KARLHEINZ GROSSER
A BABILÓNI
Elbeszéli Nagy Sándor udvari orvosa

(Tartalom)

 

 

ELSŐ RÉSZ

Az ifjúság mosolya
és a bölcsesség temploma
Babilonnak, Káldea gyöngyének
ege alatt

 

MI MEGHALUNK, ÉS ÁRNYAINK...
Saint-John Perse

 

Barátom, aki majd olvasod egykoron e szavakat, ne semmisítsd meg és ne is rejtsd el őket, mint a fösvény a kincseit, mert én, Tamatam, babiloni orvos, feljegyzéseimet az összes embereknek szánom. Ha ezt az írást elolvasod, nem téped el vagy nem égeted el, hanem éppen ellenkezőleg, továbbadod, akkor Bél jóindulatot tanúsít majd irántad, családod nagyszámú, életed hosszú lesz. Az istenek vigyenek sikerre mindent, amit célul tűzöl magad elé. De ha megsemmisíted e tekercseket, akkor a sötétség megbüntet, családod elpusztul, és az árnyak birodalmának hatalmai mindent meg fognak hiúsítani, amibe belefogsz. Tehát te, aki ezt az írást olvasod, hidd el azt, ami emberek által történt, és ne tartsd hazugságnak, amit rólunk elmondok, mert amikor Sándorról beszélek és magamról, akkor az ember történetét mondom el kezdettől fogva, a tiédet is, mert te Sándor is vagy és Tamatam is, minden egy személyben.
Mielőtt kedvem támadt az íráshoz, sokszor kételkedtem elhivatottságomban. Ám azon éjszaka óta, amikor egy tüzes golyó hullott le az égről, és úgy olvadt bele a homályba, mint a belénk nyilalló fájdalom, azt hiszem, hogy Bél vagy Zeusz vagy Mithrasz vagy Ámon – bármily nevet adjanak is a népek isteneiknek – azt parancsolta nekem, hogy írjak. Ezért hát higgyél, barátom, ennek a beszámolónak, és ne rejtsd el. Ígérem, nem fogok elkalandozni, jóllehet olykor fenyeget annak a veszélye, hogy a képzelet kiszorítja az igazságot. Nem fogok sem hamisítani, sem bármit is betoldani, ebben bizonyos lehetsz.
A sors szerencsés élettel ajándékozott meg – így vélekedik sok babiloni. Valójában méltatlan ember vagyok, nyomorult, tudásom ellenére, mert bár hivatásom szerint orvos vagyok, gyógyítás helyett gyilkoltam, méghozzá a világ legnagyobb és leghatalmasabb emberét öltem meg, Makedón Sándort. Ez a gondolat mindig újból megdöbbent, s nem tudok tettemre más mentséget, csak azt, hogy tudtam veszedelmes gőgjéről, szemtanúja voltam sok eltévelyedésének, s átéltem egy részét hódításainak, amelyek a történelem kőtömbjeibe kitörölhetetlen jegyekként vannak bevésve. Vajon Sándor fegyverzetét nem vadállatprém gyanánt viselte a vállán? „Ha termeted akkora volna, mint az összes népek leigázására törő mohó vágyad”, mondta neki egyszer egy makedón, „akkor a föld valójában még a lábadat sem tudná hordani.” De elégséges-e az időleges ellenszenv a gyilkosság igazolására? Az az orvos, aki nem segít ott, ahol segíteni kell, gyilkol – ez kétségtelen. Vajon gyűlöltem én azokban a napokban Sándort? Most, hogy a király halott, nem gyűlölöm többé. Szerettem én akkoriban Sándort? Csak egyet tudok, azt, hogy nem szeretem többé. Kezdem már elfelejteni.
Még egyszer látom lelki szemeim előtt Sándort ravatalán, arca kifestve, mosolygó-rózsaszínű maszk, világos hajában két esszenciákkal elszíntelenített – még világosabb fürt, szemében a halál, miközben makedón katonák, lándzsáikat csörtetve, vonulnak el előtte, és üvöltéssel fejezik ki gyászukat. De az ő füle már semmit sem hall. Perdikkasz a király fölé hajol. „Ez a vég”, mondom halkan, s Perdikkasz arca sötétvörös lesz...
Minthogy immár végérvényesen eldöntöttem, hogy feljegyzem a magam és részben Sándor történetét, nádtollat fogok, s az első kiáltáson kezdem, az újszülött ajakcsücsörítésén az anya tejforrásainál. A gyerek mit sem tud születéséről, nem tudja, makedón királyfi-e, egy szír koldus sarja vagy egy gazdag babiloninak elsőszülött fia.
Bél-Marduk, aki mindenek fölött trónol, és akinek a lélegzete áthatja a földi dolgokat, engem egy Ramee nevezetű asszony, Tanerkobasz babiloni adószedő hitvese ölébe helyezett. Atyám hatalmas volt és gazdag, a perzsa helytartó és kincstárnok kegyeltje, s háza a város egyik kitűnő helyén feküdt, ötszáz lépésnyire azon vár mögött, melyet az Akhaimenidák építtettek, mert a nagy király, a királyok királya, aki többnyire Szuszában székelt, csak tavasszal maradt ott, a nyári hőségben áttette székhelyét a magas fekvésű Ekbatánába, az őszi és téli hónapokban azonban mindig Babilonban lakott, s ekkor a várost betöltötte udvartartásának lármás pompája. Mi tehát közvetlenül a királyi paloták, pénzváltó boltok és közhivatali épületek mellett laktunk. A másik oldalon emelkedett Észagila, Bélnek a perzsák által megrongált tornya, a város egykori jelképe. De akár az ott még mindig dombnyi magasságig emelkedő omladékokról, a mi házunkból is át lehetett tekinteni a fél várost és Babilon területének egy részét. Szemünk elláthatott a pálmaligeteken, a csatornákon, utakon és tereken át egészen a nagy körfal előtt elterülő zsíros földekig. A külső sáncot lerombolták, már csak a belső állt. Ám a perzsák véleménye szerint nem volt rá ok, hogy a meglevőt megerősítsék és a külső falat megint felépítsék, így minden maradt, ahogy volt, s lassan omladozott.
Házunkban gyakran vendégeskedtek magas rangú hivatalnokok és a perzsa írnok-kaszt tagjai. Apám jól tartotta őket élvezetekkel és csábítással, duhaj tivornyákkal és erkölcstelen nőkkel. Mint anyámnak mondogatta, ezzel helyzetét szilárdította meg; biztosította magának a perzsák barátságát, és megadta nekik azt, amit ezek a babiloni élettől vártak: a kéjt, amely később romláshoz vezet.
Kora ifjúságomban gyakran ültem viruló virágok karcsú szárai közt, letekintve az Euphratész villogó tükrére; megcsodáltam a hídon szakadatlanul vonuló emberáradatot, és figyeltem a csónakokat, amelyek a csatornákon nyüzsögtek; ezek a csatornák egymással derékszöget alkotva szelték át a városközpont nemegyszer hat-nyolc emeletes házakkal szegélyezett utcáit, vagy pedig kedvem kerekedett arra, hogy lesétáljak a függőkerthez, amelynek egykori pompájából a perzsák szemük gyönyörködtetésére sok mindent újra helyreállítottak. Ott gyakorta láthattam gazdag kereskedőket és idegeneket, akik első ízben tartózkodtak a városban, és megcsodálták a megtekinthető függőkerteket. Az Euphratész partjától enyhén emelkedő teraszok olyan nagy ívpilléreken nyugodtak, amelyek alatt át lehetett sétálni. Nebukadnecár építészei az íveket kőlapokkal fedték be, ezekre vastag kátrány- és gipszrétegeket raktak, majd ólomlapokat helyeztek, hogy meggátolják a nedvesség átszivárgását. Csak ezután töltöttek rájuk annyi kerti földet, amennyiben a legerősebb fák gyökerei is jól megkapaszkodhattak.
Figyeltem a beszélgetéseket és gyakran hallottam csodálkozó elismerést. „Valóban, Babilon a királyságok dísze”, mondta egy görög, egy héber pedig Babilont „a káldeusok büszke ékességének” nevezte. Dicsérték a kerteket még elkényeztetett szír kereskedők és föníciaiak is, akik a tengerről jöttek, s csodálkoztak a város nagy kiterjedésén.
Kora ifjúságomban tehát sokat voltam egyedül. Úgy éltem anyám mellett, mint a csibe a kotlós szárnyai alatt. Atyám, Tanerkobasz nem akarta, hogy rabszolgák és alantas származásúak gyermekeivel játsszam, hanem azt, hogy úr legyek, rátarti úr, mint bátyám, Naval, aki nálam négy évvel idősebb lévén, nem sokat törődött velem. Már megtanulta a perzsák nyelvét és a hazai ékírást, bár sokkal jobban szeretett lovagolni; a gyakorló karddal vívott, és elkísérte apámat vadászkirándulásaira.
Igaz, ha anyámat nagyon kérleltem – és ehhez értettem, mint minden gyerek –, akkor reggel néha rábízott az egyik rabszolganőre, aki két kosárhordóval a zöldséges piacra ment, hogy a nagy háztartás részére ennivalót vásároljon. Még emlékszem Volea barna, agyondolgozott kezére, amely óvatosan átkulcsolta ujjaimat, és egy pillanatra sem engedte el őket. Volea minden egyes alkalommal örült, ha sértetlenül érkeztem haza vele, mert ha gyermeki tehetetlenségemben egy ökrös szekér vagy egy gabonás kocsi kerekei alá kerültem volna, vagy egyéb bajom történik, apám kétségkívül halálra korbácsolja.
Még ma is úgy emlékszem ezekre a piacon tett első sétákra, mintha mindez csak tegnap történt volna. A sok nyelven fecsegő emberek áradata, a gesztikulálás, a hangosság, a bűz izgatta érzékeimet, szívemben pedig egyszerre keltett vidámságot és félelmet. Az ég többnyire kék volt, valahonnan langyos szél fújt, és az eső után meglágyult babiloni föld szűzi illatával tisztította meg a levegőt az emberek verítékszagától és kipárolgásaitól. Galambok turbékoltak, és riadt szárnycsapással emelkedtek fejünk fölé, hogy nyomban újra leereszkedjenek a hulladékrakások mellé. Az árusok akkor úgy ugattak, akár egy falka kutya.
Némely árusnál bort meg sört lehetett vásárolni. Ezek körül a korsók körül különösen sokan tolongtak, tolvajok meg koldusok is, akik néhány rézgarasért kihörpinthették a megkívánt üdítő italt. Olykor néhány részeg összeverekedett; hemperegtek a piszokban a körülöttük álldogálók helyeslő kiáltozása közepette; közülük egyik-másik levizelte a marakodókat. Ilyenkor Volea sietve feltűrte ruháját, karjába vett, és gyorsan hazavitt. A kosárhordók lihegve követték.
Anyám, Ramee meglehetősen gyönge volt, csupán középtermetű és igen karcsú. Apám ragyogó kék szeméért szerette: szemem tőle örököltem. De anyám sokat betegeskedett. Gyakran sírdogált, amikor Tanerkobasz bordélyházakba ment, vagy a perzsáknak rendezett dorbézolások alkalmával mindenféle örömlányokkal szórakozott. Volea, aki aggódott úrnőjéért, ezért állandóan bájitalokat keresett a részére. Mindenféle gyógynövényeket vásárolt, szétdörzsölt piros és sárga bogyók porát, szárított rózsaleveleket és olyan sókat, amelyek tisztították a mosdóvizet. A piacon sok volt a gyógyfüves asszony, akik teáikat titkos receptek szerint keverték, és száraz datolyát, melaszt meg gyökereket tettek bele, hogy a főzet íze ne legyen túlságosan undorító. Ma már tudom, hogy anyám bizonyára azért is betegeskedett, mert állandóan szedte ezeket a mérgeket.
Amikor egy-egy piaci napon Volea meg én hazaérkeztünk én fáradtan a lármától és a sok benyomástól, Volea a megkönnyebbülés sóhajával, mert a személyem biztonsága miatti gond addig úgy nyomta, mint egy kő – olykor kishúgom, Tatia kosárkája elé guggoltam, és más hallgatóság híján neki meséltem a piacon átélt kalandjaimról. A dajka ezt megengedte, csak felemelnem nem volt szabad a kicsit, ugyanis mellét és hátát keresztező szalagokkal kosarához volt erősítve. Tatia kinyújtotta karocskáit, és olykor felkukorékolt elragadtatásában, mintha örülne szavaimnak, mert beszélni még nem tudott.
Később, amikor aludt, arcába meredtem. Amikor ugyanis Ramee a szülés előtt állt, besurrantam anyám szobájába és felhasználtam az általános zűrzavart és izgalmat, hogy a szoba sarkában álló láda mögé bújjak. Láttam, amikor apám, Tanerkobasz, egy pappal bejött, s aztán megint elment. Az udvaron zenészek játszottak, és éles hangú furulyákkal, tompa üst- és dobveréssel űzték el a gonosz szellemeket. Azután egyszerre már csak fecsegő és serényen tevékenykedő asszonyok voltak a szobában. Anyám felsikoltott. Az egyik asszony a kezébe kendőt adott, s anyám egy idő múlva felváltva hol beleharapott, hol cibálta. Én elrejtőztem az árnyékban, s olykor ki-kikandikáltam a láda mögül. Az asszonyok levették a takarót anyámról. Teste puffadt volt, látszottak rajta a kék erek, és a felismerhetetlenségig megdagadt. „Mit csináltok vele? Hagyjátok, vegyétek el a fájdalmát!” akartam kiáltani, de valami fojtogató cső, amely a mellemből nyúlt ki, elszorította a gégémet. Egy nagy, csontos asszony anyámat hónaljánál fogva guggoló helyzetbe emelte. Láttam verítékes arcát és eltorzult ajkát; szemét lehunyta. Borzongás futott végig a mellemen meg a hátamon. Két asszony hozzálátott anyám hasának masszírozásához, miközben mások kendőket tartottak és melegvizet készítettek oda.
Anyám nyögött. A görcsök csillapodtak, majd újra elkezdődtek. Felágaskodott, miközben három asszony egyszerre támogatta, s mivel éles sikoltásai nyílként fúródtak belém, vele együtt sírtam és – rejtekhelyemhez békózva – vele együtt szenvedtem el a vajúdás kínjait.
Az ég és a sötétség összes hatalmaira mondom, olyan volt ez, mintha egy állatot elevenen kibeleznének. Szemem vízzel telt meg, orr járataimban nyálka gyűlt össze. Csaknem megfulladtam, körmeimet húsomba vájtam, nehogy hangosan hörögjek, s végül megpillantottam egy gyermek véres golyóhoz hasonló fejét. Anyám görcsös, felvetett vállal csüggött a bábáskodó nők kíméletlen szorításában, miközben teste erőlködött, dolgozott, s kapkodva vette a nyögéstől elnehezült lélegzetet. Azután egyszerre valami sárgásfehér, véres folyadékárral egy gyermek teste nyomult a szabadba, és abban a fehér kendőben kötött ki, melyet Volea tartott készségesen a karjában. Többet nem láttam, mert erős rosszullét fogott el, s kilopakodtam.
Tatia húgom születése sokáig nem hagyott nyugodni. Csaknem minden második éjjel erről a szerintem szörnyű eseményről álmodtam, egészen addig a napig, amelyen az ablak előtt árnyak mozogtak, s egy szír boszorkány jelent meg anyámnál. Babilonban sokféle misztérium és kultusz, boszorkány és szellemidéző van. A sárga arcú vénasszonynak szemölcs volt a homlokán, s kezében fonott kosarat hozott. Láttam, amikor több ezüstpénz gazdát cserélt, azután az öregasszony a kosárral a térde között a földre guggolt, s egyhangú kántálásba kedzett. Egy kis idő múltán, még mindig énekelve, kést húzott elő ruhája redői közül, kinyitotta a kosarat és egyetlen mozdulattal elmetszette egy fekete kakas gégéjét. A még vonagló, szárnyával csapkodó állat vérét kör alakban húgom bölcsője köré fröccsentette, s megidézte a démonokat, azokat, akik neveket viselnek és a névteleneket is, a véres küszöb mögé parancsolta őket. Füstszerűen átlátszó sötét fátyollal csapkodta a levegőt és kiverte a sötét hatalmakat. Később a vénasszony mohón nyelte anyám fűszeres lepényeit, olajban sült folyami halacskákat és illatos kenyeret evett, megivott néhány serleg bort, és mocskos kezét lepedőkbe törölte. Amikor elhagyta a házat, észrevett engem a kis olaj lámpák fényénél, és apró, sötét szemével arcomba meredt. Ijedten el akartam rohanni, de megragadott és rossz szagú mancsával megsimogatta fejemet. Még ugyanazon az éjjel megcsípett egy bolha, de ezután megszabadultam az álmoktól, és végül vonzalom ébredt bennem Tatia húgom iránt.
Elmondtam már, hogy apám gazdag volt? Éppoly gazdag, mint hatalmas. Ugyanis a babilónok közül sokan telt marokkal jöttek házába, nemcsak, hogy adóikat leróják, hanem azért is, hogy apám a perzsáknál közbenjárjon érdekükben. Negyvenhárom rabszolgánk volt, – ebből tizenkilenc férfi –, nem számítva a sok gyermeket. Öt- vagy hatéves lehettem, amikor apám először ültetett lóra. Apám nagysága és hangos nevetése megijesztett. Különben ritkán láttam; napok is elteltek, míg egy-egy étkezésnél találkoztunk, s inkább féltem tőle, mint szerettem. Amikor most törékeny, sápadt anyám ijedt szemét megpillantottam, kiabálásba törtem ki ujjongás helyett, holott apám nyilván nem ezt várta. Kinyújtott kezem a magasba lendült, mintha anyám után akartam volna kapni. Mivel a paripa nyugtalanul táncolt, s én sem a kantárszárat nem fogtam, sem a ló sörényébe nem kapaszkodtam, leestem, és apám csak az utolsó pillanatban kapott el. Tanerkobasz még mindig nevetett, bár szemében már megcsillant valami rejtett hideg fény.
„Hiszen még túlságosan kicsiny!” kiáltotta anyám. „Könyörülj rajta, le fog esni és kitöri a nyakát.” Utánam nyúlt, ám apám a feje fölé emelt és meglóbált a levegőben, mire még jobban üvöltöttem.
„Tamatam férfi”, jelentette ki apám, „legalábbis nemét tekintve annak kellene lennie. Ráadásul a fiam. S ha az én fiam leesik a lóról és nem esik a talpára, mint a macska, akkor csak törjön el néhány csontja, mert ezt érdemelte.”
„Tamatam gyermek, és csak a te szemedben férfi már”, felelte anyám feddő hangon. Megcsókolt. Karjai közt biztonságban éreztem magam, s ezért dacosan pillantottam fel Tanerkobaszra. A megvetéstől lefelé görbült szája szöglete. Hirtelen sarkon fordult, és a fogai közt fütyörészett. Naval, tízesztendős bátyám, szinte repült lefelé a lépcsőn. Egy ugrással a ló hátán termett, s miközben az állat már száguldott, bal kezével elkapta a kantárszárat, jobbjával pedig a ló farára ütött, hogy feltüzelje.
A felszabadulás vérhulláma vörösre festette apám homlokát. De anyámnak ezt mondotta: „Ha továbbra is így elkényezteted, akkor Tamatam gyönge ember lesz, mások játékszere, s sohasem lesz belőle úr, akinek a parancsait ellentmondás nélkül végrehajtják.”
„Úgy véled, hogy parancsolás és uralkodás az egyedüli jelképei a jövendő boldogságnak?” kérdezte anyám. Mivel apám nem válaszolt, bement velem a házba, ott a térdére ültetett, és azt ajánlotta, hogy játsszak kedvenc macskámmal. Apám ellenben áldozatot mutatott be Anu, Bél, Nergal és Nabú isteneknek, s kérte őket, hogy Tamatam is olyan legyen, mint elsőszülött fia, Naval. Ennek ellenére az ezt követő időkben megfeledkezett rólam, és nem mondhatom, hogy ez engem különösebben sértett volna.
Első barátomra tízéves koromban akadtam. Aszerbaddon egy sötét szemű férfi fia volt. Apja rabszolgái és rabszolganői olyan szereket készítettek, amelyeket a nők szépségápolásukhoz vásároltak. Az apa kenőcsökkel és jó illatú folyadékokkal kereskedett, rózsaolajat és olyan szétmorzsolt gyökerek porát árusította, amelyek italba keverve a férfi és a nő élvezetének fokozására szolgáltak, szállított hennát, kereskedett a mandulafa tejével és tömjénnel, amely a helyiségeket megtöltötte kellemes illatával, és elűzte a rovarokat. Aszerbaddon, atyjához, Kiszoparhoz hasonlóan, erős csontozatú és magas növésű volt, s két évvel idősebb nálam. Több ízben láttam, mivel gyakran elkísérte atyját, felügyelt málhás szamaraira, és tégelyeket meg fazekakat rakott le. Egy napon, amikor egy írástudótól jöttem, aki a perzsa hódítók nyelvére oktatott, megpillantottam Aszerbaddont, amint egy bordélyház előtt ődöngött, és kötekedő tréfákat kiáltott a lányoknak, ő is meglátott engem, de úgy tett, mintha nem venne észre. Egy kis, görbe lábú perzsa katona, oldalán karddal és kezében lándzsával éppen lefelé botorkált a bordélyház lépcsőjén, már világos nappal tökrészegen. Közben lándzsája végére támaszkodott, mintha attól tartana, hogy elesik. Aszerbaddon gyorsan körülnézett, s mivel úgy adódott, hogy rajtam kívül senki nem nézett oda, lehajolt, felemelt a földről egy száraz agyagrögöt és egyenesen feldobta a levegőbe. Aztán lógó karral a perzsa látókörébe lépett, éppen akkor, amikor a függőlegesen lezuhanó kő a katona vállára esett.
A katona hangosan felordított. Megragadta fegyverét, megfordította a lándzsát, és a levegőben hadonászott vele. Minthogy a lányok eltűntek, s abban a pillanatban senkit sem látott rajtam kívül, már-már rámvetette magát. Az ő véleménye szerint Aszerbaddon semmiképpen sem lehetett a bűnös; végül is saját szemével látta, amint jámbor képpel elhaladt mellette. Aszerbaddon megragadta a katona karját, és tört perzsa nyelven kijelentette: „Nem ő lenni, uram; lehetetlen, a kő onnan jönni.” Intett nekem, lépjek közelebb.
Félénken összébb húztam köpenyemet a vállamon, és a katona dühtől vörös szemébe meredtem. „Mithraszra”, dörmögte a perzsa, és akkorát fújt, hogy hideg futott végig a hátamon, „ha nem mondasz igazat, kurafi, akkor előbb a vassal csiklandozlak meg, azután megpörkölöm az irhádat, és végül felnégyellek.”
Láttam, hogy Aszerbaddon rám kacsintott, s felbátorodtam. „Az irhámat nem fogod megpörkölni, uram”, jelentettem ki magabiztosan, „nehogy Ahuramazda szent tüze megszentségteleníttessék. Azonkívül kár úgy rám meresztened a szemed, mintha valakit leütöttem volna, mert ha csak a kő ijesztett meg, nos, az amint ez az ifjú mondja, kétségtelenül onnan esett a válladra.” Rámutattam a bordélyházra, melyet rossz híre miatt csak közönséges harcosok és málhahordók látogattak.
A katona csodálkozott jó perzsa nyelvtudásomon. Összeráncolta homlokát, mintha előbb meg kellene fontolnia szavaimat, de azután egyik pillanatról a másikra megint megdühödött. „Fogd be a pofád, te kölyök!” tajtékzott. „Arról, hogy kioktass, lemondok, még ha egy mágus fia volnál is. Tekintélyt szerzek majd én magamnak, előbb nálad, azután másoknál!.” Erősebben megmarkolta a lándzsát, hogy ütést mérjen rám, de amikor lendületet vett, megbotlott, én meg gyorsan hátraugrottam.
Aszerbaddon fintort vágott a részegre, és amikor a perzsa őfeléje fordult, így kiáltott: „Oda kell menni, ott kell verekedni, talán nem fizettél, he?”
„Nem fizetett, azért rúgták ki!”, ordítottam biztos távolból. A katona káromkodott egyet, s aztán visszabotorkált a bordélyba, de megbotlott a lépcsőn, és egész hosszában elvágódott. Mindjárt újból feltápászkodott, és eltűnt a lyukszerű bejárat mögött. Nemsokára ezután hallottuk ordítozását és a nők rikácsolását.
„Jól csináltuk”, jelentette ki Aszerbaddon, s hangjában diadal remegett. „Nem hittem volna, hogy használható vagy ilyesmire.”
„Hát mit hittél?” kérdeztem, s éreztem, hogy a váratlan dicséreten érzett öröm pirosra festette arcomat.
„Azt, hogy elszaladsz, mint egy lány.”
„Veszélyes volt, de még sohasem szaladtam el”, hazudtam.
De Aszerbaddon gondolatai már máshol jártak. „Szerezni kellene valahol egy vékony kötelet, és lábmagasságban kifeszíteni az utcán, hogy elessen benne, ha újra kijön”, javasolta.
„Nem tudom”, mormogtam, és egyik lábamról a másikra álltam. A házban a botrány egyre hangosabb lett. Azt hittem, a perzsa minden pillanatban újra felbukkanhat. „De honnan szerezzünk hamarjában kötelet? Azonkívül haza kell mennem, anyám vár. Ha akarod velem jöhetsz. Szép rovargyűjteményem van és sok pillangóm üveglap alatt. Megszámlálhatod őket, ha ez érdekel, mert úgy állnak sorban és rendben, akár a katonák.”
Aszerbaddon nem látszott éppen lelkesnek, de mellettem maradt. „Vannak macskáink is”, hencegtem. „Köztük még egy fekete is, fején szent fehér jellel. Egy egyiptomi ajándékozta apámnak.” Új barátom elégedetten dörmögött és kóbor kutyákra dobált. Oldalról lopva végigmértem. Nyaka kétségkívül túlságosan rövid volt, a göndör fekete hajjal borított fej mintha közvetlenül a vállon nyugodott volna. Orra erős volt, széles ajka duzzadt.
„Sok állatotok van, mi?”
„Sok”, feleltem, örvendve érdeklődésének, „aklaink tele vannak bárányokkal meg kosokkal, mert apám havonta kétszer áldoz a különféle isteneknek.”
„Áldozati állatok”, felelte Aszerbaddon lekicsinylően, mintha az állatok már ezért sem érnének semmit.
„Továbbá van egy szelíd, széles szarvú szarvasunk valami északi országból”, magyaráztam buzgón, „aztán meg vannak kilikiai és kappadokiai csődöreink, ciprusi bikáink, amelyek mindegyike olyan erős, mint három hazai ökör, s tarka struccmadaraink Perszisz kertjeiből. Csodálkozni fogsz, ha majd mindezt meglátod.”
Ekkor felébredt igazi érdeklődése, s végigrohantunk az utcákon, amelyek most, a déli hőség elmúltával lassanként megteltek emberekkel. Otthon megkértem Aszerbaddont, hogy várjon: az agyagtáblákat, amelyeken akkoriban még gyakoroltam magam, szobámba vittem, s rögvest ismét visszasiettem hozzá. Az istállók melletti elkerített területen egy páva húzta maga után ezerszemű, ragyogó farkát. Mintha a madár csak reánk várt volna, kiáltást hallatott, majd hirtelen sátorozott. A réten a lovaknak árpakenyeret adtunk, bár az egyik szolga szidott bennünket, és azt mondta, hogy apám minden soronkívüli etetést megtiltott. De Aszerbaddon jelenléte bátorságot öntött belém: úgy élveztem csodálatát, mint személyemnek szóló hódolatot, s a rabszolgának éles hangon válaszoltam. Meglepődtem, amikor az hirtelen összecsuklott, meghajolt előttem és azt mondta, hogy én parancsolok, mert én vagyok az úr fia.
Az ezt követő időben Ramee és Volea csodálkoztak hirtelen megnyilvánuló tudásvágyamon, mert azt kívántam, hogy azon az oktatáson kívül, amelyben eddig amúgy is részesültem beléphessek egy templomi iskolába – ilyen több is volt Babilonban. Anyám apámnál szót emelt érdekemben. Azt mondta, hogy mindazok a nagy emberek, akiket Babilon valaha is világra hozott, lettek légyen azok hadvezérek, építészek vagy tudósok, akik súlyokat és mértékeket szabályoztak, követték a csillagzatok járását, csatornákat ástak, vagy a káldeusok azon építkezéseit irányították, amelyekkel egy nép építészete sem vetekedhet, ismereteik alapjait előbb a szent iskolákban szerezték meg.
Atyám azt felelte, hogy nem is várt mást, mint hogy az ő fiából Ramee csillagjóst faragjon. Aztán elment a teljesülő kívánságok házába, az egyik előkelő bordélyba, s csak másnap délben tért haza. Nabú, az írás és bölcsesség istene templomi iskolájának látogatása félévenként tíz dareikoszba került, tíz aranypénzbe, s bár az iskola nyitva állott mindenki előtt, gyakorlatilag csak gazdag emberek fiai járhattak oda. Az ott tanító papok legtöbbje igen elpuhult életet élt, s ezért jól tápláltak és lusták voltak. Az oktatást igen nagyvonalúan kezelték, fontosabbnak tekintették a tandíjat, mint a tudást, amit át kellett volna adniuk. Már az első nap kaptam egy agyagtáblácskát belékarcolt jelekkel, hogy reggel beengedjenek, a hiányzást azonban nem ellenőrizték.
Így némelyik tanuló akkor jött és ment, amikor akart, napokig lehetett lógni anélkül, hogy szemrehányást tettek volna érte. Ezért gyakran találkoztam Aszerbaddon barátommal, ahelyett, hogy az iskolapadban ültem volna. Ha szép idő volt, Aszerbaddon meg én leszaladtunk a folyóhoz, köveket hajigáltunk a vízbe, csónakáztunk, madarakra vadásztunk, és elkövettük mindazokat a balgaságokat, amelyeket ebben a korban a gyermekek elkövetnek.
Egy reggel – az ég opálszínben ragyogott – hiába vártam barátomra. Végül felkerekedtem, átszaladtam a templom előtti citromligeten, hallva az oktatás kezdetét jelző tompa gongütéseket, s egyre jobban eltávolodtam a papi bölcsesség helyétől. Az utcákon és az utakon már rég megindult az élet. Utamat gyaloghintóvivők, szekerek, amelyek elé bőgő barmokat fogtak, s gyümölccsel és zöldséggel megrakott kocsik keresztezték, gyerekcsapatokkal találkoztam, s perzsákkal, akik emelt fővel, gőgös hódítókként feszítettek, papokkal, rabszolgákkal és szajhákkal, akik minden szembejövő férfit kihívó tekintettel méregettek, kereskedőkkel és árusokkal, nem szólva az öreg anyókákról, akik a szent kertek felé tartottak, fiogyott idejüket az isteneknek szenteljék.
Meglepetésemre Kiszopar házában ugyanilyen nyugtalanságot tapasztaltam. Az udvaron, ahol szorgalmas rabszolganők és rabszolgák rózsavizet töltöttek üvegcsékbe, búzakorpát kevertek össze tojásfehérjével meg az északi országokból származó szarvasszaruval, ahol nárciszhagymákat tapostak szét és vegyítettek el mézzel, ahol máskor serény kezek dörzsöltek íriszt ólomfehérrel meg salétrommal, amíg a massza vöröses színt kapott, ahol vékony drótszöveten szűrték azt a nyálkát, amellyel egy sárgásbarna madár fészkét építi, s amely ha az arcbőrre kenik, állítólag feszesebbé teszi és megszépíti – mindenütt állt a munka, mert Aszerbaddon anyja beteg volt.
Végül felfedeztem barátomat. Az udvar sarkában ült. Arca sápadt volt.
„Mi van anyáddal?” kérdeztem, s Aszerbaddon elmondta, hogy anyjának látási zavarai, hidegrázása és görcsei vannak, azonkívül hányt. Kapkodva veszi a lélegzetet, és időnként eszméletlen. A fiú nyomottan elhallgatott.
Kiszopar káromkodva sietett át az udvaron. Megütött egy rabszolgát, a többiekre pedig ráripakodott, hogy végezzék munkájukat. Nyomban ezután, két ráolvasó jött, gyaloghintóban hozta őket négy rongyos öltözékű rabszolga. Az egyik varázsló kövér öregember volt, a másik még öregebb, a köszvénytől meggörbült szipirtyó, akinek ajkai szüntelenül mozogtak; tekintete csaknem állandóan a földre szegeződött. Kihozatták a beteget az árnyas udvarra, a női szobába füstölőedényeket állítottak, hogy gőzökkel űzzék ki a gonosz szellemeket, s varázsigéket mormoltak Aszerbaddon anyja felett.
„Halljátok, akik tudtok hallani, és értitek az emberi beszédet!”, kiáltotta a varázsló egy idő múlva, s a mámor tüze csillogott szemében. Félrenyelt, s kiköpte a gyógyfüvet, amelyet rágcsált, s amely mámoros állapotba hozta. „Tisztelet és dicsőség Nergalnak”, folytatta, „aki a legyeknek, a rothadásnak az istene, aki úr a halál, a sötétség és a pestis fölött, aki előtt semmi sincs rejtve, semmi sem titok, semmi sincs elzárva, semmi sincs elleplezve, semmi sincs elásva, semmi sincs elsüllyesztve, elhomályosítva, elhallgatva, amit ő ne látna, akár közel vagy távol, nagy vagy kicsiny, akár mély vagy sekély, vastag vagy vékony, akár sötét vagy világos. Te, nagy Nergal, aki elől gyöngeség fog el bennünket és rettegünk, ha csak rád gondolunk, aki karmaidat ennek az asszonynak a húsába vájtad, hogy az életét leválaszd, érd be azzal, amit mi áldozatként hozunk neked, amit elkészítettünk részedre, hogy erősítsünk. Fogadd jóindulattal, s határozz úgy, hogy kegyesen távozol ebből a testből, vagy...”, a varázsló fogait csikorgatta, és letörölte a verítékét homlokáról, „elviszed birodalmad árnyékába!”
A mellettem álló Aszerbaddonnak az izgalomtól vacogtak a fogai. Miközben a kövér üvöltözött, a banya ide-oda szaladgált, és a gyaloghintóból egy korsót hozott. Sántított, orra földig ért, s egyszer megbotlott saját lábában, miközben leesett a fejdísze. Borzas hajával, amely gyér volt és teljesen szétkuszálódott, vedlő kotlóstyúkra emlékeztetett, s majdnem elnevettem magam. De Kiszopar egy intésére Aszerbaddon előresietett, felemelte a földről a fejdíszt, s a vénasszony fejére húzta. A varázsló ekkor a beteg szájába akart önteni a kotyvalékból, de az ellenállt, éles kiáltást hallatott, és összeszorította fogait.
A kövér dühösen emelte fel tekintetét és felszólította Kiszopart, hogy az összes kíváncsiakat, elsősorban a gyermekeket, távolítsa el. Aszerbaddon atyja tehát a szolgákat és szolgálólányokat bekergette a házba. A barátom meg én az udvar végébe szaladtunk, s a gyaloghintó mögé bújtunk. Szerettem volna tudni, miféle varázsital van a korsóban, s megkérdeztem az egyik hintóvivőtől. A fickó kajánul nevetett, vállat vont, s azt felelte, hogy azt honnan is tudhatná. De a másik, egy alacsony, ráncos homlokú és ravasz szemű emberke, fékehívott bennünket.
„Aki ezt az embert kérdezi, az akár ökörbőrhöz beszélne”, suttogta halkan. „Ennek akkora az agya, mint egy verébnek; s ha egyáltalán van valami benne, akkor legfeljebb a vágyai latrinájával való törődés. Nem gondol ez mással, mint a zabálással meg az ivással és a közösülés harminchat helyzetével. Én ellenben sok mindent tudok abból, ami gazdáim házában történik, mert némiképp bizalmasuk vagyok.” Furfangosan vigyorgott. „Én biz' meg tudnám mondani nektek, mi van a korsóban.”
„Bizonyára méz meg tejföl és édes illatú füvek, hogy lecsillapítsák a démont”, vetettem közbe.
A fickó a torkát köszörülte. Megvakarta mocskos koponyáját, nagyot nyelt, és éppen felelni akart, de ebben a pillanatban Aszerbaddon anyja bugyborékoló hangot adott, úgyhogy még az udvar végén is hallottuk. „Amint halljátok, aligha lehet az tejföl meg méz, nyilván nemigen ízlik neki”, vélekedett a hintóvivő. Kitárta a markát, és elénk nyújtotta mocskos mancsát.
„Éjjelente gyakran szenvedek fejfájástól, de ahhoz, hogy az isteneknek áldozhassunk és jóindulatra hangoljuk őket, pénzre van szükségünk. Csereüzletet ajánlok. Adjatok nekem valamit, amennyit egyikőtök vagy másikotok adhat, én pedig megmondom, amit tudni akartok.” Minthogy Aszerbaddon habozott, gyorsan hozzátette: „Végül is azt akarjátok, hogy titkot áruljak el, s ezt nem teszem meg ingyen. Azonkívül ami anyádat illeti, barátom: mindig a legszebb virágokat szakítják le leghamarabb. Ezért békítsd ki az isteneket, mert szeretik azt, aki nem ragaszkodik Mammonhoz.” Vágyakozó tekintetet vetett az Aszerbaddon csuklóját díszítő ezüst karperecre. Úgy sóhajtott, mintha mi lennénk felelősek szegénységéért.
„Igencsak fel van vágva a nyelved”, feleltem neki pimaszul. „Csakugyan a templomban áldozol fejfájásaid miatt, vagy a lábad csupán a kocsmáig visz, ahol kifestett lányok csalogatnak bájaikkal meg italokkal?” Gumóvégű orra ugyanis vörösen fénylett, kékes erecskék hálózták be, leheletének pedig édeskés szaga volt, mint az erjedt árpának.
„No, no”, dörmögött a fickó, és ferde tekintetet vetett rám. Aszerbaddon ellenben levette a csuklójáról a karperecet, és szó nélkül átnyújtotta neki.
A férfi ajkát nyalogatta. Az ezüst tárgyat gyorsan a köntöse alá dugta. „Hallgass ide. A felvilágosítás meg fog lepni, fiam. A korsóban nem olaj van, nem is bor, mint ahogy kotnyeles barátod gyanítja, hanem másvalami, kutyazsírnak és szétmorzsolt csontoknak, kígyóürüléknek és kecskehúgynak furfangos keveréke. Hidd el nekem, mert én sokszor tapasztaltam, hogy ez a szörnyű mocsok valóban megtisztítja a betegeket, és kiűzi a démont a hasukból.”
E szavak után a torkát köszörülte és társaihoz lépett, mert a két varázsló közeledett a már üres korsóval, miközben Kiszopar oboloszán civakodtak, és a pénzdarabokat számolták. A kövér felkapaszkodott a hintóra, a vénasszony pedig beugrott a sajátjába. A hintóvivők megfogták a rudakat, s eltűntek az udvarból.
„Gondolod, hogy ez az ember igazat mondott?”, kérdeztem Aszerbaddontól.
Barátom elfintorította az arcát. „Nekem meglehetősen közömbös, hogy hazudik-e vagy sem, én csak azt akarom, hogy anyám meggyógyuljon.”
Félénken odasompolyogtunk, ahol Kiszopar két szolgálóval a beteg körül foglalatoskodott. Az asszony arca sápadt volt és verítékes, sovány válla pedig hol görcsösen felemelkedett, hol leereszkedett. Kétszer hányt, s a szolgálók gyorsan homokot kapartak a hányadékra.
Miközben az asszony nyöszörögve visszahanyatlott fekhelyére, egy gondolatom támadt.
„Miért nem hívsz el egy igazi orvost, aki ért valamit a betegségekhez, uram? Én a te helyedben Nabú vagy Bél templomához sietnék, és megkérnék egy, a gyógyászatban jártas férfiút, jöjjön el velem.”
Az egyik rabszolganő bólintott; én Kiszoparra néztem. Arca mozdulatlan maradt. Végül összeráncolta homlokát. De mivel ebben a pillanatban a beteg felnyögött és teste felágaskodott, mintha korbácsütés érte volna, Kiszopar durva káromkodásban tört ki, és elrohant.
„Hiába emészted magad”, mondtam vigasztalóan barátomnak. „Ha szívdobogásunk van és szédülés fog el, ha szenvedést látunk, s mégsem tudunk segíteni, akkor a legjobb, ha ujjainkkal betömjük a fülünket és elfedjük a szemünket, hogy ne halljunk és ne lássunk semmit.”
Aszerbaddon kelletlenül lökte félre a karomat. Lesütötte a szemét: senki se lássa a rettegést a pupilláiban. A beteg nyögött. Arca elfehéredett, majd kénsárgává vált. „Vigyétek el a fényt a szemem elől”, mondta zihálva, „és gyapjúval takarjátok be a lábamat.” Közben öklendezett, és vastag tajték fehéres habja tolult az ajkára. Miközben néhány rabszolganő siránkozott, egy idősebb szolga úgy vélte, hogy úrnőjüket be kellene vinni a házba. Aszerbaddon lehajolt, és az asszony keblére helyezte azt az amulettet, amelyet a varázslók hátrahagytak: egy bizarr formájú emberi alakhoz hasonló gyökeret.
Bámultuk a rododendron-bokrokat, amelyek az udvar szögletében a lobogó tűz színeiben virágzottak, s nem tudom, mennyi idő telt el várakozással, míg végre hangok hallatszottak. Kiszopar egy piszkos kaftánba burkolt emberkét vonszolt maga után. Ha orvos volt, nem tett valami bizalomgerjesztő benyomást. Arcának szürkés fénye volt. Pislogó szeme alatt vastag, húsos orr. Az orvostudomány e szolgáján csak a keze látszott ápoltnak. Olyan fehér volt, mintha naponta szamártejben fürdette volna. A kis ember mogorva ábrázattal hallgatta Kiszopart.
„Szetif vagyok”, mondotta aztán, „s az istenek határozata alapján a szenvedő teremtményt szolgálom. Talán azt hiszed, a feleséged az egyetlen beteg az országban? Valóban nagy illetlenséget követtél el, amikor elhurcoltál az otthonomból, és azoktól, akik az udvaron fekszenek és még mindig megmentésükre várnak. Amellett öreg vagyok, s hajam hullik. Ha nem tudtam volna, hogy csak a feleséged iránti szeretet veszi el az eszedet, igazán hívtam volna a perzsákat, és bedobattalak volna a gödörbe.”
„Igen, igen”, mormogta Kiszopar, „tudom, hogy igazad van, uram. S szívünk olykor mégis olyan szavakra és tettekre indít bennünket, amelyeket könnyebb kimondani és végrehajtani, mint megérteni.” Meglóbálta az orvos kosárkáját és Szetifet betessékelte a házba.
Aszerbaddon megállított egy szolgálót, aki forró vízért szaladt, s megparancsolta, hogy időről időre számoljon be nekünk arról, ami a házban történik.
Így értesültünk arról, hogy az orvos a beteget megvizsgálta: végigtapogatta testét és megszagolta a hányadékot. Szetif nyomban bélöblítést rendelt el, meleg és hideg vízzel lemosta a beteget és durva törülközőkkel dörzsölte, amíg bőre kipirult. A szolgálókat felszólította, hozzanak friss kecsketejet, s ebből annyit öntött a beteg szájába, hogy az levegő után kapkodott, mint a partra vetett hal.
Mikor az orvos végül menőfélben volt, elégedettnek tűnt. Csettintett a nyelvével, és így szólt: „Nem akarok kérkedni a a tapasztalatommal, de egy bizonyosnak látszik: a nőd, Kiszopar, romlott sajttal mérgezte meg magát. Az ételmaradékokat, amelyeket kiokádott, alaposan megvizsgáltam, így hát a varázslók helyesen cselekedtek, amikor hánytatóval támadtak rá a betegség ördögére. Ők persze az égvilágon mindent ezzel a keverékkel próbálnak meggyógyítani, mert azt hiszik, hogy a levegő tele van szellemekkel, s így az ember is, aki ezt a levegőt belélegzi, ami alapjában véve alighanem így is van. Én ezért nyomatékosan megerősítem a papok tanítását, s azt mondom, feleséged az én közreműködésem nélkül is meggyógyult volna.”
Kiszopar, akinek arca csak úgy égett a hálától, és aki kezét újra meg újra homlokára nyomta, meghajolt. „Te bölcs vagy, Szetif, s mégis igen szerény a szavad. Mondd meg hát, mennyivel tartozom szolgálatodért?”
Az orvos, aki közben bicegve elindult már, félszegen hátrafordult, s mintha mosolygott volna. „Szeretném, ha legközelebb mindjárt engem hívnál, nem pedig holmi varázslókat. A fejben levő daganaton vagy törött karon sohasem lehet segíteni hánytatóval, mint ahogyan azt az ördögűzők állítják. Az igazi betegségekhez ugyanis, amelyek gyakran rejtve vannak, mint a hagyma barna héja alatt, keveset vagy semmit sem értenek a varázslók. Füveik csak az együgyűség szemétdombján teremnek. Egyébként küldhetsz nekem valami olyan ajándékot, amelyet méltányosnak tartasz. De ne légy kicsinyes, mert a jó cselekedet olyan, mint az olajmécses. Átvilágítja gondolataid éjjelét, a nyugodt lelkiismeret biztonságát nyújtja és rettegés nélkül vezet át a félelem és a szorongás hídján.”

A templomban többnyire a reggeli órákban mutatták be az áldozatokat. Nabetnezo, a bölcsesség iskolájának főpapja, arra kötelezett bennünket, tanulókat, hogy az áldozatok bemutatásán legalább egyszer megjelenjünk a holdváltozások közötti időszakban.
A templomok általában igen gazdagok voltak. Nemcsak földbirtokokkal rendelkeztek, hanem rengeteg rabszolgát és mesterembert is tartottak. Mindennapos dolog volt, hogy a szegények vagy a gazdagok nyereségük egy részét templomokra hagyták, s így a megszentelt kincseskamrákban arany meg ezüst, réz, lazurkövek, drágakövek és értékes faanyagok halmozódtak fel. A papok, mivel tudtak írni meg olvasni, jegyzőkként is működtek; szerződéseket készítettek és magas kamatlábra pénzt vagy munkaerőt adtak kölcsön.
Sok babilónin gyakran valóságos áldozási düh vett erőt, amikor valamit remélt az istenektől, amikor kínos érzésekkel eltelve eszébe jutottak tulajdon megvetendő cselekedetei, sorsszerű találkozásokat várt, avagy saját gondolataitól vagy kísértetektől rettegett. Az áldozatokat be kellett jelenteni, és az állatokat előző este odavinni. Ezek aztán nem kaptak már enni, reggel pedig mákonnyal kábították el őket, s így ellenállás nélkül hagyták, hogy odavezessék őket az oltárhoz, illetve az árokhoz, melybe vérüket csorgatták.
Az isteneknek szentelt kések a márványoltár fekete kövére voltak helyezve. Egy ezüsttel és arannyal átszőtt kötél két részre osztotta a Szentek Szentjének a házát, és sakkban tartotta az adományozók meg a bámészkodók tömegét, amely jelen volt a szertartáson. Többnyire kiharcoltam magamnak a helyet az első sorban, s így mindenben közvetlen közelről vehettem részt.
Az elején mindig két templomszolga lépett egy rejtekajtón át a szentélybe, s ritmikusan lépkedve lóbálták füstölőedényeiket, úgyhogy sárgásszürke füst homályosította el a helyiséget, és vékony fátylakat vont szemünk elé. Tompa ütéssel megkondult egy gong, majd más gongok is megszólaltak, s így a hangok zengő hullámzása jött létre. Olykor a tömjénfüst annyira sűrűn gomolygott, hogy nemcsak a templomszolgákat, hanem a nézőket is köhögésre ingerelte. Miközben a gongütések lassanként lehalkultak, és végül elnémultak, láthatatlan fuvolások kezdtek muzsikálni. Általában ez volt az a pillanat, amikor Nabetnezo, a főpap, a legpompásabb öltözékben belépett segédeivel a helyiségbe. Három pap követte őket, fejük fölött pávatoll-ernyőket lóbálva.
Nabetnezo háttal a tömegnek, az árok előtt imát mondott, majd felment az oltár lépcsőin, kezét áldólag kinyújtotta a tömeg felé, és ilyen helyzetben maradt. A fuvolások elnémultak, s a főpap így szólt: „Mi most mindannyian száz lélegzetvételnyi ideig csöndben maradunk, mindenki Bél és Nabú istenekhez fohászkodik magában, s arra kéri őket, amit a maga számára remél tőlük!” Nyomban olyan csönd támadt, hogy alig hallottuk szomszédunk lélegzetét. Az asszonyok és a férfiak lehajtották homlokukat, s ajkaik kivehetetlen szavakat mormoltak. Végül Nabetnezo leeresztette karját; a tömegen azonnal sóhaj futott végig, mint ha szél járja át a folyó melletti nádast. Az egyik segéd levette a főpapról a mitrát, a másik segített neki levetni az arannyal átszőtt köpenyt. A főpap a homlokát a fekete kőhöz támasztotta, és háromszor megcsókolta, s ekkor újra felcsendült a zene, és hulláma egyre magasabbra csapott.
Miközben Nabetnezo lement az oltár lépcsőjén, jobbjában a megszentelt késsel, a templomszolgák bevezették az első áldozati állatot. Ez többnyire fiatal bárány volt. Bégetett, de a segédek azonnal fürgén nekiestek, és oldalára fektették. A főpap megfogta az állat nyakán a bőrt, és a késsel felmetszette, majd biztos mozdulattal átvágta az állat torkát. Forrásként buggyant ki a világos vérsugár. Megkondult egy gong, s a zene elhalt.
„Oh, szentséges, isteni, jóságos, kegyelmes, haragvó, bosszúálló, büntető, tanító és megtartó szellem”, imádkozott a főpap. „Oh Nabú, a Merkúr istene, a Föld hét fényének ura, te, aki Béllel együtt parancsolója vagy nyugaton a szikkasztó hőségnek, délen az áldásos melegnek, keleten a megtermékenyítő nedvességnek és északon a hidegnek, mely mindent elnyel, hajolj le hozzánk, és ontsd belénk a te bölcsességedet, de nem véres látomásban, a borzalmak megjövendölésében, hanem kegyelmed fuvallatával. Nyisd ki füled a kérelmezők előtt, törd fel a kaput és feszítsd szét a reteszeket, rombold le a küszöböt és hasítsd szét az ajtót, távolíts el mindent, ami elválaszt bennünket, érvényesítsd hatalmadat, és az embereknek – akik a múlandóságban laknak, és neked ezt az áldozatot hozzák – add át a te bölcsességedet, a te szellemedet, hogy a megismerés ereje felébredjen mindazokban, akik keresik.”
Nagy állatokat csak a misztériumok befejezésekor áldoztak. Emlékszem egy hatalmas bikára; homlokán fehér folt volt. A segédek kénytelenek voltak lábait összeszorítani, és egy fadoronggal háromszor hatalmas koponyájára sújtani, míg lassan és csodálkozva, a mákonytól elkábultan a földre roskadt. A máját virágokkal díszített kosárba dobták, és átnyújtották az állat volt tulajdonosának.
Az áldozati állatok húsa többnyire azon isten szolgáinak jutott, akinek templomában az áldozatot bemutatták. Amit nem fogyasztottak el saját szükségletükként, azt később eladták a piacon. Nos, a nagy bika halálának napján történt, hogy egy tanító pap, nem tudva ellenállni rosszkedvének, megvert és hazaküldött, amiért az agyagtáblámat otthon felejtettem. A lezárt hátsó udvarban, ahol a templomszolgák állandóan duruzsolva vagdosták szét az áldozati állatok húsát, a legízletesebb falatokat félretéve a papok részére, megpillantottam Szetifet, az orvost, s megálltam. Ott ült, a többiektől elkülönülve, s makacs komolysággal dolgozott a késével.
A templomszolgák közt sok volt a durva fickó. Felfuvalkodtak társaik előtt, illetlen megjegyzéseket tettek, az egyik még egy kecske combjait is szétfeszítette, amikor engem észrevett, s felszólított, tegyem rajta próbára szexuális erőmet, ha férfi vagyok. Mások kosheréket vágtak egymás fejéhez, miközben azt üvöltözték, hogy ez vagy amaz használja fel az ürütököket, mert akkor a nőknél a legyőzhetetlenség híre fogja övezni.
Nem törődtem beszédükkel, nem figyeltem a nekem szóló célzásokra, s az orvoshoz közeledtem. Megszólítani csak egy kis idő múlva merészeltem.
„Nem te vagy-e Szetif, akit orvostudornak neveznek?”
Az öreg futó pillantást vetett rám, és folytatta munkáját. Egy kis idő múltán, mivel nem tudtam, mit tegyek, mintegy mellékesen mondotta: „Bizonyára csodálkozol azon, amit itt látsz, s azon töröd a fejed, mi dolga is lehet egy orvosnak azzal, ami halott, hiszen az élőknek van rá szükségük. Hogy ne furdaljon a kíváncsiság, felvilágosítalak, fiam. Én ugyanis magányos ember vagyok, s kinyújtom a kezem minden után, amivel találkozom. De ahhoz, hogy az életet szolgáljuk, előbb a másikat kell tanulmányoznunk. Mivel az idő hamar elszáll, nem hiszem, hogy napjaimból futni fogja arra, hogy megtanuljam mindazt, ami az orvos mesterségéhez szükséges.” Megmutatta egy kecske felmetszett tőgyét. Rózsaszínű és hegyes volt, a külső bőr nagyon halványan fény lett. Szetif így szólt: „Hasonló természetűek az anyák emlői, amelyek olykor gyulladásba jönnek, s ekkor a tej eltúrósodik, és nem ad már táplálékot a gyermekeknek. Gyulladt mirigyek általában borogatással gyógyíthatók, ám gyakran daganatok keletkeznek, ezeket pedig késsel kell felvágni vagy eltávolítani. Érted tehát, hogy miért gyakorolok itt, és fejlesztem ujjaim ügyességét.”
Az orvos előrehajolt és egy bikaszívet húzott a lába közé. „Ez a legfontosabb rész, ettől függ az élet.” Nyálkás, véres ujjai odébb tolták a húscafatot, s másvalami után nyúltak. „Ez itt egy birkamáj, ez meg a tüdő.” Légyrajok röppentek fel, amikor az orvos, a földön mászkálva, egy halom belet emelt fel. „Ilyen ökölnagyságú zsák a gyomor.” Fehéres-szürke porcos csőfonadékot tekert az ujjai köré. „Ide kerül a nyelőcsövön át a felaprított táplálék, a gyomor megerjeszti, feldolgozza, s valamiféle folyamat révén, amelynek megismerésén fáradozom, belekerül a test belsejébe.”
Szeme megélénkült és rám villant. „Sokra, igen, a legtöbbre még rá kell jönnöm” mormogta, „de az alkotót hajtja az alkotás vágya, a tanulót pedig a tanulásé. A tudásvágy gyakran úgy tör rám, mint valami szomjúság, melyet senki sem csillapíthat. Ide nézz!” Meglóbált előttem valami hólyagfélét, késével könnyedén felhasította e képződményt, mire nyomban láthatóvá vált némi színtelen folyadék, aztán a kocsonyás anyag egyik felét jobbra, másik felét balra öntötte. Tekintetem egy kicsiny, békanagyságú testre esett. Nyálszerű anyagban úszott, formáját tekintve pedig már egy kis bárányhoz, kutyához, patkányhoz hasonlított, „Íme”, mondta Szetif, „Íme! Tudod-e mi ez?”
A földön heverő, tisztítatlan belek bűze már elviselhetetlenné vált. Nem válaszoltam az orvosnak, hanem elfordítottam pillantásomat az egykori élet szörnyű maradványaitól, s elrohantam.
Délután Aszerbaddonnal csavarogtam a városban, és csak az alkony rézvörös árnyékában vetődtem haza. Anyám, Ramee, megcsókolta forró homlokomat, és valami ennivalót készített számomra, mert a vacsoráról elkéstem. Tatia incselkedett velem. Húgom lassanként csinos leányzóvá serdült. Voleát már megbízták azzal, hogy rejtse el a perzsák tekintete elől. Tatia telve volt bájjal és játékossággal. Olykor nyakamba borult, és bámulatba ejtett gyöngédségével. Anyám nevetett és azt mondta, hogy a kiscica már felkészül a hosszú élet rövid dőreségeire.
Apám többnyire csak akkor ért haza, amikor a házak előtti olajmécsesek már megvilágították a sötétséget. Minket, gyermekeket akkor elbocsátottak, és aludni küldtek, Naval kivételével, akit apám előnyben részesített mint „igazi” fiát, míg velem továbbra is lekicsinylően bánt. Ezen az estén azonban Naval könnyed lépteit hallottam magam mögött. Éreztem, hogy figyel, miközben vetkőzöm. Közös szobában aludtunk. Naval mosolyogni látszott. Sötét haja sűrű fürtökben vette körül fejét, állán és arcán már a szakáll első árnyéka sarjadzott. Gyorsan a gyapjútakaró alá bújtam, de hangos kiáltással pattantam fel. Valaki, talán Naval, csipkebokorágakat tett az ágyamba.
Bátyám rámvigyorgott. „A legjobb rajtad még a szemed, Tamatam. Most például lándzsahegyként fúródik arcomba.” A tüskés ágakat a fejéhez vágtam, noha, amikor megragadtam őket, felsértették ujjaimat.
„Aha, anyámasszony katonája játszani akar!”, kiáltotta Naval. „Vagy egyszerre kötekedő lettél?” Egy ruhadarabot csavart a keze köré, és a tüskés ággal korbácsolta védekezésül kinyújtott karomat. „Áldott legyen, ami megkeményít”, dörmögte a fogai között.
Végre fivérem abbahagyta az ütlegelést, szemében egy kis szomorúsággal. „Miért nem védekezel? Miért állsz itt, mint egy szamár, melyet mindenki ütlegelhet? Apánk tegnap azt mondotta, hogy rázzalak fel végre ernyedtségedből, és neveljelek férfivá, bármibe kerüljön is.” Ajkába harapott. „Valóban azt szeretném, ha fivérem talpig ember lenne, nem pedig leány. No, most hát tudod!”
Hallottam fekhelye reccsenését, amikor rávetette magát. Egy idő után megint felegyenesedett. Hangja rekedtes volt, s én tudtam, hogy már sajnálja a történteket. Mégis igyekezett nyers hangon beszélni. „Aki ütéseket osztogat, minden esetben nagyobb tekintélynek örvend, mint az, aki kapja őket”, jelentette ki gőgösen. „Apám úgy véli, az istenek szeszélye téged jó termettel, kellemes mozgással és csinos arccal tüntetett ki, jóllehet ő a rút ábrázatnak, de szögletes állnak jobban örült volna. Hányszor szólítottalak fel már, hogy gyere el velem a gümnaszionba, ahol egy görög a birkózás művészetére oktatja az ifjakat! Mindig kitérsz ez elől, inkább táblákra írkálsz és korsókat meg bögréket mázolgatsz, akár egy fazekas. Ninurtura mondom, ha tudnád, milyen remek dolog megragadni az ellenfelet, leszorítani a tarkóját úgy, hogy kémlelő tekintettel és ziháló tüdővel csüng a szorításodban!”
Szetifre gondoltam és arra, mit válaszolna helyemben. „Miért nem hagy apa végre békén?” feleltem halkan. „Végül is te minden tekintetben megfelelsz kívánságainak. A papok azt tanítják, hogy minden embernek megvannak a maga saját, különleges adományai és erényei. Ha tehát az egyik szívesen lovagol és vadászik, miért kelljen a másiknak ugyanezért lelkesednie? Mi rosszabb a testiség együgyűségénél? Csaknem minden birkózónak megnyomorított füle és bamba szeme van. Csak izmaikat ápolják, mint a katonák a fegyvereiket. A szellem ellenben, ha csak egy szikrányi is, hegyeket mozdít el – tudtad ezt te?”
„Csak azt látom, hogy Babilon igazán a bolondok és a kalmárok népévé lett.” Bátyám barátságtalan mozdulatot tett. „Annál jobban örülök hát annak, hogy léteznek még olyan emberek, akik az elnyomás kegyetlenségét csapásnak érzik, s türelmetlenül várják azt a napot, amikor majd fegyvert ragadnak, és felszabadítják az országot. Ámde ehhez, veled ellentétben, érteni kell a lovagláshoz, az íjazáshoz meg a víváshoz.”
A család előtt nem volt már titok, hogy Naval gyakran ellátogatott bizonyos öregemberek és tüzes ifjak körébe, akik úgy álmodoztak Babilon nagyszerű múltjáról, mintha az saját jövőjük volna. Ám az öregek meghaltak, mielőtt vágyaik teljesedtek és becsvágyuk kielégült volna, az ifjak pedig idővel fonnyadt levelekként hullottak le reményeik ágairól, s a perzsák használható alattvalóivá lettek. Nyilván Naval is kénytelen lesz ebben az irányban fejlődni, és egy napon meghajolni.
Így hát elfújtam az olajmécsest, és oldalamra fordulva, ezt dörmögtem: „Igaz ugyan, hogy a bolha több bajt okozhat az oroszlánnak, mint az oroszlán a bolhának – de a bolha nem ütheti agyon az oroszlánt. Álmodj hát tovább. Ha elérted az óhajtott célt, majd magadtól felébredsz.”

 

Nem tudom, hogy esett a dolog, vagy miféle hatalmak hajtottak: minden második napon az áldozat bemutatása után elmulasztottam a tanítás első óráit, és beállítottam Szetifhez, aki villogó késével hajolt az engedékeny húscafatok fölé, amelyekben még nemrég élet lakozott. Nagy tudásszomj élt bennem, hamarosan magam is kést fogtam hát, s megkértem az orvost, hogy vezesse a kezemet, s legyőztem a bensőmben feltámadó, émelygést okozó undort. Hamarosan tapasztaltam, hogy semmi sem tompít el jobban a megszokásnál, s hogy az ember egy bizonyos idő múltán meg tud tenni olyan dolgokat, amiket azelőtt el sem tudott volna képzelni. Néha kutató munkánk közben beszennyeztem ruháimat, s a többi tanuló később, a tanítás alatt, az erős bűz miatt elhúzódott mellőlem, így hát hozzászoktam az alapos mosáshoz; a folyónál gondosan kidörzsöltem ruháimat, mielőtt hazasiettem, volna.
Szetif ajándékozott nekem egy kést. Mindig elmagyarázta, mit csinál, s én megpróbáltam utánozni. Eközben kitartó megfigyelés révén megismertem tulajdon testemet, és összehasonlítottam szerveimet az állatokéival.
Szetif, minthogy asszony nélkül élt, olykor valamivel többet ivott a kelleténél. De még ilyenkor is elment a templomba, mint egyébként, bár reszketett a keze, s a lehelete bűzlött, akár a körülöttünk heverő ürülék. Csaknem úgy tűnhetett, mintha titkos megállapodás állna fenn kettőnk között. Ilyen napokon mormogó hangon suttogta fülembe utasításait, minduntalan köpött egyet a homokra, és megvakarta a koponyáját, arcára pedig olyan fintor ült, mintha mindentől utálkozna, és még a napvilágot is meggyűlölte volna. Közben magyarázta nekem, hogyan bánjak a késsel, kosarából kapcsokat, harapófogókat és fűrészeket nyújtott át, s így elvégezhettem a legkényesebb műtéteket; bordákat fűrészeltem szét, és illesztettem újra össze, bőrlebenyeket metszettem le és ültettem át máshová.
Ha délután unalom gyötört, házában is felkerestem, ahol betegeket fogadott, kezelt, és olykor operált. Nem jöttek túlságosan sokan – csaknem mindig reménytelen esetek, akiken a varázslók varázsigéikkel nem segíthettek. Két öregasszony meg egy rabszolga látta el a háztartást.
„Csórnak, mint a varjak, túrnak, mint a vakondok, gyűjtenek, mint a hangyák, s elhordják azt a keveset, amim van”, mondotta Szetif. „De kell-e nekem több egy kis ételnél meg italnál?”
Tizenhat éves voltam, s a templomi iskolában már a perzsák meg a görögök iratait betűzgettem és agyagtáblámra bölcs mondásokat róttam, amikor két férfi egy asszonyt hozott be Szetif házába. Teste püffedt volt, s úgy kiabált, mintha nyúznák. „Tamatam”, mondta az orvos, „ennek az asszonynak gyermeke lesz”.
„Tudom”, mormogtam, és eszembe jutott húgom születése.
„Semmit sem tudsz”, kezdett el Szetif hirtelen jajgatni. „Szeretne gyermeket, ez igaz. De hogy világra hozza-e, azt csak az istenek tudják. Túl keskeny az alakja, medencéje szűk, akár egy fiúé. Nézd csak, milyen kínokat szenved. Minden izma működésben van, hogy szülhessen. De átkozott legyen a sors, nem fog neki sikerülni.”
Miközben az asszony egy jaj kiáltással visszarogyott fekhelyére, az orvos pálmaborral kevert kábítóitalt öntött a szájába. „Kénytelen leszek a gyermeket szétdarabolni. Azt hiszem, a férjének kedvesebb az asszony, mint egy bőgő kölyök.”
Kitapintotta a gyermek fekvését, és engem is felszólított, hogy nyúljak be a szülőutakba. Kezet mostam, megtörölköztem egy tiszta kendőbe, s Szetif felszólításának engedelmeskedve nagyon mélyen belenyúltam a vonagló testbe, míg megérintettem a kocsonyás magzatburkot. Leszíjaztuk az asszonyt, aki félig kábult állapotában összefüggéstelen szavakat dadogott, s hozzáfogtunk a nehéz munkához. Vékony ezüst fogókkal kitágítottam a szülőutakat, és a szöveteket jobbra meg balra szétfeszítettem. Szetif kezével belenyúlt, sóhajtva és nyögve felnyitotta a magzatburkot, miközben a vergődő asszony testéből igen sok víz folyt el. Aztán Szetif recés késsel megfúrta a gyermekfejet. Kezdetben nem néztem oda, de azután, amikor Szetif minden cselekedetét magyarázni kezdte, már nem kerülte el figyelmemet egyetlen mozdulata sem.
Elég sokáig tartott, míg az orvos a gyermek fejének egy részét felszínre hozta. Ezüst drótokat, amelyeket előzőleg lúgos oldatba mártott, horgokként használt fel. „Tiéd a jövő, Tamatam”, dörmögte. „Amit egyszer láttál, azt másodszor magad végre tudod hajtani. Nekem viszont már végem van, szinte megsemmisültem, nézd, hogy remegnek az ujjaim! Holott éppen most fontos, hogy ne sértsek meg egyetlen véredényt sem.”
Valóban unszolni kezdett, és a veszélyes munka utolsó részét velem végeztette el. Émelygésem megszűnt, mihelyt az ezüstdrótot fogtam és hurokként használtam. De más dolog élő emberen műtétet végezni, és megint más dolog élettelen szövetet vágni. A büszke diadal érzésétől égett az arcom, s végül egy kislány halott testét húztam ki a napvilágra.
„Lám, a te ujjaidé a jövő”, ismételte az orvos és elégedetten dörmögött. „Most már csak a méhlepényre kell várnunk.” Hátrább lépett, és letörölte az izzadtságot a homlokáról. Csak ekkor vettem észre, hogy a beteg szünet nélkül sóhajtozik és nyög. Valószínűleg már egész idő alatt ezt tette, csak én nem hallottam.
Az orvos vigasztalóan megsimogatta az asszony arcát, és tiszta kendőket kért. Az asszony most hangtalanul zokogott. Fejét félrefordította, könnyek ömlöttek végig kiálló járomcsontján, s lassan becsurogtak a halvány ajkak közé.
„Uram, már sok gyermeket így...?” kérdeztem az orvostól.
Fejét rázta, a korsó után nyúlt, s borral kiöblítette a száját.
„Harmadszor öltem meg gyermeket. De azelőtt ugyanennyi asszonyt láttam meghalni; hasonló medencéjük volt, mint ennek itt. Az egyik, amikor már nem bírta tovább, megfojtotta magát egy kendővel.” Böffentett, és felhúzta a vállát, mint egy jóllakott keselyű. „Hát bizony, nem szép halál, de még mindig kellemesebb, mint ami különben várt volna rá.”
E tájékoztatás után az asszonyt a két nő gondjaira bízva, Szetif ellátogatott egy kocsmába, amit gyakran megtett nehéz műtétek után. Ott üldögélt olykor, szép lányokkal csiklandoztatta kopasz fejét, s az egyik poharat a másik után hajtotta fel. Eleinte hívott, hogy tartsak vele, de mivel észrevettem, hogy a bor gyakran kötekedővé tette, ajánlatait eleresztettem a fülem mellett, és magára hagytam, így történt, hogy olykor a vendégek vagy maga a kocsmáros korsókat törtek el Szetif koponyáján, hogy észre térítsék, s a lábánál fogva vonszolták az utcára; ott feküdt az emberek gúnyolódása közepette, míg öreg szolgája érte nem ment, és egy targoncán haza nem szállította. Az efféle dicstelen kalandokat az orvos hamar elfelejtette. Minthogy vaskoponyája sok mindent kibírt, kínzó szemrehányásokkal sem mardosta magát.
Tizenhét éves voltam, amikor egy este Szetif megint eltűnt az egyik kocsmában, mely „Az örömök forrása” elmés nevet viselte. Én, mint már máskor is, kellő időben távoztam, mert nem tudtam örömet lelni a részegek lármájában, akik a bort úgy öntötték magukba, mintha torkukat borsmártás szárította volna ki: koccintgattak egymással, és egymásra kacsingatva szidták a kocsmárost, hogy a nemes nedűt alighanem tehénepével pancsolta, állítólagos hőstettekkel kérkedtek, és kezüket szájuk elé tartva szidták a perzsákat, holott a valóságban csúsztak-másztak előttük.
A hőség még mindig perzselő leheletként függött a város fölött. De nyugaton már felhők tornyosultak, s a folyó felől könnyű szellő fúj dogált; ecet meg fűszerek, sült hús és bor, vöröshagyma, fokhagyma s frissen sült kenyér szagát hordta szét. Perzsa katonák tarka ruhás lányokkal tréfálkoztak, gyerekek nyüzsögtek az utcán, és lármájukkal túlharsogták a szamárhajcsárok rekedt kiáltásait, gyaloghintókból csinos nők vagy gazdag kereskedők arca kandikált ki, utcai árusok a portékájukat dicsérték. Valahol civakodás támadt. Férfiak káromkodtak, nők jajveszékeltek. Sötét arcú idegenek ballagtak el mellettem, előttem ismeretlen nyelven beszélgetve. Az egyik követelőző mozdulattal nyúlt a karom után, s úgy nézett az arcomba, mint a szerelmes férfi, aki menyasszonyát mustrálgatja. Odébblöktem a kezét. A házak falánál koldusok gubbasztottak, és ujjaikkal agyagpoharaik fenekén doboltak. Két fiú kecskenyájat hajtott az utcán át egy házba.
E lárma és sürgés-forgás közepette sajátságos érzés fogott el. Valóban, egyetlen más városban sem volt olyan sok és annyira különféle ember, mint Babilonban. A világ minden útja ide vezet, mondták az idegenek. Miközben céltalanul sétálgattam, s megfürdettem orromat a rózsaillatban, amelyet egy szolgálóktól kísért szépasszony árasztott, valaki megérintette a vállamat. Aszerbaddon állt mellettem, a barátom, aki időközben már betöltötte tizenkilencedik életévét.
Magas volt és olyan erősnek látszott, akár egy bika. Szemében öröm csillogott. „Hát téged is lehet látni? Kik a te bálványaid tulajdonképpen? Talán mindennap Bilit kertjébe sietsz, s ott nőket ölelgetsz, akiknek a szerelmét ellenszolgáltatás nélkül lehet elnyerni?” Megszorította a karomat. „Egy örökkévalóság óta nem találkoztunk. Amikor a házad előtt várakoztam, anyád mindig rabszolgákat küldött ki és elkergettetett; alighanem azt hitte, hogy Tatia húgod után járok, aki, úgy látszik, valóban szép lánnyá serdült. De azután egy Volea nevű szolgálótól megtudtam, hogy idődet Szetifnél, az orvosnál töltöd, és a műszeres kosarát cipeled.”
Még mielőtt válaszolhattam volna, Aszerbaddon folytatta a beszédet. „Remélem, van időd, mert őszintén megmondom, olyan játékot terveltem ki, amelynél kapóra jön egy cimbora.” E szavak után karomnál fogva elráncigált.
„Játékot? Mifélét?”, érdeklődtem.
Aszerbaddon ajkát csücsörítette, s egy kis nyál csörgött végig rajta. Rám kacsintott. Az alkonyi nap fénye rávetődött merész, napbarnított arcára, „Mondd csak, tulajdonképpen volt már dolgod lányokkal?” Megveregette a vállamat. „Minél korábban kezdi az ember, annál jobb.” Végigmért és elégedettnek látszott. „A pír, mely megfesti arcod, eleget mond nekem. Adj hálát az isteneknek, hogy utadba vezéreltek. Ez a te napod, Tamatam.” Széttárta a kezét és felnézett az égre. „Milyen csodálatos fény! micsoda színek!” Átölelte a vállamat és fejemet szorosan a magáéhoz vonta. Karaván himbálózott a városkapuk felé. A tevék lomhán cammogtak.
Aszerbaddon egy fiatalasszonyról beszélt, aki Babilon városán kívül egy kis birtokon gazdálkodik. Férje valami rozzant öregember volt, s nemrégiben halt meg. Mivel az asszonynak adósságai voltak, el kellett adnia két köszvényes rabszolgáját és most egészen egyedül él. Ezt onnan tudja, mert az apja azelőtt gyakran vitt az asszonynak szépítőszereket. Aszerbaddon sóhajtott. „Hah ez olyan kanca, amelyet biztos jól meg lehet ülni. De nem lesz vele könnyű dolgunk.”
„Hogyan? Hát nem ismered? Nem állapodtál meg vele?”, kérdeztem meglepetten. „Miért beszélsz többesszámban és miért mondod, hogy »dolgunk«?”
Úgy nézett rám, mintha csodálkozna értelmetlenségemen. „A lopott gyümölcs mindig jobban ízlik, mint a rendben leszedett. Miért kell ismernem ahhoz, hogy birtokomba vegyem? Ha Guleifa – így hívják – megismeri ölelésemet, majd hajlandó lesz velem megállapodni! Nos, hogy állunk? Szinte azt hiszem, még mindig nincs hozzá bátorságod.”
„Erőszakot akarsz alkalmazni vele szemben?” Világos pír öntötte el homlokomat. Aszerbaddon élvezte meglepetésemet, és hangosan felkacagott.
„Úgy beszélsz, mint egy gyermek. Guleifa asszony, érted, s az asszonyok vágyódnak a szerelemre és szükségük van az ölelésre. Ezért hálás lesz nekünk, ha meglátogatjuk, és egy idő után arra kér majd bennünket, hogy mielőbb keressük fel újból.”
Éreztem, hogy remeg az állam. „És ha ellenáll? Nem ismered a törvényeket? Üsd ki a szemét egy szabad embernek, akkor az apád hatvan sekel ezüstöt fizet bírságként, egy rabszolga esetében feleennyit, így tanítják ezt a törvénytáblák a templomban. Egy kiskorúnak, ha megveri az apját, levágják a kezét. Ezt a törvényt a perzsáktól vettük át. Útonállásért, gyermekrablásért és megerőszakolásért ellenben még mindig halálbüntetés jár.”
Aszerbaddon vigyorgott. „Mithraszra, ha mindenki tiszteletben tartaná a törvényeket, s főleg a perzsák, akkor már rég kölcsönösen kiirtották volna egymást. Úgy kukorékolsz, mint egy kakas a világ szemétdombján. Hát nem tudod, Tamatam, hogy a törvényeket csak az ostobák számára csinálták? Téglaégetők, kőfaragók, napszámosok és birkapásztorok meg a közkatonák részére, egyszóval, a nagy tömeg számára, hogy félelemben éljen és a kezeit ne nyújtsa ki a gazdagok javai után; azok meg nevetnek a csőcselék butaságán. Azonkívül, kit vádolna be Guleifa, ha a sötétségben fel sem ismer bennünket? Bár én nem részesültem tudományos képzésben, mint egyesek”, fejezte be személyeskedve, „mégis tudom, hogy minden feljelentéshez bizonyítékra van szükség. Tehát, aki nem hoz tanúkat, nem is emelhet vádat.” Egyre szélesebb vigyor ült az arcán. „Az igazság nem mindig úszik olajként a vízen. De ha nem mersz...”
„Nem vagyok gyáva” feleltem hevesen, s éreztem, hogy a tenyerem nedves. Végigfutottunk az utcán. A talajt keményre taposta az emberek lába és számtalan állat patája. A belső fal érccel kivert kapuja, egyik a sok közül, nyitva volt. Két fügét evő perzsa állt őrt, egy harmadik a belépő kereskedők csomagjában szaglászott, és kirótta az illetéket, az ismert mondáshoz híven: könnyebb a vámnál az isteneken kifogni, mint egy perzsán. Aszerbaddon udvariasan köszönt, s mivel nem állták utunkat, kiléptem vele a kapun.
Feltűntek a lerombolt külső fal omladékai, vadszőlővel, borostyánnal és szederbozóttal borítva. Közöttük szürke szakállú bogáncs, sárga székfű és hosszú szárú páfrányok valóságos zuhataga. Szorongás fogott el, és megkérdeztem barátomtól, hogyan térünk vissza a városba, hiszen a perzsák a sötétség beálltakor minden kaput bezárnak. Aszerbaddon megnyugtatott, és mutatott tőlünk kétszáz lépésnyire egy roskatag falrészt, amelyen rések tátongtak; így könnyen át lehetett mászni rajta.
A ház, amelyhez elvezetett, meglehetősen kicsi, roskatag agyagépítmény volt, amilyenekben a városi szegények laknak. Aszerbaddon tempósan lépkedett, de amikor a megművelt földek sűrűbbek, a lakóházak viszont ritkábbak lettek, arra kényszerített, hogy meghajolva járjak, s végül térden csúszva haladt előre az agyagos talajon. Egy bokor mögött elrejtőztünk.
Kis idő múltán zömök fiatalasszonyt pillantottam meg. Két kecskét hajtott az istállóba, és nagyon izmosnak látszott. Járás közben mozgatta a karját; bunkóként lóbálta a levegőben. Aszerbaddon izgatottan szaglászott, akár a kutya a vad nyomában. Megszorította a karomat. „Nem szép?” suttogta, bár senki sem hallhattot bennünket. „Egy asszony, teljes érettségében, olyan valaki, aki a tavaszból már a nyárba fordult át.”
„De bizonyára elment az esze”, válaszoltam rosszkedvűen. „Különben hogy is lakhatna itt, rabszolgák és férfi oltalma nélkül, kiszolgáltatva éjjel a szellemeknek meg a vadállatoknak?” Guleifa egy csöppet sem érdekelt. Apám házában sok keménykötésű szolgáló volt, s valamennyi csinosabb, mint ez. Aszerbaddon nem látszott sértődöttnek. „A templomi nevelés, főleg a tiéd, valóban minden ember természetét elferdíti”, jegyezte meg. „Te egyszerűen nem látod már a lényegeset, Tamatam. De ne törődj vele, ilyenkor a türelem és a várakozás a legjobb orvosság.” A torkát köszörülte. „ Ha besötétedik, átlopózunk.”
„És ha kiabál és védekezik?” Átfutott a hátamon a hideg.
„Úgy ugatsz, mint egy fogatlan sakál.” Egy kézmozdulattal minden ellentmondást elsöpört. „Értsd meg hát, Guleifa nem szűzlány már. Bilit összes csókjaira mondom, senki sem tudja, hányszor szaladt már a szerelmi kertekhez, hogy teljesítse az istennő parancsát és kéjesen meghágassa magát a bakokkal, így hát semmiképpen sem viszünk véghez gonosz cselekedetet, hanem csak megtakarítjuk neki a hosszú utat a városba.” Kezét vállamra tette. „Ha első meglepetésében valóban ellenszegülne, akkor egyszerűen szorítsd le a fejét meg a vállát.” E szavak után tüzetesen ecsetelte a ránk váró élvezeteket.
így telt az idő. A vörös napkorong lassan a láthatár akhátszínű krétavonala felé süllyedt, még egy utolsó, sárgászöld fénycsóvát vetett az égre, és végül megadta magát a lassan közelebb kúszó, csillagfényes éjszakának. Én még mindig szorongást éreztem, bár nem tagadom, hogy Aszerbaddon szavai kezdték felszítani bennem az izgalom tüzet, s barátom mennél több hévről tanúskodott, annál nagyobb lángokkal égett.
„Most”, súgta barátom, és megcsípte a karomat. Óvatosan a házhoz osontunk. A bejárat függönyén át vékony fénycsíkot láttunk. Guleifa éppen eltávolította az egyik falrésből a kiégett faforgácsot, és egy másikat helyezett oda. Ijedten összerezzentem, de csak egy éjjeli madár hallatta panaszos kiáltását valamelyik eperfáról. Lassú, csaknem kéjes mozdulatokkal vetette le az asszony ruházatát. Láttam az erős karok mozgását, és megpillantottam a tök nagyságú kebleket.
Guleifa a tűzhelyhez lépett és kecsketejet ivott egy köcsögből. Megvakarta a hasát, ásított és kivillant két sor ragadozóéhoz hasonló, erős foga. Közben az ajtón függő állatbőrre meredt, mintha láthatna minket. Visszahőköltem és beleütköztem egy kőbe. Aszerbaddon néhány ugrással utolért. „Mi az, te bolond?” csikorgatta a fogát. „Mindent el akarsz rontani?” Vártunk, miközben hevesen vert a szívünk, ám a függöny továbbra is le volt eresztve. „Emlékszel a fekhelyre?” súgta barátom a fülembe. „Várjunk, amíg a tűz kialszik.” Valami trágárságot mondott. „Te lefogod, nyúlszívű. Ez az egész teendőd. Felfogtad?”
Bólintottam és örültem, hogy a gyönge éjjeli fény elrejtette szánalmas remegésemet. Szájam kiszáradt, nyelvem szájpadlásomhoz tapadt. A tűzhelyen álló tejesköcsögre gondoltam, gyötrő szomjúságot éreztem, és számolni kezdtem lélegzetemet. A hétszázharmadiknál Aszerbaddon megrántotta a ruhám ujját. A házban már rég kialudt a fény. Társam nagyon lassan és óvatosan félretolta a függönyt, és behúzott a házba.
Bent meleg volt a levegő, emberi kigőzölgésektől és édeskés tejszagtól terhes. Aszerbaddon elengedte a kezemet, és a jobb oldalra lökött. Szívem majd kiugrott a helyéből, s fülem zúgása csaknem túlharsogta az alvó asszony lélegzését. A tűzhelyről a kihunyó parázs még vöröslő ködöt árasztott szét a helyiségben. Az állatbőrökből és takarókból álló fekhely nagy és sötét volt, s rajta Guleifa arca elmosódó szürke folt. Így lépteim egyre habozóbbá váltak, nyomást éreztem a keblemben, mert alig mertem lélegezni, és csaknem megbotlottam a göcsörtös agyagpadlón.
Hirtelen félig elfojtott kiáltást hallottam. Aszerbaddon egy ugrással az ágyon termett, lesöpörte az állatbőröket, és ujjaival a takarók alatt turkált. Én nem mozdultam, rémülten álltam és bámultam a megindult néma küzdelmet, mert az asszony hangtalanul védekezett, mintha leharapták volna a nyelvét. Aszerbaddon ellenben hevesen lihegett, s amikor árulóan ziháló lélegzete egyszer csaknem kihagyott, megembereltem magam és megragadtam Guleifa vállát.
Egy sóhajtással azonnal átengedte testét Aszerbaddon szorításának, de jobb karjával lendületet vett, és összeszorított öklével a fejemre sújtott. Éles fájdalom hasított agyamba, hulló csillagok vörösen szikrázó izzását láttam, és lehunyt szemmel a földre rogytam. Tíz vagy húsz lélegzetvételnyi ideig feküdtem így, majd lassanként újra magamhoz tértem. Az értelem némi maradéka azt súgta nekem, hogy álljak talpra és oldjak kereket, míg nem késő. Négykézláb távolodtam az ágytól, végül békésen a falhoz támasztottam hátamat; éreztem szívverésemet és az idő múlását.
A viaskodók teste még mindig konokul a magasba szökött, majd lehullott, s izmaik remegtek a megerőltetéstől. Aszerbaddon elégedetten morgott. Úgy látszott, mintha felülkerekednék. Bal keze görcsösen kapaszkodott Guleifa hajába, jobbjával az asszony kezét kötözte össze, s térdével dolgozva lábszárait a nő combjai közé nyomta. A tűzhelyen ropogott a fahasáb, és rövid időre még egyszer lángot vetett. A tompa fénynél, mely elárasztotta a szobát, mindent láthattam. Az asszony feladta az ellenállást, legalábbis úgy tett. Felső teste ernyedten a fekhelyre zuhant, magával rántva Aszerbaddont, aki igyekezett erejét beléolvasztani. Fénylő fogai megtalálták az asszony száját; visszahőkölt, de már túlságosan későn, mert Guleifa erősen beleharapott, s fogaival hirtelen úgy szorította a fiú alsó ajkát, mint a veszett eb.
A férfi üvöltése és jajgatása közepette mindketten felemelkedtek. Aszerbaddon ajka a nő fogai között maradt, míg lábai kalimpáltak és ujjai a nő nyakát szorongatták. Aszerbaddon üvöltött és bugyborékoló hangokat adott ki fájdalmában, míg végül a félig elkábult nő elengedte a meggyötört húst. Barátom süvítő ökölcsapásokkal utat vágott magának a kijáratig, jajgatva a szájához nyomta kezét, és a fájdalomtól összegörnyedve kibotorkált a házból.
Túlságosan későn próbáltam most magam is menekülni. Zsibbadt lábbal és remegő testtel négykézláb mászva. Oh Anu, oh Bél, ha apám vagy Naval ekkor láttak volna! A nő megragadta a vállamat, és visszahajított a meleg állatbőrökre. Gyorsan, akár egy földre szálló madár, a tűzhelynél termett, meggyújtott egy faszilánkot, és újból visszajött. Kivörösödött arcába meredtem, ő erős, szálkás ujjaival összeborzolt haját fésülte, én meg a kiszolgáltatottság kellemetlen érzésével addig hátráltam, míg vállam ay agyagfalhoz nem ért. A rettegés ködként szállt szemem elé; önkéntelenül felkiáltottam.
Guleifa a világító szilánkot belökte egy résbe, és elhúzta a száját. Úgy tűnt fel, mintha nevetne. „Maradj csöndben”, mondotta meglepően magas hangon. „Még sok időnk van egymás számára.” Éberen lépkedett föl-alá, és szemügyre vett. Lassanként valami kis meglepetés tükröződött a szemében. „Nem látszol útonállónak”, mondta, „ruházatod előkelő szabású, s arcvonásaid felsőbb rétegből származó ifjúra vallanak. De hogyan kerültél össze ezzel az átkozott tolvajjal, aki úgy akart tőlem elvenni valamit, hogy nem rótta le érte a bért?”
Az izzadtság és a tej hullámzó szagában Guleifa elsiklott mellettem, és a fekhelyre térdelt. Még mindig mezítelen volt. Láttam tökhöz hasonló keblének nagy holdjait, amelyek sötétbarnán csillogtak a félhomályban; el akartam fordítani a tekintetemet, de képtelen voltam rá. A kezdetben zavaró szag hirtelen felizgatott, és titkos tüzet szított fel ágyékomban. Lezuhant az oszlopszerű kar, az asszony ujjai emelőként ragadták meg a tarkómat, és arcomat a világosságba tolták. „Megölhetnélek, te jóképű fiú”, mondotta, „s te tudod ezt!” „Ölj meg”, mormogtam, „a perzsák ezért felnégyelnek vagy keresztre feszítenek, bár nő vagy. Ha megölsz, gyilkos vagy, mert nem bántottalak.”
„De próbáltál bántani”, tiltakozott, és egy kissé elmosolyodott. „Nos, majd meglátjuk. Előbb hadd vegyelek jobban szemügyre. Milyen világos bőrű vagy, milyen csinos!” Ujjainak szorítása engedett. Előrehajolt, s mellei nagy barna labdákként himbálóztak szemem előtt. Feszült vonás jelent meg az arcán. „Miért próbáltad elrabolni azt, amit nem egy nő minden bizonnyal ingyen megad neked, ha akarod?”
Meglepődve bámultam Guleifára. Pofacsontja igen erősen kiállt, de bőre feszes volt és sima. Ferdevágású szeme kissé fátyolos lett. Hirtelen keblei közé szorította a fejemet, és hangosan felnyögött. Erős, meleget lehelő teste előrehajolt és közelebb csúszott hozzám. Én levegő után kapkodtam, éreztem a puhaságot az ajkaim alatt, az arcomon, éreztem, hogy felemelkedem a magasba, s azután, hozzájutva a felszabadító lélegzethez, a számon éreztem Guleifa ajkát.
Valami kábító erő, mely minden más iránt közönyössé tett, szikraként szökött a vérembe. Éreztem Guleifa tompa fogait és meleg, keresgélve ide-oda csúszkáló nyelvét. Az asszony rámesett, és az állatbőröket ránk húzta. Elragadtatott hangon, zokogva mondott valamit, nyaldosott, mint egy borjú, birkózott velem, a hullámzó, befogadó, már kész test engedve és mégis követelve, miközben bennem növekedett a szenvedély, és kiáltásban tört ki ajkamon.
„Ez a szerelem?” lihegtem. „Csak a kezdet, a szerelem kezdete” felelte, így lett Guleifa életem első szerelme. Amilyen tapasztalatlan voltam, másodnaponként rohantam ölelő karjaiba. Addigi kívánságaim, terveim, törekvéseim a bizonytalanság homályába vesztek, már alig látszottak megfoghatónak, jóllehet továbbra is látogattam a templomi iskolát, és eljártam Szetifhez, hogy hallgassam tanítását. Szakadatlanul az emlékezés édes képei bukkantak fel szemem előtt, kedvetlen lettem, ingerült és makrancos még anyámmal szemben is, és a délutáni órákra vágyakoztam, amikor útra kelhettem, hogy végül Guleifa ölelő karjai közt, mint gondoltam, ismét az igazi életre ébredjek. Ő mindig türelmetlenül várt reám, legszebb ruháját öltötte fel, illatos vizekkel hintette meg magát, kifestette ajkát és arcát, dús haját pedig gyöngyházfésűkkel díszítette, hogy megörvendeztessen.
Állandóan Aszerbaddonra gondoltam, s ez a gondolat szürke árnyékként volt a nyomomban. Egy napon Szetif elmondotta, hogy barátom nála járt korán reggel, amikor én az iskolában tanultam, s közölte, hogy elcsúszott és arccal egy kőre esett. Szetif eközben nevetett, szemével rám kacsintott, és megjegyezte, hogy jómaga is volt fiatal, így hát nem csodálkozik az emberek dőreségein, de a harapásból eredő sebet nagyon jól meg tudja különböztetni az esés okozta sérüléstől, olyan nőkkel pedig, akik egy ifjút csaknem széttépnek, sohasem állt szóba. „Hét öltéssel varrtam be az ajkát”, fejezte be beszámolóját, „de jól látható forradás fog visszamaradni, hogy élete végéig emlékezzen erre a kalandra.”
Ama kirándulás óta vagy három hét telt el, amikor véletlenül találkoztam Aszerbaddonnal a piactér szélén. Úgy éreztem, hogy tagjaim elbágyadnak, és csodálkoztam, hogy meg tudok állni a lábamon. Aszerbaddon dühösen nézett rám, és behunyta szemét úgy, hogy csak keskeny rés látszott belőle. Szetif eltávolította, ugyan a varratokat, de a fiú alsó ajka még mindig dagadt volt, s a kékes fényű, vastag forradás kidudorodott. „Hát itt vagy”, mormogtam meglehetősen ostobán.
Aszerbaddon arca lassan elsötétedett. Azt gondoltam, hogy rám akarja vetni magát, és meg akar ütni, de ekkor egy paraszt közénk hajtotta nagy zöldséges kosarakkal megrakott szamarát. Alighogy eltűnt a szemem elől, megpillantottam Aszerbaddon hátát. Elvonult az ellenkező irányba. Utána meredtem, amíg fejének ugrándozó, sötét hajú pontja egyre kisebb lett, és végre elmerült a néptömegben, így hát nyertem ugyan egy szeretőt, de elvesztettem egyetlen barátomat.
Ezekben a napokban mintha állandóan tömjénszag és virágillat töltötte volna be a levegőt. A férfiak testüket erős illatú olajjal kenték be, a nők illatszereket használtak, kiborotválták hónaljukat, és arcukat még erősebben festették, mint máskor, mert a királyok királya, a szúszaiak és a médek, a babiloniak, az arabok és a szírek, az egyiptomiak, az örmények és a kappadókiaiak ura, Szardeisz lakóinak, az ázsiai szárazföld görögjeinek és a szigetlakóknak uralkodója, az, akit a szargétiaiak, a parthusok és a szarangák, az árijabeliek, baktriaiak és szogdok, a khorézmiak, gedrósziaiak, arakhótok, indek, gandháraiak, szakák és manhák, nagy királyukként tiszteltek, a perzsák Ókhosza, aki a II. Artaxerxész nevet viselte, Babilonba érkezett, s egyik ünnepség a másikat követte. Nem sokkal ezelőtt hunyt el Aszpantinész, az ország addigi szatrapája és régense májbetegségében, s a perzsa király most személyesen iktatta be hivatalába Bagophanészt, az új helytartót.
Apám és segédei, valamint más babiloni adószedők ki se látszottak a munkából, és reggeltől estig azon fáradoztak, hogy a népből kisajtolják azokat az óriási összegeket, amelyekre a királyi udvartartásnak szüksége volt. A persza uralkodó kísérete ugyanis háromszáznál több feleségén meg ágyasán kívül még több mint tizennégyezer válogatott katonából, nevezetesen kétezer vértesből, húsz század lándzsás gyalogosból, és a tízezer halhatatlanból állt, akiket azért neveztek így, mert soraikat, ha háborúk vagy más események megtizedelték őket, azonnal újból feltöltötték Perszisz legkiválóbb harcosaival. E halhatatlanok közül kilencezren különleges ismertető jelként ezüst gránátalmákat tűztek lándzsájuk nyelére. A tulajdonképpeni udvartartás személyzete is több száz főre rúgott, s ezek létszámuk háromszorosát kitevő állatállománnyal rendelkeztek. Csupán a királyi poggyász szállításához ezerkétszáz tevére és több mint kétezer igáslóra meg öszvérre volt szükség. A kis és nagy kocsiknak nem volt se szeri, se száma. Nyolcvan az uralkodó konyhájának a rendelkezésére állt, mert testi jólétéről – noha, mint minden perzsa, csak naponta egyszer evett, amikor is az étkezés több óráig elhúzódott – huszonkilenc főszakács, kétszázhetvenhét kukta, tizenhárom tejesétel- és tizenhét italkészítő gondoskodott. Ami Babilon országát, s különösen a négyszázezer főnyi lakosságú várost illette, köteles volt a perzsa udvarnak természetbeni szolgáltatásokon és pénzsarcon kívül évente ötszáz herélt fiút adni, akiket a legkülönfélébb szolgálatokra osztottak be; némi szerencsével még kamarások, a király öltöztetői és vetkőztetői, lábai előtt a szőnyeget kiterítők, asztalánál az ételt előre ízlelők vagy ágyasházában a felügyelők rangjára is emelkedhettek.
Minthogy az udvar személyi szolgálatot teljesítő alkalmazottain és a katonákon kívül a tisztségviselők, tanácsadók, szatrapák, parancsnokok, hízelgők és kérelmezők egész raja nyüzsgött a trón körül, mint dongólegyek felhője a különösen zsíros dög körül, Babilonban csakúgy hemzsegtek az idegen arcok, görög zsoldosok, föníciai tengerészek, a tartományok követei és küldöttei, akik sarcot hoztak vagy akiknek más elintéznivalójuk volt, no meg perzsák, akik a médek bő ruháját viselték, szorosan testhez simuló nadrágot és szűk ujjú kabátot, fejükön pedig olyan lekerekített sapkát hordtak, mely a babiloniak csúcsos kalapja mellett otrombának és formátlannak tűnt. A perzsák hivalkodtak gazdagságukkal és teleaggatták magukat aranyláncokkal, fülbevalókkal és más drágakővel kirakott ékszerrel.
A város bordélyházaiban éjjel-nappal nagy volt a forgalom, a fogadósoknak az alvásra sem jutott idejük. Olyan nők is, akik egyébként tisztességes életet éltek, most ámbraillatot árasztottak, az éjszaka leple alatt az utcára sompolyogtak, és a nyakába borultak annak, aki aranyat, s nem csupán ezüstöt csörgetett meg előttük.
Anyám, akihez ezekben a napokban meglehetősen figyelmes voltam – vittem neki édességet a piacról, koszorúkat a templomból, valamint egy sötét fafaragványt, melyet valami részeg görög elveszített –, gyakran gondterhelten mustrálgatott. Bizonyára azt gondolta, hogy az utcán kószálok, és iszom az idegenekkel. Holott csak Guleifához jártam, és örömömet leltem kimeríthetetlen gyöngédségében.
Egy reggel Tanerkobasz nem hajtatott a kincstárba, amint szokta. Csak későn érkeztem haza, és láttam, hogy éjjel, az olajmécses fényénél, nyugtalanul fel-alá járkál szobájában. Most a reggelihez terített asztal mellett gubbasztott, mint egy szikláról lezuhant kő. Nyugtalan tekintetem ide-oda vándorolt Naval meg apám között. Talán tudott kiruccanásaimról, vagy Naval követett el valamit? Szívem hevesen dobogott, és valami félelem szorította össze torkomat. Végül megszólalt apám, s már első szavait feszült figyelemmel hallgattam.
„Szomorú hírt kell közölnöm”, fordult Tanerkobasz anyámhoz. „Számodra és talán leányod számára is. Amit el kell mondanom, eleinte fájdalmat okozott nekem is. De mennél tovább gondolkodom, annál inkább úgy látom, hogy az ügy valójában nem arra ad okot, hogy bánkódjunk, hanem inkább arra, hogy örüljünk.”
„Szomorú hír számomra meg Tatia számára?”, dadogta anyám. „S egyben olyan, hogy örülünk neki? Az istenekre, gyermekünk egészséges. Nem az imént láttad-e magad is és nem hallottad kacagását? Miért töltik el hát szavaid szívemet hirtelen aggodalommal?”
Apám kerülte anyám kérdő pillantását. „Hogy ki vagyok, azt tudod”, válaszolta nyersen. „Hatalmas ember a városban, aki mégis függ a királynak és helytartójának akaratától. Mármost sokan vannak, idegenek és idevalósiak, akik irigyelnek a gazdagságom miatt, s gyűlölnek azért a hatalomért, melyet képviselek. Valaki tudomására hozta Bagophanésznak, az új helytartónak, akinek magának nincsen leánya, hogy Tanerkobasz adószedőnek van egy erényes és rendkívül szép hajadon lánya.” Ramee halkan feljajdult. „Tehát erről van szó”, dadogta. „Oh, Tanerkobasz, mentsd meg. Tudod, méhem már meddő: soha többé nem szülhetek neked leánygyermeket. Nem, nem”, kiáltotta hirtelen keserű hangon, „nem adom oda Tatiát, csak azért, mert látása Bagophanésznak érzéki mámort okoz! Nem fogod megengedni, ugye?”
Tanerkobasz előrehajolt, az izgatott asszonyt vállonragadta, és hevesen megrázta. „Hagyd, hogy végigmondjam, s ha meghallgattad, amit mondok, akkor beszélj!”
Húgom bejött és Voleával együtt leszedte az asztalról a reggeli maradványait. Tatia nem tudott semmiről, és sorba mindannyiunkra kedvesen rámosolygott. Apám megvárta, míg mindketten kimennek, azután így szólt:
„Bagophanész Tatiát nem a maga palotája, hanem a király ágyasháza számára követeli. Kezdetben megkíséreltem eltéríteni szándékától, ellenértékként felajánlottam vagyonom felét és...” pillantása rám esett, „másodszülött fiamat, akinek kiheréltetése jogában állott volna. Dicsértem Tamatamot mint a szelídség gyöngyszemét, a tudás koronáját, s homlokommal ötször megérintettem a helytartó lába előtt kiterített szőnyeget, ám Bagophanész bolondnak nevezett, aki nem tudja, mit beszél, de akinek ez egyszer még megbocsát. Azután hangsúlyozta, milyen megtiszteltetés ér parancsa által, mert családom Tatia révén örökös kapcsolatba kerül a királyi családdal, ez pedig növelni fogja befolyásomat, és bizonyos politikai célokat szolgálhat. Neki ugyanis az a szándéka, hogy kinevez az egyik városrész polgári kormányzójává. Még mindig nem ismertem el vereségemet, mert rád gondoltam, Ramee, és magasztaltam más hajadonok szépségét, akiket elvittem volna hozzá, hogy a király részére válasszon közülük. De a helytartó dühbe gurult. Kezét ökölbe szorította, és fenyegetően rázta fejem fölött. Tudom, amit tudok, kiáltotta, és megparancsolom, hogy megtörténjék, amit kívánok! Ne fecsegj hát nekem más lányokról, és hozd el a te leányodat holnap a palotámba. Meg fogom tekinteni és azután eldöntőm, mi történjék. Ám ha leányod szüzességén máról holnapra valami csorba esnék, akkor – ezt már most elárulom neked négy cölöp közé feszíttetlek, csontjaidat összetöröm, és utána karóba húzatlak.” Anyám e szavak után csak még jobban zokogott, és nem lehetett megnyugtatni. Én apámra néztem, és éreztem, hogy gyűlölet ébred bennem iránta..
Naval hirtelen felpattant. Addig hallgatott, ahogyan az egy ifjúhoz illik atyja előtt. Most így kiáltott: „Átkozott legyek, ha kiutat látok ebből a helyzetből. Mi mindannyian, babiloniak és más népek a legyőzöttek bélyegét viseljük homlokunkon. A jövőben már csak egyre törekszem: nincs több térdeplés a perzsa kutyák előtt, hanem visszafizetek nekik mindenért, fogat fogért.”
E szavak után elrohant. Apám ellenben így szólt: „Sírsz, Ramee, holott még semmi sem dőlt el. Áldozni fogunk az isteneknek, és könyörgünk hozzájuk, hogy segítsenek meg bennünket. Talán Tatia nem nyeri el a helytartó tetszését! Ha viszont a király háremébe viszik, akkor bele kell törődnünk, hiszen egy bizonyos időpontban minden anyától elveszi egy férfi a leányát. Inkább adj hálát a megpróbáltatások istenének, hogy gyermekünket nem sújtja nagyobb csapással. Tatiára pompában és fényűzésben töltött élet vár.”
Bárcsak tudnék imádkozni, gondoltam és magamban Bél-Mardukhoz fohászkodtam. De nem kaptam jeladást, nem szólalt meg semmiféle hang sem, s nem hallatszott más, mint anyám halk zokogása, így hát elsomfordáltam, és sem az áldozat bemutatásán nem vettem részt, sem a templomi iskolába nem mentem el, de amikor délután hazatértem, Tatia már nem volt otthon. Anyám a szobájában feküdt, képtelenül bármiféle munka végzésére. Voleának átadtam a Szetif rabszolgája növesztette kerti gyógyfüvek szárított leveleit, Volea nyugtató hatású teát főzött belőlük, én pedig megitattam anyámmal. Ramee úgy szorította kezemet, mintha sohasem akarna többé elengedni, mert Tatia után kétségtelenül én voltam a kedvence, s attól tartott, hogy engem is elveszít. Csókolgatta ujjaimat, majd arcára tette, s félálomban később szopogatta őket, mint egy csecsemő. Mélységes gyűlölet lángolt fel bennem mindezen elháríthatatlan csapásokkal szemben. Átkoztam a perzsákat, átkoztam apámat meg az isteneket, akik rosszindulatú szenvtelenséggel trónolnak a felhők fölött.

 

Az idő sok sebet begyógyít, mondják. Ez a közmondás, amelyet a legkülönfélébb nyelvű emberek ismernek, igaz. Minden jelen gyorsan válik múlttá. Ami még tegnap feldühösített és az izzásig felhevített, mára félig feledésbe merül, holnap pedig már csak a gyász halk szárnycsapásával érint bennünket. Anyám is felgyógyult. De a háztartás vezetését egyre nagyobb mértékben a jól bevált Volea kezére bízta, olykor órák hosszat magába merülten üldögélt, a sarokba meredt, s ha az én hangom vagy apámé felriasztotta, felijedt, és valami értelmetlen tevékenységbe fogott. Tanerkobasz gőgösebben viselkedett, mint valaha. Átvette egy olyan városrész igazgatását, ahol főleg bőrkereskedők, vargák meg tímárok laktak, állandóan tizenháromágú ostort hordott magával, s gyakran megsuhogtatta a levegőben. Naval a szokott módon edzette atlétatestét. A kert egyik zugában Ninurtunak, a háború istenének egy kis oltárt állított fel, s ezen harci dalok éneklése közben áldoztokat mutatott be.
Amikor a nagy király kíséretével, amelyhez immár Tatia is hozzátartozott, ismét elhagyta Babilont, amikor kékes-fekete felhők jelezték az esős időszak megérkezését, és kövér hasukból hatalmas víztömegek zuhogtak le úgy, hogy a magas vízállású Euphratész – zúgva, bőgve, bugyborékolva – kiöntött medréből, és elárasztotta a földeket, záróvizsgával fejeztem be tanulmányaimat a tudás iskolájában.
Szetif szemmel láthatóan nagyon örült annak, hogy ettől kezdve állandóan mellette lehettem. Igen hamar kifulladt, és panaszkodott a szívére, de az ivást nem hagyta abba. Így kénytelen volt a műtéteknél a fúrók, fogók, kések és csipeszek használatát egyre nagyobb mértékben rámbízni.
Minthogy az egyiptomiakhoz hasonlóan sok babiloni is szembajokban szenvedett, Szetif megtanított a hályog gyógyítására. A szaruhártyahomályt úgy távolítottam el, hogy a szürke hártyát bronztűvel felnyitottam, elfordítottam és a látótérből a szemgolyó alsó részébe toltam, ahonnan aztán könnyűszerrel kiemelhettem. Az ilyen eljárások után a gyógyult betegek nagyon dicsértek és az istenek kedvencének neveztek. A fizetésnél mindenesetre kevésbé nagyvonalúaknak mutatkoztak. De Szetif honoráriumainak harmadrészét zsebembe dugta, s így már volt egy ezüsttel teli erszényem, s egy kisebb, amelyben aranypénzek csörögtek.
Több ízben kihívtak bennünket a Gaguba is, az Istár-templom melletti zárdába, ahol papnők és templomi örömleányok laktak, akiknek még Babilon határain túl is különösen rossz hírük volt. Az emberek azt hitték ugyanis, hogy néhány pénzdarabért mindenkinek odaadják magukat. A valóságban ezek a nők csak a papok kívánságát teljesítették vagy olyan hivőkét és zarándokokét, akik képesek voltak igen nagy anyagi áldozatokat hozni és a templomnak értékes ajándékokat adni. Hogy e templomi hajadonok szolgálatát terhességek és szülések ne zavarják meg, felszólítottak bennünket, hogy a nők egy részét tegyük meddővé, amit Szetif – s később jómagam is – viszonylag egyszerű beavatkozással meg tudtunk oldani.
Egy napon, amikor az esőt hozó felhők eltűntek, a megtermékenyített föld bolyhos prémként feszült a föld domborulataira, s láthatatlan festők ecsetei ismét világoskékre mázolták az eget, Bagophanész, a perzsák helytartója tornaünnepélyeket rendezett. Legidősebb fiát, Vahjazdát kinevezték száz katona parancsnokává, s most be kellett bizonyítania harci képességeit.
A vár előtti nagy arénában a perzsák harci játékokat és versenyeket folytattak. Páncélos paripák száguldoztak fel-alá, patkóik tompán dübörögtek. Perzsa harcosok és görög zsoldosok bizonyították ügyességüket a nyilazásban, és lándzsákkal szalmabábukat és más célpontokat igyekeztek eltalálni. A dísztribün, amelyen Bagophanész trónolt, drága szőnyegekkel volt borítva. A helytartót körülvevő perzsák méd ruházatba öltöztek. A közönséges nézők tömegétől eltérően sohasem üdvözölték örömkiáltásokkal a sikerült teljesítményt, hanem megelégedésük kifejezésére legfeljebb felemelték kezüket és integettek. Az egyik hátsó ülőhelyen megpillantottam apámat. Babiloni hivatalnokok, tisztségviselők és a perzsák kegyeltjei között ült.
Tulajdonképpen nem akartam megtekinteni a játékokat, de Naval megtörte ellenállásomat, mert egyszerűen karon ragadott, és magával vonszolt. „Csak szolgáld nyugodtan az isteneket”, mondotta, „de szolgáld valamennyit, a háború és a harc istenét is, mert nincs csúfosabb az olyan embernél, aki nem tudja, hogyan kell lándzsát vetni vagy a nyilat az íjról elpattintani.”
Naval keresztülfurakodott a látni vágyók tömegén és kíméletlenül használta a könyökét. Ilyen módon kiharcolt számunkra egy kis teret az elülső állóhelyek között. Az arénában két perzsa rövid karddal küzdött egy bika ellen, s az állatot a pofájára és az oldalára irányított döfésekkel ingerelték. „Az állat ártalmatlan, hiszen lefűrészelték a szarvát”, dörmögte Naval, és utálkozó fintort vágott. Nyomban ezután a fiatal, nem túlságosan erős bika elkapta az egyik viadort, és a levegőbe repítette. Az újra felállt, szemmel láthatólag sértetlenül, s valamit odakiáltott a társának. Most komolyra fordították a dolgot, a kimerült állatot közbül vették, miközben látszott, hogy a bika szeme egyre üvegesebb, engedték, hogy nekifusson a pajzsoknak, amikor is ügyesen félreugrottak, s az állatot fegyvereikkel jól megdolgozták. Végül a bika összerogyott, s számtalan sebből vérezve feküdt a homokon. Egy öszvérfogat vonszolta ki.
Én szégyelltem magam az üvöltöző tömeg miatt, amely ezt a mészárlást üdvrivalgással fogadta, s körülnéztem, az arcokat vizsgálgatva. Katonákon és zsoldosokon kívül – akik elhozták babiloni ágyasaikat – nagy számban volt itt városi csőcselék is – röhögcsélve, randalírozva, iszogatva. A levegőbe az izzadtság, hányadék és por bűze vegyült. Egyesek szajháiknak bort töltöttek. A nők visongva nevettek, ittak és a maradékot a homokra öntötték – a viadoroknak szánt áldozatként.
Számos perzsa helyeslő kiáltozásba tört ki, amikor Bagophanész, az alacsony, inas, sötét kecskeszakállt viselő férfi jelt adott, s két fiatal viador lépett az arénába. Egyikük Vahjazdá volt, a helytartó fia. Elég jóképű volt, nagyon öntudatos benyomást keltett, és bajtársához hasonlóan pajzsát és lándzsáját meglóbálva üdvözölte a tömeget.
„Egyedül aligha mernek küzdeni?” dörmögte Naval megvetően. Nyomban ezután füttyentett egyet, mert négy katona ketrecet hozott ki. A fekete párduc dühösen fújt, és mancsaival a rácsokat ütötte. A húszezer néző széles körében csaknem csönd támadt. A két perzsa harcos néhány szót váltott egymással, azután Vahjazdá a ketrec elé lépett, kirántotta a rácsajtót tartó faéket, s gyors ugrással biztonságba helyezte magát.
De a ragadozónak esze ágában sem volt kiugrani a porondra. Izgatottan csapkodott a farkával. Fújt és sárga macskaszeme gyanakodva tekintett a látszólagos szabadságot ígérő résre. Egy kis idő múltán, mivel semmi sem történt, a nézők köréből gúnyos és kihívó kiáltások hallatszottak.
Vahjazdá küzdőtársa, bosszankodva a nagy macska viselkedésén, amely azzal fenyegetett, hogy mindkét perzsa nevetségessé válik, a ketrec körül ugrándozott. Lándzsája hegyét a párduc mellének szegezte, de még mielőtt belefuthatott volna, a vadállat fekete villámként sebesen felszökkent, ellökte a fegyvert, s a zuhanó kő gyorsaságával támadt rá a férfira. Rövid tusa következett, hörgés és lihegés hallatszott, s az állat mancsának két-három csapása. Valami megroppant – a pajzs, azután odasietett Vahjazdá, a vadállat bordái közé döfte hegyes kardját, majd újra kirántotta, miközben a tömeg trombitaszerű kiáltása zúgott a fülembe; a feléje ugró, izomból és ínből álló prémcsomót pajzsával elhárította, s miközben a megsebzett párduc újabb ugrásra készült, meghajolt és feléje hajította lándzsáját.
Naval csalódva sóhajtott fel. A fegyver a homokba fúródott, anélkül, hogy kárt okozott volna, a párduc ellenben ugrott egyet és Vahjazdá pajzsán kötött ki. A fiatal parancsnok összecsuklott, térdre rogyott, de erős, kétségbeesett mozdulattal lerázta a vadállatot. Mindkét kezével megragadta a pajzsot, és újra feltápászkodott. Láttam, hogy Bagophanész a tribünön felpattant helyéről és hadonászva kiáltott valamit. Több perzsa nyomban az arénába hajította lándzsáját, nem annyira azért, hogy eltalálja a ragadozót, hanem – mint később megtudtam –, hogy Vahjazdát fegyverrel lássa el.
Ebben a pillanatban számomra teljesen váratlan dolog történt. Naval felém fordította fejét, a szemében hirtelen fény villant fel, mintha egy idegen isten akarata lett volna úrrá rajta. „Tamatam, én...” Be sem fejezte a mondatot, s már a könyöklőre mászott, lábát átvetette rajta, és a tizenkét lábnyi magasságból leugrott a sáfránysárga homokba, diadalkiáltással ruganyosan talpra ugrott, s ő, a babiloni, megelőzve a sok perzsát, lehajolt a lándzsáért, amely a sebesült első perzsa mellett a porban hevert, s felemelte.
„Megőrült!” kiáltotta a mellettem álló kövér férfi ágyasa, és körmeit karomba mélyesztette. Vahjazdá nehéz pajzsával az újra felé ugró állatra sújtott, s a párducot félrelökte, de közben csípőcsontjáról az állat karmai lemarták a bőrt meg a húst. Most Navalon volt a sor. Hatalmas erővel döfött az állatba; lándzsáját a párduc hátába szögezte úgy, hogy az az állat mellén jött ki. Miközben a ragadozó otthagyta Vahjazdát, és még mindig küzdve életéért, lihegve verdesett maga körül, s oldalra vetve magát, igyekezett a lándzsanyéltől megszabadulni, az arénában levő két fiatal férfi csaknem egyidejűleg néhány lépéssel hátrált, mindegyik a maga irányában, hogy fegyverhez jusson, hiszen még mindig legalább tíz vagy tizenöt lándzsa meredezett a homokban.
A szívós macskatestben szinte valószínűtlennek tetsző életerő lakozott. A párduc még egyszer talpra állt, összegörnyedt, és előreugrott. Vahjazdá meg Naval, mintha megállapodtak volna, egyszerre hajították felé lándzsájukat. A perzsa a ragadozót a a torka alatt találta el, Naval azonban túlságosan magasra célzott, mert arra számított, hogy az állat fel fog ágaskodni. Lándzsája elsüvített a párduc fej e fölött; helyette Vahjazdá testének közepét fúrta át, és a halálos sebből vérző férfit a porba sújtotta. A perzsa oldalára rogyott, majd hátára fordult, miközben ujjai görcsösen kapaszkodtak a lándzsanyélbe, mintha megpróbálná a halálos tövist kihúzni. Lábával még rúgott néhányat, majd mozdulatlanná merevedett.
A nézőkből vinnyogó jajkiáltás tört ki. Pontosan emlékszem, hogy akkor nem könnyek homályosították el szememet, és homlokomra nem a közönséges félelem verítéke ült ki, hanem Nergal, a halál istene vont fekete és szürke fátylakat szemem elé, lábamnak azt a parancsot adva, hogy vonszolja el magát, mert nem volt bennem annyi hidegvér, hogy végignézzem, ahogy a perzsák agyonütik a bátyámat.

 

Ma már tudom, hogy a legnagyobb ijedtségek mindig saját képzeletünkből sarjadnak. A fantázia, ha teret engednek neki, rettenetes képet varázsol elénk, mintha szörnyű állatpofák krátereiből bukkannának elő. Bátyám minden bizonnyal rég halott volt, de elképzeléseim zuhogó árjában mindig újra meg újra átéltem halálát, láttam megkínozva, karóba húzva, átszúrva, megnyúzva, holott ártatlan volt, és Vahjazdát biztosan nem gonosz szándékkal találta el. Így részegként imbolyogtam a porban, és gyötrődtem a nappal éles fényében. Közben az istenekhez fohászkodtam, s sebzett vadként végül elérkeztem a Nabú-templom magas falaihoz.
Egy megvesztegethető szolga őrizte az udvar végén azt a folyosót, amely a hátsó helyiségekbe vezetett. A kezei olyanok voltak, mint a dézsák, amelyeket titokban megtöltetett a kérelmezőkkel, mielőtt a főpappal létrehozta ezt a megbeszélést. Az ezüstpénzbe, amelyet átnyújtottam neki, beleharapott, hogy megállapítsa, valódi-e, s azt mondta: „Bár az a vágyad, hogy a szent úrral beszélj, szemlátomást nem ismer határokat, mégis várakoznod kell, mert van valaki előtted, akinek éppily sürgős volt a dolog. Nekem ajándékozta mindazt, amit előző éjjel egy fogadóban lopott. Minthogy a rablott holmit most átadta nekem, Nabetnezo meg az istenek bizonyára meg fognak bocsátani neki bűnéért, mert én a templom szolgája vagyok; aki tehát engem megajándékoz, az isteneknek tetsző dolgot művel.”
Bólintottam, mielőtt a hájtömeg folytathatta volna fecsegését, s továbbosontam. A folyosó falai égetettagyag-domborművekkel voltak kirakva. A sötétvörös fútószőnyeg egy nagy teremhez vezetett. Megálltam, s behúzódtam egy előszobaszerű helyiségbe, mely a folyosó végén nyílt. Nabetnezo egy csaknem ember nagyságú láda előtt állt, és vizsgálgatva méricskélte a kezében levő erszényt. Szemei ragyogtak, mint fények az éjszakában, de abbahagyta tevékenységét, midőn valami, jobb felől hallatszó köhécselés megriasztotta. Görnyedt hátú idősebb férfi állt ott egy oszlop árnyékában.
„Ki vagy?”, kérdezte a főpap türelmetlenül, mint a morgó kutya, ha valaki megzavarja zabálás közben.
„Merdirimhabnak neveznek, és szegényember vagyok.”
A megszólított férfi közelebb lépett, és hódolata jeléül széttárta kezét.
„Kedves vagy az istenek előtt?”, kérdezte Nabetnezo.
„Uram, én szerény vagyok és a gazdagok asztalainak maradékaiból élek”, felelte az emberke. „Azelőtt harcos voltam, egy nagyúr testőre, amíg fekélyek szét nem marták a lábamat. De nem akarok panaszkodni, hasam gömbölyű és gyomrom mindig tele van, mert sok itt az ünnep. Borhoz is hozzájutok, mert amikor a részegek legurulnak üléseikről, nagyot húzok kancsójukból. Mégis csak egy váltás ruhám van, s köntösöm rongyos. De amikor ma hallottalak beszélni a nép előtt, uram, gondolatok ötlöttek fel bennem, s úgy tekintettem rád, mint anya az elsőszülöttére, mert szívemen viselem jólétedet.”
„A bölcsesség istenének szolgája vagyok”, felelte Nabetnezo komoran. „Ő gondoskodik jólétemről, nem te.” Gyors mozdulattal a ládába dobta az erszényt, és hátával eléje állt. „Nem leszek türelmetlen. De beszélj röviden, mert időm korlátozott.”
„Bocsáss meg, uram – felelte a ravasz arcú, rongyos fickó. De láttam az aranykarikát homlokodon és a drága csatokat kezeden meg lábadon. A drágakövek, amelyek köntösödet díszítik, szintén megnyerték tetszésemet. De hirtelen részvét ébredt szívemben, s gondolataim, melyek jönnek és mennek, mint szelek a folyó fölött, sok mindent megsúgtak nekem.”
„Mit súgtak meg?”, érdeklődött Nabetnezo türelmetlenül.
„Elnézésedet kérem, uram, de nevem Merdirimhab, és az őszintének neveznek. Nem azt mondottad-e ma, amikor a tömegnek prédikáltál: vigyázzatok, mert üt az óra, és be kell vonulnotok az árnyak birodalmába? Csak akinek a lába könnyű és szabad, az fogja elérni az üdvözültek mezőit. Hiába őrzi kincseit a fösvény. A halál országába vezető út hosszú és nehéz. Aki kevéssel indul, odajut. Ám aki megterheli magát gazdagságával, elgyöngülve szédül az árokba, amelyben az örök tűz ég. Így van ez megírva Nabú könyvében. Ezeket a szavakat mondottad, uram, te, aki pap vagy, és akinek ezt tudnia kell. Nyissátok ki kincsesládáitokat, emberek, kiáltottad aztán, és áldozzatok a templomnak, mert minden adomány tömjénfüstként száll az ég felé, és kegyességre hangolja az isteneket.”
A kis ember megvakarta az orrát, és szünetet tartott. „Ezek a szavak elgondolkoztattak. Eszembe jutott ugyanis, hogy, ha egyszer téged, Nabetnezo, magukhoz szólítanak az istenek, s elindulsz a halottak birodalmába, nem lesz könyű dolgod, mert mint magad említetted, az út hosszú és nehéz. Sokan, akik magukra aggatják kincseiket, aligha érnek célhoz valaha is. Ezért úgy vélem, uram, add nekem a homlokodat övező karikát. Öreg is vagy és gyönge, s sok a gyűrű kezeden meg lábadon, így ez segítene rajtad is, rajtam is, a te fejed könnyebb, az enyém valamivel nehezebb lenne, ha átadnád nekem, mert szegény ember vagyok, és fedelem a fák koronája.”
Nabetnezo tekintete eleinte csodálkozást, majd meglehetős megdöbbenést árult el. Gondolkozott. „A beszéded olyan, mint a vízesés, nyelved pedig hegyes, mint a kígyóé”, dörmögte végül. „De mit csinálnál, ha csakugyan neked ajándékoznám az ékszert?” Levette homlokáról az arany karikát, és a kezében méricskélte.
„Oh, a súlya legalább ötven dareikosznak felel meg”, kiáltotta Merdirimhab élénken. „Ismerek egy régi hajót, a kapitányának van két rabszolganője. A kapitány aggastyán, de a rabszolganők nagyon fiatalok. Biztosan áron alul eladja nekem mindkettőt. A bőrük világos, és szépek, mint a reggel. Nagy nyereséggel továbbadom majd őket egy bordélyháznak. Azután szőnyegekkel meg fűszerekkel fogok kereskedni...”
„Hallgass! Hagyd abba!”, kiáltott Nabetnezo felbőszülve, és hamar a fejébe nyomta a karikát. „Amit mondasz, sakálüvöltés a fülemnek. Már most csak aranyra meg ezüstre gondolsz, mint a gazdag, s arra, hogy miként gyarapítsad a kincseidet. Te sohasem áldoznál, s összes elhatározásaid, hogy kedves légy az istenek előtt, olyanok lennének, mint hullámok a tóban. Egy idő múlva nincsenek többé. Maradjon minden, ahogyan van, mert teher nélkül kell elindulnod az üdvözültek mezei felé. Én ellenben viselem majd a gazdagság terhét, és nyögni fogok e súly alatt, mert valóban boldogítóbb másokat megmenteni, mint magunknak megmenekülni.”
Így szólt Nabetnezo. Megragadott egy furkósbotot, és kiverte vele Merdirimhabot a folyosóra, miközben hívta a templomszolgát, aki azon nyomban megjelent, megragadta a kis gazfickót elnyűtt ruhájánál fogva, és kidobta az udvarra. Nabetnezo nevetett, és elégedetten simogatta a szakállát. Ekkor elhagytam a szomszédos helyiséget, ahol egész idő alatt figyeltem a jelenetet, s Nabetnezo vonásai egy szempillantás alatt kisimultak.
„Látom, te vagy az, Tamatam”, kezdte könnyedén, „egykori tanuló, aki a nagy jövőjű orvostudománnyal foglalkozol. Hogy kerülsz ide egyébként, holott megtiltottam ennek a gaz szolgának – akit ezért el is kell vernem –, hogy egyidejűleg két embert beengedjen? Remélem” – fűzte hozzá a főpap, be sem várva válaszomat –, „hogy nem kell majd veled is veszekednem.”
„Aki az embereket fürkészi, uram, sok gonoszát talál a szívükben”, feleltem. „De te Nabú papja vagy, s én istenfélelemmel közeledem hozzád, hogy így szólj: ne rettegj!”
Nabetnezo kezével megérintette vállamat, és barázdás arcán méltóságteljes ráncok jelentek meg. „Valami félelmetes, váratlan dolog kihozott a sodrodból. Azt mondják, nemigen hazudsz, és csak ritkán követsz el ostoba csínyeket. Mi nyugtalanítja hát szívedet?”
Bátyámra gondoltam és így suttogtam: „Mondd, mi célból születtünk?”
A főpap mosolygott. „Valószínűleg azért, hogy éljünk.”
Feljajdultam.
„És hogy meghaljunk”, fejezte be Nabetnezo. „A kettő között van minden. De most szólj.” Vonásai megmerevedtek, amikor röviden ismertettem a Navallal történt szerencsétlenséget. „Bátyád éppoly esztelenül, mint merészen cselekedett”, dörmögte végül. „Büszke vagy most reá?”
„Meg vagyok rendülve, és gyásszal telt a szívem. Büszkeségnek nevezik ezt?”
„Menj haza, és légy szüleid vigasza, fiam. Többet nem mondhatok neked, még ha szeretnék is, mert az istenek előbb áldozatot várnak.”
A ravasz öreg kituszkolt. Vissza akart térni ládájához, melynek csilingelő tartakna biztosan jobban szórakoztatta, mint az emberek, akik történeteket meséltek el neki, és kinyilatkoztatásokra vártak.
Apám udvarában két rabszolga vizet merített a kútból. Lopva pillantottak rám. Egy megtöltött kecskebőr-tömlőben megbotlottam, besurrantam a házba, felmentem az első emeletre, halkan elosontam anyám szobája mellett, de amikor megtámasztottam a létrát, hogy felmásszak cédrusfa-szobámba, amelyben Naval fegyverei függtek a falon, hangokat hallottam, és fülelve megálltam. Véremet hirtelen izgalom kavarta fel.
Apám kiáltott, és én feleltem: „Én vagyok!.” A szobájába parancsolt. Megláttam térdelő anyámat, és hallottam, amint hangosan dicsőíti az isteneket. Mögötte azonban – alig tudtam felfogni a látottakat – bátyámat pillantottam meg. Sötét arccal guggolt apám előtt, és búskomoran meredt lábára.
Tanerkobasz intett nekem és félszemmel meggyőződött arról, hogy végül becsuktam a csodálkozástól nyitva maradt számat. Akkor újrakezdte beszámolóját, szemlátomást kelletlenül, mintha alapjában véve fölöslegesnek tartaná, hogy ismertesse velem a történteket. Engem a templomi iskola meg Szetif jó hallgatóvá nevelt; Naval hajszolt külseje megszűnt nyugtalanítani, s illő figyelemmel hallgattam apámat, miközben Ramee felegyenesedett, felszárította könnyeit, s hol fivéremet, hol engem halmozott el csókjaival.
A következő történt. Miközben Naval ara jellemző rettenthetetlenséggel várta a halált, Bagophanész testőrei a szerencsétlenség után a hat lábnál hosszabb hajítódárdákat a homokba hajították, s így rácsot alkottak fivérem körül, annak jeleként, hogy életével a helytartó rendelkezik. Több perzsa Vahjazdá körül szorgoskodott, jóllehet a fiatal parancsnok számára minden segítség későn érkezett, mások Navalt ütlegelve Bagophanész elé hurcolták, s ott térdre vetették.
„A halál fia legyek, ha nem állok bosszút rajtad”, ígérte bátyámnak Babilon perzsa szatrapája.
Ebben a pillanatban apám – saját elbeszélése szerint – átfurakodott a körülállókon, Bagophanész előtt a földre vetette magát, és így kiáltott: „Én legyek a halál fia, ha nem térítelek el szándékodtól!”
A felajzott tömeg lármája ellenére ez a két kijelentés, úgymond, gyorsan szárnyra kelt. Terjesztették őket, szájról szájra jártak, már sokszorosan meghamisítva, s a babiloni nézőkből spontán reakciót váltottak ki. „Szavad, Bagophanész, kaput nyit az igazságtalanság előtt!”, kiáltotta apám. „A helytartó jósága kaput nyit a kegyelemnek!” ordították most a babilóniaiak szavalókórusokban. „Hol a barátságod?” kiáltott fel apám. „Avagy leányom révén nem vagyok-e a király rokona?” A tömeg kiáltozott: „Kegyelem, Bagophanész! Nem ember, az istenek követelték fiad halálát!” Apám a néphangulatot ügyesen használta ki saját érdekében. „Lásd, uram”, szólt Bagophanésznak, „több mint húszezer ember, perzsák, görögök, babilónok és szírek látták a szerencsétlenséget. Akarod-e, hogy ők, akik ismerik az igazságot, később gyalázzanak, és azt terjesszék, hogy Bagophanész sem méltányosságot, sem megbocsátást nem ismer? Lágyítsd meg szívedet, helytartó! Fiamat a sors kemény kézzel sújtotta. Küldd száműzetésbe, de kíméld meg életét, hogy lelked folttalan maradjon.”
E szavak után rövid szünet állt be. Bagophanész felemelte kezét, és az önsajnálattól remegő hangon közölte döntését: történjék meg, amit apám kért. Ma Naval még szabad, és mehet, ahova akar. Holnap ellenben poroszlókat fog küldeni, hogy bátyámat elfogják, megöljék és tetemét őeléje hozzák. Ezt ő mondja, Bagophanész, és igazságosabb ítéletet nem hozhat.
Tanerkobasz Navallal az emberek előtte készségesen megnyíló utcáján át vonult haza, miközben átkozták és halk fenyegetések kíséretében alattomban leköpték azok, akik ellenségei voltak és gyűlölték keménységéért. Apám szokásos erélyével látott hozzá a szükséges teendőkhöz. Jól felszerelte Navalt, ellátta pénzzel és fegyverekkel, s vele adta a meneküléshez két leggyorsabb lovát, azt tanácsolva neki, hogy a sivatagon át vegye útját, s előzőleg cserélje a lovakat tevékre. Naval előbb anyámat ölelte meg, aztán engem.
„Viszontlátjuk egymást”, mondta. „A perzsák nem fognak utolérni. A világ, úgy látszik, forrong. Azt mondják, mindenütt zavargások kezdődnek; kisebb-nagyobb háborúk törnek ki. Az emberek felkelnek az elnyomók ellen. Nyugaton a hatalom birtokosa Makedón Sándor, Fülöp egyik fia. De hogy csatlakozom-e hozzá, még nem tudom.”
„Szavaid nem tetszenek nekem”, felelte neki apám. „Ami vagyok, az a perzsák révén lettem. Bagophanész még fájdalmában is nagylelkűen bánt veled és velem. Kétlem, hogy helyében egy makedón ugyanígy járt volna el.”
„Ezen most ne törjük a fejünket”, vetette oda könnyedén Naval. Láttam, amint alakja kiegyenesedik, láttam, amint utoljára integet, ezután eltűnt apámmal meg a két lóval az éjszakában. Tanerkobasz az indulást a sötétség beálltáig halogatta, mert azt gyanította, hogy a perzsák a ház körül leskelődnek, és minden lépését figyelik – s bizonyára ezt is tették. De Naval túljárt az eszükön. A lovakkal kerülő utakon a folyóhoz lopózott, majd egy apám tulajdonában levő tehercsónakkal fél éjszaka az ár ellen evezett – így a perzsa vérebek a reggeli szürkületben nem kaptak szimatot –, s csak azután lovagolt gyors vágtában északnyugat felé.
Hajnalhasadtakor Tanerkobasz már otthon volt. Anyám egész idő alatt sírt. Apám azt mondta, maradjon végre nyugton. Naval időközben bizonyára akkora előnyre tett szert, hogy végleg kisiklott a perzsák kezei közül. A feszültség mégis megrendítette anyám egészségét. Alig aludt, és még éjszaka is állandó bizonytalanságban élt, attól tartva, hogy egy küldönc kopogtathat a kapun, hogy hírül hozza, legidősebb gyermeke szörnyű halálát. Apám naponta mutatott be áldozatokat, és drága ajándékokat adott a papoknak, hogy közbenjárjanak érdekünkben az isteneknél. Nabetnezo egy áldozati állat májából eseményekben gazdag, de boldog éveket jósolt bátyámnak.
Szokott környezetemben az élet nemsokára ismét úgy folyt, mint azelőtt. Csak anyám látszott gyöngébbnek, apám ellenben annál keményebbnek. „Egy nagy embert” – és ő súlyt helyezett rá, hogy az legyen – „rettegni vagy tisztelni kell!” Ez volt egyik leggyakrabban ismételt mondása. Én akkor meglehetősen féltem, de apám mégis kényszerített arra, hogy részt vegyek Vahjazdá gyászszertartásán. A katonák és zsoldosok tekintetétől követve – akik azon a napon részben pimaszul, részben kíváncsian mustrálgattak bennünket –, a földre sütöttem a szememet, míg apám emelt fővel lépkedett a perzsák sorai között.
Bagophanész a sírhelyet egy dombon jelölte ki, a városon kívül. Az élettelen, immár nem szent testet ki kellett tenni a napra egy lehetőleg magasan fekvő helyen, hogy a vadállatok felfalják, s ahol nem juthatott érintkezésbe a földdel. Miközben a hordozható oltáron, melyet Bagophanész palotájából kivitetett, égett a szent láng, a perzsák tűzimádó mágusai misztikus táncokat jártak, és dalaikat énekelték. Bagophanész bárányokat, ökröket, tevéket és lovakat áldoztatott. Egy fekete szemű pap felolvasta az orákulumot, és ezt mondotta: „A gonosz kígyó a marás után megbúvik a kövek között, de a kövek meginganak, és a beomló fal szétmorzsolja a farkát.”
Az éjszakai ünnepség közben a helytartó hívatta apámat. „Te aggódol fiadért, akit kémeim egész Babilonban keresnek”, mondta, „s én nem haragszom rád. De tudd meg, senki sem menekülhet a bosszú szellemétől. Egyszer majd hívatik, hogy áthaladjon a halál hídján. Fiam lelke immár az édes énekek mezején van, de hogy a te fiadé hová kerül, azt inkább nem akarom megjósolni.” Bagophanész három napon át minden este gyaloghintón a sírhoz vitette magát. Két szolga, illő távolságból őrizte a sírhalmot; kötelesek voltak beszámolni Bagophanésznak és a mágusoknak arról, hogy a keselyűk a tetemnek mely részeit falták már fel, mert a perzsák szégyenletesnek tartották, ha a legyek meg a dögevők nem foglalkoztak igen hamar a halottal. Ami Vahjazdát illeti, Ahuramazda isten minden bizonnyal különösen kedvelte, mert már három nap múltán csak koponyája és csontváza zörgött a kőüregben a keselyűk csőre alatt.
Szerencse vagy balszerencse volt-e vajon, hogy e naptól kezdve apám megint nagyobb figyelmet kezdett fordítani reám? Időnként, amikor otthon voltam, magához hívatott, és kikérdezett tevékenységemről. Úgy látszott, hogy, anyámmal ellentétben, orvosi munkám nem sok tiszteletet keltett benne.
Egy reggel új arc jelent meg házunkban. Eőbb csak a hátát láttam, mert a férfi apám mellett állt, és vele beszélgetett: feltűnt széles válla, és megsejtettem karcsú csípőinek mozgékonyságát. Nem tudom miért, de az új ember alakját önkéntelenül is hajlékony vesszőhöz hasonlítottam. Amikor a férfi megfordult, megrémültem arca hihetetlen csúnyaságától. Természetesen részleteket csak később tudtam meg, de már most elmondom őket. Valamikor babiloni volt, de azután a perzsák valami gaztett miatt megcsonkították az arcát, orrát, fülét levágták, s eladták rabszolgának. Athénbe került, ott ismert ökölharcos és birkózó lett, és hosszú évek múltán – most negyvenesztendős volt megvásárolhatta szabadságát. A honvágy végül ismét visszahozta Babilonba, s most ott állt apám mellett, aki magához intett.
„Ez ő”, mondta magyarázóan a rút fickónak, „ez Tamatam fiam.” Elégedetten simogatta ujjaival kékes fényű szakállát. „Közölni akarok veled valamit, fiam, ami életedet valószínűleg tökéletesen meg fogja változtatni...” Mellemben jeges hideget éreztem; felemeltem államat a lázadás halvány kísérletével, hogy szembeszálljak apámmal, de ő csak gúnyosan mosolygott, s én újra a földre sütöttem szememet.
„Kicsit nagy feneket kerítek beszédemnek, hogy megérts, Tamatam”, hallottam apám hangját. „Ugyanis, aki azt látja, hogy hazugok veszik körül, annak meg kell kísérelnie, hogy a többieknél jobban hazudva álljon helyt. De ha egy apának már csak egyetlen fia van, aligha fogja bárki is rossz néven venni tőle, ha megkísérli, hogy férfit neveljen belőle.” Szünetet tartott, és új javai a mellette álló csúf pofára mutatott. „Ez itt Dzsagon. A mai naptól kezdve a nevelőd. Te elpuhultál, Tamatam, petyhüdt izmú, sápadt orcájú, otthon ülő ember vagy. Ez az ember tehát nyomban átveszi az edzésedről való gondoskodást. Amit Dzsagon rád ró és megszab, az úgy tekintendő, mintha az én szavam volna.”
Apám tetőtől talpig végigmért; tekintete elég soká időzött arcomon. „Azt hiszem, Naval mellett meglehetősen elhanyagoltalak”, jelentette ki végül gúnyosan. „Bocsáss meg, fiam, iparkodni fogok ezentúl egyet-mást jóvátenni.” Lábujjain hintázott. „Megértettük egymást?”
Dühömet elfojtva, képes voltam nyugodtan válaszolni. „Nem vagyok süket. Szeretném, ha továbbra is elegendő idő állna rendelkezésemre orvosi tanulmányaim folytatásához.”
A fagyos mosoly elárulta, mint vélekedett apám erről a követelésről. „Semmiféle akadályt sem fogok utadba állítani, amíg teljesíted kötelességedet. Most mehetsz, az új élet holnap reggel kezdődik.”
Miközben kivánszorogtam a szobából, hallottam, amint így szólt Dzsagonhoz: „Szeretném, ha egy napon elém állnál, és azt mondanád: Ezt, uram, már semmire sem taníthatom többé. Minden téren túlszárnyal engem.”
Elpanaszoltam bánatomat Rameenak, mert a durva szerzet, akit ráadásul a szobámba kvártélyoztak be – a cókmókja már ott is hevert –, egy csöppet sem felelt meg nekem. Mit tenne például, ha este el akarnék osonni, hogy meglátogassam Guleifát? Anyám összeszedte bátorságát, s kiment velem a teraszra, ahol apám gyümölcsevés közben tollba mondott valamit egy írnoknak. Nem volt meglepve, sőt, úgy látszott, várta látogatásunkat, mert intett a számolómesternek, hogy távozzék, és szenvtelen arccal hallgatta anyámat. „Meghat, hogy aggódol fiamért”, felelte. „Elpanaszolta bánatát? Nos, bárhogy álljon is a dolog, kedves nőm, félelmed teljesen alaptalan. Egyetlen idősebb asszony, főként egyetlen anya sem tudja, mi tesz jót egy fiatalembernek. Én tudom, mit akarok.”
„Nem tudod”, szakította félbe anyám. „Különben hogy lehetne megérteni, most második fiunkat is szerencsétlenné akarod tenni?”
Tanerkobasz gonoszul hunyorgott. „Ahogy a te életedet, Navalét meg Tatiáét tönkretettem. Ezt akarod mondani, ugye?” Anyám nem volt egyenrangú ellenfele. Kétségbeesetten tördelte a kezét. „Miért beszélsz így? Hát nem szerettelek mindig?”
„És kit szeretsz ma?” Ördögi vigyor ült ki az arcára. „Mindennek vége van egyszer, a szerelemnek is. Ami engem illet, nyugodt lehetsz, még sok nőm lesz.” Intett a mosdótálat tartó rabszolgának, kezét a vízbe mártotta, majd megtörülte egy kendővel. Anyám zokogva szaladt be a házba, miközben én átkokat szórtam önmagámra. Olyan voltam, mint Ramee; ha két lehetőség nyílt a cselekvésre, minden bizonnyal a rosszabbikat választottam.
Az elkövetkező hetek addigi életem legnehezebb időszakát jelentették. Egy olyan fickó karmai közé kerültem, akinek nem volt más gondolata, mint az ökölharc, birkózás, úszás, lovaglás, vadászat és a különféle tornagyakorlatok. A napnak csaknem háromnegyed részét ilyesmivel töltöttük. Kétségtelen, hogy Dzsagon ügyessége ezeken a területeken olyan csodálatosnak bizonyult, hogy olykor valami tiszteletfélét éreztem iránta. A naptól csaknem sötétbarnára cserzett bőrén különböző nagyságú, selymes fényű hegek tarkállottak; a bőr keményen feszült az izmokra. Dzsagon inas testére szemernyi háj sem rakódott, s ezt igyekezett nálam is elérni.
Már a reggeli szürkületkor felrázott álmomból. Ittunk egy kis vizet, száraz kenyeret meg gyümölcsöt csomagoltunk a tarisznyába, melyet Dzsagon a nyakába akasztott, miközben kezével már nyúlt is a fegyverek és a nehéz kövek után, amelyekkel ugyancsak megterhelte magát, azután – előbb hosszabb megszakításokkal, majd kisebb szüneteket tartva – kiszaladtunk a városból, dombnak fel, dombról le az Euphratész mocsaras lapályaiig. Ott nevelőm nyomolvasásra tanított, meg arra, hogyan hajtjuk fel a vadat, és hogyan ejtjük el nyíllal röptükben a madarakat.
Amikor fiatal testem gyorsan megerősödött, mellkasom szélesebb lett, csípőm pedig karcsú, Dzsagon a távfutások során különféle terheket rakott rám. Amikor változatosság kedvéért olykor teher nélkül ugratott át valami akadályon vagy egy árkon, olyan könnyedén emelkedtem a levegőbe, akár egy madár. Dzsagon bekergetett a mocsarakba, ahol krokodilok és mérgeskígyók voltak. Sodró erejű vízbe küldött, és felszólított, hogy ár ellen ússzak, amit azelőtt sohasem mertem volna megtenni. Egy ízben a víz sodra nekivágott a sziklának. Nevelőm hajamnál fogva ráncigált ki, mielőtt megfulladtam volna, dörzsölte a mellemet, és hideg vízzel borogatta a koponyámon keletkezett dudort. Mindent megtettem, amit mondott, mert hangjából apám parancsa szólott. Ha Dzsagon felkiáltott: „Fuss!” akkor rohantam, mint a gazella, ha azt parancsolta, hogy lőjek, akkor kifeszítettem az íjamat, és megöltem egy élőlényt. A szörnyű háromszögletű vasheggyel ellátott dárdát rövid idő múltán olyan erővel hajítottam egy pálmafa törzsébe, hogy mindkettőnknek összes erőnket latba kellett vetnünk, hogy kihúzhassuk.
Dzsagon olyan különféle tornagyakorlatokra is megtanított, amilyenek a görög atlétáknál szokásosak, így például egy helyben ugrottunk és térdünket a mellünkig rántottuk fel, kinyújtott végtagokkal négykézláb szaladtunk, hátunkon feküdtünk, miközben lábunkkal rugdalóztunk, karunkkal köröztünk vagy a törzsünk hajlékonyságát növeltük. Nevelőm több mint ezerszer tudott a magasba ugrani sarkával az ülepét érintve, anélkül, hogy lélegzése meggyorsult volna. Megtanított arra, hogy egy korongot, amelyet diszkosznak nevezett, ügyesen megforgatva elhajítsak. Birkózásra oktatott, megmutatta, hogyan kell elesnem úgy, hogy ne törjem el egyetlen csontomat sem, s megismertette velem az ökölharc technikáját. Birkóztam, amikor ő birkózott, bokszolás közben kivédtem csapásait; ki voltam szolgáltatva erős kezeinek, amelyeknek mintha az lett volna a rendeltetésük, hogy szétmorzsoljanak. Féltem erejétől, fogásaitól, ütéseitől, amelyek, ha célba találtak, kimondhatatlan fájdalmat okoztak, s lassanként mégis éreztem, hogy valami lelkesedésféle lángol fel bennem, és a diadal érzése tölt el azokban a pillanatokban, amikor ugyanúgy elbántam vele, mint ő velem. Régi életem elvesztette jelentőségét; ingoványos, ismeretlen talajon jártam. Lassanként felismertem Dzsagon azon állításának helyességét, hogy csak ép testben lakozhat ép lélek.
Dzsagon ritkán szólt, de amikor beszélt, jelentőségteljes szavak hagyták el ajkát. „Sohasem a fegyver nagysága a döntő az ellenfél legyőzése szempontjából, hanem élessége, ellenállóképessége, rugalmassága”, mondta egyszer. „Az olyan atléta, aki csak izmait használja a birkózásnál, de az eszét nem, hosszútávon biztos vereséget fog szenvedni a gyöngébb, de okos ellenféltől.” Közben kihámozta a fügefalevelek közül a kenyerét és rágni kezdte. „A legerősebb bika is semmi a párduc hajlékonyságával és szívósságával szemben.”
Úgy látszott, a nőket nem tartotta sokra, nyilván, mert rút ábrázata miatt kinevették. De egyszer-kétszer egy hónapban, tiszta ruhát öltve kisportolt testére, egy előkelő bordélyházba ment. Megengedhette magának, mert apám annyit fizetett neki, mint egy udvarmesternek. Odahaza az utóbbi időben az egyik rabszolganő a többiek gúnyolódása ellenére feltűnően sürgölődött körülötte – rútsága szemlátomást megbabonázta –, ő azonban szándékosan nem vett tudomást róla.
Egyszer a gyakorlatok közben Dzsagon megkérdezte tőlem: „Nincs nőd?” Várt, és amikor nem feleltem, mintegy mellékesen kijelentette: „A jól működő testhez ellensúlyképpen hozzátartozik a nővel való játék is.”
Ekkor bántam elfogódottságomat, hogy nem beszéltem neki már előbb Guleifáról, másrészt viszont örültem neki. Őszintén megvallva, a testgyakorlás eleinte annyira kimerített, hogy este ettem, ittam, s mihelyt elérkezett a lefekvés pillanata, szinte lezuhantam az ágyra, és nyomban elaludtam. Eszembe sem jutott Szetif, az orvostudomány, Guleifa. Később elfojtottam az asszonnyal való találkozás vágyát. Tanácsosnak tartottam, hogy viszonyunkat végre megszakítsam, mielőtt még apám tudomást szerez róla. Guleifa végül is csak egy egyszerű paraszt özvegye volt, s Tanerkobasz soha, semmiképpen sem fogadta volna el őt fia egyenrangú társaként.
Később, amikor testem már annyira megedződött, hogy az erőfölösleg önként keresett kiutat magának, említést tettem az óriás asszonyról Dzsagonnak. Megvakarta a koponyáját, és azt mondotta: „Aki húros hangszeren játszik, annak nem szabad a hangszert, melyből már szép zengzeteket csalt ki, egyszerűen félrelöknie, hogy a rozsda marja. Ahelyett, hogy ma, a régi szokást követve, a mocsarak felé sietnénk, új útra térünk, és meglátogatjuk társnődet, hogy levakarhasd a penészt, ha talán már bevonta szerelmét.” Ásított, mint a kutya, vizet ivott egy korsóból, és fölszedte a földről a fegyvereket meg a tarisznyáját.
Guleifa még mindig tejszagú volt. Látta, amikor sietve közeledtünk; összehúzott szemmel állt az éles napfényben. „Rossz ember vagy”, mondotta köszöntésképpen, és végigmérte nevelőmet. Dzsagon lélegzete nyugodt volt, tekintetét lábára szegezte. Az asszony nevetni kezdett, az orrán át nevetett, úgy hangzott, mint valami harákolás. „No de ilyet”, mondta. „Ilyet...”
„Ha arcom sérti érzéseidet, a következő alkalommal zsákba dugom a fejemet”, jelentette ki Dzsagon szenvtelen hangon.
„Ha lesz következő alkalom”, felelte Guleifa durcásan.
„Menj be a házba”, parancsoltam, hogy ne kerüljek nevelőm előtt nevetséges helyzetbe „Menj be, megmagyarázok mindent.”
Guleifa szitkozódott és nyugtalanul izgett-mozgott, ránézett a csúnya fickóra, mustrálgatta olajfényű, széles mellkasát. Végül sóhajtott, bement, és levetette magát fekhelyére. Szinte úgy látszott, hogy csalódott, amiért csak én követtem. S valóban, nem úgy volt, mint régebben. Igaz, dicsérte fürge erőmet, magasztalta külsőmet, és azt mondta, hogy még csinosabb lettem, férfi, talán ne is legyen ilyen csinos, de miközben kedveskedésekkel halmoztuk el egymást, Dzsagon felől érdeklődött, hogy kicsoda, és hogyan ismerkedtem meg vele, úgyhogy hirtelen heves idegenkedés fogott el becézgetéseivel szemben, és kedvem lett volna felkelni és távozni.
„Túlléped a határt”, veszekedtem.
„Micsoda határt?” kérdezte csodálkozva. Miért nem vettem ezt észre régebbi elvakultságomban? Guleifa műveletlen volt, nyers és ostoba. „Ez a csúnya szörnyeteg rabszolgád, barátod?” kérdezte és oldalba bökött. „Vagy talán ugyanaz, aki akkor itt járt?” Testedzőmmel kapcsolatos tudásvágya kiapadhatatlannak látszott. „Nem, nem, lemondhatok felvilágosításodról, nem ez az. Annak volt orra meg füle. Ez viszont ügyes és erős. Bizonyára egyívású velem, talán még különb is.”
Felegyenesedett és lenézett rám. „Te is megváltoztál, Tamatam. Szinte azt hinné az ember, hogy izmaidból élsz, mert arcod sovány, karod pedig inas lett. Ez tetszik nekem, de mégis, gondoltál-e már a jövőre? Azt sem tudom, kivagy! Sohasem készülődsz arra, hogy nyilatkozzál. Azonkívül nagyon sokáig kellett várnom rád és kedveskedéseidre.” Kiszedett valami rovart a hajából és szétnyomta. „Mint mondottam, sok időm volt a gondolkodásra. Sokkal inkább férjre lenne szükségem, mint szeretőre, hogy velem éljen és velem dolgozzék...” Elhúzta az ajkát. „Látod, most megijedtél.”
„Azt remélem, hogy kenyeremet ügyességgel és tudással, nem pedig izmaim segítségével fogom megkeresni.”
Halkan szuszogott. „Válaszoddal megerősíted azt, amit már sejtettem.” Ravaszul mosolygott, s bőrének a pillanatnyi összehúzódása megváltoztatta arcának rajzát, csaknem csinossá tette, és kis redőket szórt a szeme alá. „Nos, ha ez az ember, aki a ház előtt várakozik, és biztosan ránk gondol, tőled függ, akkor talán egy csekély összegért átírathatod rám, mondjuk annyiért, amennyit eddigi barátságom megért neked. Elláthatná az állatokat, vethetne lent, és learathatná, miközben én szövök meg varrok, s így talán bizonyos jóléthez jutnék.” Elfordultam Guleifától; kipárolgása oly erős volt, hogy alig tudtam lélegezni. „Nincs függő helyzetben, hanem szabad, mint te meg én. Ha akarsz tőle valamit, vele magával kell beszélned.” Felálltam, és egy korsóból vizet öntöttem a fejemre. Guleifa úgy nyújtózkodott, mint valami állat, azután felöltözködött, és összehúzott szemmel mustrálta tükörképét egy cserépdarabban. „Ez a fickó illene hozzám”, jelentette ki végül elégedetten. „Gyermekeink olyan erősek lennének, mint az óriások.” Kint Dzsagon a sarkán guggolt, és a homokra meredt. Guleifa egészen közel lépett hozzá; Dzsagon közönyös pillantást vetett rá. Az asszony szeme szikrázni kezdett; valami feszült vonás halvány ívet vésett a szája köré. Hirtelen felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni Dzsagont, de az atléta gyorsabb volt. Ujjai keményen megragadták, úgyhogy Guleifa megbotlott, és egy jajkiáltással hanyatt esett.
„Talán valami rossz szellem van a véredben?”, kérdezte Dzsagon nyugodt hangon. „Asszony, azt tanácsolom, meg ne próbáld ezt még egyszer!” A veszélyes villogás kihunyt a szemében. „Különben kénytelen lennélek megölni, még ha nő vagy is.”
Guleifa kapkodva szedte a levegőt. „Ha akarod, az uram lehetsz”, ígérte halkan. „Hidd el, nem voltam észnél. Az istenek vezették kezemet, hogy megtudjam, ki az erősebb. Te vagy az, és tudd meg, hogy várni akarok rád.” Hátravetette a fejét, és olyan sötét szemmel tekintett Dzsagonra, mintha megfeledkezett volna rólam. Feleslegesnek éreztem magam, és viselkedése feldühített.
Dzsagon úgy tett, mintha nem értette volna meg. „Menjünk”, mondta, és felszedte a holminkat a földről. Guleifa most egész magasságában felegyenesedett, és pillantásai tüzes nyilakként lövelltek a hátunkba. „Gyere el máskor is!” kiáltotta, és én tudtam, hogy ezek a szavak nem nekem szóltak, hanem annak, aki előttem ügetett, annak, akinek az ábrázata olyan hihetetlenül rút volt, hogy Guleifát is megbabonázta.

 

A napok jöttek és mentek. Az éjjelek elhaltak a reggelek bíborszínében, s a rózsabokrokban csattogtak a fülemülék. Zsoldosok híreket hoztak Babilonba a makedónok hódító hadjáratairól, bár a perzsák mindent elkövettek, hogy ezeket a sikereket egy ostoba alak szerencséjének tüntessék fel, mint ahogy állítólag az athéni Démoszthenész is ostobának mondotta Sándor királyt. De ez az ostoba ifjú a thrákok ellen vonult, birodalma északi részén rettegésben tartotta a gétákat, lerombolta Thébait, a régi hellén várost, s most hadjáratot indított azon világbirodalom ellen, melynek ura Kodomannosz volt, az új nagykirály, aki a III. Dareiosz nevet vette fel.
Engem nemigen foglalkoztattak ezek az újságok, mert anyám szemlátomást összeesett, állapota aggasztó volt. Egy ideig reménykedett, hogy visszakapja Tatiát, tudniillik, amikor III. Artaxerxészt, akinek háremében Tatia élt, Bagoasz hadvezér megmérgezte. De most Babilon az új perzsa uralkodó fennhatósága alatt állott, s én nem hittem abban, hogy húgomat viszontláthatjuk.
Olykor Ramee napokon át az ágyat nyomta, alig evett, és amikor este fölkerestem, sötét pillantásokat vetett rám, mintha már a halál árnyékai sűrűsödnének szemöldökének magas ívei alatt. Néha meglátogatta őt Tanerkobasz, szentelt neki egy kis időt, apró figyelmességeket tanúsított iránta, majd ismét eltűnt. Hallottam, amikor ezt mondta anyámnak: „Asszony vagy, drága, de már haszontalan jószág, s ha úgy véled, hogy minden balszerencsédhez ráadásul elidegeníteni tőled Tamatamot, akkor arról teszel bizonyságot, hogy nincs eszed. Dzsagonnak nem az a dolga, hogy atlétát faragjon belőle. De gyakorlataival erőssé és ügyessé fogja tenni. Minthogy pedig te olyan vagy, amilyen, nyugodtan szórj továbbra is hamut a fejedre és az arcodra.” Anyám szenvedő arckifejezése mindig újabb gyalázkodásra indította, míg végül illatosított testű ágyasaihoz sietett.
Anyámból az életerő szinte szemmel láthatón folyt el, akár a víz a lyukas edényből, noha időnként újra meg újra felvette a küzdelmet ez ellen. Varázslónőket hívatott, és itta mérges főzeteiket. Egy reggel Volea szólított, amikor a pávaketrecek mellett Dzsagonnal tornagyakorlatokat végeztem. Volea keze remegett, arcán az ijedtség hullámzott. „Gyorsan, Tamatam, az édesanyád...”
A betegszobába rohantam, miközben lábam majd összecsuklott. Ramee sápadtan feküdt párnái közt, élettelen árnyképként. Csak a szeme volt eleven, és az anyai szeretet meleg sugárzásával fogadott. Felém nyújtotta lesoványodott karját. Mögöttem Volea bőgött, én nyeltem egyet, s keserű fájdalom szorította össze a szívemet. Ramee fejemet magához vonta, ajkát fülemen éreztem. „Talán most elszunnyadok, hogy egy szebb testben ébredjek fel”, suttogta. „Reménykedem Bélben és kérem Nergalt, hogy vezessen.” Fejemet simogatta, ujjaival arcomat tapogatta.
„Nem, nem, nem”, suttogtam, mint a bolond, olyan emberként, aki önmagát akarja becsapni. Mivel anyám mosolygott, imádkozni kezdtem, az isteneket hívtam, összefüggéstelen, féktelen szavakkal, amelyeket egy láthatatlan hatalom sugallt. Kinyilatkoztattam anyámnak, hogy a halottak birodalmában örök boldogság vár rá, hiszen enélkül a távozás elviselhetetlen kín volna, és alighanem minden haldokló ebbe a reménybe kapaszkodik.
Mintha az összes felidézett istenek jó szelleme ereszkedett volna anyámra: arca megdicsőült. Sóhajtva még egyszer felnyitotta szemét. Azt hiszem, megismert, és egy darabig így maradt a hitetlen csodálkozás kifejezésével. Ám azután fátyol ereszkedett közénk, s kedves szeme elködösödött. Ramee egy kicsit felegyenesedett, hörögve lélegzett, majd sóhajtva visszahanyatlott. Könnyeket éreztem ajkamon, és hallottam, amint a könnycseppek kezemre hullanak. Volea is sírt, és a földhöz verdeste homlokát.
Anyám most nagyon szépnek, csaknem lányosnak látszott. A szobába besütő napfény villódzó hálót borított vonásaira. Mintha mosolygott volna, s minden keserűség szétporlott abban a felismerésben, hogy az emberi test bajaitól, terhétől megszabadult, és most ott van, ahonnan nincs többé visszatérés.
Apám, mivel társadalmi helyzeténél fogva kötelességének érezte, díszes temetést rendeztetett, és a legtekintélyesebb polgárok közül száznál többet meghívott. Ezenkívül nagybirtokosok meg bőrkereskedők, tímárok és elefántcsontfaragók, kalmárok, kosárfonók, kőművesek, fazekasok, kelmefestők, halászok, tengerészek, vadászok, mészárosok, pékek, borbélyok és más kézművesek, akik adókat róttak neki le, siratókat küldtek házunkba, mert nem akarták elrontani a dolgukat az apámmal. A perzsa helytartó két parancsnokot küldött ki, ami nagy kitüntetésnek számított, és a szatrapa nemes gondolkodását mutatta.
Ezek a parancsnokok a gyászszertartás napján úgy jelentek meg, mint valami nagy perzsa ünnepélyen, tetőtől talpig hófehér ruhában, mert a tisztaság a perzsák értékrendjében nyomban az élet után következett. Apámat meg engem a legmagasabb rangú személyeknek kijáró tisztelettel kezeltek, egyenrangúakként megöleltek és szájon csókoltak bennünket, alacsonyabb rangú embereknek viszont általában csak arcukat nyújtották csókra, a közönséges embereket pedig, akik földre borultak előttük, csak kegyes fejbólintással köszöntötték.
Apám a holtak városában már évekkel ezelőtt kriptákat építtetett. Most az egyik kriptába kerek agyagsírt helyeztetett el, felülről levehető lapokkal. Egyidejűleg öt templomban ötven bárányt áldoztak, mert a bárányt kárpótlásnak hitték az emberért. A papok szavait és énekét sokszázados hagyomány szabta meg, s mivel apám a templomoknak tekintélyes összegeket adományozott, a szertartásmesterek ügyeltek a rituálé pontos megtartására. Minden hiba azzal a következménnyel járhatott, hogy az istenek az áldozatot elfogadják ugyan, de az adománnyal kapcsolatos, a túlvilágra vivő jó útért esedező kérést nem teljesítik.
Közben Volea felügyelete alatt négy halottmosó nő a halottat drága ruhákba burkolta, orcáját és ajkát kipirosította, szemhéját kifestette, ujjait gyűrűkkel ékesítette. A halottas menet, melynek élén énekesek meg fuvolások haladtak, anyámat nyitott gyaloghintójában elkísérte a holtak városába. Ott négy pap gyékényre fektette, lábát pedig megszentelt pólyákba csavarták. Ramee, mintha csak aludna, félig oldalt feküdt, s fejecskéje egy régi Bél-templomból való megszentelt téglán pihent.
Ekkor apám a papok mormolása közepette a nyitott sír széléhez lépett, és a nádból font fekhely mellé arany csészét helyezett, benne pompás gyümölcs és egy kukoricacsutka – a sárga magok helyén türkizek és lazurkövek voltak. Tanerkobasz hátralépett, és jelt adott nekem. A gomolygó tömjénfüstben előretámolyogtam, közben majdnem a nyitott agyagsírba zuhanva, s két ezüstfésűt, egy kenetes dobozt meg egy aranyozott illatszeres üvegcsét helyeztem a sírba, hogy anyám az alvilágban is megtartsa jó illatát és szép külsejét. A két perzsa arany lábpereceket és egy meleg fehér gyapjútakarót adott vele, hogy a hűvös éjjeleken ne fázzon a szelleme. Ezután mások is elhelyezték ajándékaikat. Vizes kancsókat meg ivópoharakat raktak a sírba, élelmiszereket, vázákat és dísztárgyakat. Végül a kerek síremléket agyaglapokkal zárták le, és befalazták.
Az ezt követő halotti tort házunkban tartották. Szorgos kezek a földszinti ünnepi csarnokot ezernyi fehér virággal díszítették fel, s gondoskodtak ülőalkalmatosságról a csaknem kétszáz vendég részére; így mindenkinek jutott hely.
Miközben az udvarról beszűrődött a jussukra váró lovászok meg a gyaloghintó-vivők tompa moraja, apám tapsolt egyet, és morzsolt mákkal meghintett, mézbe mártott diót és más ínyencségeket kínáltatott előételként. Tíz fiatalabb rabszolganő – a legcsinosabbak a házban – szolgálta fel az italt. Nyolc borfajta volt, kezdve az ínycsiklandó fanyar asztali bortól, a fűszeres, édes szilva- és fügeborokig. Az előételek után szárnyast tálaltak fel, hozzá frissen illatozó kenyeret. Volea a szemével irányította a rabszolgákat, akik mosdótálakkal jártak körbe, hogy a lakmározók megtisztíthassák zsíros ujjaikat.
Egy, a függöny mögött rejtőző szolga megütötte a házi gongot. Négy inas, imbolyogva a súlyos teher alatt, sült disznót hozott be egy nagy tálon. Az állat aranybarna színű volt, a tálon volt a feje meg az orra, s így úgy tetszett, mintha csak aludna. A főszakács kést nyújtott át apámnak. Apám felhasította az oldalára fordított disznó összevarrt hasát. A rabszolganők által készenlétben tartott tálcákra nyomban egy sereg kismalac bukfencezett – mind tésztából sütve. Szétosztották őket a vendégek között, s amikor hozzáláttak a disznó meg a malacok elfogyasztásához, minden kenyérfigurában egy-egy vörös vagy kék szerencsekövet találtak.
Közben csigákat, fűszerezett salátaféléket és puha sajtokat szolgáltak fel. S a vendégek természetesen tovább poharaztak, úgyhogy a legtöbben hamarosan féktelen jókedvre derültek. Hát halotti torra vagy lakodalomra gyűltek itt össze? Néhány férfi, aki csak úgy vedelte a bort, már a rabszolganők után nyúlt. Apám úgy tett, mintha semmit sem venne észre. A két perzsával társalgott meg egy balján ülő nagykereskedővel. Egyszer elfogta tekintetemet, és magához intett.
,,Mi az? Olyan arcot vágsz, mintha egy pillanat múlva hánynod kellene. Ami ezeknek az embereknek a laza erkölcseit illeti, ne nézd le őket, mert tiszteletre méltó vendégeink. De ha másvalami az, ami gyötrelmet okoz neked, azt mondom: anyád visszavonhatatlanul eltávozott, és soha többé nem tér vissza. Szeretném, ha végre felnőnél. Szórakozz hát a vendégekkel, akkor is, ha időnként ostobaságokat fecsegnek, mert tudják, hogy a fiam vagy, és nemsokára magammal viszlek a kincstárba, hogy megismerkedj jövendő munkáddal.”
Megtöltötte serlegét, és ivott a két perzsával, miközben ott álltam mellettük, és éreztem, hogy homlokomon finom verítékcsöppek ütnek ki. „De én nem akarok a kincstárba menni, atyám”, mormogtam végül, amikor ismét felém fordult. „Orvos vagyok. Hagyd meg nekem azt a feladatot, melyet magam elé tűztem.”
Tanerkobasz megtörölte homlokát egy kendővel. Amikor szemébe néztem, már csak egyetlen láng villogott benne. „Nyilvánvalóan részeg vagy.” Cinikusan mosolygott. „Sohase halljak tőled többé olyan beszédet, amely ellentmond elhatározásaimnak, különben az alvilág összes ördögeire mondom, megtudod, kivel van dolgod.”
A halántékán göndörödő ezüstös hajfürtre meredtem. Egy rabszolganő leszedte az edényeket, s a két perzsa halkan beszélgetett egymással. Megvártam, amíg a lány elment, s fojtott hangon válaszoltam: „Az ördögökre mondom, akiket szólítottál, nem félek sem tőlük, sem senki emberfiától, hanem csak az istenektől. Azt mondtad, legyek végre felnőtt. Az vagyok, légy meggyőződve. Felismertem, apám, hogy tovább nem élhetek egy fedél alatt veled. Engedj elmennem.”
Tanerkobasz a serleget a földre tette, és összehúzta a szemét, mintha erős szél fújna. „Ez az éretlen fecsegés minden, amit fel tudsz tálalni?”, kérdezte megvetően és vontatott hangon. „Egyet jegyezz meg. Ebben a házban az én akaratom törvény. Minthogy azonban további leckékre szomjazol, szívesen gondoskodom róluk. Elsőként Szetifet, az orvost vettetem tömlöcbe, mert nyilván bogarat ültetett a füledbe.”
Ebben a pillanatban az asztal végéről lárma hallatszott. A dühös ugatás túlharsogta apámat, s egy férfi ezt kiáltotta: „No nézd csak ezt a mancsot!” Közben egy morcos hájtömeg orra előtt hadonászott az öklével. „Ha meg akarod tartani az aranyfogaidat, nyomban vond vissza, amit mondtál.” A hájas fickó felugrott, s félelmében rikácsolva, zsámolyt hajított ellenfele felé, de csak egy kancsót meg egy csiszolt üvegpalackot talált el.
Apám félrelökött. „Takarodj a szobádba!” sziszegte dühösen. „Ettől a pillanattól kezdve házi őrizetben vagy.” Odasietett, hogy a veszekedést elsimítsa. A két perzsa kíváncsian mustrálgatott, azután vidáman nevetgéltek, mint a gyerekek. Én mereven, mintha karót nyeltem volna, sarkon fordultam, elindultam, és kimentem az udvarra. Az éjszaka ametisztszínű harangot borított a földre, s az istenek csillagszemeikkel tekintettek le ránk. Jobboldalt a cselédség szurokfaklyái égtek, így hát baloldalt maradtam, és céltalanul bolyongtam a kert egyik részében. A kúttól lágy ívekben sorjáztak a vízvezeték kövei, enyhén lejtve, míg el nem tűntek az istállók szürke árnyékai mögött.
Rajtakaptam magam, hogy idegesen dörzsölöm az ujjaimat. Nyugalmat kényszerítettem magamra. A hintóvivők és a lovászok a rabszolgák házai előtt tanyáztak. Ittak, ettek. A körülöttük lebzselő koldusoknak, akik megszállták házunkat, nagyvonalúan olyan baromficsontokat vetettek, amelyeken volt még egy kis hús. Néhány hordár táncolt, csókolgatta a lányokat, és dicsérte apám bőkezűségét. A ház felé fordultam, és felmásztam a második emeletre. Dzsagon hanyatt feküdt és aludt. Noha igyekeztem csöndben lenni, hallottam, amint szabályos lélegzetvétele megakad, becsukta a száját, kissé felnyitotta a szemét, dörmögött és oldalára fordult.
Kezeimet fejem alatt összekulcsolva feküdtem később prémeimen. Gondolatok jöttek és mentek, de mint finom repedések erezete a kancsón, mindegyik a semmibe veszett. Felmerült előttem apám arca, s elöntött az ellenszenv hulláma. Már megint sok mindent rosszul csináltam, mert ha meg akartam szökni, akkor kár volt figyelmeztetni rá Tanerkobaszt.
A fáradtságtól és a belső kimerültségtől végül is elszenderedtem, s álmomban láttam magam, amint egy gyaloghintón ülve kilesek a függönyökön. Négy fekete hintóvivő némán futva hintáztatott az Euphratészhez. A parton letették terhüket, s az egyik sötét kezével a folyamra mutatott. Ott a víz közepéből világos fényben úszó ház emelkedett. Éreztem szívem dobogását, ugyanis az oromzat alatt felismertem anyámat, Rameét, Navalt meg húgomat, Tatiát. Integettek, s hallottam távoli hangjuk csengését. Gyorsan kiszálltam a gyaloghintóból, de sehol sem találtam csónakot, pedig az Euphratészen általában hemzsegnek a vízi járművek. Hogy a káprázat teljes legyen, az árral sodródó fűcsomók és gallyak sűrűje mögött óriási krokodilusokat, valamint undorító vízikígyók formátlan fejét láttam tovaúszni. A hátam mögött kiáltást hallottam, s megfordultam. Apám száguldott felém egy kappadókiai ménen, mögötte pedig Dzsagon rohant.
Hirtelen megváltozott a kép. Rabszolga voltam és Szetif házában dolgoztam. „Nem kapálózhatunk a sors ellen, Tamatam”, suttogta az orvos, és szomorúan pillantott rám, „minden előre elrendeltetett.” Apám a háttérből előrelépve tapsolt egyet. Tüstént több katona vetette magát Szetifre, és kivitték az udvarra. Feje a mellére csuklott, lábát a porban vonszolta. A katonák ekkor egy lehántolt, hegyes karót vertek be a földbe. Fojtogató rémületet éreztem a torkomban, s miközben a poroszlók az orvost a magasba rántották és a karóra dobták, felnyögtem, és felébredtem.
Holdfogyatkozás ideje volt, nyomasztó fülledtség ülte meg a szobát. Éreztem halántékom lüktetését és valami megkönnyebbülést, ami lassan leapadt. A verítéktől nedves volt a homlokom. Szárazra törültem, és megpróbáltam valamiféle elhatározásra jutni. Melyik isten szólt hozzám?Mi célja volt az álomképekkel? Menjek el? Mit is értek szabadságon?
Miközben még gondolkoztam, izmaim mintha maguktól cselekedtek volna. Felkeltem, magamra hánytam ruháimat, a sötétben tapogatózva megkerestem saruimat, és felkaptam fonott kosárkámat azokkal az orvosi műszerekkel, amelyeket Szetif lassanként átengedett nekem. Figyelmeztetnem kell az orvost, hogy rejtőzzön el apám elől... És azután... Úgy éreztem, mintha légy volnék a pók hálójában.
A falba vájt szellőzőn át gyönge fény szűrődött be. Beleütköztem egy zsámolyba, hallottam, hogy Dzsagon mocorgott, valami olyasmit mormogtam, hogy túl sok bort ittam, s kiosontam. Lent még tartott az ünnepség, de már jó néhány vendég elmenőfélben volt. Az udvaron a falak mellé vizeltek, majd odabotorkáltak gyaloghintójukhoz, amelybe beemeltették magukat. A konyha üres volt, zsíros gőz érződött a levegőben. Válogatás nélkül kenyeret és húsmaradékokat tömtem a kosaramba, majd az istállókhoz futottam. A sötét árnyékok közt, a zűrzavarban senki sem vetett ügyet rám. A lovásznak, aki megjelenésemkor bűntudatosan pislogott és egy korsót rejtett a szalma közé, megparancsoltam, hogy nyergelje fel paripámat, mert – mondottam – egy részeget akarok hazakísérni.
Vajon ez a hang az én hangom volt? Miközben az ember végrehajtotta parancsomat, rajtakaptam magam, hogy kétkedni kezdek elhatározásomban. Nem lázas képzeletem műve volt-e mindez? A ló fújtatott, s a rabszolga a hátára emelt. Ezen a paripán az utóbbi időben gyakran lovagoltam Dzsagonnal együtt, s az állat magától megtalálta az útját. Átügetett az éjszakai utcákon, el a viharlámpákkal megvilágított paloták és házak mellett, a szokott kapuhoz.
Ezúttal görög zsoldosok álltak őrt. Az álmos őrszem nem akart kiengedni. Mogorván dörmögött, azután kihívta a sátorból a parancsnokát. Megnedvesítettem ajkamat, és a szőke katonát anyanyelvén szólítottam meg, ami jóindulatra hangolta irányomban. Azt mondottam neki, hogy egy babiloni adószedő fia vagyok, s átnyújtottam egy ezüstpénzt, amelyet orvosi honoráriumként kaptam.
„Nem fordulnék hozzád segítségért”, hazudtam a fiatal görögnek, „de ez esetben egy nőről van szó, akivel még ma éjjel beszélnem kell.” Úgy látszott, hogy a katona ezt megérti, noha azt tanácsolta, hogy inkább a falakon belül keressek valami készséges leányt; ez ilyen jóképű legénynek bizonyára sikerül. Mindenesetre kinyittatta a rézveretű kaput. Kilovagoltam a városból, bele az éjszakába és a bizonytalan jövőbe.
Azt kérdezed majd, barátom, miért nem siettem előbb Szetifhez, hogy óvjam apámtól? Ezt azért mulasztottam el, mert arra gondoltam, hogy Tanerkobasz talán kópékkal fog üldöztetni, mint holmi útonállót. Ha a nyomok Szetif házán át vezetnek, az orvosnak ez nemcsak nagy kellemetlenséget okozhat, hanem még az életébe is kerülhet. Ezért megsarkantyúztam a lovamat, segítségül hívtam az isteneket, és rájuk bíztam az orvos sorsát. Hamarosan magam mögött hagytam a városkapukat. A csillagok fényétől vezetve, előbb észak felé lovagoltam; később akartam balra fordulni, átkelni az Euphratészen és azután a szíriai sivatag szélén folytatni utamat. Hűvös levegő lengte körül homlokomat; elmerültem sötét gondolataimban.
Amikor végre szürkülni kezdett, egy helyütt csenevész fákat pillantottam meg. A forró déli szél afféle tisztást fújt köztük. A tisztáson egy kis emberke tanyázott, homokból összekapart fekhelyén. Valószínűleg felébresztette már a madárcsicsergés, mert félig ijedt, félig pimasz tekintetet vetett rám.
Azonnal megismertem. Ez volt az a ravasz fickó, aki a templomban ki akarta csalni Nabetnezótól a homlokát díszítő karikát. A kis ember gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét, fektében meghajolt, és így szólt: „Megint kiderül, milyen fejletlenek az ember érzékei. Nem álmodtam látogatóról, mégis megjelent valaki.”
Fonott kosaramra meredve a száját nyalogatta. „Talán az istenek küldtek utamba, uram, mert szegény vagyok, és, mint látod, a fák lombja alatt lakom. Amikor tegnap sietve útnak indultam, elfelejtettem ételt és italt hozni magammal, s így most a friss harmat felüdít ugyan, de állkapcsom hiába vár olyasvalamire, ami mozgásba hozná.” Beszédének hangja inkább szemtelen volt, mint félénk, és még mindig nem vette le rólam tekintetet. Kosárkámból odavetettem neki egy darab sültet, leszálltam a nyeregből, és magam is ettem egy kis húst meg kenyeret. A lovam a ritkás füvet rágcsálta. „Mit csinálsz itt?” kérdeztem a kis embert, akinek a neve, mint tudtam, Merdirimhab volt.
Miközben rágta és nyelte az ételt, így válaszolt: „Ezt kevés szóval elmondhatom, jó barátom, ha valóban nem vagy tisztában személyemmel. Olyan semmi vagyok, akár egy tehénlepény. Régebben, igaz, katona voltam, s ellenségeim rettegtek, amíg fekélyek szét nem marták a lábamat...”
Mivel ismertem a litániáját, félbeszakítva leintettem, adtam neki egy falat kenyeret, és megkérdeztem: „Miért tanyázol itt egyedül, a folyók közti országnak éppen ezen a helyén, amely fáktól és mérges gombáktól bűzlik, ahol vadállatok vannak, és ahol gonosz emberek megölhetnek?”
A kis ember bizonytalan pillantást vetett rám, megvakarta az orrát, s így válaszolt: „A magyarázat nagyon egyszerű. Néha veszett nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Olyankor a lábam és a lábujjaim rángatódznak, s rohannom kell, ha akarom, ha nem. Mert az olyan ember, uram, aki, mint én, alamizsnából él, mindenütt bizonyos tapasztalatokra tesz szert. A falun a szegények gyakran sokkal nagyvonalúbban adakoznak, mint a városi gazdagok, így hát mindig az utak közelében tartózkodom, nehogy eltévedjek a sztyeppén, ahol a keselyűk köröznek, s most útban vagyok...” Egy pillanatig habozni látszott... „Kuthába vagy Akszakba. Ott él egy ismerős férfi, akinek vinni akarok valamit.” Megnyalta ujjait, és szétrongyolódott ruháját szorosabbra húzta a válla körül. Közben egy csillogó tárgy esett a földre. Gyorsan rátette a lábát, de én már észrevettem az aranyláncot. Merdirimhab piszkos-szürke homloka egy pillanatra sötétvörösre vált.
„Tolvaj vagy, és most menekülsz, igaz?” „Talán a démonok zavarták meg az elmédet?”, kiáltott fel rémülten, és kezével szent jelet rajzolt a levegőbe – bal kezének ujjait felemelte, jobb kezének hüvelykujját pedig a homokba fúrta, hogy így elhárítsa a bajt. „Bél-Marduk, aki tudja, hogy lelkiismeretem tiszta, oltalmazzon meg engem. Talán azért jöttél, hogy a városba vigyél?” Szeme végigfutott rajtam, rejtett fegyvereket keresve. Aztán félig-meddig megkönnyebbülve, meglehetősen hetyke hangon folytatta: „Én nem loptam, csak találtam valamit. Mondd meg, mit kellett volna tennem? Leadnom a talált tárgyat a perzsáknak, hogy zsebre vágják? Vagy szaladjak végig a piacon, és kiabáljam: Emberek, ki vesztette el közületek ezt a láncot, melyet kezemben tartok?”
„Miért nem maradtál Babilonban?”
A kis ember kelletlenül dörmögött. „Senki sem hitte volna el, hogy az arany az enyém, ha el akarom adni, mert meg kell mondani, honnan származik. Akszakban viszont, szülővárosomban ismerek egy aranyművest, aki nem kérdezősködik annyit. Most mindent tudsz. De ha azt hiszed, hogy az ékszert jószántamból neked adom, vagy visszatérek veled a városba, akkor tévedsz!” Felborzolta magát, mint a varjú, kapargált a homokban, és a ruhái alá rejtette a láncot.
Önkéntelenül elmosolyodtam. Közben támadt egy ötletem. „Nem ártani akarok neked, Merdirimhab, hanem ellenkezőleg, segíteni.”
A kis ember úgy meredt rám, mint valami tüneményre. „Honnan ismered a nevemet? Én nem mondtam meg.”
„Tudok egyet-mást”, intéztem el a kérdést, „s mégis a javadat akarom.”
„Miért?”, kérdezte. „Az istenek küldtek vagy a démonok hírnöke vagy?”
„Akarod a lovamat?”
„A lovadat?” Merdirimhab úgy nézett rám, mintha jó szellemek kara zengene a fák között. „Hiú játékot űzöl velem?”
Ennek a csirkefogónak aligha történhet baja, gondoltam magamban. Ha apám vadászkutyákkal keresteti a nyomomat, akkor időt és teret nyerek, ha akad valaki, aki a lovammal az ellenkező irányban halad. „Nem űzök játékot”, feleltem, fogtam kosárkámat, és felszólítottam a kis embert, hogy üljön fel a lovamra. „Ott a ló. Viheted!”
Merdirimhab rám bámult. Tátva maradt a szája. „Talán elment az eszed, fiatal úr, de mielőtt agyonütsz, megteszem, amire unszolsz.”
A ló megriadt a szagától, amikor fel akart rá ülni. Felsegítettem a ló hátára. Látszott, hogy a kis ember még mindig nem biztos a dolgában. Megnyalta az ajkát, és kijelentette: „Idefent valóban egészen más a levegő. A szívem ujjong, és könnyűnek érzi magát, mint a vitorlázó fecske. Ha most még egy finom vállkendőm is lenne, amilyen a tiéd, uram, akkor talán magam is előkelő úrnak hinném magamat.”
Máris kezében tartotta a vásznat. Cserébe azt a mocskos köpenyt kívántam, melyet viselt. Reszkető kézzel nyújtotta át, és az istenek áldását kérte beteg fejemre. Azután a paripa oldalába nyomta a sarkát, és görcsösen belekapaszkodva az állat sörényébe, elvágtatott.
Időközben a nap a látóhatár fölé emelkedett. Merdirimhab köpenyét különböző hosszúságú csíkokra téptem, és saruim köré csavartam, hogy a vadászkutyák elveszítsék a nyomot; ugyanis az anyag rettenetesen bűzlött az idegen verítéktől.

 

Mialatt a kora reggel ezüstszürke ködfátyla felemelkedett, egyenletes tempóban futottam, ahogy erre Dzsagon tanított. A pálmák mutatták a folyó irányát. Távol tartottam magam tőle, átvágtam a karavánúton, de látótávolban maradtam, s csak futottam és futottam. Ezt az iramot legalább egy fél napig tudtam tartani, feltéve, hogy a hőség meg a szomjúság hamarabb ki nem merít. Olykor parasztkordékat láttam az úton; türelmes szamarak húzták őket, azután pedig jól megrakott tevék hintáztak el mellettem Babilon irányába. Talán egy távoli, keletre eső országból jöttek, Indiából Kabulon, Eraton vagy Ekbatánán keresztül, talán Egyiptomból Pelusiumon át, vagy pedig Judeából. Itt, a nagyvárosok közelében a kereskedőknek és kísérőiknek már nem kellett félniük rablóktól meg vadállatoktól, mert azok a királyi utak, amelyek a perzsák világbirodalmán déltől északra, keletről nyugatra, hegyeken, völgyeken, szurdokokon, sivatagokon át nyilakként futottak keresztül, minden fontos ponton, s kiváltképpen Babilon előtt őrtornyokkal és postaállomásokkal voltak biztosítva. Egyszer hallottam, amint egy csapat lovas letér az útról és közeledik. A perzsa katonák közvetlenül mögöttem lovagoltak, úgyhogy a lovak majd fellöktek, és a tarkómban éreztem meleg leheletüket. Én azonban állhatatosan továbbügettem. A perzsák, hamarosan meggyőződve arról, hogy nem kell tartaniuk tőlem, visszafordították lovaikat.
Dél felé, amikor csupasz felső karom égette a nap, és meg a mérgeslegyek sem röpködtek a levegőben, az úton átvágva nyugat felé fordultam, és az Euphratész partjaihoz közeledtem. Lejjebb meglehetősen nagy falu terült el. A most vigasztalanul néptelen út mögött a perzsák egyik postaállomását pillantottam meg. Egy lovas, lándzsáján a világos királyi jelzőlobogóval éppen lovat cserélt; katonák új paripát vezettek ki az istállókból, a hírnök nagyot húzott egy korsóból, s megigazgatta a fából készült tokokat, amelyek bőrszíjon lógtak, és bizonyára fontos üzeneteket tartalmaztak, vett a kenyérből meg a gyümölcsből, melyet elébe tálaltak, majd továbblovagolt, így jutottak el a nagykirály üzenetei a legrövidebb idő alatt még a legtávolabbi tartományokba is.
A folyó partján levetettem ruháimat. Előbb felhevült arcomat hűtöttem le, és ittam, de nem túl nagy kortyokban, s megfürödtem a sekély vízben. Folyami hajók húztak el mellettem, teherhajók, azután pedig nagyobb csónakok. Némelyiknek sárga, barna vagy rozsdavörös vitorlája volt, de a szélcsendben a vitorlák ernyedten lekókadtak, és az árbocot verdesték, így a legtöbb hajós, aki Babilonba igyekezett, rábízta magát az árra, azokon a csónakokon viszont, amelyeknek útja az ár ellenében vezetett, a legénységnek eveznie kellett. A bozót alá rejtettem Merdirimhab rongyait – egy részüket már elvesztettem a lábamról –, kimostam a derékszalagomat és rövid ujjú, rojtokkal meg szegélylyel díszített ingemet. Teljesen átizzadtam. Miközben a ruhanemű egy kőre terítve a napon száradt, elfogyasztottam elemózsiám maradékát, és gondolkoztam. Naval csónakon menekült a perzsák elől. Miért ne kísérelhetném meg én, atyám elől szökve, ugyanezt? Így hát felöltöttem ruháimat, integettem és kiabáltam. De a hajósok vagy süketek meg vakok voltak, vagy pedig nem akartak észrevenni. Végre egy magas oldalú, rakomány nélküli hajó közeledett közvetlenül a part mellett. Kikerült egy másik csónakot, ráadásul kisszámú evezőse igen ügyetlenül dolgozott, s így a hajó a part közelében homokzátonyra futott. A hajó kormányosa, egy idősebb férfi, vad káromkodásban tört ki, és megfenyegette az evezősöket – öt férfit meg egy fiút. Egy rudat letolt a víz fenekére, s így próbálta a csónakot megint elindítani, miközben majdnem feldöntötte a feleségét, aki közönyös arccal végzett valami munkát.
„Elvinnél magaddal?”, kiáltottam neki.
A férfi erősen megdőlt, s vállával nekiíeszült a rúdnak. „Ha szökött rabszolga vagy, akkor nem!”, felelte. Aki szökött rabszolgának menedéket adott, avagy szántszándékkal elbújtatta, arra nagy bírságot róttak ki. De mivel úgy látszott, hogy a hajó kormányosának fáradozását siker koronázza, és a csónak gerince, az ár következtében is, lassan lecsúszik a homokról, megragadtam batyumat, elrugaszkodtam a parttól, s ruganyosan a csónakba ugrottam.
„Senki sem olyan tudatlan, mint az, aki nem kérdez.”
„De én kérdeztem”, felelte, letette a rudat, és letörölte homlokáról a verítéket.
„Vajon ilyen keze van egy rabszolgának?” Megmutattam a kezemet a kérdezősködőnek. „Légy nyugodt, megfizetem az utazást.”
Fürkészve tekintett rám. „Amikor az ár ellen haladunk, szükségem lenne még egy evezősre. Te ugyan úrnak látszol, mégis dolgoznod kell majd, ha a hajón akarsz maradni. Vedd el az evezőt a fiamtól, és mozgasd a többiekkel egy ütemben. Pénzről később beszélünk.” A kormányhoz sietett, és irányt változtatott.
Gyorsan hátramentem. A tízéves fiú szemlátomást örült, hogy átveszem munkáját. A két sötét bőrű férfi – hajós rabszolgák, mint később megtudtam – nem törődött velem, ezzel szemben a másik három a legnagyobb figyelemmel tüntetett ki. „Légy üdvözölve te, az ifjak virága, anyád drága kincse, az összes leányok kedvence”, kiáltotta egyikük.
Ezt a köszöntést nem méltattam válaszra, főként mert a hajó vezetője ekkor azt kiabálta, hogy mozgassuk az evezőket. A három akasztófavirág tovább élcelődött, de hamarosan elnémultak. Noha úgy tettek, mintha minden erejüket latba vetnék az evezésnél, majdnem az egész munkát a rabszolgákra hagyták, de már az evezők ide-odahúzása és vízbemártogatása is kívánt bizonyos erőt. Oldalról lopva mustrálgattam őket. Valóban nem látszottak éppen bizalomgerjesztőknek. Előttem egy kancsal csavargó mozgatta a lapátokat, a halálfejű odaát ült a hajó bal oldalán, s előtte az színlelt megfeszített munkát, aki szemlátomást szóvivőjük volt, és akit a másik kettő Khirinnek nevezett. Khirinnek nyugtalan, sötét szeme volt. Szürke arcában olyan ferdén lógott vékony ajkú szája, mint egy rosszul sikerült műtét hege. Felette hajlott orr ült, valóságos keselyűcsőr, amely majdnem a hegyes álláig lógott le. „Vigyázzatok, hé!”, ordította a hajó tulajdonosa. „Ha nem dolgoztok, ti átkozott kutyák, elkergetlek benneteket a hajóról!” Ez a három fickónak szólt, akik most morogva feszítették meg izmaikat.
Szerencsére később egy kis szél kerekedett. Mazur – így hívták a hajó vezetőjét – kifeszítette a vitorlát, s így félretehettük az evezőket. „Utasok, mint te”, közölte Mazur, amikor a csavargókról érdeklődtem. „Pénzük nincs, helyette annál több restség és csúnya beszéd van a poggyászukban. De mit tegyek, az ár ellen legalább négy evezősre van szükségem.” A két rabszolga útközben hálókat dobott a vízbe, és halászott, míg én hátraballagtam a kosaramért. Khirin tüstént mellettem termett.
Megmondta a nevét, és piszkos ujjaival a szakállát vakarta. „Hová tartasz, barátom? Talán üzleti úton vagy?” Nyugtalan szemét rávillantotta fonott kosaramra, majd kellemetlenül ismét rám szegezte. „Hja, nekünk kereskedőknek néha meg kell válnunk a bőség húsosfazekaitól.” Azt válaszoltam neki, hogy orvos vagyok, nem kereskedő, s faképnél hagytam. Még hogy kereskedő! Ez a fickó kapcabetyár, útonálló, minden, csak nem tisztességes kereskedő.
A számomra szokatlan evezéstől kezem felhólyagosodott. A fiú mellé guggoltam, és felsebzett bőrömet a hűs vízben áztattam. Másnap reggel fel kell nyitnom a hólyagokat. Khirin a hajó elülső részében gubbasztott, és halkan pusmogott társaival.
Egy órával napnyugta előtt a barna vitorla megint petyhüdten verdeste az árbocot. Mazur a parthoz kormányzott, és kikötött. Az asszony tököt és dinnyét vagdosott, s egy kályhácskában megsütötte a rabszolgák által fogott halakat. A hajó vezetője egy ládából kenyércipókat vett elő, és szétosztotta őket. Előbb feleségének, a fiúnak, majd két rabszolgájának adott, azután nekem. A három fickó nézegetett bennünket. Megfordultam, néhány pénzdarabot szedtem elő az ingem alatt hordott pénzeszacskóból, odaadtam őket Mazurnak, s láttam, hogy a pénzt az asszony kezébe tette.
„Hé, te”, kiáltott a kancsal szemű a hajó elülső részéről, „nem szánnál ránk is valamit? Végül is társak vagyunk, és össze kellene tartanunk. Vagy túl előkelő vagy hozzánk képest?”
Hogy békém legyen tőlük, még egyszer pénzt nyújtottam át Mazurnak, mégpedig annyit, hogy egy korsó rizs-sörre is futotta. A fiú mindent átvitt nekik, miközben a hajó vezetője halkan szitkozódott. „Bizony bánom, hogy felvettem őket a hajóra”, vallotta meg nekem. „De most már késő. Te viszont rendes embernek látszol, fiatal barátom. Ezért azt mondom neked, aludj nálunk, akkor négyen leszünk férfiak, azok meg csak hárman, s így szükség esetén védekezhetünk.”
Az éj korán leszállt, és számtalan csillag villogó szövedékével vonta be az eget. A rabszolgák lefeküdtek a kormányrúd mellé. Kis hullámok tompa csobbanással verődtek a hajó oldalának. Nagyon fáradt voltam. Sötét árnyak emelkedtek ki a folyóból és felmásztak a partra. Mazur mondott valamit a feleségének, és takarókat terített a deszkákra. Elment, majd visszajött, és egy dorongot helyezett el úgy, hogy a keze ügyébe essen. Fejem fonott kosaramra hanyatlott, és nyomban elaludtam.
Az istenek megkíméltek ugyan a rossz álmoktól, de tudatom csak felületesen szendergett a felejtés felszíne alatt. Valami oknál fogva felnyitottam a szememet. Az új nap korai fénye elárasztotta a világot. Sóhajtva felegyenesedtem; egy árnyszerű arcot, Khirin ragadozómadár-orrát pillantottam meg, s elkaptam tekintetét. Gyorsan kosárkám után nyúltam, s magamhoz húztam. A fickó kezét öve mögé dugta, ahol tudtommal tőrét tartotta, de mivel én csupán rámeredtem, végül felállt.
„A kosárban nincs más, mint réz és orvosi műszerek.”
„Azt hiszed, meg akartalak lopni?”, mormogta. „Láttam, hogy a fejed a kemény fán nyugszik. Nem akartam mást, csak a fejed alá tolni a kosárkát.” Szürke árnya egy lépéssel hátrált, és kétszer a vízbe köpött.
„Okos embernek csak a kezdetet kell látnia, a végét már ki tudja találni.”
„Kárálj nyugodtan tovább”, válaszolta epésen. „Egy szép nap a tyúk mégiscsak fazékba kerül.” Odébb osont, mert a rabszolgák felébredtek, Mazur is ásított, és a dorong után nyúlt. „Ügyelnünk, kell”, jelentette ki a hajó vezetője. „A jövőben őrködni fogunk álmunk fölött. A sakálok csak éjszaka veszedelmesek.”
Folytattuk az utazást. Hol eveznünk kellett, hol segítségünkre volt a szél. Khirin és társai úgy tettek, mintha mi sem történt volna; én is igyekeztem, elfogulatlannak tűnni. Hat nap múlva Khamarandéban átestünk a perzsák ellenőrzésén. Mazurnak, aki vissza akart térni Babilonba, fuvart ajánlottak fel, igaz, hogy Hitbe. A jó kereset miatt elvállalta, nádat, terményeket és kétszáz tömlő bort rakott fel a hajóra. Egyúttal beszállt hozzánk egy kereskedő is hét segédjével, s így Khirin és a másik két akasztófavirág már nem látszott veszélyesnek.
Az utazás során egy furunkulust nyitottam fel a kereskedő ülepén, amiért honoráriumot fizetett nekem, és három tömlő borral vendégelt meg bennünket. Khirin társai ittak a legtöbbet, és be is rúgtak. Kérkedtek a szolgák előtt, tőröket dobáltak az árbocra, és ügyességükkel dicsekedtek. Egy ízben egy tőr közvetlenül a fejem mellett süvített el, amikor a hajó fedélzetén átmentem. Szemrehányásokat tettem Khirinnek, aki vigyorogva felelte: „A nevetés tisztítja a fogakat. Tőlünk nem kell tartanod. Hiszen barátok vagyunk, nem igaz?” Később a kancsalszemű okádott; az asszony szitkozódva vizet merített, és leöblítette a mocskot a hajóról.
Mazurnak a három akasztófavirág azt mesélte, hogy Mariba igyekeznek. Ezért további nyolcnapi utazás után úgy döntöttem, hogy Hitben partra szállok, és eltűnök látókörükből. Teljesen elfogulatlannak mutatkozva elkísértem Mazurt a perzsa vámig, s ott elbúcsúztam tőle. Hit valaha az asszír királyok rezidenciája volt, de most már nem volt nagy a jelentősége, a postaállomás a helységen kívül feküdt. A délelőtti órákban egy karaván indult el Szíriába, minthogy azonban erről lekéstem, a három fogadó egyikében szálltam meg. Amikor a fogadós este behozta a gyékényfekhelyet, az utazási lehetőségek felől érdeklődtem. Sajnálja, mondotta, nem ismeri őket, de ha kiállok az északnyugat felé vivő útra, előbb vagy utóbb bizonyára akadnak majd útitársak is.
Másnap reggel új inget vásároltam, a tarka szalagot szorosan csípőm köré tekertem, s elindultam a karavánút felé. A távoli földeken parasztok dolgoztak, néhány ezer lépéssel jobbra tőlem a postaállomás lapos épületei emelkedtek. Volt időm várakozni, az út mellett egy pálma árnyékába guggoltam, és a fa törzsének támaszkodtam. Aki egyedül van, elhagyatottnak érzi magát, és szívesen társalog az istenekkel, így hát Bélhez fohászkodtam, áldozatként egy kis kenyeret morzsoltam a porba, és arra kértem a föld istenét, adjon erőt ahhoz, hogy utamon helytálljak. Előzőleg, amikor a városban az inget megvettem, csaknem elakadt a lélegzetem. Dzsagon? Csakugyan az ő rút pofáját láttam? Az atléta alkatú férfi hátat fordított nekem, s eltűnt a tömegben. Ijedtségem lassan elmúlt, mégis úgy éreztem magam, mint az olyan ember, aki homlokát a földbe ütötte.
Most csönd volt körülöttem. Figyeltem a kenyérmorzsákat felcsipegető madarakat, s tudatára ébredtem annak, hogy nyugtalanságom nem szűnt meg. Az út fényes sávja úgy csillogott, mint valami folyó. A fény és a hőség elálmosított, behunytam hát szememet. Kábultságomban zörgést hallottam, mintha valami egértől származott volna, utána nyelvcsettintést, majd gyors lábak dobogását. Mielőtt felugorhattam volna, megragadtak, felemeltek, és hátravonszoltak a bozótba. Ott tőröket és egy karót szúrtak a földbe, hozzájuk kötöztek úgy, hogy szétfeszített karokkal és lábakkal feküdtem ott, mintha keresztre feszítettek volna.
„Átkozott rablók!”
Khirin vigyorgott. „Bámulom elméd hihetetlen élességét, fiatal barátom. De így van ez: aki elég sokáig vár, végül megkapja azt, amit kíván. Amikor Mazur ama örvendetes hírrel tért vissza, hogy elhagytál bennünket, cimboráim arra unszoltak, hogy szegődjünk melléd, s így végül teljesítettem kívánságukat. Úgy látszik, csakugyan beléd bolondultak. Most látni akarjuk, hogy jóságodban mit őriztél meg a számunkra.” Elfordította keselyű-fejét, mert a kancsal szemű csalódott átkozódásba tört ki. Kinyitotta a fonott kosarat, s orvosi műszereken kívül csak ezüst- és rézpénzt talált.
Most a főkolompos hideg mancsával az ingem alá nyúlt és előhúzta a bőrzacskót. Tizennyolc aranypénz volt benne. Khirin kétszer megszámlálta őket a többiek rnohó szeme előtt. „Összesen tehát egy negyed font ezüst és tizennyolc arany dareikosz”, jelentette ki elégedetten. „Ebből futni fogja egy ideig. Felszerelhetjük magunkat, sőt akár egy lovat is vásárolhatunk.”
„S mi történik ezzel itt?” érdeklődött a halálfejű.
„Nos”, fuvolázott Khirin, mint a csalimadár, keselyű-orrát dörzsölve. „Ahol nincs vádló, ott nincs bíró sem. Törjük hát el a tojást, mielőtt kakassá nő, és kukorékolni kezd.” A tarisznyába szórta a csengő aranyakat. „Rajta, gyorsan!”
„Miért nem végzed el magad a munkát?” kérdezte a kancsal. „Az ördögre mondom, mindig fontoskodsz és parancsokat osztogatsz. Segítsd át a másvilágra te magad!”
„Látod”, fordult hozzám Khirin, „még versengenek is a megtiszteltetésért. Ez annak a jele, hogy cimboráimnak fájdalmat okoz, hogy le kell zárniuk ilyen jó barátnak a szemét. Ezért kénytelen leszek személyesen kezembe venni ügyedet.” A nap megvilágitotta gyilkos arcát, szeme kegyetlenül villogott. „Nyújtsd ki a nyakadat”, parancsolta cinikusan, „hamarosan valami újat fogsz látni.” Felágaskodtam és próbáltam széttépni a köteleket, hogy meneküljek karmai közül.
„Állj!”, lihegtem végső erőmet összeszedve. „Gazdag ember fia vagyok...” Majdnem megfulladtam. „Váltságdíjat kaphatnátok, száz dareikoszt, ezret...”
Végül levegőhöz jutottam, ismét lélegezhettem. Khirin mellettem térdelt, kezét a torkomon tartotta, s kérdő tekintetet vetett társaira. „Nem is csipog olyan ostobán. Nem hangzik rosszul, ha meggondoljuk.”
Megint a kancsal volt az, aki ellenkezett vele. „Száz dareikosz” gúnyolódott, „ezer. S amellett ezer nehézség. Elfognának minket, megkorbácsolnák a talpunkat, s folyékony ólmot öntenének az orrunkba meg a fülünkbe. Hiszen nemrég is csak hajszál híján úsztuk meg! Ez a zsákmány biztos. Minek hát kihívni a sorsot, és megkísérelni a lehetetlent?”
„Magad is hallod” panaszkodott Khirin szánakozó hangon. „Ne félj, valóban bársonyos kacsókkal fogok elbánni veled.”
Másodszor ragadták meg a karmai torkomat. Végleg megadtam magam, éjszakát éreztem a fejemben, éjszakát a szememben, éjszakát a fülemben, s közben valami távoli zúgást hallottam; éreztem, hogy a fájdalmam múlik, és a megkönnyebbülés hullámai áradnak el keblemben. Bélhez és Nergalhoz fohászkodtam, de csak egy kis idő múlva fogtam fel, hogy még élek, felnyitottam a szememet, és a történteket mintegy fátyolködön keresztül fogtam fel.
Dzsagon halálos elszántsággal küzdött. Olyan volt, mintha száz ökle, száz lába volna. Szörnyű harci elefánt rohant rá három fegyvertelen emberre. Amellett még a kését sem használta. Egy rúgás Khirint érte, aki nagyot bukfencezett. Dzsagon tenyerének széle, amelyről tudtam, hogy kemény, mint a fa, átsüvített a levegőn, és a kancsal szeműt a gégéjére mért ütéssel örök időkre harcképtelenné tette. A halálfej-arcú ordított veszett félelmében, és kereket akart oldani, de Dzsagon két hatalmas ugrással utolérte, a kétségbeesetten kapkodó embert a földre dobta, térdét a rabló hátára fektette, fejét pedig félkézzel addig hajlította hátra, amíg erős reccsenéssel ki nem törte a nyakát.
Mindez öt lélegzetvételnyi idő alatt ment végbe. Hallottam Khirin kiabálását, hangjában a dühöt és a félelmet; olyan volt, mint valami szörnyű fenevad, amely tudja, hogy kínok közt kell elpusztulnia. Rángatta a bal kezemet, azon igyekezve, hogy kihúzza a földből a tőrt. De mielőtt ez sikerült volna neki, és átvághatta volna a kenderkötelet, amely csuklómat a fegyverhez erősítette, már ott termett Dzsagon. Torkom olyan hangot adott, mintha nem is tőlem származna: „Vigyázz, a bársonykacsók közelednek!”
A rabló a levegőbe repült; a földet kapirgáló tyúkként evezett kézzel-lábbal. Dzsagon ellenállhatatlan ereje talpra állította. Khirin kezét védekezően feje elé emelte, s nyöszörögve kegyelmet kért, szánalmas látványt nyújtva, hiszen alapjában minden kegyetlen ember gyáva. De Dzsagon félrelökte Khirin kezét, szörnyű csapásokat mért védtelen állára, szétmorzsolta a rabló kampós orrát és eltorzította száját. Khirin a földre esett, de újra talpra állították. Vér csurgott törött állkapcsából, nem tudott többé beszélni. Lába összecsuklott. Dzsagon a földre zuhanónak a mellére ugrott, s a vonagló, nyögő emberi nyalábnak a testét taposta úgy, hogy fojtogató émelygés fogott el, és a félelmetes férfit felszólítottam, vessen véget a szörnyűségnek. Végre Dzsagon fogott egy követ, s egy utolsó ütéssel teljesen szétzúzta Khirin koponyáját.
Amikor feloldozta kezeimet, már nyugodt volt a lélegzete. „Megszabadítottál a haláltól”, mondtam halkan. „Köszönöm.” Fájó tagjaimat dörzsöltem.
„Gyorsan el kell hagynunk ezt a helyet”, mormogta Dzsagon. „Rablók voltak”, fortyantam fel. „Aki gyilkosságra készül, maga esik a verembe, így van ez megírva a papok szent könyvében, amely minden valóban igazat tartalmaz.”
Dzsagon gúnyosan elhúzta az ajkát. „Vagy nincs szemed, vagy kevés az eszed!” Anélkül, hogy nagyobb erőfeszítésébe került volna, a sűrűbe vonszolta a tetemeket, és a bozót mögé rejtette őket. „Nem vagy Babilonban. Apád, aki bizonyára segítségedre lenne, messze van. Azonkívül gondold meg, hogy én ki vagyok. Olyan ember, akinek hiányzik az orra meg a füle. A városban lakó perzsák idegenek számunkra, s amint mondják, az idegen lehelet bűzös.”
Fogott egy ágat, és gondosan eltüntetett minden nyomot, amely az útról a bozótba vezetett. Vettük a kosárkát, a pénzemet, s némi kerülővel mentünk vissza a helységbe. „Mondd el, hogy találtál rám”, szólítottam fel Dzsagont.
„A farkas a legjobban egyedül vadászik”, kezdett elbeszélésébe Dzsagon. „Amikor a kis embert utolértük – apád, a két szolga, a vadászkutyák meg én –, alkonyodott.” Észrevette pillantásomat. „A lovadon ülő embernek nem esett bántódása, noha apád egyszer megütötte. Visszafordultunk hát, fél éjszakán át lovagoltunk, és abban az erdőcskében pihentünk meg, ahonnan gyalog indultál útnak. Lovaink nagyon elfáradtak. Dél felé a folyóhoz értünk. A kutyák megtalálták a saruidról való rongyokat. Tanerkobasz megértette, hogy tovább nem vezetnek nyomok. Vissza kellett térnie ügyeihez. Ezért pénzt adott nekem, és megparancsolta: Ha haza hozod Tamatamot, mindegy, hogyan, akkor építek neked egy házat, és gazdagon megjutalmazlak, így hát egyedül lovagoltam tovább a folyó mentén. Figyeltem a sok csónakot, és reméltem, hogy nem választottam rossz irányt.” Gúnyosan mosolygott. „Vízmentében kellett volna visszatérned Babilonba, és a déli utat választanod, akkor utat tévesztettem volna. Khamarandéban kérdezősködtem a fogadókban, de senki sem látott, így hát Hitig lovagoltam, jól tudva, hogy előtted érkezem oda, mert hajó, ha ugyan azon utazol, ár ellen csak lassan tud haladni. Három napot töltöttem a városban, jobbra-balra kószáltam, s figyeltem a folyót meg az utat. Szerencséd volt, hogy megláttalak, mert ma vissza akartam fordulni.”
„Apám hálás lesz neked”, dörmögtem mogorván.
„Nem kételkedem benne.”
„S te úgy véled, hogy ellentmondás nélkül követni foglak?”
„Megígérem neked, hogy oda fogunk menni, ahová én akarok”, jelentette ki majdnem barátságosan. Elmentünk a lováért a majorságba, ahol az állatot hagyta, s útnak indultunk. Ismét Babilonba tartottam. Hirtelen kivert a veríték, fájdalom hasított beleimbe, és hányingert éreztem.

 

Dzsagon hagyta, hogy egész idő alatt én üljek a lovon, és mellettem ügetett, mint egy rabszolga. Egyszer a folyó mellett töltöttük az éjszakát, majd mohával borított barlangban. Denevérek repkedtek a fejünk körül, s Dzsagon agyonütött egy skorpiót, amely a ruhámra mászott.
„Mi az?” kérdeztem, még félálomban.
„Semmi”, ütötte meg fülemet mély hangja.
Több ízben mentünk el karavánok mellett; egyszer találkoztunk egy csapat katonával is. Az izgalomtól fejembe szökött a vér. Ne szólítsam meg őket, segítségüket kérve? Nem mondhatom-e hogy Dzsagon rabló, s agyonütötte cimboráimat, hogy egyedül jusson a váltságdíj birtokába? De mielőtt elhatározásra jutottam volna, a perzsák már elhaladtak. Gyűlöltem önmagamat, gyűlöltem Dzsagont és azt a kérlelhetetlenséget, mellyel célja felé tört.
Khamarande városában egy karavánszerájban szálltunk meg. A felszolgáló rabszolganő nem tudta leplezni iszonyatát, amikor Dzsagon megcsonkított arcát megpillantotta. Az udvaron gyermekek játszottak, akiknek mulatságot okozott, hogy szétröppenjenek, ahányszor atléta termetű nevelőm látókörükbe lépett. Sivítoztak és kurjongattak, míg végül a vendéglős el nem kergette őket.
„Lesz házad”, mormogtam olyan hangosan, hogy Dzsagon meghallhatta, „de kevés barátod, akik arcodat elviselik. Amellett...” Szünetet tartottam. „Mit gondolsz, miért szöktem el hazulról?”
„Talán, mert most felnőtt vagy”, szánta rá magát a feleletre.
„S ha még egyszer megszököm? Megint üldözőbe veszel?”
„Nem hiszem, hogy apád módot ad neked újabb kísérletre.”
„Mit szólnál hozzá, ha tennék neked egy ajánlatot? Ha olyan árat kínálnék szabadságomért, amely bizonyos tekintetben van akkora, mint amelyet apám fizetne?”
Kifejezéstelen arccal nézett rajtam keresztül. „Nincs olyan ár, amelyért ígéretemet megszegném.”
„Az örökkévaló istenekre, a képed olyan feneketlenül rút, hogy a szolgálók odahaza olykor a neveletlenkedő gyerekeket ijesztgetik vele!”
„Mi köze a képemnek a te áradhoz?”, érdeklődött rövid szünet után. Nem válaszoltam, összehúztam magam, és aludni próbáltam.
Másnap reggel hajnalhasadtakor indultunk útnak. Figyeltem Dzsagont, és így szóltam: „Meg fogom mondani neked, milyen árat tudok fizetni. Pénzem nincs, illetve csak kevés, amint azt bizonyára tudod is. De ami arcodat illeti, orvosi ismereteimmel segíthetnék rajtad. Elhunyt ember fülét felvarrni nem vagyok képes. De a jövőben homlokkötőt kellene viselned, s hajadat lefelé fésülnöd, akkor füled hiánya alig tűnne fel. Ami az orrodat illeti, sokáig törtem a fejemet. Azt hiszem, be tudom tömni az arcodon tátongó lyukat, és csinálhatok neked orrot.”
Felém fordította a fejét, és elképedve bámult rám. Először történt meg, hogy kizökkent nyugalmából. „Új orrot csinálni? Az összes démonokra, tudod voltaképpen, mit beszélsz?”
„Megkísérelném.”
„Megkísérelni – eh mit!” A kantár után nyúlt és gyorsabb ügetésbe kezdett. Én hallgattam, hagytam, hogy rágódjon a szavaimon, mert az idő a legjobb fűszere a kísértés levesének. Maga tér majd vissza ajánlatomra.
A déli hőségben megpihentünk. Dzsagon ujjaival a homokba rajzolgatott. Hirtelen így szólt: „Szörnyű hazudozó vagy te, Tamatam. Egyetlen ember sem tud a másiknak új orrot adni.”
„Ha túlságosan gyáva vagy ahhoz, hogy megkockáztasd a kísérletet, akkor hagyjuk, akkor minden marad a régiben.” Láttam, hogy homloka izzik, s tudtam, hogy a bőre alatt az izgalom úgy parázslik, mint egy darab szén, melyet már a legcsekélyebb léghuzat újból lángra szít. Továbbhaladásunk során, mintha akaratlanul tenné, ismételten hátranézett, és tekintete lopva végigfutott rajtam, én pedig úgy tettem, mintha nem venném észre nyugtalanságát. A tizenkettedik napon, a reggeli ködben, amikor ruháink csuromvizesek voltak a harmattól, és a távolban már felismertük Babilon tornyait meg házait, Dzsagon zavartan és becsületesen bevallotta: „Hencegéseddel csakugyan felkeltetted kíváncsiságomat, Tamatam. Tegyük fel, hogy rád bíznám magam. A műszerekkel vagy a késsel nem vághatod-e át éppúgy a torkomat is, s akkor örökre megszabadulnál minden üldözéstől?”
„Ha megveted az orvost, vesd meg a betegséget is”, feleltem gorombán. „Nem voltál ökölvívó Athénban? Sohasem hallottál Hippokratész esküjéről, amely kötelező mindenkire, aki a gyógyítás tudományával foglalkozik? Az istenek minden orvost megbüntetnének, aki bűnös cselekedetre vetemedne.” Gyorsan tovább beszéltem. „Emlékszel Guleifára? Elmehetünk őhozzá és az ő házában végezhetjük el a műtétet. Ő ismeri erődet, s mivel tudom, hogy olyan embert szeretne férjnek, amilyen te vagy, ügyelne ujjaimra, és bizonyára nem engedné meg, hogy valami gonoszát tegyek.”
Dzsagon bőre megfeszült az arccsontjain. Noha tartotta a futólépést, lépései észrevehetően rövidebbek lettek. Babilon házai közül már kivehetővé vált a belső fal és az egykor pompás Istár-kapu, városunk egyik jelképe, amikor felemelte állát, és erősen megragadta a kantárt. Letértünk az útról, kikerültünk néhány szamárkordét, s abba az irányba fordultunk, ahol a nagy földbirtokok és majorságok mögött, a fakó, termékeny lapály közepén Guleifa házacskája állott. A vér nyugtalanul bizsergett ereimben. Sohasem akartam többé ide visszatérni, és most tétováztam, mielőtt Guleifa nevét kiáltottam. Nem érkezett válasz; mint később kiderült, az asszony a magaslat mögötti szántóföldön dolgozott egy igányi bivalyökörrel. Egy cölöphöz kötött kecske mekegve ugrándozott, a házban pedig, mint mindig, édes tej szag terjengett. Dzsagon ellátta a lovat, vizet merített a ciszternából, és fürdőt készített részemre.
Később ostorpattogtatást hallottunk, és láttuk, amint a kitaposott ösvényen jött a két ökör. Guleifa nagy szemeket meresztett. Úgy bámult ránk, mint szellemekre, akik hirtelen a földre estek. Azután világos pír öntötte el arcát. Felemeltem a kezem, üdvözöltem és így szóltam: „Amint látod, a sors most megint a házadhoz vezetett. Aki csillapította a szomját, az – a szólásmondás szerint – hátat fordít a forrásnak. Mi ellenben visszajöttünk, és arra kérünk, adj nekünk hajlékot, mert szükségünk van segítségedre”
„Nekem pedig a tiedre”, felelte Guleifa feltűnően szelíd hangon. Tüske fúródott a talpába. Miután az ökröket az árnyékba hajtotta, és bicegve közelebb jött, megvizsgáltam a lábát. Dzsagon hozta a kosárkát. Felmetszettem a szaruréteget, s a tüskét, amely meglehetősen mélyen fúródott bele a puha húsba, egy hajlított tűvel eltávolítottam.
Guleifa ide-oda himbálta felsőtestét, „Őszintén megmondom, nagyon örülök, hogy eljöttetek.” Ránéztem; ő Dzsagonra szegezte tekintetét. A megelégedettség érzése töltötte el szívemet. „Az öröm nagysága gyakorta kárpótol a boldogság rövidségéért”, folytatta Guleifa, miközben bekötöztem a lábát. „De nem akarok panaszkodni, s csak a szükséges beszédre szorítkozom.” Szemével intett Dzsagonnak. „Segítenél nekem és ellátnád a jószágot? Akkor készíthetek vacsorát és elkészíthetem fekhelyeteket.” A délutánt előkészületekkel töltöttem. Most, hogy akkora feladat előtt állottam, amelyet még senki sem hajtott végre, úgy éreztem magam, mint az olyan ember, aki túlságosan teletömte a száját. Guleifa levágott egy kecskegidát, és én a még meleg vért a földre fröccsentettem, Bélhez és Nabúhoz fohászkodva isteni segítségükért. Időnként lopva fürkésztem a másik kettőt. Dzsagon nyugodtnak látszott, Guleifából csöndes derű áradt.
Éjszaka mindkettő úgy horkolt, mintha hangversenyt akarnának rendezni, miközben én csak feküdtem, s nem jött szememre álom. Gondolataim keringtek; mintegy kerekeken futottak a fejemben. Hát Szetif, az orvos, nem kísérelte-e meg jelenlétemben többször is, hogy bőrt ültessen át egyik testrészről a másikra? Ám az addigi élő talajról leemelt levélszerű bőrréteg minden alkalommal már egy fél nap után összezsugorodott, és később elüszkösödött. Akkoriban úgy vélekedtem, hogy a törekvést talán siker koronázhatja, ha a bőr az egyik végén összeköttetésben marad azzal a hellyel, amelyről leoldják, hogy így az élet titokzatos árja, mely belülről, a húsból és vérből fakad, továbbra is táplálja. Szetif ezt jó gondolatnak tartotta, de nem próbáltuk ki.
Ami Dzsagont illette, még további, legalább ugyanekkora nehézségekkel kellett megbirkóznom. Felső orrcsontja ép volt, az alsó orr-rész számára azonban támaszt kellett találnom, s e köré helyeznem az átültetendő bőrszövetet, hogy ne essen össze. Mit tenne Dzsagon, ha kudarcot vallanak?
Már hajnalodott, én pedig úgyszólván le sem hunytam a szememet, s úgy éreztem magam, mint akit agyonütöttek. Figyeltem ujjaimat, miközben nyugalmat kényszerítettem magamra, s láttam, hogy remegnek, mint a széltől mozgatott ág. Guleifa ásítozott. Felkelt és kiment az istállóba, hogy ellássa az állatokat. Kecskehúst ettünk, kenyeret és friss fügét. De miközben Dzsagon bátran evett, én alig tudtam lenyelni egy falatot. Olykor némán nézegettük egymást. Az ő tekintete olyan volt, mint a bokszolóé a mérkőzés előtt: merev és teli izzó várakozással.
Később Guleifa több teknőben vizet melegített, és tiszta ruhákat csíkokra tépett. Az előző napon megmondtam neki, mire lesz szükségem. Noha úgy dideregtem, mintha az alvilág hűvös fuvallata érte volna testemet, felkeltem, sós oldatban megtisztítottam műszereimet, és előkészítettem őket. Bél, akihez bizonytalanságomban fohászkodtam, remegő kezembe adta a bőrzacskómat, amely kosárkám fenekén hevert, és mindenféle gyógynövényt tartalmazott. Kétszer is átkutatták ujjaim a bőrt, míg végül megtaláltam a vörös foltos fejecskéjű, elszáradt kis gombákat, amelyek olykor trágyadombokon nőnek. Bennük az istenek lehelete lakozik, mondotta nekem Szetif, isteni ambrózia, amelynek élvezete erőt és legyőzhetetlenséget biztosít. Sok pap is tud erről, úgymond, mert kis mennyiségben fogyasztva ez a galóca az embereknek rendkívüli energiát kölcsönöz, szellemüket profetikus látomásra nyitja, szexuális erőt ad, és a férfit olyan félelem nélkülivé teszi, hogy saját énjét is megtagadja. Nagy adagban, igaz, majdnem mindig halált okoz.
Most az állatöv isteneinek oltalmát kértem, kettétörtem az egyik gombát, és a kiszáradt lamellákat számba vettem. Földszaguk volt, mint a friss magvaknak, s keserű ízük. Kisvártatva, amikor a kosárkát félreraktam, már éreztem, hogy csaknem gyöngéd, tökéletes nyugalom lesz úrrá rajtam. Gondolkodásom hirtelen meggyorsult. Teljesen frissnek éreztem magam, és eleven képzeletemben pontról pontra világosan láttam, mi a teendő. Elkészítettem a mákonyt, és beadtam Dzsagonnak. Sportszerű nevelőm rámnézett, és így szólt: „Látom, készen állsz. Én is készen állok hát!”
Guleifa az álmosan pislogó férfi mögé guggolt, aki hamarosan behunyta a szemét, s ekkor az asszony Dzsagon felsőtestét kissé előre hajlította és ülő helyzetben tartotta. Jobb karjával Dzsagon fejét fogta. Anélkül, hogy lélegzetem lelassult vagy meggyorsult volna, egyik mozdulatom magabiztosan követte a másikat. Ferde metszéssel Dzsagon bordaívének elülső részén átvágtam a bőrt és az izomzatot, szabaddá tettem a legalsó bordaporcot, s a porchártyát megkímélve, harántmetszéssel egy kicsiny ék alakú darabot fűrészeltem ki belőle a bennelevő csontvelővel együtt, s a mellkason levő sebet, egyelőre ideiglenesen befedtem.
Dzsagon, noha érzett fájdalmat, félálmában csak egyszer rándult meg, amikor orrcsonkjának széleit a késsel felfrissítettem és baloldalt meg jobboldalt két mély barázdát vágtam, azt a sebágyat, amelybe az új orrnak be kellett forradnia. A kiemelt bordaporcot kétszer átfúrtam a homorú vésővel, hogy a levegőnek be- és kijáratot biztosítsak, a homlokbőr egy részét felhajtottam, az orrcsonkot megreszeltem, és az ék alakú pótlást az élő porchártyával együtt beleillesztettem az orrcsont felmetszett végébe, a felette levő izmot és kötőszövetet pedig vékony ezüstkampócskákkal lehúztam úgy, hogy részben befedte az átültetett porcdarabkát. Óvatosan benyúltam Dzsagon homloküregébe, egy kis nyálkahártyát húztam le belőle, s a szövetet a porc mesterséges orr járataiba helyeztem. A hiány pótlására bal- és jobboldalt az orrváz nyálkahártyáját használtam fel, a bordaporcot vékony ezüstdróttal a felső csonthoz erősítettem, azután pedig az orrsövény alatt levő maradványaihoz.
Most mindent gyorsan kellett végezni. Guleifa segítségével, aki rendkívül bátran viselkedett, Dzsagon behajlított bal karját kendőkkel szorosan a fejéhez kötöttem, óvatosan leválasztottam róla egy bőrlebenyt, amelynek egyik vége a felsőkar belső oldalán maradt, hogy biztosítsa a bőr táplálását, s a bőrlebenyt óvatosan az éppen beillesztett orrvázra helyeztem. Vékony selyemszállal odavarrtam, majd párhuzamosan futó vágásokkal felmetszettem Dzsagon heges felső ajkát, az ajakkal összeköttetésben maradó felületet felcsaptam, és olyan beavatkozással, melynek során egy kis vér folyt, megformáltam az orrnyílás alsó részét, erre is ráhelyezve az átültetendő bőrt. Elkészítettem a lélegzésre szolgáló nyílásokat és a szövetet odavarrtam.
Dzsagon halkan nyögött. A felső ajaktól most nem fedett erős sárga fogai szemeim előtt sorakoztak. Leheletének nem volt jó szaga. Eddig ezt nem vettem észre. Guleifa nagyot nyelt, hatalmas verítékcseppek folytak végig megfeszülő arcán. Keletindiai szappanfából, borbolyából meg édesgyökérből pépet készítettem, s ezzel beecseteltem Dzsagonnak immár orrhoz hasonló testrészét. Szorosabbra húztam a kendőket, melyek felsőkarját a fejéhez erősítették, nehogy a nyeles bőrlebeny elszakadjon, és a bordák feletti mellkasmetszést három selyemfonalöltéssel összevarrtam.
Óvatosan lefektettük Dzsagont, szalmát és prémeket toltunk alája, miközben egyik szemhéját felnyitotta, majd nyomban ismét lehunyta. Vajon mennyi idő telt el? Munka közben úgy tűnt, mintha mindaz, amit végeztem, igen rövid időt vett volna igénybe. De amint egy pillantást vetettem az ajtóra, láttam, hogy a nap már megtette pályája legnagyobb részét, és a délután vége felé jártunk. Guleifa nehéz léptekkel ment ki. Arca sápadt volt. Hallottam, amint a ciszternánál leöblítette magát vízzel. Lassanként megszűnt bennem a lázas feszültség. Lábamból ólomsúlyú fáradtság áradt szét egész testembe. Hirtelen minden valószerűtlennek tetszett. Talán álmodtam az egészet? De aztán megláttam a gyékényen heverő műszereket és hallottam Dzsagon artikulátlan hangjait. Felszólítottam Guleifát, aki újra bejött, hogy vigyázzon a beteg felkötött karjára, nehogy a bőrlebeny elszakadjon, és tartsa Dzsagon arcát a mennyezet felé fordítva. Azután lehanyatlottam a szalmafekhelyre, és azonnal mély álomba merültem.
Éjjel egyszer felébredtem, hallottam, amint Guleifa valami megnyugtatót mond Dzsagonnak, majd újra az ambrózia utóhatása alá kerültem. A felkelő nap fénye tejként ömlött a világra. Igen nyomorultul éreztem magam, és megittam egy korsó kecsketejet. Dzsagon mondott valamit, és intett jobb kezével. A küzdelem nem ért véget, tulajdonképpen csak most kezdődött.
Rettegő szívvel keltem fel, megmosdottam, és megújítottam a gyógynövény-borogatást. A nyeles bőrlebenyke igen halványan fénylett, szélei, még mielőtt az orrhoz értek, kissé befelé fordultak. Dzsagon a fogain át néhány szót préselt ki magából: „Sikerült, ugye? Van orrom, érzem.” Lehajoltam, hogy megértsem, amit mond. „Csak... Megmarad-e?”
Kerültem a tekintetét, és szögletes állára bámultam. Guleifa könyörgő tekintetétől szorongatva végül is így feleltem: „Az istenek irányítják az emberek sorsát. Az egyiknek kedveznek, a másikat az örök éjszaka vulkánjába taszítják. Amit tudtam, megtettem. Senki sem lát a jövőbe. Várnunk kell és imádkoznunk, ez minden, amit most tehetünk.”
A második napon és a harmadik éjszakán bekövetkezett a krízis. Alig aludtam, csak folyadékot vettem magamhoz, akár Dzsagon, nyugtalanul rohangáltam a ház körül, és aztán újra beszaladtam. Az átültetett bőr sötétebb lett, és most, különösen a varratoknál, majdnem barnás fénye volt. Óvatosan megérintettem, közvetlenül a felsőkar bőrlebenyénél. Nem volt sem hideg, sem meleg, s tapintása kemény, s egyben selymesen lágy volt. A bőr nem volt halott, hanem élt, csak az volt a kérdés, ránő-e az új orrvázra.
A negyedik napon tudtam, hogy győztem. A barnás elszíneződés eltűnőfélben volt. Az átültetett szövet sebszélei nem üszkösödtek el, hanem piros színűvé váltak, és varrasodni kezdtek. Mégis több mint tizenöt napot semmittevéssel töltve vártam, amíg a felsőkartól az orrhoz vezető bőrlebenyt el mertem metszeni. Csodáltam Dzsagont – egész idő alatt rendíthetetlen türelmet tanúsított. Guleifa is nagy segítséget jelentett, mert éjszaka felváltva virrasztottunk Dzsagon fekhelye mellett. Bal karján meglehetősen sorvadttá vált az izomzat. A karját idegen segítség nélkül eleinte sem felemelni, sem leengedni nem tudta. Ezért naponta háromszor megmasszíroztam Dzsagon izmait, miközben Guleifa ismét szokott munkáját végezte.
Egy hét múlva az asszony így szólt hozzám: „Úgy látszik, az istenek kedveltje vagy, Tamatam, fiatalságod ellenére. Valóban hatalmad van az élet dolgai fölött. Amikor elefántcsont késedet kezedbe vetted, még nem tudtam ezt, és voltaképpen kicsit bolondnak tartottalak. Ha Dzsagon király lenne, gazdagon meg kellene ajándékoznia téged. Pihend ki magad, és őrizd meg erődet. A legjobb lenne, ha még ma valami altatót készítenél magadnak, mert most már megszabadultál a tehertől, mely válladra nehezedett.” Megsimogatta arcomat, és örömében azt sem tudta, mivel kedveskedjék nekem.
Azt hiszem, akkor egy egész éjjel és az azt követő napon megszakítás nélkül aludtam, és még további két hetet töltöttem Guleifa házában. Dzsagon új orrának megszépítése különböző újabb beavatkozásokat kívánt meg. De különben bámulatos volt, hogy a lapos orr, amelyen mindig újabb javításokat hajtottam végre, új, csaknem kellemes külsőt kölcsönzött neki. Húsz nap múltán kihuzigáltam a selyemszálakat, felső ajkát visszaengedtem a régi helyére, s egy cserépdarabot tartottam a szeme elé.
Dzsagon tompa kiáltást hallatott, arcára a hitetlen csodálkozás kifejezése ült ki, megtapogatta új szaglószervét, levegőt szippantott be és így szólt: „Hát nem emberformám van?” Úgy szorongatta az ujjaimat, hogy belefájdultak, aztán Guleifához fordult: „Nos, tetszem neked?”
„Mintha eddig nem tetszettél volna”, felelte az asszony, de hirtelen nyomott kedélyűnek látszott. „Tegnap azt álmodtam, hogy Tamatammal együtt elhagytál. Hencegve mondtad, hogy ilyen arccal nyitva áll előtted az egész világ.” Habozott. „Elmész?” Hangja mélyebben csengett és egész halkan. „Én asszony vagyok, mint tudod, és nagyon erős, de még egyszer nem várnék.”
Lesütötte a tekintetét. Dzsagon ravaszul pislogott, és összehúzta a szemét. „Esküvőkön és temetéseken nehéz egy-egy kérdésre nyomban megtalálni a helyes választ. Sajnos, már nem vagyok mai gyerek, s úgy vélem, hátralevő időm már szűkre szabott. Ezért azt gondolom, te kedveltél orr nélkül, tehát méltánytalanság lenne, ha most mennék el, amikor tisztességes külsőm van. Sok országot bejártam, s Babilont tartom a legszebbnek. Azonkívül ez az otthonom. Maradok hát, és veled fogok élni, ha hajlandó vagy engedelmeskedni nekem.” Egymás nyakába borultak, én pedig kimentem, mert azok a szavak, melyeket Guleifa ekkor dadogott, nem idegen füleknek voltak szánva.
A harmincadik reggelre virradtunk az után, hogy megízleltem az istenek ambróziáját, amikor indulásra készültem. Meleg szelek fújdogáltak és dalolva súrolták a ház falait. Világos tajtékbarázdához hasonló magas, keskeny felhőréteg lógott az égbolt parttalan messzeségében. Guleifa az öszvért, melyet velem adott az útra, megrakta élelmiszerrel, s búcsúzáskor hálásan megcsókolta a kezemet. Dzsagon megölelt, azután kartávolságra tartott magától, és fürkészve tekintett a szemembe.
„Akárhová mész is, sohase félj”, suttogta halkan. „Tanuld meg, hogy minden félelmet száműzz magadtól. Ne menekülj többé soha úgy, ahogy most apádtól menekülsz. Az idő lassanként erőssé fog tenni, úgy hiszem. Kerüld a lármát és a csöndet, mert egyikben sem lakozik semmi jó. De ha sokáig egyedül vagy, akkor a csönd veszélyesebb, mint a lárma.”
Mosolygott, miközben beültetett orra körül kis ráncok képződtek. „Ez minden bölcsesség, amellyel rendelkezem. Élj boldogul, Tamatam. Ha fiatalabb volnék, csatlakoznék hozzád. De neked alighanem jobb így. A világ létrához hasonlít. Egyesek felfelé mennek, mások leesnek. Gondolj mindig minden dolognak a jó végére. Légy éber. A veszélyben olts oroszlánbőrt, különben pedig rókabundát viselj, mert az okos a bátrat gyakrabban győzi le, mint megfordítva...”
Az utolsó szavakat elfújta a szél. Egyre szaporábban lépkedve, és az öszvér kantárját tartva, nekiindultam szabadságom reggelének, miközben számtalan madár dalolt, és én könyörögtem az isteneknek, vezessenek el a bölcsesség bevetett földjeire, hogy életem kiteljesedjék. A távolban egy szamár ordított, s nekem úgy rémlett, hogy panaszos „iá”-ja összes kérdéseimet megválaszolja.

 

 

MÁSODIK RÉSZ

A Főnix szárnyalása
a karavánok tömjénútja és Türosz
tengermosta falai fölött

 

Milyen elképzelhetetlenül nagy az a terület, amelyet a föld országai alkotnak, és amelynek határait tenger veszi körül! Már az is harmadfél évig tartott, amíg dél felé majd nyugati és később északi irányba haladva, a föníciai Türosz városába értem, miközben Sándorral, a makedónok királyával új hatalom lépett a régi helyébe és megkezdte a háborút a perzsák ellen.
Tudd meg, barátom, hogy ezúttal nem észak felé mentem, nem az asszír birodalom, Mezopotámia és Szíria irányába, hanem az Euphratész folyását követve dél és délkelet felé, le a Perzsa-öbölig és az Arab-tengerig. Teredon nagy tengerparti város volt, szárazföldi részét sziget védte. Ebben az Arábia határán levő kikötőben, amely még Babilonhoz tartozott, már az idegenség leheletét éreztem, bár ebben még az otthoni meghitt szokások vegyültek. Úgy gondolom, hogy a kőből épült móló előtt horgonyzó hajóknak legalább egyharmada rabszolgákat szállított vagy arab tengeri rablók tulajdonában volt. Keresztül-kasul jártam a kikötőnegyedet, és kíváncsian szívtam tele tüdőmet a márga meg a só csípős szagával. A reggeli és az esti órákban a tenger felől többnyire friss szellő lengett. Egyébként szélcsend volt, különösen déltájban. Ilyenkor ólmos hőség nehezedett mindenre, és az utcákon és tereken nem lehetett embert látni. A hajnali órákban megfigyeltem, hogy a teherhordók gabonán és építőköveken kívül elefántcsontot is cipeltek, a tömjéntermelő országokból származó mirrhát, ritka fűszereket, gyantát és a gazdagok asszonyai részére pávatollakat, bálaszámra. Világos bőrű arabok minduntalan törékeny néger rabnőket hajszoltak a kereskedők üzletházaiba, akiket a két folyam országa háztartásainak szántak, meg széles vállú, sötét bőrű férfiakat, akik kettesével húzták a nehéz, fából készült igát, vagy bokájuknál fogva voltak összeláncolva. Úgy vélem, Teredonban jobban érződött a rabszolgák verejtékének a szaga, mint bármely más táján a világnak.
Miután öszvéremet átengedtem a legutóbbi karaván vezetőjének, és pénzemet is nagyjából feléltem, valami kereset után akartam nézni, és ezért az egészségpiac körül őgyelegtem, amely a kereskedők piacához csatlakozott, és ahol – mint Babilonban mindenütt – az egészségért imádkozok és a szellemidézők jó jövedelemre tettek szert. Ezek többnyire öreg emberek voltak, akik ujjukkal jósjeleket rajzoltak a porba, és néha károgó, lenyesett szárnyú varjúkat hordtak a vállukon – olyan emberek, akik a tanácsot kérő betegeknek bölcs mondásokon kívül amuletteket, gyógyító földet és szentelt köveket adtak el, és görbe szemmel néztek rám, mikor a tűző napon letelepedtem körükben. Egy felügyelő, akin látszott, hogy tudatában van saját fontosságának, és aki állandóan huzigálta a szőrszálakat orrlikaiból, körbejárt és beszedte az illetékeket, mert senki sem űzhette itt ingyen a mesterségét. Kezébe szórtam a kívánt rézpénz-darabokat, ő pedig megpróbált kikérdezni, hogy ki vagyok, és honnan jövök.
Szerencsémre az istenek már az első napon egy előkelő, rózsaolajtól illatos asszony lépteit vezérelték felém, aki csodálkozva nézett rám, amiért olyan fiatal voltam, miközben egy rabszolganő az úrnő gyermekét karján vitte mögötte. A kicsikének – leány volt – félfügényi kelés volt a nyakán. Felugrottam, és azt mondtam az asszonynak, aki jóakaratúan tekintett rám, hogy meg tudom gyógyítani a gyermeket, nem holmi ráolvasással, hanem tettel, s így magával vitt házába, ahol megnyugtattam a kislányt, két egymást keresztező metszéssel megnyitottam a furunkulust, megszabadítottam a gennytől, és Szetif egyik gyógyírjával bekentem a sebet.
Már a következő napon annyira javult a kicsike állapota, hogy fájdalom nélkül tudta mozgatni a fejét. Ennek a sikernek a híre elterjedt az asszonyok közt, és ekkor már más anyák is fordultak hozzám. Gyermekeiknél vadhúsokat távolítottam el, megszüntettem az orrvérzést, és segítettem a sok édesség majszolásától támadt szorulásukon.
Nemsokára újra arany- és ezüstérmék csilingeltek bőrerszényemben, így hát megszállhattam egy tiszta fogadóban. Itt megismerkedtem egy arab kereskedővel, Dzsadival, aki saját hajóján készült a déli tömjéntermő országokba. Előző útja alkalmával legénységének hét tagja pusztult el valami ismeretlen betegségben. Úgy gondolta, olcsóbb, ha magával visz egy, az orvoslásban jártas embert, akit megfizet, és élelemmel is ellát, nehogy ilyesmi megismétlődjék.
A hetedik nap reggelén kibontakoztam egy karcsú rabnő karjaiból – a fogadó egyik szolgálója volt, pillái szinte túlságosan hosszúak, a szeme, mint az ónix, de a nevét elfelejtettem –, és követtem Dzsadit hajójára. Nagy volt és kerek, hátán úszó teknősbékához hasonlított, közepén, mint a tüske, magányos árboc meredt, oldalán húsz evezőspad. Negyven rabszolga mozgatta az ütemverő felügyelő taktusára a lapátokat, és így eveztek ki velünk ár ellen a kikötőből. Mikor a sziget mellett elhaladtunk, könnyű hátszél támadt. Fürge férfiak másztak fel a kötelekre, és kifeszítették a vitorlát. Később a szél iránya megváltozott, ezért a vásznat ismét össze kellett göngyölni, és a rabszolgáknak kérges mancsaikkal ismét meg kellett ragadniuk az evezőket, hogy a hajó előbbre jusson.
Így ment ez egy fél napon keresztül, miközben még a kikötő látóterében voltunk, és a hajó folytonosan ringatózva folytatta útját. Dzsadi egy vízzel telt korsót adott nekem. Valahogy rosszul éreztem magam, és szilárd táplálékot a világért sem tudtam volna magamhoz venni. A kereskedő mulatott rajtam, és azt mondta: „Mivel orvos vagy és azért fizetlek, hogy másokon segíts, remélem, nem kapod meg a tengeri betegséget. De ha ez mégis bekövetkeznék, nem kell mindjárt kétségbeesned, mert csupán két vagy három napig tart; akkorra már megszokod a hajó mozgását.”
Mielőtt az este árnyai lehullottak, Dzsadi mindig keresett valami védelmet nyújtó parti öblöt, és oda kormányozta a hajót; itt tartózkodtunk pirkadatig, mert – mint mondotta – az éjszaka szellemeivel nem jó tréfálkozni.
Utunk hatodik napján történt, hogy láttam, amint a hajó ura növekvő aggodalommal kémleli az eget. A napot alattomosnak látszó felhőudvar fedte el. A barackszínű sugarak egy darabig még áttörtek rajta, de aztán apatikusan süllyedtek az ólomszürke fátyolba, és elhamvadtak. A legénység egészséges volt, magam a tengeri betegséget már leküzdöttem, és a kemény kenyeret, amelyet a hajón kaptam, úgy rágcsáltam, mintha a világ legpompásabb étele volna; kíváncsian vártam tehát az eseményekre.
„Látod azokat a világosan ragyogó zsinórokat?” Dzsadi ujjával a tengerre mutatott. „Nagyon távoli hullámok habzó taraja. Vihar lesz, és félek, túlságosan eltávolodtunk a szárazföldtől, semhogy befuthassunk egy öbölbe.” Felfigyeltem valami gurgulázó, csukló hangra a hajótér alatt, és észrevettem, hogy vízi járművünk erősebben mozog, nyöszörög és ide-oda hajladozik. A távolból kis ívelt vonalú vízhegyek közeledtek. A mélységből nőttek elő, és zöld-fehér csillogású habcsíkokkal rohantak ránk.
Dzsadi káromkodásban tört ki. Szétterpesztette barna ujjait, és a vállamra tette őket; azt hiszem, nagyon megkedvelt. „A szél ellenünk van. Ha visszafordulnánk, a szárazföld felé sodorna, és a parton széjjelzúzna. Tehát csak egy segít, befelé kell kormányoznunk. A legjobb, ha valamihez szorosan odakötözöd magad, Tamatam, mert most nem tudok törődni veled!” A tengerészeknek parancsokat kiáltott, bevonatta a recsegő árbochoz csapódó vitorlát, és biztatta az evezősöket, hogy feszítsék meg minden erejüket. Az ütemverő egyre gyorsabban ütötte a taktust, bár ütéseit már alig lehetett hallani. Dzsadi maga állt a kormány mellé, és a szélnek irányította a hajót úgy, hogy a hajó orra a nyílt tenger felé fordult.
Hajónkat mind erősebb széllökések érték. Lélegzetvételem meggyorsult, és a még ismeretlen veszedelem borzongása futott végig rajtam. Szürkéskék fellegek borították az eget egyik végétől a másikig. A hullámok már olyan magasra csaptak, hogy a hajó elülső részét is elborították, mikor tarajos hátukon lovagolt, és utána fejjel előre a mélybe merült. Zúgott a fülem, mikor az első nagy áradat tombolva eldörgött fölöttünk. Bőrig áztam; a fedélzet felemelkedett, és én hátrafelé, a hajófal felé csúsztam.
Nagyon sötét lett. Láttam, hogy két tengerész segít Dzsadinak a kormánynál. Ekkor újabb hullám jött és aztán megint egy. Háncsból font kosárkám az egyik hullám taraján táncolt el, és eltűnt a fortyogó vízben. De nem volt rá időm, hogy műszereimet gyászoljam, mert a víz ereje nagy zajjal a deszkához vágott. Csoda, hogy a csontjaim épségben maradtak. Vakító hullámok cikáztak az égen. A mennydörgést alig lehetett hallani, úgy elnyomta a víz zúgása. Fadarabok törtek össze, és sejtettem, hogy a hajó rabszolgái most bevonják az evezőket.
Újabb bukóhullámok öntötték el a hajót. Minden oldalról jött a víz. Úgy rémlett, mintha felülről is zuhogna ránk, egyenesen a felhőkből. Hajónkat a fütyülő széllökések ide-oda dobálták. Egy óriási hullám a fedélzet elülső részén omlott össze. Lábam alatt megremegtek a deszkák, mintha a hajó a következő pillanatban darabokra törne. Láttam, hogy új, szürkésfehéren csillogó vízfal közeledik, magasan a fejem fölött tovarepül, és azután rámzuhan. Irtózatos súly nyomta hátrafelé vállamat, víz tört a szájamba és a gégémbe, magával rántott, miközben kapaszkodni igyekeztem, és lesodort a hajóról. Egy pillanatig mint valami légbuborék, szabadon lebegtem a víz színén, azután fejjel előre alámerültem. Sós tajtékzuhatag ömlött a torkomba, miközben levegő után kapkodtam, és nyeltem a vizet.
„Segítség...”
Felmerültem és visszasodródtam. Rikító képek táncoltak a szemem előtt, nap, hold és csillagok. A tenger szellemei mulattak rajtam, arcomat a fojtogató elembe mártották, és azután újból a felszínre dobtak, hogy meghosszabbítsák a kínt, és tovább tartson a borzalmas játék. Szörnyű átkokat köpdöstem magamból, ha sikerült újra levegőhöz jutnom, és ugyanazzal a lélegzetvétellel kértem az isteneket, hogy segítsenek rajtam.
Lassanként elernyedtem, mozdulataim egyre gyöngültek. Azt hiszem, időnként elvesztettem az eszméletemet. Fejem fájt, mellemben kínzó szúrást éreztem. Ruháim elrongyolódtak; valahogy lerángattam őket magamról.
Amíg az ember lélegzik, küzdeni is akar. Újra meg újra levegő után kapkodtam, és könnyítettem megkínzott tüdőmön. Valamivel világosabb lett, és a körülöttem játszadozó hullámok sötétzölden csillogtak. Egy hullámtarajon lovagolva hirtelen felismertem magam előtt a hófehér hullámtörő gátat, és a mögötte kiemelkedő szárazföld valószerűtlen körvonalait.
Egy hullám átemelt a szirten. Fájdalom hasított belém, mintha a szikla éles pereme izzó vasként tépte volna fel a bőrömet. A visszavonuló víz hátrafelé görgetett. Lábam köveket érintett. A tenger szívó, cuppogó hullámai eláramlottak mellettem. Végső erőfeszítéssel mozgattam karomat és lábamat, a víz elsodort, és ismét körülzártak a partot ostromló, fénylő habkoronák. Meg akartam kapaszkodni, de a visszaáramló víz erősebbnek bizonyult. Ezért átengedtem magam a következő hullámnak, amely testemet a magasba emelte. Éreztem a tenger erejét, mintha csak kedve ellenére engedne szabadon.
De egyszerre eltűnt a víz. Nagy nehezen feltápászkodtam, és tettem néhány lépést, hátamban érezve a tenger szellemeinek gúnyos leheletét, megbotlottam, aztán ottmaradtam fekve a félig köves, félig homokos talajon, vizet és nyálat öklendeztem, s rámborult a sötétség.

 

Valami nedvesség érintésére ébredtem. Egy kócos, sárga eb szánakozva nézett rám, pofájával oldalba bökött, és meleg nyelvével nyaldosta az arcomat. Alig két lépésnyi távolságra oszladozó tengeri madár hevert a homokban. Először azt hittem, álmodom, felemeltem pilláimat, azután újra lehunytam a szemem. De az elém táruló kép valóságnak bizonyult. A kócos kutya feketén csillogó pofájával lökdöste arcomat, mintha azt akarná mondani:
Kelj fel, és kövess!
A kövek között elszáradt fűcsomók tengődtek. Felkeltem, és kidörzsöltem a homokot a szememből, míg a korcs kutya előrebaktatott, majd hátranézett, és fejét ismét előre fordította. Úgy látszott, mintha integetne nekem. Közben a felhők felszakadoztak, már csak rövid széllökések voltak érezhetők. Éhség és szomjúság ébredezett bennem, és ezzel együtt új reménység is. Így a kutya után szaladtam, az pedig időnként megállt, és csaholt.
Bizonyára érthető, hogy amikor a háttérben egy kisvárost fedeztem fel kikötővel, felszabadult sóhaj hagyta el ajkamat. Ez volt Gerrha, de nevét csak később tudtam meg. Most bőrerszényemet igyekeztem kitapintani; még mindig a nyakamban lógott. Két ezüstpénzt vettem ki belőle, és a többit elrejtettem a kövek alatt. Idegen országokban ugyanis valaminek a birtoklása néha nagyobb veszélyt rejt magában, mint a szegénység. Láttam, hogy már felfigyeltek rám. Ott, ahol a szárazföld belseje felé az első vályogházak álltak, arab fiúcsapat játszadozott. Hahotázva tárták fel meztelenségüket, és így ijesztgettek két kislányt, akik felsikoltottak, kezüket arcuk elé csapták, azután elszaladtak. Most a kutyát csalogatták a fiúk. Mikor mégsem ment, köveket dobáltak utána. Izgatott fecsegessel követtek bennünket egy kis kovácsműhely udvaráig, ahol a korcs kutya rekedten csaholt, míg a kalapálás csengő zaja elnémult, és a kovács vályogkunyhójából a szabadba lépett.
Idősebb férfi volt, bozontos szemöldöke alatt nyílt tekintet, mozgása lassú, ruháján a munka pora. Megfontoltan vizsgálgatott, és amikor nyomorúságos állapotomat meglátta, kezét üdvözlésre emelte, és a számomra érthetetlen arab nyelven köszöntött. Mikor végre felfogta a helyzetet, kézen fogott, és a napról bevezetett az árnyas házba.. Mondott valamit egy idősebb asszonynak, aki azonnal felemelkedett helyéről. A két ezüstpénzt valósággal rá kellett erőszakolnom, mert Ctesius, a kovács becsületes ember volt.
Eleinte jelbeszéddel próbáltam magam az emberekkel megértetni, de mivel három hónál tovább maradtam, lassanként elsajátítottam az arab nyelv alapfogalmait, amiben különösen Havéla, a ház legidősebb leánya – telt leányzó, tökhöz hasonló idomú és birkaorrú – volt segítségemre. Fehér, lazán leomló vászonköntöst is varrt nekem, amilyent az arabok egyetlen ruhadarabként hordanak ágyékkötőjük felett, hogy megvédjék magukat a nap perzselő leheletétől. Említettem-e már, hogy daliás, férfias külsőm van, s ezért a legtöbb asszonynak megnyerem a tetszését? Szemem ragyogóan kék volt. Hullámos hajam úgy fedte a fejemet, mint a szoros sisak, és gondosan nyesett szakállam egyik fülemtől a másikig keretezte arcomat. A lány ugyanolyan rabszolga-alázattal hízelgett körül, mint a kócos kutya, amely ugyancsak üldözött ragaszkodásával, és rühös szőrzetét éjszakánként a lábaimhoz dörzsölte. Egy napon Ctesius félrevont. Pénzeszacskómat már elővettem rejtekhelyéről, és néhány aranyat adtam neki, hogy új orvosi műszereket készíttessek magamnak. Most kedvetlenül krákogott, és így szólt: „Tamatam, amint te is tudod, kovács vagyok, és a magam és családom táplálékát kezem munkájával szerzem meg. Nem akarok panaszkodni, az ég szellemei sohasem hagyták, hogy fazekaim üresek maradjanak. Igaz, az a vágyam, hogy fiam szülessen, nem teljesült. Életünk addig a napig, amikor a házamba léptél, mégis megelégedettségben folyt. Tudom, hogy öt leányom közül a legidősebb, Havéla érett a házasságra. Szüksége van egy olyan férfira, aki életét megosztja vele, és nekem is szükségem van arra, hogy fiam legyen, aki segít a munkámban. Ha már most rád tekintek, akit valamilyen ismeretlen istenség vetett ki partunkra, tökfilkónak vagy szamárnak kellene lennem, akinek elérhetetlenre fűlik a foga, ha azt hinném, hogy örökre kitartasz mellettem. Ujjaid hajlékonyak és tagjaid karcsúbbak, mint az általam ismert emberekéi. Művelt embernek látszol, mert azt, amit a leányaimnak a csillagok isteneiről elbeszéltél, még városunk főpapjai sem tudják, bár a napnak hódolnak és a hold istenét és istennőjét szolgálják. Nagyon szeretlek téged, Tamatam, de azt hiszem, jó volna, ha most már valamire elhatároznád magadat, mert leányomra nézve jobb a gyorsan múló, mint a hosszan tartó fájdalom, mivel itt-tartózkodásod megerősíti reményeiben.”
E beszélgetés után arra kértem Ctesiust, adjon nekem egy kis időt, hogy Gerrhában alkalmas karaván után érdeklődjem. Alapjában véve megkönnyebbültem, mert Havéla gyöngéd pillantásai már megrémítettek. Itt, nomád pásztorok, kereskedők, halászok, kézművesek és tengerészek között természetesen nem szándékoztam letelepedni.
A városban csellengtem tehát, s a karavánszerájban olyan kereskedőkkel tárgyaltam, akik utazó társaságokat szerveztek. Thaborasz személyében végre ráakadtam a megfelelő emberre. Elhatároztam, hogy csatlakozom hozzá. Az volt a célja, hogy harminc tevével és ugyanannyi férfival a keleti part mentén vonul végig, majd – mindig vízközelben – nyugat felé kanyarodik, egészen a minaioszok és sábaiak országáig, mert Arábiában nem szívesen vágtak neki a sivatagnak, ahol nagyon ritkán akadt vízlelő hely, úgyhogy sok karaván elindult már a sárga pusztaságba, de nem tért vissza onnan. Éltek ott ezenkívűl olyan sivatagi törzsek, amelyek nemcsak az idegeneket, hanem saját szomszédaikat is ellenségként kezelték.
Elindulásunk napján, amelyet Thaborasz határozott meg, vettem magamnak egy öreg tevét, vizestömlőket, ékszert és édességeket szereztem be a kovács családja részere, és elbúcsúztam Ctesiustól. Havélát a ház mögött találtam. Mikor a fénylő fekete kövekből álló láncot a nyakára akasztottam, elhatalmasodott rajta a bánat. Térdre esett, átkarolta lábamat, és zokogott, úgyhogy hazudnom kellett, és azt mondtam, visszajövök, mihelyt vittem valamire. Szipákolva, kisírt szemmel egy vastag, kecskegyapjúból készült kendőt ajándékozott nekem, védelmül a hideg éjszakák ellen. Anyja dinnyét és köleskenyeret adott velem az útra.
Végre hát itt tartottam. A térdeiken nyugvó, utánozhatatlan torokhangokat hallató tevéket megrakták. A barna hajcsárok felállásra kényszerítették őket, miközben az állatok néha rúgtak és haraptak, Thaborasz pedig megadta a jelt. Megkezdődött a vándorlás azok felé az országok felé, ahol a kasszia, a balzsam, a cukornád, a magas pálmák és az isteni illatú tömjén-, mirrhaés a fahéjfák honosak.
Ezen a több mint negyvenhét napig tartó úton különböző arab törzsekkel ismerkedtem meg, a hágáritákkal, a kédárikkal, a thamúdikkal, a nabateusokkal, a minaioszokkal és végül a sábaiakkal, a legnagyobb délnyugati néppel. Sába országához tartozott a hadramautok törzse is; fővárosuk, Szabbatha több mint húsz templomot őrzött falai között. Innen keletre éltek a kata bánok, akik, az arab dél valamennyi népéhez hasonlóan, Színt, a hold istenét tisztelték.
Az egyes városok között nomád pásztorok éldegéltek, akiknek állandóan gabonára, fegyverekre és szerszámokra volt szükségük, olyan dolgokra, amilyeneket Thaborasz és karavánja vitt magával. Thaborasz csereberélt, kereskedett és ellenszolgáltatásként többnyire bőrt és gyapjút fogadott el, úgyhogy a teherhordó tevék sohasem maradtak rakomány nélkül. Ezeket a cseretárgyakat a városokban újra eladták, és a kereskedő a nyereséget egyre elégedettebb ábrázattal vágta zsebre.
A sábaiak fővárosa, amelyet azelőtt Sábának, majd Marebnek, most Mariabának neveznek, szakadékos hegység lábánál olyan lépcsőzetes földdarab termékeny teraszain terült el, melyeket lezúduló hegyi patakok öntöztek. Itt a szél valóban olyan balzsamos illatot hozott magával, amelyet számtalan fahéj-, mirrha- és tömjénfa árasztott. Ám mielőtt ideérkeztünk, a karavánnak számos kalandja akadt; ezek közül az egyik különösen elevenen él emlékezetemben.
A szárazföld belseje felé vonulva füves térségen haladtunk át, a föld szinte csupasz volt, a pusztaság átka lebegett fölötte. Eltakart arccal ültünk a tevéken, olyan nagy volt a hőség.
Hirtelen sárgásszürke porfal nőtt ki a földből. Körülbelül ötven, tevés, szikár alak – arcvonásaik kemények voltak, bozontos szemöldökük alatt villogott a szemük – közeledett felénk a fürge állatok hátán, és félkörbe zárta karavánunkat. Thaborasz a fülembe sziszegte, hogy őrizzem meg nyugalmamat, mintha ennek a találkozásnak a kimenetele tőlem függne. „Béke veletek!” kiáltotta a tevén ügetők vezetőjének, és kezét köszönésképpen szíve, szája és homloka fölé emelte.
„Neked is üdv és áldás”, felelte a férfi, egy fiatal harcos, akinek szemhéja sötétzöldre volt festve. Mindketten szinte kimeríthetetlenek voltak a kölcsönös udvariaskodásban. Ezután a sivatagi törzsfőnök értésünkre adta, hogy karavánunk kövesse őt a törzse által lakott oázisba, ahol nyugalmat és vizet találunk.
Naplementekor elérekeztünk a pálmaligethez. Ránk köszöntött Leila, az arabok csillagfényes éjszakája. Az isteni csillagzatok sohasem látott tisztaságban ragyogtak magasan fenn az indigókék égboltozaton. Nemsokára számos, teveürülékből rakott tábortűz lobbant fel. Fiatal lányok valami sárga kotyvalékban félig víz volt, félig tevehúgy – mosták a hajukat, és juhvajjal zsírozták be; amint hallottam, jó szernek tartották a tetvek ellen. Öreg emberek járkáltak fel-alá, míg a fiatalabbak az állatokról gondoskodtak és tömjént szórtak a lángok közé, úgyhogy nemsokára a legnemesebb illatok lengtek körül.
Thaborasz intésére körben lekuporodtunk az arabokkal, akik a Benu Bekr törzshöz tartoztak. Elbeszéltük, ahogy ez illett, honnan származtunk, hol a hazánk, és elmondtuk, milyen indokok vezéreltek ide bennünket. Szó szót követett, most a sivatag lakói kezdtek el dicsekedni származásukkal, számot adtak tetteikről, viszályaikról és harcaikról. Később, mikor a datolyaborral töltött hasas korsó körbejárt, csatadalokat énekeltek, dicsérték harci erejüket és tevéik gyorsaságát.
Végre, előttem végtelennek tűnő idő múltán, megkezdődött az óvatos alkudozás. A Benu Bekr törzs nem rabol – világosított fel vezetőjük, és bortól villogó szemével jelentőségteljesen nézett ránk. Láttam, hogy Thaboraszt, aki egyébként nem látszott éppen kényeskedőnek, elönti a verejték. Az a helyzet, jelentette ki a sivatag fia, hogy ez a tartomány az övék, és ezért jogukban áll az átutazókat megvámolni. Tanácskozott a törzs véneivel, és öt tevében vagy ötven aranyban állapította meg az árat.
Thaborasz elborzadva csapta össze két kezét. Esküdözött a holdra és valamennyi csillagistenségre, hogy nincs arany a birtokában, hogy kereskedelmi útján eddig csak kevés ezüstöt szerzett, no meg néhány csereárut., ez igaz, de végül is élnie kell, és embereit élelmeznie. „Hát nem látod, hogy karavánunk kicsiny és felszerelése hiányos?”, kiáltotta.
A feltűnést kerülve széjjelnéztem. Legalább száz férfi szoros gyűrűje vett bennünket körül, nyugodtan várakozva. Végül is ketten felálltak közülük, és átkutatták tevéink rakományát. Thaborasz elcsendesedett, fájdalma egészen lesújtotta. Az öregemberek visszatértek, és beszámoltak a vezetőnek arról, amit láttak. Egyre hangosabbak lettek, és Thaborasz hirtelen hajlandónak nyilatkozott negyven ezüstpénz és tíz báránybőr átadására.
Végtelen megkönnyebbülésemre ezt az árat – bár az arabok ötvenre emelték az ezüstök számát – elfogadták a sivatag lakói. A korsók most már mind gyorsabban jártak körbe, úgyhogy a hangulat egyre féktelenebbé vált. Néhány arab fából készült, fuvolára emlékeztető zeneszerszámot hozott elő sátrából, és játszani kezdett. A többiek folyton gyorsuló ritmusban tapsoltak erre a zenére, miközben lányok és fiatal férfiak léptek a körbe, és táncolni kezdtek.
Mozgásuk eleinte olyan volt, mint buja macskáké, mikor éppen elhagyják meleg vackukat, de azután kitágult a pupillájuk, forgásuk mind oldottabb lett, hevesebb, eksztátikusabb. „Bamba-du, bamba-du!”, kiáltoztak a nézők. Szemük égett, és a ritmikus taps fokozódott. A férfiak tánca nemsokára egyre sürgetőbb, egyre sóvárgóbb lett, a lányok viszont még semmiféle hajlandóságot sem mutattak arra, hogy alávessék magukat a szerelemnek. De azután ők is átforrósodtak. Hogy a férfiakat izgassák, letépték felsőruhájukat testükről. „Bamba-du, bamba-du!”, hörögték a nézők. Erős izzadtságszag marta orromat. A lányok sötét melle minden mozdulatnál fel-alá hullámzott. A táncosok árnya és valóságos alakjuk kusza képben olvadt össze, és felkavarta érzékeimet. Egy lány úgy mozgatta testét, mintha a hasában eleven kígyók volnának, és csábító pillantásokat lövellt felém.Thaborasz figyelmeztetően rángatta meg kabátom ujját, így hát felemelkedtem, és elosontam, hogy a pálmák alatt, a tevék között nyugovóra térjek. Az utolsó kép, amelyet magammal vittem, a holdpapé volt, aki egy hatalmas phallosz alakú sötét kővel a táncosok közé ugrott; a nézők tetszésnyilvánítása közben a felvisító lányok hasához és melléhez szorította ereklyéjét.

 

Mariabát, Sába országának fővárosát legalább harmincezer ember lakta. A föld olyan termékeny volt, hogy az ország lakói kétszer vetettek és kétszer arattak. Az előkelők a legnemesebb telivér paripákat tartották méneseikben; a lovakat az ország belsejében a katabánok és a hadramauták tenyésztették. Mariaba tehát gazdag városnak látszott az igen szép országban. És az egész helységet mégis csak egyetlen, világos kígyóként gyűrűző alacsony vályogfal vette körül.
Sába országa a föníciai hajók révén, amelyek a Vörös-tengeren át jutottak el a tömjénországokba, bizonyos mértékig perzsa befolyás alá került, így Ophar királynak és Afrit királynénak azért, hogy a hódítók megkíméljék őket, évente önkéntes hadisarcot kellett lerónia: kétszáz arab telivért, ugyanannyi tevét és sok hajórakomány tömjént. Ezzel szemben a perzsáknak nem voltak váraik és postaállomásaik. Az egyedüli katonák, akiket láttam, a király jól táplált palotaőrei voltak, mintegy háromszázan, és a városi közigazgatás poroszlói. De azt is hallottam, hogy a föníciai hajók éppen mostanában rakomány nélkül vitorláztak el észak felé, kivéve azokat, amelyek a rakományt megfizették, mert a föld minden országában fújdogáló szél szárnyán időközben megérkezett a hír, hogy a makedónok háborút indítottak a perzsák ellen. A király tanácsadói és hivatalnokai éppen ezért sajnálkozva emelték a magasba kezüket, és a föníciaiaknak locsogtak valamit a rossz termésről és a nehéz pénzügyi helyzetről, amely ezúttal lehetetlenné teszi számukra, hogy adófizetési kötelezettségüknek eleget tegyenek. Ami az uralkodót illeti, azt hallottam, hogy szinte sohasem hagyja el palotáját. Aki a királlyal beszélni akart, annak előbb kihallgatást kellett kérnie, és egészen bizonytalan volt, hogy teljesítik-e kérését. A király legidősebb tanácsadóját, Ciebalt tartották a háttérben meghúzódó, titkos hatalmasságnak.
Így álltak tehát a dolgok, amikor Mariabába érkeztünk. Thaborasz elégedettnek látszott. A különböző sivatagi törzsek rablásnak beillő zsarolása ellenére áruinak eladásakor szép nyereségre tett szert, úgyhogy egy kis hajórakományra való tömjént tudott vásárolni. A tengeren át Gerrhába akart visszatérni, hogy a felét ott, másik felét Teredonban adja el.
Déltájban a parázsló égboltozat leírhatatlan forróságot árasztott, de mi egy fogadóban rendeztünk vidám búcsúünnepséget. Valamilyen ügyes festő a szoba gipszfalait tarka rajzokkal díszítette, könnyű öltözékű lányokkal és borozgató férfiakkal, akiknek holdas homlokát bikaszarvak ékesítették, és akikre most poharainkat emeltük.
A következő reggelen egyedül maradtam. A fejem fájt és homlokomra, tarkómra hűs vizet csorgattam. Ideje volt, hogy jövőmre gondoljak. Az ország gazdag volt, és ahol jólét uralkodik, ott kell hogy betegek is legyenek, mert az elkényeztetett gazdag hamarább átadja magát a szenvedésnek, mint a megedződött szegényember. Ezért hát ott-tartózkodásom első napjaiban keresztül-kasul jártam az utakat és utcákat; varázslók, démonűzők és orvosok után kutattam. Amit megtudtam, kiábrándító volt. A babiloni városokkal ellentétben, itt Szín és Almaka papjai uralkodtak. Sem varázslókat, sem démonűzőket nem tűrtek meg Mariabában. A betegek csak a holdistenségek bölcseihez fordulhattak tanácsért, a haldoklók hozzátartozói csak tőlük kaptak vigaszt. Valódi gyógyítók, akik a király udvari orvosának címét viselték, csak hárman voltak. A sábaiak közlései szerint régebben hét volt a számuk, de ez azután egyre csökkent. Hogy miért, ezt hamarosan megtudtam. Akit éltet az a remény, hogy munkát talál, muzsikaszó nélkül is tud táncolni – gondoltam magamban, és még megmaradt pénzemen új ruhákat vásároltam. Előkelően kiruházkodtam, s elmentem a legjobb mariabai orvoshoz, a szolgának megmondtam nevemet, és – annak tudatában, hogy az önérzet sohasem árthat – felszólítottam, jelentsen be urának azonnal, bár nem betegként jövök hozzá.
Tévedtem volna? A szélütött orvos, aki elé vezettek, valóban ijedten nézett rám? De azután mindjárt megkönnyebbülten fellélegzett és remegő ujjaival végigszántott homlokán, amikor ittlétem okát megmagyaráztam és elmondtam, hogy a gyógyításban jártas ember vagyok, akár ő, és szívesen segédkeznék neki. Kénsárga, most vörösen erezett arcán reszketett a háj. „Nagyon sietek”, mondta az orvos, „és ahhoz, hogy téged magamhoz vehesselek, a palota hozzájárulásáért kellene folyamodnom, ami ez idő szerint nem látszik ajánlatosnak, mert a holdistenség ünnepe után – úgy, mint minden évben – egy udvari orvost rendelnek a palotába, és akkor az én nevem is felmerülhet.” Hogy miért félt attól, hogy a palotába hívhatják, nem árulta el.
A második orvosnál hasonlóképpen jártam. „Ugye nem a királynétól jössz, és nem hozzá hívsz?”, kérdezte a tudós oldalt hajtott fejjel, mint az egér, mikor látja, hogy a sólyom elrepül fölötte. „Ha valóban Babilon országából való és a gyógyításban jártas ember vagy, amint állítod, akkor azt tanácsolom neked, menj el személyesen a palotába, és mutatkozz be ott. Az idei holdünnepség elmúltával talán majd rád gondol a királyné, mert egyszer egy évben valamelyik udvari orvost elhívják hozzá.” Hamis vigyorgás jelent meg az arcán. Többet ettől az embertől sem tudtam meg, mert már hívta is a szolgát, és ráparancsolt, hogy mutassa meg nekem a királyi palotához vezető utat.
Természetesen nem mentem oda, mert az orvosok viselkedése és nyilvánvaló rettegése különösnek tűnt fel előttem. Ehelyett kifaggattam fogadóm gazdaasszonyát, a kecses, harminc év körüli asszonykát, aki jó szívvel volt irántam. Elhasznált, öreg férje volt, örökké zsörtölődő, aki ivott, és semmivel sem törődött. Ez a temperamentumos asszony legszebb szobáját adta nekem, nem kért érte bért, és sokszor éjszaka is felkeresett, hogy – mint mondta – utánanézzen a dolgoknak, és érdeklődjék, nem szenvedek-e valamiben hiányt. Kissé elvirult, őszibarackszínű arca volt, szeme ferde vágású és sötét. Erős, fehér fogaival néha megharapott, mikor karjaimba omlott és csókolgattuk egymást, hiszen fiatal voltam és Teredon óta kedvemet leltem a szépasszonyokban.
Ezen az éjszakán aggódva csóválta a fejét, kibontakozott ölelésemből, és azt mondta: „Amennyire én tudom, Afrit királynétól aligha várható valami jó. Talán a tekintetében ül a gonosz, vagy a démonok jelét viseli a homlokán, mert amikor nagy néha – a királlyal ellentétben – mégis megmutatja magát, és elvegyül a nép közé, arcát arany álarc fedi. Ezért azt tanácsolom neked, Tamatam, sohase menj el hozzá a palotába, hanem maradj itt nálam, ahol jó dolgod van.”
Mint sok asszony, akinek nálánál fiatalabb szeretője van, megpróbált kalitkában tartani, mint valami énekesmadarat. Sajnos, ez nem felelt meg ízlésemnek. Elhatároztam, hogy a harmadik orvost is felkeresem, és azon törtem a fejem, hogyan adjam elő neki ajánlatomat.
Közben megfigyeltem valamit: Mariabában aránylag igen sok volt a nyomorék gyermek, akik koldultak, és nyomorúságuk fitogtatásával majdnem annyit kerestek, mint a gyakorlott kézműves. A városban kegyetlen emberek szörnyű mesterséget folytattak. Rabszolgák gyermekeit a legzsengébb korban összevásárolták, sötét kamrákba zárták őket, míg a szerencsétlenek megvakultak, vagy pedig összetörték a gyermekek tagjait, és gondjuk volt rá, hogy rosszul forrjanak össze, s így később szánalmat keltsenek.
Egyszer egy síró fiúcskára leltem, akinek törött alsó lábszára tompa szögben forrt össze. A gyermek elmondta nekem, hogy ura, akinek az összekoldult adományokat le kellett adnia, váratlanul meghalt, és ő sorstársnőjével, egy vak kislánnyal együtt elszökött. Ezzel a nagy szemű kisfiúval, aki a vak lányt kézen fogva vezette, felkerekedtem és elmentem Kasszionhoz, a harmadik orvoshoz, aki ugyancsak a király szolgálatában állt.
Kasszion úgy viselte pofaszakállát, mint valami ápolt, fodros gallért. Fáradt arcából mélyen ülő szemek tekintettek rám. Kicsi volt, sovány, és olyan embernek látszott, akinek mindentől elment az étvágya. Mikor a gyermekeket meglátta, szemei megteltek könnyel, és azt mondta: „Tudom, hogy sok bánat és nyomorúság sújtja éppen az ártatlanokat. De ami egyszer megtörtént, azon már senki sem változtathat. Az egyiket korábban éri a szerencsétlenség, a másikat később. Ki tudja, mit tartogat a sors még a számomra is?”
„De módodban áll változtatni az ő sorsukon.”
Az orvos felszárította könnyeit, és így szólt: „Igazad van, bár nem tudom, miért éppen engem kerestél fel ezzel. Rendben van, a házam nagy, és nem vagyok szegény. Az istenek talán elengedik bűnhődésem egy részét, vagy pedig leveszik vállaimról az egykor biztosan rám háruló szörnyűséget, ha ezeknek itt fedelet adok, és gondoskodom róluk.” Úgy látszott, hogy ennél a gondolatnál melegség hatja át a szívét, mert arca hirtelen visszanyerte színét, és szeme felragyogott.
Így beszélt Kasszion, és ezzel megmutatta, hogy vannak gazdagok is, akik nemcsak magukra gondolnak, és néha jótettekre képesek. Nem siettem azzal, hogy tervemet előadjam, szakmai dolgokról beszélgettem vele, és megállapíthattam, hogy a sábaiak nem sokat tudnak arról, hogyan kell az orvosi késsel bánni, így szóltam hát Kasszionhoz: „Azért jöttem, hogy felajánljam neked segítségemet a gyógyításban jártas emberként. Hogy lásd, milyen értéket jelenthetek számodra a jövőben a királyi család kezelésében, ezen a gyermeken szemed láttára elvégzek egy műtétet, és lábát helyrehozom úgy, hogy egészséges ember módjára ismét járni tudjon.”
Kasszion rám nézett, és végigsimította szakállát. „Szavaid reményt keltenek bennem” – szólalt meg kis idő múltán. „Ha neked sikerül az, amihez az én ügyességem és hitem nem elegendő, akkor talán visszavonulhatok hivatásomtól, és magam helyett téged jegyeztetlek be udvari orvosként a palotában, mert ujjaim az utóbbi időben reszketőssé váltak.” Egészen izgatott lett, megveregette a gyermekek orcáit, gyümölcsöt és édességeket tálaltatott eléjük, és azután egy rabnővel elvezettette őket, hogy megmosakodjanak, és friss ruhákat kapjanak.
Mialatt én megtettem előkészületeimet, Kasszion elfüggönyözte az ajtót, és azt az utasítást adta a személyzetnek, hogy senkit se eresszenek be a házba. A gyermekek a kertben játszadoztak. A fiú mindenről, amit csak látott, beszámolt a lánynak. Hasán feküdt és a mesterséges tóba ide-oda úszkáló halacskákat figyelte. Néha a felszínre emelkedtek, és azok után a kenyérmorzsák után kapkodtak, melyeket a fiú a vízbe dobált. Míg elmondtam a fiúnak, hogy mi a szándékom, szeme bizalommal telve tekintett rám.
„Színre és Almakára fogadom” – felelte rögtön – „nem akarok többé koldulni, hanem nagy és erős lenni, hogy segíthessek ennek itt, aki olyan nekem, mintha a testvérem lenne.”
Az ezután következő műtétet csak röviden vázolom. Kasszion egy fakalapáccsal akarta elkábítani a fiút, hogy nyugodtan feküdjön. Még sohasem alkalmazta a mák nedvét, és most a legnagyobb érdeklődéssel figyelte munkámat. Három gömbfa segítségével eltörtem az alsó lábszárat, közvetlenül az elnyomorodottság fölött, a bőrt és a szövetrészeket nyugodt, biztos metszésekkel szétválasztottam úgy, hogy csak kismértékű vérzést idéztem elő, majd szögletes ezüstvillákkal felemeltem az izmokat, és a törés fölött félretoltam őket, míg Kasszion asszisztált nekem; további kampókkal megnyitottam a sebet, és a sípcsontot félig feltártam. A legnagyobb nehézséget a régi törés helyének megnyitása és a csontvégződések helyes összeillesztése jelentette. Fűrészelnem kellett, és vigyáznom, hogy a csonthártyát meg ne sértsem. Később egy árral négy kis lyukat fúrtam. Minthogy a törés közel volt az ízülethez és a sípcsont olyan vékony volt, mint valami csirkecsont, nem mertem megszögelni, hanem vékony ezüstdróttal kötöztem össze a tört részeket. Az izom- és szövetdarabok összeillesztése a szokásos módon történt, ahogy azt Szetif vezetésével az áldozati állatokon ötvennél is több esetben gyakoroltam.
Feltettük az utolsó kötést, utána pedig Kasszion megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben kezével végigsimította homlokát. „Ó, Istenek”, suttogta, „jutalmazzátok meg ezt a férfit, aki éppen olyan ember, akárcsak én, hadd érjen jó véget az, amit cselekedett. Gátoljátok meg a seb üszkösödését, amely egyébként minden második, késsel műtött embernél bekövetkezik.”
Úgy látszik, hogy a hold istenei, akikhez Sába népe imádkozott, meghallgatták az orvos fohászát, mert a seb nem gyulladt be, hanem igen szépen gyógyult. Négy hét múlva a fiú már botorkált az általam készített mankókon. A csont egyenesen forrt össze; igaz, hogy ez a lába rövidebb lett, mint az egészséges, de ezt járás közben alig lehetett észrevenni. A fiú túláradó szavakkal mondott nekem köszönetet.
Közben elhagytam a fogadót, és Kasszionhoz költöztem. A fogadósné valósággal krokodilkönnyeket hullatott, amikor búcsút vett tőlem. Biztosítottam őt hűségemről és arról, hogy időnként felkeresem. Karjával átölelte nyakamat, cirógatott, csókolgatott, és ezt suttogta: „Almakára esküszöm, nem fogom kiadni a szobádat, inkább maradjon lakatlanul, hogy bármikor rendelkezésünkre álljon. És minden este lesni fogom, hogy jössz-e, barátom, mert szeretem kék szemedet, nevetésedet és erős karodat. Ölelj magadhoz, míg megingok, és azt is elfelejtem, hol vagyok. Repülj velem a csillagokig, Tamatam!” Közben úgy hajlongott és vonaglott, mint a leggyakorlottabb szajha, így hát nem volt mit tennem, meg kellett ajándékoznom őt azzal, amire vágyakozott.
Az igazat megvallva eleinte kevés munkám akadt Kasszion mellett, mert a magas tisztségek viselői, a hivatalnokok és katonák nem bíztak a királyi orvosokban. Általában csak olyan betegek kerestek fel bennünket, akiknek állapota reménytelen volt: felpuffadt hasú férfiak, akiknél bélelzáródás lépett fel, és akik fájdalmukban hangosan kiáltoztak, folytonosan böfögő és közben sárgászöld epét hányó asszonyok, mindkét nembeli öregek, akiket valami láthatatlan csapás ért, mert fél oldalukra megbénultak, végtagjaik kihűltek, szájuk pedig elferdült. Egy magas rangú adótisztviselő füléből vérrel kevert genny freccsent, alighogy halántékát könnyedén megnyomtam. Az egyik palotában szolgáló asszony teste forró volt és sárga. Úgy izzott, mintha belülről égne; és valóban, az a titokzatos betegség, amely hatalmába kerítette, teljesen kiszárította úgy, hogy a lélegzete is kihagyott, hiába fektettem naponta háromszor is meleg vízbe. Egy palotaőrnek kő volt a hólyagjában. Nem tudott vizelni, és minden kísérletnél úgy üvöltött, mintha nyársra húznák. Szetifet csak egyszer láttam, hogy ilyen követ távolított el, mert ez a műtét igen nehéz volt, és tíz kísérlet közül legfeljebb ha egy járt sikerrel. Mégis megkockáztattam, kioperáltam a zöldesszürke, csillag alakú és éles szélű követ, de közben megsértettem a hólyagvezetéket, úgyhogy a szerencsétlen ember nagy kínok között meghalt. Egy katonának, aki részegségében lezuhant a fal tetejéről és betörte a koponyáját, kiszedtem sérült csontját és helyére üres sínt illesztettem. Ez az ember túlélte a műtétet, bár értelme megzavarodott. Felgyógyulása után mindenféle zagyvaságot fecsegett össze, s már nem volt alkalmas palotai szolgálatra. Sikeremnek mégis híre kelt, és Kasszion nevével kapcsolatban egyszerre mindenfelé emlegették. Az orvost ez nagyon felizgatta, mert jelentkezett Ciebalnál, a király tanácsadójánál, és jelentette neki, hogy a műtét nem az ő érdeme, hanem kizárólag az enyém. Egyidejűleg utódját dicsérte bennem. Ő maga, mint mondotta, visszalép a királyi orvos hivatalától, és a jövőben csak saját testi bajaival akar törődni, felkészülve a tisztes elmúlásra. A felbőszült Kasszion szerint Ciebal ezt a nyilatkozatot nevetve fogadta. Azt mondta, hogy amit az ember kíván magának, az rendszerint be is következik. Kasszion tehát mutasson be áldozatot a templomokban, és készüljön fel a halálra.
Ez után a fölösleges látogatás után az orvos egy ideig nagyon levert volt. Dörmögését az egész házban hallani lehetett. Teljesen indokolatlanul hirtelen haragra gerjedt, összehúzta a szemöldökét, elnáspángolta a rabszolgákat, és teljesen értelmetlen parancsokat üvöltözött. Nekem azt mondta: „Miért nem gyógyítasz meg? Éjszakáról éjszakára ébren fekszem, nem tudok elaludni. Gyomrom olyan érzékeny, hogy csak egészen könnyű ételeket és forró kotyvalékokat tudok magamhoz venni.”
Az orvos részére altató italt kevertem és átkaroltam a vállát. „Miért gyötröd magad azzal, hogy a holdünnepség után a palotába hívatnak?”
„Hát ez az, látod, minden csak körbeforog.” Lefeküdt, kabátja csücskét a szemére húzta, és oldalára fordult. Ez volt az egyetlen, homályos válasz, amelyet kérdésemre adott.

Az istenek tiszteletére rendezett ünnepséget újholdkor tartották, abban a hónapban, amely a tavaszi viharokat követi, és amelyet a babiloniak Tebétunak neveznek, a makedónok Loiosznak, az egyiptomiak Payninak, az athéniak Múnikhiónnak, a thesszáliak Homoloiosznak, az aitóliaiak Hippodromiosznak, a dórok Panemosznak, a milétoszi emberek Lénaiának, a délosziak pedig Artemisziosznak, Sába papjai ugyanis azt tanítják, hogy egyszer egy évben – újholdkor – az istenek elhagyják égi lakhelyüket, leereszkednek a földre, és emberi alakban elvegyülnek a nép közé. Éppen a vetés utáni időszak volt. A holdünnepséget a féktelenség hete előzte meg, alkalmas a nemzésre, ahogy a föld is befogadta már a magot. A legnagyobb szabadosságot is megengedték, az asszonyok néha vadidegen férfiaknak adták oda magukat, és a férfiak ismeretlen asszonyokban lelték örömüket. Nem szórja-e szét a szél is tetszés szerint a vetőmagot?
Az első nap ünnepi menete, amely a paráználkodást bevezette, az egész városon átvonult. Tizenkét pap vitte maga előtt a megszentelt képet, amely egy aranyozott hajót ábrázolt, benne az ezüst hold félbevágott darabjaival, amelyek egy szerkezet révén eltávolodtak egymástól, azután ismét egymásba kapcsolódtak, mintegy jelképezve a holdisten és a holdistennő egyesülését.
A menet élén papok haladtak, akik a tömeget szétoszlatták. Mögöttük többen szaladtak és füstölőedényeket, meg fáklyákat lóbáltak; Fehér, arannyal hímzett köntösű papnők követték őket. Virággal teli kosarakat hoztak, és a színpompás, ragyogó szirmokat széjjelszórták a levegőbe. Ezek a virágok a füstölőedények párájával elvegyülve valami kábító illatot árasztottak. Sok néző a magával hozott italtól lerészegedett, ezért az utcákon és tereken, mindenütt, ahol az ünnepi menet elvonult, leírhatatlan lárma tombolt, miközben a hold papnői és papjai körültáncolták az isteni kocsit és zeneszerszámok hangjára ájtatosságuk eksztázissá fokozódott. Egy papnak, aki felsőruháit letépte testéről, izmai úgy megfeszültek, mintha drótból volnának. Vad litániát énekelt, mellét verte, és a kezén járt. Mások állatmaszkot borítottak a fejükre, és félig vakon ugrándoztak ide-oda.
Az ünnepség napnyugtakor kezdődött. Az éjszaka hamar beköszöntött, és mivel a fáklyafény eltorzította a leírhatatlan képet, az egész hirtelen olyan kísértetiesnek tűnt, mintha álmodtam volna. Az emberek lassanként őrjöngeni kezdtek. Rángatóztak, ugrándoztak, néhányan a földre zuhantak, és kifordult a szemük.
A királyi palota előtt a mesteremberek fából készült emelvényt állítottak fel; rajta Ophar király és Afrit királyné bíborral bevont trónszéke állt. Itt, ahol két szökőkútból ingyen bor lövellt, megállt a menet. Ophar király – nőies külsejű, harmincöt év körüli férfi – és a pompás termetű Afrit királyné, akinek arcát arany álarc rejtette, felkeltek trónusukról. Áthaladtak az előttük készséggel megnyíló úton egészen a szent hajóig, és megcsókolták a két félholdat. A királyné olyan tengerzöld, smaragdokkal teleszórt ruhát viselt, mely leért egészen a bokájáig, de szabadon hagyta csodálatos karjait és vállait. Bőrét behintette aranyporral. Mozdulatainak kecses hajlékonysága, párosulva az arany arc mozdulatlanságával, különös feszültséget keltett bennem, úgyhogy egyszerre borzongás járt át, és nem tudtam levenni róla tekintetemet.
A király és királyné most újra leültek trónusukra. „Afrit! Afrit!” üvöltötte a tömeg. „Mutasd meg nekünk arcodat, hogy isteni szépségedben gyönyörködhessünk!” De ekkorra már két sor katonaság nyomult előre. Felemelték pajzsukat, és visszatartották a tolongó tömeget. Ophar király kezével búcsút intett. A papok megragadták a szent képet, és ismét elindultak.
A menet tovább haladt, visszafelé Szín főtemplomához. Megfordultam, és a királyi palota irányában foltyattam utamat, míg a tömeg lassanként távolodott és zajongása mindjobban elhalkult. Itt-ott részegek hevertek a földön, mellettük eldobált korsók. A bokrok megzörrentek. Mormoló hangokat hallottam és szerelmes dadogást. A bor könnyű mámorral töltött el. Vajon hol van most a királyné? Azt beszélték, hogy az uralkodópárnak nincs gyermeke. A park kerítésének kihegyezett karói előtt az olajlámpások ferde sugárral világították be az éjszakát. Itt ismét visszafordultam. Hirtelen női alakot pillantottam meg a kerítés túlsó részén és megszólítottam. „Jöjj közelebb”, csalogattam, „hogy kinyújtott kezemmel megérinthesselek.”
„Csak, ha elárulod, hogy ez mire jó.” A hang sötét színezetű volt. Az odaát levő alak egyszerre olyan végtelenül ismerősnek tűnt, mintha nemrég láttam volna. A szívem a bordáimat verte. „Ki vagy te?”
„Nevem Tamatam, orvos vagyok, Kasszion segédje.”
„Az udvari orvos segédje?”
„Igen”, feleltem. Hangom visszanyerte biztonságát, „És te vagy a királyné. Bár az imént láttalak először, azonnal felismertelek.”
„Ha én lennék a királyné, legjobban tennéd, ha mindjárt elszaladnál.”
„Ma szaladjak el, ezen az álomszerű éjszakán? Nincs-e minden megengedve a holdünnepség idején?” A nő a sötétben közelebb jött, és a fakarók között megragadtam a kezét. Ujjai nyugtalanul rándultak össze tenyeremben. „Az arany álarcot levetetted. Sajnos, túlságosan sötét van ahhoz, hogy arcodat megismerjem és szépségednek örülni tudjak.”
Most nevetett először. „Bizonyára ittál, és egészen másként látod a világot, mint amilyen.”
Lenyűgöző érzés volt. A kerítéskarók között gyorsan megcsókoltam a csuklóját és azután minden egyes ujját. Ő megérintette arcomat; kéjes borzongás futott végig rajtam.
„A nevetésed elbűvölő. Remélem, hogy csókjaimmal nem sértem meg a királynét.”
„Nem mondta-e, hogy a holdünnepség idején minden megengedhető?”
„Hátrálj egy kissé balra, oda, ahol a lámpa ég, akkor láthatjuk egymást”, sürgettem, várakozással eltelve.
Nevetése csiklandozta a fülemet. „Nagyon heves vagy és idegen minálunk. Nem látod, hogy nem viselek álarcot? A királyné arca veszélyes.” Fülelt, és ujjai megfeszültek a kezemben.
„Akkor legalább hagyd, hogy érezzem az arcod”, suttogtam. „Miért vagy ilyen félénk? Néhány részegen kívül nincs itt a közelben senki.” Elengedtem a kezét. Egy szálka ekkor felhasította bőrömet, de mégis megérinthettem a vállát, és gyöngéden tapogatóztam felfelé a nyakán egészen az arcáig. „Milyen meleg és tiszta a bőröd! Vonásaid elefántcsontból faragott istennőre emlékeztetnek. Szemed nagy, orrod könnyedén hajlott, cimpái finoman íveltek. Füleid kicsiny kagylók...” Arca lassan a fából készült karók felé hajlott. A résen át megcsókoltam az arcát, és éreztem, hogyan engedi át magát nekem; a szájával felém tapogatódzott.
Örök időkig így tudtam volna maradni. Ő azonban hirtelen elvált tőlem, és ellökött magától. „Mi történt?” suttogtam.
„Az őrség. A katonák ma lusták, különben már rég ideértek volna.” Hallgatóztam, és meghallottam a vasak csörgését és csoszogó léptek neszét. Egy férfi mély hangon dörmögött valamit, egy másik meg halkan nevetett.
„Élj boldogul”, suttogta a nő.
„Semmi élj boldogul”, kiáltottam fojtott hangon. „Úgy csaptál le az életemre, mint a villám. Most az istenek elé lépek és követelni fogom: adjátok meg nekem, amiről álmodtam.”
Még egyszer, utoljára hatolt el hozzám a hangja. „Az istenek ezt az álmot igen hamar kiűzik belőled.”
Ilyen gyorsan nem engedtem magam elbátortalanítani. „El fogok menni a palotába, akkor is, ha magához Ciebalhoz, a király tanácsadójához kellene fordulnom kérésemmel. Legközelebb nem elégszem meg egy futó érintés alamizsnájával, értesz engem?” Kuncogtam és Ophar királyra gondoltam. Miért ne lehetne az uralkodót is felszarvazni, mikor az egész nép szemmel láthatólag házasságtöréssel foglalkozik?
Egész éjszaka hallottam az asszonyok rikácsolását. A férfiak úgy nyerítettek, mint a felgerjedt csődörök. Sok asszony szemelt ki magának ezen az éjszakán és a következőkön is. Fogadóbeli gazdaasszonyom elől valósággal menekülnöm kellett, mert azután, hogy a királyné márványszoborra emlékeztető szépségét megéreztem, a fogadósné gyöngédsége nem jelentett számomra többet futólag odavetett csóknál. Amit elképzeltem és reméltem, olyan végtelenül értékes volt a számomra, hogy nem akartam holmi közönséges, hazug szerelem érintésével összetörni. Gondol-e rám Afrit királyné? Hívatni fog-e?
Míg várakoztam, egyik nap követte a másikat, és nem jött küldönc, hogy az arany álarc elé vezessen. Hét éjszakán át tartott az ünnepség és hét napig alig dolgozott valaki Mariabában. Napközben a gyerekek foglalták el az utcát, miközben a felnőttek mámorukat aludtak ki, és gyűjtötték erejüket a következő éjszakára.
A nyolcadik reggelen azonban, mikor Szín és Almaka papjai és papnői a templomok kapuit egy pihenőnapra bezárták, rabszolgák előkelő kettős gyaloghintót hoztak be az udvarunkba, és óvatosan letették a földre. Kasszion elsápadt, s reszkető kezeit összecsapta a feje fölött. „Ó, istenek, hát tönkre akartok tenni? Miért nem távozik tőlem a méregpohár, miért éppen nekem nyújtják át?”
A palotabeli férfi mélyen meghajolt és így szólt: „Ciebal, akinek bölcsessége közszájon forog, megbízott, hogy elhívjam azt, aki után az uralkodópár ezúttal kívánkozik.”
Kasszion levegő után kapkodott. Kereste a szavakat, ezért kisegítettem. „Köszönjük a megtiszteltetést, mely felhívásod folytán házunkat éri. Amint látod, ketten vagyunk. Kinek szól látogatásod?”
A küldönc mosolygott. „Tamatam az, akiről a katonák beszélnek, és akit a királyi kegy látni kíván.”
Kasszion valamit krákogott, amit nem értettem. Egyre jobban reszketett, míg arca elvörösödött. Előrehajolt, mintha nem hallotta volna jól. A küldönc megismételte szavait, s úgy mosolygott, mint aki jól szórakozik. Az orvos valami üvöltésfélét hallatott, és örömében ugrándozva táncolta körül az udvart. „Hallottátok ezt!”, kiáltozta. „Nem, nem, én bizonyára nem fogok ellentmondani, kettőnk közül Tamatam az ügyesebb. Menjen hát ő, ő tudja legjobban, hogyan lehet a beteg kedvére tenni.” Szeme ragyogott, és úgy veregette a vállamat, mint valami dobot, az öröm dobját.
Mosolyogva néztem utána, ő pedig a házba rohant, és megparancsolta a rabszolgáknak, hogy csomagolják össze holmimat. Így hát fogtam fonott kosaramat, és beszálltam a küldönc után a gyaloghintóba. A küldönc tapsolt, a rabszolgák felemelték a járművet, és nekiiramodtak.
Dombnak felfelé mentünk, és a hintóvivők nyomban lassítottak. Türelmetlenségemben kihajoltam, és felszólítottam őket, hogy fussanak gyorsabban. A királyi küldönc, aki szemben ült velem, elmosolyodott. „Sietsz?” kérdezte.
„Csodálkozol?” kérdeztem öntudatosan.
„Csodálkozom, mert Kasszion és azok az orvosok, akik előtted jártak a palotában, húzták az időt.”
„Valószínűleg volt rá okuk.” Ha elődeimnek olyan kevés tapasztalatuk volt az orvoslásban, mint Kasszionnak, akkor elég egyszerű a magyarázat.
„Bizonyosan volt rá okuk.” A királyi követ figyelmesen nézett rám.
„És mi volt ez az ok?”
A küldönc elgondolkozva vakarta meg az állát, és behúzta a függönyt, mert a szél befújta a hintóvivők izzadtságának szagát.
„Mert mindegyik tudta, hogy elődjét sohasem látták viszont”, mondta jelentőségteljesen.

 

A palota egy kis park közepén állott. Elhaladtunk az embermagasságnál nagyobb, fölül kihegyezett karók mellett, amelyek az uralkodó lakhelyét a városon belül védelmezték. Festői elhelyezésű tavak partján rózsaszínű flamingók lépegettek. A bokrok közt félig elrejtve néhol füstölőedények hevertek a fűben. Kertészek azzal foglalatoskodtak, hogy nárdussal és tömjénnel töltsék meg őket. Sötét bőrű rabszolgák fából készült vízikerekeket hajtottak; az ezüstös nedűt a házak legfelső emeleteire és az öntözőárkokba emelték. A hintóvivők a palota széles lépcsőzete előtt álltak meg. Fogtam a kosárkámat, és kiszálltam a hintóból, s valami nyomasztó érzés nehezedett a mellemre.
Emlékeztem Dzsagon tanácsára, hogy sohase mutassak félelmet. Meg kellett birkóznom azzal, ami várt rám. A küldönc intett a katonáknak, akik megnyitották előttünk az ezüsttel kivert ébenfakaput.
Odabenn kellemes hűvösség fogadott. A termek magasak voltak és tágasak, a falakat cédrusfa borította. Mirrha kihűlt illata vett körül. Egy oszlopsor végén, elefántcsontlépcső előtt két testőr várt ránk. Felvezettek; balra fordulva, egy téglalap alakú szobába érkeztünk. A királyi küldönc meghajolt, s míg várakoztam, három rabszolganő lépett a színre. Borral és nedvdús, érett gyümölcsökkel kínáltak. Az elsőnek csaknem bronzszínű volt a bőre, a másik fekete volt, mint az éj, a harmadik pedig citromsárga. Mandulavágású szemével rám mosolygott. Készségesen tűrte, hogy meztelen vállát megérintsem, mikor a többiek kimentek a szobából. De a sárga színt nem ecsettel kenték rá; valódi volt.
Mikor Ciebal, a király tanácsadója és a mendemonda szerint a tulajdonképpeni régens megjelent, már egy serlegnyi bort kihörpintettem, és valamivel jobban éreztem magam. A küldönc talán csak hazug históriát tálalt elém, hogy nagyobb hatást gyakoroljon rám.
Ciebal nem volt sem magas, sem alacsony, de inkább szögletes, mint gömbölyded. Hangja elárulta, hogy megszokta az alattvalóinak való parancsolgatást. Lapos, igen széles orrcimpáiról a tekintet duzzadt, enyhén lógó alsó ajkára tévedt. Szeme többnyire rejtve maradt a félig lehunyt pillák árnyékában.
„Te idegen vagy”, búgta kegyesen Ciebal, miután meghajlással köszöntöttem, „és ugyebár, Babilonból való? Mondják, hogy az ottani papok a bölcsesség legmagasabb fokára jutottak el.” Egyúttal azt is tudni akarta, hogyan kormányozzák tartományainkat, és hogyan vélekednek a babiloniak a perzsák ellen indított makedón háborúról. Felsóhajtott, mintha bosszantaná, hogy a sábaiak olyan gondtalanul élnek. „Egy állam vezetőjének bölcsessége – mondotta –, ha jól ítélem meg, abban rejlik, hogy meg tudja-e állapítani, mi lehetséges és mi lehetetlen.”
Míg Ciebal kérdéseire válaszoltam, megpróbáltam arcvonásaiból valamilyen következtetésre jutni. Megfigyeltem, hogy beszéd közben felsőtestét folytonosan ide-oda himbálja. Ez a tanácsadó valójában olyan kígyóra emlékeztetett, amely telezabálta magát, és különös módon úgy tud mosolyogni, mint az ember. Testének gyors ide-oda himbálása álombaringató volt, úgyhogy a rámtörő álmosságot csak némi erőfeszítéssel tudtam lerázni magamról.
Egyszerre kijelentette, minden átmenet nélkül, hogy a király beteg. „Nem tudom, hogy gyógyíthatatlan-e ez a kór, de nyugtalanít. Megértesz engem?”
„A legalacsonyabb rangú is aggódik uráért, ha az megbetegszik, hiszen sorsa elválaszthatatlan az övétől.”
„Amit a király nevében elhatározok, az helyes”, erősítette meg szavaimat Ciebal. „Nyíltan akarok beszélni veled, orvos. Mielőtt a hatalomnak az elefántcsont pálcáját magamhoz ragadtam, pap voltam, mint sokan mások ebben a városban. Ma semmi sem történhetik Mariabában, amiről ne tudnék. A szálak az én kezembe futnak össze. A régi király elhalálozása után újat nevezhetnék ki, vagy akár saját magamat is azzá tehetném, ha...” Ciebal mosolya lágy volt, és szétterpesztette ujjait „...ha éppen nem állna fenn valami kellemetlen meglepetés lehetősége. Minek kockáztassak tehát, mikor mostani állásomban, Ophar király alatt amúgy is tetszésem szerint uralkodhatok!”
„Nagy bizalommal vagy irántam, uram”, mormoltam.
„Bizonyos vagyok benne, hogy sohasem fogsz visszaélni vele.” Éppen úgy azt is mondhatta volna, hogy sohasem kerülök abba a helyzetbe, hogy ezt megtehessem. A nehéz szempillák újra leereszkedtek, és tekintete elmerült.
„A királynénak is szüksége van segítségre?”
„Egyelőre hagyjuk ki őt a játékból.” Ciebal megnedvesítette lelógó alsó ajkát. „A király a szent betegségben szenved. Néha, különösen, ha déli szél fúj, a padlón hempereg, és a levegőben repülő szörnyeket lát. Aztán meg azt hiszi, hogy a kövek énekelnek, és nyitott szemmel rohan fel-alá, bár semmi sem hatol el a tudatáig. Gondolhatod, hogy ezért tartom őt állandóan bent a palotában.”
„Cselekedeted józanságra vall.” A hátam libabőrös lett. „A szent betegség...” A torkomat köszörültem. „Megpróbálkoztak már mások is a kezelésével?”
„Természetesen” mondta Ciebal barátságosan.
„Feltevésem szerint eredménytelenül.”
„Aaah, khkh, khkh!” A királyi tanácsadó köhögött és hátratámaszkodott a széken. „Te mondod.”
„Talán beszélhetnék ezekkel az emberekkel, hogy tapasztalataikból tanulhassak?”, tapogatóztam óvatosan tovább.
Keresztbe fonta a karját, és felsőtestének lengése egyre fokozódott. „Aligha hiszem, hogy tanácsot tudnának adni neked.” Hirtelen változtatott a témán, és most már Afrit királynéról kezdett beszélni. „A királyné hallott arról, hogy milyen ügyesen bánsz a késsel. Ő az, aki különösen nagy reményeket fűz hozzád.”
„A szent betegség nem gyógyítható késsel.”
„A királyné más bajban szenved.”
„Szerintem olyan jól érzi magát, mint a hal a vízben.”
„Ezt te honnan tudod?”
„Téves lenne a következtetésem?” Az ajkamba haraptam. „Láttam őt a holdünnepség alkalmával.”
Ciebal a fejét rázta. „Az arany álarcát láttad. Majd látni fogod őt olyannak, amilyen valójában.”
„Mennél előbb láthatnám a királynét, annál jobb lenne.”
„Tetszik nekem a te heves türelmetlenséged”, mondta Ciebal. „Nagy rokonszenvet érzek az ilyen fajta emberek iránt, amilyen te vagy! Most ki fogom jelöltetni a szobádat.” Kihúzta magát, hogy tapsra lendítse a kezét.
„Még csak egy pillanatra”, vágtam közbe. „Egy kérdésem van, uram, és remélem, felelni fogsz rá.” Majomábrázatán szeretetre méltó vigyor jelent meg. „Mi történt elődeimmel, azokkal az orvosokkal, akik a palotába jöttek?”
„Semmiben sem szenvednek hiányt.”
Összeráncoltam a homlokomat, és a szemébe néztem. A tekintete rossz sejtelmeket ébresztett bennem. „Tehát élnek?”
„Miért ne élnének” adta Ciebal az ártatlant. Mosolygott, és közben két éles vonás húzódott végig az arcán.
„Látni akarod őket?”
Vigyorgott és felemelkedett. Odakünn két őr akaszkodott rám, az egyik jobbról, a másik balról. Süppedő futószőnyegeken haladtunk, amelyek minden zajt elfojtottak, s így jutottunk a palota egyik oldalsó szárnyába, majd onnan különböző lépcsőkön mentünk lefelé. Itt már puszta kőlapokból állt a padlózat; két olajlámpa világított a sötétségben. Ciebal megállt egy rézzel kivert ajtó előtt. „Ne zavarjuk meg őket gondolkozás közben”, mondta. Egyidejűleg intett az őrnek: az a falból egy követ emelt ki, úgyhogy fej magasságban át lehetett látni a nyíláson.
A szájam kiszáradt; nagyot nyeltem. Az elém táruló kép szörnyűséges volt. Ezt a börtönt – mert nyilvánvalóan az volt pazarul felszőnyegezték, kipárnázták. Lakói mégis zavarodott, hogy ne mondjam, hülye emberek benyomását keltették. Egy kövér férfi, kezét a hátán összekulcsolva, széles léptekkel jártkelt a négyszögletes helyiségben. Egy másik mélabúsan meredt maga elé, és új javai a cédrusfalon kaparászott. A harmadik ajkát mozgatta, szakadatlanul beszélt, s nem nézett se jobbra, se balra. A negyedik mozdulatlanul hevert párnái között. Valószínűleg aludt.
Magam sem tudom, mennyi ideig álltam ott. Egy kéz érintette meg a vállamat. Az őr óvatosan visszahelyezte a követ, Ciebal felsóhajtott: „Bizonyára gonosznak tartasz.”
„Azért ülnek itt, mert nem tudták a királyt meggyógyítani?” kérdeztem akadozva.
„Természetesen nem azért.”
„Hanem?”
„Talán, mert látták a királynét, s mert tudom, hogy az ember nyelve csak akkor néma, ha kivágják. De ez nagy kegyetlenség lenne, nem?”
Megborzongtam. Ez a királyi tanácsadó bizonyára őrült! „Nem hiszem, hogy a társaságukba kerülsz”, jelentette ki derűsen, mint aki arra törekszik, hogy önbizalmamat erősítse. „Végül is értesz valamit a késsel való bánásmódhoz. Kijelöltetem a szobádat. Készülj fel, pihenj, mert már ma délután meg kell vizsgálnod Ophar királyt.”
A rendelkezésemre bocsátott helyiség a magasban volt, egy oldalsó tornyocskában, és csak a lépcsőn át lehetett hozzáférni. Megpróbáltam elaludni, de sehogy sem találtam meg a nyugalmamat. Vajon a mariabai orvosok sorsában egyúttal nem láttam-e saját jövömet is?
Ciebal a megjelölt időpontban egy olyan előcsarnokban fogadott, amelynek oszlopait nemesfémmel bevont fapillérek alkották. A falakon kivert ábrákkal díszített ezüst- és aranylemezek függtek, mellettük párját ritkító szépségű szőnyegek. A király kis, drágakövekkel díszített trónon ült. Bíborköntöst viselt, vállán csatokkal és derekán keskeny övvel, amely redőkbe fogta össze öltözékét. A levegő nehéz volt a tömjénillattól. A háttérben zöldes víz lövellt egy márványkútból.
Ophar király nagyon mereven ült. Könyökét elhájasodott csípőihez szorította, két alsókarja a trón karfáján nyugodott. Puha vonásain az olyan kisfiú félig reménykedő, félig duzzogó kifejezése ült, aki éppen a nagymama látogatását várja. Megadtam neki a királynak kijáró tiszteletet, letérdeltem előtte, és homlokommal érintettem a szőnyeget, mire felszólított, hogy álljak fel, és foglaljak helyet egy díványon. Cieballal sustorgott, azután így szólt: „Figyelj ide, orvos. Néha, mint éppen ma reggel is, olyan érzés fog el, mintha valahol a távolban lennék. Aztán olyan könnyűnek érzem magam, akár a tollpihe, és legszívesebben egyenesen az égbe repülnék. Egy idő múlva, ami, mint mondják, néha elég hosszú, felébredek álmodozásaimból, és ilyenkor erős fejfájás gyötör.”
Mit tehettem egyebet, minthogy megtapogattam koponyáját és közben titokzatos arcot vágtam. A szent betegségre nem volt orvosság. Ezért a következő reggelig gondolkozási időt kértem, de egyúttal fejpárnát rendeltem a király részére, telve jó illatú gyógyfüvekkel.
Éjszaka csodálatos képek kergették egymást agyamban. Átöleltem Afrit királynét, de mikor arany álarcát felemeltem, hogy szájon csókoljam, az amanita-gomba szárát tartotta ajkai között, és rám mosolygott. Felébredtem. Az isteni ambróziára gondolva új remény ébredt bennem, s így újból elszenderedtem. A reggel még alig szürkült, amikor felugrottam, és az őrök szeme láttára – akik mindenhova elkísértek, de egy szót sem szóltak hozzám – az istállókhoz futottam, ahol a trágyadombon néhány pirospettyes gombát találtam.
Egyet szétmorzsoltam, és Ciebal jelenlétében odaadtam a királynak, hogy megegye. Ez éppen a kétszerese volt annak a mennyiségnek, amelyet Dzsagon műtéte előtt elfogyasztottam. Ennek következtében a hatása is egészen más volt. Ophar király őrjöngeni kezdett, szája habzott, dühöngve futkosott fel-alá. Hadonászott maga körül, lábával rugdalódzott, úgyhogy Cieballal együtt kirohantam, és biztos távolból figyeltem a megvadult embert, ahogy tombolt, és végül a sötétvörös szőnyeget harapdálta. Ciebal előzőleg eltávolította a szolgákat és szolgálókat.
Egy idő múlva ismét bementünk hozzá. Ophar király eszméletlen volt, arca nedves az izzadtságtól és nagyon halovány. Hideg vízzel lemostam, és erőmet megfeszítve a nehéz embert ágyára cipeltem. Ciebal a vállamon keresztül figyelt, és értelmetlen szavakat mormolt. „Ez a szer, amit a királynak rendeltem megtisztítja a vérét”, mondtam, és igyekeztem hangomnak bizalomgerjesztő színezetet kölcsönözni. „Ha felébred, kimerült lesz, de jól érzi majd magát. Most a legjobb, ha alszik.”
Mikor Ciebal délután hívatott, az arany álarcos a király mellett ült, és a kezét fogta. Az uralkodó vonásai megenyhültek, azt mondta, hogy ritkán érezte magát ilyen nyugodtnak. Láttam, hogy a királyné fürkészve szemlélt, amikor köszöntöttem, de egy mozdulattal sem árulta el, hogy már ismerjük egymást. „Ha végleg meggyógyítasz, te orvos” – ígérte a király –, „akkor gazdag emberré teszlek.”
„Jó kereskedő előre megállapítja az árat.” Először Afrit királynéra mosolyogtam, azután Ciebalra. „Egy dolog, persze, semmiképpen sem lenne kívánatos számomra. Ha az orvost meg akarnák szabadítani a jövője gondjától.” Az asszony felállt, és semmihez sem hasonlítható kecses mozdulatokkal szoros közelségben siklott el mellettem. Bőre és ruhája a szantálfa keserű illatát árasztotta. Sötét haja kétoldalt lehullott, és úgy keretezte az arany álarcot, mint valami nehéz fátyol.
„Az árban megállapodunk, ha tanácsod segített rajtam.” Hangja tompán csengett az aranylemez alatt. „Készülj fel, Tamatam, holnap én fogadlak.”

 

Miután ilyenformán meg volt szabva a dolgok további menete, rámtörtek emlékképeim: a holdünnepség éjszakája, a csillagos égboltozat, arcom a fakarók között és a meleg asszonyi bőr, melyet ajkam érintett. Várakozással eltelve, félig csukott szemmel gubbasztottam szobámban. Szürkéspiros fátyol vonta be az eget, madarak szálltak északnyugat felé, roptuk a kés élességével szelte át a a levegőt. A parkban zöldelltek a bokrok meg a fák, kocsik gördültek ide-oda, rabszolgák dolgoztak, lovak nyerhettek és szitakötők rajzottak a tavak lótuszvirágai fölött. Ha egyszer-másszor a lépcsőre léptem, az őrök azonnal abbahagyták beszélgetésüket, kíváncsian bámultak rám, de hozzám egy szót sem szóltak.
Délben, amikor a meztelen felsőtestű rabszolgák sárga zászlócskákat vittek körben, jelezve, hogy a legforróbb órában beállt a munkaszünet, kívülről hangokat hallottam. Egy kis fickó surrant be hozzám. Fejét ferdén tartotta, haja, akár a sárgarépa, szeme sötéten, ravaszul villogott. Húsos, enyhén hajlott orra huncut kifejezést kölcsönzött az arcának. Szőrös lábai görbék voltak. Megállt a küszöbön, és meghajolt. „Halljad, uram, amit most elmondok neked. Ciebal küldött hozzád. Eddig elszórakoztattam őt, anélkül, hogy eszemet különösebben meg kellett volna erőltetnem, és ő szerette ezeket a tréfákat. Most azonban már elege volt belőlem, mert tegnap forró húslevest tálaltam fel neki, és ettől majd megfulladt.” Száját elhúzta, és gondterhes ráncok jelentek meg az arcán.
„Történeted untat. Ki vagy, és mit akarsz tőlem?”
„Nevem Kalambreszár, Absálóm, és Rebekka fia vagyok. Atyám bőrökkel kereskedik Judea országában. Idegen vagyok tehát, mint te is, uram. Egy karavánnal együtt sivatagi rablók kezébe kerültem. Ezért vagyok itt, ezért hordom a sábaiak ruháját, és Ciebal parancsára segítségedre vagyok mindenben, amit tőlem kívánsz.”
„Legjobb, ha békén hagysz”, feleltem. „Nincs szükségem szolgára, aki leselkedik utánam, erre a célra a két őr éppen elegendő. Jelentsd ezt az uradnak.”
„Ne beszélj olyan hangosan.” Az emberke úgy tartotta szája elé az ujját, mint valami összeesküvő. „Itt még a falaknak is fülük van.” Úgy felborzolta magát, mint a kotlós. „Ciebal parancsa szerint sorsom szorosabban fűződik a tiedhez, mint azt szeretném. Nem mondtam-e, hogy kegyvesztett lettem? Ha elküldesz, Ciebal mérgelődni fog. Ezért kérlek, uram, légy barátságos hozzám, vagy verj meg bottal, ha ettől jobb kedvre derülsz, de ne űzz el magadtól.” Közben olyan bánatosan mulatságos arcot vágott, hogy csaknem elnevettem magam.
„Hát nem bánom. Lépj közelebb. Csakugyan olyan siralmas a helyzeted, amilyen az enyém?”
Kalambreszár szétterpesztette ujjait. „Inkább ne is firtassuk, hogy melyikünk helyzete siralmasabb. Egész éjszaka részben a hasamon, részben a hátamon feküdtem, és nehezen lélegeztem.” Ugrándozva közeledett felém, és a fülembe súgta: „Hogy lásd, milyen barátod vagyok, valamit még elárulok. Sahina, a királyné legcsinosabb öltöztetőnője, üdvözletét küldi neked. Azt mondja, hogy nem felejtett el téged.” Megvakarta a térdét, és úgy nézett rám, mint a kutya, amikor simogatásra vár.
Vállat vontam. „Nem ismerek semmiféle Sahinát.”
„Nem ismered ezt a bűbájos, nagy szemű leányt?”, csodálkozott. „Ezt nem értem.” Ajkát csücsörítette. „Hát igen, talán olyan férfi vagy, akinek a lányok nem sokat számítanak, bár nálam ez egészen másképpen van, mert én értek az asszonyokkal való bánáshoz.”
Szinte szünet nélkül fecsegett, és csak egyszer távozott, hogy szükségét végezze. Mikor az éjszaka leszállt, egy szőnyegbe csavarta be magát, és azonnal horkolni kezdett. Elgondolkoztam sorsomon, és hallgattam, hogy szuszog és nyögdécsel ez a kis ember, aki most már a szolgám. Aztán elmosódtak a gondolataim, és elszunnyadtam.
Reggel Kalambreszár azt a kis harangocskát szólaltatta meg, amely a ruhája ujján csüngött. „Már megtisztítottam az öltözékedet”, közölte velem, „nem nagy jelentőségű ügy, de mégis szükséges, mert egy rangodbeli embernek sohasem szabad a külsejét elhanyagolnia, már csak azért sem, mert ma a királyné elé kell járulnod, akiről azt mondják, hogy igen finom érzésű asszony.”
Mielőtt a királynéhoz mentünk volna, egy küldönc Ciebalhoz rendelt. A tanácsos hosszabb bevezetés nélkül elmondta, hogy a király nagyon rosszul van. „Minden jel arra vall, hogy újabb roham előtt áll.” Két testőr mellett haladtunk el, akik kezükkel jeleket adtak egymásnak, lépteinket azonban nem hallották. „Nemcsak süketek, hanem némák is”, felelte kérdő pillantásomra Ciebal. „A király közelében tehát senki sem hegyezheti a fülét, és nem fecseghet ki, amit alkalomadtán hall vagy lát.” Az uralkodó a testét állatbőrök alatt melengette. Megvizsgáltam. Homloka langyos volt, keze jéghideg. Egyszer megmozdult az ajka, és a fogát csikorgatta. „Ajd nekem az orvosságból!” parancsolta Ciebal bosszúsan. „Ha szükséges, valamit a szájába tömök belőle, míg te a királynénál vagy.” A kosárkám velem volt, és átadtam neki egy félig elszáradt amanitát. „Talán jó lenne, ha szállást változtatnál”, jegyezte meg elgondolkodva a sábaiak titkos kormányzója.
Megijedtem. „A többiekhez kell mennem, a pincébe?”
„Dehogyis.” Fintorogva mosolygott. „Majd meglátjuk. Ha szükségesnek mutatkozik, akkor állandóan a király körül kell lenned.” „Még egyet, uram”, kérleltem. „Nem tudnál megszabadítani a katonáktól, akik állandóan a nyomomban vannak? Attól, hogy szakadatlanul látnom kell őket, már remegnek az ujjaim. Orvos vagyok, arra születtem, hogy segítsek, nem pedig arra, hogy harcoljak, és rosszban sántikáljak. A palotát különben is őrzik, a fakerítés mellett őrjárat cirkál. Még ha akarnék, sem tudnék megszökni, hiszen a te parancsod nélkül senki sem ereszt ki a kapun.”
Ciebal valósággal meggörnyedt köhögési rohamában. „Meg akartam akadályozni, hogy fecsegőkkel kerülj össze. Ha a király és főleg a királyné állapotáról nem árulsz el semmit, akkor teljesíteni fogom kívánságodat.”
A királyné bizalmasa Ketura volt, éles arcvonású, kiaszott némber, aki szemmel láthatóan büszke volt vékony, egészen az ülepéig lelógó hajfonataira, amelyekkel kitartóan foglalkozott. A perzsákkal ellentétben a sábai előkelők ugyanis nem eunuchokkal, hanem vén banyákkal őriztették a fiatal asszonyokat és lányokat. Valószínű, hogy ezek a kiszikkadt teremtések jobban értettek ehhez a mesterséghez, mint a megvesztegethető eunuchok. Ketura meglehetősen bizalmatlanul méregetett engem, mintha csodálkozna fiatalságomon, azután előrement. Kalambreszár egyszer csak megcibálta a ruhám ujját. Egy oszlop árnyékában fiatal lány állt, s kezét a szívére szorította. Nagyon egyenesen állt ott, és valahogy ismerősnek tűnt, de minthogy Ketura szólt hozzám, vele kellett foglalkoznom. Kalambreszár egy előszobaféle helyiségben maradt két vénasszony felügyelete alatt. Úgy nézett rám, mintha azt mondaná: van-e sivárabb valami, mint ez az unalmas társaság?
A keskeny utolsó szoba következett; tele szőnyeggel, a falak pedig drága szövetekkel borítva. Ketura eltűnt a sötétvörös függöny mögött. Egy idő múlva félretolta a függöny szegélyét, és intett, hogy lépjek be. A nagy helyiséget édeskés illat járta át. A mennyezetbe tarka, csillogó kövek voltak beillesztve. Arany ivóedények álltak háromlábú ezüst állványokon. Elcsodálkoztam azon, hogy Afrit királyné még itt is viseli arany álarcát. „Hagyj magunkra.” Az álarc szinte minden szót eltorzított. Hátam mögött legördült a nehéz posztó, a szívverésem megnyugodott.
Sokszor a némaság többet árul el, mint a puszta szó. Rámeredtem Afritra, és ő leolvasta arcomról, mi dúl bensőmben. A vékony szövet alatt melle megemelkedett, csípője keskeny volt, lába igen hosszúnak látszott. Ez az asszony valóban arra született, hogy a férfiak eszüket veszítsék, ha megpillantják.
„Miért nem veszed le álarcodat?” kérdeztem. „Hiszen rádismerek. Éppen olyan szép vagy, mint a holdünnepségen.”
Az álarc kissé balra hajlott. „Mit beszélsz itt összevissza?” Éreztem, hogy valami könnyű bizonytalanság lesz úrrá rajtam. Játszott volna velem? Hiszen az asszonyok kedvelik a halogatást. Nos, én nem akartam kedvét szegni. Ha kétségek között akar hagyni, ám legyen. Meghajoltam, és fojtott hangon így szóltam: „Álmodtam, és még éppen idejében felébredtem.”
Kövér kék légy ütődött az arcomhoz. Egy antilopszarvakból készült állványon ezüstgyűrűk, arany csatok és karkötők függtek. Minthogy a királyné még mindig nem válaszolt, egy alacsony padra mutattam, amelyet bíborpárnák borítottak. „Ülj ide, Afrit királyné, és vedd le az álarcodat, hiszen orvos vagyok, és előttem minden ember egyforma. Beszélj arról, ami bánt.”
Felszólításomnak nem tett eleget, csak a két tenyerét szorította össze. Ujjai görcsösen összeakaszkodtak. „Az... arcom. Habozok, hogy megmutassam-e neked, mert ha nem tudsz rajtam segíteni...”
„Ez szinte úgy hangzik, mintha valamit el kellene titkolnod.” Lassanként kétség fogott el. Egészen más volt, mint ahogy az emlékezetemben élt; sokkal pajkosabb képet őriztem róla. Mosolyt erőltettem arcomra, és lassan nyúltam remegve visszahúzódó feje felé.
Az aranylemez nagyon könnyű volt, de hirtelen olyan nehéznek tűnt, mintha vasból lenne. Afrit királynő tekintete olyan benyomást tett rám, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Szeme borzalmas kínban égett, és úgy éreztem, hogy a szívverésem is eláll. Amit látnom kellett, az már nem arc volt, hanem valóságos temetője az undokságnak, egy hulla kísértetarca, tele daganatokkal, hegekkel és lyukakkal, mint egy átszaggatott hús- és csontépítmény. Az orr helyén csupán gennyes nyílás tátongott. A homlokot és az arcot gombaszerű, kékeslila kelések borították, melyek teljesen elburjánzottak. A felső ajak elrothadt. Szemhéja – főleg a jobb oldal – félig le volt hunyva, mintha el akarná rejteni a szemet. Talán uralkodni tudtam volna elborzadásomon, ha valaki előre figyelmeztet. De így a szörnyű kép olyan rettenetet keltett bennem, hogy reszketni kezdtem. Afrit királyné hörögve felkiáltott, s két kezével elfedte arcát. Ujjainak formája csodálatos volt, bőrük hibátlan. De szörnyű látomásban vált világossá előttem, hogyan halad majd előre a betegség. A nyakon át lekúszik a vállakra, a karokon megjelennek a bélpoklos foltok, és tovább sarjadva egy napon az egész testet elborítják.
„Menj”, suttogta Afrit királyné. „Hagyj el engem. Ne szólj. Arcod elárulja, hogy senki sem segíthet rajtam.” Kiragadta erőtlen ujjaimból az álarcot, és az aranylemezt újra arcára illesztette.
Most végre felengedett a merevségem. Nergal elátkozta a királynét. Akit ő megérint, az a halál martaléka. Ez a láthatatlan korlát választ el bennünket, halandókat az istenektől. Lassan hátráltam, és azt mondtam: „Engedj gondolkoznom”, de a kiáltásai alatt úgy összerándultam, mintha korbácsütések értek volna. Újra és újra rámparancsolt: „Menj,! Menj! Menj!”
Ketura az előtérben várakozott. Hallgatózott-e? Tudott-e a királyné betegségéről? Elhúzódott mellőlem, mintha bélpoklos lennék.
Húsz lépéssel arrébb, a folyosó elején várt rám Kalambreszár. Elbúcsúzott a két nőtől, akik titkolózva kuncogtak, Keturának egy haragos mozdulatára azonban rögtön elhallgattak. „Most már egyedül is visszataláltok,” mondta Ketura.
Az oszlopcsarnokban egy rabszolganő tisztította a padlót. Sült hal és olvasztott zsír szaga érződött. A fiatal lány még mindig ott állt az oszlop árnyékában. Intett, és suttogása a fülemhez ért. Olyan magas volt, mint Afrit királyné, hosszú, uszályos köntöst viselt, és amikor ezt súgta: „Olyan hirtelenül léptél az életembe, mint a villámcsapás. Az istenek elé állok és követelni fogom: adjátok meg nekem, amiről álmodtam!”, akkor már tudtam, hogy ki ő.
„Te vagy Sahina?”
Félig nyitott szájjal nevetett. „Csalódást okoz neked, hogy Sahina nem a királyné?”
Az emlékezés sötéten visszhangzott bennem. Gyöngéden megsimogattam a lány arcát. „A szépség a sötétből jön, és oda is tér vissza. Miattad örülök, hogy nem vagy királyné.”
Míg Kalambreszár szorongva tekintett szét a csarnokban, hogy vajon nem hallgatódzik-e valaki, megragadtam Sahina kezét, és így szóltam: „Most éppen aggódnom kell az életemért. Megbocsáss, de ha túl leszek a veszélyen, értesíteni foglak.”
Az ijedtségtől a homlokáig pirult. Intettem Kalambreszárnak, és kirohantam az udvarra. „Fáradtnak hatsz, uram”, sajnálkozott zsidó szolgám, miközben harangocskájával csilingelt. „Olyan sok kellemetlenség ért, hogy még Sahina sem tudott jobb kedvre deríteni?”
„Ma eldől, hogy szűk lett-e számomra a világ?”
„Miket beszélsz?” Tovább akart kérdezősködni, de a teraszon a palotaőrség egyik parancsnoka utunkat állta. Ezüst fülönfüggőket viselt, nyakán rézkarika volt és a nap sárga fénye világította meg az arcát. „Ciebal hívat, uram!”
Meghagytam Kalambreszárnak, hogy szobánkban várjon rám. Ciebal arca sötétvörös volt. Megvárta, amíg a parancsnok eltávozott. „A király...” mormolta azután izgatottan. „Egészen hirtelen történt. Azt hiszem, Tamatam, hogy az a szer, amit adtál, megmérgezte őt.” Határozatlanul dörzsölgette a kezét, és tekintete a semmibe meredt.
Ophar király a trónusán feküdt. Arca eltorzult, nagyon halvány volt, s felsőajka szabadon hagyta fogsorát. Bevizelt, és ruházata is elmocskolódott. Levetkőztettem az uralkodót, az ágyra emeltem és megtapintottam az ütőerét. Semmit sem éreztem. Egy kis hab száradt Ophar király szájára. Fejemet a mellére fektettem és hallgatóztam.
„Beszélj!” szólítottam fel Ciebalt.
„Úgy volt, mint máskor, mikor a szent betegség elhatalmasodott rajta. Először karjával és lábával hadonászott, levegő után kapkodott, köhögött és hányt. Nem tudtam semmi jobbat kitalálni, és a fogai közé szorítottam az orvosságodat. Ezután minden még sokkal rosszabbra fordult. Olyan görcsök jöttek rá, hogy állkapcsa eltorzult, és záróizmai megnyíltak. Hörgött, és úgy meredt rám, hogy tekintetét már nem tudtam elviselni, lezártam a szemét és kirohantam.”
A királyi tanácsadó véreres szemmel bámult az arcomba. „Meghalt?”
Mit válaszolhattam? El voltam keseredve, kétségbeestem, és hangom sivított: „Lehetséges, hogy szelleme elhagyja őt. De még nem tartunk ott. Minden jel szerint túléli a krízist. Hagyjuk aludni, míg magától felébred.”
A süketnéma őrök a kijáratnál leeresztették lándzsáikat. Ciebal a királynő után tudakozódott. Megpróbáltam szélhámoskodni: műtétre lesz szükség, és erre fel kell készülnöm. „Mintha mindkettőt elátkozták volna!” sóhajtott a királyi tanácsadó.
A kihallgatási teremben számtisztek leselkedtek. Felhasználtam az alkalmat, elköszöntem Ciebaltól és távoztam. Kalambreszár úgy várt rám, mint a hűséges eb. Megmondtam neki, hogy szürnyű dolog történt, a király halott. „Te csak hallgass”, parancsoltam, „és próbálj menekülni, hogy legalább te ne pusztulj el velem együtt.”
Kalambreszár összecsapta a kezét a feje fölött. „Bár bekövetkezett az a szerencsétlenség, amelyről tudtam, hogy a fejed felett lebeg, mégsem szaladhatok el, Tamatam”, siránkozott. „Hova is mehetnék? Eszelj ki valami jámbor hazugságot, hogy legalább az én fejemet megmentsd. Ahogy én Ciebalt ismerem, úgy lesz majd a nyomodban, mint maga az ördög. És egyúttal az én nyomomban is; nem megmondtam neked már százszor is, hogy a kettőnk sorsa elválaszthatatlan egymástól?”
Fogtam a kosárkámat, és anélkül, hogy válaszoltam volna, felkerekedtem. Ketura még elutasítóbbnak tűnt, mint első látogatásom alkalmával. Azt károgta, hogy Afrit királyné rendelkezése szerint senkinek sem szabad őt zavarnia. Nagyon sápadt volt, mert hiszen állandóan tetők és ernyők árnyékában élt, úgyhogy bőre sohasem bámulhatott le.
„Természetes, hogy egyedül akar lenni, hiszen rám várakozik” válaszoltam nyersen, szolgámat rábíztam, és – anélkül, hogy ellenállásba ütköztem volna – félretoltam a vörös függönyt. A királyné keresztben feküdt az oroszlánlábú ágyon. Óvatosan közelebb léptem. „Bocsáss meg, úrnőm”, mondtam halkan, „aranyozott hazugság lenne, ha teljes biztonsággal ígérném neked a gyógyulást...” Az volt a szándékom, hogy reményt ébresszek benne, és így időt nyerjek. Akkor bizonyára megakadályozná, hogy Ciebal végezzen velem. De most elakadt a hangom, lábam a földön heverő ezüstserlegbe botlott, és láttam, hogy a királyné az arany álarcot ujjai között tartja. Felemeltem a serleget, megszagoltam és amikor a benne levő maradék folyadékot nyelvemmel megízleltem, már tudtam, hogy Afrit királyné mérget ivott.
Magam sem tudtam, hogy mit teszek, amikor az álarcot tartó aranyszalagot kioldottam, és a lemezt ruháim közé rejtettem. „Igazad volt”, mondtam odakünn Keturának, és igyekeztem leküzdeni hangom reszketését. „A királyné alszik. Senki se zavarja, míg magától fel nem ébred.” A vénasszony elhúzta a száját, szeme kivörösödött. Nyilvánvaló volt számomra, hogy ki nem állhat. De a királyné öngyilkosságáról nem tudott. Még nem! Kalambreszár fájdalmában nyivákolt, amikor erősen karon ragadtam. Lábunk besüppedt a puha szőnyegekbe, és én egészen közel hajoltam a füléhez. „Vigyázz”, suttogtam szinte könyörögve. „Ha azt akarod, hogy mindketten megmeneküljünk, siess nyomban Sahinához, és mondd meg a lánynak, hogy vegye fel a legjobb ruháját, hozza legszebb ékszereit, és jöjjön hozzám. Az aranyhalas tónál várok rá, a bokrok között.” Ő elviharzott, én meg fogtam a kosárkámat, és kimentem a parkba.
A vízikerekek nyöszörgése visszhangzóit fülemben, míg a tóra bámultam, anélkül, hogy bármit is láttam volna. Ezüstfényű bárányfelhők úsztak az égen, s én azt kívántam, bárcsak madár lehetnék, hogy felszálljak és elrepüljek.
Örökkévalóságnak tűnt, míg végre megjöttek, akikre vártam. Kalambreszárral és Sahinával az árnyékba vonultam. Sahina arca csupa várakozás volt. Mennél tovább néztem, annál inkább feltűnt nekem hasonlósága a királynéval. „Ha szeretsz, és meg akarsz szabadulni a rabszolgasorstól, velem kell menekülnöd”, suttogtam.
Elsápadt. „Most, mindjárt?” Csinos, elefántcsontszínű felsőruhát viselt, s öltözéke kiemelte fényes, fekete haját. Vérhullám öntötte el a homlokát, és sötétre festette a bőrét. Hennával festett körmeivel végigsimította az arcát, azután határozottan bólintott. Kalambreszár pisszegett. Visszafojtottuk a lélegzetünket, és vártunk, míg a hangok el nem távolodtak. „A királyné halott. Gyógyíthatatlan betegsége miatt megmérgezte magát”, magyaráztam a sietségtől elfulladva. „Nem tudom, mit szándékszik tenni velem Ciebal, ha várok. Ezért minden reményem benned van, Sahina. Nem tévesztettelek-e össze már egyszer Afrit királynéval? Bizonyára másokat is megtéveszthetnél, ha felveszed a királyné álarcát.”
„Nem tudom”, suttogta Sahina, hangjában fojtott kétségbeeséssel. A fénylő csillogásban, mely a víztől származott, megvillant az arca. Előkerestem az arany álarcot, és összekötöztem a fején a szalagokat.
„Most te vagy a királyné!”
Kalambreszár meglepődve kacarászott, és ujjait a szája elé tette. Engem is lenyűgözött a látvány, és egy lépést hátráltam. „Nos?” Levettem az aranylemezt az arcáról.
Megborzongott. Azután megkeményedtek a vonásai. „Mint talán minden gyermek, én is arról álmodoztam, valaha, hogy királyné leszek. Igazad van, Tamatam. Miért ne kísérelném meg ezt a valóságban is?” Lesütötte a szemét, és a mellemre borult.
Kalambreszár egy rántással széjjelválasztott bennünket. „Elment az eszetek?” lihegte szinte rikoltozva. „Egyszerre két őrült közé kerültem? Ti itt turbékoltok, és közben már a hóhér feni a bárdját!”
Az aranylemezt Sahina arcára tettem, s így szóltam hozzá.: „Gondold meg, hogy ez az álarc teljesen elváltoztat. Kell, hogy mindenki a királynét lássa benned. Magabiztosan fogsz viselkedni, mint Afrit, és parancsokat osztogatsz.”
Sahina intett, ujjaival még utoljára megérintette az arcomat, és elindult. Előbújtunk a bokrokból, és utána siettünk, miközben kezem megizzadt, térdem megroggyant. Kalambreszárnak a fogai vacogtak felindultságában. De a lány felülmúlta önmagát.
Úgy haladt előre a parkban, mint a büszke hajó, amelyet erős szél hajt a vizek felett, és ha mélyen meghajló szolgákkal vagy szolgálókkal találkoztunk, kimérten bólingatott jobbra-balra. Ráparancsolt a katonákra és az udvari kocsiszín lovászaira, hogy fogják be a lovakat a királyi hintóba. Egy intéssel elhallgattatta a parancsnokot, aki az iránt érdeklődött, hogy mekkora legyen a kísérő fedezet. Két vízzel telt tömlőt emeltetett a kocsiba, és intett nekünk. Előrehajtotta fejét – álarcát lehulló haja keretezte –, és pattintott ujjaival.
Kalambreszárt a szűk kasba erőltettem, magam pedig kivettem a csodálkozó kocsis kezéből az ostort, és Sahina mellé álltam, miközben éreztem csípőjének érintését. Milyen szerencse, hogy Dzsagon megtanított lovagolni és kocsit hajtani. Ostorommal megcsiklandoztam a fehér lovak hátát, mire nekiiramodtak. Egészen a kapuig két kísérő futott előttünk, és mirtusszal szórta be az utat. Integettek, és éles hangon kiáltoztak, úgyhogy a kapuőrség felfigyelt, és megnyitotta a vasalt kapuszárnyakat. Az aranyálarc királyi fensége előtt minden katona feje meghajlott, mintha láthatatlan szálak húzták volna őket a föld felé. Kirobogtunk, és áthajtottunk Mariába utcáin. Az emberek, akik felismertek bennünket, valósággal megvadultak a gyönyörűségtől, és úgy kiáltozták: „Afrit! Afritl”
Azután minden elmaradt mögöttünk, az utcák, a terek, a lárma, az alacsony vályogfal. A lovakat a nyugat felé vezető útnak irányítottam, mert azt reméltem, hogy arrafelé elérek a tengerhez. Sahina rám támaszkodott, és Kalambreszár az izzadtságot törölgette a homlokáról. A tömjén városa egyre kisebb lett és végül eltűnt a zöld domblánc mögött.

 

Az élet harc, és végül is minden harc egyazon módon fejeződik be. Te is tudod, barátom, hogy az ember vagy nyer, vagy veszít. Az én menekülésem nem volt más, mint a vége a viaskodásnak; kivontam magam a nálam erősebb ellenfél hatalmából, és ezzel visszanyertem szabadságomat, amelytől kétségkívül megfosztottak volna. Ciebal talán nem is bánta, hogy megszöktem, hiszen terveit ezzel bizonyos mértékig elősegítettem. Most már, amikor a sors döntött, és tanúk sem maradtak, azt tálalhatta fel a népnek, amit akart. A király meghalt, éljen a király! Hogy Ciebal lesz a neve, abban bizonyos voltam.
Egész délután utaztunk, sőt részben éjszaka is, és csak akkor álltunk meg, amikor a végsőkig kimerült lovak már nem tudtak továbbmenni. Kalambreszár igyekezett megnyugtatni Sahinát, bár a leány semmi félelmet sem érzett. Kalambreszár viszont félt a vadállatoktól. Nagy nehezen összeszedtem egy nyaláb elhalt ágat, száraz gallyakból falat szúrtam le a földbe, és lombokból fekhelyet készítettem, ahogy ezt Dzsagontól tanultam. A paripák lihegve tépdesték a füvet, különben minden csöndes volt, csak az éjjeli madarak kiáltását hallottuk. Sahina a karjaimba simult. Bár éhesek voltunk, elszenderedtünk, és reggelig aludtunk.
A nap karbunkulusfénye szinte vakított. Kalambreszár köhécselt, és azt mondta, hogy le sem hunyta a szemét. Talán bosszankodott, amiért Sahina engem melengetett, mert csodálkozását fejezte ki, hogy az én helyzetemben valaki egyáltalán tud aludni. Hagytam, hadd zsörtölődjék, befogtam a lovakat, és a lányt beemeltem a kocsiba; Kalambreszár már kedvetlen ábrázattal várakozott.
A szökésünk utáni harmadik napon minden baj nélkül elérkeztünk az Arab-tengerhez, amelyet egyesek Vörös-tengernek is neveznek, mivel ezen az oldalon a part menti magaslatok barnásvörös kőzetből állnak, és a víz ezt a színt tükrözi vissza. Már nem kerültük el a kisebb helységeket, mert amilyen mértékben Mariabától eltávolodtunk, csökkent az a félelmünk, hogy üldöznek, és esetleg ránk bukkanhatnak. Csekély pénzkészletem a sábaiaknál maradt, Sahina pedig mindig duzzogott, ha egy-egy ékszert kértem tőle, hogy bevásárolhassak. „Jaj nekem”, sóhajtott fel egyszer. „Nem hasonlítok-e az olyan fához, mely szép leveleit elhullatta, és most meztelenül és csupaszon csak szomorú látványt nyújt? Ha ez így megy tovább, nem tarthatnak tovább a feleségednek, hanem valami rabszolganőnek vagy szolgálónak, holott nemrég még összetévesztettek a királynéval.”
Közben hátravetette a fejét, és tekintete villámlott, úgyhogy tudatára ébredtem tehetetlenségemnek, és úgy éreztem magam, mint a fészkéből kiesett madár, amely idegen segítségre szorul, mert különben haszontalanul elpusztul.
Kalambreszár, aki sohasem tudott csöndben maradni, beavatkozott, és így szólt: „Nos, minthogy most már minden valószínűség szerint hamarosan biztonságban érezhetjük magunkat, én is töröm a fejem. Csak úgy viheted valamire, Tamatam, ha ismét folytatod azt a tevékenységet, amelynek mestere vagy. Ahol emberek élnek, esznek, isznak és alszanak, ott betegek is akadnak, akik szenvednek. Olyanok, mint a tehenek, csak a fejődézsát kell alájuk tartanunk. De egy kis ideig még várnunk kell, amíg olyan nagyobb helységbe nem jutunk, ahol már érdemes kidoboltatnunk érkezésünk hírét.”
A part mentén észak felé haladtunk, és az öblökben gyakran találkoztunk föníciai hajósokkal, akik az egész világot beutazták, és izgalmas élményekről számoltak be. A tengerek és a folyók világa volt az otthonuk, és – mint mondották – sokan akadtak, akik már a troglodüták országát is bejárták, sőt még messzebbre, a Nílus forrásvidéke mögé is eljutottak, az etiópokhoz, ahhoz a néphez, amelyre a perzsák befolyása már nem terjedt ki. Megtudtam tőlük, hogy az ottani királyoknak olyan sok az aranyuk, hogy nem is becsülik. Az etiópiaiak halomszámra találtak föld alatti, a természet által kialakított folyosókban néha gyümölcsmagnyi, néha meg tölgymakknyi vagy gesztenyényi darabokat, úgyhogy még az egyszerű harcosok is aranyláncokat hordtak a nyakukban és a bokájukon. Mivel a sárga fémnek ilyen bővében voltak, szívesen cserélték el azonos súlyú rézre vagy vasra, amire fegyvereik készítéséhez volt szükségük.
Hauarában, a Vörös-tenger partjának egyik városában igen jó fogadóban szálltunk meg. Sahina feláldozta utolsó előtti aranygyűrűjét, amelyben egy kicsiny, de igen szép gyöngy volt, Kalambreszár pedig az árán két rabszolgát és egy előkelő gyaloghintót bérelt. Hozzám így szólt: „Most Sahinával betegek után nézek. Neked közben csak az a dolgod, hogy felkészülj a munkádra.” Ezután besegítette a lányt a gyaloghintóba, és felszólította a hintóvivőket az indulásra.
Egy kis ideig vártam, azután óvatosan utánuk osontam. A lefüggönyzött gyaloghintó megállt a piactéren, ott, ahol a legnagyobb volt a tolongás. Kalambreszár a bérelt rabszolgák vállára emelkedve élénk taglejtésekkel igyekezett felkelteni a sokaság érdeklődését. „Halljátok, halljátok!” kiáltozta. „Az én uram, Tamatam, a nagy babiloni orvos, megérkezett. Gyógyításhoz értő ujjaival minden betegség démonát felkutatja, és örökre megsemmisíti. Hogy szavaimnak hitelt adjatok, mutatok most nektek valakit, aki már halálán volt, egy fejedelem leányát. Hercegnek szánták feleségül. Ez a lány lábtól csípőig béna volt, nem tudott járni, amíg ez az orvos, akit most említettem, meg nem jelent a megtört apa előtt, és látni nem kívánta a beteget. Mivel a herceg időközben beteg kedvese miatti bánatában elhalálozott, a fejedelem megígérte az orvosnak: Ha gyermekemet ismét éppé és egészségessé teszed, hozzád adom. Tamatam, az orvos, szavát adta erre és hogy mire volt képes művészetével, azt íme most saját szemetekkel láthatjátok!”
Kalambreszár tapsolt. Ebben a pillanatban Sahina kiugrott a gyaloghintóból. Testét csak vékony, szinte áttetsző öltözék fedte, arcán az izgalom és az ifjúság pírja lángolt, s olyan szép volt, amilyennek magam is csak ritkán láttam kedvesemet. Gazellaszerű kecsességgel táncolni kezdett. Lábát magasra emelte, felsőtestével hátrahajolt, melle, mint két kemény kis alma a vékony ruhának feszült, és mindenki szeme láttára élesen kirajzolódott. Egy szó mint száz, Sahina megmutatta, hogy nincs rejtegetnivalója. „Nézzétek ezt a csodálatos leányt!”, kiáltotta Kalambreszár, miközben a férfinézők nagyokat nyeltek vagy ajkukat nyalogatták. „Micsoda pazarlás lett volna, ha béna marad, s micsoda kegyelmet gyakoroltak az istenek, amikor ezt az orvost hozzá vezérelték, aki segíteni tudott rajta, és aki most városotokban időzik, hogy művészetét itt gyakorolja! Rajtad látom...”, és ekkor egy asztmásan szuszogó, hájas fickóra mutatott, „...hogy duzzadt májad miatt szenvedsz, te pedig...”, folytatta a gesztikulálást, „...az állkapcsodban romló fogaidtól, amelyek bizonyára nem kevés fájdalmat okoznak neked!”
Visszalopóztam a fogadóba. Az volt a szándékom, hogy megvetésemmel büntetem Sahinát, amiért ilyen szerepre vállalkozott. Kalambreszárnak pedig jól megmosom a fejét hazudozásáért. Éppen néhány különösen nyers kifejezésen gondolkoztam, amikor a fogadós értem küldött. Mint mondotta, a szállásom előtt száz ember áll, aki látni kíván. Kikémleltem egy kis lyukon. A legtöbb bámészkodó természetesen puszta kíváncsiságból jött el. Talán továbbra is élvezni akarták azt a látványt, melyet a gyaloghintóból éppen kiszálló Sahina nyújtott, de felfedeztem köztük öregeket és betegeket is.
Erőt vettem hát magamon, és kiléptem az udvarra. Munka közben lassankét elpárolgott a mérgem. Egy gyermeknek, aki kocsiról esett le, helyére illesztettem kificamodott karját, a lélegzetvisszafojtva figyelő nézők szeme láttára két ízben távolítottam el hályogot, gennyes fogakat húztam, törött csontokat raktam sínbe, tályogokat nyitottam fel, és reumatikus panaszok esetében tapaszokat és gyógynövényekkel való borogatások alkalmazását rendeltem. Egy félig még részeg férfit, aki azt mondta, hogy elvesztette emlékezőtehetségét, kézrátevéssel úgy magához térítettem, hogy ismét felismerte feleségét, akiről már tudni sem akart, és könnyek között ölelte át. Ezzel különösen nagy sikert arattam.
A második napon már seregestül fordultak hozzám segítségért, ezért a gazda részemre fából készült emelvényt állíttatott fel a fogadó előtt, s így mindenki, aki az utcán csatangolt, figyelemmel kísérhette munkámat. Közben ő is megtalálta a számítását, mert a bámészkodók bort követeltek, és minden kellett nekik, amivel a konyha és a pince csak szolgálhatott. Kalambreszár, akire tevékenységem üzleti része tartozott, csak úgy lapátolta erszényébe az aranyat meg ezüstöt. Ezenkívül a fogadós hasznából is megkövetelte a maga részét.
„Látod, Tamatam”, magyarázta Kalambreszár elszámolás közben, ragyogó szemmel, „hogy a betegségek gombamódra szaporodhatnak, ha csak emlékeztetjük rájuk az embereket. A nép már azért tódul ide, hogy téged lásson, s így Sahinának nem is kell táncolnia. Az emberek boldogok, ha nevedben drága áron olcsó teát adok el nekik.”
Csakugyan így is volt, hogy különösen öreg asszonyok félistent láttak bennem. Szerencsémre többnyire olyan könnyű esetek kerültek elém, amelyeken segíteni tudtam, így hát állandóan növekvő tisztelettel vettek körül. Asszonyok és leányok a kezem után kapkodtak, hogy megcsókolhassák, vagy igyekeztek a ruhám szegélyét megérinteni. Viselkedésük hízelgett hiúságomnak, de Sahinára éppen az ellenkező hatást gyakorolta, ingerlékeny és féltékeny lett. Hogy bosszút álljon rajtam, kihívó pillantásokat vetett a nézők között álldogáló különösen daliás férfiakra, és nevetett megjegyzéseiken. Amikor illetlen viselkedését szemére hánytam, felháborodva villámokat szórt rám:
„Ami a hűségemet illeti, efelől nyugodtan alhatsz, akár a bokámat is hozzákötheted a tiedhez, hogy éjszaka, amikor javában horkolsz, ne szaladhassak el tőled. Egyébként nem vagyok vak és látom, hogyan turbékolsz a különböző fehérnépekkel, akiket végigtapogatsz. Ezért hát ne avatkozz te se az én dolgomba, mert ami jogos az egyik esetében, az megilleti a másikat is. Nem tartozom neked hálával, nem is vagyok az alattvalód. Talán húzzam meg a harangot, és tegyem közhírré, hogy ki mentett meg egy bizonyos valakit Ciebal haragjától? Senyvedjek el talán ifjúságom virágjában, míg téged a nők majd felfalnak a szemükkel?” Ravaszul mosolygott. „Egy föníciai tegnap tíz aranyat ígért nekem. Ezért csak az ujjaimat akarta megfogni, fejét mellemre hajtani, és egyetlenegyszer meg akarta simogatni az ülepemet, mert már öreg és egyébre nem is képes. Én tehát, ha akarnám, sokkal könnyebben tudnék pénzt keresni, mint te.”
Zavarodottságomat látva, most már kissé szelídebben mosolygott, és ezt duruzsolta: „Látod, most úgy nézel rám, mint a kutya, akitől egy darab húst csentek el.” A keze után nyúltam, de ő ellökött. „Tegnap túlságosan fáradt voltál ahhoz, hogy velem légy, ma én nem akarom, mert a férfiak hízelgésétől még mindig zúg a fejem. Kérlek, hogy hagyj békében, hogy teljes nyugalomban fontolhassam meg a föníciai ajánlatát.”
Szemtelen magatartása haragra gerjesztett, és hirtelen pofonvágtam. Ekkor Sahina a mellemhez simult és így szólt: „Lásd, Tamatam, most már elhiszem, hogy még szeretsz. Egészen bizonyos lehetsz afelől, te, gyönyöröm korsója, hogy – bár szívesen hallom más férfiaktól, mennyire tetszem nekik – sohasem távolodom el a te szívedtől.” E szavak után karjaival átölelte a nyakamat, és vadul magához szorított.

 

A gyógyulást keresők miatt, akik valósággal ostrom alatt tartottak, sohasem hagyhattam el a fogadót, és mind ingerlékenyebb lettem, ezért Kalambreszár végül is eladta a lovakat meg a kocsit és helyet biztosított számunkra az egyik hajón. A tizenkettedik nap reggelén titokban elhagytuk a várost, és egy föníciai vitorláson átkelve a Vörös-tengeren, Egyiptom déli részére, Berene városába érkeztünk. Az ottani rabszolgapiacon Kalambreszár két rabszolgát vásárolt, és egy csaknem fehér bőrű leányt, akit Perszannának hívtak. A géták országából származott, és éppen olyan csinos volt, amilyen kotnyeles. Perszanna eredetileg táncosnő volt és tagjainak kicsavarásához éppen olyan jól, vagy talán még jobban értett, mint Sahina.
Az új leány után Sahina eleinte féltékenyen leskelődött, és hallottam, amikor egyszer így szólt Perszannához: „Ha meg akarod őrizni arcod simaságát, akkor ajánlom, hogy ne keltsd fel Tamatam érdeklődését. Különben kikaparom a szemedet, kitépem a hajadat és megkorbácsollak. Most tehát figyelmeztettelek, és tudhatod, mi vár rád, ha keresztezed az utamat az úrnál.” Perszanna ajkát biggyesztette, és a földre sütötte a szemét, de amikor Sahina hátat fordított neki, kiöltötte a nyelvét.
Kalambreszár csakugyan jól választott, mert a két férfi rabszolga is, mindegyik a maga módján, említésre méltó tagja lett új csoportunknak. Owange néger volt, göndör haja már szürkült, orra lapos volt és kitűnően értett hozzá, hogy labdákkal, bunkókkal és késekkel dobálózzon. A kíváncsiskodók tekintetét azzal is igyekezett magára vonni, hogy tágra nyitott szájába hosszú tőrt döfött, anélkül, hogy megsebezte volna magát. Ezzel szemben Gruszador barna óriás volt, fiatalabb Owangénál. Erős, mint az ökör, s bármilyen nehéz szekeret el tudott húzni egyedül is. Tenyérnyi vastagságú deszkalapokat egyetlen ütéssel zúzott szét. Kalambreszár, miközben az egyik erőmutatványt a másik után végeztette vele, halkan a fülembe súgta: „Vásárokon négy személyt képes egyszerre felemelni, és közben két másikat tart a vállán. Ha akarja, karvastagságú fákat összetör egyetlen rúgással. Van egy kőfajta, amelyet öklében barna porrá morzsol. Én mondom neked, Tamatam, ez a Herkules még nagyon értékes lesz számunkra, és gondoskodni fog róla, hogy nagy csődület legyen körülöttünk.”
Így történt. Ezekkel a csaléteknek szánt cimborákkal, művészetem cégéreivel, valamint Perszannával – ezzel a szép, immár gyógyult királylánnyal, akinek a felléptéhez Sahina egy arannyal áttört ruhát engedélyezett (no csak a fellépések tartamára), mindenütt feltűnést keltettünk. Az emberek özönlöttek hozzám, mint valami csodatevőhöz, én pedig úgy dolgoztam, mint egy ló, és a helybéli orvosok majd megsárgultak az irigységtől. De hát így van ez: senki sem próféta a saját hazájában, és aki lemond a hírverésről, nem is viszi semmire.
Húsz nap múlva, miközben alig jutottam lélegzethez, és néhány paciensem meg is halt a késem alatt, Kalambreszár azt tanácsolta, hogy utazzunk el. „A legzsírosabb mezőket letaroltuk”, mondta, „ezért az utolsó, kiszáradt legelőt átengedjük a város orvosainak.” Elindultunk saját karavánunkkal az ország belseje felé, a Nílus menti Szüénébe.
Bár később megismertük Egyiptom termékeny északi részét is, már a déli tartományok gazdag országok benyomását keltették bennünk. A parasztok kapáltak, és ökrökkel vont ekék segítségével művelték meg a földet, a kukoricát meg a búzát sarlóval vágták, és a tehenekkel tapostatták ki a magvakat. Közben így énekeltek: „Ti tehenek, csépeljetek, uratoknak csépeljetek!” A legkülönfélébb háziállatokat tartották: szarvasmarhát, szamarat, bárányt, kecskét, tyúkot, kacsát meg libát. Hosszú lábú agaraikkal űzték a nyulakat, rókákat, vadkecskéket, gazellákat meg bivalyokat; nyomukban gyors lovak által vontatott keskeny kocsikon hajtottak. Oroszlánokat és más ragadozókat kelepcékbe vagy hálókba hajszoltak. A vízilovakat pedig, ezeket a nagy, szürke szörnyetegeket, amelyeknek vastag bőre igen értékes, a folyó menti barakkokból olyan dárdákkal ejtették el, amelyeknek hossza meghaladta egy felnőtt férfi magasságát.
Szüénében áll Izisz istennőnek egy olyan szobra, amelyen az itt következő feliratot sikerült kibetűznöm: „Én, Izisz, minden országok királynője vagyok. Hitvese és testvére vagyok Ozirisz királynak. Én alkottam meg elsőnek a gabonát, az emberek táplálékát. Hórusz király anyja vagyok. Én vagyok az, aki a Kutya csillagképében kelek fel az égen. Egyedül az én számomra építették Bubasztisz városát. Üdv, üdv neked Egyiptom, szülőföldem.”
Egy másik szobrot Ozirisz istennek szenteltek, és felirata így szólt: „Én vagyok Ozirisz király, aki minden országot bejártam, egészen az indusok lakatlan területéig és az északi véd vidékekig, az Iszter folyó forrásáig és ismét a túloldalon az óceánig. Nincs a világon olyan hely, ahova ne jutottam volna el, hogy jótéteményeimet gyakoroljam.”
Láttam, hogy az egyiptomiak építkezése inkább szélességre törekszik, mint magasságra, nem úgy mint a babiloniaké. A vagyonos lakosok házai csak egy- vagy legfeljebb kétemeletesek voltak. Ezzel szemben szinte túlságosan bővelkedtek oszlopcsarnokokban és teraszokban. A vidéki házakhoz árnyas fasorok vezettek, pontosan sorba ültetett fákkal, előttük az ágyásokban pedig számtalan virág. Az alacsony származásúak csak vászoninget viseltek, melyhez hűvösebb időben gyapjúkabátot hordtak, az előkelők ruházata ellenben választékos volt. Asszonyaik igen nagy szabadságot élveztek, gyakorlatilag a férfiakkal egyenrangúak voltak, és ékszerekkel aggatták tele magukat. Naponta fürödtek, és bőrüket illatos kenőcsökkel ápolták. Napszakonként változtatták hajviseletüket, amin nagyon csodálkoztam, amíg megtudtam, hogy fejüket kopaszra nyírják, és egyszerűen parókát tesznek rá.
Bár az egyiptomiaknak maguknak kiváló orvosaik voltak, Szüénében igen jól kerestem, Thébaiban és Khemmiszben pedig még jobban, és mire Abüdosz és Memphisz után Héliopoliszban telepedtünk le, Kalambreszár már húsz rabszolga, tíz kocsi, negyven ló és öszvér, valamint ugyanennyi málhásállat felett rendelkezett.
Az ország akkor ugyan még a perzsák díszkertje volt, de az egyiptomiaknak már voltak bizonyos terveik. Emlékszem egy vendégségre, amelyet egy gazdag kereskedő, Kamenophisz adott a tiszteletemre, miután sövénybe esett legkedvesebb fia fenekéből néhány bogáncsot és tüskét kihúztam. Étkezés közben egész zenekarok léptek fel, és hárfán, gitáron, fuvolán játszottak. Egy kifestett fiatalember a csúfolódó rigó dalát adta elő, és valami légvárról énekelt, amelyben bizonyos hódítók ülnek, míg egyszerre – bumm! – a légvár szemük láttára szétpattan. A makedónok is kaptak néhány oldalvágást, és nagyon megmosolyogtak egy verset, amelyben Sándor aknai fazekába pillant, fejét bedugja és nem tudja többé kihúzni.
Elfelejtettem szólni arról, hogy Sahina ott ült mellettem. Arcát és ajkát kifestette, hajában csillogó gyöngyházékszert viselt. Ezúttal nem panaszkodhattam a viselkedése miatt. Nagyon csöndes volt, alig evett és még kevesebbet ivott. Egyszer mintha valami megakadt volna a torkán, furcsán lélegzett, s homlokát finom izzadtságcsöppek lepték el. Mielőtt hányni kezdett, kivezettem, fogtam a fejét és csodálkoztam, amikor hirtelen az öklével támadt rám. „Mi történt egyszerre veled?”, kérdeztem elhűlve. „Talán a borgőz szállt a fejedbe, vagy pedig megtetszett neked egy fiatal egyiptomi, és most bosszús vagy, hogy nem lehetsz egyedül?”
Ez a szemrehányás természetesen nem volt helyénvaló, és Sahinának igaza volt, amikor dühösen szikrázó szemmel nézett rám. „Hogy rosszul érzem magam”, zihálta, „nem az én hibám, hanem kizárólag a tiéd. Számtalanszor telt bennem örömöd. Most pedig játszod a meglepettet és csodálkozol, hogy miért vagyok rosszul.” Majdnem sírt. „Ez hát hűségem jutalma.”
Az első pillanatban elakadt a lélegzetem, mint ahogy ez bizonyára minden más férfival is megesik, hogy egy asszony négyszemközt ilyen homályosan nyilatkozik előtte. Éreztem testének illatát, és szagolgattam sötét, olajosan fénylő haját. Óvatosan kezdtem, hiszen nála sohasem lehetett tudni, hányadán áll az ember: „Ugyan, ugyan, ne játszd meg a szerencsétlent, mintha hamis kockákkal játszottam volna, mint Owange. Ha valami miatt bánkódsz, mondd ki nyíltan és szabadon.”
„És ez nevezi magát orvosnak”, jelentette ki Sahina megvető pillantással. „Hagyj most békében, leheleted bűzlik az ürüzsírtól meg a silány bortól. Majd nemsokára rám unsz, ha testem elformátlanodik, és természetesen másra veted a szemedet, talán éppen erre a Perszannára. Pedig elmondhatom róla, hogy semmirekellő teremtés, mert nemcsak Kalambreszárt látogatja meg a sátrában, hanem Owangéval is hált már, aki nagyon öreg, és közben Gruszador karjaiba veti magát, később pedig jajveszékel, hogy becézgetés közben összetörte a csontjait.”
Hagytam beszélni, azután ellenkezését leküzdve, a karjaimba vettem, és megcsókoltam zokogó száját. „Ó te asszonyok gyöngye”, mormoltam a fülébe, „hát igazán azt hiszed, hogy most Perszannára vetem a szememet? Akár sovány vagy, akár kövér, karcsú vagy hájas, mindig csak téged foglak szeretni, és most aztán igazán, hogy a fiamat hordod a szíved alatt.”
A következő napokban mindent megpróbáltam, hogy Sahinát vonzalmamról meggyőzzem, és kirándultam vele a krokodilusok városába. Ez a hely, amelyet az egyiptomiak régebben Arszinóének neveztek, a Moerisz-tó mellett épült, és partján százával, ha ugyan nem ezrével tanyáztak a krokodilusok. Az észak-egyiptomiak szemében ugyanis a krokodilus szent állat, az ország déli részében ellenben vadásszák, és cserezhető hüllőbőre miatt nagy becsben tartják. Említettem-e már, hogy Egyiptom olyan ország, ahol az állatokat különös tisztelettel veszik körül? Minden tartománynak megvolt a maga szent állata, amelynek templomot építettek. Voltak síremlékek szent macskák részére, megszentelt bikamúmiák, amelyek előtt áldozatokat mutattak be, szent kutyák, sakálok meg keselyűk. Némely templom élő állatokat is tartott, például az istenségként tisztelt íbiszt.
De Egyiptomban a hívőkön kívül – akárcsak másutt – akadnak hitetlenek is. Egy kereskedő, akit az állatok dolgában kikérdeztem, a tiszteletadást így magyarázta: a régi időkben egyes néptörzsek gyakran összeesküvést szőttek a fejedelem ellen, úgyhogy az egyik bölcsességéről híres uralkodó az országot különböző kerületekre osztotta, és minden új tartomány lakóinak kötelességévé tette egy bizonyos állat tiszteletét. Az emberek azután annyit vitatkoztak azon, hogy melyikük állata hatalmasabb és sikeresebb, hogy a királynak már nem kellett további felforgató törekvésektől tartania, mert az egyiptomiak teljesen kimerültek a karvalyok, krokodilok, bivalyok, macskák és íbiszek körüli hadakozásban. Háború esetén az állatok annyiban is előnyösnek bizonyultak, hogy olyan felségjelként használhatták őket, amelyek alatt a katonák sorakoztak, és a király hívására hadba vonultak.
A Moerisz-tó mentén emelkedik az a világhírű piramis, amelyben Menasz király sírkamrája van. A föld felett és a föld alatt városnyi labirintus veszi körül. Akadtak itt vezetők, akik ezeket a látványosságokat megmutatták, de ők maguk sem merészkedtek messzire a mintegy ezerötszáz föld feletti és föld alatti folyosó kusza összevisszaságában, mert attól tartottak, hogy nem találnak vissza többé. Valahol a megszámlálhatatlan zegzugos kisebb és nagyobb helyiség mögött a hagyomány szerint Menasz király és még tizenegy más király sírkamrája feküdt, ide azonban senki sem juthatott el; a föld alatti üregek ugyanis dübörögve verték vissza a lépések zaját, félelmet keltettek, a rémület elhomályosította a tekintetet, és felforgatta az emberek gyomrát, mert arrafelé halott krokodilusok szellemei kísértettek. Ezenfelül különböző folyosók már be is omlottak, és mivel ez bármely nap megismétlődhetett, idegenek számára nem volt tanácsos, hogy messzire merészkedjenek.
Így tehát csak kívülről csodáltuk meg a labirintus szétmálló falait, s szemünket a négyoldalú piramis csúcsára szögeztük, majd óvatosan indultunk meg a lépcsőfokokon, amelyek a föld mélyébe vezettek, ahol a labirintus legrejtettebb szárnyainak kellett lenniük. Sahina, aki nem osztozott tudásszomjamban, hamarosan türelmetlenkedni kezdett, és egy legyezővel hessegette el a tolakodó legyeket. „Valóban”, morgott, „most már igazán nem tudom, mi lesz velem. Tulajdonképpen miért vezetsz engem ezekhez a lyukakhoz, és miért hagyod, hogy a hőségtől ájuldozzak, csak mert olyan bolondos vagy és holt köveket akarsz nézegetni!” Így sóhajtozott és panaszkodott, és csak akkor derült jobb kedvre, mikor egy tengerzöld ruhát és értékes homlokdíszt ígértem neki.
Végeredményben már csaknem kerek esztendeje vándoroltunk Egyiptomban, délről észak felé haladva. Amikor Szíriába értünk, és a föníciaiak part menti településeihez közeledtünk, Anthédónnál Kalambreszár arra kért, hogy folytassuk utunkat az ország belseje felé. A judeai Eglon volt a szülőföldje. „Ezt a szívességet megtehetnéd nekem, Tamatam”, mondotta, és amúgy is hájas arca az izgalomtól még jobban felfúvódott. „Hiszen az én hírverésem nélkül még mindig csak szegény éhenkórász lennél. Kizárólag az én üzleti szellemem révén lettél jómódúvá, bár természetesen a magam hasznát sem tévesztettem soha szem elől, ezt bevallhatom, mert ahogy ebben megegyeztünk, minden bevétel fele az enyém. Most mint elveszett, de meggazdagodott fiú térek vissza s atyám meg anyám karjaiba vetem magam; dicsérni fognak bölcsességemért, és velem együtt magasztalják majd a zsidók istenét, aki nem hagyott elpusztulni.”
Kalambreszár találkozása szüleivel és rokonságával tizenkét napon át tartó népünnepéllyé lett. Apja, Absálóm, karját az ég felé emelte, dicsérte Jahve istent, és így szólt: „Az Úr megoltalmazott, és hazavezetett, fiam, az Úr neve legyen áldott.” Anyja, Rebekka, Kalambreszárt a szívére ölelte, és százszor összecsókolta. „Ó, te, édes életem”, kiáltotta, „akit szeretetem kertjéből elraboltak és aki most varázshatalommal nagy fejedelemként fényben és dicsőségben találtál haza, lásd, az Úr nem engedte, hogy gonosz emberek egy hajszáladat is meggörbítsék!” Holott nyilvánvaló volt, hogy fia göndör fürtjei már régen kihullottak.
Közben Kalambreszár fivérei és nővérei házról házra szaladtak, kiáltoztak, hadonásztak, és a fél lakosságot összecsődítették. S az emberek jöttek, jöttek, kiáltoztak és énekeltek, istenüket dicsőítve. Jöttek boroskancsóval a hónuk alatt, hússal meg kaláccsal. Kalambreszár arany- és ezüstérméket szórt a nép közé, mint valami király. Mindig takarékos volt, sőt inkább fukar, de most két kézzel szórta szét, amit az egyiptomi és szír betegekből kipréselt.
Vadidegen emberek öleltek át, miután Rebekka megcsókolt, és Absálóm reszkető aggastyánkezével megáldott. A ház körüli utca zsúfolva volt emberekkel. A számtalan gyermek óriási lármát csapott. Mindig újabb boroskancsók jártak körbe és emelkedtek a magasba. Az örömkitörések közben Absálóm atya fehér bárányt áldozott, a leszálló est sötétségében pedig hatalmas tüzeket rakatott, és negyed ökröket süttetett.
Kalambreszár maga volt az, aki tizenkét nap múlva indulásra serkentett. „Szép volt mindez, Tamatam” mondta, „de mielőtt itt végleg letelepszem, nagy házat építek és egy népemből való leányt veszek feleségül úgy, ahogy ezt atyáim szokásai megkívánják, követlek téged, mert nélkülem csak gazdátlan kutya lennél, amelyik nem tudja, hol talál másnap élelmet. Mindenki becsapna, és tőle telhetőleg ki is használna. Egyébként az egloniak nem vagyonosak. Itt azt, amit kiadtunk, bajosan kereshetnénk meg. Ezenkívül az ünnepséget mindig a csúcspontján kell befejezni. Olyan gyorsan, ahogy jöttünk, nagy urakként távozunk. Csak így emlékezhetnek majd ránk az emberek úgy, mint ragyogó tüneményre, mert minden, ami új, lassanként avulttá válik, és a mindennapok egyformasága a szépséget magát is unalmassá teszi. De ha kellő időben eltűnünk, dicsérni fognak bennünket és szomorkodnak utánunk, mint a nap után, mely esténként, nappali rövid vendégjáték után, ismét a láthatár mögé süllyed.”

 

Mikor a citromfák illatát beleheltük és a tengerparti Gáza városát elértük, eljutott hozzánk az isszoszi csata híre. Sándor megsemmisítő csapást mért a perzsákra meg zsoldosaikra, és foglyul ejtette az egész udvartartást, Dareiosz Kodomannosz anyját, asszonyait és gyermekeit. A makedónok most arra törekedtek, hogy a föníciaiak országát teljesen birtokukba vegyék. Kalambreszár erre a hírre megvakarta az orrát, és így szólt: „Talán ostobaság, ha neked és magamnak azt tanácsolom, hogy menjünk Türoszba, mert akkor tulajdonképpen elébe megyünk a zavargásoknak. De úgy hallom, hogy a város gyakorlatilag bevehetetlen. Ha már egyszer a falakon belül leszünk, aligha kell attól tartanunk, hogy nehezen szerzett vagyonunkat bárki is ellopja.”
Így tehát rövid idő múlva folytattuk utunkat. Sahina az utazás fáradalmai miatt jajgatott, és nekem vigasztalnom kellett, hogy most már nemsokára elérkezünk Türosz falaihoz, és ott hosszabb ideig megpihenhetünk.
Türosz már páratlan fekvése és híressége folytán is a legjelentősebbnek látszott Szíria és Fönícia valamennyi városa között. Türosz óvárosa, a régebbi központ, amely hanyatlásnak indult, a szárazföldön volt. A bevehetetlenség hírében álló Új-Türosz ellenben a parttal szemben levő szigeten épült, és körülbelül ezer lépésnyi tengerszoros választotta el a parttól. A sziget közelében a hajózható víz olyan mély volt, hogy még nagy vízijárművek is minden oldalról körülhajózhatták a tengerből kiemelkedő várost. A part mentén azonban – egy hely kivételével sekély vizű és iszapos volt a talaj. Itt nem volt sem töltés, sem híd. Csak csónakon lehetett átjutni.
A parton türoszi zsoldosok álltak és ellenőrizték a befelé és kifelé igyekvők áradatát. A várost kormányzó Azemilko fejedelem rendelkezése értelmében az érkezőknek legalább tíz aranyat kitevő vagyont kellett felmutatniuk, hogy átjuthassanak, kivéve, ha a városban lakó hozzátartozóikra hivatkoztak. Türoszban, ebben a gazdag városban tehát alig akadt szegény ember, koldus még kevésbé; lakossága vagyonos kézművesekből, hajóépítőkből, tengerészekből, kereskedőkből és jól képzett katonákból állt, az utóbbiak az emberek vagyona fölött őrködtek, és ellenőrizték a rabszolgák munkáját.
Miközben én a szigetet néztem, ahol a házak terasz formájú emeletei az ég felé törtek, Kalambreszár a katonákkal karattyolt, kezüket ezüsttel tapasztotta ki, és megnyerte jóindulatukat, így hát minden cókmókunkkal együtt az egyik nagy kompra irányítottak minket. A vezényszóra a hajó elindult, és a háttérben lassan elmaradt mögöttünk a partszegély Türosz óvárosával. Húsz evezős széles ívben hajtotta a járművet a szidóni kikötő felé. A sziget déli részén volt egy másik kikötőhely is, amelyet egyiptomi kikötőnek neveztek. Minden evezőcsapással, amely közelebb vitt a kis szigethez, élesebben rajzolódtak ki a hatalmas falak és az erődítmény mindennel dacoló tornyai. A szidóni kikötőben legalább ötven-hatvan hajó horgonyzott. Sahina az orrát fintorgatta, és éreztem, hogy bosszankodik. Hogy állapotát elrejtse, laza és redős öltözéket viselt. Úgy tett, mintha gúnyosan mustrálna egy előkelően öltözött leányt, akinek haja és szeme sötétbarna volt, ajka pedig pirosan csillogott, mint a gránátalma. Ez a csinos teremtés nagyon gőgösnek látszott, mert amikor egy ízben, három rabszolganőjétől követve és illatfelhőbe burkolva elhaladt mellettünk a hajón, büszkén tetőtől talpig végigmért minket, különösen Sahinát, szoknyáját pedig magasra emelte, mintha félne, hogy mások érintése bemocskolhatná. Sahina arca sötétvörös lett. „Mit képzel ez az ostoba kecske, hogy kicsoda?”, sziszegte felindultan a fülembe. Tüntetően végigsimította az utazástól kissé poros ruháját, és megcsillantotta drágaköveit. A fiatal barna nő erre megvetően biggyesztette ajkát, és úgy rendezte el a haját, hogy az ő aranyláncai és karperecei is dallamos csilingelésbe kezdtek. „Ez a nőszemély annyira bosszant”, lihegte Sahina, „hogy viszket a tenyerem, és uralkodnom kell magamon, hogy ne kenjek le neki egyet.” Gyűlölet volt ez az első látásra, és azt hiszem, hogy a másiknak ebben több része volt, mint Sahinának. „Azt kívánom ennek a lotyónak, hogy pusztítsa el a pestis”, szitkozódott az én dühös kis vadmacskám. „Ha egyszer felkeresne, Tamatam, saját kezűleg verem ki még akkor is, ha segítségedért egy szamárrakomány aranyat dob a lábad elé.”
Békítgetően simogattam a kezét, Sahina azonban sóhajtott, és így szólt: „Remélhetőleg semmi rosszat sem jelent, hogy megérkezésünkkor így fel kell izgatnom magam. A legfőbb istenségekre mondom, a bosszúság árt az én állapotomban. Ezért kérlek, meresztgesd tekintetedet másvalamire, ne erre az alakra, hacsak nem akarod, hogy egy napon háromfejű szörnyet szüljek neked!”
Ujjai olyan görcsösen kapaszkodtak a hajó fából készült párkányába, hogy ujjpercei egészen kifehéredtek. Szempillái ide-oda rebbentek, száját pedig úgy összeszorította, hogy már csak bíborpiros vonalnak látszott. Azonnal olyan dolgokról kezdtem beszélni, amelyek elszórakoztathatták, és ezt mondtam: „Nagyon csinos vagy a széltől szétzilált hajaddal, te elbűvölő boszorkány. A parton nagy volt a hőség, a sziget bizonyára hűvösebb lesz, mint a szárazföld. Nézd csak ezt a sok jól öltözött embert a rakparton. Türoszban bizonyára jó dolgunk lesz, és talán az egész háborút itt vészelhetjük át.”
De Sahina továbbra is mérges arcot vágott, és úgy dörzsölte a szemét, mintha porszem hullott volna bele. Mikor a komp kikötött, azok a türosziak, akik velünk egy csónakban ültek, megvárták, míg a Sahina bosszúságát okozó fiatalasszony rabszolganőivel elsőnek lépett a kikötőhídra. A parton harsány kiáltás hallatszott. A kíváncsiak és várakozók csoportjai szétváltak, és széles utat nyitottak egy tekintélyes férfiú előtt, aki világos páncélt viselt, és a katonák parancsnoka volt. Miközben az érkezőt köszöntötte, csak oldalnézetből láthattam arcának egy részét, de amikor fejével felém fordult, a szívverésem is elállt, és meleg vérhullám öntötte el arcomat.
„Végre megérkeztünk!”, hallottam magam mögött az imént még az egyik rabszolgát szidalmazó Kalambreszár hangját. „Fogadjatok be, ti erős falak, s legyetek kegyesek az idegenekhez!” Összekulcsolta ujjait, és egy zsidó imát mormolt.
„Naval!” kiáltottam hangosan, a lármát túlharsogva; néhány ugrással átrohantam a hídon, és félretoltam a körülállókat. A szép idegen asszony oldalt hajtotta a fejét, mintha hajának súlyát egyszerre túlságosan nehéznek erezné, Naval pedig, kétségkívül a bátyám, Naval, meglepetve nézett fel, miközben lábam szinte önállósította magát futás közben, és saruim csattogtak. „Naval!” kiáltottam még egyszer.
Szürkéskék szeme fölött felvonta szemöldökét. Elképedését lassanként a felismerés és a nagy öröm kifejezése váltotta fel.
Azután egymás karjába borultunk, kölcsönösen hátbaveregettük egymást, és érthetetlen szavakat dadogtunk. „Mutasd magad, öcsém”, zihálta végül Naval. Kezét a vállamra tette, és vizsgálódva szemlélt. „Még mindig alig hiszek a szememnek. Remek színben vagy, Tamatam, már nem vagy gyermek, hanem valódi férfi. Hogy kerülsz ide? Mi van otthon? Hogy van apám meg anyám?”
De nem is engedett szóhoz jutni, tovább ömlött belőle a szó. „Az istenekre, Tamatam, bámulni fogsz, hogy mire vittem. Türoszban enyém a parancsolás és a tiltás hatalma. Én vagyok...”, és itt lábujjhegyre emelkedett, „...a város valamennyi katonájának a parancsnokai” És már folytatta is. Egy kissé hátralépett, úgyhogy a gőgös leány arcába pillanthattam. „Ez pedig Uszia, a szerelem csodálatos kincse, a hitvesem. Csodálatossága felhevíti nappalaimat és még inkább éjszakáimat. Nem vagyok-e irigylésre méltó?” Átölelte vállamat. „És mindemellett van egy igaz barátom, Koodha, akiért bármikor vásárra vinném a bőrömet.”
„Koodha Azemilko fejedelem fia” magyarázta Uszia. Hirtelen elmosolyodott, és mosolya aranyos csillogással szőtte át az arcát. Olyan illatos volt, mint a virággal borított mező. „Naval már sokat mesélt nekem a családjáról, ezért mindannyiotokat már jól ismerlek.” Szeme kitágult, vidám kis szikrák parázslottak benne. Bámulatos, milyen könnyen tudott átalakulni. „Azért jöttél Babilonból Türoszba, hogy adót szedj él tőlünk, mint apád?”
Naval nevetett, mint valami különösen jól sikerült tréfán. „Tudnod kell, Tamatam, hogy mint legfőbb parancsnoknak a a kincseskamra őrzése is feladataim közé tartozik. Minden arany az én kezemen áramlik át, hát csak természetes, hogy démonként veszek űzőbe mindenkit, aki kinyújtja a kezét utána.”
Mögöttem köhécselt valaki. Gruszador úgy tartotta a pénzesládánkat, mintha pehelykönnyű volna, és Owange úgy vigyorgott, hogy szája egyik fülétől a másikig ért. Kalambreszár tekintete a pók lábainak fürgeségével futott át az arcokon. Hangsúlyozta, hogy bár fiatal, de világhírű orvos vagyok, aki művészetét minden országban és minden nép körében gyakorolja. Sahina lesütött szemekkel állt ott, és idegesen húzgálta a gyűrűit.
Naval mosolygott. Intett a testőreinek, és megparancsolta nekik, hogy nyissanak utat előttünk. „Ne ellenkezzél, Tamatam” mondta határozottan. „Az én házamban fogtok lakni, és nagy ünnepséget rendezünk. Bélre mondom, ez csodálatos nap.” Szeme ragyogott. „Türoszban természetesen nem fogsz dolgozni, mert ez sértené a méltóságomat. De tudom, hogy szívesen tanulsz. Itt a világ minden pletykáját elolvashatod. Ptasszurnak, a fejedelem kacellárjának, olyan írott tekercsek vannak a birtokában, amelyek három nyelven mesélik el a legkülönfélébb dolgokat.”
Házát sötét tengeri kövekből rakták, és nagyon tartós építmény volt. A testőrség szálláshelyein és a rabszolgák lakásán kívül egy nagy csarnok és tizenhét tágas szoba volt benne. Ezenkívül közel feküdt a nyugati falhoz. Egyik tornyából a végtelen tenger tárult az ember szeme elé. Mikor Sahinával egyedül maradtam, azonnal panaszkodni kezdett, hogy milyen szerencsétlen. Éppen ezzel a személlyel, ezzel az Usziával kell majd barátságosan viselkednie. Hagytam, hogy szitkozódjék, és a mosdóhelyiségbe vezettem, ahol megfürödtünk. Kalambreszár a szomszéd szobában tett-vett, szolgáinkat pedig a rabszolgáknál helyezték el.
A vendégség előkészületei némi időt vettek igénybe, de az esti órákban gongütések szólítottak a csarnokba. Fiatal szolgálóleányok lehúzták saruinkat, és illatos kenőcsökkel dörzsölték be a bőrünket. Lapos csészékben kezet mostunk, közben kendőket terítettek ki az italozáshoz, és egy pohárnok áttetsző, illatos bort kínált. A sarkokban vázák álltak édeskés illatú virágokkal. Naval csak igen szűk körű ünnepséget akart rendezni, mivel sok mesélnivalónk volt egymás számára.
Uszia kibontotta művészi hajfonatait, és sima, szép arca valósággal világított a sötétbarna hajözönben. Kalambreszár rábámult, tömte magába az ételt, és itta a nehéz bort, hogy arca izzani kezdett, mint valami téglaégető kemence. Naval nagy kortyokkal öblítette le megindultságát, amikor anyánk haláláról beszéltem. Néha megcsókolta Usziát, aki úgy hajolt feléje, mintha meg akarná mutatni Sahinának, hogy milyen kincs van a birtokában.
Lassanként megtudtam, hogyan jutott Naval Türoszba, ahol egyszerű zsoldos katonaként kezdte pályafutását. Hat hónap után azonban már tíz embernek parancsolt, kétszer ennyi idő múlva pedig száz embert vezényelt. Az Agenor téren tartott sportverseny során birkózásban legyőzte Koodhát, a herceg fiát. Koodha a legjobb barátja lett. „De azért ne hidd, hogy mostani állásomat csupán ennek a körülménynek köszönhetem”, jelentette ki Naval, és széttárta ujjait. „Nincs olyan türoszi, nincs olyan zsoldos, aki felülmúlna a harcban. Ezt tudja Azemilko is, és ezért vagyok az, ami vagyok.” Kezébe köpött, és rajtam akarta megmutatni, hogyan győzte le Koodhát. Kalambreszár, aki velem szemben gubbasztott a puha párnákon, unatkozva ásított. De egyszerre kárörvendezve kacagott fel, és Sahina arca is felélénkült. Megragadtam ugyanis Navalt, lábamat lágyékának támasztottam, és amikor hátraesett, keresztülhajítottam a fejemen, végül pedig a mellére térdeltem. Bátyám dörmögött, és a homlokát ráncolta, mintha fel sem tudná fogni a vereségét. Másodszor is megpróbálkozott. Ezúttal a két lábam közé fogtam, mint az olló két szára közé, és így szenvedett fájdalmas vereséget. Még nem felejtettem el Dzsagon fogásait.
„Az összes démonokra, hol tanultad ezt?”, zihálta Naval. Megmagyaráztam neki néhány fogást, és tovább birkóztam vele; ez ellen egyébként csak Uszia tiltakozott, így ért véget ez a szórakoztató este.
Másnap meglátogattuk Ptasszurt. Türosz kancellárja ötven év körüli, püffedt férfi volt. Üzleti ügyekben régebben beutazta a tengereket, mielőtt gazdagsága, ravaszsága és szónoki képessége révén állami szolgálatba nem került. Kezét Naval vállára tette, és engem nagyon barátságosan üdvözölt. „A szemedből valami csodálatos erő sugárzik”, hízelgett nekem, és az iránt érdeklődött, hogy végleg Türoszban akarok-e maradni. Szavaiból és Naval válaszaiból megtudtam, hogy a föníciai hajók, élükön vezéreikkel – a türoszkk Azemilko, az aradiaiak Gerosztratosz, a büblosziak Enülosz vezetésével, valamint egy ciprusi flotta Phütagórasz parancsnoksága alatt – a perzsa király rendelkezése értelmében már huzamosabb ideje hellén vizeken tartózkodnak, hogy a makedónokat blokád alatt tartsák. De közben a legtöbb föníciai város – kormányzójának távollétében – az isszoszi csata után behódolt Sándornak, így tehát most Koodha egy tekintélyes polgárokból álló küldöttséggel elébeutazott a makedón hadseregnek, hogy megnyerje az új hódító jóakaratát.
„Ez a jelenlegi helyzet”, mondta Ptasszur. „Sándor kétszer legyőzte Dareioszt. De a harc még nem dőlt el véglegesen. Bízva városunk kedvező fekvésében, élelmiszer- és ivóvízkészleteinkben, olyan politikára törekszem, amellyel mindenfajta összeütközést elkerülhetünk. Mindkét irányban kinyújtjuk csápjainkat, anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik fél mellett elköteleznénk magunkat.”
„Gondolod, Sándor talán nem tud arról, hogy Azemilko hajóraja a perzsákat támogatja?”, érdeklődtem.
Ptasszur összeráncolta a homlokát. „Azemilko a kellő időben helyesen fog cselekedni, és alárendeli magát a győztesnek, akár Dareiosz az, akár Sándor. Mint mondtam, most még minden függőben van, de a legutóbbi hír szerint Azemilkónak az a szándéka, hogy nemsokára hazatérjen. Közben meg kell várnunk, mit intéz Koodha a makedón táborban.”
Naval csuklóit dörzsölgette, és önérzetesen mosolygott. „Ami engem illet, szinte azt kívánom, hogy az egyikkel vagy a másikkal háborúra kerüljön a sor, mert csak a harc ad alkalmat arra, hogy kitüntessem magam, és bebizonyíthassam a türosziaknak seregem ütőképességét.” Elbúcsúzott, miközben Ptasszur arra kért, hogy maradjak még egy kis ideig.
„Te orvos vagy”, mondta. „Olyan betegségben szenvedek, melyet az egyiptomiak 'wid' néven ismernek. A fájdalom néha úgy összeszorítja a felső karomat, mint valami acélkapocs, a lábaim megdagadnak, és alig kapok levegőt, különösen akkor, ha előzőleg felizgattam magamat”.
Megvizsgáltam és fülemet Ptasszur melléhez szorítottam. A szív akadozva és rendetlenül működött. Szetif egyszer azt mondta, hogy az ilyen betegségek esetén semmit vagy csak nagyon keveset tehetünk. „A jövőben sokat kellene pihenned”, mondtam a kancellárnak, „és se Dareioszra, se Sándorra nem szabad gondolnod. Hagyd, hogy fiatalabbak intézzék az ügyeket, amelyekkel most te vesződsz. És ha ismét légszomj gyötör, parancsold meg szolgáidnak, hogy felváltva meleg és hideg vízzel locsoljanak.” Hogy helyes volt-e a tanácsom, magam sem tudtam. Ptasszur virágos szavakkal megköszönte, ajkát nyalogatta, és megígérte, hogy Azemilko hazatérése után megfogadja utasításaimat. Addig azonban, akár akarja, akár nem, húznia kell az igát, mert hiszen gondolhatom, mit jelent az, hogy reá bízták a várost.
Mikor Naval házába visszatértem, a lépcsőn Perszanna surrant elém. Minthogy Türosz keskeny, sziklás területen épült, a házakat itt még feljebb tornyozták az ég felé, mint másutt, és ahhoz, hogy Sahinához jussak, öt emeletet kellett megmásznom. Perszanna úgy simult hozzám, mint a cica, és kezemet melléhez szorította. A rabnőknek ahhoz a fajtájához tartozott, amely sértésnek érzi, ha ura néhanapján nem nyúl az inge alá, vagy nem simogatja meg gömbölyded idomait.
„Jó itt Tamatam”, dorombolta. „A városnak harmincezer lakosa van és ötezernél több katonája, akik többnyire nőtlenek, és már meresztgetik a szemüket, ha akár csak az ujjbegyemet megpillantják.” Megsimogatta a hátamat, és oldalt hajtotta a fejét, hogy megcsókolhassam a nyakát. „Gyűlölöm a tétlenséget, meg akartalak hát kérdezni, mikor fogunk újra munkához, mert alig várom, hogy ezek előtt az emberek előtt táncolhassak.” Csókjaim alatt felsóhajtott. „Zárva volt az ajtód, és azt gondoltam, hogy Sahinával szórakozol.”
Megmondtam neki, hogy egyelőre aligha lesz alkalma táncolni, mert bátyám minden vásári közönségességet megtiltott. Magamhoz vontam a duzzogó lányt, aki szabadulni igyekezett, és azt kérdeztem: „Az ajtó zárva volt, azt mondod? Hallottál valamit?”
Perszanna sokatmondóan mosolygott. „Nem gondolom, hogy ketten volnának a szobádban, bár egyszer lépéseket hallottam, és azután egy olyan heves ugrást, hogy megreszketett alattam a padló.”
Rám kacsintott, és én elengedtem. Gyors léptekkel vettem az utolsó lépcsőfokokat. Az ajtó be volt reteszelve. Hallgatóztam. „Bumm!” Tompa dörrenés hangzott fel. „Sahina! Azonnal nyisd ki!” Vadul dörömböltem az ajtó bronzveretén.
A reteszt csak egy kis idő múlva tolták félre. Sahina szeme mélyen ült üregében, orra hegyesen ugrott előre. Elrohantam mellette, és szétdobáltam a párnákat, takarókat. „Mi történt? Kérlek, válaszolj legalább!”
„Hogy mi történt? Ezt én is kérdezhetném tőled! Miért viselkedsz úgy, mint aki megőrült?” Eltakarta meztelen vállát, és bosszúsan ajkába harapott.
Keményen megragadtam. „Ki volt rajtad kívül a szobában?” Elengedtem, a szellőző nyíláshoz rohantam, és kitekintettem. Mélyen alattam a köves udvar tátongott. Sehol senki.
Sahina gonoszul kuncogott. „Senki sincs itt, feltéve, hogy én senki se vagyok.” Brokátköntöse a szantálfából készült széken hevert. A levegő nehéz volt a vadvirágok illatától. A szőnyegen arcfestékes tégelyek, saruszíjak és lábperecek hevertek szerteszét.
„Hát az a zaj? Bélre és Nabúra, végre is nem vagyok süket!”
„Vagy úgy”, szólt csodálkozást színlelve, miközben festett körmeit nézegette, és kezével a hajába túrt. „Hát nem te magad tanácsoltad nekem bizonyos gyakorlatok elvégzését, hogy rugalmasságom megmaradjon? Azonkívül...” Itt megakadt, és követte tekintetemet. A pénzesládától két lépésnyire feküdt gyöngyházberakásos fésűje. Egy fából készült méhviasztartály hágcsóként szolgált a terhes asszony számára. Erről lépett fel a pénzesládára, és onnan többször is a földre ugrott.
„Hát ez hihetetlen.”
Most tört csak ki belőle igazán a dac meg a harag. „Ha úgyis mindenre rájössz, akkor miért kérdezősködöl? Óvakodnom kellene a testi megrázkódtatásoktól, ugyebár? De éppen azért ugrottam merev térddel több mint tízszer a földre, hogy elveszítsem a gyermeket; miatta lettem olyan esendő. Amint látod, eredménytelenül, a démonok nem hallgattak meg.” Levegő után kapkodott, és azután mindjárt keserves sírásba tört ki. Nem vitt rá a lélek, hogy jól elnáspángoljam.
„Néha nem is tudom, kit gyűlölök jobban, téged vagy magamat”, zokogta Sahina. „Már csak ez az Uszia hiányzott, hiszen ahelyett, hogy kétszeresen tisztelnél, ahogy illenék, úgy bámultál rá tegnap, mint kutya a zsíros csontra.”
„Meg akartad magad bosszulni, és fájdalmat akartál okozni nekem, igaz?”, kérdeztem szelíden.
Letörölte arcáról a könnyeket. „Tudom, hogy rosszat tettem, de nem vagyok-e napról napra kövérebb, mint a hízott disznó?” Átöleltem, és a hátát simogattam. „Miért ilyenek a nők, Tamatam?”Hangja felerősödött, és hirtelen a karomba vájta a körmeit.
„Ez az Uszia sokkal aljasabb és rosszabb indulatú, mint én vagyok. Meglásd, egy napon megkísérli, hogy elvegyen téged!”
Ebben a pillanatban nagyon szerettem őt; hát nem miattam szenvedett-e? Éppen ezért ígéretet tettem neki. „A tisztesség kedvéért még maradunk néhány napig, hogy bátyámat ne botránkoztassuk meg. Akkor azután felkerekedünk, és elmegyünk valahová, hogy Usziát elfelejtsd.”
Miközben ágyába vittem, Sahina már mosolygott. Azután összeráncolta a homlokát, és azt mondta: „Jól ki fogok babrálni Usziával, hogy visszaadjam a kölcsönt. Ezért neki ajándékozom Perszannát. Így egyszerre két legyet ütök egy csapásra, mert bátyád valószínűleg beleszeret ebbe a rabszolganőbe. Akkor azután Uszia kékülhet, zöldülhet mérgében. Én pedig majd rágondolok, és csendben a markomba nevetek.”

 

Másnap reggel, amikor Perszanna az udvaron a katonák előtt kellette magát, és a fátyoltáncot gyakorolta, ingerlő mozdulatokkal rázva le magáról lassanként lepleit, Naval magával vitt a palotába. Koodha és a küldöttek visszatértek. Útközben bátyám megmutatta nekem Baál-Melkart, Moloch és Astarte templomait, nagy köves barlangokat, amelyeket a sziget sziklás talajába vájtak; kertek vették körül őket magasba törő ciprusokkal, citromfákkal és píneákkal. A földet, amelyből a tápláló nedveket szívták, a túlsó partról hozták. Városi hírnökök riadót fújtak, és a kikiáltók felszólították a türosziakat, hogy jelenjenek meg a palota előtt. Naval testőrei, négy erős katona utat nyitottak nekünk.
Koodha, a fejedelem fia nem látszott idősebbnek bátyámnál. Bíborköntöst viselt és fémesen csillogó sisakot. Alacsony homloka alatt szeme önérzetesen villogott. Ptasszur Navalhoz fordult, és így szólt: „Hát foglaljuk össze még egyszer a dolgokat. Sándor serege körülbelül egynapi menetelésre van városunktól. A király átvette ajándékainkat, és nagyon kegyesen fogadta küldötteinket. Ám amilyen ravasz, egyúttal közölte, hogy áldozni kíván a türoszi Herkulesnek, és ebből a célból be akar vonulni városunkba. Egy jóslat értelmében, úgymond, szolgálnia kell ezt az istent. Amint tudod, Naval, a város vezetői már előzőleg megegyeztek, hogy ebben a háborúban a legszigorúbb semlegességhez tartják magukat. Ha mármost Sándort és katonáit beengedjük, elrontjuk a dolgunkat a perzsákkal. Tudomásunk szerint Dareiosz máris új sereget szervez, hogy a makedónok előretörését megakadályozza. Ha a perzsák győznek, bizonyára lesz rá gondjuk, hogy hűségünkért megjutalmazzanak. Ha Sándor győz, még mindig lesz rá idő, hogy teljesen behódoljunk előtte. Éppen ezért Koodha, a vének tanácsa és én a következőket határoztuk. Sándor nem tehet ellenünk semmit, mert nincs tengeri hatalma. Megüzenjük neki, hogy bár kívánsága megtisztelő ránk nézve, mégis arra kérjük, áldozzon Herkules istennek a szárazföldön, Türosz óvárosában, ami végre is egyre megy. Egyébként készek vagyunk mindenféle hadisarcot megfizetni, amit csak kíván. Maga Türosz városa azonban a háború tartama alatt minden hadviselő fél előtt maradjon sértetlen.”
Naval az izgalomtól tűzben égő arccal bólintott, és úgy vélekedett, hogy ez az üzenet teljesen megegyezik az ő felfogásával. Katonái szavatolják Türosz bevehetetlenségét, ivóvíz- és élelmiszerkészletük egy félévre elegendő. Sándor kénytelen lesz békében hagyni őket, és továbbvonulni.
Koodha még egyszer az öregek tanácsához fordult, így szólt: „Most még az utolsó feladat vár ránk, a nép hozzájárulását kell megszereznünk. Ahogy én Ptasszurt ismerem, olyan ügyesen beszél majd, hogy ez nem lesz több puszta formaságnál.” Előretolta állát, és intett a palotaőrség tíz katonájának. Azok kimentek, felsorakoztak, és megfújták kürtjüket.
Csönd lett, de amikor Ptasszur, Koodha, Naval meg a vének velem együtt a teraszra léptek, sok ezer főnyi hangosan kiáltozó tömeg fogadott bennünket. Koodha kitárta a karját, és szólt a néphez.
Ezután Ptasszuron volt a beszéd sora. Úgy látszott, hogy nagyon jól érzi magát. Sárga arca sötét színt öltött, homlokán arany szalagot viselt, gyér haja pedig pézsmaolajtól illatozott. Lassan és hangsúlyozottan mondta el beszédét, amely tele volt hasonlatokkal és szónoki fordulatokkal. „Türosz férfiai és asszonyai”, kiáltotta, „remélem, hogy népünk erkölcse nem a bőség erkölcse, amely a vész közeledtére meginog. Sándor éretlen fiú lenne, ha erőszakkal fenyegetne meg bennünket. Ha érzi erős eltökéltségünket, tiszteletben tartja majd az elhatározásunkat, hogy a város kapuit senki előtt sem nyitjuk meg.” Rövid szünetet tartott. „Most hát azt kérdezem tőletek, türosziak, helytelennek tartjátok-e ezt az üzenetünket, amelyet a ti érdeketekben fogalmaztunk meg? Akkor mondjátok ki hangosan, hogy a vének tanácsa mindent újra mérlegelhessen és meggondolhasson.”
Lassan felerősödő halk moraj támadt. Az emberek könyökükkel lökdösték egymást, és a fejüket ingatták. Olyan volt az egész, mintha szél söpört volna végig a mákvirágos mező fölött.
Ptasszur a nyelvével megnedvesítette az ajkát. „Vagy azt akarjátok talán”, ordította, „hogy saját erőtökben és katonáink erejében bízva, nem törődve azokkal a lehetséges következményekkel, amelyekkel ez az elhatározás járhat, kinyitjuk a várost az idegenek előtt, akikről sohasem tudhatjuk, hogy valójában mi a szándékuk? Ha már egyszer benn vannak, olyan könnyen senki sem kergetheti ki őket. Ha tehát meg akarjátok tartani a pénzeteket, ha asszonyaitok tisztessége és birtoklása a lehetséges háború veszélyénél többet ér nektek, akkor jelentsétek ki ezt hangosan és érthetően!”
Mintha egy torokból hangzott volna fel az emberek kiáltása: „Nem akarjuk Sándort!” És azután: „Nem akarjuk Dareioszt! Függetlenséget akarunk!” Fiatalemberek dorongokkal verték a földet, vagy a magukkal hozott fegyvereket a kövekhez dörzsölték, míg azokból szikrák pattantak ki.
„Mindenki ellen megvéditek tehát javaitokat?”
„Megvédjük őket!”, üvöltöttek vissza határozottan az emberek.
„Háború esetén is?”
„Háború... háború... háború.” A kiáltások újabb és újabb hullámai érték fülemet.
Ptasszur arcát elöntötte a verejték, de szeme elégedetten ragyogott, amikor a tömeg végre szétoszlott, és visszatértünk a palotába. Mindjárt tollba mondta levelét két írnoknak, az elsőt mint eredetit, a másodikat másolatként Azemilkónak, hazatérése esetére. Még egyszer kifejezte Sándor előtt azt a kívánságát, hogy függetlenek maradhassanak, és azt ajánlotta neki, hogy áldozatát Palaitüroszban, az óvárosban mutassa be. Ez valamennyi türoszi megdönthetetlen elhatározása, kormányzóival egyetemben. Valami rossz előérzet fogott el, amikor a túloldali, szétmálló falakra gondoltam. Ptasszur az írást Koodhával együtt lepecsételte, és átadta neki. „Vidd el magad, vagy jelölj ki valakit erre a feladatra.” Koodha összeráncolta a homlokát, és kissé ijedtnek látszott. „Talán bizony állandóan ide-oda ugráló bolha vagyok vagy holmi közönséges küldönc?” A pergament a vének egyikének a kezébe nyomta, aki úgy ejtette el, mint az izzó kődarabot.
Naval lehajolt és felemelte. Kelletlen kifejezés suhant át az arcán. Láttam, keresi a szavakat. „Nagy megtiszteltetés lenne rám nézve, ha Sándorral küldöttként állhatnék szemben, mert még sohasem láttam. Ám mint a város védőjének az a kötelességem, hogy katonáim mellett maradjak. Sándor bizonyára bosszús lesz, és a követet esetleg túszként tartja vissza. Akkor pedig mi lesz?” Körülnézett. „Ha egyetértetek velem, felfegyverzek egy tíz ember fölött rendelkező parancsnokot, és őt jelölöm ki üzenetvivőnek.”
A fagyos csönd felengedett. Mivel úgy látszott, hogy a személyes veszély megszűnt, néhány tanácstag hozzájárult az indítványhoz. Ptasszur azonban az állat dörzsölte, és így szólt: „Talán nincs tudomásod róla, hogy Sándor könnyen indulatra lobban. Katonák, mint a város küldöttei – ez arculütésként érné. Nem, inkább én magam megyek, bár az izgalom bizonyára árt nekem, hiszen beteg vagyok. Mindenesetre volna talán még egy lehetőség, ha ugyanis tekintélyes, de pártatlan követ menne Sándorhoz.” Úgy tett, mintha gondolkozna. Homloka összeráncolódott, és olyan lett, mint a tölgyfa kérge. „Tamatam ifjúsága ellenére már ismert orvos. Nem türoszi, Babilonból való. Aligha hinném, hogy a makedónok részéről vakmi bántódása esne.”
„Nem!”, kiáltotta a bátyám. „Az istenek nevében, Tamatam azért jött hozzánk, hogy oltalomra találjon. Több lenne, mint udvariatlanság, ha egy ilyen vendéget bármiféle veszélynek tennénk ki.”
Ptasszur hamisan mosolygott. „Úgy látom, hogy más megoldást találtál. Ha így van, ne várakoztass bennünket. Egyébként Tamatam nem visel sem lándzsát, sem harci öltözéket. Nem hiszem, hogy baj érheti. Természetesen senkit sem kényszeríthetek javaslatom elfogadására. Másrészt az a helyzet, hogy öcséd jelenleg Türosz falai között tartózkodik, így a mi sorsunk egyben az övé is.” Olvasott az arcomban. „Kérdezzük meg talán őt magát.” Hogy megvalljam az igazat, engem mindjárt megragadott a javaslat. Kíváncsi voltam Sándorra, és izgatott a lehetőség, hogy szembekerüljek vele. Ez az út kalandos volt ugyan, de hát végül is az egész élet az. Felemeltem hát a karomat, mire csönd lett. „Készen állok, mert úgy gondolom, hogy sorsomat az istenek tartják kezükben. Minden, ami történik, előre elrendeltetett.”
Naval rögtön bolondnak nevezett, azonban Ptasszur és a többi tanácstag jóakaratúan bólogatott. Koodha felkiáltott, hogy nyergeijenek fel számomra egy lovat. „Vagy inkább lefüggönyzött gyaloghintót szeretnél?”, kérdezte. Azt mondtam, paripát szívesebben vennék, és újra bátyám házába siettem, hogy tiszta ruhát vegyek magamra.
Sahina a kertben pihent, és unottan nézett Perszannára, aki legyezővel hessegette el a legyeket. Arcát valamilyen szépítőszerrel mázolta be, és amikor közeledtem feléje, felemelte a kezét. „Menj el gyorsan”, kiáltotta, „hogy ne ijedj meg tőlem, mert bizonyára olyan vagyok, mint valami kísértet!” Perszanna elmosolyodott, de Sahina megrugdosta, kitépte a kezéből a legyezőt, és elbújt mögötte.
Így tehát csak integetéssel üdvözöltem mindkettőjüket, és a szobámba siettem. Kalambreszár bejött, és segített átöltözni. Elmondtam neki, milyen feladatot kaptam, de nem örült, hanem összecsapta a kezét a feje fölött. „Csak egy pillanatra hagyjon téged magára az ember”, károgta, „máris olyan butaságot követsz el, hogy nagyobbat el sem tudok képzelni!” Sóhajtott, leült, azután ismét felpattant. „Hát nem látod, hogy csak kihasználják a jóhiszeműségedet!”, kiáltotta. „Itt ül egy ember, ezek mögött a vastag falak mögött, és önként kimegy a veszély kellős közepébe. Sándor és te, Tamatam, úgy aránylotok egymáshoz, mintha egy bárány állna oda a farkas elé. Vagy láttál-e valaha olyan gidát, amely a leopárd elé ugrik, ahelyett, hogy elszaladna? Micsoda szent együgyűség!” Még egyszer felsóhajtott és istenéhez, Jahvéhoz fohászkodott. Félrelöktem a kezét, mert nem akart elengedni, és köpenyemet a vállamra vetettem.
Ezer lélegzetvétellel később egy kis bárkán ültem. A négy evezős hallgatott, és nemes telivérem idegesen ficánkolt ide-oda. Ptasszur nem maradt tétlen. Láttam, ahogy több hajó, egyik a másik után, elhagyja a partot és a sziget felé indul. Palaitürosz omladékos utcáin néhány kóbor kutya vonított.
Széttárt legyezőként terült el előttem a síkság, a nekiiramodó paták alatt dongott a föld. Kedvem telt a mozgásban, és elengedtem a kantárszárat. Egyszer visszapillantottam Türoszra, ahol a falakon sok ember állt, és a távolba bámult, mintha már most is akadna valami látnivaló.
Déltájban lovagló makedón előőrsökkel találkoztam. Bőrsisakot és bőrpajzsot hordtak, és világos általvetőjük, a khitón, megduzzadt a szélben. Alatta világosan felismertem a pikkelyes bőrpáncélt. Parancsnokuk jelvénye sisakra tűzött, lófarokban végződő sörény volt. Fémből készült orrvédőjét felcsapta, mint valami ellenzőt. Felemelte a kezét, miközben megállítottam a lovamat, felmutattam a pergamentekercset, és megmondtam neki, hogy a türosziak küldötte vagyok. A katonák körülfogtak, és velem együtt visszalovagoltak.
Egy völgyben, távol a tengertől, a perzselő napon terült el a csillag alakú tábor, csúcsain íjászokkal és bevetésre kész lovascsapatokkal. Lassú ügetésben szeltük át a sátrak közötti utcákat, különböző nemzetiségű harcosok mellett elhaladva egészen a központig, ahol a testőrök sűrű sorfala mögött a király sátra állott. Pihenő katonák éppen valami búzából, babból és árpából készült kását ettek. A parancsnok felszólított, hogy várjak. Egy őrrel beszélt, aki egy fiatal harcost hívott oda. „Leonnatosz vagyok”, mondta az ifjú, és átvette a pergament.
„Béke legyen veled és a királlyal”, üdvözöltem. Leonnatosz csodálkozva nézett rám, és parancsot adott az egyik harcosnak, hogy kínáljon meg üdítő itallal. Kis idő múltán, míg én a sarkamon guggoltam, és Dzsagon módjára lazítottam izmaimon, visszatért. Arca komoly volt. „Sándor látni óhajt.” Kezével félretolta a sátor függönyét.
A király hadvezéreinek és barátainak körében ült, de nem középütt, hanem a többiekkel egy sorban. Egyenesen ült, és kék szemével higgadtan pillantott rám. Babiloni és perzsa szokás szerint kezemet köntösöm ujjába rejtettem, térdre borultam, és háromszor meghajtottam a fejemet. „Légy üdvözölve, királya a Nyugatnak és jövendőbeli uralkodója a Keletnek, akinek hatalmában áll, hogy a világot bilincsbe verje.” Szeme összeszűkült, és villogó fénye úgy olvadt szét, mint a viasz a lángok hevétől. „Én Héphaisztión vagyok”, mondta a szőke férfi, „és nem az, akinek tartasz, bár a megtiszteltetést értékelni tudom.” Fejével alig észrevehető mozdulatot tett. „Ez Sándor, és hódolatod csakis őt illeti meg!”
Éreztem, hogy arcomat izzó pír önti el. Ez a baklövés jóvátehetetlen volt. Azonnal eldadogtam néhány bocsánatkérő szót, de a király egyáltalán nem látszott bosszúsnak. Ellenkezőleg, mosolygott, és így szólt: „Igazad volt, és nem kell kiigazítanod a szavaidat. Közöttünk mindenki Sándor, mert hadvezéreinek karja nélkül mit is érne a király!”
Szünet állt be, és megfigyeltem, hogy Sándor nem magas, hanem inkább alacsony. Arca ismét elkomolyodott. A hullámos, vörösesbarna haj magas homlok fölött tornyosult, és oldalt aláhullva elfedte a fülét, ívelt felső ajka fedetlenül hagyta a fogait. Orrcimpái finomak voltak, és topázszínű szemével kutatva nézett rám. Nyakán két ín megfeszült, és eltűnt az erélyes áll árnyékában. A király előrehajolt. Egy csészét nyújtott át nekem, és én ittam belőle. De azután félrenyeltem, és köhögni kezdtem. „Beszélj, és magyarázd meg, ami itt áll!”, hallottam tiszta hangját.
Mikor újra lélegzethez jutottam, elbeszéltem mindent, amit tudtam, elmondtam, hogy babiloni orvos vagyok, bátyám pedig a türoszi főparancsnok, „Te istenek kegyeltje, akit a földkerekség minden fejedelme tisztel”, fejeztem be a beszédemet, „s akinek jelentést tenni megtisztelő feladat, adj hát választ, melyet nyomban közlök a türosziakkal.”
Sándor kényelmesen hátratámaszkodott, és más tárgyra tért, mintha a türoszi probléma csak alárendelt jelentőségű lenne. „Nagyon fiatal vagy, Tamatam, bár azt mondod, már orvos vagy. Hogy értsem ezt?”
„A tudás nem mindig az évek számától függ, királyom”, feleltem. „És a képesség sem. Hogyan lehetne másként megmagyarázni, hogy te, aki magad sem vagy öreg, már nagy hadvezér hírében állasz?”
Mosolygott, és mivel arca megenyhült, barátai is nevettek.
„Igazad van”, helyeselt Sándor, „érveid hatására szivem újra tizenhét évesnek érzi magát, mert amire akkor készültem, azt most hajtom végre – semmi sem változott. Én, az ifjú király, naggyá teszem Makedóniát.”
„Makedónia nagy, olyan nagy, mint a te dicsőséged, de kicsiny, ha az egész világgal hasonlítjuk össze.”
„Hát ez meg mit jelent?”, érdeklődött, és látszott rajta, hogy mulattatom. „Vitázni akarsz velem, mint valami tanítómester?”
„Ha fiatalságomat nem tekinted akadálynak”, feleltem szerényen. „Az orvos előtt megszűnik a magasság és a mélység, a barát és az ellenség. Engedd meg, hogy úgy válaszoljak neked, mint az embernek, és nem mint a királynak.”
„Jól van”, mondta ő, „elismerem, hogy ifjúságodra céloznom balgaság volt. A világ mindig olyan tágas, amilyennek látjuk. Képzeld hát magadat az én helyembe. Hogyan határoznál, ha a türosziak követe állana előtted, azzal a válasszal, amelyet te hoztál? De ne feledd, most nem orvos vagy, hanem király, és a kívánt gyöngyszem helyett összeaszott almát nyújtanak át neked.”
Még egyszer ajkamhoz emeltem a csészét, és ízlelgettem a fűszeres bort. Héphaisztión, Leonnatosz és a többiek, akiket nem ismertem, fürkésző szemmel bámultak az arcomba. Megköszörültem a torkomat, és így szóltam: „Először is elgondolkoznék azon a helyzeten, és a különleges körülményeken, hogy egy olyan város, mint Türosz, amely már nem a szárazföldhöz, hanem a tengerhez tartozik, hasznomra lehet-e. A türosziak józan gondolkodású emberek. Békét kínálnak neked, és mindent meg akarnak adni, amit csak kívánsz tőlük. Nem tudom, hogyan tudnál ezekhez az emberekhez hozzáférkőzni.”
„Mivel a főparancsnok testvéröccse vagy, a helyzetet az ő szemével nézed”, felelte Sándor. „Más szóval, a türosziak bíznak kedvező helyzetükben, és mert szigetlakók, az én szárazföldi hadseregemet túlságosan gyöngének tartják ahhoz, hogy veszélyessé válhassék rájuk nézve.” Egyszerre szikrát hányt a szeme, és a hangja felerősödött. „Figyelj hát jól, káldeai. Jelentsd a türosziaknak, hogy ha elhatározásuk mellett kitartanak, és nem változtatnak a felfogásukon, bebizonyítom nekik, hogy teljesen mindegy, szárazföldön van-e a városuk, vagy a tengeren. De ha beengednek, mindent megbocsátok. Ellenkező esetben megostromlom Türoszt, még ha tízszer is a tenger fenekére bújik. Tegnap álmomban láttam magam, amint áldozatot mutatok be a városban őseim istene előtt. Arisztandrosz, a jövendőmondó megfejtette az orákulumot, és kedvező eredményt jósolt.”
Ezek után barátaihoz intézte a szót. „Véleményem szerint nagyon is veszélyes lenne Türosz városát Dareiosz üldözése közben legyőzetlenül magunk mögött hagyni. Ez a perzsa flottát túlságosan felbátorítaná; semmi sem akadályozná meg abban, hogy a háborút Görögországra is kiterjessze, ahol esetleg az ingadozó spártaiak is ellenségeskedésbe kezdenének. De ha Türoszt meghódítjuk, egész Fönícia a kezünkbe kerül. A part menti városok tengerészeinek elmegy majd a kedvük attól, hogy a rossz oldalon harcoljanak tovább, ha valamennyiük szülővárosa már a mi zsákmányunkká vált. Hajóra szállnak, visszasietnek, és az én ügyem szövetségesei lesznek. Ugyanezt várom a ciprusiaktól. Ugyanis nem holmi kisebb hadjáratról van szó valami Türosz nevű város ellen, hanem egyetlen nagy ügyről, a Dareiosz elleni utolsó, döntő küzdelemről.”
Az idősebb hadvezérek közül az egyik – mint később megtudtam, Parmeniónnak hívták – az orrát fújta, a többiek helyeslően dörmögtek. Héphaisztión szerelmesen mosolygott a királyra és így szólt: „Valóban, a türosziak őrültek lennének, ha ellenszegülnének parancsodnak.”
„Ez a válaszom”, tette hozzá Sándor, és rám tekintett. „Hadvezéreim, matematikusaim és mérnökeim segítségével, akik közül itt Deiadészt láthatod, megmutatom Türosznak, hogy nem a tengeren, hanem a szárazföldön épült. Vidd el ezt az üzenetet, és térj vissza hozzám, mert a jövőben szívesen látnálak orvosként a közelemben. Philipposz, aki egyszer megmentette az életemet, már öreg, és nem képes elviselni hadjárataim fáradalmait.” Felém bólintott; felálltam, és hajlongva kihátráltam a sátorból. Micsoda ajánlat, Sándor udvari orvosának lenni! Homlokom forró volt, amikor lovamra szálltam, és elindultam vele dél felé.
Amikor Türosz közelébe értem, a tengerpart üres volt. Rothadt fa szaga érződött, mert a révészek néhány hajózásra alkalmatlanná vált csónakot szétvertek. Kiáltoztam és a köpenyemet lengettem. Végre a déli, egyiptomi kikötőből kis hajó közeledett felém, és átvitt a túlsó partra. Minden háromevezősoros gálya orrával a hajózható víznek fordult, az erős vaslánc mögött, amely elzárta a kikötőt. Késedelem nélkül az uralkodó palotájához lovagoltam.
Koodha rosszkedvűnek látszott, Ptasszur pedig a szakállát simogatta, amikor közöltem velük Sándor ultimátumát. „Ha okosak vagytok, nem csaptok nagy hűhót, hanem teljesítitek a király kívánságát”, tanácsoltam, „mert Sándor ez ideig még minden várost és minden hadsereget szétzúzott.”
Körülnéztem, de az arcokról azt olvastam le, hogy a tanácsosok ellenzik ezt a javaslatot. „Vannak-e hajói Sándornak?”, kérdezte gúnyosan Koodha. „Van-e szárnya a katonáinak, hogy a levegőbe emelkedhessenek?”, érdeklődött a bátyám. Ptasszur tett pontot a vita végére. „Nemcsak mi, a türoszi nép is döntött a mai napon. Véleményünk hirtelen megváltoztatásában némelyek árulást gyaníthatnának. Remélem, Sándor katonái jó úszók” tette hozzá. „De mi megfelelőképpen fogadjuk majd őket, és megmutatjuk nekik, hogyan harcol Türosz.”
Naval elemében volt. Szüntelenül fel-alá szaladgált, megfeszítette karizmait, és azt kiáltozta, hogy végre beteljesül, amire két év óta vár. „Ninurtura!”, ujjongott. „Baálra és Molochra! A nyilak surrogása úgy cseng majd a fülemben, mint a muzsika. Katapultjaim makedónok csontjait fogják szétzúzni, és kardommal vonom meg a választékot minden ellenség fejebúbján. Örülök, hogy ez a Sándor komolyra fordítja a dolgot, mert az ő harcmodora jobban felel meg nekem, mint a perzsáké. Csak táncoljon ide, hadd döfjem keresztül a lándzsám hegyével!” Izgatottan elrohant, mint egy háborúsdit játszó gyerek, hogy napiparancsot diktáljon a katonái számára.
Üresnek és kifacsartnak éreztem magamat, amikor megálltam az emberektől hullámzó utcán, és kssan elindultam Naval lakása felé. Türosz népe egészen magánkívül volt, és ujjongva üdvözölte a zsoldosokat meg a csoportokba verődő katonákat, akik futólépésben siettek az erődítésekhez. Mindenki fegyver után kiáltott, vett és eladott, a pincékbe cipelt és elrejtett egyet-mást, miközben a városi vezetőség hírnökei körbejártak, és figyelmeztették a lakosságot, hogy a teli ciszternák ellenére is takarékoskodjék a vízzel. A katonák gyakorlótere mögött magas ház emelkedett, a raktár, színültig telve hajítógépekkel, parittyákkal, vaskampókkal, pajzsokkal, dárdákkal, íjakkal, tegzekkel és számtalan nyílvesszővel, valamint rézüstökkel a fortyogó szurok számára. Fiatal parancsnokok ellenőrizték a fegyvereknek a sáncokhoz szállítását, és a művelt zsoldosok közül a matematikusok ballisztikus görbék fölött vitatkoztak. Sovány arcuk kipirult, szemükből sugárzott a lelkesedés, hiszen most érkezett el az ideje, hogy bebizonyítsák: értik a mesterségüket.
Egyedüllétre vágytam, és ilyen hangulatban osontam be Naval házába, ott pedig a toronyba. Sándor nem ment ki a fejemből. Nyugaton kéklett a tenger, és hullámaival a szigetet ostromolta. A harcosok felállították lövegeiket, a kézművesek a meredek fal egyik részét javítgatták. Fogtam egy könyvet, és ledobtam, várva, hogy az udvarra csapódjon. Ehelyett magam mögött hallottam valami neszt. Uszia volt, és bár úgy tett, mint aki meglepődik, csak egy pillantást kellett vetnem az arcára, hogy tudjam: meglátott, és utánam lopódzott.
Hogy milyen sokáig álltunk ott, magam sem tudom már. Uszia vékony, szinte áttetsző kelmét viselt szorosan a teste köré csavarva, úgyhogy az anyag hangsúlyozta karcsúságát. „Ha ez az a hely, ahol pihenni szoktál, szívesen átengedem neked”, mondtam végül, és igyekeztem előzékenynek mutatkozni.
„Természetesen elmehetsz”, mondta epésen, „de akár itt is maradhatsz, ha ugyan jelenlétem nem kellemetlen neked. Nem egy férfit ismerek, aki ezen az ajánlaton egy percig sem gondolkozna.”
„Sajnos, Navalnak ebben a pillanatban más dolga van, mint hogy téged szórakoztasson”, válaszoltam. Uszia nevetett. Gőgjét, büszkeségét, hogy ő a főparancsnok felesége, mintha elfújta volna a szél.
„Miért nem szórakoztatsz te?”, tette fel könnyedén a kérdést. „Félsz tőlem? Homlokod halvány, kék szemed még sötétebben néz a világba, mint máskor. Vagy talán tartasz Sahinától, hogy elhalmoz szemrehányásaival? Ó, jaj!”, kiáltotta hirtelen. „Csalódott arcodról látom, hogy az előkelő asszonyokkal való csevegésben nem vagy jártas! Bizonyára csak öregekkel és betegekkel szoktál beszélgetni meg a te Sahináddal”, tette hozzá lebecsülő hangsúllyal, mintha ezzel magyarázná udvariatlanságomat.
„Igazad van”, helyeseltem. „De talán növeli a szemedben tekintélyemet, ha elmondom neked, hogy egyenesen Sándortól jövök.”
„A makedónok királyától? Mondd, valóban olyan csodálatos, mint ahogy beszélik, nagyobb, mint te meg Naval?”
„A tettei nagyobbak.”
„Piha, tettek”, intett le, és kíváncsian kérdezősködött tovább: „Láttad a perzsák asszonyait, akiket Dareiosztól elragadott?”
„Nem.”
„Mit tudsz még? Mesélj nekem még valami érdekeset.”
„Háború lesz.”
„Minden gyerek erről beszél. Nézd csak!” Felmutatott az égre. „Bár még világos van, már látható a hold. Nagyon vékony sarlója görbe késre emlékeztet, amely minden pillanatban a földre zuhanhat. Hiszel az előjelekben?”
Vállai rugalmasan megfeszültek; megbámulhattam keskeny nyakszirtjét, mielőtt visszafordult. „A holdban nem látok semmiféle előjelet sem. Sándorral vagy Sándor nélkül, ott úszik fenn az égen.”
„A háborúban sok férfi meghal”, búgta titokzatosan. „Együtt fogsz küzdeni Navallal az ellenség ellen?”
„Egy orvos csak azért küzd, hogy gyógyítson, nem pedig, hogy öljön.”
„Igazad van”, ismerte el. „A levágott kezet senki sem tudja pótolni. Aki veszélynek teszi ki magát, ostoba, és aki harcol, nem fogja már a kedvesét átölelni, s más szép dolgoknak sem fog többé örülni.”
Volt valami a hangjában, amitől borzongás járt át, és még a bőröm is bizsergett. „Tudod-e, Tamatam, hogy most vagyunk először egyedül egymással?”, folytatta. Lélegzete hirtelen meggyorsult, és szeme elsötétedett. Előrelépett, s melle majdnem hozzám ért. „Te már akkor, a kompon is tetszettél nekem.” Meleg lélegzete szinte legyezte arcomat. „Felelj, de ne gondolj közben a bátyádra!”
Olyan volt, mint a cica, és elfogott a vágy, hogy a karomba zárjam, és megsimogassam. De minden akaraterőmet összeszedtem, és így feleltem: „Helyes volt az a feltevésed, hogy nem vagyok jártas az előkelő asszonyokkal való csevegésben. Éppen ezért megelégszem Sahinával, és lemegyek hozzá, mielőtt még valami rossz dolog történne.”
Mintha vihar tombolt volna az arcán. „Ne beszélj nekem Sahináról!”
„Ő a feleségem, ahogy te Naval hitvese vagy.”
A bátyám – úgy látszik – elmondta neki. „Rabszolganő volt”, sziszegte.
„Az istenek előtt minden ember egyforma”, mondtam én. „A sors néha úgy csap le ránk, mint a villám. Akkor az urakból rabszolgák lesznek, a rabszolganőkből pedig az urak úrnői.” Uszia hol elhalványult, hol elpirult. Dühkitörést vártam, de uralkodott magán. „Néha csodálkozom rajtad”, állapította meg. „De azon, amit mondtál, gondolkozni fogok. Ha úgy van, ahogy mondod, akkor tulajdonképpen aggaszthatna a sorsod.”
„Nekem a háború nem árthat”, feleltem könnyedén. „Ha a türosziak győznek, jó, ha veszítenek, Sándor orvosa leszek.” Alig ejtettem ki ezeket a szavakat, máris az ajkamba haraptam. Nem volt bölcs dolog, hogy kiszolgáltattam magam Usziának.
„Ezt komolyan mondod?”, érdeklődött kíváncsian. „Sándor felajánlott neked ilyesmit?”
„Minden lehetséges”, ismertem el.
„Bizalmad megtisztel”, hízelgett. „De azt tanácsolom, hogy ezt ne említsd senkinek. Különben csúnyán vélekednének rólad, és olyasmit tehetnének, ami veszélyes lehet rád nézve.” E szavak után ujjait mellemre tette és így suttogott: „Mi csak beszélünk és beszélünk, és nem használjuk ki a múló időt.” Felemelte a kezét, és ujjai, ezek az illatos, festett karmok gyöngéden végigsimították arcomat.
Szépsége párját ritkította, szép volt minden porcikája és nagyon fiatal. „Eszembe jut, hogyan néztél rám az első nap a kompon, Tamatam, Astartéra, elhiheted nekem, hogy egyáltalán nem érintett kellemetlenül.”
Előretolta állát, s arca feszült kifejezést öltött, amikor felém fordította. „Gondold meg, Navalon kívül még egyetlen férfi sem érintett, soha.” Tekintete fürkészett, csalogatott, mintha méhek árasztották volna el vágyam sejtjeit. „Nos?”, suttogta. „Nem értesz engem, vagy szándékosan meg akarsz sérteni?”
Meleg bőrének illata vad vihart kavart bennem. Megcsókoltam ajkát, orrát, becézgetéseim közben lecsukódó két szemét. Egyik kezével átfogta a nyakamat, a másikkal megragadta jobbomat, és ujjaimba kapaszkodott. Nyelvünk hegye összeért, és éreztem, hogy az izgalom hullámai az ő testét is elárasztják.
Nagyon hosszú csók volt. Megtudtam, hogy Uszia teste a szerelem tartálya, telve a legcsodálatosabb gyönyörökkel. Végre hátravetette a fejét, ujjaival szétzilált haját fésülte, és csicsergő hangon nevetgélt: „Micsoda barbár vagy! Gáncsot vetsz nekem és feneketlen mélységbe taszítasz.”
Még egy gyors csókot raboltam, majd egy lépésnyire hátratámolyogtam. Különös, de ebben a pillanatban eszembe jutott Sahina meg a gyermek, akit a szíve alatt hordott. „Keserű pirula volna Naval számára, ha most látna bennünket.”
„Soha sincs ideje számomra”, felelte gyorsan. „Különben is olyan otrombán szeretkezik, mint a medve. Keze kérges a mindennapos fegyverforgatástól. A te fogásod egészen más, óvatos és finom, mintha nem is engem érintenél, hanem a sakkjáték elefántcsontból faragott figuráját.”
Mosolyogtam. „Egy sakklépéssel tökéletesen tisztában vagy, a támadással. Ellened idejében fel kell készülni a védekezésre.” Még egyszer és utoljára a kezem közé fogtam az arcát, és csókot leheltem Uszia sima homlokára, mintha kislány lenne. „A saját és fivérem becsületére”, mondtam, „ésszerűen kell viselkednünk, és azt, ami történt, lehetőleg gyorsan elfelednünk. Most mennem kell.”
„Sahinához?” kérdezte...
„Szüksége van rám.”
„Ha egyszer eltűnne a szemed elől, soha többé nem gondolnál rá”, volt a kemény válasz.
„Térj észre”, kérleltem, mert Uszia bizonyára képes volt egyre-másra, ha szándékait meg akarta valósítani. Eltolta a kezemet, és a vékony kelmét még szorosabbra húzta csípője köré. „Hiába tetteted magad. Tudom, Tamatam, hogy csak azért húzódol el tőlem, mert félsz. Neked nagyon boldognak kell lenned”, ígérte, és az égre mutatott. „Nézd a hold szarvait. Mire telihold lesz, egészen a tiéd leszek.”
És már el is tűnt. A lépcsőn még léptei sem hallatszottak. Égett az arcom, és letöröltem ajkamat, hogy eltávolítsam az esetleges festékfoltokat. Az lett volna a helyes, ha azonnal értesítem Kalambreszárt, és kiadom a parancsot az indulásra. De a történtek hatására ott maradtam a toronyban, és az idő múlott.

 

Másnap reggel már késő volt ahhoz, hogy a várost elhagyjuk. A türosziak, a gyermekeket és rabszolgákat is beleértve, napfelkelte óta talpon voltak, mert a túlsó parton, Palaitürosz romba dőlt házsoraitól kezdve, nagyobb és kisebb sátrak felmérhetetlen erdeje állt. Előző este, még naplemente előtt égig érő porfelhő természetes oltalma alatt megérkezett Sándor hadseregének zöme. Tábortüzeik, amelyeken a levágott ökrök húsát főzték, úgy villogtak, mint vörösen izzó csillagok ezrei. Mivel ráadásul a még oly ritka szárazföldi szél is fújt, a türosziak egész idő alatt hallhatták a lovak nyerítését, a fegyverek és szerszámok csörgését, éppen úgy, mint az emberi hangokat.
Ezen a reggelen a maguk testi valóságában ott láthattuk a parton a makedónokat a thrákokkal, illírekkel és más szövetségeseikkel együtt, amint átnéztek a szigetre. Néha felemelték pajzsukat, és meglengették kardjukat, fenyegetően rázták öklüket, és hangosan ordítoztak a hellének kedvelt szokása szerint, mire a mi zsoldosaink, akik jórészt szintén görögök voltak, borsos szitkokkal válaszoltak, íjukat megfeszítették, és a levegőbe röpítették nyilaikat, amin azután a parancsnokok mérgelődtek, és átkozódva megtiltották az értékes hadianyag értelmetlen pazarlását.
Még a déli órák előtt olyasmi történt odaát, ami balsejtelmekkel töltött el. Deiadész vezetésével – akit nyomban felismertem – szorgos tevékenység kezdődött. Ezer meg ezer katona vetette le páncélját, és tette le fegyverét. Egyik percről a másikra harcosokból munkásokká alakultak át, kézművesekké, favágókká, kőfaragókká akik kordákat készítettek, lóvontatta szánokat csináltak. Palaitürosz omladékos utcáit lebontották, és szűnni nem akaró csapatokban tűntek el Libanon irányában, hogy ott tutajok és harci tornyok készítéséhez vágják ki a cédrusok karcsú törzsét. Nemsokára hatalmas porfelhő kerekedett, és füstként árasztotta el a partot. Ezért nem lehetett mindig világosan kivenni, mi történik odaát. Ám időnként, amikor a szél megfordult, és újult erővel ismét fújni kezdett, fellebbent a fátyol. Ilyenkor láthatták a türosziak a Palaitüroszból előgördülő szekereket meg a katonákat, akik az elszállított törmeléket lerakták és a partra borították. A parti víz természetszerűen igen sekély volt. Ezért nem tartott sokáig, és körülbelül harminc lépésnyi széles és tíz lépésnyi magas gát nőtt ki a földből, amely első feltöltésekor törött kardhoz hasonlított. Eközben a katonák közül a legerősebbek kövekkel és félbevágott fatörzsekkel szilárddá döngölték az alapozást.
Kalambreszár, aki ezen a napon egy percig sem mozdult el mellőlem, izgatottan rágcsálta a körmét. Megkérdeztem, hogy nem áldozta-e fel pénzének felét, amiért Sándortól épségben hazakerültem, de ő csak csodálkozva méregetett engem, és azt mondta, hogy mivel Türoszban nincsen temploma Jahvénak, és szegények sincsenek, az áldozatot inkább kedvezőbb időpontra tartogatja. „Amit az ember odaad, azt már nem szaporíthatja”, állapította meg. „A háború tehén, amelyet az ügyes embernek tüskék között kell megfejnie. Ezért tegnap tíz zsák lisztet vásároltam; néhány nap múlva a dupláját fogja érni, és egy-két hónap elteltével értéke bizonyára megsokszorozódik, őszintén szeretlek, Tamatam, és azt hiszem, még megtanulod, hogy becsüld előrelátásomat, mert ahol az egyik esztelenül cselekszik, mint nemrégiben te, ott legalább a társának kell észnél lennie. Ennél nagyobb ostobaságot”, jajgatott, „el se követhettünk. Ha sejtettem volna, hogy úgy csücsülünk majd itt Türoszban, mint a darázsfészekben, inkább Judeában maradok a rokonaimnál, ahol a háborút bizonyára átvészeltük volna.”
Az orrát huzigálta, és szavaiból figyelmeztetés csendült ki, amikor ezt mondta: „Eleinte, legalábbis a sábaiaknál, azt gondoltam, Tamatam, hogy a szerencsétlenség véletlenül üldöz téged. Most már tudom, hogy mindenütt a sarkadban lesz, teljesen függetlenül attól, hova rohansz előle.”
Látszólag nem várt választ; félrehúzódott, mivel ebben a pillanatban lovagolt el mellettünk a bátyám két parancsnokával. Naval arca kipirult, és nagyon frissnek tűnt. Katona volt testestül-lelkestül. Élete csak most kapott értelmet. Azt hitte, mindenkinek úgy kell éreznie, mint neki, és boldogan kell alárendelnie magát a harc szükségszerű következményeinek.
Bátyám észrevett és megzabolázta a lovát. „Kérd meg Usziát, adja oda neked a másik mellvértemet”, kiáltotta nyájasan, mintha nagyon nagy kegyben részesítene. „Vedd magadhoz tartalék fegyvereimet, hogy te is velünk tarthass, ha egy napon megszólal a háború muzsikája. De sisakot nem adhatok neked, mert az én fejem nagyobb, mint a tiéd. Menj a raktárba, és kovácsoltass magadnak egyet az én számlámra.” A falra mutatott, és tudtam, hogy a makedónokra céloz. „Láttad, hogy mit művelnek? Szeretném tudni, mit csinálnak majd, amikor a mély vízhez érnek? Akkor ugyanis Sándor végére ért a tudományának!”
A délutánt Sahinával töltöttem. Öt vagy hat hét múlva szülnie kellett. Az utóbbi időben néha többet evett, mint amennyi jót tett neki, és azután nem tudott elaludni. Máskor pedig elutasított magától minden ételt, és azt állította, hogy Uszia meg akarja mérgezni. De ha ilyen böjtnap után éjszaka felébredt, hirtelen megéhezett, és felkeltett, hogy teremtsek elő neki valami ennivalót. Időnként sírva fakadt, gyakran volt rossz hangulatban, és amikor igyekeztem megnyugtatni, magához vont anyaivá érlelődő testének a melegébe. Néha megfigyeltem őt, államat kezembe támasztva, amikor aludt. Terhessége közben ebből a játékos, szeszélyes gyermekből nagyon csinos, érett nő lett. Uszia bizonyára nem volt érdekesebb, csak fiatalabb és nagyon karcsú. Usziát kívántam, de Sahinát szerettem.
Az ostrom harmadik napjának reggelén valaki az ajtómon kaparászott. Óvatosan, nehogy Sahinát felébresszem, hátratoltam a reteszt, és Kalambreszárt pillantottam meg. Közölte velem, hogy bátyám a kikötőbe ment, és érdeklődött felőlem.
Kalambreszár megdörzsölte hosszúra nyúlt hátát. Murokszínű, világos haja a fejebúbján már kopaszodott, hasa pedig kidagadt az öve fölött. Most felsóhajtott, és így szólt: „Bátyád véleménye szerint a mai nap kedvező lesz a mieink számára, és ha érdekel a háború, siess a szidóni kikötőbe.”
Felöltöztem hát és lementem. Még kellemesen hűvös volt.
A kikötőben tengerész-katonák szakaszai azzal foglalkoztak, hogy felfegyverezzenek három gályát, magas párkányzatú háromevezősoros hajókat. Nagyobb és kisebb hajítógépeket cipeltek a fedélzetre, vasszögeket vertek a deszkákba, és kötelekkel hozzájuk erősítették a katapultokat, közben pedig a kőhajítóparittyák közötti területen gerendákat helyeztek el, hogy a lövegek a feszítéstől és a kilövéskor meg ne csússzanak. Miközben Naval és mérnökök ellenőrizték a munkálatokat, Koodha különösen erős evezősöket választott ki.
Alighogy bátyám megpillantott, máris felém rohant, és kipirult arccal mondta: „Csodálkozni fogsz, Tamatam, azon, ami ma történni fog. Még a türosziak a tenger urai. Hogy ezt Sándornak bebizonyítsuk, Koodha meg én kihajózunk, háromszor megkerüljük a szigetet, és a makedónokhoz egy kis beszédet intézünk. Más szóval, felfigyelünk munkálataikra, és buzgalmukat egy kissé lelohasztjuk!” Elvigyorodott, amikor a katonák nagy termésköveket vonszoltak a hajókra. „Ha akarod, velem jöhetsz; Koodha kormányozni fog, én pedig a parittyázást irányítom!”
Természetesen elutasítottam ezt az ajánlatot. Bátyám bosszúsan ráncolta össze a homlokát. „Hát jó”, mormogta. „Csupán arra gondoltam, hogy ma már nem olyan vagy, mint régen. De talán mégis más igazi ellenséggel szembeszállni, mint játékból birkózni velem.”
Kalambreszár pattintott az ujjával. „Jóllehet a bátyád és a többiek itt mind felnőtt férfiak, nekem úgy tűnik, hogy gyerekek, akik nem tudják, milyen veszélyes játékot űznek. Ilyen bolondságokkal csak fel fogják bosszantani Sándort.”
Mielőtt megtaláltam volna a megfelelő választ, a hajókon vezényszavak harsantak fel. A vitorlákat bekötötték, de az evezősök az ütemverők serkentő kiáltásaira nekifeszültek az evezőknek és eleinte rövid, később azonban egyre szélesebb csapásokkal hajtották előbbre a hajókat. A háromevezősoros gályák egymás után elhagyták horgonyzóhelyüket, és kifutottak a nyílt tengerre, ahol a hullámok csapkodása közben oldalt dőlve és himbálózva nyugatnak fordultak, majd elindultak a sziget körüli útjukra.
Mivel helyünkről a gátépítéssel foglalkozó katonákat nem láthattuk, Kalambreszárral elmentem a város keleti részébe. Ott már katonák és naplopók sereglettek.
Mikor a három gálya a sziget déli csücskét megkerülve felbukkant, néhány makedón első ijedtségében elejtette a szerszámát. Szemüket kezükkel beárnyékolva, kölcsönösen figyelmeztették egymást a járművekre, amelyeken most Koodha behúzatta az evezőket. Mind lassabban haladva, ügyesen kormányozta át az első háromevezősoros gályát a sziget és a part közötti keskeny hajózható csatornán. A vízen a fejedelem fia elemében volt. A kormányzás művészetét tökéletesen elsajátította. Miután a hajók közelebb voltak hozzánk, mint a parthoz, mi nézők jól hallottuk, ahogy a tengerészek Sándor harcosait gúnyolták. Rekedt hangjuk olykor megbicsaklott, amikor gúnyosan kijelentették, hogy Poszeidón nem Sándor szövetségese, hanem a türosziaké. Más gúnyolódok azt kiabálták, hogy a makedónok szamarak, mert ide-oda botorkálnak, és köveket cipelnek, mint a málhás állatok. Nem fogytak ki becsmérlő mozdulatokból, és hangosan mekegtek, mint a kecskék.
Koodha nem mozdult el a kormány mellől, és szemét merően előre szegezte, Naval viszont az egyik hajítógéptől a másikhoz sietett. Amikor az első háromevezősoros gálya velünk meg a gáttal párhuzamos vonalba került, vezényszót kiáltott, karját a a levegőbe emelte, és ismét leengedte. A katapultokat kezelő mesterek most mind egyszerre engedték el a fonott állatinakat vagy a szorosan megfeszített köteleket, és ólomgolyók meg nagy kődarabok özönét zúdították az ellenségre. A hajó megingott, és az evezők nagyot csattantak a vízen. Mi, nézők, nem láthattuk pontosan, mi történt, mivel a jármű köztünk és a part között volt, de a diadalüvöltésből megtudhattuk, hogy a lövedékek egy része célba talált.
A második háromevezős gálya hasonlóképpen járt el. A még sértetlen makedónok azonban – amint ez várható volt – munkájukat közben abbahagyták, és elmenekültek, úgyhogy az újabb lövöldözés már alig okozott kárt. Sándor harcosai közül négy vagy öt mindenesetre kificamodott és elgörbült tagokkal ott feküdt a gáton, és nem mozdult többé, amikor most már a harmadik hajó kőzápora zúdult le rájuk. Csodálkozásomra Kalambreszár összecsapta két felgyűrűzött kezét, és azt mondta, hogy a türosziak dőrék, mert most katapultkövekkel is ellátják Sándort a gátak felépítéséhez.
Amikor ismét a kikötőhöz értünk, a hajók már befutottak. Bátyámban valósággal forrt a tetterő. Ujjongva csapott a vállamra, és keresztülengedett a kordonon, amely mögött sok türoszi polgár állt, és Koodha meg az ő nevét ordította. Azt mondta nekem: „Megtanítjuk Sándornak, hogy a siker létráján nemcsak felfelé lehet haladni, hanem le is lehet róla bukfencezni. Amit az imént láttál, Tamatam, azt állandósítani fogjuk, váltott kapitányokkal, parancsnokokkal és legénységgel, úgyhogy a makedónok aligha folytathatják munkájukat. Ezenkívül felszerelünk majd bárkákat és evezős csónakokat, ellátjuk őket védő párkányzattal és lőrésekkel, Sándor hordái pedig jajgathatnak, amikor lenyilazzuk őket.”
Koodha halálosan komoly arccal biccentett felém, igyekezve elrejteni büszkeségét. „Ez csak a kezdet”, mondta diadaltól remegő hangon. „Sándor seregét technikai tudásunkkal szét fogjuk zúzni. Mit használ a makedónoknak az olyan gát, amely sohasem készül el?” Koodha felemelte az öklét, és rövid csapást mért valami láthatatlan ellenségre.
A három gálya már csak ezen a délutánon cirkálhatott háborítatlanul, mert Naval meg Koodha gazda nélkül csinálták a stratégiai számvetést. Mint a perzsa sakkjátékban, ahol minden húzást ellenhúzás követ, Sándor és Deiadész rendelkezésére az éjszaka leple alatt a gát mellett falakat emeltek, és mögöttük sokkal nagyobb hajítógépeket állítottak fel, mint amilyenek a türosziak birtokában voltak. A másnapi párbajnál ezek a lövegek összehasonlíthatatlanul pontosabban és biztosabban találtak célba, mivel szilárd talajon álltak, a hajók pedig himbálództak. Mindjárt az első lövedékzuhatag alatt majdnem széjjeltörtek, és csak üggyel-bajjal tudtak a kikötőbe menekülni.
Ennek a harci vállalkozásnak a szétzúzott árbocokon, törött lapátokon, fedélzeti és evezőkárokon kívül kilenc halott és tizennégy sebesült volt a vesztesége. Az utóbbiak közül hárman a késem alatt véreztek el, amikor megcsonkított karjukat vagy lábukat amputáltam.

Az ostrom ötödik napján, délidőben, két vitorla bukkant fel a láthatáron. Közeledve lassan nőttek, és sötétbarna árbocukkal, sárga vásznukkal végül is pun hajóknak bizonyultak. Karthágóból jöttek, a türosziak egyik településéről. Lakóinak küldötte a sötét bőrű Szeleubal volt; mellkasa a gorilláéhoz hasonlított, és keze feltűnően kicsinynek tűnt. Tiszteletére Ptasszur házában nagy lakomát rendeztek, és bátyámmal együtt engem is meghívtak. Patakokban folyt a bor. A karthagói férfi vadul ivott, és egy fuvolázó fiúval kacérkodott. Kezével minduntalan csókokat dobált feléje, de az egyik szünetben, amikor letette a poharát, így szólt Ptasszurhoz:
„Testvérvárosotok minden bizonnyal nem fogja tétlenül nézni, hogyan eszitek meg, amit főztetek. Mi is hallottunk Sándorról, aki csakugyan olyan telhetetlennek látszik, mint a tenger, amely az emberek összes folyamait és folyóit magábagyűjti. Sándor országokat és vagyonokat úgy nyel el, mint a gyűjtőpersely, és mindig többet akar.” Szeleubal, aki Ptasszur jobbján ült, ittasan kacagott. „Hiszen ismersz, vén dögkeselyű”, tréfálkozott, és a legidősebb tanácstagot oldalba bökte. „Tudod, hogy megbízhatsz a szavamban. Már holnap vagy holnapután visszahajózok, és jelentem szorongatott helyzeteteket a karthagóiaknak, hogy hajókkal és katonákkal – amint ezt remélem – segítségetekre siethessenek. Azemilkóhoz is menesztek egy küldöttet, hadd hallja meg ő is a démonok énekét az égben: ne kenegesse tovább a tagjait, s ne képviselje a perzsák ügyét, míg ti a makedóniai betegségben szenvedtek.” E szavak után intett az egyik rabnőnek, kezet mosott, és a fuvolással együtt eltűnt valamelyik hátsó helyiségben, miközben a zenészek olyan hangosan gyötörték a cimbalmokat és a fuvolákat, hogy a fejem is belefájdult.
Másnap szélcsend volt, könnyű pára lebegett a tenger felett. A kútnál Navallal találkoztam. Elgondolkozva mért végig, és így szólt: „Mivel ember vagyok, és csak az istenek tudhatják a jövőt, egész éjszaka gondolkoztam, Tamatam. És csodálkozásomra Uszia alig ellenkezett, amikor rá akartam bírni, hogy Szeleuballal együtt elmenjen. Ugyanis néhány asszonyt és gyermeket magával akar vinni, hogy kimentse őket a veszélyből, így nagy gondtól szabadulnék meg, és több időt szentelhetek a háborúnak. Uszia egyelőre még tétovázik. Beszéltünk rólad és Sahináról is, aki gyermeket vár. Uszia, amint hallom, igen nagyra becsül téged. Ezért beszélned kellene vele és Sahinával, mert ha a te feleséged elmenne, Uszia nem lenne egyedül, és idegenben könnyebb kettesben. Gondold el, hogy nemsokára szűkében leszünk a gyümölcsnek meg a friss tejnek. Karthágóban pedig mindezzel bőségesen el tudják látni az anyát és a gyermekét.” Pattintott az ujjával. „Másrészt sokat várok a kettejük együttlététől. Uszia nem akar gyermeket. Talán beleszeret Sahina kis porontyába, mihelyt megérkezik, és nem ellenkezik többé, mert nagyon szeretném, ha lenne egy derék fiam vagy egy csinos leányom.”
Gondolataiba mélyedve hagyott magamra, én pedig forgattam a fejemben a szavait. Később leültem a szobámban egy párnára, és Sahina ölébe hajtottam a fejemet. Azt ajánlottam neki, hogy Usziával együtt menjen Karthágóba, és ott nyugodtan várja meg a háború végét.
Sahina egy ideig hallgatott, azután láttam, hogy tűnik el arcáról minden kedvesség. Nyers mozdulattal tolta el a kezemet. „Usziával, Karthágóba, ezt mondod? Hát nem tudod, hogy minden alkalommal hányingert kapok a jelenlétében? Nem, nem”, jelentette ki ellenségesen, „erről szó sem lehet, noha az itteni szűkös viszonyok nyomasztóan hatnak rám. Nem, ez az asszony a véget jelentené számomra. Vele semmi esetre sem megyek.” Hátratámaszkodott, és ideges ujjakkal babrált a ruháján. De alig dőlt le, már levegő után kapkodott, és ismét felemelkedett. Azután bort kért, és kiütötte a csészét a kezemből, amikor vizet adtam neki. „Magadra haragítottál!” – kiáltotta. „Menj, és ma már ne is lássalak!”
Estére bezárkózott. Kalambreszárhoz mentem, és megbeszéltem vele a gondolataimat. Rögtön tűzbe jött. „Nem nyílna így számunkra is lehetőség arra, hogy innen kiszabaduljunk?”
Nem tett rá nagy hatást az az ellenvetésem, hogy a hajók csak asszonyokat és gyermekeket visznek magukkal. Ellenkezőleg, szidni kezdett az együgyűségem miatt, és azt mondta, bújjunk női ruhába, és takarjuk el arcunkat; akkor senki sem venne észre semmit. „Azonkívül,” jelentette ki ravaszul, és csilingelt új harangocskájával, amelyet azért szerzett be, hogy mindig zene vegye körül, „a kapitány meg a legénység legbefolyásosabb tagjainak a száját arannyal tömhetnénk be. Még mindig nem tanultad meg, hogy pénzzel mindent el lehet érni?”
„Hát a rabszolgák és a rabszolganők?”, kérdeztem. „Perszanna, Gruszador, Owange és a többiek? Egyszerűen cserbenhagynád őket?”
Szeme elsötétedett. „Látom, hogy előbb rossz tapasztalatokra kell szert tenned”, válaszolta barátságtalanul, „mert csak így igazolódik a jó tapasztalat értéke. Én nem viszem a bőrömet vásárra.” Még tovább locsogott, míg mogorván rá nem szóltam, hogy hallgasson el végre.
Később még egyszer próbálkoztam, és ezúttal Sahina beengedett. „Két hajó van, ugye?”, érdeklődött. „Ha...” Nyelvével megnedvesítette ajkát. „Úgy gondolom, nem utazhatnék én az egyiken, Uszia meg a másikon?” Fürkészve tekintett rám. „Miért nem jössz te is? Mi tart itt?”
Elmagyaráztam neki, hogy Szeleubal ajánlata a helyhiány miatt csak az előkelők asszonyaira és gyermekeire vonatkozik. Azonkívül nem vagyok gyáva, és orvosi tudományomra bizonyára nagy szükség lesz. Hamarosan növekszik majd a sebesültek száma. Sahina összeráncolta a homlokát, és végül kijelentette: „Egyedül nem utazom. Ha már védelem nélkül elküldesz magadtól, legalább add velem Perszannát.”
Megígértem neki, hogy mihelyt lehet, érte megyek Karthágóba. Naval éppen hazatért katonáitól, és elégedetten bólintott, amikor közöltem vele Sahina beleegyezését. Figyelmeztetett, hogy legyek pontos, mert Szeleubal hajói virradatkor kifutnak a tengerre.
Ezen az éjszakán rosszul aludtam. Sahina is nyugtalanul hánykolódott. Még sötét volt, amikor útra keltünk. Gruszador Sahina legszükségesebb holmiját cipelte. Owange pedig kicsiny pénzes kazettáját vitte. Perszanna rosszkedvűen sustorgott Kalambreszárral. Nagyon bántotta, hogy éppen most kell elmennie, amikor az udvaron állandóan katonák tartózkodnak és leskelődnek utána. Kalambreszár megcsipkedte az arcát, és azt mondta, hogy ő a maga részéről szívesen cserélne vele.
A köznép mit sem tudott a hajók indulásáról, a tanácstagok azonban sűrű csoportokba verődve álldogáltak, arany karperecüket villogtatták, és búcsúzkodtak az asszonyoktól. Szeleubal sietségre intett, mert keleten már fénylett a látóhatár, mint valami vékony, sárgásvörös zsinór. Az egyik türoszi tanácstagnak azt mondta, hogy a szél kedvező, ki is fogja használni, és egész nap vitorlázik.
Sahina felém fordította az arcát, melyet Aurora kedves pírral vont be, amikor könnyek között utoljára megcsókolt. Perszanna durcásan csoszogott a lábával. Ebben a pillanatban valaki megérintette a vállamat. Naval volt az. Az elválás fájdalmában róla és Usziáról teljesen megfeledkeztem.
„Hol a feleséged?”, kérdeztem. „Búcsúzzam el tőle?” Naval a torkát köszörülte, mielőtt válaszolt, „Ő nem megy. Az életemre eszküszöm, mindent megpróbáltam, hogy ellenállásának erejét megtörjem. Egyszerre nem akart többé elmenni. Amikor meghallotta, hogy elmentetek, hirtelen a földre vetette magát, öklével verte, és azt kiáltozta, hogy az asszony helye a férje oldalán van. Azonkívül ő nem beteg, nem is terhes, mint Sahina, de ha ma nem az, holnap még az lehet. És ezért is itt marad.”
Sahina mindezt lehajtott fejjel hallgatta. Most a kezem után nyúlt, és így szólt: „Ha Uszia nem megy, én is maradok.” Perszanna megújuló reménnyel pillantott fel, Kalambreszár mekegve nevetett.
Navalnak elképedésében tátva maradt a szája. Féltem, hogy előtte és mások előtt is nevetségessé válók, ráripakodtam hát Sahinára, hogy elment-e az esze a terhességtől. „Először Uszia miatt akartál maradni, mert nem viseled el a jelenlétét”, sziszegtem a fogaim között. „Most, hogy ő nem utazik, és ez téged megnyugtathatna, az ellenkezőjét akarod, mintha ő lenne az életed, mintha Uszia nélkül nem is tudnál meglenni. Valóban vége a türelmemnek. Mivel azonban szeretlek és azt is, aki még meg sem született, el fogsz utazni, esküszöm Bélre és az összes istenekre!” E szavakkal megragadtam, és az ellenszegülő asszonyt, aki körmeivel szántotta végig arcomat, a pallón át a hajóra vittem.
„Vigyázz rá nagyon”, utasítottam Perszannát, aki kedvetlenül követett. „Ha viszontlátjuk egymást, szabaddá teszlek, ígérem.”
A hátsó fedélzetről felhangzott a kormányos kiáltása: „Minden idegen hagyja el a hajót!” Megkönnyebbülve tettem meg azt a néhány lépést, amely ferde síkban a rakpartra vezetett, míg mögöttem felvonták a pallót. Harsány vezényszavak hangzottak fel. Mintegy fátyolon keresztül láttam, hogyan hagyják el a háromevezősoros gályák a partot. Óvatosan merítették az evezősök lapátjaikat a vízbe. Még kicsi volt a távolság, öt lépés, azután már tíz, Sahina batyuján kuporgott, és nem nézett föl. Hirtelen nagyon kicsinynek és törékenynek látszott és végtelenül sajnálatraméltónak. Olyan volt, mint a megfélemlített, igazságtalanul megbüntetett gyerek.
Naval karjával átfonta vállamat, és részvéttel mondta: „Megértem a fájdalmadat, Tamatam. De hidd el nekem, Sahinának lesz jobb dolga, mert most a nyugalom és a rend felé hajózik.”
Szép látvány volt, mikor a háromevezősoros gályák kifutottak a kikötőből. Friss szél duzzasztotta a sárga vitorlákat. A szellő hatására úgy felfúvódtak, mint a telt gyermekarcok. Arra kellett gondolnom, milyen elhagyottan ült Sahina az imént a batyuján. Ez volt az utolsó emlékképem róla. A hajók nyugati irányban lassanként eltűntek a sziget mögött. Míg Kalambreszár és a szolgák lépteiket hazafelé irányították, Navallal a város keleti falához mentem. Sándor csapatai közben jól kihasználták az időt, magasabbra emelték a falakat, és a gáton fából készült cölöpsort állítottak fel, úgyhogy a fejüket is alig lehetett látni. Katonák százai nagy fatornyok építésével voltak elfoglalva. Pihenőjük közben néha átbámultak hozzánk, és én megpróbáltam Türoszt az ő szemükkel nézni. A látvány, amely odaátról eléjük tárult, felemelő és egyben lesújtó lehetett, mert a hatalmas, hajítógépekkel ellátott falak bevehetetlennek látszottak, és rés sehol sem mutatkozott. Ezzel szemben a makedónok gátja még rövid volt. Mennél előbbre hatolnak a sekély vízből a mélybe, annál nagyobb fáradalmakkal jár majd a vállalkozásuk, nem is beszélve arról, hogy elérik-e valaha is Türosz szigetét, mert ha a gát még száz vagy kétszáz lépéssel közelebb kerülne, a védők hajítógépeiket használnák, és a lövedékeket mind egyetlen pontra, a gátra irányítanák.
Sándor mérnökeinek már most bizonyos nehézségekkel kellett megküzdeniük. Türosz előtt a tenger elég nyugodt volt, a sziget hullámtörőként hatott, de a víz a feltöltött talajt, különösen a széleken, már alámosta, úgyhogy a makedónok egész fákat süllyesztettek bele, ágastul-gallyastul, és a hézagokat össze kellett kötniük. Ezenkívül az volt a benyomásom, hogy Sándor katonái már jóval kisebb lelkesedéssel végzik munkájukat, mint eddig, mert elég gyakran abbahagyták, legyezték magukat, és vágyakozva nézegették a mögöttük elterülő föld hegyfokait.
Az esti órákban nagyon magányos voltam. A szomszédos helyiségben Kalambreszár szitkozódott. Ha hallgatott, a szél zúgását hallottam. Az ágytakarók rendetlenül hevertek szerteszéjjel. Néztem a szőnyeg mintáit, amelyeken tegnap még Sahina járt, és ráébredtem, hogy milyen ostoba voltam. Ahelyett, hogy szorosan karomba zártam volna, aki számomra a legkedvesebb volt, elküldtem magamtól a boldogságomat. Most fölösleges tépelődéssel töltöttem az időt.
Álmomban néha hallottam Sahina hangját. Láttam, ahogy ott áll a szellőzőnyílás mellett, és kitekint. Amikor felébredtem, torkom kiszáradt, és a nyelvem gombóccá dagadt a számban. Sahinából magányom elérhetetlen ábrándképe lett. Különösen reggelenként, amikor felijedtem, és félálmomban feléje tapogatózva fekhelyét üresen találtam, vált tudatossá bennem a fájdalmas feszültség, amely fogva tartott. Volt pénzem és mégis szegény voltam, mert hiányzott, hogy a szeretett lényről nem gondoskodhattam.
A Sahina távozását követő harmadik éjszakán valami fuvallat érte az arcomat. Nem reteszeltem be az ajtót, abban a gyermekesen együgyű reményben, hogy az istenek kegyelme Sahinát valamilyen úton visszavezeti hozzám, s most hallottam, hogy könnyű léptek közelednek. Fürge kezek félretolták a takarót, azután egy karcsú test siklott mellem, és remegve hozzám simult. Nagy vágyakozás támadt bennem, és nem találtam szavakat. Ujjaim Sahina arcát tapintották, de amikor megcsókoltuk egymást, már tudtam, hogy ez Uszia.
„Te”, suttogta, „te, te...” Később, a szeretkezéstől kimerülve, Uszia nevetgélt és simogatott. „Nos”, súgta a fülembe, „megtartottam a szavamat?Mindannyian beleestek a csapdámba, mintha láthatatlan fonalakat készítettem volna az útjukba. Vártál rám, ugye? Amikor a hold szarvai megtelnek, a tiéd leszek. Emlékszel?” Halkan nevetett, és amikor újra kinyújtózkodtam, hallottam a fogai vacogását.
Úgy látszott, hogy a hallgatásomat dicséretnek veszi. „A bátyádat könnyen befonhattam. Fajankó, és sohasem fogja megérteni az asszonyokat. Eleinte csak néhány mondatot ejtettem el arról, hogy a punok Ptasszur egy rokonát hajlandók magukkal vinni, már el is gondolkozott ezen, és nekem nyert ügyem volt. Sejtettem, hogy beszélni fog veled, és erre építettem fel a tervemet. És most...”, a vállámba harapott, „...megszabadultunk Sahinától”.
Hallgattam.
Olyan ügyesen mozgatta karcsú testét, hogy új vágy ébredt bennem, hiszen fiatal voltam, és szükségem volt a szerelemre. Kenőcseinek illata elvegyült izzadságunk szagával. „Milyen jó melletted pihenni”, suttogta később, „a közeledben lenni, veled egy levegőt szívni. Melegséged beburkol, és én magamba zárlak.”
Karthágóra gondoltam, hogy ott a lombok között citromok csüngenek, és csodálatos szőlőfürtök csábítanak. Keserű lett a nyálam, elhúzódtam Usziától, és oldalamra fordultam, ő ásított és duzzogott: „Most jóllaktál, ugye? És én még azt hittem, más vagy, mint Naval.” Megcsípte a vállamat, egy csókot lehelt a tarkómra, és kisurrant, míg én az isteneket szólítgattam, és próbáltam őket meggyőzni, hogy bocsánatuk fényességére nagyobb szükségem van, mint eddig bármikor, olyan sötétség támadt bennem.

 

Az ezt követő három hónap a folytonos megpróbáltatások időszaka volt. Sándor és Deiadész nem engedték, hogy a makedónok a gát építése közben megpihenjenek, ők maguk jó példával jártak elöl, és személyesen segédkeztek a munkálatoknál. A türosziak közül viszont senki sem számított arra, hogy az ostrom ilyen sokáig fog tartani. A kezdeti lelkesedés elszállt, mert az élelmiszer fogyóban volt. Mind több elkeseredett arcot, lehetett látni, s a szűkös adagokat egyre óvatosabban fogyasztották. A készleteikről idejekorán gondoskodó, feketéző kereskedők ezüstöt és aranyat halmoztak fel ládáikban; szidták is őket a kevésbé szerencsések. Pöcegödör-tisztítóknak nevezték a feketézőket, de szemtől szemben hízelegtek nekik.
A reggeli órákban gyakran kísértem el Navalt a szidóni kikötőhöz, és ott beugrottam a vízbe. „Aki gyakran fürdik, nem büdös”, tréfálkozott a bátyám. Türoszban azonnali hatállyal elrendelték az ivóvízzel való szigorú takarékoskodást, bár aggodalomra nem volt ok, mert a ciszternákban még a felénél is magasabban állt a víz. Ezenkívül a város három különböző helyén kutak szolgáltattak valami zavaros, keserű és rossz szagú vizet, amelyet csak állatok itatására használtak.
Az ostrom kilencvenkettedik napján, amikor a gát már több mint háromszáz lépésnyire hatolt be a tengerbe, és csak egy dárdahajításnyi távolságra volt a hajózható úttól, ahol majd a törmelék és a kő belezuhan a feneketlen mélységbe, Naval megkérdezte, nem akarok-e részt venni egy éjszakai hadműveletben. „A katonákat foglalkoztatni kell, hogy el ne puhuljanak”, jelentette ki magabiztosan. „Egy jól véghezvitt kis portyázás növelheti bátorságukat, s egyben az egész nép harci szellemét is. És Sándornak is bebizonyítjuk, hogy nem vagyunk hajlandók megadni magunkat.”
Újhold volt, és csak a csillagok sziporkáztak az égen, amikor kétszáz válogatott zsoldosból álló sereggel négy lapos bárkába szálltunk, és a leeresztett elzáró láncon át kifutottunk. A kiválasztottak fürge, vad fickók voltak, harci dicsőségre vágyó zsoldosok, akik valósággal égtek a tettvágytól. Naval mindegyiknek három aranyat ígért az állam pénztárából.
A várost az Egyiptomi Kikötőnél hagytuk el. Az evezősök csöndesen dolgoztak, hogy a partról semmit se lehessen hallani. A szárazföld néma, sötét övezetként terült el előttünk. Az első bárka körülbelül hat stádiumra volt dél felé, amikor orrával a part felé fordult. A kihajózás teljes csöndben ment végbe. Mindent előre megbeszéltünk; mindegyik zsoldos megkapta a maga szigorúan meghatározott feladatát. Minden hajónál öt katona maradt, a csapatok zöme pedig négyes sorokban útnak indult észak felé. Én egészen baloldalt maradtam, a víz közelében, és hallottam, ahogy a zsoldosok halkan szólítgatták és tájékoztatták egymást, s láttam az imbolygó fényben a dárdák hegyének csillogását. Nemcsak a gát mentén, hanem a Palaitürosz melletti makedón táborban is őrtüzek égtek. Néha fáklyavtvők jártak körbe; ilyenkor a parányi fénypontok szentjánosbogarakként tévelyegtek az éjszakában.
Mennél inkább közeledtünk az őrtüzekhez, annál nagyobb lett az aggodalmam, hogy idő előtt felfedezhetnek bennünket. A szájam kiszáradt, a nyálamat alig bírtam lenyelni. Egyszer beleütköztem az előttem haladóba. Naval a csapat élén megadta a jelt. A fegyvercsörgés elnémult. Elérkezett hát a pillanat... Sok katona letérdelt, és hangtalanul fohászkodott az istenekhez. Azután a négy legmerészebb – csupán buzogányokkal és élesre fent tőrökkel felfegyverezve – előrelopódzott. Az első őrtűznél rövid kézitusa támadt, árnyékszerű karok és fegyverek repültek a levegőbe; elfojtott kiáltást hallottam. Valaki oldalba lökött. „Tovább!” A következő makedón őrszem lerohanása szintén sikerült, de a harmadik már gyanakodni kezdett. Mikor a sötétből kiváló és rárohanó négy alakot meglátta, dárdáját a magasra felcsapó lángok közé hajította, és hangosan kiáltozva elszaladt. Egy buzogány nyakszirten találta, és a földre terítette, de kiáltásaira további kiáltások feleltek. A görögök a sötétségben különösen éles, elvékonyodott hangon árulást emlegettek. „Előre! Üsd, vágd!”, ordította Naval. Száznyolcvan türoszi, aki már alig várta, hogy izgalmát levezesse, egy emberként követte. Mind torkuk szakadtából ordítoztak, és két csoportra oszlottak. Vagy ötvenen a gáton törtek fölfelé, elintézték az útjukat álló, az álomtól bódult katonákat, és hosszú lándzsáikkal újra meg újra keresztüldöfték az őrségváltók meglapuló sátrait. A többi türoszi Navallal együtt a két toronyhoz sietett. Az építmények már majdnem készen álltak a facsúsztató sínen. A mieink az alépítményre olajjal és szurokkal telt tartályokat dobáltak; az egyik őrtűznél kócot gyújtottak meg, és a lángoló kötegeket a tornyokra hajították.
Körülbelül ötszáz lépésnyire a parttól kezdődött a makedónok központi tábora. A vad lárma és a nagy világosság álmukból riasztotta fel Sándor katonáit. Egyesek félmeztelenül rohantak ki sátrukból, és oroszlánok módjára üvöltöttek, hogy a bizonytalanság első pillanataiban felbátorítsák magukat. De máris összetömörültek a makedónok, thrákok meg illírek, zárt sorokba fejlődtek, és kardjukat lengetve rohamra indultak.
Naval kitűzött célját csak félig érte el. A tornyok égtek, de nem támadt egyetlen nagy tűzvész, amint várta. A makedónok bizonyára eloltják a tüzet. A lángok mindenesetre olyan világosságot árasztottak, hogy ötven-nyolcvan lépésnyire el lehetett látni. Bátyám éppen egy farkasként üvöltő támadóval harcolt; csapásait pajzsával hárította el, és visszavágva, szétzúzta a koponyáját, melyet nem védett sisak. Ezután sajnálkozó tekintetet vetett a szánalmas tűzfészkekre. Intett a hozzá legközelebb állóknak, akik izgatottan lármáztak, és elrendelte a visszavonulást. A türosziak most már menekültek. Láttam, ahogy az egyik zsoldos elbukik, hátából dárda állt ki. Egy másik elbotlott, nekiesett a vállamnak, és a földre rántott. Egész csomó vértezett láb ügetett el mellettem, mire bátyám végre talpra állított. „Gyerünk! Gyerünk!”, üvöltötte. Csoda volt, hogy idejében meglátott, és felismert.
A visszavonulást húsz türoszi vaktában hátrafelé hajigált dárdákkal és buzogányokkal fedezte. A sötétben lihegve elvonuló férfiaktól azt hallottam, hogy foglyokat ejtettek. Naval ránk kiáltott, hogy ne beszéljünk, maradjunk nyugton. A foglyok védekeztek, de ellenállásuk hamarosan megtört a rájuk zúduló brutális csapások alatt. Rohantam, rohantam, és csak egy kis idő múlva ébredtem tudatára annak, hogy nincs már fegyverem.
Szerencsére üldözőink zöme most már futni hagyott bennünket, hogy először is az égő tornyok oltásához fogjon, így tettünk meg két- vagy háromezer lépést, és nagyjából háborítatlanul érkeztünk el a bárkákhoz. A két foglyot úgy hajították be az első hajóba, mint a csomagokat. A vízbe gázoltam, és felmásztam a hajóra.
Miközben az egyik bárka a másik után telt meg férfiakkal, akik fegyvereiket félretéve, megragadták az evezőket, Naval húsz íjásszal a parton maradt, és nyalábszámra szórta nyilait az éjszakába, így az a néhány makedón, aki bennünket idáig követett, részben elesett, részben pedig egymást szólítgatva iparkodott tájékozódni, és visszavonult. Végre a bátyám is a vízbe vetette magát; utolsóként őt emelték be a hajóba. Most nem volt szükség a zsoldosok biztatására. Minden erejükkel nekifeszültek az evezőknek.
Az Egyiptomi Kikötőben már felkészültek visszatérésünkre. Alig jutott át a bejáraton az utolsó bárka, már fel is húzták az elzáró láncot. A lehorgonyzott háromsorevezősökön fáklyások álltak, és megmutatták a kormányosoknak a hajók közötti szűk átjárókat, amelyeken összeütközés nélkül beevezhettünk. Lehunytam a szememet, azután ismét felnyitottam. Nem, nem képzelődtem, nem tévedtem, ha rövid időre is, de a szárazföldön voltam, és most Koodha a parancsnokaival és egyes kisebb csoportokkal ott állt a rakparton, és ujjongva ünnepelt bennünket.
Míg a katonák elhagyták a hajókat, hozzávetőleges gyors számítást végeztünk. Hat türoszi zsoldos hiányzott, öt férfi részben súlyosan, részben könnyebben megsebesült. Megvizsgáltam, és további kezelés végett átadtam őket a felcsereknek. Azok, akik sértetlenek maradtak, az otthoniakkal szemben nagyon hetykén viselkedtek. A harcosok pöffeszkedve hencegtek hőstetteikkel. Ha szavaiknak hitelt lehetett volna adni, akkor mindegyikük legalább két vagy három ellenséget küldött a másvilágra.
Különösen a két foglyot vette körül sűrű embergyűrű. Felemelték az állukat, és az arcukba bámultak, mintha mesebeli lények lennének, mások vállon ragadták és ide-oda taszigálták őket, egyesek még az arcukba is köptek. A bátyám véget vetett ennek a garázdálkodásnak. A makedónokat fedezet kíséretében vitette be a város egyik fogdájába, ahol ő meg Koodha ki akarta hallgatni őket.
Naval sisakja a bal oldalon behorpadt. Mikor rám nézett, mosolygott, és így szólt: „Sándor dühös lesz. Ma bizonyára ártottunk a hírnevének, és megmutattuk neki, hogy Türoszban olyan férfiak élnek, akik az ő katonáival legalábbis egyenrangúak. Nem gondolod?”
Az arcom lángolt. „És a gát?”
„Nem hinném, hogy valaha is elkészül”, szólt bele a beszélgetésbe Koodha. Vállon veregette a bátyámat. „Ezzel a kérdéssel különben is foglalkozunk, ugye? Van ugyanis egy tervem.” Titokzatos volt, és magával vitte Navalt.
Ezen az éjszakán alig aludtam, és amikor a reggeli órákban végre elszenderedtem, Kalambreszár ébresztett fel. Megérintette a homlokomat, és amikor felnyitottam a szememet, azt mormolta, hogy az éjszaka valami zajra riadt fel, és egy asszonyt látott, aki az én szobámból surrant ki, azután eltűnt a lépcsőn. „Bűnös lelkemre mondom, először azt hittem, hogy valami szellem, vagy hogy Sahina visszatért hozzád. Akkor azután megéreztem a levegőben az illatot, és felismertem.” Arca elkomolyodott. „Csak légy óvatos, Tamatam, hogy minden egyéb szerencsétlenséghez ne járuljanak még ilyenfajta nehézségek is, mert hol rejtőzhetnénk el ebben a városban, kérdezlek én, a bátyád dühe elől?”
Csóválta a fejét, mint akit ostobaságom mélységesen elszomorít és tovább szidott: „Hiszen éppen elég olyan asszony akad ezek között a falak között, akiknél kevésbé veszélyes feledést kereshetnél! De nem, éppen ezt kellett kiválasztanod, akiről a házban azt pletykázzák, hogy az orránál fogva vezeti a bátyádat, mint valami gonosz démon.”
Mindjárt ezt követően Kalambreszár valamiféle helyről kezdett fecsegni, ahová olyan asszonyok és özvegyek járnak, néha még fiatal lányok is, akik egy kis szerelemre vágynak, szeretik az életet és ezenfelül a pénz csengését is. Ez a ház egészen közel van, Astarte temploma mellett, ő maga már kétszer járt ott és nem bánta meg, mert ezen a helyen egyúttal feketézők és üzletelők is tanyáznak, akiktől sokszor hasznos dolgokat tud meg az ember.
Ilyen és ehhez hasonló dolgokról locsogott Kalambreszár, hogy eltérítsen a veszélyes útról, amelyet választottam. Tőlem telhetőleg igyekeztem őt megnyugtatni, de csak legyintett, és azt mondta, hogy nincs szüksége a magyarázkodásomra. „Az emberi természet ilyen vagy olyan”, folytatta. „Ezért ma este elkísérhetnél engem arra a helyre, amelyről most beszéltem; inkább egy pohár bort kellene innod, mint egy bizonyos asszony után leselkedned.”
A Teliholdhoz címzett fogadó vastag falú, földszintes házban volt. Odabenn kellemes hűvösség fogadott. A nagy terem falait kiszolgált hajópallókkal burkolták. Az emberi szagok összekeveredtek a tenger, a márga meg a kátrány szagával. A mennyezeten levő föníciai tarka üveg a csillagos égboltozat hatását keltette bennem, különösen később, amikor már ittam és gondolataim összekuszálódtak. A sarokban vékony láncon nagy, ezüstös hold csüngött. Piros és zöld párnákra ültünk, és néhány férfi, aki szemmel láthatólag ismerte Kalambreszárt, intett neki. Összesen három nő szolgált fel. Nekünk a csak kevés vízzel kevert nehéz bort egy sötét bőrű lány szolgálta fel, aki félhold formájú fülbevalókat viselt. Mikor másodszor töltötte meg a serlegemet, figyelmesen rámnézett, és így szólt: „Még sohasem láttalak téged. Ragyogó szemed különben bizonyára feltűnt volna nekem. Mondd meg a nevedet, hogy a szívembe véssem, és soha többé ne felejtsem el.”
„Fáradt vagyok, és nem keresek másfajta szórakozást, csak azt, amit a borban találok. Légy erre tekintettel, ha azt akarod, hogy visszatérjek.”
A lány egy kissé csalódottan nevetett. Kitépett szemöldökét csak keskeny ív jelezte. „Ahogy parancsolod. Majd Kékszeműnek nevezlek. Nagyon szeretném, ha visszajönnél, mert azt hiszem, hogy különös erővel rendelkezel. A szemedből azt látom,” Hirtelen elmosolyodott. „...hogy magányos vagy.”
„Volna rá reményed, hogy a szeretője légy”, állapította meg Kalambreszár, amikor a lány elment. „A gazda leánya, és általában nagyon rátarti.” Kuncogott. „Igyál, és fontold meg a dolgot, hátha mégis valamilyen elhatározásra jutsz.”
Később, a negyedik pohár után, míg Kalambreszár egy kereskedővel a gabonaárakról vitatkozott, csöndesen kiosontam a fogadóból. A bor szelleme megbabonázott, és tánclépésben mentem az utcán. A csillagok hidegen és nagyon távol ragyogtak az égbolton. Bámultam villódzó fényüket, míg táncolni kezdtek a szemem előtt, egyszer elbotlottam, és észrevettem, hogy sokan sietnek Astarte templomába.
Mint háború esetén mindig, az istenek papnői és papjai úgy látták, hogy elérkezett az ő idejük. Az emberek mindenütt megemlékeztek azokról a bálványokról, amelyekben hittek, áldozatot mutattak be, és a papok úgy halmozták fel az ezüstöt, mintha csak homok, és az aranyat, mitha kő lett volna. Türoszban, ebben a gazdag és régebben nagy forgalmú városban különösen sok istennek hódoltak, mert a lakosság a legkülönfélébb fajok és nemzetek képviselőiből állt. A görögök mellett éltek itt edomi, filiszteus, amorita, moábi, kanaáni, arámi és szíriai származásúak is.
Türosz főistene Baál-Melkart volt. Benne látták minden élőlény ősapját, a termékenység forrását, a világ urát. Molochnak minden kikötővárosban hódoltak, s rettegtek tőle, mint a háború, a betegségek és a halál istenétől. A régi időkben, amikor a perzselő napsugarak kiszárították a földeket, járványok sújtották a városokat, vagy vesztes háború esetén gyakran mutattak be Molochnak emberáldozatot, hogy az isten haragját lecsillapítsák és megengeszteljék. Most már szelídebben jártak el, és csak állatokat és mezei terményeket adtak a Rettegettnek, hogy felfalja őket. Astarte, akinek a temploma előtt álltam, Büblosznak, a papirusz városának volt legfőbb istennője; ott a hivő asszonyok a misztériumok idején minden évben feláldozták neki hosszú hajfonataikat.
Kíváncsi voltam, hogy mit művelnek Türoszban Astarte hívei, és ezért csatlakoztam az emberfolyamhoz. A templom udvarán a szíriai Astarte kőszobra állt. Az istennő egy oroszlán hátán ült, baljával a sörényébe kapaszkodott, jobbjában dárdát tartott. Éppen felavatást ünnepeltek, négy növendéket, két fiút és két leányt vettek fel a templom szolgálatába. Tudomásom szerint Astarte férfi-követőinek önmegtartóztató életmódot kellett folytatniuk, és nem köthettek házasságot, az „ég leányaitól” pedig megkívánták, hogy szüzek maradjanak. Más látogatókkal együtt én is néhány csengő pénzdarabot dobtam a templom perselyébe. A szentély csaknem teljesen kerek helyiség volt, boltozatos kupoláját gazdag díszek és festmények ékesítették. Itt is az oroszlános Astarte trónolt márványtalapzaton, két oldalán egy-egy réz tömjénestállal. A papnők és papok egymást váltogatva kórusban énekeltek, muzsikáltak; a zene ritmusa valósággal elbűvölt.
A bortól bíborpiros fátylak ereszkedtek a szememre. Elöntött a veríték. A muzsikusok verték a cimbalét, az üstdobot, és fújták a kürtöket. Közben megjelent pálmaágakkal a templom négy szolgája, egy ibolyakék függöny mögül pedig kilépett Astarte főpapja. Két kezében tartotta a szent kelyhet, és a márvány oltár előtt himnuszt adott elő az istennő tiszteletére, miközben a zene hallgatott. Jobbról és balról a réztálakból tömjénfüst szállt fel. Párája köddel vonta be a helyiséget, amelynek magas kupolája mintha az égbe nyúlt volna. Amikor a főpap elhallgatott, egyszerre megnyíltak a mennyezeten levő rozetták és rekeszek. Fehér virágeső hullott, és az illatos szirmok ellepték az oltárt. A falakra erősített lámpások és fáklyák komor vörös fényt árasztottak. Valami varázsos hangulat lett úrrá rajtam, mert a fuvolázó nők ismét hízelgő dallamba kezdtek; lágy ritmusát a cimbalék és az üstdobok hangsúlyozták. Láttam, hogy a kevés fiatal és karcsú pap közül az egyik előrelép. Átvette a megszentelt kelyhet, amely bizonyára valami mámorító italt tartalmazott, és az ajkához emelte. Egy pálmalegyezős szolga lépett hozzá, és bíbor szivaccsal törölgette meg a száját. A beavatott ledobta válláról sötétkék szegélyű fehér köpenyét, és táncolni kezdett, eleinte lassan, azután mind gyorsabban. Lábával a virágokon taposott, megszállottan nevetett, és behunyta a szemét. Azután letépte ruháit, egyik darabot a másik után. Végül habzó szájjal az oltár elé borult, és átvette a főpaptól a szent kést, amellyel a tömeg ordítása közepette megcsonkította magát.
„Üdv neked!”, kiáltozták az emberek. „Tisztesség és dicsőség az istenek szolgájának!” Miközben kezét lába közé szorította, más papok léptek a színre. Bármilyen hájasak voltak is, úgy forogtak, mint a pörgettyű, vagy pedig vadul ugrándoztak, kitekerték tagjaikat, a karjukba haraptak, hajukat tépték, és az isteni késsel kicsiny, veszélytelen sebeket ejtettek magukon. A legvadabbul őrjöngők közül néhányan ittak a csészéből, és jósolni kezdtek. Mások viszont vádolták magukat bűneik miatt, lemeztelenítették a vállukat, és csomós korbácsokkal addig verték egymás hátát, amíg kiserkedt a vérük.
Ebben a pokoli zűrzavarban a főpap megőrizte tökéletes nyugalmát. Az oltár előtti, széttaposott virágokkal borított tér kiürült. „Jertek mind hozzám!”, kiáltotta a főpap és tekintetét a felavatásra váró két ifjúra és két leányra szegezte. „Lépjetek be az igazság tanába, tegyetek fogadalmat a sós tengerre, a száraz sivatagra, a tisztaság tüzére, a nap erejére és a csillagok fényére!” Ujjaival Astartéra mutatott, miközben a gyermekek eleget tettek felszólításának.
Elegem volt ebből a színjátékból. A körülöttem állók sápadt arcán veríték gyöngyözött. Már annyit ordítoztak, hogy most egészen kimerültnek látszottak, és alig mukkantak, amikor kifelé tolakodtam. Odakünn mélyen beszívtam magamba a friss levegőt, és még egyszer hallottam a templombeli öregember lassan elhaló hangját. „Jertek félelem nélkül, örüljetek, legyetek készek, fogadjátok az áldást, amely mindenkié...”

 

A makedón foglyok elmondták Navalnak meg Koodhának, hogy Sándor belefáradt a gáttal való vég nélküli bajlódásba, és portyára indult a szíriai hegyek közé. Most Perdikkasz és Kraterosz irányítják a városunk előtt folyó munkát. A hódítóknak, a két vezér becsvágyának kiszolgáltatva, éjjel-nappal robotolniuk kell, a gát tehát hosszában és székében egyre nő, és körülbelül tíz nap múlva eléri a hajózható mélyvizet. Deiadész már előzőleg úgy rendelkezett, hogy görgőkön és kerekeken a gát legkülső földnyelvéhez szállítsák az ostromtornyokat. Ezek a több emeletes szilárd alkotmányok bármely erődítménynek becsületére váltak volna, elöl védősánccal, amelynek lőrései mögött íjászok álltak, s három-három hajítógéppel, amellyel szüntelenül lőtték Türoszt. Naval – bár a gát katapultjainak lőtávolságában volt – csak időnként dobatott köveket vagy vasgolyókat a tornyokra, hogy lőszerkészletét arra az időre tartogassa, amikor az ellenség még közelebb férkőzik hozzánk.
A türoszi lövedékek odaát eleinte zavart keltettek. Összetörtek néhány, a gát hosszában horgonyzó tutajt, amelyről Sándor katonái a vízbe szórt földet igyekeztek megszilárdítani, és agyonütöttek néhány harcost. De azután Dekdész, ez a ravasz mérnök más tutajokat hozatott, amelyek lehorgonyoztak a bástyák előtt. Sorjában, lépcsőzetesen emelkedő vitorlákkal és feszesre húzott tevebőrökkel szerelték fel őket, így a mögöttük dolgozókat nem lehetett látni. A meglazuló felületek, amelyeket az éjszakai órákban kijavítottak, felfogták a lövedékeket, vagy legalábbis csökkentették az ütés erejét. Deiadész különben is fáradhatatlannak bizonyult. Egyre biztatta a csapatokat, húst és bort osztott ki közöttük, s a különösen igyekvőknek pénzjutalmat adott. Én közben egészen másfajta gondokkal küszködtem. Usziával végleg összevesztem. Annak a napnak az éj jelén, amelyen Kalambreszár jobb oldali szemfoga szilánkokra tört egy csont lerágásakor, Uszia besurrant a szobámba. Aggályoskodásomra azt suttogta, hogy Naval alszik, és úgy sóhajtozott, mintha a bátyám a világon a legvisszataszítóbb lény lenne, ő maga valamivel teltebbnek látszott, de az arca most is keskeny volt, s szemét sötét karikák árnyékolták. Egy ideig szótlanul feküdt mellettem. Azután cirógatni kezdte félhold formájú, göndör szakállamat, és azt mondta, ideje, hogy a szavakról és ígéretekről végre áttérjünk a tettekre. Kettőnk közös jövőjére gondol.
Fejemben hirtelen bezárult egy kis kamra: nem értettem, mire céloz. „Hogy érted ezt?”, tudakoltam elképedve.
„Hogy értem?”, utánozta gúnyosan a szavaimat. „Hát kinek a felesége vagyok, Navalé, vagy a tiéd? A világ előtt természetesen a bátyádé, de ha ő meghalna, végre összeházasodhatnánk.”
„Ha ő meghalna?” Elhúzódtam a cirógatása elől, és ujjait fogva tartottam.
Felkacagott, türelmetlenül és gonoszan. „Igazán olyan nehéz a felfogásod? Végül is a bátyád, harcosként állandó életveszélyben van.” Úgy dorombolt, mint egy cica. „Mikor tegnap a gyékényen feküdtem, és gondolkoztam, eszembe jutott, hogy ezt talán némileg elő is segíthetnéd. Gyakran vagy vele együtt, sőt részt veszel a portyáin is.”
Először azt hittem, hogy félreértettem, de azután forró vérhullám szökött a fejembe. Addig szorítottam az ujjait, amíg fájdalmában nyöszörögni nem kezdett. Felháborodásom nem ismert határt. „Gyalázatos nőszemély,” átkozódtam, „bal kezem egyik ujját adnám érte, ha sohasem ismertelek volna meg. Igen, elvakult voltam, amikor veled viszonyt kezdtem, de ha Navallal történik valami és neked részed lesz benne, kitekerem a nyakadat.”
Rögtön dühösen fújni kezdett. „Most ne játszd meg a nemes lelkű, a derék férfiút. Amikor arról volt szó, hogy ellopd a bátyádtól a feleségét, nem mutatkoztál ilyen finnyásnak. És Sahinádat Naval szerint végül is úgy kergetted el, mint valami kiszolgált kutyát. Valóban, úgy érzem, nem férfit, hanem ganajtúró bogarat szerettem.” Halkan zokogott. Érthető, hogy olyan voltam, mint akit fejbe vágtak. „Különös szerelem az”, mondtam végül, fogaimat csikorgatva, „amely gyilkosságra akar felbujtani.”
„Tudsz más kiutat?” suttogta csökönyösen. „Mondjam meg Navalnak, hogy a gyermek nem tőle van, hanem tőled? Gondolod, hogy nevetne, s hogy sokat gondolkozna azon, fejbe vágjon-e téged, nekem pedig lenyúzza-e a bőrömet? Én már választottam. Most rajtad a sor, hogy beleharapj az almába, mindegy, férges-e vagy sem.” A hajánál fogva megragadtam, és az ajtóhoz vonszoltam.
„Milyen aljas vagy! De várj csak, ennek te fizeted meg az árát, nem én”, sziszegtem.
Kalambreszár, amikor később bejött, gondterhelten fürkészte arcomat. „Pokoli lárma volt”, panaszolta. „Már attól féltem, hogy felébred az egész ház. Milyen csodálatos volna, ha a világon nem volnának asszonyok”, sóhajtozta, „csak férfiak. El sem tudom képzelni... Miért nem fogadtad meg a tanácsomat?” firtatta. „Miért nem mész el minden éjszaka, miért nem iszod le magad inkább, ahelyett, hogy erre a szörnyetegre várnál? Valamennyi démonra mondom, bár inkább ott gubbasztanánk Eglonban, akkor mindettől megkíméltük volna magunkat.”
Korsót nyújtott nekem, s én vizet fröcsköltem az arcomba, s lemostam kezemről az izzadtságot, de az agyvelőm úgy lángolt, mint a tűz. Az éjszaka hátralevő részét álmatlanul töltöttem.
Amikor megvirradt, s a kertben cirpelni kezdtek a tücskök, a reggeli elfogyasztása után azt tanácsolta Naval, hogy biztosítsak magamnak helyet a városfalon, mert a türosziaknak ismét különleges látványban lesz részük.
Naval szavaiból diadalmas bizakodás csendült ki. Katonái teletömték a legnagyobb türoszi teherhajót könnyen égő fával és száraz gallyakkal, előző nap és hajnalban pedig szurokkal és kénnel mázolták át a járművet, fenyőfáklyákat halmoztak fel, az árbocokra toldalék-vitorlarudakat erősítettek, ezekre pedig kőolajjal és világítóolajjal teli fazekakat akaszottak. Nemsokára megláttam a gyújtóhajót, mert Naval a Szidóni Kikötőhöz cipelt, – közben erős szél fújt, és nyugaton mélyen és sötéten bömbölt a tenger.
A türosziak húsz hajóval futottak ki. Élükön a gyújtóbárka haladt, negyven evezőssel, meg Koodhával, aki a kormány mellett állt. Az első tíz gálya délről kerülte meg a várost, a többi egyenesen a gát felé fordult. Keresztülvágtam az utcákon, és a keleti falhoz rohantam.
A makedónok félbeszakították munkájukat, amikor a flottát megpillantották. Meztelen felsőtestük fénylett az izzadtságtól. A védelmi csapatok azonnal elfoglalták állásaikat, és megszállták a gátat és a tornyokat. Hangjukat a tengeri szél miatt nem lehetett hallani. A kétfelől érkező hajók csodálatos könnyedséggel váltak ki a már szürkülő égbolt hátteréből. Falainkon a zsoldosok és a város lakói csöndben várakoztak; tágra meredt szemmel figyeltek és füleltek. A hajók közül csak a súlyosan megrakott gyújtóbárka haladt duzzadó vitorlákkal. A makedónok építményétől ötszáz lépésnyire Koodha lekötötte a kormányt. Láttuk a fejedelem fiát, amint a hajóközépre siet, és meggyújtja a tüzet. A fenyőfáklyák és a száraz rőzsenyalábok azonnal fellángoltak, a nagy ünnepség kis előjátékaként; az egyre metszőbben fújó szél csak fokozta az égést.
Ekkor az elöl és oldalt ülő evezősök – nehogy elégjenek – otthagyták az evezőket, és a hátsó fedélzeten tömörültek. Onnan vetették magukat a vízbe, és részben a sziget irányába, részben a gályák felé úsztak, s ott kihalászták őket. Csak Koodha maradt még a gyújtóbárkán, ahol a lángok már a hajó egész középső és elülső részére is átterjedtek, és az árboc hegye úgy lobogott, mint egy égő csipkebokor. Koodha még egyszer, utoljára úgy irányította a hajót, hogy orrával pontosan a fatornyok felé forduljon, azután félig megperzselve, előkelő mozdulattal a hullámokba vetette magát, amelyek összecsaptak a feje fölött.
A gáton a katonák és a munkásosztagok rémületükben felordítottak. A legtöbben elszaladtak, hogy biztonságot keressenek a lángok elől. Mások, akik a tutajokon tartózkodtak, beugrottak a vízbe.
Az összeütközés pillanatában a tüzes fazekak nagy része felrobbant, és petróleumot meg égő olajat öntött a tornyokra. A bárka reccsenve zúzott szét egy tutajt, áttörte a cölöpsort, és szétforgácsolódó orrával mélyen befúródott a talajba. A bal oldali tornyot azonnal hatalmas tűzhullám árasztotta el, majd, mivel a szél szétfújta a zsarátnokot, átterjedt a másik védelmi állványzatra is.
Időközben megérkeztek a türoszi háromsorevezős gályák. A gát előtt szorosan egymás mellett vetettek horgonyt, és nyilaikat kilőtték az úszókra, vagy dárdákkal leszúrták Sándor katonáit, akik a vízben segítségért kiáltoztak. Sok férfi, aki éppen csak megmenekült a tűzhaláltól, így pusztult el, miközben a makedónok a parton őrjöngtek, megszállták hadigépeiket, és elhajították lövedékeiket, de izgatottságukban rosszul céloztak, és ezért nem sok kárt okoztak. Eközben a bal oldali torony sisteregve, nagy robajjal összeomlott, a másik pedig úgy égett, mint a tapló, a türoszi nézők nagy ujjongására.
Az a hajó, amelyet Naval kormányzott, most felvonta a vörös vitorlát, és ezzel megadta a jelt a győztes csata utáni visszavonulásra. Bátran végrehajtotta, amit akart, s most a vízben vergődő ellenséget már nem ölték meg, hanem kihalászták, és foglyul ejtették. E nagyszabású művelet után a türoszi hajóhad gyorsan visszatért a kikötőbe.
Dideregtem; a szél úgy vágott az arcomba, mint a korbács. A távolban villám csapott a vízbe. És a tenger szellemei már fehér tarajú, márványzöld hullámokat böfögtek a partra. A végtelen messzeségből szünet nélkül érkező, morajló víztömegek nagy ívben törtek meg a szigeten. Délen hatalmas, kékesfekete fellegek sorakoztak.
A bámészkodók hanyatt-homlok menekültek az ítéletidő elől, és feladták megfigyelő helyüket, a katonák pedig a fedezékek előreugró teteje alá kúsztak. Reszkettem a hidegtől, mégis a helyemen maradtam, és mereven néztem a vízsivatagot. A felkorbácsolt hullámok olyan magasra csaptak, hogy többször is végigsöpörtek a gáton, tutajokat szaggattak le a kötelekről, és nagy földterületet sodortak el. A hatalmas víztömeg Sándor gátját törékennyé tette, feltúrta, aláásta, és keskeny csatornákat nyaldosott belé.
Később, amikor a vihar ereje megtört, a türosziak ezrei siettek a parthoz, valószínűleg azok, akik a csata látványát elmulasztották. Ámulva látták, hogy az ostromtornyok egyszerűen eltűntek. Dicsérték Molochot meg Baált, és javaikból egyet-mást a tengerbe szórtak, így áldozva a tenger szellemeinek, s azt sem tudták, mit tegyenek örömükben, amiért az égiek őmelléjük, nem pedig a makedónok mellé álltak. Kalambreszár azon kevesek közé tartozott, akik nem csatlakoztak az általános örömujjongáshoz. „Sándor serege túlságosan nagy falat ahhoz, semhogy a türosziak lenyelhessék. Még egy ideig megpróbálják legyűrni, míg végül a torkukon akad.”
Ami engem illet, nemsokára én is hajlottam arra, hogy a Kalambreszár jóslatának igazat adjak. Másnap ugyanis egy, a vihartól erősen megtépázott tizenkét háromsorevezős gályából álló hajóhad lopakodott be az Egyiptomi Kikötőbe. Azemilko, Türosz fejedelme hazatért. Igaz, hogy a tomboló vihar útközben érte, a hajóraj háromnegyed része szétszóródott, sok hajó partra vetődött és összetört. Csak tizenkét gálya talált idejében menedéket egy öbölben. A megdöbbentő körülmények ellenére a türoszi nép valósággal a fellegekben járt, mintha Azemilko hazatérése új korszak kezdetét jelezné.
Amikor a türosziak valamivel később az új hajnal bíbor párájába pislogtak, nagyon lassan mintegy nyolcvan föníciai hajó haladt el a sziget mellett. Úgy rémlett, mintha ezek a gályák szürkésfehér vitorláikkal nyelvüket öltenek a bámészkodókra, és az ötven év körüli, láztól sárga arcú Azemilko azt mondta, hogy Aradosz és Büblosz királyainak hajói közelednek, mögöttük pedig a szidóniak flottája halad – vele egyidejűleg váltak el Autophradatész perzsa tengernagytól, amikor megtudták, hogy Sándor elfoglalta városukat.
Gerosztratosz, Aradosz uralkodója és Enülosz, Büblosz ura ezekben a napokban azt tartotta legsürgősebb teendőjének, hogy a portyázásáról hazatérő Sándornak megadja magát. Hajóikat aligha rokonszenvtől hajtva, hanem mert nem tehettek mást a Szidóniákkal együtt, saját honfitársaik ellen, a makedónok királyának rendelkezésére bocsátották. Nem sokkal később – és ezzel a város hangulata az Azemilko hazatérésén érzett öröm után a mélypontra süllyedt – még egy hajóhadat láttunk, száz ciprusi hajót, amint elhúzott mellettünk, és Szidón irányában eltűnt. Phütagórasz, Ciprus királya is megneszelte, hogy a perzsák Isszosznál vereséget szenvedtek. Amikor megtudta, hogy Türosz kivételével egész Fönícia a makedónok hatalmába került, alávetette magát az új hódítónak, és rendelkezésére bocsátotta egész haderejét, tizenegy rhodosi hajót, tíz háromsorevezős gályát Szólóiból és tízet Lükiából; Sándor tehát egy csapásra kétszáz hadihajóhoz jutott.
Este a bátyámmal és a tanácsnokokkal Azemilko vendége voltam. Az uralkodó különlegesen régi bort hozatott elő, és személyesen távolította el a korsókról a pecsétet. Koodha sápadtan, mogorván ült a helyén. Azemilko bizonyára szemrehányásokat tett neki. Ptasszurnak is remegett a keze. Amikor Azemilko bejelentette, hogy változtatni kell az eddigi politikán és tárgyalni kell Sándorral, Ptasszur arca elvörösödött. Mint az idősebb, önfejű emberek általában, nem akarta beismerni, hogy hibás döntéseket hozott. Elátkozta a makedónokat, szövetségeseiket, és ezt kiáltotta: „Rágja meg a szú ezeknek a kutyáknak a hajóit, s tépje darabokra a szél!” Bizonytalan, izgalomtól remegő hangon azt javasolta, hogy vessenek éjszaka különösen bátor zsoldosokat a partra, és ígérjenek nekik nagy jutalmat, ha Sándort, valamint Gerosztratoszt és Enüloszt, a föníciai árulókat, megölik.
Mivel Azemilko a javaslatra csak hallgatott, Ptasszur mind nagyobb izgalomba jött. Arcbőrének színe kékesvörösbe játszott. A nehéz bort úgy nyelte, mint a vizet, intett az italos fiúnak, és nyögve meglóbálta serlegét. De mielőtt még újabb bor ömlött volna belé, a nehéz billikom a szőnyegre zuhant. Ptasszur nyögött; úgy zihált, mint a fuldokló; ajka elszíneződött. Balját a mellére szorította, és teste lassan előrehanyatlott.
Azonnal talpra ugrottam, elsiettem a meghökkent tanácsnokok mellett, és Ptasszurt a hátára fordítottam. Kinyitottam a ruháit és dörzsölni kezdtem a mellét a szíve fölött. Hájas, petyhüdt bőrét hideg izzadtságcseppek borították. De már hiába fáradtam. Ptasszur szája kinyílt, szempillái lecsukódtak. Életének tüze elhamvadt, a merev tekintet befelé fordult, és kihunyt.
Azemilko részvétlenül meredt maga elé. Szinte mellékesen adta ki a parancsot, hogy vigyék a holttestet a palotából a halott otthonába. Az a gyanúm támadt, hogy alapjában véve örül, hogy megszabadult ettől a kellemetlen, makacs ellenféltől. „Tehát”, mondta végül, és körbehordozta a tekintetét, „közölni fogjuk Sándorral, hogy hajlandók vagyunk adót fizetni.” A következő reggel egyik személyes barátját ültette hajóra, és küldte el közvetítőként. A háromsorevezős gályának éppen annyi ideje volt, hogy orrával a Szidóni Kikötőből a part felé forduljon, már rátört három ciprusi ötvenevezős, fedélzetén makedoni katonákkal, s hajójuk vágóorrával a fenékre szorították. A vízben úszó és kétségbeesetten békéért, segítségért könyörgő türosziakat, akik közül csak néhányan tudtak a szigetre menekülni, vakbuzgalmukban mind agyonverték.
Azemilko tajtékzott a dühtől. Megesküdött a föníciai istenekre, hogy sohasem fog engedni Sándornak. Egyidejűleg Molochnak két, elmebeteg rabszolgagyermeket áldozott. Megbilincselve fektették őket az isteni szobor érckarjaiba, ahonnan a fanatizált papok himnuszainak hangjai mellett élve gördültek a Moloch belsejében lobogó tűzbe. A régi időkben, főleg háború esetén, mind Türoszban, mind Karthágóban százával áldoztak fel ilyen módon szabadon született fiúkat, hogy az istent kiengeszteljék, és a hadiszerencsét maguk felé fordítsák.
A városban közben vad hírek keringtek. Sándor várható hadműveleteit még homály fedte.
Zsidó barátom napról napra gondterheltebb lett. „Igazán hozzá kellene fognunk valamihez, Tamatam”, kérlelt. „Ha úszni tudnék, az éjszaka sötétjében veled együtt lesiklanék a vízbe. Idegenek vagyunk, és semmi dolgunk Türoszban. Beszélj Navallal”, sürgetett. „Mondd meg neki, szerezzen nekünk egy csónakot, és ha habozna, hivatkozz közeli rokonságotokra.”
Néhány pillanatig odafigyeltem Kalambreszár szavaira, de azután felismertem, hogy ez a kérés úgysem vezetne célhoz. Naval magatartása ugyanis megváltozott. Mintha egy csapásra megszűnt volna köztünk minden őszinte, testvéri egyetértés. Visszahúzódott, nem hívott meg a közös étkezésekre, és ha a házban vagy az udvaron találkoztunk, köszönés nélkül sietett el mellettem, mintha valami halaszthatatlan dologban volna szükség a közreműködésére.
De aznap délután elálltam a bátyám útját. „A házadban lakom”, kezdtem, „és idáig sem összeszólalkozás, sem vita nem volt köztünk. Kérdem tehát, miért kerülsz az utóbbi időben?”
Naval rám meredt. Végül felelt, s a hangja jegesen csengett. „Hosszú ideig tartott, amíg megértettem, de ma már tudom, hogy csak a tétlenség csábíthatott rosszra. Mégis hihetetlen, hogy amikor szórakozást kerestél, a bátyád feleségét sem kímélted, hanem úgy zaklattad Usziát, mint valami megvásárolható szajhát.”
Égő pír borította el a homlokomat. „Hallgass meg...”, kezdtem bizonytalan hangon.
„Nem foglak meghallgatni”, vágott nyersen a szavamba. „De egyszer s mindenkorra megtiltom neked, hogy továbbra is udvarolgass Usziának, aki úgyis mindent elmond nekem.”
„Miféle udvarlásról beszélsz?” Ezzel kihívtam a dühét. „Ebben a házban olyan szolgálók és szolgák is vannak, akiket Kalambreszár még nem tudott megvesztegetni”, válaszolta; most már nem tudott uralkodni magán, még a fogát is vicsorgatta. „Ők pedig elárultak nekem egyet-mást. Uszia a maga ártatlanságában nem is talált semmi kivetnivalót a közeledésedben, amelyet, mint mondta, csak azért tűrt el, mert olyan jól tudsz csevegni.” Naval összeráncolta a homlokát. „Csinos fickó vagy, Tamatam. Keress hát magadnak új játékszert, és a jövőben hagyd békében Usziát.” E szavakkal sarkon fordult, és a válaszomat be sem várva, kisietett az udvarból.
Vádaskodása úgy hatott rám, mint a megkorbácsolás. Az elhagyatottság rettenetes érzése kerített hatalmába. Uszia kezében tartotta a sorsomat. Némi ferdítéssel meg tudta téveszteni a férjét, és engem romlásba dönthetett. És valóban, megérdemeltem volna, hogy lándzsát döfjenek a bordáim közé, mert nem álltam ellen Uszia csábításainak, hanem engedtem, hogy csinos arcocskájával meghódítson, s gyalázatosan visszaéltem bátyám bizalmával.

Az eljövendő események könyvét előttünk, emberek előtt még fátyol borította, de az istenek már elosztották a súlyokat a hadiszerencse mérlegén. Sándor új tengeri ereje szoros gyűrűbe fogta a szigetet. Hajítógépekkel fegyvereztek fel minden hajót, és mivel az ellenség kőlövedékekben nem szenvedett hiányt, szünet nélkül bombázták Türosz falait. Ezenkívül északról és nyugatról friss csapatok érkeztek, amelyek a makedónok szárazföldi seregéhez csatlakoztak, és töretlen erejüket a gát építésére és az ostromtornyok felállítására fordították. Az a mesterséges földnyelv, amely nyílként vette célba a város keleti falát, nőttön nőtt. Már csak százötven lépés volt hátra, hogy a gát elérjen minket. Az építkezés helyén kétoldalt erősen felfegyverzett háromsorevezős gályák horgonyoztak, hogy lehetőség szerint megvédjék az ott dolgozókat a lövedékeinktől. Deiadész olyan markolókat szerkesztett, amelyek nagy köveket emeltek ki a vízből, hogy hatalmas helyen a gátépítésnél felhasználhassák. A mi katapultjaink eközben négy ellenséges háromsorevezős gályát tettek tönkre, más hajók viszont minden oldalról lőtték a szigetet. Naval tehát már nem vonhatta össze hadigépeit a keleti oldalon, mert mindenütt szükség volt a katapultokra.
Újabban már Moloch papjai is kivonultak a falakra, hogy énekükkel kitartásra biztassák a zsoldosokat. A fellelkesített és ujjongó türosziak égő nyilakat lőttek és tűzgolyókat hajítottak Sándor evezős hajóira, úgyhogy a háromsorevezős gályák közül kettő elégett, és a többi hajó fedélzetére a makedónok szakadatlanul merték a vizet. Éjszaka a mi oldalunkon önkéntesek szálltak le a tengerbe; odaúsztak a lehorgonyzott hajókhoz, éles késekkel átvágták a hajóköteleket, és így nyugtalanságot és zavart keltettek. Sándor vagy Deiadész ezután a horgonyt tartó köteleket vasláncokkal cserélte fel. A hajók mellett tutajokon íjászok ültek; sok türoszi búvárt elfogtak, és ezek nem tértek vissza többé.
Napközben az ostromlók továbbra is körülvették a szigetet, kivéve azokat, akik – főleg a gátak mellett – tartósan lehorgonyozták hajóikat. A város falai megszenvedték a folytonos belövést, és némely helyen omladékossá váltak. A türoszi kézművesek két váltásban állandóan javítási munkákkal foglalkoztak. Naval és mérnökei új harci eszközöket találtak ki, hogy a túlságosan közel merészkedő ellenséges hajókkal szembeszállhassanak. Akasztófához hasonló emelőkarokat építettek, amelyek végén hatalmas szikladarabok lógtak, majd messzire kitolták a falak fölé, lengésbe hozták a láncokon függő szikladarabokat, és lezúdították az arra evező hajókra. A kősziklák agyonütötték az embereket és a fedélzetet is megrongálták. Sándor egyes hajói, melyeket nedves mohával védtek a lángnyalábok és szurokgolyók ellen, szorosan a falak alá futottak. A legénység megbújt a védő deszkázat mögött, és faltörő kosokkal rontott neki a védelmi berendezéseknek, miközben a hátsó fedélzetről az íjászok a falakra röpítették nyílvesszőiket. A türosziak a támadók ellen kampókkal és éles sarlókkal védekeztek, melyeket rendkívül hosszú rudakra erősítettek, hogy a hajó kötélzetét elvághassák, vagy pedig kampóikkal addig tartották fogva az ellenséges vízijárművet, amíg odavonszolhattak egy kőbombát, vagy szurkot forralhattak, hogy a támadókra öntsék, mire ezek halálfélelmükben a vízbe ugrottak, és nehéz páncélzatukban megfulladtak.
A halottak és sebesültek száma napról napra nőtt. A türoszi felcserek mindjárt a falak mögött nyújtottak elsősegélyt. A súlyos sebesülteket az uralkodó palotája melletti kerti lakba vitették, ahol én vettem őket gondjaimba. Rendszerint ott is aludtam ebben a szegényesen berendezett kórházban, mert legutolsó beszélgetésünk óta kerültem Naval házát, és nem találkoztam többé Usziával.
Azemilko fejedelem bízott rátermettségében, és kereste az alkalmat a tengeri ütközetre, ezért egy reggel, amikor kedvező szél fújt, támadást rendelt el a ciprusi hajók ellen, amelyek a Szidóni Kikötőt félkörben vették körül. Hajóhadunk előkészületeit kifeszített vásznak rejtették el az ellenség elől. Délfelé elérkezett az idő... A makedónok többsége kis csónakokkal áthajózott a partra, hogy élelmet vegyen fel, amikor Azemilko harmincnál több, csodálatosan gyors járatú hajójával kifutott a kikötőből a tengerre.
A ciprusi flottát valósággal lerohanták. Két türoszi háromsorevezős gálya Phütagórasz király ötvenevezős hajóját a tenger fenekére szorította. Ez történt az amatusi Androklész és a kurioni Paszikratész hajójával is. Még öt háromsorevezős gályát megcsáklyáztak, legénységét részben leöldösték, részben foglyulejtették, a hajókat pedig úgy süllyeszették el, hogy Azemilko katonái a hajófenékbe lyukat vertek.
A türosziak győzelmi mámorukban túlságosan sok időt elvesztegettek, így hát a szárazföldi megfigyelők riasztották Sándort, aki a szigettől délre rendelkezésére álló összes hadihajóival megkerülte a várost, és oldalról avatkozott be a harcba. A türoszi flotta ellen, amely a siker bódulatában éppen a kikötő felé tartott, valóságos hajtóvadászat indult. Nyolc vagy kilenc meglékelt háromsorevezős gálya harcképtelenné vált, és az ellenség vagy a hullámok martaléka lett. Egy ötvenevezőst, továbbá egy másik gyors hajót közvetlenül a kikötő bejáratánál akartak elfogni. De az agyafúrt türosziak kitértek a harc elől. Ledobálták páncéljaikat, a vízbe ugrottak, és csaknem mindannyian szerencsésen elérték a mólót. Mikor a záróláncot felvonták, kiderült, hogy a harminc kifutott hajó közül csak tizenkilenc tért vissza sértetlenül. Több mint nyolcvan sebesült érkezett ezen a délutánon a kerti lakba, a felcserekkel együtt tehát késő éjszakáig dolgoznom kellett.
Délután értesültünk Koodha haláláról. Egy zsoldos túlélte a hajó meglékelését, és elmondta, hogy egy makedóni nyílvesszője a nyakán találta el a fejedelem fiát, aki a tengerbe zuhant, és elmerült. Azemilko gyászában bűnösök után kutatott, gyilkosoknak nevezte Sándort és a hadvezéreit, és harminc megbilincselt makedónt Agenor terére vitetett. Ezután fürge küldöncök útján odahívatta az elesett harcosok özvegyeit, menyasszonyait, valamint nőtestvéreit. Amikor megérkeztek, Azemilko feloszlatta az őrséget, és a megkötözötteket kiszolgáltatta az asszonyoknak. Eleinte az asszonyok határozatlannak látszottak, de amikor az első bunkót ragadott és a legközelebb álló fogolyra vetette magát, vége volt önfegyelmüknek. Siratták férjük és fiaik sorsát, üvöltöttek, zokogtak, reszkettek a gyűlölettől, a szánalomra méltó foglyok arcába köpdöstek, összekarmolták őket, sebeiket bemocskolták, szétfeszítették állkapcsukat, és szájukba homokot szórtak. Köveket kaptak fel, és azokkal ütötték a makedónokat, akik közül már sokan elájultak. A foglyokat tehát a legkegyetlenebb módon megkínozták. Az asszonyok egyre inkább megrészegültek a vértől. Ittas nézők késeket nyújtottak át nekik, ezekkel csíkokat hasítottak ki a szerencsétlenek bőréből, levágták az ujjukat, vagy pedig hosszú hajtűkkel a szemükbe szúrtak. Végül, amikor már egy sem adott életjelt, karddal lefejezték a meggyötört embereket, a fejeket hosszú rudakra tűzték, és így vonultak a keleti falhoz, ahol a fej nélküli testeket a vízbe dobták, a rudakra tűzött fejeket pedig felmutatták a túloldalon levő makedónoknak.
Navallal az uralkodó palotája előtt találkoztam, és kérdőre vontam. „Miért nem akadályoztad meg ezt a förtelmességet? Az istenekre, mi vagy te, barbár vagy állat?”
Elhúzta a száját, és azt mondta: „Azemilko parancsa volt, nem az enyém.” Vonásai megkeményedtek. „És most tűnj el a szemem elől, mielőtt megfeledkeznék magamról.” Majd hirtelen karon ragadott, és fogva tartott. „Egy háziszolga elmondott nekem egy történetet, amelynek te vagy a főszereplője.” Lélegzetvétele egyre gyorsult. „Ha időm lesz rá, meg akarom vizsgálni, kitalálták-e ezt a történetet vagy való igaz. Nergalra, egyszer majd elbeszélgetek Usziával meg veled, s bízom az istenekben, hogy ártatlan vagy.”
Ezek a szavak nehéz kövekként süllyedtek a tudatomba. Rovarok zümmögtek a levegőben, meleg szél fújt, és kis felhők kergették egymást az égen. Bátyám rettenetesen szenvedett. A féltékenység tövisei között hánykolódott, és én löktem be ebbe a tüskésbokorba.
Másnap reggel nyilvánvalóvá lett, hogy miért rendelkezett Sándor flottájának csak egy részével, amikor Azemilko rárontott a ciprusi hajókra. Ugyanis Szidón előtt, a látóhatárunkon túl, ügyes mérnökök és technikusok tíz ház magasságú tornyot építettek, felszerelték őket faltörő kosokkal, lőállásokkal és a tornyok tetejéről lecsapható felvonóhidakkal; ezeket a fából és vasból készült szörnyetegeket mindig három egymáshoz kapcsolt gályára állították, amelyeken az elválasztó falakat a középről áthelyezték, és a zavaró árbocokat egyszerűen levágták.
Mikor ezek a vízen kúszó szörnyek sötét árnyékot vető tornyaikkal nyomdokvonalban felvonultak, a türosziak egyetlen, rémült kiáltásban törtek ki, amely szinte az égig hatolt. Sokan a templomokba rohantak, és bálványaik égi segítségéért folyamodtak. Közben a parancsnokok megnyugtatták a katonákat. Tompa dobpergés hívta a zsoldosokat őrhelyükre. Azemilko meg Naval napiparancsokat adtak ki, és halállal fenyegettek mindenkit, aki a helyét elhagyja vagy menekülni próbál. Lőmestereink túlságosan korán feszítették ki a katapultok ökörinakból font köteleit.
A kora reggeli óra ellenére máris nagy volt a hőség. „Ez a mai nap látni fogja a győzelmeteket!”, kiáltotta egy parancsnok a katonáinak. Közben a tornyos hajók körben felvonultak, és ijesztő gyűrűt alkottak a város körül. Az ellenség tizenkét páncélos háromsorevezős gályája – hárman-hárman egymás mellett – északról siklott felénk, és elzárta a gát és a keleti fal közötti rést. Ezek a gályák úszó pallóhoz hasonlítottak, melyre most lezúdultak az első szikladarabok. De a mögöttük levő mesterséges földnyelv már megtelt hódításra vágyó katonákkal, akik Sándor nevét kiáltozták és fegyvereiket lóbálták.
A makedónok a part mentén zászlórudat állítottak fel, hogy a király hadereje egyszerre kezdhesse meg a támadást. Sándor egyik hadvezére most három vérpiros zászlót vont fel: megkezdődött a roham. Közben a tornyos hajók mindenütt elérték a város falait. Bár a védők szikladarabokat és kőgolyókat hajítottak a vízben horgonyzó járművekre, amelyek a kőzápor hatására részegen imbolyogtak ide-oda, megnyíltak a tornyok legalsó emeletei, és hatalmas faltörő kosok vassal kivert kosfejekkel úgy vetették rá magukat a bástyákra, mint falakat marcangoló vadállatok. A fölöttük levő teraszok mellvédei mögött katonák kuporogtak, és innen lőtték ki nyilaikat a türoszi katapultok őrségére. Más föníciai hajók is közeledtek, telezsúfolva makedón harcosokkal; ezek a tornyok mögött horgonyoztak, hogy, ha rákerül a sor, maguk is támadjanak.
Kétségtelen, hogy egyes parancsnokok nem tudták bevárni a kellő időt. Türelmetlenségük elragadta őket és ezért gályájukkal máris előrenyomultak, közvetlenül a falak alá. A türosziak ércsisakjukat megtöltötték homokkal, nagy tüzek fölött felizzították, és forró tartalmukat az ellenségre öntötték. Akinek az izzó homok a páncélján keresztül a bőréig hatolt, szörnyű kínok között elevenen elégett.
A kétségbeesés szinte emberfeletti erőt öntött a türoszi zsoldosokba. Miközben a faltörő kosok lökéseitől a falak lassan omladozni kezdtek alattuk, tovább zúdították lefelé a sziklákat, vashegyű gerendákat vonszoltak elő, amelyekkel a tornyokat döfködték, és munkába vették a hajítógépeket is, úgyhogy az egyik úszó szörnyeteget elpusztították, egy másikat pedig megrongáltak. De a sorsot nem lehetett feltartóztatni. A vas kosfejek mindig megújuló rohamokban haraptak a falakba, és hatalmas lyukakat vágtak beléjük. Itt-ott összedőltek a bástyák, a katonák hátraestek a mellvédről vagy a lezúduló kőtömeggel együtt a tengerbe sodródtak.
Mintha ezer torokból harsant volna a támadók kiáltozása, amikor a tornyok legfelső emeletein nagy nyílások tárultak fel. Halálra szánt makedónok életük veszélyeztetésével keskeny járópallókat dobtak a védőbástyákra. Nagy lendülettel tódultak rá a támadók, élükön Sándor gyalogosai. A makedónok királya, akit csillogó ezüst páncéljáról lehetett felismerni, az elsők között bízta rá magát az ingatag pallóra. Öt-tíz harcos esett el mellette, nyílvessző találta el, vagy lándzsákkal, dárdákkal döfték át őket. De már özönlöttek is a többiek, Sándort követve, mint valami vég nélküli folyam. Kerek pajzsokkal fedezték magukat, és kardjukkal sújtottak le az ellenük szegülőkre, míg a tornyok mögött horgonyzó hajók fegyveresei átköltöztek a tornyos gályákra, és felfelé másztak a létrákon.
Sándor katonái feltartóztathatatlan hullámként árasztották el a félig-meddig szétmorzsolt falakat. Elözönlötték a katapultok állásait, elzárták őket, a bennrekedteket megölték, a menekülőket üldözőbe vették, és megtörték a türoszi védelmet. Már csak egymást elkeseredetten ütlegelő, összegabalyodott csoportokat lehetett látni. Akit eltaláltak, elesett, vagy hátra, a vízben horgonyzó hajókra zuhant. A makedónok mindinkább tért hódítottak. Sándor, ahogy ezt később szemtanúktól hallottam, halált megvető bátorsággal küzdött. Katonái habozás nélkül követték, mert győzelemre törő vakmerőségével példát mutatott nekik. Egyesek saját testükkel védték ki a csapásokat, melyek a királyt érték volna. És így ment ez tovább, előre, előre. A makedónok súlytalan árnyakként lebbentek át a halomszámra elesett türosziak testén, szétvertek, összekaszaboltak, leszúrtak, széjjelmorzsoltak minden ellenállást. Hídfőállás már sehol, mert a falak kilenctized része a makedónok birtokában volt. Az életben maradt zsoldosok vakon, lélekszakadva siettek le a lépcsőn, elestek, és az utánuk következők agyontiporták őket.
A türosziaknál most már elkerülhetetlen volt a rend felbomlása. Míg a hódítók a diadalról énekeltek, a hátrálók torkából kétségbeesett kiáltások törtek fel. Már csak kevesen lőtték ki nyilaikat vagy hajították dárdáikat a győztesek utánuk tóduló soraira. Ahol a makedónok a lépcsőn csak egy helyet is találtak, ahol be tudtak törni, vagy pedig meg tudták vetni a lábukat, ott már nem lehetett őket feltartóztatni. Mint ahogy apály idején a víz visszaömlik a tengerbe, úgy menekültek a védők véget nem érő csapatokban a város belsejébe.
A falakon a győztesek kürtjei harsogtak. Sándor katonái elfoglalták a bástyát. Azután újra felfejlődtek, és nekikészültek az utolsó nagy rohamnak. A Türosz előtt elfecsérelt hosszú idő miatt dühösen, de a nap sikerétől megmámorosodva szálltak le a hódítók a bástyáról, fegyvercsörgető testek sorfalaként, és alighogy kifújták magukat, kifeszítették íjaikat, előreszegezték lándzsáikat, és elindultak. A legtöbb zsoldos a hadoszlopok láttára babonás rémületében eldobta fegyverét. Ahol sikerült magánházakba behatolniuk, még meg is ölték a lakókat, ha nem akartak nekik polgári ruhát adni, hogy álcázhassák magukat. Elvégeztetett tehát: nem Baál és Moloch, hanem az idegenek istenei győztek..

 

A palota melletti kerti lakban, ahol a halomszámra heverő sebesült és halott közé még mindig újabbakat hoztak, hallottam a város központja felé közeledő harci lármát. A hangulat rettenetes volt. A menekültek közül némelyek, akik sebesülteknek tettették magukat, de elkergették őket, árulást emlegettek.Mások pedig azt beszélték, hogy a makedónok még öreg embereket is agyonvernek, ha meg akarják védelmezni leányaikat. Micsoda visszataszító látvány! A győztesek megtöltik a zsebüket, és vékaszámra szedik össze az arany kincseket. Vedelik a bort, és valamennyien részegek. A szárazföldről pedig mindig újabb csapatok érkeznek a városba.
A torkom kiszáradt, a szájamon valami rossz ízű var ütött ki. De a megcsonkított és szörnyűséges módon összemarcangolt testek állandó látványa úgy eltompított, hogy nem éreztem sem részvétet, sem fájdalmat. A seborvosok minden rendelkezésre álló ruhadarabot cafatokra téptek, és ezeket a csíkokat nyújtották át nekem kötözésre. Szétfűrészelt dárdanyelek segítségével raktam sínbe az egyik zsoldosnak, aki a falról zuhant le, több helyen eltört lábát. Egy másik, hasán tátongó sebbel, folytonosan vízért jajgatott. Megtiltottam, hogy adjanak neki, amikor valaki megérintette a vállamat. Kalambreszár volt, s mellette Gruszador állt, az óriás, egy rémült gyermek arckifejezésével.
„Az összes ördögökre”, károgott Kalambreszár, „csak nagy nehezen tudtuk átvágni magunkat hozzád, Tamatam. Hogy a szolgáink hol maradtak, azt nem tudom. Owange meghalt”, tette hozzá fojtott hangon. „Bár megfenyegettem a botommal, mégis egy elesett katona ruhájába bújt. Nyilván megőrült, mert éppen akkor szaladt ki a kertbe, amikor már a mi házunkért folyt a harc.”
Gruszador, aki rendkívüli ereje ellenére gyáva fickó volt, ijedten nézelődött. Homlokára egy légy telepedett, amelyet a vérszag csalt oda, és ő megrémült. „Csak akkor tarthatlak itt benneteket, ha segíteni tudtok a sebesülteknek”, jelentettem ki. Mindketten azonnal beleegyeztek, így hát egy felcser gondjaira bíztam őket.
Egyre több sebesültet hoztak. Két zsoldos sérült parancsnokát helyezte a lábam elé. Egy dárdadöféstől arcán iszonyú seb tátongott. Kértem egy csésze vizet, és jól-rosszul bekötöztem. A kerti lakban nagy volt a hőség, de künn a tűző napon a sebesültek még többet szenvedtek. Voltak férfiak, akik már az első vizsgálat közben a kezem között haltak meg. Öt kisegítő már a harmadik vermet ásta, s ide mindig újabb holttesteket dobáltak.
Miután a következő sebesült melléből kivágtam egy nyilat, sóhajtozva leguggoltam. Egy kisegítő véres ujjaimra vizet öntött, azután megszárította őket. Reszkettem a kimerültségtől. A levegőben egy, a napsütéstől megittasult pillangó imbolygott. Sokáig tartott, amíg a rekedt mormolás elért a fülemhez. „Mi történt?”, suttogtam. „Mi?”
Lábaim mintha maguktól vittek volna. Arca egy bokor árnyékában feküdt, feje körül világos virágszirmok hullámzottak, sisak nem volt rajta, haja kuszált és csapzott, kiálló arccsontján a bőr sárgásan fehér. Fáradt szemével úgy nézett rám, mintha ismét gyermekek lettünk volna. Kezem kutatva végigtapogatta a nyakát, a mellét, azután lejjebb siklott. Igen, ő volt, a bátyám. Egy lezuhanó fal teljesen összezúzta mindkét combját.
Láttam, ahogy ajka megmozdult. Hirtelen fázni kezdtem. Megfogtam a kezét, és lehajoltam a haldokló ajkaihoz. „Uszia...” ezt megértettem. Felnyögött. Mintha valami szégyenkezés tűnt volna fel a szemében. „Az igazságot...”
Milyen egyszerű is könnyebbé tenni egy haldokló sorsát! Szelíden letöröltem homlokáról a halálküzdelem gyöngyöző verítékét. „Uszia sohasem csalt meg téged. Szeret, és a gyermek, amelyet a szíve alatt hord, a tiéd...”
Naval összeráncolta a homlokát. Megértett-e? Megismételtem az előbb mondottakat. Arca mintha összezsugorodott volna, bőre elsárgult. De a rejtélyes szomorúság eltűnt a szeméből, tekintete kitisztult. Sejtettem, hogy mosolyogni próbál. Naval, az én bátyám, akit az istenek a maguk hasonlatosságára teremtettek, kínjában olyan sokáig tartott ki, míg csak egy jámbor hazugság meg nem váltotta. A halvány mosoly azonban ott maradt az arcán. Naval elnézett fölöttem, egyenesen a napba, és az erős ragyogás elvitte magával mindazt, ami halhatatlan, ami megfoghatatlan.
Már nem is tudom, hogy meddig ültem a halott mellett a kezét fogva. Valóban, minden beteljesült, amit a fekete szemű mágus Vahjazdá halála után megjövendölt: „A gonosz kígyó a marás után megbúvik a kövek között, de a kövek meginognak, és egy beomló fal szétmorzsolja a farkát.”
Figyeltem a halhatatlanok hangját, amely megszólalt bensőmben, letöröltem arcomról a verítéket, és felegyenesedtem. A többi sírgödörtől távol, sárga violák virágzó bokrai alatt, ahol kamilla és szürke szakállú bogáncs nőtt ki a földből, Gruszador széles sírt ásott. Ide fektettük bátyámat, teljes fegyverzetében. Merev arcára tiszta kendőt borítottam, az arany láncot, melyet hordtam, de még a két gyűrűmet is levettem és a mellére helyeztem, keze mellé pedig két vízzel megtöltött korsót állítottam. Kalambreszár vadrózsákat szedett. Ezt az illatos takarót borítottuk Navalra, erre gördültek a rögök és maguk alá temették bátyám földi maradványait.
Éppen ebben az időpontban foglalták el a kikötőket. Északon és délen nyolcvannál több bübloszi, szidóni és aradoszi hajó törte át a záróláncot, és a móló előtt horgonyzó háromsorevezős gályák egy részét a tenger fenekére süllyesztették. Ezután thrákok meg illírek árasztották el Azemilko harcképtelenné vált, egymáshoz szorult bárkáit, és a rakpartról benyomultak a városba. A palota kertjébe egyre újabb hullámokban tódultak a menekülők, különösen az ellenség önkényeskedésétől rettegő öregek, asszonyok és gyerekek, mintha a sebesültek és halottak társasága valamilyen szerény védelmet biztosíthatott volna nekik.
Sok asszony egyszerűen leguggolt a földre, és magához szorította a gyermekeit. Mások viszont üvöltöttek és jajgattak, vonásaikon kétségbeesés tükröződött. Megpróbáltam rendet teremteni köztük, de hamarosan feladtam a reménytelen küzdelmet. Amikor a makedónok benyomultak a parkba, és néhány zsoldost lemészároltak, sőt, a sikoltozó asszonyok iszonyatára még sebesülteket is agyonszúrtak, a szemem káprázott. Dühömben felordítottam, és nekimentem az egyik harcosnak.
Parancsnok volt, ezt elárulta sisakjának lósörénye. „Az istenek szörnyű büntetéssel fognak sújtani!”, kiáltottam. „Dögevő vagy talán, hogy védtelenekre támadsz, és ezeknek a szerencsétleneknek a vérével mocskolod be magadat? Így veszed ki a részedet Sándor tetteiből, hogy bátorságodat gyámoltalanok lemészárlásával bizonyítod?”
A parancsnok kiszabadította magát szorításomból. Homlokát ráncolta, és hidegen végigmért. Szeme halványkék volt, orra, akár a madár csőre, bőre pedig megfeszült kiugró arccsontjain. Láttam, hogy kivonta a kardját.
„Vissza, Tamatam!” hallottam Kalambreszár félelemtől vijjogó hangját. Délfelé járt az idő, s a nap forrón tűzött le ránk. „Szúrj hát végre!”, követeltem. „És ne felejtsd el Sándornak elbeszélni hőstettedet, fegyvertelen emberek mészárosa, te!”
Eközben több tízes osztag gyűlt körénk. A makedónok kifulladtak a harcban, és dárdáikra, kardjukra támaszkodtak. Parancsnokuk összehúzott szemmel mustrált, mint valami ritka, de visszataszító állatot. Arca elvörösödött, de gyorsan összeszedte magát. „Azt hiszed talán, hogy szemtelenséged gyors, könnyű halálhoz juttat? Leszúrhatnálak, mint egy disznót, de nem, kapj csak pajzsot meg kardot, megengedem, hogy védd magad.” A makedónok pusmogtak, de egyikük a lábam elé dobta véres fegyverét meg pajzsát. Lehajoltam, ráléptem a bőrrel bevont fadarabra, de a pengét felemeltem.
„Valamiről megfeledkeztél”, kiáltotta a parancsnok, akit a többiek Korotonnak neveztek. Nyugodtan megcsóváltam a fejemet, és csodálkozó mormogást hallottam. „Nem foglak megölni, csak az egyik karodat vágom le, hogy megtoroljam szemtelenségedet, és életed végéig emlékezhess rám”, suttogta rekedten, és az ajkába harapott.
„És ha szándékod nem valósul meg?”, érdeklődtem. „Kössünk itt, a katonáid előtt egy megállapodást. Ha eltalálsz, amint ezt megjósoltad, tetszésed szerint bánhatsz el azokkal a tehetetlenekkel, akiknek én az orvosa vagyok. De ha én nyerek, az életük továbbra is a gondjaimra lesz bízva. Beleegyezel?”
„Micsoda különös fickó!”, kiáltotta csodálkozva egy makedón. Kalambreszár a háttérben állt, ajka elfehéredett, majd arcát kezébe rejtette. „Áll az alku”, jelentette ki Koroton, és előre feszítette az állat. „Aki veszít, fizet.” Habozott. „Vedd a pajzsot, hogy ne légy hátrányban.”
Csodálkozott, amikor a fejemet ráztam. Navalra gondoltam, az égre néztem, és segítségül hívtam az isteneket. Messze, nagyon messze voltak a honi tájak. Tatia, Ramee, Sahina, Naval. Talán meghalok, és úgy zuhanok a halálba, mint valami sötét heverőre. Bár úgy lenne! Az előttem álló alakok körvonalai elhomályosultak, s árnyszerűen imbolyogtak. Koroton felemelte fegyverét. Elmosolyodtam, mert eszembe jutottak tanítómesterem, Dzsagon tanácsai, és kivédtem az első, majd a második támadást.
A makedónok mormogása egyre hangosabb lett. Azt várták, hogy Koroton első rohama földre terít, annál is inkább, mert hiszen pajzs nélkül vívtam. Most hát nagyon csodálkoztak, és kezdetben fölényes arckifejezésük elsötétült. Megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy még mindig ura vagyok a Dzsagontól tanult ravasz cselfogásoknak,. Koroton a fogait csikorgatta. Nagyon erős volt, én azonban fürgébben mozogtam. Irgalmatlanul alkalmaztam az egykor tanultak minden változatát, fintorokat vágtam, félelmet tettettem, és hangosan felkacagtam, amikor sikerült kitérnem ellenfelem elől, aki vagdalkozás közben egyre inkább elveszítette önuralmát. Fürgén körültáncoltam hát a parancsnokot – Dzsagon arra tanított, hogy a lábmunka a legfontosabb –, lebuktam, és a földön gurultam, fekve is kivédve Koroton csapásait, és fegyveremmel bökdöstem, csapdostam a pajzsát, hogy csak úgy dongott.
Koroton lihegett, s úgy nézett körül, mint aki megháborodott. „Csak rajta!”, ingereltem. „Csapd hát le a kezemet, akár a balt, akár a jobbot, ha hozzájutsz!” Az arca elsötétült a dühtől és a szégyentől. Felemelte a karját, és a kardom hegye felé lökte a pajzsát, hogy a fegyver a fába fúródjék, és ő a magáéval lecsaphasson rám. Én mosolyogtam, lapos pengém megcsendült a lábvértjén, csalogattam, míg újra támadásba lendült, de vasa lepattant rólam, és én a sisakjára sújtottam.
Egyre több makedón verődött össze. Laza gyűrűben vettek körül bennünket, és igyekeztek egymáson túltenni a Korotonnak adott tanácsokban. Koroton most keresztben ütött, felváltva védte felső- és alsótestét, majd szétvágta annak a bokornak a lombozatát, amely mögé menekültem.
„Átkozott bolha!”, vicsorgott Koroton. „Állj elő... Légy férfi!” Jobbra siklottam, nyakamban éreztem a nézők leheletét, és láttam, hogy veszélyes döfés közeledik felém. A parancsnok combomat vette célba. Az utolsó pillanatban jó magasra felugrottam, s hallottam, hogy az acél saruim alatt fütyülve szeli át a levegőt, azután újra földet értem, és – kihasználva a lendületet – ellenfelem pajzsának felső szélére vágtam, a közepéig felhasítottam, és egy csuklómozdulattal kétfelé szeltem.
„Zeuszra! Héraklészre!”, szitkozódott ellenfelem, és elhajította a használhatatlanná vált fadarabokat. Rám nézett, és mintha valami félelem mutatkozott volna a szemében. Nem ő volt-e páncélban, s nem én voltam-e védtelen? Tudott-e a bőrömön csak egy parányi karcolást is ejteni? Koroton a földre köpött, és azt mondta: „Úgy látszik, varázsló vagy, és földöntúli hatalmakkal állsz szövetségben.”
„Ha akarod, befejeztük a harcot”, közöltem vele. De a makedónok ordítoztak, hogy végezzen már velem, Koroton tehát a fejét rázta, és fogát csattogtatva újra vívni kezdett. Eltaláltam a mellvértjét, de vad támadását alig tudtam megfékezni. „Ko-roton! Ko-ro-ton!”, tüzelték a katonák.Most a fejemet vette célba, meg akart téveszteni, és fegyverét fényes villámként a hasam felé hajította. A szövet csúnyán sercegve felszakadt, és a penge megkarcolta felső lábszáramat. Támadómat magával ragadta lendülete és elröpítette mellettem. Miközben csuklóm szinte érintette a csípőjét, felismertem a kínálkozó lehetőséget. Kardom lapját az oldalába vágtam, a jobb lábamra nehezedtem, láttam halványkék szeme villanását, és míg zuhanása közben nyakizmait megfeszítette, fejét felém fordította, felrántottam a kardot; térdei még nem érintették a földet, amikor a fegyver lapjával sisakos fejére csaptam, mire Koroton hátraesett, és teljes hosszában fekve maradt.
Jobb lába néhányszor megrándult, a makedónok pedig kiabáltak és lármáztak csalódottságukban. Hirtelen éreztem, mennyire kimerültem. Minden izmom fájt, s a jobb vállam mintha érzéketlenné vált volna. Közvetlenül Koroton mellett a földbe szúrtam a kardomat, és egy lépést hátráltam.
De hiábavaló volt minden. Meg kell halnom, és velem együtt a többieknek is, mert a makedónok most gyalázni kezdték a nevemet és csúnyán átkozódtak. Egyikük lassan felemelte a dárdáját, és a mellemre célzott. Az ilyen halál kegyetlen, de az élet sem kevésbé. Rendben van, elvégeztetett: beletörődtem a sorsomba.
De míg mosolyogni próbáltam a felém irányított vashegyre, az arcom fölé árnyék borult. A fiatal parancsnok valahogy ismerősnek tűnt. Halántékán világos fürt bújt ki a sisak alól. Sötétkék, csillogó lósörényt viselt a sisakján. Leonnatosz volt.
Sok hét telt el azóta, hogy Sándor sátrába vezetett. Most erőteljes, inas ujjaira néztem, és hallottam tiszta hangját. „A színjátékotokat megkaptátok”, mondta a katonáknak, és a földre köpött. „A király fejét vétette volna annak, aki rossz tréfáért ezt az embert megöli. Tamatamnak oroszlánszíve van, és olyan gyors, mint a tigris, de ezenkívül nagy hírű orvos is, és úgy fogja szolgálni Sándort, ahogy ti szolgáljátok.” Intésére talpra állították a halkan nyögő parancsnokot.
Gyorsan megtettem a magamét, kihúztam kardomat a földből, és átnyújtottam a legyőzöttnek. „Arra kérlek, ne neheztelj rám. Makedón fegyverrel győztelek le. Azonkívül szerencsém is volt, mert megbotlottál.”
Leonnatosz mosolygott. „Győzelem vagy vereség, ez a harcos sorsa. Törődj bele, Koroton. Ma az istenek Tamatam oldalán álltak, holnap melléd szegődhetnek. Remélem, hogy a jövőben gyűlölködés nélkül gondolsz rá. Ne felejtsd el, hogy meg is ölhetett volna.”
Hozzám így szólt: „Kétségtelen, hogy mindnyájunkat megtévesztettél, Tamatam. Azt hittem, orvos vagy, semmi egyéb, csak orvos. A jövőben majd oktatni fogsz engem, ha időd engedi. Valóban, ha nem a saját szememmel láttam volna, nem hinném el, hogy olyasvalaki, aki szerény, mint egy jól nevelt ifjú, úgy tud küzdeni, akár egy nagy fejedelem.”

 

A délutáni órákban már nyugodt volt a város. Türosz elesett, az ellenállás utolsó szikráját is elfojtották. Továbbra is segítségére voltam a sebesülteknek és az asszonyoknak, és elrendeltem a halottak elföldelését. A madarak élesen csiviteltek az ágak között, amikor egy küldönc érkezett, és felszólított, hogy menjek a palotába. Kalambreszár és Gruszador a nyomomba szegődtek, bár a katona morgott. Kalambreszár hájas karját a testéhez szorította, nehogy pénzeszacskói csörögjenek, és veszekedett a katonával: „Hát nem tudod, hogy barátja vagyok Tamatamnak, aki a királyod egyik kegyeltje? Fogd hát be a szádat, és hagyd, hogy vele menjünk, mert bennem nem legyőzött türoszit látsz. Zsidó vagyok, Sándort szolgálom, és azt tehetem, amihez kedvem van.”
A palotában mindkettőjüknek az udvaron kellett várakozniuk. Az ajtónállók dárdáikat keresztbe fektették előttük. Áthaladtam az oszlopcsarnokon, és a fogoly tanácsurak között megpillantottam Azemilkót, aki kezén és lábán megláncolva, mocskos vásznon guggolt. Mindannyian kimerültnek látszottak, és nem emelték fel tekintetüket a földről. A nép egy részével együtt Baál-Melkart temlomába menekültek, és Sándor mellett szólt, hogy nem ölette meg azokat, akik a türoszi Héraklész házában kerestek menedéket.
A jövés-menés állandó volt. Jelentéstevők, parancsnokok, őrök. Sándor kényelmes heverőn ült, hadvezéreitől körülvéve. Feje fölött Azemilko sötétkék baldachinja feszült, gyöngyökből és gyémántokból kirakott csillagképekkel. A makedón vezérek a győzelmet ünnepelték, sétáltak a rózsaolajtól illatos szőnyegeken, a selyempárnákra vetették magukat, és vedelték a bort. „Vadászsólymaid a lábaid elé helyezték a várost!”, kiáltotta hangosan Héphaisztión. Felemelte serlegét, és Sándor, Ptolemaiosz, Nearkhosz, Kráterosz, Perdikkasz, Érügiosz és mások koccintottak vele. Csak Deiadész, a mérnök ült mellettük az öröm legkisebb jele nélkül. Ezután Kalliszthenész, a magas növésű filozófus, Arisztotelész unokaöccse, szellemes szónoklatban emelte ki a király bátorságát, hadvezéreinek és katonáinak derekas helytállását, továbbá a mérnökök – Deiadész meg Khairiasz – ügyességét, mire a kis ember, aki még mindig barna munkaruháját viselte, futólag elmosolyodott.
Leonnatosz halkan tanácskozott a királlyal, és intett nekem. A földre akartam borulni, de Ptolemaiosz a fejét rázta. Erre felemelkedtem, és a király szemébe néztem. Sándor mosolygott. „Nos, bebizonyítottam, hogy Türosz nem a tengerben, hanem egy pocsolya közepén épült?”, kérdezte.
„Hódolat és dicsőség a királynak. Nem, te nem tévedtél”, válaszoltam. „A legnagyobb vagy az uralkodók között – és a legnagyobb tévedhetetlen.”
Keze egy vörösesszőke fürttel játszott. „Miért nem jöttél el hozzám akkor, amikor ezt felajánlottam neked?”
„Tetteinket az istenek határozzák meg, akik a szent sötétségben laknak. Talán előre láttam Türosz elestét. Ezért, mint orvos, a gyöngék oldalán maradtam, s nem mentem hozzád, hogy kegyeidet keressem.”
Átvette a feléje nyújtott serleget, ivott, s megtörölte a száját. „De most a makedónoknak van rád szükségük. Barátaim közül sokan megsebesültek, de a legnagyobb fájdalmai, azt hiszem, Arisztandrosznak, a jövendőmondómnak vannak, s egészségi állapota módfelett aggaszt.” Mosolygott, és valamennyi hadvezére mosolyra húzta a száját. „Nagy hálára köteleznél, Tamatam, ha gondjaidba vennéd.” Elégedetten vette tudomásul beleegyezésemet, s így szólt: „A jó Leonnatosz elkísér Arisztandroszhoz. Most menj, és bizonyítsd be, hogy éppen olyan kiváló vagy a gyógyászat tudományában, mint amilyen ügyesen forgatod a fegyvert.” Szemével rám hunyorított, és kezével búcsút intett.
Amikor a csobogó kút mellett elhaladtunk, érdeklődtem, mi baja a betegnek. Leonnatosz mosolygott, és azt mondta, hogy a jövendőmondó egy gennyes fogtól szenved.
Kosárkám Kalambreszárnál volt. Leonnatosz hívatta a várakozókat, hogy Arisztandrosz körül segítségemre legyenek. A jövendőmondó puha párnák között kuporgott. Bánatosan nézett maga elé. Rosszkedvű, öreg kecskebakhoz hasonlított; fehér haja úgy göndörödött a koponyáján, mint a birkagyapjú. Sima, szőrtelen arca ráncos volt és szürke, mint a föld. Éppen nedves kendővel hűsítgette az arcát. „Kifelé! Azonnal!”, horkant fel mérgesen, amikor meglátott minket. Azután ravaszul nézett rám. „Kifelé, hacsak nem vagy orvos!” A csészébe mártotta a vásznat és kicsavarta. „Adj valamit, hogy aludni tudjak. Már két napja gyötör a fájdalom, és nem hagy nyugodni.”
Leonnatosz csak nehezen tudta elfojtani vigyorgását. Bemutatott és így szólt: „Most visszavonulok, mert abban, ami rád vár, ó Arisztandrosz, inkább terhedre lennék, mint a segítségedre. A király azt parancsolta”, fűzte hozzá nyomatékosan, „hogy Tamatam ne csak gyógyszert rendeljen neked, hanem gyógyítsa is meg a fogazatodat.”
Felszólítottam Arisztandroszt, hogy nyissa ki a száját. Korához képest bámulatosan jók voltak a fogai. Jobboldalt, az alsó állkapocsban a foghúsa gyulladt volt, és egy kis genny szivárgott belőle. Kalambreszártól elkértem a kosárkámat, a mák levét borral kevertem össze, a serleget Arisztandrosz szájához emeltem, és a folyadékból egy keveset a fogai közé csepegtettem. Közben biztosítottam, hogy minden fájdalma egy szempillantás alatt megszűnik.
„Igazán?”, kérdezte kétkedőn, és megrázkódott. Kis idő múltán megtapogatta az arcát, és azt mondta, hogy fogadásom véget ért. Fáradtnak érzi magát, és most már aludni szeretne.
„És ha visszatér a fájdalom?”, kérdeztem. „Miért vagy ilyen félénk? Most óvatosan el fogom távolítani a fogadat, és te nem fogsz ezért szemrehányást tenni nekem, ebben bizonyos vagyok.” Egy pillanatig habozott, s ezt dadogta: „Ha fájdalmat okozol nekem... darabokra tépetlek...” A mák leve már hatott. Gruszadornak megparancsoltam, hogy álljon Arisztandrosz háta mögé, támogassa, és fogja a fejét, azután egy fadarabkát ékeltem a jövendőmondó fogai közé. Kalambreszár kirakta a műszereimet egy kendőre, és meggyújtottam az olajlámpást. Először is éles kést szorítottam Arisztandrosz gennyes daganatára, és a foghúst egészen az állkapocsig felhasítottam. A királyi jövendőmondó nyöszörgött. Vért és gennyet köpött, de Gruszador erősen tartotta. „Mindjárt készen leszünk”, vigasztaltam, fogtam kis vésőmet meg egy fakalapácsot, és óvatosan kikalapáltam a rothadó gyökeret a korhadt csontból. A többi gyökeret ugyanígy meglazítottam, miközben Arisztandrosz artikulátlan hangon dadogott, és arca sötét bíborszínűvé vált. Szerencsére a fog csonkja nem morzsolódott szét, amikor a kis recés fogóval megragadtam és gyors csavarással eltávolítottam. Ezután a gyengén vérző sebben csontszilánkok után kutattam, de semmit sem találtam. Kalambreszár egy csepp formájú fémgolyót melegített az olajlámpa fölött. Sistergő hang hallatszott. Arisztandrosz nyöszörgött, amikor a sebet a vassal kiégettem. Betegem a szemét csukva tartotta. Eltávolítottam a fadarabkát, amely félig átharapva lógott a metszőfogak között. Gruszador, aki a jövendőmondó mögött állt, lazított a szorításán. Szédültem, a szám kiszáradt. Kalambreszár vizeskancsót nyújtott nekem. Mohón ittam. „Túl vagyunk rajta” mondtam Arisztandrosznak, és összekulcsolt kezére néztem, amely olyan kicsi volt, mint egy törpéé.
Rám pislogott, és vizsgálódva forgatta a szájában a nyelvét, „Íme”, mondtam, és odaadtam neki azt, ami a fogából megmaradt.
„Nos”, jelentette ki, „igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy rendkívül ügyesen jártál el.”
A feszültség eltűnt vonásairól. A bizonytalan öreg emberből ismét a király tiszteletet parancsoló jövendőmondója lett. „Köszönet neked”, jelentette ki méltóságteljesen. „Még ma imádkozni fogok az istenekhez, s áldásukat kérem reád”.
Kalambreszár titokban jeleket adott nekem. Mikor látta, hogy nem tud rám hatni, bosszúsan zsémbelődött: „Ó, Arisztandrosz, nem az istenek feladata, hogy Tamatamot a segítségéért megjutalmazzák, hanem a tied. Miből érnénk, ha a gyógyultak mind csak az istenek áldását helyeznék kilátásba? A levegőben lakó, láthatatlan szellemek nem dobálóznak ezüsttel meg arannyal. De aligha fogják kifogásolni, ha Tamatamot magas állásodnak megfelelő jutalomba részesíted.” Arisztandrosz balra fordult, és Kalambreszárra nézett. Azután bosszantóan lassú mozdulatokkal felemelkedett, és néhány lépést tett. Majd megállt és megveregette a vállamat. „Mit kívánsz hát, hogyan döntsek? De talán ennek itt, aki a nevedben szól, igaza van.” Ravaszul mosolygott. „Ha megállapították részemet a hadizsákmányból, megegyezünk. Rendben van, Tamatam?” Nyilvánvaló volt, hogy elbocsátott, mert hátat fordított nekünk, és az arcát tapogatta. Megígértem, hogy másnap újra megnézem. Addig ne egyen mást, csak gyümölcsöt, és minden étkezés után öblítse ki langyos vízzel a száját.
Míg Leonnatosz elhelyezésemről gondoskodott, ismét eszembe jutott Uszia. Vajon mit élt át időközben? Bátyám özvegye volt, gyermekemet hordta a szíve alatt, s így felelősnek éreztem magam érte. De most még semmit sem tehettem, mert ezen az estén és éjszakán a makedónok dalolva és rabolva tomboltak az utcákon. Ezenkívül Sándor utasítására törődnöm kellett a sebesült parancsnokokkal, és késő éjszakáig dolgoztam.
Csak keveset aludtam.
Amikor a kelő nap felküldte első fénynyilait az égre, útnak indultam. Mellettem botorkált az egyik tízes osztag parancsnoka, hogy az esetleges túlzások ellen megvédjen. Mindenfelé halott zsoldosok hevertek, karjuk, lábuk szétterpesztve. De voltak a halottak közt asszonyok is, akik gyermekeikkel együtt vetették le magukat a házak legfelső emeleteiről. Körös-körül nagy, kék legyek zümmögtek. Többször találkoztunk embercsoportokkal, mert bár a makedónok már nem pusztították a várost, a túlélő lakosságot átköltöztették a szárazföldre, ahol rövidesen nagy rabszolgavásárt akartak tartani.
Így siettem végig az utcákon, nem törődve a szörnyű jelenetekkel. Az arcom viszketett, hónaljam átnedvesedett az izzadtságtól. Naval udvara és kertje leírhatatlan látványt nyújtott. Több mint száz hódító tanyázhatott itt. A bor tócsákban állt, törött korsók, háztartási eszközök hevertek szerteszét. Majdnem minden helyiséget kiraboltak.
Határozott cél nélkül futottam a kertbe. A szökőkút mellett fel volt hányva a föld. A verem nyitva állt, talán még több agyonvert embert akartak benne eltemetni. A halott férfiak között két asszony holttestét is felfedeztem. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, Uszia nem volt köztük.
Fáradt voltam. Lassan léptem be a házba, és az erőfeszítéstől reszketve másztam felfelé a lépcsőn, míg a parancsnok az udvaron maradt, és utánam bámult. Remény és félelem viaskodott bennem. Talán Usziát is elvitték a többiekkel? Szobája üres volt; kirabolták, felforgatták, de semmi jel sem utalt arra, hogy itt valami szörnyűség történt volna.
Ahogy közeledtem a szobámhoz, szorongásom mindjobban fokozódott. Itt is le volt törve a retesz, s az ajtó csak be volt támasztva. Az ajkamba haraptam, egy rúgással félrelöktem az ajtót, és pislogva néztem a fénybe, amely a szellőzőnyíláson keresztül hatolt a helyiségbe. Hirtelen különös lárma támadt körülöttem. Talán az árnyak énekeltek, vagy talán a koponyám tört darabokra? Uszia az ágyon feküdt, mint valami élettelen baba, feje furcsán lógott, ruháját – azt a hullámzó, fehér köntöst, melyet rendszerint öv nélkül viselt, s csak egy csattal erősített meg – széttépték. Feljajdultam, belecsíptem a karomba – de a kép ott maradt. Miért kereste ki Uszia éppen az én szobámat? Nem lehetett megállapítani, hogy hány férfi követett el rajta erőszakot, de nagyon sokan lehettek. Felemeltem a fejét, és a feldúlt párnák közé fektettem. Arca eltorzult, az orrcimpáktól a szájáig éles ráncok futottak, az ajkak véresre harapva. Ebből a sápadt halotti maszkból hegyesen meredt elő az orr. És mégis... Uszia arca még mindig szép volt, és én megremegtem, amikor megtört szemének fátyolos merevségét megláttam. Bűnbánattal eltelve vádoltam magam, hogy magára hagytam a ház börtönében, s nem vittem el idejében.
Szinte eszemet vesztve néztem a halottat; összefüggéstelen szavakat dadogva, az istenekhez fordultam, és kértem őket, adjanak erőt, hogy sorsomat elviselhessem. Bátyám meghalt, Uszia szintén, és velük együtt még sokan mások. Hideg borzongás futott végig rajtam, halálosan elfáradtam. De az életösztön mégis megmaradt bennem, mert amikor hallottam, hogy odalent a parancsnok a nevemet kiáltja, betakartam Uszia mezítelen testét, egy világos lepedőbe burkoltam, felemeltem, és levittem a lépcsőn.
A palota kertjében, ott, ahol a bátyám pihent, sírt ástam és a holttestet Naval mellé temettem. Olyan semmiség az ember, múló lehelet a nap tüzében, porszem a csillagok alatt. Naval és Uszia lelke már a halál tengerén úszott, és nincs csónak, amely visszahozhatná őket. A parancsnok félreállt, és nézte, ahogy lassan, szétmálló rögöket dobtam a sírba.
Igen, barátom, ezt is feljegyeztem, bár semmit sem tudok az Örök Lények tetteinek indítékairól, és arról, hogy miért büntetnek újra meg újra annyi szenvedéssel. Mert a földről az égbe és az érthetetlentől a tudásig – nem vezet híd. Törődjünk bele, hogy vannak napok, amelyek boldogságban és örömben telnek el, és azután olyan időszakok, amikor a végzet őrjöng és tombol. De amit leírtunk, az megmarad, mint a sebhely, és a legszörnyűbb sebhely maga az emlékezés.

 

 

HARMADIK RÉSZ

Az istenek hangja
az árnyak oázisában
és az uralkodó virága,
mely elhervad a porban

 

A győztes sikere egyben az ő szándékának megfelelően értelmezett, kétségbevonhatatlan igazság diadala. Sándor fáradhatatlan szelleme, vakmerősége, nyughatatlansága hajtóerőként hatott a perzsák északon és keleten uralkodó rendszerével szemben, amely hatalmasnak és töretlennek látszott, a valóságban azonban már beteg és roskatag volt. A király – győzött, minthogy kockáztatott, küzdött, hódított –, és a romokon új világot épített. Megteremtette a makedón-görög birodalmat. A szőke hódítók hordái pusztítottak, aranyat meg porfírt gyűjtöttek, utódokat nemzettek, de ahová betették lábukat, ott a hellén kultúra költészetét, zenéjét és szellemét is hátrahagyták. Magukkal hozták a beszédnek, a filozófiának és a szofisztikának a szabadságát. Vért és könnyeket hoztak, de megváltoztatták az idő arculatát és a néptömegeket új eszményekkel és eszmékkel lelkesítették.
Említettem már, hogy Sándor a türosziak nagy részét rabszolgaként adatta el? Sokan öngyilkosságot követtek el, mielőtt sor került erre, de Sándor, akinek ezt tudomására hozták, megkeményítette a szívét. „E gyönge emberek halála olyan szerencsétlenség, mely nem érint engem”, mondotta. „Ha a türosziak helyesen látják vétküket, akkor fel fogják ismerni, hogy nem cselekedhetek másként.” Óriási rabszolgavásárt tartottak, amelyre – kivált a föníciai városokból – csak úgy özönlöttek a vásárlók. Sok egykori patríciust, kézművest és szabad embert családjával együtt potom áron vettek meg aradoszi, szidóni és bübloszi tengerészek meg kereskedők. Azemilkót és azokat az embereket, akik a makedónok elől Baál-Melkart templomába menekültek, Sándor nem bántotta, főképp mert Türosz egykori uralkodója rám hivatkozott, én pedig tanúskodtam arról, hogy Azemilko be akart hódolni. Ezt csak a kegyetlen végzet gátolta meg.
Azemilko most csupán tar fejű, megtört öreg ember volt. Két szolgával lakott egy kisebb házban, amely azelőtt rabszolgáknak szolgált hajlékul. Pálmarost-fekhelyén gubbasztva Koodhát gyászolta, így szólt: „Köszönöm neked, Tamatam, hogy tanúvallomásoddal megóvtál a végső, legnagyobb megaláztatástól. Az istenek jutalmazzanak meg szívességedért azzal, hogy sohase engedjenek eltévelyedni. Én tovább élek, de nehéz...”
A Türosz meghódítását követő tizedik napon Sándor a reggeli lakoma után barátaival és az arisztokráciával Baál templomához vonult, hogy áldozatot mutasson be a türoszi Héraklésznek, Arisztandrosz jóslata parancsának engedelmeskedve. Ezt követően az egész haderő teljes fegyverzetben ünnepélyes felvonulást tartott, s a hajók háromszor körülvitorlázták a szigetet. Egy faltörőkost, amely az egyik falrészt bedöntötte, áldozati adományként a templomban állították fel. Délután a király gümnasztikai tornagyakorlatokat és versenyeket rendelt el, olyan módon, ahogy Görögországban az iszthmoszi ünnepi játékok folytak. Leonnatosz, akivel az ünnepségeken részt vettem, kezemet fogta. Igen nyíltan tanújelét adta vonzalmának, de nem varrta a nyakamba magát, bár eleinte tartottam ettől, mert hiszen a görögöknél a barátságtól a közös ágyig nem hosszú az út. Jól emlékszem az ünnepségeket lezáró váltófutásra, mely a sötétben folyt le, és amelynek során a futók égő fáklyákkal hajszolták egymást.
A király kijelentette, hogy nem áll szándékában Türoszt lakatlanul hagyni, így hát felhívásokat és proklamációkat adott ki és hírnököket küldött szét az országban. A föníciaiaknak, akik elmentek hozzá és hűséget fogadtak neki, kész fészkekként adta át Türosz épületeit, biztosította szolgálataikat és a várost tengeri támaszponttá emelte. Sok türoszi, akiket rövid rabszolgaság után föníciai társaik szabadon engedtek, visszatért szülővárosába, és beköltözött régi házába.
Egy napon, amikor az ég kék üvegként fénylett, elém lépett Loilo, a Teliholdhoz címzett kocsma tulajdonosának a leánya. Lenyíratta a haját, hogy megvédje magát a katonáktól. Két napig keresett, amíg rámtalált, mondotta. A leány felejteni akart; apja meghalt, szíve a bánat börtöne. A kocsmába nem akart visszamenni, a fejét rázta, amikor ezt megkérdeztem tőle. „Az örömtanyán semmi jó nem történt velem, azonkívül, hogy téged megismertelek.” Maga elé nézett. „Engedd meg, Tamatam, hogy sorsomat összekössem a tiéddel.”
Hogy gondolja ezt, kérdeztem elképedve.
Szidóni papok egy madár beleiből jövendöltek neki. A jövendölés lényege az volt, hogy szolgáljon. Egy kis ápolás, egy kis segítség, szeretet... „Aki betegeket és gyöngéket szolgál, az lába alá olyan hálót terít, amely fenntartja.” Könyörögve pillantott rám. „Nem szeretnék sok kézen keresztülmenni. Te orvos vagy, Tamatam. Segíthetek neked? Hiszen nem vagy nős? Vagy igen? Hű leszek hozzád! Azt mondják, nő nélkül élsz.”
Szeme elárulta, hogy szerelmet érez irántam, de én elzárkóztam szavai elől. Loilo mégis nálam maradt. Egyszerűen a palota elé guggolt, és mindenkinek, aki meghallgatta, azt mesélte, hogy ő Tamatamnak, az orvosnak a szolgálója, s arra vár, hogy Tamatam utasítást adjon neki betegek és sebesültek gondozására. A lány sohasem panaszkodott, noha három napig ügyet sem vetettem rá, s eközben arca szürke lett, és az éhségtől többször elájult. Mivel a parancsnokok közül már többen gúnyolódni kezdtek, végül is szobámba vittem, óvatosan megmostam és megetettem. Loilo kitartása erősebb volt az én akaratomnál.
Ha erkölcsbíró vagy, barátom, megkönnyítem neked, hogy törvényt ülj fölöttem. Loilo, aki később Türoszban maradt, ez időben feleségemként élt velem. Ápolta a sebesülteket, akiket megoperáltam, s főzött rám. De éjszaka, amikor rám terítette a takarót, karjaim közé vontam, hiszen fiatal voltam, és asszonyi melegre vágytam. Olykor eszembe jutott Sahina, de amikor Loilo ajkai hozzám értek, mindenről megfeledkeztem, és élveztem a kocsmároslány szerelmét. Amikor az élet lassan visszazökkent a rendes kerékvágásba, s elindultak az első hajók nyugat felé, felszabadítottam Gruszadort, elláttam a szükséges pénzzel, és felültettem egy, a punok földjére tartó kereskedelmi hajóra. Megbíztam, hogy kutasson Sahina után, hozza el Türoszba vagy – ha a körülmények engedik – Babilonba. Az óriás megfogadta, hogy mindent legjobb tudása szerint fog intézni. Elbúcsúzott, de Kalambreszár zúgolódott. Nemegyszer szememre vetette, hogy milyen sokat fizetett annak idején Gruszadorért.
Újabban Kalambreszár saját útjait járta. Ravasz volt, s megbarátkozott néhány befolyásos emberrel. Ezek jórészt a király pénzügyi tisztviselői voltak, a kardiai Eumenész, a Barkiából való Koiranosz, továbbá Philoxenosz, aki az adóbehajtásért felelt. „Azt hiszem, Tamatam”, mondta Kalambreszár, „hogy hamarosan máshoz kezdek, s több leszek, mint egyszerűen a te munkatársad és felügyelőd. Ezek a görögök értenek a számoláshoz. Úgy vélem, Sándor egy szép napon, miután még több országot meghódított, a megnövekedett terhek miatt kénytelen lesz segítség után nézni.” Egészen izgatott lett. „Képzeld csak, az a szándékuk, hogy az összes országok pénznemeit egységesítsék. Erre egyszerűen rákényszerülnek, ha azt akarják, hogy a forgalomban levő pénzeszközök fölött áttekintésük legyen. Egy napon tehát a perzsa dareikosz el fog tűnni a világpiacról, és átadja helyét az ezüst drakhmának.” Nyomban különféle számításokat végzett, s közölte velem, hogy egy attikai talentum hatvan minát tesz ki, s hogy hatezer drakhma harminchatezer obolosznak felel meg. Hat obolosz tehát egy drakhma, két drakhma annyi, mint egy didrakhmon, négy drakhma egy tetradrakhmon, a dekadrakhmon nevű pénzdarab pedig tíz drakhmát ér.

Sándor hadseregének felszerelését megjavították és pótolták. A türoszi fegyverkovácsok utcájában éjjel-nappal égett a tűz. A felelősség ezért a munkáért Khairiaszra hárult. Deiadész, a leleményes mérnök, állandóan részeg volt. Lassanként elhalványodott dicsősége. Sándor az maradt, aki volt: király és hódító. Deiadészról már csak azok a katonák beszéltek, akiket meghívott, és akikkel ivott. „Nem Sándor vette be Türoszt, hanem én”, dadogta nehezen forgó nyelvvel, amikor egyszer megint négykézláb akadtak rá. Egyszer félholtan találták meg; egy tócsában feküdt. Ujjaival a „Sándor” nevet kaparta a nedves földbe. Szerette a királyt, de mint sok alacsony termetű férfi, irigyelte mások dicsőségét. „Többet beszél, mint amennyi jót tesz neki”, panaszolták egykori barátai. „A legjobb lenne, ha kalitkába zárnák, mint valami fecsegő madarat.”
Úgy emlékszem, Érigüosz, Sándor egyik ifjúkori barátja volt az, aki a mérnöknek komolyan a lelkére beszélt. Ettől fogva két felügyelő vigyázott arra, hogy csak keveset igyék. Deiadészt ideiglenesen száműzték; az őrök nem engedték meg, hogy bemenjen a királyhoz. Ezért bánatában hosszú monológokat tartott, megadóan tekintett az égre, és türelmetlenül várta az indulás óráját.
Ezekben a napokban, amikor Arisztandrosz, a királyi álomfejtő és jós a foghúzásért ezer drakhmát küldött nekem, három perzsa követet vezettek a király elé. Átnyújtották Dareiosz Kodomannosz levelét, és feltűnően gőgösen viselkedtek. Háromszor megérintették homlokukkal a földet Sándor lába előtt, mire a király a fürdőházba vezettette őket. Egy tolmács lefordította az írást. Dareiosz Sándornak tízezer arany talentom váltságdíjat ajánlott fel anyjáért, feleségéért és gyermekeiért, akik az Isszosznál fogságba esett háremmel Szidónban maradtak. Azonkívül a levél azt az ajánlatot tartalmazta, hogy Sándor vegye nőül Sztateirát, Dareiosz legidősebb leányát, „hogy végül béke uralkodjék.” Hozományként a makedón király megkapja a Hellészpontosz és a Halüsz folyó közötti egész területet. „Azt javasolom, vedd fontolóra ajánlatomat, és fogadd el minél hamarabb” szó szerint így hangzott az írás. „Senkihez sem marad hű a szerencse hosszú ideig. Te fiatal madárként szálltál az égig. Gondold meg, hogy az istenek megirigyelhetnek, és éppily hamar porba sújthatnak. Ezt írja Dareiosz, a király.” Sándor kétszer felolvastatta magának a levelet, s világos volt, hogy bosszankodik. „Hívjátok ide a hegyes szakállú tűzimádókat!”, adta ki végül a parancsot, és a palota udvarába ment, hogy ott várja be a követeket. „Nagybölcsességű királyotok”, kezdte a követek megjelenése után, „aki úgy menekül előlem, mint ijedt kecske a vadász elől, felajánlja nekem leánya kezét, azonkívül Lüdiát, Ióniát, Aitóliát és a Hellészpontosz partvidékét – csupa olyan területet, amely már amúgy is az enyém.” Miközben beszélt, figyeltem a vonásait, és észrevettem, hogy néha megfeszült az ajka. „Talán azt hiszi Dareiosz, hogy viasz vagyok a kezében, s úgy beszélhet velem, mint egy szatrapával? Mondjátok meg neki, elmésebbnek tartottam volna, ha maga jön el, katonáival egyetemben, hogy erőszakkal vigye el hitvesét és anyját.” Előzőleg a követektől Dareiosz tartózkodási helye felől érdeklődött, mire ezek zárt ajakkal, némán tekintettek rá, mert a perzsáknak az volt a szokásuk, hogy királyaik titkairól csodálatra méltó hűséggel hallgattak. Ugyanis akinek eljárt a szája, minden más bűnösnél súlyosabb büntetésben részesült. Sőt, a perzsák azt hiszik, hogy nem képes nagy tett véghezvitelére az olyan ember, aki nem tud hallgatni is, éppen mert a természet ezt olyannyira nehézzé tette az ember számára. „Mondjátok hát meg Dareiosznak”, folytatta Sándor, „hogy nem a legyőzött diktál feltételeket a győztesnek, hanem a győztes a vesztesnek.” Sándor szeme úgy csillogott, mint a kihunyó parázs. Felemelte kezét, s elbocsátotta a követeket.
Sándor a makedónoknak még aznap lángoló beszédet tartott. Szeretett katonáihoz beszélni. „Nincs távol az a nap, amidőn Dareiosz trónját és a perzsák oltárait ledöntjük!” kiáltotta. „Dareiosz és azok, akik országait vigyázzák, olyan emberek, akik hazugságok mögé bújnak. Bástyáikat a földdel fogjuk egyenlővé tenni, és rájuk kényszerítjük akaratunkat. Ne feledjétek, barátaim, hogy előttünk hever Média, Hürkania, Baktria, valamint az elefántok országa. S ha egy emberöltőre lenne is szükség, akkor is teljesíteni fogom Zeusz megbízását. Ti pedig, társaim, segíteni fogtok nekem!” A katonák merev tartásban álltak. Most meglóbálták lándzsájukat, úgyhogy villámló fény futott végig soraikon. Mindannyian a király nevét kiáltották, s világossá vált előttem, hogy Sándornak nagy a hatalma katonái fölött.
Orgonaszínű párával érkezett meg a reggel, amikor a király negyven nappal Türosz eleste után – jelt adott az indulásra. Abban az időszakban voltunk, amikor a rózsakertek a kék tenger partján vérvörös színben izzanak a napsütéstől, és a hegyeken a szőlők arany fényben csillognak. Sándor kinevezte a helytartót, és kijelölte a helyőrséget. A hajóhad parancsnokságát Héphaisztión és Nearkhosz vették át. A katonák hálószobái kiürültek, a sátrakat összecsomagolták. Loilót férfiruhába öltözve találtam. A fejemet csóváltam. „Te nem akarsz engem”, suttogta, megfogta a kezemet és ajkaihoz emelte.
„Nem én tiltottam meg az asszonyoknak, hogy velünk jöjjenek, hanem a király.” Vágyakozva remegett a keblemen. „Gondolsz majd rám?”
Ünnepélyesen megígértem. Leonnatosz még egy lovat hozott, és gúnyosan mosolygott, amikor meglátott Loilóval. A lány szeme elsötétedett és összeszűkült. Gyorsan elengedett, és eltűnt a palotában. Leonnatosz rám mosolygott, vállam köré kapcsolta a kabátot, és, miután felültem a nyeregbe, elindította a lovakat.
Az erős hátszél szinte szárnyakat adott a dél felé vonuló seregnek. Szanballat, a szamáriai szatrapa, a király elé jött és kifejezte hódolatát. Később, amikor a szárazföld belseje felé vonultunk, és a bozótos területre értünk, megláttuk a gabonaföldeket. Jaddua, a zsidók főpapja Jeruzsálemből érkezve lejött a hegyvidékről, és népe nevében esküt tett behódolásukra. „Makedónok királya”, szólt Sándorhoz, „a delphoi-i jóshely patrónusa, a hellének hadvezére, az ión városok uralkodója, Türosz legyőzője, a szíriai partvidéknek és a szigeteknek ura.” Kalambreszár, aki Philipposszal, az orvossal egy kocsiban utazott, majd kibújt a bőréből örömében, amikor a főpap fogadta, és Jahve áldását kérte reá.
Eközben Gázából, a palesztinai Szíria határerődjéből az a hír érkezett, hogy a perzsa Betisz, a Dareiosz iránt feltétlen engedelmességet és hűséget tanúsító hadvezér, ebbe a városba vonult vissza, készleteket halmozott fel, és az arabok között katonákat toborzott. Sándor két megbízottat küldött, hogy tárgyaljanak vele. Amikor Betisz elkergette őket, a király a sereget erőltetett menetben visszairányította a partvidékre. Gáza a fényektől mintegy húsz stádiumnyi távolságban dombon emelkedett, s vagy kétszáz láb magas fal övezte. Deiadész és Khairiasz mérnökökként azt a megbízást kapták, hogy földsáncot emeljenek a város köré, nehogy éjjel bárki is kiszökhessek, s áttörhessen a makedónok sorain.
Sándor meghűlt. Miközben ostromtornyok épültek, gyógyfüvek párájával kezeltem nátháját. „Banális betegség”, panaszkodott a király, aki eldugult orral, kaparó torokkal, főfájással és könnyező szemmel kínlódta végig a napot. „Tamatam, tagjaim igazán olyanok, mintha össze lennének törve, nyugtalan vagyok, s a homlokom mögött ég a nyálka.” Philipposz, aki velem együtt ápolta Sándort, gyümölcsből, szétmorzsolt búzából, fokhagymából és szíriai forralt sörből álló diétát rendelt neki. A sör megizzasztotta és kihajtotta a belekből a salakot. Csodálkoztam azon, hogy Sándornál sohasem látok nőket, s beszéltem erről Philipposszal. „Nem mintha a király vak lenne Erósszal szemben”, vélte az öreg. „De tudja, hogy az asszonyok iránti szerelem gyakran bajt okoz. Szenvedélye csak a harcé, s mint az atléta, aki nem tudja, mikor kerül sor versenyre, gazdálkodik erejével. Azonkívül nagy vonzalmat érez barátai iránt, akiknek jelenléte elegendő neki.” Ásított. „Sándor valószínűleg királyibbnak tartja az önuralmat, mint azt, hogy engedjen valamely szenvedélynek.” Álmosan hunyorgott. „De nehogy attól tarts, hogy főképp fiúkkal foglalkozik, mint sok görög, hát elmondom neked; kétszer hált Barszinéval, Memnón özvegyével. Ez Parmenión ösztönzésére történt. Azt tanácsolta neki, hogy lépjen kapcsolatba ezzel a szép asszonnyal. Egyébként a király ragaszkodik ahhoz a véleményéhez, hogy a nők szemfájást okoznak, és a férfi szellemét gúzsba kötik.”
Amikor az első ostromló tornyok elkészültek, kiderült, hogy azok a görgők meg kerekek, amelyeken a tornyokat szállítani kellett volna, mélyen besüppedtek a puha, homokos talajba. Sándor türelmetlen volt, mert úgy látta, hogy megismétlődik az időt rabló türoszi ostrom. Deiadésznak tíznapi határidőt adott ahhoz, hogy kieszeljen valamit.
S a kis mérnöknek csakugyan támadt egy ötlete. A makedón földsáncoktól kiindulva négy oldalról fedett futóárkokat ásatott a földbe, ezeket azonban senki sem láthatta. A folyosókat az öszvérekként robotoló makedónok éjjel-nappal ásták, míg a falakig nem jutottak. A tizedik reggelre elkészültek.
Miközben Philipposznál üldögéltem, bort ittam és hallgattam dörmögését, a hajóhad, kissé elkésve, kikötött Gázánál. Nyomban katapultokat és faltörőkosokat szállítottak partra. Közben Deiadész barna színű munkaruhájában az egyik futóároktól a másikhoz sietett, és sürgette az árkászokat. A városfal gyámgerendákkal volt megerősítve, de három helyen úgy aláaknázták, hogy már a gerendák elmozdítására szolgáló emelőgépek is beomlaszthatták. Délben a kis mérnököt Khairiasz váltotta le, Deiadész, Nearkosz kíséretében, az orvosi sátor közvetlen közelében haladt el, s így hallhattam, amikor ezt mondotta: „A lehető legmesszebbre befúrtuk magunkat a földbe. Ez más szóval azt jelenti, hogy csak csettintek az ujjaimmal, s a fal beomlik...” Gyorsan hozzátette: „Ha Sándor megparancsolja.”
Ám valamiképpen Deiadész vagy az éppen a déli futóárokban tartózkodó Khairiasz számításába hiba csúszott be az alátámasztásnál. Kora délután volt, amikor, legyektől körüldongva, a földsánc mögött föl- alá sétáltam. Az árnyékszékek itt szörnyen mocskosak voltak. Elhatároztam, hogy beszélek erről Parmeniónnal, amikor megmozdult talpam alatt a föld. Előbb ijedten megálltam, aztán fölugrottam a sáncra, és átpillantottam Gázára. A fal egyik részén sötét rések tátongtak. A zaj valamivel később hallatszott; a bevezető zúgást kisvártatva tompa dörgés követte. Lassan, ahogy a tehéncsorda indul neki, ha ösztökélik, süppedni kezdtek a támasztó fundamentumok. A látványt nyomban feltörő porfelhő fedte el, de amikor eloszlott, a falban látható volt egy keskeny nyílás; akkora rés, amelyben négy vagy öt egymás mellett mászó ember is elférhetett.
A fal váratlan beomlása a halált jelentette a meglepett Khairiasznak és azoknak az ásó katonáknak, akik a futóárok elülső részlegén dolgoztak. Vajon benne volt ebben az istenek keze is? A városfalak mögött sürgés-forgás kezdődött, íjászok nyilakat lőttek a levegőbe, s Betisz, Gáza védője, feltételezve, hogy megkezdődik a makedón roham, a délkeleti városkapu elől elhordatta a bejáratot eltorlaszoló homokot. Ötszáz perzsával és arabbal kitört a városból, hogy a támadó ellenséget oldalról megnyomorgassa.
A nap kísértettáncot lejtett a porszemekkel, amikor makedónok százai, noha a parancsnokoktól nem kaptak erre felhívást, hódításra vágyva, átugrottak a homoksáncokon és a városfalak felé rohantak. Mielőtt idejük lett volna felfejlődni és falanxokat alkotni, Betisz könnyű zsákmányává lettek. Sándor, Héphaisztión, Parmenión, Ptolemaiosz, Perdikkasz, Leonnatosz és mások kirohantak sátraikból. Előbb úgy látták, hogy a perzsa katonák a győztesek. Ám a kürtszó közepette, az odasiető makedón hadoszlopok láttán, amelyek lándzsák, dárdák, kardok ijesztő erdejeként közeledtek, Betisz, felismerve a helyzetet, óvatosan megelégedett a rajtaütésnek köszönhető sikerrel, s visszavonult a városba. Azokat, akik utolsókként vonultak vissza, Perdikkasz lekaszabolta vagy foglyul ejtette. Kleitosz és Parmenión egyik fia, Philótasz már a falak alatt álltak, és harcosaik gerendákkal döngették a kaput. Más makedónok, kezükben fegyver helyett két pajzsot tartva, fedezték őket; magasan saját és a többi katona feje fölé emelték pajzsaikat, olyan szorosan egymás mellett, hogy a gázai nyilak alig okoztak kárt. Valószínűleg hamarosan betörték volna a kaput, de Sándor belefújatott a nagy paphlagóniai kürtbe, és visszavonulást parancsolt.
Perdikkasz két foglyot vezetett elébe, egy arabot meg egy perzsát. Mindketten könnyebb sérülést szenvedtek. Az arab földre vetette magát, Sándor lába elé csúszott, és érthetetlen szavakkal kegyelemért esedezett. A király ajkai megrándultak. Intett, s a testőrök, akik a perzsát fogták, elengedték a fogoly karját. Zömök termetű katona volt, sötéten villámló szeme szorongással töltött el. Sándor tanácsot kért. Minthogy más nem volt jelen, előre léptem, és hallottam, amint a perzsa halkan átkozódott „sakál, disznó, féreg.” „Beszéljen”, parancsolta a király. „Mondd meg neki, hogy mindent tudni akarok Gázáról, Betiszről, Dareioszról. Legalább, ha nem akarja, hogy élve elföldeljék, a perzsák szokása szerint mutassa be nekem hódolatát, mint amaz ott.”
Így hát a fogolyhoz fordultam, s megmondtam neki, hogy életben maradhat, ha elismeri Sándort uralkodónak. A fickó úgy nézett rám, mintha a következő pillanatban össze akarna lapítani, így hát óvatosan hátrább léptem. Úgy láttam, ez jobb hangulatra derítette, mert a fogát vicsorította, és így felelt: „Nos jó, hódolni fogok előtte, mindenesetre a magam módján, mert szememben Dareiosz a király, és ő is marad.”
Szám kiszáradt. A perzsa ellenben keresztbe fonta a karját, és kezét ruhája ujjába rejtette, ahogyan ezt az összes keleti népek teszik uralkodójuk előtt, majd térdre ereszkedett. Lassan előrecsúszott, szemét a királyra szögezve, mintha arcát örökre emlékezetébe akarná vésni. Amikor egy lépésnyire volt Sándortól, hirtelen meglapult, meglepetésszerűen talpra ugrott, és az addig ruhaujjába rejtett késsel Sándor mellét célozta meg. „Ahuramazda!”, kiáltotta közben.
Minden igen gyorsan történt. A perzsa nem találta el a király nyakát; célt tévesztett. A kés hegye lepattant a pikkelypáncélról, és felhasította a klamüszt. A perzsa csalódottan üvöltött, miközben Sándor balra ugrott, kivonta a kardját, és levágta a merénylőnek a kést tartó kezét. Ugyanakkor Héphaisztión fegyvere a földre zuhanó férfi torkába fúródott. Az arab, barna homlokával a porban, szintén kilehelte lelkét. A testőrök két lándzsát döftek a hátába.
Egy pillanatnyi csönd után mindenki egyszerre beszélt. A király kivörösödött homlokkal csöndet parancsolt, és így szólt: „Nem akarom tovább halogatni a dolgot, és ezennel elrendelem az azonnali rohamot Gáza ellen.” S idézett Homérosz Iliászából: „Akhájok, ne tartsátok távol magatokat a trójaiaktól; Egymást buzdítsátok, előre rohanjatok egyre...”
Ezen a napon másodszor harsantak fel a kürtök, s Deiadész három további helyen omlasztotta be a falat, úgyhogy a rohamra induló makedónok előtt összesen négy rés állt nyitva. Katapultok megnedvesített szalmából erősen füstölgő tüzes csomókat hajítottak a falakra. A füsttől nem láttak a védők, s így lövedékeiket szinte vaktában dobták az emberáradat közé. Megint faltörőkosok döngették a délkeleti kaput. Fentről Betisz katonái nagy köveket, valamint homokkal vagy földdel teli edényeket és hordókat görgettek, az oromzatról forró vizet öntöttek az ellenségre, és dárdákat hajítottak rá. Eközben Sándor a hadsereget négy helyre összpontosította az áttört falak ellen, amelyek mögött a gázaiak kétségbeesett sietséggel homoksáncokat emeltek. Ha tíz makedón elesett, száz ugrott a helyébe. Sándor makedón gyalogosainak az élén harcolt. Leonnatosz, Érigüosz, Kleitosz, az öreg Lüszimakhosz, görögországi tanító, és Koinosz saját testükkel fedezték. Egyre több makedón árasztotta el a kőtörmeléket; szinte már látták a csata kimenetelét, s megvetették lábukat, majd patkányokként behatoltak a városba.
Kalambreszár hívatott. Hozták az első sebesülteket, megkezdődött az orvosok és segédeik munkája. A jajgató férfiakat borral kábítottam el, vágtam és műtöttem. Csak akkor jutottam lélegzethez, amikor leszállt az este. A sebesültek sátraiba viharlámpákat és füstölő edényeket állíttattam, amikor azt az üzenetet kaptam, hogy siessek Philipposzhoz.
Vastartókban öt fáklya égett. Megpillantottam Parmeniónt, Ptolemaioszt, Héphaisztiónt, Perdikkaszt és a sebesült Leonnatoszt. Barátom fejét rázta, és Sándorra irányította tekintetemet, aki ott feküdt egy lótakarón. Pikkelyes páncélzata szétszakadt. Vállából letört nyíl állt ki. A seb nem volt különösen veszélyes, de minden bizonnyal fájdalmas, mert a nyíl kampója mélyen belefúródott a húsba. Héphaisztión sóhajtozott. Vádolta magát, amiért a nyíl nem őt találta. Simogatta Sándor kezét, mint a szerelmes. Aztán segített nekem leoldani a mellvértet. Óvatosan egy felmagasított heverőre ágyaztuk a királyt.
Sándor barátai és hadvezérei félrehúzódtak, Philipposz pedig odalépett, hogy segédkezzék nekem. Olyan izgatott volt, hogy az ujjal reszkettek. „Megengeded, hogy kábítószert adjak neked? Akkor kevésbé érzed a beavatkozást”, kérdeztem a sebesülttől.
A király nyugodtan a fejét rázta, és csaknem vidáman kérdezte: „A Trójánál küzdő hősöknek talán volt kábítószerük? Mindennek van határa, Tamatam, a fájdalomnak is. Szellemünk erősebb testünknél, tanította nekem Arisztotelész. Uralkodni fogok magamon. Távolítsd hát el a nyílhegyet, s ne törődj velem különösebben, csak arra ügyelj, hogy egy izmomat se vágd át.”
E szavak után vizet hozattam, kezet mostam, s a közepes nagyságú kést, melyet Philipposz nyújtott át, bemártottam az erős ecetoldatba. A kampó miatt három vágásra volt szükség. Ezüstvillákkal felemeltem a bőrt meg az izmokat, az ömlő vért tiszta kendőkkel letöröltem, és egy csipesszel a sebbe nyúltam. Végtelenül óvatosan kitapogattam a kampót, és kiemeltem a szövetből. Sándor teste csak egyszer feszült meg. Összeharapta a fogait, miközben Héphaisztión úgy nyögött, mintha ugyanazt a fájdalmat érezné, mint barátja. A király elengedte magát. „Jó, hogy folyik a vér”, mondtam, „mert minden csöppje eltávolítja a szennyeződést, amely esetleg a sebbe került.” Meglehetősen egyszerű műtét volt; csak azért jelentős, mert királyon végeztem. Végezetül a vágásokat selyemszállal varrtam be, és három csomót kötöttem. A gyógyulás után könnyűszerrel kioldozhatom majd őket és a szálakat kihúzhatom. Elkészítettem a gyógyfűborogatást, és feszesen bekötöttem Sándor vállát. Philipposz a verítéket törölgette a homlokáról. „A műtét sikerült”, jelentettem ki hangosan. „Gátolják meg az istenek, hogy sebláz gyötörjön, ó király.”

 

A falak fölött nem galambok, hanem dögevő madarak köröztek. Gáza száraz homokföldje sok ezer elesett harcos vérével keveredett. Sándor a gázaiak megbüntetésében könyörtelenül járt el. A perzsa Betisznek átfúrták a csontjait, majd szíjakat húztak keresztül rajtuk; azután a lófogathoz kötözött embert addig vonszolták az utcán, amíg meg nem halt. A király azzal dicsekedett, hogy Akhilleuszt utánozta, akitől nemzetségét származtatta. Az összes, egykor címert viselő gázai lakos életét vesztette; százakat feszítettek keresztre – perzsa szokás szerint –, hogy más városokon is, amelyek hajlamosaknak látszottak az ellenszegülésre, ijedtség és rémület legyen úrrá.
Makedóniából és Görögországból újabb csapatok érkeztek, kíséretükben művészek, kérvényezők, tányérnyalók, talpnyalók és mások, akik az erőszak és önkény örököseiként akarták megsütni kis pecsenyéjüket. A király könnyed léptekkel járta végig kísérete sorait; szerette személye körül a bámészkodást meg a lármát. Hiszen a hatalmat ő egyedül tartotta kezében.
Minden reggel és minden este beléptem Philipposszal a királyi sátorba, hogy megvizsgáljam Sándor sebét. Vajon Gázánál csak egyszer is Héphaisztión nélkül találtam-e sátrában Sándort? Nem hiszem. Ez a jóképű ifjúkori barát úgy tapadt a királyhoz, mint az árnyéka. Úgy tréfálkoztak egymással, mint a testvérek, nem, még annál is bizalmasabban, s együtt étkeztek, ha – bár ez ritkán történt meg – Sándor nem szélesebb baráti körben poharazott. Egyikük elképzelhetetlen volt a másik nélkül. Lakomáin Sándor, aki szerette a vitákat, szívesen elbeszélgetett tudós férfiakkal. Környezetében sohasem volt hiány filozófusokban, költőkben és történetírókban; a katonák ez utóbbiakat gúnyosan „halhatatlanná avatóknak” nevezték. Az esti dáridókon különösen Kalliszthenész, Arisztotelész unokaöccse tűnt ki elmésségévei és gyors észjárásával. Onészikritosz, a történetíró, Agisz, az argoszi költő és az abdérai Anaxarkhosz, Démokritosz egyik hajdani tanítványa vetélkedett vele a király kegyéért. Csaknem valamennyi udvaroncnál feltűnt, hogy jóllehet a legtöbb görög sötét hajúnak születik, Sándor kegyencei – bizonyára, hogy külsejükben hozzá hasonlítsanak – sárgára festették a hajukat, és a király mozgását és hanglejtését is majmolták, anélkül, hogy ezt szégyellették volna. Különösen Anaxarkhosz, a hájas, kenőolajszagú, bíborba öltözött hízelgő vitte túlzásba a szépítkezést. Nevetségesnek tartottam, ahogy arcát rizsporozta és tarka ruhákat aggatva magára, hímszajhaként páváskodott. Ami Onészikritoszt, a történetírót illeti, meg kell mondanom, hogy beszámolóit mindig hihetetlen mértékben meghamisította. Sándornak Gázánál szenvedett veszteségeit hatvanöt halottban jelölte meg, az elesett ellenséges harcosok számát viszont ezerkétszáznak mondotta. Ezt azért beszélem el, barátom, hogy téged, aki az én feljegyzéseimen kívül talán másokét is olvasni fogod, óva intselek az utóbbiak hazugságaitól.
Leonnatosszal, akit Sándor időközben testőrnek nevezett ki – ez volt a legnagyobb kitüntetés egy makedón számára –, gyakran vitatkoztam, és amennyire időm engedte, tanitgattam őt a vívás művészetére, ahogy azt Dzsagontól elsajátítottam. „A katona harci ereje és hajlékonysága attól függ, mennyi munkát fordít arra, hogy ezeket a képességeit megtartsa”, mondta Leonnatosz. Hogy a görög szépség eszményeinek megfeleljen, ő is világosabbra festette a haját. Szeretném megjegyezni, hogy vele szemben lassanként feloldódott elfogultságom, minthogy nem testi, hanem szellemi barátságomat kereste. Arca elkomolyodott, amikor bizonyos dolgokról kikérdeztem, anélkül, hogy különösképpen céloztam volna Sándorra meg Héphaisztiónra.
Azután mosolygott. „A homoszexualitásnak nem kell a testiséghez kötődnie”, magyarázta halkan. „Inkább a megjelenés nemessége, a szellem kisugárzása az, ami megigéz bennünket és vonzóvá tesz bárkit is. Az ifjúság és a szépség nagy vonzóerő, mégis olyan férfiakat is, akik öregek, sőt rútak voltak – gondolj Szókratészra –, bárhol jelentek is meg, a tisztelők egész serege vette körül, mert volt bennük valami, ami kiemelte őket a tömegből. Feltételezem, hogy nem tudod, Tamatam...” Gondolkozott. „Az embereknek szülőföldem isteneibe vetett hite amely egykor szaporodásra ösztönözte őket, mert kötelességükké tette, hogy nagyszámú utódról gondoskodjanak, nehogy az elhaltak lelkei gondozás és áldozatok nélkül maradjanak ma már meggyöngült, és nem ellensúlyozza többé a szülők kényelemszeretetét, akiknek kevés gyermek kevés gondot, sok gyermek ellenben sok gondot okoz. Csaknem minden régebbi bölcselő helyeselte a gyermekek megölését, mint a túlnépesedés leküzdésére szolgáló eszközt, különösen a szegényeknél. De a gazdagok is kitettek újszülötteket, ha ezek leánygyermekek voltak, mert a háztartást végül is rabszolgák látják el. Így megtakarították nevelésük költségeit és a gazdag hozományt, amely jár egy leánynak, ha férjhez megy. Ezért Tamatam – nem annyira vidéken, ahol mezei munkát végeznek –, a városi görög családokban a leányok száma erősen csökkent. Nekem magamnak nem volt leánytestvérem, csak három fivérem, s ennek természetes következményeként mi fiúk a serdülőkorban szoros barátságokat kötöttünk és bizalmas viszonyba kerültünk társainkkal, mert leányok nem álltak rendelkezésünkre, ítéld meg magad, Tamatam. Vajon a barát olykor nem kellemesebb-e a barátnőnél? Sohasem támaszt igényeket, mint az elkényeztetett asszony, ezzel szemben az élet minden viszontagságában hűségesen áll melletted. Ha harcolsz, pajzsát védőfegyverként tartja hátad mögött. Megment, vigasztal bánatodban és minden bajodban segítségedre siet, s amellett nem kíván tőled többet barátságos mosolynál vagy hálás pillantásnál.”
Természetesen nem mindenben értettem egyet Leonnatosszal, de sok érdekes dolgot tudtam meg tőle, kiváltképpen a görög istenekről, akiket nem ismertem. Az ő szavaiból ítélve az olümposziak nem látszottak sem mindentudónak, sem mindenhatónak. Az egyik isten korlátozta a másikat vagy ellenszegült terveinek. Egyikük sem volt tévedhetetlen, még Zeusz sem. De a görög istenek elismerték az istenek atyjának főhatalmát, és úgy népesítették be mennyei udvarát, mint a vazallusok egy király palotáját. A főistenek – Zeusz, Héra, Hesztia, Poszeidón, Athéné, Aphrodité, Hermész, Artemisz, Apollón, Arész és mások – mellett volt egy egész sereg alárendelt istenség, például írisz, a szivárvány, Hébé, az ifjúság istennője, Eüeithüia, aki a gyermekágyas asszonyokat oltalmazta, Diké, az igazságosság, Tükhé, a szerencse, Erósz, a szerelem, Hüpnosz, az alvás, Oneirosz, az álom, Gerasz, az aggkor, Léthé, a feledés, Thanatosz, a halál istene. És így tovább. A művészek és költők ihletét kilenc múzsa segítette: Kleio, Euterpé, Thaleia, Melpomené, Terpszikhoré, Erató, Polühümnia, Uránia, és Kalliopé. Volt három Grácia, ezeknek pedig tizenkét segítője, a Hórák. Nemeszisz volt a neve annak az istennőnek, aki kiszabta az emberekre a jót és a rosszat, s mindazokat, akik a hübrisznek, a szerencsében tanúsított gőgnek a vétkébe estek, balszerencsével sújtotta. Voltak szörnyű Erinüszek és Furiák, akik egyetlen gonosztettet sem hagytak megbosszulatlanul. Végül, ne feledkezzünk meg a Moirákról, a sors istennőiről, vagyis a végzet kiszabóiról, akik az ember életpályáját határozták meg.
„És te, te hiszel mindezekben az istenekben, akik úgy látszik, csaknem annyian vannak, mint az uralmuk alatt álló emberek?”, kérdeztem Leonnatosztól.
„Aki sokat gondolkodik, ugyanolyan sokat téved”, felelte rövid mérlegelés után. „Mindez csak megsejtés. Mit válaszoljak neked, Tamatam? Én a magam részéről nem láttam sem Zeuszt, sem más isteneket, kivéve a templomokban levő kőszobraikat. De hiszen Sándort is márványba vésték. Vajon attól már isten? Vajon ha szél fúj a víz fölött, már szerencsés a hajóút? Vajon az istenek csak azért léteznek, mert beszélünk róluk? Püthagorasz és Platón összekapcsolták a filozófiát meg a vallást, Prótagorasz kétkedett, Szókratész a vallás kérdéseiben a »nem tudhatom« álláspontjára helyezkedett, Démokritosz a tagadáséra. Bennem megvan mindegyikük helyeslése és kételkedése, ezért hallgatásra és gondolkodásra szorítkozom. Ezzel nem bántok meg senkit, de amellett okosan továbbra is követem az isteneket, hiszen minden éremnek két oldala van, s az égiek, még ha igazságosságuk olykor úgy látszik sántít is, nem olyan rosszak. Jobb az ő oltalmuk alatt élni, mint a hitetlenség bolháját elszenvedni. Hiszen egyszer mindannyian, te is meg én is, megtudjuk az igazságot.” E szavak után átölelte vállamat, és elkísért a sátramig.
A katonák Sándor lábadozásának ideje alatt fosztogattak a városban, és a gázaiak asszonyaira vadásztak. Egész Gáza hajógyárnak látszott, melyben új lakosság számára készül hajó. A férfiakból kicsikarták az elásott pénz rejtekhelyének titkát. A győztesek hentesekként nevették és élvezték az áldozatok nyüszítését. Gonosz tevékenységükbe feledkezve élték ki pimasz erejüket a tehetetlen legyőzőitekkel szemben, mígnem Sándor az ötödik napon megparancsolta, hogy vessenek véget a garázdálkodásnak. Helyőrséget rendelt a városba, és új törvényeket adott ki. Galileai utasok hírül hozták, hogy Dareiosz a Babilontól északra elterülő síkságon nagy, sok népből toborzott hadsereget von össze. Eszerint követek vannak úton a perzsa birodalom legtávolabbi szatrapái felé, mert Áriját, Baktriát és az Euphratésztól északra eső országokat Sándor még nem támadta meg. Dareiosznak az volt a fontos, hogy megmentse a Kelet belső részét, s megvédje az Ázsiát uraló Perzsia és Média királyi várait. Mint hallottuk, Besszosz, a hatalmas baktriai szatrapa, baktriaiakkal és szogdiaiakkal indult el a nagy királyhoz. Délről, a Perzsa-tenger partvidékéről, úgy mondották, útban vannak az ottani katonák. A gedrósziaiak, szúszaiak és uxioszok állítólag már a Tigrisz mellett állnak, odavárják a szaka lovassereget is, valamint az Aral-tó előtti földekről a dahákat. Együttvéve ez százezer főnyi katonaságot jelent, olyan népegyveleget, amely egyetlen zászló köré gyülekezik.
Úgy tűnt, Sándorra ez nem nagyon hat. „Úgy fognak lesni rám, mint a megrendelt szerető”, mondta megnyugtatóan, „ez csak fegyelmezetlen sokaság.” A parancs az indulásra lángként futott végig a hadseregen. Nagy vihar ibolyafelhőin vonultunk át. A látóhatár kénsárgán, mézszínűen világított. Behunytuk szemünket, ám az egyiptomi nap fénye átfúrta magát a szemhéj résein is. De a makedónok előtt eddig ismeretlen vidék lakossága az utakon állt, és üdvözölte a királyt.
„Szabadító!”, ujjongtak. „Megváltó!”
Sándor nem volt elkészülve ilyen lelkes fogadtatásra. Parancsolónak, királynak és úrnak már mások is nevezték. De az egyiptomiak azt kiáltották: „Felszabadítónk a perzsa iga alól!” Felszabadító! A szó nemcsak a királynak tetszett. Parmenión és a hadvezérek kiadták a parancsot, hogy a lakosságnak semmi bántódása ne essék. Mindazt, amire a seregnek szüksége van, meg kellett vásárolni.
Az ekkor huszonhárom esztendős király elhatározta, hogy annak a tónak a közelében, amelyet a görögök Mareotisznak neveztek, várost építtet. A város helyét az Iliász agyonolvasott tekercsének egyik részlete alapján jelölte meg, ugyanis gyakran elmerült az eposz olvasásában.
Van bizonyos sziget ott, a zajongó tengeri árban,
Szemben Egyiptommal – Pharosz, ez neve annak a földnek...[1]
Deiadész, aki megint józan volt, hozzálátott a munkához. Hajókon építőmesterek jöttek Milétoszból, kézművesek és kőművesek a világ minden tájáról, s azt a helységet, amely akkor épült, még ma is Alexandrosz táborának nevezik.
Továbbmeneteltünk. Memphiszből elébünk jött az ország perzsa szatrapája. Elhozta Sándornak Egyiptom államkincstárát, és behódolt. A makedónok megszálltak Héliopoliszban és Memphiszben. Sándor újabb címmel gyarapodott: a fáraóéval. Ám a fáraót az egyiptomiak istennek kijáró tisztelettel övezik. A Ptah-templom szent körzetében az ottani papok beszéltek a királynak Zeusz-Ámon jósdájáról, amely Libüa hatalmas pusztaságában rejtőzködik. Mint mondották, a Nílustól nyugatra végtelen messzire nyúló, úttalan sivatag terül el; fölötte forró déli szelek fújnak, és a finom szemű futóhomok egy pillanat alatt eltöröl minden tevenyomot; ebből a sivatagból, a homoktenger kellős közepén szigetként emelkedik ki egy zöld oázis. Pálmák adnak árnyékot, patakok csörgedeznek, amelyeket mennyei harmatcsöppek táplálnak – ez a vidék az élet utolsó menedéke a körös-körül kihalt természet közepette – s itt van Ámon-Rének, a titokzatos istennek a temploma. Az ottani papi nemzetség, amely az isten szolgálatának szenteli életét, jövendőt mond mindenkinek, aki nem riad vissza az Ámonhoz vezető úttól, és ajándékokat visz neki.
Arisztandrosz, amikor véleményét kérdezték, sokáig gondolkozott. Azután azt mondta, hogy nemrég egy éjjel álmot látott; sok bárány vonult az úton. Kutyák ugattak, s a hajcsárok ezt kiáltották: „Jövünk. Üdv neked, ó isten fia!”
A király hét napig várt, de amikor a déli pihenő idején a memphiszi palota kertjében egy nagy madár árnyéka húzott el arca fölött, felszereltetett egy kétszázfőnyi csapatot és ugyanannyi tevét. Az expedícióban részt vett Héphaisztión, Ptolemaiosz, Kalliszthenész meg én. Kalambreszár, akinek még mindig nem volt közvetlen kapcsolata a király pénzembereivel, azt tanácsolta, hogy jelentsek beteget. „Azt mondják, a sivatag olyan, mint a tűz”, jajgatott. „El fogsz tűnni abban a sárga mohó bendőben, és soha többé nem kerülsz elő. Ha zabszem van a fenekedben, Tamatam, tüstént rendelj magadnak beöntést.” Azt mondtam, hogy szíveskedjék békén hagyni, a király óhaja számomra parancs, mire azt válaszolta: „Bánom is én, menj a fenébe. Én semmi esetre sem megyek el veletek, s ha tudatosan vesztedbe rohansz, keresek magamnak új komát.”
Paraonion mögött eltűntek a mezők. Tevéink kihalt pusztaságokon vonultak és a víz nélküli homoktenger felé hintáztak. Előbb azonban köves, kemény talajon haladtunk át. Cikcakkos, tornyos, töredezett sziklacsúcsok füródtak a kék égboltba. Esténként a búcsúzó fény sötéten lobogó parazsat varázsolt a széttöredezett kövekre. Vörösessárga hold tekintett sátrainkra. Reggel folytattuk utunkat nyugat felé, s magunk mögött hagytuk a kopár kőgörgeteg halmait. Ezután a tenger hullámaihoz hasonlóan követték egymást a homokbuckák. Növényt alig láttunk, csak itt-ott néhány mérges tövisű kisült bokrot és sártököt. Közelükben a talaj puha volt; a tevék az ilyen helyeket biztos ösztönnel elkerülték, ám egyszer az egyik állat szügyig süllyedt a laza földbe.
A kőtenger mögött eleinte vad villogás járatta a bolondját velünk, mintha ezernyi gyémánt heverne a homokban, és csak arra várna, hogy lehajoljunk érte. De mint az egyiptomi vezetők mondták, csak értéktelen kristályok kápráztattak el bennünket. Víz! Víz! A harmadik napon bőrtömlőink kiürültek, s másra sem tudtunk gondolni, mint a hűvös nedvességre. Az égbolt ólomszínűen nyújtózott a nap sápadt izzásában. Árnyékot kerestünk, de nem találtunk, s kendőkkel takartuk el arcunkat, hogy nyomban utána levegő után kapkodjunk, mint a vízbe fúló. Az este megszakította a hosszú nap gyötrelmeit. A levegő gyorsan hűvös, csaknem hideg lett, s ilyenkor örültünk, hogy gyapjúkábátokat hoztunk magunkkal.
Az ötödik nap reggelén az egyiptomi vezetők közt veszekedés tört ki, és vadul hadonászva fenyegették egymást. Azt hiszem, eltévedtek. Görnyedt háttal és alázatosan álltak Sándor előtt, aki hívatta őket. Tekintetük szolgai volt. A legrosszabbra felkészülve, a földre vetették magukat. A király arca vörösen izzott. Kalliszthenész sokkal kimerültebb volt, semhogy beszélni tudott volna. Sándor Héphaisztiónhoz fordult. „Az örökkévalók, akiknek akarata szerint történik minden”, mormogta akadozva, „sok mindent megígértek nekem. Most szavukon fogom őket.” Mély lélegzetet vett. „Vezessetek el Zeusz-Ámon képmásához!”, kiáltotta azután hangosan. „Ti égiek, adjátok meg nekem a tudás ama szikráját, melyre vágyom, nyilatkoztassátok ki, hogy Ázsia urának fognak-e nevezni majdan, mossátok le homlokomról a fáradtságot, s irányítsátok lépteimet!”
Ptolemaiosz, aki mellettem állt, ajkát csücsörítette. „Az isteneket a szavukon fogni vagy egy angolnát a farkánál megragadni egyaránt lehetetlen”, károgta a fülembe. „A Moirák sorsunkat már születésünkkor meghatározták, és láthatatlan tintával köldökzsinórunkra írták. Ez ellen nem tehetünk semmit. Ha meghalunk...”
Elhallgatott, mert az egyik vezető izgatottan felkiáltott, és a madárcsapatra mutatott, mely északnyugati irányban húzott el fölöttünk. Sándor ércesen csengő hangon nyomban parancsot adott az indulásra. „Ez valóban az istenek jeladása”, jelentette ki. Bámulatos volt, hogy a felcsillanó remény szinte szárnyat adott a kimerült katonáknak, akik folytatták az utat. Pedig még elég hosszú ideig tartott, amíg a kora délutáni forróságban megpillantottuk a sötét pálmák körvonalait és a fehér falakat.
Ám ugyanakkor meghallottuk Zeusz-Ámon hangját. A hőség ellenére is reszkettem, s egész testemet kirázta a hideg. Különös módon felerősödött hanggal kezdődött, mintha légzsilipből törne elő, s kezdetben csak nagyon halkan szűrődött ki valami egészen tiszta hang, földöntúli, hangszer nélküli muzsika növekvő zúgása és áradása. A szél suttogásával kezdődött, majd fémhangszalagok vibrálásává, egy alaktalan isten hangjává duzzadt. Ilyent még sohasem hallottam; az érces alaphang a levegőt hullámzásba hozta, azután az ujjongó madárdal magasságába csapott át.
Még a tevék is dermedten álltak és nyakukat nyújtogatták. Lassan elhalt a hang, elnyelték a homokbuckák, s olyan csönd maradt utána, hogy szinte a fülünket hasogatta. Néhány lélegzetvételnyi idő telt el, s még senki sem szólalt meg. Láttam, amint Sándor összekulcsolja kezeit, majd Héphaisztión ezt suttogta: „A hang, királyom, isten hangja, aki szólít!”
A pálmaligetet, a templomot és az épületeket övező fal fehér volt, s kisebb-nagyobb repedések érhálózata szőtte be. Recsegve kinyílt egy fakapu. Csivitelő, fiatal és még fiatalabb papnők kettős sora fehérbe öltözött utcát alkotott. Karcsú bokájukon csilingelő harangocskák függtek, s kezükben pálmaágakat tartottak, mint valami üdvözlésünkre emelt zöld tető. Láttam több szikár papot, élükön két komoly arcú aggastyánnal, Pszammónnal meg Elellel. A mögöttük csoszogó férfiak közül néhány vak volt; pupilláik olyan szürkén fénylettek, mint az ámbra. Mögöttünk megállt a karaván. Csupán Sándor szállt le tevéjéről. Gyors léptekkel haladt át a sorfalat alkotó leányok utcáján. Pszammón – mint később megtudtam – süket volt, ezért Elel üdvözölte a királyt.
„Vártunk téged, asszony fia, s azokat, akik olyanok, mint az árnyak”, köszöntötte Sándort. Elel irodalmi görög nyelven beszélt, néha hosszabb szüneteket tartva, s az utolsó szótagot olykor elnyelte. „Az isten, akit logikával és emberi értelemmel nem lehet kifürkészni, jelt adott neked. Mi megérintettük, s ő ezer harsona erejével hívott téged. Pszammón, aki mellettem áll, ezt a hangot már olyan gyakran hallotta, hogy füle alkalmatlanná vált arra, hogy földi nyelvek hangját befogadja. Azért jöttél, király, hogy megtudj valamit. Nos, talán birtokába jutsz annak az ismeretnek, amelyre vágyol. Még sok minden homályos, elmosódott, de holnap vagy holnapután, az ajándékok átvizsgálása után, Ámon-Ré az én ajkaimmal válaszol majd neked.”
A nélkülözés napjai után már az oázis látványa is csodálatos felüdülést nyújtott. A pálmák levelei fényesek voltak, akár a frissen öntött bronz, és meg sem mozdultak a fejünk felett. Ezüstös forrásvíz kígyózott a főtemplom közelében. Ittunk, amíg hasunk kerek és kemény lett, akár egy kis tök, s megtisztítottuk magunkat a piszoktól és a portól. Mindenfelé ropogott a tűz a rögtönzött főzőhelyeken. Hamarosan érezni lehetett a friss kenyérnek és a sült húsnak az illatát. A liget északi végén négy, nem túlságosan nagy vendégház állt, amelyekben mintegy hatvan ember fért el. Galambrajok röppentek fel, majd leszálltak a mohos tetőkre. Sándor több katonájával elbeszélgetett. Némelyikük annyira kimerült, hogy evés után a földre hanyatlott, és meg se moccant többé. Kalliszthenész mellett a király megállt és tekintete az égre meredt. „Holnap”, suttogta, „holnap szólni fog hozzám az isten.”
Ám Sándornak még egy napig türelemmel kellett lennie. A papoknak volt idejük. Senkinek sem szabad az istent sürgetnie, üzente nekünk Pszammón. Elel viszont meghívott bennünket. A második este megjelent egy pap, s a királyt, Héphaisztiónt, Ptolemaioszt, Kalliszthenészt meg engem libasorban elvezetett a főpaphoz, akit Pszammón utódának szemeltek ki. Elel dísztelen, csupán szőnyegekkel bevont, nagy teremben ült. Öreg volt, ha nem is olyan öreg, mint Pszammón, s arcán mély barázdákat szántott az idő, vonásaiból pedig nehéz volt bármit is kiolvasni. Vezetőnk köhécselt, mire Elel felnyitotta a szemét. Tekintete nem árult el semmit. Hangja szelíd volt és dallamos, amikor felállt, és üdvözölte a királyt.
Elhangzottak a szokásos udvarias szólamok. Azután Kalliszthenész beszélt a démonokról, akik útközben, úgymond, a bolondját járatták vele, amikor a szomjúságtól csaknem eszét vesztette. „De valaki, aki mindenható”, fejezte be elbeszélését „segítségünkre sietett, elküldte hozzánk hírnökeit, a madarakat, s ide vezérelte a király lépteit. Mondhatsz nekünk erről valamit, óh Elel?”
A főpap nyugodtan összekulcsolta a kezét. Vajon ironikus volt-e a mosolya? „Ember vagyok”, jelentette ki, „s mint ember, aki vak szemmel fürkészi az eget, csak azt tudom, ami mögöttünk van.” Megütött egy kis gongot. Három papnő fűszeres illatú borral teli kelyheket nyújtott át nekünk. Mintha a színjátékot előre megbeszélték volna, letérdeltek Sándor elé, és sorban kezet csókoltak neki, mielőtt visszavonultak, és eltűntek az előcsarnok homályában.
„Tegnap, érkezésemkor, asszony fiának neveztél”, érdeklődött a király mohó kíváncsisággal. „Atyámról nem tettél említést.” Előrehajolt, s láttam, hogy ajka feszülten remeg. „Héraklész, a félisten, szintén halandó anya fia volt. Miért hallgattad el Fülöp király nevét, akit én atyámnak neveztem?”
Elel ravaszul mosolygott. „Ez lehetne az egyik kérdés, melylyel holnap az istenhez fordulhatsz. De hogy is van ez, királyom? Anyád sohasem beszélt apádról?”
Sándor olyan volt, mintha mezítelen lábbal izzó parázson futna. Érezhetően sistergő feszültség töltötte meg a levegőt. „Anyám, Olümpiasz, akihez mindig közelebb álltam, mint Fülöphöz”, jelentette ki végül, „különböző misztériumokban vett részt. Gyermekkoromban sok mindent elmesélt nekem.” Megakadt, majd folytatta: „Egyszer elárulta nekem, hogy egy viharos éjjelen sárkány ereszkedett ölére, mielőtt Fülöpöt megismerte volna. Amikor felserdültem, megkérdeztem a delphoi-i jóshelyet. Azt a választ kaptam, hogy minden más isten előtt áldozzak Zeusznak, és tiszteljem atyámként.”
„Az istenek is a levegőből és a földből származnak”, suttogta Elel. Úgy látszott, mintha saját szavaira fülelne, s csak önmagához beszélne, „ők nemzették önmagukat, s ők nemzették az embereket. Miért ne lenne hát lehetséges, hogy közülünk valaki félig ember és félig isten legyen?” Arca kipirult, verítékcsöppek ültek ki a homlokára. Sándor nehezen lélegzett. „Igyál, királyom”, szólította fel a pap. „Hátha már ma álmodni fogsz, hátha Ámon isten már ma éjjel kegyes lesz hozzád? Nem tudom. A levegő, melyet belélegzel, olyan lesz, mint a nyári rózsaágy. Fiatal vagy, Sándor, s kezed elég erősnek látszik ahhoz, hogy minden elérhetőt megragadjon. Ám halhatatlanná, az istenekhez hasonlóvá az ember csak tettei által lehet. Azt hiszem, ehhez a legjobb úton vagy.”
A bor, melyet ittunk, kábító hatású volt. Elel lelógó alsóajkára bámultam. Valóban beszél, vagy mindezt csupán képzelem? „Az istenek jóindulata az emberi élet tartalmában nyilvánul meg; sohasem mérhető azon, hogy milyen életkort érünk el”, elmélkedett a főpap. „Többnyire korán magukhoz szólítják azt, akit szeretnek.”
„Úgy gondolod, hogy talán fiatalon fogok meghalni?”, érdeklődött a király.
„Sietned kell majd”, jelentette ki Elel homályosan, és a szemét dörzsölte. „Fáradt vagyok”, mentegetőzött nyomban ezután. „Az utóbbi időben meglehetősen rosszul alszom.” Ásított. „Bocsáss meg, királyom. Tehát gondolkozz holnapig három kérdésen.” Hunyorogva nézett a falon függő lámpás fényébe, jobb keze ujjait homlokára helyezte és meghajolt. „Ámon békéje legyen veletek és őrködjék álmotok fölött.”
A felkelő nap fénye izzott a pálmákon, amikor kisiettem a szabadba. Ptolemaiosz krákogva és köpködve egy korsó vizet öntött a fejére. Vigyorgott. Nagy füle erősen elállt. Barátai ezért a szamárfül gúnynévvel illették. Egy szikár pap ment el mellettünk. „Béke legyen az üdvösség keresőivel”, üdvözölt bennünket, s mi viszonoztuk a jókívánságot. Ptolemaiosz a templomra mutatott. „Vajon meghalljuk-e ma az isten szavát?”, kérdezte.
Meghallotttuk, miután Pszammón, fején a főpapi mitrával, eltűnt a templom szentélyében. Ugyanaz a csodálatosan felerősödő, sokáig visszacsengő hang volt, amelyet már a sivatagban is hallottunk. Ámon szava dallamosan, olvadón, vibrálva, boldogító zúgásként, mintha a föld mélyéből, de egyúttal a magasságból is jött volna, páratlan zengzetességével annyira betöltötte fülünket, hogy csaknem megszakadt a dobhártyám.
A templomfalak megremegtek, s láttam, hogy a falakról vakolat hullik le, miközben a papnők meg a papok térdre esnek. Imákat mormoltak, és felemelt kezükből csészét formáltak, mintha ajándékot akarnának átvenni. Később öreg férfiak himnuszt énekeltek. Elel kézen fogta Sándort, és bevezette az isten szentélyébe, ahová egyszerű papoknak tilos volt belépniük.
Héphaisztión arca halálsápadt lett. Ptolemaiosz farkasfogait villogtatva valamit a fülébe súgott, de Héphaisztión nem válaszolt neki. Első ízben történt meg vele, hogy nem lehetett a király mellett. Feszülten bámulta a bíborfrízt, mely a templomban a szentek szentjét négyszögletes sátorként vette körül. Kalliszthenész az orrát ráncigálta. Csodálkozás, hitetlenség, megdicsőülés kifejezése ült ki az arcára.
Egy idő múlva, amely számomra végtelenül hosszúnak tűnt, elhúzták a függönyt. Sándor, egyik oldalán Pszammónnal, a másikon Elellel, gyors léptekkel felénk igyekezett. Tartása nagyon merev volt, szeme természetellenesen sötét fényben ragyogott. Héphaisztión megragadta a király csuklóját, és bal kezét vállára tette. „Nos, kedvező jóslatot kaptál?”, kérdezte türelmetlenül.
Sándor sugárzó arccal bólintott. „Végül tudom, hogy a legfőbb isten jelen volt nemzésemkor. Ezért én, Sándor, emberként is része vagyok isteni lényének.” A király sorba ránk szegezte pillantását. „Három kérdést tehettem fel. Tehát: mindent végre fogok hajtani, amiért e földön élek. Másodszor: Fülöp király meggyilkolása, mindegy, hogy ki kit bujtatott fel rá, töröltetett a bűnök jegyzékéből. A harmadik válaszról nem szabad beszélnem.” De Sándor Héphaisztiónhoz hajolt, és valamit a fülébe súgott. Azután a pecsétgyűrűt barátja ajkához szorította.
„Tehát minden úgy marad közöttünk, mint eddig?” kérdezte Héphaisztión. Elégedetten mosolygott, amikor Sándor bólintott, a szilvaszínű szeme megint ragyogni kezdett. Pszammón újból eltűnt a szentek szentélyében, Elel pedig felemelte a karját. Lapos orrán át mély lélegzetet vett, s vékony ujjait kinyújtva, Zeusz-Ámon áldását adta ránk. Öt napig maradtunk az oázisban, de az isten hangját nem hallottuk többé. Egyszer megkérdeztem Kalliszthenésztől, mint vélekedik Elel azon kinyilatkoztatásáról, hogy Sándor isteni eredetű. „Hiszed, hogy az orákulum igazat mond?”, érdeklődtem.
A bölcselő ravaszul mosolygott. „Mi az igazság?”, kérdezte. „Megmondom neked, Tamatam. Igazság az, amit az emberek hallani szeretnének. Ha sokat mondogatom neked, hogy remek fickó vagy, nagyon hamar el fogod hinni. Az igazság eszerint nem más, mint annak megerősítése, amit a magunk számára jónak fogadunk el. Ez az én véleményem, s majd meglátod, hogy helyesnek bizonyul.”
Elindulásunk előestéjén odalopóztam Elelhez; a kíváncsiság nem hagyott nyugton. Két aranyláncot meg egy karperecet nyújtottam át neki. Ezeket a holmikat meglehetősen közönyösen tüntette el ruhája alatt. „Babiloni vagy, művelt férfiú, úgy látom”, dörmögte a pap. „A káldeus bölcsességnek mindig nagy csodálója voltam. A te tudásszomjad csillapíthatatlannak látszik.” Ajkát valami cuppogó hang hagyta el. „Szeretnéd látni az istent, ugye?”, kérdezte hirtelen.
„Zeusz-Ámont eddig nem ismertem”, védekeztem meglepődve. „Nem tudtam, hogy az isteneknek hangjuk van. Valóban, Elel, eddig sohasem hallottam ehhez hasonlót.”
Halványan mosolygott. „Nincsen ismeretlen isten”, jelentette ki lakonikusan. „Ez túlzás részedről. Csak a nyelvek különböznek egymástól.”
„De a hang!” Észrevettem, hogy bal szemöldöke fölött forradás húzódik. Lehúztam az ujjamról két gyűrűt, s ruhám alól erszényt vettem elő. „Ez minden vagyonom.”
Elel sóhajtott, mint a nagyapa, ha az unokája illetlenül viselkedik. „A hangot nem lehet látni.”
„De hallani lehet”, suttogtam.
Ismét sóhajtott, aztán mosolygott. „Szívós vagy”, állapította meg. „Titoktartó is vagy?” Biztosítottam arról, hogy meg tudom becsülni barátságát, és senkivel sem fogok beszélni tapasztalataimról. Végül kinyújtózott, s úgy talpra ugrott, mint a macska.
A szentély nem volt különösen nagy. Négy karcsú ezüstrúd tartotta a frízes mennyezetet, amelyben hét emberfej nagyságú nyílás volt. A márványpadlót szőnyeg borította. A támasztórudak közt, középütt embermagasságnál nagyobb, aranyozott háromláb emelkedett. Fémláncokon bikafej nagyságú, feketés kő függött róla. De nem, a kő – vagy talán a fém – nem volt fekete. Amikor lassan közelebb léptem, hirtelen ezüstszürkén fénylett, aztán sötétzöld lett, utána türkizkék, majd egyre más árnyalatokban csillogott; ibolyaszínben ragyogott, sötétkék lett, mint a pálmák fölötti éjszakai mennybolt, felszínén lassanként komor vörös fény gyúlt, s bármely oldalról szemléltem is, a szivárvány minden színében játszott.
Optikai csalódás áldozata voltam? Remegett a föld a lábam alatt? Azt hiszem, minden hajam szála égnek állt.
„Meg vagy döbbenve?”, kérdezte Elei.
„Ez az isten képmása?”
„Örökké ugyanaz és mindig más és más”, felelte a pap. „Azelőtt a test előtt állasz, ami Ámonból látható.” Úgy éreztem magam, mint egy kis kölyök, aki elszökött hazulról, és most félénk és zavarodott. Az isteni Valami ekkor már aranysárga fényben úszott. „Valamikor réges-régen”, magyarázta Elel, „Re, a teremtő, ezt a részét, a fiát, a világba hajította, így került Ámon a földre.”
A színek játéka valóban lenyűgözött szépségeivel. Villogott, villámlott és világított. Hirtelen különös mélabú fogott el, éreztem annak a szellemnek az érintését, amelyet sohasem fejthettem meg. Ez a képződmény minden bizonnyal a homályba vesző ősidőkben hullott a földre. Hallottam saját fojtott lélegzetemet és Elel kínos zihálását. Végül behunytam a szememet, amely már káprázott a fény cikcakkos vonalaitól, s éreztem, hogy az ember számára a szentség mindig érthetetlen marad.
„Szólj, Zeusz-Ámon!”
„Kétszer hallottad”, mormogta Elei szemrehányón. „Ne légy vakmerő, Tamatam, távozz most!”
Kelletlenül hátráltam. Előttem minden bíborszínben úszott. De egyszerre Elel egy pálmarosttal átkötözött buzogányt tartott a kezében. Láttam, hogy távozik, s aztán egészen óvatosan tapogatja az isteni követ, a csillagokból lehullott fémet. S nyomban elárasztott a hang, betöltötte fülemet, fejemet, tudatomat: lágyan, dallamosan és mégis olyan érces erővel, hogy úgy tűnt nekem, a templom, az oázis, az egész világ felbomlik, s érző lényem a végtelen tájai felé sodródik.

 

Az Ámon-oázisból való visszatérésünk után, amely különösebb zökkenők nélkül folyt le, kiváltképpen Kalliszthenész járult hozzá ahhoz, hogy Sándor isteni származásának híre elterjedjen a katonák között. A király Zeusz egyik fia! Kezdetben a hellének ezen csak mosolyogtak, de ha bizonyos állításokat elég gyakran hallunk, hamar bevésődnek tudatunkba. Az egyiptomiak mindenesetre örömmel fogadták ezt az újságot; megtisztelőnek tartották, hogy egy istent szolgálhatnak. Ami Sándort illeti, nem hiszem, hogy érzéketlen maradt új tekintélyével szemben, noha ennek külső jelét nemigen lehetett észrevenni. De megengedte, udvari festőjének, az epheszoszi Apellésznek, hogy villámot szóró Zeuszként ábrázolja, s művét annyi arannyal jutalmazta, amennyit a festő egyszerre el tudott vinni magával. Lüszipposz, a szobrász is alkotott egy új Sándor-szobrot, amelyet az Alexandrosz-táborban – ez volt a neve a Nílus torkolatának nyugati részénél alapított városnak – Zeusz temploma előtt akartak felállítani. Ami engem illet, ebben az időben egyre inkább tudatára ébredtem szívem fájdalmas ürességének. Égtem a vágytól, hogy Türoszba jussak. Vajon visszatért-e Gruszador? Rátalált-e közben Sahinára? Vagy Loilót akartam viszontlátni? Tudom, hogy magányos vagy, mondta nekem valamikor régen. Nála vigaszt és feledést leltem. Olykor rajtakaptam magam, hogy egy cserépdarabba tekintek, mintha az elárulhatná nekem a jövendőt.
A világ minden tájáról érkeztek levelek. Arisztotelész azt írta Athénből, hogy Sándor kutattassa ki a Nílus dagályának okait, s közölje vele azoknak az áradásoknak az adatait, amelyeknek az ország termékenységét köszönheti. Alig múlt el nap anélkül, hogy tudósok, akik egész papirusztekercseket töltöttek meg írásukkal, ne jelentek volna meg Sándor előtt, támogatását, segítségét, sőt közreműködését kérve. Ezek az emberek topográfiai munkákat készítettek; írtak a szokásokról és erkölcsökről, kőzetmintákat vettek, növényeket gyűjtöttek, amelyeket azután megszárítottak, vagy kimutatásokat készítettek a meghódított országokban található összes állatokról.
Kalliszthenész, a filozófus, Arisztotelész unokaöccse, többnyire sátrában gubbasztott, és azzal töltötte idejét, hogy megírja az eddigi hadjárat történetét. Gyakran társalogtam vele, és olykor magam is meglepődtem, hogy jelenlétében milyen gondolataim támadnak. Azt hiszem, igen sokat tanultam tőle, mindenesetre hozzászoktatott a világos, módszeres gondolkodáshoz. „Valósága csak a szellemnek van”, állította. „Annyira pallérozható és fejleszthető, hogy érzéketlenné válhatunk a külső történésekkel, még a testi fájdalommal szemben is.” Amikor megkérdeztem tőle, fél-e a haláltól, így válaszolt: „Azt remélem, hogy egy nap olyan gyorsan utolér, hogy nem lesz időm a rettegésre.”
Onészikritosz, aki szintén történeti munkán dolgozott, szaglászó kopóként állandóan a sarkunkban volt – Héphaisztiónnak, Ptolemaiosznak meg nekem. Mindazt, amit Ámon orákulumáról elmondottunk, feljegyezte, hogy azután, amikor végleg papírra veti, beleszője saját kiagyalásait, és meghamisítsa.
Sándor küldött nekem két arany talentomot és három ünneplő ruhát, Kalambreszár nagy örömére, aki a felére nyomban igényt tartott, így hát újból gazdag voltam, s megajándékoztam néhány katonát, akiken műtétet hajtottam végre. Merev tagjaik, sötét szemüregeik, kar- és lábcsonkjaik szánalomra indítottak. Kalambreszár, akin az édességek iránti szenvedély lett úrrá, szidott ezért.
„Alig tértél vissza, még el sem múlt a viszontlátás öröme, s máris olyasmit cselekszel, hogy megfájdul tőle a májam”, jajgatott. „Hát nem tudod, hogy Sándor ezeket az embereket gazdagon megjutalmazza, s visszaküldi őket szülőföldjükre, s így rokonszenvükből nem sok hasznod lesz, ha ugyan egyáltalán megtartanak emlékezetükben? Ezek a rokkantak a meghódított tartományokban annyi földet kaphatnak, amennyit csak akarnak. Tehát jobb helyzetben vannak, mint te, akinek semmid sincs, és aki mégis ajándékokat osztogatsz, akár egy fejedelem. Értelmed, Tamatam, olyannak tűnik, mint a sivatagi virág, mely nem tűri el a zsíros földet. Hidd el nekem, igazán nehéz megmaradni a barátodnak, mert sohasem gondolsz a holnapra.”
Kalambreszár révén megismerkedtem egy Harpalosz nevű öntelt kis fickóval, ő is Sándor ifjúkori barátai közé tartozott. Nyomorék válla és megrövidült jobb lába katonai szolgálatra alkalmatlanná tette. Isszosznál Harpalosz a málhára felügyelt, de kereket oldott a perzsák elől. A király azonban megbocsátott a kis embernek, aki ügyes talpnyaló volt, és a királyi kincstár kezelőjeként Eumenész fölé helyezte. Harpalosznak olaj- és illatszer szaga volt, ujjain gyűrűk csillogtak. Fegyver helyett aranylemez-nyelű ostorral járkált, melyet gyakran pattogtatott, miközben kegyetlen fintor görbítette lefelé szája szögletét. Az egyiptomi adószedők féltek tőle, de azért itták a borát, és a szája íze szerint beszéltek.
Harpalosz kétszer meghívott; mint mondotta, főfájások gyötörték. Harmadszor már nem mentem el hozzá. Előző látogatásomkor egy szolga kihívta őt, s én is kimentem utána, hogy szükségemet végezzem. Az udvarról visszatérve, benéztem a hálószobájába. Egy sötét bőrű, megkötözött rabszolganő összegörnyedve feküdt a szőnyegen. Szemét forgatta, s arcát eltorzította a rémület. Harpalosz ostora újra meg újra lesújtott rá, miközben ujjain villogtak a gyűrűk, gyémántok, rubinok, smaragdok. „Te szuka”, lihegte Harpalosz, „nem fogsz még egyszer rászedni, igaz?” Be akartam lépni, és gátat vetni tombolásának, de ekkor hirtelen kéjesen felnyögött. Folyt a nyála, és piócaként esett rá a megkorbácsolt nőre.
„Tudom, nem szereted Harpaloszt”, mormogta Kalambreszár másnap, miközben lábával a homokot kapirgálta. „Ördög az, valóságos szörnyeteg, de minthogy Sándor elviseli és kitünteti, miért éppen én perlekedjek vele, amikor végül is előnyökhöz juttat.”
Nehogy a katonák, akik Egyiptomban nagy bőségben éltek, a jólétben elpuhuljanak, Parmenión sürgette a királyt. A hadsereg elindult Türosz, Arbela, Babilon, Szusza, Perszepolisz, Ekbatána, Hérát, Szamarkand és az Indus völgye felé. Türoszban megünnepeltem a Loilóval való viszontlátást. „Aki szeret, az kész mindent feladni a másikért”, töprengett. „Nézni nézel engem, Tamatam, csókolgatsz, birtokodba veszel – vajon szeretsz is?” Nem tudtam, mit válaszoljak, s bizony rászedtem, amikor megöleltem. A valóságban nem Loilót simogattam, hanem Sahinát, s Loilo csalhatatlan női ösztönével ezt érezte.
Tíz napig maradt ott a sereg, s tíz éjjelen át kulcsoltuk egymásba ujjainkat. Már régebben vettem Loilónak egy kis házat meg egy rabszolganőt, így hát senki sem zavart bennünket. „Maradj nálam”, suttogta Loilo az indulás előtti órában. „Rejtőzz el, vagy szökjünk meg együtt.” Mivel fejemet ráztam, pillantása eltompult, átsiklott felettem, s a sötétségbe kalandozott.
Újból múltak a napok; éjszakák jöttek és mentek. Borzongató fény kísérte a sereget, a hálaadásra felszólított népek és törzsek ujjongása. Szidón előtt csatlakozott hozzánk az addig ott elhelyezett hárem, amelyet Sándor Türosznál zsákmányolt a perzsák királyától. A négyszáz kocsi, a gyaloghintók és a kosarakkal megrakott tevék, a nők, ágyasok, szolgálólányok és eunuchok a továbbhaladást nagymértékben meglassították; a hárem külön világ volt a hadsereg nagy rendjében. Úgy hiszem, ötszáz főből állott: az anyakirálynéból, Dareiosz hitvestársából, ennek gyermekeiből és több mint háromszáz ágyasból. Minden napra jut egy, mondogatták gúnyolódva a katonák. A mellékfeleségek rangban jóval a királyné alatt álltak, úgyhogy le kellett térdelniük előtte, ha szólt hozzájuk. Ezeknek az asszonyoknak és gyermekeknek száznyolcvan eunuch állt a szolgálatára. A heréltek felelősek voltak az asszonyok legszigorúbb elkülönítéséért, s jaj volt annak a férfinak, akire a hárem területén rábukkantak.
Az Orontész folyóhoz értünk, amikor Philipposz, aki még mindig Sándor legfőbb udvari orvosa volt, hívatott. Arra kért, vállaljak el egy feladatot, amelyről úgy vélte, meghaladja erejét. „Sztateira, a perzsák királynéja, teherbe esett Dareiosztól. Az egyik eunuch tájékoztatta erről Sándort, és kifejezésre juttatta a hárem nyugtalanságát. Már nyolc nap telt el az óta az időpont óta, amikorra a szülést várták, s Sztateira még mindig vajúdik. Nyilvánvalóan súlyos esetről van szó. A király nem ellenezné, Tamatam, ha kezedbe vennéd ezt az ügyet.”
A hárem sátorerdeje elkülönült a tábor többi részétől. Egy hájas eunuch, borotvált fején kúp alakú sapkával, ugyanolyan hájas őrök során vezetett keresztül. A főeunuch üdvözölt és egy Türiotész nevű udvari szolgának – Sztateira bizalmas emberének – gondjaira bízott. Türiotész gyanakodva mért végig. Sötét este volt, s fáklyával világított az arcomba. „Nagyon is fiatal vagy”, panaszkodott magas hangon. „Szegény úrnőm. Miért nem küld a király idősebb, tapasztaltabb orvost?”
„Bízd ezt csak rám”, feleltem.
„Tudod, hogy nem láthatsz semmi mást, csak a beteget?” szuszogta az eunuch.
„Be akarod kötni a szememet?” érdeklődtem. Halkan dörmögve kacsázott előttem, és válaszra sem méltatott. A kiheréltek, akiknek arca teli bőrtömlőhöz hasonlított, beküldték az ágyasokat a sátrakba, de ők mindenfelől kíváncsian bámultak utánam. A sátrak közti utcákon kenőcsök és fűszerek szaga, jellegzetesen női illatok lengedeztek.
A bíborfüggönyök fel voltak húzva. A királyné sátra igen tágasnak látszott. Vastag szőnyegek nyelték el a lépések zaját. A nagy hasú vázákból egész strucctoll-bokrok nyúltak ki. Antilopszarvakra ruhák voltak felaggatva, s mellettük girlandokban sok gyöngysor. Sándor ugyanis nem nyúlt az asszonyok kincseihez. A fekvőhely elefántcsont lábakon állott, öt olajmécses lágy, lebegő fényt árasztott. Sziszügambisz, Dareiosz anyja, az ágy mellett ült – öregasszony volt már, de látszottak rajta egykori szépségének nyomai. Egy gyors pillantással mindent áttekintettem. Az ijedten hátráló leányok Sztateira gyermekei voltak, Sztatira és Drüpetisz. Két vénasszony, szemlátomást mindkettő bába, kisietett a helyiségből, lesütve szemét a hordozható, égő oltár előtt.
A királyné nagyon szép volt, bár arca szörnyű kínok bélyegét viselte. Egy füstölőedény meleget árasztott, nárdus olaj és fahéj illatát éreztem. Felemeltem a takarót. „Oh egek ura”, hallottam a hátam mögött Türiotész hangját, „az élet szószólója, aki az örök világosság záloga és megjövendölője vagy, vess véget a tehetetlenség időszakának, siess segítségünkre, hogy a sötét ellenfél ne diadalmaskodjék.” A perzsák ugyanis csak két istenségben hisznek, a fény Ahuramazdájában, a mindenütt jelenlevő bölcsességben és jóakaratban, s Ahrimanban, aki a gonosz megtestesítője.
Valami nem volt rendben. Miután az eunuch elhallgatott, halotti csönd lett. A királyné arcára pillantottam. A sápadt ajkak alig váltak ki az arc élettelen fehérségéből. Féketoltam Sztateira kezét, bőrének hűvössége megijesztett. Gyorsan kitapogattam a szív tájékát, s ráhelyeztem figyelő fülemet. Nem hallottam egyetlen dobbanást sem, semmit. Kosárkámban volt egy cserépdarab. Sztateira ajkához tettem, és megpróbáltam rámosolyogni Sziszügambiszra, aki a szomorúságtól és a lámpafénytől homályos szemmel figyelt. De azután már nem tudtam, mihez kezdjek. Az üvegen nem látszott lehelet.
A leányok talán leolvastak valamit arcomról, mindenesetre, hangtalanul zokogni kezdtek. Türiotész háromszor meghajolt, mint valami bábu. A halált már sokféle formában láttam, mégis elfogódottságot éreztem, amikor a királyné szemét lezártam, és finom, kék eres kezét a takaró alá rejtettem. „Az istenek kimondták ítéletüket”, jelentettem be halk hangon. „Sztateira, a királyné, halott. Immár senki sem segíthet rajta. Már napokkal ezelőtt orvost kellett volna hívnotok.”
Sziszügambisz kezével takarta el arcát, és lehajtotta fejét, a lányok hangosan felsírtak. Türiotész jajgatásba tört ki, de szavait nem értettem. Miközben ott álltam, nem tudva, mihez kezdjek, az anyakirályné térdre esett. „Vedd magadhoz, Ahuramazda”, dadogta, „ami a tiéd, s kísérd el Sztateira lelkét a halál hídján át szent isteni birodalmadba, mert ő – jó leányom és fiam hű hitvestársa – volt egyetlen vigaszom.”
Türiotésszel egy kancsó bort és több serleget hozattam, s nyugtatószereket kevertem. Sziszügambisz behunyt szemmel itta ki poharát, a két leány ellenben úgy viselkedett, mintha összedőlt volna a világ. Anyjukat hívogatták, fekhelyéhez rohantak, s számtalanszor átölelték és megcsókolták a halottat. Dürpetisz nagyanyja karjai közé vetette magát, miközben Sztatira szakadatlanul hulló könnyeit törölgette, s rám meredt, anélkül, hogy látott volna, de végül átvette a serleget. Nagyon csinos volt, még szánalmas állapota ellenére is, s olyan szépnek ígérkezett, mint anyja. Gyöngéden megsimogattam a haját, és nyugtató szavakat mormogtam.
A halálhír villámgyorsan terjedt el a hadsereg soraiban. Sándor csupán egy ízben – az isszoszi ütközet után – lépett be a hárembe és biztosította az asszonyok királyi előjogait. Most másodszor jött el a világoskék sátorba. Tulajdon szememmel láttam, amint megölelte a mélységesen megrendült Sziszügambiszt, aki iránt nyilván ugyanolyan tiszteletet érzett, mint anyja, Olümpiasz iránt. „Bocsáss meg, uralkodó”, suttogta az anyakirályné, és le akart térdelni Sándor előtt. De a király felemelte, és könnyekre fakadt. Ragaszkodott hozzá, hogy a két leányt is vigasztalja. Mivel nem tudott nyelvükön, lefordítottam szavait. A hajthatatlan hódítót alig lehetett felismerni. Azt hihette volna az ember, hogy nem egy idegen asszony, hanem saját felesége halt meg.
Másnap Sándor a holttestet a perzsa szokásoknak megfelelő végtisztességben részesítette. Sztateirát egy sziklasírban temet tette el.
Vajon nekem Sztateira halála adott alkalmat az örömre? Az eunuchok hozzászoktak jelenlétemhez. Akadály nélkül jártam be a hárembe, altatókat készítettem és beszélgettem Sziszügambisszal. De ha Sztatira sötét csillagszeme szegeződött rám, ha nyugtatókat adtam neki, és ujjaim karperecéhez értek, lopva fürkésztem őt, és észrevettem, hogy titokban a lány is figyel engem. Ilyenkor nyugtalanító – édes és egyben fájdalmas – érzés töltötte el szívemet. Sátramban néha olyan álmaim voltak, mint egy fiatal gyereknek, s megijedtem azoktól a gondolatoktól, melyek magányomban rám törtek.
Leonnatosz, akit meglepett az utóbbi időben tapasztalt hallgatagságom, egyszer kijelentette: „Bizonyára valamilyen betegség démona emészt, Tamatam. Arcod halvány lett, csak a szemed világít, mintha részegítő italt ittál volna.” Fejemet ráztam, és mosolygásra kényszerítettem magam, úgyhogy nem igazodott el rajtam, és lehangoltan odébb hajtotta lovát. Kalambreszárt ellenben nem volt olyan könnyű félrevezetni. „Aj, aj”, sóhajtozott nemegyszer. „Tudom, Tamatam, hogy számodra nincs annál nagyobb boldogság, minthogy egy nő kezét szorongathasd. Azt hiszed, nem tudom, hová tűnsz el minden reggel és este?”
Mit használt volna, ha tagadni próbálok? Sztatira egész gondolkodásomat betöltötte. Egész nap csak gyötrődtem, csak azt a pillanatot várva, amikor láthatom és hallhatom őt. Drüpetisz széles leányarcára alig emlékszem, mert a perzsa nők kertjében Sztatirát láttam az egyetlen liliomszálnak. Ha egyszer-egyszer nem találkoztam vele, csak egyedül üldögéltem Sziszügambisznál, üres korsónak éreztem magam.
Eljött a pillanat, amikor meghökkentem, ugyanis Türiotész, aki szívébe zárt, különös célzást tett előttem. Gyakran beszélgettünk. Ezen a reggelen, mielőtt a sereg folytatta útját, intett nekem, és állat dörzsölgette. „Gondolod, hogy Sándor jó ember?” Elhúzta az ajkát, és mosolyogni próbált. „Nem kegyetlen, mint egy állat? Voltaképpen mi indítja arra, hogy az anyakirálynét és szerencsétlen unokáit elválassza Dareiosztól, és magával hurcolja a hadsereg foglyaiként?” Még közelebb lépett hozzám, és azt suttogta: „Nem, nem, én nem szeretem a királyt, noha elismerem, hogy ami a nők becsületét illeti, igen rendesen viselkedett.” Az eunuch szünetet tartott, és megigazította fején kúp alakú kalapját. „De hogy áll a dolog veled, orvos? Megfigyeltelek, és tudom, amit tudok. Nem érzel könyörületet Sziszügambisz és – Sztatira iránt?”
„Dehogynem, csakhogy mit számít a könyörület, ha valaki tehetetlen?” „Te és tehetetlen?” Türiotész meglepetést mutatott. Elhízott arcát töprengve ráncolta össze. „Úgy látszik, nem értettél meg. De, ami késik, nem múlik. Ha akarod, megvárlak ma este, ha elhangzott a parancs a takaródóhoz”, folytatta titokzatosan. „Kellemes meglepetést tartogatok számodra, amit egyszer később viszonozhatsz. Gyere, mihelyt besötétedett. Minden további majd kialakul.”
Azt hiszem, a világosság órái sohasem vánszorogtak restebben, mint azon a napon. Alig sötétedett, amikor nehéz fejjel és rogyadozó térddel elindultam. Türiotész a hárem előtti határvonalon várt. Betessékelt két herélt szeme láttára, akik őrszolgálatot teljesítettek. Bal felől szekerek és gyaloghintók árnyékai sötétlettek. „Beszélj halkan”, suttogta a kövér, és megállt. A sötétségben a kis gyaloghintót inkább csak sejteni lehetett. „Szállj be, vagy talán isteni jeladásra vársz?”
Szájam kiszáradt, s nyeltem egyet. Ó Bél, hogyan viselkedjem, ha Sztatira van a gyaloghintóban? Végül megembereltem magam, elhúztam a függönyt, és bemásztam. A párnákon egy karcsú alak guggolt összegörnyedve. Valami zokogásfélét hallottam. „Tamatam”, suttogta egy ismerősnek tűnő női hang.
„Sztatira?”
Karcsú ujjak nyúltak felém, s megragadták kezemet. Előre hajolva, a velem szemben ülő személy arcába meredtem, és éreztem, hogy a vér fejembe tolul. Sztatira? Nem, nem a lány volt az, hanem...
„Tatia!” ziháltam meglepetve. Mintha az emlékezet sírboltjaiból emelkedett volna ki, úgy szállt fel előttem húgom arca a sötétségből, és vált valósággá. A viszontlátás örömének hulláma összecsapott a fejünk felett. Tatia karjaimba omlott, s könnyei benedvesítették arcomat. „Drága húgom”, dadogtam újra meg újra. „Drága, drága Tatia.”
Jó ideig ültünk így; beszámoltunk, meséltünk egymásnak. Lassanként megtudtam, hogy húgomnak Artaxerxész volt ágyasaként két gyermeke született. „Nem neheztelek a sorsra”, suttogta Tatia. „Jó dolgom volt, Tamatam. S milyen régen történt mindez! Emlékszem, amikor apánk annak idején elvitt Bagophanészhez. Akkor a legszívesebben meghaltam volna. Azután a király háremébe kerültem, és egy fél évet töltöttem ott, mielőtt egyáltalán a színe elé vezettek. Most sok barátnőm van. A legtöbb asszony itt nagyon kedves. Azonkívül itt vannak a gyerekek. Kár, hogy nem láthatod őket. A fiam nagyon hasonlít rád.”
Sírt, amikor elmondtam, hogy anyánk, Ramee, halott, Naval pedig Türoszban elesett. Azután terveket kezdtem szövögetni. „Sok kapu van” – vélekedtem –, „amelyeken át a háremet el lehet hagyni. Beszélek Sándorral. Meg fogja hódítani Babilont és az északi országokat. Hazamehetsz majd.” Itt megakadtam, mert eszembe jutott apám.
Tatia is hallgatott egy ideig. „Örülök, hogy jó sorod van”, mondta végül, s hozzátette: „Szeretnél elvinni megszokott környezetemből, Tamatam. De vajon vissza lehet-e fordítani a sors kerekét? Van-e egyáltalán visszatérés, s tanácsos lenne-e? Bátyám, én nem vagyok már gyermek. Egy asszonynak férjre van szüksége...”
„És?” kérdeztem. „Van férjed?”
„Az első szerelem úgy világít az emlékezetben, mint a hajnalpír fénye”, felelte megfontoltan. „Szerettem a királyt, jóllehet bizonyára csak egy voltam számára a sok közül. Derék embernek tartottam. Ne mondd, hogy hóbortos vagyok, Tamatam, hogy hálátlanul fogadom ajánlatodat, de egy második házasság ellenemre volna.”
Kint Türiotész köhécselt. Több ízben susmogott valamit a függönyön keresztül. Az éjszaka hűvös volt, a csillagok ragyogtak, s a holdsarló a domblánc fölé emelkedett. Jobbról-balról megcsókoltam Tatia arcát, azt mondottam, hogy mindent alaposan megfontolok majd, s ráveszem Türiotészt arra, hogy újra találkozhassunk.
Az eunuch minden tagjában remegett; vastag, rojtos sálat tekert a nyaka köré. „Holnap még egyszer beszélhetsz a testvéreddel”, suttogta. „Ugyanebben az órában, s akkor el kell döntened, lehetővé akarod-e tenni a szökést neki, nekem és még néhányunknak.”
„Biztosíthatlak, hogy szökésre aligha lenne mód”, feleltem megdöbbenve, s sejtettem, hogy ő Sziszügambiszra meg a lányokra gondol. „Sándor a szökevényeket nyomban üldözőbe venné. A nők nem képesek éjjel-nappal lovagolni, mint a férfiak.”
Ezen az éjjelen várakozásom ellenére hamar elaludtam. Azt álmodtam, hogy egyedül lovagolok végig az országon. A folyó túlsó partján narancsfák alatt egy nő állott. Mosolygott, és integetett nekem. Megpróbáltam átúszni a folyón. Az ár igen erős volt, s lefelé sodort. Örvénybe kerültem, elmerültem, s mire ismét felbukkantam, a nőalak már eltűnt. Arcom csuromvíz volt a verítéktől, amikor felébredtem. A felkelő nap fénye beszűrődött a sátorba; Kalambreszár nyitott szájjal horkolt.
Van a felejtésben valami furcsa. Emlékezetünk olyan, mintha mély szakadékokkal volna tele. Így például a további eseményekkel kapcsolatban csak most jut eszembe Koroton. A makedón gyalogosok parancsnoka volt. A türoszi palota kertjében vívott párbajunk óta több ízben találkoztunk, de sohasem köszönt, hanem mindig úgy tett, mintha nem venne észre. Beszéltem Leonnatosznak erről az ellenségeskedésről, de görög barátom nevetett és így szólt: „Koroton faragatlan paraszt, s beszélni sem érdemes róla. Helyedben nem törődnék viselkedésével, amíg Sándor kegyeltje vagy.”
A menetelésnek ezen a napján, amikor először zöld mezőkön, majd a sziklás vidék szigorú gránitlépcsőin haladtunk át, az este ibolyaszínű árnyékában megpillantottam Korotont. Egy szakasz katonával őrségbe vonult. Éppen a királytól jöttem. Sándor ismét meghűlt, s Hephaisztión tréfálkozva jelentette ki: „A királynak csak egyet kell tüsszentenie, már remeg az egész világ.” Nyomban ezután Lüszimakhosz, az uralkodó tanítója hívatott. Fájt a feje meg a nyakszirtje, s túl sokat ivott. Sok idős emberhez hasonlóan, akiknek az egészsége romlik, szeretett a régi időkről beszélni. Megmasszíroztam a tarkóját, fejét pedig hirtelen rántásokkal ide-oda mozgattam, míg nem ropogott a gerince, s közben ő szünet nélkül beszélt. „Két fiam van”, mesélte nevetgélve, „ám az istenek kedveztek nekem, és sem katonák, sem tanítók nem lettek, így hát most otthon vannak, és élik világukat.”
Amikor elhagyta a sátrát, a nappali világosság már kihunyóban volt. Valahonnan cimbalom hangja és lantpengetés hallatszott, s Parmenión, Sándor után a legfőbb parancsnok, fiával, Philótasszal egy csata taktikai kérdéseit tárgyalta meg. Benéztem Ptolemaiosz sátrába, majd elnézést kérve távoztam. Ott volt nála Thaisz, az egyik hetaira. Thaisz narancsszínű hennával vonta be kezének és lábának körmeit, szempilláit pedig feketére festette.
Ahol a hárem sátrai kezdődtek, szabálytalan közökben őrtüzek lobogtak. Megbotlottam egy halom elhasznált szőnyegben, melyeket az eunuchok sutba dobtak. Egy katona sötét körvonala bukkant fel, majd tűnt el. Harminc lépés választott el a kocsiktól és gyaloghintóktól, amelyek mögött a nők városának fényei csillogtak. Egyszer úgy rémlett, mintha lépteket hallanék a hátam mögött, de amikor megfordultam, nem láttam senkit.
Sztatirára kellett gondolnom. Amit Türiotész akart, lehetetlen volt. Én Sándornak és az övéinek voltam elkötelezve, nem pedig a perzsák királyának.
A sötétben minden teve egyforma; kocsikkal meg gyaloghintókkal ugyanez a helyzet. Melyik járműben vár rám Tatia? Csettintettem a nyelvemmel, hogy Türiotész meghalljon, árnyak és sötétlő körvonalak közt tapogatóztam előre, s több gyaloghintóba belestem. Azt hiszem, éppen egy kétkerekű kocsi rúdjai közt álltam, amikor mögöttem zaj hallatszott. Nem, ez nem képzeletem szüleménye, két férfi nyilván figyelt és idáig követett. Diadalittas hang, aztán egyikük vállon ragadott, és ráncigálni kezdett. Koroton volt. Szeme gyűlölködő szikrákat hányt, és kardja hegyét fenyegetve torkomra irányította. „Aha”, dörmögte elégedetten, „szemem nem tévedett.” A másik katona felé fordult. „Tanú vagy rá, Euriszthenész”, mondotta, „hogy ezt az embert rajtakaptuk, amint éppen be akart hatolni a hárembe.” Felszólította, hogy kösse össze a kezeimet.
„Nem a király orvosa ez?”, csodálkozott a makedón, miközben éreztem kemény ujjait, majd a bőrhurkot, amelyet csuklóimra húzott.
„Micsoda hadicsel.” Igyekeztem higgadt hangot használni, noha reszketett a térdem az ijedtségtől. „Tisztában vagy vele, mit csinálsz, Koroton? Nem tudok arról, hogy vétket követtem volna el.” Eközben bal felé füleltem, nem hallok-e valamit, s reméltem, hogy Türiotész nem fog jelentkezni.
„Miattam ne nyugtalankodj”, felelte Koroton rekedt hangon. „Rajta, indulás.” Leengedte a kardot, és előrelökött.
Szinte kábultan botorkáltam a két katona előtt. A tüzek körül álldogáló katonák csodálkozva néztek bennünket. Néhányan közülük utánunk szaladtak, míg Koroton el nem kergette őket. Az út mégis elejétől végig vesszőfutás volt a számomra egészen a királyi sátorig. Koroton beszélt a testőrrel, aki hitetlenkedve bámult az arcomba, de azután elment jelentést tenni a parancsnoknak.
Jó ideig eltartott, amíg Koroton intett nekem. Csak Héphaisztión és Sándor tartózkodott a sátorban. Héphaisztión egy csomó kutyakölyökkel játszott. A király alacsony, oroszlánlábú széken ült. Úgy nyújtózkodott, mintha éppen akkor vetette volna le a páncélját, s fürkészve tekintett arcomba. Jóllehet két évvel fiatalabb volt nálam, úgy éreztem magam, mint valami siheder, akit ostoba csínyen kaptak rajta. „Oldd meg a kötelékeket, és hagyj magunkra!” hallottam a király hangját.
„Bocsáss meg, felséges királyom”, dadogta Koroton csalódottan. „A te döntésed vitathatatlan. De mi lesz, ha Tamatam letagadja azt, amiről csak én meg egy katona tanúskodhatunk?”.
Héphaisztión fogta a fáradt kiskutyákat, és egy kosárba tette őket. „Felteszem, hogy megértetted”, szólt élesen. „Vagy talán utasításokat óhajtasz adni a királynak?” A zajból tudtam, hogy Koroton kirántotta hüvelyéből a kardját. Éreztem a hideg acélt, majd a lökést, amely kötelékemet eltépte. Ellenségem köszönt, és hátrálva távozott a sátorból.
Egy percnyi csönd, majd Sándor felsóhajtott.
„Tudom, hogy jó orvos vagy, Tamatam. Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy nem ítéltelek meg rosszul. Félsz az igazságosságomtól?”
„Nem az igazságosságtól félek, hanem az igazságtalanságtól.”
„Ez a Koroton kipróbált katona. Ismered őt és tudod, mit vet a szemedre.”
„Igen”, feleltem és vártam.
„Igazat mondott?”
„Az igazságnak sok arca van.”
„Tudsz a perzsa nőkkel kapcsolatos parancsomról?”
„Kétségkívül.”
„Akkor hát tudatosan szegted meg?”
„Nem.”
Felhúzta a szemöldökét, és félig lezárt szemhéjai mögül fürkészte az arcomat. Azután Héphaisztiónhoz fordult, aki mozdulatlanul állt mellette. „Tamatam maga teszi torkára a kést. Szószólóra van szüksége.”
Egy pillanatra félelem fogott el. Arcomon éreztem Héphaisztión pillantását. Kezdetben egy ideig vetélytársat gyanított bennem. Most a fejét csóválta és így szólt: „Hol van az a határvonal, amely egy okos embert visszatart az oktalanságtól? Tamatam, akinek most felelnie kell tettéért, nem makedón.” Hitetlenül néztem rá. „Nem szabad olyan szigorúan megítélned, mintha a mi népünk fia lenne. Azonkívül, isteni barátom, jól tudtuk, hogy határozott parancsunk nélkül több ízben járt a háremben. Talán egy fekete szőlőre emlékeztető szempár és egy tűzpiros száj bizonyos reményeket keltett benne. Hadd mondja el, milyen látványban óhajtott gyönyörködni.”
Héphaisztión ugyancsak jó nyomon járt. Most nem volt szabad hibát elkövetnem, ezért beszéltem családomról, beszámoltam húgom sorsáról, arról, hogy a háremben megláttam, s érintkezésbe akartam lépni vele. Meglepetve állapítottam meg, hogy Sándor vonásai egyre jobban elsötétülnek. Arcát, mely elvesztette a barátságos kifejezést, szigorú redőkbe vonta.
A király dühös volt. „Miféle gyáva alak ez, ha nincs annyi bátorsága, hogy beszéljen velem erről a dologról?”, mondta Héphaisztiónnak, mintha levegő lennék. Szemöldöke megrándult. Amikor fejét kelletlenül felém fordította, elkerültem a topázszínű szeme pillantását. „Hát szörnyeteg vagyok én, hogy a hátam mögött cselekszel, és be akarsz csapni?”
Felugrott. „Az igazságnak sok arca van, mondottad. Áll ez a jövőre is. Egy ideig nem óhajtlak látni, jelenléted bosszantana. Csak középszerű ember vagy, Tamatam, minden nagyság hiányzik belőled.” Három lépést tett balra, aztán jobbra. „Mit javasolsz?” Ezt a kérdést Héphaisztiónhoz intézte.
Különös, hogy olykor milyen képek merülnek fel tudatunkban. Szemem előtt Babilon rózsaszín fényben úszó mandulakertjei és az apám háza melletti fehér margarétamezőket láttam. Héphaisztión mosolygott. „A hadseregnek szemekre és fülekre van szüksége”, jelentette ki határozottan. „Beszélgettünk arról, hogy a perzsák is foglalkoztatnak kémeket. Hadd mondjam ki az ítéletet. Tamatam babiloni. Ha kisebb kísérettel előttünk vonulna, akkor senki – a perzsák sem – gyanítanának kémet benne. Szép nyugodtan kifürkészhetné azt, ami fontos a számunkra, és erről tájékoztathatna téged. Több nyelven beszél, okos és – erről épp az imént győződhettél meg – roppant hallgatag. Azonkívül megbízhatónak tartom, mert bizonyára van olyan éles elméjű, hogy tudja, csak rendkívüli teljesítménnyel nyerheti vissza régi barátságodat.”
A szerencse részrehajlónak látszott, de nem igazságtalannak. Nagy megkönnyebbülést éreztem. „Nos?” hallottam Sándor hangját. „Nyilatkozz, Tamatam.”
Éreztem, hogy jótékony szenvtelenségem felengedett, hálás pillantást vetettem Héphaisztiónra, és kijelentettem: „Elfogadom feltételedet, királyom. Ezer füllel fogom kihallgatni a perzsákat. Mire Dareiosszal találkozol, már mindenről tájékoztatlak, tudni fogod, hány katonája van, és hogyan vannak felfegyverezve.”

 

A terep hepehupássá vált, a falvak körül, amelyeket érintettünk, a narancskertekben vörösessárga gyümölcs-gömbök csüggtek a fákról. A törpepálmák közt szalmafedeles kunyhók emelkedtek. Láttunk parasztokat, amint ökörfogatuk mögött ballagnak, és a déli hőségben árnyas bokrok alatt tanyáznak. A mi karavánunk nem volt nagy, de úgy volt felszerelve, amint az jól javadalmazott orvoshoz illik; nyolc hátas tevéből és öt teherhordó állatból állott. A felületes szemlélő azt gondolhatta, hogy én vagyok az úr, s mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök, de Héphaisztión, ez a ravasz kópé, különös felügyelőt varrt a nyakamba; Korotont! Alighanem ő is ugyanúgy átkozódott emiatt, mint én.
A társaság ezenkívül öt férfiból állott, akik más szíriai csapatokkal együtt csatlakoztak Sándorhoz, s most, az ország nyelvét ismerve és civilruhába bújtatva szolgámként szerepeltek. Elfelejtettem-e megemlíteni Kalambreszárt, aki, főleg eleinte, szánalmas fintorokat vágva, panaszos gesztusokkal átkozta sorsát, amiért hozzám sodorta, és ezért mindig újabb veszélyeknek és fáradalmaknak tette ki? „Csak Jahve meg a csillagok a tudói, hogy most ismét mi vár rám. Hát nem figyelmeztettelek, Tamatam, hogy örökös nőügyeid miatt egyszer kitöröd a nyakadat? Akár nőtestvéred, akár más miatt, de bekövetkezett, amitől tartottam.” E szavak után kedvetlenül elhallgatott, és három napon át bosszankodott azon, hogy Harpalosz és Eumenész nem avatták be pénzügyeikbe, és így nem vált nélkülözhetetlenné a hadsereg pénztára számára.
Koroton tevéje hátán sötét ábrázattal himbálózott mögöttem. Ő volt az egyetlen közülünk, aki csak görögül beszélt. Azt tanácsoltam neki, vegyen nyelvórákat a szíriaiaktól. Egyetértett azzal, hogy görög rabszolgának tüntessem fel. Nehogy gyanút keltsen, megállapodtunk abban, hogy idegenek jelenlétében sohasem beszél, hanem a némát játssza. Amikor táboroztunk, gyakorolta magát ebben a szerepben, amely nem nagyon szórakoztatta, fintorokat vágott, és ajkához tette ujját, ha valamelyik szíriai megszólította. Egy birkaorrú fickó, csapatunk tréfamestere, egy ízben megkérdezte tőle, mióta nem tud beszélni, mire a „néma” hangosan válaszolta: „Születésem óta!” Mindenki nevetett.
Ez a birkaorrú Kajetas engem is többször megtréfált. Gyakran betegnek tettette magát, hogy bort rendeljek neki, azt mondta, hogy éjjel alig hunyta le a szemét, s ezért attól kell tartania, hogy hamarosan örökre elalszik. Egy ízben a szent betegség tüneteit olyan ügyesen színlelte, hogy felültem neki, noha hasonló esetek már megóvhattak volna ettől. „Ez a tréfa még a halálom lesz”, mondta Kajetas, amikor felkelt, és a port leverte ruháiról. Ezzel a nevetőket maga mellé állította.
Koroton túlságosan büszke volt ahhoz, hogy a szíriaiaktól nyelvleckéket vegyen. A színészkedő Kajetasszal ellentétben az utazás első napjaiban ő csakugyan rosszul lett. Arca sápadtan fénylett, alig evett, s olykor keserű epét hányt. De aztán hozzászokott a tevék himbálózó járásához, s arca lassanként visszanyerte régi színét.
Az ég kénszínű fényében így haladt karavánunk lassan, de szünet nélkül előre. Legelőször Palmürába akartam utazni, hogy ott kiegészítsem gyógyszerkészletemet: kasszia-gyökerekkel, altató és nyugtató italok alapanyagaként, gyömbérrel, amit szíves gyomorerősítőnek tartanak, emésztési zavarok ellen fahéjfakéreggel, továbbá cukornáddal – ez a vérszegénység ellenszere –, valamint egy bizonyos gránitalmafajta gyökerével, amelynek keserű nedvei kihajtják a bélférgeket.
Úgy látszott, hogy erről a vidékről minden perzsa katona kivonult. Dareiosz az összes rendelkezésére álló csapatokat nyilván északra csoportosította át, hogy ott a fő erővel vonja össze őket. Miközben a tevék engedelmesen lépkedtek, és a szíriaiak egymással társalogtak, ismét eszembe jutott az indulás napja. Hogy búcsút vegyek Sándortól, elmentem a királyi sátorhoz és ott sűrű testőr-kordonba ütköztem. Dareiosz tíz küldötte érkezett meg, közölte velem a parancsnok. Ott maradhattam, és mindent láthattam és hallhattam.
A perzsák közül a legelőkelőbb éppen ezt mondotta: „Nem a veled vonuló haderő az oka annak, ó Sándor, hogy királyunk már harmadízben kért békét tőled. Nem indítja erre egyéb, mint önuralma és az, hogy törődik a rá bízott emberek boldogságával. Még nem tudja, hogy Sztateka halott, így hát az ő nevében dicsérünk téged, amiért arcodon ugyanaz a szomorúság látható, mint a nagy király vonásain akkor, amidőn elküldött minket hozzád. Halld, mit ajánl fel neked Dareiosz. Előzőleg annak a birodalomnak határvonalaként, amely a tied lenne, Lüdiát határoló Halüsz folyót jelölte meg. Most a nagy király felkínálja neked a Hellészpontosz és az Euphratész közötti egész területet, leánya, Sztatira hozományaként, akit egy év múlva ad nőül hozzád az esetben, ha a felajánlott békét elfogadod. Mindenekelőtt arra kér, hogy családját és anyját add vissza neki. A fiát, Okhoszt, túszként magadnál tarthatod. Legutóbb Dareiosz tízezer aranytalentomot ajánlott fel, most harmincezret fizetne váltságdíjként. Tekints hátra, Sándor, mekkora utat tettél meg. Vedd fontolóra, milyen végtelenül távoli az a cél, amelyet el akarsz érni! Vess egy pillantást szülőföldedre, és inkább ott erősítsd meg birodalmadat, ahelyett, hogy tekintetedet Baktriára meg Indiára szegezd.”
Véleményem szerint ennek az utolsó mondatnak nem lett volna szabad elhangzania. Sándor, miután mindezt lefordították neki, otthagyta a követeket, s Parmeniónnal meg barátaival együtt eltűnt a sátorban. Rövid idő múltán ismét kiléptek a sátorból, s a király megadta a választ.
„Dareioszotok igen bőkezűnek látszik”, mondotta. „Én ellenben semmivel sem üzletelek, legkevésbé a király családjával. Sándor nem kalmár. Ha az asszonyokkal és a gyermekekkel könyörületes voltam, ez korántsem a Dareiosz iránt érzett barátságom jele. Makedón vagyok, és nem viselek háborút nők, hanem kizárólag a király ellen. Azonkívül a békefeltételek, amelyeket ismertettetek, úgy hangzottak, mint a győztesnek, nem pedig mint a kérelmezőnek a javaslatai. Az Euphratészig az egész terület legyen az enyém. Talán nem az enyém máris, minthogy csak birtokba kell vennem? Egy nap az egész az én osztályrészem lesz. Dareiosznak ezt üzenem: Sándor sohasem fog visszatérni Makedóniába, hogy ott erősítse meg kis birodalmát. A Nyugat fölötti uralmát a Kelet fölötti uralommal akarja egyesíteni. Nem Dareiosz, hanem Sándor lesz a világ királya!”
Ily módon elvonultunk, anélkül, hogy még egyszer beszéltem volna az uralkodóval vagy Héphaisztiónnal. Egy karaván utasai, utazó kereskedők, óvtak bennünket a síkságon garázdálkodó fegyveres hordáktól, amelyek a perzsa megszállók visszavonulását rablóhadjáratokra használták ki. Falvakon utaztunk keresztül, nyomorúságos kunyhókat láttunk, amelyek teteje alig emelkedett ki a földből, s így természetesen a kellő óvatossággal élve, bántatlanul érkeztünk el Palmürába. Ott kiegészítettük készleteinket, és Koroton csoportunkból az egyik szíriait dél felé tartó kereskedőkkel Sándor elé küldte. A küldönccel azt üzente, hogy a terepen idáig nem található ellenség. Legközelebbi állomásunk Phaliga volt. Ez a város az Euphratész mellett épült, azon a helyen, ahol a Khaborasz a folyamba torkollik. A part közelében csak úgy hemzsegtek a teherhajók, kis vitorlások, evezős csónakok és díszes bárkák, amelyek fürgén cikáztak a vízen. Az asszírmezopotámiai város templomépítményeit széles övben parkok, tavak és vadaskertek vették körül. Három napot töltöttünk az egyik fogadóban, mert ide futottak be északról és keletről a legkülönbözőbb hírek.
Karavánszerájuk tágas volt és nem túlságosan zsúfolt. Meghatározott összeg lefizetése után adtak nekünk egy házat, amelyben megpihenhettünk; mellette kényelmes istálló is volt az állatok számára. Kerültem Koroton társaságát, és sokat sétáltam, így a szíriaiakkal is ritkán találkoztam; körükben a birkaorrú Kajetas megjegyzése – „ez a tréfa még a halálom lesz” – szállóigévé vált. Az utcákon barangolva sodródtam az emberáradattal. Koldusok rézbögréket lóbáltak, és szeretetadományokért esedeztek. Valahol kiabálás támadt. Egy bélpoklost, köveket hajigálva rá, elkergettek, s az menekülés közben elvesztette fakereplőjét. Egy orvostól, akivel elbeszélgettem, és akitől tanultam is, pézsmagyökér-kenőcsöt vettem, amely állítólag minden sebet gyógyít, ha bekenik vele és pókhálót is helyeznek rá.
A piacon, ahol a parasztok meg kézművesek kiállították áruikat, majdnem nekimentem egy fiatal, drága ruhákba öltözött nőnek. Tekintete azonnal lángra gyújtotta a szívemet. Te, barátom, aki ismered gyöngémet, alighanem sejted, mi következik most. Úgy állottam ott, mint valami tökfilkó, miközben ő leejtette hímzett kendőjét. Felemeltem, s szolgálója, aki a fiatalasszonyt kísérte, átvette. „Bizony, bizony”, selypítette az öregasszony, „ha látunk valakit, aki megfelel az ízlésünknek, könnyen elveszítjük azt, amit szívesen megőriztünk volna. Úrnőm, Isztir nevében köszönetet mondok neked, kékszemű idegen.” Odavitte a kendőt asszonyának, majd újra visszajött hozzám. „Nem lenne illendő, ha egy előkelő hölgy a nagy nyilvánosság előtt beszélne férfival. Isztir azt üzeni, hogy gondolni fog rád, amikor e kendőcskét használja. A rózsavíz illata bizonyos képeket idéz a szeme elé, és ezek elfeledtetik vele magányát, férje ugyanis, aki kereskedő, elég gyakran úton van.” Tszila nem hagyott békén addig, amíg meg nem tudta nevemet és annak a karavánszerájnak a címét, ahol laktam. „Jó, jó”, mondta és rám kacsintott, „hiszen megtörténhet, Tamatam, hogy asszonyom arra törekszik, hogy háláját ne csak szavakkal fejezze ki. Ez esetben és ha te hajlandó vagy bizonyos kedvességek viszonzására, talán még ma este megjelenek szállásod előtt, és találkára vezetlek Isztirhez.”
Dermedten álltam, torkom szinte kiszáradt a váratlan, csábító ajánlattól. S csakugyan, amikor vacsora után a karavánszeráj előtt sétálgattam, Tszila kacsázott felém. „Úgy kell sietnünk, mintha a nyugati szél fújna a hátunkba”, jelentette ki. „Úrnőm ég, mint az izzó kályha, annyira lángra lobbantotta az irántad érzett szenvedély, te csáberejű. Nos, gyorsan, minden ajtó sarokvasa meg van kenve, arról pedig, hogy lépteid alatt ne recsegjen a padló, az öreg Tszila fog gondoskodni.” Egy pénzdarabot nyomtam a markába; elégedetten rejtette ruhái alá.
Tszila odébbosont, mint az egér, de várakozva megállt egy bizonyos távolságban, mert mögöttünk valaki nevemen szólított. Kalambreszár volt az; gyanakodva fürkészte az arcomat. „Megint bolondságokon jár az eszed, Tamatam?”, érdeklődött. „Tehát ezért vendégeltél meg mindannyiunkat borral, hogy Koroton most részegen horkoljon. Óvlak attól, hogy elmenj ezzel a bajkeverővel, aki a Seól egyik boszorkányára emlékeztet. Apám életére esküszöm, mesélték nekem, hogy itt vannak olyan házak, amelyekbe becsalják az idegent, hogy rövid és hazug szerelmi játék után teljesen kirabolják. Hallgass rám, mert ahogyan a judeaiak mondják, a lányok a szerelem előtt sírnak, a férfiak utána.”
Megnyugtattam, amennyire tudtam, s követtem a kerítő szolgálót, aki megfogta kezemet, miközben megállapította, hogy ujjaim nagyon hidegek. Heherészett, és azt mondta: „A tüzecske, mely úrnőmet fűti, téged is felmelegít majd. Nála bizonyára nem fogsz meghűlni.”
Isztir férje, a kereskedő, nyilvánvalóan igen gazdag volt. A vénasszony egy mellékkapun át nagy házba vezetett be. Világítás nélkül osontunk át több helyiségen, s több lépcsőn is felmentünk, míg bejutottunk abba a terembe, ahol Isztir, ambróziaillatot árasztva, várakozott rám. Az egyetlen olajmécses szelíd, sárga fénnyel égett. „Hát nem szép, uram?”, sziszegte az öregasszony, és visszavonult.
Isztir kibontott haja sötéten ragyogó pompával emelkedett ki a fehér párnák hátteréből. Melege lehetett, mert meztelen csípője világított, éppúgy, mint a félig visszahajtott takaró. Az asszony, alighanem hogy a találkozás varázsát fokozza, megjátszotta a szégyenlőst. „Lépj közelebb, idegen, ha van számomra valami mondanivalód”, susogta.
Nos, barátom, követtem hívását. Isztir bőre illatos volt, mint a virág. A szerelem szüneteiben borral erősített, valamint fiatal kakas húsával és ízletes pástétomokkal, melyeket már előkészített. Erős fűszereket, szarvasgombát és más jó falatokat tömött belém, és csak ritkán hagyott megpihenni. Mégis valami ürességet éreztem, s nemegyszer gondoltam Sahinára és arra, hogy a kielégülés nem mindig azonos a szerelemmel. Amikor a hajnalhasadás véget vetett a szerelmi tornának, elszenderedtem, ám a szolgáló keze mindjárt felrázott. „Siess uram”, suttogta. „El kell tűnnöd, mielőtt a ház népe felébred.” Titoktartó lépcsőkön át a kapu elé vezetett.
Megállapodtunk abban – Isztir kért rá, és én készségesen beleegyeztem –, hogy a következő éjszakát ismét együtt töltjük. Kellemetlen érzés szorította össze ereimet, amikor a megbeszélt időben az ismert ajtó elé értem. Megijedtem, amikor Tszila, mintha a földből nőtt volna ki, felbukkant előttem. Ezüstpénzt nyújtottam át neki. Még mindig eliszkolhattam volna, de a vénasszony ekkor már ruhám ujja után nyúlt. A lépcsőn egyszerre fojtott köhögést hallottam. Tszila csipogott és elengedett. Függönyöket húztak szét, s több férfi, bal kezében fáklyával, jobbjukban karddal, utamat állta. A vezető egy testes ember, szemlátomást Isztir férje volt.
Később gyakran feltettem magamnak a kérdést, vajon az asszony csalt-e kelepcébe, vagy a szolgáló árult el. Az a magyarázat, hogy a férj váratlanul visszatért útjáról, és valaki beszámolt neki hitvestársa hűtlenségéről, valószínűbbnek látszik. Akkor persze nem sok idő volt az elmélkedésre. Fehér köpenyem alatt makedón rövidkardot viseltem. Előrántottam, mert a velem szemben állók kölcsönösen bátorították, nógatták egymást. Olyan hangosan üvöltöztek, hogy attól tartottam, az egész város meghallja őket.
Ha valamennyien egyszerre rám rontanak, tüstént alul maradok, de mivel mindig csak az egyik vagy a másik szúrt felém vagy sújtott rám a lépcsőről, sikerült a támadásokat kivédenem. „Átkozott kutya!”, kiáltotta a felszarvazott férj. Egyáltalán nem értett a víváshoz. Mégis erélyesen védekeznem kellett. Megsebesítettem egy szolgát, Isztir férje megbotlott a lépcsőn, rémülten felkiáltott, és vállával beleszaladt a kardomba, noha voltaképpen csak feléje fordítva tartottam. Fülemben a szolgahad ijedt ordításával elrohantam. Nem vettek üldözőbe; szerencsére nem tévedtem el, hanem kijutottam az utcára.
Heves izgalmamban a karavánszerájban felébresztettem Korotont meg Kalambreszárt és az igazsághoz híven beszámoltam nekik élményeimről. „Oh, te, oktalanság atyja”, kiáltott fel Kalambreszár. „Jahvéra mondom, jobban tettem volna, ha felébresztem Korotont, hogy meggátolja kirándulásodat.”
A makedón parancsnok dühösen köpött egyet. Szitkozódott egy darabig, felrázta álmukból a szíriaiakat, és azonnal indulást parancsolt. A szíriaiak álmosan szájaskodtak, s Kajetas ezt mondta: „Ez a tréfa ismét a halálom.” Végül mégis befáradtak az istállóba, és megrakták a tevéket. A szállásadónál, aki álmatlanságban szenvedett és ritkás szakállát fésülgette, kiegyenlítettem a számlát. Azt hiszem, remegtek az ujjaim, mert veszélyeztethette volna a kémkedésre kapott megbízásunkat, ha üldözők bukkannak fel.
Ám minden simán zajlott le. Az udvar kapuja kinyílt, s kihintáztunk rajta a tevéken. Fejünk fölött sötétkéken terült szét az ég, s utunkat csak a csillagok követték villogó szemükkel. Újból ép bőrrel úsztam meg, s immár tudtam, hogy az olyan emberre, mint én, mindig szerencsétlenséget hoz az, ami csak futó szerelmi gyönyörnek ígérkezik.

 

Koroton éppoly kevéssé ismerte Mezopotámia déli részét, mint jómagam, mégis úgy rendelkezett, hogy délnyugatra, Dura felé a folyó mentén haladjunk. A kényelmes királyi úton ugyanis gyakran felbukkantak a perzsák lovas őrjáratai, hogy ellenőrizzék az utasokat. Koroton a szükségtől kényszerítve felszedett néhány mondattöredéket. „Senki sem játssza szívesen a hülyét”, mondotta, a néma szerepére célozva. „Nyomasztóan hat rám, hogy éppen neked vagyok kiszolgáltatva, s képtelen vagyok ezt a zagyva beszédet ellenőrizni.” Általában csak a legszükségesebbeket tárgyalta meg velem, s amikor táboroztunk, mindig a szíriaiak közé guggolt.
Kalambreszárt bosszantotta, hogy Koroton nemcsak fölöttem, hanem fölötte is elnézett. Ujjával végigsimította kopaszodó fejét. „Az ember a haját téphetné”, szitkozódott. „Jahve nemcsak azzal büntet, hogy részt kell vennem ezen az utazáson, hogy te, orvos létedre, még az átkozott szerelmi szenvedélyedből sem tudod kigyógyítani magad, nem, ráadásul állandóan ki vagyok szolgáltatva Koroton rosszkedvének, úgyhogy olykor igazán elátkozom azt a napot, amelyen megszülettem.”
Aznap, amikor megérkeztünk Durába, háromezer perzsa lovas is bevonult a városba, Mazakész parancsnoksága alatt. A helység szélén, egy roppant zsúfolt karavánszerájban sikerült csak szállást kapnunk. Kereskedőktől arról értesültünk, hogy Babilon felé csupán utazási engedéllyel lehet menni. Ilyen engedélyeket nemrégiben még a perzsa városparancsnok adott ki. Azt mondták, a folyamok közti ország déli részéről újabban minden csapat kivonult. Még a királyi utat sem tudták a perzsák eléggé megerősíteni, így hát nem volt többé semmi biztosíték sem arra, hogy a karavánok bántódás nélkül folytathatják utazásukat.
Kalambreszár, aki mindenfelé szimatolt, elcsodálkozott. „Tudtad-e”, kérdezte tőlem, „hogy a perzsák az általuk megszállott országokban azoknak az utasoknak, akik oltalmukat igénybe vették, minden kárt megtérítenek – akár szerencsétlenségből származik, akár rablók okozták? Ez nem rossz rendszer, s megértem, miért hódolt be sok nép a perzsa uralomnak, s nem tett semmit annak érdekében, hogy felszabaduljon alóla.”
Mazakész katonai alakulatai között Koroton meg én több mint háromszáz páncélos lovast láttunk, csupa olyan harcost, akik termetük magasságával és különösen jó felszerelésükkel váltak ki a többi közül. Úgy tűnt, hogy védőruházatuk csaknem sebezhetetlenné teszi őket. Ugyanis mindegyik lovas erős, gömbölyded sisakot viselt, s ehhez háromrészes vasálarc csatlakozott két szemréssel. Ezeknek a lovasoknak nemcsak mellét, hátát és karját, hanem többi testrészét is páncélzat védte, négyszögletes, minden irányban egy arasz hosszúságú bronz- vagy vaslapocskákból. Ezek úgy voltak egymáshoz illesztve, hogy az egyik pereme rajta volt a másikon. Belülről az egyes lapocskákat fonott szalagok tartották össze. Az egész nyújtható, acél pikkelyruha hozzásimult a testhez, és igazodott viselője mozgásához. Derékban elég szoros volt, lent, a comboknál azonban köpenyszerűén kiszélesedett, hogy lóra lehessen ülni benne. A páncélos lovasok tetőcserép formájú fémpikkelyekkel televarrott bőrnadrágot viseltek. A lovak lábán vassínek, fejükön ugyancsak vas homlokfedők tették teljessé ezt a lenyűgöző felszerelést, amelyhez még fémgyűrűkből készült, az állatok hasáig érő hálószerű lótakarók tartoztak. Annyi bizonyos, hogy a teljesen felszerelt lovasnak olyan súlya volt, hogy idegen segítség nélkül nem tudott nyeregbe szállni.
Koroton igen pontosan tanulmányozta a katonákat, még rajzokat is készített, mert ahol ez a háromszáz páncélos lovag megjelenik, mondta, szörnyen nehéz lándzsáikkal acél verőkosokként minden phalanxba hatalmas réseket ütnek. Ezúttal mindjárt két szíriaival közölte tapasztalatait, s külön-külön útnak indítva őket, megüzente Sándornak, hogy a páncélos lovasok lovai csak a hasukon sebezhetők.
Az esti órákban a karavánszeráj udvarán nagy tömeg nyüzsgött. A legkülönfélébb nyelveken beszélő emberek tanyáztak itt ökrös szekerek, lovak, málhás szamarak és tevék mellett. A tolongás a magas fallal övezett udvaron – melynek közepén kút volt – olyan fokra hágott, hogy csak nehezen lehetett utat törni a tömegben. A főzéshez némelyek tevetrágyából és galylyakból tüzet raktak, s a lángnyelvek magasra csaptak. A füst összevegyült az emberek és az állatok átható szagával, porral és szitáló pernyével. A férfiak beszélgettek, az asszonyok pedig igyekeztek nyafogó gyermekeiket megnyugtatni. Tetejébe a szállás legnagyobb részét ki kellett üríteni száz perzsa katona számára, így hát azok a szerencsések is, akiknek már volt tető a fejük felett, bosszúsan morogva az udvaron ütötték fel tanyájukat.
Ez utóbbiak különösen elégedetlenek és ingerültek voltak. A perzsákon, akik az istállókat is lefoglalták, nem adhatták ki mérgüket, így hát másutt kísérelték meg. Koroton átmászott a földön guggulókon. Egy Reszainából való, durva fickó, aki úgy érezte, hogy rálépett, szitkozódva ugrott fel. Koroton után köpött, és úgy üvöltött, mintha eszét vesztette volna. „Átkozott görög kutya!”, üvöltötte. „Rabszolga! Az emberiség alja!” Teljes erőből rácsapott a makedón hátára.
Koroton, Sándor parancsnoka, aki ezt a söpredéket, mellyel kénytelen volt együtt táborozni, amúgy is megvetette, s végsőkig megalázva érezte magát. Nem gondolva arra, hogy külső megjelenése alapján rabszolgának hihetik, rárontott ellenfelére, s öklével arcába sújtott. Azonnal tumultus keletkezett. A leütött ember árpakenyeret és ürücombot evő férfiak körébe röpült. Ezek odébblökték a félig elkábult fickót. Más reszainaiak, mikor látták, hogy társukat gabonás zsákként kezelik, felpattantak, s bár siettükben egymásba ütköztek, úgy lóbálták a karjukat, mint a cséphadarót, lábukkal pedig dobogtak. Hirtelen az egész udvar úgy zümmögött, mint a lódarázsraj. Egyre több ember vett részt a verekedésben, bár nem is tudták, miről van szó voltaképpen. Láttam, amint Koroton hatalmas csapást mér valakire, azután megragadja egy másik támadóját. A felső karjuknál fogva rázták egymást, ahogy a gyerekek fiatal fákat. A karavánszeráj tulajdonosának két szolgája megkísérelt rendet teremteni. Rövid botjukat felemelték, és vaktában sújtottak le a fejekre meg hátakra.
Hihetetlen lárma keletkezett. Koroton, aki ellenfelét elintézte már, kiabált valamit. Láttam, hogy megfordítja a fejét és int a kezével. Noha igyekeztem a két szíriait visszatartani, vad üvöltéssel a tömeg közé vetették magukat. „Ez a tréfa még a halálom lesz!”, ordította a birkaorrú Kajetas, és ellökött. Szeme úgy szikrázott, mint az őrülté, az ilyen verekedés nyilván kedvére volt. Kalambreszár karomba kapaszkodott. Kiszabadítottam magam, és előrerohantam, hogy Korotont kihozzam a verekedők közül, és észhez térítsem. Éppen megfogott két embert, és egymáshoz koccantotta fejüket, de közben egy reszainai hátulról megtámadta, és Koroton a földre zuhant. Ha dühében kivonja a kardját, amelyet a köpenye alatt viselt, tette szörnyű következményekkel járhat.
Már a sokadalom kellős közepén voltam. Valakinek a hasába fúrtam a térdemet, a másikra pedig olyan ütést mértem, hogy megfájdult a csuklóm. Ekkor megpillantottam Koroton szörnyen vigyorgó arcát, amint a földön emberi testek hegye alól kandikál ki, láttam a kezét, amint hiába igyekszik fegyverét megragadni. Rám tapostak, elestem, de megfogtam Koroton lábát, ahogy az ökröt a szarvánál ragadják meg. Miközben dobhártyám majd megrepedt az üvöltözéstől, teljes erőmből cibáltam, és végül sikerült a makedónt a tömegből kiráncigálnom. Valami dobolt a halántékomon; fokozódó, kavargó, kábító fájdalmat éreztem. Mintha torkom hirtelen apró tűkkel telt volna meg. Koroton, aki valahogy lábra állt, ellökte a támadót. Tekintetem egy fényes tárgyra esett – megvillant az első kés.
„Gyilkos!” üvöltötte nyomban egy éles hang.
A kiáltás százszoros visszhangra lelt. Úgy terjedt a tömegben, mint a láng. Ez már nem közönséges verekedés volt, most élethalálharc kezdődött. Asszonyok sivítottak, hátrafelé igyekeztek, és maguknak meg gyermekeiknek a fal mellett kerestek védelmet. A két szolga tehetetlen volt. Az egyiket leteperték, karjába kést szúrtak.
„Kajetas!” kiáltottam. Távoli, bizonytalan kiáltás volt a válasz. Láttam, hogy a birkaorrú koponyája eltűnik a tömegben. Korotont ide-oda rángattam, és elrejtettem a fejét, nehogy a reszainaiak felismerjék. Valaki megrúgott, s majdnem eltörött a nagyujjam, mert saruim puha kecskebőrből készültek, és nem voltak éppen a legalkalmasabbak az ilyenfajta tevékenységre.
A makedón ellenszegült, minden erőmet össze kellett szednem, hogy visszatartsam. „Ez a kutya”, lihegte, „leköpött!” Arca vörös volt és dagadt, szemei fénylettek, mint fekete, mérges bogyók. Ebben a verekedő, birkózó tömegben olyanok lehettünk, mint két kakas, amint éppen egymás tollat tépik, s bár mindannyian veszélyben forogtunk, bolondos viszketegség jött rám; hisztérikusan felnevettem.
Egy férfi hangosan felüvöltött – megrúgta egy ló –, s a földre zuhant mellettem. A lárma ugyanis megijesztette az állatokat, és sok teve meg szamár elszakította kötelékét. Lovak nyerítettek és ágaskodtak, ökrök bőgtek, tevék haraptak és rúgtak, gyaloghintóknak, szekereknek és embereknek mentek neki, ami persze még fokozta a kísérteties zűrzavart. A verekedők közül néhányan, akik elkeseredetten csépelték egymást, egymásba kapaszkodva a földre zuhantak és az asszonyok által elhagyott tűzhelyekre gurultak. Felüvöltöttek, mert ruháik megperzselődtek; elengedték egymást, s letépdesték testükről az égő rongyokat. Közben a lárma előcsalta a perzsa katonákat szállásukról. Vezetőjük parancsára kivonták kardjukat, két láncot alkottak és lassan az udvar közepére nyomultak. Parancsnokuk perzsa nyelven nyugalomra szólította fel a tömeget, s ahol ellenállásba ütközött, beosztottjai kardlapozni kezdtek. A katonák a legjobb úton voltak ahhoz, hogy a legtöbb harci kakast észhez térítsék, amikor valaki egy görög kutyáról kezdett kiabálni. Nyomban újabb hangok vijjogtak, s egyik ember a másikat vádolta, mert senki sem ismerte a szomszédját. Még egyszer magasra csapott az izgalom hulláma. Akik nem tudtak kényelmesen mozogni, újra csapkodni kezdtek maguk körül, jóllehet csak asszonyukhoz, szekerükhöz, tevéjükhöz akartak jutni. A perzsa lánc előtt tolongó sokaság nyomása annyira erősödött, hogy nem tudtunk meghatározott irányt tartani, s ide-oda tántorogtunk.
Ebben a pillanatban észrevettem Kalambreszárt. A félelemtől kitágult szemmel ugrándozott, mint egy zsíros varangy. Miközben lökdösték ütlegelték, nekiment egy elhagyott gyaloghintónak, és ezt véletlenül belelökte egy félig széttaposott, fáradtan parázsló tűzbe. A naptól kiszárított függönyök nyomban tüzet fogtak, s égtek, mint a tapló. Egy ijedten megugró szamár patkójával belerúgott egy világítóolajjal telt korsóba. Száz torokból tört fel a kiáltás az éjszakai ég felé, mert az olaj meggyulladt, és tűzpatakokban folyt szét minden irányban.
Most már csak egy irány maradt: el a lángoktól, amelyek szélsebességgel terjedtek, és átcsaptak a szekerekre meg a batyukra. Lökdösődve, őrjöngve tolongott a tömeg a kapu felé, ahonnan egy katona szerencsére eltávolította a keresztgerendát. A perzsák a nekiszabadult ember- és állatáradat elől visszavonultak. Szememmel Kalambreszárt kerestem, de nem láttam sehol. Koroton egy szamarat farkánál ragadott, s azzal hurcoltatta magát. Egy teve csaknem feldöntött. Miközben a perzsa katonák a kút köré sereglettek, és vödrökért kiáltoztak, arcukat vörösre festette a lángok fénye, én pedig másokkal együtt kisodródtam a kapu zsilipjén.
Megláttam Korotont, aki elengedte a szamárfarkot, s láttam, amint egy hegyes orrú kis fickó ujjával rámutat, de ezt szerencsére senki sem vette észre, mert mindenki saját magával volt elfoglalva. „Előre!”, sziszegtem a makedón fülébe, és magam után vonszoltam. Ellentmondás nélkül követett. Futottunk, futottunk, miközben bal kezemmel ruhája ujját fogtam. Később meglepetve állapítottam meg, hogy jobbomban orvosi kosárkámat tartom. Nem emlékszem rá, hogy magamhoz vettem volna. De így van ez, az ember mindig azt menti meg legelébb, ami a legértékesebb számára, a feleségét, a gyermekét – az én esetemben a műszereket.
Egy idő múltán elhalt a lárma, s már csak saját lépteinket hallottuk. A gazdagok városnegyedében jártunk, és mérsékeltük az iramot. A házakat itt kertek vették körül. Egy perzsa éjjeli járőr léptei hallatára Koroton összekulcsolt kezeire álltam, és lovagló ülésben feldobtam magam egy falra, amely valami birtokot kerített körül. A kert igen nagy volt. Egyszer lónyerítést hallottam, a házban azonban minden mozdulatlan maradt. Nem volt más választásunk, ha nem akartuk, hogy az utcán csípjenek nyakon bennünket, így hát magam után húztam Korotont, és a fal másik oldalán óvatosan leereszkedtem.
Szemünk hozzászokott a sötétséghez. Találtunk egy kutat. Óvatosan vizet merítettünk, ittunk, és megmostuk dagadt arcunkat. Koroton arról panaszkodott, hogy megsebesült a homlokán. Miközben Kalambreszár és a szíriaiak miatt nyugtalankodtam, a makedón homlokára pézsmabalzsamot kentem. Pókháló, amit a mezopotámiai orvos szintén ajánlott, sajnos nem volt kéznél. „No, most aztán csávába kerültünk miattad”, súgtam Korotonnak. „Aki kémkedik, az hegyezze a fülét, s ne keveredjen verekedésbe, mint te. Esztelenségednek köszönhetjük, hogy most itt ülünk, s nem tudom, mi lesz ezután.” „Az idő a legjobb tanácsadó”, közölte velem. „Feküdjünk le, aztán majd csak eszedbe jut valami.” Vigyorgott. „Nem így mondta Héphaisztión?”
Bár az éjszaka hűvös volt, összekuporodott, és nyomban horkolni kezdett. Mivel mást nem tehettem, melléje guggoltam a földre. Ha az egyik alszik, a másiknak őrködnie kell. Ajánlatos volt, hogy az idegen kertből még pirkadat előtt távozzunk.
Azt hiszem, eleinte a Kalambreszár miatti aggodalom nem hagyott aludni; a fáradtságtól kimerültén éppen akkor szunnyadtam el, amikor az éjszakai sötétség ködfüggönyként oszladozni kezdett.
Egy láb – mégpedig egy perzsa katona rúgása – ébresztett fel. Felegyenesedtem, és a szememet dörzsöltem. Korotonba is belerúgtak. Három harcos állt ott, karcsúak, könnyedek, mint az árnyék. Szemlátomást veszélytelennek tartottak bennünket, mert lándzsáik hegyét lefelé fordították.
„Felállás!”, parancsolta szóvivőjük, és megkérdezte: „Értitek, mit mondok?” Koroton felállás közben homlokát ráncolta. Mivel attól tartottam, hogy dühbe gurul, könyörgő pillantást vetettem rá. A perzsa megismételte kérdését, s én bólintottam. Felszólított, hogy lépjek hátrább, és kinyitotta a kosárkámat. „Ne csinálj ostobaságot”, súgtam görögül Korotonnak. Az egyik perzsa nyomban megfenyegetett a lándzsájával. „Akkor beszélj, ha kérdeznek, különben hallgass! Kik vagytok?”
A halk csörömpölésből tudtam, hogy társa erszényemet kutatja át. „Ez itt mellettem kilikiai, a rabszolgám”, hazudtam. „Születése óta néma, így hát nem válaszolhat. Ami engem illet, orvossal van dolgotok, Babilóniából jöttem, és bejárom az országot. A kosárban műszereim vannak, gyógyító növények és némi pénz.”
„S miért töltőd az éjszakát idegen kertekben, mint valami tolvaj?”
„Azt hamar megmagyarázhatom”, feleltem, s elmondtam, hogy egy karavánszerájban akartunk megszállni, s ott tűzvész elől menekülő emberekbe ütköztünk. A tömeg árja idesodort bennünket, s nehogy a csűrbe kerüljünk, átmásztunk a falon. A katona nem válaszolt. Társai ránk parancsoltak, hogy ne forduljunk meg és ne beszélgessünk egymással, s hozzá siettek. Halkan pusmogtak; hátamon futkározott a hideg. Egyike volt ez azoknak a pillanatoknak, amikor a képzelet bukfenceket hány, és a legkülönfélébb dolgokat egyszerre varázsolja szemünk elé.
A perzsák befejezték a sugdolózást. A ház mögött felnyerített egy ló. A három ember nyilván nem volt egyedül, a többi katona alighanem aludt még. Most vettem észre, hogy arcuk piszkos, ruhájuk rossz szagú. „Hogy megnyugtassalak”, kezdte az egyik perzsa, „barátaim ki fognak vezetni benneteket a városból. De nem szabad, hogy bárki is meglásson titeket”, hangsúlyozta. „Rám hárul ugyanis az őrködés feladata; kénytelen vagyok feljelenteni benneteket, ha nem maradtok nyugton.”
„Miért nem adod vissza tulajdonomat, a kosarat, amelyben műszereimet tartom?”, kérdeztem. Végül a műszeres kosarat a lábam elé dobta, és társaira kacsintott, mintha azt akarná tudtukra adni, hogy később majd hozzák vissza.
„Ahuramazda vezéreljen”, mondottam hangosan, noha félelem fogott el. „Babilonban egyszer egy ember gyilkosságot követett el, és egy lopott ökröt vezetett ki az istállóból. Az állat a nyakán csengettyűt viselt. A gyilkos, nehogy a csilingelés elárulja, eldobta a csengettyűt. Ám amikor hazaért, az ott hevert az istállójában és szüntelenül csilingelt. Akkor mélyen elásta a földbe, de másnap ott látta az ajtaja előtt; olyan hangos és dübörgő zajt csapott, hogy az emberek összeszaladtak, és a csengettyűben meg az ökörben felismerték a meggyilkolt ember tulajdonát. Egyetlen gonosztevő sem kerüli hát el méltó büntetését.”
Az egyik perzsa elsápadt, és felemelte lándzsáját. Szóvivőjük nevetett és így szólt: „Ne ijedj meg babiloni dajkameséktől. Inkább gondolj a szép nők kertjére és arra, hogy ott még egyszer meg akarjuk trágyázni a földet.”
Intett, s a másik kettő előre lökött bennünket. Hőség lesz, gondoltam. Ernyedten és szárazon csüngtek a levelek a fákról. Álmodom vagy csakugyan itt botorkálok Koroton mellett? Ha segítségért kiáltanék, a perzsák talán azonnal elintéznének bennünket, és vezetőiknek később elmagyaráznák, hogy megtámadtuk őket. Egyelőre a legjobbnak az látszott, hogy várakozó álláspontra helyezkedjem, az idő a legjobb tanácsadó.
Koroton hidegvérűen meredt maga elé. Talán csak színlelte a nyugalmat, mindenesetre egymás mellett ügettünk a perzsák előtt a hajnali utcákon és rátértünk a karavánútra, amely kivezetett a városból. Az egyik perzsa Korotont fenéken rúgta. „Rajta, rajta”, kiáltotta, „fáradt vagy, te lusta disznó, te rabszolga?” Sietnünk kellett, mert a városban egyre élénkebb lett a forgalom.
Koroton tehetetlen dühében többször felnyögött. Láttam, ahogy izmai megfeszülnek és keze ökölbe szorul. Már elhagytuk a háztengert, s a karavánút egy facsoport mögött jobbra kanyarodott. A terep hepehupássá vált. A perzsák sustorogtak egymás közt, s egy nem túlságosan mély árokhoz irányítottak bennünket. Egy nagy madár, méghozzá keselyű a fejünk fölött körözött. Vajon zsákmányra várt? Már hárman voltak, s hamarosan még többen lesznek. „Meddig kell még mennünk?”, kiáltottam hangosan.
„Még csak két lépés, s az út végére értek”, dörmögte az egyik perzsa fojtott hangon.
Gyorsan hátrafordultam. Nem akartam, hogy hátamba döfjék a lándzsát, szembe akartam nézni a halállal. Koroton homlokán veríték gyöngyözött. „Eddig azt hittem, a perzsák tisztességes harcosok, nem pedig rablók és gyilkosok”, tettem egy utolsó kísérletet.
„Fogd be a babiloni pofádat!”, ordította a kisebbik katona. Elhangzott a vezényszó, s láttam, hogy mindketten erősebben ragadták meg lándzsájukat. A napfény annyira elvakított, hogy az eget csaknem sötétnek láttam. Szédülést és kimerültséget éreztem, de azt hiszem, nem féltem. Ebben a pillanatban neszt hallottam. Egy hosszabb lovasoszlop közeledett az úton. Ott, ahol keskeny folyóvíz kígyózott át a száraz vidéken, sziklatörmelék mögött lépett látókörünkbe. Lobogó porköpenyben, hegyes bőrsisakban húsz lovas, csupa perzsa katona ügetett a karaván előtt, nyomukban idegesen táncoló telivéreken tíz méd ruházatú előkelő lovagolt, majd pedig két négykerekű kocsi következett; a menetet egy ugyancsak húsz lovasból álló kíséret zárta le.
A kisebbik fickó ránk parancsolt, hogy maradjunk csöndben, társa pedig megfordult. Lándzsáját lengetve üdvözölte a menetoszlopot. Amíg a menetoszlop látókörünkben marad, nem bánthatnak bennünket, gondoltam. A feltámadó reménytől elállt a lélegzetem. Lopva próbáltam jelt adni Korotonnak. Ha ráront a másikra, jómagam pedig ugyanakkor a kis perzsa gonoszul villogó szeme közé hajítom fonott kosaramat, egyelőre megmenekülünk a lándzsahegyek elől. De vajon a járőrszolgálatot teljesítő katonák ölbe tett kézzel szemlélnék ezt? Nem sietnének-e azonnal hozzánk, hogy kitekerjék a nyakunkat?
Koroton arca elvörösödött. Ügyet sem vetett rám. Szemével követte a kis perzsa minden mozdulatát. Nem engedi, hogy levágják, mint a birkát – ez elképzelhetetlen. Az előkelők most pontosan velünk szemközt haladtak. Valahogy ismerősnek tetszettek nekem, s hirtelen tudtam, kikkel találkoztam. Ezek a nagy király követei voltak, akiket Sándor sátra előtt láttam. Bennünket és az alacsony rangú katonákat egy pillantásra sem méltattak. Valószínűleg az éjszaka egész második felében lovagoltak, mert lovaik is fáradtaknak látszottak. Az első kocsiban a fogat vezetője mellett színpadias tartással, mint aki tudatában van különleges méltóságának, kövér ember- ült. A kocsi megvasalt kerekei olykor szikráztak, amikor egy-egy nagyobb kő fölött zötyögtek. A kövér ember kezével beárnyékolta szemét, és minket nézett. Miközben térdem rogyadozott, s láttam közelegni a cselekvés visszavonhatatlan utolsó pillanatát, különös dolog történt. A kocsin ülő ember intett, és megállította a fogat vezetőjét. A másik kocsi is lefékezett. Kiáltás futott végig a meneten, s az egész karaván megállt.
A kövér ember, akinek a nyakán aranyláncok csüngtek, a hátvéd lovasait küldte át hozzánk. Ezek négyünket közrefogva, a kis perzsa dühös tiltakozása ellenére a kocsihoz vezettek minket. Izzadságcsöppek csípték a szememet. Letöröltem arcom, ám amikor felemeltem tekintetem, a kövér ember leszállt a kocsiról, és lihegve rohant felém. Mosolyogni próbált, és szokásos metsző eunuch-hangján így szólt:
„Ahuramazda legyen áldott, Tamatam, hogy megmenekültél ettől a Sándortól. Amikor azon az éjszakán azok a fickók rád rontottak és elhurcoltak”, szuszogta a kövér, „reszketve ültem a húgod mellett az egyik gyaloghintóban, és moccanni sem mertem, nehogy a poroszlók észrevegyenek. Valóban azt hittem, véged van, s ezért nem is próbáltam érdeklődni további sorsod felől. Ezek a követek, akik, mint látod, az előttünk álló kocsikban ülnek, két nappal később kieszközölték Sándornál szabadon bocsátásomat, hogy legkegyelmesebb Dareiosz urunk lelki nyugalmához hozzájárulhassak, s mindent elmondjak neki Sztateiráról. A királyok királyának és az uralkodók uralkodójának ugyanis tudnia kell – ez volt Sándor óhaja is –, hogy hitvese királyné módjára halt meg, és az őt megillető végtisztességben részesült...”
A kövér ember szavai még mindig harsonaszóként csengtek fülemben, amikor megölelt, és mindkét orcámat megcsókolta. Türiotész, a királyné eunuchja egykor dörmögve vezetett immár halott úrnőjéhez, most azonban nyájasan mosolygott rám.

 

Mazakész, a Durába bevonuló háromezer katona vezetője meglepően fiatalnak látszott. Rövidre nyírt hajat és szakállt viselt, arca napbarnított volt. Lába a lovaglástól meggörbült. Valamikor Sztatira első kérői közé tartozott. Amikor megtudta Türiotésztől, hogy megraboltak, a két gazfickót, akik sötét csigákként feküdtek előtte a földön, megkötöztette. A félelem megoldotta nyelvüket, így hát mindent bevallottak, s elárulták harmadik társuk nevét is, akinél meg is találták az erszényemet. „Egy közönséges idegen és rabszolga miatt”, jelentette ki Mazakész, „nem számolnék le velük, hiszen háború van, s bizonyára történnek majd utasok kifosztásánál szomorúbb dolgok is.” Azt, hogy a fickók meg akartak ölni bennünket, elhallgattam. „De minthogy Türiotésszel együtt meg fogsz jelenni a világ felséges uralkodójának színe előtt, a gazfickók megkapják megérdemelt büntetésüket.”
Így hát a három katonát ember magasságú karóhoz kötötték, és megkorbácsolták. Mindegyik karó előtt egy-egy izmos őr állt, hogy ellássa tisztjét. Mazakész a büntetés mértékét száz korbácsütésben állapította meg, de már az első süvöltő ütések cafatokra tépték a katonák bőrét, s vérük kiserkent. Miközben Koroton elégedetten dörmögött, és gyönyörködött az áldozatok kínjaiban, ő, a makedón, aki azért jött, hogy a perzsák közt kémkedjék, hallottam szívem dobogását, és éreztem, hogy szédülés fog el. Ha befogtam a fülem, akkor is hallottam az éles, süvítő csattanásokat, láttam, hogy a katonák teste minden ütésre megvonaglik.
„Kegyelmet kérek”, dadogtam.
„Mi az, Tamatam”, érdeklődött Mazakész. Sötét szemét, legalábbis így láttam, gúnyosan szegezte rám. „Talán felpanaszolod, hogy ígéretemet nem váltom be? Talán túlságosan kesztyűs kézzel bánnak azokkal, akik biztonságodat veszélyeztették? Talán én magam...”
„Ne vedd rossz néven, uram, ha félbeszakítalak”, vágtam közbe gyorsan. „Nem akarok gyilkosság bűnébe esni. Változtasd vagy szakítsd meg a büntetést, nekem szörnyű, hogy miattam embereket halálra kínoznak.”
„Akkor fejezzék le őket. Ez fájdalommentes és egy pillanat műve.” Mazakész mindezt belső felindulás nélkül, roppant udvariasan mondta.
Térdem rogyadozott, de agyam tiszta maradt. „Adj parancsot, hogy vessenek véget a büntetésnek”, ismételtem. „Szabad nyíltan beszélnem? Ezeknek az embereknek a halála nekem nem használ. Orvos vagyok, s az életet szolgálom. Bocsáss meg, ahogy én megbocsátottam, s parancsold meg azt, amit én parancsolnék, ha hatalmamban állana.”
„Könyörögsz értük, ahelyett, hogy átkoznád őket?”
„A büntetés az isten dolga. Én ember vagyok, aki tudja, hogy maga is vétkezik, és szüksége van elnézésre. Ezért könyörgök értük.”
Némán végigmért, azután szó nélkül odament a büntetés helyére, s megparancsolta, hogy hagyják abba. „Negyvenkilenc”, számolta a porkoláb. Mazakész barátságos fejbólintással köszönt el tőlem. A megkorbácsoltak közül az egyik eszméletlen volt. Mindhármat az egyik sátorba vitettem, gyógyírral kentem be a hátukat, s bekötöztem a cafatokban lógó húst. Némán és értetlenül figyelték ténykedésemet az idegen katonák, de az egyik bűnös, az, aki az imént eszméletlen volt, sírt. Hálát adott Ahuramazdának, és arra kérte istenét, hogy áldjon meg jóságomért. Amikor elhagytam a sátrat, Koroton úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
A követek, akiknek élén az öreg Gobrüasz állott, Durában egy napig pihentek. Nyugtalanul gubbasztottam Türiotész mellett a városparancsnok házában és Kalambreszárra gondoltam. „Nincs rá okod, hogy ne kísérj el a perzsa udvarba”, vélekedett az eunuch. Nem tudta, hogy ez felel meg leginkább az óhajomnak. Nehogy gyanút keltsek, makacskodtam, azt mondtam, örülök, hogy megmenekültem Sándortól, és mielőbb Babilonba szeretnék menni.
„Türelem, türelem”, csitítgatott Türiotész. „Pillanatnyilag ez veszélyes lenne, mert – mint hallottad – rablóbandák garázdálkodnak az országban. A legnagyobb biztonságban uramnak, Dareiosznak közelében vagy. Ha hadserege végérvényesen megverte Sándort, gazdag ajándékokkal hazaküld majd húgoddal együtt.”
Délután egy perzsa parancsnokkal és katonáival felkerestem a karavánszeráj udvarát. Az eunuchnak mindent csaknem az igazságnak megfelelően mondtam el. Szerencsére eddig még sohasem látta Korotont, mivel a heréltek a hárem területét ritkán hagyják el, s elhitte nekem, hogy útközben rabszolgákat vásároltam. Elszenesedett szekérmaradványok és darabokra tört gyaloghintók hevertek az udvar egyik sarkában. Egy új felügyelő, akinek arca ismeretlen volt előttem, a ház mögött három gödörhöz vezetett, mert a verekedésnek három halálos áldozata volt. A szükségsírok közül kettő üres volt. A felügyelő vállát vonogatta. „Talán a hozzátartozók gondoskodtak az elhaltakról”, tételezte fel. Miközben a perzsa katonák a karavánszerájban tanyázó bajtársaikkal tréfálkoztak, felemeltem néhány követ a harmadik gödörből, a felügyelő pedig felásta a homokot. Megpillantottam azt, amitől tartottam, mégis megkönnyebbülést éreztem. A halott a birkaorrú Kajetas volt. Néma ajkát már soha többé nem fogja elhagyni az a mondás, hogy „ez a tréfa még a halálom lesz”.
Ráakadtam három hátastevére és egy teherhordó állatra, amelyek tulajdonomat képezték.
Később egyedül siettem végig az utcákon. Az a gondolat, hogy Kalambreszárt éppen Durában vesztettem el, éles késként hasított a szívembe. A városnak húszezer lakosa van. Vajon hol kódoroghat ez az emberke?
Mihelyt lement a nap, lehullott az éjszaka, mint a függöny. Elmentem Korotonért, s rákényszerítettem, hogy lejöjjön velem az utcára. Kijelentettem, hogy rossz szolgája Sándornak és hitvány intézője ügyeimnek, mivel úgy látom, hogy közömbös Kalambreszár sorsa iránt. „Átkozott legyen Héphaisztión, aki mellém adott”, dörmögtem. „Hát nincs benned sem jó szándék, sem jellem?”
„Mit nevezel jellemnek?” kérdezte és vigyorgott. „Talán nem vagy te magad is közönséges hazudozó, aki éppúgy rászeded a perzsákat, mint én?” Kelletlenül követett az elnéptelenedő utcákon, amelyeken meghatározott cél nélkül bolyongtunk, amíg eljutottunk a parasztgazdaságokig, ahol a szél a szérűkből száraz gabona illatát hozta felénk. Egy belső hang azt súgta, hogy keressem fel ismét a karavánszerájt. Koroton sietve követett egy férfit. Kedvetlenül fordult vissza. Azt hitte, hogy megtalálta az utolsó hiányzó szíriait.
Az udvar külső falánál ráakadtunk Kalambreszárra. Szemmel láthatólag nem merészkedett be a szállásra. Ruházata gyűrött volt, s oltárt – sötét kövekből épült piramist – készített magának; éppen előtte térdelt. A viszontlátáskor olyan megkönnyebbülést éreztem, hogy minden fáradtságom elmúlt. Kalambreszár feljajdúlva hátrahőkölt, amikor megérintettem a vállát. Kimerültnek látszott, bőre fakó volt, mintha túlságosan soká fürdött volna hideg vízben.
„Ó, Tamatam!” kiáltott fel a váratlan viszontlátás örömében és körültáncolt. „Nincs más tudás és nincs más segítség, mint Jahvéé. Alighogy eszembe jutott népem istene, és oltárt építettem neki, máris karjaim közé vezet téged.” Korotonra teknősbéka-pillantást vetett. „Éjjel-nappal nyomasztó teherként nehezedett szívemre a gondolat miattad”, mondta izgatottan. Hangjából olyan melegség csendült ki, hogy nagyon meghatódtam. Orrát rángatta, s közben beszámolt a történtekről. „A tűzvész után visszamentem az udvarra. Az a Kajetas halott volt, s a szörnyű látvány örökre emlékezetembe vésődött.” Arcán újból megjelent a rémület árnyéka. „Képzeld csak el, Tamatam, ugyanakkor észrevettem, hogy a zsinór, amely pénzeszacskómat tartotta, elszakadt.” Jajgatva – el tudtam képzelni – panaszkodott vesztesége miatt annak, akivel csak találkozott. A zűrzavar lecsendesültével a megmaradt javaikkal foglalatoskodó emberek feldühödtek, mintha Kalambreszár lopással vádolná őket. Megverték és átkokat szórtak fejére, úgyhogy elszaladt, és nem merte többé betenni a lábát a karavánszerájba.
A városparancsnok házába menet elbeszélte nekünk kalandja kimenetelét. Kalambreszár egy barna bőrű és nagy mellű lány hízelgésének engedve, a lány tanácsára és saját szokásaival ellentétben valamelyik kocsmában részt vett a kockajátékban. A lány, Kalambreszár állítása szerint, turbékoló hangon igyekezett őt elaltatni, s nehéz borral itatta. Barátom, arany ellenében megtett egy gyűrűt, azután egy második gyűrűt is. Ellenfele kezdetben valószínűleg engedte, hogy nyerjen, s így biztonságérzete fokozódjék, de egyszerre csak Kalambreszár azon vette észre magát, hogy nincs már egyebe, mint a rajta levő ruha. Ittas állapotában üldözőbe vette mindkettejüket – mert a lány a játékoshoz tartozott –, és azután a haját tépve segítségért kiáltozott. Amikor a fickó lerázta magáról, a kezébe harapott – ami Kalambreszár részéről hihetetlen hőstett –, csakhogy nem abba a kezébe, amelyikbe kellett volna, mert miközben a lány a szerencsétlen vesztest fejbekólintotta, cinkostársa nem az értékes gyűrűket, hanem a hamis kockákat ejtette ki kezéből. Mire Kalambreszár feltápászkodott, a két szélhámosnak már bottal üthette a nyomát. A kockákat zsebre vágta. Az egyikről kitűnt, hogy ólomnehezék van benne. Kalambreszár azt gyanította, hogy a hamisjátékos kockázás közben a hamis kockát ügyesen felcserélte a jóval.
„Ez az ördög”, szitkozódott, mert a visszaemlékezés újra felzaklatta. „Szavamat adom, Tamatam, hogy soha többé nem fogok játszani.” Nyomban ezután kifejezte azt a kívánságát, hogy forduljunk vissza, és siessünk Sándor teli húsosfazekaihoz. „Elegem van a kémkedésből és a szenvedésből”, jelentette ki. „A király meg lesz elégedve, ha beszámolsz neki mindarról, amit láttunk és hallottunk.”
Belekapaszkodott ebbe a gondolatba, és lassanként újra visszanyerte piros arcszínét. Azt a közlésemet, hogy utunk nyílegyenesen Dareioszhoz vezet, előbb félreértette, majd a hallgatás tornyává változott. A perzsa parancsnok házában, ahol közvetlenül Türiotész mellett kapott szobát, Kalambreszár megadóan sóhajtott, és így kesergett: „Látom, hogy mindannyiunk sorsa Isten kifürkészhetetlen akarata szerint teljesül be. Üstököm kócos, tele vagyok kék foltokkal. A szegények legszegényebbjeként folytatom veled az utat az idegenbe, Tamatam, holott Eumenész két ládát őriz, melyeknek tartalma az én tulajdonom. Oh, Jahve, őrizd meg életemet, mert hiszen mi vesztenivalója van az egyik veremből a másikba eső nyomorultnak a puszta életén kívül?”

 

A követek még sötétségben indultak útnak. Mazakész olyan kíséretet adott, amely jól ismerte az utat, s a látóhatár füstszalagja felé vezetett minket. Bal felől vörös sörényű tűz köszöntött bennünket. Kalambreszár Türiotész mellett ült az egyik kocsin, Koroton meg én tevéinken hintáztunk. Ha szárított iszapból összetákolt, kúp alakú viskók csoportjához értünk, az ottaniak kíváncsian elébünk jöttek. Úgy másztak ki a földből, mint a bogarak... Egy szempillantás alatt csak úgy nyüzsögtek köröttünk az emberek. A követek előtt felemelték karjukat, majd a földig hajoltak.
Télen a táj hullámos agyaglap lett volna, tavasszal virágszőnyeg, most, a nyár derekán, a hátas állatok száraz, vörösessárga homokot kavartak fel. Mint szigetek a föld tengeréből, úgy emelkedtek ki jobb felől a párás messzeség hatalmas, poros kérgű hegyhátai. A hegyvidék teraszai előtt az ember minden időérzékét elvesztette. Tevém járása egyenletes volt. Olykor úgy éreztem, mindig így fog továbbhaladni az idők végezetéig, ha meg nem állítom.
Két hét múlva Arbelába érkeztünk, és rövid pihenő után tovább vonultunk Gaugamela felé, ahol Dareiosz seregei Ninive – az egykori asszír birodalmi székhely – környékén gyülekeztek. Ebből a városból, mely egykor a világ ura volt, kő kövön nem maradt – ma már senki sem tudja megmondani, hogy pontosan hol is állt egykor. Ninive már csak nevében létezik, az emberek emlékezetében él, egy távoli, elsüllyedt korszak fénypontjaként.
A legelőkelőbb perzsát, az öreg Gobrüaszt még a folyamok országában, a nyomasztó világoskék egyhangúság ege alatt megmarta egy sárga skorpió. Felvágtam a sebet és kiszívtam, de estére Gobrüasz lába dinnyenagyságúra dagadt, puha volt és kék erek hálózták be. Befektették a második kocsiba, puha vánkosok közé, s Kalambreszár szórakoztatta.
Már a második nap, amikor a perzsa fejedelemnek, a király bizalmi emberének állapota javult, láttam, hogy Kalambreszárral kockázik. „Hát nem ígérted meg, hogy ezt az ördögi, csaló holmit nem használod többé?”, kérdeztem dühösen. Vállat vont és azt mondta, hogy csakugyan megfogadta. De most Gobrüasz ragaszkodik ahhoz, hogy folytassák a játékot.
„Nem írjátok fel pergamenre a számokat, és nevezitek meg a feltett összegeket?”, érdeklődtem nyugtalanul.
Ez nem az ő vétke, hanem Gobrüaszé, vágott vissza Kalambreszár. Ravaszul mosolygott. „Csak játék ez, Tamatam. Gobrüasz úgy véli, hogy a tét mindig fokozza az ügy vonzóerejét. Ő fejedelem, előkelő férfiú, semmit sem tagadhatok meg tőle, anélkül, hogy meg ne sértsem. A legjobb, ha nyugton hagysz bennünket; akkor békesség lesz, s mindenki megkapja azt, amit akar.”
Éjszaka Kalambreszár ellenőrizte a számokat a papirosán, s Koroton vigyorogva mondotta, hogy ha a játék komolyan folyna, Sándor megtakaríthatná magának hódító hadjáratát, mert Kalambreszár akkor amúgy is kezében tartaná Perzsia minden kincsét. Segédem minden úton-módon igyekezett megnyugtatni. „Természetesen csalok”, ismerte be, „de ez csak tréfa, Tamatam. Vagy talán azt hiszed, hogy Gobrüasz, aki Dareiosz után Perzsia egyik leggazdagabb embere, tovább folytatná velem az elefántcsontjátékot, ha ki kellene fizetnie azt a nyolcszáz arany talentomot, melyet máris elvesztett? Akkor valóban a világ leggazdagabb zsidója lennék, és háromszáznál is több tevére lenne szükségem, hogy kincseimet szülőhazámba szállítsam.”
Mindenesetre rávettem, hogy a hamis kockát a perzsa javára is használja, nehogy a dolgot a végletekig kiélezze. Ez alighanem hiba volt, mert Gobrüasz, aki azt hitte, hogy rámosolygott a szerencse, egyre hevesebben vetette bele magát a küzdelembe, s hihetetlenül magas összegeket tett kockára.
A későbbi harcokat túlélő perzsák révén fennmaradt a híre ezeknek az őrült téteknek, hiszen hatalmas, legendássá vált összegek forogtak kockán. Sok év múltán hallottam még a babiloni piacon egy mesemondót, amint az ámuló tömegnek elmondta, hogy a zsidóknak egy prófétája vagy démona egyszer leszállt a hegyekből, kockázott a perzsákkal, elnyerte tőlük a néptől elrabolt, jogtalan kincseket, és eltűnt a föld alá bűzös, kénköves felhőt hagyva maga után, hogy megfizesse azokat a szellemeket, akik segítettek neki a perzsák megkopasztásában.
Végül a hosszú út fáradalmai után megálltunk egy dombon, és letekintettünk a síkságra, ahol a hepehupás vidéken legalább ötvenezer sátor sötétlett. Koroton a fogát csikorgatta, s az ott egybegyűlt lovasokat és gyalogosokat legalább háromszázezer főre becsülte; ezekkel Sándor talán negyvenötezer harcost állíthatott szembe. Valóban, Dareiosz – aki ezúttal a nyílt síkságon akart harcolni, hogy csapatai felfejlődhessenek – roppant ügyesen választotta meg a helyet. „Néhány napig tanulmányozni akarom a helyzetet”, szólt Koroton, „aztán elindulok Sándorhoz, és azt fogom tanácsolni neki, hogy más felvonulási terepet válasszon, mert itt a perzsák túlsúlya szétzúzhat minket.”
Keleti platánok és tamariszkuszok mellett elhaladva, lementünk a táborba. Állatoktól nyüzsgő legelőket hagytunk magunk mögött, mert a perzsák egész baromcsordákat hajtottak ide a hátország távoli részeiből; megpillantottunk sátrakban elhelyezett boltokat, kovácsműhelyeket, ahol fegyvereket javítottak, s láttunk kőből épített tűzhelyeket, amelyekről vékony füstfelhők szálltak az ég felé.
Akadtak itt sötét bőrű harcosok, vállukon párducbőrrel, nadrágot viselő perzsák és médek, azután dahák, akik a hőség ellenére szokásos bőrruházatukat hordták, továbbá arakhósziaiak, szogdok, kaspiak, gedrósziaiak, párthusok, kappadókiaiak, örmények és indek. Mindannyian saját nyelvükön beszéltek, és a nagy táboron belül létrehozták saját kis táborukat.
A királyi sátor közelében, amely olyan tágasnak látszott, akár egy ház, miután az első, majd a második őrség kordonán is átjutottunk, a követek megálltak. Gobrüasz, Türiotész és Kalambreszár meggémberedett tagokkal szálltak ki a kocsiból. Az állatokat szekerészek és királyi szolgálattevők vezették el. Egy udvari tisztségviselő a követeknek szállást jelölt ki, hogy megmosdhassanak és felölthessék díszruhájukat, mielőtt a királynak jelentést tesznek. Türiotész gondoskodott arról, hogy nekem, Kalambreszárnak meg Korotonnak egy kis sátrat adjanak. Talpig zöldbe öltözött szolgák korsókat és mosdótálakat hoztak. Miközben Kalambreszár a hátamat sikálta, megjelent Türiotész. „Elkísérsz a kihallgatásra, Tamatam”, jelentette ki. „Szerencsére jelen voltál, tanúsíthatod hát, miben halt meg Sztateira.” Végigmért, mint valami kamarás. „Egész jól festesz”, ismerte el. „Ám minthogy az első benyomás mindenkor döntő, még elküldöm hozzád a borbélyt is meg a kenőcsök egyik mesterét, hogy kikészítsen.”
Nem sokkal ezután Koroton két nőies külsejű férfit engedett be a sátorba. Fésűket, ollókat, késeket, parfümös üvegcséket és kenőcsöket hoztak magukkal, felkértek, hogy üljek le, rövidebbre nyírták a szakállamat és göndör hajamat, bekenték és masszírozták bőrömet, berizsporozták arcomat. Azután negédes beszéd közben segítettek felölteni azt a magukkal hozott díszruhát, amelyet arannyal szegélyezett öv fogott össze, fejemre pedig keskeny, ékkövekkel díszített homlokszalagot helyeztek.
Dareiosz a sátrában ült egy kis arany trónuson. Feje fölött a Baldachin vérvörös fényben csillámlott. Az uralkodó tudta, kik járulnak elébe, mert a követek már előttünk nála jártak. Arannyal átszőtt világoszöld ruhában volt, amely hosszan és redősen a térdéig ért. Lábán bíborcipőt viselt, keze pedig fehéren világított. Először láttam az arcát, s megkíséreltem hasonlóságot felfedezni benne Sztatirával. Ez az arc halvány volt, redős, elpuhult, de tagadhatatlanul volt rajta valami nemesség is.
„Istenek fia, nagy király, világ uralkodója!” Kis Dareiosz, így gúnyolódtak gyakran Sándor hadseregében a görögök, amikor Dareiosz Kodomannoszról beszéltek, akit I. Dareiosszal ellentétben, nem tartottak sokra. Az eunuch megszólítása után ez a kifejezés jutott az eszembe. Ugyanakkor éreztem, hogy lopva oldalba böknek, hogy emlékeztessenek rá: a király és alattvalói közt csaknem áthidalhatatlan szakadék tátong, így hát tiszteletteljes testtartást vettem fel, s kezemmel elfedtem szememet, mintha az uralkodó látása elkápráztatott volna. Leborultam a szőnyegre az eunuch mellé, hogy az utolsó lépéseket csúszva tegyem meg, amint ezt az előírás megkövetelte. Az előrejutás meglehetősen nehéz volt, mert az embernek a jobb kezét a bal karját fedő köntösbe kellett rejtenie, miközben a bal kéz ujjainak a szemen kellett maradniuk.
Füstölő edényekből fűszeres füvek illata szállott. Végre a király dobbantott ébenfa botjával, ezzel jelezve, hogy felállhatunk. Dareiosz méd öltözéket viselt; ruhája gyémántokkal, gyöngyökkel és drágakövekkel volt teleszórva. A topázok, zafírok, smaragdok meg rubinok tüze szikrázó fényt árasztott. Olykor az ékkövek zöldesen világítottak, azután kéken, mint egy pávamell vagy világosan, mint a reggeli égbolt. De a színek játékát felülmúlta egyetlen nagy gyémánt lángoló tüze – ezt a gyémántot a király a nyakán csüngő láncon viselte. Csak egy légyhajtó meg a kardhordó tartózkodott Dareiosz mellett; ehhez a beszélgetéshez nem kívánt tanúkat.
„Vedd fontolóra azt, Türiotész, amit Ahuramazda akarata szerint végig kell gondolnod”, hallottam a király kellemesen halk hangját, „s beszélj róla.” Ötven év körül lehetett. Ajka telt volt és piros, álla kicsi, sötét szemében pedig elfojtott kín izzott. Felemelte lazúrkő jogarát, mely végig ragyogó drágakövekkel volt kirakva, majd leeresztette.
„Légy üdvöz, királyom és uram, a világ parancsolója és az emberek világító fáklyája”, suttogta az eunuch. „Mint tudod, gyászhírt hozok neked. Hitvesednek, szeretett királynénknak, Sztateirának halála engem és valamennyi perzsát végtelen szomorúsággal tölt el. Anyáddal, Sziszügambisszal gondoztam őt nehéz órájában, de Ahuramazda akarata folytán örökre lehunyta szemét. Óh, Mithrasz ragyogó helytartója, nőd békében halt meg, s fájdalmak nélkül jutott el az örök boldogság honába, amit ez az orvos, a babiloni Tamatam, aki Sándortól szökött meg, bizonyára igazolni fog.”
Hogyan igazolhattam azt, amit nem tudtam? Szerencsére Dareiosz ügyet se vetett rám. Halálsápadt volt, szemében könnyek csillogtak. Úgy ült trónusán, mint valami fabábu, ő a vezére a legnagyobb hadseregnek, amelyet valaha is láttam, s nem csodálkoztam volna, ha eszméletét veszti, „Ő... kereste... a halált?” kérdezte rövid szünet után remegő hangon, s homloka elvörösödött. „Talán, hogy megmeneküljön Sándor sóvár pillantásaitól, attól, aki szépsége miatt üldözte, a megalázó megbecstelenítéstől, mely rá nézve szörnyűbb lett volna a halálnál?” Ebbe a reménybe kapaszkodott, mert a fölényben levő ellenfél nagylelkűsége jobban lealacsonyít, mint vélt keménysége.
„Nem, nem, Uram!” kiáltott fel meglepetve Türiotész. „Életemre, véremre eszküszöm, hogy Sándor csak két ízben járt hitvesednél, először Isszosznál, midőn biztosította arról, hogy továbbra is élvezheti királyi előjogait, végül pedig azért, hogy Sztateira halálán érzett gyászát kifejezze. Feleséged a perzsa szokásoknak megfelelő végtisztességben részesült, s Sándor együtt sírt anyáddal és gyermekeiddel.”
Dareiosz nagy izgalmában a földre hajította jogarát. „Hallgass el, hallgass el, Türiotész!” kiáltotta. „Ez a képmutató talán azért engedett szabadon, hogy hazug koholmányokat tálalj fel nekem? Milyen jutalmat ígért neked ezért Sándor? Hát nevem fénye ellenére rászedni merészelsz? Talán előbb kínpadra feszíttesselek? Azt hiszed, nincs elég erőm az igazság elviselésére?”
Türiotész tátott szájjal állt ott. Arca elhalványult, és reszketett. „Óh, nagy Dareiosz király, a trónus ékessége”, szóltam közbe, „engedd meg, hogy én alázatos szolgád, megszólaljak színed előtt.” Dareiosz rám meredt, és hallgatott. Folytattam hát a beszédet: „Az istenekre mondom, mindaz, amit szolgád, Türiotész elbeszélt, igaz. Te nem ismered Sándort, mint ahogy ő sem ismer téged. Ahogyan a piszkos iszapból aranyat mosnak, úgy maradt feddhetetlen, a kegyetlen háború ellenére is, az ő gondolkodásmódja. Családodat olyan gondoskodással véteti körül, mint a kincset. Senki sem bántja őket. Mint ahogy a nap nem egyenes úton halad, olyan igaz, háromszoros szent esküvel fogadom, hogy anyád és gyermekeid semmiben sem szenvednek hiányt. Úgy élnek, mintha továbbra is szemed oltalmazná őket. Úgy vélem, a makedónok családodat csak azért tartják fogva, hogy ezzel nyomást gyakoroljanak rád, s kikényszerítsék a végső, döntő csatát.”
Dareiosz nagyot nyelt, lehunyta a szemét. Mellettem Türiotész is megnyugodott lassanként. Egy lódarázs dongott a sátorban, s a légyhajtó egy csapással elűzte. A király felnyitotta szemét, s betegnek látszott, amikor válaszolt: „Az istenek akaratát lepel fedi; nem látom az utat, amely kijelöltetett számomra. Eddig még az isteni tűz papjai is mindent hibásan értelmeztek. Hát nem szent háborút viselek-e a hitetlen görögök ellen? Nem szörnyűség, hogy a görögök a perzsák szentélyeit elhamvasztják, az ő templomaik pedig sértetlenek? Vajon az ő isteneik hatalmasabbak Ahuramazdánál?” Ajkába harapott, és felemelte a fejét. „Ha így áll a dolog, fizetni fogok, anélkül, hogy részvétet éreznék önmagam iránt. De még élünk. Hiszek neked, Türiotész, s nem kételkedem a te szavaidban sem, babiloni. Ha hadseregem legyőzi Sándort – s tudom, hogy az ellenkezője lehetetlen –, irgalmas leszek hozzá.”

 

Ezután szomorú napok következtek, jóllehet Dareiosz kitüntető bánásmódban részesített. A király búskomorságra hajlott, s nemegyszer jutott eszembe a mondás: az uralkodó, aki szintén ember, a legmagasabb trónuson is csak a fenekével ül. „Gyógyíts meg”, mondta Dareiosz. „Tudom, hogy a perzsa orvosok nem érnek semmit. Tamatam, mit akarsz: hivatalt, rangot, palotát Szúszában, testőröket, vagy asszonyokra, aranyra vágyol? Udvari orvosom leszel, s velem fogsz arany tálakból étkezni. Mindent megkapsz, amit akarsz, csak gyógyíts meg!”
A király álmatlanságban szenvedett, ezért minden este kábító italt készítettem számára. Ez a kóstolók jelenlétében történt, s minthogy ők is ittak belőle, úgy hozzászoktak ehhez a szerhez, hogy amikor nem voltak szolgálatban, akkor is eljöttek hozzám, és kértek az „álom szelleméből”.
Tíz nap múlva Kalambreszárnál kérdezősködtem Korotonról. Vállat vont. A makedóni se szó se beszéd, kereket oldott. Talán eljut Sándorhoz, talán nem. Kalambreszárnak most más gondjai voltak, s azt az öt szolgát, akiket Dareiosz mellém rendelt kizárólag ő foglalkoztatta. Segédem – mert még mindig annak számított – ugyanis gazdagabb volt, mint valaha. Szőnyegeken ült sátrában, s árgus szemekkel őrködött ötvenhét színültig megtöltött ládája fölött. Úgy látszott, hogy rabja az aranynak, amelyet Gobrüasz kifizetett neki. A perzsa fejedelem ugyanis korántsem tréfából kockázott Kalambreszárral. Megérkezésünk másnapján magához hívatta. „Vedd, ami megillet”, mondotta neki. „A te sikered az én veszteségem volt. Összesen kétszázötvenhét talentummal tartozom neked. Ennek a csekély hányadát, mely jelenleg rendelkezésemre áll, vidd el azonnal. A többiről adósságlevelet állítok ki. Ha győzünk, akkor a pénzt teljes egészében megkapod. Ha elveszítjük a Sándor elleni háborút”, itt elmosolyodott, „akkor a hátralékot Perszepoliszból kell elhoznod, vagy Sándor zsákmányából kell kikövetelned.”
Kalambreszár, elkápráztatva a kockái segítségével csalárdul szerzett arany fényétől, ott ült a ládák közt, melyek sátrunk nagyobb részét elfoglalták, számlálgatta a dareikoszokat, és az érméket egyik kezéből a másikba szórta. Közben verítékezett, alig evett, orcái beestek. Amikor csak figyeltem, arcán piros foltok égtek, mintha betegség támadta volna meg. Gyötörte magát, és szolgáinknak éjjeli őrséget kellett tartaniuk, mert féltette a kincseit. Álmában fel-felnyögött, és a ládák felé nyúlt. „Ó, Tamatam”, sóhajtozott, amikor szemrehányásokat tettem neki, „talán igazad van, ha szidsz, mint egy nyomorult kutyát.” Megvakarta kövér pocakját. „Most az enyém az, ami után mindig vágytam.” Szünetet tartott. „Óh, miért is nem lehet soha büntetlenül élvezni azt, amit birtokolunk? Májam duzzadt, és nagyon fáj. A rettegés attól, hogy újból mindent elveszítek, párduckaromként szorítja össze torkomat. Adj tanácsot, mit tegyek? Melyik út vezet ki ebből az átkozott háborúból? Hát Sándor könnyű zsákmánya legyen az, ami az enyém?”, zsörtölődött, és vadul káromkodott. „Szurok és kéneső, hőség és tűz a makedónokra! De ha Jahve meghallgat, és a perzsák győznek, szülőföldemen aranyoltárt állítok neki.”
Dareiosznál töltött időm huszonnegyedik reggelén megérkezett Mazakész egyik parancsnoka, és jelentette az ellenséges hadsereg közeledtét. A király parancsára azonnal felharsantak a csatakürtök, és megszólaltak a dobok. Hadvezérei, Orontobatész, Besszosz, Gobrüasz, Ariobarzanész és Hüdarnész a harcosokat a síkságra vezették, és csatarendbe állították. A bal oldali gyors szárny ezer baktriai lovasból, ugyanannyi dahából, arakhósziaiból és szuszaiból állott. Több száz sarlós kerekű harci szekér robogott előre, miközben nagy port kavart fel. Középütt Besszosz állt nyolcezer különféleképpen felfegyverzett lovassal. Ezekhez a legkülönbözőbb népek könnyű és nehéz gyalogsága zárkózott fel. A centrumban a perzsák, a mardusok és a szogdok beláthatatlan seregei álltak, élükön Ariobarzanésszel és Orontobatésszel. Az ezer lépésnyi mélységben felállított hadoszlopok előtt háromszáz négyfogatos sarlós kerekű harci szekér állt – ezeknek támadó ékként kellett szolgálniuk. Láttam több phalanx spártai és görög zsoldost, akik eladták magukat Dareiosznak, hogy tulajdon földijeik ellen harcoljanak. A centrumtól jobbra végtelen sorokban zárkóztak fel gyalogosok meg lovasok – örmények, szküthák, kaduszok, belosziak, gortusziak, kappadókiaiak, babilónok, médek és frígiaiak. Elsősorban az indek ötven harci elefántját tartották készenlétben. A súlyponti fontosságú helyeken akarták bevetni őket. A jobb szárny legszélét négy ezer lovas katona – köztük ezer páncélos – alkotta. Azt hiszem, a perzsa hadsereg harcosainak teljes létszáma és felszerelése négyezer lovasra, nyolcszáz harci szekérre és több mint kétszázezer gyalogos katonára rúgott. Kezdetben a felvonulás alatt leírhatatlan lárma uralkodott. Zászlókat és jelzőlobogókat lengettek; a vezetők jeladására a katonák egész tömege mintegy tíz stádiummal előbbre vonult, hogy több terük és nagyobb mozgási szabadságuk legyen. Ezután megmerevedtek a tömbök, vonalak, csoportok és ékek, s várták az ellenfelet.
Sándor csapatai is megálltak. Talán megijedtek, mert itt, a nagy hullámos síkságon, ahonnan Dareiosz még a bokrokat és a kis fákat is kitépette, s ahol sem a terep egyenetlenségei, sem hegyek nem álltak a szem útjában – első ízben mérhették fel az ellenség hatalmas túlsúlyát. Félelem fogta el őket, talán még hadvezéreik is elvesztették a fejüket? Nem tudom, de feltételeztem, hogy Sándor, aki három nappal ezelőtt Mazakész nyomában átkelt a Tigriszen, katonáinak pihenést akart engedélyezni, miközben Parmeniónnal elkészítette a támadás tervét. Mindenesetre a makedónok ott maradtak, ahol voltak, s az előretolt állások keskeny láncai mögött tábort ütöttek.
A háború sorsát gyakran valamilyen gyors elhatározás dönti el. Ki tudja, miképp alakultak volna a dolgok, ha Dareiosz még délelőtt támadást indít. A nagy király hadserege pihent volt, Sándor katonáit ellenben a hosszú menetelések minden bizonnyal kimerítették. Ám Dareiosz és hadvezérei várakozó álláspontra helyezkedtek. Tervük az volt, hogy megvárják, amíg az ellenfél rohamra indul, lendületbe jön, hogy akkor hatalmas szárnymozdulatokkal megkerüljék és körülzárják.
Így múlt el a nap. A perzsa hadsereg önmagát fárasztotta ki a hasztalan várakozásban. A szomjas lovak nyerítettek, vizet kellett szerezni, később takarmányt. A sorok szigorú rendje szétzilálódott, a harcosok leültek a földre, a hőség elbágyasztotta, a szomjúság kimerítette őket. Legjobban a páncélosok szenvedhettek, akik úgy érezhették magukat, mint a vaskemencében. Amikor szemem káprázni kezdett, hátat fordítottam a síkságnak. Kihalt utcák ásítoztak a sátrak között. Szolgáim elbújtak valahova, Kalambreszár ellenben úgy gubbasztott ládái közt, mint a tollat felborzoló veréb. „Nem vagyok olyan bolond, mint te”, jelentette ki reggel határozottan. „Itt maradok. Az én helyem a király háta mögött van, mert aligha feltételezhető, hogy a perzsák hátrafelé lőjenek. Ami a makedónokat illeti, remélem, látni fogod cipőtalpukat, amikor megfutamodnak a perzsák elől.”
Szürkületkor Dareiosz, oldalán lándzsahordókkal, visszatért kocsiján a táborba, testőrségének ezer tagja kíséretében. A hadsereg többi része ott maradt, ahol volt. Tolmácsok lovagoltak a különböző néptörzsekhez, és felszólították a katonákat, hogy rakjanak tüzet. Számítani kell arra, mondták, hogy Sándor rabló tolvaj módjára éjjel támad. A lovakat kantározzák fel, s mindenki maradjon fegyverben, így hát a katonák valóságos hangyacsapatokként siettek a sátorvárosba és vissza, rőzsét hordva a síkságra. A nappali hőség után dideregtek. Az őrtüzek kettős célt szolgáltak: melegedtek mellettük, és ételt főztek rajtuk.
Ezen az éjszakán nem jött álom a király szemére. Elhárította az italt, melyet át akartam nyújtani neki. „Most pihenjek, amikor küszöbön áll a döntés? Aludjak, amikor Sándor katonái rohamra indulnak?” Gobrüaszt és Tisszaphernészt a sátorba rendelte-az utóbbi a perzsák legnagyobb írásmagyarázója és jogtudora volt. Hátrafelé lépkedve, visszavonultam.
Kalambreszár a szokásos locsogással fogadott. Siránkozását megunva lefeküdtem, s hamarosan elaludtam. Hajnalhasadáskor meggazdagodott segédem felrázott álmomból. Közben nem történt semmi, a makedónok nem mozdultak. Gyorsan elfogyasztottam a lepényből, fügéből és főtt árpából álló reggelimet. Kalambreszár szomorúnak látszott, arca hamuszürke volt. „Tamatam, te csakugyan különös ember vagy!” kiáltott fel elkeseredetten. „Csak horkolsz és horkolsz, mintha elfelejtetted volna, hogy talán ez az utolsó napunk! Tekintsem ezt rossz előjelnek?” kérdezte, s elmondta, hogy a sátrak között keselyűket látott. Csak az utolsó pillanatban röppentek fel előle. „Kerítsünk néhány kocsit, rakjuk fel rájuk ládáinkat, és utazzunk el mielőbb”, ajánlotta. „Hová?” kérdeztem csodálkozva. „Hová, te vérszopó, hová mehetnénk” – az utolsó előtti szót megnyomtam – „a mi ládáinkkal?” Színlelt együgyűséggel úgy nézett rám, mint a kutya. „Nem tudod, hogy az istenek néha a gólyákhoz hasonlóan cselekszenek, amikor a kígyókat meg a férgeket kiirtják? Csalásaidért és pénzsóvárságodért te is meg fogod kapni méltó büntetésedet, egyre megy, hogy elszaladsz-e, vagy itt maradsz, hogy az erényesek vagy az istentelenek mellé állsz, hogy Jahvédhoz fohászkodsz vagy Ahrimanhoz, a perzsák ördögéhez. Egyszer majd fizetned kell, mégha az igazságszolgáltatás elől a föld alá bújsz is!”
Kalambreszár egyáltalán nem látszott sértődöttnek, ellenkezőleg, utolsó szavaim után felvillant a szeme. Tenyerével a homlokára csapott. Hogy őneki magának ez nem jutott eszébe, kiáltotta. „A föld alá bújni!” ujjongott boldogan. „Ez az aranytojás, s ezt te, Tamatam, megmentőm, tojtad!” Megölelt, cuppanós csókot nyomott az arcomra, és behívta a szolgákat. Az ámuló embereknek megparancsolta, hogy szerezzenek ásókat és kapákat. „Gyorsan, lassú kacsák, siessetek, ti lusta kutyák!”, nógatta őket.
Miközben az emberek vermeket ástak, hogy Kalambreszár elrejthesse a pénzét, elhagytam a sátrat. Beszélgettem Gobrüasszal meg Tisszaphernésszel, s ez utóbbi egy irattekercset mutatott nekem: a király felhívását seregéhez. Miközben a tekercset tanulmányoztam, Dareioszt harckocsijára emelték. Arca halvány volt, látszott rajta az átvirrasztott éjszaka, de páncélzatában csakugyan harcos nép királyaként hatott. Amikor a kocsi elindult, és a testőrök lovuk oldalába vágták sarkantyújukat, a királyi hivatalnokok, akik közt megpillantottam Türiotészt is, térdre borultak. Felemelték kezüket és ezt kiáltották: „Ahuramazda segítsen győzelemre téged és katonáidat, perzsák dicső királya!”
Felugrottam, mert a harckocsi közvetlenül mellettem robogott el. A király fekete szakálla élesen elütött világos arcbőrétől. Az aranyozott pikkelypáncél szorosan rásimult mellére és csípőjére. Az ezüsttel és arannyal kihímzett és a nyakán összekapcsolt kék kabát a hátára omlott. A világ ura kinyújtotta karját, s integetett a hátramaradóknak. „Dareioszért és Ahuramazdáértl”, kiáltották a testőrök. Porfelhő szállt fel, s én a lovak elől biztos helyre húzódtam.
Később kisiettem a sátorváros elé. Volt ott egy földhányás, onnan mindent jól át lehetett tekinteni. A felhőtlen égbolt ragyogott. A levegő párás volt, de a napsugarak nyomán felszállt és eloszlott a köd. Dareiosz hátrakocsizott a sereg mögé, amely hiába várta az előző éjjel Sándor támadását. Amikor a katonák meglátták Dareioszt, fegyverükkel pajzsukra ütöttek, és a nevét kiáltozták. Hírvivő lovasok ügettek ide-oda, és a tolmácsokat az uralkodó lobogója elé rendelték. Tisszaphernész lediktálta a királyi felhívást, amely jórészt tőle származott, s megparancsolta a fordítóknak, hogy olvassák fel az egyes néptörzsek előtt. Az alábbiakban leírom, ami emlékezetemben maradt belőle:
„Dicsőséges katonák, hatalmam jelvénye alatt harcoló hősök, ti, akik saját jövőtökért és mindannyiunk jövőjéért küzdőtök! Valamennyien tudjátok, ki az az ellenfél, akit várunk. Neve Sándor. Vagy talán inkább azt szeretnétek hallani, hogy azt mondjam: neve Sándor volt, mert hiszen a küszöbönálló ütközet azt a férfiút, aki eddig ezt a nevet viselte, úgy ki fogja törölni az emberiség emlékezetéből, mintha sohasem létezett volna. Mindent, ami hatalmamban állott, megtettem ezért a győzelemért, a ti győzelmetekért. Óriási hadsereg – ti, a katonáim – áll fegyverben. Én magam, Dareiosz, választottam ki azt a helyet, ahol haderőnk akadály nélkül felfejlődhet. Bízzatok hát fölényetekben, és engedelmeskedjetek fölötteseitek parancsainak. Nézzetek az ellenségre! Mit láttok ott? Néhány nevetségesen kicsiny csoportot, egy pár gyalogos phalanxot, lovasok hosszúra nyújtott láncát, gyönge centrumot a málhacsapat előtt, amely a rablott kincseket, az én tulajdonomat őrzi. Sándor katonasága számára nézve olyan csekély, hogy egy katonájára a mieinkből nyolc jut. Ahuramazdára, ha csak a sarlós kerekű szekerekkel támadnék az ellenségre, csupán a lovak patái elegendők lennének a makedónok szétmorzsolására. Gondoljatok továbbá arra, hogy Sándor fogva tartja anyámat és gyermekeimet. Felétek nyújtják kezüket, oltalmat és segítséget kérnek, s nem hiszem, hogy a világosság szentséges istene, s ti harcosaim, cserbenhagynátok őket. Azokat, akik elhozzák az enyéimet, nagyobb jutalomban fogom részesíteni, mint amekkorát király valaha is adott. Mithrasz világosságára, a birodalomban felkelő nap fényére, Kürosz és Dareiosz feledhetetlen dicsőségére vonuljatok hát hadba, bátran és erősen, hogy mindaz a dicsőség, amelyet elődeitektől örököltetek átszálljon utódaitokra is. Csak az menekül meg a haláltól, aki maga oszt halált. Jómagam kocsimon közöttetek leszek, mindenki felismerhet. Sándor a homlokomat lássa, és soha sem a hátamat. Küzdjetek a perzsák isteneiért, küzdjetek országotokért, győzzetek asszonyainkért és gyermekeinkért!”
A tolmácsok minden irányban elvágtattak. Azt hiszem, éppen még futotta az idejükből arra, hogy felolvassák a királyi üzenetet, mire Sándor phalanxai és lovas hadoszlopai egy kissé meggörbített sarló formájában megindultak. A szél elhozta a harsogó harci kürt hangját. Ám hamarosan észrevettem, hogy a makedónok egy helyben topognak, és lovaikat is csak ide-oda táncoltatják. Mi volt a céljuk ezzel a mesterkedéssel?
A perzsa oldalon is megdördültek a harci dobok. Az íjászok megigazították puzdrájukat, és nyilat helyeztek íjukra; a katonák megragadták lándzsájukat, s a kardot kirántották a hüvelyéből. A harcosok kiáltásokkal bátorították egymást, néhányan nagyot köptek, mások a földre vizeltek, vagy sietve nagyobb dolgot intéztek el. Vajon Dareiosz az utolsó pillanatban módosította tervét? Lobogókat lengettek, felségjeleket emeltek a magasba, azután megindult az emberek és állatok hatalmas tömege. A gyalogosok ütemes futásba kezdtek, a lovasok paripájuk oldalába vágták sarkukat. Ugyanakkor az addig eltorlaszolt mozgás utat tört magának. Mennydörgéshez hasonló kiáltozástól hangos volt a síkság, úgyhogy nekem, aki legalább tíz stádium távolságban álltam, égnek állt a hajam, és lúdbőrözött a hátam. Tekintetem az ötven toronyszerű elefántra esett; ormányukat lóbálták. Vajon Sándor katonái láthatták-e már őket? De ekkor a sarlós kerekű harciszekerek félelmetes vonala különvált a perzsa hadsereg többi részétől. A szekerek vezetői lazára engedték a gyeplőket, a lovak hát száguldottak, ahogy csak tudtak, s ha a világ valamely hatalma meg nem állítja őket, akkor be kell törniük a makedón phalanxokba, szét kell forgácsolniuk, és össze kell morzsolniuk őket. Nyomban ezután alig hittem szememnek, amikor azt láttam, hogy a makedónok közül egyes katonák apró pontokként különválnak; összesen talán három-négyszáz őrült lehetett. Miközben a zöm továbbra is egy helyben topogott, ezek az emberek előrerohantak. Kivehettem, hogy a pajzsukon kívül nem is egy, hanem több lándzsát hordtak. Ezek a harcosok egyszerre eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Sándor ugyanis – mint később megtudtam – Parmenión tanácsára a senki földjén az éjszaka leple alatt lyukakat ásatott. Hiszen Korotontól tudta, hogy a lándzsás lovasok paripái a fémtakaró miatt csak a hasukon védtelenek. Most azok a vakmerők, aki erre a feladatra jelentkeztek, kis árkokban ültek, maguk fölé tárva pajzsukat, hogy fejüket és testüket védjék, s a perzsák számára váratlan dolgot műveltek: a fölöttük ekohanó szekerek elé fogott lovak hasába hegyes vasakat szúrtak, vagy pedig kardjukkal a lovak lábára csaptak, úgyhogy az állatok elestek, a szekerek felborultak, a legénység a földre zuhant és az első perzsa támadó hullám zárt rendje felbomlott.
Hasonló sorsra jutott a fél szárnyak felől befelé támadó páncélos lovasok egy része is. Noha a perzsák lándzsáikat a földbe vájt lyukak felé irányították, és a vakmerő makedónoknak több mint a felét elintéztek, nagyszámú páncélos is elesett. Mint recsegő, ropogó fatörzsek zuhantak a földre súlyos vértezetükben; képtelenek voltak külső segítség nélkül felállni. Az alsótestükön megsebesített lovak fájdalmasan nyerítettek. Némelyiknek a kibuggyanó bele patái köré tekeredett, úgyhogy a lovak lépten nyomon a földre zuhantak, kiestek a sorból, és közben más állatok is, amelyek el akartak menni mellettük, megsérültek.
Ez a szemmel látható összeomlás megdöbbentette a harci szekerek mögött felsorakozó perzsákat. De a parancsnokok arra ösztönözték katonáikat, hogy bátorságukat fokozandó, teli torokból kiabáljanak. Közben néhány sarlós kerekű harci szekér elérte a makedónok sorait. Csakhogy nem szervezetlen tömegbe ütköztek, hanem előrenyújtott kopják rugalmas falába. Balról és jobbról több makedón lovas osztag vágtatott oda, és nyilaikkal lőtték a lovakat meg a harci szekerek legénységét. A sarlós kerekű harci szekerek mindennek ellenére ütöttek néhány rést a harci tömbökbe. Katonákat rántottak le lovukról, harcosokat marcangoltak szét a jóval a kocsirudak fölé emelkedő kopják, másokat a kocsikerekekre erősített sarlók kaptak el, és kaszaboltak le. Parancsnokaik vezényszavára a makedónok szétváltak. Utcákat alkottak, amelyeken egyes harciszekerek áthaladtak, mögöttük azonban a makedónok újból tömörültek. Thrák lovas íjászok a tanácstalan perzsa fogatvezetőket hátulról szorították harapófogóba. A dráma végét nem lehetett követni, mert ekkor mindkét hadsereg sorai egymásnak rohantak azokon a központi helyeken, ahol a tömeg a legsűrűbb volt.
A szél elhozta hozzám a lovak patáinak dobogását és a fémek távoli csörgését. Most ember ember ellen küzdött. Minthogy a páncélos lovasoknak – a perzsák legerősebb fegyvernemének nagy része tehetetlenül hevert a földön, a nagy király harcosai meg voltak fosztva legfőbb reménységüktől. Az ellenfelet mégis, már tömegüknél fogva a szó szoros értelmében szét kellett volna morzsolniuk. Hajítódárdák süvítettek a levegőben, pajzsok egész cölöpsora emelkedett a magasba, kardok lendültek fel, ereszkedtek le, rándultak előre, meg hátra, fúrták át magukat ércen meg fán, izmokon, csontokon és inakon.
A felkavart por elfedte az egyes harcosok küzdelmét. De ami a szárnyakon történt, azt továbbra is figyelemmel kísérhettem. Jobb- és balodalt két-kétezer fürge perzsa lovas átkaroló hadmozdulatba kezdett. A napfény megtört fémfegyverzetükön. Jobboldalt egy ötszáz lovasból álló csoport, köztük Mazakésznek – akivel Durában találkoztam – száz páncélos lovasa a többinél jóval előbbre jutott. Áttört két makedón osztagon, amely szembeszállt vele, kisebb félkört írt le, és közeledett a málhacsapathoz, ahol a perzsa királyi család tartózkodott. Ez a rajtaütés sikeresnek látszott, mert a lovascsapatok jelentősebb veszteség nélkül tűntek el a leállított kocsik és felszerelések tömkelegében.
Most Sándor előtt is, mögött is ott volt az ellenség. A szárnyakon mindig újabb baktriai lovasosztagok vágtattak előre, és befelé tartottak. Baloldalt Parmenión már a tartalékait mozgósította, és kétségbeesett ellentámadást indított. A küzdelem középpontjában azonban a porfelhő lassanként északkeletre tolódott. Sándor hoplitái ott alighanem megvetették a lábukat. Jól el tudtam képzelni, ahogy felemelt pajzsuk és lándzsájuk vasfala mögött közelednek. Lelki szemeim előtt láttam Sándort, amint lovasainak élén harcol, barátaitól körülvéve. Elképzeltem, ahogyan megkísérli, hogy odaférkőzzék Dareioszhoz. Sikerül-e majd neki?
Apró tüzek izzottak fel a síkságot borító egyhangú, poros szürkeségben. Gyújtóanyaggal átitatott szurokbombák voltak, amelyeket különleges makedón alakulatok hajítottak az indek harci elefántjaira. Ezen a ponton is hasznosnak bizonyult hát Koroton kémkedése, mivel jól működő védekezési módot találtak ki az óriási állatokkal szemben. A perzsák túlsúlya ennek ellenére kétségkívül érvényesült volna, ha nincs olyan nagy por. Barát és ellenség egyaránt a sűrű szürke porfelhőben harcolt. Senki sem tudta, mi a helyzet a szomszéd alakulatnál. A makedónok a parancsokat egy nyelven kapták, amelyet minden harcos értett, a perzsa hadsereg népei viszont sok nyelven beszéltek. Baktriaiak, mardusok, dahák, masszagéták, kaspiak, indek és a többiek mind, s e csapatok parancsnokai a saját fejük szerint cselekedtek. Ahol néhány katona megfutamodott vagy előre engedte a tartalékezredeket, ott balra és jobbra százak, ha ugyan nem ezrek eredtek futásnak.
De még semmi a világon nem dőlt el, amikor megdöbbenésemre megpillantottam a nagy király kocsiját. Kinyitottam, majd újra behunytam a szememet. Nem, nem tévedtem, ez volt az a ragyogó fegyverzet, melyet Dareiosz viselt, ő, minden idők legnagyobb haderejének főparancsnoka elsőként gyáván menekült, ő aki kijelentette, hogy Sándor csak a homlokát és nem a hátát láthatja. Vagy talán a király megsebesült? Láttam a lapuló uralkodót, s a fogat vezetőjét, aki a gyeplőt meglazítva ostorozta a vágtató lovakat, így hát figyelő állásomnak hátat fordítva, visszasiettem a sátorvárosba.
A király tisztségviselői úgy kotkodácsoltak, mint felriasztott tyúkok, amikor megpillantottak. Türiotész kiáltott valamit, én azonban szó nélkül elrohantam mellette, be a sátorba, hogy szükség esetén nálam legyen műszeres kosaram. Kalambreszár éppen a földet döngölte, a szolgák taligákon a homokot hordták ki. „Nos?” érdeklődött segédem, és összehúzta a szemét. „Mi van, Tamatam? Győzelmünkről hozol hírt?”
Győzelmünk – milyen különösen hangzott ez. Az elképedt embert félrelöktem, és kiszaladtam a sátorból. A király harci kocsija robogva közeledett. Mögötte a testőrök vágtattak, utánuk baktriaiak meg médek. A Dareiosz mellett ülő lándzsahordónak le volt vágva az egyik keze. Nem annyira leugrott, mint inkább leesett a kocsiról. A sátrak felett az égbolt örökösnek tetsző tisztaságában kéklett. Gondjaimba akartam venni a megcsonkítottat, és a királyra pillantottam. Amit láttam, borzadállyal töltött el. A király arcát eltorzította az iszonyat. Sértetlennek látszott, mégis reszketett, mint a nyárfalevél. A sebesült katona vére foltot ejtett a palástján. A király letépte magáról a ruhadarabot, és azt hittem, a következő pillanatban elokádja magát. Velem együtt a többiek is mind hallották szavait. „Elvesztünk” mondta zihálva Dareiosz. „Ahuramazda ellenem volt. Meneküljetek, híveim, mielőtt ez az ördögi Sándor, aki Ahrimannal lépett szövetségre, rátok ront, és lemészárol benneteket!”
A kamarások és az ételkóstolók, a felszolgálók és az asztalterítők, a vadászok, az ajtónállók, a kenőcskészítők és mind a többiek hangos kiáltozásban törtek ki. Vad pánik lett úrrá rajtuk, nagy zűrzavar keletkezett. A lovak nyerítettek és ágaskodtak; a testőrség egyik parancsnoka nyugalomra szólította fel az embereket. A hangzavar azonban túlharsogta. „Csak el, el innen”, ordítozták kórusban. „Aki marad, az a halál fia.”
Miközben a sebesült karját átkötöztem, két testőr lépett hozzám, és megérintette a vállamat. „A nagy király parancsa”, – ennyit hallottam szavaikból. Egy kocsihoz vezettek, ahol katonák szerszámozták fel a lovakat. Megbotlottam, eleredt az orrom vére, ám a katonák nem törődtek vele. Úgy dobtak fel a kocsira, mint egy liszteszsákot. Mielőtt észhez térhettem és leugorhattam volna, a fogat vezetője pattintott ostorával, s a lovak megindultak.
A kocsit nagyszámú lovas vette körül. Néhánynak az arcát véres kéreg borította; dagadt, durva mancsok görcsösen tartották a gyeplőt. A kocsi oldalába fogóztam, nehogy kiessem, és a paták alá kerüljek. Az égbolton magasan állott a nap. Egy himlőhelyes arcú perzsa kiáltott valamit, amit nem értettem. Előre meredtem, amerre Dareiosz harci kocsija haladt. Fülemben mintha ezernyi méhkas zúgott volna, de aztán hallottam a makedónok diadalüvöltését is. Középütt végleg áttörtek; megkezdődött a menekülő, vezér nélküli hordák lemészárlása. Ugyanakkor Parmenión baktriai harcosok harapófogójába szorult, és már Sándor jobb szárnyát is lehengerelték. Dareiosznál kevésbé félénk vezérrel szemben a makedónok sohasem arattak volna győzelmet. De a szerencse istennője kedvez a bátornak, és megveti az elpuhultat.

 

A lovak patáinak dobogása közepette kelet felé tartottunk. A nap rikító sárgán sütött. Olykor feltűnt előttem a király vörös vállszalagja, amikor köpenyét a szél feldagasztotta. Elöl, a kocsi mellett és mögött Besszosz baktriai lovasai ügettek. Parancsnoksága alatt ötszáz katona tartóztatta fel az üldözőket, akik már az első nap a nyomunkban voltak; állandóan távol tartották őket, és megmutatták, mire képesek a perzsák tervszerű irányítás mellett. A hegyszorosokban lesben álltak, rárontottak a makedón osztagokra, és nyilakkal lőtték a lovasokat. Nyomban utána futásnak eredtek, az elfáradt ellenfelet üldözésre ösztönözve, hogy aztán az áttekinthetetlen terepen hirtelen irányt változtassanak, hátuk helyett arccal forduljanak feléje, dárdákat hajítsanak rá, és kirántott karddal vad támadásokat intézzenek ellene elölről és oldalról. Ezután újból megfordultak, mintha menekülnének, elvágtattak olyan földgyüremlések mellett, ahol a ritkás bozót mögött más baktriaiak rejtőztek, és a mellettük elvágtató ellenfelet hátba támadták – így végül is Sándor lovasainak vezetői a második napon, súlyos veszteségek után, megfújatták a kürtöket, és visszatértek Gaugamelába, hogy legalább a zsákmány felosztásánál ne kerüljenek hátrányos helyzetbe.
Így hát Dareiosz csapatai a harmadik reggeltől kezdve szorosabbra foghatták a gyeplőt, és kényelmesebb ütemben haladhattak. Gobrüaszt meg Hüdarnészt nem láttam, szétszóródott csapatukkal együtt nyomuk veszett. Ariobarzanész, az öreg hadvezér úgy vélekedett, hogy Sándor először bizonyára Babilon irányába fog előrenyomulni, hogy a déli birodalmat biztosítsa a maga számára. Mint a történelemből tudjuk, ez a jóslat bevált.
Szerezhettem volna magamnak lovat, hogy éjjel elszökhessem. Magam sem tudom megmondani, miért nem tettem meg. Talán féltem a baktriaiaktól? Úgy hiszem, habozásom jórészt abból eredt, hogy szánalmat éreztem Dareiosz iránt. Arcbőre foltossá vált, azután a szerencsétlennek egész teste megrühesedett. Az erős viszketés aludni sem engedte. „Szerencsétlen esztendő”, panaszolta. „Hát rossz vagyok én, kegyetlen voltam, a gonosz iránti szenvedély megszállottja és űzöttje, hogy az égiek balszerencsével és gyötrelemmel sújtanak? Tamatam, uralmam ingatag alapokon áll.” Betegségét váltakozva lóhúggyal és gyógyfüvekkel kezeltem, míg a panaszok csökkentek, és a bőr gyógyulni kezdett.
Amikor táboroztunk és a kis királyi sátrat felállították, egy vak ifjú szórakoztatott bennünket a szuszai templomi iskolából. Vékony ujjaival húros hangszerét pengette, s finom, tisztán zengő hangon a perzsák hajdani hőstetteiről dalolt. A sátorban a levegő nehéz volt a tömjéntől, melyet a felszolgálók kis rézedényekben égettek. A gomolygó füst fátyolként borította be fejünket, s a dalnok tiszta hangja elfeledtette velünk a külvilágot. A jelen hirtelen álomnak tűnt, amely minden keserű érzést feloldott.
Napközben azonban, amikor kis falvakat és helységeket érintettünk, hogy élelmet és a lovak részére takarmányt rekviráljunk, szégyelltem magam a király miatt; a lovasok szétoszlatták a népet, és rekedt hangon kiáltották: „Helyet a világ urának, a legnagyobbnak a nap alatt, a föld és a tengerek lakói parancsolójának!” Holott Dareiosz nem volt más, mint menekülő, aki már a felét is alig birtokolta annak, ami egykor az övé volt.
A király hordozható oltárán estéről estére tüzet gyújtottak. A mágusok végtelen énekekben fohászkodtak Ahuramazdához, miközben Dareiosz feltette tiaráját, és szinte bénultan hallgatta őket, mert hiszen a legyőzött a győztesnél sokkal forróbban áhítja az istenek segítségét. A mágusok csaknem mindig leöltek valami csúszómászót vagy madarat, s az ártatlan vért az égben lakó örök isteneknek áldozták.
Amikor a menetelésben pihenőket tartottunk, gyakorta láttam a baktriai Besszoszt Nabarzanész, a méd lovasság parancsnokának társaságában. Az esteli órákban, midőn megnőttek az árnyak, együtt étkeztek, bort ittak és pusmogtak. Pillantásuk gyorsan járt körbe, s a szikár termetű Nabarzanész olyankor keselyűre emlékeztetett, amint áldozatának utolsó vonaglásait lesi. Elnémultak, ha az ember közeledett feléjük, mintha valami rejtegetni valójuk lett volna. Egyszer Besszosz dühödten meredt rám. Szeme ferde vágású volt, pupillája pedig igen sötét. Tekintete olyan élesen vágott az arcomba, akár a tőrdöfés, amikor így szólt: „Mit leselkedsz utánunk, orvos? Egyedül kívánunk lenni. Keress magadnak betegeket, akiknek nem terhes a jelenléted.”
A táj fakóbbá vált, a napfény gyöngébbé. Lassan beköszöntött az ősz, és ízelítőt adott abból, mi vár ránk télen. Metsző szelek süvöltöttek a hágók felől, s arcunkba csaptak. Egy reggel az Ekbatána előtti felföldön életemben először láttam havat. Akkor esett le, amikor aludtunk, s fehér varázsszőnyegként borította a vidéket.
Dareiosz Ekbatána városában, amely a hideg évszak alatt még sohasem szolgált a király lakhelyéül, ütötte fel téli szállását. A médek lándzsahordó alakulatai, amelyek bemutatták neki hódolatukat, régi szokás szerint hímzett díszkabátot és bőrnadrágot viseltek. Ökörbőrrel bevont pajzsukat fűzfavesszőből fonták. A legelőkelőbbeknek a vállát bíborköpeny borította. Az a hír, hogy a király Ekbatánában tartózkodik, hamar szárnyra kelt. Egyre újabb követek érkeztek az udvarhoz. Azok, akik északról, hideg vidékről jöttek, prémmel díszített bársonykabátot és térdig érő nemezcsizmát viseltek. Hosszú beszédekben biztosították a királyt hűségükről, és felolvasták tartományuk szatrapájának üzenetét. Valójában azonban a fülüket hegyezték, és szemük kíváncsian fürkészett mindenfelé. Bizonyára megérezték a hanyatlás légkörét, amely körüllengte a királyt, s feltehetően mindenről beszámoltak uruknak. Dareiosz azonban mindegyiküknek azt a megbízatást adta, hogy toborozzanak újabb katonákat, és küldjék őket Ekbatánába. A követek távozásukkor tisztában voltak már azzal, hogy a perzsák nagy királyának nincs többé módja arra, hogy irányt mutasson. Azokat a szavakat, amelyekkel hűséget és odaadást fogadtak, hamarosan elfelejtették.
Ezekben a téli hónapokban Sahina és Babilon járt az eszemben. Azt beszélték, Sándor szülőföldemen tartózkodott. Eszembe jutott Kalambreszár. Sikerült-e kapzsiságával megmentenie az aranyat, vajon útban volt-e vele hazafelé? Nagyon reméltem, hogy viszontlátom még, mert ez a ravaszdi sok hibája ellenére is a szívemhez nőtt. Néha, amikor udvari hivatalnokokat gyógykezeltem vagy tanúja voltam haláluknak, hiszen az orvos nem varázsló, találkoztam Türiotésszel, és beszélgettem vele. Említést tett húgomról, mintha ezzel felvidíthatna, s panaszos hangon vallotta be: „Nagyságos Dareiosz urunknak a legmélyebb fájdalmat valószínűleg az okozza, hogy anyja és gyermekei Sándor kezében vannak. Jobban megalázza ez, mint minden elvesztett csata. Szertefoszlottak mindazok a remények, melyeket Ahuramazdába vetett, aki tehetetlennek vagy halottnak látszik.” Az eunuch nem volt már olyan kövér, mint régebben. Orcái lötyögtek és minden üdeségüket elvesztették. „Különösen nyomasztóan hat rám az a tény”, mondta, „hogy a perzsák népei viszálykodnak egymással. Túlságosan sokan látták a hitetlenek győzelmét, s most már nem bíznak a birodalom jövőjében.”
Így hát én, a babiloni, aki kémként jöttem, kíséreltem meg Dareioszt felrázni letargiájából, amikor reggelenként és esténként felkerestem. Szemhéja gyulladt volt, szeme lázasan csillogott. Fáradtan zihálva vette át azokat az erősítő nedveket, melyeket beadtam neki. „Mit vétettem?” kérdezte egyszer, s gyermetegsége megindított. „Vajon én, aki a békére törekedtem, akkorát hibáztam, hogy Ahriman karmaival életem után nyúl? Zarathustra próféta szent könyvében, az Avesztában írva vagyon, hogy eljő az utolsó ítélet napja, mihelyt a tizenkétezer esztendős világkorszak elmúlt. Akkor Ahuramazda, a legfőbb isten és bíró az alvilágba taszítja le Ahrimant, az ördögöt, mindazokkal egyetemben, akik szolgálták. Az pedig, aki a világosság istenének a körébe tartozik, fennmarad. Talán Sándor már ennek az egész világ felett ítélkező bíróságnak az eszköze, s dönteni fog felettem és birodalmam felett? Betelt már az idő?” Keserűen mosolygott. „Külső ellenségemhez belső ellenfél is társult. Pletykálnak rólam, és Sándort ugyanolyan nyugodtan várják, mint a tavaszi esőt. Nem bízom már a népek hűségében. Tudom, hogy sok nép elpártol majd tőlem; azt tervezik, hogy alattomban megnyitják a kaput Sándor előtt. Ezek az emberek már most jutalmat remélnek az idegenektől, akár a teherhordók, akik ma ezt, holnap azt szolgálják.” Dareiosz szünetet tartott, majd fáradtan folytatta: „A legjobb az lenne, Tamatam, ha mérget adnál nekem, akkor minden bajomnak vége lenne.” De hogy őszintén gondolta-e, amit mondott, azt nem tudom.
Olyankor Dareiosz végiglépkedett palotája kincseskamráin, mert itt – ugyanúgy, mint Szuszában és Perszepoliszban – még mindig összegyűltek a világ természetbeni adói, nemes prémek, fémrudak, szemcsés arany, érmék, só, fűszerek, nemes fa, réz, elefántcsont, fegyverek és csillogó ékszerrel színültig megtöltött ládák. Noha én nem kértem semmit, a király orvosi szolgálataim jutalmául ajándékokat adott nekem, kis erszényeket teli topázzal, smaragddal, türkizzel meg rubinnal, aranyat és ezüstöt, díszruhákat, valamint egy drágakővel kirakott méd kardot.
Miközben a hideg pára harangként borította be a földet, a mágusok jövendőt mondtak a királynak, és horoszkópokat állítottak fel. Ilyenkor ércgongok visszhangzottak a csarnokokban meg a folyosókon, a trónteremben pedig elégetett füstölőszerek kék gőze terjengett. A mágusok rózsa- és jázminillatú drága ruhákat viseltek, arcuk rizsporos volt, ajkuk festett. Az ajakfesték feladata, felfogásuk szerint, a démonok távol tartása volt. Jósoltak a madarak röptéből, az áldozatok májából, és káldeai szokás szerint olvastak a csillagokból, de nem rendelkeztek a babiloni papok ismereteivel. A jóslat hol kedvező volt, hol pedig nyugtalanító előjelek mutatkoztak.
Nabarzanész, Besszosz és az öreg Ariobarzanész minden ülésen részt vettek. Ariobarzanész kétségkívül a király hűséges szolgája volt, a többiekhez azonban tapadt valami gyanús, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak. Ha Dareiosz nem bízott bennük, mindenesetre nem mutatta, de olykor, amikor arcukat fürkészte, elgyötört szíve visszatükröződött tekintetében.
Miközben odakünn örvénylő hóvihar dühöngött, egy alig ezerkétszáz görög zsoldosból álló sereg érkezett Ekbatánába. Vezetőjüket, aki széles vállú, nyílt tekintetű hadfi volt, a fogadócsarnokba vezették. Patronnak hívták. Dareiosz felszólította, hogy álljon fel, s odanyújtotta neki a kezét, melyet Patron tiszteletteljesen megcsókolt. A király megdicsérte a zsoldost hűségéért. Baldachinja alatt trónolva, Dareiosz felszólította az udvari tisztségviselőket, hogy osszanak szét száz talentomot a katonák között. Átadott Patronnak egy zafíroktól villogó karperecet, és különleges kegyként világossárga királyi gyűrűt ajándékozott neki. „Ezt irántam tanúsított bizalmadért, azt hűségedért.”
Patron azt a hírt hozta, hogy Mazakész, az általam is ismert lovasparancsnok, aki valamikor Dareiosz veje szeretett volna lenni, megadta magát Sándornak. Az uralkodó kinevezte Babilon szatrapájává. Este, amikor a szokásos altatóitalt kevertem Dareiosznak, azt mondtam neki – mivel azt állította, hogy főfájástól szenved –: „Felséges királyom, ne súlyosbítsd magad is szenvedéseidet. Megértem, hogy szenvedsz, amiért elszakították tőled anyádat és gyermekeidet. Ám ha állandóan egyazon dologgal foglalkozunk, az a fájdalmat mérhetetlenül fokozza. Mindenki csak annyira szerencsétlen, amennyire annak hiszi magát. Igyekezz gondolataidat másfelé terelni, s száműzz két dolgot: az elmúlt bajok emlékét és a jövendőtől való rettegést. Ha ellenállást tanúsítanál, és szembeszegülnél a fájdalommal, akkor, úgy vélem, új erők is érlelődnének benned.”
Egyedül voltunk – a király kiküldte a testőröket –, s megijedtem, amikor Dareiosz elsírta magát. A karperecek csörögtek, mikor megtörölte a szemét. „Bizonyára igazad van, Tamatam”, helyeselt végül halk hangon. „A bánat démonait le akarom, és le is fogom gyűrni.” Különös fény villant fel szemében. „Gyakran feltettem magamban azt a kérdést, hogy miért engedik az istenek, hogy szerencsétlenség sújtson bennünket! Talán mert csak a szenvedés tanítja meg az embereket az alázatra? Így hát el akarom fordítani gondolataimat attól, ami földi. Egy dolog bizonyosnak látszik: Ha halálom után áthaladok a Csinvat hídján, a halál három bírája, Mithrasz, Szraósa és Rasnu Razista a jó gondolat, a jó beszéd s a jótett három lépésével át fog engedni a paradicsom kapuja elé. A negyedik lépéssel bejutok a kezdet nélküli fények birodalmába, ahogyan azt valamikor réges-régen Zarathustra, a szent pap megígérte. Ott találkozni fogok nőmnek, Sztateirának a lelkével is, hogy együtt élvezhessük majdan a mennyei boldogságot.”
Valami kísértetiességet, valami titokzatos átszellemültséget láttam mandulavágású szemében; halvány mosolyként megvilágította kiálló pofacsontját és puha ajkát is. Bár hangja igen halk volt, mégis, mintha a trónterem magas gerendázatáról visszhangzott volna.

 

A tavasz tornyosuló felhőkkel érkezett. Párás esőfüggönyök lógtak a vidék fölött, a hegyekben olykor villámok cikáztak. A kemény föld fölengedett, és szivacsos lett, kisarjadt a fű, a fák meg a bokrok rügyeztek. A többnyire néma mélázásból Dareiosz lázas tevékenységre ébredt. Szerette a nárciszokat, a halál virágait, s a melegházakból származó virágokat karcsú vázákba tétette. Mindig újabb üzeneteket fogalmazott, és gyorsfutárokat küldött az északi és a keleti népekhez, még a szküthákhoz is. Az a reménység, hogy hamarosan új hadsereg vezére lehet, úgy éltette, mint táplálék az éhezőt.
Azon a napon, amikor a hóhér nagy néptömeg előtt három tolvajnak levágta a jobb kezét, lovasok a makedón hadsereg közeledését jelentették. A harcosok éjjel-nappal vágtattak, a postaállomásokon új lovakkal cserélték fel az agyonhajszoltakat. Ha hitelt lehetett adni szavuknak, akkor Sándor Ekbatánától ezerötszáz stádiumnyira állt. Eszerint, ha katonáit sietteti, hat-nyolc nap alatt a kapuk elé érhet. Dareiosz tanácskozott hadvezéreivel. A Patron vezetése alatt álló görög zsoldosokon kívül más erősítés nem érkezett. Ezért arra a megállapításra jutottak, hogy katonáik száma túlságosan csekély a város védelméhez. Dareiosz ajkát harapdálta. Addig sohasem lépte át a keleti népek területének határát. „Hová akartok vinni?” – kérdezte.
Besszosz válaszolt elsőként. „Ki Médiából, a párthusok földjén át Baktriába. Hosszú út ez, királyom. Sándor, aki ismeretlen terepen jár, csak lassan és óvatosan fog követni. Időt nyerünk. Ami engem illet, annál nagyobb lesz a befolyásom, mennél közelebb jutunk országomhoz. Szogdokat, gedrósziaiakat és arakhósziaiakat akarok segítségül hívni és egybegyűjteni. Baktriai küldöncök a drangákat és az indeket fogják riasztani. Hamarosan ismét több mint tízezer jól felfegyverzett katonával rendelkeznénk, s esetleg a Margosz folyónál újból felvehetnénk a harcot Sándorral.”
Az öreg Ariobarzanész határozatlanul vállat vont, Nabarzanész viszont buzgón helyeselt Besszosznak. Úgy vélte, jó lesz, ha a perzsák egyúttal tűzáldozatot hoznak, s a visszavonulás során minden útjukba eső falut és helységet felperzselnek, hogy az üldözők semmi mást ne találjanak, csak pusztaságot, amely nem nyújt sem szállást, sem táplálékot.
Heteken át sütött a nap, de amikor útnak indultunk, borult volt az ég, zuhogott az eső. Nyolcezer lovasból és vagy négyezer gyalogosból – köztük voltak Patron zsoldosai is – állt a sereg. Azok az ekbatánaiak, akik az elvonulásnál jelen voltak, úgy ténferegtek az utcákon, mint a megvert kutyák. Rémhírek terjedtek el, s a lakosság a város feladását hallgatással fogadta. A nagy király kocsiját ötszörös lovaskordon vette körül, s további ezer lovas azt a négyszáz málhásállatot oltalmazta, amely a kincseket vitte el Ekbatánából. Vajon jómagam is ugyanolyan határozatlan voltam, mint a király? Ezúttal is megszökhettem volna, mert fürge baktriai lovon ültem. De ahányszor eszembe jutott Dareiosz, akinek szüksége volt a segítségemre és bizalmat tanúsított irányomba, úgy éreztem magam, mint hajótörött a magányos szirten; látja ugyan a partot, de mégsem szánja rá magát arra, hogy kiússzon.
Múltak a napok, a felhők eloszlottak, s a nap megérintette meleg ujjaival a vidéket meg az embereket. A madárfészkek fiatal élettel teltek meg. Ha hátrafordítottam a fejemet, láttam, hogy a hegyvidék körvonalai elmosódottabbak. Összebarátkoztam Patronnal, s anyanyelvén társalogtam vele. „Voltaképpen miért veszel részt ebben a táncban?” érdeklődött egyszer. „Talán azért vergődsz a perzsa horgon, hogy gazdag és független légy?” Oldalról lopva végigmustrált. „Vagy talán elkövettél odahaza valamit? Az a becsvágy fűt, hogy királyi orvosnak nevezzenek?”
Behunytam a szememet, a szívem kalapált. Egy pillanatig kísértést éreztem, hogy megmondjam az igazat, mert minden embernek szüksége van valakire, aki előtt őszintén beszélhet. A józan ész azonban legyűrte azt a vágyamat, hogy meggondolatlanul cselekedjem. Patron thébai volt, apját és fiútestvéreit Sándor katonái ütötték agyon, nőtestvéreit pedig rabszolgákként adták el. Így hát a vándorló orvos meséjét adtam elő neki, aki beutazza a világot, hogy új ismeretekre tegyen szert.
Hogy hitt-e nekem Patron, nem tudom. „Jól van”, mondta mosolyogva. „Végül is mindannyian hajszolunk valamit, s olykor magunk sem látjuk világosan az indítékokat. Ami engem illet, katona vagyok, és karjaim erejét annak adom el, aki a legtöbbet fizet érte. Úgy érzem, időközben lépteim lelassultak.” Két szeme tompán fénylett. „Évről évre jobban elhalványul az a szándékom, hogy bosszút álljak a makedónokon, s nem is hiszek már vágyaim teljesülésében.” Patron olyan benyomást tett rám, mint aki a halált keresi, nem pedig az életet.
Este meg éjjel, amikor táboroztunk, láttam a hátunk mögött az égő falvak lángjainak a fényét. A katonák kihajtották a jószágot a karámokból, s szurokfáklyákat dobáltak az istállókra meg a házakra. „Vérszopók!”, kiáltották a lakosok. „Tisztátalan baktriai disznók, átkozott görögök!” Nem értették, hogy miért éppen a nagy király csapatai követnek el ilyen kegyetlenségeket. Pedig Nabarzanész hagyott az embereknek élelmiszert, ott hagyta a jószág egy részét is, s megparancsolta, hogy a mocsarak és a tüskés bozótok közt rejtőzzenek el. Ezenkívül Dareiosz kincstárnokai pénzt osztottak szét, hogy az emberek később, a makedónok legyőzése után, ismét felépíthessék házukat. Mégis az történt, hogy sehol sem áldást, hanem csak átkot szórtak a fejünkre.
Amikor húsz nap múlva átmentünk a Kaspi-kapun, azon a mély völgyön, mely észak felé a tengerhez vezetett, Dareiosz a legfőbb vezetőket sátrába hívatta. Hátvédek jelentették, hogy Sándor, a pusztítások ellenére, egy, csupán lovasokból álló előretolt sereggel már csak egynapi menetelésnyire van a hátunkban. A király körülnézett. „Szembe kell szállnunk az ellenséggel, mielőtt Baktriába ér.” Elég nyugodtnak látszott. „Ezt mondom nektek, híveim, akik idáig követtetek. Vagy talán kereket oldjak, s örökké egyik vidékről a másikra vonuljak, mint a száműzött? Nem, vagy küzdünk és visszanyerjük azt, amit elvesztettünk, vagy hősi halált halunk! Az időpont kedvezőnek tűnik. Sándor katonáinak csak csekély hányadával közeledik. Ez ideig a hadiszerencse nem kedvezett nekünk. Talán ezúttal mellettem lesz. Ezért keressük ki a csatának legmegfelelőbb helyet, és ott foglaljuk el állásainkat. E döntés előtt még egyszer köszönetet mondok nektek azért a kitartásért, melyet az eddigi bajokban tanúsítottatok. Mi arra rendeltettünk, hogy szenvedjünk. De talán Ahuramazda azt akarta, hogy a szenvedésben megedződve ismét megerősödjünk.”
Az esti órákban, amikor Dareiosznál tartózkodtam, a testőrök bejelentették Nabarzanészt és Besszoszt. Határozott léptekkel jöttek, mint aki szilárd elhatározásra jutott. Nabarzanész a szemével intett nekem, ám a király úgy rendelkezett, hogy maradjak. Besszosz, akinek a nyakán bevésett jelekkel díszített krétai ametiszt függött, így szólt: „Ám legyen, de tömd be füledet, Tamatam, s pecsételd le ajkadat, mert ha kifecsegsz valamit is abból, amit itt hallasz, szád örökre el fog némulni.”
Nabarzanész nem sokat köntörfalazott. „Tudom, uram királyom”, kezdte beszédét, „hogy most olyant mondok, ami nem lesz éppen kedvedre való. De még Tamatam, az orvos is tudja, hogy súlyos betegséget csak erőteljes eszközökkel lehet kiűzni. Ha egy kormányos látja, hogy hajója veszélyben forog, minden felesleges tehertől szabadulni igyekszik, hogy legalább a legszükségesebbet megmenthesse, így hát Besszosz meg én megegyeztünk abban, hogy ami a Sándor elleni küzdelmet illeti, új kezdeményezésekre és előjelekre van szükség. Azzal a háborúval szemben, melyet a makedónok ellen viselünk, az istenek rosszindulatot tanúsítottak és tanúsítanak.” Habozott és nyelvével megnedvesítette ajkát. „Nos, mi ketten, uram, azt hisszük, a legjobb lenne, ha birodalmad vezetését és kormányzását időlegesen másnak adnád át, aki addig nevezné királynak magát, amíg az ellenfelet ki nem űzte Ázsiából. A győzelem után az illető az egész hatalmat ismét átadja neked.” Beszéde gyors volt, mintha attól tartott volna, hogy valaki félbeszakítja. „Én, Nabarzanész, azt ajánlom, hogy a jelenlegi helyzetben Besszoszt, az előttünk elterülő tartomány helytartóját tegyük meg királynak, s te erősítsd meg őt ebben a minőségében!”
Dareiosz olyan volt, mint akit hideg vízzel öntöttek le. Lehajtott fővel figyelt. Arca elsápadt, majd kivörösödött. Izgalomba jött. „Tehát te, meg...” Ajka remegett. „Most mutatjátok meg először igazi arcotokat! Hiénák és sakálok! Meg akartok ölni? Az olyan asszony, akiben nincs tisztesség, olyan, mint a disznó, aranygyűrűvel az orrában. Ti ellenben, akiket hűségesnek tartottalak, sokkal hitványabbak vagytok. Undorító söpredék! Tányérmosók, szemetesgödrök, kloákák! Bemocskolnám a nyelvemet, ha továbbra is a neveteken neveznélek benneteket!” A király levegő után kapkodott, s felállni próbált. „Segítség!” hörögte hirtelen. Azonnal odaugrottam hozzá. „Ide, ti őrök, oltalmazzátok meg a király életét!”
Széttártam a ruháját, és a mellét dörzsöltem. Besszosz a kezét kardjára tette. Én fegyvertelen voltam, a királynak övén azonban tőr függött. Markolata szinte magától ugrott ujjaim közé. A támadás elhárítására készen a trónus elé álltam. „Segítség!” kiáltotta Dareiosz még egyszer; a sátor előtt emberi hangok visszhangzottak. Nabarzanész megragadta Besszoszt ruhája ujjánál fogva, és kivonszolta, négy vagy öt testőrt hagyva maguk mögött, akik berohantak a király lakószobájába, és lándzsájuk hegyét torkomnak szegezték.
Dareiosz felemelt kézzel tiltakozott. Nagy nehezen feltápászkodott. „Ne ezt!”, zihálta, és két katonát a trón mellé intett. A többieknek megparancsolta, hogy menjenek ki, és riasszák a királyi testőrséget. Homloka verítékezett, miközben rám szegezte tekintetét. „Mit tegyek?” dörmögte tanácstalanul, s helyeslően bólintott, amikor azt ajánlottam, értesítse Ariobarzanészt, akinek a segítségére bizonyára számíthat.
Így hát elrohantam, megmondtam az öreg hadvezérnek, hogy a király látni kívánja, s utána Patronhoz, a görögök vezetőjéhez siettem. Az utóbbi lehajtott fővel hallgatott meg, azután riadót fúvatott. Az éjszaka első órája volt, de a táborban olyan eleven nyüzsgés támadt, mintha már fényes nappal lenne. A lárma elárulta, hogy Besszosz és Nabarzanész is riasztották katonáikat, és különválasztották őket a zsoldosoktól és Ariobarzanész csapataitól.
Az őrök nevünket kiáltották; nyomban ezután Patront meg engem bebocsátottak a sátorba. Ariobarzanész feldúltnak látszott. Azt mondta, bármilyen gonosz terveket szőtt is a két lázadó, mégis meg kell őriznünk a nyugalmat, hogy a testvérháborút elkerüljük. Kíséret nélkül elindult Besszoszhoz és Nabarzanészhez. Amikor visszajött, nagyon optimistának mutatkozott. „Uram, mindketten szánják-bánják tettüket, és bocsánatodért esedeznek”, állította. „Amit eléd terjesztettek, javaslat volt, mondották, semmi több. Nabarzanész nem bízott többé szerencsédben, királyom. Úgy vélte, Besszosznak a keleti népek előtt nagyobb a tekintélye, azonkívül Baktria szövetségben áll a szkítákkal meg az indusokkal. Ezért kérte a tiarát Besszosz számára, és azért is, mert a drangák meg az arakhósziaiak nem küldtek újabb segélycsapatokat. Ő is, Besszosz is, kegyelemért esedezik. Nézetem szerint helytelen lenne ezt megtagadni tőlük”, fejezte be szavait Ariobarzanész, „mert ha ezek ketten elpártolnak, haderőnk legnagyobb részét elveszítjük. Ráadásul el lenne zárva előlünk a Baktriába vezető út.”
Így történt, hogy ugyanezen az éjszakán Nabarzanész meg Besszosz még egyszer megjelentek a király előtt, a földre vetették magukat előtte, és megkövették. Sejtettem, hogy színlelnek, mert szavaik hamisan csengtek, és mondanivalójuk nehezen jött nyelvükre. A gyanútlan Dareioszt azonban sikerült becsapniuk. Jóságában felszólította őket, hogy álljanak fel, és mindkettőjüket homlokon csókolta. A táborra végre csönd borult.
A reggeli órákban, közvetlenül az indulás előtt, megjelent nálam Patron, s azt mondta, hogy tolmácsoljam a királlyal való beszélgetését, mert a perzsa nyelvet nem bírja elég jól. Meglepődtünk, amikor Dareiosz, aki fogadott bennünket, felszólította Patront, hogy beszéljen csak anyanyelvén. Ifjú korában, mondta, tanult görögül, s Memnónnal, a perzsák egykori zsoldos-hadvezérével mindig görögül társalgott.
A nappal fakó árnyai behatoltak a sátorba. Patron a torkát köszörülte. „A görögökből már csak kevesen maradtak meg”, kezdte. „Ám az az ezerkétszáz fő, akik parancsnokságom alatt állnak, hűségesek hozzád, királyom, mert ismerik nagylelkűségedet. Nem fognak cserbenhagyni, bármi történjék is. Másokról viszont azt gondolom, hogy nemcsak cserbenhagynak, hanem még jogarodra is áhítoznak. A görögök ellenben, akiknek nincs többé hazájuk, csak beléd helyezik reménységüket. Engedd meg hát, Dareiosz király, hogy mi, a külföldiek és idegenek, állandóan körülötted legyünk, és őrizzük Felségedet.”
Dareiosz a kezét dörzsölte, mintha fázna, de azután mégis mosolyt erőltetett az arcára. Öregnek és fáradtnak látszott, s hallható volt a zihálása, amikor így szólt: „Hogy a képzelődés tudás-e, vagy hogy a tudás képzelődés-e, nem tudom eldönteni. De olykor a határozott meggyőződés is csalóka lehet. Számomra csak egy marad hátra: hogy bízzam az istenekben, és sorsomat az ő kezükbe helyezzem, akkor sem Sándortól, sem másoktól nincs miért rettegnem. Köszönöm neked, Patron, hűségedet és figyelmeztető szavaidat. Ám, ha csak benned bíznék és személyemet oltalmad alá helyezném, ez a perzsáknak és a keleti népeknek még inkább okot adna arra, hogy haragudjanak reám.” Nehezen értelmezhető kifejezés jelent meg arcán. „Nem, nem, csakis az isteni akarat törvényének vetem alá magam. Inkább szedjenek rá, semminthogy tulajdon honfitársaimat elítéljem és megbotránkoztassam.” Dareiosz levette kebléről a szikrázó gyémántot, és Patron nyakába akasztotta. Majd elfordult; arca hófehér volt. Szeme elvesztette minden fényét, olyannyira fájt neki a görögöknek az az ajánlata, hogy megoltalmazzák tulajdon honfitársaival szemben.
Folytatódott hát a visszavonulás, miközben Sándor továbbra is a nyomunkban maradt. Egyik hadvezér sem intézkedett az ütközetnek megfelelő hely kijelöléséről. Besszosz ellenben másvalamit tett. Ő, aki a király kocsiját állandóan figyeltette, olyan gyors menetelési iramot diktált, melyet a zsoldosok gyalogos csapatai alig bírtak követni, s így mindig csak a sötétség beálltával érték utol a sereg többi részét. A második este az után, hogy a király megbocsátott Besszosznak és Nabarzanésznak, elértük Tharát. A városon kívül tábort ütöttünk. Patron kimerült csapatai ott roskadtak le a földre, ahol éppen álltak. Abban az órában, amikor meghosszabbodnak az árnyak, az utóvédtől izzadt lovon futár érkezett, és jelentette, hogy az üldöző seregek eleje a síkságon állomásozik, alig huszonöt nyíllövésnyi távolságban.
Ariobarzanész nyomban csapataihoz sietett, hogy megerősíttesse a tábort. Besszosz gondoskodott róla, hogy a görögöket is felriasszák, s a királyi sátortól nagy távolságban, nyugat felé félkörívben vonuljanak hadállásukba; Dareiosz eközben levétette magáról selyemköpenyét, s a szolgák illatosított mosdóvizet hoztak neki. A tisztálkodás után bíborcipőt húztak a lábára. Ezután az összes udvari tisztségviselőket hívatta, akik évek óta körülötte tartózkodtak. Tekintete nyugodt volt, amikor – hódolatuk bemutatása után – így szólott hozzájuk:
„Én, Dareiosz, az uralkodó, sokáig éltem úgy, akárcsak ti, nem gondolva a szükség órájára. Bevallom, csupán akkor kerestem tiszta szívvel Ahuramazdát, amikor bánat ért. Ám most az isten hallgat, és elzárja fülét. Ezért nincs is már mondanivalóm számotokra. Nevem Dareiosz volt, s boldog voltam birodalmamban. De Dareiosz meghalt, megértettétek? Most arra gondol, ami nem volt rendben. Volt egy hitvestársa, akit mindenekfelett szeretett. Sztateira is meghalt, s Dareiosz hamarosan követni fogja. Nem reménykedik már semmiben. Ne várjatok hát tovább. Mentsétek meg életeteket. Keressetek magatoknak biztos helyet.” Először senki sem mozdult. Azután összevissza kiáltoztak, homlokukat verdestek, és megtépték ruhájukat. Többen leborultak és a király lábát csókolgatták. Dareiosz felemelte a kezét, szája szöglete felfelé görbült. Vonásai lágyak és nemesek maradtak: „Rossz uralkodótok voltam, s megindít, hogy mégis szerettek. Nevem Dareiosz volt. Felejtsetek el. Nem vérzem, mégis meghalok. Most menjetek, és hagyjatok magamra.” Kezével elfedte arcát, és intett.
A tisztségviselők meg a szolgák izzadtak és ziháltak. Látták a mozdulatot, mellyel elbocsátották őket, s kúszva és mormolva hátráltak. A sátor előtt ismét hangot adtak nyugtalanságuknak. Hallani lehetett, ahogy a hangok különféle irányokban eltávolodnak. A király lassan leengedte kezét. Meleg veríték gyöngyözött a homlokán. Egyedül voltunk, csak a királyi szék mögött álltak testőrök. „Te is menj, Tamatam”, parancsolta Dareiosz. „Nincs már szükségem szolgálataidra. Te még fiatal vagy, a nap továbbra is sütni fog neked, s éjszaka a csillagok meg fogják világítani utadat. Számodra a rétek mindig újból zöldellni s a virágok illatozni fognak; a gabona a mezőkön megérik, a fák és a bokrok termést hoznak, akkor is, ha én már nem leszek.”
Kiszaladtam a sátorból, szereztem egy edényt meg friss vizet. A király homloka forró volt, mintha lázban égne. Hűsítettem halántékát, s ő hagyta, jóllehet eleinte engedetlennek nevezett. „Az orvosnak mindenkiről gondoskodnia kell”, mentegetőztem, „azokról pedig, akik segítségre szorulnak, különösképpen! Hidd el, királyom, levertséged el fog oszlani, mint a felhő, amely most még beárnyékolja életedet.” Tanácstalanul rázta a fejét, aztán zokogni kezdett, miközben én a homlokát borogattam.
Hogy mennyi idő múlt el eközben, nem tudom már, mindenesetre nemsokára olyan hangzavar közelített a sátorhoz, mintha máris makedón csatárok törtek volna a táborra. A király trónszékén maradt, én kisiettem. Besszoszt és Nabarzanészt pillantottam meg – baktriai katonák áradata követte őket. A katonák a testőröket, tisztviselőket, szolgákat és papokat elterelték az útból. Nabarzanész üvöltözve parancsokat osztogatott. Láttam, amikor az egyik baktriai kinyújtotta a karját. Lándzsájának nyele a fejemhez ütődött, s elvesztettem az egyensúlyt. Testem könnyű lett. A súlytalanság érzése töltött el – ilyesmit érezhetnek a táncosok, amikor ugrásra készülnek. Besszosz felráncigált. „Az a hír terjedt el, hogy a király halott.”
Homloka redős lett, mint a víz a szél fuvallatától. Szemének villogása kihunyt, amikor azt mondtam, hogy ez álhír. Arckifejezése a csalódás fintorává torzult. A földre hajított, s onnan láttam, hogy ő, Nabarzanész és még néhányan a sátorba rohantak. Hogy közelharcra került-e a sor köztük meg a két testőr között, nem tudom, mindenesetre rövid idő múltán Dareiosszal együtt jöttek ki. Nem szőnyegeken, hanem a puszta földön vezették, s a király nem fejtett ki ellenállást. Baktriai katonák szétoszlatták a körülállókat. A fegyveresekből alkotott sor végén megállt egy kocsi; oldalát szőrme borította. Dareioszt inkább feldobták, mint felemelték rá, azután a baktriaiaktól körülvett jármű elindult.
E szörnyűség híre gyorsan elterjedt. A tábor egy szempillantás alatt olyan lett, mint valami vadkacsaraj, amely a vadász elől repült fel. Ariobarzanészhez futottam, de amikor ő Besszoszhoz akart menni, a baktriaiak útját állták. „Rosszul érzem magam”, mondta Patron, amikor ezt követően beszéltem vele. „Tanúja voltál, amikor felajánlottam a királynak, hogy megoltalmazom a férgektől, ő akarta így.” Kétszer kiköpött, és összehívta századparancsnokait, hogy tanácskozzék velük.
Dareiosz sorsa sötét és elkerülhetetlen volt, mint az éjszaka. Besszosz meg Nabarzanész még hajnalhasadta előtt parancsot adtak embereiknek az indulásra. „Határozatlan vagyok és gonosz”, vallotta be keserűen Ariobarzanész, „de ha támadást indítok, a baktriaiak túlereje szétzúz minket. Sokaknak ömlött volna a vére, de nem tudtunk volna változtatni semmin.” Később Patron jött egy testőralakulattal. A zsoldos óvatos lett. Azt tanácsolta, maradjak vele. „Elmegyek Ariobarzanésszel a tapuri hegyekbe”, mondta. „Hogy mi lesz azután, azt persze nem tudom, de még korai volna búnak ereszteni a fejünket.”
A reggel éppen az első sárgás ecsetvonást vitte fel a látóhatárra, amikor Ariobarzanész és Patron elvonultak észak felé. Sok perzsa katona eldobta fegyverét, és Tharában keresett búvóhelyet; ott akartak elrejtőzni Sándor elől. Egyes perzsa vezetők, köztük Bagisztanész és Artabelosz, az ellenkező és alighanem egyetlen helyes – döntésre jutottak. Embereikkel Sándor elé vonultak, hogy megadják magukat.
A levegő csendes lett, a nap lassan mászott felfelé az égbolton. Én egy bokor árnyékába feküdtem, hogy aludjak. A baktriaiak elvitték a lovamat. Elmulasztottam, hogy Ariobarzanésztől lovat kérjek. De nekem jó volt így is. Fejem a fonott kosárkán nyugodott, amely a műszereket tartalmazta, s hetek óta először éreztem azt, hogy megszabadultam a már alig elviselhető felelősség terhétől.
Álmomban együtt voltam Usziával. A türoszi torony tetején feküdtünk, és néztük, hogyan jönnék fel a csillagok. Éreztem hajának illatát, és fájdalmasan tudatára ébredtem testemnek. Uszia karját nyakam köré fonta, de amikor az izgalom legmagasabb hulláma rezgett át rajtam, a torony lépcsőjén hangos léptek dobogását hallottam. Felébredtem, és felálltam. A lovasok megzabolázták lovaikat. Makedónok voltak, s egyikük felismert. Gyorsan elmondtam, amit tudtam, felültem az egyik lovas mögé, és vele együtt hátra ügettem. Olyan volt ez, mint valami álom. Háromnegyed év telt el, de amikor Sándor előtt álltam és ő rám tekintett, úgy rémlett, mintha csak néhány napja láttam volna. Nyíratlan vörösesszőke haja a vállára omlott. Mosolygott, amikor üdvözölt. „Alighanem a világ végéig akartad követni Dareioszt?” tréfálkozott. „Egyébként Koroton meg te derekas munkát végeztetek.” Mindenre gondolt. „Most beszélj, Tamatam!”
Ez hamar megtörtént. Összegeztem az utolsó éjszaka eseményeit, és beszámolómat rövidre fogtam. Valami árnyékféle suhant át Sándor arcán. „Tehát előre!”, kiáltotta, és lováért intett. Egy kéz érintette meg a vállamat. Leonnatosz volt, aki ragyogó arccal nézett rám, noha igyekezett fegyelmezni magát. „Jó színben vagy”, mondta görög barátom. Odaszólított egy sárgásfehér arcú lovast, aki kimerült vagy beteg lehetett, leszállította a lováról, és nekem adta a paripát.
Mentünk a menekülő baktriaiak után. Ki ismerte az irányt? A lovasok és a kocsik nyomai kereszteződtek, majd megint szétfutottak. Bal felől magunk mögött hagytuk Thara városát; polgárainak küldöttségét nem fogadták, ez ráért később. Éjjel Sándor a kifáradt katonáknak csak három óra pihenőt engedélyezett. Az emberek titokban káromkodtak, de mihelyt a király megjelent, megkeményedtek vonásaik. Azt hiszem, Sándornak legfeljebb nyolcszáz katonája lehetett – a hadsereg zöme messze hátramaradt –, amikor a délelőtti órákban megpillantottuk a baktriaiakat. Az utolsó paraszangákat gyalog tettük meg, hogy a kimerült lovak magukhoz térjenek; most a makedónok lóra kaptak, s izmaik és idegeik úgy megfeszültek, mint a felajzott íj.
Az ellenség néhány hadoszlopa felvette a harcot. A nap szikrákat szórt lándzsahegyükre. Ám Sándor neve, melyet a makedónok ordítottak, varázsigeként hatott. A kevesek kiáltozása elsöpörte a sokakat. A makedónok néhány baktriait utolértek, és majdnem ellenállás nélkül mészárolták le őket. Délben azonban Sándornak pihenőt kellett elrendelnie, a lovak egyszerűen felmondták a szolgálatot.
Valamilyen érzés, melyre nem tudok magyarázatot, arra ösztökélt, hogy csatlakozzam az egyik járőrhöz. Leonnatosz személyesen válogatta ki a legpihentebbnek látszó lovakat, s átadta a tíz embernek. „Maradj inkább, és pihend ki magad”, mondta nekem. „Talán nem mentél keresztül elég viszontagságon?” De én a fejemet ráztam. Lassan ügettem a Polüsztratosz parancsnoksága alatt álló kilenc katonával együtt. A síkság hullámos volt, s óvatosnak kellett lennünk, mert a terepet csak részben tekinthettük át.
Finom porfelhők jelezték az utat. A baktriai meg a méd sereg már nem létezett. Egy poros úthoz értünk, és azt követtük. A terep lejtett, és ritkás bokrokkal és fákkal borított völgyteknővé szélesedett. Polüsztratosz felemelte kezét, de a mintegy ötven vagy hatvan lovas, akik egy szőrmékkel borított kocsit vettek körül, elvágtatott, noha ezt a túlerőt bizonyára nem támadtuk volna meg. Talán rossz lelkiismeretük űzte őket?
Szívem vadul dobogott; úgy éreztem, mintha több száz lábnyi mélységbe zuhannék. Úgy láttam, hogy a kocsi, mely a síkságon áll, a fáradtan fejüket lógató lovakkal, ugyanaz a jármű, amelyben Dareioszt két nappal azelőtt éjjel elvitték. A lovak, két sötétbarna, gubancos sörényű állat, csak álldogált. Oldalt a kocsit borító szőrmék fel voltak tépve. Azután megpillantottam őt. Dareiosz, arccal felfelé, szétterpesztett karokkal és lábakkal feküdt a fűben. Madarak csicseregtek, s az égbolton két keselyű körözött, a perzsák szent madarai. A sas után ők az összekötők ég és föld között, ahogy a világosság istenének papjai tanítják. Lélegzetem elakadt, a hirtelen feltámadó szél finom port fújt az arcomba, mert a fű száraz volt, a talaj pedig repedezett.
Lovam magától megállt. Lecsúsztam a hátáról, és odabotorkáltam. Vajon elsötétedett az ég? Nekem úgy rémlett, mintha a legsötétebb éjszakában járnék. A nagy király ruhái szakadozottak, vértől ázottak voltak. Mellét több lándzsadöfés tépte szét. De még élt. Hogy megismert-e, nem tudom. Levettem felső ruhámat, összehajtottam, a feje alá helyeztem. „Besszosz...”, hörögte halvány ajka. Mellettem paták hangos zaja hallatszott – a többiek is odaérkeztek. Vízért kiáltottam, s Polüsztratosz átnyújtott egy bőrtömlőt, melyben maradt még némi folyadék. Lemostam vele a király homlokát, és benedvesítettem kiszáradt ajkát. A makedónok halkan suttogtak egymással, az egyik lóra szállt, és elindult Sándorhoz.
Mire a hódító megérkezett, Dareiosz már kilehelte lelkét. Sándor komolyan állt, és egy ideig némán nézte a halottat. „Nem én, hanem tulajdon honfitársai ölték tneg”, jelentette ki hangosan. „Ezért hálát adok Ámonnak, atyámnak, s Zeusznak, a legfőbb istennek.” Figyelemre méltónak találtam, hogy Ámont nevezte atyjának, nem pedig Fülöpöt. „Egy meggyilkolt uralkodó természetszerű végakarata azt az embert, aki rátalál, arra kötelezi, hogy bosszút álljon a gyilkoson. Hírnökök tudassák mindenütt, hogy a birodalom örököseként nem fogok nyugodni addig, amíg a királygyilkosokat le nem fogják, és meg nem büntetik.”
Levette bíborpalástját, és betakarta vele a halottat. Az anyag suhogva hullott le. Minthogy mindenki hallgatott, és ebben a pillanatban a lovak sem topogtak, és nem is nyerítettek, ez a zaj – nekem úgy rémlett – nagy fa roppanásához hasonlított, amely az utolsó fejszecsapás után ledől. A bíborpalást elfedte Dareioszt. Csak egyik keze látszott ki alóla. Ujjai közt letépett, hervadt kis virágot tartott.

 

 

NEGYEDIK RÉSZ

Az idegen útja
az elefántok nyomában
és a király mosolya,
mely elrejti csalódását

 

Úgy mondják, hogyha a gyümölcs megérett, meg kell rázni a fát. A makedónok rázták, ahogy csak erejükből tellett. A hürkaniai Zadrakarta városa zümmögő méhkashoz hasonlított, s Sándor volt a méhkirálynő. Arca felpuffadt, de tettereje most is töretlennek látszott. Beszélgetett a katonákkal, dicsérte szívósságukat, hogylétükről érdeklődött, így tehát már ujjongtak, mihelyt a távolban felismerték világos haját. A behódolásra elébe járuló perzsa szatrapákat utánozhatatlan királyi előkelőséggel fogadta. Ilyen alkalmakkor méd díszruhát viselt, amint ahogy általában sok perzsa szokást átvett.
Ariobarzanészen és más vezéreken kívül görög zsoldosai élén Patron is letette a fegyvert. Mivel már a kórinthoszi szerződés előtt is a perzsákat szolgálták, Sándor közkegyelmet ígért nekik, feltéve, hogy csatlakoznak a makedón hadsereghez. Természetesen mindent megtettek, amit kívánt tőlük. Csak néhányan – közöttük Patron – kérték elbocsátásukat. Ott voltam, amikor ez történt, és láttam, hogy a király arca elsötétül. „Szerezzetek magatoknak érdemeket szolgálatomban”, utasította el röviden a kérelmezőket, „akkor majd beszélhetünk még egyszer erről.”
Koroton elmondta, hogy Kalambreszárnak jól megy sora. Babilonban Harpalosz mellett adó- és pénzügyekkel foglalkozik. Mint a görög elbeszélte, Sándor nevetett, amikor Kalambreszár bemutatta neki az öreg Gobrüasz adóslevelét, és a kívánt összeg felét, száz talentomot kifizettette hajdani segítőtársamnak. Koroton is megváltozott. Kémtevékenysége után előléptették, egy osztag parancsnoka lett, ezenfelül tíz ezüsttalentomot is kapott. Így tehát egy csomó pénzzel rendelkezett, és ivócimborákat gyűjtött maga köré. Hallgattam dallamos kortyolását, mikor borosserlege tartalmát ledöntötte a torkán. Nyomban utána megveregette a vállamat, és így dörmögött: „Ami elmúlt, el van temetve. Felejtsük el, hogy volt idő, amikor ki nem állhattalak. Derék fickó vagy, te, Tamatam...”
„Hát te?”, kérdeztem.
„Én? Vaddisznó vagyok és iszákos!” A combját csapkodta, s majd megfulladt nevettében. Eltaposott egy férget, és én elfordultam, mert egész éjszaka ivott, s bűzlött a lehelete.
Koroton áldását adta, majd átkokat szórt rám, és a szolgái után kiáltott. Ezen meglepődtem. Újabban szinte minden parancsnok, még a legjelentéktelenebb is szolgákat és rabszolgákat tartott. Sándor minden állami kincset lefoglalt; bőkezűsége folytán katonái jómódúak lettek, vezetőik pedig meggazdagodtak. A király hűségüket arannyal vásárolta meg, és mindig újabb ígéretekkel csábítgatta őket. Sokan az iliarkha lovasszakasz-parancsnokok közül – akiknek hadereje hatvannégy és kétszáz fő között mozgott – egymással vetélkedve, kérkedtek javaikkal. Voltak, akik a szolgákon kívül ágyasokat is tartottak. Úgy tűnt, hogy az egykor oly nyers makedónok gáláns udvaroncokká váltak.
Leonnatosz, akinél kérdezősködtem, mosolygott. „Az idegen kultúrákkal való mindenfajta érintkezésnek megvan a maga jó és rossz oldala. A makedón földművelő és állattenyésztő nép. Élete munkában és nélkülözések között telt el, s talán éppen ez alakította ki azt a kitartó, szívós katonatípust, amelyet ismerünk. Nos, a gaugamelai csata után elérkeztünk Babilonba. Hiszen magad is ennek a városnak a szülötte vagy, Tamatam, és tudod, hogy ott milyen erkölcsök uralkodnak. Sándor elterjesztette azt a hírt, hogy Babilont világbirodalma fővárosává, a világ közepévé teszi, bár ez a tisztesség Püthia egyik kijelentése szerint csak Delphoit illeti meg. A babiloniak örömükben majd kiugrottak a bőrükből, amikor bevonultunk. Valóban, nem láttam még szebb várost”, ismerte el, mintha hízelegni akarna nekem. „De ami azután történt, az szinte érthetetlen azt hiszem, a lakosság egyszerűen felszívott bennünket. Lakomák és a testvériséget ünneplő dáridók követték egymást, és egy idő múlva már nem léteztek makedónok, sem vad thrákok, illírek vagy heves vérű görögök, hanem már csak babiloniak, úgy összeolvadtunk ezekkel az emberekkel. Kérdezz meg egy katonát, kérdezz meg mindenkit, egyhangúlag azt fogják válaszolni neked, hogy csak Babilonon keresztül akarnak hazamenni.” Ezt magam is tapasztaltam. A makedónok nagyon megkedvelték a keleti illatszereket és a fürdősókat. Mihelyt időt szakíthattak rá, fadézsákba ültek, szagos vízzel locsoltatták magukat, és azután szíriai masszőrökkel dögönyöztették és kenették be a bőrüket. A fegyverhordozók fényesítgették dárdáikat és kardjuk hüvelyét, a katonák lakkozták lábkörmeiket, és alig múlt el hét, hogy valamilyen kereskedő karaván ne hozott volna egyiptomi hintőport, mosáshoz használatos korpát, vagy más kozmetikai cikkeket, amelyek azután nyomban elkeltek. A parancsnokoknak és a hadvezéreknek egyszerre annyi volt a pénzük, hogy féktelenségükben teljesen elvesztették a mértéket. „Ne rontsátok el a jókedvüket, minden rendben van”, mondta Sándor, amikor a megfontoltabbak figyelmeztették erre. Harci játékokat és fegyvergyakorlatokat rendeztetett, nehogy katonáinak izmai elpetyhüdjenek.
Leonnatosztól megtudtam, hogy a perszepoliszi királyi palota félig leégett. A győzelmi ünnepség közben, mikor a hódítók már többé-kevésbé részegek voltak, Thaisz, Ptolemaiosz szeretője, több fegyveres katonával átsietett a termeken, hogy elrejtett ékszerek után kutasson. Hogy miként keletkezett a tűz, azt Leonnatosz nem tudta. „Valószínű, hogy egy borgőzös fajankó megbotlott, és elvesztette a fáklyáját”, mondta. „Thaisz mindenesetre a királyhoz rohant, és azt kiáltozta, hogy az egyik terem, melynek falait cédrusfaburkolat borítja, lángokban áll. Parmenión összeszedte a testőröket, rájuk parancsolt, hogy dobják el dárdájukat, és helyette szereljék fel magukat homokkal és vízzel, így azután elfojtották a tüzet, mielőtt az egész város leégett volna.”
Ezekben a napokban, amikor sok olyan perzsa hódolt be Sándornak, akiket beosztott hadseregébe, a régóta szolgáló katonák között az a hír kelt szárnyra, hogy a király, eddigi eredményeivel elégedetten, elhatározta, hogy visszatér Makedóniába. Mindenki szinte eszét veszítve szaladgált összevissza, a férfiak a nyílt utcán ölelgették egymást, és még a betegek is gyógyultaknak mondták magukat, úgy fellángolt bennük a remény. A híresztelés annál inkább hitelre talált, mert Patron hat görög zsoldossal mégis visszamehetett Attikába. Héphaisztión és Perdikkasz emeltek szót érdekében, azt mondták, hogy Patronból új ember lesz, nemsokára csatlakozik Sándorhoz, és még másokat is magával hoz, ha nővéreit kiválthatja a rabszolgaságból.
Sándor, aki mostanában gyakran végigdorbézolta az éjszakákat, és csak a reggeli áldozat után tért nyugovóra, olykor úgy aludta át az egész napot és a rákövetkező éjszakát, mintha elvesztette volna az eszméletét. Ébredés után türelmetlen volt és mogorva. De a hízelgéseket mindig készségesen meghallgatta; szerette, ha dicsérték rendelkezéseit. Mikor egy reggel felkereste az ifjú Philótasz – akinek testvére, Nikanor nemrég vízbe fulladt –, és a maga szűkszavú, nem túlságosan tiszteletteljes modorában megkérdezte Sándortól, miért akar már most, félmunkát végezve visszafordulni – a király dühbe gurult. Megragadta Philótasz ruháját és ide-oda ráncigálta. Ezután elrohant.
Philótasznak fejébe szökött a vér. „Átkozott!”, mormogta, csupán ezt az egy szót, de én megrémültem, mert csak úgy sütött belőle a gyűlölet. Philótasz kétségtelenül arcátlan volt, és hajlott az ellenszegülésre. Tudták róla, hogy éppen olyan tékozlóan ajándékozott pénzt és egyéb értékeket, mint Sándor, s az volt a becsvágya, hogy túltegyen a királyon. És még valamiről beszéltek. Philótasznak volt egy barátnője, Antigoné, aki a makedóniai Püdanából származott. Amikor Philótasz sok édes bort öntött fel a garatra, néha hencegett Antigoné előtt, dicsérte saját, és atyja, Parmenión hadvezéri képességeit, és azt mondta, hogy a makedóniai sikerek nem Sándornak, hanem neki meg Parmeniónnak köszönhetők. Antigoné, mint igazi nő, ezt több asszonynak kifecsegte, úgyhogy Sándor fülébe is eljutott a hír. Megszólaltak künn a jelzőkürtök, Sándor egybehívatta katonáit. Philótasz elrendezte ruházatát, és hátra sem fordult, hanem a szállására ment. Amikor már vagy nyolcezer harcos összegyűlt, és megtöltötte a tágas teret, kíváncsian és abban a reményben, hogy a király igazolja a híreszteléseket, Sándor beszélni kezdett. Mély lélegzetet vett, fejét hátraszegte, nem pillantott senkire, és messze elnézett a katonák feje fölött.
„Azt állítják”, kezdte beszédét, „hogy vissza akarok térni Pellába. Csalódást kell okoznom nektek. Az égiek szeretik, ha az emberek között hatalmas küzdelem tör ki, és a magasból figyelik, hogyan aratnak győzelmet a tiszteletükre és halhatatlan dicsőségükre. Tudják ugyanis, hogy ti, bátor katonáim, rendkívüli emberek vagytok. Ezért azt akarják, hogy folytassuk a háborút és a kelet népeit megtérítsük a mi vallásunkra. Az istenek ellen – ezt éppen olyan jól tudjátok, mint én – az ember nem tehet semmit, alá kell rendelnie magát akaratuknak. Nézzetek körül! Zeusz idáig vezetett bennünket. De még ott ül a királygyilkos Besszosz Baktriában, fogadalmam szerint pedig meg kell büntetnem, még függetlenek a szogdok, a dahák, a masszagéták, a szküthák, az indek, és uralmamat fenyegetik. Makedónok vagyunk, görögök, s rettegnek tőlünk. Ne legyetek tehát félszeműek, előre nézzetek és ne hátra. Szükségünk van arra a térségre, melyet a Kelet országai nyújtanak nekünk! Gondoljatok a kincsekre, melyek rátok várnak, és amelyeket hazaküldhettek, ha megszereztük őket!”
Borzongtam: a Sándor beszédét követő lárma a háború folytatását követelő fülsiketítő tüntetéssé vált.
Néhány nappal később kiadták a parancsot az indulásra. Futárok lovagoltak Ekbatánába, Szuszába, Babilonba. Sándor pénzt osztott, megkettőzte a katonák zsoldját, és a perzsa állami kincstárból megmaradt zsákmányt háromszáz teve hátán Ekbatánába szállították, ahol Parmenión és csapatai még jelentősebb kincseken őrködtek. Dareiosz egykori háreme Szuszában maradt, tehát még a húgomat, Tatiát sem láthattam viszont. Kalliszthenésszel szívesen elbeszélgettem volna, de ő Athénban tartózkodott. Leonnatosz úgy gondolta, hogy Arisztotelész unokaöccse még az év folyamán visszatér a hadsereghez.
Újabb harcok lángoltak fel, újabb győzelmeket arattunk. „Egész népeket kiirtok, ha nem adják meg magukat!”, kiáltotta Sándor. Perzsa köpenyt viselt, alatta pedig makedón fegyverzetet. A médek és a szúszaiak vezetőitől, akik most már a mi oldalunkon harcoltak, megkívánta a proszkünésziszt, vagyis, hogy térdre borulva üdvözöljék. Barátain kívül most már perzsa előkelőségeket is maga köré gyűjtött, mert bosszantotta, hogy a makedónok nem istenkirályt látnak benne – mint a keletiek –, csupán különösen tehetséges hadvezért. Még Koroton is így vélekedett róla: „Micsoda ember ez a Sándor! Úgy rohangál fel-alá, mint valami felcicomázott perzsa kandúr.” Sándor sípcsontját nyílvessző találta el, egy csontdarab szilánkokra tört. Műtétet hajtottam végre rajta. Szerencsémre tíz nap alatt felgyógyult, bár egy ideig még sántított. Philipposz, az öreg orvos Ekbatánában tartózkodott Parmeniónnál. Levelet írt nekem, és az istenek kegyébe ajánlott, amire szükségem is volt, mert Ptolemaiosz haragudott rám. Barátnője, Thaisz belém szeretett. Lázas gyomorbántalmai voltak, s én gyógynövényekkel igyekeztem segíteni a baján. Már régóta nem volt viszonyom nővel, így tehát egyáltalán nem érintett kellemetlenül, amikor a kezem után nyúlt, és, mintegy szórakozásból, felszólított, hogy csókoljam meg. Sándor úgy rendelkezett, hogy a perzsa asszonyokkal és lányokkal szemben mindenki a legnagyobb tisztelettel viselkedjék. Thaisz, igaz, független hetaira volt, aki maga döntötte el, kit és mikor részesít kegyeiben. De egy görög geográfus és térképrajzoló megfigyelt minket, amikor egy ízben két óránál tovább tartózkodtam nála. A busás jutalom reményében közölte Ptolemaiosszal azt, amit tudott. Ptolemaiosz ezen a bizonyos napon Sándorral s Héphaisztiónnal oroszlánra vadászott. Este bejött a sátramba. Sötét pillantást vetett rám. „Eltaposhatnálak, mint egy férget, nem is Thaisz miatt, akitől amúgy is megcsömörlöttem, hanem amiért mások előtt nevetségessé tettél. Ma estig tűnj el, vagy gondoskodj róla, hogy ő távozzon, különben vér fog folyni.”
Így tehát a hetairához rohantam. Thaisz összehúzta magát, mint a cica. „Azt beszélik, hogy nem vagy szegény, Tamatam”, mondta, miután meghallgatott. „Ez a Ptolemaiosz aligha ad nekem búcsúajándékot, ezért neked kellene hálásnak mutatkoznod, hiszen elutazásom az életed menti meg.” Ujjaival megérintette a nyakamat, és én éreztem kenőcseinek illatát. „Gondold meg, hogy adnom kell a külsőségekre. Ehhez pénzre van szükségem. Ajándékozd nekem a birtokodban levő tíz ládát. Szuszába megyek velük vagy Ekbatánába, vagy ahová akarod, s ott várok majd rád.”
Kissé elképedve hárítottam el kedveskedéseit. „Tíz ládát? Ez minden vagyonom!”
„Hát aztán?” Arca sima volt, és viharos életmódjának semmi nyoma sem látszott meg rajta. „Várni fogok rád, Tamatam, nem megígértem? Sándor és katonái mellett sohasem tudhatod, hogy mit hoz a holnap. Én viszont igyekeznék, hogy a vagyont gyarapítsam. Ne légy tehát nyakas, kedvesem. Később, ha a háború befejeződött, eljössz hozzám. Akkor majd együtt leszünk, pompásan és vidáman fogunk élni; olyan boldoggá teszlek, mint soha még egyetlen férfit sem.” Thaisz vidáman nevetett, és fejemet a keblére vonta. Még egyszer úgy elbűvölt kedvességével, hogy minden pénzemet neki adtam. Amikor elváltunk, és ő szolgáival és szolgálóival, továbbá húsz öszvérrel útnak indult, olyan volt, mint egy kislány, aki eltévedt az erdőben. Igazán kedvelt, mert tekintetében édes fájdalom volt, mely tőrdöfésként hatolt a szívembe, így hát nem panaszkodtam sorsom miatt.

 

Ezekben a napokban, amikor szakadatlanul meneteltünk, megpihentünk, és újból útnak indultunk, magas, télies hegyhátakon vonulva át, hogy azután termékeny, virágzó völgyek tavaszába szálljunk le – ebben az időben eljött Nabarzanész, az egyik királygyilkos, és behódolt. Előzőleg elküldte megbízottait, hogy uruk részére a büntetés elengedését kérjék. Nabarzanész felismerte, hogy jövőjét nem Besszosz, hanem csak Sándor mellett biztosíthatja, és ezért eljött, alázatosan lehajtott homlokkal, kezét ruhájának ujjába rejtve. Leborult, az utolsó húsz lépésnyi távolságot kúszva tette meg, s homlokával ötször érintette a földet. Sándor töprengő arccal fogadta, és elbiggyesztette száját, de Nabarzanész üdvözlő szavai után – „Isteni király, a föld uralkodója, minden ember igazságos bírája” – arca felragyogott. Nabarzanész letagadta, hogy része volt Dareiosz meggyilkolásában, mindent Besszoszra hárított, és azt mondta, hogy a gyilkos fegyver nem nála volt, hanem baktriai kezében.
Amint ez előre látható volt, bocsánatot nyert. Sándor Nabarzanészt Médiába küldte, és még hivatalt is adott neki. Amikor Sándornak emiatt néhány barátja, köztük Lüszimakhosz és Nearkhosz szemrehányást tett, homloka lángba borult, és így kiáltott: „Egy nemzet alapjait rakom le! Nem gyűlöletet, hanem engedékenységet akarok elhinteni, hogy felém forduljon az emberek szíve. Még van különbség világos és sötét bőr között, de ezeket a színeket nemsokára egybeolvasztom. Ehhez a jelenlegi vezetők segítségére van szükségem.” Kezét ökölbe szorította. „De Besszosz nem menekülhet a büntetés elől.”
Továbbnyomultunk előre az ariané földjén. Sándor városokat pusztíttatott el, és újakat építtetett, amelyek az ő nevét viselték. Ereje kimeríthetetlennek tűnt, és én csodáltam ezért. „Még sok nagy dolgot kell véghezvinnünk, Tamatam”, mondta nekem. „Még csak egy része valósult meg annak, amit célomul tűztem ki.”
Egyik délután Philótasz bejött az orvosi sátorba. Egy lovascsoport élén túlerőben levő ellenféllel ütközött össze, és megsebesült a vállán. A seb nem bizonyult mélynek. Pézsmakenőcsöt tettem rá, és bekötöztem. Philótasz hírt kapott apjáról, és helyesnek tartotta, hogy Parmenión Ekbatánában tartózkodik. „A víz víz marad és nehezen fér össze a tűzzel.” Rám tekintett. „Te babiloni vagy, Tamatam, és a király orvosa. Meg vagy elégedve Sándorral?”
Nem tudtam, mit akar, és vállat vontam. Egy felcsersegéd lépett be, és jelentette, hogy valami Kebalinosz nevű makedóni beszélni szeretne Philótasszal. Mivel én még mindig a kötözéssel voltam elfoglalva, Philótasz behívta az ifjút. A király környezetéhez tartozó nemes apród legfeljebb tizenkilenc éves lehetett. Az apródok makedón és görög nemesek fiaiból kerültek ki, ők alkották a tisztikar utánpótlását. Kebalinosz bizonytalan tekintetet vetett rám. „Beszélj barátom”, szólította fel Philótasz. „Tamatam jó szívvel van irántam, azonkívül orvos, aki a betegein és bizonyos asszonyokon kívül semmivel sem törődik.” Közben mosolygott.
Kebalinosz ellenben komoly maradt. Végre, mivel nem mutattam érdeklődést iránta, megemberelte magát, és beszélni kezdett. Izgatottan számolt be arról, hogy fivére, Nikomakhosz megtudta Dümnosztól, a nemes apródtól, aki szerelmes belé, hogy összeesküvők a király életére törnek.
Philótasz nyers mozdulatot tett. „Siess, Tamatam”, parancsolta. Egy arcizma sem rándult meg. „Ismered ezeknek az úgynevezett összeesküvőknek a nevét?”, kérdezte kisvártatva.
Kebalinosz nehezen lélegzett, azután kiszolgáltatott egyeseket. „Amüntasz, Peukolaosz, Démétriosz, Aphobétosz és Arkhépolisz”, hallottam a neveket. „Talán mindez csak ostoba szóbeszéd”, mondta a buzgó ifjú, „mert Dümnosz, akitől a fivérem mindezt hallotta, részeg volt, amikor bizonyos, a legközelebbi jövőben bekövetkező változásokról fecsegett. De a királyt mindenesetre értesítened kell.”
Elkészültem a munkámmal. Philótasz rám kacsintott, és így szólt: „Köszönöm, Tamatam. Ahogy hallhattad, néha csúnya dolgokat híresztelnek. Hallgass róla, nehogy nyugtalanságot keltsünk a katonák között. Egyébként segítségedért szép ajándékot küldök. Hiszen azt mondják, hogy ez a Thaisz a ruháidon és a műszereiden kívül semmit sem hagyott meg neked.” Ezután karját Kebalinosz vállára tette, és kivezette a sátorból. Hallottam, amint a fiatalembert megdicsérte, és köszönetet mondott neki, hogy megfigyelését vele közölte. Neki is megtiltotta – mint előzőleg nekem –, hogy bárkivel is beszéljen róla. Amit ezenkívül mondott, azt már nem hallhattam, mert gyorsan távolodtak.
Az esti órákban Leonnathosszal iszogattam. Fiús, szögletes arca nyílt volt és gyanútlan. Feltettem neki néhány óvatos kérdést, és így megtudtam, hogy mit sem sejt. Philótasz tehát nem mondott el semmit, sem a királynak, sem a hadvezéreknek. Később elkísértem barátomat a testőrség hálósátraihoz. Héphaisztión, Perdikkasz, Érigüosz és a fekete Kleitosz egy csoportban álltak; az ötödik háttal állt nekem, de amikor megfordult, felismertem Ptolemaioszt. Perdikkasz tréfálkozott. A lovaglótér mentén két férfi haladt: Philótasz és Kebalinosz. Parmenión fia mondott valamit, azután elnyelte őket a sötétség.
Sándor megszokta, hogy minden második vagy harmadik nap reggelén felkeresem. A királyi sátor előtt két toronymagas őr állt, arcukon kimerültség látszott. Kitértek előlem, de én nem mentem be, mert észrevettem Kebalinoszt, akit eltakartak a lovak. „Mi történt?”, érdeklődtem. „A homlokod sápadt. Beteg vagy?”
Mielőtt felelhetett volna, valaki a nevemen szólított. Héphaisztión volt. „A királynak semmi baja sincs, sebe begyógyult, már nem is sántít”, jelentette vigyorogva. „Természetesen bemehetsz hozzá, Tamatam. Jól aludtál? Az istenekre, nekem tegnap óta zúg a fejem, de te, úgy látszik, vasból vagy.” Mivel nem válaszoltam, Kebalinoszhoz fordult. „Nos? Második napja szabadságon vagy. Mit akarsz?”
Az ifjú tiszteletteljesen köszönt, és azt mondta, hogy fontos jelentenivalója van a királynak. „Olyan fontos, hogy emiatt megfeledkezel a szokásos szolgálati útról is?”, kérdezte Héphaisztión.
„A hír olyan fontos, mint az élet”, felelte Kebalinosz. Kényelmetlenül érezte magát, arca hol elsápadt, hol kivörösödött.
„Vigyenek el az éjszaka ördögei, ha ezt értem”, mormogta Hephaisztión. Felmérte Kebalinoszt. „Hát jó, kövess, de ne locsogj sokat, ha megkérhetlek erre.”
Sándor pecsétnyomó gyűrűjét éppen egy pergamenre nyomta. Az írástudók sűrű hajlongás közepette vonultak vissza.
„Királyi barátom, ez itt azt állítja, hogy valami különleges dolgot kell tudomásodra hoznia”, mutatta be Hephaisztión az ifjút.
Sándor egyénisége, mint mindig, mindenkit bűvkörébe vont. Hallottam magam mellett Kebalinosz lélegzetvételét, és éreztem, hogy vérem gyorsabban áramlik a szívembe. A király előtt az ember határozatlanná vált, és várta, hogy ő döntsön. „Mi az, ami miatt olyan gondterhelt a pillantásod? Kevés az időm. De ha már itt vagy, beszélj!” Sándor tréfálkozni kezdett. „Talán szerelmi bánatod van?”
„Nem erről van szó, királyom”, dadogta Kebalinosz.
Sándor csillogtatni akarta az emlékezőtehetségét. „Ugye, Kelebanész a neved, vagy valami ehhez hasonló, és Dümnosz barátja vagy?”
„Neki a bátyám, Nikomakhosz a barátja.”
Sándor az ajkait csücsörítette; olyan volt, mintha a száját öblögetné. „Nos, mit követtetek el?”
„Dümnosz, Amüntasz és mások merényletre készülnek.”
„Ezek a gyerekek.” Sándor ajkai felkunkorodtak. „És kinek akarnak ártani? Megérdemlik az illetők, hogy védelmembe vegyem őket?”
„Az életedről van szó, királyom”, suttogta Kebalinos?. És mind gyorsabban előtörő szavakkal számolt be arról, amit Nikomakhosztól hallott, és Philótasznak már tudomására hozott.
Sándor szemei villogni kezdtek. „Miért beszélt a bátyád veled, miért nem jött hozzám vagy valamelyik barátomhoz?”
„Valószínűleg azért, hogy ne keltse fel a bujtogatók gyanakvását. Helyette kerestem fel tegnap Philótaszt – kétszer is. Beszéltem arról, amit tudtam, és kértem, hogy közöljön veled mindent. Este érdeklődni akartam, de Philótasz azt mondta, hogy még nem állt módjában, hogy veled erről a dologról beszéljen.”
„Unszoltad Philótaszt, hogy jelentést tegyen nekem?”
Kebalinosz felemelte a jobbját. „Zeuszra és az összes istenekre esküszöm.”
„Akkor Philótasz kettős játékot űz”, kiáltotta Héphaisztión, és először avatkozott a beszélgetésbe. „Emlékezz rá, barátom, mindig is megalkuvó volt.”
Sándor az ajkába harapott. „Ezek súlyos vádak”, mormolta. „Fogjátok el Dümnoszt, és hozzátok elém. Az állandó táborban maradunk, amíg minden tisztázódik. Ha a perzsák jönnének, a kihallgatást halaszd holnapra.” Sándor a serleg után nyúlt, és Kebalinosz, akinek merevsége már felengedett, sietett neki bort tölteni.
„Philótasz őrületesen fennhéjázó”, tört ki Sándor. „Ha részeg, mindenkit megugat, mint a kutya. Antigoné, aki most Ekbatánában van, mindenfélét elmondott. Asszonyi fecsegésnek tartottam, és rá se hederítettem!” Öklével a ládára csapott, a boroskancsó felborult, és a homoksárga teveszőnyegen vörös tócsa támadt.
Kebalinosz köhécselt, és én rajtakaptam magam, hogy az ujjaimat tördelem. Hirtelen eszembe jutott, hogy éppúgy tudok a titokról, mint Philótasz.
Megpróbáltam követni Kebalinosz gondolatait. Behunytam a szememet, és kértem Beit, hogy legyen irgalmas hozzám. Egy napsugár lopódzott a sátorba. Héphaisztión lihegve jött, minta kifáradt kopó, és jelentette, hogy négy testőrt, továbbá Korotont, a parancsnokot, aki véletlenül az útjába került, kiküldte, hogy Dümnoszt megbilincselve állítsák elő.
Valahogy eltelt az idő. Nem mozdultam. Kebalinosz is úgy állt ott, mint a szobor; Sándor levetette magát fekhelyére. Félelem fogott el, mert az értesülést magamnak tartottam meg.
Végre kintről hangok hallatszottak. Héphaisztión a bejárathoz ugrott, és félrecsapta a bíborszínű függönyt. Koroton lépett a színre, ez az ő diadala volt. Véres kardját hüvelyébe dugta. A négy testőr egy fiatalembert cipelt. Arca sápadt, vörös hab keretezte ajkát, és a mellén levő foltok mutatták, hogy megsebesült. „Dümnoszt a fürdőben találtuk, királyom”, jelentette Koroton. Ez a paraszti származású férfi most egy nemes ifjún diadalmaskodott. „Héphaisztión parancsát követve a nemes apródot el akartuk fogni. De ő a kardjáért rohant, így tehát nem tehettem mást, kétszer belé kellett szúrnom.”
„Beszéljen!”, parancsolta Sándor. Dümnosz, a csinos, tizennyolc vagy tizenkilenc év körüli ifjú, aki áldozati bárányként lógott az őrök öklei között, felsóhajtott. Hallotta-e Sándort? Szájából véres hólyag nőtt ki, és halkan szétpukkant. Hörgött, térdben összecsuklott lábai megvonaglottak, feje felemelkedett, azután ernyedten visszahanyatlott.
Sándor parancsára a sebesültet a földre fektették; hallottam, hogy a nevemen szólítanak, letérdeltem hát a szőnyegre Dümnosz mellé, és az érverését tapogattam. Semmi. Kinyitottam a vértől mocskos inget. Az egyik szúrás a tüdőt érte, a második a szív táját. Ujjaimmal felemeltem a szemhéját, a szeme megtört. „Meghalt. Csoda, hogy mostanáig élt.”
Héphaisztión bólintott, mintha nem is várt volna mást. „Mocskos lelke még idejében megszökött. Helyette majd a cinkosai fognak fecsegni”.
Kebalinosz, aki aggódott a bátyjáért, a torkát köszörülte. „Nikomakhosz ártatlan”, suttogta bizonytalanul. „Azért tájékoztatott engem, hogy értesítselek téged, vagy valamelyik hadvezéredet, királyom.”
Az történt, amit várni lehetett. A következő, akit Sándor hívatott, Philótasz volt.
Philótasz tejfehér, aranyszegélyű öltözékben, páncél nélkül jött, s elfogulatlannak látszott. Sándor a halott Dümnoszt előzőleg kivitette. Philótasz pislogott, valószínűleg szundikált, mert arcán még látszott az álom lehelete. Karcsú volt, középmagas, de nagyon inas, és ifjúsága ellenére már az egész makedón lovasság fölött parancsnokolt. Homloka, orra, álla kétségtelenül hasonlított Parmeniónhoz. A szívem hevesen dobogott, amikor Philótasz csak rövid fejhajtással üdvözölte a királyt, és a többiek fölött gyorsan átsiklott a tekintete. Sándor bosszúságára ő is megtagadta – a legtöbb főemberhez hasonlóan – a térdre borulást. Kebalinoszon valamivel hosszabban időzött Philótasz tekintete, mint a többieken.
„Valamit kérdeznem kell tőled”, kezdte Sándor. „Mint vélekednél az olyan emberről, aki tud egy összeesküvésről, mely ellened, vagy a király ellen irányul, de erről nem értesít téged, hanem azt, amiről tud, két napig megtartja magának?”
A kérdezett homlokán merőleges ránc keletkezett. „Mire való ez a köntörfalazás, Sándor? Rám gondolsz, ugye?”
„Kebalinoszról beszélek”, válaszolta a király könnyedén. „Rá, valamint bátyjára, Nikomakhoszra a legkegyetlenebb büntetés vár, ha nem tisztázod őket. Kebalinosz ugyanis...” Szemét egy kissé összehúzta. „...megpróbálja rád hárítani a bűnt; azt állítja, hogy már tegnap jelentést tett neked.”
Philótasz teste megfeszült. Kezét végighúzta a csípőjén, mintha az ujjait akarná letörölni. Azután rám nézett. Valószínűleg azt hitte, hogy én – aki tudtam Kebalinosszal való találkozásáról – tanúként lépnék fel ellene, ha tagadna. Talán feltételezte rólam, hogy értesítettem a királyt, mert Kebalinosz halálsápadtan állt, mint tetten ért bűnös.
A sátorban mély csend honolt. Philótasz félelem nélkül állta Sándor tekintetét. „Nem én vagyok az egyetlen, akinek Kebalinosz fecsegett valamit”, mondta halkan. „Apródod, Sándor, Tamatam sátrában keresett fel; ő mindent végighallgatott, akárcsak én.”
Halkan és hangsúly nélkül kiejtett szavai mennydörgésszerű robajjal csapódtak a fejemhez. Éreztem, hogy egy cselszövés tehetetlen játékszere vagyok, és a torkom összeszorult. Levegő után kapkodtam. „Ez aljas hazugság!” kiáltottam fel éles hangon. „Természetes, hogy hallottam egyet-mást abból, amit Kebalinosz mondott, miközben a válladat kötöztem. De nem tiltottad-e meg nekem, hogy beszéljek róla, nehogy a katonákat nyugtalanítsuk? – Kebalinosz”, fordultam az ifjúhoz, „beszélj, igazold a szavaimat, mint ahogy én is tanúsítom, hogy feljelentetted Philótasznál Dümnoszt.”
Hallotta-e Kebalinosz, amit mondtam? Tudtam, hogy arcom olyan vörös lett, mint a forró vízbe dobott rák. Ma, amikor a történteket nyugodtan átgondolhatom, tudom, hogy Kebalinosz nem is hallhatta Philótaszt, mert az akkor bizalmasan félrevont.
„Hiszen ez egyre cifrább”, mormogta Héphaisztión. Fogaim összekoccantak. Sándor elsötétülő tekintete mintha láthatatlan nyilakat lőtt volna az arcomba. Végre – és ez bizonyára nagy erőfeszítésébe került – így szólt a király: „Úgy látszik, egész környezetem bűzlik. Egyelőre hagyjuk ki a játékból a babiloni Tamatamot. Most te igazold magad, Philótasz, Parmenión fia!” A lovasság parancsnoka hátravetette a fejét. Arca nyugodt maradt, hangja pedig hűvösen csengett, amikor így szólt: „Ruhát viselek, királyom, de talán le kellene vetnem, hogy láthasd a sebhelyeket, melyeket a hatalmadért és Makedónia nagyságáért folyó harcban szereztem. Vajon a tévedés már bűntény? Nem akarom magam különbnek feltüntetni, mint amilyen vagyok. Azt mondják, iszom és verekszem. Ez igaz. Néha könnyelműen fecsegek. De én vagyok-e az egyetlen, aki ezt cselekszi? Való igaz, hogy ennek az apródnak a fivére...”, fejével Kebalinosz felé intett, „...egy bizonyos Dümnosszal barátkozik és hogy Kebalinosz valamit besúgott nekem, ami a fivére fülébe jutott. Tudom, hogy a hátam mögött rólam is suttognak. Ezért minden hírhozót, aki bizonyos híreszteléseket közöl velem, eleve bizalmatlanul fogadok. Ha minden pletykát, amelyet részegek és féltékenyek az utbbói években terjesztettek, elismételtem volna előtted, királyom, nem maradt volna időd más fontos intéznivalókra. Azért, már az ellenséged vagyok-e, mert nem méltattam figyelemre egy ifjú rágalmait, aki szerelmesével összeveszett, és ártani akart neki?”
Egy darabig csend volt. Szabadabban lélegeztem, mert amit Philótasz mondott, és ahogy előadta mondandóját, nem hangzott rosszul, és egészen más színben tüntette fel a dolgokat. Sándor lassan körüljárta Philótaszt. „És ha mégis helytelenül cselekedtél?”
„Mindnyájan tévedünk”, válaszolta a lovasság parancsnoka. „A harc és fegyverbarátságunk módot ad rá, hogy jóvátegyük hibáinkat.”
Sándor megtorpant. „Dümnosz halott. Védekezett, amikor megparancsoltam, hogy elém hozzák.” Ujjai az övén doboltak. „Elegendő ez, hogy az összeesküvés gyanúja beigazolódjék?”
Úgy éreztem, mintha a fejemben szédületesen gyors pörgettyű forogna. Philótasz most először veszített egy keveset szokott önuralmából. Ajkai megremegtek. „Ha így van, akkor bűnös vagyok. Ám mielőtt pálcát törnél fölöttem, Sándor, vizsgáld meg eddigi életemet.”
Hátamon borzongás futott végig. Sándor hangja halk volt, mégis úgy vágott, mint a kés. „Felejteni fogok, mert mindketten, te és az apád, sokszor hasznomra voltatok.” Kezét nyújtotta Philótasznak, aki nem kerülte el a tekintetét. „Maradj a táborban, Philótasz, lehetséges, hogy még egyszer beszélni akarok veled.”

 

Miközben a nap keletről nyugat felé vonult, viharfelhők tornyosultak a vidék fölött.
Később étkezés után meglátogatott Koroton. Kíváncsian, sőt – legalábbis nekem úgy rémlett – gúnyosan nézett rám, és így szólt: „Az égiháború elmúlt, de lent az emberek között van valami a levegőben, ami döntő jelentőségű események bekövetkezését sejteti.” Vigyorgott. „Te a munkád mögé bújsz. Jó neked, hogy vannak barátaid, akik Sándornál a pártodat fogják. A király ugyanis kihallgatta Nikomakhoszt, és ezután barátai közül néhányat elfogatott. Most Sándor Héphaisztiónnal, Kraterosszal, Koinosszal, Érigüosszal, Perdikkasszal és Leonnatosszal lakomázik.”
Az első éjjeli őrség órájában, amikor minden világosságot eloltottak, és csak az őrtüzek égtek, Leonnatosz jött a sátramba. Arca komoly volt, szeme nagy és sötét, mint a bagolyé. „Nem tudlak megérteni”, suttogta fáradtan. „Miért nem szóltál nekem, amikor olyan dolgok jutottak tudomásodra, amelyek a király életét érintették?” Sándor este a barátaival még egyszer tanácskozott Philótaszról. Kraterosz, Perdikkasz és Koinosz vizsgálatot követeltek, „Tisztázni akarják a tényállást, és vádat akarnak emelni hazaárulás miatt. Ebben a pillanatban, Tamatam”, mondta Leonnatosz, és jelentőségteljesen nézett rám, „elfogják Philótaszt és láncra verik. Továbbá értesítettek minden külső őrszemet, a thrákokat éppúgy, mint a médeket, hogy egyetlen makedón lovas sem hagyhatja el a tábort. Azt hiszem, Sándor attól tart, hogy valaki elmehet és értesítheti Parmeniónt az eseményekről.” Leonnatosz megérintette a vállamat, felállt, és eltűnt a csillagfényes éjszakában.
Verítékben úsztam, amikor éjszaka felriadtam. Egy éji madár panaszosan kiáltozott. Felálltam, megnedvesítettem homlokomat, és egy kis vizet ittam. Egy egér surrant át a sátramon. Megint lefeküdtem, és megpróbáltam aludni, de mindig újra Philótaszra kellett gondolnom. A reggeli szürkületkor kialvatlan voltam, úgy éreztem, mintha összetörték volna a csontjaimat. Kedvetlenül ettem valamit, és társ után vágyódtam, akinek elmondhattam volna, mi nyomja a szívemet. De Kalambreszár nem volt itt, és az okos Kalliszthenész sem lehetett mellettem. Ehelyett dobszó hallatszott, és kikiáltók járták be a sátrak közötti utcákat. „Törvényt ülünk!”, kiáltották. „Gyülekezzetek a királyi sátor előtt!”
Halántékom lüktetett, amikor keresztülfurakodtam a kíváncsiak egyre sűrűsödő tömegén. A testőrök egész sor sátrat eltávolítottak, így Sándor lakhelye előtt nagy, szabad tér keletkezett, melyen körülbelül hatezer ember elfért. A katonákhoz intézett felhívás megerősítette: Parmenión fiát főbenjáró bűnnel vádolják. Ilyen esetben régi makedón szokás szerint a hadsereg ítélkezett a vádlott fölött, és a király ellenőrizte a felmentést vagy az ítélet végrehajtását.
Szerencsémre a testőrök ismertek. Átengedtek a kordonon, és én a gyülekezettől kissé oldalt, néhány főember mögé álltam. Innen mindent jól lehetett látni és hallani. Egy fából készült hordágyon letakart emberi alak feküdt, alighanem Dümnosz. Az összegyűltek, akik nem tudták, miről van szó, különböző feltevéseket kockáztattak meg, és nyugtalanul topogtak. Néhányan Sándor nevét kiáltozták, és amikor a király – barátai meg hadvezérei, köztük néhány perzsa nemes társaságában – kilépett sátrából, hatalmas üdvrivalgás fogadta. A király egyedül lépett fel arra a kis dombra, melyet erre a célra hordtak össze, és kitárta a karját. A lárma azonnal megszűnt. Sándor egyenesen állt, olyan volt, mint valami filozófus vagy tanító, aki hallgatóinak fontos dolgot akar megmagyarázni. Hátraszegte a fejét, tekintete végigfutott minden katonáján, mégis egyetlen emberként fogta össze őket. A király értett hozzá, hogy minden egyes hallgatójában azt az érzést keltse, mintha csak hozzá szólna.
„Ismerlek benneteket, barátaim”, kezdte beszédét. „Együtt verekedtünk sok csatában. Hogy annyi háború után, amelyet együtt viseltünk, még élek, csak nektek köszönhetem, mert kölcsönösen harcoltunk egymásért. Ám ezúttal nem viaskodtam, s mégis nagy veszélyben forogtam. Ti nem védhettetek meg engem, de megtették ezt az istenek. Bizonyos lelkiismeretlen emberek ugyanis az életemre törtek!” Moraj futott végig a tömegen, és Sándor megvárta, míg újra csend lett. „Tegnapig nem tudtam rászánni magam arra, hogy kiszolgáltassam a nevüket, és ezzel ítélőszéketek elé állítsam őket. Hadvezéreim vettek rá, hogy megtegyem.” Sándor felemelte a hangját. „A főbűnös régi emberem, Parmenión, ez a hetvenéves férfi, akiről azt hittem, hogy feltétlenül hűséges. Barátomnak és fegyvertársamnak neveztem, ő volt utánam a hadsereg legfőbb parancsnoka. Társai, akik összeesküdtek vele, Dümnosz – őt holtan láthatjátok a lábaimnál –, Peukolaosz, Démétriosz és...”, üvöltve tört ki belőle a név: „Philótasz!”
Meglepett és döbbent kiáltások hallatszottak.
A király csendet parancsolt. Felhívta a dombra Nikomakhoszt és Kebalinoszt. Legjobb ruhájukat viselték, és igen jó benyomást tettek, de arcuk sápadt volt. Egyik a másik után előadta, amit megtudott – közben néhány makedón hangosabb beszédre ösztönözte őket –, hogyan értesítette Nikomakhosz az összeesküvésről Kebalinoszt, és miként tett ez utóbbi jelentést a királynak. Rólam nem esett szó, és ez nagyon megnyugtatott. Ugyanakkor azonban arra is felfigyeltem, hogy a két fiú Philótaszt sem említette egy árva szóval sem. Ahhoz tartották magukat, amit tudtak.
Sándor előrelépett, és még egyszer beszélni kezdett. „Dümnosz, aki Philótasz ellen tanúskodhatott volna, halott. De hallottátok azt, amit Nikomakhosz és Kebalinosz mondott. Philótasz tudott a tervezett merényletről. Csak éppen nem hitt benne, nem félt semmitől. Micsoda bátor férfiú! Nem szólalt meg a lelkiismerete, Kebalinosz szavai sem aggasztották. Ellenkezőleg! Philótasz hallgatást parancsolt. Vajon miért, kérdezlek benneteket? Mert ő is segített az összeesküvés hálójának a burkolásában. Atyja, Parmenión, Média fölött parancsnokol. Megborzadok, ha arra gondolok, hogy bíztam benne és Philótaszban. Nem mondta-e egyszer Philótasz, hogy mivel én gyermektelen vagyok, atyja, Parmenión pedig túl öreg, a koronára elsőként ő tarthat igényt? De Philótasz ebben tévedett, én nem vagyok gyermektelen. Ti, katonáim, ti vagytok a gyermekeim. Amíg mellettem álltok, nyugodtan alhatom!”
Ügyesebben nem is fejezhette volna ki magát Sándor, mert azzal, hogy a gyermekeinek nevezte katonáit, hízelgett nekik. Philótasz ellen hangolta őket, és tetszésnyilvánítást csalt ki belőlük. A király intett, és Perdikkasz átnyújtott neki egy írást, amelyet Philótasz elfogatása után az utóbbi sátrában találtak. Parmenión üzent a fiának. Sándor felolvasta az utolsó mondatokat: „Gyomrunknak sok mindent meg kell emésztenie, amire az elme nem képes. Ezért, fiam, fojtsd el az átkokat, amelyek ajkadra tolulnak. Küldöttek vagyunk, akiknek teljesíteniük kell kötelességüket. Most elsősorban saját magaddal törődj, azután a tieiddel, akkor bizonyára el fogjuk érni mindazt, amit elhatároztunk.” Sándor leeresztette a pergament. „Valóban ügyes fogalmazás”, mondta csengő hangon. „A név említése nélkül is határozott bizonyíték. Nem kell hozzá sok ész, hogy elképzelhessük, milyen ügyben kellett volna Philótasznak elsősorban saját magával törődnie.” Sándor szünetet tartott, és körülnézett. „Makedóniai szokás szerint a kihallgatás előtt senki sem ítélhető el, beszéljen tehát Philótasz. Gondoljátok meg, hogy ravasz, mint a kígyó, és bizonyára módot talál arra, hogy megtévesszen titeket.”
Ezután a hátán összeláncolt kezű Philótaszt, akit eddig nem láthattunk, felvezették a magaslatra. „Barbár!” kiáltotta egy velőtrázó hang. „Esztelen, elvetemült fickó!” A legtöbb katona azonban hallani akarta, hogy mit tud mondani Philótasz.
A lovasság fiatal parancsnoka felvonta a vállát; köpenye alatt megmozdult leláncolt keze. Bámultam büszke testtartását és bátorságát, pedig ártani akart nekem.
„Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek”, kezdte Philótasz. „Mi a vád ellenem? Ki vádol? Említette-e Kebalinosz vagy Nikomakhosz a nevemet? Nem! Miért hiszi hát a király, hogy én meg apám voltunk az összeesküvés vezetői? Feltéve, hogy ez így volna, azt hiszitek, átengedtem volna a tett végrehajtását alacsonyabb rangú embereknek, és magam háttérbe húzódtam volna? Sok mindent fel lehet hozni ellenem, de gyávaságot soha. Egyetlen szemrehányás lehet jogos, az, hogy hallgattam a besúgásról. De ezt a vétkemet, bármilyen súlyos is, Sándor már megbocsátotta nekem. Milyen újabb bűnömet súgták be neked, Sándor, hogy megváltoztattad a felfogásodat? Aludtam, amikor felriasztottak, és megkötöztek. Talán a bűnösségem mellett bizonyít az a nyugalom, amellyel álomra hajtottam a fejemet? Nem azt tartják-e, hogy a rossz lelkiismeret elűzi az álmot?” Elfordult a királytól, és megint a katonákhoz beszélt. „Nos, szóljunk hát magáról a vádról. Mikor Kebalinosz eljött hozzám, tudósítását úgy fogtam fel, mint szerelmes ifjú viszályát azzal akivel paráználkodott. Kételkedtem Nikomakhosz szavaiban, mert nem ő maga tett jelentést, hanem a fivérét küldte hozzám. Vajon közölnöm kellett volna a királlyal e hitelt nem érdemlő fecsegést?” Philótasz most elismételte mindazt, amit már előzőleg hallottam. „Ha összeesküvő lettem volna”, folytatta, „miért nem öltem meg Sándort magam, amikor teljes fegyverzetben kétszer is egyedül voltam vele? Vannak ellenségeim, ez köztudomású, de legalább annyi jóakaróm is van. Ezeket kérem, Zeuszra kérem, tartsanak addig megbilincselve, amíg Ámon jósdáját megkérdezik, hiszen Sándor Ámon fiának nevezi magát. Ezt a bizonyítékot követelem az igazság kiderítésére! És most a levélről, melynek utolsó mondatait a király felolvasta. A szövegösszefüggésből kiragadott szavak jelentése mindig megváltozik, és teljesen hamis képet ad arról, amit mondani akartunk. Micsoda képtelenség, hogy apámat, aki százszorosan bebizonyította hűségét, aki csupán azokat a barbár szokásokat panaszolja fel, melyeket Sándor és barátai felvettek, velem együtt vád alá helyezik! Ha már nem is írhatnánk le vagy mondhatnánk el azt, amit gondolunk, akkor a makedónok valóban nem lennének többé szabad emberek, hanem nyomorult rabszolgák! Ezt én mondom, Philótasz, Parmenión fia. Ártatlan vagyok!”
A makedónok hallgattak. A beszéd hatott rájuk. Egyikük azonban előrefurakodott. „Hallottam a siránkozásodat, áruló!”, kiáltotta. „Te nem vagy a makedónok barátja. Panaszkodol az idegen szokások miatt, és magad is úgy élsz, mint a barbár. Miért nem veled veszekszik Parmenión, miért mások ellen lázít? Emlékeztesselek talán arra, hányszor űztél ki bennünket a szállásunkról, csak hogy az aljanépnek, az ágyasaidnak meg a rabszolgáidnak hajlékot szerezz? Bár magad is makedón vagy, büszke nemesi származásodra, minket, alárendeltjeidet, gyakran kigúnyoltál, és bárdolatlan parasztoknak neveztél. Most Ámon jóslatát kívánod, mert tudod, hogy közben sok idő telik el, és azt reméled, hogy apád közben kiszabadít, te pedig arannyal és ezüsttel megrakott kocsijaidon eliszkolhatsz.”
Néhányan, akik szintén úgy érezték, hogy Philótasz elhanyagolta őket, azonnal hasonló hangot ütöttek meg. De a többség tartózkodóan viselkedett, és határozatlanságában csak akkor széledt szét, amikor Sándor intésére Kraterosz a dombra ugrott, és kijelentette, hogy a gyűlés véget ért. Philótaszt kínvallatásnak vetik alá, válaszát a következő reggel felolvassák, és ezt követően kimondják az ítéletet.
Visszatértem a sátramba, és nemsokára megjelent nálam Koroton. A király parancsát adta át. „Mint orvosnak, jelen kell lenned a megkínzáson, és őrködnöd kell a vallatott élete fölött.”
Elindultunk, s egész testem lúdbőrös lett. Philótasz meztelenül hevert a földön a bírósági sátorban, csak ágyékkötő volt rajta. Karjánál és lábánál fogva négy karóhoz láncolták, melyeket thrák hóhérlegények döngöltek a talajba. Most az egyik férfi megoldotta az ágyékkötőt. A thrákokon kívül Kraterosz meg Koinosz, egy görög, valamint egy perzsa írnok, Koroton és én voltunk jelen.
Kraterosz intett nekem, azután így szólt a megláncolt férfihoz: „Hogy a jognak eleget tegyünk, közlöm veled, Philótasz: korbáccsal, bottal és vesszőcsapásokkal fognak vallatni, miután a bőrödet és bizonyos testrészeidet összeszabdalták. Ha még mindig hallgatnál, kipróbálják rajtad a kagylóborotvát, a sárkánytorkot és üstben főzik fel a forró kását. Ami még azután vár rád, az: a szurokkoszorú, a fáklyakéz, a kínpad, a marólúg, a hüvelykszorító és a háncsfonat. Ha még ez sem oldaná meg a nyelvedet, akkor ezek a derék férfiak, akik ím rendelkezésedre állnak, forró vizet öntenek a füledbe és nyársakkal szurkálják a májadat. De előbb a király parancsára megkérdezlek: mielőtt mindez megtörténik, bevallod-e tervezett gaztetteidet?”
Philótasz összeszorította az ajkát, és kiköpött. Színtelen hangon mondta: „Mit vallhat be az, aki nem követett el semmit? Te ellenségem vagy, és irigy lesz a hírnevemért.” Ezután becsukta a szemét.
A kínvallatás több mint három órán át tartott. Egyszer kirohantam és hánytam. Egy másik alkalommal, mikor Philótasz elvesztette az eszméletét, erőtlenül suttogtam: „Elég ebből a játékból, elég.”
De a thrákok Krateroszt és Koinoszt figyelték, s nem hallgattak rám. Philótasz arcába hideg vizet öntöttek. Hosszú csíkokat vágtak ki a bőréből, és a vérző sebeket sóval dörzsölték be. Philótasz minden erejét megfeszítve, ajkait összeharapdálva tűrt, és nagy megerőltetéssel ezt sziszegte: „Így jó, barátocskám. Ez az, éppen itt viszketett.”
De amikor forró vizet öntöttek a jobb fülébe, felordított. A megláncolt test felágaskodott és vonaglott, mint az ostor. Koinosz, akinek homlokát kiverte a veríték, intett és megkérdezte: „Nos, vallasz-e végre?”
Philótasz a fogait csikorgatta. Talán még mindig reménykedett, hogy életben marad, de amikor az egyik thrák a bunkó után nyúlt, elsötétedett a tekintete. Nem néztem oda. Tompa reccsenés hallatszott, mikor a hóhérlegény a szerencsétlennek előbb a bal, majd a jobb térdét zúzta össze.
Végre, amikor már minden elveszett és szétroncsolt ízületeivel soha többé nem ülhetett volna lóra, Philótasz ezt suttogta: „Hagyjátok abba, mindent bevallok, igazolok, amit csak akartok.” Az összeesküvés részeseiként Dümnoszt, Démétrioszt és Hégelokhoszt nevezte meg; az utóbbi az egyik ütközetben elesett.
Az írnokok mindent feljegyeztek. „Hát az apád?”, tudakozódott Kraterosz. „Ő volt a szellemi irányító, ugy-e?” Philótasz mormogott valamit, ami beismerésként hangzott. Azt hiszem, a forró víz megártott neki, és már csak a fél fülére hallott. A kínvallatás közben elérkezett a még elviselhető szenvedés határáig, és így alig fogta már fel, miről van szó, és mit kell igazolnia. Egyszer mintha visszanyerte volna szellemi erejét. „Jegyezzétek fel”, hörögte, megkínzott arcát az írnokok felé fordítva, „úgy, ahogy apám összeesküvő volt, Kraterosz és Koinosz is részt vett a merényletben.” Ez a dühödt szemfényvesztés azt mutatta, hogy egy pillanatig ismét öntudatánál volt, ám ezután elvesztette az eszméletét.
Kraterosz belerúgott a mozdulatlan testbe. „Légy háromszor is átkozott, kutya!”, kiáltotta. „Röfögő disznó fia, te!” Az írnokra nézett. „Az utolsó mondatot hagyd ki”, parancsolta, „elejétől végéig hazugság.” Korotonra nézett, azután rám. „Ha valakinek ellenvetése van, mondja meg.”
Koroton a fejét rázta, én is bölcsen hallgattam. Később sátramba vezetett. Lemostam Philótaszt, és bekötöztem szörnyű sebeit. „Zeusznak hála, hogy mindez véget ért”, mondta Koroton. Bort hozott, és elküldte azokat a parancsnokokat, akik valamilyen bajukkal akartak felkeresni. Átaludtam az egész napot.
Reggel megtudtam, hogy mindenkit megköveztek, akit Nikomakhosz összeesküvéssel vádolt. Keserű lett a szám íze. „Hát Philótasz?” kérdeztem. „Vallomását kényszer hatására tette meg. Beismerése értéktelen.” „Így vagy úgy, de el fogják ítélni. Számomra máris halott”, válaszolta Koroton. Künn dobok dübörgése hallatszott, és a makedónok a királyi sátor elé tódultak. Hogy élt-e még Philótasz, nem tudom. Arca hamuszürke volt, szeme csukva. Mivel összezúzott térde miatt nem tudott állni, cölöpöt vertek a földbe, és ültében ehhez támasztották. Láttam Héphaisztiónt, Ptolemaioszt, Perdikkaszt meg Leonnatoszt – a király mögött sorakoztak. Koinosz felolvasta a katonáknak a „vallomást.” Lassan olvasott, szigorú hangon. Szavait mélységes csönd követte. Ekkor Sándor előrelépett. Philótaszra mutatott, s hangja mint mindig, ércesen csengett, amikor megkérdezte a katonáktól: „Hiszi-e valaki közületek, hogy ez az ember, akit itt láttok, mást érdemel, mint halált?”
„Elítéltetett!”, kiáltotta Kraterosz, és felemelte dárdáját. Teljes erőből hajította el fegyverét, mely Philótasz testén keresztül a cölöpbe fúródott, és ott megakadt. Azután félreugrott, mert már röpültek a kövek. Az egyik kődobáló az a katona volt, aki gyűlölte Philótaszt.

 

Ugyanazon a napon, amikor éppen a Lüszimakhosz homlokán keletkezett rosszindulatú daganatot kezeltem, Sándor magához hívatta a lovasság kapitányát, Polüdamaszt, és azt parancsolta neki, hogy induljon el egy kisebb csapattal Ekbatánába, és ölje meg Philótasz apját. A király két lepecsételt írást adott át a kapitánynak, az egyiket Parmenión, a másikat Kleandrosz részére – ez utóbbit jelölte ki Sándor arra, hogy Parmenión utódaként átvegye Média kormányzását.
Koroton mindent elmondott nekem. „Nagyon kell sietned, hogy megelőzd azokat a híreket, amelyek futótűzként terjednek el az országban”, mondta Sándor Polüdamasznak. „Hogy megtedd, amivel megbízlak, fitestvéreidet túszként fogva tartom.” A sorsot nem lehetett feltartóztatni. Parmeniónt, ezt a kiváló férfit, aki háború és béke idején egyaránt kitüntette magát, hét kardcsapással ölték meg. Kleandrosz levágta az öreg hadvezér fejét, és a testét eltemettette; fejét Polüdamasz egy zsákban vitte el a királynak.
Sándor serege továbbvonult – először északnak. Sándor újabban egy Glaukiasz nevű görög orvost tüntetett ki bizalmával, nekem pedig azt üzente, hogy nincs már szüksége szolgálataimra, de azért maradjak a sereggel, ugyanis ott nagy volt a hiány orvosokban és ápolókban. Igaz, amikor Sándor megsebesült, Glaukiasz többször is tanácsért fordult hozzám, mert ha műtétre került sor, a késsel jobban tudtam bánni, mint ő. A király hidegen kezelt, mivel neheztelt akkori hallgatásomért.
Elmúlt a nyár, véget ért a tél, és egy napon Kalliszthenész – más szofistákkal és filozófusokkal együtt – visszatért a sereghez. Úti beszámolóját Sándor örömmel fogadta, mert Kalliszthenész elmondta, hogy görög kézművesek, fazekasok, kereskedők, szobrászok, muzsikusok és nyelvtanítók ezrei, sőt tízezrei szálltak hajóra – mint azt a király megparancsolta – a keleti kikötők felé, hogy jólétre tegyenek szert, és a meghódított országokban terjesszék a hellén szokásokat. Kalliszthenész, amikor sátramba jött, megölelt, és arcomat kétfelől megcsókolta. Szemmel láthatóan megrendült, amikor Parmenión meggyilkolásáról értesült. „Sándor nagyobb lett, de nyughatatlanabb is”, állapította meg. Elmondta, hogy útja során érintette azt a tengerparti várost Egyiptomban, amelyet Alexandrosz táborának neveznek. Az ott horgonyzó hajók tele vannak görög borral meg olajjal, maga a helység pedig szakadatlanul fejlődik. Szívem hevesebben dobogott, amikor Babilonról beszélt. Ámulva hallottam, hogy az Istár-kapu közelében görög színház nyílt. A város virul és fejlődik, mert a régebben megsebesült és most elbocsátott katonák közül sokan ott telepedtek le.
Mikor a sereg különböző, nem mindig szerencsés kimenetelű ütközet után Tanaiszhoz érkezett, Sándor elé vezették Besszoszt. A perzsák közül egyesek, akik Szpitamenész parancsnoksága alatt álltak – az utóbbi előbb behódolt Sándornak, majd megint elpártolt tőle –, hogy a makedónoknál behízelegjék magukat, elfogták, azután kiszolgáltatták a királygyilkost. Besszoszt alig lehetett felismerni. Félig meztelenül osont el előttünk, csak egy piszkos ágyékkötő volt rajta, keze megbilincselve, szája körül sárga tajték, s szemét lesütötte, mintha bántaná a fény. Néha megtorpant, nyöszörögve vízért könyörgött, de a makedónok meg a perzsák ügyet sem vetettek rá.
Egyre sűrűbb lett a tömeg, egyre keskenyebb az út, amelyen Besszosznak végig kellett haladnia. Válláról csöpögött a vér, és vékony patakokban folyt végig a hátán. A perzsák, akik hajtották, lándzsákkal szurkálták. Besszosz tántorgott, vad kiáltással lebukott a lépcsőn, és elvágódott. Feje kőbe ütődött. Irgalmatlan kezek ismét felrángatták. Besszosz kétségbeesetten ordított.
Sándorra néztem. Homloka sápadt volt, de nem lépett közbe. Kés villant, és amikor valaki felmutatta Besszosz levágott fülét, az elégedett tömeg eget-földet megrázó veszett üvöltésben tört ki.
Besszosz még egyszer feltápászkodott. Futni kezdett, megint lefelé a lépcsőn, arcát vér és veríték áztatta. Szája tátva volt. Öklök emelkedtek feléje és csaptak le rá. Összeesett, és négykézláb mászott tovább, mint az állat. Emberek voltak-e még a makedónok? Végül fekve maradt, véknya remegett, azután nem mozdult többé. Sándor felemelte a kezét. Testőrei utat vágtak maguknak, közrefogták a megkínzott embert, és hordágyra fektették. A király egy perzsa felcser ápolására bízta Besszoszt, egy héttel később pedig őrség kíséretében elküldte Ekbatánába, hogy a királygyilkost perzsa szokás szerint Sziszügambisz és unokái előtt keresztre feszítsék. A szküthák ellen vívott, meglehetősen sikertelen harcok után, a fáradt király seregének egy részével Marakanda városába érkezett. Itt halt meg Kleitosz, Sándor dajkájának testvére, akit a makedónok sötét haja miatt Feketének neveztek. Kalliszthenész beszélt nekem erről, mivel Sándor társaságát továbbra is kerültem. Tudom, hogy Kalliszthenész nem hazudik, ezért jegyzem fel a szavait.
Marakandában makedónokon meg görögökön kívül több mint harminc perzsa előkelőség ült a király asztalánál. Kalliszthenész elbeszélése szerint Sándor – akit felhevített a bor a perzsák mormogó tetszésnyilvánítása közben kérkedni kezdett. „Nem az a szándékom”, kiáltotta, „hogy rablóvezér módjára fosztogatva vonuljak végig Ázsián, nem akarok sem rabolni, sem gyújtogatni! Ellenkezőleg, azt akarom, hogy mindenki egyetlen birodalom alattvalója legyen. A föld egész lakható területe a hazánk lesz. Ezért felszólítok minden jóakaratú embert, hogy érezze magát a rokonomnak.” A jelenlevő makedónok elképedtek, de a perzsák vidáman tapsoltak.
A király még tovább ment a hivalkodásban. „Sok barátom van, de sajnos, nincs Homéroszom, aki tetteimet megénekelné. Hát nem szárnyalják-e túl hőstetteim Akhilleusz vagy Héraklész cselekedeteit? Nem vágtam-e el egyetlen kardcsapással a gordiusi csomót, amelynek kibogozása az Ázsia fölötti uralmat jelenti?”
Kalliszthenész elmondta, hogy jómaga éppen szólásra emelkedett, de Kleitosz – aki a Granikosz melletti csatában megmentette Sándor életét – elébe vágott. Tiltakozott, és említést tett Antipatroszról, aki odahaza legyőzte Ágisz királyt, azután a meggyilkolt Parmenión érdemeiről beszélt, végül pedig Fülöp király dicséretét zengte. „Mi vagy te tulajdonképpen?” kiáltotta Kleitosz. „Makedón – vagy pedig keleti baszileusz, aki aranytrónuson ül, és diadémmel ékesíti a homlokát? Isteni eredetűnek tartod magad! De nem vagy isten, mert az égiek egyedül cselekszenek és döntenek. Téged azonban csak a makedónok segítsége tett naggyá!” Miközben elrohant, még egyszer visszafordult, és ezt ordította: „Én elmegyek! De neked azt tanácsolom, hogy tivornyáidra a jövőben csak barbárokat és rabszolgákat hívj meg, akik nem mondanak ellent neked, és egy-egy rúgás után még perzsa köpenyed szegélyét is megcsókolják.” Sándor éppen az előző napon nevezte ki Kleitoszt Szogdiana helytartójává. Hirtelen haragjában rá akarta vetni magát a fekete szakállúra, aki ökölbe szorított kézzel állt. Ptolemaiosz és Perdikkasz még éppen idejében ugrottak közéjük. Mások viszont – Héphaisztión meg Leonnatosz – Kleitoszt vonszolták ki. Egy idő múlva, amikor mindenki azt hitte, hogy a király megnyugodott, Sándor felállt. Felhős homlokkal azt mondta, kimegy, hogy könnyítsen magán. Ami ezután következett, azt Kalliszthenész nem látta. Kleitosz, úgy látszik, az udvaron várta Sándort. A szemrehányások újabb özöne zúdult a királyra. Mindketten részegek voltak, de Sándor annyira, hogy az egyik testőr kezéből kikapta a lándzsát, és mélyen Kleitosz mellébe döfte a következő szavakkal: „Kotródj Fülöphöz és Parmeniónhoz, akiket nálam többre tartasz!”
A sereg tíz napig időzött Marakandában. Sándor bűnbánatot érzett, áldozatot mutatott be az isteneknek, és a halott emlékére szobrot állíttatott. Barátok és hízelgők gyűltek köréje, és igyekeztek megvigasztalni. Kalliszthenész ebben az időben tovább dolgozott azon a könyvén, amelyet „Sándor anabasziszá”-nak nevezett. Amikor megkérdeztem, mi a véleménye a királyról és magatartásáról, így válaszolt: „Sándor embereket zúz szét, de ez nem kisebbíti sikereit. Én a magam részéről úgy vélem, hogy tettei és művei túlélik őt. De ami az álmait illeti, azokból nem kérek. Régebben az istenekért harcoló király volt, most isteni király, akinek a hatalmától elborzadok.”
Ezen a télen Diadészt is kezeltem, az agyafúrt mérnököt és merész építészt. A hóval és jéggel borított hegyek között két lábujja lefagyott. Már üszkösödni kezdett és így amputálnom kellett őket. Diadész beszélt olyan utazókkal, akik Taxilából, a Pandzsábon túlról jöttek. A rádzsák palotáinak és az indek napfényes városainak leírása felkeltette érdeklődését, és égett a vágytól, hogy Szogdianának és Baktriának hátat fordítva, továbbvonuljunk az Industól keletre mélyen fekvő meleg vidékekre. „Talán, ha meggyógyulok, arra kellene kérnem Sándort, küldjön előre kereskedő gyanánt, hogy felkutassam azokat a helyeket, amelyeken nevét viselő városokat lehetne alapítani.” Lábikráját és bokáját masszíroztam, s ravaszul rám kacsintott. „Nem érdekelne ez a feladat téged is, Tamatam? India – úgy mondják – a csodák és a titkok országa. Azt hiszem, egy orvos onnan mindenféle hasznos ismeretet hozhatna magával!”
Szavai nem mentek ki a fejemből. Egyrészt visszavágyódtam Babilonba, másrészt a távolság, mely otthonomtól elválasztott, háromszor akkora volt, mint az Indiába vezető út. Ha Babilonba kerülök, ki tudja, adódik-e még egyszer alkalom arra, hogy az Induson át eljussak az elefántok országába. Beszéltem Korotonnal. Első kémkedési megbízásunkkal ellentétben, kérdésemre a makedón azonnal lelkesedni kezdett. „Ebben a hidegben még megbetegszem. A fagytól vörös az orrom és az ajkaim felrepedeznek. Hát nem vagyunk barátok? A világ végére is ellovagolnék veled, Tamatam, csakhogy innen megszabaduljak. Ha kifürkészünk bizonyos lehetőségeket, amelyekkel Sándor Indiába vezető útját egyengethetjük, akkor újra beszélnének rólad és rólam, nem is szólva a jutalomról, amely az ilyen szolgálatokért várna ránk.”
Amikor megindult az olvadás, és a tavasz meleg fuvallataival bevonult a hegyek közé, megkértem Kalliszthenészt, hogy alkalomadtán terjessze Sándor elé kívánságomat. Elmúlt egy nap meg egy éjjel, mire közölte velem a filozófus, hogy beszélt a királlyal. „Azt mondta, vigyelek magammal, mert ma dáridó lesz. Talán lesz rá alkalmad, hogy magad beszélj Sándorral. A Philótasz-ügyet megbocsátotta neked. De ne feledkezz meg a proszkünésziszről.” Ezt mondta, pedig ő maga sohasem térdelt le Sándor előtt.
Az esti ünnepséget Sándor a barátai és körülbelül nyolcvan díszvendég részére rendezte. Az asztal végén találtam magamnak egy szerény helyet. Velem átellenben Deiadész hevert. Meglóbálta a serlegét, és ivott az egészségemre. Az amputálás után sebei simán begyógyultak. Jobb felől Glaukiasz guggolt, az orvos, aki két perzsa nemessel társalgott. Egy kis idő múlva az egész társaság többé-kevésbé részeg volt. Az abderai Anaxarkhosz beszédet mondott a királyra; egyre inkább tűzbe jött, és úgy járkált fel-alá, mint egy teli tőgyű kecske. A jelenlevők tetszésüket nyilvánították, de Sándor szája körül gúnyos vonás jelent meg, Kalliszthenészhez fordult, és megkérdezte, nem járulna-e hozzá ő is a társalgáshoz, valami dicső vagy bölcs mondanivalóval.
Arisztotelész általában mértéktartó unokaöccse ezúttal a szokásosnál többet hajtott fel a garatra. Felállt és így szólt: „Nem tartom magamat különösen nagy szónoknak, de mint a szöcske a madárvilágban, én is azokból a morzsákból élnék, amelyeket elődeim meghagytak.” Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy túl akar tenni Anaxarkhoszon. Tréfás és szellemes beszédével valóban elhomályosította az előző szónokot, és sokkal nagyobb tetszést aratott. Észrevettem, hogy Héphaisztión Sándorhoz hajol. Ezután a király így szólt:
„Jól beszéltél, barátom. Ha Arisztotelészt nem ismerném, akkor a szó boszorkánymesterének neveznélek. Ámbár könnyű dicsőíteni a dicséretre méltót és tűzbe jönni tőle.” Rövid szünetet tartott és ivott. Magas homloka lángolt. „Talán bizony felkészültél a beszédre, hiszen arra hivatkoztál, hogy nem vagy kiváló szónok?” A király hátrasimította a homlokába hulló fürtöt. „Mi lenne, ha most az ellenkezőjét tennéd, és a hibáimat, a rossz tulajdonságaimat sorolnád fel? Tréfálj meg bennünket, te sztoikus; azt hiszem, alkalmas vagy arra, hogy megríkass, és azután újra megnevettess bennünket.”
Perdikkasz gyorsan odakiáltott valamit Kalliszthenésznek, amit nem értettem. Hangosan nevetett, de a király nyers mozdulatára megszűnt a csaholása. „Nos, Kalliszthenész?” Sándor elhúzta a száját. „Azt mondják, nem mindig helyesled a cselekedeteimet. Most rajtad a sor, hogy színt valljál, igaz-e ez az állítás vagy csak pletyka.”
Kalliszthenész még egyszer megigazította a ruházatát. Kezét nyújtotta az egyik pohárnoknak, hogy ez a felkelésnél segítségére legyen. Miért nem ülve beszélt? Megingott, és ujjaival a levegőbe markolt. Hallgatott, miközben a zaj lassan alábbhagyott.
„Elkezdem tehát, megkockáztatva azt is, hogy megsértelek. Minthogy tudni szeretnéd, mi rosszat beszélnek rólad odahaza, figyelj.” Arca elvörösödött; egészen a haja tövéig elsötétült. „Nem gazemberként jártál-e el, amikor Fülöp halála után Amüntaszt, a törvényes trónörököst kivégeztetted, és valamennyi mostohatestvérét – a gyöngeelméjű Arkhidaiosz kivételével legyilkoltattad? Dicsőségedre szolgál-e, hogy ugyanakkor öngyilkosságra kényszerítetted atyád hetedik feleségét, és parancsot adtál újszülött gyermekének megölésére? Mivel ráadásul nagybátyjuknak, Attalosznak is fejét vétetted, végérvényesen biztosítottad magadnak azt az uralmat, amelynek révén a mai napon ide jutottál.”
A filozófus szünetet tartott, mintha a leopárd sebezhető véknyát keresné. „Akkor még bíborpalástot viselő ifjú voltál, s Olümpiasz befolyása alatt álltál. De mi is történt később Thébai görög várossal? Igen bölcsen másokkal mondattad ki azt az ítéletet, melynek következtében a régi várost teljesen elpusztították, és egész lakosságát rabszolgának adták el. Thébai valamennyi háza közül csak egyet nem engedtél elpusztítani, azt, amelyikben Pindarosz lakott, akit nyilván nagyra tartottál. Vajon idegen hódító kegyetlenebbül járhatott volna el?
Most pedig néhány szót legyőzhetetlenségedről, isteni Sándor. A Granikosz melletti csatát nem te, hanem Parmenión döntötte el, ő, aki a perzsák előretörését csekély, gyenge haderővel tartóztatta fel. És nem az immár halott Kleitosz mentette-e meg az életedet, amikor a mellednek irányított döfést kivédte?
Mi volt a részed, te dicső, az isszoszi csatában? Nem Parmenión döntötte-e el akkor is az ütközet kimenetelét, miközben te ifjúi hevületedben többször is hibáztál. Ha Dareiosz – aki rémületében azt hitte, hogy elvesztette a csatát – nem menekül el gyáván, attól tartok, a harc egészen másképpen végződött volna!
Ázsia és a világ urának nevezed magad, holott még Makedónia és Görögország sem volna a tiéd Antiparosz ügyes hadműveletei nélkül, aki leverte az Ágisz király vezette spártaiakat és lakedamóniakat, és országuk sorsát a te kezedbe helyezte.
Ezután Gaugamela következett, isteni király. Itt is több volt a szerencséd, mint az eszed. Mindent vagy semmit, ez volt a jelszavad. Játékosként tetted kockára a rád bízott katonák életét. És ismét a szerencse vagy a gondviselés sietett segítségedre, minthogy Dareiosz félelmében elmenekült.
Sokan sejtették, de nem tudták elhinni, ami ezután következett. De te mégis megtetted, királyom. Levetted a makedón katonasapkát, és fejedre helyezted a perzsa diadémot. Méd vagy talán, hogy ennek a népnek a ruháját viseled? Hajtsátok fejeteket a porba, makedónok és görögök, mert Sándor most már perzsának és barbár istennek mutatkozik. Kleitoszt saját kezeddel döfted le, őt, dajkád édestestvérét. Philótaszt legyilkoltattad. Holott Philótasz apja, Parmenión leghűségesebb hadvezéred volt, s Fülöppel együtt rakta le alapjait a makedónok mostani nagyságának. És nem úgy végeztél-e ezzel az öreg emberrel is, összes csatáid igazi győztesével, mint a veszett kutyával?
Barbár szokás szerint azt kívántad a behódolt népektől, sőt a makedónoktól meg a görögöktől is, hogy istenként tiszteljenek. Valóban félisten vagy-e, Héraklésznél is nagyobb és hatalmasabb?”
Kalliszthenész megtörölte verítékes homlokát. „Nem szabad hátratekintenünk, földkorongunk uralkodója”, folytatta, „különben néhányunkat félelem foghat el, félelem attól, hogy mit tartogat a sors, vagy mit tartogatsz te a számunkra. Tehát tovább vonulunk veled és hódítóként dicsőítünk. Ezer, tízezer, ötvenezer azoknak a száma, akiket megöltek vagy megcsonkítottak. Hányan lesznek majd legvégül?”
A filozófus elhallgatott, és mintha valami rossz álomból ébredne, így szólt: „Ilyesfélét vagy ehhez hasonlót mondhatna olyan valaki, aki haragszik rád, királyom. Csak parancsod ragadott magával. Remélem, nem voltam terhedre, és most nevetni fogsz, ahogy bejelentetted.” Ptolemaiosz tapsolt, és bort kért. A megtöltött aranyserleget átnyújtotta a királynak, akinek vonásai lassan kisimultak. Sándor ivott, de nem szólt egy szót sem, s nem nézett Kalliszthenészre. Mégis, amikor mindenfelé újra megindult a beszélgetés, úgy éreztem, hogy a társaságon nyugtalanság lett úrrá.
Egyszer, amikor kimentem, hogy friss levegőt szippantsak, és felnéztem az égre, ahonnan páros csillagok ezüstös fényt árasztottak, észrevettem Leonnatoszt. „És ha háromszor is Arisztotelész unokaöccse”, mondta fejcsóválva, „ennyit egyszerre nem lett volna szabad Sándor szemére lobbantania.”
A tivornya folytatódott. Kalliszthenész hallgatott. Tudtam, hogy ezért fizetnie kell; Anaxarkhosz vagy valaki más lesz a nevető harmadik. Az abderai már most elkezdte a sértegetést; folytonosan csipkelődött, és mindenki tudta, hogy kinek szólnak a tirádái. De a király hallgatott; vonásai olyan szigorúak és zárkózottak voltak, mintha álarcot viselne. Később Héphaisztión intett nekem. Térdre borultam Sándor előtt, ő pedig felszólított, hogy álljak fel.
A király homloka gyöngyözött a verítéktől. „Tudtomra hozták, Tamatam”, kezdte, „hogy olyan játékba akarsz fogni, amelynek nagy a tétje.” A filozófus nevét nem említette. „Ha előnyomulsz a bizonytalanba, nincs ellenemre. Tehát igent mondok, ha hamarosan útnak indulsz. Ellenkező esetben én talán előbb jutok el Indiába, mint te.” Perdikkasz csuklott a nevetéstől, az én szívem pedig örömmel telt meg. A király intett – elbocsátott.
Asztalbontás után a perzsa nemesek a szokásos térdre borulással búcsúztak el Sándortól. Ő lepillantott rájuk, és mindegyiküket arcon csókolta. A makedónok egy része a perzsákhoz hasonlóan cselekedett, mások viszont, akik részegen botorkáltak ide-oda, térdre borulás nélkül mentek el. Sándor Kalliszthenészt figyelte; nyilvánvaló volt, hogy állandóan rajta tartja a szemét. A filozófus végül kényszeredett mosollyal lépett hozzá, éppen csak meghajolt és így szólt: „Ha megbántottalak, királyom, kérlek, bocsáss meg.”
Sándor úgy hallgatta ezeket a szavakat, mint valami távoli zenét. Most, hogy Kalliszthenész előtte állt, vonásai újra megdermedtek. „A becsapott ajtót gyorsan ki lehet nyitni. Csak tudni kell, hogyan”, jegyezte meg.
„Mondd meg nekem.”
„Búcsúzz el úgy, ahogy ezt mások tették; mást nem kivánok.”
Lélegzetvételnyi szünet állt be. „Görög vagyok és nem barbár”, válaszolta Kalliszthenész. „Arisztotelész csodálkozna, ha hallana téged.” Állizmai megfeszültek. „De te vagy a király. Ha parancsolsz, engedelmeskedem.”
„Nem parancsról van szó.”
„Akkor ne követeld ezt tőlem”, kérte Kalliszthenész hirtelen fellángoló daccal.
Jeges borzongás futott végig rajtam, amikor Sándor tekintetével találkoztam. „Hát menj”, mondta lassan az uralkodó. „Nincs több mondanivalónk egymás számára.”

 

Ezúttal csak öten voltunk: Koroton, én meg három ind. Közülük ketten kereskedők voltak; Taxilába akartak eljutni, Porosz rádzsa székhelyére. A harmadik, Jhungmuro, aki Kapilavasztuból származott, a vezetőnk volt. Öt jakon, hátas tulkon lovagoltunk és ugyanannyit vezettünk kötőféken mint málhás állatot. Jhungmurótól, aki sokáig élt Baktriában és tökéletesen beszélt perzsául, megtanultam az indek nyelvét, és az országról is megtudtam egyet-mást.
Jhungmuro azt mondta, hogy száz-kétszáz napra van szükség ahhoz, hogy a Himalájától, az istenek hegyétől elérjük a déli partot, ha a forró, száraz évszakban utazunk. Nyáron, május elejétől szeptemberig esik az eső. Akkor esőt hozó monszunszelek fújnak a tenger felől, északon viszont az istenek hegyén nedves párák képződnek és felhők alakjában vonulnak a déli völgyek fölé. Órákon át esik, néha egész napokon át csak úgy szakad az eső, megárasztja a folyókat és folyamokat, míg agyagszínű szörnyekké duzzadnak, és bugyborékolva zúdulnak a tengerbe.
Az ind általában türelmes és békés természetű. Hogy ezt megérthessük, mondta, egy kissé ismernünk kell vallását, mely a türelmet hirdeti. A többi néphez hasonlóan az indek is hisznek a lélek létezésében. Ám a görögök, perzsák, babiloniak, szíriaiak és mások azt tartják, hogy a lélek csak a gyermek születésekor keletkezik, a bráhmanák és Buddha tanítványai viszont azt hiszik, hogy a lélek örök, mindig létezett, és a növényi, állati vagy emberi test hálák után új testbe vándorol tovább. Szerintük az állatoknak és a növényeknek is halhatatlan lelkük van. Senki sem ismeri a lélek kezdetét, megszűnése pedig csak akkor következik be, mikor – az emberben – felismeri a létezés értéktelenségét, és jó cselekedetek végrehajtásával eljut a legfelsőbb fokra, s azáltal a Nirvánába, a révület állapotába kerül, s nem érez többé sem örömöt, sem bánatot.
„És a Nirvána?”, érdeklődtem Jhungmurától. „Miben rejlik a Nirvána üdvössége, ha ez a révületnek és az érzéketlenségnek az állapota?”
Széles mosolya megvillantotta fehér fogait. „Éppen abban rejlik az üdvösség”, felelte, „hogy nem érzünk már semmit. Amíg érzünk, mint tudjuk, öröm és szenvedés között ingadozunk. Születni szenvedés, megöregedni szenvedés, a betegség szenvedés, a halál szenvedés, együtt lenni azzal, akit nem szeretünk és a kedvestől elszakadni – szenvedés, amit kívánunk, ami után áhítozunk, és amit mégsem érhetünk el, szenvedést okoz, egyszóval az életben szinte minden szenvedéssel jár. Aki ezt felismeri, türelmessé válik, és ama nyolc részre osztott ösvény felé igyekszik, amely mint helyes felfogás, helyes ítélet, helyes szó, helyes eljárás, helyes életmód, helyes törekvés, helyes gondolat és helyes elmélyedés a megtisztulás után végül is a Nirvánába vezet.” Ám az indeknek voltaképpen három vallásuk van, mondotta. A hegyvidékeken sokan imádkoznak még Indrához, a védák korából való öreg viharistenhez. De mennél beljebb hatolunk az országba, annál gyakrabban találkozunk a Bráhmának nevezett mindent átfogó szellemi Valamibe vetett hittel. Mint Jhungmuro mondotta, Bráhma minden földi élet kimeríthetetlen forrása. Ez a Bráhma nemcsak embereket nemzett, hanem isteneket is, de akár Visnunak, Sivának nevezik ezeket az isteneket (Siva a bráhmanizmus egyik főistene, aki Bráhmával és Visnuval együtt az ind szentháromságot alkotja), vagy Krisnának, Visnu nyolcadik megtestesülésének, vagy pedig Kálinak – Siva feleségének –, valamennyien Bráhmától származnak, és egy napon ismét egyesülnek vele.

 

Még a kasztokról is el kell beszélnem neked valamit, barátom, aki ezeket a sorokat olvasod, India lakossága ugyanis négy vagy öt népcsoportra oszlik, melyek közül az első és a legtekintélyesebb csoportot a bráhmanák alkotják. A második a harcosok és földbirtokosok, a khsatriják kasztja – a király is mindig közülük való –, hozzájuk tartoznak még a hivatalnokok és tisztségviselők, családjukkal együtt. A kézműveseket, kereskedőket, parasztokat és pásztorokat vaisjáknak nevezik, belőlük áll a harmadik kaszt. A negyedik kasztban India sötét bőrű őslakosságát találjuk, a sudrákat, akik a legalantasabb munkákat végzik. Azokat, akik egyik kaszthoz sem tartoznak, azaz kiközösítettek és elveszettek, páriáknak nevezik. Önmagukon és a hozzájuk hasonlókon kívül senkit sem szabad megérinteniük. Fadarabok összeütögetésével kell jelezniük, ha egy vaisjához, egy khsatrijához vagy éppenséggel egy bráhmanához közelednek, hogy ezek idejében kitérhessenek előlük, és ne szennyezzék be magukat. Ami mármost az újjászületést illeti, megtudtam, hogy egy kasztnélküli megjavult lelke folytathatja útját az egyik sudrában, onnan egy vaisján keresztül egy khsatrijába és végül egy bráhmanába költözhet. A kasztok felosztása igen szigorú. Kézművesek leányait csak kézművesek vehetik nőül, harcosok nem, a parasztok csak földművesek vagy pásztorok lányaival házasodhatnak össze, a sudrák elől pedig a vaisják kasztja van elzárva. De bráhmanná bárki lehet, aki egész életét a szellemi koncentrációnak szenteli.
Jhungmuro tájékoztatásainak köszönhettem, hogy nem unatkoztam útközben. Jhungmuro még a harmadik vallásra is kitért, amelynek révén Bráhma tanítása körülbelül egy évszázada bizonyos mértékben megváltozott. Egy Gautama nevű királyfi, aki csodálatos palotában serdült fel, bár nem ismert sem bánatot, sem szenvedést, nem volt boldog. Álmokat látott és olyan dolgokat is észrevett, amelyek mások előtt rejtve maradtak. Környezetében egyetlen ember sem látszott igazán elégedettnek. Egy nap jámbor zarándokkal beszélgetett, aki sárga köntöst viselt. Ettől a pillanattól fogva mintha kicserélték volna Gautamát. Bár időközben megnősült, fejedelmi felesége volt és gyermekei, elhagyta palotáját, szüleit és családját, ledobta magáról a királyi palástot, és a kolduló barátok öltözékét vette magára. A bráhmanákhoz zarándokolt, hogy az ő segítségükkel jusson el a megismeréshez, de ők csak részben elégíthették ki tudásszomját, így egy szent fügefa alatt ülve, mély elmélkedésbe merült. Ott ült negyvenkilenc napon át, és mindenfajta kísértésnek ellenállt. Az utolsó, a negyvenkilencedik napon végül felismerte az Igazságot. Felismerte, hogy miért boldogtalan az emberiség és hogyan lehet legyőzni ezt a boldogtalanságot. Gautama megvilágosodottá, Buddhává lett. Ettől kezdve keresztül-kasul vándorolt az országban, koldult, ő, az egykori királyfi, most a szegények között is a legszegényebb, és hirdette tanítását.
Miközben Jhungmuro Buddha kijelentéseit ismertette velem, észrevettem, hogy korábban – a bráhmanizmust illetően – melléfogott, mert a Nirvána létezése csak Buddha tanából ered, a bráhmanizmus viszont még mennyországról beszél, amelyet tíz nagy bölcs, a bráhmanák ősapái irányítanak, és ott az emberi lelkek bőségben és örömben élnek. Jhungmuro meglepődött, amikor erre figyelmeztettem, és így szólt: „Éppen ebből láthatod, tudós barátom, hogy valójában csak egy igaz hit van, mivel önkéntelenül is erről beszéltem neked.” Ő ugyanis Buddha követője volt.
Koroton, aki velem együtt tanulta az ország nyelvét, és tudott már annyit, hogy megértsen egyet s mást, több ízben a fejét csóválta. „Ilyen ostobaságot”, szitkozódott. „Hogy ne iszákoskodjunk, csak a legszükségesebbet zabáljuk, s önmagunkba merüljünk el. Micsoda élet! A perzsák halálkutyájára mondom, nagy megelégedéssel tölt el, hogy görög vagyok, nem pedig ind. Ezek az indek bizonyára őrültek, hogy ilyesmiben hisznek.” S elmondott egy trágár tréfát, amelyet Jhungmuro szándékosan eleresztett a füle mellett.
Ám alapjában véve az indeknél is az volt a helyzet, mint a többi népnél, hogy a legtöbb ember hitt ugyan abban, amit az aszkéták és a papok meséltek, de általában nem aszerint élt, különben több sárga öltözékben járó, tökéletességre törekvő vezeklővel találkoztunk volna.
Mikor a Hindukus fennsíkjáról leértünk, a termékeny lámpakai síkságon narancs- és pálmaligetek fogadtak bennünket. Harminchét nappal később egy komp átvitt minket az Indus folyón, és ekkor az „öt folyam országába” értünk, amelyet az indek Pancsanadának, a görög geográfusok pedig később Pentapotamiának neveztek. Porosz radzsa várának tövében, Taxilában rövid időre megszakítottuk utunkat. A városban híres tudósiskola működött, ahol bráhmanák és vezeklők hirdették bölcs tanításukat, és orvosok is oktattak tudni vágyó tanulókat.
Egy ind orvos, akivel összebarátkoztam, azt tanította, hogy a lélek nem a szívben, hanem az agyban lakozik. A műtétekhez kevésbé értett, de nagyon jól ismert bizonyos gyógynövényeket, amelyek közül egyesek csak Indiában tenyésznek. Mint megtudtam, a zöd lapályra étkező idegeneket a síkságon gyakran bőrbetegség és láz támadja meg. De időnként a bennszülöttek között is járványok pusztítanak, amelyek megtizedelik a lakosságot.
Az orvos egyebek között két tartályt ajándékozott nekem, mindkettőben izgatószer volt, alkalmasak arra, hogy az elmét feltüzeljék és megrészegítsenek; a szóma mérge még erősebben hatott, mint a mákony. Mivel a kereskedők Taxilában elhagytak bennünket, már csak hárman maradtunk. Én új ismereteket gyűjtögettem, de Koroton sem ült ölbe tett kézzel. Mindent felírt, amit csak látott és hallott, például azt, hogy Porosz radzsának hatszáz harci elefántja van és negyvenezer főnyi katonaság fölött parancsnokol, s ezt a számot szükség esetén négy- és ötszörösére is felemelheti, ha valamennyi khsatriját besorozza. Ez is ind sajátosság volt. Csak a harcosok kasztjához tartozó khastrijákat kötelezték honvédelemre. Koroton sürgetett, hogy utazzunk mielőbb tovább, mert Taxilában már elég értesülést szerzett. Jhungmuro elbeszélései felkeltették a kíváncsiságát. Keletre kívánkozott, Magadha országába, és látni akart legalább néhányat a Gangesz folyó mentén épült napfényes városokból, amelyekről be akart számolni Sándornak.
Így hát vásároltam két ökrös szekeret, az országszerte szokásos közlekedési eszközt, és béreltem három, a sudrák kasztjához tartozó szolgát. Az ég vörös fényben égett, és a levegőben csak úgy rajzottak a rovarok, amikor útnak indultunk. Átkeltünk a Vitaszta folyamon, melyet a görögök Hüdaszpésznek neveznek, majd az Asztkni, a Travati, valamint a gyors sodrású Sutudri folyókon. Pihenés közben Jhungmuro az indiai délvidékről mesélt, ahol a dzsungel zöld bozótjában vadon élnek az elefántok, tigrisek, leopárdok, orrszarvúak, bivalyok s majmok sokasága, csodálatos tollazatú madarak és óriási kígyók. Koroton a fülét hegyezte, amikor indiai vezetőnk azokról a gyémántokról, rubintokról és zafírokról beszélt, melyek után az ottani folyókban kutatnak. A drágagyöngyök viszont, mint mondta, egy Tamraparni nevű szigetről származnak, ahol barna bőrű férfiak és asszonyok százai merülnek alá a hullámokba, hogy megkeressék a tenger kincseit.
Miután elhagytuk Indrapratha városát, a folyam közelében haladtunk tovább. Ha esett az eső, a Gangesz szürkésbarnán fortyogott, de amikor kisütött a nap, a fény megszépítette a vén folyamot és aranysárga csíkokat festett a víz színére. Partját mindig burjánzó, dús zöld növényzet borította. Számtalan madár dalolt árnyas ösvények fölött, a liánok összekötötték egymással a fákat, és a szürkésbarna, foltos fatörzsek alatt a legkülönbözőbb állatfajták párzottak.
Egy ideig olyan hajón utaztunk, amely rajtunk kívül még igavonó tulkokat és félig meztelen hajcsárokat is szállított. Koroton Pataliputrába, Magadba fővárosába akart menni, amelyről Jhungmuro úgy beszélt, mint hatalmas, cölöpsorokkal, tornyokkal és felvonóhidakkal körülvett helységről. Legszebb épülete a rádzsa arannyal és ezüsttel díszített, tágas park közepén fekvő palotája; a kiterjedt kertben mesterséges tavak mosolyognak, és szelidített egzotikus állatok ugrándoznak.
Kashi közelében – ide tartottak a hajcsárok tulkaikkal – elhagytuk a csónakot; tulajdonosa az ár ellen visszahajózott Prayagba.
Két nappal később egy faluba értünk, ahol kitört a sárga levegőnek nevezett betegség. „Szörnyű járvány”, mondta Jhungmuro. Eleinte nem tudott határozni, visszaforduljunk-e, engedett hát Koroton unszolásának, aki azzal érvelt, hogy Pataliputra nincs már messze, s nagy ívben megkerülte a járvány sújtotta területet. Az emberi településeket messze elkerülve, többnyire kis erdőkben pihentünk meg. Már néhány napja nem esett, s nagy volt a hőség. Ezért a következő nap, hogy a folyótól jobb felé távolodtunk, be kellett térnünk egy helységbe vizet szerezni. Mivel a sudrák erre nem voltak hajlandók, és maga Jhungmuro is megmakacsolta magát, Koroton és én mentünk oda.
Ebben a faluban is dühöngött a járvány. Egy oszlopcsarnok – a falu temploma – mellett volt a kút. A kunyhóban betegek nyöszörögtek. Azok, akikkel találkoztunk, közönyösen bámultak maguk elé, szemük beesett, szemhéjuk vörös volt. Néhányan a kút mellett feküdtek, a bokrok árnyékában. Megszólítottam egy aggastyánt, akinek reszkettek az ajkai, és a szeme könnyezett. Heves fejfájásról és gyötrő szomjúságról panaszkodott.
Míg ezzel a szerencsétlennel foglalkoztam, Koroton sietve vizet mert. Kiáltott nekem, és teli tömlőinkkel és tartályainkkal a mieinkhez szaladtunk. „Hogyan lehetne ezeken a szenvedőkön segíteni?”, kérdeztem Jhungmurótól.
Vállat vont, és elkergetett egy kóbor kutyát. „Sehogy”, felelte. „Akinek meg kell halnia, az meghal.”
Az úton összeverődött embercsoport megállásra kényszerített bennünket. Világos ruhájú katonák sorakoztak előttünk; előreszegezett lándzsákkal, és a második sorból hajított kövekkel terelték vissza azokat, akik a járvány sújtotta területről Pataliputrába igyekeztek. A khsatrijákhoz senki sem juthatott húsz lépésnél közelebb. Jajgatva áramlottak visszafele szekereikkel, teherhordó állataikkal férfiak, asszonyok és gyerekek. „Eresszetek át!”, kiáltozták a szerencsétlenek. „Ó, ti kőszívűek, hiszen meg kell halnunk, ha itt maradunk!” Egy öregasszony ernyedt felsőteste lelógott az egyik szekérről, keze élettelenül lengett ideoda.
Jhungmuro rántott egyet a ruhám ujján. „Balra kellene tartanunk, Tamatam”, tanácsolta. „A folyó előtt talán meg tudjuk kerülni az őröket. És ha nem, akkor legalább a Gangesznél vagyunk, és van vizünk, hogy megmosakodjunk.” A veríték csak úgy csorgott róla, és tulkát szelíden ütögetve terelte maga előtt.
Így érkeztünk el egy fák között lapuló faluba, melynek négy- vagy ötszáz lakosa lehetett. Néha egy-egy kunyhóból különösen tompa, vigasztalan nyögések hallatszottak, máskor meg anyák hangja, amint síró gyermekeiket próbálták megnyugtatni. Egy füstölgő máglya, melyen a halottakat hamvasztották el, rettenetesen bűzlött. Egy kis kölyök vizet eresztett a sistergő parázsra. Senki sem dolgozott már. Noha az indeket általában tisztának tartják most mindenfelé szemét és trágya hevert. Tehenek – a bőség jelképei ebben az országban – bőgtek. Egyik keresztezte az utunkat, fejét jobbra-balra vetve. Tőgye duzzadtan lógott, az erek vastagon kidagadtak rajta. Azt mondtam Korotonnak, fejje meg az állatot. A kút fertőzött vizénél a tej bizonyára egészségesebb.
Jhungmuro felkerekedett, hogy felderítse a helyzetet. Sötétedéskor csüggedten tért vissza. „Mindenütt katonák vannak”, mondta. „Csónakok zárják el a folyót. Nyílvesszőkkel megsebesítettek két menekülőt, aki mindenáron át akart jutni kelet felé.” Leguggolt a földre, és öt darabra tört egy kukoricakenyérlepényt.
Éjszaka az egyik sudránk meghalt. Arca beesett, sötét bőre kissé megzöldült és nagyon hideg lett. Álmos voltam, de amikor egy idő múlva észrevettem, hogy nem lélegzik már, felemeltem és a tetemet a tűzhöz vittem, amelyet a falu szélén két egészséges férfi élesztgetett. Mivel a halott sudra volt, a falubeliek pedig a vaisja kaszthoz tartoztak, magam dobtam a szolgát a felizzó parázsba.
Jhungmuro közben tüzet gyújtott és rizst főzött. A szabadban aludtunk, meleg éjszaka volt. Egyszer felébredtem, és meghallottam Koroton nyögését. Nagyon gyorsan kihámozta magát takarójából és félreosont. A törökrózsa-bokrok között mintha forrás tört volna fel belőle. Jeges rémület markolt a szívembe. A makedón úgy hörgött, mint a disznó, amikor iszik, és azután mindent kiadott magából. Amikor dideregve, vacogó fogakkal végre újra mellettem feküdt, megpróbáltam egy kis tejet csöpögtetni az ajkai közé. De ez értelmetlennek bizonyult. Amikor már epét hányt, és én azt hittem, ezután már nem jöhet semmi, valami rizses vízszerű epével kevert folyadék jött ki a száján. Közben mindig újra fel kellett kelnie, hogy négykézláb a bokrok közé másszon. „Óh, Tamatam”, panaszolta alig hallhatóan, „végem van.” A tekintete csupa rettegés volt, keze és lába jéghideg.
Hogy az éjszaka második felében mi történt, nem tudom, mert a kimerültségtől elaludtam. Mire megvirradt, s a hátráló árnyakat elűzte a nappali fény, eltűnt a második sudra. Nem egyedül szökött meg, hanem az ökreinket is magával vitte. Jhungmuro keresztbe tett lábán ült, meditációba merülve, vallásának megfelelően, amely tűrést parancsol, és nem engedi, hogy az ember lázadozzon a sors ellen.
Koroton, aki velem együtt indult útnak, hogy Sándor részére az indiai városok fekvését és erősségét kipuhatolja, még egész nap élt. Csak az éjszaka beálltával halt meg. Nem tudtam rajta segíteni. Utoljára egyre feneketlenebb mélységbe süllyedő tekintettel nézett rám. Amikor ajka megmozdult, föléje hajoltam, hogy halljam, mit akar. „Ne keresd tovább... a boldogságot...”, ennyit értettem. „Azt kívánom...” Hangja érthetetlen mormogásba veszett.
Egy ízben egy anya ment el mellettem, halott gyermekével a karján. Fulladozott a visszafojtott, panaszos kiáltásoktól. Ekkor engem is elfogott valami hirtelen gyengeség, mintha kés fúródott volna a testembe. Görcsök kínoztak. Közben összegörnyedtem, mohát és harasztot tépdestem, s láttam, hogy Jhungmuro ingatag léptekkel távolodik. Megpróbáltam felállni, de közben úgy éreztem, mintha szörnyű súly szorítana a földre. A betegség jeleit már ismertem, most magamat figyeltem meg. A hasmenés után dideregni kezdtem. Hol a kosárkám? Ujjaim piszkosak voltak, és ragadtak az izzadtságtól. Jajgattam bosszúságomban, mert egy üveg kicsúszott a kezemből, és a főzetet beitta a föld. Megragadtam hát a másik tartályt, és ittam a szómanövény levéből, melynek legnagyobb részét ismét kihánytam. Korotont kerestem a tekintetemmel, ott feküdt dermedten és mereven. Most minden puha lett körülöttem, szelíd és valószínűtlen. Szemem előtt villogó körök táncoltak.
A nap első meleg sugarainak érintésére felébredtem. Végtelenül nyomorultnak éreztem magam. Hánytam és köptem, köptem és hánytam, míg végül azt hittem, megsemmisülök. Valahol egy marha bőgött. Két férfi jött taligával. A kerekek nyikorgása megszűnt, valaki a hátamra fordított. Egy hang valamit morgott, azután hallottam – a szememet képtelen voltam kinyitni –, hogy egy embert – valószínűleg Korotont – a taligára dobtak.
Minden erőmet összeszedtem, tapogatóztam, és megtaláltam az üvegcsét. Olyan nehéznek tűnt, mint az ólom. Végre ajkaimhoz emeltem, és lenyeltem a tartalmát. Azonnal megmozdult körülöttem a csönd; úgy éreztem, mintha hangyák mászkálnának a nyelvemen. Langyos, puha szellő legyezte arcomat. Mintha szelíd hullámokon ringó csónakban lettem volna. De a csónak hirten elmerült, és a viz összecsapott a fejem fölött; nem éreztem már semmit.

Vajon a szóma-ital mentette meg az életemet? Nem tudom. Valószínű, hogy napokon át aludtam. Arra tértem magamhoz, hogy egy asszony lassú, vontatott mozdulatokkal az arcomat mossa. Homloka csupa ránc volt. Suttogása borzadállyal töltött el. „Fennkölt idegen, visszatértél az éj szaka szívéből. Káli fojtogató angyalai nem bántottak. A jóságot parancsoló örök rend tiszteletére ápollak téged.”
Miközben az asszony körülöttem forgolódott, észrevettem, hogy néhány foltos lapot tart az ujjai között. „Valamit írtak rá”, mormolta titokzatosan, „faszénnel jegyezték fel, valami idegen nyelven. Áldott legyen minden írás, bár én nem értek belőle semmit, áldottak legyenek a bölcs mondások. Egyedül belőlük fakad az az erő, amely felüdít bennünket.” Az öregasszony kíváncsian fölém hajolt. „Talán az mentette meg az életedet, ami itt írva van?”
Koroton feljegyzései voltak, és nem hiszem, hogy ezek mentettek meg. De bólintottam, hogy a jó asszonyt ne érje csalódás. Az asszony elégedetten támasztotta meg a hátamat, és inni adott; közben elmondta, hogy gyermekei is, apja is meghaltak. De a férje él, künn van a mezőn, és gyümölcsöt szed. Az asszony egy összegöngyölt takaróra fektette a fejemet, és megszorította sarujának szíját. Legalább negyvenéves volt, vonásai jóságosak, az orrcimpájában apró gyönggyel díszített aranykarika csüngött.
Amikor a férje megjött, bevitt egy szerény, de tiszta kunyhóba, puha állatbőrökre fektetett, és az orvosi kosárkámat a fejem mellé tette. „Fogadjátok a jóságotokért köszönetemet, te meg a feleséged”, mondtam.
„Az ember csak fűszál a fenségesnek a szemében”, felelte a férfi. „Te messziről jöttél hozzánk, nagy szemű idegen, és nem tudtad elkerülni azt a bajt, amely oly sokunknak osztályrészül jutott. Ha valaki azért áldozza erejét, hogy másokon segítsen, megjutalmazzák a lelkét. Ezért nem érzek fáradságot és nyújtok menedéket neked.” Másnap, amikor gyenge hangom már valamennyire megerősödött és egy kissé fel tudtam emelkedni, átvizsgáltam a kosárkámat. Benne voltak a műszereim, melyeket gondosan kendőkbe csavartam, a gyógyszereim is, de az arannyal és drágakövekkel teli két erszény eltűnt. Vendéglátóim becsületességéhez nem fért kétség, valószínűleg az a sudra lopta el a kincseimet, aki az ökrökkel együtt megszökött. Kérdezősködtem Jhungmuro felől, de sem az asszony, sem a férfi nem tudott róla. Az a gondolat, hogy ez az okos ind árnyként tűnt el az életemből, nagyon fájt nekem.
Hogy valamivel elüssem az időt, többször is átolvastam Koroton feljegyzéseit. Vajon az volt a makedón rendeltetése, hogy csupán meghalni jöjjön ide? Nagy ember szeretett volna lenni Sándor környezetében, de ezt a célját nem érte el.
Tíz nap múlva már annyira javult állapotom, hogy járkálni tudtam, és húsz nap múlva felkerekedtem. Pataliputra kelet felé negyven órányi járásra volt. Meg kellett kísérelnem, hogy ott orvosként megkeressem a visszautazáshoz szükséges pénzt. Az asszony kimosta és megtisztította sok viszontagságot látott ruháimat. Sajnos, semmim sem volt, amivel kedvességét viszonozhattam volna. Vagy talán mégis?
Utoljára kuporogtunk a gyékényen, és búcsúztunk egymástól. A faluban sok kunyhó üresen állt, de mikor ők ketten maradásra akartak bírni, a fejemet ráztam, és meghajoltam előttük. Néhány szót dadogtam, el szerettem volna mondani, milyen túláradó hálát érzek irántuk, mikor az asszony elém hozta Koroton feljegyzéseit, amelyeket egy sarokban felejtettem. „Ne feledd el a bölcsesség szavait, nagy szemű idegen, aki a gyermekem lehetnél.” Kérges kezével gyöngéden megsimogatta a lapokat. Megfogtam a papírokat és visszatettem a kezébe. Koroton már halott, Sándor messze van, úgysem tudom felhasználni őket.
A férfi elégedetten dörmögött, az asszony pedig meglepetésében felkiáltott, és az ujjaimat csókolgatta. Mindketten kikísértek az üres falusi utcára. Arcuk a szomorúságtól szinte halálra vált; megáldottak, és még sokáig integettek utánam.
Az esős időszak vége felé járt. Virágok illatoztak, és a surrogó, tarka madarak ragyogó tollazata a szivárvány színeivel szőtte át a levegőt. Érett gyümölcsök csüngtek, hevertek mindenütt. Mély lélegzetet vettem, és úgy ballagtam, mint az alvajáró. Már nem találkoztam az utat elzáró katonákkal. A járványnak gátat vetettek; valahogy délfelé vette útját. Pompás érzés volt jól kilépni, és érezni ruganyos izmaim visszatérő erejét. Néha utasokkal vagy igavonó tulkaikat hajtó parasztokkal találkoztam, akik csodálkozva köszöntöttek. Mivel az indek rendkívül vendégszeretők, mindenütt elláttak étellel, itallal. Egy ízben utolért a magadhai rádzsa húsz elefántja – a rádzsa palotája Pataliputrában volt. Ezek az óriási állatok közekői lenyűgöző látványt nyújtottak. Domboldalhoz, hasonló, csontos homlokuk világos drágakövekkel kivarrott fátyolszövettel volt díszítve. Időnként egy-egy állat felemelte ormányát, és fülhasogató trombitálásba fogott. Az elefánt feje mögött trónoló, kezében ösztökét tartó mahaüt lábához hatalmas fülek csapódtak. Az állatok szürke hátát szőnyegek borították, és magas szegélyű, négyszögletes bambuszkosarakat szíjaztak rájuk; mindegyikben két vagy három fehér ruhás harcos ült. Ezek a khsatriják szándékosan fennhéjázóan viselkedtek, mivel a papok után ők tartoztak a legfelső kaszthoz, és a gyalogosokat levegőnek nézték. Jhungmurótól tudtam: az elefántok igen értékesek, elég hosszú életűek és csak rádzsáknak és indiai fejedelmeknek szabad elefántokat tartaniuk.
Állandóan az út mentén haladtam, bambuszfák között, pálmaligeteken keresztül, indigó- és rizsföldek mellett, és a harmadik napon egy koldussal találkoztam. Egy négy ökör vontatta családi szekérről alamizsnát adtak neki. Bizony szánalmas látvány volt, ahogy ott állt fél lábon, otromba mankóra támaszkodva. A kapott pénzdarabokat villámgyorsan eltüntette, és felém nyújtotta begörbített karmait: „Ó, testvér”, jajgatott, „adj alamizsnát annak, aki áldani fog érte! Krisna meg Visnu százszorosan megjutalmaznak!”
Korát nehéz lett volna meghatározni, talán hatvanéves volt, talán kevesebb. Mennél jobban közeledtem hozzá, annál sürgetőbbé vált a siránkozása. „Nézd”, megpróbálta mozgatni az ujjait, ami csak nagy nehezen sikerült „valami betegségtől megmerevedtek. Az ülepem csupa gennyes kelés, csak egy lábam van, a másikat egy vad tigris marcangolta szét. De a legnagyobb baj az, hogy a hátam rettenetesen fáj, és nemsokára megvakulok.” Végül rekedt hangon feljajdult, és lehajtotta a fejét. Bemutatkozása valóban meggyőző volt.
Csakhogy ez a koldus, amikor előzőleg láttam, másképp festett. Ezért megérintettem a hátát, végigtapogattam aszott testét, mire csodálkozva nézett rám: „Hát te is pária vagy, uram, hogy megérintesz egy kaszton kívülit?”
Megmondtam neki, ki vagyok: idegen, a gyógyítás tudományának mestere, aki nem törődik a kasztok törvényeivel. „A hátad egészséges, talán azért fáj, mert túlságosan sokat jártál.” A koldus rám meredt, és én folytattam: „Sajnos, nem adhatok neked pénzt, mert amim volt, azt elvesztettem. De talán mint orvos a segítségedre lehetek.”
Arcának bánatos fintorgása azonnal megenyhült. Most már nem látszott olyan szánalomra méltónak. „Persze, persze”, dörmögött és megtapogatta a jobb szemét. Bizony elég ijesztő volt. Ez nem lehetett színlelés. A koldus olyan betegségben szenvedett, amelyet még Egyiptomból ismertem. Szemhéja felpuffadt, a kötőhártya erősen megdagadt. Pislogott, és a beteg szeméből genny szivárgott. Kinyitottam a kosárkámat, felhúztam a koldus szemhéját, és fadarabkát csúsztattam alája. A kötőhártya is, az áthajlási redő is nagyon vörös volt, megvastagodott, felszíne pedig egyenetlen. A koldus erre a szemére egy féléven belül megvakul. Megvonaglott, és nem éppen jó szagú leheletét hörögve az arcomba fújta. Ujjaival a ruhámat rángatta. „Mit találtál, uram?”
„Ha valaki olyan betegségben szenved, melyet a piszok meg a legyek okoznak, akkor nagyobb tisztaságra kell törekednie. Naponta háromszor öblögesd a szemedet. A gennyezés megszüntetéséhez persze valami maró szerre lenne szükségem. Nincs nálam rézkenőcs, de talán tudunk szerezni Pataliputrában.”
A koldus valami gyenge, köhögésszerű hangot adott. Elképedve láttam, hogy nevet. „Oh, te mennyei, isteni, te nagylelkű,” ujjongott, megcsókolta a kezemet, mellyel éppen egy kis gennyet távolítottam el, s úgy dörzsölte a fejét a vállamhoz, mint a kutya. „Én is a rádzsa székhelyére igyekszem. Sok barátom lakik ott. És ha kétszer annyi idős vagyok is, mint te, sok fiatalembernél még bizonyára fürgébben mozgok. Nézz ide, az öreg Nadzsor megbízik benned.” Eldobta a mankóit, a karomba kapaszkodott, és felállt. „Pataliputrában helyismeretemmel segítségedre leszek. Légy csak egészen nyugodt, majd összetartunk.”
Ezután felgyűrte mocskos ruháját, és kioldotta a szíjat, melylyel lábát a felsőcombjához kötözte. Ez a nyomorult öreg fickó nem volt féllábú, két lába volt, mint minden egészséges embernek, és most topogott, hogy vérkeringését megélénkítse. „Nadzsor ravasz, és Nadzsor bízik benned”, suttogta titokzatosan. „Áldott legyen Visnu, én nem foglak semmiben sem gátolni, te barátságos orvos, és ha nincs pénzed”, közben a kosárkámra sandított, „akkor alamizsnából fogunk élni.” Ezután megveregette a vállamat, és élvezte meglepetésemet, amelyet nem tudtam palástolni.
Első pihenőnket egy kis helység fái alatt tartottuk. A levegőben hosszú farkú, barnássárga pillangók imbolyogtak. Néhány madár mohó karmokkal ragadta ki közülük a legzsírosabb falatokat. Mivel egy utasoszlop haladt el mellettünk, Nadzsor láthatóan nyugtalanná vált. Amikor hozzáfogott, hogy felkösse a lábát, mindenféle koldulástól eltiltottam. „Hát nem félsz attól, te, aki folytonosan hazudsz és becsapod az embereket, hogy valamilyen alacsony rendű állat, sakál vagy féreg testében fogsz újjászületni?”
Vigyorgott, és így felelt: „Bedobtak ebbe a világba, bár ezt nem kívántam, tudós barátom. Azok, akik sokat elmélkednek, és azon töprengenek, ami kifürkészhetetlen, nem tudhatják, hogy egyáltalán helyes-e elgondolásuk. Én tehát a jelennel foglalkozom, nem vagyok semmiféle úrnak a rabszolgája, nem végzek semmiféle munkát, és a töprengést azokra hagyom, akik ostobábbak nálam.” Felpattant, haragosan a földre köpött, és felszólított: „Menjünk hát tovább, Tamatam, ha már megtiltod, hogy rólad és magamról gondoskodjam, és alamizsnát gyűjtsék.”
Naponta háromszor megtisztítottam gennytől beragadt szemét. Tisztelettudóan tűrte, és sóhajtott. De mikor az ülepén levő keléseket kellett volna megmutatnia, makacsul ellenállt, és végül bevallotta, hogy rászedett. A szembajától eltekintve egészséges volt mint a makk.
Közös utazásunk harmadik napján megpillantottuk a távolban Pataliputrát, a paloták és kincsek városát. Egy órányira Magadha legnagyobb és legszebb helységétől megláttuk a rádzsa teherhordó elefántjait, amint a Gangeszben furödtek. A vízen fénykarikák táncoltak. Ezek a vastagbőrűek ormányukat a habokba merítették, s azután a vizet szikrázó ívben a torkukba fecskendezték. Miután a fejüket és a hátukat eléggé benedvesítették, óvatosan leereszkedtek és meghemperegtek az iszapban. A mahaütok közben a parton álltak, fecsegtek és figyelték gigászi kedvenceik játszadozását.
Nadzsor ruhám ujjánál fogva továbbhúzott. Úgy irányította a lépteit, hogy a rádzsa palotája mellett haladjunk el. A park egy kis részét az egyszerű emberek is látogathatták, de hátrább bambuszkerítések és őrök zárták el az utat. Mindenütt virágok pompáztak, és a vörös homokkal felszórt, ligetek és virágzó bokrok között kanyargó ösvények sétára csábítottak. A források közelében néhol mesterséges tavakat láttunk, melyeken sárgásfehér lótuszvirágok úsztak. Köztük csak úgy hemzsegtek a pirosan villanó halak. Lihegő kopoltyújukkal feljöttek a felszínre, és itt-ott bekaptak egy-egy, a vízben kapálódzó rovart. Nadzsor minduntalan felhívta a figyelmemet a világos színű palotára, erre a gyönyörű épületre, mely ott magaslott ötszáz lépésnyire tőlünk oszlopaival, félkör íveivel, tornyaival, és aranyozott kupoláival. A belváros felé menet, ahol az egyre szűkülő utcákban mind több ember tolongott, vezeklő csoporttal találkoztunk. Az aszkétakülsejű, sovány férfiak porosan, lihegve, imádkozva, érthetetlen szavakat mormolva minduntalan a porba vetették magukat, és testük hosszával mérték le a Gangeszhez vezető utat.
Aszkéták és vezeklők szemlátomást mindenfelé voltak. Úgy látszott, teli van velük a város. Némelyek szögekkel kivert deszkákon olyan szenvtelen arccal guggoltak, hogy bárki azt hihette volna, puha párnákon nyugszanak. Mások kezükre és lábukra súlyokat erősítettek vagy rozsdás láncokkal tekerték körül a nyakukat. Néhány koldus üdvözlő szavakat kiáltott Nadzsor felé. Elképedve láttam, hogy egy sötét bőrű, félig meztelen fakír egy mangómagból – száz lélegzetvételnyi idő alatt – csaknem combig érő fácskát növesztett, virágba borította és elhervasztotta. Egy kis városi Siva-templomon majmok ugrándoztak; előtte egy másik fakír még különösebb bűvészmutatvánnyal hívta fel magára a figyelmet. A varázsló – akit az emberek a mutatvány után rézpénzekkel jutalmaztak – egy karvastagságú kötelet dobott a magasba. A kötél, mintha szellemkezek tartották volna, egyenesen lógott a levegőben, mint a bot. A fakír intett. Egy fiúcska felmászott rá... és eltűnt.
Keresztülvágtuk magunkat a tömegen, miközben Nadzsor minden kímélet nélkül használta a mankóit; szemfényvesztők, kézművesek, a legkülönfélébb dolgokat kínáló árusok, magukat felkínáló teherhordók, mosogatók, vízhordók és katonák mellett haladtunk el – az utóbbiaknak tiszteletteljesen utat nyitottak. A koldus összeütötte a mankóit és egy kar- és lábperecekkel teleaggatott, a lábujjakon is gyűrűt viselő asszonycsoport kitért előlünk. Piaci szakácsok kínálgatták a füstölgő trágyatűzön párolgó rizses ételeket. Magas peremű, ökrök által vontatott szekerek nyikorogtak előttünk, sárga szőrű, szent tehenek zöld trágyája időnként csattanva hullott a földre. Egy nauts-asszony, – így hívják az olcsó táncosnőket és megvásárolható lányokat, szemben a csupán templomokban táncoló bajadérokkal – hirtelen megszólította Nadzsort.
„Vaih!”, kiáltott fel. „Hát ismét visszatértél, óh hazugság atyja?” Ravasz tekintetével engem is végigmért. „Egészen megváltoztál, mindkét lábadat használod, és még társaságod is van.” Fiatal volt és nem is csúnya. „Vanakalli a nevem”, búgta, miközben felém fordult. „Micsoda tekinteted van”, csodálkozott. „Jegyezd meg magadnak, közönséges emberekkel nem foglalkozom. De ha te vágyódnál bizonyos örömökre, kérdezd meg Nadzsort, hol a lakásom. Fél lábon is igen gyorsan elvezet majd hozzám.”, fejezte be sokat ígérő mosollyal, ajkait csücsörítette és ellibegett.
„Ez a szajha azok közül való, akiket Siva elátkozott”, suttogta Nadzsor bosszúsan. „Visnura, néha többet keres, mint amennyi alamizsnát én össze tudok gyűjteni. Bár falnák fel a férgek.”
Levegő után kapkodott, mintha rizsgombóc akadt volna a torkán.
Magunk mögött hagytuk a piacot, a tereket és az alacsonyrendűek városnegyedéhez közeledtünk – ide torkolltak a lejtős utcák, mint valami tömlőbe. Az út piszkos, félig összeroskadt kunyhók és házak között kanyargott. Itt laktak a páriák, itt volt a kitaszítottak, a koldusok, a prostituáltak és a tolvajok menedéke. Por és vizelet bűzét éreztem. Egy nyomorék koldus botorkált felénk. „Üdvöz légy, Nadzsor, szívesen látunk újra itthon”, kukorékolta fogatlan szája. „Dzsarbsa már aggódott érted.” Folyt a nyála, feje ide-oda billegett, és lihegve vonszolta magát tovább.
„Ki az a Dzsarbsa?”, érdeklődtem.
Nadzsor füttyentett. Megfenyegetett egy gyereket, aki trágyából gyúrt golyókkal dobálózott, és így szólt: „Ő az, aki menedéket nyújt nekem és a hozzám hasonlóknak. Az erkölcstelenség anyjának nevezik. Mohó és számító. De értem bolondul.”
Nadzsor belökött egy rozoga ajtót, és a sötétben ásító folyosón keresztül valami udvarfélébe vezetett, ahol nem volt sem fa, sem bokor, csak egy derékszögű akna, amelyet kétemeletes házak vettek körül. Több kőlépcsőn át egy melléképületbe érkeztünk.
Dzsarbsa olyan öregnek látszott, mint az országút. Vastag máz mögé rejtette a ráncait, de a kifestett szem sötét színe sem tudta elfedni a szarkalábakat. Majdnem minden ujján ragyogó ékköves gyűrű pompázott, karkötők és arany-, ezüst-, rézcsatok csörögtek kövér karján. Oszlopszerű nyakán elefántcsontamulettek meg gyöngyök fityegtek. Ez az asszony, aki a kicsapongásokból és a bűnös szenvedélyekből húzott hasznot, Nadzsor láttán összecsapta kezét. Érzelmi kitörése őszintének látszott. Később engem is szemügyre vett. „Ej, ej”, turbékolta, „jóképű idegen, nem a mi népünk fiai közül való. Jószántadból követted Nadzsort, vagy az én bájaim híre csalt ide?”
„Tamatam, tudós orvos!”, kiáltotta büszkén a koldus. Az asszony, aki a mondák világából származó női sárkányfajzatra emlékeztetett, kitárta a karját, és a fejemet a keblére vonta. „Akit Nadzsor hoz el hozzám, azt mindig szívesen látom.” Nadzsor sietett közölni az alvilág királynőjével, hogy az egyik Tigrisz menti országból származom és azelőtt orvosa voltam a híres Iszkander rádzsának, akinek a híre ide is eljutott. „Gondold meg, Tamatam művészetével minden uralkodóhoz bejutna”, fejezte be a koldus a szónoldatát, „s most mégis eljött közénk, hogy a hozzánk hasonlókon segítsen.”
„Jó, jó, majd elválik”, mormolta az asszony. „Úgy látom, előkelő úr vagy, Tamatam. Ha nem veted meg szerény hajlékomat, akkor ingyen lakhatsz nálam.”
Válaszomat be sem várva, tapsolt, mire két mezítlábas leány lépett a színre. Egyikük egészen kék ruhába öltözött, és tizennégy éves lehetett; nagyon szép volt. „Ez Szita”, mutatta be Dzsarbsa a kicsikét. „Ő nem nauts. Apja előkelő ember volt, a rádzsa környezetéhez tartozott. Egyszer bizonyos szórakozásra vágyott, és az örömöt Szita anyjánál találta meg. Mivel akkor részeg volt, és soha többé nem tévedt be hozzánk, nem is tud kedvencem létezéséről. De nehogy belebolondulj”, mondta és elmosolyodott. „Szitát ugyanis Szatüszartunak ígértük, a fojtogató banda vezérének, és ahogy ismerem, percnyi habozás nélkül selyemhurkot vetne a nyakadba, ha megtudná, hogy egy bizonyos idegen keresztezi az útját a menyasszonyánál.”
Szita valóban csodálatos indiai szépség volt. Nagyon karcsú, világos bőrű, finom arcvonású, kicsi orrú, sötét szemű – tekintete zavartan suhant el fölöttem –, szája, mint a virágbimbó. Éreztem, hogy valami feszültség lesz úrrá rajtam. Étkezés után Nadzsor megmutatta a szobát, amelyben lakott. Inkább levegőtlen odúhoz hasonlított, mint lakható helyiséghez. Jól-rosszul kitisztítottam ezt az istállót, és a fekhelyemül szolgáló gyékényt homokkal meg vízzel sikáltam le. Ezt a munkát az udvaron végeztem. A lány, ez a Szita sehogy sem ment ki a fejemből. Egyszer csak lépéseket hallottam, és ott állt előttem, teljes valójában. Egy ciszternából vizet merített és gyors pillantásokat küldött felém. „Igen?”, kérdezte halkan.
Én addig még meg sem szólaltam. Szita kíváncsi tekintete, selymes haja, tüzelő arca megakasztotta a lélegzetem. Kedvemre való, gondoltam magamban, és a torkomat köszörültem. Az öreg asszony valóban nem ok nélkül figyelmeztetett. „Ha segítségre van szükséged, szívesen állok a szolgálatodra.”
„Nem, nem, ez női munka”, dadogta zavartan. „Most... vissza kell mennem a házba.” Olyan gyorsan tűnt el, ahogy jött, csak a szantálfa erős illatát hagyta maga után.
Nadzsor még aznap felszíjazta a lábát, és megkezdte koldulásból álló üzleti tevékenységét. Gondolatban Szitával társalogtam, akinek bűbájos lénye ezt a komor házat álomszerű fénnyel árasztotta el, s bementem a városba. A piacon megvettem azokat a szereket, amelyekre a Nadzsor szemét gyógyító rézkenőcs kikeveréséhez volt szükségem.
Másnap már elkezdtem munkámat. Dzsarbsa gondoskodott a megfelelő hírverésről. Az elátkozottaknak, a tolvajoknak ebben a nyomorúságos városrészében orvos számára rengeteg munka akadt, mert a kivetettek és a szegények még inkább rabjaivá váltak a boldogító, részegítő italnak és a szerelem művészetében jártas szajháknak, mint a gazdagok.
Egyre több beteg keresett fel, és én az udvaron fogadtam őket. A várakozók sokszor órákon át üldögéltek a háztető alatti keskeny árnyéksávban. Talajba vert rudak és rájuk aggatott rongydarabok segítségével valamiféle kezelőhelyiséget létesítettem. Nagy ritkán – mivel Dzsarbsa ezt rossz szemmel nézte – a munkanap végeztével Szita segített nekem a műszereket megtisztítani. Már egyáltalán nem volt félénk a jelenlétemben, és olyan odaadással tisztogatta a fogókat és a késeket, mintha minél hosszabb ideig akarna velük foglalatoskodni. Tehát éppen úgy kereste közelségemet, mint én az övét. Szita hitt Bráhmában, de – mint az alvilági negyed legtöbb lakója – bízott Krisna szavaiban, ennek az emberi testben újjászületett istennek a kijelentésében: Bármit követ is el valaki, vagy engedi, hogy elkövessék, bűn nem terheli ezért, mert a minden emberben lakozó Bráhma egyszerre jó és rossz, minden és semmi, maga az isten.
Megpróbáltam Szita számára ezeket az ellentmondásokat feltárni, és el is értem bizonyos eredményt. „Csak akkor veszi észre az ember, hogy milyen ostoba, ha veled beszél”, panaszolta. A lány még sohasem járt a város határán túl, ezért hát a nyugati világról meséltem neki. Minduntalan kérdésekkel ostromolt, és áhítatosan hallgatta a válaszomat. Egy nap tudni akarta, hogy örökre Pataliputrában maradok-e. Tagadó válaszomra ezt suttogta: „Milyen kár, hogy nem vihetsz magaddal.”
Szavai visszhangot keltettek bennem. „És mi van Szatüszartuval? Kiváltanálak, mindenemet odaadnám érted.”
Hitetlenül bámult rám. De hirtelen elbátortalanodott. „Szatüszartu, a rablók fejedelme nagyon gazdag. Félek tőle, mert rettenetes ember. Ami az övé, azt többé nem engedi el.”
Álmos kábultság szorította össze a halántékomat. „Hát az övé vagy már? Még nem vagy a felesége.” Felbuzdultam hirtelen támadt ötletemen. „És ha megszöknénk és a rádzsa oltalmába ajánlanánk magunkat? Ne felejtsd el, én idegen vagyok, nem pária.”
„Meg mernéd ezt tenni?”, kérdezte Szita visszafojtott lélegzettel. Félénken mosolygott, megérintette az ujjaimat, azután gyorsan visszahúzta a kezét. „Szatüszartu bárhol ránktalálna, és bosszút állna rajtad.”
Ebben a pillanatban becsapódott egy ajtó, és a lépcsőn lefelé lépések közeledtek az udvar felé. Felpillantottam. Dzsarbsa állt előttem, mellette zömök, de macskaszerűen hajlékony, harmincnegyven év körüli férfi. Sötét bőrű, durva arcú. Szakállába piros és kék szalagokat font, az előkelők szokása szerint. Szita, alighogy megpillantotta, rémülten felkiáltott, és elosont. Mellemben jeges rémületet éreztem, most már tudtam, ki áll előttem.
„Vaih! Szégyen a fejedre”, szitkozódott Dzsarbsa. „Mindig újra rajtakaplak, hogy terhére vagy a fecsegéseddel ennek az orvosnak.” Az öregasszony titokban felém sandított, a lány pedig eltűnt a házban. Azután az asszony susogott valamit a fickó fülébe, de az egyszerűen félretolta, és hozzám lépett.
„Szatüszartu vagyok”, dörögte mély hangján. „Némelyek Tigrisszemnek neveznek”, tette hozzá némi büszkeséggel. A rabló vezér nem volt nagyobb mint én, de vállban majdnem kétszer olyan széles. Hirtelen megragadott, és a levegőbe hajított. Éreztem, hogy repülök, a földre zuhantam, azután föltápászkodtam. Szatüszartu lehajolt és egy keskeny kést vett ki a kosaramból. Ide-oda méregette, a hüvelyk és a mutatóujja közé szorította, a levegőbe röpítette, és biztos kézzel kapta el. „Meg tudod ezt tenni? Idenézz!” Felgyűrte ruhája ujját, és behajlította a karját. Karizmai hegyekként domborodtak. A másik kezével olyan magasra emelte a kést, amennyire tudta, azután leejtette.Vékony penge volt, amelyet műtétekhez használtam, roppant hegyes. De a penge nem fúródott a fickó hasába, rugózva szökkent vissza az erős izomzatról, mintha hajlékony gyantába ütközött volna.
A rabló önelégülten nevetett. „Hallgatsz, ugye, te nyápic alak? Persze, ilyesmire csak Szatüszartu képes. És még sokkal többre is; szükség esetén be fogja neked bizonyítani,. De ez nem lenne jó számodra.” Hirtelen mozdulattal elterelte a figyelmemet, és bal kezével ügyesen a nyakam köré dobott egy ólomnehezékkel ellátott selyemzsinórt. A szívem vadul vert, megpróbáltam kiáltani. Éreztem, hogy szájamon cseppenként csordul ki a nyál, míg ujjaim hiába kísérlik meg a feszes hurok fellazítását.
Amikor már feladtam a próbálkozást, és homályos, szürke fátylak ereszkedtek a szemem elé, a fojtogató nyomás alábbhagyott. Összegörnyedtem, és levegő után kapkodtam, mint a lihegő kutya. „Beszélj vele te!” hallottam Szatüszartu hangját. „Mondd meg neki, mit akarok tőle!” Dzsarbsa nehezen lélegzett. „Szatüszartu a szolgálataidat kívánja. Egyik fojtogató társa munka közben megsérült. Néhány lándzsadöfés érte. Mondanom sem kell, hogy hallgatnod kell mindarról, amit látni fogsz.”
Görcsös fejbólintással válaszoltam. A rabló álmosnak látszott, de testtartása elárulta, hogy ellenkezés esetén mi vár rám. Előrement, s közben hátra sem fordult. Az utcán mindenki kitért előle, még a gyerekek is abbahagyták a lármázást. Mögötte botorkáltam, a nyakamat dörzsölgetve, amikor egyszer csak maga mellé intett. „Mivel orvos vagy, nem eshet nehezedre, hogy megóvd magad a szerelem betegségétől. Húsz nap múlva tartom a menyegzőt Szitával, megértetted?”
A fojtogatóbanda főhadiszállása, a Szatüszartu parancsnoksága alatt álló, sötétben bujkáló csőcselék menedéke az északi városfal közelében volt, ahonnan a rablók veszély esetén kötélhágcsókon át a szabadba juthattak. Egy tágas, föld alatti barlang volt a rejtekhelyük. Egyszerre három házból is meg lehetett közelíteni. Bebújtunk az egyik kunyhóba, és síkos lépcsőfokokon lépkedtünk lefelé. A szűk folyosón sűrű volt a levegő, a rothadás és a veríték szaga töltötte be. Egy falmélyedésben álló parányi lámpa oszlatta el a homályt. Árnyként bukkant fel két szikár, sötét alak. Valamiről suttogtak a vezérükkel, azután eltűntek.
Szatüszartu a központi helyiségbe vezetett. Mindenfelé rablott holmik hevertek: ezüst serlegek, szantálfa ládák, aranyozott lószerszámok, drágakövekkel kirakott fegyverek. A falakon értékes, a nedves levegőben már penészedő szőnyegek lógtak. Jobboldalt gyapjúbálák sorakoztak. Láttam cserzett ökörbőröket, nemes fát és kábító italokat tartalmazó korsókat is. Az ánizzsal, gyömbérrel, paradicsommagvakkal, mannával, rizzsel és datolyával teli zsákokat farostélyokra rakták. Mellvértekből, vívótőrökből, gyilkokból, lándzsákból és csatabárdokból állt a rettenet fegyvertára, mely mögött kis istenkép trónolt: Kali, a Kegyetlen, akit az indek Durgának is neveztek. Ezt az istennőt a fojtogatok védszentjükként tisztelték. Szörnyűséges, fekete arccal ábrázolták, fogai kiálltak, nyelve hosszan lelógott, és a homlokán is volt egy szeme. Nyakán koponyákból font koszorú lógott. Jobbjában, melyet a testéhez szorított, véres, nagyon élethűen ábrázolt emberfejet tartott.
Szatüszartu intett, hogy menjünk tovább. A labirintus folyosóit vajmécsesek világították be. Patkányok surrantak el mellettünk. Ez volna Szita jövendő lakása? Egy föld alatti zárkából férfihangok jutottak el hozzánk; két kereskedőé, akiket – mint megtudtam – Szatüszartu azért tartott fogva, hogy váltságdíjat fizettessen értük. Végre elérkeztünk abba a helyiségbe, ahol a sebesült feküdt. Szemmel láthatólag rossz állapotban volt. Megfelelő világítást kértem. Szatüszartu morogva adta ki a parancsot, és egy fickó gyorsan vajmécseseket cipelt oda. A rablót egy lándzsadöfés a combján, egy másik pedig a hátán érte. Magas láza volt, elpanaszolta, hogy a hideg rázza, étvágytalan, a nyelve kiszáradt, és fáj a mája. Megtisztítottam a sebet és azt mondtam, hogy a beteget fel kell vinni a friss levegőre. Jó táplálkozásra van szüksége, gyümölcsre, és gondot kell fordítania arra, hogy széklete legyen.
Szatüszartu átkozódott, hogy a beteg ennyi vesződséget okoz. „Gazemberek, csirkefogók”, szitkozódott. „Lomha, lusta csőcselek! Hétrét görnyednek, és azt mondják, hogy megértették a tanításaimat, de ha veszély fenyeget, s azt látják, hogy megtalálták őket, a farukat mutatják. Bunkóval kellene téged agyonvernem”, rivallt rá a férfira, aki ijedten pislogott. „Gyávaságod és ostobaságod akkora, Bandikusz, hogy csak akkor tudnám leírni, ha olyan nagy szám lenne, mint egy ház.” Mogorván kiadott parancsára két fojtogató felvitte a sebesültet az egyik kunyhóba, ahol legalább friss levegőt szívhatott.
Mivel a sebesültet naponta kétszer meglátogattam, lassanként megismerkedtem a banda többi tagjával is. Több mint húszan voltak, akiknek egy öreg haramia szabályos előadásokat tarott, például a lopás művészetéről, a tőrhajításról, a hurokvetésről, és arról, hogyan kell az éjjeli őrséget megtéveszteni és az esetleges üldözőket rászedni – a kézjelekkel közvetített tolvajnyelvről, továbbá a fából kifaragott állat- és emberfejek kezeléséről, melyeket hosszú rúdon a szoba ablakához emeltek, hogy megtudják, alszanak-e a lakók. A negyedik napon, mikor a rabló állapota lassan javulni kezdett, Szatüszartu hívatott. Meglehetősen barátságtalanul mért végig, néhány aranyat adott át nekem, és így szólt: „Még nem tartozol közénk, és máris olyan sokat tudsz, hogy könnyűszerrel elárulhatsz bennünket. Néma tanú viszont nem tudna vallani többé.” Közben vigyorgott a rettenetes fickó. „Igaz, hogy Nadzsor esküszik rád, és úgy látszik, Dzsarbsa is jóindulattal van irántad. Nekem azonban ez nem elég. Ma éjszaka részt kell venned egy vállalkozásban, ami teljesen veszélytelen, mondhatnám, kisgyerekeknek való feladat.”
Nem mondtam sem igent, sem nemet, de este, amikor a városba akartam szökni, két őr állt Dzsarbsa udvarán. Szitát már csak egyszer láttam; az öregasszony távol tartotta tőlem. Úgy éreztem magam, mint az egér, amikor a macska közeledik. Nadzsor fecsegett, és úgy vélte, hogy nem kell félnem, Szatüszartu majd gondoskodik róla, hogy ne érjen semmi baj sem.
Éjfél már elmúlt, amikor útra keltünk. Annyit tudtam, hogy egy bőrkereskedő kifosztására készülünk. Gyenge szél támadt, és a felhők néha eltakarták a csillagokat. A társaság Szatüszartuból, két fülelő őrszemből és belőlem állott. Az események színhelyén még egy gazembernek kellett hozzánk csatlakoznia, aki könnyű targoncát hoz magával. A kereskedő a bazárok mögött lakott, egy nyugodt városnegyedben. Minden zavaró körülmény nélkül érkeztünk el a mintegy ember magasságú bambuszkerítéshez, mely körülzárta az ápolt telket. A targoncás cinkos már elfoglalta posztját. Az egyik őrszem elsurrant bal felé, tőlünk mintegy húsz lépésnyire. A másik Szatüszartu összekulcsolt kezére állt. Tőrét a fogai közé szorította, gyorsan nekirugaszkodott, és már hallottuk is, hogy odaát földet ért.
Újhold volt. Egész testem libabőrös lett, amikor Szatüszartu kezének hágcsójára álltam. Szatüszartu csattogtatta a fogát, habozásom szemlátomást mulattatta. Kezemmel megragadtam a bambuszok hegyét, azután a rabló felemelt, és teljes erővel, magasabban, mint szükséges lett volna, áthajított a kerítésen. Lezuhantam, rémület fogott el, és hallgatóztam. Az első rabló tőrével éppen egy kutyával végzett. Az állat csak egyet vakkantott. Mellettem most tompa puffanás hallatszott – Szatüszartu volt. Hallgatóztunk, a házban továbbra is csend honolt.
A ház melletti pajta otromba tönkként emelkedett ki a sötétből. Míg Szatüszartu feszítővasát a deszkák közé szorította, hogy rést nyisson rajtuk, az a megfigyelő, aki a kutyával végzett, a házhoz osont, és ott őrködött. Egyszer, amikor a deszkák csikorogni kezdtek, Szatüszartu fülelni kezdett. De nem történt semmi. Ezután átkúszott a lyukon, olyan fürgén, mint a mókus. Kisvártatva ismét felbukkant, és egy csomó állatbőrt nyújtott ki nekem.
Zihálva siettem terhemmel a kerítéshez; suttogtam, míg meghallottam a megbeszélt jelet, majd átdobtam a bőröket. Nyolcszor tettem meg ugyanezt az utat. Végre újra felbukkant a rablóvezér feje, ezúttal zsákmány nélkül. Nyugodtan átballagott a házhoz, a cimborájáért.
Háborítatlanul értünk a szégyenletes negyedbe, és elmerültünk a bűzös utcák sötétségében.
Szatüszartu legalább százhúsz-százharminc aranyra becsülte a bőrök értékét. Tekintete vidáman rámvillant. „Ez éppen jó menyasszonyi ajándék Szita számára. Remélem, Tamatam, hogy a magad részét nászajándéknak szánod.”
Természetesen nem válaszoltam. Szállásomon még sokáig ébren feküdtem. Nadzsor hortyogott. Megpróbáltam elrendezni a gondolataimat. Nyomorúságosan éreztem magam. Valamilyen módon meg kellett akadályozni, hogy Szita Szatüszartu felesége legyen, és a sötét rablóbarlangban pusztuljon el.

 

Az indek tizedik hónapja, melyet makarának neveznek, vége felé közeledett. Makara a Bak csillagképe volt, a téli napforduló ünnepének időszaka. Minden reggel, még napkelte előtt férfiak, asszonyok és gyermekek tízezrei zarándokoltak a Gangeszhez. Mihelyt felkelt a nap, a hivők a sekély vízbe gázoltak, merítettek, és ittak belőle, azután egyszer egészen alámerültek, de nem vetették le ruháikat. Mikor visszatértek a partra, ázottan dideregtek a hajnali hűvösségben. Az asszonyok tüzet szítottak és nagy lábosokban tejberizst főztek. Sok messziről jött zarándok tartályokban és üvegekben vitte haza a vizet, hogy azoknak is jusson, akik nem tarthattak velük.
Mivel az ünnepség három napig tartott, az emberek az éjszaka utolsó órájában lármás zeneszerszámokkal és dobszóval keltették fel egymást. A városon kívül élő vaisják szezámolajtól illatozó, ünnepélyesen feldíszített tehenekkel érkeztek. Büszke bráhmanák maguk és családjuk részére külön kíséretet is béreltek, bajadérokat, akik rendszerint szent ligetekben táncolnak, de most a családi menet élén jártak, valami tamburinfélén doboltak, és időnként csábos mozdulatokat tettek. De a tömegben mindenütt ott nyüzsögtek az alvilági negyed nagy és kis tolvajai is. Koldusok és megcsonkítottak szorgalmasan gyűjtögették az adományokat. Nadzsor mindenkor még a sötétben nekiindult – savanyú teje és száraz kenyere elfogyasztása után –, hogy a parton jó helyet szerezzen. Szembaja már javult, de én veszekedtem vele, mert tehéntrágyával kente be az arcát.
Az ünnepség után Dzsarbsa meglátogatott. Már régóta kerültem. Azt mondta, el akar menni egy jógihoz, aki varázsitalokkal elhárítja a gonosz végzetet, és a kéz vonalaiból ki tudja olvasni az ember sorsát. „Szita menyasszony, de nem boldog”, kezdte az öregasszony jelentőségteljesen. Szórakozottan nézegetett jobbra-balra. „Az előkészületi időt ez a lány ostoba álmodozással tölti. Te segíthetnél rajtam, Tamatam”, suttogta rekedten. „Kék szemeddel megigézted. Ha nem oldod fel a varázst, a legmélyebb boldogtalanságba taszítod.”
„Mit tegyek hát? Tűnjek el?”
Dzsarbsa a fejét csóválta. „Nem éppen erre gondoltam, de jó lenne, ha valami állandó leányt választanál magadnak, például Muttkit, másik nevelt lányomat, aki szintén szerelmes beléd. Nagyon fiatal, majdnem olyan csinos, mint Szita, nagyon vad...”
Míg lehajtott fővel gondolkoztam a válaszon, Dzsarbsa tapsolt, és behívta Muttkit, aki nyilván künn várakozott. Ő volt az a kislány, aki érkezésemkor Szitával együtt felszolgált. A lányok közös szobában laktak. Muttki szerelmesen nézett rám. Sárgaréz csatjai és karperecei csörögtek. „Tamatam felnőtt férfi, akinek társnőre van szüksége”, jelentette ki Dzsarbsa kertelés nélkül. „Ezért magatokra hagylak benneteket, beszélgessetek egymással.”
Mit volt mit tennem? Lementem Muttkival, és óvatosan körülkémleltem az udvart, de sehol sem láttam senkit. Muttki könnyedén megérintette ujjaimat és gyöngéden mosolygott. „Tehát mégis teljesül a kívánságom”, suttogta, „mert szeretlek, Tamatam, amióta megláttalak.”
Szerencsére néhány anya lépett az udvarra, akik beteg gyermekeiket hozták magukkal. „A rabnőd leszek”, lehelte Muttki. „Ha hívsz, jövök, átölellek, és boldoggá teszlek.” A kezem után kapott, mely hideg volt, mint a kő, megcsókolta, és elsuhant.
Míg munkámat végeztem, néhány kisfiú, aki valósággal üldözött a rajongásával, orvososdit játszott. Kölcsönösen vizet rendeltek egymásnak orvosságként, és kis fakésekkel nem létező keléseket vágtak fel. Egyikük ötvennél több legyet fogott. A gyerekek letépték a legyek fejét, és lenyelték. Mikor megkérdeztem, miért teszik ezt, szóvivőjük így válaszolt: „Olyan okosak szeretnénk lenni, mint te, ó orvos. Nadzsor azt mondta, hogy sok eszed van és nagy agyvelőd. Azért esszük meg a legyek fejét, mert nekik is van agyuk, és nagyon ravaszok.” A többi fiú vigyorgott, és a hasát csapkodta.
Nemsokára láttam, hogy Muttki egy kosárral elhagyja a házat. Hamar hazaküldtem az anyákat a gyerekeikkel, és azt mondtam, jöjjenek vissza másnap. Szita összekuporodva üldögélt szobája legsötétebb zugában, s arcát a fal felé fordította. Összerezzent, amikor megszólítottam; melle hullámzott. Karjaimba vetette magát.
A szívem égett. Míg ajkait kerestem, éreztem könnyeinek sós ízét. „Mielőtt Szatüszartu, akitől undorodom, elvenne, meg fogok halni. Félek”, suttogta.
Nyugtatólag simogattam az arcát. „Meg fogunk szökni. Ha vigyázunk és összetartunk, sikerülni fog.” Kimondhatatlanul boldogan és szaggatottan mindenféle ostobaságot beszéltem a közös élet boldogságáról, olyan érzéssel, amilyen csak Sahina mellett töltött el.
Szita felszabadultan sóhajtott. Minduntalan meg kellett ismételnem, hogy szeretem. „Komolyan gondolod ezt, ugye?” Szelíden és elégedetten mosolygott. De hirtelen eltorzultak a vonásai. „Dzsarbsa Muttkit akarja neked adni. Mondd, hogy nem igaz!”
„Nem ellenkeztem Dzsarbsával, hogy ne keltsem fel a gyanakvását.” A felszabadulás hulláma öntötte el Szitát, s törékeny teste beléremegett. „A legbiztosabb az lenne, ha a rádzsához sietnénk, és oltalmát kérnénk. Akkor azután forgathatja Szatüszartu a szemét, amennyit akarja, többé már nem érhet el bennünket. Azonkívül elárulhatnám a katonáknak a búvóhelyet is, hogy a haramiát elfogják, és mi végleg megszabaduljunk tőle.”
Alighogy Szatüszartu nevét kimondtam, Szita szeme elsötétült. Rettenetesen félt ettől a fickótól. Igyekeztem hangomnak biztonságot kölcsönözni, s addig beszéltem, amíg visszatért a bátorsága. Megható mosollyal nézett utánam, amikor eltűntem.
Sajnos, nem volt senkim, akivel helyzetemet megbeszélhettem volna. Csak egy maradt számomra: Szitával együtt éjszaka ki kellett lopakodnom, hogy a palota őreihez fussunk, és ott bebocsátást kérjünk.
Ám az a körülmény, hogy a fojtogató banda két tagja újabban állandóan az utcánkban tanyázott, csökkentette tetterőmet. Egy reggel – a magha hónap elején, melynek ötödik napján tartották a tavasz ünnepét – Dzsarbsa felkeresett. Arcára negédes kifejezést erőltetett, és mosolygott. „Örülök, Tamatam, hogy minden a legjobban alakul. Szitának, úgy látszik, megjött az esze. Már nem sír, újra eszik és iszik, s már nem bámul olyan közönyösen maga elé. Jó, hogy így történt, különben egy lyukas garast sem adtam volna az életedért. És voltaképpen mi a helyzet Muttkival?” érdeklődött szinte mellékesen. „Nagyon kedvel téged, és tegnap azt mondta nekem, hogy szomorú, mert nem tudta felébreszteni vágyadat.” A szemembe nézett, és tovább firtatott: „Talán inkább fiúkkal foglalkozol, akik – mint hallom – állandóan a nyomodban vannak?” Megvakarta ráncos nyakát. „De nem, ez nem lehetséges. Végül is úgy néztél Szitára, mint egy igazi férfi.” Mosolya eltűnt. „Három nap múlva Szatüszartu magához veszi a gyermeket, akkor ennek a nyugtalanságnak egyszer s mindenkorra vége lesz.”
A következő nap láttam Szitát, de arca zárkózott maradt, úgy tett, mintha nem látna. Délután Muttki két tarka szövetlabdával áttáncolt az udvaron. A labdákat magasra dobta, ügyesen újra elfogta, és az egyiket Szita felé hajította, aki éppen korsóval a kezében a ciszternához indult. Közéjük ugrottam, és elhajítottam a kis labdát. Muttki rikoltott és elszaladt, hogy visszahozza. Szorosan Szita mellé léptem. „Ma éjszaka”, sziszegtem. „Készülj fel!” A lány az ajkába harapott, szeme megvillant, azután lehajtotta a fejét.
Dzsarbsa Szita után kiáltott. Az öregasszony Muttkit is beterelte a házba. Leselkedett utánam. „Remélem, nem űzöl kettős játékot.”
Elsétáltam a bazár-utcába, és egy lótuszszínű kendőt vásároltam Dzsarbsának. Az öregasszony csodálkozva méregetett, amikor neki ajándékoztam. „Igazán derék fiú vagy”, örvendezett. „Mint mindig, most is bizonyára fölöslegesen nyugtalankodom.” Ebéd után Nadzsorral fecsegtem, hogy izgalmamat valahogy csillapítsam. Megtisztogattam beteg szemét, és még utoljára bekentem. A koldus csodálkozott, amikor odaadtam neki a kis fadobozt, és azt mondtam, hogy ezentúl reggel és este maga végezze ezt a műveletet. Kezet mostam, és mivel odakünn már leszállt a sötétség, a gyékényre vetettem magamat, és fáradtságot színleltem. A legkülönfélébb elképzelések darazsakként zúgtak a fejemben. Végre hallottam, hogy Nadzsor bemászik a zugába.
Nem bírtam tovább, felkeltem. Nadzsor hörögve lélegzett. Amikor a kosárkám után tapogatóztam, köhögni kezdett. Zajosan az oldalára fordult, én meg nyomban visszafeküdtem. Mit érezhet Szita? Bizonyára virraszt, és éppen olyan nyugtalan, mint én. Végre a koldus egyenletesen lélegzett. Felkaptam a kosárkámat, hallgatództam, majd lábujjhegyen óvatosan kilopództam.
Visszafojtott lélegzettel tapogatództam a folyosón, míg elértem a lépcsőt. A lányok az első emeleten aludtak. Dzsarbsa szobájának magasságában megtorpantam. Szívem hangosan dobogott. Csendesen félretoltam a következő helyiség függönyét, és Szita nevét suttogtam. Az árnyas homályban valami megmozdult. Visszahőköltem, kezemre remegő ujjak fonódtak, de egy hang, mely a szoba mélyéből jött, úgy ért, mint az ütés. „Mi van? Hová mész?” érdeklődött álmosan Muttki.
Minden pórusomból veríték tört elő; megszorítottam Szita kezét. Időre volt szüksége, hogy felelni tudjon. „Semmi. Csak... csak szomjas vagyok.” Kissé túl hevesen vontam magammal a lányt.
„A korsó ott van az ágy fejénél!” kiáltotta Muttki. Hallottam, hogy ásít, és a zaj azt is elárulta, hogy felkelt. Dzsarbsa szobája elé értünk, amikor Szita feszültsége éles sikolyban tört elő. Valaki félrecsapta a függönyt és megragadta. Dzsarbsa szaga, a veríték és illatszerek keveréke megütötte orromat. Szita kézzellábbal védekezett. „Ki fogja a kezedet?” kérdezte Dzsarbsa éles hangon.
A torkom összeszorult. „El az útból!”, lihegtem, de az öregasszony Szita vállába kapaszkodott. Megragadtam Dzsarbsa fejét, és kétszer-háromszor a falhoz vertem. Szita kiszabadult, és lefelé támolygott a lépcsőn. Mindjárt ezután ökölcsapás érte a kulcscsontomat. Muttki volt. „Segítség! Segítség!” kiáltozta. Éles hangja betöltötte az egész házat. Ellöktem, úgyhogy megtántorodott.
Bár semmit sem láttam, a lépcsők csak úgy röpültek alattam. „Ide! Tolvajok! Rablók!” rikoltozta Muttki. Az utolsó lépcsőfokon elbotlottam, és egész hosszamban elvágódtam. Fájdalom cikázott át a bal karomon. De már fel is ugrottam, és tovább siettem.
Milyen világos volt az udvar a sötét ház után! Szita félájultan vesződött a kaput az utca felé elzáró gerendával. Hátam mögött most mindenféle álmos hangok hallatszottak. Minden rendelkezésemre álló erőmmel széttéptem a háncsot, és eltávolítottam a facöveket. A kapu nyikorogva kinyílt egy résnyire. Vállánál fogva megragadtam Szitát, és kilöktem az utcára.
„Állj meg, átkozott!” Szorosan mögöttem, a tarkómban éreztem a hangot. Villámgyorsan visszafordultam. Dzsarbsa! Arcába hulló hajjal tántorgott felém az öregasszony, kezében konyhakés villant. Még idejében el tudtam hárítani a döfést. Térdemmel löktem el a fúriát, hátratekertem a karját, és addig csavartam, míg elejtette a pengét. A vénség felém köpött. „Rühes sakál. Szégyen és gyalázat szálljon a fejedre!” átkozódott elkeseredetten. Elgáncsoltam és ellódítottam, balra, messzire a késtől. Jajongása rémülettel töltött el. Az oldalszárnyon megjelent Muttki, mögötte Nadzsort fedeztem fel és még egy koldust. De már az utcán voltam, és gyorsan haladtam előre. Hol lehet Szita? Lelassítottam lépteimet. A talaj tele volt gödrökkel, szürkésbarnán, kormosan álltak körül a kunyhók falai. A tehéntrágyában megcsúszva, másodszor is elestem. Kificamodott karomon perzselő lángként cikázott át újra a fájdalom.
Azután egy falmélyedésben, amelyet két egymáshoz hajló kunyhó oromfala alkotott, árnyak harcára figyeltem fel. Miért is nem vettem számításba Szatüszartu őreit? Két fojtogató volt ott. Az egyik öklével csapott a kétségbeesetten védekező Szita halántékára, az elernyedt alakot átdobta a vállán és hátrasietett. A másik elállta az utamat. Tőre villogó köröket írt le a szemem előtt. Felém sújtott, a combomba akart szúrni; csak kétségbeesett ugrásokkal tudtam megmenteni magamat.
„Bandikusz!” kiáltottam fojtottan. „Megismersz? Nem tudod, ki vagyok? Tamatam, akinek az életedet köszönheted!”
„Akkor megfizetem az adósságomat!” lihegte a fojtogató. „Fuss el, orvos, vagy azt hiszed, nem tudnálak elintézni, ha akarnám?”
„Hívd ide a társadat, és adjátok nekem a lányt, akkor soha többé nem fogtok hallani rólam!”
„De te hallanál Szatüszarturól! Tűnj el, ez az utolsó alkalom!”
Minden fontolgatás nélkül cselekedtem. Bandikusz felismerte a veszélyt és nekem ugrott. De akkor már egy kődarab volt a kezemben, oldalra hajoltam, hogy lendületet vegyek, és a rabló mellének röpítettem. Az ember hátraesett, elejtette a kést, és nyögve a földre zuhant.
Szívem sebesen dobogott, miközben visszafelé rohantam, elhagyva a rablót, és egy mellékutcába tértem. Tátongó mélységként nyílt meg előttem, mert Dzsarbsa háza előtt már sárga fényt árasztó vaj mécsesek táncoltak az éjszakában. A rablót és Szitát már nem láttam. Talán még elérem őket Szatüszartu tanyája előtt!
Amikor a három házhoz értem, a rablók patkányokként bújtak elő a banda rejtekhelyéből. Megismertem Szatüszartu zömök alakját. Szita eltűnt.
Nagyon rosszul lettem. Mint valami fátyolon át láttam a fickók nyüzsgését. Visszafordultam, lábaim szinte maguktól vittek. Többször háztranéztem; még senki sem volt a nyomomban. Tompa düh fogott el, és úgy rázott, ahogy a vihar mozgatja a fákat meg bokrokat. Még egy utolsó, bár halvány remény maradt Szita megmentésére. Ha a rádzsa khsatrijái hitelt adnak szavaimnak, visszajöhetek a katonákkal, és felszámolhatjuk a rablófészket.
Minden erőmet megfeszítettem, és futottam, ahogy csak tudtam. A szajhák, rablók és koldusok szégyen tanyáját már magam mögött hagytam. Keresztülvágtam a bazárnegyeden, ahol egy éjjeli őr rám kiáltott. Szótlanul száguldottam el mellette. Nem ő, hanem a katonák, a tisztségviselők házai, a rádzsa palotája volt a célom. Mivel a szívem féktelenül vert, és fülem zúgott, csak akkor hallottam valami zajt, amikor már közvetlenül mögöttem volt.
A lélegzetem is elállt, mert Szatüszartu üldözött. Most, amikor látta, hogy felfedezték, és már feleslegesnek tartotta az óvatosságot, dongott a föld ugrásai alatt. A fojtogató jobbjában dobásra kész hurkot tartott. A félelem soha nem sejtett erőt öntött belém. Úgy futottam, mint az űzött vad, és elértem a parkot. Éjszakánként néha megkettőzték az őrséget, hogy a kerttől távol tartsák a hívatlan vendégeket. Egy nagy éjjeli lepke a homlokomnak ütődött.
Két karom vadul evezett a levegőben. Tovább, még gyorsabban, előre. Egyszer valami sziszegő hang hallatszott, de a selyemzsinór ólomgolyója csak a vállamon csattant. Hogy megrövidítsem az utat, átgázoltam az egyik tavon; a sáros víz arcomba fröcscsent. A bokrok mögött hívogató fények izzottak, megváltást és biztonságot ígérve, mert ezek a rádzsa palotájához vezető vasrácsos kapu szurokfáklyái voltak. Kavics csikorgott lépteim alatt, és a világos ösvény kanyarulatánál megkönnyebbülve pillantottam meg két őrszemet, akik fel-alá járkáltak.
Egész testemet csaknem kellemes érzés járta át, bár nagyon fáradt voltam. Valamit kiáltottam, és láttam, hogy a katonák megállnak. Ebben a pillanatban sötét kötél cikázott át a jobb vállamon. A hurok a nyakamba hullott. Szatüszartu estemben kapott el. A vállára vetett, átrohant velem a pázsiton, és egy bokor mögé dobott. Egyetlen izmomat sem tudtam megmozdítani. A fojtogató rajtam guggolt, mint valami óriási, sötét sziklatömb. Baljával szinte minden fáradság nélkül, egyetlen mozdulattal kötözte össze a két kezemet, jobbjával pedig a zsinór végét kereste. Felhúzta a térdét, és megváltoztatta helyzetét. „Mondjak el neked egy titkot?” hallottam a hangját. „Már akkor, amikor először láttalak, tudtam, hogy meg foglak ölni.” Fejünk fölött a csillagok támolyogni kezdtek. Szememre köd ereszkedett, eleinte sárgáspirosan, azután sötétkék árnyakkal keveredve. Öntudatom már kezdett elmerülni, ahogy a nappali fényt nyeli el az esti szürkület, és ekkor – a mellemre nehezedő nyomás felengedett. Nagy megerőltetésembe került, hogy felnyissam a szememet. Egy lándzsa tompa zörejjel fúródott mellettem a földbe.
Maglazítottam a hurkot ujjaimmal; mintha fátyolon keresztül láttam volna mindent. A két khsatrija talpra állított. Mikor magamhoz tértem, értésemre adták, hogy kövesem őket.
Egy Hazirabur nevű parancsnoknak kellett beszámolnom. Ahogy Szatüszartu nevét említettem, a szeme villogni kezdett. „Régóta keressük, híres rabló. Gondolod, hogy el tudnók fogni őt meg a bandáját?”
Igenlő válaszom felvillanyozta és máris indult, hogy a rádzsa egyik magas rangú tisztviselőjét felkeltse. Az idő telt. Egy kútnál megmosakodtam, és megtisztogattam ruhámat. Végre visszatért az ügyeletes tiszt. Vele jött egy tisztségviselő, Pathriman, a pataliputrai rendőrség parancsoka.
„Beszélj!”, szólított fel az előkelő férfi.
Beszámoltam. Pathriman szeme csillogott. „Sietnünk kell, hogy Tigrisszem ki ne csússzon a kezünk közül”, mondta határozottan. Magas jutalmakat tűztek ki a fejére, említette csak úgy mellékesen. Még sötét volt, de amikor kétszáz fáklyás katonával a szégyennegyedbe értünk, a keleti égbolt első világos csíkja már a virradatot jelezte.
A katonák megszállták mind a három házat, ahonnan Szatüszartu föld alatti barlangjába lehetett jutni. Lándzsájukkal a szobák sarkába terelték a mocskos gyerekeket meg a jajveszékelő asszonyokat. „Előre!” parancsolta Pathriman. A folyosók éppen úgy bűzlöttek, mint azelőtt, de az az odú, ahol a túszok tartózkodtak, üres volt. Az ajkamat harapdáltam. A többnyire itt éjszakázó rablók helyett öregek és koldusok aludtak a mocskos gyékényeken, vagy legalábbis úgy tettek, mintha aludnának. A fáklyák füstölögtek, a koldusok jajgattak, és aszott karjaikat nyújtogatták.
Hol lehetett Szita, mi történt vele? A tolvaj tanyát feloszlatták, a központi helyiség üresen tátongott. Semmi sem volt már itt, sem a tigrisbőrök, sem Káli képmása, sem az elefántagyarak, sem a fegyverek, szőnyegek, ezüstserlegek és gyapotbálák. Ehelyett szánalmas külsejű asszonyok kuporogtak a földön.
Dzsarbsánál ugyanez a kép fogadott. Pathriman bosszankodott, sötétbarna szeme elkomorodott. A szívemet mint valami láthatatlan tőr, a fájdalom járta át. „Hol van Szita?”, kérdeztem Nadzsortól könyörgő hangon.
Átnézett rajtam, mintha ott sem lettem volna. Árulásom bizonyára nagyon elkeserítette. „Mit akar ez az ember tőlem?” jajveszékelt. „Sohasem láttam őt eddig, uram! És nem tudok semmiféle Szitáról sem!”
Dzsarbsa semmi félelmet sem mutatott, pedig több lándzsa hegye szegeződött a mellének. „Csak az időt vesztegetitek, urak”, kaffogta mérgesen. „Házamban a szegények legszegényebbjei laknak, meg néhány nauts, más senki.”
„Mondd meg az igazat, és akkor annyi aranyat kapsz, amennyi a súlyod”, javasolta Pathriman.
Az öregasszony megcsóválta a fejét. „Tisztátalan! Átkozott!” sziszegte, amikor elmentem mellette. Muttki előtt megálltam.
„Mondd meg, hol van Szita! És hol vannak a műszereim?”
Ujjai görcsösen egymásba kapaszkodtak, szeme villámokat szórt, „Nem tudom, ki vagy uram!”
Pathriman kiadta a parancsot az elvonulásra. Fáradt, csalódott arccal foglalta el helyét katonái élén. Természetesen követtem a harcosokat egészen a szállásukig, ahol Pathriman félrevont. „Bizonyos vagyok benne, hogy nem hazudtál. A nyakadon ott vannak a fojtogatás nyomai, ezek tanúskodnak melletted. Egyszer, ha Siva is úgy akarja, elfogjuk Szatüszartut, és levágott fejét lándzsára tűzzük.” Elgondolkozott. „Most pedig beszéljünk rólad. Azt állítod, hogy orvos vagy. Ha ragaszkodol az életedhez, azt tanácsolom, hagyd el mielőbb a várost. Sejtheted, hogy miért!”
Így hát magamra maradtam a szabad ég alatt. Körös-körül ébredeztek az emberek, és megkezdték napi munkájukat, de bennem minden sötét és halott maradt. Fájt a lábam. Lassú léptekkel indultam útnak. A hajnali párán át pislákoló nap nagy, sápadt barackhoz hasonlított. Előttem húzódott az út, tele igavonó elefántokkal, mahaütokkal, taligákkal meg kocsikkal, parasztokkal, bivalyokkal, vándorokkal, és... koldusokkal, s most már én is egy voltam közülük.

 

Több napi bolyongás után ráébredtem, hogy Pataliputra elhagyásakor valóban kedélybeteg lehettem. Az erdőben gyümölcsöt szedtem, vagy rizzsel táplálkoztam, amelyet könyörületes indek adtak nekem. Bélhez fordultam, panaszkodtam a magam és Szita sorsa miatt, mert az emberek jósága visszavezetett a Földöntúliakban való hit ösvényére. Eszembe jutottak Jhungmuro szavai, hogy minden, ami él, szenvedésre született.
Időnként, a lombos fák alatt pihenve, elgondolkoztam az életemen. Nem volt-e sokszor értelmetlen? Nem töltöttem-e be befolyásos állásokat, melyeket saját hibámból hamarosan elvesztettem? Milyen hatalom vezetett Indiába? Nyugtalan vérem, vagy a nők szenvedélyes szeretete, melynek végső beteljesülését a sors mindig megtagadta tőlem? Néha Szitáról álmodtam, máskor Sahina nézett rám bánatos szemmel. Az istenek szándékai kifürkészhetetlenek voltak.
Nyugat felé menet megálltam a Gangesz partjánál. A levegő megtelt madarak csivitelésével, a távolból majmok rikácsoltak, mintha a zöld fényben derengő erdőkbe hívogatnának. De láthatatlan szálakkal ahhoz az úthoz kötődtem, melynek hazafelé, vagy legalábbis Sándorhoz kellett vezetnie. Izmaim megkeményedtek, testem szikár és inas lett. Néha olyan szellős kunyhók árnyékában aludtam, melyeket a papagájok rikoltozásával és a hálóhelyeikért küzdő majmok veszekedésével teli őserdő zöld függönyként zárt körül.
Megfigyeltem a különböző kasztokhoz tartozó zarándokokat, akik leereszkedtek a Gangeszhez, és a csípőjükig vagy mellükig begázoltak a bugyborékoló vízbe, hogy imádkozzanak és megtisztuljanak. A szent ligetek előtt hallgattam a bráhmanák és Buddha tanítványainak vitáit. Az emberektől nyüzsgő piacok mindig különösen vonzottak, mert ott szinte fáradság nélkül lehetett élelemhez jutni.
Egy kisebb helyiségben – ha jól emlékszem, Pajita volt a neve – önkéntelenül követtem egy kis öreg embert, akinek feje kopaszra volt nyírva, sovány testét vezeklőköntös burkolta, és földre szegzett tekintettel, lassú léptekkel az aszkéták gyülekezőhelye felé tartott. Ott vitatkoztak egymással a bráhmanák és a buddhisták, és amikor az öregre került a beszéd sora, csengő hangon kezdte: „Íme, a fenséges Gautama tanítása, így szólt a Megvilágosodott: Mi magunk nem vagyunk önálló erő, csupán egy-egy tovatűnő kis hullám az élet folyamán, parányi bog a sors szélfútta hálójában. Ha az egész részeként tekintjük magunkat, akkor személyes balsorsunk és kudarcaink, valamint az elkerülhetetlen halál már nem oíyan fájdalmasak számunkra, mint addig; elvesznek a végtelenség távlatában. De csak akkor találjuk meg a békét, ha megtanultuk, hogy szeressünk minden embert, minden élőlényt...”
Amikor Buddha tanának hirdetője elment, felálltam és követtem. Két-három napon át a közelében tartózkodtam – de nem szólítottam meg –, s hallgattam a hangját, amikor a gyülekezetekben beszélt.
„Kalanosz – Béke minden teremtménynek”, így kezdte a beszédét az öreg minden alkalommal, ezért az egyszerűség kedvéért Kalanosznak fogom nevezni, mivel ezt a szót könnyebb megjegyezni és kimondani, mint igazi nevét, ugyanis Szphinésznek hívták.
Minthogy állandóan Kalanosz nyomában voltam, megszokta jelenlétemet. Néha beszélgetett velem, mert látta, hogy tanulni szeretnék tőle. Ám, ha a gondolataiba mélyedt, békében hagytam. Kalanosz, aki az önmegváltást hirdette, csak mosolygott, ha arról volt szó, hogy imádsággal forduljunk a kifürkészhetetlenekhez. „Ostobaság feltételezni, hogy nem mi, hanem mások alakítják azt, amit sorsnak nevezünk. Boldogság, öröm, nyomor és bánat nem egyéb, mint az emberi magatartás következménye, saját véghezvitt és elmulasztott tetteinek eredménye vagy kudarca.” Az újjászületések körforgását Kalanosz adott rendként fogadta el; célja a Nirvána volt: soha többé újjászületni, hogy soha többé ne érezzünk éhséget és szomjúságot, hőséget és hideget, soha kéjt és örömet, soha többé gondot és fájdalmat. Felsorolta Gautama Buddha öt erkölcsi törvényét, amelyek szerint élni igyekezett:
Ne ölj meg élőlényt.
Ne vegyél el semmit, amit nem önként adnak neked.
Ne mondj soha valótlanságot.
Kerüld a részegítő italokat.
Ne élj erkölcstelen életet.
„Ha valaki haraggal vagy gyűlölettel közeledik feléd” – prédikálta Kalanosz – „nyájassággal győzd le, testvérem. A gonoszságra jótéttel felelj. Mások leverése mindig rosszkedvet és ellenállást szül, mert a legyőzött szerencsétlen lesz.”
Kalanosz többnyire a szabadban töltötte az éjszakát, dharbafűből font gyékényén. Naponta csak egyszer evett, és én követtem ebben. Lesütött szemmel várakoztunk, amíg valaki rizst tett a tálkánkba, vagy néhány szem gyümölcsöt adott. Evés után Kalanosz zöld levelekkel megtisztította a fogait, és hétszer kiöblítette a száját. Szükségletét előre megásott gödörbe végezte el, és földdel takarta be. Ezután kezet mosott, ami legalább száz lélegzetvételnyi időt vett igénybe.

 

Mathurába még a monszunszelek és az esős évszak előtt érkeztünk. Ez a város a Yamura folyó partján épült. Hosszú idő után itt éreztem újra, hogy feltámad bennem a múlt. Az indiai tél már a küszöbön állt. Egy ízben elbeszélgettem egy előkelő férfi szolgáival, amikor elefántháton, két sólymával éppen vadászatról érkezett. A szolgák elmondták, hogy a nyugati országokban uralkodik egy Iszkander nevű nagy rádzsa, katonáinak a száma légió, és az öt folyam országának már sok fejedelmét legyőzte. Eszembe jutott Kalanosznak éppen ezen a délelőttön elhangzott prédikációja. „Ha valaki felismeri a rosszat és a rossznak a gyökereit, és felismeri a jót és a jónak a gyökereit, akkor már eljutott az Egésznek a megismeréséhez. Ekkor ki kell próbálnia, hogy milyen mértékben tette magáévá a Fennköltnek a tanítását. Mert mi a rossz? Mi a rossznak a gyökere?Mi a jó, mi a jónak a gyökere? Ölni, testvéreim, rossz, lopni rossz, földeket elrabolni rossz, a mohóságnak engedni rossz, hazudni és akaratunkat másokra kényszeríteni rossz, a dölyf és a tévedés rossz. És mi a rossznak a gyökere? az önzés a rossznak a gyökere, az elbizakodottság a rossznak a gyökere, a mértéktelenség a rossznak a gyökere. És ezzel szemben mi a jó, barátaim? A gyilkolási szándék leküzdése a jó, a lopás vágyának leküzdése a jó, a rablási szenvedély leküzdése a jó, a dölyf leküzdése a jó, hódításra nem törekedni a jó, a helyes felismerés a jó. Mindezt jónak nevezik. És a jónak a gyökere a nincstelenségre való törekvés, a gyöngék segítése, szeretet a másképpen gondolkodók iránt. Ezek a jónak a gyökerei, testvéreim. Azt mondom nektek tehát, cselekedjetek eszerint; menjetek és tanítsatok másokat is.”
Amikor a nap lehanyatlott.es pihenőhelyet kerestünk magunknak, ezekkel a szavakkal fordultam Kalanoszhoz. „Az emberek mindenfelé egy hódítóról beszélnek, aki el akar jönni a Gangesz országába, de még senki sem látta őt. De én, testvérem, ismerem ezt a rádzsát, hadvezéreit és katonáit. Ha úgy véled, Kalanosz, hogy az egyes népekhez tartozó emberek, bőrszínük különbözősége ellenére, valamennyien egyformák, hogy megszületnek, és azután szenvedés és fájdalom az osztályrészük, miért nem mész el ehhez a királyhoz, aki meg akarja hódítani azt, ami nem az övé, és miért nem hirdeted neki is az üdvözítő tant, hogy hasznát vegye?”
Kalanosz csak hosszabb idő után válaszolt. Hangja jóságos volt. „Lelki szemem előtt feltűnt egy alak, és előbb kellemes, majd kellemetlen érzésem támadt. Szavaid hallatán borzalom fogott el, Tamatam, rémület és irtózat. Fülem rettenetes hangokat hallott, és nyelvem érezte a vér keserű ízét. Megfontoltnak lenni úgy, hogy később ne érezzünk bűnbánatot, ahhoz tudatos és megfontolt cselekvésre van szükségünk. Nekem egyetlen célom van: jót tenni, és meggátolni a rosszat. Ezért javaslatod szerint akarok cselekedni, és az igazság szavaival lépek azok elé, akik úton vannak felénk, hogy elvetendő tetteket hajtsanak végre...”
Ám több mint nyolc hónap múlt el, mire elérkeztünk az öt folyam országába. Türelmesen vándoroltunk nyugat felé. Már hallottuk az első mennydörgéseket, és nedves szelek csapkodták arcunkat. A második monszun, melyet Indiában átéltem, elűzte a nyári aszályt, és meghozta az éltető esőt. Nedvesség! Nedvesség! Félnapokon, néha napokon keresztül ömlött az eső. Valamelyik kisváros előtt egy földbirtokos lakatlan kunyhót bocsátott rendelkezésünkre, melyben be akartuk várni a monszun elvonulását. Itt találkoztunk egy jógival, aki Kalanoszhoz hasonlóan az országot járta. Dharmának hívták. Ezt a vezeklőt vagy aszkétát, vagy szemfényvesztőt – mert mindháromból volt benne valami – Kalanosz barátjaként üdvözölte, mert már kétszer találkoztak. Dharmá rendelkezett azzal a képességgel, hogy tekintetével megigézzen. Ha rám nézett, a szeméből sugárzó erő olyan dolgokat idézett fel bennem, amelyek nem is léteztek vagy elérhetetlen távolságban voltak.
A jógi mély meghajtással üdvözölte Kalanoszt. „Tudtam, szent ember, hogy harmadszor is találkozni fogunk, de azután soha többé. Áldd meg az időt és térjen be szívünkbe a béke.”
Azokat a napokat és heteket, amíg folyton esett és a Yamura folyó agyagosbarna lett, kavargott és megáradt, ők ketten pihenéssel töltötték. Amikor beszélgettek, hallgattam őket. Ha Kalanosz magában szemlélődött, Dharmá mellé ültem. Ő sokfelé járt, eljutott a sárga emberek országáig is, és erről sok tanulságos dolgot tudott mesélni.
Így például ezt mondta: „Hét küllő találkozik a kerékagyban, de a köztük levő üresség a kerék lényege. A fazekakat agyagból készítik, de a bennük levő űr a fazék lényege. A ház falakból áll, amelyeken nyílások és ajtók vannak, de csak a falak közötti űr a ház lényeges része. Egy tehát bizonyos: az anyagszerűből származik a használhatóság, az anyagtalanból a lényeg, a szellem.”
A Dharmá szeméből sugárzó erő még tudásánál is jobban lenyűgözött. Ha rám nézett, szembogarai mély kutakká váltak, amelyek hívogattak és vonzottak, mint a vigyázatlan gyermeket, aki túlságosan áthajol a korláton. Néha úgy éreztem, mintha elvarázsoltak volna. Mint a fuldokló előtt, akinek a feje már a víz alatt van, tűntek fel előttem a rég látott képek: halott anyám. És Babilon. Babilon vett körül, palotáival és a régi, ismerős arcokkal. Minden oldalról emberek nyújtották felém a kezüket.
Dharmá nemcsak másokat tudott elvarázsolni, hanem – mint sok más jógi – saját magát is. Így például izzó faszenet nyomott el puszta kézzel, s nem égette meg magát – vagy forró vízbe dugta az ujjait, és nem forrázta le a bőrét. Lehunyt szemmel futott végig a legkeskenyebb párkányzaton, s egyszer sem botlott meg, tőröket szúrt a testébe, és nem érzett fájdalmat, és még sok más elképesztő dolgot is művelt.
Amikor az eső egyszer elcsendesedett, elhagytam a kunyhót, hogy egy magányos helyen a Dharmá által ajánlott gyakorlatokat végezzem. Izmaimat ellazítottam, igyekeztem minden más gondolatot kikapcsolni, és egy meghatározott pontra összpontosítottam gondolkodásomat és törekvésemet. „Most szédülni fogsz, és hátraesel!” parancsoltam a tudatom alatt rejlő valaminek, megismételtem a ráolvasást, s próbáltam hitelt adni a képzelőerőmnek adott parancsnak. Rövid idő múltán úgy éreztem, hogy egy égő, szürke fal közeledik felém, végül pedig észrevettem, hogy a földön fekszem. Elvégeztem ezt a gyakorlatot úgy is, hogy előrebukjam és tudatalattim ekkor is engedelmeskedett nekem. Úgy éreztem, az istenek természetfölötti erőkkel áldottak meg. Lassanként tudatára ébredtem azoknak a képességeknek, amelyekkel a jógik és fakírok rendelkeznek, akik meg tudják csonkítani magukat, és hosszú tűket szúrnak testükbe, melyek a hátukon jönnek ki, miközben sem félelmet, sem fájdalmat nem éreznek. Minderre most már én is képes voltam.

 

Amikor Kalanosz meg én a Hüphaszisz folyóhoz közeledtünk, a vezeklő három napon át böjtölt. Ebben az időben Pataliputrában mezítlábas indek ezrei körmenetben kísérték Gautama Buddha szent fogát, amelyet faragott elefátcsont-dobozban ünnepélyes külsőségek között vittek végig a Garigesz partján a Magasztosnak szentelt templomig.
Dharmá a Yamura és a Gangesz közötti síkságon elmaradt tőlünk. Egy falu melletti erdőcske előtt, ahol bambuszfák fiatal hajtásai ágaskodtak a levegőbe, lótuszvirágokból font koszorút akasztott Kalanosz nyakába és az enyémbe. „Béke minden lénynek.” Kalanosznak ezekkel az üdvözlő szavaival búcsúzott el tőlünk.
Lassan bandukoltunk, és az átélt események emléke lassanként feledésbe merült. Dharmá alakja is elhomályosodott. Csak néha, az ébrenlét és az álom határán éreztem magamon beszédes tekintetét. Akkor eszembe jutottak tanításai, és engedelmesen, szorgalmas gyermek módjára végeztem a gyakorlatokat. Mind gyakrabban találkoztunk menekülő parasztokkal, valamint khsatrijákkal, akik csoportosan vonultak vissza kelet felé. Valamennyien rettegtek Iszkander rádzsa hatalmas seregétől, amely állítólag a folyón túl északra ütött tábort.
Egyszer, amikor már estefelé járt az idő, és a nap vörösre festette a folyót, az erdő mélyén félig elrejtett kunyhóra bukkantunk – egy sudra lakott benne feleségével és négy gyermekével. Minden holmijukat rizses zsákokba csomagolták. Menekülni akartak, még mielőtt a hódítók átkelnek a folyón.
Kalanosz ujjait a halántékára szorította. „Maradj”, mondta végül a sudrának, „akitől rettegsz, nem jön ide. Katonái sohasem fognak a kunyhódban megszállni, és nem fogják elűzni az állataidat.” Kíváncsian ártatlan gyermekszemek kémleltek utánunk, amikor a férfi Kalanosszal és velem átevezett a folyón.
Tovább ballagtunk hát, két mezítlábas zarándok – saruim elszakadtak és semmivé lettek, mint minden, ami földi –, s egyre közelebb kerültünk ahhoz a porfelhőhöz és lármához, mely harangként borította be Sándor táborát. Csaknem két év telt el. Már csak kis idő van hátra, és viszontlátom mindazokat, akik egykor közel álltak hozzám. A sátorváros – melyet félig víz és erdőség zárt körül, és csak a nyugat felőli síkságon biztosítottak előőrsök – úgy nőtt ki előttünk a földből, mint szürkésbarna gombák rendszertelen tenyészete. A lovak, az emberek, a fegyverek szaga, régi, ismerős zajok és hangok vettek körül. Amikor az első katonákat megláttam – makedónokat, thrákokat, illíreket, triballoszokat, perzsákat, szküthákat – kellemetlen nyomást éreztem a homlokomon.
A sátrak között rovarok nyüzsögtek a keményre taposott talajon, a szemétgödrök fölött sűrű rajokban legyek zümmögtek.
A katonák közül sokan megmosolyogták különös külsőnket. Egy makedón parancsnok, akit régebben kezeltem, nem ismert meg. Valamennyien azonos irányba, a királyi sátor előtti gyülekező helyre igyekeztek.
Beékelődtünk a tömegbe, s Kalanosz megállt. Mögöttünk a perzsa katonák sűrű sorai zárkóztak fel. Valamennyien nagyon fiatalok voltak. Az a makedón, aki valamikor régen az első követ hajította a halott Philótaszra, egy dombon állt és valamit ordított a tömegnek, de nem értettem mit, mert előttünk és mögöttünk állandóan hullámzott a lárma. A makedón egyszerre eltűnt. Sándor lépett a magaslatra. Aranyozott páncélján megtört a fény. Arckifejezése sötét és feszült volt. A király felemelte a karját, tenyerét kifelé fordította; csend lett.
A szél felénk hozta hangját. „Harmadszor állok előttetek ezen a helyen!”, kiáltotta Sándor különös, tompa hangon. „Feleljetek egyetlen kérdésemre: mit vétettem, hogy nem akartok tovább követni? Hogy lesütitek a szemeteket, vagy kerülitek a tekintetemet? Már tegnap és tegnapelőtt is mintha süketekhez beszéltem volna.” Várakozott. „Hát talán elvesztem, feladtak, elárultak az ellenségnek... vagy?” Ismét szünetet tartott. „Ne engedjétek ki lusta földművelőkként a siker gyümölcsét kezetek közül. Hát igazán megcsömörlöttetek, mert kielégített benneteket az, amit magunk mögött hagytunk? Azt mondják, a Gangesz folyó országa mérhetetlenül gazdag. Ha átvonultunk rajta, akkor – Zeuszra mondom – minden egyes katonámnak sokkal nagyobb zsákmányban lesz része, mint amennyit valaha is remélt. Azokat, akik akkor haza akarnak menni, elbocsátom, vagy magam vezetem vissza. Ám azokat, akik maradnak, úgy megjutalmazom, hogy a hazatérők irigyelni fogják őket. Mire vártok hát?”
Ekkor tompa moraj támadt, és egy katona – valószínűleg a kődobáló – felkiáltott: „Megelégeltük bolyongásaidat... Erőnk elfogyott. Bajtársaim és én belefáradtunk abba, hogy folyton hősök legyünk! Ha orvos lennél, nem pedig hadvezér, akkor látnád, mennyire kimerültünk. Telhetetlen vagy. Ha termeted is akkora lenne, mint az a vágyad, hogy a világ minden népét leigázzad, akkor a föld nem bírná el a súlyodat!”
Leírhatatlan lárma keletkezett. Sándor meghökkent. Többször is felemelte a karját, hogy az izgalom hullámait lecsendesítse. „Ki vagy te? Miért nem lépsz elém, miért nem nézel az arcomba?” Amikor a sorok között nevetgélés támadt, elfordult, és mondott valamit Perdikkasznak, aki Leonnatosz mellett állt.
A nevetés megszűnt. Valaki egy nevet kiáltott, amelyet mások tovább adtak. „Koinosz! Koinosz!”, visszhangzott tompán. A hadvezér, Sándor barátja, végül is előrelépett. „Tudjuk, Koinosz, hogy úgy gondolkodol, mint mi! Ismételd el a királynak, amit tegnap neked elmondtunk.”
Koinosz felhúzta vállát, mintha ezzel a mozdulattal lerázhatná magáról azt a kellemetlen érzést, amely, úgy látszik, eltöltötte. A torkát köszörülte. „Királyom”, kezdte beszédét, „amikor csak parancsot adtál, hogy merész tetteket hajtsunk végre és harcoljunk, katonáid merészek voltak és harcoltak. Valamennyiünket elragadott a te példád, és a csaták során megtettünk mindent, ami halandó lényektől telik. Végigvonultunk az országokon, és most csaknem a világ végéhez értünk. De ezek a katonák, akik idáig követtek, közel állnak a kétségbeeséshez. Lovaik patkói elkoptak, a fegyverek a sok harcban eltompultak vagy eltörtek. Hellén ruhák ritkaságszámba mennek. Barbár rongyok takarják sebhelyeinket. Embereid jó része beteg, királyom. Hatvan napig vonultunk esőkben, viharok és zivatarok közepette. Egykor, Persziszben, drágakövekkel diszített ruháink voltak, gyöngyeink, szőnyegeink és értékes selymeink. Ezeket a holmikat hátra kellett hagynunk, mert a sok málha akadályoz a menetelésben. És az itteni zsákmány? Kérdezd meg az embereket, kinek van még valami a birtokában? Győztesek vagyunk, és szükséget szenvedünk. Néha már csak a lovaknak van ennivalójuk. Őrizzenek meg bennünket az istenek a hűtlenségtől, de a tetteiddel, Sándor, nemcsak ellenségeidet, saját seregedet is legyőzted. Adj hát parancsot a hazatérésre, hogy akik a tűz mellett esténként otthonukra gondolnak, még egyszer viszontláthassák hozzátartozóikat.”
A beszéd után nagy zűrzavar támadt. Tíz- meg tízezer férfi ordított torkaszakadtából; kemény öklök verték a pajzsokat, vagy lengettek rozsdás lándzsákat. Sokan Sándor nevét kiáltozták, de a kórusban felhangzó „Haza! Haza!” túlharsogta őket.
A király Koinoszra nézett, és összeszorította az ajkait. Mosolyt erőltetett az arcára, hogy elrejtse csalódását, ami nagy erőfeszítésébe kerülhetett. Intett Leonnatosznak és Perdikkasznak, azután szó nélkül elhagyta velük a magaslatot.
A katonák szétoszlottak; sokféle nyelven fecsegtek összevissza. Kalanosz rám nézett. Nem értett az egészből semmit; szeme izzott, két nyugodt, sötét csillag. Lassan továbbmentünk. A katonák arcára a nélkülözés bizony rányomta bélyegét. Egész fiatal férfiak úgy vonszolták magukat, mint öreg emberek, és a veteránok, akik nyolc évvel ezelőtt Sándorral együtt indultak útnak, aggastyánoknak látszottak.
Itt-ott ránk szegeződött egy-egy szempár. Kékesfekete hajam megnőtt, egykor olyan gondosan borotvált, sarló alakú szakállam bozontos és ápolatlan volt. Egy makedón rámförmedt: „Hé, takarodj! El az utamból, csürhe!” Azután összeszűkült a szeme. „Átkozottul hasonlítasz Tamatamra, az orvosra. Talán a testvére vagy?”
„Nem a testvére vagyok, hanem maga Tamatam.” Kalanoszt vezetve, továbbmentem. Néhány harcos meghallotta görögül adott válaszomat. A nevemen szólítottak, s a kiáltások általános zajongássá duzzadtak.
Egy nagyon tiszta khitónt és khlamüszt viselő férfi a nevem hallatára megtorpant. Onészikritosz volt, a történetíró. Ajkát előretolva elállta az utunkat. „Megérted, amit mondok, barátocskám? Milyen névre hallgatsz?”
„Talán éppen a Tamatam névre”, válaszoltam.
„Valóban!”, kiáltott fel az elképedt Onészikritosz. „Csakugyan te vagy az. Emlékszem, örökkévalóságnak tűnő ideje már, hogy útnak indultál valamelyik parancsnokkal az Indiába vezető út felderítésére.”
Az ő oltalma alatt haladtunk át a tátott szájjal figyelő emberek csoportján. Onészikritosz Kalanoszt és engem először saját sátrába vezetett. Rövidre fogtam beszámolómat. A történetíró csodálkozva tekintett a vezeklőre, fürkésző pillantást vetett kopasz, napbarnította koponyájára és a kezében levő kolduló tálkára. „Most beszélj te”, szólítottam fel vendéglátónkat, és Onészikritoszt valóban nem kellett unszolni. Értesültem csatákról és győzelmekről, és arról, hogy a király sok várost alapított, amelyek mind Sándor nevét viselik. Kalliszthenész meghalt. „Ez sötét és szomorú történet. Nem sokkal távozásod után nevét kapcsolatba hozták egy újabb összeesküvéssel. Sándor elfogatta. Egy reggel Arisztotelész unokaöccse halott volt. Fontoskodó alaknak tartottam. Nem gyászolom, éppen ellenkezőleg. Most pedig beszéljünk rólad, Tamatam.” Úgy láttam, ki akar fürkészni.
Amikor biztosítottam róla, hogy én is szeretnék hazamenni, vonásai felengedtek. „Nem ennél vagy innál valamit? Ha nem, azonnal a király elé vezetlek.”
Az uralkodó sátra előtt perzsa őrök kordonán kellett átmennünk. Onészikritosz hamarosan visszajött. A szája egyik fülétől a másikig ért. „Micsoda meglepetés! Sándor rögtön látni akar téged!” Rám kacsintott. „De ne feledd: ami a királyt bosszantja, annak mások örülnek. Talán a te szavaid döntik el, Tamatam, hogy visszafordulunk-e, vagy folytatjuk a háborút!”
Sándor egyedül volt. Felugrott, s nevemen szólított, s heves felindultságában jobbról-balról megcsókolta arcomat. „Mesélj!”, követelte hangosan, tapsolt és utasította a perzsa felszolgálót, hogy görögdinnyét és bort hozzon. „Hol van Koroton? Úgy vágyom a beszámolódra, ahogy a szivacs szomjazza a vizet. Talán meghozza azt a fordulatot, amelyre napok óta várok!” Fesztelenül nézegette Kalanoszt, aki úgy követett, akár egy kis kutya, és most lesütött tekintettel várakozott. „Egy koldust fogadtál fel szolgádnak?”
Halkan beszélni kezdtem, elmondtam, hogy Koroton meghalt, Kalanosz pedig bölcs férfiú, indiai filozófus. „Azt mondja, hogy minden ember testvér, akár előkelő, akár alacsony származású, gazdag vagy szegény.” Sándor csalódottnak látszott. Talán azt várta, hogy szenvedélyesen és lelkesen magasztaljam Magadhát, ezt a titokzatos és termékeny országot, talán balzsam lett volna fülének az a hír, hogy nagy ország, s érdemes meghódítani?
De most elhamvadt szemének villogó fénye. Elmondtam, hogy sok embert láttam, és sok várost bejártam. „Alapjában véve, királyom, az előtted elterülő föld hasonló ahhoz, amelyet már magad mögött hagytál. Itt is, ott is, mindenütt vannak jómódú emberek és kevésbé jómódúak, vannak termékeny és kevésbé termékeny vidékek. Sok ind él igénytelenül, úgy, mint ez itt. Pataliputra királyáról mindenesetre el kell mondanom, hogy négyezer harci elefántja van, és több mint kétszázezer katonát fel tud fegyverezni. Ráadásul a lapályokon sokféle veszély leselkedik. Például a »sárga levegő«-nek nevezett betegség, amely parancsnokod, Koroton halálát okozta, sokszor a lakosság háromnegyed részét kipusztítja.”
Sándor szájszögletei lefelé görbültek. Mialatt beszéltem, felugrott, s szünet nélkül fel-alá járkált, de nem szakított félbe. Amikor elhallgattam, kerülte a tekintetemet. Egy porfíredényben fűszeres illatú növények égtek. „Azt hiszed talán, megijedek négyezer elefánttól? Sőt, örülnék az ilyen zsákmánynak, ha...” Elhallgatott és Kalanoszra mutatott. „Szóljon most ez. Talán okosabban beszél, mint te.”
„Az ő gazdagsága vallásos gondolatokból áll, királyom. Semmi mással nem törődik.”
„Hát kérdezd meg végre”, a király megmakacsolta magát. „Tudakold meg, hogy szembe tud-e szállni velem az ő országa?”
Nem az a fontos, mit mond valaki, hanem az, ahogy mondja. Kalanosz, mintha megértette volna, miről folyik a szó, felemelte a fejét, és kinyitotta félig lehunyt szemét. Lefordítottam Sándor kérdését, az aszkéta pedig így felelt: „Lerombolt városokat látok a lábad alatt és vért a kezeden, Iszkander rádzsa. Ám az embernek nem szabad ölnie, még a leghatalmasabbnak sem, mert amit elpusztít vagy elpusztíttat – akár embert, állatot vagy növényt mindaz önmagának egy része.”
Legjobb tehetségem szerint tolmácsoltam a választ. Sándor összehúzta a szemöldökét. „Barátod ravaszabb, mint gondoltam. De a filozófiája nem hat rám.Mondd meg neki, hogy meghódítom az országot, ha nem most, akkor később. Minden népet egyesíteni fogok a hellén szellem ege alatt, és e tettem által halhatatlan leszek.”
„Mi a halhatatlanság, ó rádzsa?” válaszolta Kalanosz az én közvetítésemmel. „Halhatatlanná csak az lesz, aki ismeri és követi az igazságot, aki uralkodik magán, aki legyőzi önmagát. Aki háborút akar, nem tud békét teremteni. Vezetett-e valaha is nyugalomhoz a nyugtalanság? Múlandó minden lény, nem egyéb, mint hús-vér, lélegzet, régi tettei eredménye. Kérlek, hagyj fel a törekvéseddel, mert minden, amit véghezviszel, árnyjáték és délibáb. Építtethetsz városokat, templomokat és hatalmas emlékműveket, de csak romok maradnak meg belőlük és a szélben remegő fűszálak mozgása. Az ember dicsősége elszáll, akár a négy nagy elem – a föld, a víz, a tűz, a szél –, s nem hagy nyomot maga után. A nagy igazság ez: az szolgálja önmagát, aki másokat szolgál és békében hagyja őket. Iszkander rádzsa, neked sem lesz majdan más tulajdonod, mint az a föld, mely eltakar.”
A király meglepően belemelegedett ebbe a beszélgetésbe, de Kalanosz nyugodtan verte vissza támadásait. „Minden képződmény állhatatlanság, minden képződmény szenvedés, minden képződmény szörnyűség”, vonta le következtetéseit az aszkéta, majd a buddhista megváltás legfelső fokáról, a Nirvánáról kezdett beszélni. „Van egy hely, ó rádzsa, ahol nincs sem föld, sem víz, nincs sem fény, sem sötétség, nincs sem véges, sem végtelen, nincs sem születés, sem halál. Nincs alapja, nincs mélység, nincs magasság ezen a helyen, s a szenvedések végének nevezik: Nirvánának.”
„És hol”, kérdezte Sándor ingerülten, „hol van ez a hely?” „A Nirvána”, válaszolta Kalanosz, „ott van, ahol te nem vagy!”

 

 

ÖTÖDIK RÉSZ

Az út a vízen át
és a sasfészek a déli forróságban,
amikor Bábelben a kör bezárul

 

Az idő gyorsan szállt, a fényes kék égboltról tűzött a nap, s az ezüstös holdsarló áthasította az éjszakákat. Minthogy a régi csapat magva makacsul kitartott követelései mellett, s Sándor katonáinak egy ízben megígérte, hogy csakis oda vezeti őket, ahová önként követik, az uralkodó végül a Hüphaszisz bal partján felállíttatott tizenkét oltárt, s áldozatokat mutatott be az Olümposz nagy isteneinek. Arisztandrosz, a vén jós, ázsiai bivalyborjakat vágatott le, és vérüket ezüstösen csillogó tálakba folyatta. Ezután az istenek áldását kérte kezére és a még meleg tetemekkel foglalatoskodott. Háromszor dobta be a májat egy arany háromlábas edénybe. „Még nincs vége a háborúnak, ha dél felé vonulunk, a tengerig” jósolta. „Nagy fáradalmakat kell kiállnunk és veszedelembe kerülünk, mert a nép védelmezni fogja fekete földjét, de általánosságban szerencsésen fog lezajlani hazatérésünk.” A parton összesereglett harcosok lélegzetvisszafojtva hallgatták. „Üdv, Sándor!” kiáltották ekkor, s zúgó kiáltásaikra megriadt madarak százai röppentek fel.
Futárok lovagoltak nyugatnak, küldöncök északnak meg délnek. Borral és jó táplálékkal erősítettem magam, és elláttam Kalanoszt a legszükségesebbel. Az aszkéta mindent közönyösen fogadott, és szemlélődött. Ha nem voltam elfoglalva munkámmal – Glaukiasz, az orvos, adott nekem a műszereiből –, akkor Leonnatosszal beszélgettem, hallgattam a részeg Deiadész locsogását – „Háborús időkben a legjobb, ha az ember leissza magát, Tamatam, akkor nem gyötrik haszontalan gondolatok!” – vagy Onészkritosszal társalogtam.
Csaknem naponta indultak nagyobb csapattestek a Hüdaszpész partjaihoz, ahol Nearkhosz állott krétaiakkal és más, a hajóépítésben jártas katonákkal, s az Empodaiga-hegység fáiból háromevezősöket, csatahajókat, teherhajókat meg lószállító hajókat készíttetett. Leonnatosz útján hallottam Rusanakról, a baktriai fejedelmi család sarjáról, akit a görögök Roxanénak hívtak. Sándor magával vitte a leányt, hogy örömét lelje benne, és hogy éjszaka nászt ülhessen. Most a király rosszkedvű, mesélte Leonnatosz. Roxané beteg, és soha többé nem fog meggyógyulni.
Mi baja, érdeklődtem.
Leonnatosz habozott. „Sajnos, tény: az oroszlán jegyét viseli a homlokán. A táboron kívül, egy sátorban rejtőzik.” Megdörzsölte az arcát. „Nagy baj ez neki, de csaknem éppoly nagy keserűség Sándornak is. Úgy látszik, nagyon szerette; állandóan ingerült.”
A tűzhelyek felől a szél csípős füstöt fújt felénk. Glaukiasszal, az orvossal beszéltem Roxanéről. „A bélpoklosság súlyos és reménytelen baj; erről a betegségről csak keveset tudok. Egyébként Kritobulosz kollégánk fedezte fel Roxanén a betegség első jeleit, s ő tájékoztatta róla a királyt. Azt hittem, Sándor eszét veszti, amikor megtudta, hogy nem szabad többé érintenie Roxanét, aki, tudod, nagyon szép nő. Most tehát Kritobulosz az egyetlen, aki érintkezik vele.”
Véletlenül ezekben a napokban Kritobulosz eljött a táborba, hogy élelmiszert vigyen Roxanénak. Glaukiasz megszólította, és bemutatott bennünket egymásnak. Kritobulosz alig egy éve került a hadsereghez, még fiatal orvos volt, a kórinthoszi iskolából került ki. Arca forralt vízhez hasonlított, melyen buborékok keletkeznek. Valami gyermekbetegség tönkretette arcbőre simaságát. Szeme, mely nyugtalan volt és kemény, mint a kavics, végigsiklott rajtam. Három lépésnyi távolságra tartotta magát tőlünk. „Nincs időm”, jelentette ki nyersen, „el kell látnom a beteget élelemmel.”
Valamilyen oknál fogva igen furcsa benyomást tett rám. Ez az ember úgy lapult előttem, mint a gyerek, akit ütnek. „Béke kísérjen és segítsen munkádban”, mondtam szelíden. „Nehéz feladatot vállaltál, mint Glaukiasztól hallom. Biztos vagy benne, hogy Roxané bélpoklos?”
„A jelek csalhatatlanok.”
„Te, úgy tudom, Kórinthoszból jössz, ahol a lepra elég ritka. Legalábbis nem annyira elterjedt, mint az én szülőföldemen, Babilon lapályain.” Elhatározásom szinte egy pillanat alatt született meg. „Volna-e kifogásod ellene, ha veled mennék, és a beteget egy bizonyos távolságból megtekinteném?”
„Talán kétkedel a képességeimben?” Kritobulosz felfortyant. De mivel Glaukiasz támogatta kérésemet és dicsérte orvosi ismereteimet, nem mondhatott nemet.
Így hát elindultunk. Nem tagadom, a Roxané szépségéről zengett dicshimnuszok felkeltették kíváncsiságomat.
A keskeny sátor egyedül állt, óriási fák alatt. Kritobulosz lehajolt, és eltűnt a sátorban. Egy lélek sem járt erre, csak madarak csicseregtek a fák lombjai közt. Egy kis idő múlva Kritobulosz ismét megjelent. „Nem akar beszélni veled”, jelentette ki komoran, és kerülte kérdő tekintetemet.
Csodálkoztam. A betegek általában keresik az orvosokkal való találkozást. „Ez az ő óhaja, vagy talán csupán a tiéd?”, érdeklődtem. „Sándor azt akarja, hogy minden, ami emberileg lehetséges, megtörténjék a beteg érdekében. Talán hozzá kell fordulnom engedélyért? Feltételezem, hogy ez nagyon meglepné.”
Mivel várakozva hallgattam, az orvos ismét eltűnt a sátor szövete mögött. Nemsokára suhogást hallottam, a függönyt elhúzták, s Roxané kilépett. Magas volt és nagyon karcsú. Amikor egy férfi felmér egy nőt, először az arcát veszi szemügyre. Az övé tisztának hatott – haját a homlokába fésülte –, s szép, tojásdad formájú volt. Nagy szeme sötéten és nyugodtan világított. Orra széles ugyan, de szépen metszett. Valami mosolyogni kezdett a bensőmben, mialatt ezt a szép fiatal teremtést néztem.
Mindjárt újból elkomolyodtam, mert Roxané úgy pillantott rám, mint valami félig vak légy, amikor távoli fényt vesz észre. A leprának két különböző formája van: a csomós lepra; ilyenkor a bőr alatt és a nyálkahártyán képződnek keményedések, amelyek később megpuhulnak és elfekélyesednek, a másik pedig a foltos lepra, a megcsonkító, amikor az először megtámadott helyek hamuszürkévé vagy vörösesbarnává és teljesen érzéketlenné válnak. Az alattuk levő szövet többnyire megüszkösödik, és elhal. Tanítómesterem, Szetif, már régebben megkísérelte bélpoklosok lokális kezelését oly módon, hogy a betegek fekélyeit és csomóit kivágta és a pikkelyes helyeket bekente egy rézrozsdából, aloéból és a szamár farkának zsírjából készült kenőccsel. Gyakran sikerült ezáltal a betegség lefolyását valamelyest lassítania, meggyógyítani azonban sohasem tudta a beteget.
A Roxané szemében tükröződő feldúltság és félelem megindított. „Ne félj”, kezdtem a beszélgetést és tisztelettudóan meghajoltam. „Nevem Tamatam. Orvos vagyok, s szeretnék megnézni a homlokodon egy bizonyos kelést, hogy megfontolhassam, miként segíthetnék rajtad.”
Valami különös dolog ment végbe a leányban. Arcán a gyanakvó vonás feloldódott. Mégis bizonyos mértékig tartózkodó maradt, mintha attól félne, hogy félreértett. Bólintott, kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
„Az istenek kegyesek”, nyugtattam meg halkan, „A rosszat már nemegyszer jóra fordították. Áldott legyen a nevük. Engedd meg most, hogy megérintselek.”
Habozott, lehajtotta a fejét, és két kezét szorosan összekulcsolta. Nagyon óvatosan félretoltam a homlokát takaró hajat. Az addig a haj által eltakart sömör szemmel láthatóan leszáradóban volt. Szürke színének árnyalata az ámbrához hasonlított, bár annál talán egy kissé világosabb lehetett; a körülötte levő egészséges bőr vörösesen fénylett. „Vannak vagy voltak fájdalmaid?”
„Nem.” Fojtott hangon válaszolt. Rendkívül hosszú pillái beárnyékolták a szemét. Jobboldalt kezdtem, a legszélén, s hüvelykujjam körmével felhasítottam a bőrt a halántékán.
„Ezt érezni, igaz?” Nem zavartattam magam Kritobulosz jelenlététől. Az orvos nyugtalanul izgett-mozgott. Intettem, és felszólítottam, hogy hozzon nekem kést. Miközben kelletlenül a sátorba ment, ahol műszereit és a gyógyszereket tartotta, mutatóujjammal több helyen megkopogtattam Roxané homlokát. „Mondd meg, mit érzel!”
„Egy kis fájdalmat, most nehezen meghatározható nyomást”, felelte gyorsan. Megtekintettem Roxané homlokán a nyomás helyét. A bőr elszíntelenedett, de lassanként ismét felvette eredeti színét. Megismételtem a kísérletet, ezúttal két ujjal, ám a bőr rugalmas maradt, nyomban kifeszült. Eszerint hát, legalábbis részben, el volt látva vérrel. Hogy Roxané érzett-e fájdalmat, nem kellett kérdeznem, mert tompa kiáltást hallatott. Márpedig kétségtelen tény, hogy a megcsonkító lepra a bőrt teljesen érzéketlenné teszi a fájdalommal szemben.
Kritobulosz visszatért. Hegeire szürke púdert rakott, világos elefántszürkét, s ajka úgy mozgott, mintha a pokol fenekére kívánna. Vajon miért gyűlölt? Elvettem tőle a kést, és bal kezemmel Roxané fejét tartottam. A kést jobb kezembe vettem. Nyomban vér serkent a ki kis vágásból, s Roxané azonnal reagált rá: összerezzent.
„Nos?”
„Fájt.” Ismét összerezzent, mert még egyszer felhasítottam a bőrt. A nap milliónyi fénynyilat lövellt a földre.
„Érzel valamit, nemcsak képzeled?”
„Nem hazudok”, jelentette ki, és elfintorította az orrát. Bal kezemmel még mindig megtámasztottam a fejét. Roxané nem láthatta a kést, mert kezemet a haja fölött tartottam. Harmadszor és utoljára megérintettem bőrét a penge hegyével. Hátrahajtotta a fejét és felfelé sandított. Elengedtem és mosolyogtam. Izmaim elernyedtek. „A vizsgálatot befejeztük.”
Könnyű árnyként halk mosoly futott át az arcán. „Ez volt az egész?” Nagyot nyelt.
Gyermekesen telt felső karjára pillantottam. „Ott is voltak foltok, de a betegség gyógyultnak látszik, igaz?”
„Igen, a bőröm csaknem mindenütt hámlott”, magyarázta buzgón. Engedelmesen kinyitotta a száját, amikor felszólítottam rá. Kritobulosz morgott, mint a kutya; állkapcsa úgy mozgott, mintha diót rágna. Benéztem Roxané nyitott szájába. Nyelve halványpiros volt, ugyanígy a nyálkahártya; sehol sem volt nyoma elszíneződésnek. Megfogtam az ujjait, és megtekintettem a tenyerét. Semmi, egyetlen tünet sem.
Bár nem rejtettem el dühömet, mosolyogtam, s összefoglaltam véleményemet: „Megnyugodhatsz, nem vagyok sem látnok, sem vak, de a lepráról elég sokat tudok. Ebben a betegségben sohasem szenvedtél. Hogy egészen biztosak legyünk a dolgunkban, néhány napon át meg foglak figyelni. De nem hiszem, hogy ez bármit is változtatna a vizsgálat eredményén.”
Roxané arca előbb elsápadt, azután vérvörös lett. Reszketni kezdett. Fojtott búgó hang szakadt ki a torkán. A magas égbolton néhány bárányfelhő fehérlett. Roxané megpróbált beszélni, aztán elfordult, és Kritobuloszra meredt. Az orvos üres tekintettel bámult a semmibe. Végül a lány elindult, s bizonytalan léptekkel, mint a mozgatható végtagú baba, eltűnt a sátorban.
Lehetetlen volt nem látnom és nem hallanom. Kritobulosz a fogát vicsorgatta. Gyermekbetegségtől eltorzított arca most nagyon rút volt. „És ha mégis tévedtél, te átkozott?”
„Nem én tévedek, hanem te tévedtél, s alapjában véve ezt magad is sejted. Nemcsak Roxané iránt érzek részvétet, hanem irántad is. Vigasztaljon az a tudat, hogy egyetlen orvos sem csalhatatlan.”
Kritobulosz a gyűlölettől és a szégyentől vérvörösen pattant fel. „Megaláztál előtte”, suttogta, és sóhajtott. „Jaj neked, ha oktalan reményt ébresztettél benne. Agyonütnélek!” Az a felismerés, hogy ez a fiatalember szerelmes Roxanéba, hogy vele és másokkal a szörnyű betegséget csak azért hitette el, hogy zavartalanul együtt lehessen vele, villámként hasított belém.
„Nyugodj meg”, mormogtam csillapítón.
Hangja zihált az izgalomtól, homloka verítékezett.
„Mit teszel ezután?”
„Beszélni fogok a királlyal, és közlöm vele azt, amit tudnia kell. Például azt mondom majd neki, hogy te megfigyelted Roxané bőrét, de lassanként bizonytalanság fogott el, és végül elhívtál engem, hogy megtanácskozzuk a dolgot.”
Szeme elsötétedett. „Nem fogsz megrágalmazni?”
„Légy nyugodt. A féligazságot fogom elmondani, a többit elhallgatom.”
„Igen, igen.” Bólintott; szemét, melynek színe most megváltozott, kissé összehúzta. „Igen, igen, a féligazságot.” S mint valami fajankó, most ismét hazudni próbált nekem. „Az istenekre esküszöm, hogy a sömört valóban leprának tartottam!”
„És később?”
Kritobulosz a föld mozaikját bámulta a lába előtt.
„Temesd el szerelmedet”, szóltam végül, minthogy ő továbbra is hallgatott. „Roxané fejedelmi sarj, egy király asszonya. A te boldogságod az ő boldogtalansága lett volna.” Nyugodtan elindultam. „Ami Roxanét illeti, majd csak eszedbe jut valami”, vetettem oda mellékesen. „Beszélek Sándorral, és délután visszajövök. Ne izgasd fel magad emiatt, Kritobulosz. Mindenkinek, akit érdekel, azt fogom mondani, hogy tévedésed csak most derülhetett ki.”
Amint előre látható volt, Sándor ujjongott örömében, amikor kijelentettem, hogy Roxané nem bélpoklos. Északról megérkezett Héphaisztión, valamint Érigüosz. A király felváltva hol őket ölelgette, hol a vállamat veregette. „Valóban, Tamatam, visszatérésed szerencsét hozott nekem”, mondta dicsérőleg, „ha nem is úgy, ahogyan reméltem. Ha valaha nehezteltem rád, jól tennénk, ha ezt mielőbb elfelejtenénk. Mindenesetre illő módon megjutalmazlak.” Széles mosoly ült az arcán. „Most várj; a tanácskozás után Roxanéhoz sietünk, amilyen gyorsan csak lábaink visznek bennünket.”
Így hát sátram előtt guggoltam, bent pedig Kalanosz szemlélődött, ujjával ábrákat rajzolva a homokos földre, egy asszony alakját: ez nem Szita volt, nem Roxané, hanem Sahina. Az a tudat, hogy jó cselekedetet vittem végbe, elégtétellel és örömmel töltött el.
A katonák bámészkodtak, amikor nem sokkal ez után Sándorral testőrök nélkül hagytam el a tábort, és a tamariszkuszok alatt felállított sátorhoz mentem. Sándor borostyánsárga szeme ragyogott, szelíd és gyöngéd mosoly játszadozott ajka körül. Kritobuloszt nem láttuk. A király intett, s én Roxanét szólítottam. Amikor elhangzott a válasz, beléptem a sátorba.
Tükrök, köntösök, hajszalagok és övek hevertek szerteszéjjel. Egy szőnyeg, mely a hajnal rózsás színeiben pompázott, virágillatot árasztott. Amikor elárultam a lánynak, hogy kint a király várja, Roxané izgatott lett, mint egy ide-oda röpdöső madár. Mindig újra belenézett egy cserépdarabba, és a haját fésülte, míg végül is szelíd erőszakkal kituszkoltam. Miközben hangjukat hallottam, hirtelen rettegés fogott el. Mi történik, ha tévedtem? De végül felülkerekedett bennem a józan ész, és elűzte a sötét gondolatokat.
Sándor távozása után még ott maradtam – csak beszélgetett Roxanéval –, tiszta kendőkkel lemostam a homlokát, és bőrét szürke kénes kenőccsel kezeltem, amelyet Glaukiasztól kaptam. A lány szemében boldog öröm ragyogott, de arca hirtelen gondterheltté vált. „Noha sokat tettél értem, Tamatam, nem tudom, hogyan háláljam meg neked.” Megkockáztattam egy tréfát. „Mi lenne, ha ezt Sándorra bíznád?” Roxané ezüstös nevetésben tört ki.
Az esti órákban Sándor három sátrat állítattott fel Roxané sátra mellett. A hadsereg többi része nemsokára elindul, de tizenkét perzsa eunuchnak és két szolgálónak addig is gondoskodnia kell Roxané kényelméről, amíg én teljesen gyógyultnak nem nyilvánítom.
A nap lemenőben volt, amikor a tábor felé bandukoltam. Jobb felől majmok ugrándoztak a fák meg a bokrok között. Az egyik ágról a másikra vetették magukat, és közben hangosan rikoltoztak, de aztán hirtelen visszavonultak. Nem törődtem velük, ám hirtelen valami elsüvöltött mellettem, széttépte a ruhát a vállamon, és vérző sebet ejtett rajta. A nyílvessző tompa hangot adott, amikor befúródott egy fatörzsbe. Csönd volt, egy árva lelket sem láttam magam körül, de valaki mégis engem akart eltalálni.
Átbotorkálva a kopár talajon, a bozótban bújtam meg. Szívem összevissza kalapált. Óvatosan felemeltem a fejemet, és kilcstem az ágak közül. Háromszáz lépésnyi távolságban állott a négy sátor; a tábortól talán kétszer ekkora út választott el. Valami megreccsent, majd gyors ugrások zaját hallottam. A feszültségtől és az idegességtől minden ízemben reszkettem. „Kritobulosz!”, kiáltottam hangosan. Úgy rémlett, mintha egy pillanatra láttam volna keskeny, eltorzult arcát. Elöl jobboldalt mozgott valami, azután mintegy válaszként egy második nyíl sziszegett el fölöttem. „Megőrültél?”
Semmi! Egy-két mély lélegzetet vettem, el kellett mennem, mielőtt az orvlövész a harmadik nyilat is kilövi. Felpattantam hát, s meghajolva, cikcakkban, a már ritkássá váló bokrokat fedezékként használva, a tábor felé rohantam. Kavicsok és göröngyök morzsolódtak szét gyors lábam alatt, még egy nyíl süvített el mellettem, azután elértem azt a nagy völgyteknőt, amelyben a tábor állott.
A sátrak között már remegett a térdem, szédültem, azt hittem, szétpattan a fejem. Elsiettem a katonák mellett, akik csodálkozva néztek utánam. Glaukiasz a táborban van. Meg kell mutatnia nekem a Kritobuloszhoz vezető utat. Amint sejtettem, sátra üresen állt. Leonnatosz, akivel találkoztam, azt mondta, hogy Sándorhoz kell mennie. Az volt a szándéka, hogy megteszi a bejelentését a királynak, s azután katonákkal kísér el engem. Én a fejemet ráztam, és kétségbeesetten kerestem mentséget a fiatal orvos számára. „Ne hidd, hogy hitványabb bármely más embernél. Add kölcsön a kardodat”, kértem, „adj íjat s nyílvesszőket, s ne beszélj a dologról senkinek!”
A nap izzó golyója elérte a látóhatárt. Nem kételkedtem benne, hogy Kritobulosszal szemben megállom a sarat. Az a körülmény, hogy háromszor célt tévesztett, elárulta, gyakorlatlan a fegyverforgatásban. De vajon ott van-e még, ahol gyanítom? Nagy szúnyogok támadtak meg, miközben óvatosan lopakodtam előre. „Kritobulosz!” kiáltottam fojtott hangon.
A kard a lábamhoz ütődött, az íjat készenlétben tartottam – a nyíl fel volt ajzva. Amikor az aljnövényzet közt megreccsent valami, meglapultam, és jobbra siklottam. A táj szürkés félhomályba merült, könnyű pára lebegett a föld fölött. Az égbolton már felbukkant a hold. Szám kiszáradt, amikor valahol a bozótban mozgást észleltem, és egy emberi alak világos árnyként egy nagyobb bokor mögé bújt.
„Kritobulosz!” kiáltottam. „Miért állítottál nekem csapdát? Miért lősz nyilakat rám?” Zokogáshoz hasonló neszt hallottam. Ropogtak az ágak, mintha széjjelhajtották volna őket. Talán újabb lövésre készül? Villámgyorsan hátrakaptam a kezemet, éreztem az ív feszülését, és röpült a nyíl a zöld lombok kellős közepébe. A támadás mindig a legjobb védekezés, így hát kirántottam a kardot hüvelyéből, és előrerohantam.
Vaktában lőttem, a nyilat csak úgy elpattintottam, s véletlenül találtam célba. Kritobulosz – mert csakugyan ő volt – féloldalt feküdt. Arca az alkonyatban fehéren fénylett, mint a hó. Lábánál íj hevert. Felnyögött. Lövedékem a jobb oldalába hatolt. Köpött egyet, állkapcsa reszketett. Kezével görcsösen fogta a nyilat, és letörte, de ujjai közt sötét vércsöppek ragyogtak.
„Nem én büntettelek meg, te büntetted meg önmagadat”, szóltam tompa hangon, és kardomat hüvelyébe dugva letérdeltem. Szája tátva volt, néhány lélegzetvételnyi ideig egyetlen hang sem jött ki a torkán, aztán megszólalt.
„Nem tudtam küzdeni ellene, Tamatam”, zihálta. „De most már nem gyűlöllek többé”, mormogta csaknem diadalmasan, „mert most meg fogok halni.”
„Nem lennél jó orvos, ha azt hinnéd, hogy ebbe a sebbe bele kell halnod.”
„Hát nem fogsz megfojtani?”, kérdezte zavartan. Később hisztérikus kacagásban tört ki, s könnyek folytak végig orcáján, amikor felemeltem, és vállamra vetettem. A táborban a katonák befejezték a főzést, s lassanként majdnem mindegyik tűz hamvába holt. Mgszólítottam két illírt, akik segítségünkre siettek, és a sebesültet sátramba vitték. Kalanosz a gyékényen pihent. Hunyorgott, de én intettem neki, hogy maradjon, hiszen a nyílhegy kimetszése nem fog nagyobb fáradságba kerülni. Szerencsére a lövedék nem fúródott túl mélyre. Kritobulosz a műtétet egyetlen hang nélkül tűrte. „Megbocsátasz nekem, Tamatam?” kérdezte szomorú hangon. Megnyugodva hunyta le szemét, amikor bólintottam.
Másnap belázasodott. Homloka forró volt, olykor görcsös vonaglás rázta meg testét. Friss nedveket öntöttem a szájába. Amikor a sereg elindult, vele maradtam. Sándornak valami mesét találtam fel. „Öngyilkosságot kísérelt meg, mert nem tudta elviselni tévedését. Bocsáss meg az orvosnak, királyom, mert az is csak ember.”
Sándor megértőnek mutatkozott. Oltalmunkra hátvédet hagyott hátra azzal, hogy katonáival együtt minél hamarabb kövessük őt. Leonnatosz a búcsúzáskor fürkészően tekintett szemembe. „Már régóta ismerlek, Tamatam, s még mindig nem tudom, miféle ember is vagy tulajdonképpen.”
„Minden végben új kezdet csírája rejlik”, vigasztaltam Kritobuloszt, akinek az állapota lassan javult. Ám még mindig önvád marcangolta. „Felejtsd el az álmot, amelyben ringattad magad; gondolj a holnapra. Ne feledd, hogy nagy orvos akarsz lenni.”

 

Sándor hajóhada a kora reggeli órákban ármentében indult el a Hüdaszpész folyón. Dél felé tartott, a szülőföld irányába, mégis új, ismeretlen országok felé. Nearkhosz mint a flotta főparancsnoka az utóbbi hónapokban mintegy nyolcvan háromsorevezős hajót építtetett; ezenkívül a különböző vizeken száz meg száz hajót és szállító tutajt foglaltak le.
Nikaiát, ezt a még fiatal várost, melyet a görögök alapítottak, beragyogta a hajnali fény. Két nappal ezelőtt a vörös agyagfalak között halt meg Koinosz, – valami lázas betegség pusztította el, anélkül, hogy mi, orvosok, segíthettünk volna rajta. A király elégettette, majd eltemettette földi maradványait, miközben dacos lázadó indeket, akik nem akartak behódolni, kardélre hánytak vagy fejüket a falhoz csapták. Most ellenben harsonaszó hallatszott, s a levegő számtalan füstölőedényből felszálló füstgomolyagtól illatozott. A király és barátai, akik közül kiváltképpen Héphaisztión értett a pompás ünnepségek rendezéséhez, olyan indulásra adtak parancsot, amely valószínűleg sokáig emlékezetes marad az indek számára.
A katonák zöme még éjjel hajóra szállt. A hajókorlátokat virágfüzérek díszítették, az evezőket fehérre, sárgára vagy pirosra mázolták. A vitorlák is a legkülönfélébb színekben tarkállottak. Így például a föníciaiak sárga vitorlás háromevezősökön gyülekeztek, a ciprioták meg a thrákok kék vászon alatt, az egyiptomiak az illírekkel egyetemben zöld vitorlákat kerestek maguknak, a makedónoknak meg a krétaiaknak pedig vörös vitorláik voltak. Csakugyan lebilincselő kép tárult elénk, amikor a sötétből és a félhomályból előtört a nap és sugaraival beragyogta az ezernyi hajót és csónakot. A Hüdaszpész itt igen széles volt, és délebbre még jobban kiszélesedett.
A nikaiai lakosságon és a továbbra is az országban maradó megszálló csapatokon kívül már virradatkor legalább húszezer látni vágyó ind verődött össze, hogy gyönyörködjék a hajóhad elindulásának grandiózus színjátékában. A királyt legközelebbi barátaival egy vezetékcsónak szállította a legnagyobb háromsorevezős fedélzetére. Sándor mozdulatlanul állott a hajó elején fényes fegyverzetében, miközben Arisztandrosz más papokkal együtt India vízi isteneihez imádkozott, és Poszeidonhoz esedezett szerencsés útért. A király átvette a vén jövendőmondó kezéből az aranycsészét, és italáldozatot mutatott be.
Az italáldozat után Nearkhosz jelt adott az indulásra. Ekkor mindenütt felszedték a horgonyt, és az evezők ütemét megszabó dobverők kiáltása elvegyült a katonák felzendülő énekével. A hajók, sajkák, csónakok egymás után indultak el, a hátramaradó tömeg ujjongása közepette. Az indek is énekeltek – magával ragadta őket a felemelő látvány, vagy talán megkönnyebbülést éreztek, hogy a hódító elvonult. Integettek, táncoltak és kis elefántcsont golyókat dobáltak a levegőbe.
A legénység orvosaként Kalanosszal a harmadik hajóra kerültem. A hajó parancsnoka egy Agosztosz nevű, a tengeri hajózásban jártas krétai volt. Miközben a magas partoktól eltávolodtunk, valaki a torkát köszörülte mellettem. Philipposz volt. Igen, az öreg orvos élt még. Szuszából jövet nem Athénbe utazott, hanem csatlakozott ötszáz lovashoz, akik csapatkiegészítésként siettek Sándorhoz. Nagyon roskatag lett, és már nem dolgozott. A hadjáratok esztendei meggörnyesztették a hátát és elhomályosították emlékezetét. „Valami ellenállhatatlan erővel vonzott keletre”, mesélte. „Szuszában nem volt sok dolgom. A betegek csodatevőkhöz és jósokhoz jártak, s azon a néhány gonosztevőn, akik összetört csontokkal és kilógó belekkel lógtak a karókon, úgysem lehetett már segíteni. Azonkívül, mit kerestem volna odahaza? Fiaim felnőttek, ők kezelik javaimat, és jobban szeretnek a távolban tudni, mint a közelben, mert akkor nem teszek nekik szemrehányást.” Kuncogott. „A gyermekekből felnőttek lesznek. Éppen csak eltartanak, Tamatam, s azt mondják, hogy rózsákon vetik meg az ágyadat. Amellett valójában töviseken fekszel.”
Amikor a malloszok földjére érkeztünk, és a folyó meredek partjai közt hajóztunk, azoknak a csapatoknak, melyek a jobb parton követtek bennünket – mert nem valamennyi katona volt a hajókon –, kemény harcokat kellett vívniuk. A király küldöttségeket menesztett a szárazföldre, és behódolást követelt. Ezek a küldöttek nem tértek vissza, s amikor rájuk találtak, le volt vágva a fejük.
Harcok lángoltak fel, amelyek leírásával nem akarlak untatni, barátom.
A malloszokat lerohanták, s a felperzselt városok romjain a győzelem diadalíveit állították fel.
Így folytattuk az utat. Letaposott szántóföldek és romba döntött helységek mellett haladtunk el. A hőség mindennap elviselhetetlenebbé vált. Déltájban a folyó szikrázva táncolt fájó szemem előtt. Elmúlt a nyár, az ősz meg a tél is, mielőtt elérkeztünk a peremtengerhez, amelyről az országot ismerő indek beszéltek.
Patalában – ez a legfontosabb kereskedelmi központ India és Perzsia között – Héphaisztión tavasszal erődítményt épített, Deiadész pedig elkészítette a kikötő berendezését. A serény Nearkhosz a krétaiakkal együtt sok hajót lefoglalt, s így a flotta már ezerötszáz vízi járműből állott. Csak akkor folytattuk az utat, amikor az ellátás biztosítva volt; minden hajón elegendő gabonát, sózott húst és gyümölcsöt tároltak.
Az ötödik napon – közel lehettünk a tengerhez – vihar tört ki. Tajtékzó zöldessárga hullámok csaptak át a hajókon, s néhány, háromsorevezősöket kísérő teherhajó és bárka felborult, és elsüllyedt. A kisebb járművek zöme azonban legalább egy járófölddel elmaradt. Roncsok és gyökerestül kitépett fák úsztak a vízen. A part magas volt, és részben víz alatt állt, ezért nem látszott tanácsosnak a partra futás. Nearkhosz tehát a folyó torkolata előtt vettetett horgonyt. A hajók parafához hasonlóan táncoltak az ezüstösen habzó tarajokon, cibálták a hajóköteleket, és a szél kacagása közepette dél felé fordították orrukat. Az ár szívóhatása egyre fokozódott. Egy háromsorevezős gálya leszakadt a horgonyról, és beleütközött a mellette levő hajóba. A hajóorr recsegve ütődött a tatnak, a faevezők széttörtek, azután a hajót, mely a fehér tajték habzó falán táncolt, a hullámok a parthoz csapták, s egy feketésszürke sziklán szétzúzódott. A legénység fele vízbe fűlt, a másik felét a hullámverés a szárazföldre vetette.
Ráadásul elég hidegre fordult az idő. A lábunk alatt vízhegyek emelkedtek, eső csapkodta tarkónkat. Vajon gúnyolta-e valaki az elemek hatalmát? A vízi istenek kimutatták Sándorral szemben a foguk fehérjét. Jómagam nagyon rosszul voltam, s a fedélzet alá húzódtam.
Egyszerre nagy lökés érte a hajót. Kalanoszra zuhantam. Kihagyó lélegzettel tápászkodtam fel. Az aszkéta, aki már alig evett és ivott valamit, olyan volt, akár a csontváz. Olykor összezsugorodott egyiptomi múmiára emlékeztetett. „Hamarosan földi utam végére érek, Tamatam”, válaszolta, amikor hogylétefelől érdeklődtem. Kint üvöltött a szél, az eső verte a hajót, hullám hullám után dühödten csapkodta a nyögő fát. Gondolkodásra képtelenül nyugtalan álomba merültem.
Az elemek lázongása szemlátomást alább hagyott, most viszont hangos kiáltozást hallottam. Megpróbáltam felkelni, de tüstént elvágódtam. A hajó ferdén állott. Átaludtam az éjszakát. De a szél még mindig fújt. Körülnéztem, és elakadt a lélegzetem. Csaknem valamennyi hajó féloldalra dőlt, a fedélzeten az emberek rémületükben úgy kiabáltak, mint a vízbefülók, mert valami a vizet visszaforditottta, és a tengerbe folyatta. Sirályok metsző rikoltással vitorláztak át a levegőn. Csak néhány ér csordogált, de a folyóból eltűnt a víz, rejtélyes homokzátonyok emelkedtek ki a mederből. A folyófenék sárga talaja mellett sötét iszaprétegek szürkéllettek.
Mellettem egy makedón ujjait a szeméhez szorította, mások mindenféle badarságot hordtak össze. A felhők között egy keskeny résen áttört a nap. A részben száraz, részben erektől átszelt folyómeder olyan volt, mint egy elvarázsolt tengeri kert. Algákkal benőtt kövek alatt férgek, egy mély tócsában halak nyüzsögtek. Kékesen vagy zöldesen fénylő üvegtestű medúzák elszakadt moszatszálak gubancában függtek. Remeterákok sétáltak a fövényen. A rézsútosan álló fedélzetről mindenfelé katonák másztak le, kötelekbe vagy a korlátba kapaszkodva. Néhány vakmerő le is ugrott a homok- és iszapzátonyokra. Minthogy a talaj elbírta őket, büszkén verdestek mellüket, és integettek a többieknek. Később néhányan átúsztak a csurgókra, és partot értek, ahol a lovascsapatok valóságos üdvrivalgással fogadták őket.
Láttam, amint Sándor és Nearkhosz leugrik a vezérhajóról a homokba. Onészikritosz átjött hozzánk. „Elmondhatom”, kiáltotta a kapitányunknak, „hogy szülőhazám minden tengerét bejártam, de ilyen apállyal és dagállyal nálunk odahaza sohasem találkoztam!”
A háromsorevezősök fedélzetén az emberek lassacskán megnyugodtak, mert a szél alábbhagyott. A hajóácsok kijavították a fedélzeteket, és a fapadlóban keletkezett lyukakat szurokkal tömték el. „Gondoljatok királyunk szerencséjére!”, kiáltozták közben a katonák, mintha önmagukat akarnák bátorítani. És valóban, mire eljött a dél és a délután, a víz emelkedni kezdett, és gyenge úszóhártyákkal jött vissza. A horgonykötelek, amelyek addig petyhüdten lógtak, megfeszültek. Nemsokára eltűntek a homokzátonyok, amelyek körül a folyóvíz zubogva folyt a tengerbe; a sós hullámok onnan is visszaömlöttek. Az egyik háromsorevezős a másik után sarabolta a víz fenekét, mélyen meghajolt, majd lassan felegyenesedett. Serény hullámok csapkodták a hajógerincet. A nap eltűnt a felhők mögött, majd ismét felbukkant. A katonák áldoztak Poszeidonnak, bort öntöttek a vízbe, sőt a kevésbé fukarok zsákmányolt ezüst- és aranyserlegeket is a tengerbe hajítottak.
Az emberek átszóltak egymásnak az egyik hajóról a másikra, parancsokat adtak tovább. Nearkhosz úgy rendelkezett, hogy a hajóhad továbbra is maradjon lehorgonyozva. Egyedül ő hagyta el Sándorral együtt a folyótorkolatot háromsorevezős gályáján, s duzzadó vörös vitorlákkal kihajózott a nyílt tengerre, hogy megállapítsa, milyen ott a vízfenék. A parton levő katonák előrelátóan cövekeket vertek a földbe. Kenderköteleket dobtak a vízbe és a hajóhadat gondosan kikötötték, nehogy újabb vihar lepje meg és összevissza dobálja a hajókat.
Hogy ez az intézkedés mennyire helyes volt, az kiderült a következő éjszaka, a vezérhajó visszatérése után. Ismét süllyedt a víz és a tengerbe folyt, ám a hajók, amelyeket a kötelek tartottak, egyenesen álltak a homokon vagy sekély pocsolyákon himbálóztak. A legénység fele kiözönlött a szárazföldre; tüzeket gyújtottak és két nap után először meleg ételt főztek maguknak. A görögök tudósai ellenben az indiai tengerjárás problémáin vitatkoztak.
Végül pitymallatkor minden elcsöndesült, miközben a víz cuppogó bugyborékolással emelkedett és ismét körülnyaldosta a hajótesteket.

 

A nap vakító fényében az örökké zöld partok szinte sötétnek látszottak. A kilencvennél is több háromsorevezősre megnövekedett flotta nyugat felé vitorlázott a tengeren, állandóan látótávolban a parttól. A több mint ezernégyszáz folyami hajó, teherhajó meg bárka Patala előtt az Induson maradt, mert tengeri hajózásra nem voltak alkalmasak. Sándor a hadsereget három csoportra osztotta. Nearkhosz azt a megbízást kapta, hogy a háromsorevezősökkel tapasztalja ki az Euphratész torkolatáig vezető tengeri utat. Egy expedíciós hadtest, Kratérosz vezetése alatt, csaknem ezer elefánttal Arahozián át a szárazföld belsejébe vonult, hogy később majd Drangianánál letérjen és a karmaniai Alexandriában találkozzék azokkal a csapatokkal, amelyek Sándorral a part mentén nyugat felé menetelnek. Mint később megtudtam, ezt a gedrósziai sivatagba tett kirándulást a király katonái szörnyen megsínylették. A fertőzött víztől, az oszlásnak indult halak fogyasztásától és a pusztító láztól a katonák úgy hullottak, mint az őszi legyek. Csontjaik ma is ott fehérlenek az ikhtüophagoszok – vagyis a halevők – földjén. Kalanosz nem volt velem; a király, aki szívesen elfilozofálgatott az aszkétával, felkérte, hogy csatlakozzék hozzá..
A tengeren az éjszakák, amikor a parton kikötöttünk vagy a part előtt sekély vizű öblökben vetettünk horgonyt – kristálytiszták voltak és nagyon világosak, mert még újholdkor is fénylettek az Orion meg a Skorpió csillagképei, s ragyogtak a többi égitest százezrei. Napközben a hajóhad messze kiment a tengerre. Nearkhosz, óvatos ember lévén, kerülte a hullámtörést meg a szirteket. Minthogy a legénység kizárólag fiatal, egészséges önkéntesekből rekrutálódott, kevés tennivalóm akadt; többnyire puha párnákon heverésztem, vagy figyeltem az epheszoszi Apellészt, aki fáradhatatlan megszállottságában mindent lerajzolt, ami szeme elé tárult: a vakító színű égboltot naplementekor vagy a zöldes fényű, ezüstös hullámoktól fodros tengert.
Így teltek a hetek, azután az élelmiszer kezdett kifogyni, és – ami nagyobb baj volt – az ivóvíznek is szűkében voltunk. A part homokos és köves volt, a mögöttünk elterülő vidék vigasztalannak és kietlennek látszott. Nearkhosz mégis partra szállított néhány különítményt. Ezek kifosztottak egy pár házat meg kisebb falut, kimerték a kutakból a vizet, élelmet rekviráltak, ha pedig a legyőzöttek ellenállást fejtettek ki, lekaszabolták őket.
Utazásunk huszonhetedik napján akkor ébredtem fel, amikor a nap a tenger színe fölé emelkedett. A korai időpont ellenére már tikkasztó hőség volt. Minden élet forrása, a nap, tompa cinóbervörös fénnyel világított. A tenger halálos mozdulatlanságba merevedett; sima volt, mint az ólomlap. A kapitányok, könnyű szellő reményében, kifeszítették a vitorlákat. Hiába – a vászon petyhüdten verdeste az árbocokat. Sápadt fény vakította a szemünket. A legénységet az evezőkhöz kényszerítették. Eleinte énekeltek, ám hamarosan elhallgattak.
Ezúttal Nearkhosz vezérhajóján voltam. A tengeri madarak rajai szárnyaikkal csaknem a víz tükrét verdestek. Kövesen meredeztek a partok, előttük a szirtek tövisként álltak ki a tengerből. Onészikritosz jelt adott, hogy minden hajó fordítsa a kormányt a tenger felé, mert délről palaszínű, éles körvonalú felhők úsztak felénk. Egyre jobban beborult, egészen sötét lett. Kihevült arcunkon éreztük az első széllökést.
A szél megerősödött, csapkodta a hajókat, amelyek himbálózva nyomultak előre a fehéren szikrázó hullámok felé. Megkapaszkodtam a korlátban és arra a napra gondoltam, amikor a tömjénországok felé utazva lesodort a vihar a hajóról. Hajónk orra lejjebb merült, hullámok csaptak át rajta, és pálmafa magasságú tajtékban fröccsentek szét. A levegő süvöltött. Az eső zuhogott. A vitorla biztonságban volt; Onészikritosz két emberrel a kormánynál állt.
Mindig újabb hullámok lovagoltak felénk, áthömpölyögtek a háromsorevezősökön és állandóan újabb bukóár kísérte őket. Nearkhosz elrohant mellettünk. Egyszer elcsúszott a nedves fedélzeten, ám mielőtt a hullám a feneketlen zöld mélységbe sodorta volna, sikerült megragadnom a lábát. Hajónk megszabadult a víztehertől, feljebb emelkedett. Oldalra csúsztunk, és mindketten nagy reccsenéssel az árbocnak repültünk. „Ez a segítség csakugyan az utolsó pillanatban érkezett!” üvöltötte Nearkhosz.
Az ég még mélyebbre süllyedt. A villámlástól megvilágított peremű sötétibolya-színű felhőcafatok csaknem a fejünket súrolták. Erősen dörgött, eső korbácsolta a hajót. Nearkhosz, teljesen ésszerűtlenül, fegyverzetben volt, az átázott főparancsnoki bíborköpeny testéhez tapadt. Mindig újból egyenes tartással végigbotorkált a fedélzeten, hadonászott, parancsokat osztogatott, ordított, hogy embereiben tartsa a lelket. A többi haj ó közül egyet sem láttunk.
Hogy meddig tartott mindez, nem tudom már. Felkészültem a legrosszabbra, gyomrom fellázadt, miközben a hajó emelkedett, süllyedt, és – mint a parafa – ismét fölfelé szállt. Később, amikor a vihar veszélyesen közel sodort bennünket a parthoz, a szelek lassanként lecsendesültek. Nearkhosz jelentést kért a parancsnoktól: senki sem hiányzott. A katonák nyakláncukat ajkukhoz emelték, és megcsókolták amulettjüket. Magasztalták Poszeidont, amiért megmenekültek, és készségesen foglalták el helyüket az evezőpadokon. Itt-ott a felhők felszakadoztak. „Evezzetek!” üvöltötte Nearkhosz, s az emberek még egyszer megfeszítették fáradt izmaikat.
Besötétedett, a hátunk mögött a hullámverés moraja elhalt. Egy horgonylánc csörömpölt, ám a súlyos vas nem ért feneket.
A felkorbácsolt tenger csak a reggeli órákban csillapult le. Nearkhosz, kimerülten, mint a birkózó, fel-alá járkált és mindenkit külön megdicsért. Tudta, hogyan kell bánni a katonákkal, akik most, hogy rettegésük megszűnt, a nevét kiáltozták, amikor parancsot adott Onészikritosznak, hogy változtasson irányt. Hajónk orra a szárazföld felé fordult.
Csodálatosnak tartottam, s annak tartom ma is: valamennyi háromsorevezős gálya kiállta az orkánt. Ám sok hajó léket kapott, a behatoló tengervíz a kevés élelmiszert is tönkretette, és az ivóvízzel telt korsókat és kecskebőrtömlőket lesodorta a fedélzetről.
Duzzadó, tarka, elrongyolt vitorlák alatt mindenfelől gyülekeztek a hajók. Nearkhosz jelt adott, és kikötőhelyeket kerestetett. Különítmények kutakat ástak, és kimerték belőlük a kevés vizet, amit találtak. Más katonák viszont tengeri hernyókat, kagylókat, rákokat meg osztrigákat gyűjtöttek. Tüzet gyújtottak és azt a keveset, amit találtak, félig nyersen befalták. Ám a perzselő napon a legjobban a szomjúságtól szenvedtünk. Az ég kéklett, s ismét fülledt lett a levegő, mint a vihar előtt. Nearkhosz a parancsnokaival fel-alá szaladgált, s igyekezett bátorságot önteni az emberekbe. Másnap reggel folytattuk az utat, miután a megrongálódott hajókat üggyel-bajjal kijavították. De valahol mielőbb vizet kellett szereznünk.
Az idő tehát mondhatatlan kínok közt telt el. Nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, ujjaim remegtek, szemhéjam pedig rángatózni kezdett. Minthogy szélcsend volt és a katonák eveztek, néhányan, akiket a hőség meg a szomjúság kimerített, hallucinálni kezdtek. Időnként valaki rikkantott egyet, szemét beárnyékolta kezével, és valami csodálatos szigetről beszélt, ahol pálmafák adnak árnyékot. Estefelé lapos lett a part, mögötte pávakék dombok emelkedtek, és dús növényzetű öblök kikötésre csábítottak. Egy falu, amelynek kunyhói akkorák voltak, mint a galambdúcok, üresen állott. Lakosai valószínűleg elmenekültek a hajók elől; a ciszternákban nem volt víz, a parton néhány tutajroncs hevert.
„Zeuszra”, káromkodott Nearkhosz dühösen, „az már mégsem lenne rendjén, ha nem találnánk itt valami innivalót.” A katonák buzgón nekifogtak a kút ásásához. Ám a szűkösen élőszivárgó nedvesség csak annyit számított, mint csöpp a forró kövön. Amikor leszállt az este, Nearkhosz meg Onészikritosz összehívták a kapitányokat. Arra a döntésre jutottak, hogy pitymallatkor húsz, harminc vagy még több csapatot a szárazföld belsejébe küldenek, mert a buja dzsungelben biztosan van víz.
Az éjszaka kellemetlenül hűvös volt. Mindenütt tüzek égtek. Alig akadt katona, aki ne keresett volna ehető növényeket. Az emberek kardjukkal fiatal bambuszhajtásokat nyestek le a fákról, rágcsálták vagy tengervízben megfőzték őket – sós ízű, kesernyés lé lett belőlük.
Hajnalodott, s ekkor mindegyik hajóról két vagy három csoport útnak indult. Mivel semmit sem tartottam kínosabbnak a tétlen várakozásnál, csatlakoztam a háromsorevezősömön szolgálatot teljesítő katonák tizenkét főnyi csoportjához, melynek parancsnoka a krétai Knémón volt. Már rövid idő múlva úgy dobogott a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Az ösvény fölé hajló lombozatból egész sereg vérszopó rovar támadt ránk, s csaknem az őrületbe kergetett minket.
A fülledt hőség a sűrű dzsungelt forró katlanná változtatta. Az ösvény keskenyedett. Újra és újra kúszó növények állták el utunkat. Ruhánk hamarosan elszakadt, a tüskék fájó sebeket ejtettek rajtunk. Minden száz lépés után váltották az elöl menetelőket. Knémón felemelte karját és intett; minden hangos szó erőfeszítésbe került.
„Ördög és pokol!” lihegte mellettem egy katona. „Ez az istenverte Sándor!” Szuszogva leengedte állkapcsát; alsó ajka véresre volt harapdálva. Mormogva dobta le magáról felsőruháját, de aztán nyomban megint a vállára vetette, mert a szúnyogok rosszabbak voltak a hőségnél is. Mohó zümmögéssel dongtak a fejünk körül. Halántékom úgy lüktetett, mintha koponyám üllő lett volna, amelyre egyszerre több kalapács zúdul.
Az egyik katona a dühtől üvöltve kardját egy gúnyosan rikácsoló majom felé hajította. „Pihenj!” kiáltotta tompa hangon Knémón. Lerogytam ott, ahol éppen álltam, s hánykolódtam a zöld mohaágyon. Az őserdő törvénye csak egy igazságot ismer: az egyiknek a halála mások életét jelenti. Vöröshangyák másztak egy fatörzsre. Megpillantottam egy pókot, potrohán fehér petezsákkal, amint sietve menekült üldözői elől. Újabb hangyák egy összekunkorodó fehér hernyót cipeltek.
Továbbmentünk, ólomsúlyú tagokkal. Víz, víz – ez volt egyetlen gondolatom. Előttem fekete pikkelyes kígyó zörögve kúszott el. Az ösvény lassan lejtett, fejünk fölött madarak csiviteltek, majmok lármáztak. „Ne hagyjuk el magunkat!”, dörmögte Knémón. Fogta a kardját, szétnyomott egy szúnyograjt a homlokán, s fegyverével belevágott a buja zöld fűbe.
Mangófák alatt ismét a földre rogytunk. Kifacsarva, gyöngén, mint egy gyermek, lábamra pillantottam. Vékony erekben vér csordogált le róla. Borzongva ráztam le a bőrömről két piócát; már jól teleszívták magukat. „Hé! hé!” kiáltotta Knémón rekedt hangon. „Fel! Megyünk tovább!”
Nagyon árnyékos lett az út, a sűrű bozót elnyelte a napvilágot. Ha most ellenség vagy vadállatok támadnak ránk, nem hiszem, hogy bármelyikünk is ellenáll. Elöl Knémón figyelőn emelte kezét a füléhez. Felemelte a karját, s mi igyekeztünk elfojtani lihegésünket. A legkülönfélébb színű körök villogtak a szemem előtt, de azután én is meghallottam. Tőlünk jobbra, a buja növényzet alatt, ott ahol sötét páfrányok és nedvtől duzzadó szárak borították a földet, ott, ahol a talaj meredekké vált, valami csörgedezett.
Milyen gyorsan haladtunk most előre! Az út mind lejtősebb lett. Egy katona, amint éppen kúszó növényeket meg liánokat csapott szét, rémülten felordított. Megkerültük az óriási, csaknem ember magasságú hangyabolyt. A vöröshangyák fürgén mászkáltak ide-oda. Azután újabb gyötrelem következett. Fonal vékonyságú kullancsok telepedtek bőrünkre és mélyen beleették magukat a húsba.
A víz csörgedezése erősödött. Az őserdőben köves tisztásra bukkantunk. Ám hirtelen véget ért az út; mohával benőtt gránitfal előtt álltunk. Néhány kő a mélységbe gurult. Odalent folydogált a keskeny csermely. Knémón a leszállás lehetőségeit vizsgálgatta. „A fal túlságosan sima”, döntötte el végül, és arcát az ellenkező irányba fordította.
Így hát visszabotorkáltunk a csapáson, és megtaláltuk az ösvényt, bár a sűrű növényzet csaknem elborította. Az út enyhe kanyarokban vezetett lefelé. A fatörzsek közti távolság nőtt, a burjánzó bozót sűrűbb lett. Azután balról is, jobbról is tágultak a rések – ez csak emberi kéz műve lehetett –, a völgyteknő fölött zöld rét terült el, s végül módunk nyílt arra, hogy áttekintsük a terepet.
A gyepes földet szürke meg barna kövek borították. Az üres kecskebőrtömlők a lábamat verdestek. Futni kezdett az egész csapat, mint valami csorda. Előttem egy katona elejtette terhét, teljes hosszában elvágódott, és véresre ütötte a homlokát. Térdre estem Knémón mellett, karomat a vízbe dugtam, és arcomat a kavargó árba mártottam.
Száz lélegzetvételnyi időig ittam, amíg már nem bírtam többé, aztán hátamra fordultam. Hasam majd kipukkadt, úgy feszült. Velem szemben valaki nyögött, és kezét testére szorította. A katona mindig annyi idős, amennyinek akkor látszik, amikor nénány napja nem mosakodott. Knémónnak igazi öregemberarca volt.

 

A szomjúság után – más csapatok is találtak vizet és teli disznóhólyagokkal meg kecskebőrtömlőkkel tértek vissza – az éhséget győztük le. Az öböl, ahol a hajók csupasz árbochegyei az ég felé meredtek, egyetlen nagy teknőcös tálnak bizonyult. Ezek a hüllők a vízben nagyon fürgén mozogtak, a szárazföldön ellenben annál tehetetlenebbek voltak, így hát az üldözők könnyű zsákmányra találtak. Vadászcsapatok nyilaikkal a mangófákon rikoltozó majmokra lőttek. Lenyúzva, hosszú nyárson rotyogva a sült majmok kis gyerekekre emlékeztettek. Más katonák halakat meg rákokat fogtak.
Minthogy kedvező keleti szél fújt, s most elegendő vízzel rendelkeztünk, Nearkhosz három nap múlva jelt adott az indulásra. Igen szépen haladtunk előre, és napfelkeltétől az est leszálltáig átlagban háromszáz-hatszáz stádiumot tettünk meg. Nyolcvannégy nap múlva elérkeztünk Karmániának gabonaföldekben, pálmaligetekben és szőlőhegyekben gazdag vidékére. Itt elég város és falu volt ahhoz, hogy a legszükségesebbel elláthassuk magunkat. A partlakóktól kókuszdiót meg gyümölcsöt szereztünk. A férfiak mezítelen válla olajtól fénylett, a lányok és az asszonyok csuklóikon meg bokáikon virágfüzért viseltek. Tekintetük rendkívül nyájas volt, és sok katonának akadt szerelmi kalandja. Emlékszem egy fényes fekete hajú leányra, aki karperecét a lábam elé dobta, azután a bozótba rejtőzött. „Hozd vissza nekem”, csábított a hangja.
Három nap múlva azok a katonák, akiket Nearkhosz észak felé küldött, találkoztak a makedónok egyik előőrsével. Sándor seregének iszonyatos nehézségekkel kellett megbirkóznia, a csapatok negyedrésze elpusztult a naptól perzselt sivatagban. A kimerült katonák, a szüntelen harcokból származó sok új forradással, ugyanolyan nyomorúságos képet nyújtottak, mint a leromlott tengerjárók.
A száz stádiumnyi körzetben levő falvakat és városokat most könyörtelenül kiszipolyozták. Sándor a lakosságra óriási adókat rótt, és a késlekedőket szigorúan megbüntette. Az utolsó termés bő volt, a lakosság értett a földműveléshez meg az állattenyésztéshez, így hát a hadsereg igen rövid idő alatt kiheverte a fáradalmakat. Sándor hadipénztára még tele volt, kifizette hát katonáinak az egész hátralékos zsoldot. Afölötti örömében, hogy csupán egy hajót vesztettünk, az olümposzi istenek tiszteletére versenyeket és ünnepélyes felvonulásokat rendeztetett. De a perzsák és más nemzetiségűek is állíthattak oltárokat és áldozhattak isteneiknek. Ebben az időben a többi orvossal együtt sok sebesültet és beteget kezeltem, beszélgettem Leonnatosszal és Héphaisztiónnal, vagy hallgattam Kalanoszt, aki már alig vett táplálékot magához. Az aszkéta állapota nagyon aggasztott.
Nem sokkal később Arakhósziából és Drangiánából jövet Kraterosz csatlakozott hozzánk seregével és sok elefánttal. Csapatát tevék, lovak és egész állatcsordák kísérték, így hát vidám lakmározás kezdődött. A környező tartományok szatrapái, akikhez Sándor futárokat menesztett, élelmiszert meg pénzt küldtek. Megérkezett Kleandrosz veteránokkal és zsoldosokkal, megjött Hérákon ötszáz új lovas élén, Odrüszu és Perzsia együttesen ötezer gyalogost és ezer lovas katonát küldött. Thrák csapatok hazai híreket hoztak.
Négyheti pihenés és üdülés után Sándor parancsot adott az indulásra. A hajóhadnak, Nearkhosz parancsnoksága alatt, folytatnia kellett útját a perzsa tengeröböl partvonala mentén és befordulnia a Tigrisz torkolatánál, hogy a szuszai síkságon ismét egyesüljön a szárazföldi sereggel. Maga a király válogatott csapatokkal, perzsákkal és egyéb csoportokkal, elefántokkal, lovasokkal meg gyalogsággal, valamint a málhacsapat ötezer kocsijával a legrövidebb úton a hegyeken át észak felé, Paszargadai és Perszepolisz irányában vonult Szusza felé.
Elegem volt a tengeri utazásból és úgy határoztam, hogy a szárazföldi utat választom. Onészikritosz mosolygott, amikor közöltem vele döntésemet és így szólt: „Nem hinném, hogy ez az út veszélyesebb lesz, mint az, mely mögöttünk van. Kár, mert jelenléted és a veled való társalgás mindig kellemes időtöltés volt a számomra.”
Nearkhosztól búcsúztam el utoljára. Vigyorgott, s látszottak aranyozott fogai. Sohasem beszélt sokat, s ha egyszer megszólalt, olyan benyomást keltett, mintha fájna a nyelve. „Tudom, Tamatam, hogy Babilonba vágyol, és szeretnél mielőbb ott lenni. Talán egy nő vonz oda. Gondold meg, hogy eleinte minden lány csinos, jó és rendes, de mondd, miként lehetséges, hogy azután annyi a gonosz asszony?” Kezét vállamra tette. „Előbb még, úgy gondolom, találkozunk Szuszában. Ha az istenek úgy akarják, ott majd megiszunk együtt egy korsó bort, és megpecsételjük barátságunkat.”
A sereg elindult, a hajóhad felszedte a horgonyt. Gyerekek faágakat és virágokat szórtak, egy fiatal leány fügekoszorút dobott felénk. Elkaptam és a fejemre helyeztem, mint valami koronát. A nap aranyéremként függött az égen. Észak felé vonultunk, abba az irányba, ahol az Euphratész partján Babilon városa van.

Ahogy a szárazföld belsejébe értünk, egyre gyarapodtak azok a jelek, amelyek arra mutattak, hogy Sándor óriási birodalmában nincs minden rendben. Éveken át távol volt, s az élő-ázsiai országok szatrapái – mind a makedónok, mind a perzsák – a gondjaikra bízott népeket elnyomták és kizsákmányolták, még az istenek templomait és a sírokat sem kímélték, s az országok lakosságára sokkal nagyobb adót vetettek ki, mint ahogy azt Sándor megszabta; saját védelmükre külön csapatokat és zsoldos seregeket is szerveztek. Különösen Harpalosz, a király ifjúkori barátja, akit Sándor Paszargadai, Perszepolisz és Ekbatána felmérhetetlen kincseinek kezelésével bízott meg, használta fel befolyásos állását párját ritkító fényűzésre. Ez a hitszegés annál jobban fájt az uralkodónak, mert Harpalosz, mihelyt tudomására jutott, hogy Sándor sértetlenül tért vissza, a büntetéstől félve hatezer zsoldossal és óriási összeggel – ötezer talentomnyi értékű arannyal és ezüsttel – kereket oldott. Mint ismeretes, előbb Athénbe ment. Ott Sándor írásos parancsára letartóztatták, de sikerült megszöknie, s később Krétában, ahol le akart telepedni, meggyilkolták.
Hadseregünk eleinte lassan haladt előre, mert naponta érkeztek küldöttségek és követek, különféle panaszokkal fordulva a királyhoz.
Sándor azoknak a közigazgatási tisztviselőknek, akiknek az eltévelyedéseire bizonyítékai voltak, fejét vétette, vagy parancsot adott keresztre feszítésükre, hogy a dögevő madarak zsíros falatokhoz jussanak. Leonnatosz kijelentette előttem: „Az uralkodó belátja, hogy hibák történtek, és egyes embereknek túlságosan nagy szabadságot engedett. De most erélyesen közbelép, és azok, akiknek rossz a lelkiismeretük, meglapulnak, mint juhok a sas előtt, amikor a poroszlók ajtajukon kopogtatnak.”
Miközben a király jól célzott ütéseket osztogatott, és egy nyavalyatörőst négy lóval széttépetett, amiért kiköpött előtte, Kalanosz súlyosan megbetegedett – mint mondotta, életében először. „Beleim vízzé válnak, ujjaim reszketnek, alig állok a lábamon. Mondd, Tamatam, kinek van haszna a béna szárnyú madárból, amely már nem tud felszállni? Ha gondolkodunk, gyakran tévedünk, ám aki eltévedt, annak vissza kell térnie a kiinduló ponthoz, hogy visszataláljon a helyes útra. Megkíséreltem Iszkander szívébe plántálni a Magasztosnak a tanítását; nem sikerült. Meg akarok hát halni. Ne szomorkodj, Tamatam.”
Sándor nem restellte a fáradságot, s maga beszélt Kalanosszal. Én fordítottam le a szavait és az aszkéta válaszát. „Tudom, hogy filozófus vagy, és hogy nem félsz a haláltól”, kezdte a király. „Mégis rá akarlak venni arra, hogy változtass szándékodon, ha csak az én kedvemért is, mert én tanultam bölcsességedből, és ezt a tudást különféleképpen fel is használtam.”
„Ó rádzsa”, felelte Kalanosz, „ne vesztegesd az idődet. Senki sem lehet boldogabb, mint én, most, hogy a szükségszerű meg fog történni. Üres leszek a valóságtól, üres az örömtől és a bánattól. Kezdetben, midőn fiatal voltam, mint te, arra törekedtem, hogy éljek, s úgy játszottam a lét lehetőségeivel, mint labdajátékos a labdáival. Később, amikor gondolkozni kezdtem, úgy éreztem magam, mint a falevél, amely inog és imbolyog, mert az isteni szelek ide-oda fújják. Százezrek, vagy talán milliók közül ezer tanítvány ismeri a Magasztosnak a tanítását. Ó, bár te is ezek közé tartoznál, Iszkander rádzsa, akkor nem lennél többé hulló lomb, sok ember félelmének tárgya, hanem a béke kikötője a fénynek és az örök nyugalomnak az útján.”
Sándor lassan lehajolt a sárga aszkétaruhába öltözött vezeklőhöz, átölelte, s amikor keblére vonta és megcsókolta, cselekedete nagyobb megindultságot árult el, mint amennyire szavak képesek lettek volna. Kalanosz mosolygott, amikor a király távozott, s így szólt: „Nem szánlak, de nem is irigyellek téged, jótevőm. Nem a rendkívülinek az elérése az a boldogság, melyre törekednünk érdemes, hanem az ember lelki nyugalma és igénytelensége. A nap világánál szemem csaknem vaknak tűnik, ám egy hang ezt súgja nekem: Babilonban, Tamatam szülővárosában viszontlátjuk egymást.”
Ebből a legutolsó mondatból mindenki, aki jelen volt, arra következtetett, hogy az aszkéta elméje megzavarodott. Máglyát raktak és a vezeklőt gyaloghintón oda szállították. Amikor Kalanosz, valódi nevén Szphinész, már a farakáson trónolt, kiterjesztette a karját, és ezt suttogta: „Ó, fátyollal elfedett végtelen, add, hogy lelkem pehelykönnyen lebegve jusson el a Nirvánába. Tartsd távol az összes démonokat, akik ki akarnak szolgáltatni valamelyik test zsákmányául. Vess véget minden szenvedésnek, és adj nekem nyugalmat.” Azután elnémult. A katonák belefújtak a görbe kürtökbe, s a félkarú Bolon tüzet gyújtott. Sistergő lángnyelvek csaptak fel. A levegő nyomban megtelt erős illatú füsttel, mert a perzsák egyik mágusa nárdusolajat szórt a máglyára. Kalanosz arcát a nap felé emelte. Néhány közelben levő elefánt éles hangon trombitált. Az aszkéta nem moccant, amikor a füst meg a lángok összecsaptak fölötte. Az utolsó, amit a tűzárban láttam belőle, az arca volt. Olyan oldottnak tűnt, mint boldogan várakozó gyermeké.
Kalanosz tehát úgy halt meg, ahogyan kívánta. Lelke elhagyta testét, kellemetlen lakótársát, hogy oda szálljon, ami előlünk, élők elől rejtve van.
Tovább vonultunk. Szuszánál harmincezer fiatal perzsa, akiket makedón veteránok képeztek ki, díszfelvonulást tartott tiszteletünkre. Már Nearkhosz is ott várt ránk hajóhadával, amely további veszélyek nélkül hajózott végig a Perzsa-tenger partján. A tengerjárók az Euphratészen ár ellen haladtak, s azután a Khoaszpészen folytatták útjukat. Viszonylag meleg volt, a korai évszak és a furcsán színtelen, sápadt nap ellenére. Minthogy a parádék és az üdvözlések nem túlságosan érdekeltek, hátat fordítottam a lármának és a városkapukon át a palotanegyedbe siettem. Közben fütyörésztem, mint valami vidám kölyök.
Az őrök csodálkozva meresztették a szemüket és beengedtek, ám amikor megkerültem a magas toronyépítményt, és a háremekhez közeledtem, amelyek a királyi palota szomszédságában voltak, eunuchok állták el az utamat. Egy különösen formátlan hájtömeg felemelte kampós botját: „Mit keresel itt férfi létedre? Nem ismered a rendelkezéseket, vagy egyszerűen elment az eszed? Hitemre, az uralkodó a város előtt áll, és levágatja a füledet, ha feljelentelek nála.”
Néhány rabszolganő, alighanem núbiaiak, a háttérből kíváncsian nézegetett bennünket. Jól leszidtam a kövér eunuchot. „Tudd meg, te nagy hasú,” mondtam neki, „hogy a hozzátartozóidat pusztulásba döntöd, ha ilyen ostobaságokat fecsegsz. Én Tamatam vagyok, a király egyik udvari orvosa. Félre az útból, különben megbotoztatlak, vagy elrendelem, hogy lábadnál fogva akasszanak fel.”
A nagy hasú megdöbbenve nézett rám, de mivel más heréltek, akik még Dareiosz idejéből ismertek, valamit a fülébe súgtak, félreállt az útból. Elhaladtam a kapuívek alatt, ám a belső udvarban habozni kezdtem. Hátha megneheztel Sándor, ha fülébe jut a dolog. Ezért intettem egy olajtól fénylő ábrázatú eunuchnak, s megparancsoltam neki, hogy szóljon Tatia háremhölgynek, és vezesse hozzám.
Miközben a herélt elsietett – azelőtt Sziszügambisz sátrát őrizte, és ismert engem –, fel-alá járkáltam. Szívem hevesen dobogott. A rózsabokrok mögött egy páva rikácsoló hangot hallatott és sátorozott. A szökőkutakból vékony sugárban bugyogott a víz a kerek alabástrommedencékbe, amelyekben zöld növények között aranypikkelyes halak úszkáltak. Egy eunuch rúdon ülő vörös és zöld tollazatú indiai madarat vitt el mellettem. A madár ferdén tartotta a fejét, és rikácsolása emberi hanghoz hasonlított.
Tatia még mindig karcsú volt és fiatal lánynak látszott. Amikor megpillantott, megállt. Örömhullámok futottak át az arcán, azután hangos ujjongással röpült karjaimba. „Ó, Tamatam, Tamatam.” Szeme könnyben úszott. „Halottnak hittelek, bátyám, mert sohasem hallottam rólad.” Megtörölte az arcát. „Most minden, ami nehéz volt, elmúlt, s életem megint könnyű lesz.”
„Boldog vagy?”, érdeklődtem.
Egyszerre bólintott és rázta a fejét.
Egy kézmozdulattal elkergettem néhány eunuchot, akik kíváncsian bámultak bennünket. „Valóban, hosszú hadjárat volt, de amint látod, az istenek megőriztek. Gondom lesz rá, hogy soha többé ne kelljen elválnunk egymástól. Nemsokára Babilonba megyünk, te, én meg a gyerekeid.”
Tatia hátratámaszkodott. „Ennél szebb hírt el sem tudtam volna képzelni.” Habozott. „Gondolod, hogy Sándor teljesíti ezt az óhajodat?”
„Ne félj, óhajom teljesítését már régebben megígérte.”
Tatia végigsimított hullámos haján, s félénk mosoly suhant át arcán. „A háremben azt beszélik, hogy Sándor bennünket, asszonyokat, össze akar házasítani legelőkelőbb katonáival. Mondd, tudsz erről?”
Természetesen semmit sem tudtam, mert az orvosnak fontosabb dolga is van, mint hogy a sok paranccsal és titkos jelentéssel törődjék. „Nos”, dörmögtem, megnedvesítettem ajkamat, s mentesültem a válaszadástól, mert tőlünk balra léptek zaja hallatszott. Egy fiatalasszonyt pillantottam meg csodaszép világoszöld ruhában. Megkerülte a rózsabokrokat, és gyors léptekkel közeledett. Az enyhe szellő meglebbentette a haját, és kellemes illatokat hozott felém. Az asszony szeme koromfeketén csillogott, ajka kissé duzzadt volt.
Tatiától elfordulva, mélyen meghajoltam, mert ez a telt alakú nő nem holmi háremhölgy volt, hanem Sztatira, Dareiosz Kodomannosz hajdani nagy király legidősebb leánya, akit egykor szerettem. Most semmit sem éreztem, amikor szemét vizsgálódva szegezte rám. Valami felismerésféle lobbant fel tekintetében.
Sztatira arca mozdulatlan maradt, amikor így szólt: „A király nevében, anyám nevében üdvözöllek, Tamatam, noha nem hívtalak. Talán beteghez jöttél?” Tatiára pillantott, aki szemmel láthatólag kényelmetlenül érezte magát. „A nők valamennyien készülődnek a király fogadására, akit már türelmetlenül várunk. Hosszú idő múlt el, Tamatam. Unalmasan telt el istenünk, Sándor nélkül.” Egyet perdült előttem. „Mondd, szép vagyok, s örömét fogja lelni bennem?”
„Sohasem voltál csinosabb”, hazudtam, jóllehet egykor karcsú teste elformátlanodott. Szája zsíros kenőccsel világosvörösre volt festve. Most, a közelből, észrevettem, hogy sötét haja elvesztette selymes fényét.
Sztatira elégedetten nevetett. Lehajolt, s felemelt a földről egy fehér cicát, amely utána ugrott. „Hát te”, kérdezte évődve, „azért jöttél a többiekkel együtt, hogy megnősülj?”
A szúszai tömegesküvő öt napja a nagy dionüsziák idejére esett. Sándor a Nyugatnak a Kelettel való szellemi összeforrasztása után elrendelte a testi egyesítést is, s felhívását követve több mint tízezer makedón és görög választott magának ázsiai vagy perzsa menyasszonyt. Mint a csatában, a király itt is jó példával járt elöl. Hogy a perzsák fölötti uralmát világosan kifejezze, hitveséül Sztatirát, Dareiosz legidősebb leányát választotta. Ám ugyanakkor örömapja és házasságszerzője is volt mindegyik nősülésre kész katonának, aki követte felhívását és akinek nagy hozozományt ígért. Véleményem szerint ez adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy sok makedón meg görög feliratkozott a házasulok jegyzékére, és a rendkívül nagy örömmel fogadott pénzadományon kívül még perzsa ágyast is szerzett magának.
Aznap igen korán felkeltem – már a rózsásujjú hajnal első fényénél – s rábíztam magam egy szépségápolóra és hajbodorítóra, aki erősen illatosított fürdőbe vezetett, a tisztálkodás után bőrömet beolajozta és jól meggyúrta, körmeimet levágta, néhány szőrszálat kitépett az orromból, s azt tanácsolta, hogy fogaimat tisztítsam meg borsmentafüvekkel kevert porított habkővel. Ezután merev mozdulatokkal körülsétált, szerelmetesen dicsérte kék szemem acélos fényét, megmasszírozta a fejbőrömet, és levágta a hajamat, s ha közben tetűre akadt, minden alkalommal megmutatta, mielőtt szégyenlős mosollyal hosszú tűre szúrta. „Csak nyolc van, tehát szereted a tisztaságot”, dicsért meg. „Mit gondolsz, mennyivel többet találtam belőlük nagyurakon?” Időnként, még mielőtt szempillámat kékre festette, s ajkamat piros festékkel bekente, mézes vízzel erősítgette magát. A bor nem való művészeknek, jelentette ki, és ezután a térdemre akart ülni. Két aranypénzt nyomtam a markába, kituszkoltam és felöltöztem.
A város ünnepi díszt öltött, bíborban és aranyban pompázott, fehér és zöld színekben ragyogott. Madarak csicseregtek, szökőkutak csobogtak. A szép idő ellenére kellemetlen szorongás fogott el, amikor Sándorral folytatott utolsó beszélgetésemre gondoltam. Hogy is mondta?
„Bevallom, Tamatam, hogy vonakodásod sért. Személyesen kerestem neked menyasszonyt, és találtam is az egyik perzsa nemes leányának személyében. Te viszont olyan képet vágsz, mintha nem a méz, hanem a fullánk várna rád.”
„A lányok gyakran az esküvő előtt sírnak, a férfiak utána”, feleltem, amilyen nyugodtan csak tudtam. „Nekem már van nőm. Nem említettem? Türosz ostromakor elszakadtunk egymástól, de remélem, hogy Babilonban viszontlátom. Nagyon szeretem, és nem akarnám megcsúfolni azzal, hogy még valakit nőül veszek.”
„Babilon messze van”, felelte a király. „Nem túlzol egy kicsit, Tamatam?Mint hallom, különben mindent elfogadtál, ami kínálkozott. Emlékszem egy bizonyos Loilóra, aki hosszú ideig szaladt utánad, hiszen a katonák már gúnydalokat is énekeltek rólatok.”
„Királyom, éppen, mert tudom, hogy a szerelem fájdalommal is jár, szívesen lemondanék róla.”
„Hát Thaisz? Ezt a hetairát talán nem te hódítottad el Ptolemaiosztól?”
Vállat vontam, és magam elé bámultam. Az ördögbe is, hagyjon békén, és tartsa meg magának azokat a nagyvonalú gesztusokat, melyekkel az emberek sorsát intézi, és párosulásra kényszeríti őket, mintha állatok lennének.
„Dupla hozományt fizetnék neked”, csábított Sándor.
Szerettem volna toporzékolni dühömben. Annak idején, amikor Roxanét megvizsgáltam, tíz talentomot adott nekem aranyban és ezüstben. Ez több volt, mint amennyit egy ember egyedül el tudott vinni. „Hiszen később újra elválhatsz menyasszonyodtól”, suttogta a király. „A dolog egyszerű; csak három szót szólsz és szabad vagy.” Mivel még mindig hallgattam, a király barátságtalan mozdulatot tett. „Talán könyörögjek neked, én, Sándor, Zeusz fia?”
„Dehogyis, királyom.” Térdre estem, és megcsókoltam bíbor cipőjét. „A sivatag szárazságára és a tenger sójára fogadom, hogy megteszem, amit parancsolsz, minden jónak forrása, győzelmes hős, a földkorong ura!”
Rúgásától majdnem a hátamra estem. „Állj fel, és tűnj el!”, rendelkezett. „Parancsolni! Bah!” Dúlt-fúlt mérgében. „Vannak elegen, akik meg tudják becsülni ezt a megtiszteltetést, és önként megteszik, amit kívánok.” Meghajoltam, s távoztam, miközben hallottam, hogy a király behívja írnokait.
Amikor szobámban magamra maradtam, részegítő italokat hörpölgettem, és eltűnődtem. Vajon ismét ostobaságot követtem el, és végérvényesen eljátszottam Sándor kegyét? Leonnatosz, akivel beszélgettem erről, eloszlatta sötét gondolataimat. Mosolygott és azt mondta, hogy a menyegzővel kapcsolatban meglepetést tartogat számomra. Azután közölte, hogy Mezopotámia parancsnokai utasítást kaptak arra, hogy a Libanon hegységben fákat vágassanak ki, s az Euphratész és a Tigrisz menti városok hajógyáraiban hétszáz hajót építtessenek, mert a Kelet országai után Sándor belátható időn belül egészen Héraklész oszlopaiig a nyugati országokat is egyesíteni akarja uralma alatt...
De előbb az esküvő napja következett, s a palota minden helyiségét erre az ünnepre rendezték át. Az udvarokon árnyékot adó színes sátortetőket feszítettek ki. A nagy házban a gyöngyházpadlón a királyi asztal volt megterítve. A magas, arannyal és ezüsttel bevont és drágakövekkel díszített oszlopok előtt a nemes vőlegények száz fekvőhelyét helyezték el, akiket a király személyes vendégeiként hívott meg. A heverők ezüstlábakon álltak, s pompás szőnyegekkel voltak borítva. A király szőnyegét aranybojtok szegélyezték, s a szőnyegbe szövött kép vadász jelenetet ábrázolt: Sándort, amint lándzsájával egy oroszlánt ejt el.
Több mint száz kürt hatalmas hangja jelezte az ünnepség kezdetét. Tízezer makedón és görög kérő, akik kézhez kapták a hozományt, vonult végig a városon. Az egész lakosság kint állt az utcán, ujjongott és csoportokra oszlott, hogy részt vegyen a különböző lakomákon, ahol görögországi rhapszodoszok és hárfások léptek fel, indiai bűvészek és kötéltáncosok kápráztatták el a nézőket, perzsa mágusok mormoltak varázsigéket a házastársakra, s vakmerő ifjak tettek tanúságot a lovaglásban való jártasságukról. Öt napig tartott az ünnepség, s a táncosnők, furulyások és színjátszó csoportok előadásai terv szerint állandóan váltakoztak. Sándor még az ünnepségek kezdete előtt heroldjaival közhírré tétette, hogy katonáinak az ünnepségekből származó adósságait átvállalja, ezért sok kérő aránytalanul nagy összegeket tékozolt el.
A királyi palotában eközben Sándor az isteneknek áldozott; az italáldozathoz összes barátai és vendégei csatlakoztak, s kiöntöttek egy kis bort abból az aranykehelyből, melyet ajándékba kaptak. Ezután eunuchok megütötték a gongokat. Közben beléptek a menyasszonyok: a perzsa fejedelmek leányai és az egykori háremhölgyek. Arcukat perzsa szokás szerint félig elfátyolozták. Előttük bíborba öltözött fiúk és lányok lépkedtek; az öröm himnuszait énekelték, és virágokat szórtak a menyasszonyok lába elé. Sztatira, hosszan leomló, ezüstös-fehér díszben, az élen haladt. Aranyporral beszórt haját dárgakövekből készült félhold ékesítette. A gyémánttal kirakott öv nagyon összeszorította derekát, és a fűzőjét feltolta, úgyhogy keble – mint két féldinnye – emelkedett ki ruhájából. Hennával befestett körmeivel megigazította arcán a fátylat. Szeme izgatottan villogott.
A vőlegények sorra felemelkedtek párnáikról, miközben a menyasszonyok a nekik szánt férfiakhoz közeledtek: Sztatira, a nagykirály lánya Sándor mellé lépett, húga, Drüpetisz Héphaisztiónhoz, Amasztrüsz, Dareiosz egyik unokahúga Kraterosz felé fordult, Perdikkasz Atropatész leányát üdvözölte, Ptolemaiosz Artakama előtt hajolt meg, akinek a nővérét Eumenész, a kincstárnok fogadta, Nearkhosz a rhodoszi Mentor leányának nyújtotta a kezét, Szpitamenész leányát pedig Szeleukosz köszöntötte, a nemesi csapatok vezetője, aki akkor Média szatrapája volt.
Szívem dobogott, amikor felismertem Tatiát. Büszkén, egyenes tartással lépkedett. Görög barátom, Leonnatosz elébe sietett. Felém fordította fejét, mintha ezt akarná mondani: Látod, ezt a meglepetést tartogattam számodra. Tatia félig elfátyolozott arcéle mozdulatlanságával istennőhöz hasonlított. Citromsárga ruhájában nagyon csinos volt. A szája meg a szeme körüli apró redőket festékkel ügyesen eltüntette. Most kezét Leonnatosz jobbjába tette, s lehajtotta fejét, hogy vőlegénye homlokon csókolhassa. Görög és perzsa papok elmondták az előírásos imákat és olajat öntöttek a heverők előtti örökmécsesekbe – ezzel a házaspárokra váró örök boldogságot akarták jelképezni.
„Üdv neked”, kiáltotta Sztatira Sándornak, „örök dicsőség és diadal!” Hangja remegett az izgalomtól. „Szívem mindig is vágyakozott a királyi férj után. Hogy számodra, hitvestársam, s számomra új élet kezdődjék, fogadd ezt az italt, melyet én készítettem.”
Sándor gépiesen vette át a kelyhet, egyet kortyintott, s így szólt: „Az istenek áldjanak meg téged is, és részesítsenek bennünket kegyelmükben.” Félig ittasan – már előzőleg felöntött a garatra – hallgatta végig a többiek üdvözlő szavait. Azután felemelte a kezét.
Ismét zúgtak a gongok. Miközben a párok meg a vendégek elfoglalták helyüket, szolgahadak törtek be az oszlopcsarnokba. Gőzölgő edényekben pompás húsételeket tálaltak fel. Az aranytányérokra kinek-kinek tetszése szerint húspástétomokat, borjúvelőt, ürüsültet, olajban párolt vesét, ropogós szárnyast, halat meg tésztákat tettek. Datolyával, fügével és szőlővel megrakott tálcákat hordtak körül. Izzadó eunuchok fűszeres borral színültig telt kancsókat cipeltek. Válogatottan szép rabszolganők, akiknek vonzó bája a menyasszonyokét nem egy esetben felülmúlta – amiért némelyek titkos pillantásokat vetettek rájuk és burkolt formában ajánlatokat tettek nekik –, mosdótálakkal jártak körbe vagy szalvétákat nyújtottak át a vendégeknek. Az oszlopok közt rudakon buzérszínű, kék és zöld tollazatú nagy indiai madarak gubbasztottak, ezüstláncocskákkal a sötétre fényezett fához erősítve. Köszörülték görbe csőrüket, csapkodtak szárnyaikkal, mert felizgatta őket a lárma, s az emberi beszédhez hasonló hangokon rikoltoztak. A csarnok bejáratánál mesterséges szökőkutak csobogtak, ám a griffek fémfeje ezúttal nem vizet okádott az alabástrommedencékbe, hanem fehér és vörös bort, így hát a nézőknek és a vendégeknek, akik a heverők körül tolongtak, nem kellett mást tenniük, mint lehajolni és hörpinteni, hogy édes üdítő italhoz jussanak.
A füstölőedényeknek és a nők pézsmaolajának egybevegyülő illata kábítóan hatott. Mellettem Glaukiasz telepedett le, egy, a nézőknek szánt pamlagra. „Az istenekre mondom”, dörmögte, „ez a bor nem sok vízzel van hígítva. Képzeld el, mi fog még itt később lejátszódni. Megveregette egy rabszolganő fenekét, aki mézben megforgatott, mákkal megszórt diót kínált. A sötét bőrű leány rámosolygott, mire Glaukiasz kuncogott. „Amint látom, te ugyanúgy hoppon maradtál, Tamatam, mint jómagam. Ezzel szemben közös barátunk, Kritobulosz, bátrabb legénynek bizonyult. Egy perzsa nővel ott ül a parancsnokok körében és esküvőjét ünnepli. Iszik és iszik, az ember azt hinné, hogy nem nővel, hanem a mámorral lép frigyre.”
A lakoma után, amely igen sokáig elhúzódott, leszedték az asztalt. Glaukiasz böfögött. „Elkészülhetünk a legrosszabbra”, motyogta. Perdikkasz felállt és patetikus beszédben dicsőítette Sándort. „Most szólj te is, barátom, te félisten!” kiáltotta végül. „Mindannyian várjuk szavaidat.”
Sándor arca vörösesen fénylett, a homlokába hulló, mesterségesen kifakított szőke hajfürt ezüstösen csillogott. Amit – közben hosszú szüneteket tartva – elmondott, ilyesféleképpen maradt meg emlékezetemben: „Ezen az örömünnepen nem tartom elbizakodottságnak, barátaim, ha az én tetteimet és a ti tetteiteket dicsérem aráink füle hallatára. Távoli országokból hazatérve, miután a görög kultúra magvait elhintettük a barbárok között, több mint hetven olyan várost hagytunk hátra, amelyben ezek a magok kikelnek. Gondunk volt arra, hogy Homérosz a népek olvasókönyvévé váljék. A perzsák, szúszaiak, gedrósziaiak és más népek fiai már ma Szophoklész és Euripidész dalait és tragédiáit éneklik. Tehát az nevezhető boldognak, akit Sándor ereje legyőzött, nempedig az, aki megszökött előle. Avagy nem neveltem-e rá a hürkániaiakat a házasságtörésre, nem tanítottam-e meg az arakhótokat földművelésre? Mi, a makedóniaiak, rábírtuk a szogdokat arra, hogy apáiknak megélhetést biztosítsanak, s ne üssék agyon őket csupán azért, mert az aggkor gyöngévé és haszontalanná tette őket. A mi befolyásunknak köszönhető, hogy a perzsák a jövőben tisztelni fogják anyjukat, s többé nem lépnek vele és nőtestvéreikkel házasságra! Talán nem tartottam meg azt az ígéretemet, hogy egyetlen nagy birodalmat teremtek, melyben mindenütt egyazon életmód és rend uralkodik? Ez a mai menyegző a legnagyobb sikerem. Egykor Xerxész, a hódító, hidat vert a Hellészpontoszon. Ez a híd semmivé vált, ám mi, ti meg én, ismét megépítjük, s összekötjük a Keletet és a Nyugatot, nem tutajok és pallók segítségével, hanem a szeretet kötelékeivel. A házasság és a közös gyermekek révén népeinket örökre egyesítjük!”
Amikor a király leült, a részeg hallgatók tapsoltak. Az egyre hangosabb beszéd lármája rendkívüli méreteket öltött. Sándor hátravetette a fejét és bort ivott, miközben karizmai megkeményedtek, mert a serleg olyan nehéz volt, hogy – amikor megtelt – alig lehetett fél kézzel tartani.
Héphaisztión átvette az edényt, de Sándor állt, s nekem úgy tűnt, hogy rám pillant. Véletlen volt-ez? Valahol a hátam mögött ruha suhogott. Most a nesz már annyira erős lett, hogy az illetőnek közvetlenül mögöttem kellett állnia. Glaukiasz tátott szájjal bámult. Összeszedte magát és nagy nehezen feltápászkodott. Egy kéz nehezedett vállamra. Roxané volt, s a megbántott asszony féltékenysége villogott tekintetében. Ám minden erejével uralkodott magán, s mosolyt erőltetett arcára. „Nos, Tamatam, jól szórakozol a férjem esküvőjén?” Egy redő vont barázdát a homlokára. „Mi az, megnémultál? Nem tudod, hogyan kell viselkedni a királynéval? Kínálj hellyel, és tölts nekem bort, hogy mulassak, mint a többiek. Hiszen ma ünnepet ülünk, nemde?” E szavak után előbbre jött és kecsesen ledőlt egy párnára.
Hideg futott végig a hátamon. Roxané szivárványszínű krétai öltözéket viselt, amely – szigetlakók szokása és divatja szerint szabadon hagyta a keblet meg a köldököt. Roxané kis mellei erősen kidomborodtak, a skárlátvörösre festett bimbók hegyesen előre ugrottak. Gyorsan fogta a serlegemet, és ajkához emelte. Azután megjátszott közömbösséggel mosolyogva vállamhoz támaszkodott, s mintegy önkéntelen mozdulattal nyakam köré fonta karját. „Csak egy kérdésem van, Tamatam”, mondta és Sándorra sandított, aki még mindig úgy állt, mintha sóbálvánnyá változott volna. „Ha te volnál a király, mondd, engem választanál vagy ezt a Sztatirát?” Kemény mellét simogatta, s az ajka remegett. „Talán zavarlak? Kellemetlen neked a királyné jelenléte? Azt hittem, bátor vagy és senkitől sem félsz.” A hajában ragyogtak az ezüst- és aranycsatok.
Elviselhetetlenül forrónak éreztem a levegőt, s minden pórusomból verítékcsöppek törtek elő. „Én csak orvos vagyok, Sándor ellenben a földkorong ura”, dadogtam, s észrevettem, hogy Glaukiasz gyors léptekkel távozik. „Elnézésedet kérem, Roxané, de nem gondolod te is, hogy jobb helyen lennél máshol, mint éppen én mellettem?”
„Talán a háremben?”, sziszegte dühösen. „Azt teszem, amit akarok, s ha ez Sándornak nem tetszik, mondja meg.” Torz mosoly jelent meg ajkai körül. „Már el akarsz hagyni? Kérlek, maradj még egy kicsit.” Megragadta a karomat, s amikor visszahanyatlottam, megsimogatta az arcom.
Sándort ekkor már egy csoport férfi állta körül. Összedugták a fejüket, és valamire rá akarták beszélni a királyt. Hirtelen kijózanodtam. „Miért törsz a vesztemre? Halálom értelmetlen lenne, hiszen Sándor már megesküdött Sztatirával.”
A festék ellenére is észrevettem a kék árnyakat Roxané szeme alatt. Elgyötörten sóhajtott, tekintete eltompult. „Bocsáss meg, Tamatam.”
„Nincs mit megbocsátanom. El tudom képzelni, milyen nyomorúságosan érzed magad, s hogy nem látsz bennem egyebet, mint eszközt Sándor bosszantására. De a király rajtam fogja kitölteni haragját, nem pedig rajtad.”
„Hát ringyó vagyok én, hogy így bánik velem”, felelte, mintha meg sem hallotta volna szavaimat. „Egy baba, amellyel játszanak, s aztán egyszerűen sutba dobnak!” Mosolyt erőltetve arcára, rám villantotta a szemét. „Beszélj tovább, Tamatam. Igazán kellemes társalgó vagy.”
Ujjait karomra tette, de én félretoltam őket és felálltam. „Sorsunk az istenek kezében van ugyan, de ne kísértsük őket mértéktelenül. El foglak kísérni a hárembe, és ott a szolgálók oltalmára bízlak. Nyújtsd a kezedet, hogy vezethesselek.”
Meg kellett ismételnem szavaimat. Úgy tűnt, mintha Roxané torkát görcs szorítaná össze. Végre lehajtott fővel felállt, s én így szóltam hozzá: „Keverek neked majd egy italt, hogy idegeid megnyugodjanak. Aludni fogsz, s hamarosan jobban leszel. Minthogy beteg vagy – mert a féltékenység nem más, mint betegség –, Sándor bizonyára megbocsát neked.” Kézen fogtam, és utat törtem magunknak.
A nézők meg a vendégek mindenütt félrehúzódtak. Hirtelen léptek zaja hallatszott mögöttünk. Héphaisztión megragadta Roxané karját, s heves tiltakozása ellenére elvonszolta. „Sándor ezt a jelenetet aligha fogja megbocsátani neked”, hallottam a hangját.
„Pah!” A baktriai asszony dühösen fújt, mint a macska. Válaszát nem érthettem, mert Ptolemaiosz és Onészikritosz, akik Héphaisztiónnal együtt hozzánk siettek, most egyszerre beszéltek nekem. Ártatlanságomat hangoztattam. Ptolemaiosz leintett és egy oszlop mögé rángatott, miközben Onészikritosz elkergette a bámészkodókat.
„Az összes fúriákra mondom, jó lenne, ha mielőbb odébbállnál, Tamatam”, sziszegte Ptolemaiosz. „S minél messzebbre mész, annál jobb. A király roppant ingerült. Gondolj arra, mi történt Kleitosszal meg Kalliszthenésszel!” Megtörölte verítéktől nedves homlokát.
„Az éjszaka összes démonaira”, lázadoztam. „Hát mit tehettem volna, amikor bejött és mellém ült? Te mit csináltál volna, modd? Talán megpofoztad volna?”
„Kevésbé tettleges magyarázat éppoly gyors eredményre vezethetett volna”, dörmögte. „Ne légy bolond, hallgassa jó tanácsra. Pattanj lóra és vágtass, mert Sándor folytatja az ivást, s részegsége tetőfokán talán olyan parancsot ad, amelyet később megbánhat.”
Kivezetett és kicsit meglökött. A színes sátortetők alatt parancsnokok tivornyáztak menyasszonyukkal. Koponyám fájt, zúgott és kalapált benne valami. Megfordultam. „Menj!” kiáltotta Ptolemaiosz.
Tétováztam. De hirtelen mintha újjászülettem volna, frissnek és tisztának éreztem magam. Hát nincs-e olyan célom, melyet el kell érnem? Történjék, aminek történnie kell, én készen állok.

 

Hátszél esetén könnyű a menekülés. Valóban délkeleti szél fújt. A napoknak, amelyekre szükség volt ahhoz, hogy Babilonba jussak, nem volt arcuk. Éjszakánként azonban gonosz álomképek gyötörtek, s nemegyszer csurgott rólam a veríték, amikor felébredtem. De azon a reggelen, amikor felismertem szülővárosom magas külső falait és sziluettjét, majd pedig átügettem a kékmázos tégláinak díszében fénylő Istár-kapun, úgy vert a szívem, hogy majd kiugrott a helyéből. Az Észagila-torony, melyet Sándor parancsára jórészt újból felépítettek, számos felfelé keskenyedő emeletével az ég felé nyúlt. Már kint, a vályogtégla házakkal szegélyezett poros, szűk utcákon a régtől fogva ismert nyelvet szinte muzsikának éreztem. Most pedig, amikor az Euphratész hídjának deszkái kopogtak lovam patái alatt, feltárult előttem mindaz a szépség, melyről évek óta álmodtam.
Mint egykor, gyermekkoromban, most is megcsodáltam a szakadatlan emberáradatot a hídon, s figyeltem, a vízen nyüzsgő csónakokat. A függőkertek teraszai most is enyhén lejtettek az Euphratész partján, s úgy látszott, mintha a nagy ívpillérek, melyeken nyugodtak, az örökkévalóság számára épültek volna. A piacon a javasasszonyok éppúgy keverték teáikat, mint hajdan, s szárított datolyát, melaszt meg gyökereket árultak. Akár egykor, most is részegek verekedtek a sörösbódék körül, s a mocsokban hemperegtek, miközben a köréjük csoportosulok állást foglaltak és fogadásokat kötöttek az egyiknek vagy a másiknak a győzelmére.
Vagy mégis megváltozott valami? Az emlékezet szépít, de a a valóságos benyomások sohasem olyan lenyűgözők, mint a képzelet szülöttei. Kétségtelen, hogy a közelség, bár a távolból csodáltuk, veszít varázsából. Sok házon megsérült a vakolat. Láttam törött téglákat, s a lyukas tetőkön áthatoltak a nap sugarai.
Amikor annak idején elhagytam Babilont, arról ábrándoztam, hogy nagy ember leszek, hírneves orvos. Most hazatértem, s senki sem vett rólam tudomást. Szökevénynek éreztem-e magam? Annyi bizonyos, hogy Sándor nem üldöztetett. De vajon hogyan fogad majd apám, engem, azt a fiát, akire sohasem volt büszke? A tömeg sűrűbb lett. Leszálltam lovamról és gyeplőjénél fogva vezettem. Lépéseim egyre csüggedtebbek lettek.
Jobbra-balra nézelődve, ismerős arcokat kerestem, de az emberek úgy siettek el mellettem, mintha levegő lennék. A régi házak helyüket újaknak adták át, s az utcasorok más irányban húzódtak, mint hajdan. Tétovázva, hogy egy kis időt nyerjek, megkérdeztem egy öregembertől, merre is kell mennem.
Előttem, a fügefák mögött emelkedett apám palotája. Fájdalmas érzés markolta össze szívemet. Ezen a kapun gyakran mentem át anyám kezét fogva, vagy Voleának, szolgálónknak a karján.
Lassan továbblépkedtem; a ló nyerített mögöttem, mintha hírül adná a fiatal uraság megérkezését. Két rabszolgalány – felismerhetők voltak kék fülbevalójukról – kéz a kézben, nevetgélve szaladt végig az udvaron. Egy idősebb szolga, aki az istállók felől jött, rosszallóan rázta a fejét. „Holup!” szólítottam meg, s csodálkoztam, milyen rekedt és megtört a hangom.
Az öreg megdöbbenve nézett rám. „Ismered a nevemet, uram?” Úgy láttam, észrevette, hogy kényelmetlenül érzem magam. „Hogyne ismerném”, feleltem. „Végül is gyermekkoromban gyakran faragtál nekem játékszereket, még íjat és nyilakat is, melyekkel a tyúkokra lövöldöztem. Emlékszel, hogy akkor Volea mindkettőnket megszidott?”
Összeráncolta a homlokát, mintha erősen gondolkodnék. Lassan a megértés szikrája gyulladt ki szemében. „Tamatam... Csakugyan te vagy az, uram?” Újra meg újra a nevemet dadogta, térdre esett, megragadta a kezemet, és könnyezve megcsókolta. „Bocsáss meg a szememnek, megvénült, akár csak jómagam.”
Holup kíséretében, aki mindig újból azt hangoztatta, hogy halottnak hittek, beléptem a házba. „Értesítsd atyámat, akkor is, ha hivatalában van.” Szerettem volna mielőbb túlesni az első találkozáson. „Közben megtisztálkodom.” Minthogy hallgatott, megfordultam. Szemének kifejezése eleget mondott, rögtön tudtam, mi a helyzet. Valóban úgy éreztem, mintha kő esett volna le a szívemről.
„Már... nem él?”
Holup bólintott és azt dadogta, hogy tüstént szól Voleának. „Ne siess, már nem fontos.” A hatalmas lakószobában minden a régi helyén állt, csak a berendezés lett kopottabb.
„Igyekeztem megőrizni, amit lehetett, Tamatam”, bizonygatta nemsokára Volea remegő ajkakkal. Haja megőszült. „Persze, időnként el kellett adnom egy rabszolgát vagy egy lányt, de még mindig kilenc szolga és hét gyermek van a házban.” Apám, mint elbeszélte, májbajban halt meg.
Már többször fel akartam tenni a kérdést. Ujjaim idegesen remegtek, amikor végre kimondtam. „Mondd, soha nem jött senki? Egy fiatalasszony?”
„Dehogynem”, locsogott tovább Volea. „Amit apád a fejébe vett, azt meg is szerezte magának.” Most kicsit zavarba jött. „Az istenekre, daliás férfi volt. Sorra három asszonyt vitt az ágyába. Hiszen tudod, hogy ment ez nála. De aztán jött egy nő egy kisgyerekkel...” Tapsolt. „Most jut eszembe, hogy felőled kérdezősködött. Apád elküldött, négyszemközt beszélt vele, s másnap a többi ágyasát elkergette...”
„Mi lett az asszonnyal?”, tudakoltam, és egymáshoz szorítottam a két kezemet.
„Aznap, amikor Sándor Babilonba érkezett, megint elment. Azt hiszem, kellemetlenségei voltak apáddal. Nem szerette.”
„Beszélj el mindent, amiről tudsz!”
Volea bólintott. „A fiatalasszonyt Sahinának hívták és nagyon csinos volt. Tetszett Tanerkobasznak.” Volea nem nézett a szemembe. „Azt hiszem, apád ki akart erőszakolni valamit tőle, de Sahina nem volt hajlandó rá.”
A gondolatok körbejárnak. Bolond módon azt hittem, minden jóra fordul, mihelyt hazaérek. Ám a valóság másként festett. Nap mint nap bebarangoltam a várost, mintha véletlenül ráakadhatnék valahol Sahinára. Eladtam három lovat, már csak ennyi maradt az istállóban, s a vételárral végigjártam a bordélyházakat meg a csapszékeket. Senki sem tudott Sahináról. Eltűnt, mint homokszem a parti fövényben.

 

Végül felhagytam az önsajnálattal, s dolgozni kezdtem. Holup ügyes segítségnek bizonyult. Kioktatta a többi cselédet és ügyelt arra, hogy műszereim mindig tiszták legyenek. Volea estéről estére a félig teli kosarak előtt ült, és elégedetten számolgatta a pénzdarabokat. „Tamatam”, mormogta egyszer, amikor odamentem és néztem, hogyan számol, „most megint férfiként viselkedel.”
Szetif, öreg tanítómesterem nem élt már. Az agyagépület, melyben hajdan lakott, most egy teherhordónak, feleségének és gyermekeinek szolgált hajlékul. Egyszer valami zegzugos utcában egy koldus hangja ütötte meg a fülemet. Szemügyre vettem. Ez a nyomorúságos öregember nem volt más, mint Merdirimhab, akinek annak idején odaadtam a lovamat, cserébe régi rongyaiért.
Kiszopar udvarában Aszerbaddon felől érdeklődtem. „Nem vezet út visszafelé”, sóhajtotta Kiszopar szomorúan. Ifjúkori barátom más fiatalokkal felcsapott katonának Sándor segédcsapatában. Most csontjai valahol a Gaugamela előtti poros síkságon fehérlettek. Egy sebesült, aki együtt volt vele, hozta meg halálhírét. „A kivágott fa már csak élettelen anyag”, panaszkodott Kiszopar. „Valaha Aszerbaddonra úgy tekintettem, mint nagy reményű fiamra, most alig emlékszem már, milyen is volt.” Szeme felragyogott, mert egy fiatalasszony hívta. Nyilván újból megnősült.
Felvettem azt a szokást, hogy utaimat gyaloghintón tegyem meg, mint az előkelő babiloniak. Egy délután, amikor rendelőm kiürült, megparancsoltam a rabszolgáknak, hogy vigyenek a város elé. Az egykor kicsiny házikó most nagyobbnak tűnt, mellette tágas istálló épült. Négy kis gyerek, egyik izmosabb, mint a másik, hancúrozott a ház előtt. Édességekkel csalogattam őket magamhoz.
Guleifa, ha lehet, még jobban duzzadt az erőtől, mint annak idején. A viszontlátás öröme izgatott kotlóssá változtatta. Sírva és nevetve szorított hullámzó keblére úgy, hogy majd meg fulladtam. Aztán veszekedett a kíváncsian bámuló gyerekekkel, majd a kútnál jól lesikálta őket.
Később Dzsagonnal ültem szemközt a lakószobában, ahol még mindig az édes tej illata terjengett. Haja megritkult, de izmos testén most sem volt háj. „Tudtam, hogy egy napon hazatalálsz.” Mosolygott, s megérintette az orrát. „A te műved, Tamatam, avagy az isteneké, akik értelmedet irányították és kezedet vezették. Régen történt, de lásd, megvan, sőt, most is olyan, mintha új lenne.”
Amikor felajánlottam neki, hogy jöjjön a házamba és gondnokként tartsa rendben, a fejét rázta. „Meg tudom becsülni barátságodat”, felelte halkan, „de az ajánlat nem csábít. Amint látod, paraszt lettem. Szükségem van a szabad levegőre, kedvelem a méhek döngicsélését, s az orrom...” – megint elmosolyodott, „élvezi a virágok illatát és a gyantás fák szagát.” Fakó szeme büszkén ragyogott. „Ha körültekintesz, látni fogod, hogy mondhatni, jómódú vagyok, és elértem egyet-mást. Tizenhét tehén és öt ökör, ezeket bizony el kell látni. Nem vagyok elbizakodott, Tamatam, de az olyan növényt, amely amúgy is szépen fejlődik, nem kell átültetni, még különösen zsíros földbe se.”
Guleifa rám mosolygott, és a tűzhelynél szorgoskodott. Közben dudorászott magában, s láttam, hogy ebben a házban a boldogság lakik, amennyire csak nekünk embereknek részünk lehet benne.
Ezekben a napokban jutottak el Babilonba az első gyér hírek arról, hogy Sándor Ekbatánában tartózkodik. A perzsák a kocsmákban azt beszélték, hogy a király hamarosan idejön, hogy innen, a világ közepéből, kormányozza az országokat, és újabb hódító hadjáratot készítsen elő. A folyónál levő hajógyárakból kalapálás és fűrészelés zaja hallatszott. Csaknem mindennap új hajót bocsátottak vízre, mert Sándor nemcsak az egész szárazföld, hanem a tengerek fölött is uralkodni akart.
Minthogy nyitva tartottam a szememet, hamarosan feltűnt nekem egy jelvény, egy hatágú csillag, amely nemcsak a prostitúció hajlékain ékeskedett a vörös lámpás mellett, hanem némely játékkaszinó, fogadó, magtárorom falán is, épületfa-telepek kerítésén, valamint az egyetlen babiloni műhely fölött, ahol mértékeket és súlyokat készítettek. Akiket megkérdeztem, azt felelték, hogy ez egy mérhetetlenül gazdag embernek a cégére, aki mindezeknek a tulajdonosa, s aki a belső és külső keleti városfal között lakik egy palotában.
Már alig gondoltam rá; azt hittem, hogy Harpalosszal együtt árkon-bokron túl van, ám egy szép napon, amikor beteglátogatás után gyaloghintómon hazafelé himbálóztam, az utcán csődület zárta el előlünk az utat. Két fickó – még nem férfiak, de már nem is gyerekek – verekedett a nézők buzdító kiáltásaitól kísérve, amikor a másik oldalról négy núbiai hintóvivő közeledett, aranytól csillogó gyaloghintóval. Előttük két nagy csontú poroszló lépkedett; botjukkal a látni vágyó tömeg közé csaptak.
A hintón arany- és ezüstcsengettyűk csilingeltek, s a bíborfüggönyökre a csillagjel volt hímezve. Egy gyűrűkkel díszített kéz széthúzta a függönyt; húsos orrot pillantottam meg dühösen villámló szempár között. S miközben a szívem örömében hevesen dobogni kezdett, hallottam a kis ember hangját:
„Hát ebben a városban csak naplopók vannak, akik megnehezítik a dolgos emberek életét? Lolup, Batapar, azonnal kergessétek szét ezeket a bolondokat, akik trágyadombként zárják el az utat. Az életemre eszküszöm, ti semmirekellők, hogyha egy pillanat alatt nem tisztítjátok meg az utat, akkor újra disznókat fogtok őrizni, mint azelőtt!” Intett a hintóvivőknek, hogy újra ragadják meg a hintót, s egy futó pillantást vetett rám. Nagy szemeket meresztett, s tátva maradt a szája.
De ekkor már el is kiáltottam magam: „Kalambreszár!” és egy ugrással kint voltam a gyaloghintóból.
Lehunyta a szemét, majd felnyitotta. Hangosan csörömpöltek karperecei, amikor a függönyt egy mozdulattal szétrántotta, és rövid lábával az utca porába pottyant.
Megöleltem és megcsókoltam, Kalambreszár pedig előbb könnyekben, majd örömujjongásban tört ki. „Ó egyetlen barátom!” kiáltotta. „Te kedves, aranyos Tamatam. Ez az óra, amelyben ismét megölelhetjük egymást, bizonyára méltó a napra, amely különben csak üresfejűekre süt. Annakidején,amikor Dareiosszal eltávoztál, két napig hamut hintettem a fejemre”, jajgatott. „Azt gondoltam, hogy nélkülem tehetetlen vagy, mint a gyermek, s átkoztam azokat a pimasz perzsákat, amiért felráncigáltak a kocsira!”
E szavak után csókot cuppantott a homlokomra, elengedte a karomat, és egy kicsit hátrább lépett. „Áldassék az úr, aki őrködött feletted. Idősebb lettél, Tamatam.”
„Te fiatalabbnak érzed magad?” tréfálkoztam.
Nevetett és összecsapta a tenyerét. „A legjobb, ha mindjárt eljössz velem, mert bizonyára sok mesélni valónk van egymásnak. Emlékszel még?”, kacsintott rám ravaszul, „milyen szegények voltunk valamikor? Ami engem illet, most egészen más a helyzet.”
A hatágú csillagra mutattam. „Ez az új erkölcsi felfogásod jelképe?”
Kezével lekicsinylő mozdulatot tett. „Az üzleti életben az erkölcs csupán a gondolkodás képességének hiánya. Becsületesen fizetem az adóimat, mint más kereskedők. Ám erről később.” Betuszkolt a gyaloghintójába és leültetett. Hintóvivőimnek, akik kíváncsi ábrázattal álldogáltak hordozó rúdjaik mellett, megparancsoltam, hogy kövessenek.
Kalambreszár szünet nélkül fecsegett. Egyáltalán nem fogyott le, ellenkezőleg, hasa még gömbölyűbbnek tűnt. „Szavamra, néha magam sem tudom, mennyi pénzem van. Az adószedők mindennap sorban állnak a házam előtt, de alapjában véve megértő emberek. Ajándékokat kapnak, s ezért behunyják a fél szemüket, mert olyan bolond azért nem vagyok, hogy munkám minden gyümölcsét Sándornak adjam.”
„Tehát különváltál Harpalosztól?”
Kalambreszár úgy kacagott, hogy remegett a tokája. „Csak sorjában, Tamatam. Mivel a kockajátékban kedvezett nekem a szerencse – bizonyára emlékszel rá –, nem voltam egészen pénztelen. Kezdetben tehát néhány ajándékot adtam Harpalosznak, és különféle üzleteket ajánlottam neki. Rögtön ráharapott a horogra, s megfeleztük a nyereséget. Mivel Sándor háborút viselt, a gabonakészletekre külön adót vetettünk ki. Harpalosz felismerte képességeimet, ő maga viszont roppant lusta volt, ezért engem bízott meg azzal, hogy az ország egész adóügye és hivatalnoki hierarchiája fölött felügyeletet gyakoroljak. Lassanként újabb részlegeket létesítettem, és megbízható embereket küldtem ki, akik a gazdagok jövedelmét, minden vámot a szárazföldön és a tengeren, de különösképpen a hajózást, az áruforgalmat, a kereskedelmet és az ipart ellenőrizték, azonkívül pedig egy törvény alapján – melyet Harpalosz az én tanácsomra bocsátott ki – a kocsmákat, bordélyházakat és játékkaszinókat is megsarcolták. Mindezeket a bevételeket – vagy majdnem mindet – befizettem Harpalosz állampénztárába, aki rendszeres időközökben Ekbatánába és Szuszába utazott, hogy előkészítse a talajt, és ott az ittenihez hasonló helyzetet teremtsen.”
Kalambreszár megvakarta húsos orrát. „Ez a Harpalosz kétségkívül tolvaj volt, Tamatam, mert az adók legnagyobb részét maga vágta zsebre. Én viszont most pontosan megtartom az előírásokat, és ügyelek arra, hogy a játékkaszinókban senki se használjon hamis kockákat, és a ringyók a kocsmákban meg a bordélyházakban ügyfeleiket ne fosszák ki teljesen. Amikor Harpalosz túlságosan elvetette a sulykot, ügyeimet ismét saját kezembe vettem, és visszavonultam a közügyektől. Ám a közigazgatásban ma is vannak fizetett kémeim, akik mindenről értesítenek, ami az országban történik, és akik annak idején eltüntettek néhány olyan okmányt, amely némi kellemetlenséget okozhatott volna nekem. De én most nemcsak magamra gondolok”, közölte önelégülten, „hanem másokra is. Két kórház és három szegényház viseli jelvényemet, s amikor egy évvel ezelőtt a rossz termés miatt éhínség tört ki, raktáraim összes gabonakészleteinek egyharmadát szétosztottam a szűkölködők között, így hát különösen a külvárosok szegényeitől csak dicséretemet hallhatod.” Kalambreszár heherészni kezdett. „A legmulatságosabb azonban az volt, ahogy a földbirtokomhoz jutottam. Tudniillik egy lyukas garast sem fizettem érte. Amikor Harpalosz megérkezésem után megkérdezte, hol szándékozom lakni, arra kértem, adjon nekem a külső és a belső városfal között akkora területet, amennyit egy marhabőr átfog. Eleinte nevetett, és hülyének nézett. De miután beleegyezett, elment a nevethetnékje. A marhabőrt ugyanis vékony csíkokra vágtam, s olyan nagy területet vettem körül vele, hogy csaknem egy kisebb királyságnak felelt meg. Harpalosz lenyelte a keserű pirulát, és kiállította az okmányt.”
A félköríves palota parkja valóban olyan volt, mint valami fejedelemség kicsiben. Agyagfal vette körül a birtokot, s a két fémveretes kapu előtt buzogánnyal felfegyverzett őrök álltak. A háznak hat emelete volt, s számos istállója. „A legszebb azonban a föld alatt van”, mosolygott Kalambreszár. „A következő napokban megmutatom neked a kincseimet.”
Árnyas fák alatt, csörgedező forrás közelében megparancsolta egy rabszolganőnek, hogy hozzon frissítőket, és megkért, hogy várjak. „Mindent elő kell készíteni, még azt a meglepetést is, amely rád vár”, mondta ravaszul rám kacsintva. „Foglalj helyet a baldachin alatt, Tamatam, mindjárt visszajövök.”
Gyerekhangok ütötték meg a fülemet. Miközben a gyümölcslevet kortyolgattam, megzizzent valami a díszcserjék mögött, s egy hat-hét év körüli fiúcska lépett látókörömbe. Megjátszott közömbösséggel közeledett, ám ez a közömbösség túlságosan hangsúlyozott volt ahhoz, hogy ártalmatlan benyomást keltsen, s valóban, ugyanabban a pillanatban egy kő esett le mellettem a fűre. A kölyök ugyanazt a tréfát engedte meg magának, mint annak idején Aszerbaddon a részeg perzsával szemben.
Felemeltem a követ, és méregettem a kezemben. „Hallod-e”, mondtam, „eltalálhattad volna a fejemet, s már ezért is megérdemelnéd, hogy jól elverjelek.”
„Gyakran nagy madarak röpülnek el fölöttünk, és elejtenek valamit.”
„Hiszen te nagyon ravasz vagy”, mondtam, és elnevettem magam. „Mondd meg, mi a neved.”
„Olitant.”
„Ritka név.”
Tetőtől talpig végigmért. „Lenne kedved versenyt futni?”
„Nem lehet, várok az úrra.”
„Ha Kalambreszárra gondolsz, ő a barátom”, jelentette ki. „Ki is áll mellettem, ha anyám megszid, amiért tönkretettem valamit.”
„Akkor apád bizonyára gyakran elnáspángol?” Egyik lábáról a másikra állt. A bőre nagyon sötét volt, az a barna szín, amely a hideg évszakban sem fehéredik ki.
„Azt hiszem, meghalt”, felelte Olitant. „Sohasem láttam. Anyám nem beszél róla.”
Úgy éreztem, mintha a nyelvem valami prémes kis állattá változna, amely kiutat keres. Olitantnak pontosan az ádámcsutkáján egy kicsiny barna anyajegye volt. Felugrottam. „Anyádnak is van ilyen barna folt a nyakán?”
„Kérdezd meg őt magát, itt jön”, felelte a fiú, fogta a követ, és elszaladt.
A fülem zúgott, szemem előtt ködbe borult a világ. „Sahina!”, kiáltottam és a karcsú asszony elé rohantam. Keblemre borult. Még mindig olyan karcsú volt, mind a nádszál, s nagyon csinos. „Ki kezdi a mesélést? Olyan boldog vagy, mint én? Elégedett vagy?”
„Az az ember, aki elégedett, nem ember”, felelte halkan.
„De most itt vagyok, s minden megint rendben lesz”, próbáltam megnyugtatni.
Megtörölte a szemét, s éreztem, hogy teste megmerevedik „Olitantot már láttam. Ő... a gyerekünk, nem igaz?”
Sahina az ajkába harapott. Hangja szárazon és ridegen csengett.
„Számítsd ki, Tamatam. Olitant jövőre lesz nyolcéves.” Nagyon gyorsan beszélt. „Hazudhatnék neked, de előbb-utóbb úgyis rájönnél. A te fiad tíz évvel ezelőtt, nyomban születése után meghalt.”
A fejem zakatolt. Egy fának nem a virága a fontos, hanem a gyümölcse. „Olitantnak más az apja?”
Nem vette le rólam a szemét. „Változtat ez valamit a szerelmeden?”
„Mi is a szerelem?”, mormogtam halkan, és úgy éreztem magam, mintha vad sodrású víz ragadna magával. „Természetesen még mindig kimondhatatlanul szeretlek. De a gyermek...”
„Gondolatban mindig veled voltam, még akkor is, amikor mások vágyait kellett kielégítenem”, suttogta. „Nem akartam a gyereket, de amikor itt volt, ugyanannyira szerettem, amennyire apját gyűlöltem.”
Hallgattam, így Sahina kezdett mesélni arról, mi történt évekkel ezelőtt. Perszannával egy fogadóban talált szállást. Karthágóban jó bábák voltak, de mégis nehezen ment a szülés, mert a medencéje túlságosan keskenynek bizonyult. Amikor magához tért és a gyermek után érdeklődött, a fiú már halott volt, megfojtotta a nyaka köré tekeredett köldökzsinór.
„Belebetegedtem a bánatba”, számolt be Sahina elgyötörten. „Mikor a pénzem elfogyott, Tamatam, Perszanna dolgozni kezdett. Mint táncosnő. Nem sokkal később megérkezett Gruszador, a szolgád. A karthagóiak éppen zsoldosokat toboroztak, mert féltek Sándortól. Gruszador óriási termete miatt nyomban parancsnoki rangot kapott. Feleségül vette Perszannát, s én egy nap egyedül szálltam hajóra, hogy megkeresselek.”
Elakadt a szava, úgy tetszett, minden erejét össze kell szednie. „A kereskedelmi hajó, amelyen utaztam, hamarosan viharba került. Minthogy léket kapott, a kapitány kikötött. A pásztorok földjén rablóbanda támadott meg bennünket. Négy másik asszonnyal együtt engem is magukkal hurcoltak.”
Az ezt követő időt Sahina egy piszkos faluban töltötte. A haramiavezér kegyetlen kínzással arra kényszerítette, hogy a szeretője legyen. Amikor már teherbe esett, sikerült megszöknie. A banditák éppen újabb rablóhadjáratra vonultak. Egy karaván vezetője felszedte az elcsigázott asszonyt. Gondoskodását az eltompult Sahina testével fizette meg. Olitant abban a városban pillantotta meg a napvilágot, melyet Alexandrosz táborának neveznek.
„A fuldokló minden szalmaszálban megkapaszkodik, hogy meghosszabbítsa életét”, folytatta elbeszélését Sahina. Csak egyetlen vágya volt, hogy viszontlásson. Ezért bájait továbbra is eladta olyan férfiaknak, akik pénzt adtak neki. „Mit is tehettem volna?”, kérdezte, miközben egész testemben remegtem. Sahina megvetően mosolygott. „Odaadtam a testemet, de a szívem érintetlen maradt.”
„Elég!” A meleg ellenére dideregtem. „Te nem vagy már az a Sahina, akinek ismertelek.”
„Egyikünk sem az már, aki egykor volt”, vágott vissza. „Te nem törődtél velem, hanem a magad életét élted. Én elviseltem az enyémet, s csak a vágy és a remény, hogy viszontláthatlak, adott erőt ahhoz, hogy a szörnyűségeket elfelejtsem.”
„Mi történjék hát?”
„Ezt te kérdezed?”
„Add ki a gyereket valahová!”, suttogtam izgatottan. „Talán a többit sikerül lenyelnem.”
Rám meredt, sötét szeme tágra nyílt. „Nem ismertem anyádat, csak az apádat. Mit gondolsz, Tamatam, mit válaszolt volna apádnak, ha ilyesmit javasolt volna?”
Hallgattam.
„Ez a válaszod?”
Nem volt mit tenni. Lassan elfordultam, és csüggedten eltávoztam.

„Ifjúkorod vétkeit vén csontjaid érzik”, mondta Kalambreszár, amikor egy nap felkeresett. „Ne félj, Tamatam”, sóhajtotta, „nem azért jöttem, hogy helytelen viselkedésed miatt szemrehányásokkal illesselek, noha Sahina már neved puszta hallatára is sír.” A csípőjét fájlalta. Meleg homokpakolásokat rendeltem neki, és azt tanácsoltam, hogy az érzékeny helyeket erős ecettel dörzsölje be.
„A nyár végén megnősülök. A választottam Jezabel, az egloni főpap leánya. Emlékszel a szülőföldemre, Tamatam? Akkor Jezabel még gyermek volt. Ma az a helység még egyszer akkora, mint hajdan. Közelből és távolból jönnek az emberek, hogy ott telepedjenek le. Apám és anyám egészséges, fivéreimnek jól megy az üzlet.” Finom kendővel simított végig gyér hajfürtjein, amelyeket gondosan rendezett el kopaszodó fejebúbján. „Most rajtam a sor, hogy megházasodjam. Igaz, ami igaz, nem vagyok már éppen fiatal, de ha Jezabelre gondolok, könnyű a szívem, mert az Örökkévaló akarata szerint senkinek sem szabad utódok nélkül maradnia.”
„Ne beszélj nekem utódokról”, vágtam közbe hevesen.
Felemelte a karját, és széttárta a kezét. „Ó, Tamatam”, panaszkodott, „igazán szomorú, hogy Sahina iránti szerelmed ilyen csúnyán ér véget. Egyébként a kis Olitant naponta kérdezősködik rólad. Eszes kölyök az. Azt hiszem, újabban apjának tart téged.”
„Akkor fel kellene világosítanod, minél előbb, annál jobb.”
„Tamatam, Sahinának csakugyan igaza van. Megváltoztál.”
Kalambreszár a szemembe nézett. „Hát valóban nem lehet téged jobb belátásra bírni?” kérdezte kétkedve. „Talán csak féltékeny vagy az ismeretlenre, aki Olitant apja?” Az ajkát csücsörítette. „A féltékenység a szerelem ösztökéje. Ha így volna, akkor még remélnék. A homlokodon redők húzódnak, a szíved pedig üres.”
„Jól van ez így, és Sahina tudja, mit várok tőle. Tehát nagyon kérlek, hagyj békén.”
„És ha nem hagylak? Minden betegnek orvosra van szüksége. Igenis, te beteg vagy, Tamatam, hiába tagadod. Ezért nem is vagyok nyugodt, s ahányszor csak alkalom kínálkozik, a lelkedre fogok beszélni. Ám előbb meg kell tudnod valamit. Sahina nem fog örökké várni rád, annyira nem bolond. Talán mire meggondolod magad, már késő lesz... Az ördögbe is!” jajdult fel egyszerre. „Annyi mindent éltünk át együtt. S most nem bocsátod meg Sahinának, hogy még él és lélegzik, miután annyi mindent el kellett szenvednie. Hát jobb lett volna, ha a haramia agyonüti, ahelyett, hogy lefekteti?”
Azokban a napokban nagy volt a hőség, Babilonba beköszöntött a nyár. Kalambreszár időnként meglátogatott, s egy alkalommal, amikor megjelent, igen izgatott volt. „Nem akarlak zavarni a munkádban, Tamatam. De mint tudod, ismeretségben állok Apollodórosszal, a helytartóval. Azt mondja, Sándor Babilon felé vonul. És képzeld, Héphaisztión, a király barátja meghalt.”
„Ez szomorú hír”, jelentettem ki nyugodtan. „De különösebben nem érdekel. Mindannyiunknak meg kell halnunk.”
Kalambreszár arcán piros foltok jelentek meg. „Sándor mértéktelenebb, mint bármely király őelőtte. Tudod, milyen rendelkezést adott ki? Minden városnak emlékünnepet kell tartania Héphaisztión tiszteletére. A perzsák szent tüzeit ki kell oltani, ahogy ezt különben csak királyok halálakor teszik. Ám Babilonnak kell megkoronáznia az egészet. Egy bizonyos Sztaszikratész ugyanis elkészítette a síremlék terveit, s Sándor elküldte őket Apollodórosznak. Az Észagila mellett halotti tornyot akarnak építeni, s nekünk gazdagoknak meg a papoknak kell előteremtenünk az anyagi eszközöket. A költségek tizenkétezer talentomra rúgnak. Ha ez a torony megépül, Sándor majd Babilonba jön, és tüzet gyújt rajta, hadd emésszék el az egészet a lángok és a hamun kőoltárt építtet Héphaisztiónnak, hogy előtte a nép áldozatokat mutasson be. Észnél van még ez az ember?”
„Miért meséled ezt nekem?”, érdeklődtem. „A pénz meg a szüzek mindig veszélyben forognak, ez köztudomású. Talán sírjak és sajnáljalak, mert gazdag vagy? A játékkaszinóid meg a bordélyházaid alig egy év alatt behozzák ezt a veszteséget. De van más lehetőséged is. Szedd össze a kincseidet és menekülj el Eglonba, akkor semmi közöd sincs Babilonhoz.”
Megdörzsölte húsos orrát. „Mintha ez olyan egyszerű lenne”, panaszkodott. „Azt hiszed, a vállalkozásaimat egyik napról a másikra veszteség nélkül eladhatom?” Felállt és hívta a gyaloghintóvivőket. Közben csóválta a fejét és izzadt homlokát törölgette. „Sándor babonás, ugye? Mi lenne, ha a papok azt jósolnák neki, hogy baj éri, ha beteszi a lábát ebbe a városba? Talán akkor máshová megy, és lemond a drága máglyáról. Talán csakugyan ez a kiút. Ismerem Abibaált, Bél főpapját, s Nabetnezóval is baráti kapcsolatban állok. Készségesen meg fognak hallgatni, mert ugyanúgy ragaszkodnak javaikhoz, mint én.”
Így történt, hogy a halotti torony Sándor elrendelte építése csak lassan haladt előre. Amikor a király csapataival Babilon alá érkezett, Bél, Ninurtu, Nabú, Nergal és Istár papjai káldeai csillagjósokkal együtt elébe mentek. Hogy mit mondott Abibaál a királynak, arról a következőképpen számoltak be nekem:
Abibaál inogva állt, mintha csak nehezen tudná megtartani egyensúlyát. Egyszerű papi köntöst öltött fel, lába mezítelen volt, látszott a furcsán felfelé hajló nagyujja. „Mindaz, ami a földön történik, ó, királyok királya”, szólt, „isteni erők kihatása. De még mi, papok sem látunk mindig a dolgok mögé. Csak azt tudjuk, hogy az utolsó orákulum kedvezőtlen. Ezért életedet féltve arra kérünk téged, a földkorong urát, marajd a falakon kívül, nehogy baj érjen és így veled együtt bennünket is.”
Sándor betegnek látszott, mesélte Kalambreszár. Az elhangzottak ellenére igyekezett barátságos arcot vágni, de azután hívatta Arisztandroszt, a vén jóst, aki levágott egy áldozati állatot és megvizsgálta a máját. A kép tört szárnyú madarat mutatott. Ez után az áldozatmagyarázat után Sándor sípolva, kapkodva szedte a lélegzetet. Kezét homlokához emelve védekezett a nap ellen, s nevetni próbált. De amikor beszédre nyílt az ajka, megparancsolta, hogy a tábort Babilon kapui előtt üssék fel. Ám a mélyen fekvő északi síkságok mocsarasak, s az esti órákban ott szúnyogok milliói rajzanak. Kalambreszár, aki minderről beszámolt, a markába nevetett, és így vélekedett: „Látod, Tamatam, hogy agyafúrtsággal még a hatalmas Sándoron is ki lehet fogni.” Kalambreszár távozóban még hátrafordult, és mintegy mellékesen odavetette: „Sahina alighanem hamarosan elhagy engem. Egy gazdag hajógyártulajdonos, aki nemrég látogatóban volt nálam, véletlenül megpillantotta, és most emészti utána a vágy. Olitant nemigen zavarja.” Ravasz tekintetet vetett rám, és a homlokát vakarta. „Nos, ez aligha érdekel, hiszen döntöttél.” Beugrott gyalgohintójába és, még mielőtt behúzta a függönyt, hozzátette: „De esetleg még maradt a fejedben az értelemnek egy szikrája, s talán meggyújtja a szalmát, melyet nem akarsz eltakarítani.”

 

Két nappal azután, hogy Sándor a város alá érkezett, az izgatott Volea berontott a szobámba, és kituszkolt az udvarra. Ott várt rám Leonnatosz, derűsen mosolyogva. Három kocsival jött. „Hajlandó lennél itt-tartózkodásom idejére befogadni a feleségemet?”
Amikor Tatia kiszállt a kocsiból, Volea sírva fakadt. A földre borult, átfogta Tatia térdét, és a kezét csókolgatta. A két gyermeket, a megfontolt és komoly Messzejonészt és a szelíd szemű Ulassziát nyomban a szívébe fogadta. „Csupa boldogság és öröm a lelkem”, ujjongott. „Hálát adok az isteneknek, hogy végre újból a boldogság hajléka lesz ez a ház.”
Leonnatosztól megtudtam, hogy Héphaisztión valami lázas betegségben halt meg. Glaukiaszt, aki, szerencsétlenségére, Sándor barátját kezelte, a király parancsára megölték. „Héphaisztión halálért sok ember fizetett az életével”, mondta Leonnatosz. „Sándor megtámadta a kosszaioszokat, s fiatalt és öreget kardélre hányatott. Mint mondotta, ez az első halotti áldozat Héphaisztión tiszteletére.”
Leonnatosz komoly pillantást vetett rám. „Őszintén szólva, Tamatam, attól tartok, Sándor nem egészséges. Látni kíván téged. Roxané Szuszában rendezett jelenete és a te szökésed rég feledésbe merült.”
„Mi a baja?”, érdeklődtem. „Még egy áldozatot akar?”
„Néha vért köp, gyakran lázas, és Kritobulosz, aki jelenleg kezeli, nem tud mit kezdeni a rút kiütéssel, amely elcsúfitja az arcát.”
Másnap kora reggel útra keltem, mivel a király látni óhajtott. A sátor előtt álló őröket szúnyogok rajzották körül, írnokok siettek el mellettem tekercseikkel. Az egyiket megszólítottam, s megtudtam, hogy Onészikritosz Athénben, Kraterosz pedig Pellában tartózkodik. Végül az én nevemet szólították.
Sándor oroszlánlábú perzsa széken trónolt. Alig ismertem meg. Ernyedten ült; arca rizsporos volt, hogy elfedje a csúf pattanásokat. Vonásai puffadtak voltak, szemlátomást túl sokat ivott, szemhéja vörös, szeme beesett. Vörösesszőke haja kissé meggyérült, a homlokába csüggő mesterségesen kifakított fürt élénk sárgán világított. Végrehajtottam a proszkünésziszt. Feltűnően tompa hangon adott engedélyt a felállásra, s felszólított, hogy lépjek közelebb.
„Régóta nem láttalak. Parancsot kaptál arra, hogy távol tartsd magad?” Szemét összehúzta. „Azt hallottam, féltél Roxané miatt. Hogyan vélekedjek olyasvalakiről, aki nem bízik igazságosságomban.?”
Minden bátorságomat összeszedtem és így szóltam: „Hogy félelmem nem volt alaptalan, azt Glaukiasznak, az orvosnak a sorsa bizonyítja. Élete kihunyt, bár bizonyára mindent megtett, hogy segítsen Héphaisztión barátodon.”
Sándor szemrése szűk maradt, úgy éreztem, mintha tekintete áthatolna rajtam. „Miközben Héphaisztión halálküzdelmét vívta, Glaukiasz egy színielőadáson vett részt. Halála szebb volt, mint ahogy megérdemelte. Óvakodj attól, hogy felingerelj, Tamatam, s ne játszd el a jóindulatomat.”
„Az istenek Héphaisztión halálával nagy veszteséget okoztak neked, királyom”, ismertem el. „Nincs jogom eljárásodat bírálni. Valóban nem kellett volna elfutnom, hanem Szuszában maradnom.”
Topáz szeme lassan kinyílt. „Megbocsátok neked, Tamatam”, jelentette ki valamivel később, „de úgy rendelkezem, hogy mostantól kezdve a közelemben maradj.” Témát változtatott. „Mondd, mit beszélnek Babilonban a királyról?”
„A nép csodálja Sándort.”
„Mindent le lehet mérni, kivéve az emberek gondolatait”, felelte halkan. „Barátom vagy, Tamatam? Héphaisztión vonzalma lámpás volt a számomra. Megvilágította a környezetemet. Neked olyan a szemed, mint az övé volt. Tudnál-e olyan lenni, mint ő?”
„Az orvos mindenkinek a barátja”, dadogtam, „de első helyen áll az uralkodó.”
„Tekints rám,” parancsolta a király. „Mit látsz?”
„A királyt látom, aki előtt térdre borul a világ.”
Leintett. „Betegnek érzem magam. Olykor, amikor pihenek, véremen hőhullám csap át, s nem létező szél süvít a fülembe. Olykor Héphaisztiónt hallom, amint dörgő hangon a nevemen szólít, mintha azt kívánná, hogy együtt legyek vele. Ha ilyenkor felébredek, egész testem nedves a verítéktől.” A hangja vibrált. Előrehajolt, a serleget kereste, s átnyújtotta nekem a súlyos edényt. „Igyál a király egészségére, hogy hosszú életű legyen!”
Görög bor volt, fanyar és tüzes, alig hígított, nem sűrű, mint a perzsák édes illatú, kábító itala. Kortyoltam belőle, és két kézzel átnyújtottam az edényt Sándornak, aki szintén ivott. Kezemre pillantottam, ujjhegyeim szürkék voltak. Ez a roppant méretű billikom színes csiszolt üveglapokból állt, amelyek lágy ólomba voltak ágyazva. Ólom kötötte össze a vékony aranyperemet is az edény többi részével.
Sándor letette a billikomot, és megtörölte a száját. „Nem kellene ennyit innod, királyom”, tanácsoltam, és letöröltem ujjaimról az ólomnyomokat, „különösen nem ebből a billikomból.”
„Több fér bele, mint bármely másikba”, felelte Sándor. „Akár fürdeni is lehetne benne, igaz?” Rám kacsintott, „Ne aggódj, elbírom ezt a mennyiséget.”
„Serlegben már többen fulladtak meg, mint tengerben.”
A király mosolyogni látszott. „Milyen tréfás vagy”, gúnyolódott. „Nyugodj meg, Sándor nem hal meg a bortól.”
Talán az ólomtól, akartam mondani, de egy ismeretlen hatalom elzárta, ajkaimat. „Mondd el panaszaidat, hogy lássam, segíthetek-e rajtad”, kértem.
Arcára mutatott. „Kívül ez a bőrbaj, belül láz gyötör. Vért is köpök, s a fogaim meglazulnak.” Amikor kértem, hogy nyissa ki a száját, hátra támaszkodott. Azt láttam, amit vártam. A foghús sötétvörös és duzzadt volt, mintha a király ólombányákban dolgozna, mint a rabszolgák, akik megmérgezik magukat, mert munka közben piszkos kézzel fogyasztják el kenyerüket, ahelyett, hogy előzőleg tisztálkodnának.
„Nos?” érdeklődött komor képpel.
„Késsel vagy köpölyözővel nem segíthetek rajtad. Hadd gondolkozzam. A bőrödre kenőcs kell, s a puha foghúsra tinktúrát adok majd, amelyet bele kell dörzsölnöd.”
Meghajoltam, és távozni akartam, de felszólított, hogy maradjak. „Várj még. Beszélj nekem a tömjén országairól. Azt mondják, jártál ott.” Hirtelen felélénkült. „Zeuszra, Tamatam, viszontlátod őket, mert el fogsz kisérni hadjáratomra.”
Éppen ettől tartottam. „Nem vágyódom háborúra”, válaszoltam, mint egy alvajáró.
„A királynak szüksége van szolgálataidra”, jelentette ki szigorúan. „Meg vagy döbbenve? Nem vonz a messzeség?” Tapsolt és megparancsolta a belépő őrnek, hogy hozzon újabb bort. Megtöltötték a billikomot, s Sándor két kézzel emelte fel. Miközben ivott, figyeltem. Alsó ajka hozzáért az edény ólomfoglalatához.
Sándor unszolt, hogy igyák, s mosolygott, amikor elutasítottam kínálását. „Bizonyára nem nagyon bírod az italt?” A nyelvével megnyaldosta a fogait. „Már megint vér.” Témát változtatott. „Hogyan vélekedsz a papok orákulumáról?”
„Azt hiszem, hogy a földi dolgokat az istenek irányítják, de az ilyesmihez nem értek.”
„A papok hazudnak”, jelentette ki nyersen a király. „Emberek, s szemük nem lát tisztán. De meg fogom jegyezni az arcukat és semmit sem fogok elfelejteni.” Böffentett, és újra a billikom után nyúlt. „A babiloniak lusták, és szeretik a pénzüket. Héphaisztión tornya még nem készült el. Ez az igazi oka annak, amiért nem akarják, hogy belépjek a városba?”
„Tízezer mesterember és művész éjjel-nappal dolgozik a tornyon”, feleltem bágyadtan.
A homlokát ráncolta. „Holnap magam fogok meggyőződni róla”, jelentette ki ingerülten. „Tudd meg, Tamatam, hogy reggel bevonulok Babilonba. Átkozott legyek, ha továbbra is itt maradok ebben a rohadt mocsárban.” A homlokára csapott, és agyonütött egy szúnyogot. „Most menj”, adta ki a parancsot, „s készítsd el az orvosságomat.”
Este a babiloniak felmásztak a házuk tetejére vagy kiszaladtak az utcára, mert hírnökök kürtölték, és kikiáltók Sándor diadalmenetét jelentették be. „Senki se marad jön a házában és senki se dolgozzék”, harsogták, „amikor a királyok királya, az összes uralkodók koronája bevonul a falak közé. Öltsetek ünnepi ruhát, díszítsétek fel házaitokat és mutassátok be hódolatotokat a világ urának. Bizonyítsátok be, hogy ez a város méltó arra, hogy a föld legnagyobb birodalmának fővárosává váljék. Örvendeztessétek meg a király fülét azzal, hogy a nevét kiáltjátok, és Sándor kegyesnek fog mutatkozni!”
Ám már az éjjel, amikor a hold még magasan állt a ragyogó csillagok között, felhők gyülekeztek, s reggelre kétségtelenné vált, hogy a természet nem öltött ünneplő ruhát, ellentétben az emberekkel, akik az Istár-kaputól a királyi palotáig az út szélén tolongtak. A sűrű felhőszőnyeg szürkén lógott a házak és a feldíszített utcák fölött, ami igen ritkán fordul elő nyáron Babilóniában. Érezhetően lehűlt a levegő, s olykor szemerkélt az eső.
A makedón meg a perzsa parancsnokok a király útjára tarka jelzőlobogókat tűztek ki, kordonokat vontak, s mögéjük katonai sorfalat állítottak. Kalambreszár kárörvendően pillantott az égboltra. Kora reggel megjelent nálam. „Láthatod, hogy megvalósul a jóslatunk”, suttogta a kezét dörzsölve. „Esik, s a nap Sándornak jóéjszakát kíván. Az istenekkel nem lehet packázni.”
Közben felvonultak a város előtt a csapatok. Valami furcsa levertség lett úrrá rajtam. Amerre a szem ellát, katonák és fegyverek. Hamarosan elindul majd a sereg, hajókon, lovakon és kocsikon, hogy háborúskodva és hódítva vonuljon a Nyugat országaiba. Kürtösök próbaképpen jelt adtak, a lovak táncoltak, s az osztagok lovasai lesimították piros és kék körgallérjaikat.
Ám abban a pillanatban, amikor Sándor hadvezéreivel együtt a menetoszlop élére állt, s elsőként lépett át az Istár-kapun, egy napsugár áttörte a felhőket, és megvilágította a királyi lovas alakját. A város fölötti szürke fal felszakadt, mintha a láthatatlan isteni rendező a mennybolt ékjét verné belé. A rés egyre szélesedett, s most a nap villogó fényeket gyújtott a katonák lándzsahegyén.
Tompa dübörgés hallatszott. Az emberek várakozó feszültsége utat tört magának. „Csoda történt!”, kiáltották. „Sándor, az isten, erősebb minden más szellemnél! Üdv, Sándor, üdv!” Ahol csak megjelent a király, hihetetlen tolongás keletkezett. Ám Bél tornya mellett sötét tönkként meredezett a Héphaisztión emlékére létesülő, félig kész építmény.
Elhiheted, barátom, hogy Sahina egész idő alatt nem ment ki a fejemből. Tulajdonképpen mit is követeltem tőle? Mondjon le a fiáról érettem? Olykor megparancsoltam a gyaloghintó-vivőknek, hogy kerülőt tegyenek, és megálltam Kalambreszár palotája előtt, de nem mentem be. Éjszaka elátkoztam magam belső bizonytalanságomért és jeladást kértem az istenektől.
Világos volt előttem, hogy a király ólommérgezésben szenved. „Hamarosan újra egészséges leszek, Tamatam”, mondta Sándor többször is, bizakodó hangon. „Akkor majd hajóra szállók, s te mellettem állsz, amikor körülvitorlázzuk Arábiát.” Hallgattam, és a billikomra tekintettem. Ólomsúllyal nehezedett a Sándor kezeügyébe eső asztalkára.
Ebben az időben is ugyanaz a nap futotta be égi pályáját, mint amelyik születésemkor már beragyogta Babilont. Kritobulosz, akinek perzsa felesége Szuszában maradt, felajánlotta, hogy segít orvosi munkámban. Szidta a babiloni javasasszonyokat, sarlatánokat és gyógyszerészeket. Vásárolt valami balzsamot, szárított cinkvirágokat és lemnoszi pecsétföldet. De az utóbbi nem volt más, mint homokkal kevert hamuzsír.
Elfogadtam nem minden hátsó gondolatot nélkülöző ajánlkozását. A tudásra vágyó Kritobulosz ugyanis el akarta sajátítani műtéti technikámat. Még sohasem távolított el hólyagkövet, pedig Keleten ez gyakoribb betegség, mint másutt.
Első ízben sikerült egy mákonnyal elkábított kis gyermeknek a nyúlszáját helyrehoznom. E nehéz munka után, amely egy teljes délelőttöt vett igénybe, Kritobulosz álmélkodva csóválta a fejét és így szólt: „Tamatam, ügyességed valóban határtalan. Én még tíz év múlva sem tudok majd úgy bánni a késsel, mint te.”
Ezekben a napokban, amikor a levegő forró és száraz lett, Sándornak csökkent a láza. Nearkhosszal hajóra szállt, s az Euphratészen lefelé ment, hogy megtekintse a gátépítést a Pallakopasz-csatornánál. A Nebukadnecár uralkodása alatt készült vízi utak Babilónia szempontjából igen fontosak voltak, mert amikor tavasszal a folyam duzzadni kezdett, a csatornák a hegyekből lefolyó víz legnagyobb részét felvették, s ezáltal meggátolták az áradást. Nyáron és tavasszal, amikor a folyó megint sekélyebb lett, elzárták a zsilipeket és az ezüstzöld vizet a föld öntözésére fordították.
Erre az útra Sándor Kritobuloszt rendelte maga mellé kezelő orvosnak, hozzám pedig így szólt: „Legközelebb te állsz majd mellettem. Addig tehát rázd le a nyakadról a betegeket, mert végeredményben a király egészsége fontosabb, mint a köznép.” Átnyújtottam neki a mirrhatinktúrát tartalmazó üvegcsét, s ő megígérte, hogy naponta bedörzsöli vele foghúsát.
Öt nap múlva Sándor visszaérkezett. A közben megépült három- és ötevezősök mindenfelől odasiettek, és a folyón lehorgonyoztak. Legénységük a korlátnál állt, hogy üdvözölje a királyt. De Sándor nem mutatkozott. Hidegrázása volt, s kínlódva feküdt a napellenző alatt. Amikor a palotához érkeztem, és felsiettem a kettős előlépcsőn, a testőrök egy része éppen a szálláskörletbe ment.
Az előcsarnokban Kritobulosszal találkoztam. „A király rosszabbul érzi magát, mint valaha”, közölte velem. A szeme karikás volt, és önuralma erőltetettnek hatott. Elmondta, hogy a nevén nem nevezhető végzet előjelei aggodalommal töltik el Sándort. A következő történt: az egyik csatornán, amikor a király a hajóorrban állt, a parti növényzet lelógó ágai lesodorták a diadémot a fejéről. Az egyik evezős a vízbe ugrott és kihalászta. Hogy ne gátolja az úszásban, a diadémot a fejére helyezte. „Mármost a jövendőmondók ezt kedvezőtlen előjelnek tekintik.”
Sándor rizsporos arcán a sömör, úgy láttam, gyógyulófélben volt. Szeme lázasan csillogott, étvágytalanságról panaszkodott. „Ez a Kritobulosz bolond”, dörmögött. „Mégis magammal kellett volna vinnem téged, Tamatam.” Reszkető kézzel megtámaszkodott, és felállt. Amikor a billikomot ajkához emelte, a bor egy része kiömlött. A színes üveg csillogott, az ólomfoglalat pedig sötéten fénylett.
Bűnösnek éreztem magam és így szóltam: „Félre kellene tenned ezt a billikomot, királyom.” Minden, ami zavaros és homályos volt a bensőmben, feltört és kiutat keresett.
Kapkodva szedte a lélegzetet, és megvetően elhúzta a száját. „Néhány napig tartózkodtam a bortól. Ostobaság volt, mert nem lettem jobban, hanem csak rosszabbul. Ne légy gyerekes, Tamatam, szükségem van a mámorra, könnyűvé tesz, és erőt önt belém.” Mosolyogni próbált, s egy pillanatra valami remény villant fel az arcán. „Néhány nap múlva indulunk, Tamatam. A friss tengeri szél majd kiűzi a forróságot a véremből.”
Lázcsillapító teát adtam neki, s utána nedves kendőkbe bugyoláltam. Ahogy ott feküdt, lehunyt szemmel, egyiptomi múmiához hasonlított. Természetesen észrevettem az újabb szúnyogcsípéseket a felsőkarján. Ezért meghagytam a perzsa nemes ifjaknak, akik strucctollakkal legyezték a királyt, hogy állítsanak be a hálószobába még egy füstölő edényt.
Az első csarnokban három férfit láttam. Nearkhosz állt ott a thesszáliai Mediosszal, Sándor egyik ivócimborájával, meg egy fiatal harcossal. Ez utóbbi Kaszandrosz, Antipatrosz fia volt, aki előző nap érkezett Görögországból. „Azért jöttem Babilonba, hogy panaszt tegyek”, jelentette ki éppen az ifjú. „Ismerem az apámat. Mi sem lehetett volna kellemetlenebb számára, mint ez az ostoba parancs, hogy adja át a kormányzást Kraterosznak. Így, minden teketória nélkül, mintha atyám valami taknyos kölyök lenne.” Izgatottan csóválta a fejét. „Én a magam részéről semmiképpen sem tudok beletörődni. Valami bűzlik ebben az ügyben, s sejtem is, ki rágalmazta meg Antipatroszt Sándornál: bizonyára Olümpiasz, a király anyja.”
Nearkhosz a homlokát ráncolta. Talán akart mondani néhány megnyugtató szót, de megjelenésem felmentette a válaszadás alól. „Hogy van a király, Tamatam?” Bemutatott Kaszandrosznak.
Vállat vontam. „Sándornak, ha meg akar gyógyulni, feltétlen nyugalomra van szüksége. Most alszik. Ezért kérlek, minden fogadást halassz délutánra.”
Mediosz elfintorította az arcát. „Hogy értsem ezt? A király azért hívatott, hogy együtt igyunk.”
„Jobb, ha imádkozol érte, mintha iszol vele.”
Kacagása tompán csengett. „A borban a föld ereje rejlik. Senki sem hal meg tőle.” Fekete szembogarában bosszúság csillogott, noha nevetett.
„Ez talán áll egészségesekre, de sohasem betegekre”, feleltem.
Kaszandrosz arcomra szegezte tekintetét. Haja sötétszőke volt, egy árnyalattal világosabb a szakállánál. „Talán félreértés volt, Mediosz, hogy Sándor hívatott”, magyarázta Nearkhosz csillapítóan. „Tamatam orvos, s ő viseli a felelősséget.” Glaukiaszra gondoltam, s arra, mi történt vele Héphaisztión halála után. „Tegyük azt, amit Tamatam előír. Aztán majd rendben lesz minden.”
„Nos, van időm és várhatok”, mondta Mediosz. Ki nem állhatott, de húsos arca alig árult el valamit érzéseiből. Én tehát meghajoltam, és távoztam. Kint éppen beszálltam a gyaloghintóba, amikor valaki a nevemen szólított, és egy kövér eunuch kacsázott felém.
„Elnézést, hogy feltartalak, de az úrnő szeretne beszélni veled, ó, bölcs orvos.”
„Melyik úrnő? Mert kettő van.”
„Sztatira küldött”, közölte a kövér ember és úgy nézett rám, mint a farkát csóváló eb. Sztatira, gondoltam. Ebben az órában. Mit akarhat tőlem? Ő is aggódik Sándorért? Hunyorogva álltam meg a küszöbön, mivel egy keskeny fénysáv elvakított. Sztatira nyilván észrevette, hogy közeledem. Olyan gyorsan ült le a párnákra, hogy hosszú köntöse ráncokat vetve a lába köré csavarodott. Szája vérvörös volt, de a szeme köré a fáradtság sötét karikákat rajzolt. Fejbólíntással üdvözölt. „Köszönöm, hogy eljöttél, Tamatam. Nem akarsz leülni?”
Meghajtottam fejemet, és így szóltam: „Bocsáss meg, de dolgom van. A királynak szüksége van segítségemre, s otthon is betegek várakoznak rám.”
Ujjaival játszadozott. „Nem foglak sokáig feltartani.”
„Panaszaid vannak?”
„Az én betegségem Roxané”, felelte komor hangon. „Teste úgy dagad, mint a kagyló. Ő teherbe esett, én pedig nem. Tudd meg, hogy ebben a szobában minden egyes párna Sándorra emlékeztet. Tizenkétszer keresett fel, s tizenkét párna díszíti ezt a termet. Attól tartok, hogy a párnák száma nem fog növekedni, ha Roxané trónörököst szül neki.”
„Ugyanúgy szülhet leánygyermeket is.”
„Számítanom kell a legrosszabbra. Mindenesetre a segítségedre szorulok, Tamatam. Remélem, megértesz. Én tudok hallgatni. Szükségem van valamire, ami Roxanét harcképtelenné teszi.”
„Hogy értsem ezt?Meg akarod mérgezni?” Felhúztam szemöldökömet.
„Tamatam, segíts, tedd meg, amire kérlek.” Nehezen lélegzett, és szemét nem vette le rólam.
„Egy jövendőmondó azt jósolta nekem, hogy Babilonban fogok meghalni. Nem akarok”, suttogta izgatottan. „Tennem kell ellene valamit.”
Mereven álltam, és néztem ezt az asszonyt, akibe egykor szerelmes voltam. „Bármekkora tisztelettel tartozom is neked”, suttogtam végül, „ez a kívánság túl messzire megy. Távozom, és ezt a beszélgetést úgy elfelejtem, mintha sohasem folyt volna le.”
Halálos csönd lett. Sztatira kezével elfedte arcát. Az ujjai mögül pislogott utánam. Nagyon meleg volt, de csak akkor szűnt meg a borzongásom, amikor kint rám sütött a nap.

 

Délután gyaloghintómon ismét a palotába vitettem magam. Sándort nem találtam ott. A templomba ment, hogy áldozatot mutasson be az isteneknek, közölte velem az egyik testőrkapitány. Az udvaron az úszómedence mögött, melyben Sándor naponta megfürdött, pálmák alatt állott a királyi trónus. Az ülőpárnán egy palást és a királyi diadém hevert. Miközben a parancsnokkal társalogtam, láttuk hogy az egyik háziszolga közeledik a trónszék felé. Az ember botorkálva rohant, mint a részeg, akinek nem engedelmeskedik már a lába, vagy mint valaki, aki napszúrást kapott. A trónszék előtt megállt. Láttam, amint lehajolt, fejére helyezte a diadémot, s vállára vetette a királyi palástot. Azután leült és maga elé meredt.
Mellettem felháborodott kiáltás hasított a levegőbe. A parancsnok elrohant, és még futás közben kihúzta hüvelyéből a kardját. Mindez olyan gyorsan történt és olyan valószínűtlennek tűnt, hogy azt hittem, álmodom. A kapitány letépte a diadémot a fickó fejéről és a kardlappal a koponyájára csapott. Az ember megingott, de minthogy ülve maradt, a kapitány mellbe döfte. A sebből nyomban kiserkent a vér, és pirosra festette a királyi palástot. Az odahívott makedónok a sebesültet ütötték-verték, hátrakötötték a kezét, majd a földre dobták. Amikor a sebet bekötöztem, a rabszolga hülyén bámult.
Az esemény híre nyomban elterjedt, bejárta a palotát, s mind a katonák, mind a szolgák összedugták a fejüket. Amikor Sándor az áldozás után megérkezett, magához rendelte a rabszolgát. A király tekintete lázban égett, homlokát összeráncolta. „Tulajdonképpen mit gondoltál magadban?”, érdeklődött csaknem barátságosan.
A rabszolga ábrázata kerek volt, mint a telihold, hónalja izzadságszagot árasztott, tekintete azonban nyugodt maradt. „Nem tehettem másképp, uram” suttogta. „Mintha tűz égette volna a hátamat, valami előrehajtott. Lehajoltam, s virágot tettem a fejemre, fáztam, s köpenyt terítettem a vállamra. A kezem olyasmit cselekedett, amiről a fejemnek sejtelme sem volt, s lábam úgy lépkedett, mintha nem tartozna hozzám.”
„Értem”, kiáltotta dühösen Perdikkasz, aki Sándor mögött állt. „Úgy gondolod, hogy a démonok a karodban meg a lábadban, nem pedig a fejedben lakoznak! Ezért kitépjük a végtagjaidat.” Minthogy Sándornak vacogtak a fogai a láztól, csak intett, s a katonák elvezették a bűnöst.
„Ez a babiloni tartózkodás csakugyan sok vesződséggel jár”, töprengett nem sokkal ezután a király a szobájában. Kifejezéstelen tekintete elsiklott mellettem. Szája körül olyan mosoly játszadozott, amilyet addig sohasem láttam rajta. „Papok meg jósok sürgetnek a jövendöléseikkel. Nos, el fogok indulni, korábban, mint ahogy voltaképpen szándékomban állt, valószínűleg már holnapután.” Írnokokat hívott, és azt diktálta nekik, hogy másnap harci játékok és versenyek lesznek. „Talán a nyugalom tesz beteggé? Való igaz, Tamatam, megelégeltem ezt a tétlen életet. Háborúra van szükségem, nélkülözésekre, fáradságra.” Megtapogatta száraz ajkát, és bort hozatott. Amikor szájához emelte a billikomot és az ólommal kevert italt kihörpintette, reszketni kezdtem.
„Így tetszel nekem”, sóhajtott Sándor, és a földre tette az edényt. „Sem tilalmak, sem figyelmeztetések.” A szájához nyúlt, és a fogazatát tapogatta. „De itt cserbenhagy a tudásod, mert tinktúrád ellenére is mozognak a fogaim.” Úgy éreztem, mintha gyilkos lennék, de lelki szemeimmel Sándor hajóján láttam, magam, útban a tömjénországok felé, s néma maradtam.
Amikor a hajbodorítók és szépségápolók megjöttek, hogy a királyt előkészítsék a lakomára, amelyet barátai számára rendezett, elköszöntem. Az oszlopcsarnokban szolgák asztalt terítettek, s ifjak, nemesi apródok – hellén és perzsa viseletben – heverőket toltak a kijelölt helyre. „Hé, Tamatam?!” kiáltotta Perdikkasz. „Mi ez? Kerülsz bennünket? Hogy van a király?”
Lassan odamentem, s sorra némán végigmértem őket: Leonnatoszt, a barátomat, akinek szép, hullámos haját arany homlokkötő díszítette, a patkányszemű Perdikkaszt, Ptolemaioszt, aki diótörőszerű állkapcsát mozgatta, Kaszandroszt, aki tárgyilagosan mustrálgatott. Tekintetemet a thesszáliai Medioszra szögeztem, majd Szeleukoszra, utána Peukesztaszra, Perzsia szatrapájára; pillantásom átsiklott Nearkhoszon, aki aranyfogait villogtatta. Talán Eumenész volt a legravaszabb valamennyiük közül. Olyan kifürkészhetetlen arca volt, mint egy játékosnak.
„Mit sem tudok az istenek döntéséről”, kezdtem. „Ám ha a király állapota változott, akkor nem javulásról beszélhetünk. Békében kellene hagynotok, nem pedig inni vele.” A háttérben két kőszobrot hoztak be, s az asztalfőhöz állították őket. Az egyik Sándort, a másik Zeuszt ábrázolta.
Perdikkasz vigyorgott. „Átlátok rajtad, Tamatam”, jelentette ki hangosan. „Félsz, ugye, mert Sándor ugyanabban a betegségben szenved, melyben Héphaisztión meghalt. Glaukiasz halott, most rajtad a sor, hogy bebizonyítsd, mit tudsz. Az istenek adnak és vesznek. Hagyd meg a királynak a bort, amíg ízlik neki.”
Álltam a tekintetét, s így válaszoltam: „A bor felhajtja a lázát, és fokozza a vérében a forróságot. Azt az átkozott billikomot el kellene pusztítani vagy a mélységbe hajítani.”
„Úgy látszik, nem szereted ezt a dísztárgyat”, érdeklődött Ptolemaiosz, és ravaszul rámkacsintott. „Éppolyan edény, mint bármely másik. Vagy talán a serlegben keresed Sándor betegségének okát?”
Hirtelen elfogott valami játékos kedv, a kíváncsiság, hogy megkísértsem a sorsot. „S ha így lenne?”
Perdikkasz mosolygott. „Nem adnék hangot ilyen megalapozatlan vélekedésnek,” jelentette ki. „Azt hiszed, valaki mérget töltött a billikomba? Mi, a király barátai, szintén iszunk belőle, s amint látod, a legjobb egészségnek örvendünk.”
Nem válaszoltam.
Perdikkasz tovább fűzte a beszélgetés fonalát. „Hogy Glaukiasznál maradjunk, melyik halálnem lenne számodra a legrokonszenvesebb, Tamatam?” kíváncsian tekintett rám.
„Nem akarok eléd vágni.”
„Ami engem illet”, jelentette ki joviálisan, „tőlem száz évig is elélhetsz. Minden nap lehanyatlik, még a legnagyobb uralkodó napja is. Nekem mindenesetre nem lenne Héphaisztiónom, aki miatt bosszút álljak, mint Sándor. Ellenkezőleg, én – így vagy úgy – megjutalmaználak fáradozásaidért. Száz talentom elegendő lenne?”
„Talán arra vágyik, hogy Babilon helytartója legyen?”, kérdezte Mediosz.
„Szíriát biztosan nem kapja meg”, dörmögte Perdikkasz. „Ott én vagyok az úr a portán.”
A csevegésbe valami hátborzongató mellékzönge vegyült. Eumenész vidáman mosolygott, csak Leonnatosz harapott az ajkába. Kaszandrosz Peukesztasz fülébe súgott valamit. Hirtelen úgy éreztem, hogy mindezeknek a fickóknak, talán az egy Leonnatosz kivételével, megvannak a maguk tervei, és nem a király gyógyulását, hanem halálát kívánják.
„Bizonyára könnyebbnek képzelted az udvari orvos munkáját, ugye?” érdeklődött Perdikkasz, s amikor nem kapott választ, így szólt: „Tulajdonképpen kár, Tamatam, hogy nincs benned becsvágy. Babilon helytartójának lenni, az én fennhatóságom alatt, az már valami.”
„Az orvos tudásra törekszik, nem hatalomra”, vágtam vissza, s alig ismertem meg a hangomat. A szó szoros értelmében kényszeríteni kellett magam a beszédre. „Remélhetőleg az istenek megóvják a királyt.” Azt hiszem, ebben a pillanatban valóban azt is gondoltam, amit mondtam.
Perdikkasz arca elkeskenyedett. Rám pillantott, s meghatározhatatlan vonás jelent meg a szája körül. „Siess az isteneidhez”, szólított fel Mediosz közömbös hangon. „Sándor még kezében tartja a világ sorsát, de mivel beteg, vele együtt mi is tartjuk.”
„Rosszul vagy, uram?” kérdezte az egyik hintóvivő, amikor beszálltam a kocsiba. „Arcod halvány, azt hiszem, kímélned kellene magad.” Durva fickó volt, de tekintete aggodalmat fejezett ki – szeretett engem, mint valamennyi rabszolgám, mert jól bántam velük. Ettem és ittam, de nem is tudom, hogy mit, s miközben Volea az edényeket és az ételmaradékokat kivitte, Kalambreszárhoz indultam.
„Jahve békéje világítsa meg utadat”, fogadott. Ott ült fényűző csarnokában, kövéren, mint egy anyakoca. Felállt, megölelt és fejét vállamhoz szorította. Kellemes illata volt, akár a bordélyházbeli nőknek, s így szólt: „Ha egy kicsit korábban jöttél volna, Tamatam, találkozhattál volna Sahinával. Mostanáig beszélgettünk.” A torkát reszelte. „Hívjam?”
Csalódást okoztam neki, amikor nemmel válaszoltam. „Elmondtam Sahinának, hogy elutazol Sándorral. Azon a napon, amikor elindulsz úgy, hogy előzőleg nem beszélsz vele, örökre elvesztetted.”
Elengedett, s leültünk. „Homlokod barázdás”, állapította meg, és fürkésző tekintetet vetett rám. „Azt hiszem, végül még májbajos leszel. Kár, hogy nem békülsz ki Sahinával. A megfoltozott szerelem még mindig jobb, mint a magány mezítelensége.”
Pislogott, amikor elmondtam neki, hogy Sándor nagyon beteg. „Nem újdonság ez a számomra, kémeim beszámoltak róla. Ha búcsút mondana a világnak, bizonyára emelkednének a gabonaárak.” Vidáman dörzsölte a kezét.
„Korai lenne még beszélni erről, de el tudnál rejteni, ha Sándor meghal?”
Kalambreszár elképedt. „Az életedet félted? Persze, hogy bármely pillanatban jöhetsz. Beszéltem neked a palotám alatti labirintusról? Száz egloni zsidó ásta a földbe. Ők már otthon vannak, és itt senki sem tud a ház alatti raktárról. Természetesen, ha menedéket keresel, álruhát kell öltened. Kérelmezők és kereskedők jönnek-mennek nálam. Tehát, ha nem akarsz mindjárt most itt maradni, légy óvatos, és gyere éjszaka, mint a tolvaj, mert Babilonban a falaknak fülük, s a kerítéseknek szemük van.”
Amikor elbúcsúztam tőle, olyan meghatottságot éreztem, hogy megöleltem és megcsókoltam, mert alapjában véve Kalambreszár a világ legfélősebb embere volt, s azzal, hogy vállalta ezt a kockázatot, megmutatta, hogyan érez irántam.

 

Már világos nappal volt, amikor a palotához vitettem magam. Tarka pillangók vitorláztak a levegőben, s a fák meg a bokrok életet szívtak magukba a földből. Kritobulosz az oszlopcsarnokban fogadott. Sápadt volt, s ez elárulta, hogy rosszul áll Sándor szénája. „Még késő éjszaka is dorbézolt a barátaival”, közölte halk hangon. „Utána olyan magasra szökött a láza, hogy a teste izzott, mint a kő a tűzben. Ha felváltasz, Tamatam, lefekszem aludni.” Kissé szemrehányó tekintetet vetett rám, s lassú léptekkel eltávozott.
Sándor megfürdött, s felöltözve feküdt ágyán. Szemét behunyta, és nehezen lélegzett. Megkerestem a pulzusát és forró homlokára tettem a kezemet, amikor megszólalt. „Jó, hogy jössz, Héphaisztión”, mormogta és felnyitotta a szemét. Tekintete ködös volt.
„Tamatam vagyok, nem Héphaisztión.” A sarokban füstgomolyagok szálltak fel egy füstölőből; egyetlen nagy légy döngicsélt a teremben. A király sóhajtott, és lustán megmozdult. „Ahányszor megjelenik valaki, úgy rémlik nekem, mintha Héphaisztión jönne értem.”
A billikom után nyúlt, és miközben ivott, egy kis bor kiömlött. „A levegő tele van hangokkal, Tamatam, még akkor is, amikor alszom.”
„Túlságosan sokat foglalkozol a múlttal.” Elvettem a serlegét a kezéből. Bámulatos volt, hogy egyáltalán fel tudta emelni. Mozgatta a nyelvét, s láttam, amint az egyik alsó metszőfogát a földre köpi. Súlyos ólommérgezésben szenvedett. Segíts rajtam, Bél, mondtam magamban, s minden félelmem elhagyott. Sándor zavarodottan bámult, mert a nehéz edényt minden erőmből a földre hajítottam. De nem tört össze. Az ólomfoglalat megőrizte az üveglapokat.
„Mit jelentsen ez?” kiáltotta Sándor felháborodva. „Megőrültél, Tamatam? Megkorbácsoltatlak, ha ezt még egyszer megteszed!” Úgy álltam, mintha kővé meredtem volna. Hiába minden, a sors kimondta ítéletét. Az örökkévalók kifürkészhetetlen akarata értelmében Sándornak meg kellett halnia.
Mögöttünk hangok hallatszottak, a testőrök utat engedtek, s Szeleukosz, Babilónia földjének ideiglenesen megbízott kormányzója lépett be. „Amint parancsoltad, királyom, a harci játékok előkészületei megtörténtek”, jelentette. „Ha a homokórában lepereg a homok, megkezdődhetnek.”
Sándor maga elé meredt. „Mondd le őket, Szeleukosz!” adtam ki a parancsot, s rekedt hangomnak idegen csengése volt. „Még ha a király pusztán néző lenne, akkor is túlságosan kifárasztanák.”
Szeleukosz a proszkünésziszből felemelkedett, és jobb lábát előrehelyezte. Úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Sándor mosolyogni próbált. „Nyújtsd oda a kezedet egy orvosnak, s utána számold meg az ujjaidat”, tréfálkozott. „Talán igaza van. Napold el a versenyeket.”
Ám Szeleukosz még nem adta be a derekát. „Héphaisztión máglyája elkészült. Mi történjék uram?” „Gyújtsd meg, de Sándort hagyd békében!” kiáltottam dühösen. A király oldalra hajtotta a fejét és gondolkodott. „Igen, égjen”, suttogta aztán, „talán akkor nyugton hagynak az árnyak birodalmának hatalmai. Szólítsd fel a népet, Szeleukosz, hogy nézze végig az áldozat bemutatását.”
Így történt, hogy még délelőtt a lágy keleti szél renyhe füstnyelveket hozott magával, amelyek a házak fölé ereszkedtek, ahelyett, hogy az ég felé törtek volna. Sándor a királyi baldachin alatt pihent a kertben. Miközben hashajtót adtam neki és hideg borogatásokat készítettem, köhögött és ezt suttogta: „Héphaisztión szelleme nem hagy nyugodni. Nehogy megfeledkezzem róla, most füst formájában hatol a torkomba.” Nemesi apródok jöttek, aranyfésűkkel, s egy szíriai színtelen esszenciával meg bíborszínű szivaccsal kifakított Sándor hajában egy fürtöt. Eunuchok egymás után kértek kihallgatást Roxané és Sztatira számára, de a király kedvetlenül elküldte őket.
A tűzáldozat után megjelentek Sándor barátai. „Hát ez szép kis tűz volt”, mosolygott Perdikkasz. „Amikor vége lett és megadtam a jelt, az ötvenezer főnyi közönség úgy viselkedett, mintha eszét vesztette volna. Valamennyien istenként magasztalták Héphaisztiónt, és mocskos mancsaikkal olvadt fém után kutattak a parázsló hamuban.” Nyomban ezután aggodalmat színlelt. „De a játékokat nem kellett volna lemondanod, királyom. Most tudják a katonák, hogy beteg vagy.”
Sándor szemhéja vörös volt, álmosan hunyorgott. „Majd megtartjuk őket holnap. Tamatam addigra biztosan talpra állít.”
„Holnap a hajóhad készen áll az indulásra, jelentette Nearkhosz. „Megváltoztassam a parancsot?”
„Régebben önállóbbak voltatok”, dörmögte Sándor rosszkedvűen. „Vagy megváltoztatod, vagy nem, majd meglátjuk.” Bort hozatott. „A barátaimnak, nem az én részemre”, magyarázta nekem. „Az orvos eltiltott az ivástól”, vallotta be a hadvezéreknek, s a férfiak, főképp Mediosz meg Perdikkasz, úgy heherésztek, mintha Sándor jó élcet mondott volna. A király nyelvével megnyaldosta repedezett ajkát. „Hagyj magunkra bennünket, Tamatam”, szólított fel színtelen hangon.
Meghajtottam a fejemet és távoztam.
A férfiak egyike utánam sietett. Eumenész, mintha nagylelkűségével akarna dicsekedni, így szólt: „Perdikkasz ötletét magamévá tettem. Holnap megkapod az ígért honorárium felét. Ötven talentom nem csekély összeg, főképp ha meggondoljuk, hogy egy kincstárnoknak takarékoskodnia kell.” Közben nem nézett rám, ujjaival a gyűrűjét babrálta és elfordult, mielőtt időm lett volna válaszolni.
Amikor a délutáni órákban felkerestem Sándort, láttam, hogy az arca vörös. A fickók persze unszolták, s ő ivott. „Kivételesen”, nyugtatott meg, „nem fog ismét előfordulni, Tamatam.” Ujjai inge alá siklottak. „Soványabb vagyok, mint gondoltam.”
Amikor Kritobulosz megjött – látszott, hogy nagyot aludt, de arca mégis nyúzott volt –, éppen azon igyekeztem, hogy Sándor megegye nyáklevesét. „Enned kell, hogy újra erőre kapj.” „Igen, igen”, mormogta lehunyt szemmel, „Jó fiú vagy te, Héphaisztión.” Kritobulosz megdöbbent, mert Sándor őt is ezen a néven szólította. Elment jeges vízért; futárok hoztak havat a hegyekből.
Sándor felnyitotta a szemét, majd ismét behunyta. „Fáradt vagyok”, suttogta. „Mondd, nagy király vagyok, barátom?”
„Az vagy, de olyan célt tűztél magad elé, amelyet senki sem érhet el. Sohase fog egyetlen ember uralkodni az egész világon. Békülj ki az istenekkel, s ne álmodj háborúról meg hódításról.”
Felnyögött, azután lélegzete végre nyugodttá és egyenletessé vált. Amikor Kritobulosz megérkezett a hóval teli edénnyel, azt mondtam neki, hogy magamra vállalom az éjjeli ügyeletet, s vacsora után visszajövök. „Az álom a legjobb isten. Ne engedj be hozzá senkit, amíg vissza nem jövök.”

 

Házam udvarában, a vöröses terebintusok és világoszöld fügefák előtt meglepetés várt rám. Gyaloghintó várakozott, s egy előkelő öltözetű nő Voleával beszélgetett. Úgy álltam, mint akinek gyökeret vert a lába, holott a legszívesebben elillantam volna, mert a látogató kétségkívül Thaisz, Ptolemaiosz egykori szeretője volt.
A hintóvivők távoztak gyaloghintómmal, Thaisz pedig tetőtől talpig végigmért. „No csakhogy végre megérkeztél,” kezdte mérgesen. „Azt mondták nekem, hogy egy bizonyos Kalambreszárnál vagy.” Thaisz rendkívül dühösnek látszott. „Ez a férfi – az istenek vernék meg – nyomban tudomásomra hozta, hogy van már feleséged, valami Sahina, meg egy fiad, akit nagyon szeretsz.”
Dühösen fújt, mint a macska. „Miért nem beszéltél soha erről? Azt hiszed, ha tudom mindezt, hittem volna ígéreteidnek?”
Olyan butának éreztem magam, mint egy ökör; Thaiszról csakugyan teljesen megfeledkeztem. Rövid gondolkodás után így szóltam: „Sajnálom, Thaisz, de való igaz, van feleségem, nagyon szép, és szeretem őt.”
Thaisz hirtelen könnyekben tört ki. „Miféle szemérmetlen alak vagy”, jajgatott. „Olyan gyalázatosan bántál velem, mint holmi szajhával, s elbolondítottál a kék szemeddel. Ha most összerogyok és meghalok, az kizárólag a te bűnöd lesz. Ó, istenek, mihez kezdjek?”
Bűnbánatot színlelve, igyekeztem megnyugtatni. „Ezt a csalódást minden bizonnyal kihevered. Megértem, ahhoz túlságosan büszke vagy, hogy ágyasként költözz a házamba. De amint látom, még mindig virágzó faként pompázol a szépség gyümölcseivel. Babilonban sok férfi akad, akik versengenének kegyeidért.”
Sóhajtott, s letörölt néhány könnyet, nehogy nyomot hagyjanak arcfestékén. „Hogy képzeled ezt?” érdeklődött egyszerre nyugodt hangon. „Teljesen vagyontalan vagyok. Az ideutazás minden készpénzemet felemésztette.”
„Természetesen oltalmam alatt állasz”, bizonygattam. „Légy nyugodt, Thaisz, ellátlak mindennel, pénzzel is.”
Ravaszul pillantott rám. „Talán csak azért teszel nekem ilyen ígéreteket, mert azt hiszed, hogy elutasítom őket?” Sóhajtott. „Holott csakugyan nem marad más hátra, mint hogy szavadon fogjalak, Tamatam.” Hozzám lépett, értelmes embernek nevezett, s megsimogatta az arcomat. „Itt lakom mindjárt az Istárkapu mögött, a Felkelő Naphoz címzett fogadóban. Csak tőled függ, Tamatam, mi lesz belőlem, hogy tisztelettel viseltetnek-e irántam, vagy átadnak a poroszlónak, mert nem tudom kiegyenlíteni a számláimat.”
Mintha ennél örvendetesebb hírt nem is hozhatott volna, csókot lehelt arcomra, s beszállt a gyaloghintóba. Mosolyogva szólította fel a hintóvivőket az indulásra. Behúzta a függönyt. Én gyorsan bementem a házba és a szobámban étkeztem, mert semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy Tatia meg Volea kíváncsiságát kielégítsem. Arcom égett, mintha pofon ütöttek volna, s nem ízlett az étel.
Éjszaka Sándor lázasan hánykolódott ágyában. Kritobulosz segített nekem a borogatásokat kicsavarni és Sándor forró homlokát hűteni.
Kétszer váltottuk az ágyneműt. Amikor a király mezítelenül feküdt, látszott, mennyire lefogyott, domború mellkasára ráfeszült a bőr, s bordái kiálltak. Ajka kicserepesedett. Időnként néhány csöpp vizet öntöttem a szájába. Akkor lázasan rágcsált és öklendezett, mintha hányingere lenne. Végül, miután még egyszer kiverte a veríték, összehúzta magát, mint a kutya, s elaludt. Kritobulosz elment a légyhajtókkal együtt, akik óránként váltották egymást. Olykor felálltam és kisiettem az előcsarnokba, hogy egy kicsit mozogjak. Ott a késő éjszakai óra ellenére állandó volt a jövés-menés. Csillagjósok, jövendőmondók és papok könyörögtek a szellemekhez vagy engesztelő áldozatokat mutattak be a királyért. A hold elhalványodott, s hullaszínű fényt árasztott a földre. Elsőként Perdikkasz jött. Sándorra nézett, egy árva szót sem szólt, s amikor kiment, úgy rémlett nekem, mintha mosolyogna.
A görög daisziosz hónap huszonnegyedik napjára virradtunk. Sándor olyan gyönge volt, hogy segítség nélkül alig tudott felülni. A hátát párnákkal támasztottam meg és vízzel hígított tejjel itattam. Amikor megvizsgáltam, szívverését gyorsnak és gyöngének találtam. Leheletének rothadás-szaga volt. „Láttad őket?” suttogta Sándor. Roppant nyugtalannak látszott.
„Virrasztottam, miközben álmodtál, királyom.”
„Körülöttem voltak, az egész idő alatt”, folytatta. „Sok, sok holló. A fejem körül röpdöstek és szakadatlanul károgtak. Mondd, mit jelent ez?” Nyomban ezután lehunyta a szemét, és nem szólt többet. Amikor Kritobulosz felváltott, a kimerült király aludt.
A palota kertjében friss levegőt szippantottam. Az úszómedence mellett palotaszolgák tisztították a heverőket az utolsó tivornya borfoltjaitól. Mások fadarabkákat és leveleket halásztak ki a medencéből.
A városban nyilván elterjedt a király betegségének híre. Naplopók fecsegtek és pletykáztak. Odahaza sok beteg várt rám. Az emberek türelmesen álltak, mint az ökrök, s még Volea veszekedése sem űzte el őket. Így hát megfürödtem, s megtartottam a rendelést, amely délig elhúzódott, utána pedig mély és tompa álomba merültem.
Valami neszre ébredtem. Lovak nyerítettek az udvaron, fegyvercsörgés és férfihangok hallatszottak. Még mielőtt felöltözhettem volna, döngő léptek közeledtek a lépcsőn. Ptolemaiosz nevemen szólított, s belépett; diótörőszerű állkapcsa merev volt. Elálló füle égett. Rosszat sejtettem, s a rémület összeszorította a torkomat. „Már megtörtént? Értem jöttél?”
Egy pillanatig zavart csönd uralkodott. „Sándor él”, közölte Ptolemaiosz. „Olyan ügyben jöttem, amely csak kettőnkre tartozik.” Szünetet tartott és sötét pillantást vetett rám. „Egyébként Eumenész üdvözletét küldi. Ötven attikai talentom vár rád lent az udvaron.” Ott állt előttem terpeszállásban; zömök lábú, hatalmas kolosszus. „Én ellenben azért jöttem, Tamatam, hogy megtudjam, lehet-e veled okosan beszélni. Különben...” Hangja úgy csengett, mintha parancsnoki ostorral suhintana felém.
„Nos, állapítsd meg”, feleltem bizonytalanul és ruháimba bújtam. „Készen állok.”
„Bizonyára emlékszel arra, hogy mindig jóindulattal voltam irántad”, kezdte. „Egyszer azonban majdnem okot adtál arra, hogy meggyűlöljelek.” Arany fénysugár vetődött az ablakon át az arcára. „Akkor, amikor szinte nevetségessé tettél.” Elkezdett fel-alá járkálni a szobában. „Intelek, Tamatam.”
„A gondolkodás megerőltető munka a fáradt ember számára. Nem tudom, mit akarsz”, vágtam közbe. „Nergal minden ördögére, hogyan lehetnélek én, akinek semmi befolyása sincs, nevetségessé téged, a hadvezért? Hát nem azt beszélik, hogy Egyiptom kormányzója leszel?”
„Hagyd ki Egyiptomot a játékból, Sándor a kinevezést még nem erősítette meg”, dörmögte, és összehúzott szemmel nézett rám. „S ne játszd tovább az ártatlanság angyalát.” Egészen közel lépett hozzám; arcomon éreztem a leheletét. „Még mindig jóképű fickó vagy, Tamatam. El tudom képzelni, hogy némely nőnek csorog a nyála, ha meglát, s te akkor azt hiszed, hogy a szomszéd rétje szebb.” Itt egy pillanatra elakadt a szava. „De nem kertelek, Thaiszról van szó!”
Tehát ezért jött. Mintha fejemben megszólalt volna valami gong, egyszerre nagyon felélénkültem. „Thaisz? Hallottál róla?” játszottam a meglepettet.
„Itt van a városban.” Sóhajtott és nem nézett rám. „Ha találkozol vele, azt ajánlanám, hogy nagy ívben kerüld ki!” Úgy látszott, hogy még mindig szerelmes a hetairába.
Éreztem, hogy ég a fülem. Élhet vajon az ember hazugság nélkül? „Ha itt van, bizonyára nem miattam jött.”
„Persze, hogy nem”, jelentette ki öntudatosan. „Tegnap felkeresett engem, a haját tépte, a mellét verdeste szégyenében, amiért egyszer olyan csúnyán elbánt velem. Azt hangoztatta, hogy nem az ő hibájából történt, ami történt, csak engedett a te rábeszélésednek.”
Tátott szájjal figyeltem, és többször nagyot nyeltem, mielőtt válaszolni tudtam volna. „Ami elmúlt, nem jön vissza többé, Ptolemaiosz. Akkoriban Thaisznak szüksége volt orvosi segítségemre. Hálásnak mutatkozott, ez az egész. Lehet, hogy régebben hódolója voltam, hiszen tudod, milyen szép, gyöngyszem az asszonyok között, és a férfiak már a puszta látására is elvesztik az eszüket. Én nős vagyok, s meg vagyok elégedve azzal, amim van. Már irántad érzett tiszteletem is azt parancsolja, hogy soha többé ne köpjek a levesedbe.” Fegyelmeznem kellett magam, nehogy hangos nevetésben törjek ki. Ez a Thaisz aztán igazán ronda bestia. Mint valami ragadozó, úgy otthagyta a kis zsákmányt, engem, vaktában lecsapott a nagyobbra, és el is ejtette a vadat.
Ptolemaiosz végighúzta a kezét simára borotvált állán, s tekintete barátságosabb lett, mert igen jól játszottam az együgyűt. „Úgy látszik, csakugyan megjött az eszed. Ami Thaiszt illeti, sohasem tudott elfelejteni engem. Képzeld, mihelyt meghallotta, hogy Sándor Babilonban van, mindenét eladta, s Epheszoszból ideutazott, őszintén szánja-bánja, amit tett, s én inkább levágatnám egyik ujjamat, semmint hogy még egyszer lemondjak róla.”
Arcom eltorzult az erőlködéstől. Köhécseltem, hogy elfojtsam a torkomat csiklandozó nevethetnéket. „Veled együtt örülök, ó, Ptolemaiosz, hogy végül újra megtaláltad régi társadat.”

 

Sándor ereje rohamosan hanyatlott. Daisziosz huszonötödikén nem tudott már járni – vinni kellett. Peukesztasz, a perzsiai szatrapa azt a parancsot adta nekem, hogy állandóan tartózkodjam a palotában, s ott is aludjak. Ezért lakásomról odaszállítottam a szükséges gyógynövényeket, füveket és fűszereket, s lázcsillapító gyógyszereket készítettem, amelyeket Sándor türelmesen szedett. Éjjel-nappal két ámpolna világított a szobájában; az ablakok el voltak függönyözve, hogy felfogják a hőséget és a vakító fényt. A király főfájásról panaszkodott, fájtak a tagjai is, és bágyadtnak érezte magát. Hőmérséklete különösen éjjel szökött fel magasra, azután három-négy óra múlva észrevehetően csökkent. Időnként úgy kirázta a hideg, hogy vacogott a foga ilyenkor meleg vízzel töltött tömlőket raktam rá és lábait forró téglákkal melengettem. Jóllehet Sándor gyümölcsleveken kívül alig vett magához táplálékot, daisziosz huszonhatodikán nyálkát meg epét hányt és hasmenése volt. Aznap este már önkívületi állapotban volt.
Huszonhetedikén Sándor elvitette magát a görög templomba, utána pedig a parkban levő kerti házba, ahol fogadta a fehér hajú Sziszügambiszt, Dareiosz anyját, feleségeit azonban nem engedte magához. Legközelebbi barátai naponta felkeresték; Perdikkasz, Mediosz, Ptolemaiosz, Eumenész és Nearkhosz úgy mászkáltak a beteg körül, mint szaglászó kutyák, amelyek zsákmányt szimatolva járják be a terepet. De úgy látszott, hogy nincs köztük egyetértés. Nearkhosz Ptolemaiosszal tartott, Mediosz viszont Szeleukosszal meg Peukesztasszal fújt egy követ. Mintha csak Perdikkasz meg Eumenész akarták volna maguk megsütni a pecsenyéjüket – Perdikkasz bizonyára azért, mert Héphaisztión halála óta a hadsereg főparancsnoka volt, s biztosítottnak vélte oroszlánrészét.
„Kíméletlen”, mondta Leonnatosz Perdikkaszról, „főképp, ha az érdekei forognak kockán. Meggyőződésem, hogy ha Sándor nem lesz többé, megkísérli majd magához ragadni a hatalmat.”
„És te?” kérdeztem. „Mellette állsz?”
Leonnatosz habozott. „Az én hatalmam korlátozott, ez nyílt titok, így hát várakozó álláspontra fogok helyezkedni, és távol tartom magam a viszálykodástól. Ptolemaiosz aligha engedi meg, hogy Egyiptomot elkaparintsák az orra elől.” Gondolkodott. „Azt hiszem, mivel a ma élők között nem akad méltó utód, Sándor világbirodalma előbb-utóbb széthullik, hacsak életerejével mindnyájunkat megtréfálva – meg nem gyógyul.”
Ezen az éjjelen, daisziosz huszonnyolcadikának reggeléig a királynak olyan magasra szökött fel a láza, mint még soha. A felkelő nap vérvörös fényt árasztott a város tornyaira és háztetőire, Sándor homlokán azonban kiütött a halál verítéke. Már beszélni is alig tudott. Sőt, azt hiszem, a hozzá intézett szavakat sem értette. Minthogy Kritobulosz ápolta, elmentem Bél templomába, és áldozatot mutattam be. Az arany kegyszerek előtt papok imádkoztak, s éneklő hanghordozásuk megnyugtatóan hatott rám. Mégis nyomasztott a bűntudat. Tudtam az ólommérgezésről és semmit sem tettem ellene.
Amikor visszatértem a palotába, mindenütt makedón veteránok álldogáltak. Csoportokba verődve beszélgettek parancsnokaikkal. Néhány lázongó katona azt hangoztatta, hogy Sándort meggyilkolták, s látni kívánták. Amikor a lárma zűrzavarossá dagadt, Mediosz kiment hozzájuk, de hamarosan visszatért. „Rád talán hallgatnak”, szólt oda Perdikkasznak, „beszélned kellene velük. Úgy hiszik, nem történt meg minden a király érdekében.”
„Sándor! Sándor!” kiáltották a parkban a veteránok. Leonnatosz rám szegezte rémült tekintetét. Sándor kezével ide-oda nyúlkált, mintha láthatatlan virágokat szedne.
Azután visszajött Perdikkasz. Ide-oda himbálózott a sarkán. „Nincs értelme”, mondta szelíden, és végigsimított őszbe vegyülő haján, „nem lehet elküldeni őket.” Előrehajolt. „Engedjünk nekik, s vigyük ki Sándort, ha Tamatamnak nincs kifogása ellene.” Csönd lett, míg végül bólintottam, hiszen alapjában véve egyre ment, hogy Sándor itt hal-e meg vagy a teraszon.
Leonnatosz, Kaszandrosz, Peukesztasz és Szeleukosz odaállt a négy oszlophoz, és felemelte az ágyat. Kint, a világos napfényben, a széles külső lépcső lábánál letették Sándor heverőjét. Az ott várakozó és lármázó kétezernél is több katona elnémult. Mediosz Sándor mögé lépett, és feltámasztotta a fejét, bal-, illetve jobboldalt Nearkhosz és Ptolemaiosz helyezkedett el. Kezüket Sándor vállára tették, mintha sorsuk örökre egybefűződne az övével. Vajon észlelt-e ebből valamit is a király? Nem tudom. Időnként felnyitotta a szemét, és nyögve hunyorgott az éles fényben. Ezért intettem a nemesi apródoknak, hogy tartsanak napellenzőt a haldokló fölé.
A katonák könyökükkel lökdösték egymást. A durva fickók olyan félénknek látszottak, mint a kis kölyök, de azután lábujjhegyen – mintha attól tartanának, hogy lépteik zaja zavarhatná a királyt – lassan elvonultak előtte, előbb egyenként, azután párosával és hármasával, mert a hátul állók előre nyomakodtak, mintha valami váratlan esemény meggátolhatná őket szándékukban. Olykor Mediosz előrehajolt, és valamit Sándor fülébe kiáltott, hogy a király felnyissa a szemét, vagy pedig Ptolemaiosz és Nearkhosz fogták meg erősebben a vállát – ekkor úgy látszott, hogy a király mozog, sőt bólint. Sok veterán sírva fakadt, de utánuk mindig újabbak özönlöttek. Végül már csak kevesen jöttek; a katonák nyomott hangulatban sompolyogtak el. Az utolsó csoport tagjai teljes harci felszerelésben jöttek, lándzsájukkal pajzsukra ütöttek, és hangosan kiáltották Sándor nevét.
Láttam, amint a király nyel egyet, s mintha remegni kezdene. Lassan felemelte szemhéját. Hörgött. Szemgolyója kifordult. „Sándor!”, üvöltöttek az elvonuló katonák még utoljára.
Hozzámentem, miközben úgy éreztem, hogy lábam nem tartozik a testemhez. Sándor vöröses arany hajában világított a két kifakított fürt. Arca ki volt festve; a lecsurgó, már megszáradt izzadság vékony sávot vont a rózsaszínű rizsporrétegbe. Ajkamba haraptam, kinyújtottam a kezemet, s megnéztem a pulzusát. Semmi! Megkerestem a nyaki ütőeret. Nem vert már. Perdikkasz, a heverő másik oldalán állva, visszafojtotta lélegzetét. „Meghalt”, suttogtam; arca sötétvörös lett.
„Vége!” kiáltotta a főparancsnok a katonáknak tompa hangon, miközben feje mozdulatlan maradt. Eltolta Ptolemaiosz kezét, és megrázta a király vállát. „Sándor, hallasz engem? Legyek az utódod?” Bólintott, és úgy tett, mintha valami suttogásra figyelne. Ám a halottak nem suttognak, s így nem suttoghatott Sándor sem. Perdikkasz felegyenesedett. Nem törődve a többiek konok hallgatásával, leráncigálta Sándor ujjáról a királyi pecsétgyűrűt, és a sajátjára húzta.
Ptolemaiosz a torkát köszörülte. „Hogy ki lesz a kormányzó, később fogjuk eldönteni!”, krákogta. „Az én hozzájárulásomban biztos lehetsz, Perdikkasz, ha nekem adod Egyiptomot.”
„Odaadom”, mondta zihálva Perdikkasz. „Kinek van még valami kívánsága?”
Eumenész, a kincstárnok nem tudott tovább uralkodni magán. „Átkozott kutyák!”, dühöngött. „Hát nincs bennetek szemernyi méltóság sem? Vigyétek be!”, adta ki a parancsot rekedt hangon. „Tamatam győződjék meg róla, hogy a király csakugyan halott-e.”
A király holttestét az előcsarnokban ravatalozták fel. Még egyszer megvizsgáltam, meghallgattam a szívét, és a fejemet ráztam. Néhány nemes ifjú hangosan zokogott, mások ide-oda rohangásztak, mintha eszüket vesztették volna, míg Mediosz el nem kergette őket. Peukesztasz Szeleukosszal suttogott, Leonnatosz ellenben némán állt Kaszandrosz mellett. Szemével követett, amikor távoztam.
Perdikkasz eltűnt előlem, de rátaláltam Sándor hálótermében, az immár nem füstölgő füstölő edények előtt; kezében a billikomot tartotta. Düh, szorongó bűntudat és szégyen – ezt olvashattam ki tekintetéből. Legalábbis ezt véltem látni benne.
„Ötven talentomot a gondolataidért, Perdikkasz!”
Uralkodott magán. „Ha a honoráriumod második felére gondolsz, megkapod.”
Figyeltem őt. „Különös, hogy első utad ide vezetett! Mit akarsz a kupával? Iszol belőle?”
„Én ritkán iszom.”
„Az nem hiba, főként, ha erről a billikomról van szó.”
Úgy tett, mintha nem venné észre a célzást. „Én zsákmányoltam Sándor részére. Az enyém, ezért elviszem, csak erről van szó.”
„S egyúttal eltünteted a rád valló bűnjelet.”
„A bűnjelet? Az én bűnömét?” Mosolyra húzta a száját. „Megőrültél?”
Módszert változtattam és kinyújtottam a kezemet. „Rossz útra tévedtél, Perdikkasz. Sándor nagy tetteket vitt véghez, ám építményének alapjai inognak. Add ide a serleget. Egy hang azt súgja nekem, hogy vizsgáljam meg, nem találhatók-e benne méregnyomok.”
Perdikkasz hátrált egy lépést. Forró hullám festette vörösre a a homlokát. „Parancsolni akarsz? Nekem, Perdikkasznak?”
„Nem parancsolok – kérek.”
A legellentétesebb érzések tükröződtek arcán. Meglepett, amikor előrelépett, és átnyújtotta nekem az edényt, melyet két kezemmel fogtam meg. „Itt van a mérged!” Ajkamba haraptam. A jó orvos tud olvasni az emberek arcából. Nem, Perdikkasz ártatlan, nem sejtette, milyen veszedelmes az ólomfoglalat, különben másképp viselkedett volna. Ám hirtelen vadul villant fel a szeme. Gondolkozott, s állkapcsa görcsbe merevedett. Villámgyors mozdulattal húzta ki kardját a hüvelyéből.
„Mondtál az imént valamit, Tamatam, ami nem tetszik nekem.” Hangja tisztán csengett. „Nem vagyok hajlandó ilyesmit lenyelni. Betelt a mérték; áthágtad a számodra kiszabott határt.”
Kardjának a hegye megvillant. Láttam, ahogy Perdikkasz döfésre készül. Sohasem volt ennyire világos előttem, milyen közeli rokonságban van a kéj a halállal. Borzongás futott végig rajtam. Különös érzés volt – szembenézni az elkerülhetetlen véggel. Perdikkasz arcán mohó vágy ült – ölni vágyott és arra, hogy bosszút álljon a becsületsértésért.
Ebben a pillanatban a falak kiáltástól visszhangzottak. „Állj!” ordította Leonnatosz. Megjelenésének döntő jelentősége volt. Perdikkasz tétovázott, s Leonnatosz két, három ugrással mellettem termett. Fegyvere szinte magától röpült a kezébe. „Nem értelek, khiliarkhusz, talán bátor tettnek nevezed, ha megölsz egy védtelen embert?”
A hadvezér, Sándor önmaga kegyelméből való utóda zihálva lélegzett. „Miért érdekel Tamatam, ez a mérges vipera?”
„Csak azért, mert a barátom, a húga pedig a feleségem.”
„S ezért meg akarsz vívni velem?”
„Erre nincs szükség”, léptem közbe, leküzdve hangom remegését. „Fegyverrel a kezemben én is meg tudnám védeni magam. Add ide a kardodat, Leonnatosz!” A földre ejtettem a serleget, és átvettem a kardot. „Készen állok, Perdikkasz, ha nem elég neked, hogy bocsánatot kérek.”
Perdikkasz nyakizmai megfeszültek, bal karja lazán lógott, s két lába derékszöget alkotott Az oresztiszi[2] Perdikkasz éveinek száma csaknem kétszerese volt az enyéimnek. Gyors védekezéssel kezdte. Mellvértet viselt, fején sisak volt, én viszont védtelenül harcoltam. Sándor hadvezére úgy vélte, előnyben van velem, az orvossal szemben, csakhogy én Dzsagontól megtanultam jó néhány cselvágást, amelyek kihozták a sodrából. Kitérve és előrepattanva higgadtan, csuklóból fogtam fel csapásait, s támadásait keresztbe mért csapásokkal viszonoztam, anélkül, hogy megsebesítettem volna. Lassanként visszaszorítottam Perdikkaszt, pengéjét félrenyomtam, majd, amikor megtántorodott, a fegyvert csörömpölve kiütöttem a kezéből. Egy pillanatig a feje, nyaka és melle védtelen volt. Arca eltorzult a strucctollas sisak alatt. „Ne öld meg!” üvöltött fel mögöttem Leonnatosz. Kardom villogó félkört írt le. Egy suhogó ütés levágta Perdikkasz sisakjáról a vörös tollakat. A hadvezér úgy állt ott, mintha kővé meredt volna. Fellélegezve hátráltam. „Megölhettelek volna”, jelentettem ki fojtott hangon. Perdikkasz döbbenten nézte a lábánál heverő tollakat. Felemelte bal karját, és megtapogatta a sisakját. Leonnatosz közénk állt. Lopva Perdikkaszra tekintett, aki még mindig nem fogta fel, mi történt, s így szólt: „Felejtsük el az egészet. Közülünk senki sem fog erre emlékezni. Felejtsünk, s hallgassunk.”
Én ráadásul így szóltam: „Bocsáss meg, Perdikkasz. Elnézésedet kérem.” Leonnatosz átvette kardját, és hüvelyébe dugta.
„Tamatam”, szólt Perdikkasz, s láttam rajta, mennyire igyekszik uralkodni magán, „ami köztünk történt, sohasem halhat meg, ha mások megtudják. Világos?”
„Világos.”
„Akkor vedd a billikomot!”
A küszöbön megfordultam. „Előbb még fontos volt. Most már nincs rá szükségem, mert megtudtam, amit akartam.” Perdikkasz utánam pillantott; látszott, hogy nem értette meg, amit mondtam.
Elhagytam a palota területét, és gyalog mentem át a városon. Az utcák zsúfoltak voltak, de a hullámzó tömegben az emberek hangja valahogy fojtottan csengett. Sándor halálhíre futótűzként terjedt el. A babilónok nyomott hangulatban voltak, és suttogó csoportokba verődtek. Néhány nő gyászruhát öltött, egy perzsa katona pedig a nyílt utcán tüntetően nyírta le a haját, miközben a körülállók tiszteletteljesen hallgatva bámulták.
Két buzogányos núbiai engedett be. Az udvarmester, egloni zsidó, meghajlással üdvözölt, kívánságaim felől érdeklődött, s azt mondta, hogy Kalambreszárnak tudomása van a tragédiáról, de nincs itthon. A kertbe vezetett, s miután egy pillantást vetett arcomra, magamra hagyott.
Ott gubbasztottam hát az árnyékban, és úgy éreztem magam, mint az olyan ember, akire ritkán süt a nap. Ujjaimra néztem; kissé reszkettek. Lassanként megint megnyugodtam. Amit rendezni kell, azt rendezni kell. De a házba nem mertem bemenni.
Láttam néhány szolgálót, nyilván kertészlányokat. A távolból gyerekhangok hallatszottak, de a kert a rabszolgák gyermekei számára tilos terület volt. Nem tudom, mennyi ideig ültem így. Már délfelé járt az idő. Egy tónál álldogáltam, és a tavirózsák vese alakú leveleit nézegettem, amikor futva közeledett Olitant, hóna alatt írótáblával. Furcsán rekedt hangon szólítottam meg.
Sohasem voltam jó viszonyban apámmal, s Sándorról is azt beszélték, hogy gyűlölte az övét. Olitant megállt. A szeme kitágult, s barna arcszíne lassanként égő vörössé vált. Mélyen beszívtam a levegőt, és kimondhatatlanul megkönnyebbültem, mert a fiú elejtette az agyagtáblát, s könnyed léptekkel, mint a gazella, felém sietett.
A világon olykor sok szép történik egy lélegzetvételnyi idő alatt. „Apa!” hallottam Olitant hangját, s máris mellemre hajtotta a fejét, én pedig a hátát simogattam. Valami nagy, tiszta részegséget éreztem. Úgy menekültem az emlékezéstől, mint valami árny elől, de az árnyakat nem lehet egyszerűen lerázni.
Miközben erre gondoltam, valami összeszorította a torkomat. „Alighanem már akkor is sejtetted?” kérdeztem, és egy kicsit távolabb tartottam magamtól a fiút.
Nevetett, és úgy nézett rám, mintha mi ketten valami titkos összeesküvést szőttünk volna. „Nem mindjárt, hanem később... Nem vagyok hülye, igaz?” Azután félénken kérdezte: „Itt maradsz most minálunk?”
Sötét szemébe néztem, és megértettem. „Nehéz volt neked, igaz?”
Próbálta elfojtani a könnyeit. „Anya úgy megváltozott. Néha úgy néz rám, hogy azt hiszem, legjobban azt szeretné, ha meghalnék. Azután magához szorít, és csókolgat, s azt mondja, sohasem fog elhagyni. Ilyenkor aztán mindketten bőgünk, pedig ez irtó buta dolog”, jelentette ki dacosan.
Felnéztem a felhőtlen égre. Áttetszően és kéken ragyogott a végtelen világ. Olitant nem az én fiam volt, de azt akartam, hogy ezt sohase érezze. Annyi szeretettel fogom körülvenni, amennyi csak telik tőlem. „Mától kezdve”, mondtam, s átöleltem a vállát, „anyád csak mosolyogni fog, ígérem neked.”
„Bár sikerülne”, mondta elfogulatlanul, és a homlokát ráncolta.
„Nagyon haragszik rám?”
„Azt hiszem, igen.” Nyomban helyesbített. „De miattam sokkal többet bosszankodik.”
„Biztosan rendbe hozzuk a dolgot. Megkérdezem őt, jó?”
„A kerti házban ül.” Pajkosan ráncigált előre. „Látod, odaát van.”
Kiszabadítottam magam kis kezéből. „Óvatosnak kell lenni, tudod? Ezért inkább magam megyek hozzá. Rendben?”
Meglepetésemre nem ellenkezett. „Később játszol velem? Van íjam nyilakkal.” Bólintottam, barátságosan meglegyintettem, és ő elbaktatott.
Sahina, gondoltam. Sahina. Szám száraz volt, s lábam ólomsúlyú. A kerti ház előtt a rózsabokrok igen sűrűn sorakoztak egymás mellett, de a bokrok között világos színű ruhát pillantottam meg.

 

Olykor, barátom, miközben ezt írom – én, az ember, aki majdan por leszek, akár te, fuvallat a szélben, könnycsepp az esőben, homokszem a tengerben –, valami sötétség ereszkedik le a szemem elé. Ilyenkor szünetet tartok, s várom annak a hangnak a suttogását, amely a múltat jelenné varázsolja, mert azokat a mondatokat, amelyeket elkezdtünk, be is kell fejeznünk. Az istenek erőt adtak nekem, hogy felismerjem az igazságot; azt, hogy bűnös vagyok Sándor halálában, így beszélek magamban, s nádtollammal papírra vetem a szavakat. Én, Tamatam, az orvos, vétkeztem. De most megkísérlem jóvátenni bűnömet.

 

 

Jegyzet:
1. Homérosz: Odysszeia, IV. 355-6. sor. Devecseri Gábor ford.
2. Perdikkasz Oresztisz makedóniai tartományban született. – Ford.