmal. Sose feledd, amikor szerelemről és gyengédségről suttogsz, amikor leginkább megkísértenek az én békémnek és elégedettségemnek a szokásai. A te hátadat nem fedezi senki.
Elfordult tőlük, és lesietett a lépcsőn a várakozó udvaroncok közé, akik úgy tódultak a nyomába, mikor elhagyta a csarnokot, akár az üstökös uszálya.
Ghanima ismét kézen fogta Farad'nt, tekintete azonban még jóval Leto távozása után is a csarnok túlsó végére szegeződött.
– Egyikünknek el kellett fogadnia a kínszenvedést – mondta –, és mindig is ő volt az erősebb.

 

VÉGE

 

 

A DŰNE-UNIVERZUM KRONOLÓGIÁJA
(Frank Herbert hat regénye alapján)

Megjegyzés: [regénycím] jelzi, hogy az adott eseményre melyik regényben található hivatkozás. (REGÉNYCÍM) jelzi, hogy az említett esemény melyik kötetben játszódik ténylegesen.

 

???

Egy ismeretlen helyről homoksügéreket visznek az Arrakisra. A homok-sügérek hatására az addig vízben gazdag Arrakis elsivatagosodik, és megkezdődik a homoksügér-féreg-fűszer ciklus. [A Dűne gyermekei]

 

kb. i.e. 1200

Az Atreides-ház ősatyjának, Agamemnonnak (Atreusz fia) születése.

 

Liga előtt
kb. L.e. 11 000

Az Űrkorszak kezdete.

 

kb. L.e. 1381

A Zenszunik szakadár szektája elválik Maometh vallásától. [A Dűne]
Bölcs Shakkad uralma alatt Yanshuph Ashkoko felfedezi az Arrakison a melanzsot. [A Dűne gyermekei]

A Második Űrközi Vándorlás után a zsidóság elrejti identitását környezete elől. [A Dűne Káptalanház]

 

L.e. 201-108

A Butleri Dzsihad, mely során elpusztítják az emberi elme mintájára gondolkodó gépeket. A Dzsihad ellenére az Ixen és a Richesen fennmarad a magasan fejlett gépek gyártásán alapuló kultúra. [A Dűne]

Norma Cenva megtervezi az első Liga-űrhajót. [A Dűne istencsászára]

 

L.e. 88

A corrini csata, melyben a Salusa Secundusról származó Corrino-ház a nevét kapja, és császári hatalomra emelkedik. A csatát követően egy Atreides száműz egy Harkonnent gyáva viselkedése miatt, mely a két ház között ellenségeskedést szül. [A Dűne]

A Bene Gesserit Főtisztelendő Anya titkos egyezséget köt a zsidósággal. [A Dűne Káptalanház]

Gilbertus Albans megalapítja a Mentátok rendjét. [A Dűne Káptalanház]

 

Liga szerint

 

Aláírják a Nagy Egyezményt, melynek értelmében a Nagy Házak együttes erővel elpusztíthatják azt, aki atomfegyvert vet be emberek ellen. [A Dűne]

Az Ökumenikus Fordítók Bizottsága megalkotja a Régi Földön az Orániai Katolikus Bibliát [A Dűne]

A Rossakon egy Sayyadina (papnő) felfedez egy növényt, melynek fogyasztása lehetővé teszi a Sayyadinák tudati egyesülését. Ettől kezdve a Zenszuni történelmet nem a szájhagyomány, hanem az emlékek tudati egyesülés révén történő átadásával őrzik meg. [A Dűne]

 

L.sz. 10 082

Wellington Yueh születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 092

Wanna Marcus születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 110

Vladimir Harkonnen születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 112

Wellington Yueh diplomát szerez a Suk Egyetemen. [A Dűne]

 

L.sz. 10 118

Hasimir Fenring (a Kwisatz Haderach-terv majdnem sikerült egyede) születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 119

IX. Elrood fia, Shaddam Corrino születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 132

Abulurd Harkonnen első fia, Glossu Rabban születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 140

Leto Atreides születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 154

Lady Jessica születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 174

Abulurd Harkonnen második fia, Feyd-Rautha Harkonnen születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 175

Jessica a Bene Gesserit parancsa ellenére fiúgyermeket szül Leto Atreidesnek: Paul Atreides születése. Anirul halála. [A Dűne]

 

L.sz. 10 181

Geoff fia, Kaleff születése. [A Dűne]

 

L.sz. 10 183

Jamis fia, Orlop születése. [A Dűne]

Leto Atreides fegyvermesterei kiképeznek egy kicsiny, sardaukar-szintű haderőt, mely miatt a Császár veszélyeztetve érzi hatalmát. [A Dűne]

 

L.sz. 10 190-10 191

A Császár az Arrakisra költözteti az Atreides-házat, hogy ott a Harkonneneket felhasználva elpusztíthassa Őket. (A DŰNE)

 

L.sz. 10 191

Az Atreides-haderőt elpusztítja egy közös sardaukar-Harkonnen támadás. Leto fogságba esik, majd meghal. Paul és Jessica a sivatagba menekül, ahol a fremenek befogadják őket. Duncan Idaho meghal. Liet-Kynes meghal. Megszületik Leto és Jessica lánya, Alia Atreides. (A DŰNE)

Paul Muad-Dib nyomán új vallás terjed el a fremenek között. Paul félelmetes sivatagi haderőt épít fel a vallásos-fanatikus fremenekből. Paul és Liet-Kynes lánya, Csani egymásba szeretnek. Paulban feléled a Kwisatz Haderach: látja a férfi vérvonalon őseinek múltbéli emlékeit, látja a jövőt és a jelent más helyen. (A DŰNE)

 

L.sz. 10 193

Paul megszilárdítja hatalmát a Dűne és a fűszer felett. Fremenjei segítségével legyőzi a császári és a Harkonnen haderőt, sarokba szorítja a Ligát és a Landsraad Nagy Házait.
Vladimir Harkonnen, Glossu Rabban, Feyd-Rautha Harkonnen és Thufir Hawat halála. IV. Shaddam átadja a császári trónt Paul Atreidesnek, és visszavonul a Salusa Secundusra, melynek klímáját megszelídítik. Paul feleségül veszi Irulant, Csani az ágyasa lesz. Császári pénzügyi támogatással gyorsult ütemben folytatják az Arrakis termővé tételét. Paul akarata ellenére megkezdődik a Fremen Dzsihad, mely során a fremen hadak elözönlik az Impériumot, hogy Paul uralma alá hajtsák az engedetlen Házakat, és elterjesszék saját vallásukat. (A DŰNE)

 

L.sz. 10 198

Farad'n Corrino születése. [A Dűne gyermekei]

 

L.sz. 10 206

A Fremen Dzsihad véget ér. A Bene Gesserit, a Liga és a Bene Tleilax összeesküvése Paul ellen néhány fremen támogatásával. A tleilaxiak egy Duncan Idaho-gholát (Hayt) ajándékoznak Paulnak. (A DŰNE MESSIÁSA)

 

L.sz. 10 207

Csani megszüli Paul gyermekeit, II. Letot és Ghanimát, majd meghal. Az összeesküvés sikertelen. Hayt visszanyeri halála előtti emlékeit, és – mint Duncan Idaho – Alia férje lesz. Paul eltűnik a sivatagban. Alia régens lesz. Gaius Helen Mohiam kivégzése. (A DŰNE MESSIÁSA)

 

L.sz. 10 212

IV Shaddam halála. [A Dűne]

 

L.sz. 10 216

Paul mint Prédikátor ismét felbukkan. Wensicia Corrino sikertelen merényletkísérlete Leto és Ghanima ellen. Leto szimbiózisba lép a homok-sügérekkel, testének metamorfózisa több évezredes életet biztosít neki. (A DŰNE GYERMEKEI)

 

L.sz. 10 217

Duncan Idaho (ghola) halála. Paul halála. Alia halála. Leto elfoglalja az Impérium trónját, és elindítja az emberiséget jövővízióján, az Arany Ösvényen. Farad'n és Ghanima génjeinek keresztezésével saját kezébe veszi a Bene Gesserit embernemesítő programját. (A DŰNE GYERMEKEI)

Leto a fűszer feletti hatalma révén az elkövetkező 3500 év során békét és nyugalmat kényszerít az emberiségre. [A Dűne istencsászára]

 

L.sz. 10 225

Hasunir Fenring halála. [A Dűne]

 

L.sz. 10 256

Lady Jessica halála. [A Dűne]

 

kb. L.sz. 10 400

Kipusztulnak a homoksügérek és a homokférgek az Arrakison. [A Dűne gyermekei]

A fokozatos terjeszkedés révén Leto birodalma multigalaktikussá válik. [A Dűne istencsászára]

Az ixiek gépi civilizációjuk terjesztésével létrehoznak egy gazdaságitechnológiai föderációt, melynek központja az Ixi Mag. [A Dűne istencsászára]

 

L.sz. 12 333

Leto kivégeztet kilenc történészt. [A Dűne istencsászára]

Leto hallgatólagos jóváhagyásával az ixiek immár nem tartják magukat a Butleri Dzsihad előírásaihoz: titokban újra gyártanak számítógépeket. [A Dűne istencsászára]

 

L.sz. 13 607

Leto embernemesítő programjának fontos állomása, Moneo születése. Moneo lánya, Siona és az ő utódai a Jövőbelátók számára láthatatlanok lesznek. [A Dűne istencsászára]

Az ixiek újra feltalálják a nem-mezőt nem ismerve a richesei Chobyn hasonló munkásságát. Megépül az Arrakison Dares-Balatban Leto nem-kamrája. [A Dűne istencsászára]

II. Leto felszámolja a Bene Gesserit Mentát-iskoláját a Wallach IX.-en. [A Dűne Káptalanház]

 

L.sz. 13 699

Az ixiek egy nem-kamrában létrehozzák Hwi Noree-t. [A Dűne istencsászára]

 

L.sz. 13 725

Siona Ibn Fuad al-Seyefa Atreides és egy Duncan Idaho-ghola megölik II. Letot. A Leto bőréből kiszabaduló homoksügérek elkezdik megkötni a vizet az Arrakison, mely a bolygó újbóli elsivatagosodásához vezet. Leto birodalmának egy részét hadserege, a Halszólítók öröklik. (A DŰNE ISTENCSÁSZÁRA)

 

kb. L.sz. 13 800

A Bene Gesserit a Káptalanház Bolygójára helyezik székhelyét. [A Dűne eretnekei]

 

kb. L.sz. 14 000

Az Arrakis újra sivatagos. A bolygót ismételten uraló homokférgekben szétszórva ott van Leto némaságra kárhoztatott tudata, biztosítva az Arany Ösvény folytonosságát. [A Dűne istencsászára]

Az ixiek feltalálják a navigációs gépeket, melyek megtörik a Liga űrhajózási monopóliumát. [A Dűne eretnekei]

Az ínséges Idők alatt a rohamosan növekvő népességű Impériumon erőszakhullámok csapnak át, majd a társadalmi feszültségtől hajtva bekövetkezik a Szétszóródás, mely során az emberiség nem-hajók fedélzetén hatalmas területeken árad szét az univerzumban. [A Dűne istencsászára]

Leto egykori birodalma (a Régi Birodalom) területén a bolygókormányok egy laza gazdasági föderációban működnek tovább, melyet részben a KHAFT, részben a Bene Gesserit fog össze. A Régi Birodalom egy részét a Halszólító Tanács irányítja. [A Dűne Káptalanház]

A Szétszóródásban a Halszólító demokrácia fokozatosan önkényuralomba csap át. Halszólító bürokratákból és szélsőséges Tisztelendő Anyákból létrejönnek a Tisztelet Matrónái. [A Dűne Káptalanház]

A Szétszóródás területeiről az emberek egy része újabb és újabb hullámokban még távolabbi, ismeretlen területekre vándorol nem-hajókkal. [A Dűne eretnekei]

A Bene Tleilax kidolgozza a melanzs mesterséges előállításának módszerét. [A Dűne eretnekei]

Felfedezik Dares-Balatban Leto nem-kamráját és feljegyzéseit. [A Dűne istencsászára]

 

L.sz. 14 929

Miles Teg születése. [A Dűne eretnekei]

 

L.sz. 14 932

Sabine Teg születése. [A Dűne eretnekei]

A Szétszóródásban a Sokarcú Ellenség pusztító támadást indít a Tisztelet Matrónái ellen. A Tisztelet Matrónái a Régi Birodalom területére kénytelenek menekülni a futárok és Kezelőik elől. [A Dűne Káptalanház]

 

kb. L.sz. 15 120

A Tisztelet Matrónáinak a Régi Birodalomba visszamenekülő csoportja támaszpontot hoz létre a Gammun. [A Dűne eretnekei]

A Tisztelet Matrónái egyre több bolygót hajtanak uralmuk alá, miközben a KHAFT által fenntartott laza gazdasági föderáció lassan szétesik. [A Dűne Káptalanház]

 

L.sz. 15 213

A Tleilaxon világra jön a Bene Gesserit ghola-tervének 12. Duncan Idaho gholája. [A Dűne eretnekei]

 

L.sz. 15 214

Sheeana Brugh születése a Rakison. [A Dűne eretnekei]

 

L.sz. 15 222

Sheeana rájön, hogy képes irányítani a rakisi homokférgeket. [A Dűne eretnekei]

 

L.sz. 15 225

Évezredes várakozás után a Bene Tleilax nekikezd, hogy a hamis hitet valló emberiséget uralma alá hajtsa és a Tleilaxiak Nagy Hitére térítse. (A DŰNE ERETNEKEI)

 

L.sz. 15 229

A Bene Gesserit rákényszeríti a Tisztelet Matrónáit a rakisi élet elpusztítására. Kipusztulnak a rakisi homokférgek, és ezzel az emberiség megszabadul a jövőjét gúzsba kötő és irányító Leto szétszórt tudatától. Miles Teg meghal. Murbella, egy Tisztelet Matrónája csatlakozik a Bene Gesserithez. Darwi Odrade Főtisztelendő Anya vezetésével a Nővérek megmentenek egy férget a Rakisról, és a Káptalanház Bolygójára viszik. (A DŰNE ERETNEKEI)

A Tisztelet Matrónái elpusztítják a Bene Tleilax összes bolygóját. A Bene Gesserit megmenti és elrejti az utolsó tleilaxi Mestert, Scytale-t. [A Dűne Káptalanház]

 

L.sz. 15 230

Megszületik Miles Teg gholája. A megmentett homokféregből származó homoksügérek elkezdik elsivatagosítani a Káptalanház Bolygóját. (A DŰNE KÁPTALANHÁZ)

A Bene Gesserit új Szétszóródást indít el Nővéreket és homoksügéreket szórva szét az univerzumban. (A DŰNE KÁPTALANHÁZ)

A Tisztelet Matrónái elfoglalják az Elágazást, majd pusztítani kezdik a Bene Gesserit bolygóit, a Káptalanházat keresve. (A DŰNE KÁPTALANHÁZ)

 

L.sz. 15 240

Megjelennek a Káptalanház Bolygóján a homokférgek. A Bene Gesserit megtámadja a Tisztelet Matrónáinak főhadiszállását. Darwi Odrade halála. Murbella lesz az új Főtisztelendő Anya és egyben a Hatalmas Tisztelet Matrónája is. Murbella megkezdi a Tisztelet Matrónáinak észrevétlen átalakítását Bene Gesseritté. Duncan, Sheeana, Scytale, Teg, néhány Bene Gesserit és néhány zsidó nem-hajóval megszöknek a Káptalanházról és eltűnnek az univerzumban. (A DŰNE KÁPTALANHÁZ)

 

L.sz. 20 217

Gaus Andaud szónoklata II. Leto trónralépésének 10 000. évfordulóján. [A Dűne eretnekei]