John Grisham
SIRALOMHÁZ

(Tartalom)

 

 

Egy

Viszonylag könnyen született meg a döntés, hogy felrobbantják a radikális zsidó ügyvéd irodáját. Az ügyben mindössze hárman voltak érintve. Az első a pénzt szolgáltatta. A második egy helybéli volt, aki jól ismerte a környéket. A harmadik pedig egy fiatal, buzgó hazafi, aki remekül értett a robbanószerekhez, és bámulatos ügyességgel tudott eltűnni anélkül, hogy nyomot hagyna maga után. Az iroda felrobbantása után elmenekült az országból, és Észak-Írországban bujkált hat évig.
Az ügyvédet Marvin Kramernek hívták, negyedik generációs Mississippi állambéli zsidó volt, akinek a családja virágzó kereskedelmi tevékenységet folytatott a deltavidéken. Egy polgárháború előtti házban lakott egy folyó menti kisvárosban, Greenville-ben, ahol kicsi, de összetartó zsidó közösség élt; kellemes hely volt, faji viszálykodások ritkán fordultak itt elő. Jogot tanult, mert a kereskedelem untatta. Mint a legtöbb német származású zsidó, a Kramer család is szépen asszimilálódott a déli kultúrába, és tipikus délieknek tekintették magukat, akiknek történetesen más a vallásuk, mint a többségnek. A Kramer család többnyire békében megfért a város közmegbecsülésnek örvendő polgáraival, és rendben végezték a munkájukat.
Marvin azonban más volt. Apja az ötvenes évek végén északra küldte, a Brandeis Egyetemre. Négy évet töltött ott, aztán hármat a Columbián, és amikor 1964-ben visszatért Greenville-be, a polgárjogi mozgalmak már az országos érdeklődés homlokterében álltak. Marvin a dolgok sűrűjébe csöppent. Alig egy hónappal azután, hogy megnyitotta kis jogi irodáját, két volt évfolyamtársával együtt letartóztatták, mert fekete szavazókat próbált meg nyilvántartásba venni. Apja majd szétrobbant a dühtől. A család kínosan feszengett, de Marvint ez a legkevésbé sem érdekelte. Huszonöt éves korában kapta az első halálos fenyegetést, és elkezdett fegyvert hordani magával. A feleségének – aki memphisi lány volt – szintén vett egy revolvert, és a szobalányt is utasította, hogy tartson egyet a táskájában. Krameréknek volt két ikerfiuk.
Az első kereset, amelyet polgárjogi ügyben Marvin B. Kramer jogi irodája nyújtott be 1965-ben, arra hivatkozott, hogy a helybeli tisztviselők diszkriminatív módon alkalmazzák a választójogi törvényt. Az állam napilapjai címoldalukon számoltak be erről, és Marvin fényképe bekerült az újságokba. Igaz, a neve is rákerült arra a listára, amit a klán állított össze azokról a zsidókról, akiket ezentúl zaklatni kell. Itt van egy szakállas, vérző szívű, radikális zsidó ügyvéd, akinek az északi zsidók tágították a fejét, és aki most a négerekkel együtt menetel a deltavidéken. Ezt nem lehet eltűrni.
Később aztán az a szóbeszéd járta, hogy Kramer a saját zsebéből fizet óvadékot letartóztatott polgárjogi harcosok szabadon bocsátásáért. Pereket indított az olyan létesítmények ellen, amelyeket csak fehérek használhattak. Anyagilag támogatta az egyik fekete templom újjáépítését, amit a Ku-Klux-Klan robbantott fel. Gyakran látták, hogy négereket fogad a házában. Beszédeket tartott északi zsidó szervezetek előtt, és arra ösztökélte őket, hogy csatlakozzanak a harchoz. Dörgedelmes hangú leveleket írt különféle újságoknak, de ezek közül csak nagyon kevés jelent meg nyomtatásban. Kramer büszkén menetelt a végzete felé.
Kramerék otthona ellen nem indíthatott támadást a klán, mert éjjelente őr sétálgatott a virágágyások körül. Marvin ekkor már két éve alkalmazta a férfit, aki korábban a rendőrségnél szolgált. Állig fel volt fegyverkezve, és Kramerék gondoskodtak róla, hogy Greenville-ben mindenki tudja: profi mesterlövész őrzi a családot. A klán természetesen tudott az őrről, és azt is tudták, jobb őt elkerülni. Következésképpen az a döntés született, hogy Marvin Kramer irodáját, és nem a házát robbantják fel.
Magának az akciónak a megtervezése nem vett túl sok időt igénybe, elsősorban azért, mert kevés ember volt érintve az ügyben. A pénzes ember, egy Jeremiah Dogan nevezetű, véres szájú munkásszármazék volt, aki akkoriban a Mississippi állambéli klán vezetőjeként tevékenykedett. Az elődje rács mögé került, és Jeremiah Dogan remekül érezte magát, hogy robbantgatásokat irányíthat. Nem volt ostoba ember. Az FBI kénytelen volt elismerni, hogy rendkívül hatékony terrorista, mert a piszkos munkát mindig átadta a felbérelt emberekből álló, egymástól teljesen függetlenül működő, önálló kis csoportoknak. Az FBI tökéletes módszereket dolgozott ki arra, hogy juttasson be informátorokat a klántagok közé, ezért Dogan senkiben sem bízott, csak a családjában és néhány cinkosában. A legnagyobb meridiani használt autókereskedés tulajdonosa volt, és nagyon sok pénzt keresett a legkülönfélébb, kétes üzletek révén. Néha prédikált egy baptista templomban.
A csapat második embere szintén a klán tagja volt, Sam Cayhallnak hívták. A Mississippi állambeli Ford megyében, Clantonban élt, háromórányira északra Meridiántól, egyórányira délre Memphistől. Cayhallt jól ismerte az FBI, Doganhez fűződő kapcsolatáról azonban nem volt tudomásuk. Ártalmatlannak tartották, mert az államnak egy olyan részén élt, ahol a klán jószerivel alig tevékenykedett. Néhány keresztet persze Ford megyében is elégettek, de bombák nem robbantak, gyilkosságok nem történtek. Az FBI tudta, hogy Cayhall apja a klán tagja volt, de összességében a család meglehetősen passzívnak tűnt. Cayhall beszervezése briliáns lépés volt Dogan részéről.
1967. április 17-én éjjel, egy telefonhívással kezdődött a Kramer-iroda elleni akció. Jeremiah Dogan, mivel arra gyanakodott – jó okkal –, hogy a telefonját lehallgatják, éjfélig várt, aztán kocsiba ült, és egy Meridiántól délre fekvő benzinkút nyilvános telefonjához hajtott. Arra is gyanakodott, hogy az FBI követi, és ebben igaza is volt. Figyelték, hogy mit csinál, de fogalmuk sem volt róla, kinek telefonál.
A vonal másik végén Sam Cayhall figyelmesen hallgatott, feltett egy-két kérdést, aztán letette a kagylót. Visszament az ágyába, de a feleségének nem mondott semmit. Az asszony tudta, jobb, ha nem kérdezősködik. Másnap reggel Cayhall korán elment hazulról, és Clanton belvárosába hajtott. A kávézóban elfogyasztotta szokásos reggelijét, aztán feltárcsázta a Ford Megyei Bíróság egyik nyilvános telefonjának a számát.
Három nappal később, április 20-án Cayhall szürkületkor kocsiba ült Clantonban, majd kétórás autózás után megérkezett a Mississippi állambéli Clevelandbe, a Greenville-től egyórányira lévő egyetemi városba. Negyven percig várakozott egy forgalmas bevásárlóközpont parkolójában, de egyetlen zöld Pontiacot sem látott. Rántott csirkét evett egy olcsó étteremben, aztán Greenville-be hajtott, hogy becserkéssze Marvin B. Kramer irodáját. Két héttel korábban eltöltött egy napot Greenville-ben, és már elég jól ismerte a várost. Miután megtalálta az irodát, az ügyvéd impozáns házához hajtott, majd megkereste a zsinagógát. Dogan ugyanis közölte vele, lehetséges, hogy a következő célpont a zsinagóga lesz, de először a zsidó ügyvédet kell elintézniük. Tizenegyre Cayhall már újra Clevelandben volt, a zöld Pontiac azonban nem a bevásárlóközpontnál parkolt, hanem az alternatívaként megbeszélt helyen, egy gyorsbüfénél, a 61-es autóút mellett. A vezetőülésnél lévő szőnyeg alatt megtalálta az indítókulcsot, és egy elhagyatott földútra hajtott, ahol kinyitotta a csomagtartót. Egy újságokkal borított papírdobozban ott volt a tizenöt rúd dinamit, három robbanófej, és egy gyújtózsinór. Visszaautózott a városba, és egy éjjel-nappal nyitva tartó kávézóban várakozott.
Pontosan hajnali kettőkor a csapat harmadik tagja besétált a zsúfolt kávézóba, és leült Sam Cayhall-lal szemben. Rollie Wedge-nek hívták, fiatalember volt ugyan, nem több, mint huszonkét éves, de a polgárjogi háború sokat próbált veteránjának számított. Azt mondta, Louisianában született, de most valahol a hegyek között él, ahol senki sem találhatja meg. Bár sohasem szokott dicsekedni, azt is közölte Sammel, hogy biztosra veszi: a fehér felsőbbrendűségért folytatott harcban veszti majd az életét. Apja épületbontási munkákat vállalt, és Rollie tőle tanulta meg, hogyan kell bánni a robbanószerekkel. Apja a klánnak is tagja volt, tette hozzá, és Rollie a gyűlölet tudományát is tőle szívta magába.
Sam alig tudott valamit Rollie Wedgevről, és szinte egy szavát sem hitte. Sohasem kérdezte Dogantől, honnan kerítette a srácot.
Fél órán keresztül kávézgattak, és beszélgettek erről-arról. Cayhall kezében néha megremegett a csésze az idegességtől, Rollie azonban végig nyugodt és higgadt maradt. Rezzenéstelen tekintettel pásztázta a környezetét. Dolgoztak már máskor is együtt, és Sam mindig csodálta magában a fiút, hogy ilyen fiatalon ilyen hidegvérű. Jelentette is Jeremiah Dogannek, hogy a srác sohasem ideges, még akkor sem, amikor a célpont közelében vannak, és éppen dinamitot kell a kezébe vennie.
A fél óra elteltével kimentek Wedge kocsijához, amit a memphisi repülőtéren béreltek. Rollie a hátsó ülésről magához vett egy kis táskát, bezárta a kocsit, és ott hagyta a kávézó melletti parkolóban. Cayhall ült a zöld Pontiac kormánya mögé, kiautóztak Clevelandból, és ráhajtottak a 61-és autóútra, déli irányba. Már hajnali három óra felé járt, és egyáltalán nem volt forgalom. Egy Shaw nevű falutól néhány kilométernyire délre Cayhall rákanyarodott egy sötét, elhagyatott földútra, és lefékezte a kocsit. Rollie közölte vele, hogy maradjon az autóban, amíg ő ellenőrzi a felszerelést. Sam tette, amit mondtak neki. Rollie magához vette a táskáját, aztán alaposan megvizsgálta a dinamitot, a robbanófejeket meg a gyújtózsinórokat. A csomagtartóban hagyta a táskáját, lecsukta, beült Sam mellé, és azt mondta neki, hogy induljon el Greenville felé.
Először hajnali négy körül hajtottak el a Kramer-iroda mellett. Az utca sötét volt és kihalt. Rollie valami olyasmit mondott, hogy ez lesz az eddigi legkönnyebb munkájuk.
– Kár, hogy a házát nem robbanthatjuk fel – tette hozzá halkan, miközben elhajtottak Kramerék otthona mellett.
– Igen, nagy kár – felelte Sam idegesen. – De tudod, felvett egy őrt.
– Igen, tudom. Bár az őrt könnyen el lehetne intézni.
– Gondolom, igen. De vannak neki gyerekei.
– Addig kell kinyírni őket, amíg kicsik – válaszolta Rollie. – A kis büdös zsidókból nagy büdös zsidók lesznek.
Sam leparkolta az autót egy sikátorban, ami az iroda mögött húzódott. Leállította a motort, kiszálltak a kocsiból, csöndben kinyitották a csomagtartót, kivették a dobozt meg a táskát, és elindultak az iroda hátsó bejáratához vezető sövénysor mentén.
Sam Cayhall feltörte az ajtót, és másodperceken belül bent voltak. Két héttel korábban Sam megjelent az irodában az ügyfélfogadó titkárnőnél azzal az ürüggyel, hogy eltévedt, és útbaigazítást szeretne kérni. Miután ezt megkapta, megkérte a titkárnőt, hadd használja a mosdót. A főfolyosón, a mosdó és minden jel szerint Kramer irodája között, talált egy iratokkal, régi aktákkal, mindenféle jogi dokumentumokkal teli, kisméretű beépített szekrényt.
– Maradj az ajtónál, és tartsd szemmel a sikátort – suttogta Wedge ijesztő nyugalommal, és Sam megint csak pontosan azt tette, amit mondtak neki. Szívesebben vállalta az őr szerepét, mint hogy a robbanószerekkel kelljen foglalkoznia.
Rollie gyorsan elhelyezte a dobozt a beépített szekrény aljában, és a gyújtózsinórt ráerősítette a dinamitra. Meglehetősen kényes művelet volt, és Sam szíve ilyenkor mindig a torkában dobogott, miközben várakozott. Háttal állt a robbanószernek, hátha esetleg mégsem úgy sikerül valami, ahogy kellene.
Kevesebb mint öt percet töltöttek az irodában. Aztán nyugodt léptekkel visszasétáltak a zöld Pontiachoz. Kezdték úgy érezni, hogy legyőzhetetlenek. Hiszen ez is annyira könnyű volt. Egyszer felrobbantották egy jacksoni ingatlanközvetítő irodáját, mert az ügynök feketéknek adott el egy házat. Zsidó ingatlanügynök volt persze. Felrobbantottak egy kis szerkesztőségi irodát, mert a szerkesztő semlegesen foglalt állást a faji elkülönítés ügyében. Lerombolták az egyik jacksoni zsinagógát, az állam legnagyobb zsidó templomát.
A sötétben végighajtottak a sikátoron, és amint a zöld Pontiac rákanyarodott az egyik mellékutcára, Sam bekapcsolta a tompított világítást.
Minden egyes eddigi robbantásnál Wedge egy tizenöt perces gyújtózsinórt használt, aminek a végét egyszerűen meggyújtotta egy gyufával, akár egy csillagszórót. Az akciónak az is része volt, hogy a duó letekert ablakkal, kényelmesen autókázott valahol a külvárosban, amikor a robbanószerek szétvetették a célpontot. Hallották és érezték az eddigi összes robbanást valahol a távolban, miközben komótos tempóban távoztak a tett színhelyéről.
De a mai este másként alakult. Sam valahol rossz irányba fordult be, és váratlanul kénytelen volt lefékezni, ugyanis egy vasúti kereszteződéshez értek. Meredten bámulták, ahogy a tehervonat zakatolva elhalad előttük. Mint kiderült, meglehetősen hosszú volt. Sam többször is az órájára pillantott. Rollie nem szólt semmit. A vonat végre elhaladt, és Sam ismét rossz helyen kanyarodott be. A folyó közelében jártak, a távolban egy híd látszott, az utca mindkét oldalán lepusztult házak sorakoztak. Sam ismét az órájára nézett. Kevesebb mint öt percen belül a föld megremeg alattuk, és Sam inkább szeretett volna eltűnni a sötétben egy kihalt autópályán, amikor erre sor kerül. Rollie egyszer idegesen megrándította a vállát, mintha egyre jobban bosszantaná, amit a sofőr csinál, de nem szólt egy szót sem.
Újabb kanyar, újabb utca. Mivel Greenville nem valami nagy város, ha tovább kacskaringózik, vélekedett magában Sam, előbb-utóbb visszatalál az ismerős utcára. A következő, rossz irányba megtett kanyar az utolsónak bizonyult. Sam azonnal a fékre taposott, amint észrevette, hogy egy egyirányú utcába hajtott be. És amint lefékezett, a motor leállt. Parkoló állásba tette a sebességváltót, és elfordította az indítókulcsot. A motor felpörgött, de nem volt hajlandó beindulni. Benzinszagot éreztek.
– A francba! – sziszegte Sam összeszorított foggal. – A francba!
Rollie besüppedt az ülésbe, és kibámult az ablakon.
– A francba! Túl van szívatva a motor! – Sam ismét elfordította a kulcsot, de az eredmény ugyanaz volt.
– Ne merítsd le az akkumulátort – mondta Rollie lassan, nyugodtan.
Sam közel volt ahhoz, hogy pánikba essen. Bár eltévedt, szinte egészen biztos volt benne, hogy nincsenek messze a belvárostól. Mély levegőt vett, és körülnézett az utcában. Az órájára pillantott. Egyetlen kocsit sem látott a közelben. Teljes a csönd és a nyugalom. Ideális körülmények a robbanáshoz. Sam lelki szemeivel látta, ahogy a gyújtózsinór ég a fapadlón. Érezte a föld remegését. Hallotta az égő fa ropogását, a leomló falak dübörgését, az ablaküveg csörömpölését. A fenébe is, gondolta, miközben nyugtatgatni próbálta magát, még fejbe talál minket valami törmelék.
– És én még azt hittem, hogy Dogan valami rendes autót küld – mormogta magában. Rollie nem válaszolt, változatlanul a távolba bámult.
Legalább egy negyedóra telt el azóta, hogy eljöttek az irodából, itt volt az ideje, hogy elkezdődjön a tűzijáték. Sam letörülte az izzadságot a homlokáról, és újra megpróbált indítani. A motor megkönyörült rajtuk, és beindult. Sam rávigyorgott Rollie-ra, aki teljesen közönyösnek tűnt. Sam kitolatott az utcából, aztán padlóig nyomott gázpedállal elhajtott. Az első utca ismerősnek tűnt, és a harmadik kereszteződésnél rákanyarodtak a Fő utcára. – Milyen gyújtózsinórt használtál? – kérdezte végül Sam, miközben rákanyarodtak a 82-es autóútra, kevesebb mint tízutcányira a Kramer-irodától.
Rollie megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani, ez az ő dolga, és Sam ne kérdezősködjön. Lelassítottak, amikor elhajtottak egy parkoló rendőrautó mellett, aztán a város szélén ismét felgyorsítottak. Néhány perc múlva elhagyták Greenville-t.
– Milyen gyújtózsinórt használtál? – kérdezte újra Sam egyre idegesebb hangon.
– Valami újjal próbálkoztam – felelte Rollie anélkül, hogy ránézett volna.
– Mivel?
– Úgysem értenéd – közölte vele Rollie, és Sam majd megőrült az idegességtől.
– Időzítőt használtál? – kérdezte néhány kilométerrel később.
– Valami olyasmit.

 

Halotti csöndben hajtottak Cleveland felé. Néhány kilométeren keresztül, miközben Greenville fényei lassan eltűntek a távolban, Sam félig-meddig arra számított magában, hogy megpillant egy tűzcsóvát, vagy meghallja a morajlást. Semmi sem történt. Wedge-nek még aludnia is sikerült egy kicsit.
Az út menti kávézó tömve volt, amikor megérkeztek. Mint mindig, Rollie könnyed mozdulattal kiszállt a kocsiból, és becsukta az ajtót. – Majd találkozunk – mondta, és bemosolygott a félig letekert ablakon, aztán elsétált a bérelt kocsihoz. Sam figyelte, ahogy lassan, kényelmesen lépked a férfi, és megint csak megcsodálta magában Rollie Wedge hidegvérét.
Néhány perccel múlt fél hat, és keleten lassan narancssárga fények kezdték megtörni a sötétséget. Sam ráhajtott a 61-es autópályára, és megindult dél felé.

 

A Kramer család szörnyűséges tragédiájának története valójában nagyjából akkor kezdődött, amikor Rollie Wedge és Sam Cayhall elváltak egymástól Clevelandben. Ruth Kramer párnájától alig néhány centire, az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra csörgésével. Amikor fél hatkor, a szokásos időpontban megszólalt, Ruth rögtön érezte, hogy nagyon beteg. Hőemelkedése volt, halántékában szaggató fájdalmat érzett, és hányinger kerülgette. Marvin kisegítette a közeli fürdőszobába, ahol Ruth harminc percet töltött el. Greenville-ben már vagy egy hónapja influenzajárvány tombolt, amely most, a jelek szerint, eljutott Kramerék otthonába is.
A szobalány fél hatkor felébresztette az ötéves ikreket, Josht és Johnt, gyorsan megfürdette, felöltöztette, megetette őket. Marvin úgy vélte, az a legjobb, ha a megszokott menetrend szerint elviszi őket az óvodába, el otthonról, és – reményei szerint – el a bacilusoktól. Felhívta az egyik orvos barátját, és megkérte, hogy írjon fel néhány gyógyszert. A szobalánynak adott húsz dollárt, és megmondta neki, hogy egy órán belül menjen el a patikába az orvosságokért. Elköszönt Ruthtól, és elment hazulról a két kisfiúval.
Marvin nemcsak polgárjogi perekkel foglalkozott; 1967-ben, Mississippi államban nem tudott volna megélni ezekből. Büntető- és polgárjogi ügyei is voltak: válások, csődeljárások, ingatlanügyek. És bár apja ritkán beszélt vele, a többi Kramer pedig jóformán a nevét sem ejtette ki, Marvin idejének vagy harmadrészét családi ügyekkel töltötte. Ezen a bizonyos reggelen kilenc órára várták a bíróságon a nagybátyja ingatlanjával kapcsolatos kereset ügyében.
A kisfiúk nagyon szerettek az irodában lenni. Csak nyolcra kellett az óvodába menniük, ezért Marvin úgy döntött, hogy egy kicsit dolgozik, mielőtt elvinné őket útban a bíróság felé. Ilyesmi havonta talán ha egyszer fordult elő. Az is igaz persze, hogy jóformán egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy valamelyik iker ne könyörgött volna Marvinnak, hogy vigye el őt az irodába.
Fél nyolc körül érkeztek meg, és az ikrek azonnal odarohantak a titkárnő íróasztalához. Nagy halomban állt rajta a géppapír, amivel remekül el lehet játszani. Az iroda minden irányba szerteágazó építmény volt, az idők folyamán újabb és újabb kiegészítéseket toldották hozzá. A bejárati ajtó egy kis előtérbe nyílt, itt állt az ügyfélfogadó titkárnő íróasztala, majdnem a lépcső alatt. A fal mellett négy szék sorakozott egymás mellett a várakozó ügyfelek számára. A székek alatt képes újságok hevertek szétszórva. Az előtérből jobbra és balra ügyvédek kisméretű irodái nyíltak; Marvin már három ügyvédet alkalmazott a cégénél. A földszinti rész közepén, a bejárattól egy folyosó vezetett, így látni lehetett innen az épület mintegy huszonöt méterre lévő hátsó részét. A földszinten Marvin irodája volt a legnagyobb szoba, balra az utolsó ajtó, előtte volt egy kis mosdó, azelőtt pedig az a bizonyos beépített szekrény. Ezzel szemben, a folyosó másik oldalán Marvin titkárnőjének az irodája állt. Helennek hívták, formás fiatalasszony volt, Marvin már vagy másfél éve álmodozott róla.
Az emeleten két másik ügyvéd és két titkárnő zsúfolt irodája helyezkedett el. A harmadik szinten nem volt se fűtés, se légkondicionáló, ezt raktárnak használták.
Marvin általában fél nyolc és nyolc között érkezett meg az irodába, mert szeretett eltölteni egy csendes órát, mielőtt a többiek megjönnek, és a telefon elkezd csörögni. Mint mindig, április 21-én, pénteken is ő jött be elsőként az irodába.
Kinyitotta a bejárati ajtót, felkapcsolta a lámpát, aztán megállt az előtérben. Elmagyarázta az ikreknek, hogy nem szabad rendetlenséget csinálni Helen asztalán, de azok meg sem hallották, már a folyosó végén voltak. Mire Marvin először benézett hozzájuk, hogy ismét figyelmeztesse őket, Josh már a kezébe kaparintotta az ollót, John pedig az iratfűzőt. Marvin elfojtott egy mosolyt, és bement az irodájába, ahol hamarosan mélyen elmerült a munkában.
Marvin a kórházban később úgy emlékezett vissza, hogy háromnegyed nyolc körül felment a lépcsőn a harmadik emeletre, hogy megkeressen egy régi aktát, ami, legalábbis akkor úgy gondolta, némi segítséget nyújthat abban az ügyben, amin éppen dolgozott. Magában mormogva haladt felfelé a lépcsőn. Mint utóbb kiderült, ez a régi akta mentette meg az életét. Az ikrek valahol a folyosó végén nevetgéltek.
A robbanás háromszáz méter per másodperc sebességgel hasított a levegőbe, vízszintes irányba és felfelé. Egy faszerkezetű épületből a közepén elhelyezett tizenöt rúd dinamit másodpercek alatt romhalmazt csinál. Egy teljes percig eltartott, amíg a faforgácsok és az épület egyéb maradványai földet értek. A föld úgy rázkódott meg, mint egy kisebb földrengés alkalmával, és a tanúk beszámolói szerint örökkévalóságig tűnő időn keresztül hullottak az üvegszilánkok Greenville belvárosára.
Josh és John Kramer kevesebb mint öt méterre voltak a robbanás epicentrumától, és szerencséjükre soha nem tudhatták meg, hogy mi történt velük. Egy másodpercet sem szenvedtek. A helybéli tűzoltók két és fél méter magas kőtörmelék alatt találták meg összezúzott holttestüket. Marvin Kramer először a harmadik emelet mennyezetéhez csapódott, aztán, a tetőszerkezet maradványaival együtt, eszméletlenül belezuhant az épület közepén füstölgő kráterbe. Húsz perccel később találtak rá, és azonnal kórházba vitték. Három órán belül mindkét lábát térdmagasságban amputálták.
A robbanás pontosan hét óra negyvenhat perckor következett be, és ez valamiképpen szerencsésnek mondható körülmény. Fél órával később már jó néhányan dolgoztak volna az irodákban. Helen, Marvin titkárnője, éppen a négyutcányival arrébb lévő postahivatalból lépett ki. Tíz perccel később már kávét főzött volna az irodában. David Lukland, az egyik fiatal ügyvéd, éppen bezárta a lakása ajtaját, amikor meghallotta a robbanást. Tíz perccel később már a postáját nézegette volna az irodájában, a második emeleten.
A szomszédos irodaépületben kisebb tűz ütött ki, s bár gyorsan eloltották, jelentős mértékben növelte a pánikot. Néhány másodpercig sűrű füst terjengett a levegőben, az emberek kimenekültek az épületből.
Két járókelő is megsérült. Egy gerendadarab, vagy száz méterre az irodaépülettől, a járdán ért földet, és Mrs. Mildred Talton arcába csapódott. Az asszony éppen ellépett leállított autója mellől, és a robbanás irányába pillantott. Betört az orra, és az arcbőre csúnyán felrepedt, de Mrs. Talton rövid idő alatt felépült.
A második sérülés egészen könnyű volt, jelentősége azonban annál nagyobb. Egy Sam Cayhall nevű idegen éppen a Kramer-iroda felé sétált, amikor annyira megrázkódott alatta a föld, hogy elvesztette az egyensúlyát, és felbukott a járda peremén. Miközben megpróbált feltápászkodni, repülő üvegszilánkok találták el: először a nyakát, aztán az arca bal részét. Egy fa mögött próbált menedéket keresni, miközben cserép- és fadarabok záporoztak körülötte a földre. Szinte sokkos állapotban bámult a szörnyűséges rombolásra, aztán elrohant.
Az arcáról csöpögő vér átitatta az ingét. A későbbiek folyamán alig valamire tudott csak visszaemlékezni a történtekből. Beült a zöld Pontiacba, és végigszáguldott a belvároson. Minden valószínűség szerint másodszor is biztonságban távozhatott volna Greenville-ből, ha gondolkozott volna egy kicsit, és jobban figyel. Egy járőrkocsiban két rendőr robogott az üzleti negyed, a robbanás helyszíne felé, amikor egy zöld Pontiackal találkoztak, amely valamilyen okból nem volt hajlandó lehúzódni az útról. A rendőrautó bömbölő szirénával, villogó kék fényekkel és megállás nélkül, dudálva közeledett, a rendőrök szitkozódtak, de a zöld Pontiac ugyanabban a sávban maradt, és nem állt félre. A rendőrök lefékeztek, odarohantak a kocsihoz, feltépték az ajtaját, és egy férfit találtak benne, aki csupa vér volt. Samet azonnal megbilincselték. Durván belökték a járőrkocsi hátsó ülésére, és börtönbe vitték. A Pontiacot lefoglalták.

 

A bomba, amely a Kramer ikrek halálát okozta, a legkezdetlegesebb fajtából való volt. Tizenöt rúd dinamit, fekete ragasztószalaggal szorosan összefogva. Gyújtózsinór azonban nem volt Ehelyett Rollie Wedge robbanószerkezetet használt, időzítőt, egy ócska, felhúzható ébresztőórát. Kivette belőle a percmutatót, és egy kis lyukat fúrt a hetes és a nyolcas szám közé, amibe belehelyezett egy fémtűt. Amikor az óramutató, hozzáért, működésbe hozta a bombát. Rollie több időt akart, mint amit egy tizenöt perces gyújtózsinór biztosíthatott volna. És ezenkívül szakértőnek tartotta magát, és új szerkezetekkel szeretett volna kísérletezni.
Elképzelhető, hogy az óramutató kissé görbe volt. Talán a számlap sem volt teljesen sima. Lehetséges, hogy, lelkesedésében Rollie túl erősen vagy nem elég erősen húzta fel az órát. Végül is ez volt Rollie első próbálkozása egy időzítővel. És persze az is lehet, hogy a szerkezet pontosan a terveknek megfelelően működött.
De bármilyen okok és bármilyen mentségek összegezhetők is, Jeremiah Dogan és a Ku-Klux-Klan robbantási akciója zsidó vért ontott Mississippi államban. És, legalábbis ami a gyakorlati célokat illeti, az akció véget ért.

 

 

Kettő

Miután a holttesteket eltávolították, a greenville-i rendőrség lezárta a romos területet, és távol tartotta a tömeget. Néhány óra múlva a jacksoni FBI-iroda emberei vették át az irányítást, majd sötétedés előtt a tűzszerészek kezdtek turkálni a romok között. Többtucatnyi FBI-ügynök ünnepélyes ábrázattal hozzálátott unalmas munkájához: minden egyes apró darabot felszedtek a földről, megvizsgálták, megmutatták valaki másnak, aztán eltették egy műanyag zacskóba, hogy egy napon majd összerakják a részeket. A város szélén kibéreltek egy raktárépületet, és átmenetileg itt tárolták, ami megmaradt a Kramer-irodából.
Némi idő elteltével az FBI megerősítette a már az első pillanatokban megállapított feltételezését: dinamit, időzítő és néhány gyújtózsinór. Egészen egyszerű kis bomba, készítőjének nagy szerencséje volt, hogy nem robbantotta fel vele saját magát is.
Marvin Kramert egy elegáns memphisi kórházba szállították repülővel; három napon keresztül a válságos, de stagnáló állapotú betegek listáján szerepelt. Ruth Kramer sokkot kapott, és ezért került kórházba, először Greenville-ben, aztán mentőautóval elszállították ugyanabba a memphisi kórházba. Mr. és Mrs. Kramer ugyanabba a szobába került, és nagyjából ugyanolyan mennyiségű nyugtatót kapott. Számtalan orvos és rokon virrasztott mellettük. Ruth Memphisben született és nevelkedett, így aztán sok-sok barátja látogatta meg.
Két napnak kellett eltelnie, amíg Ruth nővére összeszedte a bátorságát, és szóba merte hozni a temetés kérdését.

 

Amint a por kezdett leülepedni Marvin irodája körül, a szomszédok – voltak közöttük boltosok, hivatalnokok – hozzáláttak, hogy leseperjék a járdáról az üvegszilánkokat, s miközben a rendőröket meg a romok között turkáló tűzszerészeket figyelték, suttogva beszélgettek. Az a szóbeszéd kapott szárnyra Greenville belvárosában, hogy egy gyanúsított már őrizetben van. A robbantás napján déli tizenkét óra körül a bámészkodók már biztosan tudták, hogy a férfit Sam Cayhallnak hívják, a Mississippi állambeli Clantonból jött, a klán tagja, és valamiképpen megsérült a robbanás során. Az egyik hír hátborzongató részletekkel szolgált Cayhall többi robbantásáról: szörnyűséges sérülések, deformálódott testek, bár igaz, az áldozatok mindig szerencsétlen négerek voltak. Egy másik hír pedig a greenville-i rendőrség bámulatos, hősies munkájáról számolt be, ahogy szinte másodpercekkel a robbantás után máris kézre kerítette az őrült gyilkost. A greenville-i tévéállomás déli híradója megerősítette az ekkor már köztudomású tényt, hogy a két kisfiú halott, édesapjuk súlyosan megsérült, és Sam Cayhall őrizetben van.
Sam Cayhallt csupán másodpercek választották el attól, hogy harmincdolláros óvadék ellenében szabadlábra kerüljön. Mire bevitték a rendőrkapitányságra, sikerült összeszednie magát, és elnézést kért a felbőszített rendőröktől, hogy nem engedelmeskedett az utasításaiknak. A jegyzőkönyvbe az került, hogy egy apróbb szabálysértésért vették őrizetbe. Bezárták egy szobába, hogy a papírmunka elvégzése után majd szabadon engedjék. A letartóztatást végző két rendőr visszasietett a robbanás színhelyére.
A kapus rendőr, aki az egészségügyi szolgálatos feladatait is ellátta, megjelent Samnél egy elsősegélycsomaggal, és lemosta Sam arcáról a vért. A vérzés elállt. Sam ismét elmondta, hogy verekedésbe keveredett egy bárban. Kemény egy éjszaka volt, magyarázta. A férfi távozott, majd fél órával később az egyik tolóablaknál megjelent egy rendőr újabb papírokkal. Az volt Sam ellen a vád, hogy nem adott elsőbbséget egy megkülönböztetett jelzéssel közlekedő járműnek, a maximálisan kiszabható bírság harminc dollár volt. Amennyiben most azonnal kifizeti az összeget, közölte Sammel a férfi, azon nyomban távozhat. Sam idegesen járkált fel-alá a szobában, állandóan az órájára pillantott, és finoman dörzsölgette az arcán támadt sérülést.
Most bizony hamar el kell tűnnie. Ennek a letartóztatásnak nyoma marad a rendőrségi nyilvántartásban, és nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy ezek a bunkók összekapcsolják a nevét és a robbantást, ebben az esetben pedig az egyetlen megoldás: a menekülés. Elutazik Mississippiből, esetleg összeáll Rollie Wedge-dzsel, aztán elmennek Brazíliába vagy valami ehhez hasonló helyre. Dogan majd biztosítja a pénzt. Amint kijut Greenville-ből, nyomban felhívja a férfit. Az autója a clevelandi motelnél parkol. Ott majd kocsit cserél, elmegy Memphisbe, aztán felszáll egy Greyhound buszra.
Pontosan ezt fogja tenni. Ostobaság volt visszajönni a tett színhelyére, de ha megőrzi a hidegvérét, vélekedett Sam, ezek a bohócok hamarosan elengedik.
Ismét eltelt egy fél óra, mire a rendőr visszajött egy újabb nyomtatvánnyal. Sam odaadta neki a harminc dollárt, és kapott egy elismervényt. Sam szótlanul követte a férfit a fogadópulthoz vezető szűk folyosón, ahol kapott egy idézést, melynek értelmében két hét múlva meg kell jelennie a Greenville-i Városi Bíróságon.
– Hol van a kocsi? – kérdezte, miközben összehajtogatta az idézést.
– Mindjárt idehozzák. Itt várjon.
Sam az órájára pillantott, és várt tizenöt percet. A fémajtón lévő kis ablakon figyelte, ahogy az épület előtti parkolóba érkeznek, majd távoznak az autók. Egy jól megtermett rendőr két részeget vonszolt a fogadópulthoz. A gyomra görcsbe rándult, de várakozott tovább.
A háta mögül egy ismeretlen hang szólította.
– Mr. Cayhall. – Sam megfordult, és egy elnyűtt öltönyt viselő, alacsony férfival találta magát szemben, aki egy jelvényt tolt az orra alá.
– Ivy nyomozó vagyok a greenville-i rendőrségtől. Fel kell tennem magának néhány kérdést. – A férfi a folyosó felé intett, amelyről mindkét irányban faajtók nyíltak. Sam engedelmesen követte.

 

Attól a pillanattól kezdve, hogy helyet foglalt Ivy nyomozó piszkos íróasztalánál, a férfival szemben, Sam Cayhallnak nagyon kevés mondanivalója volt. Ivy a negyvenes évei elején járhatott, de haja már ősz volt, szeme alatt ráncok húzódtak. Rágyújtott egy füstszűrő nélküli Camelre, Samet is megkínálta, aztán megkérdezte tőle, hogyan sérült meg az arca. Sam a kezében játszadozott a cigarettával, de nem gyújtotta meg. Évekkel korábban abbahagyta a dohányzást, s bár erős késztetést érzett, hogy ebben a kritikus pillanatban füstölni kezdjen, finom mozdulattal az asztalra dobta a cigarettát. Anélkül hogy Ivyra pillantott volna, azt mondta, talán verekedés közben.
Ivy felnevetett, olyan mosoly jelent meg az arcán, mintha pontosan ilyenfajta válaszra számított volna, és Sam nyomban tisztában volt vele, hogy egy profival ül szemben. Most már be volt ijedve, és remegni kezdett a keze. Ivy természetesen észrevette mindezt. Hol volt ez a verekedés? Kivel verekedett? Mikor történt? Miért verekedett itt, Greenvilleben, amikor innen háromórányira lakik? Hol szerezte a kocsit?
Sam nem válaszolt. Ivy megsorozta a kérdéseivel, melyekre nem válaszolhatott, hiszen a hazugságok újabb hazugságokhoz vezettek volna, és Ivy másodpercek alatt sarokba szorítja.
– Szeretnék beszélni egy ügyvéddel – szólalt meg végül Sam.
– Ez nagyszerű, Sam. Szerintem is pontosan ezt kellene tennie. – Ivy ismét cigarettára gyújtott, és sűrű füstöt fújt a mennyezet felé.
– Ma reggel volt egy kis robbantás itt nálunk, Sam. Tud róla? – kérdezte Ivy gúnyosan, kissé emelt hangon.
– Nem.
– Tragikus ügy. Egy Kramer nevű helybeli ügyvéd irodája felrobbant, kő kövön nem maradt Körülbelül két órája történt. Valószínűleg a klán műve, tudja. És Mr. Kramer zsidó. Hadd találjam ki: maga nem tud semmit az egészről, igaz?
– Igaz.
– Nagyon, nagyon szomorú dolog. Tudja, Mr. Kramernek volt két kisfia, Josh és John, és a sors úgy akarta, hogy ott legyenek az apjukkal az irodában, amikor a bomba felrobban.
Sam mély levegőt vett, és Ivyra nézett. Mondjon el mindent, kérlelték a szemei.
– És ezeket a kissrácokat, két ötéves, aranyos ikerfiút, darabokra tépte a robbanás. Ott pusztultak mindketten.
Sam lassan lehajtotta a fejét, amíg az álla alig néhány centire volt a mellkasától. Legyőzték. Kétrendbeli gyilkosság. Ügyvédek, tárgyalások, bírók, esküdtek, börtön – hirtelen mellbe vágta a felismerés, és lehunyta a szemét.
– Lehet, hogy az apjuk megússza. Kórházba vitték, most éppen a műtőben van. Szörnyű tragédia, Sam. Gondolom, maga semmit sem tud erről a robbantásról, ugye, Sam?
– Nem. Szeretnék beszélni egy ügyvéddel.
– Hogyne. – Ivy lassan felállt, és kiment a szobából.

 

Egy orvos eltávolította a Sam arcába került üvegdarabot, amit aztán az FBI laborjába küldtek. Az ott készült jelentés nem tartogatott meglepetéseket: ugyanolyan üveg, mint amiből az iroda ablakai készültek. A zöld Pontiacról másodpercek alatt kiderült, hogy a meridiani Jeremiah Dogan tulajdona. A csomagtartóban találtak egy tizenöt percre időzített robbantású gyújtót. Megjelent egy árukihordó, és közölte a rendőrséggel, hogy hajnali négy körül látta a kocsit Mr. Kramer irodája közelében.
Az FBI gondoskodott róla, hogy a sajtó nyomban tudomást szerezzen mindenről: arról, hogy Sam Cayhall hosszú ideje tagja a klánnak, és jó néhány robbantásnak az első számú gyanúsítottja. Úgy érezték, hogy az ügy már szinte most lezárható lenne, és a greenville-i rendőrséget elhalmozták a dicséretekkel.
Öt nappal a robbantás után a Kramer ikreket eltemették. Akkoriban 146 zsidó élt Greenville-ben, és Marvin Kramer, illetve hat másik ember kivételével mindannyian megjelentek a szertartáson. De az ország legkülönbözőbb pontjairól érkezett újságírók és fényképészek kétszer annyian voltak.

 

Másnap reggel Sam kicsi cellájában megnézte a képeket, és elolvasta a cikkeket. A börtönőr, egy Larry Jack Polk nevű együgyű fickó hamar összebarátkozott vele, mert megsúgta neki, hogy az unokatestvérei a klán tagjai, s ő maga is szeretett volna belépni, de a felesége hallani sem akart róla. Minden reggel friss kávét és újságokat hozott Samnek. Larry Jack azt is megvallotta neki, hogy mennyire csodálja a robbantási technikáját.
Eltekintve attól a néhány rövid tőmondattól, ami Larry Jack szóval tartásához volt elengedhetetlenül szükséges, Sam alig szólalt meg. A robbantás utáni napon két rendbeli emberölés címén vádat emeltek ellene, s ettől fogva minden gondolatát lefoglalta a gázkamra, amely ijesztő közelségbe került. Nem volt hajlandó beszélni Ivyval meg a többi rendőrrel és az FBI-jal sem. A riporterek is kérdezősködtek természetesen, de nem jutottak túl Larry Jacken. Sam telefonált a feleségének, és azt mondta neki, hogy maradjon Clantonban, zárt ajtók mögött. Egyedül üldögélt salakbeton cellájában, és naplót kezdett írni.
Ha az van megírva a sors könyvében, hogy Rollie Wedge rendőrkézre kerüljön, és összekapcsolják a robbantással, akkor bizony a rendőröknek kell megtalálniuk. Sam Cayhall ugyanis, a klán tagjaként, esküt tett, és számára az eskü szent volt. Soha, de soha nem lesz hajlandó feladni a társát. Nagyon remélte, hogy Jeremiah Dogan is hasonlóképpen vélekedik az esküről.
Két nappal a robbantás után megjelent Greenville-ben egy pompázatos frizurát viselő, kétes hírű ügyvéd, T. Louis Brazelton. A klán titkos tagja volt, és arról vált hírhedtté Jackson környékén, hogy a legkülönbözőbb bűnözőket is hajlandó képviselni. Indulni akart a kormányzóválasztáson, kijelentette, hogy a fehér faj védelméért fog síkra szállni, az FBI-ban sátáni erők működnek, a feketéket nem kell bántani, de meg kell akadályozni, hogy összekeveredjenek a fehérekkel, és így tovább. Jeremiah Dogan küldte a városba, hogy ellássa Sam Cayhall védelmét, illetve azért – és ez volt a fontosabb –, hogy befogja Cayhall száját. A zöld Pontiac miatt az FBI éjjel-nappal Dogan nyakán volt, és a férfi attól rettegett, hogy vádat emelnek ellene bűnrészesség címén.
A bűntársak pont olyan bűnösek, mint azok, akik ténylegesen meghúzzák a ravaszt, magyarázta T. Louis új ügyfelének. Sam figyelmesen hallgatta, de alig szólalt meg. Hallott már Brazeltonról, de azért még nem bízott benne.
– Nézze, Sam – kezdte T. Louis, mintha egy óvodásnak magyarázna –, én tudom, hogy ki helyezte el a bombát. Dogan megmondta nekem. Ha jól számolok, akkor ezek szerint most négyen tudjuk: én, maga, Dogan és Wedge. Nos, Dogan majdnem teljesen biztos benne, hogy Wedge-et soha nem fogják megtalálni. Nem beszéltek ugyan egymással, de a srác nagyon ügyes, és valószínűleg már valahol külföldön van. Tehát akkor marad maga és Dogan. Az igazat megvallva, arra számítok, hogy bármelyik percben vádat emelnek Dogan ellen. De a rendőröknek nagyon nehéz dolguk lesz, ha be akarják bizonyítani: maguk együttműködtek, hogy felrobbantsák annak a zsidónak az irodáját. És ezt csak egy módon tudják bebizonyítani: ha maga megmondja nekik.
– Én vigyem el a balhét? – kérdezte Sam.
– Ne. Csak maradjon csöndben Dogant illetően. Tagadjon mindent. Majd kitalálunk valami mesét a kocsiról. Ezt bízza csak rám. Elintézem, hogy egy másik megyében legyen a tárgyalás, esetleg fent a hegyekben, vagy valami olyan helyen, ahol nincsenek zsidók. Gondoskodom róla, hogy az esküdtszék hófehér legyen, percek alatt szétzúzom a vádat, és mind a ketten hősök leszünk. Bízzon rám mindent.
– Maga szerint nem fognak elítélni?
– Hát persze hogy nem. Higgyen nekem, Sam. Olyan esküdtszéket állíttatunk össze, ami a magához hasonló hazafiakkal lesz tele. Csupa fehér emberrel. Olyanokkal, akik halálra aggódják magukat, mert a kisgyerekük kénytelen egy iskolába járni a nigger kölykökkel. Rendes emberekkel, Sam. Kiválasztunk tizenkettőt, és a tárgyaláson elmagyarázom nekik, hogy ezek a büdös zsidók mennyit erőszakoskodnak ezzel a polgárjogi baromsággal. Higgyen nekem, Sam, gyerekjáték lesz. – T. Louis rákönyökölt az asztalra, megveregette Sam karját, és azt mondta: – Bízzon bennem, Sam, csináltam én már ilyet.
Még ugyanezen a napon, valamivel később, Sam csuklójára bilincs került, majd a greenville-i rendőrök a börtön előtt várakozó járőrkocsihoz vezették. Míg eljutottak az autóhoz, a fényképészek kis serege megállás nélkül kattogtatta a gépét. Ugyanilyen érdeklődő tömeg várta, amikor kíséretével megérkezett a bíróság épületéhez.
Sam Cayhall megjelent a városi bíróságon új védőjével, T. Louis Brazelton ügyvéd úrral, aki elérte, hogy ne tartsanak előzetes meghallgatást, és bemutatott néhány szolid, rutinszerű jogi manővert. Húsz perccel azután, hogy eljött a börtönből, Sam vissza is érkezett. T. Louis megígérte, hogy néhány napon belül ismét felkeresi, hogy megkezdjék a stratégia kialakítását, majd kiment a börtön elé, hogy megmutogassa magát a sajtónak.

 

Egy teljes hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Greenville-ben alábbhagyjon a médiaőrület. 1967. május 5-én emberölés címén vádat emeltek Sam Cayhall és Jeremiah Dogan ellen. A körzeti államügyész zajosan bejelentette, hogy halálbüntetést fog kérni. Rollie Wedge nevét senki sem említette. A rendőrségnek és az FBI-nak fogalma sem volt a létezéséről.
T. Louis, aki mindkét vádlott védelmét ellátta, sikerrel járt: a tárgyalás színhelyét megváltoztatták, s így 1967. szeptember 4-én Nettles megyében, Greenville-től háromszázhúsz kilométerre kezdődött meg a tárgyalás. A klán letáborozott a bírósági épület előtti gyepen, és majdnem minden órában nagygyűléseket tartottak. Más államokból is érkeztek klántagok, a vendégszónokokról külön lista készült. Sam Cayhall és Jeremiah Dogan számukra a fehér faj felsőbbrendűségének szimbóluma lett, s a csuklyás hódolók több ezerszer elkiáltották a két nevet.
A sajtó figyelt és várakozott. A tárgyalóterem tömve volt riporterekkel és újságírókkal, a kevésbé szerencsések az épület előtti fák árnyékában voltak kénytelenek várakozni. Bámulták a klántagokat, hallgatták a szónoklatokat, és minél jobban figyeltek; minél többet fényképeztek, annál hosszabbak lettek a beszédek.
Odabent, a tárgyalóteremben Cayhall és Dogan szempontjából kedvezően alakultak az események. Brazelton végrehajtotta a beígért bűvészmutatványt, és az esküdtszékben tizenkét – ahogy ő fogalmazott – fehér hazafi kapott helyet. Az ügyvéd hozzálátott hogy rámutasson a vád érvelésének feltűnően gyenge pontjaira. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy pusztán közvetett bizonyítékok állnak a rendelkezésükre, hiszen senki sem látta, hogy Sam Cayhall valóban elhelyezte volna a bombát. T. Louis ezt többször is hangsúlyozta nyitóbeszédében, és érvelése célba talált az esküdteknél. Dogan rendszeresen alkalmazta Cayhallt, most is egy munka ügyében küldte Greenville-be, és történetesen úgy alakult, hogy a lehető legszerencsétlenebb pillanatban a Kramer-iroda közelében tartózkodott. T. Louis szinte elsírta magát, amikor arról a két aranyos kisfiúról beszélt.
A csomagtartóban talált robbanószerkezetet valószínűleg még az előző tulajdonos, Mr. Carson Jenkins, egy meridiani építési vállalkozó hagyta ott. Mr. Carson Jenkins tanúvallomásában közölte: munkájában gyakran használ dinamitot, és egészen biztosan az történhetett, hogy egyszerűen a csomagtartóban felejtette a robbanószerkezetet, amikor eladta a kocsit Dogannek. Mr. Carson Jenkins tanított a vasárnapi iskolában; csöndes, keményen dolgozó ember volt, akinek minden szava hihetően hangzott. Ugyanakkor tagja volt a Ku-Klux-Klannak is, de ezt az FBI nem tudta. T. Louis hiba nélkül vezényelte le a férfi vallomását.
Sem a rendőrség, sem az FBI nem tudott arról, hogy Cayhall autója Clevelandben, az út menti gyorsbüfé előtt parkolt. Amikor először telefonált a börtönből, Sam utasította a feleségét, hogy fiával, Eddie Cayhall-lal, azonnal hozassa el a kocsit Clevelandból. Ez fölöttébb szerencsés körülmény volt a védelem számára.
Azonban T. Louis Brazelton legsúlyosabb érve az volt, hogy az égvilágon senki nem tudja bizonyítani, hogy védencei bármiféle bűntettre is szövetkeztek volna. Hogyan tehetnék meg önök, Nettles megye esküdtjei, hogy halálba küldik, ezt a két embert?
Négy napig tartott a tárgyalás, ekkor az esküdtek visszavonultak, hogy döntést hozzanak, T. Louis biztosította védenceit, hogy az ítélet felmentés lesz. Ezt a vád is majdnem teljesen biztosra vette. A klántagok a győzelem szagát érezték, és magasabb sebességfokozatra kapcsoltak odakint a gyepen.
Nem született felmentés, de elmarasztaló ítélet sem. Két esküdtnek megvolt a bátorsága hozzá, hogy kiálljon az elítélő határozat mellett. Másfél napos tanácskozás után az esküdtek jelentették a bírónak, hogy semmi esély sincs arra, hogy döntést hozzanak. Sam Cayhall, öt hónap után először, hazamehetett.

 

A második tárgyalásra hat hónappal később került sor, Wilson megyében, ami szintén iparvidék, legalább négyórányira Greenville-től, és százhatvan kilométerre az első tárgyalás színhelyétől.
Az első tárgyalás esküdtjei többször is panaszt tettek a klán zaklatásai miatt, ezért a bíró – hogy pontosan milyen meggondolásból, az sohasem derült ki – egy olyan vidékre tette át a tárgyalást, amely szinte hemzsegett a klántagoktól meg a szimpatizánsoktól. Az esküdtszék ismét csak fehérekből és természetesen nem zsidókból állt. T. Louis előadta ugyanazt a történetet, ugyanazokkal a hangsúlyokkal. Carson Jenkins elismételte a hazugságát.
A második tárgyalás hozott némi újdonságot. Marvin Kramer ott volt az első sorban, tolókocsiban, és három napon keresztül meredten bámulta az esküdteket. Ruth megpróbálta végigülni az első tárgyalást, de hazament Greenville-be, ahol ismét kórházba került idegi problémákkal. A robbantás óta Marvin kisebb-nagyobb megszakításokkal végig kórházban volt, és az orvosai nem engedték, hogy végignézze a Nettles megyében zajló cirkuszt.
Az esküdtek többnyire nem tudtak a szemébe nézni. Egyáltalán nem is néztek a hallgatóság irányába, és nagy figyelemmel hallgatták a tanúkat. Volt azonban közöttük egy fiatal asszony, Sharon Culpepper, két ikerfiú édesanyja, aki nem tudott uralkodni magán. Újra és újra Marvinra nézett, és a pillantásuk többször is találkozott. A férfi igazságos ítéletért könyörgött a tekintetével.
Sharon Culpepper volt az egyetlen a tizenkét esküdt közül, aki az elmarasztaló ítélet mellett foglalt állást. Esküdttársai két napon keresztül szidták, gyalázták és dagályos szónoklatokat intéztek hozzá. Elmondták mindennek, a nő többször el is sírta magát, de végig kitartott eredeti álláspontja mellett.
A második tárgyalás úgy ért véget, hogy az esküdtek ismét nem tudtak egyhangú ítéletet hozni. Marvin Kramer visszatért Greenville-be, majd Memphisbe utazott újabb operációkra. T. Louis Brazelton ismét produkálhatta magát a sajtó előtt. Az államügyész nem tett ígéretet az esetleges újabb tárgyalásra vonatkozóan. Sam Cayhall csöndben visszautazott Clantonba, és megfogadta magában, hogy ezentúl kerüli Jeremiah Dogant. Az pedig győzedelmesen visszatért Meridianba, ahol büszkeségtől dagadó kebellel közölte az embereivel, hogy a fehér faj felsőbbrendűségéért folytatott harca csak most kezdődik, a jó legyőzte a gonoszt, és így tovább.
Rollie Wedge neve csak egyszer hangzott el. A második tárgyalás idején, egy alkalommal ebédszünetben Dogan odasúgta Cayhallnak, hogy üzenetet kapott tőle. Az üzenet, amelyet egy idegen adott át Dogan feleségének a tárgyalóterem előtt a folyosón, világos volt és egyértelmű. Wedge ott van a közelben, valahol az erdőben, figyeli, mi történik a tárgyaláson, és amennyiben Dogan vagy Cayhall szóba hozza a nevét, otthonaikat és családjaikat a pokolra küldi egy bombával.

 

 

Három

Ruth és Marvin Kramer 1970-ben váltak el. Marvin még ugyanebben az évben ideggyógyintézetbe került, és 1971-ben öngyilkos lett. Ruth visszaköltözött Memphisbe, a szüleihez. Súlyos gondjaik ellenére mindent elkövettek azért, hogy harmadik tárgyalásra is sor kerüljön. Greenville zsidó közössége lármás tiltakozásba fogott, amikor kezdett nyilvánvalóvá válni: a kerületi államügyésznek elege van abból, hogy pereket veszítsen, és ugyancsak megcsappant a lelkesedése, hogy bíróság elé állítsa Cayhallt és Dogant.
Marvint a fiai mellé temették. Egy újabb parkot neveztek el Josh és John Kramerről, és ösztöndíj-alapítványokat hoztak létre. Az idő múlásával a szörnyűséges tragédia kezdett feledésbe merülni. Múltak az évek, és Greenville-ben egyre kevesebbet beszéltek a robbantásról.
Annak ellenére, hogy az FBI komoly nyomást gyakorolt az ügyészségre, nem került sor harmadik tárgyalásra. Nem volt ugyanis bizonyíték. A bíró minden kétséget kizáróan ismét megváltoztatná a tárgyalás színhelyét. Reménytelennek tűnt, hogy elmarasztaló ítéletet tudjanak kicsikarni, az FBI mégsem dobta be a törülközőt.
Dogan nem vezényelt le több robbantgatási akciót, Wedge eltűnt, Cayhall pedig nem volt hajlandó további együttműködésre. Dogan továbbra is rendszeresen viselte a tógáját, beszédeket mondott, és azt kezdte hinni magáról, hogy jelentékeny politikai erőt képvisel. Az északi újságírók kíváncsian hallgatták fajgyűlölő kirohanásait, és Dogan mindig hajlandó volt a fejére húzni a csuklyáját, és botrányos nyilatkozatokat adni. Egy rövid ideig, mondhatni, híres ember volt, és ezt rettenetesen élvezte.
De 1970 végére Jeremiah Dogan már nem számított érdekességnek; egy rohamos tempóban széteső szervezet egyik csuklyás bűnözője volt a sok közül. A feketék szavaztak. Az állami iskolákba együtt jártak fehérek és feketék. A déli államokban a szövetségi bírók kíméletlenül döntötték le sorra a faji korlátokat. Mississippibe is eljutott a polgárjogi mozgalom, és Dogan még egy legyet sem tudott odacsábítani egy keresztégetéshez.
1979-ben két jelentékeny esemény történt a változatlanul le nem zárt ügyben, amelyben amúgy semmi előrelépés nem történt. Az első az volt, hogy David McAllistert államügyésznek választották Greenville-ben. Huszonhét évesen az állam történetének legfiatalabb államügyésze lett. Tizenéves korában ott álldogált a tömegben, és azt bámulta, hogyan turkál az FBI Marvin Kramer irodájának maradványai között. Nem sokkal a megválasztása után megfogadta, hogy a terroristák megkapják, ami jár nekik.
A második esemény pedig az volt, hogy Jeremiah Dogan ellen vádat emeltek adócsalás címén. Miután éveken keresztül sikerült félrevezetnie az FBI-t, kezdett elkényelmesedni, és gondjai támadtak az adóhivatallal. A nyomozás nyolc hónapig tartott, és az eredménye egy harmincoldalas vádirat lett. Az állt benne, hogy Dogan 1974 és 1978 között több mint százezer dollárt felejtett el bevallani. Nyolcvanhat vádpont szerepelt benne, melyek alapján maximálisan huszonnyolc év börtönbüntetés várt Doganra.
Dogan minden kétséget kizáróan bűnös volt, és az ügyvédje (nem T. Louis Brazelton) nyomban tájékozódni kezdett, miként lehetne kiegyezni az ügyészséggel. Ekkor lépett színre az FBI.
Néhány fűtött hangulatú és indulatos megbeszélés után Dogan és ügyvédje a következő ajánlatot kapta: amennyiben Dogan tanúskodik Cayhall ellen a Kramer-ügyben, egyetlen napot sem kell börtönben töltenie adócsalás miatt. Hosszú időre felfüggesztett büntetést kap, súlyos pénzbírságot szabnak ki rá, de nem kerül rács mögé. Dogan ekkor már több mint tíz éve nem beszélt Cayhall-lal, és a klánban sem tevékenykedett. Több oka is volt rá, hogy alaposan megfontolja az ajánlatot, nem utolsósorban azt kellett mérlegelnie, hogy szabad ember akar-e maradni, vagy pedig inkább tíz-tizenöt évet börtönben tölt.
Az adóhivatal, mintegy unszolásképpen, lefoglalta az összes vagyonát, és nagyszabású árverést helyezett kilátásba. David McAllister is megpróbált segítségére lenni a döntésben: meggyőzte a greenville-i vádesküdtszéket, hogy ismét emeljenek vádat ellene és barátja, Cayhall ellen a Kramer-ügyben.
Dogan megrettent, és villámgyorsan igent mondott az ajánlatra.

 

Sam Cayhall, miután tizenkét esztendőn keresztül békésen élt Ford megyében, újra ismerős helyzetben találta magát: vádat emeltek ellene és letartóztatták. Az új tárgyalás bizonyosságával és a gázkamra lehetőségével volt kénytelen szembenézni. Arra kényszerült, hogy jelzálogkölcsönt vegyen fel a házára és kis birtokára, máskülönben nem tudott volna ügyvédet fogadni. T. Louis Brazelton nagymenő lett, Dogan pedig nem volt már a szövetségese.
Sok minden megváltozott Mississippiben az első két tárgyalás óta. A szavazók nyilvántartásában annyi fekete szerepelt, mint addig még soha, és ezek az új szavazók fekete tisztségviselőket választottak. A csak fehérekből álló esküdtszékek ritkaságnak számítottak. Az államban volt két fekete bíró, két fekete seriff, és a bíróságok folyosóin fekete ügyvédek sürgölődtek fehér kollégáikkal együtt. A faji különválasztás alapján működő iskolák megszűntek. És az államban sok-sok fehér ember eltűnődve nézett vissza a múltba, és tette fel magának a kérdést: mire volt jó ez az egész cirkusz? Miért ne kaphatná meg minden ember az alapvető jogokat? Bár volt még rajta változtatnivaló bőven, 1980-ban Mississippi egészen más hely volt, mint 1967-ben. És Sam Cayhall tisztában volt ezzel.
Cayhall egy Benjamin Keyes nevű, jól képzett memphisi ügyvédet fogadott fel. Az első lépésük az volt, hogy a vád elvetését javasolták azon az alapon, hogy ilyen hosszú idő után nem méltányos ismét bíróság elé állítani Cayhallt. Ez hatásos érvnek bizonyult, és a kérdésben Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságának kellett állást foglalnia. Hat-három arányban úgy döntöttek, hogy az eljárás folytatódhat.
És folytatódott is. Sam Cayhall harmadik és egyben utolsó tárgyalása 1981 februárjában kezdődött, Mississippi állam északkeleti csücskében lévő egyik dimbes-dombos megyéjében, Lakeheadben, egy alig fűtött, kisméretű tárgyalóteremben. Senki sem állíthatja, hogy érdektelen és unalmas tárgyalás lett volna. A fiatal kerületi államügyész, David McAllister parádésan szerepelt, de megvolt az a visszataszító szokása, hogy minden szabad idejét a sajtóval töltötte. Jóképű volt, tele jó szándékkal, világosan és érthetően beszélt, s hamarosan egyértelművé vált, hogy ezzel a tárgyalással céljai vannak. Mr. McAllisternek nagyszabású politikai ambíciói voltak.
Az esküdtszék nyolc fehér és négy fekete esküdtből állt. Az első két tárgyalásról már jól ismert bizonyítékok újra előkerültek: az üvegdarab, a gyújtózsinór, az FBI-jelentések, a fényképek.
És persze ott volt Jeremiah Dogan tanúvallomása. A férfi kék munkásingben foglalt helyet a tanúk padján, és jámbor arckifejezéssel, szertartásos komolysággal előadta, hogyan tervezték el az abban a pillanatban tőle alig néhány méternyire ülő Sam Cayhall-lal a Kramer-iroda felrobbantását. Sam feszülten meredt rá, szinte magába szívta minden szavát, de Dogan nem volt hajlandó ránézni. Sam ügyvédje fél napon keresztül kínozta Dogant, és a férfi végül kénytelen volt beismerni, hogy megállapodást kötött a szervekkel. A tanúvallomás azonban helyrehozhatatlan károkat okozott.
Sam Cayhall védelme szempontjából semmi haszna nem lett volna Rollie Wedge személyével előhozakodni. Hiszen ezzel elismerték volna, hogy Sam valóban ott volt Greenville-ben a robbanószerkezettel. Kénytelen lett volna bevallani a bűnrészességet, és a törvények értelmében éppen olyan bűnös lett volna, mint az az ember, aki elhelyezte a dinamitrudacskákat. Ráadásul ahhoz, hogy előadják ezt a történetet az esküdteknek, Samnek tanúskodnia kellett volna, ezt pedig sem ő, sem az ügyvédje nem akarta. Sam képtelen lett volna kiállni a szigorú keresztkérdéseket, mert az egyik hazugsággal lett volna kénytelen fedezni a másikat.
És ekkor már senki sem hitt volna a titokzatos új terrorista (akinek eddig még a nevét sem említették, és aki úgy jött s távozott, hogy senki sem látta) hirtelen felbukkanásában. Sam tudta, hiábavaló lenne Wedge-dzsel próbálkozni, és még a saját ügyvédjének sem hozta szóba a férfi nevét.
A tárgyalás utolsó napján David McAllister kiállt az esküdtek elé a zsúfolt tárgyalóteremben, és előadta záróbeszédét Elmesélte, hogy fiatalkorában Greenville-ben élt és voltak zsidó barátai. Fogalma sem volt róla, hogy azok mások, mint ő. A Kramer család tagjai közül is ismert néhányat, rendes emberek voltak, keményen dolgoztak, és sokat tettek a városért. Annak idején sokat játszott kis, fekete gyerekekkel, és életre szóló barátságokat kötött velük. Sohasem tudta megérteni, miért jártak ők az egyik iskolába, ő meg a másikba. Szívbemarkoló történetben adta elő, hogyan rázkódott meg a föld 1967 áprilisában, és ő hogyan rohant a belváros felé, ahol a füst a magasba szállt. Három órán keresztül állt és várt a rendőrségi kordon mögött. Látta, hogyan rohannak segítségért a tűzoltók, amikor megtalálták Marvin Kramert. Látta, hogyan hajolnak a romok fölé, amikor felfedezték a két kisfiút. Könnyek csurogtak végig az arcán, amikor a fehér lepedővel letakart kis holttesteket lassan odavitték a mentőautóhoz.
Fantasztikus színjáték volt, és amikor McAllister elhallgatott, a tárgyalóteremben halotti csend volt. Néhány esküdt a szemét törülgette.

 

1981. február 12-én Sam Cayhallt elítélték két rendbeli gyilkosságért és egy rendbeli gyilkossági kísérletért. Két nappal később, ugyanaz az esküdtszék visszatért ugyanabba a tárgyalóterembe a halálos ítélettel.
Sam Cayhallt átszállították a Parchman állami büntetés-végrehajtó intézetbe, ahol megkezdte a várakozást a kivégzésre. 1981. február 19-én lépett be először a siralomházba.

 

 

Négy

A chicagói Kravitz és Bane jogi cégnél majdnem háromszáz ügyvéd fért meg békében egymás mellett, egy fedél alatt. Egész pontosan: kétszáznyolcvanhat. Bár kétségtelen, nehéz dolga lenne annak, aki pontosan nyilván akarná tartani a számukat, ugyanis mindig volt vagy tucatnyi ügyvéd, aki a legkülönbözőbb okok miatt éppen távozott a cégtől; és persze mindig volt vagy tucatnyi briliáns képességű, frissen végzett és remekül képzett kezdő, aki mohón várta az első bevetést. Ugyan nagy cég volt, a Kravitz és Bane nem terjeszkedett olyan sebesen, mint a többiek, nem sikerült magába szippantania más városok gyengébb cégeit, lassúnak bizonyult az ügyfelek elhódításában a versenytársak elől, és ily módon kénytelen volt elszenvedni azt a besorolást, hogy Chicago harmadik legnagyobb cégeként tartsák számon. Hat nagyvárosban volt irodájuk, de – és ezért a fiatalabb üzlettársak sokat szégyenkeztek – londoni cím nem díszelgett a levelek fejlécén.
Bár veszített már régi keménységéből, a Kravitz és Bane még mindig kíméletlen jogi cég hírében állt. Voltak szelídebb osztályok is: az ingatlan- és adóügyekkel foglalkozó részlegek, de a nagy pénzeket a pereskedések révén szerezték. Amikor új alkalmazottakat kerestek, felkutatták a legkiválóbb képességű harmadéves joghallgatókat, akik a legjobb jegyeket szerezték az egyetemi próbatárgyalásokon. Fiatal férfiakat kerestek (hébe-hóba felvettek egy-egy nőt is), akiket nyomban ki lehet képezni arra a kíméletlen harcmodorra, amelyet a Kravitz és Bane ügyvédei már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt tökéletesítettek.
Bevételének nagy részét a cég a ledolgozott órák számlázásával szerezte. Kétszáz dollár óránként biztosítási munkákért; és még több is, ha van fizetőképes kereslet. Büntetőjogi ügyekért háromszáz dollár. Négyszáz a nagy bankoktól. Még ötszáz dollárt is elkértek gazdag cégtulajdonosoktól, akik saját jogászokat is alkalmaztak, igaz, ezek a volánnál szunyókáltak, miközben a megbeszélések folytak.
A Kravitz és Bane-nél hatalmas pénzeket kerestek az ügyvédek, a cég dinasztiát alapított Chicagóban. Az irodák divatosak voltak, de nem hivalkodóak. Stílszerűen a belváros harmadik legnagyobb épületének legfelső emeleteit foglalták el.
Mint a legtöbb nagy cég, a Kravitz és Bane is olyan sok pénzt termelt, hogy feladatának tartotta pro bono részlegek létrehozását, leróván ezzel a társadalommal szembeni morális kötelezettségeit. Nagyon büszkék voltak arra a tényre, hogy a cégnél dolgozik egy főállású pro bono üzlettárs, egy E. Garner Goodman nevű hóbortos filantróp, akinek tágas irodája és két titkárnője volt a hatvanegyedik emeleten. A Kravitz és Bane aranydíszítésű brosúrája külön hangsúlyozta, hogy a cég ügyvédei sok biztatást kapnak: vállaljanak pro bono ügyeket. A brosúrában az állt, hogy tavaly, azaz 1989-ben a cég ügyvédei közel hatvanezer órát áldoztak drága idejükből az olyan ügyfelekre, akik képtelenek fizetni. Utcán bitangoló árva gyerekek, a siralomházak lakói, illegális bevándorlók, kábítószeresek; és persze a cég nagyon a szívén viselte a hontalanok sorsát is. A brosúrában volt egy fénykép is: két fiatal ügyvédet ábrázolt, zakó nélkül, feltűrt ingujjban, meglazított nyakkendővel, hónuk alatt átütött az ingükön az izzadság, szemükből sugárzott a részvét és a szánalom, s éppen valamiféle alantas, kétkezi munkát végeztek néhány színesbőrű kisgyerek társaságában, láthatólag valamilyen városi szemétgyűjtő közelében. Ügyvédek, amint segítséget nyújtanak a társadalom rászorultjainak.
Adam Hall lassú léptékkel haladt a hatvanegyedik emelet folyosóján, E. Garner Goodman irodája irányába, s a kezében tartott vastag dossziéban ott volt a brosúra egy példánya. Biccentett egy másik fiatal ügyvédnek, akit még sohasem látott, s váltott is vele néhány szót. A cég karácsonyi partiján kis névtáblákat osztogattak a terem bejáratánál. Néhányan még az üzlettársak közül is alig ismerték egymást. A fiatal ügyvédek évente egyszer-kétszer találkoztak. Adam benyitott az egyik ajtón, belépett egy kis irodába, ahol a titkárnő abbahagyta a gépelést, és majdnem rámosolygott. Adam közölte, hogy Mr. Goodmannel szeretne beszélni; a nő a fejével a széksor felé intett illemtudóan, ahol a várakozók szoktak helyet foglalni. Adam öt perccel korábban érkezett a tízórás megbeszélésre, ha ez számít egyáltalán valamit. Most ugyanis pro bono ügyről volt szó. Ilyenkor el kell feledkezni az óráról. El kell feledkezni a leszámlázható órákról. A cég többi ügyvédjével ellentétben Goodman nem engedte, hogy óra kerüljön az irodája falára, és karórát sem volt hajlandó viselni.
Adam belelapozott a dossziéba. Amikor a brosúrához ért, elmosolyodott. Átolvasta a saját maga életrajzát is: Peppardine Főiskola, majd a michigani egyetem jogi kara, a Jogi Szemle szerkesztése, szemináriumi dolgozat a kegyetlen és szokatlan büntetésekről, illetve a legutóbbi halálbüntetésekről. Meglehetősen rövid életrajz, de hát elvégre még csak huszonhat éves volt. A Kravitz és Bane csak kilenc hónapja alkalmazta.
Átolvasott és kijegyzetelt két hosszadalmas legfelsőbb bírósági döntést, amelyek Kalifornia államban végrehajtott kivégzésekkel foglalkoztak. Az órájára pillantott, aztán tovább olvasott. A titkárnő végül kávéval kínálta, amit ő udvariasan visszautasított.

 

E. Garner Goodman irodája egy rendetlenségről készült tanulmány illusztrációja lehetett volna. Óriási volt, de zsúfolt, mindegyik falon roskadozó könyvespolcok húzódtak, a padlót poros aktahalmok borították. Az iroda közepén álló íróasztalon mindenfajta és méretű levélkupacok hevertek szétszórva. Szemét, papírhulladék és elveszett levelek díszelegtek az íróasztal alatt elterülő szőnyegen. A hatalmas ablakból gyönyörű kilátás nyílt a Michigan-tóra, a faredőny azonban mindent eltakart; nyilvánvalónak tűnt, hogy Mr. Goodman egyetlen percet sem tölt az ablaknál álldogálva.
Idős ember volt, ápolt ősz szakállal és bozontos, ősz hajjal. Fehér inge fájdalmasan ropogósra volt keményítve. Álla alatt precízen megkötött, zöld színű, mintás csokornyakkendő virított, öltözetének elengedhetetlen tartozéka. Adam belépett a szobába, és óvatosan kerülgetve a papírkupacokat, megindult a férfi felé. Goodman nem állt fel, csak hűvösen kezet nyújtott.
Adam átadta neki a dossziét, és leült az egyetlen üres székre a szobában. Idegesen várakozott, amíg Goodman, finom mozdulatokkal simogatva a szakállát és csokornyakkendőjét babrálva, átolvasta az anyagot.
– Miért akar pro bono munkát végezni? – kérdezte mormogva, hosszú csend után. Nem pillantott fel a dossziéból. A mennyezetre erősített hangszórókból klasszikus gitárzene szólt.
Adam kényelmetlenül mocorgott a széken.
– Hát… különböző okokból.
– Hadd találjam ki. Szolgálni akarja az emberiséget, szeretne visszaadni valamit a társadalomnak abból, amit kapott tőle, vagy talán lelkiismeret-furdalás gyötri, mert olyan sok időt tölt ezen a rabszolgatelepen, persze óránkénti számlázással, hogy szeretné megtisztítani a lelkét, összepiszkolni a kezét, valami tisztességes munkát végezni és segíteni másoknak. – Goodman mélyen ülő apró szemei, a hegyes orrára helyezett fekete keretes olvasószemüveg fölött, Adamre szegeződtek. – Talált valamelyik?
– Nem igazán.
Goodman tovább folytatta az akta tanulmányozását. – Tehát Emmitt Wycoffhoz osztották be? – Éppen azt a levelet olvasta, amit Wycoff írt, az Adam munkáját felügyelő üzlettárs.
– Igen, uram.
– Remek ügyvéd. Én különösebben nem kedvelem őt, de a büntetőjogi ügyekhez fantasztikus koponyája van. Valószínűleg a legjobb három közé tartozik ezen a területen. Elég érdes ugyan a modora, nem gondolja?
– Nekem nincs vele semmi bajom.
– Mióta dolgozik mellette?
– Amióta beléptem a céghez. Kilenc hónapja.
– Ezek szerint maga kilenc hónapja ügyvéd?
– Igen, uram.
– És mit gondol erről a munkáról? – Goodman becsukta a dossziét, és rámeredt Adamre. Lassú mozdulattal levette az olvasószemüvegét, és a szájába tett egy szivarvéget.
– Egyelőre tetszik. Nagyon komoly kihívást jelent.
– Hát persze. Miért pont a Kravitz és Bane-t választotta? Hiszen az ajánlóleveleivel jóformán bárhová mehetett volna. Miért ide jött?
– A büntetőjogi perek érdekelnek. Ezzel akarok foglalkozni, és ennek a cégnek nagyon jó a híre ezen a területen.
– Hány ajánlatot kapott? Nyugodtan megmondhatja, csak kíváncsiskodom.
– Jó néhányat.
– És hová?
– Főleg Washingtonba. Egyet pedig Denverbe. A New York-i cégekhez a megbeszélésre sem mentem el.
– Mi mennyi pénzt ajánlottunk magának?
Adam ismét megmozdult a széken. Goodman elvégre üzlettárs. Biztosan tudja, mennyit kapnak az újonc ügyvédek.
– Nagyjából hatvanezer körül. És magának mit fizetünk?
A kérdés láthatólag szórakoztatta az öregembert, aki a beszélgetés során most először elmosolyodott.
– Évi négyszázezer dollárt kapok. Mindezt azért, hogy tékozoljam a cég drága idejét, hogy aztán ők vállon veregethessék magukat, az ügyvédekről és a szociális érzékenységről szónokolhassanak. Négyszázezer dollár. Nem hihetetlen?
Adam hallott már ilyen szóbeszédeket. – Nem panaszképpen mondja, ugye?
– Nem. Én vagyok a legszerencsésebb ügyvéd ebben a városban, Mr. Hall. Egy halom pénzt kapok olyan munkáért, amit szívesen csinálok, nekem nem kell blokkolnom, s nem fő a fejem a számlázás miatt. Minden ügyvéd erről álmodik. Ezért van az, hogy még most is heti hatvan órát gürcölök itt. Tudja, már majdnem hetvenéves vagyok.
A cégnél az a hír járta Goodmanról, hogy fiatalabb korában nem tudott ellenállni a rá nehezedő nyomásnak, és majdnem megölte magát az itallal meg tablettákkal. Egy év alatt sikerült rendbe jönnie, miután a felesége, a gyerekekkel együtt elhagyta. Aztán meggyőzte az üzlettársakat, hogy érdemes megmenteni őt. Mindössze egy olyan irodára lenne szüksége, ahol az élet nem az óra körül forog.
– Milyen fajta munkát végez Emmitt Wycoffnak? – érdeklődött Goodman.
– Nagyon sok könyvtári aprómunkát. Wycoff most éppen néhány nagyvállalkozó védelmét látja el, az időm nagy részét ez foglalja el. A múlt héten benyújtottam egy keresetet a bíróságon. – Adam ezt némi büszkeséggel mondta. Az első tizenkét hónap alatt az újoncokat általában az íróasztalukhoz láncolják.
– Egy igazi keresetet? – kérdezte Goodman meghökkenten.
– Igen, uram.
– Egy igazi tárgyalóteremben?
– Igen, uram.
– Egy igazi bíró előtt?
– Úgy van.
– Mi lett a dolog vége?
– A bíró a bűnvádi eljárás megkezdése mellett döntött ugyan, de nem sok választott el a sikertől. Egészen a sarokba szorítottam. – Goodman elmosolyodott, de a játék hamar véget ért. Ismét kinyitotta az aktát.
– Wycoff nagyon jó ajánlólevelet küldött. Ez egyáltalán nem jellemző rá.
– Felismeri az igazi tehetséget – felelte Adam mosolyogva.
– Feltételezem, komolyan akar dolgozni, Mr. Hall. Pontosan mire gondolt?
Adam abbahagyta a mosolygást, és megköszörülte a torkát. Hirtelen ideges lett, és úgy döntött, ismét keresztbe teszi a lábát. – Hát, tulajdonképpen… hm… egy halálbüntetéses ügyre.
– Egy halálbüntetéses ügyre? – ismételte Goodman.
– Igen, uram.
– Miért?
– Ellenzem a halálbüntetést.
– Nem így vagyunk ezzel mindannyian, Mr. Hall? Én már könyveket is írtam erről. Már vagy húsz ilyen átkozott üggyel foglalkoztam. Miért akar belekeveredni egy ilyenbe?
– Olvastam az ön könyveit. Segíteni akarok.
Goodman ismét becsukta az aktát, és rákönyökölt az íróasztalra. Két papírlap lecsúszott, és a földre hullott. – Maga túl fiatal és túlságosan zöldfülű.
– Lehet, hogy sikerül majd meglepnem.
– Nézze, Mr. Hall, itt nem babra megy a játék. Ez élet-halál kérdése. Tudja, fiam, az ilyen ügyekben nagy nyomás nehezedik az emberre. Nem valami szórakoztató dolog.
Adam bólintott, de nem szólt semmit. Mélyen Goodman szemébe nézett, és rezzenéstelen tekintettel állta a férfi pillantását. Valahol a távolban megszólalt egy telefon, de egyikük sem vett tudomást róla.
– Egy bizonyos ügyre gondolt, vagy talán van egy új ügyfele a Kravitz és Bane számára? – kérdezte Goodman.
– A Cayhall-ügyet szeretném – mondta Adam lassan.
Goodman megcsóválta fejét, és megigazgatta a csokornyakkendőjét. – Sam Cayhall éppen most rúgott ki bennünket. A bíróság a múlt héten döntött úgy, hogy valóban joga van ahhoz, hogy visszautasítsa a jogi képviseletet.
– Igen, tudok róla, olvastam a bírósági véleményt. Annak az embernek ügyvédre van szüksége.
– Nem, nincs rá szüksége. Ügyvéddel vagy ügyvéd nélkül, három hónapon belül halott lesz. Az igazat megvallva, nagy megkönnyebbülés, hogy eltűnik az életemből.
– Ügyvédre van szüksége – ismételte Adam.
– Ő képviseli saját magát, és ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy félelmetesen jól csinálja. Legépeli a saját beadványait, elvégzi a kutatómunkát. Azt is hallottam, hogy tanácsokat osztogat a haverjainak a siralomházban, bár igaz, csak a fehéreknek.
– Átnéztem az egész aktáját.
E. Garner Goodman lassan megforgatta a kezében a szemüvegét, és elgondolkozott a hallottakon. – Az vagy egy fél tonnányi papír. Miért tenne maga ilyet?
– Nagyon érdekel az ügy. Már évek óta figyelem, minden sort elolvastam, amit erről az emberről írtak. Azt kérdezte tőlem, hogy miért a Kravitz és Bane-t választottam. Nos, az igazság az, hogy a Cayhall-ügyön akartam dolgozni, és ha jól tudom, ez a cég foglalkozik vele, mióta is, nyolc éve?
– Hét, de húsznak tűnik. Mr. Cayhall nem a legkellemesebb ember, akit el lehet képzelni.
– De hát ez érthető, nem? Már majdnem tíz éve börtönben van.
– Ne oktasson ki engem a börtönéletről, Mr. Hall. Látott már belülről börtönt?
– Nem.
– Én már igen. Hat államban voltam már siralomházban. Sam Cayhall engem átkozott, amikor odaláncolták a székhez. Nem valami kedves ember. Fanatikus rasszista, aki jóformán mindenkit gyűlöl, és magát is utálná, amint megismerné.
– Szerintem nem.
– Maga ügyvéd, Mr. Hall. Ez az ember jobban gyűlöli az ügyvédeket, mint a feketéket meg a zsidókat. Tíz éve néz szembe a halállal, és meg van győződve róla, hogy jogászi konspiráció áldozata. A fenébe is, már három éve akar kirúgni minket. A cég, számlázható időben mérve, több mint kétmillió dollárt költött rá, de őt az jobban érdekli, hogy megszabaduljon tőlünk. Egy idő után már nem számoltam, hányszor fordult elő, hogy nem volt hajlandó beszélni velünk, miután leutaztunk hozzá a Parchmanbe. Ez a férfi teljesen őrült, Mr. Hall. Találjon magának egy másik ügyet. Mit szólna gyermekek elleni erőszakhoz vagy valami ehhez hasonlóhoz?
– Köszönöm, nem. Engem a halálbüntetések érdekelnek, és szinte a megszállottja vagyok a Cayhall-ügynek.
Goodman óvatos mozdulattal ismét az orra hegyére illesztette a szemüvegét, aztán lassan feltette a lábát az asztal sarkára. Keményített inge előtt karba tette a kezét.
– Ha szabad kérdeznem, miért lett a megszállottja?
– Szerintem borzasztó érdekes ügy. A klán, a polgárjogi mozgalmak, a robbantgatások, a helybeliek állandó zaklatása. Ez talán az egyik legizgalmasabb korszaka az amerikai történelemnek. Úgy tűnik, mintha az ősidőkben történt volna, pedig valójában csak huszon-egynéhány évvel ezelőtt. Úgy gondolom, hogy ez az ügy komoly figyelmet érdemel.
A mennyezeti ventilátor lassan forgott körbe-körbe a fejük felett. Eltelt egy perc.
Goodman visszatette a lábát a földre, és ismét a könyökére támaszkodott.
– Mr. Hall, én nagyra értékelem, hogy maga érdeklődik a pro bono ügyek iránt, és biztosíthatom, hogy rengeteg tennivaló van ezen a téren. De kénytelen lesz egy másik ügyet találni magának. Ez nem egy egyetemi próbatárgyalás.
– Én pedig nem vagyok joghallgató.
– Sam Cayhallnak sikerült elérnie, hogy a továbbiakban ne képviseljük őt, Mr. Hall. Úgy tűnik, ezt nem akarja megérteni.
– Szeretnék lehetőséget kapni arra, hogy találkozzam vele.
– Minek?
– Azt hiszem, meg tudnám győzni, hogy beleegyezzen, hadd képviseljem őt.
– Ó, valóban?
Adam mélyet lélegzett, felállt, megkerülte a földön sorakozó aktahalmokat, és odasétált az ablakhoz. Ismét mély levegőt vett. Goodman figyelte és várt.
– El kell mondanom magának valamit, Mr. Goodman. Senki nem tud róla, csak Emmitt Wycoff, neki pedig kénytelen voltam megvallani. Ígérje meg, hogy kettőnk közt marad, amit most fogok mondani.
– Hallgatom.
– Szavát adja?
– Igen, a szavamat adom – felelte Goodman lassan, miközben a szivarvéget rágcsálta.
Adam kikukucskált a redőny egyik résén, és a Michigan-tavon úszkáló egyik vitorláshajót figyelte. Halkan kezdett beszélni. – Rokonságban állok Sam Cayhall-lal.
Goodman meg sem rezdült: – Értem. Milyen rokonságban?
– Volt neki egy fia, Eddie Cayhall, És Eddie Cayhall megszégyenülten távozott Mississippiből, miután az apját letartóztatták a robbantásért. Kaliforniába menekült, nevet változtatott, és megpróbálta elfelejteni a múltat. De a családi örökség miatt nem tudott békében élni. Nem sokkal azután, hogy 1981-ben az apját halálra ítélték, öngyilkos lett.
Goodman most már a szék szélén ült.
– Eddie Cayhall az apám volt.
Goodman kicsit tétovázott. – Sam Cayhall a nagyapja?
– Igen. Már majdnem tizenhét éves voltam, amikor megtudtam. A nagynéném mondta meg, miután eltemettük az apámat.
– Ejha.
– Megígérte, hogy nem fogja senkinek elmondani.
– Természetesen. – Goodman felállt, ráült az íróasztal sarkára, lábát rátette a székre és az elsötétítő redőnyre meredt. – Sam tudja, hogy…
– Nem. A Mississippi állambeli Ford megyében születtem, egy Clanton nevű városban, és nem Memphisben. Mindig azt mondták nekem, hogy Memphisben születtem. Először Alan Cayhallnak hívtak, de ezt csak jóval később tudtam meg. Hároméves voltam, amikor eljöttünk Mississippiből, és a szüleim sohasem beszéltek arról a helyről. Édesanyám úgy tudja, hogy Eddie és Sam között megszakadt a kapcsolat azon a napon, hogy eljöttünk. Aztán az anyám megírta neki a börtönbe, hogy meghalt a fia. A mai napig nem válaszolt.
– A mindenségit – mormogta Goodman.
– Van még itt egy és más, Mr. Goodman. Nagyon beteg család a miénk.
– Nem a maga hibája.
– Édesanyám szerint Sam apja aktívan tevékenykedett a klánban, részt vett a lincselésekben meg ehhez hasonlók. Minden valószínűség szerint engem elég silány anyagból gyúrtak.
– Az apja más ember volt.
– Az apám megölte magát. Megkímélem a részletektől, de annyit elmondok, hogy én találtam meg a holttestét és én takarítottam el mindent, mielőtt az anyám meg a nővérem haza érkezett volna.
– Tizenhét éves volt ekkor?
– Majdnem tizenhét. 1981-ben történt. Kilenc évvel ezelőtt. Miután a nagynéném, Eddie nővére, elmondta az igazságot, nagyon elkezdett érdekelni Sam Cayhall szörnyűséges története. Órákat töltöttem könyvtárban, hogy felkutassam a régi újságcikkeket meg a folyóiratokban megjelent írásokat; elég sok minden felhalmozódott az évek során. Mind a három tárgyalás jegyzőkönyvét átolvastam. A fellebbezéseket elutasító határozatokat is áttanulmányoztam. Az egyetemi évek alatt azt vizsgáltam, hogyan képviseli a cég Sam Cayhallt. Maga és Wallace Tyner példás munkát végeztek.
– Örülök, hogy így gondolja.
– Több száz könyvet és több ezer cikket elolvastam már az alkotmány nyolcas számú módosításáról és a halálos ítéletekkel végződő perekről. Ha jól tudom, ön négy könyvet írt. És számos cikket. Tisztában vagyok vele, hogy én csak egy újonc vagyok, de kifogástalan könyvtári kutatómunkát végzek.
– És azt hiszi, hogy Sam majd megbízik magában mint ügyvédben?
– Nem tudom. De tetszik neki vagy sem, ő a nagyapám, és nekem találkoznom kell vele.
– Nem tartják a kapcsolatot azóta…
– Egyáltalán nem. Hároméves voltam, amikor eljöttünk, és természetesen egyáltalán nem emlékszem rá. Már vagy ezerszer elkezdtem írni neki, de soha nem jártam sikerrel. Nem is tudom megmondani, miért.
– Szerintem érthető.
– Semmi sem érthető, Mr. Goodman. Én nem értem, miért állok most itt ebben az irodában ebben a pillanatban. Mindig is pilóta akartam lenni, de jogi egyetemre mentem, mert halványan valamiféle kötelességtudatot éreztem magamban, hogy segítenem kell a társadalmon. Valakinek szüksége volt rám, és azt hiszem, úgy véltem, hogy ez a valaki a tébolyult nagyapám. Négy állásajánlatot kaptam, és azért választottam ezt a céget, mert vállalták a képviseletét ingyen.
– Szólnia kellett volna előre, még azelőtt, hogy alkalmazzuk.
– Tudom. De senki sem kérdezte, hogy a nagyapám nem ügyfele-e a cégnek.
– Illett volna közölnie velünk.
– De azért nem fognak kirúgni, ugye?
– Szerintem nem. Hol volt az elmúlt kilenc hónapban?
– Itt. Heti kilencven órát dolgoztam, az íróasztalomon aludtam, a könyvtárban ettem, készültem az ügyvédi vizsgára, mint az őrült, ha éppen volt egy kis időm. Tudja, a szokásos kiképzőtábor újoncoknak; ezt maguk tervezték nekünk.
– Ostoba egy dolog, nem?
– Bírom a kiképzést. – Adam egy kis rést nyitott a redőnyön, hogy jobban lássa a tavat. Goodman le nem vette róla a szemét.
– Miért nem húzza fel ezt a redőnyt? – kérdezte Adam. – Csodálatos a kilátás.
– Láttam már eleget.
– Ölni tudnék egy ilyen kilátásért. Az én kis egérlyukamtól több kilométer távolságban vannak ablakok.
– Dolgozzon keményen, számlázzon még keményebben, és egy napon mindez a magáé lesz.
– Az enyém biztosan nem.
– Talán távozik tőlünk, Mr. Hall?
– Előbb-utóbb valószínűleg igen. De ez is titok, rendben? Néhány évig megfeszítve akarok dolgozni, aztán elmegyek máshová. Lehet, hogy saját irodát nyitok, ahol majd nem az óra körül forog az élet. Olyasfajta munkát akarok végezni, mint maga.
– Ezek szerint már kilenc hónap után kiábrándult a Kravitz és Bane-ből?
– Nem. De már most látom, hogy nemsokára így lesz. Nem akarom azzal tölteni az életemet, hogy gazdag csirkefogókat és csökönyös, hóbortos nagyvállalkozókat képviselek.
– Akkor pedig biztosan rossz helyen van.
Adam eljött az ablaktól és odasétált az íróasztal sarkához. Lenézett Goodmanre. – Rossz helyen vagyok, és azt akarom, hogy áthelyezzenek. Wycoff a beleegyezését fogja adni ahhoz, hogy a következő néhány hónapra áthelyezzenek egy kis memphisi irodába, hogy a Cayhall-ügyön dolgozzam. Egyfajta szabadság, teljes fizetéssel persze.
– Más óhaj?
– Csak ennyi. Menni fog. Én csak egy kezdő vagyok itt, könnyedén lehet pótolni. Senkinek sem fogok hiányozni. De hát különben is, többtucatnyi fiatalos erőtől duzzadó fenevad várja mohón, hogy napi tizennyolc órát dolgozzon és húszat számlázzon.
Goodman arca kisimult, és meleg mosoly jelent meg rajta. Úgy csóválta a fejét, mintha nagy hatással lennének rá a hallottak. – Az egészet eltervezte, ugye? Azért választotta ezt a céget, mert mi képviseltük Sam Cayhallt, és azért, mert van egy memphisi irodánk.
Adam mosolygás nélkül bólintott. – Jól alakult minden. Nem tudtam, hogyan és mikor fog eljönni ez a pillanat. Senki sem tudhatta, hogy Cayhall kirúgja a céget, de végül is, igen, azt lehet mondani, hogy elterveztem az egészet. Ne kérdezze tőlem, hogy mi történik majd.
– Cayhall három hónapon belül meghal, ha nem hamarabb.
– De tennem kell valamit, Mr. Goodman. Ha a cég nem engedi, hogy foglalkozzam az üggyel, valószínűleg felmondok és más utakon próbálkozom.
Goodman megcsóválta a fejét, aztán felpattant. – Ezt ne tegye, Mr. Hall. Majd kitalálunk valamit. Ezt meg kell beszélnem Dan Rosennel, az ügyvezető igazgatóval. Szerintem engedélyezni fogja.
– Borzalmas híre van.
– Meg is érdemli. De én szót tudok vele érteni.
– Jóvá fogja hagyni, ha maga és Wycoff ezt javasolja, nem igaz?
– De, természetesen igen. Nem éhes? – Goodman a zakóját kereste.
– Egy kicsit.
– Menjünk, együnk egy szendvicset.

 

Az ebédidőben szokásos tömeg még nem érkezett meg a sarki ételbárba. Az üzlettárs és a kezdő egy kis asztalnál foglalt helyet, a járdára néző ablaknál. A forgalom lassú volt, a gyalogosáradat ott haladt el alig néhány méternyire tőlük. A pincér egy zsíros marhahúsos szendvicset hozott Goodmannek és egy tál csirkelevest Adamnek.
– Hány ember van siralomházban Mississippiben? – tette fel a kérdést Goodman.
– A múlt havi adatok szerint negyvennyolc. Huszonöt fekete és huszonhárom fehér. Az utolsó kivégzés két éve volt: Willie Parris. Valószínűleg Sam Cayhall lesz a következő, hacsak egy kisebb csoda nem történik.
Goodman hatalmasat harapott a szendvicsből és gyorsan rágni kezdte. Megtörülte a száját egy papírszalvétával. – Én inkább azt mondanám, hogy óriási csoda. Jogi szempontból már nem sok tennivaló maradt.
– Hátra vannak még a szokásos, utolsó percekben benyújtható kérvények.
– Hagyjuk a stratégiai megbeszéléseket későbbre. Gondolom, még nem járt a Parchmanben.
– Nem. Mióta tudom az igazságot, már többször kísértést éreztem, hogy visszatérjek Mississippibe, de eddig még nem került rá sor.
– Egy hatalmas farm a Mississippi-deltavidék középen, nem túl messze Greenville-tól. Úgy nagyjából tizenhétezer acre* lehet. [*Egy acre 4047 négyzetméter] Valószínűleg a világ legforróbb helye. A 49-es autóút mellett van. Úgy néz ki, mint egy kis falucska. Sok-sok épület és ház. Az elülső részben csak irodák vannak, és ezt nem zárja körbe kerítés. Körülbelül harminc különböző tábor van szétszórva a területen. El vannak kerítve és szigorúan őrzik őket. Mindegyik tábor teljesen különálló. Vannak olyanok, amelyeket mérföldek választanak el egymástól. Az ember elhajt kocsival a szögesdróttal őrzött táborok mellett, és látja, hogy a foglyok ott lődörögnek, téblábolnak. Különböző színű ruhát viselnek, attól függően, hogy milyen a besorolásuk. Első pillantásra úgy tűnik, mintha csak fiatal fekete srácok lennének, sétálgatnak, kosárlabdáznak vagy csak üldögélnek az épület előtt. Itt-ott lehet egy-két fehér arcot is látni. A látogató egyedül és szép lassan végighajt a kocsijával a murvával felszórt úton, elhagyja a táborokat és a szögesdrótot, és egy lapos tetejű, látszólag ártalmatlan kis épülethez ér. Magas kerítés veszi körül, az őrtornyokból állandóan szemmel tartják a terepet. Egészen modern épület. Van valami hivatalos neve is, de mindenki csak úgy emlegeti, hogy a siralomház.
– Az elmondása alapján csodálatos helynek tűnik.
– Én úgy képzeltem el, mint valami föld alatti börtönt, ahol sötét van meg hideg, és a falról csöpög a víz. De ez csak egy kis lapos épület a gyapotmező közepén. Tulajdonképpen nem is olyan rossz, mint sok más államban a siralomházak.
– Szeretném látni.
– Még nincs rá felkészülve. Az egy szörnyűséges hely, és tele van nyomasztó emberekkel, akik a halálukat várják. Hatvanéves voltam, amikor először láttam, és utána egy hétig nem aludtam. – Goodman ivott egy korty kávét. – El sem tudom képzelni, hogyan fogja érezni magát, amikor majd odamegy. A siralomház akkor is elég borzalmas, amikor egy vadidegent kell képviselni.
– Sam Cayhall nekem vadidegen.
– Hogyan akarja elmondani neki, hogy…
– Nem tudom. Majd kitalálok valamit. Biztos vagyok benne, hogy megoldódik valahogy.
Goodman megrázta a fejét. – Abszurd egy helyzet.
– Az egész család abszurd.
– Most már emlékszem, hogy Samnek két gyereke volt, és mintha az egyik lány lett volna. Régóta húzódik már ez az ügy. Tudja, Tyner végezte a munka nagy részét.
– Sam lánya a nagynéném, Lee Cayhall Booth, de a lánykori nevét szeretné elfelejteni. Egy régi, gazdag memphisi családba házasodott be. A férjének van egy vagy két bankja, és senkinek nem beszélnek Lee néni apjáról.
– Hol van az édesanyja, Mr. Hall?
– Portlandben. Néhány évvel ezelőtt újra férjhez ment, évente kétszer ha beszélünk egymással. Finoman fejezném ki magamat, ha azt mondanám, hogy nem jövünk ki jól.
– Miből volt pénze az egyetemre?
– Az életbiztosításból. Apám egyetlen munkahely mellett sem tudott kitartani, de ahhoz elég bölcs volt, hogy életbiztosítást kössön.
– Sam sohasem beszélt a családjáról.
– És a családja sohasem beszél róla. A felesége, az én nagymamám, néhány évvel azelőtt halt meg, hogy Samet elítélték. Én persze nem tudtam erről. A rokonságról csak az anyámtól tudtam tájékozódni, neki azonban remekül sikerült elfelejtenie a múltat. Én nem tudom, hogy a normális családoknál ez hogy szokott lenni, Mr. Goodman, de az én rokonaim nagyon ritkán járnak össze, és ha történetesen ketten vagy hárman találkozunk, a múlt az, amiről biztos, hogy sohasem beszélünk.
Goodman feszülten figyelte, miközben egy sült krumplit rágcsált. – Korábban említette, hogy van egy húga.
– Igen, Carmennek hívják. Huszonhárom éves, okos és gyönyörű lány, a Berkeleyre jár. Los Angelesben született, így ő már nem ment keresztül a névváltoztatási cirkuszon, mint mi. Tartom vele a kapcsolatot.
– Tud mindent?
– Igen, tud. Lee néni nekem mondta el először, rögtön a temetés után, aztán az anyám, a rá jellemző módon, megkért, hogy mondjam el Carmennek. Akkor tizennégy éves voltam. Sohasem érdeklődött Sam Cayhall iránt. Az igazat megvallva, az egész család azt kívánja, hogy szép csöndben haljon meg.
– Nagyon úgy fest, hogy teljesülni fog a kívánságuk.
– De nem csöndben fog lezajlani a dolog, ugye, Mr. Goodman?
– Nem. Sohasem zajlik le csöndben. Egy rövid, de szörnyűséges pillanatig Sam Cayhall lesz az az ember, akiről a legtöbbet beszélnek az országban. Majd újra megnézhetjük a képeket a robbantásról, a tárgyalásról meg a bíróság épülete körül masírozgató klánról. Újra fellángolnak a régi viták a halálbüntetés helyességéről. A sajtó megszállja a Parchmant. Aztán majd kivégzik Cayhallt, és két nap múlva mindenki elfelejti az egészet. Mindig így történik.
Adam a levesét kavargatta, aztán óvatos mozdulattal kivett belőle egy húsdarabot. Néhány percig vizsgálgatta, aztán visszaejtette a lébe. Nem volt éhes. Goodman újabb sült krumplival végzett, aztán a szalvétával megtörülte a szája szélét.
– Fel sem tételezem, Mr. Hall, hogy azt képzeli: a titkát hosszú ideig megőrizheti.
– Már gondolkoztam rajta, hogyan lehetne megoldani.
– Felejtse el.
– Az anyám könyörgött, hogy ne csináljam az egészet. A húgom nem volt hajlandó beszélni róla. És a memphisi nénikém meg van rémülve attól a halvány eshetőségtől, hogy kiderül, Cayhallok vagyunk, és örökre megpecsételődik a sorsunk.
– Ez nem is olyan elképzelhetetlen. Sőt. Miután a sajtó végzett magával, egy halom fekete-fehér fénykép lesz a kezükben, amin a nagypapája térdén ücsörög. Remekül fog kinézni az újságokban, Mr. Hall. Csak gondoljon bele. Az elfeledett unoka az utolsó pillanatban a színre lép, hősies erőfeszítéseket tesz, hogy megmentse nyomorult nagyapját, miközben ketyeg az óra.
– Nem is hangzik olyan rosszul.
– Nem, valóban nem. És majd ráirányítja a figyelmet a mi kis szeretett cégünkre.
– Ez pedig egy újabb kellemetlen kérdést vet fel.
– Szerintem nem. A Kravitz és Bane-nél nem gyáva emberek dolgoznak. Már jó ideje remekül boldogulunk a chicagói jogrendszer durva és nehezen kiismerhető világában. Úgy ismernek bennünket, mint a város legkíméletlenebb bitangjait. Nekünk van a legvastagabb bőr a pofánkon. Ne főjön a feje a cég miatt.
– Tehát akkor a beleegyezését adta.
Goodman letette az asztalra a szalvétáját, és ismét kortyolt egyet a kávéból. – Mit mondjak, az ötlet nagyszerű, na persze csak akkor, ha nagyapó a beleegyezését adja. Ha sikerül megállapodnia vele, azaz újra megállapodnia, megint nekifekszünk a munkának. Maga lesz a frontember. Mi biztosítjuk magának, amire innen szüksége lehet. Én mindig ott leszek az árnyékában. Működni fog a dolog. Aztán majd kivégzik Samet, és maga sohasem lesz képes túltenni magát az ügyön. Én már három ügyfelem halálát végignéztem, Mr. Hall, ezek közül egyet Mississippiben. Higgye el nekem, sohasem lesz ugyanaz az ember, mint előtte.
Adam bólintott, elmosolyodott, és a járdán elhaladó gyalogosok felé pillantott.
Goodman folytatta. – Amikor majd kivégzik Samet, ott leszünk a maga közelében, hogy segítsünk. Nem fog magára maradni.
– Azért nem teljesen reménytelen az ügy, ugye?
– Majdnem az. De a stratégiai kérdéseket majd később vitassuk meg. Először is tárgyalnom kell Daniel Rosennel. Valószínűleg hosszan el akar majd beszélgetni magával. Másodszor pedig magának találkoznia kell Sammel. Ha úgy tetszik, nagyapa és unoka első találkozása hosszú évek után. Ez a legnehezebb része a dolognak. Harmadszor: ha Sam beleegyezik, akkor munkához látunk.
– Köszönöm.
– Ne köszönje, Adam. Kétlem, hogy beszélő viszonyban leszünk, miután ez az ügy lezárul.
– Azért köszönöm.

 

 

Öt

Goodman gyorsan megszervezte a találkozót. Lebonyolította az első telefont, és a megbeszélés résztvevői egy órán belül megkapták az értesítést. Négy órán belül pedig összegyűltek a Daniel Rosen irodája melletti, ritkán használt tárgyalóban. A megbeszélés tehát Rosen szempontjából hazai pályán folyt, ez pedig ugyancsak zavarta Adamet.
Daniel Rosenről az a hír járta, hogy igazi szörnyeteg, bár a két szívroham következtében veszített valamit kíméletlen keménységéből. Harminc esztendőn keresztül a legkönyörtelenebb, legdurvább, legveszedelmesebb ügyvédek közé tartozott, és minden kétséget kizáróan ő volt az egyik leghatékonyabb chicagói törvényszéki ügyvéd. A szívrohamok előtt kegyetlen munkabeosztásáról volt ismert: heti kilencven órát dolgozott, éjféltájt munkaorgiákat tartott a kutatómunkára kötelezett beosztottakkal. Több felesége is volt már, mindegyik elhagyta. Egyszerre nem kevesebb, mint négy titkárnő dolgozott mellette, és igyekezett dühödten lépést tartani vele. Régebben Daniel Rosen volt a Kravitz és Bane szíve, lelke, de azóta sokat változott a világ. Az orvosok csak heti ötven munkaórát engedélyeztek neki, de kizárólag az irodában, a tárgyalótermi munkától ugyanis eltiltották.
Az immáron hatvanéves, és egyre túlsúlyosabb Rosen szelídebb vizekre evezhetett: szeretett kollégái egyhangúan megszavazták, hogy ő vezesse a céget. Így most már az ő feladata volt a Kravitz és Bane céget működtető, meglehetősen tekervényes bürokrácia felügyelete. Ez megtiszteltetés, magyarázta neki erőtlenül a többi üzlettárs, amikor ráruházták a feladatot.
A megtiszteltetés egyelőre csak szörnyűséget jelentett. Miután kitiltották a csatatérről, amit rettenetesen szeretett, és amire rettenetesen szüksége volt, Rosen olyan módon intézte a cégvezetés ügyeit, mintha egy költséges pert készítene elő. Keresztkérdések alá vetette a titkárnőket és adminisztrátorokat a leghétköznapibb ügyekben is. Állandóan összeütközésbe került a többi üzlettárssal, és több órás beszédeket intézett hozzájuk a cég irányelveit érintő homályos kérdésekről. Mivel irodája börtönét nem hagyhatta el, rendszeresen magához hívatta a fiatalabb ügyvédeket, aztán vitákat provokált, hogy megnézze, hogyan viselkednek nyomás alatt.
Szándékosan éppen Adammel szemben foglalt helyet a kis tárgyalóasztalnál, és úgy tartott a kezében egy vékonyka dossziét, mintha halálos titok birtokában lenne. E. Garner Goodman Adam mellett ült, összehúzva magát a széken, a csokornyakkendőjével játszadozott, és a szakállát simogatta. Amikor telefonált Rosennek, és elmondta a hírt Adam rokoni kapcsolatairól, a férfi az előre megjósolható módon reagált. Emmitt Wycoff a tárgyaló egyik végében állt, és egy gyufásdoboz méretű rádiótelefont szorított a füléhez. Majdnem ötvenéves volt, de jóval öregebbnek nézett ki, és élete minden egyes napját a pánik és sürgősen lebonyolítandó telefonhívások állapotában töltötte.
Rosen óvatos mozdulattal kinyitotta a dossziét, és elővett egy jegyzettömböt. – Miért nem számolt be nekünk a nagyapjáról, amikor tavaly elbeszélgettünk? – kérdezte elharapott szavakkal, dühödt pillantással meredve Adamre.
– Azért, mert nem kérdezték – felelte Adam. Goodman figyelmeztette, lehetséges, hogy a beszélgetés hangneme eldurvul, de ő és Wycoff végig kitartanak mellette.
– Ne okoskodjon – horkant fel Rosen.
– Ugyan már, Daniel – mondta Goodman és Wycoffra pillantott, aki megcsóválta a fejét, és a mennyezetre nézett.
– Nem gondolja, Mr. Hall, hogy kötelessége lett volna tájékoztatni bennünket arról, hogy rokonságban áll az egyik ügyfelünkkel? Azt, ugye, maga sem vitatja, hogy jogunk van tudni róla, Mr. Hall? – Gunyoros hanghordozását általában az olyan tanúkkal szemben alkalmazta, akik hazudnak, de már sarokba szorította őket.
– Annyi mindenről faggattak engem – felelte Adam nagyon higgadtan. – Emlékszik a biztonsági ellenőrzésre? Az ujjlenyomatokra? Még egy hazugságvizsgálót is szóba hoztak.
– Igen, Mr. Hall, de maga olyan dolgokat is tudott, amelyeket mi nem. És a nagyapja a cég ügyfele volt, amikor maga jelentkezett nálunk, és ezt bizony mindenképpen közölnie kellett volna velünk. – Rosennek bársonyos hangja volt, s hol drámaian felemelte, hol lehalkította, akár egy kiváló színész. Pillantását egy másodpercre sem vette le Adamról.
– Nem egy tipikus nagyapáról van szó – jegyezte meg Adam halkan.
– Mégiscsak a nagyapja, és amikor jelentkezett nálunk, pontosan tudta, hogy az ügyfelünk.
– Akkor elnézést kérek – felelte Adam. – Ennek a cégnek több ezer ügyfele van, mindegyiket felveti a pénz, és hatalmas összegeket fizetnek a szolgálatainkért. Nem is álmodtam róla, hogy egy jelentéktelen pro bono ügy bárkit is érdekelne.
– Maga becsapott minket, Mr. Hall. Szándékosan választotta ezt a céget, mert akkor mi képviseltük a nagyapját. És most hirtelen megjelent Mr. Goodmannél, és az ügyért könyörög. És ezáltal nagyon kellemetlen helyzetbe kerülünk.
– Miféle kellemetlen helyzetbe? – kérdezte Emmitt Wycoff, miközben összehajtotta a telefont és zsebre vágta. – Nézd, Daniel, egy olyan emberről beszélünk, aki siralomházban van. Ügyvédre van szüksége, a fene egye meg!
– A saját unokájára? – kérdezte Rosen.
– Kit érdekel, hogy a saját unokájáról van szó? Fél lábbal a sírban van, és ügyvédre van szüksége.
– Kirúgott minket, talán elfelejtetted? – vágott vissza Rosen.
– Az igaz, de bármikor újra felbérelhet minket. Egy próbálkozást megér. Légy egy kicsit derűlátóbb.
– Figyelj ide, Emmitt, nekem az a dolgom, hogy a cég imázsa miatt aggódjam, és valahogy nem villanyoz fel ez az ötlet. Az egyik fiatal ügyvédünket leküldjük Mississippibe, jól seggbe rúgják, az ügyfelét meg kivégzik. Az igazat megvallva az a véleményem, hogy Mr. Hallt el kellene bocsátanunk a cégtől.
– Nagyszerű ötlet, Daniel – állapította meg Wycoff. – A tipikus keményfejű reakció egy kényes ügyben. És akkor ki képviseli majd Cayhallt? Gondolkozz el egy kicsit ezen is. Annak az embernek ügyvédre van szüksége! Lehetséges, hogy Adam az egyetlen esélye.
– Isten legyen hozzá irgalmas – mormogta Rosen.
E. Garner Goodman úgy döntött, hogy megszólal. Összekulcsolta a kezét az asztalon, és Rosenre meredt. – A cég imázsáról beszélsz? Te tényleg azt hiszed, hogy úgy tekintenek ránk, mint egy rakás alulfizetett szociális munkásra, akik az emberek megsegítésének szentelik az életüket?
– Vagy mint egy rakás apácára? – tette hozzá Wycoff készségesen, gunyorosan vigyorogva.
– Hogyan árthatna ez a cég imázsának? – kérdezte Goodman.
A retirálás gondolata még sohasem fordult meg Rosen fejében. – Nagyon egyszerűen, Garner. Nem szoktunk kezdőket küldeni a siralomházba. Lehet, hogy kihasználjuk, gyilkoljuk, kínozzuk őket, elvárjuk tőlük, hogy napi húsz órát dolgozzanak, de nem állítjuk őket csatasorba, amíg nincsenek felkészülve rá. Pontosan tudod, milyen kegyetlen szokott lenni a pereskedés halálbüntetéses ügyekben. A fenébe is, hiszen éppen te írtál erről könyveket! Hogyan várhatod el Mr. Halltól, hogy hatékonyan működjön egy ilyen ügyben?
– Felügyelni fogom minden lépését – felelte Goodman.
– Adam nagyon jól végzi a munkáját – szólt közbe ismét Wycoff. – Kívülről tudja az egész aktát, Daniel.
– Menni fog – jelentette ki Goodman. – Bízz bennem, Daniel, láttam én már sok ilyet. Figyelni fogok mindenre.
– És majd én is szabaddá teszem magam néhány órára, hogy segítsek – tette hozzá Wycoff. – Még le is utazom Mississippibe, ha szükséges.
Goodman megrándult és rámeredt Wycoffra. – Te? Pro bono ügyben?
– Persze. Nekem is van lelkiismeretem.
Adam nem figyelt oda a két férfi élcelődésére. Rosenre szegezte a tekintetét. Tessék, rúgjon csak ki, szerette volna mondani. Csak nyugodtan, Mr. Rosen, bocsásson el a cégtől, hogy elmehessek eltemetni a nagyapámat, és aztán majd csak elboldogulok valahogy az életben.
– És mi van, ha kivégzik? – kérdezte Rosen Goodman felé fordulva.
– Előfordult már ez velünk, Daniel, te is tudod. Háromszor, amióta pro bono ügyekkel foglalkozom.
– Milyenek Cayhall esélyei?
– Elég haloványak. A legutóbbi bírósági döntés értelmében halasztást kapott. Ezt néhány napon belül érvényteleníttethetik és kitűzik a kivégzés új időpontját Valószínűleg nyár végére.
– Az már nincs messze.
– Nincs. Hét éve intézzük a fellebbezéseit, és lassan már nincs több lehetőség.
– Olyan sok ember van siralomházban. Miért alakult úgy, hogy pont ezt a seggfejet képviseljük? – érdeklődött Rosen.
– Hosszú történet, és a jelen pillanatban teljességgel közömbös.
Rosen láthatólag komoly jegyzetelésbe fogott. – Ugye, azt egy percig sem képzelitek, hogy az ügyet diszkréten tudjátok kezelni?
– Hátha sikerül.
– A fészkes fenét sikerül. Mielőtt kinyírnák, ünnepelt sztár lesz belőle. A média úgy veszi majd körül, mint egy farkascsorda. A maga kis titkát is felfedik, Mr. Hall.
– És?
– És nagyszerű téma lesz az újságoknak, Mr. Hall. Én már látom a főcímeket: Az elveszettnek hitt unoka visszatér, hogy megmentse nagyapót…
– Hagyd már abba, Daniel – vágott közbe Goodman.
De a férfi folytatta. – A sajtó le fog csapni magára, nem érti, Mr. Hall? Kiteregetik az összes szennyest, és arról fognak beszélni, hogy milyen őrült a maga családja.
– De hát mi szeretjük a sajtót, nem igaz, Mr. Rosen? – kérdezte Adam hűvösen. – Hiszen ügyvédek vagyunk. Nem az a dolgunk, hogy illegessük magunkat a kamerák előtt? Ön is…
– Igaza van – szakította félbe Goodman. – Daniel, neked talán mégsem kellene azt tanácsolnod ennek a fiatalembernek, hogy ne foglalkozzon a sajtóval. Elmesélhetünk néhány történetet a mutatványaidról.
– Igen, igen, Daniel, minden másról előadást tarthatsz a srácnak, de hagyd ezt a dumát a médiáról – mondta Wycoff csúfondárosan vigyorogva. – Te vagy ennek a mestere.
Egy egészen rövid pillanatig úgy tűnt, hogy Rosen zavarban van. Adam feszülten figyelte a férfit.
– Nekem tetszik ez a forgatókönyv – jelentette ki Goodman, miközben a csokornyakkendőjét tekergette és a könyvespolcot bámulta Rosen mögött. – Tulajdonképpen komoly hasznot húzhatunk belőle. Nagyon jót tenne a nyomorultaknak, akikkel pro bono foglalkozunk. Gondolj csak bele. Egy fiatal ügyvéd körömszakadtáig harcol, hogy megmentsen egy meglehetősen híres gyilkost. És ő a mi ügyvédünk, a Kravitz és Bane alkalmazottja. Hát persze, hogy tele lesz ezzel az újság, de mit árthatna ez nekünk?
– Ha engem kérdezel, szerintem nagyszerű ötlet – tette hozzá Wycoff, miközben minitelefonja csörögni kezdett a zsebe mélyén. A füléhez nyomta, és hátat fordított a többieknek.
– Mi van, ha ki végzik? Nem vet ránk rossz fényt? – kérdezte Rosen Goodmantől.
– Minden valószínűség szerint ki fogják végezni, világos? Ezért van siralomházban – magyarázta Goodman.
Wycoff abbahagyta a beszélgetést, és a zsebébe csúsztatta a telefont. – Mennem kell – közölte, miközben idegesen, sietős léptekkel megindult az ajtó felé. – Nos, mire jutottunk?
– Nekem ez még most sem tetszik – mondta Rosen.
– Daniel, Daniel, veled mindig nehéz zöld ágra vergődni – sóhajtott fel Wycoff, odalépett az asztal végéhez, és mindkét kezével rátámaszkodott. – Te is tudod, hogy jó ötlet, csak zabos vagy, hogy a srác nem szólt előre.
– – Ez igaz. Becsapott, aztán fel akar használni minket.
Adam mély levegőt vett, és megcsóválta a fejét.
– Szedd magad össze, Daniel. A meghallgatása egy évvel ezelőtt volt, már nagyon régen. Ez már a múlt, öreg. Felejtsd el. Fontosabb dolgokkal kell most foglalkoznunk. Adamnek kiválóak a képességei. Úgy dolgozik, mint egy eszelős. Talpraesett. Alapos kutatómunkát végez. Mázlink van, hogy nálunk dolgozik. A családi ügyei kissé kuszáltak, na és? Az biztos, hogy nem fogjuk elbocsátani az összes olyan ügyvédet, akinek bajok vannak a családja körül. – Wycoff Adamre vigyorgott. – És ráadásul az összes titkárnő azt mondja róla, hogy jóképű. Én azt mondom, hogy küldjük délre néhány hónapra, aztán hozzuk vissza, amint lehet. Nekem szükségem van rá. Most pedig mennem kell. – Kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
A tárgyalóban csend lett, Rosen feljegyzett valamit, aztán becsukta az aktát. Adam szinte megsajnálta. Íme, itt van a nagy harcos, a legendás chicagói jogász, aki harminc esztendőn keresztül irányítgatta az esküdteket, rettegésben tartotta az ellenfeleit és ijesztgette a bírókat. Most azonban csak egy aktatologatót látott maga előtt, aki azon gyötrődik keservesen, hogy beosszanak-e egy kezdőt egy pro bono ügyre vagy sem. Adam érezte a helyzet komikumát, és azt is látta, hogy milyen szánalmas figura lett Rosenból.
– Beleegyezem, Mr. Hall – mondta Rosen halk, drámai hangon, majdnem suttogva, mintha rettenetesen elkedvetlenítette volna, ami eddig történt. – De egyvalamit megígérek magának: amint véget ér a Cayhall-ügy, és maga visszatér Chicagóba, javasolni fogom az elbocsátását a Kravitz és Bane-től.
– Valószínűleg nem lesz rá szükség – felelte Adam gyorsan.
– Maga hamis életrajzzal jelentkezett a cégünknél – folytatta Rosen.
– Mondtam, hogy sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Ráadásul nagyszájú.
– Ahogy ön is, Mr. Rosen. Mutasson nekem egy olyan törvényszéki ügyvédet, aki nem nagyszájú.
– Nagyon frappáns válasz. Élvezze ki a Cayhall-ügy minden percét, mert ez lesz az utolsó munkája ennél a cégnél.
– Azt akarja, hogy élvezzek egy kivégzést?
– Nyugodj meg, Daniel – szólt közbe Goodman halkan. – Nyugodj meg, kérlek. Senkit sem fognak kirúgni innen.
Rose dühödten Goodmanre szegezte a mutatóujját. – Esküszöm, hogy javasolni fogom az elbocsátását.
– Remek. Mindössze annyit tehetsz, hogy javasolod, Daniel. A bizottság elé fogom vinni az ügyet, és majd megverekszünk. Rendben?
– Már alig várom – vicsorította Rosen, miközben felpattant. – Most rögtön elkezdek lobbizni. A hét végére meglesz az összes szükséges szavazat. Viszlát! – Kiviharzott a tárgyalóból, és bevágta maga mögött az ajtót.
Csöndben ültek egymás mellett; az asztal túloldalán, szép rendben sorakozó, vastag jogi könyvekkel teli polcok előtt álló székek hátát bámulták, és a becsapódó ajtó visszhangját hallgatták.
– Köszönöm – szólalt meg végül Adam.
– Igazából nem olyan rossz ember ám – mondta Goodman.
– Elbűvölő. Egy kis tündér.
– Régóta ismerem. Most nagyon szenved, depressziós és el van keseredve. Nem igazán tudjuk, mit csináljunk vele.
– A nyugdíjaztatása nem jött szóba?
– Már azt is fontolóra vettük, de eddig még egyetlen üzlettársat sem kényszerítettek arra a cégnél, hogy nyugdíjba vonuljon. Ez olyan precedenst teremtene, amit érthető okokból szeretnénk elkerülni.
– Vajon komolyan gondolja, hogy ki akar rúgatni?
– Ne aggódjon, Adam. Erre nem fog sor kerülni. Ezt vegye ígéretnek. Helytelenül cselekedett, de ez nem főbenjáró bűn. És teljesen érthető. Maga fiatal, naiv, meg van ijedve és segíteni szeretne. Ne aggódjon Rosen miatt. Meg lennék lepve, ha még három hónap múlva is a mostani beosztásában lenne.
– Azt hiszem, valahol mélyen csodál engem.
– Ez teljesen nyilvánvaló.
Adam mélyet lélegzett, felállt és megkerülte az asztalt. Goodman lecsavarta a töltőtolla kupakját, és elkezdett írogatni. – Nincs valami sok időnk, Adam – jegyezte meg.
– Tudom.
– Mikor tud elutazni?
– Holnap. Még ma este becsomagolok. Tízórás autóútra van innen.
– Az akta vagy ötven kilót nyom. Éppen most folyik az átgépelése. Majd holnap elküldetem.
– Mondjon valamit a memphisi irodáról.
– Alig egy órája beszéltem velük. Az ügyvezetőt Baker Cooley-nak hívják, és már számít a maga érkezésére. Biztosítanak egy kis irodát és egy titkárnőt, és amiben tudnak, segítenek. Az ilyen ügyekben egyébként nem érnek valami sokat.
– Hány ügyvéd dolgozik ott?
– Tizenkettő. Kis cég, tíz éve szippantottuk be őket, és már senki sem emlékszik pontosan, miért. De azért jó emberek és jó ügyvédek. Egy öreg cégnek a maradványa, amely az ottani gyapot- és gabonakereskedelem révén virágzóan működött. A fejlécen mindenesetre jól néz ki a nevük. Járt már Memphisben?
– Ott születtem, elfelejtette?
– Ó, persze.
– Azóta egyszer jártam ott. A nagynénémet látogattam meg néhány évvel ezelőtt.
– Régi, folyóparti város, jól fogja érezni magát.
Adam leült az asztalhoz, Goodmannel szemben. – Hogyan érezhetném jól magam a következő néhány hónapban?
– Jó kérdés. Amint lehet, el kell mennie a siralomházba.
– Holnapután ott leszek.
– Jó. Majd felhívom a börtönigazgatót. Philip Naifeh a neve, libanoni származású. Régi barátom, szólni fogok neki, hogy maga érkezik.
– A börtönigazgató a barátja?
– Igen. Hosszú időre nyúlik vissza a kapcsolatunk, egy Maynard Tole nevű kis gazemberrel kezdődött. Ő volt az első veszteségem ebben a háborúban. Azt hiszem, 1986-ban végezték ki, és akkor összebarátkoztam a börtönigazgatóval. Ha hiszi, ha nem, ellenzi a halálbüntetést.
– Nem hiszem.
– Gyűlöli a kivégzéseket. Meg kell tanulnia valamit, Adam: meglehet, hogy a halálbüntetés nagyon népszerű ebben az országban, de akik kénytelenek alkalmazni, nem a támogatói. Hamarosan találkozni fog ezekkel az emberekkel: az őrökkel, akik közeli kapcsolatba kerülnek az elítéltekkel; a börtön vezetőivel, akiknek az a dolguk, hogy megtervezzenek egy gyilkosságot; a börtön dolgozóival, akik egy hónappal korábban elkezdik a próbákat. Különös és nagyon nyomasztó szeglete ez a világnak.
– Már alig várom, hogy lássam.
– Majd beszélek a börtönigazgatóval és szerzek magának engedélyt. Többnyire néhány órát szoktak adni. Persze lehet, hogy az egész öt percig sem fog tartani, ha Sam nem akar ügyvédet.
– Szerintem szóba áll velem. Nem?
– Szerintem is. El sem tudom képzelni, hogyan fog reagálni, de biztosan beszélni fog magával. Lehet, hogy néhányszor meg kell látogatnia, mire beadja a derekát, de sikerülni fog.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Néhány éve. Wallace Tynerrel leutaztunk Parchmanbe. Majd fel kell vennie a kapcsolatot Tynerrel. Az elmúlt hat évben ő tartotta kezében a szálakat.
Adam bólintott, és rátért a következő témára. Az utóbbi kilenc hónapban sokat tanulmányozta Tyner tevékenységét.
– Milyen keresetet nyújtunk be először?
– Erről majd később beszélünk. Kora reggel találkozunk Tynerrel, hogy átnézzük az ügyet. Amíg maga nem jelentkezik, mindent függőben hagyunk. Ha nem mi képviseljük, egyetlen lépést sem tehetünk.
Adamnek a fényképek jártak az eszében: a napilapokban megjelent, fekete-fehér fényképek 1967-ből Sam letartóztatásáról, meg a magazinokban megjelent színesek 1980-ból a harmadik tárgyalásról. És eszébe jutott az a harmincperces videofilm, amit ő állított össze Sam Cayhallról. – Hogy néz ki?
Goodman az asztalra tette a töltőtollat, és a csokornyakkendőjét kezdte babrálni. – Átlagos magasságú. Vékony; kövér embert nem nagyon látni a siralomházban, az idegállapotuk és a gyenge koszt miatt. Láncdohányos, ez ott megszokott dolognak számít, hiszen más tennivalójuk nem nagyon akad, és különben is előbb-utóbb meghalnak. Valami egészen ritka márkát szív, azt hiszem, Montclairt, kék dobozban van. A haja ősz és zsíros, ha jól emlékszem. Nem zuhanyozhatnak mindennap. Hátul hosszúra van hagyva, de ez már két éve volt. Elég dús a haja. Ősz szakálla van. Elég ráncos, de hát végül is elmúlt már hetvenéves. Majd maga is látni fogja, hogy a siralomházban a fehérek sokkal rosszabb bőrben vannak, mint a feketék. Napi huszonhárom órát töltenek a cellájukban, ennyi idő alatt szinte áttetszővé válik a bőrük. Szörnyű sápadtak, majdnem úgy néznek ki, mintha betegek lennének. Samnek kék a szeme, szép vonásai vannak. Az a gyanúm, hogy Sam Cayhall valamikor jóképű férfi lehetett.
– Miután meghalt az apám, és én megtudtam az igazságot Samről, volt jó néhány kérdésem az anyámhoz. Nem sok válasszal tudott szolgálni, de azt egyszer elmondta, hogy apám egy kicsit hasonlított Samre.
– De maga nem hasonlít Samre, ha erre akar kilyukadni.
– Igen, azt hiszem, erre gondoltam.
– Maga még hátulgombolós volt, Adam, amikor Sam utoljára látta. Nem fogja felismerni magát. Nem lesz egyszerű a dolog. Magának kell elmondania neki.
Adam üres tekintettel meredt az asztalra. – Igaza van. Vajon mit fog válaszolni?
– Fogalmam sincs. Gondolom, túl nagy lesz a megrázkódtatás ahhoz, hogy sokat beszéljen. Viszont Cayhall nagyon értelmes ember, nem tanult ugyan, de olvasott és világosan gondolkozik. Majd kitalálja, hogy mit mondjon. Lehet, hogy el fog tartani néhány percig.
– Ahogy elhallgatom magát, úgy tűnik, szinte kedveli őt.
– Nem kedvelem. Fanatikus rasszista, és semmi megbánást nem mutat azért, amit elkövetett.
– Maga meg van győződve róla, hogy bűnös.
Goodman felhorkantott és elmosolyodott, aztán elgondolkozott a válaszon. Három tárgyalásra került sor, hogy megállapítsák Sam Cayhall bűnösségét, illetve ártatlanságát. Az ügy most már kilenc éve kering a fellebbviteli bíróságokon, és sok bíró kezén átment már. Rengeteg folyóirat- és újságcikk próbált fényt deríteni a robbantás körülményeire. – Az esküdtek úgy vélték, hogy bűnös. Azt hiszem, csak ez számít.
– És ön mit gondol?
– Olvasta az ügy anyagát, Adam. Már hosszú ideje tanulmányozza. Kétség nem férhet ahhoz, hogy Sam részt vett a robbantásban.
– De?
– Nagyon sok a de. Ez mindig így van.
– Azt megelőzően Sam sohasem foglalkozott robbanószerekkel.
– Ez igaz. De a klán terroristája volt, és azok megállás nélkül robbantgattak. Samet letartóztatták, és a robbantgatások véget értek.
– De az egyik tanú azt állította, hogy két embert látott egy zöld Pontiacban.
– Ez is igaz. De a tanút nem engedték tanúskodni a bíróságon. És a tanú éppen egy bárból jött ki hajnali háromkor.
– És egy másik tanú, egy kamionsofőr azt állította, hogy néhány órával a Kramer-iroda felrobbantása előtt látta Samet egy férfivel beszélgetni egy clevelandi kávézóban.
– Ez is igaz. De a kamionsofőr egy szót sem szólt három éven keresztül, és az utolsó tárgyaláson nem tanúskodhatott.
– Na és mit gondol, ki volt Sam bűntársa?
– Szerintem sohasem fogjuk megtudni. Azt ne felejtse el, Adam, hogy itt egy olyan emberről van szó, aki háromszor is bíróság elé került. A rendőröknek jóformán semmit sem mondott, a védőügyvédjeinek alig valamit, az esküdteknek egy szót sem, velünk pedig semmi újat nem közölt az elmúlt hét évben.
– Maga szerint egyedül csinálta?
– Nem. Volt segítsége. Samnek sötét titkai vannak, Adam. Sohasem fogja elmondani őket. A klán tagjaként esküt tett, és valamiféle romantikus elképzelése van arról, hogy fogadalmát sohasem fogja megszegni. A maga apja is a klán tagja volt, tudta ezt?
– Igen, tudok róla. Ne is emlékeztessen rá.
– Bocsánat. A helyzet az, hogy nagyon közel van már a meccs vége ahhoz, hogy most új bizonyítékok után kezdjünk kutatni. Ha tényleg volt bűntársa, akkor már réges-régen el kellett volna mondania. Lehet, hogy az FBI-jal kellett volna tárgyalnia. Az is lehet, hogy megállapodhatott volna az államügyésszel. Én nem tudom, de ha két rendbeli gyilkossággal vádolják az embert és halálbüntetés vár rá, akkor mindent kipakol. Csak úgy ömlik belőle a szó, Adam. Menti a bőrét, a haverja meg foglalkozzon a saját bajával.
– És ha nem volt bűntársa?
– Volt. – Goodman a kezébe vette a tollat, és ráfirkantott egy nevet egy darab papírra. Odacsúsztatta Adamnek, aki rápillantott, és azt mondta: – Wyn Lettner. Ismerősen hangzik.
– Lettner FBI-ügynök volt, ő nyomozott a Kramer-ügyben. Most már nyugdíjban van, Ozarksban él. Akkor boldog, ha előadhatja a történeteit arról, hogy mit csinált a klán Mississippiben, meg hogyan zajlottak a polgárjogi mozgalmak.
– És hajlandó lesz beszélni velem?
– Biztosan. Nagy sörivó, de gyorsan becsíp tőle, és akkor előáll a hihetetlen történeteivel. Bizalmas információkat nem fog kiadni, bár többet tud a Kramer-ügyről, mint bárki más. Mindig az volt a gyanúm, hogy jóval többet tud, mint amennyit elmond.
Adam összehajtotta a papírlapot, és a zsebébe tette. Az órájára pillantott. Már majdnem hat óra volt. – Mennem kell. Össze kell csomagolnom, meg egyebek.
– Holnap elküldetem az anyagot. Azonnal hívjon fel, amint beszélni tudott Sammel.
– Rendben van. Mondhatok valamit?
– Persze.
– A családom nevében, azaz az anyám nevében, aki nem hajlandó Samről beszélni; a húgom nevében, aki csak suttogva meri kimondani a nagyapja nevét; a memphisi nagynéném nevében, aki megszabadult a Cayhall névtől; és néhai apám nevében szeretnék köszönetet mondani önnek és a cégnek azért, amit tettek. Én nagyon csodálom magát.
– Szóra sem érdemes. Egyébként én is csodálom magát. Most pedig szedje a cókmókját, és rohanjon Mississippibe.

 

 

Hat

Adam egy egy hálószobás lakásban lakott egy századfordulós épületben, valahol a harmadik emelet fölött. A belvárosnak olyan része volt ez, amely a bűnözésről volt ismert, bár azt tartották róla, hogy sötétedésig biztonságos. A nyolcvanas évek közepén egy üzletember vette meg az épületet, és egy kisebb vagyont költött az átalakítására, korszerűsítésére. Hatalmas pénzt keresett ezzel, mert a mohó bankárok és brókerek két hét alatt megtöltötték az épületet.
Adam gyűlölte ezt a helyet. Hat hónapra vette ki, ebből még hátra volt három hét, de nem volt máshová mennie. Kénytelen lesz újabb hat hónapra meghosszabbítani a bérletet, mert a Kravitz és Bane elvárta, hogy napi tizennyolc órát dolgozzon, és így nem volt ideje új lakást keresni.
És persze arra sem volt idő, hogy bútort vásároljon. Egy karfa nélküli bőrkanapé árválkodott a faborítású padlón, az ősrégi téglafallal szemben. Két bőrfotel állt a közelében – egy sárga meg egy kék – arra a csekélyke eshetőségre készen, hogy összegyűlik néhány ember. A kanapétól balra egy kicsike konyha nyílt, bárpulttal és három bárszékkel, jobbra pedig a hálószoba, benne megvetetlen ágy és ruhadarabok a padlón. Hatvanöt négyzetméter havi ezerháromszáz dolcsiért. Tanulmányi kölcsönnel nem tartozott, annak köszönhetően, hogy édesapja hitt az életbiztosításban. Bár volt egy s más, amit szívesen megvett volna, minden hónapban makacs kitartással félretett ötszáz dollárt. Mivel nem látszott valószínűnek, hogy a közeljövőben családot alapít, egyetlen célja volt: keményen dolgozni, keményen spórolni és negyvenévesen nyugdíjba menni.
A téglafal előtt állt egy fémasztalka, rajta egy televízió. Adam, kezében a készülék távirányítójával leült a kanapéra. Csak a tévéből kiszűrődő fekete-fehér fények világították meg a szobát, egyetlen lámpa sem égett. Már elmúlt éjfél. Adam a videofilmet évek alatt állította össze; Egy klánterrorista kalandjai címet adta neki. Egy rövid képes hírösszefoglalóval kezdődött. A Mississippi állambeli Jackson televíziós társasága készítette 1967. március harmadikán, az azt követő reggelen, hogy egy robbantás a föld színével tett egyenlővé egy zsinagógát. Két hónap alatt ez volt a negyedik merénylet zsidó célpont ellen, mondta a riporternő, miközben a háta mögött egy buldózer szörnyű zajjal tolta maga előtt a törmeléket. Az FBI nemigen talált nyomokat, amelyeken elindulhatna, és nemigen kívánt szóba állni a sajtóval. A klán terrorkampánya folytatódik, jelentette ki a nő szertartásos komolysággal, és elköszönt.
A következő képsorok már a Kramer-iroda felrobbantása utáni állapotokat mutatták. Szirénák vijjogtak, és a rendőrök próbálták elterelni a kíváncsiskodókat. A helybéli tévé riportere és operatőre elég gyorsnak bizonyult, és szinte percekkel a robbantás után már a helyszínen termett. Emberek rohantak a romhalmaz felé, ami megmaradt az irodából. Az épület előtti pázsiton álló tölgyfák felett sűrű barna füstfelhő terjengett. A fák, ugyan megtépázottan, levelek nélkül, de álltak. A riporter összefüggéstelenül motyogott a sokkoló hatású látványról. Ide-oda mutogatott, a kamera rángatózva igyekezett követni a mozdulatait. A rendőrök félretolták, de túl izgatott volt ahhoz, hogy törődjön vele.
Harminc perccel később a kamera más szögből mutatta a helyszínt, a riporter valamivel nyugodtabb hangon beszélt, és elmondta, hogyan emelték ki Marvin Kramer testét a romok közül. A rendőrök még hátrább szorították a tömeget, miközben a tűzoltók és a mentőosztag tagjai hordágyra tették az ügyvédet, majd a romok között megindultak vele. A kamera egy darabig követte a sebesen elhajtó mentőautót. Aztán megint egy órával később ismét újabb szögből lehetett látni a robbantás helyszínét. A riporter most már nyugodtabban beszélt, miközben a tűzoltók hordágyon elvitték a két kis letakart holttestet.
A video új helyszínen folytatódott: a következő képsorok a börtön bejáratát mutatták, és egy pillanatra látni lehetett – most először a filmen – Sam Cayhallt is. Meg volt bilincselve, a rendőrök sietősen tuszkolták be a várakozó kocsiba.
Mint mindig, Adam most is megállította a filmet és visszapörgette oda, ahol Samet lehetett látni. 1967-et írtak ekkor, már huszonhárom év telt el azóta. Sam negyvenhat éves volt. Haja sötét, a kor divatjának megfelelően egészen rövidre nyírva viselte. A bal szeme alatt volt egy kis sebtapasz. Gyors léptekkel haladt a rendőrök között, mert sokan bámészkodtak, fényképeztek és kérdéseket tettek fel kiabálva. Csak egyszer fordult a hangok irányába, és mint mindig, Adam most is kimerevítette a képet. Több ezredik alkalommal bámult a nagyapja arcába. A kép fekete-fehér volt és homályos, de mindig sikerült a férfi szemébe néznie.
1967. Ha Sam negyvenhat éves volt, akkor Eddie huszonnégy, Adam pedig majdnem három. Akkoriban Alan volt a neve. Alan Cayhall, aki hamarosan egy másik, távoli állam lakója lesz, ahol is egy bíró aláír majd egy végzést, amely azt igazolja, hogy új nevet kapott. Már nagyon sokszor megnézte ezt a videofilmet, és gyakran eltűnődött magában, vajon hol lehetett pont abban a pillanatban, amikor a Kramer gyerekek meghaltak. Akkor a család egy kis házban lakott Clantonban, és ő valószínűleg még aludt, valahol az anyja közelében. Majdnem hároméves volt, a Kramer ikrek pedig öt.
Újabb képek következtek gyors egymásutánban: Samet betuszkolták egy autóba vagy kirángatták belőle, börtönök és bírósági épületek bejáratához vezették. Mindig bilincs volt a csuklóján, és szokásává vált, hogy meredten maga elé bámult. Arca teljesen kifejezéstelen volt. Sohasem nézett az újságírókra, meg sem hallotta a kérdéseiket, és sohasem szólt egy szót sem. Fürgén mozgott, gyors léptekkel jött ki az épületek ajtaján és szállt be a várakozó autókba.
Az első két tárgyalás látványosságait részletesen ismertették a televízió napi hírösszefoglalói. Az évek során Adamnek sikerült összegyűjtenie az összes felvételt, és gondosan megszerkesztette az anyagot. A képernyőn megjelent T. Louis Brazelton arca; Sam nagyszájú, hangoskodó ügyvédje minden alkalmat megragadott, hogy a sajtó előtt produkálhassa magát. Aztán a bírósági épület előtti pázsiton felvett képek következtek: csendes bámészkodók, állig felfegyverkezett rendőrök, a tógába bújt, kúpfejű klántagok, ijesztő maszkjaikban. Néhány rövid pillanatig Sam is látható volt a képeken; mindig sietett, a nagydarab rendőrök mögé rejtőzve igyekezett elbújni a kamerák elől. A második tárgyalás után Marvin Kramer megállította a tolókocsiját a Wilson Megyei Bíróság épülete előtt a járdán, és könnyes szemmel elátkozta Sam Cayhallt, a Klu-Klux-Klant és Mississippi állam szűk látókörű igazságszolgáltatási rendszerét. Annak idején a tévénézők szánalmas incidens szemtanúi lehettek. Marvin hirtelen észrevett két, fehér tógába öltözött klántagot a közelben, és elkezdett üvöltözni velük. Az egyikük visszakiáltott valamit, de válaszát nem lehetett érteni a nagy lármában. Adam mindent megpróbált, hogy kivegye a férfi szavait, de nem járt sikerrel. A válasz immáron örökre ismeretlen marad. Néhány évvel korábban, amikor még a michigani egyetemre járt, Adam talált egy helybéli riportert, aki ott állt a közelben azokban a pillanatokban, ugyanis éppen egy mikrofont tartott Marvin szájához. Az ő véleménye szerint a klántag valami olyasmit mondott, hogy nagyon szívesen lerobbantaná Marvin megmaradt végtagjait. Ez a kegyetlen és otromba válasz elképzelhetőnek tűnt, ugyanis Marvin megvadult. Trágár szavakat kezdett üvöltözni a távolodó klántagok felé, majd megindult feléjük a tolókocsiban. Üvöltött, szitkozódott és sírt. A felesége és néhány barátja megpróbálta visszatartani, de Marvin végül kiszabadult, és eszelős sebességgel kezdte tekerni a tolószék kerekeit. A felesége végig a nyomában volt; a kamera mindent rögzített. Marvin mintegy hat métert gurulhatott, de ott a járda véget ért, és a füves terület kezdődött. A tolókocsi megbillent, Marvin rázuhant a pázsitra. Felesége és barátai rögtön ott termettek mellette, és ő néhány rövid másodpercre eltűnt a kisebb embergyűrűben. De a hangját még mindig lehetett hallani. Miközben a kamera hátrálni kezdett és a két klántag felé fordult, akik közül az egyik összegörnyedt a nevetéstől, a másik pedig megdermedve állt, furcsa jajveszékelés hallatszott Marvinék irányából. A férfi nyögdécselt, de egy sebzett, tébolyult ember magas, vinnyogó hangján.
Adam először könnyes szemmel nézte Marvin kínlódását, hogyan hörög és jajveszékel, s bár a képektől és a hangoktól még most is összeszorult a torka, már hosszú ideje nem sírta el magát. Ez a videofilm az ő teremtménye volt. Rajta kívül senki sem látta. És olyan sokszor megnézte, hogy a sírás már elképzelhetetlen volt.
A technika sokat fejlődött 1968 és 1981 között, a Sam harmadik és egyben utolsó tárgyalásáról készült felvételek jóval élesebbek és tisztábbak voltak. Az első képsorokat 1981 februárjában rögzítették egy takaros, ápolt kisvárosban, melynek forgalmas főtere közelében egy különös alakú, vörös téglás bírósági épület állt. Kemény hideg volt, talán ez tartotta távol a nézelődőket és tüntetőket. A tárgyalás első napján készített hírösszefoglalóban szerepelt egy rövid bejátszás három csuklyás klánaktivistáról, akik egy hordozható hősugárzó mellett dörzsölgették a kezüket. Inkább vásári mulatozóknak tűntek, semmint veszélyes bűnözőknek. Mintegy tíz, szőrmegalléros kék dzsekibe okozott rendőr tartotta szemmel őket.
Mivel a polgárjogi mozgalmat ekkoriban már inkább történelmi eseménynek tekintették, mint pillanatnyilag is tartó küzdelemnek, Sam Cayhall harmadik tárgyalása jóval nagyobb figyelmet kapott a sajtótól, mint az első kettő. Itt van egy igazi klántag, egy élő terrorista a keresztégetések és templomrobbantgatások korszakából. A hírhedt napok egyik maradványa, akinek sikerült a nyomára bukkanni, és most az igazságszolgáltatás színe elé kerül.
Az utolsó tárgyalás alatt Sam nem volt őrizetben. Szabad ember volt, és emiatt még nehezebb volt lencsevégre kapni. Készült róla néhány rövid felvétel, amint éppen bemegy a bíróság valamelyik bejáratán. A második tárgyalás óta eltelt tizenhárom év alatt Sam szépen öregedett meg. Haja még mindig rövid volt és ápolt, de már félig ősz. Kicsit testesebbnek tűnt, de fiatalosan mozgott. Az egyik operatőrnek sikerült elkapnia őt, amikor éppen elhagyta a bíróságot az egyik mellékajtón. Adam megállította a filmet, amikor Sam pontosan a kamerába bámult.
A harmadik, és egyben utolsó tárgyalásról készült felvételek főleg egy David McAllister nevű, pimaszul elbizakodott, fiatal államügyésszel foglalkoztak. Jóképű férfi volt, sötét öltönyt viselt, gyakran mosolygott, és ilyenkor elővillant tökéletes fogsora. Már ekkor sem férhetett sok kétség ahhoz, hogy David MacAllister nagyszabású politikai ambíciókat dédelget.
1989-ben, nyolc rövid esztendővel a tárgyalás után David McAllistert Mississippi állam kormányzójává választották. Senkinek nem okozott meglepetést, hogy programjában több börtönt ígért, hosszabb börtönbüntetéseket, és minden tétovázás nélkül a leghatározottabban kiállt a halálbüntetés mellett. Adam ezt a férfit is megvetette, de tisztában volt vele, hogy heteken, esetleg napokon belül ott fog ülni a kormányzó irodájában, Jacksonban, és kegyelemért könyörög majd.
A film Samről készült felvételekkel végződött. A bíróság épületéből vezették ki – ismét megbilincselve –, miután az esküdtszék halálra ítélte. Arca kifejezéstelen volt. Az ügyvédjét láthatólag mélyen megrendítette az ítélet, csak néhány lényegtelen megjegyzést fűzött a történtekhez. A riporter, mielőtt elköszönt volna, közölte, hogy Samet napokon belül a siralomházba szállítják.
Adam lenyomta a visszapörgető gombot, és rámeredt a sötét képernyőre. A karfa nélküli kanapé mögött három papírdoboz állt, mindazt, ami kimaradt a filmből, Adam ott tartotta: a három tárgyalás vaskos jegyzőkönyveit, amelyeket Adam még az egyetemi évei alatt szerzett be; egy vastag iratgyűjtőt, benne a napilapokban és folyóiratokban megjelent több száz cikkről készült másolatok, precíz névmutatóval ellátva; a fellebbviteli bíróságokra benyújtott keresetek, fellebbezések másolatait; a halálbüntetéssel kapcsolatos anyagokat; az egyetemi jegyzeteket. Nem volt olyan ember a földön, aki többet tudott volna Samről, mint Adam.
Azonban tisztában volt azzal, hogy ennek ellenére sem sikerült a felszínnél mélyebbre hatolnia. Lenyomott egy másik gombot a távirányítón, és újra végignézte a videofilmet.

 

 

Hét

Eddie Cayhall temetésére alig egy hónappal azután került sor, hogy Samet halálra ítélték. A szertartást egy Santa Monica-i kis kápolnában tartották, csak egy-két barát volt jelen, és még kevesebb családtag. Adam az első sorban ült, az édesanyja és a húga között. A tőlük alig néhány centire lévő, lezárt koporsóra meredtek, egymás kezét fogva. Mint mindig, édesanyja hűvös volt és közönyös. Szemét néha elfutotta a könny, ilyenkor kénytelen volt megdörzsölni egy papír zsebkendővel. Olyan sokszor költöztek szét majd össze Eddie-vel, hogy a gyerekek már nem is tudták követni, hogy kinek a ruhái éppen hol vannak. Bár a durvaság és erőszak sohasem volt jellemző a házasságukra, a válás kérdése valamilyen formában mindig napirenden volt: válással történő fenyegetőzések, tervek a válásra, komoly beszélgetések a gyerekekkel a válásról, egyezkedések, alkudozások a válásról, válókereset benyújtása illetve visszavonása, fogadalmak a válás elkerülésére. Sam Cayhall tárgyalása alatt Adam anyja csöndben visszavitte a holmijait a kis házba, és amennyi időt csak lehetett, Eddie-vel töltött. Eddie nem járt többet dolgozni, visszahúzódott sötét kis világába.
Három héttel később már halott volt. Főbe lőtte magát Adam szobájában, egy olyan napon, amikor tudta, hogy Adam fog elsőként hazaérni. A padlón hagyott egy levelet, melyben arra utasította a fiút, hogy gyorsan takarítson fel, mielőtt a lányok hazaérnek. A konyhában is találtak egy levelet.
Carmen akkor tizennégy éves volt. Mississippiben fogant, de Kaliforniában született, miután szülei sietősen nyugatra költöztek. Amikor világra jött, Eddie már törvényesen megváltoztatta a család hevét Cayhallról Hallra. Alan Adam lett. Los Angeles keleti részében laktak, egy háromszobás lakásban, ahol mocskos függönyök lógtak az ablakok előtt. Adam emlékezett még a rajtuk lévő lyukakra is. Ez a lakás volt az első a sok-sok átmeneti lakhely közül.
Carmen mellett az első sorban egy titokzatos nő ült, akit Lee néniként emlegettek a családban. Csak néhány nappal korábban mutatták be Adamnek és Carmennek, mint Eddie egyetlen testvérét. Gyerekkorukban megtanulták, hogy a családról ne faggatózzanak, de Lee neve néha-néha szóba került. Memphisben élt, valamikor régen beházasodott egy gazdag memphisi családba, szült egy gyereket, és valami réges-régi viszálykodás miatt egyáltalán nem tartotta a kapcsolatot Eddie-vel. A két gyerek, különösképpen Adam, nagyon szeretett volna megismerni valakit a családból, és mivel Lee néni volt az egyetlen, akiről valaha is hallottak, a nő sokat járt az eszükben. Találkozni akartak vele, de Eddie erről hallani sem akart, mert – mint mondotta – Lee nem rendes ember. Édesanyjuk azonban suttogva közölte velük, hogy Lee igenis rendes ember, és egy napon majd elviszi őket Memphisbe, hogy megismerkedjenek vele.
Végül azonban úgy alakult, hogy Lee utazott el Kaliforniába, hogy együtt temessék el Eddie Hallt. A temetés után még két hétig maradt náluk, és összebarátkozott az unokahúgával meg az unokaöccsével. A gyerekek nagyon szerették, mert csinos volt, divatosan öltözködött, farmert viselt és mezítláb sétált a tengerparton. Elvitte őket vásárolni meg moziba, és hosszú sétákat tettek az óceán partján. Többször is elmagyarázta, hogy miért nem látogatta meg őket már korábban. Már régen el akart jönni hozzájuk, mesélte, de Eddie nem engedte. Nem akart találkozni vele, mert valamikor régen csúnyán összevesztek.
És Lee néni volt az, aki végül beszélt Adamnek Sam Cayhallról. A móló végén ültek, és a Csendes-óceánba alámerülő napot bámulták. Miközben a hullámok lágyan csapkodtak alattuk, Lee elmondta a fiúnak, hogy ő, Adam, totyogós korában egy kis városban élt Mississippi államban. Lee a kezét fogta és néha megsimogatta a térdét, miközben elmesélte a család történetét. Közönyösen, érzelmek nélkül felsorolta, hogy Sam mit csinált a klánban. Beszámolt a Kramer-iroda felrobbantásáról meg a tárgyalásokról, melyeknek eredményeképpen végül siralomházba került Mississippi államban. Több könyvtárat meg lehetett volna tölteni azzal, amit kihagyott a történetből, de a fontosabb részekről alaposan tájékoztatta Adamet.
Ahhoz képest, hogy Adam ekkoriban alig tizenhat éves volt, és éppen most vesztette el az apját, egészen jól fogadta a hallottakat. Feltett néhány kérdést, miközben a hűvös szél ellen védekezve összeölelkeztek, de többnyire csak hallgatta a nagynénjét, nem mérgesen vagy megrendülten, hanem inkább érdeklődéssel. A szörnyűséges történet furcsamód megelégedéssel töltötte el. Hát mégis csak van valahol egy család! Talán vannak nagynénik, nagybácsik meg unokatestvérek, akikkel részben közös élete, története van. Talán vannak valahol régi, öreg házak, amit igazi ősök építettek, termőföldek és birtokok, ahol letelepedtek. Úgy néz ki, hogy végül is neki, Adamnek van történelme.
Lee azonban elég bölcs és elég gyors volt ahhoz, hogy észrevegye az érdeklődés jeleit. Elmagyarázta, hogy a Cayhallok egy különös, titokzatos, maguknak való népség, akik senkit nem fogadnak be. Nehogy azt képzelje Adam, hogy barátságos, melegszívű emberek, akik összegyűlnek karácsonykor. Ő alig egyórányira lakik Clantontól, de sohasem találkozik velük.
A következő héten szertartássá vált, hogy sötétedéskor kisétáltak a mólóra. Útközben mindig bementek a piacra, és vettek egy zacskó piros szőlőt. Jóval naplemente után is ott ücsörögtek a mólón, és szőlőmagokat köpködtek az óceánba. Lee Eddie-ről és a gyerekkorukról mesélt. Egy kis farmon laktak tizenöt percre Clantontól; sokat lovagoltak és a közeli tavakban horgásztak. Sam rendes apa volt; nem basáskodó, bár nem is túlzottan érzékeny. Édesanyjuk gyenge asszony volt, aki nem szerette Samet, a gyerekeket viszont imádta. Amikor Lee hatéves volt, Eddie pedig négy, született egy gyereke, aki néhány nap után meghalt. Ezután az asszony majdnem egy évig nem mozdult ki a szobájából. Sam felvett egy fekete nőt, hogy gondoskodjon Eddie-ről és Lee-ról. Anyjuk 1977-ben halt meg rákban; az ő temetésén gyűltek össze a Cayhall család tagjai utoljára. Eddie titokban bement a városba a temetésre, de megpróbált mindenkit elkerülni. Három évvel később Samet elítélték.
Lee-nek kevés mondandója volt a saját életéről. Tizennyolc évesen, egy héttel a középiskola befejezése után gyorsan elhagyta a szülői házat, és azonnal Nashville-be utazott, hogy énekesként csináljon karriert. Megismerkedett Phelps Booth-szal, aki a Vanderbilt Egyetemen tanult, és akinek a családja néhány bank tulajdonosa volt. Összeházasodtak, és Memphisben telepedtek le. Rosszul sikerült házasság volt, nem jól éltek. Született egy fiuk, Walt, aki a jelek szerint igazi lázadó volt, és mostanában Amsterdamban élt. Lee csak ennyit mondott el.
Olyan csöndben távozott, ahogy érkezett. Búcsúszó vagy ölelés nélkül, észrevétlenül ment el. Két nappal később telefonált, Adammel meg Carmennel beszélt. Kérte őket, hogy írjanak neki, amit a gyerekek boldogan meg is tettek, ő azonban nagyon ritkán jelentkezett, akár telefonon, akár levélben. Az új rokoni kapcsolat ígérete lassan szertefoszlott. Édesanyjuk igyekezett mentségeket találni. Elmondta, hogy Lee nagyon jó ember, de azért mégis csak Cayhall, és búskomorságra hajlamos, furcsa alkat. Adam úgy érezte magát, mintha földbe tiporták volna.
A főiskola befejezése után Adam egy barátjával autóval elutazott Key Westbe. Megálltak Memphisben, és Lee néninél töltöttek két éjszakát. A nő egyedül élt egy tágas, modern lakásban, ami a folyóra nézett. Órákat üldögéltek hármasban a teraszon, házi készítésű pizzát ettek, sört ittak, a folyón úszkáló vontatóhajókat bámulták, és beszélgettek mindenféléről. A család egyszer sem jött szóba. Adamet ekkor a legjobban a további tanulmányai izgatták, és Lee-nek nagyon sok kérdése volt a jövőről. Tele volt élettel, vidámsággal, és sokat beszélt. Amikor búcsúzóul megölelték egy mást, szemét elfutotta a könny, és kérte a fiút, hogy látogassa meg újra.
Adam és a barátja elkerülték Mississippit. Nyugati irányba indultak el, Tennessee államon keresztül. Volt egy pont, amikor, legalábbis Adam számításai szerint, pontosan százötven kilométerre voltak a Parchman fegyintézettől, a siralomháztól és Sam Cayhalltól. Ez négy évvel ezelőtt történt, 1986 nyarán, és az azóta eltelt időben egy hatalmas doboznyi anyagot gyűjtött össze a nagyapjáról. A videofilm már majdnem teljesen kész volt.

 

Csak néhány rövid szót váltottak a telefonban. Adam közölte, hogy néhány hónapig Memphisben fog élni, és szeretné meglátogatni őt. Lee azt javasolta, hogy lakjon nála. Egy négy hálószobás lakásban élt, ahová minden másnap még takarítónő is járt. Ragaszkodott hozzá, hogy Adam nála szálljon meg. De aztán Adam elmagyarázta, hogy a cég memphisi irodájában fog dolgozni, mégpedig Sam ügyén. Lee ekkor elhallgatott, aztán végül erőtlen hangon azt ajánlotta, hogy azért csak jöjjön, majd megbeszélik.
Adam néhány perccel kilenc után csöngetett be a nagynénjéhez, majd hátrafordult, és vetett egy pillantást a kocsijára, a lehajtható tetejű fekete Saabra. Lee egy társasházparkban lakott, amelyet széles téglafal és vastag rácsozat vett körül, hogy védelmet nyújtson a bentlakóknak a memphisi belváros veszélyeivel szemben. Húsz lapos tetejű ház sorakozott benne egymás mellett. Az egyetlen kapunál fegyveres őr teljesített szolgálatot.
Lee ajtót nyitott, és arcon csókolták egymást. – Isten hozott – mondta, miközben a parkoló felé pillantott, majd becsukta az ajtót. – Fáradt vagy?
– Nem különösebben. A tízórás autóút nekem tizenkettőig tartott. Nem nagyon siettem.
– Éhes vagy?
– Nem. Egy-két órával ezelőtt megálltam enni. – Adam követte a nőt a nappaliba, ahol megálltak egymással szemben. Mindketten azon tűnődtek, mit mondhatnának egymásnak, ami az alkalomnak megfelelő. Lee ötvenéves volt, és az utóbbi négy évben nagyon sokat öregedett. Hajában, ami most jóval hosszabb volt, mint korábban, egyenlő arányban voltak ősz és sötétbarna hajszálak. Feszes lófarokba fogva viselte. Halványkék szemei, melyeket egyre több ránc vett körül, vörös színben játszottak, és aggódva néztek Adamre. Néhány számmal nagyobb, legombolt nyakú pamutinget viselt és kopott farmert.
– Örülök, hogy láthatlak – mondta kedvesen mosolyogva.
– Biztos vagy benne?
– Persze hogy biztos vagyok. Üljünk ki a kertbe. – Kézen fogta Adamet, és az üvegajtón keresztül kivezette a faborítású teraszra, ahol páfrányok álltak kis kosarakban, és a fagerendákról Bougainvillea lógott. A folyó alattuk csordogált. Fehér színű fa hintaszékekbe ültek le. – Hogy van Carmen? – kérdezte Lee, miközben jeges teát töltött egy kerámiakannából.
– Jól. Még mindig a Berkeleyn tanul. Hetente egyszer beszélünk. Van egy elég komoly kapcsolata.
– Mit is tanul most? Mindig elfelejtem.
– Pszichológiát. Meg akarja szerezni a kandidátusit, aztán esetleg tanítani szeretne. – A teában sok citrom és kevés cukor volt. Adam lassan kortyolgatta. – Már majdnem tíz óra – állapította meg Adam. – Miért van ilyen meleg?
– Egészen szeptemberig fulladozunk a hőségtől.
– Én nem tudnám elviselni.
– Hozzá lehet szokni. Többé-kevésbé. Sok jeges teát iszunk, és nem mozdulunk ki a házból. Hogy van az anyád?
– Még mindig Portlandben él. A mostani férje milliomos, fakitermelésből gazdagodott meg. Egyszer találkoztam vele. Úgy hatvanöt éves lehet, de hetvennek néz ki. Anyám negyvenhét, de elmenne negyvennek. Gyönyörű pár, képzelheted. A saját gépükkel utazgatnak ide-oda, Dél-Franciaországba, Milánóba, St. Bartsra. Csupa olyan helyre, ahol a gazdagoknak meg kell mutogatniuk magukat. Anyám nagyon boldog. A gyerekei felnőttek. Eddie meghalt. A múlt szépen el van gereblyézve. És persze rengeteg pénze van. Nagyon rendben van az élete.
– Túl kemény vagy vele.
– Pont ellenkezőleg. Nem nagyon akar látni maga körül, mert fájdalmasan emlékeztetem arra a kapcsolatra, ami az apámhoz meg a nyomorult családjához fűzi.
– Az anyád szeret téged, Adam.
– Na, ezt aztán jó hallani. Honnan tudod?
– Tudom, és kész.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jóban vagytok a mamámmal.
– Nem is vagyunk. Lazíts egy kicsit, Adam.
– Egy kissé feszült vagyok, ne haragudj. Egy erősebb italra lenne szükségem.
– Nyugi. Érezzük jól magunkat, amíg itt vagy.
– Nem ezért jöttem ide, Lee néni.
– Szólíts Lee-nek, jó?
– Jó. Holnap találkozom Sammel.
Lee óvatos mozdulattal az asztalra tette a csészéjét, felállt, és bement az épületbe. Egy üveg Jack Danielsszel jött vissza, és tisztességes adagot töltött mindkettőjüknek. Ivott egy hatalmas kortyot, aztán meredten a folyóra bámult. – Miért? – kérdezte végül.
– Miért ne? Azért, mert a nagyapám. Azért, mert hamarosan meg fog halni. Azért, mert ügyvéd vagyok, neki meg segítségre van szüksége.
– Nem is ismer téged.
– Majd holnap megismer.
– Szóval, akkor elmondod neki, hogy ki vagy?
– Persze hogy elmondom. Nem is tudod elhinni, mi? Elmondok neki egy csúnya, sötét, mély Cayhall-titkot. Mit szólsz hozzá?
Lee, két kezében tartva a poharat, lassan megrázta a fejét. – Meg fog halni – mormogta, anélkül hogy Adamre nézett volna.
– Még nem. De jó tudni, hogy aggódsz miatta.
– Nem aggódom.
– Ó, tényleg? Mikor láttad utoljára?
– Ne kezdd ezt, Adam. Úgysem érted meg.
– Csodás. Korrekt válasz. Hát akkor magyarázd el. Figyelek. Meg akarom érteni.
– Nem beszélhetnénk valami másról, drágám? Nem készültem erre.
– Nem, nem beszélhetnénk.
– Később beszélünk majd róla, megígérem neked. De most, ebben a pillanatban nem vagyok felkészülve rá. Azt hittem, hogy pletykálkodni fogunk, meg nevetgélni.
– Sajnálom, Lee. Elegem van a pletykákból meg titkokból. Nekem nincs múltam, mert az apám szépen kitörölte. Mindent tudni akarok, Lee. Tudni akarom, mennyire rossz a helyzet.
– Borzalmas – suttogta Lee alig hallhatóan.
– Rendben van. Nagy fiú vagyok már. Fel tudom dolgozni. Az apám idő előtt bedobta a törülközőt, így aztán, attól tartok, nincs más, csak te.
– Adj egy kis időt.
– Nincs idő. Holnap találkozom vele. – Adam nagyot kortyolt az italból, aztán az ingujjába törülte a száját. – Huszonhárom évvel ezelőtt a Newsweek azt írta, hogy Sam apja is a klán tagja volt. Igaz ez?
– Igen. A nagyapám.
– És néhány nagybácsi meg unokatestvér.
– Az egész átkozott bagázs.
– A Newsweekben az is megjelent, hogy Ford megyében köztudomású volt: Sam Cayhall agyonlőtt egy fekete férfit az ötvenes évek elején, de még csak le sem tartóztatták érte. Egyetlen napot sem töltött börtönben. Ez is igaz?
– Mit számít ez, Adam? Ez évekkel a te születésed előtt történt.
– Tehát tényleg megtörtént?
– Igen.
– És te tudtál róla?
– A saját szememmel láttam.
– Láttad!? – Adam hitetlenkedve csukta be a szemét. Mélyet lélegzett, és mélyebbre ereszkedett a hintaszékben. Az egyik vontató kürtjelére felkapta a fejét, majd szemével addig követte a hajót, amíg az egy híd alatt el nem tűnt.
– Beszéljünk valami másról – javasolta Lee halkan.
– Már egészen kisgyerek koromban is szerettem a történelmet – mondta Adam, miközben még mindig a folyót bámulta. – Rettenetesen érdekelt, hogyan éltek az emberek évekkel ezelőtt. Állandóan az első telepesekről, az aranylázról, a cowboyokról meg indiánokról, a Nyugat meghódításáról olvastam. A negyedik osztályban volt egy srác, aki azt állította, hogy a dédapja annak idején vonatokat rabolt, és Mexikóban elásta a pénzt. Egy bandát akart alakítani, hogy odautazzunk, és megkeressük a pénzt. Tudtuk, hogy hazudik, de mégis jó volt belemenni a játékba. Gyakran törtem a fejem az őseimen, és emlékszem rá, hogy teljesen össze voltam zavarodva, mert úgy tűnt, egyetlen ősöm sincs.
– Eddie mit mondott?
– Azt, hogy mindenki meghalt. Azt is mondta egyszer, hogy az emberek több időt pocsékolnak el a családtörténetekre, mint bármi másra. Minden alkalommal, amikor a családról kezdtem kérdezősködni, az anyám félrevont, és rám szólt, hogy hagyjam abba, mert felidegesítem apámat, és akkor ő esetleg megint borús hangulatba kerül, és egy hónapig ki sem mozdul a szobájából. A gyerekkorom nagy része úgy telt, hogy tojáshéjon járkáltam az apám körül. Idősebb koromban kezdtem rájönni, hogy nagyon furcsa és nagyon boldogtalan ember, de arra sohasem gondoltam, hogy megöli magát.
Lee megrázta a poharában a jeget, és felhörpintette az utolsó kortyot. – Sok mindent nem tudsz még, Adam.
– És mikor fogod elmondani?
Lee vigyázva felemelte a kancsót, és ismét teát töltött. Adam pedig whiskyt löttyintett mindkét pohárba. Eltelt néhány perc, miközben a Riverside Drive-on közlekedő autókat figyelve kortyolgatták az italukat.
– Voltál a siralomházban? – kérdezte végül Adam, még mindig a folyó menti fényekre meredve.
– Nem – felelte Lee alig hallhatóan.
– Már majdnem tíz éve itt van, és még egyszer sem mentél el hozzá?
– Nem sokkal az utolsó tárgyalás után írtam neki. Hat hónappal később válaszolt, és azt írta, hogy ne menjek be hozzá. Azt mondta, nem akarja, hogy a siralomházban lássam őt. Még két levelet írtam neki, de egyikre sem válaszolt.
– Ne haragudj.
– Ne kérj bocsánatot. Szörnyű bűntudat gyötör, Adam, és nem könnyű beszélni róla. Adj egy kis időt.
– Könnyen lehet, hogy egy jó darabig Memphisben leszek.
– Maradj itt nálam. Szükségünk lesz egymásra. – Lee elhallgatott, és a mutatóujjával megkavarta a teát. – Hiszen meg fog halni, nem?
– Valószínűleg igen.
– Mikor?
– Két-három hónap múlva. Jóformán nincs több lehetőség a fellebbezésre.
– Akkor miért keveredsz bele az ügybe?
– Nem tudom. Talán azért, mert ha harcolunk, van egy kis esélyünk. A következő néhány hónapban látástól vakulásig dolgozni fogok, és csodáért imádkozom.
– Én is imádkozni fogok – mondta Lee, miközben ivott egy kortyot.
– Kérdezhetek valamit? – Adam hirtelen a nőre nézett.
– Persze.
– Egyedül élsz ebben a lakásban? Azt hiszem, jogos a kérdés, ha én is itt fogok lakni.
– Egyedül élek. A férjem a házunkban lakik, Memphis közelében.
– Ő is egyedül él? Csak kíváncsiságból kérdem.
– Néha igen. Szereti a fiatal lánykákat. A barátnői általában húsz-huszonkét évesek, és többnyire a bankjában dolgoznak. Csak úgy mehetek el hozzá, ha előtte telefonálok. És ő is csak úgy jöhet ide, ha előtte telefonál.
– Tiszta sor. Hogyan állapodtatok meg a feltételekben?
– Az idők során szép lassan kialakítottuk ezt a rendszert. Már tizenöt éve nem élünk együtt.
– Klassz házasság lehet.
– Tulajdonképpen egészen jól működik. Elfogadom a pénzét, és nem faggatom a magánéletéről. Ha szükséges, néha együtt élünk társasági életet, és ő így boldog.
– És te boldog vagy?
– Többnyire igen.
– Ha tényleg megcsal, add be a válókeresetet, és vedd el az utolsó centjét is. Majd én képvisellek.
– Nem jó ötlet a válás. Phelps egy szörnyűségesen gazdag, merev, régi memphisi családból származik. Az ilyen családokban évtizedeken keresztül keresztbe házasodtak. Phelpsnek tulajdonképpen az egyik unokatestvérét kellett volna feleségül vennie, ő azonban nem tudott ellenállni a vonzerőmnek. A család természetesen hevesen ellenezte a házasságot, és ha most elválnánk, beismernénk, hogy igazuk volt. És ezek az emberek ráadásul büszke kékvérűek, és egy csúnya válási procedúra porig alázná őket. Élvezem a mostani helyzetet: függetlenül, a kedvem szerint élhetek az ő pénzéből.
– Szeretted őt valaha is?
– Persze. Amikor megházasodtunk, őrülten szerelmesek voltunk egymásba. Szabályosan megszöktünk. 1963-at írtunk akkor, és nem volt valami csábító az az ötlet, hogy Phelps arisztokratacsaládjával meg az én munkáscsaládommal hatalmas menyegzőt csapjunk. Az anyja nem volt hajlandó szóba állni velem, az én apám pedig kereszteket égetett, meg robbantgatott. Phelps akkor még nem tudta, hogy apám a klán tagja, és én persze mindent megtettem, hogy ez ne is derüljön ki.
– Magától jött rá?
– Amikor apát letartóztatták, megmondtam neki. Ő meg elmondta az apjának, de ő nem adta tovább senkinek. Ezek az emberek egészen profik a titoktartásban. Ez az egyetlen, amiben hasonlítanak a Cayhallokra.
– Ezek szerint csak néhányan tudják, hogy Sam lánya vagy?
– Nagyon kevesen. És azt szeretném, hogy ez így is maradjon.
– Szégyelled a…
– A franc egye meg, hát persze hogy szégyellem az apámat! Ki nem szégyellné? – Lee-ből egyik percről a másikra éles, keserű szavak törtek elő. – Remélem, nem él benned valami romantikus kép a szegény öregemberről a siralomházban, akit hamarosan igazságtalanul megfeszítenek a bűneiért.
– Úgy gondolom, hogy nem kellene meghalnia.
– Én is így gondolom. De az biztos, hogy elég embert megölt: a Kramer ikreket, az apjukat, a te apádat, és csak a jó isten tudja, hogy még kit. Az élete hátralévő részét börtönben kellene töltenie.
– Semmi együttérzés nincs benned?
– De, néha van. Ha éppen jó napom van, ragyogóan süt a nap, akkor esetleg rágondolok, és eszembe jut valami kellemes emlék a gyerekkoromból. De ezek nagyon ritka pillanatok, Adam. Rengeteg nyomorúságot okozott az életemben, és mindenki más életében a környezetében. Azt tanította nekünk, hogy mindenkit gyűlöljünk. Durván bánt az anyánkkal. Az egész átkozott családja durva népség.
– Hát akkor nyírjuk ki, mi?
– Ezt én nem mondtam. Állandóan az eszembe jut. Mindennap imádkozom érte. Több ezerszer megkérdeztem már itt ezektől a falaktól, hogy miért lett ilyen szörnyűséges ember az apám. Miért nem lehet egy rendes öregember, aki most éppen békésen üldögélne a verandán, pipával a szájában, bottal a kezében, gyomorerősítőt iszogatva. Miért kellett az én apámnak belépnie a klánba, és miért kellett ártatlan gyerekeket meggyilkolnia, és tönkretennie a saját családját?
– Lehet, hogy nem akarta megölni őket.
– De meghaltak, nem igaz? Az esküdtek szerint apám szándékosan ölte meg őket. Kit érdekel, hogy meg akarta-e ölni őket, vagy sem. Ott volt, Adam.
– Ez nagyon fontos lehet.
Lee felpattant, és megragadta Adam kezét. – Gyere – kérte. Tettek néhány lépést az udvar végéig. Lee a tőlük alig néhány utcányira lévő memphisi felhőkarcolók felé mutatott. – Látod azt a lapos épületet a folyóval szemben? Azt, amelyik a legközelebb van hozzánk. Három vagy négy háztömbnyire innen.
– Igen – felelte Adam lassan.
– A legfelső emelet a tizenötödik. Na most, menj le hat emelettel. Eddig érted?
– Igen – bólintott Adam, miközben engedelmesen számolt.
– Most pedig nézd meg balról a negyedik ablakot. Ég a villany. Látod?
– Igen.
– Találd ki, ki lakik ott.
– Honnan tudjam?
– Ruth Kramer.
– Ruth Kramer! Az anya?
– Igen, ő.
– Ismered?
– Egyszer véletlenül találkoztunk. Tudta, hogy én vagyok Lee Booth, a hírhedt Phelps Booth felesége, de mást nem. Valami jótékonysági vacsora volt, azt hiszem, a városi balett számára folyt gyűjtés. Ha csak lehet, elkerülöm.
– Kicsi ez a város.
– Igen, néha egészen kicsi. Ha megkérdezhetném tőle, hogy mit gondol Samről, vajon mit mondana?
Adam a távoli fényekre meredt. – Nem tudom. Azt olvastam róla, hogy még mindig van benne keserűség.
– És ezen meg vagy lepve? Az egész családját elvesztette. Gondolod, hogy érdekli őt, az apám vajon szándékosan ölte-e meg a gyerekeit? Természetesen nem. Csak annyit tud, hogy mindenkije meghalt, Adam, most már huszonhárom éve. Tudja, hogy az a bomba okozta a halálukat, amit az apám helyezett el, és ha Sam otthon ücsörgött volna a családjával, ahelyett hogy az idióta haverjaival randalírozik, a kis Josh és John még mindig élne. Most éppen huszonnyolc évesek lennének, és Ruth meg Marvin talán már egy vagy két kis unokával játszhatna. Azt a nőt nem érdekli, hogy kinek szánták a bombát, Adam, csak az, hogy ott volt, és felrobbant. A gyerekei meghaltak. Csak ez számít.
Lee visszament a hintaszékhez, és leült. Ismét megcsörgette a jeget a poharában, aztán ivott egy kortyot. – Nehogy félreérts engem, Adam. Ellenzem a halálbüntetést. Valószínűleg én vagyok az egyetlen ötvenéves fehér nő ebben az országban, akinek az apja siralomházban van. Barbár, erkölcstelen, kegyetlen, civilizálatlan dolog – ezt én is aláírom. De ne feledkezzünk meg az áldozatokról sem, jó? Joguk van ahhoz, hogy megtorlást követeljenek. Megszolgálták.
– Ruth Kramer is megtorlást követel?
– A leghatározottabban. Ma már nem nagyon nyilatkozik a sajtónak, de még évekkel ezelőtt egyszer állítólag azt mondta, hogy szeretne jelen lenni, amikor Sam Cayhallt kivégzik.
– Nem lehet azt mondani, hogy hajlamos a megbocsátásra.
– Nem emlékszem rá, hogy az apám azt kérte volna, bocsássanak meg neki.
Adam megfordult, és háttal a folyónak leült a lépcsőre. A belvárosi épületek felé pillantott, aztán egy ideig a saját lábát tanulmányozta. Lee ismét ivott egy nagy kortyot.
– Nos, Lee néni, mit fogunk csinálni?
– Hagyd már ezt a nénizést, kérlek.
– Oké, Lee. Itt vagyok. Nem megyek el. Holnap találkozom Sammel. és szeretnék az ügyvédje lenni.
– Titokban akarod tartani?
– Azt, hogy Cayhall vagyok? Nem terveztem, hogy világgá kürtölöm, de meg leszek lepve, ha nem derül ki egyhamar. A siralomházak lakói közül Sam az egyik leghíresebb. A sajtó hamarosan eszelős sebességgel nyomozni kezd.
Lee törökülésben ülve bámult a folyóra. – Neked nem lesz ebből bajod? – kérdezte halkan.
– Természetesen nem. Ügyvéd vagyok, az ügyvédek pedig gyermekmegrontókat, bérgyilkosokat, kábítószer-kereskedőket, nemi erőszakot elkövetőket és terroristákat védenek. Nem vagyunk népszerű emberek. Mi bajom lehetne abból, hogy Sam a nagyapám?
– A céged tud róla?
– Tegnap elmondtam nekik. Nem mondom, hogy rettenetesen örültek neki, de végül is napirendre tértek felette. Amikor felvettek a céghez, tulajdonképpen eltitkoltam előlük, és ez helytelen volt. De azt hiszem, velük nem lesz semmi baj.
– Mi van akkor, ha Sam nemet mond?
– Akkor sem lesz semmi baj, nem igaz? Senki nem fogja megtudni a szörnyűséges titkot, és te biztonságban leszel. Én visszamegyek Chicagóba, és várok, hogy a tévében megnézhessem majd a kivégzési ceremóniáról készült tudósítást. És biztos vagyok benne, hogy majd ősszel egy hűvös napon leautózom Mississippibe, hogy egy kis virágot tegyek a sírjára. Valószínűleg megint felteszem majd magamnak a kérdést, miközben a sírkövét bámulom, hogy miért csinálta, hogyan lett belőle ilyen ember, és én miért születtem egy ilyen nyomorult családba. Tudod, ezek azok a kérdések, amelyekre már évek óta keressük a választ. Majd neked is szólok, hogy gyere velem. Legalább megint találkozik két Cayhall. Észrevétlenül beosonunk a temetőbe, kezünkben egy csokor vacak virággal, és vastag, sötét napszemüveget viselünk, hogy senki se ismerjen fel bennünket.
– Hagyd abba – mondta Lee, és Adam észrevette, hogy a nő sír. Szeméből patakzottak a könnyek, és már majdnem az álláig csorogtak, amikor az ujjaival megtörülte az arcát.
– Ne haragudj – kérte Adam, aztán ismét a folyó felé fordult, hogy megint megnézzen egy észak felé tartó vontatóhajót. – Ne haragudj, Lee.

 

 

Nyolc

Íme, huszonhárom esztendő után ismét visszatér abba az államba, ahol született. Nem érezte, hogy különösebben szívesen fogadnák, s bár különösebben nem félt semmitől, óvatosan, nyolcvan kilométeres sebességgel haladt, és nem volt hajlandó senkit megelőzni. Keresztülhajtott egy Walls nevű falucskán – a 61-es autóúton ez volt az első település –, és továbbhajtott déli irányba.
Mivel utazását alapos felkészülés előzte meg, tudta, hogy évtizedeken keresztül ez az autópálya volt a deltavidék többezernyi feketéjének a legfőbb útvonala Memphis, St. Louis, Chicago és Detroit felé. Munkát és rendes lakást kerestek a nagyvárosokban. Itt, a 61-es út mentén, ezen a vidéken született a blues, és kezdett terjeszkedni észak felé. Itt, a kisvárosokban, a farmokon, a roskatag viskókban, a poros vegyeskereskedésekben és a hangulatos ételbárokban, ahol mindig bömbölt a zenegép.
Nem igyekezett különösebben. Tíz előtt nem várták, és egyáltalán nem számít, ha késve érkezik.
Az egyik út menti jelzőtábla szerint az állami fegyintézet már csak nyolc kilométerre volt, és Adam ösztönösen lassítani kezdett. Egy pillanattal később egy traktor mögé ért, ami komótos tempóban pöfögött az úton. Nem előzte le, mögötte maradt. A vezető, egy idős fehér ember, fején mocskos sapkával, intett neki, hogy kerülje meg. Adam visszaintett, és óránkénti harminc kilométeres sebességgel követte a traktort. Rajtuk kívül egyetlen jármű sem volt a láthatáron. Néha egy-egy földdarab felcsapódott a traktor hátsó kerekei mögül, és alig egy-két centire a Saab orrától vágódott le. Adam még jobban lelassított. A vezető megfordult az ülésen, és még egyszer intett Adamnek, hogy előzze meg. Mozgott a szája, és arcán mérges kifejezés ült, mintha legalábbis egy autópályán haladnának, és egyáltalán nem tetszik neki, hogy idióták követik a traktorát. Adam elmosolyodott, megint visszaintegetett, de nem előzte le.
Percekkel később meglátta a börtönt. Nem húzódott magas szögesdrót kerítés az út mentén. Nem álltak őrtornyok s bennük fegyveres őrök. A rabok nem üvöltöztek csoportokba verődve az elhaladóra. Adam csak egy bejáratot látott jobbra, mely fölött boltív húzódott, rajta a MISSISSIPPI ÁLLAM BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁSI INTÉZETE felirat. A bejárat mellett néhány épület állt, arccal az országút felé. A jelek szerint senki sem őrizte őket.
Adam még egyszer intett a traktorosnak, aztán lekanyarodott az országútról. Mély levegőt vett, és megnézte a bejáratot. Egy egyenruhás nő lépett ki a boltív alatti őrbódéból, és rámeredt. Adam lassan odahajtott hozzá, és letekerte a kocsi ablakát.
– Jó reggelt – üdvözölte a nő. Az oldalán pisztoly lógott, a kezében papírlapokat tartott. Az őrbódéból egy másik őr figyelte őket. – Mit tehetünk magáért? – kérdezte a nő.
– Ügyvéd vagyok, és az ügyfelemhez jöttem, aki a siralomházban van – felelte Adam erőtlenül. Megborzongott, és érezte, hogy idegesen cseng a hangja. Nyugodj már meg, mondogatta magában.
– Nálunk senki sincs siralomházban, uram.
– Hogy mondta?
– Nálunk nincsen siralomház. A maximális biztonságú traktusban őrizzük az elítélteket, ennek a rövid neve MBT, de az egész területet átkutathatja, siralomházat itt nem fog találni.
– Rendben.
– Mi a neve? – kérdezte a nő, a papírlapokat tanulmányozva.
– Adam Hall.
– És az ügyfele?
– Sam Cayhall. – Adam félig-meddig arra számított, hogy a nő mond erre valamit, de az egy szót sem szólt, csak a papírjait lapozgatta, aztán így szólt: – Maradjon itt.
A bejárat után egy kocsiút következett, mindkét oldalán árnyas fák és kis épületek álltak. Hisz ez nem is börtön, állapította meg magában Adam. Ez egy kellemes, kisvárosi utca, ahol bármelyik pillanatban megjelenhetnek a kissrácok biciklin meg gördeszkán. Jobbra egy különös épület magasodott, előtte veranda és virágágyások. A rajta lévő jel szerint ez volt a Látogatók Épülete, mintha itt ajándékokat és limonádét árulnának az arra vágyó turistáknak.
Adam észrevette, hogy a nő az autó mögött áll. Éppen feljegyzett valamit, amikor odalépett a kocsi ablakához. – Pontosan honnan jött Illinoisból? – tette fel a kérdést.
– Chicagóból.
– Van magánál fényképezőgép, fegyver vagy magnó?
– Nincs.
A nő benyúlt az ablakon, és betett egy kártyát a műszerfalra. Aztán ismét a papírjait kezdte nézegetni, majd azt mondta: – Leszóltak nekünk, hogy magának találkoznia kell Lucas Mann-nel.
– Az kicsoda?
– A börtön jogásza.
– Nem tudtam, hogy találkoznom kell vele.
A nő egy papírlapot tartott Adam orra elé. – Itt pedig az áll. A harmadik kereszteződésnél menjen jobbra, aztán kerülje meg azt a vörös téglás épületet. – Mutatta is az irányt.
– Mit akarhat?
A nő egyszerre vigyorgott gúnyosan és vonta meg a vállát, aztán fejcsóválva odasétált az őrbódéhoz. Seggfej ügyvédek.
Adam finoman rálépett a gázpedálra, és az árnyas úton elhajtott a Látogatók Épülete mellett. Az út mindkét oldalán szépen rendben tartott fehér faházak sorakoztak, amelyekben, mint Adam később megtudta, börtönőrök és a börtön más alkalmazottai laktak a családjaikkal. Követve a nő útbaigazítását, eljutott az öreg téglaépülethez, és leparkolta előtte az autót. Két rab, kék színű börtönruhában, a nadrágjukon fehér csíkkal, éppen a lépcsőt seperte. Adam, a két férfi tekintetét kerülve, bement az épületbe.
Különösebb nehézség nélkül találta meg Lucas Mann irodáját. A titkárnő rámosolygott, és kitárta a tágas iroda ajtaját, ahol Mr. Mann az íróasztala mögött állva telefonált.
– Csak üljön le nyugodtan – suttogta a titkárnő, miközben becsukta Adam mögött az ajtót. Mann rámosolygott, és ügyetlenül intett a kezével, miközben a füléhez szorította a kagylót. Adam egy székre tette az aktatáskáját, és megállt mögötte. Az iroda nagy volt és tiszta. A bal oldali falon egy bekeretezett fényképről ismerős arc nézett le rá: jóképű fiatalembert ábrázolt, megfontolt mosollyal, markáns vonásokkal. A fénykép David McAllisterről, Mississippi állam kormányzójáról készült.
Az iroda leselejtezett kormányzati bútorokkal volt berendezve. Állt benne egy elnyűtt fa íróasztal, amelyen kifogástalan rend uralkodott; három fémszék, rajtuk kopott műanyag párna; néhány irattartó szekrény az egyik fal mentén. Adam azon igyekezett, hogy megnyugtassa magát. Lehet, hogy minden idelátogató ügyvédnek részt kell vennie egy ilyen beszélgetésen? Biztosan nem. Ötezer rab van a Parchmanben. Garner Goodman egy szóval sem említette, hogy találkoznia kellene Lucas Mann-nel.
A neve ismerősnek tűnt. A bírósági iratokkal és újságkivágásokkal teli dobozok mélyén valahol már látta a Lucas Mann nevet, és arra próbált meg visszaemlékezni, hogy jó barát-e, vagy ellenség. Pontosan mi a szerepe a halálbüntetéses ügyekben? Adam biztosan tudta, az ellenség a kerületi államügyész, de Lucas Mannt nem tudta beilleszteni a képbe.
Mann váratlanul letette a telefont, és kezet nyújtott Adamnek. – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Hall. Foglaljon helyet, kérem – mondta halk, kellemes hangon, miközben az egyik szék felé intett. – Köszönöm, hogy bejött hozzám.
Adam leült. – Kérem. Részemről a szerencse – felelte idegesen. – Miről van szó?
– Meg kéne beszélnünk néhány dolgot. Először is szerettem volna megismerkedni magával, és üdvözölni. Tizenkét éve vagyok a börtön jogásza. Többnyire én foglalkozom a különféle polgári peres ügyekkel, amelyek egy ilyen helyen, mint ez, felmerülhetnek. A legkülönbözőbb keresetek, amelyeket a vendégeink benyújtanak: a rabok jogai, károkozási perek és a többi. Szinte mindennap beperelnek minket. A státusomnál fogva a halálbüntetéses ügyekben is van kisebb szerepem, és tudomásom szerint maga azért jött ide, hogy Sammel beszéljen.
– Így van.
– Alkalmazta magát?
– Azt nem mondhatnám.
– Sejtettem. És ez bizony jelent némi problémát. Tudja, csak akkor látogathat meg egy rabot, ha maga a jogi képviselője, s tudomásom szerint Samnek végül sikerült megválnia a Kravitz és Bane-től.
– Tehát akkor nem találkozhatom vele? – kérdezte Adam, szinte megkönnyebbülve.
– Elvileg nem. Tegnap hosszan elbeszélgettem Garner Goodmannel. Már jó néhány éve ismerjük egymást, Maynard Tole kivégzése óta. Ismeri ezt az ügyet?
– Többé-kevésbé.
– 1986. A második kivégzésem volt – mondta Mann, mintha ő maga húzta volna meg a kart. Leült az íróasztal szélére, és lenézett Adamre. – Tudja, összesen négyen vettem részt. Sam lehet az ötödik. Nos, Garner képviselte Maynard Tole-t, és összebarátkoztunk. Kiváló úriember, és kérlelhetetlenül kemény ügyvéd.
– Köszönöm – felelte erre Adam, mert jobb nem jutott az eszébe.
– Ami engem illet, gyűlölöm az egészet.
– Maga ellenzi a halálbüntetést?
– Általában igen. Tulajdonképpen nem mindig ugyanaz a véleményem. Minden alkalommal, amikor meggyilkolunk itt valakit, azt hiszem, hogy az egész világ megőrült. Aztán mindig újra átnézem az ügyet, és eszembe jut, hogy milyen kegyetlen és szörnyűséges bűntényekről van itt néha szó. Az első ember, akit kivégeztek, mióta itt vagyok, Teddy Doyle Meeks volt. Megerőszakolt és megcsonkított egy kisfiút. Nem nagyon szomorkodott senki, amikor elgázosították. De tudja, órákon keresztül mesélhetnék ilyen történeteket. Esetleg majd később kerítünk rá időt, rendben?
– Persze – felelte Adam minden meggyőződés nélkül. Nem tudott egyetlen olyan pillanatot sem elképzelni, amikor szívesen hallgatna történeteket véres gyilkosokról és a kivégzésükről.
– Megmondtam Garnernek, hogy a véleményem szerint önt nem lenne szabad beengednünk Samhez. Egy darabig hallgatott, majd elmagyarázta, hogy maga különleges helyzetben van, és legalább egyszer engedélyezhetnénk, hogy találkozzon Sammel. Azt nem volt hajlandó elmondani, hogy mitől különleges a helyzete. Nagyon szigorú előírásaink vannak, különösképpen, ami a maximális biztonságú traktust illeti. De a börtönigazgató megteszi, amit kérek tőle. – Mann nagyon lassan ejtette ki a szavakat.
– Nos, hm, mindenképpen beszélnem kell vele – felelte Adam majdnem elcsukló hangon.
– Samnek mindenképpen szüksége van ügyvédre. Az igazat megvallva, örülök, hogy itt van, Adam. Még senkit nem végeztünk ki úgy, hogy ne lett volna jelen az ügyvédje. Egészen az utolsó percig be lehet vetni a legkülönbözőbb jogi manővereket, és én sokkal jobban érezném magamat, ha Samnek lenne ügyvédje. – Mann megkerülte az asztalt, és a másik szélére ült le. Kinyitott egy aktát, és egy darab papírt kezdett tanulmányozni. Adam várakozott, s közben megpróbálta normálisan venni a levegőt.
– Alaposan utána szoktunk nézni a kivégzésre váró elítéltek családi hátterének – közölte Lucas, még mindig az aktát tanulmányozva. Kijelentésének kissé figyelmeztető hangsúlya volt. – Különösen akkor, ha újabb fellebbezésekre nem nagyon van már esély, és közeledik a kivégzés napja. Tud valamit Sam családjáról?
Adam hirtelen úgy érezte, hogy nem is egy apró csomó, hanem egy kosárlabda van a gyomrában. Sikerült megvonnia a vállát, és megráznia a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy nem tud az égvilágon semmit.
– Tervezi, hogy felveszi a kapcsolatot Sam családjával?
Adam ismét nem felelt, csak ugyanúgy megvonta a vállát, amely ebben a pillanatban igen súlyosnak tűnt.
– Tudja, sokszor érintkezésbe szoktunk lépni az elítélt családjával, amint egyre közeledik a kivégzés időpontja. Valószínűleg majd maga is akar beszélni a rokonokkal. Samnek van egy lánya Memphisben, a neve Mrs. Lee Booth. Ha kívánja, megadhatom a címét is. – Lucas gyanakodva figyelte őt. Adam meg sem tudott mozdulni. – Feltételezem, nem ismeri őt, ugye?
Adam megrázta a fejét, de nem szólt semmit.
– Samnek volt egy fia, Eddie Cayhall; a szerencsétlen fickó 1981-ben öngyilkos lett. Kaliforniában élt. Két gyereke volt. A fia a Mississippi állambeli Clantonban született 1964. május 12-én. Furcsamód ez a maga születésnapja is, legalábbis a Martindale-Hubbel-féle jogászok jegyzéke szerint. Ott az áll, hogy maga Memphisben született ugyanazon a napon. Eddie-nek van egy lánya is, aki már Kaliforniában született. Ennyit Sam unokáiról. Ha kívánja, majd megpróbálom felvenni velük a…
– Eddie Cayhall az apám volt – tört ki Adamból. Mélyet lélegzett, összehúzta magát a széken, és rámeredt az íróasztal lapjára. Szíve hevesen dobogott, de legalább ismét tudott levegőt venni. Vállát hirtelen könnyebbnek érezte. Még egy egészen kis mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie.
Mann kifejezéstelen arccal nézett rá. Egy hosszúnak tűnő percig gondolkozott, aztán hangjában némi elégedettséggel azt mondta: – Sejtettem. – Rögtön lapozgatni kezdett az aktában, mintha az még sok más meglepetést is tartogatna. – Sam nagyon magányos a siralomházban, és én magamban már gyakran eltűnődtem azon, vajon milyen családja lehet. Néha kap levelet, de a rokonaitól szinte soha. Látogatója jóformán egyáltalán nincs, nem mintha bárkire is szüksége lenne. De azért kicsit szokatlan, hogy egy ilyen hírneves elítéltről egyáltalán nem vesz tudomást a családja. Különösképpen egy fehér ember esetében. Na persze, nem akarok kíváncsiskodni, ugye, tudja.
– Hát persze hogy nem.
Lucas ezt nem hallotta meg. – Fel kell készülnünk a kivégzésre, Mr. Hall. Például tudnunk kell, hogy mit csináljunk a holttesttel. Intézkedni kell a temetés ügyében, és ehhez hasonlók. Nos, itt van szükség a családra. Miután tegnap beszéltem Garnerrel, megkértem a jacksoni embereinket, hogy nézzenek utána a családnak. Nem volt nehéz dolguk. Hamar felfedezték, hogy Tennessee állam anyakönyvi nyilvántartásaiban nem szerepel Adam Hall, aki 1964. május 12-én született volna. Úgy mondhatnám, hogy az egyik felismerés vezetett a másikhoz. Nem volt nehéz.
– Már nem tartom titokban.
– Mikor hallott először Samről?
– Kilenc évvel ezelőtt. A nagynéném, Lee Booth beszélt róla, miután eltemettük az apámat.
– Felvette valaha is a kapcsolatot Sammel?
– Nem.
Lucas becsukta az aktát, és helyet foglalt az íróasztal mögött álló csikorgó székben. – Ezek szerint tehát Samnek fogalma sincs róla, hogy maga kicsoda, és miért van itt?
– Így van.
– Ejha. – Lucas a mennyezetre bámult.
Adam megnyugodott egy kicsit, és ültében kiegyenesedett. Most már nincs több titok, szögezte le gondolatban, és egészen jól érezte volna magát, csak Lee miatt aggódott, hiszen a nő annyira rettegett, hogy egyszer kiderül, ki az apja. – Mennyi ideig maradhatok ma Samnél? – kérdezte.
– Nos, Mr. Hall…
– Szólítson nyugodtan Adamnek, jó?
– Persze, Adam. Nos, a siralomházzal kapcsolatban kétfajta szabályrendszerünk van.
– Ne haragudjon, de az őr a kapuban azt mondta, hogy itt nincs siralomház.
– Hivatalosan valóban nem létezik. Az őrök és a börtön többi alkalmazottja csak úgy emlegeti, hogy a maximális biztonságú traktus, MBT vagy 17-es épület. Nos, azt akartam mondani, hogy amikor az elítéltnek a siralomházban közeleg az utolsó órája, kicsit enyhítünk a szigorú szabályokon. Normális körülmények között az ügyvéd napi egy órát tölthet az elítélttel, de Sam annyi időt kaphat, amennyit csak akar. Gondolom, elég sok beszélnivalójuk van.
– Tehát akkor nincs korlátozás?
– Nincs. Ha akar, egész nap itt maradhat. Az utolsó napokban igyekszünk mindent megkönnyíteni. Kedve szerint jöhet-mehet, Adam, csak a biztonsági szempontokra kell tekintettel lennünk. Már öt államban jártam siralomházban, és higgye el nekem, mi bánunk a legjobban az elítéltekkel A fenébe is, Louisianában három nappal a kivégzés előtt a nyomorultat átviszik a cellájából egy épületbe, amit ők úgy hívnák, hogy a halálház. Mi ez, kérdem én, ha nem kegyetlenség? Mi nem csinálunk ilyet. Sam különleges bánásmódban fog részesülni a nagy napig.
– A nagy napig?
– Igen. Mához négy hétre lesz, nem tudta? Augusztus 8-án. – Lucas az íróasztal sarkán heverő papírok felé nyúlt, aztán odaadta őket Adamnek. – Ma reggel kaptuk. Az 5. körzeti bíróság tegnap délután feloldotta a halasztást. Mississippi Állam Legfelsőbb Bírósága augusztus 8-ára tűzte ki a kivégzést.
Adam a kezébe vette a papírokat, de nem nézett rájuk. – Négy hét – mondta kicsit kábán.
– Sajnos igen. Egy órával ezelőtt adtam Samnek egy másolatot, úgyhogy elég rossz hangulatban van.
– Négy hét – ismételte Adam alig hallhatóan. Egy pillantást vetett a bírósági határozatra. Sam Cayhall kontra Mississippi állam. – Azt hiszem, jobb, ha most megyek, és beszélek vele, nem? – kérdezte.
– Igen. Nézze, Adam, én nem vagyok az ellensége, ért engem? – Lucas lassan felállt, odasétált az íróasztal széléhez, és ráült. – Én csak a munkámat végzem, tudja. Azért van szerepem a kivégzésekben, mert felügyelnem kell arra, hogy minden jogszerűen, a törvény betűjének megfelelően történjék. Mindenki nekem telefonál majd: a börtönigazgató, a helyettesei, a körzeti államügyész, a kormányzó és még vagy százan. A dolgok sűrűjében leszek, bár egyáltalán nincs hozzá kedvem. Ez a legkellemetlenebb része ennek a munkának. Azt szeretném, ha megértené: én azért vagyok itt, hogy segítsek magának. Mindig őszinte és egyenes leszek magával.
– Ezek szerint úgy gondolja, hogy sikerül meggyőznöm Samet, ugye?
– Igen, úgy gondolom.
– Mennyi az esélye annak, hogy négy hét múlva sor kerül a kivégzésre?
– Ötven százalék. Sohasem lehet előre tudni, hogy mit csinál a bíróság az utolsó percekben. Körülbelül egy héten belül elkezdünk készülődni. Van egy meglehetősen hosszú lista a teendőkről.
– A gyilkolás alapos és részletes megtervezése, mondhatni.
– Valami olyasmi. Ne higgye, hogy mi élvezzük.
– Gondolom, itt mindenki csak a munkáját végzi, igaz?
– Mississippi állam törvényeinek megfelelően járunk el. Ha társadalmunk meg akarja gyilkolni a bűnözőket, valakinek végre kell hajtania.
Adam az aktatáskájába tette a bírósági határozatot, és megállt Lucas előtt. – Köszönöm az, azt hiszem, szívesnek mondható fogadtatást.
– Szóra sem érdemes. Miután beszélt Sammel, majd tudnom kell, hogy mire jutottak.
– Majd küldök egy másolatot a megállapodásunkról, feltéve, hogy aláírja.
– Ennél többre nincs is szükségem.
Kezet ráztak, és Adam megindult az ajtó felé.
– Még valami – szólt utána Lucas. – Amikor az őrök beviszik Samet a terembe, kérje meg őket, hogy vegyék le róla a bilincset. Majd gondoskodom róla, hogy meg is tegyék. Nagyon jól fog esni Samnek.
– Köszönöm.
– Sok szerencsét.

 

 

Kilenc

A hőmérséklet már legalább két fokkal magasabb volt, amikor Adam kilépett az épületből, és elsétált a két rab mellett, akik még most is ugyanolyan bágyadt mozdulatokkal sepregettek. Mire megtette az alig néhány méteres utat a kocsijához, beült, és beindította a motort, már csurgott róla a veríték. Keresztülhajtott a parkolón, aztán ráfordult a börtön főútvonalára. Megint csak takaros, fehér házak mellett autózott, melyeket virágok díszítettek, az udvarokban fák álltak. Micsoda kulturált egy település. Az úton egy nyíl balra mutatott a 17-es épület irányába. Adam lassan befordult, és másodperceken belül egy földúton volt, amely kerítéshez és szögesdróthoz vezetett.
Adam leparkolt két másik autó között a murvával felszórt parkolóban. Kintről nem lehetett rácsokat látni. Őrök nem cirkáltak az épület körül. Eltekintve a kerítéstől és a szögesdróttól, az épület nem nagyon különbözött egy külvárosi általános iskolától. A kerítésen belül, az egyik szárny végénél elkerített udvar állt, rajta elhanyagolt állapotban lévő kosárlabdapálya; egy magányos rab kosárlabdát dobált a palánkra.
A kerítés legalább hat méter magas volt, a tetején szögesdrót húzódott, amely egészen a kerítés sarkáig, az őrtoronyig tartott, ahonnan fegyveres őrök néztek le az érkezőre. A kerítés mind a négy oldaláról körülvette a siralomházat, minden sarkánál egyforma torony húzódott a magasba, rajtuk üvegfalú őrállomás. A kerítésen túl, ameddig csak a szem ellát, termőföld terült el. A siralomház szó szerint a gyapotmező közepén állt.
Adam kiszállt a kocsiból, és a kerítésen keresztül rámeredt a lapos kis épületre, ahol embereket ölnek. Lassú mozdulattal levette a zakóját, és észrevette, hogy inge rátapadt a mellkasára. A csomó ismét ott tanyázott a gyomrában. Lassú, tétova léptekkel indult meg az őrház felé, elegáns félcipője csupa por lett mire odaért az őrtoronyhoz, és felnézett. Egy szigorú ábrázatú, egyenruhás nő kötélen leeresztett egy piros vödröt a magasból. Egy egészen hétköznapi vödör volt, olyan, amit az ember kocsimosáshoz szokott használni. – Tegye be a kulcsait a vödörbe – rendelkezett a nő hivatalos hangon, miközben áthajolt a korláton. A kerítés tetején húzódó szögesdrót legalább másfél méterrel alatta volt.
Adam tette gyorsan, amit mondtak neki. Óvatos mozdulattal betette a kulcsait a vödörbe, ahol már többtucatnyi kulcscsomó hevert. A nő elkezdte visszahúzni a vödröt. Adam figyelte, ahogy néhány pillanatig a magasba emelkedik, aztán megáll. A nő megkötötte a kötelet, és a kis piros vödör ott lógott ártalmatlanul a levegőben. Egy kellemes fuvallat lágyan meghimbálta volna, de a szörnyűséges, fojtogató hőségben ahhoz is alig volt levegő, hogy az ember rendesen lélegezni tudjon. Szél itt már hosszú évek óta nem fújt.
A nő végzett vele. Valaki valahol megnyomott egy gombot, vagy meghúzott egy kart, és a két vastag fémkapu közül az egyik zümmögő zajjal félrecsúszott néhány méternyire, és ő beléphetett. Megtett öt métert, aztán megállt, miközben becsukódott mögötte az első kapu. Adam most ismerkedett meg a börtönök biztonsági előírásainak egy alapszabályával: minden őrzött bejáratnak legalább két zárható ajtaja vagy kapuja van.
Miután az első kapu becsukódott mögötte, a második kötelességtudóan kinyílt, és végiggördült a kerítés mentén. Miközben ez történt, a 17-es épület főkapujánál megjelent egy testes őr, akinek olyan vastag karja volt, mint Adam lába, és a téglaborítású gyalogúton megindult a bejárat felé.
Kinyújtotta roppant nagy fekete kezét, és azt mondta: – Packer őrmester vagyok. – Adam megrázta a férfi kezét, és nyomban észrevette a csillogó fekete cowboycsizmát Packer őrmester lábán.
– Adam Hall – mutatkozott be Adam, s közben igyekezett viszonozni a kézszorítást.
– Samhez jött. – Packer ezt kijelentette, nem kérdezte.
– Igen – válaszolta Adam, és eltűnődött magában azon, hogy vajon itt mindenki Samként emlegeti-e a nagyapját.
– Először van itt? – Lassan megindultak az épület felé.
– Igen – felelte Adam, s közben az épület hozzájuk közel eső részén lévő nyitott ablakok felé pillantott. – Az összes halálra ítélt fogoly itt van? – kérdezte.
– Bizony. A mai adat szerint negyvenhét. Múlt héten elvesztettünk egyet.
Már majdnem a főbejáratnál voltak. – Elvesztettek?
– Aha. A bíróság megváltoztatta az ítéletet. Át kellett tennünk a többi rabhoz. Most kénytelen leszek megmotozni magát. – Már az ajtónál voltak, és Adam idegesen körbepillantott, hogy megnézze: pontosan hol is kívánja Packer végrehajtani a motozást.
– Csak tegye szét egy kicsit a lábait – utasította Packer, s már el is vette tőle az aktatáskát, és letette a betonra. Bár kissé kába volt, szédült, szellemi képességeinek nem igazán volt a birtokában, Adam még ebben a szörnyűséges pillanatban is tisztán emlékezett rá, hogy még soha senki nem kérte arra, hogy tegye szét a lábát, akár csak egy kicsit is.
Packer azonban igazi profi volt. Nagy szakértelemmel megtapogatta a zokniját, majd finom mozdulatokkal eljutott a térdéhez, amely, ez túlzás nélkül állítható, kissé rogyadozott, aztán másodpercek alatt elért a derekáig. Aztán meglehetősen felületesen végigsimította Adam mindkét hónalját, mintha azt akarná ellenőrizni, nem visel-e fegyvertartót, és benne egy kicsiny revolvert. És ezzel, jóformán alig néhány pillanat alatt, Adam életének első motozása véget ért. Packer hatalmas kezével benyúlt az aktatáskába, aztán visszaadta Adamnek. – Jöhetett volna jobb időpontban is Samhez – jegyezte meg.
– Már hallottam – felelte Adam, és ismét a vállára terítette a zakóját. Szembeállt a fémajtóval, mintha akarná jelezni, eljött az ideje, hogy belépjen a siralomházba.
– Erre – mormogta Packer, és megindult az épület sarka felé. Adam engedelmesen követte. Ismét egy téglaborítású gyalogúton haladtak, míg el nem jutottak egy ajtóhoz, amelyen semmilyen felirat vagy jelzés nem díszelgett, és mellette gyom nőtt ki a földből.
– Ez mi? – kérdezte Adam. Halványan emlékezett Goodman leírására, de most minden részlet homályos volt.
– A tárgyaló. – Packer elővett egy kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Adam körbepillantott, mielőtt belépett volna, és megpróbálta kicsit összeszedni magát. Az ajtó az épület központi része mellett volt, és Adamben felmerült: talán az őrök és a börtön vezetői nem akarják, hogy az ügyvédek lábatlankodjanak és szaglásszanak, ezért van egy oldalbejárat.
Adam mély levegőt vett, és belépett. A teremben nem tartózkodott éppen más ügyvéd, aki az ügyfelével beszélgetett volna, és ez felettébb nyugtatólag hatott Adamre. Elképzelhető, hogy találkozásukat viharos érzelemkitörések fogják kísérni; sokkal jobb, ha négyszemközt lesznek. Ebben a pillanatban a helyiség üres volt. Elég nagy volt ahhoz, hogy egyszerre akár több ügyvéd is megbeszélést folytathasson az ügyfelével: úgy nagyjából kilenc méter hosszú, és négy méterszéles lehetett, a padló betonborítású volt, a mennyezetről neonlámpa világított. A túlsó fal vörös téglából készült, a magasban volt három ablak. Látszott, hogy a tárgyalót utólag építették hozzá az épülethez.
– Be fogom zárni ezt az ajtót – közölte Packer, és kilépett. – Mindjárt hozzuk Samet. – Az ajtó becsapódott, Adam egyedül maradt. Gyorsan kiválasztotta az egyik helyet a terem végében, hátha megérkezik még egy ügyvéd, aki egész biztosan a másik oldalon választana magának egy széket, hogy ügyfelével nyugalmas körülmények között vitathassa meg a stratégiai kérdéseket. Odahúzott egy széket a pulthoz, zakóját rátette egy másik székre, elővette a jegyzetblokkját, lecsavarta a töltőtoll kupakját, és elkezdte rágni a körmét. Megpróbálta abbahagyni, de nem tudta. Úgy érezte, hogy gyomra ki akar ugrani a helyéről, a lába idegesen rángatózott.
Idegesen várakozott, s közben azt mondogatta magának, hogy nyugodjon meg, vegye kicsit könnyedebben az egészet, hiszen meg tudja oldani a rá váró feladatot. Ráfirkantott valamit a jegyzetblokkra, de maga sem tudta elolvasni az írását. Felgyűrte az inge ujját. Körbepillantott, hogy megnézze, nincsenek-e rejtett mikrofonok és kamerák, de a terem olyan egyszerűen és szerényen volt berendezve, hogy el sem tudta volna képzelni: valaki le akarja hallgatni a beszélgetéseket. Amennyiben Packer őrmester viselkedése tipikusnak tekinthető, akkor az összes őr végtelenül nyugodt, már-már közönyös.
Kattant egyet egy zár, Adam felpattant. Az ajtó lassan nyílt ki, egy fiatal, fehér őr jött be az elválasztófal és -rács túlsó oldalán elterülő részre. Mögötte, élénkpiros kezeslábasban, elöl megbilincselt kézzel, Sam Cayhall lépett be. Körbepillantott a teremben, majd hunyorogva keresztülbámult a rácson, s tekintete végül megállapodott Adamen. A háta mögül előlépett egy őr, és a könyökénél fogva odavezette az alacsony falhoz, rajta a ráccsal. Pontosan az ügyvéddel szemben álltak meg. Sam Cayhall sápadt volt, vékony, mindkét őrnél vagy tíz centivel alacsonyabb.
– Ki maga? – kérdezte megvetően sziszegve Adamtől, aki éppen a körmét rágta.
Az egyik őr egy széket húzott Sam mögé, a másik pedig ráültette. A rab a pultra tette megbilincselt kezét, és rámeredt Adamre. Az őrök már távozóban voltak, amikor Adam szólt nekik: – Levennék, kérem, a bilincset?
– Nem tehetjük, uram.
Adam nagyot nyelt. – Azért csak vegyék le, rendben? Egy jó darabig itt leszünk – mondta, és azon igyekezett, hogy a hangja erőteljesen csengjen. Az őrök úgy pillantottak egymásra, mintha ezt a kérést még sohasem hallották volna. Aztán az egyikük elővett egy kulcsot, és levette a bilincset.
A történtek nem gyakoroltak különösebb hatást Samre. A rácson lévő résen meredten bámult Adamre, miközben az őrök zajosan távoztak. Az ajtó becsapódott, majd a zár kattant egyet.
Egyedül maradtak; a légkondicionáló recsegett, egy hosszú percen keresztül csak ennek a hangját lehetett hallani. Adam, bár derekasan próbálkozott, két másodpercnél hosszabb ideig képtelen volt a férfi szemébe nézni. Azzal foglalta el magát, hogy jegyzeteket vetett papírra, s miközben megszámozta a sorokat, érezte, hogy Sam rámered.
Végül Adam átdugott egy névjegykártyát a résen. – A nevem Adam Hall, ügyvéd vagyok. A Kravitz és Bane cégnél dolgozom.
Sam komótos mozdulattal elvette a névjegykártyát, és mindkét oldalát megvizsgálta. Adam figyelte minden mozdulatát. Sam ujjait ráncok barázdálták, és sárgállottak a nikotintól. Arca sápadt volt, csak az ötnapos borostától volt némi színe. Haja hosszúra nőtt, ősz volt és zsíros, hátrafésülve viselte. Adam gyorsan leszögezte magában, hogy egyáltalán nem hasonlít a videofilm kimerevített képein látható férfihez. Mostanra megöregedett, arcbőre puffadt, tésztaszerű volt, szeme körül apró ráncok húzódtak. Az idő és a sok nyomorúság mély redőket szántott a homlokán. Arcában csak szúrós, mélykék szeme volt megnyerő, melyet most már nem a kártyára szegezett. – Maguk, zsidók sohasem adják fel, mi? – kérdezte kedves, nyugodt hangon, melyben nyoma sem volt dühnek.
– Nem vagyok zsidó – felelte Adam, és sikerült viszonoznia a pillantást.
– Akkor hogy dolgozhat a Kravitz és Bane-nél? – kérdezte Sam, miközben félretette a kártyát. Halkan, lassan beszélt, egy olyan ember türelmével, aki kilenc évet töltött el egyedül egy két méterszer három méteres cellában.
– Cégünknél mindenki egyenlő eséllyel pályázhat meg egy állást.
– Az bizony szép. Gondolom, minden a törvény betűjének megfelelően történik.
– Természetesen.
– Most hány üzlettárs van a Kravitz és Bane-nél?
Adam megvonta a vállát. A szám évről évre változott. – Körülbelül százötven.
– Százötven üzlettárs. És hány nő van közöttük?
Adam megpróbálta összeszámolni magában. – Pontosan nem tudom. Valószínűleg nagyjából egy tucat.
– Egy tucat – ismételte Sam, alig mozgatva a száját. Karba tett kézzel, rezzenéstelen tekintettel meredt Adamre. – Ezek szerint tehát az üzlettársaknak kevesebb mint a tíz százaléka nő. Hány nigger üzlettárs van?
– Nem nevezhetnénk őket feketéknek?
– Ó, persze, de ne felejtse el, már ez is idejétmúlt kifejezés. Most azt akarják, hogy afrikai-amerikaiaknak hívják őket. Maga minden bizonnyal kellően tájékozott politikailag ahhoz, hogy tisztában legyen ezzel.
Adam bólintott, de nem mondott semmit.
– Hány afrikai-amerikai üzlettárs van a cégnél?
– Azt hiszem, négy.
– Kevesebb mint három százalék. Lám, lám. A Kravitz és Bane cég, a polgári igazságszolgáltatás és liberális politika bástyája, diszkriminációt alkalmaz az afrikai-amerikaiakkal és az amerikai nőkkel szemben. Nem is tudom, mit mondjak.
Adam olvashatatlanul ráfirkantott valamit a jegyzetblokkra. Természetesen vitába szállhatna; felvilágosíthatná Samet, hogy az ügyvédek egyharmada nő, és a cég komoly erőfeszítéseket tesz, hogy alkalmazza a legjobb fekete jogászokat. Elmagyarázhatná, hogy két fehér bőrű állásra jelentkező beperelte a céget, mert úgy érezték, hogy velük szemben alkalmaztak diszkriminációt.
– Hány zsidó-amerikai üzlettárs van a cégnél? Nyolcvan százalék?
– Nem tudom. Engem ez nem nagyon érdekel.
– Engem bizony érdekel. Mindig kínosan éreztem magam, hogy ezek a melldöngető, lármás, álszent emberek képviselnek.
– Nagyon sok embernek semmi kifogása sincs a munkájukkal kapcsolatban.
Sam óvatos mozdulattal benyúlt a kezeslábas egyetlen látható zsebébe, és elővett egy csomag kék Montclairs cigarettát meg egy öngyújtót. A kezeslábas egészen a mellkasáig ki volt gombolva, látni lehetett a sűrű, ősz szőrzetet. A kezeslábas egészen vékony pamutból készült. Adam el sem tudta képzelni, hogyan lehet itt élni légkondicionálás nélkül.
Sam rágyújtott, aztán a mennyezet felé fújta a füstöt. – Azt hittem, hogy egyszer és mindenkorra végeztem már magukkal.
– Nem ők küldtek engem ide. Önként jelentkeztem.
– Miért?
– Nem tudom. Önnek ügyvédre van szüksége, és…
– Miért ilyen ideges?
Adam abbahagyta a körömrágást és a dobolást a lábával. – Nem vagyok ideges.
– Dehogyisnem. Nagyon sok ügyvédet láttam én már itt, de még egyet sem, aki olyan ideges lett volna, mint maga. Mi a gond, kölyök? Attól fél, hogy áttörök az elválasztón és elkapom?
Adam felhorkantott, és megpróbált elmosolyodni. – Ne vicceljen már. Nem vagyok én ideges.
– Hány éves?
– Huszonhat.
– Huszonkettőnek néz ki. Mikor végzett?
– Tavaly.
– Hát ez nagyszerű. A szemét zsidók ideküldtek egy zöldfülűt, hogy mentse meg az életemet. Már régóta tudom, titokban azt szeretnék, hogy haljak meg, és most ez be is bizonyosodott. Megöltem néhány zsidót, most ők akarnak megölni engem. Az első perctől kezdve jól sejtettem.
– Beismeri, hogy maga ölte meg a Kramer gyerekeket?
– Micsoda ostoba kérdés ez? Az esküdtszék úgy döntött, hogy én tettem. A fellebbviteli bíróságokon kilenc éve azt mondják, hogy az esküdtszéknek igaza volt. Csak ez számít. Honnan szalasztottak magát, hogy ilyen kérdéseket tesz fel?
– Magának ügyvédre van szüksége, Mr. Cayhall. Azért vagyok itt, hogy segítsek.
– Sok mindenre szükségem van nekem, fiacskám, de egy ilyen taknyos buzgómócsing tanácsaira biztosan nem. Maga veszélyes ember, édes fiam, de még annyit sem tud, hogy ezzel tisztában legyen. – Sam most is határozottan, sietség és érzelmek nélkül beszélt. Arcán nyoma sem volt érzelmeknek vagy érzéseknek.
Adam céltalanul firkálgatott a jegyzetblokkra, aztán a résen keresztül ismét megpróbált nagyapja szemébe nézni. – Nézze, Mr. Cayhall, én ügyvéd vagyok, és morális meggyőződésből ellenzem a halálbüntetést. Jó iskolákba jártam, jól képzett, tájékozott jogász vagyok, és a segítségére lehetek. Ezért vagyok itt. Ingyen.
– Ingyen – ismételte Sam. – Milyen nagylelkű. Tisztában van vele, fiam, hogy mostanában hetente legalább három ajánlatot kapok olyan ügyvédektől, akik ingyen szeretnének képviselni? Nagy ügyvédektől. Híres ügyvédektől. Gazdag ügyvédektől. Van közöttük néhány minden hájjal megkent gazember. Minden feltétel nélkül hajlandóak lennének ott ücsörögni, ahol most maga, az utolsó percekben benyújtanák az összes lehetséges keresetet és fellebbezést, nyilatkozatokat adnának a sajtónak, sütkéreznének a reflektorfényben, fognák a kezemet az utolsó órákban, végignéznék, ahogy elgázosítanak, aztán tartanának még egy sajtótájékoztatót, aláírnák a film- és könyvjogokra vonatkozó szerződést, esetleg még egy tévésorozatra is kötnének megállapodást, amely bemutatná, hogyan élt egy igazi klánterrorista. Tudja, édes fiam, én híres ember vagyok, és amit tettem, ma már legenda. És mivel most arra készülnek, hogy kinyírjanak, még híresebb leszek. Így aztán az ügyvédek majd megölik egymást értem. Nagyon sok pénzt érek. Beteg egy ország ez.
Adam megrázta a fejét. – Én semmi ilyet nem fogok tenni, ezt megígérhetem, írásba adom. Aláírok egy megállapodást, amelyben mindezt lefektetjük.
Sam gunyorosan felhorkant. – Az jó. És ki fog ennek érvényt szerezni, miután meghaltam?
– A családja – felelte Adam.
– A családomat elfelejtheti – jelentette ki Sam keményen.
– Nekem tisztességesek a szándékaim, Mr. Cayhall. A cégem hét éve képviseli önt, így szinte mindent tudok az ügyről. Ezenkívül pedig alapos kutatómunkát végeztem önnel kapcsolatban.
– Hát akkor csatlakozzon a díszes társasághoz. Már az alsónadrágomat is vagy száz újságíró vizsgálgatja. Rengeteg olyan ember van, aki nagyon sokat tud rólam, de a jelek szerint nekem ebből az égvilágon semmi hasznom nincs. Négy hetem van hátra. Ezzel tisztában van?
– Megkaptam a bírói határozat másolatát.
– Négy hét, és elgázosítanak.
– Akkor lássunk munkához. A szavamat adom, hogy soha nem fogok nyilatkozni a sajtónak, csak akkor, ha ön jóváhagyja; nem fogom elismételni, amit öntől hallok, és nem fogok aláírni megfilmesítéssel vagy kiadói jogokkal kapcsolatos szerződést. Erre megesküszöm.
Sam ismét rágyújtott, és rámeredt valamire az asztalon. Jobb hüvelykujjával finoman megdörzsölte a jobb halántékát, közben a cigaretta alig néhány centire volt a hajától. Hosszú időn keresztül csak a légkondicionáló nyikorgását lehetett hallani. Adam a jegyzettömbjére firkálgatott, és nagyon büszke volt, hogy a lábát mozdulatlanul tudja tartani, és a gyomrában nem érez fájdalmat.
– Ismeri a Barroni-ügyet? – kérdezte Sam halkan.
– Barroni?
– Igen. A bíróság a múlt héten hozott döntést.
Adam lázasan kutatott az agyában a Barroni név után. – Lehet, hogy már találkoztam vele.
– Lehet, hogy már találkozott vele? Maga egy jól képzett, tájékozott stb. stb. jogász, és csak lehet, hogy találkozott vele? Micsoda elbaltázott ügyvéd maga?
– Nem vagyok elbaltázott ügyvéd.
– Jó, jó. Na és hogy állunk a Texas kontra Eekes-üggyel? Arról már biztosan olvasott.
– Mikor született az ítélet?
– Kevesebb, mint hat hete.
– Az alkotmány nyolcas számú módosítása?
– Ne röhögtesse ki magát – horkant fel Sam őszinte felháborodással. – Maga azt hiszi, hogy a szólásszabadsággal kapcsolatos ügyekre fecsérlem az időmet? Én vagyok itt a rács mögött, fiam, az én csuklómat meg az én bokámat fogják leszíjazni. Az én orrom fogja beszippantani a gázt.
– Nem, nem emlékszem Eekesre.
– Mit szokott olvasni?
– Minden fontos pernek az anyagát.
– A Barefoot-ügyről hallott már?
– Természetesen.
– Mondjon róla valamit.
– Mi ez, valami műveltségi vetélkedő?
– Ha ahhoz van kedvem, akkor az. Hová valósi volt Barefoot? – kérdezte Sam.
– Nem emlékszem. Az ügy pontos elnevezése az volt, hogy Barefoot kontra Estelle. 1983-ban tárgyalták, és mérföldkőnek számított, mert a legfelsőbb bíróság kijelentette, hogy a halálraítéltek nem hallgathatják el a fellebbezésre alapot adó érveket, hogy majd később használják fel. Többé-kevésbé erről volt szó az ügyben.
– Lám, lám, hát tényleg olvasta. Mondja, nem tartja furcsának, hogy ugyanaz a bíróság, amikor csak a kedve tartja, megváltoztathatja a véleményét? Gondoljon csak bele. A legfelsőbb bíróság két évszázadon keresztül engedélyezte a kivégzéseket. Azt mondták, hogy nem alkotmányellenes, és az alkotmány nyolcas számú módosítása rendelkezik róla. Aztán 1972-ben a legfelsőbb bíróság elolvasta ugyanazt az alkotmányt, és megtiltotta a halálbüntetést. Aztán 1976-ban a legfelsőbb bíróság kijelentette, hogy a kivégzések mégsem ellenkeznek az alkotmánnyal. Ugyanazok a majmok, ugyanabban a fekete talárban, ugyanabban a washingtoni épületben. Most pedig a legfelsőbb bíróság ismét megváltoztatja a szabályokat, persze ugyanannak az alkotmánynak az alapján. A Reagan-fiúknak már elegük van abból, hogy túl sok fellebbezést kell elolvasniuk, így aztán néhány kiskaput bezártak. Nekem ez elég furcsának tűnik.
– Nagyon sokan vannak ezzel így.
– Na és mi a helyzet Dulaneyvel? – kérdezte Sam, miközben mélyet szippantott a cigarettájából.
– Melyik állam?
– Louisiana. Biztosan olvasta a per anyagát.
– Igen, egész biztosan. A helyzet az, hogy valószínűleg jóval több per ügyiratait olvastam már, mint ön, de nem mindig veszem a fáradságot, hogy memorizáljam őket, hacsak nem kívánom felhasználni valamelyiket.
– És mihez akarná felhasználni?
– Keresetekhez és fellebbezésekhez.
– Ezek szerint tehát már foglalkozott halálbüntetéses ügyekkel? Egész pontosan hánnyal?
– Ez az első ügyem.
– Vajon miért nem vagyok én olyan nagyon nyugodt ettől? A Kravitz és Bane zsidó-amerikai jogászai ideküldik magát, hogy kísérletezzen rajtam, nem igaz? Hadd gyakorolgasson egy kicsit, jól fog festeni majd az önéletrajzában.
– Már mondtam: nem ők küldtek ide engem.
– Na és mi van Garner Goodmannel? Él még?
– Igen. Annyi idős, mint maga.
– Akkor már nincs neki sok hátra, ugye? Na és Tyner?
– Mr. Tyner jól van. Majd megmondom neki, hogy érdeklődik felőle.
– Ó, tegye meg, kérem. Mondja meg neki, hogy rettentően hiányzik nekem. Sőt mind a ketten hiányoznak. A franc egye meg, majdnem két évig tartott, mire kirúgtam őket.
– Látástól vakulásig dolgoztak magáért.
– Mondja meg nekik, hogy küldjék el a számlát. – Sam halkan felnevetett; beszélgetésük alatt most először jelent meg mosoly az arcán. Módszeres alapossággal elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, aztán rágyújtott egy másikra. – Az a helyzet, Mr. Hall, hogy én gyűlölöm a jogászokat.
– Amerikában ez már csak így szokás.
– Jogászok űztek, üldöztek, zaklattak, vád alá helyeztek, elítéltettek, átvertek, aztán bejuttattak ide. Mióta itt vagyok, azóta is vadásznak rám, még jó néhány alkalommal átvertek, hazudtak nekem, és most, a maga képében, visszatértek. Tessék, itt van egy zöldfülű, akinek még arról sincs fogalma, hol a francban van a bíróság.
– Lehet, sikerül majd meglepetést okoznom önnek.
– Nekem az is baromi nagy meglepetés lesz, fiacskám, ha a segge lyukát meg tudja különböztetni egy lyuktól a földben. Maga lenne az első bohóc a Kravitz és Bane-től, aki egy fontos információ birtokában van.
– Nekik köszönheti, hogy az elmúlt hét évben nem került a gázkamrába.
– És ezért hálásnak kellene lennem? Tizenöt olyan elítélt van a siralomházban, aki jóval régebben került ide, mint én. Miért pont nekem kéne a következőnek lennem? Kilenc és fél éve vagyok itt. Treemont tizennégy éve. Ő persze afrikai-amerikai, és ez mindig komoly segítséget jelent. Tudja, nekik több joguk van. Sokkal nehezebb közülük valakit kivégezni, mert bármit is csináltak, az mindig valaki másnak a hibája.
– Ez nem igaz.
– Honnan a pokolból tudja maga, hogy mi igaz, és mi nem? Egy éve még az iskolapadban ült, egész nap kopott farmerben járt, és békésen sörözgetett az idealista barátaival. Maga még nem élt egy percet sem, fiacskám. Ne akarja megmondani nekem, hogy mi igaz.
– Tehát maga azt tartaná helyesnek, ha a feketéket gyorsan kivégeznék?
– Nem is olyan rossz ötlet. Az igazság az, hogy a legtöbb ezek közül a csirkefogók közül megérdemelné a gázt.
– Ezzel a véleményével biztosan kisebbségben van a siralomházban.
– Van benne valami.
– És maga persze más, mint a többi, és semmi keresnivalója nincs itt.
– Valóban semmi keresnivalóm nincs itt. Én politikai fogoly vagyok, egy egocentrikus eszelős küldött ide, aki felhasznált a saját politikai céljaira.
– Beszélhetnénk arról is, hogy maga bűnös-e vagy ártatlan?
– Nem, nem beszélhetnénk. De annyit elmondok, hogy én nem követtem el azt, amiért a bíróság elítélt.
– Tehát volt bűntársa? Valaki más helyezte el a bombát?
Sam megdörzsölte a homlokát, és hosszú időre elhallgatott. A beszélgetés teljesen értelmetlen volt, de most az egyszer legalább nem egy őrrel vagy egyik láthatatlan, szomszédos rabtársával beszélhetett. Nem fog sietni, elnyújtja, ameddig csak lehet.
Adam a jegyzeteit tanulmányozta, és azt fontolgatta magában, mit is kellene most mondania. Már legalább húsz perce beszélgettek, vagy inkább csak tapogatóztak, világosan meghatározott célok nélkül. Adam már korábban eldöntötte magában: nem fog úgy távozni, hogy ne közölné Sammel: ő az unokája. Csak azt nem tudta, hogyan lásson hozzá.
Eltelt néhány perc. Nem néztek egymásra. Sam ismét rágyújtott egy Montclairre.
– Miért dohányzik ilyen sokat? – kérdezte végül Adam.
– Szívesebben halnék meg tüdőrákban. Sokan vannak ezzel így a siralomházban.
– Napi hány doboz?
– Van úgy, hogy három. A pénztől függ.
Ismét eltelt egy perc. Sam lassan a cigaretta végére ért, aztán kedvesen azt kérdezte: – Hova járt iskolába?
– Először a michigani egyetem jogi karára, aztán a Peppardine-re posztgraduális tanulmányokra.
– Az hol van?
– Kaliforniában.
– Ott is nőtt fel?
– Igen.
– Hány államban van halálbüntetés?
– Harmincnyolcban. Bár a legtöbb helyen nem alkalmazzák. A jelek szerint csak délen, Texasban, Floridában, illetve Kaliforniában.
– Tudja, államunk nagyra becsült törvényhozása megváltoztatta a törvényeket. Most már a méreginjekciótól halhatunk meg. Ez humánusabb. Hát nem szép? Bár rám már nem vonatkozik, hiszen engem évekkel ezelőtt ítéltek el. Nekem majd gázt kell szippantgatnom.
– Lehet, hogy nem.
– Maga huszonhat éves?
– Igen.
– 1964-ben született.
– Pontosan.
Sam elővett egy újabb cigarettát a zsebéből, és a füstszűrőt hozzáütögette az asztalhoz. – Hol?
– Memphisben – felelte Adam, anélkül hogy a nagyapjára nézett volna.
– Maga nem ért semmit, fiam. Az állam ki akar végezni valakit, és történetesen én vagyok a legközelebbi áldozat. Louisianában, Texasban és Floridában úgy öldösik az elítélteket, akár a legyeket, és a mi államunk törvénytisztelő polgárai képtelenek felfogni, hogy a mi kis gázkamránkat miért nem használják. Minél erőszakosabb bűnöket követnek el az országban, annál több ember liheg a kivégzésekért. Ettől jobban érzik magukat, úgy gondolják, hogy a rendszer úgy működik, ahogy kell, és kiirtja a gyilkosokat. A politikusok nyíltan ígérgetik a kampányukban, hogy több börtön lesz, keményebb ítéletek és több kivégzés. Ezért szavaztak azok a jacksoni bohócok a méreginjekcióra. Az állítólag humánusabb, kevesebb kifogás merülhet fel vele kapcsolatban, és így könnyebb alkalmazni. Érti, amit mondok?
Adam alig észrevehetően bólintott.
– Ideje megint végrehajtani egy kivégzést, és én vagyok a következő. Ezért dolgoznak most ilyen gőzerővel. Nem tehet maga ez ellen semmit.
– De legalább megpróbálhatjuk. Adjon nekem egy lehetőséget.
Sam végre meggyújtotta a cigarettáját. Mélyen leszívta a füstöt, aztán résnyire nyitott száján kifújta. A könyökére támaszkodva előredőlt, és az elválasztón lévő résen Adamre nézett. – Kalifornia melyik részén élt?
– Délen. Los Angelesben. – Adam a szúrós szemekbe nézett, aztán elfordította a fejét.
– A családja még ott van?
Kegyetlen fájdalom hasított a mellkasába, Adam megdermedt. Sam ismét szippantott egyet a cigarettájából, és közben rezzenéstelen tekintettel nézett Adamre.
– Az apám meghalt – mondta remegő hangon, és még jobban összehúzta magát.
Eltelt egy hosszú perc, és közben Sam a szék szélére húzódott. Végül azt kérdezte: – És az anyja?
– Portlandben él. Újra férjhez ment.
– Hol van a húgod? – tette fel a kérdést Sam.
Adam lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. – Főiskolára jár – motyogta alig hallhatóan.
– Ugye, Carmennek hívják? – kérdezte Sam halkan.
Adam bólintott. – Honnan tudtad? – kérdezte összeszorított foggal.
Sam hátratolta magát az elválasztófaltól, és mélyen belesüppedt az összecsukható fémszékbe. A cigarettáját, ami eddig ott égett a kezében a földre ejtette, anélkül hogy ránézett volna. – Miért jöttél ide? – Hangja jóval keményebb és határozottabb volt.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
– A hangodból. Olyan a hangod, mint az apádnak. Miért jöttél ide?
– Eddie küldött.
Egy egészen rövid pillanatra egymás szemébe néztek, aztán Sam elfordult. Lassan előredőlt, és mindkét könyökével rátámaszkodott a térdére. Meredten a földre bámult. Teljesen mozdulatlan volt.
Aztán a szeme elé tette a jobb kezét.

 

 

Tíz

Philip Naifeh hatvanhárom éves múlt, és még tizenkilenc hónapja volt hátra a nyugdíjig. Tizenkilenc hónap és négy nap. Huszonhét éve dolgozott Mississippi állam büntetés-végrehajtási intézetének vezetőjeként, és ezalatt az idő alatt megélt hat kormányzót, seregnyi törvényhozót, többezernyi keresetet, amelyet a rabok nyújtottak be ellene, és több kivégzést, mint amennyire hajlandó volt visszaemlékezni.
A börtönigazgató (ugyanis azt szerette, ha így emlegetik, bár ez a titulus Mississippi állam törvénykönyvének terminológiája szerint nem létezett) libanoni származású volt, szülei a húszas években vándoroltak ki Amerikába, és a deltavidéken telepedtek le. Nyitottak Clarksdale-ben egy kis vegyeskereskedést, anyja híressé vált a házi készítésű libanoni süteményeiről. Állami iskolákban tanult, aztán főiskolára ment, majd visszatért Mississippibe, és, már rég elfelejtett megfontolásokból, az igazságszolgáltatás területén kezdett dolgozni.
Gyűlölte a halálbüntetést. Megértette, hogy a társadalom epekedve vágyakozik rá, és már réges-régen kívülről megtanulta a szükségessége mellett felsorakoztatott steril érveket. Elrettentő hatása van. Elpusztítja a gyilkosokat. A végső büntetés. A Bibliában is szerepel. Kielégíti a közigényét a megtorlásra. Csökkenti az áldozat családjának fájdalmát. Ha rákényszerült, olyan meggyőző erővel tudta előadni ezeket az érveket, mint bármelyik államügyész. Egy-kettőt még ő maga is elfogadott.
Azonban a gyilkosság gyakorlati végrehajtásának terhe az övé volt, és Naifeh gyűlölte a munkájának ezt a részét. Philip Naifeh feladata volt, hogy az elítéltet elkísérje a cellájából az „izolált szobába”, ahogy ezt a helyiséget nevezték, hogy a nyomorult a halála előtti egy órát ott kínlódja végig. Philip Naifeh feladata volt, hogy aztán átvezesse az elítéltet a kivégzőhelyiségbe, és ellenőrizze: rendesen szíjazzák le a lábát, karját és fejét. – Kíván szólni az utolsó szó jogán? – tette fel huszonkétszer a kérdést huszonhét év alatt. Neki kellett szólnia az őröknek, hogy zárják be a gázkamra ajtaját, és neki kellett bólintania az ítéletvégrehajtónak, húzza meg a kart, hogy összekeverje a halálos gázokat. Az első két esetben az elítéltek arcát nézte a haláltusájuk közben, aztán úgy döntött, sokkal jobb, ha a gázkamra mögötti kis helyiségben összegyűlt tanúk arcát bámulja. Naifehnek kellett kiválasztania a tanúkat. Több száz dolgot kellett végigcsinálnia, amelyeket egy kézikönyv sorolt fel. Ez az iromány arról adott tájékoztatást, hogyan kell törvényesen meggyilkolni az elítélteket; szerepelt benne a halál beálltának bejelentése, a holttest eltávolítása a gázkamrából, a ruhadarabok megtisztítása a gázoktól és így tovább.
Egy alkalommal meghallgatta őt Mississippi állam törvényhozásának igazságügyi bizottsága, és Naifeh elmondta a véleményét a halálbüntetésről. Van egy jobb elképzelése, magyarázta, de fejtegetései süket fülekre találtak. Terve szerint az elítélt gyilkosokat a maximális biztonságú traktusban őriznék, magánzárkában, ahol nem gyilkolhatnak, ahonnan nem szökhetnek meg, és ahonnan sohasem kerülhetnek feltételesen szabadlábra. Végül is a siralomházban halnának meg, de nem az állam gyilkolná meg őket.
Nyilatkozata az újságok első oldalára került, és majdnem kirúgták az állásából.
Tizenkilenc hónap és négy nap, állapította meg magában, miközben az ujjait finoman végigfuttatta vastag szálú, ősz haján, és lassan átolvasta a bírósági határozatot. Lucas Mann az íróasztal túloldalán ülve várakozott.
– Négy hét – mondta, miközben félretette a papírokat. – Még hány fellebbezés lehetséges?
– A szokásos, utolsó percekben benyújtható kegyelmi kérvények – felelte Mann.
– Ez mikor érkezett?
– Ma, kora reggel. Sam a legfelsőbb bírósághoz fog fellebbezést benyújtani, amit valószínűleg elutasítanak. Ez nagyjából eltart egy hétig.
– Beszéltél már Sammel? – kérdezte a börtönigazgató.
– Csak néhány szót. Ma reggel átadtam neki a bírói határozat másolatát.
– Tegnap felhívott Garner Goodman, és azt mondta, leküldik az egyik fiatal ügyvédjüket, hogy beszéljen Sammel. Intézkedtél már ebben az ügyben?
– Beszéltem Garnerrel, és beszéltem az ügyvéddel is. Adam Hallnak hívják, és éppen most van Samnél. Valószínűleg elég érdekes lehet a beszélgetésük. Sam a nagyapja.
– Micsoda?
– Jól hallottad, Philip. Sam Cayhall Adam Hall apai nagyapja. Ahogy azt ilyenkor szoktuk, tegnap leellenőriztük Adam Hallt, és azt vettük észre, hogy van néhány érdekesség. Telefonáltam a jacksoni FBI-nak, és két órán belül számos alapos bizonyíték állt a rendelkezésünkre. Ma reggel közöltem ezt vele, s egy percig sem tagadta. Nem hiszem, hogy megpróbálná titokban tartani.
– De hiszen más a neve.
– Hosszú történet. Akkor látták utoljára egymást, amikor Adam még hátulgombolós volt. Miután Samet letartóztatták a robbantásért, Adam apja elköltözött az államból. Nyugatra mentek, nevet változtattak, ide-oda csapódtak, a férfinak hol volt munkája, hol nem. Úgy tűnik, igazi vesztes típus. 1981-ben öngyilkos lett. Viszont, ami Adamet illeti, ő főiskolára jelentkezett, és kiváló jegyeket szerzett. Aztán az ország egyik legjobb egyetemére járt, az egyetem jogi szemléjének volt a szerkesztője. Állást vállalt a barátainknál, a Kravitz és Bane-nél, ma reggel pedig megjelent nálunk, hogy ismét találkozzon rég nem látott nagyapjával.
Naifeh mindkét kezével végigszántott a haján, és megcsóválta a fejét. – Hát ez kellemetlen. Mintha még több publicitásra lenne szükségünk, még több faggatózó, idióta újságíróra.
– Éppen most beszélgetnek. Szerintem Sam belemegy, hogy a srác képviselje. Én nagyon szeretném, hogy így legyen. Még soha nem végeztünk ki elítéltet ügyvéd nélkül.
– Viszont ki kéne végeznünk néhány ügyvédet elítélt nélkül – mondta Naifeh erőltetett mosollyal. Az ügyvédek iránt táplált gyűlölete legendás volt, de Lucast ez egyáltalán nem zavarta. Megértette a férfit. Becslése szerint Philip Naifeh több pernek volt az alperese, mint bárki más az állam történetében. Megszolgálta a jogot ahhoz, hogy gyűlölhesse az ügyvédeket.
– Én tizenkilenc hónap múlva nyugdíjba megyek – közölte Naifeh, mintha Lucas ezt még sohasem hallotta volna. – Ki a következő Sam után?
Lucas eltűnődött egy pillanatra, megpróbálta gondolatban áttekinteni a negyvenhét elítélt többkötetnyire rúgó fellebbezéseit. – Az igazat megvallva, azt hiszem, senki. A pizzás ember négy hónappal ezelőtt egészen közel került már, de halasztást kapott. Valószínűleg egy éven belül érvénytelenítik, de vannak még más problémák is az ügyével. A következő néhány éven belül szerintem nem lesz újabb kivégzés.
– Hogy mondtad? A pizzás ember?
– Malcolm Friar. Egy hét alatt megölt három srácot, akik pizzát szállítottak házhoz. A tárgyaláson azt állította, hogy nem akart rabolni, csak egyszerűen éhes volt.
Naifeh felemelte mindkét kezét, és bólintott. – Jó, jó, már emlékszem. Ő a legközelebbi Sam után?
– Valószínűleg igen. Nehéz pontosan megmondani.
– Tudom. – Naifeh hátratolta székét az asztaltól, felállt, és odasétált az ablakhoz. Cipője ott maradt valahol az asztal alatt. Zsebre vágta a kezét, lábujjait besüppesztette a szőnyegbe, és mélyen elgondolkozva kibámult az ablakon. A legutóbbi kivégzés után kórházba került, apróbb szívelégtelenség miatt, ahogy az orvos fogalmazott. Egy hetet töltött a kórházi ágyon, s közben a monitoron figyelte a szívverését. Megígérte a feleségének, hogy nem fog végigcsinálni még egy kivégzést. Ha valahogyan túl tudná élni Samet, teljes nyugdíjjal vonulhatna vissza.
Megfordult, és rámeredt Lucas Mannre. – Ezt nem fogom végigcsinálni, Lucas. Átadom valaki másnak a batyut, valamelyik beosztottamnak, egy fiatalabb, alkalmasabb embernek, akiben meg lehet bízni, aki még egyetlen ilyen cirkuszt sem nézett végig, és aki majd megvesz azért, hogy egy kis vér kerüljön a kezére.
– De ne Nugent legyen az.
– Ő a mi emberünk. George Nugent, nyugalmazott ezredes, bizalomra érdemes helyettesem.
– Az egy őrült.
– Az, de a mi őrültünk, Lucas. A részletek, a fegyelem és a szervezettség fanatikusa. A fenébe is, ő a tökéletes választás. Majd odaadom neki a kézikönyvet, közlöm vele, hogy mit akarok, és Nugent csodálatos munkát fog végezni, és annak rendje és módja szerint meggyilkolja Samet. Tökéletesen végre fogja hajtani a feladatát.
George Nugent volt Mississippi állam büntetés-végrehajtási intézetének helyettes vezetője. Azzal szerzett nevet magának, hogy létrehozott egy tábort az olyan elítélteknek, akik először kerültek összeütközésbe a törvénnyel. Kegyetlen, hathetes megpróbáltatáson mentek keresztül. Nugent fekete csizmában masírozgatott közöttük, úgy szitkozódott, akár egy kiképző őrmester, és a legapróbb fegyelmi vétségeket is szigorúan megtorolta. Ritkán volt rá példa, hogy egy ilyen fogoly még egyszer visszatért volna a Parchmanbe.
– Nugent őrült, Philip.
– Így van. Végre megértetted. Mindenki tudja, hogy Nugent mennyire szeret ragaszkodni a szabályokhoz. Ő a tökéletes választás, Lucas. Hibátlan egy kivégzés lesz ez.
Ez nem nagyon érdekelte Lucast. Megvonta a vállát, és azt mondta: – Te vagy a főnök.
– Kösz – felelte Naifeh. – De azért csak tartsd szemmel Nugentet. Én is figyelni fogok rá, de a jogi izékre neked kell ügyelned. Majd végigcsináljuk valahogy.
– Ez lesz eddig a legnagyobb cirkusz – jelentette ki Lucas.
– Tudom. Vigyáznom kell magamra. Öreg ember vagyok.
Lucas felemelte a dossziét az íróasztalról, felállt, és megindult az ajtó felé. – Miután a srác tárgyalt Sammel, felhívlak. Megbeszéltem vele, hogy bejön hozzám, mielőtt elmenne.
– Szeretnék találkozni vele – mondta Naifeh.
– Rendes srác.
– Nem akármilyen család, mi?

 

A rendes srác és halálra ítélt nagyapja tizenöt percet töltött néma csöndben. Csak az ócska légkondicionáló kellemetlen zörgését lehetett hallani a teremben. Miután Sam elhallgatott, egy ideig csend volt, aztán Adam felállt, odasétált a falhoz, és meglegyintgette a kezét a poros szellőzőnyílás előtt. Némi friss levegőt érzett. Aztán karba tett kézzel nekitámaszkodott a pultnak, és rámeredt az ajtóra. Éppen ilyen testhelyzetben volt, amikor kinyílt az ajtó, és Packer őrmester feje jelent meg a nyílásban. Csak meg akarta nézni, hogy minden rendben van-e, mondta, miközben először Adamre, aztán a terem vége felé, az elválasztón keresztül Samre pillantott, aki előregörnyedve, arcát a kezébe temetve ült a székén.
– Minden rendben – mondta Adam minden meggyőződés nélkül.
– Jó, jó – felelte Packer, és sietősen becsukta az ajtót. Adam felállt, és lassan megindult vissza a székéhez. Odahúzta az elválasztóhoz, és rátámaszkodott a könyökére. Egy-két percig Sam nem vett róla tudomást, aztán a kezeslábas egyik ujjával megtörülte a szemét, és felült. Egymásra néztek.
– Beszélnünk kell – mondta Adam halkan.
Sam bólintott, de nem válaszolt semmit. Ismét megtörülte a szemét, ezúttal a kezeslábas másik ujjával. Előszedett egy cigarettát, és az ajkai közé tette. Remegett a keze, miközben az öngyújtóval rágyújtott. Gyorsan szippantott néhányat a cigarettából.
– Tehát te vagy Alan – mondta halk, fojtott hangon.
– Valamikor, azt hiszem, igen. Csak az apám halála után tudtam meg.
– 1964-ben születtél.
– Akkor.
– Te vagy az első unokám.
Adam bólintott, és elfordította a fejét.
– 1967-ben tűntetek el.
– Nagyjából akkor. Tudod, nem emlékszem rá. A legelső emlékeim már Kaliforniából vannak.
– Hallottam, hogy Eddie Kaliforniába költözött, és született még egy gyereke. Valaki később aztán elmondta, hogy Carmennek hívják. Az évek során hallottam ezt meg azt, tudtam, hogy mindannyian valahol Dél-Kaliforniában vagytok, de azért Eddie-nek sikerült jól eltűnnie.
– Sokszor költöztünk, amikor gyerek voltam. Azt hiszem, az apám nem nagyon tudta megtartani az állásait.
– Nem tudtál rólam?
– Nem. Sohasem beszéltünk a családról. A temetés után tudtam meg mindent.
– Kitől?
– Lee-től.
Sam egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán ismét szippantott egyet a cigarettából. – Hogy van?
– Azt hiszem, jól.
– Miért mentél a Kravitz és Bane-hez dolgozni?
– Mert egy jó cég.
– Tudtad, hogy ők képviselnek engem?
– Igen.
– Tehát akkor mindent elterveztél?
– Igen. Körülbelül öt éve tervezgetem.
– De miért?
– Nem tudom.
– Biztos van valami oka.
– Az ok teljesen nyilvánvaló. Te vagy a nagyapám. Ha tetszik, ha nem, az vagy, aki, és én is vagyok, aki vagyok. És most pedig idejöttem. Nos, mit fogunk csinálni?
– Azt hiszem, jobb lenne, ha elmennél.
– Nem megyek el, Sam. Már nagyon hosszú ideje készülök erre.
– Mire készülsz?
– Jogi képviseletre van szükséged. Segítségre van szükséged. Ezért vagyok itt.
– Rajtam már nem lehet segíteni. Már elhatározták, hogy el fognak gázosítani. Semmi szükség arra, hogy belekeveredj ebbe.
– Miért?
– Először is, az egész teljesen reménytelen. Csak bajod lesz belőle, ha teljes erőbedobással beleveted magad az ügybe, és nem jársz sikerrel. Másodszor pedig kiderül, hogy ki is vagy valójában. És az nagyon kínos lesz neked. Sokkal jobb lesz az életed, ha Adam Hall maradsz.
– A nevem Adam Hall, és nem is akarom megváltoztatni. És az unokád vagyok, és ezen sem változtathatunk, nem igaz? Akkor pedig miért kellene aggódni?
– Nagyon kellemetlen lesz a családodnak. Eddie gondoskodott róla, hogy megvédjen benneteket. Ne szúrd el.
– Ez már el van szúrva. A cégem tud róla. És Lucas Mann-nek is elmondtam, szóval…
– Az az idióta szét fogja kürtölni. Egy percig se bízz benne.
– Nézd, Sam, nem értesz engem. Nem érdekel, ha bárkinek is elmondja. Nem érdekel, ha az egész világ megtudja, hogy a nagyapám vagy. Elegem van már ezekből a piszkos családi titkokból. Nagyfiú vagyok már, tudok gondoskodni magamról. Ráadásul ügyvéd vagyok, és egyre jobb a tűrőképességem. Képes vagyok kezelni ezt a problémát.
Sam kissé hátradőlt a széken. Úgy mosolygott, ahogy a felnőttek akkor szoktak, amikor egy gyerek idősebbnek akar tűnni a koránál. Dörmögött valamit, aztán nagyon lassan bólintott. – Nem értesz semmit, kölyök – mondta újra, de most már nyugodt, türelmes hangon.
– Akkor magyarázd el nekem – kérte Adam.
– Akkor az idők végezetéig itt ücsöröghetnénk.
– Van négy hetünk. Nagyon sokat beszélgethetünk négy hét alatt.
– Pontosan mit szeretnél hallani?
Adam előredőlt, és tollal meg papírral készen a kezében, azt mondta: – Először is az ügyről akarok beszélgetni. – Szeme alig néhány centire volt az elválasztórácstól. – A fellebbezésekről, a stratégiai kérdésekről, a tárgyalásokról, a robbantásról, arról, hogy ki volt veled azon az éjszakán…
– Senki nem volt velem.
– Erről később is beszélhetünk.
– Most beszélünk róla. Egyedül voltam, megértettél?
– Rendben. Másodszor: tudni akarok a családomról.
– Miért?
– Miért ne? Minek tovább titkolózni? Tudni akarok az apádról, az ő apjáról, a fivéreidről meg az unokatestvéreidről. Lehet, hogy nagyon utálni fogom ezeket az embereket, amikor ennek az egésznek a végére érünk, de jogom van tudni róluk. Egészen mostanáig megfosztottak ettől a lehetőségtől.
– Nincs semmi érdekes.
– Óh, tényleg? Nos, Sam, szerintem az magában is elég érdekes, hogy eljutottál idáig, a siralomházba. Ez egy eléggé zártkörű társaság. És ha hozzátesszük, hogy középosztálybeli fehér ember vagy, majdnem hetvenéves, akkor még érdekesebb az egész. Tudni akarom, hogyan és miért kerültél ide? Mi késztetett arra, hogy megtedd, amit megtettél? Hány klántag volt a családomban? És miért? Még hány embert öltek meg az idők során?
– És azt hiszed, hogy én majd mindent elmondok neked?
– Igen, azt hiszem. Rá fogsz jönni, hogy ezt kell tenned. Az unokád vagyok, Sam, az egyetlen élő rokonod, akit érdekel, hogy mi van veled. Beszélni fogsz, Sam. Mindent el fogsz mondani nekem.
– Nos, ha már ilyen beszédes leszek, miről fogunk még társalogni?
– Eddie-ről.
Sam mélyet lélegzett és lehunyta a szemét. – Nem is akarsz olyan sokat, nem igaz? – kérdezte halkan.
Ismét eljött a rituális rágyújtás ideje, és Sam még több türelemmel és körültekintéssel hajtotta végre. – Miután végeztünk Eddie-vel, miről akarsz beszélgetni?
– Nem tudom. Ez valószínűleg el fog tartani négy hétig.
– Mikor beszélünk rólad?
– Amikor csak akarod. – Adam benyúlt az aktatáskájába, és előhúzott egy vékonyka dossziét. A résen becsúsztatott egy papírt és egy tollat. – Ez a megállapodás arról, hogy én vagyok a jogi képviselőd. Írd alá a lap alján.
Sam elolvasta anélkül, hogy hozzányúlt volna. – Tehát megint a Kravitz és Bane fog képviselni.
– Úgy is mondhatjuk.
– Ezt meg hogy érted? E szerint a papír szerint én beleegyezem abba, hogy megint ezek a zsidók képviseljenek engem. Baromi sokáig tartott, amíg sikerült kirúgnom őket, pedig még csak nem is fizettem nekik.
– Most velem állapodsz meg, Sam, világos? Egy percre sem fogod látni azokat az embereket, ha nem akarod.
– Nem akarom.
– Remek. Én történetesen ennél a cégnél dolgozom, tehát a megállapodást hivatalosan a céggel kell kötnöd. Ennyi az egész.
– Óh, a fiatalság optimizmusa. Csak ennyi az egész. Itt ücsörgők kevesebb, mint harminc méterre a gázkamrától, az óra ketyeg, percről percre hangosabban, és te azt mondod, hogy ennyi az egész.
– Írd már alá azt a rohadt papírt, Sam.
– És aztán mi lesz?
– És aztán munkához látunk. Jogilag semmit sem tehetek, amíg nem született meg a megállapodás. Írd alá, és elkezdünk dolgozni.
– És hogyan látnál hozzá a munkához?
– Nagyon lassan, lépésről lépésre átbeszéljük, hogyan történt a robbantás.
– Ezt már több ezerszer végigcsináltam.
– Akkor végigcsináljuk újra. Van egy vastag jegyzetfüzetem, ami tele van kérdésekkel.
– Ezeket a kérdéseket már mind feltették nekem.
– Az igaz, Sam, csak nem válaszoltál rájuk, ugye?
Sam az ajkai közé tette a cigarettát. – Szerinted én hazudok – mondta.
– Hát nem?
– Nem.
– De nem mondtad el a teljes történetet, igaz?
– Mit számit az, drága ügyvéd úr? Te is ismered a Bateman-ügyet?
– Igen, kívülről tudom, és van néhány támadható pontja.
– Tipikus ügyvédi szöveg.
– Amennyiben van új bizonyíték, van mód a beterjesztésére. Megmondom, mit fogunk csinálni, Sam. Megpróbálunk elég nagy felfordulást okozni ahhoz, hogy egy bíró hajlandó legyen még egyszer elgondolkozni az ügyön. Aztán még egyszer. Aztán pedig megadja a halasztást, és akkor megint időt nyertünk.
– Tudom, hogyan megy ez a játék, fiam.
– Szólíts csak Adamnek, jó?
– Jó, te meg nagyapónak. Gondolom, fellebbezni akarsz a kormányzónál.
– Igen.
Sam a székével együtt közelebb húzódott az elválasztó rácshoz. Jobb keze mutatóujját Adam orrának közepe felé szegezte. Arcán hirtelen durva kifejezés jelent meg, szemei összeszűkültek. – Jól figyelj ide, Adam – mormogta, miközben a levegőbe döfködött az ujjával. – Ha aláírom ezt a papírt, sohasem beszélhetsz ezzel a mocsokkal. Soha. Megértetted?
Adam nagyapja ujján tartotta a szemét, de nem szólt semmit.
Sam úgy döntött, hogy folytatja. – Egy utolsó szemét, kétszínű disznó. Aljas, hitvány, a velejéig korrupt, de mindezt képes elleplezni az elbűvölő mosolyával meg a csinos frizurájával. Egyes-egyedül neki köszönhetem, hogy itt ülök a siralomházban. Ha bármilyen módon is felveszed vele a kapcsolatot, nem vagy többé az ügyvédem.
– Ezek szerint most az ügyvéded vagyok?
Sam leengedte az ujját, és egy kicsit kiengedett. – Hát, lehet, hogy adok neked egy lehetőséget, hadd gyakorolgass rajtam egy kicsit. Tudod, Adam, ez az egész jogi szakma egy kalap szart sem ér. Ha szabad ember lennék, rendes adófizető, aki igyekszik megélni valahogy, és betartja a törvényeket, de nincs elég pénze, akkor nem tudnék találni magamnak egy ügyvédet, aki venné a fáradságot, hogy leköpjön. De tessék, itt vagyok én, a halálra ítélt gyilkos, nincs egy árva vasam se, és az ország legkülönbözőbb pontjairól jelentkezik több száz ügyvéd, hogy képviselhessen. Híres, gazdag ügyvédek, hosszú nevük van, előtte kezdőbetűk, utána számok; közismert ügyvédek, akiknek saját repülőgépük és televízió-műsoruk van. Meg tudod ezt magyarázni nekem?
– Természetesen nem. De nem is érdekel.
– Beteges egy szakmát választottál magadnak.
– A legtöbb ügyvéd tisztességes és rengeteget dolgozik.
– Na persze. És a legtöbb haverom itt a siralomházban lelkész és misszionárius lenne, ha nem hoztak volna téves ítéletet az ügyükben.
– Elképzelhető, hogy a kormányzó lesz esetleg az utolsó esélyünk.
– Akkor nyugodtan el is gázosíthatnak. Az a nagyképű seggfej valószínűleg végig akarja nézni majd a kivégzésemet, aztán tart egy sajtótájékoztatót, és minden apró részletről beszámol majd a világnak. Egy gerinctelen kis féreg, aki csak nekem köszönhetően jutott el eddig. És ha még néhány bőrt lehúzhat rólam, akkor meg is teszi. Tartsd magad tőle távol.
– Erről később is beszélhetünk még.
– Hidd el nekem, ezt már most megbeszéltük. Add a szavadat, mielőtt aláírom ezt a papírt.
– Több feltételed nincs?
– De igen. Azt akarom, hogy az is kerüljön bele a megállapodásba: amennyiben úgy döntök, megint kirúgom a céget, akkor nem fogják megpróbálni megakadályozni. Ez valószínűleg nem okoz gondot.
– Add ide.
Sam átcsúsztatta a résen a papírt, és Adam hozzátoldott még egy bekezdést az aljára. Visszaadta Samnek, aki lassan elolvasta, aztán letette a pultra.
– Nem írtad alá – állapította meg Adam.
– Még mindig gondolkozom.
– Feltehetek néhány kérdést, miközben gondolkozol?
– Csak tegyél.
– Hol tanultál meg robbanószerekkel bánni?
– Itt is, ott is…
– A Kramer-ügy előtt legalább öt robbantás volt. Mindegyiket ugyanolyan módszerrel csinálták, a lehető legegyszerűbben: dinamit és gyújtózsinór. A Kramer-ügy más volt, mert ott már időzítőt alkalmaztak. Ki tanított meg bombát készíteni?
– Gyújtottál már meg valaha egy csillagszórót?
– Persze.
– Ugyanazon az elven működik. Érints egy égő gyufát a gyújtózsinórhoz, fuss, ahogy bírsz, aztán meghallod a robbanást.
– Egy időzítőszerkezet azért kicsit bonyolultabb. Ki tanított meg rá, hogyan kell kezelni?
– Az anyám. Mikor akarsz visszajönni ide?
– Holnap.
– Jó. Megmondom, mit fogunk csinálni. Szükségem van egy kis időre, hogy gondolkozhassak. Most rögtön nem akarok beszélgetni, és egész biztos, hogy nem akarok egy halom kérdésre válaszolni. Hadd nézzem meg ezt a megállapodást, itt-ott változtatok rajta, és holnap megint találkozunk.
– Ezzel csak pocsékoljuk az időt.
– Már majdnem tíz évet elpocsékoltam itt. Egy napon nem múlik semmi.
– Lehet, hogy nem fognak beengedni, ha nem én vagyok a hivatalos jogi képviselőd. Ez a mai látogatás csak szívesség volt.
– Nagyszerű fickók, mi? Mondd meg nekik, hogy a következő huszonnégy órában te vagy az ügyvédem. Be fognak engedni.
– Nagyon sok dolgunk van, Sam. Szeretnék munkához látni.
– Gondolkoznom kell, világos? Ha az ember eltölt kilenc évet egyedül egy cellában, baromi jól megtanul gondolkozni és elemezgetni. De nem lehet gyorsan csinálni, érted? Eltart egy darabig, amíg a fejedben elrendeződnek a dolgok. Most egy kicsit forog körülöttem a világ, tudod? Eléggé mellbevágó dolgokat mondtál.
– Értem.
– Holnap majd jobban leszek. Akkor majd beszélgethetünk. Megígérem.
– Rendben van. – Adam rácsavarta a töltőtollra a kupakot, majd zsebre vágta. A dossziét becsúsztatta az aktatáskájába, és hátradőlt a széken. – A következő néhány hónapban Memphisben leszek.
– Memphisben? Azt hittem, hogy Chicagóban laksz.
– Van egy kis irodánk Memphisben. Ott fogok dolgozni. A telefonszám rajta van a névjegyen. Bármikor felhívhatsz.
– Mi lesz, amikor vége van ennek az ügynek?
– Nem tudom. Lehet, hogy visszamegyek Chicagóba.
– Házas vagy?
– Nem.
– És Carmen?
– Ő sem.
– Hogy néz ki?
Adam összekulcsolt kezébe támasztotta a fejét és a fölöttük gomolygó füstfelhőbe bámult. – Nagyon okos. Nagyon csinos. És nagyon hasonlít az édesanyjára.
– Evelyn gyönyörű lány volt.
– Még mindig gyönyörű.
– Mindig azt gondoltam, hogy Eddie-nek nagy mázlija volt vele. Bár igaz, a családját nem szerettem.
Evelyn pedig nem szerette Eddie családját, az biztos, szögezte le magában Adam. Sam álla majdnem a mellkasához ért. Megdörzsölte a szemét, aztán megcsípte az orrnyergét. – Ez a családi ügy el fog tartani egy darabig, nem? – kérdezte anélkül, hogy Adamre nézett volna.
– De.
– Lehet, hogy van egy-két dolog, amiről nem tudok majd beszélni.
– Dehogyisnem tudsz. Beszélni fogsz. Ezzel tartozol nekem, Sam. És magadnak is tartozol.
– Nem is tudod, miről beszélsz.
– Próbáld csak ki. Elegem van már a titkokból.
– Miért akarsz ilyen sokat tudni?
– Hogy megpróbálhassam megérteni ezt az egészet.
– Csak pocsékoljuk ezzel az időt.
– Ezt nekem kell eldönteni, nem igaz?
Sam a térdére tette a kezét, és lassan felállt. Mélyet lélegzett, és a rácsozaton keresztül lenézett Adamre. – Most szeretnék elmenni.
A kis résen keresztül találkozott a szemük. – Hogyne – felelte Adam. – Hozzak neked valamit?
– Ne. Csak gyere vissza.
– Ezt megígérem.

 

 

Tizenegy

Packer becsukta, majd bezárta az ajtót, aztán Adammel együtt kilépett a tárgyaló előtti árnyékos részből a vakító, déli napsütésbe. Adam karját és arcát elöntötte a veríték, mire aktatáskájában megtalálta a napszemüvegét, és felvette. Hunyorított, arca grimaszba rándult, és amint megint képes volt látni, megindult Packer után.
– Sam jól van? – érdeklődött Packer. Zsebre vágott kézzel, minden sietség nélkül sétálgatott.
– Azt hiszem, igen.
– Mondja, nem éhes?
– Nem – felelte Adam, miközben az órájára pillantott. Már majdnem egy óra volt. Nem tudta, hogy Packer börtönkoszttal vagy valami mással kínálja-e, de inkább nem vállalta a kockázatot.
– Kár. Ma szerda van, az pedig azt jelenti, hogy az ebéd fehérrépa-főzelék és rozskenyér. Nagyon finom.
– Köszönöm. – Adam biztos volt benne, hogy a mai ebédtől a nyála kéne hogy csorogjon, és gyomornedveinek működésbe kellene lépnie. De legjobb tudomása szerint még sohasem látott fehérrépa-főzeléket. – Talán majd a jövő héten – mondta, és el sem akarta hinni, hogy ebéddel kínálják a siralomházban.
Elértek az első dupla kapuhoz. Miközben kinyílt, Packer, még mindig zsebre dugott kézzel, azt kérdezte: – Mikor jön legközelebb?
– Holnap.
– Ilyen hamar?
– Igen. Egy darabig sűrűn elő fogok itt fordulni.
– Nos, örülök, hogy megismerhettem. – Packer szélesen elvigyorodott, aztán elsétált.
Miközben Adam átment a második kapun is, a piros vödör elkezdett leereszkedni. Másfél méterre a földtől megállt, ő odalépett és addig keresgélt a kulcsok között, amíg meg nem találta a sajátját. Egy pillanatra sem nézett fel az őrre.
Adam autója mellett egy fehér mikrobusz parkolt. Az ajtaját és az oldalát hivatalos jelzések díszítették. A vezetőülés melletti ablak leereszkedett és Lucas Mann hajolt ki. – Nagyon siet?
Adam ismét az órájára pillantott. – Nem különösebben.
– Jó. Akkor szálljon be. Beszélnem kell magával. Teszünk egy rövid kört, és megmutatom magának a látnivalókat.
Adamet most éppen nem nagyon érdekelték a börtön látnivalói, de amúgy is be akart nézni Mann irodájába. Kinyitotta a hátsó ajtót, és a zakóját meg a táskáját bedobta a hátsó ülésre. A légkondicionáló, hála istennek, a legmagasabb fokozaton működött. Lucas furcsán festett egy mikrobusz volánja mögött. Kihajtott a maximális biztonságú traktus parkolójából, és megindultak a főúton.
– Hogy ment? – kérdezte. Adam megpróbálta felidézni magában, Sam hogyan is írta le ezt a férfit. Valami olyasmit mondott róla, hogy nem szabad megbízni benne.
– Azt hiszem, jól – felelte, körültekintően, homályosan fogalmazva.
– Beleegyezik, hogy maga képviselje?
– Azt hiszem, igen. Ma este még gondolkozni akar rajta. És holnap találkozni akar velem.
– Semmi gond, de holnap alá kell íratnia vele. Szükségünk van tőle valamilyen írásbeli meghatalmazásra.
– Holnapra meglesz. Hová megyünk? – Balra fordultak, és egyre távolabb kerültek a börtön központi részétől. Már gyapot- és szójababmezőkön hajtottak keresztül, amelyek addig húzódtak, ameddig csak a szem ellátott.
– Csak úgy autózgatunk. Arra gondoltam, hogy szívesen körülnézne itt egy kicsit. És meg is kell beszélnünk néhány dolgot.
– Hallgatom.
– Csak ma reggel kaptuk meg a bírósági határozatot, de eddig már legalább három újságíró telefonált. Persze vért szagolnak, és tudni akarják, vajon ez azt jelenti-e, hogy Samnek vége. Ismerek jó néhányat közülük, más kivégzések kapcsán volt már dolgom velük. Vannak rendes fickók közöttük, de a legtöbb kellemetlen, ellenszenves figura. Nos, mindannyian Samről faggatnak, meg arról, hogy van-e ügyvédje. Saját magát fogja-e képviselni egészen az utolsó percig? Tudja, ehhez hasonló kérdések.
Tőlük jobbra a mezőn fehér nadrágos, félmeztelen rabok dolgoztak, hátukon és mellkasukon csillogott az izzadság. Egy lovas őr tartotta őket szemmel, kezében puskával. – Mit csinálnak ezek az emberek? – kérdezte Adam.
– Gyapotot szednek.
– Ez kötelező?
– Nem, mindannyian önként vállalkoztak a munkára. Vagy ezt csinálják, vagy egész nap a cellában ülnek.
– Fehér ruha van rajtuk. Sam vöröset visel. Az autóút mellett pedig kék ruhás rabokat láttam.
– Ez az osztályozási rendszer része. A fehér azt jelenti, hogy ezek az emberek nem jelentenek komoly veszélyt.
– Miért kerültek ide?
– A legkülönfélébb okokból. Kábítószer, gyilkosság, visszaeső bűnözők. De amióta itt vannak, rendesen viselkednek, így aztán fehér ruhát viselnek, és dolgozhatnak.
A kereszteződésnél Lucas elfordult, ismét szögesdrót mellett haladtak. Balra modern, kétszintes barakkok álltak; a központi részből melléképületek húzódtak minden irányba. – Ez mi? – kérdezte Adam a barakk-komplexum felé mutatva.
– A 30-as épület.
– Összesen hány épület van?
– Nem tudom pontosan. Állandóan építkezünk és bontunk. Úgy nagyjából harminc.
– Ez újnak néz ki.
– Ó, igen. Már majdnem húsz éve állandó összetűzésben vagyunk a szövetségi bíróságokkal, így aztán eszeveszett tempóban építkezünk. Nyílt titok, hogy ennek a helynek az igazi vezetője egy szövetségi bíró.
– Nem várhatnának holnapig az újságírók? Meg kell tudnom, hogy Sam mire jutott. Nem szeretnék most beszélni velük, hogy aztán holnap kiderüljön: mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem.
– Azt hiszem, egy napig még távol tudom tartani őket. De sokáig nem fognak várni.
Elhagyták az utolsó őrtornyot is, és a 30-as épület eltűnt. Legalább négy kilométert tettek meg, mire feltűnt a következő komplexumot körülvevő, csillogó szögesdrót.
– Ma reggel, miután maga megérkezett, beszélgettem a börtönigazgatóval – közölte Lucas. – Azt mondta, hogy szeretne találkozni magával. Rokonszenvesnek fogja találni, Adam. Gyűlöli a kivégzéseket. Azt remélte, hogy a nyugdíjig hátralévő néhány hónapot megússza újabb nélkül, de ez most kétségesnek látszik.
– Hadd találjam ki. Ő is csak a munkáját végzi, igaz?
– Itt mindannyian csak a munkánkat végezzük.
– Hát ezt mondom én is. Az a benyomásom, hogy itt mindenki szeretné megveregetni a vállamat, aztán szomorúan elbeszélgetnének velem arról, hogy mi történik majd a szegény öreg Sammel. Senki sem akarja megölni őt, maguk mind csak a munkájukat végzik.
– Nagyon sokan vannak, akik szeretnék már holtan látni Samet.
– Kik?
– A kormányzó és az államügyész. Biztos vagyok benne, hogy a kormányzóról már sokat hallott, de szerintem az államügyészre kell nagyon odafigyelnie. Természetesen ő is majd kormányzó szeretne lenni egyszer. Ki tudja, milyen okból, megválasztottunk egy halom fiatal, rettentő ambiciózus politikust, akik a jelek szerint képtelenek nyugton maradni.
– Roxburgh-nek hívják, ugye?
– Igen. Imádja, ha fényképezőgépek előtt tetszeleghet, és arra számítok, hogy ma délután sajtótájékoztatót tart. Ha nem tagadja meg magát, úgy nyilatkozik majd, hogy kizárólag neki köszönhető a legfrissebb bírósági határozat, és megígéri, mindent el fognak követni, hogy négy hét múlva kivégezzék Samet. És nem lennék meglepve, ha majd maga a kormányzó is megjelenne az esti híradóban, hogy szóljon néhány szót. Arra akarok kilyukadni, Adam, hogy hatalmas nyomás lesz felülről, mindent meg fognak tenni azért, hogy ne legyen több halasztás. A saját politikai céljaik érdekében azt akarják, hogy Sam haljon meg. Amit csak lehet, kihoznak ebből az ügyből.
Lucas rákanyarodott egy másik útra. – Van még egy másik ok is – folytatta. – Louisianában látástól vakulásig gyilkolásszák az elítélteket. Texasban idén már hatot végeztek ki. Floridában ötöt. Nálunk három éve nem volt kivégzés. Vannak, akik azt mondják, hogy csak a lábunkat lógatjuk. Ideje megmutatnunk a többi államnak, hogy mi sem a levegőbe beszélünk. Vezetőink dühödten nyilatkoztak a végtelen halasztásokról. Egyáltalán nem meglepő módon arra jutottak, hogy a szövetségi bíróságok lelkén szárad minden. És történetesen Sam a következő.
– És utána ki következik?
– Azt hiszem, senki. Két év is eltelhet, mire megint ilyen közel kerülünk egy kivégzéshez. De most már köröznek a keselyűk.
– Miért mondja el ezt nekem?
– Én nem vagyok az ellensége, világos? A börtön jogásza vagyok és nem Mississippi államé. És maga még soha sem volt itt. Úgy gondoltam, nem árt, ha tud ezekről a dolgokról.
– Köszönöm – felelte Adam. Bár egy szóval sem kérte az információkat, kétségtelenül hasznosak lehetnek majd.
– Ahogy csak tudok, segítek magának.
Háztetőket lehetett látni a távolban. – Az ott a bejárati rész? – kérdezte Adam.
– Igen.
– Most szeretnék elmenni.

 

A Kravitz és Bane memphisi irodái egy húszas évekbeli díszes épület, a Brinkley Plaza két emeletét foglalták el. A belvárosban, a Main és Monroe Street sarkán állt. A Main Streetet Mid-American Mallnak is hívták. Amikor a város vezetősége megkísérelte felélénkíteni kissé a belváros hangulatát, a személygépkocsikat és teherautókat kitiltották innen. A Mallon csak gyalogosok közlekedhettek.
Egy csinos, fiatal titkárnő bevezette Adamet Baker Cooley, az ügyvezető üzlettárs irodájába. Bemutatkoztak, kezet ráztak, és megcsodálták a titkárnőt, amint az kisétált az irodából, és becsukta maga mögött az ajtót. Cooley egy kicsit sokáig bámészkodott, és úgy tűnt, levegőt sem tud venni, amíg az ajtó nem csukódik be teljesen.
– Isten hozta délen – mondta, helyet foglalt mélybordó bőrből készült forgószékében.
– Köszönöm. Gondolom, már beszélt Garner Goodmannel.
– Igen, tegnap. Kétszer is. Tájékoztatott az ügyről. Itt, a folyosó végén van egy szép tárgyalónk. Telefon, számítógép is van benne és rengeteg a hely. A magáé lesz, öö… amíg itt dolgozik.
Adam bólintott, és körbepillantott az irodában. Cooley ötven-egynéhány éves lehetett; ápolt férfi volt, ősz hajával és a szeme alatti mély karikákkal úgy nézett ki, mint egy agyongyötört könyvelő. – Milyen fajta munkát végeznek itt? – érdeklődött Adam.
– Büntetőjoggal egyáltalán nem foglalkozunk – felelte Cooley. Adamnek eszébe jutott, Goodman hogyan írta le a memphisi céget: tizenkét ügyvédet foglalkoztató kis vállalkozás, s ma már mindenkinek rejtély, hogy a Kravitz és Bane annak idején miért szippantotta magába.
– Főleg vállalatokkal vagyunk kapcsolatban – folytatta Cooley. – Néhány régi bankot képviselünk, és nagyon sokat dolgozunk a helyi kormányzati szerveknek.
Szívderítő munka, állapította meg magában Adam.
– Cégünk az egyik legrégebbi Memphisben, száznegyven éves múltra tekint vissza. A polgárháború óta működik. Néhány alkalommal kisebb részekre osztották, aztán ismét egyesült, míg végül a chicagói nagyágyúk beszippantották.
Cooley olyan büszkeséggel ismertette a cég rövid történetét, mintha annak lenne bármi köze is ahhoz, hogy 1990-ben miféle jogi munkát végeznek.
– Hány ügyvéd dolgozik itt? – kérdezte Adam, igyekezvén kitölteni az űröket a beszélgetésben, amely lassan indult be, és nem vezetett sehová.
– Tizenkettő. Tizenegy ügyvédjelölt. Kilenc adminisztrátor. Tizenhét titkárnő. Tíz alkalmazott a fennmaradó ilyen-olyan munkákra. Az országnak ebben a részében egészen komoly kis cégnek számít. Na persze a chicagóiakhoz semmiképpen sem hasonlítható.
Na látod, ez biztos, szögezte le magában Adam. – Nagyon örülök, hogy itt dolgozhatok. Remélem, senkinek sem leszek az útjában.
– Ó, dehogy. Viszont attól tartok, hogy nem is nagyon tudunk segíteni magának. Tudja, mi nem vagyunk törvényszéki ügyvédek, irodai munkát meg sok papírmunkát végzünk. Én már vagy húsz éve nem jártam tárgyalóteremben.
– Majd elboldogulok, Mr. Cooley. Mr. Goodman meg a többiek Chicagóban segíteni fognak.
Cooley felpattant és összedörzsölte a két kezét, mintha nem tudna mást kezdeni vele. – Nos, Darlene lesz a titkárnője. Ő mindenről tájékoztatni fogja magát: a parkolásról, a biztonsági előírásokról, telefonokról, fénymásolókról, meg amiről még kell. Ha szüksége van egy adminisztrátorra, csak szóljon nekem. Ellopunk majd egyet valakitől és…
– Nem lesz rá szükségem. Köszönöm.
– Jó. Akkor menjünk, és nézzük meg az irodáját.
Adam követte Cooley-t a csöndes és üres folyosón, s mosolyognia kellett, amikor eszébe jutottak a chicagói irodák. Ott a folyosókon agyonhajszolt ügyvédek és a munkából ki sem látszó titkárnők rohangálnak állandóan. A telefonok megállás nélkül csengenek, a fénymásolók és faxgépek sípolnak, berregnek, s olyan a hangulat, akár egy zsibvásáron. Igazi őrültekháza a nap tíz órájában.
Ez a hely azonban olyan csöndes volt, mint egy ravatalozó. Cooley belökte az egyik ajtót, és felkapcsolta a villanyt. – Nos, mit szól ehhez? – kérdezte, miközben széles mozdulattal körbemutatott a karjával. A helyiség több volt, mint megfelelő. Hosszú, keskeny iroda, közepén gyönyörűen polírozott asztallal, melynek mindkét oldalán öt-öt szék állt. Az egyik végébe átmenetileg betettek egy íróasztalt, rajta telefon és számítógép, mellette pedig forgószék. Adam végigsétált az asztal mentén, s közben a szép rendben tartott, de sohasem használt jogi könyveket nézegette. Kikukucskált az ablak előtt húzódó függönyön. – Szép a kilátás – állapította meg, miközben lepillantott a három emelettel alatta elterülő Mallra. Az utcán csak galambokat és embereket látott.
– Remélem, megfelel – mondta Cooley.
– Nagyon szép. Tökéletesen megfelel. Majd behúzódom ide, és igyekezni fogok, hogy ne legyek senkinek a terhére.
– Ugyan már. Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon nekem. – Cooley lassan megindult Adam felé. – Valamit azonban még meg kell beszélnünk – közölte, miközben szigorúan felhúzta a szemöldökét.
Adam szembefordult a férfival. – Miről van szó?
– Néhány órával ezelőtt felhívott egy memphisi újságíró. Nem ismerem, de azt állítja, hogy már évek óta figyelemmel kíséri a Cayhall-ügyet. Azt akarta tudni, hogy még mindig a cégünk foglalkozik-e vele. Azt tanácsoltam neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a chicagóiakkal. Hiszen nekünk semmi közünk az egészhez. – Előhúzott egy darab papírt a zsebéből, és odaadta Adamnek. Egy név és egy telefonszám volt rajta.
– Rendben, majd elintézem – mondta Adam.
Cooley még egy lépéssel közelebb jött, és karba tette a kezét. – Nézze, Adam, mi nem vagyunk törvényszéki ügyvédek. Mi vállalatokkal foglalkozunk. Itt óriási pénzekről van szó. Diszkréten intézzük az ügyeinket, és kerüljük a nyilvánosságot.
Adam lassan bólintott, de nem szólt semmit.
– Még sohasem foglalkoztunk büntetőjogi ügyekkel, és ilyen nagy port kavaróval biztosan nem.
– Nem akarják, hogy magukra is ráfröccsenjen a mocsok, nem igaz?
– Én ezt nem mondtam. Szó sincs róla. Nem. Csak azt kell tudnia, hogy itt lent nálunk, más a helyzet. Ez itt nem Chicago. A legkomolyabb ügyfeleink megfontolt, sikeres bankárok, akikkel már évek óta kapcsolatban állunk? Érti, mire gondolok?
– Nem.
– Dehogyisnem érti. Mi nem foglalkozunk bűnözőkkel, és nekünk roppant fontos, hogy milyen kép alakul ki rólunk a polgárokban itt, Memphisben.
– Nem foglalkoznak bűnözőkkel?
– Soha.
– De nagy bankokat képviselnek?
– Ugyan már. Adam. Maga is pontosan tudja, mire akarok kilyukadni. Az a terület, amelyen mi működünk, nagyon gyorsan változik mostanában. Leépítések, egyesülések, csődök – nagyon dinamikus szektora ez a jognak. Nagyon kemény a harc a nagy cégek között, és mi nem akarjuk elveszíteni az ügyfeleinket.
– És nem akarja, hogy az én ügyfelem bemocskolja a magukét?
– Nézze, Adam, maga Chicagóból jött. Ez az ügy chicagói ügy, az ottani emberek intézik. Memphisnek az égvilágon semmi köze nincs hozzá, világos?
– Ez az iroda a Kravitz és Bane része.
– Az igaz, de ennek az irodának semmi haszna nincs abból, ha összefüggésbe hozzák egy olyan utolsó mocsokkal, mint Sam Cayhall.
– Sam Cayhall a nagyapám.
– A büdös francba! – Cooley térde megroggyant, karját erőtlenül leengedte. – Maga hazudik!
Adam tett egy lépést a férfi felé. – Nem hazudok, és ha kifogása van a jelenlétem ellen, akkor kénytelen lesz felhívni Chicagót.
– Ez szörnyű – mondta Cooley, miközben megfordult és elindult az ajtó felé.
– Telefonáljon Chicagóba.
– Lehet, hogy meg is teszem – mondta Cooley szinte magának. Kinyitotta az ajtót, és kiment, miközben motyogott még valamit.
Hozott isten Memphisben, mondta Adam magában, miközben helyet foglalt új székében, és rámeredt a számítógép sötét képernyőjére.
Óvatos mozdulattal feltette mindkét lábát az asztalra, a telefon mellé, és lehunyta a szemét. A nap eseményei összefolytak előtte: az idegesen, szorongva megtett autóút Parchmanbe, a börtön bejáratának hátborzongató látványa, a váratlan találkozás Lucas Mann-nel, a szörnyűséges pillanatok, amikor betette a lábát a siralomházba, a rettegés a Sammel való találkozástól. És most a börtönigazgató beszélni akar vele, a sajtó érdeklődik, cége memphisi irodája a szőnyeg alá söpörne mindent. És mindez kevesebb mint nyolc óra alatt játszódott le.
Holnap vajon mire számíthat?

 

Egymás mellett ültek a vastag párnákkal borított kanapén, kettejük között egy tál pattogatott kukorica. Csupasz lábuk a dohányzóasztalon pihent, két üveg bor és néhány papírdoboz társaságában, amelyekben korábban a kínai vacsora volt. Lábujjuk felett a tévé képernyőjére meredtek.
Lee már hosszú ideje meg sem mozdult. Szeme nedves volt, de nem szólt egy szót sem. A videofilm másodszor is elkezdődött.
Amint Sam megjelent a képernyőn, Adam megnyomta a szünet gombot a távirányítón. Egy kihallgatásra vitték Samet a börtönből. – Hol voltál, amikor hallottad, hogy letartóztatták? – kérdezte Adam anélkül, hogy nagynénjére nézett volna.
– Itt, Memphisben – felelte Lee halk, de erős hangon. – Már néhány éve házasok voltunk. Otthon voltam. Phelps telefonált, és azt mondta, hogy felrobbantottak egy épületet Greenville-ben, legalább két ember meghált. Lehet, hogy a klán csinálta. Azt mondta, hogy nézzem meg a déli híradót, de nem mertem. Néhány órával később telefonált az anyám, és elmondta, hogy apát letartóztatták a robbantás miatt. Azt is megmondta, hogy a greenville-i börtönben van.
– Hogyan fogadtad?
– Nem tudom. Megdöbbentem. Megrémültem. Eddie is felhívott. Tőle tudtam meg, hogy Sam azt mondta neki meg anyának, hogy menjenek el Clevelandbe, és hozzák el a kocsiját. Emlékszem, hogy Eddie azt mondogatta: végül megcsinálta, végül megcsinálta. Megölt valakit. Eddie bőgött, én is elkezdtem bőgni, és emlékszem, hogy borzalmasan éreztem magam.
– Elhozták a kocsit, ugye?
– Igen. Soha senki sem tudta meg. Az egyik tárgyaláson sem derült ki. Attól féltünk, hogy a rendőrök rá fognak jönni, és Eddie-t meg anyát beidézik tanúnak. De erre nem került sor.
– Én hol voltam akkor?
– Hadd gondolkozzam. Egy kis fehér házban laktatok Clantonban. Biztos vagyok benne, hogy ott voltál Evelynnel.
– Apámnak milyen munkája volt akkoriban?
– Nem emlékszem. Egy darabig egy autóalkatrész-üzletben dolgozott, de állandóan váltogatta az állásait.
A videofilm folytatódott. Samet a börtönbe kísérték, aztán a bíróságra, majd kivezették valamelyik börtönből, és a riporter közölte, hogy Sam ellen vádat emeltek gyilkosságért. Adam leállította a filmet. – Meglátogatta valamelyikőtök Samet a börtönben?
– Nem. Amíg Greenville-ben volt, nem. Nagyon magas óvadékot szabtak ki, félmillió dollárt, ha jól emlékszem.
– Igen, pontosan annyit.
– A család először megpróbálta összeszedni a pénzt. Anya azt akarta, vegyem rá Phelpst, hogy állítson ki egy csekket. Phelps persze nemet mondott. Nem akart belekeveredni az ügybe. Csúnyán összevesztünk, de igazából nem is hibáztathattam. Apa bent maradt a börtönben. Emlékszem, hogy valamelyik testvére megpróbált kölcsönt felvenni a birtokára, de nem sikerült.
– Mikor jöttünk el Clantonból?
Lee előrehajolt, és felvette a borospoharát az asztalról. Néhány pillanatig elgondolkozva kortyolgatta a bort. – Azt hiszem, Sam úgy nagyjából egy hónapja lehetett a börtönben. Meglátogattam anyát, és tőle hallottam először, hogy Eddie az elköltözésről beszél. El se hittem. Anyu azt mondta, Eddie szégyelli magát, és nem tud az emberek szemébe nézni a városban. Felhívtam, de csak Evelynnel tudtam beszélni, mert Eddie nem volt hajlandó odajönni a telefonhoz. Evelyn azt mondta, hogy depressziós hangulatban van, és nagyon szenved. Emlékszem rá, hogy azt feleltem neki, mindannyian így érezzük magunkat. Megkérdeztem tőle, tényleg el akarnak-e költözni, és határozott nemmel felelt. Körülbelül egy hét múlva anya felhívott telefonon, és elmondta, hogy összecsomagoltatok mindent, és az éjszaka közepén eltűntetek.
– Bárcsak vissza tudnék emlékezni ebből valamire.
– Még csak hároméves voltál, Adam. Amikor utoljára láttalak, a kis fehér ház alatti garázsban játszottál. Nagyon aranyos kisgyerek voltál.
– Köszönöm szépen.
– Eltelt néhány hét, aztán egy napon Eddie felhívott és megkért, mondjam meg anyának, hogy Texasban vagytok, és minden rendben.
– Texasban?
– Igen. Evelyn jóval később elmesélte, hogy csak lassan sodródtatok nyugatra. Evelyn terhes lett, és nagyon szeretett volna már letelepedni valahol. Eddie később megint telefonált, és azt mondta, hogy mindannyian Kaliforniában vagytok. Hosszú évekre ez volt az utolsó telefon.
– Évekre?
– Igen. Megpróbáltam meggyőzni, hogy gyertek haza, de hajthatatlan volt.
Adam ismét lenyomott egy gombot a távirányítón, és a film folytatódott. Az első tárgyalás Nettles megyében; a kamera végigpásztázott a bírósági épület előtti gyepen gyülekező klántagokon, a sorfalat alkotó rendőrökön, a néhány nézelődőn.
– Ez hihetetlen – mondta Lee.
Adam ismét megállította a filmet. – Elmentél a tárgyalásra?
– Egyszer igen. Belopóztam a bíróságra, és meghallgattam a záróbeszédeket. Sam megtiltotta nekünk, hogy megnézzük a tárgyalásokat. Anya pedig egyszerűen képtelen volt rá. Vérnyomása hol magas volt, hol alacsony, és rengeteg gyógyszert szedett. Gyakorlatilag ki sem tudott mozdulni az ágyból.
– Sam tudta, hogy ott vagy?
– Nem. A legutolsó sorban ültem, és egy kendőt tekertem a fejem köré. Nem látott meg.
– Phelps mit csinált?
– Az irodájában bujkált, csak a munkájával foglalkozott, és azért imádkozott magában, hogy sohase derüljön ki: Sam Cayhall az apósa. Az első szétköltözésre nem sokkal a tárgyalás után került sor.
– Mire emlékszel a tárgyalásból, a bírósági tárgyalóból?
– Arra emlékszem, hogy azt gondoltam magamban: Samnek sikerült egy jó esküdtszéket kapnia, olyan fajta emberek ültek ott, mint ő maga. Nem tudom, hogy csinálta az ügyvédje, de tizenkét igazi munkásembert szedtek össze. Figyeltem, hogyan reagálnak az államügyész szavaira, és azt is láttam, hogy milyen figyelmesen hallgatják Sam ügyvédjét.
– Louis Brazeltont.
– Remek szónok volt, és odafigyeltek minden szavára. Meg voltam döbbenve, amikor kiderült, hogy az esküdtek nem tudnak döntést hozni. Biztos voltam benne, hogy felmentik. Azt hiszem, ő is meg volt döbbenve.
A film folytatódott. T. Louis Brazelton kommentálta a történteket, aztán Samről következett egy kép, amint távozik a bíróság épületéből. Aztán megkezdődött a második tárgyalás, hasonló körülmények között, mint az első. – Mennyi ideje dolgozol ezen a filmen? – kérdezte Lee.
– Hét éve. Elsőéves voltam a Peppardine-en, amikor az ötlet felmerült bennem. Nagyon csábító feladatnak tűnt. – Gyorsan átpörgette a szánalmas képeket, amelyeken Marvin kiesik a tolókocsiból a második tárgyalás után. Ott állította meg ismét a filmet, ahol a helybéli riporternő mosolygós arca jelent meg.
– Sam szabad ember volt tizenhárom évig – mondta Adam. – Mit csinált?
– Visszahúzódott, művelte a földjét, igyekezett megélni valahogy. Nekem sohasem beszélt a robbantásról vagy más ügyeiről a klánban, de nagyon élvezte, hogy Clantonban a figyelem középpontjába került.
– Sohasem jutott eszébe, hogy elköltözzön?
– Nekem sohasem beszélt róla. Meg volt győződve róla, hogy az ügynek vége, soha többet nem kerülhet bíróság elé. Volt két tárgyalása, és mind a kettőről nyugodtan hazasétálhatott. A hatvanas évek végén nem volt olyan esküdtszék Mississippi államban, amelyik elítélt volna egy klántagot. Azt hittem, hogy öregkorában paradicsomot fog termeszteni és horgászgat.
– Az apám után érdeklődött valaha?
Lee kihörpintette az utolsó kortyot is a pohárból, aztán letette az asztalra. Nem is gondolt rá, hogy egy napon majd azt kérik tőle, ilyen részletességgel idézze fel ezt a szomorú történetet. – Emlékszem, hogy az első évben, amikor megint otthon volt, néha megkérdezte tőlem, hallottam-e valamit az öcsémről. Persze semmit sem hallottam. Tudtuk, hogy valahol Kaliforniában vagytok, és bíztunk benne, hogy nincs semmi bajotok. Sam nagyon büszke és nagyon makacs ember, Adam. Sohasem jutott volna eszébe, hogy utánatok menjen, aztán könyörögjön Eddie-nek, hogy gyertek haza. Ha Eddie szégyelli a családját, akkor – Sam véleménye szerint – maradjon csak Kaliforniában. – Lee elhallgatott, és összehúzta magát a kanapén. – 1973-ban állapították meg, hogy anya rákos, én pedig felbéreltem egy magánnyomozót, hogy találja meg Eddie-t. Hat hónapig dolgozott, elkért tőlem egy halom pénzt, de nem talált semmit.
– Akkor kilencéves voltam, negyedik osztályos. Oregon államban, Salemben laktunk.
– Igen. Evelyn később elmesélte, hogy egy kis időt Oregonban töltöttetek.
– Állandóan költözködtünk. Amíg nyolcadikos nem lettem, minden évben más iskolába jártam. Aztán végre letelepedtünk Santa Monicában.
– Ügyesen csináltátok. Eddie-nek biztos volt egy jó ügyvédje, ugyanis a Cayhall névnek minden nyomát sikerült eltüntetni.
– Nagymama mikor halt meg?
– 1977-ben. Éppen a templomban ültünk a szertartáson, amikor Eddie belopakodott valamelyik oldalajtón, és leült mögém. Ne kérdezd, hogyan szerzett tudomást anya haláláról. Egyszerűen csak megjelent Clantonban, aztán megint eltűnt. Egy szót sem beszélt Sammel. Bérelt autóval jött, hogy senki se ellenőrizhesse a rendszámtábláját. A temetés után körbepillantottam, de már eltűnt. Másnap kocsiba ültem, és hazamentem Memphisbe, ő meg ott várt a házunk előtt. Fényképeket mutogatott rólad meg Carmenról, és úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Jó állás, szép külvárosi ház, Evelyn ingatlanügyekkel foglalkozik. Eddie azt mondta, sohasem fog visszatérni Mississippibe, még Sam temetésére sem. Miután megesketett a titoktartásra, elmondta, hogy megváltoztattátok a neveteket, aztán megadta a telefonszámát. A címét nem, csak a telefonszámát. Megfenyegetett, hogy ha bármit is kifecsegek abból, amit elárult nekem, megint eltűnik. A lelkemre kötötte, hogy ne keressem telefonon, csak akkor, ha valami nagy baj van. Megmondtam neki, hogy szeretnék találkozni veled meg Carmennel, mire ő azt felelte, lehet, hogy egyszer majd sort kerítünk rá. Megöleltük egymást, búcsút intettünk, és én soha nem láttam többé.
Adam lenyomott egy gombot a távkapcsolón, és a film folytatódott. A harmadik és egyben utolsó tárgyalásról készült tiszta, éles képek gyorsan peregtek. Egyszer csak Sam jelent meg a képernyőn, immáron tizenhárom évvel idősebben, oldalán új ügyvéddel, aztán eltűntek a Lakehead Megyei Bíróság épületének egyik oldalbejáratán. – Elmentél a harmadik tárgyalásra?
– Nem. Sam azt mondta, hogy maradjak otthon.
Adam megállította a filmet. – Sam mikor jött rá, hogy megint rászálltak?
– Azt nehéz megmondani. Egyszer megjelent egy kiscikk a memphisi napilapban az új kerületi államügyészről, aki újra ki akarja vizsgálni a Kramer-ügyet. Nem volt hosszú cikk, csak néhány bekezdés a lap közepén. Emlékszem, hogy mennyire megrémültem. Hosszú évek után megint ott van a Sam Cayhall név az újságban. Képtelen voltam elhinni. Felhívtam Samet, de persze, már ő is olvasta a cikket. Azt mondta, hogy ne aggódjak. Két héttel később megjelent egy újabb cikk. Ez egy kicsivel hosszabb volt, és a közepén ott díszelgett David McAllister fényképe. Felhívtam apát, de ő azt mondta, hogy minden rendben van. Így kezdődött. Meglehetősen csöndesen, aztán egyszer csak felgyorsultak az események. Egy napon világossá vált, hogy McAllister nagyon elszánt és mindenképpen azt akarja: új tárgyalást tűzzenek ki. Sam szinte belebetegedett, rettenetesen félt, de megpróbált bátran viselkedni. Azt mondta, hogy kétszer nyert, harmadszor is sikerülni fog.
– Felhívtad Eddie-t?
– Igen. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy megint vádemelésre kerül a sor, felhívtam, és közöltem vele a híreket. Alig mondott valamit, szinte semmit sem mondott. Rövid beszélgetés volt, és megígértem neki, hogy majd tájékoztatom a fejleményekről. Ez nem sokkal azelőtt történt, hogy a dologból országos hír lett, és biztos vagyok benne, hogy Eddie figyelemmel kísérte az ügyet az újságokban.
Csöndben nézték végig a még hátralévő néhány jelenetet a harmadik tárgyalásról. McAllister csupa fog arca ott volt mindenütt, és Adam többször is azt kívánta magában, bárcsak alaposabban megvágta volna az anyagot. Samet elvezették megbilincselve, és a képernyő elsötétült.
– Látta ezt valaki? – kérdezte Lee.
– Nem. Te vagy az első.
– Hogyan gyűjtötted össze?
– Idő, egy kis pénz és sok igyekezet kellett hozzá.
– Hihetetlen.
– A középiskolában egy idióta tanár tanította a politikatudományt. Azt mondta, hogy hozzunk be napilapokat és folyóiratokat, és vitassuk meg a legérdekesebb aktuális híreket. Valaki behozta a Los Angeles Times első oldalán megjelent cikket a Mississippi állambeli Sam Cayhall hamarosan sorra kerülő tárgyalásáról. Jó alaposan átbeszéltük, aztán később feszülten figyeltük, hogy mi történik. Mindenki, én magam is, nagyon meg volt elégedve, amikor bűnösnek találták. De a halálbüntetésről hatalmas vita volt. Két hónappal később az apám meghalt, és te elmondtad végre az igazságot.
A sötét képernyőre meredve hallgattak egy jó darabig. Adam végül lenyomta a kikapcsológombot, aztán az asztalra lökte a távirányítót. – Sajnálom, Lee, ha ez neked kínos lesz. Ezt komolyan mondom. Bárcsak lenne rá mód, hogy elkerüljük.
– Nem érted az egészet.
– Tudom. És te nem tudod elmagyarázni, igaz? Félsz Phelpstől meg a családjától?
– Megvetem Phelpset meg a családját.
– De a pénzüket kedveled.
– Megszolgáltam a pénzüket, világos? Huszonöt éve elviselem azt a pasit.
– Ne haragudj – felelte Adam. – Fura egy nap volt ez a mai. Eddig nem ismerhettem meg a múltamat, és most szembe kell néznem vele. Azt hiszem, mindenkitől azt várom, hogy legyen olyan elszánt, mint én. Ne haragudj.
– Sam hogy néz ki?
– Nagyon öreg ember. Csupa ránc és szörnyű sápadt. Túl öreg ahhoz, hogy egy cellába zárva tartsák.
– Emlékszem egy beszélgetésünkre néhány nappal az utolsó tárgyalás előtt. Megkérdeztem tőle, miért nem menekült el, miért nem tűnt el az éjszakában, és rejtőzött el valahol, mondjuk, Dél-Amerikában. Tudod, mit mondott?
– Mit?
– Azt, hogy megfordult a fejében. Anya már három éve halott volt. Eddie eltűnt. Sam elolvasott néhány könyvet Mengeléről, Eichmannról meg a többi náci háborús bűnösről, akik eltűntek Dél-Amerikában. São Paulóról beszélt, azt mondta, hogy ott húszmillió ember él, és a legkülönbözőbb menekültek bujkálnak ott. Volt egy barátja, azt hiszem, az is klántag volt, aki megszerezte volna a szükséges papírokat, és segített volna neki elrejtőzni. Nagyon sokat töprengett ezen.
– Bárcsak megtette volna. Akkor talán még az apám is velünk lenne.
– Két nappal azelőtt, hogy a Parchmanbe vitték, meglátogattam a greenville-i börtönben. Ez volt az utolsó találkozásunk. Megkérdeztem tőle, miért nem menekült el. Azt felelte, álmában sem gondolta volna, hogy halálra ítélik. Azt mondta, súlyos hiba volt, hogy nem menekült el. Olyan hiba, ami az életébe kerülhet.
Adam az asztalra tette a pattogatott kukoricás tálat, odabújt Lee-hez, és a vállára hajtotta a fejét. A nő megfogta a kezét. – Sajnálom, hogy ez az egész most a nyakadba zúdul – suttogta Lee.

 

 

Tizenkettő

Clyde Packer egy jó adag erős kávét töltött a csészéjébe, amelyen rajta volt a neve, és hozzálátott, hogy elvégezze a napi papírmunkát. Huszonegy éve dolgozott a siralomházban, az utolsó hétben mint műszakvezető. Tizennégy elítélt, két őr és két munkára beosztott rab tartozott a felügyelete alá. Kitöltötte a nyomtatványokat, és megnézte a falitáblát. Volt rajta egy üzenet, hogy hívja fel a börtönigazgatót. Egy másik üzenet szerint pedig F. M. Dempsey-nek lassan elfogy a szívgyógyszere, és orvoshoz akar menni. Mindannyian orvoshoz akarnak menni. Packer, gőzölgő kávéját kortyolgatva, kilépett az irodájából, hogy végrehajtsa a szokásos reggeli ellenőrzést.
A maximális biztonságú traktus nem volt rossz munkahely. Úgy nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a siralomházak lakói csöndesek és jól viselkednek. Napi huszonhárom órát egyedül töltenek a cellájukban, egymástól elválasztva, s így nem tudnak bajt keverni. Napi tizenhat órát alvással töltenek. A cellájukban kapnak enni. Naponta egy órát a szabad levegőn tölthetnek, ezt ők a „kinti órának” nevezik. Ilyenkor, ha kívánják, egyedül lehetnek. Minden elítéltnek van egy rádiója vagy tévéje, esetleg mindkettő, és reggeli után a cellasor megtelik élettel: zene, hírek és halk beszélgetések zaja váltja fel az éjszaka csendet. Az elítéltek nem láthatják a szomszédos cellában lévő társukat, de azért minden gond nélkül tudnak beszélgetni. Néha veszekedés tör ki azon, hogy valaki túl hangosan hallgat zenét, de ezeket a kisebb összeszólalkozásokat általában gyorsan elsimítják az őrök.
A siralomház lakói között különös testvériesség alakul ki az idők során. Az elítéltek fele fehér, másik fele pedig fekete; mindannyian gyilkosság miatt kerültek ide. De igazából itt senkit sem érdekelnek a múltbeli bűnök, és általában a bőrszín sem. A siralomházban kizárólag az alapján ítélnek meg valakit, hogy miként viseli a rabságot. Szeretik egymást vagy sem, össze vannak zárva a világnak ebben a szegletében, s mindannyian a halálra vártak.
Packer belépett a súlyos vasajtón, ivott egy nagy korty kávét, majd lassú, nyugodt léptekkel végigsétált az A szárnyon. Tizennégy két méter széles, három méter mély, tökéletesen egyforma cella nyílt a folyosóra. Az elülső része vasrácsozatból állt, így az elítélt sohasem lehetett teljesen egyedül. Bármit is csinált – aludt vagy a WC-t használta –, az őrök bármikor ellenőrizhették.
Még mindannyian ágyban voltak, amikor Packer lassan végigsétált az összes cella előtt, hogy megszámolja a fejeket a takaró alatt. Még egyetlen lámpa sem égett, sötét volt a folyosón. A munkára beosztott rab ötkor majd felébreszti vagy inkább felveri őket. Hatkor kapnak reggelit: tojást, pirítóst, dzsemet, néha szalonnát, kávét és gyümölcslevet. A siralomház néhány percen belül lassan életre kel, amint a negyvenhét ember lerázza magáról az álmot, és folytatja a véget nem érő halálvárást.
Packer gyűlölte a kivégzéseket. Támogatta a halálbüntetést, ugyanis vallásos ember volt, és ha Isten azt mondja, hogy szemet szemért, akkor komolyan is gondolja. De azért jobban szerette, ha más emberek máshol hajtják végre az ítéletet. Szerencsére Mississippi államban nagyon ritkán került sor kivégzésre, így Packer többé-kevésbé zavartalanul végezhette a munkáját. Huszonegy év alatt tizenkét kivégzésben vett részt, 1972 óta csak négyben.
Miután Sam beköltözött a siralomházba, az első néhány hónapban Packer nem vett róla tudomást. A hivatalos kézikönyv csak az elkerülhetetlenül szükséges kapcsolatot engedélyezi az elítéltekkel, és Packer olyan embernek találta Samet, akivel könnyű nem szóba állni. Elvégre a klán tagja volt. Gyűlölte a feketéket. Keveset beszélt. Keserű volt és mogorva, legalábbis az első hetekben. De a napi tizenkét órás semmittevés megpuhítja az embert, s idővel kialakult kettejük között egyfajta kapcsolat, amely néhány rövid szóra és hümmögésre korlátozódott. Miután kilenc éven keresztül minden áldott nap látták egymást, Sam néha még rá is tudott vigyorogni Packerre.
Néhány éves vizsgálódás után Packer arra jutott, hogy kétféle gyilkosok vannak a siralomházban. A hidegvérű gyilkosok, akik még egyszer ölnének, ha lenne rá lehetőségük, és azok, akik egyszerűen hibát követtek el, és soha többé nem akarnának vért ontani. Az első csoportba tartozókat gyorsan el kell gázosítani. A második csoport tagjai miatt rossz érzések gyötörték Packert, mert úgy vélte: kivégzésük semmilyen célt sem szolgál. A társadalom nem látná kárát, sőt észre sem venné, ha ezeket az embereket szabadon engednék. Sam minden kétséget kizáróan a második csoportba tartozott. Nyugodtan visszatérhetne az otthonába, ahol hamarosan magányosan meghalna. Nem, Packer semmiképpen sem akarta, hogy Samet kivégezzék.
Packer kávét kortyolgatva sétált a sötét cellák mellett. Az A szárny volt a legközelebb az izolált szobához, amely közvetlenül a kivégzőhelyiség mellett volt. Sam az A szárny hatos számú celláját foglalta el, így alig több mint húsz méterre volt a gázkamrától. Néhány évvel korábban egy alkalommal azt követelte, hogy tegyék át egy másik cellába, mert valami ostobaságon összeszólalkozott a szomszédjával, Cecil Duff-fal.
Sam az ágya szélén ült a sötétben. Packer megállt, és odalépett a rácshoz. – Jó reggelt, Sam – üdvözölte halkan a férfit.
– Jó reggelt – felelte Sam, és hunyorogva Packerre nézett. Felállt, a cella közepébe lépett, és szembefordult az ajtóval. Elnyűtt fehér póló volt rajta és egy, a kelleténél egy számmal nagyobb alsó; a szörnyű forróság miatt az elítéltek általában így öltözködtek a siralomházban. Az előírások szerint a piros kezeslábast csak a cellán kívül volt kötelező viselni, így odabent csak a lehető legkevesebb ruhát tartották magukon.
– Jó meleg lesz ma – állapította meg Packer. Ez volt a szokásos reggeli köszöntés.
– Várja csak meg az augusztust – felelte Sam. Ez volt a megszokott válasz a reggeli üdvözlésre.
– Jól van? – érdeklődött Packer.
– Még sohasem éreztem magam ilyen remekül.
– Az ügyvédje azt mondta, hogy ma visszajön.
– Igen. Tényleg azt mondta. Azt hiszem, most rengeteg ügyvédre lenne szükségem, mi, Packer?
– Hát, nagyon úgy fest a helyzet. – Packer a folyosó vége felé pillantott. A mögötte lévő ablakok délre nyíltak, lassan beszűrődtek rajta a napsugarak. – Majd később találkozunk, Sam – mondta, és továbbment. Ellenőrizte a többi cellát is, és megállapította, hogy mindenki a helyén van. Az ajtó hangos kattanással zárult be mögötte, miután távozott az A szárnyból.

 

Az egyetlen lámpa a cellában a rozsdamentes acélból készült mosdó fölött volt – azért csinálták rozsdamentes acélból, nehogy valaki letörhessen belőle egy darabot, amit aztán fegyverként használhatna, akár más ellen, akár öngyilkossághoz. A mosdó alatt egy rozsdamentes acélból készült vécécsésze állt. Sam felkapcsolta a lámpát, és megmosta a fogát. Már majdnem fél hat volt. Az éjjel nagyon nehezen jött álom a szemére.
Rágyújtott egy cigarettára, és leült az ágy szélére; a lábát nézegette meg a festett betonpadlót, ami valamiképpen képes volt arra, hogy nyaranta a meleget, télen pedig a hideget őrizze meg. Egyetlen lábbelije, egy pár gumiszandál, amit szívből utált, az ágy alatt hevert. Ezenkívül a vagyona egy fekete-fehér tévéből, egy rádióból, egy írógépből, hat lyukacsos pólóból, öt fehér alsóból, egy fogkeféből, egy körömvágóból, egy kézi ventilátorból, egy falinaptárból, és négy papírfedelű könyvből állt, amelyek méret szerint elrendezve sorakoztak a polcon. Legértékesebbnek a jogi könyveit tartotta, amelyeket az évek során gyűjtött össze és tanult meg gyakorlatilag kívülről. Ezek szintén az ócska fapolcon kaptak helyet, amely a fekhellyel szemben lévő falra volt erősítve. A földön, a polc és az ajtó között egy papírdoboz állt, benne egy halom vastag dosszié: a Mississippi állam kontra Sam Cayhall per kronologikus jogi története. Sam ezt szintén betéve tudta.
A tőle jobbra eső cellát J. B. Gullitt foglalta el, egy analfabéta srác, aki megerőszakolt és meggyilkolt egy középiskolai szépségkirálynőt. Három évvel ezelőtt már csak néhány nap választotta el a kivégzéstől, de akkor Sam közbelépett egy mesterien kiagyalt keresettel. Rámutatott néhány fölöttébb vitatható pontra, és tájékoztatta a körzeti bíróságot, hogy Gullittnak nincs ügyvédje. Nyomban elhalasztották a kivégzést, és Gullitt egy életre a barátja lett.
Samtől balra volt Hank Henshaw, a Vörösnyakú Maffia nevezetű, régen elfelejtett banda állítólagos vezetője. Hank és a haverjai megállítottak egy kamiont az országúton. Eredetileg úgy tervezték, hogy csak a rakományt lopják el, de a sofőr elővett egy pisztolyt, és az ezt követő lövöldözésben megölték. Hank családja meg tudta fizetni a legjobb ügyvédeket, így jó néhány évig még nem számíthatott a kivégzésre.
Sam a vécécsészébe pöckölte a csikket, és visszaült az ágyra. A robbantás előtti napon elment Eddie-hez, Clantonba, de pontosan már nem tudott visszaemlékezni, hogy miért, hacsak nem azért, hogy vigyen néhány friss paradicsomot a kertjéből. A ház előtti kertben játszott néhány percet a kis Alannel, akit most már Adamnek hívnak. Április volt, jó meleg, az unokája mezítláb szaladgált. Emlékezett rá, hogy a húsos kis lábán ragtapasz volt az egyik lábujján. Egy sziklán vágta el, mesélte Alan rettentő büszkén. Imádta a ragtapaszokat, mindig volt egy valamelyik ujján vagy a térdén.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkozott Alannel. Másnap történt a robbantás, és a következő tizenegy hónapot Sam börtönben töltötte. Mire a második tárgyalás véget ért, és őt szabadon engedték, Eddie-nek és a családjának már nyoma veszett. Sam túl büszke volt ahhoz, hogy keresni kezdje őket. Mindenféle szóbeszédeket és pletykákat lehetett hallani arról, hogy éppen hol vannak. Lee azt mondta, hogy Kaliforniában élnek, de nem tudta megtalálni őket. Évekkel később beszélt Eddie-vel, és megtudta, hogy született még egy gyereke, egy Carmen nevű kislány.
Hangokat lehetett hallani a folyosó vége felől. Aztán az egyik vécé öblített, majd megszólalt egy rádió. A siralomház kezdett ébredezni. Sam megfésülte zsíros haját, megint rágyújtott egy Montclairre, és megnézte a falinaptárt. Július tizenkettedike volt. Huszonhét napja volt még.
Visszaült az ágy szélére, hogy még egy kicsit tanulmányozza a lábait. J. B. Gullitt bekapcsolta a tévéjét, hogy megnézze a híradót, és Sam, miközben dohányzott és a bokáját vakargatta, meghallgatta az NBC tudósítását Jacksonból. Miután gyorsan elhadarta a helyi lövöldözésekről, rablásokról és gyilkosságokról szóló híreket, a riporter bejelentette a friss hírt: a jelek szerint hamarosan kivégzésre kerül sor a Parchmanben. A bíróság visszavonta a halasztást, és augusztus nyolcadikára tűzte ki Sam Cayhall, a Parchman leghíresebb lakójának a kivégzését. Az illetékesek úgy vélik, hogy Cayhallnak nincs reménye több fellebbezésre, és a kivégzésre valószínűleg sor kerül.
Sam bekapcsolta a saját tévéjét. Mint mindig, a hang most is vagy tíz másodperccel megelőzte a képet, így aztán csak hallgatta, hogy a körzeti államügyész azt jósolja: a sok-sok év után végre igazságot szolgáltatnak a Cayhall-ügyben. Megjelent egy szemcsés arc a képernyőn, csak úgy köpködte a szavakat; Roxbourgh volt az, aki egyszerre mosolygott és ráncolta a homlokát. Mélyen elgondolkozva mondta a kamerába, hogy végül miként juttatják majd a gázkamrába Mr. Cayhallt. A képernyőn megjelent a bemondó, egy helybéli fiatal srác kefebajusszal. Úgy foglalta, össze a történetet, hogy sebesen végigsorolta Sam szörnyűséges bűneit, miközben a válla fölött a háttérben egy elnagyolt rajzot láthattak a nézők egy álarcos, csuklyás klántagról. Utána egy pisztoly, egy égő kereszt következett, végül pedig a KKK betűk. A srác elismételte, hogy a dátum augusztus nyolcadika, mintha azt akarná tanácsolni a nézőinek: karikázzák be ezt a napot a naptárukban, és készüljenek arra, hogy szabadnapot vegyenek ki.
Sam kikapcsolta a tévét, és odasétált a rácshoz.
– Hallottad, Sam? – kérdezte Gullitt a szomszédból.
– Aha.
– Őrült egy dolog ez, haver.
– Aha.
– Nézd a jobbik felét, haver.
– És az mi?
– Már csak négy hétig kell elviselned – felelte Gullitt kuncogva, de nem nevetett sokáig. Sam előhúzott néhány lapot az egyik dossziéból, és leült az ágy szélére. Egyetlen szék sem volt a cellában. Átolvasta az Adamtól kapott iratot, a jogi képviseletről szóló megállapodást; kétoldalas volt ugyan, de másfél oldal csak jogi csűrés-csavarás. A margóra Sam szépen olvasható, precíz jegyzeteket készített ceruzával. A két lap hátára pedig még hozzátoldott néhány bekezdést. Bal kezébe vette a lapokat, s miközben a jobb kezében cigaretta égett, ismét átolvasta. Aztán megint átolvasta.
Végül felnyúlt a polcra, és óvatos mozdulattal leemelte ősrégi, Royal márkájú, hordozható írógépét. A térdén egyensúlyozva a masinát, befűzött egy papírt, és elkezdett gépelni.

 

Tíz perccel hat után az A szárny északi végében lévő ajtó kinyílt, és két őr lépett be a folyosóra. Az egyikük egy kiskocsit tolt, amelyen tizennégy tálca volt szép rendben elhelyezve. Megálltak az egyes számú cellánál, és a fémtálcát keresztülcsúsztatták az ajtón lévő szűk résen. A cella lakója egy csont és bőr kubai volt, aki félmeztelenül, hosszú alsónadrágban ácsorgott a rácsnál. Úgy ragadta meg a tálcát, mint egy kiéhezett menekült, és szó nélkül odavitte az ágyához.
A reggeli a következő volt: rántotta két tojásból, négy szelet pirítós, egy vastag szelet szalonna, gyümölcslekvár, egy kis üveg narancslé és kávé, egy jó nagy műanyag pohárban. Az étel meleg volt és laktató, és még azzal a különlegességgel is bírt, hogy a szövetségi bíróság jóváhagyta.
Odaértek a következő cellához, ahol az elítélt már várta őket. Mindig várták az ételt, mindig ott álltak az ajtóban, akár a kiéhezett kutyák.
– Tizenegy percet késtek – állapította meg a rab halkan, miközben átvette a tálcát. Az őrök rá sem néztek.
– Pereljen be minket – mondta az egyik.
– Nekem jogaim vannak.
– Bassza meg a jogait.
– Ne beszéljen velem ilyen hangon. Fel fogom jelenteni. Maga sértegetni akar.
Az őrök nem válaszoltak, odatolták a kocsit a következő cellához. Szokásos, mindennapos párbeszéd.
Sam nem várakozott az ajtóban. Amikor a reggeli megérkezett, elmélyülten dolgozott kis jogi irodájában.
– Sejtettem, hogy gépelni fog – mondta az egyik őr, miközben megálltak a hatos számú cella előtt. Sam lassan az ágyra tette az írógépet.
– Szerelmes levél – mondta, miközben felállt.
– Bármit is írogat, Sam, jobb, ha siet. A szakács már az utolsó vacsorájáról beszél.
– Mondják meg nekik, hogy mikroban csinált pizzát akarok. Valószínűleg azt is el fogja szúrni. De az is lehet, hogy hot dogot kérek meg babot. – Sam átvette a tálcáját a résen.
– Maga választ, Sam. A legutolsó pacák marhasültet kért meg garnélarákot. El tudja ezt képzelni? Marhasültet meg garnélarákot ezen a helyen.
– Megkapta?
– Nem. Elment az étvágya, így aztán a kaja helyett Valiummal tömték tele.
– Nem is rossz így elmenni.
– Csönd legyen! – üvöltötte J. B. Gullitt a szomszédos cellából. Az őrök néhány méterrel odébb tolták a kiskocsit, aztán megálltak J. B. előtt, aki mindkét kezével a rácsot szorongatta. Nem mentek túl közel hozzá.
– No, mi az, kicsit nyűgösek vagyunk ma reggel? – kérdezte az egyik őr.
– Ide figyelj, te seggfej, miért nem tudjátok csöndben kiosztani a kaját? Tényleg azt hiszitek, hogy minden reggel azzal akarjuk kezdeni a napot, hogy meghallgatjuk a hülye kis megjegyzéseiteket? Csak adjátok ide a kaját, faszikám.
– Te jó ég, J. B. Rettenetesen sajnáljuk. Azt hittük, hogy egy kicsit magányosak vagytok.
– Rosszul hittétek. – J. B. átvette a tálcát, és hátat fordított az őröknek.
– Milyen érzékeny – állapította meg az őr, miközben megindultak, hogy megkínozzanak valaki mást.

 

 

Tizenhárom

A Sam Cayhall-féle jogértelmezés szerinti munka fél tízre készült el. Sam büszke volt rá, úgy érezte, ez az egyik legjobb teljesítménye az utóbbi hónapokban. Miközben utoljára átolvasta a szöveget, elrágcsált egy pirítóst. Az iromány nyelvezete dagályos volt, tele ismétlésekkel, meg olyan szóvirágokkal és kifejezésekkel, amelyeket egy jámbor kívülálló sohasem használna. Sam majdnem folyékonyan beszélte a jogi nyelvet, és bármilyen jogásszal kiállt volna egy szópárbajra.
A folyosó végén nagy csattanással kitárult az ajtó, majd becsukódott. Súlyos lépések hallatszottak, aztán Sam cellája előtt megjelent Packer. – Itt van az ügyvédje, Sam – közölte, miközben derékszíjáról lecsatolt egy bilincset.
Sam felállt. – Hány óra van?
– Nem sokkal múlt fél tíz. Miért érdekes ez?
– Tízkor van a kinti órám.
– Ki akar menni, vagy az ügyvédjével akar beszélni?
Sam elgondolkozott ezen, miközben felhúzta piros kezeslábasát, és lábát becsúsztatta a gumiszandálba. A siralomházban nem szokott sokáig tartani az öltözködés. – Később kimehetek?
– Majd meglátjuk.
– Tudja, szeretném megkapni a kinti órámat.
– Tudom, Sam. Menjünk.
– Nekem ez nagyon fontos.
– Tudom, Sam. Mindenkinek nagyon fontos. Majd megpróbálunk később sort keríteni rá, jó?
Sam körültekintő alapossággal megfésülködött, aztán hideg vízben leöblítette a kezét. Packer türelmesen várakozott. Szeretett volna mondani valamit J. B. Gullitt-nak, de Gullitt már megint aludt. A legtöbbjük már megint aludt. Egy átlagos elítélt a reggelizés és a körülbelül egyórás tévézés után ismét elnyúlt a fekhelyén, és következett a délelőtti szunyókálás. És tudtak aludni a hőségben verejtékezve, a hidegben vacogva és a tévék meg rádiók zajában is.
Sam odament a rácshoz, hátat fordított Packernek, és mindkét kezét kidugta az ajtón lévő szűk nyíláson. Packer feltette a bilincset, Sam pedig odalépett a fekhelyéhez, és felvette a papírokat. Packer bólintott a folyosó végében lévő őrnek, és Sam ajtaja elektronikusan kinyílt. Aztán bezáródott.
Az elítéltek lábára ugyan nem volt kötelező láncot tenni, de egy fiatalabb rab esetében, aki jó fizikai kondícióban van és esetleg kissé vehemensebb természetű, Packer valószínűleg használt volna láncot. De most csak Samról volt szó. Ő pedig öreg ember. Vajon milyen messzire tudna elfutni?
Packer gyöngéden Sam csontos bicepszére tette a kezét, és végigvezette a férfit a folyosón. A végénél megálltak, megvárták, amíg a rácsos ajtó kinyílik, majd becsukódik mögöttük, és elhagyták az A szárnyat. Egy másik őr követte őket, amíg egy vasajtóhoz nem értek, amit Packer a derékszíján lógó kulccsal nyitott ki. Beléptek, és a zöld elválasztó rács túloldalán ott ült Adam.
Packer levette a bilincset, és kiment a teremből.
Adam először lassan olvasta át a megállapodás szövegét. A második olvasás közben jegyzeteket is készített, és bizonyos nyelvi fordulatoktól kissé meghökkent. Látott már olyan, ennél rosszabb munkát is, ami képzett jogászok kezéből került ki. És persze látott már sokkal jobbat is. Sam ugyanabban a betegségben szenvedett, mint a legtöbb elsőéves joghallgató. Hat szót használt, amikor egy is elég lett volna. Latin tudása szörnyűséges volt. Szerepeltek olyan bekezdések, amelyek teljesen használhatatlanok voltak. De összességében nem rossz egy olyan embertől, aki nem jogász.
Az eredetileg kétoldalas szöveg most már ötoldalas volt, szépen, rendben legépelve, tökéletes margóval, és mindössze két gépelési hiba és egy elírt szó volt benne.
– Egészen jó munkát végeztél – állapította meg Adam, miközben a pultra tette az iratot. Sam szippantott egyet a cigarettájából, s közben a résen Adamre meredt. – Alapvetően ugyanaz a megállapodás, mint amit tegnap odaadtam neked.
– Alapvetően egészen más – javította ki Sam.
Adam a jegyzeteibe pillantott, aztán azt mondta: – Úgy tűnik, hogy elsősorban öt kérdés foglalkoztat. A kormányzó, a könyv- és filmjogok, a jogi képviselet megszüntetése, és az, hogy kik lesznek a tanúk a kivégzésen.
– Nagyon sok kérdés foglalkoztat. Ezek azok, amelyekben nem vagyok hajlandó alkudozni.
– Tegnap megígértem, hogy nem foglalkozom a könyv- és filmjogokkal.
– Remek. Akkor tettünk előre egy lépést.
– A megszüntetésre vonatkozó szöveggel nincs semmi baj. Fenn kívánod tartani magadnak a jogot, hogy bármikor, indoklás és vita nélkül felbonthasd a jogi képviseletre vonatkozó megállapodást.
– Több mint egy évig tartott, mire kirúgtam azokat a büdös zsidókat. Ezt nem akarom még egyszer végigcsinálni.
– Ez méltányos.
– Egyáltalán nem érdekel, hogy szerinted méltányos-e vagy sem, világos? Benne van a megállapodásban, és erről nem akarok többet tárgyalni.
– Rendben van. És kizárólag velem akarsz kapcsolatban állni.
– Igen. A Kravitz és Bane-nél senki sem nyúlhat az aktámhoz. Annál a cégnél csak úgy nyüzsögnek a zsidók, de nekik nem lehet semmi közük az egészhez, világos? Ugyanez vonatkozik a niggerekre meg a nőkre is.
– Nézd, Sam, nincs semmi szükség a gyalázkodásra. Mi lenne, ha úgy emlegetnénk őket, hogy feketék?
– Hűha. Elnézést kérek. És mi lenne, ha úgy járnánk el, ahogy igazán helyes, és afrikai-amerikaiaknak meg zsidó-amerikaiaknak neveznénk őket? Te meg én ír-amerikaiak leszünk. Ha segítségre van szükséged a cégedtől, majd a német-amerikaiakhoz és az olasz-amerikaiakhoz fordulsz. Mivel a cég Chicagóban van, esetleg néhány lengyel-amerikait is megkérdezel. A fenébe is, baromi szép lesz, nem? Úgy csináljuk majd, ahogy a rendes emberek, multikulturálisak leszünk és politikailag is korrektek, nem igaz?
– Ahogy csak akarod.
– Máris jobban érzem magam.
Adam kipipált valamit a jegyzeteiben. – Beleegyezem.
– Még jó, hogy beleegyezel, ha azt akarod, hogy aláírjam a megállapodást. Csak tartsd tőlem távol a kisebbségeket.
– Miért gondolod, hogy arra várnak, hadd segítsenek?
– Nem gondolok én semmit. Négy hetem van még hátra, és szívesebben tölteném az időmet olyan emberek társaságában, akikben megbízom.
Adam még egyszer átolvasott egy bekezdést a vázlat harmadik oldalán. Az átszövegezett megállapodás szerint Sam kizárólagos jogot kap ahhoz, hogy kiválasszon két tanút a kivégzésére.
– Nem értem a tanúkra vonatkozó részt – mondta Adam.
– Pedig nagyon egyszerű. Ha sor kerül a kivégzésre, tizenöt tanú lesz. Mivel én vagyok a díszvendég, kettőt én választhatok. Az erre vonatkozó törvény – ha majd lesz rá lehetőséged, olvasd újra át – felsorol néhányat, akiknek jelen kell lenniük. Ami a többieket illeti, a börtönigazgató belátására van bízva, hogy kiket hív meg. Egyébként ő libanoni-amerikai. A sajtó esetében többnyire sorshúzással döntik el, hogy melyik keselyű bámészkodhat.
– Akkor miért van szükség erre a részre a megállapodásban?
– Azért, mert mindig az ügyvéd az egyik a kettő közül, akit az elgázosított kiválaszt. Azaz én.
– És nem akarod, hogy végignézzem a kivégzést?
– Bizony nem.
– Miért gondolod, hogy végig akarom nézni?
– Nem gondolok én semmit. Azonban az tény: az ügyvédek alig várják, hogy megnézhessék, amikor szerencsétlen ügyfelüket elgázosítják, ha már elkerülhetetlen a dolog. Aztán alig várják, hogy a kamerák elé állhassanak, és bőgve előadják, hogy micsoda igazságtalanság történt.
– És azt hiszed, hogy én ezt fogom csinálni?
– Nem. Nem hiszem, hogy ezt fogod csinálni.
– Akkor miért van szükség erre a részre?
Sam a könyökére támaszkodva előrehajolt. Orra alig néhány centire volt az elválasztó rácsozattól. – Azért, mert nem fogod végignézni a kivégzést, megértetted?
– Megegyeztünk – válaszolta Adam közönyösen, és lapozott egyet. – Úgysem fogunk eljutni odáig.
– Na, ezt már szeretem.
– A kormányzóra viszont szükségünk lehet.
Sam megvetően felhorkantott, és hátradőlt a székben. Jobb lábát rátette a bal térdére, és rámeredt Adamre. – A megállapodás nagyon világos és egyértelmű.
Valóban az volt. Sam egy teljes oldalt szentelt a David McAllister elleni dühödt támadásnak. Elfelejtkezett a jogi nyelvezetről, és olyan kifejezéseket használt, mint ordináré módon viselkedő, magamutogató, önmagába szerelmes, és több alkalommal is megemlítette, hogy ha a nyilvánosság előtti szereplésről van szó, akkor csillapíthatatlan az étvágya.
– Szóval a kormányzóval gondjaid vannak, Sam.
Sam ismét felhorkant.
– Szerintem ez nem valami jó ötlet.
– Nem nagyon érdekel, hogy mit gondolsz erről.
– A kormányzó esetleg megmentheti az életedet.
– Ó, tényleg? Kizárólag neki köszönhetem, hogy itt vagyok a siralomházban, és arra várok, hogy megdögölhessek a gázkamrában. Mi a fenének akarná megmenteni az életemet?
– Nem mondtam, hogy akarja. Azt mondtam, hogy megmentheti. Hagyjuk nyitva ezt a lehetőséget.
Sam megvetően mosolygott, miközben cigarettára gyújtott. Hunyorgott, majd a mennyezetre emelte a tekintetét, mintha azt akarná mondani, hogy ez a srác a legostobább emberi lény, akivel valaha is találkozott. Aztán bal könyökére támaszkodva előrehajolt, és meggörbített jobb mutatóujjával Adamre mutatott. – Ha azt hiszed, hogy David McAllister az utolsó pillanatban kegyelmet ad, akkor hülye vagy. Hadd mondjam el neked, hogy mit fog csinálni. Felhasznál téged és engem, hogy minden lehetséges publicitást megkapjon. Meghív majd téged az irodájába, és gondoskodni fog róla, hogy mielőtt odaérsz, a sajtó is tudjon róla. Őszinte érdeklődéssel végig fogja hallgatni, amit mondasz neki. Tájékoztatni fog arról, milyen súlyos fenntartásai vannak a kivégzésemmel kapcsolatban. Megbeszél veled még egy találkozót, egészen közel a kivégzés időpontjához. És miután elmentél, ad néhány interjút, és mindent elmond, amit tőled hallott. Újra előadja a robbantás történetét. A polgárjogi mozgalomról fog papolni meg a többi radikális nigger baromságról. Valószínűleg el is sírja magát. Minél közelebb kerülök a gázkamrához, annál nagyobb lesz a médiacirkusz. Minden létező módon megpróbál a figyelem középpontjába kerülni. Mindennap találkozni fog veled, ha hagyjuk. Minden lehetséges módon fel fog használni minket.
– Ezt nélkülünk is megteheti.
– És meg is teszi. Jól jegyezd meg, amit mondok, Adam. Egy órával a halálom előtt sajtótájékoztatót fog tartani – valószínűleg itt, lehet, hogy a kormányzói hivatalban. Kiáll a több száz kamera elé, és bejelenti, hogy elutasítja a kegyelmi kérvényemet. És a szemét disznó könnyezni fog.
– Azért az nem árthat, ha beszélek vele.
– Csak nyugodtan. Menj és beszélj vele. És miután megtetted, a kettes számú bekezdésre hivatkozva visszazavarlak Chicagóba.
– Lehet, hogy rokonszenves leszek neki. Esetleg összebarátkozunk.
– Imádni fog téged! Te vagy Sam unokája. Micsoda fantasztikus sztori! Még több riporter, még több kamera, még több újságíró, még több interjú. Boldog lesz, hogy megismerkedhet veled, hogy aztán dróton rángathasson. A fenébe is, lehet, hogy elintézed neki az újraválasztását.
Adam megint lapozott egyet, és ismét jegyzetelt néhány szót. Egy darabig húzta az időt, hogy más témára terelődjön a szó. – Hol tanultál meg így írni? – kérdezte.
– Ugyanott, ahol te. Ugyanazoktól a tanult elméktől, akik téged láttak el útmutatásokkal. Halott bírók. Tiszteletre méltó esküdtek. Melldöngető jogászok. Unalmas professzorok. Ugyanazt a szemetet olvastam, amit te.
– Nem rossz – jegyezte meg Adam, miközben átfutott még egy bekezdést.
– Örömmel hallom, hogy így gondolod.
– Hallom, elég komoly praxisod van itt.
– Praxisom. Mi az a praxis? Az ügyvédeknek miért praxisuk van? Miért nem munkájuk, mint mindenki másnak? A vízvezeték-szerelőknek is praxisuk van? A teherautó-sofőröknek is praxisuk van? Nem, nekik munkájuk van. De nem így az ügyvédeknek. Dehogyis, a büdös francba. Ők különlegesek, nekik praxisuk van. És a rohadt praxisuk alapján azt hihetné az ember, hogy van valami fogalmuk arról, amit csinálnak. Hogy végül jók lesznek valamiben.
– Van valaki, akit kedvelsz?
– Ostoba kérdés.
– Miért ostoba kérdés?
– Azért, mert a rácsnak azon az oldalán ülsz. És bármikor kisétálhatsz azon az ajtón, beülsz a kocsidba, és elhajtasz. És ma este megvacsorázhatsz egy szép étteremben, és aztán puha ágyban alhatsz. Ezen az oldalon kicsit más az élet. Kilenc éve nem láttam a holdat. Úgy bánnak velem, mint egy állattal. Van egy ketrecem. Halálra ítéltek, s így Mississippi állam négy hét múlva meggyilkolhat, és bizony, fiacskám, ilyen körülmények között nehéz olyan embernek lenni, akinek a szíve tele van szeretettel. Nehéz szeretni az embereket. Ezért buta a kérdésed.
– Azt mondod, hogy mielőtt idekerültél, olyan ember voltál, akinek a szíve tele van szeretettel?
Sam kibámult a résen, miközben szippantott egyet a cigarettájából. – Ez is ostoba kérdés.
– Miért?
– Mert közömbös, ügyvéd úr. Jogász vagy, nem agyzsugorító pszichiáter.
– Az unokád vagyok. Ezért jogom van feltenni kérdéseket a múltról.
– Akkor tedd fel őket. De lehet, hogy nem válaszolok rájuk.
– Miért nem?
– Mert a múlt lezárult. Az már történelem. Nem lehet megváltoztatni, ami megtörtént. És megmagyarázni sem tudunk mindent.
– De nekem nincs múltam.
– Akkor nagyon szerencsés ember vagy.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
– Nézd, ha azt várod tőlem, hogy majd betöltögetem a réseket a múltadban, akkor attól tartok, nem a megfelelő emberhez fordultál.
– Rendben. De akkor kivel kellene beszélnem?
– Nem tudom. Nem olyan fontos ez.
– Lehet, hogy nekem fontos.
– Nos, hogy egészen őszinte legyek, jelen pillanatban nem nagyon érdekel, hogy neked milyen gondjaid vannak. Ha hiszed, ha nem, sokkal jobban aggódom saját magam miatt. Saját magam és a jövőm miatt. Az életem miatt. Van valahol egy nagy ketyegő óra, és elég hangosan ketyeg, nem gondolod? Valami különös okból ne kérdezd, miért, állandóan hallom ezt az átkozott ketyegést, és nagyon ideges leszek tőle. Nagyon nehéz most nekem mások problémái miatt aggódnom.
– Miért lettél a klán tagja?
– Mert az apám is a klán tagja volt.
– Ő miért lett a klán tagja?
– Mert az ő apja is a klán tagja volt.
– Nagyszerű. Három generáció.
– Azt hiszem, négy. Jacob Cayhall ezredes harcolt a polgárháborúban, és a családban azt mesélték, hogy ő volt a klán egyik első tagja. Ő volt az ükapám.
– És erre büszke vagy?
– Ez kérdés volt?
– Igen.
– Ez nem büszkeség kérdése. – Sam a pult felé biccentett. – Aláírod a megállapodást?
– Igen.
– Akkor gyerünk.
Sam aláírta a nevét, aztán egy ideig a két aláírást nézegette. – Mikor lettél Hall?
– Egy hónappal a negyedik születésnapom előtt. Családi program volt. Mindannyian egyszerre változtattunk nevet. Persze nem emlékszem rá.
– Miért hagyta meg Eddie a Hallt? Miért nem csinált tiszta lapot, és választott egy olyan nevet, mint Miller, Green vagy valami ehhez hasonló?
– Ez kérdés volt?
– Nem.
– Az apám menekült, Sam. És közben minden hidat felégetett maga mögött. Azt hiszem, négy generáció elég volt neki.
Sam letette a megállapodást egy mellette lévő székre, és szertartásosan rágyújtott. A mennyezet felé fújta a füstöt és közben Adamre nézett. – Figyelj ide, Adam – mondta lassan. Hangja hirtelen sokkal halkabb lett. – Tegyük félre egy időre a családi ügyeket, jó? Később esetleg majd visszatérünk rá. Most azt kell tudnom, hogy mi fog velem történni? Milyenek az esélyeim? Ilyen dolgok érdekelnek. Hogyan állítod meg az órát? Milyen keresetet fogsz benyújtani?
– Ez több mindentől függ, Sam. Attól is függ, mennyit mondasz el nekem a robbantásról.
– Nem értelek.
– Ha vannak újabb tények, akkor bemutatjuk őket a bíróságnak. Hidd el, van erre mód. Majd találunk egy bírót, aki meghallgat minket.
– Milyen új tényekről beszélsz?
Adam egy tiszta oldalra lapozott a jegyzettömbjében, és a margóra odaírta a dátumot. – Ki vitte Clevelandbe a zöld Pontiacot a robbantás éjszakáján?
– Nem tudom. Dogan egyik embere.
– Nem tudod a nevét?
– Nem.
– Ugyan már, Sam.
– Esküszöm. Nem tudom, ki csinálta. Sohasem láttam. A kocsit odavitték a parkolóba. Én megtaláltam. Az volt a feladatom, hogy aztán ott hagyjam, ahol találtam. Sohasem láttam azt az embert, aki odavitte.
– Ez miért nem derült ki a tárgyalások során?
– Ezt meg honnan kéne tudnom? Azt hiszem, csak egy jelentéktelen bűntárs volt. Engem akartak elkapni. Miért izgassák magukat egy kis senki miatt? Nem tudom.
– A Kramer-robbantás a hatodik volt, ugye?
– Azt hiszem, igen. – Sam ismét előrehajolt, arca majdnem hozzáért a rácsozathoz. Halkan beszélt, gondosan megválogatta a szavait, mintha attól tartana: valahol valaki hallgatózik.
– Azt hiszed?
– Nagyon régen volt már. – Lehunyta a szemét és egy pillanatra elgondolkozott. – Igen, a hatodik volt.
– Az FBI azt mondta, hogy a hatodik volt.
– Akkor vitának nincs helye. Nekik mindig igazuk van.
– Az előző robbantások valamelyikében vagy akár az összesben ugyanezt a zöld Pontiacot használtátok?
– Igen. Néhány alkalommal, úgy emlékszem. Nemcsak egy kocsit használtunk.
– Mindegyiket Dogan biztosította?
– Igen. Autókereskedő volt.
– Tudom. A korábbi robbantások során ugyanaz az ember szállította a Pontiacot?
– Sohasem találkoztam vele és nem is láttam, aki a kocsikat szállította a robbantásokhoz. Dogan nem így dolgozott. Rettentő óvatos volt, és mindig nagyon alapos tervet csinált. Nem tudom bizonyítani, de biztos vagyok benne, hogy annak az embernek, aki a kocsikat szállította, fogalma sem volt róla, ki vagyok én.
– A kocsikban ott volt a dinamit is?
– Igen. Minden alkalommal. Dogannek egy kisebb háborúhoz is elég fegyvere meg robbanószere volt. De az FBI-osok sohasem találták meg az arzenált.
– Hol tanultál meg bánni a robbanószerekkel?
– KKK-kiképzőtáborban, meg az alapfokú harcászati kiképzés kézikönyvéből.
– Komolyan kérdezem. Hol tanultál meg robbantani?
– Olyan egyszerű, mint a pofon. Minden hülye megtanulja egy fél óra alatt.
– Aztán kis gyakorlással az ember máris szakértő.
– A gyakorlás sokat segít. Nem sokkal nehezebb, mint meggyújtani egy csillagszórót. Fogsz egy gyufát, bármilyen gyufát, meggyújtod és odatartod egy hosszú gyújtózsinór végéhez, amíg az lángra nem lobban. Aztán futsz, ahogy a lábad bírja. Ha szerencséd van, körülbelül tizenöt percig nem robban fel.
– És ez olyan dolog, amit a klán minden tagja az anyatejjel szív magába?
– A legtöbben a társaságból meg tudták csinálni.
– Ismersz még klántagokat?
– Nem. Cserbenhagytak.
Adam figyelmesen nézte nagyapja arcát. Az izzó, kék szemek mereven néztek rá. A ráncok nem mozdultak. Nyoma sem volt érzelmeknek, érzéseknek, fájdalomnak vagy dühnek. Sam rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá.
Adam ismét a jegyzeteibe pillantott. – 1967. március másodikán felrobbantották Jacksonban a Hirsch-templomot. Te csináltad?
– Vágjunk egyből a közepébe, mi?
– Könnyű kérdés.
Sam megforgatta a cigarettát a szájában és egy pillanatra elgondolkozott. – Miért fontos ez?
– Válaszolj már a kérdésre! – csattant fel Adam. – Nincs időnk játszadozni.
– Ezt még sohasem kérdezték tőlem.
– Hát akkor eljött a nagy nap. Egy egyszerű igen vagy nem tökéletesen megfelel.
– Igen.
– A zöld Pontiacot használtad?
– Azt hiszem, igen.
– Ki volt veled?
– Miért gondolod, hogy volt valaki velem?
– Azért, mert egy tanú azt vallotta, hogy néhány perccel a robbanás előtt egy zöld Pontiacot látott elhajtani. És azt mondta, hogy két férfi ült a kocsiban. És téged többé-kevésbé sikerült azonosítania, mint a vezetőt.
– Óh, igen. A kis barátunk, Bascar. Olvastam róla az újságokban.
– Ott állt a kereszteződés közelében, amikor te elszáguldottál a haveroddal.
– Hát persze hogy ott állt. Éppen egy bárból jött ki hajnali háromkor, részeg volt, mint a disznó, és különben is annyi esze volt, mint egy tyúknak. Ahogy ezt te is biztosan tudod, Bascar sohasem jutott el a tárgyalóterembe, sohasem tette a kezét a bibliára, hogy eskü alatt valljon, sohasem vetették keresztkérdések alá, és nem bukkant tel addig, amíg engem le nem tartóztattak Greenville-ben és a fél világ nem látta a fényképeket a zöld Pontiacról. Csak azt követően azonosított, hogy az összes újság tele volt a fényképemmel.
– Tehát akkor hazudik?
– Nem, valószínűleg csak összevissza beszél. Ne felejtsd el Adam, hogy engem sohasem vádoltak azzal a robbantással. Bascart soha nem faggatták ki komolyan. Soha nem vallott eskü alatt. Azt hiszem, akkor került napvilágra a sztorija, miután egy memphisi újságíró addig járta a lebujokat meg kocsmákat, amíg egy olyan pasast nem talált, mint Bascar.
– Akkor próbáljuk meg másképpen. Volt veled valaki vagy sem, amikor 1967. március 2-án felrobbantottad a Hirsch-templomot?
Sam néhány centivel a rés alá bámult, aztán a pultra, végül a földre. Kicsit eltolta magát az elválasztófaltól, és hátradőlt a széken. Ahogy azt várni lehetett, a kék csomag Montclair előkerült a zsebéből, egy jó darabig válogatott, aztán előhúzott egy cigarettát, majd ajkai közé tette:
Adam figyelt és várakozott, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy nem kap gyors választ. A késlekedés már magában beismerésnek számított. Tollával idegesen ütögette a jegyzetblokkot. Szaporán szedte a levegőt, és észlelte, hogy hevesebben ver a szíve. Üres gyomra hirtelen remegni kezdett. Lehet, hogy ez az áttörés? Ha volt bűntársa, akkor talán rendszeresen dolgoztak együtt, és talán nem maga Sam helyezte el a bombát, ami megölte a Kramer gyerekeket. Ezt a tényt talán elő lehet adni egy rokonszenvező bírónak, aki meghallgatja és megadja a halasztást. Talán. Esetleg. Lehet, hogy így lesz.
– Nem – felelte Sam rettentő halkan, de határozottan, miközben Adamre nézett a résen.
– Nem hiszek neked.
– Nem volt bűntársam.
– Nem hiszek neked.
Sam közönyösen megvonta a vállát, jelezvén, hogy ez egyáltalán nem érdekli. Keresztbe tette a lábát, és az egyik térdére kulcsolta a kezét.
Adam mélyet lélegzett, ráfirkantott valamit a papírra, mintha pontosan erre számított volna, aztán egy tiszta oldalra lapozott. – Hány órakor érkeztél Clevelandbe 1967. április 20-án éjjel?
– Mikor?
– Az első alkalommal.
– Hat körül jöttem el Clantonból. Két órát tartott az út Clevelandbe. Tehát úgy nyolc körül értem oda.
– Hová mentél?
– Egy bevásárlóközpontba.
– Miért mentél oda?
– A kocsiért.
– A zöld Pontiacért?
– Igen. De nem volt ott; így aztán elmentem Greenvillebe, hogy körülnézzek egy kicsit.
– Voltál már ott korábban?
– Igen. Néhány héttel korábban körbejártam a várost. Még a zsidó irodájához is elmentem, hogy jól megnézzem.
– Elég ostoba dolog volt, nem? Arra gondolok, hogy a titkárnője azonosított téged a tárgyaláson. Emlékezett rá, hogy bementél, útbaigazítást kértél és használni akartad a mosdót.
– Igen, nagyon ostoba dolog volt. De hát nem arra készültem, hogy elkapnak. – Ráharapott a cigarettára és nagyot szippantott. – Nagyon rossz húzás volt. Persze baromi könnyű most itt ücsörögve utólag okosnak lenni.
– Mennyi ideig maradtál Greenville-ben?
– Körülbelül egy óráig. Aztán visszamentem Clevelandbe a kocsiért. Dogan mindig úgy készítette a terveket, hogy szerepeltek benne alternatív megoldások. A kocsi a B terv szerinti helyen parkolt, egy út menti kávézó közelében.
– Hol voltak a kulcsok?
– A szőnyeg alatt.
– Mit csináltál?
– Autóztam egyet. Kihajtottam a városból, találtam egy elhagyatott helyet, és leparkoltam a kocsit. Kinyitottam a csomagtartót, hogy megnézzem, ott van-e a dinamit.
– Hány rúd volt?
– Azt hiszem, tizenöt. Az épülettől függően tizenkettő és húsz közötti mennyiséget használtam. A zsinagógára húszat, mert új, modern templom volt, kőből meg betonból építették. De a zsidó irodája egy régi faépület volt, tudtam, hogy tizenöt elég lesz.
– Mi volt a csomagtartóban?
– A szokásos. Egy papírdoboz tele dinamittal. Két robbanófej. Egy tizenöt perces gyújtózsinór.
– Ez minden?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
– Persze, hogy biztos vagyok.
– Na és mi van az időzítővel?
– Óh, igen. El is feledkeztem róla. Az egy másik, kisebb dobozban volt.
– Írd le, hogy nézett ki.
– Minek? Olvastad a tárgyalások jegyzőkönyvét. Az FBI szakértője remekül rekonstruálta az én kis bombámat. Olvastad, nem?
– Sokszor.
– És láttad a fényképeket, amiket a tárgyalásokon mutogattak. Az időzítő részeiről, darabjairól készült képeket. Láttad, nem?
– Igen, láttam. Hol szerezte Dogan az órát?
– Sohasem kérdeztem tőle. Bármelyik üzletben lehet venni ilyet. Egy ócska, felhúzható ébresztőóra volt. Semmi különös.
– Ez volt az első alkalom, hogy időzítőt használtál?
– Te is tudod, hogy igen. A többi bombát gyújtózsinórral robbantottam fel. Miért teszel fel nekem ilyen kérdéseket?
– Mert hallani akarom a válaszaidat. Elolvastam mindent, de tőled akarom hallani. Miért akartad késleltetni a Kramer-féle bomba robbanását?
– Azért, mert elegem volt már abból, hogy úgy kell rohannom, mint az őrült, miután meggyújtottam a gyújtózsinórt. Azt akartam, hogy hosszabb idő teljen el a bomba elhelyezése és robbanása között.
– Mikor helyezted el a bombát?
– Hajnali négy körül.
– Mikor kellett volna felrobbannia?
– Öt körül.
– Mi volt a hiba?
– Nem robbant fel ötkor. Néhány perccel nyolc előtt robbant fel, és akkor már voltak emberek az épületben, és ezek közül néhányan meghaltak. És ezért ülök itt ebben a vörös majomruhában, és tűnődöm állandóan azon, milyen szaga lehet a gáznak.
– Dogan azt állította a vallomásában, hogy Marvin Kramert közösen választották ki; Kramer már három éve szerepelt a klán listáján; Kramer meggyilkolására kizárólag te javasoltad az időzítőt, mondván: pontosan ismeritek a napi időbeosztását, és hogy egyedül hajtottad végre az akciót.
Sam türelmesen hallgatta, és közben dohányzott. Szemei résnyire szűkültek össze, és bólogatva nézett a földre. Aztán majdnem elmosolyodott. – Hát attól félek, hogy Dogan megőrült. Az FBI-osok éveken keresztül vadásztak rá, és ő végül berezelt. Tudod, nem volt valami erős ember. – Mély levegőt vett és Adamre nézett. – De van igazság abban, amit mondott. Nem túl sok, de van valami.
– Meg akartad ölni Kramert?
– Nem. Mi nem gyilkoltunk embereket. Csak épületeket robbantottunk fel.
– Na és mi a helyzet Pinderék házával Vicksburgban? Ez is a te műved volt?
Sam lassan bólintott.
– A bomba hajnali négykor robbant, amikor az egész család az igazak álmát aludta. Hat ember. Csodálatos módon csak egy egészen apró sérülés történt.
– Az nem csoda volt. A bombát a garázsban helyeztem el. Ha bárkit is meg akartam volna ölni, a hálószobaablakhoz tettem volna.
– A fél ház összedőlt.
– Igen, de használhattam volna egy órát és akkor egy halom zsidót kinyírhatok, miközben a pászkájukat eszik vagy mit tudom én, mit.
– És miért nem tetted?
– Mint mondtam, nem akartunk embereket ölni.
– És mit akartatok csinálni?
– Megfélemlíteni. Bosszút állni. Megakadályozni, hogy a rohadt zsidók pénzzel támogassák a polgárjogi mozgalmat. Megpróbáltuk ott tartani az afrikaiakat, ahová tartoznak: a saját iskolájukban és templomaikban, a saját környékükön és saját vécéjükben, távol a mi gyerekeinktől és feleségeinktől. Az olyan zsidók, mint Marvin Kramer, azon buzgólkodtak, hogy a társadalom fajilag vegyes legyen, és fölpiszkálták az afrikaiakat. Meg kellett regulázni a szemét disznót.
– És ezt ti meg is tettétek, nem igaz?
– Megkapta, amit megérdemelt. A kisfiúkat sajnálom.
– Megejtő az együttérzésed.
– Figyelj ide, Adam, és jól figyelj. Senkiben sem akartam kárt tenni. A bombának hajnali ötkor kellett volna felrobbannia, három órával azelőtt, hogy Kramer általában megérkezett az irodába. A gyerekek csak azért voltak vele, mert a felesége influenzás lett.
– De azért nem érzel bűntudatot, mert Marvin elvesztette mindkét lábát?
– Nem különösebben.
– Azért sem, mert egy évvel később öngyilkos lett?
– Ő húzta meg a ravaszt, nem én.
– Beteg ember vagy, Sam.
– Bizony, és még jóval betegebb leszek, amikor elkezdem beszippantgatni a gázt.
Adam felháborodva csóválta a fejét, de visszatartotta, ami kikívánkozott belőle. Majd később is vitatkozhatnak a fajokról meg a gyűlöletről; nem mintha arra számított volna, hogy ez ügyben közeledni fognak az álláspontok. De eltökélte magában, hogy próbálkozni fog. Most azonban a tényeket kell megbeszélniük.
– Mit csináltál, miután megnézted a dinamitot?
– Visszamentem a kávézóba. Megittam egy kávét.
– Miért?
– Talán mert megkívántam.
– Nagyon vicces, Sam. Próbálj meg válaszolni a kérdésre.
– Vártam.
– Mire?
– El kellett valahogy töltenem néhány órát. Akkor már éjfél körül járt az idő, és a lehető legkevesebbet akartam Greenville-ben tölteni. Így aztán Clevelandben csaptam agyon az időt.
– Beszéltél valakivel a kávézóban?
– Nem.
– Zsúfolt volt?
– Nem emlékszem már.
– Egyedül ültél?
– Igen.
– Asztalnál?
– Igen. – Sam arcán megjelent egy apró vigyor, ugyanis tudta már, hogy mi következik.
– Egy Tommy Farris nevezetű teherautó-sofőr azt mondta, hogy azon az éjjelen látott a kávézóban egy férfit, aki nagyon hasonlított rád, és ez a férfi hosszú ideig kávézott egy fiatalemberrel.
– Sohasem találkoztam Mr. Farrisszel, de azt hiszem, az elmúlt három évben emlékezetkiesésben szenvedett. Ha jól tudom, egy árva szót sem szólt senkinek, amíg egy riporter elő nem bányászta és a neve bele nem került az újságokba. Bámulatos, ahogy évekkel a tárgyalások után felbukkannak ezek a rejtélyes tanúk.
– Farris miért nem tanúskodott az utolsó tárgyaláson?
– Ne tőlem kérdezd. Gondolom azért, mert nem volt semmi mondandója. Az a körülmény, hogy a robbanás előtt hét órával egyedül kávéztam-e vagy pedig valaki mással, nagyon keveset számított. Ráadásul a kávézás Clevelandben zajlott, és semmi köze nem volt ahhoz, hogy elkövettem-e a bűncselekményt vagy sem.
– Farris tehát hazudik?
– Nem tudom, mit csinál Farris. Nem is nagyon érdekel. Egyedül voltam. Csak ez az, ami számít.
– Mikor jöttél el Clevelandból?
– Azt hiszem, három körül.
– És egyenesen Greenville-be hajtottál?
– Igen. És elmentem a Kramer-ház mellett, láttam, hogy az őr ott ül a verandán, elhajtottam az iroda mellett is, vártam, hogy teljen az idő. Úgy nagyjából négy óra körül leparkoltam az irodája mögött, bementem a hátsó ajtón, elhelyeztem a bombát egy beépített szekrényben a folyosón, visszamentem a kocsihoz és elhajtottam.
– Mikor jöttél el Greenville-ből?
– Úgy terveztem, hogy a bomba felrobbanása után megyek el. De ahogy te is tudod, eltelt néhány hónap, mire kijutottam a városból.
– Hová mentél a Kramer-irodából?
– Találtam egy kis éttermet az autópálya mellett, körülbelül egy kilométerre Kramer irodájától.
– Miért mentél oda?
– Hogy igyak egy kávét.
– Hány óra volt?
– Nem tudom. Nagyjából fél öt lehetett.
– Tömve volt?
– Csak néhány ember ücsörgött ott. Egy koszos, éjjel-nappal nyitva tartó ételbár, ahol kövér és koszos a szakács, a pincérnő pedig állandóan rágógumizik.
– Beszéltél valakivel?
– Az egyik pincérnővel, amikor megrendeltem a kávét. Talán ettem egy fánkot is.
– Szóval te ott szépen, nyugodtan kávézgattál, és vártad, hogy felrobbanjon a bomba.
– Igen. Mindig szerettem hallani a robbanást, meg figyelni, hogyan reagálnak az emberek.
– Tehát ezt már máskor is csináltad?
– Csak egyszer. Ugyanabban az évben, februárban felrobbantottam egy ingatlanközvetítő irodát Jacksonban – a zsidók valami niggernek adtak el egy házat a fehér körzetben –, és éppen leültem egy kávézóban háromutcányira az irodától, amikor a bomba felrobbant. Akkor gyújtózsinórt használtam, így aztán nagyon kellett rohannom, hogy gyorsan leparkolhassak és találjak egy asztalt. A lány épphogy letette a kávémat, amikor a föld megrázkódott, és mindenki megdermedt. Nagyon élveztem. Hajnali négy óra volt, a hely tele volt teherautó-sofőrökkel meg szállítómunkásokkal, még néhány rendőr is ült a sarokban, ők persze azonnal odarohantak a kocsijukhoz és villogó fényekkel elhajtottak. Az asztalom annyira megrázkódott, hogy a kávé kiömlött a csészéből.
– És neked a hideg futkosott a hátadon az élvezettől?
– Bizony. De a többi akció túl kockázatos volt. Nem volt arra időm, hogy találjak egy kávézót vagy egy éttermet, így aztán néhány percig csak autókáztam és vártam a mulatságra. Jól megnéztem, hány óra van, így aztán mindig tudtam, mikor jön a robbanás. Ha kocsiban ültem, szerettem a város szélén lenni. – Sam elhallgatott és mélyet szippantott a cigarettájából. Lassan, alaposan megválogatott szavakkal beszélt. – A Pinder-robbantást viszont megnéztem.
– Hogy csináltad?
– Egy nagy házban éltek a külvárosban. Olyasmi volt, mintha egy völgyben lett volna a ház, körülötte sok-sok fa. Körülbelül két kilométernyire tőlük leparkoltam a hegyoldalon, és éppen egy fa alatt ültem, amikor a bomba felrobbant.
– Milyen békés.
– Tényleg az volt. Telihold, hűvös éjszaka. Nagyszerű kilátás nyílt az utcára, és szinte az egész háztetőt láttam. Olyan nyugodt és békés volt minden, mindenki aludt, aztán bumm, lerepült a háztető.
– Mi volt Mr. Pinder bűne?
– Úgy nagy általánosságban a zsidósága. Imádta a niggereket. Felkarolta a radikális afrikaiakat, amikor azok lejöttek északról s agitáltak. Imádott együtt menetelni meg bojkottálni az afrikaiakkal. Az volt a gyanúnk, hogy pénzzel is segítette őket.
Adam jegyzeteket készített és megpróbálta megemészteni a hallottakat. Nem volt könnyű, mert szinte hihetetlen volt. Talán a halálbüntetés nem is olyan rossz ötlet. – Menjünk vissza Greenville-be. Hol volt ez az ételbár?
– Nem emlékszem.
– Mi volt a neve?
– Huszonhárom évvel ezelőtt történt. És különben sem az a fajta hely, amit megjegyez az ember.
– A 82-es út mellett volt?
– Azt hiszem, igen. Most mit fogsz csinálni? Azzal töltőd az idődet, hogy megkeresed a kövér szakácsot meg a pincérnőt? Nem hiszel nekem?
– Nem. Nem hiszek neked.
– Miért nem?
– Mert nem tudod elmondani nekem, hol tanultál meg időzített bombát készíteni.
– A garázsban a házam mögött.
– Clantonban? Ki tanított meg rá?
– Én magam. Volt egy rajzom, meg egy kis könyvem tele ábrákkal. Első lépés, második lépés, harmadik lépés. Nem nagy ügy.
– Hányszor gyakoroltál ilyen szerkezettel a Kramer-robbantás előtt?
– Egyszer.
– Hol? Mikor?
– Az erdőben, nem túl messze a házamtól. Fogtam két rúd dinamitot meg a többi szükséges cuccot, és kimentem egy kiszáradt folyómederhez az erdőben. Tökéletesen működött.
– Hát persze. És a tanulmányaidat a garázsban végezted?
– Ezt mondtam.
– A saját kis laboratóriumodban.
– Nevezd, ahogy akarod.
– Nos, amíg őrizetben voltál, az FBI alaposan átkutatta a házadat, a környékét meg a garázst. Robbanószereknek a nyomát sem találták.
– Lehet, hogy ostobák. De az is lehet, hogy én nagyon óvatos vagyok, és nem akartam nyomot hagyni magam után.
– És az is lehet, hogy a bombát egy olyan ember helyezte el, aki értett a robbanószerekhez.
– Nem így volt. Sajnálom.
– Mennyi ideig maradtál a greenville-i ételbárban?
– Nagyon sokáig. Nagyon gyorsan múlt az idő. Alig vettem észre és már majdnem hat óra volt. Néhány perccel hat előtt jöttem el, és elhajtottam Kramer irodája előtt. Néhány koránkelő már ott csámborgott a házak előtt, és nem akartam, hogy észrevegyenek. Átkeltem a folyón, és elmentem Lake Village-be, Arkansasba, aztán visszaautóztam Greenville-be. Akkor hét óra volt, már felkelt a nap, és az utcán már jártak-keltek az emberek. De robbanás nem volt. Leparkoltam a kocsit egy mellékutcában, és egy darabig sétálgattam. Az a rohadt szerkezet nem akart felrobbanni. Tudod, nem mehettem be az irodába, hogy megnézzem, mi van vele. Sétáltam, sétáltam, meg füleltem persze, és reménykedtem, hogy végre megremeg a föld. De nem történt semmi.
– Láttad, hogy Marvin Kramer és a fiai bemennek az épületbe?
– Nem. Befordultam a sarkon és láttam, hogy ott parkol a kocsija, és azt mondtam magamban: a franc essen belé! Minden elsötétült előttem. Képtelen voltam gondolkozni. De aztán arra gondoltam, egye meg a fene, végül is csak egy zsidó, és sok gonosz dolgot csinált. Aztán eszembe jutottak a titkárnők meg mások, akik esetleg odabent dolgoznak, így aztán még egyszer körbesétáltam a háztömböt. Emlékszem, hogy húsz perccel nyolc előtt az órámra néztem, és arra gondoltam: névtelenül be kéne telefonálnom az irodába, hogy megmondjam Kramernek, egy bomba van a beépített szekrényben. És ha nem hisz nekem, akkor nézze meg maga, aztán pucoljon.
– És miért nem telefonáltál?
– Mert nem volt tízcentesem. Minden aprómat odaadtam borravalónak a pincérnőnek, és nem akartam bemenni egy üzletbe, hogy váltsak. Meg kell mondanom neked, hogy nagyon ideges voltam. Remegett a kezem, és senki előtt nem akartam gyanúsnak tűnni. Idegen voltam, nem? Az én bombám volt ott bent, nem? És egy kisvárosban voltam, ahol mindenki ismer mindenkit, és egészen biztosan emlékezni fognak az idegenekre, ha bűncselekmény történik. Emlékszem, hogy végigmentem a járdán, a Kramer irodájával szemben lévő oldalon, és egy borbélyüzlet előtt volt egy újságosstand. Ott állt egy férfi, és aprót keresett a zsebében. Majdnem kértem tőle egy tízcentest, hogy gyorsan telefonálhassak, de túl ideges voltam_;
– Miért voltál ideges, Sam? Éppen most mondtad, hogy nem nagyon bántad volna, ha Kramernek baja esik. Ez volt a hatodik robbantásod, igaz?
– Igen, de a többi könnyű volt. Gyújtsd meg a zsinórt, rohanj, mint az őrült, és várj néhány percet. Állandóan az a csinos kis titkárnő járt az eszemben, aki Kramer irodájában megmutatta, merre van a mosdó. Az, aki később tanúskodott a tárgyaláson. És nem tudtam kiverni a fejemből a többi embert sem, aki ott dolgozik az irodában, ugyanis, amikor azon a bizonyos napon bementem, mindenfelé embereket láttam. Már majdnem nyolc óra volt, és tudtam, hogy néhány percen belül kinyit az iroda. Tudtam, hogy hamarosan nagyon sok ember fog meghalni. Emlékszem, ott álltam egyutcányira, egy telefonfülke mellett, és azt mondogattam magamnak, hogy telefonálnom kell Végül is beléptem a fülkébe, megnéztem a számot, de mire becsuktam a telefonkönyvet, már el is felejtettem. Így aztán megint megkerestem, el is kezdtem tárcsázni, de akkor eszembe jutott, hogy nincs tízcentesem. Ekkor elhatároztam, hogy bemegyek a borbélyüzletbe, és kérek aprót. Alig tudtam emelni a lábamat, ömlött rólam a víz. Odamentem a borbélyüzlethez, megálltam az üvegablaknál és bebámultam. Rengetegen voltak. Egy csomó ember ült egymás mellett a falnál, beszélgettek, újságot olvastak, az összes szék foglalt volt, és mindenki egyszerre beszélt. Emlékszem, hogy néhányan rám néztek, aztán meg egy-kettő elkezdett bámészkodni, így aztán elsétáltam.
– Hová mentél?
– Nem is tudom. Volt egy iroda Krameré mellett, és emlékszem, láttam, hogy ott parkol előtte egy autó. Arra gondoltam, talán egy titkárnő vagy ilyesmi, és éppen be akar menni Kramer irodájába, és azt hiszem, éppen a kocsi felé mentem, amikor a bomba felrobbant.
– Tehát éppen az utca közepén voltál?
– Azt hiszem, igen. Emlékszem, hogy négykézláb álltam az utcán, miközben körülöttem üveg- meg fadarabok hullottak a földre. De ezen kívül másra nem nagyon emlékszem.
Halk kopogtatás hallatszott az ajtón, aztán Packer őrmester lépett be, kezében egy nagy műanyag pohárral, papírszalvétával, műanyag kanállal és dobozos tejszínnel. – Gondoltam, szívesen inna egy kávét. Elnézést a zavarásért. – Letette a poharat meg a többit a pultra.
– Köszönöm – mondta Adam.
Packer gyorsan megfordult és megindult az ajtó félé.
– Én két cukorral és tejszínnel kérem – közölte Sam az elválasztófal és a rács túloldaláról.
– Igen, uram – felelte Packer anélkül, hogy lelassított volna. Kiment a teremből.
– Nagyon jó itt a kiszolgálás.
– Remek, egyszerűen remek.

 

 

Tizennégy

Sam természetesen nem kapott kávét. Ezt ő rögtön tudta, Adam azonban nem. Így aztán miután várakoztak néhány percig, Sam azt mondta: – Idd csak meg. – Cigarettára gyújtott, felállt és járkált egy kicsit a széke körül, miközben Adam felkavarta a cukrot a műanyag kanállal. Már majdnem tizenegy óra volt, és Sam nem mehetett ki a szabad levegőre tízkor, és egyáltalán nem bízott benne, hogy Packer sort kerít majd a pótlásra. Járkálás közben csinált néhány guggolást, majd hat csípődöntést, a térde meg az ízületei recsegtek, ropogtak. A siralomházban töltött első év első néhány hónapjában Sam nagyon fegyelmezetten végezte a gyakorlatokat. Volt olyan időszak, amikor mindennap száz fekvőtámaszt csinált a cellájában. Az alacsony zsírtartalmú étrendnek köszönhetően testsúlya lecsökkent az optimális nyolcvan kilóra. Hasa lapos volt és kemény. Még soha az életében nem volt ilyen egészséges.
De aztán nem sokkal később megszületett benne a felismerés, hogy a siralomház lesz az utolsó otthona, és egy napon Mississippi állam itt fogja majd megölni. Mi haszna van a jó egészségnek és a feszes bicepsznek, ha az ember napi huszonhárom órát tölt egy cellában a halálra várva? Lassan abbahagyta a tornagyakorlatokat. Egyre többet dohányzott. Társai között szerencsés embernek számított, elsősorban azért, mert volt odakint pénze. Öccse, Donnie, aki Észak-Karolinában élt, minden hónapban küldött neki tíz karton Montclair cigarettát egy papírdobozban. Sam napi három-négy doboz cigarettát szívott el. Meg akarta ölni magát, mielőtt Mississippi állam sort keríthetne rá.
Leült és ismét cigarettára gyújtott.
– Miért nem beszéltél a tárgyaláson? – kérdezte az ügyvédje a rács túloldaláról.
– Melyik tárgyaláson?
– Az első kettőn.
– Nem volt rá szükség. Brazelton jó esküdteket válogatott össze, csupa fehér, együttérző embert, akik megértették, mi a helyzet. Tudtam, hogy ezek nem fognak elítélni engem. Semmi szükség nem volt arra, hogy tanúskodjak.
– És az utolsó tárgyaláson?
– Ez már kicsit bonyolultabb ügy. Az ügyvéd arra gondolt, talán a javunkra válna, ha dalra fakadnék, mert elmagyarázhatnám az esküdteknek, milyen szándékaim voltak. Senkiben nem akartam kárt tenni stb. A bombának hajnali ötkor kellett volna felrobbannia. De tudtuk, hogy a keresztkérdések nagyon kemények lesznek. A bíró döntése szerint a többi robbantás témáját is elő lehetett venni, hogy az államügyész rámutathasson bizonyos összefüggésekre. És kénytelen lettem volna elismerni, hogy tényleg én helyeztem el a bombát, mind a tizenöt rúd dinamitot, ami persze bőven elég volt ahhoz, hogy embereket öljek.
– Végül miért nem beszéltél?
– Dogan miatt. Az a hazug disznó azt mondta az esküdteknek, hogy a terv szerint meg akartuk ölni a zsidót. Nagyon hatásos tanú volt. Gondolj csak bele: ott állt a tárgyalóteremben a klán egykori helyi vezetője és a vád tanújaként a saját embere ellen tanúskodik. Az esküdtek falták minden szavát.
– Miért hazudott Dogan?
– Jerry Dogan megőrült, Adam. Komolyan mondom, teljesen elment az esze. Az FBI-osok tizenöt éven keresztül üldözték: lehallgatták a telefonját, követték a feleségét a városban, zaklatták a rokonait, megfenyegették a gyerekeit, az éjszaka közepén kopogtattak az ajtaján. Borzalmas volt az élete. Valaki mindig figyelt vagy hallgatózott. Egy idő után Dogan kicsit elkényelmesedett, és az adóhivatal elkapta. Aztán – az FBI-jal együtt – közölték vele, hogy harminc év vár rá. Dogan összeroppant a nyomás alatt. A tárgyalás után hallottam, hogy egy időre elküldték. Tudod, egy intézetbe. Egy darabig kezelték, aztán hazament, és nem sokkal később meghalt.
– Dogan már meghalt?
Sam, miközben éppen a cigarettájából szippantott egyet, megdermedt. A füst kiáramlott a szájából, elkezdett kígyózni felfelé az orra mellett meg a szeme előtt, amely most hitetlenkedve meredt a résen át az unokájára. – Nem tudsz Doganről? – kérdezte.
Adam gondolatban végigcikázott az összegyűjtött és névmutatóval ellátott újságcikkeken és egyéb írásokon. Megrázta a fejét. – Nem. Mi történt Dogannel?
– Azt hittem, mindent tudsz – válaszolta Sam. – Azt hittem, mindent kívülről megtanultál rólam.
– Rengeteget tudok rólad, Sam. De Jeremiah Doganről nem valami sokat.
– Kigyulladt a háza és bennégett. A feleségével együtt. Békésen aludtak, amikor a vezetékből valahogy elkezdett szivárogni a gáz. A szomszédok azt mondták, olyan volt, mintha bomba robbant volna.
– Mikor történt ez?
– Napra pontosan egy évvel azután, hogy tanúskodott ellenem.
Adam megpróbálta leírni a hallottakat, de a tolla nem engedelmeskedett. Figyelmesen tanulmányozta Sam arcát, hátha észrevesz rajta valamit. – Pontosan egy évvel később?
– Aha.
– Micsoda véletlen egybeesés.
– Én persze akkor már itt voltam, de azért hallottam egyet s mást. A rendőrök azt mondták, hogy baleset volt. Ha jól emlékszem, még fel is jelentették a gázvezetékeket karbantartó vállalatot.
– Tehát szerinted nem gyilkosság történt?
– Biztos vagyok benne, hogy gyilkosság volt.
– Értem. Ki tette?
– Nos, a helyzet az, hogy az FBI-osok idejöttek és feltettek nekem néhány kérdést. Hát nem hihetetlen? Itt szaglásznak a szövetségiek. Néhány srác északról. Már alig várták, hogy láthassanak egy siralomházat, a jelvényüket villogtathassák és találkozzanak egy igazi, élő terroristával a klánból. Annyira be voltak rezelve, hogy még a saját árnyékuktól is megijedtek. Egy órán keresztül kínlódtak az ostoba kérdéseikkel, aztán elmentek. Azóta senkitől sem hallottam az ügyről.
– Ki akarhatta megölni Dogant?
Sam a szájába vette a cigarettáját és még egy utolsót szippantott belőle. A csikket elnyomta a hamutartóban, és közben az elválasztórács felé fújta ki a füstöt. Adam teátrális mozdulatokkal legyezgetett maga körül. – Nagyon sokan – mormogta Sam.
Adam feljegyezte magának a margóra, hogy később majd vissza kell térni Doganre. Előbb alaposan utánanéz, aztán majd valamelyik beszélgetésen megint feldobja a témát.
– Csak a vita kedvéért jegyzem meg – mondta, miközben még mindig írt –, de nekem úgy tűnik, meg kellett volna cáfolnod Dogant.
– Majdnem meg is tettem – felelte Sam, hangjában némi megbánással. – A tárgyalás utolsó éjszakáján az ügyvéd, meg még egy ügyvédnő – a nevére már nem emlékszem – és én éjfélig fennmaradtunk, és arról vitatkoztunk, hogy beszéljek-e vagy sem. De gondold csak meg, Adam. Kénytelen lettem volna beismerni, hogy én helyeztem el a bombát, hogy a rajta lévő időzítő jóval későbbre volt beállítva, hogy más robbantásokban is részt vettem, és azt is, hogy az épülettel szemben, az utca túloldalán álltam, amikor felrobbant. És ráadásul a vád világosan bebizonyította, hogy Marvin Kramer volt a célpont. A tárgyaláson lejátszották a magnószalagokat, amelyeket az FBI Dogan telefonjairól készített. Hallanod kellett volna. Hatalmas hangszórókat állítottak fel a tárgyalóteremben, és a magnót odatették egy asztalra az esküdtek elé, mintha valami ketyegő pokolgép lenne. Lejátszották Dogan és Wayne Graves beszélgetését. Elég rossz volt a felvétel, de Dogant jól lehetett érteni; arról beszélt, hogy ezért meg ezért fel kell robbantani Marvin Kramert, azzal hencegett, hogy elküldi a csapatát – így nevezett engem – Greenville-be, és helyretesszük a dolgokat. Olyan hangok szűrődtek ki a hangszóróból, mintha a pokol szellemei beszélnének, és az esküdtek feszülten figyeltek minden szóra. Aztán persze ott volt Dogan saját tanúvallomása. Nevetséges lett volna, ha a vallomásommal megpróbálom meggyőzni az esküdteket, hogy én nem is vagyok olyan rossz fiú. McAllister élve felfalt volna. Így aztán úgy döntöttünk, hogy jobb, ha nem beszélek. Most már úgy gondolom, nem volt jó lépés.
– De végül is az ügyvéded tanácsára nem beszéltél.
– Nézd, Adam, ha azon töröd a fejed, hogy megtámadod az ügyvédet azon az alapon, hogy nem megfelelő jogi képviseletet nyújtott, akkor felejtsd el. Néhány évvel ezelőtt Goodman és Tyner azt fontolgatták, hogy elindulnak ezen a vonalon, de semmi hibát nem találtak a munkájában.
A Kravitz és Bane cégnél a Cayhall-aktában legalább öt centi vastagságú anyag gyűlt össze a Benjamin Keys nyújtotta jogi képviseletről. A halálbüntetéses ügyekben benyújtott fellebbezésekben gyakorta előforduló elem volt a nem megfelelő jogi képviseletre történő hivatkozás, de Sam ügyében még nem nyúltak ehhez az eszközhöz. Goodman és Tyner alaposan megtárgyalták ezt a kérdést, a hosszú feljegyzések ide-oda vándoroltak a két ügyvéd irodájából, a hatvanegyedik emeletről a hatvanhatodikra. A legutolsó feljegyzésben az állt: Keys olyan jó munkát végzett a tárgyaláson, hogy nincs értelme ezen a vonalon elindulni.
Az aktában volt egy levél is Samtől, amelyben a férfi határozottan megtiltja, hogy megtámadják Keyst. Kijelentette, hogy nem hajlandó ilyen értelmű keresetet aláírni.
Az utolsó feljegyzés azonban hét évvel ezelőtt készült, amikor a kivégzés még csak nagyon távoli lehetőségnek tűnt. Mostanra megváltozott a helyzet. Eljött az az idő, amikor az ember az utolsó szalmaszálakba is belekapaszkodik.
– Keys hol van most? – kérdezte Adam.
– Amikor utoljára hallottam róla, Washingtonban vállalt munkát. Körülbelül öt évvel ezelőtt kaptam tőle egy levelet, és azt írta, hogy már nem praktizál. Nagyon a szívére vette a vereséget. Azt hiszem, egyikünk sem számított rá.
– Nem számítottál rá, hogy elítélnek?
– Nem igazán. Kétszer már sikerült nyernem. És a harmadik alkalommal is nyolc fehér ember – pontosabban angol-amerikai – volt az esküdtek között. Ahogy az a tárgyalás alakult, egyszer sem fordult meg komolyan a fejemben, hogy elítélnek.
– És Keys mit gondolt?
– Ő bizony nagyon aggódott. Senki sem mondhatja, hogy félvállról vettük volna a dolgot. Hónapokon keresztül készültünk a tárgyalásra. Ez alatt az idő alatt nem foglalkozott a többi ügyfelével, sőt még a családjával sem. McAllister minden áldott nap előállt valamivel az újságokban, és minél többet beszélt, annál többet dolgoztunk. Kiadták a potenciális esküdtek listáját – négyszáz név szerepelt rajta –, és napokat töltöttünk azzal, hogy lenyomozzuk ezeket az embereket. Keys felkészülése a tárgyalásra kifogástalan volt.
– Lee azt mesélte, fontolgattad, hogy esetleg eltűnnél.
– Óh, tényleg?
– Igen, tegnap este mondta.
Sam hozzáütögette a pulthoz a következő cigarettát, és egy pillanatig olyan tekintettel nézett rá, mintha ez lenne az utolsó. – Igen, törtem rajta a fejemet. Majdnem tizenhárom év telt el, mire McAllister elhatározta, hogy megpróbál elkapni. Szabad ember voltam; még alig múltam negyvenhat, mire a második tárgyalás véget ért, és hazamehettem. Két esküdtszék is felmentett, az egész cirkusz már a múlté volt. Boldog voltam. Normális életet éltem. Gazdálkodtam, volt egy fűrészmalmom, kávézgattam a városban, és minden választáson szavaztam. Az FBI néhány hónapig szemmel tartott, de azt hiszem, egy idő után meggyőződtek arról, hogy már nem robbantgatok. Időről időre megjelent Clantonban egy idegesítő riporter vagy újságíró, de senki nem állt szóba velük. Mindegyik északról jött, annyi eszük volt, mint a tyúknak, gorombák voltak és lekezelőek, és sohasem maradtak sokáig. Egy napon az egyikük beállított hozzám, és nem volt hajlandó elmenni. Ahelyett, hogy elővettem volna a vadászpuskákat, ráeresztettem a kutyákat, azok meg szétharapták a seggét. Sohasem jött vissza. – Sam jókedvűen kuncogott, miközben cigarettára gyújtott. – A legvadabb álmaimban sem gondoltam arra, hogy ez előfordulhat. Ha gyanítottam volna valamit, ha a leghalványabban is sejtettem volna, hogy ez történhet velem, akkor már évekkel korábban eltűntem volna. Teljesen szabad voltam, egyáltalán nem korlátozták a mozgásomat. Elmentem volna Dél-Amerikába, nevet változtatok, kétszer vagy háromszor eltűnök, aztán letelepszem São Paulóban vagy Rióban.
– Úgy, mint Mengele.
– Valahogy úgy. Őt soha nem kapták el. Nagyon sokat nem kaptak el közülük. Most egy szép kis házban élnék, portugálul beszélnék, és csak röhögnék az olyan idiótákon, mint David McAllister. – Sam megcsóválta a fejét, lehunyta a szemét, és magában eltűnődött azon, mi minden történhetett volna vele.
– Miért nem léptél le, amikor McAllister elkezdett zajongani?
– Mert ostoba voltam. Nagyon lassan történt az egész. Olyan volt, mintha egy rossz álom apránként életre kelne. Először is: McAllistert megválasztották. Aztán néhány hónappal később Dogant elkapta az adóhivatal. Szóbeszédek kezdtek terjedni, olvastam ezt-azt az újságokban. De egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy mindez megtörténhet. Mielőtt észbe kaptam volna, az FBI már éjjel-nappal követett, és nem tűnhettem el.
Adam az órájára nézett, és hirtelen fáradtnak érezte magát. Már több mint két órája beszélgettek, és friss levegőre, meg napsütésre volt szüksége. Fájt a feje a cigarettafüsttől, a teremben percről percre melegebb lett. Rácsavarta a kupakot a tollára, és a jegyzetblokkot becsúsztatta az aktatáskájába. – Most elmegyek – jelentette be az elválasztó felé fordulva. – Holnap valószínűleg visszajövök egy újabb menetre.
– Én itt leszek.
– Lucas Mann engedélyezte, hogy bármikor bejöhessek.
– Nagyszerű fickó, nem?
– Nincs vele semmi bajom. Csak a munkáját végzi.
– Ahogy Naifeh, Nugent meg a többi fehér ember.
– Fehér ember?
– Aha, itt nálunk így hívják a fejeseket. Senki sem akar megölni engem, csak a munkájukat végzik. Ott van az a gyengeelméjű pasas, akinek kilenc ujja van – ő a hivatalos ítélet-végrehajtó, aki összekeveri a gázokat és leengedi a ciánkapszulákat. Kérdezd meg tőle, hogy mit csinál, miközben engem odaszíjaznak a székhez, és azt fogja válaszolni: „Csak a munkámat végzem.” A börtönlelkész, a börtönorvos, a börtön pszichiátere az őrökkel együtt, akik bekísérnek és az egészségügyisek, akik majd kivisznek, mind-mind rendes emberek, nincs velem semmi bajuk, csak a munkájukat végzik.
– Nem fogunk idáig eljutni, Sam.
– Ez ígéret?
– Nem. De légy optimista.
– Itt a siralomházban mindenki rettentő optimista.
– Lee aggódik miattad, Sam. Megkért, hogy mondjam meg neked: sokat gondol rád, és imádkozik érted.
Sam az alsó ajkába harapott, és lenézett a földre. Lassan bólintott, de nem mondott semmit.
– A következő néhány hónapban nála fogok lakni.
– Még mindig annak a fickónak a felesége?
– Többé-kevésbé. Be akar jönni hozzád.
– Nem.
– Miért nem?
Sam felállt a székéből, lassan odament a mögötte lévő ajtóhoz, és megkopogtatta. Visszafordult, és a rácson keresztül Adamre nézett. Egymásra meredtek, miközben az őr kinyitotta az ajtót és elvezette Samet.

 

 

Tizenöt

– A srác egy órával ezelőtt ment el, megkapta a felhatalmazást, bár én még nem láttam írásban – tájékoztatta Lucas Mann Philip Naifeh-t, aki az ablakban állt, és az út mentén dolgozó szemétszedőket figyelte. Naifeh-nak fájt a feje, fájt a háta, egy szörnyűséges nap közepén volt. Kora reggel három telefont kapott: egyet a kormányzótól, kettőt Roxburgh-től, a körzeti államügyésztől. Természetesen Sam volt az oka a telefonhívásoknak.
– Akkor ezek szerint Samnek van ügyvédje – állapította meg Naifeh, miközben öklével finoman masszírozta háta alsó részének a közepét.
– Igen, és a srác nagyon tetszik nekem. Mielőtt elment, bejött hozzám, és úgy nézett ki, mintha átment volna rajta egy kamion. Azt hiszem, ő is meg a nagyapja is nagyon megszenvedi ezt az ügyet.
– A nagyapának egyre rosszabb lesz.
– Mindannyiunknak egyre rosszabb lesz.
– Tudod mit kérdezett tőlem a kormányzó? Afelől érdeklődött, hogy kaphatna-e egy példányt a kivégzések végrehajtását szabályozó kézikönyvünkből. Közöltem vele, hogy nem, nem kaphat egy példányt. Mire azt válaszolta, hogy ő ennek az államnak a kormányzója, és úgy érzi, mindenképpen szüksége lenne egy példányra. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ez nem egy igazi kézikönyv, csak egy néhány oldalas kis füzet, fekete borítóval, amely minden alkalommal, amikor elgázosítunk valakit, alapos átírásra szorul. A kormányzó még erőszakoskodott egy kicsit, én egy kicsit ingerült lettem, lecsaptuk a telefont, és tizenöt perccel később felhívott a jogásza, az a kis gnóm szarházi, aki mindig az orra végére tolja a szemüvegét…
– Larramore-nak hívják.
– Igen. Szóval Larramore felhívott, és közölte, hogy az ilyen és ilyen paragrafus szerint a kormányzónak joga van egy példányhoz. Kis türelmet kértem tőle, elővettem a törvénykönyvet, vagy tíz percig várakoztattam, aztán együtt elolvastuk a szóban forgó paragrafusokat. Természetesen, mint mindig, a nyavalyás most is hazudott, blöffölt, és azt hitte, hogy gyengeelméjű vagyok. Azokban a paragrafusokban szó sincs arról, amiről ő beszélt. Lecsaptam a telefont Tíz perccel később megint felhívott a kormányzó, majd elolvadt a kedvességtől, megkért, hogy felejtsem el a kis fekete könyvet, őt csak Sam alkotmányos jogai érdeklik, és azt szeretné kérni, hogy folyamatosan tájékoztassam a dolgok állásáról. Elbűvölő ember. – Naifeh a másik lábára helyezte a testsúlyát, és a másik kezével kezdte masszírozni a hátát, miközben még mindig kibámult az ablakon.
– Aztán fél órával később Roxburgh telefonált. Na, kitalálod mit akart? Afelől érdeklődött, hogy beszéltem-e a kormányzóval. Tudod, Roxburgh azt képzeli, hogy ő meg én nagyon jóban vagyunk egymással, régi politikai cimborák vagyunk, így aztán megbízhatunk egymásban. Így aztán elmondta nekem, persze csak bizalmasan, haver a havernak, hogy a véleménye szerint a kormányzó esetleg a saját politikai céljaira próbálhatja meg felhasználni a kivégzést.
– Micsoda képtelenség! – hördült fel Lucas.
– Bizony. Megmondtam Roxburghnak, el sem akarom hinni, hogy ezt tételezi fel a kormányzóról. Nagyon komolyan beszéltem, ő is rettenetesen elkomolyodott, aztán megígértük egymásnak, hogy szemmel fogjuk tartani a kormányzót, és ha bármi jelét látjuk annak, hogy manipulálni próbálna, akkor azonnal felhívjuk egymást telefonon.
– Na és mit gondolsz, ki a nagyobb hülye kettejük közül?
– Valószínűleg Roxburgh. De nagyon nehéz eldönteni. – Naifeh óvatosan kinyújtóztatta a tagjait, és odament az íróasztalához. Most is mezítláb volt, az inge kilógott a nadrágjából. Látszott rajta, hogy szenved a fájdalomtól. – Mindkettőnek csillapíthatatlan vágya van a nyilvánosságra. Olyanok, mint két kisfiú, akik halálra vannak rémülve attól, hogy a másik egy nagyobb szeletet kap a tortából. Utálom mind a kettőt.
– Mindenki utálja őket, kivéve a szavazókat.
Valaki kopogtatott az ajtón; három éles, határozott koppantás hallatszott. – Ez Nugent lesz – mondta Naifeh, és hirtelen még jobban fájt mindene. – Tessék.
Az ajtó gyorsan kinyílt, és George Nugent, nyugalmazott ezredes masírozott be a szobába. Csak egy pillanatra állt meg, hogy becsukja az ajtót, aztán megindult Lucas Mann felé, aki nem állt fel, de megrázta a férfi kinyújtott kezét. – Mr. Mann – üdvözölte Nugent hűvösen, majd előrelépett, és az íróasztal fölött kezet fogott Naifeh-vel.
– Foglaljon helyet, George – mondta Naifeh, és az üres szék felé intett.
– Igen, uram – felelte Nugent, és leereszkedett a székre anélkül, hogy meghajlította volna a hátát. Bár a Parchman-ben csak az őrök és az elítéltek viseltek egyenruhát, Nugentnek sikerült összeállítani egyet magának. Inge és nadrágja olajbarna volt; két egymáshoz tökéletesen illő ruhadarab, tökéletesen vasalva, a nadrágon precíz él és hajtóka. Nyakánál tökéletes háromszöget képezett a legfelső gombnál nyitva lévő ing, és látható volt alatta a szürke póló. Haját szigorúan, katonásan rövidre nyírva viselte, a füle fölött a csupasz bőr látszott, feje tetején már kissé őszes volt. Nugent ötvenkét éves volt, harmincnégy évig szolgálta a hazáját, először mint közlegény Koreában, aztán valamiféle százados volt Vietnamban, ahol egy íróasztal mögött harcolta végig a háborút.
Kiválóan látta el a munkáját mint a büntetőintézet helyettes vezetője, immáron két esztendeje; Naifeh megbízható, hűséges beosztottja, a részletek, előírások, szabályok szerelmese volt. Mohó lelkesedéssel olvasta a szabálygyűjteményeket, és állandóan átírta őket, s az új verziókat a börtönigazgató figyelmébe ajánlotta. Szörnyűséges púp volt Naifeh hátán, de mégis szükség volt rá.
– George, éppen a Cayhall-ügyről beszélgettünk Lucasszal. Nem tudom, mennyire tájékozott a fellebbezések ügyében, de az 5. körzeti bíróság tegnap érvényen kívül helyezte a halasztást, és valószínűleg négy hét múlva sor kerül a kivégzésre.
– Igen, uram – felelte pattogósan Nugent, s közben minden szót magába szívott, és azonnal osztályzott. – Olvastam róla a mai újságokban.
– Jó. Lucasnak az a véleménye, hogy valószínűleg nem lesz újabb halasztás. Igaz, Lucas?
– Nagyon valószínű, hogy Cayhallt kivégzik. Több mint ötven százalék az esélye – válaszolta Lucas anélkül, hogy Nugentre nézett volna.
– Mióta van itt nálunk, George?
– Két éve és egy hónapja.
A börtönigazgató halántékát dörzsölgetve fejszámolást végzett. – A Parris-kivégzésről lemaradt?
– Igen, uram. Néhány héttel – felelte Nugent, hangjában némi csalódottsággal.
– Ezek szerint még egyet sem csinált végig?
– Nem, uram.
– Nos, minden kivégzés szörnyű, George. Egyszerűen szörnyű. Messze a legrosszabb része a munkának. Hogy teljesen őszinte legyek, én erre most nem vagyok felkészülve. Abban reménykedtem, hogy nyugdíjba vonulok, mielőtt újra használnánk a gázkamrát, de ez most erősen kétségesnek tűnik. Segítségre van szükségem.
Nugent háta, ami eddig is fájdalmasan merev volt, láthatóan még jobban kiegyenesedett. Gyorsan bólintott, szeme ide-oda cikázott.
Naifeh óvatosan helyet foglalt, és arca grimaszba rándult, miközben elhelyezkedett a puha bőrön. – Mivel én most nem vagyok erre felkészülve, Lucasszal arra gondoltunk, hogy maga bizonyára rendesen elvégezné ezt a munkát.
Az ezredes nem tudta elfojtani a mosolyát. De a mosoly gyorsan eltűnt az arcáról, s a helyét szigorú, komor kifejezés vette át. – Egész biztosan el tudom látni a feladatot, uram.
– Ebben én is biztos vagyok. – Naifeh az íróasztal sarkán lévő fekete borítású füzetre mutatott. – Van egy úgynevezett kézikönyvünk. Az elmúlt harminc esztendőben a gázkamrában tett kéttucatnyi látogatás összegyűjtött bölcsessége.
Nugent szeme összeszűkült, és a fekete füzetre szegeződött. Rögtön észrevette, hogy a lapok nem egyformák, hogy hanyag, felületes módon többféle papírt fűztek egybe, és a borítás is igen kopottas és elnyűtt. Gyorsan eldöntötte magában, hogy a kézikönyvet órákon belül rendbe hozza, ahogy azt kell.
– Olvassa el ma este, és holnap megint beszélünk.
– Igen, uram – felelte Nugent magabiztos elégedettséggel.
– És egy szót se senkinek, amíg újra nem beszélünk, megértette?
– Igen, uram.
Nugent katonásan biccentett Lucasnak, és kiment az irodából, miközben úgy szorította magához a fekete füzetet, akár a kisgyerek a legújabb játékát. Becsukódott mögötte az ajtó.
– Ez egy idióta – állapította meg Lucas.
– Tudom. Majd szemmel tartjuk.
– Az bizony jó lesz. Annyira buzog benne a tennivágyás, hogy esetleg megpróbálja már a hét végén elgázosítani Samet.
Naifeh kihúzott egy fiókot, és elővett egy gyógyszeresüveget. Lenyelt két tablettát víz nélkül. – Hazamegyek, Lucas. Le kell feküdnöm. Valószínűleg hamarabb fogok meghalni, mint Sam.
Adam csak egy rövid telefonbeszélgetést folytatott E. Garner Goodmannel. Némi büszkeséggel tájékoztatta a férfit, hogy Sammel megszövegeztek egy megállapodást a jogi képviseletről, már négy órát töltöttek együtt, bár eddig nem jutottak valami sokra. Goodman kért egy másolatot a megállapodásról, de Adam elmagyarázta neki, hogy az eredeti példány a siralomház egyik cellájában van biztonságban elhelyezve, és csak abban az esetben készülnek másolatok, ha az ügyfele úgy határoz.
Goodman megígérte, hogy újra átnézi a Cayhall-aktát, és hozzálát a munkához. Adam megadta neki Lee telefonszámát, és megígérte, hogy mindennap jelentkezni fog. Letette a kagylót, és rámeredt a számítógép mellett heverő két szörnyűséges üzenetre. Mind a kettő riporterektől származott: az egyik egy memphisi újságnál dolgozott, a másik pedig egy jacksoni tévéállomásnál.
A riporterek mindent tudnak, közölte vele Baker Cooley komoran. Tudnak Samről és Adamról, a nagyapa-unoka kapcsolatról, s bár fogalma sincs, honnan szerezték az információt, egész biztosan nem tőle. Ugyanis egy léleknek sem mondta el, persze csak addig, amíg köztudomásúvá nem vált, és kénytelen volt összehívni a munkatársait, hogy még ebéd előtt tájékoztassa őket.
Már majdnem öt óra volt. Adam becsukta az ajtót, leült az íróasztalhoz. Úgy döntött, a jacksoni tévériporterrel nincs semmi közlendője. Feltárcsázta viszont Todd Marks számát a Memphis Pressnél. A magnószalagra rögzített hang néhány perc alatt elirányította Mr. Marks öt számjegyű mellékéhez. – Todd Marks – szólt bele a férfi sietősen. Olyan hangja volt, mint egy tinédzsernek.
– Itt Adam Hall a Kravitz és Bane-től. Azt az üzenetet kaptam, hogy hívjam fel magát.
– Igen, Mr. Hall – mondta Marks nyomban túláradóan kedves hangon. – Köszönöm, hogy visszahívott. Nos hát, öö, tulajdonképpen azt a szóbeszédet hallottuk, hogy ön vállalta a Cayhall-ügyet. Ez ügyben szeretnék érdeklődni.
– Én képviselem Mr. Cayhallt – felelte Adam határozottan.
– Nos hát mi is ezt hallottuk. Maga Chicagóból jött, ugye?
– Igen.
– Értem. Hogyan kapta meg ezt az ügyet?
– A cégem már hét éve képviseli Sam Cayhallt.
– Igen, ez igaz. De ha jól tudom, Mr. Cayhall felmondott a cégnek.
– Valóban. És most ismét alkalmazta a céget. – Adam egy számítógép billentyűzetének kattogását hallotta, Marks ugyanis rögtön leírta a szavait.
– Értem. Azt a szóbeszédet hallottuk – azt hiszem, csak szóbeszédről van szó –, hogy Sam Cayhall az ön nagyapja.
– Hol hallotta ezt?
– Nos, tudja, vannak forrásaink, és nekünk meg kell védenünk őket. Nem mondhatom meg magának, honnan szereztem az információt.
– Aha, értem. – Adam mélyet lélegzett, és egy percig várakozni hagyta Markot. – Hol van most?
– A szerkesztőségben.
– Az hol van? Nem ismerem a várost.
– Maga hol van? – kérdezte Mark.
– A belvárosban. Az irodánkban.
– Akkor nem vagyok messze magától. Tíz perc múlva ott tudok lenni.
– Nem, ne itt találkozzunk. Inkább valahol máshol. Egy csöndes kis bárban.
– Rendben. Ott van a Peabody a Unionon, háromutcányira magától. A hallból nyílik egy nagyon hangulatos bár, az a neve, hogy Mallards.
– Tizenöt percen belül ott vagyok. De csak ketten leszünk, rendben?
– Persze.
Adam letette a telefont. A megállapodásban szerepelt néhány homályos kétértelmű rendelkezés arról, hogy az ügyvéd nem érintkezhet a sajtóval. A vonatkozó rész tele volt azonban kiskapukkal, amelyeken bármely ügyvéd kisétálhat, de Adam nem akarta túlfeszíteni a húrt. Bár már kétszer is járt Samnél, nagyapja személyisége még mindig teljes rejtély volt előtte. Nem szerette az ügyvédeket, és örömmel kiadná az útját még egynek, akár az unokájának is.

 

A Mallardsot gyorsan megtöltötték a fiatal és fáradt üzletemberek, akik még le akartak hajtani valami erőset, mielőtt hazahajtanának külvárosi házukba. Elegáns hely volt, a falat vörös tégla borította, a padló keményfából készült.
Adam észrevett egy farmernadrágos fiatalembert, aki egy jegyzetfüzetet tartott a kezében. Odament hozzá, bemutatkozott, aztán odamentek a sarokban lévő egyik asztalhoz. Todd Marks nem lehetett több huszonöt évesnél. Szarukeretes szemüveget viselt, a haja a válláig ért. Nagyon barátságos volt, és kissé idegesnek tűnt.
A jegyzetfüzet ott volt az asztalon, bevetésre készen, és Adam úgy döntött, átveszi az irányítást. – Tisztázzuk a szabályokat – mondta. – Ami el fog hangzani, azt nem hivatalosan közlöm magával. Egy szavamat sem idézheti. Megegyeztünk?
Marks megvonta a vállát, mintha azt akarna mondani, rendben, bár nem egészen pontosan erre gondolt. – Rendben – válaszolta.
– Válaszolok néhány kérdésére, de nem túl sokra. Azért vagyok itt, mert azt akarom, hogy tisztán lássa a helyzetet.
– Rendben van. Sam Cayhall a nagyapja?
– Sam Cayhall az ügyfelem, és utasított, hogy ne beszéljek a sajtóval. Ezért nem idézheti, amit mondok. Azért vagyok itt, hogy bizonyos információit megerősítsem vagy cáfoljam. Ez minden.
– Világos. De a nagyapja?
– Igen.
Marks mélyet lélegzett, és kéjes örömmel ízlelgette ezt a hihetetlen információt, amelyből minden kétséget kizáróan fantasztikus sztori lesz. Lelki szemeivel már látta a főcímet.
Aztán rájött, hogy fel kellene tennie még néhány kérdést. Óvatos mozdulattal elővett egy tollat a zsebéből. – Ki az ön édesapja?
– Az apám meghalt.
Hosszú szünet. – Értem. Tehát akkor Sam az édesanyja apja?
– Nem. Sam az apám apja.
– Jó. Miért más a vezetéknevük?
– Azért, mert az apám megváltoztatta a nevét.
– Miért?
– Erre nem akarok válaszolni. Nem kívánom részletezni a családi ügyeket.
– Clantonban nőtt fel?
– Nem. Ott születtem, de amikor hároméves voltam, elköltöztünk Kaliforniába. Ott nőttem fel.
– Tehát ezek szerint gyerekkorában nem volt Sam Cayhall közelében?
– Nem.
– Ismerte?
– Tegnap találkoztam vele.
Marks a következő kérdést fontolgatta, de szerencsére megérkezett a sör. Egy ideig csöndben iszogattak.
Marks a jegyzetfüzetére meredt, belefirkált valamit, aztán feltette a következő kérdést: – Mióta dolgozik a Kravitz és Bane cégnél?
– Majdnem egy éve.
– Mióta dolgozik a Cayhall-ügyön?
– Másfél napja.
Marks ivott egy nagy kortyot, s közben Adamet figyelte, mintha magyarázatot várna. – Nézze, Mr. Hall, nagyon…
– Adam.
– Jó, Adam. Nagyon sok homályos pont van itt. Tudna nekem segíteni egy kicsit?
– Nem.
– Rendben van. Valahol azt olvastam, hogy Cayhall nem olyan régen felmondott a Kravitz és Bane-nek. Maga már az ügyön dolgozott, amikor ez történt?
– Éppen most mondtam magának, hogy másfél napja dolgozom az ügyön.
– Mikor volt először a siralomházban?
– Tegnap.
– A nagyapja tudta előre?
– Erről nem kívánok beszélni.
– Miért nem?
– Nagyon bizalmas ügyről van szó. A siralomházban tett látogatásaimról nem fogok beszélni. Csak olyan információkat erősítek vagy cáfolok meg, melyekről máshol is tájékozódhat.
– Samnek több gyereke is van?
– Nem beszélek a családról. Biztos vagyok benne, hogy a maga újságjánál már alaposan tájékozódtak az ügyben.
– De az már olyan régen volt.
– Akkor nézzen utána.
Újabb hosszú korty, újabb hosszú pillantás a jegyzetfüzetbe. – Mennyi az esélye annak, hogy augusztus 8-án sor kerül a kivégzésre?
– Ezt nagyon nehéz megmondani. Nem szeretnék találgatni.
– De minden lehetséges fellebbezést benyújtottak már, ugye?
– Talán. Mondjuk úgy, hogy nagyon szűk a mozgásterem.
– A kormányzó kegyelmet adhat?
– Igen.
– Elképzelhetőnek tartja?
– Elég valószínűtlennek tűnik. Ezt tőle kell megkérdeznie.
– Fog interjút adni az ügyfele a kivégzés előtt?
– Erős a gyanúm, hogy nem.
Adam az órájára pillantott, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy el kell érnie a repülőgépét. – Van még kérdése? – nézett az újságíróra, és felhörpintette az utolsó korty sört.
Marks az ingzsebébe tette a tollat. – Később megint beszélgethetünk?
– Az attól függ.
– Mitől?
– Attól, hogy maga mihez kezd most. Amennyiben előhozza a családi ügyeket, akkor el is felejtheti.
– Nagyon sötét titokról lehet itt szó.
– Erre inkább nem mondok semmit. – Adam felállt, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismertem – mondta, miközben kezet ráztak.
– Köszönöm. Majd jelentkezem.

 

 

Tizenhat

A sok ostoba, idegesítő szabály közül, melyeket a siralomház lakóinak előírtak, Samet a legjobban az öthüvelykes szabály bosszantotta. A briliáns szabályozási rendszerek ezen gyöngyszeme meghatározta a jogi dokumentumok mennyiségét, amit az elítélt a cellájában tarthat. Az egymásra helyezett papírok nem lehettek öt hüvelyknél vastagabbak. Sam aktái nem nagyon különböztek a többi elítélt irataitól, és a kilencéves fellebbezési cirkusz után két hatalmas papírdobozt töltöttek meg. Hogy a fenébe dolgozzon, hogyan készüljön a keresetekre egy ilyen korlátozással, mint az öthüvelykes szabály?
Packer több alkalommal is bement Sam cellájába, kezében egy mérőpálcával, amivel úgy hadonászott, mint egy rezesbanda vezetője, aztán odatette a papírokhoz. Sam minden alkalommal túllépte a megengedett mennyiséget; egyszer huszonegy hüvelykkel kapták el, legalábbis Packer mérése szerint. És Packer minden alkalommal írt egy jelentést, és a Samről vezetett nyilvántartásba bekerült még egy papír. Sam gyakran eltűnődött magában azon, vajon az ő aktájában lévő papírok vastagsága meghaladja-e az öt hüvelyket. Remélte, hogy igen.
Packer minden alkalommal huszonnégy órát adott neki, hogy csökkentse a papírhalmazt. Sam ilyenkor általában elküldött néhány hüvelyknyi anyagot postán az öccsének, Észak-Carolinába. Egy-két alkalommal pedig E. Garner Goodmannek is küldött kelletlenül egy-két hüvelyknyit.
Jelenleg körülbelül tizenkét hüvelykkel lépte túl a megengedett mennyiséget. És a matraca alatt egy vastag aktát tartott, benne a legfelsőbb bíróság legutóbbi döntései. Kéthüvelyknyit a szomszédja, Hank Henshaw őrzött a polcán. És körülbelül háromhüvelyknyi irat pedig a másik szomszédja, J. B. Gullitt dokumentumjai között volt. Henshawnak jó ügyvédje volt, a család szerezte. Gullittot egy nagymenő washingtoni cég idiótája képviselte, aki még tárgyalótermet sem látott életében.
A másik érthetetlen korlátozás a háromkötetes szabály volt. Ez egyszerűen úgy szólt, hogy a siralomházi elítélt háromnál több könyvet nem tarthat. Samnek tizenöt könyve volt, hat a saját cellájában, kilenc pedig szétszórva a siralomházban. Gyűjteménye kizárólag a halálbüntetéssel foglalkozó jogi könyvekből állt.
Sam befejezte főtt disznóhúsból, tarkababból és rozskenyérből álló vacsoráját, és elkezdett olvasni egy kaliforniai ügyről szóló írást. Egy elítélt olyan nyugodtan nézett szembe a halállal, hogy az ügyvédei arra jutottak: a férfi egész biztosan őrült. Benyújtottak jó néhány keresetet, amelyekben arra hivatkoztak, hogy védencük túl őrült ahhoz, hogy kivégezzék. A 9. körzeti bíróság tele volt kaliforniai liberálisokkal, akik ellenezték a halálbüntetést, és rögtön felkapták a fejüket az újszerű érvelésre. Az ítélet végrehajtását elhalasztották. Samnek nagyon tetszett ez az ügy. Sokszor kívánta magában, bárcsak a 9. körzeti bíróság döntene az ügyében, és nem az 5.
Gullitt megszólalt a szomszédos cellából. – Jön egy papírrepülőd, Sam. – Sam odalépett a rácshoz. Az egymástól távol lévő cellák lakói csak a papírrepülők révén tudtak kommunikálni egymással. Gullitt odaadta neki a levelet. A Prédikátor volt a feladó, egy szánalmas fehér srác, hét cellával odébb. Tizennégy éves korában elkezdte járni az országot mint prédikátor, a pokol kénköves tüzével fenyegetőzött mindenfelé, de karrierje hamar derékba tört, könnyen lehet, hogy végérvényesen, mert megerőszakolta s aztán meggyilkolta egy presbiter feleségét, és ezért halálra ítélték. Huszonnégy éves volt, már három évet töltött a siralomházban.
A levél így szólt:

 

Kedves Sam!

Most is éppen érted imádkozom. Őszintén hiszem, hogy Isten közbe fog lépni. De ha mégsem, megkérem majd, hogy gyorsan, fájdalom és szenvedés nélkül szólítson magához.

Randy.

 

Milyen csodálatos, állapította meg magában Sam, már azért imádkoznak, hogy gyorsan, fájdalom és szenvedés nélkül menjek el. Leült az ágya szélére, és rövid választ írt egy darab papírra.

 

Kedves Randy!

Köszönöm, hogy imádkozol értem. Szükségem van rá. De az egyik könyvemre is szükségem van. Az a címe, hogy A halálbüntetés, az írója Bronstein. Egy zöld könyv. Küldd el.

Sam.

 

Sam odaadta a papírrepülőt Gullittnak, és a rácson kilógatva a karját várta, hogy a levél eljusson a címzetthez. Már majdnem nyolc óra volt, még mindig tombolt a forróság, de odakint hála istennek, már kezdett sötétedni. Éjszaka a hőmérséklet harminc fok alá süllyed, és az állandóan működő ventilátorok mellett egész elviselhetőek a cellák.
– Új ügyvédem van – szólalt meg Sam halkan, miközben könyökével rátámaszkodott a rácsra, és karját kilógatta a folyosóra. Beszélgetés közben Gullittnak csak a kezét meg a csuklóját láthatta, az arcát sohasem. Mindennap, amikor kivezették a szabad levegőre, Sam lassú léptekkel sétált végig a folyosón, és mélyen a társai szemébe nézett. Ők pedig visszabámultak rá. Az arcokat az agyába véste, a hangjukat már ismerte. De mégis kegyetlen egy dolog volt: évek óta egymás mellett éltek, hosszú beszélgetéseket folytattak életről és halálról, de közben csak a másik kezét láthatták.
– Az jó, Sam. Örülök neki.
– Aha. Azt hiszem, nagyon jóeszű gyerek.
– Ki az? – Gullitt összeszorította a két kezét, és mozdulatlanul tartotta.
– Az unokám. – Sam olyan halkan beszélt, hogy csak Gullitt hallja a szavait. Gullittra nyugodtan rábízhatta a titkait.
Gullitt ujjai kissé megmozdultak, miközben a hallottakat mérlegelte. – Az unokád?
– Egen. Chicagóból. Nagy cég. Azt mondja, lehet, hogy van esélyünk.
– Sohasem mondtad, hogy van unokád.
– Már húsz éve nem láttam. Tegnap megjelent, azt mondta, hogy ügyvéd, és képviselni akar.
– Hol volt az utóbbi tíz évben?
– Pendelyben, azt hiszem. Még csak kölyök. Huszonhat éves, ha jól tudom.
– Hagyod, hogy egy huszonhat éves kölyök képviseljen?
A kérdés kicsit bosszantotta Samet. – Jelen pillanatban nincs olyan nagyon sok választási lehetőségem.
– A fenébe is, Sam, te többet tudsz a jogról, mint ő.
– Az igaz, de mégiscsak szép, hogy van egy igazi ügyvédem odakint, aki egy rendes számítógépen megcsinálja a kereseteket meg fellebbezéseket és benyújtja őket a megfelelő bíróságon. Jó érzés, hogy van valaki, aki a bíróságra rohanhat, vitatkozhat a bírókkal, valaki, aki egyenlő feltételekkel harcolhat.
Ez láthatólag megnyugtatta Gullittot, mert néhány percig nem szólalt meg. Egy darabig nem mozdult a keze, de aztán elkezdte összedörzsölni két ujjának a végét; ez azt jelentette, hogy valami zavarja. Sam türelmesen várakozott.
– Egy ideje töröm valamin a fejemet, Sam. Egész nap ezen rágódom.
– Mi az?
– Tudod, három éve ott vagy, én meg itt vagyok, és te vagy a legjobb barátom a világon. Te vagy az egyetlen ember, akiben megbízhatom, és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, ha majd egyszer elvisznek téged a kamrába. Tudod, te mindig itt voltál nekem, hogy megnézd ezeket a jogi cuccokat, amiből én egy kukkot sem értek, és mindig jó tanácsokat adtál, és megmondtad, hogy mit csináljak. A washingtoni ügyvédeimben nem bízom. Sohasem telefonálnak, nem írnak, és nem tudom, mi a franc történik az ügyemmel. Fogalmam sincs, hogy egy vagy öt évem van-e még hátra, és ez elég ahhoz, hogy az ember teljesen bedilizzen. Ha te nem lennél, már rég golyós lennék. És mi van, ha mégsem úszod meg?
Sam rágyújtott, és Gullittot is megkínálta. Ő volt az egyetlen ember a siralomházban, akinek néha adott egy cigarettát. Hank Henshaw, a bal oldali szomszédja, nem dohányzott. Néhány pillanatig csöndben dohányoztak, füstfelhőket eregettek a mennyezeti ablakok felé.
Sam végül azt mondta: – Nem megyek én a kamrába. Az ügyvédem azt mondja, hogy jók az esélyeink.
– Hiszel neki?
– Azt hiszem, igen. Okos srác.
– Fura egy dolog lehet, öregem, hogy az embernek a saját unokája az ügyvédje. El sem tudom képzelni. – Gullitt harmincegy éves volt, megházasodott, de gyereke nem született, és gyakorta panaszkodott a feleségére. A nő nagyon kegyetlen volt, sohasem látogatta Gullittot, és egyszer írt egy rövid levelet, amiben közölte az örömhírt, hogy terhes. Gullitt két napig dühöngött, aztán megvallotta Samnek, hogy éveken keresztül verte az asszonyt, és rendesen hajkurászta a nőket. A nő egy hónappal később megint írt és bocsánatot kért. Az egyik barátjától kölcsönkért az abortuszra, tájékoztatta Gullittot, és végül mégsem akar elválni. Gullitt-tal madarat lehetett volna fogatni örömében.
– Hát igen, azt hiszem, elég furcsa – felelte Sam. – Egyáltalán nem hasonlít rám, inkább az anyjára ütött.
– Szóval a fickó egyszerűen beállított ide, és megmondta, hogy ő a rég nem látott kisunokád?
– Nem. Nem azonnal. Egy darabig beszélgettünk, és ismerősnek tűnt a hangja. Olyan, mint az apjáé.
– Az apja a te fiad, ugye?
– Aha. Meghalt.
– A fiad meghalt?
– Aha.
A zöld könyv végre megérkezett a Prédikátortól. Volt mellette egy levél is; két napja csodálatos álma volt, erről számolt be Samnek. A Prédikátor az utóbbi időben felfedezte magában az álomfejtés ritka képességét, és már alig várta, hogy legújabb élményeit megoszthassa Sammel.

 

 

Tizenhét

Az Aubum-ház valójában sohasem volt ház vagy otthon. Ez a sárga téglás, homoküveges, különös alakú épület évtizedeken keresztül templomként működött. Egy árnyékos területen állt, néhány háztömbnyire Memphis belvárosától, és csúnya drótkerítés vette körül. A gyülekezet már évekkel ezelőtt keletre menekült, a város belső részétől távolra, a biztonságosabb külvárosba. Magukkal vitték a padokat, a zsoltároskönyveket, sőt még a templomtornyot is. A szomszédban egy rozoga lakóház állt, egy háztömbbel mögötte pedig hátrányos helyzetű családoknak épített, elhanyagolt állapotban levő, állami lakótelep. Az Auburn-ház vendégei innen származtak.
Mindannyian fiatal édesanyák voltak, kivétel nélkül tinédzserek, akiknek az anyja annak idején szintén tinédzser volt, apjuk pedig általában ismeretlen. Átlagéletkoruk nem haladta meg a tizenöt évet. Karjukon csecsemővel jelentek meg, de néha még babakocsit is húztak maguk után. Jöttek hármasával vagy négyesével. Jöttek egyedül, ijedt ábrázattal. Összegyűltek a régi szentélyben, ami most már váróterem volt, és ahol papírokat kellett kitölteni.
Adam leállította a kocsiját az épület mellett lévő kis parkolóban, és útbaigazítást kért a biztonsági őrtől. A férfi alaposan megnézte Adamet, aztán a bejárati ajtó felé mutatott, ahol két lány álldogált és dohányzott, karjukon csecsemővel. Adam kénytelen volt közöttük átmenni, udvariasan biccentett feléjük, de azok csak rábámultak. Odabent vagy tíz hasonló édesanyát talált: a műanyag széken ücsörögve várakoztak, miközben a földön nyüzsögtek a gyerekek. Az íróasztal mögött ülő fiatal hölgy az egyik ajtóra mutatott, és azt mondta Adamnek, hogy a balra nyíló folyosón menjen.
Lee kicsi irodájának az ajtaja nyitva volt, éppen egy lánnyal beszélgetett. Rámosolygott Adamre. – Öt perc és végzek – mondta. Amit a kezében tartott, pelenkának tűnt. A lány most még egyedül jött, de a gyerek már úton volt.
Adam kiment a folyosóra és megkereste a férfi WC-t. Amikor kijött, Lee már várt rá a folyosón. Arcon csókolták egymást. – Na, hogy tetszik a mi kis szervezetünk? – kérdezte.
– Pontosan mit csináltok itt? – Az omló vakolatú falak mellett végigsétáltak az elnyűtt szőnyeg borította folyosón.
– Az Auburn-ház egy non-profit szervezet, ahol csak önkéntesek dolgoznak. Fiatal anyákkal foglalkozunk.
– Nyomasztó munka lehet.
– Attól függ, honnan nézzük. – Lee az iroda ajtaja felé intett, és beléptek. A falakat színes plakátok borították. Az egyik csecsemőket meg bébitápszereket ábrázolt; a másikon nagy betűkkel és egyszerű szavakkal az újszülöttek leggyakoribb betegségei szerepeltek; a harmadik az óvszer előnyeit ecsetelte rajzfilmszerű illusztrációkkal.
– Az összes lány a szomszédos lakótelepről jön, el tudod képzelni, milyen tanácsokkal látják el őket, miután a gyerek megszületik. Egyikük sincs férjnél. Az anyjukkal, nagynénjükkel vagy a nagymamájukkal élnek.
– Ki finanszírozza ezt a szervezetet?
– Kizárólag magánemberek. Az időnk nagy részét azzal töltjük, hogy megpróbálunk pénzt szerezni. Nagyon szerény költségvetéssel dolgozunk.
– Hány tanácsadó van itt?
– Körülbelül tíz. Van, aki csak egyszer-kétszer jön be; délutánonként vagy csak vasárnap. Én szerencsés vagyok. Megengedhetem magamnak, hogy teljes munkaidőben dolgozzak.
– Heti hány órát?
– Nem is tudom. Ki tartja azt számon? Tíz körül érek ide, és sötétedés után megyek haza.
– És ezt ingyen csinálod?
– Aha. Azt hiszem, nálatok ezt pro bonónak hívják.
– Az ügyvédeknél ez más. Mi azért vállalunk ingyenes munkát, hogy igazoljuk magunkat meg a pénzt, amit keresünk; hogy valamivel hozzájáruljunk a társadalom előrehaladásához. De azért így is rengeteg pénzt keresünk. A mi helyzetünk kicsit más.
– Sok örömöm van benne.
– Hogy találtad ezt a helyet?
– Régen történt. Tagja voltam egy klubnak, havonta egyszer összejöttünk egy remek ebédre, és megvitattuk, hogyan lehetne összeszedni egy kis pénzt a nálunk kevésbé szerencsések megsegítésére. Egy alkalommal egy apáca beszélt nekünk az Auburn-házról, és úgy döntöttünk, hogy segíteni fogunk ennek a szervezetnek. A többi aztán magától jött.
– És egy árva vasat sem kapsz?
– Phelpsnek rengeteg pénze van, Adam. Minden évben tartunk egy jótékonysági vacsorát a Peabody Hotelben. Ilyenkor mindig ráveszem Phelpst, hogy győzködje egy kicsit a bankár haverjait. Azok meg eljönnek a feleségeikkel, és rendesen belenyúlnak a pénztárcájukba. Tavaly több mint kétszázezer dollárt szedtünk össze.
– És hová megy a pénz?
– Egy része rögtön eltűnik. Van két teljes munkaidős alkalmazottunk. Az épület ugyan ócska, de mégiscsak pénzbe kerül fenntartani. A maradékot babaruházatra, orvosságra és könyvekre költjük. Sohasem elég a pénz.
– Tehát többé-kevésbé te vezeted ezt a szervezetet?
– Nem, van egy fizetett ügyvezető igazgatónk. Én csak tanácsadó vagyok.
– Nagyon becsüllek ezért – mondta, miközben a tápszeres plakátot bámulta.
Lee bólintott, de nem mondott semmit. Fáradtak voltak a szemei, és úgy tűnt, szívesen menne már. – Gyere, együnk valamit – javasolta.
– Hol?
– Nem tudom. Bárhol.
– Ma találkoztam Sammel. Két órát töltöttünk együtt.
Lee hátradőlt a székében, és az íróasztalra tette a lábát. Mint mindig, most is kopott farmert és legombolt nyakú inget viselt.
– Én vagyok az ügyvédje.
– Aláírta a megállapodást?
– Igen. Ő is készített egy négyoldalas változatot. Mind a ketten aláírtuk, most már rajtam a sor.
– Félsz?
– Rettegek. De meg fogok birkózni a feladattal. Délután beszéltem egy újságíróval a Memphis Presstől. Hallották a szóbeszédet, hogy Sam Cayhall a nagyapám.
– Mit mondtál neki?
– Szerinted letagadhattam volna? A család felől akart kérdezősködni, de nem mondtam neki túl sokat. Csak annyit közöltem vele, hogy az apám meghalt Kaliforniában. De biztos vagyok benne, hogy el fog kezdeni nyomozni, és talál még mást is.
– Rólam nem esett szó?
– Természetesen nem beszéltem rólad, de a fickó úgyis szaglászni fog. Sajnálom.
– Mit sajnálsz?
– Azt, hogy fény derül az igazi személyazonosságodra. Úgy fognak emlegetni, mint Sam Cayhall lányát. Sam Cayhall, a gyilkos, rasszista, antiszemita, terrorista, klántag, a legöregebb ember, akit valaha is a gázkamrába küldtek, aztán elgázosítottak, mint egy állatot. Ki fognak kergetni a városból.
– Volt már ennél rosszabban is részem.
– Mi az?
– Phelps Booth felesége vagyok hosszú évek óta.
Adam elnevette magát, és Lee-nek is sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. Megjelent egy középkorú nő az ajtóban, és közölte Lee-vel, hogy mára végzett, és hazamegy. Lee felpattant, és gyorsan bemutatta fiatal, jóképű unokaöccsét, Adam Hallt, aki chicagói ügyvéd, és most néhány napot nála tölt. A nő, aki láthatólag rokonszenvesnek találta Adamet, kihátrált az irodából, és eltűnt a folyosón.
– Ezt nem kellett volna – mondta Adam.
– Miért nem?
– Azért, mert holnap benne lesz a nevem az újságokban. Adam Hall, ügyvéd Chicagóból és unoka.
Lee meghökkent arcot vágott. Aztán megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani, kit érdekel, de Adam látta a szemében az ijedtséget. Micsoda ostoba hiba, mondogatta magában a nő. – Na és, akkor mi van? – mondta végül, és felemelte a retiküljét meg az aktatáskáját. – Gyere, keressünk egy éttermet.

 

Egy közeli, olasz ételbárba mentek. A családi házból átalakított, gyéren megvilágított étteremben néhány kis asztal állt. Lee jeges teát kért, Adam pedig szódavizet. Miután a pincér elment, Lee ráhajolt az asztalra, és azt mondta: – Adam, valamit el kell mondanom neked.
Adam bólintott, de nem mondott semmit.
– Alkoholista vagyok.
Adam összeszűkült szemmel, megdermedve nézett a nagynénjére. Tegnap meg tegnapelőtt este együtt iszogattak.
– Most már körülbelül tíz éve – magyarázta Lee, még mindig mélyen előrehajolva. – Több oka is volt ennek, közülük néhányat valószínűleg te is kitalálhatsz. Voltam elvonókúrán, rendbe jöttem, de csak egy évig tartott. Aztán megint jött az elvonó. Már háromszor végigcsináltam, a legutolsót öt évvel ezelőtt. Mit mondjak, nem könnyű.
– De hiszen tegnap este ittál. Nem is csak egy pohárral.
– Tudom. Meg tegnapelőtt este is. És ma az összes üveget kiürítettem, a sörösdobozokat meg a szemétbe hajítottam. És csepp alkohol sincs a lakásban.
– Részemről rendben. Remélem, nem én vagyok az oka.
– Nem. De szükségem van a segítségedre. Néhány hónapig velem fogsz élni, és lesz néhány nagyon rossz napunk. Segíts nekem, kérlek.
– Persze hogy segítek, Lee. De jó lett volna, ha szólsz, amikor megérkeztem. Én nem iszom sokat. Jól megvagyok nélküle.
– Az alkoholizmus furcsa állat. Néha el tudom nézegetni az embereket, ahogy iszogatnak, és egyáltalán nem zavar. De aztán látok a tévében egy reklámot, amiben sört hirdetnek, és elönt a veríték. Észreveszek egy hirdetést az újságban egy olyan borról, amit valamikor szerettem, és annyira kívánom, hogy hányingerem lesz. Borzalmas küszködés ez.
Megérkeztek az italok, de Adam nem mert hozzányúlni az ásványvizéhez. Kiöntötte a pohárba, aminek az alján volt egy kis jég, aztán egy kanállal megkavarta. – Vannak ennek hagyományai a családban? – kérdezte, és majdnem biztos volt benne, hogy a válasz igen lesz.
– Azt hiszem, nincsenek. Gyerekkorunkban Sam néha iszogatott egy kicsit titokban, de mi nem nagyon tudtunk róla. Az édesanyám anyja alkoholista volt, így aztán anya sohasem nyúlt a pohárhoz. Otthon én szinte soha nem láttam alkoholt.
– És hogyan lettél alkoholista?
– Szép fokozatosan. Miután eljöttem otthonról, már alig vártam, hogy kipróbálhassam, mert nekünk Eddie-vel a gyerekkorunkban az ital tabunak számított. Aztán megismerkedtem Phelpsszel, és ő egy olyan családból jött, ahol mindenki keményen ivott. Eleinte ez volt a menekülés, aztán a mankó.
– Amit tudok, megteszek. Sajnálom.
– Ne sajnáld. Szívesen iszogattam veled, de most már ideje abbahagyni. Háromszor estem vissza, és mindig úgy kezdődik, hogy azt hiszed: megiszol egy-két pohárkával, de nem veszted el a fejed. Egyszer egy hónapon keresztül csak bort ittam, és napi egy pohárnál nem többet. Aztán másfél pohár lett, aztán kettő, majd három. Aztán persze jött az elvonó. Alkoholista vagyok, és sohasem fogok kigyógyulni belőle.
Adam felemelte a poharát, és Lee poharához érintette. – Most sikerülni fog. Meglátod, ketten megcsináljuk.
A pincér egy egyetemista volt, aki gyorsan meggyőzte őket, hogy mit kell enniük. Sült raviolit ajánlott, mert az egész városban náluk csinálják a legjobban és tíz perc alatt kész van.
– Gyakran gondolkoztam azon, vajon mit kezdesz az időddel, de nem mertem megkérdezni – mondta Adam.
– Egyszer volt egy állásom. Miután Walt megszületett és aztán elkezdett iskolába járni, azt vettem észre, hogy nagyon unatkozom. Így aztán Phelps talált nekem egy állást az egyik barátja cégénél. Nagy fizetés, szép iroda. Volt egy titkárnőm, aki többet tudott a munkáról, mint én. Egy év után felmondtam. Én egy hatalmas vagyonhoz mentem feleségül, Adam, és senki nem várta tőlem, hogy dolgozzam. Phelps anyja elborzadt azon, hogy fizetést kapok.
– Mi van a szexszel?
– Apuci túl fáradt. És ráadásul szeretőket tart. Szültem egy gyereket, kicsit megöregedtem, de a bankjában állandó utánpótlás volt a fiatal szőkékből. Ha elmennél az irodájába, nem hinnél a szemednek. Tökéletes fogsorú, lakkozott körmű, gyönyörű nőkkel van tele, mindegyiknek hosszú lábai vannak és rövid szoknyát viselnek. A szép íróasztalok mögött ücsörögnek, telefonálgatnak, és Phelps csettintésére várnak. A tárgyaló mellett van egy kis hálószobája. Az a férfi egy állat.
– Tehát feladtad a gazdag asszonyok életét és elköltöztél?
– Igen. Nem voltam igazán jó gazdag nőnek, Adam. Gyűlöltem az egészet. Nagyon rövid ideig szórakoztatott, de sehogy sem illettem bele a társaságba. Ha hiszed, ha nem, a családomat nem ismerték Memphis társasági köreiben.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Esküszöm. Csak akkor lehetsz ebben a városban igazi gazdag asszony, akinek jövője is van, ha olyan családból származol, amely tele van gazdag, régimódi emberekkel. És lehetőleg legyen egy dédapád, aki gyapotkereskedelemmel alapozta meg a vagyonát.
– De a társasági összejövetelekre még mindig eljársz.
– Nem. Néha elmegyek ide-oda, de csak Phelps kedvéért. Neki nagyon fontos, hogy legyen egy vele egykorú felesége, egy érett asszony, aki jól fest estélyiben, gyémántokkal felcicomázva, aki belékarol, miközben az unalmas barátaival fecserészik.
– Nem akar magának egy karcsú szőkét?
– Nem. A családja nem tudná elviselni. Ami őket illeti, Phelps tojáshéjakon járkál. Ha majd a szülei meghalnak, kinyílik majd a csipája.
– Azt hittem, hogy a szülei gyűlölnek.
– Persze hogy gyűlölnek. A sors iróniája, hogy kizárólag miattuk vagyunk még mindig házasok. Hatalmas botrányt okozna a válás. A szülők vallásos katolikusok.
Adam elnevette magát, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ez őrület.
– Igen, de mégis működik a dolog. Boldog vagyok. Phelps is boldog. Elszórakozhat a fiatal lányokkal. Én meg azzal érzem jól magam, akivel akarom. Soha sincs faggatózás.
– Na és mi a helyzet a fiaddal, Walttal?
Lee lassan az asztalra tette a poharát, és elfordította a fejét. – Mit szeretnél tudni róla? – kérdezte anélkül, hogy Adamre nézett volna.
– Sohasem beszélsz róla.
– Tudom – felelte Lee halkan, miközben még mindig a terem másik végében bámult valamit.
– Hadd találjam ki. Újabb sötét titokról van szó.
Lee szomorú ábrázattal nézett rá, aztán kicsit megrándította a vállát, mintha azt akarná mondani: egye fene.
– Végül is az unokatestvérem – mondta Adam. – És a legjobb tudomásom szerint, feltéve persze, hogy a közeljövőben nem jutok új információk birtokába, ő az egyetlen unokatestvérem.
– Nem kedvelnéd.
– Hát persze, hogy nem. Elvégre részben ő is Cayhall.
– Nem az. Ő teljesen Booth. Nem tudom, miért, de Phelps mindenképpen fiút akart, így aztán fiunk született. Phelpsnek persze nagyon kevés ideje volt rá. Elvitte a klubba, hogy megtanítsa golfozni, de sehogy se sikerült. Walt sohasem szerette a sportot. Aztán egyszer elmentek Kanadába fácánvadászatra, és miután hazajöttek, egy hétig nem álltak szóba egymással. Walt nem volt egy anyámasszony katonája, de sportos sem. Phelps pedig élt-halt a sportért, az egyetemen bokszolt, rögbizett, futballozott. Walt is megpróbálkozott ezzel-azzal, de egyszerűen semmihez sem volt tehetsége. Phelps tovább erőltette, és Walt fellázadt. Így aztán Phelps a tipikus megoldást, a kemény kéz politikáját alkalmazta és elküldte egy bentlakásos iskolába. A fiam tizenöt éves korában elköltözött hazulról.
– Hová járt egyetemre?
– Egy évet eltöltött a Cornellen, aztán kimaradt.
– Kimaradt?
– Igen. Miután befejezte az első évet, elment Európába, és azóta is ott van.
Adam, nagynénje arcát tanulmányozva várta a folytatást. Ivott egy korty ásványvizet, és már éppen mondani készült valamit, amikor megjelent a pincér, és villámgyorsan letett közéjük egy hatalmas tál salátát.
– Miért maradt Európában?
– Elment Amszterdamba, és szerelmes lett.
– Egy szép holland leányzó?
– Egy szép holland fiú.
– Értem.
Lee-t hirtelen érdekelni kezdte a saláta. Kiszedett egy kicsit a tányérjára, és elkezdte felvágni apró darabokra. Adam is hasonlóképpen tett, és egy darabig csöndben ettek, miközben az ételbár kezdett megtelni vendégekkel és egyre zajosabb lett.
Adam vajat kent a kiflire, beleharapott, aztán azt kérdezte: – Mi volt Phelps reakciója?
Lee megtörülte a szája sarkát. – Utoljára akkor utaztam együtt Phelpsszel, amikor elmentünk Amszterdamba, hogy megkeressük a fiunkat. Akkor már majdnem két éve nem tudtunk róla. Korábban írt néhányszor, hébe-hóba telefonált is, de aztán nem jelentkezett többet. Erre átrepültünk Amszterdamba, és letáboroztunk egy hotelben, amíg meg nem találtuk.
– Mit csinált?
– Pincérként dolgozott egy kávéházban. Mindkét fülében fülbevalót viselt. Lenyíratta a haját. Furcsa ruhákat hordott. Tökéletesen beszélt hollandul. Nem akartunk jelenetet rendezni, ezért megkértük, hogy jöjjön el velünk a szállodába. El is jött. Szörnyű volt. Egyszerűen szörnyű. Phelps a rá jellemző módon kezelte az ügyet és helyrehozhatatlan károkat okozott. Hazajöttünk, és Phelps, nagy cirkusz közepette, megváltoztatta a végrendeletét.
– Walt azóta nem is jött haza?
– Nem, egyetlenegyszer sem. Minden évben találkozunk. Párizsban. Egyetlen szabály van: mindketten egyedül érkezünk. Megszállunk egy szép hotelben, eltöltünk egy hetet, barangolunk a városban, nagyokat eszünk, múzeumokba járunk. Nekem ez az év fénypontja. Walt viszont gyűlöli Memphist.
– Szeretnék megismerkedni vele.
Lee Adam arcába nézett, aztán elfutotta a könny a szemét. – Áldjon meg az isten. Ha tényleg komolyan gondolod, nagyon boldog lennék, ha egyszer velem jönnél.
– Komolyan gondolom. Nem érdekel, hogy meleg. Szívesen találkoznék az unokatestvéremmel.
Lee nagyot sóhajtott és elmosolyodott. A gőzölgő ravioli, két tányérra felpúpozva, megérkezett. A pincér letett egy darab fokhagymás kenyeret az asztal szélére, és elment.
– Walt tud Samről? – kérdezte Adam, miközben beletúrt a tésztába.
– Nem. Sohasem volt annyi bátorságom, hogy elmondjam neki.
– És rólam meg Carmenról tud? Hát Eddie-ről? Bármit is családunk dicsőséges történetéről?
– Igen, egy keveset. Amikor kisfiú volt, elmeséltem neki, hogy unokatestvérei élnek Kaliforniában, de sohasem jönnek Memphisbe. Phelps persze azt mondta neki, hogy a kaliforniai unokatestvérei sokkal alacsonyabb társadalmi osztályból származnak, és ezért nem méltóak az érdeklődésére. Waltot arra nevelte az apja, hogy sznob legyen. A legkiválóbb iskolákba járt, a legszebb klubokban töltötte az idejét, és a családjában volt egy halom Booth unokatestvér, aki ugyanilyen volt. Nyomorult emberek mindannyian.
– Mit szólnak ahhoz Phelps rokonai, hogy egy homoszexuális van a családban?
– Természetesen gyűlölik Waltot. Ő meg gyűlöli őket.
– Máris szimpatikus nekem ez a srác.
– Nem rossz fiú. Festészetet akar tanulni. Állandóan küldök neki pénzt.
– Sam tudja, hogy van egy meleg unokája?
– Szerintem nem. Nem tudom, ki mondaná el neki. Két nappal ezelőtt még azt sem tudta, hogy van egy normális unokája.
– Valószínűleg nem fogom elmondani neki.
– Ne is mondd. Van neki elég baja.
Adam megtörülte a száját, és egy pillanatra abbahagyta az evést. Előrehajolt. – Feltehetek egy személyes kérdést? – kérdezte halkan.
– Az összes kérdésed személyesnek tűnik.
– Rendben. Akkor feltehetek még egyet?
– Légy szíves.
– Nos, elgondolkoztam. Ma este elmondtad, hogy alkoholista vagy, a férjed egy állat, a fiad pedig homokos. Ez elég sok egy vacsorára. Van még valami, amiről tudnom kellene?
– Nézzük csak. Igen. Phelps is alkoholista, de nem hajlandó elismerni.
– Más?
– Kétszer feljelentették szexuális zaklatásért.
– Oké. Felejtsük el a Booth családot. A mi családunk tartogat még meglepetéseket?
– Még csak a felszínen járunk, Adam.
– Ettől tartottam.

 

 

Tizennyolc

Hajnal előtt zajos vihar söpört végig a deltavidéken. Sam egy mennydörgéssel kísért villámlásra riadt fel. Aztán hallotta, hogy az esőcseppek nekicsapódnak a folyosó feletti nyitott ablakoknak. Aztán meg azt hallotta, hogy nem is olyan messze a cellájától, lecsöpögnek a fal mellett és kis tócsába gyűlnek.
Sam szerette az esőt, különösen éjszaka és különösen nyáron. Mississippi állam, a maga határtalan bölcsességével a létező legforróbb helyre építette a büntetőintézetét. És ennek maximális biztonságú traktusát úgy tervezte meg, mint egy kemencét. Az ablakok használhatatlanok voltak – természetesen biztonsági okokból. A pokol ezen kis leányvállalatának tervezői úgy döntöttek, hogy semmiféle szellőzőrendszert nem építenek, kizárva ezzel annak a lehetőségét, hogy a friss levegő be-, illetve a nyirkos levegő kiáramoljon. És miután megépítették ezt a büntetőintézetet, amelyről azt gondolták, a jövőben mintául szolgálhat, úgy határoztak, hogy nem lesz benne légkondicionálás.
Mississippi állam azonban az időjárást nem tudta befolyásolni, ezért amikor esett az eső és lehűlt a levegő, Sam jóleső érzéssel mosolygott magában és hálát adott a Mindenhatónak. Mégis csak egy felsőbb hatalom tartja kezében a szálakat. Amikor esik, Mississsippi állam tehetetlen. Ez kisebb győzelemnek számított.
A siralomházi létben az a legszörnyűbb, hogy az ember minden nap meghal egy kicsit. A várakozás megöli. Ketrecben él, és amikor felébred, megállapítja, hogy megint eltelt egy nap, és azt mondhatja magának: huszonnégy órával közelebb került a halálhoz.
Sam cigarettára gyújtott, és az esőcseppek irányába felszálló füstfelhőt bámulta. Furcsa dolgok történnek a mi abszurd igazságszolgáltatási rendszerünkben. A bíróság az egyik nap így dönt, másnap meg úgy. Ugyanaz a bíró más-más következtetésekre jut hasonló ügyekben. Bírók meghalnak, és olyan bírók veszik át a helyüket, akik másképpen gondolkoznak. Az elnökök jönnek-mennek, és a haverjaikat jelölik a bírói testületbe. A legfelsőbb bíróság egyszer az egyik irányba indul el, aztán a másikba.
Néha van úgy, hogy már inkább meghalna az ember. Ha választania kellett volna a halál és a siralomházi lét között, Sam habozás nélkül a gázkamrába masírozott volna. De mindig volt remény; a halovány reménysugár, hogy az igazságügyi dzsungel hatalmas útvesztőjében valahol valami célba talál valakinél, és az ítéletet semmissé nyilvánítják. A siralomház összes lakója abban reménykedett, hogy isteni csoda történik, és megsemmisítik az ítéletét. És álmaik átsegítették őket az egyik nyomorúságos napból a másikba.
Sam még mindig a rácsnál álldogálva dohányzott, amikor a vihar elült és elállt az eső. Amikor felkelt a nap, átvette a reggelijét, és hétkor bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a híradót. Éppen egy falat hideg pirítós volt a szájában, amikor a képernyőn, a memphisi hírműsor reggeli bemondónője mögött, megjelent a saját arca. A nő nagy lendülettel számolt be a nap első számú, hátborzongató sztorijáról, Sam Cayhall és új ügyvédje bizarr ügyéről. A jelek szerint az új ügyvéd Cayhall rég nem látott unokája, egy bizonyos Adam Hall, a Samet hét éven keresztül képviselő chicagói cégóriás, a Kravit és Bane fiatal jogásza. A fénykép Samről legalább tízéves volt; mindig ezt használták, amikor a neve elhangzott a tévében vagy megjelent egy újságban. Az Adamről készült fénykép egy kicsit furcsább volt. Valaki úgy kapta le, hogy nem is tudott róla. A bemondónő vad pillantásokat lövellt a kamera felé, miközben elmondta, hogy a Memphis Press egyik cikke szerint Adam Hall megerősítette: valóban Sam Cayhall unokája. A bemondónő adott egy rövid áttekintést Sam bűneiről, és kétszer is elmondta, hogy minden valószínűség szerint mikor kerül sor a kivégzésre.
Sam a földre hajította a darab pirítóst, ami a könyvespolc mellett ért földet. Egy rovar nyomban megtalálta és vagy tízszer körbejárta, mire úgy döntött, hogy nem érdemes megenni. Az ügyvédje már beszélt a sajtóval, szögezte le magában Sam. Mit tanítanak ezeknek a jogi egyetemen? Arról nem okítják ki őket, hogyan kell kordában tartani a médiát?
– Ott vagy, Sam? – Gullitt volt az.
– Igen, itt vagyok.
– Most láttalak a négyes csatornán.
– Aha. Én is láttam.
– Zabos vagy?
– Jól vagyok.
– Vegyél mély levegőt, Sam. Minden rendben.
A gázkamrában végrehajtandó halálbüntetésre ítélt emberek gyakran használták egymás között a „Vegyél mély levegőt” kifejezést; pusztán viccnek szánták, nem többnek. Állandóan mondogatták egymásnak, különösen akkor, ha valaki mérges volt. De amikor az őrök használták, egyáltalán nem volt mulatságos. Megsértette az elítéltek alkotmányos jogait. Több keresetben is szerepelt a kegyetlen bánásmód példájaként.
Sam egyetértett a bogárral, és otthagyta a reggelije maradékát. Meredten a földre bámulva iszogatta a kávéját.

 

Fél tízkor Packer őrmester eljött Samért. Itt volt az ideje, hogy Sam szabad levegőre menjen. Az esőnek már nyoma sem volt, vakító nap sütött le a deltavidékre. Packer két őrt és egy lábbilincset hozott magával. – Ez minek kell? – kérdezte Sam a béklyóra mutatva.
– Biztonsági előírás, Sam.
– Csak a kinti órámra megyek, nem?
– Nem, Sam. A könyvtárba visszük. Az ügyvédje ott akar találkozni magával, hogy a jogi könyvek társaságában beszélgethessenek. Forduljon meg.
Sam megfordult és mindkét kezét kidugta az ajtón lévő résen. Packer csak lazán tette rá a csuklójára a bilincset, aztán kinyitotta az ajtót, és Sam kilépett a folyosóra. Az őrök fél térdre ereszkedtek, hogy a lábára erősítsék a béklyót. – Mi van a kinti órámmal? – kérdezte Sam Packertől.
– Majd később.
– Tegnap is ezt mondta, és nem kaptam meg. Maga hazudott nekem. Most megint hazudik. Ezért beperelem.
– A pereskedés sokáig tart, Sam. Évekig is elhúzódik.
– Beszélni akarok a börtönigazgatóval.
– És egész biztosan ő is beszélni akar magával, Sam. Most azt döntse el, hogy akar-e találkozni az ügyvédjével vagy sem.
– Jogom van az ügyvédemmel beszélni, és ahhoz is jogom van, hogy kimenjek a levegőre.
– Szálljon le róla, Packer! – üvöltötte Hank Henshaw alig két méterről.
– Maga hazudik, Packer! Hazudik! – Gullitt is bekapcsolódott a másik oldalról.
– Nyugi, fiúk – mondta Packer higgadtan. – Gondoskodni fogunk a jó öreg Samről.
– Ha tudná, már most elgázosítaná – kiabálta Henshaw. A béklyó a helyére került, és Sam visszacsoszogott a cellájába egy dossziéért. A mellkasához szorította, majd Packer mellett végigtotyogott a folyosón, az őrök pedig követték őket.
– Fingasd meg őket, Sam! – kiáltotta utánuk Henshaw.
Miközben végighaladtak a folyosón, mások is kiáltoztak Samnek biztatásképpen, és szidták Packert. Átjutottak néhány rácsos ajtón és távoztak az A szárnyból.
– A börtönigazgató azt mondja, hogy ma délután kap két órát, Sam, aztán mindennap két órát, amíg sor nem kerül rá – közölte Packer, miközben lassan végigmentek egy rövid folyosón.
– Sor nem kerül mire?
– Erre a balhéra.
– Milyen balhéra?
Packer és a legtöbb őr a balhé szót használta a kivégzésre.
– Maga is tudja, hogy mire gondolok – felelte Packer.
– Mondja meg a börtönigazgatónak, hogy vajból van a szíve. És kérdezze meg tőle, hogy akkor is megkapom-e a napi két órát, ha nem kerül sor a balhéra. És ha már úgyis ott van nála, mondja meg neki, hogy szerintem egy hazug gazember.
Megálltak a rácsnál és megvárták, amíg kinyílik az ajtó. Kiléptek, aztán a főbejáratnál posztoló két őrnél ismét megálltak. Packer feljegyzett valamit egy lapra, aztán kimentek a parkolóba, ahol egy fehér mikrobusz várakozott. Az őrök a karjánál fogva felemelték Samet és a láncaival együtt betették az oldalajtón. Packer előreült, a vezető mellé.
– Nincs légkondicionáló ebben a vacakban? – förmedt rá Sam a sofőrre, aki letekert ablak mellett ült.
– De van – felelte a férfi, miközben kitolattak a maximális biztonságú traktus előtti parkolóból.
– Akkor kapcsolja már be, jó?
– Bírjon magával, Sam – mondta Packer minden meggyőződés nélkül.
– Ez sokba fog kerülni magának. Packer. Átkozni fogja magát, hogy ezt mondta.
A sofőr elhúzott egy kart a műszerfalon, és hűvös levegő áramlott az utastérbe. A mikrobusz, miután kiengedték a dupla kapun, lassan rákanyarodott a földútra.
Bár kezén és lábán bilincs volt, Sam kissé felfrissült a rövid autóúttól. Abbahagyta a zsörtölődést, és nem vett tudomást a többiekről az autóban. Az eső tócsákat hagyott maga után az út menti füves árkokban. A fűszálak és a falevelek sötétzöld színben játszottak. Samnek eszébe jutott, hogy gyermekkorában néha gyapotot kellett szednie, de gyorsan másra gondolt. Megtanulta elfelejteni a múltat, és amikor nagyon ritkán gyermekkori emlékek villantak fel az agyában, sebesen kitörölte őket.

 

A jogi könyvtárat a mérete miatt mindenki Kuckó néven emlegette. A Parchman főkönyvtára egy másik táborban volt, mélyen bent a börtön területén. A Kuckót kizárólag a halálraítélt rabok használták. Az egyik irodaépület hátuljához toldották hozzá, egy ajtaja volt, ablaka nem. Sam sokszor megfordult a Kuckóban az elmúlt kilenc esztendőben. A közepén ütött-kopott tárgyalóasztal állt, mind a négy falat könyvespolcok borították. Hébe-hóba előfordult, hogy egy munkára beosztott rab elvállalta a könyvtárosi teendőket, de szakszerű segítséget természetesen nem nagyon kaphatott az érdeklődő, és a könyvek általában nem a helyükön voltak, ami fölöttébb bosszantotta Samet. Az ajtóban a két őr leszedte a bilincseket Samről.
– Két órát kap – közölte vele Packer.
– Annyi órát kapok, amennyit akarok – felelte Sam a csuklóját dörzsölgetve, mintha a bilincs elroppantotta volna.
– Persze, Sam. De fogadjunk, hogy amikor két óra múlva idejövök magáért, be fogjuk pakolni a buszba.
Packer kinyitotta az ajtót, a két őr pedig elfoglalta a helyét. Sam belépett a könyvtárba és bevágta maga mögött az ajtót. Az asztalra tette a dossziét és rámeredt az ügyvédjére.
Adam a tárgyalóasztal túlsó végénél állt és egy könyvet tartva a kezében várta az ügyfelét. Hallotta a kintről beszűrődő hangokat, és látta, hogy Sam őrök és bilincs nélkül jön be a könyvtárba. Most ott állt a piros kezeslábasban, és sokkal kisebbnek tűnt így, hogy nem választotta el őket egymástól a vastag fémrácsozat.
– Szervusz, Sam – mondta Adam és megindult a nagyapja felé.
– Jó reggelt. Láttam magunkat a tévében néhány órával ezelőtt.
– Aha. Az újságot is olvastad?
– Még nem. Később szoktuk megkapni.
Adam odacsúsztatta az asztalon a reggeli újságot Samnek, aki két kézzel felemelte, lassan leült az egyik székre, és odatartotta maga elé, alig néhány centire az orrától. Figyelmesen elolvasta a cikket és jól megnézte a saját magáról meg Adamról készült fényképet.
Todd Marks a jelek szerint nyomozással és rengeteg telefonhívás lebonyolításával töltötte az este nagy részét. Leellenőrizte, hogy 1964-ben, Ford megyében, Clantonban született egy bizonyos Alan Cayhall, akinek, a születési bizonyítvány tanúsága szerint, Edward S. Cayhall az édesapja. Marks Edward S. Cayhall születési bizonyítványának is utánanézett, s így megtudta, hogy az apja Samuel Lucas Cayhall, az a férfi, aki jelenleg a Parchman büntetőintézet siralomházában ül. Marks beszámolt róla, hogy Adam Hall megerősítette: a nevét megváltoztatták Kaliforniában, és a nagyapja valóban Sam Cayhall. Igyekezett, hogy ne idézzen pontosan Adamtól, de még így is megsértette az egyezségüket. Az olvasónak nem sok kétsége lehetett afelől, hogy a cikk írója és Adam Hall beszéltek egymással.
A cikk, meg nem nevezett forrásokra hivatkozva, ismertette, hogy Eddie és családja miként távozott Clantonból 1967-ben, Sam letartóztatása után, majd Kaliforniába mentek, ahol Eddie később öngyilkosságot követett el. A meg nem nevezett forrás vagy források nem említették, hogy Samnek van egy lánya, aki Memphisben él, így tehát Lee egyelőre megmenekült. A cikk vesztett kissé a lendületéből, amikor felsorolta, hogy kik nem kívántak nyilatkozni: Baker Cooley, Garner Goodman, Philip Naifeh, Lucas Mann és egy jogász a jacksoni államügyészi hivatalból. Marksnak sikerült érdekfeszítőbbé tennie a cikk végét: előadta a Kramer-robbantás szenzációs történetét.
A cikk a Memphis Press első oldalán volt, rögtön a főcím alatt. Tőle jobbra ott díszelgett Sam ősrégi fényképe, mellette pedig az Adamről készült, különös kép, amin deréktól felfelé volt látható. Lee adta neki oda az újságot még órákkal korábban, amikor a teraszon üldögélve figyelte a folyó kora reggeli forgalmát. Kávét ittak meg narancslevet, és újra meg újra elolvasták a cikket. Hosszú elemzés után Adam arra jutott, hogy Todd Marks elhelyezett egy fényképészt az utca túloldalán, a Peabody Hotellel szemben, és amikor Adam távozott a találkozójukról és kilépett a járdára, a fickó lencsevégre kapta. Ezt az öltönyt és ezt a nyakkendőt viselte tegnap.
– Te beszéltél ezzel a bohóccal? – morogta Sam, miközben az asztalra tette az újságot. Adam leült vele szemben.
– Igen, tegnap találkoztunk.
– Minek?
– Azért, mert felhívta a memphisi irodánkat, azt mondta, hogy hallott valami szóbeszédet, és én el akartam igazítani a fickót. Nem nagy ügy.
– Szerinted az nem nagy ügy, hogy ott van a fényképünk az újság első oldalán?
– Szerepeltél te már ott máskor is.
– És te?
– Nem álltam oda a fényképezőgép elé. Titokban készítették. De azt hiszem, hogy elég jól nézek ki rajta.
– Megerősítetted az információit?
– Igen. De abban állapodtunk meg, hogy ez csak háttéranyagul szolgálhat, és nem idézheti a szavaimat. Azt is megbeszéltük, hogy nem említ meg forrásként. Megsértette a megállapodásunkat, úgyhogy többet nem kerülhet a szemem elé. Ráadásul odaállított egy fotóst a szálló elé. A helyzet az, hogy tegnap beszéltem a Memphis Press-szel először és utoljára.
Sam az újságra pillantott. Megnyugodott, ismét lassan, tagoltan beszélt. Még mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie. – És megerősítetted, hogy az unokám vagy?
– Igen. Elvégre nem tagadhattam le, nem igaz?
– Miért, szeretnéd letagadni?
– Olvasd el az újságot, Sam. Az első oldalon lenne a cikk, ha le akartam volna tagadni?
A válasz kielégítette Samet, és arcán kissé szélesebb lett a mosoly. Az ajkába harapott és Adamre nézett. Aztán szertartásos mozdulatokkal elővett egy bontatlan doboz cigarettát, Adam pedig körbepillantott, hogy megnézze, hol lehet az ablak.
Miután az első cigarettát annak rendje és módja szerint meggyújtotta, Sam azt mondta: – Maradj távol a sajtótól. Könyörtelenek és ostobák. Hazudnak és felelőtlen hibákat követnek el.
– De én ügyvéd vagyok, Sam. Úgy születtem, hogy vonzódom a sajtóhoz.
– Tudom. Nehéz lesz, de próbálj meg uralkodni magadon. Nem akarom, hogy ez még egyszer előforduljon.
Adam benyúlt az aktatáskájába, elmosolyodott, és elővett néhány papírt. – Van egy nagyszerű ötletem, hogyan menthetnénk meg az életedet. – Összedörzsölte a két kezét és a zsebéből elővett egy tollat. Ideje munkához látni.
– Hallgatlak.
– Nos, sejtheted, hogy sok kutatómunkát végeztem.
– Ezért kapod a fizetésedet.
– Igen. És egy fantasztikus elméletet gondoltam ki, melynek alapján hétfőn keresetet szándékozok benyújtani. Az elmélet roppant egyszerű. Mississippi az öt állam egyike, amelyik még mindig használja a gázkamrát, ugye?
– Igen.
– És Mississippi állam törvényhozása 1984-ben elfogadott egy törvényt, melynek értelmében a halálraítéltek választhatnak a méreginjekció és a gázkamra között. De ez az új törvény csak azokra vonatkozik, akiket 1984. július elseje után ítéltek el. Tehát rád nem.
– Valóban így van. Szerintem a siralomházban a társaság fele majd választhat. Bár ez csak évek múlva lesz majd esedékes.
– Sok egyéb mellett azért hagyták jóvá ezt a törvényt, hogy humánusabbá tegyék a gyilkolást. Utánanéztem egy kicsit, és kiderült, hogy az államnak nagyon sok gondja volt a gázkamrás kivégzésekkel, és emiatt nagy vita alakult ki a törvényhozásban. Az elmélet egyszerű: legyen a kivégzés gyors és fájdalommentes, s így kevesebb alkotmányjogi kifogás merülhet fel azon az alapon, hogy az eljárás kegyetlen. A méreginjekció kevesebb jogi problémát vet fel. A mi elméletünk tehát a következő: az állam elfogadta a méreginjekciót mint kivégzési módszert, s ezzel gyakorlatilag azt mondta, hogy a gázkamra idejétmúlt megoldás. Miért? Mert kegyetlenség ilyen módszerrel megölni az embereket.
Sam egy percen keresztül szótlanul dohányzott, aztán lassan bólintott. – Folytasd – mondta.
– Megtámadjuk a gázkamrát, mint kivégzési módszert. Tudom, hogy problémák voltak az első kettővel: Teddy Doyle Meeksszel és Maynard Tole-lal.
Sam felhorkant, és az asztal túlsó fele irányába fújta a füstöt. – Problémák? Finoman fogalmazol.
– Mennyit tudsz erről a két kivégzésről?
– Ugyan már. Tőlem alig ötvenméternyire haltak meg. Egész nap ülünk a cellánkban, és a halálon töprengünk. Mindenki tudja a siralomházban, hogy mi történt azzal a két sráccal.
– Mondj el mindent.
Sam a könyökére támaszkodott és szórakozott pillantással az előtte heverő újságra nézett. – Meeks kivégzése tíz év után az első volt Mississippiben. 1982-ben történt. Már majdnem két éve itt voltam, és egészen addig álomvilágban éltünk. Sohasem gondoltunk a gázkamrára, a ciános kapszulákra meg az utolsó vacsorára. Ugyan halálra ítéltek minket, de hát a franc egye meg, nem nyírnak ki senkit, akkor meg minek izguljunk? De Meeks felébresztett minket. Őt megölték, tehát akkor mindannyiunkat megölhetnek.
– Mi történt vele? – Adam többtucatnyi beszámolót olvasott Teddy Doyle Meeks kontár módon végrehajtott kivégzéséről, de Samtől akarta hallani.
– Mindenbe hiba csúszott. Láttad már a kivégzőhelyiséget?
– Még nem.
– Oldalt van egy kis szoba, ahol az ítélet-végrehajtó összekeveri a gázokat. A kénsav egy fémtartályban van, ezt a kis laboratóriumában beteszi egy csőbe, ami a gázkamra aljához vezet. Amikor Meekset kivégezték, a hóhér részeg volt.
– Ugyan már, Sam.
– Nem láttam a saját szememmel, az igaz. De mindenki tudja, hogy részeg volt. Az állam törvényei szerint ki kell jelölni egy hivatalos ítélet-végrehajtót, de a börtönigazgatónak meg a kis csapatának ez csak néhány órával a kivégzés előtt jutott az eszébe. Ne felejtsd el, senki sem gondolta volna, hogy Meekset kivégzik. Mindannyian arra számítottunk, hogy az utolsó percben, megkapja a halasztást, mert ez már kétszer megtörtént vele. De most nem kapott halasztást, és az utolsó pillanatokban kezdtek el rohangálni, hogy megkeressék a hivatalos ítélet-végrehajtót. Meg is találták, de részeg volt. Ha jól emlékszem, a pasas vízvezeték-szerelő volt. Nos, az első koktélja nem hatott. Betette a fémtartályt a csőbe, meghúzta a kart, és mindenki arra számított, hogy Meeks vesz egy levegőt és meghal. Meeks visszatartotta a lélegzetét, ameddig csak tudta, aztán szippantott egyet. De nem történt semmi. Vártak. Meeks is várt. A tanúk is vártak. Mindenki lassan a hóhér felé fordult, aki szintén várt, és közben szitkozódott. Visszament a kis szobájába, és csinált még egy kénsavas keveréket. Aztán vissza kellett húzni a másik fémtartályt a csőből, és ez legalább tíz percig eltartott. A börtönigazgató, Lucas Mann meg a többi majom várt, ficánkolt, és a részeg vízvezeték-szerelőt átkozta, aki végre betette az új fémtartályt és meghúzta a kart. A kénsav most végre eljutott a helyére: a teknőbe, a szék alá, amiben Meeks le volt kötözve. A hóhér meghúzta a második kart is, és a ciánkapszulák leereszkedtek a kénsavba. A gáz elkezdett felszállni Meeks felé, aki megint visszatartotta a lélegzetét. Lehetett látni, ahogy gomolyog a gáz. Mikor végül beszippantott egy adagot, elkezdett remegni, rángatózni, és ez egy jó ideig eltartott. Ki tudja, miért, de a gázkamrában, pontosan a szék mögött, a mennyezetre van erősítve egy fémcső, ami egészen a földig ér. Amikor már nem mozdult, és mindenki azt hitte, hogy meghalt, Meeks elkezdte előre-hátra dobálni a fejét, és beleverte a fémcsőbe. A szeme kifordult, a szája tátongott és habzott, s közben betörte a fejét a fémcsőn. Szörnyű volt.
– Mennyi ideig tartott, amíg megölték?
– Ki tudja. A börtönorvos szerint a halál rögtön beállt és fájdalommentes volt. Néhány szemtanú szerint azonban Meeks öt percen keresztül rángatózott és zihált.
A Meeks-kivégzés sok muníciót szolgáltatott a halálbüntetést ellenzőknek. Nem volt kétséges, hogy Meeks rengeteget szenvedett, és nagyon sok beszámoló készült a haláláról. Sam verziója majdnem pontosan megegyezett a szemtanúkéval.
– Ki mondta ezt el neked? – kérdezte Adam.
– Néhány őr beszélt róla. Persze nem nekem, de hamar elterjedt a híre. Óriási volt a felháborodás, és még nagyobb lett volna a botrány, ha Meeks nem egy aljas gazember. Mindenki gyűlölte. És az áldozata rengeteget szenvedett, úgyhogy nehéz volt sajnálni őt.
– Hol voltál, amikor kivégezték?
– Az első cellámban, a D szárnyon. Azon az éjjelen mindenkit bezártak, a Parchman összes lakóját. Rögtön éjfél után volt a kivégzés, és ez egy kicsit furcsa, mert az államnak egy teljes napja van a végrehajtásra. A halálos ítélet nem határoz meg pontos időpontot, csak egy bizonyos napot. Ez azt jelenti, hogy ezek a mocskos gazemberek majd megvesznek azért, hogy amilyen hamar csak lehet, gyilkoljanak. Minden alkalommal rögtön éjfél utánra teszik a kivégzést. Így aztán, ha esetleg a bíróság elnapolja, a jogászaiknak egy teljes napjuk van arra, hogy érvénytelenítsék a halasztást. Buster Moac is így ment el. Éjfélkor lekötözték, aztán megszólalt a telefon, és a srácok visszavitték az izolált szobába, ahol hat órán keresztül várt és kínlódott, miközben a jogászok az egyik bíróságról rohantak a másikra. Végül aztán, mire felkelt a nap, megint lekötözték, de most már utoljára. Gondolom, tudod, mik voltak az utolsó szavai.
Adam megrázta a fejét. – Fogalmam sincs.
– Buster a barátom volt, nagyszerű fickó. Naifeh megkérdezte tőle, akar-e mondani valamit az utolsó szó jogán, mire ő azt felelte, hogy igen, ami azt illeti, van valami mondanivalója. Azt mondta, hogy a steaket, amit az utolsó vacsorájára kapott, nem sütötték át eléggé. Naifeh motyogott valamit, hogy majd beszél a szakáccsal. Aztán Buster megkérdezte, hogy a kormányzó nem adott-e kegyelmet. Naifeh azt felelte, hogy nem. Mire Buster azt mondta: „Na akkor mondják meg annak a disznónak, hogy elvesztette a szavazatomat.” Becsapták az ajtót és elgázosították.
Samet láthatóan szórakoztatta a történet, és Adam is kénytelen volt kényszeredetten nevetni. A jegyzettömbjére pillantott, miközben Sam ismét cigarettára gyújtott.
Két évvel Teddy Doyle Meeks kivégzése után Maynard Tole ügye, a számtalan fellebbezés után zsákutcába jutott, és ismét eljött az ideje annak, hogy használják a gázkamrát. Tole-lal a Kravitz és Bane jogászai foglalkoztak pro bono alapon. Egy Peter Wiesenberg nevű, fiatal ügyvéd képviselte Tole-t, E. Garner Goodman felügyelete mellett. Wiesenberg és Goodman is végignézték a kivégzést, amely több szempontból is szörnyűségesen hasonlított a Meekséhez. Adam nem beszélt a Tole-kivégzésről Goodmannel, de átnézte az aktát és elolvasta Wiesenberg és Goodman beszámolóit.
– Na és mi a helyzet Maynard Tole-lal? – kérdezte Adam.
– Fekete volt, egy rablótámadásban megölt egy halom embert, és természetesen azt mondta, hogy mindenért a rendszer a felelős. Azt hajtogatta, hogy ő egy afrikai harcos. Egypárszor megfenyegetett, de többnyire csak a szája járt. Tudod, ezek mindig ártatlanok. Minden fekete ártatlan. Csak azért vannak itt, mert feketék, a rendszer pedig fehér, s ugyan megerőszakoltak és meggyilkoltak valakit, de ez mindig másnak a hibája. Mindig, mindig másnak a hibája.
– Ezek szerint örültél, amikor kinyírták?
– Azt nem mondtam. A gyilkosság helytelen. Akkor is, amikor feketéket ölnek, akkor is, amikor fehéreket. És az is helytelen, hogy Mississippi állam meggyilkolja a siralomházban lévő elítélteket. Bűnt követtem el, elismerem, de mi lesz jobb attól, ha megölnek engem?
– Tole is szenvedett?
– Ugyanúgy, ahogy Meeks. Találtak neki egy új ítéletvégrehajtót, aki már elsőre jól csinálta. A gáztól Tole elkezdett rángatózni, és a csőbe verte a fejét, mint Meeks. Csak az volt a különbség, hogy a jelek szerint neki keményebb feje volt, mert nem tört be, bár rendesen csapkodta a csőhöz. Ez így ment egy darabig, míg végül Naifeh meg a majombrigád majd összecsinálta magát, hogy porszem került a gépezetbe és a fiú nem fog meghalni, s ezért megkérték a tanúkat, hogy távozzanak. Elég ronda egy ügy volt.
– Azt olvastam valahol, hogy tíz percen keresztül szenvedett.
– Csak annyit tudok, hogy keményen harcolt. Az orvos meg a börtönigazgató persze azt mondta, hogy a halál rögtön beállt és fájdalommentes volt. De azért Tole után csináltak egy apró változtatást. Mire a haveromra, Moacra került a sor, terveztek egy szép kis fejmerevítőt. Egy csatos bőrszíjjal a csőhöz rögzítik az elítélt fejét. Moacnak, meg aztán később Jumbo Parrisnek úgy odaszorították a fejét, hogy sehogyan sem tudták beleverni a csőbe. Jó kis ötlet, nem? Így sokkal könnyebb Naifeh-nek meg a tanúknak, mert nem kell olyan sok szenvedést végignézniük.
– Na érted már, mire gondolok, Sam? Szörnyűséges dolog így meghalni. A módszert fogjuk megtámadni. Találunk tanúkat, akik majd tanúskodnak ezekről a kivégzésekről, és megpróbálunk meggyőzni egy bírót, hogy mondja ki: a gázkamra alkotmányellenes kivégzési módszer.
– Na és akkor mi van? Majd méreginjekciót kérünk? Mi értelme van ennek? Kicsit ostoba dolognak tűnik nekem, hogy azt mondjam: nem szeretnék gázkamrában meghalni, de egye fene, a méreginjekció jöhet. Tegyenek rá a gurulós betegágyra, és tömjenek tele nyugtatóval. Így is meghalok, nem? Nem értem.
– Igazad van. De legalább nyerünk egy kis időt. Megtámadjuk a gázkamrát, mint kivégzési módszert, az ítélet végrehajtását átmenetileg felfüggesztik, aztán tovább erőszakoskodunk a magasabb szintű bíróságokon. Évekig elhúzhatjuk.
– Már más is próbálkozott ezzel.
– Mire gondolsz?
– Texas. 1988. A Larson-ügy. Ugyanezeket az érveket hozták fel, de nem volt semmi eredménye. A bíróság úgy döntött, hogy a gázkamra, amit már ötven éve alkalmaznak, nagyon humánus kivégzési módszer.
– Az igaz, de van egy óriási különbség.
– Micsoda?
– Ez itt nem Texas. Meekset, Tole-t és Moacot nem Texasban gázosították el. És különben is, Texasban már áttértek a méreginjekcióra. Már nem használják a gázkamrát, mert találtak egy jobb módszert a gyilkolásra. A legtöbb államban, ahol eddig a gázkamrát használták, modernebb technológiára tértek át.
Sam felállt, és odasétált az asztal másik végéhez. – Hát, amikor majd rám kerül a sor, mindenképpen a legkorszerűbb technológiával szeretnék kimúlni. – Háromszor vagy négyszer oda-vissza sétált az asztal mellett, aztán megállt. – Ez a szoba öt és fél méter hosszú. Öt és fél métert sétálhatok anélkül, hogy rácsba ütköznék. Tisztában vagy vele, milyen érzés napi huszonhárom órát tölteni egy két méterszer három méteres cellában? Nekem ez most a szabadság, öregem. – Még egy kicsit járkált, és közben persze cigarettázott.
Adam nézte, ahogy a törékeny figura füstfelhőtől kísérve sétálgat az asztal egyik végétől a másikig. Sam most nem viselt zoknit, csak egy tengerészkék gumiszandál volt rajta, ami minden lépésnél nyikorgott. Hirtelen megállt, lekapott egy könyvet a polcról, az asztalra hajította, aztán lendületes mozdulatokkal lapozgatni kezdte. Néhány perces ideges keresgélés után megtalálta, amit keresett, majd öt perc alatt átolvasta.
– Itt van – mormogta. – Tudtam, hogy ezt már olvastam valahol.
– Mi az?
– Egy 1984-es ügy Észak-Carolinából. A fickót Jimmy Oldnak hívták, és a jelek szerint Jimmy nagyon nem akart meghalni. Be kellett vonszolniuk a kamrába, mert rúgkapált, bőgött és üvöltözött, és az is eltartott egy jó darabig, amíg leszíjazták. Becsapták az ajtót, leeresztették a ciánkapszulákat, és Jimmy feje lebicsaklott. Aztán felemelte a fejét, és elkezdett rángatózni. A tanúk felé fordult, akik csak a szeme fehérjét látták. Elkezdett ömleni a nyála. Előre-hátra csapódott a feje, miközben a teste rángatózott és habzott a szája. Ez így ment egy jó darabig, és az egyik tanú, egy újságíró, elhányta magát. Úgy, ahogy Maynard Tole kivégzésekor, a börtönigazgató megelégelte a dolgot, és elhúzta a fekete függönyt, így a tanúk már nem láthattak semmit. A becslések szerint Jimmy Old tizennégy percen keresztül szenvedett, mire meghalt.
– Hallani is borzalmas.
Sam becsukta a könyvet és óvatosan visszatette a polcra. Cigarettára gyújtott, és a mennyezetre emelte a tekintetét. – Gyakorlatilag az összes gázkamrát az Eaton Metal Products építette Salt Lake Cityben jó néhány évvel ezelőtt. Valahol azt olvastam, hogy a missouri gázkamrát a rabok csinálták. De a mi kis kamránkat az Eaton építette, és alapvetően az összes ugyanúgy néz ki: fémből van, a formája nyolcszögletű, és van rajta néhány ablak, hogy az emberek végignézhessék a haldoklást. A kamrában nincs valami sok hely, csak egy faszék áll benne, rajta a bőrszíjak. A szék alatt van egy fémteknő, és alig néhány centivel a teknő fölött, a szék aljához erősítve, a ciántartály, amit az ítélet-végrehajtó egy karral működtet. A kénsav egy pléhdoboz révén kerül be. A hóhér egy csövön a teknőbe juttatja, s miután a teknő megtelik kénsavval, meghúz egy kart, és leesnek a ciánkapszulák. Így keletkezik a gáz, ami, természetesen, halált okoz, ami, természetesen, a tervek szerint fájdalommentes és gyors.
– Nem azért tervezték, hogy felváltsa a villamosszéket?
– De. A húszas és harmincas években minden államban villamosszékben végezték ki az elítélteket, és úgy tartották, hogy ez a legcsodálatosabb eszköz, amit valaha is terveztek. Emlékszem, hogy gyerekkoromban volt egy hordozható villamosszék, amit rátettek egy utánfutóra és elvitték az állam legkülönbözőbb pontjaira. Megálltak a helyi börtön előtt, megbilincselve kihozták az elítélteket, felsorakoztatták őket az utánfutó mellett, aztán egyenként kinyírták őket. Hatékony módszer volt arra, hogy enyhítsenek a börtönök túlzsúfoltságán. – Sam megcsóválta a fejét. – De persze fogalmuk sem volt róla, hogy mit csinálnak, és néhány borzalmas történetet lehetett hallani az elítéltek szenvedéséről. Halálbüntetésről van szó, ugye? Nem halálos kínzásról. És nemcsak Mississippiben volt így. Nagyon sok államban használták ezeket a régi, ócska villamosszékeket, ráadásul idióta barmok nyomogatták a kapcsolókat, és rengeteg probléma volt. Leszíjazzák a szegény ördögöt, megnyomják a gombot, adnak egy jó adag áramot, de nem eleget, így a nyomorult csak perzselődik az áramtól, de nem akar meghalni. Ezért várnak néhány percet, aztán megint bekapcsolják az áramot. Ez akár tizenöt percig is eltarthat. Amikor az elektródákat nem rögzítették rendesen, előfordult, hogy lángnyelv lövellt ki a szemükből meg a fülükből. Olvastam egy férfinek a beszámolóját, aki nem megfelelő mennyiségű áramadagot kapott. Úgy érezte, hogy a forróságtól szétrobban a feje, és kibukott a szeme. Csurgott az arcán a vér. Amikor áramot vezetnek a testbe, a bőr annyira felforrósodik, hogy egy darabig nem lehet hozzányúlni a hullához. Ezért régebben megvárták, amíg lehűl, és csak aztán tudták megállapítani, hogy meghalt-e. Sok olyan történetet hallottam, hogy a szerencsétlen megmerevedett az első áramütés után, aztán megint elkezdett lélegezni, így aztán adtak neki még egy adagot. Ezt akár négyszer-ötször is megismételték. Szörnyűséges módszer volt, ezért egy katonaorvos feltalálta a gázkamrát, hogy humánusabb módon gyilkolászhassák az embereket. De mint mondod, már ez is idejétmúlt a méreginjekció miatt.
Adam feszülten figyelte Sam minden szavát. – Hány ember halt meg Mississippi gázkamrájában? – kérdezte.
– Először valamikor 1933-ban használták. 1970-ig százötven férfit öltek meg. Nőt egyet sem. Miután 1972-ben elgázosították Furmant, 1982-ig, Teddy Doyle Meeks kivégzéséig üresen tátongott. Összesen százhatvanszor használták. Én leszek a százhatvanegyedik.
Megint járkálni kezdett, de most már jóval lassabban. – Szörnyű barbár módja a kivégzésnek – mondta. Úgy beszélt, mint egy egyetemi tanár a hallgatósága előtt. – És veszélyes is. Nemcsak a székbe szíjazott szerencsétlenre veszélyes, hanem azokra is, akik a kamrán kívül vannak. Ezek az átkozott tákolmányok már elöregedtek, és bizony van szivárgás rendesen. A szigetelések meg tömítések el vannak rohadva, és megfizethetetlenül sokba kerülne egy olyan kamrát építeni, amiből egyáltalán nem szivárog a gáz. Egy egészen apró szivárgás is halálos lehet a hóhér vagy bárki számára a közelben. Mindig ott van néhány ember a kamra mellett, a kivégzőhelyiségben. Naifeh, Lucas Mann, esetleg egy lelkész, egy-két őr. Ennek a helyiségnek két ajtaja van, amit a kivégzés alatt mindig csukva tartanak. Ha egy kis gáz kiszivárog a kamrából, azonnal orrba csapja Naifeh-t meg Lucas Mannt, ők meg elterülnek a földön. Ha jól meggondolom, nem is olyan rossz ötlet.
A tanúk is nagy veszélyben vannak – folytatta Sam –, de nem is sejtik. A kamrától csak egy ablak választja el őket, ami szintén régi és nem szigetel rendesen. Ők is egy olyan kis helyiségben tartózkodnak, aminek be van csukva az ajtaja, és ha beszivárog a gáz, ezek a bámészkodó idióták is megfulladnak.
De az igazi veszély később jön. Az elítélt bordájához ragasztják egy drótnak a végét, ami a kamra falán lévő résen át az odakint lévő géphez csatlakozik. Az orvos ezen nézi az elítélt szívverését. Miután bejelenti, hogy a fickó halott, kinyitják a kamra tetején lévő szelepet A gáznak ilyenkor el kell párolognia, és többnyire el is párolog. Várnak körülbelül tizenöt percet, aztán kinyitják a kamra ajtaját. A külső térben lévő hűvösebb levegő összekeveredik a maradék gázokkal, és aki oda belép, halál fia. Ez szörnyű veszélyes, de a sok bohóc közül csak nagyon kevesen tudják, mennyire komoly dolog ez. A visszamaradt hidrogén-cianid rajta van mindenen: a falakon, az ablakokon, a földön, a mennyezeten, az ajtón és persze a halotton.
Ammóniákot fújnak a kamrába, még a holttestet is lefújják, hogy semlegesítsék a maradék gázokat, aztán a takarító csapat, vagy a fene tudja, hogy hívják őket, bemegy oxigénmaszkkal. Másodszor is lemossák a hullát ammóniákkal, mert a gáz a pórusokon is kiszivárog. Míg még mindig a székbe van kötözve, levágják róla a ruháját, beteszik egy zsákba és elégetik. Régebben az elítélt csak egy sortot viselhetett, hogy könnyebb legyen a munkájuk. De manapság olyan vajszívűek, hogy azt viselhetünk, amit akarunk. Ha én eljutok odáig, órákon keresztül fogom válogatni az öltözékemet.
– Mi történik a holttesttel? – kérdezte Adam, s kissé szégyellte magát, hogy ilyen érzékeny kérdésekre tereli a beszélgetést, de szeretett volna a történet végére érni.
Sam mormogott valamit, aztán a szájába dugott egy cigarettát. – Tudod, mekkora az én ruhatáram?
– Nem.
– Két ilyen piros bohócruhából áll, öt alsónadrágból, egy pár csinos kis gumiszandálból, ami úgy néz ki, mintha egy nigger kiárusításon vették volna. Nem vagyok hajlandó ebben a piros ruhában meghalni. Arra gondoltam, hogy élek alkotmányos jogaimmal, és anyaszült meztelenül masírozok be a gázkamrába. Az lenne ám a látványosság, mi? El tudod képzelni, hogy ezek a majmok ott sürgölődnek körülöttem, és miközben leszíjaznak, rettentően igyekeznek, nehogy hozzáérjenek a farkamhoz. És miután leszíjaztak, megfogom azt a kis szívhangvizsgáló mütyürt, és odateszem a herémhez. Az orvos odalenne a gyönyörűségtől, nem? És mindenképpen úgy intézném, hogy a tanúk megnézhessék a csupasz fenekemet. Azt hiszem, ezt fogom csinálni.
– Mi történik a holttesttel? – kérdezte ismét Adam.
– Miután rendesen lemosták és fertőtlenítették, rabruhába öltöztetik, kihúzzák a székből és hullazsákba teszik. Hordágyra kerül, aztán egy mentőautó elviszi valamelyik halottasházba. Innen a család intézi tovább. Általában.
Sam most háttal állt Adamnek, és a könyvespolcnak támaszkodva a fal felé beszélt. Hosszú időre elhallgatott; szótlanul és mozdulatlanul bámult a sarokba, és azon a négy emberen járt az esze, akiket megismert, mielőtt elvezették volna őket a gázkamrába. Volt egy íratlan szabály a siralomházban: ha rád kerül a sor, nem a vörös rabruhában mész a gázkamrába. Nem adod meg neki az elégtételt, hogy abban a ruhában ölhetnek meg, amit éveken keresztül rád kényszerítettek.
Talán majd az öccse, aki havonta cigarettát küld, kisegíti egy inggel meg egy nadrággal. És jó lenne, ha adna egy pár zoknit is. Ezt a gumiszandált pedig biztosan nem fogja felvenni. Akkor inkább mezítláb megy.
Megfordult, lassan odasétált Adamhez és leült. – Tetszik az ötlet – mondta halkan, s most már összeszedetten. – Érdemes megpróbálni.
– Jól van. Lássunk munkához. Azt szeretném, hogy keress még olyan eseteket, mint Jimmy Oldé Észak-Carolinából. Kutassuk fel az összes barbár és kontár módon végrehajtott gázkamrás kivégzést. Mindegyiket betesszük a keresetbe. Csinálj egy listát azokról az emberekről, akik esetleg hajlandóak lennének tanúvallomást tenni Meeks és Tole kivégzéséről. Sőt talán még Moacéről meg Parriséról is.
Sam már ismét talpon volt, s halkan mormogva hozzálátott, hogy levegyen néhány könyvet a polcról. Több mint tízet gyűjtött össze, nagy halomba az asztalra rakta őket, leült és eltűnt a könyvek mögött.

 

 

Tizenkilenc

Ameddig csak a szem ellátott, kilométereken keresztül sík búzaföld terült el. A távolban méltóságteljes hegyek magasodtak. A búzaföld és a hegyek közötti óriási völgyben, több mint száz acre nagyságú területen állt a tábor. A szögesdrót kerítést sövény és cserje takarta el. A tüzelőállásokat és a gyakorlóteret is úgy alakították ki, hogy a levegőből észrevétlenek maradjanak. Mindössze két ártalmatlannak tűnő blokkház volt a felszínen, kívülről halászkunyhónak látszottak. De alattuk két lift ereszkedett a mélybe, ahol természetes barlangok és emberkéz vájta üregek útvesztője terült el. Széles alagutak vezettek minden irányba, és összekötötték a számtalan különböző helyiséget. Az egyikben nyomda volt. A másikban fegyvereket és lőszereket tároltak. Három tágas helyiségben lakóteret alakítottak ki. Volt egy olyan, ahol egy kis könyvtár kapott helyet. A legnagyobb, melynek belmagassága meghaladta a tíz métert, a központi terem volt, ahol előadásokra, filmvetítésre és szónoklatokra gyűltek össze a tagok.
A tábort a legkorszerűbb eszközökkel szerelték fel: szatellitantennákkal, amelyek a világ legkülönbözőbb pontjaira továbbították a híreket a televíziókészülékekhez, számítógépekkel, amelyeket a gyors információáramlás érdekében más táborok komputereihez csatlakoztattak, faxgépekkel, celluláris telefonokkal és az összes többi divatos, modern elektronikus készülékkel.
Nem kevesebb, mint tíz napilap érkezett a táborba mindennap. A könyvtár melletti szobában álló asztalra kerültek, ahol először egy Roland nevű ember olvasta át őket. Élete nagy részét a táborban töltötte, azzal a néhány férfival együtt, akik a karbantartási munkákat látták el. Amikor az újságok megérkeztek a városból (általában reggel kilenc körül), Roland töltött magának egy nagy bögre kávét, és hozzálátott az olvasáshoz. Számára ez nem valamiféle fáradságos munka volt. Már többször beutazta a világot, négy nyelven beszélt, és csillapíthatatlan tudásszomj munkálkodott benne. Ha egy cikk felkeltette a figyelmét, megjelölte, aztán később készített róla egy másolatot és odaadta a számítógépeseknek.
Nem minden érdekelte az újságokban. A sporthíreket csak átfutotta, a hirdetéseket sohasem nézte meg. Nagyon kevés figyelmet szentelt az olyan témáknak, mint divat, életmód és rendezvények. A sajátjához hasonló csoportokról gyűjtött elsősorban anyagokat: az árjákról, a nácikról, a Ku-Klux-Klanról. Az utóbbi időben sok Németországgal és Kelet-Európával foglalkozó cikket jelölt meg, és nagy örömmel fogadta a fasizmus újraéledését. Folyékonyán beszélt németül, és minden évben legalább egy hónapot ebben a nagyszerű országban töltött. Figyelte a politikusokat, akik kifejezték aggodalmukat a gyűlöletből elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban, illetve azt a vágyukat, hogy korlátozzák az olyan csoportok jogait, mint az övé. Figyelte a legfelsőbb bíróságot. Figyelemmel kísérte a bőrfejűek bírósági tárgyalását Amerikában. És a klán megpróbáltatásait.
Általában minden reggel két órát töltött a legfrissebb hírek tanulmányozásával, és ilyenkor eldöntötte, hogy mely cikkeket kell későbbi használatra megőrizni. Megszokott, mindennapos teendője volt ez, de rettenetesen élvezte.
A mai reggel azonban más lesz. A baj első jele egy fénykép volt Sam Cayhallról, az egyik San Franciscó-i napilap első oldalán. A cikk mindössze három bekezdésből állt, de így is kimerítően tájékoztatott arról a friss hírről, hogy Amerika legidősebb siralomházi elítéltjét az unokája fogja képviselni. Roland háromszor is elolvasta a cikket, mire elhitte, aztán megjelölte. Egy óra múlva majd még elolvassa ötször vagy hatszor. Két újság is közölt fényképet Adam Hallról, aki előző nap a memphisi újság első oldalán volt látható.
Roland már évek óta figyelemmel kísérte Sam Cayhall ügyét több okból is. Először is: olyanfajta ügy volt, amely érdekes a számítógépei számára: egy idős klántag a hatvanas évekből a siralomházban várja a kivégzését. A Cayhall-akta már legalább harminc centi vastag volt. Bár nem volt jogász, Roland osztotta azt az általános véleményt, hogy Samnek már nincs lehetősége újabb fellebbezések benyújtására, és hamarosan meg fog halni. És ez tökéletesen meg is felelt Rolandnak, de véleményét megtartotta magának. A fehér faj felsőbbrendűségét hirdetők számára Sam Cayhall igazi hős volt, és Roland náci bandáját már meg is kérték, hogy vegyen részt a kivégzés előtti demonstrációkban. Nem álltak ugyan közvetlen kapcsolatban Cayhall-lal, mert az egyszer sem válaszolt a leveleikre, de szimbolikus figura volt, és amennyire csak lehetett, hasznot akartak húzni a halálából.
Roland vezetékneve Forchin volt; francia ősöktől származott Thibodaux környékéről. Nem volt társadalombiztosítási száma és életében egyetlen adóbevallást sem készített; ami az állami szerveket illeti, nem is létezett. Volt három tökéletesen hamisított útlevele: volt közöttük egy német, meg egy olyan is, amelyet állítólag az Ír Köztársaság kormánya adott ki. Roland könnyedén, minden gond nélkül szelte át a határokat.
Több nevet is használt; az egyik, amelyet csak ő maga ismert és egy árva léleknek sem árult el, a Rollie Wedge név volt. 1967-ben, a Kramer-ügy után elmenekült az Egyesült Államokból, és egy rövid ideig Észak-Írországban élt. És aztán máshol is: Líbiában, Münchenben, Belfastban és a libanoni Beká-völgyben. 1967-ben és 1968-ban rövid időre visszatért Amerikába, hogy megnézze Sam Cayhall két tárgyalását. Ekkor már tökéletes papírjai voltak az utazáshoz.
A következő években is tett néhány rövid utat Amerikába, mindegyik alkalommal a Cayhall-ügy miatt. De az idő múlásával egyre kevésbé aggódott. Három évvel ezelőtt beköltözött ebbe a bunkerba, hogy a nácizmus üzenetét terjessze. Már nem tartotta magát a klán tagjának. Most már büszke fasiszta volt.
Mire a reggeli olvasásnak a végére ért, összesen hét újságban találta meg a Cayhall-sztorit. Egy fémkosárba tette őket, és úgy döntött, hogy kimegy a levegőre. Töltött még egy kis kávét a műanyag bögrébe, és a lifttel megtett harminc métert felfelé. Gyönyörű idő volt: hűvös és napos, az égen egyetlen felhőt sem lehetett látni. Elindult a hegyek irányába tartó keskeny ösvényen, és tízperces séta után már lenézhetett az alatta elterülő völgyre. A távolban ott húzódtak a búzamezők.
Roland már huszonhárom éve álmodozott Cayhall haláláról. Volt egy közös titkuk: egy olyan teher, ami csak akkor kerül le a válláról, ha Samet kivégzik. Roland nagyon csodálta ezt az embert. Jeremiah Dogannel ellentétben Sam tiszteletben tartotta az esküjét, és sohasem beszélt. Bár volt három tárgyalása, jó néhány ügyvéddel találkozott, benyújtott számtalan fellebbezést, végig kitartott. Tiszteletre méltó ember, de Roland mégis szerette volna már, ha meghal. Na persze az első két tárgyalás alatt kénytelen volt néhány alkalommal megfenyegetni Cayhallt és Dogant, de ez már nagyon régen történt. Dogan összeroppant a nyomás alatt és tanúskodott Sam ellen. És Dogan ma már halott.
Ez a kölyök azonban aggasztotta. Ahogy más sem, Roland sem tudott semmit Sam fiáról meg annak a családjáról. Tudta, hogy van egy lánya Memphisben, de a fia eltűnt. És most, ez a gazdag zsidó jogi cég jóképű, legjobb egyetemeket megjárt, fiatal ügyvédje előbukkan a semmiből, és erőtől duzzadva harcba száll, hogy megmentse a nagyapját. Roland eleget tudott a kivégzésekről, és tisztában volt vele, hogy az ügyvédek mindent megpróbálnak az utolsó órákban. Ha Sam összeroppanhat, akkor most fog összeroppanni, és egész biztosan az unokája jelenlétében.
Roland elhajított egy követ a völgy felé, és követte a tekintetével, amíg el nem tűnt. Kénytelen lesz elmenni Memphisbe.
A chicagói Kravitz és Bane-nél a szombat pontosan olyan kemény munkanap volt, mint a többi, de a memphisi irodában kissé lelassult ilyenkor a tempó. Adam kilenckor érkezett az irodába, és mindössze két jogászt és egy jelöltet talált munkában. Bezárkózott a szobájába és lehúzta a redőnyt.
Tegnap két órán keresztül dolgoztak Sammel, és mire Packer visszajött a könyvtárba a bilinccsel meg a béklyóval, sikerült az egész asztalt beborítaniuk könyvekkel és jegyzetekkel. Packer türelmetlenül várakozott, amíg Sam lassan visszapakolta a könyveket a polcra.
Adam újra átnézte a jegyzeteiket A saját kutatási eredményeit felvitte a számítógépre és harmadszor is átolvasta a kereset szövegét. Egy másolatot már el is küldött faxon Garner Goodmannek, aki átnézte és visszaküldte.
Goodman nem volt túlzottan optimista a keresetet illetően, de úgy vélte, hogy a jelenlegi helyzetben nincs semmi veszítenivalójuk. Ha esetleg azonnali meghallgatást rendelnének el a szövetségi bíróságon, Goodman kész volt tanúskodni Maynard Tole kivégzéséről. Ő és Peter Wiesenberg végignézték. Wiesenberg annyira rosszul lett a látványtól, hogy egy élő embert elgázosítanak, hogy kilépett a cégtől és tanári állást vállalt. Nagyapja túlélte a Holocaustot; nagyanyja nem. Goodman megígérte, hogy felveszi a kapcsolatot Wiesenberggel, és biztos volt benne, hogy ő is hajlandó lesz tanúskodni.
Délre Adamnek elege lett az irodából. Kinyitotta az ajtót, de semmi hang nem szűrődött be kintről. A többiek már mind elmentek. Adam is távozott az épületből.
Beült a kocsijába, és nyugat felé indult el. Átkelt a folyón, és Arkansasba jutott, út menti kávézók és kutyafuttatók mellett hajtott el Nyugat-Memphisben. Keresztülhajtott néhány falucskán, majd megállt egy út menti vegyeskereskedésnél, hogy igyon egy kólát. Két órával később ismét megállt, ezúttal a Mountain View nevű városkában, hogy egyen egy szendvicset és útbaigazítást kérjen. Közölték vele, hogy csak a Fehér-folyót kell követnie és hamarosan Calico Rockba ér. Gyönyörű út volt: az Ozarks-hegy lábánál, sűrű erdők között, kis hegyi patakok mentén kanyargott. A Fehér-folyó az út bal oldalán kígyózott, itt-ott csónakban ülő horgászokat lehetett látni rajta.
Calico Rock kisváros volt, a folyó felett magasodó szirten terült el. A híd közelében, a folyó keleti partjánál három horgászcsónak-kölcsönző állt. Adam leparkolt a folyó mellett, és odasétált az elsőhöz, amelyik a Calico Marina nevet viselte. Az építmény egy vízbe nyúló faszerkezeten állt, amelyet erős sodronykötelekkel rögzítettek a parthoz. A mólóhoz kötve néhány üres csónak lebegett a vízen. Egy kis tábláról az érdeklődők leolvashatták, mennyiért lehet csónakot és horgászfelszerelést bérelni, horgászengedélyt váltani, és mi az ára a csónaktúráknak.
Adam kisétált a mólóra, és közben az alatta csordogáló folyóban gyönyörködött. Egy piszkos kezű fiatalember jött elő az épületből és megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni.
– Wyn Lettnert keresem.
A fiatalember ingzsebére egy szövetdarab volt felvarrva, rajta a Ron név. Ron visszasétált az épülethez és bekiáltott: – Mr. Lettner! – Feladata végeztével Ron távozott.
Wyn Lettner jól megtermett, ugyancsak elhízott ember volt, közel százkilencven centi magas. Garner azt mesélte róla, hogy nagy sörivó, és Adamnek ez rögtön eszébe is jutott, amikor ránézett a hatalmas pocakjára. Hatvanas évei vége felé járt, őszes, ritkuló haját egy EVINRUDE feliratú sapka alá gyűrte. Adam aktáiban legalább három, újságban megjelent fénykép volt Lettner különleges ügynökről. Mindegyik a szokásos FBI-os figurát ábrázolta: sötét öltöny, fehér ing, keskeny nyakkendő, katonásan rövidre nyírt haj. És jóval karcsúbb volt azokban a napokban.
– Igen, uram – mondta jó hangosan, miközben kijött a mólóra és letörölt néhány morzsát a szájáról. – Wyn Lettner vagyok. – Mély hangja volt és barátságosan mosolygott.
Adam kezet nyújtott és bemutatkozott. – Adam Hall vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.
Lettner megragadta a kezét és dühödten megrázta. Erős karján kidagadt a bicepsz. – Igen, uram – harsogta ismét. – Mit tehetek önért?
Szerencsére a dokkon rajtuk kívül nem volt senki sem, csak Ron, odabent a műhelyben, ahol óriási zajt csapott a szerszámaival. – Ügyvéd vagyok és én képviselem Sam Cayhallt – mondta Adam kissé zavartan.
Lettner arcán még szélesebb lett a mosoly, és kivillantak erős, sárgás fogai. – Jó kis munkát kapott, mi? – jegyezte meg nevetve, és hátba vágta Adamet.
– Azt hiszem, igen – felelte Adam. – Samről szeretnék beszélni magával.
Lettner ábrázata hirtelen elkomorodott. Húsos ujjaival megvakarta az állat, miközben összeszűkült szemekkel figyelte Adamet. – Láttam az újságokban, fiam. Tudom, hogy Sam a nagyapja. Nem lehet könnyű magának. És egyre nehezebb lesz. – Ismét elmosolyodott. – És bizony Samnek is. – Kacsintott egyet, mintha valami remek viccet mondott volna, és azt várja, hogy Adam majd összegörnyed a nevetéstől.
Adam semmi tréfásat nem talált ebben. – Samnek kevesebb mint egy hónapja van hátra – mondta, bár biztos volt benne, hogy Lettner olvasott a kivégzés időpontjáról.
Hirtelen egy súlyos kéz nehezedett Adam vállára és az üzlet felé irányította. – Menjünk be, fiam. Elbeszélgetünk Samről. Nem kér egy sört?
– Köszönöm, nem. – Beléptek egy szűk helyiségbe, ahol horgászfelszerelések lógtak a falról meg a mennyezetről, és élelmiszerekkel teli, ingadozó fapolcok álltak a fal mentén. Az egyik sarokban állt egy hűtőszekrény az üdítőknek, mellette egy gilisztákkal teli láda, annak közelében pedig egy tartály, benne víz és halak.
– Üljön le – mondta Lettner, és a pénztárgéphez közeli sarok felé intett. Adam helyet foglalt egy rozoga faszéken, közben Lettner keresett magának egy üveg sört a hűtőtáskában. – Biztos nem kér egyet?
– Talán majd később. – Már majdnem öt óra volt. Lettner lepattintotta a kupakot és egy hajtásra kiitta az üveg tartalmának legalább egyharmadát. Megnyalta az ajkát, aztán leült egy viharvert bőrszékbe, ami valamikor minden bizonnyal egy kisteherautó vezetőülése lehetett. – Na, végül mégiscsak elkapják a jó öreg Samet? – kérdezte.
– Hát nagyon igyekeznek.
– Milyenek az esélyei?
– Nem túl jók. Még hátravannak az utolsó percben benyújtható fellebbezések, de az óra nagyon ketyeg.
– Sam nem rossz ember – állapította meg Lettner. Hangjában néma szomorúság bujkált, s gyorsan ivott egy hatalmas kortyot.
– Mennyi ideig volt Mississippiben? – tette fel a kérdést Adam.
– Öt évig. Miután a három polgárjogi aktivista eltűnt, Hoover, az FBI elnöke személyesen szólt nekem. Ez 1964-ben volt. Létrehoztunk egy különleges egységet, és munkához láttunk. A Kramer-ügy után a klánnak elszállt minden ereje.
– Mi volt a feladata?
– Mr. Hoover nagyon pontos utasításokat adott. Azt mondta, hogy szivárogtassuk be az embereinket a klánba, bármilyen áron is. Szét akarta robbantani őket. Az igazat megvallva Mississippiben nagyon lassan láttunk munkához. Ennek több oka is volt. Hoover gyűlölte a Kennedyket, azok meg állandóan macerálták, ő viszont csak a lábát lógatta. De amikor az a három fiú eltűnt, gőzerővel beindultunk. 1964 szörnyűséges év volt Mississippiben.
– Akkor születtem.
– Igen. Az áll az újságban, hogy Clantonban.
Adam bólintott. – Hosszú ideig nem tudtam. A szüleim azt mondták, hogy Memphisben születtem.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Ron lépett be az üzletbe. Rájuk nézett, aztán a rágcsálnivalókat meg a szardíniákat kezdte tanulmányozni. Figyelték, hogy mit csinál, és vártak.
Lettner Adamre pillantott, mintha azt akarná mondani: „Mondja csak, de nem figyelek oda.”
– Mit akarsz? – förmedt rá a fiúra.
Ron a koszos kezével lekapott a polcról egy virslikonzervet és megmutatta nekik. Lettner bólintott, és az ajtó felé intett a fejével. Ron lassan kibandukolt, de közben megnézte a burgonyaszirmokat meg a cukorkákat.
– Rettenetesen szeret szaglászni – közölte Lettner, miután a fiú kiment. – Néhányszor beszéltem Garner Goodmannel. Még évekkel ezelőtt. Mit mondjak, magának való figura.
– Ő a főnököm. Azt mondta, hogy maga hajlandó lesz beszélni velem, és megadta a nevét.
– És miről kéne beszélnem? – kérdezte Lettner, és ismét kortyolt egyet.
– A Kramer-ügyről.
– A Kramer-ügy le van zárva. Csak Sam maradt meg belőle és a kivégzésének a dátuma.
– Maga azt akarja, hogy kivégezzék?
Lépések, majd hangok hallatszottak, és ismét kinyílt az ajtó. Egy férfi meg egy fiú lépett be, és Lettner rögtön felállt. Csalira és zsinegre volt szükségük. Tíz percen keresztül vásároltak és megbeszélték, hogy hol harapnak a halak. Lettner gondosan ügyelt rá, hogy a pult alatt legyen a sörösüveg, amíg a vásárlói az üzletben vannak.
Adam kivett egy üdítőt a hűtőből, és kiment az üzletből. Két tizenéves srác egy csónakban, a híd közelében várta a kapást, és Adambe belényilallt, hogy még soha életében nem horgászott. Apja nem a kellemes időtöltés, a hobbik embere volt. És arra sem volt képes, hogy megtartson egy állást. Adam egyszerűen nem tudott visszaemlékezni rá, hogy apja mit kezdett az idejével.
A vásárlók elmentek, és becsapódott az ajtó. Lettner odasétált Adamhez. – Szeret horgászni? – kérdezte a folyóban gyönyörködve.
– Nem. Még soha nem is horgásztam.
– Na akkor jöjjön, üljünk csónakba. Meg kell néznem valamit innen három kilométernyire. Ilyenkor remek a kapás.
Lettner magával hozta a hűtőtáskát, amit most óvatos mozdulattal betett a csónakba. Beszállt; a csónak ijesztően billegni kezdett. – Jöjjön – kiáltott Adamre, aki a közte és a csónak között lévő hatvancentis távolságot tanulmányozta. – És oldja el azt a kötelet – kiabált Lettner ismét, a horgonykötélre mutatva.
Adam eloldotta a kötelet, és idegesen belépett a csónakba, amely rögtön inogni kezdett, ahogy a lába hozzáért. Megcsúszott és orra bukott; alig néhány centin múlt, hogy nem volt kénytelen úszni egyet. Lettner hatalmasat röhögött, és közben meghúzta az indítózsinórt. Ron természetesen feszülten figyelt a mólóról, és most ostobán vigyorgott. Adam rettentő zavarban volt, de megpróbált nevetni, mintha ő is mulatságosnak találná a helyzetet. Lettner beindította a motort, a csónak orra kiemelkedett a vízből, és elindultak.
Adam mindkét kezével kapaszkodott a csónak szélébe, miközben sebesen szelve a vizet, elhaladtak a híd alatt. Calico Rockot hamar maguk mögött hagyták. Lettner az egyik kezével kormányzott, a másikban pedig egy sörösüveget tartott, amit éppen most nyitott ki. Néhány perc elteltével Adam kissé kiengedett, és sikerült kivennie egy sört a hűtőládából anélkül, hogy elvesztette volna az egyensúlyát. Az üveg jéghideg volt. A jobb kezébe fogta, a ballal meg a csónakba kapaszkodott.
Elhaladtak egy móló mellett, ahol férfiak számolták a halakat sörözgetés közben. Elmentek egy gumicsónakraj mellett, amelyet szedett-vedett tizenéves fiatalok töltöttek meg; sütkéreztek a napon és nagyban füstöltek valamit. Integettek a többi horgásznak, akik mélyen elmerültek a munkájukban.
A csónak végre lelassított. Lettner olyan körültekintő óvatossággal manőverezett az egyik kanyarban, mintha látná odalent a halakat, és a legmegfelelőbb helyen akarná megállítani a csónakot. Leállította a motort. – Horgászik vagy sörözik? – kérdezte Lettner a vizet bámulva.
– Sörözök.
– Sejtettem. – Lettner számára a sörösüveg már egyáltalán nem volt olyan fontos; megfogta a horgászbotot és a part felé hajította a horgot. Adam néhány pillanatig figyelte, mit csinál, de amikor látta, hogy egyelőre semmi eredmény, hátradőlt és a lábát kilógatta a csónak oldalán. Nem volt valami kényelmes a csónak.
– Milyen gyakran szokott horgászni? – kérdezte Adam.
– Mindennap. Hozzátartozik a munkámhoz, a vásárlóimnak nyújtott szolgáltatás része. Tudnom kell, hogy hol harapnak a halak.
– Kemény munka.
– Valakinek el kell végezni.
– Hogy került Calico Rockba?.
– 1975-ben volt egy szívrohamom, és kénytelen voltam visszavonulni. Tisztességes nyugdíjat kapok, de hát a fene egye meg, halálra untam magam a semmittevéstől. A feleségemmel megtaláltuk ezt a helyet, és a csónakkölcsönző éppen eladó volt. Adjon egy sört.
Lettner ismét eldobta a horgot, Adam pedig odaadta neki a sört. Gyorsan megszámolta: még tizennégy üveg maradt a hűtőládában. A csónak lassan csordogált lefelé, Lettner felkapott egy evezőt. Az egyik kezével a botot tartotta, a másikkal kormányzott, s közben sikerült egy sörösüveget egyensúlyoznia a két térde között.
Lombok alá értek és lelassítottak, s így egy időre naptól védett helyre kerültek. Ahogy az ember elnézte Lettnert, pofonegyszerű dolognak tűnt a horgászás. Egy gyors csuklómozdulattal megrántotta a botot, és oda küldte a csalit meg a horgot, ahová akarta. De a halak nem haraptak. A folyó közepe felé hajította a horgot.
– Sam nem rossz ember. – Lettner ezt már megjegyezte egyszer.
– Mit gondol: ki kell végezni?
– Ezt nem nekem kell eldönteni, fiam. Annak az államnak a polgárai támogatják a halálbüntetést, s így törvénybe van iktatva. Az esküdtek azt mondták, hogy Sam bűnös, aztán meg azt, hogy ki kell végezni. Ki vagyok én, hogy erről véleményt mondjak?
– De azért biztosan van véleménye.
– Mire jó az? Senkit sem érdekel, hogy én mit gondolok.
– Miért mondja, hogy Sam nem rossz ember?
– Hosszú történet.
– Még tizennégy üveg sörünk van.
Lettner elnevette magát. Ivott egy kortyot, és lenézett a folyóra. – Tudja, Sam nem nagyon érdekelt minket. Az igazán csúnya ügyekben nem játszott aktív szerepet, legalábbis eleinte. Miután azok a polgárjogi aktivisták eltűntek, nem sokat lacafacáztunk. Pénzt szórtunk mindenfelé, és nagyon rövid idő alatt összeszedtünk egy halom informátort a legkülönbözőbb fajtából. Ezek az emberek alapvetően tudatlan fickók voltak, akiknek kilátszott a fenekük a nadrágból, és mi a pénzsóvárságukra építettünk. Sohasem találtuk volna meg azokat a fiúkat, ha nem csepegtetünk el egy kis pénzt. Összesen harmincezret, ha jól emlékszem, bár én sohasem álltam közvetlenül kapcsolatban az informátorokkal. Tudja, fiam, azok a srácok egy töltésben voltak eltemetve. Megtaláltuk őket, ettől persze egyből jobban festettünk a közvélemény előtt. Végre fel tudtunk mutatni valami eredményt. Egy halom embert letartóztattunk, bár rács mögé tenni őket már nem volt olyan könnyű. A véres akciók folytatódtak. Fekete templomokat meg fekete házakat robbantottak fel, gyakran csak a fejünket kapkodtuk. Olyan volt az egész, mint egy háború. A helyzet egyre súlyosabb lett, Hoover pedig egyre mérgesebb, így aztán szétszórtunk még egy kis pénzt. Nézze, fiam, azzal ugye tisztában van, hogy én semmi olyat nem tudok mondani magának, amiből profitálhat.
– Miért nem?
– Vannak olyan dolgok, amelyekről nem beszélhetek.
– Sam nem volt egyedül, amikor felrobbantotta a Kramer-irodát, ugye?
Lettner megint elmosolyodott, és megnézte a zsineget. A horgászbot az ölében volt. – Egy szó mint száz, '65 végére, illetve '66 elejére már rengeteg informátorunk volt. Nem volt olyan nehéz összeszedni őket. Megtudtuk, hogy valaki a klán tagja, és azonnal ráálltunk. Éjjel is követtük őket, úgy mentünk mögöttük kocsival, hogy néha bekapcsoltuk a fényszórót, és rendszeresen a házuk előtt parkoltunk. Ettől általában halálra rémültek. Aztán a munkahelyükre is követtük őket, néha elbeszélgettünk a főnökükkel, megmutogattuk itt-ott a jelvényünket, úgy viselkedtünk, mintha mindjárt lelőnénk valakit. Beszéltünk a szüleikkel, hogy megnézhessék a sötét öltönyünket, meghallgassák a jenki akcentusunkat, és ezek a nyomorult vidéki emberek szinte szó szerint összeroppantak ott előttünk. Ha a pasi templomba járt, vasárnap oda is követtük, aztán másnap elbeszélgettünk a lelkészével. Elmondtuk neki, hogy azt a szörnyűséges szóbeszédet hallottuk, hogy Mr. X. a klán aktív tagja, és megkérdeztük, hogy tudna-e mondani valamit erről. Úgy viselkedtünk, mintha már az önmagában bűncselekmény lenne, ha valaki a klán tagja. Ha a fickónak voltak tizenéves korú gyerekei, követtük őket a randikra, a moziban mögöttük ültünk, rajtakaptuk őket az erdőben parkoló kocsiban. Semmi más nem volt ez, csak egyszerű zaklatás, de bejött. Végül felhívtuk a fickót vagy odamentünk hozzá, amikor egyedül volt, és ajánlottunk neki egy kis pénzt. Megígértük, hogy békén fogjuk hagyni, és mindig működött a dolog. Ekkorra általában már idegroncs lett belőlük, és alig várták, hogy együttműködhessenek velünk. Ha hiszi, fiam, ha nem, láttam őket zokogni. Szó szerint zokogtak, amikor végül megvallottak bűneiket. – Lettner felnevetett és a zsinegre pillantott, ami meg sem moccant.
Adam lassan kortyolgatta a sört. Talán ha az összeset megisszák, végül megered a nyelve.
– Volt egy pasas, akit sohasem fogok elfelejteni. A fekete szeretőjével volt éppen az ágyban, amikor rajtakaptuk. Ez nem volt ám szokatlan dolog. Tudja, ezek a fickók kereszteket égettek, lerombolták a feketék házait, aztán rohantak a farkuk után és titokban találkoztak a fekete szeretőjükkel. Sohasem voltam képes megérteni, hogy a fekete nők miért mentek bele ebbe. Na szóval, ennek a palinak volt egy kis vadászkunyhója az erdőben, ott tartotta a pásztorórákat. Egyszer egy délután odament egy gyors numerára, és miután végzett és már indulni akart, lefényképeztük, amikor éppen kinyitotta az ajtót. A nőről is csináltunk egy fényképet, aztán elbeszélgettünk a pasassal. Valamiféle presbiter volt az egyik templomban, tudja, igazi szent ember, de mi úgy beszéltünk vele, mint egy kutyával. A nőt elzavartuk, az emberünket leültettük a vadászkunyhóban, és alig telt el néhány perc, máris bőgött. Mint kiderült, ő volt aztán az egyik legjobb tanúnk. De később börtönbe került.
– Miért?
– Nos, úgy tűnik, hogy miközben a barátnőjével játszadozott, a felesége is ugyanezt csinálta egy fekete sráccal, aki a farmjukon dolgozott. A nő terhes lett, és szült egy keverék csecsemőt. Az informátorunk bement szépen a kórházba, és megölte az anyát meg a gyereket is. Tizenöt évet ült a Parchmanben.
– Szép.
– Azokban a napokban nem sok elmarasztaló ítélet született, de annyira rájuk szálltunk, hogy egy idő után már szinte semmit sem mertek csinálni. Jóval kevesebb véres akció volt, amíg Dogan úgy nem döntött, hogy megleckézteti a zsidókat. El kell ismernem, hogy teljesen tanácstalanok voltunk. Nem volt nyom, amin elindulhattunk volna.
– Miért?
– Mert Dogan okosan csinálta. A saját bőrén megtanulta, hogy az emberei mindent elmondanak nekünk, ezért úgy döntött, hogy kis, önálló egységekkel végezteti el az akciókat.
– Egységekkel? Tehát nem egy emberrel?
– Valahogy úgy.
– Tehát akkor Sammel és még kivel?
Lettner egyszerre horkantott fel és nevette el magát, aztán kijelentette, hogy a halak elmentek máshová. Betette a botot meg az orsót a csónakba, és megrántotta az indítózsineget. Elindultak, ismét viharos sebességgel száguldottak lefelé a folyón. Adam még mindig kilógatta a lábát a csónak oldalán, bőrmokaszinja és csupasz bokája hamarosan nedves lett. Komótos tempóban sörözgetett.
Ismét megálltak, ezúttal egy szirt alatt, amiről egy kötél lógott lefelé. Alatta kisebb volt a folyó sodrása. Lettner ismét kivetette a horgot, majd tekert egy kicsit az orsón, de minden eredmény nélkül, és átvette a kérdező szerepét. Több száz kérdést tett fel Adamról és a családjáról: a menekülésről nyugatra, az új személyazonosságról, az öngyilkosságról. Elmondta, hogy amíg Sam börtönben volt, leellenőrizték a családját, és megtudták, hogy van egy fia, aki éppen akkor hagyta el a várost, mivel azonban Eddie ártalmatlannak tűnt, nem folytatták a nyomozást. Ehelyett inkább Sam fivéreit és unokatestvéreit tartották megfigyelés alatt. Lettnert nagyon érdekelte Adam fiatalkora; azt is megkérdezte, hogyan nevelkedett úgy, hogy jóformán semmit sem tudott a rokonairól.
Adam is próbált kérdezni, de csak homályos válaszokat kapott, és Lettner rögtön újabb kérdéseket tett fel a múltjáról. Egy olyan emberből igyekezett kiszedni valamit, aki huszonöt évet töltött faggatózással.
A harmadik és egyben utolsó hely, ahol megálltak, már Calico Rock közelében volt, és egészen sötétedésig itt horgásztak. Öt üveg sör után Adam összeszedte minden bátorságát és kezébe vette a horgászbotot. Lettner türelmesen oktatgatta, és Adam néhány percen belül máris fogott egy imponáló méretű pisztrángot. Rövid időre elfeledkeztek Samről, a klánról meg a múlt rémálomszerű eseményeiről, és csak egyszerűen horgásztak. Horgásztak és ittak.

 

Mrs. Lettner keresztneve Irene volt, és kissé közönyösen, de kedvesen fogadta férjét és a váratlan vendéget. Miközben Ron hazavitte őket, Wyn elmondta Adamnek, Irene hozzá van szokva ahhoz, hogy valaki bejelentés nélkül meglátogatja őket. Kétségtelenül nyugodtnak tűnt, amikor ingadozó léptekkel bementek a házba és átadtak neki néhány pisztrángot.
Lettnerék otthona egy faház volt a folyó mellett, két kilométernyire északra a várostól. A hátsó verandát szúnyogháló védte a rovaroktól és gyönyörű kilátás nyílt róla a folyóra. Elhelyezkedtek a hintaszékekben a verandán és kinyitottak még két üveg sört, Irene pedig megsütötte a halat.
Adam számára szokatlan volt, hogy terített asztalnál vacsorázik, és óriási étvággyal ette a halat, amit ő maga fogott. Úgy nagyjából a vacsora közepe táján Wyn whiskyre váltott. Adam visszautasította a kínálást. A legszívesebben egy pohár hideg vizet kért volna, de férfiúi büszkeségből folytatta a sörivást. Most még nem dobhatja be a törülközőt. Lettner biztosan megróná.
Irene bort kortyolgatva mesélt a Mississippiben töltött évekről. Többször is halálos fenyegetéseket kaptak, és a gyerekeik nem voltak hajlandóak meglátogatni őket. Mindketten Ohióból származtak, a családjaik állandóan aggódtak a biztonságuk miatt. Azok voltak ám a szép idők, jegyezte meg az asszony többször is némi nosztalgiával. Rettentően büszke volt a férjére és a polgárjogi háborúban tanúsított magatartására.
A vacsora után magukra hagyta őket, eltűnt valahol a házban. Már majdnem tíz óra volt, és Adam ugyancsak elálmosodott. Wyn a fagerendába kapaszkodva talpra állt, elnézést kért és kiment a mosdóba. Hamarosan visszatért, kezében két, whiskyvel teli, hosszú poharat hozott. Az egyiket odaadta Adamnek és visszaült a hintaszékbe.
Néhány pillanatig csendben iszogattak és ringatóztak a hintaszékben, aztán Lettner azt mondta: – Tehát maga meg van győződve róla, hogy Samnek volt segítsége.
– Hát persze, hogy volt segítsége. – Adam pontosan érezte, hogy nehezen forog a nyelve és nagyon lassan beszél. Lettner figyelemreméltóan érthetően formálta a szavakat.
– És miért olyan biztos ebben?
Adam leeresztette a súlyos poharat és megfogadta magában, hogy nem iszik többet. – Az FBI átkutatta Sam házát a robbantás után. Jól mondom?
– Jól.
– Sam a greenville-i börtönben volt, maguk pedig szereztek egy házkutatási parancsot.
– Én ott voltam, fiam. Vagy tíz ügynökkel masíroztunk be a házba és három napot töltöttünk ott.
– De nem találtak semmit.
– Hát az biztos.
– A nyomát sem találták dinamitnak, robbanófejeknek, gyújtózsinóroknak, detonátoroknak. Semmi nyoma sem volt olyan eszközöknek és anyagoknak, amelyeket felhasználtak a robbantásokhoz. Igaz?
– Igaz. Mire akar kilyukadni?
– Sam nem tudott bánni a robbanószerekkel, és soha nem is használta őket.
– De, igenis használta őket. A Kramer-iroda már a hatodik robbantás volt, ha jól emlékszem. Azok az eszement gazemberek éjjel-nappal robbantgattak, és nem tudtuk megállítani őket. Maga nem volt ott, én viszont benne voltam a dolgok sűrűjében. Ezt megelőzően állandóan zaklattuk a klántagokat, rengeteg informátorunk volt, és már nem mertek megmozdulni, de akkor hirtelen egyre-másra robbantak az épületek mindenfelé. Hiába próbálkoztunk mindennel, nem jutottunk semmire. Az informátoraink sem tudtak segíteni. Úgy tűnt, mintha a klán egy másik csoportja kezdett volna el akciózgatni Mississippiben, de nem szóltak a régieknek.
– Samről tudtak?
– A neve benne volt a nyilvántartásunkban. Ha jól emlékszem, az apja is klánaktivista volt, meg egy vagy két fivére. Tehát a nevüket ismertük. De ártalmatlannak tűntek. Az állam északi részében éltek, olyan környéken, ahol nagy ritkán fordultak elő véres klánakciók. Biztos elégettek néhány keresztet, földúltak egy-két házat, de ezt nem lehet összehasonlítani azzal, amit Dogan meg a bandája művelt. Annyi terrorakció volt, hogy nem tudtunk időt keríteni arra, hogy az állam összes klántagját lenyomozzuk.
– És azt hogyan tudja megmagyarázni, hogy Sam egyik napról a másikra véres akciókban kezdett részt venni?
– Sehogy. De azért ő sem volt egy elsőáldozó. Már korábban is ölt embert.
– Hogy mondta?
– Jól hallotta. Az ötvenes évek elején lelőtte az egyik fekete alkalmazottját. Egyetlen napot sem töltött érte börtönben. Azt hiszem, bár erre nem esküszöm meg, még csak le sem tartóztatták.
– Biztos benne, hogy ez megtörtént? – kérdezte Adam.
– Aha. Akkor derítettük ki, amikor Sam már a börtönben várta a tárgyalást. Hónapokon keresztül nyomoztunk Ford megyében, és nemegyszer hallottuk ezt a történetet. Lehet, hogy több gyilkosság is történt, és volt még egy fekete áldozata.
– Erről inkább nem szeretnék hallani.
– Kérdezze csak meg tőle. Majd kiderül, hogy a vén csirkefogónak van-e annyi vér a pucájában, hogy beismerje az unokájának. – Lettner ivott egy kortyot. – Sam kegyetlen ember volt, fiam, és egész biztosan megvolt ahhoz a tudománya, hogy bombákat helyezzen el és embereket öljön. Ne legyen naiv.
– Nem vagyok naiv. Csak megpróbálom megmenteni az életét.
– Miért? Megölt két ártatlan kisfiút. Két gyereket. Tisztában van ezzel?
– Elítélték a gyilkosságért. De ha ölni helytelen, akkor az államnak is helytelen megölnie őt.
– Nem vagyok vevő erre a marhaságra. Még a halálbüntetés is túl jó ezeknek az embereknek. Túl tiszta és túl steril. Tudják, hogy meg fognak halni, tehát van idejük arra, hogy imádkozzanak és búcsút mondjanak az életüknek. Na de mi a helyzet az áldozatokkal? Nekik mennyi idejük volt a felkészülésre?
– Tehát maga azt akarja, hogy Samet végezzék ki?
– Bizony. Végezzék ki az összeset.
– Mintha azt mondta volna, hogy Sam nem olyan rossz ember.
– Hazudtam. Sam Cayhall hidegvérű gyilkos. És a bűnösségéhez szemernyi kétség sem férhet. Máskülönben hogyan lehetne azt megmagyarázni, hogy amint őrizetbe került, abbamaradtak a robbantgatások?
– Nem lehet, hogy megijedtek a Kramer-ügy után?
– Kik? Kikről beszél?
– Sam meg a társa. És Dogan.
– Jó. Tegyük fel, hogy Samnek volt egy bűntársa.
– Nem. Tegyük fel, hogy Sam volt a bűntárs. Tegyük fel, hogy a másik fickó volt a robbantási szakértő.
– Szakértő? Ezek nagyon kezdetleges bombák voltak, fiam. Az első öt robbantásnál csak összetekertek néhány dinamitrudat egy gyújtózsinórral. Meggyújtasz egy gyufát, odaérinted a gyújtózsinórhoz, futsz, ahogy a lábad bírja, és tizenöt perccel később: bumm! A Kramer-bomba egy ócska gyerekjáték volt, amihez hozzáerősítettek egy ébresztőórát. Nagy szerencséjük volt, hogy nem robbant fel, miközben játszadoztak vele.
– Maga szerint szándékosan állították be arra a bizonyos időpontra?
– Az esküdtszék úgy vélte. Dogan azt mondta, hogy meg akarták ölni Marvin Kramert.
– Akkor Sam miért őgyelgett ott a környéken? Miért volt olyan közel, hogy még meg is sérült?
– Ezt Samtől kell megkérdezni, de ezt már biztosan meg is tette. Azt mondta, hogy volt egy bűntársa?
– Nem.
– Hát akkor meg miről beszélgetünk? Ha a saját ügyfele azt mondja, hogy nem, akkor mi a fenének kutakodik?
– Azért, mert azt hiszem, hogy az ügyfelem hazudik.
– Hát akkor megnézheti magát az ügyfele. Mit törődik maga vele, ha hazudni akar, hogy megvédjen valakit?
– Miért hazudna nekem?
Lettner dühösen csóválta a fejét, miközben motyogott valamit, és a kezébe vett egy újabb sörösüveget. – Honnan a fenéből kéne tudnom? Nem is akarom tudni, világos? Az az igazság, hogy engem egyáltalán nem érdekel, Sam hazudik-e vagy pedig igazat mond. De ha nem őszinte magával, az ügyvédjével és az unokájával, akkor azt mondom, hogy gázosítsák el.
Adam ivott egy kortyot és belebámult a sötétbe. Néha kicsit ostobának érezte magát, hogy nyomozásaival azt próbálja bebizonyítani: a saját ügyfele hazudik neki. Tesz még egy kísérletet, aztán áttér valami más témára. – Nem hisz a tanúknak, akik látták Samet egy másik emberrel?
– Nem. Úgy rémlik, hogy nagyon összevissza beszéltek. A fickó az út menti kávézóból csak hosszú idő után állt elő a sztorijával. A másik pedig éppen akkor jött ki egy kocsmából. Nem hangzott hihetőnek, amit mondtak.
– És Dogannek hitt?
– Az esküdtszék hitt neki.
– Nem az esküdtszéket kérdeztem.
Most már Lettner is kezdte nehezen szedni a levegőt, és úgy tűnt, kissé fáradt. – Dogan őrült volt és zseni. Azt mondta, hogy a bombával ölni akartak, és én hiszek neki. Ne felejtse el, Adam, hogy Vicksburgben majdnem egy egész családot elintéztek. A névre már nem emlékszem, de...
– Pinder. Észrevette, hogy állandóan többes számban beszél?
– Belementem a játékba. Tegyük fel, hogy Sam magával vitte az egyik haverját. Az éjszaka közepén elhelyezték a bombát a Pinder-háznál. Egy egész családot kiirthattak volna.
– Sam azt állítja, hogy a garázsba tette a bombát, hogy senki se sérüljön meg.
– Ezt Sam mondta magának? Sam beismerte, hogy ő hajtotta végre ezt az akciót? Hát akkor mi a fészkes fenének faggat engem a bűntársáról? Kicsit jobban oda kellene figyelnie az ügyfelére. Az a gazember bűnös, Adam. Higgyen neki.
Adam ivott még egy kortyot, és érezte, hogy egyre súlyosabbak a szemhéjai. Az órájára nézett, de nem látta. – Mondjon valamit a magnószalagokról – kérte ásítozva.
– Milyen magnószalagokról? – kérdezte Lettner, szintén ásítva.
– Azokról a szalagokról, amiket az FBI lejátszott Sam tárgyalásán. Amiken Dogan beszél Wayne Gravesnek a Kramer-akcióról.
– Rengeteg szalagunk volt. Nekik pedig rengeteg célpontjuk. Kramer csak egy volt a sok közül. Volt egy olyan magnószalagunk, amelyen két klántag arról beszélt, hogy felrobbantanak egy zsinagógát, miközben ott éppen esküvő folyik. El akarták torlaszolni az ajtókat, hogy aztán a szellőzőrendszeren keresztül gázt fújjanak be. Az egész gyülekezet ott pusztult volna. Beteges, mocskos disznók ezek, jóember. De ezen a szalagon nem Dogan beszélt, csak két idióta embere, így aztán nem foglalkoztunk vele. Wayne Gravest, aki szintén klántag volt, lefizettük, így aztán megengedte, hogy lehallgassuk a telefonját. Egyszer egy éjszaka felhívta Dogant, azt mondta, hogy egy nyilvános telefonról beszél és sikerült a Kramer elleni akcióra terelni a szót. Más célpontokról is beszéltek. Ez nagyon hatásos volt Sam tárgyalásán. Egyébként a szalagok segítségével egyetlen robbantást sem sikerült megakadályoznunk. És Samet sem tudtuk azonosítani a szalagok alapján.
– Nem is sejtették, hogy Sam Cayhallnak köze van az akciókhoz?
– Fogalmunk sem volt róla. Ha az a bolond időben elmegy Greenville-ből, valószínűleg ma is szabad ember.
– Kramer tudott róla, hogy célpont?
– Mi szóltunk neki. De akkorra már hozzászokott a fenyegetésekhez. Egy őr cirkált a háza körül. – Lettner már kicsit kásásan beszélt, a feje néha lebicsaklott.
Adam elnézést kért és szép lassan, óvatosan kiment a mosdóba. Amikor visszaért a verandára, horkolás zaja verte fel az este csöndjét. Lettner elernyedve ült a hintaszékben, a pohárral kezében aludt el. Adam kivette a kezéből a poharat, letette az asztalra, aztán elindult, hogy keressen magának egy kanapét.

 

 

Húsz

Délelőtt meleg volt, de Adam úgy érezte a dzsip első ülésén, hogy a pokol tüzén ég. Csurgott róla a veríték, és kezét végig az ajtó nyitókallantyúján tartotta, abban reménykedve, hogy azonnal ki tudja lökni, ha Irene reggelije egyszerre csak haladéktalanul kikívánkozna belőle.
Egy keskeny kanapé mellett, a földön tért magához, a háznak abban a helyiségében, amit a nappalinak vélt, valójában azonban a mosókonyha volt. A kanapé pedig nem más, mint egy pad, világosította fel később Lettner röhögve; arra szokott ülni, hogy levegye a csizmáját. Irene az egész házat átkutatta, mire megtalálta Adamet, aki addig mentegetőzött és magyarázkodott, amíg mind a ketten meg nem kérték, hogy hagyja már abba. Irene ragaszkodott hozzá, hogy kiadós reggelit készítsen.
Bár előző este Lettner nyúlt ki először, reggel feltűnően jó erőben volt. Másnaposságnak a nyoma sem mutatkozott rajta. Elfogyasztott néhány szendvicset és kizárólag bloody maryt ivott. Szorgalmasan átolvasta az újságot és tett egy-két megjegyzést. Adam arra jutott magában, hogy Lettner azok közé az alkoholisták közé tartozik, akik minden este leisszák magukat, aztán másnap reggel kutyabajuk.
Feltűntek a falu körvonalai. Az út hirtelen simább lett, és Adam gyomra abbahagyta a liftezést. – Ne haragudjon azért, amit tegnap este mondtam – szólalt meg Lettner.
– Mire gondol?
– Amit Samről mondtam. Durva voltam és tapintatlan. Tudom, hogy a nagyapja, és nagyon aggódik miatta. Különben hazudtam is magának. Valójában nem akarom, hogy kivégezzék. Sam nem rossz ember.
– Meg fogom mondani neki.
– Jó. Biztosan el lesz ragadtatva.
Beértek a faluba, aztán rákanyarodtak egy hídra. – Van még valami, amit el akartam mondani – közölte Lettner. – Végig arra gyanakodtunk, hogy Samnek volt egy társa.
Adam elmosolyodott és kinézett az ablakon. Egy kis templom mellett haladtak el; idős emberek álldogáltak a közeli fa árnyékában.
– Miért? – kérdezte Adam.
– Azért, amiért maga is. Sam nem foglalkozott bombákkal. Nem vett részt a klán véres akcióiban. A két tanú, különösképpen a clevelandi teherautó-vezető, nagyon nyugtalanított minket. A sofőrnek semmi oka nem volt hazudni, és rettentő magabiztosnak tűnt. Sam nem olyan embernek látszott, aki egyedül belefog egy robbantási akcióba.
– Na és ki volt a társa?
– Komolyan mondom magának, hogy fogalmam sincs. – Lettner leállította a dzsipet a folyó mellett, és Adam, minden eshetőségre készen, kinyitotta az ajtót. Lettner ráhajolt a kormányra és Adam felé fordította a fejét. – A harmadik vagy negyedik robbantás után – azt hiszem, a jacksoni zsinagóga volt az – néhány New York-i és washingtoni zsidó fejes találkozott Johnsonnal, aki felhívta Hoovert, az meg felhívott engem. Washingtonba rendelt, ahol találkoztam Mr. Hooverrel és az elnökkel. Rendesen megkaptam a magamét. Ismét a legmagasabb sebességbe kapcsoltunk. Alaposan elővettük az informátorainkat. Ezt úgy értem, hogy elcsattant néhány pofon. Mindent megpróbáltunk, de nem jutottunk semmire. A forrásaink egyszerűen nem tudták, hogy ki hajtotta végre a robbantásokat. Csak Dogan tudta, de az biztos volt, hogy ő nem mondja el senkinek. De az ötödik robbantás után, amikor, ha jól emlékszem, a jacksoni ingatlanügyi iroda repült a levegőbe, történt valami.
Lettner kinyitotta az ajtót, kiszállt és odasétált a dzsip orrához. Adam odament hozzá és együtt bámulták a kanyargó folyót. – Nem kér egy sört? Mindig van nálam egy-két üveg a hűtőtáskában.
– Köszönöm, nem. Már így is rosszul vagyok.
– Csak vicceltem. Szóval Dogannek volt egy használtautó-kereskedése. Egyik alkalmazottja egy öreg, analfabéta fekete volt, aki a kocsikat mosta és a műhelyben takarított. Egyszer még korábban óvatosan tapogatóztunk nála, de nagyon ellenséges volt. Aztán egyszer csak teljesen váratlanul elmondta az egyik ügynökünknek, hogy néhány nappal korábban látta, amint Dogan meg egy másik férfi betesz valamit egy zöld Pontiac csomagtartójába. Várt egy kicsit, aztán kinyitotta a csomagtartót, és látta, hogy tele van dinamittal. Másnap hallotta, hogy megint felrobbantottak valamit. Tudta, hogy az FBI rászállt Doganre, ezért úgy gondolta, érdemes lenne szólnia. Dogan segítője egy Virgil nevű klánaktivista volt, aki szintén nála dolgozott. Így aztán meglátogattam Virgilt. Hajnali háromkor bekopogtattam hozzá – hogy jól ráijesszek, tudja, azokban az időkben mindig így csináltuk –, és nem kellett sokat várni, felgyulladt a lámpa és a pasi ajtót nyitott. Vagy nyolc ügynököt vittem magammal, és mindannyian az orra alá nyomtuk a jelvényünket. Halálra rémült. Közöltem vele, hogy pontosan tudjuk: előző este ő szállította a dinamitot Jacksonba. Azt is elmondtam neki, hogy harminc évre számíthat a rács mögött. Hallani lehetett, hogy odabent a házban zokog a felesége. Virgil remegni kezdett, és ő is majdnem elbőgte magát. Otthagytam nála a névjegyemet, ráparancsoltam, hogy másnap tizenkét óra előtt hívjon fel, és megfenyegettem, nehogy szólni merjen Dogannek vagy bárki másnak. Megmondtam neki, hogy éjjel-nappal szemmel fogjuk tartani.
Szerintem Virgil egy percet sem aludt azon az éjjelen. Vörös, bedagadt szemekkel jött el hozzám néhány órával később, összebarátkoztunk. Elmondta, hogy a robbantásokat nem Dogan szokásos bandája végzi. Nem tudott valami sokat, de ahhoz eleget hallott Dogantól, hogy azt gondolja: az akcióban egy másik államból származó, fiatal férfi fog részt venni. Ez a srác a semmiből termett elő és állítólag jól bánt a robbanószerekkel. Dogan választotta ki a célpontot, eltervezte az akciót, aztán felhívta ezt a fickót, aki végrehajtotta a robbantást, aztán eltűnt.
– Maga elhitte, amit mond?
– Igen, majdnem mindent. Nagyon hihető volt a történet. Mindenképpen új embernek kellett lennie, mert addigra már tele volt az informátorainkkal a klán. Gyakorlatilag minden lépésükről tudtunk.
– Mi történt Virgillel?
– Jó néhány órát eltöltöttem vele, adtam neki egy kis pénzt, tudja, ahogy ez ilyenkor szokás. Mindig pénzt akartak. Egy idő után biztos voltam benne, hogy fogalma sincs róla, ki helyezte el a bombákat. Soha sem ismerte volna be, hogy köze volt az akciókhoz, hogy ő szállította az autókat meg a dinamitot, így aztán békén hagytuk. Nem őt akartuk elkapni.
– Benne volt a Kramer-robbantásban?
– Nem. Dogan valaki mást használt erre. Úgy tűnt, hogy Dogannek van egy hatodik érzéke, és mindig tudta, mikor kell összekeverni a kártyákat, változtatni a szokásos menetrenden.
– Virgil leírása nem illik Sam Cayhallra, ugye? – kérdezte Adam.
– Nem.
– És nem volt gyanúsítottjuk?
– Nem.
– Ugyan már, Wyn. Biztos volt valami elképzelésük.
– Esküszöm, hogy nem. Nem sokkal azután, hogy találkoztunk Virgillel, Kramer irodáját felrobbantották. Később nem volt több akció. Ha Samnek volt is egy haverja, az rendesen cserbenhagyta.
– És utána semmit sem hallott az FBI itt-ott?
– Nem, semmit az égvilágon. Samet elkaptuk, és ő minden jel szerint bűnös volt.
– És persze maguk már nagyon szerették volna lezárni az ügyet.
– Naná. És ne felejtse el, nem volt több robbantás. Miután Samet letartóztatták, nem volt több robbantás, ez nagyon fontos. Lekapcsoltuk az emberünket. Mr. Hoover elégedett volt. Az elnök elégedett volt. A zsidók elégedettek voltak. Igaz, lecsukni már nem tudták Samet, de ez egy másik történet. Mindenki megkönnyebbült, amikor véget értek a robbantgatások.
– És Dogan miért nem köpte be az igazi tettest, amikor Samet beköpte?
Lesétáltak a folyópartra; alig néhány centire a víztől álltak meg. Adam autója ott parkolt a közelben. Lettnek megköszörülte a torkát és köpött egyet a folyóba. – Maga tanúskodna egy terrorista ellen, aki nincs őrizetben?
Adam elgondolkozott egy pillanatra. Ezt a kérdést még sohasem tették fel neki, vagy legalábbis nem emlékezett rá. Lettner elmosolyodott, kivillantotta nagy, sárga fogait, aztán kuncogva megindult a móló felé. – Igyunk egy sört.
– Ne. Kérem. Mennem kell.
Lettner megállt, kezet ráztak, és megfogadták, hogy majd újra találkoznak. Adam meghívta a férfit Memphisbe, Lettner pedig meghívta őt Calico Rockba egy újabb horgászatra és ivászatra. Az adott körülmények között Adam nem valami jó érzéssel fogadta a meghívást. Üdvözletét küldte Irenenek, és ismét elnézést kért azért, hogy a mosókonyhában töltötte az éjszakát.

 

Amikor Adam megérkezett, Lee egy olasz tésztakülönlegességgel küszködött. A porcelántányérokkal és ezüst evőeszközökkel megterített asztalt virág is díszítette. A sült manicotti elkészítésével azonban gondok támadtak. Lee az elmúlt hét folyamán többször is megvallotta Adamnek, hogy elég gyenge szakács, és ezt most be is bizonyította.
– Szörnyen nézel ki – állapította meg, mélyen Adam szemébe nézve.
– Emberpróbáló éjszakám volt.
– Bűzlesz az alkoholtól.
– A reggelihez megittam két bloody maryt. És most is jól jönne egy.
– A bár zárva van. – Lee a kezébe vett egy kést és odalépett a zöldségekhez. A következő áldozat egy darab cukkini volt. – Mit csináltál ott fent?
– Leittam magam egy volt FBI-ügynökkel. A földön aludtam egy mosógép meg egy szárító mellett.
– Jól hangzik. – Lee felrántotta a kezét a vágódeszkáról és vizsgálgatni kezdte az egyik ujját. – Láttad már a memphisi újságot?
– Nem. Érdemes megnéznem?
– Igen. Ott van. – Lee a bárpult sarka felé intett a fejével. – Valami kellemetlen van benne?
– Olvasd csak el.
Adam akezébe vette a Memphis Press vasárnapi kiadását, és leült az egyik székre az asztal mellé. Az egyik oldalon a saját, mosolygós ábrázata nézett rá. Ismerős fénykép volt, nem is olyan régen készült: amikor a michigani egyetem másodéves joghallgatója volt. A cikk az oldal felét elfoglalta, és Adamen kívül még jó néhányan szerepeltek fényképen: természetesen Sam, Marvin Kramer, Josh és John Kramer, Ruth Kramer, David McAllister, Steve Roxburgh, a körzeti államügyész, Naifeh, Jeremiah Dogan és Mr. Elliot Kramer, Marvin édesapja.
Todd Marks nem tétlenkedett. A cikk a Cayhall-ügy rövid áttekintésével kezdődött, aztán Marks gyorsan áttért a jelenre, majd újra ismertette azt a történetet, ami már két nappal korábban is megjelent. Sikerült felkutatnia még néhány életrajzi adatot Adamról: egyetemi tanulmányok a Peppardine-en, majd Michiganben, a jogi szemle szerkesztése, munkája a Kravitz és Bane-nél. Naifeh-nek nagyon kevés mondanivalója volt, pusztán annyit kívánt közölni, hogy a kivégzést a törvény betűjének megfelelően fogják végrehajtani. McAllister viszont nem fukarkodott a bölcsességekkel. Már huszonhárom éve él együtt ezzel a rémálommal, mondta nagyon komoran; amióta a Kramer-irodát felrobbantották, minden áldott nap az eszébe jut ez az ügy. Megtisztelő feladatának tartotta, hogy a Sam Cayhall elleni vádeljárást vezethette és bíróság elé állíthatta a gyilkost. Úgy vélte, hogy csak az ítélet végrehajtása zárhatja le Mississippi történetének ezen szörnyűséges fejezetét. Nem, felelte hosszú gondolkodás után, nem áll szándékában kegyelmet adni. Nem lenne méltányos a Kramer fiúkkal szemben. És így tovább, és így tovább.
A jelek szerint Steve Roxburgh is nagyon élvezte az interjút. Készen áll arra, hogy visszaverje Cayhall és ügyvédje végső erőfeszítéseit, hogy elodázzák a kivégzést. Ő és az emberei napi tizennyolc órát is hajlandóak dolgozni, hogy végrehajtsák a köz akaratát. Nem, egyáltalán nem fő a feje amiatt, hogy Mr. Cayhall milyen jogi manőverekhez folyamodhat az utolsó pillanatokban. Bízik magában mint jogászban, a nép jogászában.
Sam Cayhall nem kívánt nyilatkozni, tájékoztatta Marks az olvasóit, Adam Hallt pedig nem tudta elérni. Ebből úgy tűnt, mintha Adam nagyon szeretett volna interjút adni, csak egyszerűen nem lehetett előkeríteni.
A családtagok nyilatkozatai egyszerre voltak érdekesek és elkedvetlenítőek. A hetvenhét esztendős, de még mindig aktív Elliot Kramerről Todds azt írta, hogy szívbetegsége ellenére összességében jó egészségi állapotnak örvend. Azonban nagyon megkeseredett. Nemcsak két unokája meggyilkolásával vádolta a klánt és Sam Cayhallt, hanem Marvin halálával is. Huszonhárom éve vár Sam kivégzésére, és bármikor is kerül rá sor, már mindenképpen elkéstek vele. Dühödt kirohanást intézett az igazságszolgáltatás ellen, amely lehetővé teszi, hogy valaki még tíz évvel azután is életben legyen, hogy a bíróság halálra ítélte. Nem tudja még, hogy végig fogja-e nézni a kivégzést, az orvosaitól függ, mint mondta, de ő nagyon szeretné. Ott akar lenni, hogy Cayhall szemébe nézzen, amikor leszíjazzák.
Ruth Kramer valamivel visszafogottabb volt. Az idő sok sebet begyógyított, mondta, s most még nem tudja megítélni, milyen érzései lesznek, miután végrehajtották a kivégzést. Semmi sem hozhatja vissza a gyermekeit. Nem volt túlzottan sok közlendője Todd Marks számára.
Adam összehajtogatta az újságot és letette a szék mellé. Amúgy is rendetlenkedő gyomrában csomó támadt, és ezt kizárólag Steve Roxburgh-nek és David McAllisternek köszönhette. Ijesztő volt látni, hogy ellenfelei milyen mohón várják az utolsó összecsapást. Ő még csak újonc, ők pedig veteránok. Roxburgh már különösen sokszor végigcsinálta ezt a procedúrát, tapasztalt emberekkel dolgozott együtt, és volt közöttük egy dr. Halál gúnynevű jól képzett jogász, aki szenvedélyesen támogatta a halálbüntetést. Adam, aki mindössze egy sikertelen fellebbezésekkel teli akta birtokában volt, csak a csodáért imádkozhatott.
Lee leült mellé, kezében egy csésze kávéval. – Aggaszt valami? – kérdezte, és megsimogatta Adam karját.
– Az FBI-os haverom egyáltalán nem tudott segíteni.

 

 

Huszonegy

Adam bedobta a kulcsát a vödörbe, aztán megnézte, ahogy az felemelkedik a földről, megáll és megpördül a kötél végén. Elsétált az első kapuhoz, aztán a másodikhoz, megállt és várakozott. Packer megjelent a harmincméternyire lévő főbejáratnál; nyújtózkodott és ásítozott, mintha éppen szundikált volna a siralomházban.
Adam belépett a második kapun és odament a várakozó Packerhez. – Jó napot – üdvözölte őt a férfi. Már majdnem két óra volt, a nap legforróbb időszaka. A rádió reggeli időjárás-jelentésében a meteorológus vidáman azt jósolta, hogy az év során először, a mai napon a hőmérséklet eléri a negyven Celsius-fokot.
– Hello, őrmester – köszönt Adam, mintha most már régi barátok lennének. Végigsétáltak a földúton a kis ajtóig, aminek a környékét benőtte a gyom. Packer kinyitotta, és Adam belépett.
– Hozom Samet – közölte Packer, és minden sietség nélkül távozott.
A terem látogatóknak fenntartott részén szét voltak szórva a székek. Kettő feldöntve hevert; úgy tűnt, mintha az itt járt ügyvédek összeverekedtek volna. Adam odahúzott egy széket a pult legtávolabbi végéhez, amilyen messze csak lehetett a légkondicionálótól.
Elővette a keresetről készült másolatot, amit ma reggel nyújtott be a bíróságon. A törvény szerint egy beadványt csak akkor lehet benyújtani a szövetségi bíróságon, ha az állami bíróság már megvizsgálta és elutasította. A gázkamra mint kivégzési módszer elleni keresetet Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságán nyújtotta be. Úgy vélte, ez pusztán formalitás, és Garner Goodman is így gondolta. Goodman egész hétvégén a kereseten dolgozott, miközben Adam sörözgetett és horgászott Wyn Lettnerrel.
Sam most is hátul megbilincselt kézzel érkezett. Arca kifejezéstelen volt, a piros kezeslábas majdnem a derekáig ki volt gombolva. Akár egy jól idomított állat, hátat fordított Packernek, aki gyorsan levette a bilincset, aztán kiment az ajtón. Sam rögtön a cigarettásdobozért nyúlt, és addig le sem ült, amíg rá nem gyújtott. – Isten hozott – üdvözölte Adamet.
– Ezt ma reggel adtam be a bíróságon – közölte Adam és becsúsztatta a keresetet a rácsozaton lévő szűk résen. – Beszéltem az egyik ügyvivővel a jacksoni legfelsőbb bíróságon. Az volt a véleménye, hogy a bíróság gyors döntést fog hozni.
Sam átvette a papírokat, és Adamre pillantott. – Hát erre én is fogadni mernék. Nagy örömmel fogják elutasítani.
– Az államügyészi hivatalnak rögtön reagálnia kell, úgyhogy Roxburgh és csapata most ki sem látszik a munkából.
– Nagyszerű. A legfrissebb híreket majd megnézhetjük az esti híradóban. Roxburgh valószínűleg meghívta a tévéseket az irodájába, hadd lássa mindenki, milyen keményen dolgoznak.
Adam levette a zakóját és meglazította a nyakkendőjét. A teremben nyirkos volt a levegő, és már csurgott róla a víz. – Mond neked valamit az a név, hogy Wyn Lettner?
Sam egy üres székre dobta a keresetet, és mélyet szippantott a cigarettából. A mennyezet felé fújta ki a füstöt. – Igen. Miért?
– Találkoztál vele valaha?
Sam elgondolkozott egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna, aztán, mint mindig, alaposan megválogatott szavakkal felelt. – Talán. Nem vagyok benne biztos. Valamikor tudtam, hogy mit csinál, de most nem jut az eszembe. Miért?
– A hétvégén találkoztam vele. Már nyugdíjban van.
– Nagyszerű. És mire jutottatok?
– Azt mondja, még most is meg van győződve róla, hogy nem egyedül hajtottad végre az akciót.
– Mondott neveket?
– Nem. Sohasem volt gyanúsítottjuk, legalábbis azt mondja. Volt azonban egy informátoruk, Dogan egyik embere, aki elmondta Lettnernek, hogy a másik fickó új a bandában. Úgy gondolták, hogy egy másik államból jött, és nagyon fiatal volt. Lettner csak ennyit tudott.
– És ezt te elhiszed?
– Nem tudom, mit higgyek.
– Mit számít ez most?
– Nem tudom. Esetleg lehet valami a kezemben, amivel megpróbálhatom megmenteni az életedet. Nem többet. Én mindenre kész vagyok, azt hiszem.
– Miért, én nem?
– Az utolsó szalmaszálakba kapaszkodom bele, Sam. És igyekszem felderíteni a homályos pontokat.
– Tehát a történetemben vannak homályos pontok?
– Azt hiszem, igen. Lettner azt mondta, hogy mindig voltak kétségeik, mert amikor átkutatták a házadat, semmi nyomát nem találták robbanószereknek. És korábban soha nem használtál bombát. Azt mondta, hogy nem olyan embernek tűntél, aki egyedül belefogna egy robbantási akcióba.
– És te mindent elhiszel, amit Lettner mond?
– Igen. Mert teljesen hihető.
– Hadd kérdezzek valamit. Mi van, ha azt mondom, hogy volt velem valaki? Mi van, ha megmondom a nevét, a címét, a telefonszámát, a vércsoportját és a vizeletvizsgálati eredményét? Mit kezdenél vele?
– Elkezdenék üvöltözni, ahogy a torkomon kifér. Tucatjával nyújtanám be a kereseteket és fellebbezéseket. Összetrombitálnám a sajtót, és a világ tudomására hoznám, hogy te csak bűnbak vagy. És abban reménykednék, hogy ez valakinek felkelti a figyelmét, mondjuk egy bírónak a fellebbviteli bíróságon.
Sam lassan bólintott, mintha pontosan erre számított volna, és fölöttébb nevetségesnek találná, amit hallott. – Nem mennél vele semmire, Adam – mondta tagoltan, mintha egy kisgyereket oktatna ki. – Három és fél hetem van. Ismered a törvényt. Nem kezdheted el üvöltözni, hogy X. Y. csinálta az egészet, ha eddig X. Y.-t a kutya sem említette.
– Tudom. De mégis megpróbálnám.
– Nem mennél semmire. Ne keresd tovább azt az embert.
– Ki az?
– Nem létezik.
– De igenis, létezik.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Mert hinni akarok az ártatlanságodban, Sam. Ez nekem nagyon fontos.
– Már megmondtam neked, hogy ártatlan vagyok. Én helyeztem el a bombát, de senkit sem akartam megölni.
– De miért helyezted el a bombát? Miért robbantottad fel Pinderék házát, a zsinagógát meg az ingatlanügyi irodát? Miért támadtál meg ártatlan embereket?
Sam közönyösen dohányzott és a földet bámulta.
– Miért gyűlölködsz, Sam? Miért olyan természetes ez neked? Miért neveltek úgy, hogy gyűlöld a feketéket, a zsidókat, a katolikusokat és mindenkit, aki csak egy kicsit is más, mint te? Feltetted valaha magadnak a kérdést: miért?
– Nem, de nem is áll szándékomban.
– És az apámmal mi történt? Eddie-t miért nem tudtad megfertőzni?
Sam a földre hajította a cigarettáját és rátaposott, aztán a könyökére támaszkodva előredőlt. A szeme sarkában és a homlokán lévő ráncok megfeszültek. Adam arca alig néhány centire volt tőle a rács túloldalán, de nem nézett az unokájára. – Na tessék. Eljött az ideje, hogy Eddie-ről beszélgessünk. – Hangja jóval halkabb volt, és még lassabban ejtette ki a szavakat.
– Hol rontottad el nála?
– Ennek természetesen az égvilágon semmi köze sincs ahhoz a partihoz, amit nekem terveznek a gázkamrában. Nem igaz? Semmi köze nincs a beadványokhoz és fellebbezésekhez, ügyvédekhez és bírókhoz, keresetekhez és halasztásokhoz. Ezzel csak az időt pocsékoljuk.
– Ne légy gyáva, Sam. Mondd meg nekem, hogy hol rontottad el Eddie-nél. Megtanítottad neki azt a szót, hogy nigger? Megtanítottad neki, hogy gyűlölje a kis fekete kölyköket? Arra is megpróbáltad megtanítani, hogyan kell keresztet égetni meg robbantgatni? Elvitted élete első lincselésére? Mit csináltál vele, Sam? Hol rontottad el?
– Eddie csak középiskolás korában tudta meg, hogy a klán tagja vagyok.
– Miért csak akkor? Biztosan nem szégyellted. Hiszen ez volt a családi büszkeség táptalaja, nem?
– Erről sohasem beszélgettünk.
– Miért? Hiszen a családban a polgárháború óta, négy generáción keresztül minden férfiember a klán tagja volt. Nem te mondtad?
– De igen.
– Akkor miért nem ültetted egyszer a kis Eddie-t a térdedre, hogy megmutass neki néhány fényképet a családi albumból? Miért nem meséltél neki lefekvés előtt a hős Cayhallokról, akik bátor ábrázatukat álarc mögé rejtve randalíroztak éjjelente és néger viskókat égettek fel? Tudod, háborús történeteket. Apa a fiának.
– Mondom, sohasem beszélgettünk erről.
– Na és, amikor kicsit idősebb lett, nem próbáltad meg beszervezni?
– Nem. Ő más volt.
– Úgy érted, hogy nem gyűlölködött?
Sam összerándult és köhögni kezdett, a láncdohányosok mély, száraz és szaggató köhögésével. Arca elvörösödött, miközben levegőért kapkodott. Egyre fájdalmasabban köhögött, aztán köpött egyet a földre. Felállt, csípőre tett kézzel előredőlt és úgy küszködött egy kis levegőért.
– Eddie szelíd gyerek volt – kezdte aztán érdes hangon. – Az anyjától örökölte. De nem volt anyámasszony katonája. Olyan volt, mint a többi vele egykorú gyerek. – Hosszú szünet, egy szippantás a cigarettából. – Nem túl messze tőlünk lakott egy nigger család...
– Nem nevezhetnénk őket feketéknek, Sam? Már többször kértelek.
– Bocsáss meg. Volt egy afrikai család a telkünkön. Lincolnék. Joe Lincolnnak hívták a férfit, már évek óta dolgozott nekünk. Volt egy törvényes felesége és vagy tíz törvényes gyereke. Az egyik fiú egyidős volt Eddie-vel, és elválaszthatatlan jó barátok voltak. Ez nem volt olyan szokatlan azokban az időkben. A gyerekek azzal játszottak, aki a közelben lakott. Ha hiszed, ha nem, még nekem is volt egy kis afrikai haverom. Amikor elkezdett iskolába járni, Eddie nagyon mérges volt, mert ő utazott az egyik buszon, az afrikai barátja meg a másikon. Quince-nek hívták a kissrácot. Quince Lincoln. Alig várták, hogy hazajöhessenek az iskolából és együtt játszhassanak a farmon. Emlékszem, Eddie-t mindig nagyon zavarta, hogy nem mehetnek együtt iskolába. És az, hogy Quince nem töltheti az éjszakát a mi házunkban, ő meg nem alhat Lincolnéknál. Mindig faggatott engem. Miért olyan szegény az összes fekete Ford megyében? Miért élnek lerobbant házakban, miért nincsenek szép ruháik, és miért van olyan sok gyerek minden családban? Nagyon sokat szenvedett emiatt, és ettől megváltozott. Ahogy idősebb lett, egyre inkább együttérzett az afrikaiakkal. Megpróbáltam beszélni vele.
– Fogadni mertem volna. Megpróbáltad eligazítani, ugye?
– Megpróbáltam elmagyarázni neki egy-két dolgot.
– Úgymint?
– Szükség van a fajok elkülönítésére. Semmi rossz nincs a szeparált, de hasonló feltételek között működő iskolákban. Ahogy a különböző fajok közötti házasságok megtiltásában sem. Úgy helyes, ha a helyükön tartjuk az afrikaiakat.
– Hol van a helyük?
– Állandó ellenőrzés alatt. Ha szabadon engedjük őket, nézd csak meg, mi történik. Bűnözés, kábítószer, AIDS, törvénytelen gyerekek, a társadalom általános erkölcsi hanyatlása.
– Na és mi van az alapvető emberi jogokkal, az olyan radikális elképzelésekkel, mint az általános választójog, a nyilvános helyek használatához való jog, éttermek és szállodák használatához való jog? És a jog ahhoz, hogy lakóhelyválasztásnál, állás betöltésénél és oktatásban ne érje megkülönböztetés az embert?
– Úgy beszélsz, mint Eddie.
– Akkor jó.
– Mire befejezte a középiskolát, már állandóan arról jártatta a száját, hogy milyen rosszul bánnak az afrikaiakkal Mississippiben. Tizenhét éves korában ment el hazulról.
– Hiányzott neked?
– Azt hiszem, eleinte nem. Rengeteget veszekedtünk. Tudta, hogy a klán tagja vagyok, és látni se bírt. Legalábbis azt mondta.
– Tehát neked fontosabb volt a klán, mint a saját fiad?
Sam maga elé meredt. Adam egy papírlapra firkálgatott. A légkondicionáló kissé halkabban zörgött, egy pillanatig úgy tűnt, hogy kikapcsol. – Aranyos gyerek volt – mondta Sam csöndesen. – Sokat horgásztunk együtt, volt egy régi csónakom, órákat töltöttünk a tavon. Sügért, naphalat meg süllőt fogtunk. Aztán Eddie megnőtt és már nem szeretett. Szégyellt engem, és ez persze nagyon fájt nekem. Azt várta tőlem, hogy meg fogok változni, én meg azt vártam tőle, hogy értse már meg a helyzetet, mint a többi vele egykorú fehér gyerek. De ez sohasem következett be. Nagyon eltávolodtunk egymástól, amikor középiskolás lett, aztán elkezdődött ez a polgárjogi marhaság, és már semmi remény nem maradt.
– Részt vett a mozgalomban?
– Nem. Nem volt ostoba. Lehet, hogy együttérzett az afrikaiakkal, de befogta a száját. Volt elég zsidó, meg radikális északról ahhoz, hogy nyugtalanságot szítsanak. Nem volt szükségük segítségre.
– Mit csinált, miután elment otthonról?
– Jelentkezett a hadseregbe. Így könnyen eltűnhetett a városból. Három évig volt távol, és amikor visszajött, hozott magával egy asszonyt. Clantonban laktak, alig láttuk őket. Az anyjával beszélt néha, de nekem nem nagyon volt mondanivalója. Ez a hatvanas évek elején volt, az afrikai mozgalom nagyon felpörgött. Sok klántalálkozó volt, sok akció, de többnyire tőlünk délre. Eddie távol tartotta magát. Nagyon csöndes volt, és nem beszélt sokat.
– Aztán megszülettem én.
– Te nagyjából akkor születtél, amikor az a három polgárjogi aktivista eltűnt. Eddie még meg is kérdezte tőlem, hogy van-e valami közöm a dologhoz.
– És volt?
– Dehogyis. Majdnem egy évig nem is tudtam, ki csinálta.
– A klán műve volt, ugye?
– Igen.
– Örültél, amikor megölték azt a három fiút?
– Mi a franc köze van ennek hozzám meg a gázkamrához 1990-ben?
– Eddie tudott róla, hogy elkezdtél részt venni a robbantgatási akciókban?
– Senki sem tudott róla Ford megyében. Nem voltunk túlzottan aktívak. Mim mondtam, inkább tőlünk délre, Meridián környékén zajlott igazán az élet.
– És te már nem bírtál magaddal, hogy beleugorhass a dolgok közepébe.
– Segítségre volt szükségünk. A klán tele volt az FBI-osok informátoraival, senkiben sem lehetett megbízni. A polgárjogi mozgalom egyre nagyobb méreteket öltött. Tenni kellett valamit. Egyáltalán nem szégyellem.
Adam elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – De Eddie szégyellte magát, nem?
– Eddie semmit sem tudott a Kramer-ügyig.
– Miért keverted bele?
– Nem kevertem bele.
– De igen. Azt mondtad a feleségednek, hogy kérje meg Eddie-t, menjen el Clevelandbe és hozza el a kocsidat. Ezzel bűnrészessé vált.
– Börtönben ültem. Meg voltam ijedve. És senki sem tudta meg. Ártalmatlan dolog volt.
– Lehet, hogy Eddie nem így gondolta.
– Nem tudom, Eddie mit gondolt. Mire kijöttem a börtönből, ő lelépett. Mindannyian eltűntetek. Az anyja temetésén láttam legközelebb. – Sam megdörzsölte ráncos homlokát a bal kezével, aztán végigszántott vele a haján. Arca szomorú volt, és amikor a résen keresztül rápillantott Adamre, ő úgy látta, hogy nedves a szeme. – Akkor láttam utoljára, amikor a temetés után a templom előtt beült a kocsijába. Valami azt súgta nekem, hogy soha többé nem fogom látni. Azért volt ott, mert meghalt az anyja, és tudtam, soha többet nem fog hazajönni. Már semmi oka nem volt rá. Ott álltam Lee-vel a templom lépcsőjén, és néztük, ahogy elhajt. Éppen arra készültem, hogy eltemessem a feleségemet, és ugyanakkor végignéztem, ahogy a fiam utoljára eltűnik a szemem elől.
– Nem próbáltad megtalálni?
– Nem. Nem igazán. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem akar tőlem semmit, így aztán békén hagytam. Te is gyakran eszembe jutottál, és emlékszem rá, hogy egyszer mondtam a nagyanyádnak, hogy milyen jó lenne látni téged. De meg sem fordult a fejemben, hogy lenyomozzalak benneteket.
– Nehéz lett volna megtalálni minket.
– Én is ezt hallottam. Lee néha beszélt Eddie-vel, aztán mindig beszámolt nekem. Úgy tűnt, mintha egész Kaliforniát bejártátok volna.
– Tizenkét év alatt nyolc iskolába jártam.
– De miért? Mit csinált Eddie?
– Sok mindent. Ha elvesztette az állását, elköltöztünk, mert nem tudtuk kifizetni a lakbért. Aztán anyám talált valami munkát, erre megint költözködtünk.
– Milyen állásai voltak?
– Egyszer egy postahivatalban dolgozott, amíg ki nem rúgták. Perrel fenyegetőzött, és egy darabig keményen háborúskodott a postai rendszerrel. Nem talált ügyvédet, aki elvállalta volna az ügyét, így aztán levelekkel kezdte bombázni a postát. Mindig volt egy kicsi íróasztala, rajta egy öreg írógép és papírokkal teli dobozok. Ezek voltak a legfontosabb dolgai. Minden költözésnél nagyon vigyázott az irodájára, ahogy ő nevezte. Más nem nagyon érdekelte, nem is nagyon volt más, de az irodáját az élete árán is megvédte volna. Jól emlékszem, gyakran előfordult, hogy éjjel csak feküdtem az ágyamban és nem tudtam elaludni, mert megállás nélkül kattogott az a rohadt írógép. Gyűlölte a szövetségi kormányzatot.
– Ez az én fiam.
– De azt hiszem, más okból gyűlölte. Egyszer rászállt az adóhivatal, bár ezt én nagyon furcsának találtam, mert annyi pénzt sem keresett, hogy három dollár adót kellett volna fizetnie. Így aztán hadat üzent az adóhivatalnak, és éveken keresztül harcolt. Valamelyik évben Kalifornia állam visszavonta a jogosítványát, mert nem újította meg, és ő úgy érezte, hogy ezzel megsértették a jogait. Két éven keresztül anyámnak kellett őt furikáznia. Állandóan leveleket írogatott a kormányzónak, az elnöknek, szenátoroknak, kongresszusi képviselőknek; mindenkinek, akinek volt valami hivatala. Felháborodottan tiltakozott ilyen-olyan ügyekben, és kisebb győzelemnek könyvelte el, amikor válaszoltak a levelére. Minden levelet megőrzött.
– Ha nem tudta megtartani az állásait, miből éltetek? – kérdezte Sam.
– Nem tudom. Anyám mindig dolgozott, néha két állást is vállalt. Pénztáros volt egy élelmiszerboltban, meg adminisztrátor egy patikában. Bármit meg tudott csinálni, és emlékszem rá, hogy néhány alkalommal nagyon jó titkárnői állást kapott. Aztán valamikor apa elkezdett életbiztosítással foglalkozni, és ez lett anya állandó másodállása. Azt hiszem, jól csinálta, mert amikor nagyobb lettem, sokkal jobban éltünk. Akkor dolgozott, amikor akart, és senkinek nem kellett beszámolnia a munkájáról. Ez tökéletesen meg is felelt neki, bár azt mondta, hogy gyűlöli a biztosítótársaságokat. Egyszer be is perelt egyet, nem is tudom pontosan, miért, de elvesztette a pert.
– Milyen apa volt?
– Nem tudom. Ez nehéz kérdés, Sam.
– Miért?
– Gondolj csak bele, hogyan halt meg. Nagyon sokáig haragudtam rá, és képtelen voltam megérteni, hogyan dönthetett úgy: elhagy minket, már nincs rá szükségünk többé, ideje bedobni a törülközőt. Miután megtudtam az igazságot, azért haragudtam rá, mert éveken keresztül hazudott nekem, megváltoztatta a nevemet. Nagyon nehéz volt megemészteni ezt egy kissrácnak. Még most is az.
– Még mindig haragszol rá?
– Nem. Egyre inkább csak a jó dolgok jutnak eszembe vele kapcsolatban. Ő volt az egyetlen apám, nincs összehasonlítási alapom. Nem dohányzott, nem ivott, nem járt kaszinóba, nem szedett kábítószert, nem hajkurászta a nőket, nem verte a gyerekeit satöbbi, satöbbi. Képtelen volt hosszabb ideig kitartani egy munkahelyen, de mindig volt mit ennünk és mindig volt fedél a fejünk felett. Állandóan a válásról beszéltek az anyámmal, de sohasem került rá sor. Anyám néhányszor elköltözött, aztán meg néha Eddie. Nem volt valami kellemes dolog, de hozzászoktunk Carmennel. Előfordult, hogy búskomor hangulatba került – anyám ilyenkor azt mondta, hogy rosszul jött ki neki a lépés –, bevonult a szobájába, magára zárta az ajtót és lehúzta a redőnyt. Anyám odahívott minket magához és elmagyarázta, hogy apa nem érzi jól magát, és csöndben kell lennünk. Nem szabad bekapcsolni a tévét meg a rádiót. Anyám mindig mellette volt, amikor ilyen hangulatba került. Eddie napokig ki sem mozdult a szobájából, aztán egyszer csak hirtelen ott termett közöttünk, mintha semmi sem történt volna. Megtanultunk együtt élni Eddie hangulatváltozásaival. Azt hiszem, jó ember volt, jó apa, csak éppen hangulatember volt és néha ki tudott borulni.
– De nem kerültetek nagyon közel egymáshoz.
– Nem, egyáltalán nem. Segített megcsinálni a leckét, és megkövetelte, hogy jó jegyeket hozzak haza az iskolából. Sokat beszélgettünk a naprendszerről meg a környezetvédelemről, de lányokról, szexről, kocsikról soha. Ahogy a családokról meg az ősökről sem. Semmi meghittség nem volt a kapcsolatunkban. Eddie nem volt kifinomult ember. Gyakran előfordult, hogy szükségem lett volna rá, de ő bezárkózott a szobájába.
Sam megdörzsölte a szeme sarkát, aztán a könyökére támaszkodva megint előrehajolt, hogy az arca majdnem hozzáért a rácshoz. – És a halála? – kérdezte mélyen Adam szemébe nézve. – Hogy történt?
Adam hosszú ideig várt a válasszal. Többféleképpen is el tudta volna mondani a történetet. Előadhatná kegyetlenül, gyűlölettől fűtött hangon, brutálisan őszintén, és ezzel porig sújtaná az öregembert. Nem kis kísértést érzett, hogy így tegyen. Az elmúlt évek során sokszor érezte úgy, hogy ez lenne a helyes. Samnek szenvednie kell; az arcába kell vágni, hogy az ő lelkén szárad Eddie öngyilkossága. Adam szeretett volna fájdalmat okozni a vén nyavalyásnak, hogy az elbőgje magát.
De ugyanakkor szerette volna gyorsan előadni a történetet; úgy, hogy átsiklik a fájdalmas részek felett, és minél hamarabb valami másra terelni a szót. A rács túloldalán ülő, fogságban tartott öregember már így is eleget szenved.
– Éppen rosszul jött ki a lépés – kezdte Adam, a rácsozatot bámulva és kínosan ügyelve arra, hogy elkerülje Sam pillantását. – Már két hete a szobájában volt, ez hosszabb időszak volt a szokásosnál. Anyám állandóan azt mondogatta, hogy rendbe fog jönni, néhány nap múlva egész biztosan kijön a szobájából. Hittünk neki, mert Eddie végül mindig rendbe jött. Egy olyan napot választott ki, amikor anyám dolgozott, Carmen pedig az egyik barátnőjénél volt. És azt ki tudta, hogy én fogok elsőnek hazajönni. A szobámban találtam meg, a földön hevert, a pisztoly, egy harmincnyolcas, még mindig a kezében volt. Egyetlen lövés a jobb halántékába. Volt egy szép kis vértócsa a feje körül. Leültem az ágyam szélére.
– Hány éves voltál?
– Majdnem tizenhét. Végzős középiskolás. Színjeles tanuló. Észrevettem, hogy szép gondosan szétterített öt-hat törülközőt a földön és rájuk feküdt. A halottkém azt mondta, hogy már három órája halott. Volt mellette egy szép, fehér lapra gépelt levél. Úgy kezdődött, hogy „Drága Adam!”. Azt írta, nagyon szeret engem, sajnálja, ami történt, megkér, hogy vigyázzak a lányokra, és egy napon talán majd meg fogom érteni, miért tette. Aztán felhívta a figyelmemet egy szemeteszsákra, ami szintén a földön volt, és arra utasított, hogy tegyem bele a mocskos törülközőket, takarítsak fel, aztán hívjam fel a rendőrséget. Semmiképpen ne nyúljak a pisztolyhoz. És igyekezzek, nehogy hazaérjenek a lányok. – Adam megköszörülte a torkát és maga elé nézett a földre.
– Mindent megcsináltam, amit kért, aztán szóltam a rendőröknek. Tizenöt percig egyedül voltunk, kettesben. Ő a földön hevert, én az ágyamon és őt bámultam. Elkezdtem bőgni, egyre jobban bőgtem, és azt kérdeztem tőle, hogy miért, hogyan és mi történt. Vagy száz kérdést szegeztem neki. Ott feküdt az apám, az egyetlen apám, kopott farmerben, piszkos zokniban és a kedvenc, UCLA feliratú pólójában. Ha az ember nyaktól lefelé nézte, azt is hihette volna, hogy szundikál, de volt a fejében egy lyuk és a vér már rászáradt a hajára. Gyűlöltem, mert meghalt, és nagyon sajnáltam, mert halott volt. Emlékszem, hogy azt is megkérdeztem tőle, miért nem beszélt velem előtte. Aztán hangokat hallottam, és a szoba hirtelen tele lett rendőrökkel. Bevittek a nappaliba és rám terítettek egy pokrócot. Hát így lett vége az apámnak.
Sam még mindig a könyökére támaszkodott, de a szeme elé tette a kezét. Adamnek már nem sok mondandója volt.
– A temetés után Lee nálunk maradt néhány napig. Beszélt rólad meg a többi Cayhallról. Sok mindent elmondott az apámról, amit addig nem tudtam. Állandóan te jártál az eszemben meg a robbantás, és elkezdtem régi újságcikkeket olvasni. Körülbelül egy évig tartott, amíg rájöttem, hogy Eddie miért ölte meg magát. A tárgyalás alatt a szobájában rejtőzködött, aztán amikor megszületett az ítélet, főbe lőtte magát.
Sam elvette a kezét az arca elől, és könnyes szemmel Adamre nézett. – Tehát engem okolsz a haláláért, ugye, Adam? Igazából ezt akarod mondani, nem?
– Nem. Nem tartalak teljes mértékben felelősnek.
– Hát akkor mennyire? Nyolcvan százalékban? Kilencven százalékban? Volt időd elvégezni a számításokat. Mennyire vagyok én a hibás?
– Én nem tudom, Sam. Mondd meg inkább te.
Sam megtörülte a szemét és emelt hangon válaszolt. – A franc egye meg! Száz százalékban én vagyok a hibás. Teljes mértében vállalom a felelősséget a haláláért, jó? Ezt akarod?
– Annyit vállalsz, amennyit jónak látsz.
– Ne próbálj meg atyáskodni felettem! Add hozzá a fiam nevét a listámhoz. Úgyis ezt akarod, nem? A Kramer fiúk, az apjuk, aztán Eddie. Tehát akkor négy embert öltem meg, igaz? Szeretnéd még kiegészíteni valakivel a sort? De siess öregem, mert ketyeg az óra.
– Hány van még?
– Hulla?
– Igen. Hulla. Hallottam egyet s mást.
– És persze te mindent elhittél, ugye? Úgy tűnik, hogy te készséggel elhiszel minden rosszat rólam.
– Egy szóval sem mondtam, hogy elhittem.
Sam felpattant és elment a terem végébe. – Elegem van ebből a beszélgetésből! – kiabálta tíz méter távolságból. – És belőled is elegem van! Lassan kezdem azt kívánni, hogy inkább azok az átkozott zsidók gyötörjenek.
– Megoldhatjuk – vágott vissza Adam.
Sam lassan visszasétált a székéhez. – Majd összecsinálom magamat, huszonhárom napom van hátra a gázkamráig, de te csak halottakról akarsz beszélni. Csak folytasd tovább, öreg fiú, és hamarosan majd rólam is beszélgethetsz. Azt akarom, hogy történjen valami.
– Ma reggel benyújtottam egy keresetet.
– Remek! Akkor menj haza, a franc egye meg. Tűnj el innen és ne kínozz tovább!

 

 

Huszonkettő

Adam oldalán kinyílt az ajtó, és Packer lépett be, két úriember társaságában. Minden kétséget kizáróan ügyvédek voltak: sötét öltöny, komor ábrázat, tömött aktatáska. Packer a légkondicionáló közelében lévő székek felé intett, a két férfi helyet foglalt. Packer Adamre pillantott, aztán jól megnézte magának Samet, aki még most sem ült le. – Minden rendben? – kérdezte Packer Adamtől.
Adam bólintott, Sam leült. Packer kiment a teremből, és a két új ügyvéd nyomban munkához látott: súlyos iratokat húztak elő a vastag aktákból. Néhány rövid perc alatt mindkettőjükről lekerült a zakó.
Eltelt öt perc, és Sam egy szót sem szólt. Adam észrevette, hogy az ügyvédek a terem másik végéből néha feléjük pillantanak. A siralomház leghíresebb lakójával voltak egy helyiségben, és nem tudták megállni, hogy lopva oda ne nézzenek.
Sam mögött kinyílt az ajtó, és két őr lépett be egy sovány, alacsony termetű, fekete férfival, akinek kezén bilincs, lábán béklyó volt, mintha bármelyik pillanatban megvadulhatna és a puszta két kezével mindenkit legyilkolna maga körül. Odavezették egy székhez az ügyvédeivel szemben, és hozzáfogtak, hogy végtagjainak nagy részét megszabadítsák a láncoktól. Hátraszorított kezén rajta maradt a bilincs. Az egyik őr kiment a teremből, de a másik ott maradt; Sam és a fekete rab között félúton lecövekelt.
Sam a társa felé pillantott, aki ideges természetű embernek tűnt és láthatólag nem nagyon kedvelte az ügyvédjeit. És a jelek szerint az ügyvédjei sem találták őket különösképpen rokonszenvesnek. Adam a két férfit figyelte, akik perceken belül összedugták a fejüket, s így beszéltek a hátrafeszített karral, merev tartásban ülő ügyfelükkel. Hangjuk hallható volt ugyan, de nem lehetett érteni, hogy mit beszélnek.
Sam ismét előredőlt, és intett Adamnek, hogy ő is tegyen így. Arcuk alig néhány centire volt az elválasztón lévő réstől.
– Ez Stockholm Turner – mondta Sam majdnem suttogva.
– Stockholm?
– Igen, de mindenki csak Stocknak hívja. Ezek a vidéki afrikaiak nagyon szeretik a szokatlan neveket. Stock azt mondja, hogy van egy testvére, akit Denmarknak, meg egy, akit Germanynek hívnak. Valószínűleg igazat mond.
– Mit csinált? – Adam hirtelen kíváncsi lett.
– Egy italboltot rabolt ki, azt hiszem. Lelőtte a tulajdonost. Két évvel ezelőtt kitűzték a kivégzés időpontját, és már csak két óra választotta el a gázkamrától.
– Mi történt?
– Az ügyvédei elérték, hogy halasztást kapjon, és azóta megállás nélkül folyik a harc. Ezt ugyan sohasem lehet pontosan tudni, de utánam valószínűleg ő lesz a következő.
Mindketten a terem vége felé pillantottak, ahol már teljes erővel folyt a tárgyalás. Stock már a szék szélén ült, és gondoskodott róla, hogy ügyvédeinek ne legyen könnyű dolga.
Sam elvigyorodott, aztán kuncogni kezdett és még közelebb hajolt az elválasztóhoz. – Stock családja nagyon szegény és nem nagyon törődik vele. Ez nem szokatlan dolog, különösképpen nem az afrikaiak esetében. Ritkán jön látogatója és levelet is alig kap. Amikor már nem nagyon lehetett több fellebbezést benyújtani, Stock töprengeni kezdett életről meg halálról, és úgy általában a világ dolgairól. Itt az a szokás, hogy ha senki nem jelentkezik a holttestért, az állam temeti el, de úgy, mint valami koldust, egy ócska sírba. Stockot nagyon foglalkoztatta, hogy mi történik majd a holttestével, és elkezdett kérdezősködni. Packer és néhány őr hülyére vette. Elhitették vele, hogy a hulláját elküldik egy krematóriumba, ahol elégetik. A hamvait meg a levegőből szórják szét a Parchman fölött. Bemagyarázták neki, hogy mivel a teste úgyis tele lesz gázzal, elég lesz hozzáérinteni egy égő gyufát, és felrobban, mint egy bomba. Stock össze volt törve. Nem tudott aludni, lefogyott. Aztán levelekkel kezdte bombázni a családját meg a barátait, hogy kisírjon tőlük néhány dollárt egy tisztességes keresztény temetésre, ahogy ő mondta. Összegyűlt egy kis pénz, és Stock újabb leveleket írt. Írt lelkészeknek meg polgárjogi egyesületeknek. Még az ügyvédei is küldtek pénzt.
Sam szeme ide-oda táncolt, derűs hangon beszélt. Lassan, halkan adta elő a történetet. Adamet az előadásmód jobban szórakoztatta, mint maga a történet.
– Létezik itt egy nem hivatalos szabály, miszerint a kivégzést megelőző hetvenkét órában az elítélt annyi látogatót fogadhat, amennyit csak szeretne. Ha a biztonsági előírásokat nem sérti meg, gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Az épület elülső részében van egy kis iroda íróasztallal meg telefonnal, és ilyenkor ez szokott lenni a látogatószoba. Rengeteg ember szokott itt összegyűlni: nagymamák, unokahúgok, unokabátyák, nagynénik. Különösképpen az afrikaiaknál van ez így. Egy egész buszt meg lehetne tölteni a rokonsággal. Olyan emberek, akiknek éveken keresztül öt percre sem jut eszükbe a fickó, idejönnek, hogy együtt töltsék az utolsó pillanatokat.
Aztán van egy olyan íratlan szabály is, hogy az elítélt még egyszer együtt lehet a feleségével. Ha nincs felesége, akkor a börtönigazgató, a maga végtelenül könyörületes módján, a barátnővel engedélyez egy rövidke találkát. Egy utolsó, gyors numera, mielőtt a pasas kinyiffan. – Sam Stock felé pillantott, aztán még közelebb hajolt az elválasztóhoz.
– Nos, a jó öreg Stock az egyik legnépszerűbb ember a siralomházban, és valahogy meggyőzte a börtönigazgatót, hogy van felesége meg barátnője is, és ez a két hölgy hajlandó lenne eltölteni vele néhány percet, mielőtt meghal. Egyszerre! Mind a hárman együtt! A börtönigazgató feltehetően tudta, hogy valami nem stimmel, de végül is mindenki szereti Stockot, és különben is, nemsokára megölik, na bumm. Szóval Stock a kis szobában ücsörgött az anyjával, a hugival, az unokatestvéreivel, unokaöccseivel; egy rakás afrikai nyüzsgött ott, közülük a legtöbb az utóbbi tíz évben Stock nevét se ejtette ki. Mindenki bőgött, szomorkodott és imádkozott, közben Stock eszegette az utolsó vacsoráját: marhasültet krumplival. Amikor már csak néhány óra volt hátra, kiürítették a szobát és a rokonságot elküldték a kápolnába. Stock várt néhány percet, közben megérkezett a felesége meg a barátnője egy mikrobuszon. Az őrök bevitték a kis irodába, ahol Stock már tűkön ülve várta őket. Szerencsétlen nyomorult már tizenkét éve a siralomházban volt. Bevittek egy összecsukható ágyat a pásztorórára, és Stock meg a babái rögtön rádobták magukat. Az őrök később elmesélték, hogy Stocknak jó női voltak, és azt is megjegyezték, hogy nagyon fiatalnak néztek ki. Stock éppen arra készült, hogy lerendezze a feleségét vagy a barátnőjét, teljesen mindegy, amikor megszólalt a telefon. Az ügyvédje volt az. És a pasas alig kapott levegőt, úgy üvöltötte, hogy az 5. körzeti bíróság megadta a halasztást. Stock gondolkodás nélkül lecsapta a telefont. Éppen sokkal fontosabb dolga volt. Eltelt néhány perc, és ismét megszólalt a telefon. Stock felkapta a kagylót. Megint az ügyvédje volt az, s most már sokkal összeszedettebben magyarázta el Stocknak, hogy milyen jogi manőverezéssel sikerült megmenteni az életét, legalábbis átmenetileg. Stock közölte, hogy minden elismerése az ügyvédé, aztán megkérte, hogy egy óráig maradjon nyugton.
Adam oldalt pillantott és eltűnődött azon, vajon melyik ügyvéd lehetett az, aki akkor telefonált Stocknak, amikor az éppen azt az alkotmányos jogát gyakorolta, hogy kivégzése előtt egy rövid időre kettesben lehet a hitvesével.
– Ekkorra már az államügyészi hivatal is értesítette a börtönigazgatót, és lefújták a kivégzést, azaz, ahogy ők szokták mondani, felfüggesztették a végrehajtását. De Stockot ez nem érdekelte. Csinálta tovább, mintha még soha életében nem látott volna nőt. Érthető okokból a szoba ajtaját belülről nem lehet bezárni, így aztán Naifeh, miután egy darabig türelmesen várakozott, finoman bekopogtatott, és megkérte Stockot, hogy jöjjön ki. Ideje visszamenni a cellába, Stock, mondta neki. Stock azt felelte, hogy már csak öt percre lenne szüksége. Nem, válaszolta Naifeh. Szépen kérem, könyörgött Stock, és közben zajok szűrődtek ki a szobából, A börtönigazgató rávigyorgott az őrökre, aztán öt percen keresztül a földet bámulták, miközben az ágy veszettül recsegett, nyikorgott. Stock végre kinyitotta az ajtót, és úgy masírozott ki a szobából, mint egy nehézsúlyú bokszvilágbajnok. Az őrök azt mondták, hogy a teljesítményétől sokkal boldogabb volt, mint a halasztástól. Gyorsan elküldték a nőket, akikről kiderült, hogy nem a feleség meg a barátnő.
– Hanem?
– Prostituáltak voltak.
– Prostituáltak! – Adam kissé hangosan mondta, és az egyik ügyvéd ránézett.
Sam annyira előrehajolt, hogy az orra már majdnem a résben volt. – Igen. két helybéli kurva. A bátyja intézte el neki valahogy.
Sam hátradőlt a székében, és a mosoly lassan eltűnt az arcáról. – Ami engem illet, én nem sokat töröm ezen a fejemet. A törvény a házastársakra vonatkozik. De a börtönigazgató a kedvemért valószínűleg hajlandó lenne változtatni egy kicsit a szabályokon. Szerinted nem?
– Még nem gondolkoztam ezen.
– Csak viccelek. Öreg ember vagyok már. Nekem elég lenne egy hátmasszázs meg egy jó erős ital.
– Na és az utolsó vacsora? – kérdezte Adam nagyon halkan.
– Ez egyáltalán nem vicces.
– Azt hittem, csak hülyéskedünk.
– Valószínűleg valami fenséges ételt fogok rendelni. Mondjuk főtt disznóhúst gumiborsóval. Ilyen moslékkal etetnek itt tíz éve. Lehet, hogy kérek még egy extra pirítóst is. Nem szeretnék lehetőséget adni a szakácsnak, hogy olyan ételt készítsen, amit a szabad világ emberei is megennének.
– Jól hangzik.
– Majd adok belőle neked is. Gyakran gondolkoztam már azon, miért etetik meg az embert, mielőtt kinyírják. Még az orvost is odaviszik hozzá, hogy vizsgálja meg a kivégzés előtt. Nem hihetetlen? Megnézik, hogy elég jó egészségi állapotban vagy-e ahhoz, hogy megdögölj. És van még itt a börtönben egy pszichiáter is. Ő szintén megvizsgálja az elítéltet, aztán írásban jelentést kell tennie a börtönigazgatónak, hogy a pasasnak megfelelő a mentális állapota ahhoz, hogy beszippantsa a gázt. Aztán tartanak egy lelkészt is, aki imádkozik meg beszélget a nyomorulttal, és gondoskodik róla, hogy a lelke a jó irányba tartson. Ezeket mind Mississippi állam adófizető polgárai tartják el, és a munkájukat az itteni aranyos emberek irányítják. Ne felejtsd el a hitvessel tölthető utolsó órácskát. Az ember úgy halhat meg, hogy kielégítette a vágyait. Ezek mindenre gondolnak. És nagyon figyelmesek. Az elítélt étvágya, egészségi állapota és lelki békéje – mindez nagyon fontos a számára. Az utolsó pillanatokban egy katétert tesznek a farkadba és bedugaszolják a seggedet, hogy ne csinálj semmi piszkot. Ez persze az ő érdekükben történik, nem a tiédben. Egyszóval, jól megetetnek (azt kérhetsz, amit akarsz), aztán bedugaszolnak. Undorító, nem? Undorító, undorító, undorító.
– Beszéljünk valami másról.
Sam a cigaretta végére ért, a földre dobta és az őr előtt eltaposta. – Ne. Hagyjuk abba a beszélgetést. Ennyi elég volt egy napra.
– Jól van.
– És Eddie-ről többet egy szót sem, rendben? Igazán nem szép dolog tőled, hogy idejössz és ilyen kérdéseket vágsz a fejemhez.
– Ne haragudj. Eddie-ről többet egy szót sem.
– Próbáljunk meg a következő három hétre koncentrálni, jó? Van bőven elég dolgunk.
– Megegyeztünk, Sam.

 

Ha az ember keleti irányból, a 82-es úton közeledik Greenville felé, egy idétlen formájú, hosszan elterpeszkedő várost lát. Beér a városba és videokölcsönzőkkel meg italboltokkal teli bevásárlóközpontokon hajt keresztül, irtózatos mennyiségű gyorsbüfé és motelok mellett megy el, ahol ingyen kábeltévét és reggelit kínálnak a vendégnek. A folyó nem engedte, hogy a város nyugati irányba terjeszkedjen, s mivel a 82-es volt a legfontosabb útvonal, a jelek szerint ez volt a fejlesztők kedvenc területe.
Az elmúlt huszonöt évben Greenville a tizenötezer lelket számláló, álmos, folyóparti kisvárosból ötvenezer lakosú, forgalmas nagyvárossá fejlődött. 1990-ben Greenville volt Mississippi állam ötödik legnagyobb városa.
Néhány perccel öt után Adam leparkolt a Washington Streeten. A belvárosi kereskedők és vásárlóik már a zárásra készülődtek. Adam levette a nyakkendőjét, és a zakójával együtt a kocsiban hagyta, mert még mindig szörnyűséges hőség volt, és semmi jele nem mutatkozott az enyhülésnek.
Sétált háromutcányit és eljutott egy parkba, mélynek közepén két kisfiú életnagyságú bronzszobra állt. Egyforma méretűek voltak, arcukon egyforma mosoly ült és a szemük is egyforma volt. Az egyikük futott, a másik éppen ugrás közben volt, a szobrász tökéletesen örökítette meg őket. Josh és John Kramer, örökké ötévesen. A szobor alatt lévő sárgaréz táblán mindössze ez állt:

 

JOSH ÉS JOHN KRAMER
Itt haltak meg 1967. április 21-én
(1962. március 2.-1967. április 21.)

 

Leült a padra és rámeredt Josh és John Kramerre. – Sohase feledkezz meg az áldozatokról – figyelmeztette Lee. – Joguk van a megtorláshoz. Megszolgálták.
Eszébe jutottak a tárgyalások borzalmas részletei. Az FBI-ügynök, aki a tanúvallomásában elmondta, milyen volt a bomba, és milyen sebességgel hasította szét az épületet; az orvosszakértő, aki részletesen leírta a kis holttesteket, és azt, hogy pontosan mi okozta a halálukat; a tűzoltók, akik már csak a holttesteket hozhatták ki a romok közül. Fényképek is készültek az épületről meg a kisfiúkról, de a bírók, nagyon józanul, csak egy-kettőnek a bemutatását engedélyezték. McAllister, rá jellemző módon, egy színes nagyítást szeretett volna bemutatni az összeroncsolt holttestekről. A bíró azonban nemet mondott.
Adam most ott ült, ahol egykor Marvin Kramer irodája állt, és csukott szemmel megpróbálta elképzelni, hogy megremeg alatta a föld. A filmeken látta a parázsló törmelékhalmazt és porfelhőt. Hallotta a riporterek eszeveszett kiabálását, és a háttérben vijjogó szirénákat.
Az a két bronzfíúcska nem volt sokkal idősebb, mint ő, amikor a nagyapja meggyilkolta őket. Ötévesek voltak, ő meg három, és valamilyen okból mindig számon tartotta az életkorukat. Most huszonhat éves volt, ők tehát huszonnyolc évesek lennének.
A bűntudat a gyomrában jelentkező éles fájdalommal hasított belé. Megborzongott és elöntötte a veríték. A nap megbújt két tölgyfa mögött, és az ágak között átszűrődő sugarak megcsillantak a fiúk arcán.
Adam a padon ült, a szobrot bámulta, és gyűlölte a nagyapját. Bűntudatot érzett, hogy itt van Mississippiben és a vén nyavalyást próbálja megmenteni.
Talált egy Holiday Inn motelt, és kivett egy szobát. Felhívta Lee-t, megmondta neki, hogy hol van, aztán megnézte az esti híradókat a jacksoni csatornákon. Úgy tűnt, a mai is csak egy unalmas, eseménytelen nyári nap volt Mississippi államban. Sam Cayhall és legújabb kísérletei az életben maradásra; ez a téma került a híradások élére. Mindegyik állomás leadta a kormányzó és az államügyész komor nyilatkozatát a védelem által benyújtott legújabb keresetről. Az egyik állomás megkezdte a visszaszámlálást. Már csak huszonhárom nap van hátra a kivégzésig, hadarta a hírolvasó, mintha arról számolna be, hány vásárlással tölthető nap maradt karácsonyig. A huszonhármas szám Sam Cayhall rendszeresen használt, ősrégi fényképére volt montírozva.
Már sötétedett, amikor az üzletek előtt végigsétált a járdán; észébe jutott, hogy Sam is ugyanezen a járdán, ugyanezen a betonon ment végig arra várva, hogy a bomba felrobbanjon, és azon töprengett, vajon mi romolhatott el. Megállt egy telefonfülkénél, talán ugyanannál, ahonnan Sam próbált meg telefonálni, hogy figyelmeztesse Kramert.
A park néptelen volt és sötét. A bejáratnál két gázlámpa égett, rajtuk kívül nem volt más fényforrás. Adam leült a szobor aljához; a két kisfiú alá, a sárgaréz tábla alá, amelyen a születésük és haláluk időpontja szerepelt. És az állt még rajta, hogy itt, ezen a helyen haltak meg.

 

 

Huszonhárom

Az esetek többségében a halálos ítélet után benyújtott fellebbezések ügye évekig húzódott. A keresetek, beadványok sok-sok oldal hosszúak, és alapos áttanulmányozásukkal nagyon fárasztó megbirkózni. A tárgyalási jegyzék sokkal fontosabb ügyekkel van tele.
Néha azonban előfordul, hogy egy döntés villámgyorsan megszületik. Az igazságszolgáltatás lehet nagyon hatékony is. Különösen akkor, amikor már kitűzték a kivégzés időpontját, csak néhány nap van hátra, és a bíróságoknak elege van a fellebbezésekből, keresetekből. Adam éppen Greenville utcáin sétált hétfő délután, amikor az általa benyújtott kereset ügyében villámgyors döntés született.
Mississippi Állam Legfelsőbb Bírósága egy pillantást vetett a keresetre, és hétfő délután öt óra körül elutasította. Adam éppen ekkor érkezett Greenville-be, és semmit sem tudott erről. Maga az elutasítás semmiképpen sem számított meglepetésnek, a sebessége azonban igen. A bíróság kevesebb mint nyolc óráig tartotta magánál a keresetet. Tény, ami tény: a legfelsőbb bíróság kisebb-nagyobb megszakításokkal már több mint tíz éve foglalkozott Sam Cayhall-lal.
Az ítélet végrehajtása előtti utolsó napokban a bíróságok feszülten figyelik egymást, hogy a magasabb szintű bíróságok tudják, mire számítsanak. Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságának elutasító határozatát faxon elküldték a jacksoni szövetségi bíróságnak, Adam következő fórumának. F. Flynn Slattery bíró úrhoz került, egy fiatal szövetségi bíróhoz, aki nem olyan régen kezdte bírói pályafutását. A Cayhall-fellebbezésekkel eddig még nem foglalkozott.
Slattery bíró irodája hétfő délután öt és hat óra között megpróbálta megtalálni Adam Hallt, de ő éppen a Kramer-parkban ült. Slattery felhívta Steve Roxburgh-t, az államügyészt, és fél kilenckor találkoztak a bíró irodájában egy rövid megbeszélésre. Slattery történetesen munkamániás volt, és most kapott először halálbüntetéses ügyet. A beosztottjaival egészen éjfélig tanulmányozták a keresetet.
Ha Adam megnézi a hétfő késő esti híradót, megtudta volna, hogy a keresetét már elutasította a legfelsőbb bíróság. Ő azonban akkor éppen az igazak álmát aludta.
Kedden reggel hatkor közönyösen a kezébe vette a jacksoni napilapot, és megtudta, hogy a legfelsőbb bíróság elutasította a keresetét, az ügy már a szövetségi bíróságon van, Slattery bírónál, és az államügyész meg a kormányzó újabb győzelmet könyvelhetett el magának. Ezt nagyon furcsának találta, hiszen hivatalosan még semmit sem nyújtott be a szövetségi bíróságon. Autóba vágta magát, és viharos sebességgel, két óra alatt, Jacksonba száguldott. Kilenckor lépett be a szövetségi bíróság a belvárosi Capitol Streeten lévő épületébe, és Breck Jeffersonnal, egy mosolytalan, frissen végzett fiatalemberrel váltott néhány szót, aki Slattery ügyvivője volt. Jefferson közölte vele, hogy tizenegyre jöjjön vissza, a bíró úr egy megbeszélésre várja.

 

Bár pontban tizenegykor érkezett meg Slattery irodájába, minden jel arra utalt, hogy valamiféle megbeszélés már folyik ott egy ideje. A hatalmas iroda közepén egy hosszú és széles mahagóni tárgyalóasztal helyezkedett el, mindkét oldalán nyolc fekete bőrszékkel. Slahery trónusa az asztal egyik végénél állt, a bíró előtt papírok, jegyzettömbök és egyéb kellékek hevertek. Az asztal tőle jobbra eső oldalán sötétkék öltönyös, fehér fiatalemberek ültek sorban egymás mellett, mögöttük szorosan pedig egy másik sor bevetésre kész, lelkes harcos. Ez az oldal az állam képviselőihez tartozott, Slatteryhez a legközelebb David McAllister kormányzó úr foglalt helyet. Steve Roxburgh-t, az államügyész urat az asztal közepe tájékára száműzték. Mindegyik kiváló közalkalmazott magával hozta legmegbízhatóbb jogászát és gondolkodóját, és a stratégáknak ezen gyülekezete minden kétséget kizáróan már jóval Adam érkezése előtt elkezdett tárgyalni és tervezgetni.
Breck kitárta az ajtót, többé-kevésbé barátságosan üdvözölte Adamet, és megkérte, hogy jöjjön be. Az iroda hirtelen elcsendesedett, amint Adam elindult az asztal felé. Slattery kelletlenül felállt, és bemutatkozott. Gyorsan és hűvösen rázta meg Adam kezét. – Foglaljon helyet – mondta baljóslatúan, és a védelem részére fenntartott nyolc bőrszék felé intett a bal kezével.
– Gondolom, már ismeri a kormányzó urat és az államügyész urat – mondta Slattery, mintha olyan ember nem is létezne, aki ne találkozott volna még személyesen ezzel a két úriemberrel.
– Nem, egyiküket sem ismerem – felelte Adam, és alig észrevehetően megrázta a fejét.
– David McAllister vagyok, Mr. Hall, örülök, hogy megismerhetem – mondta gyorsan a kormányzó, a mindig barátságos, buzgó politikus, és hihetetlenül gyorsan megvillantotta hibátlan fogsorát.
– Örvendek – válaszolta Adam faarccal.
– Én pedig Steve Roxburgh vagyok – mutatkozott be az államügyész.
Adam csak bólintott a vele pontosan szemben lévő arcnak.
Roxburgh ragadta magához a kezdeményezést. Miközben beszélt, a körülötte helyet foglaló emberekre mutogatott. – Ezek az urak az államügyészség büntetőjogi fellebbezések részlegének jogászai. Kevin Laird, Bart Moody, Morris Henry, Hugh Simms és Joseph Ely. Mindannyian halálbüntetéses ügyekkel foglalkoznak. – A férfiak, arcukon változatlanul gyanakvó kifejezéssel, engedelmesen biccentettek. Adam összesen tizenegy embert számolt össze az asztal túloldalán.
McAllister úgy döntött, hogy nem mutatja be csatlósait, akiket mind fejfájás vagy aranyér gyötört. Arcuk eltorzult a fájdalomtól, de az is lehet, hogy a megoldásra váró jogi probléma súlyosságától.
– Remélem, nem érzi úgy, hogy túlzottan felgyorsítottuk az eseményeket, Mr. Hall – mondta a bíró, miközben egy olvasószemüveget helyezett az orrára. Slattery negyven-egynéhány éves lehetett, a Reagan-érában kinevezett fiatal bírók közé tartozott. – Mikor áll szándékában hivatalosan is benyújtani a keresetet a szövetségi bíróságon?
– A mai napon – felelte Adam idegesen. Még mindig meg volt hökkenve attól, hogy ilyen villámgyorsan követik egymást az események. Bár még az idevezető autóúton leszögezte magában, hogy ez mindenképpen pozitív fejlemény. Ha Sam halasztást kap, azt mindenképpen szövetségi, és nem állami bíróság fogja megadni.
– Az állam mikor tud reagálni? – fordult a bíró Roxburgh-hoz.
– Holnap reggel. Feltéve persze, hogy ugyanolyan tartalmú kereset kerül benyújtásra, mint a legfelsőbb bíróságon.
– Nem lesz benne változás – közölte Adam Roxburgh-rel, aztán Slatteryhez fordult. – Nekem azt mondták, hogy tizenegy órára jöjjek ide. Hánykor kezdődött ez a megbeszélés?
– A megbeszélés akkor kezdődött, amikor én jónak láttam, hogy elkezdődjön – közölte Slattery jeges hangon. – Van valami gondja ezzel?
– Igen. Nyilvánvaló, hogy ez a tárgyalás már korábban nélkülem kezdődött el.
– És mi kivetnivalót talál ebben? Ez itt az én irodám, és akkor tartok megbeszéléseket, amikor csak akarok.
– Igen, de itt az én keresetemről van szó, és azért hívtak ide, hogy megbeszéljük. Úgy vélem, hogy az egész tárgyaláson jelen kellene lennem.
– Nem bízik bennem, Mr. Hall? – Slattery bíró a könyökére támaszkodva előredőlt. Látszott rajta, hogy fölöttébb élvezi a pengeváltást.
– Én senkiben sem bízom – felelte Adam a bíróra meredve.
– Igyekszünk a kedvébe járni, Mr. Hall. Az ügyfelének nincs túl sok ideje, és én azon vagyok, hogy felgyorsítsuk az eseményeket. Azt hittem, megelégedésére szolgál, hogy sikerült ilyen hamar megszerveznünk ezt a megbeszélést.
– Köszönöm – felelte Adam, és a papírjaiba pillantott. Válaszát néhány perces csend követte, s kissé enyhült a levegőben lévő feszültség.
Slattery a kezébe vett egy papírlapot. – Nyújtsa be ma a keresetet. Az állam a holnapi nap folyamán reagál. A hét végén áttanulmányozom a keresetet, és hétfőn döntést hozok. Arra az esetre, ha úgy határoznék, hogy meghallgatást tartok, meg kell kérdeznem mindkét féltől, mennyi idő alatt tudnak felkészülni. Nos, Mr. Hall? Hány napra van szüksége ahhoz, hogy felkészüljön a meghallgatásra?
Samnek még huszonkét napja van hátra. Bármilyen meghallgatásra is kerül sor, mindenképpen röviden, sietve kell lebonyolítani, gyors tanúmeghallgatásokkal, és – legalábbis Adam reményei szerint – gyors bírói döntéssel. A pillanat stresszhatásán túl még azzal a ténnyel is szembe kellett néznie, hogy fogalma sem volt róla, mennyi idő alatt lehet felkészülni a meghallgatásra, mert még soha nem járt el ilyen ügyben. Részt vett ugyan néhány chicagói tyúkperben, de akkor Emmitt Wycoff mindig ott állt a háta mögött. A franc egye meg, elvégre ő csak egy zöldfülű kezdő! Azt sem tudja pontosan, hol van a tárgyalóterem.
És valami azt súgta neki, hogy ez a tizenegy keselyű, aki most éppen őt méregeti, pontosan tisztában van vele, hogy neki fogalma sincs, mit tegyen. – Egy hét alatt kész vagyok – felelte rezzenéstelen pókerarccal, és olyan meggyőzően, ahogy csak tudta.
– Nagyon jó – állapította meg Slattery, mintha azt akarná mondani: helyesen válaszoltál, Adam, jó gyerek vagy. Egy hét, az elfogadható. Roxburgh odasúgott valamit a mágusnak, amit láthatólag az egész társaság nagyon mulatságosnak talált. Adam nem vett tudomást róluk.
Slattery töltőtollal ráfirkantott valamit egy lapra, aztán egy ideig nézegette. Végül odaadta Brecknek, aki mintha valami kincs birtokába került volna, magához szorította és elviharzott vele. A bíró úr végigpillantott a tőle jobbra elhelyezkedő jogi tüzérosztagon, aztán Adamre vetette átható pillantását. – Nézze, Mr. Hall, van még valami, amit szeretnék megbeszélni magával. Ahogy ön is említette, az 5. körzeti bíróság döntése szerint huszonkét nap múlva kerülne sor a kivégzésre, és tudni szeretném, hogy számíthat-e ez a bíróság arra, hogy más kereseteket is benyújtanak Mr. Cayhall megbízásából. Tudom, hogy ez szokatlan kérés, de a helyzet is szokatlan. Az igazat megvallva, ez az első olyan halálbüntetéses ügyem, ami ilyen előrehaladott állapotban van, és úgy vélem, az a leghelyesebb, ha mindannyian együttműködünk.
Más szóval bíró úr szeretne halálbiztosra menni, hogy ne legyen több halasztás. Adam elgondolkozott egy pillanatra. Valóban szokatlan kérés volt, és meglehetősen sportszerűtlen. De ugyanakkor Samnek alkotmányos joga, hogy bármikor bármit benyújtson, és Adam kezét nem kötheti meg az, ha most valamilyen ígéretet tesz. Úgy döntött, hogy udvarias lesz. – Sajnos, nem tudok válaszolni a kérdésére, bíró úr. Most nem. Esetleg majd a jövő héten.
– Biztosan benyújtják az összes szokásos utolsó perces fellebbezést – jegyezte meg Roxburgh, és a körülötte ülő önelégült disznók csodálkozó és érdeklődő pillantással néztek Adamre.
– Tudja, Mr. Roxburgh, kétlem, hogy kötelességem lenne megvitatni önnel a terveimet. Vagy akár a bírósággal, ami azt illeti.
– Hát persze hogy nem – szólt közbe McAllister valami okból, talán azért, mert öt percnél hosszabb ideig képtelen volt csöndben maradni.
Adam már korábban észrevett egy ügyvédet, aki Roxburgh jobbján foglalt helyet. Alapos, precíz embernek látszott, hűvös pillantását jóformán alig vette le Adamról. Fiatal volt ugyan, de már őszült, simára borotvált arcával nagyon ápolt férfi benyomását keltette. Roxburgh láthatólag kedvelte, és többször is odafordult hozzá, mintha tanácsot kérne tőle. Úgy tűnt, hogy a többiek az államügyészi hivatalból minden gondolatával, minden mozdulatával messzemenően egyetértenek. A több száz cikk egyikében, amelyeket Adam összegyűjtött, szerepelt egy utalás az államügyészi hivatal egyik hírhedt, dr. Halál néven közismert jogászára. Hallatlanul eszes, agyafúrt embernek tartották, aki szenvedélyesen harcolt azért, hogy a halálbüntetések végrehajtására sor kerüljön. Vagy a keresztneve, vagy a vezetékneve Morris volt, és Adam halványan emlékezett rá, hogy néhány perccel korábban Roxburgh említett egy Morris-valakit, amikor sietősen bemutatta az embereit.
Adam úgy vélte, hogy ez a férfi dr. Halál. Eszébe jutott a neve is: Morris Henry.
– Na, igyekezzen, és nyújtsa be a kereseteit – mondta Slattery fölöttébb bosszúsan. – Az utolsó napokban nem szeretnék reggeltől estig dolgozni.
– Megértem, uram – mondta Adam tettetett együttérzéssel.
Slattery rámeredt egy pillanatra, aztán visszatért a papírjaihoz. – Nos, kedves uraim, azt javaslom, hogy vasárnap este és hétfőn reggel maradjanak a telefon közelében. Rögtön jelentkezem, amint meghoztam a döntést. A megbeszélésnek vége.
Az asztal túloldalán lévő társaság tagjai szedelőzködni kezdtek; papírok zizegtek, dossziékat kaptak fel az asztalról. Adam volt a legközelebb az ajtóhoz. Biccentett Slatterynek, még halkan el is búcsúzott – „Viszontlátásra, bíró úr!” – és kiment az irodából. Udvariasan rámosolygott a titkárnőre, és már a folyosón volt, amikor valaki a nevén szólította. A kormányzó tartott feléje, nyomában két fullajtárjával.
– Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte McAllister.
– Miről?
– Öt perc az egész.
Adam a kormányzó néhány méternyire várakozó embereire pillantott. – Egyedül. Négyszemközt. Nem hivatalosan – mondta.
– Természetesen – válaszolta McAllister, és egy dupla ajtóra mutatott. Bementek egy kicsi, üres tárgyalóterembe, ahol egyetlen lámpa sem égett. A kormányzónak nem volt semmi a kezében. Valaki más vitte az aktatáskáját. Zsebre vágta a kezét, és nekitámaszkodott a korlátnak. Szikár ember volt, és elegánsan öltözködött: szép öltöny, divatos selyem nyakkendő a szinte kötelező jellegű fehér pamutinggel. Még nem volt negyvenéves, és nagyon fiatalos benyomást keltett. Csak néhány ősz szál volt a hajában. – Hogy van Sam? – kérdezte, és nagyon aggodalmas arckifejezést erőltetett magára.
Adam felhorkant, elfordította a fejét, aztán a földre tette az aktatáskáját. – Remekül. Majd megmondom neki, hogy érdeklődött. Odalesz a gyönyörűségtől.
– Azt hallottam, hogy rossz egészségi állapotban van.
– Rossz egészségi állapotban? Maguk minden erejükkel azon vannak, hogy megöljék. Miért aggódnak az egészségi állapota miatt?
– Valami szóbeszédet hallottam.
– Sam gyűlöli magát, ugye tudja? Rossz bőrben van, de három hétig még kibírja.
– Tudja, Samtől sohasem állt távol a gyűlölködés.
– Pontosan miről akar beszélni velem?
– Csak üdvözölni akartam magát. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkozni fogunk.
– Nézze, kormányzó úr, van egy aláírt szerződésem az ügyfelemmel, amely világosan megtiltja nekem, hogy beszéljek magával. Ismétlem: Sam gyűlöli magát. Magának köszönheti, hogy a siralomházban van. Mindenért magát okolja, és ha tudomást szerezne róla, hogy beszélek magával, nyomban kirúgna.
– A saját nagyapja kirúgná?
– Igen. Ebben egészen biztos vagyok. Tehát amennyiben azt olvasom majd a holnapi újságokban, hogy mi ma találkoztunk és Sam Cayhallról tárgyaltunk, én már ülhetek is fel az első chicagói gépre. Ily módon pedig valószínűleg keresztet vethet a kivégzésre, mert Samnek nem lesz ügyvédje. Nem lehet kivégezni valakit, ha nincs ügyvédje.
– Biztos ebben?
– Csak azt kérem, hogy maradjon közöttünk ez a beszélgetés.
– A szavamat adom. De ha nem beszélhetünk egymással, hogyan tárgyaljuk meg a kegyelmi kérvény ügyét?
– Nem tudom. Még nem jutottam el eddig a pontig.
McAllister arca mindig sugározta a kedvességet. – Már gondolkozott a kegyelmi kérvényen, ugye?
– Igen. Mivel három hét van hátra, már gondolkoztam rajta. A siralomház összes lakója a kegyelemről álmodozik, kormányzó úr, és ön ezért nem adhatja meg. Ha megkegyelmez egy elítéltnek, a többi ötven is ugyanezért a szívességért fogja háborgatni. Ötven család fogja levelekkel bombázni, és majd éjjel-nappal hívják telefonon. Ötven ügyvéd fog mindent megmozgatni, hogy bejusson a maga irodájába. Mind a ketten tudjuk: lehetetlen, hogy kegyelmet adjon.
– Nem vagyok biztos benne, hogy Samnek meg kell halnia.
Miközben ezt mondta, ábrándos pillantással elfordította a fejét, mintha megenyhült volna a szíve, mintha az évek során érettebbé, bölcsebbé vált volna, és már alábbhagyott a lelkesedése, hogy megbüntesse Samet. Adam már éppen arra készült, hogy válaszoljon valamit, amikor felismerte az utolsó szavak jelentőségét. Egy percig a földet tanulmányozta, különös figyelmet szentelve a kormányzó bojtos cipőjének. McAllister mélyen a gondolataiba merült.
– Én sem vagyok biztos benne – felelte Adam.
– Mennyit mondott el magának?
– Miről?
– A Kramer-iroda felrobbantásáról.
– Azt állítja, hogy mindent elmondott.
– De kétségei vannak?
– Igen.
– Nekem is. Mindig is kétségeim voltak.
– Miért?
– Több okból is. Jeremiah Dogan notórius hazudozó volt, és halálra rémült félelmében, hogy börtönbe kerül. Az adóhivatal nyakon csípte, és biztos volt benne, hogy ha börtönbe kerül, a feketék megerőszakolják, megkínozzák és megölik. Dogan azonban sok mindent nem tudott. Ami a terrorakciókat illeti, agyafúrtan járt el és nagyon nehéz volt elkapni, de képtelen volt megérteni a büntetőjogi igazságszolgáltatási rendszert. Mindig is az volt az érzésem, hogy valaki, valószínűleg egy FBI-os, azt mondta neki, hogy Samet el kell ítélni, máskülönben börtönbe kerül. Ha nem ítélik el, nincs megállapodás. Dogan nagyon buzgón tanúskodott. Látszott rajta: kétségbeesetten szeretné, hogy az esküdtek elítéljék Samet.
– Tehát akkor hazudott?
– Nem tudom. Lehet.
– És miben hazudott?
– Megkérdezte már Samtől, hogy volt-e bűntársa?
Adam nem válaszolt rögtön, néhány pillanatig magában elemezte a kérdést. – Az igazság az, hogy nem mondhatom el, miről beszélgettünk Sammel. Ez bizalmas kérdés.
– Hát persze hogy az. Nagyon sokan vannak ebben az államban, akik titokban azt szeretnék, hogy ne végezzék ki Samet. – McAllister most már feszülten figyelte Adamét.
– Ön is közéjük tartozik?
– Magam sem tudom. De mi van akkor, ha Sam nem akarta megölni Marvin Kramert és a gyerekeit? Na persze, az biztos, hogy ott volt a dolgok sűrűjében, de mi van akkor, ha valaki más volt vele azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy gyilkoljon?
– Akkor Sam nem annyira bűnös, mint hisszük.
– Így van. Bizonyosan nem ártatlan, de nem elég bűnös ahhoz, hogy kivégezzék. Ez az, ami zavar engem, Mr. Hall. Szólíthatom Adamnek?
– Természetesen.
– Gondolom, Sam nem tett említést bűntársról.
– Erről tényleg nem beszélhetek. Most nem.
A kormányzó kivette a kezét a zsebéből, és átnyújtott Adamnek egy névjegyet. – Két telefonszám van a hátán. Az egyik a titkos irodai számom, a másik pedig az otthoni. Esküszöm magának, hogy valamennyi beszélgetésünk köztünk marad. Néha produkálom magamat a kamerák előtt, Adam, ez hozzátartozik a munkámhoz, de azért meg lehet bízni bennem.
Adam elvette a névjegyet, és megnézte a tollal ráírt telefonszámokat.
– Képtelen lennék együtt élni azzal a tudattal, hogy nem adtam kegyelmet egy olyan embernek, aki nem érdemelte meg a halált – mondta McAllister, miközben elindult az ajtó felé. – Hívjon fel, de ne várjon túl sokáig. Már most nagyon felforrósodott a hangulat. Mindennap vagy húsz telefont kapok.
Rákacsintott Adamre, még egyszer megmutatta neki csillogó fogait, és kiment a tárgyalóteremből.
Adam leült a fal mellett álló fémszékbe, és megnézte a névjegykártyát. Aranyszínű, dombornyomású hivatalos pecsét díszítette. Napi húsz telefon. És ez mit jelent? Mit akarnak a telefonálók: azt, hogy kivégezzék Samet, vagy pedig azt, hogy kegyelmet kapjon?

 

 

Huszonnégy

Az ügyfélfogadó titkárnő mosolya nem volt olyan széles, mint máskor. Miközben Adam az irodája felé tartott, úgy érezte, hogy a szokásosnál kissé komorabb a hangulat az ügyvédek és más alkalmazottak körében. A beszélgetések egy oktávval halkabban folytak. Mindenki egy kicsit sietősebben végezte a dolgát.
Megérkezett Chicago. Ez néha-néha előfordult, nem feltétlenül ellenőrzés céljából, hanem többnyire azért, hogy kiszolgáljanak egy helybéli ügyfelet, vagy levezényeljenek egy bürokratikus értekezletet. Soha senkit sem rúgtak ki, amikor Chicago jelen volt. Soha senkit nem szidtak, átkoztak. Azonban amíg Chicago nem távozott, volt néhány fölöttébb feszült, gondterhes pillanat.
Adam kinyitotta az irodája ajtaját, és E. Garner Goodman aggodalmas ábrázata nézett vele szembe közvetlen közelről. A zöld csokornyakkendővel, a fehér kikeményített inggel és a bozontos ősz hajzattal teljes volt a kép. Az ügyvéd fel-alá járkált az irodában, és éppen az ajtó közelében volt, amikor az kinyílt. Adam rámeredt a férfire, aztán megfogta kinyújtott kezét és gyorsan megrázta.
– Jöjjön csak be – mondta Goodman, miközben becsukta az ajtót, és betessékelte Adamet saját irodájába. Goodman még egyszer sem mosolyodott el.
– Mit csinál itt? – kérdezte Adam, a földre dobta az aktatáskáját, és odasétált az íróasztalához. Megálltak egymással szemben.
Goodman egy ideig ápolt, ősz szakállát simogatta, aztán a csokornyakkendőjét kezdte igazgatni. – Attól tartok, hogy kissé váratlan helyzet állt elő. Rossz hírt hoztam, azt hiszem.
– Mi az?
– Üljön le, üljön csak le. Lehet, hogy nem végzünk egy perc alatt.
– Nem, állva maradok. Miről van szó?
Goodman eljátszadozott a nyakkendőjével, megsimogatta a szakállát, aztán belekezdett. – Nos, ma reggel kilenckor történt. Tudja, a személyzeti bizottság tizenöt üzlettársból áll, majdnem mindannyian fiatalabb emberek. Hét albizottság van, az egyik a munkaerő-felvétellel, a másik munkafegyelmi kérdésekkel, a harmadik a munkaügyi vitákkal foglalkozik és így tovább. És, ahogy bizonyára maga is sejtette, létezik egy elbocsátási ügyekkel foglalkozó albizottság is, amely ma reggel összeült, na és mit gondol, ki volt a ceremóniamester?
– Daniel Rosen.
– Daniel Rosen. A jelek szerint tíz napja azon munkálkodott, hogy összegyűjtsön elég szavazatot a maga elbocsátásához.
Adam leült az íróasztal mögé, Goodman pedig vele szemben foglalt helyet.
– Hét tagja van az albizottságnak, és Rosen kívánságára ma reggel összeültek. Öt tag volt jelen, tehát határozatképesek voltak. Rosen természetesen nem értesített engem és senki mást sem. Az elbocsátási ügyek nagyon bizalmasan kezelendőek, ezért nincs olyan előírás, hogy bárkit is értesítenie kellene.
– Még engem se?
– Nem, még magát sem. Maga volt az egyetlen napirendi pont, és a tanácskozás egy óráig sem tartott. Rosen mindent remekül előkészített, és nagyon hatásosan terjesztette elő a javaslatát. Ne felejtse el, hogy harminc éven keresztül törvényszéki ügyvéd volt. Minden ilyen bizottsági ülésen folytatott tárgyalást jegyzőkönyvbe kell venni arra az esetre, ha később esetleg pereskedésre kerülne sor, és Rosen betartotta ezt az előírást. Természetesen azt állítja, hogy maga félrevezette a céget, amikor jelentkezett nálunk; hogy a maga tevékenysége folytán ellentétes érdekek ütköznek össze satöbbi, satöbbi. És a bizottsági tagoknak bemutatta annak a tucatnyi újságcikknek a másolatát, ami magáról meg Samről szól, és a nagyapa-unoka viszonyt ecseteli. Azzal is érvelt, hogy maga kínos helyzetbe hozta a céget. Nagyon felkészült. Azt hiszem, múlt hétfőn alaposan alábecsültük.
– És aztán szavaztak.
– Négy egy arányban a maga elbocsátása mellett.
– A szemét disznók!
– Én is így gondolom. Láttam már Rosent kemény helyzetekben, és a pasas brutálisan rámenős tud lenni. Többnyire az ő akarata érvényesül. Tárgyalóterembe már nem mehet, így aztán az irodában provokál cirkuszokat. De hat hónapon belül távozik a cégtől.
– Ez nem nagyon nyugtat meg engem ebben a pillanatban.
– Azért még van remény. Tizenegy óra körül végre eljutottak hozzám a hírek, és szerencsére Emmitt Wycoff is éppen bent volt. Együtt bementünk Rosenhez, óriási veszekedést csaptunk, aztán ráültünk a telefonra. A lényeg ez: holnap reggel összeül a teljes személyzeti bizottság, hogy felülvizsgálja az elbocsátását. Feltétlenül ott kell lennie.
– Holnap reggel nyolckor!
– Igen. Ezek nagyon elfoglalt emberek. Közülük soknak kilenckor már a bíróságon kell lennie. Ha szerencsénk van, összegyűlik annyi a tizenöt tagból, hogy határozatképesek lesznek.
– Ahhoz hány tagra van szükség?
– A bizottság kétharmadára. Tíz emberre. Amennyiben nem lesznek határozatképesek, baj van.
– Baj!? És akkor, ami most van, az micsoda?
– Még rosszabb is lehet a helyzet. Ha holnap reggel a bizottság nem határozatképes, magának joga van azt követelni, hogy harminc nap múlva üljön ismét össze.
– Sam halott lesz harminc nap múlva.
– Lehet, hogy nem. Én mindenesetre abban bízom, hogy holnap döntést hoz a bizottság. Emmitt és én összesen kilenc tagtól kaptunk ígéretet arra, hogy ott lesznek.
– És mi van azzal a néggyel, akik ellenem szavaztak ma reggel?
Goodman elvigyorodott, és elfordította a fejét. – Na mégis mit gondol? Rosen gondoskodott róla, hogy a támogatói mindenképpen ott legyenek.
Adam hirtelen mindkét kezével rácsapott az asztalra. – Felmondok, a franc egye meg!
– Nem mondhat fel. Éppen most bocsátották el.
– Akkor nem fogok harcolni. Rohadt disznók!
– Nézze, Adam...
– Rohadt disznók!
Goodman visszavonult egy pillanatra, hogy időt hagyjon Adamnek lecsillapodni. Megigazgatta a csokornyakkendőjét, és ellenőrizte, hogy nem nőtt-e a szakálla az utóbbi percekben. Ujjaival az asztalon dobolt. – Nézze, Adam, holnap reggel jó esélyeink lesznek. Emmittnek ez a véleménye. Nekem is ez a véleményem. A cég maga mögött áll ebben az ügyben. Hiszünk abban, amit csinál, és az igazat megvallva, élvezzük a publicitást. Nagyon szép cikkek jelentek meg a chicagói újságokban.
– Hát igen, egy biztos: a cég minden erejével engem támogat.
– Figyeljen ide. Holnap érvényteleníthetjük a döntést. A beszédet bízza rám.
– Rosen nem ostoba ember, Mr. Goodman. Győzni akar, erről van itt szó. Nem törődik velem, nem törődik Sammel, magával vagy bárki mással. Egyszerűen győzni akar. Számára ez verseny, és fogadni mernék, éppen most is telefonál, hogy minél több szavazatot gyűjtsön össze.
– Akkor vegyük fel a harcot ezzel az összeférhetetlen seggfejjel. Holnap magabiztosan besétálunk a bizottsági ülésre. Úgy csináljuk, hogy Rosen legyen a rossz fiú. Ne felejtse el, Adam, hogy annak a nyomorultnak nincs valami sok barátja.
Adam odasétált az ablakhoz, és a redőny résén kipillantott. Az utcát elárasztották a gyalogosok. Majdnem öt óra volt. Közel ötezer dollárja volt takarékban, és ha visszafogja kiadásait, életmódján végrehajt bizonyos változtatásokat, ez a pénz akár hat hónapig is kitarthat. A cégtől évi hatvankétezer dolláros fizetést kapott, a közeljövőben ezt nem lesz könnyű pótolni. De nem volt olyan ember, akinek sokat főtt volna a feje az anyagiak miatt, és most sem fog elkezdeni aggodalmaskodni. Sokkal inkább a következő három hét nyugtalanította.
– Milyen lesz a vége? – kérdezte, megtörve a súlyos csöndet.
Goodman lassan felállt a székéből, és odasétált a másik ablakhoz. – Hát, ugyancsak eszelős. Az utolsó négy napban nem fog valami sokat aludni. Úgy futkos majd, mint pók a falon. A bíróságok kiszámíthatatlanok. Az egész rendszer kiszámíthatatlan. Egymás után nyújtja majd be a kereseteket és fellebbezéseket, pontosan tudván, hogy semmire sem megy velük. A sajtó állandóan a sarkában lesz. És ami a legfontosabb: amilyen sok időt csak lehet, az ügyfelével kell töltenie.
– Tehát segítségre lesz szükségem.
– Feltétlenül. Ezt egyedül nem tudja végigcsinálni. Amikor Maynard Tole-t kivégezték, egy ügyvédünk állandóan a kormányzói hivatalban volt, egy Jacksonban, a legfelsőbb bíróságon, egy Washingtonban, kettő pedig a siralomházban. Ezért kell harcolnia holnap, Adam. Szüksége lesz a cégre és az apparátusára. Egyedül nem csinálhatja. Ehhez egy csapat kell.
– Úgy érzem magam, mintha gyomorszájon vágtak volna.
– Tudom. Egy éve még egyetemre járt, most meg elbocsátják az állásából. Tudom, hogy fájdalmas dolog. De higgye el nekem, Adam, Rosennek most szerencséje volt. Nem marad így a helyzet. Maga tíz év múlva üzlettárs lesz a cégnél, és a fiatal ügyvédeket fogja terrorizálni.
– Erre ne vegyen mérget.
– Menjünk Chicagóba. Van két jegyem a hét tizenötös járatra. Fél nyolcra Chicagóban leszünk, és keresünk egy jó éttermet.
– El kell mennem a ruháimért.
– Jó. Találkozzunk fél hétkor a repülőtéren.

 

Adam elbocsátásának a kérdése már a bizottsági ülés kezdete előtt el volt döntve. A személyzeti bizottság tizenegy tagja jelent meg; ez a létszám elegendő volt a határozatképességhez. Összegyűltek a hatvanadik emeleti könyvtár zárt ajtaja mögött, egy hosszú asztal körül, és magukkal hozták vastag aktáikat, hordozható diktafonjaikat és agyongyűrt zsebnoteszeiket. Egyikük még a titkárnőjét is elhozta, aki a folyosón ült és dühödten dolgozott. Elfoglalt emberek voltak, mindannyiukat kevesebb mint egy óra választotta el egy újabb, véget nem érő megbeszélésekből, értekezletekből, bírósági tárgyalásokból, telefonhívásokból és fontos munkaebédekből álló hektikus naptól. Tíz férfi, egy nő, mindannyian harmincas éveik vége felé vagy negyvenes éveik elején jártak, mindannyian a Kravitz és Bane üzlettársai voltak, és nagyon siettek, hogy ismét visszatérhessenek telezsúfolt íróasztalukhoz.
Adam fél nyolckor érkezett meg az irodába. Nyolc napot volt távol, eddig a leghosszabb időt. Emmitt Wycoff egy másik fiatal ügyvédnek adta át Adam munkáját. A Kravitz és Bane cégnél sohasem volt hiány kezdőkben.
Nyolc órakor már a hatvanadik emeleti könyvtár közelében lévő, kicsi, sohasem használt tárgyalóban rejtőzött. Ideges volt, de nagyon igyekezett, hogy ne mutassa ki. Kávét kortyolgatva átolvasta a reggeli újságokat. A Parchman rettentő távolinak tűnt. Átnézte a személyzeti bizottság tizenöt tagjáról készült listát, de egyetlen nevet sem ismert rajta. Tizenöt vadidegen ember, aki a következő egy órában az ő jövőjével fog játszadozni, aztán majd gyorsan szavaznak, hogy fontosabb dolgokkal foglalkozhassanak. Néhány perccel nyolc előtt Wycoff benyitott és üdvözölte. Adam köszönetet mondott mindenért, elnézést kért, hogy ilyen sok baj van vele. Emmitt azt ígérte, hogy a bizottság gyors és számukra kedvező döntést fog hozni. Garner Goodman öt perccel nyolc után jött be hozzá.
– Elég jól fest a helyzet – mondta szinte suttogva. – Ebben a pillanatban tizenegyen vannak jelen. Legalább öttől határozott ígéretet kaptunk. Rosen három támogatója az albizottságból itt van, de nagyon úgy néz ki, hogy egy-két szavazattal kevesebb van neki a szükségesnél.
– Rosen itt van? – kérdezte Adam, pontosan tudva a választ, de mégis abban reménykedve, hogy a vén nyavalyás meghalt álmában.
– Persze. És azt hiszem, hogy nagyon aggódik. Emmitt még tegnap este tízkor is telefonokat bonyolított. Megszereztük a szavazatokat, és ezt Rosen is tudja. – Goodman halk léptekkel kiment az ajtón.
Nyolc óra tizenöt perckor az elnök megnyitotta az ülést, és megállapította, hogy a bizottság határozatképes. Az egyetlen napirendi pont Adam Hall elbocsátásának kérdése volt. Emmitt Wycoff nyitotta meg a sort, és tíz perc alatt előadta, hogy Adam milyen kiváló munkaerő. Az asztal egyik végénél állt, egy könyvespolc előtt, és könnyed társalgási stílusban beszélt, mintha esküdteket győzködne. A tizenegy tagnak legalább a fele egyetlen szót sem hallott. Jogi iratokat tanulmányoztak és a zsebnaptárukban lapozgattak.
Garner Goodman következett szólásra. Gyorsan összefoglalta a Cayhall-ügyet, és őszintén elismerte, hogy minden valószínűség szerint három hét múlva sor kerül Sam kivégzésére. Aztán Adamet kezdte dicsérni, majd azt mondta, hogy lehet, hogy helytelenül járt el, amikor nem tájékoztatta a cégét a Samhez fűződő rokonságáról, de ma már kit érdekel ez. Ez már a múlt, és a jelen sokkal, de sokkal fontosabb, amikor ügyfelének már csak három hete van hátra.
Wycoffnak és Goodmannek egyetlen kérdést sem tettek fel. A kérdéseket minden jel szerint Rosennek tartogatták.
Az ügyvédeknek jó az emlékezőtehetségük. Elvágod valakinek a torkát, aztán az évekig türelmesen várakozik, hogy viszonozhassa a szívességet. Daniel Rosen nagyon sok szívességet tett a cégnél eltöltött hosszú évek alatt, és mint ügyvezető üzlettárs mostanság csőstül visszakapta őket. Annak idején keresztülgázolt az embereken, a saját emberein. Kíméletlen és hazug gazember volt. A dicsőséges napokban ő volt a Kravitz és Bane szíve, lelke, és ezt pontosan tudta. Senki sem mert volna szembeszállni vele. Minősíthetetlenül bánt a fiatalabb ügyvédekkel és agyongyötörte az üzlettársakat. Semmibe vette a bizottsági határozatokat, lábbal tiporta az előírásokat, ügyfeleket lopott el a kollégáitól, és most, pályafutása alkonyán, szépen visszakapta a szívességeket.
Még csak két perce beszélt, amikor félbeszakította egy fiatal üzlettárs, aki Emmitt Wycoff-fal szokott motorozni. Rosen fel-alá járkált, mintha egy zsúfolt tárgyalóteremben lenne, még a régi szép időkben, de a kérdés megállította. Mielőtt szarkasztikus stílusában válaszolhatott volna, újabb kérdést szegeztek neki. És már a harmadikat is megkapta, pedig még az első kettőre sem tudott felelni. A harc megkezdődött.
A három kérdező tökéletes csapatmunkában végezte a dolgát, és teljesen egyértelműnek tűnt, hogy előre begyakorolták. Egymás után szegezték neki Rosennek a könyörtelen kérdéseket, és a férfi perceken belül szitkozódni kezdett. A három férfi megőrizte higgadtságát. Mindegyik egy papírlapot tartott a kezében, rajtuk minden valószínűség szerint a kérdések hosszú listája.
– Miféle ellentétes érdekekről beszélt, Mr. Rosen?
– Egy ügyvéd minden további nélkül képviselheti a rokonát, nem igaz, Mr. Rosen?
– Mr. Hall alkalmazásakor elhangzott-e az a konkrét kérdés, hogy a cég nem képviseli-e valamelyik családtagját?
– Van valami kifogása a nyilvánosság ellen, Mr. Rosen?
– Miért gondolja, hogy a nyilvánosság káros hatással van a cégre?
– Ön nem próbálna meg segíteni a rokonán, aki a siralomházban van?
– Mi a véleménye a halálbüntetésről, Mr. Rosen?
– A lelke mélyén nem azt kívánja, hogy Sam Cayhallt végezzék ki, mert zsidókat gyilkolt meg?
– Nem gondolja, hogy csapdába ejtette Mr. Hallt?
Nem volt valami kellemes látvány. Chicago történelmének néhány legnagyobb törvényszéki győzelmét Daniel Rosen mondhatta magáénak, és most pedig, egy teljesen értelmetlen harcban kirugdossák a fogait egy bizottság előtt. Nem egy esküdtszék előtt. Nem egy bíró előtt. Egy bizottság előtt.
A visszavonulás gondolata meg sem fordult a fejében. Egyre hangosabb és egyre szarkasztikusabb lett. Visszavágásai és csípős válaszai kezdtek személyeskedővé válni, és mondott néhány csúnya dolgot Adamról.
Súlyos hibát követett el. Mások is bekapcsolódtak a csatározásba, és Rosen hamarosan úgy vergődött, mint egy sebzett fenevad. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem állíthatja maga mellé a többséget, lehalkította a hangját, és visszanyerte az önuralmát. Kiviharzott a könyvtárból, és gondolatban feljegyezte azok nevét, akik szembe mertek szállni vele. Amint visszaér az íróasztalához, nyomban felírja a nevüket, és egy szép napon majd csinál valamit velük.
Az iratok, jegyzettömbök, elektronikus felszerelések eltűntek az asztalról, csak a kávé és az üres csészék maradtak rajta. Az elnök elrendelte a szavazást. Rosent öten támogatták. Adamet hatan, és a személyzeti bizottság nyomban feloszlott, a tagok sietősen távoztak.
– Hat-öt? – ismételte Adam, miközben Goodman és Wycoff megkönnyebbült, de mosolytalan arcába nézett.
– Fölényes győzelemnek is nevezhetnénk – szellemeskedett Wycoff.
– Sokkal rosszabbul is alakulhatott volna – jegyezte meg Goodman. – Most már állás nélkül lehetne, Adam.
– Nem is tudom, miért nem vagyok elragadtatva. Egyetlen nyamvadt szavazaton múlt, hogy nem rúgtak ki.
– Nem egészen – magyarázta Wycoff. – Az ülés előtt megszámolták a szavazatokat. Rosennek talán két biztos szavazata volt, hárman csak azért csatlakoztak hozzá, mert tudták, hogy maga fog nyerni. Fogalmad sincs, hogy mennyit kellett erőszakoskodnom tegnap este. Rosennek ezzel vége. Három hónapon belül megy.
Wycoff az órájára pillantott. Háromnegyed kilenc volt, és kilenckor már a bíróságon volt jelenése.
– Nézd, Adam, most mennem kell – mondta, miközben begombolta a zakóját. – Mikor utazol vissza Memphisbe?
– Azt hiszem, még ma.
– Ebédeljünk együtt. Szeretnék beszélni veled.
– Rendben.
– Nagyszerű – válaszolta Wycoff, miközben kinyitotta az ajtót. – Majd felhív a titkárnőm. Most rohanok. Majd találkozunk.
Goodman is váratlanul az órájára pillantott. Az ő időmérője sokkal lassabban járt, mint a cég igazi ügyvédeinek az órája, de néha ő is kénytelen volt bizonyos időpontokhoz alkalmazkodni. – Valaki jön hozzám az irodámba. Magukkal tartok az ebédre.
– Egyetlen nyamvadt szavazat – ismételte Adam, a falra meredve.
– Ugyan már, Adam. Ez csak a látszat, valójában nem volt ilyen szoros.
– Hát, ami azt illeti, nekem elég szorosnak tűnik.
– Nézze, Adam, együtt kell töltenünk néhány órát, mielőtt visszamegy. Samről akarok beszélgetni, jó? – Kinyitotta az ajtót, és kiment a tárgyalóból. Adam hitetlenkedve csóválva a fejét, ráült az asztalra.

 

 

Huszonöt

Amennyiben Baker Cooley és a memphisi iroda többi ügyvédje tudott is valamit Adam váratlan elbocsátásáról és gyors visszavételéről, semmi jelét nem adta. Úgy bántak vele, ahogy eddig: távol tartották magukat tőle, és elkerülték az irodáját. Nem voltak vele barátságtalanok, hiszen végül is Chicagóból jött. Amikor kellett, rá is mosolyogtak, és néhány rövid pillanatig elbeszélgettek vele a folyosón. De ők cégügyekkel foglalkozó jogászok voltak, nem voltak hozzászokva a büntetőjog mocskához. Nem jártak fegyházba, börtönbe, rendőrségi fogdába, hogy meglátogassák az ügyfeleiket, nem civakodtak rendőrökkel, államügyészekkel és házsártos természetű bírókkal. Elsősorban az íróasztaluk mögött és mahagóni tárgyalóasztalok mellett dolgoztak. Idejük nagy részét azzal töltötték, hogy az ügyfeleikkel beszélgettek, akik minden további nélkül megengedhették maguknak, hogy több száz dollárt fizessenek egy egyórás tanácsadásért.
Ami eddig megjelent az újságokban, bőven elég volt ahhoz, hogy bosszúságot okozzon az iroda dolgozóinak. A legtöbb ügyvédet szégyenérzettel töltötte el, hogy a céget egy olyan figurával hozzák kapcsolatba, mint Sam Cayhall. A legtöbben nem is sejtették, hogy a chicagói cég képviseli őt immáron hét éve. Most a barátok elkezdtek kérdezősködni. A többi jogász élcelődött. Feleségeik kínosan érezték magukat a partikon. A rokonok hirtelen érdeklődni kezdtek a jogi karrierjük felöl.
Sam Cayhall és az unokája egyik napról a másikra egy nagyon kellemetlen púp lett a hátukon, de nem tehettek ellene semmit.
Adam péntek reggel kiszállt a liftből, és tudomást sem vett az ügyfélfogadó titkárnőről, aki gyorsan képes újságokat kezdett rendezgetni az asztalán. Váltott néhány szót a titkárnőjével, egy Darlene nevű fiatal nővel, aki átadott neki egy telefonüzenetet Todd Markstól, a Memphis Press újságírójától.
Adam bevitte magával az irodájába a rózsaszínű cetlire firkantott üzenetet, és a szemétkosárba hajította. A fogasra akasztotta a felöltőjét, és hozzálátott, hogy iratokkal borítsa be az íróasztalát. A repülőúton Chicagóba és vissza többoldalnyi jegyzeteket készített, és többtucatnyi másolatot csinált a szövetségi bíróságok utóbbi időben hozott határozataiból.
Hamarosan elmerült a jogi elméletek és stratégiák világában. Alig emlékezett már Chicagóra.

 

Rollie Wedge a főbejáraton lépett be a Brinkley Plaza épületébe. Türelmesen várakozott az egyik kávézó asztalánál, amíg a fekete Saab fel nem tűnt és be nem kanyarodott a közeli parkolóba. Fehér inget viselt, nyakkendőt, bő, csíkos vászonnadrágot, sportos félcipőt. Jeges teát kortyolgatva figyelte, ahogy Adam végigsétál a járdán, majd belép az épületbe.
Az előcsarnok teljesen üres volt, miközben Wedge végignézte az épületben működő cégek jegyzékét. A Kravitz és Bane a harmadik és negyedik emeletet foglalta el. A négy egyforma lift közül kiválasztott egyet, és felment vele a nyolcadik emeletre. Szűk előtérbe lépett ki a felvonóból. Jobbra egy ajtó volt, rajta sárgaréz táblán a vállalat neve, balra pedig egy folyosó kezdődött, melynek mindkét oldalán ajtók nyíltak. A szökőkút mellett volt a lépcsőház ajtaja. Komótos tempóban lesétált nyolc emeletet, és menet közben ellenőrizte az ajtókat. Egy lélekkel sem találkozott a lépcsőházban. Visszajutott az előcsarnokba, és egy másik lifttel felment a harmadik emeletre. Rámosolygott az ügyfélfogadó titkárnőre, aki még mindig a képes lapokkal volt elfoglalva, és már éppen meg akarta kérdezni tőle, merre találja az egyik vállalatot, amikor megszólalt a telefon, és a nő felkapta a kagylót. Az ügyfélfogadó helyiséget egy dupla üvegajtó választotta el a felvonók előtti tértől. Felment a negyedik emeletre, itt is ugyanolyan dupla üvegajtót talált, de ügyfélfogadó titkárnőt nem. Az ajtó zárva volt. Tőle jobbra a kódos kapcsolótábla, rajta kilenc számozott nyomógomb.
Hangokat hallott, és kilépett a lépcsőházba. Az ajtót egyik oldalról sem lehetett zárni. Várt egy pillanatot, belépett, és ivott egy hatalmas korty vizet a szökőkútnál. Kinyílt az egyik liftajtó, és egy khakiszínű nadrágot és kék blézert viselő fiatalember lépett ki. A bal kezével egy papírdobozt szorított magához, a jobbjában pedig egy vastag könyvet tartott. A Kravitz és Bane feliratú ajtó felé tartott. Hangosan dudorászott, és nem vette észre, hogy Wedge szorosan a nyomába szegődik. Megállt, óvatosan a doboz tetejére helyezte a könyvet, hogy szabaddá tegye a kezét, és beüthesse a kódot. Hét, hét, három, és minden szám beütése után sípoló hang hallatszott. Wedge alig néhány centire volt a fiatalembertől, és a válla felett kukucskálva figyelte meg a kódszámokat.
A fiatalember gyors mozdulattal felkapta a könyvet, és már éppen meg akart fordulni, amikor Wedge finoman beleütközött.
– A mindenit! – kiáltott fel. – Elnézést! Nem akartam... Wedge tett egy lépést hátra, és az ajtón lévő névre bámult. – Ez nem a Riverbend Trust – mondta meghökkenten, szinte rémülten.
– Nem bizony. Ez a Kravitz és Bane.
– Hányadik emelet ez? – kérdezte Wedge. Kattanás hallatszott, és az ajtó kinyílt.
– A negyedik. A Riverbend Trust a nyolcadikon van.
– Elnézést – mondta ismét Wedge zavartan, szinte már szánalomra méltón. – Biztosan rossz helyen szálltam ki a liftből.
A fiatalember összevonta a szemöldökét, megcsóválta a fejét, és belökte az ajtót.
– Elnézést – ismételte Wedge immáron harmadszor, miközben hátrálva elindult. Az ajtó becsukódott, és a fickó eltűnt. Wedge lement a liften az előcsarnokba, és kisétált az épületből.
Kocsiba ült, kihajtott a belvárosból, és tíz percen keresztül északkeleti irányba autózott, amíg a városnak abba a részébe nem ért, ahol főleg állami épületek álltak. Felhajtott az Auburn-ház előtti kocsifeljáróra, de egy egyenruhás őr megállította. Csak meg akar fordulni, magyarázta, ugyanis megint eltévedt, és elnézést kér. Miközben visszatolatott az utcára, megnézte a két kisautó között parkoló mélybordó Jaguárt, ami Lee Booth tulajdonában volt.
A folyó irányába, ismét a belváros felé tartott, és húsz perccel később leparkolt egy elhagyatott, vörös téglás raktárépület előtt. A kocsiban ülve gyorsan átöltözött: rozsdabarna inget vett fel, aminek rövid ujján kék szegély volt, és a zsebére a Rusty nevet varrták rá. Aztán kiszállt az autóból, és gyors léptekkel megkerülte az épületet, majd leereszkedett a mögötte lévő, gaz bontotta lejtőn, és az aljában, a bokroknál megállt. Egy kis fa alatt keresett menedéket a perzselő sugarú naptól. Egy kicsi, sűrű fűvel benőtt és láthatóan ápolt rész terült el előtte, amelyen túl húsz luxusházikó sorakozott a sziklaszirt peremén. A kőből és fémből készült kerítés némileg megnehezítette a bejutást: Wedge egy darabig a bokor mögé rejtőzve tanulmányozta a lehetőségeket.
A társasházpark oldalánál volt a parkoló, amiből zárható kapu vezetett az egyetlen be-, illetve kijárathoz. Egyenruhás őr ücsörgött a kicsi, dobozszerű, légkondicionált bódéban. Csak egy-két autó állt a parkolóban. Az őr körvonalai jól látszottak a füstüvegen keresztül.
Wedge úgy döntött, hogy nem a kerítés, hanem a sziklaszirt felől próbál meg bejutni. A bokorsor mentén kúszva haladt előre, és fűcsomókba kapaszkodott, nehogy lezuhanjon a harminc méterrel alatta lévő Riverside Drive-ra. Faerkélyek alatt csúszott-mászott előre; volt közöttük olyan, amelyik három méterre is kinyúlt az út fölé. A hetedik házikónál megállt, és felhúzta magát az erkélyre.
Egy pillanatra megpihent a hintaszékben, és eljátszadozott az antennakábellel, mintha egy szerelő lenne, akit házhoz hívtak. Senki sem figyelte. A diszkréció fontos volt ezeknek a gazdag embereknek, drágán megfizettek érte; minden teraszt tetszetős fapalánk és különféle függő növények választottak el a másiktól. Wedge inge már csuromvizes volt, és rátapadt a hátára.
Az üvegből készült tolóajtó, amely a teraszról a konyhába vezetett, természetesen zárva volt. A zár azonban meglehetősen egyszerű szerkezet volt, és Wedge-nek egy teljes percre sem volt szüksége ahhoz, hogy megbirkózzon vele. Miután kinyitotta (úgy, hogy kárt sem okozott, és nyomot sem hagyott maga után), körbepillantott. Ez volt a trükkös része az egésznek. Feltételezte, hogy a lakásban van riasztóberendezés, valószínűleg minden ablaknál és ajtónál monitorokat helyeztek el. Mivel senki sem tartózkodott otthon, szinte biztosra lehetett venni, hogy be van kapcsolva a berendezés. A kényes kérdés azonban az: mekkora zajt csap majd, amikor kinyitja az ajtót. Hang nélküli riasztóra számítson vagy visító szirénára?
Mélyet lélegzett, aztán óvatos mozdulattal félrecsúsztatta az ajtót. Nem köszöntötte sziréna. Gyors pillantást vetett az ajtó felett lévő monitorra, aztán belépett.
A riasztórendszer rögtön jelzett Willisnél, a kapunál lévő őrnél, aki szörnyűséges, de mégsem túl hangos sípolást hallott a monitorja felől. A hetes számnál, Lee Booth otthonánál villogó vörös fényre pillantott, és arra várt, hogy abbamaradjon a villogás. Mrs. Booth havonta legalább kétszer véletlenül működésbe hozta a riasztót; nagyjából ez volt az átlag az őrzésére bízott társaság körében. Ellenőrizte a nyilvántartást, és látta, hogy Mrs. Booth negyed tízkor távozott. De néha előfordult, hogy valaki ott aludt a nőnél, többnyire férfiak, és most ráadásul ott lakott nála az unokaöccse, így aztán Willis negyvenöt másodpercen keresztül figyelte a vörös fényt, amíg az abba nem hagyta a villogást, és állandó égéssel jelezte, hogy a rendszer változatlanul működésben van.
Ez mindenképpen szokatlan volt, de azért semmi ok a pánikra, szögezte le magában Willis. Ezek az emberek falak mögött élnek, és huszonnégy órás szolgálatot teljesítő őrséget alkalmaznak, így aztán nem fordítanak különösebb figyelmet a riasztórendszerre. Willis gyorsan feltárcsázta Mrs. Booth számát, de senki sem vette fel a telefont. Lenyomott egy gombot, ami működésbe hozta az előre felvett szöveget, amelyen rendőri segítséget kérnek. Kihúzta a fiókot, amelyben a kulcsokat tartották, kiválasztotta a hetes számút, és gyors léptekkel elindult Mrs. Booth otthona felé. Menet közben kinyitotta a pisztolytáskáját, hogy gyorsan előkaphassa a fegyverét, ha esetleg szüksége lenne rá.
Rollie Wedge belépett az őrbódéba, és rögtön észrevette a kihúzott fiókot. Kivette a hetes számmal jelzett kulcscsomót, a kártyával együtt, amelyen a riasztó kódja és használati utasítása szerepelt, majd némi gondolkodás után magához vette a nyolcas és tizenhármas lakás kulcsait és kártyáit, csak azért, hogy félrevezesse a jó öreg Willist meg a rendőröket.

 

 

Huszonhat

Első útjuk a temetőbe vezetett, hogy tisztelegjenek a halottak előtt. A nyughely Clanton határában, két kis dombon terült el; az egyiken míves sírkövek és sírboltok sorakoztak, ahová az évek során a prominens családok temetkeztek, és a súlyos gránitkőbe vésették a nevüket. A másik dombon az újabb sírok kaptak helyet, és ahogy múlt az idő Mississippiben, a sírkövek egyre kisebbek lettek. A temető nagy részére méltóságteljes tölgy- és szilfák borítottak árnyékot. A füvet rövidre nyírták, és a bokrokat szép rendben tartották. Minden sarokban azálea állt.
Nagyon kellemes idő volt ezen a vasárnapon, egyetlen felhő sem takarta el a napot, enyhe szél fújt, és eloszlatta a párát. Bár egy jó ideje nem esett már az eső, a domboldalt sűrűn beborították a vadvirágok. Lee letérdelt édesanyja sírköve mellé, és egy kis virágcsokrot helyezett el a neve alatt. Lehunyta a szemét, amikor Adam mögé lépett, és rámeredt a sírra. Anna Gates Cayhall, 1922. szeptember 3.-1977. szeptember 18. Ötvenöt éves volt, amikor meghalt, számolta magában Adam, ő pedig tizenhárom, és boldog tudatlanságban élt valahol Dél-Kaliforniában.
Egyedül volt eltemetve, egyetlen sírkő alatt, és ez már önmagában is szokatlan dolognak számított. A házaspárokat, legalábbis délen, általában egymás mellé szokták temetni; a kettős sírkő alatti első helyet az elsőként távozó foglalja el. Minden alkalommal, amikor meglátogatja az elhunytat, a túlélő megnézheti a saját, kőbe vésett nevét, ami alól az egyik dátum még hiányzik.
– Apa ötvenhat éves volt, amikor anya meghalt – mondta Lee, miközben kézen fogta Adamet, és lassan elindultak. – Azt szerettem volna, hogy dupla sírhelyre temesse, de ő nem akarta. Azt hiszem, arra gondolt, hogy él még jó néhány évet, és esetleg újra megházasodik.
– Egyszer azt mondtad, hogy édesanyád nem szerette Samet.
– Biztos vagyok benne, hogy azért mégiscsak szerette, hiszen majdnem negyven évig együtt éltek. De sohasem voltak igazán közel egymáshoz. Ahogy kezdtem felnőni, észrevettem, hogy anyám nem szeret Sam közelében lenni. Ezt egy-két alkalommal meg is vallotta nekem. Egyszerű vidéki lány volt, aki fiatalon ment férjhez, gyerekeket szült, otthon maradt velük, és azt várták tőle, hogy mindenben engedelmeskedjen a férjének. Azt hiszem, anyám nagyon megkeseredett asszony volt.
– Lehet, hogy ő nem szeretett volna Sam mellett lenni az idők végezetéig.
– Én is gondoltam erre. Ami azt illeti, Eddie azt akarta, hogy külön, a temető két végébe temessék őket.
– Jó ötlet.
– Eddie nem viccelt.
– Mennyit tudott édesanyád Sam és a klán kapcsolatáról?
– Fogalmam sincs. Sohasem beszéltünk erről. Emlékszem rá, hogy úgy érezte magát, mintha leforrázták volna, amikor apát letartóztatták. Egy ideig még nálatok is lakott, mert az újságírók állandóan zaklatták.
– És az egyik tárgyalásra sem ment el.
– Nem. Sam nem akarta, hogy végignézze. Magas volt a vérnyomása, és Samnek ezzel az ürüggyel sikerült távol tartani.
Ráfordultak egy keskeny gyalogösvényre, ami a temető régi részén keresztül vezetett. Kézen fogva sétálva nézegették a sírköveket. Lee az utca túloldalán álló dombon lévő fákra mutatott. – Oda temetik a feketéket – mondta. – A fák alá. Kis temető.
– Viccelsz? Még ma is?
– Hát persze. Ezek az emberek még a gondolatát sem tudnák elviselni annak, hogy egy néger fekszik az őseik között.
Adam hitetlenkedve csóválta a fejét. Felkapaszkodtak a dombra, és egy tölgyfa alatt megpihentek. A néhány utcányira lévő Ford Megyei Bíróság épülete csillogott a napfényben.
– Amikor kislány voltam, sokszor játszottam itt – mondta Lee halkan. Jobbra, észak felé mutatott. – Minden július negyedikén a város tűzijátékkal ünnepel, és innen, a temetőből lehet a legjobban látni mindent. Biciklire ültünk, és bejöttünk a városba, hogy megnézzük a felvonulást, aztán elmentünk a városi uszodába. Sötétedés után idejöttünk, a halottak közé, és ezeken a sírköveken ülve bámultuk a tűzijátékot. A férfiak a kocsik közelében maradtak, ahová a sört rejtették, az asszonyok pedig pokrócot terítettek a földre, és a csecsemőkkel foglalkoztak. Mi pedig fel-alá rohangáltunk, meg körbe-körbebicikliztünk.
– Eddie-vel?
– Persze. Eddie normális kissrác volt, néha persze az idegeimre ment, de aranyos gyerek volt. Tudod, még most is hiányzik nekem. Nagyon hiányzik. Éveken keresztül nem voltunk valami jóban, de amikor visszajövök ebbe a városba, úgy gondolok rá, mint a kisöcsémre.
– Nekem is hiányzik.
– Miután befejezte a középiskolát, az évzáró napján este kijöttünk ide, pontosan erre a helyre. Akkor már két éve Nashville-ben éltem, de visszajöttem, mert Eddie azt akarta, hogy ott legyek az évzárón. Hoztunk magunkkal egy üveg olcsó bort, azt hiszem, Eddie ekkor ivott életében először.
– Melyik évben volt ez?
– Azt hiszem, 1960-ban. Be akart állni a hadseregbe, hogy elmehessen Clantonból.
– Eléggé össze volt zavarodva, nem?
– Tizennyolc éves múlt, és valószínűleg pont annyira volt összezavarodva, mint a legtöbb srác, aki éppen befejezte a középiskolát. Eddie attól rettegett, hogy ha Clantonban marad, valami történik vele, valamiféle rejtélyes genetikai rendellenesség a felszínre tör, és ő is olyan lesz, mint Sam. Egy újabb Cayhall csuklyával a fején. Kétségbeesetten menekülni akart innen.
– De te, amint lehetett, leléptél.
– Tudom, de én jóval keményebb voltam, mint Eddie, legalábbis tizennyolc évesen. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen fiatalon elmenjen hazulról. Békésen iszogattunk, és arról beszélgettünk, hogyan lehetne egyenesbe kerülni.
– Sikerült az apámnak valaha is egyenesbe kerülnie?
– Szerintem nem. Mindketten sokat szenvedtünk az apánktól meg a családja gyűlölködésétől. Van egy-két dolog, amit remélem, sohasem fogsz megtudni, és azért imádkozom, hogy néhány családi történetet soha senki ne meséljen el többet. Nekem, azt hiszem, sikerült kiűznöm őket a fejemből, de Eddie-nek nem.
Ismét kézen fogta Adamet, és elindultak a temető új részébe vezető, napsütötte földúton. Lee megállt, és egy sor kisebb sírkő felé mutatott. – Itt vannak a dédszüleid meg a nénikéid, bácsikáid, meg még néhány Cayhall.
Adam összesen nyolc sírhelyet számolt össze. Megnézte a neveket, a dátumokat, hangosan felolvasta a gránitba vésett szöveget, búcsúszavakat.
– Még jó néhányan vannak a kisebb falvak környékén – mondta Lee. – A legtöbb Cayhall Karaway környékéről származott, innen huszonöt kilométernyire. Vidéki emberek voltak, és általában a falusi templom mögé temették őket.
– Eljöttél ezekre a temetésekre?
– Csak egynéhányra. Nem egy összetartó család ez, Adam. Volt úgy, hogy évek teltek el, mire megtudtam, hogy valaki meghalt.
– Édesanyádat miért nem ide temették?
– Mert nem akarta. Tudta, hogy meg fog halni, és kiválasztotta a helyet. Sohasem tartotta magát Cayhallnak. Ő Gates volt.
– Okos asszony.
Lee kitépett egy maroknyi gazt nagyanyja sírjáról, és ujjaival végigsimított a Lydia Newsome Cayhall néven. Az asszony 1961-ben, hetvenkét éves korában halt meg. – Jól emlékszem rá – mondta Lee, miközben letérdelt a fűben. – Rendes, keresztény asszony volt. Forogna a sírjában, ha tudná, hogy a fia siralomházban van.
– Na és ő? – kérdezte Adam, Lydia férjére, Nathaniel Lucas Cayhallra mutatva, aki 1952-ben, hatvannégy évesen halt meg. Lee szeretetteljes arckifejezése megváltozott. – Undok öregember – felelte. – Biztos vagyok benne, hogy büszke lenne Samre. Egy temetésen ölték meg.
– Egy temetésen?
– Igen. Ezen a vidéken a temetés hagyományosan társasági eseménynek számított. Hosszú virrasztás előzte meg, sok látogató érkezett, és nagy dínomdánomot csaptak. Kemény volt az élet a délvidéken, és a temetésekből gyakran részeg veszekedés lett. Nat, a nagyapám nagyon erőszakos férfi volt, és pont nem a megfelelő emberbe kötött bele a temetési szertartás után. Agyonverték egy furkósbottal.
– Sam hol volt?
– A verekedés kellős közepén. Őt is jól megverték, de túlélte. Még kislány voltam, de emlékszem Nat temetésére. Sam kórházban volt, és nem tudott eljönni.
– Megbosszulta?
– Természetesen.
– Hogyan?
– Soha semmit sem bizonyítottak rá. A két férfit, aki agyonverte Natet, néhány évvel később kiengedték a börtönből. Megjelenlek itt egy rövid időre, aztán eltűntek. Hónapokkal később a szomszédos Milburn megyében megtalálták az egyiknek a holttestét. Természetesen agyonverték. A másik férfit sohasem találták meg. A rendőrök kikérdezték Samet meg a testvérét, de nem volt bizonyíték.
– Szerinted ő tette?
– Egészen biztos, hogy ő tette. Akkoriban senki sem mert ujjat húzni a Cayhallokkal. Azt tartották róluk, hogy félig őrültek és pokoli kegyetlenek.
Továbbmentek a gyalogösvényen, és maguk mögött hagyták a családi sírhelyeket. – Na, Adam, fel van adva a kérdés. Hová temessük Samet?
– Szerintem oda, a feketék közé kellene temetnünk. Megérdemelné.
– Úgy gondolod, azt akarja, hogy ide temessük? Ford megyébe?
– Nem tudom. Érthető okokból még nem beszéltünk erről. Még van remény.
– Mennyi?
– Kevés. Ahhoz elég, hogy folytassuk a harcot.
Kijöttek a temetőből, és végigsétáltak egy utcán, amelyet agyonkoptatott járda és ősrégi tölgyek szegélyeztek. A régi házakat szépen rendben tartották, hosszú veranda húzódott előttük, és macskák szundikáltak a bejárati lépcsőkön. Gyerekek száguldottak el mellettük biciklin meg gördeszkán. A verandákon idős emberek ültek, és lassan hintáztak a hintaszékben. – Itt játszottam gyerekkoromban, Adam – mondta Lee, miközben céltalanul sétálgattak.
– Hogy emlékszel: szép idők voltak?
– Nem tudom. Mi sohasem éltünk városban, így aztán vidéki gyerekeknek tartottak minket. Mindig egy ilyen házra vágytam, hogy a barátaim itt legyenek a közelben, egy-két utcányira. A legjobb barátaim itt laktak, és rengeteget játszottam itt, ezekben az utcákban, ezekre a fákra másztam fel. Azt hiszem, szép idők voltak. A vidéki házunkról nem őrzök kellemes emlékeket.
Továbbmentek, és a többi ház előtt is láttak embereket: a virágágyásokat locsolták, a postást várták, de nem szóltak semmit. Lee napszemüveg mögé rejtette a szemét. Úgy nagyjából a főtér irányába tartva sétálgattak, s közben Lee régi barátairól beszélgettek, meg arról, hogy mi lett velük az idők folyamán. Kettővel tartotta még mindig a kapcsolatot: az egyik Clantonban, a másik pedig Texasban élt. A családi történetek nem kerültek szóba, amíg egy olyan utcába nem értek, ahol kisebb faházak álltak szorosan egymás mellett. Megálltak a sarkon, és Lee az utca közepe felé intett a fejével.
– Látod jobbra a harmadik házat? Azt a kis barnát.
– Igen.
– Ott laktatok. Elsétálhatnánk arra, de látom, hogy nagy a mozgolódás.
Két kisgyerek játék pisztolyokkal lövöldözött egymásra az elülső udvarban, valaki pedig a keskeny verandán ringatózott egy hintaszékben. Négyzet alakú, kicsi, rendben tartott ház volt, tökéletesen megfelelő egy fiatal házaspárnak kisgyerekekkel.
Adam hároméves volt, amikor Eddie és Evelyn úgy döntöttek, hogy eltűnnek a városból, és most, ahogy ott állt a sarkon, kétségbeesetten igyekezett visszaemlékezni valamire ebből a házból. Nem tudott.
– Akkoriban feketére volt festve, és a fák persze kisebbek voltak. Eddie egy helybéli ingatlanközvetítőtől bérelte.
– Szép volt?
– Azt lehet mondani, hogy igen. Még csak egy-két hónapja voltak házasok. Két taknyos egy csecsemővel. Eddie egy autóalkatrész-üzletben dolgozott, aztán pedig az autópálya-felügyeleten. Aztán megint másik állása lett.
– Ismerősen hangzik.
– Evelyn részmunkaidős állást vállalt egy ékszerüzletben a főtéren. Azt hiszem, boldogok voltak. Evelyn nem clantoni lány volt, alig ismert itt valakit. Visszahúzódva éltek.
Lee egyik percről a másikra idegenvezető és történész lett. 1863-ban a jenkik, a szemét disznók, porig égették Clantont, és a polgárháború után Clanton tábornok, a déli szövetségesek hőse, annak a családnak a leszármazottja, amelynek tulajdonában volt az egész megye, visszatért egy lábon, a másikat ugyanis elvesztette valahol a shiloh-i csatatéren, és megtervezte az új bírósági épületet meg köré az utcákat. Eredeti rajzait meg lehetett nézni a bíróság emeletén, a falon. A tábornok sok árnyékot akart, ezért egymás mellett tökéletes rendben sorakozó tölgyfákat ültettetett a bírósági épület köré. Látnoki szellemű ember volt, és látta maga előtt, hogy a romokból virágzó kisváros emelkedik majd.
A várostól északra hatalmas bevásárlóközpont terül el, keletre diszkont üzletek sorakoznak, de Ford megye polgárai még mindig nagyon szívesen vásárolgatnak a főtéren szombat délelőttönként, magyarázta Lee, miközben a Washington Streeten sétáltak a járdán. Megálltak egy ósdi patika előtt, Lee levette a szemüvegét. – Ez egy kis kávézó volt, az egyik kedvenc helyünk – mondta. – Hátul állt egy fagyigép, egy halom képregény a polcokon, meg volt egy zenegép. Hatalmas adag eperfagyit kaptál öt centért, aztán órákig eszegetted. Még tovább tartott, ha a fiúk is itt voltak.
Olyan az egész, mint egy film, állapította meg magában Adam. Megálltak egy vaskereskedés előtt, és ki tudja, miért, nézegetni kezdték a kirakatüvegnek támasztott lapátokat, kapákat meg gereblyéket. Lee az ütött-kopott dupla ajtóra pillantott, amit egy téglával támasztottak ki, és eszébe jutott valami a gyerekkorából. De nem mondta meg, hogy mi az.
Kézen fogva átkeltek az utcán, és elmentek egy csoport öregember mellett, akik a háborús emlékmű körül ücsörögtek, fadarabokat farigcsáltak és bagót rágtak. Lee a szobor felé biccentett, és halkan közölte Adammel, hogy ez Clanton tábornok, még két lábbal. Szombaton zárva volt a városi bíróság. Kólát vettek egy üdítőautomatánál, aztán az épület előtti pázsiton iszogatták. Lee elmesélte Ford megye történelmének leghíresebb bírósági tárgyalását. 1984-ben Carl Lee Hailey, egy fekete férfi lelőtte azt a két fehér csirkefogót, aki megerőszakolta a kislányát. Az egyik oldalon a feketék, a másikon pedig a klán szervezett felvonulásokat, demonstrációkat, és a Nemzeti Gárda szabályosan tábort vert a bírósági épület előtt, hogy fenntartsa a rendet. Egyszer Lee is eljött Memphisből, hogy megnézze a látványosságot. Haileyt végül felmentette a kizárólag fehér emberekből álló esküdtszék.
Adam emlékezett a tárgyalásra. Elsőéves volt Pepperdine-en, és az újságokból figyelemmel kísérte az eseményeket, mert a szülővárosában zajlottak.
Lee mutatni akart valamit Adamnek. Megkerülték a bíróság épületét, és odamentek a hátsó bejárathoz, ahol két ivókút állt, egymástól három méterre. Egyiket sem használták már évek óta. Az egyik a fehéreknek, a másik a feketéknek volt fenntartva. Lee-nek eszébe jutott Rosia Alfie Gatewood, azaz, ahogy mindenki ismerte, Miss Allie története. Ő volt az első olyan fekete ember, aki a fehérek ivókútjából ivott, és minden sérülés nélkül megúszta. Nem sokkal ezután kikapcsolták a vizet.
Találtak egy asztalt a főtér nyugati részén lévő, Teaház névre keresztelt, zsúfolt ételbárban. Miközben szalonnás, paradicsomos szendvicset ettek sült krumplival, Lee szórakoztató, vidám történeteket mesélt. Nem vette le a napszemüveget, és Adam többször is észrevette, hogy a körülötte ülő embereket figyeli.

 

Miután megebédeltek, és még egyszer visszasétáltak a temetőbe, eljöttek Clantonból. Adam vezetett, Lee pedig mutogatta, hol, merre kell elfordulni. Hamarosan az autóúton voltak, amely kicsi, rendben tartott farmok mellett vezetett el, ahol tehenek legelésztek a hegyoldalon. Egy kereszteződésnél egy kisebb aszfaltútra kanyarodtak, amely az erdős rész felé kígyózott. Végül egy elhagyatott, fehér faház előtt álltak meg. A törött ablakokon bekúszott a repkény, a veranda környéke csupa gyom volt. Ötvenméternyire állt az úttól, a hozzá vezető, murvával felszórt kocsibehajtó szinte járhatatlan volt. A ház előtti pázsitot benőtte a konkoly meg a gaz. Az út mögötti árokban lévő postaládát alig lehetett látni.
– A Cayhall-birtok – mormogta Lee. Hosszú ideig ültek a kocsiban, és a szomorú látványt nyújtó kis házat bámulták.
– Mi történt vele? – kérdezte végül Adam.
– Ó, jó kis ház volt. Bár nem volt sok esélye. Nyomorult emberek éltek benne. – Lee lassan levette a szemüveget, és megtörölte a szemét. – Tizennyolc évig éltem itt, és már alig vártam, hogy elmehessek.
– Miért nem lakik benne senki?
Lee mélyet sóhajtott, és hozzálátott, hogy összefoglalja a ház történetét. – Azt hiszem, évekkel ezelőtt apa teljesen kifizette, de aztán jelzálogkölcsönt vett fel rá, hogy fedezni tudja az ügyvédi költségeket az utolsó tárgyaláson. Ő természetesen soha többet nem jött haza, és aztán valamikor a bank lefoglalta. Azóta egyszer sem voltam itt. Megkértem Phelpst, hogy vegyük meg, de nemet mondott. Nem is hibáztatom. Én sem akartam igazán, hogy az enyém legyen.
– Mi történt a személyes holmikkal?
– A bank, mielőtt végrehajtotta volna a lefoglalást, megengedte nekem, hogy bemenjek, és amit akarok, csomagoljak össze. Néhány dolgot megmentettem: fotóalbumokat, emléktárgyakat, évkönyveket, bibliákat, anyám néhány értékesebb holmiját. Egy raktárhelyiségben vannak Memphisben.
– Szeretném megnézni őket.
– A bútorok nem értek semmit, egyetlen szép darab sem volt köztük. Az anyám már régen meghalt, az öcsém éppen öngyilkos lett, az apámat éppen a siralomházba küldték, és valahogy nem voltam olyan hangulatban, hogy összegyűjtögessem a tárgyakat, amelyekhez szép emlékek fűződnek. A fenébe is, a legszívesebben mindent elégettem volna. Majdnem meg is tettem.
– Csak viccelsz, ugye?
– Nem, egyáltalán nem. Miután eltöltöttem itt néhány órát, úgy döntöttem, hogy felgyújtom ezt az átkozott házat, és mindent, ami benne van. Gyakran előfordul az ilyen házakkal, hogy leégnek, nem?
– Miért nem tetted meg?
– Nem is tudom. Bárcsak lett volna elég bátorságom hozzá. Emlékszem, hogy a bank miatt kezdtem tétovázni, meg hát végül is a gyújtogatás bűncselekmény, nem? Jót röhögtem, amikor arra gondoltam, hogy börtönbe kerülök, ahol együtt lennék Sammel. Ezért nem gyújtottam meg a gyufát. Attól féltem, hogy bajba kerülök, és lecsuknak.
Most már forróság volt a kocsiban, és Adam kinyitotta az ajtót. – Szeretnék körülnézni – mondta, miközben kiszállt. Elindultak a murvával felszórt úton. A veranda előtt megálltak, és a rothadó deszkákra meredtek.
– Én nem megyek be – jelentette ki Lee határozottan, és kezét kihúzta az Adaméból. Adam megnézte a düledező verandát, és úgy döntött, hogy nem lép be. Végigsétált a ház mentén, s közben a kúszónövények borította, törött ablakokat bámulta. Követte a ház mellett vezető gyalogutat, Lee pedig jött utána.
A hátsó udvarra öreg tölgy- és juharfák borítottak árnyékot, és a föld, ahol egyáltalán nem érte nap, teljesen csupasz volt. A kissé lejtős terület vagy kétszáz méter hosszan terült el, és egy bozótosig tartott. A távolban fák szegélyezték a birtokot.
Lee ismét kézen fogta, és odasétáltak a fészer mellett álló fához. – Ez volt az én fám – mondta Lee felnézve az ágakra. – Az én saját hikoridiófám. – Kicsit remegett a hangja. – Nagyszerű dolog volt felmászni rá. Órákat töltöttem rajta. Itt ültem ezeken az ágakon, lóbáltam a lábamat, és az államat rátettem egy gallyra. Tavasszal és nyáron fölmásztam úgy a feléig, és senki sem látott. Ott fönt volt egy saját, külön kis világom.
Lee hirtelen becsukta a szemét, és a szája elé tette a kezét. Remegett a válla. Adam átkarolta, és azon törte a fejét, hogy mit is mondhatna.
– Itt történt – mondta egy pillanattal később. Könnyeivel küszködve az ajkába harapott. Adam nem szólt semmit.
– Egyszer kérdeztél tőlem valamit – folytatta összeszorított fogakkal, miközben öklével az arcát törölgette. – Arról, hogy apa megölt egy fekete férfit. – A ház felé intett a tejével.
A házra meredve álltak egymás mellett, egyikük sem akart megszólalni. Eltelt egy perc. Az egyetlen hátsó ajtó egy kicsi, négyzet alakú verandára nyílt, amit korlát vett körbe. Lágy szellő rezegtette meg a leveleket a fejük fölött; ezen kívül semmi más zajt nem lehetett hallani.
Lee mély levegőt vett, aztán belekezdett. – Joe Lincolnnak hívták, az út végén lakott a családjával. – A mező mentén vezető, majd az erdőben eltűnő földút maradványai felé biccentett. – Volt neki vagy tíz gyereke.
– Quince Lincoln? – kérdezte Adam.
– Aha. Honnan tudsz róla?
– Sam említette a nevét a napokban, amikor Eddie-ről beszélgettünk. Azt mondta, hogy Quince és Eddie nagyon jó barátok voltak kissrác korukban.
– Quince apjáról nem beszélt, ugye?
– Nem.
– Sejtettem. Joe itt dolgozott nálunk, a farmunkon, és a családjával egy roskatag viskóban lakott, ami szintén a miénk volt. Rendes ember volt, szép nagy családdal, és mint akkoriban a legtöbb szegény fekete, ők is csak épphogy meg tudtak élni valahogy. Ismertem egy-kettőt a gyerekei közül, de egyikkel sem voltam olyan barátságban, mint Eddie Quince-szel. Egyszer a fiúk itt játszottak a hátsó udvarban. Nyár volt, nem kellett iskolába mennünk. Hajba kaptak egy játék katonán, és Eddie megvádolta Quince-t, hogy ellopta. Tudod, ilyesmi előfordul a kissrácoknál. Azt hiszem, nyolc- vagy kilencévesek lehettek. Apa éppen erre sétált. Eddie odaszaladt hozzá, és elmondta neki, hogy Quince ellopta a katonáját. Quince határozottan tagadta. Mind a két fiú nagyon mérges volt, majdnem elsírták magukat. Sam, a rá jellemző módon, dühöngeni kezdett, és leszidta Quince-t. Elmondta mindennek, azt kiabálta, hogy „te büdös tolvaj kis nigger” meg „aljas kis nigger fattyú”. A játék katonát követelte tőle, és Quince elkezdett sírni. Azt mondogatta, hogy nincs nála, Eddie meg azt, hogy de igenis, nála van. Sam megragadta a kisfiú vállát, keményen megrázta, aztán elfenekelte. Közben üvöltözött vele meg szidta, Quince pedig sírt és könyörgött, hogy ne bántsa. Sam néhányszor körbevonszolta az udvarban, s közben rángatta meg ütötte. Quince végre kiszabadította magát, és hazaszaladt. Eddie berohant a házba, apa pedig utánament. Egy pillanattal később kilépett, itt, ezen az ajtón, kezében egy sétabottal, amit óvatosan letett a verandán. Aztán leült a lépcsőre, és türelmesen várt. Elszívott egy cigarettát, és a földutat figyelte. A Lincoln-ház nem volt túl messze, és nem is kellett sokat várnia: Joe perceken belül futva megjelent a földúton, és mögötte ott loholt Quince. Amikor a ház közelébe ért, és látta, hogy apa rá vár, lelassított. Apa bekiáltott a házba: „Eddie! Gyere ki! Nézd meg, hogy korbácsolom meg ezt a niggert!”
Lee lassú léptekkel elindult a ház felé, aztán néhány méternyire a verandától megállt. – Amikor Joe pontosan ideért, megállt és ránézett Samre. Valami ilyesmit mondott: „Quince azt mondja, hogy megütötte, Mr. Sam.” Erre az apám azt felelte: „Quince egy büdös tolvaj kis nigger. Tanítsd meg neki, hogy nem szabad lopni.” Vitatkozni kezdtek, és teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ebből verekedés lesz. Sam hirtelen felpattant, és ő ütött először. A földre zuhantak, pontosan itt, ahol most állok, és úgy verekedtek, mint két vadállat. Joe néhány évvel fiatalabb volt és erősebb, de apa olyan eszelős dühvel küzdött, hogy kiegyenlített volt a harc. Egymás arcába csaptak, szitkozódtak, rúgkapáltak. – Lee elhallgatott, és a hátsó ajtóra mutatott. – Aztán Eddie kijött a verandára, hogy megnézze a verekedést. Quince innen néhány méternyire állt, és az apjának kiabált valamit. Sam odaugrott a lépcsőhöz, felkapta a botot, és már nem volt megállj. Joe arcát meg a fejét ütötte, és amikor térdre zuhant, a gyomrába és az ágyékába döfködte a botot, amíg a szerencsétlen már mozdulni is alig bírt. Joe ránézett Quince-re és odakiáltotta neki, hogy rohanjon haza a puskáért. Quince elszaladt. Sam abbahagyta az ütlegelést, és Eddie-hez fordult. „Menj, és hozd a puskámat” – mondta. Eddie megdermedt, mire apa megint rákiabált. Joe négykézláb állt a földön, megpróbálta összeszedni magát, és már éppen talpra állt volna, amikor Sam megint rácsapott egyet, és Joe visszazuhant. Eddie bement a házba, Sam pedig felsétált a verandára. Eddie néhány másodpercen belül visszajött a puskával, és apa azt mondta neki, hogy menjen be. Az ajtó becsukódott.
Lee odasétált a verandához, és leült a lépcsőre. Kezébe temette az arcát, és hosszú időn keresztül sírt. Adam néhány méterrel arrébb állt, a földre szegezve tekintetét hallgatta a nő zokogását, és azon tűnődött magában, Lee vajon honnan tudja a részleteket. Amikor Lee végre ránézett, tekintete üveges volt, szemfestéke szétkenődött az arcán, és folyt az orra. Kezével megtörülte az arcát, majd a kezét a nadrágjához dörzsölte. – Ne haragudj – suttogta.
– Fejezd be, kérlek – mondta Adam gyorsan.
Lee mélyet lélegzett, és megint megtörölte a szemét. – Joe ott volt – mondta egy pontra mutatva a fűben, Adam közelében. – Sikerült felállnia, megfordult és meglátta apát a puskával. A saját háza felé pillantott, de Quince meg a puskája még sehol sem volt. Visszafordult apa felé, aki pontosan itt állt, a veranda szélénél. És ekkor az én drága édesapám lassan felemelte a puskát, egy pillanatig tétovázott, körbepillantott, hogy látja-e valaki, és meghúzta a ravaszt. Ennyi az egész. Joe a földre zuhant és nem mozdult többé.
– A saját szemeddel láttad az egészet, ugye?
– Igen, a saját szememmel.
– Hol voltál?
– Ott. – Lee csak a feje biccentésével mutatta. – A hikoridiófámon. Elrejtve a világ elől.
– Sam nem látott?
– Senki sem látott. Végignéztem az egészet. – Ismét a szeméhez emelte a kezét, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit. Adam odament hozzá és leült mellé.
Lee megköszörülte a torkát, és elfordította a fejét. – Sam néhány pillanatig figyelte Joe-t, készen arra, hogy ismét tüzeljen, ha kell. Joe azonban már halott volt. A fáról láttam, hogy a feje körül véres a fű. Emlékszem, hogy a fa kérgébe vájtam a körmöm, nehogy leessek, és arra is emlékszem, hogy sírni szerettem volna, de túlságosan meg voltam ijedve. Nem akartam, hogy Sam meghalljon. Néhány perc múlva megjelent Quince. Hallotta a lövést, és amikor megláttam, már sírt. Rohant, mint az őrült, és közben bőgött. Amikor meglátta az apját, sikítozni kezdett; így tett volna minden kisgyermek. Apám megint felemelte a puskát, és egy pillanatig biztos voltam benne, hogy le akarja lőni a fiút. De Quince a földre dobta Joe puskáját, és odarohant az apjához. Torkaszakadtából üvöltött és jajveszékelt. Valamilyen világos színű ing volt rajta, ami másodpercek alatt csupa vér lett. Sam odament, és felvette Joe fegyverét a földről, aztán szépen besétált a házba, kezében a két puskával.
Lee lassan felállt, és kimért néhány lépést. – Quince és Joe pontosan itt volt – mondta, és a sarkával megjelölte a helyet. – Quince a gyomrához szorította az apja fejét, minden csupa vér volt, és furcsa, nyöszörgő hangot adott ki magából, olyan volt, mint egy haldokló állat szűkülése. – Lee megfordult, és a hikoridiófára pillantott. – Én pedig ott ücsörögtem a fán, mint egy kismadár, és én is zokogtam. Abban a pillanatban rettenetesen gyűlöltem az apámat.
– Eddie hol volt?
– Bent a házban, a szobájában. – Az egyik törött ablakra mutatott, amiről a redőny is hiányzott. – Az volt a szobája. Később elmesélte, hogy amikor meghallotta a lövést, kinézett, és látta, ahogy Quince magához öleli az apját. Néhány perccel később futva megjelent Ruby Lincoln, mögötte jött egy csomó gyerek. Elmondhatatlanul szörnyű volt. Sikoltoztak, zokogtak, kiabáltak és könyörögtek Joe-nak, hogy ne haljon meg. Sam bement a házba, és kihívta a mentőt. De szólt az egyik bátyjának, Albertnek is, meg néhány szomszédnak. Hamarosan kis tömeg gyűlt össze az udvarban. Sam és a bandája ott álldogált a verandán, és fegyverrel a kezükben figyelték a feketéket, akik oda, a fa alá vonszolták a holttestet. – Lee egy nagy tölgyfára mutatott. – Rettenetesen hosszú idő után megjött a mentőkocsi, és elvitték Joe-t. Ruby meg a gyerekek visszamentek a házukba, az apám és a haverjai pedig jót nevettek a verandán.
– Mennyi ideig maradtál a fán?
– Nem tudom. Miután mindenki elment, lemásztam, és beszaladtam az erdőbe. Eddie-vel volt egy kedvenc helyünk a folyómeder mellett, és tudtam, oda fog jönni, hogy megkeressen. Így is volt. Rettenetesen meg volt ijedve, és alig kapott levegőt. Elmesélte a lövöldözést, én meg megmondtam neki, hogy mindent láttam. Először nem akarta elhinni, de beszámoltam neki a részletekről. Mind a ketten halálra voltunk rémülve. A zsebébe nyúlt, és előhúzott valamit. A játék katona volt az, amin Quince-szel összevesztek. Az ágya alatt találta meg, és ott, a szobájában jött rá, hogy minden az ő hibája volt. Megesküdtünk egymásnak, hogy titkot tartunk. Ő megígérte, hogy soha, senkinek nem fogja elmondani, hogy én végignéztem a gyilkosságot, én pedig arra tettem ígéretet, hogy soha, senkinek nem fogom elmondani, hogy megtalálta a játék katonát. Utána rögtön bedobta a folyómederbe.
– Elmondtátok valaha is?
Lee hosszú ideig rázta a fejét.
– Sam sohasem tudta meg, hogy ott voltál a fán? – kérdezte Adam.
– Nem. Anyámnak sem mondtam meg. Az évek során néha beszéltünk róla Eddie-vel, de ahogy múlt az idő, szépen eltemettük magunkban. Amikor hazamentünk, a szüleink óriási veszekedés kellős közepén voltak. Anyám hisztériázott, apám pedig eszelős tekintettel üvöltözött. Azt hiszem, meg is ütötte az anyámat. Anya megragadott minket, és azt mondta, hogy azonnal szálljunk be a kocsiba. Ahogy kitolattunk a kocsifeljárón, megjött a seriff. Egy darabig autózgattunk, Eddie-vel hátul ültünk, de annyira meg voltunk ijedve, hogy nem mertünk beszélni. Anya meg nem tudta, hogy mit is kéne mondania. Azt hittük, hogy apát börtönbe viszik, de amikor végül hazamentünk, ott ücsörgött a verandán, mintha semmi sem történt volna.
– A seriff mit csinált?
– Valójában semmit. Egy kicsit elbeszélgettek Sammel. Sam megmutatta neki Joe puskáját, és elmagyarázta, hogy puszta önvédelem volt. Megint meghalt egy koszos nigger.
– Le sem tartóztatták?
– Nem, Adam. Mississippiben voltunk, 1950-ben. Biztos vagyok benne, hogy a seriff jót nevetett rajta, hátba veregette Samet, azt mondta neki, hogy legyen jó fiú, aztán elment. Még azt is megengedte neki, hogy megtartsa a puskát.
– Hihetetlen.
– Abban reménykedtünk, hogy néhány évre börtönbe kerül.
– Lincolnék mit csináltak?
– Mit csinálhattak volna? Ki figyelt volna oda rájuk? Sam megtiltotta Eddie-nek, hogy Quince-szel találkozzon, és hogy biztosra menjen, kilakoltatta a családot a házból.
– Te atyaúristen!
– Adott nekik egy hetet, hogy eltűnjenek, és aztán jött a seriff, hogy esküvel vállalt kötelességének megfelelően kisöpörje őket a házból. Sam biztosította anyámat, hogy a kilakoltatás teljesen törvényes. Ez volt az egyetlen olyan pillanat az életünkben, amikor azt hittem, hogy anya esetleg elhagyja. Bárcsak megtette volna.
– Eddie találkozott valaha Quince-szel?
– Évekkel később. Amikor jogosítványt kapott, elkezdte keresni a Lincoln családot. Egy kis településre költöztek, Clanton másik oldalán, és Eddie ott talált rájuk. Elnézést kért, és vagy százszor elmondta, hogy rettenetesen bántja, ami történt. De soha nem lettek újra barátok. Ruby megkérte, hogy menjen el. Eddie elmesélte, hogy egy düledező viskóban laktak, ahol áram sem volt.
Lee odasétált a fájához, és ráült a törzsére. Adam követte, és nekitámaszkodott a fának. Lenézett a nőre, és arra gondolt, hogy hány keserves éven keresztül kellett magával cipelnie ezt a terhet. Aztán az apjára gondolt, szörnyűséges szenvedéseire és kínlódásaira, a gyógyíthatatlan sebre, amit a haláláig viselt. Adam úgy érezte, megvan az első nyom, amin elindulhat, hogy megfejtse apja szétesésének történetét. Azon tűnődött, vajon az apró részekből összeáll-e majd valamikor a teljes kép.
– Sam mit csinált aztán?
Lee megpróbálta összeszedni magát. – Egy hétig, talán egy hónapig, már nem is tudom, rettentő csöndes volt a ház. De visszagondolva éveknek tűnik, amíg valaki is hajlandó volt megszólalni vacsora közben. Eddie magára zárta az ajtaját, és a szobájában maradt. Éjszakánként hallottam, ahogy sír, és újra meg újra elmondta nekem, hogy mennyire gyűlöli az apját. Azt akarta, hogy haljon meg. Szeretett volna elszökni hazulról. Saját magát hibáztatta mindenért. Anya aggódni kezdett, és nagyon sok időt töltött Eddie-vel. Rólam azt hitték, hogy valahol az erdőben játszottam, amikor történt. Nem sokkal azután, hogy összeházasodtunk Phelpsszel, titokban elkezdtem pszichiáterhez járni. Orvos segítségével próbáltam meg feldolgozni valahogy a történteket, és azt akartam, hogy Eddie is ezt tegye. De ő nem hallgatott rám. Amikor utoljára beszéltem vele a halála előtt, szóba hozta a gyilkosságot. Sohasem tudta túltenni magát rajta.
Adamnek legalább száz kérdés eszébe jutott Joe Lincoln meggyilkolásával kapcsolatban. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy ezt a témát többet nem hozhatja szóba Lee-vel, de mindent tudni akart, minden egyes apró részletet. Hová temették Joe-t? Ml történt a fegyverével? A helyi újság beszámolt a történtekről? Vádesküdtszék elé került az ügy? Sam beszélt róla a gyerekeinek? Hol volt Lee édesanyja a verekedés közben? Hallotta a szóváltást és a lövést? Mi történt Joe családjával? Még mindig Ford megyében élnek?
– Gyújtsuk fel – mondta Lee keményen, s közben az arcát törölgetve meredt Adamre.
– Ezt nem mondod komolyan.
– De igenis komolyan mondom! Gyújtsuk fel ezt az egész rohadt mindenséget, a házat, a fészert, ezt a fát, a füvet meg gazt. Nem tartana sokáig. Itt-ott elszórunk néhány gyufát. Gyerünk.
– Nem lehet, Lee.
Adam lehajolt, és gyöngéden karon fogta a nőt. – Menjünk, Lee. Mára eleget hallottam.
Egy szó nélkül távoztak a Cayhall-birtokról. Elautóztak Clanton mellett, aztán Holly Springs közelében megálltak egy vegyeskereskedésnél. Lee azt mondta, hogy akar inni egy kólát, és ragaszkodott hozzá, hogy ő maga menjen be érte. Hat üveg sörrel tért vissza a kocsihoz, és megkínálta Adamet. – Ez mi? – kérdezte Adam.
– Csak egy-két üveg sör – magyarázta Lee. – Teljesen hazavágtam magam. Ne engedd, hogy kettőnél többet igyak, jó? Csak kettőt.
– Szerintem egyet sem kellene innod, Lee.
– Nem lesz semmi bajom – erősködött Lee homlokráncolva, és ivott egy kortyot.
Adam visszautasította a sört, és elindultak. Lee negyedóra alatt megivott két üveg sört, aztán elaludt. Adam a hátsó ülésre tette a megmaradt üvegeket, aztán minden figyelmével a vezetésre koncentrált.

 

 

Huszonhét

Pontosan egy héttel korábban kínzó fejfájással és háborgó gyomorral ébredt, majd kénytelen volt megbirkózni Irene Lettner szalonnás tojásával. Az elmúlt hét napban megfordult Slattery bíró tárgyalótermében, Chicagóban, Greenville-ben, Ford megyében és a Parchmanben. Találkozott a kormányzóval és az államügyésszel. Hat napja nem beszélt az ügyfelével.
A pokolba az ügyfelével. Adam egészen hajnali kettőig a teraszon ücsörgött, és koffeinmentes kávét iszogatva bámulta a folyón közlekedő hajókat. A szúnyogokat hajkurászta, és nem tudta kiverni a fejéből azt a nagyon is életszerű képet, arnint Quince Lincoln magához szorítja édesapja holttestét, miközben Sam Cayhall a verandán ácsorogva gyönyörködik a keze munkájában. Látta maga előtt Samet, amint mindkét fegyvert a kezében tartva magyarázza a seriffnek, hogy az őrült nigger meg akarta ölni, és ő teljesen ésszerűen, önvédelemből cselekedett. A seriff természetesen gyorsan megértette a helyzetet. Adam hallotta magában, hogy a gyerekek, Eddie és Lee, sugdolóznak egymás között, magukat okolják a történtekért, és Sam iszonyatos tettének súlya alatt kínlódnak. És Adam átkozta magában azt a társadalmat, amely hajlandó nem tudomást venni egy lenézett osztály ellen elkövetett erőszakról.
Rosszul aludt, és valamikor az éjjel folyamán az ágya szélére ült, s magában kijelentette, hogy Sam biztosan talál másik ügyvédet; hogy bizonyos emberek esetében, mondjuk a nagyapjáéban, a halálbüntetés talán mégiscsak a megfelelő eljárás; hogy rögtön visszamegy Chicagóba, és ismét nevet változtat. De amikor végleg felébredt, és a redőny résein keresztül beszűrődő napsugarak szép, egyenes vonalakat húztak keresztbe az ágyára, már más gondolatokat forgatott a fejében. Fél órán keresztül bámulta a mennyezetet meg a falmintákat, és közben felidézte magában a clantoni út részleteit. Azt remélte, hogy nyugalmas vasárnap áll előtte, s majd egy erős kávé mellet átolvassa a vastag újságot. Majd valamikor délután bemegy az irodába. Az ügyfelének még tizenhét napja van hátra.
Amikor előző este megérkeztek, Lee megivott még egy sört, aztán elment lefeküdni. Adam nagyon figyelte, mit csinál, félig-meddig arra számított, hogy tivornyázásba kezd, vagy pedig hirtelen úrrá lesz rajta az alkoholmámoros bódultság. Lee azonban nagyon csöndes volt, s Adam a hangját sem hallotta az éjszaka folyamán.
Lezuhanyozott, de nem borotválkozott meg, aztán lement a konyhába, ahol az első kávéfőzés ragacsos maradéka várta. Ezek szerint Lee már jó ideje fent van. Bement a hálószobájába, megnézte a teraszon is, aztán az egész lakást átkutatta. Lee már elment hazulról. A vasárnapi újság a nappaliban lévő dohányzóasztalkára volt készítve.
Lehet, hogy Lee csak valami apróságért ment el egy közeli üzletbe. Esetleg templomban van. Még nem jutottak el odáig, hogy kis levélkékben üzenjenek egymásnak. Azonban az kétségtelen, hogy szó sem volt arról: Lee bárhová is menne ma reggel.
Éppen megevett egy darab eperlekvárral megkent pirítóst, amikor hirtelen elment az étvágya. Az újság vasárnapi melléklete is Sam Cayhall történetéről közölt egy cikket, és ugyanazt a tízéves fényképet. Fecsegő stílusban összegezte az utóbbi egy hét fejleményeit, és kronologikus táblázatban felsorolta az ügy történetének fontos dátumait. Az 1990. augusztus nyolcadikai dátum után egy csinos kis kérdőjelet biggyesztett a szerző. Vajon sor kerül azon a napon a kivégzésre? A jelek szerint Todd Marks annyi helyet kapott az újságban, amennyit csak akart, mert írásában jóformán semmi új információ sem szerepelt. Volt azonban valami, ami zavarta Adamet. A cikk közölt néhány idézetet egy egyetemi tanártól, az alkotmányjogi ügyek szakértőjétől, aki számos halálbüntetéses ügyön dolgozott már. A tudós professzor nem fukarkodott a véleményével, és mondanivalójának a lényege az volt, hogy Samnek gyakorlatilag már semmi esélye sincs. Alaposan áttanulmányozta az aktát, és határozottan úgy gondolja, hogy Sam szinte már semmit sem tehet. Elmagyarázta, hogy sok halálbüntetéses ügyben előfordul: az utolsó pillanatokban csoda történik, mert az elítélt ugyancsak középszerű jogi képviseletet kap már a fellebbezési periódusban is. Az ilyen esetekben egy szakértő – mint például maga a tudós professzor – gyakran nyulat varázsolhat elő a cilinderből, mert annyira briliáns elme, s ily módon képes arra, hogy olyan szempontokat is felvessen, amelyek elkerülték a szerényebb jogászi koponyák figyelmét. Sam ügye azonban sajnálatos módon más, mert jogi képviseletét kifogástalanul látta el a néhány remek chicagói jogász.
Sam fellebbezéseit szakértő módon kezelték, és most már alig van lehetőség újabbak benyújtására. A professzor, aki a jelek szerint kedvelte a szerencsejátékokat, öt az egyhez arányban fogadta volna, hogy augusztus nyolcadikán sor kerül a kivégzésre. És nemcsak a véleménye, hanem a fényképe is bekerült az újságba.
Adam hirtelen ideges lett. Többtucatnyi olyan halálbüntetéses ügyről olvasott, amelyekben az ügyvédek olyan eszközökhöz nyúlnak az utolsó percekben, amelyekre nem is gondoltak addig, és rá tudják venni a bírókat, hogy meghallgassák az új érveket. A halálbüntetéses esetekben számtalanszor előfordult már, hogy bizonyos szempontok elkerülik a figyelmet, amíg egy új ügyvéd, friss szemmel színre nem lép és kiharcolja a halasztást. De a jogászprofesszor helyesen mondta. Samnek szerencséje volt. Bár mélyen megvetette a Kravitz és Bane ügyvédeit, azok kiváló jogi képviseletet biztosítottak a számára. Most már csak az utolsó szalmaszálak maradtak, a kétségbeesett, utolsó percekben benyújtható keresetek.
A földre dobta az újságot, és bement még kávéért. A tolóajtó sípoló hangot hallatott, az új riasztóberendezés jelzett, amelyet múlt pénteken szereltek be, miután a régi hibásan működött, és rejtélyes körülmények között eltűnt néhány kulcs. Nem volt rá bizonyíték, hogy betörés történt volna. A társasházparkban nagyon szigorú biztonsági rendszer működött. És Willis nem tudta pontosan, hány kulcsot tartott minden egyes lakáshoz. A memphisi rendőrök arra a megállapításra jutottak, hogy a tolóajtót nem zárták be, és valahogyan magától félrecsúszott. Adam és Lee nem sokat foglalkozott az üggyel.
Adam véletlenül meglökött egy üvegpoharat, ami a földre esett és darabjaira tört. Apró üvegdarabkák pattogtak a csupasz lába körül, és óvatosan, lábujjhegyen eltipegett seprűért meg lapátért. Gondosan kis kupacba söpörte az üvegszilánkokat, és a mosogató alatti szemetesbe öntötte. Valami felkeltette a figyelmét. Lassan belenyúlt a fekete színű, műanyag szemeteszsákba, és addig turkált a langyos kávézacc meg az üvegcserepek között, amíg egy üvegig nem jutott, amit aztán kihúzott. Egy üres vodkásüveg volt a kezében.
Letörölte róla a kávézaccot, és megnézte a címkét. A szeméttartó kis méretű volt, és általában minden másnap ürítették ki, néha naponta. Most csak félig volt tele. Az üveg nem lehetett benne hosszú ideje. Adam kinyitotta a hűtőszekrényt, hogy megkeresse a maradék három üveg sört. Lee kettőt ivott meg hazafelé Clantonból, egyet pedig már itthon, a lakásban. Adam nem emlékezett, hová tették az üvegeket, egy azonban biztos volt: nem kerültek a hűtőszekrénybe. És nem lelte őket a szemétben, a nappaliban, a fürdőszobában és a hálószobában sem. Átvizsgálta a kis tárolóhelyiséget, ahol a takarítószereket tartották, az ágyneműs beépített szekrényt, az összes konyhaszekrényt. Átkutatta Lee szekrényeit és komódjait is, és úgy érezte magát, mint egy besurranó tolvaj, de folytatta a kutatást.
Lee ágya alatt, természetesen üresen, egy régi cipősdobozba rejtve találta meg őket. Három üres Heineken sörösüveg szépen egymás mellett, mintha hamarosan postára adnák őket, mint valami ajándékot. Adam leült a földre, és megvizsgálta az üvegeket. Nem olyan régen üríthették ki őket, mindegyik alján volt még néhány csepp.
Adam úgy nagyjából hatvan kilóra becsülte Lee súlyát, magasságát pedig körülbelül százhetven centire. Karcsú volt, de mégsem túlzottan sovány. Szervezete nem tud megbirkózni túl sok alkohollal. Korán, kilenc óra körül feküdt le, aztán valamikor az éjjel kisurrant a szobájából, hogy magához vegyen egy kis vodkát meg sört. Adam felállt, nekitámaszkodott a falnak, és lázasan gondolkodott. Lee igyekezett jó alaposan elrejteni a sörösüvegeket, bár tudta, hogy rajta fogják kapni. Nem lehetett kétsége afelől, hogy Adam később keresni fogja őket. Miért nem volt óvatosabb az üres vodkásüveggel? Miért a szemétbe rejtette, a sörösüvegeket pedig az ágy alá?
Adam rájött, hogy úgy tesz, mintha egy racionálisan gondolkodó, és nem egy részeg ember cselekedeteire keresne választ. Lehunyta a szemét, és a falnak támasztotta a fejét. Elvitte Lee-t Ford megyébe, ahol megnézték a sírokat, újra átélték a rémálomszerű emlékeket, és ahol Lee napszemüveget viselt, hogy elrejtse az arcát. Ő, Adam, immáron két hete a családi titkokról faggatózik, és tegnap kapott belőlük egy szép csokorra valót. De hát meg kellett tudnia, nyugtatta meg magát. Nem tudta pontosan, miért, de úgy érezte, meg kell ismernie az okait annak, hogy családja különös, erőszakos és gyűlölködő volt.
A cipősdobozt visszacsúsztatta az eredeti helyére, a vodkásüveget másodszor is behajította a szemétbe. Gyorsan felöltözött, és elment a lakásból. Az őrnél Lee felől érdeklődött. A nyilvántartás szerint majdnem két órával ezelőtt, nyolc óra tíz perckor távozott.

 

A chicagói Kravitz és Bane ügyvédeinek rendes szokása volt, hogy a vasárnapot az irodában töltötték, de a memphisi cégnél a jelek szerint nagyon rossz néven vették ezt a gyakorlatot. Adam teljesen egyedül volt az egész irodában. Mégis magára zárta az irodája ajtaját, és hamarosan elmerült a szövetségi habeas corpus gyakorlat homályos jogi világában.
Azonban így is csak nagyon nehezen tudott koncentrálni, és ha néha sikerült neki, akkor is csak rövid időre. Aggódott Lee miatt, és gyűlölte Samet. Nehéz lesz majd – minden valószínűség szerint holnap – újra ránézni a siralomházban a rácson keresztül. Törékeny volt, falfehér, ráncos, és minden joga megvolt ahhoz, hogy egy kis együttérzést kapjon vala kitől. Legutolsó beszélgetésük Eddie-ről folyt, és amikor véget ért, Sam azt kérte tőle, hogy a családi ügyeket hagyja a siralomházon kívül. Amúgy is van most elég gondja. Nem méltányos egy halálra váró öregember szemére vetni ősi bűnöket.
Fél tizenkettőkor feltárcsázta Lee számát, és feszülten hallgatta a telefon csörgését. Az üzenetrögzítőn meghagyta Lee-nek, hogy hol van, és megkérte, hogy hívja fel. Egy órakor ismét telefonált, aztán kettőkor is. Semmi válasz. Éppen egy fellebbezésen dolgozott, amikor megcsörrent a telefon.
Lee kellemes hangja helyett F. Flynn Slattery bíró katonásan pattogó szavai hallatszottak a kagylóból. – Itt Slattery bíró, Mr. Hall. Alapos mérlegelés után arra jutottam, hogy az ítélet végrehajtásának elhalasztására benyújtott keresetet elutasítom – mondta, és hangjában szinte némi vidámság bujkált. – Döntésemnek több oka is van, ezeket most nem kívánom részletezni. Az ügyvivőm most azonnal elküldi önnek faxon a határozatot, úgyhogy perceken belül megkapja.
– Igen, uram – felelte Adam.
– Nyújtsa be a fellebbezést, amilyen hamar csak tudja. Azt javasolom, hogy már holnap délelőtt.
– Már a fellebbezésen dolgozom, bíró úr. Ami azt illeti, már majdnem be is fejeztem.
– Rendben. Tehát számított erre.
– Igen, uram. Amint távoztam az ön irodájából kedden, nyomban elkezdtem dolgozni a fellebbezésen. – Adam némi kísértést érzett, hogy egy kicsit odavágjon Slatterynek. Végül is majdnem négyszáz kilométerre van tőle. De azért mégiscsak egy szövetségi bíró. Adam nagyon pontosan tisztában volt vele, hogy hamarosan ismét szüksége lehet a bíróra.
– Jó napot, Mr. Hall – és ezzel Slattery letette a kagylót. Adam vagy tízszer körbejárta az asztalt, aztán egy darabig a szemerkélő esőt figyelte az ablakból. Halkan átkozta magában a szövetségi bírókat, és név szerint Slatteryt, aztán visszatért a számítógépéhez, és a monitorra meredve várta az ihletet. Gépelt és olvasott, fellapozott régebbi beadványokat és kinyomtatott néhány oldalt, kibámult az ablakon és csodáról álmodozott egészen addig, amíg be nem sötétedett. Ímmel-ámmal végzett munkával agyoncsapott néhány órát, és csak egyetlen oka volt annak, hogy este nyolcig dolgozott: elég időt akart hagyni Lee-nek, hogy hazamenjen.
Lee-nek azonban nyoma sem volt. A biztonsági őr azt mondta, hogy nem jött haza. A rögzítőn csak a saját üzenetét találta. Mikrosütőben készített pattogatott kukoricát vacsorázott, aztán megnézett két filmet videón. Az ötlet, hogy felhívja Phelps Bootht, annyira visszataszító volt, hogy szinte összeborzadt tőle.
Felmerült benne, esetleg a kanapén alszik, hogy meghallja, ha Lee hazajön, de a második film után végül az emeleten lévő, saját szobájába vonult vissza, és magára csukta az ajtót.

 

 

Huszonnyolc

A magyarázat a tegnapi eltűnésre lassan született meg, de mire Lee a végére ért, egészen hihetően hangzott. Egész nap a kórházban volt az egyik gyerekkel az Auburn-házból, magyarázta, miközben lassan járkált a konyhában. Szegény kislány még csak tizenhárom éves, ez az első gyereke, de persze lesz még néhány, és egy hónappal korábban indult meg nála a szülés. Édesanyja börtönben van, nagynénje kábítószert árul, és senki máshoz nem tudott fordulni. Lee végig fogta a kezét a komplikációkkal teli szülés közben. A lány jól érzi magát, a csecsemő is egészséges, és Memphis gettóiban van egy újabb gyermek.
Lee reszelős hangon beszélt, szeme bedagadt és vörös volt. Azt mondta, hogy néhány perccel egy után ért haza, és napközben akart ugyan telefonálni, de hat órát töltöttek a vajúdószobán, és kettőt a szülőszobán.
Adam pizsamában ült az asztalnál, és kávét kortyolgatva olvasta az újságot, miközben Lee beszélt. Egy szóval sem kért tőle magyarázatot. Igyekezett közönyösen viselkedni. Lee ragaszkodott hozzá, hogy reggelit készítsen: rántottat és palacsintát. Sikerült elfoglalnia magát a konyhában, miközben beszélt, és gondosan kerülte Adam pillantását.
– Hogy hívják a lányt? – érdeklődött Adam komoly ábrázattal, mintha Lee története nagyon felkeltette volna az érdeklődését.
– Hm... Natasha. Natasha Perkins.
– És még csak tizenhárom éves?
– Igen. Az anyja pedig huszonkilenc. Nem hihetetlen? Egy huszonkilenc éves nagymama.
Adam hitetlenkedve csóválta a fejét. Éppen a Memphis Press társasági rovatát olvasgatta. Házasságok. Válások. Születések. Letartóztatások. Elhalálozások. Mintha a sporteredményeket böngészné, átnézte a tegnapi születések listáját, de az új édesanyák között nem talált Natasha Perkins nevűt.
Lee befejezte a palacsintával vívott harcot. Egy kis tányérra tette, aztán felszolgálta. Bon appetite – mondta erőltetett mosollyal. Az a tény, hogy reggelit készített, már önmagában gazdag forrása volt a humornak.
Adam elvigyorodott, és folytatta az újságolvasást. Néhány percig szó nélkül ettek, és a csend egyre súlyosabb lett. Lee a távirányítóval bekapcsolta a tévét, és a konyhai pulton álló készülék nagy zajjal megszólalt. Hirtelen mindkettőjükben roppant nagy érdeklődés támadt az időjárás-jelentés iránt. Megtudták, hogy ma ismét forró és száraz lesz a levegő. Lee csak turkált az ételben, Adam gyanította, hogy a gyomra nem lehet valami jó állapotban.
Gyorsan végzett a reggelijével, aztán a tányérját odavitte a mosogatóhoz. Visszaült az asztalhoz, hogy befejezze az újságolvasást. Lee a tévét bámulta; mindent elkövetett, hogy ne kelljen az unokaöccse szemébe néznie.
– Ma valószínűleg bemegyek Samhez – közölte Adam. – Már egy hete nem voltam nála.
Lee valahová az asztal közepe felé irányította bágyadt pillantását. – Bárcsak ne mentünk volna el szombaton Clantonba – mondta.
– Tudom, hogy így érzel.
– Nem volt jó ötlet.
– Sajnálom, Lee. Tényleg nagyon sajnálom.
– Jól van. Mit csináltok ma Sammel?
– Főleg beszélgetünk. A helyi szövetségi bíróság tegnap ellenünk ítélt, így aztán holnap reggel fellebbezünk. Sam szívesen beszélget a stratégiai kérdésekről.
– Mondd meg neki, hogy sokat gondolok rá.
– Jó, megmondom.
Lee eltolta maga elől a tányérját, és két kezébe fogta a csészéjét. – És kérdezd meg tőle, nem akarja-e, hogy bemenjek hozzá.
– Tényleg be akarsz jönni? – Adam képtelen volt palástolni a meglepetését.
– Valami azt mondja nekem, hogy meg kell látogatnom. Hosszú évek óta nem láttam már.
– Rendben van, majd megkérdezem.
– És ne beszélj neki Joe Lincolnról, jó, Adam? Sohasem tudta meg tőlem, hogy mit láttam, és meggyűlölne engem, mert elmondtam neked.
– Sammel sohasem beszéltetek a gyilkosságról?
– Soha. A környezetünkben köztudomású tény volt. Eddie-vel ezzel a tudattal nőttünk fel, és teherként cipeltük magunkkal, bár az igazat megvallva, Adam, a szomszédokat nem nagyon érdekelte az egész. Az apám megölt egy feketét. 1950-ben történt és Mississippiben. Otthon egyetlenegyszer sem beszéltünk róla.
Lee szomorúan meredt rá, amíg Adam a televízióra nem nézett, ekkor gyorsan felállt az asztaltól, és eltűnt a nappaliban. Adam hallotta, hogy a fürdőszoba ajtaja becsukódik, aztán a zár kattan egyet. Óvatosan kiosont a konyhából, és megállt a folyosón. Hallotta, ahogy Lee öklendezik és hány. A vízöblítő működésbe lépett, és Adam felszaladt az emeletre, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön.

 

Reggel tízre Adam elkészítette a New Orleansben lévő 5. körzeti fellebbviteli bíróságon benyújtandó fellebbezést. Slattery bíró már faxon elküldte a határozatát az egyik ottani ügyvivőnek, Adam pedig nem sokkal azután faxolta el a fellebbezését, miután beért az irodába. Az eredetit gyorspostával küldte el.
Ezenkívül lebonyolított egy telefonbeszélgetést is: a halálbüntetéses ügyek előadójával beszélt. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának volt egy teljes munkaidős alkalmazottja, aki semmi mást nem tett, mint hogy a halálraítéltek utolsó fellebbezéseit kísérte figyelemmel. Gyakorta előfordul, hogy amikor már csak néhány nap van a kivégzésig, éjjel-nappal dolgozik. E. Garner Goodman tájékoztatta Adamet az előadó és irodájának működéséről, és Adam kissé kelletlenül szánta rá magát az első telefonbeszélgetésre.
A férfit Richard Olandernek hívták, meglehetősen agilis embernek tűnt, bár hétfőn kora reggel kissé fáradtan csengett a hangja. – Számítottunk erre – közölte, mintha azt az átkozott keresetet már jóval korábban be kellett volna nyújtani. Megkérdezte Adamtól, hogy ez-e az első kivégzése.
– Attól tartok, hogy igen – felelte Adam. – És remélem, hogy az utolsó.
– Hát az biztos, hogy egy vesztest választott magának – mondta Mr: Olander, aztán alapos részletességgel elmagyarázta, hogy a legfelsőbb bíróságnak milyen követelményei vannak az utolsó fellebbezésekkel kapcsolatban. Mostantól, egészen az utolsó pillanatig minden beadványt, függetlenül attól, hogy hol nyújtják be és mi a tartalma, egy időben az ő irodájában is be kell nyújtani, kántálta monoton hangon, mintha könyvből olvasná. Rögtön küld faxon egy másolatot a legfelsőbb bíróságon érvényben lévő szabályokról, melyeket kivétel nélkül mind precízen követni kell egészen az utolsó pillanatig. Többször is elismételte, hogy irodája éjjel-nappal készültségben van, és rettentő fontos, hogy mindenről másolatot kapjanak.
Adam megígérte, hogy betartja a szabályokat. Az utóbbi időben a legfelsőbb bíróság egyre elcsigázottabb lett a halálbüntetéses ügyekben benyújtott, végtelen számú beadványtól, és az összes keresetet és fellebbezést kézhez akarta kapni, hogy felgyorsítsa az ügyeket. Adam fellebbezését, amelyet az 5. körzeti bíróságon nyújtott be, már jóval azelőtt átvizsgálják a bírók és ügyvivőik, mint hogy a legfelsőbb bíróság valóban megkapja az ügyet New Orleansből. Ugyanez történik majd az összes utolsó pillanatban benyújtott fellebbezéssel. Ily módon a legfelsőbb bíróság rögtön megadhatja a halasztást, illetve gyorsan elutasíthatja a kérelmet.
Mr. Olander olyan hatékonyan és sebesen végezte a munkáját, hogy a legutóbb a legfelsőbb bíróság kínos helyzetbe került, mert elutasított egy fellebbezést, mielőtt azt valójában benyújtották volna.
Mr. Olander ezek után azt magyarázta el, hogy irodájában van egy lista az összes elképzelhető utolsó percekben benyújtható fellebbezésekről és keresetekről, és ő és igen rátermett csapata minden ügyet figyelemmel kísér, hogy megnézzék, minden lehetséges beadványt benyújtott-e az ügyvéd. És amennyiben egy beadvány elkerülné a figyelmét, ők maguk értesítik, hogy foglalkozzon vele. Nem óhajt Adam egy másolatot a listáról?
Nem, felelte Adam, már van egy másolata. E. Gainer Goodman egy egész könyvet írt az ilyen jellegű fellebbezésekről.
Nagyszerű, mondta erre Mr. Olander. Mr. Cayhallnak még tizenhat napja van, és tizenhat nap alatt természetesen nagyon sok minden történhet. Azonban az ő szerény véleménye szerint Mr. Cayhall megfelelő jogi képviseletet kapott, az ügyvédek minden eljárásjogi lehetőséget igénybe vettek. Még azt is megkockáztatta, hogy nagyon meg lenne lepve, ha újabb halasztásra kerülne sor.
Köszönöm a semmit, mondta magában Adam.
Adam lecsapta a telefont, és járkálni kezdett az irodában. Ajtaja, mint mindig, most is zárva volt, és a folyosó a hétfő reggeli buzgó pletykálkodástól volt hangos. Tegnap megint megjelent a fényképe az újságban, és most nem akarta, hogy lássák őt az irodában. Felhívta az Auburn-házat, Lee-t kérte a telefonhoz, de a nő nem volt bent. Feltárcsázta a lakás számát, de nem kapott választ. Végül a Parchmanbe telefonált, és a főbejáratnál szolgálatot teljesítő őrnek megmondta, hogy egy óra körül számítsanak rá.
Leült a számítógéphez, és az egyik félbehagyott munkáján dolgozott tovább: Sam ügyének sűrített, kronologikus történetén.

 

1981. február 12-én a lakeheadi megyei esküdtszék bűnösnek nyilvánította Samet, s két napra rá kihirdették a halálos ítéletet. Sam közvetlenül Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságához fordult a bűnvádi eljárás és a tárgyalás különböző szabálytalanságaira hivatkozva; kérelmében mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy a tárgyalásra tizennégy évvel a bombamerénylet után került sor. Sam ügyvédje, Benjamin Keys azzal érvelt, hogy nem tették lehetővé védence haladéktalan bíróság elé állítását, sőt a hatóságok megsértették a többszöri elbírálás tilalmát, mivel ugyanazon bűncselekmény miatt háromszor is bíróság elé citálták Samet. Keys rendkívül meggyőző indokokkal támasztotta alá kérelmét. Mississippi Állam Legfelsőbb Bírósága nem tudott egyetértésre jutni a kérdésben, ám ennek ellenére 1982. július 23-án csekély szótöbbséggel ugyan, de jóváhagyta Sam halálos ítéletét. Öt bíró voksolt az ítélet jóváhagyása mellett, három ellene, a tanács egyik tagja pedig tartózkodott a szavazástól.
Keys ekkor kérelmet nyújtott be az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához, hogy az kérje magához az ügy iratait. Mivel a legfelsőbb bíróság erre csak a legritkább esetben szokott engedélyt adni, maga Keys is meglepődött, amikor 1983. március 4-én beleegyeztek Sam ítéletének felülvizsgálatába.
A bírák kezdetben itt sem értettek egyet, ám heves vitáik ellenére végül ugyanarra a következtetésre jutottak. Az első két bíróság döntésképtelenné vált, mivel T. Louis Brazelton mesterkedéseinek köszönhetően az eljárást felfüggesztették. Az alkotmány ötös számú módosításában kimondott többszöri eljárás tilalma tehát ebben az esetben nem áll meg, az első két bíróság ugyanis nem mentette fel Samet. Egyikük sem jutott el az ítéletig, így az alkotmány betűjének megfelelően került sor az eljárás folytatására. 1983. szeptember 21-én az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága hat szavazattal három ellenében úgy határozott, hogy jóváhagyja Sam ítéletét. Keys nem késlekedett, egymás után több perújítási kérelmet is előterjesztett – hasztalanul.
Sam Keyst bízta meg, hogy képviselje őt a bíróság előtt, s hogy nevében – ha szükséges – folyamodványt intézzen Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságához. Mire az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága eljutott a határozathozatalig, Keys már díjazás nélkül dolgozott. Mivel ügyvédi meghatalmazása lejárt, írt egy hosszú levelet Samnek, melyben elmagyarázta, hogy most már új jogi képviselő után kell néznie. Sam mindent megértett.
A Samnek szánt levéllel egyidejűleg Keys egy washingtoni jogász barátjának is írt, aki megkereste az ügyben cimboráját: E. Garner Goodmant a chicagói Kravitz és Bane ügyvédi irodánál. A levél a lehető legjobbkor landolt Goodman asztalán. Az idő egyre csak múlt, és Sam közel állt a kétségbeeséshez. Goodman éppen pro bono ügyet keresett Gyors levélváltás után, 1983. december 18-án kollégája, Wallace Tyner, a Kravitz és Bane büntetőjogi csoportjának egyik tagja felülvizsgálati kérelmet nyújtott be Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságához.
Tyner egy egész sor eljárásjogi szabálytalanságra hivatkozott, véleménye szerint például nem lett volna szabad a Josh és John Kramer véres holttestéről készült fényképeket bizonyítékként felhasználni. Tyner az esküdtszék összetételét is kifogásolta kijelentve, hogy McAllister a fehérekkel szemben tudatosan a feketéket részesítette előnyben az esküdtszék tagjainak kiválasztásakor. Tyner szerint az ügy helyes megítélését ráadásul az a körülmény is akadályozta, hogy az 1967-től 1981-ig eltelt időszakban a társadalmi környezet gyökeresen megváltozott. Ismét felvetette a többszöri elbírálás tilalmának, illetve a haladéktalan döntési kötelezettségnek megsértését. Mindent egybevéve, Wallace Tyner és Garner Goodman összesen nyolc különálló indokot sorolt fel kérelmében. Nem hivatkoztak azonban az elégtelen védelemre, ami pedig a siralomház lakóinak első számú érve szokott lenni. Szándékukban állt ugyan, de Sam tiltakozott ellene. Nem is volt hajlandó aláírni a kérelem első változatát, mondván, hogy az sérti az általa oly nagyra becsült Benjamin Keyst.
1985. június l-jén Mississippi Állam Legfelsőbb Bírósága elutasította a felülvizsgálati kérelmet. Ekkor Tyner is az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához fordult, ám az megtagadta, hogy saját hatáskörébe vonja az ügyet. Tyner ezt követően nyújtotta be Mississippi állam szövetségi bíróságához az első habeas corpus iránti előterjesztést, kérve a végrehajtás felfüggesztését. Az előterjesztés – mint ilyenkor lenni szokott – meglehetősen terjedelmes volt, és ismét felsorolta mindazokat az indokokat, melyekre Sam ügyvédje korábban már az állami bíróság előtt is hivatkozott.
Két évvel később, 1987. május 3-án a kerületi bíróság elutasította a jogorvoslatra irányuló kérelmet. Tyner a New Orleans-i 5. körzeti bírósághoz fellebbezett, ám az szabályszerűen jóváhagyta az alsóbb szintű bíróság döntését. 1988. március 20-án Tyner perújítási kérelmet adott be az 5. körzeti bírósághoz – eredménytelenül. 1988. szeptember 3-án Tyner és Goodman ismét indítványozta, hogy a legfelsőbb bíróság vonja az ügyet saját hatáskörébe.
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1989. május 14-én engedélyezte utoljára a végrehajtás felfüggesztését egy floridai ügy precedense alapján. A legfelsőbb bíróság az érdekeltek kérelmére annak idején átvette a floridai ügyet, és elrendelte a per újratárgyalását. Tyner sikeresen hivatkozott arra, hogy a floridai ügy hasonló kérdéseket vet fel, s hogy a legfelsőbb bíróság több tucat halálos ítélet végrehajtását függesztette fel szerte az országban.
Az alatt az idő alatt, míg a legfelsőbb bíróság Sam ügyén, illetve a floridai precedens összefüggésein rágódott, az ügyvédek várakozó álláspontra helyezkedtek. Sam azonban úgy döntött: nincs szüksége többé a Kravitz és Bane-iroda segítségére. Saját szakállára összeütött néhány suta folyamodványt, ezeket rövid úton elutasították. Csupán egyvalamit sikerült elérnie: az 5. körzeti bíróság 1990. június 29-én engedélyt adott arra, hogy saját magát képviselje. A bíróság e határozatával Sam egy csapásra megszabadult az ügyvédek jószolgálataitól; Garner Goodman lezárta Sam Cayhall aktáját. Nem maradt sokáig lezárva.
1990. július 9-én a legfelsőbb bíróság végrehajthatóvá nyilvánította Sam halálos ítéletét. Július 10-én az 5. körzeti bíróság elrendelte a végrehajtást, és Mississippi Állam Legfelsőbb Bírósága még ugyanezen a napon augusztus 8-ára tűzte ki a kivégzés időpontját.
Kilencévi pereskedés után Samnek tizenhat napja maradt hátra.

 

 

Huszonkilenc

Csönd és nyugalom honolt a siralomházban, amint egy újabb nap vonszolta magát előre csigalassúsággal. A ventilátorok zúgtak, recsegtek a szűk cellákban, és derekasan igyekeztek, hogy megforgassák a percről percre ragadósabb levegőt.
A televízió reggeli híreiben izgatott hangú riportok számoltak be arról, hogy Sam Cayhall elvesztette legutóbbi jogi csatáját. Slattery határozatát olyan hírveréssel kürtölték világgá, mintha valóban az lenne az utolsó szög a koporsóban. Az egyik jacksoni tévéállomás folytatta a visszaszámlálást: már csak tizenhat nap van hátra. Sam régi fényképe alatt ott állt nagy, kövér betűkkel: tizenhat nap! Egy csillogó szemű, alaposan kisminkelt riporter, aki semmit sem tudott a jogról, rettenthetetlen bátorsággal harsogta jóslatát a kamera felé: – Forrásaink szerint Sam Cayhall jogi szempontból gyakorlatilag már semmit sem tehet. Sokan vélik úgy, hogy kivégzésére sor kerül a tervezett időpontban, augusztus nyolcadikán. – Aztán következtek a sporthírek meg az időjárás-jelentés.
Ma sokkal kevesebb beszélgetés volt a siralomházban, kevesebb kurjongatás, kiabálás, és kevesebb repülő szálldosott a cellák között. Hamarosan kivégzés lesz.
Packer őrmester elmosolyodott, amint végigcsoszogott az A szárnyon. Az állandó elégedetlenkedésnek, siránkozásnak, ami mindennapos munkájának meghatározó része volt, szinte nyoma sem volt. Az elítéltek most a fellebbezések meg az ügyvédeik miatt aggódtak. Az elmúlt két hétben a leggyakrabban azt kérték, hogy telefonálhassanak az ügyvédeiknek.
Packer egyáltalán nem várta a kivégzést, de a csendet élvezte. És tudta, hogy pusztán átmeneti. Ha Sam holnap halasztást kap, a zaj nyomban felerősödik.
Megállt Sam cellája előtt. – Kinti óra, Sam.
Sam az ágyán ült, és mint mindig, most is gépelt és dohányzott. – Hány óra van? – kérdezte, miközben félretette az írógépet és felállt.
– Tizenegy.
Sam hátat fordított Packernek, és az ajtón lévő résen kidugta a csuklóját. Packer gondosan megbilincselte. – Egyedül jön ki? – kérdezte.
Sam, immáron hátrabilincselt kézzel, megfordult. – Nem. Henshaw is ki akar jönni.
– Elmegyek érte – mondta erre Packer, először Sam, majd a folyosó vége felé biccentve. Az ajtó kinyílt, és Sam lassan követte Packert a folyosón. Mindegyik elítélt a korlátnak támaszkodva, karját a rácsokon kilógatva álldogált a cellájában, és mindegyik feszülten figyelte Samet, ahogy elsétált előtte.
Újabb rácsos ajtókon, újabb folyosón jutottak keresztül, és Packer kulccsal kinyitott egy fémajtót. A szabadba nyílt, és odakint vakítóan sütött a nap. Sam gyűlölte ezt a részét a kinti órának. Kilépett a fűre, és lehunyta a szemét, miközben Packer leszedte róla a bilincset.
Packer szó nélkül visszament az épületbe, és Sam legalább egy percig ott állt, ugyanazon a helyen, miközben fények villóztak a szeme előtt, és hasogató fájdalmat érzett a fejében. A hőség nem zavarta, hiszen együtt élt vele, a napfény azonban úgy perzselte a szemét, akár a lézersugár, és súlyos fejfájást okozott minden alkalommal, amikor megengedték, hogy kimerészkedjen börtönéből. Minden további nélkül vehetne magának egy olcsóbb napszemüveget, olyasmit, amit Packer is visel, de ez természetesen túlzottan is ésszerű lett volna. A napszemüveg nem szerepelt azon a jóváhagyott listán, amely felsorolta, hogy milyen tárgyakat birtokolhat az elítélt.
Sam egyenesen haladva eljutott a következő kerítéshez, és amikor annak a végéhez ért, kilencvenfokos fordulatot tett, s továbbment a jól ismert útvonalon, minden egyes lépést számolva. Ötvenegyszer harminchat. A cellája hatszor kilences volt. A jogi könyvtár, a Kuckó tizennyolcszor tizenöt. A tárgyalónak az elítéltek számára fenntartott része hatszor harminc. Valakitől azt hallotta, hogy a kivégzőhelyiség tizenötször tizenkettes, maga a gázkamra pedig csak egy kis kocka, alig négy lépés széles.
Fogságának első évében rendszeresen körbekocogta a sportpályát; igyekezett jól megizzadni és rendesen megdolgoztatni magát. Még kosárra is dobált a palánknál, de ezzel felhagyott, miután napok teltek el úgy, hogy egyszer sem talált bele. Végül minden testmozgást abbahagyott, és éveken keresztül csak arra használta ezt az órát, hogy élvezze a szabadságát, azt, hogy kint lehet a cellájából. Volt egy időszak, amikor felvette azt a szokást, hogy a kerítésnél álldogálva, a gyapotmezőkön túlra, a fák felé bámult, és elképzelte magában, hogy mi minden van ott. Szabadság. Autópályák. Horgászás. Ételek. Néha szex. Szinte látta maga előtt a nem is olyan távolban lévő két erdős rész közötti tisztáson a saját kis farmját Ford megyében. Brazíliáról és Argentínáról álmodozott vagy valami ezekhez hasonló nyugalmas búvóhelyről, ahol új néven élne.
Az ajtó ismét kinyílt, és Hank Henshaw lépett ki rajta. Miközben mérgesen pislogva a földre nézett, Packer levette róla a bilincset. Amint kiszabadult a keze, megdörzsölte a csuklóját, és kinyújtózkodott.
A két rab megvárta, amíg Packer kimegy a sportpályáról, aztán odasétáltak a padhoz. Lovaglóülésben elhelyezkedtek egymással szemben, egy papírdoboz volt kettejük között, amit Packer tett oda. Sam körültekintő óvatossággal kivette a dámatáblát, Henshaw pedig megszámolta a bábukat.
– Most én leszek a piros – jelentette be Sam.
– Múltkor is te voltál a piros – felelte Henshaw, meredten bámulva rá.
– Múltkor fekete voltam.
– Nem, én voltam a fekete. Most én leszek a piros.
– Nézd, Hank, tizenhat napom van hátra, és ha pirossal akarok játszani, akkor pirossal is fogok.
Henshaw megvonta a vállát, és nem vitatkozott tovább.
– Gondolom, te kezdesz – jegyezte meg Henshaw.
– Hát persze. – Sam az egyik üres kockára csúsztatta az egyik bábut, és ezzel elkezdődött a játék. A déli nap kegyetlenül perzselte körülöttük a földet, és a piros kezeslábas perceken belül a hátukhoz tapadt.
Henshaw negyvenegy éves volt, immáron hét esztendeje a siralomház lakója, de a szakértők úgy vélték, hogy sohasem fog a gázkamrába kerülni. Két döntő hiba történt a tárgyalásán, és jó esélye volt arra, hogy megváltoztatják az ítéletét és kikerül a siralomházból.
– Nem valami jók a tegnapi hírek – jegyezte meg Henshaw, miközben Sam a következő lépésen törte a fejét.
– Hát igen, elég rosszul áll a szénám, nem igaz?
– Aha. Mit mond az ügyvéded? – Mindketten a táblára szegezték a tekintetüket.
– Azt, hogy jó esélyünk van harcolni.
– Hát ez meg mi a francot jelent? – kérdezte Henshaw, miközben lépett az egyik bábuval.
– Szerintem azt jelenti, hogy el fognak gázosítani, de addig is kapálódzunk.
– Tudja ez a srác, hogy mit csinál?
– Igen. Baromi jó esze van. Tudod, nálunk ez mindenkinek a vérében van.
– De nagyon fiatal.
– Nagyon okos srác. A legjobb egyetemekre járt. Második volt az évfolyamán Michiganben. Ő szerkesztette a jogi szemlét.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy briliáns koponyája van. Majd kitalál valamit.
– Komolyan beszélsz, Sam? Szerinted megcsinálják?
Sam váratlanul átugrott két fekete dámán, Henshaw pedig szitkozódni kezdett. – Szánalmas vagy – állapította meg Sam vigyorogva. – Mikor vertél meg utoljára?
– Két hete.
– Hazudsz. Már három éve nem vertél meg.
Henshaw tett egy puhatolózó lépést, de Sam nyomban megint átugrotta a figuráját. Öt perccel később, ismét Sam diadalmas győzelmével véget ért a parti. Újra felállították a figurákat, és új játékot kezdtek.

 

Délben megjelent Packer és még egy őr a bilincsekkel, s a mulatság véget ért. Visszavezették őket a cellájukba, ahol már osztották az ebédet. Bab, zöldborsó, krumplipüré és néhány szelet szikkadt pirítós. Sam kevesebb mint egyharmadát ette csak meg a tányérján lévő fűszerezetlen ételnek, aztán türelmesen várta, hogy eljöjjön érte az őr. Egy tiszta alsót és egy darab szappant tartott a kezében. Itt volt a fürdés ideje.
Az őr megérkezett, és elvezette Samet a szárny végében lévő kis zuhanyozóhoz. A bírósági határozat értelmében az elítéltek heti öt gyors zuhanyra jogosultak. Ha szükségük van rá, ha nincs, mondták az őrök.
Sam gyorsan lezuhanyozott, a haját kétszer megmosta a szappannal, aztán egy ideig csak csurgatta magára a meleg vizet. Maga a zuhany ugyan elég tiszta volt, de végül is a szárny mind a tizenhét elítéltje használta. Ezért a gumiszandál sohasem került le a lábáról. Öt perc után a zuhany elzáródott, de Sam még néhány percig a penészes csempét bámulva álldogált, és hagyta, hadd csöpögjön le róla a víz. Volt egy-két dolog a siralomházban, ami biztosan nem fog hiányozni neki.
Húsz perccel később betették a mikrobuszba, és átszállították az egy kilométernyire lévő jogi könyvtárba.
Adam odabent várakozott. Miközben az őrök levették a bilincset Samről, majd kimentek, kibújt a zakójából és feltűrte az ingujját. Üdvözölték egymást, és kezet ráztak. Sam gyorsan leült, és cigarettára gyújtott. – Hol voltál eddig? – tette fel a kérdést.
– Sok dolgom volt – felelte Adam, miközben helyet foglalt az asztal másik oldalán. – Múlt szerdán váratlanul el kellett utaznom Chicagóba, és csak csütörtökön jöttem vissza.
– Van ennek valami köze hozzám?
– Van bizony. Goodman újra át akarta tekinteni az ügyet, és még ezenkívül is volt egy-két elintéznivalóm.
– Tehát Goodman még mindig foglalkozik az ügyemmel?
– Goodman jelen pillanatban a főnököm, Sam. Ha meg akarom tartani az állásomat, jelentenem kell neki. Tudom, hogy gyűlölöd, de őt nagyon foglalkoztatja az ügyed. Ha hiszed, ha nem, nem szeretné, hogy elgázosítsanak.
– Már nem gyűlölöm.
– Mi az oka a hirtelen változásnak?
– Nem tudom. Sokat gondolkozik az ember, ha ilyen közel kerül a halálhoz.
Adam szívesen hallgatta volna még, de Sam nem folytatta. Figyelte, ahogy a nagyapja dohányzik, és próbált nem gondolni Joe Lincolnra. Próbált nem gondolni arra, hogy Sam apját agyonverték egy temetésen, egy részeg verekedésben, és megpróbált elfeledkezni a többi rémséges történetről, amit Lee mesélt neki Ford megyében. Megpróbálta kiűzni a fejéből ezeket a gondolatokat, de nem tudta.
Megígérte Lee-nek, hogy többet nem fog előhozakodni a múlt szörnyűségeivel. – Gondolom, hallottál a legutóbbi vereségünkről – jegyezte meg, miközben előhúzott néhány papírt a táskájából.
– Nem tartott sokáig, mi?
– Nem. Meglehetősen gyors vereség, de máris fellebbeztem az 5. körzeti bíróságon.
– Még sohasem nyertem az 5. körzeti bíróságon.
– Tudom. De most nem válogathatunk a bíróságok között.
– És akkor mit csinálhatunk most?
– Egy-két dolgot. Múlt kedden, miután megbeszélésen voltam egy szövetségi bírónál, összeakadtam a kormányzóval. Négyszemközt akart beszélni velem. Megadta az otthoni telefonszámát, és azt kérte, hogy hívjam fel és beszéljünk az ügyről. Azt mondta, kétségei vannak azt illetően, hogy mennyire vagy bűnös.
Sam rámeredt. – Kétségei vannak? Kizárólag neki köszönhetem, hogy itt vagyok. Már alig várja, hogy kivégezzenek.
– Valószínűleg igazad van, de...
– Megígérted, hogy nem fogsz beszélni vele. Aláírtál egy szerződést, amely kifejezetten megtiltja, hogy bármiféle kapcsolatba lépj ezzel az idiótával.
– Nyugi, Sam. Elkapott a bíró irodája előtt.
– Meg vagyok lepve, hogy nem tartott róla sajtótájékoztatót.
– Megfenyegettem, tudod? Megígértettem vele, hogy nem fog beszélni.
– Akkor te vagy az első ember a történelemben, aki be tudta fogni a pofáját ennék a disznónak.
– Nyitott a kegyelem kérdésében.
– Ezt ő mondta neked?
– Igen.
– Miért? Nem hiszem el.
– Nem tudom, miért, Sam. És nem is nagyon érdekel. De mi bajunk lehet ebből? Milyen veszéllyel járhat, ha kegyelmi meghallgatást kérünk? Bekerül a fényképe az újságokba, na és? Még egy kicsit üldözik a kamerák, na és? Ha van rá esély, hogy odafigyel ránk, mit törődsz azzal, hogy hasznot húz belőle?
– Nem. A válasz nem. Nem engedélyezem, hogy kegyelmi meghallgatást kérj. Nem, a franc essen belé. Ezerszer is nem. Ismerem azt az embert, Adam. Be akar vonni a mocskos kisjátékaiba. Az egész csak egy cirkusz, show-műsor a nagyközönségnek. Egészen az utolsó percig szomorkodni fog miattam. Több figyelmet kap majd, mint én, pedig engem fognak kivégezni.
– Na és mit árthat ez nekünk?
Sam az asztalra csapott a tenyerével. – Az égvilágon semmi hasznunk nem lesz belőle, Adam! Nem fogja meggondolni magát.
Adam ráfirkantott valamit a jegyzettömbre, és várt néhány pillanatot. Sam hátradőlt a székében, és ismét cigarettára gyújtott. Ujjaival végigszántott még mindig nedves haján.
Adam az asztalra tette a tollat, és ránézett az ügyfelére. – Mit akarsz csinálni, Sam? Feladni? Bedobni a törülközőt? Ha azt hiszed, hogy olyan baromi sokat tudsz a jogról, mondd meg, mit akarsz csinálni.
– Nos, töröm rajta a fejem.
– Ebben biztos voltam.
– Az 5. körzeti bíróságra kerülő kereset megalapozott ugyan, de mégsem tűnik valami ígéretesnek. Ahogy én látom, már nem nagyon lehet itt mit csinálni.
– Ne felejtsd el Benjamin Keyst.
– Igazad van. Keys. Nagyon jó munkát végzett a tárgyaláson meg a fellebbezésnél, és majdnem a barátom volt. Nagyon nem szeretném megtámadni.
– Ez bevett szokás a halálbüntetéses ügyekben, Sam. Mindig megtámadják a tárgyaláson közreműködő ügyvédet azon az alapon, hogy nem megfelelő jogi képviseletet nyújtott. Goodman azt mondta, hogy ő már akart próbálkozni ezzel, de te nem engedted. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenni.
– Goodman jól mondja. Könyörgött nekem, de nemet mondtam. Azt hiszem, hiba volt.
Adam a szék szélén ülve jegyzetelt. – Átnéztem a bírósági jegyzőkönyveket, és azt hiszem, hogy Keys hibát követett el, amikor nem engedte, hogy kitálalj.
– Tudod, én szívesen beszéltem volna az esküdteknek. Azt hiszem, ezt már mondtam neked. Miután Dogan tanúskodott, úgy gondoltam, elengedhetetlen, hogy elmagyarázzam az esküdteknek: ugyan valóban én helyeztem el a bombát, de senkit sem akartam megölni. Ez az igazság, Adam. Senkit sem akartam megölni.
– Szerettél volna beszélni, de az ügyvéded nem hagyta.
Sam elmosolyodott, és a földre pillantott. – Ezt akarod hallani tőlem, nem?
– De igen.
– Nincs sok választásom, mi?
– Nincs.
– Rendben, így történt. Beszélni akartam, de az ügyvédem nem engedte.
– Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy benyújtom a keresetet.
– Már túl késő, nem?
– Az biztos, hogy késő, már évekkel ezelőtt sort kellett volna keríteni rá. De mit veszíthetünk?
– Felhívod Keyst, hogy szólj neki?
– Ha lesz rá időm. Most valahogy nem nagyon érdekel az ő lelkivilága.
– Akkor engem sem. A pokolba vele. Kit tudunk még megtámadni?
– A lista meglehetősen rövid.
Sam felpattant, és – magában számolva a lépéseket – járkálni kezdett az asztal mellett. A helyiség tizennyolc lépés hosszú volt. Megkerülte az asztalt, elment Adam mögött, végül mind a négy fal mentén körbegyalogolt, s közben magában számolt. Megállt, és nekitámaszkodott az egyik könyvespolcnak.
Adam leírt még néhány szót, és közben feszülten figyelte Samet. – Lee azt kérdezi, hogy bejöhet-e hozzád.
Sam rámeredt, aztán lassan visszament az asztal túloldalán álló székéhez. – Szeretne bejönni?
– Azt hiszem, igen.
– Ezen gondolkoznom kell.
– Jó, de siess.
– Hogy van?
– Egészen jól, azt hiszem. Szeretettel üdvözöl, imádkozik érted, és nagyon sokat gondol rád mostanában.
– Memphisben tudják, hogy a lányom?
– Szerintem nem. Még nem volt benne az újságokban.
– Remélem, nem verik nagydobra.
– Múlt szombaton elmentünk Clantonba.
Sam szomorú pillantást vetett rá, aztán a mennyezetre bámult. – És mit láttatok? – kérdezte.
– Sok mindent. Megmutatta a nagyanyám sírját, meg a többi Cayhall sírhelyét.
– A feleségem nem akarta, hogy a Cayhallok közé temessék. Lee beszélt erről?
– Igei. És megkérdezte, hogy te mit szeretnél, hová temessenek?
– Még nem döntöttem el.
– Rendben. De kérlek, szólj, miután döntöttél. Sétáltunk a városban, és Lee megmutatta a házat, ahol laktunk. Nagy forgalom volt, a főtéren csak úgy nyüzsögtek az emberek.
– Mindig a temetőből néztük a tűzijátékot.
– Lee mesélt róla. Aztán elvitt a gyerekkori házába.
– Még mindig áll?
– Igen, de nem lakik benne senki. Nagyon le van pusztulva, beborította a gyom. Sétáltunk kicsit a birtokon. Sok-sok gyerekkori történetet mesélt.
– Szép emlékei vannak?
– Nem igazán.
Sam karba tette a kezét, és az asztalra nézett. Eltelt egy perc, hogy egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Sam azt kérdezte: – Mesélt neked Eddie kis afrikai barátjáról, Quince Lincolnról?
Adam lassan bólintott, és mélyen egymás szemébe néztek. – Igen, mesélt.
– És az apjáról, Joe-ról?
– Elmesélte az egész történetet.
– Elhitted neki?
– Igen. Jól tettem?
– Igaz. Minden szó igaz.
– Gondoltam.
– Mit éreztél, amikor elmondta neked? Úgy értem, hogyan reagáltál?
– Gyűlöltelek.
– És most hogy érzel?
– Másképpen.
Sam lassan felemelkedett a székről, elsétált az asztal végéig, és Adamnek háttal megállt. – Negyven évvel ezelőtt történt – motyogta alig hallhatóan.
– Nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk – felelte Adam, és máris bűntudatot érzett.
Sam megfordult, és nekitámaszkodott ugyanannak a könyvespolcnak. Karba tett kézzel rámeredt a falra. – Több ezerszer kívántam magamban, hogy bárcsak ne tettem volna meg.
– Megígértem Lee-nek, hogy nem fogom szóba hozni, Sam. Ne haragudj.
– Joe Lincoln jó ember volt. Gyakran gondolkoztam rajta, hogy vajon mi történhetett Rubyval és Quince-szel meg a többi gyerekkel.
– Felejtsd el, Sam. Beszéljünk valami másról.
– Remélem, boldogok lesznek, amikor meghalok.

 

 

Harminc

Amint Adam elhajtott a főbejáratnál lévő őrbődé mellett, az őr olyan barátságosan integetett neki, akár egy boltos a törzsvendégének. Miközben lelassított, Adam visszaintegetett, és megnyomta a csomagtartó nyitógombját. Amikor a látogatók távoztak, az őröknek semmiféle papírmunkát nem kellett végezniük, csak az volt a feladatuk, hogy gyorsan ellenőrizzék a távozó autó csomagtartóját, nem rejtőzött-e el benne egy rab. Adam rákanyarodott az autópályára, és összeszámolta magában a Parchmanben eddig tett látogatásait: most járt itt ötödik alkalommal. Öt látogatás két hét alatt. Erős volt a gyanúja, hogy a következő tizenhat napban ez a hely lesz a második otthona. Micsoda rohadt egy perspektíva.
A délutáni hőségben az autópálya aszfaltja sugározta magából a forróságot, a szikkadt termőföldeket por borította, a gépek lassan, bágyadtan dolgoztak, az itt-ott elvétve látható kocsik komótosan, lomhán közlekedtek. Ruleville-ben megállt egy kínai kereskedésnél, vett egy dobozos jeges teát, aztán továbbhajtott az elhagyatott úton Greenville felé. Eleget kellett tennie egy kötelezettségének, ami meglehetősen kellemetlennek ígérkezett, de mégis úgy érezte, hogy nem kerülheti meg. Abban reménykedett, hogy meglesz hozzá a bátorsága, hogy végigcsinálja, ami vár rá.
Végig a kisebb, eldugottabb utakon haladt, a keskeny, kőburkolatú megyei főútvonalakon. Kétszer eltévedt, de végül mégis sikerült visszakeverednie az ismerősebb környékre. Néhány perccel öt előtt megérkezett Greenville-be, és célpontja után kutatva, egy darabig a belvárosban cirkált. Kétszer is elhajtott a Kramer-park mellett. Megkereste a zsinagógát, ami pontosan az első baptista templommal szemben állt. A Main Street végén leparkolt, a gát közelében, ami a folyótól védte a várost. Megigazította a nyakkendőjét, aztán a Washington Streeten végigsétált három háztömbnyit, és egy régi téglaépülethez ért, amelyen a Kramer nagykereskedés felirat állt. Adam belépett a súlyos üvegajtón, az ősrégi fapadló recsegett, ahogy elindult rajta. Az előcsarnokot megőrizték régi állapotában, s így egy ósdi vegyeskereskedésre emlékeztetett. Az egészen a mennyezetig húzódó széles fapolcok előtt üvegpult állt. A polcokon és a pulton évekkel ezelőtt árult, de ma már nem forgalmazott élelmiszerek sorakoztak dobozokba csomagolva. Egy antik darabnak számító pénztárgépet is kiállítottak. A kis múzeum azonban gyorsan átadta a helyét a modern kereskedelemnek. Az óriási épület többi részét átalakították, és a belépőben az a benyomás alakult ki, hogy itt nagyon komoly munka folyik.
Adam elismerően pillantott végig a pulton kiállított tárgyakon. A hátsó rész felől megjelent egy farmernadrágba öltözött fiatalember. – Segíthetek valamiben? – érdeklődött.
Adam rámosolygott, és hirtelen nagyon ideges lett. – Igen. Mr. Elliot Kramerrel szeretnék beszélni.
– Eladni akar?
– Nem.
– Venni akar?
– Nem.
A fiatalember egy ceruzát tartott a kezében, és látszott rajta, hogy valami máson jár az esze. – Akkor megkérdezhetem, hogy mit óhajt?
– Mr. Elliot Kramerrel kell beszélnem. Itt van?
– Mr. Kramer többnyire a várostól délre lévő központi raktárépületben tartózkodik.
Adam tett három lépést a fiatalember felé, és odanyújtott neki egy névjegykártyát. – A nevem Adam Hall. Ügyvéd vagyok Chicagóból. Mindenképpen beszélnem kell Mr. Kramerrel.
A fiatalember átvette a kártyát, majd miután néhány pillanatig tanulmányozta, fölöttébb gyanakvó arckifejezéssel nézett vissza Adamre. – Várjon egy percet – mondta, és elment.
Húszperces várakozás után Adam úgy döntött, hogy elmegy. Ugyancsak megkönnyebbült. Ő megpróbálta. Ha Mr. Kramer nem óhajt találkozni vele, semmit sem tehet.
Lépéseket hallott közeledni a fapadlón, és megfordult. Egy idősebb úriember állt vele szemben, kezében egy névjegykártyával. Magas volt, vékony, ősz haja hullámos, sötétbarna szeme alatt mély karikák húzódtak. Szikár, markáns arcán nyoma sem volt mosolynak. Szálfaegyenesen állt, nem támaszkodott botra, s nem viselt szemüveget. Mogorva tekintettel meredt Adamre, de nem szólt semmit.
Adam egy pillanatra azt kívánta magában, bárcsak elment volna már öt perccel ezelőtt. De végül úgy döntött, mégiscsak próbálkozik. – Jó napot kívánok – mondta, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nem fog megszólalni. – Ön Mr. Elliot Kramer?
Mr. Kramer bólintott, de olyan rettentő lassan, mintha kihívásnak tekintené a kérdést.
– A nevem Adam Hall. Ügyvéd vagyok Chicagóból. Sam Cayhall a nagyapám, és én képviselem. – Mr. Kramer ezt nyilvánvalóan már mind tudta, Adam szavaitól ugyanis egyáltalán nem hökkent meg. – Szeretnék beszélni önnel.
– Miről akar beszélni? – kérdezte Mr. Kramer lassan, jellegzetes déli hanghordozással.
– Samről.
– Remélem, a pokolban fog elrohadni – mondta Kramer, mintha már most pontosan tudná, milyen sors vár Samre a másvilágon. Szeme annyira mélybarna volt, hogy szinte feketének hatott.
Adam a földre pillantott, hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie, és azon tűnődött, mi olyat mondhatna, amivel nem szítja a férfi indulatait. – Igen, uram – felelte. Egy percre sem felejtette el, hogy délen van, ahol az udvariasságnak régi hagyományai vannak. – Tisztában vagyok vele, hogyan érez. Ezért nem is hibáztatom önt, csak szeretnék beszélgetni önnel néhány percig.
– Sam küldte, hogy elnézést kérjen a nevében? – kérdezte Mr. Kramer. Adam nagyon furcsának találta, hogy a férfi egyszerűen Samként emlegeti a nagyapját. Nem Mr. Cayhall, nem Cayhall, csak Sam, mintha régi barátok lennének, akik valamikor régen egyszer hajbakaptak valamin, de most már itt az ideje, hogy kibéküljenek. Mondja csak azt, hogy Sam sajnálja, ami történt, és minden rendben van.
Adam agyán átfutott a gondolat, hogy hazudni fog. Drámai hanghordozással előadhatná, hogy Sam milyen rettenetesen érzi magát utolsó napjaiban, és milyen kétségbeesetten szeretné, hogy tettére megbocsátást nyerjen. De Adam képtelen volt rávenni magát a hazugságra. – Számítana valamit, ha elnézést kérne? – kérdezte.
Mr. Kramer precíz mozdulattal az ingzsebébe tette a névjegykártyát, elnézett Adam mellett, és meredten kibámult a kirakatüvegen. A következő néhány percben ugyanígy és mozdulatlanul nézett kifelé. – Nem – felelte. – Nem számítana. Már nagyon régen meg kellett volna tennie.
– Nem, Mr. Kramer. Sam nem tudja, hogy itt vagyok, és így nem kérhetett meg arra, hogy a bocsánatkérését tolmácsoljam. Én viszont bocsánatot kérek.
A kirakatüvegen keresztüli, múltba vesző pillantás nem változott, Mr. Kramer rezzenéstelen tekintettel meredt előre. De azért figyelt.
Adam folytatta. – Kötelességemnek érzem, hogy legalább a magam és Sam lánya nevében elmondjam: rettenetesen sajnáljuk, ami történt.
– Miért nem mondta ezt Sam már évekkel ezelőtt?
– Erre nem tudok felelni.
– Persze. Maga csak most lépett a színre.
Ó igen, a sajtó hatalma. Természetesen Mr. Kramer is olvas újságot, mint mindenki más.
– Igen, uram. Azon vagyok, hogy megmentsem az életét.
– Miért?
– Több okból is. Az, hogy kivégzik, nem fogja visszahozni a maga unokáit meg a fiát. Bűnt követett el, de az állam is bűnt követ el, ha meggyilkolja.
– Értem. Gondolja, hogy ezt most hallom először?
– Nem, uram. Biztos vagyok benne, hogy már mindent hallott. Mindent látott. Mindent átérzett. Elképzelni sem tudom, hogy min ment keresztül. És most azon igyekszem, hogy magam elkerüljem ugyanezt.
– Mit akar még?
– Rám tudna szánni öt percet?
– Már három perce beszélgetünk. Még két perce van. – Az órájára pillantott, mintha stopperrel akarná mérni, aztán hosszú ujjait becsúsztatta a nadrágzsebébe. Tekintete visszatért a kirakatüvegre, illetve az azon túl elterülő utcára.
– A memphisi napilap úgy idézte önt, hogy szeretne ott lenni, amikor Sam Cayhallt leszíjazzák a gázkamrában, és szeretne a szemébe nézni.
– Az idézet pontos. De nem hiszem, hogy erre valaha is sor kerül.
– Miért nem?
– Azért, mert a mi igazságszolgáltatási rendszerünk alapjaiban rothadt. Samet már majdnem tíz éve babusgatják a börtönben. Egyre-másra nyújtja be a fellebbezéseket. Maga most is azon munkálkodik minden erejével, hogy a különféle fellebbezésekkel életben tartsa. Ez a rendszer beteg. Nem számítunk igazságszolgáltatásra.
– Biztosíthatom róla, hogy Samet nem babusgatják. A siralomház szörnyűséges hely. Most éppen onnan jövök.
– Az igaz, de Sam életben van. Él, lélegzik, tévét néz, és olvasgat. Beszél magával. Kereseteket nyújt be a bíróságokon. És ha esetleg a halál közelébe kerül, rengeteg ideje lesz arra, hogy felkészüljön rá, hogy elköszönjön mindenkitől, Mr. Hall. Az unokáimnak nem volt lehetőségük arra, hogy búcsúzóul megöleljék a szüleiket, és megcsókolják őket. Széttépte őket egy bomba, miközben játszottak.
– Én megértem önt, Mr. Kramer. De az, hogy Samet kivégzik, nem hozza vissza őket.
– Nem, tényleg nem. De sokkal jobban fogjuk érezni magunkat tőle. Csökkenteni fogja a fájdalmamat. Több ezerszer imádkoztam magamban azért, hogy megérjem Sam halálát. Öt évvel ezelőtt szívinfarktusom volt. Két héten keresztül gépekre kapcsolva éltem, és csak az a vágy tartotta bennem az erőt, hogy túléljem Sam Cayhallt. Ha az orvosaim megengedik, Mr. Hall, ott leszek a kivégzésén. Ott leszek, hogy megnézzem, ahogy meghal, aztán hazajövök, és morzsolgatom a napjaimat.
– Sajnálom, hogy így érez.
– Én is sajnálom. Sajnálom, hogy egyáltalán ismerem a Sam Cayhall nevet.
Adam hátralépett, és a pénztárgép mellett rátámaszkodott a pultra. Maga elé meredt a földre, Mr. Kramer pedig a kirakatüvegen keresztül bámult kifelé. Az épület mögött már nyugvóban volt a nap, és a különös atmoszférájú múzeumra lassan félhomály borult.
– Én emiatt vesztettem el az apámat – mondta Adam halkan.
– Sajnálom. Olvastam, hogy nem sokkal az utolsó tárgyalás után öngyilkos lett.
– Sam is sokat szenvedett, Mr. Kramer. Tönkretette a családját, és az ön családját is. És sokkal nagyobb bűntudattal él, mint ahogy azt ön vagy én elképzelem.
– Ha meghal, talán majd nem gyötri annyira.
– Talán. De miért nem vetünk véget a gyilkolásnak?
– Hogyan tudnék én véget vetni a gyilkolásnak?
– Valahol azt olvastam, hogy a kormányzó a régi barátja.
– Mi köze van ehhez magának?
– Ez igaz, ugye?
– McAllister helybéli srác. Sok-sok éve ismerem.
– A múlt héten ismerkedtem meg vele. Tudja, megvan hozzá a hatalma, hogy kegyelmet adjon.
– A maga helyében én nem számítanék erre.
– Nem is számítok. Viszont mindenre el vagyok szánva, Mr. Kramer. Már semmi vesztenivalóm sincs, csak a nagyapámat veszíthetem el. Ha ön és a családja teljes erővel támogatja a kivégzést, a kormányzó biztosan odafigyel magára.
– Igaza van, Mr. Hall.
– És amennyiben úgy döntene, hogy ellenzi a kivégzést, azt hiszem, a kormányzó esetleg ebben az esetben is odafigyelne önre.
– Tehát minden tőlem függ – mondta Mr. Kramer, és végre megmozdult. Elsétált Adam előtt, és a kirakatnál megállt. – Lehet, hogy ön mindenre elszánta magát, Mr. Hall, ráadásul azonban rettentő naiv is.
– Nem vitatom.
– Jó érzés tudni, hogy ilyen nagy hatalmam van. Ha korábban tudom, a maga nagyapja évekkel ezelőtt meghalt volna.
– Nem érdemli meg a halált, Mr. Kramer – mondta Adam, miközben odasétált az ajtóhoz. Nem számított arra, hogy együttérzést ébreszt majd Kramerben. Az volt a fontos, hogy a férfi lássa őt, és tudja: Sam Cayhall ügye más emberek életét is érinti.
– Az unokáim sem érdemelték meg. És a fiam sem.
Adam kinyitotta az ajtót, és azt mondta: – Elnézést kérek a zavarásért, és köszönöm, hogy tudott időt szánni rám. Van egy húgom, egy unokatestvérem és egy nagynéném, Sam lánya Azt szerettem volna, hogy megtudja: Samnek is van családja. Mi is szenvedni fogunk, ha meghal. Ha nem végeznék ki, akkor sem hagyhatja el soha a börtönt. Szép lassan elsorvad, és hamarosan természetes halállal meghal.
– Szenvedni fognak?
– Igen, uram. Nyomorult egy család a miénk, Mr. Kramer, egyik tragédia követte a másikat Azon vagyok minden erőmmel, hogy elkerüljem a következőt.
Mr. Kramer megfordult, és kifejezéstelen arccal ránézett. – Akkor sajnálom magukat.
– Még egyszer köszönöm.
– Viszontlátásra, uram – búcsúzott el Mr. Kramer mosolytalan arccal.
Adam kijött az épületből, és addig gyalogolt egy árnyas utcán, amíg a város központjába nem ért. Megkereste az emlékparkot, és leült ugyanarra a padra, a kisfiúk bronzszobra közelében. Néhány perc után azonban annyira elgyötörtnek érezte magát a bűntudattól és az emlékektől, hogy eljött a parkból.
Bejelentkezett egy motelba, és felhívta Lee-t. Hangja alapján a nő józannak tűnt, és mintha egy kicsit megkönnyebbült volna attól, hogy Adam ma este nem megy haza. Adam megígérte, hogy holnap este már otthon lesz. Mire besötétedett, Adam már fél órája aludt.

 

 

Harmincegy

Adam kora hajnalban keresztülhajtott Memphis belvárosán, és hét órakor már az irodájában, zárt ajtók mögött dolgozott. Nyolcra már három telefonbeszélgetést is lebonyolított E. Garner Goodmannel. A jelek szerint Goodman is munkalázban égett, és gondjai voltak az alvással. Alaposan átbeszélték, hogy Keys milyen jogi képviseletet nyújtott a tárgyaláson. A Cayhall-dosszié tömve volt feljegyzésekkel és tényvázlatokkal arról, hogy miért alakult szerencsétlenül a tárgyalás, de ezért nem nagyon lehetett Benjamin Keyst okolni.
A keresetet ismét az állami bíróságon kell először benyújtani. Adam abban reménykedett, hogy gyorsan elutasítják, és nyomban rohanhat a szövetségi bíróságra.
Tízkor faxon elküldte a végső változatot Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságának, egy másik példányt pedig a Slattery irodájában dolgozó Breck Jefferson figyelmébe ajánlott. Faxot küldött a New Orleansban lévő 5. körzeti bíróság ügyvivőjének is. Aztán felhívta telefonon Mr. Olandert a legfelsőbb bíróságon, és tájékoztatta arról, hogy mit csinál. A férfi kérte, hogy azonnal küldjön faxon egy példányt Washingtonba.
Darlene bekopogtatott, és Adam kinyitotta a kulcsra zárt ajtót. A titkárnő közölte vele, hogy látogatója érkezett, egy bizonyos Mr. Wyn Lettner várja az ügyfélfogadóban. Adam néhány perccel később végigsétált a folyosón, és üdvözölte Lettnert, aki egyedül érkezett. Egy-két percen keresztül udvarias beszélgetést folytattak: a halak harapnak, Irene jól van, mikor jön el Adam ismét Calico Rockba?
– Dolgom volt a városban, és beszélni akartam magával – suttogta Lettner halkan, háttal állva az ügyfélfogadó titkárnőnek.
– Rendben – felelte Adam szintén suttogva. – Az irodám a folyosó végén van.
– Inkább sétáljunk egyet.
A liften leereszkedtek az előcsarnokba, aztán kimentek a sétálóutcába. Lassan megindultak észak, a városháza és a szövetségi épület felé.
– Hogy van Sam? – kérdezte végül.
– Két hete van hátra. Maga milyen állapotban lenne, ha még két hete lenne hátra?
– Gondolom, sokat imádkoznék.
– Ő még nem jutott el idáig, de már nem kell sokat várni.
– Kivégzik?
– Egy biztos: nagyon készülnek rá.
– Nos, sok szerencsét. Mióta ott járt nálunk, azt vettem észre magamon, hogy drukkolok magának meg a jó öreg Samnek.
– Kösz. És azért jött Memphisbe, hogy sok szerencsét kívánjon?
– Nem egészen. Miután elment, nagyon sokat gondolkoztam Samen és a Kramer-ügyön. Megnéztem a személyes aktáimat meg feljegyzéseimet; csupa olyan irat, ami már évek óta eszembe sem jutott. Sok-sok emléket felidéztek. Felhívtam néhány régi haveromat, és történeteket meséltünk egymásnak a klánról. Azok voltak ám a szép idők.
– Sajnálom, hogy kimaradtam belőle.
– Egy szó mint száz, eszembe jutott néhány dolog, amit talán el kellene mondanom magának.
– Úgymint?
– Van még egy és más Dogan sztorijával kapcsolatban. Azt maga is tudja, hogy egy évvel azután halt meg, hogy tanúskodott.
– Sam mondta.
– A házuk felrobbant, és Dogan a feleségével együtt meghalt. Szivárgott a gáz a melegítőből. A ház tele lett gázzal, és valami lángra lobbantotta. Olyan volt, mintha bomba robbant volna, egy hatalmas tűzgolyó volt az egész ház. Zacskókba szedték össze, ami megmaradt belőlük.
– Szomorú história, de mi közöm nekem ehhez?
– Egy percig sem gondoltuk, hogy baleset történt. A laborosok megpróbálták újra összeszerelni a gázmelegítőt. A nagy része ugyan megsemmisült, de arra jutottak, hogy a vezetéket megrongálták.
– Mennyiben érinti ez Samet?
– Samet nem érinti.
– Akkor miért beszélgetünk róla?
– Esetleg magát érinti.
– Egy szót sem értek.
– Dogannek volt egy fia, aki 1979-ben beállt a hadseregbe, és rögtön Németországba vezényelték. Valamikor 1980 nyarán Dogan és Sam ellen ismét vádat emelt a greenville-i bíróság, és nem sokkal ezután széles körben elterjedt a hír, hogy Dogan tanúskodni fog Sam ellen. 1980 októberében Dogan fia engedély nélküli eltávozásra ment. Eltűnt. Soha nem találták meg. A hadsereg nagy erőkkel kereste. Múltak a hónapok. Aztán eltelt egy év. Dogan úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a gyerekével.
– Mi történt vele?
– Nem tudom. A mai napig sem került elő.
– Meghalt?
– Valószínűleg igen. Nem bukkantak a nyomára.
– Ki ölte meg?
– Talán ugyanaz az ember, aki a szüleit is megölte.
– És ki lehet az?
– Volt egy elméletünk, gyanúsítottunk azonban nem. Arra gondoltunk, azért kapták el a fiút a tárgyalás előtt, hogy figyelmeztessék Dogant. Talán Dogan tudott valamit.
– De miért kellett Dogant megölni a tárgyalás után?
Megálltak egy árnyas fa alatt, és leültek egy padra a Court Square-en.
– Ki ismerte a robbantás részleteit? – tette fel Lettner a kérdést. – Az összes részletet.
– Sam. Jeremiah Dogan.
– Pontosan. És ki volt az ügyvédjük az első két tárgyaláson?
– T. Louis Brazelton.
– Feltételezhetjük, hogy Brazelton is ismerte a részleteket?
– Azt hiszem, igen. Hiszen aktívan működött a klánban, nem?
– De bizony, tag volt. Ezek szerint háromnál tartunk: Sam, Dogan és Brazelton. Van még valaki?
Adam elgondolkozott egy pillanatra. – Esetleg a titokzatos bűntárs.
– Esetleg. Dogan halott. Sam nem hajlandó beszélni. És Brazelton sok-sok évvel ezelőtt meghalt.
– Hogyan?
– Repülőgép-balesetben. A Kramer-ügy hőst csinált belőle Mississippiben, ezt kiaknázva sikeres ügyvédi praxist teremtett magának. Szeretett repülni, vett magának egy repülőt, és azzal járt mindenhová, ahol pereskedett. Igazi nagymenő lett. Éppen a nyugati partról repült vissza egy éjszaka, amikor a gépe eltűnt a radar monitorjáról. Egy fán találták meg a holttestét. Tiszta idő volt. A Szövetségi Légügyi Hivatal szerint valamilyen motorhiba történt.
– Újabb rejtélyes haláleset.
– Aha. Tehát mindenki halott, és Samnek sincs már sok hátra.
– Van valami összefüggés Dogan és Brazelton halála között?
– Nincs. Több év telt el a két ügy között. De a már említett elmélet szerint a halálesetek ugyanannak az embernek a keze munkái.
– Na és ki az az ember?
– Valaki, aki nagyon aggódik a titkok miatt. Könnyen lehet, hogy Sam rejtélyes bűntársa az, mondjuk, X. Y.
– Meglehetősen vad elmélet.
– Igen, az. És nincs rá az égvilágon semmi bizonyíték. De már Calico Rockban is mondtam magának, hogy mindig is az volt a gyanúnk: Samnek volt segítsége. Vagy talán ő volt az, aki pusztán segédkezett a titokzatos X. Y.-nak. Ha így is volt, az biztos, hogy amikor Samet elkapták, X. Y. eltűnt.
– Miért ölte volna meg Dogan feleségét?
– Azért, mert történetesen ott feküdt a férje mellett az ágyban, amikor a ház felrobbant.
– És Dogan fiát?
– Hogy befogja Dogan száját. Ne felejtse el, hogy amikor Dogan tanúskodott, a fia már négy hónapja eltűnt.
– Soha nem olvastam a fiáról.
– Nem sokan tudtak róla. Németországban történt. Azt tanácsoltuk Dogannek, hogy ne nagyon beszéljen róla.
– Nem értem az egészet. Dogan nem ártott senkinek, csak Samnek. Ez a bizonyos X. Y. miért akarta volna megölni a tárgyalás után?
– Azért, mert még mindig tudott egy-két titkot. És tanúskodott egy másik klántag ellen.
Már majdnem dél volt, többtucatnyi irodai dolgozó sietett keresztül a parkon, hogy lebonyolítson egy pontosan harmincperces ebédet.
– Nem éhes? – érdeklődött Lettner az órájára pillantva.
– Nem.
– Nem is szomjas? Innom kell egy sört.
– Nem. Ez a bizonyos X. Y. mennyiben érint engem?
– Sam az egyetlen megmaradt tanú, és a tervek szerint két héten belül elhallgattatják. Ha úgy hal meg, hogy nem beszélt, X. Y. békében élhet. Amennyiben Sam nem hal meg két hét múlva, a barátunk még mindig nyugtalan. Viszont ha Sam beszélni kezd, akkor valakinek baja eshet.
– Nekem?
– Maga az, aki megpróbálja kideríteni az igazságot.
– Gondolja, hogy ez az ember ugrásra készen áll?
– Elképzelhető. De az is lehet, hogy taxisofőr Montrealban. Vagy pedig sohasem létezett.
Adam, tettetett ijedtséggel, mindkét válla felett hátrapillantott.
– Tudom, hogy képtelenségnek tűnik – mondta Lettner.
– X. Y biztonságban van. Sam nem hajlandó beszélni.
– A potenciális veszélyre szeretném figyelmeztetni, Adam. Azt akartam, hogy tudjon róla.
– Nem félek. Ha Sam közölné velem a bűntársa nevét, azonnal világgá kürtölném, és tucatszám nyújtanám be a fellebbezéseket. De persze nem mennék vele semmire. Túl késő van már ahhoz, hogy most hozakodjunk elő a bűnösség és ártatlanság új elméletével.
– Na és mi a helyzet a kormányzóval?
– Nem számítok rá.
– Nos, azt szeretném, hogy legyen óvatos.
– Azért köszönöm.
– Menjünk, igyunk egy sört.
Ezt a fickót távol kell tartanom Lee-től, szögezte le magában Adam. – Öt perc múlva dél. Biztosan nem kezdi ilyen korán.
– Van úgy, hogy már a reggelinél elkezdem.

 

X. Y. egy padon ült a parkban; arca elé újságot tartott, a lába körül galambok tipegtek. Huszonöt méterre volt a két férfitól, így nem hallhatta, hogy mit beszélnek. Szinte biztos volt benne, hogy az idős férfit felismerte: FBI-ügynök volt, akinek évekkel ezelőtt megjelent a fényképe az újságokban. Majd követi a pasast, kideríti, hogy kicsoda, és hol lakik.
Wedge egyre jobban unta magát Memphisben, de ez nem zavarta különösebben. A srác az irodában dolgozik, elautózik a Parchmanbe, a lakásban alszik – a jelek szerint rendesen benne van a mókuskerékben. Wedge alaposan figyelemmel kísérte a híreket. Nem említették a nevét. Senki sem tud róla.

 

A pulton lévő levélen annak rendje és módja szerint ott volt az aznapi dátum. Lee még a pontos időpontot is megadta: este negyed nyolc. Kézzel írta, s amúgy sem túlzottan szép kézírása most még inkább macskakaparásra emlékeztetett. Közölte, hogy ágynak dőlt, úgy tűnik, influenzája van. Adam legyen olyan kedves, és ne zavarja. A nagyobb nyomaték kedvéért egy orvosságosüveg állt a pulton egy vízzel félig teli pohár mellett. Az aznapi dátum volt rajta.
Adam gyorsan ellenőrizte a szeméttartót: semmi nyomát nem találta alkoholnak.
Csöndben betett egy mélyhűtött pizzát a mikrohullámú sütőbe, aztán kiment a teraszra, hogy a folyón úszkáló bárkákat nézegesse.

 

 

Harminckettő

A nap első repülője nem sokkal a reggeli után érkezett, amikor Sam, bő sportnadrágban, kezében cigarettával, a rácsnak támaszkodva ácsorgott a cellájában. A Prédikátortól érkezett, és rossz hírek voltak benne, így szólt:

 

Drága Sam!

Az álom végére értem. Az Úr velem volt az éjszaka, és megmutatta a hiányzó részt. Bárcsak ne tette volna. Sok mindenről van szó benne, ha akarod, majd mindent elmagyarázok. A lényeg az, hogy hamarosan magához szólít. Azt kérte, mondjam meg neked, hogy rendezd el vele a dolgaidat. Vár rád. Az út kemény lesz, de megéri, olyan jutalmat kapsz a végén. Szeretlek.

Randy testvér.

 

Bon voyage, mormogta magában Sam, miközben összegyűrte a papírt, és a földre hajította. A srác egyre rosszabb állapotban van, és sehogyan sem lehet segíteni rajta. Sam elkészített már néhány keresetet, amelyeket majd valamikor a jövőben kell benyújtani, amikor a Prédikátor már teljesen megőrült.
Látta, hogy Gullitt kilógatja a kezét a szomszédos cella rácsán.
– Hogy vagy, Sam? – kérdezte végül Gullitt.
– A Jóisten haragszik rám – felelte Sam.
– Tényleg?
– Aha. A Prédikátor az álma végére ért a múlt éjjel.
– Hála istennek.
– Inkább rémálom lehetett.
– Én a helyedben nem nagyon aggódnék miatta. Annak az őrültnek akkor is álmai vannak, amikor teljesen ébren van.
– Szegény srác. Már csináltam neki néhány keresetet, arra az esetre, ha távoznék innen. Nálad akarom hagyni őket.
– Nem tudom, mit kezdjek velük.
– Majd adok hozzá használati utasítást. El kell küldeni őket az ügyvédjének.
Gullitt halkan fütyörészni kezdett. – Óh, Sam, jó öreg Sam. Mit csinálok én majd, ha nem leszel itt? Már egy éve nem beszéltem az ügyvédemmel.
– Az ügyvéded egy idióta.
– Akkor segíts kirúgni, Sam. Kérlek. A sajátodat is kirúgtad. Segíts nekem. Én nem tudom, hogyan kell.
– És akkor ki fog képviselni?
– Az unokád. Mondd meg neki, hogy megkaphatja az ügyemet.
Sam elmosolyodott, aztán kuncogni kezdett. Végül hangosan felnevetett, amint elképzelte, hogy összeszedi a haverjait a siralomházban, és reménytelen ügyeiket odaadja Adamnek.
– Mi olyan baromi mulatságos? – kérdezte Gullitt.
– Te. Miért gondolod, hogy elvállalná az ügyedet?
– Ugyan már, Sam. Beszélj a sráccal a kedvemért. Biztosan eszes gyerek, ha a te unokád.
– És mi van, ha elgázosítanak engem? Olyan ügyvédet akarsz, aki éppen most vesztette el az első ügyfelét a siralomházban?
– A franc egye meg, nem lehetek válogatós.
– Nyugi. Még éveid vannak hátra.
– Mennyi?
– Legalább öt, esetleg még több.
– Esküszöl?
– Szavamra mondom, írásba adom. Ha tévedek, beperelhetsz.
– Nagyon vicces, Sam. Nagyon vicces.
A folyosó végén nagy kattanással kinyílt az ajtó, súlyos lépések közeledtek feléjük. Packer volt az, és a hatos számú cella előtt megállt.
– Jó reggelt, Sam – mondta.
– Jó reggelt, Packer.
– Vegye fel a szép vörös ruháját. Látogatója van.
– Ki az?
– Valaki, aki beszélni szeretne magával.
– Ki az? – ismételte Sam, miközben gyorsan belebújt a piros kezeslábasba. Felkapta a cigarettáját. Nem érdekelte, hogy ki a látogatója, és mit akar. Bárki is jön hozzá, legalább egy kis időre kimozdulhat a cellájából.
– Siessen, Sam – sürgette Packer.
– Az ügyvédem jött? – kérdezte Sam, miközben a gumiszandálba csúsztatta a lábát.
– Nem. – Packer a rácson keresztül megbilincselte, a cellaajtó kinyílt. Elhagyták az A szárnyat, és a kis terem felé tartottak, ahol az ügyvédek szoktak várakozni.
Packer levette a bilincset, és becsapta Sam mögött az ajtót, aki az elválasztó rács túloldalán ülő nagydarab nőre szegezte a tekintetét. Megdörzsölte a csuklóját, és tett néhány lépést a nővel szemben lévő szék felé. Nem ismerte ezt a nőt. Leült, cigarettára gyújtott, és rámeredt a látogatójára.
A nő előrehajolt, és ideges hangon így szolt: – Mr. Cayhall, én dr. Stegall vagyok. – A résen átcsúsztatta a névjegykártyáját. – A büntetőintézet pszichiátere vagyok.
Sam letette maga elé a pultra a névjegyet, és egy darabig tanulmányozta. Gyanakvó arckifejezéssel felvette. – Itt az áll, hogy a maga neve N. Stegall. Dr. N. Stegall.
– Így igaz.
– Fura egy név ez az N. Még sohasem találkoztam olyan nővel, akit N.-nek hívtak volna.
Az apró, ideges mosoly eltűnt a nő arcáról. – Csak egy kezdőbetű, tudja – felelte, miközben kihúzta magát. – Megvan az oka.
– Na és minek a kezdőbetűje?
– Ehhez igazán semmi köze.
– Nancy? Nelda? Nona?
– Ha azt akarnám, hogy megtudja, rajta lenne a névjegyemen, nem igaz?
– Nem tudom. Egész biztosan valami szörnyűséges név lehet. Nick? Ned? El sem tudom képzelni, milyen lehet egy kezdőbetű mögött rejtőzködni.
– Én nem rejtőzködöm, Mr. Cayhall.
– Csak szólítson S.-nek, jó?
A nő összeszorította a száját, és bosszús ábrázattal nézett Samre a rácson keresztül. – Azért vagyok itt, hogy segítsek magán.
– Már elkésett, kedves N.
– Kérem, szólítson dr. Stegallnak.
– Jó, de akkor maga szólítson engem Cayhall ügyvéd úrnak.
– Cayhall ügyvéd úrnak?
– Többet tudok a jogról, mint általában azok a bohócok, akik ott szoktak ülni, ahol most maga.
A nő anyáskodó mosolyt küldött Sam felé, aztán azt mondta: – Feladatom szerint az eljárásnak ebben a szakaszában beszélnem kell magával, hogy megállapítsam, miként tudok a segítségére lenni. Ha nem kíván, nem muszáj együttműködnie.
– Nagyon szépen köszönöm.
– Ha beszélni akar velem, vagy ha gyógyszerre van szüksége, akár most, akár később, csak szóljon nekem.
– És ha egy kis whisky kellene?
– Azt nem írhatok fel.
– Miért nem?
– Tiltják a szabályok, azt hiszem.
– És mit tud felírni?
– Nyugtatókat, Valiumot, altatókat és ehhez hasonló gyógyszereket.
– Mire?
– Az idegeire.
– Az idegeim remek állapotban vannak.
– Tud aludni?
Sam egy hosszú pillanatig gondolkozott a válaszon. – Nos, hogy teljesen őszinte legyek, van egy kis problémám. Tegnap összesen alig tizenkét órát aludtam. Általában tizenöt-tizenhat órára vagyok jó.
– Tizenkét órát aludt?
– Bizony. Milyen gyakran jön maga ide a siralomházba?
– Nem túl gyakran.
– Sejtettem. Ha lenne valami halvány fogalma a munkájáról, tudná, hogy itt az emberek átlag napi tizenöt-tizenhat órát alszanak.
– Értem. És mit kellene még megtudnom?
– Óh, nagyon sok mindent. Például azt, hogy Randy Dupree szép lassan megőrül, és senki sem törődik vele. Miért nem jött még el hozzá?
– Ötezer elítélt van itt, Mr. Cayhall, és...
– Akkor menjen el innen. Foglalkozzon a többivel. Kilenc és fél éve vagyok itt, és még sohasem találkoztam magával. Most, amikor mindannyian arra készülnek, hogy elgázosítsanak, maga iderohan egy halom gyógyszerrel, hogy megnyugtassa az idegeimet, és kedves, aranyos öregember legyek, amikor kinyírnak. Miért érdeklik magát az idegeim meg az, hogy mennyit alszom? Maga az államnak dolgozik, az állam meg azon dolgozik veszettül, hogy kivégezzen engem.
– A munkámat végzem, Mr. Cayhall.
– A maga munkája egy kalap szart se ér, Ned. Keressen magának egy rendes munkát, amivel segíthet az embereken. Azért van most itt, mert engem tizenhárom nap múlva kivégeznek, és azt akarja, hogy békében menjek el. Maga is csak egy semmittevő idióta.
– Nem azért jöttem ide, hogy a sértegetéseit hallgassam.
– Akkor hordja el innen azt a hatalmas seggét. Menjen már.
A nő felpattant, és megragadta az aktatáskáját. – Odaadtam a névjegyemet. Ha bármire szüksége van, szóljon.
– Hát persze, Ned. De azért ne üljön éjjel-nappal a telefon mellett. – Sam felállt, és odasétált az ajtóhoz. Kétszer rácsapott a tenyerével, és a nőnek hátat fordítva várt, amíg Packer kinyitotta.

 

Adam éppen az aktatáskáját készítette össze, hogy gyors látogatást tegyen a Parchmanben, amikor megszólalt a telefon. Darlene azt mondta, hogy sürgős. Igaza volt.
A telefonáló úgy mutatkozott be, mint a New Orleans-i 5. körzeti fellebbviteli bíróság ügyvivője, és szerfelett barátságos volt. Közölte, hogy a Cayhall-keresetet, amely a gázkamrát mint kivégzési módszert alkotmányossági szempontból támadja, hétfőn megkapták, egy három bíróból álló bizottság elé került, és a bizottság szóbeli érveket kíván hallani mindkét oldaltól. El tudna jönni holnap egy órára New Orleansbe, hogy szóban előterjessze az érveit?
Adam majdnem kiejtette a kezéből a telefont. Holnap? Természetesen igen, mondta némi tétovázás után. Pontosan egy órakor, mondta az ügyvivő, majd elmagyarázta, hogy a bíróság nem szokott délután meghallgatásokat tartani. De az ügy sürgősségére való tekintettel változtattak ezen a gyakorlaton. Megkérdezte Adamtől, hogy jelent-e már meg meghallgatáson az 5. körzeti bíróság előtt.
Most vajon viccelődik? – tette fel magában a kérdést Adam. Egy évvel ezelőtt még az ügyvédi vizsgára készült. Nem, felelte, még sohasem jelent meg az 5. körzeti bíróság előtt, mire az ügyvivő azt válaszolta, hogy majd faxon elküldi a beadványok szóbeli kiegészítésére vonatkozó szabályokat. Adam hálás köszönetet mondott, és letette a telefont.
Az asztal szélére ült, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Darlene behozta neki a faxot, és Adam megkérte, hogy nézzen utána a New Orleans-i repülőjáratoknak.
Lehet, hogy a beadványa felkeltette a bíróság érdeklődését? Ez vajon jó hír, vagy pusztán formalitás? Rövid ügyvédi pályafutása során csak egyetlen alkalommal állt egyedül a bírói pulpitus előtt, hogy ügyfele álláspontja mellett érveljen. Emmitt Wycoff azonban, minden eshetőségre készen, ott ült a közelben. És a bírót is ismerte már. És mindez Chicago belvárosában történt, nem túl messze az irodájától. Holnap majd egy idegen városban besétál egy idegen tárgyalóterembe, és megpróbál megvédeni egy huszonnegyedik órában benyújtott keresetet három olyan bíró előtt, akikről még sohasem hallott.
Felhívta E. Garner Goodmant, és beszámolt a hírekről. Goodman már sokszor megfordult az 5. körzeti bíróságon, és ahogy Adam a férfit hallgatta, kicsit megnyugodott. Goodman véleménye szerint ez se nem jó, se nem rossz hír. A bíróság nyilvánvalóan érdeklődik a kereset iránt, de a benne foglaltak nem okoznak neki meglepetést. Az utóbbi években Texasból és Louisianából is érkeztek már hasonló tartalmú beadványok az 5. körzeti bírósághoz.

 

Egészen sötétedésig dolgozott, aztán megtette azt az utat, amitől nagyon is rettegett: hazament. Ugyanaz az üzenet hevert ott a pulton érintetlenül, és az állt rajta, hogy Lee influenzás beteg, és ágyban van. Adam körbejárta a lakást, de életnek, mozgásnak semmi jelét nem tapasztalta.
Lee hálószobájának ajtaja résnyire nyitva volt. Adam bekopogtatott. – Lee – szólította halkan a nőt a sötétben. – Lee, jól vagy?
Valami mozgolódás támadt az ágyon, de Adam nem tudta megállapítani, hogy mi az. – Igen, drágám – felelte Lee. – Gyere be.
Adam lassan leült az ágy szélére, és szemét megpróbálta hozzászoktatni a sötéthez. Csak a folyosóról szűrődött be némi világosság. Lee felült, aztán párnájának támaszkodva hátradőlt. – Jobban vagyok – mondta reszelős hangon. – És te hogy vagy, drágám?
– Köszönöm, jól, Lee. Aggódom miattad.
– Rendbe jövök. Kellemetlen egy vírus ez.
Szúrós szag áradt felé a lepedőről meg a takaróról, és Adam bőgni tudott volna. Vodka, gin, pálinka vagy sör, esetleg ezek keverékének áporodott, orrfacsaró bűzét érezte. Nem látta a nő szemét a sötétben, csak arcának halvány körvonalait. Valamilyen sötét ing volt rajta.
– Milyen gyógyszert szedsz? – kérdezte Adam.
– Nem is tudom. Valamilyen pirulákat. Az orvos azt mondja, hogy még néhány napig eltart, de aztán gyorsan rendbe jövök. Már sokkal jobban érzem magam.
Adam már éppen mondani akart valamit arról, milyen furcsa, hogy július végén influenza üti fel a fejét, de aztán inkább úgy döntött, nem feszegeti ezt a kérdést. – Tudsz enni?
– Nincs étvágyam.
– Tehetek valamit érted?
– Nem, drágám. Hogy vagy? Milyen nap van ma?
– Csütörtök.
– Úgy érzem magam, mintha már egy hete barlangban lennék.
Adamnek két választási lehetősége volt. Eljátssza, hogy bevette a kellemetlen vírus történetet, és közben abban reménykedik: Lee abbahagyja az ivást, mielőtt még súlyosabbra fordulna a helyzet. Vagy pedig nyersen megérteti vele, hogy nem tud hülyét csinálni belőle. Lehet, hogy veszekednének, és lehet, hogy ezt kell tenni egy alkoholistával, akinek megint kicsúszott a lába alól a talaj. De honnan kellene tudnia, hogy mi a helyes?
– Tudja az orvosod, hogy iszol? – kérdezte, visszatartva a lélegzetét.
Lee hosszú ideig hallgatott. – Nem iszom – felelte alig hallhatóan.
– Ugyan már, Lee. Megtaláltam a vodkásüveget a szemétben. Tudom, hogy vasárnap eltűnt a másik három üveg sör. Olyan szag van ebben a szobában, mint egy szeszfőzdében. Nem tudsz hülyét csinálni belőlem. Keményen iszol, én pedig segíteni akarok neked.
Lee még jobban kiegyenesedett ültében, és felhúzta a lábát. Aztán hosszú ideig így maradt, mozdulatlanul. Adam a nő sziluettjét nézte. Teltek a percek. A lakásban halálos csönd volt.
– Hogy van a drága édesapám? – mormogta Lee. Lassan beszélt, de szavai még mindig keserűek voltak.
– Ma nem találkoztam vele.
– Szerinted jobb lesz az életünk, ha meghal?
Adam a nő felé pillantott. – Nem, Lee, szerintem nem. Miért, te így gondolod?
Lee legalább egy percig nem szólalt meg, és nem is mozdult. – Sajnálod őt, ugye? – kérdezte végül.
– Igen, sajnálom.
– Szánalomra méltó?
– Igen.
– Hogy néz ki?
– Nagyon öreg ember, a haja majdnem teljesen ősz, mindig zsíros, és hátrafésülve viseli. Rövid, őszes szakálla van. Rettentő ráncos, és nagyon sápadt.
– Milyen ruhát hord?
– Piros kezeslábast. A siralomházban minden elítélt ilyet visel.
Újabb hosszú szünet, miközben Lee a hallottakon töprengett. Aztán így szólt: – Gondolom, elég könnyű részvétet érezni iránta.
– Nekem igen.
– De tudod, Adam, én sohasem láttam olyannak, amilyennek te. Én egy egészen más embert láttam.
– Milyen embert?
Lee megigazgatta a lábán a takarót, aztán megint nem mozdult. – Az apám olyan ember volt, akit megvetettem.
– Még mindig megveted?
– Igen. Mélyen megvetem. És azt gondolom, hogy igenis meg kell halnia. Isten a tanú rá, hogy megérdemli.
– Miért érdemli meg?
A kérdést ismét hosszú csend követte. Lee lassú mozdulattal az éjjeliszekrény felé nyúlt, és a kezébe vett egy csészét vagy poharat. Adam az árnyékát figyelte, miközben az italát kortyolgatta. Nem kérdezte meg tőle, hogy mit iszik.
– Beszél neked a múltról?
– Csak akkor, ha kérdezem. Egyszer beszélgettünk Eddie-ről, de megígértem neki, hogy többet nem hozom szóba.
– Ő az oka Eddie halálának. Tisztában van ezzel?
– Talán igen.
– Megmondtad neki? Megvádoltad Eddie halálával?
– Nem.
– Pedig azt kellett volna tenned. Túl elnéző vagy vele. Tudnia kell, hogy mit tett.
– Szerintem tudja. De te magad mondtad, hogy nem lenne méltányos most kínozni őt a kérdésekkel.
– Na és mi van Joe Lincolnnal? Beszéltél vele Joe Lincolnról?
– Elmeséltem neki, hogy elmentem veled a régi házhoz. Megkérdezte, hogy tudok-e Joe Lincolnról. Azt feleltem, hogy igen.
– Tagadta?
– Nem. Úgy tűnt, hogy mélyen megbánta.
– Hazudik.
– Nem. Én azt hiszem, hogy őszinte volt.
Lee ismét hosszú ideig csöndben, mozdulatlanul ült. – Beszélt neked a lincselésről? – tette fel végül a kérdést.
Adam lehunyta a szemét, és könyökével a térdére támaszkodott. – Nem – mormogta.
– Gondoltam.
– Nem akarom hallani, Lee.
– Dehogyisnem. Úgy jöttél ide, hogy tele voltál kérdésekkel a családról meg a múltadról. Két héttel ezelőtt nem lehetett kielégíteni a kíváncsiságodat, ha a Cayhall család nyomorúságáról volt szó. Minden mocsokról, minden vérontásról tudni akartál.
– Már eleget hallottam – mondta Adam.
– Milyen nap van ma?
– Csütörtök, Lee. Már kérdezted.
– Az egyik lányomnak ma kellett szülnie. Ez már a második gyerek. Nem telefonáltam be az irodába. Biztosan a gyógyszerek miatt van.
– Meg az alkohol miatt.
– Jól van, a franc essen belé! Alkoholista vagyok, na és? Ki merne hibáztatni ezért? Néha azt kívánom, bárcsak nekem is lenne annyi bátorságom, mint Eddie-nek volt.
– Ugyan már, Lee. Hadd segítsek neked.
– Már eddig is rengeteget segítettél, Adam. Jól éreztem magam, és színjózan voltam, amíg meg nem érkeztél.
– Jól van, tévedtem. Ne haragudj. Nem voltam igazán tisztában azzal, hogy... – Szavai elhalkultak, aztán elhallgatott.
Lee megmozdult, és Adam ismét látta, hogy iszik. Súlyos csend ereszkedett a szobára, s közben teltek a percek.
– Anya mesélte el nekem a történetet – szólalt meg Lee halkan, szinte suttogva. – Azt mondta, hogy éveken keresztül hallotta a szóbeszédeket. Jóval a házasságuk előtt tudta, hogy Sam segédkezett egy fiatal fekete férfi meglincselésében.
– Kérlek, Lee.
– Én soha nem kérdeztem erről Samet, de Eddie igen. Éveken keresztül sugdolóztunk erről egymás között, és aztán egy napon végül Eddie odaállt elé, és kertelés nélkül rákérdezett. Csúnyán összevesztek, de Sam beismerte, hogy igaz. Azt mondta, hogy különösebben nem zavarja. A fekete srác állítólag megerőszakolt egy fehér lányt, akiről viszont az a hír járta, hogy egy közönséges szajha, így aztán sokan kétségbe vonták, hogy valóban erőszak történt. Ez anya verziója. Sam úgy tizenöt éves lehetett akkor. Néhány férfi bement a börtönbe, és kivitte a fekete srácot az erdőbe. Természetesen Sam apja volt a főkolompos, és a fivérei is ott voltak.
– Elég ebből, Lee.
– Megkorbácsolták, aztán fellógatták egy fára. Az én drága édesapám ott volt a muri kellős közepén. Egyébként nem is tagadhatta volna le, mert valaki lefényképezte őket.
– Készült egy fénykép?
– Bizony. Néhány évvel később a fénykép bekerült egy könyvbe, ami a deltavidéken élő négerek helyzetéről szólt. 1947-ben adták ki. Anya éveken keresztül őrizte. Eddie a padláson találta meg.
– És Sam rajta van a fotón.
– Hát persze. Fülig érő vigyorral a képén. Egy fa alatt állnak, és a fekete fickó lába pontosan a fejük felett lóg. Mindenki remekül szórakozik. Egy niggerlincselés a sok közül. A kép alatt nincs szöveg, se nevek. Magáért beszél.
– Hol van a könyv?
– Ott, abban a kontódban. Amióta lefoglalták a házat, együtt őrzöm a többi családi ereklyével. A minap meg is néztem. Arra gondoltam, hogy esetleg te is látni szeretnéd.
– Nem. Nem akarom látni.
– Menj, nézd csak meg. Mindent tudni akartál a családról. Tessék, ott vannak. Nagyapa, dédapa meg a többi Cayhall, életük egyik legnagyszerűbb pillanatában. Éppen akció közben fényképezték le őket, és rettentő büszkék rá.
– Hagyd abba, Lee.
– Tudod, ezenkívül is volt még néhány lincselés.
– Fogd be a szád, Lee. Világos? Nem akarok többet hallani.
Lee oldalra dőlt, és az éjjeliszekrény felé nyúlt.
– Mit iszol, Lee?
– Köhögés elleni szirupot.
– A francokat! – Adam felpattant, és a sötétben odament az éjjeliszekrényhez. Lee gyorsan felhajtotta az utolsó kortyot. Adam kitépte a kezéből a poharat, és beleszagolt. – Ez whisky.
– Van még a konyhában. Behoznád nekem?
– Nem! Eleget ittál már.
– Ha akarok, kimegyek érte.
– Nem, Lee, nem mész ki érte. Ma már egy kortyot sem iszol. Holnap pedig elviszlek orvoshoz, és segítünk rajtad.
– Nem segítségre van szükségem, hanem egy pisztolyra.
Adam az éjjeliszekrényre tette a poharat, és felkapcsolta a lámpát. Lee néhány pillanatig a keze mögé rejtette a szemét a fény elől, aztán Adamre nézett. A szeme bedagadt, és vörös volt. Kócos és piszkos haja az égnek meredt.
– Nem valami szép látvány, mi? – kérdezte kásás hangon, és elfordította a fejét.
– Nem. De holnap segítünk rajtad.
– Hozz nekem egy italt, Adam. Kérlek.
– Nem.
– Akkor hagyj békén. Ez az egész a te hibád, ugye tudod? Most pedig menj el, kérlek. Feküdj le.
Adam felkapta a párnát az ágy közepéről és hozzávágta az ajtóhoz. – Ma itt alszom – közölte a párnára mutatva. – Bezárom az ajtót, és ki sem mozdulhatsz a szobából.
Lee meredten bámult rá, de nem szólt egy szót sem. Adam lekapcsolta a lámpát, és a szobában teljesen sötét lett.
– Menj az ágyadba, Adam. Megígérem, hogy nem fogok kimenni a szobából.
– Nem. Részeg vagy és én el sem mozdulok innen. Ha megpróbálod kinyitni az ajtót, erőszakkal teszlek vissza az ágyba.
– Ez egészen romantikusan hangzik.
– Hagyd abba, Lee. Aludj.
– Nem tudok aludni.
– Próbáld meg.
– Meséljünk inkább családi történeteket, jó, Adam? Még tudok néhány lincselős sztorit.
– Fogd be a szád, Lee! – üvöltött rá Adam, mire a nő hirtelen elhallgatott. Az ágy recsegett, ahogy kínlódva elhelyezkedett rajta. Negyedóra elteltével már mélyen aludt. Félóra elteltével a padló igen kényelmetlen lett, és Adam forgolódni kezdett.
Csak rövid időre tudott újra és újra elaludni, és két alvás között a mennyezetet bámulta, s közben Lee meg az 5. körzeti bíróság miatt aggódott. Valamikor az éjszaka folyamán felült, hátát nekitámasztotta az ajtónak, és a sötétben a komód felé meresztette a szemét. Vajon tényleg ott van az a könyv? Kísértést érzett, hogy odalopózzon, kivegye, aztán kimenjen vele a fürdőszobába és megkeresse a fényképet. De nem kockáztathatta meg, hogy felébreszti Lee-t. És nem is akarta látni a fényképet.

 

 

Harminchárom

A kekszesdobozok mögött talált egy üveg whiskyt, és kiöntötte a mosogatóba. Odakint sötét volt. Még egy óra és felkel a nap. Adam főzött magának egy erős kávét, a kanapén megiszogatta, miközben még egyszer átgondolta az érveket, amelyeket majd néhány órán belül szóban előad a bíróság előtt New Orleansben.
Hajnalban újra átnézte a jegyzeteit a teraszon, és hétkor már pirítóst készített magának a konyhában. Lee nem jött ki a szobájából. Adam nem vágyott a nyílt összecsapásra, de úgy érezte, elkerülhetetlenül fontos. El kell mondania néhány dolgot, Lee pedig kénytelen lesz elnézést kérni, ezért Adam jó hangosan zörgött a tányérokkal meg az evőeszközökkel. Amikor elkezdődött a reggeli híradó, felhangosította a tévét.
Lee szobája felől azonban semmi mozgást sem észlelt. Miután lezuhanyozott és felöltözött, óvatosan megpróbált benyitni hozzá. Az ajtó zárva volt. Lee bezárkózott a barlangjába, és ezzel elejét vette annak, hogy fájdalmas beszélgetésbe kezdjenek a tegnap este történtekről. Adam írt egy rövid levelet, amelyben közölte, hogy ma egész nap New Orleansben lesz, az éjszakát is ott tölti, és majd holnap találkoznak. Sajnálja, hogy így alakultak a dolgok, később majd elbeszélgetnek. Nagyon szépen megkérte Lee-t, hogy ne igyon.
A levelet a pulton hagyta, hogy semmiképpen se kerülhesse el Lee figyelmét. Adam eljött a lakásból és a repülőtérre hajtott.
A New Orleans-i járat menetideje negyvenöt perc volt. Adam narancslét iszogatott, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni az ülésen, hogy enyhítse kellemetlen hátfájását. Kevesebb mint három órát tudott csak aludni a földön, az ajtó mellett, és megfogadta magában, hogy többet nem csinál ilyet. Lee saját bevallása szerint az évek során már három alkalommal volt elvonókúrán, és ha ő maga nem tudja távol tartani magát az italtól, Adam semmit sem tehet, hogy segítsen neki. Amíg ez a nyomorult ügy le nem zárul, Memphisben marad, és ha a nagynénje képtelen józan maradni, akkor majd egy szállodába költözik.
A gép földet ért New Orleansben, és Adam egyik percről a másikra máris sokkal jobban tudott összpontosítani. Gondolatban végigfutott a többtucatnyi halálbüntetéses ügyön, amelyek az utóbbi időben az 5. körzeti bíróság és az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elé kerültek.
A bérelt kocsi egy Cadillac szedán volt, Darlene intézte el, a számlát természetesen a Kravitz és Bane kapja. Az autókölcsönző sofőrt is adott hozzá, és Adam, miközben leszögezte magában, hogy vannak bizonyos előnyei annak, ha az ember egy nagy cégnél dolgozik, kényelmesen hátradőlt a hátsó ülésen. Még sohasem járt New Orleansben, azonban a repülőtérről a belvárosba vezető autóút bármelyik nagyvárosban is ugyanilyen lett volna. Az autó nemsokára lefékezett a Camp Streeten, és Adam kilépett a járdára az épület előtt, amelyet egyszerűen 5. körzeti fellebbviteli bíróságnak hívtak. Imponáló építmény volt, görög oszlopok szegélyezték a bejárathoz vezető sok-sok lépcsőt.
Az ügyvivő irodáját a földszinten találta meg, és azt az urat kereste, akivel telefonon is beszélt, egy bizonyos Mr. Feridayt. Mr. Feriday személyesen is éppen olyan szívélyesen és udvariasan viselkedett, mint telefonon. A szabályoknak megfelelően ismertette Adammel a bíróság néhány előírását. Megkérdezte tőle, nem szeretne-e gyorsan körülnézni az épületben. Már majdnem dél volt, a bíróságon nem volt nagy a forgalom, és Mr. Feriday úgy vélte, ez a legmegfelelőbb időpont ahhoz, hogy körbevigye a látogatóját.
Mr. Feriday először az En Bane tárgyalóterembe vitte Adamet, amelynek elülső részében egy fenyegetően hatalmas, színpadszerű építményen tizenöt szék állt félkörben szorosan egymás mellett. – A legtöbb ügyet egy három bíróból álló bizottság kapja meg. De néha előfordul, hogy az egész testület együtt, en banc, ülésezik – magyarázta Mr. Feriday olyan halkan, mintha még mindig elkápráztatná ez a bámulatos látványt nyújtó tárgyalóterem. A pulpitus jóval a terem többi része fölé emelkedett, így az ügyvédek kénytelenek voltak fölfelé nézni, miközben beszéltek. Minden csupa márvány és sötét színű fa volt, az ablakok előtt súlyos függönyök lógtak, a mennyezetről óriási csillár függött. Díszesen, mégis visszafogottan volt bebútorozva, és alapos gondossággal tartották rendben. Ritkán fordul elő, hogy a teljes bíróság ülésezik, közölte Mr. Feriday, mintha egy elsőéves joghallgatónak magyarázna. A hatvanas és hetvenes évek nagy hatású polgárjogi határozataira itt került sor, jelentette ki nem kis büszkeséggel. A pulpitus mögött halott bírók arcképei lógtak a falon.
Bármilyen gyönyörű és méltóságteljes is volt ez a terem, Adam remélte, hogy soha többé nem látja az életben, legalábbis nem úgy, mint az ügyfelét képviselő jogász. Kimentek a folyosóra és elsétáltak a nyugati tárgyalóterembe, ami kisebb volt, mint az előző, de nem kevésbé ijesztő. Itt üléseznek a három bíróból álló bizottságok, magyarázta Mr. Feriday, majd az elválasztó korláton lévő ajtón odamentek a pódiumhoz. A pulpitus itt is a magasban volt, de nem annyira, mint a másik tárgyalóteremben, és nem volt olyan hosszú.
– Gyakorlatilag minden meghallgatásra reggel kerül sor, kilencórás kezdéssel – közölte Mr. Feriday. – A maga ügye egy kicsit más, mert halálbüntetéses ügy, és már nincs sok idő hátra. – Begörbített ujjával a terem hátsó részében lévő székek felé mutatott. – Ott kell helyet foglalnia néhány perccel egy óra előtt, aztán a törvényszolga szólítani fogja. Akkor maga átjön a korláton, és leül ide, az ügyvédi asztalhoz. Maga kezdi, és húsz perc áll a rendelkezésére.
Adam ezt pontosan tudta, mégis jó érzés volt, hogy újra átveszik vele.
Mr. Feriday egy szerkezetre mutatott a pódiumon, ami leginkább egy közlekedési lámpára hasonlított. – Az az időmérő – jelentette be ünnepélyesen. – És nagyon fontos. Húsz perc, ugye megértette? Hallottam néhány elborzasztó történetet a bőbeszédű ügyvédekről, akik nem vették figyelembe. Amíg maga beszél, a zöld lámpa ég. Akkor vált sárgára, amikor maga azt kívánja, hogy figyelmeztessük: két perccel, öt perccel, harminc másodperccel az idő lejárta előtt. Amikor a piros kigyullad, egyszerűen abbahagyja a mondat közepén, a helyére megy és leül. Ilyen egyszerű. Van kérdése?
– Kik a bírók?
– McNeely, Robichaux és Judy. – Ezt úgy mondta, mintha Adam mind a hármat személyesen ismerné. – Amott van egy váróterem, a harmadik emeleten pedig található egy könyvtár. Legyen itt tíz perccel egy előtt. Van még valami kérdése?
– Nincs, uram. Köszönöm.

 

Tíz perccel egy előtt Adam másodszor is besétált a nyugati tárgyalóterem súlyos tölgyfa ajtaján, és látta, hogy már más jogászok is készülődnek a csatára. A korlát mögötti második sorban Steve Roxburgh államügyész és segédei dugták össze a fejüket, hogy megbeszéljenek néhány taktikai kérdést. Amint Adam belépett a terembe, nyomban elcsendesedtek, néhányan biccentettek felé, és megpróbáltak rámosolyogni. Adam helyet foglalt közvetlenül az átjáró mellett és nem vett tudomást róluk.
Lucas Mann a vád képviselőinek az oldalán ült, bár néhány sorral Roxburgh meg az emberei mögött. Újságot olvasgatott, de intett Adamnek, mikor a szemük találkozott. Jó érzés volt látni a férfit. Khakiszínű öltönyt viselt, amelyen gyűrődésnek nyomát sem lehetett látni, nyakkendője pedig elég vad színekben játszott ahhoz, hogy akár a sötétben is világítson. Látszott, hogy Mann nem ijed meg az 5. körzeti bíróságtól meg a külsőségektől, és ahhoz sem férhetett kétség, hogy távol tartja Roxburgh-től. Ő csak a büntetőintézet jogásza, és csak a munkáját végzi. Amennyiben a bíróság megadja a halasztást és Sam nem hal meg, Lucas Mann elégedett lenne. Adam odabólintott neki és rámosolygott.
Roxburgh és csapata folytatta a tanácskozást. Morris Henry, azaz dr. Halál, a csoportosulás közepén állt, és a szerényebb képességű jogászoknak magyarázott.
Adam mély levegőt vett, és megpróbált megnyugodni. Nem volt könnyű. Gyomra háborgott, lábai remegtek, és azt mondogatta magának, hogy az egész nem fog tovább tartani húsz percnél. A három bíró nem gyilkolhatja meg, csak kellemetlen helyzetbe hozhatja. Húsz percen keresztül bármit képes elviselni. A jegyzeteibe pillantott, s hogy megnyugodjon, megpróbált Samre gondolni. Nem Samre, a rasszistára, a gyilkosra, a lincselő gazfickóra, hanem Samre, az ügyfelére, az öregemberre, aki a siralomházban morzsolgatja a napjait, és aki megérdemelné, hogy békében, méltósággal haljon meg. Sam hamarosan kap húsz percet a bíróság igen értékes idejéből, az ügyvédjének tehát nagyon alaposan ki kell használnia.
Valahol becsapódott egy súlyos ajtó, és Adam majdnem felpattant ültében. A pulpitus mögül megjelent a törvényszolga, és bejelentette, hogy a bíróság megkezdi ülését. Három, lobogó fekete talárba öltözött figura követte: McNeely, Robichaux és Judy. Mind a hárman dossziékat hoztak magukkal, és úgy tűnt, szikrája sincs bennük a humorérzéknek és a jó szándéknak. A törvényszolga bejelentette, hogy a Mississippi állam kontra Sam Cayhall ügyben tartandó meghallgatásra kerül sor, és szólította a terem hátsó részében tartózkodó jogászokat. Adam idegesen átsétált a korláton lévő csapóajtón, Steve Roxburgh pedig követte. Az államügyész-helyettesek a helyükön maradtak, ahogy Lucas Mann és a néhány néző is. Mint Adam később megtudta, közülük a legtöbb újságíró volt.
Az elnöklő bíró Judy volt, azaz T. Eileen Judy bírónő, egy fiatal nő Texasból. Robichaux louisianai volt, ötvenes évei vége felé járt. McNeely legalább százhúsz évesnek nézett ki, és szintén texasi volt. Judy röviden összefoglalta a szóban forgó ügyet, aztán megkérdezte Mr. Halltól, aki Chicagóból érkezett, hogy készen áll-e. Adam idegesen, gumiszerű térdekkel, gyomorgörccsel küszködve felállt, és izgatott, elvékonyodott hangon azt felelte, hogy igen, készen áll. Sikerült elvergődnie a terem közepén álló pódiumig, felnézett – úgy érezte, nagyon magasra – a pulpituson helyet foglaló bizottságra.
A mellette lévő lámpán kigyulladt a zöld fény. A teremben csönd volt. A bírók lebámultak rá. Megköszörülte a torkát, a halott bíró urak falon lógó arcképei felé pillantott, és megkezdte támadását a gázkamra, mint kivégzési módszer ellen.
Kerülte a bírók szempillantását, akik öt percen keresztül hagyták, hogy elismételje, amit már a keresetben is összefoglalt. A bírók nemrégen ebédeltek, tombolt a nyári kánikula, és beletelt néhány percbe, amíg lerázták magukról a bágyadtságot.
– Mr. Hall, én azt hiszem, hogy csak azt ismételgeti, amit már leírt a keresetben – csattant fel Judy ingerült hangon. – Egészen folyékonyan tudunk olvasni, Mr. Hall.
Mr. Hall jól fogadta a rendreutasítást, és azt gondolta magában, hogy ez most az ő húsz perce, és ha ahhoz van kedve, hogy az orrát piszkálva felmondja az ábécét, akkor arra is módja van. Húsz percen keresztül. Bármennyire is kezdő volt, hallotta már ezt a megjegyzést fellebbviteli bíróktól. Még egyetemista korában történt, amikor végignézett egy meghallgatást.
– Igen, bírónő – felelte Adam. Áttért arra a kérdésre, hogy a ciángáz milyen hatást gyakorol a laboratóriumi patkányokra – erről nem volt szó a keresetben. A kísérletet svéd vegyészek hajtották végre egy évvel ezelőtt, hogy bebizonyítsák: az emberek nem halnak meg azonnal, miután beszippantották a mérgesgázt. A kutatást egy európai szervezet finanszírozta, amely azon fáradozott, hogy Amerikában töröljék el a halálbüntetést.
A patkányok görcsösen rángatóztak. Tüdő- és szívműködésük leállt, aztán néhány perc múlva szabálytalanul újra megindult. A gáz szétrobbantotta a véredényeket a szervezet minden pontján, még az agyban is. Egész testük remegett. Csorgott a nyáluk és vinnyogtak.
A tanulmány természetesen azt kívánta bizonyítani, hogy a patkányok nem halnak meg gyorsan, hanem igenis rengeteget szenvednek. A teszteket tudományos pontossággal hajtották végre. A megfelelő dózist adták a kis állatoknak. Átlagosan tíz percig tartott, amíg beállt a halál. Adam alaposan kitért minden apró részletre. Lassan kezdett belemelegedni, és egy kicsit megnyugodott. A bírók nemcsak figyeltek rá, hanem láthatólag élvezték is az előadást a haldokló patkányokról. Adam egy észak-carolinai ügy lábjegyzetében találta ezt a tanulmányt.
– Nos, hadd próbáljam meg megérteni, miről is van szó – vágott közbe Robichaux fejhangon. – Nem akarja, hogy az ügyfele a gázkamrában haljon meg, mert ez kegyetlen módszer, de az ellen nincs kifogása, hogy méreginjekcióval végezzék ki?
– Nem, bíró úr. Én nem ezt mondom. Nem akarom, hogy az ügyfelemet bármilyen módszerrel is kivégezzék.
– De a méreginjekció a legkevésbé kegyetlen?
– Az összes módszer kegyetlen, de a méreginjekció tűnik a legkevésbé annak. Nem kétséges, hogy szörnyűséges lehet a gázkamrában meghalni.
– Rosszabb, mintha az embert darabjaira tépi a dinamit?
Súlyos csönd ereszkedett a tárgyalóteremre. A bíró hangsúlyozta a „dinamit” szót, és Adam valami megfelelő válaszon törte a fejét. McNeely csúnya pillantást lövellt a pulpitus másik végén ülő kollégája felé.
Olcsó húzás volt, és Adam feldühödött. Megpróbált úrrá lenni a mérgén, és határozott hangon így válaszolt: – Kivégzési módszerekről beszélgetünk, bíró úr, és nem a bűntényekről, amelyek miatt az emberek siralomházba kerülnek.
– Miért nem akar beszélni a bűntényről?
– Azért, mert nem ez a szóban forgó kérdés. Azért, mert húsz percem van, az ügyfelemnek pedig tizenkét napja.
– Az ügyfelének talán nem kellett volna végrehajtania egy bombamerényletet.
– Természetesen nem. De ezért elítélték, és most halál vár rá a gázkamrában. Azt kívánom bebizonyítani, hogy a gázkamra kegyetlen kivégzési módszer.
– És a villamosszék?
– Ugyanazok az érvek hozhatók fel ellene.
– Hát a főbelövés?
– Kegyetlen eljárásnak tűnik.
– És az akasztás?
– Nem sokat tudok az akasztásról, de rettentő kegyetlen módszernek tűnik.
– De a méreginjekció ellen nincs kifogása?
– Ezt nem mondtam. Úgy gondolom, csak annyit állítottam, hogy kevésbé kegyetlen, mint a többi módszer.
McNeely bíró közbevágott. – Mr. Hall, Mississippi állam miért váltott a gázkamráról a méreginjekcióra?
Adam ezt a kérdést alaposan körbejárta a keresetben, s most nyomban megérezte, hogy McNeely jó barát. – A keresetemben röviden áttekintettem, hogy a törvényhozás miként foglalkozott a kérdéssel, bíró úr. Az elsőrendű szempont az volt, hogy megkönnyítsék az ítéletek végrehajtását. A törvényhozás elismerte, hogy a méreginjekció kevésbé kegyetlen eljárás, és annak érdekében, hogy megkerüljék az alkotmányos aggályokat, mint amiről most is szó van, megváltoztatták a módszert.
– Ezek szerint Mississippi állam elismerte, hogy van jobb módszer a kivégzésre?
– Igen, uram. De a törvény csak 1984-ben lépett életbe, és csak azokra vonatkozik, akiket ezután ítéltek el. Sam Cayhallra tehát nem vonatkozik.
– Értem. Azt kéri tőlünk, hogy tiltsuk be a gázkamrát mint kivégzési módszert. Mi történik, ha megtesszük? Mi történik a maga kliensével meg a többi hozzá hasonlóval, akiket 1984 előtt ítéltek el? A törvény nem rendelkezik arról, hogy őket méreginjekcióval kellene kivégezni.
Adam számított a nyilvánvaló kérdésre. Sam is feltette már. – Erre nem tudok válaszolni, bíró úr, csak azt mondhatom, hogy nagyon bízom Mississippi állam törvényhozásában, hogy új törvényt alkot, amely rendelkezik ügyfelemről és a hozzá hasonló helyzetben lévőkről.
Judy bírónő közbevágott. – Tegyük fel, hogy megteszik, Mr. Hall. Mit fog mondani majd, amikor három év múlva visszajön ide?
Szerencsére kigyulladt a sárga fény, és Adamnek már csak egy perce volt hátra. – Majd kitalálok valamit – felelte vigyorogva. – Csak adjanak egy kis időt.
– Láttunk már ilyen beadványt, Mr. Hall – jegyezte meg Robichaux. – A keresetében hivatkozik is rá. Egy texasi ügy.
– Igen, bíró úr. Azt kérem a bíróságtól, hogy vegye újra fontolóra az ez ügyben hozott döntését. Gyakorlatilag az összes államban, ahol eddig gázkamrát vagy villamosszéket alkalmaztak, áttértek a méreginjekcióra. Az ok nyilvánvaló.
Volt még néhány másodperce, de úgy döntött, most a legjobb abbahagyni. – Köszönöm – mondta, és magabiztos léptekkel visszament a székéhez. Vége. Ahhoz képest, hogy kezdő, egészen jól sikerült. A következő alkalommal már könnyebb lesz.
Roxburgh merev volt, módszeres, és nagyon alaposan felkészült. Megpróbált elsütni néhány viccet a patkányokról meg a bűnökről, amiket elkövettek, de gyászosra sikeredett kísérlet volt. McNeely ismét hasonló kérdéseket tett fel arról, hogy miért térnek át az államok a méreginjekcióra. Roxburgh természetesen következetes maradt, és hosszú felsorolásba kezdett azokról az ügyekről, amelyekben a körzeti bíróságok jóváhagyták a gázkamrában, villamosszékben, akasztás, illetve golyó által végrehajtandó halálos ítéletet. Az érvényes törvények az ő oldalán álltak, és ezt alaposan kihasználta. A húsz perc gyorsan eltelt, és Roxburgh éppen olyan sebesen ment vissza a székéhez, mint Adam.
Judy bírónő röviden utalt az ügy sürgősségére, és megígérte, hogy néhány napon belül döntést hoznak: Mindenki egyszerre állt fel, a három bíró kivonult. A törvényszolga bejelentette, hogy a bíróság hétfő reggelig nem ülésezik.
Adam kezet rázott Roxburgh-rel, és már éppen kilépett volna a tárgyalóteremből, amikor egy riporter megállította. Az egyik jacksoni újságnak dolgozik, mondta, és szeretne feltenni néhány kérdést. Adam udvariasan ugyan, de megtagadta a nyilatkozatot. Roxburgh-nek, a rá jellemző módon, volt mondanivalója, és miközben Adam elsétált, az újságírók körbevették az államügyészt, és magnókat toltak az arca elé.
Adam minél gyorsabban ki akart menni az épületből. Kilépett a trópusi hőségbe, és gyorsan feltette a napszemüvegét. – Ebédelt már? – kérdezte egy hang közvetlenül a háta mögül. Lucas Mann volt az. Két oszlop között állva kezet ráztak.
– Nem tudtam enni – vallotta be Adam.
– Jól csinálta. Elég idegtépő dolog, nem?
– De az. Maga miért van itt?
– Hozzátartozik a munkámhoz. A börtönigazgató megkért, hogy jöjjek ide és hallgassam meg az érveket. Megvárjuk a döntést, mielőtt hozzákezdenénk az előkészületekhez. Menjünk, együnk valamit.
Adam sofőrje lefékezett a járda mellett, és beszálltak.
– Ismeri a várost? – érdeklődött Mann.
– Nem. Most vagyok itt először.
– A Bon Ton Café – mondta Mann a sofőrnek. – Csodálatos, ódon hangulatú hely, itt van mindjárt a sarkon. Szép ez az autó.

 

Az ebéd egy újdonsággal kezdődött Adam számára: nyers osztriga a héjában. Hallott már ilyesmiről, de még sohasem érzett kísértést, hogy kipróbálja. Mann megmutatta, hogyan kell tormából, citromléből, paprikamártásból és majonézből szakszerűen mártást keverni, aztán belemártotta az első osztrigát. Adam első osztrigája a kekszről lepottyant az asztalra, a második azonban annak rendje és módja szerint lecsúszott a torkán.
– Ne rágja meg – tanácsolta Mann. – Csak hagyja lecsúszni.
Sört iszogatva vártak a garnélarákra.
– Hallottam, hogy a következő keresetben az elégtelen jogi képviseletre hivatkozik.
– Biztos lehet benne, hogy mostantól mindenféle keresetet benyújtunk, amit csak el lehet képzelni.
– A legfelsőbb bíróság nem nagyon vesztegette vele az idejét.
– Nem, egyáltalán nem. Úgy tűnik, mintha unnák már Sam Cayhallt. Még ma beadom a szövetségi bíróságon, de nem számítok arra, hogy Slattery halasztást adna.
– Én sem tenném a maga helyében.
– Milyenek az esélyeim?
– Napról napra rosszabbak, de teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni. Valószínűleg még most is ötven százalék. Néhány évvel ezelőtt Stockholm Turnerrel nagyon közel kerültünk a kivégzéshez. Amikor még két hét volt hátra, egészen biztosnak tűnt. Amikor már csak egy, egyszerűen nem tudott már mit benyújtani. Volt egy tisztességes ügyvédje, de a lehetséges fellebbezések végére értek. Megkapta az utolsó vacsoráját, és...
– Eltölthetett egy órácskát két prostituálttal.
– Honnan tud erről?
– Sam mesélt róla.
– Így történt. Az utolsó percben halasztást kapott, és most már évek választják el a gázkamrától. Sosem lehet tudni.
– De mégis, milyen megérzései vannak?
Mann kortyolt egy nagyot a sörből, és hátradőlt, miközben eléjük tették a két hatalmas tál garnélarákot. – Amikor kivégzésekről van szó, nincsenek megérzéseim. Minden megtörténhet. Csak nyújtsa be szépen a kereseteket meg a fellebbezéseket. Maratoni küzdelem lesz. Nem adhatja fel. Jumbo Parris ügyvédje tizenkét órával a kivégzés előtt elájult, és a kórházi ágyban feküdt, miközben a kliensét kivégezték.
Adam elrágcsált egy főtt rákot, aztán sörrel leöblítette. – A kormányzó azt akarja, hogy beszéljek vele. Maga szerint helyes lenne?
– Az ügyfele mit akar?
– Gyűlöli a kormányzót. Megtiltotta, hogy beszéljek vele.
– Kegyelmi meghallgatást kell kérni, Adam. Ez a bevett gyakorlat.
– Mennyire ismeri McAllistert?
– Nem túl jól. Politikai fenevad hatalmas ambíciókkal, és én egy percig sem bíznék benne. Ugyanakkor megvan hozzá a hatalma, hogy megkegyelmezzen. Érvénytelenítheti a halálos ítéletet. Életfogytiglani börtönbüntetésre változtathatja, de szabadon is engedheti az elítéltet. A törvények lehetőséget adnak neki, hogy széles körben a saját belátása szerint döntsön. Valószínűleg ő lesz az utolsó reményük.
– Isten irgalmazzon nekünk.
– Milyen a rák? – érdeklődött Mann teli szájjal.
– Finom.
Egy ideig elfoglalták magukat az evéssel. Adam hálás volt a társaságért meg a beszélgetésért, de úgy döntött, hogy a fellebbezésekre és stratégiai kérdésekre korlátozza a társalgást. Kedvelte Lucas Mannt, az ügyfele azonban nem. Mann Mississippi államnak dolgozik, az állam pedig azon igyekezik, hogy kivégezze az ügyfelét.

 

Ha késő délután gépre ül, már fél hétre Memphisben lenne. És miután megérkezett, még úgy nagyjából egy órát eltölthetne az irodában, mielőtt hazamenne Lee-hez. De most nem volt felkészülve erre. Kapott egy elegáns szobát egy modern, folyóparti szállodában, és a költségeket természetesen a Kravitz és Bane állja. Minden kiadását fedezik. Még sohasem látta a híres New Orleans-i Francia negyedet.
Háromórás alvás után, amely az ebéd mellé elfogyasztott három üveg sörnek meg a rossz éjszakának volt a következménye, hatkor ébredt fel. Keresztben feküdt az ágyon, cipőstül, és fél órán keresztül a mennyezeti ventilátort bámulta, mielőtt megmozdult volna. Nagyon gyűrött lett az alvástól.
A tikkasztó hőségben végigsétált a Canal Streeten, amíg a Royal Streetig nem ért, ahol jobbra kanyarodott, és hamarosan elveszett a turisták között. Kezdett kialakulni a péntek esti hangulat a Francia negyedben. Szájtátva bámulta a sztriptízbárokat, és megdermedve állt meg egy nyitott ajtónál: férfi sztriptíztáncosokat látott egy színpadon – olyan férfiakat, akik úgy néztek ki, akár a gyönyörű nők. Egy kínai árustól vett egy tojástekercset. Átlépett egy csavargón, aki éppen okádott. Bement egy dzsesszklubba, leült egy kis asztalhoz, és négydolláros sört iszogatva, egy órán keresztül hallgatta a mindössze néhány tagú, parádésan muzsikáló együttest. Miután besötétedett, elsétált a Jackson Square-re, és még megnézhette, ahogy a festők összehajtják az állványokat és elmennek. Egy régi katedrális előtt utcai zenészek és táncosok tartottak bemutatót. Adam elragadtatva tapsolta meg a Tulane Egyetem hallgatóiból verbuválódott vonószenekart. Emberek voltak mindenfelé, ittak, ettek, táncoltak, és élvezték a Francia negyed bódító hangulatát.
A részegekről Lee jutott az eszébe, és azt kívánta magában, bárcsak visszament volna Memphisbe. A zene meg a nevetés Samre emlékeztette, aki most is ott ül abban a fullasztó kemencében, a rácsokat bámulja, számolja a napokat, és abban reménykedik, talán még imádkozik is, hogy az ügyvédje esetleg csodát tesz. Sam soha sem látja többé New Orleanst, soha nem eszik többé osztrigát, vörös babot vagy rizst, soha többé nem iszik sört vagy egy jó kávét. Soha többé nem hallgat dzsesszt, és nem nézheti meg, hogyan dolgoznak a festőművészek. Soha többé nem ül repülőre, és nem száll meg egy elegáns hotelben. Soha többé nem fog horgászni meg vezetni, és még vagy több ezer olyan dolgot nem fog soha többé csinálni, ami a szabad emberek számára természetes.
Még ha túl is éli augusztus nyolcadikát, élete olyan lesz, mint eddig volt: mindennap meghal egy kicsit.

 

 

Harmincnégy

A Tiny nevezetű őr megbilincselte Samet, és végigvezette az A szárnyon. Sam egy zacskót vitt a kezében, amit az elmúlt két hétben kapott levelek töltöttek meg. A siralomházban töltött évei alatt átlagban havi húsz-huszonöt levelet kapott a támogatóitól: klántagoktól és szimpatizánsaiktól, náciktól, antiszemitáktól, a legkülönbözőbb fajgyűlölőktől. Néhány évig szorgalmasan válaszolt a levelekre, de egy idő után belefáradt. Mi haszna van ennek? Voltak, akik hősként ünnepelték, de minél tovább levelezett a csodálóival, annál ostobábbak lettek. Rengeteg idióta van ám odakint. Sam fejében többször megfordult, hogy a siralomházban talán nagyobb biztonságban van, mint a szabad világban.
A szövetségi bíróság határozata szerint a siralomházi elítéltek számára a levelezés jog, nem privilégium. Egy ellenőr minden levelet felnyitott, hacsak a borítékon nem látszott egyértelműen, hogy ügyvédtől érkezett. Csak abban az esetben olvasták el őket, ha valamilyen okból központi utasításra az elítélt levelezését cenzúrázták. A leveleket ezután a siralomházba szállították, és kiosztották őket az elítélteknek. A csomagokat szintén kinyitották és átvizsgálták.
Sam már nagyon unta a leveleket. Átlagosan napi hatot kapott. Miközben megszabadították a bilincstől, a pultra tette a zacskót, aztán megkérte az őrt, hogy nyissa ki az elválasztó rácson lévő kis ajtót. Az őr kiadta a zacskót, Adam pedig a túloldalon átvette. Az őr bezárta maga mögött az ajtót, és elment.
– Mi ez? – kérdezte Adam, kezében tartva a zacskót.
– A rajongóimtól kapott levelek. – Sam elfoglalta szokásos helyét, és cigarettára gyújtott.
– Mit csináljak velük?
– Olvasd el őket. Vagy égesd el mind. Engem nem érdekel. Ma reggel kitakarítottam a cellámat, és rájuk akadtam. Úgy tudom, tegnap New Orleansben voltál. Mondd el, mi történt.
Adam az egyik székre tette a leveleket. Odakint harmincnyolc fokos hőség volt, de itt, bent a tárgyalóban sem volt sokkal hűvösebb. – Csütörtökön telefonáltak az 5. körzeti bíróságról, és közölték, hogy pénteken akarnak meghallgatást tartani. Odautaztam, elkápráztattam őket a zsenialitásommal, és ma reggel visszarepültem Memphisbe.
– Mikor döntenek?
– Hamarosan.
– Három bíróból állt a bizottság?
– Igen.
– Kik voltak azok?
– Judy, Robichaux és McNeely.
Sam egy pillanatig elgondolkozott a három neven. – McNeely öreg harcos, és segíteni fog nekünk. Judy egy konzervatív kurva, óh jaj, mint mondtam, egy konzervatív gondolkodású amerikai nő, a republikánusok jelölték. Kétlem, hogy segítene nekünk. Robichaux-t viszont nem ismerem. Hová valósi?
– Dél-Louisiana.
– Áh, szóval új-skóciai származású.
– Azt hiszem, igen. Szemellenzős fickó. Nem számíthatunk rá.
– Akkor kettő-egy arányban elveszítjük. Nem azt mondtad, hogy elkápráztattad őket a zsenialitásoddal?
– Azért még nem vesztettünk. – Adam meglepve hallotta, hogy Sam milyen tájékozott az egyes bírókat illetően. De hát végül is már hosszú évek óta tanulmányozza a bíróságok működését.
– Hol van az elégtelen jogi képviseletre vonatkozó kereset? – kérdezte Sam.
– Még itt a szövetségi bíróságon. Egy-két nappal a másik mögött van.
– Nyújtsunk be valami mást is, jó?
– Azon dolgozom.
– Dolgozz gyorsan. Tizenegy napom van. A cellám falán van egy naptár, és mindennap legalább három órán keresztül bámulom. Amikor reggel felébredek, egy nagy X-et húzok az előző napi dátumra. Augusztus nyolcadikát pedig bekarikáztam. Az X-ek egyre közelebb vannak a körhöz. Csinálj valamit.
– Nem lógatom a lábam, hidd el. Ami azt illeti, éppen most dolgozom egy új elméleten, ami alapján benyújthatnánk még egy keresetet.
– Ejha, ez igen.
– Azt hiszem, be tudnánk bizonyítani, hogy mentálisan kiegyensúlyozatlan vagy.
– Már én is gondoltam erre.
– Öreg vagy. Szenilis. Túlságosan is nyugodtan viselkedsz. Valami biztosan nem stimmel. Képtelen vagy felfogni a kivégzésed okát. És Goodman ismer egy szakértőt, aki megfelelő díjazásén bármit hajlandó mondani. Esetleg idehozzuk, hogy megvizsgáljon.
– Nagyszerű. Majd összekócolom a hajamat, és lepkéket kergetek a cellámban.
– Azt hiszem, nagyon megalapozott keresetet tudnánk benyújtani, amiben arra hivatkoznánk, hogy beszámíthatatlan vagy.
– Beleegyezem. Gyerünk, csináljuk. Nyújtsunk be egy halom keresetet.
– Rendben.
Sam néhány percig elmélázva cigarettázott. Mindketten izzadtak, és Adam nagyon szeretett volna már friss levegőt szívni. Arra volt szüksége, hogy beüljön a kocsijába, és a feltekert ablaknál a legmagasabb fokozatra állítsa a légkondicionálót.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte Sam.
– Hétfőn. Figyelj, Sam, ez nem valami kellemes téma, de beszélnünk kell róla. A közeljövőben meg fogsz halni. Lehet, hogy augusztus nyolcadikán, lehet, hogy öt év múlva. Amennyit te dohányzol, nem húzhatod sokáig.
– Ami az egészségi állapotomat illeti, nem a sok dohányzás miatt aggódom a legjobban.
– Tudom. De a családodnak, azaz Lee-nek és nekem, gondoskodnunk kell a temetésről. Ezt nem lehet egy nap alatt elintézni.
Sam a rácson egymás mellett sorakozó kis háromszögeket bámulta. Adam a jegyzettömbjére firkálgatott. A légkondicionáló kattogott, sziszegett, de jóformán semmi hatása nem volt.
– A nagyanyád nagyszerű asszony volt, Adam. Sajnálom, hogy nem ismerted. Jobb embert érdemelt volna, mint én.
– Lee elvitt a sírjához.
– Sok szenvedést okoztam neki, de ő jól viselte. Temessetek mellé, és talán majd bocsánatot kérhetek tőle.
– Rendben, majd gondoskodom róla.
– Légy szíves. Miből fizeted ki a sírhelyet?
– Majd elintézem, Sam.
– Nekem nincs pénzem, Adam. Évekkel ezelőtt elvesztettem mindent, gondolom, sejted, miért. Elúszott a birtok meg a ház is, így nincs semmi, amit magam után hagyhatnék.
– Van végrendeleted?
– Van. Én magam készítettem.
– Jövő héten majd megnézzük.
– Ígérd meg, hogy jövő héten itt leszel.
– Megígérem, Sam. Hozzak valamit?
Sam nem válaszolt azonnal, és szinte úgy tűnt, mintha zavarban lenne. – Tudod, mit szeretnék nagyon? – kérdezte gyerekes vigyorral.
– Mit? Amit csak akarsz, Sam.
– Amikor kissrác voltam, az életünkben a legnagyobb izgalmat az Eszkimó-jégkrém jelentette.
– Eszkimó jégkrém?
– Igen. Vaníliafagyi csokiborítással egy fapálcikán. Amíg ide nem kerültem, állandóan azt ettem. Azt hiszem, még mindig csinálnak ilyet.
– Eszkimó jégkrém? – ismételte Adam.
– Aha, még mindig érzem az ízét. A legcsodálatosabb fagyi a világon. El tudod képzelni, hogyan esne most egy ilyen ebben a kemencében?
– Jól van, Sam, akkor kapsz Eszkimó jégkrémet.
– Ne csak egyet hozzál.
– Hozok vagy tízet. Itt fogjuk megenni őket, miközben csurog rólunk a víz.

 

Sam második szombati látogatóját senki sem várta. Megállt a főbejáratnál lévő őrbódénál, és elővett egy észak-karolinai fényképes jogosítványt. Közölte az őrrel, hogy Sam Cayhall testvére, és úgy tudja: mostantól a kivégzés tervezett időpontjáig bármikor meglátogathatja Samet a siralomházban. Tegnap beszélt telefonon Mr. Hollanddel, aki valahol a börtönigazgatóságon dolgozik, és Mr. Holland azt mondta neki, hogy Sam Cayhall esetében a látogatásra vonatkozó szabály ok nem túl szigorúak. Reggel nyolc és délután öt óra között bármikor, a hét bármely napján meglátogathatja. Az őr visszalépett az őrbódéba, és telefonált.
Eltelt öt perc, és a látogató türelmesen várakozott a bérelt kocsiban. Az őr lebonyolított még két telefont, aztán a jogosítvány sorszámát leírta egy papírra. Közölte a látogatóval, hogy néhány méterrel arrébb parkoljon le, zárja be a kocsiját, és az őrbódénál várakozzon. A férfi így is tett, és néhány percen belül megérkezett egy fehér mikrobusz. A kormány mögött ülő fegyveres, egyenruhás őr utasította a látogatót, hogy szálljon be.
A mikrobusz áthaladt a maximális biztonságú traktus dupla kapuin, és a főbejárathoz hajtott, ahol két másik őr várakozott. A lépcsőn megmotozták a látogatót. Nem volt nála se táska, se csomag.
Sam éppen egy levelet gépelt, amikor az őrök megálltak az ajtaja előtt. – Menjünk, Sam. Látogatója van. A testvére.
Sam óvatos mozdulattal a könyvespolcra tette az írógépet, és felkapta a kezeslábasát. – Melyik testvérem?
– Nem kérdezősködtünk, Sam. A testvére, és kész.
Megbilincselték, ő pedig engedelmesen követte a két őrt végig a szárnyon. Valamikor régen három fivére volt, de a legidősebb, még azelőtt, hogy Sam börtönbe került volna, szívinfarktust kapott, és meghalt. Donnie, a legfiatalabb, aki most hatvanegy éves volt, Észak-Carolinában élt, Durham közelében. A hatvanhét éves Albert nagyon rossz egészségi állapotban volt, és valahol az erdő közepén lakott Ford megyében. Donnie minden hónapban cigarettát küldött és egy kis pénzt, néha-néha levelet. Albert már hét éve nem írt. Samnek volt még egy vénkisasszony nagynénikéje, aki rendszeresen küldözgetett neki leveleket, egészen 1985-ig, amikor meghalt. A többi Cayhall elfeledkezett Samról.
Biztosan Donnie az. szögezte le magában Sam. Donnie az egyetlen, aki törődik vele. Már két éve nem látta, és egy kicsit felvidult, ahogy a tárgyaló ajtaja közelébe értek. Micsoda kellemes meglepetés.
Sam belépett a tárgyalóba, és az elválasztó rács túloldalán ülő férfire pillantott. Nem ismerte fel. Körbepillantott a teremben, és meggyőződött róla, hogy ez a férfi, aki most hűvös és rezzenéstelen tekintettel mered rá, az egyetlen látogató. Az őrök feszülten figyelték őket, miközben leszedték a bilincset, Sam ezért elmosolyodott, és barátságosan biccentett a férfi felé. Aztán az őrökre nézett, megvárta, amíg kimennek és becsukják az ajtót. Sam helyet foglalt a látogatójával szemben, rágyújtott, de nem szólt egy szót sem.
Volt valami ismerős a férfiban, de mégsem tudta azonosítani. A rácson lévő nyíláson keresztül méregették egymást.
– Ismerem én magát? – kérdezte végül Sam.
– Igen – felelte a férfi.
– Honnan?
– A múltból, Sam. Greenville-ből, Jacksonból meg Vicksburgból. A zsinagógából, az ingatlanközvetítő irodából, Pinderék házából és Marvin Kramer irodájából.
– Wedge?
A férfi lassan bólintott, és Sam lehunyt szemmel a mennyezet felé fújta ki a füstöt. A földre dobta a cigarettáját, és ernyedten dőlt hátra a székében. – Istenem, azt reméltem, hogy már meghaltál.
– Nem jött be.
Sam vadul tüzelő szemekkel nézett rá. – Te aljas disznó – mondta összeszorított fogakkal. – Aljas disznó. Huszonhárom éve abban reménykedem, arról álmodozom, hogy megdöglesz. Gondolatban több ezerszer megöltelek, a puszta kezemmel, furkósbottal, késsel, az összes létező fegyverrel. Végignéztem, ahogy elvérzel, és hallottam, ahogy kegyelemért könyörögve üvöltesz.
– Sajnálom, Sam. Itt vagyok.
– Jobban gyűlöllek, ahogy embert valaha gyűlöltek. Ha most itt lenne a kezemben egy pisztoly, azonnal a pokolra küldenélek. Szétlyuggatnám a fejedet, és addig röhögnék, amíg sírni nem kezdek. Istenem, mennyire gyűlöllek.
– Minden látogatóddal így bánsz, Sam?
– Mit akarsz, Wedge?
– Hallják, amit beszélünk?
– A kutyát sem érdekel, hogy mit mondasz.
– De tudod, lehet, hogy lehallgatókat szereltek ide.
– Akkor menj innen, te idióta, tűnj el.
– Egy perc, és el is megyek, Sam. Csak szerettem volna közölni veled, hogy itt vagyok, rajtad tartom a szememet, és nagyon örülök, hogy a nevem nem került szóba. Remélem, ez a jövőben sem változik. Nagyon ügyesen el tudom hallgattatni az embereket.
– Finoman fogalmazol.
– Viseld férfi módjára, Sam. Méltósággal halj meg. Ott voltál velem. A bűntársam, a cinkosom voltál, és a törvény szerint éppen olyan bűnös vagy, mint én. Na persze én szabad ember vagyok, de hát ki mondta, hogy az élet igazságos. Csak így tovább, Sam, és vidd magaddal a sírba a mi kettőnk kis titkát, és senkinek sem esik baja, világos?
– Hol voltál eddig?
– Mindenhol. Az igazi nevem nem Wedge, Sam. Úgyhogy ne próbálkozz semmivel. Sohasem voltam Wedge. Még Dogan sem tudta az igazi nevemet. 1966-ban behívót kaptam, de nem akartam Vietnamba menni. Így aztán Kanadába szöktem, és amikor visszajöttem, illegalitásba vonultam. És ez azóta sem változott. Én nem létezem, Sam.
– Neked kéne itt ülni, ahol én vagyok.
– Nem, tévedsz, nem kéne ott ülnöm, és neked sem. Ostoba voltál, hogy visszamentél Greenville-be. Az FBI nem talált semmit, amin elindulhatott volna. Sohasem kaptak volna el minket. Túl okos voltam. Dogan is túl okos volt. És történetesen te voltál a gyenge láncszem. Tudod, amúgy is az lett volna az utolsó robbantás, hullákkal meg egyebekkel. Ideje volt már abbahagyni. Elmenekültem az országból, és sohasem jöttem volna vissza erre a nyomorúságos helyre. Neked szépen haza kellett volna menned a csirkéidhez meg a teheneidhez. Ki tudja, Dogan mit csinált volna. De az egyetlen oka annak, hogy most ott ülsz, Sam, az az, hogy egy seggfej vagy.
– Te is seggfej vagy, hogy idejöttél.
– Nem éppen. Senki sem hinne neked, ha most elkezdenél üvöltözni. A fenébe is, mindenki azt hinné, hogy megőrültél. Na mindegy, én azért inkább azt szeretném, ha nem lenne felfordulás. Fogadd el, ami vár rád, Sam, és maradj csöndben.
Sam szép lassan cigarettára gyújtott, aztán a földre ütötte a hamut. – Menj el, Wedge. És soha többet ne gyere vissza.
– Persze. Nem szívesen mondom, Sam, de remélem, hogy elgázosítanak.
Sam felállt, és odasétált az ajtóhoz. Az őr kinyitotta, és visszavitte Samet a cellájába.

 

A hátsó sorban ültek a moziban, és pattogatott kukoricát ettek, akár két tinédzser. Adam ötlete volt a mozi. Lee három napot töltött a szobájában az influenzával küszködve, és szombat reggelre már teljesen rendbejött. Adam kiválasztott a vacsorához egy családias hangulatú éttermet, ahol gyorsan szolgálnak ki, és az étlapon nincs alkohol. Lee nagy élvezettel ette a hikoridióval töltött, ropogósra sütött, tejszínhabos palacsintát.
A film egy western volt, az indiánok voltak benne a jó fiúk, a cowboyok pedig az alávaló gazemberek. Lee szeme tisztán, szépen csillogott. Az arcát kifestette, az elmúlt hét sebei rejtve maradtak. Mint mindig, most is divatosan öltözött: farmernadrág, legombolt gallérú ing. És színjózan volt.
Nem sokat beszéltek a múlt keddi éjszakáról, amikor Adam az ajtó előtt aludt a földön. Megállapodtak abban, hogy majd később visszatérnek rá, valamikor a távoli jövőben, amikor Lee képes lesz már beszélni róla. Ez tökéletesen megfelelt Adamnek. Lee veszedelmes kötéltáncot járt, csak egy hajszál választotta el attól, hogy újra visszazuhanjon a sötét verembe, és újra inni kezdjen. Meg fogja védeni a gyötrelemtől és a szenvedéstől. Nem beszélnek többet Samről és a gyilkosságairól. Nem beszélnek többet Eddie-ről. Nem beszélnek többet a Cayhall család történetéről.

 

 

Harmincöt

Philip Naifeh vasárnap kora hajnalban súlyos mellkasi fájdalmakra ébredt. Rögtön a clevelandi kórházba szállították. Egy modern házban élt a Parchman területén, negyvenegy éves feleségével. A mentőautó húsz perc alatt ért vele a kórházba, és amikor a gurulós betegágyon betolták az ambulanciára, állapota kielégítő volt.
A felesége idegesen téblábolt a folyosón, miközben az ápolónők sürgölődtek, ide-oda rohangáltak. Egyszer, három évvel ezelőtt várakozott már itt, amikor a férje először kapott szívinfarktust. Egy komor ábrázatú fiatal orvos közölte vele, hogy a mostani roham enyhébb lefolyású volt, a férje állapota kielégítő, biztonságban van, és a gyógyszereknek köszönhetően egész jól érzi magát. A következő huszonnégy órában szigorú felügyelet alatt tartják, és ha minden a várakozásnak megfelelően alakul, egy héten belül hazamehet.
Az orvos szigorúan megtiltotta Naifeh-nek, hogy a büntetőintézet közelébe menjen, és bármilyen módon részt vegyen a Cayhall-kivégzés előkészítésében. Még egy telefont sem bonyolíthat le az ágyából.

 

Az alvás egyre nagyobb kínlódássá vált. Adamnek az volt a szokása, hogy egy órácskát olvasgatott esténként az ágyban; még joghallgató korában megtanulta, hogy a jogi kiadványok csodásan álomba ringatják az embert. Mostanában azonban, minél többet olvasott, annál jobban aggódott. Jóformán minden gondolatát lefoglalták az elmúlt két hét eseményei; az emberek jártak a fejében, akiket megismert, a titkok, amelyeket megtudott, a helyek, ahová eljutott. És agyában vadul cikáztak a kérdések arról, hogy mi vár még rá.
Szombat éjjel csak nagyon rövid időszakokra tudott elaludni. Amikor végül felébredt, a nap már felkelt. Majdnem nyolc óra volt. Lee említette előző este, hogy esetleg ismét kimerészkedik a konyhába. Egyszer egészen jó kolbászos rántottat csinált, mondta. Adam azonban semmilyen illatot nem érzett, miközben belebújt a nadrágjába, és felvett egy pólót.
A konyhában csönd volt. Lee-t szólította, és megnézte a kávéfőzőt: félig tele volt. Lee hálószobájának ajtaja nyitva volt, odabent az összes lámpa lekapcsolva. Adam gyorsan ellenőrizte az összes helyiséget. Minden üres szoba után egyre rosszabb érzés lett úrrá rajta. Kirohant a parkolóba. Lee kocsija nem állt a szokott helyén. Mezítláb futva a forró betonon, odament a biztonsági őrhöz, és megkérdezte tőle, Lee mikor hagyta el a házat. Miután megnézte a nyilvántartást, a férfi azt felelte, hogy már majdnem két órával ezelőtt. Ránézésre úgy tűnt, hogy jól van, mondta.
A nappaliban, a kanapén találta meg Lee távozásának az okát: a Memphis Press tízcentis vastagságú vasárnapi kiadását. És a tetején ott volt a vasárnapi melléklet. Lee arca nézett rá a címlapról; a fényképet egy jótékonysági bálon készítették évekkel ezelőtt. Egy közeli felvétel volt Mr. és Mrs. Phelps Boothról, akik szélesen mosolyogtak a fényképezőgépbe. Lee fantasztikusan nézett ki a fekete, öv nélküli estélyi ruhában.
A cikk Todd Marks legújabb kutatásait közölte a Cayhall famíliáról. Minden egyes írás után a sorozat egyre inkább olyanná vált, mint egy tabló. Egészen barátságos hangnemben kezdődött: a kivégzés körüli események legutóbbi hetét tekintette át. Ugyanazok az emberek szólaltak meg: McAllister, Roxburgh és Lucas Mann, Naifeh pedig keményen kitartott a már szokásos „nem nyilatkozom” mellett. Az írás ezután gyorsan stílust váltott: gunyoros, becsmérlő hangon leleplezte Lee Cayhall Bootht: a prominens memphisi társasági figura, a nagy hírű és gazdag Booth családból származó, befolyásos bankár, Phelps Booth felesége Adam Hall nagynénje, és ha hiszi az olvasó, ha nem, a hírhedt Sam Cayhall édeslánya.
A cikk úgy állította be, mintha maga Lee szörnyűséges bűnt követett volna el. Természetesen meg nem nevezett, állítólagos barátokat idézett, akik mélységesen megdöbbentek, amikor megtudták, ki is Lee valójában. Marks hosszan értekezett a Booth családról meg a pénzéről, és azon tűnődött, hogy egy ilyen kékvérű arisztokrata, mint Phelps, hogyan alacsonyodhatott le odáig, hogy beházasodjon egy olyan társaságba, mint a Cayhallok. Említést tett a fiukról, Waltról, és ismét egy meg nem nevezett forrást idézett, aki azt találgatta, vajon miért nem hajlandó a fiú visszatérni Memphisbe. Walt a mai napig nem házasodott meg, közölte a cikk izgalomtól fűtötten, és Amszterdamban él.
És ezután következett a legrosszabb. Egy megint csak meg nem nevezett forrásra hivatkozva, Mark beszámolt arról a nem is olyan régen lezajlott jótékonysági rendezvényről, amelyen Lee és Phelps Booth is részt vett, és Ruth Kramer közelében ültekegy asztalnál. A „forrás” szintén jelen volt a vacsorán, és pontosan emlékezett rá, hogy hol ültek ezek az emberek. Ruth barátja, illetve Lee ismerőse volt, és mélységesen megdöbbenve szerzett tudomást arról, hogy Lee-nek ilyen apja van.
A cikk mellett ott volt egy kisebb fénykép is Ruth Kramerről. Ötvenes évei elején járó, vonzó asszony volt.
Lee szenzációs leleplezése után az írás összefoglalta, hogy mi történt pénteken New Orleansben, amikor a kereset szóbeli kiegészítésére került sor, illetve beszámolt a védelem legújabb jogi manővereiről.
Adam a földre hajította az újságot, aztán kávét töltött magának. Lee felébredt ezen a meleg vasárnapon, napok óta először józanul, valószínűleg sokkal jobb hangulatban, mint korábban, és egy csésze kávéval meg az újsággal leült a kanapéra. Néhány percen belül úgy érezte magát, mint akit arcul ütöttek és gyomorszájon vágtak. És most ismét eltűnt. Vajon hová megy ilyenkor? Hová menekülhet a világ elől? Az biztos, hogy Phelpstől távol marad. Talán van valahol egy kedvese, aki befogadja és megnyugtatja, Adam azonban ezt nem tartotta túl valószínűnek.
Az biztos, hogy ma reggel ugyancsak forró lehet a hangulat a Booth-birtokon. Mocskos kis titkukról már az egész világ tud, ott van az újság első oldalán, hadd lássa mindenki. Vajon hogyan tudják elviselni ezt a megaláztatást? Madame Booth egész biztosan szörnyű állapotban van, valószínűleg már ágynak is dőlt.
Megérdemlik, szögezte le magában Adam. Lezuhanyozott, felöltözött, aztán kiment a Saabhoz, és lehajtotta a tetejét. Ugyan nem számított arra, hogy Memphis elhagyatott utcáin meglátja valahol Lee mélybordó Jaguárját, de mégis elindult a városba. Végighajtott a folyó közelében húzódó Front Streeten, és találomra keleti irányba lekanyarodott róla. Elhajtott a Union Square-en álló kórházak, majd a belváros méltóságteljes lakóházai mellett, aztán visszament az Auburn-ház környékére. Természetesen nem találta meg Lee-t, az autózás azonban frissítóleg hatott rá. Délre nagyobb lett a forgalom, és Adam bement az irodába.

 

Samnek egyetlen látogatója volt vasárnap, de rá sem számított. Megdörzsölte a csuklóját, miután levették róla a bilincset, aztán leült az elválasztó rácshoz, szemben a barátságos arcú, melegen mosolygó, ősz hajú férfivel.
– Mr. Cayhall, a nevem Ralph Griffin, a büntetőintézet lelkésze vagyok. Még nem találkoztunk, új ember vagyok.
Sam bólintott. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta.
– Részemről a szerencse. Biztosan ismerte az elődömet.
– Ó, persze, Rucker tiszteletes urat. Most hol van?
– Visszavonult.
– Az jó. Sohasem kedveltem. Kétlem, hogy eljut a mennyországba.
– Hallottam, hogy nem volt túl népszerű.
– Népszerű? Mindenki utálta itt. Valamilyen okból senki sem bízott benne. Nem tudom, miért. Talán azért, mert lelkesen támogatta a halálbüntetést. Isten felszólította, hogy lelki vigasszal szolgáljon nekünk, ő mégis meg volt győződve róla, hogy meg kell halnunk. Azt állította, hogy benne van a Bibliában. Tudja, ez a szemet szemért ügy.
– Mástól is hallottam már ezt.
– Ebben biztos voltam. Milyen lelkész maga? Melyik felekezethez tartozik?
– Baptista templomban szenteltek fel, de tulajdonképpen felekezeten kívül állónak tekintem magam. Véleményem szerint az Úristen nagyon rossz szemmel nézi ezt a szektaszellemet.
– Tudja, rám is nagyon rossz szemmel néz.
– Miért?
– Biztosan ismeri Randy Dupree-t, az egyik elítéltet. Annak a szárnynak a végén van, ahol én is. Nemi erőszak és gyilkosság.
– Igen, olvastam az anyagát. Valamikor prédikátor volt.
– Mi is csak Prédikátornak nevezzük. Az utóbbi időben kialakult benne az álomfejtés képessége. Énekel és gyógyít is. Valószínűleg kígyókkal is játszana, ha megengednék neki. Szóval a lényeg az, hogy egy hosszú álma végére ért, több mintegy hónapig tartott, olyan volt, akár egy tévésorozat, és végül megvilágosodott előtte, hogy ki fognak végezni, és Isten vár rám, hogy számot vessek a tetteimmel.
– Ez nem is lenne olyan rossz ötlet. Mármint számot vetni a tetteivel.
– Minek ez a rohanás? Még van tíz napom.
– Tehát hisz Istenben?
– Igen, hiszek. Maga hisz a halálbüntetésben?
– Nem, nem hiszek.
Sam egy jó darabig fürkészve nézte a lelkész arcát, aztán azt kérdezte: – Komolyan mondja?
– Embert ölni helytelen, Mr. Cayhall. Ha maga valóban bűnös, akkor helytelenül cselekedett, amikor gyilkolt. De az államnak is helytelen meggyilkolnia magát.
– Halleluja, testvérem.
– Sohasem voltam meggyőződve róla, hogy Jézus azt akarná: büntetésképpen öljünk. Nem ezt tanította. Szeretetre és megbocsátásra tanított.
– Én is ezt olvastam ki a Bibliából. Hogy a fenébe kapta ezt az állást?
– Van egy unokatestvérem az állam törvényhozásában.
Sam elmosolyodott, aztán kuncogni kezdett a válasz hallatán. – Nem lesz maga itt hosszú életű. Túlságosan becsületes.
– Az unokatestvérem a büntetés-végrehajtási bizottság elnöke, és ugyancsak befolyásos ember.
– Akkor imádkozzon, hogy válasszák újra.
– Minden reggel ezt teszem. Csak be akartam nézni magához, hogy megismerkedjünk. A következő néhány nap alatt szeretnék beszélgetni magával. Együtt is imádkozhatunk, ha akarja. Még soha nem csináltam végig egy kivégzést.
– Én sem.
– Fél?
– Öregember vagyok, tiszteletes úr. Néhány hónap múlva hetvenéves leszek, ha megérem. A halál gondolata néha egészen kellemes. Megkönnyebbülés lesz elhagyni ezt a nyomorult helyet.
– De azért még mindig harcol.
– Az igaz, bár néha én sem tudom, miért. Olyan ez, mint amikor az ember hosszan kínlódik a rákkal. Fokozatosan romlik az állapota, és egyre gyengébb. Mindennap meghal egy kicsit, és eljut egy olyan pontra, amikor a halál már nem tűnik olyan szörnyűnek. De senki sem akar igazán meghalni. Én sem.
– Olvastam az unokájáról. Biztosan szívmelengető érzés ez magának. Tudom, hogy büszke rá.
Sam elmosolyodott, és a földre nézett.
– Egyszóval – folytatta a tiszteletes – itt leszek a közelben. Akarja, hogy visszajöjjek holnap?
– Az jó lenne. Hadd gondolkozzam egy kicsit, jó?
– Persze. Ismeri az ide vonatkozó szabályokat, ugye? Az utolsó néhány órában csak két ember lehet magával. Az ügyvédje és a lelki tanácsadója. Megtiszteltetésnek venném, ha magával lehetnék.
– Köszönöm. És tudna időt szakítani arra, hogy beszéljen Randy Dupree-vel? A szegény srác kezd összeroppanni, és rettentő nagy szüksége lenne segítségre.
– Már holnap sort kerítek rá.
– Köszönöm.

 

Adam kikölcsönzött egy videofilmet, és megnézte, s közben a telefon végig ott volt a keze ügyében. Lee nem jelentkezett. Tízkor Adam lebonyolított két telefonhívást a nyugati partra. Először az anyját hívta fel Portlandben. Az asszony ugyan visszafogott volt, de azt mondta, örül, hogy Adam telefonál. Nem kérdezett Samről, Adam meg nem beszélt róla. Elmondta, hogy keményen dolgozik, optimista, és minden valószínűség szerint néhány héten belül visszatér Chicagóba. Olvasott néhány cikket az újságokban, mondta az anyja, és sokat gondol rá. Lee jól van, közölte Adam.
Aztán a húgát, Carment hívta fel Berkeleyben. A lány lakásán egy férfi vette fel a telefont, valami Kevin, ha Adam jól emlékezett, aki már néhány éve Carmen barátja volt. Húga gyorsan odajött a telefonhoz, és úgy tűnt, nagyon érdekli, hogy mi történik Mississippiben. Azt is elmondta, hogy aggódik Adamért, nehogy történjen vele valami a sok szörnyűséges klántag meg rasszista között. Adam határozottan kijelentette, hogy biztonságban van, és a hangulat tulajdonképpen egészen békés. Adam meglepetésére Carmen Samről kérdezősködött: milyen ember, milyen a külseje, a viselkedése, hajlandó-e beszélni Eddie-ről. Megkérdezte, ne utazzon-e oda augusztus nyolcadika előtt, hogy találkozzon Sammel. Adamnek ez még nem jutott az eszébe. Azt válaszolta, hogy majd gondolkozik rajta, és megkérdezi Samet.
A bekapcsolt tévé mellett elaludt a kanapén.
Hétfő hajnalban fél négykor telefoncsörgésre ébredt. A vonal túlsó végén jelentkező férfihangot még sohasem hallotta; az illető éles hangon közölte, hogy ő Phelps Booth. – Maga bizonyára Adam – állapította meg.
Adam felült, és megdörzsölte a szemét. – Igen, én vagyok az.
– Találkozott mostanában Lee-vel? – kérdezte Phelps, se nem nyugodtan, se nem sürgetően.
Adam a televízió mögötti faliórára pillantott. – Nem. Mi történt?
– Lee bajba került. Egy órával ezelőtt hívtak fel a rendőrségről. Tegnap este nyolc óra húszkor ittas vezetésért elkapták, és börtönbe vitték.
– Ó, ne – nyögött fel Adam.
– Nem most fordult elő először. Bevitték, nem volt hajlandó megfújni a szondát, így aztán öt órán keresztül bent tartották. A papírokon az én nevemet jelölte meg, így aztán a rendőrök engem hívtak fel. Berohantam a börtönbe, de már lefizette az óvadékot, és elment. Arra gondoltam, hátha felhívta magát.
– Nem. Amikor tegnap reggel felébredtem, nem volt itt, és most hallok felőle először. Kit szokott ilyenkor felhívni?
– Ki tudja? Nem szeretném körbetelefonálni a barátait, és felébreszteni őket. Lehet, hogy egyszerűen várnunk kéne.
Adam kényelmetlenül érezte magát, hogy most hirtelen részt kell vennie a döntésben. Ezek az emberek, így vagy úgy, már majdnem harminc éve házasok, és nyilván volt már részük ilyen helyzetekben. Neki viszont honnan kéne tudnia, hogy mit tegyen? – A börtönből nem kocsival jött el, ugye? – kérdezte félve, bár biztos volt a válaszban.
– Természetesen nem. Valaki elment érte. Ez pedig felvet egy újabb problémát. El kell mennünk az autójáért. A börtön előtti parkolóban áll. Az elvontatási díjat már kifizettem.
– Van hozzá kulcsa?
– Igen. Tudna segíteni nekem?
– Persze. Csak mondja meg, hogy...
– Menjen ki a kapuhoz, és várjon az őrbódénál. Tíz percen belül ott vagyok.
Adam fogat mosott, felhúzta a cipőjét, aztán kiment a kapuhoz. Egy negyedórán keresztül beszélgetett az őrrel, Willisszel erről-arról. Egy fekete Mercedes fékezett le az őrbódénál. Adam elköszönt Willistől és beszállt a kocsiba.
Kezet ráztak, mert az udvariassági szabályok ezt írják elő. Phelpsen fehér melegítő volt és egy Cubs feliratú baseballsapka. Lassan hajtott az üres utcában. – Gondolom, Lee beszélt rólam – jegyezte meg az aggodalom vagy szomorúság legcsekélyebb jele nélkül.
– Igen, említett egy-két dolgot – felelte Adam óvatosan.
– Nos, jó néhány dologról lehetne beszélgetni, de nem fogom megkérdezni, hogy milyen témákat érintettek.
Remek ötlet, állapította meg magában Adam. – Valószínűleg az a legjobb, ha baseballról vagy valami ehhez hasonló témáról beszélgetünk. Látom, Cubs-rajongó.
– Mindig is az voltam. Hát maga?
– Én is. Chicagóban nagyon közel lakom a stadionhoz.
Keresztülhajtottak a hajnali négykor, teljesen kihalt belvároson, és perceken belül a börtön közelébe értek. – Nézze, Adam, nem tudom, Lee beszélt-e magának arról, hogy sokat iszik.
– Azt mondta, hogy alkoholista.
– Pontosan. Ez már a második alkalom, hogy letartóztatják ittas vezetésért. Először sikerült elintéznem, hogy ne kerüljön be az újságokba, most nem tudom, mi lesz. Lee hirtelen érdekes lett az újságíróknak. Hála istennek, hogy nem tett kárt senkiben. – Phelps leállította a kocsit egy kerítéssel körbevett terület mellett – Több tucat alkalommal megjárta már az elvonót.
– Nekem azt mondta, hogy háromszor ment keresztül kezelésen.
– Az alkoholistáknak nem szabad hinni. A kedvenc helye egy nagyon elegáns kis detoxikáló, amit Spring Creeknek hívnak. A várostól néhány kilométerre északra van a folyó mellett, nagyon szép és békés hely. Csak a tehetősebbek járhatnak oda. Szépen kiszárítják a delikvenst, és közben a tenyerükön hordják. Jó koszt, torna, szauna, tudja, amit csak el lehet képzelni. Annyira átkozottul szép, hogy szerintem az emberek szívesen járnak oda. Na mindegy, egyébként nekem az az érzésem, hogy ma valamikor meg fog ott jelenni. Van néhány barátja, aki majd segít neki bejelentkezni. Már jól ismerik.
– Mennyi ideig lesz ott?
– Az mindig változik. A minimum egy hét. De volt már ott egyszer egy egész hónapig is. Napi kétezer dollárba kerül, és a számlát természetesen nekem küldik. De engem nem zavar. Bármennyit fizetnék, hogy segítsek neki.
– Nekem mit kéne tennem?
– Először is meg kell találnunk Lee-t. Néhány óra múlva rászabadítom a titkárnőimet a telefonra, és lenyomozzuk, hol van. Amikor ilyen állapotban van, többé-kevésbé kiszámíthatóak a lépései, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan felbukkan Spring Creekben. A kapcsolataim révén majd megpróbálom elintézni, hogy ne kerüljön be az újságokba. Annak fényében, hogy mi mindent közöltek le az utóbbi időben, nem tűnik könnyűnek.
– Sajnálom.
– Miután megtaláltuk, magának el kell mennie hozzá, hogy beszéljen vele. Vigyen virágot meg bonbont. Tudom, hogy sok dolga van, meg azt is tudom, hogy mi várható a következő, hm...
– Kilenc napon.
– Igen, kilenc napon. Na szóval, próbáljon időt szakítani rá. És azt tanácsolom, hogy miután a Parchmanben vége a cirkusznak, menjen vissza Chicagóba, és hagyja békén Lee-t.
– Hagyjam békén?
– Igen. Gorombán hangzik, de elkerülhetetlen. Lee sok-sok problémájának több oka is van. Elismerem, hogy az egyik én vagyok, de van ám itt még sok minden, amiről maga nem tud. A családja is egy az okok közül. Lee imádja magát, de azzal, hogy itt van, felidézi a rémálmokat és a sok szenvedést. Ne haragudjon rám, hogy ilyeneket mondok, de ez az igazság.
Adam a járda túlsó felén, a tőle alig egy-két méterre húzódó drótkerítésre bámult.
– Egyszer öt éven keresztül józan volt – folytatta Phelps. – És azt hittük, hogy ez már örökké így lesz. Aztán Samet elítélték, s valamivel később Eddie meghalt. Amikor visszajött a temetéséről, visszazuhant a fekete lyukba, és azt hittem, hogy már sohasem fog kivergődni. Az a legjobb neki, ha távol marad tőle.
– De én nagyon szeretem őt.
– És ő is szereti magát. De kénytelen lesz a távolból imádni. Chicagóból küldjön neki leveleket meg képeslapokat. A születésnapjára virágot. Havonta egyszer hívja fel telefonon, beszélgessenek filmekről meg könyvekről, de a családi ügyeket ne bolygassák.
– Ki fog gondoskodni róla?
– Lee már majdnem ötvenéves, Adam, és élete nagyobb részében nagyon is független nő. Már jó néhány éve alkoholista, és sem maga, sem én nem tehetünk semmit, hogy segítsünk rajta. Ismeri a betegségét. Akkor marad józan, ha józan akar maradni. Maga nincs jó hatással rá. És én sem. Sajnálom.
Adam mélyet lélegzett, és megragadta az ajtó kallantyúját. – Elnézést kérek, Phelps, ha kínos helyzetbe hoztam a családját. Nem volt szándékos.
Phelps elmosolyodott, és Adam vállára tette a kezét. – Ha hiszi, ha nem, az én családom sok szempontból még nyomorultabb, mint a magáé. Ennél sokkal rosszabban is volt már részünk.
– Ezt bizony nehéz elhinni.
– Pedig igaz. – Phelps átnyújtott neki egy kulcscsomót, és egy épületre mutatott a kerítésen belül. – Szóljon be oda, és megmutatják magának a kocsit.
Adam kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Figyelte, ahogy a Mercedes elhajt a járda mellől, aztán eltűnik. Miközben besétált a kapun, nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy Phelps Booth tulajdonképpen még mindig szereti a feleségét.

 

 

Harminchat

George Nugent nyugalmazott ezredest nem különösebben kavarta fel a hír, hogy Naifeh szívinfarktust kapott. Hétfő reggelre egészen jól érezte magát az öreg, a veszély elmúlt, meg hát különben is: alig néhány hónap választja el a nyugdíjtól. Nugent fontolgatta, hogy megpályázza majd a hamarosan megüresedő állást.
Most azonban egy akut problémával kellett megbirkóznia. A Cayhall-kivégzésig már csak kilenc nap volt hátra, valójában csak nyolc, mert jövő hét szerdára, egy perccel éjfél utánra volt kitűzve a kivégzés. A szerdát is teljes napként számolják, holott abból csak egy perc telik el. Valójában kedd volt az utolsó nap.
Az íróasztalán volt egy csillogó bőrkötésű könyvecske, a borítóra az Ítélet-végrehajtási Szabálykönyv szavakat nyomtatták rá szakszerűen. Nugent mesterműve volt, kéthetes kemény és alapos munka eredménye. Meghökkenve látta, hogy Naifeh milyen ötletszerűen csapta össze az utasításokat és rendelkezéseket a korábbi kivégzésekre. Kész csoda, hogy egyáltalán el tudtak gázosítani valakit.
Lucas Mann tizenöt perccel nyolc után lépett az irodájába. – Elkésett – förmedt rá Nugent, aki mostanra a kezébe vette az irányítást. Komoly ambíciókat dédelgetett, amelyek az elmúlt huszonnégy órában történtek hatására csak még komolyabbak lettek.
– Na és – mondta Mann. – Elkéstem.
– Nyolc napunk van még – közölte Nugent, mintha ezt csak ő tudná.
– Szerintem kilenc – felelte Mann.
– A következő szerda nem számít. Még nyolc munkanapunk van.
– Ahogy óhajtja.
Nugent merev derékkal helyet foglalt a székében. – Két dolgot kell megbeszélnünk. Itt van ez a kézikönyv, amit összeállítottam a kivégzésre. Szabálykönyv, A-tól Z-ig minden benne van. Fejezetekre bontva, névmutatóval és tartalomjegyzékkel ellátva. Azt akarom, hogy jogi szempontból ellenőrizze.
Mann rámeredt a fekete könyvre, de nem nyúlt hozzá.
– Másodszor pedig: mindennap jelentést kérek a fellebbezések állásáról. Tudomásom szerint jelen pillanatban nincs jogi akadálya a kivégzésnek.
– Így van, uram – felelte Mann.
– Minden reggel szeretnék kapni egy írásbeli összegzést a legfrissebb fejleményekről.
– Akkor vegyen föl egy jogászt, uram. Maga nem a főnököm, és átkozott legyek, ha jelentéseket fogok írogatni a reggeli kávéja mellé. Majd szólok, ha valami történik, de papírokat nem fogok tologatni a maga kedvéért.
Óh, a civil élet kellemetlenségei. Nugentnek rettenetesen hiányzott a katonás fegyelem. Átkozott jogászok. – Rendben van. Hajlandó átnézni a szabálykönyvet?
Mann kinyitotta a könyvet, és belelapozott. – Tudja, négy kivégzést végigcsináltunk enélkül.
– Hogy őszinte legyek, ez nagyon meglep.
– Hogy őszinte legyek, engem nem. Szomorúan meg kell állapítanom, hogy nagyon hatékonyak lettünk.
– Nézze, Lucas, nehogy azt higgye, hogy örülök ennek – mondta Nugent. – Philip megkért, hogy csináljam végig. Remélem, hogy Sam halasztást kap. Őszintén remélem. De ha mégsem, fel kell készülnünk. Azt akarom, hogy gördülékenyen menjen végbe.
Mann nyugtázta a nyilvánvaló hazugságot, és kezébe vette a könyvet. Nugent még nem látott kivégzést, és már számolja az órákat. Már alig várja, hogy megnézhesse, amint Sam, a székhez szíjazva, beszippantja a gázt.
Lucas biccentett, és kiment az irodából. A folyosón elhaladt Bill Monday, az állami ítélet-végrehajtó mellett, aki minden kétséget kizáróan Nugent irodájába tartott egy kis beszélgetésre.

 

Adam nem sokkal három óra előtt ért a Kuckóba. A nap a Lee ittas vezetése okozta felfordulással kezdődött, és azóta sem lett jobb.
Délelőtt kínzó fejfájással gyötrődve, kávét iszogatott az íróasztala mögött, és megpróbált dolgozni, amikor Darlene behozott neki egy faxot New Orleansból, egyet meg a szövetségi bíróságról. Mind a két helyen vereséget szenvedett. Az 5. körzeti bíróság helybenhagyta a szövetségi bíróság döntését Sam keresetéről, amely arra hivatkozott, hogy a gázkamra alkotmányellenes kivégzési módszer. A szövetségi bíróság pedig visszautasította azt a keresetet, amely azt kifogásolta, hogy Benjamin Keys elégtelen jogi képviseletet nyújtott a tárgyaláson. Egy óra múlva Richard Olander telefonált Washingtonból, és afelől érdeklődött, hogy Adamnek milyen tervei vannak a további fellebbezéseket illetően. Azt is tudni kívánta, milyen más kereseteket nyújt még esetleg be a védelem. Felhívta Adam figyelmét arra, hogy már csak nyolc munkanap van hátra, mintha erre emlékeztetni kéne. Harminc perccel Olander hívása után az 5. körzeti bíróság halálbüntetéses ügyekért felelős előadója telefonált, és azt kérdezte Adamtől, mikor kíván fellebbezni a szövetségi bíróság döntése ellen.
Adam elmagyarázta mindkét férfinak, hogy amilyen hamar csak lehet, elkészíti a fellebbezéseket, és megpróbálja még a mai nap végén benyújtani őket. Amikor volt egy kis ideje gondolkozni, megállapította magában: ugyancsak szüksége van az embernek az önbizalmára, hogy egy ilyen közönség előtt praktizáljon. Jelen pillanatban bíróságok és bírák figyelik feszülten, hogy mi lesz a következő lépése.
Nem sokkal déli tizenkét óra előtt Phelps felhívta az irodában azzal a hírrel, hogy Lee-t nem találják. Ellenőriztette az összes detoxikálót száz kilométeres körzetben, de sehol nem vettek fel Lee Booth nevű pácienst. Még folytatja a kutatást, de most rengeteg dolga van, tárgyalásokra kell mennie, és hasonlók.
Sam harminc perccel később, komor hangulatban érkezett meg a könyvtárba. A jacksoni tévéállomás déli híradójában, amely számolta a napokat, hallotta a rossz híreket. Már csak kilenc nap van hátra. Leült, és üres tekintettel rámeredt Adamre. – Hol van az Eszkimó jégkrém? – kérdezte szomorúan, mint a kisgyerek, aki cukorkát szeretne.
Adam kivett az asztal alól egy hűtőtáskát. Rátette az asztalra, és kinyitotta. – Majdnem elkobozták a bejáratnál. Aztán az őrök beleturkáltak, és megfenyegettek, hogy a szemétbe hajítják. Úgyhogy élvezd minden cseppjét.
Néhány perccel később az első Eszkimó jégkrém elfogyott, és Sam hozzálátott a másodikhoz. – Nem valami fényes nap ez a mai – állapította meg, miközben a jégkrém szélét nyalogatta.
Adam eléje csúsztatott néhány papírt. – Itt van a két határozat. Rövid, lényegretörő, és nagyon határozottan ellenünk szól. Nincs túl sok barátod ezeken a bíróságokon, Sam.
– Tudom. De legalább rajtuk kívül a világon mindenki imád. Nem akarom elolvasni ezt a szemetet. Mi a következő lépés?
– Bebizonyítjuk, hogy túlságosan őrült vagy ahhoz, hogy kivégezzenek, hogy hajlott korod miatt képtelen vagy felfogni, milyen jellegű büntetés vár rád.
– Nem fog menni.
– Szombaton még tetszett az ötlet. Mi történt azóta?
– Nem fog menni.
– Miért nem?
– Mert nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy miért fognak kivégezni. Te azt teszed, amit az ügyvédek a legjobban csinálnak: lehetetlen elméleteket agyalsz ki, aztán ostoba szakértőket keresel, hogy bebizonyítsák. – Hatalmasat harapott a jégkrémből, aztán megnyalta a száját.
– Azt akarod, hogy hagyjam abba? – fortyant fel Adam.
Sam tűnődve nézegette elsárgult körmeit. – Esetleg – felelte, és gyorsan megnyalta az egyik ujját.
Adam leült a mellette lévő székre, mintha megunta volna, hogy állandóan egymással szemben ülnek, mint ügyvéd az ügyféllel, és alaposan megnézte az arcát. – Mi a baj, Sam?
– Nem tudom. Gondolkoztam egy kicsit az elmúlt néhány nap alatt.
– Hallgatlak.
– Amikor még nagyon fiatal voltam, a legjobb barátom meghalt egy autóbalesetben. Huszonhat éves volt, fiatal felesége, kicsi gyereke, új háza volt, előtte állt még az egész élet. És egyik percről a másikra meghalt. Negyvenhárom évvel éltem túl. A legidősebb testvérem ötvenhat éves korában halt meg. Őt tizenhárom évvel éltem túl. Öreg ember vagyok, Adam. Nagyon öreg. Elfáradtam. Úgy érzem, fel kellene adni.
– Ugyan már, Sam.
– Nézd meg az előnyeit. Lekerül rólad a nyomás. A következő egy hétben nem kell majd rohangálnod, mint egy őrültnek, hogy kereseteket nyújts be hasztalanul. Amikor majd lezárul az ügy, nem lesz kudarcélményed. Én nem azzal fogom tölteni az utolsó napjaimat, hogy csodáért imádkozom, hanem helyette elrendezem a dolgaimat. Több időt tölthetünk együtt. És nagyon sok embert boldoggá teszünk: Krameréket, McAllistert, Roxburgh-t, az amerikaiak nyolcvan százalékát, akik támogatják a halálbüntetést. A rend és törvény újabb dicsőséges pillanata lesz.
– Mi történt veled, Sam? Múlt szombaton még a vasat is átharaptad volna.
– Belefáradtam a harcba. Öreg ember vagyok. Hosszú életet éltem le. És mi van, ha sikerül megmentened a bőrömet? Mi lesz akkor velem? Nem mozdulhatok ki innen. Te visszamész Chicagóba, és építgeted a karrieredet. Biztos vagyok benne, hogy amikor csak tudsz, eljössz hozzám. Leveleket írogatunk egymásnak, és képeslapokat küldözgetünk. De nekem a siralomházban kell élnem. Neked nem. Fogalmad sincs arról, hogy ez mit jelent.
– Nem adjuk fel, Sam. Még mindig van esélyünk.
– Nem te döntesz ebben. – Megette a második fagylaltot is, és az ingujjával megtörölte az arcát.
– Nem tetszik ez nekem, Sam. Azt szeretem, amikor dühös vagy, utálatos, és harcolsz.
– Elfáradtam, világos?
– Nem hagyhatod, hogy megöljenek. Az utolsó percig harcolnod kell.
– Miért?
– Azért, mert az állam bűnt követ el, ha megöl téged. Ezért nem adhatjuk fel.
– De így is, úgy is veszíteni fogunk.
– Lehet. De lehet, hogy nem. Már majdnem tíz éve harcolsz. Miért kéne most feladni, amikor egy hét van hátra?
– Azért, mert vége a dalnak, Adam. Ez lefutott ügy már.
– Talán az, de mégsem adhatjuk fel. Kérlek, ne dobd be a törülközőt. A francba is, már sikerült elérnem valamit. Sarokba szorítom ezeket a bohócokat.
Sam gyöngéd mosollyal és atyáskodó pillantással jutalmazta az unokáját.
Adam közelebb húzódott, és Sam karjára tette a kezét. – Kidolgoztam néhány új stratégiát – mondta nagyon komoly arccal. – Sőt holnap idejön egy szakértő, hogy megvizsgáljon.
Sam ránézett. – Miféle szakértő?
– Egy agyzsugorító.
– Egy agyzsugorító?
– Igen. Chicagóból.
– Már beszéltem egy agyzsugorítóval. Nem sikerült valami jól.
– Ez a fickó más. Nekünk dolgozik, és azt fogja mondani, hogy elvesztetted a szellemi képességeidet.
– Feltételezve, hogy még a birtokában voltam, amikor idejöttem.
– Igen. Holnap megvizsgál a pszichiáter, aztán gyorsan készít egy jelentést arról, hogy szenilis vagy és őrült, egy értelmetlenül locsogó idióta, meg ki tudja, mit mond még.
– Honnan tudod, hogy ezt fogja mondani?
– Onnan, hogy ezért fizetjük.
– Ki fizeti?
– A Kravitz és Bane, azok a mindenre kész zsidó-amerikaiak, akiket annyira gyűlölsz, éjjel-nappal dolgoznak, hogy megmentsék az életedet. Egyébként Goodman ötlete volt.
– Nagyszerű egy szakértő lehet.
– Most nem lehetünk válogatósak. Különböző ügyekben már más ügyvédek is használták a cégtől, és bármit hajlandó elmondani, amit kérünk tőle. Csak próbálj eszelősen viselkedni, amikor beszélsz vele.
– Nem lesz túl nehéz.
– Meséld el neki az összes rémtörténetet erről a helyről. Kegyetlennek és nyomorúságosnak tűnjön.
– Ezzel nem lesz probléma.
– Mondd el neki, hogy évről évre rosszabb állapotban vagy, és hogy egy ilyen korú embernek, mint amilyen te vagy, különösen nehéz ez a helyzet. Messze te vagy itt a legöregebb, Sam, mondd el neki, hogy ez milyen hatással van rád. Jó alaposan túlozd el. Remek kis jelentést fog összeállítani, én meg rohanok vele a bíróságra.
– Nem fog menni.
– Azért ér annyit, hogy megpróbáljuk.
– A legfelsőbb bíróság engedélyezte, hogy Texasban kivégezzenek egy szellemileg fogyatékos fiút.
– Ez itt nem Texas, Sam. Minden ügy más. Csak azt kérem, hogy segíts nekünk.
– Nekünk? Ki az a nekünk?
– Nekem és Goodmannek. Azt mondtad, hogy már nem gyűlölöd, így aztán arra gondoltam, hagyom, hogy ő is részt vegyen a mulatságban. Komolyra fordítva a szót: szükségem van a segítségére. Túl sok a munka egy ügyvédnek.
Sam hátratolta a székét, és felállt. Kinyújtózkodott, aztán elkezdett járkálni az asztal mellett, és közben számolta a lépteit.
– Holnap reggel benyújtok egy keresetet a legfelsőbb bíróságon – mondta Adam, miközben végignézett egy listát a jegyzetfüzetében. – Valószínűleg nem lesznek hajlandóak meghallgatást tartani, de azért benyújtom. És befejezem az elégtelen jogi képviseletre vonatkozó fellebbezést az 5. körzeti bíróságnak. Holnap délután itt lesz az agyzsugorító. Szerda reggel beadom a beszámíthatatlanságodra hivatkozó keresetet.
– Inkább békében szeretnék elmenni, Adam.
– Felejtsd el, Sam. Nem dobjuk be a törülközőt. Tegnap este beszéltem Carmennel. Szeretne bejönni hozzád.
Sam az asztal szélén ülve a földre bámult. Szeme összeszűkült, szomorúság sugárzott belőle. Szippantott a cigarettából, és a föld felé fújta ki a füstöt. – Miért akarna bejönni?
– Nem kérdeztem meg, hogy miért, és nem is én kértem, hogy jöjjön be. Ő állt elő vele. Azt mondtam, hogy majd megkérdezem tőled.
– Még soha nem találkoztam vele.
– Tudom. Ő az egyetlen lányunokád, Sam, és szeretne bejönni hozzád.
– Nem akarom, hogy így lásson – mondta Sam, és a piros kezeslábasra mutatott.
– Nem fogja zavarni.
Sam benyúlt a hűtőtáskába, és kivett még egy jégkrémet. – Kérsz egyet? – kérdezte.
– Nem. Nos, mi legyen Carmennel?
– Hadd gondolkozzam. Lee is be akar még jönni?
– Persze, igen. Néhány napja nem beszéltem vele, de biztosan szeretne meglátogatni.
– Nem azt mondtad, hogy nála laksz?
– De. Nincs a városban.
– Hadd gondolkozzam. Ebben a pillanatban ellene vagyok. Már majdnem tíz éve nem láttam Lee-t, és nem akarom, hogy így emlékezzen rám. Mondd meg neki, hogy még mindig gondolkozom, de most éppen azt hiszem, hogy inkább nem szeretném.
– Megmondom neki – ígérte Adam, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a közeljövőben találkozik Lee-vel. Ha tényleg keresett magának egy detoxikálót, akkor egészen biztosan ott marad néhány hétig.
– Boldog leszek, amikor ennek vége, Adam. Nagyon elegem van már. – Óriásit harapott a jégkrémből.
– Megértem. De azért halasszuk el egy időre a belenyugvást.
– Miért?
– Miért? Ez nyilvánvaló. Nem akarom, hogy az egész jogi pályafutásomon az a tudat nyomjon, hogy az első ügyemet elvesztettem.
– Nem rossz indok.
– Remek. Tehát akkor nem adjuk fel?
– Azt hiszem, nem. Küldd azt az agyzsugorítót. Olyan idióta módra fogok viselkedni, ahogy csak tudok.
– Ezt már szeretem.

 

Lucas Mann a börtön főbejáratánál várta Adamet. – Van egy perce? – kérdezte behajolva a kocsi ablakán.
– Azt hiszem, igen. Miről van szó?
– Ott parkoljon le. Leülünk az árnyékban.
Odasétáltak egy piknikasztalhoz, ami a látogatók épülete közelében állt, egy hatalmas tölgyfa alatt. – Néhány dolgot szeretnék, megbeszélni – közölte Mann. – Hogy van Sam? Jól bírja?
– Olyan jól, ahogy elvárható tőle ebben a helyzetben. Miért?
– Mert érdekel. A legutóbbi adat szerint ma tizenöten kértek interjút. Kezd nagyon felforrósodni a levegő. A sajtó lassan beindítja a rakétákat.
– Sam nem hajlandó beszélni.
– Van egy-két újságíró, aki magával akar interjút készíteni.
– Én sem beszélek.
– Rendben van. Van egy nyomtatvány, amit Samnek alá kell írnia. Ezzel hivatalosan felhatalmaz bennünket arra, hogy elküldjük a riportereket a fenébe. Hallotta, mi van Naifeh-vel?
– Láttam a reggeli újságban.
– Rendbe fog jönni, de a kivégzést nem felügyelheti. Van itt egy George Nugent nevű idióta, a helyettes vezető, ő irányítja majd a lebonyolítást. Nyugalmazott katonatiszt, igazi buzgómócsing.
– Ez egyáltalán nem érint engem. Csak akkor rendelheti el a kivégzést, ha a bíróság engedélyezi.
– Az igaz. Csak azt akartam, hogy tudja, milyen ember.
– Már alig várom, hogy találkozzam vele.
– Van még valami: Van egy barátom, régi cimbora a jogi egyetemről, aki most a kormányzó apparátusában dolgozik. Ma reggel felhívott, és úgy tűnik, hogy Sam kivégzése nagyon foglalkoztatja a kormányzót. A barátom szerint, akinek egészen biztosan a kormányzó szólt, hogy arra kérjen engem, beszéljek magával, szeretnének kegyelmi meghallgatást tartani, lehetőleg néhány napon belül.
– Maga jóban van a kormányzóval?
– Nem. Utálom azt az embert.
– Én is. És az ügyfelem is.
– Ezért kérték meg a barátomat, hogy beszéljen velem. A kormányzónak állítólag súlyos kétségei vannak afelől, hogy Sam megérdemli-e a halált.
– Ezt maga elhiszi?
– Hát, nehezen hihető. A kormányzó Sam Cayhall ügyén alapozta meg a hírnevét, és egész biztos vagyok benne, hogy most az utolsó simításokat végzik a médiatervén a következő nyolc napra. De hát mit lehet veszíteni?
– Semmit. Én támogatom. Az ügyfelem azonban szigorúan megtiltotta, hogy kegyelmi meghallgatást kérjek.
Mann megvonta a vállát, mintha nem igazán törődne azzal, hogy Sam mit csinál. – Hát akkor Samtől függ. Van neki végrendelete?
– Van.
– A temetéssel kapcsolatban már történtek előkészületek?
– Igen, dolgozom rajta. Azt akarja, hogy Clantonban temessék el.
Elindultak a főbejárat felé. – A holttest az indianolai halottasházba kerül. Ott kaphatja meg a család. Négy órával a kivégzés tervezett időpontja előtt véget ér a látogatás. Utána csak két ember lehet Sammel: az ügyvédje és a lelkésze. Ha úgy dönt, ki kell választania két tanút is.
– Majd beszélek vele.
– Szükségünk van egy listára a látogatókról. Általában családtagok és közeli barátok.
– Nagyon rövid lista lesz.
– Tudom.

 

 

Harminchét

A siralomház összes lakója ismerte a procedúrát. A veteránok, mint Sam is, négy kivégzést szenvedtek végig az elmúlt nyolc évben, és az eljáráson mindig apróbb módosításokat hajtottak végre. Az öreg rókák egymás között sugdolóztak, és az új fiúknak gyorsan beszámoltak az utolsó órákról; ezek különben is rögtön kérdezősködni kezdtek, miután megérkeztek. És az őrök is szívesen beszéltek róla.
Az utolsó vacsorát bevitték a siralomház bejárata közelében lévő kis helyiségbe. Állt benne egy szék meg egy íróasztal, volt benne telefon és légkondicionáló, és az elítélt ebben a helyiségben töltötte az utolsó negyvennyolc óra nagy részét. Itt fogadta az utolsó látogatóit, és itt hallgatta meg, ahogy az ügyvédje elmagyarázza neki, miért nem a tervek szerint alakultak a dolgok. Egyszerű kis szoba volt, zárt ablakokkal. Az utolsó hitvesi látogatást is itt tartották, feltéve persze, hogy az elítéltnek volt hozzá kedve.
A szobát nem az utolsó negyvennyolc óra eltöltésére tervezték, de amikor Teddy Doyle Meekset 1982-ben, sok-sok év után elsőként kivégezték, hirtelen szükség lett egy ilyen helyiségre különféle célokra. Az íróasztalon lévő telefonon kapta az ügyvéd az utolsó hívást, amelyben közölték vele, hogy nincs több halasztás, nincs több fellebbezési lehetőség. Az ügyvéd ezután megtette a nagyon is hosszú utat az A szárny túlsó végébe, ahol az ügyfele várakozott a megfigyelőcellában.
A megfigyelőcella szabályos cella volt az A szárnyon, nyolc ajtóval arrébb Samétól. Egy méter nyolcvan centi széles, két méter hetven centi hosszú, állt benne egy priccs, egy mosdókagyló, egy vécécsésze – pontosan olyan volt, mint Sam cellája, mint az összes többi cella. Ez volt az utolsó az A szárnyon, a legközelebbi az izolált helyiséghez, ami viszont pontosan a kivégzőhelyiség mellett állt. A kivégzés előtti napon az elítéltet még egyszer utoljára kivezették a cellájából, és elhelyezték a megfigyelőben. Személyes tartozékait szintén átszállították. Az elítélt ezután várakozni kezd. Általában tévét néz; saját drámáját kísérheti figyelemmel a helyi televízióállomás közvetítésében, amely folyamatosan hírt ad az utolsó percekben benyújtott fellebbezések sorsáról.
A siralomházban ilyenkor sötét van, és halotti nyugalom. Néhány elítélt a tévét bámulja. Mások megfogják egymás kezét a rácsokon keresztül, és együtt imádkoznak. Megint mások az ágyukon heverve töprengenek azon, mikor jön majd el az ő idejük. A folyosó feletti mennyezeti ablakokat bezárják és eltorlaszolják. A siralomház le van zárva.
Tizenegykor a börtönigazgató és csapata bevonul az A szárnyba, aztán a megfigyelőcella előtt megállnak. Ekkor már gyakorlatilag semmi remény sincs arra, hogy az elítélt halasztást kapjon. Az ágyán ül, az ügyvédje meg a lelkésze a kezét fogja. A börtönigazgató bejelenti, hogy ideje átmenni az izolált helyiségbe. A cellaajtó kinyílik, és az elítélt kilép a folyosóra. Biztató, együttérző kiáltások hallatszanak a többi rab felől, sokan sírnak is. Az elítélt végigsétál a két sorban álló jól megtermett őrök között; a börtönigazgató minden alkalommal a legtestesebbeket válogatja ki. Az elítélt sohasem tanúsít ellenállást. Úgysem menne vele semmire.
A börtönigazgató bevezeti az elítéltet a kicsi, háromszor három méteres helyiségbe, ahol mindössze egy összecsukható ágy áll. Az elítélt leül az ágyra, megint csak az egyik oldalán az ügyvédjével, a másikon pedig a lelkészével. Ekkor érthetetlen okból a börtönigazgató szükségét érzi annak, hogy néhány percet az elítélttel töltsön, mintha annak most pont ahhoz lenne kedve, hogy vele társalogjon. A börtönigazgató végül távozik. A szobában csönd van, csak néha egy csattanást vagy koppanást lehet hallani a szomszédos helyiségből. Ilyenkor általában már befejezik az imádkozást. Már csak néhány perc van hátra.
Az izolált helyiség mellett közvetlenül maga a kivégzőszoba van. Hozzávetőlegesen négy és fél méter széles és hat méter hosszú, s a közepén ott van a gázkamra. Miközben az elítélt imádkozik, az ítélet-végrehajtó már javában dolgozik. A börtönigazgató, a börtön jogásza, a börtönorvos és néhány őr hozzálát a készülődéshez. A falon van két telefonkészülék arra az esetre, ha az utolsó percben halasztó hatályú döntés születne. Balra nyílik egy kis szoba, itt állítja össze az ítéletvégrehajtó a gázkeveréket. A gázkamra mögött három, negyvenöt centiméterszer hetvenöt centiméteres ablak húzódik, melyeket ekkor még fekete függöny borít. Az ablakok másik oldalán van a tanúk részére fenntartott helyiség.
Húsz perccel éjfél előtt a börtönorvos belép az izolált helyiségbe, és az elítélt mellkasához tartja a sztetoszkópot. Ezután kimegy, és a börtönigazgató lép be, hogy átvigye az elítéltet a gázkamrába.
A kivégzőhelyiség mindig tele van emberekkel, mindannyian készségesen segédkeznek, és mindannyian végignézik, ahogy egy ember meghal. Betaszigálják a gázkamrába, leszíjazzák, rázárják az ajtót, és megölik.
Meglehetősen tisztességes, felesleges handabandázástól mentes eljárás, amelyet az idők során néha kissé módosítottak a különleges esetek miatt. Buster Moac például már a székben volt félig lekötözve, amikor a kivégzőhelyiségben megszólalt a telefon. Visszavitték az izolált helyiségbe, ahol hat nyomorúságos órán keresztül várakozott, amíg ismét el nem jöttek érte. Jumbo Parris volt a legügyesebb a négy közül. Mielőtt a siralomházba került volna, hosszú éveken keresztül kábítószerezett. Néhány nappal a kivégzés előtt Valiumot kért a pszichiátertől, aztán ezt többször megismételte. Úgy döntött, hogy az utolsó óráit egyedül tölti, sem az ügyvédje, sem a lelkésze nem maradhatott vele, és amikor bementek érte a megfigyelőcellába, be volt lőve. Nyilvánvalóan az történt, hogy felhalmozta a Valiumot. Be kellett vonszolni az izolált helyiségbe, ahol békésen aludt. Aztán bevitték a gázkamrába, és megkapta az utolsó dózist.
Humánus és tapintatos eljárás ez. Az elítélt egészen az utolsó órákig a cellájában marad, a cimborái közelében. Louisianában kihozzák a siralomházból, és egy kis épületben helyezik el, amit a halálház néven ismernek. Itt töltik az utolsó három napjukat, állandó felügyelet mellett. Virginiában átszállítják egy másik városba.
Sam nyolccellányira volt a megfigyelőtől, körülbelül tizenöt méternyire. Onnan még hat méter az izolált helyiség, és újabb hat méter után következik a gázkamra. Sam többször is kiszámolta, hogy az ágya közepétől a gázkamra körülbelül huszonöt és fél méternyire van.
És kedd reggel is elvégezte a számítást, miközben naptárján gondosan berajzolta az X-et az előző napra. Nyolc nap. Sötét volt és meleg. A mai nap a 3477-dik a siralomházban, és ebbe nem számolta bele a greenville-i börtönben, az első két tárgyalás alatt eltöltött időt. Csak nyolc nap van már hátra.
A lepedőjéből csavarni lehetett volna a verítéket, és miközben végigheveredett az ágyon, s immáron vagy ezredszer a mennyezetre szegezte a tekintetét, a halálra gondolt Pusztán meghalni nem lehet olyan szörnyű. Nyilvánvaló okokból senki sem tudta, pontosan milyen hatása van a gáznak. Talán extra adagot adnak majd neki, és már jóval korábban meghal, mint ahogy a teste rángatózni, remegni kezd. Lehet, hogy amint először beszippantja a gázt, rögtön elveszti az eszméletét. Abban reménykedett, hogy bármilyen is lesz, nem fog sokáig tartani. Annak idején végignézte, ahogy a felesége szörnyű szenvedések között szép lassan elaszott a ráktól. Végignézte, ahogy rokonai megöregednek, aztán évekig csak vegetálnak. Az biztos, hogy így jobb elmenni.
– Sam – súgta Gullitt. – Fent vagy?
Sam felállt, odasétált az ajtóhoz, és kikönyökölt a rácson. Látta Gullitt kezét és alkarját. – Igen. Fent vagyok. Úgy tűnik, nem tudok aludni. – Rágyújtott a nap első cigarettájára.
– Én sem. Mondd, hogy nem fog sikerülni nekik.
– Nem fog sikerülni nekik.
– Komolyan mondod?
– Igen, komolyan. Az ügyvédem most jön elő az adu ásszal. Valószínűleg néhány héten belül kivisz innen.
– Akkor miért nem tudsz aludni?
– Mert olyan izgatott vagyok attól, hogy kikerülök.
– Beszéltél vele az ügyemről?
– Még nem. Most más dolgokon töri a fejét. Amint kijutok innen, elkezdünk dolgozni a te ügyeden. Nyugi. Próbálj meg aludni.
Gullitt keze és alkarja lassan visszahúzódott, aztán megnyikordult az ágya. Sam fejcsóválva nyugtázta a srác együgyűségét. A cigaretta végére ért, és a csikket kihajította a folyosóra. Ezzel súlyosan megsértette a szabályokat, és ha egy őr észreveszi, jelentést írnak róla. Mintha ez őt a legcsekélyebb mértékben is érdekelné.
Óvatos mozdulattal leemelte az írógépet a polcról. Bizonyos dolgokat el kell mondani, bizonyos leveleket meg kell írni. Volt odakint néhány ember, akihez szólnia kell.

 

George Nugent úgy lépett be a maximális biztonságú traktusba, akár egy ötcsillagos tábornok, aztán rosszalló tekintettel végigpillantott a fehér őr haján és fényesítetlen bakancsán. – Vágassa le a haját – mordult rá. – Különben megbüntetem. És fényesítse ki a lábbelijét.
– Igen, uram – felelte a kölyök, és majdnem szalutált.
Nugent elfordította a fejét, aztán biccentett Packer felé, aki elvezette az A szárny bejáratához. – Hatos cella – mondta Packer, miközben kinyílt az ajtó.
– Maradjon itt – rendelkezett Nugent. A sarka kopogott a kövezeten, miközben az ezredes végigmasírozott a szárnyon, és megvető pillantással benézett minden cellába. Sam cellája előtt megállt, és rábámult Samre. A férfi vékony és ráncos bőrén csillogott a veríték, miközben elszántan gépelt. A rácson keresztül rámeredt a most érkezett idegenre, aztán folytatta a munkáját.
– Sam, én George Nugent vagyok.
Sam leütött néhány billentyűt. A név nem volt ismerős, de Sam feltételezte, hogy a férfi valahol a ranglétra tetején lehet, hiszen bejárása van a szárnyakba. – Mit akar? – kérdezte Sam, anélkül hogy felnézett volna.
– Nos, szerettem volna megismerkedni magával.
– Részemről a szerencse, de most már tűnjön el.
Gullitt és Henshaw, a bal, illetve jobb oldali szomszéd, alig egy-két méternyire Nugenttól, kikönyökölt a cella rácsán. Sam válaszát hallva, vihogni kezdtek.
Nugent rájuk meredt, aztán megköszörülte a torkát. – Én vagyok a büntetőintézet helyettes vezetője, és Philip Naifeh megbízott az ítélet-végrehajtás lebonyolításával. Néhány dolgot meg kell beszélnünk.
Sam a leveleire koncentrált, és káromkodott egyet, miután véletlenül félreütött. Nugent várakozott. – Szánjon rám egy percet az értékes idejéből, Sam.
– Jobban tenné, ha Mr. Cayhallnak szólítaná – javasolta Henshaw segítőkészen. – Néhány évvel idősebb magánál, és ez nagyon sokat jelentene neki.
– Hol szerezte ezt a bakancsot? – érdeklődött Gullitt Nugent lábára bámulva.
– Maguk legyenek csöndben, fiúk – rendelkezett Nugent határozottan. – Beszélnem kell Sammal.
– Mr. Cayhall most éppen nem ér rá – közölte Henshaw. – Esetleg jöjjön vissza később. Nagyon szívesen beírom a nevét az előjegyzési naptárba.
– Mondja, maga valami katonai seggfej? – tette fel a kérdést Gullitt.
Nugent szálfaegyenesen, állva nézett először jobbra, aztán balra. – Megparancsolom maguknak, hogy legyenek csendben. Beszélnem kell Sammel.
– Nekünk senki nem parancsolhat – jelentette ki Henshaw.
– Most mit csinál majd velünk? – kérdezte Gullitt. – Magánzárkába dug? Kenyéren és vízen tart minket? A falhoz láncol? Miért nem nyír ki minket most, azonnal?
Sam az ágyra helyezte az írógépet, és odasétált a rácshoz. Mélyet szippantott a cigarettából, és a rácson keresztül Nugent felé fújta a füstöt. – Mit akar? – kérdezte.
– Egy-két dolgot meg kell tudnom magától.
– Úgymint?
– Van végrendelete?
– Ahhoz magának az égvilágon semmi köze. A végrendelet személyes irat, amit csak akkor lehet elolvasni, ha már közjegyzőileg megerősítették, és erre csak akkor kerül sor, ha a készítője meghal. Így szól a törvény.
– Micsoda seggfej! – visított Henshaw.
– Ez hihetetlen – állapította meg Gullitt. – Hol találta Naiteh ezt az idiótát? – tűnődött.
– Akar még valamit? – kérdezte Sam.
Nugent arcszíne kezdett megváltozni. – Tudnunk kell, hogy mit csináljunk a személyes tartozékaival.
– Benne van a végrendeletemben, világos?
– Remélem, nem fog kellemetlenségeket okozni, Sam.
– Kellemetlenségeket? – kérdezett vissza Sam. – Hát miért okoznék én kellemetlenségeket? Az a szándékom, hogy teljes mértékben együttműködjek az állammal, amikor végre akarja hajtani a meggyilkolásomat. Jó hazafi vagyok. Ha lenne rá módom, szavaznék és adót fizetnék. Büszke vagyok arra, hogy amerikai vagyok, ír-amerikai, és jelen pillanatban nagyon szeretem az én kis gyönyörű államomat, bár most éppen arra készül, hogy elgázosítson. Én mintadarab vagyok, George. Én nem jelentek problémát.
Packer, aki a szárny végében álldogált, rettenetesen élvezte a beszélgetést. Nugent még mindig katonásan kihúzta magát.
– Készítsen egy listát azokról, akiket tanúnak akar a kivégzésen – mondta. – Két személyt nevezhet meg.
– Még nem adom fel, George. Várjunk néhány napot.
– Rendben. Azokról a látogatókról is kérek egy listát, akiket a következő néhány napban akar fogadni.
– Nos, tudja, ma délután jön hozzám egy orvos Chicagóból. Pszichiáter, és el fog beszélgetni velem, és majd látni fogja, hogy tényleg teljesen őrült vagyok. Az ügyvédeim ezután elrohannak a bíróságra, és elmondják, hogy maga, George, nem végezhet ki, mert abnormális vagyok. Ha akarja, magát is megvizsgálhatja a doki. Nem fog sokáig tartani.
Henshaw és Gullitt felnyerített, és néhány másodpercen belül a szárnyon a legtöbb rab kiabálni, zajongani kezdett. Nugent hátralépett, és fenyegető tekintettel mindkét irányba végigpillantott a folyosón. – Csönd legyen! – parancsolta, de a zaj csak egyre nagyobb lett. Sam továbbra is cigarettázott, és a rácson keresztül fújta ki a füstöt.
– Még visszajövök! – kiabálta Nugent Samnek dühösen.

 

A délutáni autóút a Parchmanbe nem volt valami kellemes. Adam vezetett, Garner Goodman mellette ült, és az utolsó percekben benyújtható fellebbezésekkel kapcsolatban vetettek fel néhány ötletet. Goodman úgy tervezte, hogy a hét végén visszatér Memphisbe, és az utolsó három napon ismét itt lesz a közelben. A pszichiátert dr. Swinn-nek hívták, hűvös, mosolytalan ember volt, fekete öltönyben. Kócos, bozontos haja volt, szemét vastag szemüveg mögé rejtette, és teljességgel képtelen volt arra, hogy semmitmondó dolgokról társalogjon. Jelenléte a hátsó ülésen kifejezetten feszélyezte Adamét. A Memphisből a börtönbe vezető autóúton egyetlen árva szót sem szólt.
Adam és Lucas Mann úgy szervezték meg, hogy a vizsgálatra a börtönkórházban kerüljön sor. Dr. Swinn világosan közölte Adammel, hogy sem ő, sem Goodman nem lehet jelen, amíg megvizsgálja Samet. És ez tökéletesen meg is felelt mindkettőjüknek. A főbejáratnál várta őket egy mikrobusz, ami elszállította dr. Swinnt a terület egy távoli pontján lévő kórházba.

 

Darlene legépelte dr. Swinn jelentését, miközben Adam és Garner Goodman a beadványon dolgozott. A jelentés húszoldalas volt, és a védelem szempontjából nem is hangozhatott volna szebben. Swinn pénzért bármire hajlandó volt, annak adta el a véleményét, aki a legtöbbet fizeti. Adam megvetette ezt a férfit, meg a hozzá hasonlókat. De a jelen pillanatban az ő kurvájuk volt, és jól végezte a dolgát. Sam az előrehaladott szenilitás állapotában van. Szellemi képességeit oly mértékben elvesztette, hogy nincs tisztában a rá váró büntetés jellegével. Hiányzik az ítélő-, illetve felfogóképessége ahhoz, hogy kivégezzék, ily módon a kivégzés nem szolgálna semmilyen célt. Ez nem volt egyedülálló jogi érvelés, és azt sem lehet mondani, hogy a bíróságok kedvelték volna. Adam azonban, ahogy ezt most már mindennap tette, azt mondogatta magában, hogy nincs vesztenivalójuk. Goodman egészen optimista volt, elsősorban Sam kora miatt. Nem tudott visszaemlékezni egyetlen olyan ítélet-végrehajtásra sem, amikor ötven évnél idősebb embert végeztek volna ki.

 

 

Harmincnyolc

Garner Goodman nem tért vissza Chicagóba szerda reggel, hanem Jacksonba repült. Az út harminc percig tartott, alig volt ideje arra, hogy megigyon egy csésze kávét, és megegyen egy félig még fagyott péksüteményt. A repülőtéren kocsit bérelt, és egyenesen a bírósághoz hajtott.
Négy évvel korábban, a Maynard Tole kivégzését megelőző napokban és órákban Goodman két alkalommal is megtette ezt az utat. Akkoriban más volt a kormányzó, más volt az ügyfél, és más volt a bűntény. Tole kétnapos ámokfutása alatt több embert is legyilkolt, és igen nehéz volt együttérzést ébreszteni iránta. Goodman bízott benne, hogy Sam Cayhall-lal más a helyzet. Idős ember volt, aki valószínűleg öt-hat éven belül amúgy is meghal. Mississippi állam legtöbb polgára számára a bűntény, amit elkövetett, az ősi múlt része volt.
Belépett a második emeleten lévő kormányzói hivatalba, és átadta a névjegykártyáját a bájos titkárnőnek. A kormányzó nincs bent ma reggel, közölte vele a nő, majd megkérdezte tőle, hogy be van-e jelentve. Nincs, felelte Goodman kedvesen, de nagyon fontos ügyről van szó, és nem beszélhetne akkor Mr. Andy Larramore-ral, a kormányzó jogi tanácsadójával?
Goodman türelmesen várakozott, miközben a titkárnő lebonyolított néhány telefont. Fél órával később megjelent Mr. Larramore. Bemutatkoztak egymásnak, majd végigmentek egy keskeny folyosón, ami kisebb irodák útvesztőjén keresztül vezetett. Larramore kamraszerű irodája igen zilált állapotban volt, ahogy maga a gazdája is. Kis termetű férfi volt, csípője szembeötlően széles, nyaka viszont egyáltalán nem volt. Hosszú álla mindig a mellkasán pihent, és amikor beszélt, a szeme, az orra és a szája hevesen rángatózott. Goodman képtélén volt megállapítani, hogy harminc- vagy ötvenéves.
– A kormányzó a biztosítási ügynökök éves gyűlésén mond beszédet ma reggel – közölte Larramore. Kezébe vett egy papírlapot, amin a kormányzó aznapi programjai szerepeltek. Úgy tartotta a kezében, akár egy értékes ékszert. – Aztán pedig egy belvárosi magániskolába látogat.
– Megvárom – felelte Goodman. – Nagyon fontos ügyről van szó, és addig agyonütöm majd valahogy az időt itt a környéken.
Larramore félretette a darab papírt, és összekulcsolta a kezét az asztalon. – Mi történt azzal a fiatalemberrel, Sam unokájával?
– Még mindig ő a védelem ügyvédje. Én irányítom a pro bono ügyeket a Kravitz és Bane-nél, és azért vagyok itt, hogy segítsek neki.
– Gondosan figyelemmel kísérjük az eseményeket – közölte Larramore, és arca közepe dühödten összeráncolódott, majd a mondat végére kisimult. – Úgy tűnik, sor fog kerülni a kivégzésre.
– Minden esetben úgy tűnik – jegyezte meg Goodman. – Mennyire gondolja komolyan a kormányzó a kegyelmi meghallgatást?
– Egészen biztos vagyok benne, hogy alapos mérlegelés tárgyává teszi. A kegyelmi jog gyakorlása azonban egészen más kérdés. A törvény, ahogy ezt bizonyára ön is tudja, nagyon széles körben szabad kezet biztosít a kormányzónak. Érvénytelenítheti a halálbüntetést, és rögtön szabadlábra helyezheti az elítéltet. Átváltoztathatja az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre vagy ennél valamivel enyhébbre.
Goodman bólintott. – Később beszélhetek vele?
– A tervek szerint tizenegyre kell visszaérnie. Akkor majd szólok neki. Valószínűleg az íróasztalánál fog ebédelni, úgyhogy egy óra körül esetleg lesz egy kis lyuk a menetrendjében. Itt tud lenni akkor?
– Igen. Szeretném, ha a sajtó nem szerezne erről tudomást. Az ügyfelünk nagyon ellenzi, hogy tárgyaljunk a kormányzóval.
– Azt is ellenzi, hogy a kormányzó kegyelmet gyakoroljon?
– Hét napunk van hátra, Mr. Larramore. Mi semmit sem ellenzünk.
Larramore orra összeráncolódott, és elővillant a felső fogsora – Legyen itt egykor – mondta, miközben ismét a kezébe vette a papírlapot. – Majd meglátom, mit tehetek.
– Köszönöm. – Goodman elbúcsúzott, és eljött a kormányzói hivatalból. Fél tíz volt, de az inge már nedves volt a hóna alatt, és hozzátapadt a hátához.
A négyutcányira lévő Capitol Street, Jackson főutcája felé indult el. A forgalmas belváros épületei között, gondosan ápolt pázsiton, méltóságteljesen magasodott a kormányzói rezidencia. A polgárháború előtti időkben épült, óriási ház volt, amit kapuk és kerítések vettek körül. Azon az éjjelen, amikor Tole-t kivégezték, halálbüntetést ellenzők kis csoportja gyűlt össze az épület előtti járdán, és hangos tiltakozásba kezdett. A jelek szerint a kormányzó nem hallotta meg őket.
Goodman azon tűnődött, vajon hány tüntető fog összegyűlni ezen a helyen néhány nap múlva, hogy tiltakozzanak, imádkozzanak, gyertyákat égessenek, táblákat lengessenek, és azt kiabálják McAllisternek, hogy mentse meg a jó öreg Samet. Valószínűleg nem túl sok.
Jackson üzleti negyedében nagyon ritkán volt hiány kiadó irodákban, és Goodman hamar megtalálta, amit keresett. Egy tábla hívta fel a figyelmét arra, hogy egy csúnya épület harmadik emeletén irodahelyiség bérelhető. Egy órán belül megérkezett az épület tulajdonosa, aztán megmutatta Goodmannek a kiadó bérleményt. Egy két helyiségből álló, ütött-kopott iroda volt, elnyűtt szőnyeggel és lyukakkal teli tapétával. – Tökéletes – állapította meg Goodman.
– Havi háromszáz dollár, plusz a villanyszámla. A mosdó a folyosó végén van. Hat hónap a legrövidebb idő.
– Én csak két hónapra akarom kivenni – felelte Goodman, a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy szépen összetekert bankjegyköteget.
A tulajdonos a pénzre nézett, aztán azt kérdezte: – Milyen üzlettel foglalkoznak?
– Piackutatással.
– Honnan jött?
– Detroitból. Azt fontolgatjuk, hogy alapítunk egy leányvállalatot ebben az államban, és szükségünk lenne erre az irodára, hogy munkához láthassunk. De csak két hónapra. Készpénzben fizetek. Számla nem kell. Észre se veszi, és már ki is költöztünk. A hangunkat se fogják hallani.
A tulajdonos elvette a pénzt, és odaadott két kulcsot Goodmannek: az egyik az irodáé volt, a másik pedig az épület bejáratáé.
Goodman eljött a koszfészekből, és visszament a kocsijához. Egész úton azon a terven gondolkodott magában, amin éppen munkálkodott. Adam agyában született meg, azzal a többi kétségbeesett, kevés reménnyel kecsegtető ötlettel együtt, melyeknek mind az volt a célja, hogy megmentsék Samet. Nem volt benne semmi törvénytelen. A kiadások nem jelentősek, és különben is, kit érdekel ilyenkor néhány dollár? Végül is ő Mr. Pro Bono a cégnél, a melldagasztó büszkeség és az önigazolás forrása.

 

Miután immáron három hete mint siralomházi ügyvéd dolgozott, Adam kezdett nosztalgiát érezni chicagói irodája nyugalmas munkamenete iránt. Feltéve persze, hogy még mindig van irodája. Szerdán, nem sokkal tíz óra előtt már kész volt egy újabb keresettel. Négyszer beszélt a különböző bíróságok ügyvivőivel, előadóival, aztán az egyik jegyzővel. Richard Olandert kétszer is felhívta Washingtonban, és a gázkamrával kapcsolatos alkotmányos aggályokra hivatkozó kereset felől érdeklődött. Aztán a New Orleans-i 5. körzeti bíróság halálbüntetéses ügyekben illetékes előadójával beszélt az elítélt beszámíthatatlanságára hivatkozó keresetről.
Ez a beadvány pillanatnyilag Jacksonban volt, faxon küldtek egy másolatot, az eredeti pedig majd később, gyorspostával érkezik meg. Adam kénytelen volt könyörögni a jegyzőnek, hogy gyorsítsák fel a dolgok menetét. Igyekezzenek, és utasítsák el, mondta, bár nem pontosan ezekkel a szavakkal. Amennyiben egyszer halasztó hatályú döntés születik, azt minden valószínűség szerint szövetségi bíró fogja meghozni.
Az 5. körzeti bíróság előadója közölte: nem tartja túl valószínűnek, hogy a bírák ismét szóbeli kiegészítést kérnének a védelemtől, különösképpen azért, mert a jelek szerint Adam mindennap újabb kereseteket nyújt be. A három bíróból álló bizottság valószínűleg pusztán a beadvány alapján fog dönteni.
Richard Olander telefonált, és elmondta, hogy a legfelsőbb bíróság megkapta az elégtelen jogi képviseletre vonatkozó keresetet. Nem, véleménye szerint a kereset szóbeli kiegészítésére nem fog sor kerülni. Túl késő van már. Arról is tájékoztatta Adamet, hogy faxon kapott egy másolatot az elítélt beszámíthatatlanságára vonatkozó keresetről, és figyelemmel kíséri majd a sorsát az alsóbb szintű bíróságokon. Ismét megkérdezte Adamtől, milyen újabb keresetek benyújtását fontolgatja, ő azonban nem tudott válaszolni.
Slattery bíró ügyvivője, Breck Jefferson, a mindig mogorva tekintetű, mosolytalan fiatalember is telefonált. Tudatta Adammel, hogy a bíró úr faxon másolatot kapott a Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságán benyújtott újabb keresetről. Az igazat megvallva a bíró úr nem tart róla valami sokat, de döntését ennek ellenére alapos mérlegelés előzi majd meg.
Adam némi elégedettséggel nyugtázta, hogy négy, nagyon is különböző bíróságot sikerül egyszerre ugráltatnia.
Tizenegykor Morris Henry, a hírhedt dr. Halál telefonált az államügyészi hivatalból. Közölte Adammel, hogy megkapták a legutóbbi „vattacukor-fellebbezéseket”, ahogy előszeretettel nevezte Adam beadványait, és Mr. Roxburgh vagy tucatnyi jogászt bízott meg azzal, hogy elvégezzék az ilyenkor szükséges papírmunkát. Henry egészen barátságos volt a telefonban, hívásával azonban mindössze azt kívánta világossá tenni: rengeteg jogászunk van ám, Adam.
Tizenegy óra körül Phelps telefonált, és megkérdezte Adamtól, nem akar-e vele ebédelni. Adam nem akart, a határidőkre és a szeszélyes természetű bírókra hivatkozott. Phelps elmondta, hogy a felesége már máskor is eltűnt, de két napnál hosszabb időre még soha. Nagyon aggódott, és azt fontolgatta, hogy felfogad egy magánnyomozót. Abban maradtak, hogy majd hívják egymást.
– Egy újságíró akar beszélni magával – közölte Darlene, és átnyújtott Adamnek egy névjegyet. Anne L. Piazza, a Newsweek tudósítója várakozott odakint. Ő volt a harmadik újságíró, aki aznap megjelent az irodában. – Kérjen tőle elnézést a nevemben – mondta Adam minden szomorúság nélkül.
– Ezt már megtettem, de mivel a nő a Newsweektől jött, arra gondoltam, esetleg tudni akar róla.
– Nem érdekel, hogy ki ez a nő. Mondja meg neki, hogy az ügyfelem sem nyilatkozik.

 

Goodman egy autósmagazint lapozgatott, miközben a kormányzó irodája melletti ügyfélfogadóban várakozott. A titkárnő a körmét lakkozta a telefonhívások közötti szünetekben. Eljött az egy óra, és el is múlt, anélkül hogy bármi történt volna. Aztán fél kettő is elmúlt. Az volt a pro bono karrier szépsége, hogy a munkát nem időre mérték. A sikert az jelentette, ha tudtak segíteni másokon, függetlenül attól, hogy hány órát számláztak.
Negyed háromkor egy komoly arckifejezésű, fekete kosztümöt viselő fiatal nő termett ott a semmiből, és odasétált Goodmanhez. – Mr. Goodman, Mona Stark vagyok, a kormányzó személyzeti főnöke. A kormányzó úr most fogadja önt. – Ahogy az ilyenkor illik, rámosolygott Goodmanre. Egy dupla ajtón beléptek egy hosszú terembe, melynek egyik végében egy íróasztalt, a másikban pedig egy tárgyalóasztalt helyeztek el.
McAllister az ablakban állt. Nem volt rajta zakó, a nyakkendőjét meglazította, feltűrte az ingujját: a hivatal súlyos gondokkal küszködő, agyonhajszolt szolgája. – Hello, Mr. Goodman – mondta, kezet nyújtott, és megvillantotta tökéletes fogsorát.
– Örvendek, kormányzó úr – felelte Goodman. Nem volt nála aktatáska, sem a többi szokásos ügyvédi kellék. Ha az ember ránézett, az volt az érzése, hogy csak éppen erre járt, aztán úgy döntött, bejön, és elbeszélget a kormányzóval.
– Mr. Larramore-t és Ms. Starkot már ismeri – mondta McAllister, és a két ember felé intett a kezével.
– Igen, már találkoztunk. Köszönöm, hogy ilyen rövid időn belül fogadott. – Goodman megpróbálta felvenni a versenyt a káprázatos mosollyal, de reménytelen kísérlet volt.
– Üljünk oda – javasolta a kormányzó a tárgyalóasztalra mutatva, és elindult. A négy ember az asztal négy különböző oldalán foglalt helyet. Larramore és Mona rögtön egy tollat kapott a kezébe, készen arra, hogy azonnal bőszen jegyzetelni kezdjenek. Goodman csak a két kezét tartotta maga előtt.
– Úgy hallottam, hogy az utóbbi időben meglehetősen sok beadványt nyújtottak be – mondta McAllister.
– Igen, uram. Pusztán kíváncsiságból kérdezem: volt már része ilyen jellegű ügyben?
– Nem. Hála istennek.
– Nos, nem szokatlan, hogy a védelem ilyen sok beadványt nyújt be. Biztos vagyok benne, hogy az utolsó pillanatig ezt fogjuk tenni.
– Kérdezhetek valamit?
– Természetesen.
– Tudom, hogy ön már sok ilyen üggyel foglalkozott. Mi a véleménye? Sor kerül a kivégzésre?
– Sosem lehet tudni. Sam némileg különbözik a legtöbb siralomházi elítélttől, mert remek ügyvédei vannak; a tárgyaláson is rendes jogi képviseletet kapott, a fellebbezési szakaszban pedig egészen kiválót.
– Amit tudomásom szerint önök biztosítottak.
Goodman elmosolyodott, aztán McAllister is, végül Monának is sikerült vigyort erőltetnie az arcára. Larramore változatlanul a jegyzetei fölé görnyedt, arca grimaszba rándult a dühödt összpontosítástól.
– Igen. Sam komolyan megalapozott kereseteiről már döntöttek a bíróságok. Amit most lát, kormányzó úr, azok az utolsó, kétségbeesett kísérletek, de gyakorta ezek is eredményesek. Most, amikor még hét nap van hátra, ötven százalék esélyt adok.
Mona ezt gyorsan lejegyezte, mintha ennek a kijelentésnek mérhetetlenül nagy súlya lenne. Larramore eddig minden szót leírt.
McAllister néhány pillanatig gondolkozott a hallottakon. – Egy kicsit össze vagyok zavarodva, Mr. Goodman. A kliense nem tud erről a beszélgetésről. Hevesen ellenzi a kegyelmi meghallgatást. Ön azt kívánja, hogy a sajtó ne szerezzen tudomást a találkozásunkról. Akkor végül is miért vagyunk itt?
– A dolgok változnak, kormányzó úr. Sokszor jártam én már itt. Végignéztem, ahogy az elítéltek az utolsó napjaikat számolgatják. És ez bizony különös módon hat rájuk. Az emberek változnak. Én, mint ügyvéd, semmilyen eszközt sem hagyhatok figyelmen kívül, minden lehetőséget meg kell ragadnom.
– Ezek szerint tehát meghallgatást kér?
– Igen, uram. Zárt meghallgatást.
– Mikor?
– Mit szólna péntekhez?
– Két nap múlva – állapította meg McAllister, miközben kibámult az ablakon. Larramore megköszörülte a torkát, majd azt kérdezte: – Milyen tanúkat fog a védelem felsorakoztatni?
– Jó kérdés. Ha tudnék neveket, most azonnal közölném őket, de nem tudok. Röviden fogjuk előadni az érveinket.
– Kik lesznek a vád tanúi? – kérdezte McAllister Larramore-tól, aki tűnődni kezdett, s közben megcsillantak nedves fogai. Goodman elfordította a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy az áldozatok családjának lesz mondandója. A kegyelmi meghallgatáson általában a bűntényt is szokás megvitatni. Esetleg szükség lesz valakire a börtönből, hogy megvizsgálhassuk, milyen az elítélt magaviselete. A kegyelmi meghallgatásokra vonatkozó szabályok elég rugalmasak.
– Többet tudok a bűntényről, mint bárki más a földön – mondta McAllister, szinte csak magának.
– Különös helyzet – ismerte el Goodman. – Jó néhány kegyelmi meghallgatáson részt vettem már, és általában elsőként a vád egykori képviselője szokott tanúskodni az elítélt ellen. A mi esetünkben ön volt a vád képviselője.
– Miért akarja, hogy zárt legyen a meghallgatás?
– A kormányzó úr mindig is a nyilvános meghallgatások híve volt – tette hozzá Mona.
– Mindenkinek jobb lenne így – szögezte le Goodman a tudós professzor hangján. – Kisebb nyomás nehezedik önre, kormányzó úr, mert a részletek nem kerülnek a nyilvánosság elé, és nem fog kéretlen tanácsokat kapni. Mi természetesen azt szeretnénk, hogy zárt meghallgatás legyen.
– Miért? – tette fel ismét a kérdést McAllister.
– Az igazat megvallva, uram, nem szeretnénk, hogy Ruth Kramer a nyilvánosság előtt beszéljen a két kisfiúról. – Goodman feszülten figyelte, hogyan fogadják, amit mond. A valódi ok más volt: Adamnek az volt a meggyőződése, hogy csak úgy tudják rávenni Samet a kegyelmi meghallgatásra, ha megígérik neki: nem lesz belőle cirkuszi show. Amennyiben a meghallgatás zárt, Adam esetleg meg tudja győzni Samet, hogy McAllister nem fogja produkálni magát, nem fog szerepet játszani.
Goodman több tucat olyan emberről tudott az országban, akik egy szóra boldogan eljönnének Jacksonba, hogy tanúskodjanak Sam mellett. Hallotta, hogy ezek az emberek néhány szívhez szóló, meggyőző érvvel tudnak szolgálni a halálbüntetés ellen. Apácák, papok, lelkészek, pszichológusok, szociális munkások, írók, egyetemi tanárok és néhány korábbi siralomházi elítélt. Dr. Swinn ékesszólóan előadná, hogy Sam milyen rettenetes állapotban van mostanában, és mindent elkövetne, hogy meggyőzze a kormányzót: az állam egy olyan ember meggyilkolására készül, aki már csak vegetál.
A legtöbb államban az elítéltnek joga van ahhoz, hogy kegyelmi meghallgatást kérjen, általában a kormányzótól. Mississippiben azonban ez a kormányzó szabad belátására van bízva.
– Azt hiszem, ez érthető – mondta végül McAllister.
– Már így is nagy az érdeklődés – tette hozzá Goodman, pontosan tudván, hogy McAllister most a médiaőrület kínálta lehetőségekről álmodozik. – Senkinek sem válik a hasznára, ha a meghallgatás nyilvános.
Mona, a nyilvános meghallgatások rendíthetetlen híve, még jobban ráncolni kezdte a homlokát, és nagy betűkkel lejegyzetelt valamit. McAllister mélyen elgondolkozott.
– Ha zárt a meghallgatás, ha nem – mondta –, csak az teheti indokolttá, ha az ügyfelének van új közlendője. Jól ismerem ezt az ügyet, Mr. Goodman. Éreztem a füst szagát. Láttam a holttesteket. Csak akkor tudom megváltoztatni a véleményemet, ha valami új mozzanat kerül napvilágra.
– Mint például?
– Mint például egy név. Ha megadják Sam bűntársának a nevét, beleegyezem a meghallgatásba. Kegyelmet nem ígérek természetesen, mindössze egy szabályos meghallgatást. Máskülönben csak az időnket pocsékolnánk.
– Ön úgy gondolja, hogy Samnek volt bűntársa? – kérdezte Goodman.
– Mindig is erre gyanakodtunk. Magának mi a véleménye?
– Miért fontos ez?
– Azért, mert én hozom meg a végső döntést, Mr. Goodman. Miután a bíróságok végeztek az összes keresettel, és jövő kedden ketyegni kezd az óra, én leszek az egyetlen ember a világon, aki megakadályozhatja a kivégzést. Amennyiben Sam megérdemli a halálbüntetést, akkor minden szívfájdalom nélkül elrendelem. De ha nem, akkor meg kell akadályozni a kivégzést. Én fiatal ember vagyok. Nem akarom, hogy az életem hátralévő részében rémképek kísértsenek. Helyes döntést akarok hozni.
– De ha úgy véli, hogy Samnek volt bűntársa, és a jelek szerint erről van szó, akkor miért nem akadályozza meg azonnal?
– Azért, mert biztos akarok lenni a dolgomban. Maga hosszú évek óta az ügyvédje. Mit gondol, volt bűntársa?
– Igen, volt. Mindig is az volt a véleményem, hogy ketten követték el. Nem tudom, ki volt az irányító, és nem tudom, ki volt az, aki csak utasításokat követett, de Samnek biztosan volt segítsége.
McAllister közelebb hajolt Goodmanhez, és mélyen a szemébe nézett. – Mr. Goodman, ha Sam elmondja nekem az igazat, akkor meghallgatást tartok, és fontolóra veszem a kegyelmi jog gyakorlását. Az égvilágon semmit sem ígérek, csak azt, hogy meghallgatást tartunk. Minden más esetben nincs rá kellő indok.
Mona és Larramore sebesebben jegyzeteltek, mint a bírósági gyorsírók.
– Sam azt állítja, hogy igazat mond.
– Akkor felejtsék el a meghallgatást. Elfoglalt ember vagyok.
Goodman bosszúsan sóhajtott fel, de a mosoly nem hervadt le az arcáról. – Rendben van, beszélünk vele. Találkozhatnánk holnap újra?
A kormányzó Monára pillantott, aki egy zsebnaptárt tanulmányozott, és határozottan rázta a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy a holnapi nap reménytelenül tele van beszédekkel, nyilvános megjelenésekkel és tárgyalásokkal. – Teljesen be van táblázva, kormányzó úr – mondta parancsoló hangon.
– És ebédidőben?
– Az Országos Vadászegylet közgyűlésén tart beszédet.
– Telefonáljon inkább – ajánlotta Larramore.
– Jó ötlet – értett egyet a kormányzó, miközben felállt, és begombolta az ingujját.
Goodman is felállt, és mindhármukkal kezet rázott. – Ha van valami hír, telefonálok. Ettől függetlenül azonban hamarosan kérelmezni fogjuk a kegyelmi meghallgatást.
– A kérelmet vissza fogom utasítani, hacsak Sam nem kezd el beszélni – válaszolta a kormányzó.
– Legyen szíves, nyújtsa be írásban, uram, ha nem haragszik – kérte Larramore.
– Természetesen.
Az ajtóig kísérték Goodmant, és miután kiment az irodából, McAllister helyet foglalt az íróasztala mögött. Ismét kigombolta az ingujját. Larramore kimentette magát, és visszament a folyosó végén lévő szűk irodájába.
Mona Stark egy gyorsnyomtatóval, készített anyagot tanulmányozott, miközben a kormányzó a telefonkészülékén villogó gombokat nézegette. – Hányan telefonálnak ezek közül Sam Cayhall miatt? – kérdezte. Mona végigfuttatta az egyik ujját egy számsoron.
– Tegnap huszonegyen telefonáltak a Cayhall-kivégzés ügyében. Tizennégyen amellett vannak, hogy gázosítsák el. Öten a kegyelem mellett. Kettő nem tudja eldönteni.
– Akkor tegnap többen hívtak, mint korábban.
– Igen, de az újságban megjelent egy cikk Sam utolsó próbálkozásairól. Említést tett a kegyelmi meghallgatás lehetőségéről.
– És a közvélemény-kutatási adatok?
– Nincs változás. Az állam fehér lakosainak a kilencven százaléka támogatja a halálbüntetést, és a feketéknek körülbelül a fele. Összesen körülbelül nyolcvannégy százalék.
– Az én népszerűségi mutatóm?
– Hatvankettő. De ha megkegyelmez Sam Cayhallnak, egy számjegyűre csökken.
– Tehát maga ellenzi.
– Az égvilágon semmit nem lehet vele nyerni, veszíteni annál többet. Felejtse el a közvélemény-kutatási adatokat. Ha megkegyelmez egy bűnözőnek, a többi ötven ideküldi az ügyvédjét, a nagyanyját meg a prédikátorát, hogy ugyanezért a szívességért könyörögjön. Van elég gondja így is. Őrültség lenne megkegyelmezni.
– Igen, igaza van. Kész van már a médiaterv?
– Egy órán belül meglesz.
– Meg kell néznem.
– Nagel most végzi az utolsó simításokat. De azért azt hiszem, a kegyelmi meghallgatásra vonatkozó kérelmet el kéne fogadnia. De hétfőn tartsa. Hadd legyen egy kis izgalom a hétvégén.
– Nem zárt meghallgatást kellene tartani.
– Persze hogy nem! Azt akarjuk, hogy Ruth Kramer a kamerák előtt zokogjon.
– Ez az én meghallgatásom. Nem Sam és az ügyvédjei szabják meg a feltételeket. Ha azt szeretnék, hogy megtartsam, akkor úgy csináljuk, ahogy én akarom.
– Helyes. De ne felejtse el, hogy magának is szüksége van rá. Rengeteget szerepelhet a sajtóban meg a tévében.

 

Goodman aláírta a négy telefonra szóló bérleti szerződést. Kravitz és Bane-hitelkártyával fizetett, és ügyesen megkerülte a kérdéseket, amelyeket tucatszám zúdított rá a jó kedélyű, fiatal eladó. Bement egy közkönyvtárba a State Streeten, és a kézikönyvek között megkereste a telefonkönyveket. Vastagságuk alapján Mississippi állam nagyobb városainak a telefonkönyveit vette kézbe. Az információs pultnál aprópénzt váltott, majd két órát töltött azzal, hogy oldalakat másolt ki a telefonkönyvekből.
Vidáman végezte a munkáját. Egy percig sem gondolta volna senki, hogy ez a jól öltözött, bozontos ősz hajú, csokornyakkendőt viselő kis ember egy komoly chicagói cégnél üzlettárs, akinek egy csettintésére ugranak a titkárnők és adminisztrátorok. Egy percig sem gondolta volna senki, hogy évi négyszázezer dollárt keres. Öt azonban ez egy cseppet sem érdekelte. E. Garner Goodman boldogan csinálta, amit csinált. Minden erejével azon volt, hogy még egy lelket megmentsen.
Eljött a könyvtárból, és Mississippi állam jogi egyetemére hajtott. Egy John Bryan Glass nevű professzor tanított itt büntetőjogot, és az utóbbi időben publikált néhány tudományos cikket, melyekben a halálbüntetés ellen foglalt állást. Goodman szeretett volna megismerkedni vele, és meg akarta kérdezni tőle, nincs-e néhány olyan tehetséges hallgatója, akik szívesen részt vennének egy munkában.
Közölték vele, hogy a tanár ma már nem lesz bent az egyetemen, de csütörtök reggel kilenckor órája van. Goodman még benézett az egyetem könyvtárába, aztán eljött. Csak azért, hogy agyoncsapja az időt, befizetett egy csoportos múzeumlátogatásra, ami harminc percig tartott, aztán egy ajándékboltban megkérdezte az eladónőt, nem tud-e egy jó panzióról, ahol megszállhatna. A nő a Millsaps-Buie House-t javasolta, ami körülbelül két kilométernyire volt onnan, ugyanabban az utcában. Goodman megtalálta a csodaszép viktoriánus udvarházat, pontosan ott, ahol az eladónő mondta, és kivette az utolsó üres szobát.

 

 

Harminckilenc

Az Auburn-ház hivatalosan nyolckor nyitott. Egy beteges külsejű, rossz szabású egyenruhát viselő biztonsági őr kitárta az autófeljáróra nyíló kaput, és Adam behajtott a parkolóba. Tíz percig várt a kocsijában, amíg megérkezett és leparkolt egy másik autó. Felismerte a volánnál ülő nőt: az a tanácsadó volt, akivel két héttel korábban, Lee irodájában találkozott. Adam megállította a járdán, amikor az egyik oldalbejáraton éppen be akart menni az épületbe. – Elnézést – szólította meg. – Már találkoztunk egyszer. Adam Hall vagyok, Lee unokaöccse. Ne haragudjon, de nem emlékszem a nevére.
A nő elnyűtt aktatáskát tartott az egyik kezében, és barna papírzacskót a másikban. – Joyce Cobb vagyok – válaszolta mosolyogva. – Emlékszem magára. Hol van Lee?
– Nem tudom. Abban reménykedtem, hátha maga tud róla valamit. Nem hallott felőle?
– Nem. Már kedd óta nem.
– Kedd? Én utoljára szombaton találkoztam vele. Maga beszélt vele kedden?
– Idetelefonált, de nem beszéltem vele. Aznap jelent meg az a cikk az újságban, hogy ittasan vezetett.
– Honnan telefonált?
– Nem mondta meg. Az igazgatót kérte, közölte, hogy egy darabig nem jön be, segítségre van szüksége, és ehhez hasonlók. Nem mondta meg, hogy hol van, és mikor jön vissza.
– Mi van az ügyfeleivel?
– Átvettük őket. Majd csak elboldogulunk valahogy.
– Lee sohasem felejtkezne el a lányairól. Nem lehet, hogy beszélt velük a héten?
– Nézze, Adam, a legtöbb lánynak nincs is telefonja. És Lee egész biztosan nem megy el a lakásukra. Rendszeresen találkozunk a lányaival, és tudom, hogy nem beszéltek vele.
Adam hátralépett és a kapu felé pillantott. – Tudom. Meg kell találnom őt. Nagyon aggódom.
– Nem lesz vele semmi baj. Ez előfordult már egyszer, és a végén minden rendbe jött. – Joyce-nak hirtelen sürgős lett, hogy bemenjen az épületbe. – Ha hallok valamit, majd szólok.
– Tegye meg, kérem. Lee lakásában el tud érni.
– Tudom.
Adam köszönetet mondott, beült a kocsijába és elhajtott. Kilenckor már az irodájában volt, iratokba temetkezve.

 

Nugent ezredes egy hosszú asztal végénél ült, amelyet egy fegyőrökkel és más börtönalkalmazottakkal teli terem elejében állítottak fel egy harminc centi magas emelvényre. Mögötte egy óriási palatábla lógott a falon. Az asztal jobbra eső részén sorakozó székek üresen maradtak, hogy az összecsukható székeken helyet foglaló hallgatóság láthassa a Nugent balján lévő fontos személyiségek arcát. Itt volt Morris Henry az államügyészi hivatalból, vastag akták hevertek előtte az asztalon. Lucas Mann az asztal túlsó végénél ült, éppen jegyzetelt. Henry mellett két börtönigazgató-helyettes foglalt helyet. A Lucas mellett ülő férfit a kormányzói hivatalból küldték.
Nugent az órájára nézett, aztán belevágott. – Ma, augusztus másodikán reggel, a fellebbezések pillanatnyi állapota szerint úgy néz ki, hogy semmi sem akadályozhatja meg az ítélet végrehajtását. Úgy készülünk, hogy az eredeti tervek szerint, szerdán, éjfél után egy perccel sor kerül a kivégzésre. Hat teljes napunk van tehát a felkészülésre, és mindent el fogok követni, hogy az ítélet-végrehajtás gördülékenyen, a legkisebb hiba nélkül menjen végbe.
Az elítéltnek legalább három keresete és fellebbezése kering a különböző bíróságokon, és természetesen nem lehet pontosan megjósolni, hogy mi fog történni. Állandó kapcsolatban vagyunk az államügyészi hivatallal. Mr. Morris Henry véleménye szerint, és ezt a véleményt Mr. Lucas Mann is osztja, Cayhall gázkamrába kerül. Persze bármelyik pillanatban halasztást adhat az egyik bíróság, de ez kétségesnek tűnik. Nekünk mindenképpen fel kell készülnünk. Várható, hogy az elítélt kegyelmi meghallgatást kér a kormányzótól, bár az igazat megvallva ez nem sok sikerrel kecsegtet. Mostantól egészen jövő szerdáig a készülődés állapotában leszünk.
Nugent érthetően, határozott hangon beszélt. Minden figyelem ráirányult, és ezt nyilvánvalóan rettentően élvezte. A jegyzeteibe pillantott és folytatta. – Magát a gázkamrát is elő kell készíteni. Nagyon régi, és már két éve nem használták, úgyhogy óvatosnak kell lennünk. A gyártó cég képviselője ma délelőtt érkezik, és a mai nap folyamán teszteket fogunk végrehajtani. A hétvégén, valószínűleg vasárnap, teljes főpróbát tartunk, feltételezve, hogy addig nem lesz halasztás. Összeállítottam egy listát azokról, akik önként jelentkeztek a kivégzőosztagba, és ma délután majd döntést hozok ez ügyben.
A média a legkülönbözőbb kívánságokkal áraszt el bennünket. Interjút akarnak készíteni Mr. Cayhall-lal, az ügyvédjével, a mi jogászunkkal, a börtönigazgatóval, az őrökkel, más siralomházi rabokkal, az ítélet-végrehajtóval, mindenkivel. Végig akarják nézni a kivégzést. Le akarják fényképezni az elítélt celláját és a gázkamrát. Tipikus médiaőrület. De kénytelenek vagyunk foglalkozni vele. Önök csak akkor léphetnek kapcsolatba a sajtó bármelyik képviselőjével, ha arra előzetesen engedélyt adok. Ez vonatkozik az intézmény minden alkalmazottjára. A legtöbb riporter nem helybéli, és ezek abban lelik örömüket, hogy tudatlan bunkóknak állítanak be minket. Úgyhogy ne beszéljenek velük. Amennyiben szükségesnek vélem, engedélyt fogok rá adni. Legyenek óvatosak ezekkel az emberekkel. Ezek keselyűk.
Más jellegű problémákra is számítunk – folytatta az ezredes. – Körülbelül tíz perccel ezelőtt megérkezett a Ku-Klux-Klan aktivistáinak első csoportja. A szokásos helyre, az autóút és az igazgatósági épület közötti területre irányítottuk őket; minden alkalommal itt zajlanak a demonstrációk. Tudomásunkra jutott, hogy más, hasonló csoportok is hamarosan itt lesznek, és a jelek szerint arra készülnek, hogy egészen az utolsó percig tiltakozó gyűléseket szerveznek. Szemmel fogjuk tartani őket. Jogukban áll tiltakozni, egészen addig, amíg rendbontás nem történik. Bár a legutóbbi négy kivégzés alkalmával nem voltam még itt, azt hallottam, hogy általában a halálbüntetést támogató csoportok is megjelennek, és óriási cirkuszt csapnak. Nyilvánvaló okokból úgy tervezzük, hogy a két csoportot távol tartjuk egymástól.
Nugent nem tudott tovább ülve maradni, felállt és kihúzta magát. Minden szem rászegeződött. Egy pillanatig a jegyzeteit tanulmányozta.
– Ez a kivégzés, annak köszönhetően, hogy Mr Cayhall valódi híresség, más lesz, mint a többi. Nagy lesz az érdeklődés a média részéről is, meg a sok holdkóros őrült részéről is. Minden körülmények között szakszerűen kell eljárnunk, és semmiféle kihágást sem tűrök el. Cayhallt és a családját tisztelet illeti meg az utolsó néhány nap alatt. Egyetlen ízetlen megjegyzést sem akarok hallani a gázkamráról vagy a kivégzésről. Szigorúan megtiltom. Van valakinek kérdése?
Nugent körbepillantott a teremben, és nagyon elégedett volt magával. Minden részletre kitért. Látta, hogy senkinek nincs kérdése. – Rendben van. Holnap reggel kilenckor ismét találkozunk. – Elbocsátotta a hallgatóságát, és a terem gyorsan kiürült.

 

Garner Goodmannek éppen akkor sikerült elcsípnie John Bryan Glass professzort, amikor az elindult az irodájából az előadásra. Miután kölcsönös elismerésükről biztosították egymást, a folyosón állva beszélgetni kezdtek. Glass Goodman összes könyvét olvasta, Goodman pedig Glass legtöbb cikkét ismerte, azokat, amelyek mind elítélték a halálbüntetést. A beszélgetés gyorsan a Cayhall-ügyre terelődött, Goodman elmondta, hogy égetően nagy szüksége lenne néhány megbízható joghallgatóra, akik részt tudnának venni egy munkában a hétvégén. Glass felajánlotta a segítségét, és végül abban állapodtak meg, hogy néhány óra múlva együtt ebédelnek, és folytatják a beszélgetést.
Háromutcányira a jogi egyetemtől Goodman megtalálta a halálraítéltek jogi védelmét ellátó szervezet kicsi és zsúfolt irodáit. Félig-meddig szövetségi ügynökség volt, amely minden olyan államban, ahol alkalmaztak halálbüntetést, hasonlóan kicsi és zsúfolt irodákat állított fel. Az igazgató egy Hez Kerry nevű, fiatal, fekete férfi volt, aki a Yale Egyetemen szerezte a diplomáját. Lemondott a nagy cégek kínálta pompás lehetőségekről, és a halálbüntetés eltörléséért folytatott küzdelemnek szentelte az életét. Goodman konferenciákon már kétszer is találkozott vele. Bár Kerry csapata, ahogy mindenhol emlegették őket, egyetlen siralomházi elítéltet sem képviselt közvetlenül, minden ügyet, az első perctől az utolsóig figyelemmel kísért. Hez harmincegy éves volt, és gyorsan öregedett. Ősz haja azt bizonyította: nagy nyomás nehezedik rá, hiszen negyvenhét ember várja a kivégzését a siralomházban.
Az iroda előterében dolgozó titkárnő íróasztala mögött a falon egy naptár lógott, aminek a tetejére valaki a SZÜLETÉSNAPOK A SIRALOMHÁZBAN szavakat írta fel. A megfelelő időpontban minden elítélt kapott egy üdvözlőlapot, semmi többet. Szűkre szabott költségvetéssel dolgoztak, és az üdvözlőkártyákat általában a saját zsebükből fizették ki az ott dolgozók.
Kerry irányítása mellett két ügyvéd és egy főállású titkárnő működött a csoportban. Egy-két joghallgató is dolgozott náluk heti öt-hat órát díjazás nélkül.
Goodman több mint egy órán keresztül beszélgetett Hez Kerryvel. Megtervezték a lépéseiket jövő keddre: Kerry letáborozik a legfelsőbb bíróságon, a jegyzői hivatalban. Goodman a kormányzói hivatal közelében marad. John Bryan Glasst majd megkérik, hogy üljön be az 5. körzeti bíróság jacksoni irodájába. Goodman egyik régi beosztottja a Kravitz és Bane-nél, aki most Washingtonban dolgozott, már megígérte, hogy Olander irodája közelében fog várakozni. Adam pedig a siralomházban lesz az ügyfelével, és összehangolja majd a telefonokat.
Kerry beleegyezett, hogy részt vesz Goodman hétvégi munkájában.
Tizenegykor Goodman visszament a kormányzói hivatalba, és átadta Larramore-nak a kegyelmi meghallgatásra vonatkozó írásbeli kérelmet. A kormányzó most éppen nincs az irodájában, rettentő elfoglalt mostanság, közölte a férfi, de ő majd beszél vele ebéd után. Goodman megadta a telefonszámot, amelyen a Millsaps-Buie-House-ben el lehet érni, és megmondta, hogy majd rendszeresen jelentkezik telefonon.

 

Csütörtök délután négy órakor Mississippi Állam Legfelsőbb Bírósága még mindig nem utasította el a keresetet, amely Sam állítólagos beszámíthatatlanságára hivatkozott. Már majdnem harminc óra telt el azóta, hogy Adam benyújtotta a keresetet. Lassan a bírósági előadó idegeire ment, állandóan hívogatta őt telefonon. Adam nagyon unta már, hogy újra és újra kénytelen elmagyarázni, ami mindenki számára teljesen nyilvánvaló: választ kell kapnia. Adam úgy vélte, hogy a bíróság csak a lábát lógatja, és megakadályozza, hogy a beadvány minél hamarabb a szövetségi bíróságra kerüljön.
A szövetségi bíróságokon sem alakult valami fényesen a helyzet. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága még nem döntötte el, bekéreti-e a gázkamrával kapcsolatos alkotmányos aggályokra hivatkozó keresetet. Az 5. körzeti bíróság még mindig rajta ült az elégtelen jogi képviseletet kifogásoló beadványon.
Adam járkálni kezdett az asztal körül az irodában, és várta, hogy megszólaljon a telefon. Az irodában – a többtucatnyi tényvázlat készítésének eredményeképpen – papírok hevertek mindenfelé. Az egyik könyvespolc peremére rózsaszínű és sárga cetlikre firkantott telefonüzenetek voltak odabiggyesztve. Hirtelen gyűlölni kezdte ezt az irodát. Azt mondta Darlene-nek, hogy sétál egyet, és eljött az épületből. A Peabody Hotelhez ment, aztán egy itallal a kezében leült az egyik sarokban, a zongora közelében. Utoljára pénteken, New Orleansben ivott valamit, s bár most jólesett neki, rögtön eszébe jutott Lee. Szemével a nagynénjét kereste a portáspult körüli tömegben. Figyelte, ahogy az előcsarnokban álló asztalok köré jól öltözött emberek gyűlnek, és ki tudja miért, abban reménykedett, hogy Lee is megjelenik. Hová rejtőzik el az ember, ha ötvenéves, és a saját élete elől menekül?
Egy túrabakancsos férfi, aki lófarokba fogva viselte a haját, megállt, rámeredt Adamre, aztán odament hozzá. – Elnézést, uram. Maga Adam Hall, Sam Cayhall ügyvédje?
Adam bólintott.
A férfi elmosolyodott, láthatólag nagyon elégedett volt magával, hogy felismerte Adamét. – Kirk Kleckner vagyok a New York Timestól. – Letett egy névjegykártyát Adam elé az asztalra – Én tudósítok a Cayhall-kivégzésről. Csak most érkeztem. Megengedi, hogy leüljek?
Adam a kerek asztal túloldalán lévő üres szék felé intett. Kleckner helyet foglalt. – Szerencsém van, hogy itt találtam magát – mondta, és az arca csupa mosoly volt. Negyvenes évei elején járhatott; ápolatlan szakálla volt, farmernadrágot viselt meg farmeringet. – A repülőn átlapoztam néhány újságot, és láttam a fényképét. Így ismertem föl.
– Örülök a találkozásnak – mondta Adam szárazon.
– Beszélgethetünk?
– Miről?
– Hát, sok mindenről. Úgy tudom, az ügyfele nem hajlandó interjút adni.
– Így van.
– És maga?
– Én sem. Elbeszélgethetünk egymással, de hivatalosan egy szót sem mondok.
– Ez megnehezíti a helyzetet.
– Hogy őszinte legyek, az engem egyáltalán nem érdekel. Nekem teljesen mindegy, hogy magának mennyire nehéz a munkája.
– Rendben van. – Egy fiatal pincérnő ruganyos léptekkel odajött az asztalukhoz, és felvette Kleckner rendelését. A férfi feketekávét kért. – Mikor látta utoljára a nagyapját?
– Kedden.
– És mikor találkozik vele a legközelebb?
– Holnap.
– Milyen állapotban van?
– Egészen jó állapotban. A nyomás egyre nagyobb, de egyelőre jól bírja.
– És maga?
– Remekül szórakozom.
– Komolyan kérdezem. Tud például aludni? Ilyesmire gondolok.
– Fáradt vagyok. És nem tudok aludni. Rengeteget dolgozom, megállás nélkül rohangálok a börtön, a bíróságok meg az irodám között. Egyre jobban felpörögnek a dolgok, úgyhogy a következő néhány nap kegyetlen lesz.
– A Bundy-kivégzésről is én tudósítottam Floridából. Nagy cirkusz volt. Az ügyvédjei napokon keresztül egy percet sem aludtak.
– Nehéz ilyenkor kikapcsolni.
– Végigcsinálná még egyszer? Tudom, hogy nem ez a maga területe, de hajlandó lenne még egyszer vállalni egy halálbüntetéses ügyet?
– Csak akkor, ha találok még egy rokont a siralomházban. Maga miért tudósít kivégzésekről?
– Már évek óta írok a halálbüntetésről. Izgalmas téma. Szeretnék interjút készíteni Mr. Cayhall-lal.
Adam megrázta a fejét, és felhörpintette az italát. – Nem lehet. Teljesen kizárt. Senkivel sem hajlandó szóba állni.
– Azért megkérdezi tőle?
– Nem.
A kávé megérkezett, Kleckner kavargatni kezdte. Adam a tömeget bámulta. – Tegnap interjút csináltam Benjamin Keysszel Washingtonban – mondta Kleckner. – Nincs meglepve azon, hogy maguk most azt állítják, hibákat követett el a tárgyaláson. Azt mondta, hogy számított rá.
Jelen pillanatban Adamet egyáltalán nem érdekelte Benjamin Keys meg a véleménye. – Ez megszokott módszer. Mennem kell. Örülök, hogy megismerhettem.
– De szeretnék beszélni magával a...
– Örüljön, hogy egyáltalán látott engem – szakította félbe Adam, és ezzel felállt.
– Már csak néhány kérdésem lenne – mondta Kleckner, miközben Adam elment.

 

A nyulat két őr fogta a Parchman területén húzódó erdőben, és elnevezték Samnek. Barna üregi nyúl volt, a legnagyobb a négy közül, amit összesen elkaptak. A másik hármat már megették.
Csütörtökön késő éjjel Sam, a nyúl, a fegyőrök, akik elfogták, Nugent ezredes és a kivégzőosztag mikrobuszokon és teherautókon begurultak a maximális biztonságú traktus kapuján. Lassan elhajtottak a siralomház bejárata előtt, aztán megkerülték az épület nyugati végénél lévő sportpályát. A maximális biztonsági traktus délnyugati sarkában lévő, négyzet alakú, vörös téglás épület előtt parkoltak le.
Két fehér színű, ablaktalan fémajtó vezetett az épület belsejébe. Az egyik, amelyik délre nézett, egy szűk, két és fél méterszer négy és fél méteres helyiségbe nyílt; itt tartózkodtak a tanúk a kivégzés alatt. Az ablakok előtt fekete függönyök lógtak, de ha elhúzták őket, láthatóvá vált a gázkamra hátulja, tőlük alig néhány centire.
A másik ajtó a négy és fél méterszer három és fél méteres, festett betonpadlójú kivégzőhelyiségbe nyílt. A nyolcszögletű gázkamra pontosan a közepén állt, ezüstszínű, új zománcfesték borítása csillogott, és erős szagot árasztott. Nugent egy héttel korábban megvizsgálta, és elrendelte, hogy fessék át. A halálszoba, ahogy sokan nevezték, ragyogóan tiszta volt. A gázkamra mögött lévő ablakok előtt elhúzták a függönyt.
Samet, a nyulat, az egyik teherautó platóján hagyták, és a már korábban kiválasztott fegyőrt, akinek a testsúlya és magassága nagyjából megegyezett a Sam Cayhalléval, két jóval testesebb kollégája bevezette a kivégzőhelyiségbe. Nugent is bemasírozott, és úgy viselkedett, akár Patton tábornok: mutogatott, bólogatott és erősen ráncolta a homlokát. Az őrt először finoman betessékelték a gázkamrába, majd a két másik fegyőr is utánament, megfordították és leültették a faszékbe. Egy szó vagy mosoly, vigyor vagy tréfa nélkül először a csuklóját kötözték oda a bőrszíjakkal a szék karfájához. Aztán a térdét, majd a bokáját. Ezután az egyik őr néhány centire felemelte a fejét, amíg a másik ráerősítette a fejmerevítőt.
A két őr kilépett a gázkamrából, Nugent rámutatott az osztag egy másik tagjára, aki tett egy lépést előre, mintha szólni kívánna az elítélthez.
– Ekkor olvassa fel Lucas Mann a kivégzési parancsot Cayhallnak – magyarázta Nugent, akár egy amatőr filmrendező. – Aztán megkérdezem tőle, kíván-e mondani valamit az utolsó szó jogán. – Nugent ismét rámutatott valakire, és a már előre kiválasztott őr behajtotta, aztán lezárta a gázkamra súlyos ajtaját.
– Nyissa ki – vakkantotta Nugent, és az ajtó kinyílt. Az őrt kiszabadították.
– Hozzák a nyulat – rendelkezett Nugent. Az egyik fegyőr behozta a teherautóról a nyulat. Az állat mit sem sejtve ült a drótketrecben, amit most átadtak annak a két őrnek, aki néhány másodperce lépett ki a gázkamrából. Óvatos mozdulattal betették a nyulat a székbe, aztán hozzáláttak, hogy leszíjazzák a képzeletbeli embert. Csukló, térd, boka, fej – és a nyúl máris készen volt a gázra. A két őr kijött a gázkamrából.
Az ajtót behajtották, aztán lezárták, és Nugent intett az ítélet-végrehajtónak, aki a faszék alatti teknőbe futó csőbe tette a kénsavval teli pléhdobozt. Meghúzott egy kart, kattanás hallatszott, és a pléhdoboz már a teknőben is volt.
Nugent odalépett a gázkamra egyik ablakához, és feszülten figyelt. Az osztag többi tagja is hasonlóképpen tett. Nugent még korábban gondoskodott róla, hogy az ablakok szélét kenjék be szivárgást gátló zsiradékkal.
A mérges gáz lassan szállt fel a levegőbe, a szék alól halovány páraköd emelkedett a magasba. A nyúl először nem reagált a kamrában szétterjedő gőzre, de aztán annál hevesebben. Megmerevedett, ugrott néhányat, nekiütődött a ketrec oldalának, aztán szörnyű remegésbe kezdett, dobálta a testét, görcsösen rángatózott. Kevesebb, mint egy perc telt el, és már mozdulatlan volt.
Nugent mosolyogva pillantott az órájára. – Szellőztessék ki – rendelkezett, mire az őrök kinyitották a gázkamra tetején lévő szellőzőnyílást, hogy a gáz kiáramolhasson.
Kinyitották a kivégzőhelyiség ajtaját, a kivégzőosztag legtöbb tagja kiment, vagy azért, hogy friss levegőt szívjon, vagy azért, hogy rágyújtson. Legalább tizenöt percnek kell eltelnie, amíg a gázkamra ajtaját kinyithatják, és kivehetik a nyulat. A kamrát ezután meg kell tisztítani. Nugent még mindig odabent volt, mindenre odafigyelt.
Tőlük kevesebb mint húszméternyire az A szárny mennyezeti ablakai nyitva voltak. Sam jól hallotta a hangjukat. Már tíz óra elmúlt, minden lámpát lekapcsoltak, de a szárny minden cellájának az ajtaján két kar lógott ki, amint a tizennégy ember a sötét csendben hallgatta az odakintről beszűrődő hangokat.
Egy siralomházi elítélt napi huszonhárom órát tölt a szűk cellában. Mindent hall: egy új bakancs furcsa kopogását a folyosón, egy idegen ember ismeretlen hangját, egy fűnyíró távoli zümmögését. És természetesen hallja, amikor kinyílik, illetve becsukódik a kivégzőhelyiség ajtaja. Hallja a kivégzőosztag tagjainak elégedett és fontoskodó hümmögéseit.
Sam a karjára támaszkodva nézett föl a mennyezeti ablakra. Ezek az ő kivégzését gyakorolják.

 

 

Negyven

A 49-es út nyugati pereme és a Parchman igazgatósági épülete előtt elterülő pázsit között, mintegy ötven méter hosszúságú területen sima, egyenletes, távolból is észrevehető füves rész húzódott, amelyen valamikor vonatsín vezetett keresztül. Ez a terület volt az, ahol a halálbüntetés ellen tiltakozók minden kivégzés előtt összegyűltek. A többnyire kis csoport kivétel nélkül, minden alkalommal megjelent; az emberek békésen ültek a magukkal hozott összecsukható székeken, és házi készítésű táblákat tartottak a magasba. Éjszaka gyertyát gyújtottak, és az utolsó órákban egyházi énekeket daloltak. Énekeltek, imádkoztak, és aztán sírtak, amikor a halált bejelentették.
Teddy Doyle Meeks (aki megerőszakolt és megölt egy kislányt) kivégzését megelőző órákban némileg máshogyan alakult a menetrend. A komor, majdnem ájtatos tiltakozást megzavarta, hogy zajos főiskolai hallgatók érkeztek kocsiszámra a börtön elé. Előzetes bejelentés nélkül jöttek, és remekül érezték magukat, miközben vért követeltek. Sört ittak és hangosan bőgették a magnókat. Jelszavakat kántáltak, és provokálták a megrendült tiltakozókat. A helyzet még feszültebb lett, amikor szóváltás alakult ki a két csoport között. Börtönőrök vonultak ki, és visszaállították a rendet.
Maynard Tole volt a következő. A kivégzését megelőző napokban a tiltakozók a főút túlsó oldalán lévő területen kaptak lehetőséget a demonstrációra. A börtön vezetősége rendkívüli biztonsági intézkedéseket léptetett életbe, hogy fenntartsák a nyugalmat.
Amikor elérkezett a péntek reggel, Adam hét, fehér tógába öltözött klántagot számlált össze. Hárman éppen próbát tartottak: táblákat a magasba tartva, megpróbáltak egyszerre menetelni az autóút közelében lévő füves rész szélén. A másik négy egy kék-fehér sátortetőt állított éppen fel. Fémrudak és kötelek hevertek szétszórva a földön. Állt néhány műanyag szék a közelben, mellettük két hűtőláda. Ezek az emberek nem rövid időre érkeztek.
Adam, miközben lefékezett a főbejáratnál, rájuk meredt. Ahogy a klántagokat figyelte, szinte elvesztette az időérzékét. Hát tessék, ez az öröksége, a gyökerei. Nagyapja és nagyapja rokonainak eszmei testvérei. Vajon vannak közöttük olyanok, akiket annak idején filmre vettek, és a Sam Cayhallról készült videofelvételre is rákerültek, arra, amelyet Adam szerkesztett? Vajon látta már ezeket az embereket korábban is?
Adam kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Zakója és aktatáskája a hátsó ülésen maradt. Lassú léptekkel elindult a társaság felé, és a két hűtőláda közelében megállt. A táblákon szabadságot követeltek Sam Cayhallnak, a politikai fogolynak. Az igazi bűnözőket végezzék ki, és Sam Cayhallt engedjék szabadon. Valamilyen okból Adamnek nem nagyon tetszettek ezek a követelések.
– Mit akar? – kérdezte az egyikük, akinek szövetből készített jel volt a mellkasára varrva. A másik hat abbahagyta, amit éppen csinált, és bámulni kezdte őket.
– Fogalmam sincs – felelte Adam őszintén.
– Akkor miért bámul minket?
– Nem is tudom.
Három másik csatlakozott az első klántaghoz, és együtt odamentek Adamhez. A tógájuk egyforma volt: könnyű szövetből készült, fehér színű, rajta vörös keresztek. Majdnem kilenc óra volt, és mindannyiukról csurgott a víz. – Ki a fene maga?
– Sam unokája.
A maradék három is odajött Adam közelébe, és alig másfél méternyi távolságból vizsgálgatni kezdték. – Akkor te a mi oldalunkon vagy – állapította meg az egyikük megkönnyebbülten.
– Nem. Semmi közöm hozzátok.
– Így van. A chicagói zsidóktól jött – jelentette ki egy másik klántag a többi tájékoztatására; az információ láthatólag kissé felkavarta őket.
– Miért vagytok itt? – kérdezte Adam.
– Megpróbáljuk megmenteni Samet. Úgy látszik, hogy te nem vagy rá képes.
– Ti tehettek róla, hogy itt van.
Egy fiatal, vörös arcú férfi, akinek homlokán gyöngyözött a veríték, átvette az irányítást, és még közelebb lépett Adamhez. – Nem. Ő az oka annak, hogy mi itt vagyunk. Még meg sem születtem, amikor Sam megölte azokat a zsidókat, úgyhogy engem nem vádolhatsz. Itt vagyunk, hogy tiltakozzunk a kivégzése ellen. Politikai okokból akarják kivégezni.
– Csak a klánnak köszönhető, hogy itt van. Hol vannak az álarcaitok? Úgy tudtam, hogy ti mindig elrejtitek az arcotokat.
Mindannyian idegesen mozgolódni kezdtek, nem tudták eldönteni, mit is kellene tenniük. Ez a fickó végül is Sam Cayhallnak, bálványuknak és hősüknek az unokája. Ő az az ügyvéd, aki megpróbálja megmenteni a legértékesebb szimbólumukat.
– Miért nem mentek el innen? – kérdezte Adam. – Sam nem akarja, hogy itt legyetek.
– Miért nem mész el inkább te a büdös francba? – förmedt rá a fiatal klántag.
– Milyen választékosan fogalmazol. Szépen menjetek el innen, jó? Sam sokkal többet ér nektek holtan, mint élve. Hagyjátok békében meghalni, és lesz egy nagyszerű mártírotok.
– Nem megyünk el. Itt maradunk az utolsó percig.
– És mi van, ha maga Sam kér meg benneteket, hogy távozzatok? Akkor hajlandóak vagytok elmenni?
– Nem – felelte a fiatalember csúfondáros mosollyal, aztán a válla fölött a többiekre pillantott, akik láthatólag egyetértettek vele abban, hogy nem mozdulnak el innen.
– Nagyszerű. Akkor bekerül a képetek az újságokba. Erről szól az egész, nem? Nevetséges maskarába öltözött cirkuszi bohócok mindig felkeltik a figyelmet.
Kocsiajtó csapódott be valahol Adam mögött, és ahogy hátrafordult, látta, hogy egy televíziós forgatócsoport száll ki viharos sebességgel az ő autója közelében leparkolt mikrobuszból.
– Lám, lám – mondta a csoportnak. – Mosolyogjatok, fiúk. Eljött a nagy pillanat.
– Menj a pokolba – csattant fel a fiatal klántag mérgesen. Adam hátat fordított nekik, és visszament a kocsijához. Egy riporternő igyekezett feléje sietős léptekkel, mögötte pedig egy operatőr loholt.
– Maga Adam Hall? – kérdezte a nő kifulladva. – Cayhall ügyvédje?
– Igen – felelte Adam anélkül, hogy megállt volna.
– Válthatnánk néhány szót?
– Nem. De azok a, fiúk ott majd meghalnak, hogy beszélhessenek – mondta Adam, a válla fölött hátramutatva. A riporternő egy darabig még mellette sétált, miközben az operatőr a kamerával babrált. Adam kinyitotta a Saab ajtaját, beült, és beindította a motort.
Louise, a bejáratnál szolgálatot teljesítő női őr betett a műszerfalra egy számozott kártyát, aztán intett neki, hogy hajtson be.
A siralomház bejáratánál Packer végrehajtotta a szokásos, kötelező jellegű motozást. – Mi van ebben? – kérdezte a kis hűtőtáskára mutatva, amit Adam a bal kezében tartott.
– Eszkimó jégkrém, őrmester. Kér egyet?
– Na, hadd nézzem. – Adam odaadta a hűtőtáskát Packernek, aki azonnal felnyitotta a tetejét, és hat darab, fagyott állapotban lévő jégkrémet számolt össze.
Visszaadta a hűtőtáskát Adamnek, és a tőlük néhány méternyire lévő bejárati iroda ajtajára mutatott. – Mostantól itt fognak beszélgetni – közölte. Beléptek az irodába.
– Miért? – kérdezte Adam, miközben körbepillantott. Egy fém íróasztal, rajta telefon, három szék és két lezárt irattartó szekrény állt az irodában.
– Így szoktuk csinálni. Ahogy közeledik a nagy nap, igyekszünk enyhíteni kicsit a szigorúságon. Sam ezentúl itt fogadja a látogatóit. És nincs időkorlátozás.
– Milyen figyelmes maguktól – jegyezte meg Adam, miközben az íróasztalra tette az aktatáskáját, és felvette a telefont. Packer elment, hogy behozza Samet.
A jacksoni jegyzői irodán dolgozó szívélyes hölgy közölte Adammel, hogy Mississippi Állam Legfelsőbb Bírósága alig néhány perccel ezelőtt utasította el a keresetet, amely Sam beszámíthatatlanságára hivatkozik. Adam megköszönte az információt, megjegyezte, hogy ez az, amire számított, és úgy véli, a döntést egy nappal korábban is meg lehetett volna hozni, aztán megkérte a nőt, hogy faxon küldjön egy másolatot a bírói határozatról az ő memphisi irodájába, illetve Lucas Mannek, a Parchmanbe. Felhívta Darlene-t Memphisben, megkérte, hogy faxon juttassa el az új beadványt a szövetségi bíróságra, és küldjön róla másolatot az 5. körzeti bíróságra, továbbá Mr. Olander ugyancsak sok munkával küszködő irodájába, Washingtonba. Felhívta Mr. Olandert is, és tájékoztatta a beadvány érkezéséről, a férfi pedig közölte vele, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága éppen most utasította el a védelemnek azon kérelmét, hogy a bíróság kérje magához a gázkamrával kapcsolatos alkotmányos aggályokra hivatkozó keresetet.
Sam bilincs nélkül lépett be a bejárati irodába, miközben Adam még mindig telefonált. Gyorsan kezet ráztak, és Sam leült. Most nem cigarettáért nyúlt, hanem kinyitotta a hűtőtáskát, és kivett belőle egy jégkrémet. Lassan eszegette, miközben Adam beszélgetését hallgatta Olanderrel. – A legfelsőbb bíróság éppen most utasította el a kérelmünket – súgta Adam Samnek, miközben tenyerét a kagyló membránjára tette.
Sam furcsán mosolygott, aztán tanulmányozni kezdte a borítékokat, amelyeket magával hozott.
– Mississippi Állam Legfelsőbb Bírósága is elutasította a beadványt – közölte Adam a kliensével, miközben leütött néhány számot a készüléken. - De hát erre számítottunk. Éppen most nyújtjuk be a keresetet a szövetségi bíróságon. – Az 5. körzeti bíróságot hívta, hogy az elégtelen jogi képviseletre vonatkozó keresetről tájékozódjon. A New Orleans-i előadó közölte vele, hogy a mai reggel folyamán semmi sem történt az ügyben. Adam letette a kagylót, és ráült az íróasztal szélére.
– Az 5. körzeti bíróság még mindig ül az elégtelen jogi képviseletre vonatkozó kereseten – jelentette az ügyfelének, aki jól ismerte a törvényeket meg az eljárásjogi kérdéseket, és az ilyen témákról úgy lehetett beszélgetni vele, akár egy tanult jogásszal. – Mindent egybevetve nem valami kellemes ez a mai reggel.
– A jacksoni tévében azt mondták ma reggel, hogy kegyelmi meghallgatást kértem a kormányzótól – mondta Sam két harapás között. – Ez természetesen nem lehet igaz. Én nem hagytam jóvá ilyen kérelmet.
– Nyugi, Sam. Rutinszerű eljárás.
– Rutinszerű eljárás? Egy nagy büdös francot! Azt hittem, hogy megállapodtunk valamiben. Még McAllistert is mutatták a tévében, ott búslakodott, hogy nem tudja eldönteni, kell-e kegyelmi meghallgatást tartani vagy sem. Én figyelmeztettelek.
– McAllister a legkisebb gondunk, Sam. Ez a kérelem csak formalitás volt. Nem kell részt vennünk a meghallgatáson.
Sam bosszankodva csóválta a fejét. Adam feszülten figyelte. Sam nem volt igazán mérges, és nem is nagyon érdekelte, hogy Adam mit csinál. Törődött volt, szinte mintha már teljesen feladta volna a harcot. A kis zsémbeskedés természetes reakciója volt. Egy héttel ezelőtt még szétrobbant volna a dühtől.
– Tudod, tegnap este gyakorlatoztak. Lezárták a gázkamrát, kinyírtak egy patkányt vagy mit tudom én mit, minden tökéletesen működött, és most mindenki nagyon izgatott a kivégzésem miatt. Hát nem hihetetlen? Főpróbát tartottak. Aljas disznók.
– Sajnálom, Sam.
– Tudod, milyen szaga van a ciángáznak?
– Nem.
– Fahéj. A levegőben terjengett tegnap este. Ezek a barmok még azzal sem törődtek, hogy a szárnyunkon becsukják az ablakot, így aztán beleszippantottam egy kicsit.
Adam nem tudta, hogy ez igaz-e vagy sem. Arról hallott már, hogy a kivégzés után a gázkamrát néhány percig szellőztetik, és a gáz felszáll a levegőbe. Az biztos, hogy nem szivároghat be a szárnyakra. Sam talán az őröktől hallott egy-két történetet a gázról.
– Ne haragudj, Sam – mondta Adam –, de meg kell beszélnünk egy-két dolgot.
– A klántagok ott voltak a bejáratnál ma reggel? A tévében mutatták, hogy tegnap ott gyülekeztek.
– Igen. Hetet számoltam össze belőlük, alig néhány perccel ezelőtt. Teljes harci díszbe öltöztek, csak az álarc nincs rajtuk.
– Én is ilyet viseltem annak idején – mondta, mint egy háborús veterán, aki a kissrácoknak dicsekszik.
– Tudom, Sam. És mert ilyet viseltél, most itt ülsz a siralomházban, az ügyvéded meg az órákat számolja, mielőtt leszíjaznak a gázkamrában. Gyűlölnöd kéne ezeket a nevetséges idiótákat odakint.
– Én nem gyűlölöm őket. De nincs joguk itt lenni. Cserbenhagytak. Dogan küldött ide engem, és amikor ellenem tanúskodott, még a klán egyik vezetője volt. Egyetlen árva fityinget sem adtak arra, hogy ügyvédeket fogadjak. Egyszerűen elfelejtettek.
– Mit vársz ezektől a gengszterektől? Hűséget?
– Én hűséges voltam.
– És nézd meg, hogy hol vagy most. Nyilvánosan el kellene ítélned a klánt, aztán megkérni őket, hogy menjenek el, és maradjanak távol a kivégzésedtől.
Sam a borítékokkal babrált, aztán vigyázva rátette őket az egyik székre.
– Megmondtam nekik, hogy menjenek el – folytatta Adam.
– Mikor?
– Egy-két perce. Váltottunk néhány szót. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy mi van veled, Sam. Hasznot húznak a kivégzésedből, mert nagyszerű mártír lesz belőled, és majd éveken keresztül őrjönghetnek miattad, papolhatnak rólad. A te nevedet kántálják majd, amikor kereszteket égetnek, és zarándokutat tesznek a sírodhoz. Azt akarják, hogy meghalj, Sam. Nagyszerű lesz majd a sajtójuk.
– Összeszólalkoztál velük? – kérdezte Sam némi derűvel és büszkeséggel.
– Aha. Nem nagy ügy. Na és Carmennel hogy állunk? Ha bejöhet, meg kell szerveznie az utazását.
Sam elgondolkozva szippantott egyet a cigarettájából. – Szeretnék találkozni vele, de figyelmeztetned kell a külsőm miatt. Nem akarom, hogy megdöbbenjen.
– Nagyszerűen nézel ki, Sam.
– Köszönöm szépen. Na és Lee?
– Mi van vele?
– Hogy van? Mi kapunk ám itt újságot. Múlt vasárnap láttam a memphisi napilapban, aztán a keddi számban olvastam, hogy ittas vezetésért letartóztatták. Nincs börtönben, ugye?
– Nincs. Elvonókúrán van – felelte Adam olyan határozottsággal, mintha pontosan tudná, hogy Lee hol is van.
– Be tud jönni hozzám?
– Akarod?
– Azt hiszem, igen. Talán majd hétfőn. Várjunk egy kicsit, aztán meglátjuk.
– Semmi gond – válaszolta Adam, és közben azon tűnődött magában, hogyan tudná előkeríteni a nagynénjét. – A hétvégén majd beszélek vele.
Sam odanyújtotta Adamnek az egyik le nem zárt borítékot. – Add oda ezt az ittenieknek. Lista azokról a látogatókról, akik mostantól, egészen a végéig, bejöhetnek hozzám. Tessék, nyisd csak ki.
Adam megnézte a listát. Négy név szerepelt rajta. Adam, Lee, Carmen és Donnie Cayhall. – Nem valami hosszú lista.
– Sok rokonom van ugyan, de nem akarom, hogy idejöjjenek. Kilenc és fél év alatt egyszer sem látogattak meg, és átkozott legyek, ha megengedem nekik, hogy az utolsó percben idetolják a képüket. Tartogassák a megjelenésüket a temetésemre.
– Riporterek és újságírók jelentkeznek nálam rendre, és interjút kérnek.
– El lehet felejteni.
– Pontosan ezt mondtam nekik. Azonban van valami, ami esetleg érdekelni fog. Van egy Wendall Sherman nevű fickó, többé-kevésbé ismert szerző, megjelentetett négy vagy öt könyvet, és nyert néhány díjat. Tegnap beszéltem vele telefonon; szeretne leülni veled, és magnószalagra venni a történetedet. Nagyon tisztességesnek tűnt, és azt mondta, hogy órákig is eltarthat, amíg mindent fel tud venni. Ha Memphisbe repül, hátha igent mondasz.
– Miért akarja felvenni a történetemet?
– Könyvet akar írni rólad.
– Lovagregényt?
– Nem hiszem. Hajlandó ötvenezer dollárt fizetni előre, aztán még százalékot a később befolyó jogdíjakból.
– Csodás. Kapok ötvenezer dollárt egy nappal a halálom előtt. Mit csináljak vele?
– Én csak tolmácsolom az ajánlatot.
– Mondd meg neki, hogy menjen a fenébe. Nem érdekel.
– Rendben.
– Csinálj egy szerződést, amiben az élettörténetemmel kapcsolatban minden jogot rád ruházok, és miután meghaltam, azt csinálsz vele, amit akarsz.
– Nem lenne rossz ötlet magnóra venni.
– Úgy érted, hogy...
– Belebeszélsz egy kis masinába, amiben van egy magnószalag. Szerzek neked egyet. Ülsz a celládban és beszélsz az életedről.
– Milyen unalmas. – Sam megette a jégkrémet, és a pálcikát behajította a szemeteskosárba.
– Attól függ, honnan nézzük. Most egészen izgalmasnak tűnik a helyzet.
– Igen, igazad van. Szürke, unalmas élet, de a vége szenzációs.
– Úgy hangzik, mint egy bestseller.
– Majd gondolkozom.
Sam hirtelen felpattant, a gumiszandál a szék alatt maradt Hosszú lépésekkel keresztülvágott az irodán, közben számolta magában a lépteit. – Tizenháromszor tizenhat és fél – motyogta, aztán tovább méricskélte a szobát.
Adam jegyzeteket vetett papírra, és közben megpróbált nem tudomást venni a két fal között sebesen gyalogló, vörös figuráról. Sam végre megállt, és nekitámaszkodott az egyik irattartónak. – Szeretnék kérni tőled egy szívességet – mondta a túlsó falra meredve. Sokkal halkabban beszélt. Lassan vette a levegőt.
– Hallgatlak – mondta Adam.
Sam odalépett a székhez, és felemelt egy borítékot. Odaadta Adamnek, és felvette az előbbi testhelyzetét az irattartó-szekrénynél. A boríték lefelé volt fordítva, így Adam nem láthatta rajta a címzést.
– Azt szeretném, hogy kézbesítsd ezt a levelet.
– Kinek?
– Quince Lincolnnak.
Adam letette a levelet maga mellé az íróasztalra, aztán figyelő pillantással Samre nézett. Sam azonban láthatólag egy másik világban járt. Összeszűkült szemmel, üres tekintettel az iroda túlsó falán bámult valamit. – Egy hétig dolgoztam ezen a levélen – mondta szinte érdes hangon –, de negyven éve gondolkozom rajta.
– Mi van a levélben? – kérdezte Adam lassan.
– Bocsánatkérés. Éveken keresztül cipeltem magammal a bűntudatot, Adam. Joe Lincoln rendes, tisztességes ember volt és jó apa. Elvesztettem a fejemet, és minden ok nélkül megöltem. És mielőtt lelőttem volna, tudtam, hogy meg fogom úszni a dolgot. Mindig is furdalt emiatt a lelkiismeret. Rettenetesen furdalt. Nem tehetek már semmit, csak annyit, hogy bocsánatot kérek.
– Biztos vagyok benne, hogy ez Lincolnéknak jelent valamit.
– Talán igen. A levélben azt kérem tőlük, hogy bocsássanak meg nekem, azt hiszem, a keresztényeknél ez így szokás. Azzal a tudattal szeretnék meghalni, hogy megpróbáltam bocsánatot kérni tőlük.
– Van valami tipped, hogy hol találhatom meg őt?
– Az bizony nem lesz könnyű. A családomban azt hallottam, hogy Lincolnék még mindig Ford megyében vannak, Ruby, Joe özvegye valószínűleg még él. Attól tartok, kénytelen leszel elmenni Clantonba, és ott kérdezősködni. Van ott egy afrikai seriff, vele kezdd. Valószínűleg az összes afrikait ismeri a megyében.
– És mit csináljak, miután megtaláltam Quince-t?
– Mondd meg neki, hogy ki vagy. Add oda a levelet. Azt is mondd meg neki, hogy szörnyű bűntudattal haltam meg. Meg tudod tenni ezt?
– Örömmel. Csak azt nem tudom, hogy mikor.
– Várd meg, amíg meghalok. Rengeteg időd lesz, miután ez az ügy lezárult.
Sam visszament a székhez, és most két levelet emelt fel. Átnyújtotta őket Adamnek, és lassan, fel-alá járkálni kezdett a szobában. Az egyik levélre Ruth Kramer neve volt ráírva, cím nélkül, a másikra pedig Elliot Krameré. – Ezek Krameréknek szólnak. Kézbesítsd őket, de várd meg a kivégzésemet.
– Miért kell várnom?
– Azért, mert tisztességesek a szándékaim. Nem akarom, hogy azt gondolják: azért csinálom, mert együttérzést szeretnék ébreszteni az utolsó óráimban.
Adam letette a két levelet a harmadik mellé, Vajon hány levelet ír még Sam a hétvégén? Hány áldozat van még?
– Biztos vagy benne, hogy meg fogsz halni, ugye, Sam?
Sam megállt az ajtónál, és egy pillanatra elgondolkozott a válaszon. – Minden ellenünk szól. Elkezdtem felkészülni.
– Még mindig van esélyünk.
– Hát persze. De azért minden eshetőségre készen nem tétlenkedem. Nagyon sok embernek okoztam fájdalmat, Adam, és nem is mindig gondoltam végig igazán, hogy mit tettem. De amikor a nagy Kaszással van randevúd, elkezdesz gondolkodni azon, milyen károkat okoztál.
Adam felemelte a három borítékot, és rájuk pillantott. – Van még több is?
Sam grimaszolt, egyet, aztán a földre nézett. – Egyelőre nincs.

 

A péntek reggeli jacksoni napilap első oldalán megjelent egy cikk arról, hogy Sam Cayhall kegyelmi meghallgatást kért. A cikk közölt egy fotót David McAllisterről, a kormányzóról, egy rosszul sikerültet Samről, néhány önigazoló megjegyzést Mona Starktól, a kormányzó személyzeti főnökétől, aki azt hangsúlyozta, hogy a kormányzó nagyon sokat vívódik a döntés miatt.
Mivel McAllister a nép egyszerű gyermeke volt, Mississippi állam polgárainak valóságos szolgája, nem sokkal a megválasztása után felállíttatott egy költséges, forródrótos telefonrendszert. A díjmentesen hívható szám az államban mindenhol ki volt plakatírozva, és a választókat rendszeresen bombázták a közérdekű hirdetésekkel, hogy használjak bátran a polgárok forródrótját. Telefonáljon a kormányzónak. Ő kíváncsi az ön véleményére. Mi ez, ha nem demokrácia? A telefonközpontosok állandó szolgálatot teljesítettek.
És mivel McAllisternek több ambíciója volt, mint stratégiai elképzelése, a telefonhívásokat minden nap alaposan kielemeztette. Nem irányította a dolgok folyását, pusztán a nyomukba eredt. Rengeteg pénzt költött közvélemény-kutatásokra, és szép csöndben kinyomozta, mi zavarja a polgárokat, aztán a nagy csinnadrattával bejelentett akciók élére állt.
Goodman és Adam sejtette ezt. McAllister túlságosan is magabiztosan vágott bele az új kezdeményezésekbe. Arcátlan szavazatszámláló volt ez az ember, és úgy döntöttek, biztosítanak neki egy kis számolnivalót.
Goodman kora reggel, kávé és gyümölcs mellett elolvasott egy cikket, és fél nyolckor már telefonon beszélt John Bryan Glass-szal és Hez Kerryvel. Nyolckor Glass három tanítványa már kávét szürcsölgetett papírcsészéből az ütött-kopott, átmeneti jellegű irodában.
Goodman elmagyarázta a tervet, és utalt a titoktartás szükségességére. Megnyugtatta az egyetemistákat, hogy a törvényeket nem sértik, pusztán manipulálják a közvéleményt. A telefonok ott sorakoztak az asztalon, és mellettük a többoldalnyi telefonszám, amelyeket Goodman szerdán másolt ki. Az egyetemisták kissé aggódtak ugyan, mégis alig várták, hogy munkához láthassanak. Jól meg is fogják fizetni őket. Goodman bemutatta a technikát az első telefonhívás lebonyolításával. Feltárcsázta a számot.
– A polgárok forródrótja – mondta egy kellemes hang.
– A ma reggeli újságban megjelent cikk miatt telefonálok, tudja, amelyik Sam Cayhallról szól – magyarázta Goodman lassan, és tőle telhetően a legjobban utánozta a jellegzetes délies beszédmódot. Próbálkozása sok kívánnivalót hagyott maga után. Az egyetemisták jól szórakoztak.
– Szabad a nevét?
– Igen. Ned Lancaster vagyok Biloxiból, Mississippi állam – felelte Goodman a listáról olvasva a választ. – És a kormányzóra szavaztam, nagyszerű ember – tette még hozzá a hatás kedvéért.
– És mi a véleménye Sam Cayhallról?
– Szerintem nem kéne kivégezni. Öregember, már így is rengeteget szenvedett, és azt szeretném, hogy a kormányzó kegyelmezzen meg neki. Hadd haljon meg békében, ott a börtönben.
– Rendben van. Gondoskodni fogok róla, hogy a kormányzó tudomást szerezzen az ön hívásáról.
– Köszönöm.
Goodman lenyomott egy gombot a telefonon, és meghajolt a közönsége előtt. – Ennyi az egész. Gyerünk, lássunk hozzá.
A fehér egyetemista kiválasztott egy nevet és telefonszámot. A beszélgetés így zajlott: – Halló, itt Lester Crosby, Bude, Mississippi. Sam Cayhall kivégzése miatt telefonálok. Igen, asszonyom. A telefonszámom? 555-9084. Igen, Bude, Mississippi, Franklin megye. Pontosan. Nos, szerintem nem kellene Sam Cayhallt gázkamrába küldeni. Én nagyon ellenzem. Az a véleményem, hogy a kormányzónak közbe kell lépnie, és leállítani az egészet. Igen, asszonyom, pontosan. Köszönöm. – A fiú rámosolygott Goodmanre, aki éppen hozzálátott, hogy telefonáljon.
A következő egyetemista egy fehér lány volt. Az állam vidéki részéről, egy kisvárosból jött, ezért számára a délies hanghordozás természetes volt. – Halló, ez a kormányzói hivatal? Jó. A Cayhall-ügy miatt telefonálok. Susan Barnes, Decatur, Mississippi. Igen, úgy van. Szóval Cayhall egy öregember, aki amúgy is meghal néhány éven belül. Mi haszna van az államnak abból, ha megöli? Hagyják békén azt az embert. Mit? Igen, azt akarom, hogy a kormányzó lépjen közbe. Én a kormányzóra szavaztam, és szerintem nagyon rendes ember. Igen. Én is köszönöm.
A harmadik egyetemista, egy közel harmincéves, fekete férfi következett. Egyszerűen közölte a telefonkezelővel, hogy ő egy fekete polgár Mississippiből, teljes mértékben elutasítja azokat az eszméket, amelyeket Sam Cayhall és a klán képvisel, azonban a kivégzést ellenzi. – A kormányzónak nincs joga ahhoz, hogy eldöntse, valaki életben marad-e vagy meghal – mondta. Semmilyen körülmények között nem támogatja a halálbüntetést.
És ez így ment tovább. A hívások az állam legkülönbözőbb pontjairól érkeztek, egyik a másik után. Az egyetemisták egyre találékonyabbak lettek, megpróbáltak más akcentussal és újszerű érveléssel előállni. Néha előfordult, hogy a telefon foglaltat jelzett. Jól szórakoztak azon, hogy sikerült lefoglalniuk a forródrótot.
Goodmannek megfordult a fejében, hogy McAllister talán annyira paranoiás, hogy beméreti a forródrótra érkező hívásokat, de végül úgy döntött, a telefonkezelőknek túl sok a dolga ehhez.
És valóban túl sok dolguk volt. A város másik végében John Bryan Glass lemondta az óráit, és magára zárta az irodája ajtaját. Remekül érezte magát, miközben különböző neveken felhívta a forródrótot. Tőle nem túl messzire Harry Kez és egy jogásza szintén hasonló jellegű üzenetekkel bombázta a kormányzót.

 

Adam igyekezett gyorsan visszaérni Memphisbe. Darlene éppen az irodájában volt, a hatalmas mennyiségű iratot próbálta rendszerezni, de ez sziszifuszi munkának bizonyult. A számítógép melletti papírhalmazra mutatott. – A tetején van a legfelsőbb bíróság határozata, alatta pedig a Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságáról érkezett elutasító döntés. Utána következik a habeas corpus iránti előterjesztés, amit a szövetségi bíróságon kell benyújtani. Már mindent elküldtem faxon.
Adam levette a zakóját, és a székre dobta. A könyvespolcra ragasztott, egymás mellett sorakozó telefonüzenetekre pillantott. – Kik ezek?
– Riporterek, írók, kuruzslók és néhány ügyvéd, aki felajánlotta a segítségét. Az egyik üzenet Garner Goodmantől jött, Jacksonból. Azt mondja, hogy az akció jól halad, ne telefonáljon. Milyen akció ez?
– Inkább ne kérdezze. Az 5. körzeti bíróságról semmi hír?
– Semmi.
Adam mélyet lélegzett, és lehuppant az egyik székre.
– Ebéd? – érdeklődött Darlene.
– Csak egy szendvicset kérnék, ha nincs ellene kifogása. Tudna dolgozni holnap meg vasárnap?
– Természetesen.
– Egész hétvégén itt kéne ülnie a telefon és a fax mellett. Sajnálom.
– Semmi gond. Hozok egy szendvicset.
A titkárnő kiment az irodából, és becsukta maga mögött az ajtót. Adam felhívta Lee lakását, de senki sem vette fel a telefont. Azután az Auburn-házba telefonált, de itt sem hallott senki Lee felől. Phelps Bootht is felhívta, aki éppen igazgatósági ülésen volt. Telefonált Carmennek, és megmondta neki, úgy készüljön, hogy vasárnap utazik.

 

Egy órakor Mona Stark kijött az irodájából, és a kormányzói hivatal körül őgyelgő újságírókkal, riporterekkel közölte, hogy a kormányzó hosszú és alapos mérlegelés után úgy döntött: hétfőn reggel tízkor kegyelmi meghallgatást tart.
Meghallgatja az összes keresetet és fellebbezést, aztán méltányos döntést hoz. Rettenetes felelősség nehezedik rá, magyarázta Mona Stark, élet és halál kérdésében kell döntenie. De David McAllister azt fogja tenni, ami a helyes és igazságos.

 

 

Negyvenegy

Szombaton reggel fél hatkor Packer odament Sam cellájához, de most nem bajlódott a bilinccsel. Sam már várta. Csöndben kimentek az A szárnyból. Keresztülgyalogoltak a konyhán, ahol a kedvezményezett rabok tojást meg szalonnát sütöttek. Packer kinyitott egy ajtót, és intett Samnek, hogy siessen, jöjjön utána. Kiléptek a sötétségbe. Sam megállt, és a tőle jobbra lévő kis téglaépületre nézett, amiben a gázkamra állt. Packer megfogta a könyökét, és együtt elsétáltak a siralomház keleti végéhez, ahol egy másik őr várakozott és figyelt. Adott Samnek egy nagy bögre kávét, és a kapun keresztül kivezette egy térre, ami a siralomház nyugati végénél lévő sportpályához hasonlított. Kerítés és szögesdrót vette körül, volt benne egy kosárlabdapalánk meg két pad. Packer azt mondta, hogy egy óra múlva visszajön, aztán a másik őrrel együtt elment.
Sam hosszú ideig mozdulatlanul állt; a forró kávét iszogatva szívta magába a látványt. Milyen figyelmes dolog ezektől a kedves emberektől, hogy eleget tesznek a kérésének és még egyszer megnézhet egy napfelkeltét. Bár már kilenc és fél éve nem volt benne része, és Nugent először nemet mondott. Aztán Packer közbenjárt az érdekében, és elmagyarázta az ezredesnek, hogy biztonsági szempontból a dolog teljesen veszélytelen, és különben is, ez az ember elvileg négy nap múlva meghal. Packer vállalta a felelősséget.
Sam a keleti égboltra meredt: némi narancssárgás fény kezdett átszűrődni a szétszórt felhők közül. A siralomházban töltött első napjai alatt, órákat töltött el azzal, hogy felidézze magában a szürke mindennapok nagyszerű pillanatait Olyan apróságok jártak az eszében, mint a forró zuhany, a kutyája társasága, nagy adag méz a kenyéren. Akkoriban azt hitte, hogy egy nap majd megint vadászhat fürjre meg mókusra, keszeget meg sügért foghat a folyóban, a verandán üldögélve nézheti, ahogy felkel a nap, bemehet a városba kávézni, és odamegy a régi teherautójával, ahová akar. Amikor először fantáziált a jövőről a siralomházban, úgy képzelte, hogy majd elrepül Kaliforniába, és megkeresi az unokáit. Soha az életben nem ült repülőn.
De az álmodozások a szabadságról már régen véget értek; elsöpörte az unalmas börtönélet egyhangúsága, a sok-sok bíró kíméletlen döntései pedig végleg kiirtották.
Ez lesz az utolsó napfelkeltéje, gondolta. Túl sokan szeretnék már holtan látni. Eljött egy újabb kivégzés ideje, és ő a következő a sorban, hogy a franc egye meg.
Az ég kezdett világosabb színekben játszani, a felhők eltűntek. Bár drótkerítésen keresztül kellett megnéznie ezt a bámulatos természeti jelenséget, így is nagyon élvezte. Még néhány nap, és nincs több kerítés. A rácsok, a szögesdrót, a cella megmarad valaki másnak.

 

Két riporter cigarettázva és kávét iszogatva várakozott vasárnap reggel a kormányzósági épület déli bejáratánál. Olyan hírek szivárogtak ki, hogy a kormányzó a Cayhall-ügy miatt hosszú napot tölt ma az irodában. Fél nyolckor a fekete Lincoln lefékezett a közelben, a kormányzó kiszállt. Két testőr követte a bejárathoz, Mona Stark néhány lépéssel lemaradva ment utánuk.
– Kormányzó úr, jelen lesz a kivégzésen? – kérdezte az egyik riporter. McAllister elmosolyodott és felemelte a kezét, mintha azt akarná mondani, hogy nagyon szívesen megállna és fecserészne egy kicsit, a mostani helyzet azonban túlságosan is kritikus, nem tud időt szakítani erre. Aztán meglátta, hogy a másik riporter nyakában egy filmfelvevő lóg.
– Még nem döntöttem el – felelte, és megállt egy pillanatra.
– Ruth Kramer tanúskodni fog a hétfői kegyelmi meghallgatáson?
A kamera felemelkedett. – Ezt nem tudom most megmondani – felelte a kormányzó a gépbe mosolyogva. – Sajnálom, urak, most nem beszélgethetünk.
Larramore, a jogász, már várta őt a legújabb hírekkel. Tájékoztatta a kormányzót és Mona Starkot, hogy tegnap délután öt óra óta a különböző Cayhall-beadványok ügyében semmi változás sem történt. Az éjszaka eseménytelen volt. A fellebbezések egyre kétségbeesettebbek, és Larramore úgy vélte, hogy a bíróságok egyre gyorsabban utasítják el őket. Már beszélt Morris Henryvel, és dr. Halál véleménye szerint nyolcvanszázalékos a valószínűsége annak, hogy sor kerül a kivégzésre.
– Mi van a hétfői kegyelmi meghallgatással? Jelentkezett Cayhall ügyvédje? – kérdezte McAllister.
– Nem. Megkértem Garner Goodmant, hogy jöjjön be ma reggel kilencre. Arra gondoltam, beszélhetnénk vele. Ha szüksége van rám, az irodámban vagyok.
McAllister levette a zakóját, felgyűlte az ingujját, aztán elkezdte nézegetni a lapokat. – Hozza be a kimutatást – rendelkezett.
Mona Stark kiment az irodából, és kevesebb mint egy perc múlva visszajött. Gyorsnyomtatóval készített anyagot tartott a kezében, amely a jelek szerint borzalmas híreket tartalmazott.
– Hallgatom – mondta a kormányzó.
– Tegnap este kilenc utánig futottak be hívások, az utolsó kilenc óra hét perckor. Összesen négyszáznyolcvanhatan telefonáltak, és legalább kilencven százalékuk nagyon határozottan ellenzi a kivégzést.
– Kilencven százalék – mondta McAllister hitetlenkedve. Bár most már nem is volt megdöbbenve. Tegnap délben a telefonkezelők azt jelentették, hogy a hívások száma szokatlanul magas, és egy órára Mona kielemezte a hívásokat. A tegnap délután nagy részét azzal töltötték, hogy a számokra meredtek és a következő lépést fontolgatták. A kormányzó keveset aludt az éjjel.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte, miközben kibámult az ablakon.
– A választói. A hívások az állam legkülönbözőbb pontjairól érkeztek. Úgy tűnik, a nevek és a telefonszámok valódiak.
– Korábban mennyien telefonáltak?
– Nem tudom. Úgy emlékszem, amikor a képviselők újabb fizetésemelést adtak maguknak, körülbelül napi száz hívást kaptunk. De ehhez hasonló még nem volt.
– Kilencven százalék – mormogta ismét a kormányzó.
– És van még valami. Nemcsak a forróvonalat hívták, hanem a kormányzói hivatal más számait is. A titkárnőmhöz is befutott öt-hat hívás.
– Mindannyian Sam miatt telefonáltak, mi?
– Igen, és mindannyian ellenzik a kivégzést. Beszéltem itt másokkal is, és mindenki kapott telefonokat. És tegnap este Roxburgh felhívott a lakásomon, és azt mondta, hogy az államügyészi hivatalban is állandóan csöngött a telefon, és minden telefonáló a kivégzés ellen foglalt állást.
– Az jó. Hadd izzadjon ő is.
– Lezárjuk a forróvonalat?
– Hány telefonkezelő dolgozik szombaton és vasárnap?
– Csak egy.
– Hagyjuk még működni. Nézzük meg, mi történik ma és holnap. – Odasétált egy másik ablakhoz, és meglazította a nyakkendőjét. – Mikor kezdődik a közvélemény-kutatás?
– Délután háromkor.
– Nagyon kíváncsi leszek azokra a számokra.
– Lehet, ahogy azok sem lesznek jobbak.
– Kilencven százalék – mondta a kormányzó fejcsóválva.
– Több mint kilencven százalék – javította ki Mona.

 

A főhadiszálláson pizzásdobozok és üres sörösüvegek hevertek a földön. Egy tálca friss fánk és kávéscsészék várták a telefonálókat, akik közül kettő éppen most érkezett meg, kezében újságokkal. Az egyetemisták élvezettel láttak neki a fánknak. Rövid vitát folytattak arról, hogy Mississippi állam törvénykönyvének azon részében, amely a fellebbezési procedúrát szabályozza, van néhány nyilvánvaló eljárásjogi elégtelenség. A műszak harmadik tagja, egy New Orleans-i joghallgató nyolckor érkezett meg, és elkezdtek telefonálni.
Rögtön kiderült, hogy a forróvonal most nem olyan hatékony, mint tegnap. Igen nehéz volt eljutni a telefonkezelőig. Semmi gond. Más számokat hívtak: a kormányzó rezidenciáját, és azokat a csinos kis regionális irodákat, amelyeket a kormányzó azért állított fel nagy csinnadratta közepette szerte az államban, hogy ő, a nép egyszerű gyermeke, az emberek közelében maradhasson.
És az emberek bizony telefonáltak.
Goodman eljött az irodából, és a Congress Streeten megpillantotta a klántagokat. Legalább tízen voltak, és teljes harci díszben gyülekeztek a déli államok hadseregének női katonáinak állított emlékműnél. Goodman elsétált mellettük, az egyiküket még üdvözölte is, hogy amikor majd visszamegy Chicagóba, elmondhassa: beszélt egy igazi klántaggal.
A két riporter, aki reggel a kormányzót várta, most a lépcsőn álldogálva bámulta a jelenetet. Amikor Goodman belépett az épületbe, éppen megérkezett a helyi tévéállomás forgatócsoportja.
A kormányzó túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy személyesen találkozzon vele, magyarázta Mona Stark komoly ábrázattal, Mr. Larramore azonban tud szánni rá néhány percet. A nő kissé elgyötörtnek tűnt, és ez nagy megelégedéssel töltötte el Goodmant. Követte Monát Larramore irodájába, ahol a férfi éppen telefonon beszélt. Goodman remélte, hogy valaki az ő emberei közül van a vonal túlsó végén. Engedelmesen helyet foglalt. Mona magukra hagyta őket.
– Jó reggelt – mondta Larramore, miközben letette a kagylót.
Goodman udvariasan bólintott, és így szólt: – Köszönjük a meghallgatást. Annak fényében, amit a kormányzó szerdán mondott, nem számítottunk rá.
– Óriási nyomás nehezedik rá. Mint mindannyiunkra. Hajlandó beszélni az ügyfele a bűntársáról?
– Nem. Ez ügyben nincs semmi változás.
Larramore végigfuttatta ujjait a haján, aztán csalódottan megrázta a fejét. – Akkor mi a célja a kegyelmi meghallgatásnak? A kormányzó hajthatatlan ebben a kérdésben.
– Igyekszünk jobb belátásra bírni Samet. Megállás nélkül győzködjük. Tűzzük ki hétfőre a meghallgatást az eredeti terv szerint. Hátha Sam meggondolja magát.
Megcsördült a telefon, és Larramore dühödten felkapta a kagylót. – Nem, ez nem a kormányzó hivatala. Kivel beszélek? – Papírra firkantott egy nevet meg egy telefonszámot. – Ez a kormányzóság jogi osztálya. – Lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét. – Igen, igen, biztos vagyok benne, hogy ön a kormányzóra szavazott. – Egy darabig megint hallgatta, hogy mit mondanak a vonal túlsó végén. – Köszönöm, Mr. Hurt. Meg fogom mondani a kormányzónak, hogy telefonált. Igen, köszönöm.
Larramore letette a telefonkagylót. – Mr. Gilbert Hurt a Mississippi állambeli Dumasból ezek szerint tehát ellenzi a kivégzést – állapította meg, kábán meredve a készülékre. A telefonvonalak kigyulladnak.
– Sokan telefonálnak? – érdeklődött Goodman együttérzően.
– El se hinné, mennyien.
– A kivégzés mellett vannak vagy ellene?
– Körülbelül ötven-ötven százalék – felelte Larramore. Ismét felemelte a kagylót, és beütötte a Mississippi államban élő Mr. Gilbert Dumas telefonszámát. Senki sem vette fel a telefont. – Különös – jegyezte meg, miközben letette a kagylót. – A pasas egy-két perce hívott fel, meghagyott egy telefonszámot, és most meg senki sem veszi fel.
– Valószínűleg csak kiment a házból egy pillanatra. Próbálja meg később. – Goodman bízott benne, hogy Larramorenak később nem lesz ideje próbálkozni. A tegnapi nap folyamán, még a reggeli órákban Goodman apróbb módosítást hajtott végre a módszeren. Utasította a telefonálókat, hogy először ellenőrizzék a telefonszámot, és bizonyosodjanak meg róla, van-e otthon valaki. Ezzel megakadályozták azt, hogy az olyan kíváncsi emberek, mint Larramore vagy egy szaglászni szerető telefonközpontos, visszahívja a számot, és beszéljen a név igazi tulajdonosával. A közvélemény-kutatási adatok szerint nagy volt a valószínűsége, hogy az illető szívvel-lélekkel támogatja a halálbüntetést. Az új eljárás kissé lelassította a telefonálást, de Goodman biztonságosabbnak vélte.
– A kegyelmi meghallgatás tervezetén dolgozom, minden eshetőségre készen – mondta Larramore. – Valószínűleg a költségvetési bizottság termében tartjuk majd, itt a folyosó végén.
– Nyilvános lesz?
– Igen. Ez gondot jelent?
– Négy napunk van még, Mr. Larramore. Minden gondot jelent. De a meghallgatás lebonyolítása a kormányzó hatáskörébe tartozik. Hálásak vagyunk, hogy egyáltalán sor kerül rá.
– Megvan a telefonszáma, Mr. Goodman. Hívjuk egymást.
– Nem megyek el Jacksonból, amíg ez az ügy le nem zárul.

 

 

Negyvenkettő

Bár jóval fiatalabb korában maga is viselt fehér tógát meg hegyes végű csuklyát, Donnie Cayhall széles ívben elkerülte a Parchman főbejárata előtti füves részen masírozó klántagokat. A börtön vezetősége szigorú biztonsági szabályokat léptetett életbe; fegyveres őrök tartották szemmel a tüntetőket. A vászontető közelében, ami alatt a klántagok gyülekeztek, barna inges bőrfejűek kis csoportja táborozott. A kezükben tartott táblákon szabadságot követeltek Sam Cayhallnak.
Donnie egy pillanatra a tüntetőkön felejtette a szemét, aztán a biztonsági őr utasításait követve, leparkolt az autópálya mellett. Az őrháznál ellenőrizték a nevét, majd néhány perc múlva érte jött a börtön egyik mikrobusza. A bátyja már kilenc és fél éve volt a Parchmanben, és Donnie igyekezett évente legalább egyszer meglátogatni. Most azonban szégyenkezve el kellett ismernie magában, hogy utoljára két évvel ezelőtt volt itt.
Donnie Cayhall hatvankét éves volt, a legfiatalabb a négy Cayhall fivér közül. Mindannyian már tinédzser korukban csatlakoztak a klánhoz. Donnie később beállt a hadseregbe, harcolt Koreában, aztán beutazta az egész világot. Az évek során elvesztette az érdeklődését a tóga viselése meg a keresztégetés iránt. 1961-ben jött el Mississippiből, Észak-Carolinában telepedett le, és egy bútorgyártó cégnél vállalt munkát. Most Durham közelében élt.
A kilenc és fél esztendő alatt minden hónapban küldött Samnek egy karton cigarettát és némi készpénzt. Írt néhány levelet is, de a levelezgetés sem őt, sem a bátyját nem érdekelte különösebben. Nagyon kevesen tudták Durhamben, hogy van egy bátyja, aki a siralomházban várja az ítélete végrehajtását.
A bejáratnál megmotozták, majd bevezették az irodába. Néhány perccel később behozták Samet. Donnie hosszú ideig magához ölelte a bátyját, és amikor kibontakoztak az ölelésből, mindkettőjüknek nedves volt a szeme. Magasságuk, testfelépítésük egyforma volt, bár Sam vagy húsz évvel idősebbnek nézett ki.
Mindketten cigarettára gyújtottak, aztán a semmibe meredve dohányoztak.
– Van valami jó hír? – kérdezte végül Donnie, bár biztosan tudta a választ.
– Nem, nincs. A bíróságok mindent visszautasítanak. Meg fogják csinálni, Donnie. Meg fognak ölni. Bevezetnek a gázkamrába és elgázosítanak, mint valami állatot.
Donnie feje lecsuklott. – Sajnálom, Sam.
– Én is sajnálom, de a franc essen belé, boldog leszek, amikor már vége van.
– Ne mondd ezt.
– Komolyan beszélek. Elegem van már abból, hogy egy ketrecben töltöm az életemet. Öregember vagyok, és eljött az időm.
– De nem érdemled meg, hogy meggyilkoljanak, Sam.
– Tudod, ez a legnehezebb az egészben. Nem az, hogy meg fogok halni, a fenébe is, hiszen mindannyian meghalunk. Csak egyszerűen nem tudom elviselni annak a gondolatát, hogy ezek a vadbarmok fognak végezni velem. Ők nyernek. És az a jutalmuk, hogy leszíjazhatnak és megnézhetik, ahogy fulladozom. Beteges dolog ez.
– Az ügyvéded nem tud tenni valamit?
– Mindent megpróbál, de úgy tűnik, már nincs semmi remény. Szeretném, ha megismernéd.
– Láttam a fényképét az újságban. Nem hasonlít senkire a családból.
– Nagy szerencséje van. Inkább az anyjára ütött.
– Jó eszű gyerek?
Samnek sikerült elmosolyodnia. – Bizony, vág az esze, mint a borotva. Nagyon bántja, hogy így alakul a dolog.
– Bejön ma?
– Valószínűleg igen. Már néhány napja nem beszéltem vele. Lee-nél lakik Memphisben – mondta Sam kis büszkeséggel. Neki köszönhető, hogy a lánya és az unokája közelebb kerültek egymáshoz, és most békésen együtt élnek.
– Ma reggel beszéltem Alberttel – közölte Donnie. – Azt mondja, hogy túl beteg ahhoz, hogy eljöjjön.
– Jól van. Nem is akarom, hogy itt legyen. És a gyerekeit meg az unokáit sem akarom látni. Nincs szükségem hazug szánalomra. Viszont szeretnék kérni tőled valamit, Donnie. És egy kis pénzbe is kerül.
– Persze. Amit csak akarsz.
Sam a derekánál megrántotta a kezeslábasát. – Látod ezt az átkozott vackot? Ezt itt piros ruhának hívják, és már majdnem tíz éve mindennap ezt viselem. Mississippi állam arra számít, hogy akkor is ez lesz rajtam, amikor meggyilkolnak. De tudod, az a helyzet, jogom van hozzá, hogy azt viseljek, amit akarok. Nekem nagyon sokat jelentene, ha valami rendes ruhában halhatnék meg.
Donnie-t hirtelen elöntötték az érzelmek. Megpróbált mondani valamit, de nem jöttek a szavak. Szemét elfutották a könnyek, ajka remegett. Bólintott. – Persze, Sam – sikerült kinyögnie.
– Ismered azt a munkásnadrágot, amit Dickiesnek hívnak? Évekig olyanban jártam. A színe olyan zöldesbarnás.
Donnie még mindig bólogatott.
– Egy ilyet szeretnék meg valamilyen fehér inget, nem pulóvert, hanem olyat, amin gombok vannak. Kisméretű ing, kisméretű nadrág. Harminckettes a derékbőségem. Kéne még egy pár fehér zokni és valami olcsó cipő. A fenébe is, csak egyszer fogom viselni őket, nem igaz? Menj el egy munkaruhaboltba vagy valami ilyen helyre, és valószínűleg harminc dollár alatt megúszod. Nem gond?
Donnie megtörölte a szemét és megpróbált mosolyogni. – Nem, Sam.
– Csuda elegáns leszek, mi?
– Hol fognak eltemetni?
– Clantonban, Anna mellé. Biztos vagyok benne, hogy ez majd megzavarja a nyugalmát. Adam mindent elintéz.
– Mit tehetek még?
– Semmit. Csak a ruhát szerezd meg.
– Még ma elintézem.
– Tudod, hogy te vagy az egyetlen ember a világon, aki törődött velem, amióta itt vagyok? Barb néni éveken keresztül írt nekem, amíg meg nem halt, de a levelei mindig unalmasak voltak meg erőltetettek, így aztán arra gondoltam, hogy csak azért írogat, hogy elmondhassa a szomszédainak.
– Ki a fene az a Barb néni?
– Hubert Cain anyja. Nem is vagyok biztos benne, hogy a rokonunk. Amíg ide nem kerültem, alig ismertem, aztán elkezdte küldözgetni a szörnyű leveleit. Rettenetesen felzaklatta az a tény, hogy valaki az övéi közül a Parchmanbe került.
– Nyugodjék békében.
Sam kuncogni kezdett és eszébe jutott egy gyerekkori történet. Nagy lelkesedéssel adta elő, és a két fivér perceken belül hangosan nevetett. Donnie-nak is eszébe jutott egy történet, és egy órán keresztül adták egymásnak a szót.

 

Adam szombaton késő délután érkezett meg, órákkal Donnie távozása után. Bevezették az irodába, ahol nyomban hozzálátott, hogy az íróasztalon szétterítse az iratokat. Az őrök behozták Samet, levették róla a bilincset, aztán rájuk csukták az ajtót. Sam ismét borítékokat tartott a kezében.
– Újabb feladataim vannak? – kérdezte Adam gyanakodva.
– Igen, de ez ráér majd azután is.
– Kinek szólnak?
– Egy a Pinder családnak, akiknek Vicksburgben felrobbantottam a házát. Egy a jacksoni zsinagógának. Egy a szintén jacksoni ingatlanügynöknek. Lehet, hogy lesz még néhány. Nem sürgős, tudom, hogy most sok a dolgod. De szeretném, ha gondoskodnál róluk, miután elmentem.
– Mi van ezekben a levelekben?
– Na mit gondolsz?
– Nem tudom. Talán bocsánatot kérsz bennük.
– Okos fiú. Elnézést kérek a tetteimért, megbánom bűneimet, és azt kérem, hogy bocsássanak meg.
– Miért csinálod ezt?
Sam nekitámaszkodott az egyik iratszekrénynek. – Azért, mert egy ketrecben ülök egész nap. Azért, mert van egy írógépem meg rengeteg papírom. Szörnyen unatkozom, így aztán kedvem támad az íráshoz. Azért, mert van lelkiismeretem, na nem olyan rettentő nagy, de azért mégiscsak van, és minél közelebb kerülök a halálomhoz, annál nagyobb bűntudatot érzek azért, amit tettem.
– El fogom juttatni a leveleket. – Adam bekarikázott valamit a listáján. – Két fellebbezés maradt. Az 5. körzeti bíróság még mindig ül az elégtelen jogi képviseletre hivatkozó beadványon. Arra számítottam, hogy ma már lesz döntés, de két napja nem történik semmi. A beszámíthatatlanságodra hivatkozó kereset a szövetségi bíróságon van.
– Teljesen reménytelen az egész, Adam.
– Lehet, de nem adom fel. Ha kell, benyújtok még egy tucat fellebbezést.
– Nem írok alá semmit. Egyetlen keresetet sem nyújthatsz be, ha nincs rajta az aláírásom.
– De igen. Megvan annak a módja.
– Akkor ki vagy rúgva.
– Nem rúghatsz ki, Sam. Az unokád vagyok.
– Van egy megállapodásunk, amelyben az áll, hogy akkor rúghatlak ki, amikor akarlak. Írásba foglaltuk.
– Az a dokumentum tele van hibákkal. Ugyan egy remek siralomházi jogász készítette, de mégis úgy tökéletlen, ahogy van.
Sam mérgesen felpattant, aztán cigarettával a kezében járkálni kezdett az irodában. Vagy tízszer elment Adam előtt, aki most az ügyvédje, holnap is az lesz, és az élete hátralévő részében is. Tisztában volt vele, hogy nem tudja kirúgni.
– Hétfőn lesz a kegyelmi meghallgatás – közölte Adam, és a jegyzeteibe pillantva várta a robbanást. De Sam jól fogadta a hírt, egy pillanatra sem zökkent ki a járkálásból.
– Mi a célja a kegyelmi meghallgatásnak? – kérdezte.
– Hogy kegyelemért folyamodjunk.
– Kihez?
– A kormányzóhoz.
– És szerinted a kormányzó fontolóra veszi, hogy éljen a kegyelmi jogával?
– Mit veszthetünk?
– Felelj a kérdésemre, okostóni. Mondd, te komolyan gondolod, a tapasztalataid alapján, a jól képzett, briliáns jogászi koponyáddal, hogy a kormányzó egy pillanatig is elgondolkozik azon, hogy kegyelmet adjon?
– Esetleg.
– Egy nagy francokat. Ostoba vagy.
– Köszönöm, Sam.
– Szóra sem érdemes. – Sam megállt pontosan Adammel szemben, és begörbített mutatóujját rászegezte. – Már a legelején megmondtam neked, hogy én, az ügyfeled, akinek van némi beleszólása a dolgokba, semmiféle kapcsolatba sem kívánok kerülni David McAllisterrel. Nem fogok kegyelmet kérni attól az idiótától. Nem fogok megbocsátásért könyörögni. Hallani sem akarok róla. Ezek a kívánságaim, és ezt nagyon világosan megmondtam neked, fiatalember, már a legelső napon. Te viszont figyelmen kívül hagytad a kívánságaimat, vidáman végezted a dolgodat, csináltad, ami éppen az eszedbe jutott. Te ügyvéd vagy, sem több, sem kevesebb. Én pedig az ügyfél, és ugyan nem tudom, mit tanítottak neked azon az elegáns egyetemen, de én hozom a döntéseket.
Sam odasétált egy üres székhez, és a kezébe vett egy másik borítékot. Odanyújtotta Adamnek, és azt mondta: – Ez a levél a kormányzónak szól. Azt követelem tőle, hogy vonja vissza a döntését és ne tartson kegyelmi meghallgatást. Ha nem vagy hajlandó eljuttatni neki ezt a levelet, másolatokat készítek róla, és odaadom a sajtónak. Nagyon kínos helyzetbe hozlak téged. Garner Goodmant és a kormányzót. Megértetted?
– Világos beszéd.
Adam megint bekarikázott valamit a listáján. – Carmen itt lesz hétfőn. Lee még mindig nem biztos.
Sam odasétált az egyik székhez és leült. Nem nézett Adamre. – Még mindig elvonókúrán van?
– Igen, és nem tudom, mikor fog kijönni. Akarod, hogy meglátogasson?
– Hadd gondolkozzam.
– Gyorsan gondolkozz, jó?
– Vicces, nagyon vicces. Ma délelőtt itt járt az öcsém, Donnie. Tudod, ő a legfiatalabb testvérem. Szeretne találkozni veled.
– Tagja volt a klánnak?
– Miféle kérdés ez?
– Egyszerű, igennel vagy nemmel megválaszolható kérdés.
– Igen. A klán tagja volt.
– Akkor nem akarok találkozni vele.
– Nem rossz ember.
– Ha te mondod.
– Donnie a testvérem, Adam. Azt akarom, hogy találkozz a testvéremmel.
– Nem vágyom rá, hogy újabb Cayhallokkal ismerkedjek meg, Sam, különösen nem olyanokkal, akik tógát meg csuklyát viseltek.
– Óh, tényleg? Három héttel ezelőtt még mindent tudni akartál a családról. Csillapíthatatlan volt a kíváncsiságod.
– Megadom magam, jó? Eleget hallottam.
Sam felhorkant, aztán önelégült mosoly jelent meg az arcán. Adam a jegyzeteibe pillantott, majd így szólt: – Biztosan örülni fogsz, ha elmondom, hogy odakint csatlakoztak a klántagokhoz a nácik, az árják, a bőrfejűek meg a többi fajgyűlölő. Ott sorakoznak az országút mellett és transzparenseket mutogatnak az elhaladó autóknak. Szabadságot követelnek a hősüknek, Sam Cayhallnak. Szép kis ingyencirkusz.
– Láttam a tévében.
– Jacksonban is masíroznak a kormányzó rezidenciája körül.
– Ez az én hibám?
– Nem. A kivégzésednek köszönhető. Te most már jelkép vagy. És hamarosan mártír leszel.
– Mit kellene tennem?
– Semmit. Csak halj meg szépen, és mindannyian nagyon boldogok lesznek.
– Elég nagy seggfej vagy ma, nem?
– Ne haragudj, Sam. Nagyon feszült vagyok.
– Dobd be a törülközőt. Én már megtettem. Melegen tudom ajánlani neked is.
– Felejtsd el. A sarokba szorítom ezeket a bohócokat, Sam. Még el sem kezdtem harcolni.
– Dehogyisnem. Három keresetet adtál be, amit összesen hét bíróság utasított el. Hétből nulla. Nem szeretném látni, hogy mi történik, amikor úgy igazán felpörögsz. – Sam ezt gonosz kis mosoly kíséretében mondta, és a vicc elérte a kívánt hatást. Adam elnevette magát, és mindketten egy kissé könnyebben szedték a levegőt.
– Van egy remek ötletem – mondta Adam tettetett izgalommal. – Miután elmentél, benyújtok egy keresetet.
– Miután elmentem?
– Bizony. Beperelem őket emberölésért. McAllister, Nugent, Roxburgh, Mississippi állam ellen nyújtom be a keresetet. Mindenkire ráhúzzuk a vizes lepedőt.
– Ilyet még sohasem csináltak – jegyezte meg Sam az állát simogatva, láthatóan mélyen elmerülve a gondolataiban.
– Igen, tudom. Az egészet én találtam ki. Lehet, hogy nem nyerünk, de gondolj csak bele, micsoda muri lesz öt éven keresztül macerálni ezeket a disznókat.
– Megkapod rá az engedélyemet, hogy benyújtsd. Pereld be őket!
A mosolyok lassan eltűntek, már nem volt semmi nevetnivaló. Adam ismét talált valamit a listáján. – Néhány dolgot meg kell még beszélnünk. Lucas Mann a tanúidról kérdezett. Jogod van hozzá, hogy megnevezz két embert, akik ott lesznek a tanúk részére fenntartott helyiségben. Feltéve persze, hogy eljutunk odáig.
– Donnie nem akar ott lenni. Neked pedig nem engedem meg. El sem tudom képzelni, hogy ki más akarná végignézni.
– Remek. Ha már erről beszélünk, legalább harmincan kérnek interjút. Gyakorlatilag az összes nagyobb hírlap és folyóirat jelentkezett.
– Nem.
– Remek. Emlékszel arra az íróra, Wendall Shermanre, akiről a múltkor beszélgettünk? Tudod, aki magnóra akarja venni a történetedet és...
– Aha. Ötvenezer dollár.
– Most már százezer. A kiadója összeszedi a pénzt. Mindent szalagra akar venni, végignézni a kivégzést, alapos kutatást végez, és ír egy óriási könyvet.
– Nem.
– Remek.
– Nem akarom azzal tölteni a következő három napot, hogy az életemről beszélek. Azt sem akarom, hogy egy idegen szaglásszon Ford megyében. És jelen pillanatban nincs különösebb szükségem százezer dollárra.
– Ahogy gondolod. Egyszer beszéltél a ruháról, amit majd...
– Donnie gondoskodik róla.
– Rendben. Szépen haladunk. Hacsak nem kapunk halasztást, megengedik neked, hogy két ember veled legyen az utolsó óráidban. Jellemző módon egy nyomtatványon kell megnevezned ezt a két embert.
– Mindig az ügyvéd meg a lelkész szokott itt lenni.
– Úgy van.
– Ezek szerint te meg Ralph Griffin, gondolom.
Adam ráírta a két nevet a nyomtatványra. – Ki az a Ralph Griffin?
– Ő itt az új lelkész. Ellenzi a halálbüntetést, hát nem hihetetlen? Az elődje úgy gondolta, hogy mindannyiunkat el kell gázosítani, természetesen Jézus nevében.
Adam átnyújtotta Samnek a nyomtatványt. – Itt írd alá.
Sam a lap aljára firkantotta a nevét, aztán visszaadta a papírt.
– Jogod van a hitveseddel vagy valaki mással tölthető utolsó órához.
Sam hangosan nevetett. – Ugyan már, fiam. Öregember vagyok én.
– Ez is szerepel a listámon. Lucas Mann a napokban a fülembe súgta, hogy említsem meg neked.
– Jól van. Megemlítetted.
– Van itt még egy nyomtatvány. Ki kapja meg a személyes holmijaidat?
– Úgy érted, a vagyonomat?
– Mondjuk.
– Morbid egy dolog ez, Adam. Miért csináljuk ezt?
– Ügyvéd vagyok, Sam. Azért kapom a fizetésemet, hogy minden apró részletre odafigyeljek. Ez csak papírmunka.
– Akarod a cuccaimat?
Adam elgondolkozott egy pillanatra. Nem akarta megsérteni Samet, de ugyanakkor nem tudta elképzelni, hogy mit kezd majd néhány ócska ruhával, gyűrött könyvekkel, egy hordozható tévével meg egy gumiszandállal. – Persze – felelte.
– Akkor minden a tiéd. Vidd el az összes holmimat és égesd el mindet.
– Itt írd alá – kérte Adam, és Sam orra alá tolta a nyomtatványt. Sam aláírta, aztán felpattant és ismét járkálni kezdett. – Tényleg nagyon szeretném, hogy megismerkedj Donnieval.
– Hogyne. Amit csak akarsz – válaszolta Adam, miközben a jegyzeteit meg a nyomtatványokat a táskájába gyömöszölte. Az összes idegesítő aprósággal végeztek. Az aktatáska jóval súlyosabbnak tűnt.
– Reggel visszajövök – közölte Sammel.
– Valami jó hírt hozzál, rendben?

 

 

Negyvenhárom

Talán azért, mert vasárnap volt, talán azért, mert esett az eső, Adam mindenesetre nem várt nyugalomban iszogatta a reggeli kávéját. Odakint még sötét volt, Adam megállt a nyitott ajtóban, és az esőcseppek kopogását hallgatta. Még túl korán volt ahhoz, hogy az odalent húzódó Riverside Drive-ot elárasszák az autók. A folyón haladó vontatóhajók megszokott hangját sem lehetett hallani. Teljes volt a csönd és a béke.
És nem volt valami sok tennivaló ezen a napon, a kivégzést megelőző harmadik napon. Adam úgy döntött, hogy először az irodába megy, ahol egy újabb beadványt kell még elkészítenie. A kereset olyan nevetséges volt, hogy Adam szinte szégyellte magát. Aztán kiautózik a Parchmanbe, és Sammel várják a csodát.
Valószínűtlennek tűnt, hogy bármelyik bíróságon is lenne némi mozgolódás vasárnap. Bár a lehetőségét sem lehetett teljesen kizárni, hiszen a halálbüntetéses ügyek előadói és beosztottjaik éjjel-nappal a helyükön vannak, amikor már csak néhány nap van hátra a kivégzés tervezett időpontjáig. A péntek meg a szombat azonban úgy telt el, hogy egyik bíróság sem hozott határozatot, és Adam erre számított is. A holnapi nap egészen más lesz, vélte, bár ezt tapasztalatból nem tudhatta.
A holnapi nap maga lesz az eszelős őrület. És a kedd pedig, a tervek szerint Sam utolsó napja ezen a földön, a rémálomszerű stressz napja lesz.
Volt egy még lezáratlan ügy, volt valami Lee hálószobájában, amiről Adam, bármennyire is igyekezett, nem tudott elfeledkezni. Lelkében immáron tíz napja néma harc folyt a komód fiókjában lévő könyv miatt. Lee ugyan részeg volt, amikor a lincselős fényképről beszélt, de ez nem valamiféle alkoholmámoros zagyvaság volt. Adam tudta, hogy az a könyv igenis létezik. Volt egy igazi könyv, benne egy igazi fénykép egy fiatal, fekete férfiról, aki kötélen lóg, és valahol a lába alatt büszke, a törvényekkel szemben védettséget élvező fehér emberek lökdösődnek izgatottan, hogy a fényképezőgép elé kerülhessenek. Adam gondolatban már összerakta a képet: elképzelte az arcokat, magában lerajzolta a fát meg a kötelet, a képaláírást is kitalálta. Azonban volt néhány dolog, amit nem tudott, és elképzelni is képtelen volt. Kivehető a halott férfi arca? Cipőt visel vagy mezítláb van? A még szinte gyerek Sam vajon könnyen felismerhető? Hány fehér arc van a fényképen? És hány évesek ezek az emberek? Nők is vannak? Fegyverek? Vér? Lee azt mondta, hogy a fekete férfit megkorbácsolták. Vajon a korbács rajta van a fényképen? Immáron napok óta fantáziált a fényképről, és itt volt az ideje, hogy végre megnézze a könyvben. Most már nem várhat tovább. Előfordulhat, hogy Lee egyszer hazatér, fogja a könyvet és megint eldugja. Bár Adam úgy tervezte, hogy a következő két vagy három éjszakát a lakásban tölti, de egyetlen telefon is elég ahhoz, hogy minden felboruljon. Lehet, hogy kénytelen lesz Jacksonba száguldani, vagy a kocsiban aludni a börtön előtt. Az olyan mindennapos, rutinszerű dolgok, mint az ebéd, vacsora és alvás, hirtelen egészen kiszámíthatatlanná válnak, amikor az ügyfelednek kevesebb mint egy hete van már csak hátra.
Ez volt a tökéletes pillanat, és Adam úgy érezte, most kész arra, hogy szembenézzen a lincselő csőcselékkel. A bejárati ajtóhoz sétált, és szemével végigpásztázta a parkolót, hogy megbizonyosodjon róla, Lee nem döntött úgy, hogy váratlanul hazajön. Bement a nagynénje hálószobájába, magára zárta az ajtót, és csak aztán húzta ki a komód legfelső fiókját. Lee fehérneműivel volt tele, és Adam elszégyellte magát, hogy más ruhái között turkál.
A könyv a harmadik fiókban volt, egy kifakult pulóveren hevert. Zöld szövetkötésű, vastag könyv volt: Négerek a deltavidéken a nagy gazdasági válság idején. Adam a kezébe vette, aztán leült Lee ágyának a szélére. A lapok kifogástalan, szinte eredeti állapotban voltak, mintha soha nem forgatták volna a könyvet. Különben is, a deltavidéken ki olvasna ilyen könyvet? A gerincét nézegetve azon tűnődött magában, vajon milyen körülmények között kerülhetett ez a könyv Sam Cayhall családjához.
A fényképek három részre voltak osztva a könyvben. Az első részben azokról a düledező, rozoga viskókról készült képek szerepeltek, amelyekben a feketék éltek az ültetvenyéken. A házak verandáján készült családi portrék is helyet kaptak, rajtuk a sok-sok gyerek, és volt néhány kötelező jellegű fénykép a gyapotszedés közben görnyedő mezőgazdasági munkásokról.
A második rész a könyv közepén volt; húsz oldalon keresztül követték egymást a fényképek. Tulajdonképpen csak két lincselést megörökítő képet látott. Az első hátborzongatóan rémes jelenetet ábrázolt: két, tógát és csuklyát viselő klántag, puskával a kezében illegeti magát a fényképezőgép előtt, mögöttük egy összevert fekete férfi himbálózik a kötélen, szeme félig nyitva, péppé zúzott arca csupa vér. A Ku-Klux-Klan lincselése Mississippi államban, 1939-ben, magyarázta a képaláírás, mintha pusztán az idő és a hely megjelölésével leírhatóak lennének ezek a szertartásos öldöklések.
Adam elborzadva meredt a fényképre, aztán lapozott egyet. A második lincselős jelenet csaknem szelíd volt az előzőhöz hasonlítva. A kötélen lógó élettelen testet csak mellkastól lefelé lehetett látni. Úgy tűnt, az ing szét van tépve, valószínűleg a korbács szaggatta darabjaira, feltéve persze, hogy valóban használtak korbácsot. A fekete férfi nagyon sovány volt, a kelleténél néhány számmal nagyobb nadrág szorosan meg volt húzva a derekánál. Mezítláb volt. Vért egyáltalán nem lehetett látni.
Alig néhány centire a lába alatt, vidám, jó kedélyű társaság gyülekezett. Férfiak, nők, gyerekek bohóckodtak a fényképezőgép előtt; voltak, akik dühödt és férfias pózt vettek fel: szigorúan összevont szemöldök, tüzes tekintet, szorosan összezárt ajkak, mintha azt akarnák jelezni, korlátlan hatalmuk van, hogy megvédjék asszonyaikat a néger agresszióval szemben. Voltak, akik mosolyogtak, talán kuncogtak, különösen a nők, közülük kettő egészen csinos is volt. Egy kisfiú pisztolyt tartott a kezében, és fenyegetően a fényképezőgépre irányította. Egy fiatalember egy üveg italt tartott a kezében, és úgy fordította, hogy a címkéjét is lehessen látni. Adam tizenhét embert számolt össze, és kivétel nélkül mindenki a szégyen, az aggodalom legcsekélyebb jele nélkül bámult a fényképezőgépbe, semmi nem utalt arra, hogy azt éreznék, hogy itt aljas, gonosz dolgok történtek. Teljes védettséget élveztek a törvényekkel szemben. Alig néhány perce megöltek egy embert, és fájdalmasan nyilvánvalónak tűnt, hogy amikor ezt megtették, egy percig sem kellett félniük a következményektől.
Lincselés a Mississippi vidékén, 1936-ban, szólt a képaláírás.
Sam az első sorban volt, két másik fiatalember között guggolt a földön, mind a hárman lelkesen mutatták magukat a fényképezőgépnek. Sam tizenöt vagy tizenhat éves lehetett, arca kétségbeesetten igyekezett rendíthetetlennek tűnni: összeszorított száj, összevont szemöldök, feltartott áll. Az elbizakodott, hetvenkedő kamasz, aki megpróbálja utánozni a körülötte lévő, idősebb gazembereket.
Samet könnyű volt észrevenni, mert halvány tintával valaki húzott egy vonalat keresztbe a fényképen a lap széléig, ahol ott állt a Sam Cayhall név nagy, vastag betűkkel. A vonal keresztezte a többiek testét meg arcát, és pontosan Sam bal füléig tartott. Eddie. Biztosan Eddie jelölte meg. Lee azt mondta, hogy Eddie találta meg a könyvet a padláson, és Adam látta maga előtt az apját, amint a sötétben rejtőzködve bőg a fénykép felett, és azonosítja Samet a fejére mutató, vádlón meredező nyíllal.
Lee azt is mondta, hogy Sam apja volt a vezére ennek a hordának, Adam azonban nem tudta kitalálni, melyikük lehet az. Talán Eddíe-nek sem sikerült, mert nem volt több jelölés. Legalább hét olyan korú férfi volt, aki Sam apja lehetett. Vajon hány Cayhall van ebben a társaságban? Lee arról is beszélt, hogy Sam fivérei is részt vettek ezekben az akciókban, és az egyik fiatalabb férfi talán hasonlított egy kicsit Samre, de lehetetlen lett volna biztosan megállapítani, hogy a testvére.
Nagyapja tiszta, gyönyörű szemét nézegette, és sajgott a szíve. Csak kamasz volt ekkor, aki olyan helyen született és nevelkedett, ahol a gyűlölet életforma volt. Milyen mértékben felelős azért, amit akkoriban tett? Tessék csak megnézni a többieket körülötte: az apját, a családját, a barátait és a szomszédokat, valószínűleg mindannyian tisztességes, szegény, keményen dolgozó emberek, akiket lencsevégre kaptak egy kegyetlen, az ő társadalmukban mindennaposnak számító ceremónia végén. Samnek esélye sem volt. Más világot nem ismert, csak ezt.
Hogyan lesz ő, Adam, valaha is képes arra, hogy összebékítse a múltat a jelennel? Hogyan ítélhetné meg igazságosan ezeket az embereket és szörnyűséges tetteiket, hiszen ha a sors különös szeszélye folytán negyven évvel korábban születik, ő is ott lett volna közöttük, egy ilyen lincselés kellős közepén.
Ahogy az arcokat vizsgálgatta, furcsa mód nyugodt, vigasztaló érzés lett rajta úrrá. Bár Sam minden kétséget kizáróan lelkesen részt vett a lincselésben, pusztán a csőcselék tagja volt, tehát csak részben bűnös. Nyilvánvaló, hogy az idősebb, szigorú arcú férfiak bujtották fel a lincselésre. A fényképet nézegetve elképzelhetetlennek tűnt, hogy Sam és a fivérei kezdeményezték ezt a brutalitást. Sam azonban semmit sem tett, hogy megakadályozza. De talán azért sem tett semmit, hogy ösztönözze.
A fénykép végtelen számú megválaszolatlan kérdést vetett fel. Ki volt a fényképész, és miért volt éppen ott a gépével együtt? Ki volt az a fiatal, fekete férfi? Hol volt a családja, az édesanyja? Hogyan került a kezükbe? Vagy korábban börtönben volt, és a hatóságok adták át a csőcseléknek? Mit csináltak a holttesttel a lincselés után? Az állítólagos nemi erőszak áldozata az egyik fiatal nő, aki a fényképezőgépbe mosolyog? Az egyik férfi talán az ő édesapja? Vagy a bátyja?
Ha Sam már ennyi idős korában lincselt, mit lehetett várni tőle felnőttként? Milyen gyakran gyűltek össze a népek Mississippi vidéki részén, hogy így ünnepeljenek?
Hogyan, az ég szerelmére, hogyan lehetett volna Sam Cayhall más, mint ami lett? Esélye sem volt arra, hogy más ember váljék belőle.

 

Sam türelmesen várakozott a bejárati irodában, miközben kávét iszogatott. Erős, zamatos kávé volt, nem úgy, mint az az agyonvizezett lötty, amit minden reggel felszolgálnak az elítélteknek. Packertől kapta egy nagy papírcsészében. Sam ráült az íróasztalra, és feltette a lábát az egyik székre.
Kinyílt az ajtó, és Nugent ezredes masírozott be Packer kíséretében. Az ajtó becsukódott. Sam ültében kiegyenesedett és annak rendje és módja szerint szalutált.
– Jó reggelt, Sam – üdvözölte őt Nugent komoran. – Hogy van?
– Csodásan. Hát maga?
– Megvagyok.
– Hát igen, tudom, súlyos gondok gyötrik. Nem lehet ám könnyű magának. Meg kell szerveznie a kivégzésemet, a maga feladata, hogy minden szép gördülékenyen menjen. Kemény munka. Le a kalappal.
Nugent nem vett tudomást a gúnyos hangról. – Meg kell beszélnem magával egy-két dolgot. Az ügyvédei most azt mondják, hogy maga teljesen őrült, és a saját szememmel szerettem volna látni, milyen állapotban van.
– Soha nem éreztem magam még ilyen remekül.
– Hát az biztos, hogy jól néz ki.
– Köszönöm szépen. Maga sem panaszkodhat ám. És milyen szép a bakancsa!
– Igen – mondta Nugent, és leült az egyik székre, miközben a kezében tartott papírlapot tanulmányozta. – A pszichiáter azt mondja, hogy maga nem hajlandó együttműködni.
– Kicsoda? N.?
– Dr.Stegall.
– Az a nagyseggű tyúk a kezdőbetűvel? Csak egyszer beszéltem vele.
– És valóban nem volt hajlandó együttműködni vele?
– Hát nagyon remélem, hogy nem. Már majdnem tíz éve itt tengetem az életemet, és most, amikor fél lábbal a sírban vagyok, idetolja a nagy valagát, hogy megkérdezze, jól érzem-e magam. Csak azért jött, hogy nyugtatókat adjon, így aztán olyan lennék, mint egy zombi, amikor maga meg a bohócai értem jönnek. Ez csak megkönnyítené a maga munkáját, nem igaz?
– Dr. Stegall csak segíteni szeretett volna.
– Akkor áldja meg érte az isten. Mondja meg neki, hogy sajnálom, ami történt. Soha többé nem fog előfordulni. Maga pedig írjon rólam szabálysértési jelentést. Tegye be az aktámba.
– Beszélnünk kell az utolsó vacsoráról.
– Packer miért van itt?
Nugent az őrmesterre pillantott, aztán Samre nézett. – Mert ez az előírás.
– Azért van itt, hogy megvédje magát, nem? Maga fél tőlem. Nem mer egyedül maradni velem ebben a szobában, ugye, Nugent? Majdnem hetvenéves vagyok, gyenge, mint a tavaszi légy, már félig hulla a sok cigarettától, és maga fél tőlem, a halálra ítélt gyilkostól.
– A legkevésbé sem.
– Ha akarnám, úgy rúgnám szét a seggét, Nugent, hogy öröm lenne nézni.
– Most nagyon megijedtem. Nézze, Sam, térjünk inkább a tárgyra. Mit szeretne az utolsó vacsorára?
– Ma vasárnap van. A tervek szerint kedd este kell megkapnom az utolsó vacsorámat. Miért zaklat most engem ezzel?
– Fel kell készülnünk. Ésszerű határokon belül bármit kérhet.
– Ki fogja megcsinálni?
– Az itteni konyhában lesz elkészítve.
– Ó, nagyszerű! Ugyanazok a tehetséges szakácsok csinálják majd, akik kilenc és fel éve disznószarral etetnek. Ez aztán az utolsó vacsora!
– Mit szeretne, Sam? Igyekszem méltányos lenni.
– Mit szólna pirítóshoz meg főtt répához? Nem szívesen terhelném őket valami új étellel.
– Rendben van, Sam. Miután eldöntötte, szóljon Packernek, ő majd értesíti a konyhát.
– Nem lesz itt utolsó vacsora, Nugent. Az ügyvédem holnap előáll az aduásszal.
– Remélem, igaza lesz.
– Hazug disznó. Már alig várja, hogy bevezessen a kamrába és leszíjazzon. Beleborzong a gyönyörűségbe, ha arra gondol, hogy majd megkérdezheti tőlem, kívánok-e szólni az utolsó szó jogán. Aztán biccent majd az egyik hülyegyereknek, hogy csukja be az ajtót. És miután szépen lezajlott az egész, szomorú képpel kiáll a sajtó elé és bejelenti: „A megyei bíróság ítélete értelmében ma, augusztus nyolcadikán, nulla óra tizenöt perckor Sam Cayhallon végrehajtották a halálos ítéletet.” Az lesz a maga nagy napja, Nugent. Ne hazudjon nekem.
Az ezredes egy pillanatra sem nézett fel a papírból. – Szükségünk van egy listára a tanúiról.
– Beszéljen az ügyvédemmel.
– És azt is tudnunk kell, hogy mihez kezdjünk a holmijaival.
– Beszéljen az ügyvédemmel.
– Rendben. Számos újságíró kíván interjút készíteni.
– Beszéljen az ügyvédemmel.
Nugent felpattant, és kiviharzott az irodából. Packer elkapta a becsapódni készülő ajtót, várt néhány pillanatot, aztán azt mondta: – Maradjon ott, ahol van, Sam. Még valaki akar beszélni magával.
Sam elmosolyodott, rákacsintott Packerre. – Akkor hozzon nekem még egy kis kávét, jó, Packer?
Packer elvette a csészét, aztán néhány perccel később visszajött vele. A jacksoni napilap vasárnapi számát is elhozta. Sam éppen a kivégzésével foglalkozó különféle írásokat olvasgatta, amikor Ralph Griffin kopogtatott az ajtón.
Sam az íróasztalra tette az újságot, és megnézte magának a lelkészét. Griffin fehér tornacipőt viselt, kopott farmert és fekete inget, rajta fehér papi gallért. – Jó reggelt, tiszteletes úr – üdvözölte őt Sam, kávét kortyolgatva.
– Hogy van, Sam? – érdeklődött Griffin, miközben odahúzott egy széket az íróasztalhoz.
– Most gyűlölettel van tele a szívem – mondta Sam ünnepélyes komolysággal.
– Szomorúan hallom. És kire irányul?
– Nugent ezredesre. De azért valahogy túlteszem magam rajta.
– Imádkozott, Sam?
– Nem igazán.
– Miért nem?
– Minek ez a rohanás? Még itt van a mai nap, a holnapi meg a kedd. Az a gyanúm, hogy maga meg én nagyon sokat fogunk imádkozni kedd este.
– Ha úgy akarja, Sam. Magától függ. Én itt leszek.
– Azt szeretném, tiszteletes úr, hogy egészen az utolsó pillanatig legyen mellettem, ha nem bánja. Maga meg az ügyvédem. Megengedik, hogy az utolsó órákban mellettem üljenek.
– Megtiszteltetésnek veszem.
– Köszönöm.
– Pontosan miért akar imádkozni, Sam?
Sam ivott egy nagy korty kávét. – Nos, először is, szeretném tudni, hogy amikor elhagyom ezt a világot, minden rosszért, amit tettem, megbocsátottak.
– A vétkeiért?
– Igen.
– Isten azt várja tőlünk, hogy valljuk be vétkeinket és kérjünk feloldozást.
– Az összes vétkünket? Egyenként?
– Igen, azokat, amelyekre emlékszünk.
– Hát akkor jobban tennénk, ha most mindjárt elkezdenénk. El fog tartani egy darabig.
– Ahogy kívánja. Miért szeretne még imádkozni?
– A családomért. Nagyon nehéz lesz az unokámnak, az öcsémnek és esetleg a lányomnak. Ugyan mások nem sok könnyet fognak ejteni értem, tudja, de azért szeretném, ha ők megvigasztalódnának. És szeretnék mondani egy imát a barátaimért itt a siralomházban. Nagyon meg fogja viselni őket ez a dolog.
– Még valaki?
– Szeretnék imát mondani a Kramerekért, különösképpen Ruthért.
– Az áldozatok családjáért?
– Igen. És a Lincoln családért is.
– Kik azok?
– Hosszú történet. Még több áldozat.
– Ez így helyes, Sam. Szabaduljon meg a bűneitől, tisztítsa meg a lelkét.
– Évekig eltartana, amíg megtisztítanám a lelkemet, tiszteletes úr.
– Még több áldozat?
Sam az íróasztalra tette a csészét, és összedörzsölte a tenyerét. Ralph Griffin meleg és bizakodó pillantását kereste.
– És ha még több áldozat van, akkor mi a helyzet?
– Halott emberek?
Sam nagyon lassan bólintott.
– Olyan emberek, akiket maga ölt meg? Sam megint bólintott.
Griffin mélyet lélegzett, és egy pillanatra elgondolkozott. – Nos, Sam, ha teljesen őszinte akarok lenni, én biztosan nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem vallottam meg ezeket a bűnöket, és nem kértem feloldozást Istentől.
Sam megint csak bólintott.
– Hány ember? – kérdezte Griffin.
Sam lecsusszant az íróasztalról, és belebújt a gumiszandálba. Lassú mozdulatokkal cigarettára gyújtott, aztán járkálni kezdett Griffin széke mögött. A tiszteletes hátrafordult, hogy láthassa és hallhassa Samet.
– Ott volt először is Joe Lincoln, de írtam már a családjának egy levelet, amiben bocsánatot kértem.
– Megölte?
– Igen. Fekete volt, ott lakott a birtokunkon. Mindig is gyötört miatta a bűntudat. 1950 körül történt.
Sam megállt és nekitámaszkodott az egyik irattartó-szekrénynek. Kábának tűnt, ahogy földre szegezett tekintettel beszélni kezdett. – És volt két férfi, két fehér férfi, akik sok-sok évvel ezelőtt megölték az apámat egy temetésen. A börtönben leülték a büntetésüket, mi meg a testvéreimmel türelmesen vártuk, hogy kiengedjék őket. Mind a kettőt meggyilkoltuk, de az igazság az, hogy emiatt sohasem furdalt a lelkiismeret. Gazemberek voltak és megölték az apámat.
– Gyilkolni mindig bűn, Sam. Maga most éppen a saját törvényes meggyilkolása ellen harcol.
– Tudom.
– Elfogták magukat?
– Nem. Az öreg seriff gyanakodott ránk, de semmit sem tudott bizonyítani. Nagyon óvatosak voltunk ám. És különben is, alja népség voltak, senki sem törődött velük.
– Ettől még nem válik helyessé, amit tettek.
– Tudom. Sokáig azt gondoltam, hogy azt kapták, amit megérdemeltek, de aztán idekerültem. Más a jelentése az életnek, ha az ember a siralomházban van. Rájön, hogy milyen értékes. Most már sajnálom, hogy megöltem azokat a srácokat. Nagyon sajnálom.
– Van még valaki?
Sam teljes hosszában végigsétált az irodán, közben számolta a lépteit, aztán visszament az irattartóhoz. A lelkész türelmesen várakozott. Most semmi jelentősége nem volt az időnek.
– Sok évvel ezelőtt volt néhány lincselés – mondta Sam, de nem tudott Griffin szemébe nézni.
– Kettő?
– Azt hiszem, igen. Talán három. Nem, illetve igen. Szóval összesen három volt, de amikor az első történt, még kissrác voltam, és csak néztem, hogy mit csinálnak, tudja, a bokorban rejtőzködve. A klán szervezte a lincselést, és az apám is benne volt. Alberttal, a bátyámmal kiosontunk az erdőbe és meglestük az egészet. Ez nem számít, ugye?
– Nem.
Sam a falnak támaszkodott a vállával. Behunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. – A második lincselés idején körülbelül tizenöt éves lehettem, és nyakig benne voltam. Egy lányt megerőszakolt egy néger, legalábbis a lány azt mondta. Amúgy sem volt neki valami jó híre, és két év múlva szült egy félig afrikai gyereket, így aztán ki tudja, mi az igazság? Na a lényeg az, hogy bevádolta a fiút, mi meg kihoztuk a börtönből és meglincseltük. Pont olyan bűnös vagyok, mint bárki más a csőcselékből.
– Isten megbocsát, Sam.
– Biztos benne?
– Egészen biztos.
– Hány gyilkosságot hajlandó megbocsátani?
– Az összeset. Ha őszintén megbánjuk vétkeinket, minden bűnünk alól feloldozást nyerünk. Benne van a Bibliában.
– Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
– Mi van a másik lincseléssel?
Sam lehunyt szemmel csóválni kezdte a fejét. – Erről most nem tudok beszélni, tiszteletes úr – mondta nehezen szedve a levegőt.
– Nem velem kell beszélni erről, Sam. Beszéljen Istennel.
– Nem hiszem, hogy bárkivel is tudok beszélni erről.
– Biztosan tud. Egyszer, egy este a hátralévő időben, amikor egyedül lesz a cellájában, hunyja le a szemét és vallja be Istennek minden vétkét. Megbocsát magának.
– Tudja, ez nekem nem tűnik valami igazságosnak. Megölök valakit, aztán Isten néhány perc alatt megbocsát. Ennyi az egész. Túl könnyű.
– Őszintén meg kell bánnia bűneit.
– Esküszöm, hogy őszintén megbántam mindent.
– Isten elfelejti a bűneinket, Sam, de az ember nem. Isten előtt kell számot adni a tetteinkről, de az emberi törvények előtt is. Isten megbocsát magának, de maga az állam törvényeinek következményeitől fog szenvedni.
– A francba az állammal. Különben is kész vagyok már arra, hogy elmenjek innen.
– Hadd segítsek abban, hogy egész biztosan kész legyen, jó?
Sam odasétált az íróasztalhoz, aztán ráült a szélére, egészen közel Griffínhez. – Csak maradjon a közelemben, jó, tiszteletes úr? Szükségem van egy kis segítségre. Néhány nagyon sötét dolog nyomja a lelkemet. Lehet, hogy eltart egy darabig, amíg megtisztulok tőlük.
– Nem lesz olyan nehéz, Sam, ha tényleg készen áll.
Sam megveregette a tiszteletes térdét. – Csak maradjon a közelemben, jó?

 

 

Negyvennégy

A bejárati irodában kékes színű füst gomolygott, amikor Adam belépett. Sam az íróasztalon ülve cigarettázott, és éppen saját magáról olvasott a vasárnapi számban. Három üres kávéscsésze és néhány cukorkáspapír hevert az íróasztalon. – Már egész otthonosan érzed itt magad, nem? – kérdezte Adam, rögtön észrevéve a szemetet.
– Bizony, egész nap itt vagyok.
– Sok vendéged volt?
– Nem nevezném őket vendégeknek. Nugenttel kezdődött a nap, és ez máris elrontotta a kedvemet. Aztán beugrott a lelkész, hogy megnézze, imádkozom-e. Azt hiszem, összetörve távozott. Aztán az orvos is benézett, és megvizsgálta, hogy elég jó állapotban vagyok-e ahhoz, hogy megöljenek. Utána itt volt az öcsém, Donnie is, egy rövid időre. Tényleg nagyon örülnék, ha megismerkednél vele. Mondd, hogy valami jó hírt hoztál.
Adam megrázta a fejét és leült. – Nem. Tegnap óta semmi sem változott. A bíróságok szabadságot vettek ki a hétvégére.
– Tisztában vannak vele, hogy a szombat meg a vasárnap is számít? Nekem nem áll meg az óra.
– Ez persze akár jót is jelenthet. A kereseteimen töprengenek.
– Lehet, de nekem az a gyanúm, hogy a bíró urak a tóparti házukban sörözgetnek meg marhabordát sütögetnek. Nem gondolod?
– De, valószínűleg igazad van. Mit ír az újság?
– Természetesen megint rólam van szó és a szörnyűséges bűnömről, meg aztán közöltek néhány fényképet a főkapu előtti tüntetőkről és McAllister nyilatkozatát. Semmi új.
– Te vagy most a sztár, Sam. Wendall Sherman meg a kiadója most már százötvenezret fizetne, de a határidő ma este hat óra. A pasas Memphisben ücsörög a magnójával, és majd megőrül, hogy idejöhessen. Azt mondja, legalább két teljes napra van szüksége ahhoz, hogy felvegye a történetedet.
– Remek. És pontosan mit is kellene csinálnom a pénzzel?
– A nagyszerű unokáidra hagynád.
– Komolyan beszélsz? Elköltenéd? Ha hajlandó vagy elkölteni, megcsinálom.
– Nem, csak viccelek. Nekem nem kell a pénz, és Carmennek sincs szüksége rá. Nem tudnám tiszta lelkiismerettel elkölteni.
– Jól van. Ha van valami, amihez nagyon nincs kedvem, akkor az az, hogy a hátralévő két nap alatt egy idegennel ücsörögjek és a múltról beszéljek. Nem érdekel, hogy mennyi pénzt kínál. Inkább ne írjon senki könyvet az én életemről.
– Már mondtam neki, hogy felejtse el.
– Ez igen. – Sam lecsusszant az íróasztalról, és járkálni kezdett a szobában. Adam elfoglalta a helyét az íróasztal szélén, és hozzálátott, hogy elolvassa a memphisi napilap sportrovatát.
– Örülni fogok, amikor vége lesz, Adam – mondta Sam, még mindig járkálva, és közben gesztikulált. – Nem bírom ezt a várakozást. Esküszöm, azt kívánom, bárcsak ma este lenne. – Sam hirtelen felemelte a hangját, ideges és ingerült lett.
Adam letette maga mellé az újságot. – Nyerni fogunk, Sam. Bízzál bennem.
– Mi a fenét fogunk nyerni? – förmedt rá a nagyapja mérgesen. – Halasztást kapunk? Nagy dolog! Na és azzal mit nyerünk? Hat hónapot? Egy évet? Tudod, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy egyszer majd újra végig kell csinálnunk. Újra végigmegyek az egész rohadt szertartáson: számolom a napokat, nem tudok aludni, az utolsó perces beadványokat tervezgetem, hallgatom Nugent vagy valamelyik másik idióta hülyeségeit, beszélgetek az agyzsugorítóval, sugdolózom a lelkésszel, vállon veregetnek, aztán behoznak ebbe a lyukba, mert én olyan különleges vagyok. – Megállt Adam előtt, és meredten ránézett. Arcán mérges kifejezés ült, nedves szeméből keserűség sugárzott. – Elegem van ebből, Adam. Figyelj ide! Ez rosszabb, mint meghalni.
– Nem adhatjuk fel.
– Ki nem adhatja fel? Az én nyakam van a hurokban, nem a tiéd. Ha halasztást kapok, te szépen visszamész az elegáns chicagói irodádba, és éled a magad életét. Hős leszel, mert megmentetted az ügyfeled életét. A ragyogó, fiatal csillag, aki mindenkinek szétrúgta a seggét Mississippiben. Megmentette a nagyapját, aki különben egy nyomorult fajgyűlölő. Az ügyfeledet viszont visszavezetik a ketrecébe, ahol megint számolni kezdi a napokat. – Sam a földre hajította a cigarettáját és megragadta Adam vállát. – Nézz rám, fiam. Nem tudom még egyszer végigcsinálni. Azt akarom, hogy hagyj abba mindent. Kész. Hívd fel a bíróságokat, és mondd meg, hogy minden keresetet és fellebbezést visszavonunk. Öregember vagyok. Engedd meg, kérlek, hogy méltósággal haljak meg.
Remegett a keze. Zihálva szedte a levegőt. Adam a szemébe nézett, az öregember ragyogó kék szemébe, amely alatt mély karikák húzódtak, és látta, hogy egy könnycsepp gördül ki a sarkából, végiggurul az arcán, aztán eltűnik az ősz szakállban.
Most először Adam megérezte a nagyapja szagát. Az erős nikotinillat az izzadságszaggal keveredve nem volt valami kellemes. Mégsem volt visszataszító. Persze más lett volna, ha egy olyan emberből árad, aki korlátlan mennyiségben használhat szappant, meleg vizet, illatszereket, és légkondicionált helyiségekben él. Amikor másodszor szippantotta be, már egyáltalán nem zavarta Adamet.
– Nem akarom, hogy meghalj, Sam.
Sam még jobban megszorította a vállát. – Miért nem? – kérdezte.
– Azért, mert csak most találtalak meg. Te vagy a nagyapám.
Sam még egy néhány pillanatig meredten bámult rá, aztán kicsit megnyugodott. Elengedte Adam vállát, és hátralépett.
– Sajnálom, hogy ilyen állapotban találtál rám – mondta, a szemét törülgetve.
– Ne kérj bocsánatot.
– De muszáj. Sajnálom, hogy nem vagyok jobb nagyapa. Nézz rám – mondta, és végigpillantott magán. – Nyomorult öregember egy piros majomruhában. A halálra ítélt gyilkos, akit hamarosan elgázosítanak, akár egy állatot. És nézd meg magadat. A legjobb iskolákat végzett, nagyszerű fiatalember, aki előtt fantasztikus jövő áll. Hol tévesztettem el? Mi történt velem? Gyűlölettel töltöttem az életemet, és nézd meg, mit kapok most érte. Te viszont nem gyűlölsz senkit. És nézd meg, hová tartasz. Ugyanaz a vérünk. Miért vagyok én itt?
Sam lassan leült az egyik székre, térdére támasztotta a könyökét, és a szeme elé tette a kezét. Hosszú időn keresztül egyik sem mozdult, egyikük sem szólalt meg. Néha egy fegyőr hangját lehetett hallani a folyosóról, de a szobában teljes csönd volt.
– Tudod, Adam, nem szeretnék ilyen borzalmas körülmények között meghalni – mondta Sam érdes hangon, öklét a halántékához nyomva és üres tekintettel meredve a földre. – De maga a halál nem aggaszt. Már hosszú ideje tudom, hogy itt fogok meghalni, és tudod, mitől rettegtem a legjobban? Attól, hogy úgy halok meg, hogy senki sem törődik velem. Tudod, ez szörnyű érzés. Megdöglesz, de senki nem törődik veled. Senki nem sír utánad, senki sem bánkódik, senki sem gyászol meg rendesen. Álmomban többször is láttam a holttestemet egy ócska koporsóban a clantoni halottasházban, és egyetlen lélek sem volt mellettem. Még Donnie sem. Ugyanebben az álomban a pap végigröhögte a temetési szertartást, mert csak ketten voltunk az egész kápolnában, az összes széksor üres maradt. De most már más a helyzet. Tudom, hogy valaki törődik velem. Tudom, hogy szomorú leszel, amikor meghalok, mert szeretsz, és tudom, ott leszel velem, amikor betesznek a földbe, és ügyelni fogsz rá, hogy mindent rendesen csináljanak. Most már tényleg kész vagyok elmenni, Adam. Kész vagyok.
– Jól van, Sam, ezt tiszteletben tartom. És megígérem, hogy a legutolsó percig melletted leszek, aztán majd gondoskodom róla, hogy rendesen temessenek el, aztán meg gyászolni foglak. Míg én itt vagyok, senki sem szórakozhat veled. De kérlek, nézd ezt az egészet az én szempontomból is. Mindent meg kell tennem, mert fiatal vagyok, és még előttem az egész élet. Ne kelljen úgy elmennem innen, hogy azt érezzem: még tudtam volna tenni valamit.
Sam karba tette a kezét, és Adamre nézett. Sápadt arca nyugodt volt, szeme még mindig könnyes. – Hát akkor megmondom, hogy csináljuk – szólalt meg halk, fájdalmas hangon. – Kész vagyok elmenni. A holnapi meg az azutáni napot azzal töltöm, hogy megteszem az utolsó előkészületeket. Úgy veszem, hogy kedden éjfél után sor kerül rá, és nem fog váratlanul érni. Te viszont folytatod a játékot. Ha nyersz, nagyszerű, ha veszítesz, én már kész leszek beszippantani a gázt.
– Tehát akkor hajlandó vagy együttműködni?
– Nem. Nincs kegyelmi meghallgatás. Nincs több kereset vagy fellebbezés. Már így is elég sok papírszemét kering a bíróságokon, lesz azokkal elég dolgod. Két beadvány még mindig él. Több keresetet nem írok alá.
Sam felállt, rozzant térde recsegett-ropogott. Odasétált az ajtóhoz és nekitámaszkodott. – Mi van Lee-vel? – kérdezte halkan, miközben elővett egy cigarettát.
– Még mindig elvonókúrán van – hazudta Adam. Kísértést érzett, hogy megmondja az igazságot. Gyerekes dolognak tűnt, hogy életének utolsó óráiban becsapja Samet, de még nagyon bízott benne, hátha kedd előtt megtalálják Lee-t. – Akarsz találkozni vele?
– Azt hiszem, igen. Ki tud jönni?
– Lehet, hogy ez nehézségekbe ütközik, de majd megpróbáljuk. Rosszabb állapotban van, mint először gondoltam.
– Alkoholista?
– Igen.
– Ez minden? Semmi kábítószer?
– Csak alkohol. Azt mondta, hogy már évek óta küszködik ezzel. Az elvonókúra nem újdonság az életében.
– Szegény lány. Az én gyerekeimnek semmi esélyük nem volt.
– Lee jó ember. A házassága miatt nagyon rosszul élt egy darabig. A fia egészen korán elment hazulról, és azóta sem ment vissza.
– Walt, ugye?
– Igen – felelte Adam. Micsoda nyomorult társaság. Sam még az unokája nevét sem tudja biztosan.
– Hány éves?
– Nem tudom pontosan. Valószínűleg nagyjából egyidős velem.
– Tud egyáltalán rólam?
– Fogalmam sincs. Már évekkel ezelőtt elment innen. Amszterdamban él.
Sam felemelte a kávéscsészét az íróasztalról, és kortyolt egyet a hideg kávéból. – Na és mi van Carmennel? – kérdezte.
Adam ösztönösen az órájára pillantott. – Három óra múlva veszem fel a memphisi repülőtéren. Holnap reggel itt lesz.
– Majd összecsinálom magamat, úgy félek.
– Nyugi, Sam. Carmen nagyszerű lány. Okos, ambiciózus, csinos, és már mindent elmondtam neki rólad.
– Miért?
– Mert kíváncsi volt.
– Szegény gyerek. Elmondtad neki, hogy nézek ki?
– Ne aggódj emiatt, Sam. Nem törődik azzal, hogyan nézel ki.
– Mondtad neki, hogy félelmetes szörnyeteg vagyok?
– Azt mondtam, hogy egy igazi cukipofa vagy, egy aranyos kis cicababa, fülbevalóval, lófarokkal, széles csípővel, és kecsesen siklasz a földön ebben a csinos gumiszandálban.
– Menj a fenébe!
– És a jelek szerint te vagy a fiúk kedvence a börtönben.
– Hazudsz! Semmi ilyet nem mondtál neki! – Sam vigyorgott, de félig-meddig mégiscsak komolyan vette, amit hallott. Adam nevetett, kicsit túl hosszan és túl hangosan, de a szellemeskedés mindkettőjüknek jól jött. Kuncogtak, nevetgéltek, és mindent elkövettek, hogy úgy tűnjön: remekül szórakoznak a saját vicceiken. Megpróbálták elnyújtani a röhögést, de a látszatvidámság percei hamar elmúltak, és megint komor hangulat ereszkedett le a szobára. Nem sokkal később már az íróasztal szélén ültek, lábukat egy-egy széken pihentetve, és a földre meredtek, miközben dohányfüst kígyózott felettük a mozdulatlan levegőben.

 

Késő este, jóval éjfél után, és jóval azután, hogy Adam elmondott mindent Carmennek Lee-ről meg a problémáiról, Phelpsről és Waltról, McAllisterről és Wyn Lettnerről, a bűntárs létezésével kapcsolatos elméletről; órákkal azután, hogy megettek egy pizzát, és elbeszélgettek az édesanyjukról, apjukról, nagyapjukról, az egész nyomorúságos népségről, Adam azt mondta, hogy azt a pillanatot sohasem fogja elfelejteni, amikor ketten egymás mellett ültek az íróasztalon, némán múlatták az időt, miközben valahol egy láthatatlan óra megállíthatatlanul ketyegett, és Sam néha megveregette a térdét. Azt hiszem, Sam úgy érezte, gyöngéden meg kell érintenie, magyarázta Adam, ahogy a jó öreg nagyapa szokta megsimogatni a szeretett kisgyereket.
Carmen eleget hallott egy estére. Négy órán keresztül ült az erkélyen, szenvedett a párás hőségtől, és magába szívta édesapja családjának keserves történetét.
Adam azonban nagyon óvatos volt. A döbbenetes, lesújtó részeket kihagyta: nem tett említést Joe Lincolnról, a lincselésekről, és nem utalt a többi bűntényre sem. Erőszakos embernek festette le Samet, aki rettenetes hibákat követett el, és most szörnyű bűntudat gyötri. Eljátszott a gondolattal, hogy megmutatja a lánynak a Sam tárgyalásairól készített videofilmét, de végül úgy döntött, nem teszi. Talán majd később. Elég ennyi Carmennek egy estére. Sok-sok évük van még arra, hogy megbeszéljék, ami még hátravan a történetből.

 

 

Negyvenöt

Augusztus hatodika, hétfő, reggel hat óra. Még negyvenkét óra van hátra. Adam belépett az irodájába, és magára zárta az ajtót.
Hét óráig várt, aztán felhívta Slattery irodáját. Természetesen senki sem vette fel a telefont, de Adam abban reménykedett, hogy egy előre felvett üzenet majd elirányítja valakihez, aki esetleg tud mondani neki valamit. Slattery még mindig rajta ült a beszámíthatatlanságra hivatkozó kereseten; úgy bánt vele, mint egy bármilyen beadvánnyal a sok közül.
Adam kevesebb mint három órát aludt az éjjel. Pulzusa hevesen vert, szervezetében lüktetett az adrenalin. Az ügyfelének még negyvenkét órája van hátra, és a franc egye meg, Slatterynek gyorsan döntenie kellene, vagy így, vagy úgy. Nem tisztességes dolog ennyi ideig ülni a kereseten, ami átkerülhetne már a másik bíróságra.
Megcsörrent a telefon és Adam villámgyorsan felkapta a kagylót. Az 5. körzeti bíróság halálbüntetéses ügyekben illetékes előadója jelentkezett, és tájékoztatta Adamet, hogy a bíróság visszautasította Sam keresetét, amely az elégtelen jogi képviseletre hivatkozik. A bírák azon a véleményen voltak, hogy a beadvány eljárásjogi szempontból már elévült. Évekkel korábban be kellett volna nyújtani. A keresetben megfogalmazott érdemi szempontokkal nem foglalkoztak.
– Akkor miért ültek rajta egy hétig? – kérdezte Adam ingerülten. – Már tíz nappal korábban meghozhatták volna ezt a szőrszálhasogató döntést.
– Nyomban elküldöm faxon a másolatot – mondta az előadó.
– Köszönöm. És elnézést kérek.
– Várjuk a jelentkezését, Mr. Hall. Itt fogunk ülni a telefon mellett.
Adam tetette a telefont, és elment, hogy kávét keressen magának. Darlene korán, fél nyolckor megérkezett, fáradtan és elgyötörten. Behozta az 5. körzeti bíróságról érkezett faxot meg egy mazsolás péksüteményt. Adam megkérte, hogy faxon küldje el a legfelsőbb bíróságra a kérelmet, amely szerint a bíróság kérje magához az elégtelen jogi képviseletre vonatkozó keresetet. Adam három napig dolgozott ezen a beadványon, és Mr. Olander azt mondta Darlene-nek, hogy a bíróság már tanulmányozza a keresetet.
Darlene ezután behozott két aszpirint meg egy pohár vizet. Adam kínzó fejfájással küszködve betette a Cayhall-akta nagy részét egy hatalmas aktatáskába meg egy papírdobozba. Adott egy listát Darlene-nek a következő órák teendőiről.
Ezután elment a Kravitz és Bane memphisi irodájából, ahová soha többé nem is tért vissza.

 

Nugent ezredes türelmetlenül várta, hogy az A szárny ajtaja kinyíljon, aztán bemasírozott a folyosóra, nyomában az alapos válogatás után összeállított kivégzőosztag nyolc tagja. Egy Gestapo-különítmény tapintatos finomságával verték fel az A szárny csendjét: nyolc jól megtermett férfi, a társaság egyik fele egyenruhában, a másik fele civilben, akik szorosan követik az elöl menetelő peckes kiskakast. Nugent megállt a hatos cella előtt. Sam, mélyen elmerülve a gondolataiban, az ágyán feküdt. A többi elítélt nyomban érdeklődni kezdett: karjukat a rácson kilógatva figyeltek és hallgatóztak.
– Sam, ideje átmenni a megfigyelőcellába – jelentette be Nugent olyan hangon, mintha ez mélyen felkavarná. Az emberei felsorakoztak a fal mellett, a mennyezeti ablakok alatt.
Sam lassan felállt az ágyról, és odasétált a rácshoz. – Miért? – kérdezte, az ezredesre meredve.
– Azért, mert azt mondom.
– De mi értelme van annak, hogy nyolc cellával arrébb költözzek? Van ennek valami célja?
– Előírás, Sam. Benne van a szabálykönyvben.
– Tehát akkor nincsen rá értelmes magyarázata, ugye?
– Nincs is rá szükségem. Forduljon meg.
Sam odament a mosdókagylóhoz, aztán jó hosszú időn keresztül fogat mosott. Majd odaállt a vécécsészéhez, és csípőre tett kézzel vizelt. Aztán kezet mosott, miközben Nugent és az emberei fogcsikorgatva várakoztak. Ezt követően rágyújtott, szájában cigarettával hátat fordított Nugentnek, és kidugta a kezét az ajtón lévő szűk nyíláson. Az ezredes a csuklójára kattintotta a bilincset, és bólintott a folyosó vége felé, hogy nyissák ki a cellaajtót. Sam kilépett a folyosóra. Biccentett J. B. Gullittnak, aki rémülten, a sírás határán nézte, hogy mi történik. Sam rákacsintott Hank Henshaw-ra.
Nugent megfogta a karját, és elindultak a folyosó vége felé. Gullitt, Loyd Eaton, Stock Turner, Harry Ross Scott és Buddy Lee Harris cellája előtt mentek el, végül pedig a Prédikátor mellett, aki hason fekve zokogott az ágyán.
Samet tizennégy és fél méterrel közelebb vitték a gázkamrához. A falnak támaszkodva dohányzott, és sztoikus nyugalommal szemlélődött. Itt semmi sem a személye ellen irányul, ez mind benne van az előírásban.
Nugent visszasétált a hatos cellához, és közben parancsokat osztogatott. Négy fegyőr bement Sam cellájába, és elkezdte összeszedni a személyes tárgyait. Könyvek, egy írógép, ventilátor, televízió, tisztálkodási szerek, ruhák. Úgy tartották őket a kezükben, mintha fertőzöttek lennének, aztán átvitték a megfigyelőcellába. A matracot és az ágyneműt összetekerték, az egyik tagbaszakadt civil ruhás megfogta, elindult vele, de menet közben véletlenül rálépett a lelógó lepedőre, ami ettől elszakadt.
Az elítéltek szomorú kíváncsisággal figyelték a sürgölődést. Velük is megtörténhet ugyanez. A kivégzés most már valóság volt; hallották a súlyos bakancsok kopogásában a folyosón, és a halálosztag tágjainak rideg, tompa hangjában. Egy távoli ajtó becsapódását egy héttel ezelőtt alig vették volna észre. Most viszont ijedten, idegesen összerezzentek tőle.
A kivégzőosztag tagjai ide-oda rohangáltak a két cella között, amíg a hatos teljesen ki nem ürült. Gyors munka volt. A legkisebb odafigyelés nélkül rendezték el Sam holmijait az új otthonában.
A nyolc férfi közül egyik sem a siralomházban dolgozott. Nugent azt olvasta valahol Naifeh ötletszerűen összecsapott szabálykönyvében, hogy csak olyanok kerülhetnek az osztagba, akiket az elítélt nem ismer. A börtön más részlegeiből kell kiválogatni őket. Harmincegyen jelentkeztek erre a szolgálatra. Nugent a legjobbakat választotta ki.
– Minden bent van? – mordult rá az egyik emberére.
– Igen, uram.
– Jól van. Tessék, Sam, érezze otthon magát.
– Ó, nagyon köszönöm, uram – mondta Sam csúfondárosan vigyorogva, és belépett a cellába. Nugent bólintott a folyosó túlsó vége felé, és a cellaajtó becsukódott. Odasétált a rácshoz, és mindkét kezével megragadta. – Figyeljen rám, Sam – mondta ünnepélyes komolysággal. Sam a falnak támaszkodva állt, nem nézett Nugentre. – Ha bármire szüksége lenne, itt vagyunk a közelében. Azért hoztuk ide a folyosó végére, hogy jobban szemmel tarthassuk magát. Rendben van? Tehetek valamit magáért?
Sam most sem nézett az ezredesre, tudomást sem vett róla.
– Jól van. – Nugent hátralépett, és az embereire pillantott. – Menjünk – mondta. A halálosztag tagjai kivonultak. Sam várt. Nugent végigpillantott a folyosón, aztán kilépett a szárnyról.
– Hé, Nugent – kiáltotta Sam váratlanul. – Nem akarja levenni a bilincsemet?
Nugent megdermedt, a halálosztag tagjai is lefékeztek.
– Maga seggfej! – kiabálta Sam, és Nugent sietős léptekkel visszament a cellához, közben a kulcsaival babrált és parancsokat osztogatott. Hirtelen nagy lett a ricsaj a folyosón: az elítéltek röhögni kezdtek, volt, aki hangosan felnyerített, mások kiáltoztak. – Nem hagyhat itt bilincsben! – üvöltötte Sam.
Nugent már a cellaajtónál állt, fogcsikorgatva, szitkozódva kereste a megfelelő kulcsot. – Forduljon meg – mondta, miután végre megtalálta.
– Magának fingja sincs az egészről! – üvöltötte Sam a rácson keresztül az ezredes arcába, ami alig fél méterre volt tőle. A ricsaj még jobban felerősödött.
– És maga irányítja a kivégzésemet! – mondta Sam dühösen és elég hangosan, hogy a többiek is hallják. – Valószínűleg saját magát fogja elgázosítani!
– Ne legyen ebben olyan biztos – mondta Nugent ingerülten. – Forduljon már meg.
Sam végre kelletlenül megfordult, és kidugta a kezét a résen. Nugent levette a bilincset, aztán gyorsan eltűnt.
Sam megállt a folyosó felé fordulva, és rámeredt a két őrre, akik a szárny ajtajának túloldaláról figyelték. Néhány perc alatt berendezkedett: a ventilátor meg a tévé zsinórját bedugta a csatlakozóba, szépen elrendezte a könyveit, mintha majd megint használni akarná őket, megnézte, hogy öblít-e a WC, és folyik-e víz a csapból. Ráült az ágyra, és megvizsgálta az elszakadt lepedőt.
Ez volt a negyedik cellája a siralomházban, és minden kétséget kizáróan ebben fogja a legrövidebb időt tölteni. Az első kettőre is jól emlékezett, különösen a másodikra, amelyik a D szárnyon volt, és jó barátja, Buster Moac foglalta el a szomszédos cellát. Aztán egy napon eljöttek Busterért és elvitték a megfigyelőcellába, ahol minden percben szemmel tartották, nehogy öngyilkosságot kövessen el. Sam sírt, amikor Bustert elvitték.
Gyakorlatilag az összes olyan elítélt, aki ide került, eljutott a következő állomásra. És aztán az utolsóra.

 

Garner Goodman volt az első vendég a kormányzó irodája előtti elegáns ügyfélfogadóban. Még alá is írta a vendégkönyvet, és elbeszélgetett a titkárnővel, aki éppen mondani készült valamit, amikor megszólalt a kapcsolóasztalon a telefon. A nő lenyomott egy gombot, grimaszt vágva hallgatta, hogy mit mondanak a vonal túlsó végén, homlokráncolva Goodmanre pillantott, aki elfordította a fejét. – Ez nem lehet igaz – sóhajtott fel.
– Hogy mondta? – kérdezte Goodman ártatlanul.
– Megállás nélkül telefonálnak az emberek az ügyfele kivégzése miatt.
– Hát igen, ez az ügy felkavarja az érzelmeket. Úgy tűnik, hogy az itteniek támogatják a halálbüntetést.
– Ez biztos nem – mondta a titkárnő, miközben egy rózsaszínű nyomtatványra lejegyezte a hívást. – A legtöbb telefonáló ellenzi a kivégzést.
– Ezt nem mondja komolyan. Micsoda meglepetés.
– Szólok Ms. Starknak, hogy itt van.
– Köszönöm. – Goodman elfoglalta szokásos helyét az ügyfélfogadóban. Megint átnézte a reggeli újságokat. Szombaton a tupelói napilap elkövette azt a hibát, hogy telefonos közvélemény-kutatást kezdett a Cayhall-kivégzés ügyében. Az első oldalon megadtak egy díjmentesen hívható számot. Goodman és csapata természetesen egész hétvégén hívásokkal bombázta őket. A hétfői számban leközölték az eredményeket, amelyek bizony meghökkentőek voltak. A háromszázhúsz telefonálóból háromszázkettő ellenezte a kivégzést. Goodman elmosolyodott, miközben az újságot lapozgatta.
Tőle nem túl messze a kormányzó egy hosszú asztalnál ült az irodájában, és ugyanazokat az újságokat tanulmányozta. Arcán gondterhelt kifejezés ült. Szeméből szomorúság és aggodalom sugárzott.
Mona Stark, kezében egy csésze kávéval keresztülsétált a márványborítású padlón. – Garner Goodman van itt. Az ügyfélfogadóban várakozik.
– Hadd várjon.
– Percenként érkeznek a hívások a forródrótos számra.
McAllister nyugodtan az órájára pillantott. Tizenegy perc múlva kilenc. Kézfejével megvakarta az állát. Szombat délután három óra és vasárnap este nyolc óra között a közvélemény-kutatója több mint kétszáz polgárt hívott fel telefonon. A megkérdezettek hetvennyolc százaléka támogatta a halálbüntetést, és ez egyáltalán nem számított meglepetésnek. Ugyanakkor azonban ugyanezeknek az embereknek az ötvenegy százaléka úgy gondolta, hogy Sam Cayhallt nem kellene kivégezni. Különböző érveket hoztak fel. Sokan úgy érezték, hogy Sam már túl öreg. Huszonhárom évvel ezelőtt követte el a bűncselekményt, egy generációval ezelőtt. Amúgy is hamarosan meghalna a börtönben, hagyják inkább békén. Politikai okokból ítélték el. Ráadásul fehér, és McAllister meg a közvélemény-kutatója is tudta, hogy ez a tényező nagyon fontos, még akkor is, ha senki sem tesz róla említést.
Ez volt a jó hír. A rossz hírt az újság mellett heverő, gyorsnyomtatón készített anyag tartalmazta. A forródrótos rendszer, amelyen a hétvégén csak egy telefonkezelő dolgozott, szombaton kétszázharmincegy hívást kapott, vasárnap pedig száznyolcvanat. Ez összesen négyszáztizenegy hívás. A telefonálók több mint kilencvenöt százaléka ellenezte a kivégzést. Péntek reggel óta hivatalosan nyolcszázkilencvenhét hívást fogadtak a forródróton Sam ügyében, és a telefonálók minimum kilencven százaléka a kivégzés ellen volt. És már megint csörögtek a telefonok.
És volt még valami más is. A regionális irodák azt jelentették, hogy lavinaszerűen zúdulnak rájuk a telefonhívások, és szinte kivétel nélkül mindenki ellenzi, hogy a jó öreg Sam meghaljon. A kormányzó apparátusának tagjai arról számoltak be, hogy a hétvégén az összes irodában is állandóan szólt a telefon. Roxburgh jelentkezett és elmondta, hogy az államügyészi iroda számait is megállás nélkül hívják.
A kormányzó már fáradt volt. – Van valami ma reggel tízkor – mondta Monának anélkül, hogy ránézett volna.
– Igen, cserkészekkel találkozik.
– Mondja le. Kérjen elnézést a nevemben. Tegye át egy másik időpontra. Nem vagyok olyan hangulatban, hegy ma reggel fényképezgessenek. A legjobb, ha itt maradok. Ebéd?
– Pressgrove szenátorral. Az egyetemek ellen benyújtott keresetet kell megbeszélnie vele.
– Ki nem állhatom Pressgrove-ot. Mondja le. Ja, és most jut eszembe, hozza be Goodmant.
Mona kiment az irodából, és egy perc múlva visszatért Garner Goodmannel. McAllister az ablakban állt és a belvárosi épületeket bámulta. Megfordult és rámosolygott Goodmanre.
Kezet ráztak, aztán leültek. Vasárnap késő délután Goodman átadott Larramore-nak egy írásbeli kérelmet, amelyben ügyfelük meglehetősen zajos tiltakozásának megfelelően, azt kérték, hogy a kormányzó ne tartson meghallgatást.
– Még most sem akarnak meghallgatást? – kérdezte a kormányzó, és ismét elgyötörten mosolygott.
– Az ügyfelünk azt mondja, hogy nem. Nincs új mondanivalója. Mindent megpróbáltunk. – Mona egy csésze feketekávét nyújtott oda Goodmannek.
– Nagyon keményfejű ember. Azt hiszem, mindig is az volt. Most éppen hol vannak a fellebbezések? – kérdezte McAllister, hangjában őszinte érdeklődéssel.
– A várakozásoknak megfelelően egyik bíróságról kerülnek a másikra.
– Ön már többször végigcsinálta ezt, Mr. Goodman. Én még nem. A mostani helyzet alapján mi a véleménye?
Goodman megkavarta a kávéját, s közben a kérdésen tűnődött. Semmi kára nem származhat abból, ha őszinte lesz a kormányzóval. – Sam egyik ügyvédjeként hajlamos vagyok némi optimizmusra. Azt mondom, hogy csak hetvenszázalékos a valószínűsége a kivégzésnek.
A kormányzó egy jó darabig gondolkozott a válaszon. Szinte hallotta, hogy a szomszédos helyiségekben csöngenek a telefonok. Még a saját emberei is kezdenek megbokrosodni. – Tudja, mit szeretnék, Mr. Goodman? – kérdezte őszintén.
Persze hogy tudom, gondolta magában Goodman. Azt akarod, hogy ne csörögjenek tovább a telefonok. – Mit?
– Nagyon szeretnék beszélni Adam Hall-lal. Hol van most?
– Valószínűleg a Parchmanben. Egy órával ezelőtt beszéltem vele.
– Ide tudna jönni ma?
– Igen, sőt eredetileg is úgy terveztük, hogy ma délután Jacksonba jön.
– Remek. Várni fogom.
Goodman elfojtott egy mosolyt. Lehet, hogy támadt egy kis rés a falon.
De végül, furcsa mód, egy másik, egyáltalán nem várt területen mutatkozott az első remény a halasztásra.

 

A szövetségi bíróság épületében Breck Jefferson belépett a főnöke irodájába. F. Flynn Slattery bíró éppen telefonált; a vonal túlsó végén beszélő ügyvéd nagyon felbosszantotta. Breck egy vastag aktát és egy jegyzetekkel teli füzetet tartott a kezében.
– Igen? – vakkantotta Slattery, miközben lecsapta a telefont.
– Cayhallról kell beszélnünk – mondta Breck komoran. – Tudja, kaptunk egy keresetet, ami a beszámíthatatlanságára hivatkozik.
– Utasítsuk el és felejtsük el. Túl sok dolgom van ahhoz, hogy ilyen ügyek miatt rágjam a körmöm. Hadd vigye Cayhall az 5. körzeti bíróságra. Nem akarom, hogy itt legyen az az átkozott kereset.
Breck, arcán gondterhes kifejezéssel, lassan szólalt meg. – De van itt valami, amit meg kellene néznie, bíró úr.
– Ugyan már, Breck. Mi az?
– Lehet, hogy megalapozott a kereset.
Slattery arca megnyúlt, válla megereszkedett. – Viccel? Miről beszél? Harminc perc múlva tárgyalásom kezdődik.
Breck Jefferson a második volt az évfolyamán az Emory Egyetemen. Slattery feltétel nélkül megbízott benne. – Azt állítják, Sam nincs olyan állapotban, hogy végre lehetne hajtani az ítéletet. Egy tágan értelmezhető törvényre hivatkoznak.
– Mindenki tudja, hogy őrült.
– Van egy szakértőjük, aki hajlandó tanúskodni. Kénytelenek vagyunk foglalkozni ezzel a keresettel.
– Ez hihetetlen.
– Jobb lenne, ha megnézné.
A bíró úr masszírozni kezdte a homlokát az ujjbegyével. – Üljön le. Nézzük meg.

 

– Már csak néhány kilométer – mondta Adam, miközben a börtön felé tartottak sebes tempóban. – Hogy érzed magad?
Carmen nem sokat beszélt, amióta eljöttek Memphisből. – Ideges vagyok – ismerte be, nem is először. Az út eddigi részén váltottak néhány szót a Berkeleyről, Chicagóról, meg arról, hogy mit hozhat a jövő. Anyjukról és apjukról nem beszélgettek. Samről meg a családjáról sem.
– Ő is ideges.
– Bizarr egy helyzet ez, Adam. Száguldunk az országúton a semmi közepén, hogy megismerkedhessek a nagyapámmal, akit hamarosan kivégeznek.
Adam keményen megveregette a térdét. – Azt teszed, amit tenned kell. – Carmen a kelleténél egy-két számmal nagyobb nadrágot viselt, túrabakancsot és piros farmeringet. A tipikus pszichológushallgató.
– Ott van. – Adam előremutatott. Az országút mindkét oldalán kocsik parkoltak, olyan közel egymáshoz, hogy a lökhárítók szinte összeértek. A forgalom lelassult, mert gyalogosok sétáltak az úton a börtön felé.
– Ez micsoda? – kérdezte Carmen.
– Egy nagy cirkusz.
Elhajtottak három klántag mellett, akik az út mentén gyalogoltak. Carmen rájuk meredt, aztán hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Araszolva haladtak előre, alig gyorsabban, mint a tüntetésre igyekvő emberek. A bejárat előtt, az út közepén két rendőr irányította a forgalmat. Intettek Adamnek, hogy forduljon jobbra.
Egy egyenruhás őr odakísérte őket a börtön mikrobuszához, és gyorsan elhagyták a főbejáratot.
A mikrobusz lassan hajtott végig az árnyas főúton, a szépen rendben tartott fehér házak előtt. Carmen mindenre odafigyelt.
– Nem úgy néz ki, mint egy börtön – állapította meg.
– Ez egy farm. Tizenhétezer acre. A börtön alkalmazottai laknak ezekben a házakban.
– A gyerekeikkel együtt – mondta Carmen, az udvarokban lévő biciklikre meg rollerekre mutatva. – Olyan békés itt minden. Hol vannak a rabok?
– Várj egy kicsit.
A mikrobusz balra kanyarodott. Véget ért az aszfalt, és egy földútra hajtottak rá. Ott volt előttük a siralomház.
– Látod azokat a tornyokat? – kérdezte Adam a magasba mutatva. – A kerítést meg a szögesdrótot? – Carmen bólintott.
– Ez a maximális biztonságú traktus. Sam otthona az elmúlt kilenc és fél évben.
– Hol van a gázkamra?
– Odabent.
Az őrök benéztek a mikrobuszba, aztán intettek, hogy hajtson keresztül a dupla kapun. A főbejárat előtt, ahol Packer már várakozott, lefékezett. Adam bemutatta a férfit Carmennek, aki most már alig tudott megszólalni. Bementek az épületbe, Packer gyengéden megmotozta őket. Három fegyőr figyelte őket. – Sam már bent van – közölte Packer a bejárati iroda felé biccentve.
Adam megfogta Carmen kezét, és megszorította. A lány bólintott, és elindultak. Adam nyitott be.
Sam, mint mindig, most is az íróasztal szélén ült. A lábát lóbálva cigarettázott. Tiszta, hűvös levegő volt az irodában. Sam Adamre nézett, aztán Carmenre. Packer becsukta mögöttük az ajtót.
Carmen elengedte Adam kezét, odalépett az íróasztalhoz és mélyen a nagyapja szemébe nézett. – Én vagyok Carmen – mondta halkan. Sam lecsusszant az íróasztalról. – Én meg Sam vagyok, Carmen. A hóbortos nagyapád.
Eltartott néhány másodpercig, amíg Adam észrevette, hogy Sam leborotválta a szakállát. A haja is rövidebb volt, és ápoltabbnak tűnt. A kezeslábas cipzárját egészen a nyakáig felhúzta.
Sam megszorította Carmen vállát, aztán a lány arcát kezdte tanulmányozni. – Pont olyan csinos vagy, mint az édesanyád – állapította meg érdes hangon. Szemét elfutotta a könny, és Carmen is a sírással küszködött.
A lány az ajkába harapott, és megpróbált mosolyogni.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Sam, és vigyort erőltetett az arcára. – Sajnálom, hogy ilyen állapotban kell megismerned.
– Remekül nézel ki – felelte Carmen.
– Ne hazudj, Carmen – mondta Adam, megtörve ezzel a gyászos hangulatot. – És hagyjátok abba a sírást, mielőtt még nagyobb baj lesz.
– Ülj le – mondta Sam, az egyik székre mutatva. Miután a lány helyet foglalt, leült melléje, és megfogta a kezét.
– Első a munka, Sam – mondta Adam, miközben nekitámaszkodott az íróasztalnak. – Ma kora reggel az 5. körzeti bíróság visszautasította a fellebbezést. Úgyhogy zöldebb legelőkre megyünk át.
– Nem akármilyen ügyvéd ám a bátyád – közölte Sam Carmennel. – Mindennap ugyanolyan híreket hoz.
– Hát persze, nincs is nekem tulajdonképpen semmi dolgom.
– Hogy van az édesanyád? – kérdezte Sam Carmentól.
– Jól van.
– Mondd meg neki, hogy érdeklődtem felőle. Úgy őriztem meg az emlékeimben, mint egy nagyon rendes embert.
– Meg fogom mondani neki.
– Lee-ről van valami hír? – tette fel a kérdést Sam Adamnek.
– Nincs. Akarsz találkozni vele?
– Azt hiszem, igen. De megértem, ha nem tud idejönni.
– Majd megnézem, mit tehetek – mondta Adam magabiztosan. Legutóbbi két telefonját Phelps nem viszonozta. Ezt Samnek természetesen nem mondhatta, de most ideje sem volt arra, hogy Lee után kutasson.
Sam közelebb hajolt Carmenhez. – Adam azt mondja, hogy pszichológiát tanulsz.
– Igen. Kaliforniában, a Berkeley Egyetemen...
Éles kopogás szakította félbe a beszélgetést. Adam résnyire nyitotta az ajtót, és Lucas Mann aggodalmas ábrázatát pillantotta meg. – Bocsássatok meg egy percre – mondta Adam Samnek meg Carmennek, aztán kilépett a folyosóra.
– Mi újság? – kérdezte.
– Garner Goodman keresi – mondta Mann szinte suttogva. – Azt akarja, hogy azonnal menjen Jacksonba.
– Miért? Mi történt?
– Úgy tűnik, hogy az egyik kereset célba talált.
Adamnek kihagyott a szívverése. – Melyik?
– Slattery bíró az elítélt beszámíthatatlanságára hivatkozó keresetről akar beszélni magával. Ma délután ötre meghallgatást tűzött ki. Nekem ne mondjon semmit, mert lehet, hogy az államnak fogok tanúskodni.
Adam lehunyta a szemét, és a falnak támasztotta a fejét. Több száz gondolat cikázott az agyában. – Ma délután ötkor. Slattery?
– Nehéz elhinni. Nézze, Adam, most gyorsan cselekednie kell.
– Szükségem van egy telefonra.
– Odabent van egy – mondta Mann, az Adam mögött lévő ajtó felé intve a fejével. – Nézze, Adam, nekem ehhez semmi közöm, de én a maga helyében nem szólnék Samnek. Ez még mindig csak egy egészen apró kis esély arra, hogy történik valami, és felesleges lenne reményeket ébreszteni benne. Ha rajtam múlna, várnék, amíg lezajlik a meghallgatás.
– Igaza van. Köszönöm, Lucas.
– Nincs mit. Jacksonban találkozunk.
Adam visszament a bejárati irodába, ahol éppen arról folyt a beszélgetés, hogy milyen az élet Bay Areában. – Nincs semmi érdekes – mondta Adam homlokráncolva, majd közönyösen odament a telefonhoz. Nem figyelt oda a halk társalgásukra, miközben beütötte a telefonszámot.
– Garner, itt Adam. Itt vagyok Samnél. Mi újság?
– Viharos sebességgel gyere ide, öregfiú – mondta Goodman nyugodtan. – Felpörögtek az események.
– Hallgatlak. – Sam éppen az első és egyetlen, évtizedekkel ezelőtt lezajlott San Franciscó-i utazásáról mesélt.
– Először is, a kormányzó beszélni akar veled négyszemközt. Úgy tűnik, hogy nagyon kínlódik. Az idegeire megyünk a telefonokkal, és nagy rajta a nyomás. De ami ennél fontosabb, Slattery, képzeld, éppen Slattery, ráharapott a beszámíthatatlansági keresetre. Harminc perccel ezelőtt beszéltem vele, és rettenetesen össze van kavarodva. Persze én nem segítettem rajta. Ma délután ötkor akar meghallgatást tartani. Már beszéltem dr. Swinn-nel is, készenlétben van. Fél négykor száll le a gépe Jacksonban, és azonnal hajlandó tanúskodni.
– Indulok – mondta Adam, háttal állva Samnek és Carmennek.
– A kormányzó irodája előtt találkozunk.
Adam letette a telefont. – Éppen most nyújtok be egy fellebbezést – magyarázta Samnek, akit ebben a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt. – Jacksonba kell mennem.
– Hová ez a sietség? – kérdezte Sam, egy olyan ember nyugalmával, akinek még hosszú évei vannak hátra, és az égvilágon semmi dolga.
– Sietség? Azt mondtad, hogy sietség? Ma hétfő van, Sam, és tíz óra. Pontosan harmincnyolc óránk van arra, hogy valami csodára leljünk.
– Nem lesz itt semmilyen csoda, Adam. – Sam Carmenhez fordult. – Ne reménykedj semmiben, drágám – mondta a lánynak, miközben még mindig fogta a kezét.
– De talán...
– Nem. Lejárt az időm, világos? És nagyon is kész vagyok elmenni. Nem akarom, hogy szomorkodj miattam.
– Nekünk indulnunk kell, Sam – mondta Adam, és megérintette nagyapja vállát. – Vagy ma késő este, vagy holnap kora reggel visszajövök.
Carmen előrehajolt, és arcon csókolta Samet. – Lélekben veled leszek, Sam – suttogta.
Sam egy pillanatra magához ölelte az unokáját, aztán felállt. – Vigyázz magadra. Tanulj rendesen, meg az összes többi, amit ilyenkor szokás mondani. És ne legyen rossz érzésed, ha rám gondolsz. Okkal kerültem ide. Senki más nem hibáztatható, csak én. Sokkal jobb lesz nekem, ha elmegyek.
Carmen felállt, és megint összeölelkeztek. Amikor kimentek az irodából, arcán csurogtak a könnyek.

 

 

Negyvenhat

Délre Slattery bíró már teljes mértékben átérezte a helyzet komolyságát, és bár megpróbálta leplezni, rettenetesen élvezte, hogy a vihar kellős közepén van. Először is elküldte a polgárjogi tárgyalásra megjelent esküdteket és jogászokat. Kétszer is beszélt az 5. körzeti bíróság halálbüntetéses ügyekben illetékes előadójával, aztán magával McNeely bíróval. A nagy pillanat néhány perccel tizenegy óra után jött el: Edward F. Allbright, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bírája telefonált Washingtonból, hogy tájékozódjon az ügyről. Allbright óráról órára figyelemmel kísérte a Cayhall-ügy fejleményeit.
Amennyiben Slattery irodájában hektikus állapotok uralkodtak, az államügyészi hivatal maga volt a káosz. Roxburgh agyát elöntötte a düh, amikor megtudta, hogy Cayhall egyik vaktában leadott lövése célba talált. Az ember tíz éven keresztül harcol ezekkel a fenevadakkal, végigcsinálja a fellebbezési cirkuszt, egyik bíróságról rohan a másikra, hadakozik a halálbüntetést ellenző különböző szervezetek nagyszerű és végtelenül találékony jogászaival, annyi papírmunkát végez, amihez egy egész esőerdőt ki kéne irtani, és amikor úgy tűnik, hogy már a célegyenesben van, az elítélt benyújt egy halom link fellebbezést, és ezek valamelyikét észreveszi egy éppen engedékeny hangulatban lévő bíró.
Végigszáguldott a folyosón, és berontott Morris Henry, azaz dr. Halál irodájába, és együtt összeállítottak egy csapatot a legjobb büntetőjogászokból. Egy nagy könyvtárteremben gyűltek össze, ahol a polcokon és az asztalokon a legújabb jogi könyvek sorakoztak. Újra átnézték a Cayhall-keresetet, a vonatkozó törvényt, és megtervezték a stratégiájukat. Tanúkra lesz szükségük. Ki látta Cayhallt az elmúlt hónapban? Ki tudna tanúskodni arról, hogy mit mond és mit csinál? Arra már nincs idő, hogy a saját orvosukkal megvizsgáltassák. Neki volt orvosa, nekik nincs. Kész. Ahhoz, hogy elvihessenek hozzá egy köztiszteletnek örvendő orvost, időt kellene kérniük. Ez a kivégzés elhalasztását jelentené. Az pedig szóba sem jöhet.
Az őrök mindennap látják. Ki még? Roxburgh felhívta Lucas Mannt, aki azt tanácsolta, hogy inkább Nugent ezredessel beszéljen. Nugent azt mondta, hogy csak néhány órával ezelőtt látta Samet, és igen, természetesen örömmel hajlandó tanúskodni. Az a nyavalyás öregember nem őrült. Csak elviselhetetlen a modora. És Packer őrmester minden áldott nap látja. És a börtön pszichiátere, dr. N. Stegall is találkozott Sammel, ő is tanúskodhatna. Nugent rettentő készséges volt. A börtön lelkészét is javasolta. Majd még gondolkozik, hogy ki jöhetne még szóba.
Morris Henry megszervezett egy négy jogászból álló különítményt, azt a feladatot kapták, hogy gyűjtsenek össze minél több mocskot dr. Swinnről. Találjanak más olyan ügyeket, amelyekben szerepelt. Beszéljenek jogászokkal mindenfelé az országban. Szerezzék meg a vallomásainak a jegyzőkönyveit. Azt a pasast bárki bérbe veheti, hivatásszerűen tanúskodik. Találják meg hozzá a muníciót, hogy diszkreditálni lehessen.

 

Adam talált egy üres helyet a kapitólium előtti parkolóban. Goodman egy árnyas fa alatt várta, zakóját a karjára terítette, ingujját felgyűrte, de a kockás csokornyakkendő tökéletesen állt. Adam gyorsan bemutatta Carment a férfinek.
– A kormányzó kettőre vár. Éppen most jöttem el tőle, ma délelőtt már harmadszor voltam nála Menjünk el az irodánkba – mondta Goodman, a belváros felé intve a fejével. – Csak néhány utcányira van innen.
– Mit akar a kormányzó? – kérdezte Adam. Úgy érezte, hogy túl lassan mennek. Nyugi, mondogatta magának. Nyugi.
– Ki tudja? Négyszemközt akar beszélni veled. Lehet, hogy a telefonok elérték a kívánt hatást. Lehet, hogy valami trükkre készül. Az is lehet, hogy teljesen őszinte. Nem tudok olvasni a gondolataiban.
– Működik a telefonálgatás?
– Remekül.
– Senki sem gyanakszik?
– Még nem. Az igazat megvallva, állandóan tűz alatt tartjuk őket, nincs idejük arra, hogy bemérjék a hívásokat.
Carmen üres tekintettel pillantott a bátyjára, akit túlságosan lefoglaltak a gondolatai, hogy ezt észrevegye.
– Mik a legfrissebb hírek Slatterytől? – kérdezte Adam.
– Tíz óra óta semmi. Breck Jefferson megpróbált elérni téged a memphisi irodában, mire a titkárnőd megadta neki az én itteni számomat. Így találtak meg engem. Elmondta, hogy Slattery meghallgatást tart, és háromra magához kéreti a jogászokat.
– Mit jelent ez? – kérdezte Adam. Kétségbeesetten szerette volna, hogy mentora azt mondja: fényes győzelem küszöbén állnak.
Goodman megérezte Adam türelmetlen várakozását. – Az igazság az, hogy nem tudom. Jó hír, de lehetetlen megítélni, hogy mire számíthatunk. Ebben a szakaszban szokatlannak minősül, ha egy bíró meghallgatást tart.
Ismét átkeltek egy utcán, majd bementek az épületbe. Odafent, az átmeneti irodában forrt a levegő, ahogy a négy joghallgató megállás nélkül beszélt a telefonokba. Az egyik lány a fal mellett járkált fel és alá, füléhez szorított telefonnal. Adam megállt az ajtóban és megpróbálta feldolgozni magában a látványt. Carmen reménytelenül össze volt kavarodva.
Goodman hangosan suttogva kezdett magyarázni. – Átlagosan óránként hatvan hívást bonyolítunk te. Ennél jóval többször tárcsázunk, de a vonalak túlzsúfoltak. Ezért persze mi vagyunk a felelősök. A hét végén sokkal lassabban haladtunk. Csak egy telefonkezelő dolgozott a forródrótos vonalon. – Goodman ezt úgy adta elő, mint egy büszke telepvezető, aki bemutatja a legújabb automata gépsort.
– Kinek telefonálnak? – érdeklődött Carmen.
Egy joghallgató lépett oda hozzájuk és bemutatkozott Adamnek, aztán Carmennak. Remekül érzi magát, mondta.
– Nem akartok enni valamit? – kérdezte Goodman. – Van néhány szendvicsünk. – Adam visszautasította a kínálást.
– Kinek telefonálnak? – tette fel ismét a kérdést Carmen.
– A kormányzó forródrótos szolgálatának – felelte Adam magyarázat nélkül. A legközelebbi telefonálót hallgatták, aki elváltoztatott hangon felolvasott egy nevet egy listáról. Az egyetemista most Benny Chase volt Hickory Flatból, a kormányzóra szavazott, és úgy vélte, hogy Sam Cayhallt nem szabad kivégezni. Ideje, hogy a kormányzó közbelépjen és kezébe vegye a dolgok irányítását..
Carmen szúrós pillantást vetett a bátyjára, de az nem foglalkozott vele.
– Ezek négyen a jogi egyetem hallgatói – folytatta Goodman a tájékoztatót. – Péntek óta legalább tíz egyetemistát használtunk, más-más életkorúak, fehérek és feketék, férfiak és nők. Glass professzor nagyon sokat segített, hogy megtaláljuk őket. Ő maga is telefonált néhányszor. És persze Hez Kerry is meg a csapata. Összesen legalább húsz emberünk telefonál.
Odahúztak három széket az asztal végéhez és leültek Goodman talált néhány üdítőt egy műanyag hűtőládában, és kitette őket az asztalra. – John Bryan Glass négyre elkészít egy tényvázlatot. Hez Kerry is munkában van. A halálbüntetést alkalmazó államokban működő, az övéhez hasonló cégeknél ellenőrzi: nem készült-e ilyen jellegű kereset az utóbbi időben.
– Kerry az a fekete pasas? – kérdezte Adam.
– Igen, a halálraítéltek jogi védelmét ellátó szervezet vezetője. Nagyon jó eszű fickó.
– Egy fekete ügyvéd töri magát, hogy megmentse Samet...
– Hezt egyáltalán nem érdekli, hogy Sam mit csinált. Neki ez is csak egy halálbüntetéses ügy.
– Szeretnék találkozni vele.
– Fogsz is. Mindenki ott lesz a meghallgatáson.
– Ingyen dolgoznak? – kérdezte Carmen.
– Többé-kevésbé igen. Kerry fizetést kap. Hozzátartozik a munkájához, hogy minden, ebben az államban zajló halálbüntetéses ügyet figyelemmel kísér. Mivel Samnek vannak ügyvédei a Kravitz és Bane-től, ebben az ügyben nincs dolga. Pusztán szívességből áldozza ránk az idejét. Glass professzor az egyetemtől kap fizetést, de amit nekünk csinál, az egész biztosan nincs benne a munkaköri leírásában. Az egyetemistáknak ötdolláros órabért fizetünk.
– Ki fizet nekik?
– A jó öreg Kravitz és Bane.
Adam felkapott egy közelében lévő telefonkönyvet. – Carmennek ma délután vissza kell repülnie – mondta, miközben lapozni kezdte a sárga oldalakat.
– Ezt majd én elintézem – jelentette ki Goodman, és kivette Adam kezéből a telefonkönyvet. – Hová megy?
– San Franciscóba.
– Megtudom, milyen járatok vannak. Van egy kis ételbár a sarkon. Menjetek le, egyetek valamit. Majd kettőkor átsétálunk a kormányzóhoz.
– El kell mennem egy könyvtárba – mondta Adam, az órájára pillantva. Már majdnem egy óra volt.
– Előbb egyél valamit, Adam. És próbálj meg kiengedni egy kicsit. Később lesz majd időnk leülni, hogy törjük a fejünket és haditervet csináljunk. Most a leginkább arra van szükséged, hogy egyél valamit és nyugodj meg egy kicsit.
– Éhes vagyok – közölte Carmen, aki már nagyon szeretett volna néhány percre kettesben maradni a bátyjával. Kimentek a szobából, és becsukták maguk mögött az ajtót.
Carmen megállította Adamet a lepusztult folyosón, mielőtt még a lépcsőhöz értek volna. – Magyarázd meg, kérlek – mondta, és megragadta a bátyja karját.
– Mit?
– Hogy mi folyik ebben a kis szobában.
– Hát ez elég nyilvánvaló, nem?
– Törvényes ez?
– Nem törvénytelen.
– Etikus?
Adam mély levegőt vett és rábámult a falra. – Szerinted mit terveznek Sammel?
– Ki akarják végezni.
– Kivégezni, elgázosítani, megsemmisíteni, megölni, nevezd, ahogy akarod. De ez gyilkosság, Carmen. Törvényes gyilkosság. Ez bűn, és én megpróbálom megakadályozni. Mocskos ügy ez, és ha meg kell szegnem néhány etikai szabályt, nem érdekel.
– Ez bűzlik.
– Ahogy a gázkamra is.
Carmen megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Huszonnégy órával korábban még a barátjával ebédelt egy San Franciscó-i étteremben. Most nem tudta pontosan, hogy hol van.
– Ne ítélj el ezért, Carmen, Ezek már az utolsó percek.
– Rendben van – felelte a húga, és elindult a lépcső felé.

 

A kormányzó és a fiatal ügyvéd egyedül voltak a hatalmas irodában, keresztbe tett lábbal elhelyezkedtek a kényelmes bőrszékeken, olyan közel egymáshoz, hogy a lábuk majdnem összeért. Goodman éppen Carmennel száguldott a repülőtérre, hogy a lány elérje a gépet. Mona Stark nem volt a közelben.
– Tudja, elég furcsa, hogy maga az unoka, de még csak alig egy hónapja ismeri őt. – McAllister nyugodtan, szinte fáradtan beszélt. – De én már sok-sok éve ismerem. Valójában már nagyon hosszú ideje része az életemnek. És mindig is azt hittem, hogy nagyon várok erre a napra. Azt akartam, hogy haljon meg, nyerje el méltó büntetését a két kisfiú meggyilkolásáért. – Végigsimított a frizuráján, aztán finoman megdörzsölte a szemét. Szavai annyira őszintének tűntek, hogy az ember azt hihette volna, hogy két régi jó barát össze egy kellemes kis beszélgetésre. – De most már egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban. Meg kell mondanom magának, Adam, hogy óriási nyomás nehezedik rám.
McAllister vagy brutálisan őszinte, vagy pedig tehetséges színész; Adam nem tudta megállapítani. – Mit bizonyít azzal Mississippi állam, ha Sam meghal? – tette fel a kérdést. – Jobb lesz majd itt élni, amikor szerda reggel felkel a nap, miután Sam meghalt?
– Nem. De maga nem hisz a halálbüntetésben. Én viszont igen.
– Miért?
– Azért, mert a gyilkosságot kíméletlenül meg kell büntetni. Képzelje csak magát Ruth Kramer helyzetébe, és rögtön máshogyan fog érezni. Az a baj magával, Adam, meg a magához hasonló emberekkel, hogy elfeledkezik az áldozatokról.
– Órákig elvitatkozgathatnánk a halálbüntetésről.
– Igaza van. Hagyjuk ezt a témát. Mondott magának Sam valami újat a bombamerényletről?
– Nem tájékoztathatom arról, hogy Sam mit mondott nekem. De a válasz: nem.
– Akkor lehet, hogy egyedül csinálta, ki tudja.
– Mit számít ez ma, egy nappal a kivégzés előtt?
– Hogy őszinte legyek, nem tudom. De ha tudnám, hogy Sam csak segédkezett a robbantásban, hogy valaki más a felelős a gyilkosságért, akkor semmiképpen sem hagyhatnám, hogy kivégezzék. Módomban állna megakadályozni, mint maga is tudja. Megtehetném. Aztán megnézhetem magam, hogy mit kapok érte. Politikailag ártana nekem. Helyrehozhatatlan károkat okozna, de nem törődnék vele. Kezdek belefáradni a politikába. És egyáltalán nem élvezem, hogy ilyen helyzetbe kerültem, hogy én döntök élet-halál kérdésében. De ha tudnám az igazságot, megkegyelmeznék Samnek.
– Ön úgy véli, hogy Samnek volt egy bűntársa. Ezt már mondta nekem. Az FBI-ügynöknek, aki a nyomozást vezette, szintén ez a véleménye. Miért nem cselekszik a saját hite alapján és kegyelmez meg neki?
– Azért, mert nem tudjuk biztosan.
– Ezek szerint tehát, ha Sam az utolsó órákban kibök egy szót, egy nevet, maga fogja a tollat és megkegyelmez neki?
– Nem, de esetleg felfüggesztem az ítélet végrehajtását, hogy lenyomozhassuk a nevet.
– Erre nem fog sor kerülni, kormányzó úr. Már megpróbáltam. Olyan sokat faggattam, és olyan sokat tagadta, hogy már nem is beszélünk róla.
– Kit véd?
– Fogalmam sincs.
– Lehet, hogy tévedünk. Beszámolt magának a merénylet részleteiről?
– Mint mondtam, nem tájékoztathatom a beszélgetéseinkről. De teljes felelősséget vállal az akcióért.
– Akkor miért kéne fontolóra vennem a kegyelmi jog gyakorlását? Ha maga a bűnöző állítja, hogy elkövette a bűntényt, egyedül hajtotta végre, akkor miért kéne segítenem neki?
– Segíthetne neki, mert egy öregember, aki amúgy is hamarosan meghal. Segíthetne neki, mert így lenne helyes, és a szíve mélyén szeretne is segíteni. De bátorság kell hozzá.
– Sam gyűlöl engem, ugye?
– Igen. De megváltoztathatja a véleményét. Kegyelmezzen meg neki, és ő lesz a legnagyobb rajongója.
McAllister elmosolyodott, és kicsomagolt egy mentacukrot. – Tényleg beszámíthatatlan?
– A szakértőnk azt mondja, hogy igen. Mindent el fogunk követni, hogy Slattery bírót is meggyőzzük.
– Azt tudom, de tényleg őrült? Maga órákat töltött vele.
Ez volt az a pont, amikor Adam nem az őszinteség mellett döntött. McAllister nem jó barát, és egyáltalán nem megbízható. – Nagyon szomorú – ismerte be Adam. – Egyébként meglepőnek tartanám, hogy van olyan ember, aki normális tud maradni néhány hónap után a siralomházban. Sam már öregember volt, amikor odakerült, és azóta lassan romlik az állapota. Többek között ezért utasít vissza minden interjút. Nagyon szánalmas öregember.
Adam nem tudta megítélni, hogy a kormányzó elhiszi-e, amit mond, de az biztos, hogy feszült figyelemmel hallgatta.
– Mi a holnapi menetrendje? – kérdezte McAllister.
– Fogalmam sincs. Attól függ, hogy mi történik ma Slattery tárgyalótermében. Úgy terveztem, hogy a nap nagy részét Sammel töltöm, de lehet, hogy az utolsó perces fellebbezésekkel fogok rohangálni.
– Megadom magának a titkos számomat. Beszéljünk holnap napközben.

 

Sam evett három falat tarkababot és egy kis rozskenyeret, aztán az ágya végébe tette a tálcát. Ugyanaz az őr figyelte őt kifejezéstelen tekintettel a szárny ajtajának rácsán keresztül. Amúgy is elég rossz volt az élet egy ilyen szűk lyukban, de úgy élni, mint egy állat, akit állandó megfigyelés alatt tartanak, az egyenesen elviselhetetlen.
Hat óra volt, kezdődik az esti híradó. A jacksoni tévéállomás azzal a hírrel kezdte, hogy F. Flynn Slattery bíró az utolsó percekben úgy döntött: meghallgatást tart. A jacksoni szövetségi bíróság épületét mutatták, amely előtt egy izgatott fiatalember, kezében mikrofonnal elmagyarázta, hogy a meghallgatás kicsit csúszik, mert a jogászok Slattery irodájában vitatkoznak. A védelem azt állítja, hogy Mr. Cayhall olyan szellemi állapotban van, hogy képtelen felfogni, miért végzik ki. Szenilis és beszámíthatatlan, állítja a védelem. Egy közismert pszichiátert idéztek be tanúnak, hogy utolsó, kétségbeesett kísérletükkel megakadályozzák az ítélet végrehajtását. A meghallgatás most már bármelyik pillanatban elkezdődhet, de senki sem tudja, Slattery bíró mikor hoz döntést. A képernyőn ismét a műsorvezető jelent meg, aki elmondta, hogy mindeközben a büntetés-végrehajtási intézetben teljes erővel készülnek a kivégzésre. Ismét egy mikrofonos fiatalembert mutattak a képen, aki valahol a börtön főbejárata környékén állt, és a fokozott biztonsági intézkedésekről számolt be. A jobbjára mutatott, és a kamera végigpásztázta az országút közelében lévő területet, ahol karneváli hangulat uralkodott. A rendőrség is kivonult, éberen szemmel tartották a Ku-KluxKlan egyre nagyobb számban gyülekező aktivistáit. A többi tüntetők között vannak a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető különböző csoportok, illetve a halálbüntetést ellenző, ilyen esetekben már megszokottnak mondható szervezetek, közölte a riporter.
A kamera ismét a fiatalembert mutatta, akinek most vendége is volt: George Nugent, a büntetés-végrehajtási intézet megbízott vezetője, a kivégzés irányítója. Nugent komor ábrázattal megválaszolt néhány kérdést, közölte, hogy minden tekintetben urai a helyzetnek, és amennyiben a bíróságok zöld jelzést adnak, az ítéletet a törvény betűjének megfelelően végrehajtják.
Sam kikapcsolta a tévét. Adam két órával korábban felhívta, és beszámolt a készülő meghallgatásról, így nem érte váratlanul a hír, hogy szenilis, beszámíthatatlan és a jó ég tudja, még micsoda. Mégsem tetszett neki ez az egész. A kivégzésére várakozni sem volt valami kellemes, de az, hogy nyilvánosan kétségbe vonják a szellemi épségét, durva és kegyetlen beavatkozásnak tűnt a privát szférájába.
Lekapcsolta a lámpát és végigheveredett az ágyon. Még harminc órát élhet.

 

A szövetségi bíróság központi tárgyalóterme már zsúfolásig megtelt, amikor Slattery bíró immáron harmadszor engedte el a jogászokat az irodájából. A délután nagy részében fűtött hangulatú tárgyalások zajlottak, ez volt az utolsó. Már majdnem hét óra volt.
Bevonultak a tárgyalóterembe, és elfoglalták helyüket. Adam Garner Goodman mellett ült A mögöttük lévő széksoron Hez Kerry, John Bryan Glass és három hallgatója foglalt helyet. Roxburgh, Morris Henry és még öt-hat jogász az állam részére fenntartott asztal körül zsúfolódtak össze. Két széksorral mögöttük a kormányzó ült, egyik oldalán Mona Stark, a másikon Larramore.
A többi jelenlévő nagyrészt újságíró volt, de kamerát nem engedtek be a tárgyalóterembe. Volt néhány kíváncsi néző is, joghallgatók, egy-két jogász. Slattery bíró nyilvános meghallgatást tartott. A leghátsó sorban, sportos zakóban és nyakkendővel, Rollie Wedge ült.
Slattery bevonult a tárgyalóterembe, és egy pillanatra mindenki felállt. – Üljenek le – mondta a mikrofonba. Röviden összegezte a keresetben foglaltakat, ismertette a vonatkozó törvényeket, és tájékoztatta a jelenlevőket a meghallgatás szabályairól. Nincs olyan hangulatban, hogy hosszú érveléseket és értelmetlen kérdéseket hallgasson, közölte a jogászokkal, próbáljanak meg igyekezni.
– A kereset benyújtója készen áll? – kérdezte Adam felé fordulva.
Adam idegesen felállt. – Igen, bíró úr – válaszolta. – Dr. Anson Swinnt szólítjuk.
Swinn felállt az első sorban, és odament a tanúk emelvényéhez, ahol megeskették. Adam, kezében a jegyzeteivel, a tárgyalóterem közepére, a jogászok emelvényéhez sétált, s közben megpróbálta összegyűjteni minden erejét. A jegyzetei gépelt lapokból álltak, annak a nagyon alapos és kiváló munkának az eredményeként születtek, amelyet Hez Kerry és John Bryan Glass végzett. Ők ketten, meg Kerry csapata az egész napjukat Sam Cayhallnak és ennek a meghallgatásnak szentelték. És készen álltak arra, hogy egész éjjel meg holnap egész nap is dolgozzanak.
Adam először néhány alapvető kérdést tett fel Swinn képzettségéről és szakértelméről. Swinn jellegzetes középnyugati tájszólásban adta meg a válaszait, és nagyon is jó volt így. A szakértők beszéljenek máshogyan, érkezzenek messziről, és akkor mindenki tiszteli őket. Fekete hajával, fekete szakállával, fekete szemüvegével és fekete öltönyével Swinn tényleg úgy nézett ki, mint szakterületének nagy tudású, briliáns képességű mestere. A bevezető kérdések rövidek és lényegretörőek voltak, de csak azért, mert Slattery előzetesen megvizsgálta az orvos szakképzettségét igazoló iratokat, és úgy döntött, hogy tanúskodhat, mint elmeszakértő. A keresztkérdések során az állam megkérdőjelezheti a szakképzettségét, de a vallomása jegyzőkönyvbe kerül.
Adam irányításával Swinn beszámolt annak a két órának a tanulságairól, amit múlt kedden Sam Cayhall-lal töltött. Leírta a fizikai állapotát is, mindezt tette úgy, hogy elmondása alapján Sam egy élő hullának nézett ki. Minden valószínűség szerint zavarodott, az elmezavar azonban inkább jogi, semmint orvosi kifejezés. Samnek az is gondot okozott, hogy a legegyszerűbb kérdésekre válaszoljon: mit evett reggelire? Ki van a szomszédos cellában? Mikor halt meg a felesége? Ki volt az ügyvédje az első tárgyalás alatt? És így tovább.
Swinn nagyon vigyázott arra, hogy fedezze magát. Többször is elismételte: két óra nem elég arra, hogy alapos diagnózist állítson fel Mr. Cayhall elmeállapotáról. Több időre lenne szüksége.
Véleménye szerint Sam Cayhall nem képes teljes mértékben felfogni, hogy hamarosan meg fog halni, nem érti, hogy miért végzik ki, és azzal egyáltalában nincs tisztában, hogy egy bűncselekményért büntetik meg. Adam néha majdnem összerezzent ijedtében, bár Swinn roppant meggyőző volt. Mr. Cayhall ijesztően nyugodt és higgadt, nem is sejti, mi vár rá, egy szűk cellában morzsolgatja a napjait. Nagyon szomorú ügy. Az egyik leggyászosabb eset, amivel valaha is találkozott.
Más körülmények között Adam megrettent volna attól, hogy egy olyan embert idézzen be tanúként, aki ennyire nyilvánvalóan szélhámos. De jelen pillanatban rettentő büszke volt erre a fura kis emberre. Emberi élet volt a tét.
Slattery nem kívánta félbeszakítani dr. Swinn tanúvallomását Ezt az ügyet nyomban meg fogja vizsgálni az 5. körzeti bíróság, aztán esetleg a legfelsőbb bíróság, és nem akarta, hogy valaki felülről utólag megkérdőjelezze a döntését. Goodman számított erre, ezért megmondták Swinnnek, hogy nyugodtan eressze bő lére a mondandóját, így a bíróság engedékenységének köszönhetően Swinn alapos részletességgel elemezgetni kezdte Sam problémáinak lehetséges okait. Leírta, micsoda szörnyűség napi huszonhárom órát tölteni egy cellában, tudván, hogy a gázkamra csak egy kőhajításnyira van. Előadta, hogy milyen az, amikor valakitől megtagadják az emberi társaságot, a tisztességes ételeket, a nemi életet, a mozgás, a testgyakorlás lehetőségét és a friss levegőt. Számos siralomházi elítélttel dolgozott már szerte az országban, és nagyon jól ismerte a problémáikat. Sam természetesen egész más helyzetben van a kora miatt. Az átlagos siralomházi elítélt harmincegy éves, és négy éven keresztül vár a halálra. Sam hatvanéves volt, amikor megérkezett a Parchmanbe. Sem fizikailag, sem szellemileg nem volt olyan állapotban, hogy el tudta volna viselni a megpróbáltatásokat. Elkerülhetetlen volt, hogy még rosszabb állapotba kerüljön.
Swinn negyvenöt percen keresztül válaszolt Adam kérdéseire. Miután már nem maradt több, Adam leült. Steve Roxburgh az emelvényhez masírozott, és Swinnre szegezte a tekintetét.
Swinn tudta, hogy mi következik most, de a legcsekélyebb mértékben sem aggódott. Roxburgh azzal kezdte, hogy megkérdezte, ki fizet a szolgálataiért, és mennyit számít fel érte. Swinn azt válaszolta, hogy óránként kétszáz dollárt kap a Kravitz és Bane ügyvédi irodától. Nagy dolog. Esküdtszék nem volt a tárgyalóteremben. Slattery tudta, hogy a szakértőket jól megfizetik, különben nem tanúskodnának. Roxburgh megpróbálta kikezdeni Swinn szakértelmét, de semmi eredményt nem ért el. Swinn jól képzett, tapasztalt pszichiáter volt. Szakértelmét senki sem vonhatta kétségbe. És Roxburgh-nak esze ágában sem volt orvostudományi kérdésekről vitatkozni egy orvossal.
A kérdések még furcsábbá váltak, amikor Roxburgh azokról a perekről kezdett faggatózni, amelyekben Swinn eddig tanúskodott. Egy kissrác megégett egy autóbalesetben, és Swinn azon a véleményen volt, hogy a gyerek súlyos elmezavarral küszködik. Nehezen nevezhető szélsőséges véleménynek.
– Mire akar kilyukadni, ügyész úr? – vágott közbe hangosan Slattery.
Roxburgh a jegyzeteibe pillantott. – Bíró úr – felelte –, a tanú szavahihetőségét próbáljuk meg kétségbe vonni.
– Azt látom. De sehogy sem akar sikerülni, Mr. Roxburgh. A bíróságnak tudomása van róla, hogy dr. Swinn számos tárgyaláson tanúskodott már szerte az országban. Mit akar bizonyítani ezzel?
– Azt szeretnénk megmutatni, hogy egészen képtelen véleményt is hajlandó megfogalmazni, ha jól megfizetik.
– A jogászok ezt nap mint nap megteszik, Mr. Roxburgh.
Halk, visszafogott nevetés hallatszott a közönség soraiból. Roxburgh-nak ekkor le kellett volna ülnie, de a pillanat túlságosan is nagyszerű volt. Átgyalogolt a következő aknamezőre, és az elítélten végzett vizsgálatról kezdte faggatni az orvost. Nem jutott semmire. Swinn minden kérdésre gördülékenyen, olajozottan válaszolt. Újra elismételte Sam gyászos állapotának leírását. Roxburgh minden kétséget kizáróan alulmaradt. Dr. Swinnt elbocsátották a tanúk emelvényéről.
A kereset benyújtójának következő és egyben utolsó tanúja meglepetésnek számított, bár Slattery előzetesen már jóváhagyta. Adam E. Garner Goodmant szólította.
Goodman, miután megeskették, helyet foglalt. Adam megkérte, hogy röviden vázolja fel, a Kravitz és Bane ügyvédi iroda milyen jogi képviseletet nyújtott Sam Cayhallnak. Goodman a jegyzőkönyv kedvéért összegezte a fontosabb momentumokat. Slattery a nagy részét már hallotta. Goodman mosolyogva idézte fel, hogy Sam Cayhall miként szabadult meg a Kravitz és Bane ügyvédeitől.
– Jelenleg is a Kravitz és Bane ügyvédi iroda képviseli Sam Cayhallt? – kérdezte Adam.
– Igen, mi képviseljük.
– És jelenleg ön azért van itt Jacksonban, mert az ügyön dolgozik?
– Igen, pontosan.
– Az ön véleménye szerint, Mr. Goodman, Sam Gayhall mindent elmondott az ügyvédeinek a Kramer-iroda elleni bombamerényletről?
– Nem, úgy vélem, hogy nem.
Rollie Wedge kicsit kihúzta magát és feszülten figyelt.
– Elmagyarázná, kérem?
– Természetesen. Számos közvetett bizonyíték utal arra, hogy egy másik személy is ott volt Sam Cayhall-lal a Kramer-iroda felrobbantásakor, illetve az azt megelőző merényletek alkalmával. Mr. Cayhall megtagadta, hogy beszéljen erről velem, az ügyvédjével, és még most sem hajlandó együttműködni. Az ügy jelenlegi szakaszában nyilvánvalóan döntő fontossággal bírna, hogy mindent elmondjon az ügyvédeinek. Ő azonban képtelen erre. Vannak bizonyos tények, amelyeket tudnunk kellene, de nem hajlandó beszélni róluk.
Wedge egyszerre volt megkönnyebbült és ideges. Sam keményen tartja magát, de az ügyvédei mindent megpróbálnak.
Adam feltett még néhány kérdést, aztán leült. Roxburghnak mindössze egyetlen kérdése volt. – Mikor beszélt utoljára Mr. Cayhall-lal?
Goodman egy darabig gondolkozott a válaszon. Nem tudott pontosan visszaemlékezni, hogy mikor is találkoztak utoljára. – Nem tudom. Két vagy három évvel ezelőtt.
– Két vagy három évvel ezelőtt? És maga az ügyvédje?
– Én csak az egyik ügyvédje vagyok. Jelenleg Mr. Hall a vezető ügyvéd az ügyben, és az elmúlt hónapban rengeteg időt töltött a kliensével.
Roxburgh leült, és Goodman is visszament a helyére.
– Nincs több tanúnk, bíró úr – jelentette be Adam.
– Szólítsa az első tanújukat, Mr. Roxburgh – rendelkezett Slattery.
– Az állam George Nugent ezredest szólítja – harsogta Roxburgh. Nugentet, miután a folyosón megtalálták, a tanúk emelvényéhez kísérték. Jegyzőkönyvbe mondta a nevét és jelenlegi beosztását. – Egy órával ezelőtt még a börtönben voltam – közölte, az órájára pillantva. – Néhány perce érkeztem helikopterrel.
– Mikor látta utoljára Sam Cayhallt? – kérdezte Roxburgh.
– Ma reggel kilenc órakor átköltöztettük a megfigyelőcellába. Akkor beszéltem vele.
– Szellemileg friss volt, vagy pedig csak a nyálát csorgatta a sarokban, mint egy idióta?
Adam fel akart pattanni, hogy tiltakozzon, de Goodman megragadta a karját.
– Rendkívül friss volt – felelte Nugent buzgón. – Megkérdezte, hogy miért kerül át egyik cellából a másikba. Megértette, hogy mi történik. Persze nem tetszett neki, de Samnek mostanában semmi sem tetszik.
– Tegnap látta Mr. Cayhallt?
– Igen.
– Képes volt beszélni, vagy csak hevert mint egy darab fa?
– Nagyon is beszédes hangulatában volt.
– Miről beszélgettek?
– Van egy listám arról, hogy milyen kérdéseket kell megtárgyalnom Sammel. Nagyon ellenséges volt, még fizikai erőszakkal is fenyegetőzött. Nagyon érdes a modora, és szeret csípős megjegyzéseket tenni. Miután egy kicsit megnyugodott, az utolsó vacsorájáról és a tanúiról beszélgettünk, meg arról, hogy mi a teendőnk a személyes tárgyaival. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket érintettünk. A kivégzésről is beszélgettünk.
– Tisztában van vele, hogy ki fogják végezni?
Nugent elnevette magát. – Miféle kérdés ez?
– Válaszoljon rá – utasította Slattery mosoly nélkül.
– Természetesen tisztában van vele. Pontosan tudja, hogy mi történik. Nem őrült. Azt mondta, hogy nem fog sor kerülni a kivégzésre, mert az ügyvédei most állnak majd elő az adu ásszal, legalábbis ő így fogalmazott. Mindent előre elterveztek. – Nugent mindkét kezével a tárgyalóterem felé intett.
Roxburgh ezután a korábbi találkozásaikról faggatta, és Nugent nem fukarkodott a részletekkel. Úgy tűnt, minden szóra emlékszik, amit Sam az elmúlt két hétben kiejtett, a gunyoros, epés megjegyzések különösképpen mély nyomot hagytak benne.
Adam tudta, hogy ez mind igaz. Gyors tanácskozás után Garner Goodmannel úgy döntöttek, hogy nem vetik keresztkérdések alá az ezredest. Nem sokra mennének vele.
Nugent végigmasírozott a széksorok közötti folyosón, és kiment a tárgyalóteremből. Ennek az embernek küldetése van. Azonnal vissza kell mennie a Parchmanbe.
Az állam második tanúja dr. N. Stegall volt, a büntetés-végrehajtási intézet pszichológusa. Miközben Roxburgh Morris Henryvel értekezett, elfoglalta a helyét a tanúk emelvényén.
– Mondja jegyzőkönyvbe a nevét – utasította a nőt Slattery.
– Dr. N. Stegall.
– Ann? – kérdezte a bíró úr.
– Nem, N. Csak egy kezdőbetű.
Slattery lepillantott a nőre, aztán Roxburgh-re nézett, aki megvonta a vállát, jelezvén, hogy nem tudja, mit mondjon erre.
Roxburgh színre lépett, és feltett néhány gyors kérdést a pszichológus képzettségére és szakértelmére vonatkozóan. Slattery már előzetesen jóváhagyta, hogy dr. Stegall szakértőként tanúskodhat.
– Nos, dr. Stegall – kezdte Roxburgh –, mikor találkozott Sam Cayhall-lal?
A nő egy darab papírt tartott a kezében, amire most rápillantott. – Július 26-án, csütörtökön.
– Mi volt a látogatása célja?
– Hozzátartozik a munkámhoz, hogy rendszeresen meglátogatom a siralomházi elítélteket, különösképpen akkor, ha közeli a kivégzésük időpontja.
– Leírná Mr. Cayhall szellemi állapotát?
– Szellemileg rendkívül friss, igen értelmes ember, és nagyon éles a nyelve, majdnem azt lehet mondani, hogy goromba a modora. Valójában velem egészen goromba is volt, megkért, hogy többet ne látogassam meg.
– Beszélt a kivégzésről?
– Igen. Pontosan tudta, hogy még tizenhárom napja van hátra. Azzal vádolt, hogy csak azért akarok neki nyugtatókat adni, nehogy problémákat okozzon, amikor eljön az ideje. Azt is elmondta, hogy nagyon aggódik egy másik siralomházi elítélt, Randy Dupree miatt, aki a véleménye szerint egyre rosszabb szellemi állapotban van. Nagyon nyugtalan volt Mr. Dupree miatt, és súlyos szavakkal sértegetett, mert még nem vizsgáltam meg.
– Az ön véleménye szerint Sam Cayhall szellemi ítélőképessége teljes birtokában van?
– Mindenképpen. Tökéletesen működik az agya.
– Nincs több kérdésem – mondta Roxburgh és leült.
Adam határozott léptekkel odament az emelvényhez. – Árulja el nekünk, dr. Stegall: hogy van Randy Dupree? – kérdezte teljes hangerővel.
– Nos, hm... még nem volt alkalmam megvizsgálni.
– Sam tizenegy nappal ezelőtt beszélt magának róla, de nem vette a fáradságot, hogy megnézze.
– Sok dolgom volt.
– Mióta dolgozik a jelenlegi munkahelyén?
– Négy éve.
– És a négy év alatt hányszor beszélt Sam Cayhall-lal?
– Egyszer.
– Nem nagyon törődik maga a siralomházi elítéltekkel, ugye, dr. Stegall?
– Természetesen igenis törődöm velük.
– Hány ember van jelenleg a siralomházban?
– Hát, hm... nem tudom pontosan. Azt hiszem, nagyjából negyven.
– És ezek közül hánnyal beszélt már? Mondjon nekünk néhány nevet.
Az ijedtség, a düh vagy a tudatlanság volt-e az oka, senki sem tudta volna megállapítani. Egy biztos: a nő megdermedt. Arca grimaszba rándult, oldalra hajtotta a fejét, és láthatólag azon igyekezett, hogy felidézzen egy nevet, de nyilvánvalóan képtelen volt rá. Adam hagyta néhány pillanatig kínlódni, aztán így szólt: – Köszönöm, dr. Stegall. – Adam megfordult, és visszament a székéhez.
– Szólítsa a következő tanúját – rendelkezett Slattery.
– Az állam Clyde Packer őrmestert szólítja.
Packert behívták a folyosóról, és a tanúk emelvényéhez vezették. Most is egyenruhát viselt, de a fegyverét elvették. Megesküdött, hogy az igazat mondja, aztán helyet foglalt.
Adam nem lepődött meg azon, hogy Packer tanúvallomása milyen hatást gyakorolt a jelenlévőkre. Az őrmester becsületes ember volt, aki egyszerűen elmondta, hogy mit látott. Kilenc és fél éve ismerte Samet, és az öregember pontosan olyan most, mint amikor megérkezett. Leveleket, jogi anyagokat gépel, sok könyvet olvas, elsősorban jogi témájúakat. Siralomházi cimboráinak is legépelt hivatalos iratokat, illetve azoknak, akik nem tudtak helyesen írni, a feleségeknek meg barátnőknek szóló leveleket is. Egyik cigarettáról gyújt a másikra, mert szeretné elpusztítani magát, mielőtt az állam sort keríthetne rá. Pénzt kölcsönöz a barátainak. Packer szerény véleménye szerint Sam pontosan olyan friss szellemi állapotban volt, mint kilenc és fél évvel ezelőtt. És nagyon gyorsan forgott az agya.
Slattery megpróbált egészen közel hajolni Packerhez, amikor az őrmester a dámapartikról beszélt, amit Sam Henshaw-val és Gullitt-tal szokott vívni.
– Ő nyer általában? – szakította félbe az őrmestert.
– Majdnem mindig.
Talán az volt a meghallgatás fordulópontja, amikor Packer elmondta, hogy Sam azzal a kéréssel fordult hozzá: hadd nézzen meg még egy napfelkeltét, mielőtt meghalna. A múlt héten történt, amikor Packer egyik reggel végigment a szárnyon. Sam halk hangon kérte meg az őrmestert. Tudja, hogy meg fog halni, mondta, már készen áll rá, de még egyszer szeretne kora reggel kimenni az épület keleti végében lévő sportpályára, hogy megnézhesse, hogyan kel fel a nap. Packer teljesítette a kérését, és múlt szombaton Sam egy órán keresztül, kávét kortyolgatva várta, hogy az égbolton megjelenjen a nap. Utána nagyon hálás volt Packernek.
Adam semmit sem kívánt kérdezni az őrmestertől. Packer távozott a tárgyalóteremből.
Roxburgh bejelentette, hogy az állam következő tanúja Ralph Griffin, a börtön lelkésze. Griffin, miután az emelvényhez vezették, kényelmetlen érzéssel pillantott körbe a tárgyalóteremben. Megmondta a nevét és a foglalkozását, aztán óvatos pillantással Roxburgh-ra nézett.
– Ismeri Sam Cayhallt? – kérdezte az államügyész.
– Igen.
– Beszélt vele az utóbbi időben?
– Igen.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Tegnap. Vasárnap.
– Hogyan tudná leírni a szellemi állapotát?
– Nem tehetem.
– Parancsol?
– Nem írhatom le a szellemi állapotát.
– Miért nem?
– Mert jelen pillanatban a lelkésze vagyok, és minden, amit mond vagy tesz a jelenlétemben, szigorúan bizalmas. Nem tanúskodhatok Mr. Cayhall ellen.
Roxburgh az időt húzta, miközben azon töprengett magában, hogy most mit is tegyen. Nyilvánvaló volt, hogy sem ő, sem beosztottjai nem gondolták át a helyzetet. Talán azzal a feltételezéssel éltek, hogy mivel a lelkész az államnak dolgozik, készséggel hajlandó lesz együttműködni velük.
Slattery gyorsan megoldotta a helyzetet. – A tiszteletes úrnak bizony igaza van, Mr. Roxburgh. A tanúnak nem kellene itt lennie. Ki a következő?
– Nincs több tanúnk – mondta az államügyész, aki már nagyon szeretett volna visszatérni a helyére.
A bíró úr hosszasan jegyzetelt, aztán a zsúfolt tárgyalóterem felé fordította a tekintetét. – Alapos mérlegelés után döntést hozok, valószínűleg holnap kora reggel. Utána nyomban értesíteni fogjuk a jogászokat. Felesleges idejönniük. Majd telefonálunk. A meghallgatást ezennel lezárom.
Mindenki felállt, és sietős léptekkel megindult a hátsó ajtó felé. Adam megállította Ralph Griffint, és köszönetet mondott neki, aztán visszament az asztalhoz, ahol Goodman, Hez Kerry, Glass professzor és az egyetemisták várakoztak. Összedugták a fejüket és suttogva tanácskoztak, amíg a tömeg ki nem áramlott a tárgyalóteremből, aztán ők is kimentek. Valaki azt javasolta, hogy vacsorázzanak együtt. Már majdnem kilenc óra volt.
A tárgyalóterem ajtajában riporterek várakoztak. Adam néhányszor udvariasan elismételte menet közben, hogy nem nyilatkozik. Rollie Wedge Adam és Goodman mögé lépett, miközben araszolva haladtak előre a zsúfolt folyosón. Amikor kimentek az épületből, eltűnt.
Odakint két csoportba gyűltek a kamerák. A lépcsőn Roxburgh szólt a tülekedő riporterekhez, tőle alig néhány méterre, a járdán a kormányzó tartott rögtönzött sajtótájékoztatót. Miközben elment mellette, Adam hallotta, hogy McAllister azt mondja, a kegyelmi jog gyakorlását fontolgatja, és hosszú lesz a mai éjszaka. A holnapi nap még keményebb lesz.

 

A Hal és Mal nevű, népszerű belvárosi étteremben találkoztak. Hez talált egy nagy asztalt az egyik sarokban, és rendelt egy sört mindenkinek. Az étterem hátulsó részében egy blueszenekar játszott.
Adam a sarokba, Hez mellé ült le, és órák óta először egy kicsit kiengedett. Vörösbabot meg rizst rendeltek, és a meghallgatásról beszélgettek. Hez azt mondta Adamnek, hogy remekül csinálta, és a joghallgatók is elárasztották az elismerő szavakkal. A hangulat optimista volt. Adam megköszönte a segítségüket. Goodman és Glass az asztal túlsó végén ült, és mélyen elmerültek egy másik halálbüntetéses ügyről folytatott beszélgetésben. Lassan múlt az idő, és amint a vacsora megérkezett, Adam mohón nekilátott.
– Valószínűleg nem ez a legjobb alkalom, hogy ezt szóba hozzam – mondta Hez a szája sarkából. Nem akarta, hogy Adamen kívül más is hallja őt. A zenekar még hangosabban kezdett játszani. – Gondolom, miután ez az ügy lezárult, visszamegy Chicagóba – folytatta Hez, s közben Goodmanre pillantott, hogy meggyőződjön róla, a férfi még mindig Glass-szal beszélget.
– Azt hiszem, igen – felelte Adam minden meggyőződés nélkül. Az elmúlt napokban kevés ideje volt arra, hogy a jövőjéről elmélkedjen.
– Nos, szeretném, ha tudná, hogy van egy üresedés az irodánkban. Az egyik emberünk magánpraxist kezd, és új ügyvédet keresünk. Mint tudja, csak halálbüntetéses ügyekkel foglalkozunk.
– Igaza volt – felelte Adam halkan. – Ennél rosszabb alkalmat nem is választhatott volna, hogy szóba hozza.
– Kemény munka, de van értelme csinálni. És persze néha megszakad az ember szíve. De mindenképpen szükség van ránk. – Hez elrágcsált egy darabka kolbászt, aztán sörrel leöblítette. – A pénz kevés, legalábbis ahhoz hasonlítva, amit most keres a cégnél. Alacsony költségvetés, sok munka, sok ügyfél.
– Mennyit fizetnek?
– Évi harmincezerrel kezdhetne.
– Most hatvankettőezret keresek. És ez hamarosan emelkedik.
– Ismerem ezt a világot. Hetvenezret kerestem egy nagy washingtoni cégnél, aztán feladtam és idejöttem. Egyenes út vezetett volna az üzlettársi kinevezésig, de könnyű volt otthagyni. A pénz nem minden.
– Élvezi a munkáját?
– Az ember előbb-utóbb mániákus elszántsággal kezdi csinálni. Erős morális meggyőződésre van szükség ahhoz, hogy az ember így harcoljon a rendszer ellen. Gondolkozzon az ajánlatomon.
Goodman most feléjük pillantott. – Még ma este kimész a börtönbe? – kérdezte hangosan.
Adam éppen a második pohár sört fogyasztotta el. Még egy harmadikat is meg akart inni, de többet nem. Percről percre elgyötörtebbnek, kimerültebbnek érezte magát. – Nem. Megvárom, amíg reggel hallunk valamit a bíróságról.
Ettek-ittak, és Goodman meg Glass történeteit hallgatták más halálbüntetéses ügyekről és kivégzésekről. A sör gyorsan fogyott, és az optimizmusból hamarosan magabiztosság lett.

 

Sam a sötétben fekve várta az éjfélt. Megnézte a késő esti híradót, megtudta, hogy a meghallgatás lezajlott, és az óra ketyeg. Nincs halasztás. Élete most egy szövetségi bíró kezében van.
Egy perccel éjfél után lehunyta a szemét és elmondott egy imát. Megkérte Istent, hogy segítsen Lee-n, legyen Carmennel, és adjon erőt Adamnek ahhoz, hogy elviselje, ami most már elkerülhetetlen.
Huszonnégy óra volt még hátra az életéből. Keresztbe tette a karját a mellkasán és elaludt.

 

 

Negyvenhét

Nugent fél nyolcig várt, hogy becsukja az ajtót és megkezdje a tájékoztatót. A terem elülső részébe sétált, és végigtekintett az osztagon. – Éppen most jártam a maximális biztonságú traktusban – közölte komor hangon. – Az elítélt ébren van, és a szellemi állapota is kiváló. Egyáltalán nem az a szédült zombi, akiről a ma reggeli újságokban olvashattunk. – Az ezredes elhallgatott, és mosolyogva várta, hogy értékeljék a humorát. Senki sem értékelte.
– Már meg is reggelizett, sőt már el is kezdett zsörtölődni, a szabad levegőn tölthető egy órát követeli. Legalább van valami, ami a megszokott menetrend szerint történik. A jacksoni szövetségi bíróságtól nem kaptunk értesítést, tehát az előzetes terveknek megfelelően folytathatjuk a munkánkat, amíg nem kapunk ellentétes értelmű utasítást. Jól mondom, Mr. Mann?
Lucas az asztal túlsó oldalán ült, újságot olvasott, és megpróbált nem tudomást venni az ezredesről. – Jól.
– Nos, alapvetően két problémánk van. Először is, itt van a sajtó. Moreland őrmestert már megbíztam azzal, hogy tartsa kordában ezeket a fenevadakat. A látogatók épületébe költöztetjük a riportereket, és megpróbáljuk ott is tartani őket. Őrökkel vesszük körül az épületet, próbáljanak csak meg kimerészkedni. Ma délután négykor sorshúzást tartok, hogy eldöntsük, kik azok az újságírók, akik végignézhetik a kivégzést. A jelentkezési listán tegnap több mint száz név szerepelt. Öt helyet kapnak.
– A másik problémánk azzal függ össze – folytatta Nugent –, ami odakint történik. A kormányzó beleegyezését adta, hogy a mai és a holnapi napra háromtucatnyi rendőrt vezényeljenek ide, és hamarosan itt is lesznek. Távol kell tartani magunkat ezektől az őrültektől, különösképpen a bőrfejűektől, de ugyanakkor a rendre is ügyelnünk kell. Tegnap két összeütközésre is sor került, és ha nem tartjuk őket szemmel, súlyosabbá is válhatott volna a helyzet. Amennyiben sor kerül a kivégzésre, néhány nagyon feszült pillanatra számíthatunk. Van kérdésük?
Nem volt kérdésük.
– Rendben van. Elvárom maguktól, hogy ma is mindenki szakszerűen folytassa a munkáját. Végeztem. – Annak rendje és módja szerint szalutált egyet, aztán büszkén nézte, ahogy az emberei kimennek a teremből.
Sam lovaglóülésben elhelyezkedett a padon, elhelyezte maga előtt a dámatáblát, és türelmesen várta, hogy J. B. Gullitt megjelenjen a sportpályán. A maradék hideg kávét kortyolgatta egy csészéből.
Gullitt kilépett az ajtón, megdörzsölte a csuklóját, aztán egyedül ücsörgő barátjára nézett. Odasétált a padhoz, és leült a tábla másik oldalán.
Sam egy pillanatra sem nézett fel.
– Van valami jó hír? – kérdezte Gullitt idegesen. – Mondd, hogy nem fogják megcsinálni.
– Lépj már – sürgette Sam, a bábukra meredve.
– Nem csinálhatják meg, Sam – könyörgött Gullitt.
– Ma te kezdesz. Lépjél.
Gullitt lassan a táblára irányította a pillantását.

 

A délelőtt folyamán az volt a legelterjedtebb nézet, hogy minél hosszabb ideig ül Slattery a kereseten, annál nagyobb a valószínűsége a halasztásnak. De végül is ez azoknak a megszokott bölcsessége volt, akik halasztó hatályú döntésért imádkoztak. Kilenc óráig semmi sem történt, és még fél tízkor sem jöttek hírek a bíróságról.
Adam Kez irodájában várakozott, ami a hadműveleti központ lett az elmúlt huszonnégy órában. Goodman a város túlsó végében volt, a kormányzó forródrótos szolgálatának ostromát irányította; a jelek szerint nagyon élvezte ezt a munkát. John Bryan Glass Slattery irodája előtt táborozott le.
Abban az esetben, ha Slattery elutasítja a kérelmet, rögtön az 5. körzeti bírósághoz fellebbeznek. A fellebbezés, minden eshetőségre készen, már kilenc órára benyújtható állapotban volt. Kerry már az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához benyújtandó kérelmet is elkészítette; erre akkor lesz majd szükségük, ha az 5. körzeti bíróság elutasítja a fellebbezést.
Adam, csak azért, hogy lefoglalja magát, mindenkit felhívott, aki csak az eszébe jutott. Először Carmennek telefonált Berkeleybe. Felhívta Lee lakását, de senki nem vette fel a telefont. Phelps irodájába telefonált, és elbeszélgetett a titkárnővel. Felhívta Darlene-t, hogy megmondja neki, fogalma sincs, mikor megy vissza Memphisbe. Végül McAllister titkos számát hívta, de az foglaltat jelzett. Lehet, hogy Goodman erre a számra is irányít hívásokat.
Adam ezután Samnek telefonált, beszámolt az előző este lezajlott meghallgatásról, és külön kitért Ralph Griffin szereplésére. Packer is tanúskodott, mesélte, és csak az igazat mondta. Nugent, arra jellemző módon, úgy viselkedett, mint egy seggfej. Végül megmondta Samnek, hogy dél körül ott lesz a börtönben. Sam megkérte, hogy siessen.
Tizenegy óra körül már megállás nélkül szidták, átkozták és a pokolba kívánták Slatteryt. Adamnek hirtelen elege lett. Felhívta Goodmant, megmondta neki, hogy most azonnal kocsiba ül és kimegy a börtönbe. Elbúcsúzott Hez Kerrytől, és még egyszer köszönetet mondott neki.
Aztán viharos sebességgel elhagyta Jacksont és ráhajtott a 49-es útra, északi irányba. Ha betartja a sebességkorlátozásokat, két óra alatt érhet a börtönbe. Talált egy beszélgetős műsorokat sugárzó rádióállomást, ahol a bemondó azt ígérte, hogy félóránként közlik a legfrissebb híreket.
Egy Flora nevű kisváros közelében megállt egy út menti benzinkútnál, gyümölcslét is vett, és már éppen elhajtott a kúttól, amikor meghallotta a híreket. A bemondó izgatottan számolt be a Cayhall-ügy legújabb fejleményeiről. F. Flynn Slattery, az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Bíróságának bírája elutasította Cayhall utolsó keresetét, amely az elítélt beszámíthatatlanságára hivatkozik. A döntés ellen benyújtott fellebbezés egy órán belül az 5. körzeti bíróság elé kerül. Sam Cayhall óriási lépést tett Mississippi állam gázkamrája felé, jelentette be a műsorvezető drámai hangon.
Ahelyett, hogy rátaposott volna a gázpedálra, Adam lelassított, és nyugodtan kortyolgatta a gyümölcslevet. Kikapcsolta a rádiót. Résnyire leengedte az ablakot, hogy beáramolhasson a meleg levegő. Kilométereken keresztül átkozta Slatteryt, a szélvédőhöz intézte a szavait és válogatott sértéseket sorolt fel. Néhány perccel múlt dél. Mindent egybevetve, Slattery már öt órával ezelőtt dönthetett volna. A fenébe is, ha van hozzá bátorsága, már tegnap este meghozhatta volna a döntést. Már az 5. körzeti bíróságon lehetne a fellebbezés. Breck Jeffersont is átkozta egy jó darabig.
Sam már a legelején megmondta neki, hogy Mississippi állam kivégzést akar. Csúnyán le vannak maradva Louisiana, Texas meg Florida mögött, sőt még Alabama, Georgia és Virginia is irigylésre méltó tempóban hajtja végre a gyilkosságokat. Tenni kell valamit. A fellebbezések a végtelenségig húzódhatnak. A bűnözőket kényeztetik. A bűncselekmények száma egyre csak nő. Ideje kivégezni valakit, és megmutatni a többi államnak, hogy Mississippiben is nagyon komolyan veszik a törvényes rendet.
Adam végül is elhitte, amit a nagyapja mond.
Egy idő után abbahagyta a szitkozódást. Megitta a gyümölcslevet, és a dobozt kihajította a kocsiból az út menti árokba, szándékosan megsértve ezzel Mississippi államnak a közterületeken történő szemetelésre vonatkozó törvényeit. Adam nehezen tudta volna most megfogalmazni a véleményét Mississippi államról meg a törvényeiről.
Samet látta maga előtt, ahogy ül a cellájában, nézi a tévét és hallja a híreket.

 

A hír felvillanyozta a látogatók épületében nyüzsgő riportereket és újságírókat. Összegyűltek a hordozható tévékészülékek körül, és a saját, jacksoni meg memphisi állomásaik adását nézték. Legalább négy élőben közvetített a Parchmanból, és egy tucatnyi állomás pedig a börtön előtti területről, amelyet kötelekkel, barikádokkal vettek körül.
Amint a hír elterjedt, az országút közelében lévő területen észrevehetően nagyobb lett a zenebona. A klánaktivisták, akik immáron vagy százan gyűltek össze, jelszavakat kezdtek kántálni. A bőrfejűek, a nácik és az árják obszcén kifejezéseket üvöltöztek mindenkinek, aki odafigyelt rájuk. Az apácák meg a többi néma tiltakozó meghúzódtak az ernyőik alatt, és igyekeztek nem tudomást venni zajos szomszédaikról.
Sam éppen egy tál fehérrépa-főzeléket tartott a kezében, amikor meghallotta a híreket. Rámeredt a tévére, ami hol jacksoni képeket mutatott, hol pedig a börtön előtti jeleneteket. Egy fiatal fekete ügyvéd, akiről Sam még sohasem hallott, azt magyarázta a riporternek, hogy ő és a védelem többi képviselője milyen lépéseket fog most tenni.
Sam még egyszer utoljára kibújt a piros kezeslábasból, összegyűrte és bedobta a sarokba. A gumiszandált az ágy alá rúgta, hogy soha többé ne lássa. Új ruháit óvatosan rátette az ágyra, eligazgatta őket, aztán lassan kigombolta a rövidujjú inget és felvette. Pontosan a megfelelő méret volt. Belebújt a durva munkásnadrágba; a nadrág öt centivel hosszabb volt a kelleténél, ezért leült az ágyra és szép, precíz hajtókát csinált az alján. A gyapjúzokni vastag volt és puha. A cipő egy kicsit nagy volt, de azért nem vészesen.
A fantasztikus érzés, hogy rendes ruhába van öltözve, hirtelen a szabad világ fájdalmas emlékeit idézték fel benne. Ilyen nadrágokban járt negyven éven keresztül, amíg börtönbe nem került. Egy régi férfidivatüzletben vette őket a clantoni főtéren, és mindig legalább négyet-ötöt otthon, a hatalmas komód legalsó fiókjában tartott. A felesége sohasem vasalt beléjük élt, és néhány mosás után olyan érzés volt felvenni, mintha egy öreg pizsamába bújna az ember. Ilyen nadrágot viselt, amikor dolgozni ment, amikor horgászni járt Eddie-vel, és amikor a verandán hintázott a kis Lee-vel. Ilyen nadrágot viselt, amikor a kávéházba ment, meg a klángyűlésekre. És igen, ilyen nadrágot viselt, amikor megtette azt a végzetes utat Greenville-be, hogy felrobbantsa a zsidó ügyvéd irodáját.
Leült az ágyára és megfogta a nadrág élét a térde alatt. Kilenc és fél év telt el azóta, hogy ilyen nadrág volt rajta. Milyen stílszerű, állapította meg magában, hogy ebben vonul majd be a gázkamrába.
Aztán majd levágják róla, beteszik egy zsákba és elégetik.

 

Adam először Lucas Mann irodájába ment be. Mann becsukta az iroda ajtaját, és hellyel kínálta Adamet. Adam nem fogadta el. Nagyon szerette volna már látni Samet.
– Az 5. körzeti bíróság harminc perccel ezelőtt kapta meg a fellebbezést – közölte Mann. – Arra gondoltam, esetleg telefonálni akar Jacksonba.
– Köszönöm. De majd inkább a siralomházi telefont használom.
– Rendben van. Minden fél órában beszélek az államügyészi hivatallal, és ha hallok valamit, azonnal szólok magának.
– Köszönöm. – Adam alig tudott egy helyben maradni.
– Kér Sam utolsó vacsorát?
– Egy perc múlva megkérdezem tőle.
– Jól van. Hívjon fel, vagy csak mondja meg Packernek. Mi a helyzet a tanúkkal?
– Samnek nem lesznek tanúi.
– És maga?
– Nem. Nem engedi. Már régen megállapodtunk ebben.
– Rendben. Most más nem jut az eszembe. Van egy faxgépem meg egy telefonom, és lehet, hogy itt egy kicsit nyugodtabb a hangulat. Bármikor használhatja az irodámat.
– Köszönöm – mondta Adamn, és kilépett az irodából. Lassú tempóban odagurult a siralomházhoz, és még egyszer utoljára leállította a kocsit a kerítés melletti poros parkolóban. Minden sietség nélkül odasétált az őrtoronyhoz, és betette a kulcsait a vödörbe.
Négy rövid héttel ezelőtt itt állt először, és nézte, ahogy a vödör a magasba emelkedik, és azon tűnődött magában, hogy milyen primitív, de mégis mennyire hatékony ez a rendszer. Csak négy héttel ezelőtt! Éveknek tűntek.
Sam már a bejárati irodában volt, az íróasztal szélén ücsörögve gyönyörködött a cipőjében. – Nézd meg az új cuccaimat – mondta büszkén, amikor Adam belépett.
Adam odament hozzá, és ingtől a cipőig mindent alaposan megnézett. Sam frissen borotvált arca ragyogott.
– Baromi elegáns vagyok, nem?
– Jól nézel ki, Sam, nagyon jól. Donnie hozta ezeket a ruhákat?
– Igen. Egy munkaruhaboltban vette őket. Először egy New York-i divatszalonból akartam rendelni, de hát a franc essen belé, végül is csak egy kivégzésről van szó. Mondtam neked: nem fogom hagyni, hogy abban a piros rabruhában öljenek meg. Fél órával ezelőtt levettem, és soha többet nem fogom felvenni. El kell ismernem, Adam, jó érzés volt.
– Hallottad a híreket?
– Igen. Minden híradóban ez megy. Sajnálom, hogy ez lett az eredménye a meghallgatásnak.
– A fellebbezés most már az 5. körzeti bíróságra került, és egészen jó érzéseim vannak. Ott jó esélyeink vannak.
Sam elmosolyodott, aztán elfordította a fejét. A kisfiú egy ártalmatlan hazugsággal akarja félrevezetni a nagyapát. – Délben mutattak egy fekete ügyvédet a tévében, aki azt mondta, hogy nekem dolgozik. Mi a fene történik itt?
– Valószínűleg Hez Kerry volt az. – Adam az asztalra tette az aktatáskáját és leült.
– Őt is én fizetem?
– Igen, Sam, ugyanannyit fizetsz neki, amennyit nekem.
– Jól van, csak kíváncsi voltam. Az a szélhámos orvos, hogy is hívják? Swinn? Biztosan szép műsort adott le rólam.
– Szomorú volt végighallgatni, Sam. Amikor befejezte a tanúvallomását, a tárgyalóteremben mindenki látta maga előtt, ahogy heversz a celládban, csikorgatod a fogadat és magad alá pisilsz.
– Nos, hamarosan megszabadítanak a szenvedéseimtől. – Sam ezt hangosan, határozottan, szinte már dacosan mondta. Hangjában nyoma sem volt félelemnek. – Szeretnék kérni tőled egy apró szívességet – mondta és egy újabb borítékot vett elő.
– Ezúttal ki az illető?
Sam odaadja neki a borítékot. – Azt szeretném, hogy vidd ezt ki az országút melletti területre, keresd meg a klánbanda vezetőjét, és olvasd fel neki. Próbáld úgy intézni, hogy a kamerák is ott legyenek, mert azt akarom, tudja meg mindenki, mi áll ebben a nyilatkozatban.
Adam gyanakodva vette kézbe a borítékot. – Mi áll benne?
– Rövid és lényegretörő. Megkérem őket, hogy menjenek haza. Ne háborgassanak engem, hadd haljak meg békében. A legtöbb szervezetről még nem is hallottam, ők meg szép kis hasznot húznak a halálomból.
– Nem tudod rákényszeríteni őket, hogy elmenjenek.
– Ezzel én is tisztában vagyok. És nem is számítok arra, hogy elmennek. De ha valaki nézi a tévét, az az érzése, hogy ezek mind a barátaim meg a cimboráim. Pedig egy árva lelket sem ismerek közülük.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet – mondta Adam, hangosan gondolkozva.
– Miért nem?
– Mert miközben világgá kürtöljük a nyilatkozatodat, arról győzködjük az 5. körzeti bíróságot, hogy te egy zavarodott öregember vagy, aki nem tud elmondani egy értelmes mondatot.
Sam váratlanul mérges lett. – Ti ügyvédek – mosolygott keserűen. – Sohasem adjátok fel? Vége a dalnak, Adam, hagyd már abba a játékot.
– Még nincs vége.
– Ami engem illet, vége van. Most pedig vidd ki ezt a rohadt levelet, és csináld, amit mondtam.
– Most azonnal? – kérdezte Adam, az órájára pillantva. Fél kettő volt.
– Igen! Most azonnal. Itt várlak.

 

Adam leparkolt a főbejáratnál lévő őrbódénál. Az őrök kikísérték Adamet, és elindultak a tüntetők felé. Néhány riporter felismerte Adamet, és rögtön odarohantak hozzá. Adam nem hallotta meg a kérdéseiket, csak ment tovább gyors léptekkel a kerítés mellett, nyomában az őrökkel. Félt ugyan, de eltökélt szándéka volt, hogy megteszi, amire a nagyapja megkérte.
Egyenesen a kék-fehér sátortető, a klán főhadiszállása felé tartott. Mire odaért, már jó néhány fehér tógás várta. Az újságírók körülvették Adamet, az őröket meg a klántagokat. – Ki itt a főnök? – kérdezte Adam kissé idegesen.
– Ki kérdezi? – Egy napbarnított arcú, fekete szakállat viselő, tagbaszakadt fiatalember tette fel a kérdést. Miközben előrelépett, izzadságcseppek potyogtak a szemöldökéről.
– Egy nyilatkozatot hoztam Sam Cayhalltól – mondta Adam hangosan, és a kör még jobban összeszűkült. Fényképezőgépek kattogtak. A riporterek mikrofonokat és kismagnókat tartottak a levegőbe Adam feje körül.
– Csönd legyen! – kiabálta valaki.
– Vissza! – csattant fel az egyik őr.
Feszült, ideges klántagok sorakoztak fel Adam előtt. Mindannyian tógát viseltek, de csuklyát a legtöbben nem. Egyet sem látott azok közül, akikkel pénteken összeszólalkozott. Ezek a fickók nem néztek ki túl barátságosnak.
Adam előhúzta a lapot a borítékból. – A nevem Adam Hall, Sam Cayhall ügyvédje vagyok. Ez pedig egy nyilatkozat Samtől – ismételte meg. – A mai dátum van rajta, a Ku-Klux-Klan minden tagjának szól, meg a többi olyan csoportnak, akik az ő érdekében tüntetnek itt. Idézem: „Kérem, menjenek el. Jelenlétük nem szolgál örömömre. Önök a saját céljaik érdekében használják fel a kivégzésemet. Egyetlen embert sem ismerek önök közül, és nem is kívánok senkivel sem megismerkedni. Kérem, azonnal távozzanak. Az önök teátrális színjátéka nélkül szeretnék meghalni.”
Adam a klántagok szigorú, verejtékben fürdő arcába nézett. – Az utolsó bekezdés így szól: „Nem vagyok többé a Ku-Klux-Klan tagja. Mélyen elítélem ezt a szervezetet, és mindazokat az eszméket, amelyeket képvisel. Ma is szabad ember lennék, ha soha nem hallottam volna a Ku-Klux-Klanról.” Aláírás: Sam Cayhall.
Adam megfordította a lapot, és a megdöbbent, szólni sem bíró klántagok felé tartotta.
A napbarnított arcú, fekete szakállas megindult Adam felé, hogy megszerezze a levelet. – Add ide! – üvöltötte, de Adamnek még sikerült időben eltennie. A jobbján álló őr gyorsan előrelépett, hogy elállja a férfi útját, de az meglökte. Az őr visszalökte, és néhány rémisztő másodpercen keresztül Adam testőrei dulakodni kezdtek a klántagokkal. Más fegyőrök is figyelték a közelből, hogy mi történik, gyorsan ott termettek a lökdösődés közepén. Hamar helyreállították a rendet. A tömeg visszahúzódott.
Adam elégedett mosolyt küldött a klántagok felé. – Menjetek el innen! – kiabálta. – Hallottátok, hogy mit mondott! Szégyenkezik miattatok.
– Menj a pokolba! – üvöltötte vissza a banda feje.
A két őr megragadta Adamet, és elvezették, mielőtt megint felbőszítené a klántagokat. Sebes tempóban haladtak a főbejárat felé, az újságírókat, riportereket, operatőröket félrelökték az útból.
– Ne jöjjön ide vissza – mondta az egyik őr kérlelően.

 

 

Negyvennyolc

Az 5. körzeti bíróságnak kevesebb, mint három órára volt szüksége ahhoz, hogy a legutolsó fellebbezést az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságára továbbítsa. Három órakor rövid konferenciabeszélgetést tartottak telefonon. Hez Kerry és Garner Goodman az államügyészi irodába rohant. Roxburgh-nek olyan telefonrendszere volt, hogy egyszerre be tudta kapcsolni a beszélgetésbe magát, Goodmant, Kerryt, Adamet és Lucas Mannt a börtönben, Robichaux bírót Lake Charlesban, Judy bírónőt New Orleansben és McNeely bírót a Texas állambéli Amarillóban. A három bíróból álló bizottság engedélyezte, hogy Adam és Roxburgh előterjesszék az érveiket, és a konferenciabeszélgetés ezzel véget is ért. Négykor az előadó az összes érintettet telefonon értesítette a fellebbezés elutasításáról. Kerry és Goodman gyorsan elküldték faxon a fellebbezést a legfelsőbb bíróságra.
Samen éppen az utolsó orvosi vizsgálatot végezték, amikor Adam befejezte rövid beszélgetését az előadóval. Lassan tette le a telefont. Sam mogorva arccal nézett a fiatal, ijedt orvosra, aki éppen a vérnyomását mérte. Két őr, az orvos kívánságára, ott állt a közelben. Az öt ember teljesen megtöltötte a bejárati irodát.
– Az 5. körzeti bíróság most utasította el a fellebbezést – közölte Adam komoran. – Útban van a legfelsőbb bíróságra.
– Hát, az nem éppen az ígéret földje – jegyezte meg Sam, még mindig az orvosra meredve.
– Optimista vagyok – mondta Adam bátortalanul.
Az orvos gyorsan elrakta a műszereit a táskájába. – Végeztünk – mondta, és elindult az ajtó felé.
– Tehát elég egészséges vagyok ahhoz, hogy meghaljak? – kérdezte Sam.
Az orvos kinyitotta az ajtót és kiment. Sam felállt, kinyújtózkodott, aztán lassan járkálni kezdett. – Ideges vagy? – kérdezte gonosz mosollyal.
– Persze. Gondolom, te nem.
– Meghalni nem lehet rosszabb, mint várakozni. A fenébe is, készen állok. Szeretnék már túl lenni rajta.
Adam majdnem mondott valamit arról, hogy egészen jó esélyeik vannak a legfelsőbb bíróságon, de most nem volt olyan hangulatban, hogy el tudott volna viselni egy rendreutasítást. Sam járkált, cigarettázott, és nem volt valami beszédes kedvében.

 

Donnie Cayhall néhány perccel hat előtt érkezett meg az utolsó látogatásra. Egyenesen a bejárati irodába vezették, ahol bátyja Adam Hall-lal nevetgélt. Sam bemutatta egymásnak a két férfit.
Adam eddig kerülte a találkozást Sam öccsével. Donnie, mint kiderült, tiszta, ápolt férfi volt. Hasonlított Samre, egyforma magasak voltak, és bár Donnie sem volt túlsúlyos, Sam jóval soványabb volt.
Rögtön látszott, hogy Donnie nem az a fajta vidéki bunkó, akitől Adam tartott. Őszintén örült annak, hogy megismerkedhetett Adammel, és büszke volt rá, hogy ügyvéd. Kedves ember volt, sokat mosolygott, de a szeméből most szomorúság sugárzott. – Mi a helyzet? – kérdezte néhány perces beszélgetés után.
– Minden a legfelsőbb bíróság előtt van.
– Tehát még mindig van remény?
Sam felhorkantott a kérdés hallatán.
– Egy kicsi – felelte Adam, többé-kevésbé megadván már magát a sorsnak.
Hosszú ideig hallgattak, Adam és Donnie kevésbé érzékeny témát próbált találni. Samet már egyáltalán nem érdekelte semmi. Nyugodtan ült a széken, olyan kérdések foglalkoztatták, amelyeket ők el sem tudtak képzelni.
– Ma benéztem Alberthez – mondta Donnie.
Sam változatlanul a földre meredt. – Hogy van a prosztatája?
– Nem tudom. Azt hitte, hogy már meghaltál.
– Tessék, ilyen az én bátyám.
– Finnie néninél is voltam.
– Azt hittem, hogy már meghalt – mondta Sam mosolyogva.
– Majdnem. Kilencvenegy éves. Nagyon össze van törve attól, ami veled történt. Azt mondta, hogy mindig is te voltál a legkedvesebb unokaöccse.
– Ki nem állhatott, én meg ki nem állhattam őt. Mielőtt idejöttem, már öt éve nem láttam.
– Na mindegy, teljesen ki van borulva miattad.
– Majd megvigasztalódik.
Sam arcán hatalmas mosoly jelent meg, aztán elnevette magát. – Emlékszel arra, amikor a nagymamáéknál kiment az árnyékszékre, meglestük, és kavicsokkal megdobáltuk a házikót? Üvöltve, bőgve rohant ki.
Donnie-nek hirtelen eszébe jutott a történet, és rázkódni kezdett a nevetéstől. – Igen, bádogteteje volt az árnyékszéknek – mondta, amikor kis levegőhöz jutott –, és minden kavicsnak olyan hangja volt, mintha bomba robbant volna.
– Igen, hárman csináltuk, Albert, te meg én. Talán még négyéves sem voltál.
– Mégis emlékszem rá.
A történet tovább terebélyesedett, Adam kuncogni kezdett a két öregemberen, akik úgy kacagtak, akár a kissrácok. A Finnie néniről meg az árnyékszékről szóló történet egy másikhoz vezetett, ami a néni férjéről, Garland bácsiról szólt, aki nyomorék volt és rosszindulatú; a nevetés folytatódott.

 

Sam választása az utolsó vacsorát illetően szándékos oldalvágás volt a tehetségtelen szakácsok és főztjük felé, amelyekkel kilenc és fél éven keresztül kínozták. Valami könnyű vacsorát kért, olyat, amit dobozban adnak, és könnyen beszerezhető. Gyakran csodálta magában az elődeit, akik hétfogásos vacsorákat rendeltek: marhasültet, homárt, sajttortát. Buster Moac két tucat nyers osztrigát fogyasztott el, aztán görög salátát, utána egy hatalmas bordasültet és még néhány fogást. Sam sohasem tudta megérteni, honnan van ilyen nagy étvágyuk órákkal a haláluk előtt.
Amikor fél nyolckor Nugent bekopogtatott az ajtón, Sam egy cseppet sem volt éhes. Az ezredes mögött ott jött Packer meg egy kedvezményezett rab, kezében tálcával. A tálca közepén egy nagy tál volt, benne három jégkrém, mellette pedig egy termosz, ami French Market márkájú kávéval, Sam kedvencével volt tele. A rab letette a tálcát az íróasztalra.
– Nem valami nagy vacsora, Sam – jegyezte meg Nugent.
– Békében elfogyaszthatom, vagy végig itt fog állni, hogy az ostoba megjegyzéseivel szekírozzon?
Nugent teste megfeszült, az ezredes meredten ránézett Adamre. – Egy óra múlva visszajövünk. Akkor a vendégnek távoznia kell, mi pedig visszavisszük magukat a megfigyelőcellába. Rendben?
– Menjen már – mondta Sam, és ráült az íróasztalra.
Miután kimentek a szobából, Donnie azt mondta: – A fenébe, Sam, miért nem rendeltél valami rendes kaját, amiből mi is ehettünk volna egy jót? Miféle utolsó vacsora ez?
– Az én utolsó vacsorám. Amikor majd eljön a te időd, azt rendelsz, amit akarsz. – Sam a kezébe vett egy villát, és óvatosan lekapargatta a vaníliafagyit meg a csokoládéborítást a fapálcikáról. Harapott egy nagyot, aztán lassan kitöltötte a kávét egy csészébe. Sötét színű, jó illatú, erős kávé volt.

 

 

Negyvenkilenc

Ahogy besötétedett, kísérteties csönd ereszkedett a Parchman közelében lévő országút mentén húzódó területre. A klántagok, akik közül egyetlenegynek sem fordult meg a fejében, hogy elmenjen, miután Sam megkérte őket erre, összecsukható székeken ültek a letaposott füvön és vártak. A bőrfejűek és tejtestvéreik kis csoportokban ücsörögve, jeges vizet iszogattak. Az apácákhoz meg a többi aktivistához az Amnesty International küldöttsége csatlakozott. Gyertyákat égettek, imádkoztak és halkan énekeltek. Igyekeztek távol tartani magukat a fajgyűlölőktől.
A nyugalmat néhány pillanatra megzavarta, hogy egyszer csak egy tinédzserekkel teli teherautó lassított le a főbejárat előtt. A fiatalok egyszerre és üvöltve kántálni kezdtek: – Gázkamrába vele! Gázkamrába vele! Gázkamrába vele! – A teherautó csikorgó kerekekkel elszáguldott. Néhány klántag azonnal felpattant, de a srácok elmentek és többet nem jöttek vissza.
A rendőrség jelenlétének köszönhetően rendbontás nem történt. A rendőrök csoportokba verődve álltak, a forgalmat figyelték, és szemmel tartották a klántagokat meg a bőrfejűeket. Néha egy helikopter jelent meg a magasban és tett néhány kört.

 

Miután a kávé meg a jégkrém elfogyott, Sam felállt és kinyújtóztatta a lábait. Donnie már hosszú ideje csöndben volt. Nagyon szenvedett, és már felkészült arra, hogy elmenjen.
Sam leette fagyival az új ingét, Donnie megpróbálta eltüntetni a foltot egy szövetszalvétával. – Nem olyan fontos, Donnie – mondta Sam, s közben az öccsét figyelte.
Donnie csak tovább törülgette az ingét. – Igen, igazad van. Jobb, ha én most már elmegyek, Sam. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Hosszú ideig átölelve tartották egymást, s közben gyöngéden veregették a másik hátát. – Annyira sajnálom, Sam – mondta Donnie remegő hangon. – Annyira sajnálom.
Kibontakoztak az ölelésből, de még szorították egymás vállát. Mindkét férfinek nedves volt a szeme, de egyikük sem sírt. Nem mertek a másik előtt bőgni. – Vigyázz magadra – mondta Sam.
– Te is. És imádkozz, Sam, jó?
– Rendben. Köszönök mindent. Te vagy az egyetlen, aki törődött velem.
Donnie az ajkába harapott, és elfordította a fejét, hogy a bátyja ne lássa a szemét. Kezet fogott Adammel, de egy szót sem tudott kinyögni. Sam háta mögött odalépett az ajtóhoz, és kiment.
– Nincs semmi hír a legfelsőbb bíróságról? – kérdezte váratlanul Sam, mintha egyszerre csak hinne abban, hogy mégis van remény.
– Nincs – felelte Adam szomorúan.
Sam ráült az íróasztalra, és lóbálni kezdte a lábát. – Tényleg azt akarom, hogy legyen már vége, Adam – mondta, láthatólag alaposan átgondolva minden szót. – Ez kegyetlenség.
Adam nem tudott mit mondani erre.
– Kínában mögéd lopakodnak és golyót eresztenek a fejedbe. Nincs utolsó tál rizs. Nincs búcsúzkodás. Nincs várakozás. Nem is olyan rossz ötlet ám.
Adam az órájára pillantott, vagy már századszor az elmúlt hatvan percben. Dél óta voltak időszakok, amikor néhány óra egyszerűen eltűnt, aztán meg hirtelen megállt az idő. Egyszer repül, egyszer vánszorog. Valaki kopogtatott az ajtón. – Tessék – mondta Sam erőtlenül.
Ralph Griffin tiszteletes lépett be. A nap folyamán kétszer találkozott Sammel, és a jelek szerint nagyon megviselte a helyzet. Ez volt az első kivégzése, és már eldöntötte magában, hogy egyben az utolsó. Az állam törvényhozásában dolgozó unokatestvére kénytelen lesz új állást találni neki. Biccentett Adamnek, aztán leült Adam mellé az íróasztalra. Már majdnem kilenc óra volt.
– Nugent ezredes odakint várakozik, Sam.
– Hát akkor ne menjünk ki. Ücsörögjünk itt bent.
– Nekem megfelel.
– Tudja, tiszteletes úr, az utóbbi néhány napban olyan érzések járták át a szívemet, amelyekről azt gondoltam, hogy nem is léteznek. De meg kell mondanom, hogy ezt az idiótát odakint nagyon gyűlölöm. És ezt az érzést nem tudom legyűrni.
– A gyűlölet borzalmas dolog, Sam.
– Tudom. De nem tehetek róla.
– Az igazat megvallva, én sem kedvelem őt olyan nagyon.
Sam rávigyorgott a lelkészre, és átkarolta. Zajokat lehetett hallani odakintről, és Nugent berontott az irodába. – Sam, ideje visszamenni a megfigyelőcellába – mondta.
Adam felállt. Félelemtől elgyengült térde alig tartotta, gyomrában csomó volt, szíve hevesen vert. Samet azonban nem kavarta fel Nugent érkezése. Leugrott az íróasztalról. – Menjünk – mondta.
Követték Samet a szűk folyosóra, ahol a Parchman néhány legnagyobb termetű fegyőre várakozott a fal mellett. Sam megfogta Adam kezét, és lassan elindultak, a lelkész pedig követte őket.
Adam megszorította a nagyapja kezét, és nem vett tudomást az arcokról, amelyek mellett elhaladtak. Odaértek az A szárny rácsos ajtajához, és beléptek. Az ajtó becsukódott mögöttük, mentek Nugent után, és elhaladtak a cellák mellett.
Sam belenézett azoknak a férfiaknak az arcába, akiket olyan jól ismert. Rákacsintott Hank Henshaw-ra, biccentett J. B. Gullittnak, aki könnyekkel küszködött, végül rámosolygott Stock Turnerre. Mindannyian kikönyököltek a rácsokon, fejüket lehajtották, és arcukra volt írva a félelem. Sam a lehető legbátrabban próbált rájuk nézni.
Nugent megállt az utolsó cellánál, és megvárta, amíg a szárny végében kinyitják az ajtaját. A zár hangosan kattant, az ajtó félrecsúszott. Sam, Adam és Ralph beléptek, Nugent pedig intett, hogy csukják be az ajtót.
A cellában sötét volt, az egyetlen villanykörte sem égett, és a tévé sem volt bekapcsolva. Sam leült az ágyra, Adam és a lelkész közé. A könyökére támaszkodva lehajtotta a fejét.
Nugent egy pillanatig figyelte őket, de nem tudta, mit mondhatna nekik. Néhány óra múlva, egész pontosan tizenegykor visszajön majd, hogy átvigye Samet az izolált helyiségbe. Mindannyian tudták, hogy vissza fog jönni. Kegyetlen dolognak tűnt közölni Sammel, hogy most elmegy, de hamarosan visszajön, így aztán szó nélkül kiment a szárny ajtaján, ahol az őrök várakoztak és figyeltek a félhomályban. Nugent besétált az izolált helyiségbe, ahol elhelyeztek egy összecsukható ágyat az elítélt utolsó egy órájára. Átvágott a kis szobán, és belépett a kivégzőhelyiségbe, ahol már az utolsó előkészületeket végezték.
Nugent kiküldte a két legmagasabb őrt a folyosóra, hogy csukják be a mennyezeti ablakokat. Minden ablakcsukás óriási visszhangot csapott a folyosón. Összesen harmincöt ablak volt, az összes elítélt tudta a pontos számot, és minden egyes ablak bezárása után a folyosó még sötétebb és még csendesebb lett.
Az őrök végre befejezték a rájuk bízott feladatot, és távoztak. A siralomház el volt szigetelve a külvilágtól. Az elítéltek a cellájukban, minden ajtó, minden ablak zárva.
Sam akkor kezdett remegni, amikor az őrök becsapdosták az ablakokat. Még jobban lehajtotta a fejét. Adam rátette a karját az öregember törékeny vállára.
– Mindig szerettem ezeket az ablakokat – mondta Sam halk, érdes hangon. Néhány őr állt a szárny ajtajának túlsó oldalán, tőlük alig négyméternyire, és úgy bámészkodtak, mint a gyerekek az állatkertben. Sam nem akarta, hogy hallják, amit mond. – Amikor hatalmas eső volt, és a víz nekicsapódott az ablakoknak, egy-két esőcsepp átjutott a réseken, és lepottyant a folyosóra. Mindig nagyon szerettem az esőt. Meg a holdat. Néha, amikor nem voltak felhők az égen, a cellámban állva láttam a holdat ezeken az ablakokon keresztül. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért nincs több ablak ebben az épületben. A pokolba is, ne haragudjon, tiszteletes úr, az rendben van, hogy egész nap egy cellában tartják az embert, de miért nem lehet kilátni a szabadba? Ezt sohasem tudtam megérteni. Azt hiszem, nagyon sok mindent nem tudtam megérteni. Hát igen. – Elhalkult a hangja, és aztán egy jó darabig nem szólalt meg.
A sötétben egyszer csak a Prédikátor bársonyos tenorja szólalt meg.

 

„Közelebb szeretnék kerülni hozzád, Istenem
Hallgasd meg imámat, Istenem
Naponta szeretnélek látni, Istenem...”

 

– Csönd legyen! – üvöltötte az egyik őr.
– Hagyja békén! – üvöltötte vissza Sam, és ettől Adam meg a lelkész is meghökkentek. – Énekelj csak, Randy – mondta Sam elég hangosan ahhoz, hogy a szomszéd cellában is hallják. A Prédikátor nem kezdett el rögtön énekelni, a jelek szerint mélyen megbántották, de aztán végül mégis rázendített.
Valahol becsapódott egy ajtó, és Sam felpattant. Adam megfogta a vállát, Sam visszaült. A sötétben valahová a földre meresztette a szemét.
– Úgy látom, Lee nem fog bejönni.
Adam elgondolkozott egy pillanatra, aztán úgy döntött, elmondja az igazat. – Nem tudom, hol van. Tíz napja nem beszéltem vele.
– Azt hittem, hogy elvonókúrán van.
– Szerintem ott is van, csak nem tudom, hol. Sajnálom. Mindent megpróbáltam, hogy megtaláljam.
– Nagyon sokat gondoltam rá az utóbbi napokban. Mondd meg neki, kérlek.
– Rendben van. – Ha még egyszer találkozik vele, erőt kell vennie magán, hogy ne fojtsa meg.
– És nagyon sokat gondoltam Eddie-re is.
– Nézd, Sam, nincs olyan sok időnk. Beszéljünk inkább kellemes dolgokról.
– Bocsáss meg nekem azért, amit Eddie-vel tettem.
– Már megbocsátottam, Sam. Carmen is, én is megbocsátottunk már.
Ralph egészen közel hajolt Samhez, és azt kérdezte: – Talán vannak mások is, akikre gondolnunk kéne, Sam.
– Esetleg majd később.
A szárny ajtaja kinyílt a folyosó túlsó végén, és lépések közeledtek feléjük. Lucas Mann, egy őrrel a nyomában, megállt az utolsó cella előtt, és benézett az ágyon szorosan egymás mellett ülő három férfire. – Adam, telefonon keresik – mondta idegesen. – A bejárati irodában.
A három férfi egyszerre merevedett meg. Adam felpattant, és szó nélkül kilépett a cellából, miközben az ajtó kinyílt. Gyomra görcsbe rándult, miközben félig futva végigment a folyosón. – Adj nekik, Adam – mondta J. B. Gullitt, amikor Adam elviharzott mellette.
– Ki az? – kérdezte Adam Lucas Manntól, aki mögötte loholt.
– Garner Goodman.
Keresztülgyalogoltak a siralomház központi részén, és végre eljutottak a bejárati irodába. A kagyló az íróasztalon hevert. Adam felkapta, és ráült az íróasztalra. – Garner, itt Adam.
– A legfelsőbb bíróság most utasította el a kérelmünket, Adam. Már nincs mit tenni.
Adam lehunyta a szemét, és egy darabig hallgatott. – Gondolom, akkor ez a vége – mondta végül, és Lucas Mannre nézett. Lucas Mann összevonta a szemöldökét, aztán lehajtotta a fejét.
– Maradj a telefon mellett. A kormányzó bejelentést készül tenni. Öt perc múlva felhívlak. – Goodman már el is ment.
Adam letette a telefont, aztán rámeredt a készülékre. – A legfelsőbb bíróság elutasította a kérelmünket – jelentette Lucas Mann-nek. – A kormányzó bejelentést készül tenni. Garner mindjárt telefonál megint.
Mann leült. – Sajnálom, Adam. Nagyon sajnálom. Sam hogy bírja?
– Azt hiszem, Sam sokkal jobban bírja, mint én.
– Furcsa, nem? Ez az ötödik ügyem, és mindig megdöbbenve nézem, hogy milyen nyugodtan mennek el. Amikor besötétedik, feladják. Megeszik az utolsó vacsorát, elbúcsúznak a rokonoktól, és furcsa mód végtelen nyugalom lesz úrrá rajtuk. Én rugdalóznék, üvöltöznék és bőgnék. Húsz ember kellene ahhoz, hogy kivonszoljanak a megfigyelőcellából.
Adamnek sikerült gyors mosolyt erőltetnie az arcára, aztán észrevett egy nyitott cipősdobozt az íróasztalon. Fóliával volt kibélelve, és néhány töredezett aprósütemény volt az alján. Amikor egy órával ezelőtt elmentek, még nem volt ott. – Mi ez? – kérdezte különösebb kíváncsiság nélkül.
– Ezek a kivégzési sütemények.
– Micsoda?
– Van itt egy kedves asszony a közelben, az út végénél lakik, és minden alkalommal, amikor kivégzés van, ilyen süteményeket süt.
– Miért?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy miért csinálja.
– Ki eszi meg? – kérdezte Adam, olyan pillantást vetve a maradék süteményekre meg morzsákra, mintha mérgezettek lennének.
– Az őrök meg a kedvezményezett rabok.
Adam megcsóválta a fejét. Túl sok minden foglalta most le az agyát ahhoz, hogy elemezni tudja a kivégzési sütemények készítésének célját.

 

Az alkalomra David McAllister sötétkék öltönyt vett fel, frissen keményített fehér inget és mélybordó nyakkendőt. Megfésülködött, majd hajlakkal befújta a frizuráját, fogat mosott, aztán az oldalajtón besétált az irodájába.
– Nincs több telefonhívás – közölte vele Mona Stark kicsit megkönnyebbülten.
– Nem akarok hallani erről – mondta McAllister, miközben a tükörben ellenőrizte a nyakkendőjét meg a fogsorát. – Menjünk.
Kinyitotta az ajtót, és kilépett az előtérbe, ahol a két testőr már várta. Két oldalról közrefogták, s így mentek be a tárgyalóterembe, ahol ragyogó fények várták őket. Riporterek és operatőrök nyomakodtak előre, hogy hallják a bejelentést. McAllister fellépett az emelvényre, melynek pereméhez többtucatnyi mikrofont erősítettek hozzá. Grimaszba rándult arccal nézett a reflektorokba, megvárta, amíg csend lesz, aztán megszólalt.
– Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága most utasította el Sam Cayhall fellebbezését – jelentette be drámai hangon, mintha a riporterek ezt még nem tudnák. McAllister nem folytatta rögtön; a fényképezőgépek kattogtak, a mikrofonok várakoztak. – Így tehát három bírósági tárgyalás és kilencéves fellebbezési huzavona után, és azután, hogy nem kevesebb, mint negyvenhét bíró vizsgálta meg az ügyet, az igazságszolgáltatás végül is megbünteti Sam Cayhallt. Huszonhárom évvel ezelőtt követte el a bűncselekményt. Lehet, hogy lassú az igazságszolgáltatás, de mégis működik. Nagyon sokan szólítottak fel arra, hogy részesítsem kegyelemben Sam Cayhallt, de nem tehetem. Nem bírálhatom fölül az esküdtszék bölcsességét, amely bűnösnek találta, és nem kényszeríthetem rá az ítéletemet a bíróságainkra. És nem kívánok a barátaim, a Kramer család akaratával sem szembeszegülni. – A kormányzó ismét elhallgatott. Jegyzetek nélkül beszélt, de nyilvánvaló volt, hogy bizonyos mondatokon már hosszú ideje dolgozott. – Őszintén remélem, hogy Sam Cayhall kivégzése segítségünkre lesz abban, hogy kitöröljük államunk viharos történelmének egyik fájdalmas fejezetét. Isten legyen hozzá irgalmas.
Miközben a kérdések záporozni kezdtek feléje, hátralépett. A testőrök kinyitottak egy oldalajtót, és McAllister távozott. Lementek a lépcsőn, és eljutottak az északi bejárathoz, ahol egy kocsi várakozott. Két kilométerrel arrébb egy helikopter állt készenlétben.
Goodman kiment az épületből, és megállt egy régi ágyúnál, amit ki tudja miért, a belváros toronyépületei felé irányítottak. Lent, a lépcső aljánál a nagy számban összegyűlt tüntetők gyertyákat égettek. Felhívta Adamet telefonon, és elmondta, mi történt, aztán keresztülvágott a gyertyás tüntetőkön. Egy darabig céltalanul sétálgatott, aztán elindult Hez Kerry irodája felé.

 

 

Ötven

A megfigyelőcellába vezető út most sokkal hosszabb volt, mint az előbb. Adam egyedül tette meg a most már ismerős területen. Lucas Mann eltűnt valahol a siralomházi labirintusban.
Miközben az épület közepén, a súlyos rácsos ajtó előtt várakozott, Adam két dologra lett figyelmes. Először is: jóval több ember őgyelgett itt most. Több fegyőr, több idegen, mellükön jelvénnyel, oldalukon fegyverrel, több szigorú arcú férfi, rövidujjú ingben és műszálas nyakkendővel. Elvégre ez egy esemény, kivételes látványosság, ami túlságosan is izgalmas ahhoz, hogy kihagyják. Adam úgy vélte, hogy a börtön minden olyan alkalmazottjának, akinek van egy kis befolyása, egész biztosan a siralomházban kell lennie, amikor Sam halálos ítéletét végrehajtják.
Most, hogy minden ablakot zárva tartottak a szárnyon, fullasztó volt a levegő. Adam belépett a szűk folyosóra, ami a Samtől származó információ szerint két méter húsz centi széles volt. Három nyomorúságos villanykörte világította meg haloványan a mennyezetet meg a földet. Adam súlyos léptekkel ment el a sötét cellák mellett, amelyeket kegyetlen gyilkosok töltöttek meg. Mind imádkoztak vagy elmélkedtek, néhányan sírtak is.
– Jó hírek, Adam? – kérdezte könyörgő hangon J. B. Gullitt a sötétből.
Adam nem válaszolt. Anélkül hogy megállt volna, felnézett a különböző színárnyalatú festékekkel borított ősrégi ablakokra, és mellbe vágta egy kérdés. Előtte vajon hány ügyvéd tette meg ezt az utolsó utat a bejárati irodából a megfigyelőcellába, hogy közölje a haldoklóval: az utolsó, szemernyi kis remény is elveszett. Kivégzésekben ugyancsak gazdag ennek a helynek a története, így aztán Adam arra jutott magában, hogy már nagyon sokan vonszolták kínlódva végig magukat ezen a folyosón. Garner Goodman is saját maga vitte el az utolsó hírt Maynard Tole-nak. Ez a tudat némi erőt adott, amire nagyon is szüksége volt.
Sam és a lelkész még mindig az alacsony ágyon ültek, fejük szinte összeért a sötétben, miközben beszélgettek. Felnéztek Adamre, aki leült Sam mellé, és a vállára, a most még sokkal törékenyebbnek tűnő vállára tette a karját. – A legfelsőbb bíróság minden kérelmet elutasított – mondta nagyon halk, majdnem elcsukló hangon. A lelkész fájdalmasan felnyögött. Sam bólintott, mintha pontosan erre számított volna – És a kormányzó is megtagadta, hogy kegyelmet adjon.
Sam megpróbálta kihúzni magát, de az ereje cserbenhagyta. Még jobban összegörnyedt.
– Isten legyen irgalmas – mondta Ralph Griffin.
– Akkor tehát vége – mondta Sam.
– Már nincs mit tenni – suttogta Adam.
Izgatott morgolódást lehetett hallani a halálosztag tagjai felől, akik a szárny végében zsúfolódtak össze. Hát végül mégiscsak sor kerül rá. Valahol mögöttük becsapódott egy ajtó, valahol a gázkamra környékén, és Sam lába megrándult.
Egy pillanatig csöndben volt; egy vagy tizenöt percig, Adam nem tudta megállapítani. Az óramutató még mindig lassan vánszorgott előre.
– Hát, azt hiszem, most imádkoznunk kéne, tiszteletes úr – mondta Sam.
– Szerintem is. Eleget vártunk.
– Hogy akarja csinálni?
– Nos, Sam, pontosan miért is szeretne imát mondani?
Sam egy pillanatig tűnődött a válaszon. – Azt szeretném, hogy az Úr ne haragudjon rám, amikor meghalok.
– Jó ötlet. És miért gondolja, hogy az Úr esetleg haragszik magára?
– Hát ez elég nyilvánvaló, nem?
Ralph összedörzsölte a kezét. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha beismerné a bűneit, és megkérné az Úristent, hogy ne haragudjon magára.
– Minden bűnömet ismerjem be?
– Nem kell az összeset felsorolnia, csak kérjen bűnbocsánatot az Úristentől.
– Mondhatni átfogó bűnbánat, nem?
– De igen. És működik is, ha komolyan veszi.
– Nagyon komolyan veszem.
– Hiszel a pokolban, Sam?
– Igen.
– Hiszel a mennyországban, Sam?
– Igen.
– Hiszed, hogy minden keresztény a mennybe megy?
Sam hosszú ideig gondolkodott, aztán fejével alig észrevehetően bólintott, majd azt kérdezte: – Maga hiszi, tiszteletes úr?
– Igen, Sam. Én hiszem.
– Hát akkor én meg elhiszem magának.
– Jó. Ebben a kérdésben bízhatsz bennem, rendben?
– Túl könnyűnek tűnik, tudja. Elmondok egy gyors imádságot, és minden bűnöm meg van bocsátva.
– Miért olyan zavaró ez?
– Azért, mert csináltam néhány nagyon csúnya dolgot, tiszteletes úr.
– Mindannyian csináltunk csúnya dolgokat. A mi istenünk szeretete végtelen.
– Maga nem követett el olyan bűnöket, mint én.
– Jobb lenne, ha beszélnénk róla?
– Igen, csak akkor érezném jól magam, ha beszélnék róla.
– Ne menjek ki egy percre? – kérdezte Adam.
Sam a térdére tette a kezét. – Ne.
– Nincs túl sok időnk, Sam – mondta Ralph, miközben a rácsokon keresztül kinézett a folyosóra.
Sam mély levegőt vett, aztán halk, monoton hangon beszélni kezdett, vigyázott rá, hogy csak Adam és Ralph hallja, amit mond. – Hidegvérrel megöltem Joe Lincolnt. Egyszer már mondtam, hogy sajnálom.
Ralph magában mormogott, miközben Samet hallgatta. Már imádkozott.
– És segítettem a fivéremnek megölni azt a két embert, akik meggyilkolták az apánkat. Az igazság az, hogy emiatt soha nem volt bűntudatom, egészen mostanáig. Mostanság sokkal nagyobb értéknek tűnik az emberi élet. Helytelenül cselekedtem. És egyszer részt vettem egy lincselésben, amikor tizenöt- vagy tizenhat éves voltam. Csak ott voltam egyszerűen a csőcselékben, és valószínűleg, ha meg is próbálom, akkor sem tudtam volna megakadályozni. De nem próbáltam meg, és bűnösnek érzem magam.
Sam elhallgatott. Adam visszafojtott lélegzettel várt, és abban reménykedett, hogy a vallomás véget ért. Ralph várt, várt, aztán végül azt kérdezte: – Ez minden, Sam?
– Nem. Volt még egy.
Adam lehunyt szemmel várt. Szédült és hányingere volt.
– Volt még egy lincselés. Egy Cletus nevű fiú. A vezetéknevére már nem emlékszem. Klánlincselés volt. Tizennyolc éves lehettem. Csak ennyit tudok mondani.
Sohasem lesz vége a rémálomnak, mondta magában Adam.
Sam mélyet lélegzett, aztán néhány percig csöndben volt. Ralph elmélyülten imádkozott. Adam csak várt.
– És nem öltem meg a Kramer fiúkat – mondta Sam remegő hangon. – Semmi keresnivalóm nem volt ott, és helytelen volt egyáltalán belekeveredni ebbe az ügybe. Már évekkel ezelőtt megbántam mindent. Helytelen volt belépnem a klánba, helytelen volt mindenkit gyűlölni és bombákat robbantgatni. De nem öltem meg azokat a gyerekeket. Senkiben sem akartam kárt tenni. A bombának az éjszaka közepén kellett volna felrobbannia, amikor senki sincs a közelében. Komolyan azt hittem, hogy így fog történni. De valaki más állította be az időzítőt, nem én. Én csak őrszem voltam, sofőr, egy báb. És az a másik ember úgy állította be, hogy a bomba jóval később robbanjon fel, mint ahogy én gondoltam. Sohasem fogom biztosan megtudni, hogy meg akart-e ölni valakit, de az a gyanúm, hogy igen.
Adam hallotta a szavakat, felfogta az értelmüket, magába szívta a jelentésüket, de a kábaságtól mozdulni sem bírt.
– De megakadályozhattam volna a robbanást. És ezért vagyok bűnös. Az a két kisfiú még ma is élne, ha másképpen viselkedek, miután elhelyeztük a bombát. Az én kezemhez tapad a vérük, és már évek óta gyötör emiatt a bűntudat.
Ralph gyöngéden Sam fejére tette a kezét. – Imádkozz velem, Sam. – Sam a tenyerébe temette az arcát, és könyökével rátámaszkodott a térdére.
– Hiszed, hogy Jézus Krisztus Isten fia; hogy szeplőtlen fogantatással jött a világra, bűntelen életet élt, mégis üldözték, és végül a keresztre feszítve halt meg, hogy mi örök üdvösséget nyerhessünk? Hiszel ebben, Sam?
– Igen – suttogta Sam.
– Hiszed, hogy feltámadt és a mennyországba jutott?
– Igen.
– Hiszed, hogy rajta keresztül minden vétkünkre bűnbocsánatot nyerünk? Isten megbocsátotta az összes szörnyűséget, ami a szívedet nyomta. Hiszed ezt, Sam?
– Igen, igen.
Ralph levette a kezét Sam fejéről, aztán megtörülte a szemét. Sam nem mozdult, de a válla remegett. Adam még jobban magához szorította.
Randy Dupree ismét rázendített. Tisztán, szépen énekelt, hangja az egész szárnyon visszhangzott.
– Tiszteletes úr – mondta Sam, és ültében kihúzta magát –, a Kramer kisfiúk a mennyországban lesznek?
– Igen.
– De zsidók voltak.
– Minden kisgyermek a mennyországba kerül, Sam.
– Fogok találkozni velük odafent?
– Nem tudom. Sok minden van, amit nem tudok a mennyországról. De a Biblia azt ígéri, hogy amikor odakerülünk, már nem lesz több szomorúság.
– Jó. Remélem, hogy találkozom velük.
Nugent ezredes félreismerhetetlen hangja zavarta meg a nyugalmat. A szárny ajtaja kattanások és csörgések közepette kinyílt. Nugent a megfigyelőcella ajtajához masírozott. Hat őr követte. – Sam, ideje átmenni az izolált helyiségbe – mondta. – Tizenegy óra van.
A három férfi egyszerre állt fel. A cellaajtó kinyílt, és Sam kilépett a folyosóra. Rámosolygott Nugentre, aztán megfordult és megölelte a tiszteletest. – Köszönöm – mondta.
– Szeretlek, testvérem! – kiabálta Randy Dupree a cellájából, tőlük alig néhány méternyire.
Sam Nugentre nézett. – Elbúcsúzhatok a barátaimtól? – kérdezte.
Ez eltérés az előírásoktól. A szabálykönyv világosan megmondja, hogy az elítéltet a megfigyelőcellából egyenesen az izolált helyiségbe kell vinni, és nem tesz említést arról, hogy még egyszer végigmehetne a folyosón. Nugent nagyon meghökkent, de végül sikerült erőt vennie magán. – Persze, de fogja rövidre.
Sam tett néhány lépést, és a rácson keresztül megfogta Randy kezét. Aztán a következő cellához lépett, és kezet fogott Harry Ross Scott-tal.
Ralph Griffin utat vágott magának az őrök között, és kiment a szárnyról. Keresett magának egy sötét sarkot, ahol egy jó darabig sírt, akár egy gyerek. Ő már nem látja többet Samet. Adam a cella ajtajában állt, Nugent mellett, és együtt nézték, ahogy Sam végigmegy a folyosón, mindegyik cellánál megáll, és minden rabnak mond valamit. A leghosszabb időt J. B. Gullittnál töltötte, akinek a folyosó végén is lehetett hallani a zokogását.
Sam ezután megfordult, és bátran visszasétált hozzájuk. Menet közben számolta a lépteit, és mosolygott a barátaira. Megfogta Adam kezét. – Menjünk – mondta Nugentnek.
Olyan sok őr zsúfolódott össze a folyosó végén, hogy alig lehetett elférni tőlük. Nugent ment elsőként, aztán Sam, utána Adam. A sok ember jelenlétének köszönhetően a hőmérséklet még néhány fokkal magasabb, a levegő pedig még fülledtebb volt. Az erődemonstráció természetesen fontos volt, hogy engedelmességre kényszerítsenek egy esetleg ellenállást tanúsító elítéltet. De egy ilyen ártalmatlan öregember esetében, mint Sam Cayhall, mérhetetlenül nevetségesnek tűnt.
Az út, az egyik helyiségből a másikba, csak néhány másodpercig tartott, mindössze hat méter hosszú volt, de Adam minden lépés után fájdalmasan összerezzent. Keresztülmentek a fegyveres őrök alkotta emberi alagúton, aztán a súlyos fémajtón, és bent voltak az izolált helyiségben. A túlsó falon lévő ajtó zárva volt. A kivégzőhelyiségbe nyílt.
A szobában elhelyeztek az alkalomra egy ócska heverőt. Adam és Sam ráültek. Nugent becsukta az ajtót. Egyedül voltak. Adam ismét Sam vállára tette a karját.
Nugent arcán fájdalmas kifejezés ült. Sam térdére tette a kezét, és azt mondta: – Sam, együtt fogjuk végigcsinálni. Én azt...
– Hülye idióta – robbant ki Adamból.
– Nem tehet róla – mondta Sam Adamnek segítőkészen. – Csak egyszerűen ostoba. De még csak nem is tudja.
Nugent fülét nem kerülte el a gorombaság, és a megfelelő válaszon töprengett. – Csak szeretném rendesen végigcsinálni – mondta végül Adamnek.
– Miért nem megy már ki innen? – kérdezte Adam.
– Mondok magának valamit, Nugent – fordult az ezredeshez Sam. – Többtonnányi jogi könyvet olvastam el. Több száz oldalt a börtönök rendszabályairól. De sehol sem olvastam azt, hogy bármi is előírná nekem, hogy magával töltsem az utolsó órámat. Nincs ilyen törvény, rendelet, előírás, semmi.
– Menjen már a pokolba – förmedt rá Adam az ezredesre, készen arra, hogy szavainak az öklével szerezzen érvényt.
Nugent felpattant. – Az orvos ezen az ajtón fog bejönni huszonhárom óra negyven perckor. A mellkasához érinti a sztetoszkópját, aztán kimegy. Huszonhárom óra negyvenöt perckor én fogok belépni, szintén ezen az ajtón. És akkor átmegyünk a kivégzőhelyiségbe. Van kérdésük?
– Nincs. Menjen már – mondta Adam, az ajtó felé intve. Nugent gyorsan elhagyta a szobát.
Hirtelen egyedül maradtak. Egy óra volt még hátra.

 

Két egyforma mikrobusz fékezett le a látogatók épülete előtt, és beszállt az öt szerencsés újságíró és egy seriff. A törvény megengedte, bár nem írta elő, hogy annak a megyének a seriffje, ahol a bűntényt elkövették, végignézheti a kivégzést.
Az a férfi, aki 1967-ben Washington megye seriffje volt, már tizenöt éve meghalt, de a jelenlegi seriff úgy döntött, nem hagyja ki ezt a lehetőséget. Még a délelőtt folyamán tájékoztatta Lucas Mannt, hogy mindenképpen élni kíván törvényadta jogával. Azt mondta, hogy ennyivel tartozik Greenville és Washington megye polgárainak.
Mr. Elliot Kramer nem jelent meg a Parchmanben. Már évek óta készült erre az útra, de az utolsó percben közbeléptek az orvosai. Gyenge, és túl nagy a kockázat. Ruth Kramer sohasem gondolta komolyan, hogy végignézi a kivégzést. Otthon volt Memphisben, a barátaival ücsörgött a lakásában, és várta, hogy éjfél legyen.
Az áldozatok családjának egyetlen tagja sem lesz jelen, hogy végignézze Sam Cayhall meggyilkolását.
Ót perccel később megálltak a maximális biztonságú traktus bejáratánál. Mindenkit megkértek, hogy szálljon ki a buszból, aztán ellenőrizték, hogy nincs-e náluk fényképezőgép vagy filmfelvevő. Maga Nugent várta őket. Az újságírók kiszálltak, és ösztönösen nyomban nézelődni kezdtek, igyekezvén mindent megjegyezni, hogy aztán később lejegyezhessék. Egy négyzet alakú, vörös téglás épület előtt álltak, amit valamiképpen hozzátoldottak az alacsony, lapos építményhez, a maximális biztonságú traktushoz. A kis épületnek két ajtaja volt. Az egyik zárva volt, a másik pedig rájuk várt.
Nugentnek most nem nagyon volt türelme szaglászó újságírókhoz. Sietősen beterelte őket a nyitott ajtón. Egy kis helyiségbe léptek be, amiben összecsukható székek álltak két sorban, szemben a baljóslatú fekete függönyökkel.
– Üljenek le, kérem – utasította őket Nugent nyersen. – Most huszonhárom óra tíz perc van. Az elítélt az izolált helyiségben tartózkodik. Itt, önökkel szemben, a függönyök túloldalán van a kivégzőhelyiség. Az elítéltet öt perccel éjfél előtt vezetik be, leszíjazzák, rázárják az ajtót. A függönyöket pontban éjfélkor húzzuk el, és amikor megpillantják a gázkamrát, az elítélt már odabent lesz, alig fél méterre az ablakoktól. Csak a fejét fogják látni hátulról. Nem én terveztem ezt az épületet, értik, ugye? Körülbelül tíz percig tart, amíg az orvos megállapítja a halál beálltát. Ezalatt összehúzzuk a függönyöket, önök pedig visszatérnek a mikrobuszokhoz. Sokáig kell várakozniuk, és ebben a helyiségben sajnálatos módon nincs légkondicionáló. Miután elhúztuk a függönyöket, már gyorsan követik egymást az események. Van kérdésük?
– Beszélt az elítélttel?
– Igen.
– Milyen állapotban van?
– Erről most nem kívánok beszélni. A tervek szerint egy órakor sajtótájékoztatót tartunk, akkor majd válaszolok a kérdéseikre. Jelen pillanatban sok egyéb teendőm van. – Nugent kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Sietősen odament a másik ajtóhoz, és belépett a kivégzőhelyiségbe.

 

– Kevesebb mint egy óránk van. Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte Sam.
– Sok mindenről. Bár a legtöbb téma elég kellemetlen.
– Tudod, ilyenkor elég nehéz élvezetes beszélgetést folytatni.
– Mire gondolsz most, Sam? Mi jár most az eszedben?
– Minden.
– Mitől félsz?
– A gáz szagától. Attól, hogy esetleg fájdalmas lesz. Nem akarok szenvedni, Adam. Remélem, gyors lesz. Szippantok egy jó nagyot, aztán talán szépen elszenderülök. Nem félek a haláltól, Adam, de attól igen, hogy milyen lehet meghalni. Bárcsak túl lennék már rajta. Kegyetlen ez a várakozás.
– Készen állsz?
– Béke van az én zord szívemben. Csináltam néhány csúnya dolgot, fiam, de úgy érzem, hogy Isten esetleg megbocsát. Bár az biztos, hogy nem érdemlem meg.
– Miért nem beszéltél nekem arról az emberről, aki veled volt akkor?
– Hosszú történet. Nincs ilyen sok időnk.
– Megmenthettük volna az életedet.
– Nem, senki sem hitt volna nekünk. Gondolj csak bele. Huszonhárom év után egyszerre csak megváltoztatom a történetemet, és egy rejtélyes férfire kenek mindent. Nevetséges lett volna.
– Miért hazudtál nekem?
– Több okból is.
– Azért, hogy megvédj?
– Ez volt az egyik ok.
– Ő még mindig odakint van, ugye?
– Igen. Itt a közelben. Valószínűleg ott őgyeleg a többi holdkórossal együtt a börtön előtt. És figyel. Sohasem vennéd észre.
– Ő ölte meg Dogant meg a feleségét?
– Igen.
– És Dogan fiát is?
– Igen.
– T. Louis Brazeltont?
– Valószínűleg. Nagyon tehetséges gyilkos, Adam. És félelmetes. Az első tárgyalás alatt megfenyegetett engem meg Dogant.
– Van neve?
– Nincs. És ha lenne sem mondanám meg neked. És egy szót sem mondhatsz el abból, amiről most beszélünk.
– Valaki más bűnéért halsz meg.
– Nem. Megmenthettem volna azt a két kisfiút. És Isten a tanú rá, hogy én is gyilkoltam eleget. Megérdemlem, amit kapok, Adam.
– Senki sem érdemli meg.
– Sokkal jobb, mint életben maradni. Ha most rögtön visszavinnének a cellámba, és azt mondanák, hogy ott maradok, amíg meg nem halok, tudod mit csinálnék?
– Mit?
– Megölném magam.
Miután az utóbbi egy órát maga is egy cellában töltötte, Adam nem nagyon tudott vitába szállni.
– Elfelejtettem cigarettát hozni – mondta Sam, az ingzsebére csapva. – Azt hiszem, ez pont megfelelő alkalom, hogy abbahagyjam a dohányzást.
– Viccelődni akarsz?
– Igen.
– Nem megy.
– Lee megmutatta neked azt a könyvet, amiben benne van a lincselős fényképem?
– Nem mutatta meg. Megmondta, hogy hol van, és megkerestem.
– Tehát láttad a fényképet.
– Jó kis buli volt, mi?
– Szomorú dolog ez.
– Láttad az előző oldalon lévő másik lincselős képet?
– Igen. Két klántag van rajta.
– Tógában, csuklyában és álarcban.
– Igen, láttam.
– Az én voltam meg Albert. Én rejtőztem az egyik álarc mögött.
Adam már túl volt azon a ponton, hogy ezen megdöbbenjen. A hátborzongató fénykép felvillant az agyában, de megpróbálta kitörölni. – Miért mondod el ezt nekem, Sam?
– Azért, mert jólesik. Ezt még sohasem ismertem be, és némi megkönnyebbülést érzek, hogy elmondtam az igazságot. Máris jobban érzem magam.
– Nem akarok többet hallani.
– Eddie nem tudott róla. Megtalálta a könyvet a padláson, aztán valahogy kitalálta, hogy én vagyok az egyik a sok ember közül a fényképen. De a másik képről nem tudta meg az igazságot.
– Ne beszéljünk Eddie-ről, jó?
– Remek ötlet. Na és Lee-ről?
– Haragszom rá. Átvert minket.
– Tudod, jó lett volna találkozni vele. Fáj, hogy nem sikerült. De nagyon örülök, hogy Carmen eljött.
Végre valami kellemes téma. – Carmen nagyon klassz lány – mondta Adam.
– Nagyszerű lány. Nagyon büszke vagyok rátok. Az édesanyátok jó génjeit örököltétek. Nagyon szerencsés vagyok, hogy két ilyen unokám van.
Adam hallgatta, hogy mit mond Sam, de nem próbált meg válaszolni. Hatalmas csattanás hallatszott a szomszédból, és mind a ketten felpattantak.
– Biztos Nugent játszik odabent a mütyürjeivel – mondta Sam, és a vállai remegtek. – Tudod, mi az, ami fáj nekem?
– Mi?
– Nagyon sokat gondolkoztam ezen, emiatt emésztem magam az utóbbi néhány napban. Ha rád nézek vagy Carmenre, két csodálatos fiatalt látok, akiknek nyitott, a gondolkodásuk, és nyitott a szívük. Ti nem gyűlöltök senkit. Toleránsak vagytok, széles látókörűek, jó iskolákba jártatok, dolgozik bennetek az egészséges becsvágy, és úgy élitek az életeteket, hogy nem kell magatokkal cipelni a terhet, amivel én megszülettem. Rád nézek, az unokámra, aki az én vérem, és azt kérdezem magamtól: „Miért nem lett belőlem valami más?” Olyasmi, mint amilyen te vagy, meg Carmen. Nehéz elhinni, hogy egyáltalán rokonok vagyunk.
– Ugyan már, Sam. Ne tépelődj ezen.
– Nem tehetek róla.
– Kérlek, Sam.
– Jól van, jól van. Beszéljünk valami kellemesebb témáról. – Hangja teljesen elhalkult. Annyira előredőlt, hogy a feje majdnem a lába között lógott.
Adam szeretett volna részletesen elbeszélgetni a titokzatos bűntársról. Mindent tudni akart: a robbantás körülményeit, hogyan tűntek el, Samet hogyan és miért kapták el. Azt is meg szerette volna kérdezni, hogy mi lehet ezzel a fickóval, aki odakint ólálkodik, figyel és vár. De ezekre a kérdésekre úgysem kapna választ, inkább fel sem tette őket. Sam magával viszi a sírba a titkait.

 

A kormányzó helikopterének érkezése némi kavarodást okozott a Parchman főbejáratánál. A gép az országút túloldalán szállt le, ahol már várakozott egy mikrobusz. McAllister, mindkét oldalán egy testőrrel, nyomában pedig Mona Starkkal, beszállt a buszba. – Ez a kormányzó! – kiáltotta valaki. Az éneklés és az imádkozás abbamaradt. Operatőrök rohantak a mikrobuszhoz, amely sebesen keresztülhajtott a kapun, és eltűnt.
Percekkel később lefékezett a maximális biztonságú traktus mögött parkoló mentőautó mellett. A testőrök és Mona Stark a mikrobuszban maradtak. Nugent fogadta a kormányzót, aztán bekísérte a tanúk helyiségébe, ahol McAllister helyet foglalt az első sorban. Biccentett a többi tanú felé, akik most már mindannyian rettenetesen izzadtak. Olyan volt a szoba, akár egy kemence. Fekete szúnyogok repkedtek a falak mentén. Nugent megkérdezte a kormányzótól, hogy hozhat-e neki valamit.
– Egy kis pattogatott kukoricát – szellemeskedett McAllister, de senki sem nevetett. Nugent homlokráncolva ment ki a helyiségből.
– Miért van itt? – kérdezte rögtön az egyik riporter.
– Nem nyilatkozom – válaszolta McAllister dölyfösen. Nugent megállt a gázkamra ajtajában, aztán ellenőrizte a listáját. Tíz perccel múlt fél tizenkettő. Utasította az orvost, hogy menjen be az izolált helyiségbe, aztán kiment a kivégzőhelyiségből, és megadta a jelt, hogy a maximális biztonsági traktus körüli négy toronyból jöjjenek le az őrök. Egészen kicsi volt az esélye annak, hogy a távozó gáz kárt tesz az őrökben a kivégzés után, de Nugent a részletek szerelmese volt.

 

A kopogás nagyon halk volt, de ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha légkalapáccsal döngetnék az ajtót. Kinyílt az ajtó. A fiatal orvos belépett, megpróbált mosolyogni, aztán fél térdre ereszkedett, és megkérte Samet, hogy gombolja ki az ingét. Kerek sztetoszkópot nyomott az öregember sápadt bőréhez, a rövid zsinór lelógott a derékszíjáig. Az orvos keze remegett. Nem mondott semmit.

 

 

Ötvenegy

Fél tizenkettőkor Hez Kerry, Garner Goodman, John Bryan Glass és két hallgatója abbahagyták a beszélgetést, és megfogták egymás kezét a telezsúfolt asztal körül. Mindannyian imát mondtak magukban Sam Cayhallért, majd Kez hangosan, a csoport nevében is imádkozott. Mélyen elmerülve a gondolataikban, halotti csendben ültek, aztán elmondtak egy rövid imát Adamért is.

 

Gyorsan jött el a vég. Az óra mutatója, amely az elmúlt huszonnégy órában csigalassúsággal vánszorgott előre, hirtelen meglódult.
Miután az orvos elment, néhány percig idegesen beszélgettek erről-arról. Közben Sam kétszer keresztbe sétált a kis szobában, lemérte hány lépés, aztán nekitámaszkodott az ággyal szemben lévő falnak. Chicagóról beszélgettek, a Kravitz és Bane-ről; Sam el sem tudta képzelni, hogyan dolgozhat együtt több mint háromszáz ügyvéd ugyanabban az épületben. Egyszer-kétszer idegesen felnevettek vagy feszülten mosolyogtak, miközben a következő rettegett kopogtatásra vártak.
Pontosan tizenegy óra ötvenöt perckor került rá sor. Három éles koppantás, aztán hosszú szünet. Nugent várakozott, mielőtt berontott volna.
Adam nyomban felpattant. Sam mély levegőt vett, és összeszorította a száját. Adamre szegezte a mutatóujját. – Figyelj ide – mondta határozottan. – Bejöhetsz velem, de nem maradhatsz ott.
– Tudom. Nem is akarok maradni, Sam.
– Jó. – A kinyújtott mutatóujj begörbült, és Sam álla megereszkedett, arca megnyúlt. Megfogta az unokája vállát. Adam közel húzta magához, és gyöngéden megölelte.
– Mondd meg Lee-nek, hogy szeretem – kérte Sam akadozva. Egy kicsit hátralépett, és Adam szemébe nézett. – Mondd meg neki, hogy egészen az utolsó percekig gondoltam rá. Nem haragszom rá, hogy nem jött el ide. Én sem akartam volna idejönni, ha nem muszáj.
Adam gyorsan bólintott, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit.
– Üdvözlöm az anyádat. Mindig kedveltem őt. Mondd meg Carmennek, hogy sok szeretettel gondolok rá. Nagyon sajnálok mindent, Adam. Szörnyű örökség ez nektek.
– Elboldogulunk majd valahogy, Sam.
– Tudom. Büszkén fogok meghalni, mert büszke vagyok rád.
– Hiányozni fogsz – mondta Adam, s közben a könnycseppek végigcsurogtak az arcán.
Kinyílt az ajtó, és belépett az ezredes. – Itt az idő, Sam – közölte szomorúan.
Sam bátran rámosolygott. – Essünk túl rajta! – mondta keményen. Nugent ment ki elsőként, aztán Sam, végül Adam. Beléptek a kivégzőhelyiségbe. Mindenki Samre meredt, aztán gyorsan elfordította a fejét. Szégyellik magukat, vélte magában Adam. Szégyellik magukat, mert részt vesznek ebben a piszkos kis ügyben. Senki nem mert Adamre nézni.
Monday, az ítélet-végrehajtó és a segédje a gázkamra melletti falnál álltak. Két egyenruhás őr feszengett mellettük. Lucas Mann és a börtönigazgató-helyettes az ajtó közelében várakozott. Az orvos tőlük jobbra állt, és megpróbált nyugodtnak tűnni.
És a helyiség közepén, a résztvevők gyűrűjében ott állt a nyolcszögletű gázkamra, friss, ezüstszínű festékzománc csillogott rajta. Az ajtaja nyitva volt, a végzetes szék várakozott odabent, a mögötte lévő ablakokat függöny borította.
A kivégzőhelyiség ajtaja ugyan nyitva maradt, de egyáltalán nem volt huzat. Olyan volt bent a levegő, akár egy szaunában, mindenkiről dőlt a veríték. A két őr megragadta Sam karját, és bevezette a gázkamrába. Sam számolta a lépéseket – mindössze öt vezetett az ajtótól a gázkamráig –, és hirtelen már bent is volt, ott ült a székben, és körbepillantott, hogy tekintetével megkeresse Adamét. Az őrök gyorsan hozzáláttak a leszíjazásához.
Adam rögtön megállt, ahogy belépett. Lábai elgyengültek, kénytelen volt nekitámaszkodni a falnak. A helyiségben lévő emberekre bámult, a gázkamrára, a földre, az EKG-ra. Minden olyan higiénikus! A frissen festett falak. A csillogó betonpadló. Az orvos a masináival. A tiszta, steril gázkamra, a ragyogó zománcborítással. Az ítélet-végrehajtó helyisége felől áradó fertőtlenítőszag. Minden makulátlanul tiszta. Klinikát kellene itt berendezni, ahová azért jönnek az emberek, hogy meggyógyuljanak.
Mi van, ha most ideokádok a földre, a jóságos doktor úr lábához? Mi lesz akkor a szépen fertőtlenített szobáddal, Nugent? Mit mond arra a szabálykönyv, Nugent, ha itt a gázkamra előtt elhányom magam? Adam a gyomrához szorította a kezét.
A szíjak már ott feszültek Sam karján, mindkettőn egy-egy, és a lábain is kettő a szép új nadrágon, és az ocsmány fejmerevítőt is rögzítették már, hogy az elítélt ne sérüljön meg, amikor a gáz orrba csapja. Ott ült a kamrában, leszíjazva, várva a gyilkos gázt. Minden olyan tiszta, higiénikus, bacilusmentes, egyetlen vércsepp sem fog hullani. Semmi sem szennyezheti be ezt a hibátlan gyilkosságot.
Az őrök munkájukkal elégedetten, kihátráltak a szűk ajtón.
Adam a nagyapjára nézett. Találkozott a pillantásuk, és Sam egy másodpercre lehunyta a szemét.
Az orvos volt a következő. Nugent mondott neki valamit, de Adam nem hallotta, mit. Az orvos belépett a gázkamrába, és a sztetoszkóptól vezető drót végét Sam mellkasához illesztette. Gyorsan elvégezte a feladatát.
Lucas Mann lépett előre, kezében egy papírlappal. Megállt a gázkamra ajtajában. – Sam, ez a kivégzési parancs. A törvény szerint most fel kell olvasnom magának.
– Csak igyekezzen – felelte Sam anélkül, hogy az ajka megmozdult volna.
Lucas felemelte a papírt, és olvasni kezdett: – A Washington Megyei Körzeti Bíróság 1981. február 14-én kihirdetett bűnösséget megállapító és halálbüntetést kiszabó ítéletének értelmében ezennel elrendelem Sam Cayhall kivégzésének végrehajtását Mississippi állam büntetés-végrehajtási intézetében. Az ítélet gázkamrában, mérges gáz által hajtandó végre. – Lucas tett egy lépést hátra, aztán felemelte a telefon kagylóját. Felhívta az irodáját, hátha az utolsó percben csoda történt, és Sam halasztást kapott. Nem kapott. A második telefon a jacksoni államügyészi hivatallal volt közvetlen összeköttetésben. Itt is ugyanaz volt a helyzet: az ítélet végrehajtható. Augusztus nyolcadika volt, harminc másodperccel múlt éjfél. – Nincs halasztás – közölte Nugenttel.
A szavak ide-oda pattogtak a párás levegőjű helyiségben, aztán hangos csörömpöléssel földet értek. Adam még egyszer utoljára ránézett a nagyapjára. Sam ökölbe szorította a kezét. Szemét lehunyta, mintha nem tudna megint ránézni Adamre. Az ajka mozgott, mintha még el akarna mondani egy gyors imát.
– Van bármilyen akadálya az ítélet végrehajtásának? – tette fel a formális kérdést Nugent, akinek hirtelen nagy szüksége lett megbízható jogi tanácsadásra.
– Nincs – felelte Lucas őszinte szomorúsággal.
Nugent a gázkamra ajtajába állt. – Kíván szólni az utolsó szó jogán, Sam? – kérdezte.
– Magához nem. Itt az ideje, hogy Adam elmenjen.
– Rendben van. – Nugent lassan becsukta az ajtót, a vastag gumitömítésnek köszönhetően ez nem járt semmilyen zajjal. Samet, miután leszíjazták, most szép csöndben bezárták. Lehunyta a szemét. – Csak igyekezzenek már, könyörgöm.
Adam elindult a kijárat felé Nugent háta mögött, aki még mindig a gázkamra ajtajával állt szemben. Lucas kinyitotta a szabadba vezető ajtót, és mindketten gyorsan kimentek. Adam még egyszer hátrapillantott a kivégzőhelyiségbe. Az ítélet-végrehajtó éppen az egyik működtetőkar felé nyúlt. A segédje oldalra húzódott, hogy láthassa, mi történik. A két őr igyekezett úgy helyezkedni, hogy megnézhessék, amikor a vén nyavalyás meghal. Nugent, a börtönigazgatóhelyettes és az orvos a túlsó falnál álltak egymás mellett, feltartott fejjel egyre közelebb araszoltak a gázkamra felé. Mindannyian rettegtek, hátha kihagynak valamit.
A kinti harmincfokos hőség jóval hűvösebbnek tűnt. Adam odament a mentőautó végéhez, és egy pillanatra nekitámaszkodott.
– Jól van? – kérdezte Lucas.
– Nem.
– Próbáljon megnyugodni.
– Maga nem nézi végig?
– Nem. Négyet láttam már. Nekem elég ennyi. Ez pedig különösen nehéz lett volna.
Adam a téglafal közepén lévő fehér ajtóra bámult. Három mikrobusz parkolt a közelben. Néhány őr cigarettázott és sugdolózott a mikrobuszok közelében. – Szeretnék elmenni – mondta Adam, és attól félt, hogy elhányja magát.
Adam tudta, hogy a nagyapja ebben a pillanatban éppen fuldoklik a gázkamrában, a gyilkos gáz perzseli a tüdejét. Ott, abban a vörös téglás kis épületben éppen most szívja be a gázt, igyekszik minél nagyobbat szippantani, abban reménykedve, hogy talán sikerül elszenderednie.
Adam sírni kezdett. A kezébe temette az arcát, sírt, mert az öregember rettenetes kínokat áll ki, és sírt, mert ilyen hitvány módon kell meghalnia. Annyira szánalmasan nézett ki az új ruhájában, amikor lekötözték, mint egy állatot. Siratta Samet, meg azt a kilenc és fél évet, amit azzal töltött, hogy kibámult a rácsok között, hátha sikerül megpillantania a holdat, és azon töprengett magában, van-e valaki a földön, aki szereti őt. Az egész szerencsétlen Cayhall család miatt is sírt, meg a nyomorúságos történetük miatt És magát is siratta, mert elvesztett valakit, akit szeretett, és nem tudta megállítani a tébolyt.
– Ez a maga kocsija? – kérdezte Lucas, miután kihajtottak a főbejáraton, és megálltak. A parkoló dugig tömve volt Adam megfogta az ajtó kilincsét, és egy szó nélkül kiszállt a kocsiból. Majd később is köszönetet mondhat.
Végigautózott a gyapotsorok között húzódó földúton, és eljutott a főútig. Gyorsan a főbejárathoz hajtott, és csak akkor lassított le egy kicsit, amikor meg kellett kerülnie két barikádot. A főkapunál megállt, hogy az őr ellenőrizhesse a csomagtartót. Balra riporterek nyüzsögtek, izgatottan várták, mikor kapnak végre valami hírt a siralomházból. A kamerák már bevetésre készen álltak.
Nem volt senki a csomagtartójában, továbbmehetett, de megint meg kellett kerülnie egy barikádot, és majdnem elütött egy őrt, aki nem mozgott elég gyorsan. Az országútnál lefékezett, és megnézte a gyertyafényes virrasztókat. Több száz gyertya égett.
Valamilyen okból északi irányba haladt, bár nem állt szándékában Memphisbe menni. Tutwiler, Lambert, Marks, Sledge és Crenshaw mellett hajtott el eszelős tempóban. Letekerte az ablakot, a meleg levegő beáramlott a kocsiba. Csak vezetett, nem volt meghatározott úticélja. Nem tervezte meg ezt az utat előre. Egy percig sem gondolkodott azon, hová fog menni Sam halála után, mert sohasem hitte, hogy ez megtörténhet. Ha máshogy alakul, most esetleg éppen Jacksonban lenne, Garner Goodmannel és Hez Kerryvel iszogatnának, ünnepelnének, és mindenki megdicsérné, mert sikerült elővarázsolni a nyulat a kalapból. De az is elképzelhető lenne, hogy most éppen a siralomházban folytatná az egyik telefonbeszélgetést a másik után, hogy megtudjon valamit az utolsó percben megadott halasztás részleteiről. Sok minden lenne elképzelhető.
Lee-hez nem mert elmenni, mert attól félt, hogy a nő esetleg otthon van. A következő találkozásuk igen csúnya lesz, és Adam szerette volna minél későbbre elhalasztani. Most keres magának egy rendes motelt. Ott tölti az éjszakát. Megpróbál aludni. Holnap reggel, miután már felkelt a nap, majd elkezd gondolkozni. Többtucatnyi falun, kisvároson hajtott keresztül, de sehol sem látott kiadó szobát. Eltévedt, de ez nem zavarta. Hogyan tévedhet el az ember, ha azt sem tudja, hová megy? A táblákon felismerte néhány város nevét, itt jobbra fordult, ott balra, hol erre, hol arra. Memphistől nem túl messzire Hernando külvárosában egy éjjel-nappal nyitva tartó vegyeskereskedésre lett figyelmes. Egyetlen autó sem parkolt előtte. Egy középkorú, fekete hajú nő ült a pult mögött. Cigarettázott, rágógumit rágott, és telefonált. Adam odament a hűtőszekrényhez, és kivett egy hatüveges csomagot.
– Ne haragudjon, édesem, de éjfél után nem lehet sört vásárolni.
– Mi? – kérdezte Adam, miközben a zsebébe nyúlt.
A nőnek nem tetszett, ahogy reagált. Óvatos mozdulattal letette a telefonkagylót a pénztárgép mellé. – Éjfél után nem árulhatunk sört. Ez a törvény.
– A törvény?
– Igen. A törvény.
– Mississippi állam törvénye?
– Bizony – felelte a nő szigorúan.
– Tudja, hogy mit gondolok én most Mississippi állam törvényeiről?
– Nem, drágám. De az igazság az, hogy nem is érdekel.
Adam odadobott a pultra egy tízdollárost, és kivitte a sört a kocsiba. A nő nézte, ahogy elmegy, aztán zsebre vágta a pénzt, és visszament a telefonhoz. Minek fárassza a rendőröket hat üveg sör miatt?
Adam ismét úton volt: dél felé tartott a kétsávos autópályán, betartva a sebességkorlátozást, és sört iszogatva. Megint szállást kezdett keresni magának; egy olyan helyet, ahol tiszta a szoba, az árban benne van egy reggeli, van úszómedence és kábeltévé.
Tizenöt percet kell várni a halál beálltának megállapításáig. Tizenöt percen keresztül kell szellőztetni a gázkamrát. Tíz percen keresztül kell tisztítani ammóniákkal. Spray-vel szépen le kell fújni a testet, amiben a fiatal orvos és az EKG szerint már annyi élet sincs, mint egy darab kőben. Nugent ide-oda mutogat: hozzák a gázálarcokat, hozzák a kesztyűket, tegyék be a buszokba azokat az átkozott újságírókat, és zavarják őket haza.
Adam látta maga előtt Samet, ahogy oldalra billentett fejjel, még mindig a hatalmas bőrszíjak alatt, ott van a székben. Most milyen színű a bőre? Biztosan nem olyan sápadt, mint az elmúlt kilenc és fél évben. A gáztól minden bizonnyal lila lett az ajka, és rózsaszínű a bőre. A gázkamra most már tiszta, minden biztonságos. Menjenek be a gázkamrába, rendelkezik Nugent, oldják el a szíjakat! Vágják le róla a ruhát! Vajon a belei felmondták a szolgálatot? És a hólyagja? Mindig felmondják. Vigyázzanak! Tessék, itt van ez a zacskó, ebbe tegyék a ruhákat! Fújják le a meztelen testet!
Adam látta maga előtt az új ruhákat: a khakiszínű nadrágot, a kelleténél egy számmal nagyobb cipőt, a habtiszta zoknit. Sam olyan büszke volt, hogy megint igazi ruhákat viselhet. De ezek az igazi ruhák egy zöld szemeteszsákban vannak, amellyel úgy bánnak, mintha méreg lenne, és egy rabnak hamarosan el kell majd égetnie azt.
Hol vannak a ruhák? A börtönnadrág meg a fehér pólóing? Hozzák ide! Menjenek be a gázkamrába! Öltöztessék fel a holttestet! A cipő nem fontos. Zokni se kell. A fenébe, hát végül is csak egy halottasházba viszik. Majd a család gondoskodik róla, hogy rendesen fel legyen öltöztetve a temetésre. Na most fogják a hordágyat! Hozzák ki a kamrából! Tegyék be a mentőautóba!
Adam egy tó közelében, egy hídon ment át, a levegő hirtelen hűvös és nyirkos lett. Megint eltévedt.

 

 

Ötvenkettő

A napfelkelte első jele a Clantonon túl lévő hegy fölött megjelenő rózsaszínű gyűrű volt. Fénye átszűrődött a fák gallyai között, és először sárga, majd narancssárga színűre változott. A sötét égbolton csak a pompás színeket lehetett látni, felhő egyáltalán nem volt.
Két bontatlan sörösdoboz hevert a fűben, három üres doboz pedig az egyik közeli sírkő mellett. Az első sörösdoboz még mindig a kocsiban volt.
Hajnalodott. Az egymás mellett sorakozó sírkövek árnyéka Adam felé vetült. Nem sokkal később már rásütött a nap a fák fölül.
Már jó néhány órája itt volt, bár elvesztette az időérzékét. Jackson, Slattery bíró és a hétfői meghallgatás a távoli múltnak tűnt. Sam percekkel ezelőtt halt meg. Meghalt egyáltalán? Aljas tettüket vajon végrehajtották már? Még mindig furcsa tréfákat űzött vele az idő.
Nem talált motelt, bár nem is nagyon keresett. Egyszer csak azt vette észre, hogy Clanton közelében van, és valami ide vonzotta a temetőbe, ahol megtalálta Anna Gates Cayhall sírhelyét. Most ott ült, nekitámaszkodva a sírkőnek. Megitta a meleg sört, aztán az üres dobozokat a közelben lévő legnagyobb sírkő felé hajigálta. Az sem érdekelte, ha a rendőrök itt találják, és börtönbe viszik. Volt ő már cellában. – Aha, éppen most jövök a Parchmanből – közölné a cellatársaival, a többi bűnözővel. – Most sétáltam ki a siralomházból. – És biztosan békén hagynák.
A jelek szerint azonban a rendőröknek éppen máshol volt dolguk. A temető biztonságos volt. Nagyanyja sírhelye mellett a földön négy piros zászló volt kitűzve. Adam akkor vette észre, amikor a nap kezdett felkelni. Újabb sírgödröt kell ásni.
Valahol mögötte becsapódott egy kocsiajtó. Egy alak indult el felé, de nem tudott róla. Lassan közeledett, keresett valamit a temetőben.
Megreccsent egy gally, és Adam felriadt. Lee állt mögötte, kezével édesanyja sírkövére támaszkodva. Adam ránézett, aztán elfordította a fejét.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte. Túlzottan tompa volt ahhoz, hogy meglepődjön.
Lee először óvatosan térdre ereszkedett, aztán leült egészen közel hozzá, és hátát hozzátámasztotta édesanyja kőbe vésett nevéhez. Belékarolt.
– Hol a pokolban voltál, Lee?
– Elvonókúrán.
– Felhívhattál volna, a franc egye meg.
– Ne haragudj rám, Adam, szépen kérlek. Szükségem van egy barátra. – Adam vállára hajtotta a fejét.
– Nem vagyok benne olyan biztos, hogy a barátod vagyok, Lee. Amit tettél, szörnyű volt.
– Szeretett volna látni, ugye?
– Igen. De te, persze, a saját kis dolgaiddal voltál elfoglalva. Egy percig sem gondoltál másokra.
– Értsd meg, Adam, elvonókúrán voltam. Tudod, milyen gyenge vagyok. Segítségre van szükségem.
– Akkor szerezz magadnak.
Lee észrevette az üres sörösdobozokat. Adam gyorsan arrébb lökte őket. – Úgysem innék – mondta Lee szánalmasan. Hangja szomorú volt és fakó. Arcát ráncok barázdálták, és nagyon fáradtnak tűnt. – Megpróbáltam bemenni hozzá.
– Mikor?
– Tegnap este. Elmentem a Parchmanbe, de nem engedtek be. Azt mondták, már túl késő van.
Adam lehajtotta a fejét. Már elszállt a dühe. Semmire sem megy vele, ha szemrehányást tesz neki. Lee alkoholista, és küszködik, hogy legyőzze a démonokat, amelyekkel ő, Adam – legalábbis azt remélte – sohasem fog találkozni. És ő a nagynénje, a szeretett Lee néni. – Az utolsó percekben rólad kérdezett. Megkért, hogy mondjam meg neked: nagyon szeret, és nem haragszik rád, mert nem látogattad meg.
Lee halkan elkezdett sírni. Kézfejével törülgette az arcát; hosszú ideig sírt.
– Bátran és méltóságteljesen ment el – mondta Adam. – Egy cseppet sem félt. Azt mondta, hogy a szíve békében van Istennel, és senki iránt nem érez gyűlöletet. Rettenetesen megbánta, amit tett. Klassz ember volt, Lee, egy öreg harcos, aki felkészült a halálra.
– Tudod, hol voltam? – kérdezte Lee szipogva, mintha semmit sem hallott volna abból, amit Adam mondott.
– Nem. Hol?
– A régi házunkban. Tegnap este odamentem a Parchmanből.
– Minek?
– Mert fel akartam gyújtani. És fel is gyújtottam. Gyönyörűen égett. A ház és körülötte a bozót. Minden elégett.
– Ugyan már, Lee.
– Nem viccelek. Azt hiszem, majdnem elkaptak. Lehet, hogy elhajtottam egy kocsi mellett, amikor eljöttem. De azért nem aggódom. Múlt héten megvettem a házat. Tizenháromezer dollárt fizettem érte a banknak. Ha a tiéd, akkor felgyújthatod, nem? Te vagy az ügyvéd.
– Komolyan beszélsz?
– Menj, és nézd meg magad. Egy kilométerrel odébb leparkoltam egy templom előtt, hogy megvárjam a tűzoltókat. De nem jöttek. A legközelebbi ház négy kilométerrel odébb van. Senki sem látta a tüzet. Menj csak oda, és nézd meg. Csak a kémény maradt meg, és egy nagy kupac hamu.
– Hogyan...
– Benzinnel, Tessék, szagold meg a kezemet. – Adam orra alá tette a kezét. Bűzlött a benzin csípős, letagadhatatlan szagától.
– De miért?
– Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem.
– Ezzel nem válaszoltál a kérdésemre. Miért?
– Ördögi dolgok történtek ott. Démonok és szellemek szállták meg. De most már elmentek.
– Meghaltak Sammel együtt?
– Nem, nem haltak meg. Elmentek, és már másokat üldöznek.
Adam úgy döntött magában, hogy semmi értelme tovább folytatni ezt a beszélgetést. Lassan el kéne menniük innen; esetleg visszatérnek Memphisbe, ahol Lee folytathatja az elvonókúrát. Vele marad, és gondoskodik róla, hogy legyen segítsége.
Egy piszkos buldózer gördült be a temetőbe, és a betonúton lassan elhaladt a régi sírboltok mellett. A temető sarkában lévő fészernél lefékezett. Három fekete férfi kászálódott ki belőle, és megmozgatta elgémberedett tagjait.
– Ez Herman – állapította meg Lee.
– Kicsoda?
– Herman. A vezetéknevét nem tudom. Már negyven éve ássa itt a sírokat.
Lee abbahagyta a szipákolást és a sírást. A nap már jóval a fák felett volt, és egyenesen az arcukba sütött. Máris meleg volt. – Örülök, hogy eljöttél – mondta Lee. – Tudom, hogy neki nagyon sokat jelentett.
– Vesztettem, Lee. Nem tudtam segíteni az ügyfelemnek, és most már halott.
– Te mindent megpróbáltál. Senki sem tudta volna megmenteni.
– Lehet, hogy így van.
– Ne büntesd magad. Az első este Memphisben azt mondtad, hogy nagyon kicsi az esély. Nem voltál messze attól, hogy sikerüljön. Keményen küzdöttél. Most már ideje visszamenned Chicagóba, hogy éld tovább az életedet.
– Nem megyek vissza Chicagóba.
– Micsoda?
– Állást változtatok.
– De hiszen még csak egy éve vagy ügyvéd.
– Ügyvéd maradok. De másfajta munkát fogok végezni.
– Mit?
– Halálbüntetéses ügyekkel akarok foglalkozni.
– Ez borzalmasan hangzik.
– Igen, így van. Különösen ebben a pillanatban. De majd hozzáedződöm. Ezek a nagy cégek nem nekem valók.
– Hol fogsz dolgozni?
– Jacksonban. Sok időt töltök majd a Parchmanben.
Lee megdörzsölte az arcát, és hátrafogta a haját. – Gondolom, tudod, mit csinálsz – mondta, de kétkedését nem tudta elleplezni.
– Azért ne vegyél rá mérget.
– Van egy ötletem – mondta Lee. – A várostól északra van egy kávéház. Az a neve, hogy Ralph's. Sam gyakran...
– Ralph's?
– Aha.
– Sam lelkészét is Ralphnak hívták. Tegnap este velünk volt.
– Samnek volt lelkésze?
– Igen. Egy nagyon jó ember.
– Szóval Sam rendszeresen odavitt engem meg Eddie-t a születésnapunkon. Már vagy száz éve ott áll az a hely. Hatalmas tortákat ettünk, és forró kakaót ittunk. Menjünk oda, és nézzük meg, hogy nyitva van-e.
– Most?
– Igen. – Lee izgatottan talpra állt. – Gyere, menjünk. Éhes vagyok.
Adam a sírkőbe kapaszkodva húzta fel magát. Hétfő este óta nem aludt egy percet sem, lábait súlyosnak és merevnek érezte. Kicsit szédült a sörtől.
A távolban felbőgött egy motor. Az egész temetőben visszhangzott a berregése. Adam megdermedt. Lee megfordult, hogy megnézze. Herman irányította a buldózert. Kékes füst ömlött ki a kipufogóból. Két kollégája felült az orrészre, a levegőben lóbálták a lábukat. A buldózer alacsony sebességfokozatban, szép lassan gurult el a sírok mellett. Megállt és elfordult.
Feléjük indult meg.