Joseph Heller
A 22-es csapdája
(Tartalom)
Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.
Yossarian meglátta a lelkészt, és tisztára belehabarodott.
Yossarian májpanasszal ragadt a kórházban, de a panaszból sehogy se akart sárgaság lenni. Az orvosok rejtélyesnek találták ezt a tényt, hogy sehogy se akar belőle sárgaság lenni. Mert ha sárgaság lett volna belőle, azt kezelhették volna. Ha nem lett volna belőle sárgaság, hanem csak úgy elmúlik, akkor elbocsáthatták volna Yossariant. De hogy egész idő alatt sehogy se akart belőle sárgaság lenni, ebbe belezavarodtak.
Minden áldott reggel megjelentek, hárman, sietősen, szigorúan eltökélt arccal és tétova tekintettel, sarkukban a szigorú és sietős Ducket nővérrel, aki szintén nem szerette Yossariant. Fölolvasták az ágy lábánál levő kórlapot, és türelmetlenül érdeklődtek a fájásokról. Sértődötten néztek, amikor megmondta nekik, hogy semmi változás.
– Semmi mozgás? – követelőzött az orvos ezredes. Egymásra néztek, amikor a fejét rázta.
– Még tablettát neki.
Ducket nővér följegyezte, hogy adjanak Yossariannak még tablettát, aztán mind a négyen elvonultak a következő ágyhoz. Yossariant egyik nővér sem szerette. A fájdalmak különben már rég megszűntek, erről azonban Yossarian mélyen hallgatott, az orvosok, meg nem gyanakodtak. Ők csak arra gyanakodtak, hogy hátha hashajtót szedett be, és nem szólt róla senkinek.
Yossarian mindent megkapott a kórházban, amit csak akart. A koszt nem volt éppen rossz, és ágyba hordták neki. Friss húsból is volt repeta, és forró délutánokon, akárcsak a többieknek, neki is jeges gyümölcslevet vagy jeges kakaót szolgáltak fel. Soha senki nem zaklatta, kivéve az orvosokat meg az ápolónőket. Délelőtt kis ideig leveleket kellett cenzúráznia, de azután szabad volt, tiszta lelkiismerettel, boldog tétlenségben dögölhetett az ágyában. Jól megvolt ott a kórházban, és könnyen maradhatott, mert mindig 36,8-a volt. Sokkal jobban megvolt, mint Dunbar, akinek folyton orra kellett buknia, ha azt akarta, hogy ágyba hordják neki a kosztot.
Miután Yossarian úgy döntött, hogy a háború hátralevő idejét kórházban tölti, minden ismerősének levelet küldött, melyben megírta, hogy kórházban van, de egy árva szóval sem említette, hogy mi a baja. Aztán jobb ötlete támadt. Minden ismerősének megírta, hogy nagyon veszélyes bevetésre készül. „Önkénteseket kértek. Nagyon veszélyes, de hát valakinek ezt is csak meg kell csinálnia. Tüstént írok, mihelyt a bevetésről visszatértem.” Attól kezdve nem írt senkinek.
A kórterem tiszti állományú betegeinek a kötelmei közé tartozott a legénységi állomány leveleinek cenzúrázása; a legénységi állománynak külön kórterem állt a rendelkezésére. Egyhangú munka volt, és Yossarian teljesen letört, amikor rájött, hogy a legénységi állomány élete alig érdekesebb, mint a tiszteké. Az első nap minden kíváncsiságát lehervasztotta. Hogy megtörje valamivel az egyhangúságot, játékokat eszelt ki. Halál a bővítményekre, hirdette ki egy napon, és a kezébe került minden egyes levélből egy szálig ugrottak a jelzők és a határozók. Másnap a névelőknek üzent hadat. A rákövetkező napon az alkotás magasabb régióiba emelkedett, amikor is kihúzott mindent a levelekből, csak az egyet, az o-t és az az-t hagyta meg. Úgy érezte, ezzel a sorok közötti feszültség dinamikája hatalmasan megnőtt, s a levél csaknem minden esetben sokkal egyetemesebb mondanivalót sugárzott. Hamarosan feketelistára került a megszólítások és az aláírások némely tagja, ugyanakkor a szöveg érintetlen maradt. Egy alkalommal az egyik levélből mindent kicenzúrázott, csak az üdvözlést, „Drága Máriám” hagyta meg, s a legvégére ezt írta: „Tragikusan vágyódom utánad. A. T. Tappman, tábori lelkész, Egyesült Államok Hadserege.” A csapattest tábori lelkészének A. T. Tappman volt a neve.
Amikor már a levelekben minden lehetőséget kimerített, a borítékon levő címeket és neveket kezdte ostromolni, utcákat, családi otthonokat rombolt le, csuklójának egyetlen könnyed kis mozdulatával egész metropolisokat semmisített meg, mintha Isten mindenhatóságát birtokolná. A 22-es elrendelte, hogy minden cenzúrázott levélen rajta legyen a cenzortiszt neve. Ő a legtöbb levelet természetesen nem olvasta el. Ezekre saját nevét írta. Azokra, amiket elolvasott, ezt írta: „Washington Irving”. Amikor elunta, akkor ezt írta: „Irving Washington”. A borítékok cenzúrázása kellemetlen utóbántalmakkal járt, ugyanis bizonyos olümposzi harcálláspontokról a gyanú fellegeit vonzotta a kórház fölé, s ebből egy valódi kémelhárító, mint álbeteg, a kórterembe cseppent. Mindenki tudta róla, hogy kémelhárító, mert folyton holmi Irving vagy Washington nevű tiszt után kérdezősködött, és mert ottléte második napjától kezdve nem volt hajlandó leveleket cenzúrázni, túlságosan unalmasnak találta.
Ezúttal pompás kórteremre leltek, a legjobbakkal vetekedett azok közül, amelyekhez neki meg Dunbarnak valaha is szerencséje volt. Velük volt ezúttal a huszonnégy éves vadászpilóta kapitány, gyér arany bajusszal, akit a tél kellős közepén lelőttek az Adriai-tenger fölött, és még csak náthát sem kapott. Most javában dühöngött a nyár, a kapitányt nem lőtték le, mégis influenzára panaszkodott. Yossarian jobbján a porig sújtott kapitány ágya állt, aki a vérében váltólázzal, seggén moszkitócsípéssel, mindig a hasán feküdt szerelmetes pózban.
Yossariannal szemben a terem másik falánál volt Dunbar ágya, és Dunbaré mellett azé a tüzérkapitányé, akivel Yossarian abbahagyta a sakkozást. A kapitány jól sakkozott, és a játszmák mindig izgalmasak voltak. Yossarian abbahagyta vele a sakkozást, mert a játszmák olyan izgalmasak voltak, hogy mindketten teljesen becsavarodtak. Aztán ott volt a művelt texasi Texasból, aki úgy nézett ki, mintha egy színes, szélesvásznú monstrefilmből lépett volna közéjük, és aki, igaz patrióta módjára, úgy érezte, hogy a vagyonosoknak – a rendes embereknek – több szavazat jár, mint a csavargóknak, kurváknak, bűnözőknek, betegeknek, ateistáknak és nem rendes embereknek – azaz a vagyontalanoknak. Yossarian épp a ritmust szerelte ki a levelekből azon a napon, amikor a texasit behozták. Nyugodt, forró, zavartalan nap volt, mint a többi. A hőség rásúlyosult a tetőre, elfojtotta a hangot. Dunbar megint mozdulatlanul feküdt a hátán, kerekre nyitott szeme a mennyezetre bámult, mint egy játék babáé. Vadul dolgozott élete meghosszabbításán. Élete meghosszabbítását az unatkozás kultuszával kívánta elérni. Dunbar olyan vadul dolgozott élete meghosszabbításán, hogy Yossarian már-már azt hitte, beadta a kulcsot. A texasit betették az egyik ágyba a kórterem közepén, s nem sokkal ezután megosztotta velük nézeteit. Mintha rugók lökték volna fel, Dunbar felült.
– Ez az – ordított izgatottan. – Valami hiányzott... egész idő alatt tudtam, hogy hiányzik valami. Most végre megtudtam, mi hiányzik. – Öklével a tenyerébe csapott. – Nincs patriotizmus – nyilvánította ki.
– Úgy van – harsogott vissza Yossarian. – Úgy van, úgy van, úgy van. A virsli, a Brooklyn-híd. Anyuka hamuban sült pogácsája. Ez az, amiért mindenki harcol. De ki harcol a rendes emberekért? Ki harcol azért, hogy a rendes embereknek több szavazat jusson? Nincs patriotizmus, erről van szó. És nincs matriotizmus se.
Yossarian balján a tiszthelyettes nem hatódott meg.
– Ki nem szarik erre? – mondta fáradtan, és befordult a másik oldalára aludni. A texasiról kiderült, hogy jóindulatú, nagylelkű és kedves ember. Három nap múlva mindenki utálta.
Társaságában kellemetlen rángások futkároztak végig az érzékenyebb gerinceken, tágult is mellőle mindenki – mindenki, kivéve a katonát fehérben, akinek nem volt más választása. A katona Fehérben a lába ujjától a feje búbjáig gipszbe és gézbe volt pólyáivá. Volt két használhatatlan lába, és volt két használhatatlan keze. Éjszaka csempészték a kórterembe, az embereknek fogalmuk sem volt, hogy közöttük van, amíg reggel föl nem ébredtek, és meg nem látták a csípőből fölmeredő két furcsa lábat, a függőlegesen kipányvázott két furcsa kart. Mind a négy végtag furcsán kikötve a levegőben sötéten függő ólomsúlyokhoz, s ő meg se moccant soha. A kötésbe nyílást vágtak mindkét karjának hajlata fölött, ezeken át táplálták valami átlátszó folyadékkal egy átlátszó üvegedényből. Egy béna nikkelcső meredt ki ágyékánál a gipszből, amelyhez egy vékony gumicső csatlakozott, ezen keresztül távozott el a veseürülék, és csepegett szakszerűen egy átlátszó, zárt edénybe a padlón. Mire a padlón álló edény megtelt, a könyökénél a tápláló edény kiürült, úgyhogy a kettőt csak ki kellett gyorsan cserélni, és az a valami csepeghetett beléje vissza. A katona fehérben tulajdonképpen láthatatlan volt, kivéve egy csorba fekete üreget a szája fölött.
A katona fehérben a texasi mellé került, és a texasi oldalvást üldögélve saját ágya szélén, kellemes, behízelgő kurrogással reggeltől estig beszélt neki. A texasit egyáltalán nem zavarta, hogy nem kap választ.
A kórteremben naponta kétszer mértek lázat. Mindennap kora reggel és mindennap késő délután Cramer nővér megjelent egy jókora üvegedénnyel, ami tele volt lázmérővel, elindult a kórterem egyik fala mentén, és visszajött a másik fal mentén, közben kiosztotta a pácienseknek a lázmérőket. A katona fehérben úgy kapta meg a lázmérőjét, hogy Cramer nővér a végét bedugta a szája fölött levő üregbe, oldalát meg nekitámasztotta az üreg alsó karimájának, és otthagyta. Amikor visszatért az első emberhez, elvette tőle a lázmérőt, följegyezte a lázát, aztán továbblépett a következő ágyhoz, így járta végig ismét a kórtermet. Egy délután, amikor befejezte első körútját a kórteremben, és visszatért a katona fehérben ágyához, és leolvasta a lázmérőt, úgy találta, hogy a katona fehérben meghalt.
– Gyilkos – mondta Dunbar nyugodtan. A texasi bizonytalan vigyorral nézett föl rá.
– Hentes – mondta Yossarian.
– Miről van szó, pajtikám? – kérdezte a texasi idegesen.
– Arról, hogy te ölted meg – mondta Dunbar.
– Lemészároltad – mondta Yossarian.
A texasi hanyatt dőlt. – Bolondok vagytok ti, pajtikám. Egy ujjal se nyúltam hozzá.
– Te ölted meg – mondta Dunbar.
– Hallottam, amikor mészároltad – mondta Yossarian.
– Lemészároltad, mert néger volt – mondta Dunbar.
– Bolondok vagytok, pajtikám – visított a texasi. – Négert ide be se engednek. Van nekik külön helyük a négerek számára.
– Az őrmester csempészte be – mondta Dunbar.
– A kommunista őrmester – mondta Yossarian.
– És te tudtad, hogy néger.
A tiszthelyettest Yossarian balján teljesen hidegen hagyta a katona fehérben históriája. A tiszthelyettest minden hidegen hagyta, és egyáltalában nem beszélt, hacsak azért nem, hogy ingerültségét kimutassa.
Egy nappal azelőtt, hogy Yossarian megismerkedett a lelkésszel, az ebédlőben felrobbant a kályha, és tűzbe borította a konyha egyik felét. Perzselő forróság sepert végig a környéken. Még Yossarian kórtermében is, majd háromszáz lábnyira onnét, ahol hallani lehetett a lángok harsogását, az égő gerendák éles recsegését. Füst gomolygott tova a narancsszínű ablakok előtt. Tizenöt percen belül megérkeztek a repülőtéri műszaki mentőszolgálat tűzoltói, hogy felvegyék a harcot a tűzzel. Egy őrjítő félóráig hajszálon függött minden. A tüzesek már kezdtek felülkerekedni. Hirtelen a bevetésről visszatérő bombázók untig ismert egyhangú dörgése hallatszott, és a tüzesek kénytelenek voltak föltekerni csöveiket és rohanni vissza a reptérre, mert hátha lezuhan egy gép és tüzet fog. A gépek baj nélkül földet értek. Mihelyt az utolsó is lenn volt, a tüzesek megfordultak autóikkal, és nyargaltak vissza, föl a dombra, hogy befejezzék művüket a tűzzel a kórháznál. Mire odaértek, minden parázs kihunyt. Saját jószántából múlt ki a tűz, elaludt teljesen, anélkül, hogy csak egyetlen parázskát is meg kellett volna locsolni, a kiábrándult tüzesek meg ihattak a langyos kávét, meg csellenghettek erre-arra, hátha felmarhatnának egy-egy nővérkét.
A lelkész a tűz utáni napon jelent meg. Yossarian épp szorgalmasan purgálta a leveleket, ezúttal csak a fellengzős szavakat hagyta meg, amikor a lelkész leült egy székre az ágyak között, és megkérdezte tőle, hogyan érzi magát. Kicsit féloldalasan helyezkedett el, úgy, hogy Yossarian mindössze a kapitányi rangjelzést láthatta inge gallérján. Yossariannak halvány fogalma sem volt, ki lehet ez, de biztosra vette, hogy vagy egy új orvos, vagy egy új őrült.
– Á, tűrhetően – válaszolta. – Valami csekélyke kis fájdalom bujkál a májamban, gondolom, soha nem is voltam én egészen normális, de száz szónak is egy a vége, be kell vallanom, hogy egészen tűrhetően megvagyok.
– Ez örvendetes – mondta a lelkész.
– Igen – mondta Yossarian. – Igen, ez örvendetes.
– Már hamarabb meg akartam látogatni – mondta a lelkész –, de nem voltam egészen rendben.
– Ez nagyon sajnálatos – mondta Yossarian.
– Csak egy kis nátha – tette hozzá a lelkész sietve.
– Nekem 36,8 lázam van – toldotta meg éppoly sietve Yossarian.
– Ez nagyon sajnálatos – mondta a lelkész.
– Igen – hagyta helyben Yossarian. – Igen, ez nagyon sajnálatos. A lelkész fészkelődött.
– Mivel segíthetnék magának? – kérdezte kis idő múlva.
– Á, köszönöm, semmivel – Yossarian sóhajtott. – Úgy vettem észre, az orvosok megtesznek minden emberileg lehetőt.
– Nem, nem. – A lelkész halványpiros lett. – Semmi ilyesmire nem gondoltam. Arra gondoltam, hogy cigarettát... vagy könyvet... esetleg... játékot...
– Nem, nem – mondta Yossarian. – Köszönöm szépen. Mindent megkapok, amire szükségem van, azt hiszem, mindent, kivéve a jó egészséget.
– Ez nagyon sajnálatos.
– Igen – mondta Yossarian. – Igen, ez nagyon sajnálatos.
A lelkész megint izegni-mozogni kezdett. Egy ideig jobbra-balra nézegetett, aztán a mennyezetre bámult, aztán a padlóra. Mély lélegzetet vett.
– Nately hadnagy üdvözletét küldi – mondta. Yossarian elszomorodott annak hallatára, hogy közös ismerősük van. Úgy látszik, ezek után van alap a további beszélgetésre.
– Ismeri Nately hadnagyot? – kérdezte szemrehányóan.
– Igen, elég jól ismerem Nately hadnagyot.
– Nately hadnagy nagy seggfej, mi? A lelkész keservesen mosolygott.
– Attól tartok, ez nem rám tartozik. Ennyire nem vagyunk jóban, azt hiszem.
– Becsszavamra, elhiheti – mondta Yossarian. – Akkora nagy pancser, hogy még.
A lelkész nehézkesen fontolgatta a beálló csendet, aztán egy kitérő kérdéssel darabokra zúzta.
– Ön Yossarian kapitány, vagy nem?
– Nately nagy hátránnyal indult az életben. Volt neki gyerekszobája.
– Kérem, bocsásson meg – ragaszkodott jámborán a magáéhoz a lelkész. – Lehet, hogy súlyos tévedés áldozata lettem. Ön Yossarian kapitány?
– Igen – vallotta be Yossarian kapitány. – Én vagyok Yossarian kapitány.
– A 256. századtól?
– A 256. frontszázadtól – válaszolta Yossarian. – Nem tudok róla, hogy létezne még rajtam kívül Yossarian kapitány. Amennyire én tudom, én vagyok az egyetlen Yossarian kapitány, akit ismerek, de csak amennyire én tudom.
– Értem – mondta a lelkész letörten.
– Ez kettőnek a nyolcadik fronthatványa – fejtegette Yossarian –, ha netán az járna a fejében, hogy jelképes költeményt ír századunkról.
– Dehogy – motyogta a lelkész. – Nem az jár a fejemben, hogy jelképes költeményt írjak a századukról.
Yossarian meglepetten fölegyenesedett, amikor a lelkész gallérjának a másik oldalán felfedezte a kicsiny ezüstkeresztet. Tetőtől talpig megrendült, mert tulajdonképpen még soha életében nem beszélt lelkésszel.
– Maga lelkész – kiabálta elragadtatottan. – Nem tudtam, hogy maga lelkész.
– Hát igen – válaszolta a lelkész. – Nem tudta, hogy lelkész vagyok?
– Hát nem. Nem tudtam, hogy maga lelkész. – Yossarian hatalmas, elragadtatott vigyorral bámulta. – Ami azt illeti, soha életemben nem beszéltem még lelkésszel.
A lelkész megint elpirult, és lebámult a kezére. Harminckét év körüli törékeny emberke volt, gesztenyeszín hajú, félénk barna szemű. Arca keskeny és eléggé sápadt volt. Mindkét arcának medencéjében elfonnyadt mitesszerek gödröcskéi fészkeltek ártatlanul. Yossarian mindenáron segíteni akart rajta.
– Tényleg nem tehetek semmit az érdekében? – kérdezte a lelkész. Yossarian még mindig vigyorogva a fejét rázta.
– Igazán sajnálom, de nem. Mindent megkapok, amire szükségem van, és igen jól megvagyok itt. Tulajdonképpen még csak beteg sem vagyok.
– Hát ez örvendetes. – A lelkész alighogy kiejtette a száján a szavakat, máris megbánta, és rémült vihogással gyömöszölte bütykeit a szájába, de Yossarian kiábrándítóan hallgatott. – Vannak még itt emberek az ezredtől, akiket meg kell látogatnom – mentegetőzött végül. – Eljövök még magához, valószínűleg holnap.
– Kérem, jöjjön el – mondta Yossarian.
– Csak akkor jövök, ha akarja, hogy jöjjek – mondta a lelkész, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Észrevettem már, hogy nagyon sokan kényelmetlenül érzik magukat, ha én a közelben vagyok.
Yossarian lángolt a rokonszenvtől. – Feltétlenül jöjjön el -mondta. – Én nem érzem magam kényelmetlenül, ha maga a közelben van.
A lelkész hálásan fölragyogott, aztán lenézett egy papírszeletkére, melyet egész idő alatt a markában gyömködött. Mozgó szájjal végigszámolta az ágyakat a kórteremben, aztán figyelmét kétkedve összpontosította Dunbarra.
– Szabad kérdeznem – suttogta halkan –, vajon ő lenne Dunbar hadnagy?
– Igen – válaszolta Yossarian harsogva. – Az ott Dunbar hadnagy.
– Köszönöm szépen – suttogta a lelkész. – Nagyon-nagyon szépen köszönöm. Most nála vizitelek. Meg kell látogatnom mindenkit, aki az ezredtől van itt a kórházban.
– Amazokat is, a másik kórteremben? – kérdezte Yossarian.
– Amazokat is, a másik kórteremben.
– Legyen óvatos abban a másik kórteremben, atya – figyelmeztette Yossarian. – Az az, ahol az idegbetegeket tartják. Tele van őrültekkel.
– Nem okvetlenül kell atyának szólítania – magyarázta a lelkész. – Anabaptista vagyok.
– Halál komoly, amit arról a másik kórteremről mondtam -folytatta Yossarian zordonan. – A tábori csendőrök nem védik meg magát, mert azok a legőrültebbek. Én magam mennék magával, ha nem majréznék olyan marhára tőlük. Az elmebaj ragadós. Ez az egyetlen egészséges kórterem az egész kórházban. Rajtunk kívül itt mindenki őrült. Ami azt illeti, talán ez az egyetlen egészséges kórterem az egész világon.
A lelkész gyorsan felállt, elóvakodott Yossarian ágyától, aztán engesztelő mosollyal bólintott, és megígérte, hogy megfelelő óvatossággal fog eljárni. – És most Dunbar hadnagynál kell vizitelnem – mondta. De maradt még, noha lelkiismeret-furdalással. – Hogy van Dunbar hadnagy? – kérdezte végül.
– Amilyen jól csak lehet – biztosította Yossarian. – Mint a Csekonics báró. Egyike a legnagyszerűbb, legkötelességtudatlanabb embereknek a földön.
– Nem erre gondoltam – válaszolta a lelkész megint suttogva. -Arra gondoltam, hogy súlyos-e az állapota?
– Nem, az állapota egyáltalán nem súlyos. Sőt egyáltalában nem is beteg.
– Ez örvendetes. – A lelkész megkönnyebbülten sóhajtott.
– Igen – mondta Yossarian. – Igen, ez örvendetes.
– Egy lelkész – mondta Dunbar, miután a lelkész meglátogatta őt, és elment. – Érted ezt? Lelkész.
– Nem édes pofa? – mondta Yossarian. – Meglehet, ezek három szavazatot is adnának neki.
– Kik azok az ezek? – kérdezte Dunbar gyanakodva.
A kórterem végében, direkt az ő ágyának elkerített kis sarokban feküdt, szüntelen tevékenységben, a zöld hullámpapír válaszfal mögött, az ünnepélyes, középkorú ezredes, akit minden áldott nap meglátogatott a finom vonású, édes arcú, hamuszőke, göndör hajú hölgy, aki nem volt se ápolónő, sem női segédszolgálatos, sem vöröskeresztes nővér, és mégis hűségesen megjelent a pianosai kórházban, csinos, pasztellszínű nyári ruhákban, nagyon elegánsan, fehér bőrtopánkában, amelynek félmagas sarka a mindig vitathatatlanul egyenes harisnyavarrás folytatásának látszott. Az ezredes elkülönítőben volt, és éjjel-nappal nyálkás üzeneteket küldözött belülről, négyszögletes kis gézdarabkákon, melyeket aggályosan összehajtogatott, és az ágya melletti éjjeliszekrényben álló fehér edénykébe dobált. Az ezredes csodálatos volt. Nagy, sötét üreg volt a szája, két üreg az arca, üreges a szomorú, penésszínű szeme. Arca színe mint a homályos ezüst. Nyugodtan, óvatosan köhögött, a gézdarabkával fölszárogatta ajkát, már-már automatikussá vált undorral.
Az ezredes korúi specialisták örvénylettek, akik még tovább specializálódtak abban az igyekezetükben, hogy rájöjjenek, mi baja az ezredesnek. Fényt villogtattak a szemébe, vajon lát-e, tűkkel szurkálták az idegeit, hogy meghallgassák, vajon érez-e. Urinájának urológusa, limfájának limfológusa, endokrináinak endokrinológusa, pszichéjének pszichológusa, dermájának dermatológusa volt, pátoszának patológusa, cisztájának cisztológusa volt, és ott volt még egy kopasz, pedáns cetológus a Harvard Egyetem Állattani Tanszékéről, akit egy IBM számítógép anódjának meghibásodása következtében kíméletlenül beszipkáztak a Hadsereg Orvosi Karába, s vizitjeit a haldokló ezredesnél azzal töltötte, hogy megpróbálta vele megvitatni a Moby Dick-et.
Az ezredest tényleg kivizsgálták. Testének nem volt olyan tagja, amit nem szúrtak vagy vágtak volna, nem kotortak vagy poroltak volna, nem fagyasztottak vagy fényképeztek volna, amit ki nem vettek, meg nem csonkítottak és vissza nem raktak volna. A csinos, karcsú és egyenes asszony az ágya szélén ülve gyakran megsimogatta, és amikor mosolygott, maga volt az állhatatos, sűrített szomorúság. Az ezredes magas volt, vékony és görnyedt. Amikor fölkelt, hogy járjon egyet, még jobban meggörbedt, egész teste egy nagy üreg lett, lábát nagyon óvatosan rakta, térdtől lefelé centinként mozgatta előre. Szeme alatt sötétlila üregek voltak. Az asszony halkan beszélt, még az ezredes köhögésénél is halkabban, és a kórteremben soha senki nem hallotta a hangját.
Alig tíz napon belül a texasi kisöpörte a kórtermet. Elsőnek a tüzértiszt lépett le, aztán megindult az áradat. Dunbar, Yossarian és a vadászpilóta egy napon pucoltak meg. Dunbarnak megszűntek a szédülési rohamai, a vadászpilóta az orrát fújta. Yossarian megmondta az orvosoknak, hogy májpanasza megszűnt. Hát ilyen egyszerűen ment. Még a tiszthelyettes is elmenekült. Alig tíz napon belül a texasi mindenkit kiűzött a kórházból, vissza a frontszolgálatba – mindenkit, kivéve a kémelhárító tisztet, aki náthát kapott a vadászpilótától, és tüdőgyulladással ott ragadt.
Bizonyos szempontból a kémelhárító tisztnek nagy szerencséje volt, mert a kórházon kívül javában folyt a háború. Emberek bolondultak meg, és embereket tüntettek ki medáliákkal. Az egész világon, a front mindkét oldalán életüket áldozták a fiúk azért, amiről azt mesélték nekik, hogy a hazájuk, és mintha ez az égvilágon senkit sem érdekelt volna, legkevésbé azokat a fiúkat, akik fiatal életüket feláldozták. És nem látszott se vége, se hossza. Az egyetlen vég, ami látszott, az Yossarian tulajdon vége volt, pedig ítéletnapig a kórházban maradhatott volna, ha nem jön közbe az a virslifejű, lepcses pofájú texasi patrióta azzal az elpusztíthatatlan vigécmosolyával, amely úgy virít az arcán, mint egy cowboykalap karimája. A texasi mindenkit boldoggá akart tenni a kórházban, kivéve Yossariant és Dunbart. A texasi tényleg nagyon beteg volt.
De Yossarian a texasi akarata ellenére sem tudott boldog lenni, mert ami a kórházon kívül folyt, az nem adott okot a derűre. Az egyetlen valami, ami folyt, az a háború volt, és úgy látszott, senkit sem érdekel, kivéve Yossariant és Dunbart. És amikor Yossarian megpróbálta felhívni rá a figyelmüket, tágultak mellőle, és azt hitték, ő a bolond. Még Clevinger is, aki pedig jobban ismerhette volna a dürgést, de nem ismerte jobban, még ő is azt mondta neki, hogy őrült, amikor utoljára látták egymást, nem sokkal azelőtt, hogy Yossarian bemenekült a kórházba.
Clevinger hűdéses dühvel és méltatlankodással bámult rá, mindkét kezével az asztalt markolászta, úgy kiabált:
– Őrült vagy!
– Clevinger, mi a fenét akarsz te az emberektől? – felelt neki unottan Dunbar a tisztiklub zajában.
– Nem viccelek – állhatatoskodott Clevinger. – Ezek meg akarnak ölni engem – mondta Yossarian nyugodtan.
– Senki sem akar téged megölni – kiáltotta Clevinger.
– Akkor miért lődöznek rám folyton? – kérdezte Yossarian.
– Mindenkire lövöldöznek – válaszolta Clevinger. – Mindenkit meg akarnak ölni.
– Akkor meg mit akarsz?
Clevinger már vágányon volt, érzelmei félig kiemelték a székből, szeme nedves volt, ajka sápadt és remegett. Ahogy mindig is történni szokott, amikor olyan elveken veszekedtek, amikben Clevinger szenvedélyesen hitt, dühöngve kapkodott levegő után, nyeldes-te vissza a meggyőződés keserű könnyeit. Clevinger nagyon sok elvben hitt szenvedélyesen. Őrült volt.
– Kik azok az ezek? – tudakolta. – Ki az pontosan, akiről úgy' gondolod, hogy meg akar gyilkolni?
– Kivétel nélkül mindenki – mondta neki Yossarian.
– Ki az a kivétel nélkül mindenki?
– Mit gondolsz, ki az a kivétel nélkül mindenki?
– Fogalmam sincs.
– Hát akkor honnan tudod, hogy nem akarnak megölni?
– Mert... – hebegte Clevinger, és haldokolva kapkodott a szavak után.
Clevinger tényleg azt gondolta, hogy igaza van, de Yossariannak bizonyítékai voltak, mert idegenek, akiket nem ismert, ágyúval lőttek rá minden egyes alkalommal, amikor fölszállt a levegőbe, hogy bombát szórjon rájuk, és ebben semmi vicces nem volt. És ha ebben semmi vicces nem volt, egész csomó egyéb dolgot tudott volna felsorolni, amiben még ennyi vicces sem volt. Nem volt abban semmi vicces, hogy mint valami csavargó, sátorban lakott Pianosán, háta mögött kövér hegyekkel, előtte a nyájas tengerrel, amely egyetlen kortyintással szempillantás alatt bárkit el tudott nyelni, aztán három nap múlva bérmentve partra küldeni, puffadt, kék, oszló hullaként, amelynek két hideg orrlyukából cseppekben szivárog a víz.
Sátra mindjárt annak a szellemtelen színű, unalmas erdőnek a falával szemben volt felütve, amely elválasztotta az ő századát Dunbarétól. Közvetlen mellette húzódott az elhagyott vasútárok, amelyben az a cső vezetett, amelyben a repülőbenzint vezették a repülőtér töltőkocsijaiba. Hála Orrnak, a szobatársának, ez volt a legfényűzőbb sátor a századnál. Valahányszor Yossarian visszatért egy-egy kórházbeli vakációjáról, vagy bevonult Rómából az eltávozásról, Orr mindig meglepte valami új és kényelmes használati tárggyal, amit távollétében ügyeskedett össze – bevezette a vizet, fafűtéses kandallót épített, lebetonozta a padlót. A helyet Yossarian választotta, aztán ő meg Orr közösen húzták fel a sátrat. Orr – ez a pilótajelvényes, vigyorgó pigmeus, aki sűrű, göndör haját középen választotta el – szolgáltatta a tudást, míg Yossarian, aki magasabb, erősebb, szélesebb és gyorsabb volt, végezte a munka javát. Csak ketten laktak benne, bár a sátor hatnak is nagy lett volna. Amikor megjött a nyár, Orr felcsavarta az oldallapokat, hogy a szellő, ami még csak nem is rezdült, kifújja a benti sütőkemence-levegőt.
Yossarian közvetlen szomszédja Havermeyer volt, aki szerette a mogyorógrillázst, és egymaga lakott a kétszemélyes sátorban, ahol éjszakánként apró mezei egerekre lövöldözött dumdum golyókkal, a 45-ös jogos tulajdonosa egyébként a halott ember volt Yossarian sátrában. Havermeyer túloldalán McWatt sátra állt, amit már nem osztott meg Clevingerrel, mert Clevinger még nem tért vissza, amikor Yossarian kijött a kórházból. McWatt most Natelyvel lakott, Nately pedig Rómában volt, ahol annak az álmos kurvának udvarolt, akibe annyira beleszeretett ott, és aki unta a mesterségét, és unta Natelyt is. McWatt őrült volt. Pilóta volt, és valahányszor alkalom kínálkozott rá, Yossarian sátra fölött olyan mélyre nyomta a gépét, amilyen mélyre csak merte, csupán azért, hogy lássa, meg tudja-e félemlíteni Yossariant, aztán meg imádta megsturcolni vad, fülrepesztő bőgéssel az üres olajtartályokon hintázó fatutajokat, kinn a homokpadon túl, a makulátlan fehér partnál, ahol meztelen úszkálnak az emberek. Őrülttel egy sátorban lakni nem könnyű. De Nately nem törődött vele. Ő is őrült volt, minden szabadnapján dolgozni járt a tisztiklubhoz, amelyet Yossarian nem segített építeni.
Ami azt illeti, sok olyan tisztiklub volt, amelyet Yossarian nem segített építeni, de erre a pianosaira különösen büszke volt. Itt állt, hatalmas eltökéltségének zömök és bonyolult emlékműve gyanánt. Yossarian soha a tájékára se ment, hogy segítsen, míg fel nem építették; aztán gyakran járt oda, annyira beleszerelmesedett a pompás, hodályszerű, összebarmolt, zsindelytetős épületbe. Tényleg remekmű volt, és Yossariant, valahányszor rámeredt, megrendítette a beteljesülés méltóságos érzése, és boldoggá tette az a tudat, hogy a belefektetett munkából egy szikrányit sem tekinthet a magáénak.
Négyen voltak, a tisztiklub egyik asztalánál ültek, amikor ő meg Clevinger kölcsönösen őrültnek nyilvánították egymást. Ott ültek, háttal a „Ne nevess korán”-asztalnak, amelyen Applebynak mindig sikerült győznie. Appleby éppoly jól kockázott, mint amilyen jól minden egyebet csinált. Amit Appleby csinált, azt jól csinálta. Appleby lowa állam szőke hajú gyermeke volt, aki hitt Istenben, az Anyaságban, az Amerikai Életformában, anélkül, hogy bármelyiken is eltűnődött volna, és mindenki, aki csak ismerte, szerette őt.
– Gyűlölöm ezt a kurvapecért – csikorogta Yossarian.
Clevingerrel a vita pár perccel azelőtt kezdődött, hogy Yossarian képtelen volt géppuskát keríteni. Nyüzsgő éjszaka volt. Nyüzsögtek a pultnál, nyüzsögtek a „Ne nevess korán”-asztalnál, nyüzsögtek a pingpongasztalnál. Azok, akiket Yossarian le akart géppuskázni, a pultnál nyüzsögtek, és azokat a régi szép nótákat dalolták elérzékenyülten, melyeket rajta kívül senki más nem unt. A lekaszálás helyett cipője sarkával keményen rátiport a pingponglabdára, amely a két pingpongozó tiszt valamelyikének ütőjéről pattant le; és a lába ügyébe gurult.
– Ez a Yossarian – a két tiszt nevetett, fejét rázta, és új labdát vett ki a polcon a dobozból.
– Ez a Yossarian – válaszolta nekik Yossarian.
– Yossarian – suttogta Nately aggódva.
– Érted, miről van szó? – kérdezte Clevinger. A tisztek megint nevettek azon, hogy Yossarian kifigurázta őket.
– Ez a Yossarian – mondták hangosabban.
– Ez a Yossarian – visszhangozta Yossarian.
– Yossarian, öregem – könyörgött Nately.
– Érted, miről van szó? – kérdezte Clevinger. – Antiszociális agressziói vannak.
– Fogd már be – mondta Dunbar Clevingernek. Dunbar szerette Clevingert, mert Clevinger idegesítette, és ezzel lassította az idő múlását.
– A tetejében Appleby itt sincs – vágta ki az adut Clevinger Yossarian elé.
– Ki beszélt itt Applebyról? – tudakolta Yossarian.
– És Cathcart ezredes sincs itt.
– Ki beszélt itt Cathcart ezredesről?
– Hát akkor ki a jóistent gyűlölsz?
– Hát ki a jóisten van itt?
– Nem vitázom tovább veled – határozta el magát Clevinger. -Azt se tudod, kit gyűlölsz.
– Mindenkit, aki meg akar mérgezni – mondta neki Yossarian.
– Senki se akar téged megmérgezni.
– Kétszer mérgezték meg a kajámat. Nem tettek-e mérget a kajámba Ferraránál meg a Bolognai Nagy Csata idején?
– Mindenkinek tettek mérget a kajájába – magyarázta Clevinger.
– Akkor meg mit akarsz?
– És az még csak nem is volt méreg! – kiabált Clevinger lázasan; minél jobban zagyvált, annál nyomatékosabban beszélt.
Amennyire Yossarian vissza tudott emlékezni, türelmes mosollyal kifejtette már Clevingernek, hogy mindig vannak, akik merényletet koholnak élete ellen. Vannak emberek, akik törődnek vele, és vannak emberek, akik nem törődnek vele. Azok, akik nem törődnek vele, azok gyűlölik őt, és azon mesterkednek, hogy kinyújtóztassák. Azért gyűlölik őt, mert ő asszír. De még csak egy ujjal se érhetnek hozzá, mondta Clevingernek, mert neki ép testben ép lelke van, és erős, mint a bivaly. Hozzá se érhetnek, mert ő Tarzan, Mandrake, Flash Gordon. Ő Shakespeare Vili. Ő Káin, Odüsszeusz, ő a Bolygó Hollandi; ő Lót Szodomából, ő a Mesebeli Királyfi, ő Csipkerózsika, ő a csodálatos Z-247-es alapelem. Ő a...
– Őrült! – sivalkodott közbe Clevinger. – Az vagy! Őrült!
– ...végtelenség. Valódi nagyágyú, jóért jóval fizető, acélöklű aranypofa. Én vagyok a bona fide szupraman.
– Szupraman? – kiáltotta Clevinger. – Szuperman!
– Szupraman – javította ki Yossarian.
– Hé, hülyék, hagyjátok abba – könyörgött Nately zavartan. – Mindenki bennünket bámul.
– Őrült vagy – harsogta Clevinger izzón, szemét elfutotta a könny. – Jehova-komplexusod van.
– Hiszek, hiszek: mindenki Náthán.Clevinger gyanakodva húzódott vissza szónoklata csúcsáról.
– Ki az a Náthán?
– Melyik Náthán? – érdeklődött Yossarian ártatlanul. Clevinger szakértelemmel kerülte ki a csapdát.
– Te abban hiszel, hogy mindenki Jehova. Semmivel sem vagy különb Raszkolnyikovnál...
– Kinél?
– ... igen. Raszkolnyikovnál, aki...
– Raszkolnyikov!
– ... aki... komolyan mondom... aki úgy érezte, jogosan megölhet egy öregasszonyt...
– Kinél nem vagyok én különb? – ...igen, jogosan, ez a helyes szó... és baltával! És ezt be is tudom neked bizonyítani!
Dühében fuldokolva Clevinger felsorolta Yossarian tüneteit: esztelen hiedelmét, hogy körülötte mindenki őrült, kannibáli indulatát, hogy vadidegeneket legéppuskázzon, hogy tényeket utólagosan hamis beállításba helyez, alaptalan gyanúját, hogy gyűlölik, és összeesküvést szőnek élete ellen.
De Yossarian tudta, hogy igaza van. Mert, amint ezt Clevinger-nek elmagyarázta, legjobb tudomása szerint sohasem tévedett. Bárhová néz, csak buggyantakat lát. És mi mást tehetne egy magafajta finom lelkű úrifiú ennyi őrültség közepette: vigyáz a jövőjére. És amit tesz, azt a dolgok sürgősségére való tekintettel teszi, mert tudja, hogy élete végveszélyben forog.
Amióta Yossarian a kórházból bevonult az ezredhez, elővigyázatosan szemmel tartott mindenkit, akit csak látott. Milo elvolt Szmirnában, a fügeszüreten. A konyha zökkenőmentesen üzemelt Milo távollétében. Yossarian már a mentőkocsiban, a zötyögős, macskaköves úton, mely mint egy elszakadt nadrágtartó tekergeti a kórház és a század között, izgatottan fölneszeit a fokhagymás báránysült átható szagára. Mint pokolbéli ördögök sisteregtek a hatalmas, zaftos húskötegek a nyársakon a faszén fölött, miután hetvenhét óráig pácolódtak abban a titkos keverékben, amelyet Milo egy ravasz levantei kufártól tanult; a körítés rizs, spárgafej és parmezán sajt volt, majd cseresznyedesszert következett, mellé gőzölgő friss kávé digestivóval és brandyvel. Az ételt hatalmas adagokban damasztabroszra szolgálták fel ügyes olasz pincérek, akiket **de Coverley őrnagy rabolt el a félszigetről, és adott oda Milónak.
Yossarian addig zabált a konyhán, ameddig úgy érezte, mindjárt megpukkad, aztán elégedett bénaságba süppedt, szájára fényes rétegben zsíros csapadék ült. A század tisztjei soha és sehol nem ettek olyan jókat, mint Milo konyháján. És Yossarian eltűnődött, vajon ez nem éri-e meg. De aztán felböffent, erről eszébe villant, hogy meg akarják gyilkolni, és vadul kiugrott az ebédlőből, rohanvást indult Daneeka Doki felhajszolására, hogy leszereltesse és hazaküldesse magát. Daneeka Dokit a sátra előtt találta, magas hátú széken üldögélt a napban.
– Ötven bevetés – mondta Daneeka Doki a fejét ingatva. – Az ezredes ötven bevetést akar.
– De nekem csak negyvennégy van!
Daneeka Doki nem hatódott meg. Szomorú, madárszerű ember volt, lapátképe egy jól táplált patkány lesikált, megnyúlt vonásait viselte.
– Ötven bevetés – ismételte, még mindig a fejét ingatva. – Az ezredes ötven bevetést akar.
Amikor Yossarian visszatért a kórházból, tulajdonképpen senki sem volt a közelben, csak Orr meg a halott ember Yossarian sátrában. A halott ember Yossarian sátrában tiszta dögvész volt, és Yossarian, bár sohasem látta, egyáltalában nem szerette. Egész nap ott feküdt a közelében, és ez annyira idegesítette Yossariant, hogy jó néhányszor felballagott a századirodába Towser őrmesterhez panaszt tenni, aki viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy a halott ember egyszerűen nem létezik, mint ahogy most már persze hogy nem létezett. Még veszettebb ügy volt azzal próbálkozni, hogy egyenesen Őrnagy őrnagyhoz fellebbezzen, a hosszú, csontos századparancsnokhoz, aki némiképpen egy mélakóros Henry Fondára emlékeztetett, és folyton kiugrott irodájának ablakán, valahányszor Yossarian élénk csatárléptekkel elvonult Towser őrmester mellett, hogy vele beszélje meg a dolgot. A halott emberrel Yossarian sátrában egyszerűen nem volt könnyű kijönni. Még Orrt is zavarta, akivel szintén nem volt könnyű kijönni, és aki Yossarian visszatértekor egy csapot bütykölt, ez a csap táplálná majd gázolajjal azt a kályhát, amelyet Yossarian kórházi tartózkodása alatt épített.
– Mit csinálsz? – kérdezte Yossarian óvakodva, amikor belépett a sátorba, pedig rögtön látta.
– Valami hézag van itt – mondta Orr. – Megpróbálom rendbe hozni.
– Kérlek, hagyd abba – mondta Yossarian. – Idegesítesz.
– Zsenge gyerek koromban – felelte Orr – vadalmával a pofámban mászkáltam egész nap. Jobbról is egy, balról is egy.
Yossarian félrelökte a kenyérzsákot, amelyből már elkezdte kirakosgatni a tisztálkodási eszközeit, és gyanakodva gyürkőzött. Elmúlt egy perc.
– Miért? – Nem tudta megállni, hogy végül ne kérdezzen. Orr diadalmasan vihogott.
– Azért, mert a vadalma jobb, mint a vadgesztenye – válaszolta.
Orr a sátor padlatán térdelt. Megállás nélkül dolgozott, szétszedte a csapot, az apró alkatrészeket gondosan kirakosgatta, számba vett és megvizsgált minden egyes darabot, oly mérhetetlen érdeklődéssel, mintha most látna először ilyen fura holmit, aztán a kis szerkezetet megint összerakta, aztán megint szétszedte, és kezdődött minden elölről; sem érdeklődését, sem türelmét nem vesztette el, nem látszott rajta sem kimerültség, sem az, hogy valaha is be akarná fejezni. Yossarian nézte, amint ott bütyköl, és teljes bizonyossággal érezte, hogy hidegvérrel meg tudná gyilkolni, ha nem hagyja abba. Szeme a vadászkésre siklott, amelyet a halott ember a moszkitóháló keretére dobott azon a napon, amikor megérkezett. A kés a halott ember üres bőr pisztolytáskája mellett lógott, ebből lopta el Havermeyer a pisztolyt.
– Ha nem tudtam vadalmát szerezni – folytatta Orr –, vadgesztenyét használtam. A vadgesztenye csaknem akkora, mint a vadalma, és ami azt illeti, formásabb, bár a forma egy szikrát se számít.
– Miért mászkáltál vadalmával a pofádban? – kérdezte megint Yossarian. – Ezt kérdeztem.
– Mert formásabb, mint a vadgesztenye – válaszolta Orr. – Épp most mondtam.
– Te – szidalmazta elismerően Yossarian –, te rossz képű fusi zseni, te kurvapecér frontlógós, mi a fenének mászkáltál te, akármivel is a pofádban?
– Nem – válaszolta Orr –, nem akármivel a pofámban mászkáltam. Vadalmával a pofámban mászkáltam. Amikor meg nem sikerült vadalmára szert tennem, vadgesztenyével. A pofámban.
Orr vihogott. Yossarian elhatározta, hogy tartja a száját, és tartotta. Orr várt. Yossarian tovább bírta.
– Jobbról is egy, balról is egy – mondta Orr.
– Miért?
Orr rohamra lendült.
– Mit miért?
Yossarian a fejét csóválta, mosolygott és hallgatott.
– Itt van például ez a muris szelep – mélázott Orr hangosan.
– Mi van? – kérdezte Yossarian.
– Mert azt akartam... Yossarian tudta.
– Jézus Isten! Miért akartad...
– ...hogy kalácsképem legyen.
– ...hogy kalácsképed legyen? – kérdezte Yossarian.
– Kalácsképet akartam magamnak – ismételte Orr. – Már zsenge gyermek koromban azt akartam, hogy egyszer majd legyen nekem kalácsképem, és elhatároztam, hogy addig munkálkodom ezen, amíg az nem lett, és ezt azzal értem el, hogy egész nap vadalma volt a pofámban. – Megint vihogott. – Jobbról is egy, balról is egy.
– Miért akartad, hogy kalácsképed legyen?
– Nem azt akartam, hogy kalácsképem legyen – mondta Orr. -Azt akartam, hogy nagy képem legyen. A színnel nem sokat törődtem, a méret volt a fontos. Pont úgy csináltam, mint azok a dilis pacákok, akikről olvastál, és akik egész nap gumilabdát markolászva mászkálnak összevissza, hogy megizmosodjon a karjuk. Az igazság az, hogy én is ilyen dilis pacák voltam. Én is egész nap gumilabdát markolászva mászkáltam összevissza.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért mászkáltál egész nap gumilabdát markolászva?
– Azért, mert a gumilabda... – kezdte Orr.
– ...jobb, mint a vadalma? Orr vihogva rázta a fejét.
– Azért csináltam, hogy megóvjam jó híremet abban az esetben, ha valaki elkapna, amikor vadalmával a pofámban mászkálok összevissza. Gumilabdával a kezemben letagadhattam, hogy vadalma van a pofámban. Mindig, amikor valaki megkérdezte, hogy miért mászkálok vadalmával a pofámban, csak kinyitottam a tenyeremet, és megmutattam neki, hogy gumilabdával mászkálok, és nem vadalmával, és hogy a kezemben van, nem a pofámban. Jó eset volt. Csak soha nem tudtam, hogy leesett-e náluk a tantusz, mert elég rohadt dolog megértetni magát az embernek valakivel, ha úgy beszél vele, hogy közben két vadalma van a pofájában.
Yossarian elég rohadt dolognak találta, hogy megértse Ont, és megint csak azon tűnődött, vajon Orr, amíg beszél, nem tartja-e közben a nyelve hegyét kalácsképe egyik oldalában.
Yossarian elhatározta, hogy többé egy szót sem ejt. Kárba veszett fáradság volna. Ismerte Orrt, tudta, hogy egyetlen fene ette kis eshetősége sincs megtudni, miért akart akkoriban nagy pofát magának. Éppannyira nem volt értelme ezt kérdezni tőle, mint azt kérdezni, hogy akkor reggel Rómában miért verte fejbe az a kurva a cipőjével a Nately kurvája kishúgának a szobája előtt, a nyitott ajtónál, a homályos hallban. A kurva magas volt, öles termetű, hosszú hajú, húsának titkosabb tájain izzó kék erek kanyarogtak sűrűn kakaószín bőre alatt, és csak átkozódott ott, és sikoltozott, és meztelen talpával fölrúgta magát a levegőbe, hogy cipője hegyes sarkával pontosan Orr feje búbjára sújthasson. Mindketten mezítelenek voltak, és akkora zrít csaptak, hogy a lakrész minden szobájának ajtaja kinyílt, és a keretben megjelentek a párok, és mindenki a haliba bámult, és mindenki meztelen volt, kivéve a köténybe és pulóverbe öltözött vénasszonyt, aki szemrehányóan kárált, és a kéjleső, züllött vénembert, aki a mohó ujjongás felsőfokán boldogan kukorékolta végig az eseményt. A lány sivalkodott, Orr vihogott. Ahányszor a lány célba talált a cipője sarkával, Orr mindannyiszor még hangosabban vihogott, s ez még dühödtebbé tette a lányt: egyre magasabbra szökdécselt föl a levegőbe, hogy Orr dióját alaposan telibe találja, míg bámulatosan hatalmas mellei úgy röpködtek szerteszét a szobában, ahogy erős szélben a fellobogózott hajó zászlói lobognak, feneke és erős combjai pedig táncoltak, és csili-csali-csalogattak, mint valami kísérteties aranylelőhely. Sivalkodott, Orr meg vihogott, egész addig, amíg egyszer csak a lány fölvisított, és a halántékára mért pompás és pontos csapással leterítette Orrt, aki ettől aztán abbahagyta a vihogást. Ez a csapás egyenest a kórházba röpítette hordágyon, lyukkal a fejében, ami nem volt valami mély, és nagyon szelíd agyrázkódással, ami csak tizenkét napra mentesítette a frontszolgálat alól.
Senki sem tudta kideríteni, mi történt, sem a kukorékoló vénember, sem a káráló vénasszony, aki pedig abban a helyzetben volt, hogy mindent kideríthetett, ami a hatalmas, végesincs kupleráj megszámlálhatatlan szobáiban történt, melyek a lefüggönyözött ablakú, egyetlen lámpával megvilágított tágas szalonból a két irányban futó szűk folyosón helyezkedtek el egymással farkasszemet néző ajtók mögött. Valahányszor a lány ezután Orr-ral találkozott, szoknyáját mindannyiszor szűk fehér selyembugyija fölé húzta, és kemény, kerek hasát kifeszítve, rekedt hujjogással, gyalázkodó szidalmakkal esett neki, s feldörgött száraz nevetése, amikor Orr félénken vihogva Yossarian háta mögött keresett menedéket. Bármit csinált is Orr, vagy próbált csinálni, vagy nem sikerült neki csinálnia Nately kurvája kishúgának a szobájában, a zárt ajtó mögött, örök titok maradt. A lány nem beszélt róla sem Nately kurvájának, sem a többi kurvának, sem Natelynek, sem Yossariannak. Orr elmondhatta volna, de Yossarian már elhatározta, hogy többet egy szót sem ejt.
– Tudni akarod, hogy miért akartam magamnak nagy pofát? – kérdezte Orr.
Yossarian hallgatott.
– Emlékszel-e – mondta Orr –, amikor ott, Rómában, az a lány, aki ki nem állhat téged, folyton a fejemet verte a cipője sarkával? Nem érdekel, hogy miért kalapált folyton?
Még mindig képtelenség volt elgondolni, mivel dühíthette fel annyira, hogy tizenöt vagy húsz percen át kalapálja a fejét, és még sem annyira, hogy bokájánál fogva szétverje a fejét a falon. A lány bizony elég magas volt, és Orr bizony elég alacsony. Orrnak nyúlfogai és guvadt szemei voltak, kellemes összhangban nagy pofájával, és még a Hupple gyereknél is kurtább volt, akinek a vasúti síneken túl, a rossz oldalon állt a sátra, a századtörzs körletében, és Éhenkórász Joe-val lakott egy sátorban, aki éjszakánként üvöltözött álmában.
A századtörzs körlete, ahol Éhenkórász Joe tévedésből felütötte a sátrát, a századkörlet közepén volt, az árokban futó rozsdás vasúti sínek és a bogárhátú bitumen országút között. Az úton lányokat csíphettek föl az emberek, ha megígérték nekik, hogy elviszik őket oda, ahová igyekeznek, begyes, fiatal, barátságos, foghíjas vigyorú lányokat, akikkel aztán letérhettek az országúiról, és szeretkezhettek a gubancos füvön, amit Yossarian meg is tett, ahányszor csak lehetett, de nem olyan gyakran, amilyen gyakran Éhenkórász Joe kunyizta, aki tudott dzsipet szerezni, de nem tudott vezetni. A legénységi állomány az út másik oldalán felvert sátrakban tanyázott, a kertmozi-színház mentén, melynek dülöngélő színpadán, a haldoklók örömére, naiv hadseregek ütköztek meg esténként, és ahová már másnap délután újabb Tábori Színház érkezett.
A Tábori Színházat P. P. Peckem tábornok küldözgette, aki Rómába helyezte át főhadiszállását, és akinek, amellett, hogy Dreedle tábornokot fúrta, más dolga sem volt. Peckem tábornok olyan tábornok volt, akinél rend volt a lelke mindennek. Kölniszagú, nyájas és precíz tábornok volt, aki ismerte az Egyenlítő adatait, és aki az „emeltük” helyett mindig „fokoztuk”-ot írt. Nagy barom volt, és ezt Dreedle tábornoknál senki jobban nem tudta, aki teljesen begorombult Peckem tábornok legutóbbi parancsától, mely elrendelte, hogy a földközitengeri hadszíntér minden sátra egymással párhuzamosan állíttassék fel, valamint, hogy a sátornyílások büszkén hátrafelé, a Washington-emlékmű felé tekintsenek. Dreedle tábornok számára, aki harcoló alakulat parancsnoka volt, ez a parancs nem volt egyéb egy nagy határ szarnál. Továbbá, ennek a rohadt Peckem tábornoknak mi köze ahhoz, hogy hogyan állítják föl Dreedle tábornok hadosztályában a sátrakat? Ezen aztán tüdővészes jogi vita kerekedett a két nagykutya között, amelyet Wintergreen exőrv., a Huszonhetedik Légihadtest postafiókjának írnoka Dreedle tábornok javára döntött el. Wintergreen azzal állította be a végeredményt, hogy Peckem tábornok egész levelezését a papírkosárba szórta. Túlságosan terjengősnek találta. Dreedle tábornok kevésbé ékes irodalmi stílusban fejtette ki nézeteit, ami úgy megnyerte Wintergreen exőrv. tetszését, hogy a szóig. szab. lelkes betartásával továbbította őket. Dreedle tábornok fogyatékosságával győzedelmeskedett.
Bármily csorba esett is Peckem tábornok tekintélyén, azzal igyekezett kiköszörülni, hogy egyre több Tábori Színházat küldött szanaszét, többet, mint amennyit valaha is küldött, és Cargill ezredest bízta meg, keltsen irántuk megfelelő lelkesedést.
De Yossarian alakulata nem lelkesedett. Yossarian alakulatában egyre szaporodott azoknak a tiszteknek és közkatonáknak a száma, akik naponta többször ünnepélyes zarándoklatra indultak Towser őrmesterhez, megtudakolni, vajon megjött-e a parancs, ami hazaküldi őket. Voltak, akik már teljesítették az ötven bevetést. Most már többen voltak, mint amikor Yossarian kórházba ment, és még mindig csak arra vártak. Izgultak, és a körmüket rágták. Tragikomikus látvány voltak, mint válság idején a tétlenségre kárhoztatott ifjúság. Lopakodva jártak, mint a besúgók. Várták a parancsot, ami a Huszonhetedik Légihadtest olaszországi főhadiszállásáról hazarendeli őket az Államokba, és amíg vártak, nem volt más dolguk, csak hogy izguljanak, és a körmüket rágják, és naponta többször ünnepélyes zarándoklatra induljanak Towser őrmesterhez megtudakolni, vajon megjött-e a parancs, ami hazarendeli őket a biztonságba.
Nem babra ment a játék, ezt tudták, mint ahogy saját keserű tapasztalatukból tudták azt is, hogy Cathcart ezredes bármikor ismét fölemelheti a bevetések számát. De csak vártak, nem volt egyéb dolguk. Csak Éhenkórász Joe-nak volt egyéb dolga minden egyes alkalommal, amikor teljesítette a bevetéseket. Sikoltozó lidércnyomásai voltak, és ökölharcot vívott Hupple macskájával. Fogta a fényképezőgépét, és minden Tábori Színház előadására beült az első sorba, hogy lefényképezze a sárga hajú, nagy dudájú énekesnők szoknya alatti részét; ezek a nők rendszerint patentos ruhát hordtak, ami úgy nézett ki, mintha mindjárt szétnyílna rajtuk. A képeket nem lehetett előhívni.
Cargill ezredes, Peckem tábornok tótumfaktuma, erőteljes, pirospozsgás férfiú volt, a háború előtt fürge, kíméletlen, rámenős börzeügynök. Nagyon rossz börzeügynök volt. Cargill ezredes olyan félelmetes börzeügynök volt, hogy gyakran keresték fel cégek, ha adóügyi célokból mohón veszíteni akartak. Keresztül-kasul az egész civilizált világban, a Battery Parktól a Pulton Streetig úgy ismerték őt, mint akire adóleírásban bízvást számíthatnak. Árai magasak voltak, mert a bukás gyakran nem jött könnyen. Az alapoknál kellett kezdenie, és onnan szisztematikusan tovább, mert akiknek Washingtonban barátai vannak, azoknak nem könnyű ám veszteségeket szenvedni. Hónapokig tartó kemény munkát és gondosan előkészített hibás tervezést igényelt. Az ember tévedést tévedésre halmoz, zülleszt, rosszul számít, semmit figyelembe nem vesz, minden rést megnyit, és épp amikor már azt gondolná, hogy kész, megcsinálta, kap a kormánytól egy tavat, egy erdőt vagy egy olajmezőt, ami aztán mindent elront. Ám Cargill ezredesre még ilyen hátrányos helyzetben is lehetett számítani, hogy földig tudja rombolni a legvirágzóbb vállalkozást is. önmaga erejéből lett azzá, amivé lett, sikertelenségéért senkinek sem tartozott hálával.
– Katonák – kezdte Cargill ezredes Yossarian századában, gondosan mérlegelt szünetekkel. – Önök amerikai tisztek. Nincs a világon még egy hadsereg, amelynek a tisztjei ezt elmondhatnák magukról. Gondolkozzanak ezen.
Knight őrmester gondolkodott ezen, aztán udvariasan felvilágosította Cargill ezredest, hogy szavait a legénységi állományhoz intézte, és hogy a tisztek a század másik szárnyán találhatók, ott várják. Cargill ezredes kurtán megköszönté, aztán izzó önelégültséggel vonult át a körleten. Büszkévé tette az az önmegfigyelés, hogy a szolgálat huszonkilenc hónapja sem homályosította el alkalmatlanságának zsenijét.
– Katonák – kezdte a tisztekhez intézett beszédét gondosan mérlegelt szünetekkel. – Önök amerikai tisztek. Nincs a világon még egy hadsereg, melynek a tisztjei ezt elmondhatnák magukról. Gondolkozzanak ezen. – Egy percig várt, időt adott nekik, hogy gondolkozzanak ezen. – Ezek az emberek az önök vendégei! – ordított fel hirtelen. – Több mint háromezer mérföldet utaztak azért, hogy önöket szórakoztassák. Mit fognak érezni, ha senki se megy el megnézni őket? Mi fog történni az erkölcseikkel? Emberek, ezt nem a seggemből szoptam. De az a lány, aki ma este tangóharmonikán akar játszani önöknek, elég öreg ahhoz, hogy az anyjuk lehetne. Mit éreznének önök, ha a saját édesanyjuk több mint háromezer mérföldet utazna azért, hogy valamelyik alakulatnak tangóharmonikán játsszon, és aztán senki se akarja meghallgatni? Mit erezne az a kölyök, akinek az édesanyja az a tangóharmonikás, amikor felnő és tudomást szerez erről? Erre mindnyájan tudjuk a feleletet, No, emberek, azért ne értsenek félre. A színházlátogatás természetesen önkéntes. Én volnék a legutolsó ezredes a világon, aki parancsba adnám önöknek, hogy menjenek el a Tábori Színház előadására, és mulassanak jól, de megkövetelem, hogy önök közül mindenki, aki nem elég beteg ahhoz, hogy kórházban legyen, azonnal induljon a Tábori Színház előadására, és mulasson jól, ez a parancs, végeztem.
Yossarian majdnem elég betegnek érezte magát ahhoz, hogy kórházba menjen, de három bevetés után még betegebbnek érezte magát, amikor Daneeka Doki, még mindig ingatva azt a búbánatos fejét, megtagadta, hogy leszerelje őt.
– Azt hiszed, hogy csak neked vannak problémáid? – dorgálta Daneeka Doki gyászosan. – Akkor mit szóljak én? Nyolc évig mogyorón éltem, amíg kitanultam az orvosi mesterséget. A mogyoró után csirkeeleségen éltem, és a rendelőmben laktam mindaddig, amíg nem sikerült akkora pacientúrát kiépítenem, hogy legalább a létfenntartásom költségeit meghozza. Akkor aztán, amikor a bolt már valami kis félretennivalót is kezdett hozni, beszipkáztak. Nem is értem, miért panaszkodsz.
Daneeka Doki Yossarian barátja volt, és ami tőle telt, semmit nem tett meg azért, hogy segítsen rajta. Yossarian feszülten hallgatta, amit Daneeka Doki mesélt Cathcart ezredesről az ezrednél, aki tábornok akar lenni, Dreedle tábornokról a hadosztálynál, Dreedle tábornok vöröskeresztes nővérkéjéről meg más tábornokokról a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán, akik mind ahhoz tartották magukat, hogy negyven bevetés elég.
– Mért nem röhögsz rajta? Mért nem nézed a humoros oldalát? – tanácsolta Yossariannak savanyúan. – Végy példát Havermeyerről.
Yossarian megrázkódott a gondolatra. Havermeyer első osztályú bombázótiszt volt, aki soha nem hajtott végre megtévesztő manőverezést, amikor a cél fölé tartott, és ezzel kockára tette a vele egy kötelékben repülők életét.
– Havermeyer, mi a fenéért nem csinálsz te megtévesztő manőverezést? – kérdezték dühöngve a bevetés után.
– Hé, emberek, hagyják békén Havermeyer kapitányt – adta ki a parancsot Cathcart ezredes. – Ő a legtökösebb első osztályú bombavető tiszt az egész alakulatnál.
Havermeyer vigyorgott, bólintott, és megpróbálta elmagyarázni, hogyan csinálja vadászkésével a dumdum golyókat, mielőtt a mezei egerekre lövöldözné őket esténként a sátrában. Havermeyer tényleg a legtökösebb első osztályú bombavető tiszt volt az alakulatnál, de nyílegyenesen és magasságot tartva repült végig: az indulási vonaltól a célpontig, sőt, a célponton túl is, míg a kioldott bombák célba nem értek és fel nem robbantak, narancsszínű villogó lángdárdákat vetve a gomolygó füstfátyol alatt, vad rom-és porszökőkutat lövellve hatalmas, szürkén és feketén hömpölygő hullámokban. Havermeyer hidegvérrel arra kényszerítette a hat gép halandó személyzetét, hogy mesterséges csalétek gyanánt némán és mozdulatlanul üljön, amíg ő a plexiüveg orrban mély érdeklődéssel figyeli a bombák útját lefelé, s bőven hagy időt a német tüzéreknek odalenn, hogy beállítsák célzókeretüket, célozzanak, megnyomják az elsütőbillentyűt vagy meghúzzák az elsütőzsinórt, vagy mi a fenét használnak, amikor meg akarnak ölni embereket, akiket sohase láttak.
Havermeyer első osztályú bombázótiszt volt, aki sohasem tévesztett célt. Yossarian első osztályú bombázótiszt volt, akit visszaminősítettek, mert már rég nem érdekelte, hogy eltalálja-e azt a nyavalyás célt, vagy sem. Elhatározta, hogy örökké fog élni, vagy belehal a próbálkozásba, és számára a bevetésnek egyetlen célja volt csak, éspedig az, hogy élve térjen vissza.
Az emberek imádtak Yossarian parancsnoksága alatt repülni, aki az összes elképzelhető irányból és magasságból bukdácsolt a cél fölé, oly meredeken és élesen fordult, kanyargóit, bukott és húzott föl, hogy a másik öt gép pilótájának másra nemigen maradt ideje, csak hogy a kötelékkel tartson, s csupán arra a két vagy három másodpercre tartotta egyenesben a gépet, amíg a bombákat leszórta, aztán újra fájdalmasan feljajgattak a motorok, amint vad kanyarral fölhúzott a levegőbe, át a légelhárítás alattomos zárótüzén, és a hat gép máris ott függött az égen, mint felszálló ima, a német vadászok könnyű zsákmányaként, de hát nem voltak már német vadászok, Yossarian szerencséjére, aki nem akart a közelében felrobbanó gépet látni, amikor éppen felrobban. Csak amikor az egész Sturm und Drang messze elmaradt, akkor lökte hátra izzadt homlokából fáradtan a szilánkvédő sisakot, és szűnt meg irányváltoztatási parancsokat ugatni a fedélzeti híradórendszerbe McWatt-nak, aki jobb híján azon mélázott egész idő alatt, hogy vajon hová eshettek a bombák.
– Bombaszekrény üres – szokta jelenteni Knight őrmester a farokból.
– Eltaláltuk a hidat? – szokta kérdezni McWatt.
– Nem láttam, mert itt hátul elég kapaszkodni ebben a bukdácsolásban, nemhogy figyelni. Most meg már mindent füst borít, és nem látok.
– Hé, Aarfy, célba értek a bombák?
– Milyen célba? – szokta kérdezni a gép orrában Yossarian mellett Aardvaark kapitány, Yossarian kövér, pipás navigátora a térképek zűrzavarában, amit maga csinált. – Nem hiszem, hogy már a célnál lennénk. Vagy igen?
– Yossarian, célba találtak a bombák?
– Miféle bombák? – válaszolta Yossarian, akinek egyetlen gondja a légelhárítás volt.
– Persze, persze – szokta McWatt énekelni –, ott egye a fene.
Yossariant egy fenét se érdekelte, hogy eltalálja-e a célt vagy sem, éppoly régóta, mint amióta Havermeyert vagy egy másik első osztályú bombázótisztet csakis az érdekelte, és Yossarian kötelékének soha nem is kellett visszamennie. Valaki minduntalan eléggé feldühödött ahhoz, hogy belemásszon Havermeyer pofájába.
– Mondtam már, emberek, hagyják békén Havermeyer kapitányt – figyelmeztette őket mindannyiszor Cathcart ezredes dühösen. – Nem megmondtam már, hogy ő a legtökösebb bombázótiszt az alakulatnál, mondtam vagy nem mondtam?
Havermeyer vigyorogva fogadta az ezredes beavatkozását, és újabb mogyorógrillázst lapátolt a szájába.
Havermeyer nagy szakértelemre tett szert mezeiegér-lövésben éjszakánként, azzal a lopott pisztollyal, aminek a jogos tulajdonosa a halott ember volt Yossarian sátrában. A csalétek egy csomag cukor volt, erre célozva ült a sötétségben, és várt a gyanútlan rágcsálóra, másik kezének egyik ujját annak a zsinórnak a hurokjába akasztva, amelyet, a szúnyogháló keretén át, a mennyezeten levő meztelen villanykörte kapcsolójához vezetett. A zsinór feszes volt, mint a gitárhúr, a legkisebb rántásra bekapcsolt, és villámló fénnyel elvakította a reszkető zsákmányt. Havermeyer diadalittasan vihorászott, és figyelte, hogy a megdermedt pici emlős hogyan forgatja rémült szemét, és keresi ijedten azt, aki megzavarta. Havermeyer mindaddig várt, amíg az apró szemek megtalálják az ő szemét, akkor hangosan felnevetett, meghúzta a ravaszt, és a bundás, büdös testecske szanaszét spriccelt a sátorban, és visszhangzó dörrenés kíséretében visszaadta jámbor lelkét teremtőjének.
Egy késő éjszakán Havermeyer rálőtt egy egérre, s ez hozta nyakára Éhenkórász Joe-t, aki fölkelvén, kirohant az ő vackából, és visító hangját a legélesebbre fenve, nem lopott negyvenötösét Havermeyer sátrára ürítette, miközben rohamra lendült az árok egyik felén, aztán a másik oldalon eltűnt azokban a futóárkokban, amelyek olyan varázslatosan megjelentek minden sátor mellett az után a délelőtt után, amikor Milo Minderbinder megbombázta a századot. Pontosan azon a hajnalon történt, a Bolognai Nagy Csata alatt, amikor szavuk vesztett emberek népesítették be az éjszaka óráit, mint élő kísértetek, és Éhenkórász Joe félig őrült volt az aggodalomtól, mert már megint teljesítette bevetéseit, és nem volt a harcállományba vettek listáján. Éhenkórász Joe összefüggéstelenül motyogott, amikor előhalászták a futóárok agyagos fenekéről, kígyókról, patkányokról és pókokról motyogott. A többiek a biztonság kedvéért levillantották zseblámpájuk fényét, semmi nem volt lenn, csak néhány centi poshadt esővíz.
– Na, ugye – kiáltott Havermeyer. – Megmondtam nektek, megmondtam nektek, hogy őrült, megmondtam, vagy nem mondtam meg?
Éhenkórász Joe tényleg őrült volt, és ezt senki sem tudta jobban Yossariannál, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy segítségére legyen. De Éhenkórász Joe csak nem hallgatott Yossarianra. Éhenkórász Joe csak nem hallgatott Yossarianra, mert úgy gondolta, hogy Yossarian őrült.
– Miért is hallgasson rád? – kérdezte Daneeka Doki Yossariant, anélkül, hogy felnézett volna.
– Mert problémái vannak. Daneeka Doki megvetően horkantott.
– Neki vannak problémái? Mit szóljak én? – Daneeka Doki lassú, gyászos szipogással folytatta. – Á, én nem panaszkodom. Tudom, hogy háború van. Tudom, hogy egy csomó embernek szenvedni kell majd értünk, hogy megnyerjék nekünk a háborút. De miért kell nekem ezek között lennem? Miért nem szipkáztak be valakit azok közül a vén orvosok közül, akik nyilvánosan, nagy pofával köpködik, hogy milyen nagyszabású áldozatra áll készenlétben az orvosi kar. De én nem áldozatot akarok. Én dohányt akarok.
Daneeka Doki nagyon tiszta, nagyon rendes ember volt, aki akkor érezte jól magát, ha haragszomrádot játszhatott. Sötét pillantása, aszott, bölcs és mogorva arca volt, szeme alatt két gyászos zsírpárna. Folyton az egészségéért aggódott, és szinte naponta járt a gyengélkedősátorba, hogy megméresse ott a lázát a két közlegénnyel, akik gyakorlatilag teljesen magukra hagyva végezték az ő munkáját, s oly szakértelemmel végezték, hogy számára alig maradt más hátra, mint eldugult orrával a napon üldögélni, és azon tűnődni, mi izgatja annyira az embereket. Gus és Wes volt a nevük, és a gyógyászatot sikerült az elvont tudomány szintjére emelniük. Aki a kihallgatáson gyengélkedőre jelentkezett, és harminchéten felül volt a láza, azt sietve kórházba dugták. Akik a kihallgatáson gyengélkedőre jelentkeztek, és lázuk nem ütötte meg a harminchetet, azoknak, Yossarian kivételével, lila fertőtlenítőszerrel bekenték a lábujjait és a fogínyét, és hashajtót adtak, hogy legyen mit a bokorba dobálniok. Azoknak, akik a kihallgatáson harminchéttel jelentkeztek gyengélkedőre, egy órán betűi vissza kellett térniök, hogy újra megmérjék a lázukat. Yossarian az ő harminchat nyolcával akkor mehetett kórházba, amikor akart, mert nem ijedt meg tőlük.
Ez a rendszer mindenki megelégedésére remekül működött, különösen Daneeka Doki megelégedésére, aki minden idejét annak szentelhette, hogy elnézegesse **de Coverley őrnagyot, aki lópatkókat dobált célba saját külön lópatkó-célbadobó pályáján, és még mindig azt az átlátszó szemtapaszt viselte, amit Daneeka Doki szabott neki az Őrnagy őrnagy szolgálati szobájának ablakából lopott műanyag lapból pár hónapja, amikor **de Coverley őrnagy szaruhártyagyulladással tért vissza Rómából, ahol két lakosztályt bérelt tiszteknek és legénységnek, hogy legyen hol eltölteniök a kimaradásukat. Daneeka Doki kizárólag csak akkor ment be a gyengélkedősátorba, amikor naponta rájött, hogy ő nagyon beteg ember, és csak addig maradt, amíg Gus és Wes megvizsgálták. Soha nem tudtak semmi bajt találni nála. Hőmérséklete mindig harminchat hat volt, ami számukra teljesen rendben levőnek látszott, mindaddig, amíg Daneeka Dokinak is megfelelt. De Daneeka Dokinak nem felelt meg. Kezdte elveszíteni bizalmát Gus és Wes iránt. Már-már azon gondolkodott, hogy mindkettőjüket visszairányítja a szerelőműhelybe, és helyükre olyanokat állít, akik tudnak nála valami rendellenest találni.
Daneeka Doki személy szerint egész csomó olyan dologról tudott, amelyek otrombán rendellenesek voltak. Egészségén kívül aggódott még Óceánia és a repülési pótlék miatt. Óceánia hatalmas víztömeg, amit mindenfelől elefantiázis és más efféle irtózatos betegség határol. S ha magára vonja Cathcart ezredes neheztelését azzal, hogy Yossariant alkalmatlannak nyilvánítja, nagyon hamar ott találhatja magát. A repülési pótlékot az után az idő után kapta, amit havonta a levegőben töltött. Daneeka Doki utált a levegőben lenni. A repülőgépen úgy érezte magát, mint aki csapdába esett. A repülőgépen az égvilágon semmi más hely nincs, ahova menni lehetne, csak a repülőgépnek egy másik része. Daneeka Doki úgy tudta, hogy azok az emberek, akik szeretnek repülőgépbe mászni, tulajdonképpen annak a tudat alatti vágyuknak adnak kifejezést, hogy szeretnének visszamászni az anyaölbe. Daneeka Doki ezt Yossariantól tudta, aki lehetővé tette számára a havi repülési pótlék megszerzését, anélkül, hogy vissza kelljen másznia az anyaölbe. Yossarian szokta meggyőzni McWattot, hogy Daneeka Doki nevét fel kell venni a hajózó személyzet listájára, ha gyakorló repülést végeztek vagy Rómába mentek.
– Tudod, hogy van ez – törleszkedett Daneeka Doki szégyenlős, cinkos kacsintással. – Miért kockáztassak, ha nem muszáj?
– Helyes – helyeselt Yossarian.
– Mit számít az bárkinek is, hogy én fönn vagyok-e a repülőgépen, vagy nem vagyok fönn.
– Nem számít.
– Persze, és erről van szó – mondta Daneeka Doki. – Kenni kell a kereket, hogy ne csikorogjon. Kéz kezet mos. Érted, miről van szó? Én vakarom, ahol neked viszket, te vakarod, ahol nekem.
Yossarian tudta, miről van szó.
– Nem erről van szó – mondta Daneeka Doki, amikor Yossarian elkezdte vakargatni ott, ahol neki viszket. – Én az együttműködésről beszéltem. Szívességről. Teszel nekem egy szívességet, aztán én teszek neked egy szívességet. Értve?
– Hát akkor tégy nekem egy szívességet.
– Szó se lehet róla – válaszolta Daneeka Doki.
Volt valami félelmetes és kisszerű Daneeka Dokiban, amint, valahányszor csak módja volt rá, csüggetegen ült sátra előtt a napon, rövid nyári nadrágban, rövid ujjú nyári ingben, mely annyira kifakult, hogy már-már antiszeptikus szürkére vált a mosástól, amelynek nap mint nap alávetette. Olyan volt, mintha egyszer valamikor megfagyott volna a rémülettől, és még mindig nem engedett fel egészen. Teljesen magába roskadva ült ott, felhúzott keskeny vállai közé dugva fejét, napbarnított kezének ujjaival, amelyeken ezüstösen fénylettek a körmök, csupasz, összekulcsolt karjának felső felét masszírozta vigyázva, mintha fázna. Valójában nagyon melegszívű, együttérző ember volt, aki soha nem szűnt meg szánalmat érezni önmaga iránt.
– Miért éppen én? – ez volt állandó panasza, és a kérdés helyes volt.
Yossarian tudta, hogy a kérdés helyes, mert Yossarian gyűjtötte a helyes kérdéseket, s arra használta fel őket, hogy szétugrassza azt az önművelő szemináriumot, amelyet hetente két este Clevinger tartott Black kapitány elhárító sátrában a szemüveges tizedessel, akiről mindenki tudta, hogy feltehetően felforgató elem. Black kapitány tudta, hogy a tizedes felforgató elem, mert szemüveget viselt, és mert ilyen szavakat használt, hogy adekvát meg utópia, és mert nem szerette Hitler Adolfot, aki pedig pompás munkát végzett Németországban az Amerika-ellenes tevékenység felszámolása terén. Yossarian azért látogatta az önművelő szemináriumot, mert tudni akarta, hogy miért fáradozik oly keményen oly sok ember azon, hogy őt meggyilkolja. Volt még egy maroknyi ember, aki szintén érdeklődött, és volt sok és helyes kérdés, amikor Clevinger meg a felforgató tizedes abbahagyták, és elkövették azt a hibát, hogy megkérdezték, van-e valakinek kérdeznivalója.
– Kicsoda Spanyolország?
– Miért Hitler?
– Mikor igazság?
– Hol volt az a töpörödött, melasszínű vénember, akit én Poppának hívtam, amikor a ringlispíl bedöglött?
– Mi volt a tromf Münchenben?
– Ho-ho beriberi.
– És...
– Szart!
Mindez gyors egymásutánban hangzott el, s akkor jött Yossarian azzal a kérdéssel, amelyre nincs válasz:
– Hol van már a tavalyi Hóden?
A kérdés feldúlta őket, mert Hóden Avignon fölött esett el, amikor Dobbs becsavarodott, és kitépte Hupple kezéből a botkormányt. A tizedes megjátszottá a süketet.
– Mi? – kérdezte.
– Hol van már a tavalyi Hóden?
– Attól tartok, nem értem.
– Oú sont les Neigedens d'antan? – mondta Yossarian, hogy megkönnyítse neki a dolgot.
– Parlez en anglais, az isten szerelmére – mondta a tizedes. – Je ne parle pas francais.
– Én se – felelte Yossarian, aki készen állt arra, hogy végigzavarja a tizedest a világ összes szaván, azért, hogy ha egyáltalán van rá mód, megtudja tőle, amire kíváncsi volt, de Clevinger közbelépett, sápadtan, soványán, levegő után kapkodva, s már fátyolos könnypára csillogott vérszegény szemében.
Az ezredparancsnokságot riasztották, mert mit lehet tudni, mit fognak az emberek kitalálni, ha egyszer úgy érzik, hogy mindent, amit csak akarnak, szabadon megkérdezhetnek. Cathcart ezredes Korn ezredest küldte, hogy vessen véget ennek, és Korn ezredes véget is vetett ennek egy utasításai, amely a kérdésfeltevést, mint olyant, szabályozta. Korn ezredes utasítása a zseni keze nyomát viselte magán, magyarázta Korn ezredes Cathcart ezredesnek küldött jelentésében. Korn ezredes utasítása szerint csak azoknak jár kérdésfeltevési engedély, akik sohasem kérdeznek semmit. Hamarosan csak azok jelentek meg, akik sohasem kérdeztek semmit, és a szeminárium teljes egészében megszűnt, miután Clevinger, a tizedes és Korn ezredes egyetértettek abban, hogy nem lehetséges, de nem is szükséges önművelni olyan embereket, akik soha semmit nem kérdeznek.
Cathcart ezredes meg Korn ezredes az ezredparancsnokság épületében dolgoztak és laktak, ahogy az ezredparancsnokság egész személyi állománya, kivéve a tábori lelkészt. Az ezredparancsnokság épülete hatalmas, huzatos, elaggott tákolmány volt, amelyet porló vörös kőből és bádogból emeltek. Az épület mögött volt a modern agyaggalamblövő pálya, ezt Cathcart ezredes építette, kizárólag a parancsnokságra beosztott tisztek felüdülésére, és hála Dreedle tábornoknak, a tiszti és legénységi harcállomány kötelezve volt, hogy havonta legkevesebb nyolc órát ott üdüljön.
Yossarian lőtte az agyaggalambokat, de nem találta el őket. Appleby lőtte az agyaggalambokat, és soha nem tévesztette el őket. Yossarian éppoly rossz volt agyaggalamb-lövészetben, mint amilyen rossz volt minden más játékban. Szerencsejátékon sem nyert soha. Még akkor sem tudott nyerni, ha csalt, mert azok, akiknek a rovására csalt, mindig jobban csaltak nála. Ez két oly kiábrándulás volt, melybe bánatosan belenyugodott: soha nem lesz belőle agyaggalamblövész, és soha nem fog sok pénzt keresni.
– Ahhoz kell az ész, nem keresni pénzt! – írta Cargill ezredes egyik hitszónoklattani memorandumában; ezeket rendszeresen ő készítette elő körözésre, Peckem tábornok kézjegye alatt. – Manapság minden hülye tud pénzt keresni, és legtöbbje keres is. De mit tegyenek a tehetséges és eszes emberek? Nevezzünk meg például egy költőt, aki pénzt keres.
– T. S. Eliot – mondta Wintergreen exőrv. a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán levő levélosztályozó lakókocsijában, és lecsapta a kagylót, anélkül, hogy bemutatkozott volna.
Rómában Cargill ezredes elképedt.
– Ki volt az? – kérdezte Peckem tábornok.
– Nem tudom – válaszolta Cargill ezredes.
– Mit akart?
– Nem tudom.
– Akkor mit mondott?
– T. S. Eliot – közölte Cargill ezredes.
– Hogyan?
– T. S. Eliot – ismételte Cargill ezredes.
– Csak hogy T. S.?
– Igenis, tábornok úr. Mindössze ennyit mondott. Csak hogy T. S. Eliot.
– Ugyan, mi lehet ez? – tűnődött el Peckem tábornok. Cargill ezredes is elmélázott.
– T. S. Eliot – dünnyögte Peckem tábornok.
– T. S. Eliot – visszhangozta Cargill ezredes, ugyancsak gyászos zavarban.
Egy pillanattal utóbb Peckem tábornok kenetteljes és jóakaratú mosollyal feltápászkodott. Arckifejezése fondorkodó és gunyoros lett. Szeme kárörvendően felcsillant. – Valakivel hívassa fel nekem Dreedle tábornokot – utasította Cargill ezredest. – De ne mondják meg neki, ki hívja.
Cargill ezredes átnyújtotta neki a kagylót.
– T. S. Eliot – mondta bele Peckem tábornok, és letette.
– Ki volt az? – kérdezte Moodus ezredes.
Dreedle tábornok Korzika szigetén nem válaszolt. Moodus ezredes Dreedle tábornok veje volt, akit felesége ösztönzésére, de saját jobb meggyőződése ellenére, Dreedle tábornok maga mellé vett a háborús vállalkozásba. Dreedle tábornok egyenletes gyűlölettel nézte Moodus ezredest. Vejének puszta látásától is irtózott, aki segédtisztje volt, következésképp szüntelen a nyakán lógott. Lányának Moodus ezredessel kötendő házasságát annak idején azért ellenezte, mert utált esküvőkre járni. Fenyegető és mordan elmélyedt arckifejezést öltve hivatalában levő embermagasságú tükre elé állt, és szemügyre vette tömzsi tükörképét. Őszülő hajú, széles homlokú fején a szemei fölött vasszürke csimbókok lógtak, álla buta és harcias volt. Magába mélyedten kotlott a talányos üzeneten, amit most kapott. Arca lassan felderült egy gondolatra, szája gonosz gyönyörre görbült.
– Hívd Peckemet – mondta Moodus ezredesnek. – De meg ne tudja az a kurvapecér, hogy ki akar vele beszélni.
– Ki volt az? – kérdezte Cargill ezredes megint Rómában.
– Ugyanaz a személy – válaszolta Peckem tábornok a rémület felismerhető jeleivel. – Most már rám állt.
– Mit akart?
– Nem tudom.
– Mit mondott?
– Ugyanazt.
– T. S. Eliot?
– Igen, T. S. Eliot. Mindössze ennyit mondott. – Peckem tábornoknak reményteljes gondolata támadt. – Lehet, hogy új rejtjelzés vagy mi, olyasmi, mint a jelhang. Miért nem kerít valakit, hogy lépjen érintkezésbe az Ellenőrzőponttal, és tudja meg, új rejtjelzés-e, vagy mi? Vagy jelhang?
Az Ellenőrzőpont azt válaszolta, hogy T. S. Eliot nem új rejtjel.
Cargill ezredesnek újabb ötlete támadt. – Fel kéne hívni a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállását, hátha tudnak ott valamit erről. Van nekik ott egy postaírnokuk, akihez engem meglehetősen szoros szálak fűznek. Ó az, aki rám támadt, mert a stílusunk túlságosan terjengős.
Wintergreen exőrv. azt válaszolta Cargill ezredesnek, hogy a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán nincs nyoma semmiféle T. S. Eliotnak.
– Mi a véleménye mostanság a stílusunkról? – kérdezte Cargill ezredes, amikor Wintergreen exőrv.-vel újra sikerült összeköttetést teremteni. – Javult valamicskét, mi?
– Még mindig nagyon terjengős – válaszolta Wintergreen exőrv.
– Nem volnék meglepve, ha az egész mögött Dreedle tábornok állna – vallotta be végül Peckem tábornok. – Emlékszik, mit csinált az agyaggalamblövő pályával?
Dreedle tábornok megnyitotta Cathcart ezredes saját agyaggalamblövő pályáját a harcállományban levő csapattestek tisztjei és legénysége előtt. Dreedle tábornok azt akarta, hogy emberei minden idejüket, amit nem foglal le a szolgálat és a bevetés, az agyag-galamblövő pályán töltsék. Havi nyolc óra agyaggalamb-lövészet kitűnő gyakorlat volt a számukra. Gyakorlott agyaggalamblövészekké váltak.
Dunbar szerette az agyaggalamb-lövészetet, mert minden pillanatát gyűlölte, ennélfogva az idő ott lassan haladt. Kiszámította, hogy az agyaggalamblövő pályán egyetlen óra, olyasfélékkel, mint Havermeyer és Appleby, fölér annyi mint 11-szer 17 esztendővel.
– Azt hiszem, őrült vagy – így fogadta Clevinger Dunbar fölfedezését.
– Ki kérdezett? – felelte Dunbar.
– Komolyan gondolom – ragaszkodott a magáéhoz Clevinger.
– Kit érdekel? – felelte Dunbar.
– Engem tényleg érdekel. Sőt, hajlandó vagyok egész odáig elmenni, hogy elismerjem, az élet hosszabbnak látszik, izé...
– Hosszabb, izé...
– ...hosszabb... hosszabb? Rendben van, legyen hosszabb, ha időnként kényelmetlenség és unalom tölti be, izé...
– Találd ki, milyen gyorsan? – mondta Dunbar váratlanul.
– He?
– Mennek – magyarázta Dunbar.
– Kik?
– Az évek.
– Az évek?
– Az évek – mondta Dunbar. – Az évek, az évek, az évek.
– Clevinger, miért nem hagyod te békén Dunbart? – robbant bele Yossarian. – Nem látod be, hogy mennyibe kerül ez neked?
– Nincs semmi baj – mondta Dunbar nagylelkűen. – Nekem van még néhány évtizedem tartalékban. Tudod te, hogy mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik?
– És te is tartsd a pofád – mondta Yossarian Orrnak, aki vihogott.
– Csak eszembe jutott az a lány – mondta Orr. – Az a lány Szicíliában. Az a lány Szicíliában, aki kopasz volt.
– Jobb, ha befogod, azt mondtam – figyelmeztette Yossarian.
– Te vagy az oka – mondta Dunbar Yossariannak. – Miért nem hagyod vihogni, ha egyszer vihogni akar. Még mindig jobb, mint ha a szája jár.
– Rendben van. Gyerünk, vihogj, ha úgy tetszik.
– Tudod te, mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik? – ismételte Dunbar Clevingernek. – Ennyit. – Pattintott az ujjával. – Alig egy másodperce, hogy beléptél az egyetem kapuján, a tüdőd tele friss levegővel. Mi vagy most? Vén ember.
– Vén ember? – kérdezte Clevinger meglepetten. – Mit beszélsz?
– Vén ember.
– Nem vagyok vén ember.
– Minden egyes bevetésnél milliméterekre vagy a haláltól. Hát lehetsz ennél vénebb a te korodban? Azelőtt fél perccel léptél be a gimnáziumba. És egy kikapcsolt melltartó annyira volt tőled, mint a Paradicsomba jutás reménye. Csak egy másodperc ötödével azelőtt apró kölyök voltál, tízhetes vakáción, ami százezer évig tartott, és mégis túl hamar ért véget. Zapp! Ilyen gyorsan rakétáznak el. Mi a fenével, ha nem ilyesmivel akarod az időt lassítani? – Dun-bar már-már dühös volt, amikor befejezte.
– Jó, lehet, hogy igazad van – ismerte el vonakodva Clevinger megadó hangon. – Lehet, hogy egy hosszú életet tényleg sok kellemetlen körülménnyel kell megtölteni, ha azt akarjuk, hogy hosszúnak látsszon. De ha így van, kinek kell?
– Nekem – mondta neki Dunbar.
– Miért? – kérdezte Clevinger.
– Tudsz jobbat?
Daneeka Doki egy mocskos, szürke sátorban lakott Félkupica Fehér Főnökkel, akitől félt, és akit megvetett.
– Mintha látnám a máját – morgolódott Daneeka Doki.
– Nézd meg az én májamat – tanácsolta neki Yossarian.
– A te májadnak semmi baja.
– Ez is mutatja, milyen nagy tudós vagy – blöffölt Yossarian, és elmesélte Daneeka Dokinak problematikus májpanaszát, ami annyi bajt csinált Duckett nővérnek, Cramer nővérnek, meg minden orvosnak a kórházban, mert se el nem múlt, se sárgaság nem lett belőle.
Daneeka Dokit ez nem érdekelte.
– Te mondod, hogy problémáid vannak? – akarta tudni. – Akkor mit szóljak én? Ott kellett volna lenned a rendelőmben azon a napon, amikor azok az újházasok betoppantak.
– Miféle újházasok?
– Egy napon csak betoppantak a rendelőmbe azok az újházasok. Soha nem beszéltem erről neked? A lány bűbájos volt.
Hát így volt ez Daneeka Doki rendelőjében. A várószobát aranyhalakkal és a legfinomabb olcsó bútorral rendezte be. Amit csak tudott, mindent hitelben vásárolt, még az aranyhalakat is. Ami még kellett, arra a mohó rokonoktól kapott pénzt a várható jövedelem egy része fejében. Rendelője Staten Islandben volt, egy kétlakásos tűzfészekben, csak négy háztömbnyire a révkikötőtől, és csak egy háztömbnyire délnek a szupermarkettól, három kozmetikai műintézettől meg két züllött patikustól. Sarki fekvésű volt, de ez sem segített. Lakosságvándorlás szinte semmi, az emberek megszokásból ragaszkodtak ahhoz az orvoshoz, akihez évek óta jártak. A számlák gyorsan szaporodtak, és szembe kellett néznie azzal, hogy elveszti legértékesebb orvosi műszereit: számológépét már visszavették, aztán az írógép következett. Az aranyhalak megdöglöttek. Szerencsére, amikor a dolgok már nagyon sötéten néztek ki, kitört a háború.
– Isten küldte – vallotta Daneeka Doki ünnepélyesen. – A legtöbb orvos hamarosan bevonult katonának, nekem meg túlórázni kellett. A sarki fekvés csakugyan fizetni kezdett, és nemsokára abban a helyzetben találtam magam, hogy sokkal több a páciensem, mint amennyit megfelelően kezelni tudok. Felemeltem a két patikából kapott fekete dohány összegét. A kozmetikai műintézetek heti két-három abortuszt szállítottak. Nem is állhatták már jobban a dolgok, amikor, látod, ez történt. A sorozóbizottságból odaküldtek a nyakamra ezt a pofát, hogy nézzen meg magának. Semmiféle katonai szolgálatra nem voltam alkalmas. Elég alaposan megvizsgáltam magam, és úgy találtam, hogy katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok. Most azt hinnéd, mi, hogy a szavam elég volt, mivelhogy orvos vagyok, aki jó viszonyban van a megyei orvosi társasággal és a helyi „Köss Jó Üzletet”-irodával. De nem volt elég, érted, és a nyakamra küldték ezt a pofát, hogy megállapítsa, csakugyan csípőből amputálták-e az egyik lábam, és hogy tényleg magatehetetlen ágyban fekvő vagyok-e, reumás eredetű ízületi gyulladással. Yossarian, hidd el nekem, a bizalmatlanság és a szellemi értékek devalvációjának korában élünk. És ez rettenetes. – Daneeka Doki erős érzelemtől remegő hangon tiltakozott. – Rettenetes dolog, ha még egy engedéllyel rendelkező orvos szavát is gyanakodva fogadják hőn szeretett hazájában.
Daneeka Dokit beszipkázták, Pianosára hajózták mint repülőorvost, noha rettegett a repüléstől.
– Nem kell nekem repülőgépen keresni a bajt – jegyezte meg, és barna, sértődött cipőgombszemével rövidlátón pillogott. – Jön az magától is. Mint az a szűz. Arról beszélek, aki sehogy se tudott terhes maradni.
– Miféle szűz? – kérdezte Yossarian. – Én azt hittem, valami újházasokról mesélsz nekem.
– Épp az az a szűz, akiről mesélek neked. Afféle kölyökházaspár volt, és már együtt éltek, á, több mint egy éve, amikor beugrottak hozzám a rendelőbe, minden előzetes bejelentés nélkül. Látnod kellett volna a lányt. Olyan édes, olyan fiatal, olyan csinos volt. Még el is pirult, amikor a menstruációja felől kérdeztem. Nem hiszem, hogy valaha is elmúlik belőlem a szerelem az iránt a lány iránt. Álomszép alakja volt, nyakláncot viselt, amelyen egy Szent Antal-kép lógott be a két legszebb mell közé, amit valaha is láttam. „Szörnyű kísértés lehet ez Szent Antalnak”, tréfálkoztam, érted, csak hogy kisegítsem. „Szent Antal?” – mondta a férje. „Ki az a Szent Antal?” „Kérdezze csak meg a feleségét” – mondtam neki. „ő meg tudja mondani magának, ki az a Szent Antal.” „Ki az a Szent Antal?” – kérdezte a feleségét. „Szent Antal? – mondta az. -Ki az a Szent Antal?” Amikor a rendelőmben jó alaposan bekukucskáltam ebbe a kislányba, rájöttem, hogy még mindig szűz. Amíg fölvette a harisnyakötőjét, és kapcsolta rá a harisnyáját, négyszemközt beszéltem a férjével. „Minden éjjel” – dicsekedett. Igazi nagyokos srác, hiszen ismered őket. „Egyetlen éjszakát ki nem hagyok” – dicsekedett. És komolyan is gondolta. „Még reggel is dugunk egyet, reggeli előtt, amit ő csinál meg nekem, mielőtt munkába mennénk” – dicsekedett. Csak egy magyarázat kínálkozott. Amikor a lány is csatlakozott hozzánk, bemutattam nekik a közösülést azon a gumimodellen, amelyet a rendelőmben tartok. Ezt a gumimodellt, amely mindkét nem nemzőszervének pontos mása, mindig lakat alatt tartom a rendelőmben, egy külön szekrénykében, nehogy botrány legyen belőle. Már úgy értem, hogy tartottam. Nincs nekem már semmim, még pacientúrám sincs. Az egyetlen dolog, ami még megvan nekem, ez az én alacsony hőmérsékletem, ami miatt már tényleg aggódni kezdek. Ez a két kölyök, aki itt dolgozik nekem a gyengélkedősátorban, fabatkát sem ér mint diagnoszta. Csak panaszkodni tudnak. Azt hiszik, hogy problémáik vannak? Akkor mit szóljak én? Ott kellett volna lenniük a rendelőmben azon a napon, amikor az a két újházas csak bámult rám, mintha olyasmit árulnék el nekik, amiről soha senki azelőtt nem hallott. Te még nem láttál embert, akit annyira érdekelt volna a dolog, mint őket. „Azt mondja, hogy így kell?” – kérdezte a férj, és elkezdte mozgatni magának a modellt. Tudod, én rögtön meglátom, melyik az a bizonyos embertípus, akinek már az is nagy élvezet, ha ezt csinálhatja, „így” – mondtam neki. „Na már most menjenek haza, és próbálkozzanak az én módszeremmel pár hónapig, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Rendicsek?” „Rendicsek” – mondták, és vita nélkül, készpénzben fizettek. „Jó mulatást” – mondtam nekik, ők megköszönték, és együtt kisétáltak. A férj átkarolta a lány csípőjét, mintha nem tudná kivárni, míg hazaérnek, hogy megint dugjanak egyet. Pár nap múlva a férj teljesen egyedül beállít hozzám, s azt mondja az asszisztensnőmnek, hogy velem akar beszélni, de rögtön. Alighogy egyedül maradunk, bemázol nekem az orromba.
– Mit csinált?
– Nagyokosnak nevezett, és bemázolt nekem az orromba. „Na, mi van, nagyokos?” – mondta, és úgy bemázolt, hogy seggre ültem. Csak így egyszerűen. Nem hülyéskedek.
– Tudom, hogy nem hülyéskedsz – mondta Yossarian. – De miért csinálta?
– Honnan tudjam, hogy miért csinálta? – vágott vissza Daneeka Doki ingerülten.
– Lehet, hogy Szent Antal van a dologban? Daneeka Doki üres tekintettel meredt Yossarianra.
– Szent Antal? – kérdezte meglepetten. – Ki az a Szent Antal?
– Honnan tudjam? – válaszolta Félkupica Fehér Főnök, aki éppen akkor tántorgott be a sátorba két palack whiskyt dajkálva a karjában, és harciasan kettejük közé telepedett.
Daneeka Doki egy árva szó nélkül fölállt, kivitte székét a sátor elé, háta meggörnyedt az igazságtalanság teljes menetfelszerelése alatt, melyet mint örökös terhet cipelt. Nem tudta elviselni hálótársa társaságát.
Félkupica Fehér Főnöknek az volt róla a véleménye, hogy őrült.
– Én nem tudom, mi van ezzel a pofával – jegyezte meg szemrehányóan. – Nincs esze, ez vele a baj. Ha volna esze, kerítene egy ásót és ásni kezdene. Itt benn a sátorban, itt kezdene ásni, pont itt, a priccsem alatt. Abban a szempillantásban olajra lelne. Vagy nem tudja, hogyan talált olajat az a közlegény egy ásóval, még odaát az Államokban? Soha még csak nem is hallotta, hogy mi történt azzal a kölyökkel... mi is volt a neve annak a rohadt kurvapecér, patkányképű, szarevő takonypócnak ott, Coloradóban?
– Wintergreen.
– Wintergreen.
– Fél – magyarázta Yossarian.
– Á, dehogy. Az ugyan nem, az a Wintergreen. – Félkupica Fehér Főnök leplezetlen csodálattal ingatta a fejét. – Az a kis büdös görény, akinek a nénikéje sivatagi kurva volt, nem fél az semmitől.
– Daneeka Doki fél. Ez vele a baj.
– Mitől fél?
– Tőled fél – mondta Yossarian. – Attól fél, hogy tüdőgyulladásban fogsz elpatkolni.
– Okosan is teszi, ha fél – mondta Félkupica Fehér Főnök. Mély, dörgő nevetés hömpölygőit elő hatalmas mellkasából. – Én is félni fogok a legelső adandó alkalommal. Csak várd ki a végét.
Félkupica Fehér Főnök jóvágású, cigányképű indián volt Oklahomából, nehéz, csontos arcú, vastag szálú, fekete hajú Creek félvér Enidből, aki valami sajátos okkult meggondolásból elhatározta, hogy tüdőgyulladásban fog meghalni. Kötözködő, bosszúálló, kiábrándult indián volt, aki gyűlölte az olyan nevű idegeneket, mint Cathcart, Korn, Black meg Havermeyer, és azt kívánta nekik, hogy menjenek oda vissza, ahonnan a kurvapecér őseik jöttek.
– Nem is hinnéd, Yossarian – töprengett, hangját készakarva megemelve, hadd rágja Daneeka Dokit –, egész tisztességes kis ország volt ez, ahol lehetett élni, mielőtt ezek, az istenverte jámborságukkal, el nem kurvították.
Félkupica Fehér Főnök azon volt, hogy bosszút vegyen magáért a fehér emberen. Alig tudott írni, olvasni, ezért kinevezték Black kapitány mellé elhárítóhelyettesnek.
– Hogy tanultam volna meg írni, olvasni? – kérdezte Félkupica Fehér Főnök, megjátszva a nagy harcost, újra felemelte a hangját, hogy Daneeka Doki hallja. – Akárhová vertük le a sátrainkat, ezek odajöttek olajkutat fúrni. És akárhol fúrtak olajkutat, mindenütt találtak is olajat. És valahányszor ezek olajat találtak, fölszedették velünk a sátrainkat, és elzavartak máshová. Eleven varázsvesszők voltunk nekik. Családunkban ősi vonzódás él a petróleum-lelőhelyek iránt, és hamarosan a világ minden olajtársasága ránk uszította a mérnökeit. Folyton költözködtünk. Pokoli egy dolog volt így gyereket nevelni, azt elmondhatom neked. Nem hiszem, hogy valaha is egy hétnél tovább tartózkodtam egy helyben.. Legkorábbi emlékei egy geológus emlékei voltak.
– Valahányszor egy újabb Félkupica született – folytatta –, a részvénypiac felbolydult. Az olajfúrók hamarosan bandástul követtek bennünket mindenfelé, mindenféle szerkezettel, majd hogy egymást agyon nem taposták. Társaságok kezdtek összeolvadni csak azért, hogy csökkentsék a hozzánk beosztottak létszámát. De mögöttünk a tömeg nőttön-nőtt. Soha egy nyugodt éjszakánk nem volt. Ha megálltunk, megálltak ők is. Ha elindultunk, elindultak ők is a latrinakocsijaikkal, bulldózereikkel, daruikkal, generátoraikkal. Mink voltunk nekik a két lábon járó hossz, és a legjobb hotelek közül jó egypár elkezdett meghívásokat küldözgetni a bombaüzlet reményében, amit a városba hurcoltunk volna magunkkal. Ezek közül a meghívások közül némelyek csuda nagylelkűek voltak, de nem fogadhattuk el, mert indiánok voltunk, és azok az első osztályú szállodák, amelyektől meghívást kaptunk, indián vendéget nem szolgálnak ki. Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal. -Félkupica Fehér Főnök lassan, meggyőződéssel bólogatott.
– Aztán, Yossarian, aztán végül elkövetkezett... elkövetkezett a vég kezdete. Azok ott körülöttünk elkezdtek követni bennünket szemközt is. Megpróbálták kitalálni, hol fogunk megállni legközelebb, és mielőtt még odaértünk volna, már elkezdték a fúrást, úgyhogy már meg se állhattunk. Alig kezdtük el takaróinkat letekerni, már rugdaltak elfelé bennünket. Bíztak bennünk. Nem vártak addig sem, míg elkezdik keresni az olajat, máris továbbrugdaltak bennünket. Olyan fáradtak voltunk már, hogy az sem érdekelt bennünket, hogy esetleg kifuthatunk az időből. Egy reggel aztán arra ébredtünk, hogy teljesen körül vagyunk véve olajásókkal, akik mind azt lesték, ugyan melyikük felé vesszük utunkat, hogy továbbrúghassanak bennünket. Bármerre nézett az ember, minden halmon olajásó állt, és várt, mint valamikor az indiánok, roham előtt. Ez volt a vég. Nem tudtunk ott maradni, ahol voltunk, mert már elrugdaltak bennünket onnan is, ahol voltunk, és nem volt hely már másutt sem, ahová mehettünk volna. Engem azonban megmentett a Hadsereg. Szerencsére, épp időben, kitört a háború, és egy sorozó-bizottság egyből kihúzott a csávából, és biztonságba helyezett Co-loradóban, Lowery Fielden. Egyedül én maradtam életben.
Yossarian tudta, hogy hazudik, de nem szólt közbe, amikor Félkupica Fehér Főnök a továbbiakban azt hangoztatta, hogy azóta se hallott a szüleiről. Ez ugyan nem túlságosan izgatta Félkupica Fehér Főnököt, mert azt, hogy éppen ők a szülei, a puszta szavukra volt kénytelen elhinni, és mivel oly sok más dologban hazudtak neki, miért éppen ebben mondtak volna igazat. Sokkal megbízhatóbbak voltak ismeretei első unokatestvérei egyik törzsének a sorsáról, amely nyomtévesztő vándorlásra indult Észak felé, és gondatlanságból betévedt Kanadába. Amikor vissza akartak jönni, az amerikai bevándorlási hatóságok a határon megállították, és nem engedték be őket az országba. Nem térhettek vissza, mert vörösök.
Rettenetes vicc volt ez, de Daneeka Doki nem nevetett, csak egy bevetéssel utóbb, amikor Yossarian megjelent nála, és megint azért nyaggatta, a siker leghaloványabb reménye nélkül, hogy szerelje le. Daneeka Doki röhentett egyet, és tüstént saját bajait kezdte részletezni, ide sorolta Félkupica Fehér Főnököt is, aki reggelenként indián párbajra hívja, és Yossarian úgy döntött, hogy ott helyben megbolondul.
– Kár a gőzért – mondta neki kényszeredetten Daneeka Doki.
– Aki megőrül, azt se szerelheted le?
– Á, dehogynem. Le is kell szerelnem. Van egy szabály, mely kimondja, hogy bárkit, aki őrült, le kell szerelni.
– Akkor engem miért nem szerelsz le? őrült vagyok. Kérdezd meg Clevingert.
– Clevingert? Hol van már Clevinger? Hozd nekem ide Clevingert, és én meg fogom kérdezni tőle.
– Akkor kérdezz meg akárkit. Majd megmondják ezek neked, milyen őrült vagyok én.
– Ők az őrültek.
– Akkor miért nem szereled le őket?
– Mért nem kérik, hogy szereljem le őket?
– Mert őrültek, azért.
– Persze hogy őrültek – válaszolt Daneeka Doki. – Épp most mondtam, hogy őrültek, nem? És őrültek nem dönthetnek afelől, hogy te őrült vagy-e, vagy sem. Így van?
Yossarian kijózanodva pillantott rá, és másfelől próbált közelíteni.
– Orr őrült?
– De még mennyire az – mondta Daneeka Doki.
– Leszerelheted?
– De még mennyire le. De neki először kérnie kell, hogy szereljem le. Ez is benne van a szabályban.
– Akkor miért nem kéri, hogy szereld le?
– Azért, mert őrült – mondta Daneeka Doki. – őrültnek kell lennie, ha még mindig felszáll bevetésre, amikor annyiszor csak egy hajszálon múlt, hogy ott nem maradt. De mennyire leszerelhetem Ont. Csak neki először kérnie kell, hogy szereljem le.
– Csak ennyit kell tennie azért, hogy leszereljék?
– Csak ennyit. Kérje tőlem.
– És akkor leszereled? – kérdezte Yossarian.
– Dehogy. Akkor már nem szerelhetem le.
– Úgy érted, hogy valami csapda rejlik itt?
– De még milyen csapda – felelte Daneeka Doki. – A 22-es csapdája. Bárki, aki ki akarja magát vonni a harcállományból, az valójában nem őrült.
Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell. Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett.
– Ez ám a csapda, ez a 22-es – jegyezte meg.
– A legtökéletesebb, ami valaha is létezett – hagyta helyben Daneeka Doki.
Yossarian szinte maga előtt látta önmagába visszatérő logikáját. Két fele elliptikus pontossággal illeszkedett össze, volt benne valami kecses és megrendítő, mint a jó, modern képzőművészetben, és Yossarian néha nem volt benne egészen biztos, látja-e egyáltalán, mint ahogy nem volt egészen biztos a modern képzőművészetben sem vagy azokban a legyekben, amelyeket Orr Appleby szemében látott. Orrnak szavát vette az Appleby szemében levő legyekre.
– Á, persze, hogy benne vannak – biztosította Orr az Appleby szemében levő legyek felől, miután Yossarian a tisztiklubban először verekedett Applebyjal –, bár lehet, hogy ő még csak nem is tudja. Ezért van az, hogy nem úgy látja a dolgokat, ahogy azok valójában vannak.
– Hogy lehet az, hogy még csak nem is tudja? – érdeklődött Yossarian.
– Úgy, hogy legyek vannak a szemében – magyarázta Orr kényszeredett türelemmel. – Hát hogyan láthatná, hogy legyek vannak a szemében, hogyha legyek vannak a szemében?
Ennek épp annyi értelme volt, mint minden egyébnek, és Yossarian hajlandó volt kétségeit Orr kedvéért föladni, mert Orr New York városának vadonából jött, és sokkal többet tudott a vadon életéről, mint Yossarian, és Orr, ellentétben Yossarian anyjával, apjával, húgával, bátyjával, nénikéjével, bácsikájával, sógorával, tanítójával, lelki tanácsadójával, képviselőjével, szomszédjával és újságjával, soha semmiféle létfontosságú dologban nem hazudott neki eddig. Yossarian egy-két napig magában kérődzött az Applebyról szerzett értesülésen, aztán úgy döntött, hogy jótéteményként, magának Applebynak adja tovább.
– Appleby, neked legyek vannak a szemedben – suttogta készségesen, amint az ejtőernyősátor ajtajában elmentek egymás mellett, azon a napon, amikor kimaradásra Parmába indultak.
– Mi? – felelt élesen Appleby, akit zavarba ejtett az a tény, hogy Yossarian egyáltalán szóba áll vele. – Neked legyek vannak a szemedben – ismételte Yossarian. – Nyilván ezért nem látod őket.
Appleby gyűlölködő zavarral húzódott el Yossariantól, és némaságba süppedt mindaddig, míg be nem ült Havermeyer mellé a dzsipbe, amely a hosszú, egyenes úton az eligazításra vitte őket, ahol Danby őrnagy, az ideges hadműveleti tiszt várt rájuk, hogy az összes vezetőpilótával, bombázótiszttel és navigátorral levezesse az előzetes eligazítást. Appleby halkan beszélt, nehogy a sofőr vagy Black kapitány, aki behunyt szemmel terpeszkedett a dzsip első ülésén, kihallgassa őket.
– Havermeyer – kérdezte habozva. – Vannak nekem legyek a szememben? Havermeyer kötekedően kacsintott.
– Hegyek?
– Nem, legyek – hangzott a felelet. Havermeyer megint kacsintott.
– Legyek?
– Nekem a szememben.
– Megőrültél, nem vitás – mondta Havermeyer.
– Nem, nem vagyok őrült. Yossarian az őrült. Csak annyit mondj, vannak-e legyek a szememben vagy nincsenek. Gyerünk! Kibírom.
Havermeyer újabb mogyorógrillázst pöckölt a szájába, és egészen közelről belebámult Appleby szemébe.
– Nem látok benne semmit – jelentette ki. Appleby hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallatott. Havermeyernek mogyorógrillázsmorzsák lógtak az ajkán, állán és arcán.
– Grillázsmorzsák vannak a képeden – jegyezte meg neki Appleby.
– Még mindig jobb, ha grillázsmorzsák vannak a képemen, mint ha legyek a szememben – vágott vissza Havermeyer.
A raj másik öt gépének a tisztjeit minden egyes fölszálláskor teherautón vitték az általános eligazításra, amely harminc perccel később történt. A hajózószemélyzethez beosztott három-három közkatonát egyáltalában nem igazították el, hanem egyenesen a repülőtérre vitték, külön-külön ahhoz a géphez, ahová az aznapi bevetésre beosztották őket, és ott várták a földi személyzettel együtt a tiszteket, akikhez beosztották őket, míg azok a teherautón odaérnek, lenyitják a recsegő hátsó ajtókat, és elérkezik a behajózás és a start pillanata. Mogorván fordultak át a motorok a holtálláson, először vonakodva, majd egyenletesen pörögtek, aztán nehézkesen megfordultak a gépek, és billegve kacsáztak a kavicsos talajon, alaktalan, buta, elfuserált holmik, amíg kiértek a felszállómező szélére, ott nekifutottak, egymás után üvöltő zúgással megemelkedtek, a tarka fakoronák bokrétái fölött gyülekeztek, s egyenletes sebességgel addig köröztek a reptér fölött, amíg végül hatos rajokba soroltak, aztán elindultak az égkék víz fölött, elejét járva az Észak-Olasz-vagy Franciaországban levő cél megközelítési útvonalának. A gépek állhatatosan emelkedtek, s amikor átlépték az ellenséges terület határát, kilencezer láb magasan voltak. A legmeglepőbb mindig a tökéletes csend és nyugalom érzése volt, melyet csak a géppuskák próbasortüzei törtek meg, vagy egy dallamtalan, reszelős megjegyzés a fedélzeti híradórendszerben, és végül a bombázótiszt száraz jelentése, hogy átlépték a manőverezési zóna határát, és ráfordultak a célra. Mindig napsütés volt, s egy kis éles szúrás a torokban, a ritka levegő miatt.
Gépeik, a B-25-ösök megbízható, szilárd, unalomzöld masinák voltak, ikervezérsíkkal, ikermotorral és széles ikerszárnnyal. Egyetlen hibájuk, legalábbis onnan nézve, ahol Yossarian ült mint bombázótiszt, az a szűk kúszófolyosó volt, amely elválasztotta a plexiüveg orrban levő bombavetőfülkét a legközelebbi fedélzeti vészkijárattól. A kúszófolyosó szűk, négyszögletes, hideg alagút volt, amelyet a kormányszerkezet alá fúrtak, és egy olyan erős ember, mint Yossarian, csak nagy nehezen tudta keresztülpréselni magát rajta. Az olyan dagadt, holdvilágképű, kis, hüllőszemű, pipás navigátor, mint Aarfy, szintén csak üggyel-bajjal tudta használni, és amikor ráfordultak a célra, s már alig néhány perc volt hátra, Yossarian ki szokta űzni az orrból. Most a feszültség ideje volt, a várakozás ideje, amikor semmit sem kell nézni, semmit sem kell hallani, és semmit sem kell csinálni, csak várni, közben lenn a légelhárító ágyúk már megtalálták a célt, és tűzkészen állnak, hogy lecsapják őket az égről, és ha lehet, örök álomra nyújtóztassák őket.
A kúszófolyosó volt Yossarian szalmaszála, amelyen kikapaszkodhat a zuhanó gépből, de Yossarian fortyogó gyűlölettel gyalázta, amiből kiderült, hogy a kúszófolyosót a gondviselés rakta elébe akadálynak, és ez is része annak az összeesküvésnek, amelyet élete ellen szőnek. A B-25-ösök orrában véletlenül volt hely vészkijárat számára, de nem volt vészkijárat. Helyette volt ott a kúszófolyosó, és Yossarian az avignoni bevetés pokoli zűrzavara óta megtanulta gyűlölni minden mamutmilliméterét, mert másodpercről másodpercre valósággal húzta vissza az ejtőernyőjétől, amely túl testes volt ahhoz, hogy előre magára vegye, és ezután még másodpercek következtek másodpercek után, míg elérte a fedélzeti vészkijárat nyílását, mely az emeletes törzs felső felén levő pilótafedélzet hátsó részén, és a magasan fent ülő, arc nélküli tetőtorony-géppuskás lába alatt volt. Yossarian szeretett volna ott lenni, ahol Aarfy lehetett, miután Yossarian kiűzte őt az orrból; Yossarian szeretett volna labdaként összegömbölyödve a padlón feküdni, pontosan a fedélzeti vészkijáraton, egy különleges, gránátbiztos öltönyben, mint valami jégkunyhóban, ezt mindig magán hurcolta volna boldogan, és az ejtőernyője már a hevederre csatolva, ahol a helye, egyik markában a nyitózsinór piros fogantyúját, a másik markában a vészkijárat biztosítókilincsét szorongatva, amely a pusztulás első, irtózatos sikolyára kibillentené a levegőbe, a föld felé. Hát ott szeretett volna lenni, ha egyáltalán már idefönn kellett lennie, ahelyett, hogy lóg itt elöl a levegőben, mint valami nyavalyás, kiakasztott aranyhal, valami nyavalyás, kiakasztott akváriumban, miközben a rohadt szennyedék légelhárító gránátok fekete sortüze repked, robban és repeszt, fölötte, alatta, körös-körül egyetlen bukdácsoló, csattogó, tántorgó, villámló és rémlátomásos, kozmologikus gonoszságban, amely rengett, lüktetett, vacogott, ropogott, harsogott, és azzal fenyegetett, hogy egyetlen hatalmas tűzsugárban a másodperc törtrésze alatt megsemmisíti őket.
Aarfynak Yossarian semmi hasznát se vette, se mint navigátornak, se mint egyébnek, úgyhogy Yossarian minden egyes alkalom-, mai hevesen kiűzte őt az orrból, nehogy egymás útjában legyenek, ha hirtelen az életért kellene tülekedni. Amint Yossarian kiűzte őt az orrból, Aarfy bátran kucoroghatott volna a padlón, ahol Yossarian szeretett volna kucorogni, de ehelyett szálegyenesen ácsorgóit, két rönkszerű karját a pilóta és a segédpilóta ülésének hátán nyugtatva kényelmesen, s pipával a kezében nyájas kis megjegyzéseket intézett McWatthoz vagy bárkihez, aki épp a segédpilóta volt, és mulatságos apróságokat mutogatott az égbolton a két embernek, akik túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy ezek iránt érdeklődhessenek. McWatt túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a botkormánnyal válaszoljon Yossarian csikorgó parancsaira, amikor Yossarian belopta a gépet a bombavetési zónába, s aztán vadul keresztülkorbácsolta őket a robbanó gránátok vérszomjas oszlopain, kurta, éles és mocskos szájú parancsokkal, amik leginkább Éhenkórász Joe fájdalmas, esdeklő éjszakai lidércnyomásos sikoltozásaihoz hasonlítottak. Aarfy az egész pokoli égzengés alatt tűnődve pöfékelt a pipájából, és higgadt kíváncsisággal nézte a háborút McWatt ablakán keresztül, mint valami távoli zűrzavart, amelyhez semmi köze. Aarfy jeles egyesületi ember volt, aki szerette a görbe estéket, az öregdiákok találkozóját, és még annyi esze sem volt, hogy féljen. Yossariannak volt annyi esze, és félt is, és hogy nem hagyta el helyét az ágyútűzben, s nem futott vissza a kúszófolyosón át, mint valami kisgyerek, akinek tele a gatyája, annak egyedüli oka az volt, hogy a célkörzetből való kirepülés megtévesztő manőverezését nem volt hajlandó senki másra bízni. Nem volt lény a világon, akit akkora felelősséggel kitüntetett volna. Nem volt lény a világon, ő legalább nem ismert senkit, akiben akkora adag gyávaság lett volna. Yossarian volt a hadtest legjobb manőverező tisztje, de fogalma sem volt róla, hogy miért.
A megtévesztő manőverezésnek nem voltak lerögzített szabályai. Csak félelem kellett hozzá, s ebből Yossarianban volt elég, több félelem volt benne, mint Orrban vagy Éhenkórász Joe-ban, sőt több félelem, mint Dunbarban, aki bánatosan belenyugodott abba a gondolatba, hogy egy napon meg kell halnia. Yossarian nem nyugodott bele ebbe a gondolatba, és vadul, foggal-körömmel harcolt az életéért minden bevetésen, és abban a pillanatban, mihelyt a bombákat leszórta, már üvöltött is McWattnak, „Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! A kurva anyád, gyerünk!”, és egész idő alatt ádázul gyűlölte McWattot, mintha McWatt lenne az oka, hogy egyáltalán itt fenn kell lenniök, kitéve annak, hogy idegenek leradírozzák őket az égről, és a gépen ilyenkor mindenki más kikapcsolódott a fedélzeti híradórendszerből, kivéve az avignoni bevetés zűrzavarának szánalmas pillanatait, amikor Dobbs megőrült a levegőben, és elkezdett szívszaggatóan segítségért kiabálni.
– Segítsetek neki, segítsetek neki – zokogott Dobbs. – Segítsetek neki, segítsetek neki.
– Kinek kell segíteni? Kinek kell segíteni? – szólt vissza Yossarian, amikor fejhallgatóját újra bekapcsolta a híradórendszerbe, mert kiszakadt, amikor Dobbs kitépte a botkormányt Hupple kezéből, és hirtelen benyomta a gépet abba a süketítő, bénító, irtózatos zuhanórepülésbe, amely Yossariant, a fejénél fogva, reménytelenül a plafonhoz szegezte, s amelyből az utolsó pillanatban Hupple mentette ki őket azzal, hogy visszarántotta Dobbs kezéből a botkormányt, egyenesbe hozta a gépet, aztán csaknem olyan hirtelen, megint ott voltak a légelhárító ütegek kakofonikus tüzének kellős közepén, amelyből csak egy pillanattal előbb menekültek ki szerencsésen. „Istenem! Istenem, Istenem”, imádkozott Yossarian hangtalanul, ahogy fejénél fogva fityegett a repülőgép orrának mennyezetén, és képtelen volt megmozdulni.
– A bombázótisztnek, a bombázótisztnek – felelte Dobbs sírva, amikor Yossarian hangját meghallotta. – Nem felel, nem felel. Segítsetek a bombázótisztnek, segítsetek a bombázótisztnek!
– Én vagyok a bombázótiszt – üvöltött neki vissza Yossarian. -Én vagyok a bombázótiszt, minden rendben, minden rendben. – Akkor segítsetek neki, segítsetek neki – könyörgött Dobbs. – Segítsetek neki, segítsetek neki! És Hóden haldokolva feküdt a farokban.
Éhenkórász Joe tényleg teljesítette az ötven bevetést, de hiába. Bepakolta a hátizsákját, és megint várta, hogy hazamehessen. Éjszakánként hátborzongató, fülszaggató lidércnyomásai voltak, amelyek az egész századot ébren tartották, kivéve Hupple-t, a tizenöt esztendős pilótát, aki hozzáhazudott a korához, hogy bekerüljön a Hadseregbe, és házi macskájával Éhenkórász Joe sátrában lakott. Hupple éber alvó volt, de azt állította, soha nem hallotta Éhenkórász Joe visítozásait. Éhenkórász Joe beteg volt.
– Na és – horkantott Daneeka Doki szemrehányóan. – Én megcsináltam, annyit mondhatok. Ötven rongy, ennyit szakítottam le évente, és majd az egészet adómentesen, mert nálam a fogyasztó készpénzben fizetett. A világ legerősebb kereskedelmi kapcsolata állt a hátam mögött. És, látod, ez történt. Amikor már épp ott tartottam, hogy félre is rakhattam volna valamicskét, megcsinálták nekem a fasizmust, és elindítottak egy háborút, ami elég iszonyatos ahhoz, hogy még nekem is kárt okozzon. Röhögnöm kell, amikor azt hallom, hogy ilyen Éhenkórász Joe-félék éjszakánként eszük vesztve üvöltöznek. Tényleg röhögnöm kell. Ő a beteg? Hát én? Mit gondol az ilyen, én mit érzek?
Éhenkórász Joe túl mélyen elmerült saját szerencsétlenségébe ahhoz, hogy törődni tudjon azzal, mit érez Daneeka Doki. Ott voltak például a zajok. Az apró hangok földühítették, és érdesen verte a likacsot Aarfynak a nedves, szortyogó hang miatt, amit a pipájával csap, Orrnak, amiért bütyköl, McWattnak, amiért keverés közben csattogtatja a lapokat, ha leül pókerezni, Dobbsnak, amiért hagyja, hogy csattogjon a foga, amikor álomkóros gyanánt tétován csetlik-botlik a tárgyak között. Éhenkórász Joe a mozgó ingerelhetőség rángó, szerencsétlen tömege volt. Csendes szobában egyenletesen ketyegő óra véresre tudta karmolni védtelen agyát.
– Figyelj ide, kölyök – magyarázta élesen Hupple-nak valamelyik este, nagyon későn –, ha ebben a sátorban akarsz lakni, azt csinálod, amit én. Minden este tekerd be az órádat egy pár gyapjúzokniba, és tartsd a sátor másik felében, a zsákod legalján.
Hupple férfiasan előrelökte állkapcsát, hogy Éhenkórász Joe vegye tudomásul, nem hajlandó megjátszani a paprikajancsit, aztán pontosan végrehajtotta azt, amit mondtak neki.
Éhenkórász Joe ugrabugra, girhes nyomorúságkergetője volt, arca hús nélküli, boré aszott, csontja aszott, a szeme körül feketéllő üregekben duzzadt erek vonaglottak, mint levágott kígyófarkak. Kialudt kráter volt az arca, gond kormozta, mint valami isten háta mögötti bányaváros. Éhenkórász Joe falánk volt, folyton az ujjai hegyét rágicsálta, dadogott, csuklóit, vakarózott, izzadt és nyálzott, és fanatikusan futkározott összevissza egy bonyolult fékeié fényképezőgéppel, amellyel minduntalan meztelen lányokkal akart lefényképezni. A képeket nem lehetett előhívni. Vagy elfelejtett filméi lenni bele, vagy elfelejtett vakut használni, vagy nem vette le a lencsevédőt. Nem volt könnyű a meztelen lányokat különféle pózokra rávenni, de Éhenkórász Joe értette a módját – Itt jön a nagy ember – ordítozta. – Itt a nagy fotográfus a Life újságtól. Nagy képek nagy borítón. Si, si, si! Hollywoodi filmsztár. Multi Dinero. Multi válás. Mulli tömi-tömés egész nap.
Ilyen körmönfont hízelgésnek vajmi kevés nő lúd ellenállni bárhol is, és a prostituáltak mohón szökkenlek talpra, bármilyen fantasztikus pózokat követelt tőlük, hogy nekigörnyedjenek. Éhenkórász Joe-t kivégezlek a nők. Lényük nemiségére dermedi imádattal és bálványozással feleli. A nők a csoda bájos, kielégítő, tébolyító megvalósulásai voltak, a megmérhetetlen gyönyör hangszerei, de olyan gyönyöré, ami túl éles ahhoz, hogy el lehessen viselni, és túl átszellemült ahhoz, hogy a szennyes, méltatlan férfiak eszköze legyen. Csak kozmikus távolságból tudta felfogni keze ügyébe eső mezítelenségükkel, ami szerinte arra rendeltetett, hogy gyorsan képi áttételi nyerjen, és a hús örömére, amire voltaképp valók, a vad hajszában csak egy-két futó pillanata jutott, mert szentül meg volt róla győződve, ha nem siet, valaki rajtuk csap, és menthetetlenül elragadja előle őket. Soha nem tudott dönteni, vajon megtömje vagy lefényképezze őket, mert egyszerre mindkettői csinálni, ez számára képtelenségnek tűnt. Számára valójában az egyik is majdnem képtelenségnek tűnt, mert cselekvőképességét teljesen felmorzsolta a kényszerítő sietség, amelynek örökös rabságában sínylődött. A fényképeket sohasem lehetett előhívni, és Éhenkórász Joe soha nem jutott el addig. A legkülönösebb a dologban az volt, hogy polgári életében Éhenkórász Joe tényleg a Life fotóriportere volt.
Most hős volt, a Légierő legnagyobb hőse, legalábbis Yossarian szemében, mert többször teljesítette frontszolgálati idejét, mint ahányszor a Légierő többi hőse. Hatszor teljesítette frontszolgálati idejét. Első frontszolgálati idejét akkor teljesítette Éhenkórász Joe, amikor mindössze huszonöt bevetésre volt szükség ahhoz, hogy összepakolja hátizsákját, boldog levelet írjon haza, és játékos kutyaként mindenüvé kövesse Towser őrmestert a parancs miatt, ami visszavezényli az Államokba. Várakozás közben egész nap tánclépésben csoszogott a századiroda sátornyílása előtt körbe-körbe, és aki arra járt, az előtt fél téglával döngette a mellét, Towser őrmestert pedig, valahányszor Towser őrmester kidugta a fejét az ügyeletről, kedélyesen tetves kurvapecérnek titulálta.
Éhenkórász Joe a Salernói Hídfőállás hetében teljesítette első huszonöt bevetését, amikor Yossariant kórházba fektették heveny kankóval, amelyet egy női segédszolgálatoson végrehajtott mélyrepüléses bevetés során szerzett egy bokorban, amikor utánpótlásért voltak Marrakechben. Yossarian minden tőle telhetőt megtett, hogy utolérje Éhenkórász Joe-t, és majdnem utol is érte, hat nap alatt hatszor repült bevetésre, de Arezzo fölött a huszonharmadik bevetésen Nevers ezredes elesett, és akkor olyan közel volt hozzá, hogy nem tér haza, mint még soha. Másnap jött meg Cathcart ezredes, új rangjának vakító ragyogásában, és mennybemenetelét azzal a paranccsal ünnepelte meg, hogy a kötelező bevetések számát huszonötről harmincra emelte. Éhenkórász Joe kipakolta a hátizsákját, és visszacsinálta a boldog leveleket. Megszűnt játékos kutyaként Towser őrmester nyomába szegődni. Gyűlölni kezdte Towser őrmestert, s vicsorgó kutyaként morgott mindenért, noha tudta, hogy Towser őrmester nem tehet róla, hogy Cathcart ezredes megérkezett, a futárszolgálat meg késett, mert ha nem így történik, hét nappal korábban először, azóta pedig még öt ízben, megmenekülhetett volna.
Éhenkórász Joe ettől kezdve nem tudta elviselni a várakozás feszültségét, és valahányszor egy-egy frontszolgálati idejét befejezte, tüstént összeomlott. Amikor kivették a harcállományból, mindig nagy estélyt adott barátai kis körének. Konyakospalackokat bontott, amelyeket a futárgépen tett heti négynapos körútja során szedett össze, és nevetett, énekelt, csoszogott és kiabált részeg elragadtatásának ünnepén, amíg már nem tudott tovább ébren maradni, és békésen álomba szenderült. Alighogy Yossarian, Nately meg Dunbar ágyba dugták, elkezdett álmában üvöltözni. Reggel rettenetes állapotban bukott ki a sátrából, rettegve és bűntudatosan, korhadt váza volt csupán egy hajdan ember formájú építménynek, amint az összeomlás meredélyén reszket.
Éhenkórász Joe lidércnyomásai égi pontossággal jelentek meg minden áldott éjjel, ha a századnál töltötte a szívet tépő megpróbáltatás időszakát, amikor megint nem volt bevetésen, és megint várta a parancsot, hogy hazaküldjék, és az nem jött. Némely befolyásolható embereket a századnál, mint például Dobbst vagy Fiume kapitányt, olyan mélységesen megrázták Éhenkórász Joe sikoltozó lidércnyomásai, hogy hamarosan nekik is támadtak saját külön sikoltozó lidércnyomásaik, és az átható ocsmányságok, amelyek éjszakánként a század különböző pontjairól röppentek föl a levegőbe, ábrándosan felelgettek egymásnak a sötétségben, mint mocskos képzeletű éneklő madarak párcsalogató hívásai. Korn ezredes erélyes kézzel vetett féket arra, amit egészségtelen folyamat kezdetének vélt Őrnagy őrnagy századában. Előrelátó gondoskodással elrendelte, hogy Éhenkórász Joe járjon hetente egyszer a futárgéppel, így négy éjszakára eltávolította őt a századból, és a kúra, mint Korn ezredes minden kúrája, hathatósnak bizonyult.
Valahányszor Cathcart ezredes felemelte a bevetések számát, és Éhenkórász Joe-t visszarendelte a harcállományba, a lidércnyomások nyomban megszűntek, Éhenkórász Joe felszabadult mosollyal visszabillent a rettegés normális állapotába. Yossarian úgy olvasott Éhenkórász Joe meggyötört arcában, mint a nyitott könyvben. Jót olvasott ki belőle, amikor Éhenkórász Joe cudarul nézett ki, és rettenetes dolgokat, amikor Éhenkórász Joe jól nézett ki. Éhenkórász Joe fordított reakciórendszere páratlan jelenségnek tűnt föl mindenki szemében, kivéve Éhenkórász Joe-t, aki az egész dolgot makacsul tagadta.
– Ki álmodik? – válaszolta, amikor Yossarian azt kérdezte tőle, mit álmodott.
– Joe, miért nem mész el Daneeka Dokihoz? – tanácsolta Yossarian.
– Miért menjek én Daneeka Dokihoz? Nem vagyok beteg.
– Hát a lidércnyomásaid?
– Nincsenek lidércnyomásaim – hazudta Éhenkórász Joe.
– Lehet, hogy tudna velük valamit csinálni.
– Semmi rossz sincs a lidércnyomásban – válaszolta Éhenkórász Joe. – Mindenkinek vannak lidércnyomásai. Yossarian úgy gondolta, hogy most megfogta.
– Minden éjjel?
– Miért ne minden éjjel? – kérdezte Éhenkórász Joe.
És hirtelen értelmet kapott minden. Tényleg, miért ne minden éjjel? Van annak értelme, ha az emberek fájdalmukban minden éjjel kiabálnak. Inkább van értelme, mint Applebynak, aki folyton a szabályzatot bújta, és parancsot adott Kraftnak, hogy adjon parancsot Yossariannak, hogy vegye be Atabrine tablettáit, ha tenger felett repülnek, miután Yossarian és Appleby kölcsönösen nem szóltak egymáshoz. Éhenkórász Joe-nak inkább volt értelme, mint Kraftnak, aki halott volt, és minden ünnepélyesség nélkül zuhant a pusztulásba Ferrara fölött egy felrobbant motor miatt, miután Yossarian a raj hat gépét másodszor is a cél fölé vitte. Az ezred megint elhibázta a hidat Ferraránál, mint ahogy hét álló napon át mindig, azzal a célzókészülékkel, amellyel negyvenezer láb magasságból egy rakás szart el lehetett találni, és már egy egész hét múlt el, mióta Cathcart ezredes megparancsolta, hogy emberei önként jelentkezzenek, és huszonnégy órán belül bombázzák le a hidat. Kraft hórihorgas, ártalmatlan kölyök volt Pennsylvaniából, aki nem akart mást, csak hogy szeressék, és akit végzetesen kiábrándítottak még ilyen szerény és megalázó törekvésből is. Halott lett, nem pedig szeretett lény, vérző hamu a barbárság máglyáján, akit senki sem hallott meg azokban az utolsó, értékes pillanatokban, amikor a gép fél szárnnyal zuhant, mint a kő. Csak éldegélt egy kicsikét ártalmatlanul, aztán lángolva eltűnt Ferrara fölött a hetedik napon, amikor az Úr pihent, és McWatt megfordult, mert Yossarian másodízben irányította a cél fölé bombázórohamra, mert Aarfy összekevert mindent, és Yossarian képtelen volt előszörre ledobni a bombáit.
– Gondolom, vissza kell mennünk, ugye? – mondta McWatt komoran a gégemikrofonba.
– Gondolom, vissza – mondta Yossarian.
– Tényleg? – mondta McWatt.
– Egen.
– Persze, persze – énekelte McWatt. – Ott egye a fene. – És visszamentek, míg a többi raj gépei biztonságban tovacirkáltak a messzeségben, és lentről a Hermann Göring Hadosztály minden dübörgő ágyúja ezúttal csak rájuk köpködte bömbölő gránátjait.
Cathcart ezredes bátor ember volt, és soha nem habozott, hogy embereinek parancsot adjon önkéntes jelentkezésre bármely elérhető célpont megsemmisítésére. Az ő ezredének nem volt olyan veszélyes célpont, amelyet ne lehetett volna megtámadni. Mint ahogy nem volt olyan nehéz labda Applebynak, amivel ne bírt volna a pingpongasztalnál. Appleby jó pilóta volt és emberfeletti pingpongjátékos, aki legyekkel a szemében soha egyetlen poént sem vesztett. Huszonegy szerva mindig elég volt Applebynak, hogy újabb ellenfelet fosszon meg a dicsőségtől. Szakértelme a pingpongasztalnál legendás volt, s ha egyszer elkezdte, Appleby minden játékot megnyert, mindaddig, amíg egy este Orr be nem tintázott ginfizzből, és ütőjével szét nem csapta Appleby homlokát, miután Appleby lecsapta Orrnak mind az öt első szerváját. Orr ütőjét csóválva pattant föl az asztalra, és széles futóterpesszel rugaszkodott el a másik végén, mindkét lábát derékszögben Appleby képébe irányítva. Elszabadult a pokol. Csaknem egy teljes percig tartott, míg Appleby kibogozta magát Orr csapoló végtagjai közül, és megvetve lábát, egyik kezével Orrt inge elejénél fogva maga elé nyomta a földre, másik karját pedig jól hátrahúzta, hogy Öklével halálos csapást mérjen rá, de akkor Yossarian előlépett, és elvette előle Orrt. Ez az éjszaka a meglepetések éjszakája volt Appleby számára, aki volt olyan nagy, mint Yossarian, és volt olyan erős is, és minden erejét összeszedve úgy vetette rá magát Yossarianra, hogy Félkupica Fehér Főnök örömteljes izgalommal Moodus ezredeshez fordult, és úgy orrba vágta, és ettől Dreedle tábornok olyan olvadó hálával telt meg iránta, hogy Cathcart ezredessel kidobatta a káplánt a tisztiklubból, és megparancsolta Félkupica Fehér Főnöknek, hogy költözzön Daneeka Dokival egy sátorba, ahol napi huszonnégy órán át lehet orvosi felügyelet alatt, és tartsa a kondícióját, hogy valahányszor Dreedle tábornok úgy kívánja, mindig orrba vághassa Moodus ezredest. Dreedle tábornok időnként orrbeverő kirándulásokra indult a főhadiszállásról Moodus ezredes és vöröskeresztes nővérkéje társaságában, hogy Félkupica Fehér Főnök orrba verhesse vejét.
Félkupica Fehér Főnök szívesebben maradt volna abban a lakókocsiban, amelyet Fiume kapitánnyal, a hallgatag, babonás századreklámtiszttel osztott meg, aki estéit leginkább a napközben készített fényképek előhívásával töltötte, hogy a reklámszabadságoltakkal széthordassa őket. Fiume kapitány minden estéjéből annyit töltött sötétkamrájában, amennyit csak tudott, aztán nyúllábat kötött a nyakába, és imára kulcsolt kézzel lefeküdt a priccsére, és megpróbált egész éjjel ébren maradni. Halálos rettegésben élt Félkupica Fehér Főnöktől. Fiume kapitányt az a gondolat tartotta megszállva, hogy Félkupica Fehér Főnök egy szép éjjelen lábujjhegyen odasurran a priccséhez, és amíg ő az igazak álmát alussza, egyik fülétől a másik füléig elmetszi neki a torkát. Fiume kapitányban ezt a gondolatot maga Félkupica Fehér Főnök ültette el, aki egy szép éjjelen csakugyan odasurrant lábujjhegyen a priccséhez, amikor épp szunyókált, és vészjóslóan a fülébe suttogta, hogy egy szép éjjelen, amikor ő, Fiume kapitány az igazak álmát alussza, ő, Félkupica Fehér Főnök egyik fülétől a másik füléig elmetszi neki a torkát. Fiume kapitány jéggé dermedt, s hirtelen éber szeme egyenesen Félkupica Fehér Főnök részegen forgó szemébe mélyedt.
– Miért? – sikerült végre Fiume kapitánynak elkárognia magát.
– Miért ne? – felelte rá Félkupica Fehér Főnök.
Fiume kapitány ettől kezdve éjszakáról éjszakára kényszerítette magát, hogy ameddig csak lehet, ébren tudjon maradni. Mérhetetlen segítséget kapott Éhenkórász Joe lidércnyomásaitól. Oly odaadóan hallgatta éjszakáról éjszakára Éhenkórász Joe mániákus üvöltözését, hogy Fiume kapitány lassan gyűlölni kezdte őt, és azt kezdte kívánni, hogy Félkupica Fehér Főnök egy szép éjjelen bárcsak az ő priccséhez surranna oda lábujjhegyen, és neki metszené el a torkát egyik fülétől a másikig. Fiume kapitány voltaképpen majd minden éjjel úgy aludt, mint a bunda, és csak álmodta, hogy ébren van. Olyan meggyőzőek voltak álmai az ébrenlétről, hogy minden reggel teljesen összetörve ébredt, és tüstént álomba zuhant.
Csodálatos átváltozása óta Félkupica Fehér Főnök csaknem megszerette Fiume kapitányt. Fiume kapitány aznap este, amikor belépett, derűs lelkű extrovertált volt, és másnap reggel, amikor kilépett, borús lelkű introvertált, Félkupica Fehér Főnök pedig, nem kis büszkeséggel, saját alkotásának tekintette ezt az új Fiume kapitányt. Esze ágában sem volt Fiume kapitány torkát egyik fülétől a másik füléig elmetszeni. Fenyegetőzését jó viccnek szánta, akárcsak azt, hogy tüdőgyulladásban fog meghalni, vagy azt, hogy orrba vágja Moodus ezredest, vagy azt, hogy Daneeka Dokit indián párbajra hívja.
Félkupica Fehér Főnök csupán rögtön aludni akart, amikor minden áldott este részegen hazatámolygott, és ezt Éhenkórász Joe legtöbbször meghiúsította. Éhenkórász Joe lidércnyomásaitól Félkupica Fehér Főnök delírium tremens-be esett, és gyakran azt kívánta, bárcsak valaki lábujjhegyen besurranna Éhenkórász Joe sátrába, leemelné arcáról Hupple macskáját, s egyik fülétől a másik füléig elmetszené neki a torkát. Hogy mindenki az igazak álmát aludhassa a században, Fiume kapitányt kivéve.
Annak ellenére, hogy Félkupica Fehér Főnök Dreedle tábornok örömére mindig orrba vágta Moodus ezredest, nem jutott be a sápadtarcúak közé. Ugyancsak nem jutott be a sápadtarcúak közé Őrnagy őrnagy sem, a századparancsnok, aki abban a pillanatban jött rá erre, amikor századparancsnok lett Cathcart ezredes jóvoltából, aki fickándozó dzsipjén azon a napon csapott le a századra, mint az istennyila, amikor Duluth őrnagy elesett Perugia fölött. Cathcart ezredes visító fékekkel gyökerezett le milliméterekre az ároktól, amely dzsipjének orrát elválasztotta a másik oldalon a lejtős kosárlabdapályától, ahonnan Őrnagy őrnagyot rúgásokkal, lökdöséssel, kövekkel és pofonokkal űzték ki azok az emberek, akik majdnem barátai lettek.
– Maga az új századparancsnok – bömbölte Cathcart ezredes át az árkon. – De nehogy azt higgye, hogy ez valamit is jelent, mert nem jelent semmit. Mindössze annyit jelent, hogy maga az új századparancsnok.
És Cathcart ezredes, ahogy jött, hirtelen eldübörgött, olyan kegyetlenül felpörgetve dzsipjét, hogy a kerekek finom murvasugarat spricceltek Őrnagy őrnagy arcába. Őrnagy őrnagyot letaglózta a hír. Szótlanul állt ott, hórihorgasan és esetlenül, hosszú kezében a nyűtt kosárlabdával, és érezte, hogy a gyűlölet magva, melyet Cathcart ezredes oly váratlanul szórt el, miként ereszt gyökeret a körülötte levő katonákban, akik kosárlabdáztak vele, akik oly közel engedték őt magukhoz, amilyen közel életében soha senki nem engedte őt magához, olyan közel, hogy már-már barátai lettek. Ábrándos szeme fehére kifordult és elfátyolozódott, szája sírásra görbült, és megint elmerült az ismerős, áthatolhatatlan magányban, amely, mint szitáló köd, megint köréje sűrűsödött.
Mint az ezredtörzs többi tisztje, Danby őrnagy kivételével, Cathcart ezredes is demokratikus szellemmel volt átitatva: hitte, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, ennélfogva mindenkit, aki nem tartozott az ezredtörzshöz, egyforma energiával hajszolt. Arról nem is beszélve, hogy hitt embereiben. Miként az eligazításon oly gyakran mondogatta, meg volt győződve arról, hogy legalább tíz bevetéssel jobbak minden más alakulatnál, és aki nem osztja ezt a bizalmat, amelyet ő beléjük helyezett, az mindjárt pakolhat, és mehet a francos nyavalyába. Bár annak egyetlen módja, hogy valaki tényleg pakolhasson, és elmehessen a francos nyavalyába, ahogy Yossarian rájött, amikor látogatóba repült Wintergreen exőrv.-höz, a tíz külön bevetés teljesítése volt.
– Még mindig nem értem – tiltakozott Yossarian. – Igazat mondott Daneeka Doki, vagy nem mondott igazat?
– Hányat mondott?
– Negyvenet.
– Daneeka Doki igazat mondott – állította Wintergreen exőrv. -A Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállása szerint negyven bevetést kell repülnötök.
Yossarian boldog volt. – Akkor mehetek haza, rögtön? Negyvennyolcam van. – Nem, haza nem mehetsz – helyesbítette Wintergreen exőrv. – Megbolondultál te, vagy mi van?
– Miért nem?
– Huszonkettes.
– Huszonkettes? – Mintha fejbe vágták volna Yossariant. – Mi az isten köze van ehhez a huszonkettesnek?
– A huszonkettes – válaszolta Daneeka Doki türelmesen, amikor Éhenkórász Joe visszaröpítette Yossariant Pianosába – kimondja, hogy mindig köteles vagy végrehajtani, amire az elöljáród utasít.
– De a Huszonhetedik Légihadtest azt mondja, hogy negyven bevetés után hazamehetek.
– De azt nem mondja, hogy haza kell menned. A szabályzat viszont kimondja, hogy minden parancsot végre kell hajtanod. Itt a csapda. Még ha az ezredes meg is szegi a Huszonhetedik Légihadtest parancsát azzal, hogy további bevetésekre küld, akkor is teljesítened kell, különben bűnös vagy parancsmegtagadásban. És akkor aztán a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásán elkapják a grabancodat.
Yossarian kiábrándultan zuhant le az égből.
– Szóval tényleg teljesítenem kell az ötven bevetést? – mondta gyászosan.
– Az ötvenötöt – helyesbítette Daneeka Doki.
– Miféle ötvenötöt?
– Azt az ötvenöt bevetést, amit az ezredes legújabban akar tőletek.
Éhenkórász Joe hatalmas, megkönnyebbült sóhajt eresztett meg, amikor Daneeka Doki ezt mondta, és elvigyorodott. Yossarian megragadta Éhenkórász Joe grabancát, és kényszerítette, hogy azonnal repüljenek vissza Wintergreen exőrv.-höz.
– Mit csinálnának velem ezek – kérdezte bizalmas hangon –, ha megtagadnám a bevetéseket?
– Nyilván lepuffantanánk téged – válaszolta Wintergreen exőrv.
– Lepuffantanánk? – kiáltotta Yossarian meglepetten. – Hogyhogy lepuffantanánk? Mióta álltái melléjük? – Ha le akarod lövetni magad, mit gondolsz, kik mellé fogok állni? – vágott vissza Wintergreen exőrv.
Yossarian összerezzent. Cathcart ezredes megint kezdett az idegeire menni.
Rendes körülmények között Yossarian pilótája McWatt volt, aki miközben reggelenként sátra előtt borotválkozott makulátlan, ordítóvörös pizsamájában, egyike volt a Yossariant körülvevő különös, ironikus, felfoghatatlan dolgoknak. McWatt volt közöttük a legőrültebb frontkatona, mert teljesen egészséges volt, és mégsem érdekelte a háború. Rövid lábú, széles vállú, mosolygó ifjú lélek volt, aki szüntelenül pikáns varietédalokat fütyörészett, és éles csattogással keverte a kártyát pókerezés közben, amikor rákerült az osztás, mindaddig, amíg Éhenkórász Joe egyetlen reszkető kétségbeeséssé nem vált, és el nem kezdett üvölteni, hogy hagyja abba a lapok csattogtatását.
– Te kurvapecér, csak azért csinálod, mert tudod, hogy engem bánt – süvítette dühöngve Éhenkórász Joe, miközben Yossarian csillapítótag tartotta vissza a nyakánál fogva. – Ez az egyetlen oka, azért csinálja, mert szereti hallgatni, amikor üvöltözöm... te rohadt kurvapecér!
McWatt bocsánatkérően dörzsölte pompás szeplős orrát, és megesküdött, hogy soha többé nem csattog a kártyával, de mindig elfelejtette. McWatt vörös pizsamájához bolyhos házipapucsot viselt, és frissen vasalt színes ágyneműben aludt; ilyen volt a lepedő is, aminek az egyik felét Milo szerezte vissza neki az édesszájú, vigyorgó tolvajtól a ragyaverte datolyák ígéretének a fejében, amit Yossariantól kölcsönzött. McWattot mélységesen megrendítette Milo, aki géhás tiszthelyettese, Snark tizedes mulatságára, már akkor öt centért adta annak a tojásnak darabját, amelyet darabonként hét centért vásárolt. De McWattot távolról sem rendítette meg annyira Milo, mint amennyire Milót az a levél, amelyet Yossarian szerzett be a mája révén Daneeka Dokitól.
– Mi ez? – kiáltott fel Milo riadtan, amikor az aszaltgyümölcs-csomagokkal, gyümölcslékonzervekkel megrakott hatalmas hullámpapír dobozzal találkozott, amelyet a két olasz munkás, akiket **de Coverley őrnagy rabolt el a konyha számára, éppen Yossarian sátra felé vitt.
– Ez Yossarian kapitány, hadnagy úr – mondta Snark tizedes felsőbbrendű vigyorral. Snark tizedes intellektuális sznob volt, aki úgy érezte, húsz évvel előzi meg korát, és nem nagyon szerette, hogy nap mint nap a tömegízlés kiszolgálására kényszerül.
– Levele van Daneeka Dokitól, amely felhatalmazza arra, hogy annyi és annyiféle gyümölcsöt és gyümölcslevet kapjon, amilyent és amennyit akar.
– Mi ez? – kiáltott fel Yossarian, amikor Milo elsápadt, és kezdett összecsuktam.
– Ez Milo Minderbinder hadnagy, kapitány úr – válaszolta Snark tizedes gúnyos kacsintással. – Legújabb pilótánk. Ő lett a géhás tiszt, míg ön legutóbb kórházban volt.
– Mi ez? – kiáltott fel McWatt késő délután, amikor Milo átadta neki a fél lepedőt.
– Ez annak a lepedőnek a fele, amelyet ma reggel loptak el a sátrából – magyarázta Milo ideges magabiztossággal, s rozsdás bajusza sebesen mozgott. – Fogadni mernék, azt sem tudja, hogy ellopták.
– Miért akarna bárki is fél lepedőt lopni? – kérdezte Yossarian. Milo tűzbe jött.
– Maguk ezt nem értik – vitatkozott.
Yossarian tényleg nem értette, mi hajtja Milót, hogy olyan kétségbeesetten akar beszállni abba a levélbe, amelyikben Daneeka Doki rögtön a tárgyra tért. „Kiadni Yossariannak annyi aszalt gyümölcsöt és gyümölcslevet, amennyit akar”, írta Daneeka Doki. „Állítása szerint májpanaszai vannak.”
– Egy ilyen levéllel – motyogta Milo csüggedten – tönkre lehet tenni a világ valamennyi géhását. – Milo csak azért jött keresztül a századon Yossarian sátrához, az elveszett ellátmányt kísérve mint valami gyászoló családtag, hogy még egyszer elolvassa a levelet. -Annyit kell adnom magának, amennyit kér. De az ám! A levél még azt se mondja ki, hogy az egészet saját magának kell megennie.
– És jó is, hogy nem mondja ki – mondta neki Yossarian. – Mert én soha egy szikrát se eszem belőle. Nekem májpanaszom van.
– Á, igen, igen, elfelejtettem – mondta Milo tisztelettel lehalkított hangon. – Kellemetlen?
– Annyira, amennyire kell – felelte Yossarian vidáman.
– Értem – mondta Milo. – Ez mit jelent?
– Ez azt jelenti, hogy nem lehet kevésbé kellemetlen...
– Azt hiszem, nem értem.
– ...anélkül, hogy kellemetlenebb ne legyen. No, érti már?
– Igen, értem. De még mindig nem hiszem, hogy értem.
– Hát akkor ne okozzon ez magának gondot. Okozzon ez nekem gondot. Tudja, voltaképpen nincs is májpanaszom. Csak a tünetek vannak meg. Garnett-Fleischaker-féle szindrómám van.
– Értem – mondta Milo. – Mi az a Garnett-Fleischaker-féle szindróma?
– Májpanasz.
– Értem – mondta Milo, és valami belső fájdalom kifejezésével, fáradtan kezdte két fekete szemöldökét masszírozni, mintha lassan gyötrő kellemetlenség elmúlására várna. – Ebben az esetben – folytatta végül – feltehetően nagyon gondosan meg kell válogatnia, hogy mit eszik, így van?
– Tényleg nagyon gondosan – mondta neki Yossarian. – Egy jó Garnett-Fleischaker szindrómára nem könnyű szert tenni, és én nem akarom tönkretenni az enyémet. Ezért aztán gyümölcsöt egyáltalán nem eszem.
– Na most már tényleg értem – mondta Milo. – A gyümölcs nem tesz jót a májának, mi?
– Nem, a gyümölcs jót tesz a májamnak. Ezért aztán sohasem eszem gyümölcsöt.
– Akkor mi a szándéka ezzel? – kérdezte Milo, szívósan törve utat növekvő zavarán át a kérdésig, ami már égette a száját. – Eladja?
– Odaadom.
– Kinek? – kiáltotta Milo fájdalomtól megtört hangon.
– Bárkinek, akinek kell – kiáltott vissza Yossarian.
Milo hosszú, mélabús jajkiáltást hallatott, hátratántorodott, s hirtelen egész hamuszínű arcára halálos veríték ült ki nagy cseppekben. Magafeledten ráncigálta szerencsétlen bajuszát, egész teste remegett.
– Nagy részét Dunbarnak adom – folytatta Yossarian.
– Dunbar? – visszhangozta Milo zsibbadtan.
– Igen. Dunbar annyi gyümölcsöt ehet, amennyit akar, és egy szikra jót sem tesz neki. Csak kint hagyom itt ezt a dobozt a szabadban, és bárki, akinek kell, csak jön és vesz magának belőle. Aarfy például rendszeresen rájár az aszalt szilvára, mert azt mondja, a kantinban sohasem kap elég aszalt szilvát. Ennek igazán utánanézhetne, ha ideje lesz egyszer, mert nincs abban semmi öröm, ha Aarfy itt lóg a környéken. Amikor aztán az ellátmányom már megfogyatkozott, csak megtöltetem Snark tizedessel megint. Nately egész rakományt visz magával mindig, valahányszor Rómába megy. Szerelmes ott egy kurvába, aki engem gyűlöl, és akit egyáltalában nem érdekel Nately. Van neki egy kishúga, aki sohasem hagyja magukra őket az ágyban, mert tudja, egy lakásban élnek egy vénemberrel meg egy vénasszonnyal meg egy csomó más lánnyal, akiknek szép kövér combjaik vannak, és ezek is folyton ott ugrálnak körülöttük. Nately mindig visz nekik egy egész dobozzal, ahányszor csak megy.
– Eladja nekik?
– Nem, odaadja nekik. Milo a homlokát ráncolta.
– Nos, azt hiszem, igazán nagylelkű hozzájuk – jegyezte meg lelkesedés nélkül.
– Igen, nagyon nagylelkű – egyezett bele Yossarian.
– És biztos vagyok benne, hogy ez teljesen szabályos – mondta Milo –, minthogy az élelmiszer a magáé, ha már egyszer megkapta tőlünk. Amilyen nehéz időket élünk, ezek az emberek igazán nagyon boldogok lehetnek, hogy kapnak belőle.
– Igen, nagyon boldogok – biztosította őt Yossarian. – A két lány az egészet eladja a feketepiacon, és ami pénzt kapnak érte, ''azon csillogó gyári mütyürkéket meg olcsó parfümöt vesznek.
Milo fölneszeit.
– Gyári mütyürkék! – kiáltott föl. – Nem is tudtam. Mennyiért veszik az olcsó parfümöt?
– A vénember az ő részét arra használja, hogy vodkát meg disznó képeket vesz érte. A vénember kéjleső.
– Kéjleső?
– Meg fog lepődni.
– Van piaca Rómában a disznó képeknek? – kérdezte Milo.
– Meg fog lepődni. Vegyük példának Aarfyt. Aki ismeri, nem is gyanítaná, mi?
– Azt, hogy kéjleső?
– Nem, azt, hogy navigátor. Ismeri Aardvaark kapitányt, nem? Ő az a csinos gyerek, aki odamegy magához első napján a században, és azt mondja, Aardvaark a nevem, a navigálást kedvelem. Pipát hord a pofájában, és nyilván már magától is megkérdezte, hogy melyik egyetemre járt. Ismeri?
Milo oda sem figyelt.
– Hadd társuljak be magához – bukott ki belőle rimánkodva.
Yossarian visszautasította, noha nem voltak kétségei afelől, hogy a gyümölcs teherautószám ömlik majd hozzájuk, és arra használják, amire jónak látják, mihelyt Daneeka Doki levelére a kantinból átkerül Yossarian birtokába. Milo lehervadt, de attól fogva egy kivételével minden titkát megosztotta Yossariannal, azon éles megfigyelés alapján, hogy aki nem akarja kirabolni szeretett hazáját, nem fog kirabolni senkit. Milo minden titkát megosztotta Yossariannal, kivéve azt a helyet, a hegyekben, ahová pénzét kezdte elásni, miután visszatért Szmirnából egy repülőgép fügével, és megtudta Yossariantól, hogy egy kémelhárító tiszt bukkant föl a kórházban. Milo számára, aki gyanútlanul hagyta magát rábeszélni, hogy önként elvállalja, a géhás tiszti beosztás alapja a szent bizalom volt.
– Nem volt alkalmam még észrevenni, hogy nem szolgálunk fel elég aszalt szilvát – vallotta be az első napon. – Azt hiszem, ez azért van, mert még új ember vagyok. Fel fogom vetni a kérdést az első helyettesemnek.
Yossarian élesen ránézett.
– Milyen első helyettesének? – kérdezte. – Nincs magának első helyettese.
– Snark tizedes – magyarázta Milo, s kis bűntudattal félrenézett. – Ő az egyetlen helyettesem, úgyhogy voltaképpen az első helyettesem, bár remélem, át tudom helyezni adminisztratív vonalra. Úgy érzem, Snark tizedes erősen hajlamos arra, hogy alkotó kedvét a végtelenségig kiélje, ő úgy gondolja, a géhás tiszthelyettes munkája valamiféle művészi tevékenység, és folyton azon panaszkodik, hogy prostituálja tehetségét. Soha senki semmi ilyesmit nem kíván tőle! Mellesleg, nem tudja véletlenül, miért fokozták le közkatonának, és miért csak tizedes mind a mai napig?
– Véletlenül tudom – mondta Yossarian. – Megmérgezte a századot. Milo megint elsápadt.
– Megmérgezte a századot?
– Legénységi szappant kevert százszámra a csicsókába, csak hogy megmutassa az embereknek, milyen kispolgári az ízlésük, és mennyire nem tudják megkülönböztetni a jót a rossztól. Az egész század beteg lett. A bevetéseket leállították.
– Nahát! – kiáltott fel Milo, s szája egészen elkeskenyedett a megrovó szigortól.
– Bizonyára rájött, hogy mekkorát tévedett, nem?
– Ellenkezőleg – helyesbítette Yossarian. – Rájött, hogy milyen igaza van. Két pofára zabáltunk, és repetáért ordítoztunk. Mindnyájan tudtuk, hogy betegek vagyunk, de arról fogalmunk sem volt, hogy megmérgeztek bennünket.
Milo két döbbent szippantást hallatott, mint valami borzas barna nyúl.
– Ez esetben nekem tényleg oda kell hatnom, hogy átkerüljön az adminisztratív vonalra. Nem akarom, hogy bármi ilyesmi is történjék, amíg én szolgálatban vagyok. Tudja – közölte komolyan –, minden reményem és igyekezetem arra irányul, hogy ebben a században mindenki a világ legjobb kosztját kapja. Ez tényleg olyan valami, amire érdemes rámenni, mi? Az a géhás tiszt, aki ennél szerényebb célt tűz maga elé, annak a géhás tisztnek, véleményem szerint, nincs joga géhás tisztnek neveznie magát. Egyetértünk?
Yossarian lassan megfordult, hogy kutató bizalmatlansággal szemügyre vegye Milót. Egyszerű, komoly arcot látott, ravaszságra, átejtésre képtelent, becsületes, egyenes arc volt, két nagy, kertbe néző szemmel, rozsdaszín hajjal, fekete szemöldökkel és szerencsétlen, vörösesbarna bajusszal. Milónak hosszú, hegyes orra volt, szipogó, nedves cimpákkal, csúcsa meredeken jobb felé hajolt, mindig más irányt mutatva, mint amerre arcának többi része nézett. Ez az arc viharedzett, kemény jellemű férfi arca volt, aki éppúgy nem képes tudatosan megsérteni azokat az erkölcsi elveket, amiken virtusa nyugszik, mint ahogy nem volna képes hitvány békává változni. Egyik ilyen erkölcsi elve szerint nem vetkezik az, aki olyan magas árat számít, amilyet a forgalom még épp elbír. Képes volt az igazságos méltatlankodás hatalmas kitörésére, és úgy méltatlankodott, ahogy csak bírt, amikor meghallotta, hogy egy kémelhárító tiszt van a körletben, aki őutána szimatol.
– Nem maga után szimatol – magyarázta Yossarian, és megpróbálta megnyugtatni. – Fönn a kórházban szimatol valaki után, aki Washington Irving nevével szignálta az általa cenzúrázott leveleket.
– Én soha nem írtam Washington Irving nevét egyetlen levélre sem – jelentette ki Milo.
– Persze, hogy nem.
– Ezzel az ócska trükkel akarják kiszedni belőlem, hogy üzérkedem a feketepiacon! – Milo vadul tépdeste fakó bajuszának zilált csomóját.
– Nem szeretem az ilyen pasasokat. Folyton a magunkfajta után vizslatnak. Miért nem vizslat a kormány Wintergreen exőrv. után, ha valami hasznosat akar csinálni? Wintergreen fütyül minden törvényre és szabályra, és folyton az én rovásomra töri le az árakat.
Milo bajusza azért volt szerencsétlen, mert a két szárnya nem állt elvágólag. Ez a két szárny olyan volt, mint Milo két kertbe néző szeme, amely egy időben mindig több dologra nézett. Milo több mindent látott meg, mint a legtöbb ember, de egyet sem látott túl világosan. Ellentétben a kémelhárító tisztről kapott értesüléssel, azt a hírt bátor nyugalommal vette Yossariantól, hogy Cathcart ezredes ötvenötre emelte a bevetések számát.
– Háborúban vagyunk – mondta. – És nincs értelme azon panaszkodnunk, hogy hány bevetésre kell felszállni. Ha az ezredes azt mondja, hogy ötvenöt bevetésre kell felszállnunk, akkor ötvenöt bevetésre kell felszállnunk.
– Jó, de nem nekem – fogadkozott Yossarian. – őrnagy őrnagynál jelentkezem kihallgatásra.
– Hogyan? Őrnagy őrnagy soha nem hallgat ki senkit.
– Akkor visszamegyek a kórházba.
– Alig tíz napja jött ki a kórházból – emlékeztette Milo szemrehányóan. – Nem futkározhat folyton kórházba, ha olyasmi történik, ami nem tetszik magának. Legjobb, ha teljesíti a bevetéseket. Ez a mi kötelességünk.
Milo szilárd elvei még azt sem tették neki lehetővé, hogy a konyháról kölcsönözzön egy csomag ragyás datolyát McWatt ellopott ágyterítője napján, mert a konyhán tárolt élelmiszer még mind a kormány tulajdonát képezte.
– De magától kölcsönkérhetem – magyarázta Yossariannak –, mert mindez a gyümölcs a magáé, miután megkapta tőlem Danee-ka Doki levelére. Azt tehet vele, amit akar, még magas haszonnal el is adhatja, ahelyett, hogy csak úgy elajándékozná. Nem akarja, hogy együtt csináljuk?
– Nem.
Milo megadta magát.
– Akkor adjon kölcsön nekem egy csomag ragyás datolyát – kérte. – Vissza fogom adni magának. Esküszöm, hogy vissza fogom, és még egy kis valamit is, ráadásnak.
Milo állta a szavát, és átnyújtotta Yossariannak McWatt sárga lepedőjének egynegyedét, amikor visszatért a felbontatlan datolyacsomaggal meg az édesszájú, vigyorgó tolvajjal, aki ellopta a lepedőt McWatt sátrából. A lepedő darabja most már Yossarian tulajdonát képezte. Megdolgozott érte, amíg szundikált, noha nem értette, hogyan. McWatt sem értette.
– Mi ez? – kiáltott fel McWatt, és megbabonázva bámult a kettétépett lepedő felére.
– Ez annak a lepedőnek fele, amelyet ma reggel loptak el a sátrából – magyarázta Milo. – Fogadni mernék, azt sem tudja, hogy ellopták.
– Miért akarna bárki is fél lepedőt lopni? – kérdezte Yossarian. Milo izgalomba jött.
– Maguk ezt nem értik – tiltakozott. – Ő az egész lepedőt lopta el, én meg visszaszereztem azon a csomag ragyás datolyán, amit maga befektetett. Ezért aztán a lepedő egynegyede a magáé. Befektetése szépen megtérült, különösen, mivel minden darab ragyás datolyát, amit átadott nekem, visszakapott. – Milo a következőkben McWatthoz intézte beszédét. – A lepedő fele a magáé először is azért, mert az egész lepedő a magáé volt, és én igazán fel nem foghatom az aggályait, minthogy még ennyit sem kap vissza, ha Yossarian kapitány meg én közben nem járunk a maga érdekében.
– Ki a fenének vannak aggályai? – kiáltott fel McWatt. – Csak azt próbálom kibütykölni, mit kezdjek egy fél lepedővel?
– Egész csomó dolgot lehet fél lepedővel kezdeni – biztosította Milo.
– A lepedő megmaradt negyedét félretettem magamnak, kockázatom, munkám és kezdeményezésem ellenszolgáltatásaként. Nem magamnak, értsék meg, a szindikátusnak. Hát ez az a valami, amit a fél lepedővel kezdhetne. Bent hagyhatja a szindikátusban, és várja, hogy kamatozzon.
– Miféle szindikátusban?
– Abban a szindikátusban, amelyet majd egy nap létrehozok azért, hogy maguknak olyan jó kosztot adhassak, amilyent megérdemelnek.
– Szindikátust akar létrehozni?
– Igen, azt akarok. Vagyis inkább egy csarnokot. Tudják maguk, mi a csarnok?
– Ahol az ember különféle dolgokat vásárol, nem?
– És különféle dolgokat ad el – helyesbítette Milo.
– És különféle dolgokat ad el.
– Egész életemben csarnokot akartam magamnak. Egész csomó dolgot csinálhat az ember, ha van csarnoka. De a csarnokot meg kell szerezni.
– Maga csarnokot akar?
– És mindenki részesedik a hasznából.
Yossarian még mindig rejtélyesnek találta, mert ez üzleti ügy volt, és üzleti ügyekben mindig sok rejtélyes dolgot talált.
– Próbáljuk még egyszer átvenni az egészet – ajánlotta Milo, fáradtan és elkeseredetten, hüvelykujjával az édesszájú tolvaj felé bökve, aki még mindig vigyorogva állt mellette. – Tudtam, hogy ennek jobban kell a datolya, mint a lepedő. Miután rájöttem, hogy egy szót sem ért angolul, azt vettem kiindulási alapnak, hogy az egész ügyletet angol nyelven bonyolítom le.
– Miért nem vágta egész egyszerűen fejbe, és vette el tőle a lepedőt? – kérdezte Yossarian. Ajkát méltósággal összeszorítva, Milo a fejét ingatta.
– Ez a legnagyobb jogtalanság lett volna – pirongatta őket szigorúan. – Az erőszak rossz, és két rossz szorzata sohasem lehet jó. Az én módszerem sokkal jobb. Amikor feléje nyújtottam a datolyát, és nyúltam a lepedőért, ő nyilván azt gondolta, cserét ajánlok.
– És mit ajánlott?
– Voltaképpen cserét ajánlottam, de minthogy ő nem tud angolul, bármikor letagadhattam.
– És ha feldühödik, és követeli a datolyát?
– Akkor egész egyszerűen fejbe vágjuk, és elvesszük tőle – válaszolta Milo habozás nélkül. Yossarianról McWattra nézett, aztán vissza.
– Igazán nem értem, miért aggályoskodik itt mindenki. Sokkal előrébb vagyunk, mint az előbb. Mindenki jól járt, kivéve ezt a tolvajt, ezen meg semmi értelme szórakozni, mert még a nyelvünket sem beszéli, és rászolgál arra, amit kap. Értik?
De Yossarian még mindig nem értette, mint ahogy azt sem, hogyan vehet Milo Máltában hét centért tojást, és adhatja tovább nekik Pianosában haszonnal öt centért darabját.
Sőt még Clevinger sem értette, hogyan képes erre Milo, pedig Clevinger mindent tudott. Clevinger mindent tudott a háborúról, kivéve azt, hogy miért kell meghalnia Yossariannak, míg Snark tizedes életben maradhat, vagy miért kell meghalnia Snark tizedesnek, míg Yossarian életben maradhat. Alávaló, mocskos háború volt ez, és Yossarian egész jól el tudott volna éldegélni nélküle – örökre talán. Honfitársainak csupán kis töredéke áldozná életét a győzelemért, és egyáltalán nem tartott rá igényt, hogy őt ezek közé számítsák. Halni vagy nem halni, ez volt itt a kérdés, és Clevinger megnyomorodott a próbálkozásban, hogy választ találjon rá. A történelem nem követelte Yossarian korai vesztét, az igazság beteljesülhetett anélkül, a haladás nem azon múlott, nem függött tőle a győzelem. Hogy emberek haljanak meg, azt a szükség kívánta, de hogy ki haljon meg, azt a körülmények diktálták, és Yossarian mindennek inkább lett volna hajlandó áldozatul esni, mint épp a körülményeknek. De ilyen a háború. Mentségére csak azt tudta felhozni, hogy jót hozott, és hogy kiszabadította a gyerekeket a szülők áldatlan befolyása alól.
Clevinger azért tudott olyan sokat, mert Clevinger tört szívű, sápadt arcú zseni volt. Hórihorgas, esetlen, lázas, fénylő szemű szellem volt. A harvardi főiskolán csaknem minden tudományos ösztöndíjat elnyert, és csupán azért nem nyert el minden más tudományos ösztöndíjat is, mert minden idejét felhívások aláírásával, felhívások továbbításával és felhívások kihívásával töltötte, vitaklubokhoz csatlakozott, vitaklubokból szállt ki, ifjúsági kongresszusokra járt, amelyek más ifjúsági kongresszusokat robbantottak szét, és diákbizottságot szervezett az elbocsátott kari személyzet védelmére. Mindenki egyetértett abban, hogy Clevinger bizonyára óriási tudományos pályát fut majd be. Röviden, Clevinger azok közé tartozott, akik rettentő okosak, csak egy csepp eszük sincs. És ezt mindenki rögtön tudta róla, kivéve azokat, akik csak kisvártatva jöttek rá.
Röviden, Clevinger hőbörödött volt. Gyakran olyannak tűnt Yossarian szemében, mint azok a pofák, akik a modern képcsarnokok falán lógnak, és mindkét szemük az arcuk egyik oldalán van. Ez persze csak illúzió volt, amelyet Clevinger ama hajlandósága sugalmazott, hogy szemét a kérdésnek csak egyik oldalára szögezze, és egyáltalán ne lássa a másikat. Politikailag humanitárius volt, aki tényleg tudta a különbséget a jobb és a bal között, és kényelmetlenül a kettő között szorongott. Jobboldali ellenségei előtt folyton kommunista barátait védte, kommunista ellenségei előtt meg a jobboldali barátait, ezért mindkét társaság feneketlenül meggyűlölte, és soha senkitől meg nem védte, mert az volt a véleményük, hogy Clevinger hőbörödött.
Clevinger nagyon komoly, nagyon becsületes és nagyon öntudatos hőbörödött volt. Nem lehetett vele úgy moziba menni, hogy az előadás után az ember megússza a vitát a hangsúlyról, Arisztotelészről, az Egyetemesről, az eszmei mondanivalóról, a filmnek mint művészi kifejezőeszköznek elkötelezettségéről az anyagelvű társadalomban. Azoknak a lányoknak, akiket színházba vitt, ki kellett várniok az első szünetet, hogy megtudják tőle, vajon amit látnak, jó vagy rossz darab, de akkor aztán rögtön megtudták. Harcos idealista volt, aki azzal viselt keresztes háborút a faji előítélet ellen, hogy amikor szemtől szemben állt vele, rögtőn becsinált. Mindent tudott az irodalomról, kivéve azt, hogyan kell benne gyönyörűséget találni.
Yossarian megpróbált segíteni rajta.
– Ne hőbörögj – tanácsolta Clevingernek, amikor mindketten kadétiskolán voltak Kaliforniában, Santa Anán.
– Megmondom neki – erősködött Clevinger, amint kettesben üldögéltek fönn a tribünön, és Scheisskopf hadnagyot figyelték, aki, mint valami borotvált képű Lear, odalenn őrjöngött a gyakorlótéren.
– Hát mit vétettem én – üvöltötte Scheisskopf hadnagy.
– Tartsd a pofád, hülye – tanácsolta Yossarian Clevingernek atyáskodón.
– Nem tudod, mit beszélsz – akadékoskodott Clevinger.
– Eleget tudok ahhoz, hogy tartsam a pofámat, hülye.
Scheisskopf hadnagy tépte a haját, és a fogát vicsorgatta. Gumiarca dührohamban rángott. Dührohamának oka egy század fegyelmezetlen repülőkadét volt, akik erkölcstelenül meneteltek azon a versenyszemlén, amelyet minden áldott vasárnap délután tartottak. Azért voltak fegyelmezetlenek, mert nem akartak minden áldott vasárnap délután szemlére menni, és mert Scheisskopf hadnagy nevezte ki közülük a parancsnokokat, és nem engedte, hogy maguk válasszák meg őket.
– Kérem, mondja meg nekem valaki – rimánkodott Scheisskopf hadnagy összetett kézzel. – Ha bármi hibát követtem el, kérem, mondják meg.
– Hiszen kéri, hogy mondja meg neki valaki – mondta Clevinger.
– Azt akarja, hogy mindenki tartsa a pofáját, hülye – válaszolt Yossarian.
– Hát nem hallod, mit mond? – érvelt Clevinger.
– Hallom, hogy mit mond. Hallom, hogy nagyon hangosan és nagyon érthetően azt mondja, addig tartsuk a pofánkat, amíg jó dolgunk van.
– Nem fogom önökön megtorolni – esküdözött Scheisskopf hadnagy.
– Azt mondja, hogy nem fogja rajtam megtorolni – mondta Clevinger.
– Ki fog herélni – mondta Yossarian.
– Esküszöm, hogy nem fogom rajta megtorolni – mondta Scheisskopf hadnagy. – Hálás leszek annak az embernek, aki megmondja nekem az igazat.
– Gyűlölni fog – mondta Yossarian. – Élete utolsó pillanatáig gyűlölni fog.
Scheisskopf hadnagy tartalékos tisztképzőt végzett, és rendkívül boldog volt, amikor kitört a háború, mert ez lehetőséget adott neki arra, hogy mindennap tiszti ruhát ölthessen és pattogó, katonás hangon így szólhasson egy csomó kölyöknek, akik útban a vágóhíd felé nyolchetenként a karmai közé kerültek: „Katonák!” Scheisskopf hadnagy törekvő, humortalan Scheisskopf hadnagy volt, aki felelős beosztását szigorúan vette, és csak mosolygott, amikor ellenlábasai közül hosszadalmas betegséggel ágynak dőlt valamelyik tiszt a Santa Ana-i légierő-támaszponton. Nagyon rövidlátó volt, és krónikus szívidegességben szenvedett, e két tény különösen izgalmassá tette számára a háborút, mert nem forgott abban a veszélyben, hogy frontra viszik. Scheisskopf hadnagyban a legjobb a felesége volt, és a feleségében a legjobb Dóri Duz nevű barátnője volt, aki mindig azt csinálta, amikor csak tudta, és segédszolgálatos egyenruhát viselt, amelyet Scheisskopf hadnagy felesége minden hétvégen magára öltött, és minden hétvégen levetett férje századának bármelyik kadétja előtt, aki csak meg akarta őt tömni.
Dóri Duz élénk, filléres és forintos kis kurva volt, aki leginkább szerszámkamrákban, telefonfülkékben, buszmegállókban és elhagyott tanyákon imádta csinálni. Igen kevés volt az, amit nem próbált, még kevesebb, amit nem szeretett volna kipróbálni. Szégyentelén, karcsú, tizenkilenc éves és erőszakos volt. Darabokra zúzta a férfiak öntudatát, akik ádázul gyűlölték magukat reggelente, amiért hagyták, hogy csak úgy felszedje, kizsigerelje és félrelökje őket. Yossarian szerette őt. Dóri Duz csodálatos test volt, és kielégítőnek találta Yossariant. Yossarian szerette érezni a feszülő izmokat a bőre alatt mindenütt, ahogy tapogatta, akkor egyszer, amikor Dóri Duz hagyta neki. Yossarian olyannyira szerette Dóri Duzt, hogy nem tudta megállni, hogy szenvedélyesen rá ne vesse magát Scheisskopf hadnagy feleségére, s hetente bosszút ne vegyen magának Scheisskopf hadnagyon azért, hogy Scheisskopf hadnagy bosszút vett magának Clevingeren.
Scheisskopf hadnagy felesége Scheisskopf hadnagyon bosszulta meg magát valamiféle feledhetetlen bűne miatt, amelyre már Scheisskopf hadnagy felesége nem emlékezett. Gömbölyded, rózsaszín, lomha nő volt, aki jó könyveket olvasott, és enyhén raccsolva folyton arra ösztökélte Yossariant, hogy ne legyen olyan kispolgár. Jó könyv mindig volt a közelében, még akkor is, amikor ágyban feküdt, és Yossarianon meg Dóri Duz dögcéduláján kívül semmi más nem volt rajta. Unta Yossariant, de Yossarian őt is szerette. Őrült nagy matematikus volt, a Wharton-féle kereskedelmi főiskoláról, és nem tudott havonta huszonnyolcig számolni anélkül, hogy bajba ne került volna.
– Drágám, megint gyermekünk lesz – szokta mondani Yossariannak minden hónapban.
– Elment az a hülye eszed – szokta az felelni.
– Komolyan mondom – ragaszkodott ő a magáéhoz.
– Én is.
– Drágám, megint gyermekünk lesz – szokta mondani a férjének.
– Nincs rá időm – nyűglődött ingerülten Scheisskopf hadnagy. -Nem tudod, hogy megint díszszemlére készülök?
Scheisskopf hadnagy legnagyobb gondja az volt, hogy megnyerje a díszszemleversenyeket, és hogy Clevingert a hadbíróság elé hurcolja azzal a váddal, hogy összeesküvést szőtt a Scheisskopf hadnagy által kinevezett parancsnokok megbuktatására. Clevinger bajkeverő és huligán volt. Scheisskopf hadnagy tudta, hogy Clevinger még nagyobb bajt is keverhet, ha nem ügyelnek rá. Tegnap a kadétparancsnokok, holnap talán a világ. Clevingernek volt esze, és Scheisskopf hadnagy rájött, hogy az eszes emberek hajlamosak időnként fölfordulást csinálni. Az ilyen ember veszélyes. És maguk az új kadétparancsnokok is, akiket Clevinger segített rangjukba, mohón várták, mikor kell terhelő tanúvallomást tenniök ellene. A Clevinger-ügyet megnyitották és lezárták. Egyvalami hiányzott csak, mégpedig a vád, ami alapján vádat lehet emelni ellene.
A szemlékből semmit nem lehetett kihozni, mert Clevinger majdnem olyan komolyan vette a szemléket, mint maga Scheisskopf hadnagy. A katonákat minden vasárnap kora délután díszszemle ürügyén kizavarták a barakkokból, és az álmosan támolygókat huszonkettes oszlopokba verték. Nyöszörögve és lépést tartva sántikáltak helyükre a díszszemle körletében, ahol néhány órát mozdulatlanul álldogáltak a forróságban, hatvan-hetven másik kadétszázad társaságában, amíg elég ember össze nem esett ahhoz, hogy elmondhassák, jó nap volt. A gyakorlótér sarkán egy sor mentőkocsi állt, gyakorlott szanitécekkel és gördülő hordágyakkal. A mentőkocsik tetején felderítők álltak, messzelátóval. A művelet egészének felügyeletét egy matematikai érzékkel megáldott katonaorvos látta el, aki rendben levőnek nyilvánította a szívműködéseket, és kipipálta a napos adatait. Amikor már elég eszméletlen embert gyűjtöttek össze a mentőkocsikba, a katonaorvos jelt adott a zenekarnak, hogy nyissa meg és vezesse el a díszszemlét. A századok egymás után fölvonultak, ormótlan fordulatot hajtottak végre a tribün előtt, aztán elvonultak a barakkokhoz.
Minden századot osztályoztak, amikor elvonult a tribün előtt, ahol egy nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredes is ült a tisztek között. Minden ezred legjobb százada egy kis rúdon függő sárga zászlócskát érdemelt ki, ami teljesen értéktelen volt. A támaszpont legjobb százada egy hosszabb póznára kötött zászlócskát nyert, ami a pózna súlyával arányban volt értéktelenebb, és rém kellemetlen volt hurcolászni egész héten át, amíg a következő vasárnap valamelyik másik század el nem nyerte. Yossarian számára a zászlócska mint díj teljes képtelenségnek tűnt. Sem pénz nem járt vele, sem valami előjog. Mint az olimpiai érmék és a tenisztrófeák, csupán azt jelképezték, hogy birtoklója mindenki másnál jobban csinált olyasmit, amiből senkinek sem származott semmi haszna.
Maguk a díszszemlék hasonlóan képtelenek voltak. Yossarian gyűlölte a díszszemléket. A díszszemlék irtó harciasak voltak. Gyűlölte, ha hallott róluk, gyűlölte, ha látta őket, gyűlölte, ha részt kellett rajtuk vennie. Gyűlölte őket, amiért részt kellett rajtuk vennie. Elég rohadt dolog volt repülőkadétnak lenni a vasárnap délutáni katonásdik nélkül is az őrjítő hőségben. Tényleg rohadt dolog volt repülőkadétnak lenni, mert most már tisztán látta, hogy a háború nem ér véget, mielőtt a kiképzés befejeződne. Legelsősorban ez volt az oka, hogy tisztképzőre jelentkezett. A repülőtisztképzőre minősített katona sok-sok hétig várhatott, amíg osztályba sorolták, aztán még több hétig, míg bombázónavigátort csináltak belőle, és még több hétig, amíg harci kiképzést kapott, és csak ezután készítették elő őket a tengerentúli szolgálatra. Annak idején elképzelhetetlen volt, hogy a háború ilyen sokáig elhúzódjon, már csak azért is, mert, ahogy közölték vele: Isten az ő oldalán áll, és Isten, ahogy a továbbiakban közölték vele, mindent megtehet, amit csak akar.
De a háború vége ennek ellenére sem látszott, annál inkább látszott a kiképzési idő vége.
Scheisskopf hadnagy őrjöngve szeretett díszszemlét nyerni, és fél éjszakáit virrasztva töltötte, míg a felesége vágyódva várt rá az ágyban, Krafft-Ebingben lapozgatva, kedvenc passzusait keresgélve. Scheisskopf hadnagy a menetelésről írt könyveket bújta. Miután dobozszám olvadtak el csokoládékatonák a kezében, miközben a módszereket próbálgatta, áttért a műanyag cowboyokra, ezeket rendezgette tizenkettes oszlopokba, miután álnéven megrendelte a háztól házig intézménynél, és napközben mindenki elől elzárva tartotta őket. Leonardo anatómiai gyakorlatai nélkülözhetetlennek bizonyultak. Egy este úgy érezte, élő modellre van szüksége, és utasította feleségét, hogy meneteljen a szobában.
– Meztelenül? – kérdezte az reménykedve.
Scheisskopf hadnagy elkeseredetten csapott a homlokára tenyerével. Scheisskopf hadnagy életét megkeserítette, hogy hozzá van láncolva egy asszonyhoz, aki képtelen túllátni saját piszkos nemi vágyain, s megérteni az elérhetetlenért folytatott titáni harcot, amellyel bizonyos nemes férfilelkek hősiesen eljegyezték magukat.
– Miért nem korbácsolsz meg soha? – duzzogott Scheisskopf hadnagy felesége egyik este.
– Mert nincs rá időm – csapott feléje türelmetlenül Scheisskopf hadnagy. – Nincs rá időm. Hát nem tudod, hogy díszszemlére készülök?
És tényleg nem volt rá ideje. Már megint itt volt a vasárnap, és a hétben csak hét nap van, ennyi idő alatt kell a következő díszszemlére felkészülni. Azt se tudta, hova lettek az órák. Scheisskopf hadnagy három egymás utáni szemlén a vert mezőnyben végzett, s hogy kiköszörülje a csorbát, minden biztonsági intézkedést számításba vett, s már-már arra gondolt, hogy rajának mind a tizenkét emberét rászögezi egy hosszú, kétszer négyes kiérett tölgyfagerendára, hogy az igazodás-takarás tökéletes legyen. A terv nem volt megvalósítható, mert a szükséges kilencven fokos fordulatot csak akkor hajthatták volna végre emberei, ha mindegyikük hátába egy nikkelöntvény forgócsatot is beszereltethetett volna, és Scheisskopf hadnagynak egyáltalán nem volt hozzá mersze, hogy ennyi nikkelöntvény forgócsatot a szolgálatvezetőtől kipréseljen, és hogy a kórházi orvosok közreműködését megszerezze.
Egy hétre rá, hogy Scheisskopf hadnagy Clevinger ajánlatát követve megengedte az embereknek, hogy maguk válasszanak parancsnokot maguk közül, a század elnyerte a sárga zászlót. Scheisskopf hadnagy annyira ellágyult ettől a váratlan eredménytől, hogy hevesen fejbe vágta feleségét a zászlórúddal, amikor az megpróbálta őt ágyba hurcolni, hogy megünnepeljék a győzelmet, és kimutassák megvetésüket a nyugati civilizáció középosztályának nemi erkölcsei iránt. És egy héttel később a század történelmet csinált azzal, hogy egymás után kétszer elnyerte á vörös zászlócskát. Scheisskopf hadnagy most már eléggé bízott magában ahhoz, hogy kirukkoljon a nagy meglepetéssel. Scheisskopf hadnagy ugyanis széles körű kutatásai közben rájött arra, hogy a menetelők kezének, az akkoriban divatos szabad lengés helyett nem szükséges a combközéptől három milliméternél jobban elmozdulni, ami annyit jelent, hogy lényegében alig kell mozognia.
Scheisskopf hadnagy előkészületeit gondosan és titokban végezte. Századában minden kadétot külön-külön megesketett a titoktartásra, s a próbákat a pótgyakorlótéren, rémes éjféli órán tartotta. Töksötétben meneteltek, és vaksin egymás sarkában bukdácsoltak, de mégsem tört ki pánik, és megtanultak lengő karok nélkül menetelni. Ha Scheisskopf hadnagy első ötletét követte volna, akkor titokban összebarátkozik a vasboltossal, és minden ember combcsontjába nikkelöntvény karikát süllyesztet, ehhez köti csuklónál fogva minden ember karját egy rézlánccal, amelynek csak három milliméter játéka van, de hát nem futotta az idejéből, hogy első ötletét kövesse – soha semmire nem futotta idejéből –, és jó rézláncokra háborús időben nem is könnyű szert tennie. Az is eszébe jutott, hogy leláncolt karokkal az emberek nem tudnának mutatósan elájulni a felvonulást megelőző ájulási szertartáson, és a mutatós ájulásra való képtelenség rontaná az egység osztályzatát.
Egész héten visszafojtott gyönyörrel vihogott a tisztiklubban. Legszűkebb baráti körében nőttön-nőtt a találgatás.
– Vajon mit forral ez a seggfej – mondta Engle hadnagy. Scheisskopf hadnagy mindentudó mosollyal válaszolt a kollégák tudakozódására.
– Majd meglátjátok vasárnap – ígérte. – Majd meglátjátok.
Scheisskopf hadnagy azon a vasárnapon egy tapasztalt impresszárió fölényével leplezte le korszakalkotó meglepetését. Egy szót sem szólt, míg a többi század, szánalmasan hagyományos modorban, eltrappolt a tribün előtt. Még akkor sem látszott rajta semmi, amikor saját századának első sorai feltűntek a láthatáron, már karlendítés nélkül, és a meglepetés első béna sóhajai végigsusogtak a földúlt tiszttársak során. Sőt még ekkor is uralkodott magán, s csak amikor a nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredes odadugta elébe bíbor-ló arcát, akkor adta meg a magyarázatot, ami halhatatlanná tette.
– Nézze, ezredes úr – mondta. – Nincsenek kezek. – És a bámulattól még mindig néma hallgatóságnak kiosztotta ama homályos szabályzati cikkelynek hitelesített fényképmásolatát, amire felejthetetlen győzelmét felépítette. Persze hogy ő nyerte meg a szemlét, és persze hogy erőfölénnyel, és a vörös zászlócska örökös birtoklásának jogát is, ezzel teljes egészében véget vetett a vasárnapi díszszemléknek, minthogy vörös zászlócskákat éppoly nehéz volt háborús időben beszerezni, mint jó rézláncot. Scheisskopf hadnagyot ott helyben Scheisskopf főhadnagynak nevezték ki, és megkezdte szédületes emelkedését a ranglétrán. Nagyon kevesen voltak azok, akik jelentős felfedezéséért nem katonai lángelmeként ünnepelték.
– Ez a Scheisskopf hadnagy – jegyezte meg Travers hadnagy – valóságos katonai lángelme.
– Igen, tényleg az – ismerte el Engle hadnagy. – Kár, hogy ezzel a tudással nem korbácsolja a feleségét.
– Nem értem, mi köze ennek ehhez? – felelte Travers hadnagy hűvösen. – Bemis hadnagy gyönyörűen megveri Mrs. Bemist, valahányszor nemi életet élnek, és Bemis hadnagy fabatkát sem ér a díszszemléken.
– Én a korbácsolásról beszélek – vágott vissza Engle hadnagy. -Ki a fenét érdekel a díszszemle?
Scheisskopf hadnagyon kívül voltaképpen tényleg fenét se érdekelt a díszszemle, legkevésbé a nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredest, aki a hadbíróság elnöke volt, és elkezdett üvöltözni Clevingerre, abban a pillanatban, amint Clevinger beóvakodott a terembe, hogy ártatlansága nyilvánítását kérje, és felmentését az alól a vád alól, amelyet Scheisskopf hadnagy terjesztett elő ellene. Az ezredes öklével az asztalra vágott, és úgy megütötte az öklét, hogy annyira feldühödött Clevingerre, hogy még egyszer, még erősebben az asztalra vágott az öklével, és még jobban megütötte az öklét. Scheisskopf hadnagy összeszorított szájjal meredt Clevingerre, és teljesen megsemmisült, látván, milyen nyomorúságos benyomást tesz Clevinger.
– Hatvan nap múlva Billy Petrolle-lal fog harcolni – dörögte a nagy, kövér bajszú ezredes. – És maga azt hiszi, hogy ez az egész egy nagy, kövér vicc.
– Nem gondolom, hogy vicc, ezredes úr – válaszolta Clevinger.
– Ne pofázzon közbe.
– Igenis, ezredes úr.
– És ne mondja azt, hogy ezredes úr, amikor közbepofázik – parancsolta Metcalf őrnagy.
– Igenis, őrnagy úr.
– Nem most kapott parancsot, hogy ne pofázzon közbe? – kérdezte Metcalf őrnagy hidegen.
– De én nem szóltam közbe, őrnagy úr – tiltakozott Clevinger.
– Nem bizony. És azt se mondta, hogy őrnagy úr. Jegyezze fel a vádhoz – utasította Metcalf őrnagy a tizedest, aki tudott gyorsírni. – Tiszteletlenül beszélt feljebbvalójával, amikor nem pofázott közbe.
– Metcalf – mondta az ezredes –, maga hülye, kötözni való bolond.
Tudja ezt? Metcalf őrnagy nehezen nyeldekelt.
– Igenis, ezredes úr.
– Akkor fogja be azt a hülye pofáját. Magának elment az esze.
A hadbíróságnak három tagja volt. A nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredes, Scheisskopf hadnagy és Metcalf őrnagy, aki megpróbált acélosan nézni. Mint a hadbíróság tagja, Scheisskopf hadnagy volt az egyik bíró, aki majd mérlegeli az ügyész által Clevinger ellen beterjesztett vádat. Scheisskopf hadnagy volt az ügyész is. Clevinger mellé védő tisztet neveztek ki. A védő tiszt Scheisskopf hadnagy volt.
Ez az egész irtózatos zavarba hozta Clevingert, és rettegésében citerázni kezdett a lába, amikor az ezredes talpra hullámzott, mint valami gigászi böffenet, és azzal fenyegette, hogy tagról tagra széttépi azt a büdös, gyáva testét. Egyik nap, amikor oktatásra mentek, megbotlott; másnap hivatalból vádat emeltek ellene: „Zárt rend megbontása, szándékos testi sértés, minősíthetetlen viselkedés, hangulatkeltés, felségárulás, provokálás, hőbörgés, klasszikus zene hallgatása és így tovább.” Röviden lázadással vádolták, és most rettegve állt a pöfeteg ezredes előtt, aki azt dörögte, hogy hatvan nap múlva Billy Petrolle-lal fog harcolni, és azt szerette volna tudni, mit szólna hozzá, ha lehúznák róla a gúnyát, és a Salamon-szigetekre hajóznák hullákat temetni. Clevinger udvariasan azt válaszolta, hogy nem szeretné; annyira hőbörödött volt, hogy inkább lett volna tetem, mint aki temeti. Az őrnagy leült, hátradőlt, s egyszerre nyugodt és ravasz lett, és lekötelezően udvarias.
– Mit értett ön az alatt – kérdezte lassan –, amikor azt mondta, hogy mi nem büntethetjük meg magát?
– Mikor, ezredes úr?
– Én kérdezek. Maga felel.
– Igenis, ezredes úr. Én...
– Azt gondolja, azért hoztuk önt ide, hogy kérdezzen, és én feleljek?
– Nem, ezredes úr. Én...
– Miért hoztuk önt ide?
– Hogy feleljek a kérdésekre.
– Mint a fene, olyan igaza van – dörögte az ezredes. – Na már most, mi lenne, ha elkezdene felelni rájuk, mielőtt szétverném azt a rohadt fejét. Mi a fenét értett ön az alatt, maga kurva, amikor azt mondta, hogy mi nem büntethetjük meg magát?
– Nem hiszem, hogy ezt valaha is kijelentettem volna, ezredes úr.
– Beszéljen kérem hangosabban. Nem értem, mit mond.
– Igenis, ezredes úr. Én...
– Beszéljen kérem hangosabban. Nem értem, mit mond.
– Igenis, ezredes úr. Én...
– Metcalf.
– Parancs.
– Nem megmondtam magának, hogy tartsa azt a hülye pofáját?
– Igenis, ezredes úr.
– Akkor tartsa azt a hülye pofáját, amikor én azt mondom magának, hogy tartsa azt a hülye pofáját. Megértette? Beszéljen kérem hangosabban, nem értem, mit mond.
– Igenis, ezredes úr. Én...
– Metcalf, ez a maga lába, amin állok?
– Nem, ezredes úr. Valószínűleg Scheisskopf hadnagy lába.
– Nem az én lábam – mondta Scheisskopf hadnagy.
– Akkor lehet, hogy mégis az én lábam – mondta Metcalf őrnagy.
– Vigye innen.
– Igenis, ezredes úr. De először önnek kell elvinnie a lábát, ezredes úr. Rajta van az enyémen.
– Azt mondja, hogy vigyem innen a lábamat?
– Nem, dehogy mondom, ezredes úr.
– Akkor vigye innen a lábát, és tartsa azt a hülye pofáját. Beszéljen hangosan, még mindig nem értem.
– Igenis, ezredes úr. Azt mondtam, hogy nem mondtam, hogy ön nem büntethet meg engem.
– Mi az istennyiláról beszél maga?
– A kérdésére felelek, ezredes úr.
– Milyen kérdésre?
– Mi a fenét értett ön az alatt, maga kurva, amikor azt mondta, hogy mi nem büntethetjük meg magát – olvasta a tizedes, aki tudott gyorsírni, a gyorsírófüzetéből.
– Helyes – mondta az ezredes. – Mi a fenét értett ez alatt?
– Én nem mondtam, hogy ön nem tud megbüntetni engem, ezredes úr.
– Mikor? – kérdezte az ezredes.
– Mit mikor, ezredes úr?
– Már megint kérdezget?
– Elnézést kérek, ezredes úr. Attól tartok, nem értem a kérdését.
– Mikor nem mondta, hogy mi nem tudjuk megbüntetni magát? Nem érti a kérdésemet?
– Nem, ezredes úr, nem értem.
– Ezt már mondta. Mi lenne, ha egyszer már felelne is rá végre.
– De hogyan tudnék felelni rá?
– Már megint kérdezget.
– Sajnálom, ezredes úr, de nem tudok rá felelni. Én sohasem mondtam azt, hogy ön nem tud megbüntetni engem.
– Most meg arról fecseg, hogy mikor mondta. Én azt kérdeztem öntől, azt mondja meg nekünk, mikor nem mondta. Clevinger mély lélegzetet vett.
– Én mindig nem mondtam, hogy ön nem tud megbüntetni engem, ezredes úr.
– Na, most már jobb, Mr. Clevinger, még ha pofátlan hazugság is az, amit mond. Tegnap éjjel a latrinán. Nem azt suttogta-e, hogy mi nem tudjuk magát megbüntetni, annak a másik mocskos kurvapecérnek, akit szintén nem szeretünk? Mi is a neve?
– Yossarian, ezredes úr – válaszolta Scheisskopf hadnagy.
– Igen, Yossarian. Helyes. Yossarian. Yossarian? Ez a neve?
Yossarian? Miféle mocskos, rohadt név az, hogy Yossarian? Scheisskopf hadnagynak kisujjában voltak a tények.
– Yossarian, ezredes úr, az Yossarian neve – magyarázta.
– Igen, felteszem, hogy az. Nem suttogta-e Yossariannak, hogy mi nem büntethetjük meg önt?
– Nem, ezredes úr. Azt suttogtam neki, hogy önök nem találhatnak bűnösnek...
– Lehet, hogy hülye vagyok – szakította félbe az ezredes –, de nem értem a különbséget. Azt hiszem, rettenetesen hülye vagyok, mert nem értem a különbséget.
– M...
– Ön egy szarházi kurvapecér, így van? Senki se kérte magát, hogy megmagyarázzon dolgokat, és most nekiáll itt nekem magyarázgatni. Én megállapítottam valamit, és nem kértem meg magát, hogy magyarázgassa. Maga szarházi kurvapecér. Igen?
– Nem, ezredes úr.
– Nem, ezredes úr? Szóval én mocskos hazug vagyok?
– Nem, ezredes úr.
– Akkor maga egy szarházi kurvapecér, igen?
– Nem, ezredes úr.
– Ki akar kezdeni velem?
– Nem, ezredes úr.
– Beismeri, hogy maga egy szarházi kurvapecér, igen vagy nem?
– Nem, ezredes úr.
– A jóistenit, ki akar kezdeni velem. Egy büdös centért átugrom ezt a nagy, kövér asztalt, és tagról tagra széttépem azt a büdös, gyáva testét.
– Rajta! Rajta! – kiáltotta Metcalf őrnagy.
– Metcalf, maga büdös kurvapecér, nem mondtam magának, hogy fogja be azt a büdös, gyáva, hülye pofáját?
– Igenis, ezredes úr. Elnézést kérek, ezredes úr.
– Akkor mi lenne, ha befogná.
– Csak tanulni próbálok, ezredes úr. Csak úgy tanulhat az ember, ha próbálja.
– Ki mondja ezt?
– Mindenki ezt mondja, ezredes úr. Még Scheisskopf hadnagy is ezt mondja.
– Maga is ezt mondja?
– Igenis, ezredes úr – mondta Scheisskopf hadnagy. – De mindenki ezt mondja.
– Nahát akkor, Metcalf, mi lenne, ha maga megpróbálná megtanulni befogni azt a hülye pofáját. Na. Hol is tartunk? Olvassa vissza az utolsó mondatot.
– Olvassa vissza az utolsó mondatot – olvasta a tizedes, aki tudott gyorsírni.
– Nem az én utolsó mondatomat, maga hülye – süvöltötte az ezredes. – Valaki másét.
– Olvassa vissza az utolsó mondatot – olvasta vissza a tizedes.
– Ez megint az én utolsó mondatom – sikoltotta az ezredes, és bíborszínt váltott dühében.
– Nem, ezredes úr – helyesbített a tizedes. – Ez az én utolsó mondatom. Egy perce olvastam fel önnek. Nem tetszik rá emlékezni, ezredes úr? Hisz csak egy perce volt.
– Ó, istenem! Olvassa vissza nekem az ő utolsó mondatát, maga hülye. Mondja csak, hogy az istenbe hívják magát?
– Papagáj, ezredes úr.
– Nahát, akkor legközelebb maga kerül sorra, Papagáj. Mihelyt az ő tárgyalásával végeztünk, kezdődik a magáé. Értette?
– Igenis, ezredes úr. Mi a vád ellenem?
– Ki a fene törődik azzal. Hallotta, mit merészelt tőlem kérdezni? Majd megtanulja, Papagáj, abban a pillanatban, mihelyt Clevingerrel végeztünk, majd megtanulja Clevinger kadét, mit... ugye, maga Clevinger kadét, és nem Papagáj?
– Igenis, ezredes úr.
– Jó. Mit...
– Én vagyok Papagáj, ezredes úr.
– Papagáj, milliomos a maga apja, vagy tagja a szenátusnak?
– Egyik sem, ezredes úr.
– Akkor maga vért fog pisálni, Papagáj. Nem is tábornok, nem is magas rangú tisztviselő, ugye?
– Nem, ezredes úr.
– Akkor jó. Mi az apja foglalkozása?
– Halott, ezredes úr.
– Nagyon jó. Tényleg vért fog pisálni, Papagáj. Magának tényleg Papagáj a neve? Különben is, milyen mocskos, rohadt név az, hogy Papagáj? Nekem nem tetszik.
– Papagáj, ezredes úr, az Papagáj neve – magyarázta Scheisskopf hadnagy.
– Hát jó, de nekem nem tetszik, Papagáj, és alig várom, hogy tagról tagra széttéphessem azt a büdös, gyáva testét. Clevinger kadét, ismételje el, mi a fenét suttogott vagy nem suttogott Yossariannak tegnap este a latrinán.
– Igenis, ezredes úr, azt mondtam, hogy nem találhatnak bűnösnek...
– Jó, kezdjük innen. Mit ért ön pontosan az alatt, Clevinger kadét, amikor azt mondja, hogy mi nem találhatjuk magát bűnösnek?
– Én nem azt mondtam, ezredes úr, hogy nem találhatnak engem bűnösnek, ezredes úr.
– Mikor?
– Mit mikor, ezredes úr?
– Az istenit neki, már megint föl akar húzni?
– Nem, ezredes úr. Elnézést kérek.
– Akkor feleljen a kérdésre. Mikor nem mondta, hogy mi nem találhatjuk magát bűnösnek?
– Tegnap késő este a latrinán, ezredes úr.
– Ez volt az egyetlen eset, amikor nem mondta?
– Nem, ezredes úr. Én mindig nem mondtam, hogy önök nem találhatnak engem bűnösnek, ezredes úr. Amit én Yossariannak mondtam, az az volt...
– Senki sem kérdezte öntől, hogy mit mondott Yossariannak. Mi azt kérdeztük, hogy mit nem mondott. Minket egyáltalán nem érdekel, hogy ön mit mondott Yossariannak. Világos?
– Igenis, ezredes úr.
– Akkor menjünk tovább. Mit mondott Yossariannak?
– Azt mondtam neki, ezredes úr, hogy nem találhatnak bűnösnek engem a fegyelemsértésben, amivel vádolnak, ha hűségesek maradnak...
– Mihez? Maga motyog.
– Ne motyogjon.
– Igenis, őrnagy úr.
– És motyogja azt is, hogy ezredes úr, ha motyog.
– Metcalf, maga kurvapecér.
– Igenis, ezredes úr – motyogta Clevinger. – Az igazsághoz, ezredes úr. Hogy önök nem találhatnak engem...
– Az igazsághoz? – Az őrnagy elhűlt. – Mi az igazság?
– Az igazság, ezredes úr...
– Ez nem az igazság – gúnyolódott az ezredes, és nagy, kövér kezével megint verni kezdte az asztalt. – Ez Marx Károly. Majd én megmondom magának, mi az igazság. Az igazság a kitaposott vakbél, a földbe nyomott pofa, igazság az, ha éjszaka egy szál rohamkéssel kinyírja egy hadihajó fegyvertornyát, vagy az éjszakában szó nélkül tarkón csap valakit homokzsákkal. Megfojt. Ez az igazság, amikor mindnyájunknak bátornak és keménynek kell lenni, hogy Billy Petrollelal megharcoljunk. Kapáslövés. Érti?
– Nem, ezredes úr.
– Ne ezredesurazzon itt.
– Igenis, ezredes úr.
– És mondja azt, hogy ezredes úr, amikor nem ezredesuraz – parancsolta Metcalf őrnagy.
Clevinger természetesen bűnös volt, különben nem emeltek volna vádat ellene, és minthogy bűnösségének egyedüli bizonyítéka az volt, hogy bűnösnek találták, teljesítették hazafias kötelezettségüket. Ötvenhét büntetőmenetre ítélték. Papagájt lecsukták, hogy leckét kapjon, Metcalf őrnagyot a Salamon-szigetekre hajózták hullát temetni. Clevinger büntetőmenete ötven percig tartott, s abból állt, hogy a fogda előtt föl-alá menetelt egy üres puska mázsás terhével a vállán.
Mindez nagyon zavaros volt Clevinger számára. Sok furcsa dolog történt, de Clevingernek a legfurcsább a hadbíróság tagjainak a gyűlölete volt, az a durva, leplezetlen, kérlelhetetlen gyűlölet, mely kemény, elszánt arcukon csillogott, az a soha meg nem bocsátó kifejezés, mely mint örökégő szén, rosszindulatúan izzott összehúzott szemükben. Clevingert teljesen lesújtotta ez a fölfedezés. Meglincselték volna, ha lehetett volna. Ott volt három felnőtt férfi, és gyűlölték őt, a kölyköt, és a halálát kívánták. Még be sem lépett, már gyűlölték, gyűlölték, amíg ott volt, gyűlölték, miután kiment, s mint valami dédelgetett kincset, magukkal vitték a gyűlöletet, amikor külön-külön elvonultak magányukba.
Yossarian minden tőle telhetőt megtett, hogy előtte való este figyelmeztesse Clevingert.
– Semmi esélyed sincs, kölyök – mondta neki mogorván. – Ezek gyűlölik a zsidókat.
– De én nem vagyok zsidó – válaszolta Clevinger. – Mit számít az – biztatta Yossarian, és Yossariannak igaza volt. – Ezek mindenkire rámennek.
Clevinger hátrahőkölt ettől a gyűlölettől, mint valami vakító fénytől. Ez a három ember, aki gyűlölte őt, egy nyelvet beszélt vele, egy egyenruhát hordott vele, de látta kíméletlen arcukon a gyűlölet görcsös, gyalázatos vonásait, és tüstént megértette, hogy sehol a világon, sem a fasiszta tankokban, repülőgépekben, tengeralattjárókban, sem a bunkerekben a géppuskák, az ágyúk, a süvítő lángszórók mögött, sőt a Hermann Göring Légelhárító Hadosztály ütegeinek gyakorlott lövészei között sem, sem München összes sörözőjében a véres kezű cinkosok között, sem sehol másutt nem talál olyan embereket, akik ennyire gyűlölnék őt, mint ezek hárman.
Őrnagy őrnagy őrnagy őrnagynak már kezdet kezdetén nehézségei támadtak.
Mint Miniver Cheevy, ő is túl későn született – pontosan harminchat órával később született, mint ahogy anyja fizikai jóléte megkívánta volna: a gyengéd, szenvedő asszony egy egész és egy fél napig tartó szülési kínok után nem érzett elég erőt ahhoz, hogy tovább folytassa a vitát az új gyermek neve felől. Férje a kórház folyosóján az olyan ember mosolytalan eltökéltségével törtetett előre, mint aki tudja, mit akar. őrnagy őrnagy apja hórihorgas, toronyszerű ember volt, súlyos bakancsot és fekete gyapjúöltönyt hordott. Habozás nélkül töltötte ki a születési bizonyítványt, és semmiféle érzelmet nem árult el, amikor a kitöltött űrlapot átnyújtotta az osztályos ápolónőnek. Az ápolónő kommentár nélkül vette át tőle, és elkocogott a láthatáron. Őrnagy őrnagy apja nézte, ahogy megy, és azon tűnődött, milyen lehet ruha nélkül.
Bent a kórteremben feleségét mélyen a takaróba süppedve találta, úgy feküdt ott, mint valami kiszikkadt vén fehérrépa, ráncosan, szárazán és fehéren, elgyöngült szövetei teljes mozdulatlanságba dermedtek. Ágya a terem legvégében állt, a vastagon bemocskolt, repedt ablak mellett. Eső locsogott a piszkosszürke égből, unalmas, hideg nap volt. A kórház más részein kőkeménnyé meszesedett, öreg, szederjes ajkú emberek haltak meg óraműpontossággal. A férfi egyenesen állt az ágy mellett, és jó ideig bámult le az asszonyra.
– Calebnek neveztem el a fiút – szólalt meg végül halk hangon. – Kívánságodhoz híven. – Az asszony nem felelt, és az ember lassan elmosolyodott. Elgondolása tökéletesen bevált, mert felesége aludt, és nem jutott el a tudatáig, hogy hazudott neki, amint ott feküdt betegágyában, a megyei szegénykórház kórtermében.
Ebből a nem sok jóval kecsegtető kezdetből indult el a jelentéktelen századparancsnok, aki most Pianosán azzal töltötte munkanapjainak jó részét, hogy hivatalos okmányok alá Washington Irving nevét hamisította. Őrnagy őrnagy szorgalmasan hamisított bal kézzel, hogy félrevezesse az írásszakértőket, saját nem vágyott hatalmának minden illetéktelen behatolást kiszigetelő biztos fedezékében, de a leleplezés veszélye elleni pótvédelemként ráadásul álbajusz és sötét szemüveg mögé álcázottan, hogy bárkinek, aki véletlenül bekukucskálna a homályos celluloidablakon, amelyből holmi tolvaj egy darabot kivágott, lehetetlenné tegye az azonosítást. Születésének és sikerének e két mélypontja között az egyedüllét és kallódás harmincegy ködös esztendeje feküdt.
Őrnagy őrnagy túl későn és túl középszerűnek született. Vannak, akik középszerűnek születnek, vannak, akik elérik a középszerűséget, és vannak, akik nyögnek a középszerűség jármában, őrnagy őrnagynak mindhárom kijutott. Még az olyanok közül is, akikből minden jellegzetesség hiányzik, kétségtelenül kitűnt azzal, hogy belőle még több jellegzetesség hiányzott, mint a többiből. Mindig mélyen hatott az emberekre azzal, hogy mennyire nem hat rájuk.
Őrnagy őrnagy már kezdettől fogva három súlyos átkot cipelt magával – anyját, atyját és Henry Fondát, akire csaknem születése pillanatától kezdve betegesen hasonlított. Sokkal hamarabb, mint hogy akár csak gyanította volna, kicsoda is Henry Fonda, már észre kellett vennie, hogy bármerre jár, személye mindenütt valami nem éppen hízelgő összehasonlítás tárgyát képezi. Minden vadidegen illőnek látta, hogy pálcát törjön fölötte, s ez azzal az eredménnyel járt, hogy már korán meg volt verve az emberektől való bűntudatos félelemmel s azzal a szüntelen kényszerrel, hogy folyton a társadalom bocsánatáért esedezzen, amiért ő nem Henry Fonda. Nem könnyű dolog átvágni az élet sűrűjén úgy, hogy valaki majdnem Henry Fonda, de Őrnagy őrnagynak soha eszébe se jutott, hogy abbahagyja földi vándorútját, mert állhatatosságát atyjától örökölte, akinek hórihorgas alakja és jó humora volt.
Őrnagy őrnagy apja józan, istenfélő férfiú volt, aki azt tartotta a világ legjobb viccének, hogy időnként hamisan mondta be az életkorát. Hosszú kezű, hosszú lábú, istenfélő, szabadságszerető, törvénytisztelő farmer volt, zord individualista, aki úgy vélte, hogy minden támogatás, amit a központi kormány nem farmereknek juttat, a szocializmus beszivárgását jelenti. Hirdette a takarékos életet és a kemény munka szükségességét, nem szerette a laza erkölcsű nőket, akik mindig visszautasították. Lucernatermelő volt, és nagyon jól jött ki azzal, hogy nem termelt lucernát. A kormány jól megfizetett minden tonna lucernáért, amit nem termelt. Minél több lucernát nem termelt, annál több pénzt adott neki a kormány, és ő minden pennyt, amiért nem dolgozott meg, földvásárlásba fektetett, hogy növelje azt a lucernamennyiséget, amit nem termel. A hosszú téli estéket a házban töltötte, és nem javította szerszámait, és mindennap már délben kiugrott az ágyból, hogy bizonyosságot szerezzen: nem végeztetett el semmiféle szántóvető munka. Bölcsen nem munkálta földjét, és hamarosan több lucernát nem termelt, mint bárki a megyében. Szomszédok keresték fel őt tanácsért mindenféle ügyben, mert nagy pénzeket keresett, következésképp nagy bölcsnek kellett lennie. „Ki mint vet, úgy arat”, tanácsolta mindnek egyöntetűen, és mindenki így felelt rá: „Ámen.”
Őrnagy őrnagy apja a takarékos kormányzat feltétlen, harcos híve volt, feltéve, hogy a takarékosság nem akadályozza a kormányt ama szent kötelessége teljesítésében, hogy minden lehető összeget megfizessen a farmereknek azért a lucernáért, amit vagy egyáltalán nem termeltek, vagy ha termeltek, akkor a kutyának se kellett. Büszke és független ember volt, aki nem helyeselte a munkanélküli segélyt, és egy pillanatig sem habozott sírni, sivalkodni, sápítozni és könyörögni bárkinek, akitől egy kis pénzt remélt.
– Az Úr azért adott nekünk, farmereknek, két erős kezet, hogy amit csak markolni tudunk, azt mind megragadjuk vele – prédikálta méltósággal a bíróság lépcsőjén vagy a kocsmaajtóban, amikor a rosszkedvű, rágógumit rágó fiatal pénztárosnőre várt, akit üldözött, és akire parázna pillantásokat vetett, amikor kilépett az ajtón. – Ha az Úr nem akarná, hogy annyit ragadjunk el, amennyit markolni tudunk – prédikálta –, ő bizonnyal nem adott volna nekünk, farmereknek, két erős kezet, amivel ragadhatunk. – És a többiek rámorogták: „Ámen.”
Őrnagy őrnagy atyja, mint jó kálvinista, hitt a predesztinációban, és nagyon jól belátta, hogy az Úr akarata fejeződik ki az övén kívül mindenki más balszerencséjében. Cigarettázott és whiskyt ivott, takarékosan bánt az eszével, és nagyra becsülte a tanulságos beszélgetéseket, különösen a sajátját, amikor hamisan mondta be az életkorát, és amikor azt a jót mondta az Úrról meg a felesége bajairól őrnagy őrnagy világrahozatalával kapcsolatban. Az a jó az Úrról meg a neje bajairól azzal a ténymegállapítással volt kapcsolatban, hogy míg az Úrnak csak hat nap kellett az egész világ világrahozatalához, addig az ő felesége csak Őrnagy őrnagy világra hozásával másfél napot kínlódott. Nála kevesebbet érő férfi talán meggondolta volna magát ama napon a kórházfolyosón, gyengébb férfi beérte volna ilyen kitűnő pótmegoldásokkal, mint Őrnagy Szilárd, őrnagy Medárd, Őrnagy Szilveszter vagy Őrnagy Szervác Pongrác Bonifác, de őrnagy őrnagy atyja tizennégy éve csak ezt a lehetőséget várta, és ő nem olyan ember volt, hogy elmulassza. -E világon csak egyszer kopog ajtódon a lehetőség – szokta mondani. Őrnagy őrnagy apja minden lehető alkalommal elmesélte ezt a jó viccet.
Ez a beteges hasonlóság Henry Fondához csak egy volt a gonosz viccek sorozatából, amellyel a végzet Őrnagy őrnagyot egész örömtelen életén át boldogtalan áldozatává tette. Hogy Őrnagy Őrnagy Őrnagynak született, az volt a második. Hogy Őrnagy Őrnagy Őr-nagynak született, titok volt, amit csak az atyja ismert. Mindaddig, amíg őrnagy őrnagy el nem hagyta a kisdedóvót, valódi nevét lepel borította, de amikor ez a lepel lehullt, a hatás végzetes volt. Az újság megölte anyját, akinek elment minden kedve az élettől, csak kallódott egy ideig, aztán meghalt, ami nagyon jól jött Őrnagy őrnagy atyjának, aki elhatározta, hogy feleségül veszi azt a rosszkedvű lányt a kocsmából, ha muszáj, és aki sohasem volt derűlátó ama lehetőségeit illetően, hogy feleségét valaha is kitúrhatja a birtokból, hacsak jó pénzzel ki nem fizeti, vagy ostorral el nem kergeti.
Magára Őrnagy őrnagyra a következmények alig valamivel voltak kevésbé súlyosak. Oly zsenge korban zuhant rá annak éles és letaglózó élménye, hogy ő nem Őrnagy Caleb, ahogy mindeddig hitte, hanem helyette valami teljesen idegen Őrnagy Őrnagy Őrnagy, akiről ő az égvilágon semmit sem tudott, és akiről az égvilágon senki még csak nem is hallott eddig. Akitől a játszótársak elhúzódtak, és soha vissza nem húzódtak, mert arra nevelték őket, hogy óvakodjanak az idegentől, különösen az olyan idegentől, aki becsapta őket azzal, hogy olyan valakinek tettette magát, akit hosszú éveken át ismertek. Senki sem akart vele közösséget vállalni. Kezdte kiejteni kezéből a tárgyakat, és baklövéseket csinált. Szégyenkezve és reménykedve keresett új kapcsolatokat, és mindig kiábrándult. Mert olyan elkeseredetten keresett barátokat, sohasem talált egyet se. Esetlen, hosszú, fura, álmodozó fiú lett belőle, megtört szemű, erélytelen szájú, akinek hívogató, ragaszkodó mosolya tüstént sértett zavarba hullt szét minden új csalódásra.
Az idősebbekkel, akik nem szerették őt, udvarias volt. Bármit mondtak neki az idősebbek, megcsinálta. Azt mondták neki, nézzen a lába elé, mielőtt lép, és ő mindig is a lába elé nézett, mielőtt lépett. Azt mondták neki, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, és ő soha nem is halasztotta holnapra. Azt mondták neki, tisztelje atyját és anyját, és ő tisztelte is atyját és anyját. Azt mondták neki, ne öljön, és nem is ölt, amíg a hadseregbe nem került. Akkor azt mondták neki, hogy öljön, és ő ölt is. Mindig odanyújtotta a másik orcáját is, és mindig pontosan azt tette másoknak, amit másoktól magának elvárt. Ha jótékonykodott, soha nem tudta a bal keze, mit csinált a jobb. Soha Urának Istenének nevét hiába nem vette, nem kívánta sem felebarátja feleségét, sem felebarátja szamarát. Voltaképpen szerette felebarátait, és soha nem szólt hamis tanúságot ellenük. Őrnagy őrnagyot nem szerették a feljebbvalói, mert felháborítóan nonkomformista volt.
Mivel sehol máshol nem volt alkalma eredményt felmutatni, az' iskolában eredményt mutatott fel. Az Állami Egyetemen olyan komolyan vette tanulmányait, hogy a homoszexuálisok arra gyanakodtak, hogy kommunista, a kommunisták meg arra gyanakodtak, hogy homoszexuális. Angol történelemből szerezte diplomáját, s ez nagy hiba volt.
– Angol történelem! – bömbölte méltatlankodva az állam ezüst hajú főszenátora. – És mi van az amerikai történelemmel? Az amerikai történelem is van olyan jó történelem, mint a világon bármely más történelem.
Őrnagy őrnagy villámgyorsan átnyergelt az amerikai irodalomra, de nem elég gyorsan, mert az FBI már dossziét nyitott róla. Amaz elhagyott tanyának, melyet Őrnagy őrnagy otthonnak hívott, hat ember és egy skót terrier volt a lakója, és kiderült, hogy ezek közül öten és a skót terrier az FBI ügynökei. Hamarosan annyi terhelő adatot terheltek őrnagy őrnagy nyakába, hogy azt tehettek volna vele, amit csak akartak. De el nem tudták képzelni, mit is tehetnének vele, így végül azt találták ki, hogy közlegényként besorozzák a hadseregbe, és négy napon belül őrnagyot csinálnak belőle, hogy a képviselők, akiknek egyében sem jár az eszük, föl-alá futkározzanak Washington utcáin litániázva: „Ki nevezte ki Őrnagy őrnagyot? Ki nevezte ki Őrnagy őrnagyot?”
Őrnagy őrnagyot történetesen egy IBM számológép nevezte ki, melynek majdnem olyan jó humora volt, mint Őrnagy őrnagy atyjának. Amikor a háború kitört, ő még mindig szorgalmas és készséges volt. Azt mondták neki, menjen sorozásra, és ő el is ment sorozásra. Azt mondták neki, hogy jelentkezzen repülőkadét-kiképzésre, és ő jelentkezett is repülőkadét-kiképzésre, és már azon az éjszakán hajnali háromkor jeges sárban állt mezítláb, egy harcias és keménykötésű délvidéki őrmester előtt, aki bejelentette nekik, hogy majd ő megmutatja az ő alakulatának, hogy hol lakik az úristen, és éppen azon volt, hogy tüstént megmutassa. Századának újoncait csak pillanatokkal előbb rázták fel durván az őrmester tizedesei, és adtak nekik parancsot sorakozóra a századügyelet sátra előtt. Őrnagy őrnagyra hullott az eső. Civil ruhában sorakoztak fel, abban, amelyikben három nappal ezelőtt a hadseregbe hozták őket. Azokat, akik elkéstek, mert zoknit és cipőt húztak, visszazavarták nedves, hideg sátraikba, hogy vessék le, és már ott is álltak mindnyájan mezítláb a sárban, amíg az őrmester kőkemény pillantása sorban végigsiklott az arcokon, és azt mondta nekik, hogy alakulatában nincs olyan ember, akinek meg ne tudná mutatni, hol lakik az úristen. Senki nem érzett hajlandóságot arra, hogy vitába szálljon vele.
Őrnagy őrnagy őrnaggyá való kinevezése feneketlen kétségbeesésbe taszította másnap a harcias őrmestert, mert többé már nem volt módjában azzal dicsekedni, hogy alakulatában nincs olyan ember, akinek meg ne tudná mutatni, hol lakik az úristen. Órákon át magányosan imádkozott Saulként a sátrában, míg tizedeseinek elit csapata zavarodottan őrködött sátra előtt. Hajnali három órakor megtalálta a megoldást, és Őrnagy őrnagyot meg a többi újoncot ismét durván fölrázták, és máris ott álltak mezítláb a századügyelet sátra előtt a nyirkos homályban, ahol az őrmester már várta őket, öklét hetykén csípőjének feszítve, s oly mohón akart beszélni, hogy alig várta érkezésüket.
– Én meg Őrnagy őrnagy – jelentette ki ugyanolyan kemény, katonás hangon, mint a múlt éjjel – mindenkinek meg tudjuk mutatni az alakulatban, hogy hol lakik az úristen.
Pár nap múlva a Támaszpont tisztjei akcióba léptek az Őrnagy őrnagy-probléma megoldására. Hogyan tudnának megbirkózni egy olyan őrnaggyal, mint őrnagy őrnagy. Ha őt szentélyében megsértik, ez annyit jelent, hogy más tiszteket is, egyenlő vagy alacsonyabb rangban, meg lehet sérteni. Hogy udvariasan bánjanak vele, ez másrészről elképzelhetetlen volt. Őrnagy őrnagy szerencsére repülőkadét-kiképzésre jelentkezett. Az elszállítását elrendelő parancs késő délután érkezett a stencilszobába, és hajnali három órakor őrnagy őrnagyot megint durván felrázták, az őrmester rákiáltott, hogy isten hírével, aztán fölrakták egy Nyugat felé induló gépre.
Scheisskopf hadnagy falfehérré vált, amikor Őrnagy őrnagy Kaliforniában jelentkezett nála mezítláb, lábujjai közt sárcsomókkal. Őrnagy őrnagy biztosra vette, hogy megint azért rázták fel durván, hogy mezítláb álldogáljon a sárban, és cipőjét meg zokniját már eleve a sátorban hagyta. A civil ruha, amelyben Scheisskopf hadnagynál szolgálatra jelentkezett, gyűrött és mocskos volt. Scheisskopf hadnagy, aki ekkor még nem szerzett magának nevet mint díszszemlész, hevesen összerezzent arra a gondolatra, hogy Őrnagy őrnagy milyen benyomást fog majd kelteni jövő vasárnap a században, amint mezítláb felvonul.
– Azonnal menjen kórházba – suttogta, amikor eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy beszélni tudjon –, és mondja azt, hogy beteg. Maradjon ott mindaddig, ameddig egyenruha-ellátmánya utoléri, és némi pénze lesz, hogy ruhát vegyen. Meg cipőt. Cipőt feltétlenül vegyen.
– Igenis, hadnagy úr.
– Nem hiszem, hogy önnek így kellene szólítania engem, őrnagy úr – fejtegette Scheisskopf hadnagy. – Ön az én felettesem.
– Igenis, hadnagy úr. Lehet, hogy én az ön felettese vagyok, hadnagy úr, de ön mégis az én elöljáróm.
– Igenis, őrnagy úr, ez így van – helyeselt Scheisskopf hadnagy. – Lehet, hogy ön felettesem nekem, őrnagy úr, de én mégis az Ön elöljárója vagyok. Úgyhogy legokosabb, ha azt teszi, amit mondok, őrnagy úr, különben baj lesz. Menjen kórházba, és mondja azt, hogy beteg, őrnagy úr. Maradjon ott addig, amíg egyenruha-ellátmánya utoléri önt, és némi pénze lesz, hogy egyenruhát vegyen.
– Igenis, hadnagy úr.
– Meg cipőt, őrnagy úr. Cipőt az első adandó alkalommal feltétlenül vegyen, őrnagy úr.
– Igenis, hadnagy úr, veszek, hadnagy úr.
– Végeztem, őrnagy úr.
A kadétiskolai élet Őrnagy őrnagy számára semmiben sem különbözött eddigi életétől. Aki vele volt, az mindig azt kívánta, bárcsak mással lenne. Az előadók különös gonddal foglalkoztak vele minden fokon, hogy gyorsan haladjon előre, és gyorsan megszabaduljanak tőle. A legrövidebb időn belül megkapta a pilótaszárnyakat, és már a tengeren túl is találta magát, ahol a dolgok hamarosan kezdtek rendbe jönni. Őrnagy őrnagy egész életében másra sem vágyott, csak arra az egyre, hogy elvegyüljön, és ez Pianosán egy darabig végül sikerült is. A harcállományban levőknek vajmi keveset jelentett a rang, a tisztek és a legénységi állományúak között a viszony fesztelen és közvetlen volt. Olyan emberek, akiknek még a nevét se hallotta, rászóltak, hogy „Szia”, és úszni vagy kosárlabdázni hívták. Legfelhőtlenebb óráit az egész napos kosárlabdameccseken töltötte, ahol fenét se érdekelt, hogy ki lesz a győztes. Az eredményt sohase számolták, a játékosok száma mindig egy és harmincöt között ingadozott. Őrnagy őrnagy soha nem kosárlabdázott, és semmiféle más sportot sem űzött azelőtt, de elképesztő magassága és elragadtatott lelkesedése segítette abban, hogy túltegye magát született ügyetlenségén és a gyakorlat hiányán. Őrnagy őrnagy megtalálta az igazi boldogságot, ott, a lejtős kosárlabdapályán a tisztek és a legénységi állomány között, akik már-már barátai lettek. Ha nincs győztes, vesztes sincs, és őrnagy őrnagy minden szökellő pillanatot kiélvezett, egész addig a napig, amikor Cathcart ezredes Duluth őrnagy eleste után megérkezett ficánkoló dzsipjén, és lehetetlenné tette számára, hogy valaha még kosárlabdázhasson.
– Maga az új századparancsnok – bömbölte át Cathcart ezredes az árkon. – De nehogy azt higgye, hogy ez valamit jelent, mert nem jelent semmit. Mindössze annyit jelent, hogy maga az új századparancsnok.
Cathcart ezredes már régóta engesztelhetetlen haragot táplált magában őrnagy őrnagy ellen. Egy fölösleges őrnagy a létszámjelentésben szervezési hiányosságokra mutatott, és fegyvert adott azoknak az embereknek a kezébe a Huszonhetedik Légihadtest Fő-hadiszállásán, akikről Cathcart ezredes biztosan tudta, hogy ellenségei és vetélytársai. Cathcart ezredes a jó szerencsének éppen ilyen csapásáért imádkozott, mint Duluth őrnagy halála. Azon gyötrődött, hogy mit tehetne egy fölösleges őrnaggyal; s most, lám, van helye egy őrnagy számára. Őrnagy őrnagyot kinevezte század-parancsnoknak, és eldübörgött a dzsipjén, éppoly hirtelen, mint amilyen hirtelen jött.
Őrnagy őrnagy számára ez jelentette a játék végét. Zavartan elpirult, és csak állt ott egy helyben: nem akarta elhinni, hogy a vihar-felhők megint gyülekezni kezdenek fölötte. Amikor csapattársai felé fordultak, kíváncsi, tűnődő arcok zátonysorával találta magát szemközt, mely dermedten, mogorván, kifürkészhetetlenül és ellenségesen meredt rá. Szégyenében összerezzent. Amikor újra játszani kezdtek, már nem volt jó. Amikor cselezett, senki sem próbálta megtámadni; amikor kérte a labdát, bárkinél volt, odaadta, és amikor elvétette a kosarat, senki sem futott rá. Egyetlen hang hallatszott, az övé. Másnap ugyanez volt a helyzet, és a következő nap már nem ment ki.
Mintha csak összebeszéltek volna, a században senki sem állt többé szóba vele, és elkezdték a szemüket méregetni rá. Magába mélyedve járt az életben, lesütött szemmel, égő arccal, kitéve a megvetésnek, irigységnek, gyanúnak, szemrehányásnak, rosszindulatú rágalmaknak mindenütt, amerre járt. Emberek, akik azelőtt alig vették észre Henry Fondához való hasonlóságát, most soha nem szűntek meg vitatni azt, és voltak olyanok, akik halálos komolyan arra célozgattak, hogy Őrnagy őrnagyot azért emelték századparancsnoki rangra, mert Henry Fondához hasonlít. Black kapitány, aki igényt tartott a tisztségre, határozottan állította, hogy Őrnagy őrnagy valójában Henry Fonda, de gyáva kukac ahhoz, hogy bevallja.
Őrnagy őrnagy vakon támolygott egyik zavarba ejtő katasztrófából a másikba. Anélkül, hogy előre közölte volna vele, Towser őrmester átszállíttatta motyóját abba a tágas lakókocsiba, amelyet azelőtt Duluth őrnagy egyedül birtokolt, és amikor Őrnagy őrnagy lélekszakadva berohant a századirodába, hogy holmijainak eltulajdonítását bejelentse, az a fiatal tizedes ott halálra rémítette azzal, hogy talpra ugrott, és amint belépett, abban a pillanatban elordította magát, hogy „Vigyázz”. Őrnagy őrnagy vigyázzba vágta magát a századirodán a többiekkel együtt, azon tűnődve, ki lehet az a fontos személyiség, aki mögötte lépett be. Egymás után múltak a percek hideg némaságban, és az egész banda ítéletnapig ott állt volna vigyázzban, ha Danby őrnagy húsz perc múlva véletlenül be nem toppan az ezredből, hogy gratuláljon őrnagy őrnagynak a kinevezéséhez, és pihenjt nem vezényel.
Őrnagy őrnagy még siralmasabban járt a kantinban, ahol Milo, arcán hízelgő mosollyal, már várta, és büszkén egy kisasztalhoz tessékelte, amelyet a másikkal szemben állított föl, s hímzett asztalterítővel és rózsaszín metszett vázában egy csokor tátikával ékesített. Őrnagy őrnagy rémülten hátrahőkölt, de nem volt elég bátorsága, hogy a többiek figyelő szeme előtt tiltakozzon. Még Havermeyer is fölemelte fejét tányérjáról, hogy nehéz, lengő állkapcsával rátátogjon. őrnagy őrnagy birkamód engedett Milo tuszkolásának, és gyalázatába burkolózva ülte végig az étkezést külön asztalánál. Az étel fűrészporrá vált a szájában, de minden falatkáját lenyelte, nehogy megbántsa azokat az embereket, akik elkészítésében közreműködtek. Később, amikor négyszemközt maradt Milóval, Őrnagy őrnagy életében először fellázadt, és azt mondta, jobban szeretné, ha továbbra is a tisztek asztalánál étkezhetne. Milo megmondta neki, hogy ez nem fog menni.
– Nem látom be, miért nem fog menni – vitatkozott Őrnagy őrnagy.
– Azelőtt se lett belőle semmi baj.
– Azelőtt nem volt századparancsnok.
– Duluth őrnagy századparancsnok volt, és ő mindig egy asztalnál evett a többi tiszttel.
– Duluth őrnaggyal más volt a helyzet, őrnagy úr.
– Miért volt más a helyzet Duluth őrnaggyal?
– Szeretném, ha ezt nem kérdezné tőlem, őrnagy úr – válaszolta Milo.
– Azért talán, mert Henry Fondára hasonlítok? – Őrnagy őrnagy minden bátorságára szükség volt, hogy ezt meg merje kérdezni.
– Vannak, akik azt mondják, hogy ön Henry Fonda – válaszolta Milo.
– Nem vagyok Henry Fonda – kiáltott föl elkeseredésében remegő hangon Őrnagy őrnagy. – És egy szikrát sem hasonlítok rá. És ha mégis, hát mit számít az?
– Egyáltalán nem számít. Éppen ezt akartam önnek mondani, őrnagy úr. Pusztán arról van szó, hogy önnel más a helyzet, mint Duluth őrnaggyal.
És tényleg más volt a helyzet, mert amikor a legközelebbi étkezésnél Őrnagy őrnagy ellépett az ételpulttól, hogy a többiekhez üljön a rendes asztalhoz, előrenyomulásában teljesen megbénította az ellenállás áthatolhatatlan fala, mely az arcokról rámeredt, és addig állt ott sóbálvánnyá dermedten, tálcával remegő kezében, amíg Milo szó nélkül odasiklott, és kimentette őt azzal, hogy szelíden a külön asztalhoz tuszkolta. Őrnagy őrnagy ezután megadta magát, és mindig a kisasztalnál evett, háttal a többieknek. Bizonyos volt abban, hogy megvetik ezért, rossz néven veszik tőle, hogy amióta századparancsnok lett, már nem elég jók neki, és nem ül egy asztalhoz velük. Amíg Őrnagy őrnagy ott volt, az ebédlőben szünetelt a beszélgetés. Azt is tudta, a többiek megpróbálják elkerülni, hogy vele egy időben étkezzenek, és mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor egy idő után egyáltalán nem jelent meg ott, hanem a lakókocsijában kezdett étkezni.
Őrnagy őrnagy attól fogva kezdte hivatalos okmányok alá Washington Irving nevét hamisítani, hogy egy napon föltűnt az első kémelhárító, és kihallgatta valaki felől, aki a kórházban ugyanezt csinálta, őrnagy őrnagy jónak találta az ötletet. Unatkozott, és elégedetlen volt az új rangjával. Századparancsnokká tették, de fogalma sem volt arról, mit várnak tőle mint századparancsnoktól, ha csak azt nem, hogy Washington Irving nevét hivatalos okmányok alá hamisítsa, és a századügyeletes sátor hátsó felében levő kis irodájának ablakából azokra a magányos csörrenésekre és puffanásokra figyeljen, amiket **de Coverley őrnagy patkói hallatnak, amikor lehullanak a földre. Szüntelenül az a gondolat kísértette, hogy valamilyen életfontosságú kötelességet mulaszt el, és hiába várta, hogy elfogja a felelősségtudat. Nagyon ritkán ment ki, csak ha égetően szükséges volt, mert nem tudta megszokni, hogy folyton szemeket meresztenek rá. Időről időre Towser törte meg az egyhangúságot, amikor jelentett neki a legénységi vagy a tiszti állomány valamilyen ügyéről, amellyel Őrnagy őrnagy képtelen volt megbirkózni, s ezért tüstént visszajátszotta Towser őrmesterhez, hogy találjon valami épkézláb megoldást. Bármit is vártak tőle mint századparancsnoktól, ahhoz láthatólag semmiféle segítséget nem kaptak tőle. Szórakozottá és nyomottá vált. Néha komolyan arra gondolt, minden bánatát a lelkészhez viszi, de a lelkészen látszott, mennyire túl van terhelve saját bánatával, és Őrnagy őrnagy viszolygott attól, hogy még az ő bajaival is terhelje. Mellesleg abban sem volt egészen biztos, vajon a lelkész századparancsnoknak is rendelkezésére áll-e.
Soha nem volt egészen biztos **de Coverley őrnagy felől sem, aki, ha éppen nem bérelt lakosztályokat vagy nem rabolt idegen munkásokat, nem ismert sürgősebb tennivalót a patkódobálásnál. Őrnagy őrnagy gyakran figyelte feszülten, amint a lópatkók lágyan földre érnek, vagy a földbe vert alacsony vaskarókon pörögnek. Órákig leste **de Coverley őrnagyot, és csodálkozott rajta, hogy valakinek, aki ilyen méltóságteljes személyiség, nincs fontosabb dolga ennél. Gyakran megkísértette az a gondolat, hogy **de Coverley őrnagyhoz csatlakozik, de egész napon át lópatkókat dobálni majdnem olyan unalmasnak tűnt, mint hivatalos okmányok alá ezt írni, „őrnagy Őrnagy Őrnagy”, és **de Coverley ábrázata olyan visszautasító volt, hogy nem mert hozzá közeledni.
Őrnagy őrnagy eltűnődött **de Coverley őrnagyhoz való viszonyán, és **de Coverley őrnagynak hozzá való viszonyán. Annyit tudott, hogy **de Coverley őrnagy az ő szálláscsináló tisztje, de nem tudta, hogy ez mit jelent, és afelől sem tudott dönteni, vajon **de Coverley őrnagy személyében kegyes feljebbvalóval vagy csapnivaló beosztottal van-e megáldva. Nem akarta megkérdezni Towser őrmestertől, akitől titokban félt, más meg nem volt, akitől kérdezze, legkevésbé maga **de Coverley őrnagy. Nagyon kevesen merészeltek **de Coverley őrnagy elé járulni bármivel is, és az egyetlen tiszt, aki elég őrült volt ahhoz, hogy egyik lópatkójával dobjon, már másnap megfoghatatlanul súlyos emésztési zavarokkal küszködött. Sem Gus, sem Wes, sem maga Daneeka Doki nem látott soha ilyent, sem Pianosán, sem másutt, de még csak nem is hallottak ilyenről. Mindenki biztosra vette, hogy **de Coverley őrnagy hozta rá a betegséget, bár senki sem volt benne biztos, mi módon.
A legtöbb hivatalos okmány, ami az asztalára került, egyáltalán nem érdekelte Őrnagy őrnagyot. Legtöbbje tele volt előző levelekre való hivatkozással, amelyeket őrnagy őrnagy soha nem látott, és amelyekről soha nem hallott. Nem érezte szükségét, hogy fellapozza őket, mert az utasítások kivétel nélkül mind csak arra valók voltak, hogy figyelmen kívül hagyják őket. Épp ezért egyetlen termékeny pillanat elég volt húsz különféle okmány ellenjegyzésére, melyeknek mindegyike azt tanácsolta neki, hogy egyáltalán ne vegye figyelembe a másikat. A félszigetről, Peckem tábornok hivatalából vastag brosúrák érkeztek, felzetükön ilyen derűs jelmondatokkal, mint „Huzavona az Idő Tolvaja”, vagy: „A tisztaság fél egészség.”
Peckem tábornok levelezése a tisztaságról és a huzavonáról azt az érzést keltette Őrnagy őrnagyban, hogy ő mocskos húzó-vonó, és ezeket, amilyen gyorsan csak tudta, eltávolította asztaláról. A hivatalos okmányok egyetlen válfaja érdekelte, mégpedig azok a szórványos megjegyzések, amelyek a szerencsétlen alhadnaggyal foglalkoztak, aki az orvietói bevetésen esett el, két órával azután, hogy megérkezett Pianosára, és akinek a részben kicsomagolt holmija még mindig Yossarian sátrában volt. Mivel a szerencsétlen alhadnagy az eligazításon jelentkezett a századügyelet helyett, Towser őrmester úgy döntött, legbiztonságosabb azt jelenteni róla, hogy a századnál egyáltalán nem jelentkezett, és a rá vonatkozó szórványos okmányok azzal a ténnyel foglalkoztak, hogy valószínűleg szőrén-szálán eltűnt, ami bizonyos szempontból pontosan fedte a valóságot. Őrnagy őrnagy hálás volt az asztalára került hivatalos okmányoknak, mert irodájában ülni és egész nap aláírni őket jóval kellemesebb volt, mint egész nap irodájában ülni, és nem aláírni őket. Valami munkát adtak neki.
Minden aláírt okmány két-három, de legfeljebb tíznapos időközökben elkerülhetetlenül visszatért hozzá egy új lappal vastagabban, új aláírásért. Mindig vastagabbak lettek, mert a között a lap között, amely utolsó kézjegyét viselte, és a között az új lap között, amely új kézjegyét fogja viselni, azok a lapok voltak, amelyek a legkülönbféle tisztek legutóbbi kézjegyét viselték, mindazokét, akiknek szintén az volt az elfoglaltságuk, hogy ugyanaz alá a hivatalos okmány alá írják a nevüket, őrnagy őrnagy elcsüggedt, amikor látta, hogy egyszerű levélváltás miként nő vastag kézirattá. Nem számított, hányszor írt alá egyet, mindig visszajött még egy aláírásért, és már kezdett elkeseredni, hogy soha nem fog megszabadulni tőlük. Egy napon, a kémelhárító első látogatása utáni napon, Őrnagy őrnagy az egyik okmány alá Washington Irving nevét írta a sajátja helyett, csak azért, hogy megnézze, hogyan illik oda. Pompásan odaillett. Annyira odaillett, hogy a délután hátralevő részében minden hivatalos okmány alá ugyanazt írta. Ösztönös tiszteletlenség és lázadás volt ez, amiért, tudta, később szigorúan meg fogják büntetni. Másnap reggel égő bűntudattal lépett a hivatalába, és várta, mi fog történni. Semmi sem történt.
Bűnözött, és jó sült ki belőle, mert soha egyetlen okmány sem jött vissza, amelyet Washington Irving nevével jegyzett. Itt végül haladás mutatkozott, és Őrnagy őrnagy lankadatlan szorgalommal vetette magát új hivatásába. Hivatalos okmány alá Washington Irving nevét írni tulajdonképpen nem látszott valami fényes pályának, de legalább nem volt olyan egyhangú, mint „Őrnagy Őrnagy őrnagy”-ot írni. Amikor Washington Irving tényleg egyhangúvá vált, megfordíthatta a sorrendet, és írhatott Irving Washingtont addig, míg ez is egyhangúvá nem vált. Most végre csakugyan csinált valamit, mert az okmányok közül, amelyekre egyik vagy másik nevet írta, egyetlenegy sem jött vissza a századhoz.
Ami viszont visszajött a századhoz ugyanakkor, az egy második kémelhárító volt, pilótának álcázva. Az emberek tudták, hogy kémelhárító, mert bizalmasan közölte velük, és mindegyiket arra szólította fel, igazi személyiségét tartsa titokban a többiek előtt, akikkel bizalmasan már közölte, hogy ő kémelhárító.
– Ön az egyetlen ember a században, aki tudja, hogy kémelhárító vagyok – közölte bizalmasan Őrnagy őrnaggyal –, és alapvetően lényeges ezt titokban tartanunk, nehogy munkám eredményessége kárt szenvedjen. Érti?
– Towser őrmester tudja?
– Igen, tudja. Meg kellett neki mondanom, hogy bejussak magához. De biztos vagyok abban, hogy semmiféle körülmények között egy árva léleknek el nem mondja.
– Nekem elmondta – mondta Őrnagy őrnagy. – Azt mondta, egy kémelhárító vár kinn, hogy bejöhessen hozzám.
– A kurvapecér. Ráállítok valakit, meg fogom figyeltetni. Ha önnek lennék, nem hagynék itt elöl szigorúan titkos okmányokat. Legalábbis addig nem, amíg jelentésemmel el nem készülök.
– Nincsenek itt szigorúan titkos okmányok – mondta Őrnagy őrnagy.
– Erre a fajtára gondolok. Tegye lakat alá a páncélszekrénybe, ahol Towser őrmester nem férhet hozzá.
– A páncélszekrényhez egyedül Towser őrmesternek van kulcsa.
– Attól tartok, csak az időt vesztegetjük – mondta a második kémelhárító elég mereven. Mozgékony, ideges, kövér emberke volt, gyorsan és biztosan mozgott. Egy csomó fényképet halászott elő egy nagy vörös dossziéból, amelyet gondosan bőr pilótamellénye alatt rejtegetett. A pilótamellény rikított a ráfestett repülőgépektől, amelyek a légelhárítás narancstüzében repültek, és a csinos kis bombasoroktól, amelyek ötvenöt végrehajtott harci bevetést jelképeztek. – Látta már ezeket valaha?
Őrnagy őrnagy üres pillantása magánlevelekre esett, amelyeket a kórházból küldtek, és amelyekre a cenzor tiszt azt írta, Washington Irving vagy Irving Washington.
– Nem.
– S mi a véleménye erről?
Őrnagy őrnagy hivatalos okmányokat látott ezúttal, amelyeket neki címeztek, és amelyekre ő írta ugyanezt a nevet.
– Semmi.
– Az ön századában van az az ember, aki ezeket a neveket irkálja?
– Melyiket? Itt két név van.
– Bármelyiket. Kiszámítottuk, hogy Washington Irving és Irving Washington egy személy, és csak azért használ két nevet, hogy félrevezessen bennünket. Ez elég gyakran megtörténik, tudja.
– Nem hiszem, hogy volna ember a századomban, aki bármelyik nevet is viselné.
Kiábrándult kifejezés futott végig a második kémelhárító arcán.
– Sokkal ravaszabb fickó, mint ahogy gondoltuk -jegyezte meg. – Harmadik nevet használ, és úgy tesz, mintha nem is ő lenne. És azt hiszem... igen, azt hiszem, én tudom, mi az a harmadik név. – Izgatottan és ihletetten egy másik fotókópiát rántott elő és nyújtott át Őrnagy őrnagynak, hogy vizsgálja meg. – Erről mi a véleménye?
Őrnagy őrnagy kissé előrehajolt, és egy tábori postai levelezőlapot látott, amelyen Yossarian mindent kihúzott a Mária néven kívül, és amelyre ráírta: „Tragikusan vágyódom utánad. A. T. Tappman, tábori lelkész. Egyesült Államok Hadserege.” Őrnagy őrnagy a fejét rázta.
– Életemben sem láttam.
– Nem tudja, kicsoda A. T. Tappman?
– Ő az ezredlelkész.
– A kör bezárult – mondta a második kémelhárító. – Washington Irving az ezredlelkész.
Őrnagy őrnagyba belenyilallt a riadalom. – A. T. Tappman az ezredlelkész – helyesbítette.
– Biztos ebben?
– Igen.
– Miért kellett az ezredlelkésznek ezt írnia a levélre?
– Talán valaki más írta rá, és csak a nevét vette kölcsön.
– Miért kellett bárkinek is az ezredlelkész nevét idehamisítania?
– Nehogy kinyomozzák.
– Igaza lehet – döntötte el a kérdést a második kémelhárító pillanatnyi habozás után, és sebesen megnyalta szája szélét. – Lehet, hogy egy egész bandával állunk szemben, ez a banda két emberből áll, akik együtt dolgoznak, és neveik véletlenül egymás nevének a fordítottjai. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy így van. Egyikük itt van a századnál, a másikuk fönn a kórházban, a harmadik meg a lelkésznél. Ez hármat tesz ki, nem? Egész biztos ön abban, hogy soha nem látta ezeket a hivatalos okmányokat?
– Ha láttam volna, aláírtam volna őket.
– Melyik nevet írta volna alá? – kérdezte a második kémelhárító ravaszul. – A magáét vagy Washington Irvingét?
– A sajátomat – mondta neki Őrnagy őrnagy. – Washington Irving nevét még csak nem is ismerem.
A második kémelhárító megkönnyebbült mosollyal nyugtázta a választ.
– Örülök, hogy tisztázta magát, őrnagy. Ez annyit jelent, dolgozhatunk együtt, és nekem minden emberre szükségem van, akit csak megkapok. Valahol az európai hadszíntéren van egy ember, aki rajta tartja kezét az ön levelezésén. Van valami elgondolása arra nézve, hogy ki lehet?
– Nincs.
– Nahát, nekem van egy egészen tűrhető elgondolásom – mondta a második kémelhárító, és előrehajolt, hogy bizalmasan fülébe súghassa.
– Az a kurvapecér Towser. Mi másért futkározna összevissza és kiabálná világgá az igazságot rólam? Nos, tehát, ön nyitva tartja a szemét, és abban a pillanatban tudatja velem, ha bárkitől Washington Irving nevét hallja. Megfigyelés alá helyezem a lelkészt és mindenki mást is itt a környéken.
Abban a pillanatban, amikor eltávozott, az első kémelhárító ugrott be Őrnagy őrnagy irodájának az ablakán, és azt akarta tudni, ki volt a második kémelhárító. Őrnagy őrnagy alig ismerte meg.
– Kémelhárító volt – mondta neki Őrnagy őrnagy.
– Az istennyila volt – mondta az első kémelhárító. – Én vagyok az egyetlen kémelhárító itt a környéken.
Őrnagy őrnagy alig ismerte meg, mert az első kémelhárítón elnyűtt kordbársony fürdőköpeny volt, mindkét hónaljában fölfeselve, rongyos flanelpizsama és széttaposott papucs, amelynek az egyik talpa klaffogott. Ahogy Őrnagy őrnagy halványan visszaemlékezett rá, ez volt a kötelező kórházi viselet. Az első kémelhárító hízott vagy húsz fontot, és majd kicsattant az egészségtől.
– Tulajdonképpen rettenetesen beteg vagyok – nyivákolta. – Influenzát kaptam a kórházban egy vadászpilótától, és ebből nagyon súlyos tüdőgyulladás lett.
– Igazán sajnálom – mondta Őrnagy őrnagy.
– Egész csomó jó származott belőle – szipogta a kémelhárító. – Egyáltalán nem érdekel a szimpátiája. Engem csak az érdekel, hogy ön megtudja, mit végeztem. Azért vagyok itt, hogy figyelmeztessem, Washington Irving a kórházból az ön századába tette át hadműveleti bázisát. Hallott valakit a környéken, aki Washington Irving nevét emlegette volna? Hallott vagy nem hallott?
– Tény és való, hallottam – válaszolta Őrnagy őrnagy. – Attól az embertől, aki épp most volt itt. Ő beszélt Washington Irvingről.
– Tényleg? – kiáltott fel az első kémelhárító gyönyörrel. – Talán épp csak ez hiányzott nekünk ahhoz, hogy kiugrasszuk a nyulat a bokorból. Tartsa megfigyelés alatt a nap huszonnégy órájában, míg én visszafutok a kórházba, és írásban további utasításokat kérek a feletteseimtől. – A kémelhárító kiugrott Őrnagy őrnagy hivatali szobájának ablakán és eltűnt.
A következő pillanatban föllebbent a sátorlap, mely őrnagy őrnagy hivatali helyiségét a századirodától elválasztotta, és a második kémelhárító dühös sietséggel befújtatott. Levegő után kapkodva ordította:
– Épp most láttam, hogy egy vörös pizsamás pofa ugrott ki az ablakán, és rohant végig az úton! Nem látta véletlenül?
– Itt volt nálam, és velem beszélt – válaszolta Őrnagy őrnagy.
– Eszembe jutott, hogy fölöttébb gyanús dolog, ha valaki vörös pizsamában ablakon ugrál ki. – Az emberke sebes körökben keringett a kis helyiségben. – Először az jutott eszembe, hogy talán ön az, és Mexikóba akar meglépni. De most látom, hogy nem maga az. Nem beszélt amaz véletlenül Washington Irvingről? Beszélt vagy nem beszélt?
– Tény és való – mondta Őrnagy őrnagy –, beszélt.
– Igen? – kiáltotta a második kémelhárító. – Hát ez remek. Talán épp csak ez hiányzott nekünk ahhoz, hogy kiugrasszuk a nyulat a bokorból. Nem tudja véletlenül, hol lehet most?
– A kórházban. Tulajdonképpen rettenetesen beteg ember.
– Hát ez óriási! – kiáltott fel a második kémelhárító. – Tüstént megyek oda utána. Legjobb lenne, ha álcázva mennék. Úgy, hogy megbeszélem a helyzetet a gyengélkedőn, és elküldetem magam mint beteget.
– Nem akarnak kórházba küldeni mint beteget, ha nem vagyok beteg – jelentkezett újra Őrnagy őrnagynál. – Egyébként beteg vagyok. Már gondoltam is arra, hogy felülvizsgáltatnom kellene magam, úgyhogy ez most épp kapóra jön. Visszamegyek a gyengélkedőre, azt mondom nekik, hogy beteg vagyok, és kórházba küldetem magam.
– Nézze meg, mit csináltak velem – jelentkezett újra Őrnagy őr-nagynál bíborpiros foghússal. Elkeseredése gyógyíthatatlan volt. Cipőjét és zokniját a kezében hozta, a lábujjait is bekenték fertőtlenítővel. – Ki az isten hallott már olyan kémelhárítóról, akinek pirosra van festve a lábujja? – siránkozott.
Lehajtott fővel hagyta el a századirodát, s közben felbukott egy széjjelhagyott gerendában, és összetörte az orrát. Hőmérséklete normális volt ugyan, de Gus és Wes kivételt tett vele, és mentőkocsin a kórházba küldte.
Őrnagy őrnagy hazudott, és jó sült ki belőle. Tulajdonképpen nem is lepődött meg, hogy jó sült ki belőle, mert, ahogy megfigyelte, azok az emberek, akik folyton hazudnak, általában sokkal megbízhatóbbak, törekvőbbek és sikeresebbek, mint azok az emberek, akik nem hazudnak. Mondta volna csak meg az igazat a második kémelhárítónak, megnézhette volna magát. Ehelyett hazudott, következésképp nyugodtan folytathatja munkáját.
A második kémelhárító látogatásának eredményeképpen sokkal körültekintőbben végezte munkáját. Minden aláírást bal kézzel végzett, és csak akkor, ha már feltette a sötét szemüveget és az ál-bajuszt, amiket olyan balsikerrel használt, amikor azt remélte, hogy segítségükkel újra kosárlabdázni kezdhet. Pótelővigyázatosságképpen Washington Irvingről John Miltonra tért át, s ez nagyszerűnek bizonyult. John Milton tömör és kifejező volt. S mint Washington Irvinget, a jó hatás kedvéért meg is lehetett fordítani, ha már unalmassá vált. Továbbá John Milton lehetőséget adott Őrnagy őrnagynak arra, hogy termelését megkétszerezze, lévén, hogy rövidebb volt, mint Washington Irving vagy a saját neve. Sokkal rövidebb idő alatt lehetett leírni. John Milton még más szempontból is gyümölcsözőnek bizonyult. Könnyen íródott, és Őrnagy őrnagy hamarosan észrevette, hogy képzeletbeli párbeszédek töredékeit képes beleilleszteni, így a hivatalos okmányok jellegzetes hátiratain a következők voltak olvashatók: „Te, John! Milton szadista”, vagy „írta Milton, John bánja.” Az egyik aláírás, amelyre különösen büszke volt, így hangzott: „Ki áll amott a szirttetőn, John? Milton ő!” John Milton egészen új távlatokat nyitott meg, tele vonzó, kimeríthetetlen lehetőségekkel, amelyek örökre biztató védelmet nyújtottak az egyhangúság ellen. Amikor John Milton egyhangúvá vált, Őrnagy őrnagy visszatért Washington Irvinghez.
Őrnagy őrnagy a sötét szemüveget és az álbajuszt Rómában vásárolta utolsó sikertelen kísérletéhez, hogy kimeneküljön a megaláztatás mocsarából, amelyben mind mélyebbre süppedt. Először ott volt a Nagy Hűségeskü Hadjárat szörnyű megaláztatása, amikor abból a harminc vagy negyven emberből, akik egymással versengve esküdtek hűséget, senki még csak a közeibe sem engedte, hogy ő is hűséget esküdhessen, továbbá, épp, amikor ez lejárt, Cle-vinger gépe a teljes hajózó személyzettel együtt csodálatos módon levegővé vált, és az egész különös szerencsétlenség minden ódiuma ádázul őrá összpontosult, amiért nem esküdött hűséget.
A sötét szemüvegnek nagy bíborkerete volt, a fekete álbajuszt pedig egy lánglelkű kintornástól szerezte, és mindkettőt ama bizonyos kosárlabdameccsen viselte, azon a napon, amikor úgy érezte, nem tudja már magányát tovább elviselni. Könnyed, családias modort vett föl, amint a pálya felé őgyelgett, és imádkozott, hogy ne ismerjék fel. Amazok úgy tettek, mintha nem ismerték volna fel, és már elkezdte jól érezni magát. Épp gratulált magának ártatlan cseléért, amikor egyik ellenfele keményen rámászott, és leütötte lábáról. Hamarosan megint keményen rámásztak, és ráébredt, hogy bizony felismerték, és álcáját ürügyül használják arra, hogy könyökkel, lábbal és kézzel rámásszanak. Egyáltalán nem kellett nekik. És épp amikor erre ráébredt, saját csapatának játékosai ösztönösen egyesültek a másik csapat játékosaival egyetlen üvöltő, vérszomjas tömeggé, amely csúnya káromkodással, ökölrázva támadt rá mindenfelől. Földre teperték, rugdosták, amikor lent volt a földön, és újra rátámadtak, amikor vaksin föltápászkodott. Kezével az arcát védte, és nem látott semmit. Egymás hegyen-hátán rontottak rá ádáz vágyukban, hogy leüssék, rugdalják, fojtogassák, megtapossák. Agyba-főbe verve keringett az árok széléig, ott löktek rajta egyet, s ő zuhant, fejjel előre. Lent sikerült talpra állnia, s az árok másik falán fölmásznia, hogy gúnykacaj és kőzápor közepette támolyogjon el, amelyet mindaddig zúdítottak utána, amíg a századügyeleti sátor sarkán menedéket nem talált. Az egész támadás alatt az volt a legfőbb gondja, hogy álbajusza és sötét szemüvege le ne essen, s így megőrizhesse annak látszatát, hogy ő valaki más, mert semmitől sem irtózott annyira, mint a kényszerűségtől, hogy végül a rangját kelljen latba vetnie ellenük.
Bent a hivatalában sírt, és amikor abbahagyta a sírást, lemosta orráról és szájáról a vért, ledörzsölte a piszkot az arcán és homlokán levő horzsolásokról, és berendelte Towser őrmestert.
– Mostantól kezdve – mondta – nem akarom, hogy valaki is bejöjjön ide, amíg én itt vagyok. Világos?
– Igenis, őrnagy úr – mondta Towser őrmester. – Én se?
– Maga se.
– Értettem. Van még valami parancsa?
– Nincs.
– Mit mondjak azoknak, akik idejönnek, amikor ön itt van?
– Mondja meg nekik, hogy benn vagyok, és kérje meg őket, várjanak!
– Igenis, őrnagy úr. Meddig?
– Amíg el nem megyek.
– És akkor mit csináljak velük?
– Nem érdekel.
– Beküldhetem őket önhöz, amikor ön már elment? .
– Igen.
– De akkor ön már nem lesz benn?
– Nem.
– Igenis, őrnagy úr. Van még valami parancsa?
– Nincs.
– Igenis, őrnagy úr.
– Mostantól kezdve – mondta Őrnagy őrnagy a középkorú katonának, aki lakókocsiját tartotta rendben – nem akarom, hogy maga idejöjjön, amikor én itt vagyok, és azt kérdezze tőlem, van-e valami parancsom a maga számára. Világos?
– Igenis, őrnagy úr – válaszolta a küldönc. – Mikor jöjjek ide, hogy kitaláljam, van-e valami parancsa a számomra, őrnagy úr?
– Amikor nem vagyok itt.
– Igenis, őrnagy úr. És mit csináljak?
– Amit mondok magának.
– De ön akkor nem lesz itt, hogy megmondja nekem?
– Nem.
– Akkor mit csináljak?
– Mindent, amit meg kell csinálnia.
– Igenis, őrnagy úr!
– Végeztem – mondta őrnagy őrnagy.
– Igenis, őrnagy úr – mondta a küldönc. – Van még valami parancsa?
– Van – mondta Őrnagy őrnagy. – Takarítani se jöjjön! Ne jöjjön be semmiért, ha csak meg nem győződött róla, hogy nem vagyok bent!
– Igenis, őrnagy úr. De hogyan győződhetek meg róla?
– Ha nincs róla meggyőződve, legegyszerűbb, ha azt gondolja, hogy még bent vagyok, tehát elmegy, és csak akkor jön vissza, amikor már meg van róla győződve, hogy nem vagyok bent.
– Igenis, őrnagy úr.
– Nagyon sajnálom, hogy így kell beszélnem magával, de így kell beszélnem magával. Isten vele.
– Igenis, őrnagy úr.
– És köszönöm. Mindent köszönök.
– Igenis, őrnagy úr.
– Mostantól kezdve – mondta Őrnagy őrnagy Milo Minderbindernek – soha többé be nem teszem a lábam a tisztiklubba. Minden fogást ide, a lakókocsiba hozatok magamnak.
– Pompás ötletnek tartom, őrnagy úr – válaszolta Milo. – Most végre alkalmam lesz különleges ételekkel szolgálni önnek, amelyekről a többiek soha nem fognak tudni semmit. Biztos vagyok benne, nagyon jónak fogja találni őket. Cathcart ezredes mindig nagyon jónak találja őket.
– Semmiféle különleges ételt nem akarok. Pontosan azt akarom, amit a többi tisztnek ad. És azt akarom, hogy bárki hozza is, egyszer kopogjon az ajtómon, és hagyja az ételt a küszöbön. Világos?
– Igenis, őrnagy úr – mondta Milo. – Minden világos. Van egy kis valódi amerikai homárom félretéve, ezt tudom ajánlani ma estére, elsőrangú rokfortsalátával és két fagyasztott képviselőfánkkal.
Őrnagy őrnagy zavarban volt. Ha ugyanis visszaküldené, csak kárba menne, vagy valaki máshoz kerülne, és Őrnagy őrnagynak mindig gyengéje volt a roston sült homár. Bűnös lelkiismerettel megette. Másnap ebédre marylandi teknőc volt egy egész üveg 1937-es Dom Pérignonnal, és őrnagy őrnagy egyetlen gondolat nélkül nyelte le.
Milo után már csak a századiroda szolgálatosai maradtak. Őrnagy őrnagy úgy kerúlte ki őket, hogy mindig irodájának kétes tisztaságú műanyag ablakán ugrált ki-be. Az ablak kinyitva alacsony és széles volt, úgyhogy mindkét oldalról könnyen keresztül lehetett ugrani rajta. A századiroda és lakókocsija közti távolságot úgy intézte el, hogy amikor a levegő tiszta volt, futva megkerülte a sátor sarkát, beugrott a vasúti árokba, és lehajtott fejjel törtetett benne előre, amíg el nem érte az erdő menedékét. Lakókocsijával szemben kilépett az árokból, és sebesen tört utat magának a sűrű aljnövényzetben hazafelé; útjában csupán egyetlen emberrel találkozott egyszer, Fiume kapitánnyal, aki egy félhomályos estén majd halálra ijesztette kísérteties és elkínzott lényével, amikor figyelmeztetés nélkül megjelent egy szederbokorban, hogy panaszt tegyen Félkupica Fehér Főnökre, amiért azzal fenyegette meg, hogy egyik fülétől a másik füléig elmetszi a torkát.
– Ha még egyszer így megijeszt – mondta neki Őrnagy őrnagy –, én fogom elmetszeni magának a torkát egyik fülétől a másikig. Fiume kapitány csuklott, és eltűnt a szederbokorban. Őrnagy őrnagy attól kezdve többé sose látta.
Ha Őrnagy őrnagy visszapillantott arra, amit létrehozott, meg lehetett magával elégedve. Néhány acre idegen föld kellős közepén, amelyet több mint kétszáz ember népesített be, teljesen lehetetlenné tette, hogy a századból bárki is beszélhessen vele, és ez kapóra jött mindenkinek, ahogy észrevette, mert különben sem akart beszélni vele senki. Senki, ahogy kiderült, csak az az őrült Yossarian, aki egy napon, amidőn az őrnagy az árok fenekén a lakókocsija felé cserkészett ebédelni, becsúszó szereléssel földre terítette.
A legeslegutolsó ember a században, akivel Őrnagy őrnagy olyan kapcsolatot kívánt volna teremteni, hogy az becsúszó szereléssel a földre teríthesse őt, Yossarian lett volna. Yossarianban volt valami vele született tiszteletlenség, ahogy oly tapintatlanul hajtogatta a magáét a halott emberről a sátrában, aki még csak nem is volt a sátrában, aztán meg ahogy az avignoni bevetés után minden ruháját leszórta magáról, és úgy mászkált összevissza egészen addig a napig, amikor Dreedle tábornok megjelent, hogy a Ferrara fölötti hősiességéért medáliát tűzzön a keblére, és a zárt rendben anyaszült meztelenül találta. Nem volt olyan hatalom a világon, amely a Yossarian sátrában levő halott ember züllesztő hatását el tudta volna tüntetni, őrnagy őrnagy eljátszotta parancsnoki hatalmát, amikor Towser őrmesternek engedélyt adott arra, hogy azt a hadnagyot, aki Orvieto fölött elesett, nem egészen két órával azután, hogy megérkezett a századhoz, úgy jelentse, mintha soha nem érkezett volna meg a századhoz. Az egyetlen valaki, akinek joga lett volna arra, hogy eltakarítsa a holmiját Yossarian sátrából, Őrnagy őrnagy véleménye szerint, maga Yossarian volt, Yossariannak tehát, Őrnagy őrnagy véleménye szerint, nem volt joga arra, hogy ne takarítsa el.
Őrnagy őrnagy fölhördült, amikor Yossarian becsúszó szereléssel földre terítette, és megpróbált föltápászkodni. Yossarian nem hagyta.
– Yossarian kapitány – mondta Yossarian – életfontosságú ügyben engedélyt kér azonnali kihallgatásra.
– Engedjen felállni, kérem – adta ki a parancsot Őrnagy őrnagy szabálytalanul, kényelmetlen helyzetében. – Nem tudok visszatisztelegni, ha a kezemen fekszem.
Yossarian fölengedte. Lassan föltápászkodtak. Yossarian újra tisztelgett, és megismételte kérését.
– Menjünk a hivatalomba – mondta Őrnagy őrnagy. – Nem hiszem, hogy ez lenne itt a legalkalmasabb hely a beszélgetésre.
– Igenis, őrnagy úr – válaszolta Yossarian. Lecsapkodták az agyagot a ruhájukról, és feszült csendben vonultak az ezredügyelet bejáratához.
– Várjon pár percet, amíg fertőtlenítem ezeket a karcolásokat. Aztán küldesse be magát Towser őrmesterrel.
– Igenis, őrnagy úr.
Őrnagy őrnagy méltóságteljesen vonult végig a századügyeleten, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna az írnokokra vagy gépírókra, akik az asztaloknál és az iratszekrényeknél ténykedtek. Megvárta, míg az irodájának bejáratát elzáró sátorlap összecsapódik mögötte. Mihelyt egyedül volt a hivatalában, átrohant a szobán az ablakhoz, és kiugrott, hogy elmeneküljön. Yossarian állta el az útját. Yossarian vigyázzban állt, és megint tisztelgett.
– Yossarian kapitány életfontosságú ügyben engedélyt kér azonnali kihallgatásra – ismételte eltökélten.
– Az engedélyt nem adom meg – pattogta őrnagy őrnagy.
– Lehetetlen.
Őrnagy őrnagy megadta magát.
– Rendben van – egyezett bele fáradtan. – Beszélek magával. Kérem, ugorjon be a hivatalomba.
– Csak ön után.
Beugrottak a hivatalba, őrnagy őrnagy leült. Yossarian meg az íróasztala előtt föl-alá sétálva kifejtette, hogy többé egyáltalán nem akar bevetésre repülni. Mit tehet ő? Kérdezte Őrnagy őrnagy önmagától. Mindössze azt teheti, amire Korn ezredestől utasítása van, és remélheti a legjobbakat.
– Miért nem? – kérdezte.
– Mert félek.
– Ezen nincs mit szégyenkeznie – vigasztalta Őrnagy őrnagy barátságosan. – Mindnyájan félünk.
– Én nem szégyenkezem – mondta Yossarian –, én félek.
– Nem is lenne normális, ha sohasem félne. Még a legbátrabb emberek is tapasztalják a félelmet. A harcban a legnagyobb feladattal akkor kerülünk szemtől szembe, amikor saját félelmünket kell legyőznünk.
– Ugyan, hagyja ezt, őrnagy. Ezt az egész lószart hagyjuk a fenébe. Őrnagy őrnagy jámboran lesütötte pilláit, s az ujjaival játszadozott.
– Mit akar, mit mondjak magának?
– Azt, hogy elég bevetést repültem, és hogy hazamehetek.
– Mennyit repült?
– Ötvenegyet.
– Akkor már csak négyet kell repülnie.
– Fel fogja emelni. Ahányszor csak megközelítem, mindig fölemeli.
– Hátha most nem fogja fölemelni.
– Különben se küld haza soha senkit. Az emberek itt várják be a hazarendelő parancsot, itt tartja őket kéznél mindaddig, amíg kifogy az emberekből, és nincs akivel feltöltse a hajózó személyzetet, akkor aztán felemeli a bevetések számát, és mindenkit visszarendel harcállományba. Amióta idejött, azóta ezt csinálja.
– Nem szabad hibáztatnia Cathcart ezredest a parancsok késéséért – tanácsolta Őrnagy őrnagy. – A Huszonhetedik Légihadtest köteles gondoskodni arról, hogy a parancs tüstént megjöjjön, ha mi a jelentést már leadtuk.
– Kérhetne váltást is, akkor aztán haza is küldhetné bennünket, amikor a parancs tényleg megjön. Különben is úgy tudom, hogy a Huszonhetedik Légihadtest negyven bevetést akar, és csak az ő saját külön ötlete az, hogy ötvenötöt facsarjon ki belőlünk.
– Erről tudni sem akarok – válaszolta Őrnagy őrnagy. – Cathcart ezredes a parancsnokunk, neki kell engedelmeskednünk. Miért nem teljesíti azt a négy bevetést, és aztán meglátjuk, mi történik.
– Mert nem akarom.
Mit tehet az ember? Kérdezte Őrnagy őrnagy újra önmagától. Mit tehet az ember valakivel, aki nyíltan a szemébe néz, és azt mondja, inkább meghal, mint hogy elessen, aki legalább olyan érett és intelligens, mint ő maga, és akivel szemben úgy kell viselkednie, mintha nem volna olyan érett és intelligens. Mit mondhat neki az ember?
– Mi lenne, ha harci repülések helyett üresjáratokra menne -mondta őrnagy őrnagy. – Ilyen alapon megrepülné a négy bevetést, és nem kockáztatna semmit.
– Üresjáraton sem akarok repülni. Be akarom fejezni a háborút.
– A vesztesek között szeretné látni a hazáját? – kérdezte őrnagy őrnagy.
– Nem lesz a vesztesek között. Több emberünk van, több pénzünk van, több anyagunk. Tízmillió ember áll egyenruhában, akik leválthatnak engem. Vannak, akik elesnek, és jóval többen vannak, akik pénzt keresnek belőle, és jól szórakoznak. Essen el valaki más.
– De tegyük fel, hogy a mieink közül mindenki így érez.
– Akkor pedig kötözni való bolond lennék, ha éppen én éreznék másként. Hát nem igaz?
Tényleg, mit mondhat neki az ember? Őrnagy őrnagy magára hagyottan töprengett. Egyetlen dolog van, amit nem mondhat neki az ember, mégpedig az, hogy nem tehetek semmit. Azt mondani, hogy nem tehetek semmit, ez azt jelentené, hogy tenne valamit, ha tudna, és azt sugalmazná, hogy Korn ezredes politikája téves és igazságtalan. Kora ezredes világosan megmondta ezt. Ő, őrnagy őrnagy soha nem mondhatja azt, hogy nem tehetek semmit.
– Sajnálom – mondta Őrnagy őrnagy. – De nem tehetek semmit.
Clevinger meghalt. Ez volt az alapvető hiba a filozófiájában. Egy délután, Parmából hazafelé, a heti üresjáraton tizennyolc gép merült bele egy villogó felhőtengerbe, Elba szigete fölött, de csak tizenhét került elő. A tizennyolcadiknak nyomát se lelték, sem fönt a levegőben, sem alant a türkizkék víz sima felszínén. Roncsok sem voltak. Napnyugtáig helikopterek keringtek a fehér felhők körül. Az éj folyamán a felhő elvitorlázott a széllel, és reggelre kelve nem volt többé Clevinger.
Az eltűnés megdöbbentő volt, legalább olyan megdöbbentő, mint a Lowery Field-i Nagy összeesküvés, amikor zsoldfizetés napján egy barakk mind a hatvannégy embere eltűnt, és azóta még csak nem is hallottak felőlük. Amíg Clevinger ilyen hamarjában és ilyen leleményesen ki nem kapcsolódott a létezésből, Yossarian abban a meggyőződésben élt, hogy azok az emberek egyszerűen és egyöntetűen elhatározták, hogy ugyanazon a napon dezertálnak., Sőt, olyan bátorságra kapott attól, ami titkos felelősségérzettől vezérelt tömeges szökésnek látszott, hogy rohanvást és ujjongva vitte az izgalmas újságot Wintergreen exőrv.-nek.
– Mi van ebben olyan izgalmas? – kérdezte Wintergreen exőrv. undorító gúnnyal, egyik sáros komiszbakancsát az ásón nyugtatva, hátát pedig, mint valami tüskés kedvű naplopó, a mély, szögletes gödör egyik falának vetve, melynek ásása az ő külön harci feladata volt.
Wintergreen exőrv. kis mocskos nyamvadék volt, aki örömét lelte benne, ha egymást keresztező célokért dolgozhatott. Valahányszor dezertált, mindig elfogták, és mindig arra ítélték, hogy meghatározott ideig hat láb mély, hat láb széles és hat láb hosszú négyszegletes gödröket ásson és temessen be. Ha kitöltötte büntetését, újból dezertált. Wintergreen exőrv. az igazi hazafi büszkeségével töltötte be gödörásó és -betemető szerepét.
– Nem is olyan rossz élet ez – szokta megjegyezni bölcselkedőn. – És azt hiszem, valakinek ezt is csak meg kell csinálnia.
Eléggé bölcs volt ahhoz, hogy megértse: Coloradóban gödröket ásni nem is a legrosszabb elfoglaltság háborús időkben. Minthogy gödrökre nem volt valami nagy kereslet, kényelmes tempóban áshatta és temethette be őket, s vajmi ritkán dolgozta agyon magát.
Másfelől azonban valahányszor hadbíróság elé került, mindig lefokozták kopasz kiskatonává. Mélyen fájlalta rangjának elvesztését. – Pompás dolog volt őrv.-nek lenni – emlékezett vissza sóvárogva. – Volt helyem a világban, érted, miről van szó, és a legjobb körökben forgolódtam. – Bús beletörődés sötétítette el arcát. – De ez már mind a hátam mögött van – latolgatta. – Ha most majd megint lelécelek, már mint kopasz kiskatona lécelek le, és pontosan tudom, nem lesz már ugyanaz. – A gödörásásban sem látott perspektívát. – Még csak nem is állandó munka. Valahányszor kitöltőm a büntetést, mindig elvesztem. Ha meg vissza akarom szerezni, mindig le kell lécelnem. És még csak nem is csinálhatom ezt a végtelenségig. Van itt egy csapda, a 22-es csapdája. Ha legközelebb lelécelek, az már az akasztófát jelenti. Nem is tudom, mi lesz velem. Ha nem vigyázok, még megérem, hogy tengerentúlra expediálnak. – Nem akart egész életében folyton gödröt ásni, bár az ellen semmi kifogása sem volt, hogy amíg a háború tart, ezt a munkát végezze, melyet a háborús erőfeszítések közé sorolt. – Kötelesség dolga ez -jegyezte meg –, és mindnyájunknak megvan a magáé, amit teljesítenie kell. Az én kötelességem az, hogy folyton ezeket a gödröket ássam, és én olyan jól csinálom ezt, hogy épp most terjesztettek fel a Jó Szolgálátért Érdeméremre. A ti kötelességetek az, hogy ott csellengjetek a kadétiskolában, és reménykedjetek, hátha abbahagyják a háborút, mire végeztek. A harctéren küzdők kötelessége az, hogy megnyerjék a háborút, és én csak azt kívánom, teljesítsék olyan jól, mint én a magamét. Igazán nem lenne tőlük tisztességes, ha nekem kellene tengerentúlra mennem, hogy az ő dolgukat is én végezzem el, nincs igazam?
Egy napon Wintergreen exőrv. kilyukasztotta a vízvezetéket, amikor valamelyik gödrét ásta, és már majd megfulladt, amikor félig öntudatlan állapotban kihalászták. Híre kelt, hogy voltaképpen olajat talált, és Félkupica Fehér Főnököt kirúgták a támaszpontról. Hamarosan mindenki, aki csak szerét ejthette, ásóra kapott, és tébolyultan kereste az olajat. Piszok szállongott mindenfelé, és a látvány csaknem olyan volt, mint hat hónappal utóbb az után a délelőtt után, amikor Milo az összes géppel, amit csak össze tudott szedni az ő M és M szindikátusában, megbombázta a századkörletet, a repülőteret, a bombaraktárt, sőt a szerelőhangárokat is, és akik életben maradtak, mind odakinn voltak, és óvóhelyeket fúrtak maguknak a kemény talajban, és acélpáncél lemezzel fedték be, amit a reptéri javítófészerekből loptak, majd vízhatlan terepszínű sátorlapokkal borították, melyeket egymás sátráról loptak le. Az olaj első hírére Félkupica Fehér Főnököt kizsuppolták Coloradóból, és végül Pianosán talált nyugalmat, miután elődje, Coombs hadnagy egy napon mint vendég bevetésre repült, csak hogy megnézze magának, milyen is az a légi harc, és elesett Ferrara fölött Krafttal együtt. Yossarian mindig bűnösnek érezte magát, valahányszor eszébe jutott Kraft, mert Kraft Yossarian megismételt bombázórohamában esett el, bűnösnek, mert Kraft ártatlanul keveredett bele a Csodálatos Atabrin Lázadásba is, amely Puerto Ricó-ban, tengerentúlra indulásuk első állomásán kezdődött, és Pianosán végződött tíz nap múlva, amikor Appleby, nyomban megérkezésük után, kötelességtudóan becsörtetett a századügyeletre, hogy jelentse Yossariant, amiért nem hajlandó bevenni az Atabrin tablettákat. Benn az őrmester hellyel kínálta.
– Köszönöm, őrmester, azt hiszem, elfogadom – mondta Appleby. – Körülbelül mennyi ideig kell várakoznom? Van még ma egy csomó tennivalóm annak érdekében, hogy tökéletesen felkészüljek a csodálatos holnapi napra, amikor végre harcba mehetek majd, ha szükség lesz rám.
– Parancs?
– Tessék?
– Mit kérdezett?
– Körülbelül mennyi ideig kell várakoznom, hogy az őrnagynál jelentkezhessen! és jelentsek neki?
– Csak addig, amíg majd elmegy ebédelni – válaszolt Towser őr-mester. – Akkor azonnal bemehet.
– De akkor már nem lesz benn. Így van?
– Így, hadnagy uram. őrnagy őrnagy nem lesz benn a hivatalában, csak majd ebéd után.
– Értem – döntött határozatlanul Appleby. – Akkor, azt hiszem, jobb, ha ebéd után visszajövök...
Appleby titkolt zavarral hagyta el a századügyeletet. Abban a pillanatban, amikor kilépett, úgy rémlett, egy magas, fekete tisztet lát, aki egy cseppet Henry Fondához hasonlít, amint az ablakon át eltávozik a századügyelet sátrából, és a sarkon befordulva elcserkészik a látóhatárról. Appleby megtorpant, és szorosan összezárta szempilláit. Aggasztó kétség ragadta torkon. Azon tűnődött, vajon maláriát kapott-e, vagy ami még rosszabb, Atabrin-mérgezést.
Appleby négyszer annyi Atabrin tablettát szedett, mint amennyi elő volt írva, mert négyszer jobb pilóta akart lenni, mint bárki más. Szeme még mindig csukva volt, amikor Towser őrmester tapintatosan megérintette a vállát, és azt mondta neki, most már bemehet, ha akar, mivel Őrnagy őrnagy az imént eltávozott. Appleby önbizalma újra visszatért.
– Köszönöm, őrmester. Hamarosan visszajön?
– Ebéd után tüstént vissza fog jönni. Akkor ön kénytelen lesz tüstént kijönni tőle, és kinn megvárni, amíg elmegy vacsorázni. Őrnagy őrnagy soha nem fogad senkit a hivatalában, amikor benn van a hivatalában.
Appleby jelentőségteljesen meredt Towser őrmesterre, és erélyes hangon próbálkozott. – Bolondot akar csinálni belőlem, őrmester, csak azért, mert új ember vagyok a századnál, és mert maga már régóta tengeren túl van?
– Egyáltalán nem, hadnagy úr – védekezett az őrmester. – Amit mondtam, azt parancsba kaptam. Kérdezze meg Őrnagy őrnagytól, ha majd beszél vele!
– Pontosan az a szándékom, őrmester. Mikor beszélhetek vele?
– Soha.
Megaláztatásában bíborra válva, Appleby megírta jelentését az Atabrin tablettáról meg Yossarianról egy füzetlapon, amit az őrmester ajánlott föl neki, és gyorsan elvonult, azon töprengve, hátha nem is Yossarian az egyetlen őrült, aki abban a kitüntetésben részesült, hogy egyenruhát viselhet.
Cathcart ezredes az idő tájt emelte fel a bevetések számát ötvenötre, és Towser őrmester gyanakodni kezdett, vajon nem mindenki örült-e, aki egyenruhát visel. Towser őrmester hajlott hátú és szögletes figura volt, finom szőke haja olyan világos színű, hogy már-már teljesen színtelen, arca beesett, fogai fehérek és gömbölyűek, akár a pattogatott kukorica. Ő volt a század szolgálatvezetője, és ez a ténykedés egyáltalában nem tette boldoggá. Az olyan emberek, mint Éhenkórász Joe, vad gyűlölettel fújtak rá, mintha mindennek ő lenne az oka, Appleby meg, amióta nagy menő pilóta lett és olyan pingpongjátékos, aki sohasem veszt poént, lenéző udvariassággal bánt vele. Towser őrmester azért volt a század szolgálatvezetője, mert nem volt a században senki más, aki a szolgálatot vezette volna. Nem érdekelte sem a háború, sem az előléptetés. A Hepplewhite-bútorok és a repeszek érdekelték.
Towser őrmester, szinte anélkül, hogy észrevette volna, rászokott, hogy amikor a Yossarian sátrában levő halott emberre gondol, Yossarian saját kifejezését használja: a halott ember Yossarian sátrában. Valójában nem létezett semmi ilyesmi. A halott ember Yossarian sátrában pusztán egy utánpótlás-pilóta volt, aki elesett, mielőtt még hivatalosan szolgálatra jelentkezett volna. Megállt az eligazítás előtt, hogy a századügyelethez vezető út iránt érdeklődjék, és azonnal bevetették, mert olyan sok ember teljesítette már a harmincöt bevetést, amit akkor követeltek, hogy Plitchard kapitány meg Wren kapitány alig tudta összeszedni az ezred által meghatározott hajózólétszámot. Mivel hivatalosan sohasem vették létszámba a századnál, hivatalosan sohasem lehetett veszteséglistára tenni, és Towser őrmester úgy vélte, a szerencsétlen flótásra vonatkozó levelezés sokasága az idők végtelenjéig fog körbejárni.
Mudd volt a neve. Towser őrmester számára, aki egyforma ellenszenvvel viseltetett a kegyetlenség és a pocsékolás iránt, visszataszító értelmetlenségnek tűnt az, hogy Mudd-dal átrepültették az Óceánt csak azért, hogy megérkezése után alig két órával darabokra hulljon szét Orvieto fölött. Senki nem emlékezhetett rá, hogy volt, vagy hogy milyen volt. Legkevésbé Plitchard kapitány meg Wren kapitány, akik csak arra emlékeztek, hogy új tiszt tűnt föl az eligazítás sátra előtt, és épp időben, hogy meg lehessen öletni, és akik mindig zavartan elpirultak, ha a Yossarian sátrában levő halott ember esete szóba került. Talán csak azok látták igazán Muddot, akik vele egy gépen repültek, de azok vele együtt szét is hulltak mind darabokra.
Yossarian azonban pontosan tudta, ki volt Mudd. Mudd volt az ismeretlen katona, akinek nem volt semmi esélye, mert épp ez az az egyetlen dolog, amit mindenki tud minden ismeretlen katonáról: hogy soha sincs esélyük. Nekik mindig meg kell halniok. És ez a halott valóban ismeretlen volt, bár a holmija még mindig ott hevert egy halomban a priccsen Yossarian sátrában, majdnem ugyanúgy, ahogy három hónappal azelőtt ott hagyta azon a napon, amikor nem érkezett meg, s ahogy rögtön át is itatódott halállal, alig két órával később, mint ahogy minden átitatódott halállal az ezt követő héten, a Bolognai Nagy Csata idején, amikor a múlandóság dohos szaga lógott a nedves levegőben, mint valami kénes ködgomoly, és már megfertőzte az egész harcállományt.
Nem volt menekvés a bolognai bevetés elől, ha már egyszer Cathcart ezredes önként jelentkeztette őket a hadianyag-raktárak elpusztítására, amiket az olasz félszigetről felszálló nehézbombázók képtelenek voltak eltalálni abból a magasságból, ahol ők repültek. Minden nap késlekedés mélyítette ezt a tudatot, és mélyítette a síri homályt. A halál levegőben lógó, megsemmisítő tudata állhatatosan terjedt a szüntelen esőben, és fájdalmasan ütközött ki minden egyes szenvedő arcon, mint valami lappangó betegség bomlasztó fekélye. Mindenki formaldehidtől bűzlött. Nem volt hova fordulni segélyért, mivel Korn ezredes parancsára még a gyengélkedősátrat is bezárták, úgyhogy senki sem jelenthetett beteget, mint azon az egyetlen felhőtlen napon, amikor valami titokzatos hasmenésjárvány döntött le egyszerre mindenkit a lábáról, s ezzel megint eltolódott a bevetés. A gyengélkedő bejáratát lakatra zárták, a jelentkezést felfüggesztették, s Daneeka Doki a záporok közötti szüneteket egy magas székre kuporodva töltötte, szótlanul, bánatos semlegességgel figyelve a félelem kérlelhetetlen rohamait. Úgy gubbasztott, mint valami mélakóros keselyű a félelmetes, írott betűs felirat alatt, amit Black kapitány függesztett a gyengélkedő-sátor bezárt ajtajára, mert jó tréfának tartotta, és amit Daneeka Doki ott hagyott, mert egyáltalán nem volt tréfa. A felirat fekete keretben volt, és így szólt: „Haláleset miatt zárva.”
A félelem mindenhova befurakodott, még Dunbar századába is, ahol egy félhomályos estén Dunbar kíváncsian bedugta fejét a gyengélkedősátor bejáratán, és tisztelettel megszólította doktor Stubbs szétfolyó körvonalait. A doktor a benti sűrű homályban ült egy üveg whisky és egy nagy korsó dezinficiált ivóvíz mellett.
– Csak nincs valami baja – kérdezte tőle gyöngéden.
– Dehogy nincs – válaszolta doktor Stubbs.
– Mit csinál itt?
– Üldögélek.
– Azt hittem, nincs többé gyengélkedőszolgálat.
– Nincs.
– Akkor miért üldögél itt?
– Hol üldögélhetnék másutt, talán abban a rohadt tisztiklubban Cathcart vagy Korn ezredessel? Tudja, mit csinálok én itt?
– Üldögél.
– Úgy értem, a században. Nem a sátorban. Hagyja ezt a hülye vagánykodást. El tudja maga képzelni, hogy mit csinál egy orvos itt a századnál?
– A többi századnál velük záratták lakatra a gyengélkedősátor bejáratát – jegyezte meg Dunbar.
– Ha bárki, aki beteg, átlépi az én ajtóm küszöbét, azt én le fogom szereltetni – jelentette ki ünnepélyesen doktor Stubbs. – A fene se törődik azzal, mit mondanak majd ezek.
– Nem tud maga senkit se leszerelni – figyelmeztette Dunbar. -Nem ismeri a parancsot?
– A seggébe eresztek egy injekciót, ami úgy leveri a lábáról, hogy akkor aztán tényleg leszerelhetem. – Doktor Stubbs keserű derűvel nevetett a várható következményeken. – Ezek azt hiszik, parancsra megszüntethetik a gyengélkedőt. A kurvapecérek. Hűha, megint rákezdett. – Újra esni kezdett az eső, először a fákra, aztán a sáros pocsolyákba, aztán halkan, mint csitító suttogás, a sátortetőre. – Minden nedves – jegyezte meg doktor Stubbs lázadozva. -Még a latrinák, még a hugyoldák is visszaböfögnek. Az egész rohadt világ bűzlik, mint a kripta.
A csend feneketlennek tűnt, amikor abbahagyta a beszédet. Beesteledett. Irtózatos magány érzése nehezedett rájuk.
– Gyújtsuk föl a villanyt – javasolta Dunbar.
– Nincs villany. És nincs kedvem megindítani a generátort. Azelőtt, tudja, irtóra élveztem, hogy emberek életét mentem meg. Most azon töprengek, mi az isten értelme van ennek, amikor úgyis meg fog halni mindenki.
– Á, nincs azzal az értelemmel semmi baj. Van neki – biztosította Dunbar.
– Van neki? De micsoda?
– Az az értelme, hogy amilyen sokáig csak tudja, távol tartja tőlük a halált.
– Igen, de mi az értelme, mikor úgyis mindenki meg fog halni.
– Nem kell rágondolni, ez benne a vicc.
– Nem érdekel, mi benne a vicc. Mi az isten az értelme? Dunbar pár pillanatig csendben tűnődött.
– Ki az isten tudja?
Dunbar nem tudta. Dunbar ujjongva köszönthette volna Bolognát, mert a percek vánszorogtak, s az órák cammogtak, mint az évszázadok. Bologna ehelyett gyötörte őt, mert tudta, hogy meg fog halni.
– Tényleg akar még egy kodeint? – kérdezte doktor Stubbs.
– Ez a haveromé lesz. Yossarian meg van róla győződve, hogy meg fog halni.
– Yossarian? Ki az isten az a Yossarian? Különben is, miféle istenverte rohadt név az, hogy Yossarian? Nem ő az a pofa, aki múlt éjjel berúgott, és a tisztiklubban kikezdett Korn ezredessel?
– Ez Yossarian. Különben asszír.
– Az hát, őrült kurvapecér.
– Nem olyan őrült – mondta Dunbar. – Megesküdött rá, hogy nem fog Bolognára repülni.
– Nahát, éppen ezt mondom én is – válaszolta doktor Stubbs. – Lehet, hogy ez az őrült kurvapecér itt az egyetlen, akinek maradt még egy cseppnyi esze.
Kolodny tizedes tudta meg először az ezredtől érkező telefonhívásból. A hír úgy megrázta, hogy lábujjhegyen ment át az elhárítósátorba Black kapitányhoz, aki pipaszárlábait az íróasztalon nyugtatva, félálomban szunyókált, és döbbenten, suttogva elimádkozta neki a hírt.
Black kapitány azonnal felvillanyozódott.
– Bologna? – kiáltott fel gyönyörrel. – Az anyám jóistenit. -Hangos nevetésben tört ki. – Bologna? He? – Megint nevetett, s örvendező csodálkozással rázta a fejét. – Aha, báránykáim! Alig tudom kivárni, hogy lássam azoknak a kurvapecéreknek a pofáját, amikor megtudják, hogy tényleg Bolognára mennek. Hahahaha!
Black kapitány, aki igazán jóízűt most nevetett először, amióta Őrnagy őrnagy túljárt az eszén, és ő lemaradt a századparancsnokságról, renyhe lelkesedéssel fölemelkedett, és elhelyezkedett a fő-bejárat előtt, hogy az utolsó cseppig kiélvezze a helyzetet, amikor a bombázók megjönnek a térképtáskájukért.
– De az ám, kurvapecérek. Bologna – szüntelen ezt ismételgette a bombázóknak, akik hitetlenül kérdezgették, hogy vajon tényleg Bolognára mennek-e. – Hahahaha! Rohadjon el a szívetek, kurvapecérek. Most majd megkapjátok.
Black kapitány követte őket, hogy derűsen szemügyre vegye tudósítása hatását a tisztek és a legénységi állomány arcán, akik a századkörlet közepén veszteglő négy teherautó körül gyülekeztek sisakban, ejtőernyővel és hajózóruhában. Black kapitány magas, keskeny vállú gyászhuszár volt, aki mindig mogorván, vontatottan mozgott. Rücskös, sápadt arcát harmad-negyednaponként borotválta, és legtöbbször úgy nézett ki, mintha ráncos felső ajkán vörösesszőke bajuszt kívánna növeszteni. Elégedett lehetett a kinti látvánnyal. Felháborodás sötétített el minden arcot, és Black kapitány kéjesen ásított, szeméből kitörölte a még megmaradt kis letargiát, és kárörvendően röhögött, valahányszor azt mondta egy-egy újabb embernek, hogy rohadjon el a szíve.
Bologna volt Black kapitány életének legígéretesebb eseménye ama nap óta, amikor Duluth őrnagy Perugia fölött elesett, és csaknem ő került a helyére. Amikor Duluth őrnagy halálát rádión jelentették a reptérnek, Black kapitány kitörő örömmel vette a hírt. Noha azelőtt tulajdonképpen nem is gondolt erre a lehetőségre, Black kapitány tüstént megértette, hogy logikusan ő következik Duluth őrnagy után a századparancsnokságban. Először is, ő volt a század elhárító tisztje, ami azt jelentette, hogy őt nem lehet csak úgy egyszerűen elhárítani. Igaz, nem volt harcállományban, mint Duluth őrnagy és mint szokás szerint minden századparancsnok, de hát ez tulajdonképpen még nyomósabb érv az ő személye mellett, minthogy élete nem forog veszélyben, és mindaddig képes ellátni hivatalát, amíg édes hazája kívánja. Minél többet gondolt erre Black kapitány, annál kézenfekvőbbnek tűnt a dolog. Pusztán az kellett, hogy a megfelelő helyen megfelelő szó ejtessék, és gyorsan. Visszarohant hivatalába, hogy döntsön a hadművelet mikéntjéről. Letelepedett forgószékébe, lábát feltette az asztalra, szemét lezárta, és kezdte elképzelni, milyen csodálatos lesz minden, legyen csak ő egyszer a századparancsnok.
Míg Black kapitány képzelődött, Cathcart ezredes cselekedett, és Black kapitányt teljesen elképesztette a gyorsaság, amellyel, ahogy ő hitte, Őrnagy őrnagy túljárt az eszén. Őrnagy őrnagy századparancsnokká való kinevezése miatti rettenetes kétségbeesését keserű harag súlyosbította, és semmi erőfeszítést sem tett arra, hogy ezt eltitkolja. Amikor az adminisztratív tiszttársak megdöbbenésüket fejezték ki, hogy Cathcart ezredes választása Őrnagy őrnagyra esett, Black kapitány arról motyogott, hogy fura dolgok vannak itt készülőben; amikor Őrnagy őrnagy Henry Fondához való hasonlóságának politikai értékéről kezdtek spekulálni, Black kapitány határozottan állította, hogy Őrnagy őrnagy voltaképpen maga Henry Fonda; és amikor megjegyezték, hogy Őrnagy őrnagy kissé fura ember, Black kapitány kijelentette, hogy Őrnagy őrnagy kommunista.
– Mindenhová beszivárognak – kiáltotta ki lázadozva. – Rendben van, ti csirkefogók, ti csak tátsátok a szátok, és hagyjátok, ha akarjátok, de én nem fogom hagyni. Majd teszek én erről. Mostantól kezdve minden kurvapecérrel, aki belép ide az én elhárítósátramba, hűségesküt íratok alá. És nem fogom engedni, hogy az a kurva Őrnagy őrnagy egyet is aláírjon, még ha akarná is.
A Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat szinte egyik napról a másikra szökkent teljes virágjába, és Black kapitány elragadtatottan látta magát a mozgalom élén. Most tényleg fülön csípett valamit. Minden harcállományban levő tisztnek és katonának hűségesküt kellett aláírnia, hogy az elhárítósátorban megkaphassa térképtáskáját, egy másik hűségesküért szilánkvédő öltözéket kaptak, meg az ejtőernyőraktárból ejtőernyőt, egy harmadik hűségesküt Balkington had-nagy, a gépkocsi-előadó tiszt kezébe kellett letenniük, hogy felülhessenek valamelyik teherautóra, ami a századkörletből a reptérre szállította őket. Hűségesküt kellett aláírni a zsoldjukért a pénzügyi tisztnél, hűségesküt, hogy megkapják külön ellátmányukat, hűség-esküt, hogy az olasz borbélynál megnyiratkozhassanak. Black kapitány számára minden tiszt, aki támogatta az ő Dicsőséges Hűségeskü Hadjáratát, versenytárs volt, és napi huszonnégy órán át tervezett, tárgyalt és intrikált, hogy egy lépéssel előttük járjon. Nem akart senki mögött második lenni hazafiúi odaadásban. Amikor más tisztek az ő példáját követve saját külön hűségesküt vezettek be, ő egy lépéssel ismét elébük vágott, és minden kurvapecérrel, aki belépett az ő hírszerzősátrába, két hűségesküt íratott alá, aztán hármat, aztán négyet. Aztán beindította az engedelmességi fogadalmat, aztán A csillagos lobogó-t egy kórussal, két kórussal, három kórussal, négy kórussal. Valahányszor Black kapitány megszaladt versenytársaitól, gúnyosan rájuk támadt, amiért nem sikerült fölzárkózniok. Valahányszor fölzárkóztak, tűnődve visszavonult, és kiagyalt valami új stratégiát, aminek segítségével gúnyosan megint rájuk támadhatott.
Mielőtt még ráébredtek volna, hogyan is történt, a század harcállománya már azoknak az adminisztrátoroknak a kezében volt, akiket az ő kiszolgálásukra állítottak oda. Egész nap lökdösték, bántották, ingerelték és úton-útfélen becsapták őket. Amikor ellenvetésüknek hangot adtak, Black kapitány azt válaszolta, hogy azok, akik igazán hűségesek, azt se bánják, ha minden hűségesküt el kell énekelniök, aminthogy el is kellett énekelniök. Mindenkinek, aki kétségbe vonta a hűségeskü hathatósságát, azt válaszolta, hogy azok, akik tényleg hűséggel viseltetnek hazájuk iránt, büszkén tesznek fogadalmat annyiszor, ahányszor ő fogadalomtételre kényszeríti őket. És mindenkinek, aki az etikai vonatkozásokat kérte számon, azt felelte, A csillagos lobogó a legremekebb muzsika, amit valaha is létrehoztak. Minél több hűségesküt ír alá valaki, annál hűségesebb; Black kapitány számára kétszerkettő volt ez, és Kolodny tizedessel naponta százszámra íratta alá a saját hűségesküit, úgyhogy mindig bizonyítani tudta, ő bárki másnál hűségesebb.
– Az a fontos, hogy szüntelenül fogadkozzanak – magyarázta osztagának. – Az nem számít, hogy komolyan gondolják-e, vagy sem. Ezért van az, hogy kis kölykökkel engedelmességet fogadtatnak, még mielőtt a kölykök egyáltalán tudnák, hogy mit jelent az, megfogadni, és az, hogy engedelmesség.
Plitchard kapitány meg Wren kapitány számára a Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat dicsőséges kelés volt a seggük partján, mert megnehezítette a dolgukat a harci bevetések és a hajózó személyzet megszervezésében. Nem volt olyan hely a században, ahol az embereknek ne kellett volna aláírni, fogadalmat tenni és énekelni, s így órákig tartott, míg egy-egy bevetést gatyába ráztak. Lehetetlenné vált a hatásos riadóztatás, de Plitchard kapitány meg Wren kapitány túl jámbor volt ahhoz, hogy Black kapitány ellen felemelje szavát, aki mindennap könyörtelenül keresztülhajszolta a „Permanens Fogadalom” elméletét, mely arra volt szánva, hogy csapdába csalja azokat, akik hűtlenekké váltak azóta, amióta előző nap a legutolsó hűségesküjüket aláírták. Black kapitány volt az, aki tanáccsal szolgált Plitchard kapitánynak meg Wren kapitánynak, akik a zavaró és kényelmetlen helyzet csapdájában vergődtek. Egy küldöttség élén ment hozzájuk, és nyers őszinteséggel azt tanácsolta nekik, hogy mindenkivel hűségesküt írassanak alá, mielőtt harci bevetésre engednék őket.
– Persze csak ha maguk is akarják – fejtegette Black kapitány. – Kényszerről szó sincs. De mindenki más hűségesküt írat alá velük, és a központi kémelhárítás nyilván nagyon furcsának találná, ha épp maguk lennének azok, akik nem gondolnak édes hazájukra, és nem íratnak alá hűségesküt. Ha rossz hírbe akarnak keveredni, az a maguk dolga, nem másé. Mi csupán segíteni akarunk. Milót nem lehetett teljesen meggyőzni, és kereken visszautasította, hogy őrnagy őrnagyot megfossza élelmétől, még ha Őrnagy őrnagy kommunista lenne is, amit Milo titokban kétségbe vont. Milo természeténél fogva szemben állt minden újítással, amely azzal fenyegetett, hogy a dolgok normális folyását megzavarja. Milo szilárd erkölcsi alapon állt, és kereken visszautasította, hogy részt vegyen a Dicsőséges Hűségeskü Hadjáratban, amíg Black kapitány rajta nem csapott a küldöttséggel, és el nem kezdett követelőzni.
– A haza védelme mindenkinek kötelessége – válaszolta Black kapitány Milo ellenvetéseire. – És ez az egész mozgalom önkéntes, Milo, ezt sohase felejtse el. Az embereknek nem kell aláírniok Plitchard meg Wren hűségesküjét, ha nem akarják. De azt elvárjuk magától, hogy ha nem írják alá, halálra éheztesse őket. Ez olyan, mint a 22-es csapdája. Érti? Nem érti? Csak nem akar beleesni a 22-es csapdájába?
Daneeka Doki kemény volt, mint az acél.
– Honnan veszi olyan biztosan, hogy Őrnagy őrnagy kommunista?
– Hallotta valaki, hogy tagadta volna, mielőtt mi vádolni nem kezdtük? Nem hallotta. Látta valaki, hogy akár egyetlen hűségesküt is aláírt volna? Nem látta.
– De hiszen maguk nem engedik, hogy aláírja.
– Persze hogy nem engedjük – magyarázta Black kapitány. -Egész hadjáratunk értelmét veszítené, ha engednénk. Nézzen ide, magának nem kötelessége vállvetve együtt haladni velünk, ha nem akar... De mi értelme van akkor a mi kemény munkánknak, ha maga most orvosi ellátásban részesíti Őrnagy őrnagyot, amikor Milo már elkezdte halálra éheztetni. Nézze, én eltűnődtem azon, mit fognak majd gondolni az ezrednél arról az emberről, aki biztonsági óvintézkedéseinket megfúrja. Lehet, hogy át fogják vezényelni Óceániába.
Daneeka Doki villámgyorsan megadta magát.
– Megyek és megmondom Gusnak meg Wesnek, hogy azt tegyék, amit maguk mondanak nekik.
Fönn az ezrednél Cathcart ezredes már elkezdett töprengeni azon, hogy mi van a levegőben.
– Ez az idióta Black kapitány hazafias tivornyát rendez – jelentette Korn ezredes kis mosollyal. – Azt hiszem, ön jobban teszi, ha vállvetve együtt halad vele egy darabig, minthogy ön nevezte ki Őrnagy őrnagyot századparancsnokká.
– De a maga ötlete alapján – vádolta Cathcart ezredes ingerülten. – Nem kellett volna engednem, hogy beledumálja a hasamba.
– És micsoda remek ötlet volt – vágott vissza Korn ezredes. – Mert eltüntette azt a fölösleges őrnagyot, aki önnek mint adminisztrátornak egy nagy csúnya púp volt a hátán. Ne aggódjék, ez az egész nyilván lefut hamarosan. A legokosabb, amit most tehetünk, hogy ön meleg hangú levelet küld Black kapitánynak, amelyben teljes támogatásáról biztosítja, és abban reménykedünk, hogy mielőtt még túl sok kárt csinálna, holtan összerogy. – Hóbortos gondolat szállta meg Korn ezredes agyát. – Ejha! És ha ez az imbecillis Black megpróbálja kitelepíteni Őrnagy őrnagyot a lakókocsijából, ahhoz mit szól?
– A legközelebbi tennivalónk az, hogy ezt a kurva Őrnagy őrnagyot kitelepítjük a lakókocsijából – döntött Black kapitány.
– Legszívesebben a feleségét és a kölykeit is kihajítanám az erdőbe. De hát ez lehetetlen. Nincs felesége, nincsenek kölykei. Úgyhogy azzal kell beérnünk, amink van, ő van, őt dobjuk ki. Ki rendelkezik a sátrak fölött?
– Ő.
– Mit mondtam! – kiáltott fel Black kapitány. – Már mindenhová beszivárognak! Nem, ezt nem tűröm tovább. Ha kell, ezt az egész ügyet magának **de Coverley őrnagynak a kezébe teszem le. Utasítom Milót, hogy beszéljen vele erről abban a pillanatban, mihelyt Rómából visszaérkezik.
Black kapitány határtalanul hitt **de Coverley őrnagy bölcsességében, hatalmában és igazságosságában, noha mindeddig egyetlen szót sem váltott vele, és most sem érzett magában elég bátorságot arra, hogy szót váltson vele. Milót küldte követségbe, hogy beszéljen a nevében **de Coverley őrnaggyal, és türelmetlenül viharzott erre-arra, amíg a magas termetű szálláscsináló tiszt visszatérésére várt. Mint mindenki más a században, ő is hatalmas tiszteletben és félelemben élt a méltóságteljes, fehér hajú, sziklaarcú és jehovai szakállú őrnagytól, aki végül visszatért Rómából, beteg szemén új műanyag borítóval, hogy egyetlen csapással porrá zúzza Black kapitány egész Dicsőséges Hadjáratát.
Milo elővigyázatosan egy szót sem szólt, amikor visszatérte napján **de Coverley őrnagy vad és zord méltósággal belépett az étkezdébe, és útját elzárta a hűségeskük aláírásához sorban álló tisztek fala. Az ételpult túlsó végén egy csoport katona, aki már korábban odaérkezett, egyik kezében tálcát egyensúlyozva, engedelmességet fogadott a zászlónak, hogy asztalhoz ülhessen. Az asztalnál egy másik csoport, amely még korábban érkezett oda, A csillagos lobogó-t énekelte, hogy a sót, a paprikát és a paradicsomot használhassa. A hangzavar lassan kezdett elülni, amint **de Coverley őrnagy megállt az ajtóban, és homlokát ráncolta zavart, rosszalló tekintettel, mintha valami nem egészen hihető dolgot látna. Elindult, nyílegyenesen előre, és a tisztek fala szétvált előtte, mint a Vöröstenger. Nem nézve se jobbra, se balra, ellenállhatatlanul vonult fel a melegpulthoz, és dörgő hangon, melyet a kor zorddá, a régi dicsőség és a tekintély pedig zengzetessé tett, így szólt.
– Adj enni.
Étel helyett Snark tizedes egy aláírandó hűségesküt nyújtott át **de Coverley őrnagynak, amit **de Coverley őrnagy méltóságteljes nemtetszéssel abban a pillanatban elsöpört maga elől, amikor fölismerte, hogy mi az. Ép szemében vakító tüzű megvetés szikrázott, s hatalmas, vén és vulkanikus arca földet rázó dühtől sötétült el.
– Azt mondtam, adj enni – parancsolta vészjósló hangon, mely mindenhatóan hömpölygött végig a néma sátron, mint távoli ég-zengés döreje.
Snark tizedes elsápadt és remegni kezdett. Milo felé pillantott, útmutatásért könyörögve. Néhány rettenetes másodpercig egyetlen hang sem hallatszott. Akkor Milo bólintott.
– Adj neki enni – mondta.
Snark tizedes elkezdett **de Coverley őrnagynak enni adni. **de Coverley őrnagy a tele tálcával elfordult a pulttól, és megállt. Szeme azoknak a tiszteknek a csoportjára esett, akik néma könyörgéssel bámultak rá, és méltányos haraggal dörögte:
– Adj enni mindenkinek!
– Adj enni mindenkinek! – visszhangozta Milo felszabadult örömmel, és a Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat véget ért.
Black kapitány mélyen elkeseredett, amiért áruló módon hátulról döfte le valaki, aki oly magasan állt, és akiben támogatást remélt találni. **de Coverley őrnagy cserbenhagyta őt.
– Á, egy szemet se érdekel – felelte vidáman mindenkinek, aki részvétet nyilvánítani jött hozzá. – Feladatunkat elvégeztük. Célunk az volt, hogy mindenkit, akit mi nem szeretünk, félelemmel töltsünk el, és hogy felhívjuk a nép figyelmét az Őrnagy őrnagy létéből származó veszélyre, és ez, bízvást elmondhatjuk, sikerült. Minthogy különben sem engedtük volna, hogy hűségesküt írjon alá, tulajdonképpen nem számít, hogy végül aláírta-e, vagy sem. Most, amikor ismét alkalma volt látni, hogyan reszket a században mindenki, akit ő nem szeret, a gerincfagyasztó, végtelen hosszúságú Bolognai Nagy Csata idején, Black kapitány nosztalgiát érzett a Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat régi szép korszaka iránt, amikor tényleg olyan ember volt, akivel számolni kellett, és amikor olyan nagymenők, mint Milo Minderbinder, Daneeka Doki, Plitchard meg Wren megremegtek a közeledtére, és a lába elé borultak. Hogy az újonnan jöttéknek is bebizonyíthassa, hogy ő valaha tényleg olyan ember volt, akivel számolni kellett, azóta is a szíve fölött őrizte azt a meleg hangú levelet, amit akkor Cathcart ezredestől kapott.
Tulajdonképpen nem is Black kapitány, hanem Knight őrmester volt az, aki beindította a bolognai ünnepélyes pánikot, azzal, hogy mihelyt megtudta, milyen célra mennek, szó nélkül lelépett a teherautóról két külön szilánkvédő öltözékért, és ezzel visszafordította az ejtőernyőraktárhoz a nyomorultak zarándoklatát, amely végül dühöngő tülekedésbe züllött szét, amikor a külön szilánkvédő öltözékek elfogytak.
– Hé, mi van itt? – kérdezte idegesen Kid Sampson. – Bologna nem lehet ilyen rohadt, vagy mi van? Nately a teherautó padlóján ült, bánatos ifjú arcát két kezébe rejtette, és nem válaszolt.
Igen, Knight őrmester volt, meg a halogatás idegtépő sorozata, mert amint azon az első reggelen bemásztak a gépekbe, jött egy dzsip, azzal az újsággal, hogy Bolognában esik, és hogy a bevetést elhalasztják. Mire visszaértek a századhoz, Pianosában is esett, és a nap hátralevő részét azzal töltötték, hogy bénán bámulták a bombázóvonalat a térképen, a hírszerzősátor ponyvateteje alatt, és megbabonázva azon kérődztek, hogy nincs menekvés. A bizonyosság ott volt, ott rikított a keskeny vörös szalagon, amely átszelte a félszigetet: az olaszországi szárazföldi erők negyvenkét iszonyú mérföldre voltak a célponttól délre, és nyilvánvalóan nem tudják időközben elfoglalni a várost. Semmi sem menthette meg az embereket Kanosán a bolognai bevetéstől. Csapdába kerültek.
Egyetlen reményük az volt, hogy az eső többé soha nem áll el, és egyáltalában nem volt reményük, mert mindannyian tudták, hogy egyszer el fog állni. Ha Pianosán elállt, esett Bolognában. Ha Bolognában elállt, Pianosán újra esni kezdett. Ha egyáltalán nem esett az eső, megmagyarázhatatlan, baljós tünetek jelentkeztek, mint az a hasmenésjárvány is és a bombázóvonal elmozdulása. Az első hat nap alatt négyszer riadóztatták, négyszer igazították el és négyszer küldték vissza őket. Egyszer elindultak, s már kötelékben repültek, amikor az irányítótorony visszaparancsolta őket. Minél inkább esett, annál kegyetlenebbül szenvedtek. Minél kegyetlenebbül szenvedtek, annál hevesebben imádkoztak azért, hogy az eső valahogy el ne álljon. Egész éjszakán át meredtek az égre, és elkeseredtek, ha csillagokat láttak. Egész napon át a bombázóvonalra meredtek Olaszország nagy, ingó térképtábláján, amely lengett és hintáit a szélben a hírszerzősátor eresze alatt, valahányszor esni kezdett az eső. A bombázóvonal keskeny, skarlátszínű selyemszalag volt, amely az olasz félsziget összes szektorában a szövetségesek szárazföldi erőinek legészakibb helyzetét jelölte.
Azon a reggelen, miután Éhenkórász Joe megvívta ökölharcát Hupple macskájával, mindkét helyen megállt az eső. A startpálya száradni kezdett. Huszonnégy teljes óra kell ahhoz, hogy megkeményedjen, de az ég felhőtlen maradt. Az emberekben lappangó elkeseredés gyűlöletbe csapott át. Először is a félszigeten harcoló gyalogságot gyűlölték, amiért nem sikerült elfoglalniuk Bolognát. Aztán elkezdték gyűlölni magát a bombázóvonalat. Órákon át megkeseredett szívvel bámulták a skarlátszínű szalagot a térképen, és gyűlölték, mert nem mozdult följebb, hogy maga mögött hagyja a várost. Amikor leszállt az est, zseblámpákkal gyülekeztek a sötétségben, folytatták síri virrasztásukat a bombázóvonal mellett, tompa könyörgéssel, mintha azt remélnék, szomorú imáik kollektív súlyától a szalag följebb mozdul.
– Tulajdonképpen nem hiszek ebben – magyarázta Clevinger Yossariannak, a tiltakozástól és csodálkozástól felszárnyaló és lehulló hangon. – Semmi más ez, mint teljes és tökéletes visszatérés a kezdetleges babonákhoz. Az emberek összetévesztik az okot az okozattal. Annyi értelme van ennek, mint az asztalon való kopogásnak vagy a köpésnek. Tényleg hisznek abban, hogy nem kell bevetésre repülnünk holnap, ha valaki egyszerűen odasettenkedik a térképhez az éj közepén, és Bologna fölé tolja a bombázóvonalat. Hát el tudod te ezt képzelni? Már csak te meg én maradtunk, akik képesek esszémen gondolkodni.
Az éj közepén Yossarian lekopogta az asztalon, köpött, odasettenkedett a sátorhoz, és Bologna fölé tolta a bombázóvonalat.
Kolodny tizedes másnap kora reggel tolvaj módra besettenkedett Black kapitány sátrába, benyúlt a moszkitóhálóba, és gyengéden megrázta a nyirkos lapockacsontot, amit ott talált, míg végül Black kapitány kinyitotta a szemét.
– Miért ébresztett fel? – nyöszörgőit Black kapitány.
– Elfoglalták Bolognát, uram – mondta Kolodny tizedes. – Úgy gondoltam, jobb, ha tud róla. Lefújják a bevetést?
Black kapitány feltápászkodott, és módszeresen dörzsölni kezdte inas, hosszú combjait. Kis idő múlva felöltözött, megjelent a sátorajtóban álmosan, kiábrándultan és borotválatlanul. Az ég tiszta és meleg volt. Érzéketlenül pillantott a térképre. És tényleg, elfoglalták Bolognát. Bent a hírszerzősátorban Kolodny tizedes már levette Bologna térképét a navigációs tábláról. Black kapitány hangos ásítással leült, lábát az asztalra helyezte, és fölhívta Kora ezredest.
– Miért ébresztett fel? – nyöszörgőit Kora ezredes.
– Elfoglalták Bolognát, uram. Lefújják a bevetést?
– Mit beszél, Black? – hörögte Kora ezredes. – Miért kellene lefújni a bevetést?
– Mert elfoglalták Bolognát, uram. Nem fújják le a bevetést?
– Persze hogy lefújják a bevetést. Csak nem gondolja, hogy saját csapatainkat fogjuk most bombázni?
– Miért ébresztett fel? – nyöszörgőit Cathcart ezredes Kom ezredesnek.
– Elfoglalták Bolognát – mondta neki Kom ezredes. – Úgy gondolom, jobb, ha tud róla.
– Ki foglalta el Bolognát?
– Mi foglaltuk el Bolognát.
Cathcart ezredes odavolt az örömtől, mert megszabadult attól a kínos kötelességtől, hogy Bolognát bombáztassa, és anélkül, hogy vitézi hírneve, amit azzal érdemelt ki, hogy önként jelentkeztette egységét, csorbát szenvedett volna. Dreedle tábornok is örült Bologna elfoglalásának, bár dühös volt Moodus ezredesre, amiért fölébresztette, hogy tudassa vele. A főhadiszállás is örült, és úgy döntött, hogy kitünteti azt a tisztet, aki elfoglalta a várost. Az a tiszt, aki elfoglalta a várost, nem létezett, ehelyett tehát Peckem tábornoknak adták a kitüntetést, mert Peckem tábornok volt az egyetlen tiszt, akiben volt annyi kezdeményezőkészség, hogy kérje a kitüntetést.
Mihelyt Peckem tábornok megkapta a kitüntetést, nagyobb hatáskört kezdett követelni magának. Peckem tábornok véleménye az volt, hogy a hadszíntér harci egységeit a Különleges Szolgálat hatáskörébe kell helyezni, amelynek maga Peckem tábornok volt a parancsnoka. Ha az ellenség bombázása nem különleges szolgálat, tűnődött gyakran fennhangon az emberbaráti belátás mártírmosolyával, mely minden vitában hűséges bajtársa volt, akkor igazán nem tudja, mi az isten lehet a különleges szolgálat. Baráti szemrehányással visszautasított minden frontra szóló kinevezést Dreedle tábornok parancsnoksága alá.
– Az én elgondolásom nem az, hogy Dreedle tábornoknak repüljünk harci bevetésre – magyarázta hajlékonyán, halk nevetéssel. – Én inkább Dreedle tábornok helyének elfoglalására gondoltam, vagy még inkább valami másra, ami Dreedle tábornok fölött van, ahonnan a többi tábornokot is ellenőrizni tudom. Legértékesebb képességeim főképp adminisztratív vonalon érvényesülnek, hiszen tudják, leginkább a különféle nézetek összehangolásában tudok jelentős sikereket elérni.
– Leginkább abban tud jelentős sikereket elérni, hogy összehangolja a különféle nézeteket arról, hogy mekkora nagy barom – tudatta bizalmas rosszindulattal Cargill ezredes Wintergreen exőrv.-vel, abban a reményben, hogy Wintergreen exőrv. netalán elhíreszteli a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásán a nem éppen hízelgő véleményt. – Ha valaki megszolgálta azt a frontra szóló kinevezést, az én vagyok. Sőt, még az is az én ötletem volt, hogy megkérvényezzük azt a kitüntetést.
– Csakugyan arra gondol, hogy kimegy a frontra? – kérdezte Wintergreen exőrv.
– Frontra? – Cargill ezredes visszahőkölt. – Á, dehogy, maga teljesen félreértett engem. Persze hogy nem gondoltam arra, hogy a tulajdonképpeni frontra kimenjek, mert az én képességeim főképp adminisztratív vonalon érvényesülnek. Jómagam is leginkább a különféle nézetek összehangolásában tudok jelentős sikereket elérni.
– Jómaga is leginkább abban tud jelentős sikereket elérni, hogy összehangolja a különféle nézeteket arról, hogy mekkora nagy barom – mondta bizalmasan Wintergreen exőrv. apró vihogással Yossariannak, amikor Pianosába ment, hogy meggyőződjék arról, vajon mi az igazság Milo és az egyiptomi gyapot ügyében. – Ha valaki igazán megszolgálta azt a kinevezést, az én vagyok. – Tulajdonképpen már extizedes volt, mert sebesen emelkedett fölfelé a ranglétrán, nem sokkal azután, hogy a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállására beosztották a tábori postához, és lefokozták kiskatonává, amiért hangos és gyűlölködő megjegyzéseket tett azokra a tisztekre, akiknek dolgozott. A siker mámora a fejébe szállt, és fennköltebb hivatal elérésére tüzelte képzeletét. – Nem akarsz venni Zippo öngyújtókat? – kérdezte Yossariantól. – Egyenesen a szállásmestertől loptuk őket.
– Milo tudja, hogy te öngyújtókat árulsz?
– Ő mit árul? Öngyújtókkal Milo nem foglalkozik most. Vagy igen?
– De mennyire – mondta neki Yossarian. – És ő nem árul lopott holmit.
– Te csak azt hiszed – válaszolt Wintergreen exőrv., és lakonikusan horkantott. – Én egy dolcsiért adom az enyéimet. Ő mit kér érte?
– Egy dollár egy centet.
Wintergreen exőrv. diadalmasan vihogott.
– Mindig letöröm az árait – dicsekedett. – Mondd csak, mi az igazság annak az egyiptomi gyapotnak az ügyében, amellyel most foglalkozik? Mennyit vett belőle?
– Az egészet megvette.
– Mindet, ami csak a világon van? Hű, a fene egye meg! – károgott Wintergreen exőrv. kárörvendve. – Micsoda hülye ez. Te vele voltál Kairóban. Miért hagytad, hogy ezt csinálja?
– Én? – válaszolta Yossarian egy vállrándítással. – Rám se hallgat. A telexgépek miatt történt az egész, amit minden valamirevaló vendéglőben megtalálsz ott. Milo még életében nem látott árfolyamjelző készüléket, és az egyiptomi gyapot tőzsdei árfolyama épp akkor futott be, és megkérte a főpincért, magyarázza el neki a dolgot. „Egyiptomi gyapot?”, kérdezte Milo azzal az ő pillantásával. „Mennyiért kel most az egyiptomi gyapot?” És amire emlékszem, az az, hogy megvette az egész rohadt termést. És most nem tudja piacra dobni.
– Mert nincs képzelőereje. Én piacra tudom dobni feketén, ha velem köt boltot.
– Milo ismeri a feketepiacot. Nincs ott most kereslet gyapotra.
– De van kereslet gyógyszerre. Feltekerem a gyapotot fogpiszkálókra, és mint steril kötszert árulom. Mit gondolsz, eladná nekem jó áron?
– Neked semmi áron el nem adja – válaszolta Yossarian. – Eléggé utálja, hogy épp te konkurálsz vele. Valójában eléggé utál mindenkit, hogy a múlt hét végén hasmenést kaptak, és ezzel rossz hírét keltették a konyhájának. Ide hallgass, te tudsz rajtunk segíteni. – Yossarian hirtelen karon ragadta. – Nem tudnál hamisítani valami hivatalos parancsot azon a te stencilgépeden, és kivonni bennünket a bolognai bevetés alól?
Wintergreen exőrv. megvető pillantással lassan elhúzódott tőle.
– Persze hogy tudnék – magyarázta büszkén. – De álmomban se jutna eszembe ilyesmit csinálni.
– Miért nem?
– Mert az a ti kötelességetek. Mindannyiunknak megvan a maga kötelessége. Az én kötelességem az, hogy piacra dobjam ezt a rakomány Zippo öngyújtót némi haszonnal, és felcsípjek némi gyapotot Milótól. A ti kötelességtek az, hogy lebombázzátok a lőszerraktárt Bolognában.
– De engem meg fognak ölni Bologna fölött – fogta könyörgésre Yossarian. – Mindnyájunkat meg fognak ott ölni.
– Akkor meg fogtok halni – válaszolta Wintergreen exőrv. -Mert nem vagy fatalista, mint én. Ha az a végzetem, hogy piacot találok ezeknek az öngyújtóknak némi haszonnal, és fel tudok csípni Milótól némi gyapotot olcsón, akkor én azt fogom csinálni. És ha nektek az a végzetetek, hogy meghaltok Bologna fölött, akkor úgyis meg fogtok halni, úgyhogy vágjatok csak neki bátran, és haljatok meg férfi módra. Rettenetesen fájlalom, hogy ezt kell neked mondanom, Yossarian, de hovatovább kibírhatatlanul unalmassá válsz a folytonos panaszaiddal.
Clevinger teljesen egyetértett Wintergreen exőrv.-vel abban, hogy Yossarian kötelessége megöletni magát Bologna fölött, és elkékült a megvetéstől, amikor Yossarian bizalmasan megvallotta neki, hogy ő volt az, aki elmozdította a bombázóvonalat, és ezzel a bevetések lefújását előidézte.
– Mi az istennyiláért ne? – hörögte Yossarian, és annál tüzesebben érvelt, minél inkább gyanította, hogy téved. – Azt várják tőlem, hogy szétlövessem a seggem, csak azért, mert az ezredes tábornok akar lenni?
– És mi van az emberekkel a félszigeten? – követelőzött Clevinger ugyanolyan hevesen. – Azt várod tőlük, hogy szétlövessék a seggüket, csak azért, mert te nem akarsz menni? Azoknak ott szükségük van a légi támogatásra!
– De nem szükségképpen az enyémre. Ide hallgass, azokat ott nem érdekli, ki rúgja szét a fegyvertárakat. Hogy nekünk kell menni, annak egyedüli oka, hogy az a kurva Cathcart önként felajánlott bennünket.
– Na persze, mindezt tudom – biztosította őt Clevinger, míg beesett arca elsápadt, és izgatott barna szeme őszinte könnyekben úszott –, de azon a tényen, hogy a lőszerraktárak még állnak, ez sem változtat. Nagyon jól tudod, hogy én éppúgy nem lelkesedem Cathcart ezredesért, ahogy te sem lelkesedsz érte. – Clevinger jelentős szünetet tartott, aztán öklével halkan a hálózsákjára csapott. – Nem a mi dolgunk dönteni afelől, milyen célpontot kell lerombolni, vagy kinek kell lerombolni, vagy...
– Vagy kit ölnek meg közben? És miért?
– Igen, meg ez sem. Nincs jogunk megkérdezni...
– Elmebeteg vagy!
– ...nincs jogunk megkérdezni...
– Komolyan gondolod, hogy semmi közöm ahhoz, hogy hogyan és miért kell megöletnem magam, és hogy Cathcart ezredesnek köze van hozzá? Tényleg komolyan gondolod?
– Igen, komolyan gondolom – győzködött Clevinger, láthatóan bizonytalanul. – Vannak emberek, akiket azzal bíztak meg, hogy megnyerjék a háborút, és akik sokkal jobb helyzetben vannak, mint mi, ahhoz, hogy megítéljék, mely célpontokat kell lebombázni.
– Két különböző dologról beszélünk – válaszolta Yossarian halálosan fáradt hangon. – Te a légierő és a gyalogság viszonyáról beszélsz, én meg a magam és Cathcart ezredes viszonyáról beszélek. Te a háború megnyeréséről beszélsz, én meg a háború megnyeréséről és az életbenmaradásról beszélek.
– Na, ez az – Clevinger elégedetten csettintett. – És mit gondolsz, melyik a fontosabb?
– Kinek? – lőtt vissza Yossarian. – Töröld ki a csipát a szemedből, Clevinger. Aki már meghalt, annak édes mindegy, hogy ki nyeri meg a háborút.
Clevinger egy pillanatra fölült, mintha szájon vágták volna.
– Gratulálok! – kiáltott fel keserűen, és hihetetlenül vékony, tejfehér ránc fogta körül szorosan a száját, vértelen, merev gyűrűben. – Nem is tudnék kigondolni jobb magatartást, amire az ellenség építhetne.
– Az ellenség – vágott vissza Yossarian hangsúlyozott pontossággal – mindenki, aki meg akar téged ölni, és nem számít, melyik oldalon áll, úgyhogy Cathcart ezredes is beletartozik. És ezt el ne felejtsd, mert minél inkább eszedben tartod, annál tovább élsz.
De Clevinger bizony elfelejtette, és most halott. Annak idején Clevinger annyira fel volt háborodva az incidens miatt, hogy Yossarian nem merte elmondani neki, hogy azért a hasmenésjárványért is ő felelős, ami a másik szükségtelen halasztást előidézte. Milo még inkább föl volt háborodva annak a lehetőségén, hogy valaki megint megmérgezte a századát, és mérgesen és lélekszakadva futott Yossarianhoz segítségért.
– Kérem, próbálja kiszedni Snark tizedesből, hogy nem tett-e megint mosószappant a csicsókába – kérte alázatosan. – Snark tizedes bízik magában, és el fogja magának mondani az igazságot, ha maga a szavát adja neki, hogy nem adja tovább senkinek. Mihelyt elmondja, jöjjön azonnal hozzám, és mondja el nekem.
– Persze hogy én tettem mosószappant a csicsókába – vallotta be Snark tizedes Yossariannak. – Hát nem maga kérte tőlem, hogy ezt csináljam? És azért mosószappant, mert az a legjobb.
– Megesküdött az Istenre, hogy semmi köze a dologhoz – jelentette Yossarian Milónak. Milo kétkedve biggyesztette száját. – Dunbar azt mondja, nincs Isten.
Ezután már remény sem maradt. A második hét közepén a századnál mindenki úgy kezdett kinézni, mint Éhenkórász Joe, aki megint nem volt harcállományban, és félelmetesen üvöltözött álmában. Ő volt az egyetlen, aki aludni bírt. Az emberek egész éjen át künn a sátruk előtt mozgolódtak, mint néma, cigarettázó szellemek. Nappal értéktelen, fonnyadt fürtökben bámulták vagy a bombázóvonalat, vagy Daneeka Doki néma alakját, amint a gyengélkedősátor zárt ajtaja előtt ült, a dögletes, kézzel írott mondat alatt. Humortalan, keserű tréfákat eszeltek ki, és gyilkos rémhíreket a veszedelmekről, amelyek Bolognánál várják őket.
Egy éjszakán a tisztiklubban Yossarian részegen Korn ezredes mellé lépett, hogy elcsevegjen vele az új Lepage fegyverről, amelyet a németek bevezettek.
– Miféle Lepage fegyver? – kérdezte Korn ezredes kíváncsian. – Az új 344 milliméteres Lepage csirizágyú – válaszolta Yossarian. – Egy egész köteléket összeragaszt a levegőben.
Korn ezredes felháborodott megrökönyödéssel ráncigálta karját Yossarian markából. – Engedjen el, maga idióta! – kiáltott fel dühöngve, és kárörvendő elismeréssel bámulta, amint Nately fölpattant Yossarian hátára, és elfelé ösztökélte. – Ki ez a kötözni való bolond?
Cathcart ezredes derűsen vihogott. – Ez az az ember, akinek kitüntetést adatott velem Ferrara után. Emlékszik? Kapitánynak is előléptettette velem. Úgyhogy úgy kell magának.
Nately könnyebb súlyú volt, mint Yossarian, és komoly nehézséget okozott neki, hogy Yossarian tántorgó tömegét átkormányozza a termen egy üres asztalhoz. – Megőrültél? – suttogta a fülébe Nately megsemmisülve. – Ez Korn ezredes volt. Megőrültél?
Yossarian még egy italt akart, és megígérte, hogy békén marad, ha Nately hoz neki. Azután még kettőre rávette Natelyt. Amikor Nately végül az ajtó felé irányította, Black kapitány jött be döngő léptekkel kívülről, szortyogó bakancsát keményen csapkodva a fapadlóra, és a szemellenzőjéről vizet szórva szerteszét, mint valami esőcsatorna.
– Drága kis kurvapecér báránykáim, ti aztán most megkapjátok! – jelentette be boldogan, és kilépett a tócsából, amit a padlón csinált. – Most kaptam Korn ezredestől telefonhívást. Tudjátok, mi vár rátok Bolognában? Hahaha! Azok ott rajtatok próbálják majd ki az új Lepage csirizágyút. Egy egész köteléket összeragaszt a levegőben.
– Te jó isten, igaz ez? – sikoltotta Yossarian, és halálos rémületben Nately karjába roskadt.
– Nincs Isten – válaszolta Dunbar nyugodtan, és kissé támolyogva odament.
– Hé, adjátok ide nekem! Halljátok? Hadd vigyem vissza a sátrába.
– Ki pofázik itt?
– Én pofázok. Hőha, odanézz, hogy esik!
– Lopjátok el Black kapitány kocsiját – mondta Yossarian. – Én mindig ellopom.
– Nem tudjuk senki kocsiját ellopni. Mióta te elkezdted lopkodni a kezed ügyébe eső kocsikat, valahányszor szükséged volt rá; senki nem hagyja bennük a slusszkulcsot.
– Ugorjatok be – mondta Félkupica Fehér Főnök, és részegen eléjük hajtott egy kis dzsippel. Várt, amíg ott bent összezsúfolódtak, és olyan vadul indított, hogy mindenki hátragurult. Káromkodásaikra dörgő nevetéssel válaszolt. Nyílegyenesen zúgott előre, amikor a parkolóhelyről kihajtott, és az út másik oldalán nyílegyenesen a töltésnek vezette a kocsit. Ott hátul mindenki előregurult reménytelen csomóba, és megint elkezdtek káromkodni rá. – Elfelejtettem befordulni – magyarázta.
– Nem lennél óvatosabb? – atyáskodott Nately. – Föl kellene gyújtanod a fényszórókat.
Félkupica Fehér Főnök rükvercbe visszahúzott, megfordult, és teljes sebességgel kilőtt az úton. A kerekek sivalkodtak az út gyöngyöző felszínén.
– Ne olyan gyorsan – biztatta Nately.
– Jobb lenne, ha először a te századodba vinnél, hogy segíteni tudjak neked őt lefektetni. És aztán rögtön visszavihetnél engem az én századomba.
– Ki az istennyila vagy?
– Dunbar.
– Hé, kapcsold be a fényszórókat! – ordította Nately. – És előre nézz, az útra!
– Be vannak kapcsolva. Yossarian nincs a kocsiban? Csak ezért az egyért vettelek fel benneteket, kurvák. – Félkupica Fehér Főnök teljesen hátrafordult, hogy jó alaposan szemügyre vegye őket.
– Előre nézz, az útra.
– Yossarian? Itt van Yossarian?
– Itt vagyok, Főnök. Menjünk haza. Honnan tudod? Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Látjátok? Mondtam nektek, hogy itt van.
– Milyen kérdésre?
– Mindegy, hogy milyen kérdésre, amiről beszéltünk.
– Fontos?
– Arra már nem emlékszem, hogy fontos volt, vagy nem volt fontos. Bár az Isten adná, hogy eszembe jutna, mi volt.
– Nincs Isten.
– Pont erről beszéltünk – kiáltott föl Yossarian. – Honnan tudod?
– Hé, biztos vagy benne, hogy égnek a fényszórók? – szólt ki Nately.
– Persze hogy égnek, persze hogy égnek. Mit akar ez tőlem? Ez az eső az oka a szélvédőn, hogy hátul úgy látszik, mintha teljes sötétség lenne.
– Drága, drága, drága eső.
– Remélem, soha nem áll el. Eső többet ne ess...
– ...ma. Holnapu...
– ...tán jöjj visz...
– ...sza. A kis Yo-Yo játsza...
– ...na. Kinn a...
– ...réten, kinn a...
Félkupica Fehér Főnök megint elfelejtett bekanyarodni az úton, és a kereszteződésnél a dzsip fölrohant a meredek töltésre. Fönn megállt, majd visszahullott görögve, és lenn, az árok fenekén megállt, az egyik oldalára dőlve, a locsogó sárban. Félelmetes csend támadt.
– Lett valakinek valami baja? – kérdezte Félkupica Fehér Főnök suttogó hangon. Amikor megállapította, hogy nem sérült meg senki, hosszú, felszabadult sóhajt hallatott. – Tudjátok, ez az én bajom – panaszkodott. – Soha nem hallgatok senkire. Valaki itt folyton azt mondogatta nekem, hogy kapcsoljam be a fényszórókat, és én oda se figyeltem.
– Én mondogattam folyton neked, hogy kapcsold be a fényszórókat.
– Tudom, tudom. És én csak nem hallgattam rád, mi? De innék egyet. Sőt, inni fogok egyet. Ide nézz! Nem törött el.
– Beesik az eső – jegyezte meg Nately. – Ázom.
Félkupica Fehér Főnök kinyitotta az üveget, ivott egyet, és továbbadta. Összevissza, egymás hegyen-hátán feküdtek, de azért mindenki ivott az üvegből. Nately kivételével, aki sikertelenül vesződött az ajtókilinccsel. A palack kis csattanással a fejéhez ütődött, a whisky a nyakába ömlött. Kétségbeesetten vonaglani kezdett.
– Hé! Hé! Menjünk ki innen – kiáltotta. – Mindnyájan meg fogunk fulladni.
– Van valaki ott benn? – kérdezte Clevinger figyelmesen, és fölülről rájuk villantotta zseblámpáját.
– Megjött Clevinger – kiáltották, és megpróbálták behúzni őt az ablakon keresztül, ahogy leért hozzájuk, hogy segítsen nekik.
– Ezeket nézd meg! – kiáltotta Clevinger méltatlankodva McWattnak, aki vigyorogva ült a század kocsijának a volánja mellett. – Úgy henteregnek itt, mint egy csürhe részeg állat. Hát te is, Nately? Szégyellhetned magad. Na, gyerünk, segíts fölszedni őket innen, mielőtt egytől egyig elpatkolnak tüdőgyulladásban.
– Tudod, ez nem is olyan rossz ötlet – tűnődött Félkupica Fehér Főnök. – Azt hiszem, mégiscsak meghalok én tüdőgyulladásban.
– Miért?
– Miért ne? – válaszolta Félkupica Fehér Főnök, és elégedetten elnyúlt a sárban, az üveg whiskyt keblén dajkálva.
– Na, most nézd meg, mit csinál! – kiáltott Clevinger ingerülten. – Nem tápászkodnátok fel és ülnétek be a kocsiba, hogy hazavigyünk benneteket a századhoz.
– Nem mehetünk mindnyájan. Valakinek itt kell maradni, hogy segítsen a Főnöknek visszavinni a kocsit, amit a kocsiparkból vételezett.
Félkupica Fehér Főnök betelepedett a század kocsijába, és büszkén, lelkesen csuklott. – Ez Black kapitány kocsija – tudatta velük boldogan.
– A tisztiklub elől loptam el tőle, azzal a biztonsági kulcscsomóval, amiről azt hitte, hogy tegnap elvesztette.
– Na, a fene egye meg. Erre inni kell.
– Nem ittatok még eleget? – kezdte Clevinger a pirongatást, mihelyt McWatt elindította a kocsit. – Nézzétek meg magatokat. Hát nem jut eszetekbe, hogy halálra ihatjátok magatokat, vagy halálra fulladhattok?
– Mielőtt halálra repüljük magunkat.
– Hé, nyissátok ki, nyissátok ki! – sürgette Félkupica Fehér Főnök McWattot. – És kapcsold ki a fényszórókat. Másképp nem megy ez.
– Daneeka Dokinak igaza van – folytatta Clevinger. – Az embereknek nincs elég eszük arra, hogy vigyázzanak magukra. Irtózatosan utállak benneteket.
– Rendben van, nagyszájú, azonnal szállj ki! – parancsolta Félkupica Fehér Főnök. – Mindenki szálljon ki a kocsiból, kivéve Yossariant. Hol van Yossarian?
– Menj innen a fenébe – nevetett Yossarian, és ellökte magától. – Tetőtől talpig sáros vagy.
Clevinger Natelyre összpontosította tanári hajlamait. – Tulajdonképpen te vagy az egyetlen, akin csodálkozom. Tudod, milyen büdös vagy? Ahelyett, hogy megpróbáltad volna távol tartani őt a bajtól, te éppúgy berúgtál, mint ő. Mi van, ha megint verekedni kezd Applebyjal? – Clevinger szeme tágra nyílt a félelemtől, amikor Yossariant csuklani hallotta. – Csak nem kezdett megint verekedni Applebyjal?
– Nem, most nem – válaszolta Dunbar.
– Nem, most nem. Most sokkal nagyobb jótéttel hajtottam végre.
– Most Korn ezredessel verekedett össze.
– Nem! – kapkodott levegő után Clevinger.
– Igen? – kiáltott fel Félkupica Fehér Főnök gyönyörrel. – Erre inni kell.
– De hát ez rettenetes! -jelentette ki Clevinger borzadállyal. -Mi az istennyiláért kellett pont Korn ezredessel kikezdened? Hé, mi van a fényszórókkal? Miért lett minden ilyen sötét?
– Én oltottam el – válaszolta McWatt. – Tudod, Félkupica Fehér Főnöknek teljesen igaza van. Sokkal jobb, ha nem égnek a fényszórók.
– Te is megőrültél? – sikoltotta Clevinger, és előrehajolt, hogy bekapcsolja a fényszórókat. Teljesen kiborulva rontott Yossarian-ra. – Látod, mit csinálsz? Előbb-utóbb mindenki utánozni kezd. Tegyük fel, hogy holnap eláll az eső, és Bolognára kell repülnünk. Gyönyörű állapotban leszel, mondhatom.
– Ez sohasem fog elállni. Nem, pajtás, egy ilyen eső igazán örökké eltarthat.
– Az eső elállt! – mondta valaki, és az egész kocsi elnémult.
– Ó, ti szegény kurvapecérek – mormogta Félkupica Fehér Főnök együttérzően néhány perc múlva.
– Tényleg elállt? – kérdezte Yossarian megjuhászodva. McWatt bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy megbizonyosodjék róla. Az eső elállt. Az ég kezdett kitisztulni. A hold éles fényt szórt a barna, fátyolos köd mögül.
– Persze, persze – énekelte McWatt józanul. – Egye meg a fene.
– Ne izguljatok, kispofáim – mondta Félkupica Fehér Főnök. -A startpályák még túl nedvesek ahhoz, hogy holnap használni lehessen őket. Lehet, hogy újra rákezdi az eső, mielőtt még felszáradna a reptér.
– Te istentelen, büdös, mocskos kurvapecér – sikoltotta Éhenkórász Joe a sátrából, amikor besüvítettek a századhoz.
– Jézus Isten, hát ez meg itt van? Azt hittem, még mindig Rómában van a futárgéppel.
– Jajajajajajajóóóóóó! – visította Éhenkórász Joe. Félkupica Fehér Főnök megrázkódott.
– Ez a pofa teljesen kikészít engem – vallotta be tüskés, suttogó hangon. – Hé, mi történt Fiume kapitánnyal?
– Ez a pofa teljesen kikészít engem. Múlt héten láttam az erdőben, bogyókat evett. Soha nem alszik a lakókocsijában. Úgy néz ki, mint a halál.
– Éhenkórász Joe attól fél, hogy valakit majd helyettesítenie kell, aki a kihallgatáson gyengélkedőre jelentkezik, noha tudja, hogy a gyengélkedőt bezárták. Nem láttátok tegnap éjjel, amikor meg akarta gyilkolni Havermeyert, és beleesett Yossarian futóárkába?
– Jajajajajajaj – visította Éhenkórász Joe. – Jajaj ajajaj!
– Tényleg jó dolog, hogy Fiume kapitány nem jár többé a kantinba. Nincs többé ez a „Hol a sóska Jóska”.
– Vagy: „Hol a kanál Pál.”
– Vagy: „Add ide a halat, szétrúgom a valagad.”
– Nem mész innen! Nem mész innen! – visította Éhenkórász Joe. – Azt mondtam, menj innen, menj innen, te istentelen, büdös, mocskos kurvapecér!
– Legalább végre megtudtuk, miről álmodik – jegyezte meg Dunbar szárazon. – Istentelen büdös, mocskos kurvapecérekről álmodik.
Akkor késő éjjel Éhenkórász Joe azt álmodta, hogy Hupple macskája az arcán fekszik, és fojtogatja, és amikor felébredt, Hupple macskája az arcán feküdt. Haláltusája ijesztő volt, az átható, földöntúli üvöltés, amit a holdfényes éjszakába küldött, még másodpercekkel utána is vibrált, mint valami megsemmisítő légnyomás. Néma csend követte, aztán lazító, fültépő lárma kelt a sátrában.
Yossarian az elsők között termett ott. Amikor beviharzott a bejáraton, Éhenkórász Joe már kezében tartotta a pisztolyt, és Hupple-lal birkózott, hogy karját kiszabadítsa, és lepuffantsa a macskát, amely harciasan prüszkölt és köpködött rá, nehogy lepuffantsa Hupple-t. A küzdő felek – a macska kivételével – mind kincstári alsót viseltek. A meztelen villanykörte odafönn tébolyultan lengett elszabadult drótján, a torz fekete árnyékok kaotikusan nőttek és zsugorodtak, és az egész sátor rengeni látszott. Yossarian ösztönszerűen támaszért kapott, aztán vakmerően előredobta magát, és a három küzdőt maga alá gyűrte a földön. Mikor a zűrzavarból felemelkedett, mindegyik kezében egy-egy grabancot fogott. Éhenkórász Joe-ét az egyikben, a macskáét a másikban. Éhenkórász Joe meg a macska vadul bámulták egymást. A macska harciasan köpködött Éhenkórász Joe-ra, Éhenkórász Joe meg megpróbálta eltalálni egy sarlóval.
– Sportszerű küzdelem – jelentette ki Yossarian, és a többiek, akik rémülten futottak be a riadalomra, mind eksztatikusan éljenezni kezdtek, túlcsorduló, felszabadult örömmel. – Sportszerű küzdelmet kérek – magyarázta bírói hangon Éhenkórász Joe-nak meg a macskának, miután mindkettőt kihozta a sátorból, még mindig egymástól távol tartva őket a grabancuknál fogva. – Ököl, karom, agyar használható. De fegyver nem – figyelmeztette Éhenkórász Joe-t.
– És köpködés sincs – figyelmeztette szigorúan a macskát. – Amikor egyszerre eleresztelek benneteket, akkor rajta. A belharcot kerülni, kifordulni, és újrakezdeni. Rajta!
Hatalmas, kerge tömeg gyűlt össze, mely mohón várta a látványosságot, de abban a pillanatban, mihelyt Yossarian elengedte a küzdőket, a macska berezelt, és tüzes gyorsasággal elmenekült Éhenkórász Joe elől, mint valami gyáva kutya. Éhenkórász Joe-t nyilvánították győztesnek. Boldogan tántorgott el, a győztes bajnok büszke mosolyával, megtört fejét fölemelve, beesett mellét kidüllesztve. Győzelemittasan tért meg ágyába, és megint azt álmodta, hogy Hupple macskája az arcán fekszik, és fojtogatja.
A bombázóvonal elmozdítása nem tette bolonddá a németeket, de bizony bolonddá tette **de Coverley őrnagyot, aki bepakolta neszesszerét, előparancsolt egy repülőgépet, és abban a meggyőződésben, hogy Firenzét is elfoglalták a szövetségesek, odaröpíttette magát, hogy a tiszteknek és a legénységi állománynak két lakosztályt béreljen, ahol a kimaradásukat eltölthetik. Akkor még nem tért vissza, amikor Yossarian ismét kiugrott Őrnagy őrnagy hivatalának ablakán, és azon töprengett, ki legyen a következő, akihez segítségért fordulhat.
**de Coverley őrnagy ragyogó, félelemmel vegyes tiszteletet keltő, méltóságteljes öregember volt, súlyos oroszlánfején vad fehér haj lobogott dühödten, mely úgy tombolt szigorú pátriárkaarca körül, mint valami hóvihar. Mint a század szálláscsináló tisztjének, kötelessége valóban teljes egészében abból állt, amint Daneeka Doki és Őrnagy őrnagy is gondolta, hogy lópatkókat dobáljon, olasz munkásokat raboljon, és lakosztályokat béreljen a tiszteknek és a legénységi állománynak, ahol kimaradásukat eltölthetik, s **de Coverley őrnagy mindhárom téren kitűnő munkát végzett. Valahányszor egy olyan város, mint Nápoly, Róma vagy Firenze eleste küszöbön állt, **de Coverley őrnagy összepakolta neszesszerét, előparancsolt egy repülőgépet és pilótát, és elrepíttette magát, s mindezt egyetlen szó nélkül csinálta, pusztán ünnepélyes uralkodói orcájának erejével, bütykös ujjainak királyi intésével. A város eleste után egy-két nappal már vissza is tért, két tágas, fényűző lakosztály használatára szóló bérleti szerződéssel. Egyik a tiszteké, másik a legénységi állományé volt, már mindkettő fölszerelve szakmájukat értő vidám szakácsokkal és szobalányokkal. Néhány nappal ezután a világ minden újságjában megjelent az első amerikai katonák fényképe, amint romon és füstön át élénk csatárléptekkel elfoglalják a szétlőtt várost. **de Coverley őrnagy soha nem hiányzott közülük: úgy ült dzsipjén, amelyet ki tudja, hol szerzett, mintha puskavesszőt nyelt volna, egyenesen, nem nézve se jobbra, se balra, míg a tüzérségi gránátok győzhetetlen feje körül robbantak, és ruganyos, ifjú gyalogosok szökelltek gyorstüzelő puskájukkal az út mentén, égő épületek árnyékában, vagy estek össze holtan kapualjakban. Örök életűnek tűnt, ahogy ült ott a környező veszélyben, megkeményedett arcán azzal a vad, uralkodói, igazságos és visszautasító kifejezéssel, amelyet a századnál mindenki ismert és mélységesen tisztelt.
A német titkosszolgálat számára **de Coverley őrnagy misztikus talány volt; az amerikai hadifoglyok ezreiből egyetlenegy sem tudott pontos információt adni arról az öregedő, fehér hajú, összehúzott szemöldökű és kihívó tekintetű, villámló szemű és hatalmas tisztről, aki láthatóan minden fontosabb előnyomulás dárdahegyeként bátran, sikeresen hatol előre. Az amerikai hatóságok számára éppoly titokzatos volt az őrnagy; egész ezred elsőrendűen képzett kémelhárítót dobtak a frontvonalakba, hogy kiderítsék, ki ő, míg egy hadosztály harcedzett reklámtiszt állt teljes harckészültségben a nap huszonnégy óráján át, hogy amely pillanatban kiderítik, reklámozása elkezdődjön.
Rómában **de Coverley őrnagy kitett magáért a lakosztályokkal. A tisztek számára, akik négyes, ötös csoportokban érkeztek, egy hatalmas kétágyas szoba jutott koponyánként, egy új, fehér kő-épületben, amelyben három tágas, tengerkék csempével borított fürdőszoba volt, s egy ráncos képű szolgálólány, akinek Michaela volt a neve, és aki mindent letörölgetett, és hibátlan rendben tartotta a lakosztályt. Egy emelettel lejjebb lakott az alkalmazkodó tulajdonos ; egy emelettel feljebb lakott a gyönyörű, gazdag, fekete hajú grófnő, a gyönyörű, gazdag, fekete hajú menyével; mindketten csak Natelytől hagyták volna zaklatni magukat, aki túlságosan szégyenlős volt ahhoz, hogy zaklatni merje őket, vagy Aarfytól, aki túlságosan kispolgári volt ahhoz, hogy zaklassa őket, és mindenáron le akarta őket beszélni arról, hogy férjeiken kívül, akik úgy döntöttek, hogy a család üzleti érdekei miatt északon maradnak, mástól zaklatni kívánják magukat.
– Tulajdonképpen rendes kis kölykök így egy párban – avatta be Aarfy őszintén a titokba Yossariant, aki visszatérő álmában ennek a gyönyörű, fekete hajú, gazdag, rendes kis kölyökpárnak a tejfehér meztelen testét rendezgette erotikus pózokba a saját ágyán, a magáé mellett.
A legénységi állomány tizenkettes vagy még számosabb bandákban szállt le Rómában, konzervellátmánnyal súlyosan megrakott ócska leprákon, hogy legyen mit főzni és felszolgálni nekik az ő külön lakosztályuk ebédlőjében, amely egy vörös kőépület hatodik emeletén volt, ahová nyikorgó Kft vezetett. A legénységi állomány tanyáján mindig mozgalmasabb volt az élet. Először is azért, mert a legénységi állomány mindig számosabb, ugyanúgy a főző-, felszolgáló-, súroló-, takarítóasszonyok hada, aztán mindig ott voltak a vidám, buta, érzéki fiatal lányok, akiket Yossarian szedett föl és hurcolt oda, meg azok, akiket a kimerítő hétnapos üdülésük után Pianosába visszafelé tartó álmos legénységi állomány szedett föl, hurcolt oda, és hagyott hátra bárkinek, akinek leghamarabb szüksége volt rájuk. A lányok feje fölött födél volt, és mindaddig enni kaptak, amíg maradni akartak. Ellenszolgáltatásképp mindössze azt kellett tenniök, hogy bárkinek lekuporodjanak, aki erre fölkérte őket, s ezzel láthatólag mindenki teljesen meg volt elégedve.
Úgy négynaponként Éhenkórász Joe zuhant be megkínzottan, rekedtre üvöltött hangon, vadul és magából kikelten, ha pechjére megint teljesítette bevetéseit és a futárgéppel járt. Leginkább a legénységi állomány lakosztályán hált meg. Senki sem tudta biztosan, hány szobát bérelt **de Coverley őrnagy, még az a jól megtermett, fekete melltartós és fűzős nő sem a földszintről, akitől kibérelte őket. A legfölső emelet teljes egészében az övék volt, de Yossarian tudta, hogy még az ötödik emeleten is van szoba, mert Bologna után egy nappal, Hóden ötödik emeleti szobájában talált rá végül is a citromszínű bugyit viselő szobalányra, akinek portörlőruha volt a kezében, amikor ugyanaznap reggel Éhenkórász Joe őrá talált rá a tiszti lakosztály egyik szobájában Lucianával az ágyában, és mániákus sietséggel rohant a fényképezőgépért.
A citromszínű bugyit viselő szobalány a harmincas éveit taposta, vidám volt, kövér és engedékeny, puha combjait és rengő farát citromszínű bugyiban hordta, amit akárkinek letolt, aki erre fölszólította. Nyílt, széles arca volt, és ő volt a legerkölcsösebb élő asszony a föld kerekén: mindenkinek lefeküdt, fajra, vallásra, színre vagy nemzetiségre való tekintet nélkül, nyájasan, vendéglátói gesztussal adta oda magát, nem vesztegetve fölöslegesen még azt a pillanatot sem, ami abban a pillanatban, amikor megragadták, arra kellett volna, hogy félretegye a seprűt, a rongyot vagy a portörlőt. Varázsa megközelíthetőségében gyökerezett, mint a Mount Everest, ott állt, és a férfiak, ha rájuk jött, mindig a tetejébe másztak. Yossarian szerelmes volt a citromszínű bugyit viselő szobalányba, mert úgy tűnt föl neki, ő az egyetlen nő a földön, akivel anélkül is szeretkezhet, hogy szerelmes lenne bele. Még a kopasz fejű lány is, Szicíliában, a szánalom, a gyengédség, a sajnálat erős érzését ébresztette föl benne.
A megsokszorozott életveszedelmek ellenére, amiknek **de Coverley őrnagy a lakosztályok bérelése érdekében minden egyes alkalommal kitette magát, egyetlen sebesülését a sors iróniája következtében akkor szenvedte, amikor a diadalmas menet élén bevonult Róma nyílt városba, és közvetlen közelről szemközt lőtte egy csokor virággal egy kehes, részegen vihogó vénember, aki, mint a Sátán maga, kárörvendő vigyorral rávetette magát **de Coverley őrnagy kocsijára, durván és szemtelenül megragadta az agg fehér kezét, és bor, sajt és fokhagyma kesernyés bűzét árasztó szájával tiszteletlen csókot nyomott mindkét királyi orcájára, aztán üreges, száraz, letaglózó röhejjel belevegyült a vidám, ünneplő tömegbe. **de Coverley őrnagy a rémséges megpróbáltatást spártai nyugalommal viselte el, arcizma sem rándult. S míg Pianosába vissza nem tért, miután Rómában ügyeit rendbe tette, nem keresett sebére gyógyírt.
Úgy döntött, hogy kétszemű marad, és rendelkezése szerint Daneeka Doki átlátszó szemellenzőt készített számára azért, hogy csorbítatlan éleslátással tovább folytathassa a lópatkódobálást, az olasz munkások elrablását és a lakosztályok bérlését. A század emberei szemében **de Coverley őrnagy szörnyeteg volt, noha senkinek sem volt bátorsága ezt megmondani neki. Az egyetlen, aki valaha is meg merte szólítani, Milo Minderbinder volt, aki a századnál töltött második hetében egy főtt tojással a kezében megközelítette a lópatkódobáló pályát, s a tojást **de Coverley őrnagy orra alá nyomta. Milo nyílt támadására **de Coverley őrnagy meglepetten fölmagasodott, s a támadóra összpontosította sziklás homlokának tépett eresze alól viharos pillantásának minden dühét, továbbá fölpúposodó orrának hatalmas szirtjét, mely úgy állt ki dühös támadásra készen arcából, mint egy válogatott tizenegy középhátvédje. Milo állta a sarat a védekezően maga elé tartott főtt tojás fedezéke mögött, melyet mint valami mindenható varázsszert tartott föl **de Coverley őrnagy arca elé. A vihar egy idő után csitulni kezdett, a veszély szűnőben volt.
– Mi ez? – kérdezte végül **de Coverley őrnagy.
– Tojás – válaszolta Milo.
– Miféle tojás ez? – kérdezte **de Coverley őrnagy.
– Ez egy főtt tojás – válaszolta Milo.
– Miféle főtt tojás ez? – kérdezte **de Coverley őrnagy.
– Ez egy friss főtt tojás – válaszolta Milo.
– Honnan származik ez a friss tojás? – kérdezte **de Coverley őrnagy.
– Tyúktól származik – válaszolta Milo.
– Hol van az a tyúk? – kérdezte **de Coverley őrnagy.
– Az a tyúk Máltában van – válaszolta Milo.
– Hány ilyen tyúk van Máltában?
– Elegendő ilyen tyúk van Máltában ahhoz, hogy a század minden tisztjének friss tojást tojjon, darabonként őt centért, az étkezési pénzalapból – válaszolta Milo.
– A friss tojás a gyengém – vallotta be **de Coverley őrnagy.
– Ha valaki rendelkezésemre bocsát egy gépet, hetente egyszer le tudnék oda repülni a század valamelyik gépén, és tudnék hozni annyi friss tojást nekünk, amennyire csak szükségünk van – válaszolta Milo.
– Málta végül is nem nagy távolság.
– Málta végül is nem nagy távolság -jegyezte meg **de Coverley őrnagy. – Hetente egyszer nyilván le tudnál oda repülni a század valamelyik gépén, és tudnál hozni annyi friss tojást nekünk, amennyire csak szükségünk van.
– Igen – helyeselt Milo. – Föltehetően meg tudnám ezt csinálni, ha valaki szükségét erezné, hogy csináljam, és rendelkezésemre bocsátana egy gépet.
– A friss tojást én sütve szeretem – tűnődött **de Coverley őrnagy.
– Friss vajban.
– Szicíliában találok annyi friss vajat, amennyire csak szükségünk van, fontját huszonöt centért – válaszolta Milo. – Huszonöt centjével a friss vaj fontja igencsak jó vásár. A friss vajra is jut elég az étkezési pénzalapból, és nyilván el is adhatunk majd némi haszonnal belőle más századoknak, úgyhogy nagyrészt megtérül nekünk az, amit fizettünk érte.
– Hogy hívnak téged, édes fiam? – kérdezte **de Coverley őrnagy.
– Milo Minderbinder a nevem, uram, és huszonhét éves vagyok.
– Kiváló géhástiszt vagy, Milo.
– Nem én vagyok a géhástiszt, uram.
– Kiváló géhástiszt vagy, Milo.
– Köszönöm, uram. Minden igyekezetem oda fog irányulni, hogy kiváló géhástiszt váljon belőlem.
– Áldásomat adom rád, édes fiam. Fogj egy lópatkót.
– Köszönöm, uram. Mit tegyek vele?
– Dobjad.
– Eldobjam?
– Arra a kis vaskaróra dobjad ott, ni. Aztán vedd le róla, és dobjad erre itt. Ez benne a sport, érted? Végül visszakerül hozzád a ló-patkó.
– Igenis, uram, értem, uram. Mennyiért kel a lópatkó?
A friss vaj forró kis tavában sercegő friss tojás illatát messzire hordta a Földközi-tenger szele, és rohanvást hozta vissza Dreedle tábornokot, mohó étvágyával, vöröskeresztes nővérkéjével, aki mindenhová elkísérte, és vejével, Moodus ezredessel egyetemben. Kezdetben Dreedle tábornok Milo konyháján falta be napi élelmiszerszükségletét. Aztán Cathcart ezredes ezredének másik három százada is átadta a konyháját Milónak, és mindegyik adott neki egy gépet is, pilótástul, hogy nekik is szerezzen friss tojást meg friss vajat. Milo gépei a hét minden napján oda-vissza közlekedtek, miután a frisstojásevés orgiáin a négy század minden tisztje kielégíthetetlen étvággyal kezdte falni a friss tojást. Dreedle tábornok friss tojást falt reggelire, ebédre, vacsorára, s az étkezések között még befalt egypár friss tojást – amíg Milo fel nem derítette a friss marha, borjú, liba, bárányborda, gombafej, broccoli, dél-afrikai rákfarok, tengeri rák, sonka, puding, szőlő, fagylalt, földieper és articsóka még felderítetlen lelőhelyeit. Dreedle tábornok hadosztályában még három bombázóezred volt, ezek egytől egyig féltékenyen elküldték repülőgépeiket friss tojásért Máltába, de aztán rájöttek, hogy ott hét centért kel a tojásnak darabja. Mivel Milótól öt centért vehették darabját, ésszerűbbnek látszott, ha ők is átadják konyhájukat Milo szindikátusának, és megadják neki a szükséges gépeket és pilótákat, hogy helyükbe hozza mindazt a sok jó kaját, amit nekik is megígért.
Az események ilyetén való fordulatát mindenki részeg ujjongással fogadta, főként Cathcart ezredes, aki meg volt győződve arról, hogy most megfogta az isten lábát. Mindig joviálisan köszöntötte Milót, valahányszor találkoztak, és töredelmes nagylelkűség! rohamában ösztönszerűen Őrnagy őrnagyot terjesztette föl előléptetésre. A fölterjesztést a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásáról azonnal visszautasította Wintergreen exőrv., aki kurta, névtelen följegyzésben emlékeztetett arra, hogy a Hadsereg csak egyetlen őrnagy őrnagy őrnagy őrnaggyal rendelkezik, és nincs szándékában előléptetéssel elveszíteni, csak azért, hogy Cathcart ezredesnek jó napja legyen. A megcáfolhatatlan kifogásra Cathcart ezredes fölszisszent, és bűntudatosan lapult szobája rejtekén a szigorú dor-gatórium miatt. A lebőgésért Őrnagy őrnagyot okolta, és elhatározta, hogy még azon a szent napon lefokoztatja hadnaggyá.
– Nem hiszem, hogy ők hagynák – jegyezte meg Korn ezredes vállveregető mosollyal, fenékig kiélvezve a helyzetet. – Mégpedig pontosan azért, amiért nem hagyták, hogy előléptesse. Mellesleg jól nézne ki, ha most próbálná lefokozni hadnaggyá, amikor épp most próbálta előléptetni az én rangomra.
Cathcart ezredes mindenfelől bekerítve érezte magát. Sokkal jobban sikerült az a húzása, amikor elérte, hogy kitüntessék Yossariant a ferrarai sikertelenség után, amikor sértetlenül állt még a Pót átszelő híd, hat nappal azután, hogy lebombázására Cathcart ezredes önként jelentkeztette egységét. Hat nap alatt kilenc bevetést repültek oda az emberei, és a hidat még mindig nem semmisítették meg, csak a tizedik bevetésen, a hetedik napon, amikor Yossarian megölte Kraftot és a gép egész személyzetét, azzal, hogy hat gépből álló alegységét másodszorra is a cél fölé vitte. Yossarian megfontoltan indította meg második bombázórohamát, mert akkor még bátor volt. Fel sem emelte a fejét a célzókészülékről, amíg a bombák lenn nem voltak; és amikor a fejét fölemelte, a gépben földöntúli narancs ragyogásban úszott minden. Először azt hitte, a saját gépe ég. Aztán észrevette közvetlen fölötte a gépet, lángoló motorral, és belevisította McWattnak a híradóba, hogy forduljon élesen balra. Egy másodperccel utóbb Kraft gépének szárnya levált. A lángoló roncs lezuhant: először a törzs, aztán a pörgő szárny, miközben apró fémdarabkák táncoltak Yossarian gépének fedelén, és a légelhárítás szüntelen csapuff! csapuff! csapuff!-ja még mindig körülötte buffogott.
Lenn a földön mord pillantások kereszttüzében csüggedten vonult Black kapitány elé a zöld fagerendából összerótt eligazításhoz, hogy jelentést tegyen, és megtudja, hogy Cathcart ezredes meg Korn ezredes várja benn néhány szóra. Danby őrnagy állta el a bejáratot, síri némasággal hessegetve el onnan mindenki mást. Yossarian elcsigázottan vonszolta magát, szeretett volna megszabadulni merev gúnyájától. Vegyes érzelmekkel lépett az eligazításra, bizonytalanságban afelől, vajon miként erezzen Kraft meg a többiek iránt, mert ők mind ama néma és magányos tusa pillanatában haltak meg, amikor ő nyakig a szarban döntött a kötelesség és kárhozat keresztre vonó, szart sem érő dilemmájában.
Cathcart ezredest ellenben teljesen megsemmisítette az esemény. – Kétszer? – kérdezte.
– Elsőre elvétettem volna – válaszolta Yossarian halkan, lehajtott fővel. Hangjuk kissé visszhangzott a hosszú, keskeny bungalóban.
– De kétszer? – ismételte Cathcart ezredes élénk hitetlenséggel.
– Elsőre elvétettem volna – ismételte Yossarian.
– De Kraft élne.
– És a híd még mindig állna.
– Képzett bombázótól elvárjuk, hogy elsőre leszórja bombáit – emlékeztette Cathcart ezredes. – A többi öt bombázó elsőre ledobta bombáit.
– És elvétették a célt – mondta Yossarian. – Újra vissza kellett volna mennünk oda.
– És meglehet, hogy akkor maga elsőre eltalálja.
– És meglehet, hogy egyáltalában nem találom el.
– De meglehet, hogy nem lett volna veszteség.
– És meglehet, hogy nagyobb veszteség lett volna, ha megmarad a híd. Én azt hittem, ön azt akarja, semmisítsük meg a hidat.
– Ne feleseljen velem – mondta Cathcart ezredes. – Elég bajunk van éneikül is.
– Én nem feleselek, ezredes uram.
– Dehogynem. Sőt, ez is feleselés volt.
– Igenis, ezredes úr. Elnézést kérek.
Cathcart ezredes vadul ropogtatta ujjait. Korn ezredes, egy köpcös, sötét képű, lottyadt férfiú, alaktalan pocakjával teljes kényelembe helyezkedve ült az első padsorban, kezét pompás nyugalommal összekulcsolva kopasz és lesült feje búbján. Szeme derűsen csillogott keret nélküli szemüvege mögött.
– Teljes elfogulatlansággal próbáljuk fölmérni a helyzetet – súgta Cathcart ezredesnek.
– Teljes elfogulatlansággal próbáljuk fölmérni a helyzetet -mondta Cathcart ezredes Yossariannak a hirtelen fölismerés lelkesültségében. – Nem mintha érzelmeskedni akarnék, vagy mit tudom én. Egy nyavalyát sem érdekel engem se a gép, se a személyzete. Csak olyan kurván fog majd festeni a jelentésben. Hogyan fogok én tudni ilyesmit elmismásolni a jelentésemben, azt mondja meg.
– Miért nem tüntet ki? – indítványozta Yossarian jámborán.
– Azért, mert kétszer ment rá?
– Éhenkórász Joe-t kitüntette, amikor véletlenül összetörte azt a gépet.
Cathcart ezredes siralmasan röhögött. – Maga csak örüljön, ha nem kerül haditörvényszék elé.
– De hát én elkaptam azt a hidat másodszorra – tiltakozott Yossarian. – Én azt hittem, ön azt akarja, semmisítsük meg a hidat.
– Mit tudom én, mit akartam! – kiáltott föl Cathcart ezredes kimerültén. – Ide hallgasson, persze hogy azt akartam, hogy semmisítsék meg azt a hidat. Az a híd az oka minden bajomnak, amióta elhatároztam, hogy kiküldőm oda magukat, hogy kapják el. De mi az istenért nem tudta ezt elsőre megcsinálni?
– Nem volt rá elég időm. A navigátorom nem volt egészen biztos benne, hogy a megfelelő város fölött vagyunk-e.
– A megfelelő város fölött? – Cathcart ezredes teljesen paffá lett. – Csak nem akarja most meg az egészet Aarfy nyakába varrni?
– Nem, ezredes úr. Az én hibám volt, mert hagytam, hogy elvonja a figyelmemet. Mindössze csak azt próbáltam magyarázni, hogy nem vagyok csalhatatlan.
– Senki sem csalhatatlan – mondta élesen Cathcart ezredes, aztán, mintegy lépcsőházi gondolattársítással, ködösen hozzátette: -És senki sem nélkülözhetetlen.
Cáfolat nem volt. Korn ezredes lustán nyújtózkodott. – Döntenünk kell – jegyezte meg mellékesen Cathcart ezredesnek.
– Döntenünk kell – mondta Cathcart ezredes Yossariannak. – És ennek is maga az oka. Miért kellett magának másodszorra visszamennie? Miért nem tudta előszörre ledobni a bombáit, mint a többiek.
– Elsőre elvétettem volna.
– Nekem úgy tűnik most, hogy mi megyünk vissza másodszorra – szólt közbe kuncogva Korn ezredes.
– De hát mit fogunk csinálni? – kiáltott fel Cathcart ezredes kétségbeesetten. – A többiek ott várnak kinn bennünket.
– Miért nem tünteti ki? -javasolta Korn ezredes.
– Azért, mert kétszer ráment? Mivel indokoljam a kitüntetést?
– Azzal, hogy kétszer ráment – válaszolta Korn ezredes tűnődő, önelégült mosollyal. – Különben, gondolom, nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy másodszorra is rámenjen a célra, amikor nem volt ott más gép, ami megossza a légelhárítás tüzet. És tényleg ő találta el a hidat. Tudja, ez lehet a megoldás: dicsekedjünk azzal, amit szégyenlenünk kellene. Ez olyan trükk, ami, úgy látszik, mindig beválik.
– Gondolja, hogy menni fog?
– Biztos vagyok benne. És a biztonság kedvéért léptessük elő kapitánnyá.
– Nem gondolja, hogy ez azért több a soknál?
– Nem, nem gondolom. Legokosabb dolog a biztonsági játék. Aztán meg, mi egy kapitány?
– Igaza van – döntött Cathcart ezredes. – Kitüntetjük valamivel, amiért volt elég bátorsága, hogy még egyszer ráforduljon a célra. És kapitányt is csinálunk belőle.
Korn ezredes a sapkájáért nyúlt.
– Távozzon mosolyogva – tréfálkozott, és karjával átfogta Yossarian vállát, amikor kiléptek az ajtón.
A bolognai bevetés idején Yossarian már elég bátor volt ahhoz, hogy egyszer se menjen a cél fölé, és amikor egyszer csak a levegőben találta magát Kid Sampson gépének az orrában, egy gombnyomással bekapcsolta a gégemikrofonját, és megkérdezte:
– Tehát? Mi baja van a gépnek? Kid Sampson fölsikoltott. – Valami baja van a gépnek? Mi baj van? Kid Sampson sikolyára Yossarian jéggé dermedt. – Valami baj van?
– üvöltötte rémülten. – Kiugrunk?
– Nem tudom! – Kid Sampson izgatottan nyüszített aggodalmában.
– Valaki azt mondta, hogy kiugrunk! Különben is, ki beszél? Ki beszél?
– Yossarian az orrból! Yossarian az orrból! Úgy hallottam, azt mondtad, hogy van valami. Nem azt mondtad, hogy valami baj van?
– Én meg azt hittem, hogy te mondtad, hogy valami baj van. Úgy néz ki akkor, hogy rendben van minden. Minden rendben van.
Yossarian kedve lehorgadt. Valami rettenetes baj van, ha minden rendben van, és nincs kifogás, amivel visszafordulhatnak.
– Nem hallom a hangod.
– Azt mondtad, minden rendben van.
A nap fehéren vakított lenn a porcelánkék vízen és a többi repülőgép oldalán. Yossarian összemarkolta a fedélzeti híradórendszer csatlakozódobozába vezető színes drótokat, és kitépte őket.
– Még mindig nem hallom a hangod – mondta.
Semmit sem hallott. Lassan összeszedte térképeit, három szilánk-védő öltözékét, és visszakúszott a gép törzsébe. Nately, aki mereven ült a segédpilóta helyén, szeme sarkából kifigyelte, amikor a pilótafedélzetre lépett Kid Sampson mögé. Sápadtan mosolygott Yossarianra; ejtőernyőjével, hajózóruhájában, gégemikrofonjával, sapkájában, fülhallgatójának hatalmas kazamatájában törékenynek, rendkívül fiatalnak és bátortalannak látszott. Yossarian egészen Kid Sampson füléhez hajolt.
– Még mindig nem hallom a hangodat – kiáltotta az egyenletesen dörömbölő motorok zajában.
Kid Sampson csodálkozva pillantott hátra. Kid Sampsonnak muris, szögletes arca volt, íves szemöldöke meg szőke macskabajusza.
– Mit? – kiáltotta a válla fölött.
– Még mindig nem hallom a hangod – ismételte Yossarian.
– Hangosabban kell majd beszélned – nyerített vissza Kid Sampson.
– Még mindig nem hallom a hangodat.
– Nem hallom a híradóban, mit beszélsz – bőgte Yossarian növekvő reménytelenséggel. – Vissza kell majd fordulnod.
– Új híradórendszerért? – kérdezte Kid Sampson.
– Fordulj már meg – mondta Yossarian –, mert szétverem a fejed.
Kid Sampson erkölcsi támaszért Nately felé fordult, aki céltudatosan másfelé nézett. Yossarian volt közöttük a rangidős. Kid Sampson még egy pillanatig kétkedve ellenszegült, aztán diadalmas csatakiáltással mohón megadta magát.
– Nahát, ez se jöhetett volna jobbkor -jelentette ki boldogan, és éles füttysorozatot eresztett meg föl a bajuszába. – Iggenisuram, ez se jöhetett volna jobbkor a jó öreg Kid Sampsonnak.
Megint füttyentett, aztán beleordította a fedélzeti híradóba: – Na, most aztán figyelem, pici madaraim. Itt Kid Sampson admirális beszél. Itt Kid Sampson admirális csicsereg, a Királynő kegyence, a tengerészek gyöngye. Iggenisurraim. Fordulunk vissza, fiúk, drága kis sporttársaim, visszafordulunk!
Nately egyetlen boldog rántással tépte le fejéről a sapkáját meg a fülhallgatóját, s boldogan hintázott a helyén, mint valami bájos kis kölyök egy hatalmas székben. Knight őrmester mint az ólommadár zuhant le a toronygéppuska mellől, és lázas lelkesedéssel püfölte a hátukat. Kid Sampson széles, látványos ívben kifordult a köteléktől, és a repülőtér irányába állt. Amikor Yossarian a pilótasapkáját belevágta az egyik pótcsatlakozó-dobozba, a farban a két lövész a Cucarachá-t énekelte.
Lenn a reptéren a jókedv hirtelen elszállt. Kényelmetlen csend vette át a helyét, és Yossarian józan és fegyelmezett lett, amint lemászott a gépből, és elfoglalta helyét a dzsipben, amely már várt rájuk. Egyetlen szó nem esett végig az egész úton visszafelé, át az igéző nyugalomban elterpeszkedő vidéken, a hegyek, a tenger és az erdők között. Az elhagyatottság érzése még inkább erősödött, ahogy ráfordultak a századhoz vezető útra. Yossarian szállt ki utolsónak a kocsiból. Egyetlen perc múlva csupán Yossarian meg a lágy, meleg szél zavarta meg a kísértő nyugalmat, mely kábán feküdte meg a kiürült sátrakat. A század érzéstelenül terült el, megfosztva minden emberitől Daneeka Doki kivételével, aki fájdalmasan gubbasztott, mint valami fázós kondorkeselyű a gyengélkedősátor bezárt ajtaja mellett, eldugult orrát mohó, hiábavaló szomjúsággal döfködve a körötte áramló fátyolos napsütésbe. Yossarian tudta, hogy Daneeka Doki nem megy vele úszni. Daneeka Doki soha többé nem megy úszni: elájulhat az ember, csendes szívkoszorúér-elzáródást kaphat, és belefúlhat pár centiméteres vízbe is, elragadhatja és kisodorhatja a nyílt tengerre valami felszín alatti áramlás, gyermekbénulásra való hajlamosságot vagy meningococcus-fertőzést szerezhet a fázástól vagy a túlerőltetéstől. A bolognai veszedelem, mely a többieket fenyegette, Daneeka Dokit még fokozottabb elővigyázatra ösztönözte önnön biztonsága érdekében. Mostanában éjszakánként betörőket hallott mozgolódni.
Az eligazítás bejáratát felhozó levendulahomályban Yossarian Félkupica Fehér Főnököt pillantotta meg, amint a whiskyellátmányt kezelte szorgos hűtlenséggel, hamisítván a nem ivók aláírását, sebesen döntögetvén az alkoholt, mellyel önmagát mérgezte, külön üvegekbe, azért, hogy amennyit csak tud, ellopjon addigra, mire Black kapitány is észbe kap, és futva átjön, hogy a maradékot hanyag nemtörődömséggel ellopja magának.
A dzsip halkan újra elindult. Kid Sampson, Nately meg a többiek hangtalan mozgásörvényben széledtek el és oldódtak fel az émelyítő sárga csöndességben. A dzsip egy köhintéssel eltűnt. Yossarian egyedül volt a hatalmas, emberelőtti nyugalomban, melyben minden zöld feketének látszott, és minden más a genny színével itatódott át. Száraz, áttetsző messzeségben leveleket zörgetett a fuvallat. Nyugtalan volt, riadt és álmos. Szemhártyáján tűszúrásként csípett a kimerültség. Fáradtan nyomakodott be az ejtőernyősátorba a hosszúkás, sima faasztalhoz; a kétség nyüszítő szukája kaparászott fájdalom nélkül a lelkiismeretében, amely tökéletesen tisztának érezte magát. Otthagyta hajózóruháját meg az ejtőernyőjét, és átvágott a víztartály mellett a hírszerzősátorhoz, hogy visszaadja térképtáskáját Black kapitánynak, aki szunyókálva ült a székén, két pipaszárlábát az asztalon nyugtatva, s érzéketlen kíváncsisággal tudakolta, miért tért vissza Yossarian gépe. Yossarian tudomást sem vett róla. A térképeket a pultra tette, és kiment.
Benn a sátrában kibújt az ejtőernyő hevederjeiből, aztán a ruháiból. Orr Rómában volt, ugyanezen a délutánon kellett megérkeznie pihenőjéről, melyet azzal érdemelt ki, hogy megmártotta gépét Genova vizeiben. Nately már nyilván pakol, hogy a helyébe menjen, elbűvölve attól, hogy életben találja magát, és kétségtelenül türelmetlenül, hogy tovább folytassa hiábavaló és szívdöglesztő udvarlását prostituáltjának Rómában. Amikor Yossarian levetkőzött, priccsére ült pihenni egyet. Sokkal jobban érezte magát most, hogy meztelen volt. Soha nem érezte jól magát felöltözve. Kis idő múlva tiszta alsónadrágot húzott, és nekivágott mokaszinjában a partnak, khakiszínű törülközőt vetve a nyakába.
A századtól az út egy titokzatos tüzelőállás mellett vezetett el az erdőben; az ott állomásozó háromtagú legénységből kettő a kör alakú homokzsák mellvéden aludt, a harmadik pedig bíbor gránátalmát evett, ülve: habzó állkapoccsal hatalmasakat harapott, és a héját elköpdöste magától, be a bokrok közé. Amikor harapott, vörös lé fröcsögött a szája sarkán. Yossarian továbbklaffogott, újra benn az erdőben, s időnként odaadóan simogatta meztelen, bizsergő hasát, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy még a helyén van. Köldökéből kis darab gézt húzott ki. Az ösvény két oldalán, végig a földön hirtelen apró gombák tucatjait pillantotta meg, az eső csalta ki őket, csúcsos süvegüket úgy dugták föl a nyirkos talajon át, mint élettelen, csonkolt ujjakat, mindenfelé, amerre nézett, oly üszkös szorgalommal sarjadtak, mintha ott a szeme előtt szaporodnának. Ameddig csak belátott, ezrével hemzsegtek a bokros aljnövényzet alatt, és ahogy kémlelte őket, úgy látszott, mintha nagyságukat változtatnák, és számban is növekednének. Alvilági félelemben futott előlük, és mindaddig nem csökkentette iramát, míg talpa alatt a föld száraz homokká nem omlott, és a gombák el nem maradtak messze mögötte. Gyanakodva nézett hátra, félig-meddig azt várva, hogy azok a béna fehér valamik vak üldözők gyanánt utána csúsznak-másznak vagy fölkúsznak a fák teteje fölé, vonagló, képlékeny, ellenállhatatlan tömegben.
A part elhagyott volt. Minden hang halk volt: az áramlás kövér kortyogása, a magas fű és cserje sóhajtozó zizegése és a buta, áttetsző hullámok apatikus mormolása. A hullámok mindig alacsonyak voltak, a víz tiszta és hideg. Yossarian kinn hagyta dolgait a homokon, belegázolt a térdig érő hullámokba, amíg csak el nem merült teljesen. A tenger másik felén, szemben, a sötétlő part szaggatott ezüstje ködbe burkolózott, már-már láthatatlanul. Bágyadtan kiúszott a tutajig, pihent egy percet, aztán bágyadtan visszaúszott oda, ahol meg tudta vetni a lábát egy homokpadon. Megbukott néhányszor a zöld vízben, amíg teljesen tisztának és ébernek nem érezte magát, aztán arccal lefelé elnyúlt a homokon, és addig aludt, amíg a Bolognából visszatérő gépek csaknem a feje fölé értek, és a sok motor hatalmas, fölerősödő zúgása földrengető robajjal betört álmába.
Pislogva ébredt, kis fejfájással, s szemét egy olyan világra nyitotta, amely maga volt a fortyogó káosz, azaz minden a megszokott rendben volt. Önfeledt bámulattal kapkodott levegő után a tizenkét raj tökéletes kötelékben való nyugodt érkezése láttán. A látvány túlságosan váratlan volt ahhoz, hogy igaz legyen. Nem volt sebesültekkel előrezúgó gép, sem rongáltan hátul bicegő. Nem kormozta áldozati füst az eget. Nem hiányzott gép, csak az övé. Egy pillanatra megbénította a téboly érzete. Aztán megértette, és majd-hogy sírva nem fakadt a sors iróniáján. A magyarázat egyszerű: a cél fölött nyilván felhős volt az ég, mielőtt elkezdhették volna a bombázást, és így a bolognai bevetés még mindig a levegőben lóg.
Tévedett. Nem voltak felhők. Bolognát megbombázták. Bologna üresjárat volt. Egyáltalában nem volt légelhárítás.
Plitchard kapitány és Wren kapitány, a két ártalmatlan század-hadműveleti tiszt, jámbor, halk beszédű és az átlagosnál alacsonyabb termetű ember volt; élvezték a harci bevetéseket, és semmi egyébért nem imádkoztak istenükhöz meg Cathcart ezredeshez, csak azért, hogy lehetőséget adjon még több harci bevetést repülniök. Több száz harci bevetést repültek, és még több százat akartak repülni. Mindegyikre feliratkoztak. Soha olyan csodálatos dolog nem történt még velük azelőtt, mint a háború, és folyton attól rettegtek, hogy soha többé nem fog velük megtörténni. Szolgálatukat alázattal és hallgatagon tették, minimális fontoskodással, s az égvilágon mindent megtettek, hogy ne kerüljenek szembe senkivel. Élénken rámosolyogtak mindenkire, aki mellett elmentek. Ravasz, derűs, szolgálatkész emberek voltak, akik csak egymással érezték jól magukat, és soha nem néztek senki más szemébe, még Yossarianéba sem azon a szabadtéri gyűlésen, amit azért hívtak össze, hogy nyilvánosan megdorgálják, amiért Kid Sampsont visszatérésre kényszerítette a bolognai bevetésről.
– Bajtársak – mondta Plitchard kapitány, akinek ritkuló sötét haja volt, és folyton zavartan mosolygott. – Ha bevetésről visszafordultok, próbáljatok előbb meggyőződni arról, vajon csakugyan fontos-e az, amiért visszafordultok, igen? És nem valami lényegtelen apróság... egy hibás fedélzeti híradó... vagy valami ilyesmi. Wren kapitánynak van még mondanivalója erről a tárgyról.
– Bajtársak, Plitchard kapitánynak teljesen igaza van – mondta Wren kapitány. – És ez az egész, amit erről a dologról én mondani akarok nektek. Szóval, ma végre eljutottunk Bolognába, és rájöttünk, hogy üresjárat. Egy kicsit mindnyájan idegesek voltunk, azt hiszem, és nem csináltunk valami nagy kárt ott. Szóval, hallgassatok ide. Cathcart ezredes engedélyezte, hogy még egyszer visszamenjünk. És holnap aztán végképp péppé zúzzuk azokat a munícióraktárakat. Szóval, mit szóltok ehhez?
És hogy Yossarian nehogy azt higgye, ellenséges érzéssel viseltetnek iránta, másnap, amikor visszamentek Bolognára, az első kötelékbe osztották be, vezető bombázónak, McWatt gépére. Úgy ment rá a célra, mint Havermeyer, gyanútlanságában egyáltalán nem hajtott végre megtévesztő manőverezést, és váratlanul elkezdték kilőni belőle az eleven szart!
Nagy kaliberű légelhárítás mindenfelé! Gyanúját elaltatták, visszacsalogatták, csapdába ejtették, és most nincs más hátra, csak ülhet, mint a hülye, és nézegetheti a rút, fekete pukkanó pamacsokat maga korúi, amelyek meg fogják gyilkolni. Nincs más hátra, míg le nem dobja a bombákat, mint hogy bámuljon hátrafelé a célzókészülékbe, ahol a finom fonalkereszt metszéspontja a lencsében mintha csak odaragadt volna a cél fölé, pontosan, ahová irányította, a neki kijelölt álcázott raktárblokk udvarának közepére, mindjárt az első épület alapvonala előtt. Szakadatlanul remegett, ahogy kúszott előre a gép. Hallgathatta a légelhárítás egymást fedő négyszeres bum-bum-bum-bumját maga korúi döngeni mindenfelől, és éles, átható esettjét egy-egy magányos gránátnak, hirtelen, nagyon közel. Ezer ellentmondó gondolattöredék feszítette agyát, majd szétszakadt, míg azon imádkozott, hogy dobhassa már a bombáit. Mint valami kövér, lusta légy, egyhangúan zümmögött a gép. A célzókészülék mutatója végre zárt, s ő kioldotta a nyolc, egyenként ötszáz fontos bombát, egyiket a másik után. A terhétől megszabadult gép lendületesen fölfelé billent. Yossarian görnyedten elfordult a célzókészüléktől, és a balján levő indikátorra bámult. Mikor a mutató a nullát érintette, becsukta a bombaszekrény ajtaját, és legélesebb hangján belesivított a híradóba:
– Élesen jobbra!
McWatt azonnal cselekedett. A motorok fájdalmas üvöltése közben bedöntötte a gépet, egyik oldalára szinte, irgalmatlan és sikoltó fordulóval húzott ki a légelhárító üteg célkörzetéből, Yossarian már előbb kifigyelte, hogy a magasba szökő kettős füsttornyok mind veszélyesebben közelednek hozzájuk. Yossarian aztán egyre följebb és följebb kényszerítette McWattot, amíg végül föllélegezhettek a nyugodt, gyémántkék égbolton, melyet a messzeségben mindenfelől összefüggő fehér pihefátyol szegélyezett. A szél csitítóan cincogott ablakának hengeres tábláin, de Yossarian csak addig ujjonghatott nyugalmának, amíg megint rákapcsoltak, és akkor McWattot balra irányította, aztán egyenesen vissza, le a pokolba, mert a diadalujjongás átmeneti rohamában is észrevette a légelhárítás gombafürtjeit magasan maga fölött kibomlani, meg hátul jobbra, a válla fölött, pontosan ott, ahol most lennének, ha nem fordul balra, és nem viszi zuhanórepülésbe a gépet. Újabb éles kiáltással egyenesbe hozta McWattot, aztán föl, és körbekorbácsolta megint, bele egy rongyos szegélyű kék és makulátlan égdarabkába, épp akkor, amikor a bombái lenn becsapódtak. Az első az udvarba esett, pontosan oda, ahová célzott, a többi azután, rajának többi bombájával együtt, már az épületek fölött összecsapó tűzözönbe hullott, s villámló narancs lángszirmokkal nyílt ki a földön, míg az épületek elmerültek a rózsaszín, szürke és szénfekete füst hatalmas, háborgó hullámaiban, a füstben, mely áradat gyanánt gomolygott szerte minden irányban, s amelynek méhe görcsösen rángott a vörös, fehér és arany villámok iszonyú légnyomásaitól.
– Hát ezt meg kell nézned – ámuldozott Aarfy zengzetesen Yossarian mellett, és dundi, kerek arca boldog elragadtatásban lángolt. – Ott lenn nyilván lőszerraktár volt.
Yossarian elfeledkezett Aarfyról. – Ki innen! – ordított rá. – Ki innen az orrból!
Aarfy udvariasan mosolygott, és lemutatott a célra, nagylelkű idegenvezetőként invitálva Yossariant, vessen csak oda egy pillantást, mert megéri. Yossarian állhatatosan csapkodott feléje, és vadul mutogatott a kúszófolyosó bejárata felé.
– Takarodj a törzsbe! – kiáltotta magából kikelve. – Takarodj vissza, hátra a törzsbe! Aarfy szeretetreméltóan vállat vont. – Nem hallom a hangod – magyarázkodott.
Yossarian megragadta ejtőernyőjének vállhevederénél fogva, és éppen lökdöste hátrafelé a kúszófolyosó bejáratához, amikor a gépet fülrepesztő csattanás rendítette meg, s ez végigzongorázott gerincén, megállította benne az ütőt. Találatot kaptak, és rögtön tud-' ta, hogy meghaltak.
– Emelkedj! – sikoltotta a híradóba, amikor rájött, hogy még élnek.
– Húzd, te kurva! Húzd, húzd, húzd, húzd!
A gép megint gyertyában húzott fölfelé, gyorsan és idegesítően, amíg egyenesbe nem hozta egy másik éles, McWattnak ugatott paranccsal, aztán földübörgő, könyörtelen negyvenöt fokos bedöntésű fordulóba hajszolta, amely egyetlen elbágyasztó szippantással kiszívta pejslijét, és ott hagyta testetlenül lebegve a levegőben, amíg McWatttal újra egyenesbe nem hozatta a gépet, csupán annyi időre, hogy bal fordulóval vízszintes köríven hátrairányítsa, aztán meg le, üvöltő zuhanórepülésbe. A kísérteties fekete füst végtelen pacáin keresztül igyekezett előre, s a szállongó korom úgy csapódott a gép orrának sima plexiüvegére, mintha gonosz, üszkös zápor verné az arcát. Megint fájó rémületben kalapált a szíve, amint föl és le és jobbra és balra bukdácsolt a légelhárítás vak banditái közt, melyek gyilkos indulattal rontottak rá, föl az égre, aztán fásultan elpetyhüdtek. Nyakáról patakokban ömlött a veríték, vállán és derekán csordogált lefelé, mint valami langyos iszap. Torka élő sebként lüktetett a fojtott feszültséggel McWattnak kiáltott parancsszavaktól. A motorok süketítően, fájdalmasan, üvöltve bőgtek föl, valahányszor McWatt irányt változtatott. És messze kint előttük még mindig rajzott az égre a légelhárítás tüze az új ütegek torkából, s megfelelő magasságban tapogatóztak, mintha csak szadista módon azt várnák, hogy ő a hatókörükbe röpüljön.
A gépet hirtelen megint hangos, fülsértő robbanás lökte meg, mely csaknem a hátára fordította, és az orr tüstént kék füst édeskés felhőjével telt meg. Valami tüzet fogott! Yossarian megpördült, hogy meneküljön, és Aarfyba ütközött, aki épp dobta el a gyufát, és nyájasan még egyet szívott a pipáján. Yossarian döbbenten és zavartan tátogott vigyorgó, holdvilágképű navigátorára. Felötlött benne, hogy valamelyikük bolond.
– Jézus Isten! – üvöltött Aarfyra meggyötört ámulatban. – Menj innen az istenbe az orrból! Bolond vagy? Kifelé!
– Mi van? – mondta Aarfy.
– Kifelé! – nyerített Yossarian eszelősen, és összekulcsolt két öklével visszakézből agyalni kezdte. – Kifelé!
– Még mindig nem hallom a hangod – szólt vissza Aarfy ártatlanul, tekintetében jámbor és zavart szemrehányással. – Kicsit hangosabban kell majd beszélned.
– Kifelé az orrból! – süvöltött Yossarian kétségbeesetten. – Meg akarnak ölni bennünket! Nem érted? Meg akarnak ölni bennünket!
– Merrefelé menjek, az isten verjen meg! – kiáltotta dühöngve McWatt a fedélzeti híradóba szenvedő, magas fejhangon. – Merre menjek?
– Balra! Balra, te rohadt, mocskos kurvapecér! Éles balforduló!
Aarfy Yossarian háta mögé húzódott, és keményen oldalba bökte a pipája szárával. Yossarian sírva-nyüszítve röppent föl a levegőbe, aztán egy teljes kört ugrándozott a térdén, fehéren, mint a lepedő, és reszketve a dühtől. Aarfy bátorítóan kacsintott, és hüvelykujjával hátrabökött McWatt felé, viccesen.
– Mi rágja ezt? – kérdezte nevetve.
Yossarian háta borsózott, úgy érezte, megőrül. – Nem mennél ki innen? – ugatott rá rimánkodva, és teljes erőből fellökte Aarfyt. – Süket vagy, vagy mi! Takarodj vissza a törzsbe! – És McWattnak: – Zuhanórepülés! Nyomd! Nyomd!
Megint belezuhantak a robbanó légelhárító gránátok csattogó, dübörgő, rémes zárótüzébe, és Aarfy megint Yossarian mögé sompolygott, hogy keményen oldalba bökje a pipája szárával. Yossarian megint a levegőbe pattant, és megint nyüszítve hápogott.
– Még mindig nem hallom a hangodat – mondta Aarfy.
– Azt mondtam, takarodj innen – kiáltotta Yossarian, és kis híján sírva fakadt. Két ököllel püfölte Aarfy gyomrát, olyan erővel, ahogy csak bírta. – Takarodj előlem! Takarodj!
Aarfyt püfölni annyi volt, mintha egy habszivaccsal tömött zsákot dagasztott volna ökleivel. Semmi ellenállása, semmi ruganyossága nem volt a lágy, érzéketlen tömegnek, és kis idő múlva Yossariannak minden kedve elment tőle. Keze kétségbeesetten és kimerültén lehullott. Teljesen elborította a tehetetlenség megalázó érzése, és önsajnálatában majdhogy sírva nem fakadt.
– Mit mondtál? – kérdezte Aarfy.
– Takarodj előlem – fogta könyörgésre Yossarian a dolgot. -Menj vissza a törzsbe.
– Még mindig nem hallom a hangod.
– Nem baj – nyüszítette Yossarian –, nem baj. Csak hagyj békén.
– Mi nem baj?
Yossarian a saját homlokát csapkodta. Föltápászkodott, hogy meg tudja vetni a lábát, aztán megragadta Aarfy mellén a gúnyát, és azt a puffadt, alaktalan zsákot, ami Aarfy volt, az orrfülke hátsó végébe vontatta, s ott begyömöszölte a kúszófolyosó bejáratába. Gránát robbant, rettenetes böffenéssel, közvetlen a fülke mellett, amint mászott vissza az előrészbe, és felfogóképességének valamelyik még ép rekeszében fölmérte, hogy nem ölték meg mindannyiukat. Megint gyertyában húztak föl. A motorok megint üvöltöttek, mintha fájna nekik. A hajóban a levegő csípett a motorok szagától, és bűzlött a gázolajtól. Amire legközelebb emlékezett, az az volt, hogy havazott.
Mint hópihék, apró fehér papírfoszlányok ezrei hullongtak benn a gépben. Olyan sűrűn örvénylettek feje körül, hogy amikor döbbenten pislantott, rátelepedtek pilláira, felkúsztak orrlikába, és szájába röppentek, amikor lélegzetet vett. Amikor teljesen megzavarodva megpördült a tengelye körül, Aarfy vigyorgott rá fülig érő szájjal, mint valami, ami már nem is emberi, és büszkén tartotta Yossarian orra -alá a megtépázott papír térképet, hogy nézze meg. Jól megtermett gránátszilánk tépte fel a padlót, majd Aarfy istentelen térképzűrzavarán áttörve, centiméterekre fütyült el a fejük mellett, hogy feltépje a tetőt, és eltávozzon. Aarfy öröme határtalan volt.
– Ezt nézd csak meg! – morogta, két kolbászujjával játékosan Yossarian arca felé böködve az egyik térképen támadt lyukon át. -Nem nézed meg?
Yossarian teljesen megbénult elragadtatott elégedettsége láttán. Aarfy olyan volt, mint álmában a mesék emberevő óriása, mérhetetlen és elkerülhetetlen, és Yossarian, bonyolult okokból, melyektől képtelen volt megszabadulni, iszonyodott tőle. Szél fütyült fel a tépett szélű léken át, állandó mozgásban tartva a milliárdnyi papír-foszlányt, mintha egy papírnehezék alabástrom részecskéi lennének, s a látvány valami zománcos, vizenyős valószínűtlenség érzését keltetté. Minden furcsa volt, csipkés és groteszk. Feje majd szétpattant egy éles kiáltástól, mely kérlelhetetlenül szúrt mindkét fülébe. McWatt volt; összefüggéstelen rémületben könyörgött parancsért. Yossarian gyötrött bámulatában nem tudta elvonni tekintetét Aarfy földöntúli gyönyörben tündöklő arcáról, mely derűsen és üresen ragyogott feléje a fehér papírfoszlányok kábító örvénylésén keresztül, és épp arra a következtetésre jutott, hogy Aarfy kötözni való bolond, amikor jobbra elöl, szemmagasságban, egymás után nyolc gránát robbant, aztán még nyolc, aztán még nyolc, az utóbbi nyolc már balra esett, úgyhogy benne voltak a tűz kellős közepében.
– Élesen balra! Szűkített bal forduló! – bömbölt rá McWattra, és Aarfy még mindig vigyorgott, és McWatt tényleg balra fordult, de a légelhárító ütegek is élesen velük fordultak balra, s gyorsan befogták őket, és Yossarian bömbölt. – Azt mondtam, élesen, szűkítsd, szűkítsd, szűkítsd, szűkítsd, te kurva, szűkítsd!
McWatt még élesebben bedöntötte a gépet, és hirtelen csodaképp, kinn voltak a tűzből. A légelhárítás megszűnt. Az ágyúk már nem lőttek rájuk. És életben maradtak.
Mögötte emberek haldokoltak. Mérföldekre széthúzódva szélütött, vonagló, cikcakkos rajvonalban a többi kötelék ugyanazt a kockázatos utat járta a cél fölött a légelhárítás régi és új tüzének áradó tömegében. Mint amikor csapdába esett patkányok futkosnak önnön hulladékaikon át. Egyik égett; a többitől elmaradva egymagában fityegett az égen, s közben hatalmasan izzott, mint valami szörnyeteg vérveres csillag. Az égő gép Yossarian tekintetétől kísérve egyik oldalára fordult, és lassan, széles, remegő és szűkülő körökben kezdett lefelé siklani, borzalmas terhének lángoló narancs tüzet maga mögött vontatva, mint valami hosszú, örvénylő füst- és lárigcirádát. Ejtőernyők, egy, kettő, három... és négy, aztán a gép dugóhúzóba billent, s a hátralevő utat a földig pörögve tette meg, ájultan libegve a lobogó halotti máglya belsejében, mint valami színes papírköteg. Egy másik században egy teljes rajt szétrobbantottak.
Yossarian meddőn sóhajtott, napi munkája véget ért. Nyugtalan és kiégett volt. A gép túlzabált méh gyanánt dongott, ahogy McWatt visszavette, amíg a raj többi gépe besorolt a kötelékbe. A hirtelen csend ellenséges, természetellenes és egy kicsit alattomos volt. Yossarian kikapcsolta szilánkvédő öltözékét, levette sisakját. Nyugtalanul sóhajtott megint, becsukta 'szemét, nyugodni próbált.
– Hol van Orr? – kérdezte valaki a híradóban.
Yossarian egy szótagos fölkiáltást hallatott, melyben aggodalom sistergett, s mely egyetlen ésszerű magyarázattal szolgált a légelhárítás egész titokzatos jelenségére Bolognánál: Orr! Hirtelen előredobta magát a célzókészülék fölött, hogy a plexiüvegen át lenn valami megbizonyosító jelét kutassa Orrnak, aki mint a mágnes, úgy vonzotta a légelhárítást, s kétségtelenül ő csábította ide Bolognára az egész Hermann Göring Hadosztály legjobb ütegeit az éj folyamán, bárhol a pokolban is állomásoztak még egy nappal ezelőtt, amikor Orr Rómában volt. Aarfy egy gondolattal később nyomult előre, és rohamsisakjának éles peremét belevágta Yossarian orrnyergébe. Yossarian káromkodni kezdett rá, amint szemét elfutotta a könny.
– Ott van – szónokolt Aarfy gyászba borultan, és drámai mozdulattal egy kétlovas megrakott szénásszekérre mutatott, amely egy szürke kőből épült tanya pajtája mellett állt. – Darabokra ment. Gondolom, a teljes létszámmal együtt.
Yossarian megint káromkodott, és hideglelős aggodalomban folytatta a figyelmes kutatást ocsmány beszédű kis szobatársa után, aki szétcsapta Appleby fejét a pingpongütővel, és akiért megint a rémület hideg verítéke verte ki Yossarian homlokát. Yossarian végre ráakadt a kétmotoros, ikervezérsíkkal rendelkező gépre, amint kiúszott az erdők zöld hátteréből a sárgálló szántók fölé. Az egyik légcsavar állt, és szitává volt lőve, de a gép tartotta a magasságot és a megfelelő sebességet. Yossarian öntudatlan hálaimát mormolt, de aztán a megkönnyebbülés és a szemrehányó harag vad, dagályos keverékével tört ki Orr ellen.
– A kurva! – kezdte. – A jó kurva anyád, te rohadt piros képű, nagy pofájú, gyapjas fejű, patkányfogú, műrepülő, rohadt, kurva patkány!
– Tesé? – mondta Aarfy.
– A jó kurva istenedet, te kipufogóseggű, kalácsképű, guvadt szemű, patkányfogú, vigyorgó, félbefűrészelt óriás, te mocskos kurvapecér – fröcskölte Yossarian.
– Tesé?
– Nem számít.
– Még mindig nem hallom a hangod – felelte Aarfy. Yossarian megpördült, hogy szemtől szemben legyen Aarfyval. -Te büdös – kezdte módszeresen.
– Én?
– Te büdös, nagyképű, kövér, szolgálatkész, üresfejű, beképzelt...
Aarfyt nem lehetett megzavarni. Békésen pipára gyújtott, aztán a jóindulat és a mindenható megbocsátás ékesen szóló kifejezésével lármásan szörtyögtette pipáját. Barátságosan mosolygott, és szóra nyitotta a száját. Yossarian egyik kezét Aarfy szájára tapasztotta, és fáradtan ellökte magától. Lehunyta szemét, és visszafelé egész a reptérig alvást tettetett, nehogy beszélni kelljen Aarfyval, nehogy látnia kelljen őt.
Az eligazításon Yossarian jelentést tett Black kapitánynál, és a többiekkel együtt motyogó izgalommal várt, míg Orr bebillegett a láthatáron a fejük fölé, egyetlen motorjával, mely még mindig játékosan a levegőben tartotta. Lélegzet sem hallatszott. Orr futóműve nem akart kijönni. Yossarian csak addig lógott a környéken, míg Orr egészséges kényszerleszállást hajtott végre, aztán ellopta az első dzsipet, amelyben benn hagyták a slusszkulcsot, elvágtatott a sátrába, és lázasan pakolni kezdett, mert elhatározta, hogy hat nap vészeltávozást vesz ki, amelyet Rómában tölt, ahová még aznap el is röpült, s ahol még ugyanazon éjszakán megtalálta Lucianát a láthatatlan sebhelyével.
Lucianát a szövetséges tisztiklub egyik asztalánál találta meg, egyedül ült ott, mert a részeg új-zélandi őrnagy, aki odavitte, elég állat volt ahhoz, hogy otthagyja a bárnál danászó bajtársak mocskos kompániája kedvéért.
– Rendben van, táncolok veled – mondta Luciana, mielőtt Yossarian egyáltalán megszólalhatott volna. – De nem hagyom, hogy lefeküdj velem.
– Ki kért rá? – kérdezte Yossarian.
– Nem akarsz lefeküdni velem? – kiáltott fel meglepetten.
– Nem akarok táncolni veled.
Elkapta Yossarian kezét, és kirángatta a táncparkettre. Luciana még nála is rosszabb táncos volt, de oly leplezetlen gyönyörrel rángott a gépies szvingre, amilyent Yossarian még soha nem látott, míg végül úgy érezte, az unalomtól álomba zuhan a lába, és lerántotta Lucianát a táncparkettről a felé az asztal felé, amelynél az a lány üldögélt még mindig részegen, akit megtömhetett volna, egyik karját Aarfy nyaka köré fonva, narancsszínű szaténblúz még mindig rendetlenül nyitva, két teli fehér csipke melltartójánál is lejjebb, és még mindig tüntetően mocskos nemi beszélgetést folytatott Hupple-lel, Orr-ral, Kid Sampsonnal és Éhenkórász Joe-val. De épp amikor odaértek volna, Luciana egy váratlan, erőteljes lökéssel jóval repítette mindkettőjüket az asztal mögé, úgyhogy megint magukban voltak. Luciana magas volt, evilági és buja, hosszú hajat viselt, és bájos arcot. Begyes, gyönyörteli, kihívó lány volt.
– Rendben van, megengedem, hogy meghívj vacsorára. De nemi hagyom, hogy lefeküdj velem.
– Ki kért rá? – kérdezte Yossarian meglepetten.
– Nem akarsz lefeküdni velem?
– Nem akarlak vacsorára hívni.
Luciana kirángatta a klubból az utcára, és lecibálta egy lépcsőn^ be egy feketepiaci vendéglőbe, amely élénk, csiripelő, vonzó lányokkal volt tele, akik láthatóan mind jól ismerték egymást, meg mindenféle nemzetbeli öntudatos katonatiszttel, akik velük jöttek ide. Az étlap elegáns és drága volt. A bokszokban kivörösödött és boldog tulajdonosok hatalmas áradata kavargóit; mind testes volt, és kopaszodó. Az egész nyüzsgő helyiség az öröm hatalmas, bugyborékoló hullámait sugározta.
Yossariant borzalmas élvezettel töltötte el az a durva gyönyör, amellyel Luciana teljes egészében semmibe vette őt, amíg két kézzel lapátolta magába az ennivalót. Luciana evett, mint egy ló, amíg a legutolsó tányér is kiürült, aztán mint aki dűlőre jutott önmagával, letette az ezüst evőeszközöket, lustán hátradőlt székében, álmosan, és a kielégített falánkság vértolulásos pillantásával. Mosolyogva és elégedetten mélyet lélegzett, kéjesen és olvadó pillantással szemügyre vette Yossariant.
– Oké, Joe – káricálta, ragyogó sötét szeme álmos és hálás volt. – Na, most megengedem, hogy lefeküdj velem.
– Az én nevem Yossarian.
– Oké, Yossarian – válaszolt a lány bűnbánó nevetéssel. – Na, most megengedem, hogy lefeküdj velem.
– Ki kért rá?
Luciana elkábult.
– Nem akarsz lefeküdni velem?
Yossarian lelkesen bólogatott, nevetett, és kezét ruhája alá csúsztatta. A lány rémült lendülettel tért magához. Fenekét meglendítve azonnal elrántotta tőle lábát. Zavarában és félelmében elpirult, szoknyáját zavart és szemérmetes oldalpillantásokkal ráncigálta vissza a helyére.
– Na, most megengedem, hogy lefeküdj velem – magyarázta figyelmeztetően, béketűrő szemrehányással. – De nem most.
– Tudom. Hanem amikor majd visszaérünk a szobámba.
A lány a fejét rázta, bizalmatlanul meresztette rá szemét, térdeit szorosan összezárva tartotta. – Nem, most haza kell mennem a mammá-hoz, mert az én mammá-m nem szereti, ha katonákkal táncolok, vagy engedem, hogy vacsorára hívjanak, és nagyon mérges lesz rám, ha most nem megyek haza. De azt megengedem, hogy leírd nekem, hol laksz, és holnap reggel elmegyek hozzád a szobádba timi-tömésre, mielőtt munkába mennék a francia irodába. Capisci?
– Lószart! – kiáltott fel Yossarian dühös kiábrándultsággal.
– Cosa voul dire lószar? – kérdezte Luciana üres tekintettel.
Yossarian hangos nevetésben tört ki. Végül megértő jó humorral válaszolt neki. – Azt jelenti, hogy én most el akarlak kísérni téged, akárhová a fenébe is kell vigyelek, úgy, hogy vissza tudjak futni a klubba, mielőtt Aarfy lelépne azzal a csodálatos tömőfészekkel, akit felcsípett, anélkül, hogy nekem lehetőséget adott volna, hogy érdeklődjem nála a nagynénikéjéről vagy a barátnőjéről, aki bizonyára van neki, és aki pont olyan, mint ő.
– Come?
– Subito, subito – gúnyolódott vele gyöngéden. – Mamma vár. Emlékszel.
– Si, si. Mamma.
Yossarian hagyta, hogy a lány majd egy mérföldet hurcolja magával a bájos római tavaszéjszakában, míg végül egy kaotikus buszvégállomáshoz értek, kurjongató kürtök, villámló vörös és sárga fények közé. A tér borostás buszsofőrök vicsorgó szidalmaitól visszhangzóit, akik mocskos, hajmeresztő káromlásokat zúdítottak egymásra, az utasaikra, a gyalogosok támolygó, figyelmetlen hordáira, amiért eltorlaszolták útjukat, és semmibe vették őket, amíg meg nem lökték őket a buszokkal, és azok vissza nem kezdtek káromkodni rájuk. Luciana eltűnt az egyik zöld járművecske fedélzetén, és Yossarian, amilyen gyorsan csak tudott, visszasietett a mulatóba a fátyolos szemű, kiszőkített szőkéhez a nyitott, narancsszínű szaténblúzban.
Láthatólag Aarfyba esett bele, de Yossarian, míg futott, buzgó imát küldött az égre, hogy legyen neki egy buja nagynénje vagy egy buja barátnője, nővére, unokahúga vagy anyja, aki ugyanolyan kéjvágyó és romlott. Yossariannak tökéletesen megfelelt volna ez a züllött, durva, közönséges, erkölcstelen és étvágygerjesztő riherongy, már rég ilyenre vágyott, már rég ilyent bálványozott. Igazi nagy fogás volt. Fizette a saját italát, autója volt, lakása, és egy narancssárga kámea gyűrűje, amely tisztára elvette Éhenkórász Joe eszét a finoman metszett, sziklán ülő mezítelen fiú-és lányfigurájával. Éhenkórász Joe nyálzó kéjjel prüszkölt és toporzékolt és kapált a padlón, megalázkodó szükségében, de a lány csak nem akarta eladni neki a gyűrűt, noha felajánlott érte neki minden pénzt, ami a zsebében volt, és még a bonyolult fekete fényképezőgépet is bedobta ráadásnak. A nőt nem érdekelte sem a pénz, sem a fényképezőgép. A nőt a paráználkodás érdekelte.
Mire Yossarian odaért, már elment. Mindenki elment, és azonnal kifordult onnan, és reménytelen mélabúval vonult végig a sötét, elnéptelenedő utcákon. Yossarian ritkán érezte magát egyedül, amikor egyedül volt, de most nagyon egyedül volt Aarfy iránti maró irigységével, aki, ezt tudta, e pillanatban éppen a mellett a lány mellett fekszik, aki Yossariannak tökéletesen megfelelt volna, és akiért éppúgy sóvárgott, ha sóvárgott egyáltalán valakiért, akárcsak azért a két kábító, karcsú arisztokrata hölgyért, akik a lépcső feletti lakosztályban laktak, és akik mindig megtermékenyítették Yossarian erotikus fantáziáját, valahányszor erotikusan fantáziáit, az a gyönyörű, gazdag, fekete hajú grófnő, a vörös, nedves, ideges ajkával, és az ő gyönyörű, gazdag, fekete hajú menye. Yossarian tébolyultan szerelmes volt mindannyiukba, ahogy hazafelé tartott a tiszti lakosztályba; szerelmes volt Lucianába, a fajtalan, részeg lányba a kigombolt szaténblúzzal, és a gyönyörű, gazdag grófnőbe meg a gyönyörű, gazdag menyébe, akik nem hagyták, hogy megérintse őket, vagy egyáltalán kikezdjen velük. Natelyre buknak, Aarfynak passzívan beadták derekukat, de Yossarianról tudták, hogy őrült, és ízléstelen megvetéssel kitértek előle, valahányszor becstelen ajánlatot tett nekik, vagy tapogatni próbálta őket, amikor elment mellettük a lépcsőn. Mindketten felsőbbrendű lények voltak, nyelvük puha, hegyes és villogó, szájuk kerek, meleg szilva, egy kicsit édes, egy kicsit fásult, egy kicsit rothadt. Előkelőek voltak; Yossarian pedig nem tudta egészen biztosan, hogy mi az előkelőség, de azt tudta, hogy ők azok, és ő nem az, és hogy ezt ők is tudják. Maga elé idézte, míg egyedül ballagott, azt a fajta alsóneműt, amit karcsú, nőies tagjaikon viselnek: átlátszó, lágy, tapadó, a legsötétebb fekete vagy opálos pasztellsugárzású ruhadarabok, virágos csipkeszegéllyel, az elkényeztetett hús tantaluszi kínokat okozó párájával, és a kék-fehér melleikről reményteljes felhőkben szálló fürdősó illatával teljesen... Megint azt kívánta, bár ott lenne, ahol Aarfy van, és durván, vidáman és disznómód paráználkodhatna egy csontrészeg kurvával, aki annyit se törődik vele, mint halott a tömjénfüsttel, és aki soha többé nem gondolna rá megint. De Aarfy már otthon volt a lakosztályon, amikor Yossarian megérkezett, és Yossarian ugyanazzal az üldözött megdöbbenéssel tá-togott rá, mint aznap délelőtt Bologna fölött, amikor már majdnem megőrült Aarfy vészjósló, kabalisztikus és elmozdíthatatlan jelenlététől a gép orrában.
– Mit csinálsz itt?
– Ez az, kérdezd csak meg tőle! – kiabált dühöngve Éhenkórász Joe.
– Mondasd el vele, hogy mit csinál itt!
Kid Sampson hosszú, tragikus sóhajt hallatott, majd mutató-és hüvelykujját pisztolyként összefogta, és főbe lőtte vele magát. Hupple labdává fújt rágógumijának nyálkás hínárját szerteköpködve, élénk figyelemmel kísérte a jelenetet, míg tizenöt éves arcán éretlen, üres kifejezés terpeszkedett. Aarfy ráérősen ütögette pipája makkját a tenyerébe, föl s alá lépdelt testes önelégültséggel: nyilvánvalóan felvillanyozta a zűrzavar, amit ő okozott.
– Nem mentél föl azzal a lánnyal? – kérdezte Yossarian.
– Hát persze hogy fölmentem vele – válaszolta Aarfy. – Csak nem hiszed, hogy majd hagyom, hogy egyedül próbáljon hazatalálni. Vagy azt hitted?
– Nem engedte, hogy ott maradj nála?
– Dehogynem. Persze hogy azt akarta, hogy ott maradjak nála – vihogott Aarfy. – Te csak ne féltsd a jó öreg Aarfyt. De nem akartam ennek az édes kis kölyöknek a helyzetével visszaélni csak azért, mert egy kicsit sokat ivott. Hát mit gondoltok, miféle ember vagyok én?
– Ki beszélt itt arról, hogy visszaélj a helyzetével? – támadt rá csodálkozva Yossarian. – Az a lány mindössze azt akarta, hogy valakivel gyorsan ágyba kerüljön. Egyébről se beszélt egész éjszaka.
– Ez azért volt, mert egy kicsit megzavarodott – magyarázta Aarfy.
– De hát egy kicsit beszélgettem vele, és a végén tényleg józan belátásra bírtam.
– Te kurva! – kiáltott Yossarian, és fáradtan lerogyott a díványra Kid Sampson mellé. – Mi az istenért nem adtad át valamelyikünknek, ha neked nem kellett?
– Látod? – kérdezte Éhenkórász Joe. – Ennek valami baja van. Yossarian bólintott, és kíváncsian nézett Aarfyra. – Aarfy, mondj meg nekem valamit. Soha nem tömtél meg egyet sem?
Aarfy megint öntelt derűvel vihogott. – Hát persze hogy fölbököm őket. Ti csak ne féltsetek engem. De úrilányt soha. Én pontosan tudom, kik azok a lányok, akik arra valók, hogy fölbökjék őket, és kik azok a lányok, akik nem arra valók, hogy főibökjék őket, és én úrilányt soha nem bökök föl. Ez pedig egy édes kis kölyök volt. Láthattátok, tehetős a családja. Bizony, még arra is rávettem, hogy azt a gyűrűjét egyszerűen kihajítsa az autóablakon.
Éhenkórász Joe az elviselhetetlen fájdalom sikolyával röppent föl a levegőbe.
– Mit csináltál? – üvöltötte. – Mit csináltál? – Mindkét öklével csépelni kezdte Aarfy vállát és karját, és majdnem könnyezett. -Meg kellene téged gyilkolnom azért, amit csináltál, te szemét kurva. Halálos bűnt követett el, azt. Szennyes lelke van, mi? Hát nem szennyes az az egész rohadt lelke?
– A legszennyesebb – egyezett bele Yossarian.
– Miről beszéltek, pajtikáim? – kérdezte Aarfy valódi zavarban, kerek vallanak párnás rejtekébe dugva védekezően az arcát. -Ugyan, Joe, hagyd már abba – könyörgött szelíden, zavart mosollyal. – Ne püfölj már, kérlek.
De Éhenkórász Joe nem akarta abbahagyni a püfölését mindaddig, amíg Yossarian fel nem kapta és be nem lökdöste a hálószobájába. Yossarian szórakozottan visszavonult saját szobájába. Levetkőzött és elaludt. Egy másodperc múlva reggel lett, és valaki rázta.
– Miért keltenek fel? – nyöszörgött.
Michaela volt, a barátságos, cserzett képű, derűs kedélyű, ösztövér szolgáló, és azért ébresztette fel, mert látogatója volt, aki ott állt az ajtóban. Luciánál Alig tudta elhinni. És már ott is volt vele a szobában, egyedül, miután Michaela eltávozott; kedvesen, virulón és szoborszerűen, tombolva és gőzölögve elnyomhatatlan, vonzó életerejében, még ha egy helyben állt is, még ha mérgesen nézett is rá. Úgy állt ott, mint ifjú női kolosszus, hatalmas oszlopos lába szétvetve teletalpú, magas sarkú cipőjében, csinos zöld ruhába öltözve, nagy, lapos fehér bőr kézitáskát lóbálva, amellyel visszakézből keményen szemközt vágta Yossariant, amikor az kiugrott az ágyból és megmarkolta őt. Yossarian kábultan támolygott ki a hatósugarából, zavartan tapogatva égő képét.
– Disznó! – köpött feléje Luciana ádázul, s orrcimpái vad megvetéssel remegtek. – Vive com'un animale! – Dühös, kurrogó, megvető és utálkozó szitokkal átment a szobán, kitárta a három nagy ablakot, és beengedte a napsugár tündöklő áradatát meg a csípős, friss levegőt, mely átmosta a sűrű légkörű szobát, mint valami életre keltő pezsdítőszer. Kézitáskáját egy székre tette, s elkezdte rendbe tenni a szobát; fölszedegette Yossarian holmiját a padlóról meg le a bútorok tetejéről, zokniját, zsebkendőjét és alsóruháját az öltözőszekrény üres fiókjába szórta, ingét és nadrágját pedig felakasztotta a benyílóba.
Yossarian kirohant a fürdőszobába, fogat, kezet, arcot mosott és megfésülködött. Amikor visszarohant, a szobában rend volt, és Luciana majdnem mezítelen. Luciana arckifejezése felengedett. Fülbevalóját az öltözőasztalon hagyta, mezítláb tipegett az ágyhoz, és csak egy rózsaszín műselyem ingecske volt rajta, ami a csípőjéig ért. Gondosan körülnézett a szobában, hogy meggyőződjön arról, nem hagyott-e el valamit, ami megbontaná a rendet, aztán lehúzta a takarót, fényűzően elnyújtózott az ágyon, a macskafélék várakozásteljes kifejezésével. Vágyakozva intett neki, fojtott kis nevetéssel.
– Na, most – jelentette ki suttogva, mindkét karját mohón feléje tárva. – Na, most megengedem, hogy mellém feküdj.
Mondott Yossariannak néhány hazugságot arról az egyetlen hét-végéről, melyet az olasz hadseregben lemészárolt vőlegényével ágyban töltött, és a hazugságok mind igaznak bizonyultak, mert alighogy Yossarian nekikezdett, a lány máris felkiáltott „Finito!”, és sehogyan se értette, miért nem hagyták abba, amíg végül Yossarian is finitózott, és elmagyarázta neki.
Yossarian cigarettát gyújtott mindkettőjüknek. Luciana el volt bűvölve Yossarian napbarnított testétől. Yossarian a rózsaszín ingecskén tűnődött, amelyet Luciana nem volt hajlandó levetni. Olyan szabású volt, mint a férfi atlétaingek, keskeny vállpántokkal, és azt a láthatatlan sebhelyet takarta Luciana hátán, amelyet nem engedett megnézni, miután Yossarian rávette, hogy mondja el, hogy ott van. Egész teste feszes lett, mint a legfinomabb acél, amikor Yossarian ujjbegyével végigtapogatta a forradás szaggatott körvonalait, a lapockáján levő üregtől csaknem a gerince tövéig. Yossarian kínosan megvonaglott a sok gyötrelmes éjszaka gondolatára, amit Luciana a kórházban töltött, gyógyszertől vagy fájdalomtól kábultan, a mindenütt jelenlevő, elűzhetetlen éter-, fekália-és fertőtlenítőszagban, a halódó és pusztuló emberhús szagában, a fehér egyenruhák, a gumitalpú cipők és a kísérteties éjszakai fények között, amelyek hajnalig izzottak homályosan a folyosókon. Luciana légitámadás alatt sebesült meg.
– Dove? – kérdezte Yossarian, és feszülten visszafogta lélegzetét.
– Napoli.
– Németek?
– Americani.
Yossarian szíve meghasadt, és szerelembe esett. Azon tűnődött, vajon Luciana hozzámenne-e?
– Tu sei pazzo – mondta neki Luciana kedves nevetéssel.
– Miért vagyok őrült? – kérdezte.
– Perché non posso sposare.
– Miért nem mehetsz férjhez?
– Mert nem vagyok szűz – válaszolta.
– Mi köze a kettőnek egymáshoz?
– Ki venne engem feleségül? Kinek kell olyan lány, aki nem szűz?
– Nekem. Én elveszlek.
– Ma non posso sposarti.
– Miért nem jöhetsz hozzám?
– Perché sei pazzo.
– Miért vagyok őrült?
– Perché vuoi sposarmi.
Yossarian ingerkedő nevetéssel ráncolta homlokát. – Nem akarsz hozzám jönni, mivel őrült vagyok, és azt mondod, azért vagyok őrült, mivel feleségül akarlak venni, így van?
– Si.
– Tu sei pazzo! – kiáltott rá.
– Perché? – kiáltott vissza Luciana méltatlankodva, s kihívó kerek mellei hetyke haraggal hullámzottak föl-alá a rózsaszín ingecskében, amint méltatlankodva fölült az ágyban. – Miért vagyok én őrült?
– Mert nem akarsz hozzám jönni.
– Stupidot – kiáltott rá, és csattanósan és lendületesen visszakéz-ből mellbe vágta. – Non posso sposarti! Non capisol? Non posso sposarti.
– Persze, persze, ezt értem én. De miért nem jöhetsz hozzám?
– Perché sei pazzo!
– És miért vagyok őrült?
– Perché vuoi sposarmi.
– Mert el akarlak venni. Carina, ti amo – magyarázta, és gyengéden visszahúzta a párnára. – Ti amo molto.
– Tu sei pazzo – mormolta elbűvölve Luciana.
– Perché?
– Amiért azt mondod, hogy szeretsz. Hogy szerethetsz olyan n őt, aki nem szűz?
– Mert nem vehetlek feleségül. Megint felpattant, fenyegető dühvel.
– Miért nem vehetsz feleségül? – követelőzött, készen arra, hogy megint kupán vágja, ha udvariatlanul válaszol. – Csak azért, mert nem vagyok szűz?
– Nem, nem, kedvesem, hanem mert őrült vagy. Luciana egy percig nyílt szemrehányással bámult rá, aztán fejét hátradobva, elismerő, szívből jövő nevetésbe tört ki. Amikor abbahagyta, friss elismeréssel bámult rá, sötét arcának ruganyos, nedvdús szövetei még sötétebbre váltak, delejesen virultak és duzzadtak és szépültek a felszökő vértől. Szeme elhomályosult. Mindkettőjük cigarettáját elnyomta, és szótlanul, elmélyült csókkal egymásba fordultak, épp amikor Éhenkórász Joe kacskaringózott be kopogás nélkül a szobába, hogy afelől érdeklődjék, nem akar-e Yossarian kimenni nőket hajkurászni. Éhenkórász Joe bűvölten megtorpant, amikor meglátta őket, és kirobbant a szobából. Yossarian még gyorsabban robbant ki az ágyból, és elkezdett Lucianára kiabálni, hogy öltözzön fel. A lány elképedt. Yossarian karjánál fogva durván kirángatta az ágyból, és a ruhái felé lódította, aztán épp időben ugrott az ajtóhoz, hogy bevágja, amikor Éhenkórász Joe futva meg érkezett a fényképezőgéppel. Éhenkórász Joe az ajtórésen hagyta a lábát, és nem volt hajlandó kivenni onnan.
– Engedj be – könyörgött sürgetően, s közben mániákusan tekergett és vonaglott. – Engedj be! – Pillanatnyi tűzszünetet tartott, hogy az ajtó hasadékán át, olyan mosollyal, amit csábítónak szánt, belebámuljon Yossarian képébe. – Ez nem Éhenkórász Joe – magyarázta őszintén. – Itt a fő-fő fotográfus a Life újságtól. Nagy kép lesztek nagy borítón. Fő-fő hollywoodi sztár leszel, Yossarian. Multi dinero. Multi válás. Multi timi-tömi egész nap. Sí, si, si!
Yossarian bevágta az ajtót, amikor Éhenkórász Joe egy cseppet hátralépett, hogy megpróbáljon fényképet csinálni az öltözködő Lucianáról. Éhenkórász Joe dühöngve rohamozta meg a vastag fabarikádot, majd visszavonult, hogy erőit újraszervezze, s aztán megint tébolyultan előrerontson. A rohamok között Yossarian magára kapkodta ruháit. Luciana már felvette zöld-fehér nyári ruháját, és szoknyáját épp csípője fölé felfogva tartotta. Yossariant elborította a nyomorúság hulláma, amikor látta, miként tűnik el bugyijában mindörökre. Kinyúlt, hogy elkapja, és felemelt lábikrájánál fogva magához húzza Lucianát. Luciana előreugrált és ráomlott. Yossarian lehunyt szemét és fülét csókolta romantikusan, és combjának hátsó felületét simogatta. Luciana érzékien dudorászott egy pillanatig, de Éhenkórász Joe újabb elkeseredett rohammal dobta törékeny testét az ajtónak, és csaknem mindkettőjüket leütötte a lábukról. Yossarian eltolta magától Lucianát.
– Vitel Vitel – zsörtölődött vele. – Szedd magadra a holmidat.
– Mi a fenét beszélsz? – akarta tudni Luciana.
– Gyorsan! Gyorsan! Nem értesz angolul? Gyorsan szedd magadra a holmidat!
– Stupido! – szitkozódott vissza. – Vite franciául van, nem olaszul. Subito! Subito! Ez az, amit te mondani akartál. Subito!
– Si, si. Ez az, amit én mondani akartam. Subito! Subito!
– Si, si – felelte Luciana készégesen, és cipőjéért meg fülbevalójáért futott.
Éhenkórász Joe rohamai szüneteltek, mert képeket csinált a zárt ajtón keresztül. Yossarian hallotta a fényképezőgép kattogását. Amikor ő meg Luciana mindketten készen voltak, Yossarian Éhenkórász Joe következő rohamát készenlétben várta, és hirtelen felrántotta előtte az ajtót. Éhenkórász Joe bezuhant a szobába, mint valami esetlen béka. Yossarian ötletesen kicselezte, és kézen fogva maga után vonta Lucianát végig a lakosztályon, ki a haliba. Hatalmas, visszhangzó csattogással hanyatt-homlok rohantak le a lépcsőn, hangosan, lélekszakadva nevettek, és valahányszor megálltak pihenni, hangoskodó, jókedvű fejüket mindig egymáshoz ütötték. A lépcső aljában Natelyvel találkoztak, aki felfelé jött, és abbahagyták a nevetést. Nately elnyűtt, piszkos és boldogtalan volt. Nyakkendője félrecsúszott, inge gyűrött volt, zsebre dugott kézzel ballagott. Egy öleb reménytelen pillantásával nézett maga elé.
– Mi a helyzet, kölyök? – kérdezte Yossarian együttérzőn.
– Megint teljesen le vagyok robbanva – válaszolta Nately béna, szórakozott mosollyal. – Most mit csináljak?
Yossarian nem tudta. Nately az utóbbi harminckét órát óránként húsz dollárért tölthette az apatikus kurvával, akit imádott, és egy fillére sem maradt sem a zsoldjából, sem a gazdag és nagylelkű atyjától havonta érkező hasznos járadékból. Ami azt jelentette, hogy tovább már nem töltheti vele az idejét. Nem engedte volna meg neki, hogy mellette legyen, amikor strichelt az utcákon, és leszólított más katonákat, vad dühre gerjedt, ha észrevette, hogy Nately távolról követi. Ha kedve volt hozzá, Nately ott lóghatott a lakásában, de egyáltalán nem volt biztos, hogy ő is ott van. És úgyse adott volna neki semmit fizetés nélkül. A nemi életet teljesen érdektelennek találta. Nately biztosítékot akart, hogy nem fekszik le valami visszataszító alakkal, vagy valakivel, akit ő ismer. Black kapitány mindig ügyet csinált abból, hogy valahányszor Rómába megy, megvegye magának Nately kurváját, csak azért, hogy Natelyt megkínozza az újsággal, hogy szívszerelmét megint megtömte, és figyelje Natelyt, hogy eszi a máját a kín, amikor részletesen elmeséli azokat a felháborító méltatlanságokat, amikre a nőt rávette. Lucianát megillette a Natelyből sugárzó elhagyatottság, de aztán megint hangos, robusztus nevetésben tört ki, abban a pillanatban, amint kiléptek a napsütötte utcára Yossariannal, és meghallotta, Éhenkórász Joe miként csábítja őket az ablakból, hogy menjenek vissza, vessék le ruháikat, mert ő tényleg a Life fotóriportere. Luci-ana örömmámorban úszott végig a járdán magas sarkú, fehér, teletalpú cipőjében, és Yossariant vontatókötélre fogta, azzal a kéjes, utánozhatatlan hevülettel, amelyet a mulató táncparkettjén és azóta is minden együtt töltött pillanatban mutatott. Yossarian utolérte, és karját a derekára fűzve sétált vele egész addig, amíg egy utcasarkon Luciana ellépett mellőle. Kézitáskájából tükröt vett elő, megigazította a haját, s kifestette a száját.
– Miért nem szólsz nekem, hogy írjam le a nevemet és a címemet egy kis darab papírra, hogy meg tudj találni megint, ha Rómába jössz?
– ajánlotta Luciana.
– Miért nem engeded, hogy neved és címed leírjam egy kis darab papírra? – egyezett bele Yossarian.
– Miért? – kérdezte harciasan, míg szája hirtelen megfeszült, szeme dühösen villogott. – Azért, hogy apró darabokra tépd, mihelyt elválunk?
– Ki akarja összetépni? – tiltakozott Yossarian zavartan. – Mi a fenéről beszélsz?
– Te – ragaszkodott Luciana a magáéhoz. – Össze fogod apró darabokra tépni, abban a pillanatban, amikor én elmegyek, és úgy távozol, mint valami nagymenő, mert egy magas, fiatal, szép lány, mint én, Luciana, lefeküdt neked, és nem kért érte pénzt.
– Mennyi pénzt kérsz érte? – kérdezte tőle.
– Stupido! – kiáltotta érzéssel. – Nem kérek tőled pénzt! – Lábával dobbantott, és olyan viharos gesztussal emelte karját, hogy Yossarian attól félt, megint szemközt fogja vágni a nagy kézitáskával. Ehelyett leírta nevét és címét egy papírszeletkére, és odalökte neki. – Itt van – gúnyolódott vele kajánul, és ajkába harapott, hogy csillapítsa remegését. – El ne felejtsd! El ne felejtsd apró darabokra tépni, mihelyt én elmegyek. – Aztán derűs nyugalommal rámosolygott, egy bánatos „Addió”-t susogott, egy pillanatra hozzásimult, kiegyenesedett, aztán öntudatlan méltósággal és bájjal elment.
Abban a pillanatban, amikor elment, Yossarian eltépte a papírszeletkét, eltávozott ellenkező irányba, és tisztára úgy érezte magát, mint valami nagymenő, mert Luciana lefeküdt neki, és nem kért érte pénzt. Derekasan meg volt magával elégedve egész addig, amíg a Vöröskereszt épületének ebédlőjében fel nem nézett és rá nem döbbent, hogy mindenféle fantasztikus egyenruhába öltözött katonák tucatjaival reggelizik, és aztán egész hirtelen Luciana képei vették körül, amint ruháját veti, amint ruhájában van, amint becézi, és amint viharos szónoklatokat intéz hozzá a rózsaszín műselyem ingecskében, amit az ágyban is magán tartott, és nem akart neki levetni. Yossarian a tojást és a pirítóst rágcsálva ráébredt határtalan tévedésére, amikor oly pimaszul apró papírdarabokká tépte Luciana hosszú, ruganyos, mezítlen, ifjú és remegő tagjait, és olyan önelégülten beleszórta a csatornába a járdaszegélyről. Már most is irtózatosnak érezte hiányát. Oly sok harsogó, arc nélküli, egyenruhás ember volt az ebédlőben körülötte. Sürgető vágyat érzett, hogy megint együtt legyen vele, és szilajon felugrott asztala mellől, futva ment ki, és vissza az utcán a lakosztály felé, hátha megtalálja a csatornában az apró papírdarabokat, de már mind elsöpörte őket az utcaseprő.
Nem talált rá a szövetségesek tisztiklubjában sem este, sem a feketepiaci vendéglő nyomasztó, fényes és hedonista bolondokházában, az elegáns ételek fatálcás csalétke és a ragyogó, kedves lányok csicsergő falkája közt. Sőt, a vendéglőt sem találta meg. Amikor magányosan lefeküdt, álmában megint légelhárításba ütközött Bologna fölött, válla fölött meg Aarfy lógott förtelmesen a gépben, és pöfetegen és dögletesen rákacsintott. Réggel Luciana keresésére futott: átkutatott minden francia hivatalt, amit csak talált, de sehol nem tudta senki, miről beszél, és akkor rémülten továbbfutott, oly tébolyultan, összetörtén és kapkodva, hogy folyton futnia kellett félelmében valahová, például a legénységi állomány lakosztályába, a citromszínű bugyit viselő, zömök szobalányhoz, akit az ötödik emeleten Hóden szobájában talált meg, amint éppen porolt szúrós, barna szvetterében és vastag, sötét szoknyájában. Hóden akkor még élt, és Yossarian megállapíthatta, hogy Hóden szobájában van, mert neve fehér betűkkel virított kék katonazsákján, amelyben megbotlott, amint alkotó keserűségének dühében berontott az ajtón, rá a szobalányra. Az asszony derékon kapta a szükségében feléje támolygót, mielőtt még elterült volna, és amint hanyatt ráesett az ágyra, magára húzta, és vendégszeretően magába zárta Yossariant, ernyedt és vigasztaló öleléssel, míg kezében fönt mint győzelmi zászlót lobogtatta a portörlő rongyot, széles, brutális, szeretetre méltó arca pedig előítélet nélküli barátsággal és kedvtelve bámult föl rá. Éles, rugalmas suttyanás hallatszott, ahogy citromszínű bugyiját – amin mindketten feküdtek – letolta, anélkül, hogy egy pillanatra is megzavarta volna Yossariant.
Amikor végeztek, Yossarian pénzt nyomott a markába. Az hálásan átölelte, ő visszaölelte. Amaz megint átölelte, és megint magára húzta az ágyon. Amikor ezúttal végeztek, még több pénzt nyomott a markába, és kirohant a szobából, nehogy még egyszer hálásan átölelje. Otthon, a saját lakosztályában, amilyen gyorsan csak tudta, összedobta a holmiját, ami pénze megmaradt, hátrahagyta Natelynek, és rohant vissza Pianosára egy ellátmányt szállító repülőgépen, hogy Éhenkórász Joe-tól bocsánatot kérjen, amiért kizárta őt a szobából. A bocsánatkérés szükségtelen volt, mert Éhenkórász Joe derűsen fogadta, amikor Yossarian rátalált. Éhenkórász Joe fülig húzott szájjal vigyorgott, és Yossarian azon pillanatban rosszul lett, mert megértette, mit jelent a jókedv.
– Negyven bevetés – jelentette ki Éhenkórász Joe készségesen, lírai hangon, felszabadultan és ujjongva. – Az ezredes megint felemelte. Yossarian megdermedt. – De hát nekem harminckettőm van, az isten verje meg. Még három kellett volna, és túllennék rajta. Éhenkórász Joe közönyösen vállat vont. – Az ezredes negyven bevetést akar – ismételte. Yossarian félrelökte őt az útból, és egyenesen berohant a kórházba.
Yossarian egyenesen berohant a kórházba, mégpedig azzal a határozott szándékkal, hogy inkább őrökre ott marad, mintsem egyetlen bevetéssel is többet repüljön annál a harminckét bevetésnél, amije már volt. Tíz nap múlva, amikor megváltoztatta szándékát és kijött, az ezredes negyvenötre emelte a bevetések számát, és Yossarian egyenesen visszarohant, mégpedig azzal a határozott szándékkal, hogy inkább örökre a kórházban marad, mintsem egyetlen bevetéssel is többet repüljön annál a hattal több bevetésnél, amit épp teljesített.
Yossarian bármikor berohanhatott a kórházba, amikor csak akart, a mája miatt meg a szeme miatt; az orvosok ugyanis nem tudták orvosolni májpanaszait, és nem tudtak soha a szemébe nézni, valahányszor azt mondta nekik, hogy májpanasza van. Egészen addig jól megvolt a kórházban, amíg nem volt igazán súlyos beteg ugyanabban a kórteremben. Szervezete elég erős volt, hogy alig valami kis kényelmetlenség árán túlélje bárki más maláriáját vagy influenzáját. Keresztül tudott esni mások mandulaoperációján műtét utáni visszaesés nélkül, el tudta viselni sérvüket és aranyerüket, könnyebb undorral és hányingerrel. De körülbelül ez volt minden, amin keresztül tudott esni, anélkül, hogy bele ne betegedne. Ami ezután következett, az már távozásra késztette. Kitűnően pihent a kórházban, mivel nem kívánták tőle, hogy csináljon is valamit. A kórházban csak azt kívánták tőle, hogy vagy haljon meg, vagy legyen jobban, és minthogy először is kutya baja sem volt, a jobbulás nem okozott nehézséget.
Kórházban lenni jobb volt, mint Bologna fölött lenni, vagy Avignon fölé repülni, Hupple-lal és Dobsszal a botkormánynál, miközben hátul a farokban Hóden haldoklik.
Benn a kórházban rendszerint nem volt annyi beteg ember, mint amennyit Yossarian a kórházon kívül látott, és benn a kórházban általában kevesebb olyan ember volt, akinek komoly baja lett volna. Benn a kórházban sokkal alacsonyabb volt a halálozási arányszám, mint a kórházon kívül, és a halálozási arányszám sokkal egészségesebb volt. Kevés ember halt meg szükségtelenül. Az emberek a kórházon belül sokkal jobban értettek a haldokláshoz, és sokkal tisztábban, sokkal rendesebben csinálták. A halált ugyan nem tudták uralmuk alá hajtani a kórházban sem, de legalább viselkedni megtanították. Udvariasságra nevelték. Nem tudták becsapni a halál előtt az ajtót, de ha már bent volt, úri mód kellett viselkednie. Bent a kórházban ízlésesen, finoman adták ki lelkűket az emberek. Nem volt az a durva, rút kérkedés a haldoklás körül, ami oly általános a kórházon kívül. Nem robbantak szét a levegőben, mint Kraft vagy a halott ember Yossarian sátrában, nem fagytak halálra sugaras nyáridőben, ahogy Hóden halálra fagyott, miután átadta titkát Yossariannak a gép farkában.
– Fázom – nyöszörögte Hóden. – Fázom.
– Ugyan, ugyan – próbálta Yossarian csitítani. – Ugyan, ugyan.
Nem menekültek előle eszeveszetten és rejtélyesen egy felhőbe, ahogy Clevinger csinálta. Nem robbantak szét alvadt vércsomóban. Nem fulladtak meg, nem ütötte őket agyon a villám, nem marcangolta őket szét a gép, nem morzsolta őket össze földcsuszamlás. Nem lőtték agyon őket útonállók, nem fulladtak halálra megerőszakolás közben, nem döfték le őket kocsmában, szüleik vagy gyermekeik nem vágták fejbe baltával őket. Végezetül nem haltak meg Isten valamely más cselekedete által. Nem fulladtak meg levegőhiányban. Úriemberként véreztek el a műtőben, vagy egyetlen megjegyzés nélkül kilehelték lelkűket az oxigénsátor alatt. Semmi sem maradt abból a trükkös most-még-látsz-most-már-nem-látsz buliból, ami oly nagy divat a kórházon kívül, akárcsak a most-még-va-gyok-most-már-nem-vagyok. Nem volt éhínség, nem volt árvíz. Nem fulladtak meg gyerekek bölcsőkben, jégszekrényekben, nem zuhantak teherautók alá. Nem vertek halálra senkit. Az emberek nem hajoltak a gáztűzhely fölé, nem feküdtek a földalatti sínjére, nem zuhantak ki ócska rongyoszsák gyanánt szállodai ablakokon az utcára, szörnyű iiiúú-val és másodpercenként tizenhat láb gyorsulással, nem értek földet iszonyú puff-fal a járdaszélen, és nem folytak szét ott a nyilvánosság előtt utálatosan, mint valami szétfröccsent, szőrös szamócafagylalttal teli alpakkapohár, vérző, fityegő rózsaszín lábujjakkal.
Mindent egybevéve, Yossarian jobban szerette a kórházat, noha megvoltak a hátulütői. A kezelés egy idő után tolakodóvá kezdett válni, a szabályok, ha betartották őket, túlságosan korlátozókká, az igazgatás kellemetlenkedővé. Minthogy általában beteg emberek népesítették be, nem mindig számíthatott élénk ifjú társaságra abban a kórteremben, ahová betették, s így a szórakozás nem mindig volt kellemes. Kénytelen volt azt is bevallani, hogy a kórházak fokozatosan rosszabbodtak. Minél inkább elhúzódott a háború, és minél közelebb estek a harctérhez, a beköltözők megjelenése egyre elfajultabb lett, és ez leghatározottabban magán a harctéren nyilvánult meg, ahol az elhúzódó háborús viszonyok hatása tüstént szemet szúrt. Minél közelebb került Yossarian a fronthoz, annál betegebb emberekkel találkozott, míg végül megérkezett a katona fehérben, aki már nem is lehetett betegebb, anélkül, hogy halott ne lett volna, és hamarosan az is lett.
A katona fehérben teljes egészében gipszből, gézből és lázmérőből volt összeállítva, a lázmérőt pusztán díszítőelemként hagyta ott kibalanszírozva a szája fölött levő sötét lyukban Cramer nővér vagy Ducket nővér kora reggel vagy késő délután, egészen addig a délutánig, amikor Cramer nővér leolvasta a lázmérőről, hogy a katona fehérben meghalt. Most, hogy Yossarian visszagondolt rá, úgy találta, nem is a beszédes texasi, inkább Cramer nővér volt a katona fehérben gyilkosa, ha Cramer nővér néni olvassa le a lázmérőt, és nem jelenti az eredményt, a katona fehérben talán még most is élne, és ott feküdne, pontosan úgy, ahogy azelőtt feküdt ott, feje búbjától a lába ujjáig gipszbe és gézbe pólyálva, két furcsa, merev lába a csípőjéből fölemelve, két furcsa karja derékszögben kifeszítve, mind a négy ormótlan végtag gipszbe öntve, mind a négy furcsa, haszontalan végtag vékony drótkötélen a levegőbe függesztve, képtelenül hosszú ólomsúlyokhoz, melyek sötéten függtek fölötte, így feküdni ottan nem lehetett valami mozgalmas élet, de hát neki csak ilyen jutott, és Yossarian úgy gondolta, Cramer nővérnek aligha van joga ahhoz, hogy egyetlen szóval véget vessen neki. A katona fehérben olyan volt, mint valami összetekert kötszercsomag, amelyben egy lyuk van. Vagy valami kötéltuskó a kikötőben, amelyből egy görbe cinkcső áll ki. A kórterem betegei, a texasi kivételével, gyengéd viszolygással fordultak el tőle attól a pillanattól kezdve, amikor reggel meglátták, miután előző éjszaka becsempészték oda. A kórterem legtávolabbi szegletében gyűltek össze, és józan, gúnyos és sértett hangon pletykáltak róla, lázadoztak a jelenlétében megnyilvánuló kísérteties büntetés ellen, és rosszhiszeműen őt okolták a gyomrot kavaró igazság miatt, amelynek messze világító fáklyája volt. Osztoztak abban a közös irtózatban, hogy hátha jajgatni kezd.
– Nem tudom, mit fogok csinálni, ha csakugyan elkezd itt nekem jajgatni – szomorkodott elhagyatottan a délceg ifjú vadászpilóta az aranyszínű bajusszal. – Ez azt fogja jelenteni, hogy éjszaka is jajgat majd, mert nem hiszem, hogy meg tudná állapítani, milyen napszak van.
A katona fehérben ágya felől, amíg közöttük volt, soha egy hang sem hallatszott. A szája fölött levő rongyos, kerek lyuk mély és éjfekete volt, és ajaknak, fognak, szájpadlásnak vagy nyelvnek nyomát sem mutatta. Az egyetlen, aki olyan közel merészkedett hozzá, hogy jól szemügyre is vehette, a nyájas texasi volt, aki naponta jó párszor elég közel merészkedett hozzá, hogy elcsevegjen vele a rendes embereknek kijáró több szavazatról, s minden társalgást változatlanul ugyanazzal az üdvözléssel kezdett: – Mit mondasz, pajtikám? Hát hogy ityeg a fityeg? – A többiek mindkettőjüket elkerülték, barna kordbársony egyen-fürdőköpenyükben, foszlott flanelpizsamájukban, s komoran tűnődtek, vajon ki lehet a katona-fehérben, miért van ott, és milyen lehet valójában belülről.
– Mondhatom nektek, teljesen rendben van – szokta jelenteni nekik a texasi bátorítóan, minden hivatalos látogatása után. – Mélyen legbelül igazán rendes fickó. Csak egy kicsit szégyenlős és bizonytalan most, mert nem ismer itt senkit, és nem beszélhet. Miért nem álltok oda eléje most azonnal, és miért nem mutatkoztok be neki? Nem bántana benneteket.
– Mi az istennyiláról beszélsz te itten? – kérdezte Dunbar. -Tudja egyáltalán, hogy te miről beszélsz neki?
– Persze, hogy tudja, miről beszélek neki. Nem olyan buta gyerek ő. Nincs ővele semmi baj.
– Meghallja, ha szólsz hozzá?
– Ami azt illeti, nem tudom, meghallja-e, ha szólok hozzá, vagy nem hallja meg, de abban biztos vagyok, hogy tudja, miről beszélek neki.
– Az a lyuk ott a szája fölött, mozog az egyáltalán?
– Na, most meg miféle buta kérdés ez? – kérdezte a texasi szorongva.
– Honnan tudod, hogy lélegzik, ha az a lyuk meg se moccan?
– Honnan tudod egyáltalán, hogy fiú-e vagy lány?
– Tettek-e párnát a szemére az alá a kötés alá az arcán?
– Tudja-e mozgatni a lába ujját, vagy a kezén az ujja hegyét?
A texasi növekvő zavarral hátrált. – Na, most meg miféle buta kérdések ezek? Ti, pajtikáim, nyilván mind bolondok vagytok, vagy mi. Miért nem mentek oda hozzá egyenesen és ismerkedtek össze? Mondhatom nektek, igazi klassz srác.
A katona fehérben inkább kitömött és sterilizált múmia volt, mint igazi klassz srác. Ducket nővér és Cramer nővér folyton súrolták, tisztogatták. Kötéseit egy helyes kis seprűvel gyakorta sepergették, a karját, lábát, vállát, mellét és medencecsontját borító gipszöntvényt szappanos vízzel súrolták. Kerek dobozban fémtisztítót hoztak, és tükrösre fényezték a néma cinkcsövet, amely ágyéka fölött meredt ki a gipszből. Nedves konyharuhával napjában többször letörölték a port arról a karcsú fekete gumicsőről, amely be és ki vezetett a két nagy lezárt üvegedénybe. Az egyik az ágya melletti polcon állt, és valami nedvet csepegtetett folyton a karjába a kötésen vágott nyíláson át, míg a másik csaknem kívül a láthatáron, a padlón állt, és kiürítette belőle a folyadékot az ágyékából kiálló cinkcsövön át. Mindkét fiatal ápolónő szüntelenül tisztogatta az üvegedényeket is. Házi munkájukra rendkívül büszkék voltak. Kettőjük közül Cramer nővér látszott szorgalmasabbnak, ez a testes, csinos, szex nélküli lány, akinek kerek, egyáltalán nem vonzó arca volt. Cramer nővérnek pisze orra volt, sugárzó és virágzó arcát pedig imádandó szeplőfröccsenések tarkították és tették érdekessé. Yossarian utálta. A katona fehérben mélyen megillette Cramer nővért. Erényes, vizenyőskék, csészeforma szemét krokodilkönnyek futották el egészen váratlanul, ami teljesen kiborította Yossariant.
– Honnan az istenből tudja, hogy egyáltalán van benne valaki? – kérdezte tőle.
– Ne merjen velem így beszélni! – válaszolta méltatlankodva.
– Jó, de honnan tudja? Még azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány.
– Ki?
– Bárki, akiről maguk feltételezik, hogy benne van abban a gipszkötésben. Maga talán egészen másvalakiért sír. Honnan tudja, hogy egyáltalán él-e?
– Hogy beszélhet ilyen szörnyűségeket? – kiáltotta Cramer nővér. – Most aztán azonnal ágyba, és ne merjen többet élcelődni vele.
– Nem élcelődőm vele. Akárki lehet ott belül. Amennyit mi tudunk róla, attól még Mudd is lehet.
– Mit beszél? – rimánkodott Cramer nővér reszketeg hangon.
– Lehet, hogy épp a halott ember van benne.
– Milyen halott ember?
– Van nekem egy halott emberem a sátramban, akit senki sem tud kidobni onnan. Az ő neve Mudd.
Cramer nővér arca elfehéredett, és elkeseredetten Dunbarhoz fordult segítségért. – Mondja meg neki, hogy hagyja abba az ilyen beszédet – könyörgött.
– Lehet, hogy nincs is benne senki – sugalmazta Dunbar készségesen. – Lehet, hogy csak a kötést küldték ide viccből. Cramer nővér riadtan fordult el Dunbartól. – Maga megőrült – kiáltotta, és esdeklően nézett körül. – Maguk mindketten őrültek.
Ducket nővér tűnt fel aztán; és mindkettőjüket visszazavarta az ágyukba, míg Cramer nővér megcserélte a két lezárt üveget a katona fehérben számára. A katona fehérben két üvegedényét megcserélni egyáltalán nem okozott nehézséget, mert ugyanazt az átlátszó folyadékot csepegtették bele vissza újra meg újra, anélkül, hogy közben valamit is elvesztegettek volna belőle. Amikor az az üvegedény, amely a karja hajlatán át táplálta, már csaknem kiürült, a padlón levő üvegedény csaknem megtelt, úgyhogy egyszerűen csak lekapcsolták mindkettőről a csövet, az üvegedényeket gyorsan megcserélték, és a folyadék már csepeghetett is bele vissza. Az üvegedények cseréje senkinek sem okozott gondot, kivéve azoknak az embereknek, akik nézték, amint úgy általában óránként megcserélik őket, és akiket az egész eljárás mélységesen zavarba ejtett.
– Miért nem tudják ezek a két üvegedényt egymás fölé helyezni, és kiküszöbölni közülük az embert? – kérdezte a tüzér kapitány, akivel Yossarian abbahagyta a sakkozást. – Mi az istennek kell nekik ehhez az ember?
– Azon tűnődöm, mit csinálhatott, hogy így járt – mondta a tiszthelyettes, aki maláriát kapott, és moszkitócsípés volt a seggén, miután Cramer nővér leolvasta a lázmérőt, és rájött, hogy a katona fehérben meghalt.
– Háborúba ment – így vélekedett a vadászpilóta az aranyszínű bajusszal.
– Mindnyájan háborúba mentünk – vetette ellene Dunbar.
– Épp erről van szó – folytatta a maláriás tiszthelyettes. – Miért éppen ő? Úgy látszik, a jutalom és a büntetés jelen rendszerében nincs logika. Vegyük csak azt, ami velem történt. Ha szifiliszt vagy egy jó adag trippert kapok azért az ötperces kéjelgésért a tengerparton, e helyett az istenverte moszkitócsípés helyett, látnék benne némi igazságot. De hogy maláriát? Maláriát? Ki tudja nekem megmagyarázni, hogy a malária a paráználkodás következménye? -A tiszthelyettes kába csodálkozással rázta a fejét.
– Akkor mit szóljak én? – mondta Yossarian. – Egy este csak kilépek szépen a sátramból Marrakechben, hogy egy csomag cukorkát vegyek, és megkapom a te tripperadagodat, amikor az a segédszolgálatos lány, akit életemben sohasem láttam, bepisszegett a bokorba. Mindössze egy csomag cukorkát akartam, de ki tudott volna ellenállni?
– Ez csakugyan úgy hangzik, mintha az én tripperadagom volna – helyeselt a tiszthelyettes. – De én még mindig valaki másnak a maláriáját cipelem. Csak egyetlenegyszer szeretném látni, hogy ezek a dolgok valahogyan egyenesbe jönnek, úgyhogy mindenki pontosan azt kapja meg, amire rászolgált. Visszaadná a hitemet ebben a világegyetemben.
– Én meg valaki másnak a háromszázezer dollárját kaptam meg – vallotta be a délceg ifjú kapitány, az a vadászpilóta az aranyszínű bajusszal. – Amióta megszülettem, folyton csak lébecolok. Végigcsaltam a középiskolát, az egyetemet, és azóta se csinálok mást, mint csinos lányokkal állok össze, akik úgy gondolják, jó férjet faragnak majd belőlem. Egyáltalán nincsenek ambícióim. Az egyetlen dolog, amit háború után még csinálni akarok, az az, hogy elveszek valakit, akinek több pénze van, mint nekem, és még több csinos lánnyal állok össze. A háromszázezer rongyot még születésem előtt hagyta rám az egyik nagyapám, aki vagyont szerzett abból, hogy nemzetközi méretekben moslékot árult. Tudom, nem szolgáltam meg, de itt rohadjak meg, ha visszaadom. Néha eltűnődöm azon, kit is illet valójában.
– Lehet, hogy valójában az apámat illeti meg – latolgatta Dunbar. – Egész életét kemény munkában töltötte, és nem kapott érte annyi pénzt, hogy a nővéremet vagy engem taníttathasson. Apám már meghalt, úgyhogy akár meg is tarthatod magadnak.
– Na már most, ha megtaláljuk azt, akit az én maláriám megillet, rendbe is tettük a dolgot. Nem mintha valami kifogásom lenne a malária ellen, éppen olyan könnyen lóghatok maláriával, mint akármi mással. Csupán arról van szó, úgy érzem, hogy igazságtalanság történt. Miért kellett nekem megkapnom valaki másnak a maláriáját, neked pedig az én tripperadagomat?
– Még mást is kaptam, nemcsak a te tripperadagodat – mondta neki Yossarian. – Megkaptam azt, hogy addig kell harci bevetésekre repülnöm, a te adagod miatt, míg meg nem gyilkolnak.
– Még rosszabb. Hol itt az igazság?
– Két és fél hete még volt egy barátom, Clevinger nevű, aki elég sok igazságot szokott ebben találni.
– A világ legmagasabb rendű igazsága ez – mondta kárörvendően Clevinger, gyermeteg örömmel tapsikolva. – Nem tehetek róla, de Euripidész Hippolütosza jut eszembe, ahol Thészeusz ifjúkori feslett élete a felelős a fiú aszketizmusáért, amely a tragédia okozója lesz, és mindannyiukat tönkreteszi. Ha semmi más, de ezzel a segédszolgálatossal történt eseted igazán meggyőzhetne a nemi erkölcstelenség gonosz mivoltáról.
– Engem a cukorka gonosz mivoltáról győzött meg.
– Nem látod be, hogy nem egészen rajtad kívül álló okokból kerültél ebbe a kutyaszorítóba, amiben vagy? – folytatta Clevinger leplezetlen gusztussal. – Ha még ott Afrikában nem fektetnek kórházba nemi bajjal tíz napra, talán időben teljesíted a huszonöt bevetést, és hazakerülsz, mielőtt Nevers ezredes elesik, és Cathcart ezredes jön a helyébe?
– Na és mi van veled? – felelte Yossarian. – Te nem kaptál trippert Marrakechben, és mégis ugyanabban a kutyaszorítóban vagy.
– Nem tudom – vallotta be Clevinger, árnyalatnyi tréfás gondterheltséggel. – Azt hiszem, valamikor valami nagyon rosszat kellett cselekednem.
– Komolyan azt hiszed? Clevinger nevetett. – Nem, persze hogy nem. Csak szeretlek egy kicsit ugratni.
Túl sok veszély leselkedett Yossarianra, és mind szemmel kellett tartania. Ott volt például Hitler, Mussolini és Tojó. Ezek mind meg akarták őt ölni. Aztán ott volt Scheisskopf hadnagy a díszszemlék iránti fanatizmusával, és ott volt a nagy kövér bajuszú pöfeteg ezredes a megtorlás iránti fanatizmusával, ezek ketten is meg akarták ölni. Ott volt Appleby, Havermeyer, Black és Korn. Ott volt Cramer nővér meg Ducket nővér, akik, ebben teljesen bizonyos volt, holtan akarták látni, és aztán ott volt a texasi meg a kémelhárító tiszt, akik felől nem voltak kétségei. Ott voltak a csaposok, a kőművesek, a buszkalauzok szerte a világban, akik holtan szerették volna látni őt, a földbirtokosok, a bérlők, az árulók, a hazafiak, a lincselők, a vérszopók, a lakájok, s ezek mind le akarták teríteni. Ez volt az a titok, amit Hóden megsúgott neki az Avignon fölötti bevetésen. Ezek mind azon vannak, hogy elkapják őt, és ezt mind Hóden súgta meg neki a gép farában.
Ott voltak a nyirokmirigyek, amik kikészíthették. Ott voltak a vesék, az idegpályák, a vírusok. Agytumor, Hodakin-kór, leukémia, érelmeszesedés. Ott voltak a felhám szöveteinek termékeny vörös mezői, mind lehetséges rákbölcső. Ott voltak a bőrbetegségek, a csontbetegségek, a tüdőbetegségek, a szív, a vér, az ér betegségei. Volt betegsége a fejnek, betegsége a nyaknak, betegsége a mellnek, betegsége a belső részeknek, betegsége a farnak. Még a lábnak is volt betegsége. Lelkiismeretes sejtek milliói oxidálódtak el éjjel és nappal, mint néma állatok végezték bonyolult munkájukat, hogy életben és egészségben tartsák őt, de minden egyes sejtecske potenciális áruló és ellenség volt. Olyan sok betegség létezett, hogy igazán beteg agy kellett ahhoz, hogy olyan sokszor gondoljon rájuk, ahányszor ő meg Éhenkórász Joe.
Éhenkórász Joe listát állított össze a halálos betegségekről, ábécérendbe rendezte őket, hogy ujjával habozás nélkül rá tudjon mutatni éppen arra, ami miatt nyugtalankodni akart. Rendkívül feldúlta, ha valamelyiket rossz helyre tette, vagy amikor már nem tudta folytatni listáját, és hideg verítékben úszva futott Daneeka Dokihoz segítségért.
– Add meg neki az Ewing-féle agytumort – tanácsolta Yossarian Daneeka Dokinak, aki Éhenkórász Joe megnyugtatására Yossarianhoz fordult segítségért –, és ráadásul a fekete daganatot. Éhenkórász Joe szereti az elhúzódó betegségeket, de még jobban szereti a heveny lefolyásúakat.
Daneeka Doki még csak nem is hallott egyikről sem. – Hogy vagy képes ilyen sok betegséggel lépést tartani? – kérdezte nagy szakmai tisztelettel.
– A kórházban olvasok róluk, amikor a Readers Digest-et nézegetem.
Yossarian oly sok károsodástól rettegett, hogy néha kísértésbe esett, ne szentelje-e magát a kórháznak, és töltse egész hátralevő életét elnyújtózva egy oxigénsátor alatt, ágyának egyik oldalán egy sereg specialistával és ápolónővel, akik a nap huszonnégy órájában arra várnak, hogy valami rosszra forduljon, a másik oldalon meg legalább egy sebész állna fölemelt késsel, készenlétben, hogy rávesse magát, és vágni kezdjen, amikor szükségessé válik. Körülírt ütő-értágulat esetén például; másként hogy tudnák őt időben megvédeni egy körülírt ütőértágulat ellen? Yossarian nagyobb biztonságban érezte magát a kórházban, mint a kórházon kívül, még akkor is, ha úgy utálta a sebészt a késével együtt, ahogy soha senkit nem utált. A kórházban nekiállhatott kiabálni, és az emberek legalább futva jöttek a segítségére; a kórházon kívül, ha nekiáll kiabálni mindazon dolgok miatt, amik miatt, úgy érezte, mindenkinek neki kellene állnia kiabálni, börtönbe vetnék, vagy kórházba dugnák. Az egyik dolog, amiért neki akart állni kiabálni, épp a sebész kése volt, amiről majdnem biztosan tudta, hogy rá vár, és vár mindenki másra is, aki elég hosszú ideig élt már ahhoz, hogy meghaljon. Gyakran eltűnődött azon, vajon fel fogja-e ismerni az első borzongást, hőhullámot, rángást, fájdalmat, okádást, hörgést, bűzt, levertséget, rekedtséget, egyensúlyzavart, emlékezetkiesést, amely az elkerülhetetlen vég elkerülhetetlen kezdetét jelzi.
Attól is tartott, hogy Daneeka Doki még mindig megtagadná a segítséget, ha megint odamenne hozzá, miután kiugrott Őrnagy őrnagy irodájából, és igaza volt.
– Te hiszed azt, hogy van mitől félned? – kérdezte Daneeka Doki, és felemelte törékeny, makulátlanul barnára sült koponyáját melléről, hogy egy pillanatra epésen Yossarianra meressze könnyben úszó szemét. – Mit szóljak én? Az én vagyont érő orvosi tudásom itt rozsdásodik ezen a kurva szigeten, míg a többiek fölnyalják a nagy dohányt. Hát azt hiszed, élvezet számomra, hogy nap nap után csak ülök itt, és nem segítek rajtad? Nem mondhatnám, hogy túlságosan érdekelne, ha otthon az Államokban nem segítenék rajtad, vagy valami normális helyen, mint Róma, de hogy itt kell nemet mondanom, hát ne hidd, hogy ez könnyű nekem.
– Akkor hagyd abba a nem segítést. Szerelj le.
– Nem szerelhetlek le – suttogta Daneeka Doki. – Hát hányszor kell még elmondanom?
– De igen. Őrnagy őrnagy megmondta, te vagy az egyetlen a században, aki leszerelhetsz. Daneeka Doki megdöbbent. – Őrnagy őrnagy mondta ezt? Mikor?
– Amikor becsúszó szereléssel megtámadtam az árokban.
– őrnagy őrnagy mondta ezt? Árokban?
– Ezt már az irodájában mondta, miután kimásztunk az árokból, és beugrottunk oda. Azt mondta, ne mondjam meg senkinek, hogy megmondta, úgyhogy ne jártasd a pofád.
– Az a mocskos, alattomos hazug! – kiáltott Daneeka Doki. -Mi a fenének kellett megmondania bárkinek is? Azt is megmondta neked, hogyan szerelhetlek le?
– Pusztán azzal, hogy kitöltesz egy papírcetlit, mondván, hogy idegösszeroppanás küszöbén állok, és fölküldöd az Ezredhez. Doktor Stubbs mindig leszerel embereket a századában, úgyhogy nem értem, miért ne tehetned te is?
– És mi történik azokkal az emberekkel, akiket doktor Stubbs tényleg leszerel? – vágott vissza Daneeka Doki vicsorogva. – Azonnal mennek vissza frontszolgálatra, így van? ő meg egyenesen a szar kellős közepén találja magát. Igaz, leszerelhetlek azzal, hogy kitöltők egy kis papírcetlit, mondván, hogy alkalmatlan vagy a frontszolgálatra. De van itt egy csapda.
– A 22-es csapdája?
– Persze. Ha kiemellek a frontszolgálatból, az Ezrednek kell helybenhagynia a döntésemet, és az Ezrednek esze ágában sincs helybenhagyni a döntésemet. Azonnal visszavezényelnek frontszolgálatra, és akkor hol leszek én, talán éppen útban Óceánia felé. Nem, köszönöm szépen. Semmi kockázatot nem vállalok érted.
– Nem volna érdemes megpróbálni? – érvelt Yossarian. – Mit eszel ezen a Pianosán?
– Pianosa rettenetes. De még mindig jobb, mint Óceánia. Nem érdekelne, ha valamilyen civilizáltabb helyre küldenének, ahol itt-ott felszedhetnék egy-két garast abortuszokból, de Óceániában mijük van az embereknek? Dzsungeljuk meg monszunjuk. Elrothadnék ott.
– Itt is elrothadsz.
Daneeka Doki dühösen felszikrázott. – Igen? Rendben van. De én legalább élve kerülök ki ebből a háborúból. Ami egy kicsivel mégiscsak több, mint amit te elmondhatsz magadról.
– Hát épp ez az, amit mondani akarok neked, az Isten verjen meg. Azt kérem tőled, hogy mentsd meg az életemet.
– Nem az életmentés az én dolgom – vágott vissza Daneeka Doki durcásan.
– Mi a te dolgod?
– Én nem tudom, mi az én dolgom. Ezek mindössze annyit mondtak nekem, hogy tartsam magam az orvosi etikához, és soha ne tegyek tanúbizonyságot orvos felebarátaim ellen. Ide hallgass, azt hiszed, te vagy az egyetlen, akinek az élete veszélyben forog? Mit szóljak én? Az a két sarlatán, akit ideadtak nekem, hogy dolgozzanak helyettem a gyengélkedősátorban, még mindig nem tudta megállapítani, mi bajom van.
– Lehet, hogy Ewing-féle agytumorod van – suttogta Yossarian gúnyosan.
– Csakugyan azt hiszed? – kiáltott fel Daneeka Doki rémülten.
– Mit tudom én – válaszolta Yossarian türelmetlenül. – Csak azt tudom, hogy nem fogok több bevetést repülni. Csak tán nem lőnek le ezek, mit gondolsz? Ötvenegyem már van.
– Miért nem fejezed be legalább az ötvenötöt, mielőtt balhézni kezdenél? – tanácsolta Daneeka Doki. – Amilyen kurva vagy, soha, egyetlenegyszer sem teljesítetted a bevetéseket.
– Hogy az istenbe teljesíthettem volna? Az ezredes folyton felemeli, mihelyt megközelítem.
– Soha nem végzel a bevetéseiddel, mert folyton kórházba szaladgálsz vagy Rómába futsz. Sokkal kedvezőbb helyzetben lennél, ha megvolna az ötvenötöd, és azután tagadnád meg a további bevetéseket. Akkor talán majd megnézném, mit tehetek érted.
– Megígéred?
– Megígérem.
– Mit ígérsz meg?
– Megígérem, hogy talán majd elgondolkodom azon, mit tehetnék érted, ha befejezed az ötvenöt bevetésedet, és ha szólsz McWattnak, és ő megint felvesz a hajózólistára, hogy felszállás nélkül megkapjam a repülési pénzemet. Félek a repülőgéptől. Olvastad azt a repülőgép-szerencsétlenséget, Idahóban, három héttel ezelőtt? Hat ember meghalt. Rettenetes. Nem értem, miért akarnak engem mindenáron repülőgépre meg négyórai repülésre kényszeríteni azért, hogy megkapjam a repülési pénzemet. Nincs nekem elég bajom, ami miatt aggódhatom, anélkül is, hogy azon kellene aggódnom, hogy repülőgép-szerencsétlenség áldozata leszek?
– Én is aggódom a repülőgép-szerencsétlenségek miatt – mondta neki Yossarian. – Nem te vagy az egyetlen.
– Igen, de én a tetejében még a miatt az Ewing-féle agytumor miatt is aggódhatom – dicsekedett Daneeka Doki. – Nem gondolod, hogy ezért olyan duzzadt folyton az orrom, és ezért borzongok mindig? Nézd meg az érverésemet.
Yossarian is aggódott az Ewing-féle agytumor miatt, meg a fekete daganat miatt is. Mindenfelől katasztrófák vették körül, sokkal nagyobb számban, semhogy számon tudta volna tartani valameny-nyit. Amikor eltűnődött a sok fenyegető betegségen és lehetséges baleseten, határozottan megdöbbent, hogy sikerült életben és jó egészségben maradnia addig, ameddig sikerült neki. Kész csoda volt. Nap mint nap új meg új veszélyes bevetéssel nézett farkasszemet az élete érdekében. És huszonnyolc éven át mindeddig sikerült életben maradnia.
Yossarian jó egészségét a tornának, a friss levegőnek, a futballnak, az egészséges sportoknak köszönhette; ezektől akart elsősorban megszabadulni, amikor fölfedezte a kórházat. Amikor egy délután Lowery Fielden a sporttiszt parancsot adott, hogy mindenki ön ként lépjen ki a csuklógyakorlatokhoz, Yossarian ehelyett a gyengélkedőn jelentkezett jobb oldali derékfájdalmakkal.
– Léptesse le – mondta az ügyeletes orvos, aki keresztrejtvényt fejtett.
– Nem mondhatjuk neki, hogy lépjen le – mondta a tizedes. -Új utasításunk van a hastáji fájdalmakat illetően. Ötnapi megfigyelés alá kell venni őket, mert nagyon sokan meghaltak, miután leléptettük őket.
– Rendben van – mormolta az orvos –, tartsa öt napig megfigyelés alatt, és aztán léptesse le.
Yossarian ruháját elvették, behelyezték egy kórterembe, ahol nagyon boldog volt, amikor nem horkolt senki a közelében. Reggel egy készséges, fiatal angol cselédkönyves toppant be, és a mája felől érdeklődött.
– Azt hiszem, a vakbelem az, ami mozgolódik – mondta neki Yossarian.
– Ez a maga vakbele, ez nem lesz jó – jelentette ki az angol derűs szakértelemmel. – Ha magának a vakbelével van baj, akkor azt ki tudjuk venni, és majdnem mindjárt mehet is vissza szolgálatba. Hanem jöjjön csak hozzánk májpanaszokkal, hetekig vezethet bennünket az orrunknál fogva. A máj, tudja, számunkra a máj egy nagy, rút talány. Ha valaha evett májat, bizonyára tudja, mire gondolok. Ma már meglehetős biztonsággal állíthatjuk, hogy a máj létezik. És egészen tűrhető elgondolásunk van arra nézve, hogy mit csinál a máj, amikor azt csinálja, amit mi feltételezünk róla, hogy csinálnia kell. Ezen túl tulajdonképpen sötétben tapogatózunk. Különben is, mi a máj? Atyám például májrákban halt meg, és életében egy percig sem volt beteg egészen addig a pillanatig, amíg a májrák nem végzett vele. Egy pirinyó fájdalmat sem érzett. Ez utóbbi bizonyos szempontból nagy hiba volt, minthogy gyűlöltem atyámat. Tudja, az anya iránti vágy.
– Hogy kerül ide egy angol katonaorvos? – kíváncsiskodott Yossarian.
A tiszt nevetett. – Erről majd holnap fogok magának beszélni, amikor újra meglátogatom. És dobja a fenébe azt a hülye jégzsákot, mielőtt tüdőgyulladást kapna.
Yossarian többé színét se látta. Ez volt az egyik nagyszerű dolog az orvosokkal a kórházban: kétszer egymás után soha nem látta őket senki. Jöttek-mentek, aztán egyszerűen eltűntek. Az angol cselédkönyves helyett másnap egy egész orvoscsoport érkezett, akiket mindeddig soha nem látott, és a vakbeléről kérdezősködtek.
– Nincs semmi baj a vakbelemmel – világosította fel őket Yossarian.
– A tegnapi orvos azt mondta, a májammal van baj.
– Lehet, hogy a májával van baj – felelte az ősz hajú főorvos. -Mit mutat a vérvizsgálat?
– Nem csináltunk vérvizsgálatot.
– Azonnal vegyenek vért. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármit is kockáztassunk egy ilyen állapotban levő betegnél. Fedeznünk kell magunkat arra az esetre, ha meghalna. – Jegyzőfüzetébe írt valamit, majd Yossarianhoz fordult. – Ugyanakkor a jégzsákját tartsa magán. Ez nagyon fontos.
– Nincs nekem jégzsákom.
– Jó, akkor legyen. Valahol kell itt lenni egy jégzsáknak. És tudassa valakivel, ha fájdalmai elviselhetetlenné válnak.
A tizedik nap végén új orvoscsoport érkezett Yossarian ágyához, rossz hírrel: tökéletes egészségnek örvend, el kell takarodnia onnan. Ekkor azonban megmentette a terem túlsó végén levő egyik beteg, aki elkezdett mindent kettőnek látni. A beteg felült az ágyában, és figyelmeztetés nélkül elkiáltotta magát:
– Mindent kettőnek látok!
Egy nővér sikoltott, egy egészségügyi elájult. Mindenfelől orvosok özönlöttek be tűkkel, lámpákkal, csövekkel, gumikalapáccsal és rezgő fényvillákkal. Bonyolult gépezetet görgettek be kerekeken. A beteg túl kicsi volt ahhoz, hogy mindenki hozzáférjen, és a specialisták nyers dühvel, rajvonalban támadtak rá, lökdösték elöl álló kollégáikat, hogy siessenek, és adjanak másnak is lehetőséget. Egy hatalmas homlokú, szarukeretes szemüvegű ezredes hamarosan kimondta a diagnózist.
– Agyhártyagyulladás – hangsúlyozta kiáltva, és hátrasöpörte a többieket. – Bár Isten a tudója, a leghalványabb okunk sincs feltételezni ezt.
– Akkor miért épp az agyhártyagyulladást szúrta ki? – érdeklődött egy őrnagy nyájas vihogással. – Miért nem, mondjuk, akut vesegyulladást?
– Azért, mert az én szakmám az agyhártyagyulladás, és nem szakmám az idült vesegyulladás – vágott vissza az ezredes. – És nem vagyok hajlandó harc nélkül átadni őt mindenféle vesevájónak. Én voltam itt először.
Végül az orvosok megegyeztek. Egyetértettek abban, hogy fogalmuk sincs róla, mi baja a katonának, aki mindent kettőnek lát, kitolták hát a folyosón levő egyik szobába, és elkülönítették a kórterem többi lakójától tizennégy napra.
A hálaadás napja minden hercehurca nélkül telt el, míg Yossarian a kórházban volt. Az egyetlen hátulütője a déli pulyka volt, de még azt is egész jól el lehetett viselni. Ez volt a legésszerűbb hálaadás napja, és Yossarian titokban megesküdött rá, hogy ezentúl minden eljövendő hálaadás napját valamelyik kórház kolostori magányában tölti. Mindjárt a rá következő évben megszegte titokban tett esküjét, amikor az ünnepnapot ehelyett egy hotelszobában töltötte intellektuális társalgásban Scheisskopf hadnagy feleségével, aki ez alkalommal csupán Dori Duz dögcéduláját viselte, és oktatóan zsémbelt Yossariannal, hogy ne beszéljen ridegen és cinikusan a hálaadásról, bár ő, Scheisskopf hadnagy felesége, legalább annyira nem hisz Istenben, amennyire Yossarian.
– Bizonyára vagyok olyan jó ateista, mint te – elmélkedett dicsekedve. – De még én is úgy érzem, jó csomó hálával tartozunk, és nem kell szégyenkeznünk, ha ezt kimutatjuk.
– Mondj egyetlen dolgot, amiért hálával tartozom – fogadta el a kihívást Yossarian, különösebb érdeklődés nélkül.
– Hát... – Scheisskopf hadnagy felesége elmélázott és elhallgatott egy pillanatra, hogy a kétely mérlegére vesse a dolgot. – Énértem.
– Ne mondd – mondta Yossarian gúnyosan. Scheisskopf hadnagy felesége meglepetten felvonta szemöldökét. – Nem vagy hálás értem? – kérdezte. Duzzogva ráncolta a homlokát, mivel büszkesége találatot kapott. – Azt tudod, ugye, hogy nem azért álltam össze veled, mintha olyan nagy szükségben lennék – mondta neki hűvös méltósággal. Az én férjemnek egy egész százada van, és századának minden repülőkadétja nagyon is boldogan összeállna a századparancsnok feleségével azért a kis plusz kéjért, amit ez jelentene nekik.
Yossarian úgy döntött, hogy jobb lesz, ha más vágányra tér. – Más vágányra tértél – fejtegette diplomatikusan. – Fogadok, hogy minden egyes olyan dologra, amiért szerinted hálásnak kell lenni, én két olyat tudok mondani, ami miatt nyomorultnak érezhetjük magunkat.
– Légy hálás azért, hogy megkaptál engem – ragaszkodott az asszony a magáéhoz.
– Persze, persze, édesem. De azért rohadt jó nyomorultan érzem magam, hogy nem kaptam meg még egyszer Dori Duzt. Vagy az asszonyok és lányok ezreit, akiket majd látni és akarni fogok az én rövid kis életemben, és nem lesz alkalmam szeretkezni velük még csak egyszer sem.
– Légy hálás, amiért egészséges vagy.
– Keseredj el, amiért nem leszel mindig az.
– Örülj, hogy élsz.
– Dühöngj, hogy meg kell halnod.
– Rosszabbul is állhatnának a dolgok – kiáltotta Scheisskopf hadnagy felesége.
– Átkozottul jobban is állhatnának – felelte szenvedélyesen Yossarian.
– Mindig csak egy dolgot mondasz – tiltakozott Scheisskopf hadnagy felesége. – Azt mondtad, hogy kettőt mondasz.
– És ne is mondd, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek – folytatta Yossarian, letiporva minden ellenvetést. – Semmi kifürkészhetetlen titok nincs abban. Egyáltalán nincs is neki útja. Játszadozik. Vagy inkább tisztára megfeledkezett rólunk. Hát ez az a híres Isten, akiről ti fecsegtek: málészájú vidéki balfácán, esztelen, beképzelt, bárdolatlan bükkfagatyás. Te jó Isten, hát hogyan tisztelhet az ember olyan Felsőbbrendű Lényt, aki szükségesnek látott beilleszteni a teremtés isteni rendszerébe olyan tüneményeket is, mint a takony meg a fogszuvasodás. Mi az isten futhatott végig elvetemült, gonosz, szarban turkáló képzeletén, amikor megfosztotta az öreg embereket attól a képességtől, amivel a bélmozgásnak parancsolni lehet. Mi az istennek teremtette egyáltalában a fájdalmat?
– A fájdalmat? – Scheisskopf hadnagy felesége diadalmasan vetette magát a szóra. – A fájdalom hasznos tünemény. A fájdalom figyelmeztet bennünket arra, hogy testünk veszélyben forog.
– És azt a veszélyt ki teremtette? – kérdezte Yossarian. Maró gúnnyal nevetett. – Az ám, de milyen kegyes volt hozzánk az öregúr, amikor megajándékozott bennünket a fájdalommal! Miért nem alkalmazott helyette ajtócsengőt, ha már figyelmeztetni akart bennünket, vagy miért nem alkalmazta valamelyik égi kórusát? Vagy kékvörös neonlámparendszert mindenki homlokának kellős közepébe? Akármelyik villanyszerelő, aki megérdemli a kenyerét, meg tudja ezt csinálni. Miért nem tudta megcsinálni ő?
– Csuda hülyén nézne ki az ember vörös neoncsövekkel a homloka kellős közepén.
– Mert csuda szépen néz ki most, amikor kínjában fetreng, vagy elhülyül a morfiumtól, mi? Micsoda szörnyeteg, halhatatlan csaló. Ha megfontolod azt a lehetőséget és hatalmat, ami a kezében volt, hogy tisztességes munkát végezzen, és aztán megnézed ezt a kis buta, csúnya kis trágyadombot, amit ahelyett csinált, égnek áll a hajad – milyen példátlan kontár Őkelme. Nyilván soha nem élt borítékból. Bizony, nincs olyan magára valamit is adó üzletember, aki egy ilyen bükkfagatyást, mint Ó, akár csak raktári segédmunkásnak is alkalmazna.
Scheisskopf hadnagy felesége hamuszínre vált elképedésében, és rémülten kancsalított. – Okosabban tennéd, ha nem beszélnél ilyen hangon Róla, édesem – figyelmeztette vészjóslóan mély és ellenséges hangon. – Még meg fog büntetni!
– Hát nem büntet máris eléggé? – hördült fel Yossarian gyűlölködve. – Tudod, nem engedhetjük, hogy megússza. Nem, nem. Mi bizony nem engedhetjük, hogy megússza szárazon, amiért ennyi kint zúdított a nyakunkba. Eljön még az a nap, amikor majd fizetnie kell. Azt is tudom, melyik nap lesz az. A Végítélet Napja. Igen, az lesz az a nap, amikor majd elég közel kerülök hozzá, hogy oda nyúljak, és elkapjam azt a koszos bükkfagatyáját és...
– Elég! Elég! – sikoltott fel hirtelen Scheisskopf hadnagy felesége, és minden látható eredmény nélkül elkezdte ütni mindkét kezével Yossarian fejét. – Elég!
Yossarian a karja mögött keresett oltalmat, amíg Scheisskopf hadnagy felesége néhány másodpercig asszonyi dühvel csapkodta, aztán Yossarian határozottan megfogta a csuklóját, és gyengéden visszanyomta hanyatt az ágyba. – Mi az isten hozott ki ennyire a sodrodból? – kérdezte zavartan, bűnbánó derűvel. – Azt hittem, nem hiszel Istenben.
– Nem is hiszek – hüppögte, és vad könnyekben tört ki. – De az az isten, akiben én nem hiszek, az az isten jóságos, az az isten igazságos, az az isten kegyelmes. Az az isten nem az az aljas és buta isten, akinek te itt beállítod őt.
Yossarian nevetett, és elengedte a karját. – Egymás közt élvezzünk kissé nagyobb vallásszabadságot – ajánlotta engedékenyen. -Te abban az istenben nem hiszel, akiben akarsz, és én is abban az istenben nem hiszek, akiben én akarok. Áll az alku?
Ez volt a legésszerűtlenebb Hálaadás Napja, amire csak emlékezett, és gondolatban vágyódva visszatért a tizennégy napos elkülönítőre, a kórházban. Az volt ám a gyöngyélet, egy évvel ezelőtt, de még ez az idill is tragikus véget ért: amikor az elkülönítési idő lejárt, még mindig jó egészségnek örvendett, és megint azt mondták neki, szedje a sátorfáját, és menjen a háborúba. Amikor a szörnyű hírt meghallotta, Yossarian felült az ágyában, és felkiáltott:
– Mindent kettőnek látok.
Megint pokoli ricsaj támadt a kórteremben. A specialisták futva jöttek minden irányból, körülfogták, és oly szoros vizsgálat körébe zárták, hogy érezte testének különböző tájain orruknak kényelmetlenül nyálkás legűjét. Apró fénysugarakkal piszkálták az orrát meg a fülét, gumikalapácsokkal és rezgővillákkal támadtak lába szárának és lába fejének, ereiből vért vettek, s minden kéznél levő tárgyat eléje tartottak, hogy megállapítsák látókörének sugarát.
Ennek az orvosbandának a vezére egy méltóságteljes, szorgos úriember volt, aki egyik ujját egyenesen Yossarian orra alá dugta, és megkérdezte: – Hány ujjat lát?
– Kettőt – válaszolta Yossarian.
– Hány ujjat lát most? – kérdezte az orvos, és feltartotta két ujját.
– Kettőt – mondta Yossarian.
– És most mennyit? – kérdezte az orvos, és nem tartott fel egyet sem.
– Kettőt – válaszolta Yossarian. Az orvos arca holdvilágos mosolyra gömbölyödött. – Istenemre, igaza van – jelentette ki diadalittasan. – Tényleg mindent kettőnek lát.
Yossariant a hordágyon kitolták abba a szobába, ahol az a másik katona lakott, aki mindent kettőnek látott, és a kórteremben mindenki mást elkülönítettek tőlük még egyszer tizennégy napra.
– Mindent kettőnek látok! – ordította a katona, aki mindent kettőnek látott, amikor Yossariant betolták.
– Mindent kettőnek látok – ordította vissza neki Yossarian éppolyan hangosan, és titokban cinkosan kacsintott.
– A falak! A falak! – kiáltotta a másik katona. – Tolják helyre a falakat!
– A falak! A falak! – kiáltotta Yossarian. – Tolják helyre a falakat!
Az egyik orvos úgy tett, mintha vállával nyomná a falat. – Elég?
A katona, aki mindent kettőnek látott, elcsigázottan bólintott, és visszasüppedt az ágyába. Yossarian is elcsigázottan bólintott, és nagy alázattal és csodálattal vette szemügyre tehetséges szobatársát. Tudta, hogy nagy mester közelébe került. Világos, hogy tehetséges szobatársa olyan ember, akitől tanulni lehet, és akit követni kell. Tehetséges szobatársa az éj folyamán meghalt, és Yossarian úgy döntött, nem követi tovább.
– Mindent egynek látok – kiáltotta élénken.
A specialisták újabb csoportja rohant eszközeivel az ágyához egymást törve-zúzva, hogy megvizsgálják, valóban úgy van-e, ahogy mondja.
– Hány ujjat lát? – kérdezte a bandavezér föltartva egyik ujját.
– Egyet.
Az orvos föltartotta két ujját. – Hány ujjat lát most?
– Egyet.
Az orvos föltartotta mind a tíz ujját. – És most hányat?
– Egyet.
– Az orvos csodálkozva fordult a többi orvoshoz. – Tényleg mindent egynek lát – kiáltott föl. – Meggyógyítottuk.
– És éppen idejében – jelentette ki az az orvos, akivel Yossarian legközelebb egyedül találta magát a szobában, egy magas, torpedó alakú vidám úriember, aki borotválatlan barna bozontot hordott a képén, ingének zsebében pedig egy csomag cigarettát, amelyet könnyedén a falnak támaszkodva szívott végig, egyiket a másikról gyújtva meg. – Van itt néhány rokon, aki meg akarja látogatni. Na nem, ne aggódjon – tette hozzá nevetve. – Nem a maga rokonai. Annak a pofának, aki meghalt, annak az anyja, apja meg az öccse. New Yorkból jöttek ide, hogy lássanak egy haldokló katonát, és hát maga az a haldokló katona, aki leginkább a kezem ügyébe esik.
– Mit beszél? – kérdezte Yossarian gyanakodva. – Én nem haldoklom.
– Dehogynem haldoklik. Mindahányan haldoklunk. Mit gondol, maga hogy az istenben végzi?
– Nem azért jöttek, hogy engem lássanak – vetette ellene Yossarian. – Azért jöttek, hogy a fiukat lássák.
– Eszik, nem eszik, nem kapnak mást. Ami pedig minket illet, számunkra az egyik haldokló fiú éppen olyan jó, mint a másik: éppen olyan rossz fiú. A tudós számára minden haldokló fiú egyforma. Van egy ajánlatom a maga számára. Beengedi őket ide, hogy pár percig nézegessék magát, én pedig nem mondom el senkinek, hogy a májtüneteit hazudta.
Yossarian még messzebbre húzódott tőle. – Maga tudja?
– Persze hogy tudom. Na, lássuk csak. – Az orvos szeretetreméltóan vihogott, és újabb cigarettára gyújtott. – Hogy várja el bárkitől is, hogy elhiggyék a maga májpanaszait, ha folyton az ápolónők didije után kapkod, valahányszor erre alkalma kínálkozik? Fel kellene hagynia a nemi élettel, ha arról akarja meggyőzni az embereket, hogy májpanaszai vannak.
– De hát ez mocskos nagy ár azért, hogy épp csak életben maradjon az ember. Miért nem jelentett föl, ha tudta, hogy szimulálok?
– Mi a fenéért jelentettem volna föl? – kérdezte az orvos a meglepetés egy szikrájával. – Mi mindannyian együtt veszünk részt ebben az illúzióban. Mindig hajlandó vagyok segítő kezet nyújtani bármelyik összeesküvő társamnak a létfenntartásért folyó küzdelem útján, ha az is hajlandó a viszonzásra. Ezek az emberek hosszú utat tettek meg, és én inkább nem ábrándítanám ki őket. Mindig is gyengéim voltak az öregek.
– De ők a saját fiukat jöttek meglátogatni.
– Elkéstek. Lehet, hogy észre sem fogják venni a különbséget.
– Tegyük föl, hogy nekiállnak sírni.
– Valószínűleg neki fognak állni sírni. Hiszen jövetelük egyik célja éppen ez. Majd én résen állok az ajtónál, és közbelépek, ha kezd vacak lenni.
– Ez az egész egy kicsit hülyén hangzik – tűnődött Yossarian. – Különben is miért akarják megnézni, hogyan hal meg a fiuk?
– Ezt az egyet magam sem tudtam soha kitalálni – vallotta be az orvos. – De mindig ezt csinálják. No, mit szól hozzá? Mindössze csak azt kell csinálnia, hogy fekszik ott pár percig, és meghal egy kicsit. Hát olyan nagy kérés ez?
– Rendben van – adta meg magát Yossarian. – Ha csak pár percig tart, és ha megígéri, hogy ott kinn vár. – Kezdte megszeretni a szerepét. – Mondja csak, a hatás kedvéért, nem lehetne kötést rakni rám?
– Remek ötletnek hangzik – helyeselt az orvos.
Egy egész vég kötést tekertek Yossarianra. Egy csapat egészségügyi mind a két ablakot elfüggönyözte, hogy a szoba szomorkás félhomályba boruljon. Yossarian virágokat javasolt, s az orvos elküldte az egyik egészségügyit, aki két kis csokor hervadó virágot szerzett. Erős, émelyítő szaguk volt. Mikor minden a helyére került, Yossariant visszaterelték az ágyhoz és lefektették. Azután bebocsátották a látogatókat.
A látogatók bizonytalanul léptek be, mintha úgy éreznék, illetéktelenül hatoltak be; jámbor és bocsánatkérő arckifejezéssel tipegtek lábujjhegyen, elöl a gyászoló anya és atya, azután az öcs, egy fenyegető pillantású, nehézkes, horpadt mellű tengerész. A férfi és a nő mereven egymás mellett vonultak be a szobába, mintha valami ismerős, mégis földöntúli esküvői dagerrotípiából léptek volna le a falról. Mindketten alacsonyak voltak, fonnyadtak és büszkék. Mintha vasból és avítt, sötét ruhákból készítették volna őket. Az asszonynak hosszú, töprengő, égetett umbra színű tojásdad arca volt, vastag szálú, őszülő haját szigorúan középen választotta el, és bodor, hullám vagy bármi cifraság nélkül fésülte hátra. Szája keserű és szomorú volt, egyenes ajka összeszorítva. Az atya nagyon mereven és idegenül állt ott, tömött vállú, kétsoros ruhájában, ami igencsak szűk volt neki. Kis méretben is termetes és izmos ember benyomását tette, méltóságteljesen pörge ezüstszínű bajuszt viselt kicsi, ráncos arcán. Szeme ráncos és csipás volt, halálos betegnek látszott, ahogy zavartan álldogált, két megbámult munkás kezében szorongatva fekete filckalapjának karimáját, kabátjának széles hajtókája előtt. A szegénység és a kemény munka helyrehozhatatlan károkat okozott mindkettőjükön. Az öcs mintha mindenkibe bele akart volna kötni. Kerek fehér sapkája pimaszul feje búbjára volt lökve, keze ökölbe szorítva. A felingerelt vadállat sötét pillantásával vett szemügyre a szobában mindent.
A három látogató jámborán nyikorgóit előre, s szinte egymáshoz tapadva, titkolt gyászmenetben, és csaknem lépést tartva, amíg az ágyhoz nem értek, és megállva el nem kezdtek bámulni le Yossarianra. Rettenetes, kínpadra húzó csend volt, amely azzal fenyegetett, hogy örökké tart. Végül Yossarian képtelen volt tovább elviselni, és megköszörülte a torkát. Az öregember végre megszólalt:
– Borzasztóan néz ki – mondta.
– Hiszen beteg, apa.
– Giuseppe – mondta az anya, aki leült egy székbe. Eres ujjai egymásba kulcsolódtak az ölében.
– Az én nevem Yossarian – mondta Yossarian.
– Yossarian az ő neve, anya. Yossarian, nem ismersz meg? Én vagyok a te öcséd, John. Nem tudod, ki vagyok én?
– Hogyne tudnám. Te vagy az én öcsém, John.
– Lám, megismert! Apa! Tudja, hogy ki vagyok. Yossarian, ez itt apa. Köszönj szépen apának, Yossarian.
– Szervusz, apa – mondta Yossarian.
– Szervusz, Giuseppe.
– Az ő neve Yossarian, apa.
– Nem tudok hová lenni, olyan borzasztóan néz ki – mondta az apa.
– ő nagyon beteg, apa. Az orvos azt mondja, meg fog halni.
– Nem tudom, higgyek-e az orvosnak, vagy ne higgyek – mondta az apa. – Tudod, milyen mocskos gazemberek ezek a pofák.
– Giuseppe – mondta megint az anya az elfojtott aggodalom lágy, megtört, dallamos sóhajával.
– Yossarian az ő neve, anya. Anya már nem emlékszik egészen jól a dolgokra. Hogy bánnak itt veled, fiú? Elég tűrhetően kezelnek itt téged?
– Elég tűrhetően – mondta neki Yossarian.
– Akkor jó. Csak ne hagyd, hogy bárki is kibabráljon veled itten. Érsz te annyit, mint bárki más itt, még ha olasz vagy is. Neked is megvannak a jogaid.
Yossariannak már rángatózott az arca. Becsukta a szemét, hogy ne kelljen öccsére, Johnra néznie. Kezdett rosszul lenni.
– Most nézd meg, milyen borzasztóan néz ki – jegyezte meg az apa.
– Giuseppe – mondta az anya.
– Yossarian az ő neve, anya – szakította félbe türelmetlenül az öcs.
– Hát nem emlékszel?
– Nincs semmi baj – szakította őket félbe Yossarian. – Csak hívjon nyugodtan Giuseppének, ha akar.
– Giuseppe – mondta neki az anya.
– Ne aggódj, Yossarian – mondta az öcs. – Hamarosan minden rendben lesz.
– Ne aggódj, anya – mondta Yossarian. – Hamarosan minden rendben lesz.
– Kaptál papot? – firtatta az öcs.
– Igen – hazudta Yossarian, és megint megrándult az arca.
– Akkor jó – mondta az öcs. – Ha mindent megkapsz, akkor azt is meg kell kapnod, hogy pap jöhessen hozzád. Mi is eljöttünk hozzád New Yorkból. Attól féltünk, nem érünk ide időben.
– Időben, mire?
– Hát időben, hogy még lássunk, mielőtt meghalsz.
– De hát mit számít az?
– Nem akartuk, hogy magadban halj meg.
– De hát mit számít az?
– Biztosan félrebeszél – mondta az öcs. – Folyton ugyanazt ismételgeti.
– Hát ez csakugyan furcsa – válaszolta az öregember. – Én mindig azt hittem, hogy Giuseppe a neve, és most meg kell tudnom, hogy Yossarian. Hát ez csakugyan nagyon furcsa.
– Anya, csinálj vele valamit, hogy jól érezze magát – sürgette az öcs. – Mondj neki valami vidámat.
– Giuseppe.
– De ő nem Giuseppe anya, ő Yossarian.
– De hát mit számít az? – válaszolta az anya ugyanazon a gyászos hangon, és nem nézett fel. – Hiszen haldoklik.
Dagadt szemét könny futotta el, sírni kezdett, lassan előre-hátra imbolyogva a széken, míg keze, mint két hullott lepke, feküdt az ölében. Yossarian attól félt, sikoltozni fog. Az apa és az öcs is sírni kezdett. Yossariannak hirtelen eszébe jutott, miért sírnak ezek itt mind, és ő is sírva fakadt. Egy orvos, akit Yossarian azelőtt soha nem látott, belépett a szobába, és udvariasan azt mondta a látogatóknak, hogy menniök kell. Az apa fölállt, hogy udvariasan búcsút vegyen.
– Giuseppe – kezdte.
– Yossarian – javította ki a fia.
– Yossarian – mondta az apa.
– Giuseppe – javította ki Yossarian.
– Hamarosan meg fogsz halni.
Yossarian megint sírni kezdett. Az orvos a szoba hátterében egy gyalázatos pillantást vetett rá, és Yossarian kényszerítette magát, hogy abbahagyja.
Az apa lehajtott fejjel, ünnepélyesen folytatta: – Hogyha beszélsz azzal az emberrel ott fönn – mondta –, az a kívánságom, hogy mondj el Neki valamit helyettem. Mondd meg Neki, nem igazság, hogy az emberek fiatalon halnak meg. De tényleg így gondolom. Mondd meg Neki, hogy ha egyáltalán meg kell halniok, haljanak meg akkor, amikor megöregszenek. Az a kívánságom, hogy mondd meg ezt Neki. Nem hiszem, hogy ő tud erről az igazságtalanságról, mert állítólag jó ember, és ez az egész már nagyon-nagyon régóta így van. Megmondod Neki?
– És ne engedd, hogy ott fönn bárki is kibabráljon veled – tanácsolta az öcs. – Te is érsz annyit fönn az égben, mint bárki más, még ha olasz vagy is.
– Öltözz melegen – mondta az anya, aki úgy látszik, tudta, amit tudott.
Cathcart ezredes elegáns volt és sikeres, lompos és boldogtalan harminchat éves férfi, aki döngő léptekkel járt, és tábornok akart lenni. Beképzelt és csüggeteg volt, kiegyensúlyozott és sértődékeny. Öntudatos volt és bizonytalan, vakmerő a bürokrácia stratégiájában, amivel feletteseinek figyelmét akarta magára vonni, és gyáva nyúl, ha fontolóra vette, hogy tervei visszafelé sülhetnek el. Jóképű volt és érdektelen, hetvenkedő, tagbaszakadt, beképzelt hólyag, aki már hízásnak indult, és a krónikus méltatlankodás hűdéses rohamai kínozták. Cathcart ezredes beképzelt volt, mert harminchat éves korára már ezredes lett, és egy harci alakulatot vezényelt; Cathcart ezredes csüggeteg volt, mert már harminchat éves volt, és még mindig csak ezredes.
Cathcart ezredes érzéketlen volt az abszolútum iránt. Saját előre-haladását csak másokéhoz viszonyítva tudta felmérni, és a kiválóságról alkotott képzete szerint úgy kellett valamit megcsinálnia, ahogy saját korosztályában bárki, aki ugyanazt a dolgot még nála is jobban csinálja. Az a tény, hogy ezrek és ezrek tartoztak a saját korosztályába, akik még csak az őrnagyi rangig sem emelkedtek, nyegle gyönyörrel töltötte el saját figyelemre méltó értékei iránt; másfelől az a tény, hogy saját korosztályában, sőt a fiatalabbak között, akadtak már tábornokok is, a bukás gyilkos érzését ültette el benne, és arra késztette, hogy falánk aggodalmában még Éhenkórász Joe-nál is intenzívebben rágja körmeit.
Cathcart ezredes nagyon vastag, nagyon rosszkedvű, nagyon széles vállú férfiú volt, rövidre vágott, a halántékoknál már őszülő, bodor, fekete hajat viselt, meg egy díszes cigarettaszipkát, amelyet Pianosára érkezése előtti napon csencselt, amikor egységének parancsnokságát átvette. Ezt a cigarettaszipkát minden egyes alkalommal látványos mozdulattal vette elő, és megtanulta azt is, hogyan kezelje királyian. Lelke legmélyén öntudatlanul rájött ama termékeny tehetségére, mely a cigarettaszipkából való cigarettázásban nyilvánult meg. Amennyire ő tudta, övé volt az egyetlen cigarettaszipka az egész földközi-tengeri hadszíntéren, s ez a gondolat hízelgő s nyugtalanító volt egyben. Egyáltalán nem volt kétsége afelől, hogy valaki, aki olyan nagyvilági és olyan intellektuális, mint Peckem tábornok, elismeréssel adózik neki, amiért cigarettaszipkából dohányzik, még ha ők ketten vajmi ritkán voltak is egy társaságban, ami viszont bizonyos szempontból nagyon is szerencsésnek mondható, jött rá Cathcart ezredes felszabadultan, mert lehet, hogy Peckem tábornok egyáltalán nem is venné jó néven a cigarettaszipkáját. Mikor ilyen gyanakvó gondolatok rohanták meg Cathcart ezredest, zokogását visszafojtva az egész átkozott holmit legszívesebben eldobta volna, ám visszatartotta rendületlen meg-győződése, hogy a cigarettaszipka valahogy mindig felékíti férfias és harcias küllemét, ragyogó fénnyel vonja be világias hősiességét, és nyilvánvalóvá teszi kápráztató előnyeit az amerikai hadsereg többi ezredese között, akikkel versenyben áll. Igen ám, de hogyan szerezzen bizonyosságot?
Cathcart ezredes ily módon elcsigázhatatlan volt, szorgos, feszült, kötelességtudó katonai taktikus, aki éjt nappallá téve fáradozott önmaga érdekében, önnön emlékműve volt, bátor és tévedhetetlen diplomata, aki mindig minden elhalasztott lehetőség és minden elkövetett tévedés miatt utálkozva gyalázta és gyűlölködve rugdosta magát. Feszült, ingerlékeny, keserű és magabiztos volt. Erényes megalkuvó, aki falánkan vetette magát minden lehetőségre, amelyet Korn ezredes eléje tárt, és utána tüstént vak kétségbeesésben fuldoklóit, amint eszébe jutottak az esetleges következmények. Mohón gyűjtötte a rémhíreket, kincsként raktározta el a pletykát.
Minden újságnak azonnal hitelt adott, mihelyt meghallotta őket, de hite semmiben sem volt. Folyton riadókészültségben állt, figyelt minden jelre, élesen felfogott minden vonatkozást és helyzetet, amely nem létezett, ő volt az a jól értesült személyiség, aki mindig kétségbeesetten gyötrődött azon, hogy kitalálja, mi van a levegőben. Tajtékzó, elszánt bika volt, aki vigasztalanul borongott azon a kitörölhetetlen, szörnyű benyomáson, amelyet, tudta, szüntelenül gyakorol a befolyásos emberekre, akik talán még azt sem tudták, hogy ő a világon van. Mindenki üldözte.
Cathcart ezredes egyik napról a másikra tengette életét a rossz pontok és a csillagos ötösök, a képzeletbeli elsöprő diadalok és a képzeletbeli katasztrofális vereségek bizonytalan matematikájának világában. Óránként ingadozott az aggodalom és az ujjongás között, fantasztikus kitevőkre hatványozva győzelmének dicsőségét, tragédiává sötétítve vereségeinek gyászát. Soha senki nem kapta még szunyókáláson. Ha neszét vette, hogy Dreedle tábornokot vagy Peckem tábornokot látták valahol, amint épp mosolygott, mogorván nézett, vagy épp semmit se csinált, Cathcart ezredes nem tudott nyugodni mindaddig, amíg elfogadható magyarázatot nem talált rá, és mindaddig csökönyösen dúlt-fúlt, amíg Korn ezredes rá nem vette, hogy csillapodjon végre, és ne szívja mellre a dolgot.
Korn ezredes hűséges, nélkülözhetetlen szövetséges volt, aki cafatokra tépte Cathcart ezredes idegeit. Cathcart ezredes örök hálát fogadott Korn ezredesnek, amiért zseniális hadmozdulatokat tervezett, és aztán dühöngött rá, amikor eszébe ötlött, hogy hátha nem válnak be. Cathcart ezredes mélységesen adósa volt Korn ezredesnek, és egyáltalában nem kedvelte őt. A kétféle érzés számára tulajdonképpen egyet jelentett. Cathcart ezredes féltékeny volt Korn ezredes eszére, és sűrűn kellett magát arra emlékeztetnie, hogy Korn ezredes csak címzetes ezredes, holott majd tíz esztendővel idősebb nála, és hogy Korn ezredes állami egyetemen végezte tanulmányait. Cathcart ezredes a nyomorúságos végzetet kárhoztatta, amiért nélkülözhetetlen segítőtársként olyan valakivel verte meg, aki annyira közönséges, mint Korn ezredes. Megalázó volt ilyen keresztül-kasul lekötelezettje lenni valakinek, aki állami egyetemen végezte tanulmányait. Ha már valakit nem nélkülözhet, siránkozott Cathcart ezredes, az ezzel az erővel lehetne jól nevelt, jobb családból származó, Korn ezredesnél érettebb valaki, aki nem veszi olyan cinikusan Cathcart ezredes tábornoki ambícióit, mert Cathcart ezredes titokban gyanította, hogy Kora ezredes titokban úgy veszi.
Cathcart ezredes olyan kétségbeesetten akart tábornok lenni, hogy ennek érdekében hajlandó volt bármivel kísérletezni, még a vallással is, és egy késő délelőttön, ama napon, amikor hatvanra emelte a bevetések számát, berendelte hivatalába a lelkészt, és hirtelen mozdulattal rábökött az asztalon heverő Saturday Evening Post példányára. Az ezredes khakiingének gallérja szélesen ki volt gombolva, nyilvánosság elé tárva tejfehér nyakán a gumós, fekete szakálltüszőket. Cathcart ezredesnek nyirkos, lelógó alsó ajka volt, és sohasem napozott, sőt, amennyire lehet, távol tartotta magát a napfénytől, nehogy leégjen. Az ezredes több mint egy fejjel magasabb volt a lelkésznél, és kétszer olyan széles; felfuvalkodott, elviselhetetlen hatalmassága az ellentét folytán az esendő, beteges gyöngeség érzését keltette a lelkészben.
– Nézze csak meg ezt, tiszteletes – utasította Cathcart ezredes, miközben új cigarettát nyomott szipkájába, és világfias eleganciával hátradőlt forgószékében az asztal mögött. – Aztán halljuk a véleményét.
A lelkész a nyitott lapra koncentrált, és meglátott egy terjedelmes vezércikket egy Angliában állomásozó amerikai bombázóalakulatról, amelynek a lelkésze minden bevetés előtt imát mondott az eligazításon. A lelkész majd hogy sírva nem fakadt boldogságában, hogy az ezredes nem kezdett rá üvöltözni, ők ketten jóformán nem is beszéltek egymással az óta a zűrzavaros este óta, amikor Cathcart ezredes Dreedle tábornok utasítására kidobatta őt a tisztiklubból, miután Félkupica Fehér Főnök orrba verte Moodus ezredest. A lelkész elsőrendű félelme az volt, hogy az ezredes le akarja őt teremteni, mert előző este engedély nélkül visszamerészkedett a tisztiklubba. Yossariannal meg Dunbarral ment oda, miután ezek ketten váratlanul megjelentek a sátrában az erdei tisztáson, és arra kérték, tartson velük. Bármennyire reszketett is Cathcart ezredestől, mégis könnyebbnek találta az ő nemtetszését kockáztatni, mint kitérni két új barátjának figyelmes unszolása elől, akikkel alig pár hete egyik kórházlátogatása alkalmával ismerkedett össze, s akik oly hatásosan segítették elszigetelődni a miriádnyi világi hányattatás elől, amellyel ama szolgálati kötelme járt, hogy szoros baráti viszonyt építsen ki kilencszáz barátságtalan tiszttel és legénységi állományú egyénnel, akik dilis verébnek tartották őt.
A lelkész szeme az újságlapokra guvadt. Kétszer is szemügyre vett minden fényképet, figyelmesen elolvasott minden feliratot, miközben elméjében az ezredes kérdésére adandó feleletet rendezte nyelvtanilag helyes mondatba, melyet jó néhányszor elpróbált és újrarendezett, míg összeszedte bátorságát, és megszólalt.
– Érzésem szerint a bevetések előtti ima nagyon erkölcsös és fölöttébb dicséretes ténykedés, ezredes úr – kockáztatta meg félénken, aztán várt.
– No igen – mondta az ezredes. – Én azonban azt akarom tudni, véleménye szerint beválhat-e nálunk is?
– Igenis, ezredes úr – válaszolta pár perc múlva a lelkész. – Nem gondolhatok mást, ezredes úr.
– Akkor szeretném, ha próbának vetnénk alá. – Az ezredes petyhüdt tésztaképén hirtelen a lelkesedés izzó foltjai gyúltak ki. Talpra ugrott, s izgatottan járkálni kezdett föl-alá. – Nézze meg, milyen jól jártak vele ezek ott Angliában. Itt van, ni, a Saturday Evening Post-ban lehozzák egy ezredes képét, akinek a lelkésze minden bevetés előtt imádkozik. Ha neki bevált az ima, nekünk is beválhat. Talán ha mi is imádkozunk, az én képemet is lehozzák a Saturday Evening Post-ban.
Az ezredes újból helyet foglalt, ajkán dús gondolatok révült mosolyával. A lelkésznek halvány segédfogalma sem volt róla, mit várnak tőle, mit mondjon legközelebb. Tégla alakú, meglehetősen sápadt arcán tűnődő kifejezés jelent meg, míg pillantását megpihentette a falak mentén körös-körül sorakozó piros lukulluszparadicsommal csurig rakott szakajtókon. Úgy tett, mintha a válaszon törné a fejét. Kis idő múlva rádöbbent, hogy már csak a piros lukulluszparadicsommal megrakott szakajtók végtelennek tűnő sorait bámulja, s lassanként annyira belebonyolódik jelenlétük rejtélyes kérdésébe – mi keresnivalójuk van holmi piros lukulluszparadicsommal színültig rakott szakajtóknak egy ezredparancsnok hivatalában? –, hogy máris tökéletesen megfeledkezett a közös ima problémájáról, míg végül Cathcart ezredes egy zseniális kitérővel meg nem kérdezte tőle:
– Szeretne vásárolni belőle, tiszteletes? Most jöttek egyenesen a farmról. Tudja, nekem meg Korn ezredesnek van egy kis birtokunk a hegyekben. Ha szakajtószám veszi, nagykereskedelmi áron adom.
– Nem, ezredes úr, dehogy. Azazhogy, úgy gondolom, nem szeretnék.
– Nincs semmi baj – biztosította az ezredes engedékenyen. -Nem kötelező. Milo boldogan átveszi, amennyit csak termelünk. Ezt itt épp tegnap szedték. Nézze csak meg, olyan érettek és kemények, mint a fiatal lányok melle.
A lelkész elpirult, és az ezredes tüstént rájött, hogy hibát követett el. Fejét szégyenlősen lehajtotta, képe elviselhetetlenül égett. Úgy érezte, ujjai ormótlanok és esetlenek. Epésen gyűlölte a lelkészt, amiért lelkész, és durva tapintatlansággá teszi azt, amivel, semmi kétség, más körülmények között szellemes, nagyvilági ember benyomását kelthetné. Kétségbeesetten törte a fejét, hátha eszébe jut valami, amivel kiráncigálhatná mindkettőjüket ebből a megsemmisítő zavarból. Ehelyett azonban az jutott az eszébe, hogy a lelkész csak kapitány, és Cathcart ezredes egy megdöbbent és felháborodott szusszanással nyomban kihúzta magát. Arca gránitkemény lett a dühtől, amint belegondolt, hogy az imént már-már megalázkodásra kényszerítette ez a csalárd fajankó, aki majdnem annyi idős, mint ő, és még mindig csak kapitány. Jogos bosszúvágyában oly gyilkos ellenszenvvel fordult a lelkész felé és pillantott rá, hogy a lelkész reszketni kezdett. Az ezredes szadista módon hosszú, fenyegető, rosszindulatú, gyűlölködő, néma pillantással büntette.
– Valami másról beszélgettünk mi – emlékeztette végül a lelkészt pattogó hangon. – Nem fiatal lányok kemény, érett melléről beszélgettünk, hanem valami egészen másról. A bevetések előtti eligazításon tartandó istentiszteletről beszélgettünk. Mit tud felhozni ez ellen?
– Semmit, ezredes úr – suttogta a káplán.
– Nahát, akkor a ma délutáni bevetésen elkezdjük. – Az ezredes ellenséges magatartása fokról fokra felengedett, ahogy belevetette magát a részletekbe. – Na már most, én azt kívánom magától, vessen fel egy csomó gondolatot arra nézve, milyen imákat mondjunk. Súlyos és szomorú dolgokra, persze, semmi szükség. Valami könnyed, lendületes dolog jár a fejemben, valami, ami jó hangulatban bocsátana útjukra a fiúkat. Érti, mi jár a fejemben? Semmi szükség az ilyen „Isten Országa” meg „Siralom Völgye”-szerű holmikra. Ez teljes egészében negatív. Mire föl vág ilyen savanyú pofát?
– Bocsánatot kérek, ezredes úr – dadogta a lelkész. – Véletlenül, amíg ön beszélt, épp a huszonharmadik zsoltárra gondoltam.
– Hogy is van az?
– Épp ez az, amire célozni méltóztatott, ezredes úr. „Az Úr az én pásztorom; nem szü...”
– Épp ez az, amire céloztam. Ez ki van húzva. Mije van még?
– „Szabadíts meg engemet, oh, Isten, mert a vizek...”
– Víz nem kell – döntött az ezredes, tele pofával trombitálva szipkájába, miután a csikket elnyomta a vert réz hamutálcában. – Miért nem próbálunk belevinni egy kis muzsikát? Mi a véleménye a halfáról meg a fűzfáról?
– Abban is benne van a víz, ezredes úr, tetszik tudni, a Babilon folyóvizei – válaszolta a lelkész. – „...ott ültünk és sírtunk, amikor Sionról megemlékezénk.”
– Sion? Ezt felejtsük is el, de mindjárt. Szeretném tudni, hogyan került ez ide egyáltalán? Nem tud valami derűset, aminek semmi köze a siralomhoz, a vizekhez meg Istenhez? A vallásos témát teljesen dobni szeretném, ha egy mód van rá.
A lelkész mentegetőzött. – Bocsánatot kérek, ezredes úr, de azok az imák, amiket én tudok, hangulatukban meglehetősen sötétek, és ha futólagosan is, de célzás történik bennük Istenre.
– Akkor szerezzünk újakat. Az emberek már úgyis eleget kurválkodnak a bevetések korúi, amikre én küldöm őket, hát még ha most nekiállunk, és elkezdjük beléjük sulykolni az Istent, a Paradicsomot, a halált. Miért nem tudjuk ezt az egészet pozitívabb hozzáállással megközelíteni? Miért nem tudunk valami jó dologért imádkozni, mondjuk, zártabb bombarácsért? Nem lehetne zártabb bombarácsért imádkozni?
– Igenis, ezredes úr, feltehetően lehetne – válaszolta a lelkész habozva. – Ehhez még csak szükség sincs rám, ha ez minden, amit ön csinálni akar. Ezt ön nélkülem is meg tudná csinálni.
– Tudom, hogy meg tudnám – válaszolt az ezredes peckesen. -De mit képzel, miért van maga itt? A kosztomat is meg tudnám magam venni, de ez Milo dolga, ezért csinálja ő a hadosztálykörlet minden ezredében. A maga dolga, hogy előimádkozzon nekünk, és mostantól fogva minden bevetés előtt elő fog imádkozni nekünk azért, hogy zártabb bombarácsot tudjunk kialakítani. Világos? Én azt hiszem, a zártabb bombarács érdemes arra, hogy imádkozzanak érte. Mindnyájan csillagos ötöst kapunk ezért Peckem tábornoktól. Peckem tábornok úgy véli, sokkal mutatósabb légifelvételeket csinálhatnánk, ha a bombák egymáshoz közelebb robbannának föl.
– Peckem tábornok, ezredes úr?
– De még mennyire, tiszteletes – válaszolta az ezredes, és atyafiságosan vihogott a lelkész meglepett arcába. – Nem szeretném, ha ez elterjedne, de úgy néz ki a dolog, hogy Dreedle tábornoknak végre kifelé áll a rúdja, és Peckem tábornok van kiszemelve a helyébe. Magunk közt szólva, eszem ágában sincs keseregni ezen, mert Peckem tábornok nagyon jó ember, és úgy gondolom, sokkal jobb dolgunk lesz az ő parancsnoksága alatt. Persze az is lehet, hogy semmi se lesz a dologból, és továbbra is Dreedle tábornok marad a parancsnokunk. Magunk közt szólva, eszem ágában sincs keseregni ezen, mert Dreedle tábornok szintén nagyon jó ember, és úgy gondolom, sokkal jobb dolgunk lesz az ő parancsnoksága alatt is. Remélem, ezt a dolgot suba alatt tartja majd, tiszteletes. Ne adj isten, hogy valamelyikük arra gondoljon, én talán a másik oldalán állok.
– Igenis, ezredes úr.
– Azért – kiáltott fel az ezredes, és barátságosan fölemelkedett. -De az ilyen pletykák nemigen juttatnak be bennünket a Saturday Evening Post-hoz, mi, tiszteletes? Lássuk tehát, milyen ténykedést kell végrehajtanunk. Mellesleg, egyelőre egy szót se erről Korn ezredesnek. Értve?
– Igenis, ezredes úr.
Cathcart ezredes tűnődve kezdett föl s alá trappolni a szűk folyosóban, mely a lukulluszparadicsomos szakajtók meg a szoba közepén levő asztal és faszékek között maradt. – Mondjuk, magát kívül váratjuk, amíg az eligazítás lemegy, mert az ottani közlések hadititoknak számítanak. Akkor csempésszük majd be magát, amikor Danby őrnagy egyezteti az órákat. Nem hiszem, hogy a pontos idő hadititoknak számítana. Egy és egy fél percet beillesztünk magának az ütemtervbe. Elég lesz másfél perc?
– Igenis, ezredes úr. Ha ebbe nem számít bele az az idő, amíg megkérjük az ateistákat, hogy hagyják el a helyiséget, a legénységi állományúakat pedig bebocsátjuk.
Cathcart ezredes megtorpant a pályáján. – Miféle ateistákat? – Védekező állásba helyezkedett, egész magatartása villámütésszerűen átváltott az erényes és harcos tiltakozásba. – Az én alakulatomban nincsenek ateisták! Az ateizmus büntetendő cselekmény, nem igaz?
– Nem, ezredes úr.
– Nem-e? – Az ezredes meglepődött. – Akkor Amerika-ellenes, nem igaz?
– Igenis, nem vagyok benne biztos, ezredes úr – válaszolta a lelkész.
– De én igen! -jelentette ki az ezredes. – Eszem ágában sincs ájtatoskodásunkat félbeszakítani holmi mocskos ateista banda kedvéért. Nálam ugyan nem fognak külön előjogokat élvezni. Maradjanak csak nyugodtan ott, ahol vannak, és imádkozzanak csak velünk, többiekkel. Aztán meg miféle dolog ez a legénységi állománnyal? Hogy az istenbe kerülnek ők ide?
A lelkész érezte, hogy arca elpirul. – Bocsánatot kérek, ezredes úr. Csupán úgy vélem, ön szükségesnek fogja tartani a legénységi állomány részvételét, mivel ők is ugyanarra a bevetésre mennek.
– Igen, de én nem tartom szükségesnek. Van nekik saját Istenük meg lelkészük, nem igaz?
– Igenis, nem, ezredes úr.
– Mit beszél? Azt akarja mondani, hogy ők ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak, akihez mi?
– Igenis, ezredes úr.
– És ő meghallgatja őket?
– Azt hiszem, igen, ezredes úr.
– Nahát, a jóistenit neki – jegyezte meg az ezredes, és gúnyos hümmögéssel, derűsen méltatlankodott magában. Egy pillanattal utóbb kedve lehorgadt, és kezével idegesen beleszántott kurta, őszülő fekete fürtjeibe. – Tényleg jó ötletnek tartja, hogy a legénységi állományt beeresszük? – kérdezte feszülten.
– Ezt kell illendőnek tartanom, ezredes úr.
– Én meg kinn szeretném tartani őket – vallotta be az ezredes, és vadul pattogtatta ujjperceit, amint föl s alá rótta az utat. – De azért nehogy rosszra gondoljon, tiszteletes. Ez nem azért van, mert a legénységi állományt mocskosnak, közönségesnek és alacsonyrendűnek tartom. Csak azért van, mert nincs elég helyünk. Magunk közt maradjon, de nem szeretném, ha a tisztek meg a legénységi állomány bratyizni kezdene az eligazításon is. Az a nézetem, épp eleget vannak együtt a bevetéseken. Értse meg, a legjobb barátaim közül nem egy épp a legénységi állományból kerül ki, de ennél tovább egy tapodtat sem vagyok hajlandó menni. Vallja be, tiszteletes, maga se szeretné látni, ha a húga a legénységi állományból választana férjet magának.
– A húgom maga is legénységi állományú – válaszolta a lelkész.
Az ezredes megint megtorpant a pályáján. Élesen a lelkészre meresztette szemét, hogy megbizonyosodjon, nem őt akarja-e nevetségessé tenni. – Ugyan, mit akar ez jelenteni, tiszteletes? Viccel?
– Isten ments, ezredes úr – sietett kimagyarázkodni a lelkész, kínos zavarban. – Főtörzsőrmester a haditengerészetnél.
Az ezredes sohasem szerette a lelkészt, most azonban gyűlölte és megvetette. A veszély metsző előérzete rohanta meg, miközben azt fontolgatta, vajon a lelkész hallgatag, jelentéktelen külseje nem gonosz álca-e, mely tüzes nagyravágyást leplez, vajon a lelke legmélyén nem kitanult cselszövő-e? Volt valami nevetséges a lelkészben, és az ezredes hamarosan rájött, mi az. A lelkész merev vigyázzban állt, mert az ezredes elfelejtett pihenjt vezényelni. Maradjon csak így, döntött az ezredes bosszúállóan, tudja csak meg, ki az úr a háznál, és így legalább az ő parancsnoki méltósága se szenved csorbát, mely könnyen megtörténhetne, ha a megkésett vezényszóval elismeri a mulasztást.
Cathcart ezredest hipnotikusan vonta magához az ablak kedélytelén, befelé néző, buta és szögletes pillantása. A legénységi állomány mindig is áruló volt, az is marad, döntötte el. Gyászosan borongva bámult le az agyaggalamblövő-pályára, mely az ő parancsára épült az ezredtörzs tisztikara számára, és felidézte amaz öldöklő délutánt, amikor Dreedle tábornok kíméletlenül lepocskondiázta Korn ezredes meg Danby őrnagy füle hallatára, és parancsot adott neki, hogy nyissa meg a pályát a harcállomány tisztjei és közkatonái előtt. Az agyaggalamblövő-pálya ténylegesen rossz pont volt, állapította meg kénytelen-kelletlen Cathcart ezredes. Biztosra vette, hogy Dreedle tábornok ezt örökre megjegyezte magának, annak ellenére, hogy biztosra vette, Dreedle tábornok ezt már réges-rég elfelejtette, ami a legnagyobb igazságtalanság, siránkozott Cathcart ezredes, mivel az agyaggalamblövő-pálya puszta ötletéért még akkor is csillagos ötöst érdemelt volna, ha ténylegesen rossz pontot érdemelt is érte. Cathcart ezredes reménytelenül képtelen volt meghatározni, hogy pontosan mennyit nyert vagy vesztett ezzel a rohadt agyaggalamblövő-pályával, és azt kívánta, bárcsak nyomban ott teremne Korn ezredes, és még egyszer kiértékelné neki az egész helyzetet, és eloszlatná rettegését.
Ez az egész nagyon zavarba ejtő, az egész nagyon csüggesztő volt. Cathcart ezredes kivette szájából a cigarettaszipkát, beletűzte inge zsebébe, és gyászosan rágni kezdte mindkét kezének körmeit. Mindenki ellene van. Lelke legmélyéig feldúlva kívánta, hogy Korn ezredes vele legyen a megpróbáltatás emez órájában, és segítsen dönteni, mi legyen a bevetések előtti imával. Hihet-e egyáltalán ebben a lelkészben, aki még mindig csak kapitány? – Gondolja – kérdezte –, hogy ha a legénységi állományt nem eresztjük be, az rossz irányba befolyásolná az óhajtott eredményt?
A lelkész habozott, mert megint bizonytalan talajt érzett a talpa alatt. – Igenis, ezredes úr – felelte végül. – Azt hiszem, elképzelhető, hogy egy ilyen tett rossz irányban befolyásolhatja az ön esélyeit a zártabb bombarácsért mondandó ima hathatósságát illetően.
– Erre nem is gondoltam! – kiáltott az ezredes, és pislogó szeme zavaros lett, mint a bivalyúsztató. – Azt akarja mondani, Isten, ne adj isten, még úgy határozhat, hogy lazább bombaráccsal büntet?
– Igenis, ezredes úr – válaszolta a lelkész. – Elképzelhető, hogy Isten így határozhat.
– Akkor verje meg az Isten – tört ki az ezredesből a lázadó függetlenségi düh. – Eszem ágában sincs bevezetni ezeket az istenverte istentiszteleteket, csak azért, hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak, mint ahogyan most állnak. – Gúnyos vihorászással visszatelepedett asztala mögé, visszatette szájába az üres cigarettaszipkát, és vajúdó csöndbe süppedt néhány percre. – Most, hogy átgondolom – vallotta be inkább magának, mint a lelkésznek –, különben sem volt valami fényes ötlet az embereket Istenhez imádkoztatni. Lehet, hogy nem is lett volna foganatja a Saturday Evening Post-nál.
Az ezredes némi lelkiismeret-furdalással vetette el a tervezetet, mert teljes egészében a magáénak érezte, és azt remélte, nyilvánosságra hozatala világos bizonyítékul szolgál bárki előtt, hogy voltaképpen nincs is szüksége Korn ezredesre. Amikor azonban már elvetette, boldog volt, hogy megszabadult tőle, mert a kezdet kezdetétől gyötrődött a veszély miatt, ami abból származhatott volna, ha megvalósítja a tervet, anélkül, hogy Korn ezredessel pontról pontra le nem ellenőrizteti. Hatalmas, elégedett sóhajt eresztett meg. Most, hogy dobta az ötletet, sokkal jobb véleménnyel volt önmagáról, mert úgy érezte, rendkívül bölcs döntést hozott, és ami a legfontosabb, ezt a bölcs döntést Korn ezredessel való előzetes tárgyalás nélkül hozta.
– Van még valami parancsa, ezredes úr? – kérdezte a lelkész.
– Nincs – válaszolta Cathcart ezredes. – Hacsak nincs valami jó elgondolása.
– Nincs, ezredes úr. Csupán...
Az ezredes fölkapta tekintetét, mintha szemközt vágták volna, és mélységes utálattal vette szemügyre a lelkészt. – Mit csupán, tiszte letes?
– Ezredes úr – mondta a lelkész –, az emberek közül sokakat fői-zaklatott, hogy föl tetszett emelni a bevetések számát hatvanra. Ők kértek meg arra, hogy említsem ezt meg önnek.
Az ezredes hallgatott. A lelkész a haja tövéig elvörösödött, míg a válaszra várt. Az ezredes hosszú ideig bűvölte merev, érdektelen, semmi érzelmet el nem áruló pillantásával.
– Mondja nekik azt, hogy háború van – tanácsolta végül szárazon.
– Köszönöm, ezredes úr, ezt fogom tenni – felelte a lelkész hálatelten, amiért az ezredes végül mégiscsak megszólalt. – Nem értik, miért nem kér váltást az Afrikában állomásozó tartalékból, akik átvennék itt a szolgálatot, ők meg hazamehetnének.
– Ez adminisztrációs ügy – mondta az ezredes. – Semmi közük hozzá. – Szórakozottan mutatott a fal tövébe. – Vegyen lukulluszparadicsomot, tiszteletes. Ne kéresse magát, az én kontómra megy.
– Köszönöm, ezredes úr. Ezredes úr, kérem...
– Szót se érdemel. Hogy érzi magát ott kinn az erdőben, tiszteletes? Mint a Csekonics báró, mi?
– Igenis, ezredes úr.
– Na, azért. Ha valamire szüksége van, lépjen csak érintkezésbe velünk.
– Igenis, ezredes úr. Köszönöm, ezredes úr. Ezredes úr, kérem...
– Köszönöm, hogy beugrott ide, tiszteletes. Engem most hív a kötelesség. Tudassa velem, ha valami eszébe jut, amivel bekerülhet nevünk a Saturday Evening Post-ba, jó?
– Igenis, ezredes úr, feltétlenül. – A lelkész csodálatra méltó akaraterővel összeszedte magát, és ércesen kivágta. – Különösképp aggódom az egyik bombázótiszt állapota miatt, ezredes úr. A neve Yossarian.
Az ezredes a homályos felismerés rémületével vadul fölvágta a fejét.
– Micsoda? – kérdezte riadtan.
– Yossarian, ezredes úr.
– Yossarian?
– Igenis, ezredes úr. Yossarian. Nagyon rossz bőrben van, ezredes úr. Attól tartok, nem lesz képes már tovább elviselni a szenvedést és valami kétségbeesett tettre szánja el magát.
– Nem képzelődik, tiszteletes?
– Nem, ezredes úr. Sajnos, nem.
Az ezredes néhány percnyi súlyos szünettel adózott a ténynek. – Mondja neki, bízzék Istenben – tanácsolta végül.
– Köszönöm, ezredes úr – válaszolta a lelkész. – Ezt fogom tenni.
Az augusztus végi délelőtt forró és párás volt, szél se rezzent a folyosón. A lelkész lassan haladt. Lesújtotta és letörte az önutálat, amikor hangtalanul kilépett az ezredes hivatalából gumitalpú és gumisarkú barna cipőjében. Gyűlölte magát azért, amit magában gyávaságnak nevezett. Eredetileg az volt a szándéka, hogy sokkal keményebben helytáll Cathcart ezredessel szemben a hatvan bevetés ügyében, bátran, logikusan és ékesszólóan kifejti a tárgyat, amely iránt nagyon mély vonzalommal kezdett viseltetni. Ehelyett nyomorúságosan elbukott, megint meghunyászkodott, amikor erősebb egyéniség ellenállásába ütközött. Ismerős, megalázó érzés volt. Önmagáról alkotott véleménye igen picire zsugorodott.
Egy másodperccel utóbb még jobban meghunyászkodott, amikor rémülten megpillantotta Korn ezredes gömbölyded, terepszínű alakját, ahogy a széles, sárga kő csigalépcsőn tébolyult tempóban trappolt föl a fenségesen vedlett fekete márványfalakkal övezett mocskos, töredezett, kőkocka padlójú, ütött-kopott haliból. A lelkész, ha lehet, még jobban félt Korn ezredestől, mint Cathcart ezredestől. A füstös képű, középkorú, beosztott ezredesnek keret nélküli, jeges szemüvege volt, és tükörfényes, kopasz, dómkupolás kobakja, melyet oly érzéssel tapogatott lapos ujjbegyeivel, és nem szerette a lelkészt, akivel rendszerint tüntetően udvariatlanul bánt. A folytonos rettegés állapotában tartotta a lelkészt, bántó, gúnyos hangjával és mindentudó, cinikus szemével, melybe a lelkész egy önkéntelen másodpercnél tovább soha nem mert belenézni. Ahogy jámborán meghúzta magát színe előtt, a lelkész figyelme elkerülhetetlenül Korn ezredes testének középtájára összpontosult, ahol az ezredes lecsüngő derékszíja mögül kibuggyant az ing dereka, és puffadtan lógott le a csípőjére. Ez a derékszíj úgy nézett ki, mint egy mocskos hasló, és a középtermetű ezredes jó pár centiméterrel alacsonyabbnak látszott miatta. Korn ezredes ápolatlan, fensőbbséges, olajos ború férfiú volt, akinek az arcán mély, éles vonalak futottak majdnem egyenesen le az orra tövétől alkonyszürke orcái és szögletes, félbevágott álla között. Fagyos arccal, idegenül meredt a lelkészre, ahogy közeledett, s már-már elhaladt mellette a lépcsőn.
– Adj' isten, atya – mondta színtelen hangon, és elnézett a lelkész mellett. – Hogy van?
– Jó napot, ezredes úr – válaszolta a lelkész, bölcsen úgy ítélve meg a helyzetet, hogy Korn ezredes nem vár tőle egyebet.
Korn ezredes tempóveszteség nélkül folytatta útját a lépcsőn fölfelé, és a lelkész megint ellenállt a kísértésnek, hogy figyelmeztesse: ő nem katolikus, hanem anabaptista, és éppen ezért sem nem szükséges, sem nem helyénvaló őt atyának szólítania. Most az egyszer majdnem biztos volt abban, hogy Korn ezredes tudja ezt, és hogy ilyen nyájas ártatlansággal atyának szólítja, az nem más, mint Korn ezredes legújabb gúnyolódási módszere, amiért ő csak anabaptista.
Amikor már csaknem elhaladt mellette, Korn ezredes figyelmeztetés nélkül megtorpant, és rajtaütésszerűen visszafordulva, mérges, gyanakvó tekintetet lövellt rá felülről. A káplán sóbálvánnyá dermedt.
– Mit keres magánál a lukulluszparadicsom, tiszteletes? – kérdezte Korn ezredes durván.
A lelkész meghökkenten pillantott le a kezében levő lukulluszparadicsomra, amellyel Cathcart ezredes megkínálta. – Cathcart ezredes irodájából való – sikerült kinyögnie.
– Tud arról az ezredes, hogy maga elvette?
– Igenis, ezredes úr. ő nyomta a markomba.
– Jó, akkor, azt hiszem, nincs semmi baj – mondta Korn ezredes lecsillapodva. Minden jóindulat nélkül mosolygott, míg ingének gyűrött szárnyait hüvelykujjaival tömködte vissza a nadrágjába. Szeme élesen megvillant, önmagáért való, elégedett gonoszsággal. – Miért hívatta magát Cathcart ezredes, atya?
A lelkész nyelvét egy pillanatra szinte megbénította a tanácstalanság. – Nem hiszem, hogy erről...
– Hogy imát mondjunk a Saturday Evening Post szerkesztői számára? A lelkész majdnem elmosolyodott. – Igenis, ezredes úr. Kora ezredes el volt bűvölve saját intuíciójától. Megvetően nevetett.
– Tudja, féltem attól, hogy mihelyt meglátja a heti Saturday Evening Post-ot, kitalál valami efféle baromságot. Remélem, sikerült felvilágosítania, hogy milyen hajmeresztő ötlet volt.
– Nemleges döntést hozott, ezredes úr.
– Helyes. Örülök, amiért meggyőzte, hogy a Saturday Evening Post szerkesztősége nem az a fajta társaság, amelyik még egyszer feltálalja ugyanazt a sztorit csak azért, hogy némi reklámot verjen bizonyos obskúrus ezredesek körül. Hogy érzi magát ott kinn a vadonban, atya? Jól megvan ott kinn?
– Igenis, ezredes úr. Minden rendben van.
– Akkor jó. Örülök, ha azt hallom, hogy nincs, ami miatt panaszkodhatna. Tudassa velünk, ha valamire szüksége van kényelmi szempontból. Mindnyájunk igyekezete arra irányul, hogy maga jól érezze magát odakinn.
– Köszönöm, ezredes úr, tudatni fogom.
Növekvő mozgolódás zaja szűrődött föl a haliból. Közeledett az ebédidő, és a korán jövők már nyomakodtak befelé a főhadiszállás ebédlőibe, a legénységi állomány és a tisztek szétváltak a régimódi rotundában, az egymással szemben nyíló külön ebédlőajtók felé. Korn ezredes abbahagyta a mosolygást.
– Ugye, alig egy-két napja, hogy itt ebédelt velünk, atya? – kérdezte jelentőségteljesen.
– Igenis, ezredes úr. Tegnapelőtt.
– Én is úgy tudom – mondta Korn ezredes. Szünetet tartott, hogy a lelkész felfogja szavai értelmét. – Hát akkor fel a fejjel, atya! Majd küldök magáért, ha úgy látom, itt az ideje megint, hogy körünkben étkezzen.
– Köszönöm, ezredes úr.
A lelkész nem volt biztos benne, hogy az öt tiszti és öt legénységi étkezdéből erre a napra melyikbe van beosztva, mert a váltásrendszer, amelyet Korn ezredes dolgozott ki a számára, szerfölött bonyolult volt, ő meg ma reggel a sátrában felejtette a beosztási táblázatot. A lelkész volt az egyetlen olyan tiszt, aki ugyan az ezredtörzshöz tartozott, de nem lakott sem a málló vörös kőből épült ezredtörzsépületben, sem a közeibe telepített kisebb építményekben, amelyek szétszórva emelkedtek ki a földből. A lelkész a vadon egyik tisztásán tanyázott, négy mérföldre a tisztiklubtól meg az ezredtörzstől legmesszebb fekvő négy századkörlet egyikétől. A lelkész magában lakott egy tágas, négyszögletes sátorban, amely egyúttal hivatalául is szolgált. Éjszakánként mulatozás zaja hatolt el hozzá a tisztiklubból, gyakran nem tudott tőle elaludni, amint ott vergődött, forgolódott a priccsén a passzív, félig-meddig önkéntes száműzetésben. Nem győzte magasztalni ama jámbor tabletták üdvös hatását, amelyeket időnként beszedett, hogy aludni tudjon, és amelyek miatt aztán másnap bűntudat gyötörte.
Az egyetlen ember, aki a lelkésszel a vadon tisztásán élt, az Whitcomb tizedes volt, a helyettese. Whitcomb tizedes ateista volt, és úgy érezte, sokkal különben el tudná látni a lelkész feladatát, mint ahogyan a lelkész ellátja, éppen ezért a társadalmi egyenlőtlenség jogfosztott áldozatának tekintette magát, és alárendeltsége ellen folyton lázadozott. Külön sátorban lakott, amely éppolyan tágas és éppolyan négyszögletes volt, mint a lelkészé. Leplezetlenül durván és megvetően bánt a lelkésszel, miután rájött, hogy büntetlenül megteheti. A két sátor a tisztáson alig négy-öt lábnyira lehetett egymástól.
Aki ezt az életmódot kitervezte a lelkész számára, az Korn ezredes volt. Az egyik jó érv arra, hogy a lelkészt az ezredtörzs épületéből kitelepítse, Korn ezredes amaz elmélete volt, mely szerint, ha sátorban lakik, mint legtöbb híve, sokkal szorosabb kapcsolatot tarthat velük. A másik jó érv az a tény volt, hogy a tisztek számára kínos volna, ha a lelkész folyton az ezredtörzs környékén lógna. Egészen más tészta az Istennel való jó viszony fenntartása, és megint egészen más az, ha ő a nap huszonnégy órájában ott lóg az emberek közelében. Mindent számításba véve, ahogy Kora ezredes Danby őrnagynak, a begyulladt, guvadt szemű ezredhadműveleti tisztnek felvázolta, a lelkésznek lényegében gyöngyélete van; más dolga sincs, mint hogy meghallgassa mások búját-baját, eltemesse a halottakat, meglátogassa az ágyban fekvőket, és istentiszteletet tartson. Különben sincs már oly sok halott, akit el kellene temetnie, fejtegette Korn ezredes, minthogy a német vadászgépek támadása láthatóan megszűnt, és minthogy a halálesetek közel kilencven százaléka az ellenség vonalai mögött vagy felhőkben való eltűnés útján történik, ahol a lelkésznek nincs dolga a földi maradványok eltakarításával. Az istentiszteletek bizonyára nem okoznak nagy gondot, folytatta Korn ezredes, minthogy mindössze hetente egyszer kerülnek lebonyolításra az ezredtörzs épületében, és nagyon kevesen látogatják.
Ami azt illeti, a lelkész megtanulta megszeretni az ő kis tisztását a vadonban. Mind ő, mind Whitcomb tizedes el voltak látva minden szükségessel, úgyhogy egyikük sem tehetett panaszt hiányosságok miatt, amelynek alapján engedélyért folyamodhattak volna a főhadiszállás épületébe való visszatelepítésre. A lelkész reggelijét, ebédjét és vacsoráját a nyolc századebédlőben felváltva fogyasztotta, minden ötödik étkezést az ezredtörzsnél a legénységi étkezdében, minden tizedik étkezést pedig a tiszti étkezdében kapta, ugyancsak ott. Otthon, Wisconsinban a lelkész nagy kedvelője volt a kertészkedésnek, és szíve felbuzdult a termékenység és a gyümölcshozás dicső látványán, valahányszor elnézte a satnya fák alacsony, tüskés ágait, a kötésig érő gazt és bozótot, amely elfalazta őt a világtól. Tavaszidőn mindig vágyat érzett, hogy keskeny ágyasokba begóniát és cinniát ültessen a sátra köré, de Whitcomb tizedes rosszindulatától való félelmében mindig visszariadt ettől. A lelkész élvezte zöldellő környezetének magányát és elszigeteltségét, az álmodozást és a tűnődést, melyre az ottani élet tápot adott. Kevesebb ember jött hozzá a bajával, mint azelőtt, s ezért külön hálával adózott. A lelkész nem könnyen ismerkedett, és társaságban sem találta föl magát. Nagyon hiányolta három gyermekét és feleségét, és a felesége is hiányolta őt.
Ami Whitcomb tizedesnek leginkább nem tetszett a lelkészben, eltekintve attól, hogy a lelkész hitt Istenben, az az volt, hogy a lelkészből hiányzott a kezdeményezőkészség és az agresszivitás. Whitcomb tizedes az istentiszteletek gyér látogatottságát saját helyzete szomorú tükörképének tekintette. Agyában kihívó, új eszmék sarjadtak lázasan, melyekkel kigyújthatná a szellemi újjászületés nagy forradalmát, s ennek alkotójául önmagát álmodta. Piknikek, jótékonysági egyletek, a harcban elesett és megsebesült harcosok hozzátartozóinak szóló levelek megszövegezése, cenzúra, Bingo. De a lelkész útjában állt. Whitcomb tizedes prüszkölve toporzékolt a lelkész szerénységének igájában, mert ő mindenütt csak a nagy kísérlet elszalasztott lehetőségét látta. Arra a következtetésre jutott, hogy a vallás az olyanok miatt vált rossz hírűvé, mint a lelkész, és miattuk lett mindkettőjükből pária. A lelkésszel ellentétben Whitcomb tizedes gyűlölte a vadonbéli tisztás remetei magányát. A lelkész eltávolítása után, úgy tervezte, az lesz az első dolga, hogy azonnal visszaköltözik az ezredtörzs épületébe, ahol az események sűrűjébe vetheti magát.
Mikor a lelkész visszatért a tisztásra, Kora ezredestől jövet, Whitcomb tizedest kinn találta a fülledt párában, amint éppen összeesküvő módjára suttogott egy pufók idegennel, aki barna kordbársony fürdőköpenyt és szürke flanelpizsamát viselt. A lelkész fölismerte a fürdőköpenyt és a pizsamát: ez volt a kőtelező kórházi viselet. Mindkét beszélgető úgy tett, mintha nem is ismerné, sőt észre se venné a lelkészt. Az idegen fogínye vörösre volt festve; kordbársony fürdőköpenyének a hátát egy B-25-ös képe díszítette, amint épp narancsszínű légelhárításon át tör előre, az elejét pedig hat sor csinos apró bombácska, ami tudvalevőleg hatvan teljesített bevetést jelképez. A lelkészt annyira lenyűgözte a látvány, hogy megtorpant, s csak bámulta a másik két embert. Amazok abbahagyták a beszélgetést, és jeges csendben várták, hogy továbbmenjen. A lelkész berohant a sátrába. Hallotta, vagy képzelte, hogy hallja, amint amazok suttogni kezdenek.
Whitcomb tizedes egy pillanat múlva belépett, és megkérdezte: -Mi van?
– Semmi különös – válaszolta a lelkész félrenézve. – Keresett valaki?
– Csak megint az az eszelős Yossarian. Nagy bajkeverő ez a Yossarian, mi?
– Nem vagyok benne biztos, hogy eszelős – vélte a lelkész.
– Jól van, fogja csak a pártját – mondta Whitcomb tizedes sértődött hangon, és eldübörgött.
A lelkész nem tudta elhinni, hogy Whitcomb tizedes megint meg van sértve, és csakugyan kiment. Mihelyt eljutott a tudatáig, hogy tényleg kiment, Whitcomb tizedes már vissza is tért.
– Maga mindig másoknak fogja pártját – vádaskodott Whitcomb tizedes. – Soha nem áll a saját emberei mellé. Ez az egyik nagy baja magának.
– Nem állt szándékomban pártját fogni – mentegetőzött a lelkész. – Csak a véleményemet mondtam meg.
– Mit akart Cathcart ezredes?
– Semmi különöset. Csak meg akarta velem beszélni annak lehetőségét, hogy imát mondjunk az eligazításon minden bevetés előtt.
– Jól van, akkor csak tartsa meg magának, ha mindenáron titkolózni akar – förmedt rá Whitcomb tizedes, és megint kiment.
A lelkész borzasztóan érezte magát. Bármilyen elővigyázatos próbált is lenni, úgy látszott, Whitcomb tizedes érzéseit valahogy mindig megsértette. Bánatosan lesütötte szemét, és pillantása cipőjén akadt meg, melyet megint elfelejtett kipucolni az ordonánc, akit Korn ezredes varrt a nyakába azzal, hogy majd rendben tartja sátrát, és gondozza a holmiját.
Whitcomb tizedes belépett. – Soha nem osztja meg velem az értesüléseit – vicsorogta vadul. – Nem bízik a saját embereiben. Ez megint az egyik nagy baja magának.
– Dehogynem – bizonykodott a lelkész bűntudatosan. – Magában rettenetesen megbízom.
– Akkor mi lesz azokkal a levelekkel?
– Ne, most ne – könyörgött a lelkész alázatosan. – Hagyja a leveleket. Kérem, ne hozza ezt föl újra meg újra. Majd én tudatom magával, ha megváltoztatom a szándékomat.
Whitcomb tizedes dühösen nézett. – Hát így állunk? Jó, rendben van, ha az magának megfelel, hogy csak ül itt, és rázza a fejét, míg én dolgozom maga helyett. Látta azt a pofát odakinn, akinek a fürdőköpenyére azok a gyönyörű képek voltak pingálva?
– Hozzám jött?
– Nem – mondta Whitcomb tizedes, és kiment.
A sátorban forró és fülledt volt a levegő, a lelkész érezte, hogy izzad. Akarva-akaratlan hallgatta a kintről beszűrődő halk hangok tompa, kivehetetlen mormolását. Tehetetlenül ült a bicegő bridzs-asztal mellett, amely íróasztalául szolgált, ajkát összeszorította, pillantása üres volt, arca a sápadtokker árnyalatával és az apró pörsenések gödreinek régi, csipkés szélű krátereivel – vagyis színében és anyagában – a töretlen mandulahéjhoz hasonlított. A lelkész hasztalan gyötörte az emlékezetét, hogy Whitcomb tizedes iránta való keserű érzéseinek eredetét valahogy kinyomozza. Valahogy – s képtelen volt kideríteni, miért – meg volt győződve arról, hogy valaha rég megbocsáthatatlan vétket követett el ellene. Hihetetlennek tűnt. hogy ilyen tartós düh, mint Whitcomb tizedesé, pusztán abban gyökerezne, hogy nem ment bele a jótékony célú lottóba, sem a harcban elesettek családtagjaihoz intézendő levélformulába. A lelkész leverten ismerte be magatehetetlenségét. Néhány héttel ezelőtt szándékában volt nyílt, őszinte beszélgetést folytatni Whitcomb tizedessel azért, hogy rájöjjön, mi bántja, de máris szégyenkezett azon, amire netalán rájöhetett volna.
Odakinn Whitcomb tizedes röhögött. A másik vihogott. Néhány bizonytalan pillanatra a lelkészt az a végzetesen túlvilági érzés borzongatta meg, hogy azelőtt, valami időtlen időben, vagy korábbi létben, már átélte ugyanezt a helyzetet. Szerette volna megragadni és tartósítani ezt az érzést, hogy megjósolja, sőt, talán irányítsa is a majdan bekövetkező eseményeket, de a sugallat haszontalanul elszállt, mint ahogy már előtte tudta, hogy haszontalanul el fog szállni. Déjà vu. A valóság és káprázat visszatérő, megfoghatatlan keveredése, a „már láttam”-élmény, amely a paramnézia jellegzetessége, felvillanyozta a lelkészt. Sok mindent tudott róla. Tudta például, hogy paramnéziának hívják, és érdekelte az ilyen járulékos optikai tünemény is, mint a jamais vu, a „soha nem láttam” és a presque vu, a „majdnem láttam”. Voltak irtózatosan váratlan pillanatok, amikor tárgyak, fogalmak, sőt emberek, akikkel a lelkész majd egy egész életet töltött együtt, váratlanul ismeretlen, szokatlan szemszögből mutatkoztak meg, amelyből azelőtt sohasem látta őket, és ahonnan nézve teljesen ismeretlennek tűntek: jamais vu. És voltak más pillanatok, amikor a már-már felragyogó világosság ragyogó villámfényében csaknem meglátta az abszolút igazságot: presque vu. Az a különös közjáték Hóden temetésén – a fán ülő meztelen ember – tetőtől talpig megzavarta. Nem déjá vu volt, mert akkor nem tapasztalta azt az érzést, mintha valamikor már látott volna meztelen embert a fán Hóden temetésén. Nem jamais vu volt, mert a tünemény nem olyan valaki vagy olyan valami volt, ami számára ismerős, csak épp az ismeretlen álcájában jelenik meg, és bizonyosan nem presque vu volt, mert csakugyan látta.
Odakinn egy dzsip motorja ugrott be, aztán a kocsi eldübörgött. Vajon a meztelen ember a fán merő érzéki csalódás lett volna Hóden temetésén? Vagy igazi kinyilatkoztatás? A lelkész megrendült a puszta gondolattól. Kétségbeesetten erőlködött, hogy bízzék Yossarianban, és valahányszor a jelenségre gondolt, mindig elhatározta, hogy nem gondol rá többé, bár most, hogy csakugyan rágondolt, nem lehetett benne biztos, hogy tulajdonképpen gondolt-e rá valaha is.
Whitcomb tizedes sompolygott be vadonatúj, ragyogó mosolyát csillogtatva, és könyökét pimaszul a sátor tartórúdjának támasztotta.
– Tudja-e, ki volt az a pofa a vörös fürdőköpenyben? – kérdezte hencegve. – Egy betört orrú kémelhárító volt. Hivatalos ügyben jött le ide a kórházból. Nyomozást folytat.
A lelkész, gyászos együttérzéstől indíttatva, hirtelen fölvetette a szemét. – Remélem, nem keveredett bajba, tizedes. Segíthetnék magának valamiben?
– Nem, nem én keveredtem bajba – válaszolta Whitcomb tizedes vigyorogva. – Hanem maga. Magára akarnak lecsapni, amiért Washington Irving nevét írta rá azokra a levelekre, amelyekre Washington Irving nevét írta. Mit szól hozzá?
– Nem írtam Washington Irving nevét egyetlen levélre sem -mondta a lelkész.
– Ne nekem hazudjon – válaszolta Whitcomb tizedes. – Nem én vagyok az egyetlen, akit magának meg kell erről győznie.
– De én nem hazudok.
– Engem nem érdekel, hazudik vagy nem hazudik. El fogják kapni magát azért is, amiért Őrnagy őrnagy levelezésére rátette a kezét. Annak a holminak jó része szigorúan bizalmas.
– Miféle levelezésre? – kérdezte a lelkész siránkozva, növekvő elkeseredésében. – Soha életemben egy betűt sem láttam Őrnagy őrnagy levelezéséből.
– Ne nekem hazudjon – válaszolta Whitcomb tizedes. – Nem én vagyok az egyetlen, akit magának meg kell erről győznie.
– De én nem hazudok! – tiltakozott a lelkész.
– Nem értem, miért kiabál velem – vágott vissza Whitcomb tizedes sértett pillantással. Eljött a sátortartó rúdtól, és a nyomatékosság kedvéért mutatóujjával fenyegette a lelkészt. – Épp most tettem magának akkora szolgálatot, amilyent életében még senkitől sem kapott, és maga még csak észre sem veszi. Valahányszor föl akarja magát jelenteni a feletteseinek, a kórházi cenzúrán valaki mindig kihúzza leveléből a részleteket. Teljesen meghibbant már, mert hetek óta nem tudja magát följelenteni. Én meg éppen most engedtem át levelét a cenzúrán, anélkül, hogy elolvastam volna. Ez nagyon jó benyomást kelt majd magáról a kémelhárító központban. Ebből majd tudni fogják, hogy egy szikrányit sem félünk attól, hogy kiderüljön magáról a teljes igazság.
A lelkész szédelgett zavarában. – De magának nincs joga leveleket cenzúrázni, igaz?
– Persze hogy nincs – válaszolta Whitcomb tizedes. – Mindig is csak a tiszteknek volt hozzá joga. A levelet a maga nevével cenzúráztam.
– De nekem nincs jogom leveleket cenzúrázni. Nem tudta?
– Dehogynem, erre is gondoltam, a maga érdekében – biztosította Whitcomb tizedes. – Más nevet írtam oda a maga nevében.
– De hisz ez csalás?!
– Á, ezért ne izguljon. Az egyetlen, aki esetleg panaszt tehet a csalásért, az az, akinek a nevét maga a levélre hamisította, és a maga érdekében gondosan vigyáztam, hogy halott ember nevét válasz-szám. Washington Irving nevét választottam. – Whitcomb tizedes egészen közelről kémlelte a lelkész arcát, látja-e rajta a lázadásnak valamiféle jelét, s aztán palástolt iróniával, magabiztosan füttyentett. – Azért elég élelmes gondolat volt ez a részemről, mi?
– Nem tudom – siránkozott a lelkész halkan, remegő hangon. Kétségbeesetten kancsalított, s arcát szinte felismerhetetlenné tették az aggodalom és az értetlenség groteszk fintorai. – Nem hiszem, hogy értem ezt az egészet, amit maga mond itt nekem. Hogyan fog az jó benyomást kelteni, ha a sajátomé helyett Washington Irving nevét írta rá?
– Mert ezek meg vannak arról győződve, hogy maga Washington Irving. Nem érti? Most aztán tudni fogják, hogy maga az.
– De hát nem épp ezt a hiedelmet akarjuk eloszlatni? Nem adtunk ezzel bizonyítékot a kezükbe?
– Ha tudtam volna, hogy maga elkezd hőzöngeni miatta, még csak nem is próbáltam volna segíteni magán – jelentette ki Whitcomb tizedes méltatlankodva, és kiment. Egy másodperc múlva visszajött. – Épp most tettem magának akkora szolgálatot, amilyet életében még senkitől sem kapott, és maga még csak fel se tudja fogni, mekkora szerencséje van. Maga egyszerűen nem tudja kimutatni az elismerését. Ez megint az egyik nagy baja magának.
– Ne haragudjon – mentegetőzött a lelkész bocsánatkérően. – Komolyan ne haragudjon. Ez csak azért van, mert teljesen megszédített az a mindenféle, amit itt mondott nekem, és még csak azt sem tudom, mit beszélek. Tényleg nagyon hálás vagyok magának.
– Akkor miért nem engedi, hogy elküldjem azokat a levélformulákat? – kérdezte Whitcomb tizedes azonnal. – Elkezdhetem a munkát az első változatokon?
A lelkész álla leesett meglepetésében. – Ne, ne – hörögte. – Ne most.
Whitcomb tizedes felbőszült. – Én vagyok a maga legjobb barátja, és maga még csak fel se tudja fogni, mekkora szerencséje van – bizonykodott harciasan, és kiment a lelkész sátrából. Aztán bejött. – Pártját fogom magának, és ezt maga még csak észre se veszi. Tud maga arról, mekkora bajban van? A kémelhárító futva ment vissza a kórházba, hogy a legfrissebb jelentést megírja magáról abban a paradicsomügyben.
– Milyen paradicsomügyben? – kérdezte a lelkész pislogva.
– Annak a lukulluszparadicsomnak az ügyében, amelyet a markában rejtegetett, amikor megjelent itt az előbb. Ott van, ni. Az a paradicsom, amit még most, e pillanatban is a markában rejteget.
A lelkész meglepetten kinyitotta a tenyerét, és látta, hogy még mindig a lukulluszparadicsomot szorongatja benne, amire Cathcart ezredes hivatalában tett szert. Gyorsan letette a bridzsasztalkára. – Cathcart ezredestől kaptam ezt a paradicsomot – mondta, és maga is megdöbbent, milyen nevetségesen hangzik a mentegetőzése. – Az ezredes ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam.
– Ne nekem hazudjon – válaszolta Whitcomb tizedes. – Engem nem érdekel, lopta-e tőle vagy nem lopta.
– Loptam? – kiáltott fel a lelkész meglepetten. – Miért kellene nekem lukulluszparadicsomot lopnom?
– Na, épp ez az, ami mindkettőnket zavarba hozott – mondta Whitcomb tizedes. – Aztán a kémelhárító kisütötte, hogy bizonyára fontos iratokat rejteget benne.
A lelkész nyomorúságosan roskadozott-elkeseredésének mérhetetlen súlya alatt. – Nincs nekem ebben semmiféle titkos iratom elrejtve – állapította meg egyszerűen. – Kezdjük azon, hogy még csak szükségem sincs rá. Tessék, itt van. Vegye el, és nézze meg.
– De nekem nem kell.
– Kérem, vegye el – könyörgött a lelkész alig hallható hangon. – Szeretnék megszabadulni tőle.
– De nekem nem kell. – Whitcomb tizedes megint csettintett, és peckesen kivonult, dühös arccal leplezve a diadalittas mosolyt, amiért új, erős szövetséget sikerúlt kovácsolnia a kémelhárítóval, s amiért megint sikerült meggyőznie a lelkészt arról, hogy személye és szereplése egyáltalán nem kívánatos.
– Szegény Whitcomb – sóhajtotta a lelkész, és önmagát hibáztatta helyettesének rosszindulatáért. Némán ült, tűnődő, tompa mélabúban, s reménykedve várta, hogy Whitcomb tizedes majd belép. Kiábrándultan hallgatta Whitcomb tizedes lépteinek ellentmondást nem tűrő csikorgását, amint elhalt a csendben. Most már nem tudott mit csinálni. Elhatározta, hogy ebéd helyett a katonaládából vételez menázsit, és néhány nyeletnyi langyos vizet a kulacsból. Úgy érezte, a lehetőségek sűrű, ellenállhatatlan köde veszi körül, melyben még pislákoló fényt sem lát. Rettegett attól, mit gondol majd Cathcart ezredes, ha értesül az újságról, hogy őt gyanúsítják Washington Irvinggel, aztán meg az mardosta, mit gondolhat róla Cathcart ezredes már most, hogy felhánytorgatta a hatvan bevetés dolgát. Oly sok boldogtalanság van a világon, tűnődött, komoran meghajtva fejét a tragikus gondolat előtt, és ő mit sem tehet senki boldogtalansága ellen, legkevésbé a saját boldogtalansága ellen.
Cathcart ezredesnek egyáltalán nem a lelkészen járt az esze, hanem nyakig merült saját újsütetű, baljós problémájába: Yossarian!
Yossarian! A rút, förtelmes név puszta hangzásától megdermedt ereiben a vér, torkán akadt a lélegzet. Amikor a lelkész először kiejtette ezt a nevet – Yossarian! –, gong kondult meg vészjósló hangon emlékei mélyén. Amikor az ajtókilincs kattanása után egyedül maradt, megsemmisítő, fojtogató áradatban zúdult a nyaka közé, kínos részletességgel, a meztelen ember emlékképe a zárt rendben. Reszketni, izzadni kezdett. Fenyegető és példátlan egyezés került napvilágra, melynek pokoli mélyén nem kisebb dolog lapult, mint az előjelek legszörnyűségesebbike. Annak a katonának a neve, aki ama napon meztelenül állt a zárt rendben, hogy átvegye a Kiváló Repülő-érdemérmet Dreedle tábornok kezéből, annak a katonának a neve is Yossarian volt! És most itt van ez a Yossarian nevű katona, aki azzal fenyegetőzik, hogy botrányt csap a hatvan bevetés miatt, aminek teljesítésére mostanában adta ki a parancsot alakulatának. Cathcart ezredes komoran tépelődött, vajon nem ugyanarról a Yossarianról van-e szó.
Elmondhatatlan fájdalommal tápászkodott föl, és kezdett járkálni az irodájában. Úgy érezte, titkok veszik körül. A meztelen ember a zárt rendben, állapította meg boldogtalanul, tényleg rossz pontot jelentett. Ugyanígy a bombázóvonal elmozdítása a bolognai bevetés előtt meg a hétnapos késlekedés a ferrarai híd megsemmisítésekor, noha végül is a ferrarai híd megsemmisítése, emlékezett ujjongva, valódi csillagos ötöst jelentett, bár az az egy gép veszteség a második rohamban, jutott eszébe mélabúsan, újabb rossz pontot jelentett, viszont újabb csillagos ötöst az a kitüntetés, melyet annak a bombázótisztnek szerzett, akinek a rossz pontot főként és elsősorban köszönhette, amiért kétszer kellett a célra mennie. Annak a bombázónak a neve, vágott emlékezetébe, hirtelen észveszejtő taglócsapásként, szintén Yossarian volt. Immár hárman voltak. Csipás szeme döbbenten kiguvadt, s az ezredes rémülten megpördült tengelye körül, hogy lássa, mi történik a háta mögött. Egy pillanattal ezelőtt még nem voltak életében Yossarianok, s íme, most meg úgy szaporodnak, mint a bolondgomba. Megpróbált lecsillapodni. Yossarian egyáltalában nem hétköznapi név; lehet, hogy tulajdonképpen nincs is három Yossarian, hanem csak két Yossarian van, sőt, az is lehetséges, hogy csupán egyetlen Yossarian létezik – ámde ez mit sem változtat a lényegen! Az ezredes még mindig halálos veszélyben forgott. Ösztönei figyelmeztették, hogy feltartóztathatatlanul sodródik valami mérhetetlen és kifürkészhetetlen kozmikus katasztrófa felé, s Cathcart ezredes széles, húsos, bástyaszerű teste -lábujjától a feje búbjáig – belerendül abba a gondolatba, hogy ez a Yossarian, bárki lapuljon végül is e név mögött, ez rendeltetett végzete beteljesítőjének.
Cathcart ezredes, aki ugyan nem volt babonás, rendületlenül hitt az előjeleknek, így hát azonnal visszaült asztala mögé, és jegyzettömbjére titkosírással felvázolta elképzelését, hogy végre látva lássa Yossarian gyanús üzelmeit. Súlyos, határozott kézzel készítette följegyzését, élesen és hosszan rótta a rejtjelek pontjait és vonalait, majd az egészet kétszer aláhúzta úgy, hogy ilyenformán nézett ki:
YOSSARIAN!!!(?)!
Amikor befejezte, az ezredes hátradőlt, és végtelenül meg volt magával elégedve, hogy a fenyegető válságra azonnali ellencsapással válaszolt. Yossarian – a név puszta látványára összerezzent. Igen, igen, olyan sok benne az esz. Már csak amiatt is veszélyesnek kell lennie. Igen, igen, olyan volt, mintha épp az lenne odaírva: veszélyes vagy viszályos, vagy valami más hasonló szó, mint a besurranó vagy rebellis, olyan volt, mint a szocialista, a szakszervezet vagy a fasiszta és a kommunista.
Gyűlöletes, ellenséges, ízléstelen idegen név volt, olyan név, amelyről csak úgy sugárzott a megbízhatatlanság. Egyáltalán nem olyan tiszta, pattogó, becsületes amerikai név volt, mint, teszem föl, Cathcart, Peckem és Dreedle.
Cathcart ezredes lassan fölállt, és megint elkezdett összevissza támolyogni az irodájában. Csaknem önkéntelenül fölkapott egy lukulluszparadicsomot az egyik szakajtó tetejéről, és mohón belevájta fogait. Arca azonnal összerándult, és a lukulluszparadicsom maradványát a papírkosárba vágta. Az ezredes nem szerette a lukulluszparadicsomot, még ha a sajátja volt is, ez pedig még csak a sajátja sem volt. Ezt Korn ezredes vásárolta különféle álneveken Pianosa másmás piacain, és az éj leple alatt a hegyek közé, az ezredes házába szállíttatta föl, majd másnap reggel le az ezredtörzshöz Milónak, aki felárat fizetett érte Cathcart ezredesnek meg Korn ezredesnek. Cathcart ezredes néha eltűnődött rajta, vajon törvényes-e, amit ők ezzel a lukulluszparadicsommal csinálnak, de Korn ezredes azt mondta, hogy törvényes, így aztán igyekezett még néha sem gondolni rá. Arról meg végképp nem volt tudomása, hogy fönn a hegyekben a ház, az törvényes-e, minthogy a szerződéseket egytől egyig Korn ezredes intézte. Cathcart ezredes nem tudta, hogy háztulajdonos-e, vagy csak bérlő, vagy hogy kitől jutott a birtokába a birtok, vagy mennyibe került, ha került egyáltalán valamibe. Korn ezredes volt a jogász, és ha Korn ezredes biztosította őt arról, hogy a csalás, a zsarolás, a valutaüzérkedés, a hűtlen kezelés, a hamis adóbevallás és a feketepiaci spekuláció törvényes, akkor Cathcart ezredes nem lehetett abban a helyzetben, hogy ne értsen vele egyet.
Cathcart ezredes mindössze annyit tudott a házáról, fönn a hegyekben, hogy van neki fönn a hegyekben egy háza, és hogy gyűlöli ezt a házat. Soha úgy nem unatkozott, mint ott, amikor kéthetenként két-három napot ott töltött, ami a látszat fenntartására kellett, hogy fönn a hegyekben az ő nyirkos és huzatos kőtanyája az érzéki gyönyörök kacsalábon forgó kastélya. Szerte a tisztiklubokban zavaros, ám részletes beszámolók hömpölyögtek holmi agyonhallgatott, pazar, mámorban és kéjben tobzódó orgiákról, titkos, bizalmas, eksztatikus éjszakákról a legszebb, a legőrjítőbb, a legkészségesebb és legkönnyebben kielégíthető olasz kurtizánok, filmszínésznők, modellek és grófnők részvételével. Ilyen eksztatikus, bizalmas éjszakák sohasem voltak, sem agyonhallgatott, mámorban és kéjben tobzódó orgiák. Lehettek volna, ha Peckem tábornok vagy Dreedle tábornok csak egyszer is érdeklődést mutatott volna az iránt, hogy Cathcart ezredessel orgiákban vegyenek részt, de egyik sem mutatott soha, és hát az ezredes nem az az ember volt, aki idejét és energiáját azzal vesztegeti, hogy szép nőkkel szeretkezzen, hacsak valami haszon nem származik belőle.
Az ezredes irtózott a nyirkos, magányos éjszakáktól fönn a hegyekben a tanyáján, meg az unalmas, eseménytelen nappaloktól. Sokkal több mulatságot talált otthon az ezredtörzsnél, ahol mindenkivel erőszakoskodhatott, akitől tartott. Ámde, ahogy Korn ezredes szüntelenül felhánytorgatta, nem valami nagy dicsőség, ha valakinek tanyája van fönn a hegyekben, és sohasem használja. Valahányszor elindult a tanyájára, mindig elfogta a szánalom önmaga iránt. Vadászpuskát vitt magával a dzsipjében, amellyel madárra lövöldözött, meg lukulluszparadicsomra, ami csakugyan nőtt ott gondozatlan sorokban, és nem érte volna meg, hogy leszüreteljék.
Azok közé az alacsonyabb rangú tisztek közé, akik iránt Cathcart ezredes jónak látta némi megbecsülést mutatni, **de Coverley őrnagyot is odaszámította, bár nem szívesen tette, és nem is volt benne egészen biztos, hogy jól teszi-e. Számára **de Coverley őrnagy éppoly rémes titok volt, mint őrnagy őrnagy és mindenki más számára, aki egyáltalán tudomást vett róla. Fogalma sem volt, vajon lenézze-e **de Coverley őrnagyot, vagy inkább felnézzen rá.
**de Coverley őrnagy csak őrnagy volt, és tetejében még évtizedekkel idősebb is Cathcart ezredesnél; ugyanakkor sokan mások oly rettegő és oly végtelen tisztelettel övezték **de Coverley őrnagyot, hogy Cathcart ezredes le merte volna fogadni: amazok mindnyájan tudnak valamit. **de Coverley őrnagy vészjósló, felfoghatatlan jelenség volt, aki szüntelen riadókészültségben tartotta Cathcart ezredest, és akivel még Korn ezredes is elővigyázatos volt. Mindenki félt tőle, és senki sem tudta, miért. Azt sem tudta senki, mi lehet **de Coverley őrnagy keresztneve, mert olyan vakmerő halandó aztán tényleg nem akadt, aki megkérdezze tőle. Cathcart ezredes tudta, hogy **de Coverley őrnagy távol van, és örvendezett a távollétén, amíg eszébe nem jutott, hogy **de Coverley őrnagy talán azért van távol, mert valahol épp összeesküvést sző ellene, és akkor már azt kívánta, bárcsak itt lenne **de Coverley őrnagy, itthon a századnál, a rendes helyén, ahol szemmel lehet tartani.
Cathcart ezredes talpa sajogni kezdett, annyit mászkált fel s alá. Megint beült az asztala mögé, és úgy döntött, nekilát a teljes harci helyzet komoly és módszeres kiértékelésének. Az olyan ember céltudatos arckifejezésével, aki érti a módját, hogyan kell rendbe tenni a dolgokat, jókora tiszta papírt kerített, és a közepén egy lefelé húzott egyenes vonallal két egyenlő szélességű sávra osztotta, majd fönn a tetején keresztben is húzott egy vonalat. Megállt, kritikusan szemügyre vette a művét, s egy pillanatig eltöprengett rajta. Aztán asztalára görnyedt, és alig olvasható, kacskaringós betűkkel a bal oldali oszlop fölé ezt írta: „Rossz pontjaim!!!” A jobb oldali oszlop fölé meg ezt írta: „Csillagos ötöseim!!!” Még egyszer hátradőlt, hogy tárgyilagos szemszögből csodálattal szemügyre vegye aktáját. Néhány pillanatnyi ünnepélyes fontolgatás után gondosan megnyalta ceruzája hegyét, és kiszámított sorközökkel ezt írta a „Rossz pontjaim!!!” oldalra
Ferrara
Bologna (a bombázóvonal elmozdítása a térképen eközben)
Meztelen ember a zárt rendben (Avignon után)
Aztán hozzátette:
Ételmérgezés (Bologna idején)
Továbbá:
Nyögdécselés (járványszerűen az avignoni eligazítás alatt)
Aztán hozzátette:
Lelkész (minden este ott lóg a tisztiklub körül)
Úgy döntött, hogy kegyes lesz a lelkészhez, még ha nem is szereti, és a „Csillagos ötöseim!!!” alá ezt írta:
Lelkész (minden este ott lóg a tisztiklub körül)
A kettős lelkészi bejegyzés tehát semlegesítette egymást. A „Ferrara” és a „Meztelen ember a zárt rendben (Avignon után)” címzetű bejegyzések mellé meg ezt írta:
Yossarian!
A „Bologna (a bombázóvonal elmozdítása a térképen eközben)”, az „Ételmérgezés (Bologna idején)”, továbbá a „Nyögdécselés (járványszerűen az avignoni eligazítás alatt)” mellé végezetül bátor, határozott vonással ezt írta: .
Ezt a beiktatott „.” jelet tüstént vizsgálatnak kívánta alávetni, hogy eldöntse, vajon van-e benne Yossariannak szerepe.
Keze hirtelen reszketni kezdett, képtelen volt egy szót is leírni. Rémülten talpra állt, de most meg merevnek és kövérnek érezte magát, így hát a nyitott ablakhoz rohant, és mohón kapkodott friss levegő után. Pillantása az agyaggalamblövő-pályára esett, és ekkor az ezredes szívet tépő, vigasztalan jajkiáltásba tört ki, majd elfordult, és vad, lázas szeme tébolyultan és esedezve futott körbe irodája falán, mintha a falakon csupa Yossarianok nyüzsögtek volna.
Nem szereti őt senki. Dreedle tábornok gyűlöli, bár Peckem tábornok szereti, noha ebben sem lehet biztos, mivel Peckem tábornok szárnysegédét, Cargill ezredest ugyanaz a becsvágy hevíti, mint őt, s nyilván minden lehető alkalommal elvágja Peckem tábornoknál. Saját magát leszámítva, csak a halott ezredesek a jó ezredesek a földön. Az egyetlen ezredes, akiben bízott, az Moodus ezredes volt, és még ő is acsarkodik az apósára. Milo ugyan óriási csillagos ötösnek számít, bár amikor Milo gépei megbombázták az ezredet, az nyilván irtózatosan rossz pontnak számított, bár Milo egyszer s mindenkorra elvágott minden vitát azzal, hogy kimutatta a tetemes tiszta hasznot, amit a szindikátus az ellenséggel kötött üzletből realizált, ez tehát mindenkit meggyőzött arról, hogy saját gépeink és embereink megsemmisítése voltaképpen üdvös és rendkívül jövedelmező húzás volt a magánkereskedelem részéről. Az ezredes nem volt biztos Milóban, mert a többi ezredes megpróbálta elcsábítani tőle, és Cathcart ezredes ezredében különben is ott volt az a tetves Félkupica Fehér Főnök, akiről az a tetves, lusta Black kapitány azt állította, hogy voltaképpen ő a felelős a bombázóvonal elmozdításáért a Bolognai Nagy Csata idején. Cathcart ezredes szerette Félkupica Fehér Főnököt, mert Félkupica Fehér Főnök mindig orrba vágta Moodus ezredest, valahányszor berúgott és Moodus ezredes a keze ügyébe esett. Azt kívánta, bárcsak Korn ezredes kövér pofáját is elkezdené beveregetni Félkupica Fehér Főnök. Micsoda tetves okostóbiás ez a Korn ezredes. A Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásán viszont feni rá valaki a fogát, és goromba megjegyzések kíséretében küldi vissza minden jelentését. Mire Korn ezredes megvesztegetett egy ottani ügyes postaírnokot, bizonyos Wintergreent, hogy próbálja meg kideríteni, ki van a dolog mögött. Hogy azt a gépet Ferrara fölött másodszorra elvesztette, ebből bizony semmi jó nem származott, azt el kell ismerni, sem abból a másik gépből, amely egyszerűen csak eltűnt a felhőben – és ezt még csak föl sem írta. Sóvárogva gyötörte az emlékezetét, hátha Yossarian eltűnt azzal a géppel a felhőben, de aztán rájött, hogy Yossarian nem tűnhetett el azzal a géppel a felhőben, ha most itt van, és ekkora botrányt csap amiatt, hogy meg kell repülnie azt a tetves plusz öt bevetést.
Lehet, hogy hatvan bevetés tényleg sok az embereknek, elmélkedett Cathcart ezredes, ha Yossarian nem hajlandó teljesíteni, de aztán eszébe jutott, hogy ami őt illeti, eddig elért legkézzelfoghatóbb eredménye éppen az volt, hogy mindenki másnál több bevetésre kényszerítette embereit. Mint ahogy Korn ezredes gyakran megjegyezte, a háború olyan ezredparancsnokok miatt húzódik el, akik pusztán a kötelességüket teljesítik. Valami drámai gesztusra van szükség tehát, hogy egyedülálló vezetői képessége reflektorfénybe kerüljön, például arra, hogy minden más bombázó alakulatnál több bevetés teljesítésére kényszeríti embereit. Annyi bizonyos, láthatólag nem volt olyan tábornok, aki ellenezte volna azt, amit az embereivel csinál, bár, amennyire módjában állt kinyomozni, egyik sem volt különösképpen meghatva, amiből azt gyanította, hogy hatvan bevetés még mindig nem elég, és hogy rögtön fel kellett volna emelnie hetvenre, nyolcvanra, százra, sőt kétszázra, háromszázra, hatezerre!
Annyi bizonyos, sokkal előbbre tartana olyan parancsnok parancsnoksága alatt, aki nyájas, mint Peckem tábornok, mint olyan parancsnok parancsnoksága alatt, aki faragatlan és érzéketlen, mint Dreedle tábornok, mert Peckem tábornoknak megvan hozzá a szakértelme, az intelligenciája és a Borostyán Egylet-i múltja, hogy az ő igazi értékeit elismerje, és benne kedvét lelje, bár Peckem tábornok egyetlen olyan célzást sem tett, amiből arra lehetett következtetni, hogy az ő igazi értékeit felismerte, vagy benne kedvét leli. Cathcart ezredes úgy érezte, őbenne megvan a fogékonyság annak belátására, hogy soha nem szükséges látható jelét adni az elismerésnek olyan finom és jól nevelt emberek között, mint ő meg Peckem tábornok, akik velük született kölcsönös érzékenységük segítségével fel tudnak melegedni egymás iránt némi távolságból is. Egy szó mint száz: ugyanabból a társaságból valók, és Cathcart ezredes tudta, előléptetése azon múlik, milyen tapintatosan várja ki a kellő időt, bár önbecsülését teljesen aláásta az a megfigyelés, hogy Peckem tábornok soha nem tüntette ki őt különleges figyelmével, és hogy epigrammáival, szónoklattani dolgozataival soha nem kívánta hevesebben elkápráztatni Cathcart ezredest, mint bárki mást a hallótávolságon belül, a legénységi állományt is beleértve. Cathcart ezredes vagy nem kapott csatlakozást Peckem tábornokhoz, vagy Peckem tábornok nem is az a szikrázó, okos, intelligens és előrelátó egyéniség, akinek tetteti magát, és voltaképpen Dreedle tábornok az az érzékeny, elbűvölő, ragyogó és kifinomult elme, akinek a parancsnoksága alatt nyilván már sokkal előbbre tartana, és Cathcart ezredes hamarjában már azt sem tudta, melyikkel hogyan áll, és elkezdte öklével csapkodni a villanycsengőt Korn ezredesért: jöjjön rohanvást az irodájába, és nyugtassa meg, hogy őt mindenki szereti, hogy Yossarian pusztán az ő képzeletének szüleménye, hogy csodás előrehaladást tett a dicső és önzetlen hadjáratban, melyet a tábornoki csíkokért folytatott.
Igen ám, csakhogy Cathcart ezredesnek egy nyavalyás kis esélye sem volt arra, hogy valaha is tábornok legyen. Elsősorban ott volt Wintergreen exőrv., aki szintén tábornok akart lenni, és aki tönkretett, megsemmisített, visszautasított és elirányított minden levelet, ami tőle, hozzá vagy róla érkezett, és ami érdemeit magasztalhatta volna. Aztán meg volt ott már tábornok. A tábornok Dreedle tábornok volt, aki tudta, hogy Peckem tábornok ki akarja ütni a nyeregből, csak azt nem tudta, hogyan lehetne ezt megakadályozni.
Dreedle tábornok, a hadosztályparancsnok, buta, tagbaszakadt, hordómellű ötven-egynéhány éves férfiú volt. Vörös krumpliorra volt, apró szürke szemét duzzadt, fehér csimbókos szemhéj keretezte, mint valami félhold alakú szalonnaszelet. Volt egy ápolónője meg egy veje, és ha nem ivott sokat, hosszú, töprengő hallgatásba süppedt. Dreedle tábornok túl sok időt vesztegetett el életéből arra, hogy a hadseregnél jól csinálja a dolgokat, és most már késő volt. Új erőcsoportok alakultak ki nélküle, és képtelen volt velük szemben tartani magát. Óvatlan pillanatokban kemény, mogorva arcára kiült a vereség és a tehetetlenség komor, szorongató tudata. Dreedle tábornok iszonyú mennyiséget ivott. Hangulatai önkényesek és kiszámíthatatlanok voltak.
– Pokoli dolog a háború – jelentette ki gyakran, józanon vagy részegen, és komolyan gondolta, bár ez nem akadályozta meg abban, hogy hasznot ne húzzon belőle, vagy hogy vejét be ne vegye az üzletbe, holott folyton acsarogtak egymásra.
– Az a kurva – Így szokott panaszkodni a vejére Dreedle tábornok megvető torokhangon bárkinek, aki történetesen mellette állt a tisztiklub bárpultjának sarkában. – Amije van, mind nekem köszönheti. Én csináltam belőle embert, a tetves kurvapecérjéből. Annyi esze sincs, hogy eresz alá álljon, ha esik az eső.
– Azt hiszi, ő mindent tud – így szokott dacosan visszavágni Moodus ezredes a saját hallgatósága előtt a bárpult másik végén. Nem állja a bírálatot, tanácsot meg pláne nem fogad el senkitől.
– Egyebet sem tud, csak tanácsokat osztogatni – szokta megállapítani Dreedle tábornok reszelős horkantással. – Ha ott nem állok mellette, holta napjáig koszos tizedes maradt volna.
Dreedle tábornokot mindenüvé követte Moodus ezredes meg az ápolónője, aki olyan pompás test volt, hogy különbet se látott, aki látta. Dreedle tábornok ápolónője alacsony, párnás és szőke volt. Arca dundi és gödrös, boldog, kék szeme mindig elégedetten csillogott; finom szálú, göndör haját kontyba fésülte. Mindenkire rámosolygott, és senkihez egy szót sem szólt, hacsak meg nem szólították. Buja keble volt és ártatlan tekintete. Ellenállhatatlan volt, és az emberek nagy ívben elkerülték. Életnedvektől duzzadó, édes, tanulékony és hallgatag teremtés volt, és Dreedle tábornokon kívül mindenkinek csörgött utána a nyála.
– Meztelenül kellene látnotok – vihogott asztmás gyönyörrel Dreedle tábornok, míg ápolónője büszkén mosolygott az oldalán. Otthon a hadosztályon a szobámban tartom az extra ruháját, bíborselyemből készült, és olyan szűk, hogy a mellbimbói duzzadnak alatta, mint a ropogós cseresznye. Milo szállította az anyagot. Alatta még a bugyinak, egy melltartónak sincs hely. Esténként szoktam fölvétetni vele, amikor Moodus is ott van a közelben, hadd csorogjon a nyála utána. – Dreedle tábornok rekedten fölnevetett. – Látnotok kellene, mi izeg-mozog ott az ő blúzában, valahányszor egy mozdulatot tesz. Moodusnak meg csak csuroghat a nyála. Ha rajtakapom, hogy nyúlkál utána, vagy akármelyik más nő után, közlegénnyé fokozom le a tulokfejű kurváját, és egy évre körletrnunkára vezénylem.
– Csak azért tart mindig a közelében, hogy hadd csurogjon a nyálam utána – vádaskodott Moodus ezredes elszontyolodva a bárpult másik végén. – Otthon a hadosztályon van egy extra ruhája bíborselyemből, ami olyan szűk, hogy a mellbimbói duzzadnak alatta, mint a ropogós cseresznye. Még egy bugyinak, egy melltartónak sincs hely alatta. Hallanotok kellene, hogy sutyorog az a selyem, valahányszor egy mozdulatot tesz. Ha rajtakap, hogy kikezdek vele vagy akármelyik más lánnyal, azonnal közlegénnyé fokoz le, és egy esztendőre körletmunkára vezényel. Nekem meg csak csuroghat a nyálam.
– Mióta átjöttünk a tengeren, nem hált nővel – vallotta meg bizalmasan Dreedle tábornok, és az irgalmatlan ötletre szadista nevetés rázta meg szögletes, deresedő fejét. -Ez az oka annak, hogy egy pillanatra sem engedem el magam mellől, csak azért, hogy ne foghasson nőt magának. Képzelhetitek, mit áll ki ez a nyomorult kurvapecér.
– Mióta áthajóztunk a tengeren, nem háltam nővel – pityergett Moodus ezredes könnyes szemmel. – El tudjátok képzelni, mit állok én ki?
Dreedle tábornok éppoly hajthatatlan tudott lenni bárkivel, aki neki nem tetszett, mint Moodus ezredessel. Nem volt érzéke színleléshez, a taktikázáshoz, a képmutatáshoz, s mint hivatásos katona, egységes és tömör hiszekegyet vallott: vallotta, hogy azoknak a fiatalembereknek, akik az ő parancsnoksága alatt állnak, habozás nélkül fel kell áldozniok életüket azoknak az öregembereknek az eszményeiért, becsvágyaiért és hóbortjaiért, akik őnekik parancsolnak. Számára csak emberanyag létezett, csak ennyiben vette számításba a parancsnoksága alatt álló tiszteket és katonákat. Nem kívánt tőlük mást, csak hogy tegyék kötelességüket; azon túl szabadok voltak, tehettek, amit akartak. Szabadok voltak, ahogy Cathcart ezredes is szabad volt, és ha épp úgy tetszett neki, kényszerítette embereit a hatvan bevetés teljesítésére, ahogy Yossarian is szabad volt, és ha épp erre támadt kedve, meztelenül állhatott a zárt rendben, bár Dreedle tábornok gránitkemény állkapcsa koppanva esett le, amikor meglátta, és diktátori lépteit megnyújtva, nyílegyenesen húzott el a rajtvonal előtt, hogy meggyőződjék róla, tényleg ott van-e az az ember, akin egy pár mokaszinon kívül semmi más nincs, és vigyázzállásban várja a sorban a Kiváló Repülő-érdemrendet. Dreedle tábornok megnémult. Cathcart ezredest ájulás környékezte, amikor felfedezte Yossariant, de Korn ezredes rögtön mögéje lépett, és kemény marokkal megszorította a karját. A csend groteszk volt. A part felől egyenletes, meleg szél fújt, a főúton egy ócska szekér zötyögött be a látókörükbe, piszkos szalmával rakottan. Egy fekete szamár húzta, és egy tasla kalapú, fakóbarna munkaruhás paraszt hajtotta, aki ügyet se vetett a szabályszerű katonai ceremóniára, mely jobbja felől, a kis réten zajlott.
Dreedle tábornok végül is megszólalt. – Menj vissza a kocsiba – hessentette el a válla fölött ápolónőjét, aki mögötte haladt a rajvonal előtt. Az ápolónő mosolyogva eltipegett a tábornok barna katonai kocsijához, amely mintegy húsz yardnyira parkolt a négyszögletes tisztás sarkában. Dreedle tábornok rideg csendben várta, míg a kocsi ajtaja becsapódik, aztán megkérdezte:
– Melyik ez itt?
Moodus ezredes végigfutott a kitüntetettek jegyzékén. – Ez itt Yossarian, papa. Kiváló Repülő-érdemrendet kap.
– Az anyja úristenit – motyogta Dreedle tábornok, és vörhenyes kőarca derűsen fölengedett. – Miért nem öltözött fel, Yossarian?
– Mert nem akarok.
– Mit ért maga az alatt, hogy nem akar? Mi az istennyiláért nem akar?
– Csak, tábornok úr.
– Miért nem öltözik ez fel? – kérdezte Dreedle tábornok a válla fölött Cathcart ezredestől.
– Magához szóltak – suttogta Korn ezredes Cathcart ezredes válla fölött, és könyökét keményen Cathcart ezredes hátába bökte.
– Miért nem öltözik ez fel? – kérdezte Cathcart ezredes Korn ezredestől a heveny fájdalom kifejezésével, gyengéden dédelgetve azt a helyet, ahol Korn ezredes megbökte.
– Miért nem öltözik ez fel? – kérdezte Korn ezredes Plitchard kapitányt meg Wren kapitányt.
– Egyik embere halálos sebet kapott Avignon fölött a gépen, és összevérezte – válaszolta Wren kapitány. – Megesküdött, hogy soha többé nem vesz föl egyenruhát.
– Egyik embere halálos sebet kapott a gépen Avignon fölött, és összevérezte – jelentett Korn ezredes egyenesen Dreedle tábornoknak. – Egyenruhája még nem jött vissza a mosodából.
– Hol van a többi egyenruhája?
– Az is mind a mosodában van.
– És mi van az alsóneműjével? – kérdezte Dreedle tábornok.
– Alsóneműi is mind a mosodában vannak – válaszolta Korn ez redes.
– Valami bűzlik nekem ebben a dologban – jelentette ki Dreedle tábornok.
– Szar az, tábornok úr – válaszolta Yossarian.
– Ne aggódjon, tábornok úr – ígérte Cathcart ezredes Dreedle tábornoknak, fenyegető pillantást vetve Yossarian felé. – Becsületszavamat adom, hogy ez a katona szigorúan meg lesz büntetve.
– Ki a jóisten törődik vele, hogy meg lesz-e büntetve, vagy se – válaszolta Dreedle tábornok meglepetten és ingerülten. – Épp most kapott kitüntetést. Ha úgy akarja megkapni, hogy egy szál ruha se legyen rajta, ki az istennek van köze hozzá?
– Pontosan így érzem én is, tábornok úr! – visszhangozta harsány lelkesedéssel Cathcart ezredes, és a homlokát törölgette egy nyirkos fehér zsebkendővel. – De méltóztassék megmondani, tábornok úr, megáll-e ez Peckem tábornok úr legutóbbi memorandumának fényében is, melyet a harckörletben való szabályszerű egyenruha viselése tárgyában bocsátott ki.
– Peckem? – Dreedle tábornok arca elsötétült.
– Igenis, tábornok úr, tábornok úr, kérem... – mondta Cathcart ezredes megszállottan. – Peckem tábornok még azt is ajánlatosnak tartja, hogy katonáinkat extra ruhájukban indítsuk bevetésre, hogy ha lelövik őket, jó benyomást gyakoroljanak az ellenségre.
– Peckem? – ismételte Dreedle tábornok még mindig zavartan. -De hát mi a jóisten köze van ehhez Peckemnek?
Korn ezredes megint keményen hátba taszította Cathcart ezredest a könyökével.
– Az égvilágon semmi, tábornok úr! – halandzsázott Cathcart ezredes kíntól eltorzult arccal, és lopva simogatta a sajgó pontot, ahol Korn ezredes megint megbökte. – És éppen ezért úgy döntöttem, mindaddig semmiféle intézkedést nem teszek, amíg alkalmam nem nyílik megvitatni önnel a helyzetet. Hagyjuk tehát teljes egészében figyelmen kívül a dolgot, tábornok úr?
Dreedle tábornok teljes egészében figyelmen kívül hagyta Cathcart ezredest, és vészjósló horkantással átadta Yossariannak a medáliát dobozostul.
– Hozzátok vissza a nőmet a kocsiból – adta ki a parancsot Moodus ezredesnek savanyú képpel, és mogorván lehajtott fejjel egy helyben várt, amíg az ápolónője hozzá nem csatlakozott.
– Azonnal futtasson valakit az irodára, és nyírják ki azt az utasítást, amit épp most adtam ki a harci bevetésen viselendő nyakkendők dolgában – suttogta Cathcart ezredes a szája sarkából Korn ezredesnek sürgetően.
– Mondtam magának, hogy ne csinálja – vihogott Korn ezredes.
– De magának beszélhet az ember.
– Sssss! – intette le Cathcart ezredes. – Az istenit magának, Korn, mit csinált a hátammal?
Korn ezredes megint vihogott.
Dreedle tábornok ápolónője mindenhová követte Dreedle tábornokot, még az avignoni bevetés előtti eligazításra is, ahol csacska mosollyal állt a pódium mellett, és rózsaszín-zöld egyenruhájában úgy virított Dreedle tábornok oldalán, mint valami termékeny oázis. Yossarian ránézett, és halálosan beleszeretett. De kedve nyomban lehorgadt, és lelkében béna űr támadt. Ült, és szorongó vággyal bámulta nedves vörös ajkait, arcán a gödröcskéket, amíg Danby őrnagy monoton, oktató hangú, férfias dörmögését hallgatta az összevont légelhárításról, ami Avignonnál várja őket, és Yossarian feneketlen bánatában tompa nyöszörgést hallatott, mert eszébe jutott, talán soha életében nem látja többé ezt a szeretetre méltó nőt, akivel még egy szót sem beszélt, s akit oly magasztos szerelemmel megszeretett. Szíve fájdalmasan dübörgött; bánatosan, félve és vágyva falta szemével a nőt, aki tébolyítóan szép volt. A puszta földet imádta, ahol állt. Kiszikkadt nyelvét végighúzta cserepes, szomjas szája szélén, és nyomorúságában megint felnyögött, ezúttal elég hangosan ahhoz, hogy magára vonja a gyalulatlan fa padsorokban körülötte ülő, csokoládészínű egyenruhát és szíjjal varrott fehér ejtőernyő-hevedert viselő tisztek meghökkent, kutató pillantását.
Nately fölrezzent, és riadtan feléje fordult. – Mi van? – suttogta.
– Mi bajod?
Yossarian nem is hallotta. Betege volt a vágynak, megbabonázta a szánalom. Dreedle tábornok ápolónője nem is volt olyan nagyon dundi, és Yossarian érzékeire vértolulásos, döbbenetes hatást gyakorolt hajának sárga sugárzása, kurta, puha ujjainak soha nem érzett szorítása, anyányi, feszülő melleinek soha nem ízlelt kincse a rózsaszín, nyakban szélesre nyitott ing alatt, valamint hasának és combjainak találkozásánál a domborodó érett háromszög a szűk, feszes, erdőzöld tiszti nadrágban. Kielégíthetetlenül itta magába a látványt, a csábos alakot, a feje búbjától a festett körmű lábujja hegyéig. Soha nem akart megválni tőle. Óóóóóóóóóóó, nyögött fel megint, s reszkető, elfojtott jajszava ezúttal végigfodrozott az egész helyiségen. A pódiumon ülő tisztek fölött összecsapott a kínos elképedés hulláma, mely átmenetileg még Danby őrnagyot is kizökkentette az órák egyeztetésének fontos műveletéből, amint a másodperceket számlálta, és majdnem újra kellett kezdenie. Nately, Yossarian megbabonázott pillantását követve, végig a favázas teremben, eljutott Dreedle tábornok ápolónőjéig. Felindultságában elfehéredett, amikor rájött, mi bántja Yossariant.
– Hagyd abba, hallod? – figyelmeztette vadul suttogva Nately.
– Őóóóóóóóóóóó – nyögött Yossarian negyedszerre is, ezúttal elég hangosan ahhoz, hogy mindenki tisztán hallja.
– Megbolondultál? – csitította Nately hevesen. – Ráfázol, meglátod.
– Óóóóóóóóóóóóóóó – válaszolt Yossariannak Dunbar a helyiség másik végéből.
Nately felismerte Dunbar hangját. A lavina megindult, most már nem állhat útjába senki, és Nately kis nyögéssel elfordult. – Óóó.
– Óóóóóóóóóóóóóóó – nyögött vissza Dunbar.
– Óóóóóóóóóóóóóóó – nyögött fel Nately elkeseredetten, amikor rájött, hogy az előbb felnyögött.
– Óóóóóóóóóóóóóóó – nyöszörgött vissza megint Dunbar.
– Óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó – kondult meg egy teljesen új hang a helyiség egészen más részéből, és Nately haja égnek meredt.
Dunbar meg Yossarian válaszolt a hangnak, míg Nately hiába keresett nyüszítve valamiféle lyukat, ahová elbújhat, és ahová Yossariant is magával viheti. Itt is, ott is fojtott nevetés hallatszott. Gonoszkodó kisördög szállta meg Natelyt, és szándékosan felnyögött, amikor pillanatnyi csend támadt. Megint új hang felelt rá. Az engedetlenség zamata ínycsiklandó volt; Nately egy óvatlan pillanatban, amikor ismét féloldalt fordulhatott, megint erélyesen felnyögött. Megint új visszhang felelt rá. A helyiség tébolyultan és ellenállhatatlanul forrongott. Kísérteties hangzavar támadt. Lábak csoszogtak, a tárgyak kezdtek kihullani az emberek kezéből: ceruzák, számítóeszközök, térképtáskák, csörömpölő acélsisakok. Egy csomóan, akik nem nyögdécseltek, szemérmetlenül vihogni kezdtek, s ki tudja, hová fajult volna a nyöszörgés ösztönös lázadása, ha maga Dreedle tábornok nem nyomul előre, hogy véget vessen neki. Határozottan előrelépett a pódium közepére, közvetlenül Danby őrnagy elé, aki becsületes, állhatatos fejét lehajtva, még mindig karórájára összpontosította a figyelmét, és számolt: – ...huszonöt másodperc... húsz... tizenöt. – Dreedle tábornok nagy, vörös, erőszakos képe ingerülten eltorzult, majd kegyetlen elhatározás fagyott rá.
– Fejezzék be, emberek – adta ki a parancsot szabatosan, míg szeme helytelenítően villogott, szögletes állkapcsa pedig fenyegetően előreugrott, és mindjárt be is fejeződött az egész. – Harcoló alakulat parancsnoka vagyok – közölte velük szigorúan, amikor a helyiségben halotti csend támadt, és az emberek a padokon jámborán behúzták a nyakukat –, és amíg én vagyok a parancsnok, nem lesz több nyöszörgés ebben az ezredben. Meg vagyok értve?
Mindenki megértette ezt, Danby őrnagy kivételével, aki még mindig a karórájára összpontosította a figyelmét, és a másodperceket számolta fennhangon. – ...négy... három... kettő... egy... idő! – kiáltott fel Danby őrnagy, és diadalmasan felnézett, és látta, hogy az égvilágon senki sem figyelt rá, úgyhogy kezdheti az egészet elölről. – Óóóóóó – nyögött fel kimerültén.
– Ez mi volt? – ordított fel Dreedle tábornok hitetlenül, és gyilkos dühe egyetlen villámgyors fordulattal csapott le Danby őrnagyra, aki iszonyú zavarában hátratántorodott, izzadni és nyüszíteni kezdett. – Ki ez az ember?
– Da-Da-Danby őrnagy, tábornok úr – hebegte Cathcart ezredes. – Az ezred-hadműveleti tisztem.
– Vigye ki, és lője főbe – adta ki a parancsot Dreedle tábornok.
– Pa-pa-parancs?
– Azt mondtam, vigye ki, és lője főbe! Nem hallja?
– Parancsára! – válaszolt Cathcart ezredes kackiásan, bár ádámcsutkája nehezen mozgott. Szigorú hangon mindjárt ki is adta a parancsot a sofőrje meg a meteorológusa felé fordulva. – Vigyék ki Danby őrnagyot, és lőjék főbe.
– Pa-pa-parancs? – hebegte a sofőrje meg a meteorológusa.
– Azt mondtam, vigyék ki Danby őrnagyot, és lőjék főbe – pattintott az ujjával Cathcart ezredes. – Nem hallják?
A két fiatal hadnagy főbe sújtottan bólintott, aztán elképedve és lagymatag viszolygással hápogott egymásra; mert mindegyik a másiktól várta, hogy a kezdőlépéseket megtegye Danby őrnagy kivitele és főbelövése ügyében. Egyik sem vitte ki és lőtte főbe még Danby őrnagyot. Kétfelől óvakodva kezdték megközelíteni Danby őrnagyot. Danby őrnagy halottfehérre vált ijedtében. Lába hirtelen összecsuklott alatta, és már-már összeesett, amikor a két hadnagy előreugrott, megragadta kétoldalt a hónalját, és megakadályozta, hogy összeütközésbe kerüljön a padlóval. Most, hogy elkapták Danby őrnagyot, a többi már gyerekjátéknak rémlett, de nem volt fegyverük. Danby őrnagy sírni kezdett. Cathcart ezredes szeretett volna odarohanni hozzá, hogy megvigasztalja, de nem szerette volna, ha Dreedle tábornok anyámasszony katonájának nézi. Eszébe jutott, hogy Appleby meg Havermeyer magukkal viszik a bevetésekre 45-ös automata pisztolyukat, és elkezdte keresni őket a padsorokban.
Mihelyt Danby őrnagy sírni kezdett, Moodus ezredes, aki mindeddig nyomorúságosan vacillált a fal mellett, nem állhatta tovább, és bátortalanul, arcán az önfeláldozás beteges, szenvedő kifejezésével Dreedle tábornok elé lépett. – Gondolom, jobb lenne várni egy kicsit, papa – ajánlotta habozva. – Nem hiszem, hogy tényleg főbe lövethetnéd.
Dreedle tábornok felbőszült a beavatkozáson. – Ki az isten meri azt mondani, hogy nem? – mennydörögte oly hatalmas, harcias hangon, hogy megrendült belé az egész épület. Moodus ezredes zavart, piros arccal közelebb hajolt, hogy a fülébe súghassa. – Mi a jóistenért nem? – harsogott Dreedle tábornok. Moodus ezredes még súgott valamit. – Komolyan azt mondod, hogy nem lövethetek főbe akárkit, akit akarok?
– kérdezte Dreedle tábornok hajthatatlan felháborodással. Érdeklődve hegyezte fülét, míg Moodus ezredes tovább suttogott – Ez tény? – kérdezte, és dühét már csillapította a kíváncsiság.
– Igen, papa. Sajnos, ez a helyzet.
– Gondolom, most azt hiszed, istentelenül okos vagy, mi? – vágta oda hirtelen Dreedle tábornok Moodus ezredesnek. Moodus ezredes megint elvörösödött. – Dehogy, papa, dehogy. Ez csak...
– Rendben van, futni hagyom ezt a fegyelmezetlen kurvapecért – hörögte Dreedle tábornok. Keserűen elfordult vejétől, és zsémbesen rámordult Cathcart ezredes sofőrjére meg meteorológusára: -Dobják ki innen a helyiségből, és be ne engedjék többet. És folytassuk ezt a rohadt eligazítást, mielőtt vége lesz a háborúnak. Életemben sem láttam ennyi szabálytalanságot.
Cathcart ezredes süketen bólogatott Dreedle tábornok irányába, és sietve jelt adott embereinek, hogy lökjék ki Danby őrnagyot az épületből. Ámde miután Danby őrnagyot kilökték, nem volt, aki az eligazítást vezesse. Mindenki a másikra bámult bambán, bénán, tehetetlenül. Dreedle tábornok bíborra vált dühében, hogy nem történik semmi. Cathcart ezredesnek halvány segédfogalma sem volt arról, hogy mit kell csinálni. Már-már hangosan nyöszörögni kezdett, amikor Kora ezredes, vállalva a kockázatot, előrelépett, és átvette a parancsnokságot. Cathcart ezredes kimondhatatlan, könnyes megkönnyebbüléssel felsóhajtott, s majdhogy hálát nem érzett.
– Figyelem, egyeztetni fogjuk óráinkat – kezdte tüstént Korn ezredes éles, parancsoló hangon, szemét kacéran forgatva Dreedle tábornok felé. – Egyeztetni fogjuk óráinkat, mégpedig egyetlenegyszer, és ha egyszerre nem fog menni, Dreedle tábornok meg én majd meg fogjuk kérdezni, miért nem ment egyszerre. Meg vagyok értve? – A biztonság kedvéért újból Dreedle tábornok felé kacsintott, nehogy a reklám észrevétlen maradjon. – Állítsák az órájukat kilenc tizennyolcra.
Korn ezredes egyetlen baki nélkül egyeztette az órákat, és magabiztosan ügyeskedett tovább. Megadta az embereknek az aznapi jelszót és jelhangot, majd egy szakavatott hordószónok svádájával ismertette a légköri viszonyokat, közbe-közbe negédes pillantásokat vetve Dreedle tábornokra, hogy növekvő bátorságra kapjon az egészen nagyszerű benyomástól, amit Dreedle tábornokra láthatólag gyakorolt. Peckesen pipiskedett, kevélyen páváskodott föl s alá a pódiumon, és úgy belejött, hogy újra megadta az embereknek az aznapi jelszót és jelhangot, majd hajlékonyán váltott át a buzdító szónoklat vágányára, nem mulasztva el felhívni rá az emberek figyelmét, hogy mekkora fontossággal bír az avignoni híd a háborús erőfeszítésen belül, és hogy a bevetésen ki-ki hazájának szeretetét helyezze előtérbe, és ne életének szeretetét. Mikor gondolatébresztő értekezését befejezte, még egyszer megadta az embereknek az aznapi jelszót és jelhangot, majd hangsúlyozta a megközelítés szögét, és újra ismertette a légköri viszonyokat. Korn ezredes képességének csúcsán érezte magát. Benne volt a reflektorfényben.
Cathcart ezredesben lassan ébredezni kezdett az irigység, s amikor felébredt benne, teljesen paffá lett. Egyre lógóbb orral figyelte Korn ezredes árulásának kibontakozását, és már-már azt kívánta, bárcsak süketnéma lenne, amikor Dreedle tábornok odalépett melléje, és olyan dörgő suttogással, hogy szerte a szobában hallani lehetett, megkérdezte:
– Ki ez az ember?
Cathcart ezredes hamuszürke balsejtelemmel válaszolt, és erre Dreedle tábornok, kezével ellenzőt formálva szája mellé, fülébe súgott valamit, amitől Cathcart ezredes arca földöntúli boldogsággal kivirult. Korn ezredes mindent látott, és túlcsorduló elragadtatásban reszketett. Csak nem nevezte ki Dreedle tábornok itt helyben tényleges ezredessé? A feszültséget alig bírta elviselni. Mesteri szóvirággal véget vetett az eligazításnak, és várakozóan megfordult, hogy Dreedle tábornok forró gratulációját fogadja, aki anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra, már kifelé masírozott az épületből, uszályában az ápolónőjével meg Moodus ezredessel. Kora ezredes elkábult a kiábrándító látványtól, de csak egyetlen pillanatra. Szeme megtalálta Cathcart ezredest, aki még mindig merev vigyázzban állt, vigyori transzban, és lelkendezve odarohant hozzá, és húzkodni kezdte a zubbonya ujját.
– Mit mondott rólam? – kérdezte izgatottan, büszke, boldog és odaadó várakozásban. – Mit mondott Dreedle tábornok?
– Azt akarta tudni, hogy maga kicsoda.
– Ezt tudom. Ezt tudom. De mit mondott rólam? Mit mondott?
– Azt, hogy hányingert kapott magától.
Az volt az a bevetés, ahol Yossariannak kiborultak az idegei. Yossariannak azért borultak ki az idegei az avignoni bevetésen, mert Hódennak kiborultak a belei, Hódennak pedig azért borultak ki a belei, mert aznap Hupple volt a pilótájuk, aki csak tizenöt éves volt, a segédpilótájuk meg Dobbs, aki még annyit sem ért, és aki fölszólította Yossariant, csatlakozzon hozzá, és öljék meg Cathcart ezredest. Hupple jó pilóta volt, és Yossarian tudta ezt, de még kölyök volt, és Dobbs sem bízott benne, ezért miután ledobták bombáikat, és miután teljesen becsavarodott, figyelmeztetés nélkül kicsavarta kezéből a botkormányt, és visszalökte a gépet abba a szívbénító, fülrepesztő, leírhatatlanul dermesztő és végzetes zuhanásba, amely kiszakította Yossarian fülhallgatójának dugóját az összeköttetésből, őt magát pedig az orr mennyezetére ragasztotta a fejénél fogva.
Istenem! Yossarian hangtalanul sikoltott, amikor érezte, hogy mindannyian zuhannak. Istenem! Istenem! Istenem! Istenem! sikoltottá rimánkodva, mozdulatlan szájjal, mert a zuhanás megbénította ajkait, és súlytalanul fityegett a fejénél fogva, amíg Hupple-nak végre sikerült visszakaparintania a botkormányt és egyenesbe hoznia a gépet, de csak odalent a csattogó légelhárítás tébolyult, sziklás, ezerszínű szakadékában, ahonnan egyszer kimásztak, és ahonnan most újra ki kell menekülniök. Szinte ugyanabban a pillanatban valami dongott, és ököl nagyságú lyuk támadt a plexiüvegen. Yossarian képét csillámló szilánkok csipkedték. De nem vérzett.
– Mi történt? Mi történt? – kiabálta, és vadul megremegett, amikor nem hallotta a saját hangját. Megfélemlítette a híradórendszer üres csendje, míg térden, kézen kúszott, mint a csapdába került patkány, és elszörnyedésében szinte megbénult, s csak várt, lélegzetét visszafojtva, amíg föl nem fedezte a fejhallgató csillogó, hengeres csatlakozódugóját, ahogy ott hintázott jobbra-balra a szeme előtt, és csak be kellett dugnia kocogó ujjakkal a csatlakozóba. Istenem! sikoltozott egyre, mert rettegése egyáltalán nem csillapult, hiszen még mindig benne voltak a légelhárítás buffogó gránátjainak és füstpamacsainak gyilkos körében. Istenem!
Dobbs sírt, amikor Yossarian bekapcsolta a csatlakozódugót a híradórendszerbe, és megint hallani kezdett.
– Segítsetek neki, segítsetek neki – zokogta Dobbs. – Segítsetek neki, segítsetek neki.
– Kinek segítsek? Kinek segítsek? – szólt vissza Yossarian. – Kinek segítsek?
– A bombázótisztnek, a bombázótisztnek – sírta Dobbs. – Nem felel. Segítsetek a bombázótisztnek, segítsetek a bombázótisztnek.
– Én vagyok a bombázótiszt – kiabált vissza Yossarian. – Én vagyok a bombázótiszt. Nincs semmi bajom. Nincs semmi bajom.
– Akkor segítsetek neki, segítsetek neki – zokogta Dobbs. – Segítsetek neki, segítsetek neki.
– Kinek segítsek? Kinek segítsek?
– A faroklövésznek – könyörgött Dobbs. -.Segítsetek a faroklövésznek.
– Fázom – nyöszörgőit Hóden szégyenlősen a híradóba, aztán elhaló panasszal bégetett. – Gyertek, segítsetek. Fázom.
És Yossarian neki is vágott a kúszófolyosónak, fölmászott a bombaszekrényen át a gép hátsó részébe, ahol Hóden a padlón feküdt a napfény sárga tócsájában, sebesülten és halálra fagyva, alig egy karnyújtásnyira az új faroklövésztől, aki mellette feküdt a padlón, halálos ájulásban.
Dobbs volt a világ legrosszabb pilótája, és tudta is ezt; a valaha életerős fiatalember széthulló roncs volt csupán, aki szakadatlanul azon veszkődött, hogy feletteseit meggyőzze, nem alkalmas többé repülőgépet vezetni. Egyik felettese sem hallgatta meg, és azon a napon, amikor a bevetések számát hatvanra emelték, Dobbs Orr távollétében, aki valami tömítést hajszolt, belopakodott Yossarian sátrába, hogy eléje tárja a Cathcart ezredes meggyilkolására tervezett összeesküvést. Yossarian közreműködését akarta megnyerni.
– Csak nem azt akarod ajánlani, hogy előre megfontolt szándékkal megöljük? – vetette ellene Yossarian.
– Pontosan – helyeselt Dobbs derűlátó mosollyal, felbátorodva, hogy Yossarian tüstént megértette a helyzetet. – Lepuffantjuk azzal a Lugerral, amit Szicíliából hoztam magammal, és nem tud róla senki.
– Nem hiszem, hogy meg tudnám csinálni – összegezte Yossarian, miután egy ideig némán mérlegelte az ötletet. Dobbs meglepődött. – Miért nem?
– Ide hallgass! Nagyobb gyönyörűséget el sem tudnék képzelni, mint ha ez a kurvapecér kitörné a nyakát, vagy halálos baleset érné, vagy valaki lepuffantaná. De nem hiszem, hogy meg tudnám ölni.
– Majd meg tud ő téged – érvelt Dobbs. – Voltaképpen pont te mondogatod folyton, hogy ő máris ezen mesterkedik, amikor ennyi ideig harcállományban tart bennünket.
– Mégsem hiszem, hogy meg tudnám csinálni. Gondolom, neki is joga van az élethez.
– Nincs, egész addig nincs, amíg azon mesterkedik, hogy elvegye tőlünk a mi jogunkat az élethez. Mi van veled? – hüledezett Dobbs. – Oda szoktam figyelni, amikor te meg Clevinger ezeken a dolgokon vitatkoztok. És látod, mi lett vele. Annak a felhőnek a kellős közepében.
– Ne ordítozz, jó? – csitította Yossarian.
– Nem ordítozok! – ordított Dobbs még hangosabban, s arca forradalmi tűzben égett. Szeme és orrcimpája reszketett, rángatózó, vörös alsó ajkára tajtékos nyál csapódott. – Legalább száz olyan ember volt az ezredben, aki teljesítette az ötvenöt bevetést, amikor hatvanra emelte. Volt legalább még másik száz veled együtt, akinek már csak párat kellett volna megrepülni. Mindnyájunkat meg fog ölni, ha eltűrjük, hogy a végtelenségig ezt csinálja velünk. Ezért kell nekünk előbb végezni vele.
Yossarian semmitmondóan bólintott, nem akarta elkötelezni magát.
– Gondolod, hogy meg tudjuk csinálni?
– Itt van nekem a fejemben, mindent kidolgoztam. Itt van...
– Az isten szerelmére, ne üvöltözz!
– Nem üvöltözök. Itt van nekem...
– De most aztán hagyd abba az üvöltözést!
– Itt van nekem a fejemben az egész kidolgozva – suttogta Dobbs, és elfehéredett ujjaival megmarkolta Orr tábori ágyát, hogy kezének remegését levezesse. – Csütörtök reggel, amikor jön lefelé a hegyekből, onnan a rohadt tanyájáról, föllopózkodok az erdőn keresztül a hajtűkanyarhoz, és elrejtőzöm a bokrokban. Ott le kell lassítania, én meg mindkét irányból szemmel tarthatom az utat, nehogy valaki más is legyen a közelben. Mikor jönni látom, kigurítok az úttestre egy jókora rönköt, hogy meg kelljen állnia a dzsipjével. Akkor kilépek a bokrok közül a Lugerommal, és annyi lyukat csinálok vele a fejébe, hogy soha többé föl ne támadhasson. Elásom a pisztolyt, visszajövök az erdőn át a századhoz, és csinálom a dolgom, mint a többiek. Hol csúszhat ebbe hiba?
Yossarian minden lépést figyelmesen megfontolt. – És hol jövök én?
– kérdezte meglepetten. – Nélküled nem tudom megcsinálni – magyarázta Dobbs. – Szükségem van arra, hogy azt mondd nekem: „gyerünk, csináld”.
Yossarian nem akart hinni a fülének. – Csak ennyit akarsz tőlem? Csak hogy mondjam azt, hogy „gyerünk, csináld”?
– Ennyi az egész, amit kívánok tőled – felelte Dobbs. – Csak mondd azt, hogy „gyerünk, csináld”, és én holnapután teljesen egyedül szétloccsantom az agyát. – Beszéde szaporább és ismét hangosabb lett, ahogy az érzelem erőt vett rajta. – Legszívesebben egy füst alatt Korn ezredest is fejbe lőném, bár Danby őrnagyot legszívesebben megkímélném, ha nincs ellenedre. Aztán legszívesebben Applebyjal meg Havermeyerrel is végeznék, és miután Applebyt meg Havermeyert meggyilkoltam, legszívesebben megölném McWattot is.
– McWattot? – Yossarian majdnem felugrott rémületében. – McWatt a barátom. Mit vétett neked McWatt?
– Nem tudom – vallotta be Dobbs vergődő zavarban. – Csak úgy gondolom, ha már megöljük Applebyt meg Havermeyert, miért ne öljük meg McWattot is. Nem akarod megölni McWattot?
Yossarian keményen megvetette a lábát. – Ide hallgass, lehet, hogy érdekelne a dolog, ha nem üvöltöznéd vele tele a szigetet, és ha megelégednél Cathcart ezredes meggyilkolásával. De hogyha te ezt az egészet arra akarod felhasználni, hogy vérfürdőt rendezz, engemet hagyj ki belőle.
– Jól van na, jól van – sietett megbékíteni Dobbs. – Csak Cathcart ezredes, és kész. Megcsináljam? Mondd, hogy „gyerünk, csináld”. Yossarian megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy azt tudnám neked mondani, hogy „gyerünk, csináld”.
Dobbs őrjöngött. – Hajlandó vagyok engedményekre – könyörgött hevesen. – Nem kell azt mondanod, hogy „gyerünk, csináld”. Csak azt mondd, hogy „nem rossz ötlet”. Rendicsek? Nem is olyan rossz ötlet, mi?
Yossarian még mindig a fejét rázta. – Nagy ötlet lett volna, ha fogod magad és megcsinálod, és még csak említést sem teszel nekem róla. Most már késő. Nem hiszem, hogy bármit is tudnék neked mondani. Adj még gondolkodási időt. Talán megváltozik a szándékom.
– Akkor már tényleg késő lesz.
Yossarian csak a fejét rázta. Dobbs el volt keseredve. Még ült egy pillanatig bánatos kóbor kutya képpel, aztán hirtelen talpra szökkent és eltántorgott, hogy indulatos szóváltásba bocsátkozzon Daneeka Dokival a leszerelését illetően. Míg kidülöngélt a sátorból, csípőjével feldöntötte Yossarian mosdóállványát, és fölbukott a kályha üzemanyagvezetékében, amit Orr készített. Daneeka Doki egy sorozat türelmetlen fejrázással visszaverte Dobbs lármás gesztikuláló rohamát, és a gyengélkedősátorba küldte, hogy ott mondja el tüneteit Gusnak és Wesnek, akik fertőtlenítőszerrel bíborvörösre festették a fogínyét abban a pillanatban, amint beszélni kezdett. A lábujjait is bíborvörösre festették, és amikor panaszra nyitotta a száját, csillapítót nyomtak a torkába, aztán elzavarták.
Dobbs még Éhenkórász Joe-nál is rosszabb bőrben volt, mert Éhenkórász Joe legalább meg tudta repülni a bevetéseket, ha nem voltak lidércnyomásai. Dobbs majdnem olyan rémes volt, mint Orr, aki boldognak látszott törpe, vigyori veréb mivoltában, a tébolyító, torz vihogásával meg a vacogó műnyúlfogaival, és akit pihenő eltávozásra küldtek Milóval meg Yossariannal, hogy tojást vegyenek Kairóban, ahol Milo gyapotot vásárolt tojás helyett, és hajnalban Isztambulba repült a bombaszekrénytől a géppuskatornyokig egzotikus pókokkal meg éretlen, vörös banánnal dugig rakott gépén. Orr volt a legmeghittebb szörnyszülött, akivel Yossarian életében találkozott, és a legvonzóbb is. Nyers hörcsögképe volt és fátyolos szeme, mely úgy guvadt ki üregéből, mint egy barna márványgolyó egy-egy fele, sűrű, hullámos, színjátszó haja pedig meredek csúcsba szökkent föl a feje búbján, mint valami kipomádézott kutyaól. Orr, akinek majd minden alkalommal, ahányszor csak felszállt, kényszerleszállást kellett végrehajtania vagy a tengerben, vagy fél motorral a földön, most mintha megvadult volna, úgy kezdte ráncigálni Yossarian karját, amikor eredeti úti céljuk, Nápoly helyett Szicíliában földet értek, és találkoztak a fondorlatos, szivarozó, tízesztendős stricivel, aki két tizenkét esztendős szűz nő-vérét ajánlotta fel nekik a városi szálloda előtt, amelyben csak Mi-lónak jutott szoba. Yossarian gyémántkeményen húzódott el Orrtól, s némi gonddal és zavarral bámulta az Etnát a Vezúv helyett, folyvást azon tűnődve, mit keresnek Szicíliában Nápoly helyett, miközben Orr reszkető, vihogó, kéjsóvár izgalomban esedezett neki, hogy menjenek a fondorlatos tízesztendős stricivel a tizenkét éves szűz nővéreihez, akik igazában nem is voltak testvérek, igazában nem is voltak szüzek, és akik igazság szerint legalább huszonnyolc évesek voltak.
– Tartson vele – ajánlotta Milo Yossariannak lakonikusan. – Ne feledje a küldetését.
– Jól van – adta be a derekát sóhajtva Yossarian, és nem felejtette a küldetését. – De először legalább hadd próbáljak szállodaszobát keríteni, hogy utána jól kialhassam magam.
– Jól kialhatja magát a lányoknál – válaszolta Milo ugyanazon az áskálódó hangon. – Ne feledje a küldetését.
De egyáltalán nem alhattak, mert Yossarian meg Orr ugyanabban a kettős ágyban találták magukat bepréselődve a két tizenkét esztendős huszonnyolc éves prostituálttal, akikről kiderült, hogy elhízottak és olajosak, és akik egész éjszakán át ébren tartották mindkettőjüket azzal, hogy szüntelenül partnert akartak cserélni. Yossarian felfogóképessége hamarosan annyira elhomályosult, hogy fel sem tűnt neki a piszkosszürke turbán, amit a kövérebbik, aki mindenáron magába akarta temetni, egész éjjel a fején tartott; csak másnap reggel tűnt fel neki, amikor a kubai szivart szívó tízesztendős, fondorlatos strici valami bestiális ötlettől indíttatva, a nagy nyilvánosság előtt letépte róla, és a ragyogó szicíliai napfény megvillant a kövér lány megdöbbentő szerencsétlenül lemeztelenített koponyáján. Bosszúszomjas szomszédok borotválták le a haját egészen a villogó csontig, mert németekkel hált. A nő sikított, és a tízesztendős, fondorlatos strici után hömpölygőit, míg zsíros, tar, megbecstelenített skalpja komikus szögben villogott arcának furcsa, megbámult gumója fölött, fehéren és szemérmetlenül. Yossarian életében sem látott ilyen szőrtelenséget. A strici magasra tartott ujja hegyén pörgette a turbánt, mint valami vadászzsákmányt, és az utolsó pillanatban mindig csak kisiklott ügyesen a lány körme közül, ahogy bűvös körben keringtek egymás nyomában az emberekkel zsúfolásig tömött téren. A népség üvöltve röhögött, és mindenki Yossarianra mutogatott, amikor Milo odatoppant szigorúan sietős képpel, és rosszallóan harapott az ajkába ennyi nyilvánvaló bűn és fajtalanság láttán. Milo ragaszkodott hozzá, hogy tüstént induljanak Máltába.
– Álmosak vagyunk – nyafogta Orr.
– Ezért saját magukat hibáztassák – dorgálta őket Milo szemforgatva. – Ha a szállodai szobájukban töltötték volna az éjszakát, ahelyett, hogy ezekkel az erkölcstelen lányokkal paráználkodnak, ma éppoly jól éreznék magukat, mint én.
– Maga mondta, hogy menjünk velük – vágott vissza Yossarian vádlón. – Meg szállodaszobánk sem volt. Egyedül magának sikerült szállodaszobát szerezni.
– Ez szintén nem az én hibám – magyarázta Milo gőgösen. -Honnan tudhattam volna, hogy a vásárlók mind a városba özönlöttek a csicseriborsó-szüretre?
– Maga ezt pontosan tudta – szögezte le a vádat Yossarian. -Ezért vagyunk itt Szicíliában, ahelyett, hogy Nápolyban volnánk. Fogadni mernék, hogy az egész rohadt gépet máris telerakta csicseriborsóval.
– Ssssss – figyelmeztette Milo szigorúan, jelentőségteljes pillantást vetve Orr felé. – Ne feledje a küldetését.
Mire a repülőtérre értek, hogy Málta felé vegyék útjukat, a gép hátsó és farokrészében, a bombaszekrényben és a tetőtorony-géppuskafészekben már százával álltak a csicseriborsós szakajtók.
Yossarian küldetése a kiránduláson Orr szórakoztatása volt, nehogy Orr megfigyelhesse, hol szerzi be Milo a tojást, noha Orr is tagja volt Milo szindikátusának, és mint Milo szindikátusának minden tagja, ő is résztulajdonos volt. Hülye egy küldetés volt, Yossarian úgy érezte, mivel már a verebek is azt csiripelték, hogy Milo Máltában veszi a tojást, darabját hét centért, aztán a szindikátus kantinjaiban öt centért adja el darabját.
– Egyszerűen nem bízom benne – borongott Milo a gépen, hátát mutatva Orrnak, aki úgy hevert ott az alacsony csicseriborsós szakajtókon, mint egy összegubancolt kötéldarab, és elcsigázottan aludni próbált. – És csak akkor veszem majd meg a tojást, amikor nincs a közelben, nehogy kilesse üzleti titkaimat. Mit nem ért meg?
Yossarian mellette ült a segédpilóta helyén. – Nem értem, hogy van az, hogy Máltában hét centért veszi a tojás darabját, és ötért adja el.
– Azért csinálom, hogy hasznom legyen belőle.
– De hogyan lehet így haszna belőle? Tojásonként két centet ráfizet.
– Három egész egynegyed cent hasznom van tojásonként azáltal, hogy négy és egynegyed centért adom el a tojást azoknak az embereknek Máltában, akiktől hét centért vásárolom a tojást. Persze a haszon nem az enyém. A haszon a szindikátusé. És mindenki részesedik belőle.
Yossarian úgy érezte, kezdi érteni. – Azoknak az embereknek meg, akiknek maga négy és egynegyed centért adja a tojásnak darabját, két és háromnegyed cent haszon jut darabonként, amikor újra eladják magának darabját hét centért, így van? Miért nem adja el a tojást közvetlenül saját magának, és hagyja ki azokat, akiktől megveszi?
– Mert én vagyok azok, akiktől megveszem – magyarázta Milo. Három egész egynegyed cent hasznom van darabján, amikor eladom a tojást magamnak, és kettő egész háromnegyed cent hasznom darabján, amikor visszavásárolom magamtól. A teljes nyereség tojásonként hat cent. Tojásonként csupán két centet vesztek, amikor darabonként öt centért adom a kantinnak, így lehetséges az, hogy hasznom van a darabonként hét centért vásárolt és a darabonként öt centért eladott tojásból. Amikor Szicíliában megveszem a tojást, csupán egy centet fizetek darabjáért.
– Máltában – javította ki Yossarian. – Máltában vásárolja maga a tojásait, nem Szicíliában.
Milo büszkén kacarászott. – Nem Máltában vásárolom a tojást – vallotta be Milo finom, palástolt derűvel, s ez egyszer hűtlenné vált ahhoz a szorgos józansághoz, melyet Yossarian megszokott nála. – Szicíliában vásárolom a tojást, egy centért darabját, aztán titokban Máltába szállítom, és négy és fél centért árulom darabját, hogy amikor az emberek Máltába jönnek tojásért, hét centre verhessem fel az árát.
– Miért jönnek Máltába az emberek tojásért, amikor ott olyan drága?
– Mert így szokták meg.
– Miért nem keresnek tojást Szicíliában?
– Mert azt nem szokták meg.
– Most már végképp nem értem. Miért nem hét centért adja a tojás darabját a kantinjainak, és miért adja őt centért darabját?
– Mert akkor az én kantinjaimnak nem lenne rám szükségük. Hétcentes tojást mindenki tud hét centért vásárolni.
– Miért nem hagyják ki magát, és veszik meg Máltában a tojást közvetlenül magától darabját négy egész egynegyed centért?
– Mert nem adnám el nekik.
– Miért nem adná el nekik?
– Mert akkor nem volna lehetőség annyi haszonra, így legalább szert tehetek magamnak egy kicsikére mint közvetítő.
– Akkor hát magának mégiscsak van haszna belőle – jelentette ki Yossarian.
– Persze hogy van. De mind az egész megy a szindikátusnak. És mindenki részesedik belőle. Nem érti? Ez pontosan ugyanaz, mint ami azzal a lukulluszparadicsommal történik, amit Cathcart ezredesnek adok el.
– Veszi tőle – javította ki Yossarian. – Maga nem elad lukulluszparadicsomot Cathcart ezredesnek meg Korn ezredesnek. Maga vesz tőlük lukulluszparadicsomot.
– Dehogy, eladok nekik – javította ki Milo Yossariant. – Álnéven szétosztom a lukulluszparadicsomot Pianosa piacain, hogy Cathcart ezredes meg Korn ezredes a maguk álnevein megvehessek tőlem négy centért darabját, és másnap ismét eladhassák nekem a szindikátus számára őt centért darabját. Nekik egy cent hasznuk van darabján, nekem van három és fél cent hasznom darabján, és mindenki emelt fővel távozik.
– Mindenki, kivéve a szindikátust – horkant fel Yossarian. – A szindikátus öt centet fizet annak a lukulluszparadicsomnak darabjáért, amelynek darabja magának csak fél centbe kerül. Jól járt a szindikátus?
– A szindikátus akkor jár jól, ha én jól járok – magyarázta Milo –, mert mindenki részesedik belőle. A szindikátus pedig megkapja Cathcart ezredes meg Korn ezredes támogatását, és elengednek ilyen kirándulásokra, mint ez is. Egy fél órán belül meg fogja látni, mennyi tiszta hasznot hoz ez, csak érjünk földet Palermóban.
– Máltában – javította ki Yossarian. – Most Máltába megyünk, nem Palermóba.
– Nem, hanem Palermóba – válaszolta Milo. – Egy cikóriaexportőr van Palermóban, akihez pár percre be kell ugranom egy Bernbe irányított hajórakomány gomba ügyében, amit megtámadott a penész.
– Milo, mondja meg, hogyan csinálja ezt? – érdeklődött Yossarian csodálkozó és őszinte csodálatról tanúskodó nevetéssel. – Kiállítja az útlevelet az egyik helyre, és egy egészen más helyre repül. Nem csapnak lármát az irányítótorony emberei?
– Egytől egyig a szindikátus tagjai – mondta Milo. – És azt is tudják, hogy ami jó a szindikátusnak, az jó a hazának is, mert ez hajtja a verklit. Az irányítótorony emberei is részesednek, és ezért megtesznek mindent, amit csak tudnak, hogy segítsék a szindikátust.
– Én is részesedek belőle?
– Mindenki részesedik belőle.
– Orr részesedik belőle?
– Mindenki részesedik belőle.
– És Éhenkórász Joe? Ő is részesedik belőle?
– Mindenki részesedik belőle.
– Hát akkor egye meg a fene – mélázott Yossarian, mert mélyen meg volt hatva attól a gondolattól, hogy életében először részesedik valamiből.
Milo feléje fordult, s halvány, gonoszkodó fény csillant meg a szemében. – Van egy halálbiztos tervem arra, hogyan lehet a központi kormányzattól hatezer dollárt kicsalni. Koponyánként háromezer dollár üti a markunkat, a legcsekélyebb kockázat nélkül. Érdekli a dolog?
– Nem.
Milo mérhetetlen csodálattal nézett Yossarianra. – Látja, ez az, amit én úgy szeretek magában – jelentette ki. – Maga becsületes ember! Maga az egyetlen az ismerőseim között, akiben tényleg megbízhatok. Éppen ezért azt szeretném, ha megpróbálna jobban a segítségemre lenni. Tulajdonképpen nagyon kiábrándító volt, ahogy tegnap elrohant azzal a két cataniai tramplival.
Yossarian csúfondáros hitetlenkedéssel bámult Milóra. – Milo, hiszen maga mondta nekem, hogy menjek velük. Nem emlékszik?
– Ez nem az én hibám – válaszolta Milo méltósággal. – Mihelyt a városba értünk, valahogyan meg kellett szabadulnom Orrtól. Palermóban egészen más lesz a helyzet. Amikor Palermóban földet érünk, azt szeretném, ha maga meg Orr mindjárt a repülőtérről eltűnne a lányokkal.
– Miféle lányokkal?
– Rádióüzenetet küldtem előre, és megegyeztem egy négyesztendős stricivel, hogy lássa el magát meg Ont két nyolcesztendős szűzzel, akik félvér spanyolok. Egy limuzinnal várja magukat a repülőtéren, azonnal szálljanak be, mihelyt kiléptek a repülőgépből.
– Szó sincs róla – mondta Yossarian, és a fejét ingatta. – Egyetlen helyre megyek csak, ahol aludni lehet.
Milo egészen elkékült a méltatlankodástól, s hosszú, keskeny orra imbolyogni kezdett fekete szemöldöke és narancsbarna, kiegyensúlyozatlan bajusza között, mint valami magányos gyertya sápadt, kicsi lángja. – Yossarian, ne feledje a küldetését.
– Egye meg a fene a küldetésemet – felelte Yossarian közömbösen.
– És egye meg a fene a szindikátust is, még ha részesedek is belőle. Nekem nem kellenek nyolcesztendős szüzek, még ha félvér spanyolok is.
– Nem hibáztatom magát. De ezek a nyolcesztendős szüzek igazában harminckét évesek. És igazában nem is félvér spanyolok, hanem harmadvér észtek.
– Nem érdekelnek semmiféle szüzek.
– De még csak nem is szüzek – folytatta Milo meggyőzően. – Az, amelyiket magának szemeltem ki, rövid ideig egy éltes iskolamester felesége volt, aki csak vasárnaponként hált vele, úgyhogy majdnem olyan jó, mintha új lenne.
De Orr szintén álmos volt, úgyhogy Yossarian is, Orr is Milo oldalán ültek, amikor behajtottak Palermo városába a repülőtérről, és megtudták, hogy nekik kettejüknek ebben a szállodában sincs szoba, de főként azt, hogy Milo polgármester. Milo valószínűtlen, bizarr fogadtatása a repülőtéren kezdődött, ahol a civil munkások, akik fölismerték őt, tisztelettel letették szerszámaikat, és szemükben fegyelmezett ujjongással és imádattal bámulták Milót. Érkezésének híre megelőzte őt a városban, és a külkerületek már zsúfolva voltak éljenző polgárokkal, amikor kis, nyitott teherautójukon behajtattak. Yossarian meg Orr némán és megbabonázva húzódtak Milo védőszárnyai alá.
Benn a városban Milo fogadtatása zajosabbá vált, úgyhogy a teherautó egyre lassabban és lassabban haladhatott a központ felé. Az iskolákból kivonultak a gyerekek, az út két oldalán felsorakoztak, és zászlóikat lengették. Yossarian meg Orr mostanra már teljesen elnémultak. Az utcák zsúfolásig megteltek vidám tömegekkel, a magasban hatalmas lobogókat feszített a szél, rajtuk Milo képe. A képeken Milo egyszerű, magas, kerek nyakú parasztzubbonyban volt ábrázolva, aggódó, atyai arca türelmes, bölcs, bíráló és kemény volt, amint mindentudóan lenézett a tömegre fegyelmezetlen bajuszával, kertbe néző szemével. Roskatag invalidusok az ablakokból cuppogtak csókot feléje. Kötényes szatócsok magukból kikelve éljenezték boltjaik keskeny ajtajából. Bombardonok brummogtak. Itt-ott valaki összeesett, a többiét* halálra gázolták. Zokogó vénasszonyok tülekedtek tébolyultan egymás hegyen-hátán a lépésben haladó teherautó körül, hogy megérintsék Milo vállát, megszorítsák a kezét. Milo kegyes jóindulattal viselte el a tomboló ünneplést. Elegánsan viszonozta az integetéseket, s kesztyűs kézzel nagylelkűen záporozta a sokaságra csókjait. Izmos ifjak és lányok fegyelmezett sorokban, kart karba öltve táncoltak mögötte végig az úton, és rekedt hangú, üveges szemű imádattal kántálták: – Mi-lo! Mi-lo! Mi-lo!
Most, hogy a titok napvilágra került, Milo fölengedett Yossarian meg Orr iránt, és mérhetetlen, szégyenlős büszkeséggel pöffeszkedett. Arca eleven színt öltött. Milót azért választották meg polgármesternek Palermóban – meg a közeli Cariniban, Monrealéban, Bagheriában, Termini Immersében, Cefaliban, Mistrettában meg Nicosiában is –, mert skót whiskyt hozott Szicíliába.
Yossarian csodálkozott. – Hát ennyire szeretik itt az emberek a skót whiskyt?
– Azt nem tudom, mert nem isznak ezek egy csöpp skót whiskyt sem – magyarázta Milo. – A skót whisky nagyon drága, ezek az emberek meg nagyon szegények.
– Akkor meg miért Szicíliába importálja, ha itt egyáltalán nem isszák?
– Hogy árat csináljak neki. A skót whiskyt innen Máltába viszem, hogy nagyobb haszonkulcsot érjek el vele, amikor ismét eladom magamnak valaki más helyett. Itt én egy egészen új foglalkozási ágat honosítottam meg. Ma már Szicília a harmadik legnagyobb skótwhisky-exportőr a világon, és ezért választottak meg polgármesterüknek.
– Ha ilyen nagymenő, akkor hogy állunk a mi szállodai szobánkkal, ezt mondja meg – vicsorogta Orr tiszteletlenül, fáradtságtól kásás hangon.
Milo bűnbánóan válaszolt. – Hát ezt a dolgot meg fogom vizsgálni – ígérte. – Igazán sajnálom, hogy elfelejtettem rádión hotelszobát foglalni maguknak is. Jöjjenek velem a hivatalomba, és ott tüstént megbeszélem a dolgot az alpolgármesteremmel.
Milo hivatala egy borbélyműhely volt, az alpolgármester pedig egy köpcös borbély, akinek hízelkedő ajkáról oly bőségben tajtékoztak a szívélyes üdvözlések, akár a hab, melyet épp kezdett fölverni Milo borotvaszappanján.
– Hát, Vittorio – mondta Milo, és lustán elterpeszkedett Vittorio egyik borbélyszékén –, hogy mentek a dolgok mostanában, a távollétemben?
– Nagyon rosszul, Signor Milo, nagyon rosszul. De most, hogy megint itthon van, az emberek boldogok.
– A tömeg méretein gondolkodtam. Hogy lehet az, hogy a szállodák tömve vannak?
– Mert nagyon sok ember jött át a szomszédos városokból, hogy Signor Milót láthassa: Aztán meg itt vannak a felvásárlók mind, akik az articsókavásárra a városba jöttek.
Milo keze, mint a sas, meredeken fölröppent, és megállította Vittorio borotvapamacsát. – Mi az az articsóka? – tudakolta.
– Az articsóka, Signor Milo? Az articsóka nagyon ízletes zöldségféle, mely a világ minden táján nagyon népszerű. Meg kell kóstolnia az articsókát, míg itthon tetszik lenni, Signor Milo. Mi termeljük a világ legjobb articsókáját.
– Tényleg? – kérdezte Milo. – Idén hogy kel az articsóka?
– Úgy néz ki, hogy articsókaviszonylatban nagyon jó évünk lesz. Nagyon rossz volt az articsókatermés.
– Tényleg? – merengett Milo, és eltűnt. Oly gyorsan siklott le a székről, hogy a csíkos borbélylepedő még egy darabig tartotta alakját, miután kibújt alóla, s csak később hullott össze. Milo már eltűnt a láthatárról, mire Yossarian meg Orr utánavetette magát az utcán.
– Kérem a következőt – ugatott Milo helyettese hivatásszerűen. – Ki következik?
Yossarian meg Orr búskomoran távozott a borbélyműhelyből. Miután Milo elhagyta őket, otthontalanul gázoltak a rivalgó tömegben, és hiába szimatoltak alvóhely után. Yossarian ki volt merülve. Fejében egyhangú, őrjítő fájás lüktetett, Orr meg az idegeire ment, mert talált valahol két vadgesztenyét, a pofájába rakta őket, és úgy ballagott, míg Yossarian rá nem jött, és ki nem köpette vele. Orr aztán talált valahol két vadalmát, becsúsztatta őket, míg Yossarian rá nem jött, és mellbe nem vágta, hogy köpje ki őket a szájából. Orr vigyorgott, és azt mondta, nem is vadalma volt, hanem vadgesztenye, és nem is a szájában volt, hanem a markában, de Yossarian nem értett belőle egy árva szót sem a szájában levő vadgesztenye miatt, de ettől függetlenül kivetette vele. Ravasz fény villant meg Orr szemében. Keményen megdörzsölte homlokát a keze fejével, mintha alkoholos emlékezetkihagyásban szenvedne, és fajtalanul vihogott.
– Emlékszel arra a lányra... – Abbahagyta, hogy megint fajtalanul vihogjon egyet. – Emlékszel arra a lányra, aki azzal a cipővel kalapálta a fejem, ott abban a római lakásban, mikor mindketten meztelenek voltunk? – kérdezte, aztán ravaszul várt és nézett. Megvárta, míg Yossarian óvatosan bólint. – Ha engeded, hogy visszategyem a vadgesztenyét a pofámba, elmondom neked, miért kalapált. Áll az alku?
Yossarian bólintott, és Orr elmondta neki az egész képtelen históriát arról, hogy a meztelen lány miért kalapálta cipője sarkával a fejét Nately kurvájának a lakásán, de Yossarian képtelen volt egy szót is megérteni belőle, mert a vadgesztenye megint benne volt Orr szájában. Yossarian kétségbeesetten röhögött a trükkön, de végül beesteledett, és ők jobb híján nekivágtak, hogy rossz hangulatban megvacsorázzanak egy mocskos kocsmában, utána autóstoppal visszamentek a repülőtérre, befeküdtek a gépbe, és zsibbasztó kínban addig forgolódtak a hideg fémpadlón, amíg alig két óra múlva teherautó-sofőrök verték föl és zavarták ki őket a puszta földre, hogy megrakják a repülőgépet articsókás ládákkal. Az eső vadul zuhogni kezdett. Yossarian meg Orr bőrig ázott, mire a teherautók eltakarodtak, de nem volt más választásuk, mint hogy bepréseljék magukat vissza a gépbe, és egymáshoz lapuljanak, mint holmi reszkető heringek az articsókás ládák éles sarkai között, melyeket Milo kora hajnalban Nápolyba fuvarozott, és elcserélt fahéjra, szegfűszegre, vaníliára és magyar borsra, amit még aznap nagy sietve visszafuvarozott délre, Máltába, ahol, mint kiderült, nagymester-helyettes. Yossariannak meg Orrnak Máltában sem jutott szoba. Milo Máltában Sir Milo Minderbinder őrnagy volt, és hatalmas iroda várta a Nagymesteri Palotában. Mahagóni íróasztala szinte végtelen volt. A tölgyfa burkolatú fal egyik mezőjén, keresztbe tett brit zászlók között függött az őfelsége Walesi Muskétásainak egyenruhájába öltözött Sir Milo Minderbinder őrnagy megragadó és drámai fotográfiája. A fotográfia keskeny, vágott bajuszt, márványba vésett arcot mutatott, szeme éles volt, mint a tüske. Milót lovaggá ütötték, kinevezték őrnaggyá őfelsége Walesi Muskétásaihoz, és tiszteletbeli nagymester-helyettes lett, mert meghonosította Máltában a tojáskereskedelmet. Milo nagylelkűen engedélyezte Yossariannak meg Orrnak, hogy az éjszakát irodájának vastag szőnyegén tölthessék, de alighogy ő eltűnt, megjelent egy állig felfegyverzett strázsa, és bajonettje hegyével kipiszkálta őket az épületből, mire egy goromba sofőrrel, aki jól megvágta őket, kihajtattak a repülőtérre, és megint befeküdtek a gépbe, amely most kakaóval meg frissen szüretelt kávéval csurig rakott katonazsákokkal volt megpakolva, és oly dús illatoktól bűzlött, hogy mindketten vadul hánytak kinn a futóműnek dőlve, amikor másnap reggel Milót, aki friss volt és üde, mint a nyíló virág, kihozta a sofőrje, és elindultak Oranba, ahol szintén nem jutott szállodai szoba Yossariannak meg Orrnak, és ahol Milo aisah volt. Milónak fényűző lakosztály állt rendelkezésére a narancsvörös kastélyban, de Yossarian meg Orr nem mehetett oda vele, mert Yossarian meg Orr hitetlen gyaurok voltak. A kapunál gargantuai méretű berber testőrök állták útjukat, és handzsárjukkal elzavarták őket. Orr rekedt és taknyos volt, nyomorékká tette a nátha. Yossarian széles háta meggörnyedt, és szaggató kínnal sajgott. Szemrebbenés nélkül kicsavarta volna Milo nyakát, de Milo Órán aisahja volt, ennélfogva szent és sérthetetlen. Milo nemcsak Órán aisahja volt, mint később kiderült, hanem ő volt a bagdadi kalifa is, továbbá a damaszkuszi imám és Arábia sejkje is ő volt. Milo volt a gabonaisten, az esőisten, a rizsisten az olyan elmaradt országokban, ahol a tudatlan, babonás nép még mindig efféle kegyetlen isteneket imád, továbbá mélyen benn Afrika dzsungeljeiben, vallotta be példamutató szerénységgel, bajuszos orcájának nagy, faragott képe található, amint az emberi vértől vöröslő primitív kőoltárok fölött a messzeségbe bámul. Útjukban, ahol leszálltak, Milót mindenütt hódolattal pajzsra emelték, egyik diadalmas ováció a másikat követte, ahogy az egyik városból a másikba jutottak, míg végül hátraarcot csináltak, és KisÁzsián át Kairóba érkeztek, ahol Milo felvásárolta a piacról a gyapotot, ami a világon senkinek sem kellett, és ami azon nyomban a tönk szélére taszította Milót. Kairóban végre jutott szállodai szoba Yossariannak meg Orrnak. Puha ágy várta őket, meg kövér, fölvert párna, tiszta, ropogós lepedő. Ruháiknak gardróbszekrény, akasztókkal. Volt fürdővíz is. Faggyúszagú, elhanyagolt testüket rózsaszínűre áztatták gőzölgő forró vízben, aztán Milo társaságában elhagyták a szállót, hogy ráksalátát meg csirkemellet egyenek egy nagyon jó vendéglőben, ahol az előcsarnokban levő tőzsdei árfölyamjelző telex véletlenül épp akkor kopogta le az egyiptomi gyapot utolsó ajánlatait, amikor Milo megkérdezte a pincérek fővezérét, hogy vajon miféle masina volna is az. Milo el sem tudott szebbet képzelni, mint a tőzsdei árfolyamjelző telex.
– Tényleg? – kiáltott fel, amikor a pincérek fővezére befejezte magyarázó előadását. – És mennyiért kel most az egyiptomi gyapot? – A pincérek fővezére megmondta neki, és Milo megvette az egész termést.
De Yossarian közel sem félt annyira az egyiptomi gyapottól, amit Milo megvett, mint attól az éretlen vörös banánhalomtól, amit a bennszülött negyed piacán figyelt ki Milo, amikor befelé hajtattak a városba, és félelme tüstént beigazolódott, mert Milo alig éjfél után felrázta mély álmából, és az orra alá dugott egy félig hámozott banánt. Yossarian visszanyelte zokogását.
– Kóstolja meg – sürgette, és állhatatosan tartotta a banánt Yossarian meggyötört képe elé.
– Milo, maga kurva -nyöszörgött Yossarian –, csak egy kicsikét hagyjon aludni.
– Egye meg, és mondja meg, jó-e? – hajtogatta a magáét Milo. -De meg ne mondja Orrnak, hogy magának adtam. Tőle két piasztert vasaltam be érte.
Yossarian megadóan megette a banánt, és miután közölte Milóval, hogy jó, becsukta a szemét, de Milo megint fölrázta, és utasította, hogy kapkodja magára a ruháit, amilyen gyorsan csak tudja, mert azonnal indulnak Kanosára.
– Magának meg Orrnak be kell szépen rakni a banánt a gépbe – magyarázta. – Az ember azt mondta, ügyeljenek a pókokra, mikor a csomókat a kezükbe veszik.
– Nem várhatnánk reggelig, Milo? – esedezett Yossarian. – Csak egy kicsit hagyjon aludni.
– A banán nagyon gyorsan érik – válaszolta Milo –, és egy perc veszteni való időnk sincs. Gondolja csak el, hogy megörülnek az emberek otthon a századnál, ha megkapják ezt a banánt.
De az emberek otthon a századnál még csak nem is láttak egy fia banánt sem, mert Isztambulban kereslet volt banánra, Bejrútban meg kínálat köménymagra, amivel Milo, miután a banánt eladta, Bengáziba sietett. Amikor pedig Orr szabadságának lejártával, hat nap múlva, lélekszakadva megérkeztek Pianosára egy géprakomány hófehér szicíliai tojással, amiről Milo azt mondta, hogy Egyiptomból való, és potom négy centért adta el a kantinjainak, a szindikátushoz tartozó parancsnokok egyöntetűen követelték, vágtasson azonnal vissza Kairóba még több éretlen banánért,, és adja el Törökországban köménymagért, amire Bengáziában kereslet van. És mindenki részesedett belőle.
Az egyetlen valaki, aki otthon a századnál tényleg látott valamit Milo vörös banánjából, az Aarfy volt, aki szólt egy befolyásos diák-egyleti ismerősének a hadbiztosságnál, s az ő révén szerzett két darabot belőle, amikor a banán beért, és a rendes feketepiaci csatornákon Itáliába kezdett áramlani, és aki Yossanannal együtt ott ült a tiszti szálláson azon az estén, amikor Nately végül mégis megtalálta a kurváját a gyászos keresgélés annyi kárba veszett hete után, és két társnőjével együtt visszacsalogatta a szállásra azzal, hogy koponyánként harminc dollárt ígért nekik.
– Koponyánként harminc dollár? – jegyezte meg Aarfy lassan, és mint valami finnyás szakértő, kétkedve böködte és tapogatta a három öles termetű lányt. – Harminc dollár sok pénz az ilyenért. Mellesleg, én soha életemben nem fizettem érte.
– Nem kértelek rá, hogy fizess érte – biztosította Nately gyorsan. – Én fizetek mindnyájukért. Csak annyit kérek tőletek, gyerekek, hogy vigyétek el a másik kettőt. Kisegítenétek?
Aarfy öntelten vigyorgott, és megrázta puha, kerek fejét. – A jó öreg Aarfy helyett senki se fizessen. Mindent meg tudok én szerezni, amit akarok, és akkor, amikor akarom. Csak most éppen nem vagyok abban a hangulatban.
– Miért nem fizeted ki mind a hármat, és küldöd el a másik kettőt? – ajánlotta Yossarian.
– Azért, mert az enyém földühödne, ha csak őt dolgoztatnám meg a-pénzéért – válaszolta Nately, és aggodalmas pillantást vetett a nőjére, aki nyugtalanul meresztgette rá a szemét, és már-már morogni kezdett.
– Azt mondta nekem, ha csakugyan szeretném, őt küldeném el, és a másik kettő közül feküdnék le valamelyikkel.
– Jobb ötletem van – dicsekedett Aarfy. – Miért nem fogjuk itt mind a hármat addig, amíg aztán itt lesz a kijárási tilalom ideje, és akkor megfenyegetjük őket, hogy kilökjük őket az utcára, és ott le fogják őket tartóztatni, ha csak ide nem adják, ami pénzük van? Még azzal is megfenyegethetjük őket, hogy kilökjük őket az ablakon.
– Aarfy! – rémüldözött Nately.
– Én csak segíteni próbáltam – mondta Aarfy bárányszelíden. Aarfy mindig igyekezett Natelyn segíteni, mert Nately apja gazdag és befolyásos ember volt, aki kitűnő állása révén segíthetett volna Aarfyn a háború után. – Ajjaj – védekezett nyafogva. – Otthon a koleszban mindig csináltunk ilyen dolgokat. Emlékszem, amikor egyszer lecsaltuk a városból azt a két süket főiskolás lányt az egyletbe, és kényszerítettük őket, hogy mindenkivel tömjenek, aki ott volt és kedve szottyant rá, mert különben fölhívjuk a szüleiket, és megmondjuk nekik, hogy tömtek velünk. Több mint tíz órán át voltak ágyban tartva. Még egy kicsikét meg is pofoztuk őket, amikor panaszkodni kezdtek. Aztán elvettük a kis pénzecskéjüket, a rágógumijukat, és kidobtuk őket. Bizony, fiúk, micsoda pompás murikat csaptunk mi ott az egyletben – merült a múltba békésen, míg testes képe nyájasan és pirospozsgás hévvel ragyogott föl a nosztalgikus emlékre. – Ki szoktunk közösíteni mindenkit, még egymást is.
De Aarfy most már nem segíthetett Natelyn, mert a lány, akibe Nately oly mélységesen beleszeretett, növekvő, komor szemrehányással, fenyegetően szidni kezdte Natelyt. Szerencsére épp akkor beviharzott Éhenkórász Joe, és megint rendben lett minden, csakhogy egy másodperc múlva Dunbar támolygott be részegen, és rögtön ölelgetni kezdte a vihogó lányokat, egyiket a másik után. Most már négy férfi esett három lányra, és erre mind a heten fölkerekedtek, otthagyták Aarfyt a szálláson, és fölkapaszkodtak egy fiákerre, amely egy tapodtat se mozdult a járdaszegély mellől, mert a lányok előre követelték a pénzüket. Nately gáláns bőkezűséggel odaadta nekik a kilencven dollárt, miután kölcsönkért húsz dollárt Yossariantól, harmincötöt Dunbartól, tizenhét dollárt meg Éhenkórász Joe-tól. A lányok ezután barátságosabbak lettek, és megadtak egy címet a kocsisnak, aki csörömpölve hurcolta Őket végig a fél városon egy olyan negyedbe, ahol még sohasem jártak, míg végül megállt egy sötét utcában egy magas, roskatag épület előtt. A lányok fölvezették őket a meredek, nyikorgó falépcsőn négy nagyon magas emeletre, s ott egy ajtón át beterelték őket saját, tüneményes lakosztályukba, amelyben ruganyos, fiatal meztelen lányok bokrai sarjadtak, talán osztódással, végtelenül és csodálatosan, és ott volt még a gonosz, züllött és rút vénember is, aki szünet nélkül ingerelte Natelyt epés nevetésével, meg a kiváló, rendszerető vénasszony a hamuszürke gyapjúpulóverében, aki helytelenített minden erkölcstelenséget, ami a házban történt, és tőle telhetően igyekezett mindent a legnagyobb rendben tartani.
Az a hely a női mellbimbók és köldökök dús, termékeny bőség-szaruja volt. Először csak az ő három nőjük volt a sötétbarna, homályosan megvilágított szalonban a három homályos folyosó találkozásánál, melyek egymással ellentétes irányban futottak szét a csodálatos és különös bordély távoli zugaiba. A lányok tüstént levetkőztek, de közben meg-megálltak bizonyos szakaszoknál, büszkén mutogatva rikoltó alsóneműiket, és folyton a feslett vénemberrel incselkedtek, aki kócos, hosszú fehér hajat és szurtos, fehér, kigombolt inget viselt, és kéjesen kukorékolt penészes, kék karszékében, mely csaknem pontosan a szoba közepére volt állítva, és aki derűs és gunyoros szertartásossággal mondott hozottistent Nately-nek meg a kompániájának. Aztán a vénasszony elcsoszogott, hogy nőt hozzon Éhenkórász Joe-nak, és gáncsoskodó fejét bánatosan lehorgasztva két nagy keblű szépséggel tért vissza, akik közül az egyik már le volt vetkőzve, a másikon meg csak egy átlátszó rózsaszín, háromnegyedes hálókabát volt, de ebből is kibújt, míg leült. Még három meztelen lány ődöngött be különböző irányból, és benn maradtak fecsegni, aztán még két másik. Még négy lány haladt át a szobán erkölcstelen csoportozatban, mély beszélgetésbe merülten; három mezítláb volt, egy pedig életveszélyesen ugrándozott befűzetlen, ezüst báli cipőjében, melyről látszott, hogy nem a sajátja. Még egy lány jelent meg, egy szál bugyiban, hogy közéjük üljön, ezzel az egész gyülekezet néhány rövid perc alatt tizenegyre egészült ki, és egy kivételével mindenki teljesen ruhátlan volt.
Mindenfelé pőre hús világított, leginkább telt hús, és Éhenkórász Joe haldokolni kezdett. Merev vigyázzban állt, kihűlt kataleptikus döbbenetben, míg a lányok beténferegtek és kényelmesen nekitelepedtek. Aztán hirtelen éles sikolyt röppentett föl, és az ajtó felé iramodott, hogy hanyatt-homlok a legénységi állomány szállására csörtessen a fényképezőgépért. Útjában csak egy másik tébolyult sikoly állította meg, mégpedig a sajátja, mert az a szörnyű, dermesztő balsejtelem ragadta torkon, hogy ezt az egész bájos, vad ragyogású, gazdag és színes pogány paradicsomot menthetetlenül elragadják előle, ha csak egyetlen pillanatra is leveszi róla a szemét. Megtorpant az ajtónál, makogva, míg arcán és nyakán vadul rángatóztak a duzzadt erek és inak. A vénember győzelemittas őrömmel figyelte, ahogy ott ült a penészes kék karosszékében, mint valami sátáni és kéjsóvár istenség a trónuson, pipaszárlábait egy lopott amerikai katonapokrócba bugyolálva a felfázástól való félelmében. Békésen nevetgélt, és beesett, okos szeme cinikus és fékezhetetlen derűvel, megértően villogott. Kissé már be volt állítva. Nately tüzes ellenszenvvel hőkölt vissza a látványtól, mert ki nem állhatta a bűnös, szégyentelen és hazafiatlan vénembert, aki elég öreg volt ahhoz, hogy az apjára emlékeztesse, és aki becsmérlő vicceket faragott Amerikáról.
– Amerika – mondta – el fogja veszíteni a háborút. Olaszország meg fogja nyerni.
– Amerika a legerősebb és a legvirágzóbb ország a földön – világosította fel Nately büszke szenvedéllyel és méltósággal. – És az amerikai harcosnál nincs különb katona.
– Pontosan – egyezett bele a vénember udvariasan, egy árnyalatnyi csipkelődő derűvel. – Olaszország ezzel szemben a legkevésbé virágzó ország a földön. És az olasz harcosnál nyilván minden más nemzet katonája különb. És pontosan azért van az, hogy az én hazám oly pompásan megállja helyét ebben a háborúban, míg a maga hazája oly gyalázatosan állja meg a helyét.
Nately meglepetten fölröhögött, aztán mentegetőzve elvörösödött udvariatlansága miatt. – Elnézést, hogy kinevettem – mondta komolyan, aztán tisztelettudóan vállveregető modorban folytatta. -De Olaszországot megszállták a németek, és most megszálljuk mi is. Erre igazán nem mondhatja, hogy ez a pompás helytállás, vagy mégis?
– De mennyire azt mondom – kiáltotta vidáman a vénember. -A németeket lassacskán kiverik innen, de mi itt maradunk. Néhány éven belül maguk is eltűnnek majd innen, de mi itt maradunk. Tudja, Olaszország tényleg nagyon szegény és gyenge ország, ezért van az, hogy mi olyan erősek vagyunk. Olasz katonák már nem halnak meg. De német katonák meg amerikai katonák még mindig meghalnak. Ezt nevezem én pompás helytállásnak. Igen, teljesen bizonyos vagyok abban, hogy Olaszország túléli ezt a háborút, és élni fog még sok-sok idővel azután is, hogy a maga hazája már rég elpusztult.
Nately alig hitt a fülének. Ilyen felháborító káromkodást soha életében nem hallott, és beidegzett logikájával azon tűnődött, miért nem jönnek már a rendőrök, hogy vasra verjék ezt az áruló vénembert.
– Amerika nem fog elpusztulni kiáltotta szenvedélyesen.
– Soha? – döfött finoman a vénember.
– Hát... – Nately hangja elcsuklott.
A vénember elnézően nevetett, valami mélyebbről fakadó, kirobbanóbb örömet palástolva. Döfései még mindig finomak voltak. -Róma elpusztult, Görögország elpusztult, Perzsia elpusztult, Spanyolország elpusztult. Minden nagy birodalom elpusztult. Miért éppen a maguké ne pusztulna el? Mit gondol voltaképpen, meddig fog létezni a maga hazája? örökké? Ne feledje, maga a Föld is pusztulásra van ítélve, körülbelül huszonötmillió év múlva el fogja pusztítani a Nap.
Nately kényelmetlenül feszengett. – Hát, gondolom, örökké, az talán túlzás.
– Egymillió évig? – állhatatoskodott a huhogó vénember átható, szadista gyönyörűséggel. – Félmillióig? Békák mintegy ötszázmillió év óta élnek. Tényleg olyan biztosan meri állítani, hogy Amerika, erejének és virágzásának teljében, harcosaival, akik minden más nemzet katonájánál különbek, életszintjével, mely a legmagasabb a világon, meg fog élni annyi időt, mint a... békák?
Nately szeretett volna belevágni a kihívó képébe. Esedezve pillantott körül segítségért, hogy megvédhesse hazája jövőjét az agyafúrt és bűnös agresszor visszataszító rágalmai ellen. Amit látott, kiábrándító volt. Yossarian meg Dunbar egy távoli sarokban orgiasz-tikus tapizást rendezett négy-öt pajzán leánnyal meg hat üveg vörösborral. Éhenkórász Joe meg már rég elcsámborgott valamelyik titokzatos folyosón, maga előtt hajtva, mint valami dühöngő despota, a legszélesebb csípőjű prostituáltak közül annyit, amennyit vékony, szélmalmozó karja alá tudott venni, és be tudott zsúfolni egy kétszemélyes ágyba.
Nately zavart volt és tanácstalan. Nője szétvetett tagokkal minden báj nélkül hevert egy túlzsúfolt díványon, arcán meddő unalom. Nately biztonságát megingatta a lánynak iránta tanúsított merev közönye, az az álmos és fásult nyugalom, amelyre ő oly élénken, oly édesen és nyomorultul emlékezett az első pillanattól fogva, amikor a lány meglátta, és semmibe vette őt a legénységi állomány szállásának társalgójában, ahol filléres alapon huszonegyeztek. Parázna szája kerek O alakra tárult, és maga a Jóisten se tudhatta, élettelen, füstös szeme mire bámul ilyen állati közönnyel. A vénember nyugodtan figyelte Natelyt, és kritikus mosollyal várakozott. Ez a mosoly részvevő volt és gunyoros. Hajlékony, szőke, kígyómozgású, szép lábú, mézszín bőrű lány telepedett elégedetten a vénember székének egyik karfájára, hogy bágyadtan és kacéran csipkedni kezdje a vénember szögletes, sápadt, züllött arcát. Nately, akit lelke mélyéig megbotránkoztatott, hogy egy ilyen vénember ilyen kéjvágyó legyen, ellenségesen megmerevedett az elébe táruló kép láttán. Csüggedt lélekkel elfordult, és azon tűnődött, vajon miért nem fogta meg a nőjét egész egyszerűen, és miért nem feküdt le vele.
Ez a szutykos, keselyűforma, sátáni vénember az apjára emlékeztette Natelyt, mert egy szemet sem hasonlítottak egymásra. Nately apja választékos modorú, fehér hajú úriember volt, aki kifogástalanul öltözködött; ez a vénember bárdolatlan volt és részeges. Nately apja józan, bölcs gondolkodású és felelősségteljes ember volt; ez a vénember megbízhatatlan és feslett életű. Nately apja diszkrét volt és kulturált; ez a vénember durva pokróc. Nately apja hitt a tisztességben, és mindenre tudott választ; ez a vénember nem hitt semmiben, és csak kérdései voltak. Nately apjának elegáns fehér bajusza volt; ennek a vénembernek egyáltalán nem volt bajusza. Nately apja – és mindenkinek az apja, akivel Nately életében találkozott – bölcs volt és tiszteletre méltó; ez a vénember végtelenül visszataszító, és Nately megint vitába szállt vele, mert elhatározta, hogy visszautasítja burkolt célzásait és alávaló érvelését, s olyan nemes bosszút vesz rajta, amivel megragadja az unatkozó, közönyös lány figyelmét, akibe annyira beleszeretett, és örökre elnyeri csodálatát.
– Őszintén szólva nem tudom, meddig fog létezni Amerika – kezdte rettenthetetlenül. – Föltehetően mi sem fogunk örökké élni, ha egy napon maga a világ is elpusztul majd. De azt igenis tudom, hogy élni és diadalmaskodni fogunk hosszú-hosszú időn keresztül.
– Milyen hosszú időn keresztül? – csúfolódott az istentelen vénember villogó és diadalittas rosszindulattal. – Még olyan hosszú időn keresztül se, mint a békák?
– Sokkal tovább, mint maga vagy én – kottyantotta ki Nately akadozva.
– Ja úgy! Akkor bizony nem valami hosszú időn keresztül, ha számításba veszi, hogy maga milyen bátor és hiszékeny, én meg milyen öreg vagyok.
– Hány éves? – kérdezte Nately, akit akarata ellenére kíváncsivá tett és elbűvölt a vénember.
– Százhét – kuncogott szívélyesen a vénember Nately dühös arcába.
– Látom, ezt sem hiszi el.
– Én semmit sem hiszek el, amit maga mond – válaszolta Nately szégyenlős, békítő mosollyal. – Egyetlen dologban hiszek, mégpedig abban, hogy Amerika megnyeri a háborút.
– Túl nagy jelentőséget tulajdonít a háború megnyerésének – csipkelődött a szurtos, gonosz vénember. – Pedig az igazi trükk a háború elvesztésében rejlik, ha azt tudja valaki, hogy melyik háborút kell elveszíteni. Olaszország évszázadok óta veszti el a háborút, és ennek ellenére, nézze csak meg, milyen jól megvagyunk. Franciaország egyre-másra nyeri a háborúkat, és folyton válsággal küzd. Németország folyton veszít, és virágzik. Nézze csak meg, mi történt velünk a közelmúltban. Olaszország háborút nyert Etiópiában, és azon nyomban súlyos bajok szakadtak ránk. A győzelem a nagyság olyan esztelen tévhitét plántálta belénk, hogy segítettünk elkezdeni egy olyan háborút, aminek megnyerésére fikarcnyi esélyünk se volt. De most, hogy megint vesztésben vagyunk, minden kezd jobbra fordulni, és egész biztos talpra is állunk, ha sikerül elérni, hogy legyőzzenek bennünket.
Nately már nem is leplezte kába zavarát. – Most aztán tényleg nem értem, mit mond itt nekem. Úgy beszél, mint aki megzavarodott.
– De úgy élek, mint akinek helyén az esze. Mikor Mussolini volt fönn, én fasiszta voltam, most, hogy le lett téve, antifasiszta vagyok. Megveszekedett németpárti voltam, amikor a németek itt voltak, hogy megvédjenek bennünket az amerikaiak ellen, és most, hogy az amerikaiak itt vannak megvédeni bennünket a németek ellen, én megveszekedett amerikabarát vagyok. Biztosíthatom, felháborodott ifjú barátom – a vénember mindentudó, lekicsinylő pillantása egyre elevenebben ragyogott, ahogy nőttön-nőtt Nately dadogó döbbenete –, hogy magának és a maga hazájának nincs elszántabb híve Olaszországban, mint én... de csak addig, amíg maguk itt vannak Olaszországban.
– De hiszen – kiáltott fel Nately hitetlenül – maga köpönyegforgató! Hitvány helyezkedő! Szégyentelen, lelkiismeretlen megalkuvó!
– Százhét éves vagyok – emlékeztette a vénember nyájasan.
– Nincsenek magának elvei?
– Persze hogy nincsenek.
– Sem erkölcsi világrendje?
– Én nagyon erkölcsös ember vagyok – bizonykodott a gaz vénember, komolyságot miméivé, és megsimogatta egy fekete hajú, begyes mellű lány meztelen csípőjét, aki csábítóan terpeszkedett el a szék másik karfáján, és akinek csinos gödröcskék voltak az állán. Gunyorosan vigyorgott Natelyre, ahogy a két meztelen lány között ült öntelt, elnyűtt dicsőségében, és uralkodói mozdulattal nyugtatta két kezét a lányokon.
– Nem hiszem el – jegyezte meg Nately mogorván, és konokul próbálta nem tudomásul venni a különös kapcsolatot a vénember és a lányok között. – Egész egyszerűen nem hiszem el.
– Igen ám, csakhogy szóról szóra igaz. Amikor a németek bevonultak a városba, úgy táncoltam az utcákon, mint valami ifjú balerina, és rekedtre kiabáltam a tüdőmet, hogy Heil Hitler! Még egy kis náci zászlót is lengettem, amit egy szép kislány kezéből kaptam ki, amíg a mamája félrenézett. Amikor a németek elhagyták a várost, kirohantam, hogy egy palack kitűnő brandyvel meg egy csokor virággal üdvözöljem az amerikaiakat. A brandyt magamnak szántam, persze, a virágot meg arra, hogy a felszabadítókra szórjam. Volt ott egy nagyképű, nagy hasú őrnagy, az első kocsiban ült, azt találtam el pont a szeme közt egy szál vörös rózsával. Csodálatos lövés volt! Ha látta volna, hogy pislogott.
Nately hápogott, csodálkozásában talpra ugrott, arcából kifutott a vér. – **de Coverley őrnagy! – kiáltotta.
– Ismeri? – érdeklődött a vénember örömmel. – Micsoda tündéri véletlen!
Nately annyira föl volt háborodva, hogy nem is hallotta. – Szóval maga az, aki megsebesítette **de Coverley őrnagyot! – kiáltott fel elszörnyedt méltatlankodással. – Hogy tehetett ilyet?
Az ördögi vénembert nem lehetett megzavarni. – Hogyan állhattam volna ellen, nem ezt akarta mondani? Látnia kellett volna azt az arrogáns vén tökfilkót, ahogy ott ült a kocsiban, szigorúan, mint maga a Mindenható, a nagy, szögletes fejével meg a nevetnivalóan ünnepélyes arcával. Micsoda kísértő célpont volt! Szemközt találtam egy szál Amerikai Ideál nevű rózsával. Gondolom, igazán alkalomhoz illően cselekedtem. Mi a véleménye?
– Igazán rettenetes dolgot cselekedett! – kiáltott rá Nately szemrehányóan. – Gonosz és bűnös dolgot cselekedett! **de Coverley őrnagy a század egyik legfontosabb személyisége!
– Tényleg? – gúnyolódott a javíthatatlan vénember, és gyászosan csipkedte hegyes állat, a megbánás paródiájaként. – Ez esetben legalább azt az egyet el kell ismernie, hogy nem vagyok részrehajló. Amikor a németek bejöttek, kis híján ledöftem egy robusztus ifjú Oberleutnant-ot egy havasigyopár gyökerével.
Natelyt elborzasztotta és zavarba ejtette, hogy a gyalázatos vénember képtelen felfogni a sértés mérhetetlen voltát. – Nem érti, mit csinált? – korholta hevesen. – **de Coverley őrnagy nemes és csodálatos személyiség, akit mindenki imád.
– Aki voltaképpen ostoba vén bolond, és voltaképpen nincs joga úgy tenni, mintha ostoba ifjú bolond volna. Hol van most? Meghalt?
Nately halkan válaszolt, komor áhítattal. – Senki sem tudja. Mintha eltűnt volna.
– Látja? Képzelje csak el, hogy valaki az ő korában kockára teszi azt a kis életét, ami még maradt neki, olyan képtelenségért, mint a haza!
Nately tüstént sorompóba állt. – Nincs abban semmi képtelenség, ha az ember életét áldozza a hazájáért – jelentette ki.
– Nincs? – kérdezte a vénember. – Mi a haza? A haza egy darab föld, amit minden oldalról határok vesznek körül, rendszerint természetellenes határok. Az angolok meghalnak Angliáért, az amerikaiak meghalnak Amerikáért, a németek meghalnak Németországért, az oroszok meghalnak Oroszországért. Mármost ötven vagy hatvan haza harcol ebben a háborúban. Bizonyos, hogy ilyen sok haza közül nem mind éri meg, hogy meghaljanak érte.
– Amiért élni érdemes – mondta Nately –, azért meghalni is érdemes.
– És amiért meghalni érdemes – válaszolta a szentségtörő vénember –, azért bizonyosan élni is érdemes. Tudja, maga olyan tiszta és naiv fiatalember, hogy már-már sajnálom magát. Hány éves? Huszonöt? Huszonhat?
– Tizenkilenc – mondta Nately. Húsz leszek januárban.
– Ha megéri. – Az öregember a fejét ingatta, és egy pillanatra ugyanaz a tűnődő, sértett komorság ült ki az arcára, amit a gáncsoskodó, zsémbes vénasszonyén lehetett látni. – Meg fogják magát ölni, ha nem lesz elővigyázatos, és én már most le merném fogadni, hogy nem lesz elővigyázatos. Miért nem használja az eszét, és miért nem próbál egy kicsit rám hasonlítani? Maga is élhetne százhét évig.
– Mert érdemesebb állva fogadni a halálos csapást, mint térden csúszva élni – vágott vissza Nately diadalmas és magasztos meg-győződéssel. – Gondolom, nem először hallja ezt a mondást.
– De nem ám – mélázott az áruló vénember, és megint elmosolyodott. – De attól tartok, maga visszafelé tudja. Jobb állva fogadni az életet, mint térden csúszva meghalni, így szól ez a mondás.
– Biztos ebben? – kérdezte Nately kijózanodott zavarban. -Mintha értelmesebb lenne az én változatomban.
– Nem, az én változatomban értelmesebb. Kérdezze meg a barátait.
Nately megfordult, hogy megkérdezze a barátait, és rájött, hogy már rég eltűntek. Yossarian és Dunbar eltűnt. A vénember szégyentelén derúvel hahotázott, látván a fiú zavart és meglepett arckifejezését. Nately arca szégyenében elborult. Néhány másodpercig tanácstalanul habozott, majd megpördült tengelye körül, és bemenekült a legközelebbi folyosóba Yossarian és Dunbar után nyomozva, abban a reményben, hogy időben elkapja, és mentőosztag gyanánt visszacsalogatja őket a **de Coverley őrnagy és a vénember közötti összecsapás jelentőségteljes hírével. Minden folyosón minden ajtó be volt zárva. Egyikből sem szűrődött ki világosság. Nagyon késő volt. Nately elhagyottan véget vetett a kutatásnak. Nem maradt más tennivalója, eszmélt rá végül, mint fogni a lányt, akibe oly nagyon beleszeretett, és ágyba bújni vele valahol, ahol udvarias, gyengéd öleléssel szeretheti, és szövögetheti vele együtt a jövő terveit; de mire a szalonba visszatért, már ő is lefeküdt valahol, és Natelynek nem maradt más tennivalója, mint újrakezdeni az elvetélt vitát a gyűlöletes vénemberrel, aki mókás udvariassággal fölemelkedett székéből, bocsánatot kért az estéért, és otthagyta Natelyt két rövidlátó lánnyal, akik nem tudták neki megmondani, melyik szobába ment lefeküdni a kurvája, és néhány perc múlva, miután megpróbálták magukra vonni a figyelmét, de hiába, elcsoszogtak, otthagyva őt a szalonban, hogy aludjon egymagában a hepehupás szűk díványon.
Nately érzékeny, gazdag, jóképű fiú volt, sötét hajú, becsületes pillantású, és másnap fájt a nyaka, amikor kora reggel fölébredt a díványon, és kábultan azon tűnődött, hol is van most. Természete változatlanul nemes és udvarias volt. Csaknem húsz évet élt le trauma, idegfeszültség, gyűlölet és neurózis nélkül, ami Yossarian számára döntő bizonyítéka volt annak, milyen őrült is valójában. Gyermekkora kellemesen, noha fegyelmezetten telt el. Jól megfért bátyjaival és nővéreivel, és nem gyűlölte apját, anyját, noha mindketten nagyon jók voltak hozzá.
Natelyt úgy nevelték, hogy megvesse az olyan embereket, mint Aarfy, akiket anyja úgy jellemzett, hogy kapaszkodók, és az olyan embereket, mint Milo, akiket atyja úgy jellemzett, hogy törtetők, de azt soha nem tanulta meg, miért olyanok, amilyenek, mert soha nem engedték meg neki, hogy a közelükbe kerüljön. Amennyire vissza tudott emlékezni, őnáluk otthon – Philadelphiában, New Yorkban, Maine-ban, Palm Beachen, Southamptonban, Londonban, Deauville-ben, Párizsban és Dél-Franciaországban – mindig csak olyan urak és hölgyek fordultak meg, akik nem voltak sem kapaszkodók, sem törtetők. Nemhiába származott a New England-i Thortonoktól, Nately anyja nem közönséges honleány volt. Apja viszont közönséges kurafi.
– Mindig eszedbe jusson – juttatta az eszébe édesanyja gyakorta –, hogy Nately vagy. Nem Vanderbilt, aki egy közönséges vontatóhajó kapitányának köszönheti a vagyonát; nem Rockefeller, aki lelkiismeretlen kőolaj-spekulációkon gazdagodott meg, nem Reynolds vagy Duke, aki abból húzta a jövedelmét, hogy rákokozó szurkot és kátrányt tartalmazó termékeket árusít a gyanútlan vásárlóknak; és főként nem Astor vagy, akinek családja, gyanítom, még ma is szobákat ad bérbe. Te Nately vagy, és a Natelyk soha nem tettek semmit a pénzükért.
– Anyád arra gondol, édes fiam – vetette közbe atyja nyájasan egy alkalommal, azzal a kegyes és ökonomikus arckifejezésre valló készséggel, melyért Nately oly nagyon bámulta őt –, hogy a régi pénz jobb, mint az új pénz, és hogy az újgazdagokat soha ne helyezd az újszegények elé. Nem igaz, drágám?
Nately atyjából túlcsorduló bőséggel áradtak az ilyen bölcs és finom tanácsok. Olyan lelkes és pirospozsgás volt, mint a forralt vörösbor, és Nately nagyon szerette, bár a vörösbort nem szerette. Amikor kitört a háború, Nately családja úgy döntött, hogy Nately-nek be kell vonulnia, mivel túl fiatal még ahhoz, hogy diplomáciai szolgálatba álljon, továbbá, mivel atyja hitelt érdemlő forrásokból úgy értesült, hogy hetek vagy hónapok kérdése csupán az oroszok összeomlása, és hogy ezután Hitler, Churchill, Roosevelt, Mussolini, Gandhi, Franco, Perón és a japán császár aláírják a békeszerződést, és boldogan élnek együtt, míg meg nem halnak. Nately atyjának támadt az az ötlete, hogy Nately a légierőhöz vonuljon be, mert amíg pilótakiképzést kap, az oroszok úgyis megadják magukat, a fegyverszünet létrejön, és a légierő tisztjeként csak úriemberek között lesz.
Ehelyett most egy bordélyházban volt Rómában, Yossariannal, Dunbarral meg Éhenkórász Joe-val, és szívet tépően szeretett egy ottani közömbös kurvát, akivel végül is lefeküdt aznap reggel, miután egyedül töltötte az éjszakát a szalonban, de csak azért, hogy abban a pillanatban fölzavarja őket Nately kurvájának javíthatatlan kishúga, aki kopogtatás nélkül beviharzott a szobába, és féltékenyen az ágyba kuporodott, hogy Nately őt is megölelje. Nately kurvája kiugrott az ágyból, és dühösen vicsorogva lelökte onnan, aztán a hajánál fogva fölráncigálta a földről. A tizenkét éves lány olyan benyomást tett Natelyre, mint egy megkopasztott csirke vagy inkább mint egy lehántott vessző: gyerekteste mindenkit zavarba hozott, amikor elővigyázatosan utánozni próbálta az idősebbeket, és mindig kizavarták, hogy öltözzön fel, és mindig kiparancsolták az utcára, hogy játsszon a többi gyerekkel a friss levegőn. A testvérek most vadul szidták és köpködték egymást, s olyan folyamatos és süketítő lármát csaptak, hogy a szoba csakhamar zsúfolásig megtelt a berajzó vidám nézelődőkkel. Nately kétségbeesetten megadta magát sorsának. Megkérte a nőjét, hogy öltözzön fel, és levitte reggelizni. A kishúg is rájuk ragadt, és Nately büszke családfőnek érezte magát, míg a közeli kertvendéglőben illendően fogyasztották reggelijüket. De Nately kurvája már unta az egészet, mire visszafelé indultak, és inkább elszántan strichelni indult két másik lánnyal, mint hogy továbbra is Nately mellett kelljen maradnia. Nately meg a kishúg jámborán egy sarokkal mögöttük ballagtak: a törekvő kamasz azért, hogy értékes tapasztalatokat szerezzen, Nately meg azért, hogy ődöngő reményvesztettségében eméssze magát, és mindketten elszomorodtak, amikor a katonák leszólították a lányokat, és személyszállító kocsijukban elvitték őket.
Nately visszament a kertvendéglőbe, és addig rendelt csokoládéfagylaltot a kishúgnak, amíg vissza nem tért a kishúg hangulata, aztán mindketten fölmentek a lakosztályba, ahol Yossarian meg Dunbar rokkantan üldögéltek a szalonban egy kimerült Éhenkórász Joe társaságában, akinek horpadt képén még mindig az a boldogságos, kába, diadalmas mosoly ragyogott, amivel aznap reggel úgy sántikált elő vaskos háreméből, mintha minden csontját apróra törték volna. A fajtalan, kéjleső vénember jót derült Éhenkórász Joe felrepedt ajkain, kék-vörös szeme alján. Natelyt melegen üdvözölte, még mindig ugyanabban a gyűrött gúnyában, amit előző este viselt. Natelyt mérhetetlenül feldúlta keshedt, megbízhatatlan külseje, és ahányszor a lakosztályba jött, mindig azt kívánta, bárcsak öltene a korrupt, erkölcstelen vénember tiszta Brooks és Brooks inget magára, fésülködne és borotválkozna meg, bújna tweedkabát-ba, növesztene elegáns fehér bajuszt, hogy Natelynek ne támadjon kínos szégyenérzete, valahányszor ránéz, és az apja jut eszébe róla.
Április volt, Milo legkedvesebb hónapja. Áprilisban virágba borulnak az orgonabokrok, gyümölcs érik a kertekben. Gyorsabban ver a szív, megújul a fásult étvágy. Áprilisban fényesebb szembogarak figyelik a burukkoló galambokat. Áprilisban tavasz van, és ezen tavaszon Milo Minderbinder képzeletét könnyedén tovaragadta a mandarin eszméje.
– Mandarin?
– Igenis, ezredes úr.
– Az embereimnek jól jönne egy kis mandarin – vallotta be Szardíniában a négy B-25-ös század parancsnoka.
– Annyi mandarint ehetnek, amennyi csak beléjük fér, és ön bírni fogja pénzzel az étkezési alapból – biztosította Milo.
– Sárgadinnye?
– Potom pénzért vesztegetik Damaszkuszban.
– Gyengém a sárgadinnye. Mindig is gyengém volt a sárgadinnye.
– Adjon kölcsön csak egyetlen gépet minden századtól, és annyi sárgadinnyéje lesz, amennyit akar, és a tetejében a zsebe sem sínyli meg.
– A szindikátusból fogjuk vásárolni?
– És mindenki részesedik belőle.
– Csodálatos, kifejezetten csodálatos. Hogy csinálja ezt?
– Ez, kérem, a tömegáru-kereskedés. Teszem azt, itt van a töltött borjúkotlett.
– Nem vagyok úgy oda a töltött borjúkotlettért – morogta a B-25-ösök kételkedő parancsnoka Észak-Korzikában.
– A töltött borjúkotlettnek magas tápértéke van – buzdította Milo jámborán. – Kenyérmorzsát és tojássárgát tartalmaz. A juh-borda szintén.
– Na, csak nem bárányborda? – visszhangozta a B-25-ösök parancsnoka. – Igazi bárányborda?
– A legigazibb – mondta Milo –, a feketepiacon fellelhető.
– Gyenge bárányborda?
– A leggyengébb rózsaszín fenekű bébibárány bordája, amit csak el tud képzelni. Potom pénzért vesztegetik Portugáliában.
– Portugáliába nem küldhetek gépet. Nincs rá felhatalmazásom.
– Van rá nekem, csak adja kölcsön azt a gépet. Meg hozzá pilótát. Aztán ne feledje: Dreedle tábornokot kapja ráadásnak.
– Újra az én konyhámon eszik majd Dreedle tábornok?
– Mint a disznó, csak kezdje etetni, az én elsőrendű, hófehér tojásaimmal, amiket az én tiszta krémvajamban süttet meg. Lesz mandarin is, meg sárgadinnye, görögdinnye, doveri nyelvhalfilé, Alasz-ka-sült meg kétféle étikagyló.
– És, ugye, mindenki részesedik belőle?
– Ez benne a legszebb – mondta Milo.
– Nekem nem tetszik – horkantotta az összeférhetetlen vadász-bombázó-parancsnok, akinek maga Milo sem tetszett.
– Ott fönn, északon van egy összeférhetetlen vadászbombázóparancsnok, aki pikkel rám – panaszkodott Milo Dreedle tábornoknak. – Egyetlen ember képes arra, hogy az egész ügyet zátonyra futtassa, és akkor lőttek a maga tükörtojásának, amely az én friss krépivajamban sül.
Dreedle tábornok a Salamon-szigetekre száműzette sírt ásni az összeférhetetlen vadászbombázó-parancsnokot, a helyére pedig egy nyáktömlőgyulladásos, szenilis ezredest vezényelt, aki litchi dió után epekedett, és aki bemutatta Milót a félszigeten állomásozó B-17-esek tábornokának, aki lengyel kolbászért zokogott.
– Krakkóban lyukas mogyoróért vesztegetik a lengyel kolbászt – világosította föl Milo.
– Lengyel kolbász – sóhajtott a tábornok, fogát fenve. – Tudja, én majdnem mindent megadnék egy szép szál lengyel kolbászért. Majdnem mindent.
– Semmit sem kell érte adnia. Csak adjon konyhánként egy-egy gépet és hozzá olyan pilótákat, akik azt csinálják, amit mondanak nekik. Meg némi készpénzt egy előzetes rendeléssel, csupán a bizalom kedvéért.
– De Krakkó száz meg száz mérföldre az ellenség vonalai mögött fekszik. Hol szerzi meg azt a kolbászt?
– Genfben, ugyanis ott van a nemzetközi lengyel kolbászbörze. Csak leszállítom a mogyorót Svájcba, és elcserélem lengyel kolbászért, békebeli áron. Ők elviszik haza Krakkóba a mogyorót, én meg hazaröpítem magának a lengyel kolbászt. A szindikátuson keresztül annyi lengyel kolbászt vehet, amennyit akar. Lesz mandarin is, némi mesterséges színhozzáadással. Máltából meg tojás, Szicíliából skót whisky. Ha a szindikátuson keresztül vásárol, saját magának fizeti vissza a pénzt, és minthogy maga is részesedik belőle, tulajdonképp mindent ingyen kap. Hát nem megéri?
– Maga abszolút lángelme. Hogy az istenbe tudta ezt így kitalálni?
– Nevem Milo Minderbinder. És huszonhét éves vagyok.
Milo gépei csak jöttek, jöttek mindenfelől: Cathcart ezredes repülőterére egymás után futottak be a vadászok, a bombázók, a szállítók, és a fedélzeti híradórendszert olyanok kezelték, akik azt csinálták, amit mondtak nekik. A gépeket gyújtó századjelvények díszítették, melyek afféle dicsérendő erényeket voltak hivatva jelképezni, mint Bátorság, Hatalom, Jog, Igazság, Szabadság, Szeretet, Dicsőség és Hazafiság – ezeket Milo műszaki személyzete tüstént eltüntette két réteg fehér festékkel, majd rikító vörös sablonbetűkkel ez került a helyére: M és M VÁLLALAT ELSŐRENDŰ ZÖLDSÉG-GYÜMÖLCS. Az “M és M VÁLLALAT' Milo és Minderbindert jelentett, az „és” azért lett közbeiktatva – vallotta be Milo az igazat –, hogy lehetetlenné tegye még a látszatát is annak, mintha a szindikátus egyetlen ember érdekeltsége lenne. Érkeztek gépek Milóhoz Olaszország, Észak-Afrika és Anglia repülőtereiről, a Légi Utánpótlás Parancsnokságáról Libériából, a Csütörtök-szigetekről, Kairóból és Karachiból. A vadászgépeket szükség esetén szállítógépként használták, vagy gyors készpénzkasszírozásra tartották készenlétben, vagy darabáruszolgálatra; a földi erőktől tankokat meg teherautókat újítottak rövid távú országúti szállításra. Mindenki részesedett belőle, és az emberek kövéren, jámbor képpel jártak-keltek, zsíros szájukban fogpiszkálóval. Milo egymaga igazgatta az egész kiterjedt vállalkozást. Gond viselte homlokába az óvatos gyanakvás mély, vidrabarna barázdái maródiak be tartósan, míg arcára kiült az éberség és a józan megfontolás űzött kifejezése. Yossarian kivételével mindenki úgy gondolta, hogy Milo törtető, először mert önként elvállalta a géhás tiszti beosztást, másodszor, mert olyan komolyan vette. Yossarian is úgy gondolta, hogy Milo törtető, de Yossarian azt is tudta, hogy Milo lángelme.
Egy napon Milo Angliába repült egy rakomány török halváért, és Madagaszkárból visszatérőben négy német bombázógépet hozott magával, megrakta batátával, kelkáposztával, zöld mustárral, georgiai fekete borsóval. Milo teljesen paffá lett, amikor lelépett a földre, és egy csapat fegyveres tábori csendőr várta, hogy a német pilótákat letartóztassa és a gépeiket elkobozza. Elkobozza! Pokolbéli kénköves bűzt árasztott a puszta szó maga, és Milo föl s alá viharzott lesújtó átkokat szórva, és vádlón magasra emelt ujjával hadonászva Cathcart ezredes és Korn ezredes bűntudattól felhős arca, na meg a szegény kapitány háborús sebhelyekkel borított ábrázata előtt. A kapitány géppisztolyt szorongatott, és a tábori csendőröket vezette.
– Hol vagyunk? Oroszországban? – támadt rájuk Milo hitetlenkedve, a legélesebb hangján. – Elkobozni? – süvöltötte, mintha nem hinne a saját fülének. – Mióta tűzte az amerikai kormány politikájának zászlajára azt, hogy állampolgárainak magánvagyonát elkobozza? Szégyelljék magukat! Szégyelljék magukat mindnyájan, hogy ilyesmi egyáltalán eszükbe jutott.
– De Milo – szakította félbe Danby őrnagy szelíden –, mi háborút viselünk Németország ellen, és ezek német gépek.
– Ezek? Szó sincs róla! – vágott vissza Milo bőszen. – Ezek a gépek a szindikátus gépei, és mindenki részesedik belőlük. Elkobozni? Egyáltalán, hogyan juthat eszükbe a saját tulajdonukat elkobozni?
Elkobozni, gyönyörű, mondhatom. Életemben se hallottam ennél erkölcstelenebb dolgot.
És bizony Milónak igaza volt, mert mire körülnéztek, Milo műszaki személyzete kettős fehér festékréteggel már el is tüntette a német horogkereszteket a szárnyakon, a farkon, a törzsön, s helyükbe sablonbetűkkel már oda is írták, hogy M és M VÁLLALAT ELSŐRENDŰ ZÖLDSÉG-GYÜMÖLCS. Milo szindikátusa ott a szemük előtt változott át nemzetközi kartellé.
A levegőt benépesítették Milo flottái. Özönlöttek hozzá a gépek Norvégiából, Dániából, Franciaországból, Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Jugoszláviából, Romániából, Bulgáriából, Svédországból, Finnországból, Lengyelországból – egész Európából, kivéve Oroszországot, mert az oroszokkal Milo nem volt hajlandó üzleti kapcsolatba lépni. Amikor mindenki, aki be akart szállni, már beszállt az M és M Vállalatba (Elsőrendű Zöldség-Gyümölcs), Milo létrehozott egy teljes tulajdonjogú leányvállalatot M és M Vállalat Pompás Sütemények néven, s újabb gépeket és újabb pénzt kapott az étkezési alapból, hogy vásároljon a Szigetországból skót pitét meg extra kekszet, Koppenhágából dán aszalt szilvát meg sajtot, Párizsból, Reimsből és Grenoble-ból képviselőfánkot, habcsókot, Napóleont meg petit fourst-i, Berlinből Kugel-hopf-ot, Pumpemickel-t meg Pfefferkuchen-i, Bécsből dobostortát meg linzert, Magyarországról Strudelt-t, Ankarából baklavá-t. Milo naponta küldött gépeket szerte Európa meg Észak-Afrika fölé, hogy nagy, négyszögletes betűkkel írt hosszú, vörös reklámszövegeket vontassanak maguk után, melyek a napi különlegességet ajánlották: „Nagy ADAG 95 c... ZÓNAADAG 21 c.” A szindikátus készpénzbevételét egyébként azzal is növelte, hogy két vontatott hirdetést bérbe adott a Cicatej és Kutyatápszer cégnek meg a Nox-zemának. Az udvarias vevőszolgálat szellemében Peckem tábornoknak rendszeres légi hirdetési kvantumot bocsátott rendelkezésére a nagy nyilvánosságot érintő ilyesféle tanácsok számára, mint A TISZTASÁG FÉL EGÉSZSÉG, HAMAR MUNKA RITKÁN JÓ, ÖSSZETARTÓ LESZ A CSALÁD, HA EGYÜTT ZENG HÁLAIMÁT. Milo ezenkívül hatásos rádióreklámokat helyezett el, ügyesen beékelve Axis Sally műsorába meg a berlini Lord Haw-Haw napi propagandaadásába, nehogy elaludjanak a dolgok. Szerte a frontokon virágzott a kereskedelem.
Milo gépeit mindenütt ismerték. Szabad járásuk volt mindenfelé, és egy napon Milo szerződést kötött az amerikai katonai hatóságokkal a németek kezén lévő orvietói országúti híd bombázására, a német hatóságokkal pedig az orvietói híd légelhárító ágyúkkal való megvédésére saját támadásával szemben. A hídnak az amerikai fél javára történő megtámadásáért a teljes hadműveleti költség megtérítését számította fel, plusz hat százalékot, a hídnak a német fél javára történő megvédéséért pedig ugyanazt a költség-plusz-hat-százalékot, megtoldva minden egyes általa lelőtt amerikai gép után ezer dollár külön jutalékkal. Kimutatta, hogy ezen egyezmények ratifikálása nagyon fontos győzelemnek tekinthető a magánkereskedelem részéről, mivel mindkét ország hadserege állami tulajdonban levő intézmény. Mihelyt az egyezséget aláírták, semmi értelme sem lett volna fölhasználni a szindikátus anyagi erőit a híd megtámadására, illetve megvédésére, hiszen erre a célra mindkét kormánynak elegendő embere és hadianyaga állt készenlétben ott helyben, amit készségesen fel is használtak, és a végén Milo fantasztikus hasznot sepert be mindkét féltől azzal, hogy semmi mást nem tett, csupán kétszer aláírta a nevét.
Az egyezmény mindkét részről tisztességes volt. Minthogy Milónak valóban szabad járása volt mindenfelé, gépeit módjában állt a cél fölé lopni, és rajtaütésszerű támadást végrehajtani velük, anélkül, hogy a német légelhárítást riasztaná; másrészről, minthogy Milo tudott a támadásról, módjában állt időben riasztani a német légelhárítást, hogy pontosan abban a pillanatban nyithassanak tüzet, amikor a gépek beérnek a tűzhatás körzetébe. Ideális egyezmény volt mindenki számára, kivéve a halott embert Yossarian sátrában, aki megérkezése napján elesett a cél fölött.
– Nem én öltem meg – hajtogatta Milo szenvedélyesen Yossarian dühödt tiltakozására. – Mondom magának, aznap ott se voltam. Csak nem hiszi, hogy ott voltam lenn a földön, és légelhárító ágyúval lövöldöztem, amikor a gépek odaértek?
– De maga szervezte az egész dolgot, igaz? – kiáltott vissza neki Yossarian a bársonysötétbe bújt ösvényen, mely a kocsipark mozdulatlan járművei mellett vezetett el a szabadtéri moziszínházhoz.
– És nem is szerveztem semmit – válaszolta Milo méltatlankodva, és kínlódva sípoló, sápadt, rángó orrával hatalmasan szipákolt a levegőben. – A híd a németek kezén van, és mi bombázni szándékoztunk, akár a színre lépek, akár nem. Én csak megláttam a bevetésben rejlő csodálatos lehetőséget némi haszon beseprésére, és be is sepertem. Mi van ebben olyan borzasztó?
– Mi van ebben olyan borzasztó? Azon a bevetésen elesett egy ember, akinek még arra sem volt ideje, hogy kipakolja a holmiját a sátramban.
– De nem én öltem meg.
– Ezer dollár prémiumot kapott érte.
– De nem én öltem meg. Mondom, még csak ott se voltam. Barcelonában voltam, ahol olívaolajat meg bőr-és csonttalanított szardíniát vásároltam, tanúm rá a vételezési parancs. És az ezer dollárt se én vettem fel. Az ezer dollár ment a szindikátusnak, és mindenki részesedett belőle, még maga is. – Milo a lelke legfenekéről fellebbezett Yossarianhoz. – Hallgasson ide, nem én kezdtem ezt a háborút, akármit mond is az a tetves Wintergreen. Én csak megpróbálom üzleti alapokra helyezni. Mi rossz van ebben? Tudja, ezer dollár nem is olyan rossz ár egy közepes bombázóért meg a hajózó személyzetért. Ha rá tudom venni a németeket, hogy minden bombázóért, amit lelőnek, fizessenek nekem ezer dollárt, miért ne vágjam zsebre?
– Mert az ellenséggel paktál, azért. Nem érti, hogy háborúban vagyunk? Emberek halnak meg. Nézzen korúi, az isten szerelmére!
Milo fáradtan és béketűrően ingatta a fejét. – És a németek nem is ellenségeink – jelentette ki. – Ajjaj, tudom én, hogy mit akar maga mondani. Igaz, háborúban vagyunk velük. De a németek ugyanakkor nagyon megbízható tagjai a szindikátusnak, és az én feladatom, hogy részvénytulajdonosi jogaikat megvédjem. Lehet, hogy a háborút tényleg ők kezdték, lehet, hogy emberek millióit gyilkolják meg, de számláikat bizony jóval pontosabban egyenlítik, mint jó néhány szövetségesünk, akiket most nem akarok néven nevezni. Nem érti, hogy nekem kutya kötelességem tiszteletben tartani a Németországgal kötött szerződésem sérthetetlenségét? Mért nem próbálja az én szemszögemből nézni a dolgot?
– Eszembe sincs – utasította vissza gorombán Yossarian.
Milo szíve sajgott, és nem is erőlködött eltitkolni sebzett érzéseit. Fülledt éjszaka volt, tele muslincával, szúnyogokkal, moszkitóval. Milo hirtelen fölkapta karját, és a szabadtéri színházra mutatott, ahol a vetítőgépből vízszintesen kilőtt tejszínű, poros sugár kúp alakú köteget vágott ki az éjszakában, és villódzó fényfátyolt terített a padokat zsúfolásig töltő, révülten gubbasztó nézőseregre. Az arcok fölfelé, az alumíniumfényű mozivászonra összpontosultak. Milo szeme bepárásodott az együvétartozás érzésétől, egyszerű és romlatlan arca lidércesen villogott az izzadság és szúnyogűző krém keverékében.
– Nézzen rájuk – kiáltotta érzelemtől elcsukló hangon. – Azok ott a barátaim, honfitársaim, bajtársaim, kenyeres pajtásaim. Különb cimborákat álmomban sem kívánnék magamnak. Hát mit gondol, ártanék én nekik csak annyit is, mint a körmöm feketéje, ha nem lenne muszáj? Hát nincs nekem elég gondom? Hát nem veszi észre, mennyire fel vagyok dúlva máris a miatt a gyapot miatt, ami csak gyűlik és gyűlik a rakpartokon ott, Egyiptomban? – Milo hangja szilánkokra zúzódott, és Milo elkapta Yossarian mellén az inget, mintha meg akarná fojtani. Szeme láthatóan lüktetett, mint valami barna hernyó. – Yossarian, mit fogok én csinálni annyi gyapottal? Az egésznek maga az oka, mert hagyta, hogy megvegyem.
A gyapot csak gyűlt és gyűlt Egyiptomban, és a kutyának sem kellett. Milo még álmaiban sem gondolta volna, hogy a Nílus völgye ilyen termékeny lehet, vagy hogy ne legyen piac arra a termésre, amit fölvásárolt. A szindikátushoz tartozó konyhák nem segítettek; megalkuvás nélkül föllázadtak az indítványa ellen, hogy koponyánkénti alapon megadóztatja őket, ily módon segítve hozzá mindenkit külön-külön a saját részéhez az egyiptomi gyapottermésből. Még megbízható barátai, a németek is cserbenhagyták ebben a válságban: maradtak a műrostnál. Milo konyhái még a gyapot tárolásához sem nyújtottak segítséget, raktározási költségei ennélfogva az égig szökkentek, ami végzetes hatással volt amúgy is apadóban levő készpénztartalékaira. Az orvietói bevetés haszna felszívódott. Leveleket kezdett haza írni azokért a pénzekért, melyeket a jobb napokban küldözgetett; hamarosan az is majd mind elment. És nap mint nap új bálák érkeztek az alexandriai dokkokba. Valahányszor sikerűlt neki, ha veszteséggel is, tömegben a világpiacra dobni a készletet, furfangos egyiptomi ügynökök lecsaptak rá Közel-Keleten, és az egészet vissza eladták neki az eredeti szerződés árában, úgyhogy tulajdonképpen duplán járt rosszul.
Az M és M Vállalat a tönk szélén táncolt. Milo óránként elátkozta magát titáni mohósága és ostobasága miatt, amiért megvette az egész egyiptomi gyapottermést, de a szerződés, az szerződés, aminek érvényt kell szerezni, úgyhogy egy esztelen, a szokásosnál is pazarabb vacsora után Milo minden harci gépe és bombázója fölszállt, kötelékbe sorolt, és elkezdte szórni bombáit az ezredre. Újabb szerződést ütött ugyanis nyélbe a németekkel, ezúttal arra, hogy megbombázza saját alakulatát. Milo gépei szétbontakoztak jól összehangolt támadásra, és szabályszerűen megbombázták az üzemanyagtárlót, az ellátmányraktárt, a szerelőhangárokat, és a B-25-ös bombázókat, amint állóhelyeiken rostokoltak a repülőtéren. Katonái megkímélték a kifutópályákat meg az ebédlőket, hogy biztonságban leszállhassanak, és miután elvégezték dolgukat, takarodó előtt még pár falat meleg étellel üdíthessék magukat. Leszálló-reflektoruk végig égett, amíg bombáztak, mivel nem volt, aki visszalőjön. Mind a négy századot megbombázták, megbombázták a tisztiklubot meg az ezredtörzs épületét. Az emberek süket rémülettel menekültek sátraikból, és nem tudták, hova legyenek dermedt tanácstalanságukban. Hamarosan mindenfelé jajgató sebesültek hevertek. A tisztiklub udvarában egy sorozat repeszbomba robbant, és csipkés szélű lyukakat ütött a faépület oldalába, továbbá egy csomó hadnagy meg kapitány hátába és hasába, akik a bárpultnál álldogáltak. Kínjukban összegörnyedtek, aztán elvágódtak. A többi tiszt pánikszerűen menekült a két kijárat felé, de az ajtónyílásokat sűrű, üvöltő emberhúsgát torlaszolta el, amint megszorultak ott, s nem tudtak továbbjutni.
Cathcart ezredes lábbal-könyökkel tört utat magának a fegyelmezetlen, megzavarodott tömegben, és végül kinn állt a szabadban egyedül. Béna döbbenetben, iszonyodva bámult föl az égre. Milo gépei, amint nyitott bombaszekrényajtóval, leeresztett féklapokkal háborítatlanul suhantak át a virágzó fakoronák fölött, szörnyűséges, dülledt szemű, vakító, kegyetlen villogású, kísérteties leszállóreflektoraikkal, a legapokaliptikusabb látványt nyújtották, aminek valaha is szemtanúja volt. Cathcart ezredes gyászos, sebzett hőrdülést hallatott, s míg hanyatt-homlok vetette magát a dzsipjébe, csaknem zokogott. Meglelte a gázpedált meg a gyújtást, és olyan sebesen süvített el a reptér felé, amilyent az ingó alkotmány csak elbírt; nagy, petyhüdt és vértelen keze a volánt markolászta, vagy elkínzottan a dudát nyomkodta. Egyszer majdnem végzett magával, amikor halálsikolyt hallató kerekekkel tért ki, nehogy beleszántson egy emberfalkába, amely alsóneműben futott tébolyultan a domb felé, rémülten szügybe vágott fejjel. Az emberek vékony karjukat nyápic pajzs gyanánt szorították halántékukra; az út két oldalán sárga, narancs és vörös lángok lobogtak. Fák, sátrak álltak tűzben, és Milo gépei fehéren és pislogva égő landolólámpáikkal, nyitott bombaszekrényeikkel egyre csak jöttek, újra meg újra visszatértek. Cathcart ezredes dzsipje csaknem felbukfencezett, ahogy blokkoló fékkel megállt az irányítótorony mellett. Kiugrott a még veszélyesen faroló kocsiból, felrobogott a lépcsőn, be a toronyba, ahol három ember szorgoskodott a készülékek meg a rádió mellett. Szinte úszott a levegőben a mikrofon felé, útközben szétlökve két embert, míg szeme vadul villogott, borjúképe pedig egészen eltorzult az idegfeszültségtől. Bestiális markolással elkapta a mikrofont, és magas fejhangon, hisztérikusan belesivított.
– Milo, maga kurvapecér! Megbolondult? Mi az istent csinál? Leszállás! Leszállás!
– Hagyja abba az ordítozást, jó? – válaszolta Milo, aki ott állt mellette az irányítótoronyban, a saját mikrofonjával a kezében. -Itt vagyok az orra előtt. – Milo mintegy igazolásképp feléje fordult, aztán újra munkába mélyedt. – Kitűnő, emberek, kitűnő – búgta a mikrofonba. – De amint látom, az egyik ellátmánybarakk még áll. Ez így nem megy, Purvis! Magáról beszéltem az imént, a maga trehány munkájáról. Menjen csak szépen vissza ebben a minutumban, és kezdje elölről. De most lassan röpüljön rá... lassan. Hamar munka ritkán jó, Purvis. Hamar munka ritkán jó. Nem egyszer, legalább százszor elmondtam magának. Hamar munka ritkán jó.
Fejük fölött a hangszóró rikoltozni kezdett. – Milo, itt Alvin Brown. Ledobtam minden bombámat. Most mit csináljak?
– Mélyrepülés, géppuskatűz.
– Géppuskatűz?- Alvin Brown meg volt döbbenve.
– Nincs mit tenni – világosította föl Milo bánatos beismeréssel. – Benne van az egyezségben.
– Hát akkor isten neki – vette tudomásul Alvin Brown. – Ez esetben tüzet nyitok.
Milo ez egyszer túlságosan messzire merészkedett. Hogy megbombázta saját embereit és gépeit, ezt még a legegykedvűbb szemlélő sem tudta megemészteni, és úgy nézett ki a dolog, Milónak vége. Magas rangú kormányhivatalnokok özönlöttek az ügy kivizsgálására. Újságok dörögtek ellene villámló főcímekben. Képviselők kiáltották világgá sztentori dühvel az atrocitást, és megtorlást követeltek. Anyák, akiknek fiai a hadseregben szolgáltak, harcias osztagokba szerveződtek, és bosszúért kiáltottak. Egyetlen hang sem szólalt föl védelmére. Mindenütt a tisztességes emberek egységfrontjával találta szembe magát, és Milo nyakig ült a pácban mindaddig, amíg könyvei mérlegét a nyilvánosság elé nem tárta, és ki nem mutatta a mérhetetlen nyereséget, amit bekasszált. A kormányt kártalanítani tudta az elpusztított ember-és hadianyagért, és még mindig maradt elegendő fölös pénze, hogy folytathassa az egyiptomi gyapot további felvásárlását. És persze mindenki részesedett belőle. Az egész ügylet legtündökletesebb része pedig az volt, hogy a kormány kártalanítására egyáltalán nem került sor.
– Demokráciában maga a nép a kormány – fejtegette Milo. -A nép pedig mi vagyunk, nem igaz? Úgyhogy a pénzt meg is tarthatnánk magunknak, ha a közvetítőt kiiktatjuk. Becsületemre mondom, nagyon jó néven venném, ha a kormány teljes egészében kiszállna a háborúból, és átadná a terepet a magánvállalkozásnak. Ha megfizetünk a kormánynak mindent, amivel tartozunk neki, csak bátorítjuk a kormányt az ellenőrzésre, a magánvállalkozókat pedig elbátortalanítjuk attól, hogy lebombázzák saját embereiket és repülőiket. Elnyomjuk bennük az egyéni kezdeményezést.
Milo érvelése persze hibátlan volt, és hamarosan mindenki egyetértett vele, kivéve egy-két elfuserált alakot, mint például Daneeka Dokit, aki durcásan zsémbelt, és támadó hangú gyanúsítgatásokat motyogott az egész kalandor vállalkozás erkölcstelenségéről, amíg végül Milo el nem hallgattatta a szindikátus nevében adományozott könnyű, összecsukható alumínium kerti székkel, amelyet Daneeka Doki alkalmatosan a hóna alá csaphatott, és kivihetett a sátorból, valahányszor Félkupica Fehér Főnök bejött, és bevihetett a sátorba, valahányszor Félkupica Fehér Főnök kiment. Daneeka Doki egészen elvesztette a fejét Milo bombatámadása alatt; ahelyett, hogy fedezékbe menekült volna, kinn maradt a szabadban, és a kötelességét teljesítette: mint valami jóságos, alamuszi gyík, úgy csúszott-mászott a földön a gránát-, géppuska-és gyújtóbombatűzben sebesülttől sebesültig, hogy érszorítót, morfiumot, rögzítőkötést, szulfanilamidot alkalmazzon sötét, fájdalmas orcával, egy szóval sem mondva többet az éppen szükségesnél, és minden ember szederjes sebéről saját pusztulásának szörnyű jóslatát olvasta le. Kíméletlenül, egész a kimerültségig hajszolta magát, mire véget ért a hosszú éjszaka; másnap azonban egy tüsszentés ledöntötte a lábáról, és akkor félelmében nyüszítve rohant a gyengélkedősátorba Gushoz meg Weshez, hogy mérjék meg a lázát, s hogy mustártapaszt meg inhalálást kérjen.
Daneeka Doki azon az éjszakán mindenkit azzal a mogorva, mérhetetlen és befelé forduló gyásszal részesített elsősegélyben, amit az avignoni bevetés napján mutatott a repülőtéren, amikor Yossarian meztelenül kecmergett ki a gépéből, s le a néhány lépcsőfokon, nyilvánvalóan sokkos állapotban, míg meztelen sarka, lábujja, térde, karja, keze vastagon volt borítva Hódennel, és Yossarian szótlanul mutatott arrafelé, ahol a fiatal rádiógéppuskás feküdt halálra fagyva a padlón a még fiatalabb faroklövész mellett, aki minduntalan halálos ájulásba hullott vissza, valahányszor kinyitotta a szemét, és meglátta a haldokló Hódent.
Daneeka Doki már-már gyengéden terített Yossarian vállára egy lepedőt, miután Hódent kiemelték a gépből, és hordágyon a mentő-kocsiba tették, úgy támogatta a dzsipjéhez. McWatt is segített, és némán hajtottak hármasban a század gyengélkedősátrához, ahol McWatt meg Daneeka Doki az egyik székbe igazgatták Yossariant, és hideg, nedves vattagolyókkal lemosták róla Hódent. Daneeka Doki egy tablettát meg egy injekciót adott neki, amitől tizenkét órát aludt. Amikor Yossarian felébredt és elment hozzá, Daneeka Doki még egy tablettát meg még egy injekciót adott neki, amiktől megint tizenkét órát aludt. Amikor Yossarian ismét felébredt és elment hozzá, Daneeka Doki készenlétben várta, hogy még egy tablettát meg még egy injekciót adjon neki.
– Meddig akarod belém nyomkodni ezeket a tablettákat meg injekciókat? – kérdezte Yossarian.
– Ameddig jobban nem érzed magad.
– Most már teljesen rendben vagyok.
Daneeka Doki törékeny, napbarnított homloka meglepetten ráncba szökkent. – Akkor miért nem veszel magadra valamit? Miért mászkálsz meztelenül összevissza?
– Nem akarok többé egyenruhában járni. Daneeka Doki elfogadta a magyarázatot, és letette az injekciós tűt. – Biztos vagy benne, hogy rendbe jöttél?
– Pompásan érzem magam. Csak egy kicsit elbambultam azoktól a tablettáktól meg injekcióktól, amiket belém nyomkodtál.
Yossarian a nap hátralevő részében meztelenül végezte tennivalóit, és meztelen volt még másnap késő délelőtt is, mikor Milo, miután mindenfelé hajkurászta már, végül megtalálta egy fán ücsörögve, nem messze a furcsa kis katonai temető háta mögött, ahová Hódent szándékoztak elhantolni. Milo szokásos munkaruháját viselte – khakinadrág, frissen vasalt khakiing, nyakkendő, szabályszerű tábori sapka, merev bőrellenzővel –, gallérján főhadnagyi ezüstsáv villogott.
– Tücsköt-bokrot fölvertem maga után – szólt fel Milo Yossariannak a földről szemrehányóan.
– Ezen a fán kellett volna keresnie – válaszolta Yossarian. – Itt ülök már reggel óta.
– Jöjjön le, kóstolja meg ezt, és mondja meg nekem, hogy jó-e. Nagyon fontos.
Yossarian a fejét ingatta. Meztelenül ült a fa legalsó ágán, és mindkét kezével a közvetlen fölötte levő ágba kapaszkodva egyensúlyozta magát. Moccanni sem volt hajlandó, és Milónak nem maradt más választása, mint hogy gusztustalan öleléssel mindkét karjával átfogja a törzset, és nekiálljon mászni. Ügyetlenül, hangosan nyögve és szuszogva kínlódott fölfelé, s mire fölért olyan magasra, hogy lábát beleakaszthatta az egyik ágba, és lélegzetvételnyi szünetet tarthatott, ruhája már megnyomorodott, tönkre volt menve. Tábori sapkája félrecsúszott, s abban a veszélyben forgott, hogy le is esik. Milo épp idejében kapta el, amikor csúszni kezdett. Bajusza körül izzadsággömböcskék csillámlottak, mint áttetsző gyöngyszemek, és matt hólyagocskákban dudorodtak ki a szeme alatt. Yossarian szenvtelenül figyelte. Milo óvatosan száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre, hogy szembekerüljön Yossariannal. Valami puha, kerek és barna dolgot bontott ki krepp-papírból, és Yossarian felé nyújtotta.
– Kóstolja meg, kérem, és mondja meg, mi a véleménye róla. Szeretném megetetni az emberekkel.
– Mi ez? – kérdezte Yossarian, és nagyot harapott bele.
– Gyapot csokoládébatyuban.
Yossarian öklendezve fuldoklóit, és a hatalmas harapás gyapotot csokoládébatyustul egyenesen Milo arcába köpte. – Tessék, tegye el emlékbe – prüszkölt bőszen. – Jézus Isten! Meg van maga veszve? Még azt a rohadt magot se vette ki belőle.
– Ne beszéljen így róla, legyen szíves – könyörgött Milo. – Nem lehet ez olyan rossz. Tényleg olyan rossz?
– Annál is rosszabb.
– És nekem mégis rá kell vennem a konyhákat, hogy megetessék az emberekkel.
– Nem fogják tudni lenyelni.
– Le kell nyelniük – rendelkezett Milo diktátori nagyvonalúsággal, és majd a nyakát szegte, amikor egyik kezével elengedte az ágat, hogy erényes ujjával megfenyegesse az eget.
– Jöjjön ki ide – tessékelte Yossarian. – Itt biztonságosabb, és mindent lehet látni.
Mindkét kezével a feje fölött levő ágba kapaszkodva, Milo araszolni kezdett kifelé a legnagyobb óvatossággal és méltatlankodással, míg arca valósággal megkövült a figyelemtől. Megkönnyebbülten fölsóhajtott, amikor végre biztonságban találta magát Yossarian mellett üldögélve. Szeretettel megsimogatta a fát. – Nagyon jó kis fa ez – jegyezte meg bámulattal és a tulajdonosnak kijáró tiszteletteljes hálával.
– Ez az élet fája – válaszolta Yossarian, és a lábujjait mozgatta –, meg a jó és rossz tudásé is.
Milo közelről kancsalított a törzsre meg az ágra. – Nem, szó sincs róla – válaszolta. – Hanem gesztenyefa. Én csak tudom. Gesztenyével kereskedem.
– Legyen neked a te igéd szerint.
Néhány másodpercig szótlanul ültek a fán, lábukat lógatva; karjuk csaknem teljesen kifeszült, ahogy fogták maguk fölött az ágat -egyikük a krepptalpú papucs kivételével teljesen meztelen volt, a másik goromba gyapjú khaki egyenruhában, nyakkendőstül, tetőtől talpig fel volt öltözve. Milo félénken tanulmányozta Yossariant a szeme sarkából, és tapintatosan habozott.
– Szeretnék kérdezni valamit – szólalt meg végül. – Itt van maga, egyetlen szál ruha nélkül. Nem akarok okvetetlenkedni, vagy mi, csupán tudni szeretném. Miért nem hordja az egyenruháját?
– Mert nem akarom.
Milo sebesen bólogatott, mint valami csipegető veréb. – Értem, értem – állapította meg gyorsan, élénk zavarral. – Tökéletesen megértem. Hallottam, amikor Appleby meg Black kapitány arról beszélgettek, hogy maga bedilizett, és én meg akartam bizonyosodni erről. – Megint udvariasan habozott, a következő kérdését mérlegelve.
– Soha többé nem akarja fölvenni az egyenruhát?
– Nem hiszem.
Milo kirobbanó energiával bólogatott megint, hogy még mindig érti, aztán némán, elborultan meredt maga elé, és baljós zavarban töprengett. Skarlát begyű madár süvített el alattuk, biztos szárnya alig súrolt egy reszkető bokrot. Yossariant és Milót ábrándos zöld hártyavékony lepel borította be, ahogy ott üldögéltek függőkertjükben, távolabb szürke gesztenyefák álltak, meg ezüstfenyők. A nap magasan állt a hatalmas, zafírkék égbolton, melyet száraz, szűzi fehérségű felhőfodrok szegélyeztek szétszórtan és alacsonyan. Szél se rezzent, körülöttük mozdulatlanul csüngtek a levelek. Pihekönnyű árnyék borult rájuk. Minden békés volt, kivéve Milót, aki tompa kiáltással hirtelen fölegyenesedett, és izgatottan kezdett mutogatni.
– Azt nézze meg! – kiáltott riadozva. – Azt nézze meg! Valami temetés készül ott lenn. Olyan az ott, mintha temető lenne. Nem?
Yossarian lassan válaszolt, hangsúlytalanul. – Azt a kölyköt temetik, aki az én gépemen esett el Avignon fölött a minap. Hódent.
– Mi történt vele? – kérdezte Milo áhítatos, síri hangon.
– Elesett.
– Rettenetes – kesergett Milo, és nagy, barna szeme megtelt könnyel. – Szegény kölyök. Tényleg rettenetes. – Keményen beleharapott remegő ajkába, hangja az elérzékenyüléstől megemelkedett, amikor folytatta. – És még rosszabbra is fordulhatnak a dolgok, ha a konyhák nem lesznek hajlandók megvenni a gyapotomat. Yossarian, mi van ezekkel? Nem érik föl ésszel, hogy a saját szindikátusukról van szó? Nem tudják talán, hogy mindnyájan részesedtek belőle?
– A halott ember a sátramban, az is részesedett belőle? – kérdezte Yossarian maró gúnnyal.
– Persze hogy részesedett – biztosította Milo bőkezűen. – A században mindenki részesedik belőle.
– Megölték, mielőtt állományba vehették volna a századnál.
Milo gyors, gyötrött grimaszt vágott, és elfordult. – Bár fölhagyna már egyszer azzal, hogy folyton a szememre veti a halott embert a sátrában – könyörgött duzzogva. – Mondtam már magának, hogy semmi részem sincs a meggyilkolásában. Hát az én hibám az, hogy megláttam a nagy lehetőséget az egyiptomi gyapotpiac letárolásában, és akkora bajt zúdítottam a nyakunkba? Hát honnan tudhattam volna, hogy a piac telítve lesz? Akkoriban még azt se tudtam, mi az, ha a piacok telítve vannak. Nem botlik az ember úton-útfélen olyan lehetőségekbe, mint egy piac letárolása, énnekem meg már olyan a természetem, hogy megragadom a lehetőséget, ha kezem ügyébe esik.
– Milo visszanyelt egy sóhajt, amint meglátta a hat gyászhuszárt, akik kiemelték a sima fenyődeszka koporsót a mentőkocsiból, és gyengéden letették a földre a frissen ásott sír tátongó ürege mellé. – És most képtelen vagyok elsózni akár egy penny ára gyapotot – borongott.
Yossarian nem hatódott meg a temetési szertartás dagályos talányától, sem Milo megtört gyászától. A távolságon át erőtlenül szállt fel hozzá a lelkész hangja, kivehetetlen, már-már meg sem hallható monotóniával, mint valami gáznemű mormolás. Yossarian megismerte Őrnagy őrnagyot feltornyosuló, esetlen zárkózottságáról, és azt hitte, Danby őrnagyot is felismerte, amint zsebkendővel törölgeti homlokát. Danby őrnagy egyfolytában reszketett, mióta összekapott Dreedle tábornokkal. A tiszteket közkatonák partja szegélyezte félkaréjban: mereven álltak, mint fagerendák, odább még egy tétlen sírásó muszos lézengett csíkos mundérban: közömbösen támaszkodtak ásójukra a kihányt laza, rézvörös föld felháborító, képtelen dombja mellett. Míg Yossarian bámészkodott, a lelkész megdicsőülten emelte föl pillantását Yossarianra, s ujjait szemgolyóira nyomta, mintegy a megpróbáltatás gesztusaként, majd kutatóan megint fölpislantott Yossarianra, végül lecsüggesztette fejét, amit Yossarian a temetési rítus tragikus csúcspontjának vélt. A négy muszos gurtnival fölemelte a koporsót, és leeresztette a sírba. Milo vadul megrázkódott.
– Nem bírom tovább – kiáltotta, és fölindultan elfordult. – Egy-szerűen képtelen vagyok itt ülni és tétlenül nézni, hogy azok tétlenül nézik a szindikátusom kimúlását. – Megcsikorgatta a fogát, és bánatos keserűséggel, szemrehányóan rázta a fejét. – Ha csak egy szemernyi hűség volna bennük, addig vennék a gyapotomat, amíg bele nem bolondulnak, hogy mindjárt még több gyapotot vehessenek, és még jobban belebolonduljanak. Tüzet raknának, és fölégetnék alsóneműiket meg a nyári zsávolyukat, csak hogy nőjön a kereslet. De őka kisujjukat se mozdítanák. Yossarian, egye meg a kedvemért ezt a maradék csokoládébatyus gyapotot. Lehet, hogy most fölségesen fog ízleni.
Yossarian ellökte Milo kezét. – Hagyja el, Milo. A gyapot nem emberi táplálék.
Milo arca ravaszul összerándult. – Nem valódi gyapot ez – sündörögte. – Az előbb vicceltem. Hanem igazi vattacukor, fölséges vattacukor. Próbálja csak meg.
– Hazudik.
– Sohasem hazudok! – utasította vissza Milo büszke méltósággal.
– Dehogynem hazudik.
– Csak akkor hazudok, amikor szükséges – magyarázta Milo védekezően, s egy pillanatra elfordította tekintetét, majd elbűvölően pislogott. – Ez a holmi sokkal jobb, mint a vattacukor, de tényleg. Igazi vattából lett csinálva. Yossarian, segítenie kell nekem megetetni az emberekkel. Az egyiptomi gyapot a világ legjobb gyapotja.
– Csak emészthetetlen – szögezte le Yossarian. – Nem érti? Meg fognak tőle betegedni. Miért nem próbálja ki saját magán, ha nekem nem hisz?
– Kipróbáltam – vallotta be Milo sötéten. – És megbetegedtem tőle.
A temető sárga volt, mint a széna, és zöld volt, mint a kelkáposzta-főzelék. Kis idő múlva a lelkész hátralépett, és az emberi alakok gyapjúszínű félholdja tunyán szétszóródott, mint a víz színén sodródó szemét. A katonák szó és sietség nélkül tartottak a kátyús földút két oldalán parkoló járműveikhez. A lelkész, Őrnagy őrnagy meg Danby őrnagy vigasztalanul lehajtott fővel, kiközösített csoportban haladtak a dzsipjük felé, s közben mindegyikük megtartotta a másik kettőtől a baráttalanság néhány lábnyi távolságát.
– Vége – jegyezte meg Yossarian.
– Ez a vég – egyezett bele Milo csüggedten. – Oda minden reményem. És az egész azért van, mert rájuk hagytam, döntsenek ők. Ez jó lecke volt, ami a fegyelmet illeti, hogy legközelebb másként csináljam.
– Miért nem adja el a gyapotját a kormánynak? – ajánlotta Yossarian odavetőleg, miközben a négy csíkos mundéros muszost figyelte, amint lapátszám kotorták vissza a rézvörös földet a sírba.
Milo sietve megvétózta az ötletet. – Ez elvi kérdés – magyarázta szigorúan. – A kormánynak semmi keresnivalója a kereskedelemben, és én lennék a földön a legutolsó, aki a kormányt bevenném az üzletembe. Persze, a kormány dolga az üzlet – emlékezett fürgén, és hévvel folytatta. – Calvin Coolidge mondása ez, és Calvin Coolidge elnök volt, tehát igaza volt. És a kormányt felelősség terheli azért, hogy megvegyék az egész egyiptomi gyapotot, ami a tulajdonomban van, és ami a kutyának se kell, s hogy én megtaláljam a tisztességes hasznomat, nem igaz? – Milo arca azonban mindjárt el is borult, ahogy kedélye belesüppedt a szomorú aggodalom állapotába.
– De hogyan vegyem rá erre a kormányt?
– Vesztegesse meg – mondta Yossarian.
– Vesztegessem meg! – Milo a felháborodástól elvesztette egyensúlyát, és majd a nyakát nem szegte megint. – Szégyellje magát! – pirongatta Yossariant szigorúan, miközben a lángoló becsület tüzet fújta bele rozsdás bajuszába, mind felülről, mind alulról: dörgő orrlikain át csakúgy, mint erényesen összeszorított szájából. -A vesztegetés törvényellenes, és ezt maga nagyon jól tudja. Viszont a haszonszerzés nem törvényellenes, így van? Tehát az sem lehet törvényellenes, ha valakit megvesztegetek azért, hogy haszonra tegyek szert, így van? Nem, persze hogy nem! – Azzal ismét visszahullott a méla tűnődésbe, jámbor, már-már kegyes szomorúsággal.
– De honnan tudjam, kit kell megvesztegetnem?
– Á, ettől ne fájjon a feje – vigasztalta Yossarian dallamtalan röhejjel, amint a mentőkocsi meg a dzsipek motorjai megtörték az álmos csendet, és a háttérben álló kocsik kezdtek elindulni visszafelé.
– Majd megtalálják ők magát, csak jó magasra szabja a vesztegetés összegét. Az a fontos, hogy ne hagyjon kétséget senkiben. Tudassa csak pontosan mindenkivel, hogy mit akar, és hogy mennyit hajlandó fizetni érte. Vigyázzon, rögtön bajba kerül, ha csak egyszer is bűntudattal vagy szégyenkezve csinálja a dolgait.
– Jó volna, ha velem tartana – jegyezte meg Milo. – Nem erezhetem magam biztonságban megvesztegethető emberek között. Hitvány alakok az ilyenek.
– Nem lesz magával semmi baj – biztosította őt Yossarian reményteljesen. – Ha bajba kerül, adja csak tudtára mindenkinek, hogy a haza biztonsága követeli az erős hazai egyiptomi gyapotspekulációt.
– De mennyire – világosította föl Milo ünnepélyesen. – Erős egyiptomi gyapotspekuláció: erősebb Amerika.
– Hát persze. És ha nem válik be, mutassa ki, hogy számos amerikai család mindennapi kenyere függ tőle.
– Nagyon számos amerikai család mindennapi kenyere tényleg ettől függ.
– Látja – mondta Yossarian. – Maga sokkal jobban ért ehhez, mint én. A maga szájából már-már igaznak hangzik.
– Igaz is – kiáltott fel Milo régi fennhéjázó modorában.
– Erről van szó. Maga bele tudja dobni a megfelelő meggyőződést.
– Biztos, hogy nem akar velem tartani?
Yossarian a fejét rázta.
Milo türelmetlenül útra készülődött. A csokoládébatyus gyapot maradványát ingének zsebébe gyömöszölte, és óvatosan elindult az ágon visszafelé a sima, szürke törzshöz. Nagylelkű és félénk öleléssel vette karja közé a törzset, és kezdett leereszkedni, de bőrtalpú cipőjének széle folyton megcsúszott, és sokszor úgy rémlett, lezuhan, és összetöri magát. Félúton lefelé meggondolta magát, visszamászott. Apró kéregszilánkok ültek a bajszán, feszült arca égett az erőfeszítéstől.
– Igazán fölvehetne az egyenruháját, ahelyett, hogy így meztelenül mászkál – közölte bizalmasan és gondterhelten, mielőtt megint lemászott és elrohant volna. – Esetleg divatot csinál, és akkor én soha nem szabadulok meg attól az istenverte gyapottól.
Jó ideje már annak, hogy a lelkész először kezdett eltűnődni, hogyan s mint is állnak a dolgok. Van Isten? Hogyan szerezhetne bizonyosságot? Anabaptista tiszteletesnek lenni a hadseregben a legkedvezőbb körülmények között is elég nehéz; dogma nélkül azonban csaknem elviselhetetlen.
A nagyhangú emberek megfélemlítették. A bátor, erőszakos, tett-erős emberek, mint Cathcart ezredes is, a gyámoltalanság és társtalanság érzését keltették benne. Ahol csak megfordult a hadseregben, mindenütt idegen maradt. Közkatonák és tisztek másként viselkedtek az ő társaságában, mint a többi közkatona és tiszt társaságában, és még a többi lelkész sem volt hozzá olyan barátságos, mint egymáshoz. Egy olyan világban, ahol egyetlen erény az előléptetés, őneki az állandó sikertelenség jutott osztályrészül. Fájdalmasan tudatában volt, hogy nem rendelkezik a szent hivatal megkövetelte biztos fellépéssel és a savoir-faire-rel, amely oly sok más hitű kollégáját alkalmassá tette az előléptetésre. Egyszerűen nem voltak eszközei arra, hogy kitűnjön. Meg volt győződve arról, hogy ronda, és nap mint nap jobban szeretett volna otthon lenni a feleségénél.
Ami azt illeti, a lelkész majdnem jóképű volt, arca kellemes és érzékeny, és olyan sápadt és lyukacsos, mint a homokkő. Szelleme készségesen nyitva állt minden új ismeret befogadására.
Talán tényleg ő Washington Irving, és talán tényleg ő írta Washington Irving nevét azokra a levelekre, amelyeket sose látott. Az efféle emlékkiesés nem szokatlan az orvosi gyakorlatban, erről tudott. Nincs mód arra, hogy tényleg mindent tudjunk, ezt is tudta, sőt azt is, hogy még azt se tudhatjuk, valóban nincs-e mód arra, hogy tényleg mindent tudjunk. Nagyon határozottan emlékezett -vagy az volt a benyomása, hogy nagyon határozottan emlékezik -arra az érzésére, hogy valahol már találkozott Yossariannal, mielőtt a kórházban először találkozott volna Yossariannal. Emlékezett rá, hogy mintegy két héttel utóbb, amikor Yossarian betoppant a sátrába, és azt kérte, vegyék ki a harcállományból, ugyanezt a nyugtalanító érzést tapasztalta. Akkor persze már találkozott Yossariannal valahol, abban a különös, egyáltalán nem hagyományos kórteremben, amelyben minden beteg szimulánsnak tetszett, kivéve azt a szerencsétlen beteget, aki feje búbjától a lábujja hegyéig fehér gézbe és gipszbe volt pólyálva, és akit egy napon holtan találtak lázmérővel a szájában. De a lelkész benyomása egy korábbi találkozásról sokkal jelentőségteljesebb és sokkal titokzatosabb tünemény volt, mint ez; az a találkozás Yossariannal fontosabb természetű volt: valami távoli, elmerült s talán teljesen lelki-történelmi korszakban történt, s bizonyára innen származott az a jóslatszerű kinyilatkoztatás, hogy semmit, az égvilágon semmit nem tud tenni az érdekében.
Efféle kétségek mardosták mohón a lelkész görnyedt, szenvedő testét. Létezik-e egyetlen igaz hit, van-e élet a halál után? Hány táncoló angyal fér meg a tű hegyén, és miféle dolgok foglalkoztatták Istent a Teremtés előtti végtelen örökkévalóságban? Miért kellett Káin homlokára oltalmazó bélyeget sütni, ha nem volt ember, akitől oltalmazni kellett volna? Volt-e Ádámnak és Évának leánygyermeke? Ezek a nagy, komplex ontológiai kérdések gyötörték a lelkét. Mégis úgy tetszett, korántsem ezek a legfontosabb problémák, hanem a jó modor és a jó emberség. Halálra marták a szkeptikusok ismeretelméleti dilemmái, minthogy képtelen volt megoldást találni a problémáira, és képtelen arra is, hogy mint megoldhatatlanokat, félretegye őket. Soha nem távozott tőle a nyomorúság, és soha nem nélkülözte a reményt.
– Volt-e már olyan helyzetben – kérdezte Yossariantól akkor a sátrában, miközben Yossarian tanácstalanul forgatta kezében a meleg Coca-Colás palackot, mivel a lelkész csupán ezzel nyújthatott neki vigaszt –, amelyről úgy érezte, hogy korábban már tapasztalta, noha úgy érzi, hogy először tapasztalja? – Yossarian hanyagul bólintott, és a lelkész lélegzete felgyorsult a várakozásban, amint akaraterejét készenlétbe helyezte a Yossarianéval való egyesülésre, hogy együttes, rendkívüli erőfeszítéssel letépjék végül a hatalmas fekete fátylat, amely a lét örök misztériumát takarja. – Érzi-e most?
Yossarian megrázta a fejét, és elmagyarázta, a déjá vu csupán abból ered, hogy két összedolgozó érzékelő idegközpont, mely általában szimultán funkcionál, most egymástól parányi eltérést mutat. A lelkész alig hallotta. Ki volt ábrándulva, de nem volt hajlandó hinni Yossariannak, mert Yossarian már jelt adott, noha erről a titkos, talányos látomásról a lelkésznek még mindig nem volt bátorsága fecsegni. Lehetetlen, hogy revelációjának fenséges sugallata félrevezesse. Vagy isteni eredetű megvilágosodás volt, vagy káprázat; ő vagy szent, vagy őrült. Mindkét kilátás egyformán félelemmel és elkeseredéssel töltötte el. Nem volt az sem déjà vu, sem jamais vu. Feltehetően vannak még más vu-k is, amelyekről sohasem hallott, és az egyik ilyen vu talán csattanós magyarázatot adna ama hajmeresztő tüneményre, amelynek szemtanúja s egyben részese volt; sőt az is lehetséges, hogy amiről úgy gondolja, hogy nem történt meg, valójában megtörtént, s így inkább az emlékezetnek valamiféle megbicsaklásával, mint valódi látomással van dolga, s tulajdonképpen nem is gondolta soha, hogy látta, csak most gondolja, hogy egyszer tényleg látta, s hogy ez a mostani benyomása, és erre már gondolt is, pusztán az illúziók illúziója, úgyhogy most csak úgy képzeli, hogy valaha egyszer azt képzelte, hogy a temető mellett meztelen embert látott ülni a fán.
A lelkész most már világosan látta, hogy nem mondható különösképpen alkalmasnak hivatására, és gyakorta fontolóra vette, vajon nem szolgálna-e sikeresebben a szolgálat valamely más ágazatában, mint közvitéz a gyalogságnál, vagy a földi tüzérségnél, vagy talán éppen az ejtőernyősöknél. Igazi barátai sem voltak. A Yossariannal való találkozás előtt nem volt senki az ezrednél, akivel jól érezte volna magát, és Yossariannal vajmi ritkán érezte jól magát, mert Yossarian gyakori meggondolatlan és fegyelmezetlen kitörései folyton rettegésben tartották, az alig élvezhető izgalom állapotában. A lelkész biztonságban érezte magát Yossarian meg Dunbar társaságában a tisztiklubban, sőt, Natelyvel és McWatt-tal is majdnem. Amikor velük ült, nem érezte szükségét, hogy másokkal üljön; a dilemmája, hogy hol üljön, meg volt oldva, védelmet talált ama tiszttársak nem vágyott társasága ellen, akik mindig kitörő szívélyességgel üdvözölték, amikor közeledett, és mindig kínos csendben várták, hogy elmenjen mellettük. Olyan sok embernek szerzett kényelmetlen pillanatokat. Mindenki nagyon barátságosan viselkedett vele szemben, és senki sem volt hozzá igazán kedves; mindenki szóba állt vele, és mindenki csak semmiségeket mondott neki. Yossarian meg Dunbar sokkal fölszabadultabbak voltak, és a lelkész tulajdonképpen alig valamicskét érezte csak kényelmetlenül magát a társaságukban. Még meg is védték akkor éjszaka, mikor Cathcart ezredes megkísérelte újból kidobatni a klubból; Yossarian gorombán fölpattant, Nately pedig felordított, hogy visszatartsa: -Yossarian! -Yossarian nevének hallatára Cathcart ezredes falfehérre vált, és mindenki legnagyobb csodálkozására, iszonyú rémülettel addig hátrált, míg bele nem botlott Dreedle tábornokba, aki ingerülten megtaszította a könyökével, és rögtön visszaparancsolta, hogy adjon parancsot a lelkésznek, hogy megint jelenjen meg esténként rendszeresen a tisztiklubban.
A lelkésznek majdnem annyi gondot okozott lépést tartani a tisztiklubban elfoglalt változékony helyzetével, mint annak emlékezetben tartása, hogy melyik ebédlőbe van beosztva a következő étkezésre. Ha már kirúgták onnan, nagyon jól meglett volna a tisztiklub nélkül, ha ezzel oda nem vész az a kis öröme is, amit új barátai társaságában talált. Ha éjszakánként nem járt volna a tisztiklubba, máshová nem mehetett volna. Tartózkodó, szégyenlős mosollyal ütötte el az időt Yossarian meg Dunbar asztalánál, s hacsak nem kérdezték, ritkán szólalt meg; előtte egy pohárka sűrű, édes, alig megízlelt bor állt, míg ügyetlenül forgatta apró játék pipáját, amelyet színlelt önbizalommal néha megtömött dohánnyal, s bele-bele-szipákolt. Szívesen hallgatta Natelyt, akinek érzelgős, keserédes panaszaiban főként saját romantikus elhagyatottságát látta meg, és soha el nem mulasztotta fölindítani magában a gyermekei és felesége utáni vágyakozást. A lelkész megértő, helyeslő bólogatással bátorította Natelyt, akinek őszinteségében és éretlenségében örömét lelte. Nately nem volt olyan szerénytelen, hogy túlságosan dicsőítse imádottjának kurva mivoltát, így hát a lelkészt főként Black kapitány látta el értesülésekkel, aki soha el nem poroszkált volna asztaluk mellett anélkül, hogy hatalmasat ne kacsintson a lelkészre, és valami ízléstelen, bántó sértést ne vágjon Nately fejéhez a nőjéről. A lelkész nem szerette Black kapitányt, és alig tudta megállni, hogy rosszat ne kívánjon neki.
Úgy látszik, tulajdonképpen senki, még Nately sem vette észre, hogy ő, Albert Taylor Tappman lelkész nem csupán lelkész, hanem emberi lény is, akinek bájos, szenvedélyes, csinos felesége lehet, akibe csaknem eszeveszetten szerelmes, meg három kék szemű, apró gyermeke – furcsa, három elfeledett arcocska –, akik majd felnőnek, s egyszer csak úgy tekintik őt, mint valami visszatetsző csodabogarat, és akik soha nem bocsátják majd meg neki a sok társadalmi kellemetlenséget, amit az ő hivatása okoz majd nekik. Miért nem érti meg senki, hogy ő nem csodabogár, hanem normális, magányos felnőtt, aki megpróbál normálisan, magányosan, felnőtt módra élni? Ha megszúrnák, nem vérezne-e? S ha csiklandoznák, nem nevetne-e? Úgy látszik, soha eszükbe sem jut, hogy neki, akárcsak nekik, van szeme, keze, egyéb testrésze, kiterjedése, vannak érzékszervei és vonzalmai, hogy őt is sebzik ugyanazok a fegyverek, amik őket, ugyanazok a szellők hűsítik vagy hevítik, ugyanaz az étel táplálja, noha, kénytelen volt elismerni, más-más ebédlőben minden étkezéskor. Úgy látszik, Whitcomb tizedes az egyetlen, aki rájött, hogy neki is vannak érzései, és akinek épp most sikerült egy szálig felborzolnia őket azzal, hogy a háta mögött Cathcart ezredes elé terjesztette a harcokban megsebesült vagy elesett katonák hozzátartozóihoz intézendő levelek tervezetét.
A lelkész egyetlen dologban lehetett biztos a világon: a feleségében, és ez neki elég is lett volna, ha hagyják, hogy életét csak vele meg a gyermekeivel élje le. A lelkész felesége szerény, filigrán, kellemes asszonyka volt, a harmincas éveinek kezdetén, nagyon barna és nagyon vonzó, csípője keskeny, szeme nyugodt és értelmes, fogai aprók, ragyogók és hegyesek, gyermekded arca törékeny és eleven. A lelkész folyton elfelejtette, milyenek is a gyerekei, és valahányszor elővette amatőr fényképeiket, mindannyiszor úgy érezte, először látja őket. A lelkész oly zabolátlan feszültséggel szerette a feleségét és a gyermekeit, hogy sokszor szeretett volna gyámoltalanul a földre omolni, és sírni, mint egy számkivetett nyomorék. Beteges rémképek gyötörték engesztelhetetlenül velük kapcsolatban, iszonyú szerencsétlenségek és betegségek szörnyűséges előjelei. Elmélkedéseit minduntalan beszennyezték különböző rettegett betegségek fenyegetett képzetei: ott volt például az Ewing-féle agytumor, vagy ott volt a leukémia; hetente kétszer, háromszor haldokolva látta fiúgyermekét, mert feleségét elfelejtette megtanítani az artériás vérzés elállítására; könnyes, béna csöndben nézte végig, amint egész családját kiirtja a villanyáram, egyiket a másik után a konnektornál, mert soha nem említette a feleségének, hogy az emberi test vezeti a villamosságot; majd minden éjjel lángok martaléka lett mind a négy, amikor a villanybojler fölrobbant, és tűzbe borult a kétemeletes faépület; kísérteties, kegyetlen, felháborító részletességgel látta, amint felesége csinos, törékeny teste nyúlós, ragadós pépként kenődik a vásárcsarnok falára egy féleszű, részeg autós miatt, és végignézte, amint a szörnyű helyről egy hófehér hajú, középkorú úriember gyöngéden elvezeti ideggörcsben zokogó ötéves kislányát, s miután autóján kiviszi egy elhagyott homokbányába, ismételten megerőszakolja, és megöli, miközben két fiatalabb gyermeke lassan éhen hal a házban, mert feleségének édesanyja, aki vigyázott rájuk, szívszélhűdést kapott és szörnyethalt, amikor telefonon közölték vele, hogy lánya szerencsétlenség áldozata lett. A lelkész felesége bűbájos, megnyugtató, megfontolt nő volt, és a lelkész sóvárogva szerette volna újra a karcsú karját simogatni, megcirógatni lágy fekete haját, szerette volna hallani megszokott, csitító hangját. A lelkész felesége sokkal erősebb egyéniség volt, mint a lelkész. A lelkész rövid, kiegyensúlyozott leveleket írt neki hetente egyszer, néha kétszer. Egész álló nap sürgető szerelmes levelet akart neki írni, megtölteni a végtelen lapokat alázatos imádatának és szükségének kétségbeesett, gátlástalan vallomásaival meg a mesterséges légzés levezetésének gondos leírásával. Önsajnálatának viharzásában ki akarta önteni neki egész elviselhetetlen magányát és kétségbeesését, s egyben figyelmeztetni, hogy soha ne hagyja a gyerekek keze ügyében a marólúgot vagy az aszpirint, vagy nehogy piros jelzésnél lelépjen az úttestre. De nem akart gondot okozni neki. A lelkész felesége ihletett, finom, együttérző és készséges volt. Amikor a lelkész arról álmodozott, hogy találkoznak, az rendre a szeretkezés valóságos aktusával végződött.
A lelkész közönséges csalónak érezte magát, valahányszor temetésen kellett elnökölnie, és egyáltalán nem lett volna meglepve, ha kiderül, hogy ama jelenés a fán azon a napon a Mindenható helytelenítésének megnyilvánulása volt a hivatalával együtt járó gőg és istenkáromlás miatt. Gonoszabb bűnt elképzelni sem tudott, mint gyászt tettetni, szomorúságot szimulálni, a síron túli, természetfölötti titkok tudását színlelni a halál félelmes és titokzatos jelenlétében. Tökéletesen fel tudta idézni – jobban mondva majdnem meg volt arról győződve, hogy föl tudja idézni – a temetői jelenetet. Látta őrnagy őrnagyot meg Danby őrnagyot, amint csonka kőpillérek gyanánt meredten állnak kétoldalt mellette, majdnem pontosan meg tudta volna mondani a legénységi állomány létszámát és a helyet, ahol álltak, látta a négy mozdulatlan, ásós embert, a felháborító koporsót, és a vörösesbarna föld nagy, laza, diadalmas dombját, a masszív, csöndes, határtalanul mély, tompa égboltot, mely olyan rejtelmesen tiszta és kék volt, hogy szinte mérgező. Erre mindre emlékezni fog örökké, mint szerves részeire és összetevőire a legkülönösebb eseménynek, amely valaha osztályrészéül adatott, a talán őrült, a talán csodálatos eseménynek, a fán ülő meztelen ember tüneményének. Hogyan leljen rá magyarázatot? Nem volt az „már látott”, sem „soha nem látott”, és bizonyosan nem volt „majdnem látott” ; sem a déjá vu, sem a jamais vu, sem a presque vu nem volt elég tág fogalom, hogy beleférjen. Akkor hát szellem volt? A halott lelke? Égi angyal vagy pokolbéli sátán? Vagy az egész hihetetlen kaland egy beteg képzelet puszta szüleménye volt csupán, a sajátjáé, egy kifordult szellemé, egy rothadó velőé? A lelkész agyában föl sem merült az a lehetőség, hogy a meztelen ember tényleg ott volt a fán, mert az elsőhöz hamarosan csatlakozott egy második, ez tetőtől talpig barna bajuszba és vészjósló sötét ruhába volt öltözve, és a faágon szertartásosan odanyújtott az elsőnek valami italt, barna kehelyben.
A lelkész valóban nagyon készséges ember volt, csak épp segíteni nem tudott senkin, még Yossarianon sem, amikor végre elhatározta, hogy a szarvánál ragadja meg a bikát, és egyenesen őrnagy őrnagyhoz fordul nagy titokban megtudakolni, vajon igaza van-e Yossariannak, amikor azt állítja, hogy Cathcart ezredes tényleg mindenki másnál több bevetés megrepülésére kényszeríti alakulatát. Vakmerő, ösztönös döntés volt ez, melyre a lelkész Whitcomb tizedessel folytatott újabb veszekedése után jutott, amint poshadt kulacsvízzel lemosta a katonaládából vételezett örömtelen délebédjét. Gyalogosan igyekezett őrnagy őrnagyhoz, nehogy Whitcomb tizedes észrevegye: zajtalanul lopakodott előre az erdőben, míg a két sátor el nem maradt mögötte a tisztáson, aztán bevette magát az elhagyott vasútárokba, ahol biztonságosabb gyalogút kínálkozott. Sűrűsödő, lázongó dühvel sietett végig a korhadt talpfákon. Sorozatos megaláztatások érték aznap, először Cathcart ezredes, majd Korn ezredes, végül Whitcomb tizedes részéről. Valahol mégis meg kell mutatnia, hogy ő is valaki! Sovány mellkasa csakhamar levegő után kapkodott. Olyan gyorsan haladt, amilyen gyorsan csak tudott, anélkül, hogy futás ne legyen belőle, mert attól félt, ha lassabban megy, eltökéltsége mindjárt szertefoszlik. Hamarosan egy egyenruhás alakot pillantott meg. Szembejött vele a rozsdás sínek között. A lelkész tüstént fölkecmergett az árokparton, bevette magát az alacsony suttyó fák oltalmazó sűrűjébe, és továbbsietett az eredeti irányban, egy szűk, benőtt, mohos ösvényen, mely mélyen bent az árnyas erdőben kanyargóit. Ott ugyan nehezebben jutott előre, de rettenthetetlen, emésztő eltökéltséggel csak törtetett, bujkált és bukdácsolt tovább, védtelen kezét egyre fölkarcolták az útját álló konok ágak, majd végül a bokrok és a páfrányok szétnyíltak kétoldalt, és ő eltántorgott egy olajbarna, salaktéglákon álló katonai lakókocsi mellett, mely a ritkuló aljnövényzetben rajzolódott ki szeme előtt. Elhaladt egy sátor mellett, mely előtt gyöngyszürke, villogó szőrű macska napozott, aztán még egy salaktéglákon álló lakókocsi következett, végül kibukott a tisztásra, ahol Yossarian százada tanyázott.
Sós harmat csapódott ki a szája szélére. Nem állt meg; nyílegyenesen átvágott a tisztáson a századirodához, ahol egy hórihorgas, lógó vállú törzsőrmester üdvözölte, akinek kiálló pofacsontja meg hosszú, nagyon finom szálú haja volt, és kecsesen közölte vele, hogy tüstént bemehet, minthogy Őrnagy őrnagy nincs benn.
A lelkész kurta biccentéssel megköszönte, és egyedül ment végig az írógépek és íróasztalok közötti folyosón a hátsó vászonfalhoz. Bebújt a háromszög alakú nyíláson, és egy üres hivatali helyiségben találta magát. A sátorlap összecsapódott mögötte. Nehezen lélegzett, bőven izzadt. A hivatal továbbra is üres maradt. Mintha alattomos suttogást hallott volna. Tíz perc telt el. Szigorú nemtetszéssel körülpillantott, állkapcsa űzötten összecsattant, aztán hirtelen csuromvíz lett, mert eszébe jutott a törzsőrmester pontos szövege: tüstént bemehet, minthogy Őrnagy őrnagy nincs benn. A legénységi állomány gúnyt űzött belőle! A lelkész rémülten visszatorpant a faltól, keserű könnyek szöktek a szemébe. Remegő ajkairól esdeklő nyöszörgés röppent föl. Őrnagy őrnagy valahol másutt van, és a legénységi állomány embertelenül bolonddá tette őt. Szinte látta is őket, amint a sátorlap túloldalán várják a reményteli zsákmányt, mint valami mohó, kárörvendő, mindenevő ragadozó horda, készen arra, hogy barbár és alattomos örömmel durván rávessék magukat, mihelyt újra megjelenik. Átkozta magát gyanútlansága miatt, és tébolyult zavarában valami maszkot kívánt magának, vagy legalább egy sötét szemüveget meg egy álbajuszt álca gyanánt, vagy mély, erőteljes hangot, mint Cathcart ezredesé, hatalmas, izmos vállakat és bicepszeket, hogy félelem nélkül léphessen ki rosszindulatú üldözői elé, elsöpörni őket fölérhetetlen felsőbbségével és önbizalmával, ami arra kényszerítené őket, hogy nyüszítve, gyáván és tetteiket megbánva elsomfordáljanak. Nem volt hozzá bátorsága, hogy farkasszemet nézzen velük. Az egyetlen kiút az ablakon át vezetett. A levegő tiszta volt, és a lelkész kiugrott őrnagy őrnagy irodájának ablakán, majd gyorsan megkerülte a sátor sarkat, és beugrott a vasútárok rejtekébe.
Míg kétrét görnyedve tovacserkészett, arca kényszeredetten könnyed és barátságos mosolyra torzult, készen arra, ha netán találkozna valakivel. Mihelyt megpillantott valakit az ellenkező irányból közeledni, abban a pillanatban otthagyta az árkot, és bevette magát az erdőbe, ahol hanyatt-homlok tört át tüskén-bokron, rettegve, mint akit üldöznek. Arca égett a megaláztatástól. Gúnyos nevetés hangos, vad zúgása dörgött feléje körös-körül mindenfelől, homályosuló pillantása gonosz, borvirágos arcokra esett, melyek messze benn a bokrokban nyüzsögtek, meg magasan fönn a fák lombja között. Szaggató fájdalmak döfködték tüdejét, és most már lassan, megnyomorodva baktatott tovább. Csak zihált és támolygott, míg végül nem bírta tovább: hirtelen összerogyott egy göcsörtös almafa alatt, és keményen belevágta fejét a törzsébe, ahogy előrebukott, és mindkét kezével átkarolta, nehogy elvágódjon. Lélegzete reszelősen jajongott a fülében. A pillanatok másztak, mint az órák, aztán végül ráeszmélt, hogy ő maga volt ama hömpölygő lárma forrása, mely már-már elborította. Mellében enyhült a fájdalom. Hamarosan elég erősnek érezte magát, hogy felálljon. Szakértőn hegyezte a fülét. Nem hallatszott sátáni kacaj, senki sem üldözte. Túl fáradt, túl szomorú volt ahhoz, hogy megkönnyebbüljön. Merev, reszkető ujjaival rendbe szedte magán a mocskos, gyűrött ruhát, és görcsös önfegyelemmel tette meg a hátralevő utat a tisztásig. A lelkész sokszor töprengett a szívroham veszélyén.
Whitcomb tizedes dzsipje még mindig a tisztáson parkolt. A lelkész inkább lopakodva, lábujjhegyen megkerülte Whitcomb tizedes sátrát, semhogy észrevetesse magát, mikor elhalad a bejárat előtt, és megkockáztassa Whitcomb tizedes bántalmait. Amikor gyorsan belépett a saját sátrába, hálatelten fölsóhajtott, és ekkor megpillantotta Whitcomb tizedest. A lelkész priccsén feküdt, a térde fölmeredt. Whitcomb tizedes sáros cipője a lelkész lepedőjén volt, és éppen a lelkész cukorkaellátmányát majszolta, miközben utálkozó arccal lapozgatott a lelkész Bibliájában.
– Hát maga hol volt? – kérdezte durván és közömbösen, anélkül, hogy fölnézett volna.
A lelkész elpirult, és tanácstalanul félrefordult. – Sétáltam az erdőben.
– Rendben van – pattintott az ujjával Whitcomb tizedes –, ne avasson be a bizalmába. De várjon csak, majd meglátja, milyen megbízhatatlan leszek a végén! – Éhesen belevájta fogait a lelkész cukorkaellátmányába, és tele szájjal folytatta. – Látogatója érkezett, míg nem volt itt. őrnagy őrnagy.
A lelkész meglepetten megpördült a tengelye körül, és fölkiáltott: – őrnagy őrnagy? őrnagy őrnagy itt volt?
– Róla beszélünk, nem?
– Hova lett?
– Beugrott abba a vasútárokba, és elszelelt, mint egy megriasztott vadnyúl. – Whitcomb tizedes röhögött. – Milyen hülye egy pacák!
– Nem mondta, hogy mit akart?
– Azt mondta, hogy szüksége lett volna a maga segítségére valami nagy fontosságú dologban. A lelkész megdermedt. – őrnagy őrnagy ezt mondta?
– Nem mondta – igazította ki Whitcomb tizedes gyilkos precizitással.
– Megírta egy leragasztott magánlevélben, melyet odatett az asztalára.
A lelkész az íróasztalául szolgáló bridzsasztal felé pislantott, de csak azt a gyűlöletes, narancsvörös, körte alakú lukulluszparadicsomot látta ott, melyet Cathcart ezredestől kapott ma délelőtt, és melyet ott felejtett, egyik oldalára döntve, saját tehetetlenségének elpusztíthatatlan, hússzínű jelképeként. – Hol a levél?
– Azonnal eldobtam, mihelyt föltéptem és elolvastam. – Whitcomb tizedes becsapta a Bibliát és fölpattant. – Mi van? Nem hisz a szavamnak? – Kiment. Azonnal visszajött, és majdnem legázolta a lelkészt, aki mögötte rohant kifelé, hogy őrnagy őrnagyot utolérje. – Maga azt se tudja, hogyan kell megosztani a felelősséget – világosította föl Whitcomb tizedes. – Ez is az egyik nagy baja magának.
A lelkész elégtétel gyanánt bólintott, és elrohant mellette, mert képtelen volt a bocsánatkérésre időt vesztegetni. Érezte, hogy a végzet ügyes kézzel, parancsolóan irányítja. Rájött, hogy ma már másodszor kerülték el egymást Őrnagy őrnaggyal az árokban; és ő kétszer késleltette a végzetes találkozót azzal, hogy hülyén bemenekült az erdőbe. Fortyogott benne az önvád, és ahogy csak bírt, úgy sietett visszafelé, az egyenetlen, szabálytalanul elhelyezett talpfákon. Cipőjében és zoknijában a kavics és a murvatörmelék véresre törte lába ujjait. Sápadt, szenvedő arca öntudatlanul a gyilkos feszélyezettség grimaszába torzult. A kora augusztusi délután egyre forróbbá és egyre páradúsabbá vált. Sátra majd egy mérföldre feküdt Yossarian századától. A lelkész zsávolyinge átázott az izzadságtól, mire odaért, és lélekszakadva berontott újra a századirodába, ahol ugyanaz az áruló, halk szavú szolgálatvezető állította meg ellentmondást nem tűrően, aki ösztövér arcán nagy kerek szemüveget viselt, és arra kérte, várjon ott kívül, mert őrnagy őrnagy benn van, és hozzátette, hogy addig nem mehet be, amíg Őrnagy őrnagy ki nem megy onnan. A lelkész kába értetlenséggel nézett rá. Azon tépelődött, hogy vajon miért gyűlöli őt ez az őrmester? Ajka fehér volt és remegett. Olyan szomjas volt, hogy szinte fájt. Mi történt az emberekkel? Hát nincs még elég tragédia? Az őrmester kinyújtotta a karját, és megtámogatta a lelkészt.
– Elnézést kérek, tiszteletes úr – mondta sajnálkozó, mély, udvarias és búskomor hangon. – De mindez őrnagy őrnagy úr parancsa. Soha nem fogad senkit.
– De engem fogadni akar – könyörgött a lelkész. – Meglátogatott kinn a sátramnál, míg én itt voltam benn az imént.
– Őrnagy őrnagy kinn volt önnél? – kérdezte az őrmester.
– Igen, kinn. Kérem, menjen be, és kérdezze meg tőle.
– Sajnálom, de nem mehetek be, tiszteletes úr. Engem se fogad soha. Talán ha üzenetet hagyna.
– De én nem üzenetet akarok hagyni. Soha nem tesz kivételt senkivel?
– Csak rendkívüli körülmények között. Legutóbb, mikor elhagyta a sátrát, akkor egy közkatona temetésére ment. Legutóbb, amikor fogadott valakit a hivatalában, akkor kényszerítették. Egy Yossarian nevezetű bombázótiszt kényszerítette.
– Yossarian? – A lelkészt lángoló lelkesedésre gyújtotta ez az újabb véletlen. Újabb csoda van készülőben? – De hát épp ő az, akiről én akarok beszélni vele! Csak nem arról beszéltek, hogy hány bevetésre kell repülnie Yossariannak?
– Igen, tiszteletes úr, pontosan erről beszéltek. Yossarian kapitány ötvenegy bevetést röpült, és a leszerelése érdekében folyamodott őrnagy őrnagyhoz, hogy ne kelljen neki még négy bevetésre repülni. Cathcart ezredes akkor még csak ötvenöt bevetést akart.
– És mit válaszolt őrnagy őrnagy?
– Őrnagy őrnagy azt válaszolta neki, hogy nem tehet semmit. A lelkész arca megnyúlt. – Őrnagy őrnagy ezt mondta?
– Igenis, tiszteletes úr. Ami azt illeti, azt a tanácsot adta Yossarian kapitánynak, hogy forduljon önhöz segítségért. Tényleg nem akar üzenetet hagyni, tiszteletes úr? Van itt nálam papír, ceruza.
A lelkész fejét rázta, és reményvesztetten harapdálta száraz, vattás alsó ajkát, aztán kiment. Még alig telt el valami a napból, és máris mennyi minden történt. Az erdőben hűvösebb volt a levegő. Torka eltikkadt, fájt. Lassacskán ballagott, és épp bánatosan azt kérdezte magától, miféle új balszerencse sújthatja még, amikor egyszer csak a vadon tébolyult remetéje toppant elébe figyelmeztetés nélkül egy málnabokor mögül. A lelkész magas fejhangon fölvisított.
A hosszú, halottfehér idegen rémülten lebukott a lelkész visítására, és fölsikoltott: – Ne bántson!
– Kicsoda maga? – kiabált a lelkész.
– Ne bántson, kérem! – kiabált vissza az ember.
– Én vagyok a lelkész!
– Akkor miért akar bántani?
– Dehogy akarom én bántani – erősködött a lelkész fokozódó ingerültséggel, noha még mindig nem mert mozdulni. – Mondja már meg végre, hogy kicsoda maga, és mit akar tőlem.
– Csak azt szeretném megtudni, végzett-e már a tüdőgyulladás Félkupica Fehér Főnökkel – kiabált vissza az ember. – Csak ennyit akarok. Én itt élek. A nevem Fiume. A századhoz tartozom, de itt élek a vadonban. Kérdezze meg bárkitől.
A lelkész önuralma kezdett visszaszivárogni, amint alaposan szemügyre vette a fura, félénk figurát. Az ember rongyos ingének nyakán a kapitányi rangjelzés két rozsdamarta sávja laffogott. Koromfekete, bozontos zsombék ült egyik orrlika alatt, és mindehhez lógó, torzonborz nyárfakéreg színű bajuszt viselt.
– Miért él itt a vadonban, ha a századhoz tartozik? – érdeklődött kíváncsian a lelkész.
– Nem tehetek mást – felelte a kapitány mogorván, mintha a lelkésznek illett volna tudnia. Lassan fölegyenesedett, s még mindig óvakodva figyelte a lelkészt, noha így állva jó egy fejjel fölébe tornyosult. – Nem hallotta, mit beszélnek rólam? Félkupica Fehér Főnök megesküdött, hogy egy éjjel el fogja metszeni a torkomat, amikor az igazak álmát alszom, és ezért nem merem a századnál 'álomra hajtani a fejem, amíg ő életben van.
A lelkész bizalmatlanul hallgatta a valószínűtlen magyarázatot. -De hát ez hihetetlen – válaszolta. – Ez előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés volna. Miért nem jelentette az eseményt őrnagy őrnagynak?
– Hát persze hogy jelentettem az eseményt Őrnagy őrnagynak – mondta a kapitány szomorúan –, és Őrnagy őrnagy azt válaszolta, hogy ő fogja elmetszeni a torkomat, ha még egyszer megszólítom. -Az ember félve vette szemügyre a lelkészt. – Maga is el akarja metszeni a torkomat?
– Jaj, dehogy, dehogy, dehogy – bizonygatta a lelkész. – Isten ments. Tényleg itt él a vadonban?
A kapitány bólintott, a lelkész meg szánalommal vegyes tisztelettel bámulta kimerült és rosszul táplált, szivacsos sápadtságát. Az ember teste tiszta csontváz volt, lötyögött rajta a gúnya, mely úgy festett, mint egy találomra összedobált zsákkollekció. Száraz fűszálak tapadtak rá tetőtől talpig, és ugyancsak ráfért volna már a hajvágás. Szeme alatt nagy, sötét karikák húzódtak. A lelkész csaknem könnyekig meghatódott az elgyötört, lerongyolódott ember látványától, és mély tisztelettel vegyes együttérzés töltötte el arra a gondolatra, hogy mennyi szigorú megpróbáltatást kell e szegény párának nap mint nap elviselnie. Szánalomtól elfúló hangon így szólt:
– Ki mos magára?
A kapitány a szája szélét nyalogatta, mintha jó üzletre lenne kilátás.
– Az egyik tanyán van a mosóasszonyom, ott lenn az útnál. Holmijaimat a lakókocsiban tartom, és naponta egyszer-kétszer belopakodom oda tiszta zsebkendőért vagy alsóneműt váltani.
– Mit fog csinálni, ha megjön a tél?
– Á, úgy számítom, akkorra már visszakerülök a századhoz – válaszolta a kapitány egyfajta vértanúi bizonyossággal. – Félkupica Fehér Főnők mindenkinek folyton azt ígérgeti, hogy meg fog halni tüdőgyulladásban, és úgy számítom, nekem csak ki kell várnom türelemmel, míg az idő egy kicsit hidegebbre meg ködösebbre fordul. – Zavartan fürkészte a lelkész arcát. – Maga minderről semmit sem tud? Nem hallotta, mit beszélnek rólam az emberek?
– Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna bárkitől magát emlegetni.
– Nahát, ezt aztán végképp nem értem. – A kapitány hiúsága meg volt sebezve, de optimizmust tettetve sikerült folytatnia. – Hát most már majdnem szeptember van, és úgy számítom, már nem tarthat nagyon soká. Legközelebb, ha a fiúk közül érdeklődik rólam valaki, mondja csak meg neki nyugodtan, hogy visszamegyek, és akkor megint bedobjuk a reklámszabadságolást, csak Félkupica Fehér Főnök haljon meg előbb tüdőgyulladásban. Megmondja ezt nekik? Mire megjön a tél, visszamegyek a századhoz, csak Félkupica Fehér Főnők haljon meg tüdőgyulladásban. Oké?
A lelkész ünnepélyesen emlékezetébe véste a profetikus szavakat, mert földöntúli értelmük valóságos révületbe ejtette. – Füveken, bogyókon és gyökereken él? – kérdezte.
– Á, dehogy, dehogy – felelte a kapitány meglepetten. – Belopózom hátulról az ebédlőbe, és a konyhán eszem. Milo tejet meg szendvicset ad nekem.
– Mit csinál, ha esik?
A kapitány őszintén válaszolt. – Ázom.
– Hol alszik?
A kapitány villámgyorsan lebukott, és hátrálni kezdett. – Maga is? – kiáltotta elszörnyedve.
– Jaj, dehogy – kiáltotta a lelkész. – Esküszöm magának, hogy nem.
– Igenis, el akarja metszeni a torkomat! – ragaszkodott a magáéhoz a kapitány.
– Szavamat adom rá, hogy nem – könyörgött a lelkész, de már későn, mert a jámbor, torzonborz jelenés egyszeriben eltűnt előle, oly szakavatottan szívódott föl a levelek, fények és árnyak burjánzó, tarka torzói közt, hogy a lelkész máris kételkedett, ott volt-e egyáltalán. Oly sok szörnyű esemény halmozódott egymásra, hogy most már egyáltalán nem volt biztos benne, melyik esemény volt szörnyű, és melyik történt meg valójában. Amilyen gyorsan csak lehet, ki akart mindent deríteni a vadonban élő tébolyultról, leellenőrizni, vajon létezik-e' tényleg Fiume kapitány, de aztán kelletlenül mégis félretette a dolgot, mert eszébe jutott, hogy első és legfontosabb gondja most megkövetni Whitcomb tizedest, amiért nem osztotta meg vele kellőképpen a felelősséget. Keservesen rótta az erdőn át kanyargó ösvényt, szórakozottan, gyötrő szomjúsággal, s már-már úgy érezte, nem tud továbbmenni a kimerültségtől. Amikor Whitcomb tizedes eszébe jutott, megtelt bűntudattal. Azért imádkozott, bárcsak ne találná ott Whitcomb tizedest, amikor a tisztásra ér, hogy zavartalanul ledőlhessen, sőt néhány percet talán aludhasson is; de máris megint benne volt egy újabb megrázkódtatás és kiábrándulás kellős közepében, mert mire megérkezett, Whitcomb tizedes már Whitcomb őrmester volt, és derékig meztelenül üldögélt a lelkész székén, mert inge ujjara varrogatta föl éppen az őrmesteri stráfokat a lelkész tűjével és cérnájával. Whitcomb tizedest Cathcart ezredes léptette elő, aki azonnal beszélni akart a lelkésszel a levelek ügyében.
– Jaj, ne – hörögte a lelkész, és elképedve rogyott le a priccsére. Meleg kulacsa üres volt, de annyira ki volt kelve magából, hogy eszébe se jutott a vizestömlő, amely a két sátor között lógott a hűvösben. – Nem is hiszem el. Nem is hiszem el, hogy a világon bárki is elhiggye, hogy én hamisítottam oda Washington Irving nevét.
– Nem is arról van szó – igazította ki Whitcomb tizedes leplezetlenül élvezve a lelkész bosszúságát. – Az elesettek családtagjainak küldendő levelekről akar magával beszélni.
– Azokról a levelekről? – kérdezte csodálkozva a lelkész.
– De azokról ám – mondta Whitcomb tizedes kárörömmel. – Tulajdonképpen szét akarja cincálni magát, amiért nem hagyta, hogy elküldözzem őket. Látnia kellett volna, milyen tátott szájjal harapott rá az ötletre, mikor eszébe juttattam, hogy a leveleket ő írhatná alá. Teljesen biztos benne, hogy ezzel bejut a Saturday Evening Post-hoz.
A lelkész kábasága nőttön-nőtt. – De honnan tudta meg, hogy mi egyáltalán foglalkoztunk ezzel a dologgal?
– Elmentem hozzá az irodájába, és megmondtam neki.
– Mit csinált? – kérdezte metsző hangon a lelkész, és szokatlan dühvel szökkent talpra. – Azt akarja mondani, hogy a hátam mögött tényleg elment az ezredeshez, anélkül, hogy engedélyt kért volna tőlem?
Whitcomb tizedes arcátlanul vigyorgott, gúnyosan és elégedetten. – így van, tiszteletes – válaszolta. – És ha jót akar, okosabb lesz békén maradni. – Rosszindulatú arccal nyugodtan röhögött. -Cathcart ezredes nem lesz meghatva, ha rájön, hogy maga még össze is akaszkodott velem amiatt, hogy leszállítottam neki ezt az ötletet. Mondjak magának valamit, tiszteletes? – folytatta Whitcomb tizedes, miközben szemtelen, hangos csettintéssel elharapta a lelkész fekete cérnáját, és magára húzta az inget. Ez a süket kurva komolyan azt hiszi, hogy a világ legnagyobb ötletét hallotta tőlem.
– Sőt az is lehet, hogy bejutok vele a Saturday Evening Post-ba dicsekedett mosolyogva Cathcart ezredes az irodájában kedélyesen előre-hátra hintázgatva, miközben feddésben részesítette a lelkészt. – És magának nem volt annyi esze, hogy elfogadja. Értékes ember van a keze alatt Whitcomb tizedes személyében, tiszteletes. Remélem, van annyi esze, hogy ezentúl jobban megbecsüli.
– Whitcomb őrmester – igazította ki a lelkész, mielőtt még parancsolni tudott volna magának.
Cathcart ezredes metszően rápillantott. – Én Whitcomb őrmestert mondtam – válaszolta. – Inkább szedné össze magát és figyelne, mint hogy folyton csomót keres a kákán. Nem akar örök életére kapitány maradni, vagy igen?
– Parancs?
– Mert én bizony nem tudom elképzelni, hogyan tudna előbbre jutni, ha továbbra is ezt csinálja. Whitcomb tizedes úgy érzi, hogy maguk, emberek nem tudtak egyetlen életrevaló ötlettel kirukkolni az elmúlt ezerkilencszáznegyvennégy évben, és én hajlok arra, hogy egyetértsek vele ebben. Ragyogó gyerek ez a Whitcomb tizedes, én mondom. Mostantól fogva minden megváltozik. – Cathcart ezredes eltökélt arccal visszaült az asztalához, és a mappájában nagy, tiszta lapot keresett. Mikor megtalálta, bedugta oda az ujját. – Holnap kezdjük – mondta. – Utasítom magát meg Whitcomb tizedest, hogy részvétlevelet írjanak nekem minden katona legközelebbi hozzátartozójának, aki az ezredemben elesett, megsebesült, vagy fogságba esett. Megkövetelem, hogy egész csomó személyes apróság legyen bennük, ami kétségtelenné teszi, hogy minden szót, amit maguk mondanak, komolyan gondolok. Meg vagyok értve?
A lelkész ösztönszerűen előrelépett, hogy tiltakozó szavát fölemelje.
– De ezredes úr, ez lehetetlen! – bökte ki. – Hisz nem is ismerjük ilyen jól az embereket.
– Mit számít az? – kérdezte Cathcart ezredes, aztán barátian elmosolyodott. – Whitcomb tizedes hozott nekem egy alaplevelet, ami számításba vesz majd minden lehetőséget. Hallgassa csak: „Kedves Mrs...., Mr...., Miss..., vagy Mr. és Mrs....: Elmondhatatlan mély fájdalommal értesültem róla, hogy férje, fia, atyja, bátyja megsebesült, elesett, eltűnt a harcok során.” És így tovább. Úgy gondolom, ez a bevezető mondat pontosan fedi érzéseimet. Hallgasson ide, okosabb lenne talán ezt az egész ügyet Whitcomb tizedes gondjaira bízni, ha maga nem érzi rá alkalmasnak magát. -Cathcart ezredes előrántotta a cigarettaszipkáját, és két kezével hajlítgatni kezdte, mint valami ezüst-elefántcsont-ónixnyelű lovagló-korbácsot. – Ez is az egyik nagy baja magának. Whitcomb tizedes elmondta nekem, hogy magának fogalma sincs arról, hogyan ossza meg a felelősséget. Azt mondta, kezdeményezőkészség sincs magában. Csak nem akar ellentmondani nekem, vagy igen?
– Nem, ezredes úr. – A lelkész megrázta a fejét, és alávaló hanyag fráternek érezte magát, mert nem tudja, hogyan ossza meg a felelősséget, és nincs benne kezdeményezőkészség, és mert valóban kísértésbe esett, hogy ellentmondjon az ezredesnek. Elméje csupa zűrzavar volt. Kint agyaggalambokat lövöldöztek, és valahányszor egy fegyver eldördült, érzékei kellemetlenül megcsikordultak. Nem tudott hozzáedződni a lövések zajához. Lukulluszparadicsommal megrakott szakajtók sorakoztak körös-körül, és a lelkész majdnem biztos volt abban, hogy állt már így Cathcart ezredes irodájában, valaha a messzi múltban, ugyanilyen körülmények között, és akkor is ugyanezekkel a lukulluszparadicsomokkal ugyanígy megrakott szakajtókkal volt körülvéve. Már megint déjà vu. A díszlet oly ismerős volt; mégis oly távolinak rémlett. Úgy érezte, ruhája szennyes és avítt, halálos félelem fogta el, hogy ő maga büdös.
– Maga túl komolyan veszi a dolgokat, tiszteletes – mondta neki Cathcart ezredes nyersen, felnőtt tárgyilagossággal. – Ez megint az egyik nagy baja magának. Az a hosszú arca magának mindenkit elkedvetlenít. Egyszer látnám csak nevetni. Na, gyerünk, tiszteletes. Ha most itt helyben elkezd nekem torkaszakadtából nevetni, kap tőlem egy egész szakajtó lukulluszparadicsomot. – Várt egy-két másodpercet, aztán győzedelmesen kuncogott. – Látja, tiszteletes, milyen igazam van. Nem tud nekem torkaszakadtából nevetni, így van?
– Így van, ezredes úr – vallotta be jámborán a lelkész, és látható erőlködéssel lassan nyeldekelt. – Most itt helyben nem. Nagyon szomjas vagyok.
– Akkor szolgálja ki magát. Korn ezredes tart némi konyakot az íróasztalában. Be kellene ugrania hozzánk valamelyik este a tisztiklubba, csak egy kis szórakozás kedvéért. Próbáljon meg valahára fölvidulni. Remélem, nincs magában olyan érzés, hogy maga többet ér nálunk, csak azért, mert magának hivatása van.
– Nincs, ezredes úr, nincs – bizonykodott a lelkész zavartan. -Ami azt illeti, az utóbbi néhány estén rendszeresen fönn voltam a tisztiklubban.
– Mert, tudja, maga azért még mindig csak kapitány – folytatta Cathcart ezredes, figyelmen kívül hagyva a lelkész megjegyzését. – Lehet, hogy magának van hivatása, de azért maga még mindig csak kapitány.
– Igenis, ezredes úr. Tudom.
– Akkor nincs hiba. Az se baj, hogy nem nevetett az előbb. Különben sem adtam volna magának lukulluszparadicsomot. Whitcomb tizedes elmondta nekem, hogy maga elvitt egy lukulluszparadicsomot, amikor ma reggel itt járt.
– Ma reggel? De ezredes úr! Ön adta nekem.
Cathcart ezredes gyanakodva fölkapta a fejét. – Azt én nem mondtam, hogy nem én adtam magának, így van? Én csupán annyit mondtam, hogy maga elvitt egyet. Nem értem, miért van lelkiismeretfurdalása, ha tényleg nem lopta. Tényleg én adtam magának?
– Igenis, ezredes úr. Megesküszöm rá.
– Akkor hát el kell hinnem a puszta szavára. Bár nem tudom elképzelni, miért kellett volna nekem lukulluszparadicsomot adnom magának. – Cathcart ezredes szakszerűen áthelyezett egy kerek üveg levélnehezéket íróasztalának jobb sarkáról íróasztalának a bal sarkára, és fölkapott egy hegyesre fent ceruzát. – Végeztem, tiszteletes, egy csomó fontos dolgom van itt nekem most, ha maga befejezte. Maga fogja tudatni velem, ha Whitcomb tizedes kiküldött már vagy tucatnyit azokból a levelekből, és aztán majd érintkezésbe lépünk a Saturday Evening Post szerkesztőivel. – Hirtelen sugallat ragyogta be arcát. – Halt! Azt hiszem, újra jelentkeztetem önként az ezredet Avignonra! Ez meg fogja gyorsítani a dolgot!
– Avignonra? – a lelkész szíve kihagyott egy ütemet, aztán minden izma bizseregni, mocorogni kezdett.
– De még mennyire – magyarázta az ezredes derűsen. – Minél hamarabb lesznek veszteségeink, annál hamarabb előrejutunk ebben az ügyben. Szeretnék a karácsonyi számba bekerülni, ha meg tudjuk faggyúzni. Gondolom, akkor többen olvassák.
És a lelkész legnagyobb rémületére az ezredes fölemelte a kagylót, és önként jelentkeztette egységét Avignonra, és még ugyanazon az estén megint megpróbálta kirúgni a tisztiklubból, alig egy pillanattal korábban, hogy Yossarian részegen fölállt, fölrúgta a székét, és bosszuló ökölcsapásra készült, mire Nately elkiáltotta a nevét, mire Cathcart ezredes elfehéredett, és óvatosan hátrált, s egy leheletnyit beleütközött Dreedle tábornokba, aki undorodva ellökte sebes lábáról, és megparancsolta neki, hogy hatoljon előre, és azonnal rúgja vissza a lelkészt a tisztiklubba. Cathcart ezredesre ez az egész rém idegesítően hatott: először is ott volt a rettegett név -Yossarian! –, mely megint úgy zendült meg, mint a végítélet harsonája, aztán ott volt Dreedle tábornok sebes lába, de Cathcart ezredes ezenfelül is talált még hibát a lelkészben, mégpedig azt, hogy teljességgel lehetetlen volt előre látni, hogyan reagál rá Dreedle tábornok, amikor meglátja. Cathcart ezredes sohasem fogja elfelejteni azt az első estét, amikor Dreedle tábornok észrevette a lelkészt a tisztiklubban, és fölemelte vörhenyeges, lucskos, részeg arcát, hogy a sápadt-sárga cigarettafüstön át töprengve szemügyre vegye a fal mellett egymagában meghúzódó lelkészt.
– Mi a fene – kiáltott föl rekedten Dreedle tábornok, és gyanakodva fölvonta bozontos, szürke, fenyegető szemöldökét. – Tényleg a lelkész az, akit ott látok? Gyönyörű dolog, mondhatom, hogy Isten embere ilyen helyeken lófrál, egy határ mocskos részeg meg zsugás között.
Cathcart ezredes kimérten összeszorította ajkát, és kezdett föláll-ni.
– Száz százalékig egyetértek önnel, tábornok úr – helyeselt katonásan, tüntetően megrovó hangsúllyal. – Nem is tudom, mi van manapság a papokkal.
– Kezdenek megjavulni, az van velük – hördült föl Dreedle tábornok nyomatékosan.
Cathcart ezredes sután kapkodott levegő után, és fürgén magához tért. – Igenis, tábornok úr. Kezdenek megjavulni. Pontosan ez járt az eszemben, tábornok úr.
– Lelkészek számára ez a hely a legjobb terep, itt elvegyülhetnek a részegeskedők meg a zsugások között, hogy jobban megértsék a híveket, és megnyerjék a bizalmukat. Másképp hogy az istenbe tudnák rávenni őket, hogy higgyenek Istenben?
– Pontosan ez járt az én eszemben is, tábornok úr, amikor parancsba adtam neki, hogy ide járjon – mondta Cathcart ezredes körültekintően, és rokonian átfogta a lelkész nyakát, amikor az el akart surranni mellette, majd egy sarokba irányította, ahol fojtott, hideg hangon parancsba adta neki, hogy minden este jelentkezzen szolgálattételre a tisztiklubban, vegyüljön az emberek közé, amikor isznak meg zsugáznak, aztán kezdje megérteni őket, és nyerje meg bizalmukat.
A lelkész megértette a parancsot, és tényleg jelentkezett szolgálattételre a tisztiklubban minden este, hogy elvegyüljön az emberek között, akik ki akartak előle térni, egészen addig, amíg akkor este a pingpongasztalnál ki nem tört a vad ökölharc, és Félkupica Fehér Főnök minden ok nélkül szakszerűen orrba nem vágta Moodus ezredest, aki nyomban fenékre huppant, amitől aztán kéjes, váratlan nevetés kezdett Dreedle tábornokból gurgulázni egészen addig, amíg föl nem fedezte a lelkészt, aki sután, elkínzott ámulattal közvetlen közelről bámult az arcába. Dreedle tábornok lehűlt, mihelyt meglátta. Egy pillanatra rosszindulatú pulykaméreggel meredt a lelkészre. Jókedve elszállt. Háborogva, kurta lőcslábain hintázva fordult a bárpult felé, mint valami részeg matróz. Cathcart ezredes félelemtől űzve rövidvágtában ért mögéje, és közben szemével aggódva kereste Korn ezredes segítségét.
– Gyönyörű dolog, mondhatom – hörögte Dreedle tábornok a pultnál, bogos kezében szorongatva az üres poharat. – Gyönyörű dolog, hogy Isten embere ilyen helyeken lófrál egy határ mocskos részeg meg zsugás között.
Cathcart ezredes megkönnyebbülten fölsóhajtott. – Igenis, tábornok úr – kiáltotta büszkén. – Valóban gyönyörű dolog.
– Akkor mi az istennek nem csinál valamit?
– Parancs? – kérdezte Cathcart ezredes pislogva.
– Mit gondol, jó fényt vet az magára, hogy a lelkésze minden es te itt lófrál? Ahányszor idejövök erre az istenverte helyre, őt mindig itt találom.
– Pontosan így van, tábornok úr, pontosan így van – válaszolta Cathcart ezredes. – ^Egyáltalán nem vet rám jó fényt. És ebben a minutumban csinálok is valamit.
– Maga volt az, aki parancsba adta neki, hogy ide járjon?
– Nem, tábornok úr, az Korn ezredes volt. Szándékomban is áll szigorúan megfenyíteni érte.
– Kivitetném és lepuffantatnám – motyogta Dreedle tábornok –, ha nem volna lelkész.
– Nem lelkész – világosította föl szolgálatkészen Cathcart ezredes.
– Nem-e? Akkor mi az istennek visel keresztet a gallérján, ha nem lelkész?
– Nem keresztet visel a gallérján, tábornok úr. Ezüstlevelet visel a gallérján. Ugyanis címzetes ezredes.
– A maga lelkésze címzetes ezredes? – kérdezte Dreedle tábornok elámulva.
– Á, dehogy, tábornok úr. Az én lelkészem csak kapitány.
– Akkor mi az istennek visel ezüstlevelet a gallérján, ha csak kapitány?
– Nem ezüstlevelet visel a gallérján, tábornok úr. Keresztet visel a gallérján.
– Takarodjon a szemem elől, maga kurvapecér – mondta Dreedle tábornok. – Mert, istenemre, kivitetem magát innen, és lepuffantatom, mint egy kutyát.
– Igenis, tábornok úr.
Cathcart ezredes levegő után kapkodva lelépett Dreedle tábornoktól, majd kirúgta a lelkészt a tisztiklubból, és a lelkész csaknem szakasztott így járt két hónappal utóbb is, miután megpróbálta rávenni Cathcart ezredest, hogy vonja vissza azt a parancsát, amelyben a bevetések számát hatvanra emelte, és ebbe az igyekezetébe is mélységesen belebukott. A lelkész most már majdnem megadta magát a kétségbeesésnek, de erőt vett magán feleségére emlékezve, aki után vágyódott, és akit oly ünnepélyes szerelemmel szeretett, oly érzéki és egzaltált imádattal, és amaz emberöltőnyi bizodalom kedvéért, amit egy halhatatlan, mindenható, mindentudó, humánus, egyetemes, antropomorf, angol nyelvű, angolszász, Amerika-barát Isten bölcsességébe és igazságába vetett, és ami most ingadozni kezdett. Oly sok minden tette próbára a hitét. Ott volt, persze, a Biblia, de hát a Biblia is csak könyv volt, akárcsak a Puszta ház, a Kincses sziget, az Eíhan Frome meg Az utolsó mohikán. Elképzelhető-e egyáltalán – ahogyan Dunbar kérdezte a füle hallatára –, hogy a teremtés talányára olyan emberek adtak választ, akik túlságosan tudatlanok voltak ahhoz, hogy a csapadékhullás mechanizmusát megértsék? Elhihető-e, hogy a Mindenható Isten a végtelen tudásával egyetemben valóban félt volna attól, hogy az embereknek hatezer évvel ezelőtt sikerül majd akkora tornyot építeniük, mely az égig érjen? Hol a fenében van a mennyország? Fönn? Lenn? De hisz ilyen „fönn” és „lenn” egyáltalán nincs is a véges, ám táguló világegyetemben, amelyben a hatalmas, lángoló, vakító, fölséges nap is a fokozatos hanyatlás állapotában van, s magával együtt a földet is elpusztítja majd. Nincsenek csodák; az imák nem fogannak meg; a balszerencse egyforma brutalitással tapos le bűnt és erényt: a lelkész, aki lelkiismeretes és jellemes ember volt, meghajolt volna az ész előtt, elhagyta volna atyái Istenébe vetett hitét -igen, valóban lemondott volna mind a hivatásáról, mind a rangjáról, s megpróbálta volna újrakezdeni életét mint kőzvitéz a gyalogságnál vagy a földi tüzérségnél vagy talán tizedesként az ejtőernyősöknél –, ha nem követték volna egymást oly földöntúli tünemények, mint pár hete a meztelen ember a fán a szerencsétlen őrmester temetésén, meg Fiume próféta túlvilági, kísértő és bátorító üzenete a vadonból, épp ezen a délutánon: „Mondja meg nekik, hogy mire megjön a tél, visszamegyek.”
Tulajdonképpen mindennek Yossarian volt az oka, mert ha nem mozdítja el a bombázóvonalat a Bolognai Nagy Csata idején, **de Coverley őrnagy talán közöttük lenne, és megmentené őt, és ha nem rakja meg a legénységi állomány szállását lányokkal, akiknek nem volt hova menniök, Nately talán soha nem szeretett volna bele a kurvájába, amikor az deréktól lefelé meztelenül üldögélt a szobában a mogorva huszonegyezők között, akik egyszerűen semmibe vették őt. Nately lopva bámulta a túlzottan kipárnázott sárga karszékéből, és csodálta unott, közömbös erejét, amivel a tömeges visszautasítást fogadta. A nő ásított, Nately pedig mélyen meghatódott. Ilyen hősi unalmat életében nem tapasztalt.
A lány öt emeletet mászott meg a meredek lépcsőn, hogy eladja magát egy sereg torkig lakott katonának, akik körül voltak véve helyben lakó lányokkal, így hát egyikük sem kellett semmi áron, még azután sem, amikor őszinte lelkesedés nélkül levetkőzött nekik, hogy kísértésbe vigye őket magas termetével, mely telt volt, kemény és csakugyan gyönyörteljes. Sokkal inkább fáradtnak, mint kiábrándultnak tűnt. Resten, üres tunyasággal ült ott, és unottan figyelte a játékot, amíg sikerült összeszednie makacs energiáit az unalmas robotra, hogy felöltse levetett ruháit, és új munka után nézzen. Kis idő múlva önkéntelen sóhajjal fölállt, és belépett szűk pamutbugyijába meg sötét szoknyájába, bekapcsolta cipőjét, és kiment. Nately kisurrant utána; aztán majd két óra telt el, és amikor Aarfy meg Yossarian betoppantak a tiszti szállásra, a lány megint épp ott tartott, hogy a bugyijába meg a szoknyájába lépett bele, amitől mindnyájan úgy érezték magukat, mintha a lelkész makacsul kísértő élményében osztoznának, hogy ugyanez a helyzet már létrejött egyszer, kivéve Natelyt, aki zsebre dugott kézzel komoran búslakodott.
– Most meg el akar menni – mondta fátyolos, idegen hangon. -Nem akar itt maradni.
– Miért nem adsz neki egész egyszerűen egy kis pénzt, hogy töltse veled a nap hátralevő részét – tanácsolta Yossarian.
– Visszaadta a pénzemet – vallotta be Nately. – Elege van belőlem, és most más után akar nézni.
A lány várt még, mikor a cipője már fenn volt, és félreérthetetlen pillantást vetett Yossarianra meg Aarfyra. Melle nagy és hegyes volt a vékony, fehér ujjatlan pulóverben, mely testének teljes domborzatát kiemelve szabadon hullott le csábító csípőjére. Yossarian viszonozta a pillantását, és nagyon erősen meg volt kísértve. Megrázta a fejét.
– Adj hálát az Istennek, hogy megszabadulsz tőle – nyilatkozott Aarfy megingathatatlan fensőbbséggel.
– Ne beszélj így róla! – tiltakozott Nately szenvedélyesen, egyszerre könyörgő és fenyegető hangon. – Azt akarom, hogy maradjon velem.
– Mi van benne olyan különleges? – fitymálódott Aarfy megjátszott csodálkozással. – Ez is csak egy kurva.
– És ne hívd kurvának!
A lány még a vállát vonogatta pár másodpercig, aztán az ajtó felé támolygott. Nately nyomorultan elébe ugrott, és kinyitotta előtte az ajtót. Szívet tépő szédületben botorkált vissza, érzékeny arca ékesszólóan beszélt gyászáról.
– Ne törődj vele – tanácsolta neki Yossarian, olyan gyengéden, amilyen gyengéden csak tudta. – Nyilván meg tudod majd találni megint. Tudjuk, merre strichelnek az összes kurvák.
– Kérlek, ne hívd így – rimánkodott Nately, és úgy nézett, mint aki rögtőn sírva fakad.
– Ne haragudj – motyogta Yossarian.
Aarfy joviálisan mennydörgött: – Ilyen jó kurvák ezrével akadnak, kinn császkálnak az utcán mindenfelé. Ez itt még csak nem is volt valami csinos. – Mézédesen vihogott, a helyzethez illő lenézéssel és tekintéllyel. – Né, most jut eszembe, úgy futottál és nyitottad előtte az ajtót, mintha szerelmes volnál belé.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok belé – vallotta be Nately szégyenlős, távoli hangon. Aarfy muris hitetlenkedéssel ráncolta pufók, kerek, rózsás homlokát.
– Höhöhöhö – nevetett, és virgoncán csapkodta tiszti zubbonya terjedelmes erdőzöld oldalát. – Hát ez tünemény. Te szerelmes vagy bele? Hát ez tisztára tünemény. – Aarfynak ugyanezen a délutánon egy Smith-szigeti vöröskeresztes kisasszonnyal volt randevúja: a lány apjának jelentős hashajtógyára volt.
– Bizony, neked is ilyen lányokkal kellene kapcsolatot tartanod, nem pedig olyan közönséges ribanccal, mint ez. Egyáltalán, még tisztának se néztem.
– Nem érdekel! – kiáltott Nately kétségbeesve. – És szeretném, ha befognád a szádat. Egyáltalán nem akarok erről veled beszélni.
– Pofa be, Aarfy – mondta Yossarian.
– Höhöhöhö – folytatta Aarfy. – El tudom képzelni, mit szólna az anyád vagy az apád, ha tudnák, hogy ilyen mocskos szajhák után futkosol. Az apád nagyon finom ember, jól tudod.
– Nem óhajtom nekik elmondani – jelentette ki Nately eltökélten. – Egy szót sem akarok róla ejteni sem neki, sem anyámnak, amíg meg nem lesz az esküvő.
– Esküvő? – Aarfy elnéző derűje most már nem ismert határt. – Höhöhöhő, most aztán végképp hülyeséget fecsegsz. Nem vagy te még elég érett ahhoz, hogy tudd, mi az igazi szerelem.
Aarfy tekintély volt az igazi szerelem témájában, mert ő már igazán beleszeretett Nately papájába meg abba a kilátásba, hogy a háború után majd kap nála munkát valamiféle adminisztratív területen, amiért összebarátkozott Natelyvel. Aarfy első osztályú navigátor volt, aki azóta sem talált magára, mióta elhagyta a kollégiumot. Zseniális, nagylelkű, első osztályú navigátor volt, aki mindig meg tudott bocsátani a században mindenkinek, amikor dühöngve rátámadtak, hogy megint eltévedt a harci bevetésben, és koncentrált légelhárítás fölé vitte őket. Ugyanazon a délutánon Róma utcáin is eltévedt, és soha nem találkozott a partiképes Smith-szigeti vörös-keresztes kisasszonnyal, a jelentős hashajtógyáros lányával. Eltévedt a ferrarai bevetésen is, amikor Kraftot lelőtték, aztán újra eltévedt a parmai üresjáraton, és megpróbálta kivinni a gépet a tengerre, át Leghorn városa fölött, miután Yossarian leszórta bombáit a védtelen szárazföldi célpontra, és lehunyt szemmel, ujjai között illatos cigarettával letelepedett, hátát a páncél mellvéd vastag falának vetve. Váratlanul légelhárításba kerültek, és McWatt azonnal sikítani kezdett a híradóban: – Légelhárítás! Hol a vén istenben vagyunk? Mi az isten van itt?
Yossarian szemhéja riadtan fölpattant, és Yossarian meglátta a teljesen váratlan légelhárítás fekete pamacsait, amint magasan fölöttük kinyílnak, és dörögve hullanak vissza rájuk, és meglátta Aarfy önelégült, apró szemű dinnyeképét, amint nyájas elragadtatással nézi a közeledő gránátrobbanásokat. Yossariannak a lélegzete is elállt. Lába egyszerre élettelenné vált. McWatt emelkedni kezdett, és parancsokért nyerített a híradóban. Yossarian előreugrott, hogy megnézze, hol is vannak, és ott maradt, ahol volt. Képtelen volt mozdulni. Aztán rájött, hogy átitatódott nedvességgel. Halványuló, beteg érzékkel lenézett oda, ahonnan kinőtt a lába. Vad bíborfolt kúszott fölfelé sebesen az inge elején, mintha valami hatalmas tengeri szörny ágaskodna föl, hogy eleméssze. Eltalálták! Magányos vérpatakocskák futottak össze kis tócsába a padlón egyik átitatott nadrágszárából, mint megállíthatatlanul szaporodó, vonagló vörös férgek. Szíve megállt. Már a második kemény ütés találta el a gépet. Yossarian rémülten megrázkódott sebének szokatlan látványától, és Aarfynak kezdett segítségért kiabálni.
– Szétlőtték a tökömet! Szétlőtték a tökömet! – Aarfy nem hallotta, úgyhogy Yossarian előrehajolt, és a karját ráncigálta. – Aarfy, segíts rajtam – könyörgött majdnem sírva. -Eltaláltak! Eltaláltak!
Aarfy nyájas, csúfolódó vigyorral fordult oda. – Mi van?
– Eltaláltak, Aarfy! Segíts rajtam!
Aarfy megint vigyorgott, és szeretetreméltóan vállat vont. – Nem értek egy szót se – mondta.
– Hát nem látod? – kiáltott Yossarian hitetlenül, és lemutatott a mélyülő vértóra, mely, úgy érezte, mindenfelől föltajtékzik körülötte, és állhatatosan terjed alatta. – Megsebesültem! Az isten szerelmére, segíts rajtam! Aarfy, segítség!
– Még mindig nem hallom, mit mondasz – panaszkodott Aarfy türelmesen, és fülének kifehéredő pártája mögé dugta dundi kezét.
– Mit mondtál?
Yossarian összetört hangon válaszolt, mert egyszerre kimerült a sok ordítozástól meg az egész rohadt, dühítő, nevetséges helyzettől.
– Semmi, semmi.
– Mi? – ordította Aarfy.
– Azt mondtam, hogy szétlőtték a tökömet! Nem hallasz? Ágyéksebet kaptam.
– Még mindig nem hallak – korholta Aarfy.
– Azt mondtam, hogy semmi, semmi! – sikoltotta Yossarian a félelem csapdájában. Reszketni kezdett, majd hirtelen dermesztő hideget érzett, és azt, hogy igen fáradt.
Aarfy szánakozva rázta a fejét, és ocsmány, beburkolt fülét majdnem egészen Yossarian arcába nyomta.
– Csak egy kicsit kellene hangosabban beszélned, barátom. Csak egy kicsikét hangosabban.
– Takarodj innen, te kurva! Te süket, érzéketlen kurva, takarodj innen! – zokogta Yossarian. Be akart húzni Aarfynak, de nem volt annyi ereje, hogy fölemelje a karját. Elhatározta, hogy inkább elalszik, és halálos ájulásban oldalra dőlt.
A combján sebesült meg, s amikor öntudatát visszanyerte, McWatt térdelt mellette és ápolta. Megkönnyebbült, annak ellenére, hogy pillantása Aarfy pöfeteg kerubarcára esett, amint McWatt válla fölött áthajolva őt bámulja jóindulatú érdeklődéssel. Yossarian halványan szédelegve mosolygott McWattra, és megkérdezte: – Ki vezeti a boltot?
– McWatt még csak a jelét se mutatta, hogy meghallotta volna. Yossarian növekvő iszonyattal teleszívta tüdejét, és amilyen hangosan csak tudta, megismételte a kérdést.
McWatt fölnézett. – Jézusom, de jó, hogy élsz! – kiáltott föl, és hatalmas sóhajt eresztett meg. A jó kedélyű, barátságos szarkalábak a szeme körül kifehéredtek az idegességtől, és fénylettek a piszoktól, ahogy egyre csak tekergette a végtelen gézt a testes vattakötésen, melynek kellemetlen szorítását Yossarian ott érezte combja belső falán.
– Nately van a botkormánynál. A szerencsétlen kölyök majdnem nekiállt bömbölni, amikor hallotta, hogy megsebesültél. Még mindig azt hiszi, hogy meghaltál. Fölszakították itt neked az egyik ütőeredet, de azt hiszem, sikerült elállítanom. Adtam egy kis morfiumot.
– Adj még!
– Nagyon korai lenne. Adok még majd neked, ha fájni kezd.
– Már fáj.
– Na persze, ott egye a fene – mondta McWatt, és befecskendezett még egy adag morfiumot Yossarian karjába.
– Amikor megmondod Natelynek, hogy jól vagyok... – mondta Yossarian McWattnak, és megint elvesztette eszméletét, amint minden elhomályosult egy málnafoltos zselatinhártya mögött, és egy hatalmas bariton zümmögése szőröstül-bőröstül benyelte őt. A mentőkocsiban magához tért, és néhány másodpercig, amíg eszméletén volt, vigasztalóan mosolygott Daneeka Dokira, aki elsötétült képpel hajolt főiébe, mint valami mogorva ormányos bogár, de ekkor minden rózsasziromszínű lett megint, aztán valódi szurokfeketeség borult rá, és mérhetetlen csönd.
Yossarian a kórházban ébredt fel, és mindjárt el is aludt. Amikor megint fölébredt a kórházban, az éter szaga már eltűnt, és Dunbar feküdt szemben a terem egyik ágyán pizsamában, és ragaszkodott hozzá, hogy ő nem Dunbar, hanem valami Fortiori. Yossarian azt hitte, jó viccet hall. Kétkedve biggyesztette száját a Dunbarról szóló újdonságocskákra, és illendően aludt rá két-három napot, és akkor ébredt föl, amikor a nővérkék épp valahol másutt voltak. Kilibegett hát az ágyból, hogy saját szemével győződjön meg róla, hogy is állnak a dolgok. A padló ingott, mint az úszó tutaj kinn a partnál, a varrás a combja belső felén beleharapott a húsába, mint valami ragadozó hal fogsora, ahogy átsántikált a termen, hogy ellenőrizze a Dunbar ágyának lábánál levő lázkártyán a nevet, de Dunbarnak bizony igaza volt: nem volt többé Dunbar, hanem Anthony F. Fortiori alhadnagy.
– Mi az isten van itt?
A. Fortiori kikelt az ágyából, és intett Yossariannak, hogy kövesse. Yossarian minden keze ügyébe eső tárgyban megkapaszkodva bicegett utána ki a folyosóra, végig egy innen nyíló kórtermen, oda egyenest egy ágyhoz, mely egy zaklatott fiatalembert tartalmazott, akinek mitesszerei voltak és hátraugró álla. A zaklatott fiatalember készségesen egyik könyökére támaszkodott, amint közeledtek. A. Fortiori válla fölött hátrabökött a hüvelykujjával, és így szólt: -A francba. – A zaklatott fiatalember kiugrott az ágyból és elfutott. A. Fortiori bemászott az ágyba, és újra Dunbar lett belőle.
– Ez volt A. Fortiori – magyarázta Dunbar. – Nem volt nekik üres ágyuk a te kórtermedben, úgyhogy rangomat kihasználva, kizavartam onnan ide az enyémbe. Különben csuda izgalmas élmény, amikor az ember kihasználja a rangját. Ki kellene egyszer próbálnod. Ami azt illeti, most rögtön ki kellene próbálnod, mert nagyon úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik.
Yossarian úgy érezte, mindjárt összeesik. Odafordult a holdvilágképű, cserzett bőrű, középkorú férfihoz, aki közvetlen Dunbar mellett feküdt, míg válla fölött hátrabökött a hüvelykujjával, és így szólt: – A francba. – A középkorú férfi vadul megmeredt, és metsző pillantást vetett rá.
– Őrnagy – magyarázta Dunbar. – Miért nem célzói egy kicsit lejjebb, és miért ne próbálnál például egy darabig Homer Lumely tiszthelyettes lenni. Mindjárt lenne olyan apád, aki az állami törvényhozásban dolgozik, meg húgod, aki egy korcsolyabajnok jegyese. Csak mondd meg neki, hogy te kapitány vagy.
Yossarian odafordult ahhoz a földúlt beteghez, akit Dunbar javasolt.
– Én kapitány vagyok – mondta, és a válla fölött hátrabökött a hüvelykujjával. – A francba.
A földúlt beteg Yossarian parancsára kipattant a padlóra és elfutott. Yossarian bemászott az ágyába, és Homer Lumely tiszthelyettessé változott, aki hányingert kapott, s akit egyszerre hideg izzadság lepett el. Aludt egy órát, és megint Yossarian akart lenni. Nem valami sokat jelent, ha az ember apja az állami törvényhozásnál dolgozik, a húga meg egy korcsolyabajnok jegyese. Dunbar mutatta az utat visszafelé Yossarian kórtermébe, ahol hüvelykujjával kiintette A. Portiont az ágyból, hogy legyen egy darabig megint Dunbar. Homer Lumely tiszthelyettesnek nyoma veszett. Cramer nővér azonban ott volt, és szentséges dühvel sistergett, mint valami nedves hasábfa a tűzön. Yossariannak parancsot adott, hogy azonnal feküdjön vissza az ágyába, és elállta az útját, nehogy rakoncátlankodni kezdjen. Csinos arcocskája olyan visszautasító volt, mint még soha. Cramer nővér jószívű, érzelmes teremtés volt, aki önzetlenül őrült az esküvők, eljegyzések, születések, családi ünnepek híreinek, noha az érdekelteket életében sem látta.
– Megőrült? – pirongatta erkölcsösen, és ujjával méltatlankodva hadonászott Yossarian orra előtt. – Úgy látszik, azzal se törődik, hogy végezhet is magával, nem?
– Azt csinálok magammal, amit akarok.
– Úgy látszik, azzal sem törődik, hogy a lábát is elvesztheti, nem?
– Azt csinálok a lábammal, amit akarok.
– Egyáltalán nem azt csinál a lábával, amit akar – vágott vissza Cramer nővér. – A maga lába az Egyesült Államok kormányának a tulajdonát képezi. Semmivel sem különb, mint egy futómű vagy egy ágyláb. A hadsereg egy csomó pénzt ölt bele magába, hogy pilótát csináljon magából, és magának nincs joga ellentmondani az orvos rendelkezéseinek.
Yossarian nem volt benne biztos, szereti-e, ha őbele pénzt ölnek bele. Cramer nővér még mindig ott állt az orra előtt, hogy ne mehessen máshová. A feje fájt. Cramer nővér egy csomó kérdést tett föl neki kiabálva, ezeket nem értette. Válla fölött hátrabökött a hüvelykujjával, és így szólt: – A francba.
Cramer nővér olyan keményen vágott a képébe, hogy majd leütötte a lábáról. Yossarian hátrahúzta karját, hogy állón vágja Cramer nővért, amikor a lába megbicsaklott alatta, és kezdett összeesni. Ducket nővér épp idejében ugrott oda, hogy elkapja. Mindkettőjükre szigorúan rászólt.
– Mi történik itt?
– Nem akar visszafeküdni az ágyába – jelentette Cramer nővér célzatosan sértett hangon. – És a tetejébe, Sue Ann, valami egészen rettenetes dolgot mondott nekem. Jaj, nem is vagyok képes elismételni.
– Futóműnek nevezett engem – motyogta Yossarian.
Ducket nővér nem mutatott megértést. – Azonnal feküdjön le, legyen szíves – mondta –, ha nem akarja, hogy a fülénél fogva vonszoljam ágyba.
– Vonszoljon ágyba a fülemnél fogva – bátorította Yossarian. Ducket nővér fülön fogta és ágyba vonszolta Yossariant.
Sue Ann Ducket magas, vékony, érett, egyenes derekú nő volt, fara tekintélyes, jó formájú, melle kicsi, New England-i arcocskája szögletes és aszketikus; kinek-kinek tetszése szerint: nagyon csinos vagy nagyon köznapi. Bőre fehér és rózsaszín volt, szemei aprók, orra és arca keskeny és éles. Ügyes volt, gyors, szigorú és intelligens. A felelősséget szívesen vállalta, válságos helyzetben nem vesztette el a fejét. Felnőtt volt, bízott magában, és nem kért senkitől semmit. Yossariant elfogta a szánakozás, és elhatározta, hogy segít rajta.
Másnap reggel, amikor Ducket nővér meghajolva állt Yossarian ágya lábánál, Yossarian fondorlatosan belopta a kezét a Ducket nővér térde közötti keskeny résbe, és a szoknya alatt olyan magasra csúsztatta föl, amilyen magasra csak bírta. Ducket nővér felsikoltott, és mérföld magasra szökkent föl a levegőbe, de mégsem elég magasra, úgyhogy majd tizenöt teljes másodpercig vonaglott, rúg-kapált és hintázott előre-hátra istennői súlypontjánál fogva, mire végül kiszabadította magát, és rémülten, hamuszínű, remegő arccal hátrált a kórteremben. Túlságosan hátra merészkedett, mert Dunbar, aki az első pillanattól fogva feszülten figyelt, figyelmeztetés nélkül előrevetette magát az ágyán, és két kezével elkapta Ducket nővér két mellét a ruha alatt. Ducket nővér még egyet sikoltott, kiszakította magát, és elmenekült Dunbartól, elég közeire Yossarianhoz, hogy Yossarian megint elkaphassa a markolnivalót. Ducket nővér még egyszer végigbotladozott a kórtermen, mint valami két-lábú pingponglabda. Dunbar éberen várta, ugrásra készen. Ducket nővér épp idejében tért észre, hogy gyorsan oldalt lépjen. Dunbar teljes egészében elvétette az ugrást, elúszott Ducket nővér mellett, ki az ágyból a padlóra, és taknyos puffanással landolt a koponyáján, amitől dermedten elnyúlt.
Vérző orral tért magához a padlón, pontosan azokkal az elkeserítő fejpanaszokkal, amiket mindeddig csak szimulált. A kórteremben kaotikus zűrzavar uralkodott. Ducket nővér az egyik ágy szélén ülve zokogott, Yossarian meg ott ült mellette, és bocsánatkérően csitítgatta. A kórházparancsnok ezredes tajtékzott, és teli torokból üvöltözött Yossariannal, hogy nem fogja megengedni a betegeknek, hogy a betegek tisztességtelen szabadosságokat engedjenek meg maguknak az ápolónőkkel szemben.
– Mit akar vele? – kérdezte siránkozva Dunbar a padlóról, míg szeme keresztben állt a halántékában vibráló fájdalomtól, melyet a saját hangja okozott. – Semmit sem csinált.
– Magának is szól! – harsogta a vékony, méltóságteljes ezredes, olyan hangon, ahogyan csak bírta. – Meg fogom fenyíteni azért, amit csinált.
– Mit akar tőle? – szólt rá Yossarian. – Egyebet se csinált, csak beverte a fejét.
– És magának is szól – jelentette ki az ezredes, és dühében Yossarianra rontott. – Legyen szíves, kérjen bocsánatot Ducket nővértől, amiért megragadta a keblét.
– Én ugyan nem ragadtam meg Ducket nővér keblét – mondta Yossarian.
– Én ragadtam meg a keblét – mondta Dunbar.
– Bolondok maguk? – kiáltott föl az orvos élesen, és sápadó zavarral hátat fordított nekik. – Igen, ő csakugyan bolond, dokikám – bizonygatta Dunbar. – Éjszakánként azt álmodja, hogy eleven halat szorongat a markában.
Az orvos elegáns csodálkozással és utálattal torpant meg útján. A kórteremben néma csend lett. – Mit csinál?
– Azt álmodja, hogy eleven halat szorongat a markában.
– Milyen fajta az a hal? – kérdezte az orvos szigorúan Yossarian-tól.
– Nem tudom – válaszolt Yossarian. – Nem tudom megkülönböztetni egyik halat a másiktól.
– Melyik kezében szorongatja őket?
– Attól függ.
– A haltól függ – tette hozzá Dunbar készségesen. Az ezredes megfordult, és gyanakodva, összehúzott szemmel meredt le Dunbarra.
– Igen? Honnan tudja ezt maga olyan biztosan?
– Én is benne vagyok az álomban – válaszolta Dunbar arcrándulás nélkül.
Az ezredes elpirult kínjában. Hideg, kíméletlen gyűlölettel meredt rájuk. – Keljen fel onnan a padlóról, és feküdjön az ágyába -utasította Dunbart összeszorított szájjal. – És nem akarok még egyszer hallani egyikük álmáról sem. Van itt egy emberem, aki azért van, hogy meghallgassa az ilyen utálatos lotyogást.
– Mit gondol – kérdezte óvatosan Sanderson őrnagy, a halk beszédű, tele szájjal mosolygó kórházpszichológus, akihez az ezredes Yossariant berendelte –, miért találta Ferredge ezredes utálatosnak a maga álmát?
Yossarian tisztelettudóan válaszolt. – Gondolom, vagy az álomban van valami, vagy Ferredge ezredesben.
– Helyes a bőgés, oroszlán – tapsolt Sanderson őrnagy, aki tátogó katonabakancsot viselt, meg szénfekete hajat, amely csaknem merőlegesen meredt fölfelé. – Isten tudja, miért – vallotta meg bizalmasan –, Ferredge ezredes engem minduntalan egy sirályra emlékeztet. Tudja, az ezredes nem nagyon hisz a pszichológiában.
– Ön meg nem nagyon szereti a sirályokat, mi? – kérdezte Yossarian.
– Nem, nem nagyon – vallotta be Sanderson őrnagy éles, ideges nevetéssel, és szeretettel megrángatta lecsüngő második állat, mintha kecskeszakáll volna. – Én a maga álmát egyenesen elbájolónak találom, és remélem, gyakran visszatér majd, hogy sokáig vitatkozhassunk rajta. Rágyújt, kérem? – Mosolygott, amikor Yossarian visszautasította. – Mit gondol – kérdezte ravaszul –, miért érez olyan erős viszolygást attól, hogy cigarettát fogadjon el tőlem?
– Egy másodperce nyomtam el az előzőt. Még mindig ott parázslik a hamutálján.
Sanderson őrnagy kuncogott. – Nagyon eredeti magyarázat. De biztosra veszem, hogy tüstént kiderítjük az igazi okot. – Laza kettős hurokkal megkötötte kioldódott cipőfűzőjét, aztán egy megvonalazott sárga jegyzettömböt tett ölébe az íróasztaláról. – Tehát itt van nekünk ez a hal, amiről maga álmodik. Beszélgessünk róla. A hal mindig ugyanaz, így van?
– Nem tudom – válaszolta Yossarian. – Folyton bajban vagyok, ha meg kell különböztetnem egyik halat a másiktól.
– Mi jut eszébe a halról?
– Egy másik hal.
– És mi jut eszébe a másik halról?
– Még egy másik.
Sanderson őrnagy kiábrándultan dűlt hátra. – Szereti a halat?
– Nem különösebben.
– Mit gondol, miért van magában ez a morbid viszolygás a haltól? – kérdezte Sanderson őrnagy diadalmasan.
– Túl síkosak meg túl szálkásak – válaszolta Yossarian.
Sanderson őrnagy megértően bólogatott, és mosolygott, a mosoly beleegyező és kétszínű volt. – Nagyon eredeti magyarázat. De tüstént kiderítjük az igazi okot, ezt biztosra veszem. Szereti maga ezt a bizonyos halat? Azt, amelyiket a markában szorongat?
– Nincsenek iránta semmiféle érzéseim.
– Utálja a halat? Van magában ellenséges vagy agresszív emóció iránta?
– Dehogy, egyáltalán nincs. Ami azt illeti, voltaképpen szeretem is azt a halat.
– Szóval, szereti a halat.
– Á, dehogy. Nincsenek iránta semmiféle érzéseim.
– De épp az imént mondta, hogy szereti. Most meg azt mondja, hogy nincsenek iránta semmiféle érzései, így hát ellentmondáson kaptam magát. Belátja?
– Igenis, őrnagy úr. Persze hogy rajtakapott az ellentmondáson.
Sanderson őrnagy büszkén rótta fel vastag, fekete ceruzájával a jegyzettömbjére, hogy „Ellentmondás”. – Mit gondol – folytatta, amikor végzett, és fölpillantott –, miért tette ezt a két megállapítást, mely ellentétes emóciót fejez ki a hal iránt?
– Feltehetően ambivalens érzéseim vannak iránta.
Sanderson őrnagy örömében fölpattant, mikor meghallotta ezt a szót, hogy „ambivalens”. – Hiszen maga érti! – kiáltott föl, és lázasan tördelte a kezét. – Jaj, el sem tudja képzelni, micsoda magányban éltem eddig, hogy nap mint nap olyan betegekkel kellett beszélgetnem, akiknek a leghalványabb sejtelmük sem volt arról, mi is az a pszichiátria, olyan betegeket gyógyítanom, akiket valójában nem érdekelt sem a személyem, sem a munkám! Mindig megvolt az a rémes érzésem, hogy fölösleges vagyok. – Az aggodalom árnyéka suhant át az arcán. – Nem hiszem, hogy valaha is meg tudok tőle szabadulni.
– Tényleg? – kérdezte Yossarian, és azon tűnődött, mit mondjon még. – Miért hibáztatja magát mások hézagos műveltsége miatt?
– Tudom, hogy butaság -.. válaszolta Sanderson őrnagy kínos, kerge, önkéntelen nevetéssel. – De én mindig nagyon sokat adtam mások jó véleményére. Tudja, kissé későbben értem a kamaszkorban, mint a többi korombeli gyerek, és az afféle... szóval ez elég sok problémával járt. Csak most tudom, mennyire fogom élvezni, hogy megvitathatom magával. Olyan mohón kezdeném, hogy csak vonakodva térnék ki a maga dolgára, de attól tartok, ennek mégis meg kell lennie. Ferredge ezredes nagyon dühös lenne, ha megtudná, hogy az enyémmel töltjük az időnket. Szeretnék most megmutatni magának néhány tintapacát, hogy lássam, bizonyos formák és színek mire emlékeztetik magát.
– Megtakaríthatja magának a fáradságot, doktor úr. Engem minden a nemi életre emlékeztet.
– Valóban? – kiáltott föl Sanderson őrnagy oly gyönyörűséggel, hogy szinte nem is akart hinni a fülének. – Szóval tényleg kilyukadtunk valamire! Voltak már jó erotikus álmai?
– Ez a hal-álom, ez is erotikus álom.
– A fenét, én igazi erotikus álomra gondolok. Olyanra, amiben elkap egy meztelen némbert a nyakánál fogva, és elkezdi csipkedni meg csapkodni az arcát, egészen addig, míg tetőtől talpig vérben nem ázik, akkor ráveti magát, hogy megerőszakolja, de könnyekben tör ki, mert oly nagyon szereti, és oly nagyon gyűlöli, hogy nem tud mást csinálni. Nahát ilyen erotikus álmokról szeretnék én beszélgetni. Voltak már magának ilyen erotikus álmai?
Yossarian egy percig bölcs arckifejezéssel töprengett. – Ez halálom – döntött végre. Sanderson őrnagy hátrahőkölt, mintha arcul vágták volna. -Igen, na persze – ismerte el lehűlve, míg viselkedése félszeg és védekező ellenségességbe csapott át. – Egyébként azért szeretném, ha maga álmodna ilyent, hogy lássam, hogy reagál rá. Mára ennyi elég volt. Ugyanakkor szeretném, ha megálmodná a feleletet arra a néhány kérdésre, amit feltettem magának. Ezek az ülések számomra sem kellemesebbek, mint a maga számára, ezt elhiheti.
– Meg fogom említeni Dunbarnak – válaszolta Yossarian.
– Dunbarnak?
– ő volt az, aki az egészet elindította, ő álmodik arról a halról.
– Aha, Dunbar – jegyezte meg Sanderson őrnagy gúnyosan, mert biztonsága visszatérőben volt. – Fogadni mernék, hogy Dunbar az a gonosz fickó, aki tulajdonképpen elköveti azokat a csibésségeket, amiért aztán mindig magát hibáztatják, mi?
– Nem olyan gonosz ő.
– De maga megvédi, ha kell, az élete árán is, mi?
– Annyira azért nem.
Sanderson őrnagy kötekedő mosollyal írta föl, hogy „Dunbar” a jegyzetfüzetébe. – Miért sántikál? – kérdezte élesen, amikor Yossarian az ajtó felé igyekezett. – És mi az istennek van ott a lábán a kötés? Bolond maga, vagy mi?
– Megsebesültem a lábamon. Ezért vagyok itt a kórházban.
– Á, dehogy, szó sincs róla – mondta Sanderson őrnagy kárörvendő gúnnyal. – Azért van a kórházban, mert egy kő van a nyálmirigyében. Úgyhogy nem is olyan nagy legény maga, mi? Még azt se tudja, miért van a kórházban.
– Azért vagyok kórházban, mert megsebesültem az egyik lábamon – ragaszkodott a magáéhoz Yossarian.
Sanderson őrnagy szarkasztikus nevetéssel hagyta figyelmen kívül az érveit. – Jól van, jól, adja át a tiszteletemet Dunbar barátjának. És mondja meg neki, hogy álmodja meg a kedvemért azt az álmot, jó?
De Dunbarnak hányingere volt, és folyton szédelgett a fejfájástól, úgyhogy nem volt hajlandó Sanderson őrnagynak dolgozni. Éhenkórász Joe-nak ugyan voltak lidércnyomásai, mert teljesítette a hatvan bevetést, és megint várta, hogy hazaküldjék, de nem volt hajlandó megosztani velük, amikor meglátogatta őket.
– Van-e valakinek valami jó álma Sanderson őrnagy számára? – kérdezte Yossarian. – Nem szeretném kiábrándítani. Amúgy is eléggé félretaszítottnak érzi magát.
– Amióta megtudtam, hogy maga megsebesült, nagyon sajátságos álom látogat rendszeresen – vallotta be a lelkész. – Én éjszakánként azt szoktam álmodni, hogy a feleségem haldoklik, vagy megölték, vagy hogy a gyerekeimnek vitamindús ételmorzsák akadnak a torkán, és szegény kicsikéim egy szálig megfulladnak. Mostanában meg azt álmodom, hogy messze kinn úszom a víz alatt, és egy cápa rágja a bal lábam, épp azon a helyen, ahol maga kötést visel.
– Micsoda pompás álom – jelentette ki Dunbar. – Fogadok, hogy Sanderson őrnagy tisztára bele fog szeretni.
– Micsoda rémületes álom! – kiáltott föl Sanderson őrnagy. -Telítve van szenvedéssel, öncsonkítással és halállal. Biztos vagyok benne, hogy direkt énellenem álmodta. Tudja, én még abban sem vagyok egészen biztos, hogy maga a hadsereg kötelékébe tartozik, ha ilyen utálatos álmai vannak.
Yossarian úgy érezte, reménysugár csillan meg a szeme előtt. – Talán igaza is van, őrnagy úr – sugalmazta szégyenlősen. – Talán le kellene engem szerelni, és vissza kellene irányítani az Államokba.
– Soha nem jutott még eszébe, hogy maga ezzel a válogatás nélküli nőhajhászással a nemi impotenciától való tudat alatti félelmét próbálja kompenzálni?
– Igenis, őrnagy úr, azt próbálom.
– Akkor miért csinálja?
– Hogy kompenzáljam a nemi impotenciától való félelmemet.
– Miért nem talál magának valami jó hobbit helyette? – kérdezte Sanderson őrnagy baráti érdeklődéssel. – A horgászást, mondjuk. Tényleg olyan vonzónak találja Ducket nővért? Énszerintem elég szálkás. Elég síkos meg szálkás, tudja. Mint a hal.
– Én alig ismerem Ducket nővért.
– Akkor miért kapkodott a keble után? Csupán azért, mert van neki?
– Dunbar kapkodott.
– Jaj, ne kezdje megint elölről – kiáltott fel Sanderson őrnagy vitriolos gúnnyal, és undorodva lecsapta a ceruzáját. – Komolyan azt hiszi, hogy feloldozást nyerhet a bűn alól, ha valaki másnak adja ki magát? Nem tetszik maga nekem, Fortiori. Tudja maga ezt? Egyáltalán nem tetszik maga nekem.
Yossarian érezte, hogy a méltatlankodás hideg, nyirkos szele zúg el fölötte. – Én nem Fortiori vagyok, őrnagy úr – mondta szelíden. – Én Yossarian vagyok.
– Kicsoda maga?
– A nevem Yossarian, őrnagy úr. És lábsérüléssel vagyok kórházban.
– A maga neve Fortiori – ellenkezett Sanderson őrnagy harciasan. – És a nyálmirigyében levő kő miatt van kórházban.
– Ugyan hagyja ezt, őrnagy úr! – robbant ki Yossarian. – Én csak tudom, hogy ki vagyok.
– De én bizonyítani is tudom, mert a kezemben van a hadsereg hivatalos nyilvántartása – vágott vissza Sanderson őrnagy. -.Okosabban tenné, ha összeszedné magát, amíg nem késő. Először volt Dunbar. Most meg Yossarian. Legközelebb, hallja, azt fogja majd állítani, hogy maga Washington Irving. Tudja, mi baja van magának? Az a baja magának, hogy maga hasadt személyiség.
– Lehet, hogy igaza van, őrnagy úr.
– Tudom, hogy igazam van. Aztán meg van magának egy nagyon csúnya üldöztetési komplexusa is. Azt hiszi, hogy az emberek bántani akarják.
– Tényleg bántani akarnak.
– Látja? Nincs magában semmi tisztelet sem a hatalom túlkapásai, sem a megfakult hagyományok iránt. Maga veszedelmes és züllött elem, falhoz kellene állítani és főbe lőni.
– Komolyan beszél?
– Maga a nép ellensége!
– Buggyant maga? – kiáltott Yossarian.
– Nem, nem vagyok buggyant – dörögte Dobbs dühöngve a kórteremben, holott úgy képzelte, hogy óvatosan suttog. – Mondom, Éhenkórász Joe látta őket. Tegnap látta őket, amikor Nápolyba repült, hogy valami légkondicionáló berendezést szerezzen be a feketepiacon Cathcart ezredes tanyájára. Van ott nekik egy hatalmas üdülőközpontjuk, pilóták, bombázók, lövészek százai töltik meg, útban vannak hazafelé. Összevissza negyvenöt bevetésük van, és kész. Néhányuknak, akik megkapták a Bíbor Szívet, még kevesebb. A többi bombázóalakulathoz meg csak úgy özönlik a váltás az Államokból. Azt akarják, hogy mindenki teljesítsen Európában szolgálatot, legalább egy ízben, még az adminisztratívok is. Nem olvastok újságot? Most kell végeznünk vele!
– Már csak két bevetésre kell repülnöd – érvelt Yossarian halkan. – Miért kockáztatnál?
– Meg is ölhetnek a bevetéseken – válaszolta Dobbs harciasan az ő durva, remegő, elcsigázott hangján. – Megölhetjük mindjárt holnap reggel, amikor jön vissza a tanyájáról. Most is itt van nálam a pisztoly.
Yossarian szeme kiguvadt, amikor Dobbs pisztolyt húzott elő a zsebéből, és megrázta fönn a levegőben. – Megőrültél? – sziszegte elszörnyedve. – Tedd el. És fogd halkabbra azt a hülye hangod.
– Mit izgulsz? – kérdezte Dobbs sértett ártatlansággal. – Senki se hall bennünket.
– Hé, fejezzétek be ott lenn – csörömpölt egy hang a kórterem távoli végéből. – Nem látjátok, hogy szundizni akarunk?
– Mi az isten vagy te, római pápa? – nyerített vissza Dobbs, és ökölbe szorított kézzel, harcra készen megpördült. Aztán visszapenderedett Yossarianhoz, és mielőtt meg bírt volna szólalni, hat mennydörgőset tüsszentett, miközben oldalvást támolygott harmonikázó lábain, és hatástalanul emelgette a könyökét, hogy a csavarásokat kivédje. Szeme vizenyős volt, szemhéja duzzadt és gyulladásos. – Mit képzel ez – kérdezte, görcsösen szipákolva és tömzsi keze fejével törölgetve orrát –, kicsoda ő, durung, vagy mi?
– Kémelhárító – figyelmeztette Yossarian nyugodtan. – Itt most hárman vannak, de még fognak jönni. Ez azonban ne zavarjon. Valami Washington Irving nevű csaló után szimatolnak. Gyilkosok nem érdeklik őket.
– Gyilkosok? – védekezett Dobbs. – Miért hívsz bennünket gyilkosoknak? Csak nem azért, mert meg akarjuk ölni Cathcart ezredest?
– Maradj veszteg, az istenedet – utasította rendre Yossarian. -Nem tudsz suttogni?
– De én suttogok. Én...
– Még mindig ordítozol.
– Nem én. Én...
– Hé, pofa be ott lenn, jó? – A kórteremben mindenfelől kiabálni kezdtek a betegek Dobbsra.
– Szétverem a fejeteket mindnyájatoknak! – süvítette vissza Dobbs, és felugrott egy rozoga faszékre, vadul rázva pisztolyát. Yossarian elkapta a karját, és lerántotta onnan. Dobbs megint tüsszögni kezdett. – Allergiám van – mentegetőzött, amikor csorgó orral, könnyárban úszó szemmel befejezte.
– Mély részvétem. Ha ez nem lenne, nagy népvezér válhatna belőled.
– Cathcart ezredes a gyilkos – panaszolta Dobbs rekedten, miközben előráncigált egy sáros, gyűrött khaki zsebkendőt: – Cathcart ezredes az, aki mindnyájunkkal végez, ha nem csinálunk valamit, hogy abbahagyja.
– Lehet, hogy most már nem emeli tovább a bevetéseket. Lehet, hogy éppen csak el akarta érni a hatvanat.
– Mindig fölemeli a bevetéseket. Ezt te jobban tudod, mint én. – Dobbs ádámcsutkája föl-le járt, míg feszült arcát egészen Yossarian orra elé tolta, és bronzszínű, sziklaszerű állkapcsán az izmok egyetlen lüktető csomóba rándultak össze. – Csak annyit mondj, hogy oké, és én holnap reggel megcsinálom az egészet. Érted, amit mondok? Mert most aztán suttogok ám, nem igaz?
Yossarian elkapta a szemét az égő esdeklés sugara elől, ami Dobbs arcából tapadt az övére. – Mi a vén istennek nem álltái ki az útra, és csináltad meg – tiltakozott Yossarian. – Miért nem hagyod már abba ezt a kérdezősdit, és csinálod meg egyedül?
– Attól félek, nem bírom egyedül megcsinálni. Attól félek, semmit sem bírok egyedül megcsinálni.
– Akkor hagyj ki engem belőle. Bolond lennék, ha most belekeverednék ilyesmibe. Itt van nekem ez a millió dolláros lábsérülésem. Haza fognak küldeni vele.
– Megbolondultál? – kiáltott fel Dobbs hitetlenül. – Ez, ami neked van, ez csak egy kis karcolás. Lehet neked Bíbor Szíved, lehet neked mindened, már aznap visszavezényel harcállományba, Bíbor Szívestül, mindenestül, amikor kijössz a kórházból.
– Akkor tényleg megölöm – fogadkozott Yossarian. – Megyek, megkereslek téged, aztán megöljük.
– Akkor csináljuk meg már holnap, amíg kezünkben a lehetőség – kérte Dobbs. – A lelkész azt mondta, megint önként jelentkeztette az ezredet Avignonra. Lehet, hogy megölnek, mire kijössz. Nézd, mennyire reszket a kezem. Nem tudok már repülőgépet vezetni. Nem vagyok már jó.
Yossarian mégsem mert igent mondani. – Várni akarok, hogy lássam, mi következik. – Az a te bajod, hogy egyszerűen nem akarsz csinálni semmit – mondta Dobbs szemrehányóan, kásás, ingerült hangon.
– Mindent megteszek, amit csak tudok – magyarázta a lelkész halkan Yossariannak, miután Dobbs elment. – Még a gyengélkedő-sátorba is elmentem, hogy szót értsek Daneeka Dokival a maga ügyében.
– Igen, azt látom – nyomott el egy mosolyt Yossarian. – Mi történt?
– Bekenték az ínyemet bíborvörös fertőtlenítővel – felelte jámborán a lelkész.
– A lábujjait bekenték bíborvörös fertőtlenítővel – tette hozzá Nately fölháborodottan. – Aztán meg nyugtatót adtak neki.
– De ma reggel megint visszamentem, hogy beszéljek vele.
– És megint bekenték az ínyét fertőtlenítővel.
– De el is értem, hogy szóba álljon velem – érvelt a lelkész az önigazolás panaszos hangján. – Daneeka Doki, úgy látszik, valami egészen boldogtalan ember. Azt gyanítja, összeesküvést szőnek ellene, azért, hogy Óceániába juttassák őt. Egész idő alatt azon gondolkodott, hogy majd ő jön el hozzám segítségért. Mikor megmondtam neki, hogy nekem meg az ő segítségére volna szükségem, azon kezdett gondolkodni, nem lenne-e jobb, ha én is inkább valami lelkészhez fordulnék segítségért. – A lelkész búskomor türelemmel kivárta, míg Yossarian meg Dunbar abbahagyják a nevetést. – Régebben én azt gondoltam, hogy a boldogtalanság bűn – folytatta a lelkész, mintha remetei magányban hangosan elmélkedne. – De most már nem tudom, mit gondoljak. A vasárnapi istentiszteleten a halhatatlanság témáját szerettem volna alaposabban kifejteni, de nem vagyok benne biztos, illendő-e istentiszteletet tartanom ilyen bíborló fogínnyel. Korn ezredes határozott nemtetszésének adott kifejezést.
– Tiszteletes úr, miért nem jön be ide hozzánk a kórházba egy kis kikapcsolódásra – invitálta Yossarian. – Nagyon jól meglenne itt.
Az ajánlat hetyke bűnössége néhány pillanatra megkísértette, és elszórakoztatta a lelkészt. – Nem, aligha tudnék – határozott vonakodva. – Elő kell készülnöm a félszigetre való utazáshoz, ugyanis bizonyos Wintergreennel akarok ott találkozni. Daneeka Doki szerint ő tudna segíteni.
– Talán Wintergreen a legbefolyásosabb ember az egész hadszíntéren. Nemcsak postaírnok, hanem szabad járása van a stencilgéphez is. De ő nem hajlandó segíteni senkin. Ezért jutott ilyen magasra.
– Akkor is szeretnék vele beszélni. Kell valakit találnom, aki segít magán.
– Dunbar érdekében fáradozzon, tiszteletes úr – igazította ki Yossarian fensőbbséggel. – Itt van nekem ez a millió dolláros lábsebesülésem, majd kisegít ez engem a harcállományból. De ha ez nem segít ki, itt van ez a pszichológus, akinek az a véleménye, hogy alkalmatlan vagyok a hadsereg számára.
– Én vagyok az, aki alkalmatlan vagyok a hadsereg számára – nyüszített Dunbar féltékenyen. – Az álom is az enyém volt.
– Nem az álom miatt, Dunbar – magyarázta Yossarian. – A személyiségem miatt. Az a véleménye, hogy szét van hasadva.
– Pont a közepén van széthasadva – mondta Sanderson őrnagy, aki erre az alkalomra befűzte a csámpás katonabakancsát, szénfekete haját pedig lesimította valami illatozó szerrel. Hivalkodóan mosolygott, hogy látni lehessen, milyen kedves, milyen megértő ember. – Nem kegyetlenkedésből mondom, vagy mintha bántani akarnám magát – folytatta kegyetlen és bántó örömmel. – Nem azért mondom, mert gyűlölöm magát, és bosszút akarok állni. Nem azért mondom, mert maga visszautasított engem, és rettenetesen megbántotta érzéseimet. Nem, én orvos vagyok, ezért hidegen, tárgyilagosan fogok beszélni magával. Nagyon rossz híreim vannak a maga számára. Érez magában annyi erőt, hogy férfiasan viselje el a csapást?
– Istenem, ne! – sikoltotta Yossarian. – Mert rögtön szétmegyek.
Sanderson őrnagy tüstént dühbe gurult. – Hát semmit sem tud maga rendesen csinálni? – vádaskodott a bosszúságtól céklavörösen, és két öklével egyszerre verte az asztalt. – Magának az a baja, hogy azt hiszi, fölötte áll minden társadalmi konvenciónak. Maga nyilván azt hiszi, hogy fölöttem áll nekem is, csak azért, mert én később érteni a kamaszkorba. Hát tudja, micsoda maga? Maga egy romlott, boldogtalan, kiábrándult, fegyelmezetlen, alkalmazkodni nem tudó fiatalember. – Sanderson őrnagy hangulata mintha enyhült volna most, hogy végigszaladt a becsmérlő jelzőkön.
– Igenis, őrnagy úr – helyeselt Yossarian óvatosan. – Azt hiszem, igaza van.
– Tudom, hogy igazam van. Maga éretlen. Maga képtelen volt alkalmazkodni a háború gondolatához.
– Igenis, őrnagy úr.
– Magában beteges viszolygás él a halállal szemben. Magát sérti az a tény, hogy háborúban van, és bármely pillanatban szétloccsanthatják a fejét!
– Nemcsak sért, őrnagy úr. Egyenesen bőszít.
– Maga rögeszmésen aggódik az életéért. Maga nem szereti a bigottakat, a hencegőket, a sznobokat és a képmutatókat. Tudat alatt nagyon sok embert gyűlöl.
– Tudatosan, őrnagy úr, tudatosan – igazította ki Yossarian mértéktelen segíteni akarással. – Tudatosan gyűlölöm őket.
– Szembehelyezkedik azzal a gondolattal, hogy kirabolják, kizsákmányolják, lealacsonyítják, megalázzák vagy becsapják. A nyomorúság deprimálja. A butaság deprimálja. Az üldöztetés deprimálja. A kegyetlenség deprimálja. A nyomornegyedek deprimálják. A mohóság deprimálja. A bűn deprimálja. A korrupció deprimálja.
Tudja, nem lennék meglepve, ha a maga baja mániás depresszió lenne!
– Igenis, őrnagy úr. Lehet, hogy az a bajom.
– Ne próbálja letagadni.
– Nem tagadom, őrnagy úr – mondta Yossarian, és nagyon meg volt elégedve, hogy végül is létrejött kettejük között az a csodálatos kihallgatás. – Teljesen egyetértek mindennel, amit mond.
– Akkor azt is bevallja, ugyebár, hogy őrült.
– őrült? Én? – Yossarian föl volt háborodva. – Mit beszél? Miért volnék én őrült? Kettőnk közül maga az őrült.
Sanderson őrnagy megint elvörösödött a méltatlankodástól, és mindkét öklével egyszerre csapott a combjára. – Hogy engem őrültnek tart – kiabálta tajtékzó dühvel –, az tipikusan bosszúálló-szadisztikus-paranoiás reakció! Maga valóban őrült!
– Akkor miért nem küld haza?
– De mennyire hogy hazaküldöm!
– Haza akarnak küldeni! – jelentette örömteli fennszóval Yossarian, amikor sántikálva visszaügetett a kórterembe.
– Engem is – örvendezett A. Fortiori. – Épp ezért jártak most nálam a kórteremben.
– Velem mi lesz? – kérdezte Dunbar, nyűgösködve, az orvostól.
– Magával? – válaszolták zordonan. – Maga Yossariannal megy. Egyenesen vissza a frontra.
És bizony vissza is mentek mindketten a frontra. Yossarian dühöngött, amikor a mentőkocsi visszavitte őket a századhoz, és igazát keresni elsántikált Daneeka Dokihoz, aki metsző, mogorva pillantást vetett rá, melyben szánalom és lekicsinylés vegyült.
– Te! – kiáltott föl Daneeka Doki gyászosan, vádaskodó undorral, míg a tojásforma táskák megrovóan kiduzzadtak a szeme alatt. – Te csak mindig magadra gondolsz. Eriggy és nézd meg a bombázóvonalat, ha saját szemeddel akarod látni, hogy mi történt azóta, míg te kórházban voltál.
Yossarian fölneszeit. – Mi az, vesztünk?
– Vesztünk? – kiáltotta Daneeka Doki. – Megverte az egész katonai helyzetet az isten, mióta elfoglaltuk Párizst. Tudtam, hogy ez lesz belőle. – Szünetet tartott. Epés fölindultsága búskomorrá vált, és ingerülten morcolta szemöldökét, mintha az egésznek Yossarian volna az oka. – Az amerikai csapatok behatoltak német főidre. Az oroszok visszafoglalták egész Romániát. A nyolcadik hadsereg görög katonái elfoglalták Riminit. A németek mindenütt defenzívában vannak! – Daneeka Doki megint szünetet tartott, hogy hatalmas lélegzettel erőt gyűjtsön egy gyászos, fájdalmas hangú kitöréshez. – Nincs többé Luftwaffe! – jajongta. Úgy látszott, tüstént elborítják a könnyek. – Az egész Teuton-front omladozik.
– Hát akkor? – kérdezte Yossarian. – Mi baj van?
– Mi baj van? – kiáltotta Daneeka Doki. – Ha rövidesen nem történik valami, Németország kapitulál. Akkor aztán mindnyájunkat visznek Óceániába!
Yossarian groteszk döbbenetében ügyefogyottan bámult Daneeka Dokira. -. Megőrültél? Tudod te, mit beszélsz?
– Hát igen, te könnyen nevetsz – tüsszentett Daneeka Doki.
– Ki az isten nevet?
– Neked legalább van valami lehetőséged. Te harcállományban vagy, és lehet, hogy elesel. De mit szóljak én? Nekem aztán nincs semmi, amiben reménykedhetnék.
– Elment az a hülye eszed! – kiáltott rá Yossarian, és a nyomaték kedvéért elkapta mellén az inget. – Érted? Most aztán fogd be azt a hülye pofád, és ide hallgass.
Daneeka Doki kitépte magát a kezéből. – Ne merj így beszélni velem. Én diplomás orvos vagyok.
– Akkor azt a hülye diplomás orvospofádat fogd be, és hallgasd meg, mit mondtak ezek nekem ott fönn a kórházban, őrült vagyok. Tudtad te ezt?
– Hát aztán?
– Valódi őrült.
– Hát aztán?
– Buggyant vagyok. Dilis. Nem érted? Nem vagyok észnél. Csak az a baj, hogy helyettem valaki mást küldtek haza tévedésből. Van ott nekik egy diplomás elmegyógyászuk, aki megvizsgált, és ez lett a vizsgálat eredménye. Valódi elmebeteg vagyok.
– Hát aztán?
– Hát aztán? – Yossarian nem értette, miért nem képes őt Daneeka Doki megérteni. – Nem érted, hogy ez mit jelent? Most aztán kivehetsz a harcállományból, és küldhetsz haza. Csak nem fognak ezek ágyútölteléknek bolondokat küldeni bevetésre?
– Más meg ki menne?
McWatt nem volt őrült, McWatt mégis ment. Meg Yossarian is ment, még mindig sántítva, és amikor Yossarian még kétszer elment, csak azért, hogy az újabb bolognai bevetés rémhírével találja szemközt magát, egy szép, meleg kora délutánon eltökélten besántikált Dobbs sátrába, szájára tette ujját, és így szólt: – Psssssssssszt!
– Miért pisszeged le? – kérdezte Kid Sampson, aki metszőfogaival egy mandarint hámozott, miközben egy szamárfüles képregényben lapozgatott izgatottan. – Még egy árva szót se szólt.
– A francba – mondta Yossarian Kid Sampsonnak, és a válla fölött a sátor bejárata felé bökött a hüvelykujjával.
Kid Sampson értetlenül fölvonta szőke szemöldökét, és fölugrott, hogy végrehajtsa. Négyszer füttyentett fölfelé a sárga macskabajuszába, és ütött-kopott, vén, zöld motorbiciklijén, amit pár hónapja vásárolt a zsibpiacon, elfüstölgött a hegyek felé. Yossarian megvárta, amíg a motor legutolsó, halk vakkantása is elenyészik a távolban. A sátorban nem egészen normális állapotok uralkodtak. Valahogy minden nagyon rendbe volt rakva. Dobbs kíváncsian figyelt, s közben egy kövér szivarból pöfékelt. Most, amikor végre elhatározta, hogy bátor lesz, Yossarian halálosan félt.
– Rendicsek – mondta. – Öljük meg Cathcart ezredest. Közösen fogjuk megcsinálni.
Dobbs a sátor közepére pattant a priccséről, és arcán a legvadabb félelem ült. – Psssszt! – dörögte. – Mit beszélsz? Cathcart ezredest megölni?
– Maradj veszteg, az istenedet – hördült rá Yossarian. – Meghallja az egész sziget. Megvan még az a pisztolyod?
– Bolond vagy te, vagy mi? – kiabált Dobbs. – Miért kellene nekem Cathcart ezredest megölnöm?
– Miért? – Yossarian Dobbsra meredt, és hitetlenül ráncolta a szemöldökét. – Miért? A. te ötleted volt, nem? Nem te jöttél hozzám a kórházba, hogy csináljuk meg?
Dobbs lassan elmosolyodott. – De ez akkor volt, amikor csak ötvennyolc bevetésem volt – magyarázta, és fényűzően pöfékelte a szivarfüstöt. – Most meg már teljesen össze vagyok pakolva, és várom, hogy hazamehessek. Teljesítettem a hatvan bevetést.
– És akkor mi van? – válaszolta Yossarian. – Úgyis föl fogja emelni megint.
– Talán most nem fogja.
– Mindig fölemeli. Mi az isten van veled, Dobbs? Kérdezd meg csak Éhenkórász Joe-t, hányszor pakolta be a zsákját.
– Várnom kell még, hogy lássam, mi lesz – erősködött megátalkodottan Dobbs. – Majd bolond lennék épp most belekeveredni ilyesmibe, amikor nem vagyok harcállományban. – Leveregette a hamut a szivarjáról. – Azt már nem, de neked is azt tanácsolom – jegyezte meg –, hogy teljesítsd a hatvan bevetésedet, mint a többiek, és aztán lássuk, mi történik.
Yossarian ellenállt a kísértésnek, hogy rögtön szemközt köpje. – Lehet, hogy túl se élném a hatvanat – taktikázott fakó, borúlátó hangon. – Úgy rémhírlik, hogy megint jelentkeztette önként az ezredet Bolognára.
– Ez csak rémhír – mutatott rá Dobbs fontoskodva –, nem muszáj elhinned minden rémhírt, amit hallasz.
– Nem hagynád abba ezt a tanácsosztogatást?
– Miért nem beszélsz Orr-ral? – tanácsolta Dobbs. – Ont a múlt héten megint lelőtték a tenger fölött, a második avignoni bevetésen. Talán ő elég boldogtalan ahhoz, hogy gyilkolni tudjon.
– Nincs Orrnak annyi esze, hogy boldogtalan legyen.
Ont megint lelőtték a tenger fölött, míg Yossarian a kórházban volt, és megnyomorodott gépét oly finoman tette le Marseille magasságában az üvegkék hullámokra, olyan hibátlan ügyességgel, hogy a hatfőnyi személyzet egyetlen karcolást sem szenvedett. A tenger még fehéren és zölden tajtékzott a gép korúi, de a vészkijáratok az elő-és farokrészben már nyitva álltak, és az emberek már tülekedtek is kifelé, amilyen sebesen csak bírtak a narancsszínű, petyhüdt Mae West mentőövekkel, amelyek nem fúvódtak föl, hanem bénán és haszontalanul fityegtek a nyakukban vagy a derekukon. A mentőövek nem fúvódtak föl, mert a fúvókamráikból Milo kiszedte a kettős széndioxidpatronokat, szódának a málna-és ananászszörphöz, amit a tiszti étkezdében szolgáltak föl, és helyükbe egy stencilezett papírszeletkét rakott be, melyen ez állt: „Ami az M és M Vállalatnak jó, az jó a hazának is.” Orr bukkant föl legutoljára a süllyedő gépen.
– Hej, csak láttad volna! – mondta Knight őrmester dörgő nevetéssel, amikor az epizódot előadta Yossariannak. – Mert olyan istentelenül muris dolgot úgyse láttál életedben. Egyik Mae West se akart működni, mert Milo kilopta belőlük a széndioxidot, hogy nektek, kurváknak, megcsinálja azt a szörpöt, amit a tisztikonyhán kaptok. De mint kiderült, nem is volt az olyan nagy baj. Csak egyikünk nem tudott úszni, ezt a fickót beemeltük a tutajba, miután Orr a kötelénél fogva pontosan a törzs mellé igazította, míg mi csak ácsorogtunk ott a gépen. Hogy ennek a kis gügyének milyen érzéke van az ilyesmihez, az egyszerűen nem igaz. Aztán elszabadult a másik tutaj, és elbicegett tőlünk a vízen, úgyhogy mind a hatunknak abba az egybe kellett bekuporodni. A könyökünk és a lábunk olyan szorosan egymás mellé volt préselve, hogy csak egyet mozdultál, és a melletted levő pasas máris a vízben lubickolt. A gép elsüllyedt, alig három másodperccel azután, hogy mi elhagytuk, és mi ott maradtunk kinn, teljesen egyedül, de még előtte lecsavargattuk a Mae Westek sapkáit, hogy megnézzük, mi az isten bajuk lehet, és megtaláltuk azokat a rohadt cédulákat, amiken Milo azt mondta nekünk, hogy ami jó neki, az jó nekünk, többieknek is. A kurvája! Édes istenem, hogy szidtuk, kivéve a haverodat, Ont, aki csak vigyorgott és vigyorgott, mintha ő is egyetértene vele, hogy ami jó Milónak, az tényleg jó lehet nekünk, többieknek is.
Istenemre mondom, látnod kellett volna, ahogy ott ült a tutaj peremén, mint valami tengerészkapitány, mi pedig csak néztük, meg vártuk, hogy mondja meg, mit csináljunk. Tenyerével ütemesen csapkodta a térdét, mintha a nyavalya törné, és csak mondogatta, hogy „Nagyon jó, nagyon jó”, miközben folyton vihogott, mint holmi kerge kis manó, aztán megint csak rákezdte, hogy „Nagyon jó, nagyon jó”, és megint vihogott hozzá, mint holmi még kergébb kis manó. Olyan volt, mintha idiótát figyelne az ember. És éppen ez mentett meg bennünket attól, hogy teljesen kiboruljunk az első néhány percben, mivel minden hullám rajtunk keresztül csapott be a tutajba, sőt néhányunkat bele is lökött hanyatt a vízbe, és akkor kapaszkodhattunk vissza, hogy a következő hullámnak legyen mit belemosni megint a tengerbe. De tényleg muris volt. Kiestünk meg visszamásztunk. Ráadásul ott volt nekünk az a pofa, aki nem tudott úszni, kiterítve a tutaj aljában, de még ott is majd megfulladt, mert a tutajban elég magasan állt a víz ahhoz, hogy ellepje az arcát. De az ám!
Aztán Orr elkezdte kinyitogatni a különféle rekeszeket a tutajban, és akkor kezdődött csak a muri. Először egy doboz csokoládé-rudat talált, ezt körbeadta, hogy ott ültünkben együk meg a sós vizes csokoládérudakat, miközben a víz folyton kilódított bennünket a tutajból bele a vízbe. Aztán talált húsleveskockákat meg alumíniumcsészéket, és csinált nekünk levest. Aztán teát talált. De még mennyire, hogy megcsinálta! El tudod képzelni, ahogy teát szolgál fel nekünk, mi meg ülünk csuromvizesen, és áztatjuk a seggünket a tengerben? Most én estem ki a tutajból, mert akkorát nevettem, hogy még. Mindnyájan nevettünk. Ő meg halálkomoly volt, eltekintve attól az ő kísérteties vihogásától meg attól a tébolyult vigyorától. Micsoda pók ez! Amit talált, annak mindnek hasznát vette. Talált cápaűzőt, rögtön körbeszórta vele a tengert. Talált jelzőfestéket, ezt a vízbe dobta. Most meg horgászbotot meg szárított csalit talált, és a képe úgy kivirult, mintha a Légierők Tengeri Mentőszolgálata épp most ért volna utol bennünket, hogy megmentsen a fagyhaláltól, még mielőtt a németek hajót küldenének értünk Speziából, hogy foglyul ejtsenek vagy legéppuskázzanak bennünket. Orr egy szempillantás alatt már be is dobta a horgot a vízbe, és vígan halászott, mint valami boldog sirály.
„Hadnagy úr”, kérdeztem, „mit akar fogni?” „Tőkehalat”, válaszolta. És komolyan gondolta. De jobb is, hogy nem fogott, mert ha fogott volna, megette volna azon nyersen, és velünk is megetette volna, mert megtalálta azt a kis könyvecskét, ami azt mondta, hogy a tőkehal nyersen is fogyasztható.
A következő dolog, amit talált, az a kis kék evező volt, akkoraforma, mint egy játék kanál, és isten bizony elkezdett evezni vele, és azzal a kis pálcikával megpróbálta mozgásba hozni a mi kilencszáz fontunkat. El tudod képzelni? A végén még talált egy kis iránytűt is, meg egy nagy vízhatlan térképet, aztán a térképet kiteregette a térdén, az iránytűt meg ráállította. Hát ezzel töltötte az időt, amíg a mentőszolgálat félóra múlva kihalászott bennünket. Ült ottan, fel-csalizott horga a zsinóron mögötte úszott a vízben, ölében az iránytű, térdén kiteregetve a térkép, takaros kis evezőjét meg olyan keményen forgatta, ahogy csak bírta, mintha egyenesen Mallorcába igyekezett volna. Édes istenem!
Knight őrmester mindent tudott Mallorcáról, Orr nemkülönben, mert Yossarian gyakran regélt nekik efféle menedékhelyekről, mint Spanyolország, Svájc meg Svédország, ahol amerikai repülőket nagyon kényelmes és nagyon fényűző körülmények között internálnak a háború tartamára, csak oda kellett repülni. Yossarian volt a században az internáló táborok első osztályú szaktekintélye, és minden bevetésen, amit Olaszország északi felében hajtott végre, összeesküvést szőtt egy Svájcban történő kényszerleszállás érdekében. Svédország, persze, jobb lett volna, ahol a műveltség magasabb szintű, ahol meztelenül úszkálhatott volna halk, szerény szavú szép lányokkal, és törvénytelen Yossarianok nagy, boldog és fegyelmezetlen törzseit nemzette volna, akik az állam segítségével jöttek volna a világra, és akiket az állam indított volna el szégyenbélyeg nélkül az életbe; de Svédország elérhetetlen volt, nagyon is távoli, és Yossarian egyre csak várta azt a gránátszilánkot, amelyik az olasz Alpok fölött kikészítené az egyik motorját, és alapos indokot szolgáltatna egy svájci kényszerleszállásra. Még a pilótájának sem mondaná meg, hogy merrefelé irányítja. Yossarian gyakran gondolt arra, hogy valamelyik pilótával, akiben megbízik, összebeszél, hogy motorhibát színlelnek, és elpusztítják a csalás bizonyítékát egy futómű nélküli landolással, de az egyetlen pilóta, akiben csakugyan megbízott, az McWatt volt, aki ott volt a legboldogabb, ahol most volt, és még mindig gyermekded örömét lelte abban, hogy közvetlen Yossarian sátra fölött zúgatta el a gépét, vagy olyan merészen megsturcolta a fürdőzőket a parton, hogy légcsavarjainak vad szele sötét barázdákat szántott a vízen, és a felkorbácsolt vízfal csak másodpercek múlva csapódott össze mögötte.
Dobbs meg Éhenkórász Joe szóba se jöhettek, úgyszintén Orr sem, aki megint épp a kályha csapját bütykölte, amikor Yossarian leverten visszasántikált a sátorba, miután Dobbs elutasította. A kályha, amit Orr éppen csinált, a szintén saját készítésű sima cementpadló közepén állt. Serényen, térden állva dolgozott. Yossarian megpróbált ügyet sem vetni rá; fáradtan a priccséhez sántikált, leült rá, és kínos, elcsigázott morgást hallatott. Homlokán az izzadságcseppek hűlni kezdtek. Dobbs deprimálta. Daneeka Doki deprimálta. A végítélet borzadályos látomása deprimálta, amikor Orr-ra pillantott. Különféle belső remegések morzéztak végig rajta. Idegei összerándultak, és a csuklóján egy visszér lüktetni kezdett.
Orr a válla fölött tanulmányozta Yossariant, míg nedves szája szélét fölhúzta kidomborodó, nagy szemű nyúlfogsorán. Oldalt nyúlt, egy üveg meleg sört húzott elő a katonaládájából, és Yossarian felé nyújtotta, miután lepattintotta róla a kupakot. Egyikük sem szólt egy árva szót sem. Yossarian felszippantotta a habot az üveg szájáról, és hátrahajtotta fejét. Orr fondorkodva nézte, hangtalan vigyorral. Yossarian éberen szemmel tartotta Ont. Orr könnyű, zöngétlenül sziszegő kuncogást hallatott, és még mindig guggolva visszafordult a munkájához. Yossarian megfeszült.
– Ne kezdd el – könyörgött fenyegető hangon, két kezével az üveg nyakát szorongatva. – Ne kezdd el a kályhádat csinálni. Orr nyugodtan sercegett. – Mindjárt végzek.
– Nem, dehogy. Csak most kezded.
– Itt van a csap. Látod? Majdnem kész.
– És most nekiállsz és szétszeded. Tudom én, mit fogsz csinálni, te kurva. Legalább háromszázszor végignéztem.
Orr megborzongott a gyönyörűségtől. – El akarom tömíteni a nyílást ezen az olajvezetéken – magyarázta. – Csak oda kell most, ahol a szivárgás van.
– Nézni se bírom – vallotta be Yossarian tompán. – Ha legalább valami nagy holmikon dolgoznál. De ez a szelep csupa apró alkat-részből áll, és most egyszerűen nincs türelmem végignézni, hogy olyan keményen dolgozol ezeken a holmikon, amik ilyen istenverte kicsinyek és lényegtelenek.
– Azért, mert kicsinyek, nem biztos, hogy lényegtelenek.
– Nem érdekel.
– Már megint?
– Legalább akkor csinálnád, amikor nem vagyok a közelben. Te boldog imbecillis vagy, és fogalmad sincs, mit jelent az, ha így érzek, ahogy most. Olyasmik történnek bennem, amikor te ilyen kis tárgyakon dolgozol, amiket még csak el se kezdhetek magyarázni. Rájövök, hogy ki nem állhatlak. Gyűlölni kezdelek, és elkezdeni komolyan fontolgatni, hogy ezzel az üveggel szétverem a fejedet, vagy átvágom a torkodat ezzel a vadászkéssel. Érted?
Orr nagyon intelligensen bólogatott. – Nem akarom most szétszedni a csapot – mondta, és elkezdte szétszedni. Lassan, határtalan pontossággal dolgozott, fáradhatatlanul: darabos, félszeg arca szinte a padlót seperte, ahogy aprólékosan fölszedegette az apró alkatrészeket, végtelen, fárasztó gonddal fogta ujjai közé, hogy szinte úgy tetszett, oda se figyel.
Yossarian némán átkozta, és elhatározta, hogy levegőnek nézi. – Különben meg mi az istennek kell annyira sietned azzal a kályhával? – ugatott föl egy perc múlva önkéntelenül. – Kinn még kánikula van. Minden valószínűség szerint úszni megyünk később. Miért aggodalmaskodsz a hideg miatt?
– A napok egyre rövidebbek lesznek – jegyezte meg Orr bölcselkedőn. – Szeretném neked ezt időben befejezni. Ha végeztem vele, neked lesz a legjobb kályhád a századnál. Egész éjjel égetheted ezzel a tápszabályozóval, amit most szerelek be, ezek a fémlemezek meg az egész sátorba szétsugározzák a hőt. Ha ráteszel erre a dologra egy sisakot tele vízzel, amikor lefekszel, készen vár a meleg mosdóvíz reggel, amikor fölkelsz. Hát nem isteni lesz? Ha tojást vagy levest akarsz főzni, csak leteszed ide a lábast, és fölcsavarod a lángot.
– Miért mondogatod, hogy én? – tudakolta Yossarian. – Te hol akarsz telelni?
Orr satnya torzóját hirtelen elfojtott örömmámor rázta meg. -Nem tudom – kiáltott föl, és kísértetiesen hullámzó kacagás tört elő hirtelen vacogó nyúlfogai közül, mint valami érzelemrakéta beinduló robbanása. Még mindig nevetett, amikor folytatta nyálas, bugyborékoló hangon. – Ha folyton így lelődöznek engem, hát nem tudom, hol telelek.
Yossarian meghatódott. – Miért nem próbálod meg abbahagyni a repülést? Megvan rá a mentséged.
– Csak tizennyolc bevetésem van.
– De majd mindegyiken lelőttek. Mindig kényszerleszállással landoltál, hol vízen, hol szárazon.
– Á, engem nem izgatnak a bevetések. Jó vicceket lehet csinálni ott. Meg kellene próbálnod velem repülni párszor, amikor nem vagy vezető bombázó. Csak a röhej kedvéért. Tiii-hiii. – Orr a szeme sarkából derűs célzatossággal nézett föl Yossarianra.
Yossarian elkerülte a pillantását. – Megint vezetőnek osztottak be.
– Amikor nem osztanak be vezetőnek. Ha eszed volna, tudod, mit csinálnál? Rögtön elmennél Plitchardhoz meg Wrenhez, és szólnál nekik, hogy velem akarsz repülni.
– Hogy aztán lelőjenek minden egyes alkalommal, amikor fölszállók? Mi ebben a vicc?
– Pontosan ezért kellene csinálnod – ragaszkodott a magáéhoz Orr.
– Gondolom, én vagyok a legjobb pilóta a környéken, ha kényszerleszállással kell landolni szárazon vagy vízen. Jó gyakorlat lenne a számodra.
– Mire lenne jó ez a gyakorlat?
– Arra az esetre lenne jó gyakorlat, ha vízen vagy szárazon kellene végrehajtanod kényszerleszállást. Tii-hii-hii.
– Van még egy üveg söröd a számomra? – kérdezte Yossarian rosszkedvűen.
– Szét akarod verni vele a fejem? Ezúttal Yossarian is nevetett. – Mint az a kurva azon a szálláson Rómában?
Orr fajtalanul kuncogott, elcsúfított kalácsképe sugárzó gyönyörben égett. – Komolyan tudni akarod, miért verte a fejemet a cipője sarkával? – csipkelődött.
– Komolyan tudom – csipkelődött vissza Yossarian. – Nately kurvája elmondta nekem.
Orr úgy vigyorgott, mint valami vízköpő. – Dehogy mondta.
Yossarian sajnálta Ont. Orr olyan kicsi volt, és olyan csúf. Ki oltalmazná, ha életben maradna? Ki oltalmazná meg az ilyen melegszívű, egyszerű elméjű gnómot, mint Orr, a verekedőktől meg a bandáktól, meg az ilyen szakképzett atlétáktól, mint Appleby, aki legyekkel a szemében legázolná őt könnyed beképzeltségével és magabiztosságával, valahányszor erre alkalma kínálkozna? Yossarian gyakran aggódott Orr miatt. Ki fogja felvértezni szegénykét a világ gyűlölete és csalárdsága ellen, a törekvők ellen, a nagymenők feleségeinek elkeseredett sznobizmusa ellen, a profitszerzés megalázó, becstelen gonoszságai ellen, a barátságos szomszéd hentes ellen, aki rossz húst mér? Orr egyszerű lélek volt, boldog és gyanútlan; hullámos, színjátszó haja volt, melynek sűrű tömegét középen elválasztva hordta. Ezeknek Orr törékeny gyermekjáték lenne. Elvennék a pénzét, megtömnék a feleségét, nem szeretnék a gyerekeit. Yossarian érezte, hogy összecsapnak feje fölött az együttérzés hullámai.
Orr bizarr, félbefűrészelt óriás volt, szeretni való, torz törpe, telítve trágár gondolatokkal, és száz meg száz ügyes és értékes fogást tudott, ami örök életére besorozta az alacsony bérű dolgozók rétegébe. Tudta kezelni a forrasztópákát, össze tudott szögelni két deszkát úgy, hogy a fa nem hullott szilánkokra, a szög nem görbült el. Tudott lyukat fúrni. Míg Yossarian a kórházban volt, egész csomó új dolgot csinált a sátorban. Pompás vályút vágott vagy vésett a cementbe, hogy a karcsú olajvezeték egy szintbe kerüljön a padlóval, ahogy belefut a kályhába a tartályból, melyet emelt dobogóra épített föl odakint. Tűzkutyát készített a tűzhelyhez, fölösleges bombaalkatrészekből – a rácsát tömzsi ezüstrudakból állította össze, a keretét pácolt fából csinálta –, s végül még arra is maradt ideje, hogy meztelen nagy mellű nő képeit vágja ki egy nudista lapból, és ezzel fedje le a tűzhelypárkányt. Orr ki tudott nyitni akármilyen festékes-dobozt. Tudott festéket keverni, festéket fölkenni, festéket levakarni. Tudott fát vágni, meg tudott mérni dolgokat vonalzóval. Tudta a tűzrakás módját. Tudott gödröt ásni, és igazi tehetséget mutatott a vízhordásban, kulacsban vagy kannában az étkezde melletti tartályból. Órákig képes volt elmélyedten dolgozni bármi jelentéktelen apróságon, anélkül, hogy megunná vagy fölidegesedne tőle: a kimerültséget éppúgy nem ismerte, mint egy fatuskó, és éppoly hallgatag is volt. Hátborzongatóan jól ismerte a vadon életét, nem félt kutyáktól, macskáktól, férgektől és szúnyogoktól vagy az ilyenféle ételektől, mint a hasított tőkehal vagy a pacal.
Yossarian borongón fölsóhajtott, és töprengeni kezdett a bolognai bevetés rémhírén. Az a csap, amit Orr éppen szétszerelt, hüvelyk nagyságú volt, és a foglalatot nem számítva, harminchét különböző alkatrészből állt, jószerint olyan parányi vackokból, hogy Orrnak a körme hegyével kellett fognia, amikor gondosan elhelyezte őket a padlón, szabályos lajstromozott sorokban. Mozdulatai soha nem gyorsultak, soha nem lassúdtak, soha el nem fáradt, soha szünetet nem tartott könyörtelen, módszeres, egyhangú ténykedésében, hacsak nem azért, hogy mániákus gonoszsággal Yossarianra kacsintson. Yossarian megpróbált nem figyelni rá. Megszámolta az alkatrészeket, és azt hitte, ott helyben elmegy az esze. Elfordult, becsukta a szemét, de ez még rosszabb volt, mert csak a hangok maradtak meg, a kezek surrogása meg a súlytalan alkatrészek finom, tébolyító, fáradhatatlan, tisztán hallható csörrenései. Orr lélegzésének a hangja sípoló volt és visszataszító. Yossarian keze ökölbe szorult, pillantása a csontnyelű vadászkésre esett, mely a halott ember priccse fölött lógott a tokjában. Mihelyt arra gondolt, hogy mégiscsak ledöfi Ont, feszültsége fölengedett. Orr megölésének a gondolata olyan nevetséges volt, hogy hóbortos, furcsa izgalommal tüstént komolyan fontolóra vette. Megkereste Orr nyakszirtjén a medulla oblongata valószínű fekvését. Azon a ponton a leggyöngébb szúrás is azonnal megölné, s ez megoldaná mindkettőjük sok gyötrő problémáját.
– Fáj? – kérdezte Orr szinte ugyanabban a pillanatban, mintegy az önfenntartási ösztön parancsára. Yossarian közelről bámult rá. – Mi fáj?
– A lábad – mondta Orr furcsa, titokzatos kacajjal. – Még sántítasz egy kicsit.
– Azt hiszem, csak megszokásból – mondta Yossarian, és megint megkönnyebbülten lélegzett. – Gondolom, most már hamar túlleszek rajta.
Orr oldalvást fordult a padló felé, és egyik térdét fölemelte, mikor Yossarian felé fordult. – Emlékszel – kezdte vontatottan, tűnődve, arcán a megfeszített emlékezés kifejezésével –, emlékszel arra a lányra Rómában, aki akkor a fejemet kalapálta? – Kodácsolva nevetett, amikor a csapdába esett Yossarian méltatlankodva, önkéntelenül felkiáltott. – Van egy üzletem számodra azzal a lánnyal kapcsolatban.
Én elmondom neked, hogy miért verte a fejemet az a lány a cipőjével akkor, te meg felelsz egy kérdésemre.
– Hogy szól a kérdés?
– Megtömted te Nately nőjét?
Yossarian meglepetten fölnevetett. – Én? Dehogy. Akkor most mondd meg gyorsan, miért verte a fejed az a lány a cipőjével?
– Ez nem az a kérdés volt – világosította föl Orr győzedelmes gyönyörrel. – Ez csak egyszerű beszélgetés volt. Az a nő úgy tesz, mintha megtömted volna.
– Hát pedig nem. Hogy tesz az a nő?
– Az a nő úgy tesz, mintha nem szeretne téged.
– Nem szeret az senkit.
– Black kapitányt szereti – juttatta eszébe Orr.
– Azért, mert úgy bánik vele, mint egy rakás szarral. Ezzel a módszerrel mindenki szerezhet magának nőt.
– Rabszolga-lábkötőt visel az egyik lábán, rá van írva Black kapitány neve.
– Azért hordatja vele, hogy rágja a fene Natelyt.
– Még annak a pénznek egy részét is odaadja neki, amit Nately-től kap.
– Ide hallgass, mit akarsz tőlem?
– Megtömted te az én nőmet?
– A te nődet? Ki az isten a te nőd?
– Az, aki veri a fejemet a cipője sarkával.
– Voltam vele párszor – vallotta be Yossarian. – Mióta a te nőd az? Mire célozgatsz?
– Ő sem szeret téged.
– Ki az isten törődik vele, hogy szeret-e vagy se? Szeret annyira, mint téged.
– Vágott már fejbe téged a cipője sarkával?
– Orr, én fáradt vagyok. Miért nem hagysz békén?
– Tiii-hii-hii. Hát azt a keszeg grófnőt Rómában meg a keszeg menyét? – csökönyösködött pajzánul, növekvő lelkesedéssel Orr. – Azokat megtömted-e?
– Jaj, bár megtömtem volna őket – sóhajtott Yossarian őszintén, s a puszta szóra elképzelte kezén azt a buja, gyötrelmes, elgyöngítő érzést, amikor az incifinci puha farukat meg mellüket becézgeti.
– Ők sem szeretnek téged – kommentálta Orr. – Szeretik Aarfyt, szeretik Natelyt, de téged nem szeretnek. Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy a nők nem nagyon szeretnek téged. Azt hiszem, azt hiszik, hogy rossz befolyással vagy a környezetedre.
– A nők bolondok – válaszolta Yossarian, és bőszen várta azt, amiről biztosan tudta, hogy most következik.
– Az a te másik nőd is? – kérdezte Orr, és töprengő kíváncsiságot tettetett. – A kövér? A kopasz? Tudod, az a kövér kopasz Szicíliában a turbánnal, aki egész éjjel izzadt ott rajtunk, ő is bolond?
– Ő se szeretett engem?
– Hogyan voltál képes olyan nővel csinálni, akinek nincs haja.
– Hogy az istenbe tudhattam volna, hogy nincs neki haja?
– Én tudtam – kérkedett Orr. – Én egész idő alatt tudtam.
– Te tudtad, hogy kopasz? – kérdezte Yossarian döbbent csodálkozással.
– Azt nem, de hogy ez a csap nem fog működni, ha egy alkatrészt kihagyok belőle, azt igen – válaszolta Orr, és vérbe borult szemű mámorban tündökölt, mert megint sikerült átejtenie Yossariant. – Add ide, légy szíves, azt a kis műanyag szelepet, ami odagurult. Ott van mindjárt a lábadnál.
– Nincs itt.
– Itt ni – mondta Orr, és körme hegyével fölemelt valami láthatatlant a padlóról, és Yossarian orra alá tartotta. – Most kezdhetem az egészet elölről.
– Megöllek, ha elkezded. Itt helyben kiontom a véred.
– Miért nem repülsz velem sohasem? – kérdezte Orr hirtelen, és most először nézett farkasszemet Yossariannal. – Tessék, ez az a kérdés, amire felelned kell. Miért nem repülsz velem sohasem?
Yossarian mély zavarral és szégyenkezéssel fordult félre. – Mondtam már, hogy miért. Leginkább vezető bombázónak osztanak be mostanában.
– Hát nem ezért – mondta Orr a fejét ingatva. – Az első avignoni bevetés után elmentél Plitchardhoz meg Wrenhez, és szóltál nekik, hogy soha többet nem akarsz velem repülni. Hát ezért, így van?
Yossarian érezte, hogy a bőre áttüzesedik. – Nem mentem el – hazudta.
– Dehogynem mentél el – mondta Orr színtelen hangon. – Megkérted őket, hogy ne osszanak be egyetlen gépre sem, amit én vezetek vagy amit Hupple vagy Dobbs vezet, mert nem bízol bennünk mint pilótákban. Plitchard meg Wren azt mondták, nem tehetnek veled kivételt, mert ez nem volna becsületes eljárás azokkal az emberekkel szemben, akiknek viszont velünk kell repülni.
– Hát akkor? – mondta Yossarian. – Akkor meg úgyse számít, igaz?
– De ők azért sose osztanak be hozzám. – Orr már megint térden állva dolgozott, miközben keserűség és szemrehányás nélkül beszélt Yossarianhoz, de valami sértett alázattal, amit még fájdalmasabb volt nézni, mert közben tovább vigyorgott és kuncogott, mintha a helyzet mulatságos volna. – Komolyan, velem kellene repülnöd egyszer, tudod-e. Elég tűrhető pilóta vagyok, és vigyáznék rád. Lehet, hogy lelőttek egy csomószor, de nem a saját hibámból, és az én gépemben soha senkinek a haja szála se görbült meg. Igenis, kapitány úr... ha volna egy csöpp eszed, rögtön elmennél Plitchardhoz meg Wrenhez, és szólnál nekik, hogy minden bevetésre velem akarsz menni.
Yossarian előrehajolt, és közelről nézett bele Orr ellentmondó érzelmeinek kifürkészhetetlen álarcába. – Mit akarsz ezzel mondani?
– Tihihihihi – válaszolta Orr. – Azt akarom elmondani, hogy miért verte akkor a fejemet az a nő a cipője sarkával. De te egyszerűen nem hagyod.
– Mondd el.
– Velem fogsz repülni? Yossarian nevetett, és megrázta a fejét. – Megint csak le fognak lőni a tenger fölött.
Ont bizony megint csak lelőtték a tenger fölött, amikor a bolognai bevetés rémhíre valóságra vált, és fél motorral, csobbanó zökkenéssel szállt le a szél söpörte tajtékzó hullámokra, melyek feltornyozódtak és összehulltak a zárt hadrendben vonuló harciasan fekete és mennydörgő felhők alatt. Elkésve jött fel a gépből, és az lett a vége, hogy egyedül szállt be az egyik tutajba, s az elsodródott a másiktól, amelyiken a többiek ültek. Mire a Légierők Tengeri Mentőszolgálata szélviharon, szakadó esőn áttörve megérkezett, hogy fölszedje őket, már eltűnt a láthatárról. Mire a századhoz visszatértek, leszállt az éjszaka. Orr-ról nem hoztak hírt.
– Ne izgulj – mondta Kid Sampson a vastag takaró meg az eső-köpeny mögül, melybe megmentői bepólyálták a hajón. – Nyilván fölszedték már, ha nem fúlt meg abban a viharban. Nem tartott soká. Fogadok, hogy bármely pillanatban fölbukkanhat.
Yossarian visszaballagott a sátrába, és várta, hogy Orr bármely pillanatban fölbukkanjon. Begyújtotta a kályhát, hogy meleg holmik fogadják Ont; a kályha tökéletesen működött, erős, hatalmas lángja volt, és lehetett följebb vagy lejjebb állítani azzal a csappal, amit Orr végül is megcsinált. Könnyű eső hulldogált, dobolt a sátorponyván, a fákon, a földön. Yossarian főzött egy tál forró levest, hogy legyen készen Orrnak, és végül megette, ahogy az idő telt. Aztán főzött Orrnak kemény tojást, és azt is megette. Aztán megevett egy doboz ömlesztett sajtot a vastartalékból.
Valahányszor azon kapta magát, hogy aggódik Orr miatt, emlékezetébe idézte, hogy Orr mindent tud, és hangtalan nevetésre fakadt, mert megjelent előtte a kép, amit Knight őrmester festett a tutajban ülő Orr-ról, amint szorgos, szórakozott mosollyal dől előre a térkép és az ölébe helyezett iránytű fölé, és egyik csuromvizes csokoládérudat a másik után tömi vigyorgó, vihogó szájába, miközben a világoskék, haszontalan játék evezővel kötelességtudóan evez át mennydörgésen, esőn, villámláson, mögötte úszik megfeszült zsinóron a szárított csalétekkel fölszerelt horog. Yossariannak nem voltak komoly kétségei Orr létfenntartási ösztönének erejéről. Ha fogható hal azzal a hülye horgászzsinórral, Orr fog vele, és ha tőkehalra megy, akkor Orr tőkehalat fog majd, még akkor is, ha ezekben a vizekben soha nem is fogtak tőkehalat eddig. Yossarian még egy lábas húslevest tett fel főni, és azt is megette, mikor fölforrt. Valahányszor autóajtó csapódott, mindig reményteljes mosolyra fakadt, és várakozóan fordult a bejárat felé. Várta a lépések koppanását. Tudta, hogy Orr bármelyik pillanatban besétálhat a sátorba, nagy, fényes, esővíztől csillogó szemmel, képpel és nyúlfogsorral, olyan mulatságosan, mint valami New England-i osztrigahalász sárga, olajjal impregnált kalapban meg nejlonköpenyben, ami több számmal nagyobb a szükségesnél, és Yossarian legnagyobb örömére büszkén magasba tart egy nagy, döglött tőkehalat, amit ott kinn fogott. De Orr nem jött.
Orr-ról másnap se jött hír, és Whitcomb őrmester dicséretes szorgalommal és felcsillanó reménységgel jegyezte föl határidőnaplójába, hogy az Orr legközelebbi hozzátartozójának szóló levelet át kell küldeni aláírás végett Cathcart ezredeshez, miután eltelt újabb kilenc nap. Annál inkább jött hír Peckem tábornok főhadiszállásáról, és Yossarian is elvegyült a rövidnadrágos, fürdőköpenyes tisztek és katonák tömegében, mely kelletlenül kavargóit és zúgott a századiroda falára akasztott hirdetőtábla körül.
– Szeretném tudni, mennyiben más ez a vasárnap, mint a többi – kérdezte rikácsolva Éhenkórász Joe Félkupica Fehér Főnöktől. – Miért írják, hogy jövő vasárnap nem lesz díszszemlénk, amikor egyik vasárnap sincsen. He?
Yossarian átvágta magát a tömegen, és hosszú, szenvedésteli nyögést hallatott, amikor elolvasta ott a kurta hirdetményt.
Hatáskörömön kívül álló körülmények miatt jövő vasárnap délután nem lesz díszszemle.
SCHEISSKOPF EZREDES
Dobbsnak igaza volt. Ezek tényleg átküldték mindenkit Európába, még Scheisskopf ezredest is, aki pedig a birtokában levő minden eréllyel és bölcsességgel tiltakozott a költöztetés ellen, és komoran lázongott még akkor is, amikor szolgálattételre jelentkezett Peckem tábornok irodájában.
Peckem tábornok elomló bájjal fogadta Scheisskopf ezredest, és azt mondta, egyenesen boldog, hogy munkatársként üdvözölheti. Személyi állományának egy ezredessel való gyarapodása azt jelentette, hogy elkezdhet harcolni még két őrnagyért, négy kapitányért, tizenhat hadnagyért és elmondhatatlan számú katonáért, írógépért, íróasztalért, iratszekrényért, gépkocsiért és egyéb lényeges felszerelésért és ellátmányért, mely mind csak emeli pozíciójának tekintélyét, és növeli ütőképességét abban a háborúban, melyet Dreedle tábornok ellen folytat. Neki most van két ezredese; Dreedle tábornoknak csak őt van, abból is négy harcoló egység parancsnoka. Majdnem tisztára intrika nélkül hajtotta végre Peckem tábornok a manővert, ami megkétszerezte az erejét. Dreedle tábornok meg egyre sűrűbben rúg be. A jövő csodálatosnak látszott, és Peckem tábornok tündöklő mosollyal szemlélte vadonatúj, frissen vasalt ezredesét.
P. P. Peckem tábornok, ahogy mindig meg is jegyezte, ha valamelyik közeli munkatársát nyilvánosság előtt bírálta, minden vonatkozásban realistának tekintette magát. Jóképű, rózsaszín bőrű, ötvenhárom éves férfi volt. Modorát hanyag elegancia jellemezte, egyenruhája méret után készült. Haja ezüstszürke, szeme kissé közellátó; bájos, kifinomult úr volt, rendkívül érzékeny mások gyengesége iránt, és saját magán kívül mindenki mást lehetetlen figurának tartott. Peckem tábornok finnyás gonddal ügyelt az ízlés és stílus apró finomságaira. Nála minden dolog fokozott jelentőséggel bírt. A várható események soha nem jöttek, hanem mindig közelegtek. Azok a terjedelmes fogalmazványok, amelyeket önmaga dicsőítésére írt, és amelyekben azt sürgette, hogy minden harci tevékenység helyeztessék a Különleges Szolgálat felügyelete alá, a világért sem följegyzések voltak, hanem kizárólag memorandumok. Más tisztek följegyzéseinek stílusa mindig dagályos, felsallangozott vagy ködös volt, mások hibái feltétlenül sajnálatosak. A fegyelem nála mindig acélos volt; a tájékoztatásul közölt adatokat sohasem szerezte, hanem mindig nyerte, és értesülései – természetesen – mindig megbízható forrásból származtak. Peckem tábornok gyakran került kényszerhelyzetbe. Némely tennivalók nemegyszer kínos kötelességként hárultak rá, és bizonyos intézkedéseket gyakran vonakodva hajtott végre. Soha nem feledte, hogy a fehér és a fekete nem színek, és sohase mondott volna betűt, ha hangra gondolt. Kapásból idézte Platónt, Ni-etzschét, Montaigne-t, Theodore Rooseveltet, Marquis de la Sade-ot és Warren G. Hardingot. Az ilyen szűz hallgatóság, mint Scheisskopf ezredes, főnyeremény volt Peckem tábornok számára, lelkesítő lehetőség, hogy kitárja előtte szójátékai, aranyköpései, rágalmai, prédikációi, anekdotái, közmondásai, epigrammái, gnómái, bon moí-i és egyéb velős mondásai vakítóan villogó kincseskamrájának ajtaját. Csak úgy sugárzott az udvariasságtól, amint új környezetéről tájékoztatni kezdte Scheisskopf ezredest.
– Az én egyetlen hibám az – kezdte, mint valami hivatásos humorista, és figyelte szavai hatását –, hogy nincs hibám.
Scheisskopf ezredes nem nevetett, és Peckem tábornok megdöbbent. Lelkesedését súlyos kétség roppantotta össze. Bevezetőül egyik legmegbízhatóbb paradoxonját sütötte el, és tisztára megrémült, mert az érzéketlen arcon a megértés leghalványabb szikráját sem tudta felfedezni; ez az arc, színárnyalatában és szövetében hirtelen egy vadonatúj radírgumira kezdte emlékeztetni. Talán fáradt lehet Scheisskopf ezredes, állította helyre az önmagába vetett bizalmat Peckem tábornok nagylelkűen; hosszú utat tett meg, s most minden olyan idegen neki. Peckem tábornok magatartását a parancsnoksága alá tartozó személyi állománnyal szemben, lett légyen az illető tiszti vagy legénységi, az engedékenység és a türelem fölszabadult szelleme hatotta át. Gyakran hangoztatta, hogy ha beosztottjai félúton elébe mennek, ő több mint fél utat hajlandó megtenni elébük, s ennek eredményeképp, tette hozzá agyafúrt kuncogással, soha nem találkoznak. Peckem tábornok mindig úgy gondolt önmagára, mint ihletett és intellektuális személyiségre. Aki nem értett vele egyet, azt arra kérte, hogy próbáljon objektív lenni.
És most csakugyan egy objektív Peckem bámult bátorítóan Scheisskopf ezredesre, miközben nagylelkű elnézéssel fogott másodszor is hozzá a beavatási szertartáshoz. – Épp idejében érkezett hozzánk, Scheisskopf. A nyári offenzíva szép lassan csütörtököt mond, ezt a hozzá nem értő vezetőknek köszönhetjük, akiket a csapatok élére állítottunk, elképzelheti hát, milyen siralmasan nélkülöztem én már réges-rég egy olyan kemény, gyakorlott, hozzáértő tisztet, mint maga, aki segítségemre lesz a memorandumok létrehozásában, melyek megbízható segédeszközül szolgálnak arra, hogy a világot meggyőzzük önmagunk hasznos voltáról, valamint munkánk termelékenységéről. Bízom benne, hogy termékeny írót köszönthetek az ön személyében.
– Nem értek én semmit az íráshoz – vágott vissza Scheisskopf ezredes durcásan.
– Ez, persze, ne okozzon gondot magának – folytatta Peckem tábornok csuklójának egy könnyed csavarintásával. – Adja csak tovább a magára bízott munkát, és remélje a legjobbakat. Mi ezt a felelősség megosztásának nevezzük. Ennek a vezetésem alatt álló bonyolult szervezetnek a legalján valahol vannak olyanok, akik el is végzik a munkát, ami így lejut hozzájuk, és valami úton-módon az én legcsekélyebb erőfeszítésem nélkül is simán működik a gépezet. Én azt hiszem, ez azért van, mert én kiváló adminisztrátor vagyok. Amit mi végzünk itt, ebben a mi meglehetősen népes részlegünkben, az valójában nem valami nagy fontosságú tevékenység, úgyhogy nincs is nagy rohanás nálunk. Ám igen nagy fontosságú az, hogy az emberek észrevegyék: abból, amit csinálunk, legalább sokat csinálunk. Tudassa velem, ha segítségre van szüksége. Máris beterjesztettem igényemet két őrnagyra, négy kapitányra és tizenhat hadnagyra, hogy legyenek emberek a keze alatt. Ha nem fontos a munkánk, annál fontosabb, hogy sokat csináljunk belőle. Egyetértünk?
– Mi lesz a díszszemlékkel? – vágott közbe Scheisskopf ezredes.
– Miféle díszszemlékkel? – érdeklődött Peckem tábornok, és érezte, hogy pallérozott stílusa nem talált megértésre.
– Nem rendezhetek díszszemlét minden vasárnap délután? – kérdezte Scheisskopf ezredes nyűgösködve.
– Nem. Persze hogy nem. Egyáltalán honnan veszi az ideát?
– De mikor ők azt mondták, hogy rendezhetek.
– Ki mondta, hogy rendezhet?
– Azok a tisztek, akik átküldték ide engem. Azt mondták nekem, hogy van itt elég ember, és akár valamennyit díszszemlére vezényelhetem, ha akarom.
– Hazudtak önnek.
– Ez nem volt szép tőlük, tábornok úr.
– Sajnálom, Scheisskopf. Hajlandó vagyok megtenni mindent, hogy jól érezze itt magát, de díszszemle szóba se jöhet. Saját szervezetünknek nincs annyi embere, hogy kitegyen akár egy picinyke díszszemlét is, harcoló alakulatnál meg nyílt lázadás törne ki, ha meneteltetni próbálná őket. Attól tartok, fékeznie kell magát egy ideig, amíg átvesszük az ellenőrzést. Akkor majd azt tehet az emberekkel, amit akar.
– Mi lesz a feleségemmel? – kérdezte Scheisskopf ezredes háborgó gyanúval. – Érte talán csak elküldhetek, vagy nem?
– A feleségéért? Mi az ördögnek küldene érte?
– Férjnek, feleségnek együtt van a helye.
– Ez szintén szóba se jöhet.
– De mikor azt mondták, hogy érte küldhetek.
– Újra csak hazudtak önnek.
– Nincs joguk hozzá, hogy hazudjanak nekem! – tiltakozott Scheisskopf ezredes, és nagy méltatlankodásában még a szeme is könnybe lábadt.
– De mennyire, hogy van hozzá joguk – pattogott Peckem tábornok hideg és kiszámított szigorral, mert úgy döntött, hogy ott helyben tűz alá veszi és kipróbálja új ezredese bátorságát. – Ne legyen ilyen szamár, Scheisskopf. Mindenkinek joga van azt tenni, amit nem tilt a törvény, márpedig azt nem tiltja a törvény, hogy magának hazudjanak. Ne rabolja többé az időmet ilyen érzelgős banalitásokkal, Scheisskopf. Hallja?
– Igenis, tábornok úr – mormolta Scheisskopf ezredes.
Scheisskopf ezredes szánalmasan elszontyolodott, és Peckem tábornok hálát adott a sorsnak, hogy idiótát küldtek neki beosztottnak. Valami Kackiás Katona elképzelhetetlen lett volna. Most, hogy győzedelmeskedett, Peckem tábornok megenyhült. Nem volt szokása, hogy emberei megalázásában örömét lelje. – Ha a felesége segédszolgálatos lenne, talán áthozathatnám ide. De ez a legtöbb, amit tehetek.
– Van egy barátnője, aki segédszolgálatos – ajánlotta Scheisskopf ezredes reménykedve.
– Attól tartok, ez nem elég. Jelentkeztesse a feleségét segédszolgálatosnak, ha ő is úgy akarja, és én áthozatom őt ide. Ezzel térjünk is vissza a mi kis háborúnkhoz, ha nincs ellene kifogása, drága ezredesem, íme, egész röviden ez a harci helyzet, amivel farkasszemet kell néznünk. – Peckem tábornok fölemelkedett, és a forgóállványon nyugvó hatalmas, színes térképekhez lépett.
Scheisskopf ezredes elfehéredett. – Harcban is részt kell vennem... ugye, nem? – bökte ki elszörnyedve.
– Jaj, dehogy, dehogy – biztosította Peckem tábornok elnézően, bajtársias nevetéssel. – Bízzon bennem valamicskét, kérem, igen?
Hiszen azért vagyunk még mindig itt lenn Rómában. Én is bizony legszívesebben fönn Firenzében lennék, ahol szorosabb kapcsolatot tarthatnék Wintergreen exőrv.-vel. De Firenze még mindig kissé túl közel esik a tényleges harcokhoz, s így nekem nem konveniál. – Peckem tábornok fölemelt egy mutogatópálcát, és gumihegyével vidáman keresztülhúzta Olaszországot egyik parttól a másikig. – Itt vannak a németek, Scheisskopf. Nagyon szilárdan beásták magukat ezekbe a hegyekbe, a Teuton-vonal mentén, és nem is piszkálhatják ki őket innen a jövő esztendő késő tavaszáig, bár ez nem fogja meggátolni azokat a bugrisokat, akik most dirigálnak, hogy meg ne próbálják. Ez kilenc hónapot jelent; nekünk, a Különleges Szolgálatnak, ennyi idő alatt kell elérnünk célunkat. Ez a cél pedig nem más, mint az, hogy saját ellenőrzésünk alá vonjuk az Egyesült Államok légierőinek összes bombázó ezredét. Egyébként is – mondta Peckem tábornok mély, dallamos kuncogás kíséretében –, ha az ellenség bombázása nem különleges szolgálat, akkor igazán fel nem foghatom, mi az. Egyetértünk? – Scheisskopf ezredes nem adta jelét, hogy csakugyan egyetért vele, de Peckem tábornokot önnön ékesszólása már annyira elbűvölte, hogy észre sem vette. – Helyzetünk e pillanatban igazán kiváló. Szüntelen erősítéseket kapunk, ilyen például maga is, és az elégnél is több idő áll rendelkezésünkre, hogy stratégiánkat gondosan kiterveljük. Közvetlen célunk -mutatott rá –, íme, itt van. – Peckem tábornok délnek lendítette pálcáját, és rábökött Pianosa szigetére, majd jelentőségteljesen ütögetett hegyével egy terjedelmes szót, melyet fekete zsírkrétával véstek oda. Ez a szó így festett: DREEDLE.
Scheisskopf ezredes pislogva közelebb nyomakodott a térképhez, és a szobába lépése óta először pislákolt föl lélektelen arcán az értelem tétova fénye. – Úgy gondolom, értem – kiáltott föl. – Igen, most már biztos, hogy értem. Első feladatunk elfoglalni Dreedle-t az ellenségtől, így van?
Peckem tábornok jóindulatúan nevetett. – Nem, Scheisskopf. Dreedle a mi oldalunkon van, és Dreedle az ellenség. Dreedle tábornok négy bombázó ezrednek a parancsnoka, s ezeket szépen el kell tőle vennünk, hogy offenzívánkat folytathassuk. Dreedle tábornok legyőzése jelenti nekünk a légierőt, meg az utánpótlás bázisát, amire azért van szükségünk, hogy hadműveleteinket más területekre is kiterjeszthessük. Ez a csata egyébként már szinte meg is van nyerve. – Peckem tábornok az ablak felé táncolt, majd csöndesen nevetgélve támaszkodott háttal a párkánynak, mellén keresztbe fonva a karját, és a legteljesebb mértékben meg volt elégedve szellemességével, blazírt, okos frivolságával. Egyenesen bizsergető volt, ahogy ínyencként válogatta a szavakat. Peckem tábornok igen szerette hallgatni önmagát, ám leginkább akkor figyelt feszülten magára, amikor önmagáról beszélt. – Dreedle tábornok egyszerűen képtelen lépést tartani velem – dicsekedett. – Szüntelen megsértem illetékességét olyasmik bírálatával és kommentálásával, amikhez tulajdonképpen semmi közöm, és ő azt sem tudja, mi ilyenkor a teendő. Amikor azzal vádol, hogy rosszindulatúan áskálódom ellene, pusztán annyit mondok, hogy semmi más cél nem vezérel, csak hogy felhívjam a figyelmét bizonyos tévedéseire, s hogy a hozzá nem értésből adódó hibák kiküszöbölésével hatékonyabbá tegyem háborús erőfeszítéseinket. Aztán ártatlanul megkérdem, talán csak nem kíván szembehelyezkedni a háborús erőfeszítések hatékonyabbá tételével. Zsémbel, dühöng, bőmből, de tulajdonképpen teljesen tehetetlen. Elavult. Szép lassan korhely fráter lesz belőle. Szegény tökfej még tábornoknak se jó. Nincs stílusérzéke, nincs semmi stílusérzéke. Hála isten, nem sok van már neki hátra. – Peckem tábornok könnyeden, élvezettel kacarászott, és lágyan siklott tova kedvenc, tudós allúziója felé. – Gyakran azt gondolom, én vagyok Fortinbras... hahahaha... William Shakespeare Hamlet című darabjából, aki szüntelenül csak kering és kering a cselekmény körül, míg végül minden széthullik, s ő aztán beront a végén, hogy összeszedje magának a hulladékot. Shakespeare...
– Nem értek én a színdarabokhoz – vágott közbe Scheisskopf ezredes nyersen.
Peckem tábornok elképedve meredt rá. Hivatkozását Shakespeare Hamlet-jére soha eddig nem fogadták és tiporták meg ilyen durván és közömbösen. Valódi aggodalommal kezdett tűnődni, hogy miféle seggfejet varrt megint a nyakába a Pentagon. – Hát mihez ért maga? – kérdezte maró gúnnyal.
– A díszszemléhez – válaszolta Scheisskopf ezredes mohón. – Nem küldhetnek ki körleveleket a díszszemle ügyében? >
– Mindaddig, míg el nem rendeli. – Peckem tábornok visszatért a székéhez, még mindig összevont szemöldökkel. – Mindaddig, míg ez nem keresztezi az ön azon fő feladatát, hogy a Különleges Szolgálat hatásköre kiterjesztessék a harci cselekményekre is.
– Elrendelhetnék díszszemlét, és aztán lefújhatnám?
Peckem tábornok tüstént fölvillanyozódott. – Hűha, micsoda fölséges ötlet! De csak heti értesítéseket küldjön, amelyekben elhalasztja a díszszemlét. Még azzal se vesződjön, hogy elrendeli, így mérhetetlenül zavarba ejtőbb lesz. – Peckem tábornok ismét csupa vidor, viruló szívélyesség volt. – Igen, Scheisskopf – mondta –, azt hiszem, most aztán megfogta az isten lábát. Végül is, mit vethetnek a szemünkre a harcoló alakulatok parancsnokai, ha felhívjuk embereik figyelmét, hogy a jövő vasárnap nem lesz díszszemle? Mi pusztán egy széles körben ismert tényt szögeztünk le. De ami mögötte van, az csodaszép. Igen, határozottan csodaszép. Az van mögötte, hogy elrendelhetnénk díszszemlét, ha történetesen el akarnánk rendelni. Kezdem megkedvelni magát, Scheisskopf. Ugorjon be, ismerkedjék meg Cargill ezredessel, és mondja el neki, mik a szándékai. Tudom, hogy maguk ketten meg fogják kedvelni egymást.
Egy perccel ezután Cargill ezredes viharzott be Peckem tábornok irodájába, s csak úgy füstölgött belőle az alamuszi szemrehányás. – Régebben vagyok itt, mint Scheisskopf – panaszkodott. – Miért nem én fújhatom le a díszszemléket?
– Azért, mert Scheisskopfnak gyakorlata van a díszszemlékben, magának meg nincs. Lefújhatja a Tábori Színház előadásait, ha akarja. Tényleg, miért is nem akarja? Gondolja csak meg, mennyi hely van, ahol bizonyos napokon nem tart előadást a Tábori Színház. Gondolja csak meg, mennyi hely van, ahol a nagynevű szórakoztatók nem fognak megjelenni. Igen, Cargill, azt hiszem, most aztán megfogta az isten lábát. Azt hiszem, ezzel a tevékenység egészen új, nagy tereit nyitotta meg előttünk. Mondja meg Scheisskopf ezredesnek, hogy az a kívánságom, folytassa a munkát ebben az irányban a maga felügyelete alatt. Aztán küldje be hozzám, ha maga már ellátta utasításokkal.
– Cargill ezredes azt mondta, az ön kívánsága, hogy a Tábori Színház tervén dolgozzam az ő felügyelete alatt – panaszkodott Scheisskopf ezredes.
– Semmi ilyesmit nem mondtam neki – válaszolta Peckem tábornok.
– Magunk között, Scheisskopf, nem valami főnyeremény nekem ez a Cargill. Erőszakos is, meg lusta is. Szeretném, ha kissé közelebbről szemügyre venné, amit csinál, hátha maga ki tudna hozni belőle még egy kis munkát.
– Mindenbe beleüti az orrát – tiltakozott Cargill ezredes. – Egy-szerűen nem hagy dolgozni.
– Van ebben a Scheisskopfban valami, ami óvatosságra int engem – helyeselt elgondolkodva Peckem tábornok. – Vegye őt kissé közelebbről szemügyre, és próbálja kitalálni, miben sántikál.
– Na, most meg beleüti az orrát az én dolgaimba – kiáltotta Scheisskopf ezredes.
– Ne zavarja az magát, Scheisskopf – mondta Peckem tábornok, és gratulált magának, milyen ügyesen beillesztette Scheisskopf ezredest a szokásos munkamódszerbe. – Cargill ezredes irigyli magát azért a nagyszerű munkáért, amit a díszszemlékkel végez. Attól fél, hogy magára bízom a bombarácsokat.
Scheisskopf ezredes csupa fül volt. – Mik azok a bombarácsok?
– A bombarácsok? – ismételte Peckem tábornok önelégült jókedvében kacsingatva. – A bombarács, az egy terminus technicus, amit néhány hete szoptam az ujjamból. Nem jelent semmit, de meglepő gyorsasággal tovaterjedt. Meggyőztem róla itt mindenkit, aki csak számít, hogy a bombáknak szorosan egymás mellett kell robbaniok, ha tiszta légi fényképeket akarunk kapni. Van egy ezredes Pianosán, aki azzal már szinte nem is törődik, hogy eltalálja-e a célt, vagy sem.
Repüljünk ma át oda, és szórakozzunk vele egy kicsit. Cargill ezredes féltékeny lesz, és Wintergreentől tudom, hogy Dreedle tábornok Szardíniába megy. Dreedle tábornokot őrületbe fogja kergetni, hogy ellenőriztem egyik telephelyét, míg ő egy másikat ment ellenőrizni. Lehet, hogy még az eligazításig odaérünk. Egy kis védtelen falucskát fognak megbombázni, hogy romhalmazzá változtassák az egész községet. Wintergreentől tudom – per tangentem, Wintergreen most már exőrmester –, hogy a bevetés teljes egészében szükségtelen. Egyedüli célja az, hogy késleltessük a német utánpótlást olyan időszakban, amikor még csak nem is tervezünk offenzívát. De így mennek a dolgok, ha a középszer kerül hatalomra. -Lagymatagon legyintett Olaszország hatalmas térképére. – Tessék, ez a kis hegyi falu olyan jelentéktelen település, hogy még csak rajta sincs.
Túl későn érkeztek Cathcart ezredes ezredéhez, s így nem hallották az előzetes eligazításon Danby őrnagyot, amint váltig erősködik: – De ott van, ha mondom. Ott van, ott van.
– Hol van? – kérdezte Dunbar dacosan, és úgy tett, mintha nem látná.
– Ott találja meg a térképen, ahol ez az út kissé bekanyarodik. Nem látja ezt a kis kanyart a térképen?
– Nem látom.
– Én látom – jelentkezett önként Havermeyer, és rábökött Dunbar térképén arra a pontra. – És itt a fényképek között van egy jó kép is a faluról. Az egész dolgot értem. A bevetés célja, hogy az egész községet lesöpörjük a hegyoldalról rá az útra, torlasznak, amit a németeknek el kell majd takarítani, így van?
– Így van – mondta Danby őrnagy, és verejtékező homlokát törölgette zsebkendőjével. – Örülök, hogy végre valaki kezdi megérteni. Ez a két fegyveres hadosztály ezen az úton jön le Ausztriából Olaszországba. A falucska olyan meredek hegyoldalra épült, hogy a maguk által lerombolt házak és épületek törmelékei mind lezúdulnak, és fölhalmozódnak az úton.
– De mi a jó istent számít ez? – tudakolta Dunbar, míg Yossarian izgatottan bámulva és alázattal figyelte. – Néhány napjukba kerül, és akkor megint tiszta lesz előttük az út.
Danby őrnagy megpróbálta elkerülni a vitát. – Úgy látszik, a Fő-hadiszállásnak számít – válaszolta békítő hangon. – Nyilván ezért rendelték el a bevetést.
– Figyelmeztették a falu lakóit? – kérdezte McWatt. Danby őrnagy megdöbbent, hogy még McWatt is ellenvetéssel él. – Nem, nem hiszem.
– Nem szórtunk le nekik röpcédulákat, hogy majd föléjük repülünk, és megbombázzuk őket? – kérdezte Yossarian. – Nem lehetne legalább egy kis pénzzel kifizetni őket, hogy tűnjenek el az útból?
– Nem, nem hiszem – izzadt még jobban Danby őrnagy, és kínosan forgatta a szemeit. – A németek megtudnák, és más utat választanának. Biztosan, persze, semmit sem tudok. Ezek csupán feltételezések.
– Még csak fedezékbe se fognak menni – érvelt Dunbar elkeseredetten. – Ki fognak özönleni az utcákra, és integetnek, amikor meglátják, hogy a mi gépeink jönnek, kinn lesznek a gyerekek, a kutyák, az öregek. Édes Istenem! Miért nem hagyjuk békén őket?
– Miért nem csinálhatjuk meg ezt az úttorlaszt máshol? – kérdezte McWatt. – Miért épp ott kell annak lennie?
– Nem tudom – felelte Danby őrnagy elkeseredetten. – Nem tudom. Ide hallgassanak, emberek, bízzunk azokban, akik fölöttünk vannak, akik a parancsot adják nekünk, ők tudják, mit miért csinálnak.
– Az istennyilát tudják – mondta Dunbar.
– Mi baj van? – kérdezte Korn ezredes, amint zsebre dugott kézzel, buggyos ingderékkal, szórakozottan beballagott az eligazításra.
– Semmi baj, ezredes úr – mondta Danby őrnagy, és idegesen próbálta eltussolni a dolgot. – Csak megvitatjuk a bevetést.
– Ezek nem akarják megbombázni a falut – vihogott Havermeyer, ahogy kiadta Danby őrnagyot.
– Te virslifejű – mondta Yossarian Havermeyernek.
– Hagyják békén Havermeyert – parancsolta Korn ezredes Yossariannak. Azonnal felismerte Yossariant: ő volt az a részeg, aki gorombán rátámadt a tisztiklubban az első bolognai bevetés előestéjén; óvatosságból tehát Dunbarra zúdította nemtetszését. – Miért nem akarja maga megbombázni a falut?
– Mert kegyetlenség, azért.
– Kegyetlenség? – kérdezte jéghideg humorral Korn ezredes, akit csak egy pillanatra ijesztett meg Dunbar leplezetlenül ellenséges kitörése. – Mennyivel lenne kevésbé kegyetlen, ha engednénk, hogy az a két német hadosztály lejusson, és megütközzön a csapatainkkal? Ha nem tudná, amerikaiak élete is kockán forog. Szívesebben látná, ha amerikai vér folyna?
– Amerikai vér így is, úgy is folyik. De azok az emberek ott fönn békében élnek. Miért nem hagyhatjuk nyugodtan őket?
– Na persze, maga könnyen beszél – hurrogta le Korn ezredes. – Maga biztonságban csücsül itt Pianosán. Magának az semmit se számítana, ha az a német utánpótlás megérkezne a rendeltetési helyére, mi?
Dunbar bíborszínűre vált zavarában, és hirtelen védekező lett a hangja, amikor válaszolt. – Miért ne csinálhatnánk meg azt az úttorlaszt valahol másutt? Nem bombázhatnánk inkább a hegyoldalt vagy magát az utat?
– Szívesebben menne talán Bolognára? – A kérdés szenvedély nélkül hangzott el, mégis úgy szólt, mint a puskalövés: fenyegető, suta csöndet teremtett a helyiségben. Yossarian hangtalanul, szégyenkezve imádkozott, hogy Dunbar fogja be a száját. Dunbar lesütötte a szemét, és Korn ezredes tudta, hogy győzött. – Mindjárt gondoltam, hogy nem – folytatta leplezetlen gúnnyal. – Tudják, Cathcart ezredes meg én egész csomó kellemetlenségbe ütköztünk, hogy ezt az üresjáratot megszerezzük magunknak. Ha legközelebb Bolognára, Ferrarára vagy Speziára akarnak bevetésre repülni, ezeket a célpontokat minden kellemetlenség nélkül meg tudjuk szerezni maguknak. – Szeme veszedelmesen villogott keret nélküli szemüvege mögött, kiugró állkapcsa kemény és szögletes volt. – Tudassák csak velem.
– Én már most tudatom – válaszolta Havermeyer mohón, megint csak hencegő vihogással. – Szeretnék nyílegyenesen, magasságot tartva, Bolognára repülni, fejemet a célzókészülékbe dugva, és hallgatnám, hogy pumpálja körém mindenfelől gránátjait a légelhárítás. Irtóra élvezem, amikor az emberek rám támadnak a bevetések után, és lepiszkolnak a sárga főidig. Még a közkatonák is annyira nekikeserednek, hogy szét akarják verni a képem.
Korn ezredes atyafiságosan megcirógatta Havermeyer állat, de aztán mindjárt meg is feledkezett róla, hogy szavait száraz egyhangúsággal Yossarianhoz meg Dunbarhoz intézze. – Erre szavamat adom maguknak. Nincs, aki nálam meg Cathcart ezredesnél jobban sajnálná ezeket a tetves hegyi digókat. Mais c'est la guerre. Próbáljanak arra gondolni, hogy nem mi kezdtük a háborút, hanem Olaszország. Hogy nem mi voltunk az agresszor, hanem Olaszország. És hogy mi akarva sem lehetünk olyan kegyetlenek az olaszokkal, a németekkel, az oroszokkal vagy a kínaiakkal szemben, mint amilyenek ők maguk önmagukkal szemben. – Korn ezredes barátságosan megveregette Danby őrnagy vállát, anélkül, hogy barátságtalan arckifejezésén bármit is változtatott volna. – Folytassa az eligazítást, Danby. És bizonyosodjon meg róla, hogy valamennyien megértették-e a szoros bombarács fontosságát.
– Jaj, ne, ezredes úr – bökte ki Danby őrnagy, és a szeme fölakadt.
– Ez a célpont nem alkalmas erre. Azt mondtam nekik, egymástól hatvanlábnyira dobják le a bombáikat, hogy az úttorlasz az egész község hosszában létrejöjjön, ne csak egy helyen. Laza bombaráccsal sokkal hatásosabb úttorlasz jön létre.
– Minket nem az úttorlasz érdekel – világosította föl Korn ezredes. – Cathcart ezredesnek az a kívánsága, hogy a bevetés eredménye olyan világos légifelvétel legyen, amit szégyenkezés nélkül továbbíthat. El ne felejtse, hogy Peckem tábornok jelen lesz a nagy eligazításon, és maga nagyon jól tudja, hogy Peckem tábornoknak gyengéje a bombarács. Mellesleg, Danby, jól teszi, ha siet ezekkel az apróságokkal, és eltűnik, mire a tábornok ideér. Peckem tábornok ki nem állhatja magát.
– Jaj, nem, ezredes úr – igazította ki Danby őrnagy kényszeredetten. – Dreedle tábornok az, aki ki nem áll engem.
– Peckem tábornok sem állja magát. Voltaképpen senki nem állhatja magát. Fejezze be, Danby, amit elkezdett, és lépjen le. Majd én levezetem az eligazítást.
– Hol van Danby őrnagy? – érdeklődött Cathcart ezredes, miután megérkezett a nagy eligazításra Peckem tábornok meg Scheisskopf ezredes társaságában.
– Engedélyt kért a távozásra, mihelyt meglátta, hogy maga jön – felelte Korn ezredes. – Attól fél, hogy Peckem tábornok ki nem állhatja. Különben is én szándékoztam levezetni az eligazítást. Én sokkal jobban csinálom.
– Pompás! – mondta Cathcart ezredes. – Nem! – cáfolta meg önmagát egy pillanat múlva Cathcart ezredes, amikor eszébe jutott, milyen jól csinálta a dolgát Korn ezredes Dreedle tábornok színe előtt az avignoni eligazításban. – Én magam csinálom.
Cathcart ezredes azzal a meggyőződéssel vállalkozott rá, hogy ő Peckem tábornok kedveltjei közé tartozik, s miután átvette az eligazításon a parancsnokságot, szavait kurtán pattogtatta az alárendelt tisztekből álló figyelmes hallgatóságának, azzal a szemfényvesztő és szenvtelen keménységgel, amit Dreedle tábornoktól lesett el. Tudta, hogy jól fest ott a dobogón nyitott inggallérban, cigarettaszipkájával, rövidre vágott, szürkülő, hullámos fekete hajával. Gyönyörűségesen vitorlázott tova. Dreedle tábornoknak még egynéhány hibás szóejtését is magáévá tette, s egy cseppet sem feszélyezte Peckem tábornok új ezredese, mindaddig, amíg hirtelen eszébe nem ötlött, hogy Peckem tábornok gyűlöli Dreedle tábornokot. Akkor hangja megcsuklott, és minden önbizalma elhagyta. Teljesen ösztöneire hagyatkozva bukdácsolt tovább égő megaláztatásában. Hirtelen Scheisskopf ezredes is rémülettel töltötte el. Új ezredes a körletben új riválist jelentett, új ellenséget, újabb valakit, aki gyűlöli őt. Ez pedig itt kemény legénynek látszik! Hajmeresztő gondolat vert gyökeret Cathcart ezredes agyában: hátha Scheisskopf ezredes megvesztegette az embereket itt a helyiségben, hogy nyöszörögni kezdjenek megint, mint az első avignoni bevetés eligazításán. Hogyan lesz képes lecsendesíteni őket? Milyen rettenetes rossz pont lesz ebből! Cathcart ezredest olyan rettegés ragadta torkon, hogy majdnem odaintette Korn ezredest. Sikerült valahogy összeszednie magát, és egyeztetnie az órákat. Amikor ezzel végzett, tudta, hogy győzedelmeskedett, mert most már akármikor befejezheti. Átvészelte a válságot. Diadalmasan és gyűlölködve akart Scheisskopf ezredes arcába nevetni. Ragyogóan megállta a helyét a megpróbáltatás során, és olyan lelkesítő szózattal fejezte be az eligazítást, melyről minden ösztöne azt súgta neki, hogy ez aztán a finom és ügyes ékesszólás mesteri megnyilvánulása volt.
– Emberek – buzdította őket –, kiváló vendéget üdvözölhetünk körünkben, Peckem tábornokot a Különleges Szolgálattól, azt a férfiút, aki ellát bennünket pingpongütőkkel, ponyvákkal és a Tábori Színház emlékezetes produkcióival. Neki ajánljuk ezt a bevetést. Induljanak, és hajtsák végre a bombázást... értem, a hazájukért, Istenért és a legnagyobb amerikaiért, Peckem tábornokért. És mutassák meg, hogy egy tízcentes nem sok, akkora helyre is le tudják dobni az összes bombáikat.
Yossarian még egy nyavalyát se törődött vele, hová esnek a bombái, de azt mégsem merte megtenni, amit Dunbar, aki száz meg száz yarddal a falu mögé szórta a bombáit, és haditörvényszék elé került volna, ha be lehetett volna bizonyítani, hogy szántszándékkal tette. Dunbar még Yossariannak sem szólt egy árva szót sem, hogy ő mossa kezeit a bevetés miatt. Az a zuhanás a kórházban vagy megmutatta neki a világosságot, vagy szétroncsolta az agyát; lehetetlen volt megmondani, melyik történt meg vele.
Dunbar attól kezdve vajmi ritkán nevetett, és úgy látszott, elindult a romlás útján. Harciasan acsarkodott feljebbvalóira, még Danby őrnagyra is; őszinte, nyers és cinikus volt még a lelkész előtt is, aki már félt Dunbartól, és úgy látszott, ő is elindult a romlás útján. A lelkész zarándokútja Wintergreenhez elvetélt kísérlet volt; ismét egy kegyhely, üresnek bizonyult. Wintergreen túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy a lelkészt személyesen fogadja. Egyik hetyke helyettese ajándék gyanánt kihozott a lelkésznek egy lopott Zippo öngyújtót, és leereszkedően közölte, hogy Wintergreen túlságosan el van foglalva a harci cselekményekkel, és nem ér rá olyan apróságokkal foglalkozni, mint hogy hány bevetésre kell az embereknek repülniük. A lelkész aggódott Dunbar miatt, és még többet töprengett Yossarianon most, hogy Orr eltűnt. A lelkész számára, aki egyedül lakott egy tágas sátorban, melynek csúcsos teteje sötét magányba zárta minden este, mint valami koporsófedél, hihetetlennek látszott, hogy Yossarian szívesebben van egyedül, és nem kíván magának lakótársat.
Mint vezető bombázó, Yossarian megint McWatt-tal repült, ami megnyugtató volt, noha így is teljesen védtelennek érezte magát. Nem volt módja visszaütni. Még csak nem is látta McWattot meg a segédpilótát onnan az orrból. Mindössze Aarfyt látta, akinek dagá-lyos holdvilágképű hasznavehetetlenségétől végül mindig elvesztette a türelmét, s ilyenkor végtelennek tetsző pillanatokra fájdalmas düh és csalódás tőrt rá ott fönn az égbolton, és arra vágyódott, bárcsak beosztott bombázógépen repülhetne a rajban, ahol az orrfülkében csőre töltött géppuska van a voltaképpen teljesen felesleges precíziós célzókészülék helyett, messzehordó, ötvenkaliberes nehézgéppuska, melyet bosszúszomjasan megragadhatna mindkét kezével, és tüzet nyithatna vele zsarnoki démonaira: magára a légeihárítás füstös, fekete pamacsaira; a német légelhárító tüzérekre odalenn, akiket még csak nem is láthatott, és nyilván ártani sem tudott volna nekik, még ha kellő időben nyitott volna is tüzet rájuk; Havermeyerre meg Applebyra a parancsnoki gépen, amiért egyenesen és magasságot tartva repültek a célzónába a második bolognai bevetésen, amikor a légelhárítás kétszázhuszonnégy ágyúja kilőtte Orr egyik motorját, ezúttal legeslegutoljára, és Genova meg Spezia között a tengerbe kényszerítette, épp mielőtt, a kurta égzengéses vihar kitört.
Ami azt illeti, nem sok mindent csinálhatott azzal a messzehordó géppuskával, legföljebb megtölthette, és leadhatott vele néhány próbasorozatot. A támadó német vadászgépekre tényleg tüzet nyithatott vele, de nem voltak már német vadászgépek, és még csak nem is fordíthatta meg, rá az ilyen Hupple- meg Dobbs-féle pilótákra, hogy visszaparancsolja őket, és kényszerítse, hogy óvatosan leszálljanak a földre, mint ahogy egyszer Kid Sampsont is visszaparancsolta, és pontosan ugyanezt akarta volna csinálni Dobbsszal meg Hupple-lal is a félelmetes első avignoni bevetésen, abban a pillanatban, amikor ráébredt, hogy milyen képtelen csávába került, amiért Dobsszal meg Hupple-lal beosztott bombázóként fölszállt abban a rajban, amelyben Havermeyer meg Appleby volt a vezető bombázó. Dobbs meg Hupple? Hupple meg Dobbs? Kicsodák ezek? Milyen nevetséges őrület, hogy itt úszik két mérföld magasan a puszta légben néhány milliméter vastag fémen, és két szellemtelen idegen szegényes tudásán meg intelligenciáján múlik az élete, az egyik egy tejfeles képű, Hupple nevű kölyök, a másik egy ideges bolond, mint Dobbs, aki máris tisztára bedilizett, és tébolyultan ért a cél fölé, és ahelyett, hogy elhagyta volna a segédpilóta ülését, kicsavarta a botkormányt Hupple kezéből, és belenyomta őket abba a vérfagyasztó zuhanórepülésbe, ami kitépte Yossarian fülhallgatójának dugóját, őket magukat meg visszajuttatta egyenesen bele abba a sűrű légelhárítótűzbe, amiből már csaknem megmenekültek. Ami legközelebb tudomására jutott, az az volt, hogy egy másik idegen, bizonyos Hóden nevezetű rádiógéppuskás haldoklik a farban. Határozottan nem lehetett állítani, hogy Dobbs gyilkolta volna meg, mert amikor Yossarian újra bekapcsolta fülhallgatóját a fedélzeti híradóba, Dobbs már a híradón át könyörgött, hogy menjen ki valaki előre, és segítsen a bombázónak. Hóden csaknem ugyanabban a pillanatban mekegve közbeszólt: „Segítség. Kérlek benneteket, segítsetek. Fázom. Fázom.” És Yossarian lassan kimászott az orrból a kúszófolyosón át, és a bombaszekrény fölött bekúszott a gép hátsó részébe – maga mögött hagyva az elsősegélyládát, amiért aztán vissza kellett jönnie –, hogy elsősegélyben részesítse Hóden másik sebét, az ásító, nyers, dinnye alakú, futball nagyságú lyukat a combja külső felén, amelyben az épen maradt, véráztatta izomrostok kísértetiesen lüktettek, mint önálló életre kapott vak, titokzatos dolgok, az ovális, meztelen sebet, amely majd egy láb hosszú volt, s amelynek látványára Yossarian tüstént felnyögött a borzalomtól és az együttérzéstől, és majdnem hányt. A kis termetű, vékony farklövész eszméletlenül feküdt a padlón Hóden mellett, arca fehér volt, mint a lepedő, és Yossarian előreugrott, hogy először őrajta segítsen.
Igen, hosszú távon sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, ha McWatt-tal repül, de teljes biztonságban McWatt-tal sem érezte magát, mert ő meg túlságosan szeretett repülni, és bátran suhant centiméterekkel a föld felszíne fölött Yossariannal az orrban, amikor gyakorlórepülésről tértek vissza, ahol az új utánpótlás-személyzetet idomították, amit Cathcart ezredes kapott, miután Orr eltűnt. A bombázó gyakorlótér Pianosa másik felén volt, és visszafelé repültükben McWatt kis híján végigsúrolta a lustán, lassan cirkáló gép hasával a sziget közepén húzódó hegyvonulat gerincét, aztán, ahelyett, hogy tartotta volna a magasságot, mindkét motornak teljes gázt adott, és oldalt billentve a gépet, Yossarian legnagyobb meglepetésére, elkezdett lesiklani a hegyoldalon, amilyen gyorsan csak a gép bírta, hogy úgy suhanjon tova – vidáman lengetve a szárnyat, szinte érintve a talajt, és mély, robajló, kalapáló dörgéssel követve a hullámos felszín minden sziklás emelkedőjét és huppanóját –, mint álmos sirály a vad, barna hullámok fölött. Az új bombázó illedelmesen ült mellette, révült vigyorral, és tisztelettudóan el-elfüttyentette magát, hogy „phüüü!”, miközben Yossarian legszívesebben kinyúlt volna, és szétverte volna egyik kezével azt a hülye pofáját, ahogy nyakát behúzva próbálta kicselezni a szemközt nekitámadó sziklatömböket, buckákat, csapkodó fakoronákat, melyek villámgyorsan összetöpörödő foltok gyanánt suhantak el, alattuk. Senkinek sincs joga ilyen félelmetesen kockára tenni az ő életét.
– Föl, föl, föl – süvöltötte rettegve McWattnak, és ádázul gyűlölte, de McWatt lángoló dalra gyújtott a híradóban, és nyilván nem hallotta. Dühtől lángolva, és a bosszúvágytól csaknem zokogva vetette bele magát Yossarian a kúszófolyosóba, aztán a nehézségi erő és tehetetlenségi nyomaték ellen küszködve végül elérte a gép törzsét, ahol fölkapaszkodott a pilótafedélzetre, és remegve megállt a pilótaülésben ülő McWatt mögött. Elkeseredetten nézett körül valami fegyver után, egy fekete-szürke negyvenötös automata pisztoly után, amit fölhúzva McWatt tarkójának nyomhatott volna. Nem talált pisztolyt. Vadászkést sem talált, se másféle fegyvert, amivel ütni vagy szúrni lehetett volna, így hát Yossarian elkapta McWatt overalljának a nyakát, és megrántotta, közben ordított neki, hogy föl, föl. A föld még mindig ott úszott alattuk, és ott úszott fölöttük is: hol az egyik, hol a másik oldalon villogott be rájuk. McWatt hátranézett Yossarianra, és vidáman nevetett, mintha Yossarian is osztozna az örömében. Yossarian lecsúsztatta mindkét kezét McWatt meztelen nyakára, és megszorította. McWatt megmerevedett.
– Föl! – adta ki a félreérthetetlen parancsot Yossarian a foga között mély, fenyegető hangon. – Különben megöllek.
McWatt merev figyelemmel lassította a motorokat, és szabályosan emelkedett. Yossarian keze meglazult McWatt nyakán, aztán kétoldalt lesiklott a vállán, és élettelenül himbálódzott a levegőben. Yossarian már nem volt mérges. Szégyellte magát. Amikor McWatt megfordult, már sajnálta, hogy az ő kezei műveltek ilyesmit, és azt kívánta, bárcsak eláshatná őket valahová. Teljesen élettelenek voltak.
McWatt áthatóan nézett rá. Pillantása nem volt barátságos. -Hát, fiú – mondta hidegen –, te aztán rossz bőrben lehetsz. Haza kell menned.
– Nem engednek – felelte Yossarian, és tekintetét elfordítva félresomfordált.
Yossarian lelépett a pilótafedélzetről, a padlóra telepedett, és fejét büntudatos, rossz lelkiismerettel csüggesztette alá. Izzadság verte ki egész testét.
McWatt beállt egyenesen a repülőtér felé. Yossarian azon tűnődött, elmegy-e vajon McWatt a hadműveleti sátorba Plitchardhoz meg Wrenhez, szólni nekik, hogy ne osszák be többé az ő gépére Yossariant, mint ahogy Yossarian is elment alattomban, hogy Dobbs, Hupple meg Orr miatt szóljon nekik, meg hasztalanul Aarfy miatt. Eddig még sohasem látta McWattot rosszkedvűnek, hanem mindig csak a legderűsebb hangulatban látta, és elgondolkozott, vajon nem vesztett-e most el egy újabb barátot.
De McWatt megnyugtatóan rákacsintott, amikor kimászott a gépből, és útban hazafelé a századhoz, barátságosan ugratta a hiszékeny új pilótát meg az új bombázót a dzsipben, bár egyetlen szavát sem intézte Yossarianhoz mindaddig, míg mind a négyen vissza nem tértek az ejtőernyőraktárból, és a másik kettő el nem vált tőlük. Amikor végre kettesben maradtak a sátraik felé vezető úton, McWatt ritkásan szeplős, barna skót képe hirtelen széles mosolyra nyílt, és bütykeit, mintha be akart volna húzni neki, játékosan Yossarian bordáiba bökte.
– Te tetű – mondta nevetve. – Tényleg megöltél volna ott fönn? Yossarian bocsánatkérően vigyorgott, és a fejét rázta. – Nem. Nem hiszem.
– Nem is vettem észre, hogy ennyire bekaptad. Fiú! Miért nem szólsz valakinek?
– Mindenkinek szóltam. Mi az isten van veled? Most hallod talán először tőlem?
– Nyilván soha nem hittem el egészen.
– Te sose félsz?
– Néha pedig kellene.
– A bevetéseken se?
– Nyilván nincs elég eszem hozzá. – McWatt bárányszelíden nevetett.
– Úgyis annyiféleképpen meg lehet engem gyilkolni – magyarázta Yossarian –, és még te is kitalálsz hozzá újakat.
McWatt megint mosolygott. – Hallod-e, kezdem azt hinni, hogy téged tényleg megrémít, ha megsturcolom a sátrad, he?
– Halálra rémit. Mondtam már neked.
– Én meg azt hittem, hogy csak a lárma miatt panaszkodsz. – McWatt megadóan vállat vont. – Persze, persze, ott egye a fene – énekelte. – Gondolom, igazán abba kellene hagynom.
McWatt javíthatatlan volt, és amíg Yossarian sátrát soha többé nem sturcolta meg, egyetlen alkalmat ki nem hagyott, hogy legalább a tengerpartot megsturcolja, és olyan vészesen dörgött el a vízen lebegő tutaj fölött, mint a lezuhanó tüzes istennyila, meg a part rejtekén levő gödör fölött is, ahol Yossarian feküdt Ducket nővért tapogatva, vagy Natelyvel, Dunbarral meg Éhenkórász Joe-val kártyázgatva. Yossarian meg Ducket nővér majd minden délután találkoztak, ha mindketten ráértek, és letanyáztak a parton a vállmagasságú dűnék keskeny vonulatának a túlsó oldalán, elkülönítve magukat a part ama részétől, ahol a többi tiszt meg a legénységi állomány meztelenül fürdött. Nately, Dunbar meg Éhenkórász Joe is oda jártak. McWatt csak néha csatlakozott hozzájuk, Aarfy viszont annál sűrűbben; dundin és nyakig gombolt egyenruhában érkezett, és sohasem vetett le magáról semmit, csak a cipőjét meg a sapkáját, mert Aarfy soha nem ment ki úszni. A többiek úszónadrágot viseltek Ducket nővér iránti tiszteletből, meg Cramer nővér iránti tiszteletből is, aki mindig elkísérte Ducket nővért meg Yossariant a partra, ahol gőgösen félrehúzódott, és csak ült egymagában, tőlük tíz méterre. Aarfy kivételével senki sem emlegette a meztelen napfürdőzőket, akik ország-világ szeme láttára szégyentelenül heverésztek a parton, vagy fejest ugráltak a hatalmas fehér tutajról, mely üres olajoskannákon billegett kinn a hullámtörő mögött. Cramer nővér azért üldögélt magában, mert dühös volt Yossarianra, Ducket nővérből pedig kiábrándult.
Sue Ann Ducket nővér utálta Aarfyt, s ez egyike volt amaz elbűvölő jellemvonásainak, melyeket Yossarian annyira szeretett Ducket nővérben. Szerette Sue Ann Ducket nővér hosszú, fehér lábát, rugalmas, dombos farát, olyannyira, hogy gyakran el is feledkezett róla, milyen törékeny a termete deréktól fölfelé, és a szenvedély pillanataiban akaratlanul is fájdalmat okozott neki, amikor túlságosan durván ölelte meg. Szerette álmos magamegadását, amikor kinn feküdtek az estében. Vigaszt és megnyugvást kapott a közelségétől. Sóvárgott rá, hogy megérinthesse, hogy mindig érinthesse, hogy mindig testi kapcsolatban maradhasson vele. Szerette könnyedén bokájára fonni ujjait, míg Dunbarral, Natelyvel meg Éhenkórász Joe-val kártyázott, finoman és szeretve simogatni szűzi, sima combjának pihés bőrét a körme hátával, vagy álmosan, érzékien, csaknem öntudatlanul fölcsúsztatni birtokló, tiszteletteljes kezét Ducket nővér gerincének kagyló alakú domborulata mentén a kétszeresen tapadós fürdőruha fölső része alá, mely pici, hosszú bimbójú mellét takarta. Szerette, ahogy Ducket nővér komolyan, pironkodva fogadta hízelgő közeledését; azt, ahogy hozzá tartozását büszkén a világ tudomására hozta. Éhenkórász Joe is sóvárgott rá, hogy Ducket nővért tapogassa, és nemegyszer állította meg ebben Yossarian til-tón rámeredő szeme. Ducket nővér flörtölt Éhenkórász Joe-val, csak hogy rakja a tüzet, és kerek, világosbarna szeme gonoszkodóan fölragyogott, valahányszor Yossarian könyökével vagy öklével keményen megbökte, hogy hagyja már abba.
A férfiak törülközőn, atlétatrikón vagy takarón kártyáztak, míg Ducket nővér a másik paklit kevergette, hátát egy homokdűnének támasztva. Amikor nem a másik paklit kevergette, akkor egy kis zsebtükörbe kacsingatott, és festéket rakott föl göndörödő vöröses pillájára, makacs, tyúkeszű igyekezettel, azt remélve talán, hogy attól majd hosszabb lesz a szempillája. Néha sikerült neki hamisan megkeverni a lapokat vagy rosszul kiosztani, amit ők már csak akkor vettek észre, amikor jól benne voltak a játszmában, és boldogan és hálatelten ragyogott, amikor elkeseredetten lecsapkodták a lapokat, hogy megdorgálják és keményen paskolni kezdjék a karját meg a lábát, miközben parázna nevekkel illették, és fölszólították, hogy ne járassa velük a bolondját. Máskor meg esztelen csacsogásba kezdett, amikor épp a legfeszültebben gondolkoztak, és a gyönyör rózsaszín virága nyílt ki az arcán, amikor még csípősebb dorgálást és paskolásokat kapott a karjára meg a lábára, és még paráznább nevekkel illették, hogy fogja be a száját. Ducket nővér valósággal lubickolt a gyönyörben, hogy ilyen kitüntető figyelmet tanúsítanak iránta, és a boldogságtól bódultán rázta a gesztenyeszín csikóhaját, amikor Yossarian meg a többiek érdeklődése rá összpontosult. Várakozásteljes, meleg jó érzés tartotta megszállva, hogy annyi meztelen fiú meg férfi cselleng a dűnék másik oldalán. Csak a nyakát kellett nyújtania, vagy valami ürüggyel fölegyenesednie, hogy megpillantson húsz vagy negyven meztelen hímet, akik ott lustálkodtak vagy labdáztak a napsütésben. Saját teste ismerős és jelentéktelen volt számára, s így teljességgel meglepődött, amikor észrevette, hogy milyen önmagukból kivetkőztető lázba tudja hozni a férfiakat, hogy milyen feszült és gyönyörteljes szükségtől hajtva sóvárognak a puszta érintéséért is, csak azért, hogy gyorsan odanyúljanak, csípjék, csiklandozzák, nyomkodják és simogassák. Nem értette Yossarian kéjvágyát, de hajlandó volt puszta szóra elhinni neki.
Esténként, amikor Yossarian érezte, hogy csőre van töltve, kihozta Ducket nővért a partra két takaróval, és élvezettel szeretkezett vele úgy, hogy majdnem összes ruhájuk rajtuk maradt, sokszorta nagyobb élvezettel, mint a mozgékony, meztelen és erkölcstelen lányokkal Rómában. Gyakran mentek ki éjjel a partra, és nem szeretkeztek, csak remegve feküdtek egymáshoz tapadva a takarók között, egymást melengetve a csípős, nedves hidegben. A tintafekete éjszakák hidegre fordultak, a csillagok ritkák és fagyosak lettek. A tutaj hintázott a kísérteties, alvadt holdfényben, s úgy rémlett, mindjárt elvitorlázik a parttól. A levegőt betöltötték a hűvös, őszi idő csalhatatlan előjelei. A többiek csak most kezdtek dolgozni a kályhájukon, és napközben bejártak Yossarian sátrába megcsodálni Orr mesterművei. Ducket nővért elragadta és izgalomban tartotta, hogy Yossarian egyszerűen képtelen volt levenni a kezét a testéről, ha együtt voltak, noha nem hagyta, hogy napközben a fürdőruhája alá csúsztassa, amikor valaki volt a közelükben, aki megláthatta volna, még ha csak Cramer nővér volt is a közelükben, aki a dűne másik oldalán ült, orrát rosszallása jeléül magasra tartva, és úgy tett, mint aki se nem lát, se nem hall.
Cramer nővér Yossariannal való kapcsolata miatt szűnt meg beszélő viszonyban lenni Ducket nővérrel, noha ezután is mindenüvé elkísérte, mert Ducket nővér volt a legjobb barátnője. Nem volt hajlandó tudomásul venni sem Yossariant, sem Yossarian barátait. Amikor fölálltak és elmentek úszni Ducket nővérrel, Cramer nővér is felállt és elment úszni, még a vízben is megtartva mellettük a tízméteres távolságot, és ugyanúgy megtartva a felhúzott orrú szótlanságát is. Amikor nevettek és pocskoltak, ő is nevetett és ő is pocskolt; amikor víz alá buktak, ő is víz alá bukott; amikor kiúsztak a homokpadra pihenni, ő is kiúszott a homokpadra pihenni. Amikor kijöttek a vízből, ő is kijött a vízből, megszárogatta a vállát a saját törülközőjével, majd tartózkodóan a saját helyére telepedett, ahol egyenes hátát és világosszőke haját napsugárgyűrű fogta korúi, mint valami glória. Cramer nővér hajlandó lett volna újra helyreállítani a viszonyt Ducket nővérrel, ha Ducket nővér bűnbánatot mutat és bocsánatot kér. Ducket nővér azonban jobban szerette a dolgok jelenlegi állását. Régóta szerette volna már jó alaposan megleckéztetni Cramer nővért, hogy végre befogja a száját.
Ducket nővér csodálatosnak találta Yossariant, és már hozzá is látott, hogy megváltoztassa. Szerette elnézni Yossariant, amikor aprókat szunnyadt az ő testére font karokkal, hason fekve, vagy amikor üresen bámulta a végtelen egyhangúságot, a nyugodt hullámokat, amint kedves kutyakölykök gyanánt kapdosták a partot, egykét lábnyira fölkapaszkodtak rá, aztán tüstént elfutottak. Nem hozta ki nyugalmából Yossarian hallgatása. Tudta, hogy Yossarian nem unja őt, és odaadóan ápolta vagy festette körmeit, míg Yossarian szundított vagy töprengett, és a szeszélyes, meleg délutáni szellő finoman vibrált a part fövényén. Szerette elnézni széles, hosszú, izmos hátát, hibátlan bronzbarna bőrét. Szerette hirtelen fölizzítani azzal, hogy a fülét egészen bekapta a szájába, és végigfuttatta a tenyerét a mellén egészen léig. Szerette, ha izzik és szenved besötétedésig, aztán szerette kielégíteni. Aztán imádva csókolni, amiért olyan boldog lett az ő ölelésétől.
Yossarian soha nem érezte magát egyedül Ducket nővérrel, mert Ducket nővér valójában tudta, mikor kell tartania a száját, és épp a kellő mértékben volt derűs egyéniség. Yossariant szüntelenül kísértette és gyötörte a hatalmas, határtalan óceán. Bánatosan eltűnődött, míg Ducket nővér a körmeit ápolta, mindazokon, akik vizében lelték halálukat. Bizonyosan többen vannak már egymilliónál. Hová lettek? Miféle férgek falták fel a húsukat? Elképzelte a rémes tehetetlenséget, ahogy gyámoltalanul, literszám csak lélegzik és lélegzik befelé a vizet. Yossarian pillantása követte a kis halászcsónakokat meg a katonai őrhajókat, amint ide-oda cirkálnak ott messze kinn. Valószínűtlennek találta őket; nem lehet igaz, hogy normális méretű emberek vannak a fedélzetükön, és valahová mindig mennek. Eltekintett Elba sziklás partjai felé, és szeme automatikusan a vattás, fehér, répa alakú felhőt kereste fölöttük, amiben Clevinger eltűnt. Szemét végigjáratta a párás olasz horizonton, és Orr-ra gondolt. Clevinger és Orr. Hová lettek? Yossarian egy hajnalban kinn állt a kőgáton, és egy csimbókos fagerendát figyelt, melyet a dagály lökdösött feléje, hogy aztán váratlanul egy vízbefúlt puffadt fejévé változzon, ez volt az első halott, akit életében látott. Szomjazott az életre, mohón kinyújtotta a kezét, és megragadta Ducket nővér húsát. Minden bukdácsoló tárgyat félve vett szemügyre, hátha Clevinger vagy Orr iszonyú jeladását hozzák, és minden halálos sokkra el volt készülve, csak arra a sokkra nem, amit McWatt miatt kapott egy napon, amikor gépe hirtelen elővillámlott a távoli csendből, és kegyetlenül végigszáguldott a part hosszán, hatalmas, hörgő, csattogó robajjal, rá a bicegő tutajra, amelyen a szőke, sápadt Kid Sampson, akinek meztelen testén még ilyen messziről is látszottak a bordák, épp abban a pillanatban ugrott föl bohóckodva, hogy megérintse, amikor valami véletlen légörvény vagy McWatt érzékeinek egy apró kihagyása miatt, a száguldó gép pontosan annyit vesztett a magasságából, hogy az egyik légcsavar fölszeletelje.
Még akik ott se voltak, azok is élénken emlékeztek rá, hogy mi történt ezután. A legrövidebb, a leghalkabb sutyyyy! szűrődött át tisztán hallhatóan a gép motorjainak megsemmisítő, mindent túlharsogó üvöltésén, és Kid Sampsonnak már csak a két sápadt, inas lába volt ott, amit még valahogyan összetartottak az inak a vérbe borult, lecsonkolt csípővel; cölöpmeredten álltak a tutajon, úgy rémlett, még egy-két percig, mielőtt véglegesen beledőltek volna hátra a habokba, távoli, visszhangzó csobbanással, aztán ott benn megfordultak, úgyhogy Kid Sampson két lábának csupán a groteszk ujjai meg a gipszfehér talpa állt ki a vízből.
Kinn a parton minden pokol elszabadult. Cramer nővér előtűnt a semmiből, és Yossarian mellének dőlve hisztérikusan zokogott, míg Yossarian átfogta a vállát, és csitítgatta. Másik karjával Ducket nővért támogatta, aki szintén ráborulva zokogott és remegett. Hosszú, szögletes arca halottfehér volt. A parton mindenki üvöltözött és futkosott; a férfiak asszony módra viselkedtek. Pánikban kapkodták össze dolgaikat, futva hajoltak le értük, szemük sarkából figyelve minden könnyű, térdmagas, kortyogó hullámra, mintha attól tartanának, hogy valami rút, vörös, rémítő emberi testrészt, egy tüdőt vagy májat sodor egyenesen rájuk. Akik a vízben voltak, küszködve igyekeztek kifelé, olyan fejvesztetten, hogy siettükben még úszni is elfelejtettek, és csak jajgatva gázolták a vizet, de útjukban minduntalan visszanyomta őket a kegyetlen, tapadós tenger, mint valami harapós szél. Mindenfelől Kid Sampson záporozott rájuk. Azok, akik felfedezték darabjait a törzsükön vagy végtagjaikon, viszolyogva és rémülten menekültek, görcsösen összehúzva magukat, mintha saját gyűlöletes borúk elől akarnának elfutni. Mindnyájan rohantak, tehetetlenül és kapkodva, megkínzott, iszonyodó pillantásokat vetve a hátuk mögé. A mély, árnyasan suhogó erdő megtelt tört lihegésükkel és sikolyaikkal. Yossarian a két támolygó és ájuldozó nőt siettette, tuszkolta, lökdöste, hajszolta tébolyultan maga előtt, és káromkodva vissza-visszarohant, hogy feltámogassa Éhenkórász Joe-t, aki folyton fölbukott a pokrócában vagy a fényképezőgépében, és arccal belezuhant az áramlat kisodorta szemétbe.
A századnál már mindenki tudta. Ott is futkostak és kiabáltak az egyenruhás emberek, vagy rémülettől földbe gyökerezett lábbal álltak egy helyben, mint Daneeka Doki meg Knight őrmester, akik nyakukat gyászosan fölfelé nyújtogatva csak nézték a bűnös, be-döntött, magányos gépet, melyen McWatt körözött és emelkedett mind följebb a fejük felett.
– Ki az? – kiáltott Yossarian aggódva Daneeka Dokira, ahogy lélekszakadva és sántikálva odarohant hozzájuk, míg sötét szeme ködös, lázas izgalomban égett. – Ki van a gépen?
– McWatt – mondta Knight őrmester. – Két új pilóta van vele, akiket gyakorló repülésre vitt. Daneeka Doki is ott van velük.
– Én itt vagyok – vitázott Daneeka Doki furcsa, megrökönyödött hangon, és aggodalmas pillantást lövellt Knight őrmesterre.
– Miért nem jön le? – kiáltott fel Yossarian elkeseredetten. – Miért megy egyre följebb?
– Nyilván fél lejönni – válaszolta Knight őrmester, és nem mozdította el pillantását McWatt magányosan emelkedő gépéről. -Tudja, mi várná idelenn.
És McWatt csak emelkedett, mind magasabbra és magasabbra, egyenletesen fölfelé tartott zümmögő gépén, lassú, ovális spirálban, mely messze vitte a víz fölé, mikor délnek fordult, és messze be a rozsdabarna dombok fölé, amikor megint a reptér fölé kanyarodott, hogy északnak álljon be. Hamarosan ötezer lábnál is magasabban volt. Motorjai halkan szóltak, mint a suttogás. Fehér ejtőernyő nyílt ki hirtelen, meglepő puffanással. Pár perc múlva még egy ernyő nyílt ki, és lefelé libegett, mint az első, pontosan a reptér tisztása fölött. Lenn minden mozgás megszűnt. A gép még harminc másodpercig tartott délnek, ugyanazt a spirálvonalat követve, azt az ismerős és most már megjósolhatót, aztán McWatt megemelte az egyik szárnyat, és kecsesen bedöntötte a gépet a fordulóba.
– Még ketten vannak – mondta Knight őrmester. – McWatt meg Daneeka Doki.
– Én itt vagyok, Knight őrmester – mondta neki panaszosan Daneeka Doki. – Én nem vagyok fönn a gépen.
– De miért nem ugranak? – kérdezte Knight őrmester könyörgő hangon, mintha magában beszélne. – Miért nem ugranak?
– Ennek semmi értelme – mondta gyászosan Daneeka Doki, és az ajkát harapdálta. – Ennek semmi értelme.
De Yossarian hirtelen megértette, miért nem akar McWatt ugrani, és eszeveszetten futott végig a századon McWatt gépe után, karjával integetve, és rimánkodva, és egyre csak kiabálva föl neki, hogy „gyere le, McWatt, gyere le”, aztán hatalmas, elcsukló jajszó tört fel Yossarian torkán, amikor McWatt megint fordult, tisztelegve megbillentette szárnyait, s miután eldöntötte magában, hogy persze, persze, ott egye meg a fene, berepült a hegyekbe.
Cathcart ezredest annyira földúlta a Kid Sampson és McWatt halála, hogy hatvanötre emelte a bevetéseket.
Amikor Cathcart ezredes megtudta, hogy Daneeka Doki is meghalt McWatt gépén, a bevetések számát hetvenre emelte.
Az első, aki a századnál rájött, hogy Daneeka Doki meghalt, az Towser őrmester volt. Korábban már értesült az irányítótorony egyik emberétől, hogy Daneeka Doki neve utasként szerepel a pilóta teherjegyzékén, melyet McWatt állított ki az indulás előtt. Towser őrmester előbb a könnyet törölte ki a szeméből, azután kitörölte Daneeka Doki nevét a század személyi állományának lajstromából. Még remegő ajakkal emelkedett föl, és kelletlenül cammogott ki, hogy megvigye a rossz hírt Gusnak meg Wesnek. Útközben tapintatosan nem állt meg beszélgetni magával Daneeka Dokival sem, amikor elhaladt a repülőorvos kissé kriptái alakja mellett, ahogy búbánatosan gubbasztott a székén a késő délutáni napfényben a gyengélkedősátor meg a századiroda sátra között. Towser őrmester szíve nehéz volt; most már két halottal kell majd bajlódnia; ott volt Mudd, a halott ember Yossarian sátrában, aki még csak nem is létezett, és most itt van Daneeka Doki, a század új halottja, aki viszont a legvalóságosabban létezett, és minden valószínűség szerint még tüskésebb adminisztratív problémát fog neki jelenteni.
Gus meg Wes arcán valami sztoikus meglepetés mutatkozott, miközben végighallgatták Towser őrmestert, és senkinek sem szóltak egy szót se a gyászukról, míg Daneeka Doki maga nem jött át hozzájuk egy óra múlva, aznap immár harmadszor, hogy megméresse a lázát meg a vérnyomását. A lázmérő fél fokkal mutatott alacsonyabb hőmérsékletet, mint az ő szokásos abnormális 36,5-je. Daneeka Doki megriadt. Két legénységi állományú beosztottjának merev, üres, ostoba pillantása idegesítőbb volt, mint valaha.
– Az istenit neki – dorgálta meg őket udvariasan, de a szokásosnál is elkeseredettebben –, mi van magukkal, emberek. Végül is csak nincs az rendben, hogy valaki folyton alacsonyabb hőmérséklettel meg taknyos orral mászkál. – Daneeka Doki rosszkedvű, ön-sajnáló szipogást hallatott, és vigasztalanul vágott át a sátoron, hogy maga vegyen elő kéntablettát meg aszpirint, és argyrollal ecsetelje a torkát. Lesunyt arca törékeny és elárvult volt, mint egy fecskéé, miközben ritmikusan dörzsölte a keze fejét. – Nézzék csak, mennyire fázom most is. Biztos, hogy nem titkolnak előlem valamit?
– Ön halott, doktor úr – magyarázta az egyik legénységi állományú egyén.
Daneeka Doki gyorsan fölkapta a fejét, és szemrehányó, bizalmatlan pillantást vetett rá. – Mi van?
– Ön halott, doktor úr – ismételte a másik. – Nyilván azért fázik mindig.
– így van, doktor úr. Nyilván eddig is egész idő alatt halott volt, csak épp nem jöttünk rá.
– Mi az istent fecsegnek maguk? – Daneeka Doki fájdalmasan fölkiáltott, mert valami elkerülhetetlen veszedelem dermesztő élő-érzete rohant rá.
– Az igazságot, doktor úr – mondta az egyik legénységi állományú egyén. – A jegyzékben ott van, hogy ön fölszállt McWatt gépén, a repülési pótlék végett. Ejtőernyővel nem szállt le, így hát a repülőszerencsétlenség áldozata lett.
– Így van, doktor úr – mondta a másik. – Örüljön, hogy egyáltalán van hőmérséklete.
Daneeka Doki a lelke mélyéig föl volt kavarva. – Megőrültek maguk mindketten? – kérdezte. – Ezt az egész függelemsértő közjátékot jelenteni fogom Towser őrmesternek.
– Pont Towser őrmestertől hallottuk az egészet – mondta Gus és Wes. – A hadügyminisztérium a feleségét is hamarosan értesíteni fogja.
Daneeka Doki fölnyerített, és kirohant a sátorból, hogy protestáljon Towser őrmesternél, aki heves undorral tért ki előle, és azt tanácsolta neki, tűnjön el a láthatárról mindaddig, amíg valami határozat nem születik földi maradványainak eltávolítására vonatkozólag.
– Hát ez bizony tényleg halott – szomorodott el az egyik legénységi állományú egyén mély, tiszteletteljes hangon. – Nekem hiányozni fog. Egész rendes pasas volt, mi?
– Egén, az volt – mondta komoran a másik. – De azért örülök neki, hogy elhunyt ez a kis balfácán. Belebetegedtem meg belefáradtam már, hogy folyton a vérnyomását mérette velünk.
Mrs. Daneeka, Daneeka Doki neje nem örült, hogy Daneeka Doki elhunyt, és gyászának bús sikolyaival felverte a békés Staten Island-i éjszakát, amikor a Hadügyminisztérium táviratából értesült, hogy férje a harcokban elesett. Asszonyok jöttek át hozzá, hogy megnyugtassák, a férjeik meg részvétlátogatást tettek nála, s titokban remélték, hamarosan más vidékre költözik, és megkíméli őket attól, hogy folytonosan együttérzésükről kelljen biztosítaniuk. A szegény asszony egy álló hétig tébolyult volt a bánattól. De végül lassan, hősiesen erőre kapott, s már gondolni kezdett a jövőre is, mely önmagát és gyerekeit illetően tele volt szörnyű problémával. Aztán, mikor már épp a legjobb úton volt, hogy belenyugodjon a veszteségbe, egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, levél érkezett, amely férje aláírását viselte, és izgatottan arra ösztökélte, hogy ne adjon hitelt semmi róla érkező rossz hírnek. Mrs. Daneeka megdöbbent. A levél dátuma olvashatatlan volt. A kézírás végig reszkető és sietős, a stílusa azonban emlékeztetett a férje stílusára: a bánatos, önsajnálkozó hang ismerős volt, csak a szokásosnál is kesergőbb. Mrs. Daneeka teljesen beletébolyodott az örömbe: megállíthatatlanul zokogott, és ezerszer is megcsókolta a gyűrött, mocskos táboriposta-bélyegzőt. Hálás sorokat menesztett a férjének részletesebb beszámolóért, és táviratozott a hadügyminisztériumnak, hogy tévedés történt. A hadügyminisztérium gyengéden azt válaszolta, hogy nem történt tévedés, és hogy kétségkívül egy szadista, pszichopata csaló garázdálkodik a férje századában, s ő annak esett áldozatául. Férjének küldött levele felbontatlanul visszajött, rajta bélyegző, hogy ELESETT.
Mrs. Daneekát megint kegyetlenül megözvegyítették, bár ezúttal a gyászt némiképp enyhítette egy Washingtonból jött értesítés, miszerint férje tízezer dolláros katonai életbiztosítása esedékessé vált, mely összeg neki, mint egyedüli jogutódnak, bármikor rendelkezésére áll. Annak tudata, hogy ő meg a gyerekek nem néznek szembe azonnali érihalállal, arcán bátor mosolyt fakasztott, szomorúságában pedig fordulópontot jelentett. A Veteránok Gondnoksága már másnap levélben tudatta vele, hogy férje halálából kifolyólag, természetesen életének hátralevő részében havi járandóságra jogosult, valamint temetési segélyként kétszázötven dollárra. Állami csekk a kétszázötven dollárról mellékelve. Fokozatosan, feltartóztathatatlanul virultak fel kilátásai. A Társadalmi Biztosító Gondnoksága még azon a héten levelet küldött neki, amelyben leszögezte, hogy az 1935. évi Öregségi és Özvegységi Biztosítási Törvény rendelkezése értelmében magának, továbbá kiskorú gyermekeinek, míg azok el. nem érik tizennyolcadik életévüket, havi támogatás, továbbá kétszázötven dollár temetési segély jár. Ezekkel a hivatalos levelekkel, mint férje halálának bizonyítékaival, kérte három, egyenként ötvenezer dolláros életbiztosítás kifizetését, melyet még annak idején Daneeka Doki kötött meg; kérésének helyt adtak és eleget is tettek. Egy páncélszekrénykulcs újabb ötvenezer dolláros életbiztosítás előtt tárta ki az ajtót, továbbá tizennyolcezer dollár készpénz előtt is, amelyet jövedelmi adó soha nem terhelt, és nem is fog soha. Egy egyesület, melynek Daneeka Doki tagja volt, temetőparcellát adott. Egy másik egyesület, melynek szintén tagja volt valaha, kétszázötven dollár temetési segélyt küldött. A megyei orvosi egyesület kétszázötven dollár temetési segélyt küldött.
Legjobb barátnőinek férjei udvarolni kezdtek Mrs. Daneekának. Mrs. Daneeka tisztára kivirult a dolgok ilyetén fordulatától, és befestette a haját. Fantasztikus gazdagsága egyre gyarapodott, és naponta kellett figyelmeztetnie magát, hogy mindez a sok-sok száz meg ezer dollár készpénz egy fabatkát sem ér, ha nincs életben a férje, akivel megoszthatná ezt a szép kis vagyonkát. Meg volt lepve, milyen sok szervezet kész pénzt áldozni azért, hogy eltemesse Daneeka Dokit, aki Pianosán rettenetes harcot folytatott eközben, hogy végképp a feledés homályába ne süllyedjen, és sötét szemrehányással gondolt feleségére, aki még csak válaszra sem méltatta levelét.
A századból kiközösítették, s még az emlékét is álnokul gyalázták, mert némelyek szerint az ő provokációja késztette rá Cathcart ezredest, hogy a bevetések számát hetvenre emelje. A halálát igazoló jelentések úgy sarjadtak, mint a serke, és egymást túlszárnyalva igazolták egymást. Fizetést nem kapott, sem élelmiszer-ellátmányt, és élete Milo meg Towser őrmester jótékonyságától függött, akik mindketten tudták, hogy halott. Cathcart ezredes nem volt hajlandó kihallgatáson fogadni, Korn ezredes pedig Danby őrnagyon keresztül megüzente neki, hogy ha meglátja az ezredtörzsnél, ott helyben el fogja hamvasztatni. Danby őrnagy bizalmasan közölte azt is, hogy az ezrednél minden repülőorvosra fújnak, dr. Stubbs, a Dunbar századánál tevékenykedő bozontos hajú, petyhüdt arcú, tre-hány repülőorvos miatt, aki bűnös viszályt szított, dacos és megátalkodott elvetemültségében odáig merészkedve, hogy akinek csak megvolt a hatvan bevetése, mindenkit leszerelt, szabályszerűen kiállított űrlapokkal, melyeknek továbbítását az ezred méltatlankodva tüstént megtagadta, és a megzavarodott pilótákat, bombázókat, navigátorokat és fedélzeti lövészeket haladéktalanul visszavezényelte a harcállományba. A fegyelem gyorsan lazult, és Dunbart felügyelet alá helyezték. Az ezred nagyon örült, hogy Daneeka Doki elesett, és nem is kért helyette feltöltést.
Jelen körülmények között még a lelkész sem volt képes visszaadni az életnek Daneeka Dokit. A riadalom helyt adott a beletörődésnek, és Daneeka Doki mindinkább egy beteg rágcsálóra kezdett hasonlítani. Szeme alatt kiszáradtak és befeketedtek a zacskók, és Daneeka Doki csak rótta, rótta az árnyas utakat, tehetetlenül és eredménytelenül, mint valami hazajáró lélek. Még Fiume kapitány is visszaborzadt tőle, amikor Daneeka Doki felkereste az erdőben, és segítségért fordult hozzá. Gus meg Wes szívtelenül kiűzték őt a gyengélkedősátorból, egyetlen vigasztaló lázmérő nélkül, és akkor, de csak akkor döbbent rá, hogy minden cél és szándék szerint ő tényleg halott, és jobb lesz, ha istentelen gyorsan csinál valamit, legalább az életben maradás reménye érdekében.
Az egyetlen fórum, ahová fellebbezhetett, a felesége volt, akit szenvedélyes levélben könyörögve kért, hogy hívja fel a hadügyminisztérium figyelmét szorult helyzetére, és arra biztatott, hogy forduljon egységparancsnokához, Cathcart ezredeshez, annak bizonysága végett, miszerint valóban ő, az ő férje, Daneeka Doki folyamodik hozzá, nem holmi tetem vagy más csirkefogó. Mrs. Daneekát megdöbbentette a csaknem olvashatatlan könyörgés érzelmi mélysége. Lelkiismeret-furdalás mardosta, és már-már kísértésbe esett, hogy engedjen, de a legközelebbi levél, amit felnyitott, éppen a fönt nevezett Cathcart ezredestől, férje egységének parancsnokától származott, és így szólt:
Kedves Mrs., Mr., Miss vagy Mr. és Mrs. Daneeka: Elmondhatatlan mély fájdalommal értesültem róla, hogy férje, fia, atyja, bátyja megsebesült, elesett, eltűnt a harcok során.
Mrs. Daneeka gyermekeivel együtt a Michigan állambeli Lansingbe költözött, és nem hagyta hátra új címét.
Yossarian melegben volt, mikor beállt a hideg, és bálna alakú felhők úsztak át végeláthatatlan sorokban a kopott, palaszürke égen, mint dörgő, sötét vascsordákban a nagy hatósugarú, olaszországi légitámaszpontokról felszálló B-17-es vagy B-24-es bombázók a délfranciaországi invázió napján, két hónappal azelőtt. A századnál mindenki tudta, hogy Kid Sampson inas lábai kivetődtek a nedves homokra, s most ott feküsznek és rothadnak, mint egy rakás összemarcangolt, bíborló csirkecsont. Senki sem ment volna ki, hogy elhozza őket onnan, sem Gus, sem Wes, de még a kórházi hullakamra emberei sem; mindenki úgy akarta hinni, hogy Kid Sampson lábai nincsenek ott, hogy dél felé sodorta őket az áramlás, és mindörökre elnyelte a tenger, ahogy Clevingert meg Orrt is, teljes egészében. Most, hogy a hideg beállt, szinte senki sem lopakodott ki egymagában, hogy a bokrokat félrehajtva bámulja az enyésző csonkokat, mint valami kéjleső.
Nem voltak már szép napok. Nem voltak már könnyű bevetések. Csípős eső volt, meg unalmas, fogvacogtató köd, és az emberek hetes időközökben repültek, amikor föltisztult. Éjszaka nyöszörgött a szél. A satnya, göcsörtös fatörzsek nyögtek és nyikorogtak, és Yossarian gondolatait arra kényszerítették minden reggel, mielőtt még teljesen fölébredt volna, hogy visszatérjenek Kid Sampson inas lábához, mely puffad és pusztul, oly kérlelhetetlenül, mint az óraketyegés, kinn a nedves homokon, a jeges esőben, a vak, hideg, viharos októberi éjszakában. Kid Sampson lábáról rendszerint szegény jajgató Hóden jutott eszébe, ahogy halálra fagy a gép hátsó részében, s örök, változatlan titkát még vattázott, páncéllapos szilánkvédő öltözékében rejtegeti mindaddig, míg Yossarian be nem fejezi a lábán lévő másik sebének fertőtlenítését és bekötözését, és csak azután önti ki hirtelen szanaszét a padlón. Éjjel, amikor aludni próbált, Yossarian sorba vette az összes férfit, nőt és gyermeket, akiket életében megismert, és akik azóta meghaltak. Megpróbált visszaemlékezni az összes katonára, és fölidézte az összes öregember képmását, föltámasztotta mindazokat, akiket gyermekkorában ismert: az összes nagynénit, nagybácsit, szomszédot, szülőt, nagyszülőt, sajátjait és mindenki másét, és az összes szánalmas, becsapott kisiparost, akik már hajnalban kinyitották szűk, poros műhelyüket, és dolgoztak benne, mint a bolond, éjfélig, ők is mind meghaltak. A halottak száma, úgy látszik, nőttön-nő. A németek még mindig harcolnak. Erősen gyanította, hogy a halál visszavonhatatlan, és már-már arra gondolt, hogy mégiscsak ő lesz a vesztes.
Yossarian melegben volt, amikor beállt a hideg, hála Orr csodálatos tűzhelyének, és nagy kényelemben éldegélhetett volna meleg sátrában, ha nincs vele Orr emléke, vagy ha nincs vele a lelkes lakótársak bandája, azok a vidám fiúk, akik egy nap mohón beözönlöttek hozzá abból a két teljes harci hajózó személyzetből, melyet Cathcart ezredes igényelt – és alig negyvennyolc óra leforgása alatt meg is kapott – McWatt meg Kid Sampson helyett feltöltésnek. Yossarian hosszú, hangos, reszelős hápogást hallatott tiltakozása jeléül, amikor egy bevetés után fáradtan bebotorkált, és már ott találta őket.
Négyen voltak, és állati jól szórakoztak, ahogy segítettek egymásnak felállítani egymás priccsét. Hülyéskedtek. Abban a pillanatban, amikor Yossarian meglátta őket, tudta, hogy kibírhatatlanok. Szertelen, mohó kis mitugrászok, akiknek szerte az Államokban mindenütt vannak barátaik. Az egész banda úgy, ahogy van, tiszta képtelenség. Lármásak, önhittek, üresfejűek, huszonegy évesek, kölykök. Főiskolát végeztek, csinos, tiszta lányokat jegyeztek el maguknak, s a lányok fényképei már ott is álltak Orr tűzhelyének rücskös cementpárkányán. Motorcsónakjuk van, teniszeznek. Lovagolni járnak. Egyikük hált már egy éltesebb nővel. Ugyanazokat az embereket ismerik az ország különböző helyein, és egymás unokatestvéreivel jártak iskolába. Figyelik a Világkupa állását, és őket tényleg érdekli, melyik futballcsapat nyer. Korlátolt társaság; harci szellemük töretlen. Boldoggá tette őket, hogy a háború elég hosszú ideig elhúzódott, és így megtudhatják, mi is a harc valójában. Már félig-meddig elkészültek a kipakolással, amikor Yossarian kidobta őket.
Ezek egyszerűen szóba se jöhetnek, fejtegette Yossarian gyémántkeményen Towser őrmesternek, aki leverten emelte rá pergamenszínű lóarcát, miközben közölte Yossariannal, hogy az új tiszteket be kell fogadnia. Towser őrmesternek nincs módjában új hatszemélyes sátrat igényelni az ezredtől, amikor Yossarian maga lakik egyben.
– Nem magam lakom benne – mondta Yossarian mogorván. -Velem van a halott ember. A neve Mudd.
– Kérem, kapitány úr – könyörgött Towser őrmester fáradt sóhajjal, és oldalt pillantott a megzavarodott tisztekre, akik révült csendben várakoztak a sátor bejáratánál. – Mudd elesett az orvietói bevetésen. Ön ezt éppolyan jól tudja, mint én. Közvetlen az ön gépe mellett repült a kötelékben.
– Akkor miért nem szállíttatja el a holmiját?
– Mert még csak meg sem érkezett ide. Kapitány úr, kérem, ne hozza ezt elő megint. Ha kedve van hozzá, költözzön össze Nately hadnaggyal. Még embereket is adok a századirodából, akik átszállítják a dolgait.
De elhagyni óit sátrát annyi lett volna, mint elhagyni Orrt, és martalékul vetni ezeknek az ősemberi elméjű tiszteknek, akik ott kinn várták, hogy beköltözhessenek. Hol itt az igazság, ha ilyen nagyhangú, éretlen fiatalemberek csak felbukkannak, és máris beülhetnek a készbe, birtokba vehetik a sziget legirigylésreméltóbb sátrát? De épp ez az igazság, magyarázta Towser őrmester, és Yossarian nem tehetett mást, mint hogy vészjósló mentegetőzéssel metszően rájuk bámult, majd önként és készségesen bűnbánó célzatú motyogásokat hallatott, amikor benyomultak a magánéletébe, és ott kényelmesen megtelepedtek.
Yossarian soha nem ismert náluk elcsüggesztőbb lényeket. Mindig jókedvük volt. Mindenen tudtak röhögni. Viccesen Yo-Yónak becézték, késő éjjel pityókásan, lábujjhegyen lopakodtak be, és vihogó igyekezetükben, hogy csendben maradjanak, ügyetlenül mindent felborogattak, és amikor panaszos káromkodással fölült, baráti szamárordításokkal bombázták meg. Donald Kacsa unokaöccsei-re hasonlítottak. Féltek Yossariantól, és szüntelenül gyötörték kínzó önzetlenségükkel, bosszantó ragaszkodásukkal, hogy apró szívességeket tegyenek neki. Meggondolatlanok voltak, gyerekesek, rokonlelkek, naivak, önhittek, tisztelettudók, lármásak. Buták voltak; nem voltak panaszaik. Cathcart ezredest csodálták, Korn ezredest szellemesnek találták. Yossariantól féltek, de egy szikrányit sem féltek Cathcart ezredes hetven bevetésétől. Négy talpraesett kölyök, akik irgalmatlanul jól érezték magukat, és az őrületbe kergették Yossariant. Nem tudta velük megértetni, hogy ő a huszonnyolc esztendejével már dilinós vén csodabogár, aki egy egészen más generációhoz tartozik, egy egészen más korszakhoz, egy más világhoz, aki állatian unja, és akinek nem éri meg, hogy irgalmatlanul jól érezze magát, és aki őket is unja. Nem tudta hallgatásra bírni őket, rosszabbak voltak, mint a nők. Nem volt elég eszük ahhoz, hogy elkeseredjenek vagy önmagukba forduljanak. Más századbeli cimboráik kezdtek szemtelenül odajárni, Yossarian sátra lett a búvóhelyük. Yossariannak hovatovább nem jutott hely. És ami a legrosszabb volt: nem lehetett többé odavinni Ducket nővért, hogy lefeküdjön vele. És most, hogy az idő gonoszra fordult, más helyet nem tudott! Ez olyan csapás volt, amire nem készült föl kellőképpen, és legszívesebben öklével verte volna szét szobatársai fejét, vagy elkapta volna őket egy kézzel a grabancuknál, másik kézzel a nadrágjuk ülepénél fogva, és egyszer s mindenkorra kiszórta volna őket, egyiket a másik után, bele egyenest a nedves, gumiszerű örökzöldbe, ami ott burjánzóit az ő rozsdás leveseskondérból készült, alul szögekkel lyuggatott vizeldéje meg a század göcsörtös fenyőfa latrinája között, mely ott állt nem messze, mint valami parti mellvéd.
Ahelyett, hogy szétverte volna a fejüket, kalocsniban meg fekete esőköpenyben eltrappolt Félkupica Fehér Főnökhöz a szitáló sötétben, hogy rábírja Félkupica Fehér Főnököt, költözzön be ő is, és fenyegetéseivel meg disznó szokásaival üldözze el ezeket a finnyás, galamblelkű kurvákat. De Félkupica Fehér Főnök már vacogva tervezgette, hogy felköltözik a kórházba, és meghal tüdőgyulladásban. Itt az idő, súgták Félkupica Fehér Főnöknek az ösztönei. Melle fájt, krónikus köhögés kínozta. A whisky sem melegítette már. És ami a legriasztóbb: Fiume kapitány visszaköltözött a lakókocsiba. Az ómen jelentése félreérthetetlen volt.
– Vissza kellett jönnie – érvelt Yossarian hiábavaló erőfeszítéssel, hogy felvidítsa a komor, hordómellű indiánt, akinek masszív, rézvörös arca már málló meszesszürkébe hanyatlott. – Halálra fagy, ha ebben az időben kinn marad a vadonban.
– Dehogyis, ez még nem tudta volna visszakényszeríteni a gyáva patkányt – mondott ellent megátalkodottan Félkupica Fehér Főnök. Titkos belső látástól vezettetve tapogatta a homlokát. – Nem, drága uram. Tud valamit. Tudja, hogy eljött az idő, és nekem meg kell halnom tüdőgyulladásban, erről van szó. És én is tudom ebből, hogy eljött az időm.
– Daneeka Doki mit mondott?
– Én nem mondhatok semmit – mondta szomorúan Daneeka Doki az egyik sarok homályából, ahol a széken kucorgott. Sima, el-keskenyedő, parányi arca teknőczölden villogott a gyertyafényben. A sátorban mindennek penészszaga volt; a villanykörte néhány napja kiégett, és egyikük sem gyűjtött még elég erőt, hogy kicserélje. – Nem folytathatok többé orvosi gyakorlatot – tette hozzá Daneeka Doki.
– Mert meghalt – mondta kárörvendően Félkupica Fehér Főnök, és lóröhögése elfulladt a feltörő slejmben. – Ez tényleg muris.
– A fizetésemet sem kapom már többé.
– Ez tényleg muris – ismételte Félkupica Fehér Főnök. – Egész idő alatt a májam miatt piszkált, és nézz csak rá, mi lett vele. Meghalt. Tulajdon mohósága ölte meg.
– Nahát, nem az ölt meg – jegyezte meg Daneeka Doki. Hangja nyugodt volt és színtelen. – Nincs a mohósággal semmi baj. Ez az egész annak a tetves dr. Stubbsnak köszönhető, aki felhúzta Cath-cart ezredest meg Korn ezredest a repülőorvosok ellen. Előbb-utóbb rossz hírbe fogja keverni az orvosi hivatást azzal, hogy folyton elveket hangoztat. Ha nem vigyáz magára, az orvostársadalom ki fogja golyózni, és kórháznak még a közelébe se mehet.
Yossarian elnézte Félkupica Fehér Főnököt, ahogy három kis samponosüvegbe széttöltögeti a whiskyt, és elrakja őket a kis neszesszerbe, amit éppen bepakolt.
– Nem állhatnál meg a sátramnál – spekulált hangosan –, amikor mész a kórházba, hogy orrba vágd valamelyiket a kedvemért? Négyen vannak ott a nyakamon, és hovatovább teljesen kiszorítanak a sátramból.
– Tudod, valami ilyesmi történt egyszer az én egész törzsemmel – jegyezte meg Félkupica Fehér Főnök derűs tetszéssel, és visszarogyott priccsére harákolni egyet. – Miért nem veszed rá Black kapitányt, hogy rúgja ki azokat a kölyköket onnan? Black kapitány szeret kirugdalni embereket.
Yossarian keserű grimaszt vágott Black kapitány puszta nevére is. Black kapitány már elkezdte fegyelmezni az új repülőket, amikor beléptek hozzá a térképért vagy eligazításért, és Black kapitány puszta említésére is kegyesre és pártfogóra fordult Yossarian hajlandósága a szobatársai iránt. Nem az ő hibájuk, ha vidámak és fiatalok, emlékeztette magát, amint zseblámpája himbálózó fénysugarát követte a sötétben. Bárcsak ő is fiatal és vidám volna! És az sem az ő hibájuk, ha vakmerők, magabiztosak és gondtalanok. Igazán türelmesebb lehetne velük, míg egyik-másik elesik, a többi pedig megsebesül, aztán majd mindjárt olyan rendesek lesznek, hogy még. Megfogadta, hogy türelmesebb és szívélyesebb lesz hozzájuk, de amikor a legbarátságosabb érzülettel bebújt a sátorba, nagy sárga láng dörgött a kályhában, és Yossarian dermedt rémülettel hápogott. Orr csodálatos pácolt farácsai váltak éppen füstté a lángokban! Szobatársai egyszerűen tűzre vetették! Rápillantott a négy érzéketlen, fölhevült arcra, és legszívesebben káromkodva nekik támadt volna. Legszívesebben egymáshoz verte volna a fejüket, amikor örvendező fölkiáltással fogadták, és nagylelkűen fölkérték, húzza közelebb a székét, és ossza meg velük szerény gesztenyéjüket meg sült krumplijukat. Mit csinálhatott volna velük?
És másnap reggel eltüntették a halott embert a sátorból! Minden további nélkül eltávolították onnan! Kivitték a bozótba a priccsét meg a holmiját, és csak úgy egyszerűen eldobták ott, aztán a jól végzett munka őrömére tenyerüket csapkodva ballagtak vissza. Letaglózó erélyük és jókedvük, gyakorlatias, gyors szakszerűségük megdermesztette Yossariant. Pillanatok alatt energikusan megoldottak egy olyan feladványt, amellyel Yossarian meg Towser őrmester hónapok óta sikertelenül küszködött. Yossarian fel volt zaklatva – attól tartott, hátha éppily ripsz-ropszra megszabadulhatnak tőle is –, úgyhogy elrohant Éhenkórász Joe-hoz, és Rómába menekült vele, épp egy nappal azelőtt, hogy Nately kurvája végre jól kialudta magát, és mire fölébredt, lángolt a szerelemtől.
Rómában hiányzott neki Ducket nővér. Egyéb dolga sem volt, miután Éhenkórász Joe elment a postajárattal. Yossariannak olyannyira hiányzott Ducket nővér, hogy kopogó szemmel kajtatott az utcákon Luciana után, kinek nevetését és a láthatatlan sebhelyét azóta sem tudta elfeledni, meg a tutajos szemű, részeges, torzonborz boszorkány után, akinek a melltartója annyira tele volt a kigombolt narancsszínű szaténblúzban, és akinek a csintalan, lazacszínű kámea gyűrűjét Aarfy olyan kőszívűén kidobatta az autó ablakán. Hogy vágyódott mind a kettőre! Kárba veszett fáradság volt keresni őket. Halálosan szerette mind a kettőt, és tudta, soha többé nem találkozik velük. Kétségbeesés marcangolta. Látomások szállták meg. Ducket nővért kívánta, felhúzott szoknyával, csípőig meztelen karcsú combjait. Megdurrantott egy göthös, sovány futókurvát, aki a szállodák környékén szólította le egy árnyas fasorban, de ebben aztán nem volt semmi élvezet, és Yossarian rohant is mindjárt a legénységi szállásra a citromszínű bugyit viselő barátságos, kövér lányhoz, aki lángoló őrömmel fogadta, de nem tudta fölizgatni. Korán lefeküdt, egyedül aludt. Kiábrándultan ébredt, és megdurrantott egy nagypofájú, tömzsi, párnás leányzót, akit reggeli után a szálláson talált, de ez is csak alig valamivel volt jobb, úgyhogy amint végeztek, mindjárt elzavarta a lányt, aztán visszafeküdt. Délutánig aludt, akkor elment ajándékot venni Ducket nővérnek, meg egy sálat a citromszínű bugyit viselő szobalánynak, aki olyan gargantuai hálával ölelte meg, hogy hamarosan lángolni kezdett Ducket nővér után, és parázna vágytól űzve rohant megint Luciana keresésére. Helyette Aarfyt találta meg, aki akkor szállt le Rómában, amikor Éhenkórász Joe visszatért Natelyvel, Dunbarral meg Dobbsszal, és Aarfy nem is volt hajlandó részt venni akkor éjjel a részeg rajtaütésben, hogy kiszabadítsák Nately kurváját a két középkorú katonai nagyfej karmaiból, akik azért tartották fogva, mert nem mondta nekik, hogy bácsi.
– Milyen alapon kockáztassak én őérte? – kérdezte Aarfy dölyfösen.
– De Natelynek azért ne mondjátok, hogy ezt mondtam. Mondjátok azt neki, találkám van néhány nagyon fontos egyleti személyiséggel.
A két középkorú katonai nagyfej nem volt hajlandó szabadon bocsátani Nately kurváját mindaddig, amíg rá nem kényszerítik, hogy azt mondja nekik, hogy bácsi.
– Mondd szépen, hogy bácsi – mondták neki.
– Bácsi – mondta ő.
– Nem, nem. Mondd szépen, hogy bácsi.
– Bácsi – mondta ő.
– Még mindig nem érti.
– Még mindig nem érted, igaz? – Mi igazából nem tudunk arra kényszeríteni, hogy mondd azt, hogy bácsi, csak ha te nem akarod azt mondani, hogy bácsi. Nem érted? Ne mondd azt, hogy bácsi, amikor én azt mondom neked, hogy mondd azt, hogy bácsi. Oké? Mondd szépen, hogy bácsi.
– Bácsi – mondta ő.
– Nem, ne mondd, hogy bácsi. Mondd szépen, hogy bácsi. Nately kurvája nem mondta, hogy bácsi.
– Nagyon jó!
– Nagyon-nagyon jó!
– Kezdetnek már valami. Na most mondd szépen, hogy bácsi.
– Bácsi – mondta ő.
– Nem jó.
– Nem, így se jó. Egyszerűen nem tettünk rá elég mély benyomást. Abban aztán semmi vicc sincs, ha rákényszerítjük, hogy mondja azt, hogy bácsi, amikor őt egyszerűen nem érdekli, hogy rákényszerítjük-e, hogy mondja azt, hogy bácsi, vagy nem kényszerítjük rá.
– Nem. őt ez egyszerűen nem érdekli, így van? Mondd szépen, hogy „láb”.
– Láb.
– Na tessék! Nem törődik vele, akármit csinálunk. Nem törődik velünk. Ennyit se jelentünk neked, mi?
– Bácsi – mondta ő.
Annyit sem jelentettek neki, mint a körme feketéje, és ez iszonyúan földúlta őket. Valahányszor ásított, durván megrázták. Úgy látszott, nem érdekli semmi, még az sem, amikor azzal fenyegették, hogy kidobják az ablakon. A két tiszteletreméltó férfiú teljesen felmorzsolódott. A lány közömbös volt, nagyon unta az egészet, és aludni akart. Huszonkét órai szolgálat állt mögötte, és nagyon sajnálta, hogy ezek ketten nem hagyták elmenni a másik két lánnyal, akikkel az orgia elkezdődött. Ködösen eltűnődött, miért akarják ezek, hogy nevessen, amikor ők nevetnek, és miért akarják, hogy ő is élvezze, amikor ezek szeretkeznek rajta. Számára ez mind nagyon titokzatos volt, és teljességgel érdektelen.
Nem tudta biztosan, mit akarnak ezek tőle. Valahányszor lecsukódó szemekkel ültében eldőlt, hogy aludjon egyet, ezek mindig fölrázták, és megint azt mondatták vele, hogy „bácsi”. Valahányszor azt mondta, hogy „bácsi”, ezek mindig kiábrándultan nézték. Ült a díványon passzív, béna közönnyel, a szája nyitva, minden ruhája egy csomóban a padlón az egyik sarokban, és azon tűnődött, meddig akarnak még ezek körülötte üldögélni meztelenül, meg bácsit mondatni vele, ebben az elegáns szállodai lakosztályban, ahová Orr régi barátnője vezette be – Yossarian és Dunbar részeg mókáin gátlástalanul vihogva – Natelyt meg a kisded mentőexpedíció többi sziporkázó tagját.
Dunbar hálásan szorongatta Orr régi barátnőjének a fenekét, aztán visszapasszolta Yossariannak, aki mindkét karját a csípőjére fonva, nekinyomta az ajtófélfának, és kéjelegve dörgölődzött hozzá, amíg Nately el nem kapta a karját, és le nem húzta róla, be a kék nappaliba, ahol Dunbar már elkezdte kiszórni a szeme előtt levő holmikat az ablakon át az udvarra. Dobbs egy tűzpiszkálóval törte-zúzta a bútorokat. Egy nevetséges, meztelen ember jelent meg ekkor váratlanul az ajtókeretben, hasán vakbélműtét sebhelye virított, jés üvöltözni kezdett.
– Mi van itt?
– Önnek piszkos a lába ujja – mondta Dunbar.
Az ember ágyéka elé kapta mindkét kezét, és eltűnt a láthatárról, Dunbar, Dobbs meg Éhenkórász Joe hatalmas, boldog, felszabadult diadalüvöltéssel folyvást csak szórták a mozdítható holmikat kifelé az ablakon. Hamarosan végeztek a díványon levő ruhaneművel meg a padlón heverő poggyásszal, és éppen a cédrusfa gardróbot rámolták szétfelé, amikor a belső szobába vezető ajtó kinyílt, és egy nyaktól fölfelé igazán tiszteletre méltó férfiú meztélábalt be uralkodói tartással a láthatárba.
– Hé, emberek, hagyják abba – ugatott rájuk. – Mit képzelnek, mit csinálnak maguk?
– Önnek piszkos a lába ujja – mondta neki Dunbar.
A férfi eltakarta ágyékát, akárcsak az előbbi, és elpárolgott. Nately utána vetette magát, de útját szegte az a másik tiszt, aki most egy párnát tartva maga elé, mint valami parázna népi táncos, csoszogott vissza.
– Hé, emberek! – dörögte mérgesen. – Abbahagyni!
– Abbahagyni – válaszolta Dunbar.
– Ezt mondtam én is.
– Ezt mondtam én is – mondta Dunbar. A tiszt nyűgösen dobbantóit a lábával, és a hangja reményvesztetten elvékonyodott. – Készakarva szajkózza, amit mondok?
– Készakarva szajkózza, amit mondok?
– Darabokra szaggatom. – Az ember már emelte a kezét.
– Darabokra szaggatom – figyelmeztette Dunbar hidegen. – ön német kém, és én agyon fogom önt lövetni.
– Német kém? Én amerikai ezredes vagyok.
– Nem is úgy néz ki, mint aki amerikai ezredes. Ön úgy néz ki, mint egy kövér ember, aki párnát tart maga elé. Hol az egyenruhája, ha tényleg amerikai ezredes?
– Épp most dobta ki az ablakon.
– Figyelem, emberek – mondta Dunbar. – Becsukni ezt a kerge kurvát. Vágjátok be ezt a kerge kurvát a fogdába, és dobjátok el a francba a kulcsot.
Az ezredes ijedtében elfehéredett. – Megőrültek maguk? Melyik alakulathoz tartoznak? Hé, maga! Azonnal jöjjön vissza!
De már későn fordult meg ahhoz, hogy elkaphassa Natelyt, aki megpillantotta a másik szobában a díványon üldögélő nőjét, és a háta mögött berontott. A többiek meg csak özönlöttek utána befelé, egyenesen a többi meztelen nagyfej kellős közepébe. Éhenkórász Joe hisztérikusan felröhögött, amikor meglátta őket, és sorra rájuk mutogatott, mint aki nem akar hinni a szemének, miközben a fejét oldalát csapkodta örömében. Két húsos testű férfiú harciasan előretört, de csak amíg meg nem látták Dobbs meg Dunbar arcán a merő utálatot és ellenséges indulatot, és észre nem vették, hogy Dobbs, mint valami kétkezes botot, még mindig a feje fölött csóválja a kovácsoltvas tűzpiszkálót, amivel oly sikeresen zúzta össze a nappali bútorzatát. Nately már a nője oldalán állt. A lány néhány pillanatig úgy nézett rá, mint egy vadidegenre. Akkor halványan elmosolyodott, szemét lecsukta, és feje Nately vállára bukott. Nately önkívületbe esett, először történt, hogy a nő rámosolygott.
– Filpo – mondta egy nyugodt, karcsú, bágyadt külsejű férfiú, aki mindmostanáig meg se mozdult karosszékében. – Ön nem teljesíti a parancsokat. Azt mondtam önnek, távolítsa el ezeket, maga pedig elment és behozta őket. Fel tudja fogni a különbséget?
– Kiszórták a holminkat az ablakon, tábornok úr.
– Ez a szerencséjük. Az egyenruháinkat is? Bölcs dolog. Egyenruháink hiányában ugyanis aligha fogjuk meggyőzni őket arról, hogy feletteseik vagyunk.
– Bemondják a nevüket, Lou, és aztán...
– Nyugalom, kedves Ned – mondta a karcsú férfiú fáradtan és mesterkélten. – Lehet, hogy maga fegyveres hadosztályok harcbavetését egészen jól meg tudja oldani, de társaságbeli szituációban jóformán használhatatlan. Előbb vagy utóbb úgyis vissza fogjuk kapni egyenruháinkat, és akkor megint a fölötteseik leszünk. Valóban kidobták az egyenruháinkat? Ragyogó taktikai húzás volt.
– Mindent kiszórtak.
– A gardróbban levőket is?
– A gardróbot dobták ki, tábornok úr. Az volt az a recsegés, amit akkor hallottunk, amikor azt hittük, hogy berontanak és végeznek velünk.
– Legközelebb magát dobom ki – fenyegetőzött Dunbar. A tábornok kissé elfehéredett. – Mi a fenétől ilyen dühös ez? – kérdezte Yossariantól.
– Méghozzá komolyan is gondolja – válaszolta Yossarian. -Több lesz, ha elengedik a lányt.
– Édes istenem, vigyék – kiáltott föl a tábornok megkönnyebbülten.
– Mást se csinált, csak biztonságérzetünket ásta alá. A száz dollárunkért, amit fizettünk neki, legalább utált vagy megvetett volna bennünket. De még erre sem volt hajlandó. A maga csinos ifjú barátja mintha nagyon is vonzódna hozzá. Nézze csak, milyen bájosan pihenteti ujjait a combjai között, azzal az ürüggyel, hogy a harisnyát húzza föl rá.
Hogy tetten érték, Nately bűntudatosan elpirult, és még gyorsabb ütemben folytatta az öltöztetést. A lány olyan egészségesen aludt, olyan szabályosan lélegzett, hogy úgy rémlett, horkol egy cseppet.
– És most támadjuk meg a lányt, Lou – bujtogatott a másik tiszt. – Számbeli fölénnyel rendelkezünk, és átkaroló...
– Jaj, ne, Bili – válaszolta kis sóhajjal a tábornok. – Maga boszorkányos ügyességgel hajt végre bekerítő hadmozdulatokat sík terepen, jó időben és olyan ellenséggel szemben, mely már fölhasználta tartalékait, de más helyzetben mintha nem gondolkodna elég világosan. Miért kellene itt tartanunk ezt a lányt?
– Tábornok úr, stratégiai pozíciónk megingott. Egy darab rongyunk sincs, és nem lesz irigylésre méltó helyzetben az, akinek majd meztelenül kell lemenni a halion át, hogy szert tegyen valami ruhafélére.
– Igen, Filpo, teljesen igaza van – mondta a tábornok. – És éppen ezért maga lesz az, aki ezt megcsinálja. Induljon.
– Meztelenül, tábornok úr?
– Ha akarja, vigye magával a párnáját. És legyen szíves, hozzon föl cigarettát is, ha már lemegy összeszedegetni az alsóneműmet meg a nadrágomat.
– Felküldök én maguknak mindent – ajánlkozott Yossarian.
– Tessék, tábornok úr – mondta Filpo megkönnyebbülten. -Mégsem kell lemennem.
– Filpo, maga tökéletlen. Nem veszi észre, hogy ez hazudik?
– Maga tényleg hazudott?
Yossarian bólintott, és Filpo kedélye elborult. Yossarian nevetett, és segített Natelynek a lányt kisegíteni a folyosóra, meg be a liftbe. A lány arcán réveteg mosoly ült, mintha valami szépet álmodna, ahogy fejét Nately vállára hajtva aludt. Dunbar meg Dobbs kirohantak az utcára, hogy kocsit fogadjanak.
Amikor kiléptek a kocsiból, Nately kurvája fölnézett. Néhányszor szomjasan nyeldekelt, míg végigvergődtek a szállásukra vezető lépcső fáradságos vándorútján, de mire Nately levetkőztette és ágyba dugta, már megint egészséges álomba szenderült. Tizennyolc órát aludt, miközben Nately másnap egész délelőtt összevissza rohangált a szálláson, és mindenkit lepisszegett, akit csak látott, és amikor fölébredt, a lány szerelmes volt Natelybe. Szívének ára végelemzésben – egy éjszakai jó alvás volt.
A lány megelégedetten mosolygott, amikor kinyitotta a szemét és meglátta Natelyt, aztán hosszú lábait kinyújtóztatva a ropogós lepedőn, a felhevült asszonyok negédes bárgyúságával odaintette Natelyt maga mellé az ágyba. Nately boldog kábulatban engedelmeskedett, s annyira elragadta a hév, hogy alig törődött a kishúggal, aki megint megakadályozta, mert beröppent megint a szobába, és közéjük vetette magát az ágyra. Nately kurvája szidta és paskolta, ám ezúttal nevetve és nagylelkű vonzalommal, Nately meg kényelmesen hátradőlt, és egy-egy karját köréjük kulcsolva, erős és oltalmazó öleléssel fogta őket. Szép családi csoportkép, gondolta Nately. A kislány majd főiskolára megy – erről ő fog gondoskodni. Nately pár perc múlva kiugrott az ágyból, hogy magas fejhangon tudassa barátaival a szerencséjét. Boldogan kiabált nekik, hogy jöjjenek be a szobába, és alighogy odaértek, bevágta orruk előtt a/, ajtót. Épp idejében jutott eszébe, hogy a nőjén egy szál ruha sincs.
– Öltözz fel – parancsolta neki, és gratulált magának ébersége miatt.
– Perché? – kérdezte a kurvája kíváncsian.
– Perché? – ismételte Nately méltatlankodó csodálkozással. -Mert nem akarom, hogy ruhátlanul lássanak, azért.
– Perché no?
– Perché no? – csodálkozva bámult rá. – Mert más férfinak nem illik téged meztelenül látni, azért.
– Perché no?
– Mert így akarom! – kiáltott Nately kétségbeesve. Ne vitatkozz velem. Én vagyok a férfi, és neked azt kell tenned, amit én mondok. Mostantól kezdve megtiltom neked, hogy ebből a szobából kimozdulj, ha nincs rajtad ruha. Meg vagyok értve?
Nately kurvája úgy nézett Natelyre, mintha Nately megbolondult volna. – Elment az eszed? Che succede?
– Amit mondtam, komolyan gondoltam.
– Tú sei pazzo! – kiáltott rá a lány hitetlen méltatlankodással, és kiugrott az ágyból, majd érthetetlen szavakat morogva fölrántotta bugyiját, és az ajtó felé masírozott.
Nately férfias eréllyel kihúzta magát. – Megtiltom, hogy ilyen öltözékben elhagyd a szobát – közölte vele.
– Tú sei pazzo! – kiáltott rá vissza a lány, miután hitetlenkedő fejcsóválással elhagyta a szobát. – Idiótái Tű sei pazzo imbecille!
– Tú sei pazzo – mondta a soványka kishúg, és ugyanolyan döly-fös léptekkel elindult nővére után.
– Azonnal visszajössz ide – parancsolt rá Nately. – Neked is megtiltom, hogy így kimenj!
– Idióta! – kiáltott rá vissza a kishúg méltósággal, miután elvonult mellette. – Tú sei pazzo imbecille!
Nately néhány percig dúlt-fúlt magányának és kétségbeesésének bűvös körében, aztán kirontott a nappaliba, hogy megparancsolja barátainak, ne nézzék a nőjét, ha bugyiban álldogálva panaszkodik nekik.
– Miért ne? – kérdezte Dunbar.
– Miért ne? – kiáltott fel Nately. – Azért, mert ő mostantól fogva az enyém, és nem illik nézegetnetek, hacsak föl nincs teljesen öltözve.
– Miért ne illene? – kérdezte Dunbar.
– Mit mondtam? – rántott egyet a vállán a lány. – Lui é pazzo!
– Si, é molto pazzo – visszhangozta a kishúg.
– Akkor pedig vetesd föl vele a ruháit, ha azt akarod, hogy ne lássuk meztelenül – vitatkozott Éhenkórász Joe. – Mi a jóistent akarsz tőlünk?
– Nem hallgat rám – vallotta be Nately jámborán. – Úgyhogy mostantól fogva nektek kell becsukni a szemeteket, vagy elfordulni, ha így kijön. Jó?
– Madonn'! – kiáltott föl elkeseredetten a nője, és kitrappolt a szobából.
– Madonn'! – kiáltott a kishúg, és utána trappolt.
– Lui é pazzo – jegyezte meg Yossarian joviálisan. – Ezt bizony el kell ismerni.
– Hé, elment az eszed, vagy mi? – kérdezte Éhenkórász Joe Natelytől. – Legközelebb talán azt akarod megtiltani neki, hogy kijárjon az utcára.
– Mostantól kezdve – mondta Nately a nőjének – megtiltom, hogy kijárj az utcára.
– Perché? – kérdezte ő kíváncsian.
– Perché? – sikította Nately megdöbbenve. – Mert nem szép dolog, azért.
– Perché no?
– Csak! – hajtogatta Nately. – Csak azért, mert igazán nem illendő, hogy ilyen csinos lány, mint te, férfiak után futkosson és lefeküdjön velük. Ami pénzre szükséged van, azt megkapod tőlem, úgyhogy nem kell tovább csinálnod.
– És mit kell helyette csinálnom?
– Mit? – mondta Nately. – Azt kell csinálnod, amit a barátnőid csinálnak.
– A barátnőim férfiak után futkosnak, és lefeküsznek velük.
– Akkor szerezz új barátnőket! Különben is az a kívánságom, hogy megszakíts mindenféle kapcsolatot az efféle nőkkel. A prostitúció káros! Mindenki tisztában van ezzel, még ő is. – Bizalommal fordult a tapasztalt vénemberhez. – így van?
– Nincs így – válaszolta a vénember. – A prostitúció teszi neki lehetővé, hogy emberekkel érintkezzen. Tiszta levegőt jelent, széles körű gyakorlatot, és távol tartja őt a bajoktól.
– Mostantól fogva – jelentette ki Nately szigorúan a nőjének – megtiltom, hogy szóba állj ezzel a bűnös vénemberrel.
– Va fongul! – válaszolta a nője, és elgyötört szemét a mennyezetre emelte. – Mit akar ez tőlem? – rimánkodott öklét rázva. – Lasciami! – mondta neki fenyegető nyomatékkal. – Stupido. Ha úgy gondolod, hogy az én barátaim annyira rosszak, akkor mondd meg a barátaidnak, hogy ne timi-tömögessék őket folyton!
– Mostantól fogva – mondta Nately a barátainak – jobban tennétek, fiúk, ha nem futtatnátok a barátnőit, hanem ti is letelepednétek végre.
– Madonn'! – kiáltottak fel a barátai, és elgyötört szemüket a mennyezetre emelték.
Nately tisztára elvesztette az eszét. Azt kívánta, hogy ők is nyomban essenek szerelembe és nősüljenek meg. Dunbar elvehetne Orr kurváját, Yossarian meg beleszerethetne Ducket nővérbe vagy valaki másba, akibe neki tetszik. A háború után mindnyájan Nately apjánál dolgozhatnának, és ugyanabban a villanegyedben nevelhetnék a gyerekeiket. Nagyon tisztán látta mindezt. A szerelem, mely teljesen kiforgatta önmagából, romantikus idiótává tette Natelyt, és a barátai szükségesnek látták, hogy behúzzák vissza a hálószobába, megvitatni vele Black kapitány dolgát. A lány belement, hogy nem fekszik le többé Black kapitánnyal, vagy nem adja oda neki azt a pénzt, amit Natelytől kap, de egy tapodtat sem engedett a rút, csimbókos, züllött, mocskos lelkű vénember iránti barátságából, aki sértő gúnnyal figyelte Nately virágzó szerelmi ügyét^ és nem volt hajlandó elismerni, hogy az amerikai kongresszus a leghatalmasabb tanácskozó testület az egész világon.
– Mostantól fogva – parancsolta meg keményen Nately a barát-nőjének – megtiltom, hogy még csak szóba is állj azzal az utálatos vénemberrel.
– Megint a vénember? – sikoltott a lány kínos zavarában. – Perché no?
– Mert nem szereti a Parlamentet.
– Mamma mia. Mi történt veled?
– Epazzo – jegyezte meg a kishúga filozofikusan. – Ez történt vele.
– Si – hagyta rá a nénje készségesen, és két kézzel tépdeste hosszú, barna haját – Lui é pazzo. De azért hiányzott neki Nately, amikor nem volt ott, és dühös volt Yossarianra, mikor az teljes erővel orrba vágta Natelyt, aki törött orral kórházba került.
Ami azt illeti, teljes egészében Knight őrmester volt az oka, hogy Yossarian beverte Nately orrát a Hálaadás Napján, miután a századnál mindenki alázatos köszönetet mondott Milónak a fantasztikusan dús lakomáért, amelyen a tisztek és a közkatonák egész délután kielégíthetetlenül csámcsogtak, továbbá a királyi bőkezűséggel adományozott olcsó, fölbontatlan whiskyspalackokért, amelyet számolatlanul osztott mindenkinek, aki kért belőle. Még be sem sötétedett, máris támolygó fiatal katonák bukkantak föl mindenfelé tésztafehér arcai, és részegen elfeküdtek a puszta földön. A levegő csípősre fordult. Sokan begőzöltek, ahogy teltek-múltak az órák, és tovább folyt a céltalan, lázongó ünneplés. Nyers, kegyetlen, dőzsölő szaturnália volt ez, amely duhaj hullámokban hömpölygött végig az erdőn, egész a tisztiklubig, aztán átterjedt a dombokon, s meg sem állt a kórházig meg a légelhárító ütegek fedezékéig. Verekedés tört ki, egy helyen bicskáztak. Kolodny tizedes átlőtte a lábát a századelhárító sátorban, mikor töltött fegyverrel játszadozott, s lábujjait meg a fogínyét vörösre festették a száguldó mentőkocsiban, ahol hanyatt feküdt, és sebéből sugárban spriccelt a vér. Elvágott ujjakkal, vérző koponyával, gyomorgörccsel és törött bokával botorkáltak az emberek bűnbánóan a gyengélkedősátorhoz, hogy Gus meg Wes pirosra fesse a lábujjukat és az ínyüket, meg csillapítót adjon nekik, amit a bokorba dobálhatnak. A vidám ünneplés hosszan az éjszakába nyúlt, és a csöndet gyakran törték meg vad, ujjongó üvöltések, mulatozó vagy okádó emberek jajkiáltásai. Mindezt aláfestette az öklendezés, a nyöszörgés, a nevetés, a köszöngetés, a fenyegetés és a káromkodás örvénylő moraja, meg a földhöz vagdalt palackok csörömpölése. Trágár nóta szólt a messzeségben. Rosszabb volt, mint a szilveszter.
Yossarian a biztonság kedvéért korán ágyba bújt, és azt álmodta, hogy majd az orrán csúszva rohan lefelé egy végtelen falépcsőn, míg sarka száraz, szaggatott kopogást hallat. Aztán fölébredt egy picit, és rájött, hogy valaki géppuskával lövöldöz rá. Megkínzott, rémült zokogás tört fel a torkából. Első gondolata az volt, hogy megint Milo támadja a századot. Lehemperedett a padlóra, és reszkető, imádkozó labdaként a priccse alá gurult. Szíve úgy vert, mint a gőzkalapác$, teste hideg verítékben fürdött. A repülőgépzaj elmaradt. Részeg, boldog nevetés hangzott messziről. „Búék, búék”, üvöltött széles jókedvvel egy diadalmas hang magasan föntről a géppuskatűz rövid sorozatai között, és Yossarian megértette, hogy valaki viccből fölmászott a homokzsákokból épített géppuskafészkekhez, amelyeket Milo telepített oda és látott el saját embereivel, miután megtámadta a századot.
Yossarian lángolt a dühtől, hogy éjszakai nyugodalmát tönkretették, őt magát meg nyöszörgő állattá alázták. Ölni akart, gyilkolni. Dühös volt, olyan dühös, mint még soha azelőtt, még annál is dühösebb volt, mint amikor McWatt nyakára fonta ujjait, hogy megfojtsa. A géppuska megint tüzet nyitott. Vad hangok kiabálták, hogy „Búék!”, és kárörvendő nevetés gördült le a dombokról a sötétségen át, mint valami boszorkányhuhogás. Yossarian bosszú-szomjasan rontott ki a sátrából 45-ösével, melynek csövébe egy töltényt dugott, miközben hátrarántotta a szánkót. Kibiztosított, hogy lövésre készen álljon. Hallotta, hogy mögötte Nately rohan, és a nevét kiabálja; nyilván vissza akarta tartani. A géppuska megint tüzet nyitott egy sötét magaslatról, mely a szerelőműhely mögött emelkedett, és a narancslángú nyomjelző lövedékek mint alacsonyan sikló szentjánosbogarak röppentek el a sötét sátrak fölött, csaknem súrolva a csúcsokat. A rövid sorozatok között megint durva nevetés dörgött. Yossarian érezte, hogy mint maró sav forr benne a méreg; az életére törnek – a kurvák! Vak, megveszekedett dühvel és elhatározással törtetett keresztül a századon, elrohant a szerelőműhely mellett, futott, amilyen gyorsan csak bírt, s már a dombok között dobogott fölfelé a szűk, kanyargó ösvényen, amikor Nately, aki még mindig aggódva és könyörögve szólongatta, hogy „Yo-Yo! Yo-Yo!”, és rimánkodott neki, hogy álljon meg, végre utolérte. Elkapta Yossarian vállát, és megpróbálta visszatartani. Yossarian lerázta magáról és megfordult. Nately megint belecsimpaszkodott, és Yossarian öklével egyenesen Nately ifjú, törékeny arcának közepébe vágott, amilyen keményen csak bírt, és szidta, mint a bokrot, aztán visszahúzta karját, hogy újra megüsse, de Nately már hörögve eltűnt a szeme elől. A földön feküdt összegömbölyödve, mindkét tenyere az arcán, és ujjai közül ömlött a vér. Yossarian anélkül, hogy visszanézett volna, megpördült, és nekirontott fölfelé az ösvénynek. Hamarosan megpillantotta a géppuskát. Két árnyék ugrott föl, amikor meghallották, hogy jön, és gúnyos nevetéssel eltűntek az éjszakában, mielőtt elérhette volna őket. Elkésett. Lépteik nesze elhalt, ahogy otthagyták neki üresen a homokzsák mellvédet az üvegkemény, mozdulatlan holdfényben. Yossarian szomorúan nézett körül. Hurrogó nevetés hallatszott megint, jó messziről. Egy ág reccsent a közelében. Yossarian a diadalmámor hideg izgalmában térdre vetette magát, és célzott. A homokzsák mellvéd másik oldaláról óvatos levélzörgést hallott, és leadott két lövést arrafelé. Valaki visszalőtt rá, és ő felismerte a lövést.
– Dunbar? – szólította.
– Yossarian?
A két férfi elhagyta rejtekhelyét, és leeresztett fegyverrel, fásult kiábrándulással indultak egymás felé, hogy a tisztáson találkozzanak. Mindketten enyhén borzongtak a fagyos levegőben, és nehezen lélegzettek a meredek lejtőn való felfutástól.
– A kurvák – mondta Yossarian. – Megléptek.
– Tíz évet raboltak el az életemből – kiáltott fel Dunbar. – Első gondolatom az volt, hogy az a kurvapecér Milo bombáz megint bennünket. Életemben nem féltem így. Bár tudnám, kik voltak ezek a kurvák.
– Az egyik Knight őrmester volt.
– Gyerünk, öljük meg. – Dunbar fogai vacogtak. – Nincs joga így megijeszteni bennünket. Yossarian már nem akart megölni senkit. – Segítsünk előbb Natelyn. Azt hiszem, jól elbántam vele ott a domb aljában.
De Natelynek nyoma sem volt az ösvény mentén, bár Yossarian felismerte a tetthelyet a vérfoltos kövekről. Nately a sátrában sem volt, és nem is érték utol, csak másnap reggel, amikor kórházba vonultak, miután rájöttek, hogy Nately még aznap éjjel kórházba vonult a törött orrával. Nately szikrázott rémült csodálkozásában, amikor Cramer nővér mögött papucsban meg köpenyben becsoszogtak, és kijelölték nekik az ágyakat. Nately orra helyén holmi dagadt roncs éktelenkedett, mindkét szeme alatt lila monokli. Szégyenlős zavarában kergén pirongott, és folyton azt mondogatta, hogy igazán sajnálja, amikor Yossarian átment az ágyához mentegetőzni, amiért leütötte. Yossarian rettenetesen érezte magát; ránézni se bírt Nately szétroncsolt ábrázatára, bár a látvány olyan nevetséges volt, hogy alig tudta megállni röhögés nélkül. Dunbar utálkozva figyelte érzelmeskedésüket, és mindhárman megkönnyebbültek, amikor Éhenkórász Joe viharzott be bonyolult fényképezőgépével meg világgá kürtölt vakbéltünetével, hogy Yossarian közelében legyen, és lefényképezze, ha Yossarian Ducket nővér szoknyája alatt turkál. Akárcsak Yossarian, hamarosan ő is csalódott reményeiben. Ducket nővér elhatározta, hogy férjhez megy egy orvoshoz – bármelyik orvoshoz, mert azok mind jól megtalálják számításukat az életben –, és nem akart semmit kockáztatni annak a férfinak a közelében, aki egy napon majd a férje lesz. Éhenkórász Joe mérges volt és vigasztalan, ám egyszer csak – csodák csodája! – barna kordbársony fürdőköpenyben a lelkészt vezették be, aki úgy tündöklőit a mérhetetlen és eltitkolhatatlan önelégültség sugárzó vigyorától, mint valami törpe világítótorony. A lelkész szívpanasszal lépett be a kórházba, amelyről az orvosok azt hitték, hogy a hasában levő gázoktól van, meg előrehaladott Wisconsin-sömörrel.
– Mi a nyavalya az a Wisconsin-sömör? – kérdezte Yossarian.
– Ezt szeretnék tudni az orvosok is! – vágta ki a lelkész büszkén, és felkacagott. Senki sem látta még ilyen jókedvűnek, ilyen boldognak. – Ilyesmi, hogy Wisconsin-sömör, nincs is. Nem értik? Hazudtam. Lepaktáltam az orvosokkal. Megígértem nekik, hogy tudatom velük, mikor múlik el a Wisconsin-sömöröm, ha ők nem próbálják meggyógyítani. Soha eddig nem hazudtam. Hát nem csodálatos?
A lelkész bűnt követett el, és jó volt. A józan ész azt mondta neki, hogy hazudozni meg a szolgálat alól kivonni magát, az bűn. Másfelől mindenki tudja, hogy a bűn gonosz dolog, s gonosz dologból semmi jó nem származik. Igen ám, csakhogy nagyon jól érezte most magát, határozottan remekül. Tehát ami mindebből logikusan következik, hogy hazudozni meg kivonni magát a szolgálat alól, az nem lehet bűn. Az isteni intuíció eme pillanatában a lelkész mesterien megtanulta a védekező érvelés célszerű technikáját, és felfedezése széles jókedvre derítette. Csodálatos volt. Rájött, hogy szinte bukfenc nélkül lehet beállítani a bűnt erénynek, a rágalmat igazságnak, a tehetetlenséget önmegtartóztatásnak, a pökhendiséget alázatnak, a kizsákmányolást emberségnek, a tolvajlást becsületnek, a gyalázkodást bölcsességnek, az erőszakot hazaszeretetnek, a kegyetlenkedést igazságszolgáltatásnak. Bárki megteheti: nem kell hozzá nagy ész. Csak jellemtelenség. A lelkész buzgó sietséggel trillázta el az ortodox erkölcstelenségek egész skáláját, míg Nately teljesen felajzva ült az ágyában, mint a barátok tébolyult kompániájának afféle centruma. Ez a szerep hízelgő és dühítő volt egyben, tudta, hogy hamarosan megjelenik valami szigorú tiszt, és mindnyájukat kihajítja innen, mint valami részeg bagázst. De senki sem zavarta meg őket. Este az egész banda vidáman kivonult, hogy megnézzen egy tetves, színes, szélesvásznú hollywoodi monstre filmet, és amikor az egész banda vidáman visszatért a tetves, színes, szélesvásznú hollywoodi monstre filmről, a katona fehérben már ott volt, mire Dunbar felsikoltott és összeomlott.
– Visszajött! – sikoltotta Dunbar. – Visszajött! Visszajött!
Yossarian lépés közben dermedt meg: megbénította Dunbar éles, túlvilági sikolya, meg a katona fehérben ismerős, morbid, fehérlő képe, tetőtől talpig gézbe és gipszbe pólyáivá. Yossarian torkából különös, remegő, önkéntelen zörej bugyogott föl.
– Visszajött! – sikoltotta megint Dunbar.
– Visszajött! – ismételte delíriumos lázában, gépies rettegéssel az egyik beteg.
A kórterem tüstént bolondokházává változott. Beteg és sebesült emberek tömege kezdett el zavarosan szónokolni, futkosni és ugrálni a teremben összevissza, mintha tűz ütött volna ki az épületben. Egy féllábú és félmankós beteg sebesen szökdécselt előre-hátra, és kiabált:
– Mi van? Mi van? Tűz van? Tűz van?
– Visszajött! – kiabált rá valaki. – Nem hallottad? Visszajött! Visszajött!
– Ki jött vissza? – kiabált valaki más. – Ki jött vissza?
– Miért jött vissza? Mit csináljunk?
– Ég a ház?
– Keljetek föl, és fussunk, a jóistenit neki! Mindenki föl, aztán futóra!
Mindenki kiugrott az ágyból, és elkezdett futkosni a terem egyik végéből a másikba, aztán onnan vissza. Az egyik kémelhárító pisztolyát kereste, hogy lelője a másik kémelhárítót, aki belekönyökölt a szemébe. A kórteremben kitört a káosz. A magas lázban deliráló beteg kiugrott a terem közepére, és majdnem fölbukott a féllábú betegben, aki mankójának gumivégével véletlenül rátaposott a másik meztelen lábára, és szétmorzsolta néhány lábujját. A lázban deliráló, szétmorzsolt lábujjú beteg a padlóra rogyott, és sírt kínjában, míg a többiek átgázoltak rajta, és még kínzóbb fájdalmakat okoztak neki a vak, fékevesztett kavargásban. „Visszajött!” Egyre csak ezt motyogták, kántálták és kiabálták hisztérikusan, ahogy ide-oda fut-károztak. „Visszajött! Visszajött!” Cramer nővér termett közöttük hirtelen, mint valami pörgő közlekedési rendőr, és kétségbeesetten igyekezett közöttük rendet teremteni, majd gyámoltalan könnytócsává változott, amikor ez nem sikerült neki. „Hallgassanak, kérem, hallgassanak”, sürgette őket görcsös zokogás közepette. A lelkész sápadt volt, mint a kísértet, és azt se tudta, mi történik körülötte. Nately se tudta, aki Yossarian oldalához húzódott, és a könyökébe kapaszkodott, és Éhenkórász Joe se, aki óvatosan mögöttük ment, cingár kezét ökölbe szorítva, jobbra-balra nézegetve, míg arcára kiült a félelem.
– Hé, mi van itt? – könyörgött Éhenkórász Joe. – Mi az isten történik itt?
– Ugyanaz jött vissza – kiáltott rá Dunbar jelentőségteljesen, és hangja tisztán emelkedett a pokoli zsivaj fölé. – Nem érted? Ugyanaz jött vissza!
– Ugyanaz! – Yossarian hallotta, hogy a hangja mély, tehetetlen, baljós izgalomban remeg, ahogy Dunbar után ő is odanyomakodott az ágyhoz, ahol a katona fehérben feküdt.
– Nyugi, pajtikám, nyugi – tanácsolta a kurta texasi hazafi nyájasan, bizonytalan vigyorral. – Nincs ok az izgalomra. Vegyük csak egy kicsit könnyedebben a dolgot, jó?
– Ugyanaz! – kezdték mormolni, kántálni és kiabálni a többiek. Hirtelen Ducket nővér is köztük volt. – Mi történik itt? – kérdezte.
– Visszajött! – sikoltotta Cramer nővér, és a karjaiba vetette magát.
– Visszajött! Visszajött!
Tényleg ugyanaz jött vissza. Néhány centivel rövidebb, néhány kilóval meg több, de Yossarian abban a pillanatban fölismerte a két merev karjáról, a két merev, vastag hasznavehetetlen lábáról, ahogy mind a négy végtagja csaknem merőlegesen ki volt feszítve fölötte a levegőben a csigákon átvetett vastag kötelekhez meg a hosszúkás súlyokhoz, és a repedezett szélű fekete üregről a szája fölött. Megvolt rajta a cinkcső, amely az ágyékán emelkedett ki a durva, kőkemény masszából, és a padlón álló tiszta üvegedénybe vezetett. Megvolt a másik tiszta üvegedény is egy polcon, amiből az átlátszó folyadék csepegett bele a karja hajlatánál. Yossarian bárhol fölismerte volna. Azon tűnődött, ki is lehet benne voltaképpen.
– Nincs benne senki! – nyerített rá váratlanul Dunbar.
Yossarian érezte, hogy szíve kihagy egy ütemet, s a lába megbicsaklik alatta. – Mit beszélsz? – kiáltotta, és megrettenve nézte a Dunbar szemében szikrázó elkínzott aggodalmat és arcának vad rémülettől tébolyult kifejezését. – Bediliztél, vagy mi van? Mi az istent értesz azon, hogy nincs benne senki?
– Kilopták belőle! – kiáltott vissza Dunbar. – Olyan üres belül, mint egy csokoládékatona. Egyszerűen kivették belőle, a kötést meg itt hagyták.
– Miért csinálták volna?
– Miért csinálnak mindent!
– Kilopták belőle! – sikoltott fel valaki, és szerte a kórteremben elkezdtek sikoltozni az emberek, hogy „Kilopták belőle! Kilopták belőle!”
– Menjenek vissza az ágyukhoz – rimánkodott Ducket nővér Yossariannak meg Dunbarnak, félénken lökdösve Yossarian mellét. – Kérem, menjenek vissza az ágyukhoz.
– Te megőrültél! – kiáltott Yossarian dühösen Dunbarra. – Honnan a jóistenből veszed te ezt?
– Látta valaki? – hajtogatta a magáét Dunbar gyilkos buzgalommal.
– Te láttad, nem? – mondta Yossarian Ducket nővérnek. -Mondd meg Dunbarnak, hogy van benne valaki.
– Schmulker hadnagy van benne – mondta Ducket nővér. – Teljesen összeégett.
– Láttad vagy nem láttad?
– Látta, Ducket nővér?
– Láttad, ugye?
– Az az orvos, aki bekötözte, az látta.
– Hozd ide, légy szíves. Melyik orvos volt az?
Ducket nővér hápogó csodálkozással fogadta a kérdést. – Az az orvos nincs is itt – kiáltott föl. – A beteget így hozták hozzánk egy tábori kórházból.
– Látod? – sikoltotta Cramer nővér. – Nincs benne senki!
– Nincs benne senki! – nyerítette Éhenkórász Joe, és dobogni kezdett a lábával.
Dunbar kitört a gyűrűből, és dühösen a katona fehérben ágyához ugrott, hogy maga nézzen utána, égő szemét mohón odatapasztva a fehér kötés páncélján tátongó fekete lyukra. Még akkor is meghajolva bámult fél szemével a katona fehérben szája fölött levő világtalan, béna űrbe, amikor a tábori csendőrök berontottak, hogy segítsenek Yossariannak elhurcolni onnan. Az orvosok derekán pisztoly volt. Az őrség puskát és géppisztolyt viselt, azzal lökdösték, taszigálták vissza a morgolódó betegek tömegét. Ott termett egy kerekes hordágy is, és a katona fehérben ügyesen ki lett emelve az ágyából, és egy másodperc alatt kigördült a láthatárból. A tábori csendőrök meg az orvosok végigjárták a kórtermet, és mindenkit megnyugtattak, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Ducket nővér megrángatta Yossarian karját, és lopva a fülébe súgta, hogy találkozzanak kinn a folyosón, a szerszámkamrában. Yossarian földerült. Azt hitte, Ducket nővér végre le akar feküdni neki, és abban a pillanatban, amint a szerszámkamrába értek, már húzta is föl a szoknyáját, de Ducket nővér ellökte magától. Sürgető hírt hozott Dunbarról.
– El akarják tűntetni – mondta.
Yossarian értetlenül meredt rá. – Mit akarnak vele? – kérdezte meglepetten, és hülyén nevetett. – Mit jelent ez?
– Nem tudom. Csak hallottam, ahogy egy ajtó mögött ezt mondták.
– Kik?
– Nem tudom. Nem láttam őket. Csak hallottam, amint azt mondták, hogy el fogják tűntetni Dunbart.
– Miért akarják eltűntetni?
– Nem tudom.
– Ennek nincs semmi értelme. Még nyelvtanilag sem jó. Mi a jó istent jelent az, hogy eltűntetnek valakit?
– Nem tudom.
– Jézusom, de sokat tudsz!
– Miért esel nekem? – protestált Ducket nővér, aki érzelmeiben volt megsértve, és elkezdte nyelni a könnyeit. – Csak segíteni akarok. Nem az én hibám, hogy el akarják tűntetni, nem? Még csak nem is lett volna szabad elmondanom neked.
Yossarian a karjába vette, és gyöngéd, visszafojtott szenvedéllyel megölelte. – Ne haragudj – mondta, és tisztelettudóan arcon csókolta, aztán elrohant figyelmeztetni Dunbart, aki sehol sem volt található.
Yossarian életében először imádkozott. Letérdelt, és úgy imádkozott Natelynek, hogy ne jelentkezzen önként hetven bevetésnél többre, miután Félkupica Fehér Főnök tényleg meghalt tüdőgyulladásban a kórházban, és Nately megpályázta magának a munkakörét. De Nately nem akart rá hallgatni.
– Továbbra is bevetésre kell repülnöm – hajtogatta Nately nyomorultan, megtört mosollyal. – Különben hazaküldenek.
– És?
– És én nem akarok addig hazamenni, amíg őt is magammal nem vihetem.
– Hát ennyire odavagy érte?
Nately borongva bólintott. – Különben soha nem találnám meg újra.
– Akkor meg osztasd be magad a földi személyzethez – érvelt Yossarian. – A bevetéseidet befejezted, a repülési pótlékra meg nincs szükséged. Miért nem kéred magadnak Félkupica Fehér Főnök munkakörét, ha kibírod, hogy Black kapitány alatt dolgozz?
Nately a fejét rázta, és arcát szégyenlős, bánatos sanyarúság sötétítette el. – Nem adnák nekem úgyse. Beszéltem Korn ezredessel, és ő azt mondta, vagy megyek továbbra is bevetésre, vagy küldenek haza.
Yossarian vadul káromkodott. – Merő aljasság.
– Azt hiszem, nem is bánom. Hetven bevetést repültem, anélkül, hogy bajom lett volna. Gondolom, tudok még néhányat repülni.
– Egyáltalán ne csinálj addig semmit, amíg nem beszélek valakivel – határozta el magát Yossarian, és Milóhoz fordult segítségért, aki azután tüstént Cathcart ezredeshez fordult segítségért, hogy ossza be több harci bevetésre.
Milo megkülönböztetett hírnevet vívott ki magának. Félelem nélkül szállt szembe a veszéllyel, amikor megvádolták, hogy olajat meg golyóscsapágyat ad el Németországnak jó áron, nagy haszonnal, és ezzel segít tartani a hatalmi egyensúlyt a szemben álló felek között. A támadás tüzében kegyes, végtelen nyugalom jellemezte. A cél iránti odaadásban, kötelességén messze túl és jóval felül haladva, olyan magasra emelte a konyháiban az élelmiszerárakat, hogy a tiszteknek és a legénységi állománynak teljes zsoldja az ő zsebébe vándorolt, ha enni akartak. Másik lehetőségük – természetesen volt az is, minthogy Milo megvetette a kényszert, és méltán tekintette magát a szabad választás ékesszóló bajnokának – az éh-halál volt. Amikor ez a hadmozdulata az ellenség ellenállásába ütközött, tekintet nélkül hírnevére és önnön biztonságára, szilárdan tartotta pozícióit, és hősiesen idézte a kereslet és kínálat törvényét. S mikor végül valahol valaki nemet mondott, Milo kelletlenül vonult vissza, de visszavonulásában is vitézül hadakozott a szabad emberek ama történelmi jogáért, hogy mindenüket odaadhassák a létfenntartáshoz szükséges javakért.
Milót leleplezték, rajtacsípték, amint épp kirabolta honfitársait, minek következtében árfolyama soha nem volt magasabb. És szavait tettekkel is bizonyította, amikor egy vastag nyakú minnesotai őrnagy ajkát összeszorítva fellázadt, megtagadta az engedelmességet, és követelte a szindikátustól a részesedését, amelyről Milo folyton azt mondogatta, hogy mindenkinek kijár. Milo azzal felelt a kihívásra, hogy egy keze ügyébe eső papírrongyra ráírta, „Egy rész”, és olyan erényes megvetéssel nyújtotta át, hogy kivívta ismerői irigy csodálkozását. Dicsősége tetőpontján állt, és Cathcart ezredest, aki ismerte és csodálta Milo hadi káderlapját, mélyen meglepte a hódolatteljes alázat, amivel az ezredparancsnokságon jelentkezett, és előterjesztette ama fantasztikus kérelmét, hogy bízzák meg még veszélyesebb feladatokkal.
– Több harci bevetésre akar repülni? – hápogott Cathcart ezredes. – Mi az istennyilának?
Milo illedelmes hangon, jámborán lehajtott fővel válaszolt. – Teljesíteni akarom a kötelességemet, ezredes úr. A haza háborút visel, és én harcolni akarok a védelmében, mint a többi bajtársam.
– De Milo, maga megteszi a kötelességét – kiáltott fel Cathcart ezredes olyan nevetéssel, amelyben csak úgy mennydörgött az atyafiságos jóindulat. – Nem tudom, kit tudnék megnevezni, aki többet tett volna az emberekért, mint maga. Ki adott nekik gyapotot csokoládébatyuban?
Milo lassan és szomorúan rázta a fejét. – De jó géhás tisztnek lenni háború idején nem elég, ezredes uram.
– De mennyire, hogy elég, Milo. Fogalmam sincs, mi ütött magába.
– De mennyire, hogy nem elég, ezredes úr. – Milo kissé kemény hangon tette ellenvetését, és alázatos pillantását jelentőségteljesen épp csak addig emelte fel, hogy elkaphassa Cathcart ezredesét. -Az emberek suttognak.
– Ja, erről van szó? Mondja csak be a nevüket, Milo. Mondja be a nevüket, és lesz gondom rá, hogy az ezred minden veszélyes bevetésén ott legyenek.
– Nem, ezredes úr, attól tartok, igazuk van – mondta Milo, és feje megint lehorgadt. – Pilótának küldtek engem Európába, tehát több időt kell harci bevetésre szánnom, és kevesebb időt géhás tiszti beosztásomra.
Cathcart ezredes meg volt lepve, de hajlandó volt segíteni. – Hát jól van, Milo, ha maga tényleg így érzi, biztos vagyok benne, hogy olyan megegyezésre jutunk, amilyenre csak akar. Mennyi ideje van itt, tengerentúlon?
– Tizenegy hónapja, ezredes úr.
– És hány bevetést repült?
– ötöt.
– Ötöt? – kérdezte Cathcart ezredes.
– Ötöt, ezredes uram.
– Ötöt, igen? – Cathcart ezredes tűnődve dörzsölte a képét. – Ez nem valami sok, mi?
– Nem-e? – kérdezte Milo borotvaéles hangon, és megint fölnézett.
Cathcart ezredes meghunyászkodott. – Ellenkezőleg, nagyon is sok, Milo – javította ki magát sietve. – Egyáltalán nem kevés.
– Nem, ezredes uram – mondta Milo bágyatag, sóvárgó sóhajjal –, nem valami sok. Még ha ön nagylelkűen az ellenkezőjét állítja is.
– De tényleg nem kevés, Milo. Egyáltalán nem kevés, ha figyelembe veszi egyéb értékes munkálkodását, öt bevetés, ennyit mondott? Csak öt?
– Csak őt, ezredes úr.
– Csak öt – Cathcart ezredes egy pillanatra szörnyen elszontyolodott, amikor azon tűnődött, mit akarhat tulajdonképpen Milo, és vajon nem szerzett-e már nála is rossz pontokat? – Öt, az nagyon sok, Milo – jegyezte meg föllelkesülve, mert valami reménysugarat vélt fölfedezni. – Ez átlagban kis híján egy egész bevetést kiad havonta. És fogadni mernék, ebben az összegben nincs benne az, amikor minket megbombázott.
– De igen, ezredes uram. Benne van.
– Benne van? – kérdezte Cathcart ezredes jámbor csodálkozással. – Maga ténylegesen nem repült velük arra a bevetésre, így van? Ha jól emlékszem, lenn volt velem együtt az irányítótoronyban, így van?
– De az az én bevetésem volt – szegült szembe Milo. – Én szerveztem meg, az én gépeimet, az én hadianyagomat vettük igénybe. Én terveztem az egész dolgot, én magam ellenőriztem a végrehajtást.
– Ez bizonyos, Milo, ez bizonyos. Én nem is vitatom. Csak azért vizsgálom felül a számokat, hogy megbizonyosodjam, csakugyan azt követeli-e, ami kijár magának. Beszámolta azt is, amikor szerződtünk magával, hogy megbombázza az orvietói hidat?
– Dehogy, ezredes úr, dehogy. Nem hiszem, hogy beszámíthatnám, minthogy akkor Orvietóban voltam a légelhárítás tüzet irányítani.
– Nem értem a különbséget, Milo. Mégiscsak a maga bevetése volt ez. És meg kell mondanom, istentelen jó bevetés volt. A hidat nem találtuk el, de gyönyörű bombarácsot sikerült kialakítani. Emlékszem Peckem tábornok megjegyzéseire. Nem, Milo, én ragaszkodom hozzá, számítsa csak bevetésnek Orvietót is.
– Ha ragaszkodik hozzá, ezredes uram.
– De még mennyire, Milo. No lássuk csak... van hát magának teljes hat bevetése, ami bizony istentelenül sok, Milo, istentelenül sok, de tényleg. Hat bevetés, ez húsz százalék emelkedést jelent néhány perc leforgása alatt, ami nem kevés, Milo, egyáltalán nem kevés.
– A többiek közül sokaknak hetven van – fejtegette Milo.
– De ők nem csináltak gyapotot csokoládébatyuban, így van? Milo, maga többet tett, mint ami a kötelessége.
– De övék minden hír és lehetőség – ragaszkodott Milo a magáéhoz olyan nyűgösen, hogy az már a siránkozás határát is súrolta. -Ezredes úr, én is benne akarok lenni, én is harcolni akarok, mint a többi bajtársam. Ezért vagyok itt. És kitüntetéseket is akarok.
– Igen, Milo, persze. Mi mindannyian több időt akarunk a harcnak szentelni. De az olyanok, mint maga meg én, egészen másként szolgálnak. Vessen csak egy pillantást az én hadi káderlapomra. – Cathcart ezredes lekicsinylő nevetést hallatott. – Fogadni merek, Milo, az emberek általában nem tudják, hogy én magam se repültem többet négy bevetésnél, így van?
– Nem, ezredes uram – válaszolta Milo. – Az emberek általában úgy tudják, hogy ön csupán két bevetést repült. Az egyiket akkor, amikor Aarfy véletlenül ellenséges terület fölé vitte a gépet Nápoly helyett, ahová vízhűtőért mentek volna a feketepiacra.
Cathcart ezredes zavartan elpirult, és elállt a további érveléstől. – Rendben van, Milo. Én nem tudom magát eléggé dicsérni azért, amit tenni szándékozik. Ha ez tényleg olyan sokat jelent magának, őrnagy őrnaggyal beosztatom magát a kővetkező hatvannégy bevetésre, hogy megcsinálja maga is a maga hetvenét.
– Köszönöm, ezredes uram, köszönöm, ezredes úr. ön nem is tudja, mit jelent ez.
– Igazán semmiség, Milo. Én pontosan tudom, mit jelent ez.
– Nem, ezredes úr, nem hiszem, hogy ön tudja, mit jelent ez – ellenkezett Milo nyomatékosan. – Valakinek azonnal át kell venni helyemet a szindikátus irányításában. Nagyon bonyolult munka, engem meg bármely pillanatban kilőhetnek.
Cathcart ezredes azonnal kivirult a gondolatra, és zsugori hévvel dörzsölni kezdte a tenyerét. – Tudja, Milo, azt hiszem, Korn ezredes meg én hajlandók leszünk kivenni a maga kezéből a szindikátust – ajánlotta mellesleg, és csaknem a száját nyalogatta ínyenc várakozásában. – A feketepiaci lukulluszparadicsom-spekulációban szerzett tapasztalatainknak bizonyára jó hasznát fogjuk venni. Hol kezdjük?
Milo állhatatosan nézte Cathcart ezredest, jóságos, ármánytól tiszta tekintettel. – Köszönöm, ezredes úr, ez igazán szép öntől. Kezdjük a Peckem tábornok sótlan diétájával és a Dreedle tábornok zsírtalan diétájával.
– Adjon csak egy ceruzát. Mi a következő?
– A cédrusfa.
– Cédrusfa?
– Libanoni cédrus van útban Oslo felé a fűrészmalomba, ahol zsindelyt vágnak belőle a Cape Cod-i építők számára. Igen, céódé. Aztán itt van a borsó.
– Borsó?
– A nyílt tengeren van. Hajószám van borsónk a nyílt tengeren Atlantából Hollandiába, hogy kifizessük vele a Genovába hajózott tulipánt, hogy kifizessük vele a sajtot Bécs számára. Eftö.
– Eftö?
– Előre fizetendő a teljes összeg. A Habsburgok inognak.
– Milo.
– És ott ne felejtse a galvanizált cinket az áruházban. Flint. Négy kocsirakomány galvanizált cinket kell tizennyolcadikán délben Damaszkuszba röpíteni a kohókhoz vées, tíz nap múlva Calcuttában két százalék átébé. Egy Messerschmitt-rakomány kender Belgrádban elcserélendő egy fél C-14-es rakomány félérett datolyára, amit Khartúmból sóztunk a nyakukba. A pénzen vegyen portugál ajókát, amit Lisszabonnak majd megint eladunk, hogy fizethessük az egyiptomi gyapotot, ami Mamaroneckből ömlik vissza hozzánk, és szedjen össze Spanyolországban annyi narancsot, amennyit csak tud. A naranjá-ért mindig kápéval fizessen.
– Naranja?
– Így hívják Spanyolországban a narancsot, ez pedig spanyol narancs. Ja, igen. El ne feledkezzen a Piltdowni ősemberről.
– Piltdowni ősember?
– Igen, Piltdowni Ősember. A Smithson Intézet jelenleg nincs olyan helyzetben, hogy megfizethesse árainkat egy második Piltdowni Ősemberért, de erősen bíznak egy vagyonos ember halálában és a kegyes adományban, úgyhogy...
– Milo.
– Franciaország annyi petrezselymet vesz föl, amennyit küldünk neki, és gondolom, küldenünk kellene, mert kell a frank a líráért, a líra a pfennigért, a pfennig meg a datolyáért, ami visszakerül hozzánk. Rendeltem a szindikátusnak egy hatalmas hajórakomány perui balsafát is, amit a konyhákban fogunk részarányosan szétosztani.
– Balsafa? Mit kezdenek a konyhák a balsafával?
– Manapság nem könnyű szert tenni jó balsafára, ezredes úr. Én csak arra gondoltam, hogy hiba volna föladni a lehetőséget, amikor a vásárlásra alkalom kínálkozott.
– Persze, nyilván – mélázott Cathcart ezredes értetlenül, olyan arckifejezéssel, mint aki tengeribetegséget kapott. – Az ár nyilván méltányos volt.
– Az ár – mondta Milo –, az ár fölháborító volt... – ténylegesen iszonyú. De minthogy egyik leányvállalatunktól vásároltuk, boldogan fizettük ki. Meg ne feledkezzen a nyersbőrről.
– Nyersbőrről?
– Nyersbőrről.
– Nyersbőrről?
– Nyersbőrről. Buenos Airesben. Ki kell csereztetni.
– Csereztetni.
– Új-Fundlandban. Aztán továbbhajózni Finnországba kápé, mire a tavaszi olvadás megkezdődik. Finnországban minden szállítmány neftö megy, mielőtt a tavaszi olvadás megkezdődik.
– Nem fizetendő előre a teljes összeg – találgatta Cathcart ezredes.
– Nagyon jó, ezredes úr. Önnek van tehetsége, ezredes uram. Aztán itt van még a parafa.
– A parafa?
– Megy New Yorkba, aztán egy szállítmány blúz Toulouse-ba, a sonka Sanghajba, és kalocsni jön Karachiból, és bunda megy Burmába.
– Milo.
– És még vizet is kell hordanunk a tengerbe, ezredes uram.
Cathcart ezredes ég felé tárta karjait. – Hagyja abba, Milo! – kiáltotta csaknem könnyezve. – Nincs semmi értelme. Maga éppolyan, mint én: nélkülözhetetlen! – Félrelökte ceruzáját, és rémült elkeseredéssel talpra állt. – Milo, maga nem repülhet hatvannégy bevetésre. Sőt egyetlen bevetésre sem repülhet. Az egész rendszer széthullik darabokra, ha magával történik valami.
Milo higgadtan bólogatott, öntelten és elégedetten. – Ezredes uram, csak nem akarja megtiltani, hogy harci bevetésre repüljek?
– Milo, én megtiltom önnek, hogy valaha is harci bevetésre repüljön – jelentette ki Cathcart ezredes kemény, megingathatatlan fensőbbséggel.
– De ez így nem méltányos, ezredes uram – mondta Milo. – Mi lesz az én hadi káderlapommal? A többieknek jut minden dicsőség, kitüntetés meg hírnév. Miért húzzam én a rövidebbet csak azért, mert jól ellátom a tisztemet mint géhás?
– Nem, Milo, ez nem méltányos. De nemigen látok kivezető utat.
– Hátha találnánk valakit, aki bevetésre repülne helyettem.
– Sőt hátha találnánk valakit, aki bevetésre repülne maga helyett – ajánlotta Cathcart ezredes. – Mi a véleménye a pennsylvaniai és nyugat-virginiai sztrájkoló szénbányászokról?
Milo a fejét rázta. – Sokáig tartana a kiképzésük. De vegyük csak a század katonáit, ezredes uram. Igazán kötelességük tenni valamit értem viszonzásképp.
– Sőt vegyük csak a század katonáit, Milo! – kiáltott fel Cathcart ezredes. – Végül is, amit tett, az ő érdekükben tette. Igazán kötelességük tenni valamit magáért viszonzásképp.
– Ami méltányos, az méltányos.
– Ami méltányos, az méltányos.
– Felváltva teljesíthetnék, ezredes uram.
– Sőt felváltva teljesíthetnék a maga bevetéseit, Milo.
– És ki kapja az elismerést?
– Maga kapja az elismerést, Milo. És ha valaki kitüntetést kap azokon a bevetéseken, amiket maga helyett repülnek, az a kitüntetés magát illeti.
– És ki hal meg, ha valaki elesik?
– Ő hal meg, ez természetes. Végül is, ami méltányos, az méltányos, Milo. Már most is elég durcásak, mert hetvenre ugrottam. Ha csak egyet el tudok kapni ezek közül a tényleges tisztek közül, aki megrepüli nekem a többletet, a többi nyilván nem fog akadékoskodni.
– Nately meg fogja repülni önnek, ezredes uram – mondta Milo.
– Nemrégiben közölték velem szigorú titoktartás mellett, hogy mindent megtesz, amit csak kell, ha Európában maradhat a nőjével, akibe mélységesen beleszeretett.
– Sőt, Nately meg is repüli a többletet! – jelentette ki Cathcart ezredes, és harsány, diadalmas csattanással ütötte össze tenyerét. – Igen, Nately repüli a többletet. Most azután ugrásszerűen fogom emelni a bevetéseket, rögtön nyolcvanra, és ezzel tényleg kiütöm Dreedle tábornok szemét. Ez lesz csak a jó ürügy, hogy azt a tetves patkányt, azt a Yossariant visszavezényeljük harcállományba, és a végén talán még el is esik.
– Yossarian? – mély gond remegése futott végig Milo egyszerű, derék arcvonásain, míg gondterhelten bökte előre vörösesbarna bajuszának egyik szarvát.
– Yossarian, bizony. Hallom, mindenfelé azt híreszteli, hogy ő befejezte a bevetéseket, meg hogy számára a háború véget ért. Az lehet, hogy a saját bevetéseit befejezte. De nem fejezte be a maga bevetéseit, mi? Haha! Lesz még egy-két meglepetésben része!
– Ezredes uram, Yossarian a barátom – vetette ellene Milo. -Nem szeretném, ha engem terhelne a felelősség azért, hogy visszakerül harcállományba. Sokat köszönhetek Yossariannak. Nincs rá mód, hogy vele kivételt tegyünk?
– Azt már nem, Milo – kotkodácsolta fennen Cathcart ezredes, akit mélyen megrázott ez a javaslat. – Nem csinálhatunk sztárokat. Mindenkit egyformán kell kezelnünk.
– Mindent, amim csak van, odaadnék Yossariannak – állhatatoskodott Milo keményen Yossarian érdekében. – De mivel nincs mindenem, nem tudok neki mindent odaadni, igaz? Úgyhogy neki is vállalnia kell a kockázatot, mint a többieknek, nem igaz?
– Ami méltányos, az méltányos, Milo.
– Igen, ezredes uram, ami méltányos, az méltányos – hagyta helyben Milo. – Yossarian sem különb a többinél, és nincs joga semmi különleges kivételezésre, igaz?
– Igaz, Milo. Ami méltányos, az méltányos.
És Yossariannak ideje sem maradt, hogy megmeneküljön a harcállományból, miután Cathcart ezredes még aznap késő délután közhírré tette, hogy nyolcvanra emeli a bevetések számát, és nem maradt ideje lebeszélni Natelyt, hogy vállalkozzék a megrepülésükre, sőt még arra sem, hogy Dobbsszal újabb összeesküvést szőjön Cathcart ezredes meggyilkolására, mert másnap hajnalban váratlanul riadóztatták, és mielőtt tisztességes reggelit készíthettek volna, a katonákat máris betuszkolták a teherautókba, majd teljes sebességgel az eligazításra szállították őket, onnan meg ki a repülőtérre, ahol a tiktakoló üzemanyagtöltők még nyomták a repülőbenzint a gépek tankjaiba, és a loholó tűzszerészegységek még mindig dolgoztak ördögi gyorsasággal, hogy az ezerfontos rombolóbombákat beemeljék a bombaszekrényekbe. Mindenki rohant, és a motorokat már be is indították, be is melegítették, mire az üzemanyagtankok megteltek.
A hírszerzés jelentette, hogy a németek aznap reggel La Speziá-ban egy kiszuperált olasz nehézcirkálót szándékoznak bevontatni a kikötő csatornájának bejáratába, és ott elsüllyeszteni, hogy megfosszák a szövetséges erők mélyjáratú hajóit a kikötési lehetőségektől, ha elfoglalnák a várost. A katonai hírszerzés jelentései ez egyszer igaznak bizonyultak. A hosszú hajó már félúton volt a kikötővel szemben, amikor ők nyugatról rárepültek, és rajonként pompás telitalálatokkal darabokra zúzták, aminek következtében az ezredbecsület mérhetetlen büszke hullámai öntötték el őket mindaddig, amíg el nem öntötte őket a hatalmas légelhárítótűz, ami a hatalmas, patkó alakú hegyvidék közé telepített ütegekből zúdult rájuk. Még Havermeyer is a tőle telhető legvadabb megtévesztő manőverezésre szánta el magát, amikor észrevette, micsoda roppant távolságot kell még átröpülnie, hogy megmeneküljön, Dobbs pedig, aki kötelékének egyik gépét vezette, cikbe ment, amikor cakkolni kellett volna, s így nekiütődött a szomszéd gépnek, és leborotválta annak a farkát. Az ő szárnya meg tőből levált, és a gépe alig egy pillanat alatt kizuhant a látómezőből, mint egy darab kőszikla. Nem gyulladt ki, nem füstölt, külső zaj nem hallatszott. A megmaradt szárny úgy pörgött, mint a betonkeverő kanala, amikor a gép ólomsúly gyanánt orrával nyílegyenesen, növekvő sebességgel zuhant lefelé, aztán belecsapódott a vízbe, ami abban a pillanatban tajtékozva megnyílt előtte, mint fehér vízililiom a sötétkék tengeren, majd almazölden pezsgő gejzírként csapódott össze, amikor a gép alámerült. Másodpercek leforgása alatt történt. Nem volt ejtőernyő. És a másik gépen Nately is elesett.
Nately halála csaknem megölte a lelkészt. Tappman lelkész a sátrában ült, és olvasószemüvegével a szemén irományaira görnyedt, amikor csengett a telefon, és a légi katasztrófa hírét közölték vele a repülőtérről. Egész belseje nyomban hideg agyaggá változott. Remegett a keze, amikor a kagylót letette. Aztán a másik keze kezdett remegni. A szerencsétlenség túl nagy volt ahhoz, hogy elmélkedjen fölötte. Tizenkét ember esett el... milyen rémítő, milyen nagyon, nagyon iszonyatos! Rémülete nőttön-nőtt. önkéntelenül imádkozni kezdett, nehogy Yossarian, Nately, Éhenkórász Joe vagy más barátja az áldozatok listáján legyen, aztán bűnbánóan korholta magát, mert az ő biztonságukért imádkozni annyit jelentett, mint a többi fiatalember haláláért imádkozni, akiket nem ismert. Elkésett már az imával; de mást nem tudott csinálni. Szíve akkora zajjal lüktetett, mintha valahonnan kívülről hangzott volna, és tudta, soha többé nem ülhet úgy fogorvosi székbe, nem nézhet úgy egy sebészszerszámra, nem láthat úgy egy autóbalesetet vagy hallhat egy éjszakai sikolyt, hogy ne tapasztalja ezt a vad dobogást a mellében, meg a félelmet, hogy rögtön elpusztul. Soha nem fog még egyszer verekedést végignézni félelem nélkül, anélkül, hogy elfogná a rettegés: rögtön elájul, és repedt koponyával elnyúlik a járdán, vagy végzetes szívrohamot kap, vagy agyvérzést. Azon tűnődött, látja-e még vajon a feleségét és három gyermekét. Azon tűnődött, vajon lássa-e még a feleségét, most, hogy Black kapitány ilyen súlyos kétségeket plántált belé a női hűség és jellem állhatatosságát illetően. Úgy érezte, oly sok más férfi van, aki sokkal jobban ki tudja elégíteni az asszony szexuális vágyait. Amikor mostanában a halálra gondolt, mindig a feleségére gondolt, és amikor a feleségére gondolt, mindig arra gondolt, hogy el fogja veszíteni.
Még egy perc, és a lelkész erősnek érezte magát, hogy felálljon és komor vonakodással a szomszéd sátorhoz menjen Whitcomb őr-mesterért. Whitcomb őrmester dzsipjén indultak útnak. A lelkész ökölbe szorította kezét az ölében, hogy ne remegjen. Összezárta fogait, és megpróbálta nem hallani, amint Whitcomb őrmester kitörő örömmel csicsergett a tragikus eseményről. Tizenkét elesett tizenkét részvétlevelet jelentett, amely egy kötegben küldhető a legközelebbi hozzátartozóknak Cathcart ezredes aláírásával ellátva, és ez reményt adott Whitcomb őrmesternek arra, hogy Cathcart ezredest húsvétig behozhatja a Saturday Evening Post-ba egy cikk erejéig.
A repülőtéren nehéz csend uralkodott, mely megbénítva a mozgást, mintha kegyetlen őrült varázslattal tartaná fogva éppen azokat, akik megtörhetnék. A lelkész meg volt illetődve. Soha azelőtt nem szállt rá ilyen hatalmas, ilyen ijesztő csend. Majd kétszáz fáradt, komor, levert ember állt ejtőernyőzsákját tartva az eligazítás sátra előtt, mogorva és mozdulatlan tömegben; arcukon kába szomorúság ült. Mintha nem akarnának menni, mintha képtelenek volnának a mozgásra. A lelkész gyötrelmes tisztán hallotta a halk surrogást, amit léptei okoztak, ahogy közeledett. Pillantása rémült sietséggel kutatott a roskatag alakok tömör masszájában. Végül mérhetetlen örömmel felfedezte Yossariant, aztán elviselhetetlen kínnal fuldokolva kinyílt a szája, amikor meglátta Yossarian erős, maszatos, megviselt ábrázatán a komor, kába kétségbeesést. Azonnal megértette – bár a felismeréstől fájón visszahőkölt, és tiltakozó, könyörgő grimasszal rázta a fejét –, hogy Nately meghalt. A tudás dermesztő megrázkódtatásként érte. Zokogás tört fel a torkán. Lábából kiszállt az élet, azt hitte, összecsuklik. Nately meghalt. Minden reményét, hogy tévedett, elmosták az ismerős hangok, Nately neve, mely újra meg újra tisztán kiemelkedett a mormogó beszéd csaknem halhatatlan bugyogásából. Ez is csak most hatolt a tudatáig. Nately meghalt; a fiú elesett. Nyöszörgő hang csuklott föl a lelkész torkán; állkapcsa remegett. Szeme megtelt könnyel, sírt. Lábujjhegyre ágaskodva Yossarian felé bámult, hogy vele gyászoljon, hogy osztozzon szótlan szomorúságában. Ebben a pillanatban egy kéz durván megmarkolta a karját, s egy rideg hang azt kérdezte:
– Tappman lelkész?
Meglepetten megfordult, egy testes, harcias ezredest pillantott meg, akinek nagy feje, kackiás bajusza és lágy, viruló bőre volt. Ezt az embert életében nem látta. – Igen. Mi történt? – Az ujjak szorítása fájt, és a lelkész hiába próbálta kiráncigálni a karját.
– Gyerünk.
A lelkész rettegő zavarral visszatorpant.
– Hová? Miért? Különben is, kicsoda maga?
– Okosabban teszi, ha velünk tart, atya – mondta egy hajlott hátú, komoly képű őrnagy a lelkész másik oldalán, s a hangjában tiszteletteljes szomorúság érződött. – Mi a kormány emberei vagyunk. Néhány kérdésünk van magához.
– Miféle kérdéseik? Mi baj van?
– Maga Tappman lelkész? – kérdezte a hájas ezredes.
– Ő bizony – válaszolta Whitcomb őrmester.
– Menjen csak velük – szólt oda Black kapitány a lelkésznek ellenséges és megvető horkantással. – Szálljon csak be a kocsiba, ha jót akar magának.
A kezek ellenállhatatlanul vonszolták tova a lelkészt. Yossariannak akart segítségért kiáltani, de úgy látszott, olyan messze van tőle, hogy úgyse hallja meg. A közelben levők közül egynéhányan ébredő kíváncsisággal kezdtek odafigyelni. A lelkész égő szégyenében lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy betuszkolják egy személyszállító kocsi hátsó ülésére, és leültessék a rózsaszín képű, nagy testű ezredes meg a szikár, kenetteljes, csüggeteg őrnagy közé. Automatikusan odatartotta eléjük egy-egy csuklóját, mert egy pillanatig arra gondolt, hátha meg akarják bilincselni. Az első ülésen egy másik tiszt ült. Jól megtermett tábori csendőr szállt be a volán mögé, síppal, fehér sisakban. A lelkész csak akkor merte fölemelni a szemét, amikor a zárt kocsi elhagyta a körletet, és az egyre sebesebben pörgő kerekek a bogárhátú út fekete gerincén süvítettek.
– Hová visznek? – kérdezte bűntudattól és félelemtől halk hangon, pillantását elfordítva. Az a gondolata támadt, hogy talán őt teszik felelőssé a légi katasztrófáért és Nately haláláért. – Mit tettem?
– Miért nem fogja be az etetőjét, és várja meg, amíg megkérdezik?
– mondta az ezredes.
– Ne beszélj vele ilyen hangon – mondta az őrnagy. – Egyáltalán nincs szükség efféle tiszteletlenségre.
– Akkor mondd meg neki, hogy fogja be az etetőjét, míg nem kérdeztük.
– Kérem, atya, szíveskedjék befogni az etetőjét, míg nem kérdeztük – unszolta az őrnagy kedvesen. – Csak magának lesz jobb.
– Nem szükséges atyának szólítania – mondta a lelkész. – Nem vagyok katolikus.
– Én sem vagyok az, atya – mondta az őrnagy. Ez csak azért van, mert én olyan istenfélő vagyok, hogy Isten minden szolgáját atyának szeretem szólítani.
– Képzelje, ez a jóember nem hajlandó elhinni, hogy minden ürgelyukban ateista lapul – csúfolódott az ezredes, és atyafiságosan oldalba bökte a lelkészt. – Na, gyerünk, lelkész, mondja meg neki. Lapulnak ateisták az ürgelyukban?
– Nem tudom, ezredes úr – válaszolta a lelkész. – Még sohasem jártam ürgelyukban.
Az elöl ülő tiszt gyorsan, kihívó arccal hátrakapta a fejét. -A mennyországban sem járt soha, mi? De azért mégis tudja, hogy van mennyország, mi?
– Vagy mégsem? – mondta az ezredes.
– Nagyon súlyos az a bűn, amit maga elkövetett, atya – mondta az őrnagy.
– Miféle bűnt?
– Azt még mi sem tudjuk – mondta az ezredes. – De rá fogunk jönni. Azt meg biztosan tudjuk, hogy nagyon súlyos.
Az ezredtörzsnél a kocsi visító kerekekkel, alig csökkentett sebességgel kanyarodott le az útról, megkerülte a parkolókörletet, és az épület háta mögé állt. A három tiszt meg a lelkész kiszállt. Egyes oszlopban vonultak le az ingatag falépcsőn az alagsorba, és a lelkészt egy nyirkos, félhomályos helyiségbe vezették, amelynek alacsony cementteteje és vakolatlan kőfala volt. Minden sarokban pókháló. Egy hatalmas százlábú söpört végig a padlón, és bemenekült egy vízvezetékcső fedezéke mögé. A lelkészt beültették egy kemény, egyenes hátú székbe, mely egy apró, üres asztal előtt állt.
– Helyezze magát kényelembe, tiszteletes – tessékelte szívélyesen az ezredes, miközben felkattantott egy vakító fókuszlámpát, és egyenesen a lelkész szeme közé irányította a fényét. Az asztalra kitett egy vasbokszert meg egy skatulya gyufát. – Érezze magát otthon.
A lelkész szeme hitetlenkedve kiguvadt. Foga vacogott, tagjai teljesen élettelenné váltak. Ereje elhagyta. Megértette, hogy azt csinálhatnak vele, amit akarnak; ezek a brutális emberek halálra verhetik nyomban itt az épületben, és senki nem fog közbelépni a megmentése érdekében, senki, hacsak az istenfélő, rokonszenves éles arcú őrnagy nem, aki beállította a vízcsapot, hogy lassú cseppekben eressze a vizet egy visszhangzó edénybe, majd visszatért az asztalhoz, és egy nehéz gumibotot helyezett a bokszer mellé.
– Minden a legnagyobb rendben lesz, tiszteletes – mondta az őrnagy bátorítóan. – Semmitől sem kell félnie, ha nem bűnös. Mitől fél annyira? Hiszen nem bűnös, igaz?
– De mennyire, hogy bűnös – mondta az ezredes. – Olyan bűnös, mint a fene.
– Mit vétettem? – könyörgött a lelkész, aki egyre zavartabb lett, és nem tudta, melyikükhöz forduljon kegyelemért. A harmadik tiszt nem viselt rangjelzést, s most csöndben félrehúzódott, és meglapult a fal mellett. – Mi a bűnöm?
– Ezt fogjuk most kitalálni – válaszolta az ezredes, és egy ceruzát meg egy jegyzettömböt lökött át az asztalon a lelkész elé. – írja rá a nevét, legyen szíves. De a saját kézírásával.
– Saját kézírásommal?
– Úgy bizony. Bárhová arra a lapra. – Amikor a lelkész végzett, az ezredes elvette a tömböt, és föltartotta, majd egy papírszeletet illesztett hozzá, melyet egy dossziéból vett elő. – Látod? – mondta az őrnagynak, aki odalépett mellé, és a válla fölött ünnepélyesen lesett.
– Nem egyezik, mi? – állapította meg az őrnagy.
– Mondtam, hogy ő csinálta.
– Micsodát? – kérdezte a lelkész.
– Ez az ügy engem nagyon megrázott, tiszteletes – mondta szemrehányóan az őrnagy, komor, panaszos hangon.
– Micsoda?
– El sem tudom mondani, mennyire csalódtam magában.
– Miért? – erősködött a lelkész növekvő rettegéssel. – Mit vétettem?
– Ezért – válaszolta az őrnagy, és kiábrándult utálattal az asztalra dobta a tömböt, amire a lelkész ráírta a nevét. – Ez nem a maga kézírása.
A lelkész sűrűn pislogott meglepetésében. – Dehogynem az én kézírásom.
– Nem a magáé, tiszteletes. Maga megint hazudik.
– De hisz épp most írtam rá! – kiáltotta a lelkész elfulladva. -Hiszen látták, amikor írtam.
– Éppen erről van szó – válaszolta az őrnagy kesémen. – A tulajdon két szememmel láttam, hogy maga írta. Le sem tudja tagadni, hogy tényleg maga írta. Aki még a saját kézírásában is hazudik, az mindenben hazudik.
– De ki hazudott az én kézírásomban? – kérdezte a lelkész, és váratlanul felfakadt mérgében és méltatlankodásában még félni is elfelejtett. – Megbolondultak maguk, vagy mi? Miről beszélnek maguk?
– Azt kértük magától, hogy a saját kézírásával írja le a nevét. És maga be akart csapni bennünket.
– Dehogy akartam. Kinek a kézírásával írtam, ha nem a magaméval?
– Valaki máséval.
– Kiével?
– Ezt fogjuk most kitalálni – fenyegetőzött az ezredes.
– Beszéljen, tiszteletes.
A lelkész növekvő kétséggel és hisztériával kapkodta szemét egyikről a másikra. – Ez a kézírás az enyém – erősködött szenvedélyesen. – Hol lenne másutt a kézírásom, ha nem itt?
– Ehun, ni – válaszolta az ezredes. És megsemmisítő fensőbbséges pillantással dobta az asztalra egy tábori levelezőlap fotókópiáját, amelyen a megszólítás, „Drága Máriám” után minden ki volt húzva, és a cenzortiszt ezt írta rá: „Tragikusan vágyódom utánad. A. T. Tappman tábori lelkész, Egyesült Államok Hadserege.” Az ezredes gúnyosan figyelte, ahogy a lelkész arca bíborpirosra változott. – Rajta, tiszteletes! Ki is írta ezt?
A lelkésznek egy teljes percébe került, míg válaszolni tudott; fölismerte Yossarian kézírását. – Nem tudom.
– De olvasni csak tud, nem? – makacskodott az ezredes szarkasztikusan. – A szerző odaírta a nevét is.
– Az én nevem áll ott.
– Akkor maga is írta. Be van bizonyítva.
– De nem én írtam. És nem is az én kézírásom.
– Akkor megint valaki más kézírásával írta oda a nevét – vágott vissza az ezredes egy vállrándítással. – Ennyi az egész.
– De hát ez nevetséges – kiáltotta a lelkész váratlanul türelmét vesztve. Lángoló dühvel ugrott talpra, keze ökölbe szorult. – Nem tűröm ezt tovább! Hallják? Tizenkét ember elesett, és nekem nincs időm a maguk ostoba kérdéseire. Nincs joguk itt tartani engem, és én nem is fogom tűrni tovább.
Az ezredes egyetlen szó nélkül mellbe lökte a lelkészt, aki visszahullott a székbe; hirtelen nagyon gyönge lett megint, és nagyon félt. Az őrnagy fölemelte a gumibotot, és fenyegetően ütögette vele nyitott tenyerét. Az ezredes fölvette a gyufásdobozt, kivett egy szálat belőle, fejével a gyújtólapra állította, és a lelkészt figyelte villogó szemmel, hogy vajon mer-e még dacolni. A lelkész sápadt volt, és annyira rémült, hogy mozdulni is alig mert. A fókuszlámpa vakító fénye végül is arra kényszerítette, hogy elfordítsa a fejét; a víz egyre hangosabban csepegett, ami csaknem elviselhetetlenül idegesítővé vált. Bárcsak megmondanák, mit akarnak tőle, hogy tudja végre, mit kell bevallania. Feszülten várakozott, miközben a harmadik tiszt az ezredes intésére odaballagott a faltól, és felült az asztalra, néhány centiméterre a lelkésztől. Arca kifejezéstelen volt, pillantása hideg és vesébe ható.
– Oltsák el a fényt – mondta a válla fölött halk, nyugodt hangon. – Rendkívül zavaró.
A lelkész hálás kis mosolyt eresztett feléje. – Köszönöm, uram. Meg a csepegést is, kérem.
– A csepegés marad – mondta a tiszt. – Engem nem zavar. – Kicsit felhúzta a nadrágja szárát, hogy tönkre ne menjen rajta a frissen vasalt él. – Tiszteletes – kérdezte könnyedén odavetve –, mi az ön vallási meggyőződése?
– Anabaptista vagyok, uram.
– Elég gyanús kis vallás, mi?
– Gyanús? – kérdezte a lelkész ártatlan zavarban. – Miért, uram?
– Tulajdonképpen halvány fogalmam sincs róla. De azért maga bevallhatja, nem? Nem éppen ez teszi egy kicsit gyanússá?
– Nem tudom, uram – válaszolta a lelkész diplomatikusan, kínosan dadogva. Nyugtalanítónak találta, hogy ez az ember nem visel rangjelzést, és nem tudta biztosan, vajon följebbvalója-e neki vagy alárendeltje? Kicsoda lehet? Van-e felhatalmazása, hogy kihallgassa őt?
– Nézze, tiszteletes, én valaha tanultam latint. Méltányosnak tartom figyelmeztetni magát erre, mielőtt felteszem a következő kérdést. Az anabaptista szó, ugye, egyszerűen annyit jelent, hogy ön nem baptista?
– Ó, nem, uram. Sokkal többet jelent.
– Ön baptista?
– Nem, uram.
– Akkor pedig nem baptista, igaz?
– Tessék?
– Nem értem, miért makacskodik velem ebben a kérdésben. Hiszen már bevallotta. Nézze csak, tiszteletes. Ha leszögezzük, hogy maga nem baptista, akkor voltaképpen nem sokat mondtunk arról, hogy micsoda maga valójában, így van? Maga lehet attól bármi és bárki. – Könnyedén előrehajolt; magatartása ravasz és jelentőségteljes megfontolást éreztetett. – Attól maga lehet még – tette hozzá – Washington Irving is, így van?
– Washington Irving? – ismételte a lelkész meglepetten.
– Gyerünk, Washington – tört ki a korpulens ezredes epésen. -Miért nem veti le az álarcát? Tudjuk, hogy a lukulluszparadicsomot is úgy lopta.
Percnyi megrázkódtatás után a lelkész ideges megkönnyebbülései vihogott. – Ó, hát erről van szó! – kiáltott fel. – Végre kezdem érteni. Azt a lukulluszparadicsomot nem úgy loptam, ezredes úr. Cathcart ezredes adta. Megkérdezhetik tőle, ha nekem nem hisznek.
A szoba végében kinyílt egy ajtó, és mint valami szekrényből, Cathcart ezredes toppant elő.
– Halló, ezredes. A lelkész azt állítja, hogy ön adta neki a lukulluszparadicsomot. Ön adta neki?
– Miért kellett volna nekem lukulluszparadicsomot adnom neki? – válaszolta Cathcart ezredes.
– Köszönöm, ezredes. Ennyi volt az egész.
– Szívesen, ezredes – válaszolta Cathcart ezredes, és hátralépett, behúzva maga után az ajtót.
– Nos, tiszteletes? Van még valami mondanivalója?
– Ő adta nekem! – susogta a lelkész rettegő és vad suttogással. -Ő adta nekem!
– Azt állítja, tiszteletes, hogy följebbvalója hazudik? Így van, tiszteletes?
– Miért adott volna magának a följebbvalója lukulluszparadicsomot, tiszteletes?
– Ez az a lukulluszparadicsom, amit Whitcomb őrmesterre akart rásózni, tiszteletes? Mert a maga kezét égette?
– Nem, nem, nem – tiltakozott a lelkész, és kétségbeesetten töprengett, miért nem képesek ezek őt megérteni. – Azért ajánlottam föl Whitcomb őrmesternek, mert nekem nem volt rá szükségem.
– Ha nem volt rá szüksége, akkor miért lopta el Cathcart ezredestől?
– Nem loptam el Cathcart ezredestől.
– Akkor meg miért bűnös, ha nem úgy lopta?
– Nem vagyok bűnös!
– Akkor miért kellene nekünk magát kihallgatni, ha nem volna bűnös?
– Jaj, nem tudom – hörögte a lelkész, a kezét gyömködve az ölében, és szomorúan csóválva lehajtott, megkínzott fejét. – Nem tudom.
– Azt hiszi, van vesztegetni való időnk? – horkantotta az őrnagy.
– Tiszteletes – folytatta a rangjelzés nélküli tiszt sokkal kényelmesebb tempóban, és kiemelt a nyitott dossziéból egy sárga, gépírásos ívet –, itt van nekem egy Cathcart ezredes által aláírt bizonyítékom, mely szerint maga úgy lopta tőle a lukulluszparadicsomot. -'írással lefelé letette az ívet a dosszié egyik felébe, a másik feléből meg újabb papírlapot emelt ki. – És itt van nekem egy eskü alatti írásos feljegyzésem Whitcomb őrmestertől, melyben határozottan állítja, hogy a paradicsom égette a maga kezét, ezért akarta rásózni.
– Isten szent nevére esküszöm, hogy nem loptam a paradicsomot, uram – fogadkozott a lelkész, nyomorúságában majdnem könnyezve. – Becsületszavamat adom önnek, hogy nem égette a kezem.
– Tiszteletes, hisz ön Istenben?
– Igenis, uram. Természetesen hiszek.
– Hát ez igen furcsa, tiszteletes – mondta a tiszt, és újabb gépírásos lapot emelt ki –, mert itt van a kezemben egy másik feljelentés Cathcart ezredestől, melyben eskü alatt vallja, hogy maga nem volt hajlandó istentiszteletet tartani az eligazításon a bevetések előtt.
A lelkész csak nézett egy süket pillanatig, aztán emlékezve, gyorsan bólogatott. – Ó, ez nem egészen igaz, uram – magyarázta mohón. – Cathcart ezredes maga állt el a szándékától, amikor tudomására jutott, hogy a legénységi állomány ugyanahhoz az istenhez imádkozik, amelyikhez a tisztek.
– Micsoda? – kiáltott fel a tiszt hitetlenül.
– Lehetetlen! -jelentette ki a vörös képű ezredes, miután méltatlankodva és dühösen elfordult a lelkésztől.
– Csak nem hiszi, hogy elhisszük neki? – kiáltotta hitetlenkedve az őrnagy.
A rangjelzés nélküli tiszt maró gúnnyal kuncogott. – Mondja csak, tiszteletes, nem feszíti túl maga a húrt? – érdeklődött olyan mosollyal, mely elnéző volt és barátságtalan.
– De uram, ez az igazság, uram! Esküszöm, hogy ez az igazság.
– Alig hiszem, hogy ez akár így, akár úgy befolyásolná a dolgok állását – válaszolta a tiszt unottan, és megint oldalt hajolt a degeszre tömött dossziéhoz. – Tiszteletes, igennel vagy nemmel válaszolt ön arra a kérdésemre, hogy hisz-e ön Istenben? Nem emlékszem már.
– Igennel, uram. Igennel válaszoltam, uram. Valóban hiszek Istenben.
– Valóban nagyon különös ez, tiszteletes, mert itt van nekem még egy eskü alatti vallomásom Cathcart ezredestől, melyben az áll, hogy maga egyszer azt mondta neki, hogy az ateizmus nem törvénybe ütköző cselekedet. Gondolkozzon csak, nem tett máskor is hasonló kijelentéseket?
A lelkész habozás nélkül bólintott, mert megint szilárd talajt érzett a talpa alatt. – Igenis, uram, tényleg tettem ilyen kijelentéseket. Azért tettem, mert igaz. Az ateizmus nem törvénybe ütköző cselekedet.
– De azért semmi oka nem volt rá, hogy mondogassa, igaz, tiszteletes? – korholta a tiszt ingerülten, összehúzott szemöldökkel, és újabb gépírásos, hivatalos papírlapot emelt ki a dossziéból. – És itt van nekem egy újabb eskü alatt tett jelentésem Whitcomb őrmestertől, miszerint maga ellenezte azt a tervét, hogy a harcban elesettek legközelebbi hozzátartozóinak Cathcart ezredes kézjegyével ellátott részvétlevelet küldhessen. Igaz ez?
– Igenis, uram, elleneztem – válaszolta a lelkész. – És büszke vagyok rá, hogy elleneztem. Azok a levelek becstelenek és komolytalanok. Egyetlen céljuk az, hogy Cathcart ezredesnek dicsőséget szerezzenek.
– Mit számít az? – válaszolta a tiszt. – Akkor is vigaszt és enyhülést nyújtanak a hozzátartozóknak, akik megkapják, nem? Tisztele-tes, én egyszerűen nem értem a maga gondolatmenetét.
A lelkész sarokba volt szorítva, és képtelen volt válaszolni. Fejét lecsüggesztette, mert úgy érezte, nyelve megbénul, mint kisgyereknek a tanító bácsi előtt.
A pirospozsgás, testes ezredes, hirtelen ötlettől vezérelve, élénken előrelépett. – Ne Verjük szét azt az istentelen fejét? – ajánlotta robusztus lelkesedéssel a többieknek.
– Igen, igen. Miért ne vernénk szét azt az istentelen fejét? – helyeselt a karvalyarcú őrnagy. – Úgyis csak anabaptista.
– Nem, nem, előbb bűnösnek kell őt találnunk – figyelmeztette a i rangjelzés nélküli tiszt egy bágyatag, csillapító kézlegyintéssel. Könnyedén lecsusszant a padlóra, átkerült az asztal másik oldalára, szembe a lelkésszel, és két tenyerével az asztal lapjára támaszkodott. Arckifejezése elsötétült, nagyon szigorú lett, szögletes és visszautasító. – Tiszteletes – jelentette ki rideg törvényszéki modorban –, hivatalosan megvádoljuk önt, hogy ön Washington Irving, továbbá, hogy illetéktelen és illetlen szabadosságokat engedett meg magának a tisztek és a legénységi állomány leveleinek cenzúrázása során. Bűnösnek érzi magát?
– Nem, uram. – A lelkész száraz ajkát nyalta száraz nyelvével, és feszülten hajolt előre a szék legszéléről.
– Bűnös – mondta az ezredes.
– Bűnös – mondta az őrnagy.
– Akkor tehát bűnös – jegyezte meg a rangjelzés nélküli tiszt, és ráírt egy szót a dossziéban levő papírlapra, – Tiszteletes – folytatta fölnézve, vádoljuk önt ezenkívül bűntettek és szabálysértések tömegével, melyekről egyelőre nem tudunk. Bűnösnek érzi magát?
– Nem tudom, uram. Mit mondhatnék, ha azt se mondják meg, hogy mik azok?
– Hogyan mondhatnánk meg, ha mi sem tudjuk?
– Bűnös – döntött az ezredes.
– De mennyire, hogy bűnös – hagyta helyben az őrnagy. – Ha pedig bűnös a bűntettekben és a szabálysértésekben, akkor el is követte őket.
– Akkor tehát bűnös – kántálta a rangjelzés nélküli tiszt, és elvonult a szoba másik sarkába. – Átadom önöknek, ezredes.
– Köszönöm – mondta elismerően az ezredes. – Remek munkát végzett. – A lelkészhez fordult. – Oké, lelkész, vége az ingyencirkusznak. Sétáljon egyet.
A lelkész nem értette. – Mi a szándékuk, mit csináljak?
– Gyerünk, lelépni, mondtam már! – ordította az ezredes, és hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött. – Menjen innen a francba.
A lelkész felháborodott a harcias szavaktól és hangnemtől, és bármennyire csodálatos és titokzatos volt is, rosszul esett neki, hogy csak úgy eleresztik. – Még csak meg se akarnak büntetni? -kérdezte remegő csodálattal.
– Mint a fene, úgy meg fogjuk büntetni. De biztosra veheti, hogy nem fog itt a közelünkben lógni, amikor eldöntjük, mikor és hogyan büntetjük magát. Úgyhogy nyomás. Irány az út.
A lelkész próbaképpen fölállt, és tett néhány lépést. – Mehetek, amerre látok?
– Pillanatnyilag. De meg ne próbáljon elszökni a szigetről. A markunkban van, tiszteletes. El ne feledje, hogy éjjel-nappal megfigyelés alatt áll.
Érthetetlen volt, miért hagyják elmenni. A lelkész óvakodva tartott a kijárat felé, várta, hogy bármely pillanatban visszaparancsolja egy fensőbbséges hang, vagy megállítja útjában egy fejére vagy a vállára mért csapás. Semmit nem csináltak, hogy megállítsák. Megtalálta az utat az áporodott levegőjű, sötét, nyirkos folyosón át a fölvezető lépcsőhöz. Támolygott és lihegett, amikor kiért a szabad levegőre. Mihelyt megmenekült, ellenállhatatlan erkölcsi felháborodás öntötte el. Dühös volt; annyira feldühödött a nap sérelmein, ahogy még soha életében. Fortyogó és bosszúálló haraggal söpört végig az épület tágas és visszhangos előcsarnokán. Nem tűri tovább, mondogatta magában, egyszerűen nem fogja tovább tűrni ezt. Amikor a bejárathoz ért, jó előjel gyanánt Korn ezredest pillantotta meg, aki egymagában kocogott fölfelé a lépcsőn. Mély lélegzetvétellel kihúzta magát, és bátran előrelendült, hogy feltartóztassa útjában.
– Ezredes úr, én egyszerűen nem fogom ezt tűrni tovább – jelentette ki indulatos elhatározással, és elkeseredetten látta, hogy Korn ezredes tovább kocog fölfelé a lépcsőn, őt még csak észre sem véve. – Korn ezredes úr!
Feljebbvalójának gömbölyded, lottyadt figurája megtorpant, megfordult, és lassan lekocogott. – Mi van, tiszteletes?
– Korn ezredes úr, én beszélni akarok önnel a ma reggeli szerencsétlenségről. Rettenetes, ami történt, rettenetes!
Korn ezredes egy percre néma maradt, majd cinikus öröm villant meg a lelkészre szegezett pillantásában. – Igen, tiszteletes, rettenetes, bizony – mondta végül. – Nem is tudom, hogyan fogjuk ezt megírni fölfelé úgy, hogy ne tűnjünk föl rossz színben.
– Nem erre gondoltam – perelt a lelkész szilárdan, félelem nélkül. – A tizenkét ember közül sokan teljesítették hetven bevetésüket.
Korn ezredes nevetett. – Az nem lett volna ilyen rettenetes, ha teljesen új emberek esnek el? – érdeklődött maró gúnnyal.
A lelkész megint sarokba volt szorítva. Mintha minden sarkon erkölcstelen érvelés leselkedne rá, hogy zsákutcába csalja. Amikor folytatta, már kevésbé volt biztos önmagában, mint az előbb, és hangja megbicsaklott. – Ezredes úr, egyszerűen nem igazság, hogy ebben az ezredben nyolcvan bevetést kell repülni az embereknek, míg más ezredekben ötven, ötvenöt után hazaküldik őket.
– Megfontolás tárgyává tesszük majd az ügyet – mondta Korn ezredes unottan, és elindult. – Adios, Padre.
– Mit jelent ez, ezredes úr? – makacskodott a lelkész élesre vált hangon.
Korn ezredes kelletlen arckifejezéssel megállt, és tett egy lépést visszafelé. – Azt jelenti, hogy gondolkozunk rajta, Padre – válaszolta szarkasztikus megvetéssel. – Ugye, nem akarja, hogy bármit is tegyünk, anélkül, hogy előbb gondolkoznánk rajta?
– Nem, ezredes úr, nyilván nem. De, ugye, már gondolkodtak rajta?
– Igen, Padre, már gondolkodtunk rajta. De hogy boldoggá tegyem magát, még gondolkodunk rajta egy keveset, és maga lesz az első, akivel közölni fogjuk, ha újabb elhatározásra jutottunk. De most aztán adios. – Korn ezredes megpördült, és fölsietett a lépcsőn.
– Korn ezredes úr! – A lelkész kiáltása megint megállította Korn ezredest. Fejét lassan a lelkész felé lendítette, arcán ingerült türelmetlenség honolt. A szavak ideges hullámokban bugyogtak elő a lelkészből. – Ezredes úr, engedélyt kérek, hogy az ügyet Dreedle tábornok elé terjesszem. Tiltakozásommal a Hadtestparancsnoksághoz akarok fordulni.
Korn ezredes vastag, sötét képén elnyomott, kárörvendő mosoly villant meg hirtelen, és jó egy percébe került, míg válaszolt. – Rendben van, Padre – válaszolta gonosz derűvel, és nagyon erőlködött, hogy őszinte képet vágjon. – Engedélyezem, hogy beszéljen Dreedle tábornokkal.
– Köszönöm, ezredes úr. Méltányosnak tartom figyelmeztetni önt, hogy azt hiszem, vagyok némi befolyással Dreedle tábornokra.
– Igazán kedves öntől, hogy figyelmeztetett, Padre. És én is méltányosnak tartom figyelmeztetni önt, hogy a Hadtestnél nem fogja megtalálni Dreedle tábornokot. – Korn ezredes rosszindulatúan vigyorgott, aztán diadalmas nevetésben tört ki. – Dreedle tábornok ment, Padre. Peckem tábornok meg jött. Új hadtestparancsnokunk van.
A lelkész megdermedt.
– Peckem tábornok!
– Úgy van, tiszteletes. Rá is van némi befolyással?
– Még csak nem is ismerem Peckem tábornokot – mondta a lelkész nyomorultan.
Korn ezredes nevetett. – Hát ez bizony nem sok, tiszteletes, mert Cathcart ezredes viszont nagyon jól ismeri Peckem tábornokot. -Korn ezredes jóí/űen, állhatatosan kuncogott még egy vagy két másodpercig, majd hirtelen abbahagyta. – Aztán meg, Padre – figyelmeztette hidegen, és ujjával a lelkész mellére bökött. – Vége az ingyencirkusznak, amit doktor Stubbs meg maga csinált. Nagyon jól tudjuk, hogy ma is ő küldte ide föl magát panaszt tenni.
– Doktor Stubbs? – A lelkész zavart tiltakozással rázta a fejét. – Nem is láttam doktor Stubbst, ezredes úr. Engem három ismeretlen tiszt hozott ide, akik jogtalanul lehurcoltak a pincébe, vallattak és bántalmaztak.
Korn ezredes megint megbökte a lelkész mellét.
– Fene jól tudja azt maga, hogy doktor Stubbs azt mondogatja az embereknek a században, hogy nem kötelesek hetven bevetésnél többet repülni. – Durván fölnevetett. – És látja, Padre, bizony többet kell nekik hetven bevetésnél repülniük, mert doktor Stubbst átirányítjuk Óceániába, így hát adios, Padre. Adios.
Dreedle ment, Peckem meg jött, és Peckem tábornok alig költözött be Dreedle tábornok hivatalába, hogy átvegye a parancsnokságot, ragyogó katonai fegyverténye máris semmivé lett.
– Scheisskopf tábornok? – kérdezte gyanútlanul új hivatalában az őrmestertől, aki a reggel érkezett parancsot továbbította neki. – Scheisskopf ezredest mondott, nem?
– Nem, tábornok úr, Scheisskopf tábornokot. Ma reggel léptették elő tábornokká, tábornok úr.
– Hát bizony, ez furcsa! Scheisskopf? Mint tábornok? Milyen rangban?
– Altábornagyi rangban, tábornok úr, és...
– Altábornagy!
– Igenis, tábornok úr, és az a kívánsága öntől, hogy ne adjon ki addig parancsot az alárendeltjeinek, míg vele nem egyeztet mindent.
– Itt esz meg a fene rögtön – mélázott Peckem tábornok megrökönyödve, és életében először szitkozódott hangosan. – Hallja ezt, Cargill? Scheisskopf őt soron kívül előléptették altábornaggyá. Meg mernék rá esküdni, hogy az előléptetést nekem szánták, és csak tévedésből adták neki.
Cargill ezredes tűnődve dörzsölte kemény állkapcsát.
– Miért ad nekünk parancsot?
Peckem tábornok olajosra súrolt úriemberképe megfeszült a dühtől. – őrmester – mondta lassan, értetlen homlokráncolással. – Miért ad nekünk parancsot, ha még mindig a Különleges Szolgálatnál van, mi pedig harci egység vagyunk?
– Még egy változás lépett életbe ma délelőtt, tábornok úr. Mostantól kezdve minden harci cselekmény a Különleges Szolgálat ellenőrzése alatt áll. Scheisskopf tábornok lett a parancsnokunk, tábornok úr.
Peckem tábornok éles sikolyt hallatott. – Jaj, istenem! – nyüszítette, és begyakorolt önuralma közönséges hisztériának adta át a helyét. – Scheisskopf a parancsnok? Scheisskopf? – Iszonyodva szorította öklét a szeméhez. – Cargill, hívja nekem Wintergreent! Scheisskopf? Csak Scheisskopf ne!
Ebben a pillanatban minden telefon berregni kezdett. Egy tizedes rohant be és tisztelgett.
– Tábornok úr, egy lelkész várja kinn, hogy jelentést tegyen önnek a Cathcart ezredes ezredében tapasztalható igazságtalanságokról.
– Zavarja el, zavarja el! Megvan nekünk a magunk igazságtalansága. Hol van Wintergreen?
– Tábornok úr, a telefonnál Scheisskopf tábornok. Azonnal beszélni akar önnel.
– Mondja neki, hogy még nem jöttem be. Úristen! – Peckem tábornok felsikoltott, mintha csak most értette volna meg a vész csapásának iszonyú voltát. – Scheisskopf? Egy hülye! Leléptem ezt a tulkot, és most a parancsnokom lett. Úristen! Cargill! Cargill, ne hagyjon el engem! Hol van Wintergreen?
– Tábornok úr, valami Wintergreen exőrmester várja a másik telefonnál. Egész délelőtt hívja önt.
– Tábornok úr, nem tudom megkapni Wintergreent – ordította Cargill ezredes. – Foglalt a vonala.
Peckem tábornokról csurgott a veríték, mire a másik telefonhoz lihegett.
– Wintergreen?
– Peckem, maga kurvapecér...
– Wintergreen, hallotta, mit csináltak ezek?
– ...mit csinált maga, maga hülye kurva?
– Scheisskopfot tették meg főparancsnoknak! Wintergreen csak visított dühében és zavarában.
– Maga, meg a maga istenverte memorandumai! Továbbjutottak, és a Különleges Szolgálat karmai közé juttatták a harci cselekményeket.
– Jaj, ne – nyöszörgőit Peckem tábornok. – Hát emiatt? A memorandumaim miatt? Hát ők segítették Scheisskopfot nyeregbe? Miért nem engem segítettek nyeregbe?
– Mert maga akkor már nem volt a Különleges Szolgálatnál. Magát átvezényelték, és neki ott maradt üresen a nyereg. És tudja, mit akar csinálni velünk? Tudja, mit akar az a kurva mindnyájunkkal csinálni?
– Tábornok úr, beszélnie kellene Scheisskopf tábornokkal – kérlelte az őrvezető idegesen. – Ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen valakivel.
– Cargill, beszéljen Scheisskopffal helyettem. Én most képtelen vagyok rá. Szedje ki belőle, mit akar.
Cargill ezredes csak egy percig hallgatta Scheisskopf tábornokot, és fehér lett, mint a lepedő. – Te jóisten – kiáltotta, és a kagyló kihullott a kezéből. – Tudja, mit akar? Díszszemlére akar vezényelni bennünket. Meneteltetni. Azt akarja, hogy mindenki meneteljen!
Yossarian hátrafelé menetelt pisztollyal az övén, és nem volt hajlandó többé bevetésre repülni. Hátrafelé menetelt, mert menés közben folyton visszaforgott, hogy biztos legyen felőle, nem sompolyog-e valaki a háta mögött. Minden háta mögül hangzó zörej figyelmeztetés volt, mindenki, aki mellett elhaladt, potenciális gyilkos. Állandóan pisztolya agyán tartotta a kezét, és csak Éhenkórász Joe-ra mosolygott. Plitchard kapitánynak meg Wren kapitánynak megmondta, hogy végzett a repüléssel. Plitchard kapitány meg Wren kapitány törölték nevét a soron következő bevetés harci állományából, és jelentették az ügyet az ezredparancsnokságon.
Korn ezredes nyugodtan nevetett. – Mi a fenét értenek maguk azalatt, hogy nem akar többé bevetésre repülni? – kérdezte kis mosollyal, míg Cathcart ezredes behúzódott az egyik sarokba, hogy eltöprengjen Yossarian nevének baljós jelentésén. Yossarian – ím megint fölbukkant, hogy vészt hozzon rá. – Miért nem akar?
– Barátja, Nately elesett Spezia fölött, amikor a légi katasztrófa. történt. Lehet, hogy ezért.
– Mi az, Achillesnek képzeli magát? – Korn ezredesnek tetszett a párhuzam, és feljegyezte, hogy meg tudja ismételni, ha véletlenül eckem tábornok közelében találja magát. – Bevetésre fog repülni. Nincs más választása. Menjenek vissza, és mondják meg neki, hogy jelenteni fogják nekünk az ügyet, ha nem jutna jobb belátásra.
– Ezt mi már mondtuk neki, ezredes úr. Nem használt semmit.
– őrnagy őrnagy mit szól hozzá?
– őrnagy őrnagy soha nem fogad bennünket. Mintha el is tűnt volna.
– Bárcsak őt tudnák eltűntetni – kottyantotta ki Cathcart ezredes a sarokból nyűgösen. – Ahogy azzal a másik pofával csinálták, azzal a Dunbarral.
– Ó, egész sereg más módja is van annak, hogy ővele is elbánjunk – biztosította cinkosan Korn ezredes, aztán ismét Plitchardhoz meg Wrenhez fordult. – Kezdjük a legfinomabbal. Küldjék pár napra Rómába, pihenőre. Lehet, hogy a barátja halála tényleg megviselte egy kicsit.
Ami azt illeti, Nately halála majdnem megölte Yossariant is, mert amikor Rómába megvitte a hírt Nately kurvájának, az éles, szívet tépő sikolyt hallatott, és megpróbálta leszúrni egy krumplihámozóval.
– Bruto! – üvöltötte a képébe hisztérikus dühvel, mikor Yossarian hátracsavarta a karját, és addig feszítette lassan, míg a krumpli* hámozó kihullott a kezéből. – Bruto! Bruto! -Szabad kezének hosszúkörmű ujjaival villámgyorsan Yossarian arcába kapott, és félig lenyúzta róla a bőrt. Vadul köpködött a szeme közé.
– Mi bajod? – kiáltott fel Yossarian sajgó kínban és zavarban, és ellódította magától, át a szobán, a szemközti falig. – Mit akarsz tőlem?
A lány csapoló karokkal megint Yossariannak rontott, és mielőtt még elkaphatta volna a csuklóját, hogy megállítsa, egy alapos ütéssel vérbe borította a száját. Haja vadul lobogott. Villámló, gyűlölettel teli szeméből vastag patakban csörgött a könny, míg tébolyult erővel, felfoghatatlan őrülettel, vérszomjasan támadt Yossarianra, és vadul hörgött és átkozódott, és sikoltozott, hogy „Bruto! Bruto!”, valahányszor Yossarian magyarázkodni próbált. A támadás iszonyú ereje oly váratlanul érte, hogy lába alatt megingott a talaj. A lány majd oly magas volt, mint ő, és néhány képtelen, rémült pillanatig Yossarian biztosra vette, hogy végül is őrült elszántságával a lány lesz a győztes: a földre teperi, és könyörtelenül széttépi, tagról tagra, hogy megbosszuljon valami förtelmes bűnt, amit ő soha el nem követett. Már-már ott tartott, hogy segítségért kiált, míg ott huzakodtak egy helyben, mert megszállott, hörgő-lihegő test test ellen menő birkózásukban egyik sem tudta a másikat elmozdítani. Végül a lány elgyöngült, és neki sikerült betörni a derekát. Könyörögni kezdett neki, hogy hagyja szóhoz jutni, és váltig bizonygatta, hogy Nately halálának nem ő az oka. A lány megint szemközt köpte, Yossarian meg utálkozó gyűlöletében és tehetetlenségében durván ellökte magától. Abban a pillanatban, hogy elengedte, a lány a krumplihámozóra vetette magát. Yossarian utána. Jó darabig egymáson hemperegtek a padlón, mire sikerült kicsavarni kezéből a krumplihámozót. Ahogy föl akart tápászkodni, a lány két kézzel próbálta a lábánál fogva lerántani, és Yossariannak keresztre húzó fájdalom hasított a bokájába, ahová a körmeit mélyesztette a lány. Kínlódva ugrált végig a szobán, és kidobta a krumplihámozót az ablakon. Hatalmas, felszabadult sóhajt hallatott, hogy végre biztonságban van.
– Kérlek szépen, engedd meg, hogy elmagyarázzak neked valamit – hízelgett neki felnőtthöz illő komoly, magyarázó hangon.
A lány ágyékon rúgta. Huuuuu! Süvített ki a levegő Yossarianból, és éles, vonító sikollyal oldalvást összecsuklott, majd kaotikus kínjában kétrét görnyedve karolta át térdeit, és levegő után kapkodott. Nately kurvája kirohant a szobából. Yossarian föltápászkodott, épp idejében, mert a lány hosszú konyhakéssel rontott be a konyhából. Hitetlen, kétségbeesett nyögés röppent fel Yossarian ajkáról, ahogy még mindig lüktető, égő, dédelgetett zsigereire szorítva két kezét, teljes súlyával a lány sípcsontjára vetette magát, és kiütötte alóla a lábát. A lány átbukott Yossarian feje fölött, és döngő zuhanással landolt a padlón, A kés csörögve elgurult, és Yossarian kipofozta a látómezőből az ágy alá. A lány megpróbálta lihegve elkapni, de Yossarian megragadta a karját, és talpra rántotta. A lány megpróbálta megint ágyékon rúgni, és Yossarian vad káromkodással ellódította magától. A lány a falnak zuhant, elvesztette egyensúlyát, és nekilökött egy széket a fésűkkel, hajkefékkel és szépítőszeres tégelyekkel megrakott pipereasztalnak, ami összecsuklott. A szoba másik végében egy bekeretezett kép lezuhant a falról, üvegje ripityára tört a padlón.
– Mit akarsz tőlem? – faggatta a lányt Yossarian nyüszítő, elkeseredett zavarban. – Nem én öltem meg.
A lány egy nehéz üveg hamutálcát vágott a fejéhez. Yossarian ökölbe szorította a kezét, és gyomorszájon akarta vágni, amikor a lány megint nekirontott, de félt, hogy jóvátehetetlen sérülést okoz vele. Nagyon szépen és tisztán állcsúcson akarta vágni, aztán rögtön kirohanni a szobából, de a célpont nem volt tisztán elérhető, úgyhogy az utolsó pillanatban csak finoman elsiklott előle, és továbbsegítette egy erőteljes lökéssel. A lány hatalmas csattanással vágódott a szemközti falnak. Most közte és az ajtó között volt. Hatalmas vázát hajított Yossarian felé. Aztán egy tele borosüveggel rontott rá, és pontosan halántékon találta vele. Ettől félájultan térdre rogyott; füle zúgott, fél arca elzsibbadt. És ami a legrosszabb, irtózatos zavarban volt. Gyámoltalannak érezte magát, hogy a lány meg akarja gyilkolni. Egyszerűen nem értette, mi történik. Fogalma sem volt, mit csináljon. De azt tudta, hogy valahogyan meg kell menekülnie, és előrevetette magát a padlón, amikor a lány fölemelte a borospalackot, hogy megint kupán vágja vele, és belefejelt a lány rekeszizmába, mielőtt ütéshez jutott volna. Yossarian lendületben volt, és öklelő futásában addig nyomta maga előtt hátrafelé, amíg a lány térdhajlata az ágy szélébe ütközött, és a lány hanyatt bukott a matracon, Yossarian pedig elnyúlt rajta, a lába között. A lány Yossarian nyakába vájta körmeit, és homorított, miközben Yossarian fölfelé kúszott kerekded testének dimbes-dombos felszínén, míg végre teljes hosszában elnyúlt rajta, és megadásra kényszerítette. Ujjaival végigjárta a lány vonagló karját, míg végül elérte a borosüveget, és kivette a kezéből. A lány még mindig veszedelmesen rugdalózott, szitkozódott és karmolt. Megpróbálta kegyetlenül megharapni: durva, érzéki ajkait felhúzta, és úgy vicsorgatta fogát, mint valami dühös, emberevő vadállat. Most, hogy a lány fogoly volt alatta, Yossarian azon tűnődött, hogyan menekülhetne el előle anélkül, hogy a sebesülés veszélyének kitenné magát. Érezte szétvetett, vonagló, rángó, hánykódó combjainak és térdeinek feszülő ölelését egyik lába körül. Zavaró erővel támadt föl benne a nemiség, és elszégyellte magát. Tudatában volt, hogy feszes, fiatal asszonytest érzéki húsa feszül és lüktet alatta, mint valami nyirkos, gyönyörteli, ellenállhatatlan áradat... hasa meleg, eleven, és ruganyos melle ritmikusan verődik föl az ő testéhez, édes, veszedelmes kísértéssel. A lány lehelete perzselő volt. Hirtelen rájött – bár az örvénylő hánykódás egy jottányit sem szűnt alatta –, hogy a lány nem dulakodik már vele, hanem, Yossarian remegve ismerte fel, a farát dobálja fölfelé önfeledten az erotikus tűz ősi, hatalmas, rapszodikusan ösztönös ritmusára. Yossarian levegő után kapkodott gyönyörteli meglepetésében. A lány arcát – neki most olyan szép volt, mint a nyíló virág – újfajta érzelem borította el, pórusai derűsen duzzadtak, félig zárt szemei ködösek voltak a vágy bágyadt, vakító bódulatában.
– Caro – mormolta rekedten, mintha valami ernyedt és fénylő kábulat mélyéből beszélne. – Óóóóó, caro mio.
Yossarian megsimogatta a haját. A lány vad szenvedéllyel emelte fel ajkát Yossarian arcához. Yossarian a nyakát csókolta. A lány átfogta karjaival, és magához szorította. Yossarian érezte, hogy révülten zuhan, zuhan a szerelembe, ahogy a lány gőzölgő, nedves, lágy és kemény ajkaival csak csókolta egyre, és fülébe mormolta a mélységes elragadtatás kéjes, bágyadtan kurrogó szavait, miközben egyik begyakorolt becéző keze a hátáról a nadrágja öve alá csúszott, a másik titokban, áruló módon a padlón kotorászott a konyhakés után, míg meg nem találta. Yossarian az utolsó pillanatban menekült meg. A lány még mindig meg akarja ölni! Fölháborította és lesújtotta a lány aljas fortélya, mikor kicsavarta kezéből a kést, és elhajította. Kiugrott az ágyból. Arca égett a mámortól és a csalódástól. Nem tudta, hogy az ajtón át kirohanjon-e a biztonságba, vagy az ágyra omoljon-e szerelmesen, és megint a lány kegyeire bízza siralmas életét. A lány megkímélte mindkettőtől azzal, hogy szapora könnyekre fakadt. Yossarian újra megbénult.
Zokogásában most nem volt más érzelem, csupán szomorúság, mérhetetlen, ernyesztő, alázatos gyász; róla teljesen megfeledkezett. Vigasztalansága mélységesen megrendítette Yossariant, ahogy ott ült, viharzó, büszke, szép fejét lecsüggesztve, remegő vállakkal, elomló lélekkel. Szenvedése most félreérthetetlen volt. Egész testét törte-rázta a hatalmas, csukló zokogás. Már nem is tudott Yossarianról, nem is törődött vele. De Yossarian úgy döntött, hogy marad, vigaszára és segítségére lesz.
– Na, na – nógatta összefüggéstelenül, egyik karjával átfogva a lány vállát, és szomorú sajgással jutott eszébe, milyen összefüggéstelenül és bátortalanul motyogott a gépen Avignonból visszafelé, amikor Hóden folyton azt nyöszörögte neki, hogy fázik, fázik, és viszonzásként Yossarian mindössze annyit tudott nyújtani, hogy: „Ugyan, ugyan. Ugyan, ugyan.” – Na, na – ismételgette a lánynak együttérzően. – Na, na.
A lány nekidőlve addig sírt, amíg annyira elgyengült, hogy nem tudott már sírni, és egyszer sem nézett Yossarianra, amíg Yossarian oda nem nyújtotta neki a zsebkendőjét, amikor végre befejezte. A lány kedves, udvarias mosollyal törülgette vele az arcát, és amikor visszaadta, szűzi jámborsággal mormolta, hogy „Grazié, grazié”, aztán, hangulatváltozásáról egy árva figyelmeztető szót se szólva, mindkét kezének karmaival nekiesett Yossarian szemének. Mindkettővel célba talált, és győzelmes visítást hallatott.
– Ha! Assassino! – hurrogta, és boldogan vágtatott végig a szobán a konyhakésért, hogy befejezze művét.
Yossarian félig megvakítva tápászkodott föl és botorkált utána. Háta mögül zajt hallott, megfordult. Érzékei iszonyodva elzsibbadtak attól, amit látott, Nately kurvájának a kishúga tartott feléje -csodák csodája!
– egy másik hosszú konyhakéssel!
– Jaj, ne – nyüszítette rángatózva, és a kishúg csuklójára mért éles, lefelé irányított csapással kiütötte kezéből a kést. A groteszk és felfoghatatlan história végképp kihozta a sodrából. Teljességgel beláthatatlan volt, ki fog legközelebb rárontani az ajtón át egy újabb konyhakéssel, ezért aztán fölemelte Nately kurvája kishúgát a padlóról, hozzávágta Nately kurvájához, és kirohant a szobából, ki a lakosztályból, le a lépcsőn. A két láríy utánavetette magát a halion át. Yossarian menekülés közben hallotta lépteik halkuló kopogását, mely aztán egyszerre megszűnt. Feje fölül zokogást hallott. Visszapillantott, föl a lépcsőn, és meglátta Nately kurváját az egyik lépcsőfokra omolva, amint arcát két kezébe temetve zokogott, miközben pogány, rakoncátlan kishúga veszélyesen kilógott a korlát fölött, és onnan kiabált le rá: „Bruto! Brulo!”, boldogan csóválva a hosszú konyhakést, mint valami új játékot, melyet minél hamarabb szeretne már használatba venni.
Yossarian megmenekült, ám szüntelen aggódva pislogott hátra a válla fölött, ahogy vonult vissza az utcákon. Az emberek furán megbámulták, ettől még elővigyázatosabb lett. Ideges sietséggel szedte a lábát, és azon töprengett, mi lehet a megjelenésében, hogy így magára vonja az emberek figyelmét. Amikor tenyerével megtapogatott egy fájó pontot a homlokán, ujjai ragacsossá váltak a vértől, és akkor rájött. Zsebkendőjével pamacsolta végig az arcát, nyakát. Bárhová nyomta, mindenütt vöröslő folt támadt rajta. Mindenütt vérzett. Berohant a Vöröskereszt épületébe, a márványlépcső két meredek fordulóján le a férfimosdóba, ahol hideg vízzel, szappannal megtisztította és leápolta megszámlálhatatlan nyílt sebét, kihúzogatta inggallérját, megfésülködött. Soha nem látott még ilyen csúnyán lehorzsolt és összekarmolt arcot, mint ami a tükörből még mindig kába, megrökönyödött szorongással kancsalított vissza rá. Mi az istent akarhatott tőle?
Amikor kilépett a férfimosdóból, Nately kurvája lesben állva várta. A fal mellett kuporgott, majdnem a lépcső aljánál, és sólyom gyanánt vetette rá magát. Öklében ezüstösen villogott egy henteskés. Támadása fönnakadt Yossarian föltartott könyökén, és Yossarian aztán még állón is vágta egy jól irányzott csapással. A lány szemei fölakadtak. Mielőtt összecsuklott volna, Yossarian elkapta, és gyengéden leültette. Aztán fölrohant a lépcsőn, ki az épületből, és a következő három órában Éhenkórász Joe után cserkészte be a várost, hogy elhagyhassa Rómát, mielőtt a lány még egyszer rátalál. Nem érezte magát igazán biztonságban mindaddig, amíg a gép föl nem emelkedett. Amikor Pianosában földet értek, Nately kurvája zöld overallban, szerelőnek álcázva azon a szent helyen várta a henteskéssel, ahol a gép megállt, és Yossariant mindössze az mentette meg, hogy amikor a lány a melle irányába döfött, magas bőrsarkú cipője alól kicsúszott a murvás talaj, és elvágódott. Yossarian megdermedt, fölkapta a földről, bevágta a gépbe, ahol mindaddig két karjába zárva tartotta a padlón, míg Éhenkórász Joe engedélyt nem kért a toronytól, hogy visszatérhessen Rómába. Rómában a repülőtéren Yossarian kidobta a lányt a startpályára. Éhenkórász Joe meg azonnal visszaindult Pianosára, anélkül, hogy a motorokat kikapcsolta volna. Yossarian alig pihegett, és elővigyázatosan minden alakot jól szemügyre vett, amikor Éhenkórász Joe társaságában keresztülment a századon a sátrukhoz. Éhenkórász Joe állhatatosan, fura pillantással méregette rá a szemét.
– Biztos vagy benne, hogy nem úgy álmodtad az egészet? – érdeklődött habozva egy idő után Éhenkórász Joe.
– Álmodtam? Hisz ott voltál velem a helyszínen, nem? Éppen te röpítetted vissza Rómába.
– Lehet, hogy én is csak álmodtam az egészet. Miért akarna megölni?
– Engem sohasem szeretett. Lehet, hogy amiért betörtem Nately orrát, de lehet, hogy azért, mert egyedül én voltam a közelében, akit gyűlölhetett, amikor megkapta a hírt. Mit gondolsz, visszajön?
Yossarian aznap a tisztiklubba ment, és késő éjszakáig maradt. Egy pillanatra sem feledkezett meg Nately kurvájáról, miközben a sátra felé tartott, így aztán még idejében állt meg, amikor észrevette, hogy a lány oldalt a bozótban rejtőzik egy hatalmas trancsírozó kést szorongatva, pianosai farmernek álcázva. Yossarian lábujjhegyen a háta mögé lopakodott, és hátulról ragadta meg.
– Cáromba – kiáltott fel a lány dühösen, és vadmacskaként küzdött, míg Yossarian behurcolta a sátorba, és levágta a padlóra.
– Hé, mi van? – kérdezte egyik szobatársa álmosan.
– Fogjátok, amíg visszajövök – adta ki a parancsot Yossarian. Kirántotta az ágyból a szobatársat, és futtában rádobta a lányra. – Fogjad!
– Engedjétek megölni, aztán timi-tömök veletek mindnyájatokkal – ajánlotta nekik a lány.
A szobatársak lekászálódtak a priccsükről, amikor látták, hogy egy nőről van szó, és megpróbálták rábeszélni, hogy előbb timi-tömjön velük mindnyájukkal, míg Yossarian rohant Éhenkórász Joe-ért, aki aludt, mint a tej. Yossarian leemelte Éhenkórász Joe arcáról Hupple macskáját, aztán fölrázta. Éhenkórász Joe gyorsan felöltözött. Ezúttal északnak tartottak, és Olaszország fölött bekerültek mélyen az ellenséges vonalak mögé. Amikor sík terep fölött repültek, ejtőernyőt kötöttek Nately kurvájára, és kidobták a fedélzeti vészkijárat nyílásán. Yossarian biztosra vette, hogy végre megszabadult tőle, és teljesen föléledt. Ahogy a sátra felé közeledett otthon, Pianosán, egy alak tűnt föl a sötétségből az ösvény mellett, és Yossarian összerogyott. Fölült a földön, és várta a késszúrást, majdnem boldogan várta a halálos csapást, csak hogy béke legyen végre körülötte. Ehelyett egy baráti kéz talpra segítette. Egy pilótáé volt, Dunbar századából.
– Hogymint vagy? – kérdezte suttogva a pilóta.
– Tűrhetően – válaszolta Yossarian.
– Épp most láttam, hogy összeestél. Azt hittem, valami van veled.
– Gondolom, elájultam.
– Az a rémhír járja a századunknál, hogy te megmondtad nekik, hogy nem fogsz több harci bevetést repülni.
– Ez az igazság.
– Aztán lejöttek ezek az ezredtől, és elhíresztelték, hogy az egész nem igaz, te csak hülyéskedsz.
– Ez a hazugság.
– Mit gondolsz, engedik, hogy megúszd szárazon?
– Nem tudom.
– Mit fognak veled csinálni?
– Nem tudom.
– Mit gondolsz, haditörvényszék elé állítanak majd az ellenség elől való megfutamodás vádjával?
– Nem tudom.
– Remélem, megúszod szárazon – mondta a Dunbar századából való pilóta, és elosont a láthatáron az árnyak között. – Tudasd velem, ha valami lesz.
Yossarian néhány pillanatig bámult utána, aztán folytatta útját a sátra felé.
– Pssszt! – szólt rá egy hang, miután tett néhány lépést. Appleby volt, egy fatörzs mögött rejtőzködött. – Hogymint vagy?
– Tűrhetően – mondta Yossarian.
– Hallottam, amikor ezek azt mondták, hogy az ellenség elől való megfutamodás miatt haditörvényszékkel fenyegetnek. De nem vihetik végig, mert még abban sem biztosak, hogy egyáltalán emelhetik-e ellened ezt a vádat. És mert az egész ügy rossz fényt vetne rájuk az új parancsnokság előtt. Különben is elég nagy hős vagy még mindig, amiért kétszer mentél rá arra a hídra Ferraránál. Én azt hiszem, éppen te vagy a legnagyobb hős most az ezrednél. Gondoltam, jó, ha tudod, hogy ezek csak blöffölnek.
– Kösz, Appleby.
– Csak azért az egyért álltam szóba veled, hogy figyelmeztesselek.
– Méltányolom.
Appleby jámborán turkálta a földet cipője orrával. – Nagyon bánt engem az az első verekedés a tisztiklubban, Yossarian.
– Nincs semmi baj.
– De nem én kezdtem. Azt hiszem, mindenért Orr a hibás, mert képen vágott a pingpongütőjével. Nem tudod véletlenül, miért esett nekem?
– Nagyon rávertél.
– Mi mást kellett volna csinálnom? Hát nem ez benne a lényeg? Most, hogy meghalt, azt hiszem, igazán nem számít, hogy melyikünk tud jobban pingpongozni, nem igaz?
– Én is azt hiszem.
– Aztán meg nagyon bánt az is, hogy akkora hűhót csaptam az Atabrin tabletták miatt, mikor jöttünk át. Ha maláriát akar valaki kapni, akkor nekem mi közöm hozzá, nem igaz?
– Nincs semmi baj, Appleby.
– De hát a szolgálati szabályzat szerint próbáltam cselekedni. Parancsot teljesítettem. Mindig arra tanítottak, hogy a parancsot teljesíteni kell.
– Nincs semmi baj.
– Tudod, megmondtam Cathcart ezredesnek meg Korn ezredesnek, hogy nem hiszem, hogy kényszeríteniük kellene téged a további bevetésekre repülni, és azt mondták, nagyon csalódtak bennem.
Yossarian csendes derűvel mosolygott. – Erre a nyakam teszem.
– Hát engem meg nem érdekelt. A fenébe is, hetvenegyet repültél. Ennek igazán elégnek kellene lenni. Mit gondolsz, engedik, hogy megúszd szárazon?
– Nem.
– Az ám, ha hagyják, hogy megúszd, minket többieket is hagyniuk kell, hogy megússzuk, így van?
– Épp ezért nem fogják hagyni, hogy megússzam.
– Mit gondolsz, mit fognak csinálni?
– Nem tudom.
– Mit gondolsz, megpróbálnak haditörvényszék elé állítani?
– Nem tudom.
– Félsz?
– Igen.
– Fogsz még bevetésre repülni?
– Nem.
– Remélem, megúszod szárazon – suttogta Appleby meggyőző-déssel. – Én tényleg remélem.
– Kösz, Appleby.
– Én sem vagyok éppen oda az örömtől, hogy mindig ilyen sok bevetést kell repülnöm, most, amikor úgy néz ki, mintha körülbelül megnyertük volna a háborút. Mindenesetre tudatom veled, ha valamit hallok.
– Kösz, Appleby.
– Hé – alighogy Appleby elment, egy letompított, határozott hang szólt ki a levéltelen cserjésből, mely derékig érő kusza rengetegben nőtt Yossarian sátra mellett. Havermeyer rejtőzködött ott guggolva. Mogyorógrillázst evett, hatalmas pattanásai meg az olajos pórusai olyanok voltak, mintha sötét pikkely borítaná az arcát.
– Hogymint vagy? – kérdezte, amikor Yossarian odament hozzá.
– Tűrhetően.
– Fogsz még bevetésre repülni?
– Nem.
– És ha kényszerítenek rá?
– Nem hagyom magam.
– Be vagy gazolva?
– Igen.
– Haditörvényszék elé állítanak?
– Nyilván meg fogják próbálni.
– Mit szólt Őrnagy őrnagy?
– őrnagy őrnagy nincs.
– Eltűntették?
– Nem tudom.
– Mit fogsz csinálni, ha téged is el akarnak tűntetni?
– Megpróbálom lebeszélni őket róla.
– Nem ajánlottak valami egyezséget, ha nekiállsz repülni?
– Plitchard meg Wren azt mondták, az esetben úgy rendezik a dolgot, hogy csak üresjáraton repülök.
Havermeyer fölkapta a fejéj. – Hallod-e, ez ám csak a jó egyezség. Magamnak se kívánnék jobb egyezséget. Fogadok, hogy kezet adtál rá.
– Visszautasítottam.
– Hülyeség volt. – Havermeyer merev, buta képe eltorzult a felháborodástól. – Hallod-e, egy ilyen egyezség nem valami jól jönne nekünk többieknek, mi? Ha te csak üresjáraton repülnél, nekünk kellene megrepülni a te részedet is a veszélyes bevetéseken, mi?
– Erről van szó.
– Hallod-e, nem nagyon tetszik ez nekem – kiáltott fel Havermeyer, és csípőre tett ököllel dühösen fölemelkedett. – Egy kicsit se tetszik ez nekem. Jól összehoznák ezt nekem a büdös kurvák, csak azért, mert te olyan beszari vagy, hogy nem akarsz több bevetésre repülni, mi?
– Ezt velük beszéld meg – mondta Yossarian, és kezét éberen a pisztolyára csúsztatta.
– Nem téged okollak – mondta Havermeyer –, pedig nem nagyon kedvellek. Tudod, most már én sem vagyok oda az örömtől, hogy még mindig ilyen sok bevetést kell repülnöm. Nincs rá mód, hogy én is kikeveredjek valahogy belőle?
Yossarian ironikusan kuncogva ugratta: – Csatold föl a pisztolyodat, és tarts velem.
Havermeyer gondterhelten csóválta a fejét. – Nem, ezt én nem tehetem. Rossz hírbe keverném az asszonyt meg a gyerekeket, ha gyáván viselkednék. Senki se szereti a gyávákat. Különben is szeretnék tartalékos állományban maradni a háború után. Az évi ötszáz dollárt jelent, ha az ember tartalékos állományban marad.
– Akkor meg repülj csak még több bevetésre. t Hát, gondolom, muszáj lesz. Hallod-e, van arra némi remény, hogy kivesznek a harcállományból és haza vezényelnek?
– Nincs.
– De ha mégis, és megengedik, hogy egy személyt magaddal vihess, válassz engem, jó? Nehogy olyan embert válassz, mint Appleby. Válassz engem.
– Mi az istennyiláért csinálnának ezek ilyesmit?
– Nem tudom. De ha mégis, ne felejtsd, hogy én szóltam elsőnek, jó? És tudasd velem, ha valami lesz. Minden éjjel itt várlak a bokorban. Meglehet, ha nem csinálnak veled semmit, én se fogok több bevetésre repülni. Oké?
Egész másnap este emberek bukkantak föl a sötétségből, és érdeklődtek, hogymint van, és bizalmas értesülésekért fordultak hozzá megviselt, gondterhelt arccal, valami titkos és morbid testvériség alapján, amiről Yossarian még csak nem is álmodta, hogy létezik. A századból olyan emberek, akiket alig ismert, most egyszerre fölbukkantak előtte a semmiségből, amerre járt, és megkérdezték, hogymint van. Sőt, más századokból is emberek surrantak oda egyre-másra a sötétség leple alatt, hogy fölbukkanjanak. Bárhova lépett naplemente után, mindenütt rejtőzött valaki, hogy fölbukkanhasson, és megkérdezze, hogymint van. Emberek bukkantak föl fák és bokrok mögül, gödrökből és a magas gizgaz közül, a sátorsarkokon és parkoló kocsik sárhányója mögül. Még egyik hálótársa is fölbukkant, hogy megkérdezze, hogymint van, és titoktartását kérje a többi hálótársa előtt arról, hogy ő is fölbukkant. Yossarian mindegyik integető, túlzottan óvatos árnyékhoz pisztolya agyára tett kézzel közeledett, minthogy nem tudhatta, melyik pisszegő alak változik át becstelenül Nately kurvájává, vagy, ami még rosszabb, holmi szabályszerűen felhatalmazott hatósági közeggé, akit a célból rendeltek ide, hogy gumibottal könyörtelenül eszméletlenre verje. Úgy kezdett festeni az ügy, hogy valami ilyesmit készülnek vele csinálni. Nem akarták haditörvényszék elé állítani az ellenség elől való meg-futamodás vádjával, mert százharmincöt mérföldre az ellenségtől aligha lehet az ellenség elől megfutamodni, és mert Yossarian volt az, aki végül is eltalálta a ferrarai hidat, amikor másodszorra ráment a célra, és megölte Kraftot – Kraftról egyébként majdnem mindig elfeledkezett, amikor számba vette ismerős halottait. Valamit azért csak tenniük kell vele, és mindenki komoran várta, miféle szörnyűséget fognak kitalálni.
Napközben mindnyájan elkerülték, még Aarfy is, és Yossarian megértette, hogy teljesen más emberek napfénynél, amikor együtt vannak, és megint mások sötétben, amikor egyedül vannak. Egyáltalában nem törődött velük, amikor kezét pisztolya agyán tartva hátrafelé menetelt, és meg-megújuló közönnyel várta a legfrissebb hízelkedést, fenyegetést vagy ajánlatot az ezredtől, valahányszor csak Plitchard kapitány meg Wren kapitány visszatért a Korn ezredessel és Cathcart ezredessel tartott újabb sürgős értekezletről. Éhenkórász Joe ritkán volt a közelben, és az egyetlen ember, aki egyáltalán szóba állt vele, az Black kapitány volt. Black kapitány kötekedő hangon mindig „Vén Savanyú Pejsli”-nek titulálta, valahányszor üdvözölte, és a hét vége felé azzal a hírrel tért vissza Rómából, hogy Nately kurvája eltűnt. Yossarian elszomorodott, és egyszerre fájdalmasan nyilallt belé a bűntudat meg a vágy. Hiányzott neki a lány.
– Eltűnt? – visszhangozta kongó hangon.
– El a – nevetett Black kapitány. Ködös szeme kicsit kimerült volt, és mint rendesen, csúcsos, éles arcán ritka, most is vörösesszőke szőrzet serkedt. Két ököllel dörgölte szeme alatt a táskákat. – Gondoltam, a régi szép idők kedvéért beadok a süket kurvájának még egy újítást, ha már úgyis Rómában vagyok. Tudod, csak azért, hogy az a Nately gyerek hadd forogjon a sírjában, haha! Emlékszel, hogy föl tudtam húzni? De a tanya üres volt.
– Nem hagyott ott valami hírt magáról? – nógatta Yossarian, aki szüntelenül azon töprengett, mennyit szenvedhet az a lány, és szinte magányosnak és elhagyatottnak érezte magát vérszomjas és engesztelhetetlen támadásai nélkül.
– Ott már senki sincs – kiáltott fel vidáman Black kapitány, és megpróbálta megértetni Yossariannal a helyzetet. – Nem érted? Mindenki eltűnt. Az egész hely ki van söpörve.
– Mindenki?
– Mindenki. Egyből ki lettek hessentve az utcára. – Black kapitány megint szívélyesen kuncogott, és hegyes ádámcsutkája a lottyadt nyakbőr alatt föl s alá ugrált az örömtől. – Üres a butik. A tábori csendőrök kisöpörték az egész lakosztályt, a kurvákat meg egyből kizavarták az utcára. Hát nem röhej?
Yossarian megrémült, olyannyira, hogy egész testében remegni kezdett. – Miért csinálták?
– Mit számít az? – válaszolta Black kapitány egy széles, fölényes kézmozdulattal. – Egyből ki lettek hessentve az utcára. Mit szólsz hozzá? Az egész kupleráj.
– Mi lett a kishúggal?
– Ki lett hessentve – nevetett Black kapitány. – Ki lett hessentve a többi kurvával együtt. Egyből ki az utcára.
– De hiszen még gyerek! – ellenkezett Yossarian szenvedélyesen. – Az egész városban senki mást nem ismer. Mi lesz vele?
– Ki a fene törődik azzal? – válaszolta Black kapitány közömbös vállrándítással, aztán meglepetten Yossarianra tátotta a száját, és a tolakodó öröm ínyenc fénye villant meg szemében. – Mi van veled, hallod-e? Ha tudom, hogy ez akkora bánatot okoz neked, egyenesen hozzá mentem volna, hogy hadd egyen a fene. Hová mész, hé? Gyere vissza! Gyere vissza, hadd egyen a fene!
Yossarian hivatalos engedély nélkül ment eltávozásra Milóval, aki, míg a gép Róma felé tartott, szemrehányóan rázta a fejét, és jámbor ajakcsücsörítéssel, egyházi tónusban közölte Yossariannal, hogy szégyelli magát miatta. Yossarian bólintott. Yossarian, sajnos, fölöttébb barbár látványt nyújt, ahogy pisztolyával az övén hátrafelé menetel, és nem hajlandó többé bevetésre repülni, közölte Milo. Yossarian bólintott. Ez hűtlenség a századhoz, és kínos ügy a feljebbvalói számára. Őt, Milót is igen kínos helyzetbe hozta. Yossarian megint bólintott. Az emberek máris morgolódni kezdtek. Igazán nem méltányos Yossarian részéről, hogy csak a saját biztonságára gondol, amikor olyan emberek, mint Milo, Korn ezredes, Cathcart ezredes meg Wintergreen exőrv. hajlandók mindent megtenni, ami módjukban áll, hogy a háború meg legyen nyerve. Azok az emberek, akik teljesítették a hetven bevetést, máris morgolódni kezdtek, amiért nyolcvan bevetést kell teljesíteniük, és fennáll az a veszély, hogy mások is övükre akasztják pisztolyukat, és elkezdenek hátrafelé menetelni. A demoralizálódás terjed, és ez Yossarian vétke. A haza veszélyben van; Yossarian elárulta a függetlenség és szabadság ősi jogát azzal, hogy gyakorolni merészelte őket.
Yossarian csak bólogatott a segédpilóta ülésében, és próbált nem arra figyelni, amit Milo darál. Nately kurvája járt az eszében, ahogy Kraft, meg Nately, meg Orr, meg Kid Sampson, meg McWatt is az eszében járt, meg minden nyomorult, hülye, elveszett ember, akiket Olaszországban, Egyiptomban meg Észak-Afrikában látott és ismert, meg a világ más tájain is, aztán Hóden meg Nately kurvájának a kishúga is nyomta a lelkét. Yossarian úgy gondolta, most már tudja, hogy Nately kurvája miért őt teszi felelőssé Nately haláláért, és miért őt akarja megölni. Miért ne akarná? Az emberek világa ez, és Nately kurvájának meg a többi fiatalnak minden okuk megvan arra, hogy őt meg minden idősebbet felelőssé tegyenek a rájuk szakadó természetellenes tragédiákért, ahogy Nately kurvája is felelősséggel tartozik, még gyászában is, minden ember csinálta nyomorúságért, ami kishúgát meg az utána következő gyerekgenerációkat sújtja. Valakinek egyszer valahol valamit csinálnia kellett. Minden áldozat bűnös, és minden bűnös áldozat is, de egyszer valakinek meg kellene már törni az öröklött szokásoknak ezt a tetves láncolatát, ami előbb-utóbb végveszélybe sodorja őket. Afrika némely részein felnőtt rabszolga-kereskedők még mindig lopkodnak kisfiúkat, aztán eladják őket olyan férfiaknak, akik bekebelezik és megeszik őket. Yossarian csodálkozott, hogy a gyerekek képesek eltűrni ilyen barbár áldozatot, anélkül, hogy a legkisebb félelmet vagy fájdalmat mutatnák. Meg mert volna rá esküdni, hogy belenyugvással fogadják. Mert ha nem fogadnák belenyugvással, okoskodott tovább, a szokás nyilván kihalna, hiszen sem a vagyon, sem a halhatatlanság utáni vágy nem lehet olyan erős, úgy érezte, hogy fenn tudna maradni a gyermeki szomorúságon élősködve.
Ő az, aki lékeli a hajót, mondta Milo, és Yossarian megint bólintott, ő a csapat rossz szelleme, mondta Milo. Yossarian bólintott, és felfigyelt Milo szavaira, amikor arról beszélt, hogy ha nem tetszik neki az a mód, ahogy Cathcart ezredes meg Korn ezredes az ezredet irányítja, az lenne a becsületes megoldás, ha elmenne Olaszországba, ahelyett, hogy itt keveri a bajt. Yossariannak sikerült visszatartania magát attól, hogy azt vágja rá: inkább Milo, Cathcart ezredes meg Korn ezredes menjenek Olaszországba, ha nem tetszik nekik az a mód, ahogy ő a bajt keveri. Cathcart ezredes meg Korn ezredes mindketten nagyon jók voltak Yossarianhoz, mondta Milo; talán nem adtak neki kitüntetést az utolsó ferrarai bevetés után, vagy nem léptették elő kapitánnyá? Yossarian bólintott. Nem táplálták-e, nem adtak-e neki havonta zsoldot? Yossarian megint bólintott. Milo biztosra vette, ha Yossarian elébük járul, bocsánatot kér, visszavonja korábbi álláspontját, és megrepüli a nyolcvan bevetést, Cathcart ezredes meg Korn ezredes kegyes lesz hozzá. Yossarian azt mondta, hogy gondolkozni fog a dolgon, majd visszatartotta lélegzetét, és szerencsés landolásért imádkozott, amikor Milo kieresztette a futóművet, és rásiklott a kifutópályára. Igazán mulatságos, mennyire meggyűlölte a repülést.
Amikor földet értek, látta, hogy Róma romokban hever. Nyolc hónapja bombázták meg a légikikötőt, és a bulldózerek azóta lapos tetejű halmokba nyomták össze a rücskös, fehér kőzúzalékot a repülőteret körülvevő drótkerítés bejáratának két oldalára. A Colosseum omló váz volt, a Constantinus Diadalíve ledőlt. Nately kurvájának a lakosztálya romhalmaz. A lányok eltűntek, az egyetlen, aki maradt, a vénasszony volt. A lakosztály ablakait kiverték. A vénasszony szoknyákba meg réklikbe volt bugyolálva, fején sötét kendőt viselt. Karjait összefonva ült egy faszéken, a villanyrezsó mellett, amelyen horpadt cinklábosban víz forrt. Magában motyogott, amikor Yossarian belépett, és amint meglátta, nyöszörögni kezdett.
– Elmentek – nyöszörögte, még mielőtt Yossarian érdeklődhetett volna. Könyökét fogva gyászosan himbálózott előre-hátra a nyikorgó széken. – Elmentek.
– Kik?
– Mind. Szegény kislányok, mind elmentek.
– Hová?
– El. Kizavarták őket az utcára. Mind elmentek. A szegény kislányok mind.
– Kik zavarták ki őket? Kik csinálták?
– Azok a nagy, mocskos katonák a kemény fehér sisakban, a gumibotosok. Meg a mieink, a carabinieri. Bejöttek a gumibotokkal, és kizavarták őket. Még a kabátjukat sem engedték nekik fölvenni. Szegény párák. Csak kizavarták őket a hidegbe.
– Letartóztatták őket?
– Kizavarták őket. Csak kizavarták őket.
– Akkor miért csinálták, ha nem tartóztatták le őket?
– Nem tudom – zokogott a vénasszony. – Nem tudom. Ki fog most gondoskodni rólam? Ki fog gondoskodni rólam ezután, hogy a szegény kislányok mind elmentek? Ki fog gondoskodni rólam?
– Valami okuk csak volt rá – makacskodott Yossarian, és öklével a tenyerébe csapott. – Nem ronthattak csak úgy be ide, és zavarhatták ki őket.
– Nem volt rá okuk – jajveszékelt a vénasszony. – Nem volt.
– Hát akkor mi volt ez az egész?
– A 22-es csapdája.
– Micsoda? – Yossarian léptében dermedt meg; érezte, egész teste riadtan zsibongani kezd. – Mit mondott?
– A 22-es csapdája – ismételte a vénasszony, föl-le ingatva fejét. – A 22-es csapdája. A 22-es kimondja, hogy mindazt joguk van megtenni, amiben nem tudják őket megakadályozni.
– Mi a fenéről beszél maga? – kiáltott rá dühös, zavart tiltakozással Yossarian. – Honnan tudja maga azt, hogy létezik egyáltalán a 22-es csapdája? Ki a fene mondta magának, hogy létezik a 22-es csapdája?
– A katonák, a kemény fehér sisakban, a gumibotosok. A lányok sírtak. „Mi rosszat tettünk?”, kérdezték. A férfiak azt mondták, hogy semmit, és az ajtó felé lökdösték őket a gumibotjuk hegyével. „Akkor miért zavarnak ki bennünket?”, kérdezték a lányok. „A 22-es csapdája”, válaszolták a férfiak. „De hát mi az a 22-es csapdája?”, kérdezték a lányok. „A 22-es csapdája, válaszolták a férfiak, az a 22-es csapdája.” Mindig csak azt mondogatták: „A 22-es csapdája, a 22-es csapdája”. Mit jelent az, hogy a 22-es csapdája? Micsoda az a 22-es csapdája?
– Nem mutatták meg maguknak? – kérdezte Yossarian tehetetlenül és dühösen toporzékolva. – Még csak el sem olvastatták magukkal?
– Tilos volt nekik megmutatni nekünk a 22-es csapdáját – válaszolta a vénasszony. – Törvény van rá, hogy tilos nekik.
– Milyen törvény tiltja meg nekik?
– A 22-es csapdája.
– A jóistenit neki! – kiáltott fel keserűen Yossarian. – Fogadok pedig, hogy még csak nem is létezik. – Megtorpant, és nyugtalanul körülpillantott a szobában. – Hol az öreg?
– Elment – jajdult fel a vénasszony.
– Elment?
– Meghalt – mondta neki a vénasszony, és gyászos nyomatékkal bólintott, tenyerét homlokához emelve. – Valami megszakadt neki itt benn. Az egyik pillanatban még élt, a másik pillanatban már halott volt.
– De hát az nem lehet, hogy meghalt! – kiáltotta Yossarian, és kész volt körömszakadtáig vitatkozni. De persze tudta, hogy igenis lehet, tudta, mert így volt logikus, és így volt igaz: a vénember megint a többséggel tartott.
Yossarian elfordult, és komor tekintettel bekószálta a lakosztályt, borús kíváncsisággal pillantva be mindegyik szobába. Mindent, ami üvegből volt, bezúztak a gumibotosok. Tépett függönyök és ágyneműk hevertek besározva a padlón. Fölborogatták a székeket, asztalokat, piperepolcokat. Minden törhető össze volt törve. A rombolás teljes volt. Megveszekedett vandálok sem csinálhatták volna jobban. Minden ablakot betörtek; a sötétség tintafelhő gyanánt ömlött be a vak kereteken át a szobákba. Yossarian szinte hallotta a hatalmas termetű, fehér sisakos tábori csendőrök súlyos, csikorgó lábdobogását. Szinte látta azt a tüzes, rosszindulatú örömet, meg azt az elszánt, kegyetlen igazság-és hivatástudatot, ami ott ragyogott a mocskos képükön, míg ezt a romhalmazt létrehozták. A szegény kislányok mind elmentek. Mindenki elment, csak a barna és szürke réklikbe bugyolált fekete kendős, siránkozó vénasszony maradt, és hamarosan ő is elmegy majd.
– Elmentek – siránkozott a vénasszony, amikor Yossarian visszatért hozzá, de még nem jutott szóhoz. – Ki fog most már gondot viselni rám?
Yossarian figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Az a Nately barát-nője... hallott róla valaki?
– Elment.
– Azt tudom, hogy elment. De hallott róla valaki? Tudja valaki, hogy hol van?
– Elment.
– Meg a kishúga. Vele mi lett?
– Elment. – A vénasszony hangja nem változott.
– Tudja egyáltalán, hogy miről van szó? – kérdezte élesen Yossarian, és a szeme közé nézett, hogy lássa, eszénél van-e egyáltalán, amikor hozzá beszél. Felemelte hangját. – Mi lett a kishúggal, kislánnyal?
– Elment, elment – válaszolta a vénasszony zsémbes vállrándítással, mert ingerelte már Yossarian makacssága, és nyöszörgő hangja élesebbre vált. – Kizavarták a többiekkel együtt, kizavarták az utcára. Még a kabátját sem engedték neki fölvenni.
– Hová ment?
– Nem tudom. Nem tudom.
– Ki fogja gondját viselni?
– Ki fogja gondomat viselni?
– Még ismerőse sincs, ugye?
– Ki fogja gondomat viselni?
Yossarian pénzt dobott a vénasszony ölébe – különös, mennyi rosszat lehet látszólag jóvátenni egy kis dobott pénzzel –, és elhagyta az épületet, tüzesen szidalmazva a 22-es csapdáját, ahogy lefelé tartott a lépcsőn, noha tudta, ilyesmi nem is létezik. A 22-es csapdája nem létezik, efelől biztos volt, de mit számít az. Ami számított, az az volt, hogy mindenki azt hitte, hogy létezik, és ez volt a rosszabb, mert megfoghatatlan volt, nem volt szövege, amit nevetségessé lehetne tenni vagy meg lehetne cáfolni, amit vádolni lehetne, kritizálni, támadni, javítani, gyűlölni, gyalázni, leköpni, széttépni, megtaposni vagy elégetni.
Kinn hideg volt, s már sötét, szivárgó, színtelen köd lógott puffadtan a levegőben, és csepegett le a házak mocskos, hatalmas kő-falain meg az emlékművek piedesztáljain. Yossarian visszarohant Milóhoz, és visszavonta korábbi álláspontját. Bocsánatot kér, mondta, és mivel tudta, hogy úgyis hazudik, megígérte, annyi bevetést repül, amennyit Cathcart ezredes akar, ha Milo felhasználja minden befolyását Rómában, és segít neki előkeríteni Nately kurvájának a kishúgát.
– Alig tizenkét éves kis szüzecske, Milo – magyarázta aggodalmaskodva –, addig akarom megtalálni, amíg nem késő. Milo jóindulatú mosollyal válaszolt kérelmére.
– Azt a tizenkét éves szüzet kerítem elő magának, amelyiket akarja – jelentette ki boldogan. – Ez a tizenkét éves szűz például mindössze csak harmincnégy esztendős, de nagyon szigorú szülei proteindiétán nevelték fel, és mindaddig nem hált férfival, amíg...
– Milo, én egy kislányról beszélek – szakította félbe Yossarian keserű türelmetlenségtől toporzékolva. – Nem érti? Nem akarok vele hálni. Segíteni akarok rajta, Magának lányai vannak. Ez is csak egy kislány, aki támasz nélkül bolyong ebben a nagy városban, és nincs gondviselője. Meg akarom őt óvni a bajtól. Érti, miről van szó?
Milo tényleg értette, és mélyen meghatódott. – Yossarian? én büszke vagyok magára – jelentette ki mérhetetlen érzéssel. – De tényleg. Nem is tudja, milyen boldog vagyok, most, hogy rájöttem, magának sem minden a nemiség. Magának elvei vannak. Bizony, nekem lányaim vannak, és pontosan tudom, miről van szó. Meg fogjuk találni azt a lányt. Ne izguljon. Maga velem jön, és meg fogjuk találni azt a lányt, még ha fenekestül fel is kell érte forgatnom a várost. Gyerünk.
Yossarian Milo Minderbinder M és M jelzésű személykocsijában száguldott a rendőrkapitányságra, ahol egy füstösképű, keskeny, fekete bajszú, rendetlen rendőrkapitánnyal találkozott, aki kigombolt zubbonyban épp egy bibircsókos, dupla tokás hatalmas asszonyságon babrált, amikor beléptek a hivatalába, és aki forró meglepetéssel üdvözölte Milót, s olyan parázna szolgalelkűséggel hajlongott és bókolt, mintha Milo valami előkelő márki volna.
– Ah, Marchese Milo – szavalta dagályos gyönyörrel és anélkül, hogy odanézett volna, gyorsan kilökte az elégedetlen asszonyságot az ajtón.
– Miért nem mondta, hogy jönni fog? Díszvacsorával vártam volna. Tessék parancsolni, tessék parancsolni, Marchese. Szinte soha nem látogat már meg minket.
Milo tudta, hogy nincs vesztegetni való idő. – Hello, Luigi – mondta, és olyan kurtán biccentett, hogy az már-már durvaságszámba ment. – Luigi, szükségem van a segítségére. Ez a barátom itt egy kislányt keres.
– Kislányt, Marchese? – mondta Luigi, és töprengve kaparászott a képén. – Rómában nagyon sok lány van. Amerikai tiszt számára nem túl nehéz egy kislányt találni.
– Nem, Luigi, nem erről van szó. Mi egy tizenkét esztendős szüzet keresünk, akit most azonnal meg is kell találnunk.
– Ó, igen, most már értem – mondta Luigi bölcsen. – Ha szűzről van szó, az persze némi időbe telik. De ha kiállnak egy kicsit a buszvégállomásra, ahova a munkát kereső fiatal parasztlányok érkeznek, akkor én...
– Még mindig nem érti, Luigi – pattogott Milo olyan katonás türelmetlenséggel, hogy a rendőrkapitány arca elpirult, vigyázzba kapta magát, és zavartan kezdte begombolni az egyenruháját. -A lány a család régi, régi barátja, és mi segíteni akarunk rajta. Még gyerek. Teljesen egyedül bolyong valahol a városban, és nekünk meg kell őt találnunk, mielőtt valami baj éri. Érti már? Luigi, számomra ez végtelenül fontos. Nekem is van lányom, pont olyan korú, mint ez a kislány, és most semmi nem jelent nekem többet a földön, mint hogy megtaláljuk ezt a szegény kislányt, amíg nem késő. Lesz szíves segíteni?
– Si, Marchese, most már értem – mondta Luigi. – És mindent megteszek, ami hatalmamban áll, hogy megtaláljuk. De ma éjjel jóformán emberem sincs. Ma éjjel az embereim mind azon fáradoznak, hogy elvágják a csempészett dohány beáramlásának útvonalát.
– Csempészett dohány? – kérdezte Milo.
– Milo – mekegte Yossarian szédülve, és elnehezedő szívvel érezte, hogy minden elveszett.
– Si, Marchese – mondta Luigi. – Olyan nagy haszon van a csempészett dohányon, hogy csaknem lehetetlen meggátolni a csempészést.
– Tényleg akkora haszon van a csempészett dohányon? – kérdezte Milo feszült érdeklődéssel, míg rozsdaszínű szemöldöke mohón fölszaladt, és orrcimpái zajos működésbe kezdtek.
– Milo – szólt rá Yossarian. – Rám hallgasson, jó?
– Sí, Marchese – válaszolta Luigi. – A csempészett dohányon igen magas haszon van. A csempészés már nemzeti botrány, Marchese, valósággal nemzeti szégyen.
– Ne mondja! – mormolta Milo szórakozott mosollyal, és mintegy hipnotikus álomban elindult az ajtó felé.
– Milo! – üvöltött rá Yossarian, és ösztönösen előrevetette magát, hogy elállja az útját. – Milo, most nekem kell segítenie.
– Csempészett dohány – magyarázta Milo görcsös kéjjel, és küszködve igyekezett elszakadni Yossariantól. – Engedjen. Dohányt kell csempésznem.
– Maradjon itt, és segítsen nekem megkeresni azt a kislányt – fellebbezett Yossarian. – Dohányt holnap is csempészhet.
De Milo süket volt; csak nyomakodott tovább, nem erőszakosan, de ellenállhatatlanul, izzadva, vakon előremeredő szeme lázasan égett, szája nyáladzott. Egyhangúan nyöszörgőit, s mintha valami öntudatlan, mélylélektani kényszer űzné, folyton ezt ismételte: „Csempészett dohány, dohánycsempészet.” Yossarian végül meg-adóan útjára engedte, amikor látta, hogy észérvekkel úgyis hiába próbálkozna. Milo eltűnt, mint a füst. A rendőrkapitány kigombolta zubbonyát, és megvetően pillantott Yossarianra.
– Mit keres maga itt? – kérdezte hidegen. – Arra vár, hogy letartóztassam?
Yossarian kisétált a hivatalból, le a lépcsőn, ki a sötét, kriptaszerű utcára. A hallban a bibircsókos, dupla tokás asszonysággal találkozott, aki már visszafelé tartott. Kint hrre-pora sem volt Milónak. Egyetlen ablakban sem égett fény. Az elhagyatott sikátor meredeken és állhatatosan emelkedett számos háztömb hosszán. A hosszú, macskaköves kaptató tetejéről idelátszottak egy nagy sugárút fényei. A rendőrkapitányság majdnem az alján volt; a bejáratnál a sárga körték mint nedves fáklyák sercegtek a nyirkos levegőben. Tiszta, hideg eső esett. Yossarian lassan nekivágott a dombnak. Hamarosan egy békés, barátságos, hívogató vendéglőhöz ért: ablakait piros bársonyfüggöny takarta, ajtaja mellett kék neonbetűs felirat: TONY ÉTTEREM, JÓ KONYHA, FINOM ITALOK, KÉRETIK KINN MARADNI. A kék neonbetűs felirat csak egy pillanatra hökkentette meg, s csak alig valamit. Semmi sem lehetett már túlságosan bolond és bizarr ebben a különös, torz környezetben. A kopár épületek teteje túlvilági, szürrealisztikus perspektívában futott össze; az utca mintha megdőlt volna. Föltűrte meleg gyapjúkabátja gallérját, jól belebújt. Vad volt az éjszaka. Vékony ingben, vékony, cafatos nadrágban kisfiú lépdelt ki a sötétségből mezítláb. A kisfiúnak fekete haja volt, borbély kellett volna neki, meg cipő, zokni. Beteges, sápadt arca szomorú volt. Ahogy ment, talpa ijesztő, lágy, cuppogó hangot adott a nedves járda esővíztócsáiban, és szegénysége Yossariant mérhetetlen szánalomra indította; legszívesebben ököllel verte volna szét azt a szomorú, sápadt, beteges arcát, hogy kiüsse a létből: ne emlékeztessen az összes többi sápadt, szomorú, beteg gyerekre Olaszország-szerte, akiknek mind-mind borbélyra, zoknira és cipőre volna szükségük. Ez a kisfiú eszébe juttatta a nyomorultakat, a fázó és éhező nőket és férfiakat, minden néma, pasz-szív és odaadó édesanyát, akik kinn, ugyanebben az éjszakában tébolyult szemmel szoptatják kicsinyeiket megdermedt állati emlőiken, melyet érzéketlenül takarnak ki ugyanennek a vad esőnek. Tehenek. Mintegy végszóra, szoptatós anya tocsogott el mellette fekete rongyokba bugyolált kicsinyével, és Yossarian legszívesebben az ő fejét is szétverte volna, mert eszébe juttatta a mezítlábas kisfiút a vékony ingben, a vékony, cafatos nadrágban, meg minden reszkető, butító nyomorúságot ebben a világban, mely soha nem tudott elég meleget, elegendő ennivalót, elegendő igazságot adni összes lakójának, hanem csak egy maroknyi ügyeskedőnek, egy maroknyi gátlástalannak. Micsoda tetves világ ez! Yossarian eltűnődött, hogy vajon mennyien nyomorognak ezen az éjszakán még az ő virágzó hazájában is, hányan laknak putriban, hány férj részeg, hány feleséget vernek, hány gyereket szidnak, kínoznak, dobnak utcára. Hány család éhezik olyan ételre, amit nem tud megfizetni? Hány szív szakad meg? Hány öngyilkosságot követnek el ugyanezen az éjszakán, hányan őrülnek meg? Hány svábbogár és hány háziúr diadalmaskodik? Hány győztes lesz vesztes, ha jobban megnézzük, hány siker bukás, hány gazdag szegény? Hány nagymenő lesz kismuki? Hány boldog befejezés boldogtalan befejezés? Hány becsületes emberből lesz hazug ember, hány bátorból gyáva, hány hűségesből áruló, hány felmagasztaltból lealjasult, hány bizalmi poszton tündöklő elöljáró adja el a lelkét a hátsó ajtónál olcsó pénzért, és hánynak nem is volt lelke soha? Hány tiszta, egyenes útból lesz piszkos, görbe útvesztő? Hány jó családból rossz család, hány jó emberből rossz ember? Ha minden összeadást és kivonást elvégzünk, nem is marad más, csak a gyerekek, Albert Einstein és talán egy vén hegedűs vagy egy szobrász valahol a világban. Yossarian magányosan gyötrődve baktatott, úgy érezte, megfagy az idegenségben, és sehogy sem tudta emlékezetéből kitörölni a mezítlábas, beteges arcú kisfiút, míg végül, ahogy a sarkon befordult, és kiért a sugarúira, rá nem bukkant az epilepsziás görcsben földön fetrengő szövetséges katonára, egy fiatal, sápadt, kisfiús arcú hadnagyra. Hat másik különféle nemzetiségű katona birkózott különböző tagjaival, míg azon vesződtek, hogy segítsenek neki abbahagyni a rángatózást. Érthetetlen szavakat hörgött és üvöltött összeszorított fogai között, szeme kifordult üregében. – Ne engedjétek, hogy elharapja a nyelvét – tanácsolta elmésen Yossarian mellett egy alacsony őrmester, és a hét ember harcba vetette magát, hogy megküzdjön a beteg hadnagy arcával. Aztán egyszerre csak győztek a birkózók, és határozatlanul fordultak egymáshoz, mert most, hogy sikerült lefogniuk a fiatal hadnagyot, nem tudták, mit kezdjenek vele. Agyalágyult pánik remegése rebbent egyik megfeszült vadállati arcról a másikra. – Miért nem emelitek fel és fektetitek rá annak az autónak a tetejére? – szónokolt egy tizedes Yossarian háta mögött. Mintha értelme volna, a hét ember fölemelte a fiatal hadnagyot, és gondosan kinyújtóztatta az egyik parkoló kocsi tetején, még mindig keményen markolva vonagló tagjait. Mihelyt kinyújtóztatták a parkoló kocsi tetején, megint zavartan bámultak egymás képébe, mert fogalmuk sem volt, mit csináljanak vele ezután. – Miért nem emelitek le a kocsi tetejéről és fektetitek le a földre? – szónokolt ugyanaz a tizedes Yossarian háta mögül. Ezt jó megoldásnak találták, elkezdték hát leemelni, vissza a járdára, de mielőtt végezhettek volna, egy dzsip kanyarodott melléjük teljes sebességgel, villogó vörös fényszóróval és két tábori csendőrrel az első ülésen.
– Mi történik itt? – nyerített a vezető.
– Epilepsziás rohama van – válaszolta az egyik ember, aki a fiatal hadnagy egyik kezét vagy lábát szorongatta. – Lefogtuk.
– Helyes. Akkor hát le van tartóztatva.
– Mit csináljunk vele?
– Tartsák letartóztatva! – kiáltotta a tábori csendőr, és kétrét görnyedve rekedten röhögött a tréfáján, majd elvágtatott a dzsipen.
Yossariannak eszébe jutott, hogy nincs eltávozási papírja, és óvatosan elindult a különös csoporttól a fojtott hangok felé, amelyek szemből, a távoli, ködös sötétségből szivárogtak hozzá. A széles, esőverte sugárutat a sarkok között kurta, íves lámpaoszlopon zümmögő fénykorong világította be kísértetiesen, körülötte füstös, barna köd lebegett. Yossarian feje fölött egy ablakból boldogtalan női hang könyörgése hallatszott: „Kérlek, ne. Kérlek, ne.” Bánatos fiatal nő ment el mellette fekete esőkabátban, szeme lesütve, zilált fekete haja az arcába lógott. A következő háztömbnél egy részeg fiatal katona egy részeg fiatal hölgyet nyomott a Tájékoztatási Minisztérium épületének egyik bordázott korinthoszi oszlopához, míg három részeg bajtársa fegyverrel a kezében őrködött a közeli lépcsőkön ülve, lábuk között borospalackokat dédelgetve. – Kehem, ne – könyörgött a részeg hölgy.
– Haza akarok menni. Kehem, ne. – Az egyik üldögélő harcias káromkodással Yossarianhoz vágott egy borosüveget, amikor az megfordult és fölnézett rájuk. A palack jó messze, veszélytelenül ért földet, rövid, tompa zajjal. Yossarian folytatta útját, szórakozottan, lassan, zsebre dugott kézzel. – Gyerünk, bébi – hallotta a részeg katona sürgető, határozott hangját. -Most én következem. – Kehem, ne – könyörgött a részeg hölgy. -Kehem, ne. – A legközelebbi sarkon a szűk, kanyargó mellékutca sűrű, áthatolhatatlan sötétjének mélyéről hólapátolás semmivel össze nem téveszthető, titokzatos hangja ütötte meg a fülét. Mintha a húsát marcangolta volna a fémlapát ütemes, kínos, fülsértő csikorgása a betonon. Rémülten lelépett a járdaszegélyről, hogy túljusson a baljós utcán, és addig rohant, míg a riasztó, értelmetlen zörej el nem halt a háta mögött. Most már tudta, hol jár: ha egyenesen folytatja útját, hamarosan eléri a sugárút közepén levő kiszáradt szökő-kutat, aztán hét háztömbbel odább a tisztiszállást. Kusza, nem emberi hang csapott most a fülébe, mintha hirtelen föltépték volna előtte a túlvilági sötétséget. A sarki lámpaoszlopon kiégett a körte, a fél utcára vak homály borult, minden látható tárgy imbolyogni látszott. A kereszteződés túloldalán egy ember verte bottal a kutyáját, pontosan úgy, ahogy Raszkolnyikov álmában veri egy ember ostorral a lovát. Yossarian hiába erőlködött, hogy ne lássa, ne hallja. A kutya otromba, süketítő hisztériában vinnyogott és nyüszített egy rossz manilakötél végén, és ott fetrengett, csúszkált a hasán meghunyászkodva, de az ember csak ütötte, verte, ahol érte nehéz, lapos botjával. Kis tömeg figyelte. Egy zömök asszonyság előrelépett, és kérte, hogy hagyja abba. – Törődjön a maga dolgával – ugatott rá nyersen az ember, és fölemelte a botját, mintha az asszonyt is ütni akarná, és az asszony jámborán visszavonult, szánalmas és megalázott arckifejezéssel. Yossarian meggyorsította lépteit, menekült, csaknem futott. Az éjszakát rémület töltötte be, és Yossarian most már tudni vélte, mit érezhetett Krisztus, amikor bejárta a főidet: mint az elmegyógyász a dilisekkel telizsúfolt kórteremben, mint a meglopott áldozat a tolvajokkal telezsúfolt börtönben! Milyen üdítő látvány lehetett neki egy leprás! A legközelebbi sarkon felnőtt nézők mozdulatlan gyűrűjében kisfiút vert durván egy ember, és senki sem lépett közbe. Yossarian öklendező felismeréssel torpant meg. Biztos volt benne, hogy valaha látta már ugyanezt a rémes jelenetet. Déjà vu? A baljós egyezés megrázta, kétellyel és félelemmel töltötte el. Ugyanaz a jelenet zajlott, aminek egy háztömbbel előbb szemtanúja volt, még ha úgy is tűnt, hogy bizonyos részletekben különböznek egymástól. Mi a fene fog történni? Előlép majd egy zömök asszonyság, és megkéri az embert, hogy hagyja abba? Az fölemeli majd a botját, hogy megüsse, és a zömök asszonyság visszavonul? Senki sem mozdult. A gyerek sírt, állhatatosan, kába kétségbeeséssel. Az ember mindig leütötte, aztán fölrántotta, hogy nyitott tenyérrel a fejére mért erős, visszhangzó csapással megint leüthesse. A mord, lapuló tömegben senki sem törődött annyira a rémült, megvert kisfiúval, hogy közbelépjen. A gyerek nem volt több kilencnél. Egy szürke nő sírt bele némán egy piszkos konyharuhába. A kisfiú csont és bőr volt, és borbély kellett volna neki. Mindkét füléből rubinvörösen szivárgott a vér. Yossarian átment a hatalmas sugárút másik oldalára, hogy elkerülje a gyomrot kavaró jelenetet, és ekkor hirtelen emberi fogakon kezdett taposni, amelyek az ázott, csillogó járdán hevertek a szemergő esőben nyúlóssá vált vértócsák közt, s az esőcseppek hegyes ujjak gyanánt böködték őket. Záp-és metszőfogak hevertek szerteszórva mindenütt. Lábujjhegyen járta körül a furcsa szemetet, míg aztán egy kapu közelébe jutott. Síró katona állt alatta, jobban mondva, ájuldozott, szájára ázott zsebkendőt szorongatva. Két másik katona támogatta; türelmetlen, komor csöndben várták a katonai mentőautót, s az csengetve, parázsló ködlámpával meg is érkezett végül, és elhajtott mellettük a következő háztömb felé egy másik verekedéshez, mely egy könyveket cipelő árva olasz civil és egy egész kígyózó tömeg civil ruhás, botokkal és karkulcsokkal felszerelt rendőr között folyt. A vergődő, kiabáló civilnek sötét haja volt, az arca meg, mint a liszt, olyan fehér a félelemtől. Szeme, mint verdeső rovarszárny, lázas kétségbeeséssel lüktetett, amikor a sok nagy termetű rendőr megragadta karjánál és lábánál fogva, és fölemelte. Könyvei a földre hullottak. – Segítség – sikoltotta éles hangon, mely fuldokolva küszködött a feltörő érzelemmel, ahogy a rendőrök a mentőkocsi nyitott hátsó ajtaja felé cipelték, és behajították rajta. – Rendőr! Segítség! Rendőr! – Az ajtókat becsapták, rázárták, és a mentőkocsi elsüvített. Volt valami humortalan vicc abban, ahogy az ember komikusan rendőrért kiabált, amikor rendőrök fogták körül. Yossarian savanyú képpel vigyorgott a fölösleges és nevetséges segélykiáltás hallatára, de aztán megdöbbenve ismerte fel a szavak kétértelműségét, s riadtan ébredt rá: talán nem is arra szánták őket, hogy rendőrt szólítsanak oda, hanem egy barát hősi kiáltása volt ez a síri homályból, hogy vigyázatra intsen mindenkit, aki nem rendőr, akinek nincs fegyver és bot a kezében, és nincs a háta mögött egy egész rendőrhorda, fegyverrel és bottal a kezében. „Segítség! Rendőr!” – kiáltotta az ember, és ez lehetett veszélyre felhívó kiáltás is. Yossarian azzal válaszolt rá, hogy tolvaj módra elsomfordált a rendőrök szeme elől, és csaknem rálépett egy kövér, negyven év körüli asszony lábára, aki bűntudatosan igyekezett át az útkereszteződésen, sűrű, gyanakvó pillantásokat lövellve hátra egy nyolcvan év körüli vastag, befáslizott bokájú, tötyögő öregasszonyra, aki tért vesztve üldözte. Az öregasszony levegő után kapkodva óvakodott tova, és tébolyult izgalommal motyogott magában. A helyzetet nem lehetett félreérteni: üldözési verseny folyt. A győztes első számú nő már félig átért az útkereszteződésen, amikor a második számú még csak a járdáról lépett le. Az az apró, rosszindulatú, diadalmas mosoly, amit a kövér az utána veszkődő vénasszonyra vetett hátra, bűnös és rémült volt egyben. Yossarian tudta, hogy segíthetne a bajba jutott öregasszonynak, ha az kiáltana neki, tudta, hogy a tömzsi nő után vethetné magát, elkaphatná, és átadhatná a közelben ácsorgó rendőrhordának, ha a második számú asszony csak egy kis kétségbeesett sikollyal is engedélyt adna rá. De az öregasszony úgy ment el mellette, hogy még csak rá se nézett, és rettenetes, tragikus aggodalmában motyogott, amikor az első számú nő eltűnt a sötétség mélyrétegeiben, ő meg ott maradt a keresztül közepén támasz nélkül, kábán, bizonytalanul afelől, hogy most merre menjen, egyedül. Yossarian elkapta róla a szemét, és szégyenkezve elfutott, amiért nem tett semmit a megsegítésére. Sűrű, gyanakvó pillantásokat lövellt hátra, ahogy megverten menekült, mintha attól félne, az öregasszony most az ő nyomába szegődik, és boldogan merült bele a szemerkélve úszó, fénytelen, majdnem áthatolhatatlan homály menedékébe. Horda... rendőrhorda – Angliát kivéve minden a horda kezében van. Mindenütt a gumibotos horda az úr.
Yossarian kabátjának gallérja és válla átázott. Zoknija nedves volt és hideg. A legközelebbi lámpaoszlopon nem égett az összezúzott körte. Épületek, alaktalan árnyak suhantak el mellette némán, mintha valami áporodott, időtlen áradat felszínén sodródnának tova változatlanul. Egy magas szerzetes jött szembe vele, durva, szürke kámzsába bújtatott arccal, még a szeme sem látszott. Állhatatos léptek tocsogtak feléje egy tócsában, és attól félt, ez megint egy mezítlábas gyerek lesz. Csaknem súrolt egy hullaarcú, hórihorgas, fekete esőkabátot viselő, szomorú férfit, akinek csillag alakú sebhely volt az arcán, halántékán meg tojás nagyságú, tükörfényes, csonka horpadás. Spriccelő szalmacipőben fiatal nő tűnt elő, egész arcát istentelen, rózsaszín és tarka égési seb borította el, mely nyakától kezdve durva, rögös hullámokban terjedt szét oldalt a szeme fölé! Yossarian elfordította tekintetét és megrázkódott. Senki sem fogja szeretni ezt a nőt. Yossariannak beteg volt a lelke; szeretett volna lefeküdni valami nővel, aki szeretni tud, aki fölizgatja és lecsillapítja... és elaltatja. Pianosán a gumibotos horda várja. A lányok mind elmentek. A grófnő és a menye már nem volna elég; kiöregedett az ilyenfajta viccekből, nincs már erre ideje. Luciana elment; talán meg is halt, ha még nem, akkor hamarosan meg fog. Aarfy bögyös szajhája eltűnt a pajzán kámea gyűrűjével együtt, Ducket nővér meg szégyelli őt, mert nem hajlandó többé bevetésre repülni, és botrány lesz körülötte. Az egyetlen nő, akit tudott a közelben, az az egyszerű lány volt a tisztiszálláson, akivel egyik férfi sem feküdt le. Michaela volt a neve, de az emberek mocskos csúfneveken szólongatták édeskés, behízelgő hangon, és Michaela gyermekes örömmel vihogott, mert nem tudott angolul, és azt hitte, hízelegnek neki, és ártatlanul tréfálkoznak. Minden vad dolog, amit a szeme előtt csináltak az emberek, varázslatos gyönyörrel töltötte el. Boldog, egyszerű gondolkozású, dolgos kezű lány volt, aki nem tudott olvasni, és alig tudta leírni a nevét. Egyenes szálú hajának áztatottkenderszíne volt. Bőre fakó, szeme rövidlátó, és az emberek közül soha senki nem feküdt le vele, azért, mert az emberek közül soha senkinek ez eszébe sem jutott, kivéve Aarfyt, aki azon az estén egyszer megerőszakolta, aztán a gardróbszekrényben majd két órán át kezét a szájára tapasztva fogva tartotta, amíg a polgári rendőrség szirénája meg nem szólalt, és a kijárási tilalom ezzel kezdetét nem vette. Akkor aztán kidobta az ablakon. Holtteste még mindig ott feküdt a járdán, amikor Yossarian megérkezett, és udvariasan utat csinált magának a homályos fényű lámpákkal felszerelt ünnepélyes* szomszédok gyűrűjében, akik mérges pillantásokat lövelltek feléje, elhúzódtak mellőle, és keserűen mutogattak fel a második emeleti ablakra komor, vádló, egymás közti beszélgetésükben. Yossarian szíve félelemtől és iszonyattól kalapált az összeroncsolt tetem szánalmas, rémséges, véres látványán. Beugrott a lépcsőházba, fölrohant a szállására, s ott találta Aarfyt, aki idegesen járkált, dagályos, kissé kínos mosollyal. Aarfy enyhén nyugtalannak látszott, amint a pipáját babrálva megnyugtatta Yossariant, hogy hamarosan minden rendbe jön. Semmi ok az aggodalomra.
– Csak egyszer erőszakoltam meg – magyarázta. Yossarian megrendült. – De meggyilkoltad, Aarfy! Meggyilkoltad!
– Miután megerőszakoltam, nem maradt más választásom – válaszolta Aarfy legkegyesebb modorában. – Nem hagyhattam, hogy épségben megússza, és mindenféle rosszaságot híreszteljen rólunk, nem igaz?
– De miért kellett hozzányúlnod, te süket kurva! – ordította Yossarian. – Miért nem tudtál fogni magadnak lányt az utcáról, ha már kellett neked? A város tele van prostituálttal.
– De nekem nem kell az olyan – hetvenkedett Aarfy. – Az ilyesmiért én nem fizettem soha életemben.
– Aarfy, elmebajos vagy te – Yossarian nyelve csaknem megbénult.
– Megöltél egy lányt. Börtönbe fognak csukni érte!
– Á, dehogy – válaszolta Aarfy erőltetett mosollyal. – Engem ugyan nem. Nem fogják a jó öreg Aarfyt börtönbe csukni. Azért, mert őt megöltem, nem.
– De hát kidobtad az ablakon. Ott fekszik holtan az utcán.
– Majd megüti a bokáját – válaszolta Aarfy. – Kijárási tilalom van.
– Hülye! Nem érted, mit csináltál? – Yossarian legszívesebben megragadta volna Aarfy hernyópuha vállát, és valami értelmet rázott volna bele. – Meggyilkoltál egy emberi lényt. Börtönbe fognak csukni. Lehet, hogy fel fognak akasztani!
– Á, alig hiszem én, hogy ezt megcsinálnák velem – mondta Aarfy joviális kuncogással, bár idegességének tünetei szaporodtak. Önkéntelenül elszórta a dohányt, amint tömpe ujjai a pipája makkján babráltak.
– Neeem, kapitány úr. A jó öreg Aarfyval nem. – Megint vihogott. – Hiszen csak egy közönséges szolgálólány volt. Alig hiszem, hogy valami éktelen hűhót csapnának egy szegény olasz szolgálólány miatt, amikor nap mint nap sok ezer élet esik áldozatul. Mit gondolsz?
– Hallgasd csak! – kiáltott föl Yossarian csaknem örömmel. Fülét hegyezte, közben figyelte, hogy Aarfy arcából hogyan fut ki a vér, amint sziréna hangzott a messzeségben, rendőrsziréna, aztán szinte átmenet nélkül mindent elnyomott üvöltő, süvítő, rohanó kakofóniája, mely mintha minden oldalról tört volna be hozzájuk a szobába. – Aarfy, érted jönnek – mondta együttérzéssel, kiabálva, hogy hallani lehessen a zajban.
– Jönnek érted és letartóztatnak. Aarfy, nem érted? Nem veheted el egy másik ember életét, és ha elvetted, nem úszhatod meg szárazon, még ha csak szegény szolgálólány volt is az illető. Érted-e? Nem érted?
– Á, nem – erősködött Aarfy béna megvetéssel és halovány mosollyal. – Nem azért jönnek, hogy letartóztassanak. De nem ám, a jó öreg Aarfyt ugyan nem.
Egyszerre nagyon beteges külseje lett. Reszketőgörcsben süllyedt bele egy székbe, tömzsi, puha kezei remegtek az ölében. Kinn autók álltak meg sikoltva. Az ablakokra fényszórók szegődtek. Autóajtók csapódtak, rendőrfütty hasított a levegőbe. A hangok élesen harsantak. Aarfy zöldre vált. Furcsa, béna mosollyal csak rázta a fejét gépiesen, – és gyenge, kongó monotóniával ismételgette, hogy nem érte jönnek, nem a jó öreg Aarfyért, nem, kapitány urrrrrram, és kínlódva győzködte magát, hogy ez így is van, noha nehéz rendőrléptek döngtek fölfelé a lépcsőn, s még akkor is, amikor négyszer megverték ököllel az ajtót, süketítő, ellenállhatatlan erővel. Aztán kivágódott a szállás ajtaja, és két hatalmas, kemény, izmos tábori csendőr ugrott be rajta gyorsan, szemük jeges és kemény, álluk izmos és mosolytalan. Átvágtak a szobán, és letartóztatták Yossariant.
Yossariant letartóztatták, mert engedély nélkül tartózkodott Rómában.
Aarfytól bocsánatot kértek a betolakodásért, és közrefogva elvezették Yossariant, a hóna alatt olyan kemény ujjakkal markolva kétfelől, mint az acélbilincs. Egy árva szót sem szóltak hozzá lefelé a lépcsőn. Kint egy csukott kocsi mellett még két hatalmas tábori csendőr állt gumibottal, fehér sisakban. A hátsó ülésbe nyomták be Yossariant, és a kocsi eldübörgött, esőn és sáros ködön át, míg végül odamanőverezett egy rendőrőrs elé. A tábori csendőrök éjszakára egy cellába zárták, melyet négy csupasz kőfal határolt. Hajnalban kivitték a latrinára, megpisiltették, aztán kiszállították a repülőtérre, ahol két újabb óriási tábori csendőr várta gumibottal, fehér sisakban a szállítógép mellett, melyet már melegítettek, amikor odaértek. A henger alakú zöld motorházak már nagy, reszkető cséppé két izzadtak. A tábori csendőrök egymáshoz sem szóltak egy árva szót sem. Még csak nem is bólogattak. Yossarian soha nem látott ilyen gránitarcokat. A gép Pianosára repült velük, ahol még két néma tábori csendőr várta őket a leszállómező szélén. Most már nyolcan voltak, és szótlan fegyelemmel szálltak be két kocsiba, mely surrogó kerekekkel hagyta maga mögött a négy századkörletet, és az ezredtörzs épületénél állt meg, ahol még két néma tábori csendőr t várta őket a parkolókörletnél. Mind a tíz magas, erős, céltudatos, néma férfi körülötte tornyosult, ahogy a bejárat felé fordultak. Lépéseik hangos egyszólamúságban csikorogtak a salakos úton. Az volt az érzése, hogy egyenletesen gyorsuló mozgással haladnak. Rémület ragadta torkon. A tíz tábori csendőr közül bármelyik elég erősnek látszott ahhoz, hogy egyetlen csapással agyonvágja. Csak erős, masszív sziklavállaik közé kell kapniok, és máris kinyomják belőle a lelket. Semmivel nem mentheti meg az életét. Még azt sem tudja megnézni, melyik kettő hurcolja magával a hónaljánál fogva a szabályos kettes oszlopba fejlődött tábori csendőrök közül. Lépteik meggyorsultak, és az volt a benyomása, hogy repülnek, hogy lába elhagyta a főidet, míg határozott ütemben pattogtak föl a széles márványlépcsőn a fölső pihenőig, ahol még két kifürkészhetetlen, kemény arcú tábori csendőr várta őket, hogy ha lehet, még gyorsabb tempóban vezessék le mindnyájukat a hosszú, konzolos erkélyre, mely a hatalmas előcsarnok fölött függött. Menetelő léptük úgy mennydörgőit a fakó mozaikpadlón az épület üres gyomrában, mint valami baljós, gyorsuló dobpergés, ahogy még gyorsabban és precízebben haladtak Cathcart ezredes irodája felé, és Yossarian úgy érezte, a pánik vad szele süvít a fülébe, amikor betuszkolták, és odaállították a vésztörvényszék elé, ott mindjárt az irodában Korn ezredes már várta őt, farát kényelmesen elterpesztve Cathart ezredes asztalának sarkán, és szívélyes mosollyal üdvözölte, majd így szólt hozzá:
– Haza fogjuk küldeni magát.
De persze ott volt még a csapda.
– A 22-es csapdája? – érdeklődött Yossarian.
– Természetesen – válaszolta Kora ezredes kedvesen, miután a masszív tábori csendőrök félelmetes testőrségét karjának egy nemtörődöm mozdulatával és egy megvető fejbiccentéssel elzavarta. Korn ezredes akkor érezte igazán elemében magát, ha igazán cinikus lehetett. Keret nélküli, szögletes szemüvege ravasz örömmel világított, ahogy Yossariant bámulta. – Végül is nem küldhetjük egyszerűen azért haza, mert nem hajlandó bevetésre repülni, mikor a többieket meg itt tartjuk, így van? Ez igazán nem lenne méltányos velük szemben.
– De milyen istenül igaza van! – tört ki Cathcart ezredes, aki esetlenül föl s alá dübörgött, mint valami felbőszített bika, és csak prüszkölt és morgott. – Legszívesebben kezét-lábát összekötözném, és földobnám minden bevetésen az egyik gépre. Hát ezt csinálnám én vele legszívesebben.
Korn ezredes egy mozdulattal elnémította Cathcart ezredest, és Yossarianra mosolygott. – Maga aztán nehéz helyzetbe hozta Cathcart ezredest, hallja-e – jegyezte meg pattogó humorral, mintha ez egyáltalában nem volna ellenére. – Az emberek boldogtalanok, harci szellemük romlik. És ez mind a maga hibája.
– A maguké – érvelt Yossarian –, mert fölemelték a bevetések számát.
– Nem, hanem a magáé, mert nem hajlandó bevetésre repülni – vágott vissza Korn ezredes. – Az emberek elégedetten tudomásul vették, hogy annyi bevetésre kell repülniök, amennyit mi kívánunk tőlük, amíg nem volt más választásuk. Úgyhogy ez a maga lelkén szárad.
– Nem tudja ez, hogy háború van? – kérdezte Cathcart ezredes morózusan, és nem nézett Yossarianra, hanem csak topogott föl s alá.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy tudja – válaszolta Korn ezredes. – Talán épp ez az oka, hogy nem hajlandó több bevetésre repülni.
– Hát nem mindegy az neki?
– Az a tudat, hogy háború van, gyengítené azt az elhatározását, hogy nem hajlandó részt venni benne? – kérdezte Korn ezredes Cathcart ezredest utánozva, szarkasztikus komolyságtól csikorgó hangon.
– Nem, ezredes úr – válaszolta Yossarian, és majdnem viszonozta Korn ezredes mosolyát.
– Ettől tartottam – mondta Korn ezredes gondosan kiszámított sóhajjal, és kényelmesen összekulcsolta ujjait nagy, sima, kopasz, villogó-barna feje búbján. – Annyit azért elismerhet, már csak a méltányosság kedvéért is, hogy nem bántunk mi magával olyan nagyon rosszul, hallja-e, így van? Elláttuk élelemmel, meghatározott időközönként fizetéssel. Kitüntetést adtunk magának, sőt kapitánnyá léptettük elő.
– Soha nem kellett volna előléptetnem kapitánnyá – kiáltott fel Cathcart ezredes keserűen. – Haditörvényszék elé kellett volna állítanom, amiért eltévesztette a ferrarai hidat, és kétszer kellett rámennie.
– Mondtam magának, hogy ne léptesse elő – mondta Korn ezredes – , de maga nem hallgatott rám.
– Dehogy mondta. Maga azt mondta nekem, hogy léptessem elő, nem?
– Én azt mondtam magának, hogy ne léptesse elő. De maga nem hallgatott rám.
– Hallgatnom kellett volna.
– Maga soha nem hallgat rám – erősködött Korn ezredes gusztussal.
– És látja, most itt tartunk.
– Rendben van, üsse kő. Csak ne dörgölje folyton az orrom alá, jó?
– Cathcart ezredes mélyen a zsebeibe temette ökleit, és lomhán elfordult. – Ahelyett, hogy engem piszkál, miért nem azt próbálja inkább kisütni, hogy mi legyen vele?
– Haza fogjuk küldeni, attól tartok. – Korn ezredes diadalmasan kuncogott, amikor Cathcart ezredestől Yossarian felé fordult. – Yossarian, a maga számára véget ért a háború. Haza fogjuk küldeni. Tulajdonképpen nem érdemli meg, hallja-e, éppen ezért nem is nagyon bánom. Mivel jelenleg nem áll módunkban kockáztatni, jobb híján hazaküldjük. Kidolgoztuk ezt a kis egyezséget magával...
– Miféle egyezséget? – kérdezte Yossarian kihívó bizalmatlansággal.
Korn ezredes fölkapta a fejét, és nevetett. – Az egyezség ától cet-tig alávaló, efelől ne legyenek kételyei. Teljességgel felháborító. De azért maga elég gyorsan bele fog menni.
– Ne legyen benne olyan biztos.
– A leghalványabb kétségeim sincsenek, hogy bele fog menni, noha égre bűzlik. Az ám, közbevetőleg. Ugye, nem híresztelte el a századnál, hogy nem hajlandó bevetésre repülni?
– Nem, ezredes úr – válaszolta Yossarian habozás nélkül.
Korn ezredes elismerően bólintott. – Nagyon jó. Tetszik nekem, ahogy maga hazudik. Nagyon szép karriert fog csinálni az életben, ha majd egyszer tisztességes dologra szánja el magát...
– Nem tudja ez azt, hogy háború van? – nyeri tett föl hirtelen Cathcart ezredes, és élénk hitetlenséggel fújt bele cigarettaszipkája üres végébe.
– Biztos vagyok benne, hogy tudja – válaszolta Korn ezredes csípősen –, mivel ugyanerre a vitapontra már egy pillanattal ezelőtt fölhívta a figyelmét. – Kora ezredes fáradtan ráncolta homlokát Yossarian érdekében; szeme füstösen pislogott, gúnyos és merész ingerkedéssel. Megragadta Cathcart ezredes asztalának szélét, a sarkon hátrább csúsztatta lottyadt fenekét, s most már úgy ült, hogy két kurta lába szabadon kalimpált. Sarka könnyedén kopogott a sárga tölgyfán, latrinasárga zoknija züllött gyűrűkben laffogott meglepően vékony bokái alatt; zoknitartót nem viselt.
– Hallja-e, Yossarian – mélázott nyájasan, a könnyed tűnődés hangján, mely egyszerre volt gúnyos és komoly –, én tényleg csodálom magát egy kicsit. Maga szilárd erkölcsi jellemvonásokkal rendelkező intelligens ember, aki nagyon bátor álláspontot foglalt el. Én magam is intelligens ember vagyok, aki egyáltalán nem rendelkezem szilárd erkölcsi jellemvonásokkal, így hát ideális helyzetben vagyok ahhoz, hogy kellőképp méltányoljam a magáét.
– Nagyon válságos időket élünk – erőlködött zsémbesen az iroda egy messzi sarkából Cathcart ezredes, aki nem figyelt Korn ezredesre.
– Valóban nagyon válságos időket – hagyta helyben Korn ezredes béketűrő bólintással –, éppen most változott felettünk a parancsnokság, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy rossz fényben tűnjünk fel akár Scheisskopf tábornok, akár Peckem tábornok előtt. Ugye, erre gondolt, ezredes?
– Nincs ebben egy szemernyi hazafias érzés?
– Nem akar maga a hazájáért harcolni? – kérdezte Korn ezredes, átvéve Cathcart ezredes igazságtól fűtött, pattogó hangját. – Nem akarja életét áldozni Cathcart ezredesért meg értem?
Yossarian egész teste megfeszült az éber csodálkozástól, amikor Korn ezredes utolsó szavait megértette. – Micsoda? – kiáltott föl. -Mi köze magának meg Cathcart ezredesnek az én hazámhoz? A kettő nem ugyanaz.
– Szét tudja választani a kettőt? – kérdezte Korn ezredes ironikus nyugalommal.
– Bizony – kiáltotta Cathcart ezredes erélyesen. – Vagy velünk van, vagy ellenünk. Nincs harmadik út.
– Attól tartok, most megfogták – tette hozzá Korn ezredes. -Vagy velünk van, vagy a hazája ellen. Ez a kétszerkettő.
– Hagyjuk ezt, ezredes úr. Ezt én nem veszem be.
Korn ezredest nem lehetett megzavarni. – Én sem, de tényleg, csakhogy mindenki más beveszi. Úgyhogy ott van, ahol a part szakad.
– Maga az egyenruha szégyene! jelentette ki Cathcart ezredes villámló haraggal, és most először fordult Yossarian felé. – Szeretném tudni, egyáltalán hogy lehetett magából kapitány?
– Maga léptette elő – emlékeztette Korn ezredes turbékolva, és elnyomott egy kuncogást. – Nem emlékszik rá?
– Hát rosszul tettem.
– Én mondtam, hogy ne csinálja – mondta Korn ezredes. – De maga egyszerűen nem hallgatott rám.
– Üsse kő, csak ne dörgölje folyton az orrom alá, jó? – kiáltotta Cathcart ezredes. Redőkbe vonta homlokát, és gyanakvóan összehúzott szeme villámokat lövellt Korn ezredesre. Okiét csípőjére tette. – Mondja csak, kinek az oldalán áll maga tulajdonképpen?
– A maga oldalán, ezredes. Milyen más oldalon állhatnék még?
– Akkor hagyja abba a piszkálódást, legyen szíves. Szálljon le rólam, legyen szíves.
– Én a maga oldalán állok, ezredes. Épp most teltem meg hazafias érzéssel.
– Akkor hát gondja legyen rá, hogy soha ki ne ürüljön. – Cathcart ezredes egy perc múlva kelletlenül elfordult, és csak félig-meddig visszatért biztonsággal kezdte megint róni a padlót föl és alá, hosszú cigarettaszipkáját masszírozva. Hüvelykujjával Yossarian felé bökött. – Végezzünk ezzel. Nem tudom, mit szeretnék vele csinálni. Szeretném kivitetni és főbe lövetni. Ezt szeretném én csinálni vele. Dreedle tábornok is ezt csinálná vele.
– De Dreedle tábornok nincs már velünk – mondta Korn ezredes –, úgyhogy nem vitethetjük ki, és nem lövethetjük főbe. – Most, hogy a pillanatnyi feszültség közte és Cathcart ezredes között felengedett, Korn ezredes megint elterpeszkedett, és halkan folytatta Cathcart ezredes asztalának rugdosását. Újra Yossarian felé fordult. – Úgyhogy ehelyett hazaküldjük magát. Jól meg kellett gondolnunk, de végül is kifőztük ezt a szörnyű kis tervet a maga hazaküldésére, méghozzá úgy, hogy minél kevesebb elégedetlenséget támasszunk a maga barátai között, akik viszont itt maradnak. Nem örül neki?
– Miféle tervet? Nem vagyok benne biztos, hogy örülni fogok neki.
– Én biztosan tudom, hogy maga nem fog neki örülni – nevetett Korn ezredes, és két kezét elégedetten megint a feje búbjára kulcsolta.
– Utálni fogja. Tényleg nagyon gyűlöletes, és bizonyára bántja majd a lelkiismeretét. De azért elég gyorsan bele fog egyezni.
Bele fog egyezni, mert két héten belül épen és egészségesen hazakerül, és mert nincs más választása. Ez, vagy a haditörvényszék. Eszi, nem eszi, nem kap mást.
Yossarian prüszkőlt. – Hagyja abba a blöffölést, ezredes úr. Nem állíthat haditörvényszék elé az ellenség elől való megfutamodás vádjával. Rossz fényt vetne magára, és nyilván nem is tudná bizonyítani.
– De most már haditörvényszék elé állíthatjuk a szolgálatból való önkényes eltávozás miatt, mert engedély nélkül Rómába ment. Ebben az ügyben állni tudjuk a sarat. Ha egy pillanatig gondolkodik rajta, belátja majd, hogy maga hozott bennünket ilyen helyzetbe. Mi egyszerűen nem engedhetjük meg magának, hogy nyilvánvaló fegyelmezetlenséggel, büntetés nélkül mászkáljon összevissza. A többiek is mind megtagadnák a bevetésekre való repülést. Igen? Én szavamat adom magának, hogy nem is fogjuk engedni. Ha felbontja az egyezségünket, haditörvényszék elé állítjuk, még ha egy csomó kérdés föl is merül majd, és még ha ez Cathcart ezredesnek irtózatosan rossz pontjába is kerül.
Cathcart ezredes ezekre a szavakra, hogy „rossz pont”, mindjárt pislogni kezdett, és karcsú ónix és elefántcsont cigarettaszipkáját, minden látható meggondolás nélkül, vadul lecsapta íróasztalára. – Úristen! – kiáltott fel váratlanul. – Hogy gyűlölöm ezt a rohadt cigarettaszipkát! – A cigarettaszipka az asztalról a falra pattant, onnan az ablakpárkányon át lecsúszott a padlóra, éppen oda, ahol Cathcart ezredes állt. Cathcart ezredes lobogó dühvel nézett le rá. – Csak azt tudnám legalább, hogy volt-e valami haszna egyáltalán?
– Peckem tábornoknál csillagos ötös, de Scheisskopf tábornoknál rossz pont – világosította fel Korn ezredes ártatlanságot játszó gonoszkodó tekintettel.
– Akkor hát melyiknek tegyek a kedvére? !
– Mindkettőnek. – Hogy tehetnék mindkettőnek a kedvére? Gyűlölik egymást. Hogyan kaphatnék csillagos ötöst Scheisskopf tábornoknál, anélkül, hogy ne kapjak rossz pontot Peckem tábornoknál?
– Meneteljen.
– Igen, meneteljek. Ez az egyetlen, amivel kedvére lehet tenni. Menetelni. Menetelni. – Cathcart ezredes mogorván kancsalított. – Micsoda tábornokok! Az egyenruha szégyenei. Ha olyanokat, mint ezek ketten, tábornokká lehet előléptetni, fel nem foghatom, miért nem lehet engem?
– Máris szép karriert csinált – biztosította Korn ezredes minden meggyőződés nélkül, és vihogva fordult Yossarianhoz, akinek engesztelhetetlenül ellenséges és utálkozó arckifejezése csak növelte megvető derűjét. – És íme, itt van a helyzet kulcsa. Cathcart ezredes tábornok akar lenni, én tényleges ezredes, és ezért magát hazaküldjük.
– Miért akar Cathcart ezredes tábornok lenni?
– Miért? Ugyanazon oknál fogva, amiért én tényleges ezredes akarok lenni. Mi mást tehetnénk? Mindenki arra tanított bennünket, hogy magasrendű dolgok után vágyakozzunk. A tábornok magasabb rendű, mint az ezredes, a tényleges ezredes pedig magasabb rendű, mint a címzetes ezredes, így hát csak vágyakozunk mindketten. És hallja-e, Yossarian, az a maga szerencséje, hogy mi mindketten vágyakozunk. Maga egész pontosan időzített, és feltételezem, hogy ezt a tényezőt számításba is vette.
– Nem vettem számításba semmit – vágott vissza Yossarian.
– Igen, én tényleg nagyon élvezem, ahogy maga hazudik – válaszolta Korn ezredes. – Nem töltené el magát büszkeséggel, ha parancsnokát tábornokká léptetnék elő? Hát annak a tudata, hogy olyan alakulatnál szolgált, amelyikben az egy főre eső bevetési átlagszám magasabb, mint minden más alakulatnál? Nem akarja kiérdemelni, hogy egységét még jobban kitüntessék, hogy a Kiváló Repülő Érdemérmére még több tölgyfalevél-koszorú kerüljön? Nincs magában sprit de corps? Nem akar továbbra is benn maradni ebben a nagyszerű névsorban oly módon, hogy még több bevetésre repül? Itt van az utolsó alkalom, hogy igent mondjon.
– Nem.
– Ez esetben sarokba szorított bennünket... – mondta Korn ezredes harag nélkül.
– Szégyellnie kellene magát!
– ...és haza kell küldenünk. Tegyen nekünk néhány apró szívességet és...
– Milyen szívességet? – vágott közbe Yossarian harcias gyanakvással.
– Ó, jelentéktelen, apró szívességeket. Valóban nagylelkű egyezséget akarunk kötni magával. Ki fogjuk bocsátani a parancsot, amely hazavezényli az Államokba – valóban ki fogjuk –, és viszonzásképpen mindössze azt kell tennie...
– Mit? Mit kell tennem?
Korn ezredes kurtán nevetett. – Szeretnie kell bennünket.
Yossarian pislogott. – Szeretni magukat?
– Szeretni bennünket.
– Szeretni magukat?
– Erről van szó – mondta Korn ezredes bólogatva, és mérhetetlenül hálás volt Yossarian jámbor zavaráért és megdöbbenéséért. -Szeretni bennünket. Hozzánk tartozni. A cimboránknak lenni. Szép dolgokat mondani rólunk itt és otthon az Államokban. Beletartozni a bandába. Na, ugye, nem sokat kérünk magától, igaz?
– Csak azt akarják, hogy szeressem magukat? Csak ennyit?
– Mindössze ennyit.
– Mindössze ennyit?
– Csak annyit, hogy szíve mélyéből szeressen bennünket.
Yossarian legszívesebben a képébe röhögött volna, amikor rájött, hogy Korn ezredes igazat mond. – Nem lesz könnyű – mondta gúnyos vigyorral.
– Ó, sokkal könnyebb lesz, mint hiszi – gúnyolódott vissza Korn ezredes, és egy cseppet sem neheztelt Yossarianra a tüskéért. – Meg lesz lepve, milyen könnyűnek találja majd, hogy szeressen bennünket, ha egyszer elkezdi. – Korn ezredes most fölrántotta terjedelmes, lötyögő nadrágja derekát. A mély, sötét barázdák, melyek arra szolgáltak, hogy szögletes állat a két orcájától elválasszák, megint korholó gúnnyal feszültek meg. – Hallja-e, Yossarian, mi egyenes útra akarjuk vezérelni magát. Őrnaggyá kívánjuk előléptetni, sőt újabb kitüntetést is kap. Fiume kapitány már dolgozik a tüzes hangú sajtótájékoztatón, amely a maga ferrarai dicsőségét fogja zengeni, meg a mély, odaadó hűségét az alakulatához, valamint önzetlen hivatástudatát. Mellesleg ezek mind valódi irodalmi idézetek lesznek. Dicsőségben akarjuk elbocsátani, háborús hősként küldjük haza, akit a Pentagon a harci szellem példájaként reklámozhat. Úgy fog élni, mint egy milliomos. Nemzeti látványosság lesz. Díszszemlét tartanak majd a tiszteletére, maga meg buzdító szónoklatokat tart majd a hadikölcsön iránti lelkesedés felszítására. A fényűzés új világa várja magát, mihelyt a cimboránk lesz. Hát nem bűbájos?
Yossarian rájött, hogy figyelmesen hallgatja a vonzó részleteket. – Nem hinném, hogy beszédeket szeretnék tartani.
– Akkor felejtsük el a beszédeket. Az a fontos, amit mond majd az embereknek. – Korn ezredes komoly arccal hajolt előre, már nem mosolygott. – Nem akarjuk, hogy az ezredben bárki úgy tudja, hogy mi azért küldtük magát haza, mert nem volt hajlandó többé bevetésre repülni. És azt sem akarjuk, hogy akár Scheisskopf tábornok, akár Peckem tábornok megneszelje, hogy köztünk súrlódások voltak. Ezért leszünk mi magának ilyen jó cimborái.
– Mit kell mondanom az embereknek, ha megkérdik tőlem, hogy miért nem voltam hajlandó bevetésre repülni?
– Mondja nekik azt, hogy bizalmasan értesült, hogy kifelé áll a csatából a szekere rúdja, és nem volt hajlandó még egy-két bevetésen kockáztatni az életét. Csak afféle apró nézeteltérés jó cimborák között.
– El fogják hinni?
– Hát persze hogy el fogják hinni, mihelyt látják, hogy milyen nagy barátság dúl közöttünk, s mihelyt meglátják a sajtótájékoztatót meg a hízelgő dolgokat, amit rólam meg Cathcart ezredesről kell mondania benne. Az emberek miatt ne aggódjon. Gyerekjáték lesz fölébük kerekedni, és megfegyelmezni őket, ha maga elment innen. Csak amíg maga itt van, addig mernek hőbörögni. Tudja, egyetlen egészséges gyümölcs egész kosárnyit képes megrothasztani – vonta le a tanulságot Korn ezredes szándékos iróniával. – Hallja-e, maga még... és ez valóban csodálatos lenne... maga még inspirálhatja is őket arra, hogy minél több bevetést repüljenek.
– Tegyük föl, hogy leleplezem magukat, amikor hazamegyek az Államokba.
– Miután elfogadta a kitüntetésünket, az előléptetésünket, a harsonázásunkat? Senki sem hinne magának, a hadsereg meg nem hagyná, különben is mi a fenének csinálná? Benne lesz a brancsban, el ne felejtse. Gazdag, hálás, fényűző, kivételes életmód várja magát.
Bolond lenne, ha eldobná magától, holmi erkölcsi elvek miatt, maga pedig nem bolond. Áll az alku?
– Nem tudom.
– Ez, vagy a haditörvényszék.
– Elég mocskos tréfát fogok játszani a századdal, mi?
– Gyűlöletest – hagyta helyben Korn ezredes szeretetre méltóan, és várt, miközben türelmesen és különleges örömmel figyelte Yossariant.
– De ott egye a fene! – kiáltott fel Yossarian. – Ha nem akarnak többet bevetésre repülni, szedjék össze magukat, és csináljanak valamit, ahogy én csináltam. Igazam van?
– Persze – mondta Korn ezredes.
– Semmi okom, hogy kockára tegyem értük az életemet, így van?
– Persze hogy így.
Yossarian gyors vigyorral döntött. – Áll az alku! -jelentette ki kitörő örömmel.
– Pompás – mondta Korn ezredes, valamivel kevésbé szívélyesen, mint ahogy Yossarian várta volna, és lecsúszva Cathcart ezredes asztaláról, a padlóra toppant. Kihuzigálta nadrágja és alsónadrágja ráncait a lába közül, aztán lagymatagon kezet nyújtott Yossariannak.
– Hozta isten a fedélzeten.
– Köszönöm, ezredes úr. Én...
– Szólíts csak Pipszinek, John. Mostantól kezdve cimborák vagyunk.
– De még mennyire, Pipszi. A barátaim Yo-Yónak szólítanak. Pipszi, én...
– A barátai Yo-Yónak szólítják – turbékolta Korn ezredes Cathcart ezredesnek. – Miért nem gratulál Yo-Yónak, amiért ilyen bölcs elhatározásra jutott?
– Igazán nagyon bölcs elhatározásra jutottál, Yo-Yo – mondta Cathcart ezredes, és esetlen lelkesedéssel pumpálta Yossarian kezét.
– Köszönöm, ezredes úr. Én...
– Hívd csak Pepszinek – mondta Korn ezredes.
– De még mennyire, hívj csak Pepszinek – mondta Cathcart ezredes szívélyes és zavart nevetéssel. – Mostantól kezdve cimborák vagyunk.
– De még mennyire, Pepszi.
– Távozzunk mosolyogva – mondta Korn ezredes, és mindkettőjük vállát átölelte, ahogy az ajtó felé indultak.
– Gyere át hozzánk vacsorázni valamelyik este, Yo-Yo – invitálta Cathcart ezredes vendégszeretően. – Mi lenne, ha már ma este jönnél? Együtt vacsorázhatnánk az ezredtörzsnél.
– Ezer örömmel, ezredes úr.
– Pepszi – javította ki Korn ezredes szemrehányóan.
– Bocsáss meg, Pipszi. Pepszi. Még nem szoktam meg.
– Nincs semmi baj, cimbora.
– De nincs ám, cimbora.
– Kösz, cimbora.
– Nem tesz semmit, cimbora.
– Szervusz, cimbora.
Yossarian szeretettel búcsút intett új cimboráinak, és kiballagott az erkélyfolyosóra. Majdnem dalra fakadt, amikor végre egyedül volt. Szabad ember, hazamehet: kiverte belőlük; forradalma győzött; biztonságban van, és senki előtt nem kell szégyenkeznie. Pezsgő derűvel tartott a lépcső felé. Zöld gyakorlóruhás közkatona tisztelgett neki. Yossarian boldogan viszonozta az üdvözlést, és kíváncsian megbámulta a közkatonát. Furcsán ismerős volt. Amikor Yossarian viszonozta az üdvözlést, a zöld gyakorlóruhás közkatona hirtelen Nately kurvájává változott, és gyilkos dühvel támadt rá egy csontnyelű konyhakéssel, amely az oldalában állt meg, tisztelgésre emelt karja alatt. Yossarian sikoltva omlott a padlóra, és halálos rémülettel hunyta le a szemét, amikor látta, hogy a lány újra fölemeli a kést, hogy még egyszer lecsapjon vele. Már eszméletlen volt, amikor Korn ezredes meg Cathcart ezredes kirohantak az irodából, és megmentették az életét azzal, hogy elijesztették a lányt.
– Vágd – mondta az orvos.
– Te vágd – mondta a másik.
– Nincs vágás – mondta Yossarian nehezen forgó nyelvvel.
– Na nézd csak, ki szólt közbe? – panaszkodott az egyik orvos. -A másvilágról szólt valaki. Operálunk vagy nem operálunk?
– Nem kell neki operáció – panaszkodott a másik. – Kicsi ez a seb ahhoz. Csupán annyit kell csinálnunk, hogy megállítjuk a vérzést, fertőtlenítjük, és egy-két öltéssel bevarrjuk.
– De nekem sohasem volt lehetőségem, hogy operáljak. Ez itt a szike?
– Nem, az a másik a szike. Gyerünk, gyerünk, vágd már, ha anynyira akarod. Először jön a bemetszés.
– Így?
– Nem ott, te süket!
– Nincs bemetszés – mondta Yossarian, miután az érzéketlenség fellebbenő ködén át észrevette, hogy a két idegen már megtette az előkészületeket a fölszabdalására.
– A másvilágról szólt valaki – panaszkodott az első orvos szarkasztikusan. – Egész idő alatt beszélni akar, amíg operálom?
– Addig nem operálhatja, amíg én állományba nem veszem -mondta egy kórházi írnok.
– Addig nem veheti állományba, amíg én ki nem vizsgálom az ügyét – mondta egy kövér, goromba ezredes, akinek dús bajusza és hatalmas, rózsaszínű arca volt, amit egészen közel tolt Yossarianhoz, és ami olyan perzselő hőséget árasztott, mint egy óriási serpenyő feneke. – Hol született?
A kövér, goromba ezredes Yossariant arra a kövér, goromba ezredesre emlékeztette, aki kihallgatta és bűnösnek találta a lelkészt. Yossarian üvegfal mögül bámult fel rá. Formaldehid és alkohol émelyítő szaga tette édeskéssé a levegőt.
– Harctéren – válaszolta.
– Nem, nem. Milyen államban született?
– Az ártatlanság állapotában.
– Nem, nem. Nem érti.
– Hadd foglalkozzam vele én – sündörgött oda egy baltaképű férfiú, akinek beesett, könnyező szeme volt, és keskeny, rosszindulatú szája.
– Valami okostóbiás maga, vagy mi? – kérdezte Yossariant.
– Nincs magánál – mondta az egyik orvos. – Miért nem engedik, hogy bevigyük és megvizsgáljuk?
– Ha nincs magánál, hagyják itt csak. Talán mond valami terhelőt saját magáról.
– De hiszen mindjárt elvérzik! Nem látják? Meg is halhat.
– Adná az Isten!
– Rászolgálna a sztrájkoló kurvája – mondta a kövér, goromba ezredes. – Rendben van, John, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Az igazságot akarjuk hallani.
– Engem mindenki Yo-Yónak szólít.
– Azt szeretnénk, ha együtt dolgoznál velünk, Yo-Yo. Mi a barátaid vagyunk, és azt szeretnénk, ha bíznál bennünk. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtad. Nem akarunk bántani.
– Dugjuk be a hüvelykujjunkat a sebébe, és tágítsuk ki – ajánlotta a baltaképű.
Yossarian engedte, hogy szemei lecsukódjanak, abban a reményben, hogy akkor talán azt hiszik, eszméletlen.
– Elájult – hallotta az egyik orvost. – Megvizsgálhatjuk most már, mielőtt késő lesz? Tényleg meghalhat.
– Rendben van, vigyék. Remélem, tényleg meghal a kurvája. – Addig nem gyógyíthatják meg, amíg állományba nem veszem – mondta a kórházi írnok.
Yossarian csukott szemmel játszotta a hullát, míg a kórházi írnok állományba vette azzal, hogy megzörgetett néhány papírlapot, aztán betolták lassan egy zsúfolt, sötét szobába, ahol vakító fényszóró égett a mennyezeten, s ahol a formaldehid és az alkohol édes szaga még erősebb volt. A kellemes, átható bűz elkábította. Étert is szívott be, és üvegek csörömpölését hallotta. Titkos, önző örömmel hallgatta a két orvos sípoló lélegzetét. Boldoggá tette, hogy eszméletlennek hiszik, és nem tudják, hogy figyel. Az egész csak egy nagy hülyeségnek tűnt, amíg az egyik orvos azt nem mondta:
– Mit gondolsz, megmentsük az életét? Lehet, hogy prüszkölni fognak ránk, ha megmentjük.
– Operáljunk – mondta a másik orvos. – Vágjuk fel a hasát, és akkor mindjárt benne leszünk a dolgok kellős közepében. Folyton a májára panaszkodik. Ezen a röntgenfényképen elég kicsinek látszik a mája.
– Ez a hasnyálmirigye, te süket. Ez a mája.
– Nem, ez nem az. Ez a szíve. Van rá egy huncut vasam, hogy ez a mája. Meg fogom operálni, és akkor majd meglátjuk. Mossak kezet előtte?
– Nincs operáció – mondta Yossarian, aki kinyitotta a szemét, és megpróbált fölülni.
– A másvilágról szólt valaki – gúnyolódott az egyik orvos méltatlankodva. – Mit csináljunk vele, hogy befogja a száját?
– Adjunk neki egy teljes adagot. Itt van kéznél az éter.
– Nincs teljes adag – mondta Yossarian.
– A másvilágról szólt valaki – mondta az orvos.
– Adjunk neki egy teljes adagot, az majd elintézi. Akkor aztán majd azt csinálhatunk vele, amit akarunk.
Adtak neki egy teljes adag érzéstelenítőt, és az el is intézte. Különszobában ébredt föl szomjasan, éterszagban fuldokolva. Korn ezredest találta az ágya mellett, amint épp nyugodtan üldögélt egy székben, buggyos khakiszínű gyapjúnadrágban és ingben. Nyájas, flegmatikus mosoly függött barna orcáján, borostás állán, és mindkét tenyerével gyengéden simogatta kopasz koponyájának márvány fedőlapját. Lomhán előrehajolt, amikor Yossarian felébredt, és a legbarátságosabb hangján biztosította, hogy az alku még áll, és áll ni is fog, ha Yossarian nem hal meg. Yossarian hányt, Kora ezredes pedig az első öklendő hangra talpra ugrott, és utálkozva méné kült, így hát Yossarian meggyőződhetett róla, hogy tényleg nincs olyan rossz, amiben valami jó ne volna, majd fuldokló kábulatban visszazuhant az ágyba. Csontos ujjak rázták fel durván. Megfordult, kinyitotta a szemét, és egy aljas képű idegent pillantott meg, aki mogorva rosszindulattal rávicsorgott, és így hencegett:
– Elkaptuk a cimborádat, pajtikám. Elkaptuk a cimborádat. Yossarian jéggé fagyott, szédelgett, és elborította az izzadság.
– Ki az én cimborám? – kérdezte, amikor látta, hogy a lelkész ül azon a helyen, ahol az imént Korn ezredes ült.
– Lehet, hogy én vagyok a cimborája – válaszolta a lelkész.
De Yossarian már nem hallotta. Lezárta a szemét. Valaki vizet adott neki inni, aztán lábujjhegyen elment. Aludt, aztán pompás érzéssel ébredt, amíg oda nem fordult, hogy a lelkészre mosolyogjon, és meg nem látta, hogy Aarfy ül ott helyette. Yossarian ösztönösen , felnyögött, és ingerült gyötrelemmel összehúzta arcát, amikor Aarfy diadalmasan kuncogott, és azt kérdezte, hogy érzi magát. Aarfy meglepettnek látszott, amikor Yossarian az iránt érdeklődött, hogy miért nincs börtönben. Yossarian becsukta a szemét, hátha elmegy. Amikor kinyitotta, Aarfy már nem volt ott, hanem a lelkész volt ott. Yossarian nevetésben tört ki, amikor meglátta a lelkész vigyori jókedvét, és rögtön meg is kérdezte tőle, mi a fenétől olyan boldog.
– Magától vagyok olyan boldog – válaszolta a lelkész izgatott, őszinte örömmel. – Az ezrednél hallottam, hogy maga nagyon súlyosan megsebesült, és hazaküldenék, ha életben maradna. Kora ezredes azt mondta, hogy a maga állapota életveszélyes. De épp most tudtam meg az egyik orvostól, hogy a sebe voltaképpen csak egy kis karcolás, és valószínűleg egy-két napon belül elmehet. A veszély elmúlt. És ez egyáltalán nem rossz. Yossarian mérhetetlen megkönnyebbüléssel hallgatta a lelkész újságait. – Ez örvendetes.
– Igen – mondta a lelkész, és rózsaszín pírban tündöklő, pajzán öröm ömlött el az arcán. – Igen, ez örvendetes.
Yossarian nevetett, mert eszébe jutott első beszélgetése a lelkésszel. – Tudja-e, hol találkoztam először magával? Itt a kórházban. És lám, most megint kórházban vagyok. Az utóbbi időben magával csak kórházban lehet találkozni. Hol bujkál?
A lelkész vállat vont. – Sokat imádkoztam – vallotta be. – Annyi időt próbálok a sátramban tölteni, amennyit csak tudok. És mindig imádkozom, ahányszor csak Whitcomb őrmester elmegy a körletből, és nem kell félnem, hogy rajtakap.
– És van valami eredménye?
– Elvonja a figyelmemet a bajaimról – válaszolta a lelkész újabb vállrándítással. – És leköt.
– Nahát akkor ez örvendetes, nem?
– Igen – hagyta helyben a lelkész lelkesen, mintha ez a gondolat mindeddig fel sem merült volna benne. – Igen, azt hiszem, ez örvendetes. – Előrehajolt hirtelen támadt, esetlen figyelmességgel. – Yossarian, tehetek valamit az érdekében, amíg itt van, amit meg is tudok tenni?
Yossarian derűs csipkelődéssel mondta.
– Mondjuk, ha hozna játékot, cukorkát vagy rágógumit? A lelkész megint elpirult, zavartan vigyorgott, aztán egyszerre nagyon méltóságteljes lett.
– Inkább könyveket vagy bármi mást. Bár tudnék tényleg valamit csinálni, ami boldoggá tenné magát! Tudja, Yossarian, mi mindnyájan nagyon büszkék vagyunk magára.
– Büszkék?
– Igen, persze. Amiért életét kockáztatva lefogta a náci orgyilkos kezét. Valóban nemes dolgot cselekedett.
– Miféle náci orgyilkos kezét?
– Azét, aki odajött, hogy merényletet kövessen el Cathcart ezredes meg Korn ezredes ellen. És maga megmentette az életüket. Könnyen ledöfhette volna, amikor ott az erkélyen birkóztak. Igazán nagy szerencse, hogy életben maradt.
Yossarian szardonikusan kuncogott, amikor megértette. – Nem náci orgyilkos volt.
– De biztos, hogy az volt. Korn ezredes azt mondta, hogy az volt.
– Nately barátnője volt. És engem akart megölni, nem Cathcart ezredest meg Korn ezredest. Azóta egyfolytában meg akar ölni, mióta megvittem neki a hírt, hogy Nately meghalt.
– De hát hogy lehet ez? – vitatkozott a lelkész élénk, szemrehányó zavarban. – Cathcart ezredes is, Korn ezredes is mindketten látták a náci orgyilkost, amikor elfutott. A hivatalos jelentés úgy szól, hogy maga akadályozta meg a náci orgyilkost abban, hogy mindkettőjüket megölje.
– Ne higgyen a hivatalos jelentésnek – tanácsolta Yossarian szárazon. – Az is benne van az egyezségben.
– Miféle egyezségben?
– Abban az egyezségben, amit Cathcart ezredessel meg Korn ezredessel kötöttem. Nagy hősként küldenek haza, ha szép dolgokat mondok róluk mindenkinek, és soha nem kritizálom őket senki előtt azért, mert több bevetés repülésére kényszerítik az embereket.
A lelkészben meghűlt a vér, és félig kiemelkedett a székéből. Harcos elkeseredéstől lángolt. – De hát ez rettenetes! Szégyenletes, fertelmes egyezség, nem?
– Gyűlöletes – válaszolta Yossarian, és meredten bámulta a mennyezetet, hogy csak a feje búbja érintette a párnát. – Azt hiszem, a „gyűlöletes” az a szó, amiben végül megállapodtunk.
– Akkor hát hogyan tudott belemenni?
– Vagy ez, vagy a haditörvényszék, tiszteletes úr.
– Ó – kiáltott fel a lelkész gyötrő lelkiismeret-furdalással, és keze fejét a szája elé kapta. Zavartan ereszkedett vissza a székébe. – Semmit sem kellett volna mondanom.
– Börtönbe csuknának, egy csomó bűnöző közé.
– Hát persze. Azt kell tennie, amiről azt hiszi, hogy helyes. -A lelkész bólintott magának, mintha elfogadná az érvet, aztán zavart csöndbe süppedt.
– Ne izguljon – mondta Yossarian szomorú nevetéssel, miután néhány perc eltelt. – Nem megyek bele.
– De bele kell mennie – erősködött a lelkész, és aggódva előrehajolt.
– De tényleg, muszáj. Nincs jogom, hogy befolyásoljam magát. Tényleg nincs jogom, hogy bármit is mondjak.
– Nem maga befolyásol engem. – Yossarian oldalt fordult, és ünnepélyes komolyságot miméivé csóválta a fejét. – Úristen, tiszteletes úr! El tudja képzelni, mekkora bűn ez? Megmenteni Cathcart ezredes életét! Ez az a bűn, amit nem akarom, hogy a számlámra írjanak.
A lelkész óvatosan tért vissza a témára. – Hát akkor mit csinál? Nem hagyhatja, hogy börtönbe csukják.
– Bevetésekre fogok repülni. Vagy lehet, hogy tényleg dezertálok, és aztán hagyom, hogy elfogjanak. Nyilván el is fognának.
– És aztán börtönbe csuknák. Maga pedig nem akar börtönbe jutni.
– Akkor kénytelen leszek bevetésekre repülni, amíg a háború tart. Majd csak túléljük néhányan.
– De lehet, hogy maga elesik.
– Azt hiszem, akkor mégsem fogok többé bevetésre repülni.
– Hanem mit fog csinálni?
– Nem tudom.
– Engedi, hogy hazaküldjék?
– Nem tudom. Nagy a forróság odakint? Itt benn meleg van.
– Odakint nagyon hideg van – mondta a lelkész.
– Tudja – kezdte emlékidéző modorban Yossarian –, nagyon fura dolog történt velem... lehet, hogy csak álmodtam. Mintha egy idegen jött volna be ide, és előbb azt mondta volna, hogy elkapták a cimborámat. Bárcsak képzelődtem volna.
– Nem hiszem, hogy képzelődött – világosította föl a lelkész. -Már akkor elkezdte ezt mondogatni nekem, amikor először meglátogattam.
– Akkor tényleg azt mondta. „Elkaptuk a cimborádat, pajtikám”, ezt mondta. „Elkaptuk a cimborádat.” Olyan rosszindulatú volt, hogy olyat még nem is láttam. Csak tudnám, ki a cimborám.
– Szeretném azt hinni, hogy én vagyok a cimborája, Yossarian – mondta a lelkész alázatos, őszinte, nagyon komoly hangon. – És engem tényleg elkaptak. A markukban vagyok, megfigyelés alatt tartanak, és akármikor lecsaphatnak rám, amikor nekik tetszik. Ezt mondták nekem a kihallgatáson.
– Nem, nem hiszem, hogy magára gondolt – döntött Yossarian. – Azt hiszem, inkább olyasvalakire, mint Nately vagy Dunbar. Olyan valakire, tudja, aki elesett a háborúban, mint Clevinger, Orr, Dobbs, Kid Sampson vagy McWatt. – Yossarian döbbent hápogást hallatott, és megrázta a fejét. – Most jövök rá – kiáltott fel. – Minden cimborámat elkapták, nem? Csak ketten maradtunk, én meg Éhenkórász Joe. – Megvonaglott a rémülettől, amikor látta, hogy a lelkész arcából kifut a vér. – Mi van, tiszteletes úr?
– Éhenkórász Joe meghalt.
– Jóisten, az nem lehet! Bevetésen?
– Alvás közben halt meg, álmában. Egy macskát találtak az arcán.
– Szegény kurva – mondta Yossarian, és sírni kezdett, könnyeit a válla hajlatába hullatva. A lelkész köszönés nélkül távozott. Yossarian evett valamit, aztán elaludt. Egy kéz rázta föl az éjszaka közepén. Kinyitotta a szemét, és egy aljas kis embert látott kórházi köpenyben és pizsamában, aki negédes rosszindulattal hurrogott rá.
– Elkaptuk a cimborádat, pajtikám. Elkaptuk a cimborádat. Yossarian elvesztette önuralmát. – Mi a fenéről beszél maga? – rimánkodott kezdődő pánikban.
– Majd rájössz, pajtikám. Majd rájössz.
Yossarian egyik kezével kínzójának torka felé kapott, de az erőlködés nélkül kisiklott a marka elől, és rosszindulatú nevetéssel eltűnt a folyosón. Yossarian remegve feküdt, erei kalapáltak. Jeges izzadságban fürdött. Azon tűnődött, ki lehet az ő cimborája? A kórházban sötét volt, a nyugalom teljes. Nem volt órája, hogy megnézze, mennyi az idő. Teljesen éber volt, és tudta, hogy foglyul ejtette az az álomtalan, ágyhoz láncoló éjszaka, amelynek egy örökkévalóság kell, hogy végül feloldódjon a hajnalban. Lüktető hideg kúszott föl a lábán. Fázott, és Hódenra gondolt, aki sohasem volt a cimborája, csak futólag ismerte a kölyköt, aki halálosan megsebesült, és halálra fagyott a harsogó sárga napfénytócsában, amely az oldalsó géppuskanyílásból vetődött az arcára, amikor Yossarian átkúszott a gép bombaszekrényén a hátsó részbe, miután Dobbs könyörgött neki a fedélzeti híradóban, hogy segítsen a géppuskásnak. „Kérlek, segítsetek a géppuskásnak!” Yossarian gyomra felkavarodott, amikor megpillantotta a szörnyű jelenetet; tisztára fel volt dúlva, és néhány pillanatig várt, mielőtt lekuporodott volna, hogy térdein és karjain megint felkússzon a szűk alagútba, át a bombaszekrény fölött, a lepecsételt hullámpapír dobozhoz, amelyben az elsősegélytasak volt. Hóden hanyatt feküdt a padlón, kinyújtott lábakkal, s még mindig rajta súlyosuk a szilánkvédő öltözéke, a szilánkvédő sisakja, az ejtőernyő hevederje és a mentőöve. Nem messze tőle feküdt a kis faroklövész a padlón halálos ájulásban. Yossarian meglátta a sebet: ott éktelenkedett Hóden combjának a külső felén, olyan nagy és mély, hogy úgy látszott, egy futball-labda beleférne. Lehetetlen volt megmondani, hol ért véget a véráztatta nadrágszövet, és hol kezdődött a rojtos szélű seb.
Morfium nem volt az elsősegélytasakban, nem lehetett megkímélni Hódení a fájdalomtól, amit talán csak maga a tátongó seb enyhített kissé a szörnyű megrázkódtatás kábulatával. A tizenkét morfiumampullát kilopták a tokjából, helyette gondosan megrajzolt betűkkel ez az üzenet állt: „Ami az M és M Vállalatnak jó, az jó a hazának is. Milo Minderbinder.” Yossarian szidta Mílót, és két aszpirint nyújtott a hamuszínű ajkak felé, melyek képtelenek voltak bevenni. De legeslegelőször is sietve szorítókötést alkalmazott Hóden combjára, mert el sem tudta képzelni, mi mást tehetne az első zűrzavaros pillanatokban, amikor érzékei vadul kavarogtak, s azt is tudta, hogy azonnal és szakszerűen kell cselekednie, de közben attól félt, hogy idegei felmondják a szolgálatot. Hóden állhatatosan figyelte, és nem szólt. Artériás vérzés volt, de Yossarian úgy tett, mintha a szorítókötés alkalmazása teljes egészében lekötné figyelmét, mert a szorítókötés alkalmazása olyan valami volt, amit tényleg meg tudott csinálni. Ügyességet és higgadtságot színlelt, amíg dolgozott, mert érezte, hogy Hóden megtört pillantása rajta nyugszik. Szerencsésen visszanyerte önuralmát, mire végzett a szorítókötéssel, melyet azonnal meg is tágított, hogy az üszkösödés veszélyét csökkentse. Szelleme most tiszta volt, és tudta, hogyan folytassa. Átkutatta az elsősegélycsomagot ollóért.
– Fázom – mondta Hóden halkan. – Fázom.
– Mindjárt rendben leszel, kölyök – nyugtatta Yossarian vigyorogva.
– Mindjárt rendben leszel.
– Fázom – mondta Hóden megint megtört, gyermekes hangon. – Fázom.
– Ugyan, ugyan – mondta Yossarian, mert nem tudta, mi mást mondjon. – Ugyan, ugyan.
– Fázom – nyöszörögte Hóden. – Fázom.
– Ugyan, ugyan, ugyan, ugyan.
Yossarian megrémült, és még gyorsabban mozgott. Végül talált egy ollót, és sürgősen elkezdte vagdalni Hóden overallját magasan a seb fölött, közvetlenül az ágyék alatt. Körbevágta a vastag gabardinszövetet Hóden combján. A vékony faroklövész magához tért, miközben Yossarian az ollóval dolgozott, meglátta őt, és újra elájult. Hóden elfordította fejét a másik válla felé, hogy jobban lássa Yossariant. Szemében homályos, besüppedt fény izzott, gyengén és értelmetlenül. Yossarian fel volt dúlva; megpróbált nem odanézni. Elkezdte vágni lefelé az overallt a belső varrás mentén. Az ásító seb 'vajon egy karcsú csontcső volt, amit ott mélyen bent meglátott a kísérteties izmok rángó-remegő rostja mögött, a véres skarlátáradatban? – Néhány csepp vért hullatott, mint a levelek, ha olvad rajtuk a hó, de a vér ragacsos volt és sötétvörös, és már sűrűsödött, ahogy lecseppent. Yossarian csak vágta az overallt, egészen a bokáig, aztán széthajtotta a kettévágott nadrágszárat. Reccsenve hullott a padlóra, s most előtűnt a khakiszínű alsónadrág szegélye, amely szinte szívta magába a vérfoltokat az egyik oldalon, mintha szomjazna. Yossariant megdermesztette, hogy milyen viaszos és kísérteties Hóden meztelen lába, s hogy milyen riasztó, milyen élettelen és túlvilági a pihés, finom, göndör szőke szőrzet a furcsa fehér sípcsonton és combon. A seb, most már látta, nem volt olyan nagy, mint egy futball, de volt olyan hosszú és széles, mint a keze, és túlságosan roncsolt és mély volt ahhoz, hogy tisztán bele lehessen látni. Roncsolt izmok rángtak benne, olyan volt, mint valami eleven fasírozott. Hosszú, felszabadult sóhaj röppent ki lassan Yossarian száján, amikor látta, hogy Hóden nem forog halálos veszedelemben. A vér már alvadt a sebben, és most már csak be kellett kötözni, és nyugalomban tartani addig, amíg a gép földet ér. Kivett néhány csomag szulfanilamidot az elsősegélytasakból. Hóden megremegett, amikor Yossarian gyengéden megnyomta, hogy forduljon kissé az egyik oldalára.
– Fájt?
– Fázom – nyöszörögte Hóden. – Fázom.
– Ugyan, ugyan – mondta Yossarian. – Ugyan, ugyan.
– Fázom, fázom.
– Ugyan, ugyan. Ugyan, ugyan.
– Most kezd fájni – kiáltott fel Hóden hirtelen és sürgetően, s panaszosan megvonaglott.
Yossarian megint lélekszakadva turkált az elsősegélycsomagban morfium után, de csak egy üvegcse aszpirint talált, meg Milo üzenetét. Szidta Milót, és két aszpirint nyújtott Hódennak. Vizet nem tudott neki nyújtani. Hóden az aszpirint alig észrevehető fejrázással visszautasította. Arca sápadt volt, tésztás. Yossarian levette Hóden szilánkvédő sisakját, és fejét a padlóra fektette.
– Fázom – nyöszörgőit Hóden félig csukott szemmel. – Fázom.
Szája szöglete kékülni kezdett. Yossarian elszörnyedt. Azon tűnődött, megrántsa-e Hóden ejtőernyőjének zsinórját, hogy be tudja takarni a nejlonszövettel. A gépben nagyon meleg volt. Hóden váratlanul felnézett; egy készséges, színtelen mosolyt küldött feléje, és megmozdította kissé a csípőjét, hogy Yossarian elkezdhesse szulfanilamiddal hinteni a sebét. Yossarian újraéledő bizalommal és optimizmussal dolgozott. A gép nagyot zökkent egy légzsákban, és Yossarian rémülten arra gondolt, hogy a saját ejtőernyőjét ott hagyta elöl az orrban. Mindegy, most már nem tehet semmit. Egyik csomag fehér, kristályos port a másik után szórta a véres, ovális sebbe, amíg már semmi vöröset nem látott, aztán nyugtalanul, mély lélegzetet vett, összeszorította a fogát, és egész teste megfeszült, ahogy puszta kézzel odanyúlt a száradó hús laffogó foszlányaihoz, hogy betűrje őket a sebbe. Gyorsan belenyomott egy nagy rakás vattát, és elkapta onnan a kezét. Idegesen mosolygott, amikor rövid megpróbáltatása véget ért. Testi érintkezése a halott hússal nem volt olyan iszonyú, mint ahogy várta, és most már kereste az ürügyet arra, hogy újra meg újra megsimogassa ujjaival a sebet, és meggyőzze önmagát saját bátorságáról.
Ezután egy gézgombolyaggal elkezdte körbetekerni a vattát. Amikor másodszor tekerte körül Hóden combján a gézt, fölfedezte azt a kis lyukat a belső felén, amelyen a gránátszilánk behatolt: kerek, ráncos szélű seb volt, akkora, mint egy kisebb aprópénz, széle kék, belseje, ahol a vér megalvadt, fekete. Yossarian ezt is meghintette szulfanilamiddal, és folytatta a géz tekerését Hóden lába körül, amíg a vatta szorosan nem állt. Akkor elnyisszentette a gézköteget az ollóval, és behasította a végét a közepén. Az egész dolgot akkurátus kis csomóval rögzítette. Jó kötés volt, tudta, és büszkén dőlt hátra a sarkára, aztán letörölte homlokáról az izzadságot, és önkéntelen baráti jóindulattal vigyorgott Hódenre.
– Fázom – nyöszörögte Hóden. – Fázom.
– Mindjárt rendben leszel, kölyök – nyugtatta meg Yossarian, és bátorítóan megveregette a karját. – Helyben vagyunk.
Hóden erőtlenül rázta a fejét. – Fázom – ismételte, olyan üres és vak szemekkel, mint a kő. – Fázom.
– Ugyan, ugyan. Mindjárt lenn leszünk a földön, és Daneeka Doki majd kezelésbe vesz.
De Hóden csak ingatta a fejét, és végül állának egy kis mozdulatával lemutatott a hónalja felé. Yossarian előredőlt, hogy odapillantson, és meglátott egy furcsa színű foltot, amely átszivárgóit az overallon Hóden szilánkvédő öltözetének karnyílása fölött. Yossarian úgy érezte, szíve megáll, aztán olyan vadul dobban, hogy alig kap lélegzetet. Hóden a szilánkvédő öltözet alatt is sebet kapott. Yossarian kikapcsolta Hóden szilánkvédő öltözetén a csatokat, és dermedten hallotta saját vad sikolyát, amikor Hóden belseje raga-csos csomóban kiömlött a padlóra, és még tovább is csak csurgott, csepegett. Egy három hüvelyknél is nagyobb gránátszilánk vágódott belé a másik oldalon, közvetlenül a hónalja alatt, keresztülment rajta, és literszám vitte magával Hódent a bordáin ütött iszonyú lyukon át. Yossarian másodszor is sikoltott, és mindkét kezét a szeme elé kapta. Fogai vacogtak az iszonyattól. Aztán kényszerítette magát, hogy odanézzen. Van itt minden, gondolta keserűen, amíg nézte, máj, tüdő, vesék, bordák, gyomor és annak a sült paradicsomnak a maradványai, amit Hóden aznap délben evett. Yossarian utálta a sült paradicsomot. Szédülve elfordult, és égő torkára szorított kézzel hányni kezdett. A faroklövész magához tért, amikor Yossarian éppen hányt, meglátta őt, és újra elájult. Yossarian egész elernyedt a kimerültségtől, a fájdalomtól és az elkeseredéstől, amikorra végzett. Elgyengülve fordult vissza Hódenhoz, akinek a lélegzete egyre halkabb, egyre gyorsabb lett, és az arca egyre sápadtabb. Azon tűnődött, hogy a fenébe tudná megmenteni.
– Fázom – nyöszörögte Hóden. – Fázom.
– Ugyan, ugyan – motyogta Yossarian gépiesen, alig hallható hangon. – Ugyan, ugyan.
Yossarian is fázott, és megállíthatatlanul reszketett. Érezte, egész teste libabőrös lett, ahogy szomorúan bámul le Hóden zord titkára, amelyet elébe öntött a mocskos padlóra. Nem volt nehéz megérteni a zsigerek üzenetét. Az ember anyag. Ez volt Hóden titka. Dobd ki az ablakon, le fog zuhanni. Gyújtsd meg, el fog égni. Temesd el, és el fog rothadni, mint minden hulladék. Szellemétől megfosztva az ember hulladék. Ez volt Hóden titka. A fődolog, hogy elszántak legyünk.
– Fázom – mondta Hóden. – Fázom.
– Ugyan, ugyan – mondta Yossarian. – Ugyan, ugyan. – Megrántotta Hóden ejtőernyője zsinórját, és letakarta testét a fehér nejlonszövettel.
– Fázom.
– Ugyan, ugyan.
– Korn ezredes azt üzeni – mondta Danby őrnagy Yossariannak fontoskodó, örömteli mosollyal –, hogy az alku még mindig áll. Minden remekül megy a maga útján.
– Szó sincs róla.
– De igen, tényleg – erősködött Danby őrnagy jóindulatúan. -A helyzet az, hogy minden sokkal jobban áll, mint azelőtt, valósággal főnyeremény volt, hogy az a lány majdnem végzett magával. Sokkal életképesebbé tette az alkut.
– Én nem alkuszom Korn ezredessel.
Danby őrnagy lázas optimizmusa tüstént szertefoszlott, és azonnal patakzani kezdett róla az izzadság. – De hát már megkötötte az alkut Korn ezredessel, nem? – kérdezte aggályos rémülettel. – Hát nem egyeztek meg?
– Visszalépek az egyezségtől.
– De hát kezet adott rá, nem? Úri becsületszavát adta rá.
– Visszavonom úri becsületszavamat.
– Édes istenem – sóhajtott Danby őrnagy, és eredménytelenül szárogatta gondszántotta homlokát egy fehér zsebkendővel. – De miért, Yossarian? Amikor olyan nagyszerű egyezséget ajánlottak fel magának.
– Tetves egyezség az, Danby. Gyűlöletes egyezség.
– Édes istenem – gyötrődött Danby őrnagy, és puszta kézzel simított végig sötét dróthaján, amely már a rövidre vágott sűrű hullámok Jéghegyéig verejtékben úszott. – Édes istenem.
– Maga nem tartja gyűlöletesnek, Danby?
Danby őrnagy egy percig töprengett. – Igen, azt hiszem, tényleg gyűlöletes – hagyta helyben vonakodva. Kidülledt, bazedovos szeme tisztára zavarodott volt. – De miért köt iiyen alkut, ha nem tetszik magának?
– Gyenge pillanatomban kötöttem – szellemeskedett Yossarian savanyú iróniával – Az életemet akartam megmenteni.
– Már nem akarja megmenteni az életét?
– Ezért nem hagyom, hogy továbbra is bevetésre kényszerítsenek.
– Akkor hagyja, hogy hazaküldjék, és már nem is fenyegeti veszedelem.
– Küldjenek haza azért, mert több mint ötven bevetést teljesítettem – mondta Yossarian –, és ne azért, mert az a lány ledöfött, vagy mert ilyen konok kurvapecér lett belőlem.
Danby őrnagy jelentőségteljesen rázta a fejét komoly, szemüveges aggodalmában. – Majdnem mindenkit haza kellene küldeniük, ha azt tennék. A legtöbb ember már túl van az ötven bevetésen.
Cathcart ezredes nem igényelhet ilyen nagyszámú tapasztalatlan utánpótlást a fegyelmi vizsgálat veszélye nélkül. Beleesett a saját csapdájába.
– Az az ő baja.
– Nem, nem, nem, Yossarian – vitázott Danby őrnagy ékesszólóan.
– Ez a maga baja. Mert ha maga nem állja az alkut, abban a pillanatban megindítják a haditörvényszéki eljárást maga ellen, mihelyt kilép a kórházból.
Yossarian Danby őrnagy felé lökte az orrát, és önelégült büszkeséggel nevetett. – A fenét indítják. Ne hazudjon nekem, Danby. Még csak meg sem fogják próbálni.
– De miért ne próbálnák meg? – érdeklődött Danby őrnagy, és meglepetten pislogott.
– Mert én tulajdonképpen sarokba szorítottam őket. A hivatalos jelentés úgy szól, hogy engem náci orgyilkos döfött le, aki őket akarta megölni. Ha ezek után haditörvényszék elé állítanak, hülyének nézik őket.
– Ugyan, Yossarian! – kiáltott föl Danby őrnagy. – Van ám egy másik hivatalos jelentés is, és az úgy szól, hogy magát egy ártatlan lány döfte le kiterjedt feketepiaci üzérkedések során, amelybe szabotázscselekmények és katonai titkoknak az ellenség kezére játszása is benn foglaltatik.
Yossariant iszonyúan letörte a meglepetés és a csalódás.
– Egy másik hivatalos jelentés?
– Yossarian, ezek annyi hivatalos jelentést készítenek, amennyit akarnak, és az adott esetben azt mutatják majd föl, amelyik éppen kell. Maga ezt nem tudja?
– Édes istenem – mormolta Yossarian, és nehéz bánatában kifutott az arcából a vér. – Édes istenem.
Danby őrnagy arcán keselyűmohóságú jóindulattal törtetett előre. – Yossarian, tegye meg, amit ezek akarnak, és hagyja, hogy hazaküldjék magát. Ez a legjobb megoldás mindenki számára.
– A legjobb megoldás Cathcartnak, Kornnak meg nekem, de nem mindenkinek.
– Mindenkinek – erősködött Danby őrnagy. – Megoldja az egész problémát.
– Szóval, ez a legjobb megoldás az ezred katonái számára, akiknek továbbra is bevetésekre kell repülniük?
Danby őrnagy meghökkent, és zavartan elfordította arcát egy pillanatra. – Yossarian – válaszolta –, az ugyan senkin nem fog segíteni, ha maga arra kényszeríti Cathcart ezredest, hogy haditörvényszék elé állítsa, és bebizonyítsa bűnösségét mindazokban a vétkekben, amelyekkel majd megvádolják magát. Jó hosszú időre börtönbe kerül, és egész életét tönkreteszi.
Yossarian növekvő aggodalommal hallgatta. – Miféle bűnökkel fognak majd megvádolni?
– A ferrarai bevetésben tanúsított hozzá nem értéssel, fegyelmezetlenséggel, azzal, hogy megtagadta az engedelmességet az ellenség elleni harcban, parancsszegéssel, továbbá dezertálással.
Yossarian kijózanodva szívta be arcát. – Ezzel minddel vádolhatnak, csakugyan? Ferraráért kitüntetést kaptam. Akkor hogy vádolhatnak hozzá nem értéssel?
– Aarfy esküt fog tenni arra, hogy McWatt meg maga hazudtak a hivatalos jelentésben.
– A nyakam rá, hogy az a kurva megteszi!
– Bűnösnek fogják magát találni továbbá – kántálta Danby őrnagy – erőszakoskodásban, kiterjedt feketepiaci spekulációkban, szabotázscselekményekben és katonai titkok kiszolgáltatásában.
– Hogy fogják ezeket bizonyítani? Ezekből én soha egyetlenegyet se követtem el.
– De nekik tanúik vannak, akik megesküsznek rá, hogy igenis elkövette. Annyi tanút kapnak, amennyit akarnak, egyszerűen azzal, hogy meggyőzik őket arról, hogy a maga tönkretétele a haza javára szolgál. És bizonyos szempontból tényleg a haza javára szolgál.
– És milyen szempontból? – kérdezte Yossarian, és mérgét visszanyelve, lassan egyik könyökére támaszkodott.
Danby őrnagy egy kicsit hátrább húzódott, aztán megint a homlokát kezdte törölgetní. – Hát, Yossarian – kezdte bocsánatkérően dadogva – , nem járulna hozzá a háborús erőfeszítés sikeréhez, ha most Cathcart ezredes meg Korn ezredes jó hírét tönkretennék. Nézzünk szembe a dolgokkal, Yossarian. Mindennek ellenére az ezrednek tényleg nagyon jó híre van. Ha magát haditörvényszék elé állítanák és felmentenék, nyilván mások is megtagadnák a bevetésekre való repülést. Cathcart ezredes szégyenben maradna, az egység elvesztené ütőképességét. Hát ilyen szempontból szolgálna a haza javára az, ha magát bűnösnek találnák és börtönbe csuknák, annak ellenére, hogy maga ártatlan.
– Milyen pompásan tudja maga összeszedni a dolgokat! – pattogta Yossarian epés szemrehányással.
Danby őrnagy elvörösödött, feszengett, és zavartan pislogott. – Kérem, ne hibáztasson engem – könyörgött aggódva. – Maga nagyon jól tudja, hogy ez nem az én hibám. Mindössze azt próbálom csinálni, hogy tárgyilagosan szemügyre veszem a dolgokat, és egy nagyon nehéz helyzetre megoldást keresek.
– Nem én teremtettem ezt a helyzetet.
– De maga megoldhatja. És mi egyebet tehetne? Nem akar többé bevetésre repülni.
– Elmenekülhetek.
– Elmenekülhet?
– Dezertálok. Lelépek. Hátat fordítok az egész istenverte szemétdombnak, és megfutamodok. Danby őrnagy megdöbbent. – Hová? Hová mehet?
– Elég könnyen Rómába juthatok. És ott elrejtőzhetem.
– És életének minden pillanatában attól retteghet, hogy elkapják. Nem, nem, nem, Yossarian. Ez végzetes és nemtelen dolog lenne. Azzal, hogy elfut a problémák elöl, még nem oldja meg őket. Kérem, higgyen nekem. Azért vagyok itt, hogy segítsek magán.
– Ezt mondta az a barátságos detektív is, mielőtt úgy döntött, hogy belenyomja a hüvelykujját a sebembe – vágott vissza Yossarian szarkasztikusan.
– Én nem vagyok detektív – válaszolta Danby őrnagy méltatlankodva, és arca megint elpirult. – Egyetemi tanár vagyok, és igen kényesen igyekszem elválasztani a jót a rossztól. És nem akarom félrevezetni magát. És nem hazudok.
– És mit tenne akkor, ha az ezredből valaki a mostani beszélgetésünk iránt érdeklődne magánál?
– Hazudnék neki.
Yossarian gúnyosan nevetett, és Danby őrnagy, minden pironkodó kényelmetlensége ellenére is megkönnyebbülten dőlt hátra, mintha örömmel üdvözölné azt a kis nyugalmat, amelyet Yossarian megváltozott hangulata ígért. Yossarian a mérsékelt szánalom és a megvetés keverékével nézte. Fölült az ágyában, hátát az ágyfejnek vetette, cigarettára gyújtott, savanyú derűvel kissé elmosolyodott, és bolondos rokonszenvvel nézte az élénk, dülledt szemű iszonyatot, amely végképp gyökeret vert Danby őrnagy arcán az avignoni bevetés napja óta, amikor Dreedle tábornok parancsot adott rá, hogy vigyék ki és lőjék főbe. A döbbent ráncok örökre rajta maradtak, mint mély fekete hegek, és Yossarian sajnálta a gyengéd, erkölcsös, középkorú idealistát, mint ahogy oly sok embert sajnált, akiknek a hiányosságai nem túl nagyok, és akiknek a bajai nem túl súlyosak.
Aztán így szólt hozzá megfontolt szívélyességgel: – Danby, hogy tud maga együtt dolgozni ilyen emberekkel, mint Cathcart meg Korn? Nem kavarog tőlük a gyomra?
Danby őrnagyot mintha meglepte volna Yossarian kérdése. – Azért teszem, mert ezzel hazánk szolgálatára lehetek – válaszolta, mintha a felelet kézenfekvő volna. – Cathcart ezredes meg Korn ezredes a fölötteseim, és azzal, hogy parancsaiknak engedelmeskedem, a háborús erőfeszítés sikerét segítem elő. Azért dolgozom együtt velük, mert ez a kötelességem. És mert – tette hozzá sokkal halkabb hangon, lesütött szemmel –, mert nem vagyok valami agresszív ember.
– A maga hazájának már nincs magára szüksége – elmélkedett Yossarian, anélkül, hogy vitatkozni akarna. – Úgyhogy amit csinál, azzal csak őket szolgálja.
– Megpróbálok nem gondolni erre – vallotta be Danby őrnagy őszintén. – Hanem a nagy célra próbálom összpontosítani figyelmemet, azt pedig megpróbálom elfelejteni, hogy közben ők is kikaparják a maguk kis gesztenyéjét. Megpróbálom bemesélni magamnak, hogy nem ők a fontosak.
– Tudja, ez az én bajom is – merengett Yossarian együttérzően, a kezét karba téve. – Köztem és minden eszményképem között mindig ott állnak a Scheisskopfok, a Peckemek, a Kornok és a Caíhcar-tok. És ettől mintha az eszmény is megváltozna egy kicsit.
– Meg kell próbálnia nem gondolni rájuk – tanácsolta Danby őrnagy sürgetően. – És ne hagyja, hogy miattuk az, amit értékesnek tart, csorbát szenvedjen. Az eszmények jók, de az emberek néha nem olyan jók. Meg kellene próbálnia, hogy a nagy távlatokra figyeljen.
Yossarian szkeptikus fejrázással utasította vissza a tanácsot. – Amikor a nagy távlatokra figyelek, mindig csak az apró élősködőket látom. Nem látok se mennyországot, se szenteket, se angyalokat. Embereket látok, akik tisztességes ügyeken élősködnek. meg emberi tragédiákon.
– Meg kell próbálnia nem gondolni erre – erősködött Danby őrnagy.
– És meg kell próbálnia, hogy ez ne izgassa fel annyira.
– Á, tulajdonképpen nem izgat ez engem. Ami viszont izgat, az az, hogy palira vesznek. Azt hiszik, hogy ők a menők, mi többiek meg hülyék vagyunk. És tudja, Danby, az a gondolatom támadt most, életemben először, hogy hátha nekik van igazuk.
– Talán meg kellene próbálnia, hogy erre se gondoljon – érvelt Danby őrnagy. – Csak hazája boldogulására gondoljon, meg az emberi méltóságra.
– Egén – mondta Yossarian.
– Komolyan mondom, Yossarian. Ez nem első világháború. Soha nem szabad elfelejtenie, hogy olyan agresszorok ellen viselünk háborút, akik, ha győznének, egyikünket sem hagynának életben.
– Tudom – válaszolta Yossarian tömören, s hirtelen komor nyugtalanság lett rajta úrrá. – Krisztusomra, Danby, megszolgáltam azt a kitüntetést, amit kaptam, függetlenül attól, hogy milyen indokolással adták nekem. Hetven rohadt harci bevetést repültem. Ne beszéljen nekem senki arról, hogy a hazáért harcolni kell. Eleget harcoltam a hazáért. Most egy kicsit magamért fogok harcolni. A haza már nincs veszélyben, de én annál inkább.
– A háború még nem ért véget. A németek Antwerpen felé törnek.
– A németek néhány hónap múlva kikapnak. És néhány hónapra rá Japán is kikap. Ha most fel kellene áldoznom az életemet, nem a hazámért áldoznám. Hanem Cathcartért meg Kornért. Úgyhogy most egy kis időre szögre akasztom a fegyveremet. Ettől kezdve csak magamra gondolok.
Danby őrnagy elnézően, vállveregető mosollyal válaszolt: – De Yossarian, tegyük fel, hogy mindenki így érez.
– Akkor bizony kötözni való bolond lennék, ha éppen én éreznék másként. Nem igaz?
Yossarian kötekedő arckifejezéssel húzta ki magát ültében. -Tudja, olyan különös érzésem van, mintha ugyanezt a beszélgetést már valaki mással is végigcsináltam volna. Éppen olyan, mint a lelkésznek az az érzése, hogy mindent kétszer tapasztal.
– A lelkész azt szeretné, ha maga hagyná, hogy hazaküldjék – jegyezte meg Danby őrnagy.
– A lelkész akassza föl magát.
– Édes istenem – sóhajtott Danby őrnagy, és szemrehányó csalódással rázta a fejét. – A lelkész attól tart, hogy befolyással volt magára.
– Nem volt rám befolyással. Tudja, még mit is csinálhatnék? Itt maradhatnék ebben a kórházi ágyban, és vegetálhatnék itt. Nagyon kényelmesen vegetálhatnék itt, és a többi emberre bíznám a döntést.
– Magának kell döntenie – vetette ellene Danby őrnagy. – Az ember nem élhet úgy, mint a növények.
– Miért nem?
Távoli, meleg fény csillant meg Danby őrnagy szemében. – Nagyon jó lenne úgy élni, mint a növények – ismerte el vágyakozva.
– Tetves ügy – válaszolta Yossarian.
– Egyáltalán nem. Nagyon kellemes lehet az, ha az ember mentes ezektől a kétségektől és kényszerektől – erősködött Danby őrnagy. – Azt hiszem, szeretnék úgy élni, mint a növények, mert akkor nem kellene állandóan fontos dolgokban döntenem.
– Milyen növény lenne legszívesebben, Danby?
– Uborka vagy karalábé.
– Milyen uborka? Jó uborka vagy rossz uborka?
– Jó uborka, hát persze.
– Akkor uborkaélete teljében leszednék, és felszeletelnék salátának. Danby őrnagy arca megnyúlt. – Akkor valami hitványabb uborka.
– Akkor pedig megrohasztanák, és a jó uborkák termesztéséhez használnák fel trágyának.
– Akkor, azt hiszem, nem akarok úgy élni, mint a növények – mondta Danby őrnagy a bánatos beismerés kis mosolyával.
– Danby, tényleg hagyjam, hogy hazaküldjenek? – kérdezte tőle Yossarian komolyan.
Danby őrnagy vállat vont. – így megmenekülne.
– így vesznék el, Danby. Magának ezt tudnia kellene.
– Egy sereg dolgot megszerezhetne, amit meg akar szerezni.
– Nem akarok megszerezni egy sereg dolgot, amit meg akarok szerezni – válaszolta Yossarian, és tehetetlen dühében öklével a matracra csapott. – Az úristenit, Danby! Barátaim voltak, akik elestek ebben a háborúban. Már nem tudok alkut kötni. Életemben sem tett velem senki jobbat, mint az a kurva, azzal, hogy leszúrt.
– Inkább a börtönt választja?
– Maga hagyná nekik, hogy hazaküldjék?
– Hát persze hogy hagynám! -jelentette ki Danby őrnagy meggyőződéssel. – Persze hogy hagynám – tette hozzá pár pillanat múlva kevesebb meggyőződéssel. – Igen, azt hiszem, hagynám, hogy hazaküldjenek, ha a maga helyében volnék – mondta kényelmetlenül, miután kínos töprengésbe merült. Aztán utálkozva elfordította arcát a vad elkeseredés gesztusával, és kitört belőle: – Ó, igen, persze hogy hagynám, hogy hazaküldjenek! De én olyan rettenetesen gyáva vagyok, hogy nem is lehetnék a maga helyében.
– De tegyük fel, ha nem volna gyáva – kérdezte Yossarian, és egész közelről nézett rá. – Tegyük fel, hogy tényleg volna bátorsága ahhoz, hogy szembeszálljon valakivel?
– Akkor nem hagynám, hogy hazaküldjenek – fogadkozott Danby őrnagy jelentőségteljes, élénk örömmel és lelkesedéssel. -De azt se hagynám, hogy haditörvényszék elé állítsanak.
– Inkább a bevetésekre való repülést választaná?
– Nem, nem. Ez volna a teljes kapituláció. El is eshetnék.
– Akkor hát szökne?
Danby őrnagy már készült büszke szellemmel visszavágni, de aztán hirtelen megtorpant, és félig nyitott szája némán összezárult. Fáradt fintorral csücsörítette ajkát. – Gondolom, nem sok reményem volna akkor. Igaz?
Homloka és kidülledő szemgolyói hamarosan megint idegesen fényleni kezdtek. Béna csuklóit keresztbe tette az ölében. Alig észrevehetően lélegzett, ahogy ott ült a padlóra sütött szemmel, vereségébe belenyugodva. Sötét, hajlott árnyak dőltek be az ablakon. Yossarian ünnepélyesen figyelte Danby őrnagyot, és egyikük sem rebbent meg a száguldó jármű berregő hangjára, amely sikoltva állt meg odakünn, se a futó léptek hangjára, ahogy sietve közeledett az épület felé.
– Igen, talán volna remény – tűnődött Yossarian, lustán latolgatva az eshetőséget. – Milo talán segítene. Erősebb, mint Cathcart ezredes, és egy-két dologban a lekötelezettem.
Danby őrnagy a fejét ingatta, és síri hangon válaszolt. – Milo meg Cathcart ezredes jó cimborák lettek, Cathcart ezredesből alelnököt csinált, és megígérte neki, hogy fontos feladatot bíz rá a háború után.
– Akkor talán Wintergreen exőrv. segítene nekünk – kiáltott fel Yossarian. – Ő mindkettőjüket gyűlöli, és ez csak szítaná a dühét. Danby őrnagy megint szomorúan rázta a fejét. – Milo meg Wintergreen exőrv. a múlt héten fuzionáltak. Cégtársak lettek az M és M Vállalatnál.
– Akkor hát nincs reményünk, igaz?
– Nincs reményünk.
– Semmi remény sincs, igaz?
– Nincs, semmi remény sincs – hagyta helyben Danby őrnagy. Kis idő múlva felnézett. – Hát nem lenne a legjobb, ha eltűntetnének bennünket, ahogy a többieket eltűntették, és ezáltal levennék rólunk ezt a nyomasztó terhet?
Yossarian nemmel válaszolt. Danby őrnagy mélabús bólintással helybenhagyta, aztán megint lesütötte a szemét, és megint nem volt semmi reménye egyiküknek sem, amíg a léptek egyszerre csak a folyosón dörögtek, és a lelkész teli torokból kiabálva berontott a szobába az Orr-ról érkezett felvillanyozó hírrel. A kitörő jókedv izgalma úgy elragadta, hogy egy-két percig összefüggéstelenül dadogott.
– Svédországban – kiáltott a lelkész tomboló elragadtatásában, és föl-alá ingatva fejét, vigyorgó, fenséges tébolyában csillapíthatatlanul ugrándozva. – Csoda. Mondom magának, csoda. Újra hiszek Istenben. Tényleg hiszek. Svédországban sodródott partra annyi hétig tartó hányódás után. Csoda.
– A fenét sodródott – jelentette ki Yossarian ugrándozva, és kacagó örömujjongással ordítozott a falra, a mennyezetre, a lelkészre meg Danby őrnagyra. – Dehogyis sodródott partra Svédországban. Odaevezett. Odaevezett, tiszteletes úr, odaevezett.
– Odaevezett?
– Ezt találta ki! Előre megfontolt szándékkal ment Svédországba.
– Hát engem nem érdekel! – vágott vissza a lelkész töretlen lelkesedéssel. – Akkor is csoda, az emberi értelem és az emberi kitartás csodája. Nézzék, mire volt képes! – A lelkész mindkét kezét fejére kulcsolta, és kétrét görnyedt nevettében. – Maguk elé tudják képzelni? – kiáltott fel csodálattal. – Csak képzeljék maguk elé abban a sárga tutajban, amint átevez a Gibraltári-szoroson, éjszaka, kis kék evezővel...
– Ahogy a horgászzsinórja feszül mögötte, és Svédországig nyers tőkehalat eszik, és minden délután teát főz magának...
– Szinte látom őt! – kiáltott a lelkész, és egy pillanatra megszakította az ünneplést, hogy levegőt kapjon. – Az emberi állhatatosság csodája, mondom maguknak. És ez az, amit mostantól kezdve magam is csinálni fogok. Állhatatos leszek. Igen, állhatatos leszek.
– Tudja, mit csinált, minden lépést kiszámított! – örvendezett Yossarian, mindkét öklét diadalmasan a szeme elé tartva, mintha abban reménykedne, hogy valami revelációt merít belőlük. Hirtelen kihúzta magát, és Danby őrnagy felé fordult. – Danby, maga süket! Mégis van remény. Nem látja? Lehet, hogy Clevinger is él valahol abban az ő felhőjében, és csak azt várja, mikor jöhet elő biztonságban.
– Mit beszél? – kérdezte Danby őrnagy zavartan. – Miről beszélnek maguk mindketten?
– Hozzon nekem almát, Danby, meg gesztenyét is. Rohanjon, Danby, rohanjon. Hozzon nekem vadalmát meg vadgesztenyét, amíg nem késő, és szerezzen magának is belőle.
– Vadgesztenyét? Vadalmát? Mi a fenének?
– Hogy kitömje velük a száját, hát persze. – Yossarian feldobta a kezét a levegőbe a hatalmas és elkeseredett önvád gesztusaként. -Ó, miért is nem hallgattam rá? Miért nem hittem benne?
– Megbolondult? – kérdezte Danby őrnagy riadtan és zavartan. – Yossarian, legyen szíves, mondja el összefüggően, miről beszélnek.
– Danby, Orr ezt így tervezte el. Nem érti? A kezdet kezdetétől fogva így tervezte el. Még a lelovetést is gyakorolta. Újra meg újra elpróbálta, ahányszor csak bevetésre repült. És én marha, nem akartam vele menni! Ó, miért is nem hallgattam rá? Hívott magával, én meg nem mentem! Danby, kerítsen nekem nyúlfogakat is, és kerítsen egy csapot is, amin bütykölhetek, hogy ártalmatlan hülyének nézzenek, és soha senki föl se tételezze rólam a ravaszságot. Erre majd mindre szükségem lesz. Ó, miért is nem hallgattam rá! Most értem csak, mit akart elmagyarázni. Még azt is értem most már, hogy a lány miért verte a fejét a cipője sarkával. Felindulás könnyei csillogtak a szemében, és Yossarian is rögtön kiugrott az ágyból, és hitetlenkedve nyerített, amikor végre megértette.
– Svédországban? – kiáltotta.
– Orr! – kiáltott a lelkész.
– Orr? – kiáltott Yossarian.
– Miért? – kérdezte a lelkész élesen.
Yossarian megpördült, és elkapta a lelkészt a grabancánál fogva, nem éppen a helyzethez illő gorombasággal. – Lelkész, segítsen nekem! Kérem, segítsen nekem. Szerezze vissza a ruháimat. És siessen, legyen szíves. Most azonnal szükségem van rájuk.
A lelkész fürgén elindult. Igen, Yossarian, hozom. De hol vannak? Hogy tudom előkeríteni őket?
– Ordítson rá mindenkire, és erőszakoskodjon mindenkivel, aki megpróbálja megakadályozni. Lelkész, kerítse elő az egyenruhámat! Itt van valahol a kórházban. Életében először csináljon valamit.
A lelkész eltökélten kihúzta magát, állat előrelökte. – Ne izguljon, Yossarian. Elő fogom keríteni az egyenruháját. De miért verte az a lány Orr fejét a cipője sarkával? Kérem, mondja meg ezt nekem.
– Mert ezért fizette. Azért! De nem tudta elég erősen eltalálni, ezért hát Svédországba kellett eveznie. Lelkész, találja meg nekem az egyenruhámat, hogy elmehessek innen. Érdeklődjön Ducket nővérnél. Ő segíteni fog magának. Mindent meg fog tenni, hogy megszabaduljon tőlem.
– Hová megy? – kérdezte Danby őrnagy nyugtalanul, amikor a lelkész, mint a villám, kirohant a szobából. – Mit fog csinálni?
– Szököm – jelentette ki Yossarian lelkes, tiszta hangon, és már gombolni kezdte a pizsamáját.
– Jaj, ne! – hördült fel Danby őrnagy, és izzadó arcát két tenyerével gyorsan törölgetni kezdte. – Nem tud elszökni. Hová szökhetne? Hová mehetne?
– Svédországba.
– Svédországba? – kiáltott fel Danby őrnagy meglepetten. – Svédországba akar szökni? Megőrült?
– Orr megcsinálta.
– Jaj, ne, ne, ne, ne, ne – könyörgött Danby őrnagy. – Ne, Yossarian, ne, soha nem ér el odáig. Nem szökhet Svédországba. Még evezni sem tud.
– De eljuthatok Rómába, ha maga tartja a száját, amikor eltűnök innen, és ezzel lehetőséget ad arra, hogy némi egérutat nyerjek. Megteszi?
– De meg fogják találni – érvelt elkeseredetten Danby őrnagy. – Visszahozzák, és akkor még szigorúbb büntetés vár magára.
– Most aztán felköthetik a gályájukat, ha meg akarnak találni.
– Fel fogják kötni a gályájukat. És ha nem is találják meg, akkor is miféle élet lesz az? Mindig egyedül lesz. Senki nem áll maga mellé, és örökösen abban a veszélyben fog élni, hogy elárulják.
– Most is úgy élek. – De nem fordíthat hátat a felelősségnek, attól nem menekülhet el – erősködött Danby őrnagy. – Ez negatív mozgás. Eszkepizmus.
Yossarian lelkes gúnnyal nevetett, és a fejét ingatta. – Nem menekülök a felelősségem elől, hanem hozzá menekülök. Nincs abban semmi negatívum, ha azért menekülök el, hogy megmentsem az életemet. Maga nagyon jól tudja, Danby, hogy kik az eszkepisták. Így van? Nem én, és nem Orr.
– Tiszteletes úr, legyen szíves, beszéljen a fejével. Dezertálni akar. Svédországba akar menekülni.
– Csodálatos! – éljenzett a lelkész, és büszkén az ágyra dobott egy párnahajat, tele Yossarian ruhájával. – Fusson Svédországba, Yossarian. Én meg itt maradok és kitartok. Igen, állhatatos leszek. Gyötörni és zaklatni fogom Cathcart ezredest meg Korn ezredest, valahányszor elém kerülnek. Nem félek. Dreedle tábornokot is piszkálni fogom.
– Dreedle tábornok elment – emlékeztette Yossarian, miközben sietve húzta föl a nadrágját, és gyürködte be a derekába az ingét. – Peckem tábornok meg jött.
A lelkész áradó önbizalma egy pillanatra sem gyengült. – Akkor Peckem tábornokot fogom zaklatni, sőt, Scheisskopf tábornokot is. És tudja, mit fogok még csinálni? Orrba fogom vágni Black kapitányt a legelső alkalommal, mihelyt találkozom vele. Igen, orrba fogom vágni. Majd akkor csinálom, amikor jó csomó ember lesz körülöttünk, és nem lesz módjában visszaütni.
– Maguk mindketten megbolondultak – tiltakozott Danby őrnagy, míg guvadt szeme megkínzottan és elkeseredetten forgott üregében. – Elvesztették az eszüket mindketten? Yossarian, figyeljen...
– Csoda, mondom magának, csoda – hirdette a lelkész. Átfogta Danby őrnagy derekát, és keringőre kifeszített könyékkel körültáncolta vele a szobát. – Igazi csoda. Ha Orr Svédországba tudott evezni, akkor én is győzedelmeskedhetek Cathcart ezredes meg Korn ezredes fölött, csak állhatatosnak kell lennem.
– Lenne szíves befogni a száját, tiszteletes úr? – esedezett Danby őrnagy udvariasan, és izzadó homlokát ütemes mozdulatokkal törölgetve, kisiklott az öleléséből. Yossarian felé hajolt, aki éppen a cipőjéért nyúlt. – Mi lesz Cathcart...
– A legkevésbé sem érdekel.
– De hát ez...
– Egye meg a fene mindkettőjüket.
– De hát ez csak hasznára lesz mindkettőnek – makacskodott Danby őrnagy konokul. – Erre nem gondol?
– Tőlem aztán akárhogy boldogulhatnak a kurvák, minthogy nem tudom benne megakadályozni őket. De szökésemmel legalább kellemetlenkedhetem nekik. Most már csak magamért felelek, Danby. Svédországba kell jutnom.
– Nem fog sikerülni. Lehetetlen. Majdnem földrajzi lehetetlenség innen odajutni.
– Tudom én ezt, Danby, enné meg a fene. De legalább meg fogom próbálni. Van ott nekem valakim Rómában, egy kis kölyök, akinek szeretném megmenteni az életét, ha meg tudom találni. Ha megtalálom, magammal viszem Svédországba, úgyhogy még csak önző sem vagyok. Nem igaz?
– Hanem teljességgel őrült. Soha nem fog megnyugodni a lelkiismerete.
– Isten neki – nevetett Yossarian. – Talán nem is bírnék már nyugtalanság nélkül élni. Így van, tiszteletes úr?
– Rögtön orrba vágom Black kapitányt, mihelyt legközelebb elém kerül – dicsekedett a lelkész, és két balegyenest mért a levegőbe, meg két ügyetlen horgot. – így ni.
– Mindenki meg fogja vetni ezért – jelentette ki Danby őrnagy.
– Meg fognak vetni? Ennél jobban, mint most, nem fognak megvetni. – Yossarian határozott mozdulattal megkötötte a másik cipő-fűzőjét is, és talpra ugrott. – Na, Danby, kész vagyok. Mit mond? Tartani fogja a száját, hogy némi egérutat nyerjek?
Danby őrnagy némán figyelte Yossariant, furcsa, szomorú mosollyal. Nem izzadt már, teljesen nyugodtnak látszott.
– Mit csinálna, ha megpróbálnám megakadályozni? – ugratta békésen. – Leütne?
Yossarian sértett csodálkozással válaszolt a kérdésre. – Nem, persze, hogy nem. Miért mondja ezt?
– Én fogom leütni – dicsekedett a lelkész, és Danby őrnagy orra elé táncolt, vadul folytatva az árnyékbokszolást. – Magát, Black kapitányt, de lehet, hogy még Whitcomb tizedest is. Nem lenne csodálatos, ha egyszer csak nem félnék többé soha Whitcomb tizedestől?
– Meg akar akadályozni? – kérdezte Yossarian Danby őrnagytól, és mereven a szeme közé nézett. Danby őrnagy ellépett a lelkész elől, és még egy pillanatig habozott.
– Nem. Persze hogy nem! – tört ki végül, és hirtelen mindkét kézzel lelkesen az ajtó felé intett, sietségre nógatva Yossariant. -Persze hogy nem fogom megakadályozni. Menjen, az isten szerelmére, de gyorsan. Szüksége van pénzre?
– Van nálam egy kevés.
– Jó, akkor itt van még egy kevés. – Lázas, izgatott sietséggel vastag köteg olasz bankjegyet erőszakolt Yossarian markába, és görcsösen összekulcsolta kezét.
– Nagyon szép lehet most Svédország – jelentette ki sóváran. -A lányok ott nagyon kedvesek. Az emberek meg haladó gondolkodásúak.
– Isten vele, Yossarian – kiáltotta a lelkész. – És sok szerencsét. Én itt maradok, és kitartok, és majd találkozunk megint, ha vége lesz a harcnak.
– Viszontlátásra, tiszteletes úr. Kösz, Danby.
– Hogy érzi magát, Yossarian?
– Pompásan. Nem, rettenetesen félek.
– Akkor jól van – mondta Danby őrnagy. – Ez annak a bizonyítéka, hogy még él. Nem lesz valami mulatságos.
Yossarian elindult. – Dehogynem.
– Komolyan gondolom, Yossarian. A nap minden pillanatában talpon kell lennie. Eget-földet fölforgatnak majd magáért, hogy elkaphassák.
– Minden pillanatban talpon leszek. .
– Ugrania kell.
– Akkor ugrani fogok.
– Ugorjon! – kiáltotta Danby őrnagy.
Yossarian ugrott. Nately kurvája ott rejtőzött az ajtó előtt. A kés lecsapódott, alig pár centire tőle, és Yossarian eltűnt.
Vége