John Grisham
AZ ÍTÉLET ELADÓ
(Tartalom)
Tim Hargrove
(1953-1995)
emlékének
Újólag hálával tartozom a jelenleg a Mississippi állambeli Biloxiban élő Will Denton barátomnak, amiért számos, a regényem alapjául szolgáló kutatási eredménnyel és megtörtént esettel látott el, valamint elragadó feleségének, Lucynak a tengerparti tartózkodásom idején tanúsított vendégszeretetéért.
Köszönet illeti Glenn Huntot (Oxford), Mark Lee-t (Little Rock), Robert Warrant (Bogue Chitto) is, továbbá Estelle-t, amiért több hibát talált, mint ahányra jólesik visszagondolnom.
NICHOLAS EASTER arcát valamelyest takarta a keskeny, mobiltelefon-készülékekkel megrakott polc, meg aztán nem is közvetlenül a rejtett kamerába nézett, hanem valamerre bal felé, talán egy vásárlóra vagy esetleg arra a pultra, ahol egy csapat gyerek tolongott a legújabb ázsiai elektronikus játékok előtt. A fényképező negyven méterre állt tőle, és ráadásul a bevásárlóközpont sűrű forgalmát kellett kerülgetnie, a fénykép mégis élesre sikerült: rokonszenves, fiúsan csinos, határozott vonású, frissen borotvált arc látszott rajta. Easter huszonhét éves volt, nem viselt sem szemüveget, sem gyűrűt az orrában, sem rendhagyó frizurát. Semmi sem árulkodott róla, hogy afféle szokványos, ötdolláros órabérért dolgozó számítógépkukac. A kérdőíve szerint négy hónapja áll alkalmazásban, továbbá részidőben egyetemi tanulmányokat is folytat, ámbár háromszáz mérföldön belül egyetlen főiskolán vagy egyetemen sem volt nyoma, hogy beiratkozott volna. Biztosra vették, hogy e tekintetben hazudik.
Hazudik hát, ez nyilvánvaló. Ehhez elég jó a felderítő-hálózatuk. Ha a srác valóban diák volna, ők aztán tudnák, hol tanul, mióta, milyen szakon, milyen eredménnyel. Tudnák bizony. Nem, Nicholas Easter eladó egy bevásárlóközpont számítógépkuckójában – se több, se kevesebb.
Meglehet, hogy abbahagyta tanulmányait, de továbbra is szereti részidős diáknak mondani magát. Talán javítja a közérzetét, valami értelmet ad az életének, vagy egyszerűen csak jól hangzik.
Ez idő szerint azonban semmi köze a felsőoktatáshoz, és a közelmúltból sincs erre utaló nyom. Nos tehát: megbízható-e, ez itt a kérdés, amelyet már kétszer is minden oldalról meghánytak-vetettek, valahányszor Easter nevéhez értek az alapjegyzékben, és az arca felvillant a képernyőn. Már-már megállapodtak abban, hogy ártatlan kis füllentésről van szó.
Nem dohányzott. A munkahelyén szigorú dohányzási tilalom uralkodott, de egy ízben látták (bár le nem fényképezték), amint az ételbárban tacót eszik egy kolléganője társaságában, aki a limonádéja mellé két cigarettát is elszívott. Eszerint legalábbis nem ádáz antinikotinista.
A fényképen látható arc keskeny volt, napbarnított, a csukott száj halvány mosolyra húzódott. A piros munkahelyi egyenzakó alatt fehér inget viselt, ízléses csíkos nyakkendővel. Ápoltnak látszott, egészségesnek. A fénykép készítője még beszélt is vele, azzal az ürüggyel, hogy valamilyen divatjamúlt ketyerét keres; azt mondta, Nicholas értelmes, segítőkész, tájékozott, egyszóval amolyan helyes fiatalember. A kitűzője boltvezető-helyettesnek címezte, de a felderítő ugyanebben az időben két másik alkalmazotton is hasonló szövegű kitűzőt látott.
A fénykép elkészültének másnapján csinos, farmernadrágos ifjú nőszemély lépett az üzletbe, és mialatt a számítógépprogramok körül keringett, egyszer csak cigarettára gyújtott. Történetesen Nicholas Easter volt a hozzá legközelebb álló eladó vagy boltvezető-helyettes, vagy nevezzük, aminek tetszik, mindenesetre odament a lányhoz, és udvariasan felkérte, hogy oltsa el a cigarettáját. A lány úgy tett, mintha a felszólítás bosszantaná, sőt egyenesen sértené, és megkísérelte vitára ingerelni a fiatalembert. Easter azonban nem tágított udvarias, tapintatos modorától, s elmagyarázta, hogy az üzletben szigorúan tilos a dohányzás; bárhol másutt kedvére cigarettázhat.
– Magát zavarja a füst? – érdeklődött a lány, jó nagyot szívva a cigarettából.
– Nem mondhatnám – felelte Easter –, a bolt tulajdonosát viszont zavarja.
Aztán ismételten felkérte a lányt, hogy hagyja abba a dohányzást. A lány elmagyarázta, hogy igazából egy új digitális rádiót szeretne venni, és hozhatna-e a fiatalember hamutartót? Nicholas a pult alól üres üdítősdobozt húzott elő, majd előzékenyen elvette a cigarettát, és maga oltotta el. A lány húsz percen át vesződött a választással, és ezalatt elbeszélgettek a rádióról. A lány szemérmetlenül kacérkodott, a fiatalember belement a játékba. A lány fizetett, és otthagyta a telefonszámát. A fiatalember megígérte, hogy jelentkezik.
A huszonnégy perces epizódot elejétől végig rögzítette a lány táskájában lapuló kis magnó. Mialatt Easter arcát a falra vetítették, a szalagot mindkét alkalommal lejátszották, az ügyvédek és szakértőik pedig gondosan tanulmányozták. A lány írásos jelentése is ott volt az adatállományban, hat gépelt oldalon: megfigyelt mindent, Easter cipőjétől (elég ócska Nike) a leheletén (fahéjízű rágógumi) és a szóhasználatán át (főiskolai szint) egészen addig, hogy hogyan nyúlt a cigarettához. A lány úgy vélte – márpedig ezekben a dolgokban meglehetősen járatos volt –, hogy soha nem dohányzott.
Hallgatták kellemes hangját, szakszerű eladói modorát, kedves társalgását, és a benyomásuk kedvező volt. Értelmes fiú, és nem gyűlöli a dohányt. Ha nem számíthatott is az eszményi esküdt megtestesítőjének, mindenképpen figyelemre érdemes. Mint ötvenhatos sorszámú lehetséges esküdttel az volt vele a baj, hogy olyan keveset tudtak róla. Annyi kiderült, hogy nem egészen egy éve érkezett a Mexikói-öböl vidékére, de hogy honnan, arról sejtelmük sem volt. A múltját teljes homály fedte. Volt egy bérelt garzonlakása a biloxi bíróságtól nyolc háztömbnyire – a házról több fénykép is készült már –, és először egy tengerparti kaszinóban pincérkedett. Hamarosan osztónak léptették elő az egyik kártyaasztalnál, de két hónap múlva otthagyta az állást.
Nem sokkal az után, hogy Mississippi állam törvényesítette a szerencsejátékot, egyik napról a másikra tucatnyi kaszinó támadt a semmiből a tengerparton, és nyomukban rohamos felvirágzás bontakozott ki. Mindenfelől sereglettek Biloxiba a munkát keresők, és megalapozottnak látszott a feltételezés, miszerint Nicholas Eastert is ugyanaz a cél sodorta ide, mint tízezer társát. Megjelenésében egyedül az tűnt furcsának, hogy oly hamar felvétette magát a szavazójegyzékre.
1969-es bogárhátú Volkswagene volt, amelynek képe az arcát követően ugyancsak felvillant a falon. És akkor mi van? Huszonhét éves, egyedülálló, Saját bevallása szerint részidőben tanulmányokat folytat – az Isten is ilyen kocsira teremtette. A lökhárítón semmilyen matrica. Semmiféle áruló jel, amely valamiféle politikai rokonszenvre, szociális elkötelezettségre vagy akár kedvenc csapatra utalna. Továbbá nincs a kocsin egyetemi parkolási engedély, de még az autókereskedő cégét hirdető, megkopott matrica sem. Az ő szempontjukból a kocsi semmiről sem vallott – legföljebb a szegénység határát súroló emberi életről.
A vetítőgép kezelője s egyszersmind a társaság legbeszédesebb tagja Carl Nussman volt, chicagói ügyvéd, aki már felhagyott az ügyvédkedéssel, és saját, esküdtszéki tanácsadással foglalkozó céget alapított. Carl Nussman és cége egy kisebb vagyon ellenében bárki számára összeállította a megfelelő esküdtszéket. Összegyűjtötték az adatokat, elkészítették a szükséges fényképeket, hangfelvételeket, és a megfelelő helyszínekre kiküldték a megfelelő, szűk farmerba csomagolt szőkeségeket. Carl és cégtársai a törvény és a szakmai etika szélső határain kóboroltak, de lehetetlenség volt őket fülön csípni. Elvégre a számba jöhető esküdtek lefényképezésében igazán nincs semmi törvényellenes vagy etikátlan. Hat hónappal ezelőtt kimerítő telefonkörkérdést bonyolítottak le Harrison megyében, hogy megszondázzák a közvéleményt a dohányzás kérdéskörében, és megalkossák a tökéletes esküdt modelljét; a vizsgálatot aztán négy, majd öt hónap múlva megismételték. Nem volt célpont, amelyet le ne fényképeztek volna, nem volt rejtett mocsok, amit ki ne ástak volna. Minden számba jöhető esküdtről készen állt az adatállomány.
Carl lenyomta a gombot, és a Volkswagen helyén érdektelen felvétel jelent meg egy málladozó vakolatú bérházról; ennek valamelyik zugában lakott Nicholas Easter. Aztán újabb kattanás, és ismét az arc tűnt fel.
– Az ötvenhatosról tehát csak ez a három képünk van – jelentette ki elégedetlenül Carl, és dühös pillantást vetett a fényképészre, számtalan magánkopójának egyikére, aki már elmagyarázta, hogy lebukásveszély nélkül nem tudta volna még egyszer lekapni a srácot.
A fényképész a hátsó falnál ült, szemben a hosszú asztallal, amelynél az ügyvédek, a segédeik és az esküdtszéki szakértők foglaltak helyet. A fényképész unta magát, és legszívesebben megpattant volna. Péntek este hét óra volt, s a falon még mindig csak az ötvenhatos díszlett; száznegyvenen még hátravannak. Rémes hétvége ígérkezik. A fényképésznek nagyon jól jött volna egy ital.
Féltucatnyi ügyvéd, gyűrött ingben, feltűrt ingujjal, firkálgatta véget nem érő jegyzeteit, olykor fel-felpillantva Nicholas Easter Carl mögött látható arcára. A legkülönfélébb esküdtszékszakértők – pszichiáter, szociológus, grafológus, jogászprofesszor és így tovább – rakosgatják a papírokat, és lapozták lármásán a három centi vastag kinyomtatott kötegeket. Nem igazán tudták, mit kezdjenek Easterrel. Hazudott, és titkolta a múltját, de papíron, no meg a falon azért mégis elfogadhatónak látszott.
Talán nem is hazudik. Talán tavaly mégiscsak tanult valamilyen olcsó kelet-arizonai előkészítőben, csak éppen ez az adat még nem került elő.
Adjatok esélyt a srácnak, gondolta a fényképész, de a véleményét megtartotta magának. Ebben a tanult elmékkel és drága öltönyökkel zsúfolt helyiségben ő lenne az utolsó, akinek adnának a véleményére. Neki nem az a munkája, hogy megszólaljon.
Carl még egyszer szúrósan ránézett, majd megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Ötvenhetes.
Ifjú anya verítékben fürdő arca villant fel a falon, és a helyiségben lévők közül ketten is fojtottan elkuncogták magukat.
– Traci Wilkes – közölte Carl, mintha Traci már régi barátnőjük volna.
Az asztalon surrogtak a papírok.
– Harminchárom éves, férjezett, két gyermek anyja, orvosfeleség, két countryklub, két fitneszklub, egész sor társasági klub.
Carl, miközben a vetítő gombját csavargatta, emlékezetből darálta a fenti adatokat. Traci lángvörösre gyúlt arca helyett most egész alakos képe jelent meg, amint a járdán kocog, kihevülten pompázva rózsaszín-fekete, rugalmas műszál dzsoggingjában, makulátlan Reebok cipőben, legújabb divatú fényvisszaverő napszemüvege fölött fehér napellenzővel, hosszú haja takaros lófarokba fésülve. Kocogás közben könnyű babakocsit tolt, benne csecsemővel. Tracinek létformája volt, hogy izzadjon. Napbarnított, virulóan egészséges nő volt, ha nem is olyan vékony, mint ezek után elvárhatnák; volt néhány rossz szokása. Újabb kép: Traci a fekete Mercedes kombijában, amelynek minden ablakán gyerekek és kutyák néznek ki. Aztán Traci, amint élelmiszerrel tele szatyrokat rakódik be a kocsiba, majd Traci másik edzőcipőben és szűk sortban, egész megjelenésével a lankadatlan sportosság képzetét árasztva. Őt könnyű volt követni, mert a végkimerülésig hajtotta magát, és soha nem tartott annyi szünetet, hogy körülnézzen.
Carl végigszaladt a Wilkes-ház képein: tekintélyes, háromszintes kertvárosi építmény, amelyről messzire ordít, hogy orvos lakja. Ezekre nem fordított sok időt; a legjavát a végére tartogatta. És íme, megjelent Traci, újból izzadságban fürödve, amint egyedi tervezésű biciklijétől néhány méterre a parkban ül egy fa alatt, félrevonulva a világtól – cigarettával a szájában!
A fényképész bárgyún vigyorgott. Ez a száz méterről lekapott felvétel, amelyen az orvos felesége lopva bagózik – igen, ez volt a mesterműve. Fogalma sem volt, hogy Traci cigarettázik, csak éppen maga is lazán elszívott egyet egy gyaloghíd mellett, amikor a nő arra robogott. Fél óráig kószált a parkban, amíg meg nem látta, hogy Traci leáll, és a kerékpárra akasztott szatyorba nyúl.
Néhány röpke pillanatra, amíg a fa alatt üldögélő Tracit nézték, a helyiségben derűsre váltott a hangulat. Aztán Carl így szólt:
– Azt hiszem, bátran elmondhatjuk, hogy az ötvenhetes megfelel.
Valamit feljegyzett egy papírlapra, majd kortyolt a papírcsészében maradt állott kávéból. Hát persze hogy Traci Wilkes megfelel! Ki ne venne be az esküdtszékbe egy orvosfeleséget, amikor a felperes ügyvédei milliókat követelnek? Carl voltaképpen csupa orvosfeleséget szeretett volna, de tudta, hogy ez hiú ábránd. Az, hogy a nő még lelkes dohányos is, csupán hab a tortán.
Az ötvennyolcas hajógyári munkás volt a pascagoulai Ingalls cégnél – ötvenéves, fehér bőrű, elvált, szakszervezeti tisztségviselő. Carl a falra villantotta az illető Ford kisteherautójának fényképét, és éppen összefoglalta volna az életrajzát, amikor nyílt az ajtó, és Mr. Rankin Fitch lépett a szobába. Carl elhallgatott. Az ügyvédek villámgyorsan kiegyenesedtek a székükben, és lenyűgözve meredtek a Fordra, közben eszelős iramban jegyezgetve, mintha többé az életben nem lenne alkalmuk hasonló járművet látni. Az esküdtszéki tanácsadók is lázas iramra kapcsoltak, és végre értelmes szavakat jegyezgettek, gondosan ügyelve, nehogy az újonnan jött férfira tévedjen tekintetük.
Fitch itt van a helyiségben. Fitch visszajött.
Lassan becsukta maga után az ajtót, néhány lépést tett az asztal felé, és ránézett, vagy inkább acsargón rámeredt az ott ülőkre. Sötét szeme alatt duzzadt bőrtáskák lógtak. A homlokát végigszántó mély barázdák összehúzódtak. Széles mellkasa lassan hullámzott; néhány másodpercig az egész helyiségben ő volt az egyetlen, aki lélegzett. Fitch szája csupán evéshez-iváshoz nyílt ki, beszédhez csak olykor, mosolyhoz soha.
Fitch dühös volt, mint rendesen, ez senkit sem lepett meg, mert ez az ember még alvás közben is dühöngött. De vajon ezúttal szitkozódik és fenyegetőzik-e, netán tárgyakat vág a földhöz, vagy csak szimplán fortyog a felszín alatt? Fitchnél az ember soha nem tudhatta előre. Megállt az asztal szélénél két fiatal ügyvéd között, akik alacsonyabb részesedésű cégtársi minőségükben is kellemes, hat számjegyű fizetést mondhattak magukénak, és történetesen a saját szobájukban tartózkodtak, míg Fitch Washingtonból jött idegen volt, betolakodó, aki immár egy hónapja morog és csahol az ő folyosóikon. A két ifjú ügyvéd mindazonáltal nem mert ránézni.
– Hányas? – kérdezte Carltól Fitch.
– Ötvennyolcas – vágta rá szolgai készséggel Carl.
– Kapcsoljon vissza az ötvenhatosra – förmedt rá Fitch, Carl pedig szélsebesen tekergette a gombot, amíg Nicholas Easter arca ismét meg nem jelent a falon.
A nagy asztalon mindenütt szaporán zörögtek a papírlapok.
– Mit tud róla? – kérdezte Fitch.
– Ugyanazt – felelte Carl, másfelé fordítva tekintetét.
– Hát ez óriási. A százkilencvenhat között hány szfinx van még?
– Nyolc.
Fitch horkantott, s lassan ingatta a fejét. Mindenki várta, hogy kitörjön a vulkán. Ehelyett néhány másodpercen át lassan simogatta aprólékos gonddal megnyírt, őszesfekete kecskeszakállát, Carlra nézett, kivárta, amíg a pillanat súlya mindenkiben tudatosodik, majd így szólt:
– Éjfélig folytatják, majd reggel hétkor újra kezdik. Vasárnap ugyanez a menetrend.
Azzal a tömzsi alak sarkon fordult, és kigurult a helyiségből.
Az ajtó becsapódott. Tapintható volt a megkönnyebbülés, majd valamennyien, az ügyvédek, az esküdtszéki tanácsadók, Carl és a többiek egyazon ütemben az órájukra néztek. Most kapták meg a parancsot, hogy a következő ötvenhárom órából harminckilencet ebben a helyiségben töltsenek, már ismert arcok felnagyított fényképét bámulva, s rögzítve emlékezetükben majdnem kétszáz ember nevét, születési idejét és legfontosabb statisztikai adatait.
És senkiben nem élt a legcsekélyebb kétség sem, hogy a parancsot hajszálpontosan teljesítik. Nem, kétségnek itt nem volt helye.
Fitch lement a földszintre, ahol már várta a sofőrje, egy José nevű nagydarab férfi. José fekete öltönyt, fekete westerncsizmát és fekete napszemüveget viselt; az utóbbitól csak zuhanyozáskor és lefekvéskor vált meg. Fitch kopogás nélkül benyitott egy ajtón, és megszakított egy órák óta zajló értekezletet. Négy ügyvéd és válogatott segédszemélyzetük nézte a felperes első tanúinak videoszalagra felvett vallomásait. Amikor Fitch berontott, a szalag szinte azonnal leállt. Néhány kurta szót vetett oda az egyik ügyvédnek, majd elhagyta a helyiséget, Joséval a nyomában átment egy keskeny könyvtáron, majd újabb folyosóra kiérve újabb ajtón rontott be, hogy újabb ügyvédcsoportot rémítsen halálra.
A Whitney & Cable & White cég a maga nyolcvan ügyvédjével a legnagyobb volt a Mexikói-öböl partvidékén. A céget gondos rostálás után maga Fitch szemelte ki, s a választás többmilliós honoráriummal kecsegtette őket. A milliókhoz azonban csak úgy juthattak hozzá, ha előzőleg elviselik Rankin Fitch kíméletet nem ismerő zsarnokoskodását.
Amikor Fitch meggyőződött róla, hogy immár az egész épület tud ittlétéről, és remegve követi mozgását, eltávozott. Megállt a járdán, beszívta a meleg októberi levegőt, és várta Josét. Három háztömbbel arrébb, egy régi banképület felső szintjén kivilágított hivatali irodasort látott. Az ellenség még dolgozik. Odafenn bújnak össze az egyes szobákban a felperes ügyvédjei, szakértőkkel tanakodnak, szemcsés fényképeket tanulmányoznak, vagyis nagyjából ugyanazt művelik, mint az ő emberei. A per hétfőn kezdődött az esküdtszék összeállításával, és Fitch tudta, hogy amazok is nevekkel meg arcokkal kínlódnak, és törik a fejüket, ki a fene az a Nicholas Easter, és honnan jön. És itt van még Ramon Caro, meg Lucas Miller, meg Andrew Lamb, meg Barbara Furrow, meg Dolores DeBoe... Kik lehetnek ezek az alakok? Csak az ilyen Mississippi-szerű, isten háta mögötti helyen állhat össze efféle elavult lista a szóba jöhető esküdtekről. Fitch eddig már nyolc perben irányította a védelmet nyolc különböző államban, ahol mindenben számítógépet használtak, a listákat karbantartották, és ha a slapajok átnyújtották az esküdtek névsorát, az embernek nem kellett törnie a fejét, hogy ki van még életben és ki patkolt el közülük.
Fitch kifejezéstelen arccal meredt a távoli fényekre, és azon töprengett, hogyan osztják majd el a pénzt a falánk cápák, ha történetesen ők nyernek. Hogy a fenébe tudnának valaha is megegyezni, kinek mi jusson a véres tetemből? A per maga barátságos kis civódás lenne ahhoz a gégemetsző mészárláshoz képest, amely menten kitörne, ha az ítélet a javukra szólna, és megkaparintanák a zsákmányt.
Gyűlölte valamennyiüket, és kiköpött a járdára, majd rágyújtott, szorosan vaskos ujjai közé csíptetve a cigarettát.
José odahajtott a járda széléhez a sötét ablakos, csillogóvillogó, bérelt Suburban terepjáróval. Fitch szokása szerint az utasülésen foglalt helyet. Amikor elhajtottak a régi bank előtt, José is felnézett az ellenséges ügyvédek irodájára, de nem szólt semmit, mert gazdája irtózott minden öncélú fecsejtől. Elhajtottak a biloxi törvényszék, majd egy többé-kevésbé elhagyott diszkontáruház mellett; Fitchnek és társainak ez utóbbiban is volt egy titkos irodájuk, olcsó, bérelt bútorral berendezve, a padlón frissen felszórt fűrészporral.
A tengerparton ráfordultak a 90-es útra nyugat felé, és lassan evickéltek tovább a sűrű forgalomban. Péntek este volt, a kaszinók zsúfolásig telve balekokkal, akik a kosztpénzt játszották el, s nagy terveket szőttek, miként fogják másnap visszanyerni. Gulfporton, Long Beachen és Pass Christianon át végre kivergődtek Biloxiból, majd letértek a tengerpartról, és hamarosan egy lagúna közelében áthajtottak egy biztonsági ellenőrző ponton.
A SZÉLESEN terpeszkedő, modern tengerparti házból fehér lécekből rótt móló vezetett az öböl mozdulatlan, náddal benőtt vizéig; a legközelebbi homokos partszakasz innen két mérföld távolságra volt. A móló mellett hat méter hosszú horgászjacht horgonyzott. A házat egy New Orleans-i illetőtől bérelték, aki az olajszakmában volt érdekelve – három hónapra, készpénzért, minden fölösleges magyarázkodás nélkül. Ideiglenes rejtekhelyül szolgált, ahol néhány nagyon fontos ember megszánhatott egy-egy éjszakára.
A teraszon, magasan a víz fölött négy úr hörpölte az italát, és próbálta társalgással múlatni az időt a látogató megérkezéséig. Bár mesterségük rendes körülmények között ádáz ellenségekké tette őket, ezen a délutánon már mind a tizennyolc lyukon végighajtották a golflabdát, utána grillezett rákot és osztrigát fogyasztottak, most pedig együtt iddogáltak, bámulták az alattuk sötétlő vizet, és egyformán undorodtak a helyzettől, amely arra kényszerítette őket, hogy péntek este itt ücsörögjenek, otthonuktól távol, a Mexikói-öböl partján.
De hiába, üzletről volt szó – létfontosságú ügyről, amely szükségessé tette a fegyverszünetet, és a közös golfozást már-már kellemes időtöltéssé varázsolta. Mind a négy úr egy-egy hatalmas nyilvános részvénytársaság igazgatótanácsi elnöke volt. Mind a négy társaság rajta volt a Fortune magazin ötszázas toplistáján, mindegyik részvényeit jegyezték a New York-i tőzsdén. A legkisebb az elmúlt évben hatszázmilliós, a legnagyobb négymilliárdos forgalmat bonyolított le. Mind a négy rekordnagyságú profittal, tetemes osztalékokkal, elégedett részvényesekkel és teljesítményükért milliókkal díjazott elnökökkel büszkélkedhetett.
Mind a négy vállalat afféle konglomerátum volt különféle részlegekkel, széles termékskálával, zsíros reklámköltségvetéssel, és mind a négy jellegtelen nevet viselt, amilyen például a Trellco vagy a Smith Greer, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy eltereljék a figyelmet a rideg valóságról: igazából és lényegében dohánytársaság volt mind a négy. A pénzügyi körökben csak a Négy Nagyként ismert csoport mindegyik tagja könnyűszerrel visszavezethette a maga eredetét 19. századi, Észak- és Dél-Carolinában, valamint Virginiában tevékenykedő dohányüzérekig. Cigarettát gyártottak – négyen együtt az Egyesült Államokban és Kanadában forgalmazott teljes cigarettamennyiség kilencvennyolc százalékát. Gyártottak egyebet is, mondjuk emelőrudat, kukoricapelyhet vagy hajfestéket, de csak a felszín alá kellett kukkantani, hogy kitessék: a profitjuk a cigarettából származott. Sor került fúziókra, névváltoztatásokra és különféle magakellető, közvélemény-puhító üzelmekre, de a Négy Nagyot az utóbbi időben mégis sikeresen elszigetelték és sárral dobálták a különféle fogyasztói csoportosulások, az orvosok, sőt még egyes politikusok is.
És legújabban az ügyvédek is rájuk uszultak. Az áldozatok túlélő családtagjai arra vetemedtek, hogy hatalmas összegű kártérítésre pereljék őket, mivel állításuk szerint a cigaretta tüdőrákot okoz. Eddig tizenhat perre került sor, és a dohánymágnások sorra megnyerték őket, de a nyomás nőttön-nőtt, és mihelyt akad esküdtszék, amely néhány milliót megítél egy özvegynek, elszabadul a pokol. A pernyertes ügyvédek vérszemet kapnának, és szüntelen vernék a tamtamot, arra biztatva a dohányosokat és az elhunyt dohányosok rokonságát, hogy csatlakozzanak, és addig üssék a vasat, amíg meleg.
Az urak, ha magukra maradtak, kötelességszerűen általában másról beszéltek, de most a szesz megoldotta a nyelvüket, és a keserűség kicsapott belőlük. A terasz korlátjához dőlve meredtek a vízre, és versenyt átkozták az ügyvédeket meg az amerikai magánjogi károkozási rendszert. Mind a négy vállalat milliós összegekkel pénzelt Washingtonban olyan csoportokat, amelyek e jogrendszer megváltoztatására törekedtek, és siker esetén megóvhatták volna a hozzájuk hasonló vállalatokat mindennemű peres eljárástól. Muszáj volt védekezniük az állítólagos áldozatok zagyva és ostoba támadásai ellen. Úgy látszott azonban, nincs segítség, és most itt vannak egy porfészekben, valahol Mississippi legeldugottabb vidékén, ahol újabb pert kell végigkínlódniuk.
A bíróságok egyre erősödő ostromának elhárítására a Négy Nagy pénzalapot létesített, amelyet egyszerűen csak Alapként emlegettek. Az Alapnak nem volt határa, s nyomot sehol se hagyott; egyszerűen nem létezett. Most, hogy már nem babra ment a játék, az Alapból fedezték az eljárási költségeket: a legjobb és leggátlástalanabb ügyvédeket, a legsimulékonyabb szakértőket, a legravaszabb esküdtszéki tanácsadókat fogadták fel belőle. Az Alap felhasználási körét semmilyen szabály nem korlátozta, és tizenhat győzelem után egymás között néha már azon tűnődtek: létezik-e valami, amit az Alap nem érhet el. Mind a négy vállalat évi hárommilliót szivattyúzott ki az üzletből, és kerülő utakon addig mozgatta a pénzt, amíg el nem jutott az Alaphoz. Nem volt olyan számvizsgáló, könyvszakértő vagy revizor, aki valaha a titkos kassza nyomára bukkant volna.
Az Alapot Rankin Fitch kezelte, akit testületileg megvetettek ugyan, mindazonáltal odafigyeltek rá, és ha kellett, még meg is fogadták a szavát. És vártak rá. Ha azt mondta, gyűljenek össze, összegyűltek. Parancsára szétoszlottak, majd újból visszatértek. Tűrték, hogy rángassa őket – mindaddig, amíg nyerésben van. Fitch eddig nyolc pert nyert meg nekik, két továbbit pedig általa szervezett eljárási szabálytalanság címén semmissé nyilváníttatott, de erre a mesterkedésre természetesen nem volt semmilyen bizonyíték.
Fitch egyik segéde lépett a teraszra, újabb italszállítmánnyal; mind a négy pohár tartalmát egyéni igények szerint keverték. Az urak éppen a maguk adagjáért nyúltak, amikor valaki megszólalt:
– Itt van Fitch.
A négy pohár egyszerre emelkedett a magasba, majd koppant ismét a tálcán, miután az urak hatalmas korttyal megacélozták magukat. Mind a négyen gyorsan behúzódtak a dolgozószobába.
Fitch utasítására José a bejárati ajtó előtt állította le a kocsit. Fitchnek egy újabb segéd ásványvizes poharat nyújtott át, jég nélkül. Újabban nem fogyasztott alkoholt, noha egy bárka is elúszkálhatott volna a mennyiségen, amelyet korábbi életében magába döntött. Az ásványvizet nem köszönte meg, sőt tudomást sem vett a segéd jelenlétéről, egyenesen a hamis kandallóhoz lépett, s ott várta, hogy a négy úr helyet foglaljon körülötte a pamlagon. Újabb segéd óvakodott előre, kezében tányér a megmaradt rákkal és osztrigával, de Fitch türelmetlenül intett, hogy távozzon. Kósza pletykák szerint ő is evett néha, bár eddig még senki sem kapta rajta, ám a kigömbölyödő mellkas, a vastag derék, a kecskeszakáll alatt duzzadó toka és egész köpcös alakja némi támpontul szolgált. Másfelől az is igaz, hogy mindig sötét öltönyben járt, zakóját soha nem gombolta ki, és mesterien értett hozzá, hogy terjedelmét a jelentős ember méltóságával viselje.
Kivárta, amíg a négy fejes elhelyezkedik, csak akkor szólalt meg:
– Miheztartás végett közlöm, hogy a védelem teljes gárdája ezekben a pillanatokban is megállás nélkül dolgozik, és a hét végén sem pihen. Javában zajlik az esküdtek szűrése. A védelem képviselői kijelölve, a tanúk felkészítve, a szakértők megérkeztek.
Kis csend lett, éppen csak annyi, hogy a jelenlévők meggyőződjenek róla: Fitch egyelőre befejezte mondanivalóját.
– És mi a helyzet az esküdtekkel? – kérdezte D. Martin Jankle, a társaság legnyugtalanabb tagja. Nagy múltú vállalatát korábban hosszú éveken át Union Tobaccónak vagy közkeletű rövidítéssel U-Tabnak hívták, de a piackutatást követő homlokzattisztítási munkálatok során újabban a jellegtelen Pynex nevet vette fel. A most készülő per hivatalosan Wood kontra Pynex címen zajlott, vagyis a rulett kerekének kiszámíthatatlan forgása Jankle-t penderítette a tüzes székre. A Pynex a maga kétmilliárdos tavalyi forgalmával a harmadik volt a sorban; amellett az utolsó negyedévben történetesen a négy közül nekik volt a legnagyobb készpénztartalékuk. A pert balszerencsésebben nem is időzíthették volna. És ha a csillagok állása még kedvezőtlenebbre fordul, az esküdtszék hamarosan felnagyított fénymásolatokon láthatja a Pynex pénzügyi helyzetét – a csinos, rendezett számoszlopokat, amelyek nyolcszázmillió dollár többletet mutatnak ki készpénzben.
– Dolgozunk rajtuk – felelte Fitch. – Nyolcukról elég lazák az adatok. Közülük négyen, úgy lehet, eltűntek, vagy már nem is élnek. A másik négy él, és hétfőn várhatóan meg is jelennek a bíróságon.
– Egyetlen kezelhetetlen esküdt is végzetes lehet – jelentette ki Jankle, aki, mielőtt az U-Tabhoz került volna, Louisville-ben ügyvédkedett, és mindig szívósan igyekezett emlékeztetni Fitchet, hogy többet ért a joghoz a másik háromnál.
– Ezzel magam is tisztában vagyok – csattant fel Fitch.
– Muszáj ismernünk az egész társaságot.
– Amit lehet, megtesszük. Nem a mi hibánk, hogy ebben az államban nem tartják karban az esküdtek névsorát.
Jankle nagyon húzott az italából, és rámeredt Fitchre. Ez a fickó elvégre nem több jól fizetett biztonsági verőembernél – közelébe sem jöhet egy nagyvállalat igazgatótanácsi elnökének. Nevezheti magát, ahogy tetszik – szaktanácsadónak, ügynöknek, vállalkozónak –, a lényeg az, hogy az ő alkalmazottjuk. Kétségtelen, hogy ez idő szerint súlya van, és mert ő nyomkodja a gombokat, hát felvág és ugat, de a rohadt életbe, akkor sem több felfuvalkodott csirkefogónál. Ám ezeket a gondolatokat Jankle megtartotta magának.
– Egyéb? – kérdezte Fitch, mintha Jankle eredeti kérdése szót sem érdemelne, és mintha azt mondaná: ha nincs semmi lényegi közlendője, akkor okosabb, ha befogja a száját.
– Megbízik ezekben az ügyvédekben? – kérdezte Jankle, immár nem először.
– Ezt már letárgyaltuk – hangzott a válasz.
– Attól még újratárgyalhatjuk, ha szükségesnek látom.
– Voltaképpen miért nyugtalankodik miattuk? – kérdezte Fitch.
– Hát csak mert... mert idevalósiak.
– Értem. Tehát bölcsebbnek tartaná, ha New York-i vagy esetleg bostoni ügyvédekkel hoznánk össze az itteni esküdtszéket?
– Azt nem, csak hát... még soha nem védtek dohányügyben.
– A Mexikói-öböl partvidékén eddig még nem voltak dohányügyek. Valami kifogása van?
– Csak aggaszt a dolog, ennyi az egész.
– Az egész körzetben ők a legjobbak – mondta Fitch.
– Akkor miért dolgoznak ilyen olcsón?
– Aha, szóval magának olcsók. A múlt héten még a védelem költségein izgatta magát. Döntse el végre, mi a véleménye.
– Tavaly a pittsburghi ügyvédek négyszáz dolláros óradíjat kaptak. Ezek az ürgék kétszázért dolgoznak. Ez az, ami aggaszt.
Fitch kis fintort vágott Luther Vandemeer, a Trellco igazgatótanácsi elnöke felé.
– Úgy látszik, valamiről lemaradtam – mondta. – Komolyan beszél a barátjuk? Eddig ötmillió dollár költségnél tartunk, és attól fél, fogamhoz verem a garast?
Fitch Jankle felé intett. Vandemeer mosolygott, és felemelte a poharát.
– Oklahomában hatmilliót költött – makacskodott Jankle.
– És nyertünk. Nem emlékszem, hogy az ítélet után bárkinek panasza lett volna.
– Én most sem panaszkodom. Csupán hangot adtam az aggályaimnak.
– Nagyszerű! Máris visszamegyek az irodába, összetrombitálom az ügyvédeket, és közlöm, hogy az ügyfeleimnek nem tetszik a számla. „Na, nézzétek, fiúk – mondom majd –, tudom, hogy meggazdagszanak rajtunk, de miért nem fejnek meg alaposabban? Az ügyfeleim magasabb számlát követelnek. Nyomják már meg a tollukat! Micsoda olcsójános-társaság maguk?” Így megfelel?
– Nyugi, Martin – szólt közbe Vandemeer. – A per még meg sem kezdődött. Ne féljen, mire leléphetünk innen, visszasírjuk a régi ügyvédeinket.
– Jó, jó, de ez a per más, mint a többi. Ezt mindnyájan tudjuk.
Jankle hangja elhalt, ahogy felemelte a poharát. Négyük közül neki egyedül voltak alkoholproblémái. Vállalata fél évvel ezelőtt diszkréten elvonókúrára fogta, de a készülő per nyomása alatt ismét összeroppant. Fitch mint valamikori szesztestvér tudta, hogy Jankle bajban van. Néhány hét múlva tanúskodásra kényszerül majd. Ő pedig, mintha nem lenne amúgy is épp elég gondja, most még azzal is vesződhet, hogy D. Martin Jankle addig józan maradjon. Ügyfele gyengesége viszolygással töltötte el.
– Felteszem, a másik fél ügyvédei készen állnak – jegyezte meg egy másik igazgatótanácsi elnök.
– Ezt bízvást feltételezheti – vonta meg a vállát Fitch. – Vannak épp elegen.
Az utolsó összeszámlálás alapján nyolcan. Az ország nyolc legnagyobb, károkozási ügyekre szakosodott cége állítólag fejenként egymillió dollárt hozott össze a dohányiparral való nagy leszámolás költségeire. Ők szemelték ki a felperest, egy Jacob L. Wood nevű ember özvegyét. Ők szemelték ki a helyszínt, Mississippi állam tengerparti sávját, mert az államnak különösen előnyös károkozás elleni törvényei voltak, és mert a biloxi esküdtszékek időnként kivételes nagylelkűségről tettek bizonyságot. A bírót ugyan nem ők szemelték ki, de nagyobb szerencsével nem is járhattak volna. A tiszteletre méltó Frederick Harkin felpereseket képviselő ügyvéd volt, mielőtt egy szívroham folyományaképpen megpihent volna a bírói pulpituson.
Ez nem volt közönséges dohányügy, és a ténnyel minden jelenlévő tisztában volt.
– Mennyit költöttek?
– Erről nem tájékoztattak – felelte Fitch –, bár egyes híresztelések szerint a hadikasszájuk nem olyan tömött, mint ahogy állítják. Lehet, hogy néhány ügyvédtől nem sikerült összeszedni az előzetes befizetéseket. De az biztos, hogy milliókat költöttek. És tucatnyi fogyasztói érdekvédelmi csoport sompolyog körülöttük ugrásra készen.
Jankle megcsörgette a jégkockákat, majd az utolsó cseppig felhajtotta az italát. Már a negyedik pohárnál tartott. A helyiségben néhány pillanatra csend lett. Fitch csak állt és várt, az elnökök a szőnyeget tanulmányozták.
– Meddig fog tartani? – kérdezte végül Jankle.
– Négy-hat hétig. Errefelé hamar összeállítják az esküdtszéket. Szerdára minden valószínűség szerint meglesznek.
– Allentownban három hónapig tartott – motyogta Jankle.
– Ez itt nem a préri, kispajtás. Nagyon szeretné, ha három hónapig tartana?
– Dehogy, én csak... szóval... – A folytatás a semmibe veszett.
– Meddig maradjunk a helyszínen? – érdeklődött Vandemeer, és ösztönösen az órájára sandított.
– Az nekem mindegy. Akár már most elutazhatnak, vagy ha úgy tetszik, megvárhatják, amíg összeállítják az esküdtszéket. Úgyis Jettel közlekednek. Ha jónak látom, meg tudom találni magukat.
Fitch letette ásványvizes poharát a kandalló párkányára, és körülnézett. Egyik percről a másikra mehetnékje támadt.
– Van még valami?
Síri csend.
– Helyes.
Fitch kinyitotta az ajtót, valamit odaszólt Josénak, azzal már el is tűnt. A többiek némán bámulták a méregdrága szőnyeget. Nyomasztotta őket a hétfő és még sok egyéb.
Végül Jankle kissé reszketeg kézzel cigarettára gyújtott.
Wendall Rohr akkor kaszált először a törvényszéken, amikor két nyílt vízi olajbányász megégett az öbölben a Shell egyik fúróállványán. Majdnem kétmilliót zsebelt be, és ennek nyomán egykettőre olyan törvényszéki ügyvédnek érezte magát, akivel érdemes számolni. Tudta, hogyan költse el a pénzét, újabb és újabb ügyeket ragadott magához, és mire betöltötte a negyvenet, megvolt a saját, harapós kedvű cége, és a tárgyalótermek erős embereként tisztes hírnévnek örvendett. Később a drog, egy kellemetlen válás, valamint néhány ügyetlen beruházás néhány nehéz évet szerzett neki, és ötvenéves korára ő is, mint milliónyi más ügyvéd, tulajdonjogi okiratok ellenőrzésével és bolti szarkák védelmével foglalkozott. Amikor azonban az azbeszt rákkeltő hatásának leleplezése nyomában perek hulláma söpört végig az öböl vidékén, Wendall újból jól helyezkedett. Másodszor is vagyont szerzett, s megfogadta, hogy ezt már nem engedi ki a kezéből. Új céget szervezett, többhelyiséges, fényűző irodát rendezett be, még új, fiatal feleségre is szert tett. Szakított a piával meg a fűvel, és nem csekély energiáját arra fordította, hogy nagyvállalkozásokat fogjon perbe megkárosított polgárok nevében. Második nekifutásra még nagyobb törvényszéki hírnevet szerzett magának. Amúgy szakállt növesztett, olajozta a haját, radikális meggyőződést vallott, és az előadókörutak szervezőinek kedvence lett.
Celeste Wooddal, Jacob Wood özvegyével az a fiatal ügyvéd hozta össze, aki a halálra készülő Wood végrendeletét fogalmazta. Jacob Wood ötvenegy éves korában hunyt el, miután közel harminc éven át napi három csomag cigarettát szívott el. Halála előtt termelési ellenőr volt egy hajógyárban, ahol évi negyvenezer dollárt keresett.
Kevésbé becsvágyó ügyvéd mindössze a dohányzás egy újabb áldozatát látta volna Jacob Woodban, egyet a számtalan sorstárs közül. Rohr azonban időközben befészkelte magát abba az ügyvédi körbe, amelynek tagjai minden idők legmerészebb ügyvédi álmait szövögették. Mind termékfelelősségi keresetekre szakosodtak, mind szilikonos mellpótló-beültetésekből, fogamzásgátlókból és azbeszt okozta károsodásokból szerezték millióikat. Mostanában pedig évente többször is összeültek, hogy megtanácskozzák, miképpen férhetnének hozzá Amerika legnagyobb kártérítési aranybányájához. Amióta a világ világ, semmilyen törvényesen előállított termék nem ölt meg annyi embert, mint a cigaretta, és a gyártóknak olyan mély volt a zsebük, hogy a pénz megpenészedett benne.
Rohr teremtette elő az első milliót, majd további hét cég is csatlakozott hozzá. A csoport minden bonyodalom nélkül szerzett további támogatást a Dohányellenes Harci Köteléktől, a Füstmentes Világért Küzdők Egyesült Ligájától és a Dohányzási Ártalmak Elleni Alaptól, valamint tucatnyi más fogyasztói érdekvédelmi csoporttól és ipari megfigyelő szervezettől. Megalakították a felperesek ügyvédi tanácsát, amelynek elnöke és kijelölt bírósági szóvivője korántsem meglepő módon Wendall Rohr lett. Csoportja a lehető legvisszhangzóbb harsonaszó közepette már négy évvel korábban keresetet nyújtott be a Mississippi állambeli Harrison megye körzeti bíróságához.
Fitch felmérése szerint a Wood kontra Pynex ügy az ötvenötödik volt a maga nemében. Ebből harminchatot a legkülönbözőbb okokból elutasítottak. Tizenhat tárgyalásra került, és a dohánytársaságok felmentésével ért véget. Két ügyet eljárási hibák miatt semmissé nyilvánítottak. Egyezség egyetlen alkalommal született. Még nem akadt felperes, akinek valamelyik cigarettaperben egyetlen pennyt is megítéltek volna.
Rohr elmélete szerint az ötvennégy megelőző ügy egyikében sem állt a felperes mögött hasonló erőcsoport, és a felperest még soha nem képviselték olyan ügyvédek, akik győzték volna pénzzel az esélyek kiegyenlítését. Fitch ezt készséggel el is ismerte.
Rohr hosszú távú stratégiája egyszerű volt és nagyszerű. Körülöttük szerte a nagy Amerikában vagy százmillió dohányos él; no persze nem mind szenved tüdőrákban, de épp elég ilyen akad köztük, hogy Rohr és csoportja a nyugalomba vonulásáig se fogyjon ki a tennivalóból. Csak az első ügyet kell megnyerni, utána hátradőlhetnek a karosszékben, és várhatják a csődületet. Nem lesz olyan utcai hamburgerárus, akinek gyászoló özvegye ne hozakodna elő újabb tüdőráküggyel. Rohrnak és csoportjának más dolga sem lesz, mint hogy szemezgessen közülük.
Az irodasor, ahonnan Rohr az ügyeket vezérelte, a bíróságtól nem messze, egy régi banképület három felső emeletén helyezkedett el. Pénteken késő este benyitott egy sötét szobába, és a hátsó falnak támaszkodva nézte, ahogyan a San Diegóból jött Jonathan Kotlack a vetítőgépet működteti. Kotlackra hárult az esküdtszék tagjainak lenyomozása és megszűrése, bár a kikérdezés oroszlánrésze Rohrra várt. A szoba közepén végighúzódó hosszú asztal kávéscsészékkel és iratkötegekkel volt teleszórva. Az asztal körül ülők gyulladt szemmel meredtek a falon megjelenő újabb arcra.
Nelle Robert (ejtsd franciásan, Roh-beernek), negyvenhat éves, elvált, egyszeri nemi erőszak áldozata, foglalkozására nézve bankpénztáros, nem dohányzó, erősen elhízott – tehát Rohr esküdtszéki filozófiája értelmében alkalmatlannak minősül; kövér nőktől minden esküdtszéket mentsen meg az ég. Rohrt nem érdekelte, mit gondol magában Kotlack. Ő elvből nem válogatott be dagadt nőket, kivált, ha még egyedülállók is. Többnyire szűkmarkúak, és hiányzik belőlük az együttérzés képessége.
A neveket és az arcokat már rég rögzítette emlékezetében; befogadóképességének határára ért. Annyit tanulmányozta az egész társaságot, hogy már a könyökén jöttek ki. Lopva elhagyta a helyiséget, a folyosón megdörzsölte a szemét, és lement a lépcsőn a pazarul berendezett tanácsterembe, ahol a dokumentációs bizottság a New Orleans-i André Durond irányításával most is lázasan rendezgette a több ezer iratot. Ez idő szerint, péntek este tíz óra tájban, Wendall H. Rohr jogi irodájában negyvennél több ember robotolt.
Durond meg ő néhány percig figyelték az ügyvédjelölteket, s közben váltottak néhány szót. Aztán Rohr távozott, s immár élénkebb léptekkel indult a következő helyiségbe. Adrenalinszintje végre kellően megemelkedett.
Az utca másik végén a dohánygyárosok ügyvédei éppily lázas iramban tüsténkedtek.
Nincs is izgalmasabb a nagy tétre menő pereskedésnél.
A BILOXI BÍRÓSÁG tárgyalóterme az első emeleten volt. Csempézett falú lépcső vezetett a napsütötte, átriumszerű előtérig. A falakat csak a minap festették újra vakító fehérre, a padlót frissen viaszolták.
Hétfő reggel nyolc órakor már gyülekezett a tömeg az előtérben, a tárgyalóba nyíló nagy, kétszárnyú faajtó előtt. Az egyik sarokban kis csoport verődött össze: csupa sötét öltönyös, meglepően hasonló küllemű, ápolt fiatalember, rövidre nyírt, olajosan fénylő hajjal; legtöbbje vagy szarukeretes szemüveget, vagy a jól szabott zakó alól kilátszó nadrágtartót viselt. A Wall Street délre delegált, dohányrészvényekre szakosodott pénzügyi elemzői voltak, akik azt kapták feladatul, hogy kísérjék figyelemmel a Wood kontra Pynex ügy kezdeti fejleményeit.
Egy nagyobb és percről percre duzzadó, lazább csoport az előtér közepén álldogált. Minden tagja sután szorongatott egy papírdarabot: az esküdtszékbe szóló behívót. Közülük csak kevesen ismerték egymást, de a behívók elárulták nevüket, és hamar megeredt a nyelvük. A tárgyaló előtt fojtott, nyugtalan társalgás kezdődött. Az első csoport sötét öltönyös tagjai ezzel szemben elhallgattak, és figyelték a majdani esküdteket.
A harmadik csoportra, amely az ajtót őrizte, egyaránt jellemző volt az egyenruha és a komor tekintet. Nem kevesebb, mint hét rendőrt jelöltek ki, hogy biztosítsák a tárgyalás első napjának zavartalanságát. Ketten az ajtó előtt babráltak a fémdetektorral. További kettő rögtönzött íróasztal mögött papírokat vizsgált. Telt házra számítottak. A további három papírcsészéből kávét szürcsölt, és figyelte az egyre növekvő tömeget.
A rendőrök pontosan fél kilenckor nyitották ki a tárgyaló ajtaját, ellenőrizték minden egyes esküdt behívóját, majd mielőtt beengedték volna őket, mindet megvizsgálták a fémdetektorral, a hallgatósággal pedig közölték, hogy egy darabig még várniuk kell. A közlés az elemzőkre és az újságírókra is vonatkozott.
A tárgyalóban, amelynek párnázott padjai körül a járásokban takarosan elrendezett összecsukható székek sorakoztak, mintegy háromszázan fértek el. A korláton túl, az ügyvédek asztalai körül hamarosan további harminc-egynéhány fő szorong majd. A körzeti törvényszéki jegyző, aki választás útján nyerte el tisztségét, és ez esetben nőnemű volt, újból ellenőrizte a behívókat, mosolygott, sőt néhány ismerős esküdtet még meg is ölelgetett, és gyakorlott mozdulatokkal terelte őket a padsoraikba. Gloria Lane-nek hívták, és immár tizenegy év óta volt Harrison megye törvényszéki jegyzője. A világ minden kincséért sem mulasztotta volna el az alkalmat, hogy mutogasson, irányítsa a forgalmat, magában összeegyeztesse az arcokat a nevekkel, mindenkivel kezet szorítson, kit-kit érdeme szerint méltasson figyelemre, és néhány percig sütkérezzen a rivaldafényben – elvégre eddigi pályafutása legizgalmasabb peréről volt szó. Három fiatalabb női beosztottja segédkezett munkájában, és mire az óra kilencet ütött, valamennyi esküdt annak rendje-módja és saját sorszáma szerint már ott ült a helyén, és buzgón töltögette a kiosztott kérdőíveket.
Mindössze ketten hiányoztak közülük. Ernest Duly a hírek szerint először Floridába, majd onnan a másvilágra költözött; nyoma veszett viszont Mrs. Stella Gail Ridehousernek, aki 1959-ben iratkozott fel a választói névjegyzékbe, de amióta Carter megverte Fordot, egyszer sem jelent meg a szavazóhelyiségben. Gloria Lane mindkettőjüket hivatalosan eltűntnek nyilvánította. Tőle balra az elsőtől a tizenkettedik sorig foglalt helyet száznegyvennégy számba jöhető esküdt, míg a jobb oldalán, a tizenharmadiktól a tizenhatodik sorig ült a további ötven. Gloria rövid tanácskozást folytatott az egyik fegyveres rendőrrel, majd Harkin bíró írásos utasítása értelmében beengedtek negyven nézőt, akik a terem hátsó végében foglalhattak helyet.
A segédjegyzők összeszedték a gyorsan kitöltött kérdőíveket, és tíz órakor beszivárogtak a népes ügyvédcsapat első tagjai. Ők nem az elülső ajtón érkeztek, hanem valahonnan hátulról, a bírói pulpitus mögül, ahol két ajtó vezetett kisebb helyiségek és irodák valóságos labirintusába. Egytől egyig sötét öltönyt és a helyzethez illő, ünnepélyesen bölcs arckifejezést viseltek, és mind megpróbálkoztak közönyt színlelve jól megnézni maguknak az esküdteket. Iratkötegeket vettek szemügyre, suttogva tanácskoztak egymással, vagy igyekeztek úgy tenni, mintha sokkal nagyobb horderejű kérdések kötnék le figyelmüket, míg végül sorra letelepedtek a maguk asztalához. Jobboldalt állt a felperes asztala, mellette a védelemé. Az asztalok és a hallgatóságot tőlük elválasztó fakorlát közötti térség minden talpalatnyi helye székekkel volt telizsúfolva.
A tizenhetes sort, ismét csak Harkin utasítására, üresen hagyták, a tizennyolcadikban pedig mereven ücsörögtek a Wall Street-i fiúk, és bámulták az esküdtek hátát. Mögöttük néhány újságíró kapott helyet, az utána következő sorban helyi ügyvédek és egyéb kíváncsiskodók szorongtak. Rankin Fitch a leghátsó sorban ült, és úgy tett, mintha újságot olvasna.
Újabb és újabb ügyvédek érkeztek, majd a két fél esküdtszéki szakértői foglalták el helyüket a korlát és az ügyvédi asztalok között egymáshoz préselt székeken, és menten hozzáláttak a kényelmetlen feladathoz, hogy belebámuljanak százkilencvennégy gyanakvó, vadidegen arcba. A szakértők először is azért tanulmányozták az esküdteket, mert ennek fejében zsebelhették be hatalmas összegű tiszteletdíjukat, másodszor pedig azért, mert állításuk szerint képesek voltak rá, hogy a testbeszéd áruló megnyilatkozásaiból csalhatatlanul következtessenek az illető jellemére. Így hát csak néztek-néztek, és szorongva várták, hogy valaki összefonja karját a mellén, másvalaki idegesen piszkálja a fogát, gyanúsan oldalra billentse a fejét, avagy egyéb sokatmondó mozdulattal vetkőztesse pőrére a lelkét, és leplezze le legféltőbben titkolt előítéleteit.
Jegyzeteket firkáltak, és némán vizslatták az arcokat. Nicholas Easternek, az ötvenhatos számú esküdtnek az átlagosnál több aggodalmas pillantás jutott. Az ötödik sor közepén ült, frissen keményített khakiszínű nadrágban, begombolt gallérú ingben – rokonszenves, kifogástalan külsejű fiatalember. Olykor-olykor körbepillantott, de figyelmét inkább a hosszú napra magával hozott puha kötésű könyv kötötte le. Senki másnak nem jutott eszébe, hogy olvasnivalóról gondoskodjon.
A korlát közelében további székek találtak gazdára. A védelem nem kevesebb, mint hat esküdtszéki szakértőt vonultatott fel, hogy figyeljék az arcok rángatózását és az aranyérre utaló feszengést. A felperesnek csupán négy ilyen tanácsadó állt rendelkezésére.
A legtöbb esetleges esküdtnek csöppet sem volt ínyére ez a méricskélő vizslatás, és tizenöt kínos percen át dühös fintorokkal viszonozták. Aztán a pulpitus közelében ülő egyik ügyvéd elsütött egy élcet, és a nevetés oldott valamit a feszültségen. Az ügyvédek súgtak-búgtak, fecserésztek, az esküdtek azonban nem mertek megszólalni.
Az ügyvédek közül legutolsónak természetesen Wendall Rohr lépett a terembe, és szokás szerint előbb lehetett hallani, mint ahogy megpillanthatták volna. Mivel sötét öltönye nem volt, kedvenc nyitónapi viseletében jelent meg: szürke kockás sportzakó, elütő árnyalatú szürke nadrág, fehér kötött mellény, kék ing, piros-sárga török mintás csokornyakkendő. Éppen egyik jelöltjét hordta le valamiért, amikor elhaladtak a védelem ügyvédei előtt; tudomást sem vett róluk. Végül hangosan odaszólt valamelyik kollégájának, majd amikor érzékelte, hogy a közfigyelem rá irányul, lehetséges esküdtjeire szegezte tekintetét. Igen, ezek itt az ő emberei, a per pedig az ő saját külön pere, amelyet szülővárosában indított azzal a feltett céllal, hogy egy szép napon itt állhasson az ő saját bírósági termében, és igazságot követeljen a maga népétől. Két esküdtnek odabólintott, egy harmadiknak szívélyesen intett. Ismerte ezeket a fiúkat-lányokat. Egyesült erővel napfényre hozzák majd az igazságot!
Megjelenése felzaklatta a védelem esküdtszéki szakértőit; bár személyesen még egyikük sem találkozott vele, kimerítő eligazítást kaptak hírnevéről és tekintélyéről. Látták, ahogy némely esküdt rámosolyog; személyes ismerősök, semmi kétség. Az egész társaság felengedett, testbeszédük elárulta örömüket. Rohr maga volt a testet öltött helyi legenda. Fitch a leghátsó sorban hangtalan átkot mormolt.
Végre fél tizenegykor egy rendőr berontott a pulpitus mögötti ajtón, és elkiáltotta magát:
– A bíró! Tessék felállni!
Háromszáz ember ugrott talpra, miközben a tiszteletre méltó Frederick Harkin fellépett a pulpitusra, majd felszólította a hallgatóságot, hogy foglaljon helyet.
Bírónak meglehetősen fiatal volt: ötvenéves demokrata, akit a kormányzó jelölt tisztére, mert elődje nem töltötte ki hivatali idejét; majd a választók is megerősítették a kinevezést. Mivel korábban felpereseket képviselt, azt rebesgették, hogy bíróként is az ő oldalukon áll, ez azonban nem volt igaz, csupán védői körökben kéjesen terjesztett pletyka. Valójában Harkin afféle derék mindenes tagja volt egy kis ügyvédi cégnek, amely nemigen tűnt ki törvényszéki sikereivel. Keményen dolgozott, de igazából mindig a helyi politizálás izgatta, s ebben a játékban volt a legügyesebb. Képességeinek jutalma volt a bírói kinevezés, amely immár évi nyolcvanezer dollárt hozott a konyhára – többet, mint amennyit ügyvédként valaha is megkeresett.
A leendő szavazókkal zsúfolt törvényszék látványától minden választott tisztségviselő szíve átmelegedett volna, s a tiszteletre méltó Frederick Harkin sem leplezhette széles mosolyát, amikor szívélyesen üdvözölte barlangjában az esküdteket, mintha csak önként sereglettek volna ide. Azután rövid beszédben figyelmeztette őket jelenlétük fontosságára; eközben a mosoly már lehervadt ajkáról. Nem éppen a lágyszívűségéről vagy a humoráról volt híres; könnyen váltott át komoly hangra.
Meg is volt rá minden oka. Vele szemben annyi ügyvéd ült, hogy el sem fértek az asztaloknál. A benyújtott akták szerint a felperest nyolcan, a védelmet kilencen képviselik. Négy nappal korábban egy lezárt bírósági teremben Harkin már kijelölte az ülésrendet. Ha majd az esküdtszék tagjait megválasztják, és a tárgyalás megkezdődik, mindkét fél részéről csak hat-hat ügyvéd foglalhat helyet az asztaloknál. A többieknek be kell érniük a székekkel, amelyeken most az esküdtszéki szakértők kuporogtak éber tekintettel. A bíró kijelölte azt is, hol ül majd a két fél: Celeste Wood, az özvegy, illetve a Pynex képviselője. Az írásba foglalt ülésrend bekerült abba a kis eljárási brosúrába is, amelyet a tiszteletre méltó Frederick Harkin ez alkalommal állított össze.
A keresetet négy évvel ezelőtt nyújtották be, s azóta is mindkét fél buzgón bővítette a maga bizonyítási anyagát, mígnem mostanára az iratok tizenegy jókora dobozt töltöttek meg. Mindkét részről milliókat költöttek, amíg a mai napig eljutottak. A tárgyalás legalább egy hónapot vesz majd igénybe. Fred Harkin tárgyalójában ez idő szerint az ország jó néhány legcsillogóbb és legönhittebb jogászi tehetsége gyűlt egybe, s a bíró szilárdan eltökélte, hogy egy pillanatra sem engedi ki kezéből a gyeplőt.
Maga elé húzta a pulpituson lévő mikrofont, és röviden ismertette a tárgyalás menetét, de csak tájékoztatás céljából; hadd hallja ez a népség, mi szél hozta ide őket. Azt mondta, hogy a tárgyalás több hétre is elnyúlik, majd közölte, hogy az esküdteket nem különítik el. Kifejtette, hogy bizonyos személyek a törvény által szabályozott indokok alapján mentességet élveznek az esküdtszéki kötelezettség alól, és megkérdezte, nem csúsztak-e át hatvanöt éven felüliek a számítógépen. Hat kéz emelkedett a magasba. A bíró csodálkozni látszott, és kifejezéstelen arccal nézett Gloria Lane-re, aki vállat vont, mintha mindennapos üzemi balesetről volna szó. A hat személynek jogában állt azonnal eltávozni, és öten éltek is a lehetőséggel. Maradtak száznyolcvankilencen. Az esküdtszéki szakértők tollat ragadtak, és kiikszelték a neveket. Az ügyvédek komor képpel jegyzeteltek.
– Mármost nézzük, vannak-e körünkben vakok? – kérdezte a bíró. – Úgy értem, akiket hivatalosan is vakká nyilvánítottak? – A hangvétel könnyed volt, néhányan el is mosolyodtak. Miért is érezné kötelességének egy vak, hogy esküdtnek jelentkezzen? Ilyen esetre még nem volt példa.
A középtájékról, a hetedik sor egyik széléről lassan a magasba emelkedett egy kéz. A hatvanhármas számú esküdt volt: bizonyos Mr. Herman Grimes, ötvenkilenc éves számítógép-programozó, fehér bőrű, nős, gyermektelen. Mi az ördögöt jelentsen ez? Tudta-e valaki, hogy ez az ember vak? Az esküdtszéki szakértők közelebb húzódtak egymáshoz. Herman Grimes fényképanyagában volt egy felvétel a házáról, és kettő róla magáról, amint ül a ház verandáján. Három éve lakott a körzetben. Kérdőíve semmilyen testi fogyatékosságról nem tett említést.
– Kérem, álljon fel, uram – mondta a bíró.
Mr. Herman Grimes lassan, zsebre dugott kézzel felállt. Lazán, hétköznapi módra volt öltözve, normálisnak látszó szemüveget viselt. Nem látszott vaknak.
– Szíveskedjék megmondani a sorszámát! – A bírónak, az ügyvédekkel és szakértőikkel ellentétben, nem kellett az esküdtek minden apró-cseprő adatát megjegyeznie.
– Izé... hatvanhárom.
– És a neve?
A bíró a kinyomtatott számítógépes oldalakat lapozgatta.
– Herman Grimes.
Harkin megtalálta a nevet, majd a felé emelt tengernyi arcba nézett.
– És hivatalosan vakká van nyilvánítva?
– Igen, uram.
– Nos, Mr. Grimes, törvényeink értelmében önt nem terheli esküdtszéki kötelezettség. Joga van távozni.
Herman Grimes nem mozdult, még csak meg sem rezzent, csak nézte a semmit, és azt kérdezte:
– Miért?
– Hogyan, kérem?
– Miért kellene távoznom?
– Mert vak.
– Ezt magamtól is tudom.
– És a helyzet az, hogy vakok nem lehetnek esküdtek... – jelentette ki Harkin jobbra, majd balra pillantva. – Ön távozhat, Mr. Grimes.
Herman Grimes alaposan megfontolta válaszát. A teremben mélységes csend honolt. Végül így szólt:
– Ki mondja, hogy vakok nem vehetnek részt az esküdtszék munkájában?
Harkin már nyúlt is az egyik jogi kézikönyvért. Alaposan felkészült erre a perre. Már egy hónapja nem tárgyalt ügyet, és hivatali helyiségeibe zárkózva böngészte az előterjesztési szabályokat, az iratokba való betekintés rendjét, a vonatkozó törvénycikkeket, a legújabb eljárási előírásokat. Amióta a pulpitusra került, esküdtszékek tucatjait állította össze, a legkülönfélébb ügyekhez a legkülönfélébb embereket, és azt hitte, őt már nem érheti meglepetés. Hát persze hogy már az első tíz percben csapdát állítanak neki, és mi sem természetesebb, mint hogy ez olyankor történik, amikor a teremben egy gombostűt sem lehetne leejteni!
– Ön tehát ragaszkodik ehhez a kötelezettséghez, Mr. Grimes? – kérdezte, könnyedséget erőltetve magára, mialatt lapozgatott, és közben lopva oda-odasandított az előkelő jogászi gyülekezetre.
– Mondja csak meg nekem, miért nem lehet esküdt egy vak! – Mr. Grimes hangja immár nyíltan ellenséges lett. – Ha így szól a törvény, akkor hátrányos megkülönböztetést alkalmaz, és panaszt fogok emelni. Ha nincs rá törvény, és csak megszokásból zárnak ki, akkor pedig még a mai napon benyújtom a keresetet.
Aligha lehetett kétséges, hogy Mr. Grimes otthonos a jog berkeiben.
A korlát egyik oldalán kétszáz kisember ült, akiket a törvény ereje citált ide. A másik oldalon foglalt helyet a törvény maga – a magasan a többiek fölött ülő bíró, a nagyképű, kellemetlen, betűrágó ügyvédek, a jegyzők, a rendőrök, a törvényszéki szolgák. Mr. Herman Grimes a besorozottak nevében kemény csapást mért a hatóságra, és társai kuncogással, nevetgéléssel jutalmazták érte. Ő azonban rájuk sem hederített.
A korlát túloldalán az ügyvédek is mosolyogtak, a lehetséges esküdtek példáját követve, de közben izegtek-mozogtak és a fejüket vakargatták, mert fogalmuk sem volt, mi most a teendő. Életemben még ilyet nem láttam – sustorogták.
A törvény úgy szólt, hogy a vak személyt fel lehet menteni az esküdtszéki kötelezettség alól, és mihelyt a bíró a megengedő szócskát meglátta, gyorsan úgy döntött, hogy kiengeszteli Mr. Grimest, és majd később intézkedik. Mire jó az, ha az ember ellen a saját tárgyalójában tesznek panaszt? Van más mód is rá, hogy kizárja az esküdtek közül ezt az ürgét. Majd megbeszéli a saját jogászaival.
– Ha jól meggondolom, Mr. Grimes, önből szerintem kitűnő esküdt lesz. Kérem, foglaljon helyet.
Herman Grimes bólintott, mosolygott, és udvariasan így szólt:
– Köszönöm, uram.
A szakértők elnézték, ahogy Herman Grimes lassan visszaereszkedik a helyére, és magukban azt latolgatták: mit várhat egy ember egy vak esküdttől? Miféle előítéletek élhetnek benne? Melyik fél javára hajlik majd? Ebben a játékban, ahol nem voltak szabályok, széles körben elterjedt a felfogás, miszerint a testi fogyatékos esküdtek kiválóan szolgálják a felperes érdekeit, mert jobban tudják, mi a szenvedés. De persze akadt számtalan kivétel is.
Rankin Fitch a leghátsó sorból hasztalan tekergett jobb felé, hogy elkapja Carl Nussman tekintetét – elvégre Nussman már eddig is egymillió-kétszázezer dollárt zsebelt be, hogy összeállítsa nekik az eszményi esküdtszéket. Nussman, jegyzettömbbel a kezében, ott ült szakértőinek gyűrűjében, és fürkészte az arcokat, olyan képet vágva, mintha ősidők óta tisztában lett volna Herman Grimes fogyatékosságával. Holott fogalma sem volt róla, és Fitch ezt nagyon jól tudta. Ez a kis adat valahol átcsúszott szélesre szőtt felderítési hálójukon. Vajon mi egyebet hagytak még számításon kívül? – tűnődött Fitch. Csak tartsanak szünetet, lenyúzza a bőrt is Nussman képéről.
– Nos, hölgyeim és uraim, lépjünk tovább – folytatta a bíró hirtelen élesebb hangra váltva.
Most, hogy a hátrányos megkülönböztetés vádjának azonnali veszélyét elhárította, gyorsabb ütemet akart diktálni.
– Az esküdtszék összeállításának újabb, kissé hosszadalmas szakasza következik. Ki kell térnünk egyéb olyan egészségi problémákra, amelyek esetleg lehetetlenné teszik esküdti feladatuk teljesítését. Nincs szándékunkban, hogy bárkit is kínos helyzetbe hozzunk, de ha van valamilyen fizikai bajuk, beszélnünk kell róla. Kezdjük az első sorral.
Gloria Lane odaállt az első sor melletti járásba, egy hatvan év körüli férfi pedig felemelte a kezét, majd felállt, és a korlát kis lengőajtaján át a túloldalra lépett. Az egyik törvényszéki szolga a tanúk székéhez vezette, és félretolta a mikrofont. A bíró a pulpitus szélére húzódott, és lehajolt, hogy suttogó szavakat válthasson a férfival. A két fél részéről egy-egy ügyvéd közvetlenül a tanúk széke mögé állt, hogy a közönség semmit se láthasson. A törvényszéki írnok is melléjük nyomakodott, majd amikor mindenki elfoglalta a maga helyét, a bíró halkan megérdeklődte, mi baja van az illetőnek.
Porckorongsérve volt, és levelet is hozott magával a kezelőorvosától. Megkapta a felmentését, és nagy sietve elhagyta a tárgyalót.
Mire Harkin ebédszünetet hirdetett, tizenhárom embert bocsátott el egészségügyi okokból. A teremben immár tespedt unalom honolt. Fél kettőkor majd megy tovább a verkli; még sok lesz az unatkoznivaló.
Nicholas Easter egyedül hagyta el a törvényszéket, és elsétált az onnan hat sarokra lévő Burger Kingig, ahol Whoppert és kólát rendelt, majd beült egy ablak melletti bokszba, nézte a szemközti kis játszótéren hintázó gyerekeket, átböngészte a USA Todayt, és komótosan evett, hiszen másfél órája volt rá.
A szőke lány, aki első találkozásukkor, a számítógépkuckóban feszes farmert viselt, most buggyos nadrágban, bő pólóban és új Nike cipőben jelent meg, vállán kis sportzsákkal. Kezében a tálcával sétált el a boksz mellett, és hirtelen megtorpant; úgy látszott, most ismeri fel a fiatalembert.
– Nicholas... – mormolta, megjátszott bizonytalansággal.
A fiatalember ránézett, s egy pillanatra zavartan tétovázott: valóban, mintha már találkoztak volna... De a lány neve kiment a fejéből.
– Nem emlékszik rám – mondta lány kedves mosollyal. – Úgy két hete ott jártam a boltjában, hogy vegyek egy...
– Aha, hát persze! – mondta a fiatalember, gyors pillantást vetve a lány szépen lebarnult lábára. – Digitális rádiót vett.
– Pontosan. A nevem, ha már elfelejtette volna, Amanda. És ha jól emlékszem, megadtam a telefonszámomat is. Nyilván elhagyta valahol.
– Nem ülne le?
– Köszönöm. – A lány helyet is foglalt, és hozzálátott a burgonyasziromhoz.
– Még megvan a száma. Sőt a helyzet az...
– Ne fárassza magát. Biztosra veszem, hogy többször is hívott. Csak elromlott az üzenetrögzítőm.
– Nem, nem, még nem hívtam. De készültem rá.
– Naná – kuncogott a lány. Tökéletes fogsora volt, és láthatóan szerette mutogatni. A haját lófarokban viselte.
– Meséljen, mit keres errefelé? – kérdezte a fiú.
– Aerobikórára megyek.
– És előtte chipset szokott enni?
– Miért ne ennék?
– Nem is tudom. Csak olyan furcsa.
– Szükségem van a szénhidrátra.
– Vagy úgy. Dohányozni is szokott aerobik előtt?
– Előfordul. Szóval ezért nem telefonált? Amiért cigizek?
– Nem, nem erről van szó.
– Ugyan, Nicholas, ne hamukázzon. Túl fogom élni!
A lány továbbra is mosolygott, és erőltette a játékos hangnemet.
– Hát nem bánom. Tényleg átfutott a fejemen.
– Sejtettem. Randizott már valaha olyan lánnyal, aki dohányzik?
– Tudtommal még nem.
– És miért nem?
– Hogy is mondjam... Talán nem akarom más szájából beszívni a füstöt. Nem tudom. Nem szoktam ezen törni a fejemet.
A lány újból burgonyaszirmot kezdett rágcsálni.
– Maga még soha nem dohányzott? – kérdezte, és fürkészően nézett a fiú szemébe.
– Dehogynem. Egyszer minden srác kipróbálja. Tízéves koromban elcsórtam egy csomag Camelt a vízvezeték-szerelőtől, aki a házunkban dolgozott. Két nap alatt a végére jártam, rosszul lettem tőle, és azt hittem, rákot kaptam és meg fogok halni.
Harapott egyet a hamburgerjéből.
– Ennyi?
A fiú majszolás közben átgondolta a válaszát.
– Azt hiszem. Többre nem emlékszem. Maga miért szokott rá?
– Butaságból. Most próbálok leszokni.
– Az helyes. Hiszen olyan fiatal még.
– Kösz. Ha leszoktam, majd felhív, ugye?
– Lehet, hogy anélkül is felhívnám.
– Ezt már ismerem – mondta a lány ingerkedve, és ismét kivillantotta mind a harminckét fogát, majd alaposan megszívta a szalmaszálát, és így szólt: – Megkérdezhetem, hogy maga mit csinál itt?
– Whoppert eszem. És maga?
– Már mondtam. Megyek a konditerembe.
– Igaz. Én meg csak erre jártam, és megéheztem. Volt valami elintéznivalóm a városban.
– Miért dolgozik számítógépüzletben?
– Azt akarja tudni, miért töröm magam minimálbérért egy bevásárlóközpontban?
– Nem egészen így mondanám, de nagyjából...
– Diák vagyok.
– Hol?
– Sehol. Éppen félúton vagyok két intézmény között.
– Melyik volt az előző?
– Az Észak-texasi Állami Egyetem.
– És melyik lesz a következő?
– Alighanem a dél-mississippi.
– Mit tanul?
– Számítógépes ismereteket. Látom, szeret kérdezni.
– De csupa könnyűt kérdezek, vagy nem?
– Mondjuk. Maga hol dolgozik?
– Nem dolgozom. Most váltam el egy gazdag férjtől. Gyerek nincs. Huszonnyolc éves vagyok, egyedül élek, és ezen nem is óhajtok változtatni, de időnként nem bánnék egy kis kiruccanást. Igazán felhívhatott volna.
– Milyen gazdag volt az illető?
A lány jót nevetett, majd az órájára nézett.
– Mennem kell. Tíz perc múlva kezdődik az órám.
Már fel is állt, magához véve a sportzsákját, de a tálcát otthagyta.
– Remélem, még látjuk egymást.
Egy kis BMW-n hajtott el.
A többi gyengélkedőt sebbel-lobbal kiszűrték, és délután háromra az esküdtjelöltek létszáma százötvenkilencre apadt. Harkin bíró tizenöt perc szünetet rendelt el, és amikor visszatért a pulpitusra, bejelentette, hogy az esküdtszék összeállításának újabb szakaszába lépnek. Kemény oktatást tartott az állampolgári felelősségről, és óva intett mindenkit, nehogy valamilyen, nem egészségi természetű kibúvót keressen. Elsőnek egy elgyötört vállalati főtisztviselő próbálkozott, aki a tanúk székéből halkan elmagyarázta a bírónak, a két ügyvédnek és a törvényszéki írnoknak, hogy ő heti nyolcvan órát dolgozik egy megszorult helyzetben lévő nagyvállalatnál, és a távolmaradása végzetes következményekkel járhat. A bíró felszólította, hogy üljön vissza a helyére, és várja be a további utasításokat.
A második kísérletező középkorú asszony volt, aki a házában magánóvodát üzemeltetett.
– Gyerekeket gondozok, bíró úr – suttogta, könnyeit nyeldekelve. – Más lehetőségem nincs. Kétszáz dollárt hozok össze egy héten, és alig élek meg belőle. Ha itt tartanak az esküdtszékben, fel kell fogadnom valakit a gyerekek mellé. A szüleik dühösek lesznek, én meg miből izzadjam ki a bérét? Végleg tönkremegyek!
A többi esküdtjelölt érdeklődve figyelte, ahogy elmegy a padsora mellett, és kisiet a teremből. Úgy látszik, jó mesét tálalt fel. Az elgyötört főtisztviselő majd megpukkadt mérgében.
Fél hatra tizenegy jelöltet mentettek fel, tizenhat másikat pedig, aki nem siránkozott elég meggyőzően, visszaküldtek a helyére. A bíró utasítására Gloria Lane újabb, még terjedelmesebb kérdőíveket osztott ki, Harkin pedig közölte a megmaradt esküdtekkel, hogy másnap reggel kilenc órára ki-ki kitöltve szolgáltassa vissza a magáét. Aztán óva intette őket attól, hogy az ügyről idegenekkel tárgyaljanak, majd elbocsátotta a társaságot.
Amikor hétfő délután berekesztették a tárgyalást, Rankin Fitch már nem volt a teremben; visszament az irodájába. Az Észak-texasi Állami Egyetemen semmilyen adat nem utalt Nicholas Easter ottani tartózkodására. A szőke lány magnóra vette a Burger Kingben folytatott társalgásukat, Fitch pedig már kétszer végighallgatta. Ő döntött úgy, hogy a lányt elküldi a „véletlen” találkozóra. Kockázatos terv volt, de bevált. A lány most már éppen repült vissza Washington felé, de biloxi üzenetrögzítője be volt kapcsolva, és úgy is marad, amíg az esküdtszéket össze nem állítják. Ha Easter rászánná magát a telefonálásra – amiben Fitch erősen kételkedett –, a leányzót nem tudná elérni.
A KÉRDŐÍV először ilyesmiket tudakolt: jelenleg dohányzik? Ha igen, mióta, hány csomaggal szív el naponta, és szándékában áll-e, hogy leszokjon? Dohányzott-e valaha rendszeresen? Van-e olyan családtagja vagy közeli ismerőse, aki valamilyen, a dohányzással közvetlenül összefüggő betegségben vagy egyéb kóros állapotban szenvedett? Ha igen, kicsoda? (A rendelkezésére álló szabad helyre, kérjük, írja be az illető személy nevét, betegsége vagy kóros állapota jellegét, továbbá, hogy ki gyógyították-e bajából vagy sem.) Hiszi-e, hogy a dohányzás a) tüdőrákot; b) szívbetegséget; c) magas vérnyomást okoz, illetve d) egyiket sem, avagy e) mindhármat?
A harmadik oldalon következtek a súlyosabb kérdések. Miként vélekedik arról, hogy az adófizetők pénzét dohányzással összefüggő egészségkárosodások orvosi kezelésére fordítsák? Miként vélekedik arról, hogy az adófizetők pénzét dohánytermelők támogatására fordítsák? Miként vélekedik arról, hogy a dohányzást minden középületben betiltsák? Ön szerint milyen jogok illetik meg a dohányosokat? A kérdések megválaszolásához bőséges szabad hely állt rendelkezésre.
A negyedik oldalon felsorolták az ügyben hivatalosan érdekelt tizenhét ügyvédet, majd felsoroltak további nyolcat, aki történetesen hasonló ügyekkel is foglalkozott. Ismer-e személyesen egyet vagy többet az említettek közül? Képviselte-e önt valaha egyikük vagy több is közülük? Állt-e a felsoroltak bármelyikével valamilyen jogi kapcsolatban?
Nem, nem és nem. Nicholas gyorsan kiikszelte a kérdéseket.
Az ötödik oldalon a lehetséges tanúkat sorolták fel, összesen hatvankét személyt, köztük Celeste Woodot, az özvegyet és felperest. Ismeri-e a felsorolt személyek valamelyikét? Nem.
Újabb adag neszkávét kevert magának, és két tasak cukrot szórt bele. Előző este egy teljes órát szentelt a kérdéseknek, és most, reggel is már egy órája velük foglalkozott. Csak az imént kelt fel a nap. Nicholas reggelije egy árva banánból és egy száraz bagelből állt. Ismét harapott egyet belőle, és még egyszer átgondolta az utolsó kérdést, aztán ceruzával írta be a választ, már-már unalmasan formás betűkkel; csupa nyomtatott betűvel írt, mert a folyóírása kusza és jószerével olvashatatlan volt; továbbá mert tudta, hogy a mai napon, még mielőtt besötétednék, mindkét részről írásszakértők egész hada böngészi majd a válaszait, nem annyira a tartalmuk, mint inkább a betűk megformálása kedvéért. Ő pedig azt akarta, hogy gondos, lelkiismeretes, intelligens és nyitott szellemű embert lássanak benne, olyat, aki mindent meghallgat, mindenre odafigyel, és méltányosan ítél – egyszóval olyan döntőbírót, akinél jobbat nem is álmodhatnak.
Három könyvet olvasott végig a grafológia minden fortélyáról.
Visszalapozott a dohánytermelők támogatását firtató kérdésre, mert ez különösen rázós volt. Ő maga azonban mindent végiggondolt már, és készen állt a válasszal, csak pontosan – vagy éppen kellő homályossággal – akarta megfogalmazni. Ha kerüli az egyértelműséget, talán sikerül palástolnia igazi véleményét anélkül, hogy bármelyik felet is elriasztaná.
Javarészt ugyanezeket a kérdéseket tették fel tavaly a pennsylvaniai Allentownban, a Cimmino-ügy kapcsán. Nicholast akkor Davidnek hívták, David Lancasternek; részidőben filmművészetet tanult, valódi sötét szakállt és hamis, szarukeretes szemüveget viselt, és egy videoboltban dolgozott. Mielőtt az esküdtszék összeállításának második napján visszaszolgáltatta volna a kérdőívet, előzőleg gondosan lemásolta. Az is hasonló ügy volt, csak az özvegy személye és az érintett dohánytársaság különbözött, és noha vagy száz ügyvéd vett részt benne, mostanra mind kicserélődtek. Egyedül Fitch személye volt az összekötő kapocs.
Nicholas/David akkor átvészelte az első két szűrést, de mire az esküdtszéket végül összeállították, neki csak a negyedik sorban jutott hely. Aztán leborotválta a szakállát, kidobta a drogériában vásárolt szemüveget, és egy hónap múlva elköltözött a városból.
Az összecsukható kártyaasztal kissé rezgett írás közben. Az asztal és három össze nem illő szék – ez volt a lakókonyhája. A jobbra nyíló parányi dolgozószoba bútorzata roskatag hintaszékből, fadobozra állított tévékészülékből, valamint egy poros díványból állt; az utóbbit tizenöt dollárért vette egy bolhapiacon. Valószínűleg megengedhette volna magának, hogy valamilyen komfortosabb szállást béreljen, de az ilyesmihez űrlapokat kell kitölteni, és az ember nyomot hagy maga után. Elvégre olyanokkal van dolga, akik még a szemetét is átfésülik, hogy megállapítsák, kicsoda.
Eszébe jutott a szőke lány: vajon ma hol bukkan majd fel? Annyi bizonyos, hogy a keze ügyében lesz a cigaretta, és mindent elkövet, hogy újabb közhelyeket csikarjon ki belőle a dohányzást illetően. Természetesen soha eszébe sem jutott, hogy felhívja, bár egész érdekes volna kiszimatolni, melyik félnek dolgozik. Feltehetően a dohánygyáriaknak, mert hajszálra az a fajta ügynök volt, akit Fitch előszeretettel alkalmazott.
Nicholas jogi tanulmányaiból jól tudta, mennyire sérti a szakmai erkölcsöt, ha bármilyen fizetett ügynök, akár a legcsinosabb szőkeség is, egy lehetséges esküdt közelébe férkőzik. Azt is tudta, hogy Fitchnek elég pénze van: ha kell, nyomtalanul eltünteti a városból a szőke lányt, hogy az a következő tárgyalás színhelyén vörös hajjal, új cigarettamárkával és mondjuk a kertészkedés lelkes híveként bukkanjon fel. Vannak dolgok, amelyeknek szinte lehetetlen a nyomára akadni.
A hálószobát szinte teljesen elfoglalta a csupasz padlóra terített hatalmas matrac, amely ugyancsak a bolhapiacról származott. A szekrényt különböző méretű kartondobozok pótolták. Ruhadarabok hevertek szétszórva a földön.
Átmeneti szállás volt, olyan, amilyet egy-két hónapig használhat az ember, mielőtt az éjszaka kellős közepén egyszer csak elpárolog a városból; Nicholas mellesleg éppen erre készült, bár ő már fél éve élt Biloxiban, s ez a lakás volt a hivatalos címe, legalábbis ezt adta meg, amikor feliratkozott a választói névjegyzékbe, és kiváltotta Mississippire érvényes jogosítványát. Négy mérfölddel arrébb volt egy tetszetősebb lakása is, de nem kockáztathatta, hogy ott meglássák.
Így hát boldog szegénységben éldegélt, akár más lerobbant diákok, akiket nem nyomaszt se tulajdon, se felelősség. Majdnem biztos volt benne, hogy Fitch kopói nem jártak a lakásban, de azért résen volt. A vacak szállást is a legnagyobb gonddal rendezte be, senki nem bukkanhatott árulkodó nyomra.
Nyolc órára végzett a kérdőív kitöltésével, és még egyszer gondosan átolvasta. A Cimmino-ügy alkalmából folyóírással írt, és merőben más stílusban. Azóta hónapokon át gyakorolta a nyomtatott betűket, és biztosra vette, hogy nem bukhat le. Akkor háromszázan voltak az esküdtjelöltek, most majdnem kétszázan; miért is gyanakodna bárki, hogy ő mindkét csapatnak tagja volt?
A konyhaablakba kifeszített párnahuzat mögül gyorsan ellenőrizte a lenti parkolót, nem lát-e fényképészeket vagy más betolakodót. Három héttel ezelőtt kiszúrt már egy ilyen alakot, megbújva egy teherautó kereke mögött.
Ma nem járt erre kopó. Nicholas bezárta maga mögött az ajtót, és gyalogszerrel útra kelt.
Gloria Lane a második napon sokkal avatottabban pásztorolta nyáját. A megmaradt száznegyvennyolc esküdtjelölt jobboldalt foglalt helyet, tizenkettesével tizenkét sorba zsúfolva; négynek már csak a járásban jutott hely. Ha mind az egyik oldalon ülnek, könnyebb irányítani őket. A kérdőíveket már belépéskor elvették tőlük, hogy gyorsan lemásolják, és mindkét félnek kiosszák őket. Tíz órakor az ablaktalan szobákba csukott esküdtszéki tanácsadók már javában elemezték a válaszokat.
A járás túlfelén illemtudó tömeg szorongott: ifjú pénzügyérek, újságírók, kíváncsiskodók és egyebek. Érdeklődve nézték a rengeteg ügyvédet, akik viszont az esküdtek képét fürkészték. Fitch feltűnés nélkül áthúzódott az első sorba, hogy közelebb legyen a védelem gárdájához; két oldalán egy-egy gondosan öltözött slapaj várta a parancsait.
Harkin bírót ezen a keddi délelőttön valóságos küldetéstudat fűtötte: nem egészen egy óra alatt végére járt a nem egészségi jellegű sirámoknak. További hat jelölt kapott felmentést, maradtak száznegyvenketten.
Végre felmehetett a függöny. Wendall Rohr, ugyanabban a kockás szürke sportzakóban, fehér, kötött mellényben és sárga-piros csokornyakkendővel felállt, és a korláthoz lépett, hogy beszédet intézzen közönségéhez. Ízületeit hallhatóan megropogtatva széttárta kezét, és szélesen, de sejtelmesen elmosolyodott.
– Isten hozta önöket – mondta drámaian, mintha olyan eseményt vezetne be, amely valamennyiük számára holtig dédelgetett emlék marad.
Bemutatkozott, bemutatta csapatának tagjait, majd megkérte Celeste Woodot, a felperest, hogy álljon fel. Miközben őt is felvezette az esküdtjelölteknek, a szövegbe kétszer is ügyesen beleszőtte az „özvegy” szót. A kis termetű, ötvenöt éves asszony egyszerű, fekete ruhát és fekete harisnyát viselt, sötét cipője nem látszott a korlát alól. Haloványan, fájdalmasan mosolygott, mintha még mély gyászban volna, holott férje immár négy éve a sírban pihent, mi több, ő maga kis híján újabb házasságot kötött, s Wendall, mihelyt ez tudomására jutott, csak az utolsó percben háríthatta el a végzetes fejleményt. Szeresse csak bátran a legényt, okította az özvegyet, de egyelőre titokban; a per után majd hozzámehet. Hiszen érti: a rokonszenv a szó szoros értelmében perdöntő lehet, és egy özvegytől elvárják, hogy szenvedjen.
Fitch tudott a füstbe ment nászról, de azt is tudta, hogy aligha lesz mód kiteregetni az ügyet az esküdtszék előtt.
Miután saját táborának jelen lévő tagjait hivatalosan bemutatta, Rohr a maga nézőpontjából röviden összefoglalta a tényállást; a védelem ügyvédei és a bíró mohó érdeklődéssel hallgatták, ugrásra készen, hogy közbelépjenek, ha Rohr áthágná a tények és a véleményezés közötti láthatatlan határt. Nem hágta át, de élvezte, hogy próbára teheti hallgatósága idegeit.
Aztán hosszadalmasan győzködte az esküdtjelölteket, hogy legyenek becsületesek és őszinték, és csak bátran emeljék fel a kis kezüket, ha valami a legcsekélyebb mértékben is nyugtalanítaná őket. Honnan is tudhatnák ők, szegény ügyvédek, mi zajlik az esküdtek agyában és lelkében, ha némák maradnak?
– Az arcukról mégsem olvashatunk – mondta újabb széles mosollyal, miközben ezekben a percekben is nyolcan ültek a teremben, akik kétségbeesve próbáltak értelmezni minden szemöldökráncolást és ajakcsücsörítést.
Rohr, hogy felgyorsítsa a dolgok menetét, felkapott egy jegyzettömböt, belenézett, majd így szólt:
– Tudomásom szerint néhányan önök közül már szerepeltek polgári perekben esküdtként, kérem őket, emeljék fel a kezüket.
Tucatnyi kéz lendült engedelmesen a magasba. Rohr végigpásztázta tekintetével a sorokat, majd kiszemelte a hozzá legközelebb ülő jelentkezőt, egy hölgyet az első sorból.
– Mrs. Millwood, ha nem tévedek?
A hölgy fülig pirulva bólintott. A jelenlevők mind őt bámulták, vagy nyújtózkodtak, hogy bámulhassák.
– Úgy tudom, közreműködése óta már eltelt néhány év – jegyezte meg Rohr nyájasan.
Az asszony krákogott, hogy érthetőbben mondhassa ki:
– Igen.
– És miféle ügyről volt akkor szó? – kérdezte Rohr, noha csaknem minden részletet ismert.
Az ügyet hét evvel ezelőtt tárgyalták, ugyanebben a teremben, más bíró előtt, s a felperes vesztett. Az aktát már hetekkel ezelőtt lefénymásolták. Rohr még a felperes ügyvédjével is beszélt, akivel történetesen barátságban volt. Azért vette elő elsőnek éppen ezt a kérdést és ezt az esküdtet, mert az egész kitűnően megfelelt bemelegítésnek; lágy hangot akart megpendíteni, hadd lássák a többiek, milyen semmiség felemelni a kezüket, és szépen megbeszélni a dolgokat.
– Karambolról – rebegte a nő.
– Hol zajlott a tárgyalás? – kérdezte Rohr a lehető legőszintébb érdeklődéssel.
– Ugyanitt.
– Ne mondja – ebben a teremben? – kérdezte Rohr hitelesen csodálkozva, de a védelem ügyvédei jól tudták, hogy színészi alakítással van dolguk.
– No, és döntésre jutott az esküdtszék?
– Igen.
– És hogy hangzott a döntés?
– Egy centet sem adtunk neki.
– Ha nem csalódom, a felperesről beszél.
– Igen. Úgy gondoltuk, nem volt komoly a sérülése.
– Értem. És örömét lelte az esküdtszéki munkában?
– Ki lehetett bírni – felelte a nő némi gondolkodás után. – Persze az embernek egy csomó ideje ment pocsékba, ahogy az ügyvédek mindenféle részleteken veszekedtek.
Rohr ismét szélesen vigyorgott.
– Bizony, az ilyesmire hajlamosak vagyunk. Nos, úgy gondolja, hogy korábbi tapasztalatai nem befolyásolnák a részvételi készségét ebben a mostani ügyben?
– Hát, nem hinném...
– Köszönöm, Mrs. Millwood.
A nő férje korábban könyvelő volt egy kis megyei kórházban, amelynek bizonyított orvosi műhiba miatt be kellett csuknia. Mrs. Millwoodnak tehát alapos oka volt rá, hogy lelke mélyén irtózzon a vaskos kártérítéssel járó esküdtszéki döntésektől. Jonathan Kotlack, aki a felperes részéről az utolsó szót mondja majd ki az esküdtszék összeállításakor, már rég törölte a nevét a számba jöhető esküdtek listájáról.
A védelem ügyvédei azonban, akik ott ültek Kotlacktól alig három méterre, annál nagyobbra tartották a hölgyet. Joann Millwood eszményi fogásnak ígérkezett.
Rohr hasonló kérdéseket tett fel a többi veterán esküdtjelöltnek is; a folyamat mind egyhangúbbá vált. Majd a károkozási törvénykezés kényes témáját kezdte bolygatni, és egész sor látszólag összefüggéstelen kérdést tett fel az áldozatok jogairól, megalapozott vagy megalapozatlan követelésekről, biztosítási költségekről. Néhány kérdése súrolta a véleményezés határát, de megúszta tiltakozás nélkül. Közelgett az ebéd ideje, és az esküdtjelöltek érdeklődése mindinkább lanyhult. Harkin bíró egyórás szünetet rendelt el, és a rendőrök kiürítették a termet.
Az ügyvédek azonban benn maradtak. Gloria Lane és segédcsapata ebédcsomagot osztott ki, bennük nyúlós kis szendvicseket almával. Ez bizony munkaebéd lesz. Tucatnyi függőben levő beadványról kellett dönteni, és Harkin bíró készen állt az érvek meghallgatására. Kávét és jeges teát szolgáltak fel.
A kérdőívek jelentősen megkönnyítették az esküdtszék összeállítását. Mialatt Rohr a tárgyalóban tette fel kérdéseit, más helyiségekben szakértők serege vizsgálta az írásos válaszokat, és szorgosan húzták ki az egyes neveket. Az egyik férfi nővére tüdőrákban halt meg. Hét másiknak olyan családtagjai vagy közeli barátai voltak, akik a dohányzásnak tulajdonított komoly egészségi panaszokkal küszködtek. A testület tagjainak legalább a fele most is vagy a múltban rendszeresen dohányzott. A jelenleg is dohányzók legtöbbje kinyilvánította, hogy szeretne leszokni.
Az adatokat elemzés után számítógépbe táplálták, és a második nap délutánján a kinyomtatott lapokat sorba rendezve szét is osztották. Kedd délután fél ötkor Harkin bíró szünetet rendelt el, ismét kiüríttette a termet, majd a továbbiakat már jegyzőkönyvbe foglaltatta. Csaknem három órán át zajlott az írásbeli válaszok megvitatása, míg végül további harmincegy nevet töröltek a jelöltek közül. Gloria Lane utasítást kapott, hogy azonnal közölje telefonon a legfrissebb törléseket a szerencsés érintettekkel.
Harkin szilárdan eltökélte, hogy a szerdai napon végez az esküdtszék összeállításával. A kereseti kérelmek, illetve ellenkérelmek megvitatását csütörtök délelőttre tűzték ki. A bíró célzott rá, hogy még szombaton sem fognak pihenni.
Kedd este nyolckor még meghallgatott egy utolsó, gyorsan elhadart indítványt, majd elbocsátotta az ügyvédeket. A Pynex ügyvédeit Fitch a Whitney & Cable & White irodáiba rendelte, ahol hideg szendvicsből és zsíros burgonyasziromból álló pompás lakoma várt rájuk. Fitch dolgozni akart, s mialatt a megviselt ügyvédek lassan megrakták papírtányérjaikat, két ügyvédjelölt kiosztotta a legújabb íráselemzések példányait. Siessenek az evéssel, rendelkezett Fitch, mintha bárki is jólesőn csemegézett volna a finom falatokból. A testület létszáma száztizenegyre zsugorodott, és holnap kezdődik a végső rostálás.
A délelőtt Durwood Cable-é volt, azaz Durré, ahogy mindenki emlegette a partvidéken, ahonnan életének eddigi hatvanegy éve alatt jóformán ki sem mozdult. A Whitney & Cable & White cég egyik társtulajdonosa volt, és Fitch hosszas mérlegelés után őt szemelte ki, hogy a bíróság előtt a Pynex védelmét irányítsa. Durr, aki ügyvédként kezdte, bíróként folytatta pályafutását, s most ismét ügyvédkedett, az utóbbi harminc évben alig tett mást, mint hogy esküdtekkel szemezett, és beszédeket intézett hozzájuk. Valósággal felüdült a tárgyalótermekben, ahol nincs telefon, nincs jövés-menés, nem futkároznak titkárok és titkárnők; színházban érezte magát, ahol megvan a rögzített szövegkönyv, ki-ki a maga szerepét játssza, és az ügyvédek a sztárok. Lassan, megfontoltan mozgott és beszélt, de az egyes lépések és mondatok között semmi sem kerülte el éber, szürke szemét. Míg ellenfele, Wendall Rohr hangoskodott, kedélyeskedett, és kereste a feltűnést, Durr zárkózott volt, szinte merev. Mindig az előírásos sötét öltönyben járt, szabványos fehér inge – amelyet csak a merésznek mondható aranysárga nyakkendő élénkített – hatásosan elütött barnára sült arcától. Durr szenvedélyes tengeri horgász volt, és hosszú órákat töltött hajóján a tűző napon. Kopasz feje búbja is bronzbarnára sült.
Volt egy hatéves időszak, amelynek sorári egyetlen pert sem veszített el, mígnem Rohr, hajdani barátja, most legfőbb ellenfele, kétmillióra vágta meg egy tricikliügyben.
A korláthoz lépett, és komoly tekintettel nézett a száztizenegy jelöltre. Mindegyikükről tudta, hol lakik, vannak-e gyerekei és unokái, s ha igen, hány. Karját keresztbe fonta a mellén, két ujja közé csípte az állát, mint gondolatokba mélyedt professzor, aztán kellemes, mély, zengő hangján így szólt:
– A nevem Durwood Cable, és én képviselem a Pynexet, ezt a nagy múltú vállalatot, amely kilencven év óta foglalkozik cigarettagyártással.
Tessék, nem szégyellte kimondani! Tíz percen át szónokolt a Pynexről, és mestermunkát végzett: hangulatosra színezte a vállalat képét, barátságosnak, már-már szeretni valónak ábrázolta.
Amikor ezen túljutott, tántoríthatatlan bátorsággal vágott a szóban forgó ügy kellős közepébe. Míg Rohr a nikotinfüggőség veszélyeit ecsetelte, Cable a választás szabadságát emelte ki.
– Egyetértünk-e abban, hogy a dohányzás, ha túlzásba viszik, veszélyforrás lehet? – tette fel a kérdést, majd kivárta, amíg mindenki helyeslőn bólogat; ki is vitathatná ezt az állítást? – Nagyszerű. Mármost, ha ezt a köztudott tényt elfogadjuk, egyetértünk-e abban, hogy a dohányzó ember minden bizonnyal tisztában van ezzel a veszéllyel?
Mindenki újból bólogatott, egyelőre még egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Cable az arcokat fürkészte, kivált Nicholas Easter kifejezéstelen vonásait. Easter most a harmadik sorban ült, a járástól számított nyolcadik helyen. A felmentések következtében már nem az ötvenhatodik, hanem a harminckettedik jelölt volt, s minden tárgyalási szakasszal előbbre rukkolt. Arca legföljebb buzgó figyelmet árult el.
– Ez igen fontos kérdés – mondta lassan Cable; szavai visszhangot vertek a terem néma csendjében.
Kecses mozdulattal az esküdtekre szegezte ujját, majd így folytatta:
– Van-e ebben a testületben bárki, aki úgy véli, hogy a maguk szabad akaratából dohányzó személyek legtöbbje ne volna tisztában a veszélyekkel?
Várt, figyelt, gondolatban rántott egyet a horgászzsinóron, és végre horogra is akadt valaki. A negyedik sorból lassan a magasba emelkedett egy kéz. Cable elmosolyodott, egy lépést tett előre, és így szólt:
– Ha jól tudom, ön Mrs. Tutwiler. Álljon fel, kérem!
Amennyiben valóban jelentkezőre várt, öröme tiszavirágéletűnek bizonyult. Mrs. Tutwiler – törékeny alkatú, haragos képű, hatvanéves hölgy – kihúzta magát, felszegte az állát, és így szólt:
– Kérdésem lenne önhöz, Mr. Cable.
– Parancsoljon.
– Ha mindenki tisztában van a cigaretta veszélyeivel, akkor az ön ügyfele miért nem hagyja abba a cigarettagyártást?
Néhány esküdttársa elvigyorodott, s mind izgatottan lesték Durwood Cable-t, aki továbbra is rendíthetetlenül mosolygott.
– Kitűnő kérdés – mondta emelt hangon, bár esze ágában sem volt, hogy válaszoljon rá. – Úgy gondolja, Mrs. Tutwiler, hogy a cigarettagyártást mindenestül be kellene tiltani?
– Igenis úgy gondolom.
– Még akkor is, ha egyesek ragaszkodnak hozzá, hogy élhessenek a szabad választás jogával, és továbbra is dohányozzanak?
– Ön is tudja, Mr. Cable, hogy a dohányzás függőséget teremt.
– Köszönöm, Mrs. Tutwiler.
– A gyártók az emberekbe nyomják a nikotint, hogy a rabjaivá tegyék őket, aztán vad reklámot csapnak, hogy menjen az üzlet.
– Köszönöm, Mrs. Tutwiler.
– Még nem fejeztem be – mondta harsányan a hölgy, majd megmarkolta az előtte lévő ülés hátát, és még jobban kihúzta magát. – A gyárosok mindig is tagadták a nikotinfüggőség tényét. Hazudnak, és ezt ön is tudja. Miért nem írják ki az igazat a csomagokra?
Durrnak arcizma sem rezdült. Türelmesen várt, majd barátságosan megkérdezte:
– Most befejezte, Mrs. Tutwiler?
A hölgynek még lett volna mondanivalója, de felrémlett benne, hogy a helyszín talán mégsem a legalkalmasabb.
– Igen – mondta alig hallhatóan.
– Köszönöm. Az ilyen megnyilatkozások úgyszólván létfontosságúak az esküdtszék összeállításához. Igazán megköszönöm. Foglaljon helyet, kérem.
Mrs. Tutwiler körülnézett, mintha elvárná, hogy többen is felugorjanak, és együtt folytassák vele a harcot, de látta, hogy nem számíthat segítségre, és lehuppant a helyére. Akár máris kivonulhatott volna a teremből.
Cable gyorsan kevésbé kényes ügyekre tért rá. Számos kérdést tett fel, sikerült néhány jelöltet válaszra ingerelnie, és tisztes munícióhoz juttatta a védelem testbeszéd-szakértőit. Fellépését úgy időzítette, hogy délre végezzen; jutott idő egy gyors ebédre. Harkin három órára rendelte csak vissza az esküdteket, az ügyvédeknek viszont mindössze negyvenöt percet engedélyezett.
Egy órakor bezárták az ajtót; az üres teremben csak az ügyvédek tömörültek kis csoportokban az asztalaik körül, Jonathan Kotlack ekkor felállt, és bejelentette a bírónak, hogy „a felperes elfogadja az egyes számú esküdtet”. Senki nem látszott meglepettnek. Ki-ki firkantott valamit az egyik kinyomtatott lapra, beleértve a bírót is, aki rövid hallgatás után megkérdezte:
– És a védelem?
– A védelem ugyancsak elfogadja az egyes számú esküdtet.
Ezen sem volt csodálkoznivaló. Az első számú esküdt Rikki Coleman volt, férjezett fiatalasszony, két gyermek anyja, aki kórházi adminisztrátorként dolgozott, és soha életében nem dohányzott. Kotlack és csapata a tízes skálán hetesre osztályozta írásos válaszai, egészségügyi gyakorlata, középiskolai végzettsége, valamint az eddig elhangzottak során tanúsított élénk érdeklődése alapján. A védelem hatosra osztályozta, és ki is selejtezte volna, ha még az első sorban nem követi egymás után több, súlyosan kifogásolható jelölt is.
– Nahát, ez könnyen ment – mormolta Harkin a bajusza alatt. – Menjünk tovább. A kettes számú esküdt Raymond C. LaMonette.
Mr. LaMonette volt a válogatási folyamat első stratégiai célpontja. Egyik fél sem kért belőle – mindkettő négy és felesre osztályozta. Erős dohányos volt, de kétségbeesetten szeretett volna leszokni, írásos válaszai hasznavehetetlenek voltak; még kibetűzni sem lehetett őket. A testnyelv-szakértők mindkét oldalon azt jelentették, hogy Mr. LaMonette gyűlöli az ügyvédeket és mindazt, ami az ügyvédi munkával összefügg. Évekkel ezelőtt egy részeg autós kis híján halálra gázolta, de hiába pereskedett, egy árva centet sem kapott.
Az esküdtszékre vonatkozó eljárási szabályok értelmében mindkét félnek joga volt bizonyos számú jelölt egyoldalú és nem támadható törlésére; ilyenkor indokolniuk sem kellett a lépést. Tekintettel az ügy jelentőségére, Harkin bíró a szokásos négy-négy lehetőség helyett tízet-tízet engedélyezett. LaMonette-et mindkét fél ki akarta rostálni, de e törlés lehetőségét súlyosabban kifogásolható esetekre kellett tartogatniuk.
Először a felperesnek kellett nyilatkoznia. Kotlack rövid habozás után így szólt:
– A felperes törli a kettes számú esküdtet.
– Eszerint a felperes első ízben él a kötelező érvényű törlési jogával – állapította meg Harkin, és fel is jegyezte a tényt.
Apró kis győzelem a védelem számára. Durr Cable csak az utolsó percben döntött úgy, hogy szükség esetén ő használja ki ezt a lehetőséget.
A felperes egymás után töröltette a hármas számú jelöltet, egy vállalati főtisztviselő feleségét, majd a négyes számút is. A stratégiai jellegű törlések végül valósággal megtizedelték az első sort; csak két jelölt maradt állva. A második sorhoz érve alábbhagyott a mészárlási kedv, tizenkettőből öten maradtak talpon; a hét, különböző indokokon alapuló törlés közül kettő magától a bírótól származott. Mire a harmadik sorhoz jutottak, hét esküdtben már sikerült megegyezni. A nyolcadik helyen ült a harminckettes számú jelölt, Nicholas Easter, a nagy ismeretlen, aki ez idáig élénk figyelemmel követte az eseményeket, és többé-kevésbé elfogadhatónak látszott, mégis mindkét fél idegeit felborzolta.
Mivel Kotlack éppen fojtott hangon tanácskozott az egyik szakértővel két, a negyedik sorban ülő jelöltről, most Wendall Rohr vette át a szót a felperes részéről. A kilencedik törlési jogukkal éltek. Az utolsót, ha odáig jutnak, egy, a negyedik sorban ülő, hírhedt és rettegett republikánusra tartogatták. A védelem törölte a huszonhatost, ezzel elmulatva nyolcadik lehetőségét. A huszonhetes, huszonnyolcas és huszonkilences számú jelöltet mindkét fél elfogadta. A harmincas esetében a védelem a bírósághoz fordult: járuljon hozzá, hogy az illető személyt mindkét fél számára elfogadható indokkal felmentsék anélkül, hogy bármelyikük is tovább apasztaná az egyoldalú törlések mind szűkösebb lehetőségét. Durr Cable azt kérte, hogy a továbbiakat ne vegyék jegyzőkönyvbe, mert az ügyet bizalmasan szeretné kezelni. Rohr kissé értetlen képet vágott, de nem emelt kifogást. A törvényszéki tudósító letette a tollat. Cable egy-egy rövid feljegyzést nyújtott át Rohrnak és a bírónak, majd suttogóra fogta hangját.
– Bíró úr, bizonyos forrásokból tudomásunkra jutott, hogy a harmincas számú esküdt, Bonnie Tyus drogfüggő; egy Ativan nevű, csak receptre kapható szert fogyaszt. Soha nem kezelték, soha nem vették őrizetbe, soha nem tett említést állapotáról. Fölösleges hozzáfűzni, hogy a kérdőíven vagy rövid kis beszélgetéseink során sem hozta szóba. Visszavonultan él, még a munkahelyét is sikerült megtartania, sőt a férjét is, bár az is igaz, hogy már a harmadikat fogyasztja.
– Honnan származik az értesülés? – érdeklődött Harkin.
– Alaposan lenyomoztuk valamennyi esküdtjelöltet, bíró úr. Szavamat adom, hogy Mrs. Tyusszal semmiféle törvénysértő kapcsolatot nem létesítettünk.
A nyomra Fitch bukkant rá. Felkutatta a második férjet, mégpedig Nashville-ben, ahol a derék ember egy egész éjjel üzemelő teherautó-pihenőben nyerges vontatók alkatrészeit tisztította, és száz dollárért boldogan kitálalt mindent, ami csak exnejéről eszébe jutott.
– Halljuk, Mr. Rohr, mi a véleménye? – kérdezte a bíró.
– Mi is pontosan így értesültünk, bíró úr – vágta rá Rohr pillanatnyi habozás nélkül; természetesen hazudott. Nyájas pillantást vetett Jonathan Kotlackra, az pedig azon nyomban villogó szemmel meredt arra az ügyvédre, akinek felderítési területéhez többek között Bonnie Tyus is tartozott. Eddig több mint egymillió dollárt költöttek az esküdtszék összeállítási munkálataira, és épp egy ilyen döntő mozzanat kerülte el figyelmüket!
– Rendben van. A harmincas számú esküdtet megfelelő indok alapján felmentettük. A továbbiak ismét jegyzőkönyvbe vehetők. Térjünk át a harmincegyesre.
– Kaphatnánk néhány percet, bíró úr? – kérdezte Rohr.
– Igen, de igyekezzenek.
Harminc közül eddig tíz nevet fogadtak el; kilencet a felperes, nyolcat a védelem töröltetett, hármat a bíróság mentett fel. Valószínűtlennek tűnt, hogy a negyedik sorig egyáltalán eljussanak, így hát Rohr, akinek már csak egy törlési lehetősége maradt, gondolatban végigpásztázta a harmadik sort a harmincegyestől a harminchatosig, és suttogva tette fel a kérdést köré tömörült csoportjának:
– Melyikük bűzlik a legjobban?
A megkérdezettek egyhangúlag a harmincnégyesre böktek, Wilda Haneyre, egy nagydarab, visszataszító, fehér bőrű asszonyságra, akitől már az előkészületek kezdete óta viszolyogtak, és megfogadták, hogy nagy ívben elkerülik. Még néhány percen át tanulmányozták kinyomtatott adatlapjaikat, majd megegyeztek, hogy a harmincegyest, a harminckettest, a harminchármast és a harmincötöst elfogadják, nem mintha mind a négy olyan angyalian kívánatos volna, de Wildánál azért egytől egyik különbek.
Néhány méterre tőlük Cable és a köré sűrűbben tömörülő védelmi gárda megegyezett, hogy a harmincegyest törlik, a harminckettest elfogadják, a harminchármast – tudniillik Mr. Herman Grimest, a világtalant – alapos indokra hivatkozva megtámadják, a harmincnégyest, Wilda Haneyt elfogadják, a harmincötöst pedig, ha szükség lesz rá, törlik.
Így lett Nicholas Easter a Wood kontra Pynex ügy esküdtszékének tizenegyedik megválasztott tagja. Amikor délután háromkor a terem ismét benépesült, és az esküdtjelöltek elfoglalták helyüket, Harkin bíró felolvasta a kiválasztott tizenkettő nevét. Az újdonsült esküdtek beléptek a korlát lengőajtaján, és elfoglalták kijelölt helyüket az esküdtek padsoraiban. Nicholasé lett az első sorban a második szék. A maga huszonhét évével ő volt a második legfiatalabb. Az esküdtek közül heten nők voltak, öten férfiak, s az egyik vak; kilencen képviselték a fehéreket, hárman a feketéket. A padsorok melletti sarokban, három egymáshoz zsúfolt, összecsukható, kárpitozott széken ült a három póttag. Fél ötkor mind a tizenöten felálltak, és letették az előírásos esküt, majd fél órán keresztül hallgatták Harkin bíró hozzájuk, az ügyvédekhez és az érintett felekhez intézett zord intelmeit. Az esküdtekkel kezdeményezett bármiféle s -fajta érintkezés szigorú szankciókkal: pénzbüntetéssel, az eljárás felfüggesztésével, esetlegesen az ügyvédi kamarából való kizárással és mellesleg halálos ítélettel jár.
Az esküdteknek megtiltotta, hogy az ügyet bárkivel, akár még házastársukkal és legjobb barátaikkal is megbeszéljék, majd kedélyes mosollyal elbúcsúzott tőlük, és kellemes éjszakai nyugodalmat kívánt a másnap reggel kilenc órai viszontlátásra.
Az ügyvédek nézték a jelenetet, és azt kívánták, bárcsak ők is hazamehetnének; ám az ő munkanapjuk még távolról sem ért véget. Amikor a tárgyalóban már csak ők és a jegyzők maradtak, megszólalt a bíró:
– Uraim, előttem vannak az önök által beterjesztett indítványok. Most itt az idő, hogy megvitassuk őket.
NICHOLAS EASTER felajzott hangulatban volt, amellett unta már magát otthon, és tetejébe valamilyen megérzés azt súgta, hogy már lesz valaki a helyszínen, így hát kilenckor beosont a törvényszék nyitott hátsó kapuján, felóvakodott a ritkán használt hátsó lépcsőn, és végigsurrant a tárgyalóterem mögötti keskeny folyosón. A legtöbb megyei hivatal nyolckor nyitott, így az első emeleten már észlelt némi zajt és mozgolódást, a második emelet azonban jóformán kihalt volt. Bekukucskált a tárgyalóba: egy lelket sem látott. Az aktatáskák már megérkeztek, és összevisszaságban hevertek az asztalokon. Az ügyvédek nyilván a terem mögötti helyiségekben időznek a kávéautomata közelében, vicceket mesélnek, és felvértezik magukat a csatára.
Nicholas jól ismerte a terepet. Három héttel ezelőtt, amikor megkapta az oly nagyon várt esküdtszéki behívót, másnap már eljött szaglászni. A tárgyalótermet akkor is üresen és elhagyatottan találta, így aztán alaposan felderítette a környéket: a bíró szűk és zsúfolt irodahelyiségeit, a kávézót, ahol az ügyvédek szoktak fecserészni, s amelynek ősöreg asztalait régi folyóiratok és friss napilapok borították, a tanúk sivár, ablaktalan szobáit, ahol csak néhány összecsukható szék árválkodott, az őrizeteshelyiséget, ahol a veszélyes elemek megbilincselve vártak ítéletükre, no és természetesen az esküdteknek fenntartott helyiséget.
Megérzése egyébként igazolódott, és egy Lou Dell nevű, tömzsi, hatvan év körüli nőben öltött testet. A nő, aki poliészter nadrágot és ócska edzőcipőt viselt, és ősz frufruja a szemébe lógott, a folyosón ült, az esküdtek szobájába vezető ajtó mellett. Viharvert szerelmes regényt olvasott, és várta, hogy megjelenjen valaki birodalma küszöbén. Most tüstént fel is pattant, kihúzott ülepe alól egy papírlapot, és így szólt:
– Jó reggelt! Segíthetek valamiben?
A mosoly egész arcát beragyogta. Szemében huncut fény csillogott. Kezet nyújtott.
– Nicholas Easter vagyok – mutatkozott be Nicholas, és kezet fogott a nővel; az erősen megszorította a kezét, még meg is rázta, majd megkereste a nevét a papírlapon, s ha lehet, még szélesebben mosolygott.
– Isten hozta az esküdtszékben. Ez az első pere?
– Igen.
A nő lendületesen betaszigálta az ajtón.
– Jöjjön szépen – mondta, majd megráncigálta Nicholas karját, s az egyik sarok felé bökött. – Ott a kávé meg a fánk.
Aztán felemelt egy zsíros fekete lepénnyel megrakott kosarat, és büszkén hozzátette:
– Magam sütöttem. Tudja, ez már afféle hagyomány. Az első napra mindig ilyet hozok. Úgy is hívom: esküdtlepénynek. Kóstolja meg!
Az asztal roskadozott a különféle, tálcákon csinosan elrendezett fánkoktól. Két teli kannában gőzölgött a friss kávé. A helyén volt minden: tányérok és csészék, villa és kanál, cukor, tejszín, többféle édesítő. És a díszhelyen, az asztal közepén állt a kosárra való esküdtlepény. Nicholas – mi mást tehetett volna – kivett egyet.
– Tizennyolc év óta sütöm – mondta a nő. – Azelőtt mazsolát is tettem bele, de abba kellett hagynom.
Úgy forgatta a szemét, mintha a folytatást már nem illenék elmesélni.
– Miért? – kérdezte Nicholas, mert érezte, hogy a nő elvárja tőle a kérdést.
– Szelet csinál. A tárgyalóban időnként minden hang meghallatszik. Ha érti, mire gondolok.
– Sejtem.
– Kávét?
– Majd töltök magamnak.
– Helyes.
A nő megpördült, s a hosszú asztal közepén heverő papírkötegre mutatott.
– Azok ott Harkin bíró úr utasításai. Minden esküdtnek el kell vennie egy példányt, hogy gondosan átolvassa, és legalulra odaírja a nevét. Később majd begyűjtőm őket.
– Köszönöm.
– Ha szüksége van rám, mindig megtalálja folyosón, az ajtó mellett. Ott posztolok. Bár ezúttal egy nyavalyás helyettest is be akarnak osztani, hát hallott már ilyet? Legszívesebben elhánynám magam. Nyilván valami bunkó lesz, aki a szarva közt keresi a tőgyét. Persze szó, mi szó, ekkora ügyünk még nemigen volt. Mármint a polgáriak közt. Bűnügyünk volt már olyan is, hogy azt maga el se hinné. – Nagyot rántott a kilincsgombon. – Szóval, ha kellek, odakinn vagyok, kedves.
Az ajtó becsukódott. Nicholas a lepényt bámulta, majd óvatosan megkóstolta. Korpa- és cukorízt érzett, és egy pillanatra eszébe jutottak azok a bizonyos tárgyalótermi zajok. A szemétkosárba dobta a süteményt, és kávét töltött magának egy plasztikcsészébe. A műanyag edényeket majd ki kell selejtezni. Ha azt akarják, hogy ő itt négy, sőt talán hat hétre letáborozzon, akkor szerezzenek be rendes csészéket. Koffeinmentes kávé sem volt. Ezt is megjegyezte magának. És nem volt forró víz sem a teához, holott új barátai közül esetleg nem mindenki kávéivó. No, és ha jót akarnak maguknak, az ebéd tisztességes legyen. Nem fog hat héten át tonhalsalátát zabálni.
A szoba közepén álló asztal körül tizenkét széket helyeztek el szabályos rendben. A vastag porréteget, amely három héttel ezelőtt még mindent ellepett, letörölgették; a helyiség rendezett volt, alkalmas rá, hogy használatba vegyék. Az egyik falon nagy, fekete tábla lógott, törlőkkel és új krétákkal felszerelve. Az asztalon túl, a szemközti falon három nagy, padlótól a mennyezetig érő ablak nyílt a törvényszék udvarára, ahol még frissen zöldellt a gyep, noha a nyár már több mint egy hónapja véget ért. Nicholas kinézett az egyik ablakon, és egy darabig figyelte az utcai gyalogosforgalmat.
Harkin bíró legújabb üzenete néhány teendőből és számos tiltásból állt. A testület szervezze meg magát. Válasszon elnököt, és ha ez nem sikerül, tudassák ő-tiszteletreméltóságával, aki készségesen átvállalja a feladatot. Viseljék állandóan a piros-fehér esküdti kitűzőt. Lou Dell majd ad belőle mindenkinek. Hozzanak valami olvasnivalót az állásidőkre. Ha kérdésük van, habozás nélkül tegyék fel. Ne vitassák meg az ügyet egymás közt, hacsak ő-tiszteletreméltósága egyértelmű utasítást nem ad rá. Másokkal se vitassák meg, pont. Ne hagyják el a bíróság épületét engedély nélkül. Ne használják a telefont engedély nélkül. Az ebédet az esküdtek szobájában szolgálják majd fel nekik, és helyben kell elfogyasztani. Az aznapi étrendet mindennap, a tárgyalás megkezdése, azaz kilenc óra előtt kifüggesztik. Azonnal tudassák a bírósággal, ha bármelyiküket a perrel kapcsolatban bármilyen úton-módon megközelítenék, s azt is jelentsék, ha bárki mással kapcsolatban ilyen eset a tudomásukra jut. Azonnal tudassák a bírósággal, ha bármi gyanúsat látnak, hallanak vagy észlelnek, olyasmit, ami esetleg összefüggésben lehet ezzel a mostani esküdti megbízatásukkal.
A két utolsó figyelmeztetés elég szokatlannak tűnt. Nicholas azonban jól ismerte egy korábbi, Kelet-Texasban lezajlott dohányper részleteit: a szóban forgó pert alig egy hét után fel kellett függeszteni, mert kitudódott, hogy a kisvárosban titokzatos ügynökök ólálkodnak, és hatalmas összegeket ajánlanak fel egyes esküdtek rokonainak. Az ügynökök eltűntek, mielőtt még lefülelhették volna őket, és soha nem derült ki, melyik félnek dolgoztak, ámbár mindkét fél nagy hévvel a másikat vádolta. Egyes józan és pártatlan személyek nagy összegben fogadtak rá, hogy a bagósok mesterkedtek. Mindenesetre úgy tűnt, hogy az esküdtszék feléjük hajlik, és a védelem ujjongott, amikor az ügyet semmissé nyilvánították.
Bár semmiféle bizonyíték nem volt a kezében, Nicholas megesküdött volna rá, hogy a vesztegetési kísérletek titokzatos mozgatóját Rankin Fitchnek hívják. És az is tudta, hogy Fitch hamarosan tizenegy új barátját is munkába veszi.
Aláírta a maga ívét, és otthagyta az asztalon. A folyosó felől hangok szűrődtek be: Lou Dell üdvözölt egy újabb esküdtet. Aztán lármásan berúgták az ajtót, és elsőnek Mr. Herman Grimes lépett be, botjával kopogtatva ki az utat. Szorosan mögötte jött a felesége, aki nem irányította a férfit, inkább körülnézett, és suttogó hangon pontos leírást adott a helyiségről.
– Hosszú, úgy hét és félszer négy és fél méter a szoba, a hosszabbik oldala van veled szemben, a keskenyebb keresztben, középen hosszú asztal, körülötte székekkel, a legközelebbi szék tőled két és fél méterre.
A férfi mereven állt, amíg megemésztette az adatokat, csak a feje mozdult az éppen megjelölt irányba. Az asszony mögött Lou Dell állt a küszöbön, kezét csípőre téve.
Nicholas odalépett és bemutatkozott. Kezet ráztak, és néhány tréfás megjegyzést váltottak. Nicholas üdvözölte Mrs. Grimest is, majd odavezette Hermant a büféasztalhoz, kávét töltött neki, cukrot meg tejszínt kevert a csészébe, továbbá pontos leírást adott a fánkféleségekről meg a lepényről, afféle megelőző támadásként az ajtóban tébláboló Lou Dell ellen. Herman azonban nem volt éhes.
– A legkedvesebb nagybátyám is vak – jelentette ki Nicholas, szavait mindhárom jelenlévőhöz intézve. – Nagy tisztesség lenne számomra, ha megengedné, hogy a tárgyalás során a segítségére legyek.
– Tökéletesen elboldogulok magam is – közölte Herman, hangjában árnyalatnyi méltatlankodással, a felesége azonban nem tudta elrejteni meleg mosolyát, majd rákacsintott Nicholasra, és bólintott.
– Efelől semmi kétségem – felelte a fiatalember. – De tudja, annyi apróság merülhet fel. Én csupán segíteni szeretnék.
– Köszönöm – morogta rövid szünet után a világtalan.
– Én is köszönöm, uram – csatlakozott a felesége.
– Ha bármire szükségük van, kinn leszek a folyosón – szólalt meg végre Lou Dell is.
– Hányra jöjjek érte? – érdeklődött Mrs. Grimes.
– Ötre. Ha előbb is lehet, majd telefonálok. – Lou Dell rájuk csukta az ajtót, de még közben is eldarált néhány utasítást.
Herman sötét szemüveget viselt. Sűrű, barna, ápoltan fénylő haja még alig őszült.
– Vár itt ránk némi papírmunka – mondta Nicholas, amikor magukra maradtak. – Üljön le ide, erre a székre, és majd én felolvasom.
Herman kitapogatta az asztalt, letette a kávéscsészéjét, majd szék után nyúlt, ujja hegyét végighúzta a szélein, betájolta magát, és leült. Nicholas felkapta a bírói utasítások egyik példányát, és olvasni kezdte a szöveget.
Miután az esküdtszék összeállításába vagyonokat fektettek, ki-ki immár szabadon szellőztette a véleményét. A védelem szakértői lelkesen elbüszkélkedtek, hogy ritka jó esküdtszéket sikerült összehozniuk, bár hőzöngésük inkább a napi huszonnégy órát dolgozó ügyvédhad megbékítését célozta. Ami magát az esküdtszéket illeti, Durr Cable látott már rosszabbakat. Különben is, már hosszú évekkel ezelőtt megtanulta, hogy nincs az az esküdtszék, amelynek viselkedését ki lehetne számítani. Fitch elégedett volt, legalábbis olyan mértékben, ahogyan azt magához méltónak tartotta, bár ez sem gátolta meg abban, hogy mindenkibe belekössön és folyamatosan zsörtölődjék. Az esküdtek közül négyen dohányoztak. Fitch abba a néma meggyőződésbe kapaszkodott, hogy az öböl partvidékénél, ahol csak úgy hemzseg a megszámlálhatatlan kaszinó, mulató és lebuj, amellett New Orleans is itt van a szomszédban, sokkal rosszabb helyek is elképzelhetők; itt legalább elnézőek a káros szenvedélyek iránt.
Az utca túlsó végén Wendall Rohr és legfőbb segítői is úgy nyilatkoztak, hogy elégedettek az esküdtszék összetételével. Kivált Mr. Herman Grimes – emberemlékezet óta az első vak esküdt – váratlan bekapcsolódása bűvölte el őket. Mr. Grimes szívósan ragaszkodott hozzá, hogy ugyanúgy kezeljék, mint a látókat, és elutasítás esetére jogi válaszlépéssel fenyegetőzött. Meglátszott, hogy megbízik a peres eljárásokban, és ez zene volt Rohr és csapata fülének; testi fogyatékosságát pedig mennyei ajándékként üdvözölte volna minden olyan ügyvéd, aki egy tárgyaláson a felperest képviseli. A védelem minden elképzelhető kifogással előhozakodott, többek között azzal is, hogy a szóban forgó esküdt nem látja majd a bemutatásra kerülő tárgyi bizonyítékokat. Harkin bíró megengedte, hogy az ügyvédek e tekintetben tapintatosan megszorongassák Mr. Grimest, a vak ember azonban megnyugtatta őket: lát ő minden bizonyítékot, ha megfelelő leírást kap róluk. Ő-tiszteletreméltósága ez után úgy döntött, hogy külön törvényszéki írnok üti majd be a szövegszerkesztőbe a tárgyi bizonyítékok leírását; a lemezt majd betáplálják Mr. Grimes Braille-betűs számítógépébe, ő pedig esténként elolvashatja az anyagot. Mr. Grimes ennek hallatán roppant elégedettnek látszott, és többé egyetlen szót sem ejtett a hátrányos megkülönböztetés várható jogi következményeiről. A védők is megenyhültek valamelyest, kivált, amikor kiderült, hogy a világtalan korábban hosszú éveken át cigarettázott, és a dohányosok jelenléte ma sem zavarja.
Így hát mindkét fél, ha fenntartásokkal is, de lényegében elégedett volt az esküdtszékkel. A tagok között nem voltak radikális nézeteket vallók, egyikükről sem derült ki bármilyen irányú elfogultság. Mind középiskolát végeztek, ketten közülük egyetemet is, további háromnak pedig több diplomája volt. Easter írásos válaszai középiskolai végzettségről tanúskodtak, ám egyetemi tanulmányait továbbra is homály fedte.
Miközben mindkét fél készült az első igazi tárgyalási napra, maguk közt csendesen latolgatták a nagy kérdést, és mint mindig, előszeretettel bocsátkoztak találgatásokba. Ahogy századszorra is áttanulmányozták az ülésrendet, és szemügyre vették a tizenkét arcot, újra és újra elhangzott a kérdés: ki lesz az elnök?
Minden esküdtszéknek van elnöke, és az ő ajkáról hangzik majd el az ítélet. Vajon férfi lesz vagy nő? És egykettőre átveszi-e majd az irányítást, vagy meglapul, és csak fokozatosan, a megbeszélések közben érvényesíti akaratát? Minderről egyelőre az esküdteknek sem volt fogalmuk.
Pontosan tíz órakor Harkin bíró szemügyre vette a zsúfolt termet, és megállapította, hogy mindenki a helyén van. Könnyedén koppantott a kalapácsával, mire azonnal elült a sustorgás. A bíró odabólintott Pete-nek, régi hűséges törvényszolgájának, aki szerényen várakozott megfakult barna egyenruhájában, és csak annyit mondott:
– Vezesse be az esküdteket.
Minden szempár az esküdtek padsorai melletti ajtóra szegeződött. Elsőnek Lou Dell jelent meg, tyúkanyóként kalauzolva csibéit, majd sorban bevonult a tizenkét kiválasztott, és elfoglalta kijelölt helyét, a három póttag pedig leült a maga összecsukható székére. Néhány pillanatig még rendezkedtek – ki az üléspárnáját, ki a szoknyáját igazgatta, a retikülök és a puha kötésű könyvek a földre kerültek –, aztán elcsendesedtek. Természetesen valamennyien érezték, hogy az egész terem őket bámulja.
– Jó reggelt – köszöntötte őket hangosan, széles mosollyal Harkin bíró. – Remélem, megtalálták az esküdtek szobáját, és mindent lebonyolítottak.
A bíró valamilyen okból felemelte a tizenöt aláírt ívet, amelyet Lou Dell kötelességtudóan összegyűjtött.
– Nos, van már elnökünk? – kérdezte rövid szünet után. Mind a tizenketten egyszerre bólintottak.
– Nagyszerű. És ki ő?
– Én vagyok az, bíró úr – közölte az első sorból Herman Grimes, s egy röpke pillanatra a védelem táborának – ügyvédeknek, esküdtszéki szakértőknek, a nagyvállalatok képviselőinek – ereiben megfagyott a vér. Csak nagy nehezen szedték össze magukat, de mindeközben semmilyen jelét nem adták, hogy az elnökké lett vak esküdt iránt mélységes szereteten és tiszteleten kívül mást is éreznének.
– Helyes – szólt a bíró.
Örült, amiért esküdtjei szemmel láthatóan minden civakodás és sértődés nélkül estek túl ezen a rutinszerű döntésen. Voltak ennél sokkal keservesebb tapasztalatai is. Megesett, hogy a hat fehérből és hat feketéből áll esküdtszék egyszerűen nem tudott megállapodni az elnök személyében. Mások még az ebéd menüjén is hajba kaptak.
– Remélem, elolvasták írásos utasításaimat – folytatta, majd részletes fejtegetésbe bocsátkozott, minden, már írásba foglalt pontot kétszer is elismételve.
Nicholas Easter az első sorban ült, balról másodiknak, kifejezéstelenné dermedt arccal, s miközben Harkin rendületlenül duruzsolt tovább, szemügyre vette a többi szereplőt. A feje alig mozdult, tekintete mégis mindenhová elhatolt. Az ügyvédek, akik lecsapni kész keselyűkként szorongtak asztalaik körül, szemérmetlen nyíltsággal meredtek az esküdtekre. No, majd elunják, mégpedig hamarosan.
A védelem mögött a második sorban ült Rankin Fitch; szigorú kecskeszakállban végződő, húsos arca szinte elsüllyedt az előtte ülő férfi válla mögött. Úgy tett, mint aki meg sem hallja Harkin intelmeit, az esküdtek pedig végképp nem érdekelnék, de Nicholast nem téveszthette meg. Fitch figyelmét semmi sem kerülte el.
Tizennégy hónappal ezelőtt Nicholas már látta Fitchet a pennsylvaniai Allentownban, a Cimmino-per tárgyalásán. És látta az utcán is, az oklahomai Broken Arrow törvényszéke előtt, a Glavine-per idején. Ez a két alkalom éppen elég volt. Nicholas tisztában volt azzal, hogy Fitch mostanra már tudja: dehogy járt ő valaha is az Észak-texasi Állami Egyetemre! És tudta, hogy a személye jobban aggasztja Fitchet, mint akármelyik másik esküdté – amire meg is volt minden oka.
A Fitch mögötti két sort komor képű, gondosan öltözött fickók töltötték meg, olyan egyformák, mintha hasonmások lettek volna; Nicholas tudta, hogy ők a Wall Street gondterhelt küldöttei. A reggeli lap szerint a piacot nem érdekelte az esküdtszék összetétele; a Pynex részvényei szilárdan tartották a maguk egyenkénti nyolcvandolláros árát. Nicholas önkéntelenül elmosolyodott. Ha most egyszer csak felpattanna és elüvöltené magát: „A felperesnek több millió dollár jár!”, az egyenöltönyösök menten kivágtatnának a teremből, és délre a Pynex-részvények tíz pontot esnének.
Szilárdan tartotta magát a másik három nagy, a Trellco, a Smith Greer és a ConPack is.
Az első sorokban itt-ott kis csoportokban búsképű legények üldögéltek; Nicholas az esküdtszéki szakértőket gyanította bennük. Most, hogy az esküdtszék összeállt, következett munkájuk második szakasza: a megfigyelés. Ezeknek a szerencsétleneknek jutott osztályrészül, hogy végighallgassanak minden egyes tanút, és megjósolják, hogyan hat egy-egy vallomás az esküdtekre. Ha valamelyik tanú kedvezőtlen vagy épp ellenszenves benyomást kelt bennük, a stratégia értelmében azonnal le kell zárni kihallgatását, és haza kell meneszteni; talán egy újabb, alkalmasabb tanú még helyrehozhatja a dolgot. Ezen a területen azonban Nicholas nem volt eléggé tájékozott. Rengeteget összeolvasott az esküdtszéki szakértők munkájáról, St. Louisban még egy szemináriumon is részt vett, amelyen híres ügyvédek meséltek háborús adomákat nevezetes esküdtszéki döntésekről, de mindmáig élt benne a gyanú, hogy ezek a nagy tekintélyű szakértők csupán ügyes kóklerek. Azt állítják: az esküdtek legapróbb rezzenéséből is ki tudják olvasni, mi a véleményük az elhangzottakról. Nicholas ismét elmosolyodott. Mi lenne, ha öt percen át rendületlenül az orrát piszkálná? Ezt a „testbeszédet” vajon hogyan értelmeznék?
A hallgatóság további részét nem sikerült osztályokba sorolnia. Nyilván van köztük jó néhány újságíró meg a szokásos törzsközönség: unatkozó helyi ügyvédek, örökös kíváncsiskodók. A középső sorok egyikében ült Herman Grimes felesége; sugárzott a büszkeségtől, amiért férjét ilyen magas tisztségre választották. Harkin bíró végre befejezte szerteindázó fejtegetéseit, és Wendall Rohr felé intet. Az lassan felállt, begombolta skót kockás zakóját, és műfogsorát az esküdtek felé villogtatva, fontoskodón lépdelt a maga emelvényéhez, majd ismertette a kereseti kérelmét, azaz a felperes részéről vázolta a tényállást az esküdteknek. A teremben mélységes csend honolt.
Bizonyítani fogják, mondotta, hogy a cigaretta tüdőrákot okoz, közelebbről pedig azt, hogy az elhunyt Jacob Woodnak, ennek az érdemes férfiúnak azért kellett tüdőrákban elpusztulnia, mert majdnem harminc éven át Bristol márkájú cigarettát szívott. A cigaretta ölte meg, közölte ünnepélyesen Rohr, az álla alatt sarjadzó ősz szőrzetet ráncigálva. A hangja reszelős volt, de meggyőző, s kiszámítottan halkult-erősödött, mindenkor a megfelelő drámai hatás érdekében. Rohr vérbeli komédiás volt, szakavatott előadóművész; félrecsúszott csokornyakkendője, csattogó műfogsora, össze nem illő ruhadarabjai mind azt a célt szolgálták, hogy felkeltsék az átlagember bizalmát és rokonszenvét. Nem kívánt ő modellt ülni a tökély szobrához. Csak páváskodjanak makulátlan sötét öltönyükben, drága selyem nyakkendőjükkel a védelem ügyvédei, beszéljenek csak lyukat az esküdtek hasába. Ezek az esküdtek az ő emberei. Ő tudja, mi kell nekik.
No de hogyan bizonyítják majd, hogy a cigaretta tüdőrákot okoz? Ó, bizonyítékban nem lesz hiány. Először is megidézik egész Amerika néhány legjelesebb rákkutatóját, akik bizony már úton is vannak Biloxi felé, hogy elbeszélgessenek az esküdtekkel, és egyértelműen, statisztikai adatok tömegének segítségével kimutassák: a cigaretta valóban rákot okoz.
Továbbá – és e nagyszabású bejelentés előtt Rohr nem tudta elfojtani kaján mosolyát – a felperes olyan személyeket állít majd az esküdtszék elé, akik korábban a dohányiparban dolgoztak. Itt, nyílt színen, ebben a teremben fogják majd kiteregetni a szennyest. Döbbenetes leleplezések várhatók.
Egy szó, mint száz: a cigarettafüstben természetes rákkeltő anyagok, peszticidek, radioaktív részecskék és azbesztszerű rostok vannak jelen, ennélfogva a cigaretta tüdőrákot okoz.
Ezen a ponton a teremben ülők akár meg is esküdtek volna rá, hogy Wendall Rohr valóban bebizonyítja majd mindezt, méghozzá könnyűszerrel. Rohr rövid szünetet tartott, húsos ujjaival megrángatta csokornyakkendője két végét, jegyzeteibe pillantott, majd ünnepélyesen megidézte az elhunyt Jacob Wood alakját. Méltatta az odaadó és hőn szeretett családapát, a szorgos dolgozót, a veterán katonát, a hitbuzgó katolikust, az egyházközség baseballcsapatának lelkes tagját. Serdülőkorában szokott rá a dohányzásra, mert mint akkoriban sokan mások, ő sem volt tisztában a veszélyekkel.
Rohr ebben a néhány percben szándékosan hatásvadász módszereket alkalmazott. Utána röviden érintette a kártérítés kérdését. Nagyszabású per készül, amely úgyszólván mérföldkőnek tekinthető, jelentette ki. A felperes tekintélyes pénzösszegre számít, s meg is követeli majd. Nem pusztán a tényleges károkról van szó – Jacob Wood életének pénzben mérhető értékéről s arról az érzelmi veszteségről, amely a családját sújtotta –, nem, a kártérítésnek egyszersmind büntető jelleget kell öltenie.
Aztán kissé zavarosan kezdte taglalni a büntető célzatú kártérítés fogalmát, olykor mintha el is vesztette volna a fonalat, s a legtöbb esküdt megállapította magában: a tetemes összegről szóló, megtorló célzatú ítélet lehetősége olyannyira tűzbe hozta, hogy lám, már a figyelme is elkalandozik!
Harkin bíró írásban kötötte ki, hogy mindkét félnek egy-egy óra áll rendelkezésre a kereseti kérelem, illetve az ellenkérelem előadásához, és azt is kilátásba helyezte – természetesen ugyancsak írásban –, hogy a kiszabott időt túllépő ügyvédtől megvonja a szót. Rohr ugyan nem volt mentes a legtöbb ügyvédet sújtó agyonbeszélési kórtól, de bölcsen óvakodott, nehogy felborítsa ő-tiszteletreméltósága időbeosztását. Ötven percet vett igénybe a hatvanból, befejezésül komoran hivatkozva az igazság győzelmébe vetett hitére, majd köszönetet mondott az esküdteknek figyelmükért, mosolyogva megcsattogtatta műfogsorát, és visszaült a helyére.
Ha az ember a székéhez van szegezve, alig mozdulhat, és a szomszédaival sem válthat szót, ötven perc több órával ér fel. Harkin bíró ennek tudatában negyedórás szünetet rendelt el, hogy utána sor kerüljön az alperes ellenkérelmének ismertetésére.
Durwood Cable nem egészen harminc perc alatt ért mondandója végére. Hűvösen és nyugodtan biztosította róla az esküdteket, hogy a Pynexnek is megvannak a maga szakértői, tekintélyes tudósok és kutatók, akik egyértelműen rávilágítanak majd, hogy a cigaretta egyáltalán nem okoz tüdőrákot. Hozzátette, hogy eleve számít az esküdtek kételyeire, csupán türelmet és elfogulatlan figyelmet kér tőlük. Durr nem használt jegyzeteket; beszéd közben egy-egy esküdt szemébe fúrta tekintetét. Végigpásztázta az első sort, majd áttért a másodikra, mindenkivel külön-külön szemezve. Hangja és pillantása már-már delejes erejű volt, ugyanakkor csupa nyíltság és őszinteség. Ilyen embernek hinni már önmagában is jóleső érzés.
AZ EBÉDNÉL ütött be az első krach. Harkin bíró tizenkét óra tíz perckor rendelte el a déli szünetet. A hallgatóság csendben várt, amíg az esküdtek egyesével kivonulnak. A szűk folyosón már ott toporgott Lou Dell alig várva, hogy a szobájukba terelje őket.
– Csak üljenek le szépen – mondta –, azonnal megjön az ebéd. Addig is itt a friss kávé.
Mihelyt mind a tizenketten bent voltak a helyiségben, rájuk csukta az ajtót, hogy utánanézzen a három póttagnak is, akiknek számára a folyosó másik végén tartottak fenn egy kisebb szobát. Amikor ezek sorsa felől is megnyugodott, visszatért őrhelyére, és dühös pillantást vetett a Willis nevű, szellemileg enyhén fogyatékos rendőrre, akinek az volt a dolga, hogy töltött pisztollyal a derékszíján álldogáljon a közelben, hátha meg kell védeni valakit.
Az esküdtek lassan szétszéledtek a helyiségben. Egyesek nyújtózkodtak vagy ásítoztak, mások megkeresték azokat, akiknek még nem mutatkoztak be; legtöbben az időjárásról cseréltek eszmét. Néhányan mereven viselkedtek, és láthatóan nehezükre esett a társalgás. Mivel egyéb dolguk nem volt, az ebéd jelentős eseménynek ígérkezett.
Herman Grimes az asztalfőn foglalt helyet, mert úgy vélte, így illik az elnöknek, és hamarosan élénk beszélgetésbe merült Millie Dupree-vel, egy jólelkű ötvenes asszonnyal, aki hamarosan elárulta, hogy neki már van egy vak ismerőse. Nicholas Easter bemutatkozott Lonnie Shavernek, az esküdtszék egyetlen fekete bőrű hímnemű tagjának, aki nem is leplezte, mennyire terhére van az új szerep. Az egyik környékbeli nagy élelmiszer-áruházi láncnál volt boltvezető, a legmagasabb tisztséget betöltő fekete az egész cégnél, sovány, csupa ideg férfi, aki egy percre sem engedett fel, annyira elkeserítette a gondolat, hogy legalább négy hetet kell az üzlettől távol töltenie.
Eltelt húsz perc; ebédnek se híre, se hamva. Fél egykor Nicholas átszólt a szoba túlsó végéből:
– Mondja, Herman, hol marad az ebédünk?
A helyiségben hirtelen csend támadt.
– Én csak az elnök vagyok – felelte mosolyogva Grimes.
Nicholas kinyitotta az ajtót, és szemrehányóan szólt oda Lou Dellnek:
– Éhesek vagyunk.
A nő lassan letette a regényét, benézett a többi tizenegy kíváncsi képű esküdtre, és így szólt:
– Már hozzák.
– Honnan? – kérdezte Nicholas.
– Az O'Reilly-féle csemegéből. Itt van a sarkon.
Látszott, hogy Lou Dell nem rajong a sok kérdezősködésért.
– Nézze, itt vagyunk bezárva, mint tizenkét háziállat – mondta Nicholas. – Mi nem mehetünk el enni úgy, mint a többiek. Nem értem ugyan, honnan ez a bizalmatlanság, és miért nem sétálhatunk el egy rendes étteremig, de hiába, itt a bíró parancsol.
Nicholas közelebb lépett, és lenézett a Lou Dell szemébe lógó ősz frufrura.
– Egyezzünk meg, hogy nem lesz minden délben ilyen cirkusz, helyes?
– Jó, jó...
– Azt javaslom, hogy szóljon oda telefonon, és derítse ki, hol marad az ebédünk, különben a bíró úrnak vetem fel a kérdést.
– Jó, jó...
Az ajtó becsukódott. Nicholas a kávéskannához lépett.
– Kicsit nyersen beszélt vele, nem gondolja? – kérdezte Millie Dupree. A többiek a fülüket hegyezték.
– Meglehet, majd bocsánatot kérek. De ha rögtön az elején nem csapunk az asztalra, fütyülni fognak ránk.
– A nő nem tehet róla – jegyezte meg Herman.
– Az a dolga, hogy a gondunkat viselje. – Nicholas leült Herman mellé. – Nem tudom, tisztában van-e vele, hogy a legtöbb esetben az esküdtek kijárhatnak ebédelni úgy, mint minden normális ember. Mit gondol, miért kell viselnünk ezeket a kitűzőket?
A többiek közelebb húzódtak az asztalhoz.
– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Millie Dupree, aki éppen szemben ült vele.
Nicholas vállat vont, mint aki mindent tud, csak nemigen nyilatkozhat.
– Valamelyest ismerem a rendszert.
– Honnan? – érdeklődött Herman.
Nicholas rövid hatásszünetet tartott, majd így felelt:
– Két évig tanultam jogot.
Nagyot hörpintett a kávéjából, mialatt a többek megemésztették ezt az izgalmas háttér-információt.
Easter tekintélye egy csapásra megnőtt. Az már eddig is kiderült, hogy barátságos és segítőkész, udvarias és értelmes, jogi ismeretei azonban még magasabb polcra emelték. Háromnegyed egykor még mindig nem jött meg az ebéd. Nicholas társalgás közben hirtelen elhallgatott, és kinyitotta az ajtót. Lou Dell kinn a folyosón az órájára pillantott.
– Már elküldtem Willist – motyogta idegesen. – Minden percben itt lehet. Igazán sajnálom...
– Hol a mosdó? – kérdezte Nicholas.
– A sarkon túl, jobbra – mutatta Lou Dell megkönnyebbülten az irányt.
Nicholas azonban nem állt meg a férfimosdónál, hanem nesztelenül leosont a hátsó lépcsőn, és kisétált a törvényszékről. Kétsaroknyit ment a Lamuese utcán, mígnem kiért a Vieux Marché nevű sétálóutcára, amelyet választékos boltok szegélyeztek; valaha ez volt Biloxi üzleti életének központja. Nicholas jól ismerte a környéket, mert csak negyedmérföldnyire volt a szállásától. Szerette a Vieux Marché kávézóit és csemegeboltjait, és ismert egy kitűnő könyvesboltot is.
Balra fordult, és hamarosan betért egy régi, tekintélyes fehér épületbe; itt volt a városszerte kedvelt Mary Mahoney's vendéglő, tárgyalások idején Biloxi jogi köreinek hagyományos ebédelőhelye. Nicholas már egy héttel korábban próbát tartott ebből a kiruccanásból, sőt a tiszteletre méltó Frederick Harkin szomszédságában költötte el ebédjét.
Az első, útjába akadó pincérnőtől megkérdezte, itt van-e Harkin bíró úr. Igen, itt van. És ugyan hol? A lány megmutatta, Nicholas pedig átsietett a báron, majd egy kis előtéren, és besétált egy jókora, friss virágokkal díszített étterembe, amelynek nagy ablakain beragyogott a napfény. Telt ház volt, de rögtön meglátta ő-tiszteletreméltóságát az egyik négyszemélyes asztalnál. Harkin is észrevette Nicholast, és a villája, amelyre ízes falat, roston sült rák volt felszúrva, megállt a levegőben. Jól látta a piros-fehér kitűzőt, de arcról is ráismert egyik esküdtjére.
– Sajnálom, uram, hogy megzavarom – mondta Nicholas, és megállt a meleg kenyérrel, friss salátákkal és jeges teával megrakott asztal végénél.
Gloria Lane, a körzeti jegyző csak hápogott. Az asztalnál két másik nő is ült: a törvényszéki írnok és Harkin fogalmazója.
– Mit keres itt? – kérdezte Harkin.
Alsó ajkára morzsányi kecskesajt ragadt.
– Az esküdtszék nevében jöttem.
– Valami baj van?
Nicholas lehajolt hozzá, hogy ne keltsen feltűnést.
– Éhesek vagyunk – közölte, összepréselt fogán át szűrve a szót.
Látszott, mennyire felindult, és az asztalnál ülők arcára kiült a riadalom.
– Mialatt maguk itt kényelemben fogyasztják a finom ebédet, mi egy zsúfolt helyiségben szorongva várjuk, hogy a csemegebolti szállítmány végre-valahára megérkezzen; de úgy látszik, útközben eltévedt. Kereken kimondva, uram, éhesek vagyunk. És kissé dühösek.
Harkin villájával a tányérra csapott; a rákfalat lepattant róla, és a padlón kötött ki. A bíró az asztalra dobta szalvétáját, és érthetetlen szavakat dünnyögött, majd homlokát ráncolva a három nőre nézett, és így szólt:
– Hát akkor nézzünk utána.
Azzal felugrott, a nők követték példáját, és az öt ember kiviharzott az étteremből.
Amikor a folyosóra értek, és benyitottak az esküdtek szobájába, Lou Dellt és Willist sehol sem látták. Öt perccel elmúlt egy óra, és az asztal még mindig üres volt. Az esküdtek abbahagyták a beszélgetést, és a bíróra meredtek.
– Közel egy órája várunk – intett Nicholas az üres asztal felé.
A többi esküdt kezdeti néma ámulata pedig villámgyorsan dühbe csapott át.
– Jogunk van a tisztességes és figyelmes bánásmódhoz – csattant fel Lonnie Shaver, Harkin pedig e szavak hallatán végképp összeomlott.
– Hová lett Lou Dell? – kérdezte, szavait a három nőhöz intézve.
Mindenki az ajtó felé nézett, s nemhiába: Lou Dell egyszer csak berobbant a szobába, hogy azután ő-tiszteletreméltósága láttán rémülten megtorpanjon. Harkin szembefordult vele.
– Mi történik itt? – kérdezte harsányan, de méltóságteljesen.
– Most beszéltem a csemegéssel – lihegte a nő, és a homlokán kiütött a veríték. – Valami gubanc volt. Azt állítják, hogy valaki felhívta őket, és azt mondta, csak fél kettőre kérjük az ebédet.
– Fél kettőre? De hiszen ezek az emberek éhesek! – mondta Harkin, mintha Lou Dellt meglepné ez a közlés.
– Mondom, a csemegésnél volt valami zűr. Talán félrekapcsolás történt...
– Melyik csemegésről van szó?
– O'Reillyről.
– Figyelmeztessen rá, hogy majd beszéljek vele.
– Igenis, bíró úr.
A bíró az esküdtek felé fordult.
– Őszintén sajnálom. Ez még egyszer nem fordul elő.
Egy másodpercre elhallgatott, órájára nézett, majd nyájasan a társaságra mosolygott.
– Meghívom valamennyiüket Mary Mahoneyhoz, ebédeljünk együtt! – Máris utasította fogalmazóját: – Hívja fel Bob Mahoneyt, hogy terítsen meg a hátsó teremben.
Az ebéd rákkal töltött palacsintából, teknősbékalevesből, friss osztrigából és a vendéglő nagy hírű különlegességéből: zöldséges-ikrás halfiléből állt. Nicholas Easter a nap hőse lett. Amikor fél három után néhány perccel a desszertet is elfogyasztották, Harkin bíró nyomában kényelmesen visszaballagtak a törvényszékre. Mire az esküdtek a helyükön ülve várták a délutáni ülésszak kezdetét, a teremben már mindenki értesült róla, milyen pompás ebédben volt részük.
Neal O'Reilly, a csemegebolt tulajdonosa később a Bibliára esküdött meg Harkin bírónak, hogy délelőtt valóban telefonhívást kapott: fiatal női hang közölte vele a körzeti jegyző megbízásából, hogy az ebédet pontosan fél kettőre szállítsa.
A tárgyalás első tanúja maga az elhunyt Jacob Wood volt. Vallomását halála előtt néhány hónappal vették videoszalagra. Két, ötven centiméteres monitort gurítottak az esküdtszék elé, további hatot a terem különböző pontjain állítottak fel. A szerelési munkálatok akkor zajlottak, mialatt az esküdtek éppen Mary Mahoneynál lakmároztak.
Jacob Wood jellegzetes kórházi ágyon feküdt; hátát párnákkal támasztották fel. Egyszerű fehér pólót viselt; deréktól lefelé be volt takarva. Sovány volt, az arca sápadt és beesett, csontos nyaka mögül vékony cső vezette orrába az oxigént. Amikor felszólították, hogy kezdheti, a kamerába nézett, és közölte nevét és lakcímét. A hangja rekedt és erőtlen volt. Nemcsak tüdőrákban, hanem tüdőtágulásban is szenvedett.
Bár az ágyat ügyvédek állták körül, csak Jacob arca látszott. Időnként hallatszott, hogy az ügyvédek között valamilyen nézeteltérés támad, de Jacob nem törődött velük. Ötvenegy éves volt, húsz évvel látszott öregebbnek, és minden jelenlévő érzékelhette, hogy a halálán van.
Ügyvédje, Wendall Rohr biztatására ismertette az életrajzát. Csaknem egy órán át beszélt, kitért gyermekkorára, iskoláséveire, baráti körére, különböző lakhelyeire, a tengerészetnél töltött katonaidejére, házasságára, munkahelyeire, gyermekeire, szokásaira, kedvteléseire, felnőttkori baráti kapcsolataira, utazásaira, unokáira, a nyugdíjasévekkel kapcsolatos terveire. Kezdetben lenyűgöző élmény volt látni, ahogy egy halott beszél előttük, de aztán az esküdtek mindinkább rádöbbentek, hogy a megboldogult élete szakasztott olyan unalmas volt, mint az övék. A bőséges ebéd is megtette hatását; feszengeni, mocorogni kezdtek, szemhéjuk és agyuk elnehezült. Még Herman is elunta magát, annál is inkább, mivel ő csak a hangot hallhatta, a hozzá tartozó arcot legföljebb elképzelhette. Szerencsére ő-tiszteletreméltóságát is ugyanaz az ebéd utáni tespedtség vette elő, és egy óra húsz perc után rövid szünetet rendelt el.
Az esküdtszék négy dohányos tagja is vágyott már a füstölésre. Lou Dell boldogan kalauzolta el őket egy apró fülkébe a férfimosdó szomszédságában; rendszerint itt őrizték a fiatalkorú bűnözőket kihallgatásuk előtt. A szűk kis szoba ablaka tárva-nyitva állt.
– Ha még ez után a per után sem hagyják abba a bagózást, akkor tényleg hibádzik valami odafenn.
Lou Dell bágyadt élcét a négy esküdt részéről fagyos csend fogadta.
– Elnézést – mondta a nő, és sietve visszavonult.
Elsőnek a harmincnyolc éves Jerry Fernandez – autóügynök, a kaszinókban összeszedett súlyos adósságok és egy rossz házasság terhével a vállán – gyújtott rá, majd sorra a három nő elé tartotta öngyújtóját. Mélyeket szívtak a cigarettából, és gomolygó füstfelhőket eregettek ki az ablakon.
– Jacob Wood emlékére – mondta Jerry afféle pohárköszöntő gyanánt.
A három nő egy szót sem szólt; túlságosan lefoglalta őket a dohányzás.
Grimes elnök úr már tartott nekik egy rövid fejtágítót, miszerint még egymás között sem beszélhetnek az ügyről; Harkin bíró oly kitartóan hangsúlyozza a tilalmat, hogy neki szent kötelessége őrködni rajta. Herman azonban az esküdtek szobájában tartózkodott, és Jerryt furdalta a kíváncsiság.
– Vajon próbált-e valaha leszokni a jó öreg Jacob? – kérdezte csak úgy a levegőbe.
Sylvia Taylor-Tatum mohón szippantott hosszú, vékony, emancipált nőhöz illő cigarettájából, majd így felelt:
– Előbb-utóbb ki fog derülni.
Azzal tekintélyes mennyiségű kékes gőzt eresztett ki hosszú, hegyes orrán. Jerry szeretett gúnyneveket osztogatni, s titkon már rég Uszkárnak keresztelte el a nőt keskeny arca, éles metszésű, kiugró orra és középen elválasztott, vállára omló, dús, őszülő haja miatt. Legalább száznyolcvan centi magas, szögletes alkatú teremtés volt, s örökké morcos arcával mindenkit távol tartott. Ezúttal sem titkolta, hogy nem óhajt társalgásba elegyedni.
– Kíváncsi vagyok, ki lesz a következő szám – próbálkozott tovább Jerry.
– Nyilván az a regiment orvos – felelte Uszkár, és kibámult az ablakon.
A másik két nő még ennyit sem mondott. Szívták a cigarettát, Jerry pedig felhagyott a meddő igyekezettel.
A nőt Marlee-nak hívták, legalábbis életének e szakaszában ezt az álnevet választotta. Harmincéves volt, közepes termetű, karcsú, barna szemű, barna haját rövidre vágatta, egyszerű öltözékét gondosan válogatta össze úgy, hogy ne keltsen feltűnést. A szűk farmer és a rövid szoknya különösen jól állt neki, egyáltalán, bármit vett fel, tetszése szerint volt csinos vagy semmitmondó, ezúttal azonban nem akarta észrevetetni magát. Két ízben már ott volt a tárgyalóteremben: egyszer két héttel ezelőtt, egy másik tárgyaláson, másodszor pedig e mostani dohányper elején, amikor az esküdtszéket összeállították. Harmadszorra már otthonosan mozgott. Tudta, hol a bíró irodája, és hol szokott ebédelni. Név szerint ismerte a két fél valamennyi ügyvédjét – ez pedig nem volt csekély teljesítmény. Tisztában volt az eljárás menetével. Tudta, melyik szállodában rejtőzködik Rankin Fitch a tárgyalás ideje alatt.
A szünetben átment a fémdetektoron, és elhelyezkedett a terem leghátsó sorában. A hallgatóság benn maradt tagjai ellazították tagjaikat, az ügyvédek csoportokba verődve tanakodtak. Fitch egy sarokban állva beszélgetett két emberrel – valószínűleg esküdtszéki szakértők voltak. Fitch nem figyelt fel Marlee-ra. Mintegy százan lehettek a teremben.
Eltelt néhány perc. Marlee szemmel tartotta a pulpitus mögötti ajtót, s amikor a törvényszéki írnok, kezében egy csésze kávéval, kilépett rajta, tudta, hogy a bíró sem lehet messze. Táskájából borítékot vett elő, várt még egy másodpercet, majd odasétált a bejárati ajtót őrző egyik rendőrhöz, bájos mosolyt villantott rá, és így szólt:
– Megkérhetném egy szívességre?
A rendőr, aki szíve szerint viszonozta volna a mosolyt, és a borítékot is észrevette, így felelt:
– Ha rajtam múlik...
– Muszáj most elrohannom. Átadná ezt annak az úrnak ott a sarokban? Nem szeretném zavarni.
A rendőr a jelzett irányba sandított.
– Melyikre gondol?
– Arra a nagydarab kecskeszakállasra ott középen, aki sötét öltönyt visel.
Ebben a pillanatban a pulpitus mögül belépett a törvényszolga, és azt harsogta:
– A bíróság visszatér!
– Hogy hívják? – kérdezte a rendőr, halkabbra fogva a hangját.
A nő átadta neki a borítékot, és a címzésre mutatott.
– Rankin Fitchnek. Köszönöm.
Megsimogatta a rendőr karját, azzal már el is tűnt.
Miközben az esküdtszék bevonult, Fitch lehajolt egyik kollégájához, és súgott neki valamit, majd elindult kifelé. Mára eleget látott. Amúgy is az volt a szokása, hogy az esküdtszék összeállítása után már ne sokat időzzön a tárgyalóteremben. Voltak más módszerei is, hogy nyomon kövesse a fejleményeket.
Az ajtóban megállította a rendőr, és átadta neki a borítékot. Fitch megdöbbent, amikor meglátta rajta a nevét. Őt itt nem ismerte senki; ködbe vesző árnyék volt, senkinek sem mutatkozott be, és álnéven szállt meg. Washingtoni cégét Nyugat-arlingtoni Társaságnak hívták; ennél semlegesebb, jellegtelenebb nevet még ő sem agyalhatott ki. A nevét senki sem ismerte – kivéve persze az alkalmazottait, az ügyfeleit és néhány, általa szerződtetett ügyvédet. Dühödten meredt a rendőrre, még egy köszönömöt sem lökött oda neki, majd kilépett az előcsarnokba, még mindig hitetlenül bámulva a borítékot. A nyomtatott betűs írás nyilvánvalóan női kéztől származott. Lassan kinyitotta a borítékot; egyetlen papírlap volt benne, a közepén jól olvasható, nyomtatott betűs szöveggel: „Kedves Mr. Fitch, Easter, a kettes számú esküdt holnap szürke, piros szegélyes golfpulóvert, keményített khakinadrágot, fehér zoknit és fűzős barna bőrcipőt fog viselni.”
José, a sofőr odaballagott az ivókúttól, és engedelmes juhászkutyaként állt meg gazdája mellett. Fitch még egyszer elolvasta az üzenetet, kifejezéstelen arccal Joséra nézett, aztán visszament az ajtóhoz, résre nyitotta, és megkérte a rendőrt, hogy jöjjön ki.
– Valami gond van, uram? – kérdezte a rendőr.
Az ő helye odabenn volt az ajtó előtt, s ő olyan ember volt, aki teljesíti a parancsot.
– Ki adta ezt át magának? – kérdezte Fitch a tőle telhető legbarátságosabb hangon. A két fémdetektoros kíváncsian figyelte a jelenetet.
– Egy nő. Nem tudom a nevét.
– Mikor adta át?
– Egy-két perce. Pont azelőtt, hogy maga kijött.
Ezt hallván Fitch gyorsan körülnézett.
– Itt van még?
A rendőr is futólag körbehordozta tekintetét.
– Nincsen.
– Le tudná írni?
A legény zsaru volt; arra képezték ki, hogy megfigyelje a dolgokat.
– Le hát. Huszonnyolc-harminc éves. Százhatvannyolc-százhetven centi magas. Rövidre nyírt, barna haja van, és barna szeme. Vékony, jó formájú. Marhára jó nő.
– Mi volt rajta?
Ezt a rendőr már nem figyelte meg, de nem is ismerhette el a mulasztását.
– Izé, valami világos, olyan drappféle ruha, vászonból, elöl végiggombolva.
Fitch megrágta a hallottakat, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után azt kérdezte:
– Mit mondott magának?
– Semmi különöset. Csak annyit, hogy ezt adjam át. Azzal már el is tűnt.
– Volt valami szokatlan a beszédmódjában?
– Semmi. Nézze, nekem vissza kell mennem.
– Hát persze, tudom. Köszönöm.
Fitch és José lement a lépcsőn, majd megkerülték a földszintet, kiléptek a kapun, rágyújtottak, és úgy sétálták körül a törvényszéket, mintha csak egy kis levegőzésre jöttek volna.
Jacob Wood tanúvallomásának felvétele annak idején két és fél napot vett igénybe. Harkin bíró kiszerkesztette belőle az ügyvédek vitáit, az ápolónők közbeszólásait és az érdektelen részeket, és ekképpen ügyesen átszabta potom két óra harmincegy percesre.
Az esküdteknek mégis úgy tűnt: napok óta hallgatják, nézik. Egy ideig még lekötötte őket, ahogy a szerencsétlen ember a dohányzáshoz való viszonyát ecsetelte, de aztán már csak azt kívánták, bárcsak befejezné végre. Jacob tizenhat éves korában szívta el az első Redtopját, mert minden haverja Redtopot szívott. Nemsokára rákapott, és felvitte napi két csomagig. Amikor kilépett a haditengerészettől és megnősült, leszokott erről a márkáról, mert a felesége rábeszélte, hogy térjen át valamilyen füstszűrős fajtára. Az asszony eredetileg azt szerette volna, ha végképp abbahagyja a dohányzást, de erre nem volt képes, így aztán a Bristolt választotta, mert a reklámok szerint annak alacsony a kátrány- és nikotintartalma. Mire huszonöt éves lett, már napi három csomagnál tartott; erre pontosan emlékezett, mert ekkor született az első gyermekük, és Celeste, a felesége rászólt: ha nem hagyja abba, nem fogja megérni az unokái világrajöttét. Az asszony, ha vásárolni ment, nem volt hajlandó megvenni neki a cigarettát, így Jacob maga gondoskodott szükségleteiről. Átlag húsz csomagot szívott el hetente.
Kétségbeesetten szeretett volna leszokni. Egy ízben teljes két hétig kibírta, aztán egy éjszaka kibújt az ágyból, hogy végre rágyújthasson. Néhányszor sikerült csökkentenie a fejadagot, először napi két, majd napi egy csomagra, aztán, jóformán észrevétlenül, már megint háromnál tartott. Járt orvosnál, még hipnózissal is megpróbálkozott. Akupunktúrának vetette alá magát, nikotinos rágógumit vásárolt. Mindhiába: minden módszer csődöt mondott. Akkor sem tudott leszokni, amikor megállapították, hogy tüdőtágulása van, és amikor kimutatták a tüdőrákot, még az sem segített.
Ez volt élete legnagyobb ostobasága, és most, ötvenegy éves korában, halállal bűnhődik érte. „Nagyon kérek minden dohányost – hörögte két köhögőroham között –, hagyják abba...”
Jerry Fernandez és Uszkár összenézett.
Jacob aztán arról beszélt szívszakajtó mélabúval, mi mindentől kell megválnia. El kell búcsúznia a feleségétől, a gyerekeitől, az unokáitól, a jó barátoktól, nem horgászhat többé lazacra a Hajó-sziget körül, és így tovább. A Rohr mellett ülő Celeste csendesen sírdogált, és nem telt bele sok idő, Nicholas Easter szomszédságában a hármas számú esküdt, Millie Dupree is papír zsebkendővel nyomkodta a szemét.
Végül az első tanú elmondta utolsó szavait, és a képernyők elsötétültek. A bíró köszönetet mondott az esküdteknek, amiért az első nehéz napot ilyen fegyelmezetten kibírták, és kilátásba helyezte, hogy másnap ugyanilyen fárasztó napban lesz részük. Aztán, komolyra fordítva a szót, fenyegető hangon intette őket, nehogy az ügyet bárkivel, akár még házastársukkal is megbeszéljék, továbbá még nyomatékosabban felkért mindenkit: azonnal jelentsék, ha bárki bármelyikükkel kapcsolatba kívánna lépni. Ezt a témát jó tíz percen át sulykolta, majd a másnap reggel kilenc órai viszontlátásig elbocsátotta őket.
Fitch már korábban is eljátszott a gondolattal, hogy behatol Easter lakására, most azonban elérkezett a cselekvés pillanata – és a művelet igazán egyszerűnek bizonyult. Elküldte Josét egy Doyle nevű embere társaságában Easter házához. Easter természetesen éppen oda volt szögezve az esküdtek padsorához, hogy osztozzon Jacob Wood kínszenvedésében. Fitch két embere mindvégig szemmel tartotta arra az esetre, ha a tárgyalást netán hirtelen berekesztenék.
José ott maradt a kocsiban, telefonközelben, és figyelte a kaput. Doyle bement, felsétált az első emeletre, és a gyengén világított folyosó végén megtalálta a 312-es számú lakást. A szomszédos lakásokból nem hallatszott semmilyen zaj. Mindenki dolgozott.
Doyle megrázta a lötyögős kilincsgombot, majd erősen tartotta, amíg a másik kezével húszcentis plasztikcsíkot húzott végig az ajtórésen. A zár kattant egyet, a gomb elfordult. Doyle óvatosan vagy öt centire belökte az ajtót, és várt, hogy csipogni vagy csengeni kezdjen a riasztó, de nem történt semmi. Régi, olcsó bérű ház volt, és a férfit csöppet sem lepte meg, hogy Easternek nincs riasztója.
Egyetlen másodperc alatt benn termett. Kis vakus gépével gyorsan lefényképezte a konyhát, a fürdőszobát, a dolgozószobát és a hálót. Közelképeket készített az olcsó kávézóasztalon heverő képes újságokról, a padlón tornyosuló könyvhalmokról, a sztereó készülék tetején lévő CD-kről és a meglehetősen korszerű, láthatóan sok mindent tudó számítógép körül szétszórt szoftverről. Vigyázott, hogy mihez érhet hozzá. Hamarosan meglátta a szekrénybe akasztott, piros szegélyes, szürke sportpulóvert, azt is lefényképezte, és végül sorra vette a polcokat és a mosogató alatti rekeszt is.
Olcsón berendezett, szerény kis lakás volt, de látszott, hogy bérlője igyekszik tisztán tartani. A légkondicionálót vagy kikapcsolták, vagy elromlott. Doyle lefényképezte a termosztátot. Alig tíz perc alatt két tekercs filmet lőtt el, s azt is megállapította, hogy Easter valóban egyedül él.
Gondosan bezárta az ajtót, és nesztelenül elhagyta a helyszínt; tíz perccel később már ott volt Fitch irodájában.
Nicholas ismét gyalog jött el a törvényszékről, és mintegy véletlenül éppen O'Reilly csemegeboltja előtt állt meg a Vieux Marchén, hogy fél kiló füstölt pulykát és egy nagy doboz spagettisalátát vásároljon. Ráérősen bandukolt hazafelé, láthatóan élvezve a napsütést az egész napos bezártság után. A sarki fűszeresnél vett egy üveg jégbe hűtött ásványvizet, és útközben meg-meghúzta az üveget, majd elnézte a fekete bőrű gyerekcsapatot, amely izzó hangulatú kosárlabda-mérkőzést vívott egy templomi parkolóban. Aztán összegörnyedve átvágott egy kis parkon, és néhány pillanatra kis híján lerázta a kopóját. Amikor kiért a parkból, és ismét szájához emelte az üveget, már biztosan tudta, hogy követik. Pang, a baseballsapkás, apró termetű ázsiai, Fitch egy bérence, a parkban majdnem elvesztette a fejét. Nicholas egy magas puszpángfasor ágain keresztül pillantotta meg.
Lakása ajtajához érve elővett egy parányi távirányítót, és lenyomta a négy számjegyű kódot. A csöppnyi piros fény zöldre váltott. Nicholas kinyitotta az ajtót.
A megfigyelő kamera a hűtőszekrény fölött, egy szellőzőnyílásba volt elrejtve, és néma magaslati búvóhelyéről teljes egészében áttekintette a konyhát, a dolgozószobát és a hálószoba ajtaját. Nicholas egyenesen a számítógéphez ment, és másodpercek alatt megállapította, hogy először is senki sem próbálta bekapcsolni, másodszor pedig pontosan délután négy óra ötvenkét perckor IB-re – illetéktelen behatolásra – került sor.
Mély levegőt vett, körülnézett, majd ellenőrző körútra indult, bár sejtette, hogy a behatolásnak nem maradt nyoma. Az ajtó olyan volt, mint mindig, a kilincsgomb lazán fityegett; könnyű lehetett elfordítani. A konyhában és a dolgozószobában sem észlelt semmilyen változást. Egyedüli vagyontárgyai – a sztereó készülék, a CD-k, a televízió, a számítógép – érintetlennek tűntek. A hálófülkében sem akadt betörő vagy bárminemű erőszakos cselekmény nyomára. Ekkor visszament a számítógéphez, és lélegzetvisszafojtva készült fel a műsorra. Átböngészte az adatállományt, rálelt a megfelelő programra, leállította a megfigyelő kamerát, két billentyű lenyomásával visszatekerte, majd beállította négy óra ötvenkét percre. Csiribí-csiribá – a negyvencentis képernyőn fekete-fehérben kinyílt a lakás ajtaja; a kamera rögtön ráfordult. A rés még keskeny volt; a látogató várta, hogy megszólaljon a riasztó. Csend. Az ajtó kinyílt, egy férfi lépett be. Nicholas megállította a videót, és meredten nézte a képernyőn látható arcot. Még soha nem találkozott vele.
A felvétel tovább pergett. A férfi gyorsan fényképezőgépet húzott elő a zsebéből, és villogtatni kezdte, körülszimatolt, majd kis időre eltűnt a hálószobában, ahol tovább fényképezett. Néhány pillanatig elnézegette a számítógépet, de nem nyúlt hozzá. Ez mosolyra késztette Nicholast. Az ő számítógépébe nem lehetett belepiszkálni. Ez az alvilági bunkó még bekapcsolni sem tudta volna.
Kilenc percet és tizenhárom másodpercet töltött a lakásban, és Nicholas pontosan tudta, miért éppen ma. Persze nem ijedt meg a látogatástól; számított rá. Még egyszer végignézte a felvételt, fojtottan kuncogott, majd félretette. Később majd még hasznát veszi.
MÁSNAP REGGEL nyolckor, amikor Nicholas Easter kilépett a napfénybe, és körülnézett a parkolóban, maga Fitch is ott ült a megfigyelő kisteherautó mélyében. A furgon ajtaján egy vízvezeték-szerelő emblémája díszlett, alatta zöld sablonnal nyomott hamis telefonszámmal.
– Itt van – közölte Doyle, mire mind összerezzentek.
Fitch felkapta a távcsövet, egy elsötétített kis ablaknyíláson át gyorsan beállította, majd csak annyit mondott:
– A kurva életbe.
– Mi történt? – kérdezte Pang, a koreai technikus, aki előző nap követte Nicholast.
Fitch elnyílt szájjal bámult át a kis, kerek ablakon.
– Itt veszek meg. Szürke pulóver, khakinadrág, fehér zokni, barna bőrcipő.
– Az ing, mint a fényképen? – érdeklődött Doyle.
– Aha.
Pang lenyomta hordozható rádiója egyik gombját, hogy riassza két háztömbbel arrébb várakozó társát. Easter elindult, feltehetően a törvényszék irányába. Ugyanannál a sarki fűszeresnél nagy csésze feketekávét és újságot vásárolt, majd húsz percen át ült ugyanabban a kis parkban, és böngészte a legfrissebb híreket. Sötét napszemüveget viselt, és mindenkit látott, aki elment mellette.
Fitch egyenesen a törvényszék utcájában lévő irodájába ment, és ott összebújt Doyle-lal, Panggal meg egy Swanson nevű egykori FBI-ügynökkel.
– Meg kell találnunk azt a lányt – ismételgette.
Gondosan kidolgozták a haditervet. Egy ember állandóan ott ül majd a tárgyaló leghátsó sorában, egy másik kinn, a lépcső közelében, a harmadik a földszinten, az üdítőautomata mellett tartózkodik, a negyedik pedig rádióval posztol az utcán. A szünetek alkalmából őrhelyet cserélnek. Mindenki megkapta a nő meglehetősen hiányos személyleírását. Fitch elhatározta, hogy a tegnapi helyén fog ülni, és pontosan úgy mozog és viselkedik majd, mint akkor.
Swanson, aki szakértője volt a megfigyelési technikáknak, nem lelkesedett a nagy hajcihőért.
– Úgyis hiába – jelentette ki.
– De miért? – kérdezte Fitch.
– Mert a nő fogja megkeresni magát. Tud valamit, amiről beszélni akar, úgyhogy legközelebb is ő lép majd.
– Meglehet. De akkor is tudni akarom, kicsoda.
– Csigavér. Meg fogja találni magát.
Fitch csaknem kilenc óráig huzakodott vele, aztán fürgén átsétált a törvényszékre. Doyle közben a rendőr lelkére beszélt, és megígértette vele, hogy szól, ha a lány ismét felbukkanna.
Nicholas ezen a péntek reggelen Rikki Colemant szemelte ki, hogy a kávé és a rongyoskifli elfogyasztása közben elbeszélgessenek. Rikki harmincéves, szemrevaló teremtés volt, férjes asszony, két kisgyermek anyja, s egy gulfporti magánkórház felvételi irodájában dolgozott. Megszállott egészségvédőként egyaránt kerülte a koffeint, az alkoholt és persze a nikotint. Lenszőke haját fiúsán rövidre vágatta, szép, kék szeme pedig még vonzóbbnak tűnt a formatervezett szemüveg mögött. Az egyik sarokban ülve kortyolgatta narancslevét, és olvasta a USA Today legújabb számát, amikor Nicholas becserkészte, és így szólt hozzá:
– Jó reggelt! Azt hiszem, tegnap még nem mutatkoztunk be egymásnak hivatalosan.
A fiatalasszony rámosolygott – látszott, hogy szeret mosolyogni –, és a kezét nyújtotta.
– Rikki Coleman.
– Nicholas Easter. Örülök, hogy megismerkedtünk.
– Én pedig köszönöm a tegnapi ebédet – kacagott fel a nő.
– Ugyan, semmiség. Megengedi, hogy leüljek? – Nicholas a szomszédos összecsukható szék felé biccentett.
– Hát persze – mondta Rikki, és a térdére eresztette az újságot.
Mind a tizenketten ott voltak már; a legtöbben halk és felszínes, afféle kora reggeli megjegyzéseket váltottak. Herman Grimes magányosan ült kedvenc helyén, az asztalfőn, két kézre fogva csészéjét, bizonyára fülelt, nem kap-e holmi léha utalásokat, amelyek valamilyen módon a pert érintik. Lonnie Shaver is magányosan ült az asztalnál, szupermarketjének legújabb számítógépes kimutatásait tanulmányozva. Jerry Fernandez Uszkár társaságában kivonult, hogy kis cellájukban még gyorsan elfüstöljenek egy cigarettát.
– Nos, mi a véleménye az esküdtszék munkájáról? – kérdezte Nicholas.
– Szerintem túlságosan felfújják az egészet.
– Odasettenkedett valaki a sötétben, hogy megvesztegesse?
– Nem. Hát magához?
– Hozzám se. Kár. A bíró úr szörnyen csalódott lesz, ha a kutya se próbál megkenni minket.
– Csak tudnám, miért prédikál ennyit ezekről a tiltott kapcsolatokról?!
Nicholas előrehajolt, vigyázva, hogy túl közel azért ne kerüljön a nőhöz. Az is előredőlt, közben óvatosan az elnök felé sandítva. Élvezték ezt a bizalmas, négyszemközti kis csevegést, ahogy ez megesik, ha két vonzó külsejű ember hirtelen kedvét leli egymás társaságában. Csak egy kis ártatlan enyelgés, semmi több.
– Mert volt rá példa – mondta Nicholas halkan, szinte suttogva.
Közben a kávéskannák tájékáról nagy nevetgélés hallatszott: Mrs. Gladys Card és Mrs. Stella Hulic valamilyen mulatságos esetet fedezett fel a helyi lapban.
– Miféle példa? – kérdezte Rikki.
– Korrupció. Éppen a dohányperek esküdtjeinek körében. Sőt elárulhatom, hogy az ilyesmi jóformán minden hasonló ügyben előfordul. Általában a védelem kezdeményezi.
– Ezt nem értem – mondta a fiatalasszony, aki készpénznek vette a jogilag képzett férfiember minden szavát, és további felvilágosításra szomjazott.
– Országszerte jó néhány ügyet tárgyaltak már, és az esküdtszékek még egyszer sem döntöttek a dohányipar ellen. Milliókat költenek a védelemre, éppen azért, mert az első vereség végzetes lehet számukra. Ha csak egyszer is a felperes győz, átszakadhatnak a gátak. – Nicholas elhallgatott, körülnézett, ivott egy kortyot a kávéjából. – Így aztán bevetnek minden elképzelhető piszkos trükköt.
– Például?
– Például pénzt ajánlanak az esküdtek családtagjainak. Vagy városszerte elterjesztik, hogy az elhunyt – bárki volt is – négy szeretőt tartott, verte a feleségét, meglopta a barátait, csak temetésekkor járt templomba, a fia pedig homoszexuális. – Rikki tamáskodó kis fintora láttán még nyomatékosabban folytatta: – Ez a színtiszta igazság; jogi körökben mindenki tudja, hogy így van. Harkin bíró is tudja, ezért bombáz minket a figyelmeztetéseivel.
– És nem lehet ezeket az embereket leállítani?
– Egyelőre még nem. Nagyon okosak, furfangosak, elvetemültek, és soha nem marad utánuk nyom. No és ami a lényeg, millióik vannak. – Ismét elhallgatott; Rikki izgatottan várta a folytatást. – Mielőtt az esküdtszéket összeállították volna, magát is megfigyelték ám!
– Képtelenség!
– De még mennyire, hogy megfigyelték! A nagy perekben ez bevett gyakorlat. A törvény tiltja, hogy az esküdtjelöltekkel az esküdtszék összeállítása előtt bármilyen közvetlen kapcsolatot kezdeményezzenek, így hát az összes egyéb lehetőséget végigzongorázzák. Minden bizonnyal lefényképezték a házát, a kocsiját, a gyerekeit, a férjét, a munkahelyét. Meglehet, hogy elbeszélgettek a kollégáival, esetleg kihallgatták, miket mond az irodában vagy ahol ebédelni szokott. Az ember soha nem tudhatja...
Rikki az ablakpárkányra tette narancsleves poharát.
– Ez törvénysértő, erkölcstelen – vagy valami ilyesmi?
– Valami ilyesmi. De megúszták, mert magának fogalma sem volt róla.
– És maga tudta?
– Tudtam hát. Láttam a fényképészt egy kocsiban a lakásom előtt. Aztán elküldték hozzám egy nőt a munkahelyemre, hogy belekössön az üzletben elrendelt dohányzási tilalomba. Pontosan tudtam, miről van szó.
– De hát az előbb azt mondta, hogy a közvetlen kapcsolat tiltva van...
– Igen, de azt nem mondtam, hogy ők tisztességesen játszanak. Épp ellenkezőleg. Bármilyen szabályt megszegnének, csak győzhessenek.
– Miért nem szólt a bírónak?
– Mert veszélytelen volt az egész. Tudtam, mit csinálnak. Most, hogy bekerültem az esküdtszékbe, már résen leszek, és szemmel tartom minden megmozdulásukat.
Nicholas látta, mennyire fel van ajzva a fiatalasszony, és úgy gondolta, okosabb, ha a további leleplezéseket későbbre tartogatja. Az órájára nézett, és felpattant.
– Még megkeresem a mosdót, mielőtt szólítana a kötelesség!
Ekkor Lou Dell rontott be olyan hévvel, hogy az ajtó sarokvasa megcsikordult.
– Gyülekező! – szólt az esküdtekre, parancsolóbban, mint egy szünidei gyerektábor nevelője.
A közönség tegnap óta a felére apadt. Miközben az esküdtek letelepedtek elnyűtt párnáikra, Nicholas végigpásztázta szemével a termet. Fitch, amint gyanítható volt, ugyanott ült, mint eddig, csak ezúttal beletemetkezett egy újságba, mintha az esküdtek a legkevésbé sem érdekelnék, és fütyülne rá, milyen öltözékben jelenik meg Nicholas Easter. Még lesz rá idő, hogy szemügyre vegye. Az újságírók is távollétükkel tüntettek, bár várható volt, hogy a nap folyamán apránként majd beszivárognak. A Wall Street-i különítmény mintha máris halálosan unta volna az egész procedúrát; szegények éppen hogy kikerültek az egyetemről, és azért szalajtották ide őket a messze Délre, mert a fejeseknek jobb dolguk is akadt. Korábbi helyén ült Mrs. Herman Grimes is; Nicholas kíváncsi volt, vajon mindennap eljön-e, és végighallgat-e minden szót, hogy készenlétben álljon, ha a férje támaszra szorul.
A fiatalembernek az is eszébe jutott, hogy esetleg viszontlátja előző napi látogatóját, de a teremben nem volt jelen.
– Jó reggelt! – köszöntötte nyájasan az esküdtszéket Harkin bíró, amikor mindenki elcsendesedett.
A bíró, a jegyzők, sőt még az ügyvédek is abbahagyták a sustorgást, hogy mesterkélt vigyorral üdvözöljék az esküdteket.
– Remélem, jó a közérzetük. – Elhallgatott, hogy időt adjon tizenöt esküdtjének a kényszeredett bólogatásra. – Nagyszerű. Az esküdtszéki titkár asszony tájékoztatott, hogy mindenki felkészült az egész napi munkára.
Lou Dell személyét nehéz volt összeegyeztetni ezzel az előkelően hangzó címmel.
Ő-tiszteletreméltósága aztán papírlapot vett a kezébe; a papíron sorjázó kérdések mintha arra születtek volna, hogy az esküdteknek hamarosan libabőrös legyen tőlük a háta.
– Mármost, esküdt hölgyeim és uraim, felteszek önöknek néhány kérdést, néhány alapvető jelentőségű kérdést, és arra kérem önöket, ha a legcsekélyebb késztetést is érzik, válaszoljanak rájuk. Továbbá szeretném emlékeztetni önöket, hogy az indokolt válasz elmaradását adott esetben a bírói intézkedéssel szembeni engedetlenségnek minősíthetem, ez pedig szabadságvesztés büntetésével sújtható.
Kivárta, amíg a vészterhes figyelmeztetés a terem minden sarkáig elhatol; az esküdtek már puszta elhangzásától is bűntudatosak lettek. A bíró, látván, hogy a lövés célba talált, egymás után olvasta fel a kérdéseket. Kapott-e valaki a tárgyalás tegnapi berekesztése óta valamilyen rendhagyó telefonhívást? Látott-e idegeneket, amint őt vagy bármely családtagját figyelik? Hallott-e bármilyen hírt vagy híresztelést a) a peres felekkel, b) valamelyik ügyvéddel, c) valamelyik tanúval kapcsolatban? Tapasztalt-e olyan kísérletet, hogy bárki vele magával, valamelyik barátjával avagy családtagjaival beszélgetést kezdeményezzen a folyamatban lévő perről? Kezdeményezett-e a tárgyalás tegnapi berekesztése óta hasonló beszélgetést valamelyik barátja vagy családtagja? Látott-e vagy kapott-e olyan írott anyagot, amely valamilyen módon érintené a folyamatban lévő pert?
A bíró minden kérdés után szünetet tartott, reményteljesen végigpillantott az esküdtek padsorain, majd csalódott arckifejezéssel ismét maga elé tartotta a listát.
Az esküdtek különösen azt furcsállották, hogy a kérdéseket milyen feszült izgalom övezi. Az ügyvédek olyan szorongással csüggtek a bíró ajkán, mintha biztosak volnának benne, hogy a kérdéseket végzetes súlyú válaszok özöne követi. A jegyzők, akik általában buzgón rendezgették az irományokat vagy a tárgyi bizonyítékokat, most némán figyeltek, melyik esküdt jelentkezik beismerő vallomásra. A bíró minden egyes kérdés után felhúzta a szemöldökét, és fenyegető képet vágott, mintha eleve kétségbe vonná az esküdtek tisztességét, és hallgatásukat csalárd megtévesztésként értelmezné.
Amikor a lista végére ért, csendesen csak annyit mondott: köszönöm. A teremben pedig érződött a megkönnyebbülés, csak az esküdtek arcán látszott némi sértődöttség. Ő-tiszteletreméltósága ivott néhány korty kávét, majd Wendall Rohrra mosolygott:
– Szólítsa be a következő tanúját, ügyvéd úr.
Rohr felemelkedett. Gyűrött, fehér inge közepén nagy, barna pecsét éktelenkedett, csokornyakkendője ferdébben állt, mint valaha, kopott cipője napról napra porosabb lett. Szívélyes mosollyal bólintott az esküdtek felé, azok pedig akaratlanul is visszamosolyogtak rá.
Rohr arra utasította egyik esküdtszéki szakértőjét, hogy nap mint nap jegyezze fel, milyen ruhában vannak az esküdtek. Ha az öt férfi egyike valamelyik nap cowboycsizmában jelenne meg, Rohr is előveszi a magáét. Két párat is tartott készenlétben: egy hegyes meg egy legömbölyített orrút. Tornacipőt is hajlandó ölteni, ha az időjárás megfelelő. Korábban egyszer már megtette, amikor néhány esküdt is tornacipőben mutatkozott. Az akkori bíró az irodájában szót is emelt emiatt, Rohr azonban valamilyen lábpanaszra hivatkozott. Megfelelő alkalmakkor éppúgy viselt keményített khakinadrágot, kötött nyakkendőt, poliészter sportzakót, mint cowboyövet, fehér zoknit vagy olcsó mokaszint (tetszés szerint fényesre suvickolt vagy kopott és kitaposott változatban). Sokrétű ruhatárát úgy állította össze, hogy mindenkor kapcsolatot teremthessen azokkal, akik kénytelenek napi hat órán át vele szemben üldögélni, és hallgatni a hangját.
– Dr. Milton Fricke-et szeretnénk szólítani – közölte.
Dr. Fricke-et feleskették, hellyel kínálták, a törvényszolga megigazította mikrofonját. Hamarosan kiderült, hogy érdemei súlyos kilókban mérhetők: számos egyetemen szerzett diplomát és tudományos fokozatot, több száz cikket és tizenhét könyvet jelentetett meg, hosszú éveken át oktatott, évtizedeken át kutatta a dohányfüst hatását. Alacsony, szabályosan kerek képű ember volt, fekete szarukeretes szemüveggel: első látásra lerítt róla, hogy lángelme. Rohrnak csaknem egy órájába tellett, hogy taglalja lenyűgöző tudományos múltját. Amikor a bíró végül feltette a kérdést: elfogadják-e mint szakértőt, Durr Cable-nek esze ágában sem volt kötözködni.
– Megállapítjuk, hogy dr. Fricke szakértelméhez a maga területén nem fér kétség – közölte, és mindenki úgy vélte, ez a legkevesebb, amit mondhat.
Dr. Fricke területe az évek során mindinkább leszűkült, és immár napi tíz órán át egyes-egyedül a dohányfüstnek az emberi szervezetre gyakorolt hatását vizsgálta. Igazgatója volt a New York állambeli Rochesterben létesült Dohányfüstkutató Intézetnek. Az esküdtszék hamarosan arról is értesülhetett, hogy Rohr már Jacob Wood halála előtt igénybe vette szakértelmét, és a tudós részt vett Mr. Woodnak az elhalálozása után négy órával megejtett boncolásán is; mi több, ez alkalommal néhány fényképet is készített.
E fényképeket Rohr igen hangsúlyosan említette, semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy kellő időben az esküdtek is megismerkedhetnek majd velük. Ennyivel azonban nem érte be, hosszan elbeszélgetett e rendkívüli tekintélyű szakértővel a dohányzás kémiai és farmakológai hatásairól. Dr. Fricke nem cáfolt rá professzori megjelenésére. Vigyázatosan közlekedett a bonyolult orvosi és tudományos kérdések terepén, kigyomlálta az idegen szavakat, és csak annyit mondott, amennyit minden esküdt megérthetett. Mindeközben pedig tökéletesen fesztelennek és magabiztosnak mutatkozott.
Amikor a bíró elrendelte a déli szünetet, Rohr közölte vele, hogy dr. Fricke délután folytatja tanúvallomását.
Az esküdtek ebédje ezúttal idejében megjött, sőt személyesen Mr. O'Reilly sürgött-forgott az asztal körül, sűrűn mentegetőzve az előző napi fennakadásért.
A többiek sietve leültek, Nicholas azonban állva maradt.
– Ha jól látom, papírtányérokat és műanyag villákat kaptunk – jegyezte meg.
Mr. O'Reilly Lou Dellre nézett, aki így szólt:
– Na és akkor mi van?
– Az van, hogy már határozottan megmondtuk: porcelántányérokat és rendes villákat kérünk. Vagy tévednék? – a hangján indulat érződött.
Néhány esküdt gyorsan másfelé nézett; nekik nem volt más óhajuk, mint hogy ebédhez jussanak.
– Mi baja van a papírtányérokkal? – kérdezte Lou Dell; ősz frufruja idegesen rezgett.
– Magukba szívják a zsírt, ha nem tudná. Továbbá átnedvesednek, és foltot hagynak az asztalon. Éppen ezért kértem rendes tányérokat. És rendes villákat. – Felemelt egy fehér műanyag villát, kettétörte, és a szemétkosárba dobta. – És megmondjam, Lou Dell, mi dühít fel igazán? Az, hogy a bíró, a töméntelen ügyvéd, az ügyfeleikkel egyetemben, a tanúk, a jegyzők, a hallgatóság és az összes többi érintett ezekben a percekben tisztességes étteremben rendes ebédet fogyaszt, és az asztalukon igazi tányérok meg igazi poharak vannak. És hosszú, változatos étlapról választhatnak finom fogásokat. Na látja, ettől borulok én ki. Mert közben mi, esküdtek, ennek az egész istenverte tárgyalásnak a főszereplői, be vagyunk zárva ebbe a szobába, hogy várjuk a cukorkáinkat meg a limonádénkat, mint holmi óvodások.
– Kifogástalan ételt kapnak – mondta védekezően Mr. O'Reilly.
– Azt hiszem, eltúlozza kissé – szólalt meg édeskés hangján a fehér hajú, alacsony termetű, finomkodó Mrs. Gladys Card.
– Akkor egye meg a vacak szendvicsét, és ne szóljon bele! – csattant fel Nicholas, a kelleténél sokkal nyersebben.
– Minden délben jártatja a száját? – kérdezte Frank Herrera, az Északról ideszármazott nyugalmazott ezredes.
Köpcös, méltóságteljes tartású férfi volt, feltűnően apró kézzel, és az eddigiek során már kitűnt, hogy az égvilágon mindenről megvan a maga különvéleménye. Ő volt az esküdtszék egyetlen tagja, akit őszintén sértett, hogy nem őt választották elnökké.
Jerry Fernandez már elkeresztelte Napóleonnak, rövidítve Napcsinak, bár megfordult a fejében a Bús Obsitos is.
– Tegnap senki sem tiltakozott ellene – vágott vissza Nicholas.
– Lássunk már hozzá. Majd megveszek éhen – mondta Herrera, és kicsomagolta a maga szendvicsét.
Néhányan követték a példát. A helyiséget belengte a sült csirke és a burgonyaszirom illata. Mr. O'Reilly nagy ládából spagettisalátát osztogatott, s közben megjegyezte:
– Hétfőn nagyon szívesen hozok rendes tányért és villát. Semmi gond.
– Köszönöm – mondta nyugodtan Nicholas, és végre leült az asztalhoz.
Az üzletet igazán simán megkötötték. A részleteket régi, jó barátokhoz illően boronálták el azon a háromórás ebéden, amelyet az Ötvenkettedik utcai Club „21”-ben ültek végig. Luther Vandemeer, a Trellco igazgatótanácsi elnöke és valamikori védence, Larry Zell, jelenleg a Listing Foods igazgatótanácsi elnöke telefonon már megbeszélte a lényeget, de szükség volt egy fehér asztal melletti, négyszemközti találkozásra is, ahol senki nem hallgathatja ki őket. Vandemeer ismertette a legújabb veszélyt, amely most odalenn, Biloxiban fenyegeti őket, és nem tagadta, hogy aggódik. Igaz, a Trellco neve nem szerepel a perben, de az össztűz az egész iparág ellen irányul, és a Négy Nagynak együtt kell állnia a sarat. Zell mindezzel nagyon is tisztában volt. Tizenhét éven át állt a Trellco alkalmazásában, és rég megtanulta, hogy a felperesek ügyvédeinél nincs a világon mocskosabb emberfaj.
Működött Pensacolában egy Hadley Fivérek nevű kis helyi élelmiszerbolti lánc, amelynek történetesen Mississippi állam tengerparti sávjában is volt néhány lerakata. Az egyik ilyen áruház Biloxiban volt; egy igen értelmes fekete bőrű fiatalember, bizonyos Lonnie Shaver vezette. Lonnie Shaver történetesen bekerült a per esküdtszékébe. Vandemeer azt szerette volna, hogy a SuperHouse nevű, Georgiában, valamint Észak- és Dél-Carolinában üzemelő, sokkal nagyobb élelmiszerlánc, ha kell, bármilyen felárral, megvásárolja a Hadley Fivéreket. A SuperHouse egyike volt a Listing Foods húsz-egynéhány alvállalatának. Az üzlet igazán nem ígérkezett költségesnek – Vandemeer emberei már elvégezték a számításokat –, a Listingnek legföljebb ha hatmilliót kell rá áldoznia. A Hadley Fivérek magántulajdonú cég volt, így az ügy nem kelt majd semmilyen feltűnést. A Listing Foods az előző évben kétmilliárdos bruttó bevételre tett szert, egy hatmilliós kiadást játszva megengedhetett magának; a társaságnak nyolcvanmillió dollár készpénze volt, adóssága pedig jóformán semmi. Emellett Vandemeer, hogy megédesítse a döntést, azt ígérte, hogy két év múlva, ha Zell túl akarna adni a kis cégen, a Trellco csendben átveszi tőle.
A számításba nem csúszhatott hiba. A Listingnek és a Trellcónak semmi köze nem volt egymáshoz. A Listing már több élelmiszer-áruházi láncot felvásárolt. A Trellco nem volt közvetlenül érintett a biloxi perben. Két régi barát kötött egy aprócska megállapodást – egyéb nem történt.
Később természetesen némileg majd fel kell frissíteni a Hadley Fivérek személyi állományát, elvégre felvásárlás vagy fúzió esetén – még nem dőlt el, mi lesz az üzlet végleges címkéje – mindenütt sor kerül kisebb-nagyobb átszervezésre. Vandemeernek Zell közvetítésével továbbíttatnia kell majd bizonyos utasításokat, hogy Lonnie Shaver megfelelő nyomás alá kerüljön.
Az idő pedig sürget. A tárgyalás a tervek szerint öt hétig tart. És az első hét órákon belül véget ér.
Luther Vandemeer szundított egyet manhattani irodájában, majd felhívott egy biloxi számot, és üzenetet hagyott Rankin Fitchnek: hívja vissza a hét végén hamptoni nyaralójában.
Fitch egy több éve megszűnt filléres áruház hátsó szakaszában rendezte be irodáját. A bérleti díj nevetségesen alacsony volt, parkolóhely bőven állt rendelkezésre, az épület senkinek sem szúrt szemet, és gyalog néhány perc alatt el lehetett jutni a törvényszékig. Az öt nagy helyiséget sebtében tákolták össze; a furnérlemezekből felhúzott falakat be sem meszelték, a padlót még fűrészpor borította. Az olcsó bútorzatot – műanyag székeket, összecsukható asztalokat – kölcsönzőből hozatták. A neonvilágítással azonban nem takarékoskodtak, a külső ajtókra pedig bonyolult biztonsági zárakat szereltek fel, és két fegyveres őrizte őket éjjel-nappal. S ami az elektronikus berendezéseket illeti, itt már valóban semmi sem volt drága. Az öt helyiséget valósággal ellepték a számítógépek meg a képernyők. A padlón látszólag kusza összevisszaságban indáztak a faxok, fénymásolók és telefonok vezetékei. Fitch a legmodernebb technológiát használta, és megvoltak hozzá a szakemberei is.
Az egyik helyiség falait tizenöt esküdt nagyméretű fényképei borították. Egy másik falra kinyomtatott számítógépes anyagokat szegeztek. Egy további falon az ülésrend hatalmas másolata függött; az egyik alkalmazott éppen új adatokkal egészítette ki a Gladys Card neve alatti oszlopot.
A hátsó helyiség volt a legkisebb; ide az állandó alkalmazottak sem léphettek be, noha mind tudták, mi zajlik falai között. Az ajtó belülről önműködően zárult, és az egyetlen kulcs Fitch birtokában volt. Ebben az ablak nélküli helyiségben figyelték a helyszíni közvetítéseket; az egyik falat nagyméretű vászon borította, és volt fél tucat kényelmes szék is. Ezen a péntek délutánon Fitch két esküdtszéki szakértővel ült a sötétben, és mindhárman meredten nézték a vásznat. A szakértők óvakodtak tőle, hogy Fitchet társalgásba próbálják vonni, Fitchnek pedig esze ágában sem volt, hogy a figyelmes házigazda szerepét eljátssza. Így aztán a helyiségben halálos csend honolt.
A parányi Yumara XLT 2-es kamera jóformán bárhol elfért; lencséje 1,25 centi átmérőjű volt, maga a készülék huszonöt dekát sem nyomott. Fitch egyik embere állította be aprólékos gonddal, és most ott lapult egy kopott, barna bőr aktatáskában, a tárgyalóterem padlóján, a védelem asztala alatt. Olivér McAdoo washingtoni ügyvéd őrizte, minden feltűnés nélkül, ő volt az egyetlen „idegen”, akit Fitch odaültetett Cable és társai mellé. McAdoonak színleg az volt a feladata, hogy mosolyogjon az esküdtekre, stratégiai terveket dolgozzon ki, és adatokat szolgáltasson Cable-nek. Igazi megbízatását csak Fitch és még néhányan ismerték. Minden reggel neki kellett magával hoznia a terembe a hadi felszerelést: két egyforma, nagy, barna aktatáskát, az egyikben a kamerával, majd ügyelnie kellett rá, hogy mindig többé-kevésbé ugyanoda telepedjék a védők asztalánál. A védelem ügyvédei közül mindig ő jelent meg elsőként a teremben; felállította a táskát, ráirányította az esküdtek padsoraira, majd felhívta rádiótelefonján Fitchet, és röviden tájékoztatta.
A tárgyalás minden percében legalább húsz aktatáska hevert szanaszét a teremben, legtöbb az ügyvédek asztalán vagy az asztal alatt, de jutott belőlük a jegyző ülése mellé, az esküdtszéki szakértők székei alá, sőt akadt olyan is, amely elhagyatottan támaszkodott a korlátnak. Méretük és színük eltért ugyan, de összességükben mind – McAdooéit is beleértve – egyformának látszottak. Az egyiket McAdoo olykor kinyitotta, hogy iratokat szedjen elő; a másik azonban – az, amelyikben a kamera lapult olyan biztonsági zárakkal volt felszerelve, hogy kinyitásához robbanószerre lett volna szükség. Fitch haditerve egyszerű volt. Ha valamilyen előre nem sejthető okból felfigyelnének a kamerára, McAdoo a várható nagy felfordulásban szépen kicserélné a két táskát, és aztán imádkozna, hogy megússzák.
A felfedezés lehetőségével azonban nem kellett számolnia. A kamera hangtalanul működött, jelzéseit emberi fül nem érzékelhette. A táska beleolvadt a többi közé, és ha időnként meglökték vagy akár fel is rúgták, könnyű volt újra beállítani. McAdoo csak keres valami nyugodt helyet, és felhívja Fitchet. A rendszert már előző évben Allentowban, a Cimmino-féle per folyamán tökéletesre csiszolták.
A technika valóban csodát művelt. A parányi lencse szélességben is, mélységben is átfogta az esküdtek padsorait, és mind a tizenöt arcot színesben továbbította az utca túlsó végére, Fitch kis vetítőjébe, ahol két esküdtszéki szakértő tanulmányozta naphosszat élőben a legkisebb fintort vagy ásítást is.
Eközben, az esküdtek viselkedésétől függően, Fitch váltott néhány szót Durr Cable-lel, hogy tudassa, mit sikerült megfigyelniük a teremben tartózkodó embereiknek. A kamera létéről nem szerezhetett tudomást sem Cable, sem más helyi védőügyvéd, és a titokra később sem derülhet fény.
Péntek délután a kamera drámai megnyilatkozásokat rögzített, csak az volt a kár, hogy az esküdtek padsorain kívül semmi mást nem mutatott; a japánoknak a jövőben illenék kifejleszteniük olyan típust is, amely egy csukott aktatáska belsejéből irányt is tud változtatni, és átáll egyéb érdekes pontokra. Egyelőre azonban a kamera nem láthatta a Jacob Wood összezsugorodott, megfeketedett tüdejéről készült felvételeket – csak az esküdtek. Rohr és dr. Fricke gondosan kidolgozott forgatókönyve testet öltött, az esküdtek pedig mind egy szálig leplezetlen iszonyattal meredtek a három és fél évtizedes roncsolás hátborzongató eredményére.
Rohr hibátlanul időzítette a hatást. A két fényképet a tanúk padja előtt, egy háromlábú állványon tették közszemlére, és mire dr. Fricke befejezte tanúvallomását, negyed hat lett; a tárgyalást hétfő reggelig elnapolták. Az utolsó kép, amely az esküdtek agyában bizonyára eltörölhetetlenül rögződött, s amelyen most két napig rágódhatnak, a holttestből kiemelt, fehér lepedőre helyezett, szénfekete emberi tüdő látványa volt.
EASTER A HÉT VÉGÉN igazán megkönnyítette a kopók dolgát. Amikor pénteken elhagyta a törvényszéket, ismét betért O'Reilly csemegeboltjába, ahol meghitten elbeszélgetett a tulajdonossal; bárki láthatta, milyen mosolygós kedvükben vannak. Easter aztán hatalmas zacskó élelmiszert és egy nagy üveg üdítőt vásárolt. Innen egyenesen hazament, és aznap már el sem hagyta a lakását. Szombat reggel nyolckor elhajtott a bevásárlóközpontba, ahol tizenkét órás műszakban árulta a számítógépeket és különféle elektronikus csecsebecséket. A bevásárlóközpont ételbárjában ebédelt Kevin nevű tizenéves kollégájával; tacót és sült babot fogyasztott. Olyan nőnemű személlyel, aki a keresett lányra a legkisebb mértékben is emlékeztetett volna, nem váltott szót. Munka után hazament, és az estét ezúttal is otthon töltötte.
A vasárnap viszont kellemes meglepetést hozott. Easter reggel nyolckor elhagyta a házat, és Biloxi kishajó-kikötőjébe hajtott, ahol nem mással volt találkája, mint Jerry Fernandezzel. Látták őket, amikor két másik férfi – feltehetően Jerry haverjai – társaságában egy tíz méter hosszú horgászhajón kifutottak a móló mellől. Nyolc és fél óra múltán tértek vissza rézvörösre sült arccal meg egy hűtőtartállyal, amely tele volt nem azonosított fajtájú tengeri hallal, a hajó fenekén pedig üres sörösdobozok hevertek szanaszét.
A horgászat lett tehát Nicholas Easter első ismert hobbija; Jerry pedig az első barátja, akit sikerült felfedezniük.
A lány nem bukkant fel, persze Fitch erre nem is számított. A nő, úgy látszik, győzi türelemmel, és ez elég idegesítenek bizonyult. Első jelentkezése csak megtévesztő hadmozdulat lehetett, hogy előkészítse s egyszersmind álcázza a továbbiakat. Fitch számára kínszenvedés volt a várakozás.
Csak hétfő reggelig várt, s fél órával a tárgyalás megkezdése előtt jelentkezett. Az ügyvédek már befutottak, s kis csoportokba verődve fontolgatták az aznapi taktikát. Harkin bíró még irodájában időzött. Az esküdtek már gyülekeztek a maguk szobájában. Fitch az utca másik végén, parancsnoki bunkerében tartózkodott; ezúttal nem zárta magára az ajtót. Egyszer csak belépett Konrad, egyik hadsegédje, aki valóságos mágusa volt a megfigyelés csúcstechnológiájának, telefonoknak, poloskáknak, hang- és videoszalagoknak és más egyéb csodaketyeréknek.
– Telefonon keresik; úgy gondoltam, esetleg érdekli.
Fitch Konradra nézett, és szokása szerint azonnal értékelte magában a helyzetet. Minden neki szóló hívást – még ha száz százalékig megbízható washingtoni titkárnőjétől érkezett is – elöl, a recepciós pultnál fogadtak, s őt csak megfelelő szűrés után kapcsolták egy, a készülékekbe beépített alközpontrendszeren át. Minden esetben ezt a megoldást alkalmazták, a múltban is csakúgy, mint most.
– Miért? – kérdezte gyanakodva.
– A nő azt mondja, újabb üzenetet akar közölni.
– Hogy hívják?
– Nem hajlandó megmondani. Nagyon óvatos, de állítólag fontos dologról van szó.
Fitch hallgatagon nézte az egyik készüléken villogó fényt, majd néhány pillanat múlva azt kérdezte:
– Kiderült, honnan szerezte meg a számot?
– Nem.
– Vizsgálják már, honnan beszél?
– Igen. De még legalább egy percre szükségünk van. Tartsa szóval.
Fitch megnyomta a gombot, és felemelte a kagylót.
– Tessék – szólt bele, a tőle telhető legudvariasabban.
– Mr. Fitchcsel beszélek? – kérdezte egy kellemes hang.
– Személyesen. És én kivel beszélek?
– Marlee vagyok.
Végre legalább elhangzott egy név! Fitch egy másodpercig hallgatott. Minden telefonhívást önműködően rögzítettek; az elemzéssel tehát ráér.
– Jó reggelt, Marlee. Van esetleg vezetékneve is?
– Van. Fernandez, a tizenkettes számú esküdt körülbelül húsz perc múlva lép a terembe, és a Sports Illustrated egyik példánya lesz a kezében. Az október tizenkettediki szám, amelyiknek Dan Marino van a címlapján.
– Értem – mondta Fitch lassan, mintha feljegyezné a tájékoztatást. – Egyéb?
– Egyelőre ennyi.
– És mikor jelentkezik legközelebb?
– Nem tudom.
– Hogyan szerezte meg a számot?
– Könnyen. El ne felejtse. Fernandez. A tizenkettes. – Kattanás; a nő letette a kagylót.
Fitch megnyomott egy másik gombot, majd egy kétszámjegyű kódot. A készülékek fölötti hangszórón át ismét lepergett az egész beszélgetés.
Máris berontott Konrad, kezében egy kinyomtatott lappal.
– Gulfportból beszélt, egy vegyesbolt nyilvános állomásáról.
– Minő meglepetés – mondta Fitch, azzal máris a zakójáért nyúlt, és megigazgatta nyakkendőjét. – Hát akkor én most elballagok a törvényszékre.
Nicholas várt, amíg legtöbb esküdttársa már az asztalnál ült vagy a közelben álldogált, sőt azt is kivárta, amíg a társalgás elakad, majd hangosan feltette a kérdést:
– Nos, melyiküket próbálták megvesztegetni a hét végén?
Egyesek elvigyorodtak, mások kényszeredetten nevettek, de vallomásra senki sem jelentkezett.
– A szavazatom nem eladó, legföljebb bérbe vehető – idézte Jerry Fernandez a bemondást, amelyet tegnap hallott Nicholastól a horgászkiránduláson. Mindenki kellően derült is rajta, kivéve Herman Grimest.
– Miért papol folyton erről a bíró? – kérdezte Millie Dupree; nagyon vágyott már egy kis pletykálkodásra, és örült, hogy valaki megtörte a jeget.
Mások is odahúzódtak, hogy hallják, miként vélekedik a dologról az egykori joghallgató. Csak Rikki Coleman maradt megszokott zugában az újságjával; ő már túlesett ezen a fejtágítón.
– Voltak már korábban is hasonló perek – magyarázta vonakodva Nicholas. – És megesett, hogy az esküdtszékek körül bűzlött valami.
– Azt hiszem, erről nem való beszélni – jelentette ki Herman.
– Ugyan miért nem? Elvégre nem bizonyítékokról vagy tanúvallomásokról van szó – jelentette ki Nicholas ellentmondást nem tűrő hangon, Hermant azonban nem lehetett egykönnyen meggyőzni.
– A bíró azt mondta, ne beszéljünk a perről – tiltakozott, várva, hogy valaki mellé álljon, de nem akadt jelentkező.
A hangadó – semmi kétség – Nicholas volt.
– Nyugi, Herman – mondta. – Semmi olyasmiről nem beszélünk, amiről később majd véleményt kell formálnunk. Itt most... – rövid hatásszünetet tartott – az esküdtszék manipulálásának kérdése van terítéken.
Lonnie Shaver letette a boltja raktárkészletéről szóló számítógépes kimutatást, és közelebb húzódott az asztalhoz. Immár Rikki is odafigyelt a beszélgetésre. Jerry Fernandez tegnap a hajón ugyan egyszer már végighallgatta mindezt, de a téma másodszorra is lenyűgözően izgalmas volt.
– Hét évvel ezelőtt, Ouitman megyében, a Mississippi deltavidékén már lezajlott egy dohányper, szakasztott olyan, mint ez a mostani; talán néhányan még emlékeznek rá. Az alperes, egy másik dohánytársaság volt, de bizonyos szereplők mindkét fél részéről azonosak. És mondhatom, elég sötét dolgok történtek, mielőtt az esküdtszéket összeállították, sőt a tárgyalás folyamán is. Harkin bíró természetesen ismeri az egész történetet, azért tartja rajtunk a szemét. De elhihetik: nem ő az egyetlen, aki figyel bennünket.
Millie idegesen körbepillantott.
– Miért, még ki más? – kérdezte.
– A felperes is, az alperes is. – Nicholas méltányos akart lenni, elvégre a korábbi perekben mindkét fél épp eléggé sáros volt. – Mindkét oldalon ott ülnek ezek az úgynevezett esküdtszéki szakértők, akik azért sereglettek össze Amerika minden tájáról, hogy jó pénzért közreműködjenek a tökéletes esküdtszék összeállításában. Az ő szempontjukból persze nem az az esküdtszék a tökéletes, amelyik igazságos ítéletet hoz majd; olyan esküdtszéket akarnak, amelyik az ő javukra dönt. Mielőtt válogatnának a jelöltek közül, mindegyiket hosszan megvizsgálják, mert így...
– De hogy lehet bennünket megvizsgálni? – vágott a szavába Mrs. Gladys Card.
– Hát például fényképeket készítenek a házunkról vagy a lakásunkról, a környékről, a kocsinkról, a munkahelyünkről, a gyerekeinkről, a gyerekeink biciklijéről, sőt rólunk magunkról is. Mindez persze még törvényes, sőt a szakmai etikát sem sérti, de borotvaélen egyensúlyoznak. Közokiratokba néznek bele, például bírósági aktákba, adókimutatásokba, hogy alaposan megismerjenek minket. Még a barátainkkal, a szomszédainkkal, a munkatársainkkal is elbeszélgetnek. Manapság ez közkeletű gyakorlat minden nagy perben.
A többi tizenegy még közelebb húzódva, kiguvadt szemmel hallgatta a fejtegetést; közben lázasan törték a fejüket, nem láttak-e valahol fényképezőgéppel ólálkodó idegeneket. Nicholas kortyolt a kávéjából, majd így folytatta:
– Amikor aztán megvan az esküdtszék, ők is sebességet váltanak. A megfigyelendők száma kétszázról tizenötre csökkent, így az ő dolguk is sokkal kényelmesebb. Ameddig csak tart a tárgyalás, mindig ott lesz a teremben néhány szakértőjük, akiknek az a dolguk, hogy figyeljenek bennünket, és értékeljék a viselkedésünket. Általában az első két sorban szoktak ülni, bár elég sokat jönnek-mennek.
– És maga tudja, kik azok? – kérdezte Millie hitetlenkedve.
– A nevüket nem ismerem, de igazán nem nehéz kiszúrni őket. Mind jól öltözöttek, és le nem veszik rólunk a szemüket.
– Én azt hittem, újságírók – jegyezte meg Frank Herrera nyugalmazott ezredes, aki jobb meggyőződése ellenére ugyancsak feszült figyelemmel követte a beszélgetést.
– Én senkit sem láttam – jelentette ki Herman Grimes, csendes mosolyra késztetve az egész társaságot, még Uszkárt is beleértve.
– Akkor ma legyen csak résen! – biztatta Nicholas. – Eleinte általában a saját jogi képviseletük mögött helyezkednek el. Tudják mit? Nagyszerű ötletem támadt! Van egy nő, olyan negyven körüli, elég nagydarab, sűrű, rövidre nyírt hajjal; a fejemet tenném rá, hogy a védelem egyik esküdtszéki szakértője. Eddig mindennap ott ült az első sorban, Durwood Cable mögött. Ha ma bevonulnak a terembe, nézzünk rá jó szúrósan, egyszerre mind a tizenketten, s majd kiderül, elárulja-e magát.
– Én is nézzem? – érdeklődött Herman.
– Maga is, Herman, hát persze. Csak forduljon el balra negyvenöt fokkal, és meredjen rá velünk együtt.
– Mi értelme az efféle játékoknak? – érdeklődött Sylvia Taylor-Tatum, úgy is mint Uszkár.
– Miért, tud jobbat, amivel elüthetnénk a következő nyolc órát?
– Nekem tetszik az ötlet – közölte Jerry Fernandez. – Talán sikerül elvennünk a kedvüket, hogy bámuljanak minket.
– Meddig akarja, hogy rámeredjünk? – kérdezte Millie.
– Mondjuk, ameddig Harkin bíró újra kihirdeti nekünk a statáriumot. Az kábé annyi, mint tíz perc.
Ki többé, ki kevésbé, de lényegében mind egyetértettek a tervvel.
Lou Dell pontosan kilenckor állított be értük, és sorban elhagyták az esküdtek szobáját. Nicholasnál két képes újság volt; az egyik a Sports Illustrated október 12-i száma. A tárgyaló ajtajáig Jerry Fernandez mellett baktatott, majd amikor egyesével elindultak befelé, mintegy hirtelen ötlettel, fesztelenül odaszólt új barátjának:
– Nincs szükséged valami olvasnivalóra?
Úgy tartotta a lapot, hogy az már Jerry hasát súrolta, így aztán a férfi éppily könnyedén átvette.
– Miért ne? Kösz szépen. – Azzal egymás után beléptek a terembe.
Fitch jól tudta, hogy a tizenkettes számú esküdtnél ott lesz majd az újság, de a látvány így is megrázta. Figyelte Fernandezt, ahogy beoldalaz a helyére. A törvényszéktől négy sarokra lévő újságosnál már látta a borítót, és tudta, hogy valóban Marino van rajta, tizenhármas számmal megjelölt tengerkék mezében, amint karját éppen dobáshoz lendíti.
A meglepetés nyomában jött az izgalom. Míg a Marlee nevű nő odakinn ügyködik, az esküdtszék valamelyik tagja bentről végzi a munkát. Talán ketten, sőt hárman vagy négyen is összejátszanak a nővel. Fitch azonban csöppet sem bánta. Minél többen ülik körül az asztalt, annál jobb. A lapokat úgyis ő osztja majd.
Az esküdtszéki szakértőt Gingernek hívták, és Carl Nussman chicagói cégének volt az alkalmazottja. Perek tucatjait ülte már végig. Általában a nap egyik felét töltötte a tárgyalóteremben, s a szünetek után helyet változtatott; közben hol a blézerétől vált meg, hol a szemüvegétől. Régi profihoz illőn fürkészte az esküdteket; őt már semmivel sem lephették meg. Egyelőre valóban az első sorban ült, a védelem ügyvédei mögött, néhány méterre egyik kollégájától, aki az újságjába mélyedt, mialatt az esküdtek helyet foglaltak.
Ginger nézte őket, és várta ő-tiszteletreméltósága reggeli köszöntését, amely hamarosan el is hangzott. A legtöbb esküdt bólintott, és visszamosolygott a bíróra. Ám aztán egy emberként, a vakot is beleértve, őfelé fordultak, és mereven nézni kezdték. Néhányan mosolyogtak, de a legtöbbjük inkább idegesnek látszott.
Ginger elfordította a tekintetét.
Harkin bíró eldarálta szokásos szövegét – egymás után koppantak a baljós kérdések –, de ő is egykettőre észrevette, hogy esküdtjei figyelmét a közönség egyik tagja köti le.
Mind a tizenketten teljes összhangban az első sorban ülő nőre meredtek.
Nicholas alig bírta visszafojtani diadalüvöltését. Elképesztő szerencsével dolgozik! A terem bal felében, a védelem ügyvédei mögött, alig húszan ültek, és két sorral Ginger mögött ott terpeszkedett maga Rankin Fitch. Az esküdtek padsoraiból nézve Fitch egy vonalba esett Gingerrel, és tizenöt méter távolságból nehéz lett volna eldönteni, kit bámulnak az esküdtek – Gingert-e vagy Fitchet.
Ginger mindenesetre úgy érezte: ő a célpont. Gyorsan előszedte jegyzettömbjét és beletemetkezett, kollégája pedig sürgősen távolabb húzódott.
Fitch meztelennek érezte magát a tizenkét szempár kereszttüzében. Homlokán apró verítékgyöngyök ütöttek ki. A bíró folytatta a kérdések felsorolását. Két ügyvéd idegesen hátrafordult.
– Abba ne hagyják! – suttogta Nicholas mozdulatlan szájjal.
Wendall Rohr is hátrapillantott, hogy lássa, ki ül a kipécézett helyen. Ginger a cipőfűzőjét kezdte babrálni. Az esküdtek tovább nézték.
Még nem volt rá példa, hogy egy bíró arra intse esküdtszékét: szíveskedjenek rá figyelni. Harkin ugyan pályája során egyszer-kétszer már kísértésbe jött, de olyankor többnyire csak egyetlen esküdttel gyűlt meg a baja, ha például az illető úgy elunta valamelyik tanú vallomását, hogy elbóbiskolt, és hangosan hortyogott. Így hát sebes iramban elhadarta az esküdtek tilalmas kapcsolataira vonatkozó kérdéseket, majd hangját felemelve így szólt:
– Hölgyeim és uraim, köszönöm. Most meghallgatjuk dr. Milton Fricke tanúvallomásának további részét.
Gingernek hirtelen sürgős dolga akadt a női mosdóban, és éppen akkor loholt ki a teremből, amikor egy oldalajtón belépett dr. Fricke, hogy elfoglalja helyét a tanúk padján.
Cable udvariasan, tiszteletteljesen közölte dr. Fricke-kel, hogy mindössze néhány keresztkérdést óhajt feltenni. Esze ágában sem volt, hogy egy tudóssal tudományos kérdésekről vitatkozzon; csak az esküdteknek szeretett volna bevinni néhány szelíd találatot. Fricke elismerte: Mr. Wood tüdejének károsodása nem pusztán annak a ténynek tudható be, hogy majdnem harminc évig szívta a Bristolt. Az elhunyt éveken át más dohányosokkal dolgozott együtt, és igen, kétségtelen, tüdejének szétroncsolódása bizonyos mértékig erre a hatásra is visszavezethető.
– De hiszen ez mindegy; így is, úgy is a cigaretta füstjéről van szó – emlékeztette Cable-t, aki ezt készséggel elismerte.
No és hogy állunk a légszennyeződéssel? Nem lehetséges-e, hogy a szennyezett levegő belélegzése is hozzájárult a tüdő károsodásához? Dr. Fricke elismerte, hogy ez a lehetőség is fennáll.
Cable most veszélyes kérdést tett fel, de senki sem emelt kifogást.
– Ha tehát sorra vesszük valamennyi lehetséges okot – a dohányfüst közvetlen hatását, a dohányfüst közvetett hatását, a légszennyeződést és a többit, amiről itt nem esett szó – meg tudná-e mondani, dr. Fricke, hogy a tüdő elrákosodásának mekkora hányada írható a Bristol cigaretta rovására?
Dr. Fricke homlokát ráncolva gondolkodott, majd így szólt:
– A döntő hányada.
– Mégis mennyi? Hatvan százalék? Esetleg nyolcvan? Az ön tudományos felkészültségével meghatározható-e legalább hozzávetőlegesen ez az arány?
Az arány – amint azt Cable pontosan tudta – nem volt meghatározható. Továbbá két szakértőt is készenlétben tartott arra az esetre, ha Fricke netán túllépné lehetőségei határát, és találgatásokba bocsátkozna.
– Attól tartok, ez lehetetlen – felelte Fricke.
– Köszönöm. Még egy utolsó kérdést, doktor úr. A dohányosok hány százaléka szenved tüdőrákban?
– Attól függ, melyik vizsgálatnak hisz az ember.
– Ön tehát nem tudja?
– Meglehetősen pontos elképzelésem van róla.
– Ez esetben megkérném, hogy válaszoljon a kérdésre.
– Körülbelül tíz százalékuk.
– Nincs több kérdésem.
– Dr. Fricke, ön távozhat – mondta a bíró. – Kérem, Mr. Rohr, szólítsa be a következő tanúját.
– Kérem dr. Robert Bronskyt.
Miközben a két tanú váltotta egymást a pulpitus előtt, Ginger is visszajött, és a leghátsó sorban foglalt helyet, az esküdtektől a lehető legmesszebb. Fitch is kihasználta a néhány másodperces megszakítást: gyorsan eltávozott. Az előcsarnokban José azonnal csatlakozott hozzá. Kirobogtak a törvényszékről, és siettek vissza az egykori filléres áruház felé.
Bronsky is kiválóan képzett kutatóorvos volt, csaknem ugyanannyi tudományos fokozattal és publikációval, mint amennyivel Fricke büszkélkedhetett. Jól ismerték egymást, mivel mindketten a rochesteri intézetben dolgoztak. Rohr Bronsky tündökletes érdemeit is kéjes gyönyörűséggel mutatta be, s mihelyt a tudóst egyhangúlag elfogadták szakértőnek, ügyvéd és tanú máris rátért a szakmai alapismeretek tisztázására.
A dohányfüst összetétele rendkívül sokrétű; négyezernél több elemét sikerült eddig azonosítani, köztük összesen tizenhat ismert rákkeltő anyagot, tizennégy alkáliát és számos egyéb biológiailag aktív tényezőt. A dohányfüst gázmolekulák keveréke, és ha valaki beszívja, a beszívott füst mintegy ötven százaléka a tüdőben rakódik le, míg a molekulák egy hányada közvetlenül a légcső falára tapad.
Két ügyvéd Rohr csapatából fürgén elhelyezte a már ismerős háromlábú állványt a terem közepén, dr. Bronsky pedig elhagyta a tanúk padját, hogy rövid szemléltető előadást tartson. Az első táblázat a dohányfüst eddig feltárt összetevőit sorolta fel. Bronsky nem nevezte nevén mindegyiket, mert a lista így is meglehetősen ijesztően hangzott.
A második táblázat az eddig azonosított rákkeltő anyagokat mutatta be; Bronsky röviden jellemezte mindegyiket. Bal kezében tartott pálcájával koppantgatva kijelentette: nagyon is meglehet, hogy az említett tizenhaton kívül a dohányfüstben további, eddig még fel nem fedezett rákkeltő anyagok is jelen vannak, mint ahogy az is elképzelhető, hogy közülük kettőnek vagy többnek együttes előfordulása tovább növeli a rákkeltő hatást.
Az egész délelőtt a rákkeltő anyagok jegyében telt el. Ahogy az újabb és újabb táblázatok megjelentek, Jerry Fernandez és dohányostársai mind pocsékabbul érezték magukat, sőt amikor az esküdtek ebédelni indultak, Sylvia, az Uszkár már szédült is. Nem csoda, hogy mielőtt csatlakoztak volna társaikhoz, először mind a négyen a Lou Dell által „bagólyuknak” elkeresztelt helyiségbe vágtattak, hogy még ebéd előtt gyorsan elszívjanak egy cigit idegnyugtató gyanánt.
Az ebéd már fel volt tálalva, és ezúttal valóban nem lehetett ok panaszra: az asztalt porcelántányérokkal terítették meg, a jeges teát valódi üvegpoharakba töltötték. Egyesek olyan szendvicseket kaptak, amilyeneket előző nap maguk rendeltek, a többiekre gőzölgő zöldfőzelékkel és tésztával teli tálak vártak. Nicholas nem fukarkodott a dicsérettel.
Fitch ismét a vetítőben ült két szakértőjével, amikor a hívás befutott. Konrad idegesen kopogtatott az ajtón: Fitch engedélye nélkül még bebocsátást kérni is szigorúan tilos volt.
– Marlee az. A négyes vonalon – suttogta Konrad.
Fitch először szoborrá dermedt a hír hallatán, majd átvágta magát a szűk járáson, és ajtót nyitott.
– Nyomozzák le – rendelkezett.
– Azt tesszük.
– Holtbiztos, hogy nyilvános állomásról beszél.
Fitch lenyomta a készülék négyes számú gombját, és beleszólt a kagylóba:
– Halló!
– Mr. Fitch? – kérdezte az ismerős hang.
– Igen.
– Tudja-e, miért bámulták meg magukat úgy?
– Nem, nem tudom.
– Majd holnap megmondom.
– Mondja meg most.
– Nem lehet, mert maga lenyomoztatja a hívást. Ha nem hagyja abba, többé nem fogok jelentkezni.
– Rendben van. Abbahagyom.
– És azt szeretné, hogy ezt el is higgyem?
– Mit akar tőlem?
– Majd, Fitch. Később.
A nő letette a kagylót, Fitch pedig, miközben várt, hogy a hívás helyét lenyomozzák, visszajátszotta a beszélgetést. Konrad máris jelentkezett: a telefonáló valóban nyilvános állomásról beszélt, ezúttal egy gautier-i bevásárlóközpontból, innen jó félórás távolságra.
Fitch az egyik nagy, bérelt forgószékbe roskadt, és néhány pillanatig a falat tanulmányozta.
– Ma reggel nem volt ott a teremben – mondta mintegy hangosan gondolkodva, és nyugtalanul cibálta kecskeszakállát. – Akkor honnan tudta, hogy rám bámultak?
– Ki bámult magára? – kérdezte Konrad. A bírósági őrszolgálat nem tartozott a munkaköréhez; soha nem hagyta el a filléres áruház hátsó traktusát. Fitch tájékoztatta a különös reggeli közjátékról. – Tehát melyik esküdttel tartja a kapcsolatot? – tette fel a kérdést Konrad.
– Én is éppen ezt szeretném tudni.
A délután a nikotin jegyében telt. Fél kettőtől háromig, majd fél négytől ötig, amikor is a tárgyalást berekesztették, az esküdtek többet tudtak meg a nikotinról, mint amennyire kíváncsiak voltak. A nikotin méreg, amely a dohányfüstben található. Minden egyes cigarettában egy-három milligramm van belőle, s azoknál, akik, mint tette Jacob Wood is, leszívják a füstöt, a nikotinnak akár kilencven százaléka is lerakódhat a tüdőben. Dr. Bronsky csaknem mindvégig talpon volt, s pálcájával rá-rámutatott az emberi test életnagyságú, élénk színezésű egyes részeire. Aprólékosan taglalta, a nikotin hatására miként szűkülnek össze a végtagok véredényei; kimutatta, hogy a nikotin növeli a vérnyomást, gyorsítja az érverést, keményebb munkára kényszeríti a szívet, az emésztőrendszerre pedig alattomos és összetett hatással van. Émelygést és hányást okozhat, kivált kezdő dohányosoknál. A nyál kiválasztását és a bélmozgást először fokozza, később lassítja. Ingerli a központi idegrendszert. Bronsky módszeresen és meggyőzően fejtette ki álláspontját; kimondatlanul is világossá tette, hogy szerinte akár egyetlen szál cigaretta is halálos méregadaggal ér fel.
Mindezeken túlmenően a nikotin legnagyobb bűne az, hogy függőséget okoz. Rohr most is tökéletesen időzítette a hatást: az utolsó órát annak szentelték, hogy meggyőzzék az esküdteket a nikotinfüggőség tényéről és törvényszerű fokozódásáról. Az is kiderült, hogy ezt a veszélyt a tudomány már legalább negyven évvel ezelőtt felismerte.
Bronsky rámutatott, hogy gyártás közben a nikotinszint tetszés szerint változtatható. Amennyiben – és ezt a szót Bronsky különös nyomatékkal húzta alá – a nikotinszintet mesterségesen emelik, akkor a függőség természetesen sokkal gyorsabban alakul ki. Márpedig minél nagyobb a dohányosok függősége, annál több cigarettát vásárolnak.
Hatásos végszó volt a tárgyalás berekesztésére.
KEDD REGGEL Nicholas korán érkezett. Lou Dell éppen az első kanna koffeinmentes kávét főzte, és gondosan rendezgette a szokásos, friss zsemlével és fánkkal megrakott tálcákat. A tálcák mellett vadonatúj csészék sorakoztak. Nicholason kívül ugyanis mások is undorodtak a műanyag csészéktől; ő-tiszteletreméltósága pedig sietve aláírta a beszerzési igények listáját.
Nicholas láttán Lou Dell lázas buzgalommal fejezte be az előkészületeket. Nicholas rámosolygott és barátságosan üdvözölte, az asszony azonban neheztelt rá korábbi összezördüléseik miatt. Nicholas kávét töltött magának, és kinyitotta újságját.
Úgy történt, ahogy várta: alig múlt el nyolc óta, Frank Herrera nyugalmazott ezredes is befutott, majdnem egy órával a kötelező érkezési idő előtt. Két újságot szorongatott; egyikük a Wall Street Journal volt. Látszott, hogy arra számított: egyedül lehet a helyiségben, de azért kényszeredetten rámosolygott Nicholasra.
– Jó reggelt, ezredes – mondta Nicholas szívélyesen. – Milyen korán jött ma!
– Maga is.
– Hát igen, rosszul aludtam. Képzelje csak, nikotinról és fekete tüdőkről álmodtam! – mondta, közben a sportrovatot tanulmányozva.
Herrera megkavarta a kávéját, és leült az asztal túloldalára. Mereven ült, vállát kifeszítve, állát felszegve, mint aki készen áll rá, hogy bármely pillanatban vigyázzba vágja magát.
– Katonáéknál tíz évig dohányoztam – jegyezte meg. – De volt annyi eszem, hogy abbahagyjam.
– Vannak, akik képtelenek rá. Jacob Wood is így volt vele.
Az ezredes utálkozva dünnyögött valamit, majd kinyitotta újságját. Az ő szemében pusztán akaraterő kérdése volt, hogy az ember felhagyjon valamilyen rossz szokásával. Akinek helyén van az esze, az a testének is parancsolni tud.
Nicholas lapozott, majd megkérdezte:
– És miért szokott le?
– Mert a dohányzás árt az embernek. Igazán nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy ezt belássuk. A cigaretta halálos méreg. Ezt mindenki tudja.
Ha Herrera a korábbi kérdőíveken is ilyen keresetlen őszinteséggel nyilatkozott volna, most nem ülne ebben a helyiségben. Nicholas még élénken emlékezett a kérdésekre. Másfelől Herrera e mostani szenvedélyes álláspontjából valószínűleg csak arra lehet következtetni, hogy mindenáron be akart jutni az esküdtszékbe. Bizonyára unta a nyugdíjasállományt, unta a golfot, unta a feleségét, keresett hát valami elfoglaltságot. Meg aztán úgy látszik, valamilyen mélyebb sértettség is munkál benne.
– Tehát úgy gondolja, a cigarettát be kellene tiltatni? – kérdezte Nicholas. A kérdést már rengetegszer feltette a tükör előtt is, és minden lehetséges válaszra megvolt a maga viszonválasza.
Herrera lassan letette újságját az asztalra, és nagyot kortyolt a kávéjából.
– Azt nem. Én csak úgy gondolom, az embereknek több eszük is lehetne, mint hogy harminc éven át napi három csomaggal elfüstöljenek. Mire számít az ilyen? Arra, hogy makkegészséges lesz tőle?
Metszően gúnyos hangja elárulta, hogy amikor az esküdtszékhez csatlakozott, már megvolt a maga kialakult és rendíthetetlen véleménye.
– És mikor alakult ki magában ez a meggyőződés?
– Maga mire használja a fejét? Igazán nem olyan nehéz rájönni az igazságra!
– Lehet, hogy maga így gondolja. De az biztos, hogy erről korábban kellett volna nyilatkoznia.
– Hogyhogy?
– Mielőtt az esküdtszéket összeállították volna, éppen ezekről a kérdésekről faggattak bennünket. Nem emlékszem rá, hogy maga egy árva szót is szólt volna.
– Mert nem éreztem rá indíttatást.
– Pedig illett volna.
Herrera arca lángba borult, de egy másodpercre megingott. Ez az Easter fiú elvégre kiigazodik a jogban, vagy legalábbis tájékozottabb a többieknél. Talán valóban hibát követett el. Talán Easter valamilyen alapon jelentheti az ügyet, és kiseprűztetheti őt az esküdtszékből. Még az is lehet, hogy magatartását a bírósággal szembeni engedetlenségnek minősítik majd, megbírságolják, vagy éppen kóterba küldik...
Ekkor azonban újabb gondolat hasított át az agyán. Ugyebár nekik szigorúan tilos beszélgetni a perről, vagy nem? Akkor pedig Easter semmit sem jelenthet a bírónak! Ha továbbadja, miről esett szó az esküdtek szobájában, a végén saját magát keveri bajba! Herrera valamelyest megkönnyebbült.
– Tudja, mi a sejtésem? Maga jó zsíros ítéletekért fog kardoskodni, büntető kártérítésért vagy mi a fenéért!
– Szó sincs róla, Mr. Herrera. Magával ellentétben énnekem még nincs kialakult véleményem. Eddig három tanút hallottunk, mindhármat a felperes idéztette meg, még rengetegen vannak hátra. Ami engem illet, én megvárom, amíg mindkét fél előterjeszti valamennyi bizonyítékát, és majd csak utána próbálom eldönteni, hányadán is állunk. Mellesleg, ha nem csalódom, éppen erre tettünk esküt.
– Ne persze, át ezt én is megfogadtam. Nem mondom, hogy engem nem lehet meggyőzni...
Az ezredes figyelmét hirtelen felkeltette az egyik vezércikk. Ekkor nagy robajjal nyílt az ajtó, és Mr. Herman Grimes lépett be, botjával kopogtatva az utat. Nyomában jött Lou Dell, majd Mrs. Grimes. Nicholas felpattant, hogy kitöltse az elnöknek a kávét. A művelet már afféle megszokott kis szertartássá vált.
Fitch kilencig nézte meredten a telefonkészülékeit. A nő sejtette vele, hogy ma talán újra jelentkezik.
Nemcsak szórakozik vele, de hazudni sem restell. Fitchnek csöppet sem fűlt hozzá a foga, hogy ismét a képébe bámuljanak, így inkább magára csukta az ajtót, és bement a vetítőbe, ahol a sötétben már ott ült két esküdtszéki szakértője, és nézte a falra vetülő zűrzavaros képet abban a reményben, hogy előbb-utóbb csak fókuszba igazítják. Valaki megrúgta McAdoo aktatáskáját, és a kamera három méterrel arrébb mozdult. Az első, második, hetedik és nyolcadik számú esküdt eltűnt a képről, Millie Dupree-nek és a mögötte ülő Rikki Colemannek pedig csak az egyik fele látszott.
Az esküdtek már két perccel ezelőtt elfoglalták a helyüket, így McAdoo oda volt szegezve székéhez, és nem használhatta mobiltelefonját. Mi több, még azt sem tudta, hogy valamelyik elefántpatájú kollégája a táskába rúgott. Fitch szitkozódva nézett a vászonra, majd visszament irodájába, és firkált néhány sort. A papírt átadta egy jól öltözött küldöncnek, aki elloholt a törvényszékre, benyitott a terembe, mint akármilyen más fiatal alkalmazott ügyvéd vagy ügyvédjelölt, és odacsúsztatta a cédulát a védelem asztalára.
A kamera balra mozdult, és a vásznon immár az egész esküdtszék láthatóvá vált. Csakhogy McAdoo túl nagyot tolt a táskán, és most Jerry Fernandez meg a hatos számú esküdt, Angel Weese maradt le félig a képtől. Fitch újból elkáromkodta magát. Majd kivárja a délelőtti szünetet, és akkor hívja fel McAdoot.
Dr. Bronsky kipihente magát, és készen állt rá, hogy tovább ecsetelje a dohányfüst pusztításait. Miután a benne lévő rákkeltő anyagok, valamint a nikotin végzetes hatását már ismertette, most áttért a következő, orvosi szempontból lényeges összetevőre: az irritánsokra.
Rohr szervált, Bronsky fogadta. A dohányfüstben számos olyan anyag van – ammónia, illékony savak, aldehidek, fenolok és ketonok –, amelyek ingerlik a nyálkahártyát. A doktor ismét elhagyta a tanúk padját, és odalépett az állványhoz, amelyen most a felsőtest és a fej metszetrajza volt látható; az esküdtek előtt kirajzolódtak a légutak, a gége, a hörgők és a tüdő, ezen a testtájékon a dohányfüst serkenti a váladék kiválasztását, ugyanakkor azonban gátolja a hörgők csillószőrös bevonatának működését, s ezáltal megzavarja a váladék elvezetését.
Bronsky kitűnően értette a módját, hogy az orvosi tolvajnyelv az átlagos laikus hallgató számára is emészthető maradjon, sőt lassabb fokozatra váltott, hogy megvilágítsa: mi is történik füst beszívásakor a hörgőkkel. Még két hatalmas, színes ábrát akasztatott ki a pulpitus elé, és ide-oda mutogatott a pálcájával. Elmagyarázta, hogy a hörgőket csillószőrnek nevezett finom, hajszálszerű rostokkal ellátott nyálkahártya béleli; e rostok együttes hullámmozgása szabályozza a váladék útját a nyálkahártya felszínén. A csillószőröknek ilyetén mozgása arra hivatott, hogy megóvja a tüdőt a belélegzett portól és kórokozó csíráktól.
Mármost a dohányzás ugyebár felborítja e folyamatot. Mihelyt Bronsky és Rohr emberi számítás szerint biztos lehetett abban, hogy az esküdtek felfogták a természet által kialakított védelmi mechanizmus lényegét, gyorsan továbbléptek, hogy elmagyarázzák: miként is zavarja meg a dohányzás ezt a szűrési folyamatot, és hogyan károsítja különféle hatásaival az egész légzőrendszert.
A váladékról, a nyálkahártyáról, a csillószőrről még nagyon sok szó esett.
Elsőnek Jerry Fernandez ásított láthatóan a hátsó sorban. Hétfő este túl sokat időzött, jóllehet csak nézői minőségben, az egyik kaszinóban, és többet szívott el, mint szeretett volna. Általában napi két csomaggal szívott el, és eleve tisztában volt azzal, milyen ártalmas ez a szokás. Most azonban majd meghalt egy cigarettáért.
Utána többen is ásítottak, és mind fellélegeztek, midőn fél tizenkettőkor Harkin bíró kétórás ebédszünetet rendelt el.
Nicholastól származott az ötlet, hogy tegyenek közös sétát Biloxi belvárosában, és már hétfőn írásban is beterjesztette javaslatát a bírónak. Elvégre semmi értelme, hogy egész napra egy szűk helyiségbe rekesszék őket, és egy szippantásnyi friss levegőhöz se juthassanak. Az életük igazán nincs veszélyben, és az sem valószínű, hogy ha kiengednék őket, ismeretlen összeesküvők törnének rájuk az utcán. A megoldás igazán pofonegyszerű: adják melléjük Lou Dell titkár asszonyt, valamint Willist, az őrt és valamelyik, hasonlóképp csüggedt tespedésre kárhoztatott társát, jelöljék ki az útvonalat, mondjuk, hat vagy nyolc háztömböt, tiltsák meg, hogy az esküdtek – amint ezt már elégszer az agyukba vésték – bárkivel is szóba álljanak, és csapják ki a társaságot ebéd után fél órára a szabadba, hadd ülepedjék meg bennük az étel. A terv igazán ártalmatlannak tűnt, olyannyira, hogy Harkin bíró rövid megfontolás után úgy tett, mintha ő maga eszelte volna ki.
Nicholas már jó előre megmutatta a levelet Lou Dellnek, és így Lou az ebéd vége felé bejelentette, hogy most pedig sétálni indulnak, hála Mr. Easternek, aki e tárgyban feljegyzést terjesztett a bíró elé. A kirobbanó féktelen lelkesedéshez képest az ötlet igazán szerénynek tűnt.
Huszonöt fok körüli meleg lehetett, friss és tiszta volt a levegő, a fák lassan már iparkodtak színt váltani. A sort Lou Dell és Willis vezette, míg a négy dohányos Fernandez, Uszkár, Stella Hulic és Angel Weese – leghátul kullogott; élvezettel szívták le a füstöt, és nagy pászmákban fújták ki. Pokolba Bronskyval, a váladékával meg a nyálkahártyával, pokolba Fricke-kel meg a Mr. Wood ragacsos fekete tüdejét ábrázoló otromba képekkel. Most kinn vannak a szabadban és a könnyű, sós ízű levegő, a finom meleg idő mennyei környezetet teremt a cigarettázáshoz!
Fitch odaküldte Doyle-t egy Joe Boy nevű embere társaságában, hogy tisztes távolból fényképezzék a menetet.
A délután előre haladtával Bronsky népszerűsége mindinkább megkopott. Mintha elvesztette volna abbéli képességét, hogy világosan és egyszerűen magyarázzon, az esküdtek pedig feladták volna a küzdelmet, hogy a hullámhosszára hangolódjanak. A cifra ábrák és kimutatások, amelyek minden bizonnyal tengernyi pénzbe kerülhettek, csakúgy összefolytak előttük, mint a különböző testrészek, összetevők és méregfajták. A magas képzettségű és ugyancsak istentelenül drága esküdtszéki szakértők véleményére sem volt szükség annak megállapításához, hogy az esküdtek unják magukat, Rohrt pedig megfertőzte az ügyvédek örökkön kísértő kórja, a túlbeszélési hajlam.
Ő-tiszteletreméltósága a szokásosnál korábban, már négy órakor elnapolta a tárgyalást, arra hivatkozva, hogy a további két órában bizonyos indítványokat és egyéb, az esküdtszékre nem tartozó dolgokat kell megtárgyalniuk. Tizenkét esküdtjét a szokásos vészterhes intelmekkel bocsátotta útnak; ezekre az érintettek már oda sem figyeltek, hiszen betéve fújták valamennyit, és elhangzásuk után boldogan rajzottak szét.
Különösen Lonnie Shaver örült a korai távozásnak. Egyenesen a maga, tíz percre lévő szupermarketjéhez hajtott, leparkolt az épület mögött, a számára fenntartott helyen, és gyorsan behatolt a raktárba, titkon remélve, hátha rajtakapja valamelyik trehány rakodómunkását, hogy elszundított a salátabálák mellett. Az irodája a felső szinten volt, a hús- és tejtermékrészleg fölött, és a kívülről foncsorozott ablak mögül az egész földszintet szemmel tarthatta.
Lonnie volt a tizenhét áruházat működtető lánc egyetlen fekete bőrű boltvezetője. Évi negyvenezer dollárt keresett, amihez egészség- és nyugdíjbiztosítás is járult, és három hónap múlva esedékes fizetésemelésnek nézett elébe. Elejtett utalásokból arra is következtethetett, hogy ha boltvezetőként megfelelő eredményt mutat fel, előbb-utóbb kinevezik körzeti igazgatóvá, mert a társaságnak nagyon fontos, hogy fekete bőrűt léptethessen elő. Természetesen ezeknek az ígéreteknek nem volt semmiféle írásos nyomuk.
Irodája mindig nyitva állt, és többnyire ott is tartózkodott fél tucat közvetlen beosztottjának valamelyike. Most is az egyik boltvezető-helyettes fogadta, s a kölcsönös üdvözlés után az egyik ajtó felé intett a fejével.
– Vendégeink vannak – mondta homlokát ráncolva.
Lonnie habozva pillantott a zárt ajtóra, amely egy vegyes rendeltetésű, nagyobb helyiségbe vezetett; itt fogadták a fejeseket, itt rendezték a munkaértekezleteket és a születésnapi ünnepségeket.
– Kik azok? – kérdezte.
– A főirodától jöttek. Téged keresnek.
Lonnie bekopogott, de már nyitotta is az ajtót – elvégre ez itt mégiscsak az ő irodája! Három férfi ülte körül könyékig feltűrt ingujjal az asztalt, amelyen mindenféle irományok és számítógépes kimutatások tornyosultak. Amikor meglátták Lonnie-t, félszegen felemelkedtek.
– Örülök, hogy látom, Lonnie – mondta Troy Hadley, az egyik tulajdonos fia, a három közül az egyetlen ismerős arc. Kezet ráztak, Hadley pedig sietősen bemutatta társait. Ken és Ben volt a nevük; a vezetéknevük csak jóval később rögzült Lonnie tudatában. Úgy látszik, előre megbeszélték, hogy Lonnie ül majd az asztal végén; az ifjú Hadley mindenesetre buzgón átadta a helyét, s így Ken Lonnie jobbjára, Ben pedig a baljára került.
Troy indította el a társalgást, kissé feszélyezetten.
– Hogy ízlik az esküdtszéki munka?
– Valóságos kínszenvedés.
– Értem. Nézze csak, Lonnie, elmondom, mi járatban vagyunk. Ken és Ben egy SuperHouse nevű céget képvisel, ez egy nagy lánc, amelyiknek Charlotte-ban van a központja, a papám meg a nagybátyám pedig, szóval, több okból is úgy döntött, hogy a mi cégünket eladják a SuperHousenak. Az egész láncot. Mind a tizenhét áruházat meg a három raktárt.
Lonnie észrevette, hogy Ken és Ben még a szeme rebbenését is figyeli, így hát látszólag nyugodtan vette tudomásul a közlést, még rántott is picit a vállán, mintha azt mondaná: „Hát aztán?” Pedig nehezen tudta lenyelni a békát.
– És miért? – nyögte ki.
– Számos okból, de a két legfontosabbat elárulom. Apám betöltötte a hatvannyolcat, Al bácsit pedig, mint tudja, a minap műtötték. Nos, ez az első számú ok. A második az, hogy a SuperHouse nagyon tisztességes árajánlatot tett. – Úgy dörzsölte össze a kezét, mintha már alig várná, hogy elkölthesse az ölébe hullott pénzt. – Röviden, Lonnie, arról van szó, hogy eljött a megfelelő pillanat.
– Őszintén csodálkozom. Soha nem...
– Igaza van. Negyven éve vagyunk a szakmában; kétszemélyes családi gyümölcsösbódéval törtünk fel egy nagyvállalatig, amely tavaly öt államban hatvanmilliót forgalmazott. Tényleg nehéz elhinni, hogy most bedobjuk a törülközőt...
Troy érzelmes húrokat próbált pengetni, de ez nagyon rosszul állt neki, és Lonnie azt is tudta, miért. Troy Hadley ostoba fajankó volt, elkényeztetett milliomoskölyök, aki naponta golfozott, s közben kemény, rámenős nagyvállalati fejesnek próbálta kiadni magát. A papája meg a nagybátyja azért száll ki most az üzletből, mert tudják, hogy néhány év múlva Troy venné át a kormányt, és akkor négy évtized robotjának és körültekintő gazdálkodásának hozadéka folyna el versenyhajókra meg tengerparti villákra.
Csend lett; Ben és Ken továbbra sem vette le Lonnie-ról a szemét. Az egyik negyvenes évei derekán járt, a haja ügyetlenül volt nyírva, bélelt zsebéből olcsó golyóstollak meredeztek, talán ő volt Ben. A másik valamivel fiatalabbnak látszott; ő keskeny arcú, rideg tekintetű, társánál jobban öltözött menedzsertípus volt.
– És akkor ezt az üzletet bezárják? – kérdezte Lonnie, mint aki már-már belenyugszik a vereségbe.
Troynak éppen kapóra jött a kérdés.
– Vagyis hogy mi lesz magával? Nos, Lonnie, higgye el, hogy az igazsághoz híven, érdemei szerint mutattam be magát, és azt tanácsoltam, tartsák meg itt, ugyanebben a beosztásban.
Ben – vagy talán Ken – alig észrevehetően bólintott. Troy a kabátjáért nyúlt.
– No de ez már nem énrám tartozik. Lelépek a színről, s majd odakinn várok, amíg szépen mindent megbeszélnek.
Azzal villámgyorsan elhagyta a helyiséget. Ken és Ben, ki tudja, miért, mosollyal nyugtázta távozását.
– Van maguknál névjegy? – kérdezte Lonnie.
– Természetesen – felelte egyszerre a másik kettő; már elő is vették a névjegykártyájukat, és odacsúsztatták Lonnie-nak.
Ben volt az idősebb, Ken a fiatalabb, de látszott, hogy Ken a hangadó.
– Hadd mondjak először néhány szót a cégünkről kezdte. – A központunk Charlotte-ban van, és nyolcvan áruházat üzemeltetünk Georgiában és a két Carolinában. A SuperHouse a Listing Foods egyik alvállalata; a Listing Foodsnak magának Scarsdale a telephelye, és tavaly mintegy kétmilliárd dollárt forgalmazott. Részvénytársaság, jegyzik a tőzsdén kívüli elektronikus piacon. Jómagam a SuperHouse üzemeltetési alelnöke vagyok, Ben pedig körzeti elnökhelyettes. Egy idő óta folyamatosan terjeszkedünk dél és nyugat felé, és a Hadley Fivérek vonzó lehetőségnek látszik. Nos, ezért vagyunk most itt.
– Szóval ezt az üzletet megtartják?
– Igen, legalábbis egyelőre.
Ken úgy nézett össze Bennel, mintha a válasznak sokkal mélyebb rejtett értelme is volna.
– És velem mi a céljuk? – kérdezte Lonnie.
Ben és Ken összehangoltan feszengett; Ben elővette gyűjteményéből az egyik golyóstollat. A válaszra ismét Ken vállalkozott.
– Nos hát, Mr. Shaver, meg kell hogy értse...
– Szólítsanak, kérem, Lonnie-nak.
– Köszönjük. Nos hát, Lonnie, az üzleti szerkezet átalakulása többnyire személycserékkel is jár. Ez már csak így szokott lenni. Vannak ugye elbocsátások, vannak felvételek, vannak áthelyezések...
– És az én állásom? – makacskodott Lonnie. Felkészült a legrosszabbra, és mielőbb túl akart esni rajta.Ken kiszámított módszerességgel felemelt egy papírlapot, és úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná.
– Nos, a személyi kartotékja igazán tiszteletet parancsoló – mondta a papírlapot gyűrögetve.
– És kitűnő ajánlásokat is kapott – tette hozzá Ben segítőkészen.
– Szívesen átvesszük, legalábbis egyelőre.
– Egyelőre? Ez meg mit jelentsen?
Ken lassan visszatette a papírt az asztalra, és két könyökére támaszkodott.
– Beszéljünk nyíltan, Lonnie. Úgy látjuk, magának feltétlenül van jövője a cégünknél.
– És mennyivel jobb cég, mint amelyiknek most dolgozik! – toldotta meg Ben, újabb példáját adva a tökéletes csapatjátéknak. – Magasabb fizetéseket adunk, több prémiumot, részvényvásárlási lehetőséget, s a többi, s a többi.
– Tudja, Lonnie, igazán röstelljük bevallani, de a vállalatnál még egyetlen afro-amerikai sincs vezető állásban. A nagy főnökökkel egyetértésben ezen sürgősen változtatni akarunk. És éppen magával szeretnénk kezdeni.
Lonnie az arcukat fürkészte, és bár számtalan kérdése lett volna, mindet magába fojtotta. Alig egy percen belül a munkanélküliség szakadékának pereméről az előléptetés magaslatáig szárnyalt.
– Nincs egyetemi végzettségem. Bizonyos határon túl nem...
– Nincsenek határok – vágott a szavába Ken. – Elvégezte a középiskolát, egyetemi előkészítőt is végzett, és ha szükséges, bármikor befejezheti tanulmányait. Cégünk vállalja a költségeket.
A megkönnyebbülés és a váratlan szerencse mosolyt csalt Lonnie ajkára, de azért úgy gondolta, továbbra sem árt az óvatosság; elvégre idegenekkel van dolga.
– Hallgatom – mondta.
Ken felkészült az alapos válaszra.
– Áttekintettük a Hadley Fivérek személyi állományát, és... nos, mondjuk úgy, hogy a felső és a középvezetői szinteken dolgozók hamarosan kénytelenek lesznek új munkahely után nézni. Két embert szemeltünk ki: magát meg egy másik fiatal áruház-igazgatót Mobile-ból. Azt szeretnénk, ha mindketten a lehető legrövidebb időn belül eljönnének hozzánk néhány napra Charlotte-ba. Megismerkednének az embereinkkel, tanulmányoznák a vállalatunkat, és utána majd elbeszélgetünk a jövőről. Arra azonban jó előre figyelmeztetem, hogy ha feljebb akar jutni, nem töltheti egész hátralevő életét itt, Biloxiban. Vállalnia kell a helyváltoztatást.
– Vállalom.
– Magunk is így gondoltuk. Mikorra küldhetjük a repülőgépet?
Lonnie arca elborult: felrémlett előtte Lou Dell, amint rájuk csukja az ajtót. Mély levegőt vett, majd roppant leverten így szólt:
– Hát egyelőre ide vagyok kötve. Esküdt lettem egy perben. Azt hittem, Troy már említette.
Úgy látszott, Kent és Bent meghökkenti a közlés.
– De ugye csak egy-két napról van szó?
– Sajnos nem. A pert egy hónapra tervezik, és most csak a második hétben járunk.
– Egy hónap? – kérdezte Ben, lecsapva a végszavára. – De hát miféle per ez?
– Egy elhunyt dohányos özvegye perli valamelyik dohányvállalatot.
Ken és Ben ismét tökéletesen egyforma fintort vágott, nem is leplezve, mi a magánvéleményük az effajta perekről.
– Én mindent megtettem, hogy kibújjak a jelölés alól – mondta Lonnie, hogy enyhítsen valamit a helyzeten.
– Termékfelelősségi kereset? – érdeklődött Ken mélységes undorral.
– Aha, valami afféle.
– És ez még három hetet vesz igénybe? – kérdezte Ben.
– Legalábbis ezt mondják. Rágondolni is rossz, hogy oda vagyok szögezve – motyogta Lonnie elfúló hangon.
Hosszan hallgattak. Ben bontatlan csomag Bristolt vett elő, és rágyújtott.
– Ezek a rohadt perek... – mondta keserűen. – Bennünket is hétről hétre beperel valami szerencsétlen bunkó, aki megcsúszott és elesett, és aztán ráfogja az ecetre vagy a szőlőre. A múlt hónapban valami Rocky Mount-i bulin felrobbant egy üveg szénsavas ásványvíz. Mit gondol, kitől vették? És mit gondol, kit pereltek be múlt héten tízmillióra? Bennünket meg a palackozót. Termékfelelősség! Hogy oda ne rohanjak... – Nagyot szívott a cigarettából, majd néhány másodpercig a körmét rágta. Látszott, hogy forr benne a méreg. – Athensben egy hetvenéves banya azt állítja, hogy megrándult a háta, amikor felnyúlt a legfelső polcra a bútorfényesítőért. Az ügyvédje szerint kétmillió jár neki.
Ken zord pillantást vetett Benre, mintha belé akarná rekeszteni a szót, de Bent szemmel láthatóan tűzbe hozta ez a kérdéskör.
– Nyomorult ügyvédek – mondta, orrán át sűrű füstfelhőt eregetve. – Tavaly több mint hárommilliót tejeltünk le termékfelelősség elleni biztosításra; tiszta kidobott pénz, csak mert az a sok éhes ügyvéd ott kering a fejünk fölött.
– Ennyit erről – mondta Ken.
– És mit szólnának valamelyik hétvégéhez? – kérdezte izgatottan Lonnie. – Péntek délutántól vasárnap estig szabad vagyok.
– Nahát, én is éppen erre gondoltam! Megmondom, hogyan csináljuk! Szombat reggel elküldjük magáért az egyik gépünket. Maga és a felesége átrepülnek Charlotteba, megrendezzük a nagy városnéző sétát a központunkban, és bemutatjuk a főnökségnek. Tudja, az ilyen nagyfejűek szombatonként is dolgoznak. Szabad ez a hétvégéje?
– Hát persze.
– Akkor túl van tárgyalva. Elintézem a repülőutat.
– Biztos, hogy nem lesz valami fennakadás a per miatt? – kérdezte Ben.
– Ugyan mi lehetne?
A PER, amely eleddig előírásos pontossággal, terv szerint zajlott, szerda reggel váratlanul megfeneklett. A védelem tiltakozást jelentett be bizonyos dr. Hilo Kilvannak, a tüdőrák-statisztika állítólagos neves montreali szakértőjének meghallgatása ellen, és a beadvány körül kisebb csata robbant ki. Wendall Rohr és csapata módfelett felháborodott a védelem taktikáján: eddig a felperes valamennyi szakértőjét ki akarták rostálni. Senki sem tagadhatta: a védelem négy év óta valóban figyelemre méltó ügyességgel húzta-halogatta a pert, és a felperes minden kezdeményezésével szemben akadályokat támasztott. Rohr ezúttal is időhúzással vádolta Cable-t és ügyfelét, és ingerülten kérte fel Harkin bírót, hogy sújtsa szankciókkal a védelmet. Ez a szankcióháború már négy éve, jószerivel a kereset benyújtása óta tombolt; mindkét fél unos-untalan követelte, hogy a másikat pénzbírsággal sújtsák, noha a bíró eddig még egy ízben sem tett eleget óhajuknak. S ahogy az már a legtöbb nagy polgári perben lenni szokott: a szankciók körül bonyolódó mellékcselekmény legalább annyi időt emésztett fel, mint az igazi dráma.
Rohr az esküdtek üres padsorai előtt hadonászva és toporzékolva fejtegette, hogy a védelem e legutóbbi indítványa immár a hetvenegyedik kísérlet a dohánytársaság részéről a bizonyítási eljárás megbénítására.
– Találkoztunk itt már mindenféle beadvánnyal. Tiltakoztak az ellen, hogy bizonyítékokat tárjunk fel egyéb, a dohányzással összefüggő betegségekkel, a hirdetési kampányokkal, a figyelmeztetések elégtelenségével kapcsolatban, tiltakoztak az ellen, hogy járványtani vizsgálatokra és statisztikai elméletekre hivatkozzunk, nem engedték, hogy utaljunk olyan gyártási eljárásokra és szabványokra, amelyeket az alperes nem alkalmaz, indítványozták...
Ő-tiszteletreméltósága látta már, hogy Rohr valamennyi eddig benyújtott indítványt fel óhajtja sorolni, és közbelépett.
– Ismerem a szóban forgó indítványokat, Mr. Rohr.
Rohr azonnal feltalálta magát.
– És a bizonyítékok mellőzésére irányuló hetvenegy indítványban kérelmezték a per elnapolását!
– Ez sem újdonság számomra, Mr. Rohr. Kérem, térjen át a lényegre.
Rohr visszament zsúfolásig megrakott asztalához, egyik segédje vaskos iratköteget nyomott a kezébe.
– És mi sem természetesebb, mint hogy a védelem minden egyes beadványát efféle mázsás mellékletcsomag kíséri – harsogta, s tüntetően az asztalra ejtette a nagyot puffanó köteget. – Hol van nekünk időnk mindezt áttanulmányozni? Hiszen nekünk, mint azt ön is tudja, bíró úr, épp elég dolgot ad a perre való felkészülés. Őnekik bezzeg telik rá, hogy akár ezer ügyvédet is foglalkoztassanak óradíj ellenében; és mialatt mi itt ülünk, a fejemet rá, hogy most is kotlanak valami újabb, se füle, se farka, de legalább két kiló súlyú beadványon, hogy fölöslegesen fogyasszák a mi drága időnket.
– Nem léphetnénk végre tovább, Mr. Rohr?
Rohr azonban mintha meg sem hallotta volna.
– Mivel az elolvasásukra úgysem futja az időnkből, bíró úr, egyszerűen csak súlyra mérjük őket, és a válaszunkat igazán rövidre foghatjuk: „Kérjük a bíróságot, tekintse a jelen feljegyzést válasznak az alperes két és fél kilós, rá jellemző módon túlméretezett mellékletkötegére, amellyel legújabb értelmetlen és időrabló beadványát kívánja alátámasztani.”
Most, hogy az esküdtszék nem volt jelen, ki-ki lemondott a mosolygós viselkedés és az előzékeny modor fényűzéséről. A szereplők arca leplezetlenül árulkodott a bennük vibráló feszültségről. Még a jegyzőkből és a törvényszéki írnokból is sütött az idegesség.
Rohr közismert volt túlhabzó indulatairól, de régen elsajátította a módját, hogy felfortyanásait kordában tartsa, és az általa képviselt ügy javára kamatoztassa. Cable, akivel alkalmanként kellemes baráti viszonyt ápolt, megőrizte hűvös önmérsékletét, anélkül, hogy a nyelvére féket rakott volna. A hallgatóságnak könyörtelen párviadalban lehetett része, amelyet csak kényszerűen álcáztak az úri modor külsőségei.
Fél tízkor ő-tiszteletreméltósága megüzente Lou Dell által az esküdteknek, hogy hamarosan végez a legújabb beadvánnyal, és a tárgyalás rövid időn belül, remélhetőleg már tíz órakor megkezdődhet. Most történt meg első ízben, hogy az esküdteket, miután előírásszerűen megjelentek, nem rendelték a terembe, így hát ezúttal még nem bánták a hosszúra nyúló várakozást. Ismét összeverődtek az alkalmi kis csoportok, és tartalmatlan fecsegéssel ütötték agyon az időt. A férfiak a helyiség egyik végében, a nők a másikban tömörültek; a dohányosok ki-be jártak. Csak Herman Grimes tartott ki megszokott helyén, az asztalfőn, és babrálta hordozható Braille-írásos számítógépét. Már többször is közhírré tette, hogy előző éjjel alig hunyta le a szemét, mert a Bronsky-féle ábrák leírásán kellett átrágnia magát.
Működött a helyiségben egy másik hordozható számítógép is: Lonnie Shaver három összecsukható széket tolt a sarokba, és ott rendezte be a maga rögtönzött irodáját. Elemezte a bolt raktárkészletének számítógépes kimutatásait, leltárokat tanulmányozott, ellenőrzött ezernyi más apró részletet, és általában örült, ha békén hagyták. Nem viselkedett barátságtalanul, csak éppen nem rejtette véka alá, hogy más gondok foglalkoztatják.
Frank Herrera Herman Grimes és Braille-írásos számítógépe mellett ült, a Wall Street Journal záró árfolyamaiba mélyedve, s olykor-olykor néhány szót váltott a vele szemben ülő Jerry Fernandezzel, aki viszont a szombati egyetemi meccsekre vonatkozó legfrissebb Las Vegas-i tippeken rágódott. Egyetlen férfi elegyedett szívesen szóba a hölgyekkel, ez pedig Nicholas Easter volt, aki ez alkalommal éppen Loreen Duke-kal társalgott fojtott hangon a perről. A jól megtermett, derűs kedélyű fekete bőrű nő, aki a közeli Keesler légibázison titkárnősködött, egyes számú esküdtként Nicholas szomszédnője volt, és máris hagyománnyá vált köztük, hogy a tárgyalás alatt is sűrűn összesúgjanak, megszólva az ügy jóformán valamennyi többi szereplőjét. A harmincöt éves Loreen két gyereket nevelt férj nélkül, és a legkevésbé sem nélkülözte jól fizetett, kellemes állami munkahelyét. Nicholasnak már be is vallotta: akár egy évre is elmaradhatna, az sem tűnne fel senkinek. Nicholas most éppen vad történetekkel traktálta a korábbi dohányperekről és a mamutvállalatok sötét üzelmeiről, és megsúgta, hogy két évig tartó jogi tanulmányai során elmélyülten foglalkozott a dohányügyi törvényekkel és az idevágó perrendtartással. Azt is elárulta, hogy anyagi okokból kényszerült tanulmányai megszakítására. Hangerejüket úgy szabályozták, hogy szavaik éppen Herman Grimes hallókörén kívül maradjanak, szerencsére az most éppen a számítógépét püfölte.
Telt-múlt az idő. Tíz órakor Nicholas kilépett az ajtón, és felrázta Lou Dellt a szerelmes regényéből. Lou Dell azonban kijelentette: fogalma sincs, mikor üzen értük a bíró úr, és ő egy lépést sem tehet az érdekükben.
Nicholas ekkor odaült az asztalhoz, hogy stratégiai megbeszélésbe vonja Hermant. Igazán méltatlanság, hogy őket az efféle holtidők alatt bezárva tartsák, és neki személy szerint az a nézete, hogy ilyenkor is megilletné őket a séta joga, elvégre a kíséret reggel is rendelkezésre áll. Megállapodtak, hogy Nicholas, az immár kialakult szokás szerint, ezt az igényt is írásba foglalja, és az ebédszünetben benyújtja Harkin bírónak.
Fél tizenegykor végre bevonulhattak a tárgyalóba, ahol a levegő még sistergett az iménti csatározástól – és az első ember, akit Nicholas meglátott, a lakásába illetéktelenül behatolt ismeretlen volt. Ott ült a felperes térfelén, a harmadik sorban, ingben-nyakkendőben, újságját az előtte lévő ülés hátára kiterítve. Egyedül volt, s jóformán pillantásra sem méltatta az éppen elhelyezkedő esküdteket. Nicholas sem meredt rá hosszabban, első látásra is tudta, kivel van dolga.
Akármilyen agyafúrt róka is Fitch, olykor ostobaságokat művel. Azzal, hogy ezt az alvilági bérencét ideküldte a tárgyalóterembe, komoly kockázatot vállalt, és ráadásul csekély haszon fejében. Ugyan mit láthatna vagy hallhatna ez a pasas, amit ne látna-hallana annak a tucatnyi ügyvédnek, esküdtszéki szakértőnek és egyéb zsoldosnak valamelyike, akik Fitch megbízásából naphosszat itt rostokolnak?
A behatoló felbukkanása váratlanul érte, pedig már előre kidolgozott néhány haditervet, attól függően, hol találkozik majd az illetővel. A tárgyalóra mint lehetséges helyszínre nem számított ugyan, de fél perc alatt tisztázta magában, mi a teendő. Harkin bíró úgyis annyit aggodalmaskodik az esküdtjeit fenyegető gyanús elemek miatt; feltétlenül meg kell tudnia, hogy az egyik ilyen alak az ártatlan néző szerepét játszva éppen itt ül a teremben. És mindenképpen látnia kell az arcát, hogy majd később a videón is ráismerjen.
Ezen a napon dr. Bronsky volt az első tanú; igaz, hogy már a harmadik fellépésénél tartott, de a védelem csak most intézhette hozzá az első keresztkérdéseket. Durr Cable lassan, választékos udvariassággal látott munkához, mintha lenyűgözné a nagy tekintélyű szakértő személye; első kérdéseit akár a legtöbb esküdt is simán megválaszolhatta volna. A helyzet azonban gyorsan megváltozott. Dr. Milton Fricke-kel szemben Cable végig tisztelettudóan viselkedett, Bronskyra azonban annál inkább fente a fogát.
Mindenekelőtt idézte Bronsky megállapítását, miszerint a dohányfüstnek négyezernél több összetevője van, majd mintegy találomra kiválasztotta a benzopirént, és megkérdezte, az vajon milyen hatással van a tüdőre. Bronsky elismerte, hogy ezt nem tudja, és rámutatott, hogy lehetetlenség körülhatárolni azt a károsodást, amelyet egyetlen összetevő vált ki. No és hogy állunk a hörgőkkel, a nyálkahártyával, a csillószőrökkel? Rájuk miképpen hat a benzopirén? Bronsky ismét megpróbálta tisztázni, hogy ami a dohányfüst hatását illeti, a tudomány nem képes az egyes összetevők okozta károsodások különválasztására.
Cable tovább ütötte a vasat. Kiszúrt egy másik összetevőt, és Bronsky ismét kénytelen volt elismerni: nem tudja felvilágosítani az esküdteket, hogy a szóban fogó anyag milyen specifikus elváltozást okozhat a tüdőben, a hörgőkben vagy a nyálkahártyában.
Rohr tiltakozott, de a bíró elvetette a tiltakozást arra hivatkozva, hogy a védelemnek joga van a keresztkérdésekhez, és minden lényeges, sőt akár lényegtelen részletről is faggathatja a tanút.
Doyle továbbra is kitartott a harmadik sorban, bár látszott, hogy unja magát, és alig várja, hogy megléphessen. Az volt a feladata, hogy figyelje, nem bukkan-e fel a titokzatos nő, akit már negyedik napja keresett. Volt, hogy órákon át lófrált a földszinti folyosón, egy ízben az egész délutánt az üdítőital-automaták mellett, egy ládán üldögélve töltötte, s a portással csevegett, miközben le nem vette szemét a kapuról. Literszámra vedelte a kávét a közeli kis eszpresszókban és csemegeboltokban. Őt, Pangot és még két társukat kemény munkára fogták; igaz, csak az idejüket vesztegették, de legalább a főnöknek nem lehetett oka panaszra.
Amikor Nicholas már négy napja ült hat óra hosszat egy helyben, úgy érezte, sikerült kiismernie Fitch munkamódszerét. Emberei, az esküdtszéki szakértőktől a közönséges végrehajtó segéderőkig, szüntelenül mozgásban voltak. Bekalandozták az egész tárgyalótermet. Hol csoportokban ültek, hol magányosan. A szünetek alatt nesztelenül eltűntek, és újak jöttek helyettük. Egymással csak ritkán elegyedtek szóba. Az egyik percben még nagy érdeklődéssel figyelték a tanúkat meg az esküdteket, hogy a következő percben már elmerüljenek egy keresztrejtvényben vagy kibámuljanak az ablakon.
Így aztán tudta, hogy ez az ember is hamarosan eltűnik a színről.
Firkált néhány szót egy ív papírra, összehajtogatta, majd rábeszélte Loreen Duke-ot, hogy vegye át, de ne nézzen bele; aztán, amikor Cable néhány pillanatra abbahagyta a keresztkérdéseket és a jegyzeteibe mélyedt, megkérte a nőt: hajoljon előre, és csúsztassa oda a cédulát Willisnek, a rendőrnek, aki a falhoz húzódva őrizte a zászlót. Willis felriadt mélázásából, összeszedte magát, majd megértette, hogy a cédulát el kell juttatnia a bíróhoz.
Doyle látta, amint Loreen átadja Willisnek a papírdarabot, de azt nem láthatta, hogy a küldemény eredetileg Nicholastól származott.
Harkin bíró szórakozottan átvette a cédulát, és maga felé húzta. Amikor Cable következő kérdése eldördült, lassan kibontotta. Nicholas Eastertől, a kettes számú esküdttől jött, és így szólt: „Bíró úr, az a fehér inges férfi a kék-zöld mintájú nyakkendővel, baloldalt a harmadik sorban, a járás mellett, tegnap a nyomomba szegődött. Egyszer már korábban is láttam. Nem lehetne utánanézni, kicsoda? Nicholas Easter”
Ő-tiszteletreméltósága először Durr Cable-re nézett, s csak utána a hallgatóságra. A szóban forgó férfi egyedül ült, s olyan mereven nézett a pulpitus felé, mintha tudná, hogy őt is figyelik.
Frederick Harkin számára ez új kihívás volt, nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna hasonló esettel. Minél tovább tűnődött, annál inkább felismerte, milyen szűkösek a lehetőségei. Ő is nagyon jól tudta, hogy mindkét fél részéről számos szakértő, segéderő és operatív ember lapul a tárgyalóteremben vagy a környékén. Mindvégig éberen szemmel tartotta a helyiséget, és jó néhány olyan, hangtalanul ide-oda mozgó alakot vett észre, akik járatosak voltak az efféle perekben, és gondosan kerültek minden feltűnést. Azt is tudta, hogy a szóban forgó személy bármely percben kereket oldhat. Sőt ha most szünetet rendelne el, az illetőnek alighanem bottal üthetnék a nyomát.
A bíró számára páratlanul izgalmas percek voltak ezek. Miután megannyi hírt, pletykát és mítoszt hallott egyéb perekkel kapcsolatban, miután ő maga annyi, látszólag üres és fölösleges intelemmel bombázta saját esküdtjeit, most itt trónol a teremben az egyik ilyen titokzatos ügynök, akit a két fél valamelyike uszított az esküdtek nyomába.
A bíróságon szolgálatot teljesítő rendőrök általában egyenruhát viselnek, és fegyver is van náluk, mindazonáltal meglehetősen ártalmatlan teremtmények. A fiatalabbak az utcán csatároznak a kártékony elemekkel; a törvényszéknek az idősebbek jutnak, akik már rohamléptekkel igyekeznek a nyugdíj felé. Harkin bíró körülnézett, és megállapította, hogy cselekvési lehetőségei még korlátozottabbak, mint eddig hitte.
Ott volt Willis, aki már ismét a falat támasztotta a zászló mellett, és félig nyitott szája jobb sarkán kicsurrant a nyál, látszott, hogy visszasüppedt szokásos félálmába. A járás túlsó végén, Harkinnal éppen szemközt, de vagy harminc méter távolságra, Jip és Rasco őrizte a bejáratot. Jip éppen a hátsó fal menti padon ült az ajtó mellett, s olvasószemüvegét húsos orra hegyére biggyesztve böngészte a helyi újságot. Két hónappal ezelőtt csípőműtéten esett át, ezért nehezére esett a hosszabb álldogálás, és engedélyt kapott, hogy a tárgyalás folyamán ülve maradhasson. Rasco, a különítmény legfiatalabb tagja ötvenes évei végét taposta, és nem épp fürgeségéről volt nevezetes. A bejáratnál többnyire posztolt egy fiatalabb rendőr is, ő azonban ez idő szerint az ajtón túl, az előcsarnokban állt, hogy kezelje a fémdetektort.
Az esküdtszék kiválogatásának napjaira Harkin rendőri erősítést kért és kapott, de mostanára, miután már egy hete peregtek a tanúvallomások, a kezdeti izgalom elcsitult. Immár csupán újabb megszokott, unalmas polgári perről volt szó, még akkor is, ha ezúttal hatalmas tétek forogtak kockán.
Harkin tehát felmérte a rendelkezésre álló erőket, és úgy döntött, semmi értelme, hogy rászabadítsa őket a célszemélyre. Gyorsan, anélkül, hogy az illetőre akár futólag is rápillantott volna, firkantott valamit egy cédulára, és odacsúsztatta Gloria Lane-nek, a körzeti jegyzőnek, aki ott ült kis íróasztalánál a pulpitus alatt, a tanúk padjával szemben. A cédulán leírást adott a férfiról, majd utasította Gloriát, hogy minden feltűnés nélkül nézze meg magának, aztán surranjon ki az oldalajtón, és hívja ide a seriffet. Az utóbbi részére további utasításokat is adott, az üzenetnek ez a része azonban sajnálatos módon fölöslegesnek bizonyult.
Miután egy órája hallgatta Durwood Cable-nek dr. Bronskyhoz intézett könyörtelen keresztkérdéseit, Doyle távozni készült. A lánynak – nem mintha számított volna felbukkanására – híre-hamva sem volt. A kapott utasítás értelmében most már bízvást szedheti a sátorfáját; különben sem tetszett neki a pulpitus környékén zajló üzengetés. Komótosan összehajtogatta újságját, majd akadálytalanul kiosont a teremből. Harkin hitetlenkedve nézett utána. Jobb kézzel még meg is ragadta az előtte álló mikrofont, mintha rá akarna kiabálni a férfira: azonnal álljon meg, üljön vissza a helyére, és válaszoljon néhány kérdésre. De megőrizte hidegvérét. Elvégre könnyen lehet, hogy a férfi előbb vagy utóbb ismét megjelenik.
Nicholas ugyanolyan csalódottan pillantott a bíróra, mint az őrá. Cable két kérdés között elhallgatott, a bíró pedig váratlanul lecsapott a kalapácsával.
– Azt hiszem, az esküdtekre ráfér némi pihenés. Tíz perc szünet.
Willis tolmácsolta a rábízott üzenetet Lou Dellnek, aki bedugta a fejét az ajtó résén, és így szólt:
– Mr. Easter, kijönne egy percre?
Nicholas követte Willist a szűk folyosók útvesztőjében, mígnem eljutottak Harkin irodájának oldalbejáratáig. A bíró egyedül üldögélt; talárját levetette, kezében kávéscsészét tartott.
– Kérem, foglaljon helyet, Mr. Easter – mondta, és rámutatott a papírokkal megrakott íróasztal túlsó oldalán lévő székre. Nem ez volt az állandó irodája, sőt két másik bíróval osztozott rajta, akik ugyanezt a tárgyalótermet használták. – Kér egy csésze kávét?
– Nem, köszönöm.
Harkin visszaereszkedett székére, az asztalra könyökölt és előrehajolt.
– Elmondaná tehát, hol látta ezt az embert?
Nicholas már gondosan kitervelte meséjét, a videót sorsdöntőbb pillanatra tartogatta.
– Tegnap, miután a tárgyalást elnapolták, hazafele menet megálltam a Mike's-féle cukrászdánál itt a sarkon egy fagylaltra. Bementem, visszanéztem az utcára, és láttam, ahogy ez a fickó bekukucskál az ablakon. Nem vett észre, de én rájöttem, hogy valahonnét ismerős a képe. Megvettem a fagylaltot, és mentem tovább. Éreztem, hogy a fickó a nyomomban van, ezért kerülő utat választottam, és jobbra-balra kanyarogtam, és a gyanúm igazolódott: valóban követett.
– És azt mondja, látta már korábban is?
– Úgy van, uram. A bevásárlóközpontban dolgozom, egy számítógépüzletben, és egy este ez az alak – a fejemet rá, hogy ő volt – ott járkált az üzlet előtt, és minduntalan belesett. Később kiszaladtam, hogy igyak egy kólát a központ túlsó végében, és akkor is felbukkant.
A bíró megigazgatta a haját.
– Legyen őszinte, Mr. Easter – mondta valamivel már oldottabban. – Említettek hasonló eseteket a társai is?
– Nem, uram.
– Ha így lesz, közli velem?
– Természetesen.
– Ha valami előadódnék, feltétlenül tudnom kell róla. Az ilyen kis beszélgetésekből igazán nem származik semmi kár.
– Hogyan tudassam önnel, ha mondanivalóm van?
– Csak küldjön üzenetet Lou Dellen keresztül. Annyit írjon, hogy beszélni akar velem, mert Lou Dell, Isten a megmondhatója, úgyis elolvas minden sort.
– Rendben van.
– Tehát megegyeztünk?
– Természetesen.
Harkin nagyot sóhajtott, majd kotorászni kezdett nyitott aktatáskájában, előszedett egy újságot, és odatolta Nicholas elé.
– A Wall Street Journal mai száma. Látta már?
– Nem. Nem szoktam olvasni ezt a lapot.
– Értem. Van benne egy hosszú cikk erről a perről meg arról, miként érintheti a dohányipart, ha a felperes nyeri meg.
Nicholas nem szalaszthatta el ezt a lehetőséget.
– Közülünk csak egyetlen személy olvassa a Journalt.
– Éspedig?
– Frank Herrera. Mindennap végigolvassa, az első betűtől az utolsóig.
– Ma reggel is így történt?
– Igen. Mialatt várakoztunk, kétszer is elolvasott minden szót.
– És tett is valamilyen megjegyzést?
– Ha igen, én nem hallottam.
– A fenébe.
– De ez amúgy sem számít – közölte Nicholas, tekintetét az egyik falra szögezve.
– Miért?
– Mert már megvan az álláspontja.
Harkin összehúzta a szemét, és még előbbre dőlt.
– Ezt hogy érti?
– Szerintem az ezredesnek nem lett volna helye az esküdtszékben. Nem tudom, milyen válaszokat adott a kérdőívre, de az biztos, hogy nem írt igazat, különben nem volna köztünk. És amikor az esküdtjelölteket szóban is kikérdezték, határozottan emlékszem, hogy olyan kérdések is elhangzottak, amelyekre jelentkeznie kellett volna.
– Hallgatom, Mr. Easter.
– Jól van, bíró úr, de kérem, ne izgassa fel magát. Tegnap reggel elbeszélgettünk. Mi érkeztünk elsőnek, és csak ketten voltunk az esküdtek szobájában. A szavamat adom, hogy a per részleteit nem érintettük, de valamiképpen a dohányzásra terelődött a szó, és kiderült: Herrera hosszú évekkel ezelőtt leszokott, és mélységesen megveti azokat, akik képtelenek erre. Hiszen tudja: nyugalmazott katonatiszt, afféle karót nyelt, keménykedő fickó, aki...
– Magam is a haditengerészetnél szolgáltam.
– Elnézést. Hagyjam abba?
– Dehogy. Folytassa csak.
– Rendben, de a téma elég kínos számomra, és igazán hálás leszek, ha leállít.
– Majd szólok, mikor hagyja abba.
– Na jó. A lényeg az, hogy Frank szerint mindenki, aki harminc éven át napi három csomaggal elfüstöl, megérdemli a sorsát. Semmilyen együttérzés nincs benne. Kicsit elvitatkoztam vele, mondhatni, merő kíváncsiságból, és a végén megvádolt, hogy én valami hatalmas összegű büntető kártérítést akarok kicsikarni a felperes javára.
Ő-tiszteletreméltóságát láthatóan megviselte a történet. Behúzta a vállát, lehunyta, majd dörzsölgetni kezdte a szemét.
– Elképesztő – motyogta.
– Sajnálom, bíró úr.
– Ugyan, elvégre én akartam tudni. – Ismét kihúzta magát, ismét a haját igazgatta, majd kényszeredetten elmosolyodott, és így folytatta: – Hallgasson ide, Mr. Easter. Nem azt kérem, hogy súgja be a társait. De azt hiszem, akkora külső nyomással szemben joggal aggódom az esküdtszék miatt. Ezeknek a pereknek igen mocskos a krónikájuk. Ha olyasmit lát vagy hall, ami ha csak közvetve vagy homályosan is tiltott kapcsolatfelvételre utal, nagyon kérem, tudassa velem. Akkor majd meglátjuk, mi a teendő.
– Világos, bíró úr.
A Wall Street Journal címoldalán megjelent cikket Agner Layson, a lap egyik tekintélyes munkatársa írta, aki jóformán végigülte az eddigi tárgyalási napokat, az esküdtszék megválasztásától a tanúvallomásokig. Layson maga is tíz évig ügyvédkedett, és számos tárgyalóteremben megfordult. Cikkében, amely egy tervezett sorozat első darabja volt, ismertette a per leglényegesebb adatait, és bemutatta a főszereplőket. A tárgyalás eddigi menetét nem értékelte, kimenetelét illetően nem bocsátkozott találgatásokba, éppen csak méltányosan és pontosan összefoglalta a felperes részéről eddig elhangzott, igencsak meggyőző orvosi tanúvallomásokat.
A cikk hatására a Pynex részvényei nyitáskor egy dollárt estek, délre azonban ismét felkapaszkodtak a korábbi szintre, s az általános vélekedés szerint átvészelték a múló vihart.
Ugyancsak a cikk hatására a New York-i brókercégek telefonhívásokkal árasztották el a terepen tartózkodó elemzőiket. A tartalmatlan fecsegés percei reménytelen találgatások óráivá duzzadtak, mialatt a feldúlt New York-iak faggatták és szorongatták helyi képviselőiket, és közösen taglalták az egyetlen lényeges kérdést: mit szólnak majd mindehhez az esküdtek?
A fiatal férfiak és nők, akiknek az volt a feladatuk, hogy a tárgyalást figyelemmel kísérjék, és megjósolják, miképpen dönt majd az esküdtszék, mondtak ezt is, azt is, de közös és meggyőző álláspont nem is derengett a láthatáron.
A VÉDELEM CSÜTÖRTÖKÖN késő délután fejezte be dr. Bronsky kikérdezését, péntek reggel pedig Marlee úgy csapott le, mintha a hosszú hallgatás megkétszerezte volna energiáját. Konrad hét óra huszonöt perckor fogadta az első hívást, gyorsan bekapcsolta Fitchhez, aki éppen Washingtonnal beszélt, majd figyelmesen hallgatta a kihangosított szöveget.
– Jó reggelt, Fitch – szólalt meg az elcsöppenően kedves női hang.
– Jó reggel, Marlee – felelte sugárzóan Fitch; ennél több kellem végképp nem telt tőle. – Remélem, jól van!
– Remekül. Easter, a kettes szám világoskék farmeringet, kopott farmernadrágot, fehér zoknit és kopott edzőcipőt, ha jól tudom, Nike-t visel majd, és nála lesz a Rolling Stone októberi száma, a címlapon a Meat Loaf együttessel. Megvan?
– Meg. Mikor ülhetünk össze egy kis beszélgetésre?
– Majd ha eljön az ideje. Adios.
A nő letette a kagylót. A hívás helye a Mississippi állambeli Hattiesburg egyik moteljének előtere volt, Biloxitól kocsival legalább másfél órára.
Pang három sarokra Easter lakásától, egy kis kávézóban üldögélt, de perceken belül már ott ácsorgott egy dús lombú fa alatt, ötven méterre az ócska bogárhátú Volkswagentől. Easter, halálpontosan, mint mindig, háromnegyed nyolckor lépett ki a kapun, hogy elinduljon húszperces gyalogútjára a törvényszék felé. Közben megállt a szokásos sarki fűszeresnél, hogy megvegye a szokásos újságokat, és megigya a szokásos kávét.
Természetesen pontosan úgy volt öltözve, ahogyan a nő megjósolta.
A második hívás ugyancsak Hattiesburgből jött, ám ezúttal egy másik állomásról.
– Új hírem van a maga számára, Fitch. Olyan, amelyiktől nagyon boldog lesz.
Fitch levegőt is alig mert venni.
– Hallgatom.
– Mit gondol, mit csinálnak majd ma az esküdtek, mielőtt helyet foglalnának?
Fitch agya lebénult; a száján nem jött ki szó. Mindazonáltal tudta, hogy a kérdés csak szónoki; a hívó nem várja el, hogy ravasz találgatásokba bocsátkozzon.
– Feladom – mormolta.
– Elszavalják az állampolgári fogadalmat.
Fitch döbbent oldalpillantást vetett Konradra.
– Felfogta, Fitch? – kérdezte a nő már-már gúnyosan.
– Fel.
A vonal megszakadt.
Marlee harmadjára Wendall Rohr irodáját hívta, ahol is az egyik titkárnő közölte, hogy az ügyvéd úr el van foglalva, és nem kapcsolható. Marlee ezt tökéletesen meg is értette, jelezte azonban, hogy fontos üzenete van Mr. Rohr számára. Az üzenet mintegy öt perc múlva faxon érkezik, legyen szíves a titkárnő átvenni, és sürgősen odaadni Mr. Rohrnak, még mielőtt elindulna a tárgyalásra. A titkárnő kelletlenül igent mondott, és öt perc múlva valóban meglátta a papírt, amely magányosan hevert a fax átvevőtálcáján. A papírról hiányzott a küldő száma, és semmi sem utalt rá, honnan vagy kitől érkezett. A közepén, sűrű sorközökkel gépelve a következő üzenet állt: „WR: Easter, a kettes számú esküdt ma kék farmeringet, kopott farmernadrágot, fehér zoknit és kopott Nike cipőt fog viselni. Kedveli a Rolling Stone-t, és erős hazafias érzületről tesz majd bizonyságot. MM”
A titkárnő Rohr irodájába száguldott az üzenettel. A főnök, aki éppen az aznapi ütközethez szükséges irományokkal tömte degeszre aktatáskáját, elolvasta, kivallatta a titkárnőjét, majd sürgős megbeszélésre hívta helyettesét.
A tizenkét, nem szabad akaratából összezárt ember ugyan nem volt éppen ünnepi hangulatban, amikor sorra befutottak, és üdvözölték egymást, de mivel péntek volt, azért sokkal könnyedebben és oldottabban társalogtak. Nicholas leült az asztalhoz Herman Grimes mellé, Frank Herrerával szembe, s várta, hogy a fecserészés elakadjon. Ránézett Hermanra, aki most is buzgón dolgozott a számítógépén.
– Ide figyeljen, Herman – mondta –, van egy ötletem.
Mostanra Herman emlékezete már mind a tizenegy hangot rögzítette, és a felesége órákon át táplálta belé a hozzájuk tartozó személyleírásokat. Nicholas hangja pedig különösen ismerősen csengett fülének.
– Ki vele, Nicholas.
Nicholas felemelte a hangját, hogy mindenki odafigyeljen.
– Az a helyzet, hogy sráckoromban egy kis állami iskolába jártam, és ott arra szoktattak minket, hogy a napot mindig az állampolgári fogadalommal kezdjük. És azóta is valahányszor kora reggel meglátok valahol egy zászlót, feltámad bennem ez a vágy... – Az esküdtek hegyezték a fülüket; csak Uszkár hiányzott, aki már kiment cigarettázni. – A tárgyalóban pedig majd kiszúrja a szemünket az a gyönyörű zászló a bíró háta mögött, és mi mégis csak ülünk és bámuljuk.
– Én nem láttam – jegyezte meg Herman.
– Úgy érti, hogy ott a nagy nyilvánosság előtt elszavaljuk az esküt? – kérdezte Herrera Napóleon, a nyugállományú ezredes.
– Miért ne? Legalább egyszer egy héten.
– Kinek ártanánk vele? – kérdezte Jerry Fernandez, akit Nicholas már titkon megnyert a tervnek.
– De mit szól majd a bíró? – kérdezte Mrs. Gladys Card.
– Miért bánná? Egyáltalán kit bántana, ha néhány másodpercre felállnánk és tisztelegnénk a nemzeti lobogó előtt?
– Ugye nem csak szórakozik velünk? – érdeklődött az ezredes.
Nicholas láthatóan megbántódott. Fátyolos szemmel meredt a túlsó falra, és azt mondta:
– Az édesapám elesett Vietnamban, világos? Utólag tüntették ki. Nekem nagyon sokat jelent ez a zászló.
Ezután már senki sem vitatta a javaslatot.
Harkin bíró különösen meleg, amolyan hétvégi mosollyal üdvözölte őket, ahogy egyenként bevonultak. Máris hozzálátott volna, hogy ledarálja szokásos intelmeit a tiltott kapcsolatfelvétel tárgyában, majd folytassa a tanúk kihallgatását. Beletelt egy-két másodpercbe, amíg rádöbbent, hogy az esküdtek, a szokástól eltérően, nem foglalják el sorra a helyüket, hanem állva várják be társaikat, majd a tőle balra eső falra, a tanúk padja mögé néznek, és szívükre teszik kezüket. Easter nyitotta ki elsőnek a száját, és vezényletével az egész társaság friss, erős hangon elszavalta az állampolgári fogadalmat.
Harkin először nem hitt a fülének: soha még tárgyalóteremben nem élt meg ilyen szertartást, és nem is hallott hasonló esetről, holott biztosra vette, hogy ő aztán már mindent megtapasztalt. Az esemény nem volt része a napirendnek, ő nem adott rá engedélyt, és semmilyen tankönyvben vagy kézikönyvben nem esett róla szó. Ezért aztán az első megrázkódtatás után ösztönösen rá akart szólni az esküdtekre, hogy azonnal hagyják abba, majd később megbeszélik a dolgot. A következő másodpercben azonban ráeszmélt, micsoda felháborítóan hazafiatlan, sőt egyenesen bűnös magatartás lenne részéről, ha megakadályozna egy csapat jó szándékú polgárt a nemzeti zászló előtti tisztelgésben. Erre ő is felemelkedett a helyéről, majd a szöveg közepe táján nagy lendülettel oldalra fordult, hogy csak úgy suhogott a fekete talár; szívére tapasztotta a kezét, és ő is együtt szavalt a többiekkel.
Látva, hogy az esküdtszék és a bíró ekként hódol a csillagos-sávos lobogó előtt, a közönség is hirtelen szükségét érezte, hogy kövesse példájukat, élen az ügyvédekkel. Talpra ugrottak, hátrarúgva széküket, felborítva aktatáskáikat. Gloria Lane és helyettesei, a törvényszéki írnok, valamint az első sor szélén ülő Lou Dell ugyancsak felpattantak, oldalra fordultak, és bekapcsolódtak az eskü szövegébe. A harmadik széksortól kezdve azonban már lankadt a hév, és Fitch így szerencsésen megúszta, hogy vigyázzba kelljen vágnia magát, mint egy farkaskölyöknek, és el kelljen motyognia a félig-meddig már elfelejtett szavakat.
A leghátsó sorban ült, egyik oldalán Joséval, a másikon egy Holly nevű csinos fiatal ügyvédnővel, aki az irodájában dolgozott. Pang odakinn volt az előcsarnokban, Doyle pedig rakodómunkásnak öltözve ismét ott kucorgott földszinti kartonládáján a kóla-automaták mellett, eltréfálkozva a portásokkal, szemét a kapura szegezve.
Fitch lenyűgözve nézte a jelenetet. Szinte hihetetlen volt, hogy egy esküdtszék saját kezdeményezésére és egy emberként ily módon vegye át a tárgyalóterem irányítását; az pedig, hogy Marlee előre megjósolta a történteket, egyszerűen felfoghatatlannak tűnt.
Azt a tényt viszont, hogy a nő ekképpen szórakozik az egész társasággal, Fitch inkább mulatságosnak találta.
Ő legalább többé-kevésbé felkészült a jelenetre. Wendell Rohr viszont úgy érezte, mintha lesből rajtaütöttek volna. Amikor meglátta Eastert a beígért öltözékben, hóna alatt az említett képes újsággal, amelyet aztán az ülése alá tett, és megadta a hangot esküdttársainak a hazafias fogadalomra, Rohr úgy elképedt, hogy amikor ő is bekapcsolódott a szövegbe, csak hangtalanul mozgott a szája, és közben még csak rá sem nézett a zászlóra. Szeme az esküdtekre, kiváltképpen Easterre tapadt, és törte a fejét, vajon mire megy ki a játék.
Amikor az utolsó szavak – „...és igazság adassék mindenkinek” – visszhangja is elült, az esküdtek végre elhelyezkedtek, és egyszerre néztek körül a teremben, hogy felmérjék a hatást. Harkin bíró megigazította a talárját, és az irományait rendezgette; eltökélte magát, hogy úgy tesz, mintha az esküdtek valamilyen bevett szokásnak engedelmeskedtek volna. Elvégre mit is mondhatna? Az egész jelenet fél percig se tartott.
Az ügyvédek többségét titkon feszélyezte ez a bárgyú hazafias mutatvány, no de vigyázat, fiúk! – ha az esküdteknek így a jó, nekik sem lehet okuk panaszra. Csak Wendall Rohr meredt továbbra is kiguvadt szemmel a semmibe, teljesen kiesve a szerepéből. Az egyik beosztottja ekkor oldalba bökte, és halkan beszélgetésbe vonta, mialatt ő-tiszteletreméltósága elhadarta az esküdteknek szóló megszokott intelmeit és kérdéseit.
– Azt hiszem, beszólíthatjuk a következő tanút – mondta aztán Harkin, alig várva, hogy a dolgok visszazökkenjenek a rendes kerékvágásba.
Rohr felállt, és még mindig kábultan jelentette be:
– A felperes dr. Hilo Kilvant szólítja.
Mialatt a következő szakértőt előkerítették a tanúknak fenntartott váróhelyiségből, Fitch, Joséval a nyomában, feltűnés nélkül elhagyta a termet, majd végigsiettek az utcán, és bevonultak a filléres áruházba.
A vetítőben szótlanul ült a két esküdtszéki mindentudó. Az egyik a nagy vásznon figyelte dr. Kilvan bemutatkozását, a másik egy kisebb képernyőn újra lepergette magának az állampolgári fogadalom jelenetét. Fitch megállt mellette, s azt kérdezte:
– Mikor találkozott utoljára ilyesmivel?
– Easter az – jelentette ki a szakértő. – Ő vitte bele az egész bandát.
– Nyilván hogy ő! – csattant fel Fitch. – Ezt magam is láttam a leghátsó sorból. – Szokásához híven most sem játszott nyílt kártyákkal. Egyik szakértőnek sem volt tudomása Marlee hívásairól, mert ebbe csak a leghívebb ügynökeit, Swansont, Doyle-t, Pangot, Konradot és Hollyt avatta be.
– És hogyan vág ez össze a számítógépes elemzésükkel? – kérdezte metsző gúnnyal.
– Sehogy. Felborítja az egészet.
– Magam is így látom. Na, csak szemlélődjenek tovább. – Azzal bevágta az ajtót, és átment az irodájába.
Dr. Hilo Kilvannal a felperes újabb, most bemutatkozó ügyvédje, a dallasi Scott Mangrum foglalkozott. Mangrum azzal alapozta meg vagyonát, hogy petrolkémiai vállalatokat perelt az általuk okozott mérgezéses károkért, és most, negyvenkét évesen, a fogyasztási cikkekből eredő megbetegedésekre és halálesetekre szakosodott. Rohr után ő szurkolta le másodiknak a maga millióját a Wood-ügy költségeinek fedezésére, és rá esett a választás, hogy beleássa magát a tüdőrák statisztikai adataiba. Az elmúlt négy évben rengeteg időt szentelt a témával kapcsolatos vizsgálatok és jelentések felkutatásának és áttanulmányozásának, és bejárta az egész kontinenst, hogy a megfelelő szakemberekkel értekezzen. Végül gondos megfontolás alapján és semmilyen költséget nem kímélve dr. Kilvant szemelte ki, hogy ideutazzon Biloxiba, és megossza tudását az esküdtekkel.
Dr. Kilvan tökéletesen, bár kissé túlságosan is választékosan beszélt angolul, és alig érezhető akcentusával eleve nagy hatást tett az esküdtszékre. Aligha képzelhető el meggyőzőbb jelenség egy tárgyalóteremben, mint egy messziről érkezett szakértő, aki tetejébe egzotikus hangzású névvel és idegenes kiejtéssel büszkélkedhet. Dr. Kilvan negyven éve élt Montrealban, és külföldi származása csak növelte hitelét. Még el sem kezdte tanúvallomását, az esküdtek máris úgy figyeltek, mintha színházban volnának. Mangrum irányításával dr. Kilvan ismertette lenyűgöző szakmai múltját; ennek során különös súllyal estek latba azok a terjedelmes könyvek, amelyeket a tudós a tüdőrák statisztikai valószínűségéről közzétett.
Durr Cable, amikor rákerült a sor, elismerte, hogy dr. Kilvan a maga szakterületén belül minden bizonnyal alkalmas tanúnak. Scotty Mangrum ezt köszönettel nyugtázta, majd rátért az első kutatási témára, a tüdőrák okozta halálesetek előfordulásának százalékos gyakoriságára a cigarettázók, illetve a nemdohányzók körében. Dr. Kilvan húsz éve vizsgálta ezt a kérdést a montreali egyetemen, és kezdeti feszültsége láthatóan felengedett, ahogyan megismertette az esküdteket kutatásai lényegével. Elmondta, hogy világviszonylatban is foglalkozott különféle férfi- és női csoportokkal, kutatásai középpontjában azonban a kanadaiak és az amerikaiak állnak. Ami mármost az amerikai férfiakat illeti: az, aki tíz éven át napi tizenöt cigarettát szív, tízszer nagyobb valószínűséggel betegszik meg tüdőrákban, mint az, aki nem dohányzik. A napi két csomag hússzorosra növeli a kockázatot, aki pedig három csomaggal füstöl el naponta, mint tette a boldogult Jacob Wood, huszonötszörös kockázatot vállal.
Előkerült a három állvány, mindegyikre élénk színű ábrákat függesztettek, dr. Kilvan pedig szakszerűen, minden kapkodás nélkül szemléltette felfedezéseit az esküdtszék előtt.
Ezután a tüdőrákban elhunyt férfiaknak az egyes dohánynemek szerinti arányát vetette egybe. Rávilágított a pipa-, illetve a szivarfüst leglényegesebb különbségeire, és ismertette a pipázó, illetve szivarozó amerikai férfiak rákos megbetegedésének összehasonlító adatait. Egyre több szám halmozódott fel, hogy apránként egymásba mosódjanak.
Loreen Duke szedte össze elsőnek a bátorságát, hogy az egyik sarokba húzódjon, és tányérját a térdén egyensúlyozva egyedül fogyassza el ebédjét. A rendelést az előre összeállított étrend szerint már reggel kilenckor leadták, Lou Dell, Willis, a rendőr és O'Reilly csemegeboltjának egész személyzete pedig azon volt, hogy mihelyt az óra delet üt, az étel ott legyen az asztalon; így hát meg kellett szervezni az ülésrendet. Loreen történetesen Stella Hulickal került szembe, aki hangosan csámcsogva evett, és akkorákat harapott, hogy a falat kilógott a szájából. Stella rosszul öltözött, felvágós parvenü volt, aki arra használta a szüneteket, hogy kétségbeesett igyekezettel győzze meg róla tizenegy társát: ő és a férje, aki visszavonulásáig a vízműveknél volt osztályvezető, vagyonosabbak a többieknél. Calnak, a férjének szállodája van, Calnak bérháza van, Calnak kocsimosodája van. Cal egyéb befektetéseit éppoly sűrűn és látszólag éppoly véletlenszerűen engedte ki a száján, mint az ételt. Szeretnek utazgatni, mit utazgatni – alig vannak itthon! Görögország volt az első számú kedvenc. Amúgy Calnak repülőgépe is van, továbbá több hajója.
Amint azt az öböl vidékén széles körben beszélték, Cal néhány évvel ezelőtt egy ócska rákhalászbárkán csempészte rendszeresen Mexikóból a marihuánát. Akár igaz volt a hír, akár nem, a Hulic házaspár mostanára valóban úszott a pénzben, és Stella feladata volt, hogy erről mindenkit, aki csak hajlandó volt végighallgatni, tájékoztasson. Szövegelt is megállás nélkül a maga kellemetlen, errefelé idegenszerűen csengő orrhangján. Ezúttal kivárta, amíg mindenkinek tele van a szája, és a lassan beálló csendben egyszer csak rázendített:
– Remélem, ma korán végzünk, mert Cal meg én a hét végére Miamiba készülünk. Állítólag egypár pazar új üzlet nyílt arrafelé.
Mindenki leszegte a fejét, mert nem akarták, hogy a Stella szájából kifityegő fél zsemle elvegye étvágyukat. Éppen elég kínos volt az is, hogy minden szótagot a fogához tapadt étel cuppogása kísért.
Loreen, még mielőtt beleharapott volna a maga szendvicsébe, felállt az asztaltól. Hamarosan csatlakozott hozzá Rikki Coleman azzal a bágyadt ürüggyel, hogy az ablak mellett szeretne ülni. Lonnie Shaverben hirtelen feltámadt az óhaj, hogy ebéd közben is dolgozzon. Elnézést kért, és csirkés szendvicsét majszolva számítógépe mellé kuporodott.
– Dr. Kilvan igazán tekintélyt parancsoló tanú, nem gondolják? – kérdezte Nicholas az asztalnál maradt esküdtektől.
Néhányan Hermanra sandítottak, aki kitartott a maga szokásos pulykás szendvicse mellett; mindig fehér kenyeret kért, majonéz, mustár vagy egyéb ragacsos körítés nélkül. Szépen felszeletelt pulykasült és kis halom recézett burgonyaszirom: ezzel a nem látó is könnyen, maszatolás nélkül elboldogul. Herman rágóizmai néhány pillanatra megpihentek, de nem szólt semmit.
– Ezek a statisztikák azért gondolkodóba ejtik az embert – folytatta Nicholas, és rávigyorgott Jerry Fernandezre. Érződött, hogy tudatosan ingerli az elnököt.
– Elég legyen ebből – szólalt meg Herman.
– Miből, Herman?
– A perről való fecsegésből. Maga is hallotta a bíró utasításait.
– Való igaz, de a bíró most nincs itt, nemde, Herman? És fogalma sem lehet róla, ugyebár, hogy miről beszélgetünk. Hacsak persze maga nem tájékoztatja.
– Még erre is sor kerülhet.
– Értettem, Herman. Nos, akkor miről beszélgessünk?
– Bármiről, csak a perről ne.
– Javasoljon maga valamilyen témát. Foci, időjárás...
– Nem szoktam meccseket nézni.
– Haha.
A súlyos csendben csak Stella Hulic csámcsogása hallatszott. A két férfi szóváltása szemmel láthatóan felzaklatta a jelenlévőket, és Stella a szokásosnál is kapkodóbban őrölte az ételt.
Jerry Fernandeznél azonban hirtelen betelt a pohár.
– Nem tudna valamivel halkabban rágni? – csattant fel indulatosan.
Stellát váratlanul, harapás közben érte a támadás: a szája tátva volt, a falat kilógott rajta. Jerry olyan villogó szemmel nézett rá, mintha fel akarná pofozni, aztán mélyet lélegzett, és így szólt:
– Jó, jó, elnézést kérek. De mit csináljak, amikor olyan rémesen tud enni...
Stella egy pillanatra elkábult a döbbenettől, aztán zavarba jött, hogy utána rögtön ellentámadásba menjen át. Nagy nehezen lenyelte a torkán akadt falatot, majd vérvörösre gyúlt arccal, szikrázó szemmel vágott vissza:
– Tudja mit, én sem vagyok elragadtatva a maga gyerekszobájától!
A többiek lesütött szemmel várták a kínos jelenet végét.
– Én legalább hangtalanul eszem, és benn tudom tartani az ételt a számban – feleselt Jerry, bár maga is érezte, milyen gyerekesen viselkedik.
– Én is.
– Nem igaz – szólalt meg Napóleon, aki balszerencséjére Loreen Duke mellett ült, ugyancsak Stellával szemben. – Rendetlenebbül eszik, mint egy hároméves gyerek.
Herman hangosan megköszörülte a torkát.
– Most vegyünk mind mély levegőt – mondta –, és fejezzük be békében az ebédet.
Mind csendben gyűrték magukba a maradékot; több szó nem esett az asztal körül. Elsőnek Jerry és Uszkár sietett ki a dohányzóba, majd követte őket Nicholas Easter, aki ugyan nem dohányzott, de környezetváltozásra vágyott. Szitált az eső; a napi sétáról ezúttal le kellett mondaniuk.
Összegyűltek az apró helyiségben, ahol mindig nyitva volt az ablak. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Angel Weese, az egész esküdtszék legcsendesebb tagja. Stella, a negyedik dohányos sértődöttségében elhatározta, hogy majd akkor jön be, ha a többiek már eltávoztak.
Uszkár és Angel nagyon is készségesen társalgott a perről. Mi egyéb közös témájuk lett volna? Ugyanúgy gondolkodtak, mint Jerry: mindenki tudja, hogy a cigarettától rákot lehet kapni. Aki ennek ellenére dohányzik, a saját kockázatára teszi.
Minek kéne milliókhoz juttatni egy olyan balfácán örököseit, aki harmincöt éven át bagózott? Ennél igazán több eszük lehetne az embereknek!
A HULIC HÁZASPÁR ugyan egy csinos, bőrüléses, két pilótával ellátott sugárhajtású gépre vágyott, de egyelőre be kellett érniük egy öreg, kétmotoros Cessnával, amelyet csak akkor használhattak, ha sütött a nap, és felhőtlen volt az égbolt. Cal éjszaka semmiképpen sem mert volna felszállni, kivált nem akkor, ha Miami zsúfolt légtere felé igyekeznek, így hát a gulfporti városi repülőtéren egy közönséges, Biloxi és Atlanta között ingázó járatra váltottak jegyet; Atlantából azonban már első osztályon tették meg az utat a miami nemzetközi repülőtérig. Stella az alig egyórás út alatt két Martinit meg egy pohár bort döntött magába. Hosszú hét állt mögötte; az állampolgári kötelességteljesítés fáradalmai elnyűtték az idegeit.
Aztán berakták poggyászukat egy taxiba, és indultak Miami Beachbe, ahol a Sheraton-lánc legújabb szállodájában foglaltak szobát.
Marlee a nyomukban volt. Mögöttük ült az atlantai ingajáraton, onnan pedig turistaosztályon folytatta útját. A szálloda előtt váratta a taxiját, ő pedig az előcsarnokban ődöngött, amíg Hulicék be nem jelentkeztek, majd egy mérfölddel arrébb vett ki magának szobát az egyik kisebb tengerparti szállodában. Aztán éjjel tizenegyig várt a hívással.
Stella kimerültségében azt kérte, hogy a szobában szolgálják fel a vacsorát és valami italt. Főleg italt. Holnap majd elindul bevásárló kőrútjára, de egyelőre folyadékra van szüksége. Amikor megszólalt a telefon, az ágyon hevert, félig aléltan. A kagylót Cal vette fel, akin már csak lötyögős, hasa alá csúszó alsónadrág volt.
– Halló...
– Halló, Mr. Hulic – hallatszott a fiatal, éles, határozott női hang. – Kérem, vigyázzon.
– Mit mond?
– A nyomukban vannak.
Cal megdörzsölte kivörösödött szemét.
– Kivel beszélek?
– Figyeljen, kérem. Bizonyos emberek figyelik a feleségét. Itt vannak Miamiban. Tudják, hogy a 4476-os járattal utaztak Biloxiból Atlantába, majd a Delta 533-as járatával Miamiba, és a szállodai szobájuk számát is ismerik. Minden lépésüket szemmel tartják.
Cal nézte a készüléket, és a homlokára csapott.
– Na várjon csak egy percig. Ezt...
– És holnaptól alighanem a telefonjukat is lehallgatják – tette hozzá segítőkészen a nő.
– Kikről beszél? – kiabált a kagylóba Cal, és ettől valamelyest Stella is felélénkült; sikerült feltápászkodnia, és ködös tekintete nagy nehezen megállapodott férje alakján.
– A dohányvállalatok felbérelt ügynökeiről – hangzott a válasz. – Veszedelmes alakok, nekem elhiheti.
A nő letette a kagylót. Cal ismét a készülékre, majd onnan a feleségére nézett, s megállapította, milyen szánalmasan fest. Stella cigarettáért nyúlt.
– Mi történt? – kérdezte akadozva, Cal pedig szó szerint elismételte a hallottakat.
– Szent Isten! – sikoltotta az asszony, majd odabotorkált a televízió melletti asztalhoz, felragadta a borosüveget, s megint töltött magának. – Mit akarnak tőlem? – kérdezte, majd egy székbe roskadt; az olcsó vörösbor a szállodai fürdőköpenyre fröccsent. – Miért épp engem szemeltek ki?
– Azt nem mondta, hogy meg akarnának ölni – jegyezte meg Cal, hangjában árnyalatnyi sajnálkozással.
– De miért vannak a nyomomban? – kérdezte majdnem sírva az asszony.
– A kurva életbe, hát mit tudom én – morogta Cal, és újabb doboz sört emelt ki a minibárból. Néhány percen át némán iszogattak; kóválygott a fejük, és egyik sem akart a másikra nézni.
Aztán ismét megszólalt a telefon. Stella feljajdult. Cal felemelte a kagylót, és lassan beleszólt:
– Halló...
– Halló, megint én vagyok – szólalt meg az előbbi hang, ezúttal valósággal kedélyesen. – Valamire elfelejtettem figyelmeztetni. Nehogy eszébe jusson a zsarukat hívni vagy ilyesmi. Azok az illetők semmi tiltott dolgot nem művelnek. Legjobb, ha úgy tesznek, mintha nem volna semmi baj, világos?
– Kicsoda maga? – kérdezte ismét Cal.
– Viszontlátásra – hangzott a válasz, azzal megszakadt a vonal.
A Listing Foodsnak nem is egy, hanem három sugárhajtású gépe volt; ezek egyikét küldték el szombat reggel Mr. Lonnie Shaverért, hogy Charlotte-ba röpítse. Egyedül utazott; felesége nem talált senkit, aki ügyelne a három gyerekre. A pilóták szívélyesen üdvözölték, és felszállás előtt kávéval meg gyümölccsel kínálták.
Ken a repülőtéren várta a vállalat egyik furgonjával, amelyet vállalati sofőr vezetett, és negyedórával később már meg is érkeztek a SuperHouse belvárosi főhadiszállására. Itt Lonnie-t Ben, a másik, múltkor megismert férfi fogadta, és Kennel együtt gyorsan körbekalauzolták a vállalat központjában. A hatalmas üvegablakokkal ékes, vadonatúj, egyemeletes téglaépület semmiben sem különbözött tucatnyi társától, amelyet a repülőtérről jövet útközben láthattak. A széles, csempével kirakott folyosók ragyogtak a tisztaságtól; az irodák sivárak voltak, de technológiai felszerelésük annál gazdagabb és korszerűbb. Lonnie szinte hallani vélte, hogyan nyomják a falak között a töméntelen bankót.
Ezután kávéra voltak hivatalosak George Teakerhez, az igazgatótanács elnökéhez, akinek tágas irodája egy művirágokkal díszített kis udvarra nyílt. Teaker maga fiatalos, energikus, farmervászonba öltözött férfi volt (szombatonként így jön az irodába, magyarázta; vasárnaponként viszont dzsoggingot ölt). Betáplálta Lonnie-ba a hivatalos szöveget – a vállalat gombamód terjeszkedik, s neki vezető pozíciót szánnak –, majd elvonult valamilyen értekezletre.
Ezután Lonnie-t leültették egy ablaktalan, csupa fehér kis tanácsterembe, s újabb kanna kávét meg fánkot raktak elé. Ben időközben eltűnt, Ken azonban kitartott mellette. A világítás kialudt, s a falon megjelent az első kép. Félórás videofilm ismertette a SuperHouse rövid történetét, jelenlegi piaci helyzetét, nagyra törő terjeszkedési elképzeléseit – és „legfőbb tőkéjét”, a személyi állományt.
A kísérőszövegből kiderült, hogy a SuperHouse a következő hat évben évi tizenöt százalékkal kívánja növelni mind bruttó forgalmát, mind üzletházainak számát. A nyereség szédítőnek ígérkezik.
Amikor ismét világos lett, megjelent egy komoly modorú fiatalember – a nevét csak homályosan lehetett érteni –, és leült az asztalhoz Lonnie-val szemben. Ő foglalkozott a vállalati juttatásokkal, és csak úgy fújta az adatokat az egészségügyi ellátásról, a tervszerű nyugdíjbiztosításról, a pihenési és üdülési lehetőségekről, a betegszabadságról, az alkalmazottak részvényvásárlási kedvezményeiről. Egyébként mindezek az adatok megtalálhatók a Lonnie elé tett vaskos dossziék egyikében is, később tehát még módja lesz őket áttanulmányozni.
Miután Ken és az ismét felbukkant Ben társaságában sok fogásból álló ebédet költött el egy elegáns belvárosi vendéglőben, Lonnie-t ismét a kis tanácsterembe vezették. Itt először is vázolták előtte a számára kidolgozott továbbképzési programot, majd újabb videofilm következett; ez a vállalat szervezeti felépítését mutatta be, különös tekintettel az anyacég és a versenytársak megfelelő adataira.
Lonnie-ra hirtelen csapott le a fáradtság. Egész héten át csak ült a hátsóján, és hallgatta az ügyvédek meg a szakértők véget nem érő vitáját; az ilyen embernek szombat délután egészen más időtöltésre volna szüksége. Bármennyire felajzotta is a látogatás meg a nyomában kirajzolódó fényes jövő, egyszer csak úgy érezte: megfullad, ha nem jut egy kis friss levegőhöz.
Ken természetesen ezt is eleve számításba vette. Alighogy a videobemutatónak vége lett, azt javasolta: menjenek golfozni, mire Lonnie bevallotta, hogy ezzel a sportággal még nem próbálkozott. Ken természetesen ezzel is számolt, így hát azt mondta, egy kis napsütés azért rájuk fér. Beültette Lonnie-t a maga makulátlan BMW-jébe, amelyet vigyázatosan, nagy körültekintéssel vezetett, és így hajtottak el csicsásra ápolt farmok és birtokok mellett, zöldellő fasorokon át a countryklubig.
Egy alsó középosztálybeli családból származó, fekete bőrű, gulfporti fiatalember számára megrendítő és ijesztő élménynek ígérkezett, hogy betegye lábát egy countryklubba. Lonnie először ódzkodott is a vállalkozástól, s megfogadta magában: ha nem lát más fekete arcokat, azonnal lelép. Amikor azonban jobban meggondolta a dolgot, valamelyest már hízelgett neki, hogy új munkaadói ilyen nagyra tartják. Igazán kedves, jóravaló fickók, és minden jel szerint őszintén azt szeretnék, ha ő mihamarabb beilleszkedne a vállalat mindennapjaiba. Pénzről ugyan még nem esett szó, de a mostani fizetésénél csak többet ajánlhatnak.
Beléptek a klub hatalmas méretű társalgójába. Mindenütt kényelmes bőrgarnitúrák, a falakon kitömött vadak, a magas, boltíves mennyezet alatt kék szivarfüst terjengett. Igazi férfiaknak való hely. A pompás golfpálya tizennyolcadik lyukára nyíló ablak előtt, egy nagy asztalnál megpillantották az ezúttal golfhoz öltözött George Teakert: éppen együtt iddogált két, ugyancsak elegáns, fekete bőrű úrral, akik mintha most tértek volna vissza a golfpályáról. Mindhárman felálltak, és melegen köszöntötték Lonnie-t, aki ugyancsak megkönnyebbült, amiért rokon lelkekbe ütközött. Szó, mi szó, hatalmas súly gördült le a melléről, és bár mindig óvatosan élt az alkohollal, most egyszer csak megkívánta az italt. A testesebb fekete, a nagyhangú és jó kedélyű, örökkön mosolygó Morris Peel bemutatta a másikat, az atlantai Percy Kellumot; mindketten negyvenes éveik derekán jártak. Peel megrendelte az első rundot, majd elmondta, hogy ő a Listing Foods, a New Yorkban székelő anyacég egyik alelnöke, Kellum pedig ugyancsak a Listingsnél van mint körzeti akármicsoda.
A hivatali rangsort nem tisztázták, nem is volt rá szükség. Egyértelműnek tűnt, hogy a New York-i anyavállalatot képviselő Peel megelőzi rangban Teakert, aki ugyan igazgatótanácsi elnök volt, de csupán az egyik leányvállalatnál; Kellum még valamivel lejjebb állt a ranglétrán, Ken pedig nála is alacsonyabban. Ami Lonnie-t illeti: ő egyszerűen csak boldog volt, hogy itt lehet. Mire megjöttek az újabb italok, már túlestek a formaságokon és az udvariasan semmitmondó szövegeken, s Peel jóízűen, sok humorral fűszerezve előadta élettörténetét. Tizenhat évvel ezelőtt mint az első fekete bőrű középszintű vezető került a Listing Foodshoz, ahol mindenkinek csak púp volt a hátán: nem a tehetsége kedvéért, csak mint afféle jelképes figurát szerződtették, és a tíz körmével kellett fölfelé kapaszkodnia. Két ízben perelte be a vállalatot; mind a kétszer ő nyerte meg a pert. És amikor a fejesek ráeszméltek, hogy ez az ürge be akar törni közéjük, és megvan hozzá a sütnivalója is, végre elfogadták immár nem mint jelképértékű feketét, hanem mint Morris Peelt. Továbbra is voltak fennakadások, de a lényeg az, hogy kiharcolta a tiszteletüket. Teaker, aki már a harmadik whiskyjénél tartott, előrehajolt, és – persze csak bizalmasan, egymás között – megsúgta, hogy Peelt már a csúcsra tartogatják.
– Meglehet, hogy most egy leendő igazgatótanácsi elnökkel beszél – közölte Lonnie-val. – Az ötszázas vállalati toplista első fekete bőrű vezetőinek egyikével.
Éppen Peel példája sarkallta a Listing Foodsot, hogy határozott és lendületes programot dolgozzon ki fekete bőrű vezető tisztségviselők alkalmazására és előléptetésére – és ezen a ponton lép a játékba Lonnie. A Hadley Fivérek rokonszenves cég, de hiába, kissé régimódi és túlságosan is délies szemléletű, s a Listings csöppet sem csodálkozott, amikor a személyzet soraiban alig találtak olyan feketét, aki takarítónál többre vitte volna.
Közben lassan besötétedett, és a társalgóban egy zongorista kísérte saját énekét, de ők két órán keresztül csak ittak, beszélgettek és kiszínezték a várható csodálatos jövőt. A vacsorát a folyosó végéről nyíló zártkörű étteremben szolgálták fel, ahol a kandalló fölött jávorszarvasfej díszítette a falat. Hatalmas bélszínszeleteket kaptak mártással és gombával. Lonnie a countryklub harmadik emeletén, egy lakosztályban töltötte az éjszakát, s amikor felébredt, nem tudta igazán értékelni a golfpályára nyíló pazar kilátást, mert enyhe macskajajban szenvedett.
Vasárnap délelőttre már csak két rövid megbeszélést ütemeztek be számára. Először – ismét Ken jelenlétében George Teakerrel tárgyalt, aki valóban dzsoggingot viselt, és már ötmérföldes út volt a háta mögött.
– Nincs is ennél jobb recept a másnaposság ellen – jelentette ki, majd rátért a Lonnie-val kapcsolatos tervekre. Új, három hónapos szerződést ajánlott a biloxi áruház vezetésére; utána majd értékelik a teljesítményét, és ha az eredmény – amiben ők előre is biztosak – mindenki megelégedésére szolgál, akkor Lonnie-t áthelyezik egy nagyobb áruházba, feltehetően az atlantai körzetben. A nagyobb áruház természetesen nagyobb felelősséget és magasabb fizetést jelent. Miután ott eltöltött egy évet, ismét értékelik majd a munkáját, és minden valószínűség szerint újabb áthelyezés vár rá. Ez alatt az egy és negyed év alatt havonta legalább egy hétvégét Charlotte-ban kell töltenie, ahol vezetőképző tanfolyamon vesz részt; a tanfolyammal kapcsolatos minden tudnivalót megtalálhat abban az újabb dossziéban, amelyet Ken gondosan az asztalra készített.
Teaker befejezte javaslata ismertetését, és újabb adag feketekávét rendelt.
Az utolsó vendég kifogástalan öltönyt és nyakkendőt viselő, sovány, kopasz, fekete bőrű fiatalember volt; Tauntonnak hívták, és egy New York-i, sőt éppenséggel a Wall Streeten működő ügyvédi irodából érkezett. Ahogyan ünnepélyes komolysággal elmagyarázta, az ő cége képviseli a Listing Foodsot, mi több, maga nem is foglalkozik egyébbel, mint a cég dolgaival. Azért jött, hogy saját kezűleg nyújtsa át a munkavállalói szerződés tervezetét; szokványos ügy, persze, de a jelentőségét azért nem szabad lebecsülni. A szöveg, amelyet Lonnie-nak átnyújtott, mindössze három-négy oldalas volt, mégis valahogy súlyosabbnak tűnt azok után, hogy a Wall Streettől utazott idáig. Lonnie úgy meg volt tisztelve, hogy nem is talált szavakat.
– Tanulmányozza át – mondta Taunton, formatervezett tollával kopogtatva az állát –, és majd jövő héten megbeszéljük, bár nincs benne semmi újszerű. A fizetésről szóló részben több hely üresen maradt; ezeket majd később töltjük ki.
Lonnie egy pillantást vetett az első oldalra, majd rátette a tervezetet az egyéb iratok tetejére. Taunton ekkor jegyzettömböt húzott elő, és úgy tett, mintha a soron következő utálatos keresztkérdések neki sem volnának ínyére.
– Csupán egy-két rövid kérdés – mondta.
Lonnie megborzongott, mert hirtelen felvillant előtte a biloxi tárgyalóterem képe, az ügyvédek ott is mindig csupán egy-két további kérdéssel kecsegtették hallgatóságukat.
– Nyugodtan – felelte, s önkéntelenül az órájára pillantott.
– Priusza ugye nincs?
– Nincs. Legföljebb néhány figyelmeztetés gyorshajtásért.
– Van-e jelenleg folyamatban eljárás ön ellen?
– Nincs.
– A felesége ellen?
– Ellene sincs.
– Jelentett-e valaha csődöt?
– Nem.
– Volt-e valaha letartóztatásban?
– Nem voltam.
– Emeltek-e vádat ön ellen?
– Soha.
Taunton lapozott.
– Boltvezetői minőségében szerepelt-e valaha valamilyen peres ügyben?
– Várjon csak, gondolkodom. Ezelőtt úgy négy évvel egy idős ember megcsúszott és elesett a nedves padlón. Panaszt emelt, és engem is meghallgattak.
– Tárgyalásra is sor került? – kérdezte Taunton élénk érdeklődéssel.
Alaposan áttanulmányozta már a bírósági aktát, a másolata most is ott lapult tömött aktatáskájában, és az idős ember keresetének minden részletét ismerte.
– Nem, a biztosítótársaság peren kívül megegyezett a panaszossal. Ha jól emlékszem, húszezret fizettek neki.
Valójában huszonötezret fizettek; Taunton azonban gondosan felírta a számot a jegyzettömbjébe. A forgatókönyv szerint Teakernek most kellett közbeszólnia.
– Azok a nyavalyás törvényszéki ügyvédek. A társadalom rákfenéje az egész banda.
Taunton Lonnie-ra, majd Teakerre nézett, és védekezően megjegyezte:
– Én nem vagyok törvényszéki ügyvéd.
– Hát persze, ezzel tisztában vagyok – mondta Teaker. – Maga a jó fiúk közé tartozik. Én azokat a kapzsi hullarablókat gyűlölöm.
– Tudja, mekkora termékfelelősségi biztosítást fizettünk csak az elmúlt évben? – kérdezte Lonnie-tól Taunton, mintha megközelítően is pontos becslést várna tőle; Lonnie azonban csak a fejét ingatta. – Húszmilliót pengetett le a Listings!
– Csak azért, hogy a cápák ne marhassanak belénk – toldotta meg Teaker.
Most drámai vagy legalábbis drámainak szánt szünet állt be a beszélgetésben; eközben Taunton és Teaker utálkozva harapdálta az ajkát, mintha a perek elleni védelem fejében elfecsérelt hatalmas összegeken merengenének. Aztán Taunton a jegyzettömbjébe pillantott, majd Teakerre nézett, és azt kérdezte:
– Gondolom, a perről még nem váltottak szót?
Teaker arca őszinte csodálkozást árult el.
– Azt hiszem, fölösleges volna, Lonnie a mi emberünk. Közénk tartozik.
Taunton elsiklott a válasz fölött.
– A Biloxiban zajló dohányper súlyos gazdasági következményekkel járhat, különösen a miénkhez hasonló vállalatok tekintetében – fordult oda Lonnie-hoz, aki jámboran bólintott; egyáltalán nem értette, miért érintene a per a Pynexen kívül más vállalatokat is.
– Azt hiszem, erre nemigen illik itt kitérni – intette Tauntont Teaker.
– Ne aggódjon, tisztában vagyok az eljárási szabályokkal – nyugtatta meg Taunton. – Remélem, Lonnie, nem veszi zokon, hogy szóba hoztam a dolgot? Úgy értem, megbízhatunk magában, nem igaz?
– Ez csak természetes. Egy árva szót sem szólok senkinek.
– Ha a felperes nyer, és nagy összegű kártérítést ítélnek meg neki, megindul a lavina az egész dohányfronton. A törvényszéki ügyvédek begerjednek, és tönkreteszik az összes dohánytársaságot.
– Mi nagyon sok pénzt keresünk a cigarettaforgalmazással, Lonnie – mondta Teaker, mesterien időzítve a közbeszólást.
Taunton előredőlt az asztal fölött, és felemelte a hangját, mintha a téma az elevenébe vágna.
– Aztán majd a tejtermékgyártókat kezdik perelni, amiért a koleszterin végzetes a fogyasztók számára – fakadt ki. – Legfőbb ideje, hogy leálljanak ezekkel a perekkel. Mellesleg a dohányipar eddig még egyet sem vesztett el. Úgy rémlik, ötvenötször nyertek, és egyszer sem vesztettek. Szerencsére az esküdtek mindig belátták, hogy minden ember a saját kockázatára cigarettázik.
– Ezt Lonnie magától is tudja – mondta Teaker szinte védelmezően.
Taunton mély levegőt vett.
– Hát persze. Elnézést, amiért így megeredt a nyelvem. De mit tegyek? Odalenn, Biloxiban túlontúl sok minden forog kockán...
– Ugyan, nem történt semmi – mondta Lonnie, mint ahogy a beszélgetés valóban nem is izgatta különösebben.
Taunton elvégre ügyvéd, ismeri a jogot, és általánosságban, részletek érintése nélkül bizonyára kifejtheti véleményét a perről. Lonnie elégedetten nyugtázta, hogy eszerint valóban megbíznak benne, és máris kebelbelinek tekintik.
Taunton egyik percről a másikra csupa mosoly lett, és mialatt elcsomagolta feljegyzéseit, megígérte, hogy jövő hét közepén jelentkezik. A megbeszélés ezzel véget is ért Lonnie visszanyerte szabadságát. Ken kivitte a repülőtérre, ahol már készenlétben várta az előző napi Lear, ugyanazokkal a barátságos pilótákkal.
A meteorológia nem zárta ki, hogy délután záporok kerekedhetnek, és Stellának ez igencsak kapóra jött. Cal hiába erősködött, hogy egyetlen felhő sincs az égen, ő ki sem akart nézni az ablakon; ehelyett lehúzta a redőnyt, és délig filmeket nézett a tévén. Ebédre roston sült sajtot rendelt két adag Bloody Maryvel, aztán láncra csukta az ajtót, széket rakott elé, és aludt egyet. Cal eközben kiment a strandra, nevezetesen a parti topless-sávra, ahová eddig a felesége miatt még soha nem sikerült eljutnia; most azonban, hogy az asszony ki sem merészkedett a tizedik emeleti szállodai szobából, szabadon császkálhatott a lágy homokon, és betelhetett a szép, fiatal testek látványával. Az egyik bár nádfedele alatt elszopogatott egy pohár sört, és hálaimát rebegett, amiért a kirándulás váratlanul ilyen pompásan alakult. Ráadásul a hitelkártyái is biztonságban vannak, hiszen Stella retteg attól, hogy meglássák az utcán.
Vasárnap kora délelőtt visszarepültek Biloxiba. Stella másnapos volt, és kimerítette a tudat, hogy esetleg most is figyelik. Szorongva nézett a közelgő hétfő, a tárgyalás folytatása elé.
HÉTFŐ REGGEL fojtott hangon, kedvetlenül köszöntötték egymást az esküdtek. A megszokott menetrend: gyülekezés a kávéskannák körül, az aznapi zsemle- és fánkkínálat szemrevételezése már unalmassá vált, nem is annyira az ismétlődés okán, inkább mert valamennyiükre rátelepült a bizonytalanság: ki tudja, meddig tarthat még ez az egész. Kis csoportokba verődtek, és beszámoltak róla, kinél hogyan telt a hétvége. Legtöbben függő ügyeiket intézték, bevásároltak, családi látogatásokat tettek, elmentek a templomba, de még ezek a szerény események is újszerűnek és izgalmasnak tűntek a rájuk váró újabb egyheti fogság fényében. Herman kivételesen késlekedett, így csendesen tereferéltek a perről, bár nem hangzott el semmilyen lényeges megállapítás, legföljebb abban egyeztek meg, hogy a felperes keresete lassan belevész az ábrák, grafikonok, statisztikák mocsarába. Azt már valamennyien tudták, hogy a dohányzás tüdőrákot okozhat. Végre valami újat is szerettek volna hallani.
Nicholas addig ügyeskedett, amíg félrevonhatta Angel Weese-t. Már korábban is váltottak néhány udvarias megjegyzést, de eddig még semmi komoly dologról nem esett köztük szó. Loreen Duke és Angel voltak az egyedüli fekete bőrű nők az esküdtek között, de furcsa módon nem barátkoztak egymással. A karcsú, csendes Angel hajadon volt, és egy sörnagykereskedésben dolgozott. Úgy festett, mintha örökös néma bánat gyötörné, és ezúttal sem volt könnyú társalgásba vonni.
Stella is későn futott be, és olyan volt, mint akit megsuhintott a halál; a szeme duzzadt és vörös, az arca krétafehér. Remegő kézzel töltötte ki magának a kávét, majd egyenesen a folyosó végi dohányzóba vonult, ahol Jerry Fernandez és Uszkár már élénken társalgott, és legújabb szokásuk szerint szemérmesen enyelegtek.
Nicholas módfelett kíváncsi volt Stella hétvégi beszámolójára.
– Nincs kedve elszívni egyet? – kérdezte Angeltől, az esküdtszék negyedik hivatalosan jegyzett dohányosától.
A nő – csodák csodája – elmosolyodott.
– Hát maga mikor szokott rá? – kérdezte.
– A múlt héten. Majd ha a pernek vége, abbahagyom.
Lou Dell vizsla tekintettel nézett utánuk, ahogy elindultak, és csatlakoztak a többiekhez. Jerry és Uszkár most is egymás szájából kapkodták a szót; Stella kőmerev arccal állt az egyik sarokban, s úgy tűnt, az idegösszeomlás határán van.
Nicholas letarhálta Jerryt egy Camelre, és gyufával meggyújtotta.
– No, milyen volt Miamiban? – kérdezte Stellától.
A nő összerezzent, riadtan meredt rá, és csak annyit mondott:
– Esett az eső.
Azzal belevájta fogát a füstszűrőbe, és hevesen szívott egyet a cigarettájából. Úgy látszott, nem óhajt beszélgetni. A társalgás elakadt; tíz perc múlva kilenc, kezdődik a tárgyalás, addig ki kell élveznie az utolsó cigarettát.
Végül Nicholas törte meg a csendet.
– Az az érzésem, hogy valaki követett a hét végén – mondta.
A többiek egy pillanatra sem hagyták abba a dohányzást, de az agyuk működésbe lépett.
– Jól hallom? – kérdezte Jerry.
– Jól. Valaki követett – ismételte meg Nicholas, és közben Stellát figyelte, aki tágra nyílt szemmel, rémülten bámult rá.
– De kicsoda? – érdeklődött Uszkár.
– Azt nem tudom. Szombaton történt, amikor elmentem otthonról a munkahelyemre. A kocsim közelében ott ólálkodott egy hapsi, és később, a bevásárlóközpontban újra felbukkant. Nyilván a bagógyártók valamelyik fizetett ügynöke.
Stella arca megrándult, a szája kinyílt. Orrlyukából szürke füst gomolygott.
– Megmondja a bírónak? – kérdezte lélegzetvisszafojtva; Cal meg ő már csúnyán összevitatkoztak ezen a kérdésen.
– Nem én.
– Miért nem? – firtatta Uszkár mérsékelt érdeklődéssel.
– Mert nem vagyok biztos az egészben, világos? Úgy értem, abban biztos vagyok, hogy követtek, csak azt nem tudom, ki volt az. Akkor pedig mit mondhatnék a bírónak?
– Hát azt, hogy követték – nyilatkoztatta ki Jerry.
– De hát miért követték volna? – kérdezte Angel.
– Ugyanazért, amiért mindnyájunkat.
– Én ebben az egészben nem hiszek – közölte Uszkár.
Stella annál inkább hitt benne, de ha Nicholas, a valamikori joghallgató nem akarja jelenteni a dolgot a bírónak, akkor ő sem tehet okosabbat.
– Szóval miért követnének minket? – ismételte meg a kérdését idegesen Angel.
– Mert így szokták, és mert ez a dolguk. A dohánytársaságok milliókat költöttek a kiválogatásunkra, és most még többet költenek rá, hogy szemmel tartsanak.
– De hát mi a céljuk?
– Keresik a módját, hogy hozzánk férjenek. Felkutatják a barátainkat, hátha elárulunk nekik valamit. Kiderítik, hová szoktunk járni. Jellemző módszerük, hogy a lakóhelyünkön, a közvetlen környezetünkben szárnyra bocsátanak ilyen-olyan pletykákat; rossz hírét keltik az elhunytnak, elterjesztik, milyen sötét dolgokat művelt, amíg élt. Mindig az ellenfél gyenge pontját próbálják kitapogatni. Ezért is nyerték meg eddig minden perüket.
– Honnan tudja, hogy a dohánygyárosok keze van a dologban? – kérdezte Uszkár, és újabb cigarettára gyújtott.
– Tudni nem tudom. De az biztos, hogy több pénzük van, mint a felperesnek. Mondhatni, korlátlan tőke áll rendelkezésükre a perek megvívásához.
Jerry Fernandez, aki minden alkalomra tartogatott valamilyen kis kiegészítő élcet, közbeszólt:
– Most, hogy mondod, már én is emlékszem: tényleg lesett rám valami furcsa kis pacák szombaton a sarkon túlról. Sőt több sarkon is előfordult.
Elismerést várva nézett Nicholasra, Nicholas azonban Stellát figyelte. Ekkor Uszkárra kacsintott, de az a cigarettájával volt elfoglalva.
Az ajtón pedig máris kopogtatott Lou Dell.
Ezen a hétfő reggelen senki sem tisztelgett a zászló előtt, és a himnuszra sem zendítettek rá, pedig Harkin bíró és az ügyvédek rajtra készen álltak, hogy az esküdtek első jelére talpig hazafias vértezetben előugorjanak, ám nem történt semmi. Az esküdtek, máris kissé fáradtan, elhelyezkedtek, mint akik eleve beletörődtek az újabb öt napon át rájuk zúduló tanúvallomásokba. Harkin nyájas mosollyal üdvözölte őket, majd rákezdett a tiltott kapcsolatfelvételről szóló szabadalmazott monológjára. Stella mozdulatlanul meredt a padlóra. Cal, aki kivételesen eljött, hogy lelki támaszul szolgáljon, a harmadik sorból nézte.
Scotty Mangrum emelkedett szólásra, hogy bejelentse: a felperes folytatni kívánja dr. Hilo Kilvan tanúkihallgatását. Dr. Kilvant előkerítették, és a tanúk padjához kalauzolták. A szakértő udvariasan odabólintott az esküdteknek. Senki sem viszonozta.
Wendall Rohr és a felperes ügyvédi gárdája a hét végén sem pihent. Maga a per is épp eléggé próbára tette kitartásukat és képességeiket, de MM pénteki faxa olyan izgalmat keltett, hogy a rend látszata is felborult. Sikerült kideríteniük, hogy a faxot egy Hattiesburg melletti teherautós pihenőről adták fel. Némi készpénz ellenében az egyik alkalmazott gyengécske személyleírással is szolgált: húszas évei végén, esetleg harmincas évei elején járó fiatal nőről beszélt, aki sötét haját barna horgászsapka alá tűrte, s arcát félig eltakarta egy hatalmas napszemüveg. Alacsony volt, esetleg középtermetű; mondjuk százhatvan vagy százhatvanöt centiméter. Annyi bizonyos, hogy karcsú volt és jó alakú – de mindez péntek reggel történt, kilenc óra előtt, ilyenkor a legsűrűbb a forgalmuk. Öt dollárt fizetett egy egyoldalas faxért, amelynek egy biloxi ügyvédi iroda volt a címzettje; ez a furcsa részlet keltette fel az alkalmazott figyelmét, ezért is emlékezett az esetre. Náluk a legtöbb faxban üzemanyag-rendelésekről és különleges rakományokról volt szó. A nő kocsiját nem látta, de mint már említette, éppen igen erős volt náluk a forgalom.
A felperes nyolc vezető ügyvédje, együttvéve legalább százötven év törvényszéki tapasztalattal a háta mögött, egyetértett abban, hogy ilyesmire még nem volt példa. Egyikük sem emlékezett olyan perre, amelynek folyamán egy kívülálló arról tájékoztatta volna az érintett ügyvédeket, hogy mire készül az esküdtszék. Abban azonban mind megegyeztek, hogy MM bizonyára ismét felüti majd a fejét. És bár ezt a lehetőséget kezdetben cáfolták, a hét végén meggondolták magukat, és mogorván kijelentették: a nő minden bizonnyal pénzt kér majd. Vagyis alkut ajánl. Ha kedvező ítéletet akarnak – fizessenek!
Egyelőre azonban nem merészkedtek odáig, hogy kidolgozzák az ez esetben követendő tárgyalási stratégiát. Majd esetleg később. Most még semmiképpen.
Fitchnek ezzel szemben más sem járt a fejében. Az Alap számláin ez idő szerint hét és fél millió dollár volt; ebből kettő fedezi a per hátralévő kiadásait. A pénz bármikor rendelkezésükre állt, szabadon mozgathatták. Fitch a hét végén sok mindennel foglalkozott: figyelte a képernyőn az esküdteket, ügyvédekkel tárgyalt, meghallgatta esküdtszéki szakértői összefoglaló értékelését, és hosszan tárgyalt telefonon D. Martin Jankle-lel, a Pynex vezérével. Ken és Ben charlottei műsorával elégedett volt, George Teaker pedig külön is megnyugtatta, hogy Lonnie Shaverben megbízhatnak. Még egy titokban felvett videót is megnézett az utolsó megbeszélésről, amelynek során Taunton és Teaker éppen csak hogy egyértelműen kötelezvényt nem íratott alá Shaverrel.
Fitch szombat éjjel négy, vasárnap öt órát aludt; ez nagyjából megfelelt volna szokásos alvásidejének, csakhogy ezúttal nyugtalan volt az álma, mert közben is Marlee-t látta, az ő céljait próbálta kibogozni. Titkon azt remélte, hogy pályafutása legkönnyebb esküdtszéki döntése van születőben.
A tárgyalás hétfői megnyitását a vetítőhelyiségből figyelte az egyik esküdtszéki szakértővel. A rejtett kamera olyan jól bevált, hogy elhatározták: kipróbálnak egy jobb minőségűt, amelynek nagyobb a lencséje, és tisztább képet ad. Az új kamera ugyanabban az aktatáskában, ugyanazon asztal alatt lapult, és a nyüzsgő teremben senki még csak nem is gyanította létezését.
Ezúttal nem hangzott el az állampolgári eskü, és egyéb rendkívüli eseményre sem került sor; de Fitch nem is számított ilyesmire. Marlee bizonyára tájékoztatta volna, ha valami szokatlan fejlemény várható.
Nézte, ahogy dr. Hilo Kilvan folytatja tanúskodását, és az esküdtek utálkozó képe láttán már-már mosolyogni lett volna kedve. Szakértői és ügyvédei egyöntetűen azon a nézeten voltak, hogy a felperes eddigi tanúinak még nem sikerült magukkal ragadniuk az esküdteket. A szakértők tiszteletet parancsoló szakmai múlttal büszkélkedhettek, és hatásos szemléltetőanyaggal rukkoltak elő, de a dohányperek védői számára mindebben nem volt semmi újdonság.
A védelem egyszerű, de kipróbált taktikára készült. Orvosaik határozottan állítják majd, hogy a dohányzás nem okoz tüdőrákot. További tekintélyes szakértők amellett fognak érvelni, hogy az emberek alapos tájékozottság birtokában döntenek a dohányzás mellett. Az ügyvédek pedig kifejtik, hogy ha a cigaretta valóban olyan veszélyes, mint azt sokan állítják, akkor ki-ki a saját kockázatára dohányzik.
Fitch már jó néhányszor végigcsinálta az egész procedúrát. Agyában rögzültek az elhangzott tanúvallomások. Nemegyszer unatkozta végig az ügyvédek fejtegetéseit, és több alkalommal törölgette arcáról a verítéket, mialatt az esküdtszék visszavonult, és mérlegelte a döntést. A kedvező döntés hallatán titkon diadalt ült, ám arra, hogy fizessen is érte, eddig még soha nem nyílt alkalom.
Dr. Kilvan szerint a cigaretta évente négyszázezer amerikait visz a sírba, és kijelentését négy hatalmas táblázattal támaszthatta alá. Nincs a piacon ennél gyilkosabb áru, hangoztatta; más termék meg sem közelíti veszélyességét, legföljebb a fegyverek, de azoknak ugyebár nem eleve az a rendeltetésük, hogy embert öljenek velük. A cigarettát azonban eleve arra szánják, hogy az ember meggyújtsa és elszívja.
Ez az érvelés mellbe vágta az esküdteket; érződött, hogy nem fogják elfelejteni. Mindazonáltal fél tizenegykor már alig várták, hogy kávézhassanak és felkereshessék a mosdót. Harkin bíró negyedórás szünetet rendelt el. Nicholas odacsúsztatott Lou Dellnek egy cédulát, ő pedig továbbadta Willisnek, aki történetesen éppen ébren volt, és odavitte az üzenetet a bírónak. Easter kért négyszemközti meghallgatást délre, sürgős ügyben. Nicholas ebédkor kimentette magát azzal az ürüggyel, hogy émelyeg a gyomra, és nincs étvágya. Muszáj felkeresnie a mosdót, mondta; hamarosan visszatér. Senki sem törődött vele. A legtöbben amúgy is elhúzódtak az asztaltól, hogy minél messzebb kerüljenek Stella Hulictól.
Nicholas átvágott a keskeny hátsó folyosórendszeren, és belépett az irodába, ahol a bíró egy hideg szendvics társaságában magányosan várta. Feszült hangulatban üdvözölték egymást. Nicholasnál kis, barna bőr kézitáska volt.
– Beszélnünk kell – mondta, és leült.
– A többiek tudják, hogy idejött? – kérdezte Harkin.
– Nem. Éppen ezért sietnem kell.
– Vágjon bele.
Harkin bekapott egy kukoricaszirmot, majd félretolta a tányérját.
– Három dologról van szó. Először is Stella Hulic, a négyes számú esküdt a hét végén Miamiba utazott, és ismeretlen, valószínűleg a dohánytársaság zsoldjában álló személyek követték.
Ő-tiszteletreméltósága szájában megállt a falat.
– Ezt honnan tudja?
– Reggel megsúgta egy másik esküdtnek, és én véletlenül meghallottam. Azt ne kérdezze, honnan tudta, hogy követik – nem hallottam az egész beszélgetést. De a szegény asszony kész idegroncs. Az igazat megvallva az az érzésem, hogy ma reggel indulás előtt már felhajtott egy-két pohárral. Szerintem vodkát. Pontosabban Bloody Maryt.
– Folytassa.
– Másodszor is Frank Herrera, a hetes számú, akiről a múltkor már beszéltünk, a jelek szerint másokra is megpróbálja rátukmálni a véleményét.
– Folytassa, kérem, hallgatom.
– Amikor a per elkezdődött, neki már megvolt a kialakult meggyőződése. Azt hiszem, nagyon akarta, hogy bekerüljön az esküdtszékbe, nyugalmazott katonatiszt vagy efféle, és alighanem halálra unja magát. Ez eddig rendben is volna, csakhogy erősen elfogult a védelem javára, és ez, hogy is mondjam, zavar engem. Fogalmam sincs, mit lehetne kezdeni az ilyen esküdtekkel.
– És sokat beszél az ügyről?
– Nem, csak akkor egyszer, velem beszélt róla. Herman nagyon büszke az elnöki tisztjére, és nem tűri, hogy az ügyről szó essék.
– Ez dicséretes.
– Csakhogy ő sem lehet ott mindenütt. És tudja, milyen az emberi természet; mindenki imád pletykálni. Egy szó, mint száz, Herrera közveszélyes.
– Értem. És a harmadik probléma?
Nicholas videokazettát vett elő a kis táskájából, majd az egyik sarok felé intett, ahol gördülő állványon kis képernyős videós televízió foglalt helyet.
– Működik ez a micsoda? Használhatom?
– Parancsoljon.
Nicholas lenyomta a hálózati kapcsolót, és becsúsztatta a kazettát a készülékbe.
– Emlékszik még arra az alakra, akit a múlt héten a tárgyalóteremben láttam? Arra, aki a nyomomban volt?
– Emlékszem. – Harkin felállt, és közelebb lépett a készülékhez. – Nagyon is tisztán.
– Nos, most újra megnézheti.
Fekete-fehérben, kissé homályosan, de azért jól láthatóan nyílt az ajtó, és a múltkori férfi lépett be Easter lakásába; aggodalmasan körbepillantott, s egy igen hosszúnak tetsző másodpercig mintha éppen a hűtőszekrény fölé, a szellőzőnyílásba rejtett kamera irányába nézett volna. Nicholas megállította a szalagot, éppen azon a ponton, amikor a férfi arca szemből, a lehető legtisztábban látszott, és így szólt:
– Hát, tessék – ő az.
– Igen, ő az – ismételte Harkin bíró elfúló hangon.
Aztán pergett tovább a felvétel: a férfi (Doyle) hol megjelent, hol eltűnt szem elől, fényképezett, odahajolt a számítógéphez, és nem egészen tíz perc múlva távozott. A képernyő elsötétült.
– De mikor... – kezdte lassan Harkin, még egyre a képernyőt bámulva.
– Szombat délután. Nyolcórás műszakban dolgoztam, és ezt használta ki.
Ez ugyan nem volt egészen igaz, de Harkin úgysem jöhetett rá. Nicholas úgy programozta át a videót, hogy a jobb alsó sarokban a múlt szombati dátum és időpont jelenjen meg.
– És maga hogyhogy...
– Öt évvel ezelőtt, amikor még Mobile-bán éltem, betörtek hozzám, és félig agyonvertek. Azóta sokat adok a biztonságra.
És így mindenre meglett a hiteles magyarázat: hogy kerül a bonyolult és költséges megfigyelőberendezés a lerobbant lakásba, miért telt minimumbérből is számítógépre és kamerára. Ez az ember már megégette magát, és retteg az erőszaktól. Igazán érthető.
– Meg akarja nézni még egyszer?
– Fölösleges. Ő az.
Nicholas kiverte a kazettát, és odaadta a bírónak.
– Tartsa csak meg. Van belőle másolatom.
Fitchnek le kellett tennie marhahúsos szendvicsét, mert Konrad halkan megzörgette az ajtót, és kimondta a szavakat, melyekre Fitch már oly régóta várt:
– A nő van a vonalban.
Fitch a kezébe törölte a száját és kecskeszakállát, és már kapott is a kagyló után.
– Halló.
– Fitch, aranyom – szólalt meg a hang. – Én vagyok az, Marlee.
– Üdvözlöm, kedves.
– Nem tudom a nevét, de arról a vagányról van szó, akit tizenegy nappal ezelőtt, hogy egészen pontos legyek, tizenkilencedikén, csütörtök délután négy óra ötvenkét perckor maga küldött Easter lakására.
Fitch levegő után kapott; a szendvics maradványa a torkán akadt, és köhögnie kellett. Csendben elkáromkodta magát, és felállt. A nő nem vett tudomást a közjátékról.
– Éppen akkor üzentem meg magának, hogy Nicholason szürke golfpulóver és keményített khakinadrág lesz. Emlékszik?
– Igen – felelte rekedten Fitch.
– Szóval maga később elküldte a szivart a tárgyalóba is, nyilván hogy figyelje, hátha felbukkanok. Ez múlt szerdán történt, huszonötödikén. Nagy marhaság volt, mert Easter ráismert, és írásban felhívta rá a bíró figyelmét, mire aztán Harkin is megnézte magának. Itt van még, Fitch?
Fitch ott volt, csak éppen nem vett levegőt.
– Hol volnék? – csattant fel.
– Na szóval, a bíró most már tudja, hogy ez a fickó tört be Easter lakására, és letartóztatási parancsot adott ki ellene. Úgyhogy azonnal távolítsa el a városból, különben elég kínos helyzetbe kerül. A végén még magát is lecsukják.
Fitch agyán számtalan kérdés cikázott át, de tudta, hogy úgysem kap választ rájuk. Ha Doyle-t valamiképpen felismernék és elkapják, és netán a kelleténél többet mondana, akkor... nem, erre gondolni sem szabad. Az illetéktelen behatolás az egész földkerekségen büntetendő cselekmény; itt lépni kell, mégpedig sürgősen.
– Egyéb? – kérdezte.
– Egyelőre ennyi.
Doyle-nak a megbeszélés értelmében egy csinos kis vietnami vendéglőben kellett volna ebédelnie, egy ablak melletti asztalnál, négy sarokra a törvényszéktől, valójában azonban kétdolláros tétre huszonegyezett Lucy Szerencsebarlangjában, amikor a nadrágszíján megszólalt a csipogó. Fitch beszélt az irodájából. Három perccel később Doyle már kelet felé tartott a 90-es államközi úton – azért kelet felé, mert az alabamai államhatár közelebb volt, mint a louisianai. Két óra múlva pedig már fenn ült a chicagói légi járaton.
Fitchnek egy órájába telt, hogy utánanyomozzon: semmiféle letartóztatási parancsot nem adtak ki sem Doyle Dunlap, sem bármilyen más, ismeretlen nevű, de hasonló személyleírású ember ellen. Ez azonban önmagában nem nyugtatta meg. A tény akkor is tény marad: Marlee tudja, hogy a védelem behatolt Easter lakásába.
De honnan tudja? Ez volt a nagy és nyugtalanító kérdés. Fitch zárt ajtók mögött üvöltözött Konraddal és Panggal. Három teljes órába került, amíg végre rájött a válaszra.
Hétfőn délután fél négykor Harkin bíró megszakította dr. Kilvan tanúkihallgatását, és aznapra elbocsátotta a szakértőt, majd közölte a hüledező ügyvédekkel: komoly, az esküdtszéket is érintő problémák merültek fel, amelyekkel sürgősen foglalkozniuk kell. Szobájukba küldte az esküdteket, és távozásra szólította fel a hallgatóságot. Jip és Rasco már terelte is kifelé a népet, majd bezárták az ajtót.
Olivér McAdoo hosszú bal lábával addig bökdöste finoman az asztal alatt lapuló aktatáskát, amíg a kamera a pulpitusra nem irányult. A táska mellett még négy hasonló pihent, valamint két jókora kartondoboz dugig tele kihallgatást jegyzőkönyvekkel és más efféle törvényszéki hulladékkal. McAdoo nem tudhatta, miről lesz szó, de joggal feltételezte, hogy Fitchet érdekelni fogja.
Harkin bíró megköszörülte a torkát, és az izgatottan figyelő ügyvédekhez intézte szózatát.
– Uraim, tudomásomra jutott, hogy néhány, sőt esetleg valamennyi esküdtünk úgy érzi, mintha figyelnék és követnék őket. Továbbá egyértelmű bizonyíték van a kezemben, hogy az egyik esküdt lakásába betörtek. – Kivárta, amíg az ügyvédek felfogják a hallottakat, és a hatás nem is maradt el. Általános volt az elképedés. Mindkét fél tisztában volt a maga ártatlanságával, és magában természetesen rögtön a másikra hárította a bűnt. – Mármost két lehetőségem van. Vagy azonnal semmissé nyilvánítom az egész eljárást, vagy elkülöníttetem az esküdtszéket. Magam, bármilyen kínos legyen is, az utóbbira hajlok. Nos, Mr. Rohr?
Rohr nehezen tápászkodott fel, s ami nála igazán ritkaságszámba ment: nemigen tudta, mit mondjon.
– Izé, hogy is mondjam, bíró úr... az eljárás semmissé nyilvánítása természetszerűleg ellenünkre lenne. Úgy értem, mi aztán igazán nem követtünk el semmi jogszabályba ütközőt – motyogta, közben éles pillantást vetve a védelem asztala felé. – Tehát valaki betört az egyik esküdthöz? – kérdezte.
– Jól hallotta. Majd mindjárt bemutatom a bizonyítékot. Mr. Cable?
Durr Cable felállt, s illendő módon begombolta a zakóját.
– Megdöbbentő eset, bíró úr.
– Valóban.
– További felvilágosításig nem mondhatok egyebet – zárta közlendőjét Cable, majd ugyanolyan gyanakvó pillantást lövellt a nyilvánvaló bűnösök, a felperes ügyvédei felé.
– Helyes – mondta ő-tiszteletreméltósága, majd Willis felé fordult: – Vezesse be a négyes számú esküdtet, Stella Hulicot.
Stella már eleve a félelemtől dermedten, halálsápadt arccal lépett a terembe.
– Kérem, Mrs. Hulic, foglaljon helyet a tanúk padján. Egy perc alatt végzünk. – Harkin magabiztos mosollyal mutatott a tanúk helyére. Stella leült, és lázasan jártatta körbe tekintetét. – Köszönöm. Éppen csak egy-két kérdésem lenne önhöz.
A teremben mélységes csend honolt. Az ügyvédek tollal-jegyzettömbbel mit sem törődve várták a nagy leleplezést.
A tárgyalást négy évig tartó csatározás előzte meg; nem volt olyan tanú, akinek vallomását már jó előre ne ismerték volna. Lenyűgöző élmény várt tehát rájuk: a tanúk padjáról ezúttal kivételesen olyasmi hangzik majd el, amit előzetesen nem gyakoroltattak be a legapróbb részletig. A nő nyilván a másik fél valamilyen különösen mocskos húzására derít majd fényt.,..
Stella Hulic megtörtén nézett fel a bíróra. Valaki bizonyára beköpte, hogy büdös a lehelete...
– Járt ön a hét végén Miamiban?
– Igen, bíró úr – rebegte az asszony.
– A férjével?
– Igen.
Cal már ebéd előtt elhagyta a bíróságot; üzleti ügyek szólították máshová.
– És mi volt az utazás célja?
– Vásárolni szerettem volna...
– Sor került-e ottani tartózkodásuk alatt valamilyen szokatlan eseményre?
Stella mély levegőt vett, és a hosszú asztalok körül csoportosuló, mohón figyelő ügyvédekre nézett, majd ismét a bíró felé fordult.
– Igen, bíró úr...
– Kérem, számoljon be róla.
Szegény teremtésnek könnybe lábadt a szeme; félő volt, hogy elveszíti önuralmát. Harkin bíró gyorsan elébe akart vágni az összeomlásnak.
– Nincs semmi baj, Mrs. Hulic. Ön semmilyen hibát nem követett el. Nem kérek mást, csak mondja el szépen, mi történt.
Stella az ajkába harapott, és keményen összeszorította a fogát.
– Péntek este érkeztünk meg a szállodába, és talán két vagy három órája lehettünk ott, amikor megszólalt a telefon. Valami nő beszélt, és azt mondta, hogy a dohánygyárosok emberei a nyomunkban vannak. Azt mondta, már Biloxitól követtek minket, és még a repülőjárataink számát is tudták. És még azt is mondta, hogy egész hét végén a sarkunkban lesznek, sőt talán a telefonunkat is lehallgatják.
Rohr és csapata fellélegzett. Néhányan gonosz pillantást vetettek a másik asztal felé, ahol Cable és társai dermedten várták a folytatást.
– És látott is valakit, aki követte?
– Hát, őszintén szólva ezután ki sem léptem a szobából. Cal, a férjem néhányszor kimerészkedett, és látott egy illetőt – olyan kubai kinézetű alakot – fényképezőgéppel a strandon; aztán vasárnap, amikor leadtuk a kulcsot, ismét megjelent ugyanaz az ember.
Stella előtt hirtelen megvilágosodott, hogy most itt az alkalom: végre leléphet. Ha elég megviseltnek mutatkozik, minden bizonnyal felmentik a további esküdtszéki munka alól. Elsírta magát, ami nem is került túl nagy erőfeszítésébe.
– Van még mondanivalója, Mrs. Hulic?
– Nincs – zokogta az asszony. – Csak olyan szörnyű ez az egész. Egyszerűen nem bírom...
Aztán szavát szegte a kétségbeesés. Ő-tiszteletreméltósága az ügyvédekre nézett.
– Mrs. Hulicot ezennel felmentem. Az egyes számú póttag veszi át a helyét.
Stella feljajdult. Hát igen, egyszerűen képtelenség volt amellett kardoskodni, hogy ez a velejéig feldúlt nő maradjon csak meg az esküdtszékben. A helyzet nagyon is úgy festett, hogy az esküdteket hamarosan elkülönítik, ezt pedig a meggyötört teremtés végképp nem bírná elviselni.
– Térjen vissza az esküdtek szobájába, szedje össze a holmiját, és menjen szépen haza. Köszönöm eddigi közreműködését, és higgye el, őszintén fájlalom a történteket.
– Annyira bánt... – suttogta Stella, majd feltápászkodott, és elhagyta a termet.
Kiválása súlyosan érintette a védelmet. A válogatás során igen magas osztályzatot kapott, és kéthetes alapos megfigyelés után az esküdtszéki szakértők mindkét részről úgy értékelték, hogy nem a felperes felé hajlik. Huszonnégy éve cigarettázott, és egyetlenegyszer sem próbált leszokni.
Leendő utóda sötét ló volt; mindkét fél tartott tőle, különösen a védelem.
– Vezesse be a kettes számú esküdtet, Nicholas Eastert – utasította Harkin a nyitott ajtóban álló Willist.
Miután a rendőr elbaktatott, Gloria Lane és egyik helyettese nagy képernyős videós televíziót gördített a terem közepére. Az ügyvédek, kivált a védelem térfelén, rágcsálni kezdték tollukat.
Durwood Cable úgy tett, mintha az asztalán lévő iratokat tanulmányozná, de csak egyetlen kérdés motoszkált benne: mit művelhetett Fitch már megint? A tárgyalás előtt minden szál az ő kezében futott össze: ő válogatta ki a védőket és a tanúnak megidézendő szakértőket, ő szerződtette az esküdtszéki tanácsadókat, ő nyomoztatott a számba jöhető esküdtek után, ő tartotta fenn a kapcsolatot a Pynexszel mint alperessel, ő figyelte hiúzszemmel a felperes ügyvédeit. De azt, hogy mivel foglalkozik, amióta a tárgyalás megkezdődött, titok fedte, és Cable nem is akarta fellebbenteni a fátylat. Ő nyílt sisakkal áll ki, és vezérli a védelmet; Fitch csak folytassa a háttérben a maga kétes üzelmeit, és segítse hozzá őket a győzelemhez.
Easter leült a tanúk székére, és keresztbe vetette a lábát. Ha szorongott vagy ideges volt is, nem mutatta. A bíró kifaggatta a titokzatos idegenről, aki a nyomában volt, Easter pedig pontosan közölte, hol és mikor látta az illetőt, majd részletesen beszámolt róla, miképpen zajlott le a múlt szerdai jelenet, amikor is a terem harmadik sorában megpillantotta ugyanezt az embert.
Ezután ismertette a lakásba szerelt biztonsági berendezést, majd átvette a bíró kezéből a videokazettát, és becsúsztatta a készülékbe. Az ügyvédek tűkön ültek. Lepergett a teljes, kilenc és fél perces felvétel, majd Nicholas ismét helyet foglalt a tanúk padján, és megerősítette: a behatoló azonos azzal a személlyel, aki őt több ízben is követte, múlt szerdán pedig a tárgyalóteremben is megjelent.
Fitch semmit sem láthatott az istenverte képernyőn, mert az az elefántpatájú McAdoo vagy valamelyik másik ormótlan barom belerúgott az asztal alatt álló aktatáskába. Hallotta viszont Easter minden szavát, és lelki szemei előtt pontosan kirajzolódott, mi mehet végbe a teremben. A koponyája lüktetni kezdett. Bekapott egy aszpirint, és ásványvízzel leöblítette. Szívesen feltett volna Easternek egy igen egyszerű kérdést: ha valaki annyira reszket a biztonságáért, hogy rejtett kamerát szereltet fel, miért nem szereltet riasztót is a lakása ajtajára? Ez a kérdés azonban őbenne merült fel.
– Én is tanúsíthatom, hogy a videón látott férfi azonos azzal a személlyel, aki múlt hét szerdáján itt volt a teremben – jelentette ki a bíró. – Visszatérhet az esküdtek szobájába, Mr. Easter.
Az ügyvédek egy álló órán át sorakoztatták fel rögtönzött és nem túl meggyőző érveiket az esküdtek elkülönítése mellett és ellen. Ahogy belemelegedtek a vitába, ide-oda repültek a kölcsönös vádaskodások; főképp a védelmet érte heves pergőtűz. Ám mindkét fél sok olyasmit tudott, amire nem volt bizonyítékuk, tehát szóba sem hozhatták, így aztán a vádak többnyire az általánosság szintjén maradtak.
Nicholas részletesen, sőt némiképp cifrázva tájékoztatta esküdttársait a videofelvétel tartalmáról és az iménti jelenetről. Harkin bíró a nagy sietségben megfeledkezett róla, hogy hallgatásra intse. Nicholas azonnal kihasználta ezt a mulasztást; alig várta már, hogy a történteket a saját szája íze szerint továbbadhassa. Készségesen nyújtott felvilágosítást Stella gyors távozásának okairól is; mire visszatért, az asszony már sűrű könnyhullatás közepette rég elbúcsúzott.
Fitchet két ízben is kisebb gutaütés környékezte, ahogy nyakát és halántékát dörzsölgetve, kecskeszakállát ráncigálva fel-alá vágtatott irodájában, és megválaszolatlan kérdésekkel bombázta Konradot, Swansot meg Pangót. Rajtuk kívül rendelkezésére állt még a csinos, fiatal Holly, Joe Boy, a nesztelen mozgásáról ismert helyi magándetektív, Dante, egy fekete bőrű washingtoni exzsaru, valamint az ugyancsak helyi származású, változatos priusszal büszkélkedő Dubaz. Emellett négy embere segédkezett Konradnak, további tizenkettőt három órán belül iderendelhetett Biloxiba, és ott volt még a nagy rakás ügyvéd meg esküdtszéki szakértő is. Fitchnek tehát rengeteg embere volt, és mind rengeteg pénzbe került, de egy bizonyos: ő aztán senkit sem küldött a hét végén Miamiba, hogy figyelemmel kísérje a Hulic házaspár bevásárló körútját.
– Egy kubai? Fényképezőgéppel? – üvöltötte, és nem volt rest a falhoz vágni a telefonkönyvet.
Pang ügyesen elhajolt a találat elől, majd felemelte a fejét.
– És ha a nő volt?
– Miféle nő?
– Az a Marlee. Hulic szerint egy nő hívta fel.
Pang higgadtsága éles ellentmondásban állt főnöke tajtékzó dühével. Fitch álltó helyében megdermedt, majd a székébe roskadt, bekapott még egy szem aszpirint, ásványvizet ivott rá, majd végül így szólt:
– Azt hiszem, igaza van.
És Pangnak valóban igaza volt. A kubai afféle filléres „biztonsági tanácsadó” volt; Marlee a Sárga oldalakban bukkant a nevére. Kétszáz dollárt fizetett neki, hogy gyanúsnak tettesse magát – ami nem volt különösebben nehéz feladat –, és akkor is megjelenjen a fényképezőgépével, amikor a Hulic házaspár elhagyja a szállodát.
A tizenegy esküdt és a három póttag ismét összegyűlt a tárgyalóteremben. Stella üresen maradt helyét Phillip Savelle foglalta el: negyvennyolc éves, kétes egzisztenciájú férfi, akin egyik fél sem igazodott el. Szabadúszó fagondozónak mondta magát, de semmilyen nyom nem utalt rá, hogy a Mexikói-öböl partvidékén bárki is űzött volna ilyen tevékenységet. Emellett posztmodern stílusú üvegfúvó is volt, élénk színű, formátlan tárgyak létrehozója; műveit, amelyeket homályos vízi és tengeri vonatkozású elnevezésekkel ruházott fel, időnként sikerült kiállítania piciny és lerobbant Greenwich Village-i galériákban. Tapasztalt tengerésznek is mondta magát; egy ízben valóban össze is tákolt egy kétárbocos vitorlást, és átkelt vele Hondurasba, ahol aztán a hajó teljes szélcsendben elsüllyedt. Olykor azzal kérkedett, hogy a régészethez is ért, és hajója elvesztése után tizenegy hónapot töltött egy hondurasi börtönben engedély nélküli ásatások miatt.
Továbbá nőtlen volt, szabadgondolkodó, Grinnellben végzett, és nem dohányzott. A tárgyalóteremben minden ügyvédnek borsódzott tőle a háta.
Harkin bíró mindenekelőtt elnézést kért azért, amit most tenni kényszerül. Az esküdtszék elkülönítése ritkán előforduló, igen szigorú intézkedés, amelyet csak rendkívüli körülmények között, többnyire csak nagyszabású gyilkossági perek idején szoktak foganatosítani. Ezúttal azonban nincs más választása. Tiltott kapcsolatfelvételi kísérletekre került sor, és bármilyen sűrűn figyelmeztette is ezek veszélyére az esküdteket, semmi oka azt hinni, hogy az ilyen esetek többé ne ismétlődnének meg. Döntése neki magának is ellenére van, de hiába, neki gondoskodnia kell a tárgyalás jogszerű és tisztességes menetéről.
Elmondta, hogy már hónapokkal ezelőtt kidolgozta a tervet erre az előre nem látható esetre. A megye lefoglalta egy közeli, meg nem nevezett motel egyik szárnyát. A biztonsági intézkedéseket megszigorítják; az új szabályokat majd kellő időben ismertetni fogja. A tárgyalás már a második hetében jár, és ő keményen ösztökéli majd az ügyvédeket, hogy a lehető leghamarabb végezzenek a tanúkihallgatásokkal.
Végül felszólította a tizenöt esküdtet: menjenek haza, rendezzék el ügyeiket, csomagoljanak össze, és másnap reggel annak tudatában jelentkezzenek a bíróságon, hogy a következő két hetet szigorú elszigeteltségben töltik.
Az esküdtek hallgattak. Úgy letaglózta őket a bejelentés, hogy se köpni, se nyelni nem tudtak. Az egy Nicholas Easter élvezte csak a mókát.
MlVEL JERRY annyira imádta a sört, a szerencsejátékot, a futballt s általában a duhajkodást, Nicholas azt javasolta: hétfő este menjenek el valamelyik kaszinóba, megünnepelni a szabadság utolsó óráit. Jerry el volt bűvölve az ötlettől. Amikor indulófélben voltak a bíróságról, eljátszottak a gondolattal, hogy néhány esküdttársukat is meghívják. Az ötlet jónak látszott, csak éppen nem vált be. Herman természetesen nem jött számításba. Lonnie Shaver feldúltan rontott ki a helyiségből, és senkivel nem állt szóba. Savelle-ről még semmit sem lehetett tudni, de olyannak látszott, mint akit bölcsebb nagy ívben elkerülni. Maradt tehát Herrera Napcsi, az ezredes; de az ő meghívására nem tudták rászánni magukat. Épp elég lesz két hetet összezárva tölteni vele.
Jerry meghívta viszont Sylvia Taylor-Tatumot, az Uszkárt, akivel mindinkább összemelegedtek. A nő már túl volt a második válásán; Jerry most készült az elsőre. Minthogy a partvidék minden kaszinóját alaposan ismerte, azt javasolta, hogy a nemrég felavatott Diplomatában találkozzanak. Ott van egy sportbár jó nagy képernyővel, olcsó az ital, lehet bizalmasan is beszélgetni, és a koktélt hosszú lábú, hiányosan öltözött pincérnők szolgálják fel.
Amikor Nicholas nyolc órakor befutott, Uszkár már ott volt, asztalt is foglalt részükre a zsúfolt bárban, és éppen csapolt sört kortyolgatott. Kedves mosollyal fogadta Nicholast; ilyesmire a bíróságon még nem volt példa. Leomló, göndör haját hátrafésülte, szűk, kopott farmernadrágot, bő pulóvert és piros cowboycsizmát viselt. Bár szépnek most sem mondhatta volna senki, így a bárban mindenesetre sokkal jobban festett, mint az esküdtek padsorában. Sötét, szomorú, sokat látott szeme keserű élettapasztalatokról árulkodott, és Nicholas feltette magában, hogy mielőtt Fernandez megjön, kiszed belőle annyit, amennyit csak lehet. Sört rendelt Sylviának is újabb pohárral, és mellőzve a bevezető udvarias formaságokat, egyből megkérdezte:
– Maga férjnél van?
Természetesen tudta, hogy a válasz nemleges lesz, de a részletekről csak most értesült. Sylvia tizenkilenc éves fejjel ment először férjhez, s mindjárt szült is két ikerfiút, akik most húszévesek. Egyikük tengeri kőolajfúró-telepen dolgozik, a másik egyetemi előkészítőre jár. Az első számú férj öt év múlva lelépett, és ő egyedül nevelte a gyerekeket.
– Na és maga? – kérdezte.
– Én nőtlen vagyok. Elvben még egyetemre járok, de most éppen dolgozom.
A második számú férj idősebb férfi volt, és Istennek hála, nem született gyerekük. A házasság hét évet ért meg, aztán a férfi lecserélte egy újabb modellre, ő pedig megfogadta, hogy soha többé nem megy férjhez. Közben javában zajlott a Bears és a Packers közti meccs, és Sylvia érdeklődéssel nézte; szerette a futballt, mert valaha mindkét fia játszott a középiskola válogatottjában.
Jerry is berobogott, s mielőtt elnézést kért volna a késésért, idegesen pislogott hátrafelé. Másodpercek alatt legurította az első sört, majd közölte: úgy hiszi, követik. Uszkár gúnyos fintort vágott, majd megjegyezte, hogy e percekben nyilván az összes esküdt be van gazolva, mert mind azt hiszi, nyomában vannak az üldözők.
– Ki beszél itt az esküdtekről?! – dörmögte Jerry. – Szerintem a feleségem az.
– A feleséged? – kérdezte csodálkozva Nicholas.
– Aha. Szerintem valami magánkopót uszított rám.
– Na, akkor neked igazán örülnöd kéne, hogy elzárnak a külvilágtól – vélekedett Nicholas.
– Örülök is – jelentette ki Jerry, a nőre kacsintva.
Ötszáz dollárt tett arra, hogy a Packers győz, mégpedig hat ponttal, ám ez csak az első félidőre vonatkozott; szünetben majd újra fogad. Bármelyik profi vagy egyetemi meccsre a legkülönfélébb fogadásokat lehet kötni, magyarázta két zöldfülű asztaltársának, és az a vicc, hogy ki veszíti el elsőnek a labdát, ki lövi az első szabadrúgásgólt, és ki szerel a legtöbbször. Idegesen figyelte a közvetítést mint olyan ember, aki ugyan merészen kockáztat, de ha veszít, nagy pácban lenne. A mérkőzés első negyedében négy pohár csapolt sört gurított le a torkán, hamar lehagyva Nicholast és Sylviát.
A rövid időközökben, amikor Jerry éppen nem a futballról és a sikeres fogadás műhelytitkairól fecsegett, Nicholas tett néhány ügyetlen kísérletet, hogy a per területére kalandozzon, de nem járt sikerrel. A közelgő elkülönítés fájdalmas téma volt, de mert még egyikük sem élt át soha hasonlót, mondanivalójuk sem sok volt róla. Az aznap elhangzott tanúvallomásokat már a helyszínen is unták, és hallani sem akartak róla, hogy még szabad idejükben is dr. Kilvan nézeteit kérőddzék fel.
Mrs. Grimest kitessékelték a tárgyalóteremből, és amikor Harkin bíró ismertette az elkülönítés szabályait, ő éppen az előcsarnokban tartózkodott. Hazamenet a kocsiban aztán Herman a tudtára adta, hogy a következő két hetet idegen terepen, egy motelszobában, nélküle kell eltöltenie. Alighogy hazaértek, az asszony felhívta Harkin bírót, és a kagylóba harsogta, miként vélekedik e legfrissebb fejleményekről. Több ízben emlékeztette rá a bírót, hogy az ő férje világtalan, és különös gyámolításra szorul. Herman ezenközben a pamlagon kortyolgatta a sört, amelyet napjában egyszer engedélyezett magának, és füstölgött felesége tolakodó közbelépése miatt.
Harkin bíró egykettőre rálelt a köztes megoldásra. Engedélyezte, hogy Mrs. Grimes is beköltözzön Hermanhoz a motelbe, együtt reggelizhetnek és vacsorázhatnak, gondoskodhat is a férjéről, de a többi esküdttel nem érintkezhet; továbbá a tárgyaláson sem vehet többé részt, nehogy Hermannal megbeszélhesse a történeteket. Mrs. Grimesnek, aki eddig minden egyes szót végighallgatott, ez csöppet sem volt ínyére, kivált mert már meglehetősen határozott véleményt alakított kis magában a perről, noha azt sem ő-tiszteletreméltóságával, sem a férjével nem osztotta meg. A bíró rendíthetetlen maradt, Herman dühöngött, Mrs. Grimes azonban legalábbis részleges győzelmet aratott, s ennek tudatában vonult el csomagolni a hálószobába.
Lonnie Shaver ezen a hétfő éjjelen egy hétre való munkát végzett el irodájában. Számos próbálkozás után sikerült megtalálnia George Teakert charlotte-i lakásán, és tudatta vele, hogy az esküdtszéket a per további időtartamára elzárják a világtól. Taunton a múltkor azt ígérte, hogy a hét folyamán jelentkezik, és Lonnie-t mélységesen aggasztotta, hogy az ügyvéd majd nem találja meg. Elmagyarázta, hogy a bíró utasítása értelmében nem telefonálhat és nem is fogadhat hívást a motelszobában, és levelezést sem folytathat, amíg a tárgyalás véget nem ér. Teaker biztosította együttérzéséről, egyszersmind a beszélgetés folyamán hangot adott súlyos aggályainak a per kimenetelét illetően.
– New York-i embereink szerint az elmarasztaló ítélet nagyon komoly láncreakciót indíthat el az egész kiskereskedelemben, kiváltképpen a mi üzletágunkban. A biztosítási díjak a csillagos égig szökhetnek.
– Ami tőlem telik, megteszem – fogadkozott Lonnie.
– De ugye az esküdtszék nem készül valami brutális ítéletre?
– Ezt most még nehéz megjósolni. A felperes tanúinak alig a fele vonult fel; korai volna, ha bármit mondanék.
– Számítunk a segítségére, Lonnie. Tudom, milyen kínos ez magának, hiszen a viselkedése szemet szúrhat, de mi a fenét tegyünk, ha egyszer maga van ott az esküdtszékben?
– Hát persze, értem én. Ami tőlem telik, megteszem.
– Bízunk magában, Lonnie. Hisszük, hogy állni fogja a sarat.
A Fitchcsel való összecsapás rövid volt és eredménytelen. Durwood Cable hétfő este majdnem kilencig várt; az irodákban még teljes gőzzel zajlottak a másnapi előkészületek, és a tanácsteremben kései, csemegeboltból rendelt vacsorát szolgáltak fel. Cable ekkor megkérte Fitchet: fáradjon be az irodájába. Fitch bólintott, noha már alig várta, hogy elvonulhasson a filléres áruházba.
– Valamit meg kell beszélnünk – mondta mereven Durr, íróasztala mögött állva.
– Mégpedig? – vetette oda mogorván Fitch.
Ő sem óhajtott leülni; csípőre tett kézzel állt az asztal túloldalán. Nagyon jól tudta, mi nyomja Cable lelkét.
– Ma délután kínos helyzetbe kerültünk.
– Egyáltalán nem volt kínos a helyzet. Ha jól tudom, az esküdtek nem tartózkodtak a teremben, úgyhogy bármi történt, annak a verdiktre nem lesz hatása.
– Maga lebukott, és bennünket hozott kínos helyzetbe.
– Nem buktam le.
– Akkor minek óhajtja nevezni?
– Hazugságnak. Mi senkit sem küldtünk Stella Hulic nyomába. Mi okunk is lett volna rá?
– Akkor ki hívta fel?
– Fogalmam sincs, de nem a mi emberünk volt. Egyéb kérdés?
– Van. Ki volt az az alak ott a lakásban?
– Nem az én emberem. Mint tudja, én nem láttam azt a videót, úgyhogy nem ismerem az arcát, de jó okkal feltételezzük, hogy Rohrék valamelyik stricije volt.
– Be is tudja bizonyítani?
– Nekem nem feladatom, hogy bármit is bebizonyítsak. És az sem, hogy további kérdésekre feleljek. Magának az a dolga, hogy ellássa a védelmet, a biztonsági ügyeket pedig bízza rám.
– Ne hozzon többé ilyen kínos helyzetbe, Fitch.
– Maga se azzal, hogy elveszíti a pert.
– Nem szoktam veszíteni.
Fitch sarkon fordult, és kifelé indult.
– Tudom. És igazán derekas munkát végez, Cable. Éppen csak ráfér magára egy kis külső segítség.
Nicholas érkezett meg elsőnek; két, ruhaneművel és tisztálkodószerekkel megrakott sportzsákot cipelt. A folyosón, az esküdtek szobája előtt Lou Dell, Willis és egy addig még nem látott rendőr várakozott, hogy összeszedjék a poggyászt, és ideiglenesen a tanúknak fenntartott szobák egyikében tárolják. Kedd reggel volt, húsz perccel nyolc után. Nicholas még nem akart megválni a csomagjától.
– Hogy jut el a poggyász innen a motelba? – kérdezte bizalmatlanul.
– Majd valamikor a nap folyamán átszállítjuk – felelte Willis. – Csak először át kell vizsgálnunk a tartalmukat.
– Azt leshetik!
– Tessék?
– Az én táskáimba senki nem dugja bele az orrát – nyilatkoztatta ki Nicholas, és benyomult a még üres helyiségbe.
Lou Dell szorosan a nyomában volt.
– Így rendelkezett a bíró úr – közölte.
– Fütyülök rá, hogyan rendelkezett. Az én csomagomat senki se fogja átvizsgálni.
Letette a két táskát az egyik sarokba, a kávéskannához ment, és odabökte Lou Dellnek és Willisnek, akik a küszöbön tébláboltak:
– Lépjenek le, ha kérhetem. Ez itt az esküdtek szobája.
Amazok zavarodottan hátráltak; Lou Dell becsukta az ajtót. Aztán úgy egy perc múlva hangok hallatszottak a folyosóról. Nicholas kinézett, és Millie Dupree-t pillantotta meg, amint gyöngyöző homlokkal, kezében két hatalmas Samsonite bőrönddel áll Lou Dell és Willis között.
– Azt képzelik, átkutathatják a csomagunkat, de erősen tévednek – magyarázta Nicholas. – Jöjjön, majd segítek.
Azzal megragadta a hozzá közelebbi bőröndöt, nagy nehezen felemelte, és becipelte a maga két táskája mellé.
– A bíró úr utasítása – mormolta panaszosan Lou Dell.
– Nem vagyunk terroristák! – pattogott Nicholas, bár lihegett közben. – Mit képzel a bíró, mit akarunk becsempészni? Fegyvert, drogot vagy mi a francot?
Millie kikapott a tálcáról egy fánkot, és hálálkodott, amiért Nicholas így megvédte az intim szféráját. A csomagjában tudniillik van egy s más, amihez mégsem illik hozzáérnie egy ilyen Willisnek, vagy ha már erről van szó, senki másnak sem.
– Tűnés! – üvöltötte Nicholas, ujjával rábökve Lou Dellre és Willisre, akik ismét kihúzódtak a folyosóra.
Háromnegyed kilencre mind a tizenkét esküdt összegyűlt, és a helyiségben mozdulni sem lehetett a Nicholas által megmentett csomagoktól. A fiatalember tombolt, ordítozott, minden új csomag friss haragra indította, és igazán mestermunkát végzett: addig tüzelte az esküdteket, amíg azokban is fel nem gerjedt az ádáz karci kedv. Kilenckor Lou Dell bekopogott, majd elforgatta a kilincsgombot.
Az ajtó belülről zárva volt.
Lou Dell ismét kopogtatott.
Benn a helyiségben csak Nicholas mozdult meg. Az ajtóhoz lépett és kiszólt:
– Ki az?
– Lou Dell. Ideje indulni. A bíró úr várja magukat.
– Mondja meg a bíró úrnak, hogy menjen a fenébe.
Lou Dell Willishez fordult, akinek kidülledt a szeme, és rozsdás pisztolya után kapott. Nicholas durva válasza még néhány igazán dühös esküdtet is meghökkentett, de szövetségük szilárdan kitartott.
– Mit mondott? – kérdezte Lou Dell.
Hangos kattanás, majd a kilincsgomb elfordult. Nicholas kilépett a folyosóra, becsukva maga után az ajtót.
– Mondja meg a bírónak, hogy itt maradunk – közölte, és megvetően nézett le Lou Dellre meg a piszkosszürke frufrujára.
– Ilyet nem csinálhatnak – mondta Willis a tőle telhető legharciasabb, azaz meglehetősen bágyadt és erőtlen hangon.
– Pofa be, Willis!
A hír, miszerint az esküdtszékkel valami baj van, ezen a kedd reggelen sok embert csábított vissza a tárgyalóterembe. Gyorsan kitudódott, hogy az egyik esküdtet lecserélték, egy másiknak betörtek a lakásába, a bíró pedig dühében elrendelte, hogy az egész társaságot el kell szigetelni a külvilágtól. A mendemonda ahogy terjedt, úgy lett egyre színesebb; a legnépszerűbb változat szerint a dohánypárt egyik beépített emberét rajta is kapták az esküdt lakásán, és már ki is adták ellene a letartóztatási parancsot. Az illető ugyan egérutat nyert, de a zsaruk meg az FBI már a nyomában vannak.
A biloxi, New Orleans-i, mobile-i és jacksoni reggeli lapok részletes beszámolókat közöltek a címoldalon vagy a helyi kiadás első lapján.
A bírósági törzslátogatók csapatostul sereglettek vissza. A helyi jogásztársadalom jelentős hányadának hirtelen sürgős dolga akadt a tárgyaláson, és ide-oda keringtek a teremben. A felperes térfelén az első sort különböző újságoktól érkezett tudósítók szállták meg. Teljes létszámban tűntek fel a Wall Street-i fiúk, akik az utóbbi időben egyre fogyatkoztak, mert többségük felfedezte a kaszinók, a mélytengeri horgászat és a hosszú New Orleans-i éjszakák örömeit.
Így hát valóban sokan látták, amint Lou Dell idegesen betipeg az esküdteknek fenntartott ajtón, lábujjhegyen a bírói pulpitushoz oson, felágaskodik, Harkin bíró pedig lehajol hozzá. A nő szavai hallatán Harkin feje először oldalra billent, mintha nem hinne a fülének, majd kifejezéstelen arccal pillantott az esküdtek ajtajára, ahol Willis behúzott nyakkal állt, mintha a vállvonogatásra már nem futná erejéből.
Miután Lou Dell előadta mondókáját, visszaloholt Willishez. Harkin bíró szeme először végigpásztázta az ügyvédek kíváncsi képét, majd a hallgatóságot vette szemügyre, aztán firkált valamit, amit ő maga sem tudott elolvasni, és azon tűnődött: mitévő legyen.
Az esküdtszék – az ő esküdtszéke! – sztrájkba lépett…
Vajon mit mond erről a bírói kézikönyv?
Maga elé húzta a mikrofont, és így szólt:
– Uraim, egy kis gond van az esküdtszékkel. Beszélnem kell velük. Felkérem Mr. Rohrt és Mr. Cable-t, hogy tartsanak velem. A többiek szíveskedjenek a helyükön maradni.
Az ajtó ismét zárva volt. A bíró udvariasan, finoman hármat kopogott, majd elfordította a kilincsgombot. Hasztalan.
– Ki az? – kérdezte bentről egy férfihang.
– Harkin bíró – felelte a bíró erőteljesen.
Nicholas, az ajtó túloldalán, mosolyogva fordult társai felé. Millie Dupree és Mrs. Gladys Card a sarokba, egy bőröndrakás mellé húzódva aggodalmasan toporogtak, hátha a bíró börtönbe küldi őket, vagy ki tudja, milyen súlyos büntetést mér rájuk. A többi esküdtet azonban továbbra is fűtötte a felháborodás.
Nicholas kinyitotta az ajtót, és barátságosan mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és a sztrájkok szervesen hozzátartoznának a tárgyalások napirendjéhez.
– Fáradjon be – mondta.
Harkin – csak szürke öltönyben, talárjától útközben megszabadult – belépett, Rohrral és Cable-lel a nyomában.
– Mi a probléma? – kérdezte, és körülnézett a helyiségben. Az esküdtek zöme az asztalnál ült, amely tele volt üres csészékkel és tányérokkal, valamint szanaszét heverő újságokkal. Phillip Savelle magányosan álldogált az egyik ablaknál. Lonnie Shaver a sarokba húzódott hordozható számítógépével. Semmi kétség: Easter a szóvivő, mint ahogy valószínűleg a felbujtó is.
– Nem tartjuk tisztességesnek, hogy a rendőrök átkutassák a csomagjainkat.
– És miért nem?
– Azt hiszem, ez elég világos. A személyes tárgyainkról van szó. Mi nem vagyunk se terroristák, se kábítószercsempészek, maguk pedig nem vámhivatalnokok.
Easter olyan vakmerőn, oly parancsoló hangon szólt a tekintélyes bíróhoz, hogy a legtöbb esküdt keble dagadt a büszkeségtől. Ez az ember egy a soraikból, s akármit gondol is Herman, ő az igazi vezetőjük; és nemegyszer kereken megmondta már, hogy ennek a pernek nem a bíró, nem az ügyvédek, nem a felperes vagy az alperes a főszereplői, hanem ők tizenketten, az esküdtszék tagjai.
– Ha az esküdtszéket elkülönítik, mindig ez a gyakorlat – jelentette ki a bíró, s közelebb lépett Easterhez, aki tíz centivel volt magasabb nála, és esze ágában sem volt összehúzni magát a bíró kedvéért.
– De ugyebár nincs rá törvényes előírás?! A fejemet rá, hogy a tárgyalásvezető bíró óhaján múlik, elrendeli-e. Nincs igazam?
– Alapos indokok szólnak mellette.
– Bennünket nem győznek meg. És addig ki nem lépünk ebből a helyiségből, bíró úr, amíg a szavát nem adja, hogy senki sem nyúl a csomagjainkhoz.
Easter makacsul előreszegezett álla, gunyoros, indulatos arckifejezése meggyőzte róla a bírót is, a két ügyvédet is, hogy komolyan beszél, és az is látszott, hogy valóban a csapat nevében szól, mert az esküdtek mozdulatlanul sorakoztak fel mögötte.
Harkin most hibát követett el: hátrapillantott Rohrra, aki már alig várta, hogy megszellőztesse véleményét.
– A pokolba, bíró úr, hát mire jó ez a hajcihő? – fortyant fel. – Egyikük sem cipel magával plasztikbombát!
– Elég legyen – szólt rá Harkin, de Rohrnak már sikerült jó pontot szereznie az esküdteknél. Cable természetesen igazat adott neki, és örömest kifejezte volna ő is szívbéli bizodalmát, de Harkin neki már nem adott lehetőséget a megszólalásra.
– Hát jó – mondta. – A csomagokat nem fogják átvizsgálni. De ha tudomásomra jut, hogy bármelyiküknél olyan tárgy van, amely a tegnap kiosztott tilalmi listán szerepel, az illetőt minden további nélkül elmarasztalom a bírósággal szembeni engedetlenségben, ami pedig börtönbüntetéssel sújtható. Megértették?
Easter esküdttársai arcát fürkészve körülnézett: legtöbbjükön látszott a megkönnyebbülés, néhányan még bólogattak is.
– Rendben van, bíró úr – mondta.
– Helyes. Ez esetben megkezdhetjük a tárgyalást?
– Hát – van itt még egy bökkenő...
– Mégpedig?
Nicholas felemelt az asztalról egy papírlapot, belenézett, majd így szólt:
– Az ön szabályai értelmében egyszer egy héten fogadhatjuk hitvestársainkat. Nekünk ez kevés.
– Hány látogatást óhajtanak?
– Ahányat csak lehet.
Ez még az esküdteknek is újdonság volt. Néhány férfi, elsősorban Easter és Fernandez, kiváltképp pedig Lonnie Shaver zsémbelődött ugyan, miért szabják ilyen szűkre a hitvesi együttlétek számát, de a nők között nem került szóba a kérdés. Mrs. Gladys Cardot és Millie Dupree-t egyenesen feszélyezte, hogy ő-tiszteletreméltósága most azt hiszi: nem bírnak meglenni szex nélkül. Ekkor megszólalt Herman Grimes:
– Úgy gondolom, kettő elég lesz.
Az esküdtek előtt óhatatlanul felrémlett a kép, amint a jó öreg Herman a takaró alatt tapogatózik Mrs. Grimes után; a kibuggyanó kuncogás megtörte a feszültséget.
– Szerintem fölösleges egyenként nyilatkozni – jelentette ki Harkin bíró. – Megegyezhetünk két alkalomban? Véssék már az eszükbe, emberek, hogy összesen két hétről van szó!
– Amiből esetleg három is lehet! – kötekedett Nicholas.
– Helyes, tehát mindenki hozzájárul?
Ő-tiszteletreméltósága körülnézett a helyiségben. Loreen Duke fojtottan vihogott az asztalnál. Mrs. Gladys Card és Millie úgy tapadt a falhoz, mintha bele akarnának olvadni, és semmi pénzért nem néztek volna a bíró szemébe.
– Rendben, áll az alku – mondta Jerry Fernandez, akinek gyulladt volt a szeme, és látszott rajta, hogy másnaposság gyötri.
Ha Jerry egyetlen napot is kihagyott az ágyban, fejgörcse volt. Két dologgal azonban tisztában volt: a felesége boldog, amiért két hétre megszabadulhat tőle, ő meg Uszkár viszont rá fognak találni a kielégítő megoldásra.
– Én a magam részéről tiltakozom a megfogalmazás ellen – szólalt meg az ablaknál álló Phillip Savelle, most először a tárgyalás folyamán. Kezében ott szorongatta a papírlapot. – A hitvesi látogatás tekintetében számba jöhető személyek meghatározása nem kielégítő.
A sérelmezett szakasz világos angolsággal így szólt: „A hitvesi látogatások alkalmából minden esküdt két órát tölthet egyedül, a saját szobájában a házastársával, barátnőjével vagy barátjával.”
Az esküdtek még egyszer figyelmesen áttanulmányozták a szöveget, s ugyanezt tette Harkin bíró, a válla fölött áthajló két ügyvéddel egyetemben; egyikük sem értette, mi baja lehet ennek a csodabogárnak.
– Biztosíthatom valamennyiüket, önt is, Mr. Savelle, hogy a hitvesi látogatások tekintetében eszem ágában sincs korlátokat szabni. Hogy egészen őszinte legyek, fütyülök rá, mit csinálnak és kivel csinálják.
Úgy látszott, e közlés legalább annyira kielégítette Savelle-t, mint amennyire Mrs. Gladys Cardot megalázta.
– Nos, van még valami?
– Semmi, bíró úr, és köszönjük – mondta emelt hangon Herman, hogy azért világossá tegye, ki itt az első ember.
– Kösz szépen – fűzte hozzá Nicholas.
Mihelyt az esküdtek elégedett képpel helyet foglaltak, Scotty Mangrum bejelentette, hogy a maga részéről végzett dr. Kilvan tanúkihallgatásával. Durr Cable olyan tapintatosan tette fel első keresztkérdéseit, mintha mélységesen meg volna illetődve a jeles szakértőtől. Néhány – a lényeget nem érintő – statisztikai adatot illetően teljes volt köztük az egyetértés, majd dr. Kilvan leszögezte, hogy számítások özöne igazolja: a dohányosok mintegy tíz százaléka betegszik meg tüdőrákban. Cable megismételte a közlést; kezdettől élt ezzel a módszerrel, és nem is állt szándékában letenni róla.
– Ennek tükrében, dr. Kilvan, mi a véleménye: ha a dohányzás tüdőrákot okoz, miért kapja meg csak ilyen kevés dohányos a betegséget?
– A dohányzás jelentős mértékben fokozza a tüdőrák kockázatát.
– De ha jól értem, mégsem vezet törvényszerűen tüdőrákhoz.
– Nem. Nem minden dohányos betegszik meg tüdőrákban. A dohányosok esetében azonban sokkal nagyobb a kockázat.
Cable lendületbe jött, és szorongatni kezdte a tanút. Megkérdezte, ismeri-e a chicagói egyetemen húsz évvel ezelőtt végzett vizsgálatot, amely kimutatta, hogy a városi környezetben élő dohányosoknál a tüdőrák sokkal gyakoribb, mint a vidéken élőknél. Kilvan ugyan nem vett részt ebben a kutatásban, eredményeit azonban nagyon jól ismerte.
– És tud magyarázatot a szóban forgó jelenségre?
– Nem, nem tudok.
– De azért van valamilyen elképzelése, nem igaz?
– Igen, van. A vizsgálat eredménye nagy vitát robbantott ki, mert arra utalt, hogy a dohányfüstön kívül egyéb tényezők is okozhatnak tüdőrákot.
– Például a légszennyezés?
– Úgy van.
– Ön hisz ebben?
– Lehetségesnek tartom.
– Eszerint elismeri, hogy a légszennyezés tüdőrákot okoz.
– Elképzelhetőnek tartom. De akkor is kitartok a magam kutatási eredményei mellett. A városban élő dohányosok gyakrabban kapnak tüdőrákot, mint a városban élő nem dohányzók, és ugyanez a helyzet a vidéki lakosság esetében is.
Cable újabb vaskos tudományos művet emelt fel pulpitusáról, és látványosan belelapozott, majd megkérdezte dr. Kilvant: ismeri-e a stockholmi egyetem 1989-es vizsgálatát, amely tudományos módszerekkel mutatta ki az összefüggést az öröklés, a dohányzás és a tüdőrák között.
– Olvastam a tanulmányt – közölte dr. Kilvan.
– És van véleménye róla?
– Nincs. Az öröklés nem az én szakterületem.
– Tehát nem tud igennel vagy nemmel felelni arra a kérdésre, hogy lehetséges-e összefüggés egyfelől az öröklés, másfelől a dohányzás és a tüdőrák között.
– Nem, erre nem tudok válaszolni.
– De azért nem vitatja a szóban forgó kutatás megállapításait?
– Úgy mondanám, nincs róla véleményem.
– Ismeri azokat a tudósokat, akik a vizsgálatban részt vettek?
– Nem, nem ismerem őket.
– Tehát szakmai alkalmasságukról sincs véleménye?
– Nekem nincs. De ön bizonyára értekezett velük.
Cable visszament asztalához, lerakta a vaskos kiadványt, magához vett egy újat, és visszament az emelvényhez.
A tőzsde két hét óta élénk figyelemmel kísérte a Pynex részvényeinek árát, de az alig mozgott. Most egy csapásra fodrozódni kezdtek a hullámok. A tárgyalás mindeddig szűkölködött drámai mozzanatokban, eltekintve az állampolgári fogadalom váratlan nagyjelenetétől, amely ugyan megrázta a tárgyalótermet, de az értelmét senki sem tudta kibogozni. Hétfő délután azonban az esküdtszékben bekövetkezett személycsere feldúlta a kedélyeket. A védelem nagyszámú ügyvédje közül az egyik elkotyogta egy pénzügyi elemzőnek, hogy Stella Hulic a védelem szempontjából igen reményteljes esküdtnek ígérkezett. A hír gyorsan járt szájról szájra, és ennek során Stella kiválása mind nagyobb veszteségnek tűnt az egész dohányipar számára. Mire a Biloxi és New York közti telefonkábelek izzani kezdtek, már úgy tűnt, hogy a védelemnek kiesett a kezéből a legfőbb ütőkártya – miközben Stella rég odahaza hevert a pamlagon, tompa bódulatban a Martinitól.
A pletyka malmainak más őrölnivalójuk is akadt: az Easter nevű esküdt lakásába történt behatolás igazi csemegének bizonyult. Mi sem látszott nyilvánvalóbbnak, mint hogy a betörő a dohányipar zsoldjában áll, és már a gyanú is elég volt hozzá, hogy a védelem égboltján a közvélekedés szerint sötét felhők tornyosuljanak. Lecsúsztak egy kedvükre való esküdtről. Törvénytelen mesterkedésen érték őket. A végüket járják.
Kedd reggel a Pynex hetvenkilenc és fél dollárral nyitott, majd hamarosan hetvennyolcra zuhant, mert ahogy terjedt a szóbeszéd, úgy lanyhult a forgalom. Tíz óra körül már hetvenhat és egynegyednél tartottak, amikor is Biloxiból friss jelentés érkezett. Az egyik elemző, aki most is ott van a tárgyalóteremben, azt telefonálta irodájának, hogy ma reggel az esküdtszék nem volt hajlandó bevonulni, kerek perec sztrájkba lépett, mert már torkig van a felperes szakértőinek dögunalmas tanúvallomásaival.
A hír másodpercek alatt bejárta az épületet, és a Wall Street tényként fogadta el, hogy a biloxi esküdtszék soraiban lázadás tört ki a felperes ellen. A részvények ára visszaugrott hetvenhét dollárra, és ebédidőre elérte a nyolcvanat.
AZ ESKÜDTSZÉK hat megmaradt női tagja közül Fitchnek leginkább Rikki Colemanre, az üde, csinos, kétgyermekes fiatalasszonyra fájt a foga. Rikki évi huszonegyezer dollárt keresett az egyik helyi kórházban adminisztrátorként, a férje harminchatezret mint magánpilóta. Jó hírű kertvárosban laktak, a házukon kilencvenezer dollár jelzálog volt, a pázsitot gyönyörűen karbantartották, s férj is, feleség is japán kocsin járt, amelynek részleteit már rég kifizették. Szorgalmasan takarékoskodtak, és óvatosan fektettek be – az előző évben például kerek nyolcezer dollárt fizettek egy biztosítópénztárba. Tevékeny tagjai voltak a helyi egyházközségnek; a nő kisgyermekeket tanított vasárnapi iskolában, a férfi a templomi kórusban énekelt.
Úgy látszott, mentesek maradtak minden ártalmas szokástól. Egyikük sem cigarettázott, és semmi sem utalt rá, hogy innának. A férj kocogott és teniszezett, az asszonyka naponta egy órát töltött a fitneszklubban. Makulátlan életmódja miatt, és mert az egészségügyben dolgozott, Fitch mint esküdttől ugyancsak tartott tőle.
A szülész-nőgyógyászától megszerzett kartotékja semmi érdekest nem árult el. Két terhesség, sima szülések, bonyodalomtól mentes gyermekágy. Az évi ellenőrzéseken pontosan megjelent. A két évvel ezelőtt elvégzett mammográfia negatívnak bizonyult. Százhatvanhat centi magas volt, ötvennyolc kiló.
Fitch a tizenkét esküdt közül hétnek ismerte az egészségi adatait. Easterről, nyilvánvaló okokból, semmit sem sikerült megtudni. Herman Grimes vak volt, és nem volt mit rejtegetnie. Savelle csak most csapódott a többiekhez; Fitch már nyomoztatott utána. Lonnie Shaver legalább húsz éve nem járt orvosnál. Sylvia Taylor-Tatum orvosa néhány hónappal ezelőtt vízi baleset áldozata lett, és zöldfülű utóda még nem ismerte a játék szabályait.
Ez a játék nagy tétre ment, és a szabályok legtöbbjét maga Fitch írta. Az Alap évente egymillió dollárt adományozott egy Igazságügyi Reformszövetség nevű nagyhangú, minden lében kanál washingtoni szervezetnek, amelyet elsősorban biztosítótársaságok, orvosi egyesületek, vállalkozói csoportok – és nem utolsósorban a dohánytársaságok pénzeltek. A Négy Nagy fejenként évi százezer dollárt tejelt, Fitch és az Alap pedig további egymilliót csúsztatott be az ajtó alatt. A szövetség olyan törvénykért lobbizott, amelyek mérsékelnék a kártérítési perekben kirótt bírságokat, és ezen belül is főleg a büntető jellegű kártérítést szüntetnék meg egyszer s mindenkorra.
Luther Vandemeer, a Trellco igazgatótanácsi elnöke a szövetség vezetőségének egyik leglármásabb tagja volt. Rendszeres időközökben gőzhengerként rohanta le a szövetséghez csatlakozott szervezeteket, mialatt Fitch a háttérből számlálta a találatokat – őt magát senki sem ismerte, de mindig az történt, amit ő akart. Vandemeer és az Igazságügyi Reformszövetség révén megszorongatta a biztosítótársaságokat, amelyek viszont a helyi orvosokat szorongatták mindaddig, amíg csak ki nem szivárogtatták egyes betegeik kényes és bizalmas természetű adatait. Így esett, hogy midőn Fitch azt óhajtotta: bizonyos dr. Dow, aki Biloxiban praktizál, juttassa el Mrs. Gladys Card egészségügyi kartonját egy jellegtelen baltimore-i postafiók címére, Vandemeer, a kapott utasítás értelmében, felfrissítette régi kapcsolatát azzal a céggel, melynél dr. Dow biztosította magát orvosi műhibák ellen. A cég közölte dr. Dow-val, hogyha nem száll be a játékba, esetleg felbontják a felelősségbiztosítási szerződését, dr. Dow pedig boldog volt, hogy ilyen olcsón megússza a dolgot.
Fitchnek már helyre kis gyűjteménye volt egészségügyi adatlapokból, de egyik sem volt olyan horderejű, hogy azzal az esküdtszék ítéletét meg lehessen fordítani. Kedden, ebéd közben mosolygott rá a szerencse.
Amikor Rikki Colemant még Rikki Weldnek hívták, az Alabama állambeli Montgomeryben beiratkozott egy kis bibliaismereti főiskolára, ahol kivételes népszerűségnek örvendett. Amikor már javában zajlott Rikki múltjának úgyszólván előírásszerű felderítése, Fitch Montgomerybe küldött nyomozója megszimatolta, hogy Rikkinek alighanem szépszámú lovagja lehetett. Fitch lecsapott az illető megérzésére, és miután két héten át minden kutatás zsákutcába torkollt, végre rátaláltak a megfelelő kórházra.
Montgomeryben az idő tájt csak három helyen végeztek magzatelhajtást; közéjük tartozott a szóban forgó kis női magánklinika is. Rikki Weld főiskolai tanulmányai első évében, egy héttel huszadik születésnapja után abortuszon esett keresztül, és Fitchnek ott volt a kezében a bizonyíték. Előzetesen telefonon értesítették, hogy az anyag úton van, ő pedig hamarosan magában somolyogva szedte ki a faxból a papírlapokat. Az apa neve nem szerepelt rajtuk, de így a jó! Rikki egy évvel tanulmányai elvégzése után ismerkedett meg Rhea-vel, leendő férjével. Az abortusz idején Rhea a texasi A & M egyetem műszaki karának végzős hallgatója volt, és nem valószínű, hogy Rikki meg ő akár csak látásból is ismerték volna egymást.
Fitch egy hordó pénzbe fogadott volna, hogy a magzatelhajtást mindmáig titok fedi. Meglehet, már Rikki is alig emlékszik rá, de az biztos, hogy a férjét soha nem avatta be a dologba.
A motel, amely a Siesta-lánchoz tartozott, Pass Christianban volt, a tengerparton, Biloxitól harminc percre nyugati irányban. Lou Dell és Willis a vezető mellett foglalt helyet a bérelt buszban, a tizennégy esküdt pedig ki itt, ki ott; egyik sem ült a másik mellé. Nem vágytak társaságra, útközben egy árva szó nem hangzott el. Törődöttek voltak és levertek, és noha még meg sem látták új ideiglenes otthonukat, máris börtönben érezték magukat. Eddig, mihelyt öt órakor berekesztették a tárgyalást, elfogta őket a szabadság mámora; ki-ki rohant vissza az igazi életébe, az otthonába, a gyerekeihez, a meleg vacsorához, intézhették ügyeiket, egyikük-másikuk még a munkahelyére is benézhetett. Most azonban hiába állhatták fel az esküdtek padsoraiból, már szállították is őket az újabb börtöncellába, ahol majd lesik minden mozdulatukat, és védelmet nyújtanak a kinti sötétben ólálkodó gonosz árnyékok ellen.
Csak Nicholas Eastert töltötte el boldogsággal az elkülönítés, de sikerült éppoly letört képet vágnia, mint a többieknek.
Harrison megye az egyik szárny egész földszintjét lefoglalta részükre, összesen húsz szobát, noha csak tizenkilencre volt szükség. Lou Dell és Willis szobái a főépületbe vezető ajtó mellett voltak; ezen az ajtón lehetett eljutni a portára és az étterembe. Egy másik, Chuck nevű hórihorgas fiatal rendőrt a folyosó túlsó végén szállásoltak el, állítólag azért, hogy a parkolóba vezető ajtót felügyelje.
A szobabeosztást személyesen Harkin bíró készítette el. A csomagokat már korábban odaszállították, és elhelyezték a szobákban; látszott, hogy érintetlenek maradtak. A kulcsokat a mind fontoskodóbb Lou Dell osztotta szét, mintha cukorkát adagolna. Valamely okból minden szobában dupla ágy volt; az új lakók megfelelőbb helyre rugdosták és ki is próbálták őket. Ezután a legtöbben bekapcsolták a tévét, de az nem működött. Az elkülönítés időtartamára nincs se műsor, se híradó, csak filmek, amelyeket a motel zárt láncú hálózata közvetít. Végül ki-ki megtekintette a fürdőszobát, ellenőrizte a csapokat, lehúzta a vécét. Az itt töltendő két hét máris teljes esztendőnek tűnt.
Fitch emberei természetesen követték a buszt, amely rendőri kísérettel hagyta el a törvényszéket: előtte s mögötte motorbiciklis zsaruk hajtottak. A zsarukat igazán gyerekjáték volt nyomon követni. Rohr két detektívje is ott volt a sarkukban. Senki nem is számított rá, hogy a motel holléte titokban maradhat.
Nicholas mellett az egyik oldalon Savelle, a másikon Herrera ezredes lakott. A férfiak szobái egymás mellett helyezkedtek el, a nők szobái a folyosó túloldalán, mintha a nemek különválasztásával akarnák elejét venni az engedély nélküli enyelgésnek. Öt perccel az után, hogy ki-ki benyitott a szobájába, már fojtogatóan szűkültek körülöttük a falak. Aztán, tíz perccel később Willis mindenkihez jó erősen bezörgetett, és megtudakolta, rendben van-e minden.
– Egyszerűen szuper – szólt ki Nicholas, de nem nyitott ajtót.
A telefonkészülékeket és a minibárt gondosan eltávolították. Az egyik folyosó végi szobából viszont kivitték az ágyakat, és két kerek asztalt, kényelmes székeket helyeztek el benne; volt több telefon is, nagy képernyős televízió és minden elképzelhető alkoholmentes itallal teli bár. Egyikük elnevezte a szobát díszteremnek, s a név rajta is ragadt. Minden híváshoz engedélyt kellett kérni valamelyik gyámjuktól, és kintről jövő hívást nem fogadhattak. Rendkívüli helyzetben majd a porta intézkedik. A díszteremmel szemközti 40-es számú szobából ugyancsak elszállították az ágyakat, és rögtönzött étteremmé rendezték át.
Az épületszárnyat csak Harkin bíró előzetes engedélyével vagy valamelyik őrzőjük helyszíni hozzájárulásával hagyhatták el. Takarodót nem írtak elő, hiszen úgysem lett volna hová menni, de a dísztermet mindenesetre tízkor bezárták.
A vacsorát hat és hét, a reggelit hat és fél kilenc között szolgálták fel, de nem volt kötelező közösen étkezni; ki-ki akkor jött s ment, amikor jólesett. Aki akarta, megszedhette a tányérját, és a szobájába vihette.
Kedd este a svédasztalon sült csirke vagy roston sült hal között lehetett választani, és bőséges volt a kínálat salátából meg zöldségből. Az esküdtek maguk is ámultak, milyen jó az étvágyuk; noha végigülték az egész napot, és csak a fülüket dolgoztatták, mire hatkor feltálalták a vacsorát, már kopogott a szemük az éhségtől. Nicholas szedett elsőnek a tálból, majd leült az asztalfőre, társalgást kezdeményezett, és lándzsát tört a közös étkezés mellett. Csúcsformában volt, és úgy tett, mintha az egész elkülönítés nagy kaland volna. Lelkesedése valamelyest a többiekre is átragadt.
Csak Herman Grimes evett a szobájában. Mrs. Grimes megrakott két tányért, majd rohamléptekkel eltűnt. Harkin bíró írásban tiltotta meg, hogy az esküdtekkel étkezzen. Hasonló tilalom sújtotta Lou Dellt, Willist és Chuckot is. Így amikor Lou Dell nagy éhesen beállított, Nicholas pedig éppen egy kiselőadás közepén tartott, hirtelen néma csend lett. A nő gyorsan összekapkodott egy csirkemellet, egy kanál zöldbabot meg egy zsemlét, és elpárolgott.
Így állt össze a világtól és a mindennapi élettől elzárt, akarata ellenére a Siesta-lánc egyik moteljébe száműzött kis csapat. Easter mindazonáltal a fejébe vette, hogy gondoskodik a jó hangulatról. Ő majd mindent elkövet, hogy elejét vegye a szakadásoknak, a kisebb érdekcsoportok kialakulásának.
A díszteremben még megnéztek egy filmet. Tíz órakor már aludtak valamennyien.
– Én már nagyon várom a hitvesi látogatást – jelentette be a reggelinél Jerry Fernandez, Mrs. Gladys Card felé irányozva szavait.
– Na tudja... – rebegte elvörösödve a hölgy, s a mennyezetre emelte tekintetét, Jerry pedig olyan bűvölőn mosolygott rá, mintha ő volna vágyainak tárgya. A reggeli valóságos lakomának bizonyult: sült sonkától a kukoricapehelyig teljes volt a választék.
Nicholas a reggeli közepén futott be, s gondterhelt képpel üdvözölte társait.
– Nem értem, miért fosztanak meg bennünket a telefontól – kezdte, s a reggeli jó hangulat hirtelen megsavanyodott.
Nicholas leült, szemben Jerryvel, az utóbbi olvasott az arcáról, és rögtön kapcsolt.
– És miért ne ihatnánk meg egy pohár hideg sört? – tette fel a szónoki kérdést. – Én otthon minden este felhajtok egy-két pohárral. Kinek van joga megszabni, hogy itt mit ihatunk?
– Harkin bírónak – felelte Millie Dupree, aki elvből nem fogyasztott alkoholt.
– Hogy oda ne rohanjak...
– És itt a tévé is... – toldotta meg Nicholas. – Miért nem szabad tévéznünk? A tárgyalás első napja óta néztem a közvetítést, és nem emlékszem, hogy olyan haláli izgalmas lett volna. – A jól megtermett Loreen Duke-hoz fordult, aki élvezettel fogyasztotta hatalmas adag rántottáját. – Vagy talán megszakították az adást, hogy a legújabb fejleményeket bejelentsék?
Nicholas most Rikki Colemanra nézett, aki beérte egy parányi adag kukoricapehellyel.
– És miért nincs tornaterem, ahol nyolc óra ücsörgés után legalább megmozgathatnánk az izmainkat? Biztosan akadt volna olyan motel, amelyikhez tornaterem is tartozik.
Rikki egyetértőén bólogatott.
Loreen végzett a rántottájával, és megszólalt:
– Azt tényleg nem értem, miért nem kapunk telefont. Hogy lehetnek ennyire bizalmatlanok? És ha a gyerekeimnek szükségük van rám? Nem hinném, hogy holmi alvilági banditák hívogatnák a szobámat!
– Én beérném egy-két pohár hideg sörrel is – jelentette ki Jerry. – No meg valamivel gyakoribb házastársi látogatásokkal – tette hozzá, szavait ismét Mrs. Gladys Cardnak címezve.
Az általános morgolódás egyre erősödött, s tíz perccel azután, hogy Easter betoppant, az esküdtek eljutottak a lázadás küszöbére. Az apró-cseprő egyéni bosszúságok közös sérelmi lajstrommá álltak össze. Még Herrera, a nyugalmazott ezredes is tiltakozott a díszterem italválasztéka ellen, holott ő annak idején a dzsungelben is táborozott. Millie Dupree az újságokat hiányolta. Lonnie Shaver, aki eleve tajtékzott az elkülönítés gondolata ellen, sürgős üzleti ügyeire hivatkozott.
– Én önállóan szoktam véleményt formálni – közölte. – Úgysem befolyásolhatna senki.
Phillip Savelle pirkadatkor rendszeresen jógázni szokott az erdőben, itt pedig még egy árva fa sem látható a közelben. No és mi lesz a templommal? Mrs. Card hitbuzgó baptista volt, aki soha el nem mulasztotta a szerda esti közös imát, a keddi család- és beteglátogatást, a péntekenkénti nőbizottsági gyűlést.
– Jobb lesz, ha eleve az asztalra csapunk – jelentette ki komoran Nicholas. – Elvégre két hetet töltünk itt, ha nem hármat. Én azt mondom, lépjünk fel a bírónál.
Harkin bíró irodájában kilenc ügyvéd szorongott, hogy megvitassák azokat az aznapi kérdéseket, amelyek nem tartoznak az esküdtszékre. A bíró úgy rendelkezett, hogy az ügyvédek minden reggel nyolc órakor megjelenjenek ezekre a bemelegítő edzésekre, és gyakran az esküdtek távozása után is ott tartotta őket egy-két órára. Egyszer csak izgatott kopogás szakította félbe Rohr és Cable legújabb szenvedélyes összecsapását. Gloria Lane akkorát taszított az ajtón, hogy az nekikoccant Olivér McAdoo székének.
– Baj van az esküdtekkel – mondta tömören.
– Tessék? – pattant fel Harkin.
– Beszélni akarnak a bíró úrral. Többet én sem tudok.
Harkin az órájára nézett.
– Hol vannak?
– A motelben.
– Nem lehetne őket először ideszállítani?
– Nem. Már megpróbáltuk. Nem hajlandók elindulni, ameddig önnel nem beszéltek.
A bíró feje lekókadt, a száját elfelejtette becsukni.
– Hát ez már hovatovább nevetségessé fajul – mondta Wendall Rohr csak úgy a levegőbe.
Az ügyvédek a bírót nézték, aki szórakozottan meredt az asztalán tornyosuló iratokra, és lassan magához tért.
Végül összedörgölte a kezét, és széles, de nem valami meggyőző mosollyal fordult a többiek felé.
– Akkor hát menjen Mohamed a hegyhez – jelentette ki.
Konrad nyolc óra két perckor fogadta az első hívást. A nő nem akart Fitchcsel beszélni, csak üzent neki: az esküdtek ismét háborognak, és nem hajlandók elhagyni a motelt, amíg Harkin személyesen oda nem járul, hogy megbékítse őket. Konrad berohant Fitchhez, és átadta az üzenetet.
Nyolc óra kilenc perckor a nő ismét jelentkezett, és arról tájékoztatta Konradot, hogy Easteren rozsdabarna póló, sötétkék farmering, piros zokni és a már ismert keményített khakinadrág lesz. A piros zoknit kétszer is hangsúlyozta.
Nyolc óra tizenkét perckor harmadszor is telefonált, s ezúttal Fitchet kérte, aki fel-alá járkálva cibálta a kecskeszakállát.
– Halló – mondta, görcsösen markolva a kagylót.
– Jó reggelt, Fitch.
– Jó reggelt, Marlee.
– Járt valaha a New Orleans-i St. Regis Szállodában?
– Soha.
– A Francia negyedben van, a Canal Streeten. A tetején van egy nyitott bár, Terasz Grillnek hívják. Legyen ott ma este hétkor. Olyan asztalt keressen, amelyik a Francia negyedre néz. Én valamivel később érkezem majd. Eddig világos?
– Igen.
– De egyedül jöjjön, Fitch. Figyelni fogom, amikor belép a szállodába, és ha kísérőket is hoz, a megbeszélés lefújva. Rendben?
– Rendben.
– És ha kopót akaszt rám, eltűnök.
– A szavamat adorn...
– Isten tudja, Fitch, de valamiért ez nem nyugtat meg – mondta csípősen a nő, majd letette a kagylót.
Harkin bírót, Cable-t és Rohrt a felindulástól remegő Lou Dell várta a portán, elhadarva, hogy ilyesmi még soha nem fordult elő vele; eddig minden, a gondjaira bízott esküdtszékkel simán elboldogult. Ezután elvezette a látogatókat a díszterembe, ahol a tizennégy esküdt közül tizenhárman elsáncolták magukat. Egyedül Herman Grimes jelentett be ellenvéleményt. Eleve helytelenítette a többiek taktikáját, és úgy felbőszítette Jerry Fernandezt, hogy végül rajta csattant az ostor. Jerry a szemébe vágta, hogy mellette ott a felesége, továbbá hogy a tévével vagy az újságokkal úgysem tudna mit kezdeni, inni már nem szokott, és minden bizonnyal tornaterem nélkül is elvan. Aztán, Millie Dupree nógatására, bocsánatot kért.
Harkin bíró harcias kedve hamar lelohadt. Néhány tétova üdvözlés kölcsönös elhangzása után máris ügyetlenül kezdte:
– Eléggé megdöbbentettek a fejlemények…
Mire Nicholas Easter rögtön rávágta:
– Nem vagyunk olyan hangulatban, hogy szemrehányásokat hallgassunk végig.
Rohrtól és Cable-től a bíró eleve megvonta a szólás jogát; most az ajtó mellett ácsorogva roppant élvezettel figyelték a jelenetet. Tudták, hogy további pályafutásuk során aligha lesz részük hasonlóban.
Nicholas már írásba foglalta a panaszlistát. Harkin bíró kibújt a kabátjából, leült, és hamarosan kereszttűz alá került. Az elsöprő létszámbeli fölény következtében azonban szánalmasan védtelennek bizonyult.
A sör ellen semmi kifogás. Az újságokat majd cenzúrázza a porta. A telefonbeszélgetések korlátozása ugyancsak feloldható. Ugyanez vonatkozik a televízióra is, de csak ha szavukat adják, hogy a helyi híradót nem nézik. A tornaterem látogatás nem ütközik akadályba.
Egy szó, mint száz: egy kis rugalmassággal minden elintézhető.
– És azt meg tudná indokolni, hogy mit keresünk mi itt? – érdeklődött Lonnie Shaver.
Harkin megpróbálkozott a feladattal. Megköszörülte a torkát, és kelletlenül sorolta elő érveit, amelyek az esküdtszék elszigetelése mellett szólnak. Egy ideig ismét a tiltott kapcsolatfelvétel untig ismert terepén kalandozott, kitért az esküdteket eddig ért kellemetlenségekre, majd homályosan utalt a korábbi dohányperek egynémely tapasztalatára. Minden szavát meg kellett fontolnia, nehogy bármelyik fél rovására elfogultságot szítson.
A megbeszélés egy órán keresztül zajlott. Harkin azt szerette volna, ha az esküdtek szavukat adják, hogy több sztrájkra nem kerül sor, Easter azonban nem óhajtotta elkötelezni magát.
A második sztrájk hírére nyitáskor a Pynex részvényei két ponttal estek, valamelyik, Biloxiban tartózkodó elemző szerint azért, mert valakik hibásan értelmezték az esküdtszék magatartását, és úgy vélték, a kiválasztott tizenkettő a védelem előző napi taktikáját helytelenítette; ám még magát ezt a taktikát sem sikerült pontosan meghatározni. Egy másik, a tárgyalóteremben tartózkodó elemző valamelyest hozzájárult a helyzet tisztázásához, mert felvetette, hogy voltaképpen senki sem tudja pontosan, miért is léptek sztrájkba az esküdtek. A részvények először még újabb fél dollárral zuhantak, majd megkapaszkodtak, és a délelőtti üzletkötések során már felfelé araszoltak.
A cigarettában lévő kátrány is rákot okoz, legalábbis a rágcsálókon végzett laboratóriumi kísérletek tanúsága szerint. Dr. James Ueuker Palo Altó-i szakértő tizenöt éve dolgozik egerekkel és patkányokkal. Számos önálló kutatást végzett, és alaposan tanulmányozta a nemzetközi tudományos körök idevágó eredményeit. Nézete szerint legalább hat széles körű vizsgálat mutatta ki meggyőzően a kapcsolatot a cigarettázás és a tüdőrák között. Részletesen elmagyarázta az esküdteknek, miképpen készített ő és csapata sűrített párlatot a dohányfüstből – ezt a párlatot szokás általában csak „kátránynak” nevezni –, és miképpen dörzsölték be ezt az anyagot egész hadseregnyi fehér egér bőrébe. Az eljárást hatalmas, színes képek szemléltették. A szerencsésebb egerek csak kis adagot kaptak, a többiek mintha megmártóztak volna a baljós színű anyagban. Senki nem csodálkozott, amikor a tudós levonta a tanulságot: minél nagyobb volt a kátrányadag, annál hamarabb fejlődött ki a bőrrák.
A rágcsálók bőrrákjától az emberek tüdőrákjáig természetesen hosszú az út, de dr. Ueuker, Rohr szakértő kalauzolásával, alig várta, hogy kimutassa az összefüggést. Az orvostudomány története hemzseg az olyan esetektől, amikor a laboratóriumi kutatások eredménye előbb-utóbb embereken is igazolódik; inkább az ellenkezője számít ritkaságnak. És noha egerek és emberek merőben eltérő feltételek között élnek, bizonyos állatkísérletek eredményei hajszálra megegyeznek az emberekkel kapcsolatos epidemiológiai leletekkel.
Ueuker tanúvallomása alatt az összes rendelkezésre álló esküdtszéki szakértő ott volt a teremben. Ha utálatos kis rágcsálókról van szó, az egy dolog; de ki ne simogatna szívesen egy nyuszit vagy egy helyes kutyust? Ueuker következő kísérletei során nyulakba dörzsölték be a kátrányt, lényegében azonos eredménnyel, utolsó kísérletét pedig harminc tacskón végezte, amelyeket megtanított, hogy a torkukon ledugott csöveken át dohányozzanak. Az erős dohányosok végül napi kilenc cigarettáig vitték; ez megfelel egy hetvenöt kilós ember napi mintegy negyven cigarettájának. Nyolcszázhetvenöt napos megszakítás nélküli dohányzás után ezeknél a kutyáknál daganatok formájában jelentkező súlyos tüdőkárosodást észleltek. Ueuker éppen azért használt kutyákat a kísérlethez, mert a kutyák ugyanúgy reagálnak a cigarettára, mint az ember.
Dr. Ueuker azonban nem jutott el tapasztalatainak részletes kifejtéséig. Millie Dupree arcán a legképzetlenebb alkalmi megfigyelő is láthatta, hogy őszintén sajnálja az egérkéket, és igencsak neheztel Ueukerre, amiért leöldösi őket. Sylvia Taylor-Tatum és Angel Weese sem palástolta nemtetszését, Mrs. Gladys Card és Phillip Savelle arcán pedig a nyílt elutasítás jelei mutatkoztak. A többi férfinak a szeme sem rebbent.
Ebéd közben Rohr és társai arra az elhatározásra jutottak, hogy elállnak James Ueuker további kihallgatásától.
EBÉDSZÜNET KÖZBEN Pang odaférkőzött Jumperhoz - ahhoz a rendőrhöz, aki ezelőtt tizenhárom nappal átvette és továbbította Fitchnek Marlee levélkéjét –, és készpénzben ötezer dollárt ajánlott, ha gyomorrontásra, hasmenésre vagy valami hasonló panaszra hivatkozva most rögtön beteget jelent, majd civilbe öltözik, és Pang társaságában New Orleansba utazik egy görbe éjszakára; lesz kaja, pia, mulatság, s ha Jumpernak éppen kedve szottyan rá, egy telefoncicát is rendelhet magának. Amúgy Pang csak pár órás könnyű munkát vár el tőle; Jumpernál pedig igencsak elkelt a pénz.
Déli fél egykor bérelt furgonban hagyták el Biloxit. Mire két órával később befutottak New Orleansba, Pang már rá is beszélte Jumpert, hogy átmenetileg váljon meg a rendőrségtől, és szegődjön el a Nyugat-arlingtoni Társasághoz. Pang huszonötezer dollárt ajánlott hat hónapra – kilencezerrel többet, mint amennyit Jumper ez idő szerint egész évben keresett.
A St. Regisben elfoglalták szobájukat: a két egyágyas szoba Fitchét fogta közre. Fitchnek csupán négy szobát sikerült kicsikarnia a szállodától; Hollyé a folyosó végéről nyílt. Dubaz, Joe Boy és Dante négy háztömbbel arrébb, a Royal Sonestában lakott. Jumper első telephelyéül az előcsarnok egyik bárszékét jelölte ki, ahonnan szemmel tarthatta a bejáratot.
Megkezdődött a várakozás. Telt-múlt az idő, már alkonyodott, de a nő nem bukkant fel; igaz, ezen senki nem is csodálkozott. Jumpernak négy ízben kellett őrhelyet váltania, és hamar elunta a megfigyelői beosztást.
Fitch néhány perccel hét előtt hagyta el a szobáját, és felment a liften a tetőteraszra. Sarokasztala mellől igen szép kilátás nyílt a Francia negyedre. Holly és Dubaz három méterrel arrébb üldögélt esti öltözékben, olvatagon egymás szemébe mélyedve. Dante és az alkalomra szerződtetett, fekete miniszoknyás társnője tőlük valamivel távolabb helyezkedett el. Joe Boyra vár majd a fényképezés.
Fél nyolckor a nő úgyszólván a semmiből tűnt elő; se Jumper, se Pang nem jelentette, hogy az előcsarnokban látták volna. Egyszerűen csak besuhant a tetőterasz nyitott üvegajtaján, és a következő pillanatban már ott ült Fitch asztalánál. Fitch csak később jött rá, hogy valószínűleg ugyanazt tette, amit ők: hamis néven szobát vett ki a szállodában, és lift helyett a lépcsőn közlekedett. Nadrágkosztümöt viselt, és feltűnően csinos volt: a szeme barna, rövidre vágott haja majdnem fekete, az álla kemény, a vonásai finomak, de határozottak. Alig festette magát, de nem is volt rá szüksége. Fitch úgy vélte, huszonnyolc és harminckét év között járhat. Olyan gyorsan ült le, hogy Fitchnek módja sem volt hellyel kínálni.
– Örülök, hogy végre megismerhetem – kezdte halkan Fitch, és körülnézett, nehogy meghallja valaki.
A nő a könyökére támaszkodott.
– Én sem mondhatok mást.
A szolgálatkész pincér máris ott termett, és megkérdezte, nem inna-e valamit a hölgy, de kosarat kapott. A pincért szép kerek összeggel megkenték, hogy gondosan vigyen el és tegyen félre mindent, amihez a nő hozzáér – poharat, tányért, evőeszközt, hamutartót, akármit; de nem nyílt rá módja, hogy megszolgálja a pénzt.
– Talán enne valamit? – kérdezte Fitch, ásványvizét kortyolgatva.
– Nem. Sietek.
– De miért?
– Mert minél tovább ülök itt, annál több képet csinálhatnak a nehézfiúi.
– Egyedül jöttem.
– No persze. Hogy tetszett a piros zokni?
A terasz túlsó végén megszólalt egy dzsesszzenekar, de a nő mintha meg sem hallotta volna. Egyetlen pillanatra sem vette le Fitchről a szemét.
A férfi hátravetette a fejét, és felhorkantott. Még most sem volt könnyű elhinnie, hogy valóban az egyik esküdtje szeretőjével üldögél itt. Korábban már más esküdtekkel is létesített valamilyen közvetett kapcsolatot, kivel így, kivel úgy, de ilyen bizalmas szál még egyikükhöz sem fűzte.
És ráadásul a nő hívta őt találkára!
– Hová való a fiú? – kérdezte.
– Mit számít? Az a lényeg, hogy most itt van.
– A férje?
– Nem.
– A barátja?
– Túl sokat kérdez.
– Mert maga túl sok kérdésre ihleti az embert, ifjú hölgy. Mi több, el is várja, hogy feltegyem őket.
– Az ismerősöm.
– Mikor vette fel a Nicholas Easter nevet?
– Miért érdekes? Ez a törvényes neve. Törvényesen lakik Mississippi államban, rajta van a választók névjegyzékén. Ha havonta akar nevet változtatni, szíve joga.
Ügyelt rá, hogy állát a kezére támassza. Fitch tudta, hogy ez a nő nem hibázik: nem marad utána ujjlenyomat.
– Na és maga? – kérdezte.
– Én?
– Úgy bizony. Maga nem szerepel a választók névjegyzékén.
– Honnan tudja?
– Utánanéztünk. Feltéve persze, hogy valóban Marleenak hívják, és úgy írja a nevét, ahogy szokás.
– Nemcsak túl sokat kérdez, túl sokat is feltételez.
– Ez a munkám. A partvidékre való?
– Nem.
Joe Boy épp csak addig görnyedt össze két plasztik puszpángfa között, hogy hat képet kattinthasson el a nő arcéléről. Egy rendes fényképhez kötélmászóként kellene egyensúlyoznia a terasz falának peremén, tizennyolc emelettel a Canal Street fölött. Akkor már inkább itt lapul továbbra is a műnövényzetben, hátha jobb lesz a szög, amikor a nő majd távozik.
Fitch megcsörgette poharában a jégkockákat.
– Nos, voltaképpen miért is vagyunk itt? – kérdezte.
– Az egyik találkozás vezet a következőhöz.
– És hová vezetnek mind együtt?
– Az ítélethez.
– Gondolom, szép fizetségért.
– A fizetség szó nagyon kisszerűen hangzik. Felveszi ezt a beszélgetést? – Pontosan tudta, hogy Fitch minden szót rögzít.
– Ugyan mit képzel?
Mit bánta ő? Felőle Fitch akár álmában is egész éjjel futtathatja a szalagot; bárkinek mutatja meg, semmit sem nyer vele. Túl sok van a füle mögött, semhogy a zsarukhoz vagy a bíróhoz szaladjon, és ez különben sem tartozik a munkamódszeréhez. Az pedig, hogy a nőt a hatóságokkal zsarolja, Fitchben fel sem ötlött, és a nő ezt is pontosan tudta.
Készíttessen csak annyi fényképet, amennyit akar, kövesse őt személyesen, vagy figyeltesse a szállodában és környékén elhelyezett embereivel, úgysem deríthetnek ki semmit.
– Egyelőre ne beszéljünk a pénzről, Fitch, helyes?
– Arról beszélünk, amit maga jónak lát. Ennek a műsornak maga a házigazdája.
– Miért törtek be Easter lakására?
– A szakmához tartozik.
– Mi a véleményük Herman Grimes viselkedéséről?
– Miért tőlem kérdi? Hiszen nagyon jól tudja, mi zajlik az esküdtek szobájában.
– Csak kíváncsi vagyok, mennyire ravaszak. Érdekelne, hogy megkapja-e a pénze ellenértékét attól a töméntelen ügyvédtől meg esküdtszéki szakértőtől.
– Általában meg szoktam kapni. Eddig még soha nem veszítettem.
– Szóval, miként ítélik meg Hermant?
Fitch intett, hogy hozzanak még egy pohár ásványvizet, és közben gondolkodott.
– Nagy befolyással lesz az ítéletre, mert olyan ember, akinek mindenről határozott véleménye van. Egyelőre nyitottnak látszik. Megrág minden szót, amely a teremben elhangzik, és alighanem többet tud az összes többi esküdtnél, kivéve persze a maga barátját. Jól mondom?
– Elég közel jár az igazsághoz.
– Ezt büszkén hallom. Milyen sűrűn szokott diskurálni a barátjával?
– Időről időre. Tudta, hogy Herman ellenezte a ma reggeli sztrájkot?
– Nem.
– Egyedül a tizenegyből.
– Miért sztrájkoltak?
– A körülmények miatt. Telefont akartak, sört, szexet, tévét, istentiszteletet, szóval amit az emberek úgy általában akarni szoktak.
– Ki szervezte a sztrájkot?
– Az, aki az első nap óta mindent szervez.
– Értem.
– Hát ezért vagyok itt, Fitch. Ha nem a barátom tartaná a kezében a szálakat, nem volna mit ajánlanom.
– És tulajdonképpen mit ajánl?
– Megmondtam, hogy egyelőre nem beszélünk pénzről.
A pincér letette az ásványvizet Fitch elé, és ismét megkérdezte Marlee-t, nem inna-e valamit.
– De igen. Egy diétás kólát kérek, de plasztikpohárban.
– Izé, hölgyem... nálunk nincs plasztikpohár – mondta a pincér, és tanácstalanul pislogott Fitchre.
– Akkor nem kérek semmit – mondta a nő, és kajánul Fitchre mosolygott.
Fitch tovább akarta ütni a vasat.
– Milyen hangulatban vannak most az esküdtek?
– Egyre lankadtabbak. Csak Herrera lelkesedik. Szerinte minden ügyvéd csirkefogó, és a fölösleges pereket be kellene tiltani.
– Az én emberem! És meg tudja győzni a cimboráit?
– Korántsem. Nincsenek is cimborái. Mindenki megveti. Az egész társaságban ő a legnépszerűtlenebb.
– És a nők közül ki a kedvenc?
– Millie mindenkit a szárnyai alá vesz, de számolni nem kell vele. Rikki viszont értelmes, népszerű, és szenvedélyes egészségpárti. Ő bajt hozhat magára.
– Ezzel nem mondott újat.
– Tényleg újat szeretne hallani, Fitch?
– De még mennyire. Csupa fül vagyok.
– Melyik az az esküdt, aki a tárgyalás megkezdése óta kapott rá a cigarettára?
Fitch bandzsított, és oldalra billentette a fejét. Jól hallotta?
– Most kapott rá?
– Aha.
– Szabad a gazda.
– Easter. Most csodálkozik?
– A barátja...
– Úgy van. De most már mennem kell, Fitch. Majd holnap felhívom.
Felugrott, s már el is tűnt, olyan gyorsan, ahogy megjelent.
Fitchet néhány másodpercre valósággal főbe kólintotta a távozása, Dante azonban, aki pénzen fogadott társnőjével a közelben üldögélt, gyorsabban tért magához. Rádión riasztotta az előcsarnokban posztoló Pangót, aki látta, amint Marlee kilép a liftből, s elhagyja a szállodát, Jumper pedig gyalog követte a második sarokig, hogy aztán a forgalmas keresztutcán szem elől veszítse.
Egy órán keresztül figyelték az utcákat, a parkológarázsokat, a szállodák előcsarnokát és bárjait, de a nőt sehol sem látták. Fitch a St. Regis-beli szobájában téblábolt, amikor végre Dubaz jelentkezett a repülőtérről. A nő egy ingajáratra várakozik, amely másfél óra múlva indul Mobile-ba, és tíz ötvenkor száll majd le. Ne kövesse, adta ki Fitch az utasítást, majd felhívta két, Biloxiban állomásozó ügynökét, akik máris elrobogtak a mobile-i repülőtérre.
Marlee egy társasházban bérelt lakást, a biloxi Hátsó-öböllel szemközt. Amikor már csak húsz percre volt otthonától, rádiótelefonján felhívta a 911-es számon a biloxi rendőrséget, és közölte az ügyeletessel, hogy Mobile óta követi egy Ford Taunusban két fenyegető küllemű alvilági figura, és attól tart, hogy az életére törnek. Miközben az ügyeletes a rendőri közbelépést szervezte, Marlee ide-oda kanyargott egy csendes környéken, majd hirtelen lefékezett egy egész éjjel nyitva tartó benzinkútnál. Miközben megtöltötte a benzintartályát, rendőrautó húzott a Taunus mögé, amelyik a sarkon túl, egy bezárt tisztító előtt lapult. A két nehézfiút kiparancsolták a kocsiból, majd a parkolón át odaterelték őket az általuk követett nő elé.
Marlee mesterien alakította a halálra rémült áldozat szerepét. Minél kétségbeesettebben zokogott, annál inkább begerjedtek a zsaruk, és már hurcolták is Fitch embereit a fogdába.
Este tízkor Chuck, a nagydarab, morcos rendőr kinyitotta összecsukható székét a folyosó végén, a szobája mellett, és elfoglalta éjszakai őrhelyét. Szerda volt, az elkülönítés második éjszakája – legfőbb ideje, hogy megszegjék a biztonsági előírásokat. Nicholas, az előzetes megállapodás értelmében, negyed tizenkettőkor felhívta Chuck szobáját, és mihelyt a rendőr elhagyta posztját, hogy felvegye a kagylót, Jerry és Nicholas kisurrant a szobájából, és fesztelenül átsétált az összekötő ajtón. Közben elmentek Lou Dell szobája előtt, a nő azonban az igazak álmát aludta; Willis pedig, noha a nap legnagyobb részét átbóbiskolta a törvényszéken, ugyancsak békésen hortyogott a paplan alatt.
A két férfi elkerülte a portát, és a sötétben kilopakodott a motelből. A megrendelt taxi már várta őket. Negyedóra múlva ott is voltak a biloxi Aranyrög kaszinóban. Megittak három sört a sportbárban, Jerry pedig egykettőre elvesztett száz dollárt egy jégkorongmeccsen; közben kikezdtek két asszonnyal, mialatt a férjek kisebb vagyont nyertek – vagy esetleg vesztettek – a kockaasztalnál. Éjjel egykor, éppen, amikor az enyelgés már fenyegetően komolyra fordult volna, Nicholas elhagyta a bárt, hogy huszonegyest játsszon ötdolláros alapon, és megigyon egy csésze koffeinmentes kávét. A sokaság lassan elszivárgott, de ő csak játszott, várt és figyelt.
Marlee könnyedén leült a mellette álló székre, de nem szólt semmit. Nicholas kis halom zsetont tolt elé. Rajta kívül már csak egy beszívott diák játszott.
– Gyere fel – suttogta ujjain keresztül a nő, amikor az osztó éppen elfordult, hogy néhány szót váltson a játékterem felelősével.
A félemeleti teraszon találkoztak, ahonnan a parkolóra és azon túl a távolban csillámló tengerre nyílt a kilátás. Időközben már novembert írtak; könnyű és hűvös volt a levegő. Sehol egy lélek nem mutatkozott. Megcsókolták egymást, és összebújtak a padon. Marlee részletesen, szóról szóra ismertette New Orleans-i útját. Jót nevettek a két mobile-i vagányon, akik most a megyei börtönben kuksolnak. Marlee kora reggel majd felhívja Fitchet, hogy váltsa ki embereit.
A továbbiak megbeszélését rövidre fogták: Nicholas vissza akart menni a bárba Jerryért, mielőtt az merev részegre inná magát, és eljátszana az utolsó centjét is, vagy netán rajtacsípné valamelyik indulatos férj.
Zsebméretű kis mobiltelefonjuk nem volt egészen lehallgatásbiztos, így hát új kódokban és jelszavakban állapodtak meg. Aztán búcsúcsókot váltottak, s Marlee magára maradt a teraszon.
Wendall Rohr ráérzett, hogy az esküdtek már unják a tudósokat, akik kutatási eredményeikkel traktálják őket, és hosszan elemzik ábráikat és grafikonjaikat. Szakértői is úgy vélekedtek, hogy az esküdtek már épp eleget hallottak a tüdőrák meg a dohányzás kapcsolatáról. Rohr úgy gondolta, immár sikerült meggyőző ok-okozati kapcsolatot teremtenie a Bristol cigaretta és Jacob Wood halálos daganatai között, legfőbb ideje tehát, hogy a pernek azt a vonatkozását jégre tegye. Csütörtök reggel bejelentette, hogy a felperes Lawrence Krigler tanút kívánja szólítani. Mialatt Mr. Kriglert valahonnan a terem hátországából előkerítették, a védelem berkeiben érzékelhető feszültség vibrált. A felperes újabb ügyvédet küldött a csatába, a denveri John Riley Miltont, aki már fel is állt, és elbűvölő mosolyt sugárzott az esküdtekre.
Lawrence Krigler hatvanas évei végén járó, erőteljes, napbarnított, jól öltözött, fürge mozgású férfi volt – a videón megszólaló Jacob Wood óta az első tanú, akinek neve előtt nem díszelgett a doktori cím. Ez idő szerint Floridában élt; oda költözött, miután a Pynextől megvált. John Riley Milton gyorsan végzett személyi adataival, mert a java csak ez után következett.
Krigler, aki az Észak-carolinai Állami Egyetem Műszaki Karán végzett, harminc évig állt a Pynex alkalmazásában, amíg csak tizenhárom évvel ezelőtt, egy peres ügy kellős közepén el nem hagyta a céget. A pert ő indította; a Pynex ellenkeresetet nyújtott be. Tárgyalásra végül nem került sor; a két fél peren kívül megegyezett.
Miután a társaság – amelyet akkoriban még Union Tobaccónak avagy rövidítve U-Tabnak hívtak – alkalmazta, először is Kubába küldték, hogy tanulmányozza az ottani dohánytermesztést. Azóta is, pontosabban távozása napjáig, a termelés területén dolgozott: a dohánytermés növelésének lehetőségeit kutatta, és mint előadta, e kérdésben szakértőnek tartja magát; mindazonáltal tanúvallomását nem szakértői minőségben teszi majd meg, és véleményt sem óhajt nyilvánítani – csupán tényeket sorol elő.
1969-ben, háromévi, a társaság laboratóriumában végzett kutatómunka után sikerült előállítania egy kísérleti dohánycserjefajtát, amelyet Raleigh 4-nek kereszteltek, és levele a szokásos nikotinadagnak csak egyharmadát tartalmazta. Krigler, bőséges kutatási adatok birtokában, arra a következtetésre jutott, hogy a Raleigh 4 éppoly eredményesen termelhető és dolgozható fel, mint mindazon dohányfajták, amelyeket az U-Tab akkoriban termelt és feldolgozott.
Igazán nagyszabású munkát végzett, és jószerével összeomlott, amikor feljebbvalói kezdetben tudomást sem vettek kutatásai eredményéről. Nagy nehezen átverekedte magát a fölötte trónoló bürokraták mind magasabb rangsorain, de az eredmény kiábrándító volt: az új, csökkentett nikotintartalmú dohányfajta senkit sem érdekelt.
Hamarosan aztán rájött, hogy ebben súlyosan tévedett: főnökeit igenis roppantul érdekli a nikotinszint kérdése. 1971 nyarán kezébe került egy cégen belüli feljegyzés, amely arra utasította a vezetőség minden tagját, hogy suba alatt kövessenek el minden tőlük telhetőt a Krigler-féle Raleigh 4 lejáratása érdekében. Megőrizte hidegvérét, senkinek sem árulta el, hogy a feljegyzés egy példánya a birtokában van, és titkon nekilátott, hogy módszeresen felderítse az ellene szőtt összeesküvés igazi hátterét.
Ezen a ponton John Riley Milton közbeszólt, és két tárgyat csatolt a bizonyítékokhoz: Krigler 1969-ben elkészült vaskos tanulmányát, valamint az 1971-ben kelt bizalmas feljegyzést.
Krigler nyomozása során hamar gyanút fogott, és végül kristályos tisztasággal rajzolódott ki előtte a válasz. Az U-Tab nem termeszthet alacsonyabb nikotintartalmú dohánycserjét, mivel a profitnak éppen a nikotin a legfőbb forrása. Az iparág már a harmincas évek vége óta tisztában volt vele, hogy a nikotin függőséget szül.
– Honnan tudja, hogy a dohányipar tisztában volt ezzel a ténnyel? – kérdezte célzatosan Milton.
Csupán a védelem ügyvédei igyekeztek minél unottabb és közömbösebb képet vágni; amúgy az egész hallgatóság lenyűgözve csüngött a tanú ajkán.
– Ezt mindenki tudja, aki a dohányiparban érdekelt – felelte Krigler. – A harmincas évek végén az egyik dohánytársaság megrendelt egy titkos vizsgálatot, és az egyértelműen kimutatta, hogy a cigarettában lévő nikotin függőséget okoz.
– Ön látta ezt a jelentést?
– Nem. Gondolhatja, hogy alaposan eldugták. – Krigler elhallgatott, és a védelem asztala felé pillantott. Most robban majd a bomba, és Krigler már előre élvezte a hatást. – Láttam viszont egy feljegyzést...
– Tiltakozom! – szökkent talpra Cable. – A tanú számos okból nem nyilatkozhat róla, hogy mit látott vagy mit nem látott egy írásos anyagban. Az okokat részletesen kifejtettük az e ponthoz csatolt beadványunkban.
A beadvány nyolcvan oldalra rúgott, és már jó hónapja dúlt körülötte a vita; Harkin bíró azonban már döntött a vitában, és döntését írásban is közölte.
– Tiltakozását tudomásul vettük, Mr. Cable. Kérem, Mr. Krigler, folytassa.
– 1973 telén láttam egy egyoldalas feljegyzést, amely összegezte a harmincas években végzett vizsgálat eredményeit. Sokadik másolat volt, nagyon régi, és kisebb változtatásokat is végeztek rajta.
– Miféle változtatásokat?
– Törölték róla a dátumot és a szerző nevét.
– És ki volt a címzett?
– Sander S. Fraley, aki abban az időben az Allegheny Dohánytermelői Egyesülés elnöke volt. Ez a cég volt az elődje annak a társaságnak, amely jelenleg a ConPack nevet viseli.
– Tehát egy dohánytársaságnak.
– Igen, lényegében erről van szó. Ők ugyan fogyasztási cikkeket előállító társaságnak nevezik magukat, de elsősorban cigarettagyártással foglalkoznak.
– Mr. Fraley mikor volt ennek a cégnek az elnöke?
– 1931 és 1942 között.
– Eszerint tehát joggal feltételezhetjük, hogy a feljegyzés 1942 előtt keletkezett.
– Úgy van, Mr. Fraley 1942-ben elhunyt.
– Ön hol találkozott a szóban forgó feljegyzéssel?
– A Pynex egyik richmondi telephelyén. Amikor a társaságot még Union Tobaccónak hívták, Richmondban volt a központja. 1979-ben változtatott nevet, és akkor költözött át New Jerseybe. De a richmondi épületeket is használják még, és én is ott dolgoztam, amíg ki nem léptem. Ott tárolják a legtöbb régi iratot, és egy ismerősöm mutatta meg a szóban forgó feljegyzést.
– Ki volt az?
– Egy barátom, aki azóta meghalt. A szavamat adtam, hogy a nevét titokban tartom.
– És a feljegyzést is odaadta?
– Igen, annyi időre, hogy másolatot is készíthettem róla.
– És hol az a bizonyos másolat?
– Nem volt hosszú életű. Elzártam az íróasztalfiókomba, de másnap hivatalos ügyben el kellett utaznom. Távollétem idején valaki átkutatta az íróasztalomat, és több iratot is eltulajdonított, köztük a feljegyzés másolatát is.
– Emlékszik még, mi állt a feljegyzésben?
– Nagyon is jól emlékszem rá. Ne felejtse el, hogy akkor már régóta kerestem valamilyen bizonyítékot a gyanúmra. Így hát a feljegyzés szövege örökre az emlékezetembe vésődött.
– Tehát mi volt benne?
– Összesen három vagy négy rövid, de annál tömörebb bekezdésből állt. A szerző véleménye szerint a tanulmány egyértelműen és minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a nikotin függőséget okoz. Emlékezetem szerint ez volt az első két bekezdés lényege.
– És a következő bekezdés?
– A szerző azt ajánlotta Fraleynek, hogy a vállalat vegye komolyan fontolóra a cigaretta nikotintartalmának növelését. Ha nagyobb a nikotinhányad, több lesz a dohányos, vagyis nagyobb lesz a forgalom és vele a profit.
Krigler kitűnő színpadi érzékkel adta elő szövegét, és a hallgatóság valósággal itta minden szavát. Az esküdtek napok óta először le nem vették szemüket a tanúról. A „profit” szó szennyes ködfelhőként lebegett a terem légterében.
John Riley Milton rövid hatásszünet után így szólt:
– Tisztázzuk csak ezt még egyszer. A feljegyzést tehát egy másik vállalat valamelyik munkatársa írta és küldte el ugyanezen vállalat elnökének. Jól értettem?
– Igen, így volt.
– És olyan vállalatról van szó, amelyik versenytársa volt a Pynexnek, és ma is az?
– Úgy van.
– Akkor hogyan jutott a feljegyzés 1973-ban a Pynex birtokába?
– Erre soha nem sikerült rájönnöm. De annyi bizonyos, hogy a Pynex ismerte a tanulmány tartalmát. Sőt az egész dohányipar ismerte, legalábbis a hetvenes évek elejétől kezdve, ha ugyan nem már régebbről.
– Ezt miből gondolja?
– Ne felejtse el, hogy harminc évet töltöttem a dohányiparban, és mindvégig a termelés területén. Sok emberrel érintkeztem, különösen más vállalatok hasonló beosztású tagjaival. Maradjunk annyiban, hogy vannak esetek, amikor az egész dohányipar összetart.
– Tett-e valaha kísérletet, hogy a barátjától újabb példányt szerezzen a szóban forgó feljegyzésből?
– Nem is egyet, de hiába. Erről nem szeretnék többet mondani.
A szokásos, fél tizenegykor elrendelt, negyedórás kávészünetet leszámítva Krigler tanúvallomása a délelőtti ülésszak teljes három óráját kitöltötte, a hallgatóság számára mégis úgy tetszett, mintha csak rövid percekig tartott volna, és a per egyik sorsdöntő mozzanatának bizonyult. A tanú mesterien alakította a sötét titkokat kiteregető egykori alkalmazott hálás szerepét. Az esküdtek még a delente rendszeresen rájuk törő éhségről is megfeledkeztek, az ügyvédek még a szokásosnál is éberebben lesték arcukat, a bíró pedig, úgy látszott, a tanú minden egyes szavát feljegyzi.
Az újságírók szokatlanul illemtudóan, az esküdtszéki szakértők szokatlanul izgatottan viselkedtek. A Wall Street-i megfigyelők már a perceket számlálták, hogy elrohanhassanak, és lélekszakadva megtelefonálhassák New Yorkba a történteket. A máskor unottan lófráló helyi ügyvédek érezték, hogy erről a vallomásról még évekig fognak beszélni egymás közt. Még az első sorban üldögélő Lou Dell is letette az ölébe a kötését.
Fitch az irodája melletti vetítőben követte nyomon az eseményeket. Az előzetes terv szerint Krigler tanúvallomására csak a jövő héten került volna sor, és volt rá esély, hogy el is marad. Fitch azon kevés, még életben lévő személy közé tartozott, aki saját szemével látta a szóban forgó feljegyzést, és Krigler beszámolója valóban bámulatos emlékezőtehetségről tanúskodott. Mindenkinek, még Fitchnek is el kellett ismernie: napnál is világosabb, hogy igazat mond.
Kilenc évvel ezelőtt, amikor a Négy Nagy szolgálatába fogadta Fitchet, többek között rögtön azzal bízták meg, hogy kutassa fel és semmisítse meg a feljegyzés valamennyi létező példányát – de még most sem ért a munka végére.
Cable-nek és a többi, Fitch által felfogadott ügyvédnek soha nem került a szeme elé a végzetes iromány.
Azon, hogy a törvényszék tudomást vehet-e létezéséről, kisebbfajta háború robbant ki. A bizonyítékokra vonatkozó eljárási szabályok nyilvánvaló okokból általában nem engedélyezik elveszett írásos anyagok szóbeli tolmácsolását, elvégre a legjobb bizonyíték az írás maga. De mint a törvénykezés minden területén, itt is vannak kivételek, és a kivételek alól is vannak kivételek, Rohr és társai pedig mesteri ékesszólással győzték meg róla Harkin bírót, hogy az esküdtszéknek meg kell ismerkednie Krigler beszámolójával, még akkor is, ha elveszett dokumentumról van szó.
Cable nyers és erőszakos keresztkérdésekkel hozakodik majd elő délután, de a bajt már nem teheti jóvá. Fitch elmulasztotta az ebédet, és bezárkózott irodájába.
Az esküdtek szobájában érzékelhetően más lett az ebéd közbeni hangulat. A futballról és konyhai receptekről szóló megszokott fecsegés helyett csend volt az asztal körül. Az esküdteket testületileg méla unalomba ringatták a két hete zajló, bágyasztó tudományos fejtegetések, amellett azt is tudták, hogy a locsogó szakértők tetemes pénzt vágtak zsebre ideutazásukért és szónoklataikért. Most azonban Krigler szenzációs belső leleplezései felrázták és mintegy életre keltették őket.
Kevesebbet ettek, inkább meredten néztek maguk elé. Legtöbben szívesen húzódtak volna félre legkedvesebb esküdttársukkal, hogy megbeszéljék a hallottakat. Valóban jól hallottak? Világos-e mindenki előtt, mit is mondott ez az ember? Tehát szándékosan emelik a nikotinszintet olyan magasra, hogy az embereket örök életre rabságban tartsák?
És hogy ez sikerült nekik, afelől kétség sem lehetett. A dohányosok sietősen falták be az ebédet, hogy minél gyorsabban elvonulhassanak. Stella kiválásával immár csak hárman voltak, noha olykor Easter is rágyújtott, hogy többet időzhessen Jerry, Uszkár és Angel Weese társaságában. Letelepedtek az összecsukható székekre, s maguk elé meredve eregették ki a füstöt a nyitott ablakon. Most, hogy az emelt nikotintartalomról tudomást szereztek, a cigarettát is valamivel súlyosabbnak érezték; de amikor Nicholas ilyen értelmű megjegyzést tett, senkinek sem volt kedve nevetni.
Mrs. Gladys Card és Millie Dupree úgy intézte, hogy egyszerre távozzanak a mosdó irányába. Jó hosszan pisiltek, majd teljes negyedórán át mostak kezet és társalogtak a tükör előtt. Menet közben csatlakozott hozzájuk Loreen Duke is, aki a törülközőgurigához támaszkodva gyorsan megosztotta velük döbbenetét és a dohánygyártók iránt érzett undorát.
Miután az asztalt leszedték, Herman verni kezdte Braille-betűs számítógépét, és két székkel arrébb Lonnie Shaver is bekapcsolta hordozható készülékét.
Phillip Savelle korábban udvariasan engedélyt kért Harkin bírótól, hogy az ebédszünet idején néhány jógagyakorlatot végezhessen a törvényszék mögött álló nagy tölgyfa árnyékában, és a bíró hozzájárult kéréséhez. Egy rendőr elkísérte a tölgyfáig, ahol is Savelle levetette ingét, cipőjét és zokniját, majd leült a puha fűbe, és perecformába gyűrte testét. Amikor ráadásul még kántálni is kezdett, a rendőr a közeli betonpadhoz surrant, és leszegte a fejét, hogy senki rá ne ismerhessen.
Cable úgy üdvözölte Kriglert, mintha régi, jó barátok volnának. Krigler bizalomból sugárzó mosollyal viszonozta az üdvözlést. Hét hónappal korábban Rohr irodájában Cable és társai három napon át rögzítették videóra Krigler vallomását; a felvételt nem kevesebb, mint két tucat ügyvéd, több esküdtszéki szakértő, sőt két pszichiáter is megnézte és elemezte. Krigler kétségkívül igazat mond, de most eljött az ideje, hogy szavainak igazságát elmaszatolják. Ezek a keresztkérdések sorsdöntő jelentőségűek lesznek, pokolba hát az igazsággal! A tanú hitelét mindenképpen alá kell ásni.
Hosszú napok vitáiban kikovácsolódott a stratégia. Cable először is megkérdezte Kriglert, neheztel-e korábbi munkaadóira.
– Igenis neheztelek – hangzott a válasz.
– Az egész céget gyűlöli?
– A cég élettelen fogalom. Egy fogalmat nem lehet gyűlölni.
– Gyűlöli-e a háborút?
– Soha nem vettem részt háborúban.
– Gyűlöli-e a gyermekek bántalmazását?
– Undorodom tőle, de szerencsére soha nem volt dolgom effélével.
– Gyűlöli-e az erőszakot?
– Elismerem, hogy szörnyű dolog, de e téren is szerencsém volt.
– Eszerint semmit sem gyűlöl?
– De igen. A brokkolit.
Mindenfelől halk nevetés csendült fel. Cable tudta, hogy nem lesz könnyű dolga.
– A Pynexet sem gyűlöli?
– Nem én.
– Gyűlöli-e a Pynex valamelyik munkatársát?
– Nem. Legföljebb van, akivel nem rokonszenvezem.
– Amikor ott dolgozott, gyűlölt valakit?
– Nem. Volt néhány ellenségem, de gyűlölni őket sem gyűlöltem.
– No és azokat, akiket beperelt?
– Őket sem. Szemben álltak velem, de azt tették, amit a dolguk.
– Eszerint mondható, hogy szereti az ellenségeit?
– Azt azért nem. Tudom, hogy illenék szeretni őket is, de hát nem olyan egyszerű... Soha nem is állítottam, hogy szeretném őket.
Cable abban bízott: legalább egy-két pontot szerezhet, ha elhinti a gyanút, hogy Kriglert a bosszú vagy a megtorlás vágya hajtja. Talán ha elégszer sulykolja a „gyűlölet” szót, az megragad néhány esküdtben.
– Milyen indítékból vállalta a tanúskodást?
– Ez elég bonyolult.
– Pénzért?
– Az szóba sem jöhet.
– Fizet-e Mr. Rohr vagy a felperes valamely másik képviselője azért, hogy idefáradt és tanúvallomást tesz?
– Nem. Az útiköltségemet magukra vállalták, de semmi többet.
Cable-nek a legkevésbé sem állt szándékában, hogy lehetőséget adjon Kriglernek indítékai kifejtésére. Krigler délelőtt, amikor Milton kikérdezte, röviden már érintette ezeket az indokokat, a videóra vett vallomáson pedig öt órán keresztül részletezte őket. Létfontosságú volt, hogy Cable más témákra terelje figyelmét.
– Cigarettázott-e valaha, Mr. Krigler?
– Igen. Sajnos húsz éven át hódoltam ennek a szokásnak.
– Vagyis bánja, hogy valaha is dohányzott?
– Ez csak világos.
– Mikor szokott rá?
– 1952-ben, amikor a vállalathoz kerültem. Akkoriban pártolták, hogy az alkalmazottak mind dohányozzanak. Megjegyzem, ez a mai napig így van.
– Úgy gondolja, ártott az egészségének azzal, hogy húsz évig dohányzott?
– De még mennyire. Örülhetek, hogy nem jártam úgy, mint Mr. Wood.
– Mikor szokott le?
– 1973-ban. Amikor megtudtam, mi az igazság a nikotin körül.
– Úgy érzi, mostani egészségi állapota jobb volna, ha nem dohányzott volna húsz éven át?
– Természetesen.
– Véleménye szerint terheli-e a társaságot valamilyen felelősség azért, mert rászokott a cigarettára?
– Feltétlenül. Mint már mondottam, pártolták a dohányzást, sőt elősegítették. A vállalatnál mindenki dohányzott. A vállalati boltban fél áron kaptuk a cigarettát. Minden értekezlet úgy kezdődött, hogy körbeadtak egy nagy tál cigarettát. Hozzátartozott a vállalati életformához.
– Volt a munkahelyén szellőzőberendezés?
– Nem volt.
– Érezte-e a mások füstjét?
– De még mennyire! Az ember feje fölött állandóan kék felhő gomolygott.
– Tehát a társaságot hibáztatja azért, mert jelenlegi egészségi állapota megítélése szerint kívánnivalót hagy hátra?
– Hát sárosak benne, az biztos. Még szerencse, hogy abba tudtam hagyni. Elhiheti, nem volt könnyű.
– És mindennek következtében neheztel a társaságra?
– Mondjuk úgy, jobban örülnék, ha az egyetem elvégzése után más iparághoz szegődtem volna.
– Iparágról beszél? Tehát az egész iparágra neheztel?
– Nem tartozom a rajongótáborába.
– Ezért van ma körünkben?
– Szó sincs róla.
Cable belelapozott a jegyzeteibe, és gyorsan más tárgyra tért.
– Ha jól tudom, Mr. Krigler, önnek volt egy nővére?
– Volt.
– Mi lett vele?
– 1970-ben meghalt.
– Miben halt meg?
– Tüdőrákban. Huszonhárom éven át napi két csomaggal szívott el. A dohányzás ölte meg, Mr. Cable, ha ezt akarja hallani.
– Közel állt önhöz? – kérdezte Cable együtt érzőn, nehogy túlságosan zokon vegyék tőle a tragikus eset megpendítését.
– Nagyon közel álltunk egymáshoz. Az egyetlen testvérem volt.
– Tehát súlyosan megviselte önt a halála?
– Úgy van. Nagyszerű teremtés volt, és ma is érzem a hiányát.
– Sajnálom, Mr. Krigler, hogy szóba hoztam a dolgot, de úgy gondolom, a tárgyhoz tartozik.
– Megrendít az együttérzése, Mr. Cable, de szerintem semmi köze a tárgyhoz.
– Ő hogyan viszonyult a dohányzáshoz?
– Dühös volt magára. A halálos ágyán rimánkodott, hogy legalább én hagyjam abba. Erre volt kíváncsi, Mr. Cable?
– Csak akkor, ha ez az igazság.
– De még mennyire, hogy az, Mr. Cable. A halála előtti napon megígértem neki, hogy abbahagyom. Mint ahogy abba is hagytam – csak épp három hosszú évembe került. Merthogy én is rabja voltam a nikotinnak, Mr. Cable, akárcsak a nővérem, mert a vállalat, amelyik a cigarettáival megölte és engem is megölhetett volna, tudatosan magasan tartotta a nikotinszintet.
– Most azt kérdezném...
– Ne szakítson félbe, Mr. Cable. A nikotin önmagában nem rákkeltő, amint azt nyilván ön is tudja, csupáncsak méreg – olyan méreg, amely függőséget okoz, hogy aztán egy szép napon a rákkeltő anyagok megtámadhassák az embert. Ezért olyan veszélyes a cigaretta.
Cable rendíthetetlen nyugalommal hallgatta.
– Most befejezte, Mr. Krigler?
– Igen, jöhet a következő kérdés. Csak ne vágjon még egyszer a szavamba.
– Természetesen; bocsásson meg. Tehát azt szeretném tudni, mikor szerzett tudomást a cigaretta veszélyességéről?
– Ezt nem tudnám pontosan megmondani. Hiszen egy ideje már a levegőben volt a dolog; nem kellett hozzá nagy ész, hogy az ember rájöjjön, mint ahogy most se kell. De ha mindenáron az időpont érdekli, hát mondjuk, valamikor a hetvenes évek elején történt, akkor, amikor végére értem a kutatásaimnak, és a nővérem meghalt. Nem sokkal az előtt, hogy a kezembe került az a gyalázatos feljegyzés.
– Tehát 1973-ban?
– Akkortájt.
– Mikor bomlott fel a munkaviszonya a Pynexszel? Melyik évben?
– 1982-ben.
– Eszerint továbbra is folytatta munkáját egy olyan cégnél, amelynek termékét veszélyesnek tartotta?
– Úgy van.
– Mekkora volt a fizetése 1982-ben?
– Évi kilencvenezer dollár.
Cable elhallgatott, s az asztalához lépett. Egyik munkatársa újabb sárga jegyzettömböt nyújtott felé, amelyet, olvasószemüvege szárát rágcsálva, néhány másodpercig tanulmányozott, majd visszatért pulpitusára, és megkérdezte Kriglert, miért is perelte be 1982-ben a társaságot. Kriglernek nem volt ínyére a kérdés; segélykérő pillantást vetett Rohrra és Miltonra. Cable részletesen kifaggatta a fejleményekről, amelyek a rendkívül bonyolult és erősen személyes jellegű pereskedéshez vezettek, és a tanúvallomás mindinkább vakvágányra futott. Rohr és Milton többször is tiltakozott, Cable pedig úgy tett, mintha el sem tudná képzelni, mi okuk lehet a tiltakozásra. Az ügyvédek összeverődtek a bírói emelvény előtt, hogy Harkin bevonásával megvívják a maguk újabb kis ütközetét, Krigler pedig egyre hervadtabban gubbasztott a tanúk székén.
Aztán Cable elszántan bizonygatta, hogy Krigler a Pynexnél töltött utolsó évei során egyre hanyatló teljesítményt nyújtott, és nyomatékosan utalt rá, hogy rendelkezésére állnak olyan tanúk, akik majd megcáfolják az elhangzott tanúvallomást.
A csel kis híján bevált. A védelem nem ingathatta meg Krigler tanúvallomásának veszedelmes erejét, ezért inkább port akart hinteni az esküdtek szemébe. Ha egy tanút nem lehet megrendíteni, marjunk bele jelentéktelen részletkérdések kapcsán!
Az ifjú Nicholas Easter azonban nemhiába hallgatott jogot két éven át; a délutáni kávészünetben emlékeztette esküdttársait az egyetemen tanultakra, és leleplezte előttük a fondorlatot. Hiába tiltakozott Herman, Nicholas nyíltan kimondta: neheztel Cable-re, amiért sárdobálással akarja megtéveszteni őket.
– Hülyének néz minket – jegyezte meg őszinte keserűséggel.
VÁLASZKÉNT A BILOXIBÓL érkező feldúlt hívásokra, a Pynex részvényei a csütörtöki zárásig erős forgalom mellett hetvenöt és fél dollárra, azaz csaknem négy ponttal zuhantak, a tárgyalóteremben bekövetkezett drámai fejlemények folyományaként.
A korábbi dohányperekben is akadtak olyan egykori alkalmazottak, akik tanúvallomásukban megemlítették, hogy a dohánycserjéket különféle rovarirtó és növényvédő szerekkel permetezték, és a szakértők összefüggést láttak e vegyszerek és a rák között – az esküdtszék azonban egyszer sem mutatott érdeklődést. Egy ízben valamelyik korábbi alkalmazott kifecsegte, hogy egykori munkáltatója a tizenévesek ifjabb nemzedékét olyan hirdetésekkel bombázta, amelyeken tökéletes alakú, jóképű, ragyogó fogsorú idióták szívták nagy élvezettel a bagót, az érettebb tini fiúknak pedig cowboyokat és mozdonyvezetőket mutogattak, amint munkavégzés közben is ott füstöl szájukban a cigaretta.
Ám az esküdtek ez esetben sem ítéltek a felperes javára.
Annyi kárt azonban, mint Lawrence Krigler, még egyetlen korábbi alkalmazott sem okozott. A harmincas évekből származó hírhedett feljegyzést látták ugyan néhányan, de még egyetlen perben sem mutatták fel; Krigler azonban pontosabb tájékoztatást adott róla az esküdteknek, mint előtte a korábbi felperesek akárhány ügyvédje. Nyilvánvaló volt, hogy a védelem a fellebbezés során – a per kimenetelétől függetlenül – hevesen meg is támadja majd a bírói döntést, amely Krigler tanúvallomásának ezt a részét egyáltalán engedélyezte.
Rohr biztonsági emberei egykettőre el is tüntették Kriglert a városból; egy órával az után, hogy befejezte tanúvallomását, már repült is haza Floridába egy magángépen. Amióta a Pynextől kilépett, már többször elfogta a kísértés, hogy megkeresse valamelyik dohányügy felperesének jogi képviselőit, de eddig minden esetben cserbenhagyta a bátorsága.
Annak idején a Pynex háromszázezer dollárt fizetett neki peren kívül, csak hogy lerázzák. Azt is követelték, hogy ígérje meg: soha nem tesz tanúvallomást olyan perekben, mint ez a mostani, ő azonban nemet mondott a felszólításra – és ettől fogva rajta volt a bélyeg.
Az évek során kapott néhány halálos fenyegetést, mindig olyankor, amikor a legkevésbé számított rá, és a hangok soha nem nevezték meg magukat. Krigler azonban nem volt lapulós fajta. Könyvet is írt, és úgy rendelkezett, hogy váratlan halála esetén azonnal adják ki; a kézirat egy Melbourne Beach-i ügyvéd birtokában volt. Az ügyvéd, egyszersmind Krigler személyes jó barátja, szervezte meg Krigler és Rohr első találkozását, továbbá kapcsolatba lépett az FBI-jal is, arra az esetre, ha Mr. Kriglert netán valamilyen baleset érné.
Millie Dupree férjének, Hoppynak gyenge forgalmú ingatlanügynöksége volt Biloxiban. Hoppyból hiányzott a lendület és a kezdeményezőkészség; ügyfele és címe kevés volt, de ezzel a kevéssel lelkesen és szorgalmasan gazdálkodott. Irodája külső helyiségében egy parafa táblára fényképeket szegezett az eladó ingatlanokról; a képek főleg ápolt pázsit közepén álló téglaházikókat és néhány lerobbant kétszintest ábrázoltak.
A kaszinóőrület seregestül csábította az öböl partvidékére az új, kemény és vakmerő ingatlanügynököket, akik gátlástalanul vették fel a nagy kölcsönöket, és ennek megfelelően terjeszkedtek. Hoppy és a többi félénk nyuszi továbbra is biztonságra játszott, és még inkább beszorultak a jól ismert piacra; édes kiinduló lakásokat közvetítettek a fiatal házasoknak, lehangoló tartós megoldásokat a hajótörötteknek, és megbízható alkalmi vételeket azoknak, akik nem is reménykedhettek bankkölcsönben.
A számláit azonban mindig kifizette, és úgy-ahogy gondoskodott a családról is – feleségéről, Millie-ről, és az öt gyerekről, akik közül ketten még középiskolába, hárman főiskolára jártak. Rendszeresen társult öt-hat, részmunkaidőben dolgozó, állandó telephely nélküli ügynökkel, akik már rég beletörődtek, hogy minden versenyhelyzetben úgyis a rövidebbet húzzák, és Hoppyhoz hasonlóan irtóztak az adósságtól meg az erőszakos fellépéstől. Hoppy, aki nagy kártyás volt, belső irodájában gyakran hódolt társaival együtt e kedvtelésnek, mialatt körülötte javában zajlottak a nagyszabású parcellázási munkálatok. Megesett hát, hogy Hoppy és cimborái is felhajtottak kora este egy-két kupicával, és kártyázás közben merész üzleti terveket szövögettek.
Csütörtök délután, valamivel hat óra előtt, amikor a kártyát már mind ernyedtebben forgatták, és az újabb terméketlen munkanap is lassan lejárt, jól öltözött, fekete diplomatatáskás, fiatal üzletember lépett az irodába, és Mr. Dupree-t kereste. Hoppy éppen a hátsó helyiségben volt, és a mentolos szájvízzel öblögetett; sietett haza, hiszen a felesége a motel foglya volt. A fiatalember névjegyet vett elő; kiderült, hogy Todd Ringwaldnak hívják, és a Nevada állambeli Las Vegasban működő KLX Ingatlanfejlesztő Társaságot képviseli. A névjegy hatására Hoppy kitessékelte még ott lebzselő üzlettársait, és bezárta irodája ajtaját. Ha egy ilyen jól öltözött és ilyen messziről érkezett férfi keresi fel, akkor csak komoly ügyről lehet szó.
Hoppy itallal, majd neszkávéval kínálta a vendéget, Mr. Ringwald azonban elhárította az ajánlatot, s azt tudakolta, nem jött-e rosszkor.
– Ugyan. Tudja, micsoda bolond szakma ez; ki veszi itt komolyan a munkaidőt?
Mr. Ringwald mosolyogva bólogatott, mondván, hogy nem olyan régen még ő maga is a szakmában dolgozott. No de először is szeretné megismertetni Hoppyt a cégével. A KLX zártkörű gazdasági társaság, amelynek tizenkét államban vannak érdekeltségei. Kaszinói ugyan nincsenek, s nem is áll szándékában közvetlenül foglalkozni velük, érdekelt viszont egy rokon ágazatban, amely igencsak szép jövedelemmel kecsegtet: a KLX a kaszinók körüli fejlesztésre szakosodott. Hoppy lelkesen bólogatott, mint aki régóta otthonos ebben az üzletágban.
Mihelyt valamely környéken kaszinók nyílnak, a helyi ingatlanpiac gyökeresen megváltozik. Ringwald persze feltételezte, hogy Hoppy előtt mindez nyílt titok, Hoppy pedig olyan buzgón helyeselt, mintha ez az új piac már egész vagyont termelt volna számára. Ringwald elmagyarázta, hogy a kaszinók nyomában csendesen, szinte észrevétlenül megjelenik a színen a KLX is, hogy bevásárlóközpontokat, drága társasházakat és öröklakás-komplexumokat építtessen, és felparcellázza az előnyös fekvésű telkeket. A kaszinók sok embert foglalkoztatnak, jól fizetnek, átformálják a helyi gazdasági életet, egyszóval töméntelen pénz kerül forgalomba, és a KLX nem akarja kiengedni a kezéből a maga részét.
– A mi cégünk afféle keselyű – magyarázta Ringwald ravasz mosollyal. – Hátradőlünk a székünkben, és csak figyeljük a kaszinókat. Aztán, ha megmozdulnak, lecsapunk.
Hoppy nem tudta türtőztetni magát.
– Zseniális! – mondta elragadtatva.
Sajnos azonban, ami Mississippi állam partvidékét illeti, a KLX későn kapcsolt, és amint Mr. Ringwald bizalmasan elárulta, emiatt odaát Las Vegasban néhányan bizony sirathatják most a munkahelyüket. Szerencsére azonban még így is maradt számos káprázatos lehetőség, amire Hoppy azt nyilatkozta:
– De még mennyire!
Ringwald kinyitotta vadonatúj fekete aktatáskáját, elővett egy összehajtogatott kataszteri térképet, és a térdére fektette. Ő mint fejlesztési alelnök legszívesebben kisebb ingatlanügynökségekkel működik együtt. A nagy cégek körül túl sok a lebzselő, túl sok elhízott és pletykára éhes háziasszony böngészi az apróhirdetéseket.
– Szent igaz! – kiáltotta Hoppy, le nem véve szemét a kataszteri térképről. – Nem szólva arról, mennyivel készségesebbek és előzékenyebbek az ilyen kis ügynökségek, amilyen például az enyém is...
– Magát különös hangsúllyal ajánlották a figyelmembe – mondta Ringwald, Hoppy pedig akaratlanul is elmosolyodott.
Ekkor megszólalt a telefon: a nagyobbik középiskolás fiú érdeklődött, mi lesz vacsorára, és mikor jön már haza a mama. Hoppy barátságosan válaszolt, de rövidre fogta a beszélgetést; mint mondta, el van foglalva, és a srác talál majd a mélyhűtőben egy régi doboz lasagnét.
A kataszteri térkép átkerült Hoppy íróasztalára. Ringwald egy nagy, pirossal színezett telekre mutatott, a Harrison megyével szomszédos Hancockban, amely a három part menti megye közül a legnyugatabbra terült el. Ő és Hoppy kétfelől a térkép fölé hajoltak.
– Maga a Metro-Goldwyn-Mayer készül ide – közölte Ringwald, egy nagyobbacska öbölre bökve –, de még senki sem tud róla. Kérem, maga se avasson be senkit!
Ringwald még a mondat végére sem ért, Hoppy máris vadul rázta a fejét.
– Az egész partvidék legnagyobb kaszinóját akarják felépíteni, valószínűleg a jövő év közepén. Három hónap múlva teszik közhírré. Vagy száz angol holdat vásárolnak majd fel.
– Gyönyörű vidék, és jóformán érintetlen.
Hoppy ugyan hivatalos minőségben a közelében sem járt még a teleknek, de azért nemhiába élt már negyven éve a partvidéken.
– Nekünk pedig ez kell – mutatott Ringwald ismét a pirossal kiszínezett földdarabra, amely az MGM leendő telkének északi és nyugati részével volt határos. – Ötszáz hold, vagyis tökéletesen megfelel a terveinknek.
Azzal eltávolította a felső papírlapot, s máris előkerült egy valóban pazar új üzleti és lakónegyed művészi rajza. A tetején lendületes kék betűkkel állt a neve: Stillwater Bay. Társasházak, irodaépületek, nagy magánházak, kisebb magánházak, játszóterek, templomok, főtér, bankok, bevásárlóközpont, sétálóutca, kikötő, móló, parkok, kocogó- és kerékpárutak, még egy majdani középiskola is. Valóságos meseország, amelyet Las Vegasban tervezett néhány bámulatosan széles látókörű ember egyenesen Hancock megye számára.
– Hűha – dünnyögte Hoppy.
Szerény íróasztalán egész vagyon hevert.
– Négy szakaszban építenénk fel, öt év alatt. Harmincmillióba kerül az egész. Ekkora fejlesztés még nem zajlott ezen a környéken.
– Még hasonló sem...
Ringwald ismét lapozott; most közelkép került elő a kikötőnegyedről, majd egy újabb a lakóépületekről.
– Ezek csak az előzetes vázlatok. Egyebet is mutathatok, ha időt szakít rá, és eljön hozzánk a központba.
– Las Vegasba...
– Úgy van. Ha meg tudunk egyezni a részvételében, akkor meghívnánk, repüljön el hozzánk néhány napra, hiszen érti: megismerkedne az embereinkkel, szemügyre vehetné az összes tervrajzot...
Hoppy mély levegőt vett; a térde rogyadozott. Csigavér, biztatta magát.
– No igen, de miféle részvételre gondol?
– Kezdetben egy brókerre lenne szükségünk, aki a telekvásárlást lebonyolítja. Ha a telek már a miénk, meg kell győznünk a helyi hatóságokat, hogy hagyják jóvá a fejlesztési tervet. Ez, mint tudja, időbe telhet, és lehet, hogy nem is megy simán. Hosszasan kell tárgyalni a várostervező bizottságokkal meg az övezeti tanácsokkal. Olykor, ha szükséges, még bíróság elé is megyünk. De hát ez már hozzátartozik az ügymenethez. Magára ezután várna majd bizonyos szerep. Mihelyt a tervet elfogadják, szükségünk lesz egy ingatlanügynökségre, hogy kézben tartsa Stillwater Bay egész ingatlanértékesítését.
Hoppy a székébe roskadt, és számolni próbált.
– Mennyibe kerülnek majd a telkek?
– Helyi viszonylatban elég sokba. Holdanként tízezerbe, holott a telkek egyelőre kábé feleennyit érnek.
Holdanként tízezer – az ötszáz holdnál ötmillió dollár. Ennek hat százaléka háromszázezer dollár – nyilván ennyi lenne Hoppy jutaléka, persze csak ha más ingatlanügynököket nem vonnak be az üzletbe. Ringwald pókerarccal figyelte, ahogy Hoppy véghezviszi fejszámolási mutatványát.
– Tízezer, az túl sok lesz – jelentette ki végül határozott hangon.
– Ez igaz, csakhogy a föld most nincs a piacon. A tulajdonosok nem is gondolnak eladásra, ezért kell gyorsan belopakodnunk, és lecsapnunk az egészre, mielőtt még az MGM-féle terv kipattanna. No és ezért van szükségünk helyi ügynökre. Mihelyt kitudódnék, hogy egy nagy Las Vegas-i cég vetett szemet a területre, azonnal húszezerre szökne fel a holdankénti ár. Ez mindig így megy.
Amikor Hoppy meghallotta, hogy a föld nincs a piacon, a szíve nagyot dobbant. Tehát rajta kívül egyetlen ingatlanügynök sincs beavatva! A hatszázalékos jutalék teljes egészében a kis Hoppy zsebébe gurul! Végre-valahára befutott az ő hajója. Ő, Hoppy Dupree, aki évtizedeken át bungalókat sózott el nyugdíjasoknak, most megüti a főnyereményt!
És aztán itt van még Stillwater Bay ingatlanértékesítése! Az a sok-sok ház, üzlet, társasház, a rohadt életbe – összesen harmincmillió dollár értékű pazar telek, amelyiken mind ott díszlik majd a Dupree Ingatlanügynökség cégtáblája! Hoppy azonnal felmérte, hogy öt éven belül milliomos lehet.
– Gondolom, nyolc százalék jutalékot szokott kérni – szólt közbe Ringwald. – Nálunk legalábbis ez a gyakorlat.
– Hát persze, nálam is – nyögte ki nagy nehezen Hoppy, mert a torka hirtelen kiszáradt.
A háromszázezer dollárból csak így, egyik percről a másikra négyszázezer lett... Aztán, nehogy a látogató meggondolhassa magát, gyorsan már tárgyra tért.
– És kik a tulajdonosok? – kérdezte.
Ringwald halkan, de azért hallhatóan felsóhajtott, és egy pillanatra még a vállát is leejtette.
– Hát itt kezd bonyolódni – mondta, és Hoppy arcáról lehervadt a mosoly.
– A telek Hancock megye hatos körzetében van – mondta lassan Ringwald –, a hatos körzet feje pedig egy megyei elöljáró, akit úgy hívnak, hogy...
– Jimmy Hull Moke – szólt közbe Hoppy, meglehetősen csüggedten.
– Hát ismeri?
– Ki ne ismerné Jimmy Hullt? Harminc éve van hivatalban. Az egész partvidék legravaszabb csibésze.
– Személyesen is ismeri?
– Nem, csak hírből.
– Mi elég gyanús dolgokat hallottunk róla.
– A gyanús jelző túlságosan hízelgő. Helyi szinten a megyének ez a része szőröstül-bőröstül Jimmy Hull kezében van.
Ringwald tanácstalan pillantást vetett Hoppyra, mintha most aztán ő is, az egész KLX is zsákutcába jutott volna. Hoppy megdörzsölte bánattól fátyolos szemét, és kétségbeesve töprengett, hogyan is biztosíthatná magának a csaknem az ölébe pottyanó vagyont. Egy hosszú percen át kerülték egymás tekintetét, majd Ringwald így szólt:
– Nem lenne okos dolog földet vásárolni, mielőtt Mr. Moke-tól meg a helybéli illetékesektől nem kapunk valamiféle biztosítékot. Maga is tudja, hányféle hatósági jóváhagyáson kell átverekednie magát az ilyen tervnek.
– Várostervezés, övezeti besorolás, építészeti szemle, talajerózió, napestig sorolhatnánk – sóhajtott Hoppy, mint akinek nap mint nap meg kell vívnia ezeket az ütközeteket.
– És tudomásunk szerint mindezt Mr. Moke fogja össze.
– Méghozzá vaskézzel.
Ismét csend lett.
– Talán létre kellene hozni egy megbeszélést ezzel a Mr. Moke-kal – vetette fel Ringwald.
– Nem javasolnám.
– Miért?
– A megbeszélések sehová nem vezetnek.
– Bevallom, nem érteni, hová akar kilyukadni.
– Készpénz. Készpénz és semmi egyéb. Jimmy Hull azt szereti, ha zsákban tolják az asztala alá. Anélkül persze, hogy a bankjegyek számát följegyeznék.
Ringwald csendesen mosolyogva bólintott, mint aki kellemetlen, de korántsem váratlan bejelentéssel szembesült.
– Mi is így értesültünk – mondta halkan, mintegy önmagának. – És a dologban voltaképpen nincs is semmi rendkívüli, kivált olyan környéken, ahol megjelentek a kaszinók. Rengeteg friss pénz áramlik be kívülről, és hát az emberekben feltámad a mohóság.
– Jimmy Hull már mohónak is született. A kaszinóknak még se hírük, se hamvuk nem volt, ő már akkor is lopkodott. Mást se tesz harminc éve.
– És soha nem csípik rajta?
– Őt aztán nem. Ahhoz képest, hogy közönséges körzeti elöljáró, csuda esze van neki. Csak készpénzt fogad el, sehol semmi nyom, mesterien fedezi magát. Másfelől az is igaz, hogy atomtudósnak azért nem kell lenni az ilyesmihez... – Hoppy zsebkendőjébe törölte homlokát, majd a legalsó fiókból két poharat és egy üveg vodkát vett elő, csordultig töltötte a poharakat, és az egyiket Ringwald elé tolta. – Egészségére – mondta, még mielőtt Ringwald a maga poharához ért volna.
– Tehát mit javasol? – kérdezte Ringwald.
– Hát maguk mit szoktak tenni ilyen helyzetben?
– Általában valahogyan megtaláljuk a hangot a helyi illetékesekkel. Túl sok pénz forog kockán, semhogy összepakoljunk és hazaoldalogjunk.
– És hogyan férkőznek oda a helyi illetékesekhez?
– Megvannak a módszereink. Például pénzt adunk az újraválasztási kampányhoz. Drága üdülésekre invitáljuk a barátainkat. Fizettünk már tanácsadói tiszteletdíjat bizonyos urak feleségének és gyerekeinek is.
– Készpénzzel vesztegettek már?
– Erre nem szívesen válaszolnék.
– Márpedig itt nem megy másként. Jimmy Hull egyszerű ember. Neki nem kell más, csak a készpénz.
Hoppy nagyot húzott a vodkából, és cuppantott a szájával.
– Mennyi?
– Ki mondhatná meg ezt? Csak kevés ne legyen. Ha eleve túl alacsonyra taksálják, később az egész tervet megfúrja, a pénzt pedig eszébe sincs visszaadni. Jimmy Hull nem az az ember, aki megtéríti az előleget, ha az üzlet visszamegy.
– Úgy beszél, mintha közelről ismerné.
– Jimmy Hull afféle élő legenda. Mi valamennyien, akik itt húzzuk az igát az öböl mentén, jól tudjuk, miféle kártyákkal játszik.
Ringwald hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Isten hozta Mississippiben. Most legalább már kiismeri magát! – mondta Hoppy, és ismét meghúzta a vodkáját; Ringwald egyetlen kortyot sem ivott.
Hoppy huszonöt éven át betartotta a játékszabályokat, és most sem akart bajba keveredni; akármekkora a pénz, nem éri meg. Családja volt, öt gyereke, tisztességes neve, a környezetében megbecsülésnek örvendett. Olykor eljárt a templomba is. Tagja volt a Rotary Klubnak. És egyáltalán ki ez az idegen, aki itt ül vele szemben elegáns öltönyben, formatervezett mokaszinban, és vagyonokat kínál cserébe egy kis helyi ügylet lebonyolításáért? Na de ő nem lesz rest, és mihelyt Mr. Todd Ringwald elhagyja az irodáját, fogja a telefont, és utánanéz az egész KLX Ingatlanfejlesztő Társaságnak meg ennek az úriembernek is!
– Mondom, az ügy egyáltalán nem rendhagyó – ismételte meg Ringwald. – Láttunk már ilyen csodát, nem is egyet.
– És olyankor mit szoktak tenni?
– Hát úgy gondolom, először is felvesszük a kapcsolatot Mr. Moke-kal, és megnézzük, lehet-e vele tárgyalni.
– Ó, afelől ne legyenek kétségei. Tárgyalni azt lehet vele.
– Utána megbeszéljük az üzlet feltételeit, vagy ahogy maga fogalmazott, tisztázzuk, mennyi készpénzről van szó. – Ringwald elhallgatott, és mégiscsak belekóstolt az italba. – Hajlandó beszállni?
– Nem tudom. Mennyiben?
– Mi egy lelket sem ismerünk Hancock megyében. Azon vagyunk, hogy ne keltsünk feltűnést. A cégünk Las Vegas-i. Ha mi kezdünk kérdezősködni, az egész terv kipattan.
– Szóval azt akarja, hogy én beszéljek Jimmy Hull-lal?
– Csak ha be akar szállni. Ha nem, akkor valaki mást kell keresnünk.
– Az én nevem makulátlan – jelentette ki Hoppy bámulatos lelkierővel, majd nagyot nyelt a gondolatra, hogy valamelyik versenytárs megkaparinthatja előle a négyszázezret.
– Nem is óhajtjuk, hogy beszennyezze. – Ringwald elhallgatott, mintha a megfelelő szavakat keresné. Nagyon jól tudta: Hoppy alig várja a megnyugtatást. – Mondjuk úgy, hogy nekünk megvan, amit Mr. Moke szeretne. Magának semmi dolga sem lesz az üzlettel. Azt sem tudja majd, mikor és hogyan bonyolódik.
Hoppy kihúzta magát; valóban nagy teher gördült le a válláról. Talán mégiscsak létezik valami köztes megoldás. Elvégre Ringwald meg a cége nyakig van az efféle üzletekben. Sokkal ravaszabb csirkefogókkal is elboldogult már, mint amilyen Jimmy Hull Moke.
– Tehát hogyan képzeli? – kérdezte.
– Maga tudja, hogy mennek errefelé a dolgok. Mi idegenek vagyunk, így hát magára kell támaszkodnia. Felvázolom a forgatókönyvet, aztán mondja meg, egyetért-e vele. Mi lenne, ha négyszemközt beszéltje Mr. Moke-kal, és nagy vonalakban beavatná a fejlesztési tervünkbe? A nevünket nem adná ki, pusztán csak annyit mondana, hogy van egy ügyfele, aki örömest megállapodna Mr. Moke-kal. Erre ő majd közli az árát. Ha nem több, mint amennyit kínálhatunk, akkor megmondja neki, hogy áll az alku. A kifizetést már mi intézzük; maga azt sem fogja tudni, gazdát cserélt-e az összeg. Maga tiszta marad, ő meg lesz elégedve, mi pedig boldogok leszünk, mert óriási üzletnek nézünk elébe. Mellesleg, ha szabad hozzátennem: magával együtt.
Hoppynak kedvére volt a javaslat. Az ő kezéhez nem tapad sár; csak hadd végezze el a piszkos munkát a KLX meg Jimmy Hull. Ő kimarad az egészből, és szépen elfordítja a fejét. De azért továbbra is óvatos marad. Azt mondta, még majd gondolkodik a dolgon.
Utána még eltársalogtak egy darabig, még egyszer megszemlélték a tervrajzokat, majd nyolckor elbúcsúztak egymástól. Ringwald megígérte, hogy péntek reggel telefonál.
Hoppy, mielőtt hazaindult volna, feltárcsázta a Ringwald névjegyén látott számot. Egy határozott hangú Las Vegas-i központos szólt bele a kagylóba:
– Jó estét kívánok, itt a KLX Ingatlanfejlesztési Társaság.
Hoppy elégedetten mosolygott, majd Mr. Todd Ringwaldot kérte a telefonhoz. A hívást, andalító háttérzene közepette, továbbították Mr. Ringwald irodájába, ahol bizonyos Madeline nevű titkárnő közölte, hogy Mr. Ringwald elutazott, és csak hétfőre várják vissza. Aztán megkérdezte, ki a hívó, mire Hoppy gyorsan letette a kagylót.
Hát tessék. A KLX valóban létezik.
A bejövő hívásokat a porta fogadta, átvette az üzeneteket, majd továbbította Lou Dellnek, aki úgy osztotta ki a kis sárga cédulákat, mint a húsvéti nyuszi a csokoládétojást. George Teaker csütörtök este hét óra negyven perckor jelentkezett, és üzenetét tüstént továbbították Lonnie Shavernek, aki mozizás helyett is a számítógépén dolgozott. Azonnal visszahívta Teakert, és az első tíz percben mást sem tett, mint válaszolt a perrel kapcsolatos kérdésekre. Elismerte, hogy a védelemnek ma igencsak fekete napja volt. Lawrence Krigler nagy hatást tett valamennyi esküdtre, kivéve természetesen őt, Lonnie-t; róla lepergett az egész szöveg, nyugtatta meg Teaker. Odafenn New Yorkban elég nagy az idegesség, mondta Teaker több ízben is. A fejesek számára óriási megkönnyebbülés, hogy Lonnie is ott van az esküdtek között, és történjék bármi, számítani lehet rá, de azért a helyzet elég borúsan fest. Vagy mégsem?
Lonnie azt mondta, ezt ma még nem lehet megjósolni.
Teaker közölte: itt az ideje, hogy rögzítsék a munkaszerződés még függőben lévő pontjait. Lonnie csak egyetlen függőben lévő pontról tudott: arról tudniillik, hogy mennyi lesz az új fizetése. Ez idő szerint évi negyvenezer dollárt keresett. Teaker azt mondta, a SuperHouse ötvenezerre emeli a fizetését, ehhez járul még a részvényvásárlási kedvezmény és a teljesítménytől függő prémium, amely a húszezret is elérheti.
Azt kívánják, hogy mihelyt a tárgyalás véget ér, kezdje el Charlotte-ban a menedzseri átképző tanfolyamot. És ha már így szóba jött a tárgyalás, következett még néhány kérdés az esküdtek hangulatát illetően.
Egy órával később Lonnie ott állt a szobája ablakánál, kinézett a parkolóra, és csipkedte magát, hogy elhiggye: valóban évi hetvenezer dollárt fog keresni. Három évvel ezelőtt huszonötezret vitt haza.
Nem rossz eredmény ahhoz képest, hogy a papája még három dollár órabérért hordta a tejet.
A PÉNTEKI Wall Street Journal a címoldalon ismertette Lawrence Krigler előző napi tanúvallomását; Agner Layson, aki mindeddig egyetlen percet sem mulasztott el a tárgyalásból, tárgyszerűen foglalta össze a Krigler által előadottakat, majd felvetette a kérdést: vajon mekkora hatást tehetett mindez az esküdtekre. A cikk második felében némi árnyék vetült Krigler szavahihetőségére: Layson, aki elbeszélgetett a ConPack, azaz korábbi nevén az Allegheny Dohánytermelői Egyesülés régi gárdájának néhány tagjával, szó szerinti idézetekkel szemléltette, milyen hevesen cáfolják Kriglernek jóformán minden állítását. Nem igaz, hogy a társaság a harmincas években vizsgálta volna a nikotin hatását; legalábbis a megkérdezettek közül senki sem hallott ilyen irányú kutatásokról, hiszen mindez özönvíz előtti história. Továbbá a ConPack berkeiben soha senki sem látta azt a bizonyos ocsmány feljegyzést, amely minden bizonnyal csak Krigler beteges fantáziájának szüleménye. Nem igaz továbbá az sem, hogy a dohányiparban mindenki tudott volna a nikotinfüggőség tényéről. A ConPacknak pedig esze ágában sem volt, hogy mesterségesen emelje a nikotinszintet, mint ahogy ilyesmivel más dohánytársaság sem gyanúsítható. A ConPack továbbra sem ismerte el, mi több, nyomtatásban cáfolta, hogy a nikotin függőséget okozna.
Néhány kapáslövést a Pynex is megeresztett; mindet meg nem nevezett személyek adták le. Krigler mint munkaerő kész csődtömeg volt, szimpla mérnök létére komoly tudományos kutatónak képzelte magát. A Raleigh 4-gyel végzett kísérletei alapvetően elhibázottak voltak; a kitenyésztett cserje életképessége a laboratóriumra korlátozódott. Nővérének halála egész munkájára és magatartására rányomta bélyegét. Ha görbén néztek rá, máris perrel fenyegetőzött. A források határozottan utaltak arra is, hogy a Pynex, midőn tizenhárom évvel ezelőtt peren kívül megegyezett Kriglerrel, egyértelműen nyerésre állt.
Egy rövid, a szóban forgó cikkhez kapcsolódó tudósítás a Pynex részvényeinek mozgását vázolta: hirtelen zuhanás után a részvények erős forgalom mellett lassan felfelé kapaszkodtak, és záráskor már csak három ponttal lejjebb, hetvenöt és fél dolláron állapodtak meg.
Harkin bíró egy órával az esküdtek megérkezése előtt olvasta el a beszámolót, és rögtön felhívta Lou Dellt a Siesta Motelben: legyen gondja rá, hogy az esküdtek ne vehessék kézbe a lapot. Lou Dell megnyugtatta, hogy csupán a helyi napilapokat kapják meg, azokat is a bírói utasítás szerinti cenzúrázott formában. Lou Dell egyébként olykor ki-kivagdosott valamilyen merőben ártatlan cikket is, csak a mulatság kedvéért, hadd törje a fejét a jó nép, miről maradnak le. Úgysem derül ki soha a turpisság...
Hoppy Dupree-nak nem jött álom a szemére. Aznap este, miután elmosogatott és felporszívózta a dolgozószobát, majdnem egy órán keresztül beszélt telefonon Millie-vel. Úgy tűnt, az asszony jó hangulatban van.
Éjfélkor felkelt, kiült a verandára, és hosszan töprengett a KLX-en, Jimmy Hull Moke-on és a rá váró vagyonon, amelyért úgyszólván csak a kezét kellene kinyújtania. Még az irodában elhatározta, hogy a pénzt a gyerekek javára kamatoztatja. A legjobb egyetemekre íratja majd be őket, és közben semmilyen félállást nem kell vállalniuk. Elkelne egy tágasabb ház is, hogy a srácoknak több hely jusson. Millie meg ő kevéssel is beérnék; egyszerű emberek voltak egyszerű kedvtelésekkel.
Kölcsönről, tartozásról szó sem lehet. Az adó levonása után az összeget részint biztosítási kötvényekbe, részint ingatlanba fektetné. Üzletileg jól hasznosítható kis telkeket vásárolna, és megbízható bérlőknek adná ki őket. Máris megfordult a fejében vagy fél tucat jobbnál jobb cím.
Annál súlyosabban ülte meg a lelkét a Jimmy Hull Moke-kal kötendő egyezség kérdése. Soha életében nem keveredett még korrupciós ügybe; amennyire tudta, közelében sem járt az ilyesminek. Volt egy unokatestvére, aki használt autókkal kereskedett, és három évre a börtönben kötött ki, amiért többszörösen elzálogosította a cég ingó vagyonát. Tönkre is ment a házassága; a gyerekei pályája pedig kisiklott...
Hajnal felé egyszer csak némi vigaszra lelt, furcsa módon éppen Jimmy Hull Moke híre nyugtatta meg. Az az ember a lehető legfinomabbra hangolta, valóságos művészetté fejlesztette a korrupciós gyakorlatot – soványka köztisztviselői fizetésen tollasodott meg, és mindenki tudta, mi a titka ennek a bűvészmutatványnak!
Moke-ban megbízhat: ő majd nyélbe üti az alkut anélkül, hogy rajtacsípnék. Ő, Hoppy a közelébe sem kerül a piszkos pénznek; azt sem tudja majd, gazdát cserél-e, s ha igen, mikor.
Reggelire megevett egy hagymatortát, és addigra már úgy látta, a kockázat jóformán a nullával egyenlő. Békésen elbeszélget majd Jimmy Hull-lal, az úgyis egykettőre rájön majd, honnan fúj a szél, és attól fogva ő irányítja a megbeszélést, neki pedig csak annyi lesz a dolga, hogy jelentse Ringwaldnak az eredményt. Fonott fahéjas kiflit vett elő a mélyhűtőből a gyerekeknek, az ebédpénzüket kirakta a konyhaasztalra, majd nyolc órakor elindult az irodájába.
A Krigler fellépését követő napon a védelem lágyabb stílusra kapcsolt; könnyed, fesztelen hangulatot kellett sugározniuk, nehogy úgy lássék, megviselte őket a felperes tegnapi átütő erejű rohama. Halványszürke, meleg világoskék vagy épp khakiszínű öltönyben jelentek meg; búcsút intettek a feltűnő feketének, a harsány tengerészkéknek, s immár olyan hatást sem kívántak kelteni, mintha roskadoznának saját jelentőségük terhe alatt. Odalett a sok nagyképűen komor, gondterhelt arc; mihelyt nyílt az ajtó, és az esküdtek sorban kiléptek rajta, a védelem asztala mögött csupa szélesen mosolygó ábrázat fogadta őket; néhányan még kuncogtak is. Hű, micsoda laza, jókedvű banda!
Harkin bíró is szívélyesen kívánt jó reggelt, de az esküdtek korántsem osztoztak a virágos hangulatban. Péntek volt, azaz hamarosan kezdődik a hétvége – a hétvége, amelyet a Siesta Motel börtöncelláiban morzsolnak majd el. Reggeli közben döntés született, miszerint Nicholas írásban kéri majd fel a bírót: mérlegelje, nem dolgozhatnának-e szombaton is. Ők inkább töltenék a szombatot is a törvényszéken, hogy hamarabb véget érjen ez a megpróbáltatás.
A legtöbben azért észrevették Cable és társai bárgyú vigyorgását; felfigyeltek a nyári öltönyökre, a derűs hangulatra, a kedélyes súgás-búgásra.
– Mi a nyavalyától van ilyen jókedvük? – súgta oda Loreen Duke a szomszédjának, mialatt Harkin újból felolvasta a szokásos kérdéseket.
– Be akarják adni nekünk, hogy urai a helyzetnek – mormolta fojtottan Nicholas. – Csak nézzen vissza rájuk minél morcosabban!
Wendall Rohr felállt, hogy beszólítsa a következő tanút.
– Dr. Roger Bunch – mondta ünnepélyesen, és leste az esküdtek képét: na, mit szólnak ehhez a névhez?
Csakhogy péntek volt, és az esküdteknek a szemük sem rebbent.
Bunch egy évtizeddel korábban alapozta meg hírnevét, amikor az Egyesült Államok országos tiszti főorvosaként megállás nélkül, könyörtelenül ostorozta a dohányipart. Hat éven át töltötte be tisztségét, s ezalatt valóságos össztüzet vezényelt; számtalan vizsgálatra adott megbízást, vagy ezer beszédet tartott a dohányzás ellen, három könyvet szentelt a témának, és szigorúbb ellenőrző intézkedésekre buzdította az illetékes hatóságokat. Csak ritkán győzött, s két győzelem között sokszor maradt alul. Amióta megvált hivatalától, folytatta keresztes hadjáratát, s jó érzékkel aknázta ki a reklám lehetőségeit.
Számos kérdésről vallott rendíthetetlen véleményt, és alig várta, hogy ezeket megoszthassa az esküdtekkel. A bizonyítékok egyértelműek: a cigaretta tüdőrákot okoz. Szerte a világon minden olyan orvosi és egészségügyi szervezet, amely foglalkozott a kérdéssel, ugyanerre a megállapításra jutott. Ezzel ellentétes álláspontot egyes-egyedül a dohánygyárosok és bérenceik, a lobbicsoportok és a hasonszőrűek képviselnek.
A cigaretta továbbá függőséget vált ki; elég megkérdezni akármelyik dohányost, aki már megpróbált leszokni. A dohányipar szerint a dohányzás szabad választás kérdése.
– Jellegzetes dohányipari frázis – mondta Bunch, s arcára kiült az undor.
Elég ehhez annyi, hogy hatéves hivatali ideje alatt három, egymástól független vizsgálatot végeztetett, s mindhárom egyértelműen kimutatta, hogy a dohányzás függőséget szül.
A dohányvállalatok milliárdokat költenek a nagyközönség félrevezetésére. Az általuk megrendelt vizsgálatok azt bizonygatják, hogy a dohányzás lényegében ártalmatlan kedvtelés. Csupán hirdetésekre évi kétmilliárdot fordítanak, és utána még azt merik állítani, hogy az emberek a helyzet tökéletes ismeretében döntenek. Ez szemenszedett hazugság. Az emberekhez, kivált a tizenéves fiatalokhoz megtévesztő jelzéseket juttatnak el, amelyek a dohányzást kellemes, elegáns, divatos, sőt egyenesen egészséges időtöltésnek tüntetik fel.
További elképesztő összegeket fordítanak egyéb, nevetséges, hajuknál fogva előrángatott elemzésekre, amelyekkel akár a napot is lehazudhatják az égről. Az egész iparág csupa egymást fedező, megrögzött hazudozó gyülekezete. A végén pedig egyszerűen nem hajlandóak kiállni a saját termékeik mellett! Hirdetnek, reklámoznak, mint a veszettek, de ha aztán valamelyik megtévesztett vásárlójuk tüdőrákban meghal, a vállukat vonogatják: miért nem döntött megfontoltabban?!
Az egyik, általa kezdeményezett vizsgálat kimutatta, hogy a cigarettában rovarirtó és növényvédő szerek üledéke, azbesztrostok, azonosítatlan hulladék anyagok és a padlóról összesöpört szemét maradványai találhatóak. A dohánytársaságok, miközben a reklámra nem sajnálják a pénzt, még ahhoz is lusták és zsugoriak, hogy a dohányt annak rendje-módja szerint megtisztítsák a mérgező anyagoktól!
Egy másik, általa elindított vizsgálat bebizonyította, milyen ravasz és megfoghatatlan módon célozzák meg a dohányvállalatok a fiatalokat és a szegényeket, mint ahogy az is kiderült, milyen fondorlatosan fejlesztenek ki és reklámoznak meghatározott cigarettafajtákat a férfiak, illetve a nők, továbbá az egyes társadalmi rétegek számára.
Dr. Bunchnak, mint egykori fő-fő tiszti főorvosnak megengedték, hogy több kérdésről is kifejtse véleményét. A délelőtt folyamán szavain olykor átsütött a dohányipar elleni leplezetlen gyűlölet, és ez valamelyest csorbította hitelét. Egészében azonban sikerült felkeltenie az esküdtek érdeklődését. Arcuk élénk figyelemről tanúskodott, még egy elfojtott ásításon sem lehetett őket rajtakapni.
Todd Ringwald határozottan azt javasolta, hogy a találkozásra Hoppy irodájában kerüljön sor; az idegen terepen Jimmy Hull Moke-ot könnyebb lesz színvallásra késztetni. Hoppy is jónak tartotta az elgondolást, ámbár fogalma sem volt róla, mit diktálnak ilyen esetekben a szabályok. Mindenesetre mellé szegődött a szerencse: otthon találta Moke-ot, aki éppen a sövényét nyírta, és kijelentette, úgyis arra készült, hogy a nap folyamán átmenjen Biloxiba. Azt mondta, névről ismeri Hoppyt; valamikor, valamiért már hallott róla. Hoppy közölte, hogy fontos dologról van szó, egy Hancock megyében tervezett nagyszabású fejlesztéssel kapcsolatban. Megegyeztek, hogy délben bekapnak néhány szendvicset Hoppy irodájában.
A dél közeledtével valamilyen okból éppen ott lebzseltek hárman Hoppy alkalmi üzlettársai közül. Egyikük hosszan telefonált egy barátjának, a másik az apróhirdetéseket böngészte, a harmadik csak húzta az időt, hátha előbb-utóbb sor kerül egy kis kártyacsatára. Hoppy tapintatosan értésükre adta, hogy az ingatlanok nem az irodában teremnek, és nagy nehezen szélnek eresztette őket. Azt akarta, hogy senki se lássa, amikor Moke megjelenik.
Amikor Jimmy Hull farmernadrágban és cowboycsizmában besétált, valóban üres volt az iroda. Hoppy reszketeg hangon üdvözölte, idegesen kezet szorított vele, majd betessékelte a hátsó irodába, ahol az íróasztalon két-két frissen rendelt szendvics és jeges tea várta őket. Evés közben helyi közügyekről, a kaszinókról meg a horgászatról társalogtak, bár Hoppy alig tudta elrejteni keze remegését, és a gyomrában úgy lüktetett a félelem, hogy alig bírt legyűrni néhány falatot. Végül aztán minden kelléket eltávolítottak az íróasztalról, és kiterítette a Stillwater Bayről készül művészi rajzot, amelyet Ringwald korábban már eljuttatott hozzá. A rajzon semmi sem utalt rá, ki áll az elképzelés mögött. Hoppy tíz perc alatt ismertette a tervezet lényegét, és félelme mindinkább felengedett; úgy érezte, igazán szép, kerek kis előadást tartott, márpedig ha még ő maga is úgy érzi...
Jimmy Hull a rajzra meredt, megdörzsölte az állát, majd így szólt:
– Harmincmillió dolcsi, mi?
– Legalább – felelte Hoppy, és összerándult a gyomra.
– És kinek a bulija?
Hoppy jó előre begyakorolta a választ, és most igazán nyugodtan, meggyőzően adta elő. A nevet, mondta, egyelőre még nem árulhatja el. Jimmy Hullnak tetszett ez a titokzatosság. Feltett néhány kérdést, amelyek egytől egyig a pénz és az anyagi fedezet körül forogtak. Hoppy a legtöbbre meg tudott felelni.
Jimmy Hull ekkor összeráncolta a homlokát.
– Az övezeti besorolás még komoly gondot okozhat – közölte.
– Ezzel tisztában vagyunk.
– És a várostervezési bizottság is kiveri a balhét.
– Erre is felkészültünk.
– No persze, a végső döntés joga a körzeti elöljáróké. Mint tudja, az övezeti meg a várostervezési bizottság csak ajánlásokat tehet. Lényeg a lényeg: mi hatan azt tesszük, amit akarunk.
Jimmy Hull fölényesen nyerített, Hoppy pedig vele kuncogott. Mississippi államban valóban a megyénkénti hat elöljáróé volt az utolsó szó.
– Az ügyfelem tudja, hogy működnek a dolgok. És nagyon fontos neki, hogy megszerezze a maga támogatását.
Jimmy Hull, aki eddig az íróasztalra könyökölt, most hátradőlt a székében. Szeme összeszűkült, szemöldöke a magasba szökkent. Ismét az állát simogatta, és fekete cipőgombszeme olyan tüzes lézersugarakat lövellt, amelyek szegény Hoppyt sorra szíven találták. Tenyerét az asztal lapjára préselte, hogy úrrá legyen ujjai remegésén.
Vajon hányszor élte már meg Jimmy Hull ezt a pillanatot? Hányszor mérte fel a zsákmányt, mielőtt foggal-körömmel lecsapott volna rá?
– Mint tudja, ezen a körzeten belül az én kezemben fut össze minden szál – mondta alig mozduló szájjal.
– Ismerem a dörgést – vágta rá Hoppy a tőle telhető legközönyösebb hangon.
– Ha én azt akarom, hogy jóváhagyják, sínen van az egész. Ha nekem nem tetszik, máris keresztet vethet rá.
Hoppy erejéből most csupán egy bólintásra telt.
Jimmy Hull ekkora azt tudakolta, Biloxiból hányan vannak még beavatva, ki mennyit tud, mi került eddig nyilvánosságra.
– Rajtam kívül senki nem tud semmit – nyugtatta meg Hoppy.
– Az ügyfele a szerencsejátékbrancsban van?
– Nem, de Las Vegasban van a központjuk. Tudják, hogyan mennek a dolgok helyi szinten. És nagyon sürgős nekik...
Las Vegas volt a kulcsszó, és Jimmy Hullnak tetszett a hangzása. Körülnézett a vedlett kis irodában. A spártaian szűkös berendezésből az ártatlanság fuvallata áradt, látszott, hogy idebenn nem történnek jelentős események, és aki belép, nem is számít másra. Jimmy már jó előre áttelefonált Biloxiba két haverjának, akik egyhangúlag kijelentették, hogy Mr. Dupree ártalmatlan kis ürge, aki karácsonykor püspökkenyeret árul a Rotary Klub javára. Népes családja van, és sikeresen távol tartja magát minden rázós ügytől; ami azt illet, üzleti eredményei is szerények. Most már csak egy a kérdés: mi az ördögnek társulnának a Stillwater Bay mögött álló nagymenők éppen egy ilyen kis kócerájjal?
Ám Jimmy úgy döntött, ezt egyelőre nem feszegeti. Ehelyett így szólt:
– Meg kell jegyeznem, hogy a fiam igazi szakértő az ilyen ügyekben...
– Nahát, ezt nem is tudtam! Az ügyfelem bizonyára boldog lesz, ha együtt dolgozhat a kedves fiával.
– Odaát dolgozik Bay St. Louisban.
– Hívjam fel?
– Nem kell. Majd én elintézem.
Randy Moke-nak két kavicsszállító teherautója volt, és ideje nagy részében egy horgászhajót bütykölt, amelyet tengeri horgászkirándulásokra adott bérbe. Két hónappal azelőtt csapták ki a középiskolából, hogy drogügyben megkapta volna az első ítéletét.
Hoppy tovább ütötte a vasat. Ringwald azt akarta, hogy kövessen el mindent, és késztesse mielőbb színvallásra Moke-ot. Ha nem sikerül rögtön nyélbe ütni az alkut, Moke még elrohanhat a Hancock megyei hatóságokhoz, és kifecsegheti a tervet.
– Az ügyfelem még a telek megvásárlása előtt meg szeretne egyezni a tiszteletdíjakban. Mit gondol, mennyit számíthat fel a kedves fia a közreműködésért?
– Százezret.
Hoppynak arcizma sem rezzent; roppantul büszke is volt önfegyelmére. Ringwald előre megmondta, hogy ezen a környéken százezer és kétszázezer között mozog a kenőpénz, ennyit pedig a KLX boldogan megad. Minek is tagadná, New Jerseyhez képest bagatell az összeg.
– Értem. És hogyan fizetendő?
– Készpénzben. Csakis.
– Az ügyfelem hajlandó tárgyalni róla.
– Nuku tárgyalás. Készpénzben, előre, vagy az üzlet lefújva.
– És pontosan miben is áll az üzlet?
– Százezer készpénzben, mégpedig most, és a tervnek zöld útja van. Erről én kezeskedem. Ha egyetlen cent is hibádzik, fogom a telefont, és egy hívással megfúrom az egészet.
Hoppy ámulattal állapította meg, hogy Jimmy Hull arcán vagy hangjában nyoma sem volt fenyegetésnek. Amint később Ringwaldnak beszámolt róla; az elöljáró olyan higgadtan közölte az üzleti feltételeket, mintha csak használt gumiabroncsot árulna a bolhapiacon.
– Maradjon, kérem – mondta Hoppy. – El kell intéznem egy telefont.
Átment az első helyiségbe, amely szerencsére most is üres és elhagyatott volt, és felhívta Ringwaldot, aki szállodai szobájában ült a telefon mellett. Hoppy közölte a feltételeket, s alig néhány másodperccel később már mehetett is vissza az irodájába.
– Áll az alku. Ügyfelem kész az összeg megfizetésére.
Lassan beszélt, ízlelve a szavakat; igazán jó érzés volt, hogy végre olyan üzletet közvetíthet, amely milliókat fog fialni. A lánc egyik végén a KLX áll, a másik végén Moke, Hoppy pedig ott van középen, a tűzvonalban, de mégis úgy, hogy a golyók elzúgjanak a feje fölött.
Jimmy Hull arca felengedett, még mosoly is játszott a szája körül.
– És mikor?
– Hétfőn majd jelentkezem.
PÉNTEK DÉLUTÁN Fitch tudomást sem vett a tárgyalásról; az egyik esküdt személye adott neki sokkal sürgősebb munkát. Pang, valamint Carl Nussman társaságában bezárkózott Cable irodájának tanácstermébe, s egy álló órán át nézte meredten a falat.
Az ötlet magva Fitch agyában fogant meg. Élete egyik legképtelenebb megérzéséről, afféle vakmerő húzásról volt szó, de végtére is azért fizették, hogy ha kell, sziklákat is elmozdítson a helyükről. És az anyagi bőség lehetővé tette, hogy a legvadabb álmait is megvalósítsa.
Négy nappal korábban arra utasította Nussmant, hogy hozassa át Biloxiba a pennsylvaniai Allentownban egy évvel ezelőtt lezajlott Cimmino-per teljes esküdtszéki kartotékanyagát. Az allentowni esküdtszék négy héten keresztül hallgatta a tanúvallomásokat, majd tálcán nyújtotta át a dohánytársaságnak a felmentő ítéletet. A tárgyalás megkezdése előtt háromszáz esküdtjelöltet idéztek be. Köztük volt egy David Lancaster nevű fiatalember is.
Lancaster dossziéja meglehetősen soványka volt. Egy elektronikai boltban dolgozott, és egyetemi hallgatónak mondta magát. Egy gyér forgalmú koreai csemegebolt fölött bérelt lakást, és kerékpáron közlekedett. A megyei irattárban nem akadt nyoma, hogy valaha is adózott volna valamilyen, a nevén szereplő autó vagy furgon után. Kartotékja szerint Philadelphiában született 1967. május 8-án, de ezt az adatot a tárgyalás előtt nem ellenőrizték; semmi sem indokolta a feltételezést, hogy ne mondana igazat. Nussman emberei azonban most megállapították, hogy a születési időpont hamis. A kartotékból kitűnt továbbá, hogy soha nem marasztalták el semmilyen bűncselekményben, az előző évben a megye határain belül nem jelölték esküdtnek, semmilyen egészségügyi ok nem zárta ki, hogy részt vegyen az esküdtszéki munkában, és választói jogosultságát megfelelően igazolta. A per megkezdése előtt öt hónappal vétette fel magát a választói névjegyékbe.
Amúgy az anyagban nem volt semmi feltűnő, kivéve az egyik esküdtszéki szakértő kézírásos feljegyzését: eszerint amikor Lancaster az első napon megjelent az esküdtszéki válogatásra, a jegyző nyilvántartásában nem szerepelt a neve. Lancaster azonban érvényesnek látszó idézést mutatott fel, és végül helyet is foglalhatott a többi jelölt között. Nussman egyik szakértője szerint úgy látszott: leghőbb vágya, hogy eleget tehessen állampolgári kötelességének.
A fiatalemberről csak egyetlen fénykép állt rendelkezésre, azt is elég messziről vették fel: éppen mountain bike-ján karikázott a munkahelyére. Sapkát és sötét szemüveget viselt, hosszú haja és sűrű szakálla volt. Nussman egyik női ügynöke kazettakölcsönzés ürügyén elbeszélgetett vele, jelentése szerint ekkor kopott farmer, flaneling, gyapjúzokni és edzőcipő volt rajta, haját lófarokban fogta össze, amelynek végét a gallérja alá tűrte. Udvariasan viselkedett, de meglehetősen szófukar volt.
Amikor a jelöltek számokat húztak, Lancaster nem járt szerencsével; az első két szűrésen átesett ugyan, de az esküdtszék végleges összeállításakor még mindig csak a negyedik sorban ült.
Az aktáját ezután természetesen azonnal lezárták.
Most azonban ismét elővették. Az elmúlt huszonnégy óra alatt sikerült kideríteni, hogy egy hónappal a tárgyalás befejezése után David Lancaster egyszerűen nyomtalanul eltűnt Allentownból. Koreai háziura semmit sem tudott róla. A videobolt tulajdonosa közölte, hogy egy reggel minden bejelentés nélkül elmaradt a munkahelyéről, s azóta hírét sem hallották. És az egész városban egy lélek sem akadt, aki elismerte volna, hogy valaha egyáltalán tudott Lancaster létezéséről. Fitch emberei még dolgoztak az ügyön, de szinte biztosnak látszott, hogy mindenütt falakba ütköznek. Lancaster neve ugyan még rajta volt a választói névjegyzéken, de a megyei irattár vezetője elárulta, hogy a listákat csak ötévenként ellenőrzik.
Szerda estére Fitch már jóformán biztosra vette, hogy David Lancaster és Nicholas Easter ugyanaz a személy.
Csütörtök reggel Nussman két nagy dobozt kapott a chicagói irodájából; a dobozok az Oklahoma állambeli Broken Arrow-ban lezajlott Glavine-per teljes esküdtszéki anyagát tartalmazták. Ez a viharos törvényszéki összecsapásokkal tarkított per két évvel ezelőtt zajlott le, s az alperes történetesen a Trellco volt; az ügyvédek azonban még javában csatároztak, amikor Fitch már rég bebiztosította magát az ítéletet illetően.
Csütörtök éjjel Nussman szemhunyásnyit sem aludt; reggelig a Glavine-ügy esküdtjeinek kartotékjaiban búvárkodott.
Broken Arrow-ban is szerepelt egy akkor huszonöt éves, fehér bőrű fiatalember, bizonyos Perry Hirsch, aki állítólag St. Louisban született; a születési dátum ezúttal is hamisnak bizonyult. Azt mondta, egy lámpagyárban dolgozik, hétvégeken pedig pizzát hord ki. Nőtlen volt, vallására nézve katolikus, egyetemi tanulmányait félbehagyta, korábban soha nem tevékenykedett esküdtként; mindezt ő maga adta elő azon a rövid kérdőíven, amelyet a tárgyalás előtt szétosztottak az ügyvédek között. Perry Hirsch négy hónappal korábban iratkozott fel a választói névjegyzékre, és saját bevallása szerint a nagynénjével élt egy lakókocsi-parkolóban. Egyike volt annak a kétszáz embernek, akit beidéztek esküdtszéki szolgálattételre.
Hirschről két fénykép is volt a dossziéban. Az egyiken éppen jókora halom pizzát cipelt a kocsijához, egy ütött-kopott Puntóhoz, ekkor a Rizzo-áruházból származó, színpompás, piros-kék inget és hozzá illő sapkát viselt, szakálla volt és drótkeretes pápaszeme. Másodszor a lakókocsija mellett kapták le, de az arca árnyékban volt.
A Glavine-per esküdtszékébe kis híján bejutott; az utolsó percben húzatta ki a felperes, tisztázatlan okból. Nyilvánvalónak látszott, hogy valamikor a tárgyalás befejezése után elköltözött a városból. Az általa megjelölt gyárnak volt ugyan egy Terry Hurtz nevű alkalmazottja, Perry Hirschről azonban nem tudtak.
Fitch felvett egy helyi nyomozót, hogy járjon utána minden részletnek. Az ismeretlen nevű nagynéninek nem akadtak a nyomára; a lakókocsipark nyilvántartásában Perry Hirsch nem szerepelt. Mint ahogy a Rizzo-áruházban sem emlékeztek rá.
Péntek délután Fitch, Pang és Nussman ott ült a sötétben, és a falat bámulta, amelyen egymás mellett sorakozott Hirsch, Lancaster és Easter felnagyított, a lehető legélesebbre beállított fényképe. Easter area persze simára volt borotválva. A kép a munkahelyén készült, ezért nem viselt se szemüveget, se sapkát.
A három kép ugyanazt az arcot ábrázolta.
Pénteken, ebéd után befutott Nussman írásszakértője; Washingtonból röpítette ide a Pynex egyik sugárhajtású gépe. Fél órába sem telt, s néhány kérdésben már kialakult a véleménye. Mindössze három írásmintát tehettek elé: a Cimmino-, illetve a Wood-ügyben kitöltött adatlapot, és a Glavine-ügyben szerepelt rövid kérdőívet, ez azonban bőségesen elegendőnek bizonyult. A szakértőnek kétsége sem volt afelől, hogy Perry Hirsch és David Lancaster egy és ugyanaz a személy. Easter írása erősen különbözött Lancasterétől, de amikor Hirschtől is el akart határolódni, csúfos bakit vétett. Easter nyilvánvalóan azért írt olyan gondosan formált nyomtatott betűkkel, hogy álcázza az azonosságot mostani és korábbi énjei között. Komoly gondot fordíthatott rá, hogy merőben új, minden addigitól élesen elütő írásmódot gyakoroljon be. A bakira az adatlap alján bukkantak, amikor már csak a nevét kellett odafirkantani. A „t” betű jellegzetes módon jobbra dőlt, s a szokásosnál lejjebb volt áthúzva. Hirsch folyóírással írt, méghozzá hanyagul, alig olvashatóan, minden bizonnyal azért, hogy iskolázatlanságára utaljon. Állítólagos szülővárosának, St. Louisnak nevében a „t” betű azonban megegyezett az Easter „t”-jével, noha a gyakorlatlan szem a két írás között az égvilágon semmilyen hasonlóságot fel nem fedezett volna.
– Hirsch és Lancaster azonos személy – jelentette ki az írásszakértő a kétség leghalványabb jele nélkül. – Továbbá Hirsch és Easter is azonos személy. Ennélfogva Lancaster és Easter is.
– Szóval mind a három ugyanaz – motyogta lassan Fitch.
– Úgy van. És hadd tegyem hozzá: kivételesen éles eszű személyről van szó.
Az írásszakértő eltávozott, Fitch pedig visszament a saját irodájába, ahol késő éjszakáig virrasztott Pang és Konrad társaságában. Megbízottai közben fáradhatatlanul munkálkodtak mind Allentownban, mind Broken Arrow-ban: nyomoztak, osztogatták a kenőpénzeket, és abban reménykedtek, hátha sikerül akár Hirschsel, akár Lancasterrel kapcsolatban előásni legalább valamilyen munkahelyi adólevonási űrlapot vagy egyéb személyi anyagot.
– Volt már valaha dolga olyan figurával, aki titkon be akart lopakodni egy tárgyalásra? – kérdezte Konrad.
– Még soha – dörmögte Fitch.
A hitvesi látogatások rendje igazán egyszerű volt. Péntek esténként hét és kilenc óra között minden esküdtet felkereshetett a szobájában a házastársa, az élettársa vagy bármilyen egyéb hozzátartozója. A látogatók a kijelölt időn belül szabadon érkezhettek és távozhattak, de először Lou Dellnél kellett jelentkezniük, aki úgy mérte végig őket, mintha ő lenne a mindenható.
Elsőnek, alighogy az óra hetet mutatott, Derrick Maples, a csinos, fiatal Angel Weese jóképű barátja érkezett. Lou Dell felírta a nevét, majd a folyosó vége felé bökve azt morogta:
– Ötvenötös szoba.
A fiút többé nem is lehetett látni kilenc óráig, amikor már muszáj volt felmerülnie egy kis levegőért.
Nicholas és Jerry Fernandez nem várt vendéget. Jerry felesége már egy hónappal ezelőtt külön hálószobába költözött, s esze ágában sem volt, hogy mélységesen megvetett férjére vesztegesse a drága időt, meg aztán Jerry és Sylvia, az Uszkár amúgy is minden éjjel élt a házastársi jogokkal. Herrera ezredes felesége éppen elutazott valahová; Lonnie Shaveré ezúttal sem talált gyerekcsőszt, így aztán a négy férfi a díszteremben múlatta az időt egy John Wayne-filmmel, olykor fel-felpanaszolva szerelmi életük sivár állapotát. A vak, öreg Hermannak bezzeg kijut valamicske a jóból, de ők csak böjtölhetnek!
Phillip Savelle-hez is jött látogató, de Lou Dell nem volt hajlandó elárulni a többi férfinak sem a nemét, sem a bőrszínét, sem az életkorát. Mellesleg az illető igen vonzó fiatal hölgy volt, aki indiainak, esetleg pakisztáninak látszott.
Mrs. Gladys Card és Mr. Nelson Card tévét néztek a hölgy szobájában. Az elvált Loreen Duke-ot két tizenéves lánya kereste fel. Rikki Coleman házaséletet élt férjével, Rhea-vel, majd a fennmaradó egy és háromnegyed órában a gyerekeikről beszélgettek.
Hoppy Dupree virágot és egy doboz csokoládét hozott Millie-nek, aki el is majszolta csaknem az egészet, mialatt férje, akit ilyen izgatottnak talán még soha nem látott, lázasan szökdécselt ide-oda. A gyerekek jól vannak, mind elmentek valahová szórakozni, az üzlet valósággal virul. És van egy titka is, csodálatos, sokat ígérő, varázslatos titka egy üzlettel kapcsolatban, amelybe most szállt be, de egyelőre még neki sem mondhat róla semmit. Majd talán hétfőn vagy valamivel később – egyelőre tényleg hallgatnia kell. Mindössze egy órát maradt Millie-nél, aztán már rohant is vissza az irodába, mert a munka nem vár...
Mr. Nelson Card kilencig kitartott, ám távozása után Gladys elkövette azt a hibát, hogy bekukkantott a díszterembe, ahol a fiúk söröztek, pattogatott kukoricát ropogtattak, és a változatosság kedvéért ökölvívó-mérkőzést néztek. Gladys keresett magának valami üdítőt, és leült az egyik asztalhoz. Jerry gyanakodva méregette.
– Ej, maga kis hamis – mondta. – Jöjjön csak, meséljen, milyen volt!
A nő szája tátva maradt. Fülig vörösödött, s nem jött ki hang a torkán.
– Ejnye, ne legyen már olyan irigy, Gladys. Nekünk itt semmi sem jutott!
Mrs. Gladys Card felkapta a kólás poharát, és talpra ugrott.
– Talán nem véletlenül! – csattant fel mérgesen, majd kicsörtetett a helyiségből. Jerry kipréselt magából valami vihogásfélét. A másik három férfi olyan levert és törődött volt, hogy nem is fárasztották magukat.
Marlee havi hatszáz dollárért bérelte Lexus márkájú kocsiját egy biloxi autókereskedőtől, mégpedig egy vadonatúj alapítású cég, bizonyos Rochelle Csoport nevében, amelyről Fitch semmiféle adatot nem tudott kideríteni. Sikerült viszont a bal hátsó kerékdob alá mágnessel csaknem fél kiló súlyú jeladót rögzíttetnie, miáltal Konrad akár az íróasztala mellől is követhette a nő mozgását. Az adót Joe Boy helyezte el néhány órával az után, hogy Mobile-tói követték, és látták a rendszámtábláját.
A tágas, új társasházi lakást ugyanez a cég bérelte a részére, kis híján havi kétezer dollárért. Marlee-nak komoly hátországa lehetett, de Fitch és társai semmilyen nyomát sem lelték, hogy bárhol is dolgozna.
Péntek éjjel telefonált, alig néhány perccel az után, hogy Fitch végre XX-es méretű alsónadrágra és fekete zoknira vetkőzve, partra sodródott bálnaként elnyúlt az ágyán. Pillanatnyilag a biloxi Colonial Szálloda legfelső emeletén lévő elnöki lakosztályban tartózkodott, a 90-es út mentén, száz méterre a Mexikói-öböltől. Ha éppen vette a fáradságot, hogy kinézzen az ablakon, gyönyörű kilátása nyílt a tengerpartra. Legszűkebb körén kívül senki sem sejtette, hol található.
A hívás a portára futott be; a hívó azt állította, hogy sürgős üzenetet akar átadni Mr. Fitchnek. Az éjszakai portás súlyos dilemma elé került. Mr. Fitch hatalmas pénzösszeggel váltotta meg a jogot, hogy senki se zavarhassa, és kilétét teljes titok fedje. A portás letagadta, hogy lakna náluk egy ilyen nevű vendég; az ifjú hölgy bizonyára téved…
Amikor Marlee tíz perc múlva ismét jelentkezett, Mr. Fitchet – ismét kiadott utasítása értelmében – azonnal kapcsolták. Fitch közben feltápászkodott; alsónadrágját a melléig húzta, de az még így is majd a térdéig lifegett. A homlokát vakargatta, s azon rágódott: hogy is érhette utol a nő.
– Jó estét – mondta.
– Hello, Fitch. Sajnálom, hogy ilyen későn háborgatom.
Dehogy sajnálta, köpött rá, hogy akár legédesebb álmából riasztja-e fel, továbbá most is enyhe délies akcentust erőltetett. Bármilyen rövid volt is mind a nyolc eddigi telefonbeszélgetésük, a szalagról, valamint a New Orleans-i találkozás felvételéről a New York-i hang- és tájszólásszakértők megállapították: Marlee középnyugatról, Kansas állam keleti vagy Missouri nyugati részéről származik, s a legvalószínűbb, hogy valahol Kansas City százmérföldes körzetén belül született.
– Semmi baj – mondta Fitch, s rápillantott az ágya melletti keskeny, összecsukható asztalon álló magnóra. – Hogy van a barátja?
– Magányos szegény. Ha nem tudná, ma volt a hitvesi látogatás napja.
– Igen, hallottam róla. Párjára lelt mindenki?
– Nem mondhatnám. Elég bánatos este volt. A nők kötögettek, a férfiak John Wayne-filmeket néztek.
– És senkit nem dugtak meg?
– Hát nem sokukat. Angel Weese-t, de persze ő éppen halálos szerelemben van. No meg Rikki Colemant. Millie Dupree férje is felütötte a fejét, de rövid ideig maradt. Cardék együtt töltötték a két órát. Herman felől nem tudok nyilatkozni. Ja, és Savelle-nek is volt vendége.
– És ugyan miféle földi lény érdeklődött iránta?
– Fogalmam sincs. Senki sem látta.
Fitch leeresztette terebélyes hátsó felét az ágy szélére, és két ujja közé csíptette az orrát.
– És maga miért nem kereste fel a barátját? – kérdezte.
– Ki mondta, hogy viszonyunk van?
– Hát mi van maguk között?
– Barátság. Találja ki, melyik két esküdt feküdt már össze.
– Ugyan honnan tudnám én azt?
– Akkor is találja csak ki!
Fitch a tükörképére mosolygott, és maga is elámult, micsoda disznó szerencséje van.
– Jerry Fernandez meg még valaki.
– Gratulálok. Jerry válófélben van, és Sylvia is magányos, A szobájuk éppen szemben van egymással, és hát – a Siesta Motel nem sok változatosságot kínál.
– Miért, talán a szerelem nem csodálatos dolog?
– Meg kell mondanom, Fitch, hogy Kriglerrel nagyon jól járt a felperes.
– Komoly hatást tett az esküdtekre, mi?
– Csak úgy itták a szavait. És hisznek is neki. Igazi pálfordulás volt, Fitch.
– Mondjon valami jót is.
– Rohr nyugtalan.
Fitch háta megmerevedett.
– Miért, mi böki a csőrét? – kérdezte, és nézte, milyen meghökkent ábrázatot vág a tükörképe.
Igazán nem kéne csodálkoznia rajta, hogy a nő Rohrral is kapcsolatban van – mi a fenének van akkor így feldúlva? Úgy érezte, mintha elárulták volna.
– Maga. Nagyon jól tudja, hogy maga szabadjára engedte a gengsztereit, és mindent latba vet, hogy az esküdtekhez férkőzzön. Maga talán nem izgulna, ha a felperes háta mögött egy másik Fitch rángatná a drótokat?
– Dehogynem. Be volnék gazolva.
– Rohr nincs begazolva. Csak nyugtalan.
– Gyakran társalog vele?
– Rendszeresen. Sokkal kedvesebb, mint maga, Fitch. Udvarias, barátságos, amellett nem rögzíti a hívásaimat, nem küld alvilági bunkókat a kocsim nyomába. Ilyesmi neki eszébe sem jut.
– A lányok kedvence, nem igaz?
– Aha. Csak ott nem elég vastag, ahol kellene.
– Vagyis?
– A zsebe táján. Koránt sincs annyi pénze, mint magának.
– Mondja meg végre, mennyit akar?
– Majd később, Fitch. Most rohannom kell. Gyanús külsejű kocsi posztol velem szemben. Biztosan a maga egyik balfácánja.
A nő letette a kagylót.
Fitch lezuhanyozott, és aludni próbált. Hajnali kettőkor áthajtott Lucy Szerencsebarlangjába, ahol ötszáz dolláros alapon huszonegyezett, s virradatig hörpölgette a Sprite-ot, amikor is zsebében csaknem húszezer dollár nyereséggel elhagyta a helyszínt.
NOVEMBER ELSŐ SZOMBATJÁN a hőmérséklet nem lehetett sokkal több tizenöt foknál; a már-már trópusi éghajlatú partvidéken ez az évszakhoz képest rendhagyóan hűvösnek számított. A fákat enyhe északi szél rázta, az utcákat korán lehullott levelek borították. Ezen a tájon nem ismerték a telet; a későn beálló ősz az új esztendő kezdetéig tartott, hogy aztán egyenesen a tavasznak adja át a helyét.
Pirkadat után még csak néhány kocogó rótta az utakat. Senki sem figyelt fel az egyszerű fekete Chryslerre, amint ráfordul egy szerény kétszintes téglaház kocsifelhajtójára. A szomszédok alig ébredeztek, s így nem láthatták, ahogy két, egyforma sötét öltönyt viselő fiatalember kiszáll a kocsiból, a kapuhoz lépdel, becsenget, majd türelmesen várakozik. Most még korán volt, de egy órába sem telik, s a lakók nekiállnak, hogy összegereblyézzék a lehullott leveleket, a járdán pedig nyüzsögnek majd a gyerekek.
Hoppy éppen vizet töltött a kávéfőzőbe, amikor meghallotta a csengetést. Szorosabbra csomózta az övet vedlett frottírköpenyén, és megpróbálta kisimítani kócos haját. Talán a cserkészek házalnak a fánkjaikkal ilyen átkozottul korán; attól mentse az isten, hogy megint Jehova tanúi zavarogjanak. Ha mégis, hát most az egyszer beolvas nekik!
Elege van ezekből a nyavalyás szektákból! Gyors léptekkel igyekezett az ajtó felé, hiszen odafenn még álomittasan hevernek a srácok: ha jól számolta, összesen hatan. A sajátjain kívül valami vendég gyerek is, akit az egyik fia hazahurcolt az iskolából. Hiába, Dupree-éknál már csak így festenek a péntek éjszakák!
Amikor ajtót nyitott, két komoly képű fiatalembert látott, akik azonnal a zsebükhöz kaptak, és fekete bőrlapra ragaszott aranyjelvényt rántottak elő. Akármilyen viharosan tört is rá az élmény, Hoppy szeme előtt kétszer is megvillant a három betű: „FBI”, és kis híján elájult.
– Ön Mr. Dupree? – kérdezte a Nitchman nevű ügynök.
– Igen, de... – hörögte Hoppy.
– Néhány kérdést szeretnénk feltenni – jelentette ki ügynöktársa, Napier, s amennyire egyáltalán lehetett, még közelebb nyomult Hoppyhoz.
– Mivel kapcsolatban? – kérdezte Hoppy kiszáradt torokkal, és megpróbált kettejük között kilesni az utca túloldalára, ahonnan Mildred Yancy – ebben szinte bizonyos volt – mohón figyeli a jelenetet.
Nitchman és Napier egyértelmű, cinkos pillantást váltott, majd Napier így szólt:
– Lehet itt is, de ha akarja, máshová is mehetünk.
– A kérdéseink Stillwater Bayre, Jimmy Hull Moke-ra és más effélére vonatkoznak – fűzte hozzá a helyzetet tisztázandó Nitchman, Hoppy pedig görcsösen belekapaszkodott az ajtókeretbe.
– Úristen – rebegte, miközben tüdejéből hirtelen elfogyott a levegő, és létfontosságú szervei megkocsonyásodtak.
– Bejöhetünk? – kérdezte Napier.
Hoppy lehorgasztotta a fejét, s úgy dörzsölte a szemét, mintha bármelyik pillanatban el akarna pityeredni.
– Ne, kérem, ne itt... A gyerekek! – Rendes körülmények között szombatonként kilencig vagy tízig aludtak, vagy akár délig is, ha Millie engedte, de ha odalentről hangokat hallanak, egyből kiugranak az ágyból. – Inkább az irodámban... – nyögte ki.
– Akkor megvárjuk – mondta Napier.
– De siessen – tette hozzá Nitchman.
– Köszönöm – suttogta Hoppy, majd becsukta és kulcsra zárta az ajtót, aztán leroskadt a dolgozószoba pamlagjára, és bámulta a mennyezetet, amely az óramutató járásával megegyező irányban forgott körülötte.
Odafentről nem hallatszott zaj; a gyerekek eszerint nyugodtan alszanak. Hoppy szíve annál vadabbul kalapált; egy pillanatra elfogta a vágy, hogy végigheveredjen a pamlagon, és meghaljon. De jó is lenne! Lehunyná a szemét, ellebegne a messzeségbe, aztán majd egy-két óra múlva rátalálna valamelyik srác, és hívná a 911-et. Ötvenhárom éves volt, és a család anyai ágon sok szívbeteget tartott nyilván. Millie megkapná a százezer dolláros életbiztosítást...
Amikor észrevette, hogy a szíve makacsul tovább ketyeg, lassan feltápászkodott, kábultan kitapogatózott a konyhába, és töltött magának egy csésze kávét. A tűzhely digitális órája szerint öt perccel múlt hét. November negyedike. Élete egyik legborzalmasabb napja. Ó, hogy is lehetett ennyire ostoba!
Átfutott a fején, hogy felhívja Todd Ringwaldot; aztán Millard Puttra, az ügyvédjére gondolt. De talán okosabb, ha még vár ezzel. Egyszer csak sietős lett a dolga. Mindenáron el akarta hagyni a házat, mielőtt a gyerekek felébrednek, és mielőtt a szomszédok meglátnák a kocsifelhajtón azt a két ügynököt. Amellett Millard Putt úgyis csak az ingatlantörvényekhez ért, és még azokhoz sem valami magas fokon. Ez pedig itt – semmi kétség – bűnügy…
Bűnügy! Kihagyta a zuhanyozást, és másodpercek alatt magára rángatta a ruháit. Épp a fogát mosta, amikor végre a tükörbe mert nézni. Micsoda hamuszürke arc, milyen árulkodó tekintet! Nem, ő nem tud hazudni; nem ért hozzá, hogy kibúvókat keressen. Ő csupán egy Hoppy Dupree nevű becsületes kisember, remek feleséggel, jól sikerült gyerekekkel, makulátlan hírnévvel. Még adócsalásra sem vetemedett soha életében!
Akkor hát mondd csak, Hoppy: miért vár rád odakinn az a két FBI-ügynök? Jó, egyelőre még nem a börtönbe kísérnek, bár előbb-utóbb az is nyilván bekövetkezik, most még csak valami csendes helyre visznek, ahol egykettőre kikészítik, és mindent kiszednek belőle! Hoppy elhatározta: nem is borotválkozik. Talán a papját kéne felhívnia. Lekefélte gubancos haját, és közben Millie-re gondolt, a botrányra, a gyerekekre, a közvélemény ítéletére.
Még szerencse, hogy a fürdőszobában volt: telehányta a vécécsészét.
Odakinn Napier ragaszkodott hozzá, hogy beüljön a kocsiba Hoppy mellé, Nitchman a fekete Chryslerrel követte őket. A három ember egyetlen szót sem váltott.
A Dupree-féle ingatlanügynökség előtt a hét többi napján sem tolongtak a kora reggeli érdeklődők; miért lett volna másképp egy szombati napon? Hoppy tudta, hogy legalább kilencig egy lélek sem háborgatja őket. Kinyitotta a zárakat, felkapcsolta a villanyt, majd hosszas hallgatás után megkérdezte, nem innának-e egy kávét. A két férfi elhárította a kínálást; úgy látszott, alig várják, hogy nekilássanak a hóhérmunkának. Hoppy leült íróasztala mögé, amazok félelmetes ikerpárként bújtak össze vele szemben. Hoppy nem állta a tekintetüket; az asztalra szegezte a szemét.
Nitchman kezdte a vallatást.
– Ismeri a Stillwater Bay tervezetét?
– Ismerem.
– Találkozott egy Todd Ringwald nevű férfival?
– Igen.
– Aláírt vele valamilyen szerződést?
– Nem.
Napier és Nitchman összenézett, mint akik tudják, hogy ez szemenszedett hazugság.
– Nézze, Mr. Dupree – mondta korholóan Napier –, önmagának használ vele, ha igazat mond.
– Esküszöm, hogy ez az igazság.
– Mikor látta először Todd Ringwaldot? – kérdezte Nitchman, majd keskeny jegyzettömböt vett elő zsebéből, és időnként írogatott bele.
– Csütörtökön.
– Ismeri Jimmy Hull Moke-ot?
– Igen.
– Mikor beszélt vele először?
– Tegnap.
– Hol?
– Ugyanitt.
– Mely célból?
– Hogy megbeszéljük a Stillwater Bay-i fejlesztési programot. Nekem bizonyos KLX Ingatlanfejlesztő Társulás nevű céget kellett képviselnem. A KLX akarja felépíteni Stillwater Bayt, a terület pedig Mr. Moke Hancock megyei elöljáró körzetébe tartozik.
Napier és Nitchman hosszan, mereven nézett Hoppy arcába, úgy tűnt, egy örökkévalóságig mérlegelik válaszát.
Hoppy magában elismételte, amit mondott. Miféle hibát követett el? Lehet, hogy még hamarabb hurcolják a börtönbe? Talán mégiscsak okosabb lenne, ha többé meg sem szólalna, amíg ügyvédhez nem fordult. Napier megköszörülte a torkát.
– Fél éve nyomozunk Mr. Moke után, és két héttel ezelőtt vádalkut kötöttünk: enyhe ítélet fejében vállalta, hogy segítségünkre lesz.
Hoppy nem sokat értett ebből a jogi maszlagból. Hallani éppen hallotta, amit Napier mond, de a szavak jelentése nem hatolt el tudatáig.
– Ajánlott-e pénzt Mr. Moke-nak? – kérdezte Napier.
– Nem – vágta rá Hoppy erőtlenül és csekély meggyőződéssel, de hogy is mondhatott volna igent. A tagadás úgyszólván magától szakadt ki belőle. Még meg is ismételte: – Nem.
Hiszen ő maga valóban nem ajánlott pénzt Moke-nak, legföljebb az utat egyengette, hogy az ügyfele hozakodjék elő ilyen ajánlattal. Ő maga legalábbis így értelmezte a történteket.
Nitchman lassan a zakója zsebébe nyúlt, hosszasan kotorászott, majd végtelen gonddal előhúzott valami keskeny tárgyat, és körülményesen letette az íróasztalra.
– Ez biztos? – kérdezte szinte csúfondárosan.
– Persze hogy biztos – mondta Hoppy, de minden arcizma elernyedt, ahogy a kicsiny, de annál riasztóbb bigyóra meredt.
Nitchman finoman lenyomott egy gombot. Hoppy keze ökölbe szorult, a lélegzete elakadt. És a következő pillanatban meghallotta a saját hangját, amint idegesen hablatyol helyi közügyekről, kaszinókról, horgászatról; Moke csak olykor-olykor szólt közbe valamit.
– Moke be volt poloskázva! – hördült fel megsemmisülve.
– Úgy van – mondta komoran az egyik iker.
A beszélgetést, amely nem egészen huszonnégy órája hangzott el itt, ennél az íróasztalnál, a csirkés szendvics és a jeges tea mellett, szóról szóra rögzítették. Jimmy Hull ott ült, ahol most Nitchman, és százezer dolláros kenőpénzt alkudott ki magának; ezenközben pedig az FBI poloskája lapult valamelyik testrészén...
A szalag könyörtelenül pergett tovább, mígnem napvilágra került az egész szörnyű titok, és a két tárgyaló fél sietősen elköszönt egymástól.
Nitchman lenyomott egy másik gombot, majd azt kérdezte:
– Hallgassuk meg újra?
– Jaj, ne – mondta Hoppy, az orrát nyomkodva. – Nem kellene ügyvéddel beszélnem? – kérdezte aztán, anélkül, hogy felnézett volna.
– Nem rossz gondolat – mondta Napier bizonyos együttérzéssel.
Hoppy nagy nehezen rájuk emelte kivörösödött, nedvesen fénylő szemét. A szája remegett, de azért felszegte állát, és minden bátorságát összeszedte.
– Tehát, mire számíthatok? – kérdezte.
Napieren és Nitchmanen egyszerre mutatkoztak a megkönnyebbülés jelei. Napier felállt, és a könyvespolchoz ment.
– Nehéz megjósolni – mondta Nitchman, mintha a döntés számos más emberen múlna. – Tavaly legalább tíz elöljárót buktattunk le. A bíróknak már csömörük van tőlük. Az ítéletek egyre hosszabbak lesznek.
– De én nem vagyok elöljáró – vetette ellen Hoppy.
– Látja, ez igaz. Szerintem háromtól öt évre lehet számítani. Persze a szövetségi bíróság mindig keményebb, mint az állami...
– Kormányzati tisztviselő megvesztegetésére irányuló összeesküvés – tette hozzá, szolgálatkészen Napier, majd visszaült a helyére Nitchman mellé.
Mindketten ugrásra készen, a székük legszélére húzódva ültek, mintha át akarnák vetni magukat az íróasztalon, hogy megkorbácsolják Hoppyt bűneiért.
A mikrofon egy olcsó, kék, eldobható Bic golyóstoll kupakja volt, a golyóstoll maga pedig feltűnésmentesen húzódott meg Hoppy íróasztalán egy poros konzervdobozban, tucatnyi más ceruza és toll társaságában. Ringwald hagyta ott péntek délelőtt, amikor Hoppy kiment a mosdóba. Az írószergyűjteményen látszott, hogy nincs használatban, és hónapokba is beletelhet, amíg valakinek eszébe jut, hogy átrendezze. S ha netán Hoppy vagy valamelyik látogatója mégis éppen a kék Bickel akarna írni: nos, a tollból rég kifogyott a tinta, és egykettőre a szemétkosárban kötne ki. Csak szakember tudta volna szétszerelni, és megtalálni a poloskát.
Az íróasztaltól a mikrofon egy kicsiny, igen erős adóhoz továbbította a szöveget, az adó a Hoppy irodája melletti mosdóban, a toalettasztalka alatti légfrissítős palackok mögé volt elrejtve. Az adó a beszélgetést egy felirat nélküli furgonig továbbította, amely az utca túloldalán, egy bevásárlóközpontban állt. A furgonban a szöveg magnóra került, és a szalagot máris vitték Fitch irodájába.
Jimmy Hull nem volt bepoloskázva, álmában sem jutott eszébe, hogy együttműködjön a szövetségi ügynökökkel; ő valóban azt tette csupán, amihez a legjobban értett: csúszópénzre alkudott.
Ringwald, Napier és Nitchman egyaránt ex-zsaruk voltak, akik jelenleg egy bethesdai nemzetközi magánnyomozó-iroda alkalmazásában álltak. Fitch gyakran vette igénye a cég szolgáltatásait. Hoppy beugratása nyolcvanezer dollárjába került az Alapnak.
Szinte ingyen volt.
Hoppy ismét előhozakodott vele, hogy ügyvédhez fordul. Napier, hogy kivédje a veszélyt, hosszas litániában ecsetelte az FBI hősi erőfeszítéseit a partvidéken dúló korrupció leküzdésére, és minden bajért a kaszinókat hibáztatta.
Semmiképpen sem engedhettek ügyvédet Hoppy közelébe. Az ügyvéd neveket, telefonszámokat, meghatalmazásokat, mindenféle írásos utasítást akarna látni. Napier és Nitchman fel volt szerelve annyi hamis igazolással és hitelesen csengő hazugsággal, amennyiből szegény Hoppy megtévesztésére futotta, de egy jó ügyvéd gyorsan menekülésre késztethetné őket.
Napier terjedelmes rémtörténetéből kiderült, hogy a vizsgálat, amely eredetileg csak Jimmy Hull ellenőrzésére és legföljebb egy szokványos kis helyi panama leleplezésére irányult, számukra is meglepő módon egyszer csak kiszélesedett, s immár az egész szerencsejáték-ipar körül forog, végül még a szervezett bűnözés bűvszava is elhangzott. Hoppy, amennyire erejéből telt, megpróbált odafigyelni, de ez nem volt könnyű. Agyában lázas gondolatok cikáztak: mi lesz Millie-vel, mi lesz a gyerekekkel, hogyan viselik majd el az ő háromtól öt évig terjedő távollétét?
– Szóval egyáltalán nem maga ellen ment a játék – vonta le Napier a következtetést.
– A KLX-nek pedig, őszintén szólva, még a hírét sem hallottuk – fűzte hozzá Nitchman. – Hogy úgy mondjam, a dolognak ebbe a részébe véletlenül botlottunk bele.
– És ha már belebotlottunk, nem rúghatnánk félre? – kérdezte Hoppy, és még valami erőtlen, gyámoltalan mosolyra is futotta erejéből.
– Még az is lehet – mondta Napier célzatosan, majd úgy kacsintott Nitchmanre, mintha valamilyen még súlyosabb vádat is tartogatna Hoppy ellen.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Hoppy.
A két ügynök egyszerre húzódott hátrább a széken, olyan tökéletes összhangban, mintha órákig gyakorolták vagy már legalább százszor hajtották volna végre a mozdulatot. Sötét arccal meredtek Hoppyra, akinek ismét inába szállt minden bátorsága, és csüggedten sütötte le szemét az íróasztalra.
– Mi tudjuk, Mr. Dupree, hogy maga nem gazember – mondta szelíden Nitchman.
– Csak éppen elkövetett egy kis hibát – toldotta meg Napier.
– Ez az igazság – motyogta Hoppy.
– Egy minden hájjal megkent bűnbanda kaparintotta a markába. Idelopakodnak a nagy terveikkel meg a töméntelen pénzükkel!... Hajaj, hány ilyen drogüggyel találkoztunk már!
Drog! Hoppynak vacogott a foga, de hallgatott. Ismét csend lett; a két ügynök továbbra is sötét arccal figyelte.
– Egyezzünk meg egy huszonnégy órás fegyverszünetben – mondta Napier. – Mit szól hozzá?
– Hogy is mondhatnék nemet maguknak?
– Addig pihentessük a dolgot. Maga se szól senkinek, mi se szólunk. Maga nem avatja be az ügyvédjét, mi sem teszünk további lépéseket. Huszonnégy óráig.
– Nem értem...
– Egyelőre nem adhatunk bővebb magyarázatot. Kell egy kis idő, hogy kiértékeljük a helyzetét.
Nitchman ismét előrehajolt, könyökét az íróasztalon nyugtatva.
– Esetleg ajánlhatnánk valamilyen kiutat, Mr. Dupree.
Hoppy valamelyest ismét erőre kapott.
– Csupa fül vagyok.
– Maga csak apró hal, véletlenül akadt bele a hálóba – magyarázta Napier. – Kiválthatja magát.
Hoppynak tetszett az ötlet.
– És huszonnégy óra múlva mi lesz?
– Itt találkozunk. Reggel kilenckor.
– Rendben van.
– De ha csak egyetlen szót szól Ringwaldnak vagy bárkinek, a feleségét is beleértve, súlyos veszélynek teszi ki magát.
– Hallgatni fogok. A szavamat adom rá.
Amikor a bérelt busz tíz órakor elhagyta a Siesta Motelt, a vezetőn kívül huszonnyolcan voltak a fedélzetén: mind a tizennégy esküdt, Mrs. Grimes, Lou Dell és Benton, a férje, Willis és Ruby, a felesége, öt polgári ruhás rendőr, Earl Hutto, Harrison megye seriffje és Claudelle nevű felesége, valamint két segédjegyző Gloria Lane hivatalából. Harkin bíró a teljes névsort jóváhagyta. Két órával később már ott gurultak a New Orleans-i Canal utcán, majd a Magazine utca sarkán kiszálltak. Az ebéd a Francia negyedben, a Decatur utca egy nagy múltú osztrigavendéglőjének különtermében volt, a költségeit Harrison megye adófizető polgárai állták.
Utána engedélyt kaptak, hogy szabadon bolyongjanak a Francia negyedben. Vásároltak a szabadtéri piacokon; bebarangolták a turisták hadával egyetemben a Jackson teret; megbámulták a közszemlére kitett meztelen nőket a Bourbon utca olcsó lebujaiban; feliratos pólókat és egyéb szuveníreket vásároltak. Néhányan megpihentek a folyóparti sétány padjain. Mások befészkelték magukat a bárokba, és futballmeccset néztek. Négykor, ahogy megállapodtak, gyülekeztek a folyóparton, és lapátkerekes múzeumhajón közös kirándulásra indultak. Hatkor megvacsoráztak az egyik Canal utcai gyorsbüfében.
Tízkor már ismét ott voltak Pass Christianban, a motelszobáikba zárkózva, fáradtan, alvásra készen. Csak le kell kötni az esküdteket; akkor nem jut eszükbe békétlenkedni.
MIKÖZBEN a Hoppy-hadművelet zavartalanul bonyolódott, szombat este Fitch elrendelte a soron következő rohamot az esküdtszék ellen. A csapásnak megvolt az a hátránya, hogy nem lehetett olyan aprólékos gonddal előkészíteni; továbbá, amilyen sima és elegáns volt a Hoppy elleni manőver, ez olyan durvának ígérkezett.
Vasárnap kora reggel Pang és Dubaz barna kezeslábasban, zsebük fölött egy vízvezeték-szerelő cég emblémájával, kifeszítette Easter lakásának ajtaját. Riasztó ezúttal sem bődült el. Dubaz egyenesen a hűtőszekrény fölötti szellőzőnyílás felé ágaskodott, leszedte a fedőlapot, kirántotta a biztonsági kamerát, amely a múltkor lebuktatta Doyle-t, majd berakta egy e célra magával hozott jókora szerszámosládába.
Pang a számítógépet vette munkába. Korábban alaposan áttanulmányozta a Doyle által készített fényképeket, és gondosan begyakorolta a teendőket egy azonos típusú készüléken. Néhány csavar elforgatásával leszerelte a hátlapot; a merevlemez-meghajtó pontosan ott volt, ahol sejtette. Egy percbe sem telt, és már el is távolította, aztán végignézte a gép mellett lévő lemezeket.
Mialatt Pang a meghajtó eltávolításának kényes munkájával bíbelődött, Dubaz fiókokat nyitogatott, és hangtalanul átkutatta az olcsó bútorokat, további lemezeket keresve. A feladat egyszerűnek bizonyult az aprócska lakásban. Átkutatta a konyhaszekrényt és fiókjait, a szekrényeket, a kartondobozokat, amelyekben Easter a fehérneműjét és a zoknijait tartotta, de semmit sem talált. Úgy tűnt, a számítógéphez szükséges kellékeket a házigazda mind a számítógép körül tárolja.
– Na nyomás – mondta Pang.
Sorra cibálta a vezetékeket a számítógépből, a képernyőből meg a nyomtatóból, aztán az egész hóbelevancot a roskatag díványra dobálta; Dubaz párnákat és ruhadarabokat szórt rájuk, majd műanyag kannából spiritusszal meglocsolta az egész rakást. Amikor aztán a dívány, a szék, a számítógép, a ruhanemű, az olcsó rongyszőnyeg kellőképp átitatódtak a folyadékkal, a két ember visszahúzódott az ajtóhoz, és Dubaz behajított egy égő gyufát. A tűz hamar fellobbant, s ha valaki netán odakinn hallgatózik, semmilyen áruló neszt nem hallott volna. Megvárták, amíg a lángok a mennyezetig ágaskodnak, és az egész lakásban fekete füst gomolyog, aztán bezárták maguk után az ajtót, és sietve eltávoztak. Amikor leértek a földszintre, megrántották a tűzjelző készülék fogantyúját. Dubaz visszarohant az emeletre, ahol a lakásból már szivárgott kifelé a füst, és harsány ordítás közepette dörömbölt be a többi ajtón. Pang ugyanezt tette a földszinten. A házat sikoltozás verte fel; halálra rémült, fürdőköpenyes vagy tréningruhás emberek lepték el a folyosókat. Az ősidőkből maradt vészjelző éles sivítása csak fokozta a pánikot.
– Csak arra ügyeljenek, hogy halott ne legyen! – mondta volt Fitch, amikor útjukra bocsátotta őket. Dubaz a mind sűrűbb füstben tovább dörömbölt az ajtókon, s nem nyugodott addig, amíg meg nem győződött róla, hogy az Easter körüli lakások mind kiürültek. Karjuknál fogva ráncigálta ki a lakókat, megkérdezte, nem maradt-e benn valaki, és lázasan mutogatott a vészkijárat felé.
Mialatt a tömeg kiözönlött a parkolóba, Pang és Dubaz külön-külön lassan visszahúzódott. Már bőgtek a tűzoltóautó szirénái. Easter ablakából és a szomszédos lakáséból füst csapott ki. Újabb lakók botorkáltak elő a házból, egyesek pokrócba csavarva; voltak, akik csecsemőket és kisgyerekeket szorítottak magukhoz. Ők is csatlakoztak a tömeghez, és mind türelmetlenül várták a tűzoltókat.
Amikor befutottak, Pang és Dubaz még hátrébb húzódott, majd végleg felszívódott.
Nem volt sem halott, sem sebesült. Négy lakás teljesen kiégett, további tizenegy súlyos károkat szenvedett, s csaknem harminc család vált átmenetileg hajléktalanná.
Easter merevlemez-meghajtója azonban áttörhetetlennek bizonyult. Annyi jelszót, titkos biztonsági kódot, behatolás és vírus elleni programot épített bele, hogy sikerült sarokba szorítania azokat a számítógép-szakértőket is, akiket Fitch még szombaton hozatott át Washingtonból. Derék, tisztességes emberek voltak; nem is sejtették, honnan valók a lemezek és a meghajtó. Fitch nem sokat teketóriázott: összezárta őket egy Easteréhez hasonló rendszerrel, és megmondta, mit kíván tőlük. A legtöbb lemez ugyanilyen védelemmel volt ellátva. Ám amikor eljutottak a halom feléig, egyszer csak megtört a jég: kezükbe akadt egy régebbi, még nem elég tökéletesen biztosított lemez, amelynek jelszavait sikerült megkerülniük. Az állománykatalógus tizenhat, semmitmondó elnevezésű dokumentumot sorolt fel. Amikor az elsőt kinyomtatták, átszóltak Fitchnek. 1994. október 11-éről keltezett, hatoldalas kivonat volt a dohányiparral foglalkozó legújabb cikkekből; többek között a Time-ra, a The Wall Street Journalra és a Forbes magazinra hivatkozott. A második írásműben Easter meglehetős kuszán összegezte benyomásait egy frissen látott dokumentumfilmről, amelynek tárgya egy mellpótló-beültetéssel kapcsolatos bírósági eljárás volt. Harmadiknak egy saját szerzeményű, a folyóvizekről szóló költemény következett. A negyedik dokumentum ismét újonnan megjelent cikkeket foglalt össze, ezúttal a tüdőrákkal kapcsolatos perek tárgyköréből.
Fitch és Konrad gondosan áttanulmányozott minden oldalt. Easter világosan, célratörően fogalmazott, bár a szinte kínos géphibák arról tanúskodtak, kapkodva dolgozott. A hangnem olyan volt, mint akármilyen elfogulatlan tudósítóé; egyszerűen nem lehetett megállapítani, hogy a szerzőt a dohányosok iránti rokonszenv avagy pusztán csak a kártérítési perek iránti élénk érdeklődés vezérli.
Az igazi zsákmányra a végén bukkantak. A tizenötös számú anyag kétoldalas levél volt, amelyet a kettes számú esküdt az édesanyjának, bizonyos Mrs. Pamela Blanchardnak írt a Texas állambeli Gardnerba, 1995. április 20-i keltezéssel. A levél így kezdődött: „Drága mama – itt vagyok a Mexikói-öböl partján, a Mississippi állambeli Biloxiban”; ezután a levélíró elmondta, mennyire rajong a tengerért, a homokos partokért, és kifejtette, hogy soha többé nem akar mezőgazdasági vidéken élni. Hosszasan mentegetőzött, amiért nem írt hamarabb, két terjengős bekezdésben kért elnézést, amiért annyira szeret csavarogni, majd megígérte, hogy ezentúl sűrűbben jelentkezik. Érdeklődött Alexről, akivel, mint írta, három hónapja nem beszélt, és akiről el sem hiszi, hogy a végén valóban eljutott Alaszkába, és munkát is talált mint horgászati turistakalauz. A jelek szerint Alex a fivére lehetett. Apáról éppoly kevéssé esett szó, mint holmi barátnőről, legkevésbé egy Marlee nevezetűről.
Mint írta, sikerült állást kapnia egy kaszinóban; átmeneti megoldás, egész kellemes, de hosszabb távra érdektelen. Változatlanul vonzza a jogi pálya, és sajnálja, hogy otthagyta az egyetemet, de nem hiszi, hogy visszamenne. Bevallotta, hogy bár egyszerű életmódot folytat, és kevés a pénze, de legalább felelőssége sincs, és mi tagadás, nagyon jól érzi így magát. Sok szerető csókot küld, külön üdvözli Sammie nénit, és hamarosan majd telefonál. A levelet csak Jeffként írta alá. A szövegben egyetlen vezetéknév sem fordult elő.
Egy órával a levél kinyomtatása után Dante és Joe Boy már el is indult magánrepülőgépen Gardnerba. Fitch rájuk parancsolt, hogy aki magánnyomozó csak akad a városban, mindet fogadják fel.
A számítógépesek még egy lemezzel megbirkóztak; ez volt a halomban az utolsó előtti. Ezúttal is sikerült megkerülniük a bonyolult jelszósorozattal ellátott behatolás elleni programot, de közben őszinte tisztelettel adóztak Easter szakértelmének és leleményességének.
A lemez egyetlen dokumentumnak: Harrison megye választói névjegyzékének A-tól K-ig terjedő részét tartalmazta. A szakértők több mint tizenhatezer nevet nyomtattak ki, a hozzájuk tartozó lakcímmel együtt. Fitch időnként benézett, hogyan halad a munka. Neki is birtokában volt a teljes jegyzék, amely egyébként korántsem volt titkos; harmincöt dollárért bárki megkaphatta Gloria Lane hivatalában, mint ahogy választási években a legtöbb induló be is szerezte magának.
Csakhogy Easter listája körül két furcsaság is volt. Először is lemezen tárolta, ami annyit jelentett, hogy valamiképpen sikerült belépnie Gloria Lane számítógépébe, és leszippantania az adatokat. Másodszor pedig: ugyan mi szüksége lehet erre a névjegyzékre olyasvalakinek, aki ideje egyik részében számítógépbuzi, a másikban állítólag egyetemi hallgató?
Ha Easter be tudott jutni a jegyzői hivatal számítógépébe, akkor hozzáférhetett a programokhoz is, és simán felvétethette a nevét a Wood-ügy esküdtjelöltjei közé.
Minél tovább törte Fitch a fejét, annál világosabban állt össze a kép.
Hoppy vasárnap reggel már jóval kilenc óra előtt ott ült íróasztalánál, s gyulladt, bedagadt szemmel kortyolta a sűrű kávét. Szombat reggel is éppen kávét főzött magának, amikor megszólalt a csengő, és Napier meg Nitchman betört az életébe. Még szerencse, hogy addigra már bekapott egy banánt, mert azóta egy falat sem ment le a torkán. A gyomra és a belei háborogtak, az idegei ronggyá nyűvődtek. Szombat éjjel túl sok vodkát döntött magába, mégpedig a családi otthonban, holott Millie ezt szigorúan megtiltotta.
Amikor szombaton hazaért, a gyerekek még az igazak álmát aludtak, ő pedig valóban senkinek sem szólt a történtekről; kísértést sem érzett rá. Hála az őt ért gyötrelmes megaláztatásnak, nem esett nehezére, hogy megőrizze a gyűlöletes titkot.
Pontosan kilenc órakor megjelent Napier és Nitchman egy harmadik, idősebb férfi társaságában; az is szigorú sötét öltönyt viselt, és az arcán is ugyanolyan szigorúan sötét kifejezés ült, mintha arra fenné a fogát, hogy megkorbácsolja vagy talán elevenen megnyúzza szegény Hoppyt. Nitchman úgy mutatta be, mint George Cristanót, aki Washingtonból jött – méghozzá egyenesen az igazságügyi minisztériumból!
Cristano fagyosan nyújtotta a kezét; látszott, hogy nem óhajt társalogni.
Napier lesújtó pillantással nézett körül.
– Ugye nem bánná, Hoppy, ha valahol másutt beszélnénk meg a dolgokat? – kérdezte.
– A biztonság kedvéért – fűzte hozzá magyarázólag Nitchman.
– Az ember akárhol poloskákba ütközhet – jelentette ki Cristano.
– Maguk csak tudják! – kockáztatta meg Hoppy, de senki sem díjazta a humorát. Lehet neki egyáltalán bármiben szava? – Felőlem elmehetünk – motyogta.
Beszálltak egy makulátlanul csillogó fekete Lincoln limuzinba, Nitchman és Napier ült elöl, Hoppy hátul Cristanóval, aki hűvösen és tárgyszerűen elmagyarázta, hogy ő valamiféle magas rangú főügyészhelyettes az igazságügyi minisztérium legbelső berkeiből. Minél közelebb értek az öbölhöz, annál félelmetesebbnek tűnt a beosztása. Végül elhallgatott, majd hosszú, kínos szünet után egyszer csak megkérdezte:
– Maga demokrata, Hoppy, vagy republikánus?
Napier megfordult, és elindult nyugat felé a part mentén. Hoppy aztán igazán nem akart senkinek sem a tyúkszemére lépni.
– Ó, hát nem is tudom... Nekem mindig a jelölt személye számít, a pártok nem nagyon érdekelnek, hiszen érti...
Cristano kibámult az ablakon, mint aki nem ezt a választ szerette volna hallani.
– Azt reméltem, hogy jó republikánus – mondta, és meredten nézte a tengert.
Hoppy bármit elvállalt volna, csak meg legyenek vele elégedve. Még vérbe borult szemű, fanatikus kommunista párttagnak is vallotta volna magát, ha Mr. Cristanónak éppen ez tetszik.
– Tény, hogy Reagenre meg Bushra szavaztam – jelentette ki büszkén. – Azelőtt meg Nixonra. Sőt még Goldwaterre is.
Cristano alig észrevehetően biccentett, Hoppy pedig végre ki merte fújni a levegőt.
A kocsiban ismét csend lett. Napier leparkolt egy dokknál Bay St. Louis mellett, negyven percre Biloxitől. Hoppy elindult Cristano nyomában a mólón, egy elhagyatott, tizennyolc méter hosszú bérelhető kirándulóhajó felé; Boldog délután volt a neve. Nitchmant és Napiert nem lehetett látni; a kocsi mögött várakoztak.
– Üljön le, Hoppy – mutatott Cristano egy habszivacs borítású padra a fedélzeten.
Hoppy engedelmesen leült. A hajó alig érzékelhetően ringatózott a lusta hullámokon. Cristano leült vele szemben, és előrehajolt, úgyhogy fejük között alig egy méter volt a távolság.
– Csinos kis hajó – jegyezte meg Hoppy, végigsimítva az ülés műbőr huzatán.
– Nem a miénk. Mondja csak, Hoppy: véletlenül nincs magán poloska?
Hoppyt úgy megrázta a kérdés, hogy ösztönösen felugrott.
– Mit képzel? Dehogy!
– Elnézést, de megesik az ilyesmi. Voltaképpen illenék is megmotoznom...
Cristano gyors pillantással végigmérte. Hoppy elborzadt a gondolatra, hogy ez az idegen, akivel egyedül van a hajón, összetapogathatja.
– A szavamat rá, hogy tiszta vagyok, világos? – csattant fel olyan keményen, hogy úgy érezte, igazán büszke lehet magára. Cristano arca megenyhült.
– Talán maga is szeretne megmotozni engem? – kérdezte.
Hoppy körülnézett: van-e valaki a közelben? Mégiscsak fura látvány lenne, ahogy két meglett korú férfi összevissza fogdossa egymást fényes nappal egy lehorgonyzott hajón!
– Miért, magán talán van poloska? – tudakolta.
– Nincs.
– Megesküszik rá?
– Esküszöm.
– Akkor jó – mondta Hoppy megkönnyebbülve; teljes szívéből szerette volna elhinni, amit a férfi mond. Az ellenkező lehetőségre gondolni sem akart.
Cristano elmosolyodott, majd minden átmenet nélkül komor képet öltött, és még közelebb hajolt.
– Rövid leszek, Hoppy. Alkut ajánlunk magának; ha elfogadja, egyetlen karcolás nélkül mászhat ki ebből az egészből, úgy, mintha mi sem történt volna. Nem lesz vádemelés, nem lesz letartóztatás, nem lesz se per, se börtön. A képét nem hozzák le a lapok. Egy szó, mint száz, Hoppy: soha senki nem is értesül az egészről.
Elhallgatott, hogy levegőt vegyen, Hoppy pedig kihasználta az alkalmat, hogy véleményt nyilvánítson.
– Eddig nagyszerű. Folytassa!
– Különös alkuról van szó; még soha nem próbálkoztunk hasonlóval. Semmi köze se joghoz, se igazságszolgáltatáshoz, érti, Hoppy? Politikai alkut ajánlunk. Merő politika az egész; még Washingtonban sem marad semmiféle írásos nyoma. Alig néhányan tudnánk róla: maga, én, az a két srác a kocsinál, és legföljebb még hatan-heten az igazságügyi minisztérium legtitkosabb köreiből. Megegyezünk, maga megteszi, amit vállalt, és minden el van felejtve.
– Vegye úgy, hogy igent mondtam. Csak árulja el, mi lesz a dolgom.
– Mondja csak, Hoppy: fontos magának a rend és a törvényesség? Aggasztja a bűnözés meg a drogfogyasztás?
– Ez csak természetes.
– Elege van a panamákból meg a korrupcióból?
Micsoda furcsa kérdések! Hoppy hirtelen úgy érezte magát, mint a csillagszemű kisfiú, aki a korrupcióellenes plakátokon szólítja meg az emberek lelkiismeretét.
– De még mennyire!
– Tudja, Washingtonban is vannak tisztességes emberek meg sötét alakok. Itt vagyunk mi a minisztériumban, akik az életünket tettük a bűnözés elleni harcra – és itt az igazi, nagyszabású bűnözésre gondolok, Hoppy. A drogbárók által megvesztegetett bírákra, az ellenséges hatalmak által pénzelt kongresszusi képviselőkre – egyszóval arra a fajta bűnözésre, amelyik komoly veszélybe sodorhatná a mi demokráciánkat. Gondolom, érti, miről van szó.
Hoppy, ha pontosan nem értette is, mélységesen együtt érzett Cristanóval és kiváló washingtoni barátaival.
– Hogyne, hogyne – motyogta, és csak úgy csüngött beszélgetőtársa ajkán.
– Csakhogy manapság, Hoppy, minden politika. Szünet nélkül harcban állunk a kongresszussal, sőt az elnökkel is. Megmondjam, Hoppy, mi kellene nekünk odafenn Washingtonban?
Bármi legyen is, ami kell nekik, Hoppy szívből remélte, hogy megkapják. Cristano azonban módot sem adott rá, hogy megpróbálja kitalálni.
– Sok derék republikánus – az kellene nekünk. Talpig becsületes, konzervatív férfiak, akik nem fukarkodnak a pénzzel, és utána nem akadékoskodnak. A demokraták mindig mindenbe beleütik az orrukat, le akarják faragni a költségvetési kiadásokat, mindent átszerveznének, és odavannak a szegény, szerencsétlen bűnözők jogaiért, akiket mi nagy nehezen elkapunk. Odafenn, Hoppy, háború dúl. Nap mint nap meg kell vívnunk a magunk csatáját.
Úgy nézett Hoppyra, mintha a véleményére lenne kíváncsi. Hoppy azonban egyelőre a háború gondolatába próbálta beleélni magát, és csak komoly képpel bólogatott, szemét a cipőjére szögezve.
– Eközben pedig meg kell védenünk a barátainkat. És ez az, amiben magára is számítunk.
– Vállalom!
– Ismétlem, egészen sajátságos alkuról van szó. Ha rááll, a szalag, amelyen meg akarja vesztegetni Mr. Moke-ot, már nem is létezik többé.
– Már hogyne állnék rá. Csak mondja meg, mi a teendőm.
Cristano hallgatott, és szemével végigpásztázta a mólót. Valahol a messzeségben halászok zajongtak. Cristano ismét közelebb hajolt, és Hoppy térdére tette a kezét.
– A feleségéről van szó – suttogta alig hallhatón, majd hátradőlt, várva, hogy Hoppy megeméssze szavait.
– A feleségemről?
– Úgy van. Őróla.
– Millie-ről?
– Ha így hívják...
– De hát hogy a csudába...
– Majd elmagyarázom.
– Millie? – ismételte meg Hoppy kábultan. Mi köze lehet Millie-nek, annak az angyali, tiszta lelkű teremtésnek ehhez a szennyes, zűrzavaros ügyhöz?
– A perre gondoljon, Hoppy – mondta Cristano, és a kirakós rejtvény első darabkája végre a helyére csúszott. – Mit gondol, kik támogatják a legtöbb pénzzel a republikánus képviselőjelölteket?
Hoppy fejében úgy összekavarodott minden, hogy találgatni sem volt ereje.
– Eltalálta. A dohánygyárosok. Milliókat pumpálnak a versenybe, mert félnek az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hatóságtól, és torkig vannak a kormányzati előírásokkal. Ők a szabad vállalkozás hívei, Hoppy, akárcsak maga. Az a meggyőződésük, hogy az emberek önként, szabad akaratukból dohányoznak, és elegük van a kormányból meg az ügyvédekből, akik tönkre akarják tenni őket.
– Szóval ez is politika... – mormolta Hoppy, és tanácstalanul meredt a Mexikói-öböl vizére.
– Színtiszta politika. Ha a dohánygyárosok elvesztik ezt a pert, akkor olyan pereskedési hullám önt el bennünket, amilyet még soha nem látott Amerika. A dohányvállalatok milliárdokat veszítenek, mi pedig ott Washingtonban milliókkal leszünk szegényebbek. Hajlandó nekünk segíteni, Hoppy?
Hoppy kénytelen volt visszazökkenni a valóságba.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hajlandó-e segíteni nekünk?
– Hogyne, miért is ne, de hogyan?
– A kulcsszó: Millie. Beszéljen a feleségével, magyarázza meg neki, milyen értelmetlen s egyszersmind mennyire veszélyes ez a per. Millie-nek át kell vennie a kezdeményezést, Hoppy. Ki kell állnia az esküdtszékben meglapuló liberálisok ellen, akik minden bizonnyal súlyos ítéletet akarnak kicsikarni. Mit gondol, Hoppy, megtudja ezt tenni?
– Persze hogy meg tudom...
– De aztán valóban meg is teszi-e? Mert látja, mi igazán nem szeretnénk felhasználni azt a szalagot. Segítsen nekünk, és már le is húztuk a vécén.
Hoppynak csak most jutott eszébe a szalag.
– Világos, megegyeztünk. Még ma este beszélek vele.
– Dolgozza meg az asszonyt. Nem is tudja, mekkora szolgálatot tesz vele. Az igazságügyi minisztériumnak, nekünk, az országnak és nem utolsósorban saját magának. Gondolom, nem nagyon akar öt évig a sitten poshadni!
Cristano az utolsó szavak közben felnyerített, és Hoppy térdére csapott. Hoppy is vele kacagott.
A következő fél órát a stratégia megbeszélésének szentelték. Minél tovább üldögéltek a hajó fedélzetén, Hoppyban annál több kérdés ötlött fel. Mi történik, ha Millie ugyan a dohánytársaság oldalára áll, de a többi esküdt másként nézi a dolgokat, és jó vaskos ítéletet hoz? Akkor ővele mi lesz?
Cristano megígérte: ha Millie úgy szavaz, ahogy kell, akkor ők a per kimenetelétől függetlenül is tartják magukat az egyezséghez.
Hoppy valósággal szökdécselve tette meg az utat vissza a kocsiig. Napier és Nitchman egy újjászületett férfiút láttak maguk előtt.
Harkin bíró három napig fontolgatta a döntést, majd szombat estére visszavonta eredeti ígéretét: vasárnap az esküdtek mégsem mehetnek templomba. Előre gyanította, hogy mind a tizennégyüket heves vágy fogja majd el a Szentlélekkel való egyesülésre, márpedig egyszerűen megoldhatatlan, hogy az egész társaság szétszéledjen a megye legkülönbözőbb tájaira. A saját papjához fordult segítségért, aki addig telefonálgatott, amíg elő nem kerített egy szolgálatkész ifjú teológushallgatót. Az istentiszteleten mindössze hatan vettek részt. Ott volt Mrs. Gladys Card, a sabbathoz képest meglepően ingerült hangulatban. Tizenhat év óta egyetlenegyszer sem mulasztotta el a baptista templomban megtartott vasárnapi iskolát; legutóbb akkor maradt távol, amikor a nővére Baton Rouge-ban meghalt. Tizenhat év szívós, folyamatos ájtatoskodás – nem csoda, hogy az éjjeliszekrényén ott volt a kitartó részvételért járó jelvény. Gladys alig töltötte be a hatvanhármat, és kifogástalan egészségi állapotnak örvendett, tehát joggal bízhatott abban, hogy még hosszú ideig egy alkalmat sem lesz kénytelen elmulasztani.
Most meg – hála Harkin bírónak, akit eleve ellenszenvesnek talált – kárba veszett minden igyekezete! A fiatal teológushallgatónak pedig már a szeme sem állt jól.
Rikki Coleman dzsoggingban jelent meg. Millie Dupree magával hozta a Bibliáját. Loreen Duke buzgó templomlátogató volt, most azonban felháborította az istentisztelet rövidsége. Tizenegykor kezdődött, s fél tizenkettőre már véget is ért – így csapnak össze mindent ezek a fehérek. Hallott már erről a léha szokásról, de nem hitte, hogy egyszer neki is hasonlót kell megélnie. Az ő lelkésze déli egy órakor szokott fellépni a szószékre, és gyakran háromig sem hagyja el; akkor aztán, ha szép volt az idő, megebédeltek az udvaron, és utána visszasereglettek, hogy folytassák a hitéletet. Loreen cukros brióst majszolt, és keresztényhez illően, némán szenvedett.
Mr. és Mrs. Herman Grimes megjelent ugyan az istentiszteleten, de nem hitbéli elhivatottságból, hanem mert már szűknek érezték az 58-as szoba falait. Ami kiváltképp Hermant jelenti, ő szabad akaratából gyerekkora óta be nem tette a lábát a templomba.
A délelőtt folyamán kitudódott, hogy Phillip Savelle-t az istentisztelet puszta gondolata is bőszíti. Valakinek elárulta, hogy ő személy szerint ateista, és a hír szédületes gyorsasággal járt körbe. A nyitott ajtajú szobában tiltakozásul elhelyezkedett az ágyán, állítólag meztelenül, és nyiszlett végtagjait valamiféle jógapózba hajlítva teli torokból kántált.
Énekének foszlányai a díszteremig is elhatoltak, s a fiatal teológushallgató alighanem többek között ezért sietett úgy a végső áldással.
Lou Dell, amikor a kántálást meghallotta, eltrappolt Savelle-hez, hogy csendre intse, de a pucér férfi láttán gyorsan visszavonulót fújt. Másodiknak Willis próbálkozott, Savelle azonban a szemét sem nyitotta ki, a száját viszont annál nagyobbra tátotta. Willisről nem óhajtott tudomást venni, a rendőr pedig bölcsebbnek vélte, ha nem tolakodik.
A többi, kevésbé vallásos esküdt a szobájába zárkózott, és jó hangosra állította a televíziót.
Két órakor már szállingóztak az első családtagok, tiszta ruhaneművel és a következő hétre szükséges készletekkel megrakodva. Nicholas Easter volt az egyetlen, akit nem fűzött ilyen közvetlen kapcsolat a külvilághoz. Harkin bíró úgy rendelkezett tehát, hogy Willis vigye el rendőrségi autóján a lakására.
A tüzet már jó néhány órája eloltották; a tűzoltóautók és a mentők rég eltávoztak. Az épület előtti keskeny fűsáv és a járda tele volt szórva elszenesedett törmelékkel és csuromvizes ruhadarabokkal. A rémült lakók fürgén sürögtek-forogtak, hogy rendbe tegyék, amit lehet.
– Melyik a maga lakása? – kérdezte Willis, amikor leállította a kocsit, és bámész képpel meredt az épület közepén éktelenkedő kráterre.
– Az ott fenn – mutatta Nicholas, és rogyadozó térddel botorkált ki a kocsiból, majd odalépett a legközelebb álldogáló vietnami családhoz, amelynek tagjai meredten tanulmányoztak egy formátlanná olvadt műanyag asztali lámpát.
– Mikor történt? – kérdezte.
A levegőben frissen megpörkölődött fa, festék és szőnyeg maró bűze terjengett.
A vietnamiak nem válaszoltak.
– Ma reggel, nyolc óra tájban – mondta egy asszony, aki éppen arra jött, súlyos kartondobozt cipelve. Nicholas körülnézett, és ráeszmélt, hogy egy lelket sem ismer névről. Az előcsarnokban egy elfoglalt hölgy mobiltelefonon tárgyalt, és közben buzgón jegyezgetett. A lépcsőháznál egy őrző-védő szolgálat embere strázsált, éppen egy idősebb asszonynak segített, hogy egy nedves rongyszőnyeget hurcoljon le a lépcsőn.
– Maga is itt lakik? – kérdezte az ügybuzgó hölgy, amikor végzett a telefonbeszélgetéssel.
– Igen, a 312-ben. Easter a nevem.
– Ajaj. Az totál kiégett. Sőt valószínűleg ott volt a tűzfészek.
– Azért szeretném megnézni.
A biztonsági őr felkalauzolta Nicholast meg a nőt az emeletre, ahol első látásra nyilvánvaló volt a pusztítás. A kráter szélét sárga ragasztócsík jelezte; azon túl senki sem mehetett. A tűz felfelé is, lefelé is terjedt. Áthatolt a mennyezeten, és két hatalmas lyukat égetett a tetőbe – amennyire Nicholas megállapíthatta, közvetlenül egykori hálószobája fölött. A lefelé terjedő lángok pedig komoly kárt tettek a közvetlenül alatta lévő lakásban. Az övéből semmi sem maradt, kivéve a konyha falát, amelynek végén veszedelmesen himbálózott a mosogató, mintha bármely percben kiszakadhatna. Amúgy csak a semmi tátongott előttük. Lakásának nem volt többé se padlója, se mennyezete, fala is alig.
– Megsérült valaki? – kérdezte halkan.
– Nem. Maga itthon volt? – kérdezte a nő.
– Nem. Maga kicsoda?
– A házkezelőségtől vagyok. Néhány űrlapot kellene kitöltenie.
Visszamentek az előcsarnokba, ahol Nicholas kapkodva firkált valamit az odanyújtott lapokra, majd Willis társaságában elhagyta a helyszínt.
PHILLIP SAVELLE HARKIN bírónak címzett, szabatosan fogalmazott, bár alig olvasható levelében rámutatott, hogy a „hitvesi” jelző, a Webster-féle értelmező szótár szerint, kizárólag a férjre és a feleségre vonatkozik, ő tehát tiltakozik használata ellen. Neki felesége nincs, a házasság intézményét pedig nem sokra becsüli. „Hitvesi látogatás” helyett az „alkalmi együttlét” fogalmának bevezetését javasolta, majd belekötött a vasárnap délelőtti istentisztelet megtartásába is. A levelet faxon küldte el Harkinnak, aki otthonában kapta meg, éppen mialatt a Saints mérkőzésének negyedik negyedét nézte. A faxot Lou Dell továbbította a portáról, s húsz perccel később már meg is kapta ő-tiszteletreméltósága ugyancsak faxon küldött válaszát, amelyben a „hitvesi látogatás” fogalmát „magánjellegű látogatás”-ra változtatta, és utasította Lou Dellt, hogy üzenetéből minden esküdt számára készíttessen egy másolatot. Egy órával még meg is toldotta az engedélyezett időt, s este kilencről tízre tolta ki a zárórát. Érdeklődött továbbá az esküdtek hangulata felől, végül pedig megbízta Lou Dellt: tudakozódjék, nincs-e Mr. Savelle-nek egyéb kívánsága is.
Hoppy érkezett elsőnek. Lou Dell gyorsan elirányította Millie-hez, aki újabb kis csokor virágot és csokoládét kapott. Futólag arcon csókolták egymást, nem is gondoltak holmi „magánjellegű” kapcsolatfelvételre, inkább az ágyon végigheveredve megnézték kedvenc vasárnap délutáni tévéműsorukat. Aztán Hoppy körülményesen a perre terelte a beszélgetést, és azon volt, hogy egy ideig ne is váltsanak témát.
– Egyszerűen se füle, se farka az egésznek. Szerintem merő hülyeség. Mindenki tudja, hogy a cigaretta veszélyes, de aki dohányzik, saját maga a hibás. Gondolj csak Boyd Doganra. Huszonöt évig le nem tette volna a kezéből a Salemet, aztán csak úgy, hipp-hopp leszokott. – Még pattintott is hozzá az ujjával.
– Na persze, hipp-hopp leszokott, öt perccel az után, hogy az orvos meglátta azt a daganatot a nyelvén! – emlékeztette Millie, és gúnyosan utánozta Hoppy pattintását.
– Jó, jó, de rengetegen vannak, akik enélkül is abbahagyják. Csak gondolkodás és önfegyelem kérdése az egész. És nem tisztességes dolog, ha valaki végigbagózza az életét, aztán, amikor az a rohadt cigaretta a sírba viszi, fogja magát, és milliókat követel.
– Nem szeretem ezt a stílust, Hoppy!
– Pardon.
Aztán Hoppy a többi esküdt felől érdeklődött: mi a véleményük a per eddigi menetéről. Mr. Cristano javaslata szerint pozitív érvekkel próbálta megkörnyékezni Millie-t; isten őrizz, hogy a nyers igazsággal kólintsa főbe. Igaz, furdalta a lelkiismeret, amiért összeesküvést sző a saját felesége ellen, de valahányszor elfogta a bűntudat, túlharsogta a félelem a rá váró ötéves börtönbüntetéstől.
Nicholas a vasárnap esti meccs félidejében hagyta el a szobáját. A folyosó kihalt volt; se esküdt, se őr nem bukkant fel. A díszteremből hangok, főként férfihangok szűrődtek ki. Minden úgy zajlott, mint két nappal ezelőtt: a férfiak söröztek és nézték a meccset, míg a nők igyekeztek minél jobban kihasználni a „magánjellegű látogatások” és „alkalmi együttlétek” idejét.
Nicholas nesztelenül kisurrant a folyosó végi kétszárnyú üvegajtón, lelapulva megkerülte a sarkot, elosont az üdítőitalos automata mellett, majd hirtelen meglódult, és felvágtatott az emeletre. Marlee már várta a szobában, amelyért készpénzben fizetett, s ahová számos álneve egyikén, Elsa Broome-ként jelentkezett be.
Alig váltottak néhány szót, bevezetésre nem vesztegették az időt: rögtön ágyba bújtak. Már korábban megegyeztek benne, hogy nyolc éjszakát egymás nélkül tölteni nem csupán párját ritkító jelenség eddigi kapcsolatukban, hanem fölöttébb egészségtelen is.
Amikor Marlee és Nicholas megismerkedett, még mindkettőjüket másként hívták. A Kansas állambeli Lawrence egyik bárjában született a kapcsolat, ahol a lány pincérnőként dolgozott, a fiú pedig egyetemi évfolyamtársaival gyakran a hajnali órákig is ott időzött. Mire a lány kikötött Lawrence-ben, már két diplomát is összegyűjtött, de nem akaródzott még megállapodnia egyetlen pályán sem, ezért azt fontolgatta, hogy ő is beiratkozik a jogi karra, a céltalanul sodródó amerikai diplomások e nagy gyermekmegőrzőjébe. Nem sürgette az idő: néhány évvel korábban elhunyt édesanyjától majdnem kétszázezer dollárt örökölt. Pincérnőnek azért állt be, mert a hely kellemesen hűvös volt, és különben unatkozott volna, így legalább formában maradt... Egy régi Jaguarral járt, gondosan beosztotta pénzét, és csak joghallgatókkal randevúzott.
Nicholasszal még egyetlen szót sem váltottak, máris felfigyeltek egymásra. A fiú általában későn toppant be, három-négy, átlagos külsejű haverjával, leültek az egyik sarokasztalhoz, és lehetetlenül unalmas, elvont jogelméleti vitákba bocsátkoztak. Marlee korsóban vitte nekik a csapolt sört, és megpróbált kikezdeni Nicholasszal, ám igyekezetét változó siker koronázta. A fiú elsőévesként a jogba volt szerelmes, és lányokkal nemigen törődött.
Amikor Nicholas befejezte a középiskolát, harminc jogi egyetemre adta be felvételi kérelmét. Tizenegy helyről kapott kedvező választ, mire feldobott egy pénzdarabot, majd Lawrence-be hajtott, ahová addig még a lábát sem tette be. Talált egy kétszobás lakást, amelyet egy vénkisasszony düledező házának hátsó falához toldották. Keményen tanult, és nemigen jutott ideje szórakozásra, legalábbis az első két szemeszterben.
Az első tanév után a vakációban beállt egy Kansas Cityben működő nagy ügyvédi céghez: a belső levelezést tologatta kis talicskán egyik emeletről a másikra. Háromszáz ügyvéd gyűlt össze egy fedél alatt, és néha úgy tűnt, mintha mind ugyanazon az ügyön dolgoznának: a Smith Greer dohányvállalatot védték egy tüdőrákperben. A tárgyalás, amely Joplinban zajlott teljes öt héten át, az alperes felmentésével végződött. Utána a cég nagy bulit rendezett, amelyen ezer vendég jelent meg. Azt rebesgették, hogy a bulira rendelt étel-ital a Smith Greernek nyolcvanezer dolcsijába került. Nicholast azonban ez kevéssé izgatta. Pocsék egy nyara volt. Utálta az egész cégmonstrumot, és a második tanév közepe táján már általában a joggal is torkig volt. Még hogy ő öt évet morzsoljon le egy szűk lyukba zárva, és naphosszat ugyanolyan szövegű beadványokat skribáljon, hogy a gazdag nagyvállalatok aztán másoknak tejeljenek?
Először egy futballmeccs utáni egyetemi ivászatra mentek el együtt. Hangos volt a zene, bőségesen fogyott a sör, és a füvet úgy kínálták körbe, mint a cukorkát. Korán mentek el, mert Nicholas nem szerette a zajt, Marlee pedig a marihuána szagát nem szerette. Kölcsönöztek néhány videokazettát, és spagettit főztek Marlee tágas és szépen berendezett lakásán. Nicholas a heverőn aludt.
Egy hónappal később odaköltözött, és megpendítette, hogy esetleg kimarad az egyetemről, mialatt Marlee éppen azt forgatta a fejében, hogy beiratkozik. Ahogy az idill kibontakozott, úgy apadt el Nicholas tudományos érdeklődése: még a szemeszter végi vizsgáit is csak nagy nehezen tette le. Az őrületig egymásba szerettek; semmi más nem számított. Ráadásul Marlee-nak volt némi készpénze, így felelősség sem nyomasztotta őket. A két szemeszter között Jamaicában vakációztak; ez volt Nicholas második s egyszersmind utolsó egyetemi éve.
Amikor otthagyta az egyetemet, Marlee már a harmadik évet töltötte Lawrence-ben, és nem bánta, ha felszedheti a sátorfáját. Nicholas pedig készen volt arra, hogy bárhová kövesse.
Marlee-nak vasárnap délutánig nem sokat sikerült kiderítenie a tűzvészről. Fitchre gyanakodtak mindketten, de nem tudták megállapítani, mi vihette rá. Az egyetlen értéktárgy a számítógép volt, márpedig Nicholas meggyőződéssel állította, hogy annak biztonsági rendszerét senki át nem törheti. Az igazán fontos lemezek Marlee társasházi lakásán, egy páncélszekrényben rejtőztek. Mit nyerhet rajta Fitch, ha porig éget egy nyomorúságos bérlakást? Legföljebb abban reménykedhet, hogy ráijeszt Nicholasra, ez azonban nem tűnt valószínűnek. A tűzoltóság megkezdte a szokványos vizsgálatot. Gyújtogatásra nem utalt semmilyen nyom.
Aludtak már finomabb helyeken is, mint a Siesta Motel, de rosszabbakon is. Négy év alatt négy városban laktak, fél tucat országban megfordultak, bekalandozták Észak-Amerika nagy részét, hátizsákos turistaként barangoltak Alaszkában és Mexikóban, kétszer hajózták végig a Coloradói, és egyszer leúsztattak az Amazonason is. És követték a dohányperek útvonalát is, és emiatt kénytelenek voltak letelepedni olyan unalmas helyeken, mint Broken Arrow, Allentown, most pedig Biloxi. Ketten együtt többet tudtak a nikotinszintekről, a rákkeltő anyagokról, a tüdőrák statisztikai valószínűségéről, az esküdtszék összeállításának menetéről, a tárgyalási taktikákról, valamint Rankin Fitchről, mint bármilyen szupererős szakértői csoport.
Miután egy órácskát eltöltöttek a takaró alatt, az ágy mellett felgyúlt a kis lámpa, és Nicholas kócosan feltápászkodott, hogy összeszedje a ruháit, Marlee is felöltözött, és a redőny résein át kikukucskált a parkolóra.
Közvetlenül alattuk Hoppy éppen minden tőle telhetőt elkövetett, hogy élét vegye Lawrence Krigler botrányos leleplezéseinek, mert úgy látta, ez a tanúvallomás különösen nagy hatással volt Millie-re: az asszony bőbeszédűen ecsetelte a hallottakat, s nem értette, miért akar a férje a kákán is csomót keresni.
Marlee, csak a mulatság kedvéért, Wendall Rohr irodájától néhány háznyira állította le a kocsiját. Mindketten abban a meggyőződésben éltek, hogy Fitch a lány minden mozdulatát követi, és jót nevettek, amikor elképzelték: mennyire idegesítheti Fitchet a tudat, hogy Marlee most is éppen Rohr irodájában tartózkodik, sőt személyesen vele tárgyal, hogy kicseréljék a legfrissebb híreket. A motelig Marlee bérelt kocsin jött, mint ahogy az elmúlt hónap során több más kocsit is bérelt.
Nicholas hirtelen eltelt a szobával, amely oly kísértetiesen hasonlított a saját, untig ismert börtöncellájához.
Hosszú autókirándulást tettek az öböl partján; Marlee vezetett, Nicholas sört iszogatott. Aztán végigsétáltak a mólón, és csókolóztak a szelíden hullámzó víz fölött. A perről alig váltottak szót.
Fél tizenegykor, két sarokra Rohr irodájától, Marlee kiszállt a kocsiból, és sietve elindult a járdán; Nicholas kis távolságból követte. Marlee kocsija közelében nem állt más kocsi. Joe Boy mindazonáltal látta, ahogy beszáll, és rádiótelefonon értesítette Konradot. Miután a lány elhajtott, Nicholas a bérelt kocsin sietve visszament a motelbe.
A felperes nyolc ügyvédje, azok, akik fejenként egymillióval szálltak be az ügybe, nap mint nap összeültek; Rohr most is egy ilyen, a szokásosnál is fűtöttebb hangulatú megbeszélésen vett részt. Ezen a vasárnap estén azt vitatták, hány tanút idézzen még meg a felperes, és ami a soron lévő teendőket illeti, mint rendesen, most is nyolc önálló nézet csapott össze. Igaz, hogy csak két elvi irányzatot képviseltek, ám mind a nyolcuknak meglehetősen szilárd és ízig-vérig eltérő véleménye volt arról, hogy a mindenkori helyzetben mi lenne a leginkább célravezető.
Az esküdtszék összeállítására fordított három napot is beszámítva a per holnap immár negyedik hetébe fordul, a felperesnek pedig annyi szakértő és egyéb tanú állt rendelkezésére, hogy még két további hétre is futotta volna belőlük. Természetesen Cable-nek is megvolt a maga szakértői serege, ám az ilyen ügyekben az volt a gyakorlat, hogy a védelem feleannyi idő sem töltött ki, mint a felperes. Mindenesetre nagyjából összesen hat hétre lehetett számítani, azaz az esküdtszék majdnem négy hétig élne a világtól elzárva, és ez a forgatókönyv mindenkit nyugtalanított. Előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor az esküdtek fellázadnak, és minthogy az idő java részét a felperes vette igénybe, az ostor leginkább rajta csattanhat. Másfelől viszont az utolsó időszak a védelemé, márpedig az esküdtszék a végére szokott kifáradni, elképzelhető tehát, hogy indulatuk Cable-re és a Pynexre összpontosul. E kérdés körül dúlt a vita immár egy órája.
A Wood kontra Pynex ügy a maga nemében páratlannak minősült, mivel ez volt az első olyan dohányper, amelyben az esküdtszéket el kellett különíteni. Rohr úgy vélte, hogy az esküdtek immár eleget hallottak. Már csak további két tanút kívánt megidézni, hogy kedd délre a maguk részéről befejezzék az ügyet, és a folytatást már Cable-re hagyják. A dallasi Scotty Mangrum és a New Orleans-i André Durond osztotta véleményét. A San Diegó-i Jonathan Kotlack csak annyiban tér el álláspontjuktól, hogy ő nem két, hanem még három tanút hallgatott volna meg.
John Riley Milton Denverből, valamint Rayner Lovelady Savannah-ból viszont annál hevesebben képviselte az ellenvéleményt. Ha már ilyen sok pénzt költöttek a világ legtekintélyesebb szakértőhadára, minek ez a nagy sietség? Még pompás tanúk vannak hátra, akiktől átütő erejű vallomások várhatók. Az esküdtszék pedig nem szalad el. Egyre fáradtabbak lesznek, még szép – az esküdteknek az a dolguk, hogy elfáradjanak. Sokkal biztonságosabb, ha az eredeti tervhez híven alapos munkát végeznek, és kihasználnak minden lehetőséget, mint hogy menet közben felborítsák a hajót, csak mert néhány esküdt unatkozó pofákat vág.
A bostoni Carney Morrison mindegyre az esküdtszéki szakértők heti összefoglalóján lovagolt. Ezek az esküdtek még igenis bizonytalanok! Mississippi állam törvényeinek értelmében az érvényes verdikthez kilenc szavazat kell a tizenkettőből, márpedig Morrisonnak szilárd meggyőződése volt, hogy ez a kilenc még nincs együtt. Rohrt azonban nemigen érdekelte, mit szólnak az elemzők ahhoz, ahogy Jerry Fernandez a szemét dörzsöli, ahogy Loreen Duke egyik combjáról a másikra helyezi a testsúlyát, vagy ahogy szegény öreg Herman dr. X. Y. tanúvallomása alatt a nyakát tekergeti. Rohrnak, az igazat megvallva, a könyökén jöttek ki a szakértői elemzések, a szakértőknek fizetett pofátlanul magas tiszteletdíjak gondolatától pedig egyenesen hányingere volt. Egy dolog, hogy az ember az esküdtjelöltek lenyomozása közben igénybe veszi segítségüket, de egészen más, ha a tárgyalás közben is mindenütt ott lábatlankodnak, és folyton napi jelentéseket akarnak írni az ügyvédek kioktatására. Rohr sokkal jobban eligazodott a mindenkori esküdtszéken, mint akármilyen szakértő.
A Miamiba való Arnold Levine nem sokat beszélt, mert a többiek ismerték az álláspontját. Egy ízben teljes tizenegy hónapon át képviselte a felperest a General Motors ellen, így neki a hat hét csak afféle bemelegítésnek számított.
Amikor kiderült, hogy mindkét álláspontot négyen-négyen képviselik, nem dobtak fel pénzdarabot a vita eldöntésére. Már jóval az esküdtszék összeállítása előtt megegyeztek benne, hogy ebben az ügyben Wendall Rohr a góré; az ő szülővárosában zajlik a per, az ő megszokott tárgyalótermében, ő ismeri a bírót, ő ismeri az esküdteket. A felperes képviselőinek testülete bizonyos határig demokratikus alapon működött, de Rohr vétójoga megdönthetetlen volt.
Vasárnap késő este jutott elhatározásra. A nagy tekintélyű ellenfelek hiúsága nem csekély mértékben sérült ugyan, de azért nem is jóvátehetetlenül. Túlságosan nagy volt a tét ahhoz, hogy tovább civakodjanak, és újabb meg újabb változatokat szőjenek a várható fejleményekről.
HÉTFŐ REGGEL a napirend első pontjaként Harkin bíró négyszemközti megbeszélésre hívta irodájába Nicholast, hogy a tűzesetről és hogylétéről tudakozódjék. Nicholas megnyugtatta, hogy semmi baja, és ha elég sűrűn mossa a holmiját a motelben, lesz mit felvennie. Elvégre ő csupán egyszerű diák, nem volt sok vesztenivalója, eltekintve egy kitűnő számítógéptől.
A tűzesetet hamar megtárgyalták, és ha már így kettesben voltak, Harkin megkérdezte:
– Na és hogy van a többi barátunk?
Az esküdtekkel való nem hivatalos beszélgetés ugyan nem ütközött tilalomba, de azért a perrendtartás szürke zónájába tartozott; általában ajánlatosabbnak minősült, ha ilyen esetekben ügyvéd is jelen van, és a törvényszéki írnok jegyzeteket készít. Harkin azonban úgy érezte, ebben a fiúban feltétlenül megbízhat, és különben is kedve támadt egy kis ártatlan fecsegésre.
– Minden megy a maga útján.
– Nem adódott semmi rendkívüli esemény?
– Én legalábbis nem tudok ilyenről.
– A perről nem beszélgetnek.
– Nem. Sőt kínosan kerüljük az egész témát.
– Nagyon helyes. Szóváltás, újabb sirámok?
– Egyelőre semmi.
– A koszttal sincs baj?
– A koszt kifogástalan.
– Nem keveslik a magánjellegű látogatásokat?
– Nem. Én legalábbis nem hallottam panaszt.
Harkinnak fúrta az oldalát, nincs-e valami etyepetye az esküdtek között, nem mintha jogi szempontból ez bármit számított volna – csak éppen úrrá lett rajta a piszkos fantázia.
– Rendben van. Szóljon, ha bármi gond felmerülne. De minden köztünk maradjon.
– Természetesen, bíró úr – mondta Nicholas, majd kezet fogtak, és Nicholas eltávozott.
Harkin szívélyesen üdvözölte az esküdteket, és jó munkát kívánt nekik a következő hétre. Úgy látszott, mind tettre készek, alig várják, hogy túljussanak megpróbáltatásaikon.
Rohr felállt, és beszólította a következő tanút: Leon Robiliót. Valamennyi szereplő készen állt az előadás folytatására. Robiliót bevezették az egyik oldalajtón. Fürgén csoszogott el a bírói emelvény előtt a tanúk padjáig; az egyik rendőr segített, hogy kényelembe helyezkedjék. Sápadt öregember volt, sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőt nem viselt. A nyakán tátongó lyukat vékony fehér kötés fedte, és fehér vászonsál álcázta. Amikor letette az előírásos esküt, ceruzaforma mikrofont tartott a nyakához. Tompa, színtelen hangon beszélt, mint minden gégerákkal műtött beteg, de hallhatóan és érthetően. Torkához szorította a mikrofont, és az egyhangúan kopogó szavak a terem minden zugába elhatoltak.
Rohr gyorsan összefoglalta a lényeget. Mr. Robilio hatvannégy éves, nyolc évvel ezelőtt távolították el rákos megbetegedés miatt a gégefőjét, és azóta megtanult a nyelőcsövén át beszélni. Erős dohányos volt csaknem négy évtizeden át, és káros szenvedélye kis híján az életébe került. Ez idő szerint a rák utóhatásain kívül szívbajban és tüdőtágulásban is szenved, amiről ugyancsak a cigaretta tehet.
A hallgatóság hamar hozzáedződött a felhangosított, robotemberszerű beszédhez, s kivált akkor követték fokozott figyelemmel, amikor kiderült: a tanú húsz évig abból élt, hogy a dohányipar javára lobbizott. Akkor szakított foglalkozásával, amikor gégerákot kapott, és rádöbbent, hogy még a betegség tudatában sem képes leszokni a cigarettáról. A nikotin testileg is, lelkileg is szenvedélybeteggé tette. Miután átesett a gégefő-eltávolításon és az azt követő gyötrelmes kemoterápiái kezelésen, még teljes két évig dohányzott. Csak akkor hagyta abba, amikor egy szívroham kis híján végzett vele.
Lerítt róla, milyen rossz az egészségi állapota; ennek ellenére, mondotta, ma is teljes munkaidőben dolgozik Washingtonban, csakhogy immár a másik oldalon. Szenvedélyes dohányzásellenes aktivistaként ismerik.
Korábbi életében a Fókusz Dohányügyi Tanácsnál dolgozott; ez a szervezet, amint mélységes megvetéssel jellemezte, ügyesen álcázott lobbicsoport volt, amelyet teljes egészében a dohányipar pénzelt.
– Az volt a dolgunk, hogy felvilágosítsuk a dohánytársaságokat a készülő törvényekről, és tanácsokat adjunk, miként lehetne azokat a javukra módosítani. Korlátlan összegek álltak rendelkezésünkre, reprezentációs alapunkból minden befolyásos politikust jóllakathattunk. Kőkemény profik voltunk, és mindenkit, aki fel akart csapni a dohányzás apostolának, mi oktattunk ki a politikai ökölharc fortélyaira.
Munkahelyén Robilio kezén számtalan, a cigarettával és a dohányiparral foglalkozó tanulmány ment keresztül, hiszen a szervezet egyik alapfeladata éppen az volt, hogy minden ismertté vált vizsgálatot, kutatási tervet, kísérletet a lehető leggondosabban elemezzen. Igen, ő is látta azt a hírhedt nikotinügyi feljegyzést, amelyről Krigler szólt nem is egyszer, hanem jó néhányszor látta, bár másolatot nem őrzött meg róla. A Fókusznál köztudott volt, hogy a dohánytársaságok szándékosan emelik a nikotinszintet a függőség előidézése és fenntartása érdekében.
Robilio sűrűn és látható élvezettel használta a függőség szót. A dohánytársaságok több olyan kísérletsorozatot végeztettek, amelyekben különböző állatfajtákat szoktattak rá a nikotinra – ezek a beszámolók is mind eljutottak hozzá. Maga is tevékenyen közreműködött olyan vizsgálatok agyonhallgatásában, amelyek egyértelműen bebizonyították: minél fiatalabb korban válik valaki a dohányzás rabjává, annál nehezebben szokik le róla. A megfertőzött tizenévesek legnagyobb részénél a függőség később is leküzdhetetlennek bizonyul.
Rohr vaskos jelentésekkel és tanulmányokkal megrakott dobozt vett elő; Robilio sorra azonosította őket, és az anyagok hivatalosan is bekerültek a tárgyi bizonyítékok közé, mintha az esküdteknek még lenne idejük arra, hogy döntésük meghozatala előtt több tízezer oldalt átböngésszenek.
Robilio sok mindent megbánt, amit dohányipari lobbistaként művelt, de van egy vétke, amelyért most is állandóan nyomasztja a bűntudat: ravaszul megszövegezett nyilatkozatokban tagadta, hogy a dohányreklámok a tizenéveseket céloznák meg.
– A nikotin függőséget vált ki; a függőség profitot termel – nyilatkozta. – A dohányipar fennmaradása azon múlik, hogy mennyiben képes rászoktatni a felnövekvő nemzedékeket a cigarettára. A reklámok félrevezető üzenetekkel bombázzák a fiatalokat. A dohányipar milliárdokat fordít arra, hogy a cigarettázást vonzó, érdekes és ártalmatlan kedvtelésnek tüntesse fel. A gyerekeket könnyebb rákapatni a cigarettára, és nehezebb leszoktatni róla. Ezért a dohánytársaságoknak létérdekük, hogy elsősorban őket hozzák kísértésbe. – A színtelen hang megtelt keserűséggel. Robilio felváltva nézett hol az esküdtszékre, hol a védelem képviselőire, az előbbiekre meleg jóindulattal, az utóbbiakra maróan gúnyos mosollyal. – Milliókat költöttünk gyerekekkel kapcsolatos kutatásokra. Kiderítettük, hogy a legtöbben kapásból meg tudják nevezni a három legtöbbet hirdetett cigarettamárkát. Kiderítettük, hogy a tizennyolc év alatti dohányos fiatalok kilencven százaléka a három legsűrűbben reklámozott márkát szívja. És mit tettek erre a dohánytársaságok? Napnál is világosabb: fokozták a reklámhadjáratot.
– Tudta-e, mekkora nyereséghez jutnak a dohánytársaságok a kiskorúaknak eladott cigarettamennyiségből? – kérdezte Rohr, aki talán még Robiliónál is jobban ismerte a választ.
– Körülbelül évi kétszázmillió dollárhoz. Ennyit zsebeltek be csak a tizennyolc éven aluliaktól! Már hogyne tudtuk volna! Évente ellenőriztük a számokat, mind bele voltak táplálva a számítógépeinkbe. Tudtunk mi mindent. – Mr. Robilio kis szünetet tartott, és olyan megvetően intett a védelem asztala felé, mintha megannyi leprás ülné körül. – És a maiak is éppúgy tudják. Tudják, hogy mindennap háromezer gyerek kezd el cigarettázni, és pontosan nyilvántartják, milyen márkákat vásárolnak. Tisztában vannak azzal, hogy a legtöbb felnőtt dohányos tizenéves korában kezdi. Hiszen megmondtam: mindig az új nemzedékre kell kivetniük a hálójukat. Holott pontosan tudják, hogy abból a háromezer srácból, aki ma szívja el az első cigarettáját, ezer bele fog halni a szenvedélybe.
Robilio valósággal megbabonázta az esküdteket. Rohr néhány másodpercig lapozgatott papírlapjaiban, nehogy a dráma csúcspontja idő előtt következzék be. Ide-oda járkált pulpitusa körül, mintha bemelegítő gyakorlatokat végezne, megvakarta az állát, felnézett a mennyezetre, majd rátért a következő kérdésre:
– Amikor még a Fókusz Dohányügyi Tanácsnál dolgozott, hogyan szerelték le a nikotinfüggőségre vonatkozó érveket?
– A dohánytársaságoknak megvan a jól bevált lemezük, ismerem, hiszen sajnos részt vettem a megfogalmazásában. A szöveg nagyjából így hangzik: a dohányosok önként szoknak rá a cigarettára, tehát szabadon dönthetnek. A cigarettázás nem szenvedélybetegség, de még ha az volna is, mit lehet tenni? Senki sem parancsra csinálja, hanem szabad akaratából. Elhihetik, annak idején én is nagyon meggyőzően nyomtam ezt a szöveget. Mint ahogy a maiak is csuda ügyesen adják elő. Csak egy a bibi: hogy hazugság az egész.
– Miért nevezi hazugságnak?
– Mert ebben az esetben függőségről van szó, és a szenvedélybetegnek már nincs szabad akarata. A gyerekek pedig sokkal hamarabb esnek áldozatul a függőségnek, mint a felnőttek.
Rohr ez egyszer elkerülte a túlbeszélés csapdáját. Robilio nélküle is értett a szavak forgatásához, másfelől a kilencvenperces erőfeszítés, hogy tisztán és érthetően beszéljen, jócskán kimerítette. Rohr átadta a tanút Cable-nek: jöhetnek a keresztkérdések. Harkin bíró azonban már nagyon vágyott egy csésze kávéra, és szünetet rendelt el.
Hoppy Dupree Robilio tanúkihallgatásának félidejében surrant be a terembe; ez volt az első alkalom, hogy megjelent a tárgyaláson. Millie egy csendesebb pillanatban elkapta a tekintetét, és örült, hogy itt láthatja, bár furcsállta, honnan támadt férjében ez a hirtelen érdeklődés a per után.
A húszperces kávészünet után Cable felhágott a pulpitusára, és nekilátott, hogy ízekre tépje Robiliót. A hangja metsző volt, már-már gyűlölködő, mintha a tanút köpönyegforgatónak, sőt hitvány árulónak tekintené. Rögtön be is vitte az első találatot azzal a leleplezéssel, hogy Robilio maga jelentkezett a felperes ügyvédeinél, és pénzt kap a tanúvallomásáért; továbbá már két későbbi dohányperre is előleget vett fel.
– Igenis megfizetnek, amiért itt vagyok, Mr. Cable, csakúgy, mint magát – vágott vissza Robilio; ilyen esetekben minden szakértő ezzel a válasszal szokott kirukkolni. De azért a pénz némileg megtépázta a körülötte ragyogó dicsfényt.
Cable kiszedte belőle, hogy huszonöt éves korában kezdett dohányozni, amikor már házasember volt, két gyermek atyja, tehát korántsem holmi kiskamasz, akit elbódítanak a Madison Avenue ravasz neonreklámjai. Öt hónappal ezelőtt, egy kétnapos maratoni próbavallomás során az ügyvédek már megismerkedtek a tanú heves, robbanékony természetével, és Cable eltökélte, hogy kijátssza ezt a kártyát. Kérdései pergőtűzszerűen követték egymást, s mind arra irányultak, hogy Robiliót kihozzák a sodrából.
– Hány gyermeke van? – kérdezte.
– Három.
– Van-e köztük, aki rendszeresen dohányzott?
– Van.
– Hány?
– Három.
– Hány éves korukban kezdték?
– Ki ekkor, ki akkor.
– Mégis, átlagban?
– Tizenhat-tizennyolc évesen.
– Pontosan mely reklámok hatására?
– Arra már nem emlékszem.
– Tehát nem tudja megmondani az esküdteknek, mely reklámok szoktatták rá a cigarettára a gyerekeit?
– Olyan rengeteg volt belőlük. Akárcsak ma. Nem lehet megállapítani, melyik bolondította meg őket.
– De azért a reklámok a fő bűnösök?
– Az biztos, hogy hatottak rájuk. Mint ahogy hatnak ma is.
– Eszerint mást is terhel a felelősség?
– Hát engem nem, az biztos. Én nem beszéltem rá őket.
– Gondolja? Ezeknek a gyerekeknek az apja húsz éven át abból élt, hogy az emberiséget dohányzásra buzdítsa. Azt akarja mondani az esküdteknek, hogy a gyerekeit kizárólag a ravasz reklámok vitték kísértésbe?
– Igenis hogy hozzájárultak. Hisz ez a dolguk.
– Dohányzott-e odahaza is, a gyerekei előtt?
– Igen.
– Hát a felesége?
– Ő is.
– Rászólt-e valaha valamelyik vendégére, hogy ne dohányozzon az otthonában?
– Nem. Akkor még nem.
– Elmondhatjuk tehát, hogy a családi otthon környezete kedvezett a dohányzásnak?
– Igen. Akkor még igen.
– De azért továbbra is fenntartja, hogy a gyerekei a fondorlatos hirdetések miatt kaptak rá a dohányzásra?
Robilio mélyet lélegzett, magában ötig számolt, majd így szólt:
– Ma már sok mindent másképp látok, Mr. Cable. Keservesen megbántam a percet, amikor először rágyújtottam.
– A gyerekei leszoktak a dohányzásról?
– Ketten le. Nagy nehézségek árán. A harmadik már tíz éve próbál leszokni.
Az utolsó kérdést Cable ötletszerű, hirtelen sugallatra tette fel, és legszívesebben máris visszavonta volna. Ideje sebességet váltani.
– Tudja-e, Mr. Robilio, hogy a dohányipar igyekszik gátat vetni a tizenévesek dohányzásának?
Robilio kuncogását a mikrofon gurgulázássá erősítette.
– Komolytalan dolog.
– Tudja-e, hogy tavaly negyvenmillió dollárt fordítottak a Füstmentes Tini programra?
– Ez is csak rájuk jellemző. Így akarnak melegszívű emberbarátnak mutatkozni!
– Tudja-e, hogy a dohányipar bizonyíthatóan közreműködik egy olyan törvény meghozatalában, amely korlátozza a cigaretta-automaták számát a gyerekek által is látogatott helyeken?
– Igen, valamit már harangoztak erről. Cuki pofák, nem igaz?
– Tudja-e, hogy a dohányipar tavaly tízmillió dollárt adományozott Kalifornia államnak egy, a gyermekkori dohányzás elleni iskolai kampány támogatására?
– Nem, ez újdonság számomra. És mi van a felnőttkori dohányzással? Beleverik a kis kölkök fejébe, hogy a tizennyolcadik születésnapjuk után már nyugodtan bagózhatnak? Mert ez volna az igazi!
Cable előtt ott volt a felteendő kérdések listája. Úgy látszott, beéri vele, ha sorra elsütheti őket; a válaszokról már nem vett tudomást.
– Tudja-e, hogy Texas államban a dohányipar támogatja azt a törvényjavaslatot, amely minden gyorsétkezdében, tehát a tizenévesek által legsűrűbben látogatott helyeken megtiltja a dohányzást?
– Aha, erről hallottam. És érdekli, miért csinálják? Majd megmondom. Azért, hogy a fizetett ügyvédeik, amilyen maga is, ezekkel a mesékkel traktálhassák az esküdteket. }ól veszi ki magát a tárgyalóteremben. Ezért csinálják, semmi másért.
– Tudja-e, hogy a dohányipar bizonyítottan támogatja azt a törvényt, amely bírsággal sújt minden vegyesboltot, ahol kiskorúnak dohányárut adnak el?
– Igen, erről is tudok. Merő szemfényvesztés, ócska komédia. Itt-ott elpötyögtetnek egypár dollárt, hogy nagyzolhassanak, és tisztára mossák a jó hírüket. Megtehetik, mert nagyon jól tudják, mi az igazság. Az igazság az, hogy évi kétmilliárdot fektetnek a hirdetésekbe, és ezzel az egész felnövekvő nemzedéket nikotinfüggőségbe ejtik. És ha maga ezt nem tudja éppen olyan jól, mint ők meg én, akkor kérje vissza az iskolapénzt.
Harkin bíró előredőlt székében.
– Mr. Robilio, ez nem helyénvaló. Az utolsó mondatot, kérem, ne vegyék jegyzőkönyvbe. Ön pedig tartózkodjék a hasonló megjegyzésektől.
– Elnézést, bíró úr. Magától is bocsánatot kérek, Mr. Cable. Tudom, hogy csak a munkáját végzi. Én csak az ügyfeleit rühellem.
Cable elvesztette a fonalat. Egy bágyadt „miért?” csúszott ki a száján, de rögtön meg is bánta.
– Mert alattomosak. Ez az egész dohánygyárosbrancs csupa tanult, művelt, finom úriemberből áll, de a szívükben nincs könyörület. Ártatlan képpel néznek az emberek szemébe, és azt magyarázzák, hogy a cigarettázás nem vezet függőséghez. És közben pontosan tudják, hogy hazudnak.
– Nincs több kérdésem – szólt vissza Cable, már az asztal felé menet.
Gardner tizennyolcezer lakosú városka volt, egyórányira Lubbocktól. Pamela Blanchard a régi negyedben lakott, két sarokra a Fő utcától, egy századfordulón épült, de szépen felújított házban. Az előkertben juharfák álltak rézvörös-aranyló pompájukban. Az utcán gyerekek száguldoztak kerékpáron és gördeszkán.
Hétfő délelőtt tíz óráig Fitchnek a következőket sikerült megtudnia: Mrs. Blanchard férje az egyik helyi banknak az elnöke; Mr. Blanchard ezelőtt tíz évvel vesztette el az első feleségét. Nicholas Easter vagy Jeff, vagy ahogy éppen hívják a senkiházit, nem az ő fia. A nyolcvanas évek elején az olajválság kis híján csődbe vitte a bankot, és a helybéliek közül sokan még most is bizalmatlanok iránta. Mr. Blanchard Gardnerben született, Pamela azonban nem; talán Lubbockból jött, az is lehet, hogy Amarillóból. Nyolc évvel ezelőtt, Mexikóban kötöttek házasságot, de a gardneri hetilap csak egy kurta hírre méltatta az eseményt, és fényképet sem közöltek az esküvőről. A hír, amely közvetlenül a halálozási rovatot követte, mindössze annyit tartalmazott, hogy N. Forrest Blanchard Jr. nőül vette Pamela Kerrt, s rövid cozumeli nászútjukat követően Gardnerban fognak letelepedni.
A legjobb helyi forrásnak egy Rafe nevű magánnyomozó látszott; húsz évig szolgált a rendőrségnél, és azt állította, hogy mindenkit ismer. Miután tisztes összegű előleget vágott zsebre, átdolgozta az egész vasárnap éjszakát. Alvás helyett inkább ivott, méghozzá töméntelen mennyiségű whiskyt, és reggelre vágni lehetett körülötte a bűzt. Dante és Joe Boy is ott dolgozott vele koszlott Fő utcai irodájában, de a whiskyt többszöri kínálás után is makacsul visszautasították.
Rafe beszélt az összes gardneri zsaruval, és a végén kifogott egyet, aki beszélő viszonyban volt Blanchardék egyik szomszédasszonyával. Valami végre bejött. Pamelának két fia volt egy korábbi házasságából, amely válással végződött. Nem sokat beszélt róluk, de az biztos, hogy az egyik fiú Alaszkában van, a másik ügyvéd vagy annak tanul. Legalábbis a szomszédasszony így emlékezett.
Minthogy a fiúk nem Gardnerben nőttek fel, a nyom hamarosan kihűlt; egyiküket sem ismerte senki. Rafe teremtett lelket sem talált, aki valaha egyáltalán látta volna Pamela Blanchard fiait. Ekkor Rafe felhívta az ügyvédjét, egy válóperekre szakosodott kétes hírű alakot, aki rendszeresen igénybe vette Rafe eléggé kezdetleges megfigyelői szolgálatait, az ügyvéd pedig ismerte Mr. Blanchard bankjának egyik titkárnőjét. A titkárnő jó viszonyban volt Mr. Blanchard személyi titkárnőjével, és így derült ki, hogy Pamela nem Lubbockba és nem is Amarillóba, hanem Austinba való, ahol valamilyen bankárszövetségben dolgozott, és így ismerkedett meg Mr. Blancharddal. A személyi titkárnő tudott Mrs. Blanchard első házasságáról is, de úgy gondolta, az már sok-sok éve felbomlott. Nem, Pamela fiait ő sem ismeri. Mr. Blanchard soha nem beszél róluk. A házaspár visszavonultan él, vendégeket jóformán soha nem fogadnak.
Dante és Joe Boy óránként jelentett Fitchnek, aki végül hétfőn délfelé felhívta egy austini ismerősét, akivel hat évvel ezelőtt együtt dolgozott egy dohányperben, a Texas állambeli Marshallban. Fitch elmagyarázta, hogy sürgős, halasztást nem tűrő ügyről van szó. Perceken belül tucatnyi nyomozó fésülte át a telefonkönyveket, és kezdett buzgón tárcsázásba. S a vérebek hamarosan szimatot fogtak.
Pamela Kerr igazgatósági titkárnő volt az Austinban székelő Texasi Bankárszövetségnél. A hívott felek egymás után adták a további ötleteket, és így sikerült rábukkanni Pamela egyik hajdani kolléganőjére, aki most pályaválasztási tanácsadóként működött egy magániskolában. A nyomozó körzeti ügyészhelyettesnek mondta magát, és azt állította, hogy Pamelát esküdtjelöltnek idézték be egy nagyszabású lubbocki gyilkossági perhez, ő pedig, törvény adta jogával élve, adatokat gyűjt az esküdtszék esetleges tagjairól. Az egykori kolléganő leszögezte, hogy évek óta nem látta Pamelát, és telefonon sem beszélt vele, mindazonáltal kötelességének érezte, hogy néhány kérdésre válaszoljon.
Pamelának két fia volt: Jeff és Alex. Alex, aki két évvel volt idősebb Jeffnél, Austinban végezte el a középiskolát, majd Oregonba sodródott. Jeff is Austinban érettségizett, méghozzá kitüntetéssel, majd Rice-be ment valami főiskolára. Az apjuk akkor hagyta el a családot, amikor a két fiú még óvodás volt, de Pamela mint egyedülálló anya igazán nagyszerűen megállta a helyét.
Dante, alighogy Austinban kiugrott a magánrepülőgépből, elkísérte az egyik nyomozót a középiskolába, ahol engedélyt kaptak, hogy a könyvtárban a régi évkönyvek között kotorásszanak. Jeff Kerr az 1985-ből származó színes érettségi képén kék szmokingot viselt, széles kék csokornyakkendővel, a haja rövidre volt nyírva, s komoly képpel bámult egyenesen a fényképész lencséjébe – ugyanaz az arc, amelyet Dante Biloxiban már hosszú órákon át figyelt.
– Ez a mi emberünk – mondta habozás nélkül, majd nagy lelki nyugalommal kitépte a lapot az évkönyvből, és onnan a helyszínről, a könyvekkel zsúfolt polcok közül már hívta is Fitchet a mobiltelefonján.
Három rice-i telefonhívás nyomán kiderült, hogy Jeff Kerr 1989-ben végezte ottani tanulmányait, és pszichológiából szerzett diplomát. A hívó egy esetleges munkaadó képviselőjeként mutatkozott be, s így bukkant rá a rice-i főiskola politikatudományi professzorára, aki tanította Kerrt, és emlékezett is rá. Állítása szerint a fiatalember továbbköltözött Kansasba, hogy jogot tanuljon.
Fitch busás tiszteletdíj megcsillogtatása ellenében telefonon kifogott egy olyan magánnyomozó céget, amely hajlandó volt félretenni minden egyéb munkáját, és tüstént rávetni magát a kansasi Lawrence városára, hogy Jeff Kerr nyomára bukkanjon.
A rendes körülmények között olyan nagyhangú Nicholas ebéd közben szokatlanul tartózkodónak mutatkozott. Csak tömte magába az O'Reilly szállította hatalmas töltött burgonyát, de nem szól egy árva szót sem; kerülte a többiek tekintetét, és gondterhelt képet vágott. A többiek sem voltak valami fényes hangulatban. Még a fülükben csengett Leon Robilio mesterséges robotemberhangja, és gyötörte őket a tudat, hogy igazi hangjától a dohány fosztotta meg a szerencsétlent. És ez a félelmetes hang csak az imént teregette ki előttük mindazt az émelyítő mocskot, amelynek elkaparásában hajdan maga az áldozat is közreműködött! Naponta háromezer gyerek nyúl az első cigaretta után – és közülük ezer attól a perctől halálra van ítélve. Mindig a soron következő nemzedéket kell megcélozni – recsegte most is a fülükbe a szörnyű géphang...
Loreen Duke csak csipegetett a csirkesalátából, aztán eltolta maga elől a tányért, és a szemben ülő Jerry Fernandezre nézett; hangja hirtelen törte meg a súlyos csendet.
– Kérdezhetek valamit?
– Csak bátran.
– Maga hány éves volt, amikor cigarettázni kezdett?
– Tizennégy.
– És miért csinálta?
– A Marlboro-cowboy miatt. Az összes haverom Marlborót szívott. Vidéki srácok voltunk, imádtuk a lovakat meg a rodeót. Iszonyúan imponált nekünk az a marlborós tag. Olyan rámenős volt, olyan vagány, vagy hogy is mondjam...
És ezekben a pillanatokban valamennyi esküdt lelki szeme előtt felmerült az a bizonyos plakát: a kemény, barázdált arc, a határozott áll, a kopott bőrdzseki, talán még a hóborította hegyek is a háttérben. Hát nem a függetlenség netovábbja, hogy az ember egyszerűen köp a világra, és a szájába biggyeszt egy Marlborót? Létezhet olyan tizennégy éves srác, aki ne szeretne hasonlítani a marlborós cowboyra?
– És maga is szenvedélybeteg? – kérdezte Rikki Coleman, villájával ide-oda tologatva szokásos zsírmentes, salátával körített pulykasültjét.
A „szenvedélybeteg” szó úgy hangzott a szájából, mintha a beszélgetés a heroin körül forogna.
Jerry eltűnődött, és érzékelte, hogy esküdttársai feszült figyelemmel nézik, mintha mind most akarnák megtudni, miféle ellenállhatatlan erejű ingerek tartják az embert örökös függőségben.
– Nem tudom – mondta. – Lehet, hogy le bírnék szokni. Párszor már megpróbáltam. Isten bizony, nem is lenne rossz. Rémes egy szokás.
– Szóval még csak nem is élvezi? – kérdezte Rikki.
– Ó, tudja, néha oltári jólesik egy cigi, de mostanában már napi két csomagnál tartok, és az tényleg sok.
– És maga, Angel? – kérdezte Loreen a mellette ülő Angel Weese-től, aki híres volt szűkszavúságáról. – Maga hány éves korában kezdte?
– Tizenhárom voltam – mondta röstelkedve Angel.
– Én pedig tizenhat – ismerte be Sylvia Taylor-Tatum, még mielőtt bárki is nekiszegezhetné a kérdést.
Hermannak is kedve támadt, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe.
– Én tizennégy éves koromban gyújtottam rá először – közölte. – És negyvenévesen hagytam abba.
– A többiek? – nézett körül Rikki mint legfőbb vallató.
– Én tizenhét voltam – mondta az ezredes. – Akkor kerültem a seregbe. De már harminc éve, hogy eltapostam az utolsó bűzrudat.
Ezúttal sem titkolta, milyen büszke az önuralmára. Hosszú csend lett, majd Rikki ismét megkérdezte:
– És a többiek?
– Még én is itt vagyok. Tizenhét éves koromban kezdtem el, és két évvel később szoktam le – közölte Nicholas, noha az egészből egy szó sem volt igaz.
– Van valaki köztünk, aki tizennyolc éves kora után gyújtott rá először? – kérdezte Loreen.
Senki sem jelentkezett.
Nitchman civil ruhában volt, amikor találkozott Hoppyval, hogy gyorsan bekapjanak egy szendvicset. Hoppyt nyomasztotta a tudat, hogy valaki megláthatja egy FBI-ügynök társaságában, és roppantul megkönnyebbült, amikor Nitchman farmernadrágban és kockás ingben bukkant fel. Valószínűtlen, hogy Hoppy cimborái és ismerősei arcról felismernék a szövetségi hatóságok helyi képviselőit, amellett Nitchman meg Napier még azt is elárulta, hogy ők egy különleges atlantai egységből valók – ám Hoppyban még így is maradt némi szorongás.
Elmesélte, mit hallott délelőtt a törvényszéken, hozzátéve, hogy a géphangú Robilio mindenkire nagy hatással volt, és az esküdtek valósággal a tenyeréből ettek. Nitchman, szokása szerint, csekély érdeklődést tanúsított a per iránt; újra elmagyarázta, hogy ő csupán a washingtoni főnökség utasításait teljesíti. Átadott Hoppynak egy összehajtogatott papírlapot, amelynek tetején és alján apró betűs szavak és parányi számok sorakoztak, és közölte, hogy a papír épp most jött az igazságügyi minisztériumból; Cristano küldte azzal, hogy feltétlenül mutassák meg Hoppynak.
Az irományt valójában Fitch szakemberei készítették, két nyugalmazott CIA-ügynök, akik továbbra is ott lófráltak Washington körül, és élvezték, hogy változatlanul borsot törhetnek mások orra alá.
A szóban forgó dokumentum egy Leon Robilióra vonatkozó, meglehetősen félelmetesnek látszó jelentés átfaxolt másolata volt. Nem szerepelt rajta se forrás, se dátum, csak a baljós címfej: SZIGORÚAN BIZALMAS, és alatta négy rövid bekezdés. Hoppy, miközben burgonyaszirmot rágcsált, gyorsan átfutotta. A következők derültek ki: Robilio félmillió dollár fejében vállalta a tanúskodást; Robiliót sikkasztás miatt bocsátották el a Fókusz Dohányügyi Központtól, sőt eljárás is indult ellene, ám a vádat később elejtették; Robilio többször állt pszichiátriai kezelés alatt; Robilio szexuálisan zaklatott két titkárnőt a Fókusznál; Robilio gégerákját minden valószínűség szerint nem a dohányzás, hanem az alkoholizmus okozta; végül pedig Robilio notórius hazudozó, aki gyűlöli egykori munkahelyét, és keresztes hadjáratát kizárólag a bosszúvágy vezérli.
– Hűha – mondta Hoppy, s eltátotta burgonyaszirommal teli száját.
– Mr. Cristano úgy gondolja, hogy ezt oda kéne csempésznie a feleségének – közölte Nitchman. – Ő pedig megmutathatná azoknak az esküdteknek, akikben megbízik.
– Nem probléma – mondta Hoppy, majd gyorsan összehajtogatta és a zsebébe gyűrte a papírlapot, és úgy nézett körül a zsúfolt étteremben, mint aki éppen most követett el valamilyen égbekiáltó bűntényt.
A jogi kar évkönyveiből és az irattáros által kelletlenül rendelkezésre bocsátott szűkös feljegyzésekből kitűnt, hogy Jeff Kerr 1989-ben iratkozott be az első évfolyamra. Mosolytalan arca ott szerepelt a másodévesekről 1991-ben készült tablón is, de ezután nyoma veszett. Diplomát nem kapott.
Másodévesként játszott az egyetem rögbicsapatában. Egy, a csapatról készült képen két társába, Michael Dale-be és Tom Ratliffbe karolt. Dale és Ratliff a következő évben befejezte tanulmányait. Dale Des Moines-ban, a városi jogsegélyszolgálatnál dolgozott; Ratliff egy wichitai ügyvédi cég alkalmazásában állt. Mindkét helyre rögtön nyomozókat menesztettek.
Amikor Dante is megérkezett Lawrence-be, mindjárt elkalauzolták az egyetemre, ő pedig megállapította, hogy a lawrence-i képek valóban Jeff Kerrt ábrázolják. Utána egy teljes órán át tanulmányozta az 1985 és 1994 közötti tablókat, de egyiken sem fedezett fel olyan női arcot, amely a Marlee-ként ismert lányéhoz hasonlított volna. Persze tudta, hogy sötétben tapogatózik. Sok joghallgató elblicceli a közös fényképezkedést; tablón szerepelni olyan gyerekes dolog, ők pedig már komoly fiatal felnőttek. De hát Dante már megszokta, hogy ebben a munkában az ember többnyire csak úgy találomra lövöldözget.
Hétfő délután a Small nevű nyomozó megtalálta Tom Ratliffet, aki éppen buzgón dolgozott a Wichita belvárosában lévő tekintélyes Wise & Watkins ügyvédi cég egyik parányi, ablaktalan irodájában. Megbeszélték, hogy egy óra múlva találkoznak egy bisztróban.
Small már beszélt Fitchcsel, és összegyűjtött annyi háttéranyagot, amennyit csak lehetett, vagy amennyit Fitch hajlandó volt vele megosztani. Small kétszeresen elvált exzsaru volt. Ez idő szerint biztonsági szakértőnek címezte magát, ami lawrence-i viszonylatban azt jelentette, hogy motelszobák megfigyelésétől poligráfos vizsgálatokig mindennel foglalkozik. Nem volt valami lángelme, és Fitch ezt három percen belül kiszagolta.
Ratliff késett valamennyit; aztán megrendelték a sörüket, Small iparkodott, hogy ügyesen blöfföljön, és minél tájékozottabbnak mutassa magát. Ratliff bizalmatlan volt. Kezdetben alig mondott valamit, ami igazán rendjén való, ha az embert váratlanul lerohanja egy idegen, hogy valamilyen régi ismerőséről faggassa.
– Négy éve nem láttam – jelentette ki.
– Nem is beszélt vele?
– Egy szót sem. A második évfolyam után kimaradt.
– Közeli kapcsolatban voltak?
– Az első évben egész jóban voltunk, de azért barátságról beszélni túlzás volna. A második évben aztán begombolkozott. Miért, bajba került?
– Ó, dehogy. Szó sincs ilyesmiről.
– Akkor talán elárulhatná, miért érdeklődik utána.
Small nagyjából eldarálta, amit Fitch a fejébe vert; egész jól megjegyezte a szöveget, amely ráadásul nem is állt olyan távol az igazságtól. Jeff Kerr egy nagyon fontos tárgyalás esküdtjelöltjei között szerepel, és őt, Smallt felfogadta az egyik fél, hogy kotorjon bele egy kicsit a múltjába.
– Hol lesz a tárgyalás? – érdeklődött Ratliff.
– Azt nem mondhatom meg. De szavamat adhatom, hogy nincs szó semmilyen törvénytelenségről. Maga ügyvéd; nagyon jól tudja, hogy megy az ilyesmi.
Ratliff valóban tudta, de még mennyire, hogy tudta; eddigi rövid pályafutása nagy részében rabszolgamunkát végzett az egyik cégtársnak, aki éppen valami nagyszabású perre készült, és máris szívből gyűlölte az esküdtszék lehetséges tagjaival kapcsolatos búvárkodást.
– Mivel tudja mindezt igazolni? – kérdezte, vérbeli ügyvédhez illően.
– Nincs felhatalmazásom, hogy a per részleteit ismertessem. Tudja mit? Én majd kérdezek, és maga, ha úgy gondolja, hogy a kérdés hátrányos lehet Kerr szempontjából, egyszerűen megtagadja a választ. Ez csak tisztességes ajánlat?!
– Hát megpróbálhatjuk. De ha felbosszant, már itt sem vagyok.
– Rendben van, megértem. Miért hagyta ott Kerr az egyetemet?
Ratliff kortyolt a söréből, és megpróbálta felidézni magában a múltat.
– Jól ment neki a tanulás, igazán nagyon éles eszű fiú volt. De aztán, az első év után egyszer csak megundorodott a jogi pályától. Azon a nyáron afféle hivatalsegédi munkát vállalt Kansas Cityben, egy nagy ügyvédi cégnél, és ez elvette a kedvét. Ráadásul még szerelmes is lett.
Small tudta, hogy Fitch szenvedélyesen hajszol valami női szereplőt.
– És ki volt a lány? – érdeklődött.
– Claire-nek hívták.
– Milyen Claire-nek?
Ratliff ismét ivott egy kortyot.
– Most nem jut az eszembe.
– Maga ismerte?
– Látásból. Lawrence belvárosában dolgozott, egy bárban, az egyetem közelében; az egyik kedvenc tanyája volt a joghallgatóknak. Ha jól emlékszem, ott ismerkedtek meg.
– Le tudná írni a lány külsejét?
– Minek? Eddig úgy tudtam, Jeff érdekli.
– Megbízásom értelmében személyleírást kellene szereznem az akkori barátnőjéről. Többet én sem tudok.
Small vállat vont, mint aki igazán nem tehet az egészről. Egy ideig némán néztek egymás képébe. Egye meg a fene, gondolta Ratliff. Jeff és Claire alakja rég a múlt ködébe veszett, egyiküket sem látja soha többé.
– Átlagos termetű volt, úgy százhatvanöt centi magas. Karcsú. Sötét hajú, barna szemű. Nagyon csinos, már akinek ez a zsanéré...
– Egyetemre járt?
– Azt nem tudom biztosan. Korábban talán igen. Úgy rémlik.
– A kansasi egyetemre?
– Fogalmam sincs.
– Hogy hívták azt a bárt?
– Mulligan's. A belvárosban.
Small jól ismerte a helyet. Olykor maga is megfordult ott, hogy italba fojtsa gondjait, és megnézhesse a diáklányokat.
– Magam is legurítottam néhány pohárral Mulligan'snél – jegyezte meg.
– Aha, jó hely volt – mondta sóváran Ratliff. – Sokszor eszembe jut.
– És mihez kezdett Kerr az után, hogy kimaradt az egyetemről?
– Nem tudom pontosan. Azt mesélték, hogy Claire-rel együtt elhagyta a várost, de én többé nem hallottam róla.
Small megköszönte a felvilágosítást, és azt kérdezte, felhívhatná-e Ratliffet az irodában, ha további kérdések adódnának. Ratliff azt felelte, hogy rettentően elfoglalt, de azért Small csak próbálkozzon, ha muszáj.
Small főnökének odaát Lawrence-ben volt egy barátja, aki ismerte a Mulligan's korábbi tulajdonosát – a kisvárosi életnek is megvannak a maga előnyei. A munkavállalók adatai sem számítottak bizalmas anyagnak, kivált nem az olyan laza és slendrián munkahelyen, ahol a bevételnek rendszeresen csak a kisebbik felét volt szokás bevallani. A lányt Claire Clementnek hívták. Fitch kéjesen dörgölte össze húsos tenyerét a hír hallatán. Imádta a vadászat hangulatát. Marlee tehát átvedlett Claire-ré – olyan nővé, akinek múltja van, és aki mindent elkövet, hogy ezt a múltat sűrű fátyol borítsa.
– Ismerd meg ellenségedet – mondta hangosan irodája magányában, íme, a hadviselés első számú parancsolata.
HÉTFŐ DÉLUTÁN az esküdtekre ismét szőnyegbombázás-szerűen zúdultak az adatok. A bombázó pilóta közgazdász volt, akit arra idomítottak, hogy dollárban mérje fel Jacob Wood életének értékét. Dr. Art Kallison egy ismeretlen nevű oregoni magániskolából vonul nyugdíjba, és tanáros pontossággal tartotta meg mostani matematikaóráját is. Érződött, hogy nem először fordul meg tárgyalóteremben, és tudja, mi a dolga. Szép tisztán, áttekinthetően rótta a számokat az odakészített táblára.
Abban az évben, amikor Jacob Wood alig ötvenegy évesen elhunyt, negyvenezer dollár volt az évi alapfizetése, ehhez járult még a prémium és a munkaadója által fedezett nyugdíjbiztosítás. Amennyiben megérte volna hatvanötödik életévét, és ezt a hátralevő tizennégy évet le is dolgozza, Kallison becslése szerint még hétszázhúszezer dollár üti a markát. A törvény lehetővé tette, hogy ilyen esetekben az infláció mértékét is beszámítsák; ez esetben a végösszeg már egymillió-száznyolcvanezer dollárra rúgna. A törvény értelmében azonban az így nyert végösszeg leszállítandó a jelen értékre, s itt már Kallisonnak kissé zavarosabb vizeken kellett hajóznia. Ő azonban megbirkózott a feladattal, és gyorsan, előzékenyen kioktatta az esküdteket a jelen érték fogalmáról. Ha Jacob Wood évről-évre felvehette volna fizetését, a végösszeg tizennégy év múlva minden valószínűség szerint egymillió-száznyolcvanezer dollárt érne, de a per szempontjából ennek a summának a mai vásárlóértékét kell meghatározni, s így a szükséges leszámítolás után kapjuk meg az új adatot. Kereken nyolcszázharmincötezer dollárt.
Dr. Kallison meggyőző ékesszólással hangsúlyozta, hogy ez az új végösszeg egyes-egyedül az elmaradt fizetést foglalja magába. Ő csupán egyszerű közgazdász, s mint ilyennek az emberi élet értékét a gazdasági mércék függvényében kell meghatároznia. Képzettsége nem teszi alkalmassá annak felmérésére, hogy micsoda testi és lelki kínokat állhatott ki Mr. Wood a halála pillanatáig, és mekkora veszteség érte elhunytával a családot.
Ekkor a védelem egyik fiatal ügyvédje, Félix Mason emelkedett szólásra, a tárgyalás megkezdése óta első ízben. Cable egyik társa és a gazdasági előrejelzések szakértője volt; balszerencséjére a forgatókönyv csak egyetlen fellépést tett lehetővé számára, s szerepe még ehhez mérten is rövid volt. Első keresztkérdése így hangzott: évente hányszor szokott tanúskodni, dr. Kallison?
Kallison nem jött zavarba; ezt a kérdést eddig még minden tárgyaláson feltették neki.
– Amióta nyugdíjba vonultam, ez az egyetlen elfoglaltságom – felelte.
– Meg is fizetik a tanúskodásért? – kérdezte Mason meglehetősen unottan, s ugyanilyen unott volt a válasz is:
– Igenis megfizetnek azért, amit csinálok. Éppúgy, mint magát.
– És mennyit kap?
– Ötezer dollárt a szakértői vélemény elkészítéséért és a tanúskodásért.
Az ügyvédek magukban megállapították, hogy Kallison a legolcsóbb a tárgyalásra megidézett szakértők közül.
Mason nem értett egyet a Kallison számításaiban alkalmazott inflációs rátával, és fél órán át alkudoztak a fogyasztási árindex különböző mutatóin. Mason azt szerette volna, ha Kallison elfogadja, hogy Mr. Wood veszendőbe ment jövedelme nem haladja meg a hatszáznyolcvanezer dollárt, de végül senki sem tudta megállapítani, dűlőre jutott-e a két szakember, s ha igen, voltaképpen miben is egyeztek meg.
Az egésznek azonban úgysem volt jelentősége, Rohr és nagydíjas jogászcsapata mindkét összeget kész volt elfogadni. A veszendőbe ment munkabér csak az alap; Rohr ehhez majd még hozzászámítja a fájdalmat, a szenvedést, az élet élvezetének ellehetetlenülését meg néhány mellékesebb tételt, például az orvosi és a temetkezési költségeket, és csak ezek után jön a java: Rohr felvilágosítja az esküdtszéket Pynex mesés gazdagságáról, és arra kéri őket: csapolják meg minél jobban ezt a vagyont egy méltó összegű büntető kártérítés kiszabása révén.
Amikor már csak egyetlen óra maradt a hétfői tárgyalási időből, Rohr lendületesen s bizonyos büszkeséggel a hangjában bejelentette:
– A felperes az utolsó tanút szólítja. Kérem Mrs. Celeste Woodot.
Az esküdteket senki sem világosította fel, hogy a felperes már a műsor befejezésére készül, s úgy érezték, mintha ólomsúly gördülne le a mellükről. A késő délutáni tompultság egy csapásra felengedett. Néhányan lopva elmosolyodtak; mások homloka hirtelen kisimult. Reccsentek a székek, ahogy kinyújtóztatták elnehezült tagjaikat.
Közeledett a hetedik éjszaka, amelyet a világtól elzárva kell tölteniük. Nicholas legújabb elmélete szerint a védelem legföljebb három napot kér majd a maga számára. Tizenegy társa gyors fejszámolást végzett: hét végére hazamehetnek!
Celeste Wood negyedik hete ült az asztalnál ügyvédek hadától körülvéve, s ezalatt alig hagyta el szó az ajkát. Bámulatosán értette a módját, hogy keresztülnézzen mind az ügyvédeken, mind az esküdteken, s a tanúkra is csupán üres, kifejezéstelen arccal meredt. Ami öltözékét illeti, a fekete és a szürke minden árnyalatát felvonultatta, harisnyája és cipője pedig mindvégig gyászfekete volt.
Jerry már az első héten elkeresztelte Síri Özvegynek.
Ötvenöt éves volt, amennyi a férje is lett volna, ha el nem viszi a tüdőrák, apró termetű, vézna nő, rövidre vágott, ősz hajjal. Egy környékbeli könyvtárban dolgozott, és három gyermeket nevelt fel, az esküdtek kézről kézre adogatták a bemutatott családi fotókat.
Celeste egy évvel ezelőtt tett először vallomást, és Rohr mesteredzői minden részletet átvettek vele. Fegyelmezetten viselkedett, bár ideges volt, de nem fészkelődött, és eltökélte, hogy nem fog érzelegni; elvégre mindenki tudja, hogy a férje immár négy éve elköltözött az élők sorából.
Rohr irányításával hibátlanul adta elő a betanult szöveget. Beszélt az együtt töltött évekről, elmondta, milyen boldogan éltek Jacob meg ő, beszámolt a kezdetekről, a gyermekek, majd az unokák születéséről, előadta, milyen terveket szőttek nyugdíjas éveikre. Néhány buktató persze akadt ezen a mégoly sima életúton is, de semmi komolyabb – egészen addig, amíg Jacobon ki nem tört a kór. Ó, mennyire szeretett volna szegény leszokni a dohányzásról, hányszor megpróbálta – mindhiába. A nikotinfüggőség maga alá teperte.
Együttérzést keltett, méghozzá minden látható erőfeszítés nélkül. A hangja egyszer sem tört meg. Rohr nagyon is ésszerűen úgy okoskodott, hogy a műkönnyek csak felingerelnék az esküdteket, és Celeste amúgy sem volt sírós fajta.
Cable lemondott a keresztkérdésekről. Mit is kérdezhetett volna ettől az asszonytól? Felállt, és szerényen, már-már fájdalmas arccal csak annyit mondott:
– Bíró úr, nincs kérdésünk a tanúhoz.
Fitchnek számos kérdése lett volna a tanúhoz, de nem kívánhatta, hogy Cable nyílt színen feltegye őket. Celeste annak rendje-módja szerint kivárta a gyászévet, majd egykettőre összemelegedett egy elvált férfival, aki hét évvel volt fiatalabb nála. Megbízható források szerint arra készültek, hogy mihelyt vége a pernek, szép csendben megtartják az esküvőt. Fitch azt is nagyon jól tudta, hogy csak Rohr utasítására halasztották addigra a nászt.
Minderről az esküdtek a tárgyalóteremben ugyan nem értesülhettek, Fitch azonban már kisütötte, hogyan lehet majd kerülő úton a tudomásukra hozni a hírt.
– A felperesnek nincs további bizonyítási indítványa – jelentette be Rohr, miután visszakísérte Celeste-et a helyére. Az ügyvédek itt is, ott is kisebb csoportokba tömörültek, és ünnepélyes arccal sustorogtak.
Harkin bíró az emelvényről néhány másodpercig figyelte a hirtelen mozgolódást, majd a kimerült esküdtekhez fordult.
– Hölgyeim és uraim, van egy jó és egy rossz hírem az önök számára. A jó hírt, gondolom, maguktól is kitalálták. A felperes befejezte a bizonyítási eljárást, tehát jócskán túljutottunk a tárgyalás felén. A védelem kevesebb tanút jelentett be, mint a felperes. És most jön a rossz hír. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor számos beadványt kell megvitatnunk; ez minden valószínűség szerint az egész holnapi napot igénybe veszi. Őszintén sajnálom, de ezen nem segíthetünk.
Nicholas felemelte a kezét. Harkin szótlanul ránézett, majd idegesen megkérdezte:
– Nos, Mr. Easter, mit óhajt?
– Szóval holnap egész nap ott ücsöröghetünk a motelben?
– Attól tartok, igen.
– Nem értem, miért van erre szükség.
Az ügyvédek szétrebbentek, elnémultak, és tátott szájjal meredtek Easterre; ritkán fordult elő, hogy egy esküdt a tárgyalás folyamán a maga nevében megszólaljon.
– Mert egész sereg olyan teendőnk van, amely nem tartozik az esküdtekre.
– Ó, igen, ezt magamtól is tudom. De miért kellene egy helyben rostokolnunk?
– Miért, mit szeretne csinálni?
– Számos lehetőséget sorolhatnék fel. Sétahajót bérelhetnénk, bejárhatnánk az öblöt, netán horgászhatnánk...
– Nem kívánhatom a megye adófizetőitől, Mr. Easter, hogy állják a költségeket.
– Eddig azt hittem, mi is adófizetők vagyunk.
– Sajnálom, Mr. Easter, de nem járulhatok hozzá.
– Akkor hagyjuk az adófizetőket. Biztosra veszem, hogy az itt jelen lévő ügyvéd urak örömest körbeadnák a tányért. Tudja mit? Forduljon a két félhez, dobjanak fel ezer-ezer dollárt. Akkor bérelhetünk egy szép, nagy hajót, és pompásan eltölthetjük a napot.
Cable és Rohr egyszerre mozdult ugyan, de Rohr volt a fürgébb: ő szólalt meg elsőnek.
– Boldogan állnánk a költségek felét, bíró úr.
– Szerintem nagyszerű gondolat, bíró úr! – toldotta meg Cable, s azon volt, hogy legalább hangerőben lefőzze kollégáját.
Harkin magasba emelte mindkét kezét.
– Várjunk csak egy kicsit. – Megdörzsölte a halántékát, és feszülten gondolkodott: volt-e már hasonló példa az esküdtszékek történetében? Ugyan dehogy, ilyen esetet még nem jegyeztek fel! Másfelől nem tiltja semmilyen törvény, semmilyen eljárási szabály. Ellenérdekeltség esete sem forog fenn.
Loreen Duke meglegyintette Nicholas karját, és valamit a fülébe súgott.
– Nos, ilyesmi még nem fordult elő a gyakorlatomban – jelentette ki ő-tiszteletreméltósága. – Mindazonáltal úgy érzem, a döntés ez esetben szabad belátás kérdése. Mi a véleménye, Mr. Rohr?
– Szerintem az elgondolás nem kifogásolható. A költségeket a két fél fele-fele arányban állja. Úgy nézem, tiszta ügy.
– Mr. Cable?
– Nem tudok olyan törvénycikkről vagy perrendtartási szabályról, amely a tervvel ellentmondásban volna. Egyetértek Mr. Rohrral. Ha a két fél ötven-ötven százalékban osztozik a költségeken, semmilyen érdek nem sérül.
Nicholas ismét a magasba lendítette kezét.
– Elnézést, bíró úr. Tudomásomra jutott, hogy néhány esküdt a hajókirándulás helyett szívesebben menne New Orleansba bevásárló körútra.
Rohr ismét egy ütemmel megelőzte ellenfelét.
– Nagyon szívesen álljuk a buszköltséget és az ebéd felét, bíró úr.
– Csatlakozom – közölte Cable. – És természetesen a vacsora felét is...
Gloria Lane, kezében jegyzettömbbel, már ott is termett az esküdtszék széksorainál. Nicholas, Jerry Fernandez, Lonnie Shaver, Rikki Coleman, Angel Weese és Herrera ezredes a hajókirándulást választotta; a többiek maradtak a Francia negyednél.
A Jacob Woodról készült videofilmet is beleértve Rohr és társai tíz tanút állítottak az esküdtszék elé, összesen tizenhárom nap alatt. Keresetük megalapozottnak látszott; immár az esküdteken a sor, hogy döntsenek – nem arról, hogy veszélyes-e a cigaretta, hanem arról, hogy a gyártói büntetést érdemelnek-e.
Ha az esküdtszéket nem különítik el, Rohr még legalább három további szakértőt idézett volna meg. Az egyiknek az lett volna a dolga, hogy ismertesse a reklámok lélektani hatását; a másik a szenvedélybetegségeknek volt a tudora; a harmadik részletesen ecsetelte volna, hogyan fertőződik a dohánycserje rovar- és gyomirtó szerekkel.
Az esküdtszék azonban igencsak megsínylette az elszigeteltséget, és Rohr tudta, hogy legfőbb ideje leállni. Nyilvánvaló volt, hogy az esküdtszék összetétele nem mindennapi. Az élén egy vak ember áll. Az egyik tagja afféle kiszámíthatatlan csodabogár, aki ebédidőben jógázik. A testület ez idáig kétszer lépett sztrájkba, és minden adandó alkalommal kívánságlistákat terjeszt be. Ebédre porcelánedényt és ezüst evőeszközt követelnek, munka után meg sört – mindezt az adófizetők pénzéből. Aztán itt van az „alkalmi együttlétek vagy „magánjellegű látogatások” ügye. Nem csoda, hogy Harkin bírónak esetenként nehezen jött álom a szemére...
Az eset Fitch szempontjából is rendkívülinek bizonyult, holott ő több esküdtszéket bomlasztott már szét, mint előtte bárki az amerikai igazságszolgáltatás történetében. Most is felállította szokásos csapdáit, összegyűjtötte a szokásos mocskot, és ment is minden, mint a karikacsapás. Mindössze egyetlen tűzeset terhelte a számláját; személyi sérülés nem történt. Ám jött az a Marlee nevű nőszemély, és egyszer csak átrendezte az esküdtszék ítéletét; sorsdöntő gólt lőhet, amellyel megsemmisítheti Rohrt, és elriaszthatja a fejük fölött dögkeselyűként keringő, prédára éhes törvényszéki ügyvédek hadát.
A tárgyalóteremben az eddigi legnagyobb szabású dohányper zajlik; a felperes az eddiginél sokkal nevesebb ügyvédeket sorakoztatott fel, akik mögött dollármilliók állnak – és az ő aranyos kis Marlee-ja ilyen körülmények között tálcán nyújtja át neki a kedvező ítéletet! Fitch meg volt győződve erről, és ez a meggyőződés egyetlen pillanatra sem hagyta nyugodni. Szüntelenül Marlee-ra gondolt; még álmában is őt látta.
Mert ha Marlee nem jelent volna meg a színen, Fitch tán aludni sem tudna. A széljárás egyértelműen a felperes javára fordult; a helyszín, a bíró személye, a közhangulat minden az ellentábornak kedvezett. Fitch immár kilenc év óta szervezte a védelmet a dohányperekben, nyolc pert vezényelt végig, nyolc felmentő ítéletet harcolt ki, de ilyen kitűnő szakértőgárdával még nem került szembe. Bármennyire utálta Rohrt, önmaga előtt nem tagadhatta: ő az az ügyvéd, aki valóban elkaphatja a dohányipar torkát. Ám ha most, Biloxiban legyőzhetné Rohrt, hatalmas akadály torlaszolná el a további dohányperek útját.
Valahányszor Fitch összegezte magában az egyes esküdtek várható magatartását, mindig Rikki Colemannel kezdte, természetesen az abortusz miatt: a fiatalasszony szavazata máris a zsebében van, csak még ő maga nem tud róla. Aztán hozzáírta magában Lonnie Shavert, majd Herrera ezredest. Millie Dupree-val sem lesz gond. Ami Sylvia Taylor-Tatumot illeti, esküdtszéki szakértői egyetértettek abban, hogy az asszony alkatilag képtelen a másokkal való együttérzésre, amellett még dohányzik is. Arról azonban nem tudtak a szakértők, hogy Uszkárnak viszonya van Jerry Fernandezzel, márpedig Jerry és Easter jó haverok, és Fitch magában azt jósolta, hogy ezek hárman: Sylvia, Jerry és Nicholas egyformán szavaznak majd. Loreen Duke Nicholas mellett ült, és a szakértők megfigyelték, milyen gyakran súgnak össze tárgyalás közben. Fitch ebből azt szűrte le, hogy Loreen is valószínűleg Easterhez fog igazodni. És ha Loreen így tesz, alighanem követi példáját az esküdtszék másik fekete bőrű női tagja, Angel Weese is, bár rajta senki sem ismerte ki magát.
Afelől egyetlen szakértőnek sem volt kétsége, hogy az esküdtszék mérlegelése során Easter lesz a hangadó. És most, hogy Fitch már Easter jogi tanulmányairól is tudott, bármibe lefogadta volna, hogy a fiatalember esküdttársai előtt is megszellőztette képzettségét.
Herman Grimes szavazatát lehetetlen volt előre megjósolni, Fitch azonban nem számított rá, mint ahogy nem bízott Phillip Savelle-ben sem. Mrs. Gladys Cardhoz viszont komoly reményeket fűzött. A hölgy idős és konzervatív beállítottságú, ha meghallja, hogy Rohr kétmilliót követel, valószínűleg megbotránkozik majd, és elfordul a felperestől.
Így hát Fitch azt gondolta, négy esküdt már a tarsolyában van, és Mrs. Gladys Card lehet az ötödik. Hogy miként viselkedik majd Herman Grimes, azt csak pénzfeldobással lehet eldönteni. Alighanem le kell mondani Phillip Savelle-ről is, elvégre aki ennyire odavan a természetért, az aligha rokonszenvezhet a dohánytársaságokkal. Marad tehát Easter és az ő öttagú bandája. Mindkét félnek kilenc szavazat kellett, hogy az ítélet a javára szóljon. Ha ennél kevesebb gyűlik össze, akkor az esküdtszék határozatképtelennek számít, és Harkin kénytelen semmissé nyilvánítani a tárgyalást. Csakhogy a semmisnek nyilvánított ügyek előbb-utóbb újra tárgyalásra kerülnek, és Fitch ebben az esetben a legkevésbé sem vágyott újabb tárgyalásra.
A pert figyelemmel kísérő jogi elemzők és jogtudósok népes csapata kevés dologban értett egyet, de azt egyöntetűen vallották: ha netán egyhangú döntés születne a Pynex javára, az legalább tíz évre lefékezné, sőt valószínűleg be is fagyasztaná a további dohánypereket.
És Fitch eltökélte: kerül, amibe kerül, ő kiharcolja ezt a döntést.
Rohr irodájában hétfő este sokkal oldottabb volt a hangulat. A tanúkihallgatásokat befejezték; a gárda, legalábbis átmenetileg, fellélegezhetett. A tanácsteremben első osztályú whiskyt bontottak. Rohr azonban most is csak szokásos ásványvizét kortyolgatta, és sajtot meg ropit rágcsált hozzá.
A labda átkerült Cable térfelére. Jusson csak nekik is néhány nap a tanúk felvonultatására, a tárgyi bizonyítékok bemutatására. Rohrnak már csak vissza kell ütnie a labdát. A keresztkérdésekkel készen volt, a védelem tanúinak videoszalagra felvert vallomását legalább egy tucatszor végignézte már.
Jonathan Kotlackkal, az esküdtszék megfigyeléséért felelős ügyvéddel, aki hozzá hasonlóan csak vizet ivott, éppen Herman Grimes várható magatartásán tanakodtak; mindketten úgy érezték, nyugodtak lehetnek felőle. Erősen bíztak Millie Dupree-ben és a különc Savelle-ben is. Herrera aggasztotta őket. A három fekete bőrű esküdtet Lonnie-t, Angelt és Loreent – biztos támasznak tekintették. Végtére is ebben a perben egy egyszerű kis asszonyka mérkőzik meg egy hatalmas, dúsgazdag vállalattal; ilyenkor a feketék mindig a gyengébb pártjára állnak.
Easter a kulcsfigura, mert ő a vezéregyéniség – ezzel valamennyien tisztában voltak. Rikki egész biztosan követi példáját. Jerry a cimborája. Sylvia Taylor-Tatum közömbös, tehát valószínűleg a többséggel tart. Ugyanez a helyzet Mrs. Gladys Carddal is.
Kilenc emberre van szükségük, nem többre, és Rohrnak szent meggyőződése volt, hogy ennyire bizton számíthat.
ODAÁT LAWRENCE-BEN Small, a magándetektív buzgón szaglászott a nyomok körül, de nem jutott tovább. Hétfő este ott lebzselt a Mulligan's bárban, utasításaival dacolva még alkoholt is fogyasztott, olykor társalgást kezdeményezett a pincérnőkkel meg a joghallgatókkal, de csak annyit ért el, hogy a fiatalok egyre gyanakvóbban méregették.
Kedd reggel pedig alaposan túllőtt a célon. A nőt, akit felkeresett, Rebeccának hívták, s néhány évvel ezelőtt, amikor még utolsó éves hallgató volt a kansasi egyetemen, együtt dolgozott Claire Clementtel a Mulligan's bárban; Small főnökének egyik hírforrása szerint jó barátnők is voltak. Small egy belvárosi bankban talált rá, amelynek ő volt a fiókvezetője. Small zavartan mutatkozott be, amivel rögtön felkeltette a nő bizalmatlanságát.
– Ha jól tudom, néhány éve együtt dolgozott Claire Clementtel – kezdte Small, a noteszét tanulmányozva.
Az íróasztal két oldalánál álltak; a nő nem ült le, és Smallt sem kínálta hellyel. Más dolga volt.
– Elképzelhető. Ki olyan kíváncsi rá? – kérdezte Rebecca, karját összevonva a mellén, fejét félrebillentve; valahol a háttérben csörgött a telefon. Ellentétben Small-lal, a nő divatosan volt öltözve, és semmi sem kerülte el a figyelmét.
– Tudja-e, hol tartózkodik most Claire Clement?
– Fogalmam sincs. Miért kérdezi?
Small elismételte a betanult szöveget; semmi egyébre nem támaszkodhatott.
– Arról van szó, hogy esküdtjelölt egy készülő, nagy jelentőségű perben, és a cégemet megbízták, hogy derítse fel minél alaposabban a múltját.
– Hol lesz a per?
– Azt nem árulhatom el. De maguk ketten ugye együtt dolgoztak a Mulligan's bárban?
– Igen. Régen volt.
– Honnan jött a kolléganője?
– Ez miért érdekes?
– Hát az igazat megvallva, ez is ott szerepel a megadott kérdések listáján. De az egésznek nincs jelentősége, éppen csak ellenőrizzük az adatokat. Szóval meg tudja mondani, hová valósi volt Claire Clement?
– Nem.
– Ez biztos? – kérdezte Small.
A kérdés igen lényeges volt, mert Claire-ről néhány éves lawrence-i tartózkodásán kívül még semmit sem sikerült kideríteni.
A nő a másik oldalra hajtotta a fejét, és megvető pillantással sújtotta a tohonya, ügyefogyott látogatót.
– Fogalmam sincs, hová valósi volt. Amikor megismerkedtünk, a Mulligan's-ben dolgozott, és amikor utoljára láttam, akkor is ott dolgozott.
– Beszélt vele mostanában?
– Négy éve hírét sem hallottam.
– Ismerte Jeff Kerrt?
– Nem.
– Kikkel barátkozott Claire itt Lawrence-ben?
– Nem tudom. Nézze, csak az idejét vesztegeti, engem pedig feltart. Nem voltam közeli kapcsolatban Claire-rel. Helyes, rendes lány volt, de ez minden, amit mondhatok róla. Most pedig arra kérem, távozzon.
Az ajtóra mutatott, és Small kedvetlenül elballagott.
Mihelyt kilépett a bankból, Rebecca becsukta irodája ajtaját, és feltárcsázott egy St. Louis-i lakásszámot. Az üzenetrögzítőről barátnője, Claire hangja szólalt meg. Már egy éve nem találkoztak, de legalább egyszer egy hónapban elcsevegtek telefonon. Claire és Jeff sajátos életmódot folytatott, ide-oda vándoroltak, sehol sem telepedtek meg hosszabb időre, és nem is szívesen árulták el pillanatnyi tartózkodási helyüket. Csak a St. Louis-i lakáscím maradt változatlan. Claire már jó előre figyelmeztette Rebeccát, hogy esetleg holmi kíváncsiskodók furakodhatnak a közelébe, és faggatni kezdik. Nemegyszer célzott rá, hogy Jeff meg ő az államnak dolgoznak, valamilyen titokzatos minőségben.
A sípszó elhangzása után Rebecca rövid üzenetet hagyott, amelyben beszámolt Small látogatásáról.
Marlee minden reggel lehallgatta a rögzítőt, és a Lawrence-ből jött üzenet hallatán meghűlt ereiben a vér. Nedves ruhával simította végig arcát, és megpróbált úrrá lenni izgalmán.
Azonnal visszahívta Rebeccát, és bár a szíve kiszáradt torkában dobogott, nyugodt, köznapi hangon érdeklődött, mi is történt valójában. Igen, hangzott a válasz, az a Small nevű alak egyértelműen Claire Clementről tudakozódott, és Jeff Kerr nevét is említette. Marlee biztatására Rebecca végül az egész beszélgetést felidézte.
Rebecca tudta, hogy nem illik sokat kérdezősködnie. Beérte vele, hogy röviden barátnője hogylétéről érdeklődjön.
– Ó, remekül vagyunk – nyugtatta meg Marlee. – Most egy ideje épp a tengerparton élünk.
Szép lenne, ha azt is elárulná, melyik tengerparton, gondolta Rebecca, de nem bolygatta a kérdést; Claire-ből soha nem lehetett kiszedni többet, mint amennyit magától elárult. Elbúcsúztak, szokás szerint megegyezve, hogy hamarosan hívják egymást.
Nicholas is, ő is szentül hitték, hogy azok, akik utánuk nyomoznak, Lawrence-ig soha nem jutnak el. Most, hogy ez mégis megtörtént, Marlee agyában jégesőként koppantak a kérdések. Melyik fél bukkanhatott a nyomukra – Fitch vagy Rohr? Minden bizonnyal az előbbi: több a pénze, és sokkal ravaszabb. Hol követték el a hibát? Hogyan sikerült az ellenfélnek egyáltalán olyan csapást találni, amelyik kifele vezetett Biloxiból? És mennyit sikerült megtudni róluk? És meddig akar még elmenni?
Azonnal beszélnie kellett volna Nicholasszal, de az pillanatnyilag valahol a Mexikói-öböl vizein bratyizik az esküdttársaival, és feltehetően makrélára horgászik...
Fitch persze nem horgászott, mint ahogy három hónap óta egyetlen pihenőnapot és semmiféle kikapcsolódást sem engedélyezett magának. Ült az íróasztalánál, és éppen a tornyosult iratok között próbált rendet csinálni, amikor a hívás befutott.
– Üdvözlöm, Marlee – köszöntötte álmai asszonyát.
– Jó napot, Fitch. Egyről megint lecsúszott.
– Egy miről? – kérdezte, s a nyelvébe harapott, nehogy Claire-nek nevezze a hívót.
– Egy esküdtről. Loreen Duke-ot úgy megbabonázta Mr. Robilio, hogy most ő uszítja a leghevesebben az esküdteket a védelem ellen.
– A mi érveinket még nem hallotta.
– Ez igaz. Most itt áll négy dohányossal: Angel Weesezel, Fernandezzel, Taylor-Tatummal és Easterrel. Találja ki, hányan szoktak rá a cigarettára tizennyolc éves koruk után.
– Fogalmam sincs.
– Sehányan. Mind tinikorukban kezdték. Azelőtt Herman és Herrera is dohányzott. Találja ki, ők hány éves korukban kezdték.
– Fogalmam sincs.
– Az egyik tizennégy volt, a másik tizenhét. Az esküdtszék feléről van szó, Fitch, és mind kiskorúak voltak, amikor cigarettázni kezdtek.
– És mit tehetek én ez ügyben?
– Csak egyet: megpróbál tovább hazudozni. Ide hallgasson, Fitch... Mi lenne, ha összedugnánk a fejünket egy kis traccsra, anélkül hogy a gengszterei ott lapulnának a bokrok mögött?
– Nagyszerű lenne.
– Már megint hazudik. Ajánlatom a következő. Találkozzunk, és ha az embereim meglátják a maga embereit a közelben, akkor ez lesz az utolsó találkozásunk.
– Az emberei?
– Más is bérelhet gengsztereket, nemcsak maga. Ennyit igazán tudhatna.
– Rendben van.
– Ismeri a Casella's-t, azt a kis szabadtéri halvendéglőt a biloxi móló végén?
– Nem, de megtalálom.
– Éppen ott vagyok, és majd figyelem, ahogy végigjön a mólón. Ha egyetlen gyanús alakot látok, a megbeszélés lefújva.
– Mikor legyek ott?
– Most. Várom.
José egy pillanatra lelassított a jachtkikötő melletti kis parkolóban, és Fitch a szó szoros értelmében kiugrott a mozgó kocsiból. A Suburban elhajtott, Fitch pedig valóban egy szál egyedül, s mindennemű poloska nélkül indult el a dagályban szelíden himbálódzó súlyos deszkákon. Marlee az egyik, ernyővel védett faasztalnál ült, arccal a móló felé. A teraszon nem volt senki más; még csak délelőtt tizenegy körül járt az idő.
– Hello, Marlee – szólította meg Fitch, majd leült az asztal túloldalára. A lányon farmernadrág és farmering volt, a fején horgászsapka; napszemüveget viselt.
– Üdvözlöm, Fitch – mondta.
– Mindig ilyen morcos? – kérdezte Fitch, miközben bepréselődött a szűk, kényelmetlen székbe.
Ő maga igyekezett minél mosolygósabban és nyájasabban viselkedni.
– Mikrofon, Fitch?
– Hová gondol? Dehogy.
A nő lassan elővett terjedelmes táskájából valami diktafonhoz hasonló, keskeny, fekete szerkentyűt, lenyomott rajta egy gombot, és Fitch terjedelmes pocakjának irányozva az asztalra tette.
– Bocsásson meg, Fitch, de muszáj ellenőriznem, nem jutott-e ideje valamilyen csinos kis poloska elhelyezésére.
– Megmondtam, hogy nincs rajtam semmi – közölte Fitch, és elárasztotta a megkönnyebbülés.
Konrad azt javasolta, hogy mégiscsak erősítsen magára egy egészen icipici mikrofont, s ő majd elhelyez a közelben egy megfelelő technikával ellátott furgont, de Fitch, miközben kapkodva készülődött, nyersen elhárította az ötletet.
A nő ránézett a szenzoros detektor végén lévő parányi digitális képernyőre, majd visszatette a szerkezetet a táskájába. Fitch futólag elmosolyodott.
– Ma reggel felhívott valaki Lawrence-ből – mondta a nő, és Fitchnek elment a kedve a mosolygástól. – Úgy látszik, csupa bunkókat sikerült felszednie, akik berugdossák az ajtót, és felborítják a kukákat.
– Fogalmam sincs, miről beszél – mondta Fitch kissé bizonytalanul, kellő meggyőződés nélkül.
Hát persze hogy Fitch volt az! Elárulta a tekintete; éppen csak egy pillanatra rezzent meg, fordult másfele, és tért ismét vissza az ő arcára, de ez éppen elég volt hozzá, hogy lebuktassa. Ráadásul a lélegzete is elakadt egy csöppet, és a válla is megrándult. Elárulta magát!
– Jól van. Ha még egyszer így rám telefonál egy régi ismerős, soha többé nem hallja a hangom.
Meg kell adni: Fitch hamar összeszedte magát.
– Nem értem. Mi van Lawrence-ben? – kérdezte, mintha becsületében sértették volna meg.
– Adja fel, Fitch. És rendelje vissza a kopóit.
Fitch értetlenül vonta meg a vállát, és kifújta a levegőt.
– Kérem. Ahogy óhajtja. Csak éppen jó volna tudni, miről beszél.
– Tudja azt maga. Ha még egy telefont kapok, akkor annyi. Világos?
– Nem, de kívánsága parancs.
Fitch nem látta a nő szemét, de érezte, ahogy a vastag napszemüvegen át rátapad. Marlee hosszú másodpercekig hallgatott. Az egyik közeli asztalnál egy pincér szorgoskodott, de nem háborgatta őket.
Végül Fitch elégelte meg a hallgatást, és előrehajolt.
– Mikor hagyjuk már abba a játszadozást? – kérdezte.
– Most.
– Remek. Szóval mit akar?
– Pénzt.
– Sejtettem. Mennyit?
– Majd később megmondom. Felteszem, hajlandó üzletet kötni.
– Tárgyalni mindig kész vagyok. De tudnom kell, mit kapok a pénzemért.
– Igazán egyszerű, Fitch. Attól függ, mit szeretne. A maga szemszögéből nézve az esküdtszék négy dolgot tehet, ítélhet a felperes javára. Lehet határozatképtelen, és akkor maga úgy nagyjából egy év múlva visszakulloghat ide, és kezdheti elölről az egészet, miközben Rohr végig itt lesz a helyszínen. Továbbá ítélhetnek kilenc-három arányban a maga javára, és akkor maga nem akármilyen győzelmet aratott. S végül ítélhetnek egyhangúlag, tizenkettő-nulla arányban, és akkor az ügyfelei hosszú évekre fellélegezhetnek.
– Mindezt magamtól is tudom.
– Efelől semmi kétségem. Tehát, amennyiben a felperes győzelmét kizárjuk, marad három lehetőség.
– Melyiket tudja ajánlani?
– Bármelyiket. Persze a negyedik lehetőséget is beleértve.
– Vagyis a másik fél már hajlandó fizetni.
– Maradjunk annyiban, hogy tárgyalásban vagyunk.
– Mi ez, árverés? Azé a verdikt, aki többet ígér?
– Mindegy. A szabályokat én diktálom.
– Jobban örülnék, ha nem tárgyalna közben Rohrral is.
– Nemigen érdekel, minek örülne.
Egy másik pincér jelent meg, s ez már felfigyelt rájuk; kelletlenül megkérdezte, innának-e valamit. Fitch jeges teát kért, Marlee diétás kólát, de dobozban.
– Halljuk a feltételeket – mondta Fitch, miután a pincér elment.
– Pofonegyszerű az egész. Itt az étrend, mondja meg, mit szeretne, és aztán megegyezünk az árban. Maga készenlétbe helyezi a pénzt. Utána várunk, amíg mindkét fél részéről elhangzanak a perbeszédek, és az esküdtek visszavonulnak tanácskozni. Ekkor én átnyújtom magának írásban az utasításokat, maga pedig azonnal átutalja az összeget mondjuk egy svájci bankba. Mihelyt megkapom az értesítést, hogy a pénz befutott, az esküdtszék visszatér, és bejelenti azt az ítéletet, amelyben megegyeztünk.
Fitch már sokszor elképzelte a jelenetet, és forgatókönyve bámulatosan egybevágott a valósággal; és mégis, ahogy most a megálmodott szavakat Marlee hűvös, józan hangján hallotta, szédülni kezdett, és a szíve vadul kalapált. Lehet, hogy még soha nem aratott ilyen könnyű győzelmet?
– Nem megy – mondta finnyásan, mintha már nagy gyakorlata volna az efféle üzletekben.
– Igazán? Rohr szerint menni fog.
Milyen ördöngösen vált az agya! Azonnal tudja, hová döfje a kést.
– De hol a biztosíték? – kérdezte méltatlankodva.
A nő megigazította a szemüvegét, az asztalra könyökölt, és előbbre hajolt.
– Eszerint kételkedik a szavamban, Fitch?
– Nem erről van szó. Csakhogy maga azt kéri, hogy utaljak át egy minden bizonnyal tekintélyes summát pusztán abban a reményben, hogy a barátja majd kézben tartja a dolgokat. Az esküdtek meglehetősen kiszámíthatatlan emberfajta ám!
– Fitch, a barátom már ebben a percben is ura a helyzetnek. Az ügyvédek még javában verik a nyálukat, amikor az ő zsebében már ott lesznek a szükséges szavazatok.
Fitch kész volt fizetni. Már egy héttel ezelőtt arra az elhatározásra jutott, hogy megadja, bármennyit kér is a nő, és azt is pontosan tudta, hogy ha majd kiveszi a pénzt az Alapból, semmilyen biztosíték nem lesz a kezében. De ezt sem bánta. Bízott az ő Marlee-jában. A lány és kedves barátja, Easter, vagy akárhogy hívják is a nyavalyást, bámulatos türelemmel cserkészték be a dohánymágnásokat, várva, hogy elkövetkezzen ez a pillanat. Ha jó árat kapnak, boldogan szállítják a megfelelő ítéletet. Hiszen egész életüket erre tették fel...
Ó, de azért hány meg hány kérdése lett volna... Milyen szép is lenne, ha rajtuk kettőjükön kezdhetné; ha megkérdezhetné, melyikük agyában fogant meg ez az egész szellemes és agyafúrt terv: városról városra költözve tanulmányozni a dohányperek menetét, aztán befurakodni az esküdtszékbe, és megalkudni az ítéletre! El kell ismerni: ragyogó elképzelés. De Fitch tudta: vallassa bár órákon, sőt napokon át a részletekről, ez a nő nem fog válaszolni.
Éppilyen bizonyos volt azonban afelől is, hogy Marlee nem fogja megszegni az alkut. Aki ilyen keményen megdolgozik valamiért, és ilyen messzire merészkedik, az nem játszik a szavával.
– Tudja, vannak egyéb lehetőségeim is – mondta, csak hogy ne adja meg magát túl könnyen.
– Ez csak természetes, Fitch. Lefogadnám, hogy legalább négy csapdát elhelyezett már. Akarja, hogy megmondjam, melyik négy esküdtet akarja tőrbe csalni?
A pincér visszajött. Fitch egy hajtásra kiitta a tea felét. Nem, egyáltalán nem óhajtotta, hogy Marlee megnevezze a szóban forgó esküdteket. Nem óhajt kitalálósdit játszani olyasvalakivel, aki eleve birtokában van a válaszoknak. Marlee-val beszélni olyan volt, mintha az esküdtszék elnökével társalogna, és bárhogy élvezte is Fitch a pillanatot, mégsem volt híve az ilyen egyoldalú viszonylatoknak. Honnan tudhatná, blöfföl-e a lány, vagy igazat mond? Az esélyek egyszerűen nem voltak egyenlőek.
– Érzem, hogy kétségei vannak – mondta a lány. – Nem tudja, valóban kezemben vannak-e a szálak.
– Én mindig mindenben kételkedem.
– Mit szólna ahhoz, ha valamelyik esküdtet kilőném?
– Stella Hulickal már megtette – morogta Fitch, és ezzel sikerült az első, bár nagyon halovány mosolyt a nő ajkára csalnia.
– Megtehetem még egyszer. Mi lenne, ha például hazaküldeném – Lonnie Shavert? Akkor már hinne nekem?
Fitch fulladozni kezdett a maradék teától. Megtörölte a száját, és így szólt:
– Lonnie nyilván odalenne az örömtől. Alighanem ő unja magát a legjobban az egész társaságban.
– Szóval lőjem ki?
– Ugyan. Lonnie ártalmatlan. Amellett, ha egyszer összedolgozunk, Lonnie még jól jöhet mindkettőnknek.
– Azt tudja, hogy ő meg Nicholas nagyon sokat szoktak beszélgetni?
– Ez a maga Nicholasa mindenkivel beszélget?
– Igen. Kivel komolyabban, kivel felszínesebben. Csak időt kell hagyni neki.
– Nagyon magabiztosnak látszik.
– Az ügyvédeinek a tehetségében nem bízom. Nicholasban viszont annál inkább, és csak ez az, ami számít.
Ezután elcsendesedtek, s kivárták, amíg két pincér megteríti a szomszédos asztalt. Fél tizenkettőtől szolgálták fel az ebédet, s a vendéglő lassan megélénkült.
Miután a két pincér távozott, Fitch így szólt:
– Nem egyezhetem meg magával, amíg nem ismerem a feltételeket.
– Én pedig nem egyezhetem meg magával, ameddig a múltamban vájkál – vágta rá a nő a legcsekélyebb habozás nélkül.
– Csak nincs valami takargatnivalója?
– Nincs. De vannak barátaim, és nem szeretem, ha rám telefonálnak. Állítsa le magát, és akkor legközelebb folytatjuk a megbeszélést. De ha még egy telefont kapok, többé nem hall rólam.
– Ilyet ne is mondjon!
– Komolyan beszélek, Fitch. Rendelje vissza a kopóit.
– Esküszöm, hogy nem az én kopóim.
– Nem bánom, akkor is rendelje vissza őket, mert ha nem, akkor inkább Rohrral töltöm az időmet. Lehet, hogy vele könnyebben megegyezem, márpedig ha ő győz, maga munkanélküli lesz, az ügyfelei pedig milliárdokat veszítenek. Meg van kötve a keze, Fitch.
Igaza volt, semmi kétség. Bármennyit kérjen is, éhbérnek számítana ahhoz képest, amennyibe a felperes győzelme kerülne nekik.
– Jobb, ha csipkedjük magunkat – mondta. – A tárgyalás most már nem tart soká.
– Meddig tart még? – kérdezte a nő.
– A védelem legföljebb három-négy napot fog kérni.
– Megéheztem, Fitch. Tudja, mit? Menjen szépen haza. Egy-két nap múlva jelentkezem.
– Micsoda kellemes véletlen! Én is éhes vagyok.
– Nem, köszönöm. Inkább egyedül eszem. Különben is azt szeretném, ha eltűnne innen.
Fitch már fel is állt.
– Kívánsága parancs, Marlee. Viszontlátásra.
A nő figyelte, ahogy végigbattyog a mólón, a part menti parkolóig. Ott megállt, és valakit felhívott a mobiltelefonján.
Miután Jimmy Hull Moke többször is megpróbálta telefonon elérni Hoppyt, kedd délután váratlanul beállított a Dupree-ingatlanügynökséghez, ahol egy álmos szemű titkárnő közölte, hogy Mr. Dupree a hátsó irodában van. Be is ment érte, majd kis idő múltán visszajött, mondván, hogy tévedett: Mr. Dupree már elment egy fontos megbeszélésre.
– Odakinn van a kocsija – mondta izgatottan Jimmy Hull, és kimutatott a bejárat melletti kis parkolóra, ahol valóban ott álldogált Hoppy kivénhedt kombija.
– Másvalaki vitte el a kocsiján – felelte a lány, de az arcára volt írva, hogy hazudik.
– És hová ment? – kérdezte Jimmy Hull, mintha szándékában állna, hogy Hoppy után induljon.
– Valahová Pass Christian környékére. Többet nem tudok.
– Miért nem hívott egyszer sem vissza?
– Fogalmam sincs. Mr. Dupree nagyon elfoglalt ember.
Jimmy Hull farmerja zsebébe mélyesztette a kezét, és villogó szemmel nézett le a lányra.
– Mondja meg neki, hogy itt jártam, és nagyon dühös vagyok, és jobban tenné, ha sürgősen felhívna. Megjegyezte?
– Hogyne, uram.
Jimmy Hull kivonult, beült Ford kisteherautójába, és elhajtott. A lány kivárta, amíg látótávolságon kívül kerül, aztán rohant, hogy kiszabadítsa Hoppyt a takarítószeres szekrényből.
A tizennyolc méteres hajó, a kormánykeréknél Theo kapitánnyal, ötven mérföldre hatolt be az öbölbe, s ott, a felhőtlenül kék ég alatt, az enyhén lengedező tengeri szélben a fél esküdtszék makrélára, aligátorteknősre és lazacra horgászott. Angel Weese-nek, aki még soha nem ült hajón, és úszni sem tudott, a parttól alig kétszáz méterre felfordult a gyomra, de egy tapasztalt matróz meg egy üveg tengeribetegség elleni Dramamin segítségével hamar magához tért, mi több, ő fogta ki az első valamirevaló halat. A napbarnított lábú Rikki mesésen festett sortban és Reebok cipőben. Az ezredes meg a kapitány óhatatlanul felfedezte egymásban a rokon lelket, és Napcsi hamarosan ott termett a parancsnoki hídon, ahol háborús történetekkel szórakoztatták egymást, és a tengeri stratégiáról cseréltek eszmét.
Két matróz pompás ebédet készített: volt főtt rák, sült osztrigás szendvics és különleges zamatú halászlé. Az ételhez sört szolgáltak fel; csak Rikki tartóztatta meg magát, és maradt a tiszta víznél.
Délutánra a horgászás lázas izgalma alábbhagyott; a nap melegen tűzött a fedélzeten, de sörből bőséges volt a készlet. A nagy hajón bőven jutott hely bizalmas beszélgetésre is. Nicholas és Jerry gondoskodott róla, hogy Lonnie Shaver el legyen látva kellő mennyiségű sörrel: feltett szándékuk volt, hogy most első ízben elbeszélgetnek vele, és színvallásra késztetik.
Lonnie-nak volt egy nagybácsikája, aki hosszú évekig dolgozott egy rákhalászhajón, mígnem aztán a bárka egy viharban elsüllyedt, és a teljes legénységnek nyoma veszett. Gyerekkorában sokat horgászott errefelé a bácsival, és úgy érezte, egy életre elege volt az élményből, mi több, egyenesen megutálta; és évek óta nem szállt tengerre. De a hajókirándulás még mindig kibírhatóbbnak ígérkezett, mint buszon zötykölődni New Orleansig.
Négy sörbe került, hogy jobb kedvre derüljön, és megoldódjék a nyelve. Egy minden oldalról nyitott kis kabinban heverésztek a felső fedélzeten. Alattuk a főfedélzeten Rikki és Angel nézte, amint a matrózok megtisztítják a frissen fogott halat.
Jerry egy plasztik hajóágyon hevert, mezítláb, lehunyt szemmel, kezében sörösdobozzal. Nicholas, akit teljesen kimerített a horgászással kapcsolatos üres fecsegés, végre témát váltott.
– Kíváncsi vagyok, hány szakértőt idéz majd meg a védelem – jegyezte meg.
– Ami engem illet, kár fárasztaniuk magukat – mondta Lonnie, elnézve a napfényben csillámló hullámokat.
– Elege van az egész cirkuszból, mi? – kérdezte Nicholas.
– Szerintem röhej. Egy hapsi harmincöt éven át halálra bagózza magát, és utána milliókat követelnek kártérítésnek.
– Nem megmondtam? – mormolta Jerry, anélkül hogy a szemét kinyitotta volna.
– Mit mondott meg? – érdeklődött Lonnie.
– Jerry meg én kiszúrtuk, hogy maga az alperes pártján áll – magyarázta Nicholas. – Pedig nem volt könnyű, mert eddig nemigen nyilatkozott.
– Na és maguk hol állnak?
– Én egyelőre még nyitott vagyok. Jerry az alperes felé hajlik, nem igaz, öregfiú?
– Én nem beszéltem az ügyről senkivel. Nem létesítettem tiltott kapcsolatokat. Nem fogadtam el csúszópénzt. Mintaesküdt vagyok; Harkin bíró büszke lehet rám.
– Akkor is a védelem javára hajlik – fordult bizalmasan Lonnie felé Nicholas. – Tudniillik totál nikotinfüggő, egyszerűen nem bír leszokni, miközben bedumálja magának, hogy csak akarnia kell, és végleg eldobja a cigit. Csakhogy nem képes rá, mert gyáva, nyimnyám fickó, hiába szeretne igazi férfi lenni, olyan, mint például Herrera ezredes.
– Mindenki ezt szeretné – mondta bölcsen Lonnie.
– Jerry úgy képzeli, hogy ha nála csak akarat kérdése a leszokás – ami persze nem igaz –, akkor mindenki leszokhat, és Jacob Woodnak is idejében abba kellett volna hagynia.
– Ez nagyjából igaz – mondta Jerry. – De a nyimnyámot kikérem magamnak.
– Egyetértek az elmélettel – mondta Lonnie. – Nem is értem, hogy lehet maga még mindig nyitott.
– A fenébe, magam sem tudom. Talán mert még nem hallgattam végig az összes tanút. Igen, valószínűleg ez az oka. Egyéként a törvény is úgy szól, hogy amíg a bizonyítási eljárás be nem fejeződik, még magunkban se formáljunk ítéletet. Már megbocsássanak...
– Meg van bocsátva – mondta Jerry. – Most te hozod a következő rundot.
Nicholas kiitta a dobozát, lement a keskeny lépcsőn a főfedélzeten lévő hűtőládához.
– Ne izgassa magát miatta – biztatta Lonnie-t Jerry. – Amikor kell, hozzánk fog csatlakozni.
A HAJÓ NÉHÁNY PERCCEL öt óra után tért vissza. A vidám horgászok lebotorkáltak a fedélzetről, s a mólón lefényképeztették magukat Theo kapitánnyal és a trófeáikkal, amelyek közül a legtekintélyesebb egy majd félmázsás cápa volt: Rikki fogta ki, s az egyik matróz hurcolta a szárazföldre. A társaságot két rendőr várta s kísérte vissza a motelbe. A zsákmánytól, sajnos, el kellett búcsúzniuk, mert a motelben úgysem tudtak volna mit kezdeni vele.
A New Orleans-i bevásárlóbusz csak egy órával később futott be. Megérkezését, akár a hajóét, annak rendje-módja szerint figyelemmel kísérték Fitch emberei is, akik azonnal jelentést tettek a látottakról a gazdájuknak, bár egyikük sem értette, mi szükség van erre. Magyarázatként beérték azzal, hogy nekik valamit mindig figyelniük kell, Fitchnek pedig tudnia kell mindenről. Mindenesetre elég unalmas napjuk volt: csak üldögéltek, és várták, hogy az esküdtek megjöjjenek.
Fitch az irodájába zárkózott Swansonnal, aki a délután java részében a telefonra tapadt. A „bunkókat”, akik oly kevéssé nyerték meg Marlee tetszését, szélnek eresztették. Fitch profikat állított a helyükbe, annak a bethesdai cégnek az embereit, akiket már Hoppy átveréséhez is felhasznált. Valamikor Swanson is ennek a cégnek dolgozott, és az ügynökök nagyrészt az FBI vagy a CIA egykori alkalmazottai közül kerültek ki.
A siker eleve biztos volt, bár ezeket a kemény legényeket nemigen hozta tűzbe a feladat, hogy egy fiatal nő múltjának járjanak utána. Swanson arra készült, hogy egy óra múlva Kansas Citybe repüljön, ahonnan majd irányítja a műveleteket.
A cég ugyanakkor a lebukás ellen is biztosítékot jelentett. Fitch kutyaszorítóba került: vigyáznia kellett, nehogy Marlee faképnél hagyja; másfelől viszont mégiscsak tudnia kellett, kivel van dolga. Két indok is sarkallta, hogy ne hagyja abba a nyomozást. Először is a nőn látszott, milyen rettentően fontos neki, hogy Fitch ne bolygassa a múltját; bizonyos, hogy valami sorsdöntő mozzanatot rejteget. Másodszor pedig túl kínosan ügyelt rá, hogy sehol semmiféle nyom ne maradjon utána.
Marlee négy évvel ezelőtt költözött el a Kansas állambeli Lawrence-ből, ahol három évig élt. Csak akkor lett belőle Claire Clement, amikor megjelent a városban, és amikor elhagyta, egész bizonyosan más nevet vett fel. Közben pedig beszervezte maga mellé Jeff Kerrt, aki ez idő szerint a Nicholas Easter nevet viseli, és csak az Isten a megmondhatója, mit művel az esküdtszékkel.
Angel Weese szerelmes volt, és feleségül akart menni Derrick Mapleshez, ehhez a szép szál, jóképű, huszonnégy éves fiatalemberhez, akinek jelenleg épp nem volt sem munkája, sem felesége. Eddig autótelefonokkal ügynökölt, de a cég, amely alkalmazta, beolvadt egy másikba, és felmondott neki; és éppen válófélben volt a feleségétől, miután a hajdani gyerekkori szerelem végképp kihűlt és megkeseredett. Két kisgyermekük volt, és az asszony meg az ügyvédje havi hatszáz dollár tartásdíjat követelt. Derrick és az ügyvédje véres zászlóként lobogtatta feléjük a munkanélküli-igazolványt. Az alkudozás mindinkább elfajult, és nyilvánvaló vált, hogy a válás kimondása hosszú hónapokkal későbbre tolódik.
Angel pedig két hónapos terhes volt, habár erről Derricken kívül egyelőre senki más nem tudott.
Derrick Marvis nevű bátyja valaha seriffhelyettes volt, most pedig helyi közéleti aktivistaként és részidőben lelkészként működött. Marvist megkereste egy Cleve nevű férfi, aki azt mondta, szeretne találkozni Derrickkel. Marvis készségesen be is mutatta őket egymásnak.
Cleve nehezen körülírható foglalkozást űzött: afféle felhajtóként működött Wendall Rohr körül. Az volt a dolga, hogy halálozással vagy súlyos sebesüléssel kapcsolatos, jó vaskos kártérítési igényeket szimatoljon ki, és gondoskodjék róla, hogy a panaszosok megtalálják a Rohr irodájába vezető egyenes utat. A felhajtó szakmáját szerencsés esetben valóságos művészetté lehetett fejleszteni, Cleve pedig elsőrangú felhajtó volt – Rohr mindig mindenből a legjobbat csipegette ki. Szakmájánál fogva Cleve a szürke zónában mozgott, mert az ügyfelek erőszakos verbuválása elvileg szakmai etikába ütköző cselekedet volt, noha minden valamirevaló autóbaleset több felhajtót csalt a helyszínre, mint mentőt. Cleve a névjegyén mindenesetre nyomozónak nevezte magát.
Ha a felhajtó éppen nem felhajtással foglalkozik, számos egyéb teendő is vár rá; Rohr is bőségesen ellátta Cleve-et feladatokkal. Iratokat és idézéseket kézbesített, utánanézett egyes tanúknak és esküdtjelölteknek, és szaglászott a többi ügyvéd háza táján. Ezekért a mellékes tevékenységekért rendszeres fizetést húzott, ha pedig sikerült valami különösen jövedelmező ügyet felhajtania, szép prémium is ütötte a markát.
Amikor Derrickkel egy kocsmában találkozott, sörözés közben hamar rájött, hogy a fiú súlyos anyagi gondokkal küzd. Ekkor Angelre terelte a beszélgetést, és megkérdezte, érdeklődött-e már valaki Derricknél a per felől. Derrick a fejét rázta: nem, őt senki nem kereste meg ez ügyben, ámbár az is igaz, hogy jelenleg a bátyjánál lakik, és igyekszik meglapulni, nehogy a felesége ügyvédje folyton zaklassa a követeléseivel.
Akkor jó, mondta Cleve, őt tudniillik néhány ügyvéd felkérte tanácsadónak, merthogy a per, izé, hát szóval egészen kivételes jelentőségű. Aztán újabb söröket rendelt ki, és hosszasan ecsetelte, miért is olyan fontos ez a Wood kontra Pynex ügy.
Derrick értelmes fiatalember volt, aki főiskolai előkészítőt is végzett, meg aztán a pénz is nagyon kellett neki, így hát hamar megérezte, honnan fúj a szél.
– Miért nem tér a tárgyra? – kérdezte.
Cleve éppen erre készült.
– Ha hajlandó lenne bizonyos rábeszélésre, az ügyfelem készpénzzel fizetne a fáradságáért. Teljesen veszélytelen ügy; senki nem tudna róla.
– Szóval rábeszélés... – ismételte meg Derrick, és nagyot hörpintett a söréből. Mosolya láttán Cleve felbátorodott, de azért először óvatosan körülnézett.
– Ötezer dollár – mondta. – A fele most, a fele a tárgyalás befejezése után.
Derrick ismét kortyolt egy nagyot, és még szélesebben mosolygott.
– És pontosan mi lenne a dolgom?
– Ha a magánjellegű látogatások alkalmából felkeresi Angelt, beszéljen vele, és világítson rá, milyen fontos ez az ügy a felperesnek. De róla és a pénzről egy szót se, legalábbis ne most. Majd talán később.
– Miért?
– Mert ez törvénybe ütközik, világos? Ha a bíró rájönne, hogy én megkerestem magát, és pénzt ajánlottam fel, ha beszél Angellel, mindketten a sitten landolnánk. Érti már?
– Nagyjából.
– Magának igenis tudnia kell, hogy ez veszélyes dolog. Ha nincs hozzá kedve, jobb, ha most rögtön kiszáll.
– Legyen tízezer.
– Tessék?
– Jól hallotta. Tíz rongy. Ötöt most, ötöt a tárgyalás után.
Cleve horkantott, mintha mélységesen meg volna botránkozva. Ha ennek a kölyöknek halvány fogalma volna róla, mekkora tét forog itt kockán...
– Rendben van, legyen tíz.
– Mikor kapom meg?
– Holnap.
Ezután szendvicset rendeltek, és még egy órán át társalogtak a perről, az ítéletről és arról, hogyan lehetne Angelt a legcélirányosabban meggyőzni.
Durwood Cable-re hárult a hálátlan feladat, hogy D. Martin Jankle-t távol tartsa hőn szeretett vodkásüvegétől. Fitch és Jankle korábban már hevesen összecsapott a nagy kérdésen: ihat-e Jankle kedd este, a tanúvallomása előtti napon, vagy sem. Fitch, a valamikori nagyivó súlyos alkoholizmussal vádolta Jankle-t, Jankle pedig szitkokkal halmozta el Fitchet, amiért őt, a hatalmas Pynex vállalat igazgatótanácsi elnökét ki merte oktatni, mikor és mennyit szabad innia.
Annak idején Fitch vonta be Cable-t a mindinkább elfajuló vitába, most pedig Cable egyenesen azt követelte, hogy Jankle töltse az egész éjszakát nála, az irodában, és készüljön fel a tanúskodásra. Megrendezték a kihallgatást, majd részletes főpróbát tartottak a várható keresztkérdésekre adandó válaszokból. Jankle, ha nem nyújtott is valami pazar teljesítményt, tűrhetően játszotta a szerepét. Aztán Cable ráparancsolt, hogy egy csapat esküdtszéki szakértő társaságában nézze végig a kihallgatásról készült videót.
Amikor éjféltájban végre hazakísérték szállodai szobájába, rádöbbent, hogy Fitch minden szeszes italt eltávolított a minibárból, és üdítőkkel meg gyümölcslevekkel rakta tele.
Jankle káromkodva ugrott a kis bőröndjéhez, ahol bőrtarsolyban egy titkos üveget dugdosott. A flaskának azonban nyoma veszett. Fitch rábukkant, és azt is elorozta.
Éjjel egy órakor Nicholas nesztelenül kinyitotta szobája ajtaját, és körülnézett a folyosón, de még az őrszem is eltűnt; nyilván a szobájában hortyogott.
Marlee az egyik emeleti szobában várt. Átölelték, meg: csókolták egymást, de beérték ennyivel. Marlee már telefonon célzott rá, hogy baj van, és most nagy sietve elhadarta az egész történetet. Nicholas higgadtan vette tudomásul a fejleményeket.
A fiatal szeretőknél természetes szenvedélyen túl kapcsolatuk nem csöpögött az érzelemtől, és ha nagy ritkán sor került is érzelmes megnyilvánulásokra, ezeket mindig Nicholas kezdeményezte. Ő sem volt valami forróvérű, de még mindig több temperamentum szorult belé, mint Marlee-ba. Olykor, ha dühös volt, felemelte a hangját, de ritkán fordult elő, hogy dühbe gurult volna. Másfelől Marlee sem volt hideg természet, inkább csak számító. Nicholas egész ismeretségük alatt egyetlenegyszer látta sírni: egy film végén, amelytől neki történetesen libabőrös lett a háta. Soha nem veszekedtek komolyan, és a szokványos apróbb összezördülések is hamar elültek, mert Marlee megtanította, hogy fegyelmezze magát. A lány nem tűrt semmilyen fölösleges érzelgést, soha nem duzzogott, és nem hozakodott elő korábbi sérelmekkel, ha pedig Nicholas próbálkozott ilyesmivel, azonnal letorkolta.
Marlee elismételte Rebeccával folytatott beszélgetését, és részletesen beszámolt Fitchcsel való találkozásáról is.
Rá kellett döbbenniük, hogy félig-meddig lebuktak, és ez elég súlyos csapás volt. Mindketten bizonyosra vették, hogy Fitch áll a nyomozás mögött, és azon tűnődtek, vajon mennyit sikerült kiderítenie. Mindig is tudták, hogy Claire Clementhez csak Jeff Kerren át vezethet az út. Jeff múltja azonban makulátlan volt. Claire múltját kell megvédeni, különben akár már ebben a pillanatban kereket oldhatnak.
Egyelőre nem tehettek mást: várniuk kellett.
Derrick a harmonikaszerű ablakon át préselődött be Angel szobájába. Vasárnap óta nem látta kedvesét, negyvennyolc órát kellett böjtölnie, és egyszerűen nem bírta ki másnap estig, mert valóban őrülten szerelmes volt belé, vágyott utána, és alig várta, hogy a karjában tartsa. Angel azonnal meglátta rajta, hogy ivott. Az ágyra zuhant, és hangjukat lefojtva élvezték ki ezt az engedély nélküli „alkalmi együttlétet”.
Derrick az oldalára hempergett, és azon nyomban elaludt.
Amikor hajnaltájban felébredtek, Angelt elfogta a rémület, hiszen férfi volt a szobájában – bírói hozzájárulás nélkül! Derrick azonban nem izgatta magát. Azt mondta, majd kivárja, amíg az esküdtek elindulnak a tárgyalásra, és akkor szép csendesen kilopakodik. Angel szorongása azonban nem csitult el. Hosszas zuhanyozással próbálta megnyugtatni idegeit.
Derrick elfogadta ugyan Cleve tervét, de alapos javításokat eszközölt rajta. Amikor a kocsma előtt elbúcsúztak, vett egy karton sört, és órákig furikázott a part mentén, szép lassan, oda-vissza a 90-es úton. Elhúzott a szállodák, a kaszinók, a csónakházak mellett, Pass Christiantól egészen Pascagouláig, iszogatta a sörét, és közben egyre újabb részletekkel gazdagította a tervet. Cleve néhány pohár sör után elkotyogta, hogy a felperes ügyvédei milliókra törnek. A verdikthez elég a tizenkettőből kilenc szavazat, és Derrick arra a következtetésre jutott, hogy Angel szavazata – hogy a fenébe ne! – a tízezer dollárnak a sokszorosát is megéri.
A kocsmában a tízezer még egész jól hangzott, de ha ennyit hajlandók tejelni, méghozzá ilyen simán, akkor némi kis nyomásra sokkal többet is megadnak. Minél tovább hajtott, annál magasabbra taksálta Angel szavazatát. Egyelőre ötvenezernél tartott, de a summa óráról órára emelkedett.
Különösen a százalékarány kérdése izgatta. Mi van akkor, ha az ítélet, példának okáért, tízmillióra szól? Annak egy százaléka, egyetlen nyomorult tetű kis százaléka máris százezer dollár lenne. Na és ha húszmillióra szól a verdikt? Akkor az kétszázezer dollár. Miért ne ajánlhatna Cleve-nek olyan egyezséget, hogy most előlegnek elfogadja a tízezret, és kiköt magának az ítélet összegéből bizonyos százalékot? Akkor aztán ő, Derrick és persze a barátnője is igazi késztetést érezne, hogy az esküdtszéket tanácskozás közben minél nagyobb összegű követelésre buzdítsa. Végre egyszer ők is főszerephez jutnának a nagy buliban. Ilyen alkalmuk a büdös életben nem lesz többé...
Angel fürdőköpenyben visszajött a szobába, és cigarettára gyújtott.
A PYNEX abbéli igyekezete, hogy megvédje üzleti jó hírét, már a kezdet kezdetén, szerda reggel lefulladt, mégpedig önhibáján kívül. Egy Walter Barker nevű elemző az egyik népszerű pénzügyi hetilap, a Mogul hasábjain kifejtette: kettő az egyhez arányban kész fogadni, hogy a biloxi esküdtszék el fogja marasztalni a Pynexet, és jókora összegű kártérítést vasal ki belőle. És Barker nem volt akárki. Jogot végzett, majd hamarosan félelmetes hírnévre tett szert a Wall Streeten: elterjedt, hogy őt kell meghallgatni, valahányszor valamilyen peres eljárás a tőzsdei forgalmat érinti. Szakterülete az volt, hogy figyelemmel kísérje a tárgyalásokat, fellebbezéseket és egyezségeket, és még mielőtt az eredményük jogerőre emelkedne, megjósolja kimenetelüket. Amit jósolt, általában bevált, és munkálkodásával csinos vagyont szerzett, írásai közkézen forogtak, és attól, hogy most a Pynex vesztét jósolta, megingott az egész tőzsde. A Pynex részvényei nyitáskor hetvenhat dolláron álltak, majd először hetvenhárom, délfelé pedig már hetvenegy és félre zuhantak.
Ezen a szerdán ismét megtelt a tárgyalóterem. Teljes létszámban vonultak fel a Wall Street-i fiúk, mindegyik egy Mogullal a kezében, és egyszer csak valamennyien Barker nézetét osztották, jóllehet egy órával korábban, a reggelinél még abban egyeztek meg, hogy a Pynex hősileg állta a felperes tanúinak rohamait, és a legjobb esélyekkel folytatja a küzdelmet. Most gondterhelt képpel temetkeztek a lapba, és sorra telefonáltak irodájukba, hogy módosítsák korábbi véleményüket. Barker egyébként az elmúlt héten maga is megjelent a tárgyaláson. Magányosan üldögélt a leghátsó sorban. Vajon mit láthatott, ami az ő figyelmüket elkerülte?
Az esküdtek pontosan kilenckor vonultak be; Lou Dell olyan büszke képpel tartotta az ajtót, mint akinek sikerült egybegyűjtenie és az akolba terelnie az előző napon szétfutott nyájat. Harkin bíró is úgy üdvözölte esküdtjeit, mintha legalább egy hónapja nem látta volna őket, elsütött valami humorosnak szánt megjegyzést a horgászatról. Majd eldarálta szokványos kérdéseit az esetleg tapasztalt zaklatásokról, s végül megígérte, hogy a tárgyalás most már egészen rövid időn belül befejeződik.
A védelem az első tanút szólította. Most, hogy az alkohol utóhatásai nem ütközhettek ki rajta, Jankle felkészültnek és frissnek bizonyult, sőt igen jó formában volt. Fesztelenül, felszabadultan viselkedett, mintha egyenesen örülne, hogy alkalma nyílik megvédeni vállalatát. Cable segítségével zökkenőmentesen jutott túl a bevezető kérdéseken.
A második sorban ott ült D. Y. Taunton, az a fekete bőrű Wall Street-i ügyvéd, akivel Charlotte-ban Lonnie-t összehozták. Hallgatta Jankle-t, de közben Lonnie-t kereste a szemével, és pillantásuk hamarosan találkozott. Lonnie többször is visszanézett rá, sőt el is mosolyodott, úgy döntött, hogy ebben a helyzetben így illik. Megértette az üzenetet: Taunton mint jelentős személyiség vállalta a hosszú utazást, mert a mai napnak is különös jelentősége van. Ma végre megszólal a védelem, Lonnie-nak pedig az a dolga, hegyezze a fülét, és elhiggyen minden szót, amely mostantól fogva a tanúk padjáról elhangzik. No de legyenek csak nyugodtak: Lonnie-ban nem fognak csalódni.
Jankle védekezésének első pillére a szabad választás hangsúlyozása volt. Elismerte, hogy sokak nézete szerint a cigaretta függőséget okoz; Cable meg ő megegyeztek, hogy ezt ostobaság volna tagadni. Csakhogy ez az állítás egyáltalán nem bizonyított; az ellenkezője is éppúgy igaz lehet, és a kutatók is sötétben tapogatóznak. Az egyik vizsgálat az egyik irányba mutat, a másik a másikba, de ami őt magát illeti, még soha nem találkozott olyan bizonyítékkal, amely a függőség tényét egyértelműen alátámasztaná, és ő személy szerint nem is hisz benne. Ő húsz év óta dohányzik, de csak azért, mert élvezetet talál benne. Húsz cigarettát szív el naponta, szabad akaratából, és alacsony kátránytartalmú márkát választott. A függőségnek nyomát sem tapasztalta magán; bármikor le tudna szokni a cigarettáról. Azért dohányzik, mert így esik jól neki. Egyéként négyszer egy héten teniszezik, és az évenkénti orvosi kivizsgálás még semmiféle aggasztó tünetet nem mutatott ki nála.
A Taunton mögötti sorban ülő Derrick Maples, aki ezen a napon látogatott el először a tárgyalásra, alig néhány perccel a busz távozása után hagyta el a motelt. Korábban azt tervezte, hogy a mai napot munkakereséssel tölti; most azonban arról álmodozott, hogy munka nélkül is szép fizetséghez juthat. Angel észrevette, hogy itt van, de inkább Jankle-t figyelte. Meghökkentette, hogy Derrick hirtelen ilyen érdeklődést mutat a per iránt. Amióta elválasztották őket egymástól, a fiatalember eddig mást sem tett, csak siránkozott.
Jankle beszámolt a vállalata által előállított cigarettaféleségekről. Elhagyva a tanúk padját, megállt a színpompás táblázat előtt, amely feltüntette mind a nyolc, a Pynex által gyártott márka kátrány- és nikotintartalmát. Elmagyarázta, miért változnak a szintek, miért vannak füstszűrős és füstszűrő nélküli fajták: a lényeg minden esetben a választás szabadsága. Látszott, hogy büszke a maguk termékskálájára.
Döntő szempontról volt szó, és Jankle igen tömören és meggyőzően fejtette ki. A Pynex azért kínál ilyen széles választékot, hogy minden fogyasztó maga dönthesse el, mekkora legyen cigarettájában a kátrány, illetve a nikotin aránya. Minden csakis szabad választás kérdése. Ki-ki maga dönti el, mennyi legyen a választott termékben a kátrányés nikotintartalom, hány cigarettát szívjon el naponta, leszívja-e a füstöt vagy sem. Minden ember ura a maga testének; az a fontos, hogy tájékozottan és ésszerűen döntsön, mit kezd vele.
Jankle rámutatott a rajzon a Bristol élénkpiros csomagjára; kátrány- és nikotintartalom dolgában ez a márka áll a második helyen. Nyíltan elismerte, hogyha valaki túl sok Bristolt szív, tehát felelőtlenül dönt, kárt tehet az egészségében.
A cigaretta nem káros, ha kellő önmérséklettel fogyasztják. Annál, aki nem tanúsít kellő felelősségérzetet, veszélyessé válhat éppúgy, mint számos más termék, például hogy csak néhányat említsen – az alkohol, a vaj, a cukor és a lőfegyver.
Derrickkel egy sorban, a járás túloldalán Hoppy ült; csak azért ugrott be, hogy gyorsan ellenőrizze, hol is tartanak. Meg aztán Millie-t is látni akarta. Rámosolygott az asszonyra, aki szívből örült a váratlan találkozásnak, de továbbra sem értette, miért vált ez a per egyik napról a másikra a férje rögeszméjévé. A mai estére ismét engedélyezték a magánjellegű látogatásokat, és Hoppy már alig várta, hogy három teljes órát tölthessen Millie szobájában, noha a házastársi együttlét gondolata legföljebb ha tudata legmélyén motoszkált.
Jankle éppen a reklámról szóló fejtegetésének a végére ért, amikor Harkin bíró elrendelte az ebédszünetet. Jankle elismerte, hogy vállalata töméntelen pénzt fordít hirdetésekre, bár korántsem annyit, mint a sörfőzdék, az autógyárak vagy a Coca-Cola-társaságok. Ebben az ádáz versenyszellemtől vezérelt világban a reklám, függetlenül a gyártott terméktől, alapfeltétele a túlélésnek. Nyilvánvaló, hogy cége reklámjait a gyerekek is láthatják; hogyan is lehetne eldugni előlük a plakátokat? Vagy talán meg lehet akadályozni, hogy a gyerekek belekukkantsanak a képes újságokba, amelyeket a szüleik járatnak? Ez ugyebár képtelenség. Esze ágában sincs tagadni, hogy ismeri a statisztikát, miszerint a dohányzó gyerekek nyolcvanöt százaléka a három legtöbbet reklámozott márkát szívja – no de ugyanez vonatkozik a felnőttekre is! Most is csak azt mondhatja: lehetetlenség olyan, felnőttekre méretezett reklámkampányt szervezni, amely ne jutna el a gyerekekhez is.
Fitch az egyik hátsó sorból hallgatta végig Jankle tanúskodását. Jobbján Luther Vandemeer ült, a Trellcónak, a világ legnagyobb dohányvállalatának igazgatótanácsi elnöke, a Négy Nagy nem hivatalos vezéralakja, s az egyetlen, akit Fitch elviselt – ő pedig cserébe elviselte Fitchet, amely képességével általános csodálkozást aratott.
Mary Mahoney's-nál ebédeltek, kettesben az egyik sarokasztalnál. Jankle eddigi szereplése valamelyest megnyugtatta őket, de tudták, hogy a neheze még hátravan; Barker Mogul-béli cikke pedig eleve elrontotta az étvágyukat.
– Mennyire tudja kézben tartani az esküdteket? – kérdezte Vandemeer, ide-oda tologatva tányérján az ételt.
Fitchnek esze ágában sem volt, hogy őszintén feleljen, és tudta, hogy Vandemeer ezt nem is várja el tőle. Sötét műveleteibe csak saját ügynökei pillanthattak bele.
– Csak úgy, mint máskor – felelte.
– Lehet, hogy ez most nem lesz elég.
– Van valamilyen javaslata?
Vandemeer válasz helyett a szomszéd asztal mellett álló fiatal pincérnő lábát nézegette.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – mondta Fitch, szokatlanul barátságosan.
Vandemeer azonban szorongott, és meg is volt rá minden oka. Fitch tudta, mekkora nyomás nehezedik ügyfeleire. Akármekkora kártérítést ítélnek is meg terhükre, attól még sem a Pynex, sem a Trellco nem fog tönkremenni, de hosszú távú és kínos következményekkel kell szembenézniük. Egy belső vizsgálat előrejelzése szerint mind a négy társaság részvényei húsz százalékot fognak veszíteni piaci értékükből, és ez még csak a kezdet. A megbízott elemzők úgy számították, hogy az elképzelhető legrosszabb esetben a verdikt elhangzását követő öt éven belül egymillió, tüdőrákkal kapcsolatos keresetet fognak benyújtani a dohánytársaságok ellen, s egy-egy ilyen ügynek csak a perrel kapcsolatos költségei egymillió dollárra rúgnának. Azt, hogy egymillió per összesen mennyit emésztene fel, a szakértők már meg sem merték jósolni. A legkomorabb forgatókönyv szerint elképzelhető csoportos kereset benyújtása is, mindazok nevében, akik valaha is dohányoztak, és úgy érzik, emiatt egészségkárosodást szenvedtek. Ezen a ponton már bekövetkezhet a teljes pénzügyi összeomlás, a Kongresszuson belül pedig számos képviselő indulna harcba a cigarettagyártás végérvényes betiltásáért.
– Pénze van elég? – kérdezte Vandemeer.
– Azt hiszem, igen – mondta Fitch, s közben sokadszorra tűnődött el, vajon mekkora összeget forgat a fejében az ő drága kis Marlee-ja.
– Úgy tudom, az Alap fel van töltve.
– Igaz.
Vandemeer lassan elrágcsált egy parányi falat sült csirkét.
– Mi lenne, ha kiválasztana kilenc esküdtet, és mindegyiket megdobná egymillióval? – kérdezte csendesen kuncogva, mintha csak tréfálna.
– Higgye el, ez is megfordult a fejemben. Csak hát túlságosan kockázatos. Jó néhányan a börtönben kötnének ki.
– Csak hülyéskedtem.
– Legyen nyugodt, megvannak a módszereink.
Vandemeer ajkáról lehervadt a mosoly.
– Meg kell nyernünk ezt a pert, Rankin, érti, amit mondok? Muszáj. Kerül, amibe kerül. Ne sajnálja a pénzt.
Egy héttel korábban Harkin bíró elfogadta Nicholas Easter legújabb írásos indítványát, és engedélyezte, hogy az esküdtszék két póttagja is együtt ebédeljen a többiekkel. Nicholas azzal érvelt, hogy az elkülönítés óta mind a tizennégyen együtt laknak, együtt nézik a tévét, együtt reggeliznek és vacsoráznak – igazán nevetséges, hogy éppen ebédidőben válasszák el őket egymástól. Mindkét póttag férfi volt, név szerint Henry Vu és Shine Royce.
Henry Vu valaha dél-vietnami vadászpilóta volt, aki Saigon elestének másnapján kényszerleszállást hajtott végre a Kínai-tengeren. Egy amerikai mentőhajó vette fel; így került kórházi kezelésre San Franciscóba. Egy évbe telt, amíg feleségét és gyerekeit Laoszon és Kambodzsán át Thaiföldre csempészték, s onnan továbbvitték San Franciscóba, ahol a család két évig élt. 1978-ban költöztek át Biloxiba; Vu itt vásárolt egy rákhalászhajót, és csatlakozott a vietnami halászok mind népesebb csapatához, amely sikerrel szorította ki a piacról a helybélieket. Az elmúlt évben a legkisebb lánya mondta a középiskolában a búcsúbeszédet mint a végzős osztály legjobb tanulója, és ösztöndíjjal került tovább a Harvard Egyetemre. Ugyanebben az évben Henry megvette negyedik halászhajóját.
Eszébe sem jutott, hogy kibújjon az esküdti kötelezettség alól. Volt olyan jó amerikai hazafi, mint bárki más, még az ezredest is beleértve.
Nicholas természetesen azonnal összebarátkozott vele. Magában eltökélte, hogy Henry Vunak be kell kerülnie a tizenkét kiválasztott közé, legkésőbb akkor, amikor majd visszavonulnak tanácskozni.
Durwood Cable jól tudta, mennyire megterheli az esküdteket az elszigeteltség, és mi sem állt távolabb tőle, mint hogy el akarja nyújtani a tárgyalást, ötre csökkentette tanúinak számát, és úgy tervezte, hogy kihallgatásuk legföljebb négy napig tart.
Jankle ismét elfoglalta helyét a tanúk padján. Cable tudta, mennyire kedvezőtlen az időpont, az ebédet követő első óra mindig a tárgyalási nap mélypontja.
– Mit tesz az ön társasága a kiskorúak dohányzása ellen? – hangzott az első kérdés, Jankle pedig hosszan és terjengősen válaszolt: ide egymillió valamilyen jótékonysági ügy javára, oda egy másik egy bizonyos reklámkampányra; csak az elmúlt évben összesen tizenegymilliót fordítottak erre a célra.
Előadása időnként úgy hangzott, mintha maga is a dohányzás esküdt ellensége volna.
Három órakor hosszú kávészünet következett, majd Wendall Rohrra került a sor, hogy belemártsa tőrét Jankle-ba. Alattomos kérdéssel kezdte, és ettől fogva a dolgok mind baljósabb színezetet öltöttek.
– Igaz-e, Mr. Jankle, hogy miközben az ön vállalata százmilliókat költ a dohányzás népszerűsítésére, azokon, akik a cigarettáiktól megbetegszenek, egyetlen centtel sem hajlandóak segíteni?
– Ez kérdés?
– Mi más volna? Kérem, válaszoljon!
– Nem. Nem igaz.
– Értem. Nos, mikor járult hozzá utoljára egy centtel is a Pynex valamelyik vásárlójának az orvosi költségeihez?
Jankle vállat vont, és motyogott valamit.
– Sajnálom, Mr. Jankle, ezt nem egészen értettem. A kérdés úgy hangzott, hogy mikor járult hozzá...
– Hallottam a kérdést.
– Akkor válaszoljon rá. Nevezzen meg egyetlen esetet, amikor a Pynex hozzájárult valamelyik vásárlójának az orvosi vagy kórházi számlájához.
– Nem emlékszem ilyen esetre.
– Eszerint az ön cége nem vállal felelősséget a termékeiért?
– Ez nem igaz.
– Értem. Akkor megnevezne az esküdteknek egyetlen olyan esetet, amikor a Pynex felelősséget vállalt az általa gyártott dohánytermékekért?
– A mi termékeink minősége nem kifogásolható.
– Vagyis nem okoznak halált vagy betegséget? – Rohr elképedésében a levegőt kaszálta karjával.
– Nem okoznak semmi ilyet.
– No, álljunk csak meg itt! Ön tehát azt mondja az esküdteknek, hogy az önök által gyártott cigarettaféleségek nem okoznak ilyen betegséget, és nem vezetnek halálhoz?
– Csak akkor, ha valaki felelőtlen módon él velük – jelentette ki Jankle, mélységes megvetéssel hangsúlyozva a felelőtlen szót, ám ezzel Rohrt csak gúnyos nevetésre ingerelte.
– Ha jól tudom, az önök cigarettáit valamilyen tűzszerszámmal kell meggyújtani, nemde?
– Természetesen.
– És ugyebár a dohány és a papír égése által keltett füstöt a rudacska másik, tehát nem a meggyújtott végén kell szívni?
– Úgy van.
– És ennek a füstnek ugyebár be kell hatolnia a szájba?
– Igen.
– Onnan pedig ugye le kell szívni a légzőszervekbe?
– Ez már a dohányos elhatározásán múlik.
– Ön leszívja a füstöt, Mr. Jankle?
– Igen.
– Ismeri-e azokat a vizsgálati eredményeket, amelyek szerint a cigarettázók kilencvennyolc százaléka is ugyanezt teszi?
– Igen.
– Ön tehát tisztában van azzal, hogy az önök által gyártott cigaretták füstjét a fogyasztók elsöprő többsége leszívja. Egyetért ezzel a megállapítással?
– Nagyjából.
– Ön szerint azok, akik leszívják a füstöt, felelőtlennek minősíthetők?
– Korántsem.
– Akkor arra kérem, Mr. Jankle, árulja el, mit nevez felelőtlen fogyasztásnak.
– Azt, ha valaki túl sokat szív.
– És mennyi az a túl sok?
– Gondolom, ez egyénenként változó.
– Én most nem egyénenként beszélgetek a dohányosokkal, Mr. Jankle. Én önnel beszélek, a világ egyik legnagyobb cigarettagyártó vállalatának, a Pynexnek az igazgatótanácsi elnökével, és öntől kérdezem, hogy személyes véleménye szerint mennyi a túl sok.
– Mondjuk, több mint napi két csomag.
– Vagyis több mint negyven cigaretta?
– Úgy van.
– Értem. És miféle vizsgálatra alapozza ezt a véleményt?
– Semmiféle vizsgálatra. A magam véleményét mondtam.
– Tehát negyven cigaretta alatt a dohányzás nem káros az egészségre. Negyven fölött viszont már felelőtlen fogyasztásról beszélhetünk. Ezt mint tanú vallja?
– A véleményemet mondtam el.
Jankle feszengett, és Cable felé lesett, de az dühösen fordította el a fejét. A felelőtlen fogyasztás elmélete Jankle agyszüleménye volt; ő ragaszkodott hozzá, hogy kifejtse.
Rohr a jegyzeteit tanulmányozta. Kis szünetet tartott, hogy a végzetes csapás minél hatásosabb legyen, és csendesen, lassan tette fel a következő kérdését.
– Elmondaná az esküdteknek, hogy ön mint az igazgatótanács elnöke milyen intézkedésekkel hívta fel a nagyközönség figyelmét a napi negyven cigarettát meghaladó fogyasztás veszélyeire?
Jankle készen volt a gyors viszontválasszal, de aztán meggondolta magát, így a szája nyitva maradt, és hosszú, kínos másodperceken át hallgatott, mert hirtelenében nem jutott más az eszébe. Végül nagy nehezen összeszedte magát, s bár tudta, hogy most már eső után köpönyeg, annyit mondott:
– Azt hiszem, félreértette a szavaimat.
Rohr nem óhajtott időt adni a kimagyarázkodásra.
– Ez nagyon is elképzelhető. Mindenesetre nem emlékszem rá, hogy bármely gyártmányukon valaha is láttam volna olyan figyelmeztetést, miszerint napi két csomagnál többet elszívni a szóban forgó termékből felelőtlenség és veszéllyel jár. Vajon mi az indoka a mulasztásnak?
– Az, hogy erre nem vagyunk kötelezve.
– Kötelezve? Ki által?
– A kormány által.
– Tehát ha a kormány nem kötelezi önöket a felelőtlen fogyasztással járó veszély jelzésére, önöknek ugyebár eszükben sincs, hogy ezt maguktól megtegyék. Jól értettem?
– Mi a törvény előírásait követjük.
– A törvény írta elő a Pynexnek, hogy az elmúlt évben négyszázmillió dollárt költsön hirdetésekre?
– Nem.
– De azért ugye mégis megtették?
– Igen, körülbelül ennyiről volt szó.
– És ha figyelmeztetni akarnák a dohányosokat a lehetséges veszélyekre, ugyebár az is módjukban állna?
– Feltehetően.
Rohr gyorsan áttért a vajra meg a cukorra, amelyeket Jankle korábban ugyancsak lehetséges veszélyforrásként jelölt meg, és nagy élvezettel taglalta a különbséget e két termék és a cigaretta között, mindezzel végképp nevetségessé téve a tanút.
A legjavát a végére tartogatta. Rövid szünetet kért, s ezalatt ismét felállíttatta a képernyőket. Amikor az esküdtek visszatértek, a teremben sötét lett, és a képernyőkön megjelent maga Jankle, amint jobbját felemelve esküszik, hogy az igazat és csakis az igazat vallja. A szóban forgó eskütételre egy Kongresszusi albizottság előtti meghallgatáson került sor. Jankle mellett ott állt Vandemeer és a Négy Nagy másik két igazgatótanácsi elnöke; mindnyájukat akaratuk ellenére idézték meg, hogy a válogatott politikusokból álló bizottság előtt tanúvallomást tegyenek. Úgy festettek, mint megannyi maffiás keresztapa, amint arról próbálnák győzködni a kongresszust, hogy szervezett bűnözés nem is létezik. A kihallgatás meglehetősen durva és erőszakos volt.
Az ügyesen megszerkesztett felvételen mind a négyüket külön-külön kerek perec megkérdezték, függőséget okoz-e a nikotin vagy sem, és mind a négyen nyomatékosan nemmel válaszoltak. Jankle-ra került sor utoljára, és amikor végre az ő ajkáról is elhangzott a dühös tagadás, az esküdtszék éppolyan jól tudta, mint a kongresszusi albizottság, hogy hazudik.
AZON A FESZÜLT hangulatú, negyvenperces beszélgetésen, amelyre Cable irodájában került sor, Fitch kifröcsögte magából, mi minden nem tetszik neki a védelem stratégiájában. Először Jankle káprázatos új védekezési elméletét, a felelőtlen dohányzást hozta szóba: ez a kelekótya zagyvaság a vesztüket jelentheti! Cable nem volt olyan hangulatban, hogy eltűrje a dorgálást, kivált nem egy Fitch-szerű ellenszenves fráter részéről, aki ráadásul még csak nem is ügyvéd; de azért többször is utalt rá, hogy ő könyörgött Jankle-nak, ne hozza szóba a felelőtlenség kérdését. Csakhogy Jankle előző életében maga is ügyvéd volt, és tetszelgett az eredeti gondolkodó szerepében, aki most üstökön ragadhatja a nagy alkalmat, és megmentheti a dohánymágnások ügyét. Jankle egyébként már eltűnt a színről; a Pynex egyik sugárhajtású gépe most röpítette vissza New Yorkba.
Amellett Fitch úgy gondolta, az esküdtszék alighanem már ráunt Cable-re. Rohr bezzeg elosztotta a munkát a maga bandájának tagjai között! Cable miért nem tette lehetővé, hogy rajta és az egy Félix Masonon kívül más is bekapcsolódjék a tanúk kihallgatásába? Hiszen Isten a tudója, nyüzsögnek körülötte épp elegen. Talán irigyli másoktól a rivaldafényt?
A végén már üvöltöztek egymásra az íróasztal két oldaláról.
A Mogul-béli cikk megviselte mindkettőjük idegeit, és tovább növelte a rájuk nehezedő irgalmatlan nyomást.
Cable emlékeztette Fitchet, hogy kettejük közül ő az ügyvéd, és harminc év meglehetősen sikeres praxisára tekinthet vissza; ő ismeri ki magát a tárgyalóteremben, és ő képes felmérni az ott uralkodó hangulatot.
Fitch viszont emlékeztette Cable-t, hogy eddig kilenc dohányperben szervezte a védelmet, nem szólva arról a további kettőről, amelyet az ő mesterkedései következtében nyilvánítottak érvénytelenné, és annyit megmondhat, hogy találkozott már a tárgyalótermekben sokkal eredményesebb ügyvédi munkával is, mint amilyennel Cable dicsekedhet.
Amikor az üvöltözés meg a szitkozódás elcsitult, és a két férfi komoly erőfeszítés árán összeszedte magát, egy dologban megegyeztek: a védelem semmiképpen se húzza az időt. Cable három további napra gondolt, függetlenül attól, hogy Rohr keresztkérdései hány órát töltenek majd ki. De aztán tényleg három nap legyen – egy perccel sem több, mondta Fitch, és becsapta maga után az ajtót.
A folyosón magához intette Josét, és együtt csörtettek végig az irodákon, ahol még nyüzsögtek az ingujjra vetkőzött ügyvédek, ügyvédjelöltek kaptak be egy gyors pizzát, és elgyötört titkárnők cikáztak ide-oda, hogy végére érjenek a napnak, és hazamehessenek a gyerekeikhez. A puszta látvány, ahogy Fitch, nyomában a tagbaszakadt Joséval, teljes gőzzel tört előre, elég volt ahhoz, hogy több meglett férfi riadtan kitérjen az útjukból, és meglapuljon a fal mentén.
A Suburbanban José átadta Fitchnek a legújabb faxokat, ő pedig, mialatt a főhadiszállás felé robogtak, gyorsan átfutotta őket. Az első Marlee tevékenységét foglalta össze, azóta, ahogy előző napon találkoztak a halvendéglőben. Az adatok semmi rendkívüli mozzanatra nem utaltak.
A következő fax a kansasi hadszíntérről érkezett. Topekában sikerült rábukkanni egy Claire Clement nevű nőre, de az illető az idősek otthonának volt az ápoltja. Egy másik, Des Moines-ban élő Claire Clement férje használtkocsi-telepén vette fel a kagylót. Swanson szerint a nyomozás számos szálon folyik, de részletekbe nem bocsátkozott. Kansas Cityben megtalálták Jeff Kerr egyik egyetemi évfolyamtársát; most igyekeznek megszervezni a találkozót.
Elhajtottak egy vegyesbolt mellett, és Fitch figyelmét felkeltette a kirakatban villódzó neon sörreklám. A jeges sör íze és illata hirtelen eluralkodott érzékein. Ó, csak most az egyszer... Csak egyetlen nagy korsóval a habos, elringató italból... Mióta is, hogy nem volt része benne?
Kényszeresen vágyott rá, hogy megállítsa a kocsit. Lehunyta a szemét, és megpróbált valami másra gondolni. Pedig igazán beküldhetné Josét egy, csak egyetlenegy üvegért, és azzal el lenne intézve, hát nem? Kilenc józanul eltöltött év után egyetlen üvegtől csak nem esne vissza! Miért ne engedhetne meg magának ennyit?
Azért, mert korábban húsz üvegnél sem hagyta abba. És ha José most megállna, akkor két sarokkal arrébb újra meg kellene állnia. És mire az irodáig jutnának, a Suburban megtelne üres üvegekkel, ő pedig sorra megcélozná velük az arra járó kocsikat. Fitch annak idején a kellemetlen részegek fajtájához tartozott.
De azért mégis: csak egyetlenegy üveggel. Hogy megnyugodjanak az idegei, hogy elfelejthesse ezt a nyomorúságos napot...
– Baj van, főnök? – kérdezte José.
Fitch morgott valamit, aztán kiűzte fejéből a sör gondolatát. Hová lett Marlee? Miért nem jelentkezett ma? A tárgyalás a végéhez közeledik. A megállapodáshoz és a szükséges intézkedésekhez idő kell.
Eszébe jutott a Mogul-béli cikk, és elfogta a vágy Marlee után. A fülében ott visszhangzott Jankle bárgyú fejtegetése a felelőtlen fogyasztásról, és ismét elfogta a vágy Marlee után. Lelki szemei előtt sorra megjelentek az esküdtek, és még inkább elfogta a vágy Marlee után.
Minthogy Derrick immár a színjáték egyik főszereplőjének képzelte magát, új helyet javasolt a szerda esti találkozóra: egy meglehetősen kétes hírű kocsmát Biloxi fekete negyedében, mert úgy képzelte, a saját terepén könnyebben kerekedik majd a másik fölé. Cleve, aki mellesleg jól ismerte a helyet, ragaszkodott ahhoz, hogy ne odabenn, hanem a parkolóban találkozzanak.
A parkolóban alig volt szabad hely. Cleve késett. Amikor végre leállította kocsiját, Derrick meglátta, és odasétált a vezetőüléshez.
– Jobb helyet is el tudok képzelni – mondta Cleve, és az ablak résén kilesett a sötét salaktégla épületre, amelynek ablakait acélrács hálózta be.
Derrick sem volt már olyan biztos a dolgában, de nem akarta elárulni.
– Semmi baj vele – mondta. – Higgye el, kóser hely ez.
– Kóser? A múlt hónapban három embert késeltek meg itt. Az egész környéken egyedül az én pofám fehér, és akkor sétáljak be ötezer dollárral a zsebemben, és adjam át magának? Kössünk fogadást, kit szúrnak le elsőnek: magát vagy engem?
Derrick belátta, hogy a másiknak igaza lehet, mégsem akarta ilyen könnyen megadni magát. Közelebb hajolt az ablakhoz, és lopva körülnézett a parkolóban, hirtelen inába szállt a bátorság, de azért tovább játszotta a vagányt.
– Én mégis azt mondom, menjünk csak be nyugodtan.
– Erről ne is álmodozzon – vágta rá Cleve. – Ha kell a pénz, találkozzunk a Kilencvenedik utcában, az Ostyavárban.
Azzal beindította a motort, és felhúzta az ablakot. Derrick csak nézte, ahogy elhajt, birtokában az ő ötezer dollárjával, aztán maga is kocsijához rohant.
Leültek a pult elé, kávéztak és palacsintát ettek. A hangjukat halkra fogták, mert a szakács tőlük alig három méterre forgatta a kolbászos tojást a grillsütőn, és úgy látszott, kíváncsian fülel minden szavukra.
Derrick ideges volt, remegett a keze. A felhajtók viszont nap mint nap bonyolítanak hasonló kifizetéseket; Cleve-et egyáltalán nem viselte meg az ügy.
– Úgyhogy énszerintem tíz rongy erre kevés, hiszen érti... – fejezte be eszmefuttatását Derrick; ezt a zárómondatot egész délután gyakorolta.
Cleve zavartalanul tömte magába a palacsintát.
– Úgy tudtam, megállapodtunk – vetette oda.
– Igen, csakhogy azóta rájöttem, hogy maga át akar rázni.
– Mindig így szokott üzletet kötni?
– Értse már meg, ember: túl keveset ajánlanak. Gondolkodtam a dolgon. Ma délelőtt még a bíróságra is benéztem, hogy mi újság a per körül. Most már tudom, mire megy ki a játék. Utánaszámoltam.
– Na nem mondja!
– De bizony hogy. És nem hagyom, hogy kicsesszenek velem.
– Tegnap este, amikor a tízezerben megegyeztünk, még nem panaszkodott.
– Mert lesből kapott el. Azóta aludtam rá.
Cleve megtörölte a száját a papírszalvétájával, és kivárta, amíg a szakács a pult túlsó végénél ülő vendéghez lép.
– Szóval mennyit akar? – kérdezte.
– Többet. Sokkal többet.
– Nincs időnk szórakozni. Mondja meg, mennyit akar.
Derrick nagyon nyelt, lopva hátranézett, majd alig hallhatóan kibökte:
– Ötvenezret, plusz százalékot a kártérítésből.
– Hány százalékot?
– Úgy gondoltam, tíz kijárna nekem.
– Szóval úgy gondolta. – Cleve a tányérra dobta a szalvétát. – Maga begolyózott – mondta, majd egy ötdollárost csúsztatott a tányérja mellé, és felállt. – Tízezerben egyeztünk meg, és ennyiben maradunk. Ha többet akar, mind megszívjuk.
Azzal már el is tűnt a helyiségből. Derrick vadul kotorászott a nadrágja zsebeiben, de csak aprópénzt talált. A szakács egykettőre ott termett, és érdeklődve figyelte a műveletet.
– Azt hittem, ő fizet majd – motyogta Derrick, és beletúrt az inge zsebébe is.
A szakács felkapta a Cleve tányérja alól kilógó ötdollárost.
– Mennyije van? – kérdezte.
– Nyolcvan cent.
– Elég lesz.
Derrick kivágtatott a parkolóba. Cleve az autójában ült; a motor duruzsolt, az ablak le volt húzva. Derrick behajolt hozzá.
– Lefogadnám, hogy a másik fél többet adna.
– Akkor próbálja ki. Holnap menjen szépen oda hozzájuk, és kérjen ötvenezer dollárt egyetlen szavazatért.
– Meg tíz százalékot.
– Süket egy csávó maga. Egy árva szót se ért az egészből. – Cleve lassan kikapcsolta a motort, majd kiszállt a kocsiból, és rágyújtott. – Ha a védelem győz, a pénz az ablakban. Ha a felperes semmit se kap, a védelem se fizet semmit, vagyis százalék alma. A felperes ügyvédei a nulla negyven százalékát kapják. Dereng valami?
– Aha – mormolta Derrick, de látszott, hogy alaposan össze van zavarodva.
– Értse már meg, az ajánlatom törvényellenes. Baromi veszélyes, ha követelőzni kezd. Holtbiztos, hogy lebuktatja magát.
– Tízezer akkor is kevés egy ekkora buliért.
– El van tájolva, kisfiam. Figyeljen, majd én megmondom, mi az ábra. A maga barátnőjének semmi se jár, világos? Semmi. Nulla. Csak az állampolgári kötelességét teljesíti, és ezért a megye napi ötven dollárt fizet neki. A tízezer, az kenőpénz. Veszteség, ismeri ezt a szót? Mocskos kis ajándék, amit mindketten azonnal elfelejtünk, mihelyt zsebre vágta.
– De ha százalékot is adnának, Angel sokkal buzgóbban ügyködne a többi esküdtnél.
Cleve mélyen leszívta a füstöt, majd lassan kiengedte.
– Hiába, még most sem érti – mondta fejcsóválva. – Ha a felperes javára ítélnek, akkor is évekbe telik, amíg a pénz gazdát cserél. Figyeljen rám, Derrick. Minek bonyolítja túl ezt a dolgot? Tegye el szépen a pénzt, beszéljen Angellel, és segítsen nekünk.
– Huszonötért.
Cleve ismét megszívta a cigarettát, majd a földre tette és eltaposta.
– Ezt meg kell beszélnem a nagyfőnökkel.
– Huszonötöt minden szavazatért.
– Ez meg mit jelentsen?
– Angel nemcsak a saját szavazatát szállíthatja.
– Hanem még kiét?
– Azt nem mondom meg.
– Na jó, majd beszélek a főnökkel.
Az 54-es szobában Henry Vu a Harvardon tanuló lánya levelét olvasta, mialatt Qui, a felesége a halászflottájukra kötendő új biztosítási szerződés feltételeit tanulmányozta. A 48-as szoba üres volt: Nicholas filmet nézett a díszteremben. A 44-esben Lonnie és a felesége majd egy hónap óta először bújtak össze a takaró alatt, de most is sietniük kellett, mert a gyerekek az asszony nővérénél voltak. Az 58-asban Mrs. Grimes szappanoperát nézett a tévén, Herman pedig a tárgyalással kapcsolatos írott anyagokat táplálta be a számítógépébe. Az 50-es szoba megint csak üres volt, mert Mrs. Herrera Texasban járt rokonlátogatóban, és az ezredes is a díszterembe kényszerült; és üres volt az 52-es is, mert Jerry egyelőre az ezredessel és Nicholasszal sörözgetett, várva az alkalmat, hogy később majd beosonjon Uszkár szobájába. Az 56-osban Shine Royce, a másik póttag a tévét nézte, és sorban pusztította az ebédlőből magával hozott vajas kifliket, közben pedig ismét áldotta a jó szerencséjét. Az ötvenkét éves munkanélküli férfi lakókocsiban élt egy nála jóval fiatalabb nővel és annak hat gyerekével; hosszú évek óta nem volt olyan nap, amelyen tizenöt dollárnál többet hozott volna össze. Most pedig íme, nincs más dolga, mint hogy üldögéljen és hallgassa a tárgyalást – és ezért nemcsak fizetésben, hanem teljes ellátásban is részesül. A 46-osban Phillip Savelle és pakisztáni barátnője herbateát szürcsölgetett, és közben nyitott ablaknál marihuánát szívott.
A folyosó szemközti oldalán, a 49-es szobában Sylvia Taylor-Tatum telefonon beszélt a fiával. A 45-ösben Mrs. Gladys Card kopogós römit játszott a prosztatabántalmakban szenvedő Mr. Nelson Carddal. Az 51-esben Rikki Coleman várta a férjét, Rhea-t, aki talán el sem tud jönni, mert a bébiszitter nem jelentkezett. Az 53-asban Loreen Duke az ágyán ülve csokoládés süteményt majszolt, és mardosó irigységgel hallgatta, hogyan recseg az ágy az 55-ösben Angel Weese és az udvarlója alatt.
A 47-esben pedig Hoppy és Millie Dupree olyan vadul szeretkezett, mint addig még soha. Hoppy percre pontosan érkezett; egy hatalmas zacskóban kínai készételt hozott, és mellé egy üveg olcsó pezsgőt – évek óta először engedte meg magának ezt a kis bűnt. Millie rendes körülmények között hevesen tiltakozott volna az alkoholfogyasztás ellen, de mostani körülményeiket még ő sem nevezhette rendesnek. Ivott néhány kortyot a motelbeli műanyag pohárból, és jóízűen bekebelezett egy tisztes adag édes-savanyú sertéshúst. És alighogy bekapta az utolsó falatot, Hoppy nekirontott.
Utána egymás karjában feküdtek a sötétben, és halkan beszélgettek, a gyerekekről, az iskoláról, az otthoni élet dolgairól. Millie-t már igencsak megviselte a felfordulás, és alig várta, hogy hazamehessen a családjához. Hoppy csüggedten ecsetelte, mennyire hiányzik mindnyájuknak. A gyerekek rosszkedvűek, a házban minden a feje tetején áll, ő maga pedig már alig bírja ki az asszonykája nélkül.
Aztán felöltözött, és bekapcsolta a tévét. Millie belebújt a fürdőköpenyébe, és újabb kortyocska pezsgőt töltött mindkettőjüknek.
– Ezt nézd meg – mondta ekkor Hoppy, és zakója zsebéből összehajtogatott papírlapot szedett elő. – Nem fogsz hinni a szemednek!
– Mi ez? – kérdezte az asszony, és kibontotta a papírt; a Leon Robilio bűneit felsoroló Fitch-féle hamisítvány másolatát. Lassan elolvasta, majd gyanakvó pillantást vetett férjére. – Hol szerezted ezt? – kérdezte.
– Tegnap jött faxon – mondta Hoppy.
A válasz őszintén hangzott; igaz, sokáig gyakorolta, mert irtózott attól, hogy hazudjon Millie-nek. Nyomorúságosan érezte magát, de mit tehetett volna? Napier és Nitchman ott lapul valahol a városban, és várja az eredményt.
– Ki küldte?
– Fogalmam sincs. Úgy fest, mintha Washingtonból jönne...
– És miért nem dobtad el rögtön?
– Nem is tudom. Én...
– Nagyon jól tudod, Hoppy, hogy ilyesmit nem volna szabad megmutatnod nekem. – Millie az ágyra dobta a papírlapot, és csípőre tett kézzel lépett közelebb Hoppyhoz. – Mondd, mit forgatsz a fejedben?
– Semmit. Az egészet csak átfaxolták az irodámba. Mást nem tudok.
– Mondhatom, különös véletlen! Ül valaki Washingtonban, aki történetesen ismeri a faxszámodat, tudja, hogy a feleséged tagja az esküdtszéknek, értesült róla, hogy Leon Robilio tanúskodott a tárgyaláson, és megérezte, hogy ha ezt a cetlit elküldik neked, te, amilyen ostoba vagy, idehozod nekem, hogy megpróbálj befolyásolni! A véletlenek valóságos sorozata! Most aztán tudni akarom, mi folyik itt a hátam mögött!
– Esküszöm, hogy semmi – rebegte Hoppy meghunyászkodva.
– Miért kezdett egyszer csak annyira izgatni ez a per?
– Mert nagyon érdekes...
– Éppilyen érdekesek volt az első három héten is, de te oda se figyeltél. Mi történik, Hoppy?
– Semmi. Nyugodj már meg...
– Én látom rajtad, ha furdal valami.
– Szedd össze magad, Millie. Mind a ketten kivagyunk idegileg. Ez az egész ügy túlságosan felkavarta az életünket. Sajnálom, hogy lehoztam ezt a vackot.
Millie kiitta a pezsgőjét, és leült az ágy szélére, Hoppy is letelepedett mellé. Mr. Cristano az igazságügyi minisztériumból elég nyersen szólította fel: vegye rá Millie-t, hogy körbeadja a feljegyzést azoknak az esküdteknek, akikkel jóban van. Hoppy már előre remegett: mit szól majd Mr. Cristano, ha megtudja, hogy erre hiába vár. Másfelől honnan a fenéből jöhetne rá Mr. Cristano, hogy mi lett a nyomorult papírjának a sorsa?
Miközben Hoppy ezen tépelődött, Millie egyszer csak elsírta magát.
– Haza akarok menni – mondta remegő szájjal.
Hoppy átfogta a vállát, és magához szorította.
– Bocsáss meg – suttogta; Millie azonban csak még hevesebben zokogott.
Legszívesebben Hoppy is sírva fakadt volna. A ritka kellemes szeretkezés ellenére az egész találkozás balul ütött ki. Mr. Cristano szerint a tárgyalásból alig van már hátra néhány nap. Akkor pedig mihamarabb meg kell győznie Millie-t, hogy az ítélet csakis az alperes javára szólhat. És mert ilyen nagyon kevés időt tölthetnek együtt, nincs más hátra; őszintén fel kell tárnia felesége előtt a szörnyű valóságot. Ha nem is most, nem is még ma este, de legkésőbb a soron következő magánjellegű látogatás alkalmával.
Az EZREDES szigorú napirend szerint élt. Jó katonához illőn reggelente pontban fél hatkor felkelt, elvégzett ötven fekvőtámaszt és felülést, majd hideg vízzel lezuhanyozott. Hatkor átment az ebédlőbe, készen arra, hogy nagy lármát csapjon, ha nem várja már a friss kávé és kellő mennyiségű újság. A pirítósát nem vajazta meg, csak dzsemet tett rá, és derűsen, öblös hangon kívánt jó reggelt beszállingózó esküdttársainak, akik álmos szemmel kóvályogtak, és igyekeztek vissza a szobájukba, hogy a reggeli kávé mellett magukban megnézhessék a reggeli híreket. Előtte azonban mind kénytelenek voltak fogadni az ezredes üdvözlését, és szóáradatát legalább egy-két mondat erejéig viszonozni; rohadtabbul nem is kezdődhetett volna a nap. Minél tovább tartott az elkülönítés, Herrera annál felajzottabb lett. Némely esküdt inkább várt nyolc óráig, amikor is szabályszerűen felpattant, és visszatrappolt a szobájába.
Csütörtök reggel negyed hétkor Nicholas kitöltötte magának a kávét, majd fegyelmezetten eltársalgott az ezredessel néhány percig az időjárásról. Aztán elhagyta a rögtönzött ebédlőt, és nesztelenül végigosont az elsötétített, üres folyosón. Néhány szobában már szólt a tévé. Valaki telefonált. Nicholas bement a szobájába, gyorsan letette a kávéscsészét az öltözőasztalra, előszedett az egyik fiókból egy halom újságot, majd ismét kisurrant.
A portáról ellopott kulccsal kinyitotta az ezredes szobájának, az 50-esnek az ajtaját. A levegőt megülte az olcsó arcszesz illata. A cipők kifogástalan rendben sorakoztak az egyik fal mentén. A szekrényben takarosan függtek a hibátlanul vasalt-keményített ruhadarabok. Nicholas letérdelt, sarkánál fogva felemelte az ágyterítőt, és az újságokat, folyóiratokat az ágy alá helyezte. Köztük volt a Mogul előző napi száma is.
Aztán hangtalanul visszatért a maga szobájába, s egy órával később felhívta Marlee-t. Mivel abból indultak ki, hogy Fitch a nő minden beszélgetését lehallgatja, csak annyit mondott:
– Darlene-nel szeretnék beszélni.
Mire Marlee azt felelte:
– Sajnos téves... – és mindketten letették a kagylót.
Nicholas várt egy percig, majd azt a mobiltelefont tárcsázta, amelyet Marlee a szekrényben rejtegetett. Biztosra vették, hogy Fitch már az egész lakást bepoloskázta.
– Az áru leszállítva – mondta.
Fél órával később Marlee elhagyta lakását, és valamelyik autós reggelizőhely előtt talált egy nyilvános telefont. Fitch számát hívta, majd várt, amíg bekapcsolják hozzá.
– Jó reggelt, Marlee.
– Hello, Fitch. Szeretnék mondani valamit, de tudom, hogy úgyis felveszik az egészet.
– Nem vesszük fel, esküszöm.
– Akkor jó. A Tizennegyedik utca meg a Beach Boulevard sarkán van egy Kroger-fiók, a bejárattól jobbra három nyilvános telefonnal. Menjen oda a középsőhöz. Hét perc múlva hívom. Csipkedje magát, Fitch.
Azzal már le is tette a kagylót.
– A kurva életbe! – bődült el Fitch, majd kivágódott az ajtón, magához kiáltotta Josét, és már rohantak is a hátsó ajtón át a Suburbanhoz.
Nem csalatkozott: mire odaért, már javában csengett a nyilvános telefon.
– Bravó, Fitch. Figyeljen csak: Herrera, a hetes számú esküdt már Nick idegeire megy. Azt hiszem, ma elbúcsúzunk tőle.
– Tessék?
– Jól értette.
– Marlee, ne tegye ezt!
– A pasas egy bányarém. Mindenki torkig van vele.
– De a mi pártunkon van!
– Ugyan már, Fitch. Ha odáig jutunk, mind a mi pártunkon lesznek. És azért csak legyen ott kilenckor, már csak a banzáj kedvéért is.
– De nem, hallgasson ide, Herrera kulcsember, és ha... Fitchnek torkára forrt a mondat, mert hallotta a kattanást a vonal túlsó végén. Aztán süket csend lett. Rángatni kezdte a kagylót, mintha le akarná tépni a készülékről, hogy áthajítsa a parkoló túloldalára. Végül mégis elengedte, és minden szitkozódás vagy ordítozás nélkül, higgadtan visszasétált a Suburbanhoz.
– Vissza az irodába – szólt oda Josénak.
Legyen, ahogy a nő akarja. Úgysem számít.
Harkin bíró Gulfportban lakott, negyedórára a törvényszéktől. Telefonszáma érthető módon nem szerepelt a helyi telefonkönyvben. Ki vágyik arra, hogy az éjszaka kellős közepén általa elítélt fegyencek zargassák a börtönből?
Éppen lehajtotta reggeli kávéját, és búcsúcsókot nyomott felesége arcára, amikor a konyhában megszólalt a telefon. Mrs. Harkin vette fel.
– Téged keresnek, drágám – mondta, és átadta a kagylót ő-tiszteletreméltóságának, aki lerakta a kávéscsészét meg az aktatáskáját, és az órájára pillantott.
– Halló – szólt bele a készülékbe.
– Bíró úr, igazán sajnálom, hogy odahaza zaklatom – szólalt meg szinte suttogva egy ideges hang. – Nicholas Easter beszél. Ha akarja, csak szóljon, és azonnal leteszem.
– Várjon. Mi történt?
– Még itt vagyunk a motelben, most indulunk, de úgy éreztem, még a tárgyalás előtt beszélnünk kell.
– Miről van szó, Nicholas?
– Igazán nem szívesen hívtam fel, de attól tartok, néhány esküdt már felfigyelt rá, hogy leveleket juttatok el önnek, és hosszasan beszélgetünk az irodájában.
– Lehet, hogy igaza van.
– Hát ezért gondoltam, hogy inkább telefonálok. Így senki sem tudhatja meg, hogy beszéltünk.
– Vágjunk bele. Ha majd úgy látom jónak, legföljebb leállítom.
Harkin nagyon szerette volna megtudni, hogyan jutott egyik esküdtje a motel elszigeteltségében az ő telefonszámához, de aztán jobbnak látta, ha még vár a kérdéssel.
– Herreráról van szó. Azt gyanítom, hogy titokban tiltott anyagokat olvas.
– Például?
– Például a Mogult. Ma korán reggel bementem az ebédlőbe, és ott találtam egyedül. És úgy láttam, éppen a Mogul egyik számát dugdossa előlem. Az ugye valamiféle üzleti lap?
– Igen, az.
Harkin olvasta Barker tegnapi cikkét. Ha Easter igazat mond – és miért is kételkedne a szavában? –, akkor Herrerát azonnal haza kell küldeni. A tiltott anyagok olvasása éppen elegendő jogcímnek; akár még eljárás is indítható a vétkes ellen. Ha valamelyik esküdtre rábizonyosodik, hogy elolvasta a Mogul előző napi számát, még magát a pert is érvénytelenné lehet nyilvánítani.
– És mit gondol, beszélt róla másokkal is?
– Azt nem hinném. Hiszen mondom, még előlem is dugdosni próbálta. Éppen emiatt lett gyanús nekem. Szóval szerintem nem fog másokkal beszélni róla. De azért majd odafigyelek.
– Megkérném rá. Mihelyt odaérek, az lesz az első dolgom, hogy kikérdezzem Herrerát. Alighanem a szobáját is át kell kutatnunk.
– Csak ne mondja meg neki, hogy én súgtam be. Utálok ilyesmit csinálni!
– Rendben van.
– Ha az esküdtek megneszelik ezt a beszélgetést, többé semmi hitelem nem lesz előttük.
– Nem kell aggódnia.
– Csak tudja, bíró úr, rosszak már az idegeim. Valamennyien elfáradtunk, és nagyon mennénk már haza.
– Most már egykettőre vége lesz, Nicholas. Sürgetem az ügyvédeket, amennyire csak módomban áll.
– Tudom, bíró úr, és elnézést kérek. Csak azt szeretném, ha nagyon ügyelne rá, nehogy lelepleződjem. Nem is értem, hogy vagyok ilyesmire képes...
– Nagyon is helyesen cselekszik, Nicholas, és hálás vagyok érte. Most indulnom kell; hamarosan látjuk egymást.
Másodszor már kapkodva, menet közben csókolta meg a feleségét. A kocsijából felhívta a seriffet, és megkérte, hajtson a motelbe, és ott várjon, amíg újra jelentkezik. Aztán – legújabb szokása szerint – Lou Dellt hívta, és megkérdezte, kapható-e a Mogul a motelben. Lou Dell a feltételezés ellen is tiltakozott. Harmadiknak a fogalmazóját hívta fel, és arra kérte: sürgősen keresse meg Rohrt és Cable-t, és ültesse le őket az irodájában, amíg ő odaér. Utána talált egy countryadót, és a zenét hallgatva azon tűnődött: hogy a fenébe juthat hozzá egy szigorúan elkülönített esküdt egy olyan üzleti hetilaphoz, amely még Biloxiban is csak kevés újságosnál kapható.
Cable és Rohr valóban várta már, amikor belépett az irodájába. Harkin levetette zakóját, leült, és rögtön a tárgyra tért: összefoglalta a Herrerára vonatkozó legújabb híreket anélkül, hogy a hírforrást megnevezte volna. Cable bosszús képet vágyott, mert ő és társai a védelem egyik oszlopát látták Herrerában, Rohr viszont azért mérgelődött, mert íme, ismét kiesik egy esküdt, és a semmissé nyilvánítás veszélye már a levegőben lóg.
A két ügyvéd morcos képe láttán Harkin bíró máris sokkal jobban érezte magát. Elküldte fogalmazóját az esküdtek szobájába Mr. Herreráért, aki éppen sokadik koffeinmentes kávéját iszogatta, és társalogni próbált a számítógépén babráló Hermannal. amikor Lou Dell a nevét kiáltotta, mulatságos értetlenséggel nézett körül, majd elindult Willis, a rendőr nyomában a zegzugos hátsó folyosókon. Az iroda ajtajához érve Willis illemtudóan bekopogott.
A bíró és a két ügyvéd barátságosan üdvözölte az ezredest, és hellyel kínálták a zsúfolt szobában. A széke alig fért el a törvényszéki írnok mellett, aki már készenlétben ült gyorsíró gépénél.
Harkin elmagyarázta, hogy lenne néhány kérdése, amelyre az ezredes eskü alatt tartozik válaszolni. A két ügyvéd sebtében előrántotta sárga jegyzettömbjét, és írogatott valamit. Herrera pedig már csak ettől is úgy érezte magát, mint holmi fülön csípett bűnöző.
– Olvasott-e mostanában bárminemű anyagot, amelyet én nem engedélyeztem? – kérdezte a bíró.
Kis csend lett. A két ügyvéd figyelte az ezredest, a bíró és a két nő: a fogalmazó meg a törvényszéki írnok pedig szinte ugrásra készen várták, hogy lecsapjanak a válaszára. Még az ajtónál posztoló Willis is felébredt, és élénk figyelmet tanúsított az események iránt.
– Nem én. Amennyire tudom, semmi ilyet nem tettem – válaszolta az ezredes, híven a valósághoz.
– Hogy pontosítsák: olvasott-e egy Mogul nevű üzleti hetilapot?
– Amióta el lettünk különítve, nem volt a kezemben.
– Különben szokta olvasni?
– Időnként. Havonta egyszer vagy kétszer.
– Van-e a motelbeli szobájában olyan olvasnivaló, amelyre én nem adtam engedélyt?
– Tudomásom szerint nincs.
– Hozzájárul-e, hogy átkutassuk a szobáját?
Frank Herrera arca lángvörösre gyűlt, a válla megrándult.
– Mondja, miről van szó tulajdonképpen? – kérdezte indulatosan.
– Okom van feltételezni, hogy tiltott anyagot olvasott, mégpedig a motelben. De egy gyors helyszíni szemlével mindent tisztázhatunk.
– Maga kételkedik a becsületemben! – csattant fel Herrera dühösen és mélységesen megbántva.
A becsülete mindennél fontosabb volt a számára. És elég volt egy pillantást vetnie a jelenlévők arcára, hogy felismerje: valamennyien sötét szándékú törvénytiprással vádolják.
– Szó sincs róla, Mr. Herrera. Pusztán csak úgy gondolom, hogy a tárgyalás folytatásához szükség van erre a kis hivatalos formaságra.
Herrera meg arra gondolt: elvégre csak egy motelszobáról van szó, nem pedig az ember otthonáról, ahol seregnyi személyes jellegű tárgyat rejtegethet. Különben is tiszta volt a lelkiismerete: az ő szobájában aztán semmiféle terhelő anyagot nem találnak.
– Hát akkor csak rajta! – sziszegte, fogát összepréselve.
– Köszönöm, Mr. Herrera.
Willis kivezette Herrerát a folyosóra, Harkin bíró pedig felhívta a motelben várakozó seriffet. Az igazgató kinyitotta az 50-es szoba ajtaját, és a seriff két rendőr társaságában, vigyázva, de alaposan átkutatta a szekrényt, a fiókokat és a fürdőszobát. Az ágy alatt nagy halom Wall Street Journal és Forbes magazin között megtalálták az előző napi Mogul egy példányát is. A seriff visszahívta Harkin bírót, hogy jelentést tegyen az eredményről, a bíró pedig utasította, hogy haladéktalanul hozza be az irodájába a bűnjeleket.
Időközben negyed tíz lett – az esküdtszéknek pedig se híre, se hamva. Fitch mozdulatlanul ült az egyik hátsó sorban, s épp csak kikandikálva újságja mögül mereven nézte az ajtót, amelyen majd az esküdtek belépnek; tudta – ó, de még mennyire, milyen halálos biztonsággal tudta! –, hogy ha majd végre bevonulnak, a hetes számú esküdtet már nem Frank Herrerának, hanem Henry Vunak fogják hívni. A védelem szempontjából Vu többé-kevésbé elfogadhatónak minősült, merthogy ázsiai, s az ázsiaiak általában nem szórják a mások pénzét vaskos kártérítésekre. Vu azonban mégsem volt Herrera, akiről az esküdtszéki szakértők már hetek óta fennen hirdették, hogy az ő pártjukon van, és az esküdtszék tanácskozásán erőteljesen képviseli majd a dohánygyárosok ügyét.
Ha Marlee és Nicholas merő szeszélyből ki tudták penderíteni, vajon melyik esküdtre kerül sor ezután? Ha pedig csak az volt a céljuk, hogy Fitch komolyan vegye őket, nos, ezt sikerült elérniük.
A bíró és a két ügyvéd hitetlenül meredt a Harkin íróasztalán rendezetten tornyosuló újságokra és folyóiratokra. A seriff közben jegyzőkönyvbe mondta rövid jelentését a házkutatásról, valamint a bűnjelek fellelési helyéről, majd eltávozott.
– Uraim, nincs más választásom: Herrerát fel kell mentenem – jelentette ki a bíró, a két ügyvéd pedig komoran hallgatott.
Aztán visszahívták Herrerát, és felszólították, hogy foglalja el iménti helyét.
– Kérem a következőket jegyzőkönyvbe venni – nézett Harkin bíró a törvényszéki írnokra. – Mr. Herrera, hányas a szobája a Siesta Motelben?
– Az 50-esben lakom.
Harkin az újságok felé intett.
– Ezeket a tárgyakat néhány perccel ezelőtt az 50-es számú szobában, az ágy alatt találták. Csupa újabb szám, a legtöbbje már az esküdtszék elkülönítését követő napokban jelent meg.
Herrera szólni sem tudott elképedésében.
– Mondanom sem kell, hogy egyik olvasását sem engedélyeztem, néhány példány pedig egyértelműen alkalmas elfogultság keltésére.
– Nem az enyémek – mondta lassan Herrera, s látszott, hogy elhatalmasodik rajta a düh.
– Értem, Mr. Herrera.
– Valaki odarakta őket.
– És vajon ki lehetett az illető?
– Fogalmam sincs. Talán ugyanaz a személy, mint aki magát rám uszította.
Meggyőző ötlet, gondolta Harkin, csak éppen egyelőre nem foglalkozhatom vele. Cable és Rohr egyszerre nézett rá, mintha azt kérdeznék: hát akkor halljuk, ki volt az?
– Nem tekinthetünk el attól a ténytől, Mr. Herrera, hogy ezeket az újságokat az ön szobájában találták. Következésképpen nem tehetek mást, mint hogy felmentsem esküdti kötelezettségének további teljesítése alól.
Frank Herrera immár összeszedte gondolatait, és jó néhány kérdést szeretett volna feltenni a bírónak. Már azon volt, hogy teljes hangerővel nekitámadjon, amikor egyszer csak ráeszmélt: hiszen egyik percről a másikra visszanyerte a szabadságát! Négy hét óta senyved a tárgyalóteremben, kilencedik napja él a Siesta Motelbe zárva, és most kisétálhat a törvényszékről, és hazamehet! Délre már kinn is lehet a golfpályán...
– Szerintem ez nem igazság – mondta ernyedten.
– Igazán sajnálom. A bírói intézkedéssel szembeni engedetlenség kérdésével majd egy későbbi időpontban foglalkozom. Pillanatnyilag az a fontos, hogy a tárgyalás rendben folytatódjék.
– Ahogy gondolja, bíró úr – motyogta az ezredes.
Ma este a Vrazel'sben vacsorázik; friss tengeri halat eszik majd, és a borlapról választhatja ki hozzá a kedvenc évjáratát. Holnap pedig láthatja az unokáját...
– Egy rendőr majd visszakíséri a motelbe, hogy összecsomagolhasson. Felszólítom, hogy a történteket senkinek se adja tovább, kivált a sajtó képviselőinek ne. További értesítésig a legszigorúbb hallgatási kötelezettség terheli. Megértette?
– Hogyne, bíró úr.
Az ezredest a hátsó lépcsőn vezették le a hátsó kijárathoz, ahol már várta a seriff, hogy elkísérje.
– Ezennel indítványozom a tárgyalás érvénytelenítését – jelentette ki Cable, a törvényszéki írnok felé fordulva. – Indoklásul felhozom, hogy az esküdtszéket jogszabályba ütköző módon befolyásolhatta a Mogul tegnapi számában megjelent cikk.
– Az indítványt elutasítom – vágta rá Harkin bíró. – Van még valakinek közölnivalója?
A két ügyvéd megrázta a fejét és felállt.
A tizenegy esküdt és a két póttag a terem néma figyelmétől övezve foglalta el helyét néhány perccel tíz óra után. Frank Herrera helye a második sor bal szélén üresen maradt, ami rögtön mindenkinek szemet szúrt. Harkin bíró ezúttal komor képpel üdvözölte az esküdteket, és mindjárt a tárgyra tért. Magasba emelte az előző napi Mogul egy példányát, és megkérdezte: nem látta vagy olvasta-e valaki, illetve nem értesült-e hallomásból a tartalmáról? Önként jelentkező azonban nem akadt. Ekkor a bíró így folytatta:
– Olyan indokok alapján, amelyeket zárt körben tisztáztunk és jegyzőkönyvbe vettünk, a hatos számú esküdtet, Frank Herrerát felmentettük esküdti kötelezettségének további teljesítése alól, és a helyére ezennel kijelöljük az első számú póttagot, Mr. Henry Vut.
Willis ekkor odaszólt Vunak, aki felállt összecsukható székéről, és négy lépéssel ott termett a hetes számú ülésnél. Ekként hivatalos tagja lett a testületnek, és Shine Royce maradt az egyedüli póttag.
Harkin bíró leghőbb vágya volt, hogy elterelje a hallgatóság figyelmét az esküdtszékről, és végre áttérjen a tárgyalás érdemi részére.
– Szólítsa a védelem következő tanúját, Mr. Cable mondta.
Fitch vagy tizenöt centivel lejjebb pásztázta végig az új összetételű esküdtszéket. Herrera távozása mélységesen nyomasztotta, és mégis, valamilyen felhevült izgalom is motoszkált benne: lám, az ő kis Marlee-jának csak intenie keltett, és bekövetkezett, amit ígért. Önkéntelenül Easterre tévedt a szeme, aki nyilván megérezte pillantását, mert alig észrevehetően elmozdította a fejét, és farkasszemet nézett Fitchcsel. Így meredtek egymásra huszonöt méter távolságból vagy öt-hat másodpercig; Fitch számára örökkévalóságnak tűnt az idő. Easter gunyorosan és önelégülten mosolygott, mintha azt mondaná: „Most legalább látja, mire vagyok képes. Ugye meg van döbbenve?” Fitch arcáról leolvashatta a választ: „Igen, ezt elérte. És most közölje végre, mit akar!”
A tárgyalás előtt Cable benyújtotta a lehetséges tanúk listáját: huszonkét tekintélyes szakértőt sorolt fel, akik mind a doktori cím birtokosai voltak. Versenyistállójában szerepeltek a korábbi dohányperek harcedzett veteránjai, tudósok, akiknek kutatásait a dohányvállalatok pénzelték, és számos más szakember, aki ilyen vagy olyan területen volt hivatva cáfolni az eddig elhangzott érveket.
Az elmúlt két év során Rohr és gárdája mind a huszonkettőjüket kihallgatta már. Meglepetésre senki sem számíthatott.
Az ügy szereplői egyöntetűen úgy látták, hogy a felperes részéről Leon Robilio tanúskodása mérte a legnagyobb csapást a védelemre; az az állítása, miszerint a dohányipar elsősorban a gyerekeket veszi célba, mellbe vágta a hallgatóságot és persze az esküdteket is. Cable tehát elhatározta, hogy ezen a fronton indítja az első ellentámadást.
– A védelem dr. Denise McQuade-et szólítja – jelentette be.
A nevezett belépett az egyik oldalajtón, és a főként középkorú férfiakból álló közönség mozdulatlanná dermedve nézte, ahogy elhalad a bírói emelvény előtt, felmosolyog ő-tiszteletreméltóságára, aki – semmi kétség – visszamosolygott rá, majd helyet foglal a tanúk ülésén. Dr. McQuade feltűnően szép, magas, karcsú nő volt, gondosan hátrafésült szőke hajjal; piros ruhája néhány centivel a térde fölött végződött. Kellemes kis mosollyal tette le az esküt, és amikor székére visszaereszkedve keresztbe vetette lábát, érzékelhető közönségsikert aratott. Sokak fejében megfordult a gondolat: mit keres ez a gyönyörű, fiatal teremtés ebben a mocskos csatározásban?
Az esküdtszék hat hímnemű tagja, az élen Jerry Fernandezzel, valamint Shine Royce, a póttag felajzott figyelemmel nézte, ahogy a tanú a szája elé húzza a mikrofont. Élénkpiros szájrúzs... Hosszú, vörös körmök...
Ám aki arra számított, hogy személyében holmi tapasztalatlan fruskával lesz dolga, hamar csalatkozott. Dr. McQuade lágy, kissé fátyolos hangon részletesen ismertette végzettségét, szakterületét, tudományos eredményeit. Viselkedés-lélektannal foglalkozik, saját intézete van Tacomában, négy könyvet és több mint negyven tudományos cikket jelentetett meg, és amikor Cable indítványozta szakértőként való elfogadását, Wendall Rohr egy szóval sem tiltakozott.
Dr. McQuade azonnal a tárgyra tért. A reklám, fejtette ki, áthatja egész kultúránkat, és magától értetődik, hogy azok a hirdetések, amelyek egy bizonyos társadalmi csoportot vagy korosztályt céloznak meg, más, a célcsoporton kívül álló személyekhez is eljutnak; ezt egyszerűen nem lehet meggátolni. A gyerekek azért találkoznak a cigarettahirdetésekkel, mert nekik is van szemük: látják az újságokat, a képes magazinokat, a plakátokat, a vegyesboltok kirakatában villogó neonreklámokat, de ebből még korántsem következik, hogy a hirdetések őket vennék célba. Éppígy látják a tévén a sörreklámokat is, amelyekben gyakran kedvenc sportbálványaik szerepelnek. Azt jelenti-e ez, hogy a sörgyárak alattomban a következő nemzedékre vetnék ki hálójukat? Ugyan dehogy. Pusztán csak az a céljuk, hogy több sört adjanak el a piacon, s azt, hogy ebbe az üzleti folyamatba a gyerekek is belekeveredjenek, csak úgy lehetne megakadályozni, ha minden potenciális veszélyes termék reklámozását betiltanák: a cigarettáét, a sörét, a borét, a többi szeszes italét – és aztán rá lehetne térni a kávéra, a teára, az óvszerre, a vajra és így tovább! Vajon a hitelkártya-társaságok hirdetései arra ösztönzik az embereket, hogy többet költsenek, és kevesebbet takarítsanak meg? Dr. McQuade többször is hangsúlyozta, hogy az olyan társadalomban, amely a szólásszabadságot elsőrendű értéknek tartja, alaposan meg kell fontolni a reklám korlátozását.
A cigarettareklám éppolyan reklám, mint a többi. Nyilvánvaló célja, hogy az adott termék megvásárlására és fogyasztására ösztönözze az embereket. A jó reklám serkenti a fogyasztó ama természetes hajlamát, hogy máris fusson, és beszerezze a reklámozott cikket. A rossz reklám nem éri el ezt a célt, és általában nem is bizonyul hosszú életűnek. Dr. McQuade utalt a McDonald's példájára; ő maga sokat foglalkozott ezzel a céggel, és történetesen nála is van a kutatásairól írott összefoglaló tanulmánya, ha netán az esküdtszék bele kívánna tekinteni. Nincs olyan gyerek, aki hároméves korára ne tudná eldúdolni vagy elfütyülni a McDonald's éppen esedékes reklámdalocskáját, s akinek életében ne volna nagy jelentőségű esemény az első étkezés a McDonald's-ban. És mindez korántsem véletlen. A társaság milliárdokat költ arra, hogy vetélytársait megelőzve magához csábítsa a gyerekeket. Az amerikai gyerekek ma több zsírt és koleszterint fogyasztanak, mint a megelőző nemzedék. Több sajtburgert, burgonyaszirmot és pizzát esznek, több szénsavas üdítőt és édes gyümölcslevet isznak. És vajon eszünkbe jut-e, hogy az ifjúság ellen irányuló alattomos hirdetési üzelmekkel vádoljuk meg a McDonald's-ot vagy a Pizza Hutot? Bepereljük-e őket, amiért a gyerekeink egyre dagadtabbak?
Szó sincs róla. Mint fogyasztók valamennyien tudatosan, kellő tájékozottság birtokában döntünk arról, hogy mivel tápláljuk a gyerekeinket, és senki sem mondhatja, hogy igazán bölcsen döntenénk.
És ugyanilyen tudatosan, hasonló tájékozottság birtokában döntünk a dohányzás kérdésében is. Nap mint nap ezer és ezer termék reklámjával bombáznak bennünket, és mi azokra a reklámokra hallgatunk, amelyek meglévő igényeinket és vágyainkat erősítik fel.
Dr. McQuade viszonylag gyakran cserélte a lábát, és a mozdulatot minden alkalommal élénk érdeklődés kísérte a két tábor ügyvédeinek, valamint a hímnemű esküdteknek a részéről; de a legtöbb nő is odafigyelt.
Dr. McQuade-et jó volt elnézni, és amit mondott, meggyőzően hangzott; a legtöbb esküdt hitelesnek találta szakvéleményét.
Rohr egyórás udvarias pengeváltásba bocsátkozott vele, de nem vitt be komoly találatot.
NAPIER ÉS NITCHMAN közölte, hogy Mr. Cristano az igazságügyi minisztériumból sürgősen részletes tájékoztatást kér, mi történt tegnap este az utolsó magánjellegű látogatáson.
– Mindenről beszámoljak? – kérdezte Hoppy.
A három férfi egy füstös gyorsbüfé rozoga asztala fölött hajolt össze, miközben papírcsészéből hörpölték a híg kávét, és várták, hogy elkészüljön az olajtól csöpögő sajtos melegszendvicsük.
– A bizalmas vonatkozásokat kihagyhatja – mondta Napier, bár magában erősen kételkedett benne, hogy a látogatásnak sok bizalmas vonatkozása lett volna.
Na hiszen, ha tudnák! – gondolta Hoppy, aki még mindig roppant büszke volt teljesítményére.
– Hát szóval, megmutattam Millie-nek azt a Robilióról szóló feljegyzést – mondta kissé bizonytalanul; még mindig nem döntötte el, mennyit tárjon fel az igazságból.
– Na és?
– Elolvasta.
– Naná hogy elolvasta – mondta Napier bosszúsan. – De mit csinált utána?
– Hogyan reagált a dologra? – szólalt meg Nitchman is.
Természetesen hazudhatna, és mondhatná azt, hogy Millie-t velejéig feldúlta a jelentés, elhitte minden szavát, és már alig várta, hogy megoszthassa értesüléseit a hozzá legközelebb álló esküdtekkel. Hiszen két asztaltársa éppen ezt szeretné hallani. Hoppy azonban tanácstalan volt; úgy érezte, a hazudozás csak tovább rontana a helyzetén.
– Nem valami kedvezően – mormolta, és végül kirukkolt az igazsággal.
Amikor meghozták a szendvicseket, Nitchman elszaladt, hogy felhívja Mr. Cristanót. Hoppy és Napier nekilátott az evésnek, de közben kerülték egymás tekintetét. Hoppy mélységesen szégyellte magát a kudarcért, és azt gondolta: egy lépéssel közelebb került a börtönhöz.
– Legközelebb mikor találkoznak? – kérdezte Napier.
– Nem tudom; a bíró még nem nyilatkozott. Úgy lehet, ezen a héten már véget is ér a tárgyalás.
Nitchman visszatért, és elfoglalta a helyét.
– Mr. Cristano már úton van – mondta komoran, és Hoppynak háborogni kezdett a gyomra. – Éjszakára itt lesz, és holnap reggel beszélni akar magával.
– Ahogy óhajtják.
– Nem mondhatnám, hogy Mr. Cristano boldog lett volna.
– Én sem vagyok az.
Rohr ebédidőre bezárkózott irodájába Cleve-vel; piszkos kis ügyleteikről senki más nem tudhatott. A törvényszéki ügyvédek java részének megvoltak a maguk Cleve-jei; szükségük volt valakire, aki peres ügyeket hajt fel, eljuttatja a címzettekhez a kenőpénzt, és egyéb olyan üzelmeket bonyolít le, amelyeket nemigen tanítanak a jogi egyetemeken, de egyikük sem ismerte volna be, hogy efféle, a szakmai etikával ellentétes tevékenységet űz. A felhajtókat csak az őket alkalmazó ügyvédek ismerik.
Rohr többféle lehetőség közül választhatott. Mondhatná Cleve-nek, hogy küldje el Derrick Maplest melegebb égtájakra. Megadhatná Derrick Maplesnek a huszonötezer dollárt, kilátásba helyezve, hogy az ítélet kihirdetése után szavazatonként további huszonötezret fizet, feltéve, ha legalább kilenc kedvező szavazat összegyűlik. Mindez legföljebb kétszázhuszonötezer dollárt kóstálna, és Rohrnak semmi kifogása nem volt az összeg ellen. Csakhogy egyáltalán nem hitte, hogy Angel Weese a saját szavazatán és legföljebb még Loreen Duke-én kívül továbbiakat is szállíthatna; Angel nem volt vezetői alkat. Továbbá addig ingerelhetné Derricket, amíg az bosszúból nem fordul az alperes ügyvédeihez, és aztán megpróbálhatná tetten érni őket. Ez azonban minden valószínűség szerint Angelnek az esküdtszékből való elbocsátásához vezetne, amit viszont Wendall Rohr egyáltalán nem tartott kívánatosnak.
Mit tehetne még? Bepoloskázhatná Cleve-et, hogy aztán Derricket a saját kijelentéseivel zsarolja, és bűnvádi eljárással fenyegesse, ha nem hajlandó a barátnője lelkére beszélni. Ez azonban kockázatosnak ígérkezett, elvégre az egész megvesztegetési manőver Rohr irodájából indult ki.
A hasonló eseteket már bőven megélt szakemberek bölcsességével tárgyalták meg valamennyi változatot, majd úgy döntöttek, hogy ebből is, abból is átveszik a lényeget.
– Tehát az eljárás a következő – foglalta össze Rohr. – Most kap a pasas tizenöt rongyot, továbbá megígérjük, hogy az ítélethirdetés után meglesz a maradék tíz is, és mostantól felvesszük minden szavát. Néhány bankjegyet megjelölünk, hogy később lebuktathassuk, ígérünk neki huszonötezret a többi szavazatért, aztán ha győzünk, és ő jelentkezik a pénzéért, elkapjuk a tökét. A magnó akkor is be lesz kapcsolva, és ha lármázni kezd, megfenyegetjük, hogy rászabadítjuk az FBI-t.
– Ez az – mondta Cleve. – Ő megkapja a pénzét, mi megnyerjük a pert, és utána elkapjuk a tökét. Szerintem ennél méltányosabb megoldás el sem képzelhető.
– Szereljen magára poloskát, és vegye ki a pénzt. Ezt még ma délután el kell intézni.
Derricknek azonban más tervei voltak. Az Öböl Gyöngye kaszinó félhomályos és csüggesztő hangulatú bárjában találkoztak, ahol a játékasztalok vesztesei olcsó italokkal ápolgatták sebeiket, mialatt odakinn ragyogóan sütött a nap, és a hőmérséklet már meghaladta a húsz fokot.
Derrick öntudatlanul is meg akarta akadályozni, hogy ítélethirdetés után elkaphassák a tökét. Most, előre követelte az Angelért járó huszonötezret, továbbá ragaszkodott ahhoz, hogy a többi esküdtért méltányos előleget kapjon, ahogy ő mondta, „letét gyanánt”, mégpedig fejenként ötezer dollárt. Cleve gyors fejszámolást végzett. Derrick biztos volt az egyhangú ítéletben, tehát a fejenkénti ötezer rongy előleget tizeneggyel megszorozva nem kevesebb mint ötvenötezer dollárra tart igényt; azaz Angel pénzét is hozzászámítva nyolcvanezer dollárt követel itt és most.
Ismer egy lányt a jegyzői hivatalból, közölte, és az a lány belekukkantott az aktákba.
– Maguk milliókra akarják megvágni a dohánybandát – folytatta, mialatt a Cleve ingzsebében megbúvó mikrofon minden szavát rögzítette. – Ez a nyolcvanezer csak csepp a tengerben.
– Maga tényleg buggyant – mondta Cleve.
– Maguk pedig csalók.
– Szó sem lehet róla, hogy nyolcvanezret fizessünk. Már megmondtam: ha az összeg túlságosan feltűnő, könnyen lebukhatunk.
– Rendben van. Akkor megkeresem a dohánygyáriakat.
– Csak bátran. Majd az újságokból megtudom a fejleményeket.
A sör fele a poharukban maradt. Cleve most is menet közben távozott, ám ezúttal Derrick nem szaladt utána.
Csütörtök délután folytatódott a szépségverseny. Cable dr. Myra Sprawling-Goode-ot, a Rutgers Egyetem fekete bőrű professzorát és tudományos kutatóját szólította, s amikor a tanú belépett, a teremben ülő feslett erkölcsű férfiak nyakukat csavargatva követték az útját. Dr. Sprawling-Goode legalább száznyolcvan centi magas volt, és éppoly feltűnően csinos, éppoly jól öltözött, mint a délelőtti tanú. Üde, tejeskávészínű arcán elragadó mosoly suhant át, amikor az esküdtekre nézett: kivált Lonnie Shaverre gyakorolt mély hatást ez a mosoly, és akaratlanul is viszonozta.
Amikor Cable hozzálátott a szakértők összeválogatásához, korlátlan pénzforrás állt rendelkezésére, így megengedhette magának, hogy csupa éles eszű, jó előadói képességekkel megáldott tanút idéztessen meg, olyanokat, akik könnyen megértetik magukat az átlagemberekkel. Dr. Sprawling-Goode-ról két videofelvételt is készíttetett, mielőtt a jól jövedelmező munkára felfogadta volna, és amikor Rohr irodájában tett tanúvallomást, azt is filmre vette; egy hónappal a tárgyalás megkezdése előtt pedig őt is, mint a többi tanút, két napon át gyúrták az emberei egy tárgyalóteremnek berendezett díszletben.
Dr. Sprawling-Goode is egymásra vetette a lábát, és a hallgatóság testületileg mélyen beszívta a levegőt.
A fekete szépség a piackutatás professzora volt, két doktorátussal és lenyűgöző tudományos múlttal – mindez persze senkit sem lepett meg. Tanulmányai befejezése után először nyolc évet töltött a Madison Avenue-n a reklámszakmában, majd visszatért méltó helyére, a tudomány berkeibe. A fogyasztási cikkek reklámozása volt a szakterülete, ezt oktatta és kutatta is tovább folyamatosan. Hamarosan világossá vált, mi is a dolga ezen a tárgyaláson. Némi cinizmussal azt lehetett volna mondani: az a feladata, hogy szép legyen, és hatást gyakoroljon Lonnie Shaverre, Loreen Duke-ra meg Angel Weese-re: hadd töltse el őket a büszkeség, amiért afro-amerikai társnőjük minden tekintetben alkalmas arra, hogy ezen a sorsdöntő jelentőségű tárgyaláson kifejtse szakértői véleményét.
Valójában Fitchnek volt köszönhető, hogy idekerült. Hat évvel ezelőtt New Jerseyben nagy rémületet keltett, hogy az esküdtszék három teljes napon át tanácskozott, és Fitch ez alkalomból kisütötte; feltétlenül keresni kell egy feltűnően csinos, nőnemű tudományos kutatót, lehetőleg valamelyik első osztályú egyetemről, és el kell látni tetemes összegű ösztöndíjjal, hogy a cigarettareklámokkal és különösen a tizenévesekre gyakorolt hatásukkal foglalkozhasson; az adományozó pedig nagy vonalakban megjelöli majd a vizsgálat paramétereit. Fitch abban bízott, hogy a kutatási eredmények egy napon még jól jöhetnek egy további dohányperben.
Dr. Sprawling-Goode soha még a hírét sem hallotta Rankin Fitchnek. Egyszer csak nyolcszázezer dolláros ösztöndíjat kapott a Fogyasztási Cikkek Intézetétől, egy ottawai székhelyű tudományos agyközponttól, amelyről addig senki sem tudott, s amely állítólag több ezer fogyasztási cikkre lebontva elemzi a piacfejlesztési irányzatokat. Dr. Sprawling-Goode-nak alig sikerült kiderítenie valamit az intézményről, mint ahogy Rohr és társai sem voltak eredményesebbek, holott nyomozóik két éven keresztül kutattak utána. Annyi derült ki, hogy egy, a kanadai törvények által többé-kevésbé védett magánintézményről van szó, amelyet az adatok szerint több, fogyasztási cikkeket előállító nagyvállalat tart fenn, ám dohánygyár egy sem akadt a támogatók között.
Dr. Sprawling-Goode kutatási eredményeit szépen bekötött, öt centiméter vastag értekezés summázta, amelyet Cable kérésére csatoltak a bizonyítékokhoz, s a tényt jegyzőkönyvbe is vették. Ez lett egészen pontosan a nyolcvannégyes számú tárgyi bizonyíték, s mint ilyen kiegészítette a már eddig elfogadott, mintegy húszezer oldalra rúgó anyagot, amelyet az esküdtszéknek majd tanácskozása során át kell tanulmányoznia.
Miután a szakértő fellépését ilyen alaposan és látványos módon előkészítették, a tanúvallomás maga tömörnek és hatásosnak bizonyult, ha meglepetéseket nem is tartogatott.
Mint dr. Sprawling-Goode kifejtette: néhány nyilvánvaló és világosan körülírható kivételtől eltekintve minden fogyasztói reklám a fiatal felnőtteket célozza meg. A legtöbbet reklámozott termékek – gépkocsi, fogpaszta, szappan, kukoricapehely, sör, üdítőital, ruházkodási cikk, kölnivíz mind a fiatal felnőtteket akarják megnyerni fogyasztónak. Ugyanez áll a cigarettára is. Semmi kétség: a reklámok azt sugallják, hogy az adott cigarettamárkát a sportos, szép, energikus, gondtalan, gazdag és vonzó személyiségek választják előszeretettel – no de számtalan más terméket is hasonló szellemben népszerűsítenek.
Ezután dr. Sprawling-Goode adatokkal is alátámasztotta érvelését. A kocsikon kezdte, mondván: vajon mikor láttak utoljára a teremben lévők olyan sportkocsireklámot a televízióban, amelyiken a kormány mögött kövér, ötvenes férfiú ült volna? Avagy látott-e már valaki a reklámokban olyan mini-teherautót, amelyet elhízott háziasszony vezetne, miközben öt gyerek nyüzsög körülötte, s egy loncsos kutya lógatja ki nyelvét az ablakon? Nem, ilyesmi soha senkinek nem jutna eszébe. És hogy állunk a sörrel? A reklámon tíz srác üli körül a Szuperkupa közvetítését, kezükben a sörösdobozzal: mind dús hajú, kemény arcélű, és egyiknek sem dagad ki a gyomra a tökéletes szabású farmer fölött. Senki sem állítja, hogy ez a valóság – nem, kérem, ez egyszerűen egy sikeres reklám!
Ahogy fogytak a listán szereplő tételek, úgy szőtte át mindinkább a humor a tanú szavait. Itt van aztán például a fogpaszta. Vigyorgott-e már valakire a képernyőről egy lófogú vagy foghíjas csúfság? Micsoda képtelen gondolat! A fogpasztát mindig hibátlan fogú emberek reklámozzák. Sőt még a tiniknek szánt gyógykenőcsök reklámjainak kétségbeesett ifjú szereplőin is legföljebb ha egy-két apró pörsenés látható!
Dr. Sprawling-Goode nemegyszer elmosolyodott, sőt még kuncogott is saját megjegyzésein, és az esküdtek vele mosolyogtak. Érződött, hogy legfőbb mondanivalója célba talált. Ha a reklám sikere azon múlik, hogy meg tudja-e nyerni a fiatal felnőtteket, miért ne építhetnének erre az elvre a dohánygyártók is?
Amikor aztán Cable a gyerekek megkísértésének kényes témájára terelte a szót, a tanú már nem mosolygott többé. Szinte ünnepélyesen fejtette ki, hogy ő és kutatói gárdája több ezer cigarettareklámot vizsgált meg, amelyek az elmúlt negyven évben láttak napvilágot, de ilyen törekvést soha nem értek tetten. Külön megnézték, elemezték és csoportosították a televízió egész történetének cigarettareklámjait; ennek kapcsán dr. Sprawling-Goode mintegy mellékesen megjegyezte, hogy amióta az ilyen hirdetéseket száműzték a képernyőről, a dohányzók száma érzékelhetően megnőtt. Azt sem titkolta, hogy kutatási programjának kiindulópontjául éppen ez a megalapozatlan előítélet szolgált, és majdnem két éven át kereste a bizonyítékokat, miszerint a dohánytársaságok valóban a tizenéveseket célozzák meg – ám ez a tétel egész egyszerűen nem igaz.
Véleménye szerint a tizenéves korosztályt csak akkor lehetne kivonni a cigarettareklámok hatása alól, ha azoknak minden válfaját betiltanák, vagyis többé nem lehetne plakátokat nyomtatni, és nem lehetne hirdetni a buszokon, az újságokban, a képes magazinokban, az ajándékszelvényeken sem. Ám az ő személyes véleménye szerint ez a rendszabály a legkevésbé sem csökkentené a dohányáruk forgalmát, és egyáltalán nem befolyásolná a kiskorúak dohányzási szokásait.
Cable úgy mondott neki köszönetet, mintha önként, merő jótékonyságból jelent volna meg a tárgyaláson, holott már eddig is hatvanezer dollárt kapott tanúskodásáért, és nemsokára újabb tizenötezerről állít majd ki számlát. Rohr, vérbeli úriember létére, tisztában volt azzal, milyen veszélyes lehet, ha itt, Mississippi legdélibb csücskében durván nekiront egy mutatós hölgynek. Ehelyett inkább finom szurkálásokkal próbálkozott. Főképpen a Fogyasztási Cikkek Intézetéről érdeklődött, meg arról a nyolcszázezer dollárról, amelyet a szóban forgó intézmény a kutatás támogatására fordított. Dr. Sprawling-Goode minden elmondott, amit csak tudott. Piaci irányzatok tanulmányozására és újabb irányelvek kidolgozására hivatott tudományos intézetről van szó, amelyet magáncégek tartanak fenn.
– Van köztük dohányvállalat is?
– Nem tudok róla.
– Esetleg valamilyen dohánytársaság leányvállalata?
– Erről sem tudok, bár a lehetőséget nem zárhatom ki.
Rohr további kérdéseket tett fel esetleges fiókvállalatokra, alvállalatokra, részlegekre vagy egyesülésekre vonatkozóan, de dr. Sprawling-Goode semmiről sem tudott.
Nem is tudhatott, mert Fitch nem akarta, hogy bármiről is tudjon.
Csütörtök délelőtt váratlan fordulat következett be a Claire utáni nyomozásban. Claire egyik barátnőjének egy korábbi barátja ezer dollár ellenében elmondta: egykori barátnője most Greenwich Village-ben pincérnősködik, miközben mindent elkövet, hogy betörhessen a szappanoperák szereplői közé. A lány és Claire valaha együtt dolgozott a Mulligan's bárban, és állítólag bizalmas barátnők voltak. Swanson gépe csütörtökön, a kora esti órákban érkezett meg New Yorkba, Swanson pedig rögtön taxiba ült, a Sohóba vitette magát, szobát vett ki egy éjszakára, készpénzzel fizetett, majd a szobájába érve telefonálgatni kezdett, amíg csak rá nem talált Beverlyre a munkahelyén, egy kis pizzériában. Sok dolga lehetett, mert kapkodva válaszolgatott.
– Beverly Monkkal beszélek? – kérdezte Swanson, tőle telhetően utánozva Nicholas Easter hangját; elégszer hallgatta meg magnóról.
– Igen.
– Azzal a Beverly Monkkal, aki régebben Lawrence-ben, a Mulligan's bárban dolgozott?
A válasz néhány másodpercet késett.
– Igen. Ki maga?
– Jeff Kerr, Beverly. Bizony rég nem hallottunk egymásról!
Swanson és Fitch vakmerően arra játszott, hogy Claire és Jeff, miután elhagyták Lawrence-t, nem tartották fenn Beverlyvel a kapcsolatot.
– Kicsoda? – kérdezte a lány, és Swanson fellélegzett.
– Jeff Kerr. Hiszen tudja: Claire és én együtt jártunk. Joghallgató voltam.
– Aha – mondta a lány, mintha maga sem lenne biztos benne, emlékszik-e még Jeff Kerr-re vagy sem.
– Itt vagyok New Yorkban, és csak azt szerettem volna tudni, hallott-e mostanában valamit Claire felől.
– Nem értem... – mondta bizonytalanul Beverly; érződött, hogy megpróbál a hanghoz egy ismerős arcot társítani, és rájönni, kiről is van szó, és mit akarhat tőle az illető.
– Hát hosszú história, de a lényeg az, hogy Claire meg én fél évvel ezelőtt szétmentünk, és most – hogy is mondjam – szeretnék a nyomára bukkanni.
– Négy éve semmit sem tudok Claire-ről.
– Vagy úgy. Kár.
– Ide hallgasson, rengeteg dolgom van. Talán majd valamikor máskor...
– Hogyne, értem. Rendben van.
Swanson letette a kagylót, majd Fitchet tárcsázta. Mindketten úgy vélték: érdemes további kockázatot vállalni. Pénzt ajánlanak majd Beverlynek, és kifaggatják Claire felől. Ha négy éve nem találkoztak, akkor nem egyhamar találhatja meg Marlee-t, hogy beszámoljon a történtekről, Swanson majd nyomon követi, és vár másnapig. Fitch megkövetelte, hogy minden esküdtszéki szakértő a tárgyalás berekesztése után nap mint nap egyoldalas jelentést készítsen neki. A feladat az, hogy a szakértő világosan és egyértelműen összefoglalja benyomásait az aznapi tanúvallomásokról, illetve az esküdtek reagálásáról. Fitch ragaszkodott a teljes őszinteséghez, és már nemegyszer megdorgálta szakértőit, ha túl cirkalmasan fogalmaztak vagy szépíteni próbálták a helyzetet. Egy órával az után, hogy Harkin bíró másnapig elnapolta a tárgyalást, a jelentéseknek az íróasztalán kellett lenniük.
A szerdai, Jankle-ra vonatkozó jelentések vegyesek vagy nyíltan kedvezőtlenek voltak, annál lelkesebb hangot ütöttek meg a csütörtöki összegezések dr. Denise McQuade és dr. Sprawling-Goode tanúkihallgatása kapcsán. Eltekintve attól, hogy mindketten derűt loptak a sötét öltönyös, unalmas férfiakkal zsúfolt tárgyalóterem sivár légkörébe, tanúként is kitűnően helytálltak. Az esküdtek odafigyeltek minden szavukra, és úgy látszott, el is fogadják állításaikat – elsősorban persze a férfiak.
Fitchet azonban ez sem nyugtatta meg. Soha még nem fordult elő, hogy tárgyalásnak ebben a szakaszában ilyen pocsékul érezze magát. Herrera távozásával a védelem az egyik legmegbízhatóbb esküdtjét vesztette el. A New York-i pénzügyi sajtó egyszer csak kinyilatkoztatta, hogy az alperes nyakán szorul a hurok, és kendőzetlenül utalt a felperes várható győzelmére. Barker Mogul-béli cikke a hét szenzációjának bizonyult. Jankle tanúvallomása katasztrófával ért fel. Ebédszünetben Luther Vandemeer, a Négy Nagy igazgatótanácsi elnökei közül a legeszesebb és legbefolyásosabb hívta fel telefonon, és valósággal tombolt. Az esküdteket elzárták a világtól, és minél tovább húzódik a per, annál dühösebbek lesznek arra a félre, amelyik most vonultatja fel a tanúit.
Az elkülönítés tizedik éjszakáján nem történt semmi rendhagyó esemény. Nem került sor szabályellenes szerelmi találkára; senki sem csavargott el valamelyik kaszinóba; senki sem jógázott harsány énekszó kíséretében. Herrerát egyetlen esküdttársa sem hiányolta. Az ezredes tíz perc alatt összecsomagolt és eltávozott, de azért többször is a seriff fejére olvasta, hogy valaki fondorlatos módon bemártotta, de majd ő végére jár ennek az aljasságnak!
Vacsora után az ebédlőben rögtönzött sakktorna kezdődött. Hermannak volt egy Braille-nyomású táblája számozott mezőkkel, és előző este egymás után tizenegyszer verte meg Jerryt. Megegyeztek, kik lesznek az ellenfelek, Herman felesége behozta a táblát, és a játékosok körül érdeklődő közönség gyűlt össze. Egy órába sem telt, és Herman alig néhány lépés után három sima vereséget mért Nicholasra, újabb hármat Jerryre, hármat Henry Vura, aki még életében nem sakkozott, hármat Willisre, és éppen Jerryvel készült újabb bajvívásra, ezúttal már kis összegű tét fejében, amikor Loreen Duke lépett be, hogy repetát vegyen a desszertből. Loreen elmondta, hogy utoljára kislánykorában játszott, az édesapjával. Amikor az első játszmában megverte Hermant, a vak ember iránt senki még csak halvány részvétet sem érzett. Záróráig abba sem hagyták az erőpróbát.
Phillip Savelle szokása szerint a szobájában maradt. Olykor a motelbeli étkezések vagy a bírósági kávészünetek alatt mondott egy-két szót, de legszívesebben a könyvébe mélyedt, és tudomást sem vett a többiekről.
Nicholas két ízben is megpróbált közel férkőzni hozzá, de igyekezete hiábavalónak bizonyult. Savelle még közömbös társalgásba sem bocsátkozott, és senkinek semmit sem volt hajlandó elárulni magáról.
HENRY VU nemhiába szentelt életéből immár húsz évet a rákászainak: legkésőbb fél ötkor többnyire már talpon volt. Pénteken is korán töltötte ki magának az ebédlőben a forró teát, és most, hogy az ezredes már lelépett a színről, egyedül üldögélve böngészte át az újságot. Nemsokára azonban társasága akadt Nicholas személyében. Nicholas, szokásához híven, átugrotta az udvarias közhelyeket, és Vunak a Harvardon tanuló lányáról érdeklődött. Vu határtalanul büszke volt a lány teljesítményére, és csillogó szemmel számolt be legutóbbi leveléről.
Miközben körülöttük jöttek-mentek a többiek, a beszélgetés a vietnami háborúra terelődött. Nicholas csak most árulta el Vunak, hogy az édesapja is ott esett el 1972-ben. Ez ugyan messze járt az igazságtól, Henryt azonban mélységesen megindította. Amikor aztán ismét kettesben maradtak, Nicholas megkérdezte:
– És a perről mi a véleménye?
Henry nagyot kortyolt a tejszínes teából, és megnyalta a száját.
– Hát szabad beszélni róla?
– Miért ne? Hiszen négyszemközt vagyunk. Egyébként mindnyájan beszélgetünk a perről, az egy Herman kivételével. Ez már csak így megy minden esküdtszéknél.
– És a többieknek mi a véleményük?
– Azt hiszem, a legtöbben még nyitottak vagyunk. Az a legfontosabb, hogy összetartsunk. Az a lényeg, hogy ítéletet hozzunk, lehetőleg egyhangúlag, de legalább kilenc-három arányban, vagy az egyik, vagy a másik fél javára. Ha határozatképtelennek bizonyulnánk, az kész katasztrófa lenne.
Henry újabb nagy kortyot ivott a teájából, és magában eltöprengett a hallottakon. Tökéletesen értett angolul, s bár idegenszerű kiejtéssel, de hibátlanul beszélte a nyelvet, ám mint a legtöbb laikus, a joghoz vajmi keveset konyított.
– De miért? – kérdezte.
Akár a többi esküdt, ő is bizalommal volt Nicholas iránt, amiért az jogot tanult, és bámulatos könnyedséggel látott át mindazokon a tényeken és összefüggéseken, amelyekkel társai nem tudtak megbirkózni.
– Pofonegyszerű. Ez döntő ütközet. Mindkét fél most veti be a legnagyobb harci erejét. Muszáj, hogy a csata kimenetele világos és félreérthetetlen legyen; kell hogy legyen győztes is, vesztes is. Most kell egyszer s mindenkorra eldőlnie a kérdésnek, hogy felelősek-e a dohánytársaságok a termékeik hatásáért, vagy sem. És a döntés tőlünk függ. Ránk esett a választás, hogy ítéletet hozzunk.
– Értem – bólogatott Henry, bár látszott az arcán némi tanácstalanság.
– És ezért rosszabb nem is történhetne, mint az, ha a szavazatok mondjuk fele-fele arányban megoszlanak, és határozatképtelenné válunk. Akkor az egész tárgyalást érvénytelenné kellene nyilvánítani.
– És az miért lenne olyan nagy baj?
– Mert azt jelentené, hogy kibújunk a felelősség alól, és átpasszoljuk a labdát a következő esküdtszéknek. Ha határozatképtelenné válunk és hazamegyünk, az mindkét félnek milliókba kerülne, mert két év múlva kezdhetnék az egészet elölről. Ugyanaz lesz a bíró, ugyanazok az ügyvédek meg a tanúk, semmi sem változik, csak az esküdtszék lesz más. Végeredményben önmagunkról állítanánk ki a bizonyítványt; hülyék voltunk hozzá, hogy érvényes döntésre jussunk, de sebaj, Harrison megye legközelebb majd értelmesebb esküdteket választ.
Henry közelebb hajolt Nicholashoz.
– És maga mire készül? – kérdezte suttogva, le nem véve szemét az ajtóról.
– Még nem tudom, és nem is ez az érdekes. A lényeg az, hogy összetartsunk. Mind a tizenketten.
– Azt hiszem, igaza van – mondta Henry Vu.
Amióta megkezdődött a tárgyalás, Fitch hozzászokott, hogy a kora reggeli órákban, amikor még üres a törvényszék, az íróasztalánál folytasson valami látszattevékenységet, és közben mereven bámuljon a telefonra; egyre kevésbé tudta levenni róla a szemét. Biztos volt benne, hogy Marlee péntek reggel jelentkezni fog, bár hogy miféle tervvel, fondorlattal avagy vérfagyasztó csínnyel áll elő, arról fogalma sem lehetett.
Pontosan nyolckor Konrad beszólt a házi telefonon, és csak annyit mondott:
– Ő az.
Fitch lázasan kapott a kagyló után.
– Halló, Marlee – mondta a lehető legnyájasabban.
– Jó reggelt, Fitch. Na mit gondol, melyik esküdt idegesíti legújabban Nicket?
Fitch legszívesebben feljajdult volna, de nem tette.
– Fogalmam sincs – mondta.
– Tudja, attól az alaktól már tényleg felmegy Nickben a pumpa. Lehet, hogy ki kell penderítenünk.
– Mégis, kiről van szó? – kérdezte Fitch szinte könyörgőn.
– Lonnie Shaverröl.
– Ó, a rohadt életbe, ne! Ezt nem tehetik!
– Mit nem mond, Fitch!
– Ne tegye ezt, Marlee! A hétszentségit, ne tegye!
A nő várt néhány másodpercet, hadd főjön a saját levében.
– Úgy látom, ez a Lonnie nagyon közel áll a szívéhez!
– Hagyjon fel ezzel, Marlee, jó? Ezzel semmire sem megyünk!
Fitch érezte, milyen kétségbeesett a hangja, de már nem tudott uralkodni magán.
– Nicholas azt akarja, hogy az esküdtek között béke és egyetértés legyen, ennyi az egész. Lonnie zavarja a munkájában.
– Nagyon kérem, ne tegyék. Beszéljük meg ezt a dolgot...
– Hiszen éppen azt tesszük, Fitch, csak lassan kifogyok az időből.
Fitch kétszer egymás után mély levegőt vett.
– Mindjárt vége a játszmának, Marlee. Igazán kiszórakozhatta magát, most végre halljuk, mit akar!
– Van magánál toll?
– Hát persze.
– A Fulton Streeten van egy régi, fehér, egyemeletes téglaház, amit kis irodákra osztottak. Fulton Street 120. Az emeleten enyém a tizenhatos ajtó, még legalább egy hónapig. Nem valami csábító hely, de oda várom.
– Mikor?
– Egy óra múlva. De csak magát akarom látni. Figyelni fogom jövet is, menet is, és ha felfedezem valamelyik balfácánját, többé szóba sem állok magával.
– Kérem. Ahogy gondolja.
– És ellenőrzöm majd, nincs-e magán poloska.
– Nem lesz.
Cable csapatában minden ügyvéd úgy vélte, hogy Rohr túl sok időt szánt a szakértőire, összesen kilenc nap ment el rájuk. Csakhogy az első hét napon az esküdtek legalább hazamehettek a tárgyalás berekesztése után. Mára alaposan megváltozott a hangulat. Úgy döntöttek tehát, hogy csak a két legtekintélyesebb tudósukat tartják meg, és azokkal is a lehető leggyorsabban végeznek.
Elhatározták továbbá, hogy gyökeresen szakítanak az eddigi dohányperek védekezési gyakorlatával, és a nikotinfüggőség kérdését szóba sem hozzák. Cable és csapata alaposan tanulmányozta a megelőző tizenhat hasonló ügy anyagát, és a korábbi perek számos esküdtjével is elbeszélgettek; az utóbbiak rendre közölték velük, hogy a védelem akkor vált a leginkább sebezhetővé, amikor felvonultak a szakértők, és mindenféle légből kapott elmélettel próbálták cáfolni a nikotinfüggőség tényét. Holott mindenki tudta, hogy nem mondanak igazat. Ilyen egyszerű a dolog.
Isten mentsen attól, hogy az esküdteknek nyilvánvaló hazugságokat találjanak ki!
A döntést Fitchnek is jóvá kellett hagynia, ő pedig, bárha kelletlenül, de igent mondott rá.
Az első pénteki tanú jellegtelen külsejű, loboncos hajú, vörös szakállú férfi volt, vastag bifokális szemüveggel; a szépségverseny sajnálatos módon befejeződött. Az illető, bizonyos dr. Gunther kifejtette, hogy a cigaretta valójában nem okoz rákot, a cigarettázóknak csak tíz százaléka betegszik meg. Miért kíméli meg a kór a maradék kilencven százalékot? Gunther természetesen egész halom, a kérdés szempontjából alapvetően fontos tanulmányt és grafikont hozott magával, és már alig várta, hogy a háromlábú állványra rögzített ábrákon pálcával szemléltesse legújabb kutatási eredményeit. Nem az volt a dolga, hogy bármit is bizonyítson. Azért idézték meg, hogy vitába szálljon dr. Hilo Kilvannal és dr. Robert Bronskyval, a felperes két szakértőjével, és minél jobban felkavarja az állóvizet; hadd törjék a fejüket az esküdtek, hogy akkor most voltaképpen mennyire veszélyes a dohányzás. Azt, hogy a cigaretta nem okoz tüdőrákot, nem bizonyította be, ezért azt hangoztatta: az eddigi kutatásokból nem derül ki egyértelműen a rákkeltő hatás.
– További kutatásokra van szükség – ismételte meg úgy tízpercenként.
Fitch feltételezve, hogy Marlee valóban figyeli, gyalog tette meg az út utolsó szakaszát, egészen kellemes volt a séta az árnyékos járdán, a hulló falevelek között. A Fulton Street 120. a város régi negyedében állt, négysaroknyira az öböltől, csupa hasonló, szépen kipingált egyemeletes ház között, amelyeket most főleg irodák foglaltak el. José három háztömbbel arrébb parkolt.
Poloska, mikrofon szóba sem jöhetett; erről Marlee legutóbbi tengerparti találkozójuk alkalmával végleg leszoktatta. Fitch egy szál egyedül volt; semmilyen felszerelés, sehol egy kamera vagy közelben őrködő ügynök. Legnagyobb csodálkozására valósággal megkönnyebbült ettől a tudattól. Egyedül, pusztán az eszére és a ravaszságára támaszkodva kell helytállnia, és a kihívás kedvére volt.
Felkapaszkodott a roskatag falépcsőn, megkereste a névtábla nélküli ajtót, megállapította, hogy a szűk folyosón a többi ajtó sem árulkodik a tulajdonosról, majd halkan bekopogott.
– Ki az? – hallatszott bentről a nő hangja.
– Rankin Fitch – felelte, épp csak annyira nyomva meg a szót, hogy hallani lehessen.
Bentről zárcsörgés hallatszott, majd megjelent az ajtó keretében Marlee, szürke pólóban és kék farmernadrágban, mosolytalanul, némán. Becsukta, majd gondosan bezárta az ajtót Fitch mögött, és odalépett a kölcsönzőből származó összecsukható asztalhoz. Fitch egy pillantással felmérte a helyiséget: ablaktalan kis odú volt, egyetlen ajtóval, a falakról mállott a festék, a bútorzat három székből és asztalból állt.
– Jó kis hely – mondta, felnézve a mennyezeten éktelenkedő barna beázási foltokra.
– Viszont érintetlen, Fitch. Nincs telefon, amit lehallgathatna, se szellőzőnyílás, ahol kamerát lehetne elhelyezni; és biztos, hogy vezeték sincs a falakban. Minden reggel szemlét tartok majd, és ha valahol a keze nyomára bukkanok, fogom magam, és kisétálok egyszer s mindenkorra.
– Nagyon rossz véleménye van rólam.
– Olyan, amilyet megérdemel.
Fitch ismét a mennyezetre, majd a padlóra nézett.
– Nekem komolyan tetszik ez a hely.
– A célnak épp megfelel.
– És mi ez a cél?
Az asztalon csak a nő táskája árválkodott. Marlee kivette belőle a már ismert szenzoros detektort, és Fitchre szegezve teste egész hosszában végighúzta.
– Mire jó ez, Marlee? – tiltakozott Fitch. – Hiszen a szavamat adtam!
– Aha. És ezúttal be is tartotta. Üljön le.
Fejével az egyik összecsukható székre intett. Fitch megrázta, attól tartva, hogy súlya meghaladja a rozoga tákolmány teherbíró képességét. Aztán lehuppant rá, s az asztalra könyökölve előredőlt. Az asztal is eléggé ingatag volt.
Sötéten, barátságtalanul elvigyorodott.
– Beszélhetünk végre a pénzről? – kérdezte.
– Igen, beszélhetünk. Az üzleti igazán egyszerű, Fitch. Maga táviratilag átutalja a nevemre a pénzt, én pedig megígérem, hogy szállítom a kívánt ítéletet.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha először megvárnánk azt az ítéletet.
– Tudhatná már, hogy ennél több eszem van.
Az összecsukható asztal egy méter hosszú volt. Mivel mindketten rákönyököltek, az arcuk majdnem összeért. Fitch gyakran vetette latba terebélyes alkatát, metszően gunyoros tekintetét és meglehetősen ijesztő kecskeszakállát, hogy már puszta külsejével is megfélemlítse környezetét, kivált az általa alkalmazott cégeknél dolgozó fiatalabb ügyvédeket. Ám ha Marlee netán félt volna tőle, ezt ügyesen titkolta. A férfi csodálta hidegvérét. A nő rezzenéstelenül, egyetlen hunyorítás nélkül állta a tekintetét; erre a teljesítményre nem sokan lettek volna képesek.
– Akkor nincs semmilyen biztosíték – jelentette ki Fitch. – Minden esküdtszék kiszámíthatatlan. Elképzelhető, hogy mi csak fizetünk, és cserébe semmit...
– Állítsa le magát, Fitch. Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy még az ítélet előtt fizetni fognak.
– Mennyit?
– Tízmilliót.
Fitch felhördült, mintha teniszlabda akadt volna a torkán, majd hevesen köhögni kezdett; a szeme kifordult, karját önkéntelenül elrántotta az asztalról, és még hájas pofazacskója is rezgett a határtalan döbbenettől.
– Ugye ez csak vicc? – nyögte ki rekedten, és körülnézett, nincs-e valahol egy pohár víz vagy egy gyógyszeres üveg, hogy átsegítse ezen a szörnyűséges megrázkódtatáson.
A nő higgadtan szemlélte a mutatványt, s továbbra is rezzenéstelen arccal állta Fitch tekintetét.
– Tízmillió, Fitch. Tisztességes ajánlat. Alkunak nincs helye.
Fitch újból köhögött, arca még egy árnyalattal vörösebbre színeződött. Végül összeszedte magát, és törte a fejét: mit is válaszoljon. Számított arra, hogy az ár valahol a milliók tartományában mozog majd, és tudta: ostobán hatna, ha alkudozni próbálna, mintha csak ügyfelei ennyit nem engedhetnének meg maguknak. A nőnek alighanem birtokában van a Négy Nagy mindegyikének utolsó negyedévi mérlege.
– Mennyi van az Alapban? – kérdezte ekkor a nő, és Fitch szeme önkéntelenül összeszűkült, miközben a nő még mindig hunyorítás nélkül nézett szembe vele.
– A micsodában? – kérdezett vissza. Az Alapról teremtett léleknek nem volt tudomása!
– Az Alapban, Fitch. Ne akarja már megjátszani magát. Mindent tudok a maguk kis csúszópénzkasszájáról, és azt akarom, hogy az Alap táviratilag utalja át a tízmilliót egy szingapúri bankba.
– Nem hiszem, hogy ez megoldható lenne...
– Maga mindent meg tud oldani, Fitch, ha akarja. Mondtam már: ne játssza meg magát. Kössük meg az üzletet itt és most, és aztán ki-ki tegye a dolgát.
– És ha most átutalunk ötöt, a többit pedig az ítélet után?
– Erről ne is ábrándozzon, Fitch. Tízmilliót és most. Semmi kedvem hozzá, hogy a tárgyalás után próbáljam elcsípni, és akkor rimánkodjak a második részletért. Valahogy az az érzésem, hogy rengeteg időm menne pocsékba.
– Mikor utaljuk át?
– Az nekem mindegy. Csak legyen ott, mielőtt az esküdtszék tanácskozni kezd. Ha nincs, az üzlet lefújva.
– És akkor mi történik?
– Akkor két lehetőség van. Nicholas vagy úgy intézi, hogy az esküdtszék határozatképtelen legyen, vagy úgy, hogy az ítélet kilenc a háromhoz arányban a felperes javára szóljon.
A Fitchben dúló vihart a homloka árulta el, amelyen két hosszú ránc olvadt egymásba. Magában a nő által hűvös, szinte unott hangon előadott jövendölést latolgatta. Marlee nem kételkedett benne, hogy Nicholas bármit meg tud csinálni, így Fitchnek sem volt oka tamáskodni. Lassan megdörzsölte a szemét. A játéknak vége. Fölösleges tovább hápogni a nő szavain, hitetlenséget mímelni követelései hallatán. Úgyis az történik, amit ő akar.
– Megegyeztünk – mondta. – Átutaljuk a pénzt, úgy, ahogy kívánja, bár fel kell hívnom a figyelmét, hogy a távirati átutalás is időbe telik.
– Erről én többet tudok, mint maga, Fitch. Majd pontosan elmagyarázom, hogyan csinálják. De ez még ráér.
– Parancsára, hölgyem.
– Szóval megegyeztünk?
– Meg – mondta Fitch, és az asztal fölött kezét nyújtotta Marlee-nak, aki lagymatagon kezet rázott. A helyzet képtelensége halvány mosolyt csalt mindkettőjük ajkára. Két szélhámos, amint kézszorítással pecsétel meg egy olyan egyezséget, amelynek soha semmilyen bíróság nem szerezhetne érvényt, mivelhogy soha semmilyen bíróság nem fog értesülni róla.
Beverly Monk a Village egyik koszlott raktárépületének negyedik emeleti padlásterében lakott, négy másik éhenkórász színésznőpalántával. Swanson követte a sarki kávézóig, s megvárta, amíg a nő elhelyezkedik egy ablak előtti asztalnál, egy csésze eszpresszókávé meg egy bagel társaságában, és belemélyed az álláshirdetésekbe. Aztán odalépett úgy, hogy mindvégig háttal legyen a többi asztalnak, és megszólította:
– Elnézést, maga Beverly Monk?
A lány riadtan nézett fel az újságból.
– Igen, az vagyok. És maga kicsoda?
– Claire Clement egy jó barátja – mondta Swanson, és gyorsan helyet foglalt az asztal túloldalán.
– Üljön le – mondta megkésve a nő. – Mit óhajt?
Ideges volt, de úgy gondolta, a zsúfolt kávézóban semmi sem történhet vele. Különben is, a férfi elég rokonszenvesnek látszott.
– Információt.
– Ugye tegnap is maga hívott?
– Igen, de hazudtam. Én nem vagyok Jeff Kerr.
– Hanem?
– A nevem Jack Swanson. Egy washingtoni ügyvédi cégnek dolgozom.
– Claire talán bajba került?
– Szó sincs ilyesmiről.
– Akkor mire jó ez a cirkusz?
Swanson előadta a régi szöveg zanzásított változatát: Claire-t beidézték esküdtjelöltnek egy nagyszabású perre, őt pedig megbízták, hogy derítse fel az ifjú hölgy és néhány jelölttársa múltját. A per ezúttal a Houstonban létesítendő veszélyeshulladék-lerakó körül forgott; többmilliós ügyletről van szó, érthető ugyebár, ha a felek már az előkészületek költségeivel sem takarékoskodnak.
Swanson és Fitch két körülményre alapozta hazárdjátékát. Először is Beverly tegnap a telefonban csak lassan kapcsolt Jeff Kerr neve hallatán, másodszor pedig az állította, hogy négy év óta nem beszélt Claire-rel. Swanson és Fitch azt feltételezte, hogy mindkét esetben őszinte.
– Fizetünk az információért – közölte Swanson.
– Mennyit?
– Ezer dollárt, ha elmond mindent, amit Claire Clementről tud.
Swanson nyomatékul gyorsan előhúzott egy borítékot a kabátzsebéből, és az asztalra tette.
– Biztos, hogy Claire nem keveredett bajba? – kérdezte Beverly, le nem véve a szemét az előtte heverő aranykincsről.
– Biztos. Tegye el a pénzt. Mellesleg miért izgatja ez magát annyira, ha négy év óta nem is találkoztak?
Jó kérdés, gondolta Beverly, majd mohón megragadta a borítékot, és a retiküljébe csúsztatta.
– Nem tudok valami sokat mondani.
– Mennyi ideig dolgoztak együtt?
– Fél évig.
– És ismerte már korábban is?
– Nem, csak akkor ismerkedtünk meg. Én már ott dolgoztam a Mulligan's-ben, amikor ő beállt. Összebarátkoztunk, de aztán én otthagytam Lawrence-t, és kelet felé vettem az irányt. Amikor New Jerseyben éltem, egyszer-kétszer felhívtam, de aztán, ahogy ez már lenni szokott, elaludt a dolog.
– Jeff Kerrt is ismerte?
– Nem; akkoriban még nem jártak együtt. Később mesélt róla, az után, hogy én már elköltöztem.
– Voltak Claire-nek más barátai vagy barátnői is?
– Hát persze, de ne kívánja, hogy felsoroljam a nevüket. Öt vagy hat éve már, hogy eljöttem Lawrence-ből, már nem is tudom pontosan.
– Egyetlen ismerősének a nevére sem emlékszik?
Beverly ivott néhány korty kávét, és erősen gondolkodott, majd elhadart három nevet: három egykori kolléganőjüket. Az egyiket már megtalálták, de semmit sem tudtak meg tőle. A másik kettőt éppen most keresték.
– Hol járt Claire egyetemre?
– Valahol középnyugaton.
– Az egyetem nevét nem tudja?
– Nem. Claire nemigen beszélt a múltjáról. Az embernek az volt az érzése, hogy valami komoly kellemetlenség érte, és nem akarja felidézni. Mindenesetre én soha nem tudtam meg, mi történt vele. Akkoriban úgy gondoltam, talán valami szerelmi csalódásról, esetleg egy rossz házasságról volt szó, vagy valami családi botrányról, vagy talán szomorú gyerekkora lehetett – szóval igazából semmit sem tudtam.
– Volt, akit a bizalmába avatott?
– Ha igen, én nem tudok róla.
– Megmondta, hol született?
– Csak annyit mondott, hogy egy csomó helyen lakott, de én erről sem faggattam.
– Nem Kansas City környékéről?
– Nem tudom.
– Biztos, hogy a Claire Clement az igazi neve?
Beverly távolabb húzódott, és felvonta a szemöldökét.
– Miért, maga szerint nem így hívták?
– Okunk van azt hinni, hogy mielőtt Lawrence-be érkezett volna, más néven élt. Soha nem hallotta, hogy valaki másként szólítja?
– Ugyan menjen már. Én természetesnek vettem, hogy Claire Clementnek hívják, és azzal annyi. Miért is változtatott volna nevet?
– Mi is éppen ezt szeretnénk tudni. – Swanson kis noteszt vett elő zsebéből, és átfutotta a felteendő kérdések listáját. Hiába: ez a nyom is zsákutcába vezet... – Járt valaha a lakásán?
– Egyszer vagy kétszer a többiekkel. Vacsorát főztünk magunknak, és filmeket néztünk. Claire nem volt bulizós típus, de akkor éppen kedve támadt vendégeket hívni.
– Volt valami feltűnő a lakásán?
– Az biztos. Nagyon szép, modern öröklakás volt, kényelmesen berendezve. Meglátszott, hogy nemcsak abból él, amit a bárban keres. Ha nem tudná, három dollár órabért kaptunk, plusz a borravaló.
– Szóval úgy látszott, van pénze?
– Aha, méghozzá sokkal több, mint nekünk. De ebből a szempontból is nagyon zárkózott volt. Mit mondjak? Alkalmi barátság volt, és az ember jól érezte magát vele; jópofa lány volt. Csak éppen látszott, hogy nem szereti a kérdezősködést.
Swanson megpróbált egyéb adatokat kiszedni a lányból, de semmire sem jutott, így hát végül megköszönte a segítségét, Beverly pedig a pénzt, hogy aztán az utolsó pillanatban felajánlja: szívesen felhívna egy-két embert. Egyértelmű volt, hogy több pénzre fáj a foga. Swanson rábólintott az ajánlatra, csupán arra figyelmeztette, nehogy majd elárulja, mi van jelentkezése hátterében.
– Na ide figyeljen, színésznő vagyok, világos? Ez igazi ziccerszerep nekem!
Swanson ott hagyta nála a névjegyét, a hátán a biloxi szállodája telefonszámával.
Hoppynak az volt a véleménye, hogy Mr. Cristano kissé erőszakosan lép fel, de neki is be kellett látnia, hogy a helyzet, legalábbis Mr. Cristano titokzatos főnökei szerint, egyre romlik. Az igazságügyi minisztériumban már az is felmerült, hogy egyszerűen ejtik az egész elképzelést, és Hoppy ügyét a szövetségi vádesküdtszék elé utalják.
Márpedig ha Hoppy a saját feleségét nem képes meggyőzni, hogyan állná meg a helyét egy egész esküdtszék előtt?
Hátul ültek a hosszú fekete Chryslerben, és minden különösebb úti cél nélkül hajtottak a tengerpart mentén, Mobile irányába. Nitchman vezetett, Napier foglalta el az anyósülést, és mindketten úgy tettek, mintha nem is érzékelnék, hogyan feszítik keresztre szegény Hoppyt a hátuk mögött.
– Mikor találkoznak legközelebb? – kérdezte Cristano.
– Ha igaz, ma este.
– Itt az ideje, Hoppy, hogy megmondja neki az igazat. El kell mondania, mit művelt, elejétől végig.
Hoppy szeme könnybe lábadt; remegő szájjal nézte a füstüveg ablakot, és gondolatban már Millie szép szemét látta, ahogy elborul a vallomása közben. Átkozta magát ostobaságáért. Ha lenne pisztolya, talán még le is lőné Todd Ringwaldot és Jimmy Hull Moke-ot, de önmagával egész biztosan végezne. Még az is lehet, hogy először ezt a három disznót nyírná ki, de hogy önmagát főbe tudná durrantani, afelől szemernyi kétsége sem volt.
– Azt hiszem, nincs más hátra – motyogta.
– A feleségét meg kell nyerni az ügyünknek, Hoppy. Tisztában van ezzel? Millie Dupree-nek főszerepet kell játszania az esküdtek szobájában. Ha egyszer érvekkel nem tudta meggyőzni őt, most már nincs más megoldás: rá kell hogy ijesszen. Mondja el, hogy öt év börtön vár magára. Ez az utolsó lehetősége.
Hoppy ezekben a percekben inkább vállalta volna a börtönt, mint hogy szembesítse Millie-t az igazsággal. Csakhogy ilyen választási lehetőség nem kínálkozott számára. Ha nem sikerül meggyőznie Millie-t, az asszony akkor is megtudja az igazságot, ő pedig mindenképpen börtönbe kerül.
Hoppy elsírta magát. Az ajkát harapdálta, eltakarta a szemét, és megpróbálta visszatartani könnyeit, de tehetetlen volt. Ahogy békében gurultak az autópályán, a kocsiban hosszú mérföldeken át nem hallatszott egyéb, mint egy összetört ember szánalmas nyöszörgése.
Három útitársa közül csak Nitchman nem tudta palástolni csendes vigyorát.
A MARLEE IRODÁJÁBAN lebonyolított második megbeszélésre már az első befejezése után egy órával sor került. Fitch ismét gyalog érkezett, aktatáskával és egy nagy csésze kávéval. Marlee átkutatta az aktatáskát rejtett lehallgatókészülékek után, amin Fitch igen jót derült.
Amikor a nő végzett, Fitch bekattantotta a táska zárját, és hörpölgetni kezdte a kávéját.
– Volna egy kérdésem – közölte.
– Halljam.
– Fél évvel ezelőtt még sem maga, sem Easter nem laktak a megyében, sőt valószínűleg Mississippi államban sem tartózkodtak. Azért költöztek ide, hogy a pert figyelemmel kísérjék?
Természetesen tudta, mi az igazság, de most, hogy üzlettársak lettek, és állítólag egyazon oldalon álltak, mégiscsak kíváncsi volt, mennyit hajlandó a nő beismerni.
– Így is lehet mondani – hangzott a válasz.
Marlee és Nicholas úgy gondolta, hogy Fitch csak Lawrence-ig tudta követni a nyomaikat, és ezt még el lehetett viselni. Fitch nyilván értékeli, hogy ilyen ravasz tervet főztek ki, és ilyen következetességgel hajtották végre. Igazából csak Marlee korábbi élete okozott neki álmatlan éjszakákat.
– Ugye mindketten álnevet használnak? – kérdezte Fitch.
– Tévedés; a törvényes nevünket használjuk. De elég a kérdésekből, Fitch. A mi személyünk nem érdekes. Fogy az idő, és nekünk itt még sok dolgunk van.
– Kezdetnek talán elmesélhetné, meddig jutott a másik táborral. Rohr mennyit tud?
– Rohr nem tud semmit. Volt köztünk egy kis puhatolózás meg némi árnyékbokszolás, de soha nem tárgyaltunk egymással.
– Ha én nemet mondok, vele kötött volna üzletet?
– Úgy van. Engem ebből az egészből a pénz érdekel, Fitch. Nicholasból azért lett esküdt, mert ez hozzátartozott a tervünkhöz. Megdolgoztunk azért, hogy ez a pillanat eljöjjön. És a terv sikerülni fog, mert a játék minden szereplője korrupt. Maga is korrupt, az ügyfelei is azok, a társam meg én is. Korruptak vagyunk, de ügyesek. Úgy fertőzzük tovább a rendszert, hogy soha ne lehessen minket leleplezni.
– És mit szól majd Rohr? Ha elveszíti a pert, bizonyosan gyanút fog, és rájön majd, hogy maga lepaktált a dohánytársasággal.
– Rohr nem ismer engem. Soha nem találkoztunk.
– Ejnye, Marlee!
– Becsületszavamra, Fitch. Csak elhitettem magával, hogy ismerjük egymást, de ez nem volt igaz. Legföljebb igaz lehetett volna, amennyiben maga nem hajlandó tárgyalni.
– Hiszen tudta, hogy hajlandó leszek!
– Világos. Tudtuk, hogy boldogan fizet a megfelelő ítéletért.
Ó, mennyi, de mennyi kérdése lett volna Fitchnek! Hogyan szereztek tudomást az ő létezéséről? Hogyan jutottak a telefonszámaihoz? Honnan tudták előre, hogy Nicholas bekerül az esküdtek közé? Hogyan sikerült ezt elérniük? És honnan a fenéből értesültek az Alap létezéséről?
Egyszer majd, ha ezt az egészet maguk mögött hagyták, és nem lesz ilyen zaklatott a légkör, felteszi ezeket a kérdéseket. Szívesen társalogna egy jó vacsora közben Marleeval és Nicholasszal, és akkor mindent megtudna. Addig is percről percre őszintébben csodálta őket.
– Ígérje meg, hogy Lonnie Shavert nem lövi ki – mondta.
– Rendben van, Fitch, megígérem, feltéve, ha elárulja, miért olyan kedves magának Lonnie.
– Mert a mi pártunkon áll.
– Honnan tudja?
– Megvannak a módszereink.
– Ha mindketten ugyanazért a célért dolgozunk, Fitch, miért nem beszélhetünk nyíltan egymással?
– Milyen igaz. Tehát halljuk: Herrerát miért ütötték ki?
– Már megmondtam. Herrera egy vadbarom. Nem kedvelte Nicholast, és Nicholas sem kedvelte őt Amellett Henry Vu és Nicholas haverok. Úgyhogy semmivel sem jártunk rosszabbul.
– Miért ütötték ki Stella Hulicot?
– Csak hogy megszabaduljunk tőle. Visszataszító nőszemély volt. Rontotta a levegőt.
– Ki lesz a következő?
– Nem tudom. Ki legyen? Egy cserére még módunk van.
– Csak Lonnie-t ne...
– Ha megmondja, miért.
– Maradjunk annyiban, hogy Lonnie meg lett vásárolva. A munkaadója kedvel bennünket.
– Rajta kívül még kit vásároltak meg?
– Senki mást.
– Ugyan, Fitch. Meg akarja nyerni ezt a pert, vagy sem?
– Persze hogy meg akarom.
– Akkor hagyjon fel a titkolózással. Senki sem szállítja magának simábban az ítéletet.
– De drágábban sem!
– Tudta azt maga nagyon jól, hogy nem leszek olcsó. Nos, halljuk! Mi haszna belőle, ha titkolózik?
– Mi hasznom belőle, ha nem teszem?
– Erre magától is rájöhetne. Amit nekem elmond, annyi, mintha Nicholasnak mondaná, ő jobban tudja, hol keresse a szavazatokat; tudja, kivel mikor kell beszélgetni. Tehát, hogy állunk Mrs. Gladys Carddal?
– Nem foglalkoztunk vele. Olyan figura, aki mindig az erősebbhez csapódik. Nicholasnak mi a véleménye?
– Ugyanez. És mi a helyzet Angel Weese-zel?
– Fej vagy írás. Dohányzik és fekete. De ő sem önálló egyéniség. Nicholas mit mond?
– Azt, hogy Angel Loreen Duke után megy majd.
– És ki után megy Loreen Duke?
– Nicholas után.
– Ez idő szerint hány híve van Nicholasnak? Hány embert toborzott a kis szektájába?
– Először is ott van Jerry. Jerry pedig együtt hál Sylviával, tehát Sylviára is számíthatunk. Aztán a miénk Loreen is, ő pedig hozza magával Angelt.
Fitch gyors számítást végzett.
– Ez eddig öt – mondta elfúló hangon. – Semmi több?
– És Henry Vu a hatodik. Hat biztos szavazat. Számoljon csak tovább, Fitch. Savelle-ről mit sikerült összeszednie?
Fitch feljegyzéseibe pillantott, mintha valóban mankóra szorulna, holott minden anyagot, ami az aktatáskájában volt, betéve ismert.
– Semmit. Mit kezdhet az ember az ilyen csodabogárral?
A hangja szomorkás volt, mintha szégyellne, hogy akárhogy igyekezett, nem sikerült adatot találnia, amellyel Savelle-t zsarolhatná.
– És Herman? Neki van valami folt a múltjában?
– Nem tudunk róla. Nicholasnak mi a véleménye?
– Az, hogy Hermant meg fogják hallgatni, de korántsem biztos, hogy hallgatnak is rá. Nem sok barátot szerzett, de ellensége sincs. Akárhogy szavaz, csak önmagát fogja képviselni.
– És merrefelé hajlik?
– Egyelőre őrajta a legnehezebb eligazodni, mert csökönyösen betartja a bíró utasítását, és nem hajlandó beszélni az ügyről.
– Jók az idegei.
– Nicholasnak már a perbeszédek előtt meglesz a kilenc szavazata, lehet, hogy több is. Csak nem ártana, ha egy-két jó emberére némi nyomást is gyakorolhatna.
– Például kire?
– Mondjuk, Rikki Colemanre.
Fitch ivott egy korty kávét, de oda sem nézett a csészére. Aztán gépiesen letette, és megigazgatta a szakállát. A nő éberen figyelte minden mozdulatát.
– Nos hát – róla talán van valamink...
– Miért ravaszkodik még mindig, Fitch? Vagy igen, vagy nem. Vagy megmondja, amit tudnak róla, hogy én felvilágosítsam Nicholast, és akkor Rikki szavazata a zsebünkben van; vagy továbbra is ül a kis céduláin, és imádkozik, hátha Rikki magától is beáll a sorba.
– Elég annyi, hogy van valami csúnya kis folt a magánéletében, amit gondosan takargat a férje elől.
– De maga miért takargatná énelőlem, Fitch? – kérdezte Marlee ingerülten. – Talán nem vagyunk szövetségesek?
– De igen, csak most még nem célszerű beszélni erről a dologról...
– Hát ez gyönyörű, Fitch. Tehát Rikki múltjáról van szó, nem igaz? Hadd találjam ki. Szerelmi viszony? Abortusz? Ittas vagy drogos állapotban való vezetés?
– Majd még meggondolom...
– Csak rajta, Fitch. Ha maga taktikázik, majd én is taktikázom. És mi van Millie-vel?
Fitchet szédülés környékezte, noha továbbra is nyugodtnak, magabiztosnak látszott. Mennyit mondjon el a nőnek? Ösztöne azt súgta, hogy legyen óvatos. Holnap is találkoznak még, holnapután is, és akkor majd, ha jónak látja, még mindig elmondhatja, mi a helyzet Rikkivel és Millie-vel, sőt talán még Lonnie-ról is beszámol. Csak lassan, biztatta magát.
– Millie-ről semmi adatunk – mondta, és közömbösen órájára sandított; szegény Hoppy épp ezekben a percekben ül ott a nagy fekete autóban, három FBI-ügynökkel összezárva, és mostanra alighanem már el is bőgte magát.
– Ez biztos, Fitch?
Nicholas egy héttel korábban összefutott Hoppyval a motel folyosóján, és látta, hogy virágot meg csokoládét hoz a feleségének. Váltottak is néhány udvarias mondatot. Másnap pedig felfedezte Hoppyt a tárgyalóteremben, először jelent meg, holott a tárgyalás már harmadik hetébe lépett, és az arca csupa feszült izgalom volt…
Nicholas és Marlee abból indult ki, hogy ha egy perben Fitch szervezi a védelmet, akkor előbb-utóbb bármelyik esküdtet megkörnyékezhetik. Ezért aztán Nicholas mindenkit éberen figyelt. Olykor ott cirkált a folyosón, amikor befutottak a magánjellegű látogatók, és amikor távoztak. Fülelt, miről esik szó az esküdtek szobájában. Amikor a kis csapat nap mint nap ebéd utáni sétára indult, egyszerre három beszélgetést is ki tudott hallgatni. Feljegyzéseket készített mindenkiről, aki csak megfordult a tárgyalóteremben, még gúnynevet vagy kódot is adott a hallgatóság minden egyes tagjának.
Így merült fel benne a gyanú, vagy inkább a megérzés, hogy Fitch esetleg Hoppyn keresztül próbál Millie-hez férkőzni. Derék, jólelkű emberpár; éppen az a fajta, akiket Fitch könnyen tőrbe csalhat valamilyen alattomos fortéllyal.
– Már hogyne volnék biztos. Nem foglalkozunk vele.
– Újabban elég különösen viselkedik – kockáztatta meg Marlee csak úgy találomra; semmit sem tudott Millie viselkedéséről.
Fitch pedig azt gondolta: remek. Úgy látszik, működik a nagy beugratás.
– És mi a véleménye Nicholasnak arról a Royce-ról, az utolsó póttagról?
– Á, afféle fehér bőrű söpredék. Bamba fickó; bárki az ujja köré csavarhatja. Ha ötezer dollárt a zsebébe csúsztatunk, úgy fog táncolni, ahogy fütyülünk. Mellesleg ezért is akarja Nicholas kilőni Savelle-t. Akkor befut helyette Royce, és többé gond egy szál se.
Fitch fellelkesült, amiért a nő ilyen könnyedén utal a vesztegetésre. A korábbi perekben hányszor álmodozott róla, hogy útjába sodródik egy ilyen Marlee-szerű angyal, felé nyújtja enyves kezecskéjét, és aztán szépen megszervezi neki az esküdteket. Micsoda hihetetlen szerencséje van!
– Kit lehetne még megkenni? – kérdezte mohón.
– Jerry le van égve, rengeteggel sáros a kaszinókban, és egy zűrös válóper is fenyegeti. Neki úgy húszezer kellene. Nicholas még nem kötötte meg vele az üzletet, de a hét végén sor kerül rá.
– Hajaj, sokba fog ez kerülni – mondta Fitch, és igyekezett minél komolyabb képet vágni.
Marlee harsányan felnevetett, és addig hahotázott, amíg Fitchnek is muszáj volt elvigyorodnia saját humorán. Hiszen csak nemrég egyeztek meg Marlee-val tízmillióban, és a védelem is elvisz legalább kétmilliót. Ügyfeleinek nettó vagyona valahol tizenegymilliárd körül járt.
Aztán elmúlt a derű pillanata; egy időre mindketten magukba mélyedtek. Végül Marlee az órájára nézett.
– Jegyezze, Fitch – mondta. – Most keleti idő szerint fél négy van. A pénz nem Szingapúrba megy. Utalja át, persze elektronikusan, a tízmilliót a Holland Antillákra, a Hanwha bankba, méghozzá most rögtön.
– Hanwha...?
– Igen. Koreai cég. A pénz nem az én számlámra megy, hanem a magáéra.
– Nekem nincs ott számlám.
– Majd most nyit az átutalással. – Táskájából összehajtogatott papírokat húzott ki, és Fitch elé tolta őket. – Itt vannak az űrlapok meg az utasítások.
Fitch magához vette a papírokat, de megjegyezte:
– Ma már késő van ehhez. Holnap pedig szombat.
– Elég legyen, Fitch. Csak olvassa el az utasításokat. Ha betartja őket, minden úgy megy majd, mint a karikacsapás. Jó ügyfeleknek a Hanwha mindig nyitva van. Azt akarom, hogy szombat-vasárnap a pénz ott maradjon a maga számláján.
– És honnan tudja majd, hogy odaért?
– Onnan, hogy maga megmutatja a bank visszaigazolását. A pénz egyébként ideiglenesen parkol ott, pontosan addig, amíg az esküdtszék vissza nem vonul tanácskozásra; akkor szépen elhagyja a Hanwhát, és átvándorol az én számlámra. Ez majd hétfő délelőtt lesz esedékes.
– És ha az ügy már hamarabb az esküdtszék elé kerül?
– Higgye el, Fitch: amíg a pénz ki nem köt a számlámon, addig nem lesz ítélet. Erre a szavamat adom. És ha valamilyen okból megpróbál átrázni minket, azt is megígérhetem, hogy az ítélet a felperes javára szól majd. Nem akármilyen kártérítéssel megfejelve.
– Erről ne is essék szó.
– Igaza van. Ez az egész terv a legapróbb részletig elő van készítve. Tiszta munka, Fitch; ne zavarja össze. Tegye, amit mondtam, indítsa el azt az utalást.
Wendall Rohr másfél órán át üvöltözött dr. Guntherrel, és mire befejezte, a tárgyalóteremben mindenki remegett az idegességtől; valószínűleg maga Rohr volt a legnyugodtabb, mert őt aztán a legkevésbé sem izgatta fel a saját hepciáskodása. A többek viszont annál inkább szédültek és émelyegtek tőle. Péntek volt, öt órára járt az idő; újabb hét telt el. S közeledett az újabb, a motelben lemorzsolandó hétvége.
Harkin bírót mindinkább aggasztotta esküdtjeinek állapota. Látszott rajtuk, hogy ingerültek, unottak, belefásultak a rabságba, és akármi hangzik el, őket már nem érdekli.
Aggodalmaskodtak az ügyvédek is. Az esküdtek viselkedése kiszámíthatatlanná vált; nem lehetett tudni, hogyan hatnak rájuk a tanúvallomások. Ha épp nem ficánkoltak, akkor elbóbiskoltak, vagy üres tekintettel meredtek a semmibe.
Nicholast azonban a legkevésbé sem nyugtalanította társai viselkedése. Ő éppen azt akarta, hogy kimerüljenek, hogy bármely pillanatban készen álljanak a zendülésre. A lázadó csőcselék mindig vezért keres magának.
A délutáni szünetben levelet írt Harkin bírónak, s azt kérte, folytassák szombaton is a tárgyalást. Ebéd közben már rövid vitára bocsátotta a kérdést, s a döntés hamar megszületett, mert Nicholas mindent előre eltervezett, és készen állt a szükséges válaszokkal. Miért ücsörögnének a motelszobáikban, ha módjukban áll, hogy hamarabb véget vessenek ennek a maratoni menetnek?
A többiek mind a tizenketten készségesen odaírták nevüket a Nicholasé után, és Harkin nem tehetett mást, mint hogy rábólintson a kérésre. A szombati tárgyalás ugyan ritkaságszámba ment, de azért volt már rá példa, különösen olyankor, ha az esküdtszéket el kellett különíteni.
Ő-tiszteletreméltósága kifaggatta Cable-t másnapi terveiről, Cable pedig derűlátónak mutatkozott: a védelem minden bizonnyal végez a tanúkihallgatásokkal. Rohr úgy nyilatkozott, hogy a felperes nem készül viszonválaszra.
Az, hogy vasárnap is tárgyaljanak, természetesen szóba sem jöhetett.
– A tárgyalás várhatóan hétfőn délután befejeződik – közölte Harkin az esküdtekkel. – Holnap a védelem végez a tanúkihallgatásokkal, hétfő délelőtt pedig elhangzanak a perbeszédek. Úgy számítom, emberek, hogy hétfő délben maguk elé kerül az ügy. Ennél többet nem tehetek.
Az esküdtek egyik percről a másikra mosolygós kedvre derültek. Ha a szabadulás már ilyen belátható közelségbe került, akkor ezt az egy hétvégét majdcsak kibírják egymással.
A vacsorát egy bélszínjéről híres gulfporti vendéglőben költik majd el, jelentette be a bíró, és a magánjellegű látogatásokra ma is, holnap is, vasárnap is négy-négy órát kapnak. Ezután ismételten elnézést kért, és szélnek engedte a társaságot.
Az esküdtek távozása után Harkin ismét összehívta az ügyvédeket, és további két órán át tárgyalt velük vagy tucatnyi újabb beadványról.
HOPPY KÉSŐN érkezett, és nem volt nála sem virág, sem csokoládé, sem pezsgő; csak megsebzett lelkét kínálta tálcán Millie-nek. Meg sem csókolta az asszonyt, hanem már az ajtóban némán megfogta a kezét, az ágyhoz vezette, maga pedig leroskadt az ágy szélére, és mondani próbált valamit, de nem jött ki hang a torkán. Kétségbeesetten kezébe temette az arcát.
– Mi baj van, Hoppy? – kérdezte Millie rémülten, s már felkészült a legrosszabbra.
Látta ő, hogy a férje az utóbbi napokban valósággal kivetkőzött önmagából. Leült mellé, megsimogatta a térdét, és várt. Hoppy bevezetésképpen azt hebegte, hogy mindennek az ő ostobasága az oka, majd többször elismételte, hogy Millie nem fogja elhinni, mit művelt, aztán szidta magát, amiért ennyire ostoba volt. Végül az asszony kifogyott a béketűrésből, és élesen rászólt:
– Mondd el végre, mit műveltél?
Hoppy ekkor minden átmenet nélkül haragra gerjedt, bár most is főleg önmagára haragudott, amiért hagyta, hogy bolondot csináljanak belőle. Összeszorította a fogát, arca dühös fintorba torzult, és ömleni kezdett belőle a szó. Beszélt Mr. Todd Ringwaldról, a KLX Ingatlanfejlesztő Társaságról, a Stillwater Bay-i építkezésről, Jimmy Hull Moke- ról. Aljas módon tőrbe csalták! Ő legkevésbé sem kereste magának a bajt, tette a dolgát, házalt a bánatos kis telkeivel, igyekezett, hogy a fiatal párokat minél aranyosabb kis induló lakáshoz juttassa. És akkor besétált hozzá az a Las Vegas-i pasas, elegáns öltönyben, tervrajzoktól duzzadó aktatáskával, és amikor kiterítette a rajzokat az íróasztalra, ő, amilyen hülye, azt hitte, megütötte a főnyereményt!
Hogy is dőlhetett be az ócska trükknek! Indulata, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is szállt. Ehelyett keserves zokogásban tört ki.
Amikor odáig jutott, hogy az FBI kiszállt a házukba, Millie nem bírta türtőztetni magát.
– A mi házunkba? – robbant ki belőle a felháborodás.
– Igen, igen, hiszen mondom...
– Uram Istenem! És hol voltak a gyerekek?
Így hát Hoppy részletesen beszámolt a történtekről, elmesélte, milyen ügyesen tessékelte ki a Napier és Nitchman nevű ügynököket a házból, és hogyan terelte át őket az irodájába, ahol aztán felmutatták neki a magnószalagot.
Ó, micsoda borzalmas nap volt! Hoppy fel-felzokogva ecsetelte a folytatást.
Millie is sírva fakadt, amitől Hoppynak kicsit könnyebb lett a szíve: hátha mégsem támad majd neki olyan bőszen az asszony.
Aztán elmesélte, miket mondott neki Mr. Cristano a hajón. Hogy Washingtonban sok embert nyomaszt ez a per, méghozzá igazán jó szándékú, magas beosztású embereket, akik ráadásul még republikánusok is, és az a dolguk, hogy harcoljanak a bűnözés ellen. Szó szót követett, és a végén – mi tagadás – megállapodtak.
Millie letörölte könnyeit, és egyszer csak abbahagyta a sírást.
– Hát egyáltalán nem biztos, hogy én a dohányvállalat mellett akarok szavazni... – mondta még mindig kábultan.
Hoppy is úgy érezte: elég volt a könnyontásból.
– Hát ez gyönyörű, Millie. Inkább öt évre börtönbe csukatsz, csak hogy a lelkiismereted szavát követhesd. Nem ébrednél fel?
– Ez nem igazság – mormolta Millie, és az öltözőasztal mögötti tükörbe nézett; maga is megrémült feldúlt arca láttán.
– Persze hogy nem igazság. Mint ahogy az sem lesz az, ha a bank majd végrehajtás alá vonja a házat azon a címen, hogy én lakat alatt vagyok. És mi lesz a gyerekekkel, Millie? Rájuk nem gondolsz? Hárman főiskolára, ketten középiskolába járnak. Épp elég szörnyű lesz maga a meghurcoltatás is, de ki gondoskodik a gyerekek neveltetéséről?
Hoppy persze előnyös helyzetben volt: órákon át próbálhatta a szöveget. Millie, szegény azonban úgy érezte, mintha egy busz kerekei alá került volna. Gondolkodása lelassult; éppen a legtermészetesebb kérdések nem jutottak eszébe. Más körülmények között Hoppy még meg is sajnálta volna.
– Egyszerűen nem bírom elhinni ezt az egészet – suttogta.
– Ne haragudj rám, Millie, annyira fáj, ami történt... Borzalmas dolgot műveltem, és téged is borzalmas helyzetbe hoztalak.
Hoppy a térdére könyökölt, s lehorgasztotta a fejét, mint aki elismeri, hogy életre szóló vereséget szenvedett.
– Nem én vagyok az érdekes, hanem ennek a pernek a szereplői. Őket sújtja, amit tettél.
Hoppy fütyült ugyan a per többi szereplőjére, de óvakodott tőle, hogy ezt kimutassa.
– Tudom, angyalom, tudom én... Rongy ember vagyok... Megbuktam...
Millie a keze után nyúlt, és megszorította, Hoppy pedig úgy gondolta: most kell lecsapni a prédára.
– Nem volna szabad ezt mondanom, Millie, de amikor az FBI megjelent a házunkban, arra gondoltam, hogy szerzek egy pisztolyt, és véget vetek az életemnek.
– Le akartad lőni őket?
– Nem őket. Magamat.
– Istenem, Hoppy.
– Komolyan beszélek. A múlt héten sokszor megfordult a fejemben. Inkább meghúzom a ravaszt, mint hogy a családom ilyen meghurcoltatásnak tegyem ki.
– Ne beszélj butaságokat – rebegte Millie, és a könnyei ismét eleredtek.
Fitch először arra gondolt, hogy hamisít egy átutalást, de miután kétszer felhívta telefonon washingtoni hamisítóit, és két faxot is váltott velük, megingott szándékában; túl nagy lenne a kockázat. Úgy tűnt, Marlee tökéletesen tájékozott az elektronikus átutalások dolgában, és Fitch nem tudhatta, miféle kapcsolatban van azzal a bankkal ott a Holland Antillákon. Amilyen pedáns és felkészült, lehet, hogy már értesítette őket a várható átutalásról. Minek az istent kísérteni?
Lázasan telefonálgatott ide-oda, míg végül rátalált Washingtonban egy valamikori pénzügyminisztériumi tisztviselőre, aki azóta saját pénzügyi tanácsadó céget alapított, és állítólag mindent tudott a gyors pénzmozgatásokról. Fitch tájékoztatta az illetőt az ügylet lényegéről, majd faxon eljuttatta neki a megbízást, és küldött egy másolatot Marlee utasításairól. A szakértő azt mondta, hogy a nő kétségkívül érti a dolgát, és megnyugtatta Fitchet, hogy a pénze teljes biztonságban lesz, legalábbis az első fordulóban. Az új bankszámlához csak Fitch férhet hozzá, a nő semmit sem kezdhet vele. Marlee másolatot követelt a visszaigazolásról, a pénzügyi szakember pedig óva intette Fitchet, nehogy megmutassa neki akár az átutaló banknál, akár a Hanwhánál lévő bankszámlája számát.
Amikor Fitch megállapodott Marlee-val, az Alap egyenlege hat és fél millió dollár volt. Fitch még aznap egymás után felhívta a négy igazgatótanácsi elnököt, és megparancsolta, hogy azonnal nyomjanak át elektronikus úton fejenként még kétmilliót; kérdezősködésre nincs idő, majd később mindent megmagyaráz.
Péntek délután negyed hatkor a pénz lekerült az egyik New York-i bank névtelen számlájáról, és másodpercekkel később be is futott a Holland Antillákon lévő Hanwha-fiókba, ahol már számítottak megérkezésére. Azonnal megnyitották az új, csak számmal jelölt bankszámlát, és elfaxolták a küldő banknak a visszaigazolást.
Marlee fél hétkor telefonált; csöppet sem meglepő módon már tájékozódott a művelet sikeréről. Utasította Fitchet, hogy törölje a visszaigazolásról a bankszámlák számát – amit Fitch felszólítás nélkül is megtett volna –, és utána faxolja át az iratot a Siesta Motel portájára, mégpedig pontban hét óra öt perckor.
– Nem lesz ez kissé kockázatos? – kérdezte Fitch.
– Maga csak tegye, amit mondok, Fitch. Nicholas ott áll majd a faxnál. Nagyon tetszik a recepciós kislánynak.
Negyed nyolckor Marlee ismét jelentkezett, és közölte: Nicholas megkapta a visszaigazolást, és úgy látja, hiteles. Aztán utasította Fitchet, hogy másnap délelőtt tízkor legyen az irodájában. Fitch boldogan elfogadta a meghívást.
Bár eddig semmilyen összeg nem cserélt ténylegesen gazdát, Fitchet mégis tűzbe hozta a siker. Magához intette Josét, majd, ami nála ritkaságszámba ment, csendes kis gyalogsétára indult. A levegő friss volt, és üdítően csípős. Az utcán jóformán senki sem járt.
Ezekben a pillanatokban a motelbe zárt esküdtek egyike egy darab papírt szorongatott a kezében, amelyre kétszer is rá van nyomtatva egy szám: „10 000 000”. Ez az esküdt és vele az egész esküdtszék immár az övé. A per véget ért. No persze addig, amíg az ítéletet meg nem hallja, még lesz néhány álmatlan éjszakája, és a ruhájából facsarni lehet majd az izzadságot, de gyakorlatilag mégiscsak vége az egész hajcihőnek, és ismét ő kerekedhet felül. A sírból hozta vissza a győzelmet, a tíz körmével kaparta ki. Igaz, ez a győzelem sokkal többe került, mint az eddigiek – no de a tét is sokkal nagyobb volt. Kénytelen lesz majd végighallgatni, ahogy Jankle meg a többiek szúrós megjegyzéseket fűznek a hadművelet költségeihez, de ez merő formaság lesz csupán. Az a dolguk, hogy sokallják a kiadásokat. Ettől nagyvállalati vezetők.
Igazán az került volna sokba, amiről nem esik majd szó: a felperes győzelme, amely minden bizonnyal tízmilliónál nagyobb veszteséggel járt volna számukra, és a rájuk zúduló további perek költségkihatása fel sem merülhet.
Rászolgált ezekre a ritka, andalítóan békés pillanatokra, de tennivalója még bőven maradt. Addig sem nyugodhat, amíg meg nem ismeri az igazi Marlee-t, amíg ki nem deríti, honnan jött, milyen indítékok vezérlik, hogyan és miért főzte ki ezt az ördögi tervet. Volt valami a dolgok mögött, amit mindenképpen fel kellett tárnia, és az ismeretlen borzongató rettegéssel töltötte le. Ha sikerül megtalálni az igazi Marlee-t, akkor minden kérdésre választ kap. De addig a nagy nehezen kivívott s oly végtelenül becses ítéletet sem érezheti biztonságban.
Alig négy háztömböt hagyott maga mögött, és már ismét a régi dühös, mogorva, elkínzott Fitch volt.
Derrick az előszobáig jutott, és bedugta a fejét egy nyitott ajtón. Ekkor egy roppant elfoglaltnak látszó fiatal nő, kezében nagy halom aktával, udvariasan megkérdezte tőle, kit keres. Péntek este volt, nyolc óra felé járt az idő, de az ügyvédi irodában még javában zajlott az élet.
Derrick egy ügyvédet keresett, valakit azok közül, akiket a törvényszéken látott, és akik a dohánytársaságot képviselték – olyan embert, akivel szép nyugodtan leülhetne, és zárt ajtók mögött megállapodhatna. Sikerült kinyomoznia Durwood Cable és néhány társa nevét, aztán az irodát is megtalálta, de azért két órán keresztül ücsörgött kinn a kocsijában, hogy gyakorolja a szövegét, és úrrá legyen szorongásán. Végül összeszedte magát: előmerészkedett a fedezékből, és benyitott az irodába.
Egyetlen fekete arcot sem látott.
Végtére is minden ügyvéd gazember, nem igaz? Derrick úgy okoskodott, hogy ha egyszer Rohr meg akarta vesztegetni, akkor nyilván valamennyi, a perben érintett ügyvéd is kész lenne ugyanerre. Neki értékes áruja van, s körülötte csak úgy nyüzsögnek a pénzes vevők. Ki mulasztana el ilyen varázslatos alkalmat?
Ám ahogy a titkárnő csak állt ott vele szemben, gyanakodva kémlelte az arcát, sőt még körül is nézett, mintha segítséget keresne, Derricknek torkán akadt a szó. Cleve többször is hangoztatta, hogy az efféle alkukat szigorúan tiltja a törvény, fenyegetőzött, hogy ha elszemtelenedik, biztos a lebukás, és Derricket egyszer csak szinte megbénította a félelem.
– Izé... itt van Mr. Gable? – kérdezte tétován. A titkárnő szemöldöke a magasba szökött.
– Mr. Gable?
– Igen, ő.
– Itt nem dolgozik semmiféle Mr. Gable. Maga kicsoda?
A nő háta mögött lassú léptekkel megjelent néhány zakó nélküli fiatalember, tetőtől talpig végigmérték Derricket, és látszott, ahogy magukban megállapítják: semmi keresnivalója itt. Derricken keresztülhasított a felismerés: jó helyen jár, mégsem tudja elsózni az áruját. Összekeveri a neveket, nem ismeri a játékszabályokat. A börtönhöz pedig semmi kedve sem volt.
– Azt hiszem, eltévesztettem a házszámot – mondta, mire a nő megbocsátón, de félreérthetetlenül mosolygott: hát persze hogy eltévesztette; de most aztán szedje szépen a sátorfáját.
Derrick még megállt az előszobában, s az asztalon lévő kis bronztartóból elcsent öt névjegyet. Majd megmutatja őket Cleve-nek, hogy bebizonyítsa, valóban járt itt.
Aztán gyorsan bevágta magát a kocsiba. Angel már várja.
Millie éjfélig zokogott, dobálta az ágyneműit, aztán belebújt legkedveltebb viseletébe, egy XXL-es méretű, elnyűtt, piros tréningruhába, amelyet évekkel ezelőtt kapott karácsonyra egyik gyermekétől, és nesztelenül kinyitotta az ajtót. Chuck, az egyik őr halkan odaköszönt neki a folyosó végéről. Millie elmagyarázta, hogy csak egy kis nyalakodnivalóra támadt étvágya, aztán végigsurrant a félhomályos folyosón, mert a díszteremből mintha valami zajt hallott volna. Odabenn Nicholas üldögélt magányosan a pamlagon, pattogatott kukoricát majszolt, és szódavízzel öblítette le. Egy Ausztráliából közvetített rögbimérkőzést nézett. Harkinnak a díszterem zárórájára vonatkozó utasítása rég feledésbe merült.
– Hogyhogy még ilyenkor fenn van? – kérdezte a fiatalember, s a távirányítóval levette a nagy képernyős készülék hangját.
Millie leült mellé, háttal az ajtónak. A szeme duzzadt és vörös volt, ősz haja összekócolódott, de nem bánta. A ház, amelyben lakott, éjjel-nappal tele volt tizenéves fiatalokkal; jöttek és mentek, ettek, aludtak, tévéztek, kiürítették a hűtőszekrényt, és eközben Millie-t örökösen ebben a piros tréningruhában látták, Millie-nek pedig ez így nagyon is megfelelt. Mindenki mamájának érezte magát.
– Nem tudok aludni. És maga?
– Itt mindenki rosszul alszik. Kér egy kis pattogatott kukoricát?
– Nem, köszönöm.
– Hoppy itt járt ma?
– Igen.
– Nagyon rendes embernek látszik.
– Az is – mondta Millie, némi hallgatás után. Hosszabb csend lett; mindketten azon töprengtek, hogyan folytassák a beszélgetést.
– Nem akarna valamilyen filmet nézni? – kérdezte végül Nicholas.
– Nem. Mondja, kérdezhetek magától valamit?
Millie hangja olyan komoly volt, hogy Nicholas gyorsan kikapcsolta a tévét. A helyiségben már csak egy kis asztali lámpa világított.
– Természetesen. Gondterheltnek látszik.
– Az is vagyok. Jogi természetű kérdésről van szó.
– Ha tudok, felelek rá.
– Hát jó. – Milli mély levegőt vett, és szorosan összekulcsolta a kezét. – Mi van akkor, ha valamelyik esküdt úgy érzi, nem tud méltányosan és elfogulatlanul dönteni? Mit tegyen ilyenkor az illető?
Nicholas felnézett a mennyezetre, ivott egy korty szódavizet, majd nagyon lassan így szólt:
– Szerintem ez attól függ, milyen okok vannak a háttérben.
– Ezt nem értem, Nicholas.
Milyen aranyos fiú, és milyen éles eszű, gondolta. A legkisebb fia is ügyvéd szeretett volna lenni, és Millie-ben hirtelen felébredt a remény: hátha a gyerek is ilyen értelmes és talpraesett lesz...
– Az egyszerűség kedvéért mellőzzük a körülírásokat – mondta Nicholas. – Mondjuk maga az a bizonyos esküdt. Helyes?
– Nem bánom.
– Eszerint a tárgyalás kezdete óta történt valami, ami miatt úgy érzi, veszélyben van a pártatlansága?
– Igen – mondta Millie némi habozás után.
Nicholas is gondolkodott egy darabig, majd így szólt:
– Azt hiszem, az a lényeg, hogy mi hatott magára. Nem mindegy tudniillik, hogy magán a tárgyaláson hallott-e valamit, vagy a bíróság épületén kívül történt, ami történt. Elvégre nekünk, esküdteknek éppen az a dolgunk, hogy a tárgyalás folyamán kialakuljon bennünk valamilyen vélemény, vagyis előbb-utóbb elveszítsük pártatlanságunkat. Hiszen csak így tudunk végül ítéletet hozni! Tehát ha ilyesmiről van szó, akkor semmi oka aggodalomra. Ez hozzátartozik a döntéshozatal folyamatához.
Millie megdörzsölte a szemét, majd bizonytalanul megkérdezte:
– És ha nem erről van szó, hanem olyasmiről, ami a bíróságon kívül történt?
Nicholast mintha megdöbbentette volna ez a lehetőség.
– Hűha. Akkor bizony sokkal súlyosabb a helyzet.
– Mennyire súlyos?
Nicholas a drámai hatás kedvéért felállt, s odahozott egy széket Millie mellé. Olyan szorosan ültek, hogy csaknem összeért a lábuk.
– Mi a baj, Millie? – kérdezte halkan, gyengéden.
– Segítségre van szükségem, és nincs kihez fordulnom. Be vagyok zárva ebbe a rémes motelbe, távol a családomtól és a barátaimtól. Segítene nekem, Nicholas?
– Megpróbálom.
Millie szeme könnybe lábadt, mint már annyiszor ezen az éjszakán.
– Maga olyan kedves, rokonszenves fiatalember, és a joghoz is ért. Itt pedig jogi kérdésről van szó, és senkivel sem tudom megbeszélni.
A könnyek végigperegtek arcán. Nicholas szolgálatkészen átnyújtott neki egy szalvétát. Millie pedig könnyített háborgó lelkén.
Lou Dell hajnali kettőkor valamilyen érthetetlen okból felébredt, és amúgy hálóingben villámőrjáratra indult. A díszteremben ott találta Nicholast és Millie-t, amint egy nagy tál pattogatott kukorica fölött komoly beszélgetésbe mélyedtek, még a tévé is ki volt kapcsolva! Nicholas most az egyszer igen udvariasan magyarázta el, hogy semmi baj, csak egyiküknek sem jött álom a szemére, és családi ügyekről társalognak. Lou Dell fejét csóválva távozott.
Nicholas rögtön gyanította, hogy Hoppyt fondorlatosan beugratták, de erről Millie-nek egy szót sem szólt. Mihelyt az asszony abbahagyta a sírást, kifaggatta a részletek felől, még jegyzetelt is. Millie megígérte, hogy semmit sem tesz, amíg még egyszer meg nem beszélik a dolgokat, aztán jó éjszakát kívántak egymásnak, és visszamentek a szobájukba.
Nicholas nyomban Marlee számát tárcsázta, majd amikor a nő álmos hangon belehallózott a kagylóba, megszakította a beszélgetést, várt két percet, és újra tárcsázta a számot. Amikor a hatodik csengetésre sem jelentkezett senki, ismét letette a kagylót, majd újabb két perc múltán az elrejtett mobiltelefon számát tárcsázta. Marlee már a takarítószekrényből fogadta a hívást.
Nicholas részletesen elmesélte, mi történt Hoppyval. Marlee felfogta, hogy lőttek éjszakai nyugodalmának. Munkához kell látnia, méghozzá rohamléptekkel.
Három nevet ismertek: Napierét, Nitchmanét, Cristanóét. Megegyeztek, hogy ez lesz a kiindulópont.
A TÖRVÉNYSZÉK arculata szombatra sem változott meg. Ugyanazok a tisztviselők lapozgatták ugyanazokat az aktákat, még az öltözékük is ugyanolyan volt. Harkin bíró az ismerős fekete talárban jelent meg, az ügyvédek arca éppúgy összemosódott, mint a megelőző öt napon, a rendőrök éppolyan unott képet vágtak. Mihelyt az esküdtek helyet foglaltak, és Harkin is eldarálta a maga kérdéseit, a légkör szakasztott olyan tespedt és fásult lett, mint volt hétfőtől péntekig.
Miután Gunther pénteki fellépése oly érdektelennek bizonyult, a védelem csapata mozgalmasabban akarta indítani a napot. Cable beszólította a következő szakértőt, bizonyos dr. Olneyt, aki természetesen ugyancsak tudós kutató volt, és a laboratóriumában egerekkel művelt egészen bámulatos dolgokat. Videón is bemutatta aranyos kis állatkáit: mind frissek, virgoncok voltak, betegségnek nyoma sem látszott rajtuk. Csoportokra osztva tárolták őket üvegtartályaikban, Olney feladata pedig abban állt, hogy éveken át nap mint nap cigarettafüstöt adagoljon az egyes tartályokba, változó, de tekintélyes mennyiségben. S íme, bármennyi füstöt lélegeznek is be az egyes tartályok lakói, egyikük sem kapott tüdőrákot, holott dr. Olney igazán mindent elkövetett, hogy meghalassza az ő kis édeseit, épp hogy a levegőt ki nem szippantotta a tartályaikból, de hiába, nem bírt velük. Statisztikai táblázatokat és részletes kimutatásokat is hozott magával, és többféle szemszögből kifejtette ugyanazt a meggyőződését: a cigaretta önmagában nem okoz tüdőrákot sem egéren, sem emberen.
Hoppy friss keletű törzshelyéről hallgatta a tárgyalást. Az este megígérte Millie-nek, feltétlenül benéz, csak azért, hogy erkölcsi támogatásban részesítse, hogy még egyszer kifejezze mélységes bűntudatát, ez igazán a legkevesebb, amit tehet! Igaz, hogy szombat volt, és ilyenkor megélénkül az ingatlanforgalom, de a Dupree-féle ingatlanügynökségen legföljebb dél körül pezsdült fel az élet. Hoppyból a Stillwater Bay-i tragédia óta különben is kiszállt a lendület. Üzletelni sem volt kedve, ha eszébe jutottak a rá váró börtönévek.
Ismét megjelent Taunton is; az első sorban ült, Cable mögött, kifogástalan sötét öltönyben. Fontoskodó arccal jegyzetelt, s olykor Lonnie-ra pillantott, noha Lonnie igazán nem szorult rá semmiféle figyelmeztetésre.
Derrick a hátsó sorok egyikében ült, hegyezte a fülét, és terveket kovácsolt. Rhea, Rikki férje a két gyerekkel a hátsó falhoz támasztott székeken foglalt helyet. Amikor az esküdtek bevonultak, a srácok félénken integettek a mamájuknak. Mr. Nelson Card Mrs. Herman Grimes mellett ült. Eljött Loreen két tizenéves lánya is.
A családtagok részint kíváncsiak voltak, részint erőt akartak önteni a maguk hozzátartozójába. Eleget tudtak már ahhoz, hogy ki-ki véleményt formáljon a vitatott kérdésekről, az ügyvédekről, a két peres félről, a szakértőkről, no meg a bíróról, de lépést akartak tartani a fejleményekkel, hátha még szükség lesz a tanácsukra.
Beverly Monk késő délelőtt tért magához kábulatából. Eltakarta szemét a napfény elől, és a következő pillanatban ráeszmélt, hogy a csupasz padlón fekszik. Nem tudta pontosan, mitől zúg még mindig a feje; egyelőre csak a ginre meg a kokainra emlékezett. Mindenesetre feltápászkodott, beburkolózott egy piszkos pokrócba, átlépett egy ismeretlennek tetsző, horkoló férfin, és az öltözőasztalnak használt kartondobozon még a napszemüvegét is megtalálta, így már látott valamit. A padlástérben iszonyatos volt a rendetlenség – az ágyakon és a földön ernyedt testek nyúltak el, az olcsó bútorokon üres üvegek sorakoztak. Kik lehetnek ezek az emberek? Beverly, hol valamelyik szobatársnőjén, hol idegeneken átlépkedve, a kis padlásablakhoz csoszogott. Bárcsak tudná, mit művelt az elmúlt éjjel!
Az ablakot jégkéreg borította; könnyű hópelyhek szállingóztak, hogy a kövezetre érve rögtön elolvadjanak. Beverly szorosabbra vonta a pokrócot csonttá és bőrré aszott testén, leült egy zsákra az ablak mellé, nézte a havazást, és azon törte a fejét, vajon mennyi maradhatott meg az ezer dollárjából.
Mélyeket lélegzett a rosszul záró ablakon beszivárgó hideg levegőből, és lassan kitisztult a szeme. A halántéka még fájdalmasan lüktetett, de a szédülés enyhült. Annak idején, még mielőtt Claire-t megismerte volna, egy Phoebe nevű lawrence-i egyetemista lánnyal barátkozott. Ez a Phoebe fura, zavaros fejű nőszemély volt, akit egyszer már kikezeltek a drogfüggőségből, de állandóan a visszaesés peremén táncolt. Néhány hétig ő is a Mulligan's-ben dolgozott Claire-rel és Beverlyvel, aztán egyszer csak az éjszaka leple alatt eltűnt. Wichitai lány volt, és egyszer azt mondta Beverlynek: Claire egyik fiúja elárult neki valamit Claire múltjáról. A fiú nem Jeff Kerr volt, hanem valaki más, és ha nem lüktetne így a feje, talán további részletek is eszébe jutnának.
De olyan rég történt mindez...
Valaki felnyögött az egyik matracon, aztán ismét csend lett. Beverly egyszer Wichitában töltött egy hétvégét Phoebe népes és hitbuzgó katolikus családjánál; a papa orvos volt. Nyilván könnyen meg lehetne találni. Ha Mr. Swanson, az a rokonszenves külsejű alvilági figura hajlandó ezer dollárt lepengetni néhány merőben érdektelen válaszért, ugyan mennyit fizetne, ha Beverly valóban érdemleges adatokat szolgáltatna Claire Clement múltjáról?
Igen, feltétlenül megkeresi Phoebét. Utoljára azt hallotta róla, hogy Los Angelesben van, és ugyanazért törte magát, mint ő itt New Yorkban. No de most majd kisajtolja Swansonból, amit lehet, és utána, ha minden jól megy, keres egy elegánsabb, tágasabb kéglit. Ott majd akadnak rendes barátai is, akik nem engednek a közelébe ilyen söpredék népséget.
Csak tudná, hová tehette Swanson névjegyét!
Fitch kihagyta a délelőtti tárgyalást, mert sokkal kellemetlenebb dolga akadt: olyan tájékoztatáson kellett részt vennie, ahol nem ő oktatott ki másokat; de tekintettel a látogató személyének fontosságára, nem küldhetett helyettest. James Local annak a Bethesdában megbúvó magánnyomozó cégnek volt a feje, amelynek Fitch ezúttal is egész kis vagyont fizetett. A cég többnyire az állami hírszerzés korábbi ügynökeit foglalkoztatta, akiknek rendes körülmények között csak méltatlan favágómunka lett volna, hogy belevessék magukat az amerikai vidék bugyraiba, és megtaláljanak egy büntetlen előéletű, egyedülálló nőt. Ők tiltott fegyverszállítmányok megfigyelésére, terroristák nyomon követésére és ehhez hasonló, nagy horderejű ügyekre szakosodtak.
Fitchnek azonban töméntelen pénze volt, és a feladat kockázatmentesnek ígérkezett; nem látszott valószínűnek, hogy fegyverhasználatra kerülne sor. Mindazonáltal ez az oly egyszerű feladat egyelőre megoldhatatlannak látszott, ezért kellett Localnak sürgősen Biloxiba repülnie.
Local a mentegetőzés legkisebb jele nélkül ecsetelte Fitch és Swanson előtt az elmúlt négy nap fáradozásainak történetét. Mielőtt Claire Clement 1988 nyarán felbukkant volna Lawrence-ben, ilyen nevű nő nem létezett. Először egy két hálószobás öröklakásba költözött, amelynek bérleti díját havonta, készpénzzel fizette. A közszolgáltatások – víz, villany, gáz – az ő nevén voltak. Ha törvényesen változtatott nevet, a kansasi bíróságokon ennek nem volt nyoma. Az ilyen akták általában titkosak, de Local ügynökei szerét ejtették, hogy beléjük tekintsenek. Claire Clement nem iratkozott fel a választói névjegyzékre, nem igényelt rendszámtáblát, nem szerzett ingatlant, volt viszont társadalombiztosítási száma, amelyet két ízben használt fel munkaviszony létesítéséhez: egyszer a Mulligan's bárban, egyszer pedig egy, az egyetem tőszomszédságában lévő ruházati butikban. Társadalombiztosítási kártyát viszonylag egyszerűen lehet szerezni, és jócskán megkönnyíti a sokat költöző személyek életét. Local embereinek sikerült megszerezniük a Claire által kitöltött igénylőlap másolatát, de abból sem derült ki használható adat. Útlevélért nem folyamodott.
Local szerint Claire törvényesen változtatta meg a nevét, de egy másik államban – még maradt belőlük negyvenkilenc, lehet választani! – és Lawrence-ben már új személyazonossággal jelent meg.
A bethesdai ügynökök megszerezték a hároméves lawrence-i tartózkodása alatt általa hívott számok jegyzékét is. Távolsági beszélgetést nem számláztak neki. Ezt Local a nyomaték kedvéért kétszer is megismételte: három év alatt egyetlen távolsági beszélgetést sem kezdeményezett! Akkoriban a telefontársaság még nem tartotta nyilván a bejövő távolsági hívásokat, így a jegyzéken csupa helyi szám szerepelt; ezeket most ellenőrzik. Annyi azonban bizonyos, hogy Claire Clement igencsak takarékosan használta a telefonját.
– Hogy lehet meg valaki távolsági beszélgetések nélkül? – kérdezte értetlenül Fitch. – Hogy tartja a kapcsolatot a családdal, a barátokkal?
– Ó, van más lehetőség is, méghozzá szép számmal – jegyezte meg Local. – Meglehet, hogy barátoktól telefonált, vagy egyszer egy héten elment egy motelbe, ahol a telefonokat a szobaszámlával együtt fizeti az ember. Az ilyesmit aztán soha nem lehet lenyomozni.
– Hihetetlen – motyogta Fitch.
– Meg kell hogy mondjam, Mr. Fitch, az a lány érti a dolgát – jelentette ki Local már-már tiszteletteljesen. – És ha valahol mégis hiba csúszott volna a számításba, nos, egyelőre még nem sikerült rájönnünk. Az ilyenek eleve úgy tervezik meg minden mozdulatukat, hogy később senki se tekinthessen bele a kártyáikba.
– Ez tényleg Marlee-ra vall – mondta Fitch olyan hangon, mintha a saját édeslánya képességeit méltatná.
A lány Lawrence-ben két hitelkártyát használt – egy Visa-kártyát meg a Shell társaságét, de a vásárlásai sem szolgáltak érdekes vagy használható adattal. Nyilvánvalóan többnyire készpénzzel fizetett. Telefonkártyája sem volt; ekkora szarvashibát dehogy követett volna el.
Jeff Kerr már egészen más tészta. Életútját egészen a kansasi egyetem jogi karáig gyerekjáték volt nyomon követni, ezzel a munkával már Fitch eredeti gárdája is megbirkózott. A fiatalember csak a Claire-rel való megismerkedése után tért át maga is a rejtőzködő életmódra.
A párocska 1991 nyarán hagyta el Lawrence-t, az után, hogy a fiú befejezte a második tanévet, de Local emberei még nem bukkantak olyan emberre, aki ismerte volna távozásuk pontos idejét vagy az úti céljukat. Claire júniusra még kifizette a lakás bérleti díját, aztán felszívódott. Szúrópróbaszerűen ellenőriztek tizenkét várost, nem jelent-e meg ott 1991 májusa után egy Claire Clement nevű nő, de eddig semmilyen nyomot nem találtak. Minden várost természetesen nem kereshettek fel.
– Szerintem mihelyt Lawrence-t maga mögött hagyta, új nevet vett fel – jelentette ki Local; ezt azonban már Fitch is régóta kiókumlálta.
– Ma szombat van. Az ügy hétfőn kerül az esküdtszékhez. Ne foglalkozzunk többé azzal, hogy mi történt Lawrence után, inkább arra összpontosítsunk, hogy kicsoda valójában ez a nő!
– Éppen ezen dolgozunk.
– Dolgozzanak keményebben!
Fitch az órájára nézett, és közölte, hogy indulnia kell. Perceken belül hivatalos Marlee-hoz. Local pedig sietett, hogy magánrepülőgépén mihamarabb visszaérjen Kansas Citybe.
Marlee már hat órakor megjelent a maga csöppnyi irodájában. Az után, hogy Nicholas háromkor felköltötte, már nem feküdt vissza. Mielőtt Nicholas elindult volna a bíróságra, még egyszer beszéltek.
A Hoppy-féle beugratásról lerítt, hogy ez csak Fitch műve lehet. Különben miért is ijesztgette volna az a Mr. Cristano a szerencsétlen emberkét, hogy tönkreteszi, ha Millie nem szavaz úgy, ahogy kell? Marlee gyorsan felvázolt egy munkatervet, majd rávetette magát a mobiltelefonjára, és lassan gyűlni kezdtek az adatok. A washingtoni körzet telefonkönyvében csak egyetlen George Cristanót talált; őt hajnali négykor hívta fel alexandriai lakásán, a Delta Légitársaság alkalmazottjának mondta magát, és közölte: Tampa közelében lezuhant egy gép, az utaslistán bizonyos Mrs. Cristano is szerepel, és vajon ahhoz a Mr. Cristanóhoz van-e szerencséje, aki az igazságügyi minisztériumban dolgozik? Nem, hál' istennek, hangzott a válasz, ő az Egészségügyi és Humánpolitikai Szolgálat alkalmazásában áll. Marlee elnézést kért, letette a kagylót, és gunyorosan vihogott, mert elképzelte szegény pasast, amint mohón bekapcsolja a CNN-t, és várja a tragédiáról szóló helyszíni tudósítást.
Jó néhány további hívás alapján meggyőződött arról, hogy az atlantai FBI-központban nem működik sem Napier, sem Nitchman nevű ügynök, de Biloxiban, New Orleansban, Mobile-ban vagy bármely környékbeli városban sem találhatók ilyenek. Nyolc órakor egy atlantai nyomozóval tárgyalt, aki máris hozzálátott Napier és Nitchman kilétének felderítéséhez. Marlee és Nicholas többé-kevésbé biztosra vette, hogy Fitch beépített embereiről van szó, de erről egyértelműen meg kellett győződniük. Így aztán Marlee sorra tárgyalt újságírókkal, zsarukkal, az FBI és a kormány tájékoztatási szolgálataival.
Amikor Fitch pontosan tízkor beállított, az asztal üres volt, a telefon egy kis faliszekrényben rejtőzött. Csak futólag köszöntötték egymást. Fitchnek azon járt az esze, ki lehetett a nő, mielőtt Claire Clementté változott, Marlee pedig már a Hoppy-féle csíny leleplezésének további mozzanatait latolgatta.
– Jobb lenne, Fitch, ha csipkédnek magukat. Az esküdteknek fogytán a türelmük.
– Ma délután ötre készen vagyunk, így megfelel?
– Reménykedjünk. Igazán nem könnyíti meg Nicholas dolgát.
– Megmondtam Cable-nek, hogy iparkodjon. Ennél többet nem tehetek.
– Van egy kis gond Rikki Colemannel. Nicholas elbeszélgetett vele, és úgy fest a dolog, hogy kemény dió lesz. Az esküdtek, férfiak is, nők is, nagyra tartják; Nicholas szerint hovatovább hangadóvá növi ki magát. Mellesleg ezen még Nicholas is csodálkozik.
– Súlyos kártérítést akar?
– Igen, a jelek erre utalnak, ámbár részletekről még nem esett szó köztük. Mindenesetre Nicholas úgy látja, hogy Rikki őszintén neheztel a dohányiparra, amiért a gyerekeket pécézik ki. Nem annyira a Wood családdal rokonszenvezik, mint amennyire a dohánymilliárdosokat akarja megbüntetni az ifjabb nemzedék megrontása miatt. De mintha maga olyasmire utalt volna, hogy még tartogatunk számára egy kis meglepetést...
Fitch minden megjegyzés nélkül elővett aktatáskájából egy papírlapot, és Marlee elé csúsztatta. A nő átfutotta.
– Szóval abortusz – jegyezte meg minden csodálkozás nélkül, még olvasás közben.
– Aha.
– Biztos, hogy róla van szó?
– Száz százalékig. Még egyetemre járt.
– Ez valóban megoldaná a problémát.
– És Nicholas meg merné mutatni neki?
Marlee letette a papírt, és ingerült pillantást vetett Fitchre.
– Maga talán nem tenné meg tízmillióért?
– Én igen. Miért is ne? Rikki belenéz a papírba, utána úgy szavaz, ahogy kell, és a csúnya kis titka egyszer s mindenkorra feledésbe merül. Ha a másik féllel kacérkodik, megfenyegetjük. Sima ügy.
– Na látja. – Marlee összehajtogatta és eltette a papírt. – Ami pedig Nick bátorságát illeti, csak ne izguljon. Rég kiterveltünk mi már mindent.
– Milyen rég?
– Az lényegtelen. Herman Grimesről még most sem tud semmit?
– Semmit az égvilágon. Nicholasnak őt majd a tanácskozás közben kell megpuhítania.
– Köszönjük szépen, nagyon kedves.
– Igazán jól megfizetjük érte. Az ember úgy gondolná, tízmillióért már érdemes megdolgozni néhány embert.
– Megtörtént, Fitch. A szükséges szavazatok már a zsebében vannak. Csakhogy Nick azt szeretné, ha az ítélet egyhangú lenne, és Hermannal még meggyűlhet a baja.
– Akkor üssék ki a nyavalyást. Úgy láttam, előszeretettel űzik ezt a sportot.
– Mi is gondoltunk már rá.
Fitch álmélkodva csóválta a fejét.
– És gondoltak arra is, micsoda eszelős gazemberség ez az egész?
– Nagyjából tisztában vagyunk vele.
– Én akkor is élvezem...
– Élvezkedjék másutt, Fitch. Egyelőre végeztünk. Sok dolgom van.
– Ahogy óhajtja, kedves.
Fitch fürgén felállt, és becsukta aktatáskáját.
Szombaton, a kora délutáni órákban Marlee utolért egy jacksoni FBI-ügynököt, aki éppen a feltorlódott aktákon rágta át magát, amikor az asztalán megszólalt a telefon. Marlee álnéven mutatkozott be, egy biloxi ingatlancég alkalmazottjának mondta magát, és közölte: felfigyelt két emberre, aki FBI-ügynökként lép fel, valószínűleg jogcím nélkül. A fickók valamiféle jelvényt villogtatva zaklatják a főnökét, fenyegetőznek s a többi. Neki az a gyanúja, hogy a kaszinókkal állhatnak kapcsolatban. Végül, ha már lúd, legyen kövér alapon, bedobta Jimmy Hull Moke nevét is. A jacksoni ember megadta neki egy Madden nevű, Biloxiban működő fiatal FBI-ügynök lakástelefonját.
Maddent éppen ágynak döntötte az influenza, de azért nem zárkózott el a beszélgetés elől, s különösen fellelkesült, amikor Marlee azzal kecsegtette: bizalmas adatai vannak Jimmy Hull Moke-ról. Madden soha életében nem hallotta sem Napier, sem Nitchman nevét, és a Cristano név sem mondott neki semmit. Arról sem volt tudomása, hogy bárminemű különleges atlantai bűnüldöző egység tevékenykedne a Mexikói-öböl partvidékén. Minél többet árult el Marlee, annál izgatottabb lett. Majd ő utánanéz a dolgoknak, fogadkozott, Marlee pedig megígérte, hogy egy óra múlva ismét jelentkezik.
Egy óra múlva Madden hangja oly erőteljesen csengett, mintha időközben minden bajából kigyógyult volna. Nitchman nevű FBI-ügynök nem létezik. A San Francisco-i kirendeltségen dolgozik ugyan egy Lance Napier, de neki semmi keresnivalója nem lehet Mississippiben. Cristano úgyszintén nem létező személyiség, Madden beszélt azzal az ügynökkel is, aki a Jimmy Hull Moke elleni vizsgálatot vezette, és teljes bizonyossággal állíthatta: bárki legyen is Nitchman, Napier és Cristano, annyi szent, hogy az FBI-hoz semmi közük. Ami őt illeti, nagyon szeretne elbeszélgetni ezzel a három úrral, Marlee pedig megígérte, hogy igyekszik összehozni a találkozást.
A védelem szombat délután három órakor befejezte a bizonyítási eljárást, Harkin bíró pedig büszke és elégedett hangon jelentette ki:
– Hölgyeim és uraim, az utolsó tanút hallották.
Rá és az ügyvédekre még várt némi munka: néhány, az utolsó percben benyújtott indítványt kellett megvitatniuk – az esküdtek azonban távozhattak. A szombat esti kikapcsolódáshoz két autóbusz állt rendelkezésükre; a társaság egyik része egy egyetemi futballmérkőzésre, a másik valamelyik helyi moziba készült. Utána pedig éjfélig fogadhatják a látogatókat. Vasárnap kilenctől egyig mindnyájan elmehetnek istentiszteletre, méghozzá szabadon, felügyelet nélkül, ha megfogadják, hogy senkivel egyetlen szót sem váltanak a perről. Aztán vasárnap este hét és tíz között ismét jöhetnek a látogatók. Hétfőn délelőtt meghallgatják a perbeszédeket, és még ebéd előtt visszavonulhatnak tanácskozásra.
HENRY VUT bevezetni az amerikai futball titkaiba nem volt könnyű feladat, és nem ért meg annyit, amennyi vesződségbe került. Szerencsére rajta kívül az esküdtszék tele volt szakértőkkel. Nicholas tagja volt a középiskolai csapatnak, méghozzá Texasban, ahol még a vallás is csak hajszálnyival fontosabb a sportnál. Jerry átlagban húsz meccset nézett meg hetenként, mi több, pénzét is bedobta, vagyis a játék elmélyült ismerete létkérdés volt számára. A Henry mögött ülő Lonnie is futballozott középiskolás korában, és készségesen hajolt előre, hogy magyarázatokkal szolgáljon. Uszkár, aki a takaró alatt szorosan összebújt Jerryvel, két fiának köszönhette szaktudását. Még Shine Royce is kivette a részét Henry felvilágosításából; ha maga nem játszott is, annál buzgóbban nézte a tévéközvetítéseket.
Az öböl vidékének egyik főiskolája mérte össze erejét egy jacksoni gárdával, és az esküdtek kis különítménye a lelátó hideg alumíniumpadjairól, a tömegtől elszigetelve nézte a játékot, amely minden feltételnek megfelelt: az idő kellemesen hűvös volt, a hazai szurkolók szép számban képviseltették magukat, hangadóik lendületesen vezényelték a biztató kórust, az állóhelyeken előírásszerűen hangoskodtak a futballrajongók, és a meccs izgalmasan szorosnak ígérkezett.
Henry, aki még soha nem látott futballmérkőzést élőben, csupa oktondi kérdést tett fel. Miért olyan szűk a játékosok nadrágja? Miért hajolnak össze két félidő között, miért fogják meg egymás kezét, és mit kiáltoznak ilyenkor? És miért ugrálnak ilyen vadul egymás hátára?
A közlekedőjárás túloldaláról Chuck meg egy másik rendőr nézte a mérkőzést. Mindketten civilben voltak, és rá sem hederítettek a hat emberre, akik egy másfajta összecsapásban játszottak sorsdöntő szerepet.
Szigorúan tilos volt, hogy az esküdtek bármilyen kapcsolatot létesítsenek egymás látogatóival. Harkin bíró már az elkülönítés első napján írásba adta a tilalmat, és azóta többször is a szájukba rágta. No de ha az ember összefut a folyosón egyik-másik látogatóval, mégiscsak illendő, hogy köszönjenek egymásnak; Nicholas pedig, ahányszor csak tehette, különös élvezettel szegte meg a szabályt.
Millie-t a mozi kevéssé, a futball pedig végképp nem érdekelte. Hoppy nagy zacskó burritosszal jelent meg, lassan elmajszolták, közben alig váltva néhány szót. Vacsora után leültek a tévé elé, de nem tudtak odafigyelni a műsorra, végül feladták a meddő igyekezetet, és mi mást tehettek volna – újból Hoppy szorult helyzetén rágódtak. Hoppy ismét elhullajtott néhány könnycseppet, ismét bocsánatért esengett, csak úgy mellékesen ismét utalt öngyilkossági terveire, de Millie most már megsokallta a színpadiasságot. Végül ő is előállt a maga vallomásával: elmondta, hogy kiöntötte a lelkét Nicholas Easternek, ennek a kedves, jólelkű fiatalembernek, aki a joghoz is ért, és akiben feltétlenül megbízhatnak. Hoppy először méregbe gurult, aztán felülkerekedett benne a kíváncsiság; végül is igazán érdekes lehet, hogyan ítéli meg helyzetét egy kívülálló, különösen ha az illető valóban jogot tanult. És talán az sem véletlen, hogy Millie már korábban is nagy elismeréssel nyilatkozott a fiúról.
Millie szerint Nicholas azt ígérte, hogy telefonon utánaérdeklődik a dolognak, és ez már nem nagyon volt Hoppy kedvére. Ha Millie tudná, milyen nyomatékosan kötötte a lelkére Nitchman is, Napier is, Mr. Cristano is, hogy egy árva szót se senkinek! Millie azonban elismételte, hogy Nicholasban száz százalékig meg lehet bízni, és Hoppy lassacskán hajlott rá, hogy higgyen neki.
Fél tizenegykor megszólalt a telefon: Nicholas volt az. Megjött a meccsről, mondta, és nagyon szeretne beszélni Dupree-ékkal. Millie kinyitotta az ajtót, Willis pedig a folyosó végéről álmélkodva nézte, ahogy Easter besurran az asszony szobájába. A férj vajon ott van-e még? Willis meg nem tudta volna mondani. Még jó néhány látogató időzött a motelben, és Willis különben is sűrűn elbóbiskolt. Az viszont mégiscsak képtelenség, hogy Easter és Mrs. Dupree között valami suskus volna! Willis mindenesetre megjegyezte magának az esetet, aztán ismét szundikálni kezdett.
Hoppy és Millie az ágy szélére húzódva nézte Nicholast, aki a tévé mellett állt, az öltözőasztalnak dőlve. A fiatalember először gyengéden kioktatta őket a kötelező hallgatásról, mintha Hoppynak ezt nem épp elégszer verték volna a fejébe az elmúlt héten. Elég legyen annyi, hangsúlyozta Nicholas, hogy amit most tesznek, szigorúan ellentétes a bíró utasításával.
Ezek után tapintatosan közölte velük a döbbenetes valóságot. Napier, Nitchman és Cristano mellékszereplők abban a nagyszabású összeesküvésben, amelyet a dohánytársaság szőtt Millie megzsarolása céljából. A három embernek semmi köze a kormányhoz. A nevük hamis. Hoppyt csúfosan rászedték. Hoppy először, ha lehet, még nagyobb szamárnak érezte magát, aztán forogni kezdett vele a szoba. Nem tudta eldönteni, kedvező-e vagy kedvezőtlen számára ez a fejlemény. Mi lesz a magnószalaggal? Hogyan viselkedjék a következőkben? Mi van akkor, ha Nicholas téved? Túlterhelt agyában vadul kergették egymást a gondolatok; jóformán meg sem érezte, hogy felesége a térdébe markol, meg sem hallotta, hogy az asszony újra elsírja magát.
– És ez biztos? – nyögte ki végül akadozva.
– Holtbiztos, higgye el. Semmi közük se az FBI-hoz, se az igazságügyi minisztériumhoz.
– De még jelvényük is volt, meg…
Nicholas felemelte a kezét, és részvevőén bólogatott.
– Tudom, Hoppy. De az ilyesmit könnyű hamisítani. Nekik gyerekjáték volt megszervezni ezt az egész komédiát.
Hoppy a homlokát dörzsölgetve próbálta rendezni gondolatait, Nicholas pedig elmagyarázta, hogy Las Vegasban nem létezik KLX Ingatlanfejlesztő Társulás nevű cég, Mr. Todd Ringwaldnak pedig – aki minden bizonnyal ugyancsak álnevet használt – bottal üthetik a nyomát.
– És honnan veszi ezt? – kérdezte Hoppy.
– Jó a kérdés. Nos, van egy egészen közeli barátom, aki mestere az információszerzésnek, és tökéletesen megbízható. Három órájába és néhány telefonhívásba került, hogy fényt derítsen az egész szélhámosságra, ami hétvégén igazán szép teljesítménynek mondható.
Mindössze három órába telt... Ráadásul szombaton... Hoppynak pedig egy egész hét állt rendelkezésére! Ó, miért nem jutott eszébe, hogy ő is a kagyló után nyúljon? A térdére könyökölt, és a feje egyre mélyebbre kókadt. Millie papír zsebkendővel szárogatta az arcát, így hallgattak hosszú másodperceken át.
– És mi lesz a magnószalaggal? – kérdezte Hoppy.
– Amin maga és Moke beszélgetnek?
– Igen. Azzal mi lesz?
– Emiatt nem aggódom – mondta biztatóan Nicholas, mintha felcsapott volna Hoppy ügyvédjének. – A törvény nem nagyon kedveli az ilyen szalagokat.
Hoppy részletesebb magyarázatra vágyott, de nem mert megszólalni.
– Csalárd úton jutottak hozzá – folytatta Nicholas. – Egyértelműen megtévesztés esete forog fenn. Azok, akiknek a szalag a birtokában van, maguk is megsértették a törvényt. A felvételt nem a bűnüldöző szervek készítették. Nem volt házkutatási parancsuk, és bírói engedéllyel sem rendelkeztek. Úgyhogy az egész szalagügyet nyugodtan kiverheti a fejéből.
Micsoda balzsamos szavak! Hoppy válla megrándult; felszabadultan fújta ki magából a levegőt.
– Komolyan mondja?
– Komolyan, Hoppy. Azt a szalagot soha többé senki sem fogja hallani.
Millie áthajolt, és Hoppyba csimpaszkodott, fesztelenül, minden szégyenkezés nélkül ölelkeztek össze. Millie immár féktelen boldogságában sírt. Hoppy hirtelen felugrott, és körbetáncolta a szobát.
– És akkor most mi a haditerv? – kérdezte végül, ujjait ropogtatva, mint aki máris ökölharcra kész.
– Óvatosan kell eljárnunk.
– Csak mondja meg, mit tegyek! Ó, a szarháziak!
– De Hoppy!
– Bocsáss meg, szívem. Csak épp alig várom már, hogy valamelyiket seggbe rúghassam!
– De Hoppy, miféle szavakat használsz?
A vasárnap első eseménye egy születésnapi torta volt. Loreen Duke kikottyantotta Mrs. Gladys Cardnak, hogy aznap lesz harminchat éves. Mrs. Gladys felhívta a szabad világban élő húgát, aki vasárnap kora reggel megjelent egy csokoládéval vastagon bevont karamelltortával, amelynek tetején harminchat gyertya díszlett. Az esküdtek kilenckor gyülekeztek az ebédlőben, és reggeli helyett a tortát kebelezték be, majd a legtöbbjük elporzott a rég áhított istentiszteletre. Néhányan évek óta nem voltak már templomban, de most úgy érezték, a Szentlélek őket is elvárja.
Uszkárért eljött az egyik fia, és Jerry is hozzájuk csapódott. Állítólag bizonyos, közelebbről meg nem nevezett templom felé igyekeztek, de mihelyt a motel látókörén kívül kerültek, az egyik kaszinót célozták meg. Nicholas Marlee-val ment el, s valóban misét hallgattak. Mrs. Gladys Card látványosan vonult be a Kálváriáról elnevezett baptista imaházba. Millie először hazament, hogy átöltözzön az istentiszteletre, de jó szándékai semmivé váltak, amikor meglátta a gyerekeit. A saját házában senki sem láthatta, így hát hozzálátott a takarításhoz, majd ebédet főzött, és közben felváltva ajnározta öt szülöttét. Phillip Savelle a motelben maradt.
Hoppy tízkor bement az irodájába. Előzőleg nyolc óra körül felhívta Napiert, és tudatta, hogy fontos közlendői vannak a perre vonatkozóan; végre sikerült maguk mellé állítania a feleségét, aki máris eredményesen látott hozzá a többi esküdt meggyúrásához. A részleteket majd ismerteti az irodájában, s egyúttal szeretné, ha Napier és Nitchman további utasításokkal látná el.
Napier abban a lerobbant kétszobás lakásban fogadta a hívást, amelyet Nitchmannel együtt vállalkozásuk álcázása érdekében béreltek arra az időre, amíg meg nem alkuvó keresztes hadjáratukat vívják az öböl vidékén dúló korrupció ellen. A lakásba ideiglenesen két telefonvonalat húzattak be; az egyik készülék száma volt a „hivatali”, a másiké az „otthoni”. Napier, miután elbeszélgetett Hoppyval, felhívta utasításokért Cristanót, aki a tengerparton, a Holiday Innben szállt meg; Cristano pedig Fitchhez fordult, aki lelkesen fogadta az örömteli hírt. Millie tehát végre kimozdult a holtpontról, és közeledik feléjük! Éppen ideje; Fitch hovatovább már kételkedett abban, hogy megtermi-e gyümölcsét a beruházás. Természetesen zöld utat adott a Hoppy irodájában rendezendő megbeszéléshez.
Napier és Nitchman tizenegy órakor futott be, a szokásos sötét öltönyben, sötét napszemüveggel. Hoppy éppen kávét főzött, és szemmel láthatóan virágos hangulatban volt. A két vendég letelepedett az íróasztal mellé, és várta a kávét. Millie úgy küzd, mint a megszállott, hogy megmentse a férjét, tudatta Hoppy; úgy tűnik, hogy Mrs. Gladys Cardot és Rikki Colemant máris sikerült megnyernie. Az orruk alá dugta a Robilio-féle feljegyzést, és mind a két nő mélységesen megbotránkozott, amiért az az ember így becsapja a világot.
Napier és Nitchman kötelességtudóan jegyzetelt, Hoppy kitöltötte a kávét. Ekkor az általa nyitva hagyott ajtón újabb látogató lopódzott be, lábujjhegyen végigosont az ügyfélfogadó helyiség mögötti folyosó kopott szőnyegén, majd megállt a HOPPY DUPREE feliratú ajtónál, hallgatózott, s végül erőteljesen bekopogott.
Odabenn Napier összerezzent, Nitchman letette a csészéjét, Hoppy pedig őszintének látszó döbbenettel meredt rájuk.
– Ez meg ki lehet? – morogta, mire hirtelen felpattant az ajtó, s Alan Madden különleges ügynök rontott be a helyiségbe.
– FBI! – kiáltotta.
Két lépéssel ott termett Hoppy íróasztalánál, és fenyegető tekintettel mérte végig a jelenlévőket. Hoppy hátrarúgta a székét, s úgy pattant fel, mintha várná, hogy tüstént megmotozzák.
Napier nem állt fel, mert félt, hogy összeesik. Nitchmannek tátva maradt a szája. Mindkettőjüknek elállt a szívverése, az arcukból kiszállt a vér.
– Alan Madden ügynök, FBI – mondta a jövevény, s elővillantotta jelvényét, hogy mindhárman láthassák. – Ön Mr. Dupree?
– Igen. De hát az FBI már itt van... – dadogta Hoppy, és Maddenről a másik kettőre, majd ismét Maddenre nézett.
– Hol? – kérdezte Madden, gúnyos pillantást vetve Napierre és Nitchmanre.
– Hát ez a két ember az – mondta Hoppy, aki ragyogóan alakította szerepét, és tudatában volt annak, hogy élete nagy pillanata jött el. – Ez itt Ralph Napier ügynök, ez pedig a társa, Dean Nitchman. Hogyhogy maguk nem ismerik egymást?
– Én majd mindent megmagyarázok... – kezdte Napier, és magabiztosan bólogatott, mintha valóban rajta múlna, hogy a helyzet megnyugtatóan elrendeződjön.
– Szóval az FBI-tól vannak – mondta Madden, és feléjük nyújtotta a tenyerét. – Mutatnának valamilyen igazolást?
A két ember tétovázása láttán Hoppy lecsapott rájuk.
– Rajta, hát mutassák csak meg neki a jelvényüket! Azt, amit nekem mutattak...
– Igazolják magukat! – követelte Madden egyre dühösebben.
Napier fel akart állni, de Madden visszanyomta a székre.
– Mindent megmagyarázok – szólalt meg Nitchman rekedten.
– Halljuk – mondta Madden.
– Tudja, mi tulajdonképpen nem az FBI-tól vagyunk, hanem...
– Micsoda?! – üvöltött fel Hoppy. A szeme vérben forgott, s olyan mozdulatot tett, mintha hozzájuk akarna vágni valamit. – Hazug disznók! Tíz napja azzal etetnek, hogy az FBI-tól jöttek!
– Igaz ez? – kérdezte Madden.
– Nem egészen... – hebegte Nitchman.
– Mit mer mondani? – üvöltött fel ismét Hoppy.
– Nyugi! – förmedt rá Madden, majd Nitchmanre nézett. – Folytassa!
Nitchman azonban ódzkodott attól, hogy folytassa, inkább kiugrott volna az ajtón, hogy a soha-viszont-nemlátásra búcsút intsen egész Biloxinak.
– Magánnyomozók vagyunk, és szóval...
– Egy washingtoni cégnek dolgozunk – kapcsolódott be segítőkészen Napier, és mondta volna tovább a magáét, ha Hoppy ki nem ránt egy fiókot, és elő nem szed két névjegykártyát.
Ralph Napieré volt az egyik, Dean Nitchmané a másik, a szöveg szerint mindketten az FBI atlantai központú, délkeleti regionális egységéhez tartoztak. Madden szemügyre vette a két kártyát, és látta a hátukra firkantott helyi telefonszámokat is.
– Mi folyik itt? – bömbölte Hoppy.
– Melyikük Nitchman? – kérdezte Madden, de nem kapott választ.
– Ő a Nitchman – süvöltötte Hoppy, és Nitchmanre bökött.
– Nem vagyok az – közölte Nitchman.
– Micsoda?! – visította Hoppy.
Madden két lépést tett felé, és rámutatott egy székre.
– Most leül ide, és befogja a száját, világos? Egy szót sem akarok hallani magától, amíg nem kérdezem.
Hoppy a székre roskadt, és dühtől izzó szemmel méregette Nitchmant.
– És maga Ralph Napier? – kérdezte Madden.
– Nem én – mondta Napier, szemét lesütve, hogy kitérjen Hoppy tekintete elől.
– Rohadt gazemberek... – motyogta Hoppy.
– Akkor kicsoda? – kérdezte Madden, de válaszra ezúttal is hiába várt.
Hoppynak eszében sem volt, hogy nyugton maradjon.
– A kezembe nyomták ezt a két névjegyet! – háborgott. – Ha kell, kiállok a vádesküdtszék elé, és megesküszöm egy egész rakás Bibliára, hogy tőlük kaptam! FBI-ügynököknek adták ki magukat, és én nem nyugszom, amíg törvény elé nem hurcolom őket!
– És maga kicsoda? – fordult Madden az állítólagos Nitchmanhez.
Az továbbra is hallgatott. Madden ekkor Hoppy hódolatteljes pillantásától kísérve elővette szolgálati revolverét, és rászólt a két emberre: álljanak fel, tárják szét a lábukat, és hajoljanak az íróasztal fölé. A gyors motozás azonban csak kulcscsomókat, aprópénzt és néhány egydollárost hozott napvilágra. Nem volt náluk sem levéltárca, sem hamis FBI-jelvény, sem olyan irat, amely fényt derített volna kilétükre. Jól képzett emberek voltak, nem követhettek el ilyen elemi hibát.
Madden mindkettőt megbilincselte, és kivezette őket az irodából. A bejárat előtt egy másik FBI-ügynök várakozott, kávét iddogálva egy papírcsészéből. Közös erővel benyomták Napiert és Nitchmant egy valódi FBI-kocsi hátsó részébe. Madden megígérte Hoppynak, hogy később felhívja, elköszönt tőle, majd beült a kormány mögé, és elhajtott a két megbilincselt szélhámos társaságában. A másik ügynök Napier hamis FBI-kocsiján követte őket.
Hoppy integetett utánuk.
Madden a 90-es főúton indult el Mobile irányába. A fürgébb észjárású Napier közben kiagyalt egy többé-kevésbé hihető mesét, amelyet aztán Nitchman is gazdagított néhány részlettel. Elmondták Maddennek, hogy a cégük megbízást kapott valamilyen ködös, ismeretlen nevű ügyféltől, akinek a kaszinók körül voltak érdekeltségei; a megbízás értelmében bizonyos telkek adatait kellett kinyomozniuk. Így botlottak Hoppyba, aki mellesleg korrupt, pénzéhes alak, és belőlük is iparkodott minél többet kipréselni. A dolgok aztán elfajultak, és így támadt a főnöküknek az az ötlete, hogy adják ki magukat FBI-ügynököknek, de végeredményben nem történt semmi sem, senkinek nem okoztak kárt a játékkal.
Madden jóformán szótlanul hallgatta végig őket. A két ember később azt jelentette Fitchnek, hogy Madden a jelek szerint az égvilágon semmi sem tudott Hoppy feleségéről és annak mostani felelős pozíciójáról. Még újonc volt az FBI-nál; láthatóan örült a jó fogásnak, de nem nagyon tudta, mihez kezdjen vele.
Madden maga úgy vélte, ilyen jelentéktelen kihágás miatt nem érdemes eljárást indítani, neki pedig végképp fölösleges tovább vesződnie az üggyel; enélkül is roskadozik a munka alatt, mi a fenének pazarolja idejét két piti hazudozóra. Amikor Alabama állam területére léptek, zord képpel kioktatta foglyait, milyen súlyos következményekkel jár, ha valaki jogcím nélkül szövetségi nyomozóként lép fel. Azok ketten bűnbánóan fogadkoztak, hogy soha többé nem művelnek ilyet.
Madden egy országúti pihenőnél leállította a kocsit, megszabadította őket a bilincstől, visszaadta kocsijukat, és rájuk parancsolt, hogy a jövőben nagy ívben kerüljék el Mississippi államot. A két ember túláradón hálálkodott, megígérték, hogy többé nyomukat sem látják, majd nagy iramban elhajtottak.
Amikor Napier telefonált, Fitch akkorát csapott öklével az íróasztallámpára, hogy az eltört. Észre sem vette, hogy a tenyeréből csöpög a vér, csak tombolt és szitkozódott, mialatt Napier valahonnan Alabamából, egy lármás teherautó-pihenő nyilvános állomásáról részletesen előadta a történteket. Végül aztán értük küldte Pangót.
Három órával az után, hogy a bilincs lekerült a kezükről, Napier és Nitchman ott ült Fitch irodájában, a hajdani filléres áruház hátsó traktusában. Cristano is jelen volt.
– Kezdjük elölről – dörrent rájuk Fitch. – Hallani akarok minden szót.
Megnyomta a magnó gombját, a két ember pedig közös erőfeszítéssel pontról pontra felidézte a szomorú történetet.
Fitch végül szélnek eresztette őket; menjenek csak vissza Washingtonba.
Amikor magára maradt, villanyt oltott, és a sötétben nyalogatta sebeit. Hoppy este mindenről beszámol majd Millie-nek, a védelem pedig végképp lemondhat az asszonyról. Sőt fölöttébb valószínű, hogy az felháborodásában átesik a ló túloldalára, és milliárdos kártérítést követel a boldogtalan özvegynek.
Marlee még elháríthatja a csapást. Csak Marlee, senki más.
NAHÁT, EZ AZTÁN a különös, mondta Phoebe, amikor Beverly meglepetésszerűen felhívta, mert éppen tegnapelőtt jelentkezett nála is egy férfi, aki Jeff Kerrnek mondta magát, és Claire után érdeklődött. Ő persze rögtön rájött, hogy a pasas hamukázik, de azért belement a beszélgetésbe, hogy megtudja, miben sántikál. Mert amúgy négy éve nem is hallott Claire-ről.
Beverly és Phoebe egybevetették a telefonálóval kapcsolatos megfigyeléseiket, Beverly azonban nem mondta el, hogy ő találkozott Swansonnal, és természetesen az esküdtszéki tárgyalást sem említette, amellyel a férfi foglalkozik. Ehelyett inkább felidézték a hajdanvolt lawrence-i szép napokat, majd tájékoztatták egymást bámulatos gyorsasággal felfelé ívelő színészi karrierjükről; végül megfogadták, hogy az első adandó alkalommal megkeresik egymást, és ezzel elbúcsúztak.
Egy órával később Beverly, mintha valamit elfelejtett volna, ismét jelentkezett. Újabban, mondta, sokszor eszébe jut Claire. Barátságuk utolsó időszakában némiképp elhidegültek egymástól, s ez azóta is nyomasztja, valami jelentéktelen dolgon zördültek össze, és most már sajnálja, hogy nem tisztázták a félreértést. Annyira szeretne találkozni régi barátnőjével, hátha pótolni lehetne a mulasztást, és ha mégsem, legalább nem tehet szemrehányást magának. De fogalma sincs, hol keresse. Claire egyik napról a másikra tűnt el, méghozzá nyomtalanul.
Amikor Beverly idáig jutott, merész húzásra szánta el magát. Annyit eleve tudott, hogy Claire múltját homály fedte, meg aztán Swanson is említette, hogy a lányt korábban esetleg másként hívták, ezért hát kivetette a csalit hátha Phoebe ráharap.
– Mellesleg tudsz arról, hogy igazából nem is Claire volt a neve? – kérdezte olyan ártatlanul, hogy befutott színésznők is megirigyelték volna.
– Persze hogy tudom – felelte Phoebe.
– Egyszer meg is mondta az igazi nevét, csak elfelejtettem.
– Gyönyörű neve volt – mondta Phoebe némi habozás után –, ámbár a Claire se rossz.
– Hogy is hívták?
– Gabrielle-nek.
– Hát persze, Gabrielle-nek! És a vezetékneve?
– Brant. Gabrielle Brantnek hívták. Missouriból jött, Columbiában végezte az egyetemet. Elmesélte, mi történt vele?
– Lehet, de ez is kiment a fejemből.
– Volt egy fiúja, valami lökött, erőszakos csávó. Claire dobni akarta, de a fiú rátapadt, és mindenhová követte. Ezért változtatott nevet, és hagyta el a várost.
– Nem, erről tényleg nem tudtam. És hogy hívják a szüleit?
– Hát Brantnek. Ha jól emlékszem, a papája meghalt. A mamája egyetemi tanár volt. Középkortudományt tanított.
– Most is tanít még?
– Fogalmam sincs.
– Kösz, Phoebe. Majd megpróbálom a mamája révén megtalálni.
Egy órába telt, amíg Beverly telefonon elérte Swansont, és rögtön megkérdezte, mennyit hajlandó fizetni egy lényeges információért. Swanson felhívta Fitchet, akire igencsak ráfért, hogy végre valami jó hírt is halljon. Ötezer dollárig szabad kezet adott Swansonnak, mire az kétezerötszázat ajánlott a lánynak. Beverly kevesellte az összeget. Tíz percig alkudoztak, végül megállapodtak négyezerben, de készpénzben, és előre, még mielőtt Beverly egy szót is mondana.
Időközben mind a négy igazgatótanácsi elnök befutott Biloxiba, hogy meghallgassák a perbeszédeket meg az ítélethirdetést, így Fitchnek egész kis sugárhajtású légiflotta állt rendelkezésére. Swanson a Pynex gépén repült New Yorkba.
Sötétedéskor érkezett, és a Washington Square környékén, egy kis szállodában vett ki szobát. Beverly egyik lakótársnője közölte, hogy a lány nincs otthon, és nem is dolgozik; alighanem valamilyen bulira ment. Swanson felhívta a pizzériát, ahol kiderült, hogy Beverlyt a minap elbocsátották. Ekkor ismét a szobatársnőhöz fordult, de az megunta a sok kérdést, és lecsapta a kagylót. Swanson idegesen járt fel-alá a szobájában. Hogy a fenébe keressen meg valakit Greenwich Village utcáin? A ház csak néhány sarokra volt; elsétált odáig, de majd lefagyott a lába a hideg, esős időben. Beült a presszóba, ahol a múltkor találkoztak, kávét ivott, s várta, hogy megszáradjon a cipője. Aztán egy nyilvános állomásról újabb meddő párbeszédbe bocsátkozott a szobatársnővel.
Marlee még egy utolsó találkozót javasolt, mielőtt rájuk virradna a nagy nap. Ismét a csöppnyi irodában találkoztak, és Fitch úgy megörült a lány láttán, hogy a lábát is kész lett volna megcsókolni.
Elhatározta, hogy mindent kitálal neki Hoppyról, Millie-ről és a nagyszabású beugratási terv csúfos kudarcáról. Nicholasnak azonnal munkába kell vennie Millie-t, még mielőtt az asszony a többi esküdtet is megfertőzné. Elvégre Hoppy vasárnap reggel azt állította Napiernek és Nitchmannek, hogy Millie immár szívvel-lélekkel az alperes ügye mellé szegődött, és körbemutogatja a Robilióra vonatkozó feljegyzés másolatát. Így volt ez valóban? És ha igen, vajon mit tesz majd most, annak tudatában, hogy Hoppyt az orránál fogva vezették? Nyilván dühbe gurul, és sürgősen pártot cserél. A barátainak pedig bizonyára elpanaszolja, milyen gyalázatot művelt a védelem a férjével csak azért, hogy őt megzsarolhassák.
Egyszóval a helyzet kétségbeejtő.
Marlee rezzenéstelen arccal hallgatta végig a kusza mesét. Egyáltalán nem volt felháborodva, de titkon jót mulatott Fitch vergődésén.
– Szerintem őt kellene kilőnünk – vonta le Fitch a végső következtetést.
– Van még egy példánya abból a Robilio-féle anyagból? – kérdezte a nő szinte közönyösen.
Fitch elővett aktatáskájából egy másolatot, és odaadta.
– Ez is a maga műve? – kérdezte Marlee, miután átfutotta a papírt.
– Hát persze. Mesteri hamisítvány.
A nő összehajtogatta a papírt, és a széke alá tette.
– Oltári ravasz terv volt, Fitch.
– Ugye? Igazi mestermű – amíg le nem buktunk vele.
– Minden dohányperben ilyesmiket szokott csinálni?
– Legalábbis megpróbáljuk.
– És miért épp Mr. Dupree-t szúrták ki?
– Gondosan elemeztük a személyiségeket, és úgy láttuk, könnyű lesz átejteni. Kisvárosi ingatlanügynök, aki épp hogy ki tudja fizetni a számláit, miközben körülötte a kaszinókban ömlik a pénz, és a barátai sorra megvagyonosodnak. Nem is tévedtünk. Azonnal bekapta a horgot.
– Máskor is lebukott már?
– Volt, hogy menet közben el kellett állnunk valamilyen trükktől, de az még soha nem fordult elő, hogy tetten értek volna.
– Egészen a mai napig.
– Igazából még ma sem. Hoppy és Millie talán gyanítja, hogy a háttérben a dohánytársaság valamelyik embere állhatott, de fogalmuk sincs, hogy ki lehet az. Vagyis e tekintetben szerencsére tisztázatlan a dolog.
– Na és? Mi a különbség?
– Igaza van. Semmi.
– Ne izgassa magát, Fitch. Szerintem Hoppy erősen túlzott, amikor a felesége szolgálatkészségét ecsetelte. Nicholas összebarátkozott Millie-vel, és higgye el, az asszony korántsem lelkesedik a maga ügyfeleiért.
– A mi ügyfeleinkért.
– Hát persze. A mi ügyfeleinkért. Egyébként Millie még Nicholasnak sem mutatta meg ezt a feljegyzést.
– Szóval azt mondja, Hoppy hazudott?
– Talán rossz néven veszi tőle? Amikor az emberei azzal fenyegették, hogy sittre vágják?
Fitch máris szabadabban lélegzett, még halvány mosoly is játszott szája körül.
– Akárhogy is van – mondta –, Nicholasnak ma este feltétlen beszélnie kell Millie-vel. Hoppy hamarosan ott lesz nála, és lyukat beszél a hasába. Milyen gyorsan tud Nicholas a közelébe jutni?
– Mondtam már, Fitch, hogy ne izgassa magát. Millie úgy szavaz majd, ahogy Nicholas akarja.
És Fitch valóban megnyugodott. Kihúzta magát, és ha némi erőfeszítés árán is, de újból elmosolyodott.
– Csak puszta kíváncsiságból kérdem: ez idő szerint hány szavazatunk is van?
– Kilenc.
– Ki a maradék három?
– Herman, Rikki és Savelle.
– Nicholas még nem szembesítette Rikkit a múltjával?
– Nem, egyelőre még nem.
– Akkor az tíz – mondta Fitch csillogó szemmel, s úgy érezte, bizsereg az ujja. – De lehet tizenegy is, ha valakit kilövünk, és behozzuk helyette Shine Royce-t, nem igaz?
– Minek rágódik ennyit a dolgon, Fitch? Fizetett, megvásárolta magának a legalkalmasabb embert, most dőljön szépen hátra a székében, és várja ki az ítéletet. A legjobb kezekbe tette le.
– Szóval egyhangú lesz? – kérdezte Fitch kéjesen.
– Nicholas eltökélte, hogy nem éri be kevesebbel.
Fitch leszökdécselt a roskatag lépcsőn, a sarkon nagyot ugrott a járdáról a kocsiútra, és fütyörészve sétált tovább hat háztömbnyit; a hozzá szegődő José alig bírt vele lépést tartani. Soha nem látta még a főnökét ilyen sugárzó hangulatban.
A tanácsterem asztalának egyik oldalán hét ügyvéd ült, akik fejenként egymillió dollárt fizettek ezért a kiváltságos alkalomért. Rajtuk kívül csak Wendall Rohr volt jelen, aki az asztal túloldalán lassú léptekkel járt fel-alá, és lágyan, megfontoltan szólt az esküdtszékhez. Mély zengésű hangját hol mélységes együttérzés, hol a dohánymágnások iránti megvetés színezte. Beszédében hatásosan váltakoztak a kioktató és a babusgató mondatok. Az egyik percben humorizált, a másikban izzott a haragtól. Fényképeket mutogatott, és számokat írt a falitáblára.
Ötvenegy percig tartott a beszéd; még egyetlen próbán sem sikerült ilyen rövidre fogni. Harkin úgy rendelkezett, hogy egyik perbeszéd sem lépheti túl a hatvan percet. Kollégái nem késlekedtek a véleménynyilvánítással. Volt, aki dicsérőleg szólt teljesítményéről, de a legtöbben azt latolgatták, miként lehetne a beszédet még hatásosabbra csiszolni. Szigorúbb hallgatóságot keresve sem találhatott volna. A hét ember már több száz perbeszédet hallgatott végig így közösen, és az általuk végsőkig tökéletesített szónoklatok nyomán összesen majd félmilliárd dollárt érő verdiktek születtek. Az urak mesterien értettek hozzá, hogyan lehet az esküdtekből minél nagyobb summákat kicsikarni.
Valamennyien megegyeztek, hogy a mindenkori védő ebben az esetben szögre akasztja hiúságát. Rohr is elviselte a bírálatot, holott ez igencsak nehezére esett, és készségesen elölről kezdte magánszámát.
Tökéletes alakítást kell nyújtania. Hiszen már olyan közel a győzelem...
Cable népesebb hallgatóság előtt mutatkozott be: tizenkét ügyvéd, több esküdtszéki szakértő, nagyszámú ügyvédjelölt ült vele szemben. Alakítását videóra vették, hogy később maga is elemezhesse. Úgy határozott, hogy legföljebb fél óráig beszél. Az esküdtszék ezt méltányolni fogja; Rohr minden bizonnyal sokkal terjengősebb lesz. Micsoda hatásos ellentét: az egyik oldalon Cable, a szakszerű, aki csakis a tényékhez tartja magát, és vele szemben a dagályosan szájaló Rohr, aki a könnyzacskókat próbálja megcélozni!
Előadta hát perbeszédét, és utána tanulmányozni kezdte a videót. Megnézte újra meg újra. Így telt el a vasárnap délután, majd a hétfőre virradó éjszaka nagyobbik része.
Mire Fitch kiért a tengerparti házba, sikerült visszasüppednie szokásos óvatos borúlátásába. A négy igazgatótanácsi elnök már túl volt a pompás vacsorán; Jankle csúnyán berúgott, és magába roskadva üldögélt a kandallónál. Fitch megivott egy csésze kávét, aztán ismertette a védelem végső hadmozdulatait. Elhangzottak az első kérdések, és pillanatokon belül szóba került az a fejenkénti kétmillió dollár, amelyet Fitch pénteken oly irgalmatlanul vasalt ki mind a négyükből.
Péntekig az Alap számláján hat és fél millió dollár volt; ennyiből igazán bőven telt volna a per hátralévő kiadásaira. Mire kellett a további nyolcmillió? És mennyi maradt végül az Alap számláján?
Fitch elmagyarázta, hogy a védelemnek váratlanul újabb, tetemes összegű kiadása támadt.
– Ne szórakozzon velünk, Fitch! – csattant fel Luther Vandemeer, a Trellco első embere. – Sikerült végre megvásárolnia az ítéletet, igen vagy nem?
Fitch, ha tehette, soha nem hazudott ennek a négy embernek, elvégre a munkaadói voltak. A teljes igazságot nem osztotta meg velük; ezt nem is várták el tőle. Most azonban, hogy a kérdést ilyen nyíltan szegezték a mellének, és ráadásul ekkora horderejű ügyről volt szó, úgy érezte, tartozik nekik az igazságnak legalább egy részével.
– Valami ilyesmiről van szó – mondta.
– Megvan a szükséges számú szavazat? – kérdezte egy másik igazgatótanácsi elnök.
Fitch fürkészőn nézett végig rajtuk, s megállapította, hogy csodálatosképpen mintha még Jankle tudata is kitisztult volna.
– Azt hiszem, igen – felelte végül.
Jankle talpra szökkent, és ha imbolyogva is, de céltudatosan a helyiség közepén termett.
– Ismételje meg, Fitch! – követelte.
– Amit mondtam, megmondtam – jelentette ki Fitch. – Az ítéletet sikerült megvásárolni.
Hangjába óhatatlanul némi büszkeség vegyült. A másik három is felemelkedett helyéről, és mind a négyen Fitch köré tömörültek.
– Hogyan csinálta? – kérdezte egyikük.
– Azt soha nem fogják megtudni – felelte Fitch hűvösen.
– A részletek nem érdekesek.
– De én tudni akarom! – mondta Jankle. – Ragaszkodom hozzá.
– Ne fárassza magát. Nekem az a dolgom, hogy megvédjem magukat és a cégeiket, és közben elvégezzem a piszkos munkát. Ha el akarnak búcsúzni tőlem, semmi akadálya. De a részleteket akkor sem fogják megtudni.
Hosszú csend lett, a négy férfi szorosabbra vonta a kört, és italukat lassan kortyolgatva csodálattal nézték ezt az ő bajnokukat. Nyolc alkalommal sodródtak a szakadék szélére, és Rankin Fitch a maga sötét kis üzelmeivel mind a nyolcszor megmentette őket. És most kilencedszerre is véghezvitte ugyanezt a fegyvertényt. Ez az ember legyőzhetetlen.
És a tetejébe ez az első eset, hogy már előre beígéri a győzelmet. Eddig éppen ellenkezőleg állt a dolog. Mindig csupa szorongás volt az ítélethirdetés előtt, mindig vereséget jövendölt, és élvezte, hogy kétségbeesésbe döntheti őket. Most pedig mintha nem is a régi Fitch állna előttük...
– Mennyibe került? – tudakolta Jankle.
Erre a kérdésre muszáj volt megfelelni. A négy embernek joga volt hozzá, hogy megtudja, mit történik a pénzükkel. Az Alap igen egyszerű elvek szerint működik. Valahányszor Fitch kiadta az utasítást, mind a négy cég ugyanakkora összeget fizetett be, és mind a négy igazgatótanácsi elnök havonta megkapta a kiadások jegyzékét.
– Tízmillióba – felelte Fitch.
Elsőnek az ittas Jankle bődült el.
– Tízmilliót fizetett egy esküdtnek?
A mási három sem palástolta döbbenetét.
– Nem, nem valamelyik esküdtnek fizettem. Mondjuk úgy, hogy az ítélet maga került tízmillióba, világos? Ennél többet nem mondok. Az Alap számláján négy és fél millió maradt. És a pénz sorsáról semmit sem vagyok hajlandó elárulni, hiába is faggatnak.
Ha arról van szó, hogy valakinek egy tömött erszényt csúsztatnak a zsebébe – mondjuk, öt- vagy akár tízezer dollárral bélelve –, azt még megértették volna. De hogy tizenkét kisvárosi bugris között akadjon akár csak egyetlen olyan fantáziadús és nagyra törő szellem, aki tízmillióról merjen álmodozni – nem, ez elképzelhetetlen. Kizárt, hogy ez az összeg egyetlen emberhez vándorolt volna...
Ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, kábultan hallgattak, és mindnek ugyanaz a gondolat járt a fejében. Fitch, a nagy mágus alighanem tíz esküdtet babonázott meg. Így mindjárt érthetővé válik a dolog. Összeszedett tízmilliót, és tíz embert vett meg rajta egy-egy millióért. A fenébe is, hát persze hogy így történt – és a Mexikói-öböl partján tíz vadonatúj milliomos termett. De hogyan lehet ekkora summát titokban tartani?
Fitch élvezettel nyújtotta el a nagy pillanatot.
– Persze semmiről sem kezeskedhetem – mondta. – Amíg az esküdtszék be nem vonul, soha semmi nem biztos.
Márpedig, a rohadt életbe, tízmillióért igazán joguk van a bizonyossághoz; jobb, ha ezt Fitch is szem előtt tartja! Ezt azonban csak gondolták; szólni nem szólt egyikük sem. Luther Vandemeer húzódott félre elsőnek a csoporttól. Még nagyobb adag konyakot töltött magának, és leült a zongoraszékre. Úgyis megtudja majd az igazságot. Vár egy-két hónapig, aztán valamilyen ürüggyel felrendeli Fitchet New Yorkba, és kiszedi belőle a történetet.
Fitch az mondta, még számos dolga van. Búcsúzóul meghagyta, hogy másnap délelőtt mind a négyen jelenjenek meg a tárgyalóteremben a perbeszédekre – de nehogy egy csoportba tömörüljenek!
AZ ESKÜDTEKBEN mindinkább erősödött a megérzés, hogy a vasárnap éjszakával véget ér számukra az elkülönítés. Egymás között arról suttogtak, hogy ha az ügy hétfő délben valóban eléjük kerül, akkor hétfő estére minden bizonnyal meghozzák a döntést, és utána végre hazamehetnek. Nyíltan azonban nem vitatták meg a kérdést, mert közben óhatatlanul az ítélet tartalma is felvetődött volna, az ilyen rendbontást pedig Herman mindig csírájában elfojtotta.
Mindazonáltal a hangulat érezhetően derűsebb lett; sokan titkon már össze is csomagoltak, és rendbe tették szobájukat. Azt tervezték, hogy hétfő este éppen csak beugranak a Siesta Motelbe, felkapják a becsomagolt bőröndöket és táskákat, magukhoz veszik a fogkefét, és öt perc múlva már örök búcsút intenek raboskodásuk színhelyének.
Vasárnap este három napon belül immár harmadszor fogadhatták látogatóikat, akikből őszintén szólva már mindnyájuknak elegük volt; kivált a házastársakkal laktak jól az érintettek. Három egymást követő meghitt este egy szűk szobában összezárva a legtöbb házaspárt megviselné. De még az egyedülállók is úgy érezték, rájuk férne már egy nyugodt este. Savelle barátnője el sem jött. Derrick azt mondta Angelnek, hogy talán valamikor később még betoppan, de először igen fontos elintéznivalója van. Loreennak nem volt barátja, de úgy gondolta, épp elég volt két estét együtt töltenie tizenéves lányaival. Jerry és Uszkár között pedig sor került az első összezördülésre.
Vasárnap estére elcsendesült a motel; a díszteremben nem volt sörözgetés, nem rendeztek sakktornát, még sportközvetítést sem nézett senki. Marlee és Nicholas pizzát evett a férfi szobájában, majd kipipálták munkatervükről az elvégzett feladatokat, és megbeszélték, mi van még hátra. Mindkettejükről lerítt, milyen feszült idegállapotban vannak; még akkor sem nevettek tiszta szívből, amikor Marlee felelevenítette Fitch csüggedt beszámolóját a Hoppy-féle akció kudarcáról.
Marlee már kilenckor elbúcsúzott. Beült bérelt kocsijába, s hazament a bérelt társasházi lakásba, ahol maga is összecsomagolt.
Nicholas átvonult Millie szobájába, ahol védencei nászutasokhoz illő hangulatban várták, és elhalmozták túláradó hálájukkal, amiért leleplezte az ellenük szőtt hátborzongató összeesküvést, és kimentette őket a gazemberek karmai közül. Döbbenetes, hajtogatták, mit meg nem enged magának a dohányipar, csak hogy egyetlen gyámoltalan esküdtet megzsaroljon!
Millie art is elárulta, hogy kétségek gyötrik: van-e még helye ezek után az esküdtszékben? Hoppy meg ő már tanakodtak a kérdésről, és Millie arra a következtetésre jutott, hogy annak fényében, amit a férjével műveltek, aligha őrizheti meg pártatlanságát. Nicholas azonban számított erre a fordulatra, és kijelentette, hogy Millie-re mindenképpen szükség van, sőt a tét még ennél is nagyobb. Ha ugyanis Millie beavatná a bírót a Hoppy-féle beugratási kísérlet részleteibe, akkor az minden valószínűség szerint semmissé nyilvánítaná a pert, az pedig kész tragédia lenne: egy-két év múlva az ügy egy újabb esküdtszék elé kerülne, s az egész procedúra ugyanígy megismétlődne, csak épp mindkét fél további vagyonokat ölne bele.
– Minden a mi kezünkben van, Millie. Bennünket választottak ki, hogy ebben az ügyben igazságot szolgáltassunk, és ránk hárul a felelősség, hogy megszülessen az ítélet. A következő esküdtszék sem lesz nálunk okosabb vagy felkészültebb.
– Nicholasnak igaza van – jelentette ki Hoppy. – A tárgyalás holnap véget ér. Képzeld el, micsoda szégyen lenne, ha most az utolsó percben nyilvánítanák semmissé!
Így hát Millie az ajkába harapott, és megacélozta magát. De jó, hogy ez az ő ifjú Nicholas barátja átsegíti minden akadályon!
Vasárnap este Derrick az Aranyrög kaszinó sportbárjában találkozott Cleve-vel. Megittak egy sört, nézték a fociközvetítést, és közben nagyokat hallgattak; Derrick ugyanis duzzogott, és roppant mérges képeket vágott, amiért – mint mondta – ilyen csúnyán kicsesznek vele. Cleve kis, barna csomagban odacsúsztatta neki a tizenötezer dollárt, Derrick pedig minden köszönet nélkül zsebre vágta. Legújabb megállapodásuk értelmében a maradék tízezret majd az ítélet kihirdetése után kapja meg, feltéve természetesen, ha Angel a felperesre adja szavazatát.
– Akkor most leléphet – közölte Derrick, alig néhány perccel az után, hogy a pénzt már ott érezte a szíve fölött.
– Köszönöm, ez igazán kitűnő ötlet – mondta Cleve.
– Maga meg húzzon el a barátnőjéhez, és harmatozzon a lelkére. De minél óvatosabban!
– Nincs szükségem tanácsokra – vágott vissza Derrick.
– Tudom én, hogyan bánjak vele.
Cleve megragadta sörösüvegét, és elvonult.
Derrick is felhörpintette a maradék sörét, majd a férfimosdóba vágtatott, bezárkózott az egyik fülkébe, és megszámolta a pénzt: százötven vadonatúj, ropogós, csinosan átkötegelt százdolláros bankót. Csodálkozva állapította meg, milyen vékony egy ilyen csomag. Aztán négy részre osztotta, és kisebbre hajtogatva elhelyezte farmerja zsebeiben.
A kaszinóban pezsgett az élet. Derrick az egyik bátyjától, aki régebben a hadseregnél szolgált, elsajátította a crap nevű kockajáték szabályait, és valamilyen mágneses erő most odavonzotta a játékasztalhoz. Egy ideig nézte a játékot, majd elhatározta, hogy leküzdi a kísértést, és máris indul a motelbe. Útközben megállt egy kis bárpultnál, és gyorsan legurított még egy utolsó sört. A pulttól éppen a rulettasztalra lehetett látni. Derrick körül vagyonok cseréltek gazdát. Pénzt csak a pénz fial. Most vagy soha, amíg még tart a szerencséje.
Az egyik crapasztalnál ezer dollárért vásárolt zsetont, és sütkérezett a nagy befektetőket övező tiszteletben. A krupié megvizsgálta az érintetlen bankjegyeket, majd rámosolygott Derrickre. Váratlanul felbukkant egy szőke pincérlány is, Derrick pedig újabb sört rendelt tőle.
Nagyobb tétben fogadott, mint az asztalnál bármelyik fehér bőrű játékos. Negyedóra alatt elfogyott az első zsetonhalom. Derrick tétovázás nélkül újabb ezer dollárt váltott be. Aztán következett a harmadik ezres, majd egyszer csak a szó szoros értelmében megfordult a kocka, és Derrick öt percen belül ezernyolcszáz dollárt nyert. Újabb zsetonokat vásárolt, a szőke lány pedig egymás után hozta a söröket, és még flörtölni is kezdett vele. A krupié megkérdezte, nem akar-e aranykártyás tag lenni az Aranyrög kaszinóban.
Derrick immár vakon szórta a pénzt. Hol az egyik, hol a másik zsebéből rántotta elő a bankjegyeket, olykor vissza is dugott néhányat. Újabb rakomány zsetont vásárolt. Egy órával később a vesztesége hatezer dollárra rúgott, kétségbeesett vágy fogta el, hogy itt hagyjon csapot-papot. No de az mégsem lehet, hogy mindvégig balszerencse üldözze! Egyszer már kedvezett neki a kockajárás, biztosan így lesz most is, csak győzze türelemmel. Elhatározta, hogy továbbra is nagy tételben játszik. Így, ha mellé pártol a szerencse, mindent visszanyer majd. Ledöntött még egy pohár sört, majd áttért a whiskyre.
Egy újabb rossz széria után összeszedte minden akaraterejét, elszakadt az asztaltól, és ismét kiment a férfimosdóba. Amikor magára zárta az iménti fülke ajtaját, előszedte zsebeiből a rendetlenül betömködött bankjegyeket. Hétezer dollárja maradt. Kis híján elsírta magát. Az nem lehet, hogy ne szerezze vissza, amit elvesztett! Majd egy másik asztalnál próbálkozik, és más szisztémát alkalmaz. Ha pedig, Isten ne adja, a vagyona ötezerre apadna, hát akkor megadja magát, és hanyatt-homlok kirohan a kaszinóból. Mert az utolsó ötezer dollárjától csak az élete árán válik meg, úgy bizony!
Útközben egy üres rulettasztalba botlott, és hirtelen sugallatra ötszáz dollár értékű zsetont tett a vörösre. A krupié megpörgette a kereket, amely a vörösön állt meg – Derrick ötszáz dollár nyereséghez jutott. Újból megtette a kétezret, és sorozatban harmadszor is nyert. Négyezer dollár nem egészen öt perc alatt! A sportbárban még egy pohár sört hajtott fel, és belenézett egy ökölvívó-mérkőzés közvetítésébe. A crapasztal felől vad üvöltözés hatolt fülébe; úgy érezte, a sors figyelmezteti, hogy most már valóban meg kell tartóztatnia magát. Még szerencséje van, hogy végül majdnem tizenegyezer dollár maradt a zsebeiben.
A látogatási idő rég lejárt, de neki mindenképpen találkoznia kellett Angellel. Szándékosan a gyümölcsautomaták között tört utat magának, hogy minél messzebbről elkerülje e crapasztalokat. Szedte a lábát, hogy mihamarabb kiérjen az ajtón, mielőtt még meggondolná magát, és visszarohanna. Csodák csodája, le is gyűrte a kísértést.
Úgy tűnt, alig egy perce indította be a motort, amikor kék fény villant fel a háta mögött. A biloxi rendőrség egyik kocsija tapadt rá; már-már a lökhárítóját súrolta. Derricknél nem volt sem rágógumi, sem mentolos pasztilla. Megállt, kiszállt az autóból, és várta a felé rontó zsarut, aki azonnal megérezte az alkoholszagot.
– Iszogatunk? – kérdezte.
– Á, csak egy-két söröcskét a kaszinóban...
A zsaru Derrick szemébe világított vakító fényű zseblámpájával, majd ráparancsolt, hogy induljon el egyenes vonalban, és közben érintse meg az orrát. Semmi kétség: Derrick részeg volt. A rendőr megbilincselte, és bevitte a börtönbe. Derrick vállalta az alkoholpróbát, amely 1,8-nyi alkoholtartalmat mutatott ki.
Ekkor kérdésekkel kezdték bombázni a zsebeibe tömködött bankjegyek eredetét illetően. A magyarázatot elfogadták: bárki kaszálhat a játékasztaloknál. Az előéletét is rendben találták. Az már kevésbé tetszett, hogy munkanélküli és önálló lakása sincs, hanem a bátyjánál él. A foglár lajstromba vette pénzét és egyéb használati tárgyait, majd elzárta őket a páncélszekrénybe.
Derrick ott csücsült a legfelső ágyon a dühöngőben. A padlón két, az eszméletlenségig részeg idült alkoholista nyöszörgött. Hiába telefonálna, mert Angelt nem érheti el közvetlenül. Az ittas vezetőket öt órára szokták elzárni, ebben a zsaruk nem ismernek tréfát. Márpedig neki el kell érnie Angelt, mielőtt az elindulna a törvényszékre.
Swansont hétfő reggel fél négykor verte fel álmából a telefonhívás. Rekedt, szaggatott torokhang szólt a kagylóba, a szavak összefolytak, de semmi kétség: Beverly Monk beszélt.
– Isten hozta a Nagy Almában! – rikácsolta, majd eszelősen felvihogott; érződött, hogy teljesen ki van ütve.
– Hol van most? – kérdezte Swanson. – Nálam a pénz.
– Később – mondta a nő, aztán a háttérből két dühös férfihang hallatszott. – Majd később elintézzük.
Valaki teljes hangerőre kapcsolta a zenét.
– De nekem máris kellene az információ.
– Nekem meg a pénz.
– Príma. Hol és mikor?
– Mittomén – motyogta a nő, majd valami vaskos trágárságot üvöltött egy ismeretlen címzett felé.
Swanson szorosan megmarkolta a kagylót.
– Figyeljen ide, Beverly. Emlékszik arra a kis presszóra, ahol a múltkor találkoztunk?
– Asszem.
– A Nyolcadik utcában, a Balducci's mellett.
– Aha, megvan.
– Akkor jó. Találkozzunk ott, mihelyt oda tud érni.
– És az mikor lesz? – kérdezte a nő, majd vad kacagásban tört ki.
Swanson azonban nem vesztette el a türelmét.
– Hét óra jó lesz?
– Most mennyi van?
– Fél négy.
– Ez komoly?
– Tudja mit? Mást mondok. Árulja el, hol van, és taxin máris elmegyek magáért.
– Na ne. Kutya bajom! Csak bulizunk egy kicsit.
– De hiszen részeg!
– Na és akkor mi van?
– Az van, hogy ha még érdekli a négyezer dollár, akkor józanodjon ki, és legyen ott, ahol megbeszéltük.
– Ott leszek, aranyos. Mi is a neve?
– Swanson.
– Rendben, Swanson. Hétkor ott leszek. Vagy a körül.
Ismét rekedten hahotázott, majd letette a kagylót. Swanson úgy döntött, hogy okosabb, ha már nem fekszik vissza.
Fél hatkor Marvis Maples megjelent a foglárnál, és aziránt érdeklődött, elvihetné-e most már az öccsét, hiszen az öt óra letelt. A foglár kiemelte Derricket a dühöngőből, majd kinyitotta a páncélszekrényt, s az egyik fiók tartalmát az asztalra öntötte. Derrick ellenőrizte a leltárt: tizenegyezer dollár készpénzben, kocsikulcs, zsebkés, ajakír. A bátyja nem tudott hová lenni az ámulattól.
Mindjárt a parkolóban meg is kérdezte, honnan ez a rengeteg pénz, Derrick pedig elmagyarázta, hogy a kaszinóban rámosolygott a szerencse. Odaadott Marvisnak kétezer dollárt, majd kölcsönkérte a kocsiját. Marvis eltette a pénzt, és megígérte, hogy ott marad a börtön előtt, amíg öccse kocsiját vissza nem hozzák a városi parkolóból.
Derrick lázas iramban hajtott Pass Christianig, és éppen akkor parkolt le a Siesta Motel mögött, amikor pirkadni kezdett. Összegörnyedve lopódzott a bokrok között, amíg oda nem ért Angel ablakához. Az ablak természetesen zárva volt. Derrick először finoman megkocogtatta, majd amikor nem jött válasz, felkapott egy kavicsot, és azzal ütögette. Közben megvirradt, és az éles fényben Derrick egyre rosszabbul érezte magát.
– Állj! Ne mozdulj! – harsant ekkor egy hang a háta mögött.
Derrick sarkon fordult, és egyenesen a teljes rendőri díszben pompázó Chuck pisztolyának fénylő, fekete csövébe nézett. Chuck meglengette a pisztolyt!
– El az ablaktól! Kezeket fel!
Derrick felemelt kézzel gázolt át ismét a bozóton, az ellenkező irányban. – Feküdj! – hangzott a következő parancs, és Derrick a hátára tett kézzel, lábát szétterpesztve nyúlt el a hideg kövezeten. Chuck rádión kért erősítést.
Marvis még ott ácsorgott a börtön előtt Derrick kocsijára várva, amikor öccse visszatért, hogy néhány órán belül másodszor is őrizetbe vegyék.
Angel átaludta a kalandos éjszakát.
MICSODA KEGYETLEN tréfát űzött a sors! Utolsónak éppen a legbuzgóbb esküdt dőlt ki a csatasorból, az, aki mindenkinél figyelmesebben hallgatta a tárgyalást, aki többet jegyzett meg az elhangzottakból bárki másnál, aki Harkin bíró valamennyi utasítását szigorúan betartotta. Gyalázat, hogy éppen ő nem juthatott már szerephez az ítélet meghozatalában!
Mrs. Herman Grimes, aki megbízhatóbb volt a legjobb svájci óránál, pontosan negyed nyolckor lépett az ebédlőbe, elvett egy tálcát, és megrakta ugyanazokkal az ennivalókkal, amelyek mellett két hét óta szívósan kitartott: korpapehellyel, lefölözött tejjel meg egy banánnal Hermannak, kukoricapehellyel, zsírszegény tejjel, egy szelet szalonnával és almalével a maga részére. Nicholas, mint már jó néhányszor, most is odalépett mellé, és felajánlotta a segítségét. Napközben változatlanul ő készítette el Herman kávéját az esküdtek szobájában, és kötelességének érezte, hogy a reggelijéhez is segédkezet nyújtson. Tudta, hogyan szeretik a kávét: Mrs. Grimes csak feketén, cukor nélkül, Herman két cukorral és egy kis tejszínnel. Közben még váltottak néhány szót; Nicholas megkérdezte, ők is becsomagoltak-e már. Mrs. Grimest valósággal tűzbe hozta a gondolat, hogy ma este már otthon vacsorázhatnak.
Lassan beszállingóztak a többiek is. Nicholas és a közvetlenül utána érkezett Henry Vu lelkesen üdvözölték társaikat. A hangulat valósággal ünnepi volt. Végre hazamehetnek!
Mrs. Grimes arrébb lépett az evőeszközért, Nicholas pedig, miközben épp az ügyvédekről magyarázott valamit, gyorsan négy kis tablettát dobott Herman kávéjába. Methergin volt, egy kevéssé ismert, csak receptre kapható gyógyszer; főleg elsősegélynyújtáskor használták, eszméletlen betegek felélesztésére. Herman nem fog belehalni; néhány órás rosszullét után kutya baja sem lesz.
Nicholas, szokása szerint, magához vette a tálcát, és a szobájukig kísérte Mrs. Grimest; útközben folytatták a megkezdett beszélgetést. Az asszony hálásan megköszönte szívességét, igazán rég nem látott ilyen udvarias, kedves fiatalembert.
Fél órával később kitört a pánik. Mrs. Grimes a folyosóra rohant, és sikoltozva szólongatta Chuckot, aki békésen kávézgatott az őrhelyén, és újságot olvasott. Nicholas meghallotta a kiáltozást, és kirontott szobájából. Úristen, Herman rosszul lett!
Aztán máris futva jött Lou Dell és Willis, és a legtöbb esküdt is rémülten odacsődült Grimesék szobájának nyitott ajtaja elé; a folyosón teljes volt a hangzavar. Herman görnyedten kuporgott a fürdőszoba padlóján, és a gyomrát markolászta; szörnyű fájdalmai voltak. Mrs. Grimes és Chuck ott térdelt mellette, Lou Dell a telefonhoz rohant, és hívta a 911-et. Nicholas komoran magyarázta Rikki Colemannek, hogy Hermannak hat évvel ezelőtt már volt egy szívrohama, s a tünetekből ítélve most is erről lehet szó.
Perceken belül elterjedt a hír, hogy Herman infarktust kapott.
Aztán megjöttek a mentősök a hordággyal; Chuck elzavarta az esküdteket a szoba elől. Herman állapotát stabilizálták, és oxigént lélegeztettek vele. A vérnyomása alig volt magasabb a normálisnál. Mrs. Grimes kétségbeesve hajtogatta, hogy minden úgy történt, mint az első szívroham alkalmával.
Hermant a hordágyra fektették, és sietve végigtolták a folyosón. Az általános zűrzavarban Nicholas észrevétlenül lesodorta az asztalról a vak ember kávéscsészéjét.
Hermant szirénabőgés közepette elszállították. Az esküdtek visszabújtak szobájukba, hátha sikerül magukhoz térniük az izgalomból. Lou Dell felhívta Harkin bírót, hogy tájékoztassa Herman rosszullétéről; hozzátette, hogy a közvélekedés szerint újabb szívrohamról van szó.
– Úgy hullanak, mint a legyek – közölte, majd azt fejtegette, hogy tizennyolc éve, amióta csak kinevezték esküdtszéki titkárnak, még nem volt olyan pere, amelyben ennyi esküdt vált volna harcképtelenné. Harkin a szavába vágott, és letette a kagylót.
Swanson nem is számított arra, hogy Beverly pontosan érkezik a találkozóra. Alig néhány órája még merev részeg volt, és úgy látszott, nincs is szándékában kijózanodni. Swanson kiadósan megreggelizett, majd nekilátott a reggeli lapoknak. Nyolc óra lett, majd fél kilenc. Swanson átköltözött egy ablak melletti asztalhoz, ahonnan szemmel tarthatta a járókelőket.
Kilenckor odatelefonált a lány lakására, és sikerült újból összetűznie a lány szobatársnőjével. Nem, Beverly nincs otthon, egész éjjel nem is jött haza, meglehet, hogy már el is költözött.
Pedig hát neki is kell hogy legyen családja, gondolta Swanson, és mégis így él, egyik napról a másikra, padlásról padlásra hurcolkodik, és alig kapar össze annyit, hogy ne haljon éhen, és a következő drogadagra is fussa. Tudják egyáltalán a szülei, mi van vele?
Bőven volt ideje, hogy eltöprengjen mindezeken. Tízkor száraz pirítóst rendelt, mert a pincér már ingerülten méregette; nem tetszett neki, hogy a vendég minden jel szerint egész napra lesátorozott náluk.
Megbízhatónak látszó hírek hatására a Pynex részvényei nyitáskor elég magasról indultak. Miután péntek délután hetvenhárom dolláron zártak, a hétfő reggeli nyitáskor tüstént hetvenhatra, majd perceken belül hetvennyolcra ugrottak. Biloxiból jó hírek érkeztek, bár a forrást senki sem tudta pontosan megnevezni. Erős forgalom mellett gyorsan emelkedett a többi dohányipari részvény árfolyama is.
Harkin bíró csaknem fél tízig váratott magára. Amikor végre felhágott az emelvényre, minden csodálkozás nélkül észlelte, hogy a terem zsúfolásig megtelt. Az imént heves vitája volt Rohrral és Cable-lel; az utóbbi azt követelte, hogy az újabb esküdt kiválása miatt nyilvánítsa semmissé az eljárást. Harkin azonban alaposan felkészült, és kijelentette: az ilyen lépésre nincs elegendő indok. Sikerült kibányásznia még egy olyan, réges-régi esetet is, amikor egy polgári perben tizenegy esküdt hozott ítéletet. A kilenc szavazat így is megvolt, és a Legfelső Bíróság nem emelt óvást.
A hallgatóság körében természetesen szájról szájra járt a hír Herman infarktusáról. A védelem esküdtszéki szakértői titkon igen szerencsésnek minősítették a fordulatot, mivel Herman minden jel szerint a felperes pártján állt. A felperes esküdtszéki szakértői ezzel szemben arról biztosították Rohrt és társait, hogy Herman kiválása súlyos csapás a védelemre, hiszen a vak ember egyértelműen a dohánytársaságok felé hajlott. Shine Royce bekapcsolódását viszont mindkét szakértői tábor egyöntetű örömmel üdvözölte, noha lelkesedésüket csak nyögvenyelősen tudták megindokolni.
Fitch csak ült a helyén, letaglózva a döbbenettől. Hogy a csudába lehet mesterségesen szívrohamot előidézni? Annyira érzéketlen volna Marlee, hogy képes megmérgezni egy vakot? Adassék hála a jó istennek, amiért ez a nő az ő oldalukon van!
Nyílt az ajtó, az esküdtek bevonultak. Mindenki izgatottan nézte a menetet. Az elnök széke üresen maradt.
Harkin bíró időközben felhívta a kórházat, és mindenekelőtt megnyugtatta az esküdteket: az orvosok szerint Herman jól reagál a kezelésre, s a baj talán nem olyan komoly, mint kezdetben látszott. Az esküdtek fellélegeztek; kivált Nicholas arcán tükröződött megkönnyebbülés. Shine Royce előlépett ötös számú esküdtté, és elfoglalta Herman helyét az első sorban, Phillip Savelle és Angel Weese között. Látszott, hogy roppantul büszke magára.
Amikor minden elrendeződött, ő-tiszteletreméltósága felszólította Wendall Rohrt, hogy tartsa meg záróbeszédét – de túl ne lépje az egyórás időkeretet! Rohr ezúttal frissen vasalt inget öltött kedvenc tarka zakója alá, és a csokornyakkendője is tiszta volt. Mindenekelőtt udvariasan bocsánatot kért az esküdtektől, amiért a tárgyalás így elhúzódott, és köszönetet mondott nekik példás viselkedésükért. Aztán, letudva a nyájaskodásokat, minden átmenet nélkül szenvedélyesen kezdte ostorozni „...minden idők leggyilkosabb fogyasztási cikkét: a cigarettát”. „Ez a termék évente négyszázezer amerikait öl meg, tízszer annyit, mint a tiltott kábítószerek. Végzetes hatását semmilyen más termék még csak meg sem közelíti.”
Anélkül, hogy fárasztó részletekbe bocsátkozott volna, kiemelte dr. Fricke, dr. Bronsky és dr. Kilvan tanúvallomásának leglényegesebb pontjait, majd emlékeztette az esküdteket Lawrence Kriglerre, aki maga is a dohányiparban dolgozott, és belülről ismerte e cégek valamennyi szennyes titkát. Tíz percet szentelt a hangjától megfosztott Leon Robiliónak, aki húsz éven keresztül képviselte a dohánymágnások érdekeit, mígnem rájött feneketlen romlottságukra.
Szónoki lendülete akkor kapott szárnyakat, amikor a gyerekekre tért. A dohányipar csak úgy maradhat fenn, ha rabul ejti a tizenéveseket, és kineveli magának a vásárlók következő nemzedékét. És mintha korábban titkon elbújt volna az esküdtek szobájában, felszólította őket: emlékezzenek csak vissza, hány éves korukban gyújtottak rá először?
Naponta háromezer gyerek kap rá a cigarettára, és a harmadrészük előbb vagy utóbb belehal szenvedélyébe. Kell-e ennél többet mondani? Nem jött-e el az ideje, hogy kényszerítsék ezeket a dúsgazdag nagyvállalatokat: vállalják a felelősséget termékeikért? Nem jött-e el az ideje, hogy a társadalom észhez térítse őket? Nem jött-e el az ideje, hogy megvédjük tőlük a gyermekeinket? Nem jött-e el az ideje, hogy megfizettessük velük a termékeik által okozott károkat?
Ezután sötét, már-már gyűlölködő hangon taglalta a nikotinfüggőség átkát, és maró gúnnyal utalt a dohánytársaságok csökönyös igyekezetére, amellyel mindmáig cáfolják, hogy a cigaretta függőséget okoz. Egykori kábítószerfogyasztók vallomása szerint még a marihuánáról és a kokainról is könnyebb leszokni, mint a dohányzásról. Végül az eddiginél is ellenségesebben zúzta szét Jankle-nak a felelőtlen fogyasztásról szóló elméletét.
Ekkor éppen csak egyet pislogott, és mintha kicserélték volna. Ügyfeléről kezdett beszélni, Mrs. Celeste Woodról, a nagyszerű feleségről és családanyáról, a köztiszteletben álló személyiségről, akinek életét tönkretette a dohányipar. Majd áttért a férjre, a megboldogult Mr. Jacob Woodra, aki rabja lett a Bristolnak, a Pynex-féle terméksorozat e remekének, és húsz hosszú éven át próbált kitörni a függőségből. Gyermekek és unokák maradtak utána. Ötvenegy évesen kellett meghalnia, csak mert rendeltetésszerűen élt egy törvényesen előállított termékkel.
Az odakészített fekete táblához lépve gyors számtani műveletet végzett. Jacob Wood életének pénzben kifejezett értéke, mondjuk, egymillió dollár; a többi, már ismertetett kárral együtt a végösszeg, íme, kétmillióra rúg. Ennyi a család tényleges vesztesége, vagyis az az összeg, amely Jacob halála okán megilleti őket.
Ám ebben a perben nemcsak a tényleges veszteségekről van szó. Rohr most takaros kiselőadást tartott a büntető kártérítés fogalmáról, kifejtette, hogy ez a leghatékonyabb módszer az amerikai nagyvállalatok kordában tartására. És vajon miként lehet megbüntetni egy vállalatot, amelynek vagyona csak készpénzben nem kevesebb, mint nyolcszázmillió dollár? Csak egyféleképpen: ha rákényszerítik, hogy a jövőben odafigyeljen arra, amit csinál.
A törvény megengedte volna, hogy Rohr pontos összeget is javasoljon, ő azonban nem élt a lehetőséggel. Visszament emelvényéhez, és befejezte beszédét; a táblán azonban jókora, lendületes számjegyekkel ott virított a lenyűgöző összeg: 800 000 000. Rohr még egyszer köszönetet mondott az esküdteknek, és leült. A hatvan percből csupán negyvennyolcat vett igénybe.
Harkin bíró tíz perc szünetet rendelt el.
A nő négy órát késett, de Swanson nem vette zokon, sőt legszívesebben a nyakába borult volna, de megtartóztatta magát, részint mert félt a fertőző betegségektől, részint mert Beverlyt egy feltűnően piszkos, tetőtől talpig fekete bőrbe csomagolt fiatalember kísérte, akinek a haja és kecskeszakálla is szurokfeketére volt festve. Tetszetős fülbevaló-kollekciót viselt mindkét fülében, homloka közepére pedig látványosan oda volt tetoválva a neve: JADE.
Jade némán odahúzott egy széket, és zordul őrködött, akár egy doberman.
Úgy látszott, Beverlyt alaposan elverték. Alsó ajka felhasadt és megduzzadt. Az arcán kéklő zúzódást az alapozó sem álcázhatta. Bedagadt a jobb szeme sarka is. Áporodott marihuánafüst és olcsó whisky bűzlött belőle.
Swansont nem sokáig kellett volna ingerelni, hogy öklével megcélozza Jade tetoválását, és egymás után kitépje füléből a csüngőket.
– Elhozta a pénzt? – kérdezte Beverly, és Jade-re pillantott, aki tompa, kifejezéstelen arccal nézte Swansont. Nyilvánvaló volt, hogy a pénz az ő zsebében köt majd ki.
– El. Halljam, mit tud Claire-ről.
– Előbb hadd lám a pénzt.
Swanson elővette a kis borítékot, széthúzta, hogy lássék a tartalma, majd rátette mindkét tenyerét.
– Négyezer dollár – mondta, és kihívóan visszanézett Jade-re. – És most beszéljen.
Beverly megint Jade-re sandított. Az bólintott, ahogy rossz színészhez illik, és csak annyit mondott:
– Kezdheted.
– Az igazi neve Gabriella Brant. Missouriba való; a columbiai egyetemre járt. A mamája is ott tanított, középkortudományt. Egyebet nem tudok.
– És az apja?
– Ha igaz, meghalt.
– Más nincs?
– Nincs. Adja ide a pénzt.
Swanson odatolta elé a borítékot, aztán felugrott az asztaltól.
– Köszönöm – mondta, és már ott sem volt.
Durwood Cable-nek alig került harmincöt percébe, hogy okosan és szellemesen kimutassa: nevetséges ötlet milliókat adományozni egy családnak csak azért, mert az egyik tagja harmincöt éven át önként, szabad akaratából cigarettázott. Az egész per voltaképpen alig több pőre nyerészkedési kísérletnél.
Az eljárásban, mint mondta, számára az volt a legvisszásabb, hogy a felperes jogi képviselői mindenáron el akarták terelni a figyelmet Jacob Woodról és életmódjáról, és ehelyett a tizenévesek dohányzásának indulatokat gerjesztő kérdéskörét állították előtérbe. Mi köze Jacob Wood esetének a mostani cigarettareklámokhoz? Szemernyi bizonyíték sincs arra, hogy a megboldogult valaha is valamilyen hirdetési kampány hatása alá került volna. Azért kezdett cigarettázni, mert kedve volt hozzá.
Hogy kerülnek ebbe az ügybe a gyerekek? Majd ő megmondja: az érzelmek felszítása céljából, semmi másért Minden ember felháborodik, ha úgy gondolja, hogy körülötte gyerekeket bántalmaznak vagy visszaélnek tapasztalatlanságukkal. És a felperes ügyvédei jól tudják: ha önöket, esküdteket rá akarják venni, hogy egy egész vagyont ítéljenek meg a javukig akkor először haragot kell kelteniük önökben.
Cable, igen ügyesen, az esküdtek méltányosságára hivatkozott. A tények alapján döntsenek, ne pedig érzelmi indítékok hatására. Mind a tizenketten nagy érdeklődéssel hallgatták végig.
Amikor visszaült a helyére, Harkin bíró köszönetet mondott neki, majd így szólt:
– Hölgyeim és uraim, az ügyet ezennel önök elé bocsátom. Javaslom, válasszanak új elnököt Mr. Grimes helyett, aki a legfrissebb hírek szerint sokkal jobban érzi magát. A szünetben beszéltem a feleségével; Mr. Grimes még ápolásra szorul, de joggal számíthatunk teljes felépülésére. Ha bármilyen okból beszélni kívánnak velem, szóljanak, kérem, az esküdtszéki titkár asszonynak. Az egyéb utasításokat majd megkapják az esküdtek szobájában. Jó munkát kívánok.
Harkin búcsúszavai közt Nicholas alig észrevehetően a terem felé fordult, Rankin Fitch szemét kereste; futólag összenéztek, csak hogy nyugtázzák a dolgok jelenlegi állását. Fitch bólintott, aztán Nicholas is felállt a többiekkel együtt.
Dél felé járt már az idő. A tárgyalást meghatározatlan időre felfüggesztették, azaz ki-ki távozhatott, amíg az esküdtszék meg nem hozza ítéletét. A Wall Street-i különítmény már loholt is, hogy felhívhassák irodáikat. A Négy Nagy igazgatótanácsi elnökei néhány percre elvegyültek alárendeltjeik közé, majd kivonultak a teremből.
Fitch azonnal távozott, és átsietett az irodájába, ahol Konrad már idegesen toporgott a telefonok mellett.
– Ő az – mondta. – Nyilvános állomásról beszél.
Fitch berontott az irodájába, és felkapta a kagylót.
– Halló...
– Figyeljen ide, Fitch. Újabb átutalási művelet következik. Kapcsoljon át a faxához.
Fitch a maga külön faxkészülékére nézett, amelyből már csavarodott is elő az üzenet.
A férfi kitépte a készülékből a faxot, és átfutotta a kézírásos üzenetet. A pénzt továbbítani kell Panamába, mégpedig a panamavárosi Banco Atlanticóhoz. Marlee közölte az átutalási útvonalat, és megadta a szükséges számlaszámokat.
– Húsz perce van, Fitch. Az esküdtek most ebédelnek. Ha fél egyre nem kapom meg a visszaigazolást, akkor az üzlet lefújva, és Nicholas elindul az ellenkező irányba. Mobiltelefon van a zsebében, és várja a hívásomat.
– Szóljon vissza fél egykor – mondta Fitch, és letette a kagylót, majd kiszólt Konradnak, hogy senkit semmilyen ügyben ne kapcsoljon neki. Ezután rögtön átfaxolta Marlee üzenetét washingtoni pénzátutalási szakértőjének, aki már küldte is a szükséges meghatalmazást a Hanwha banknak, a Holland Antillákra. A Hanwha már egész délelőtt készültségben volt; a pénz tíz percen belül elhagyta Fitch számláját, és a Karib-tengert átszelve kikötött a panamavárosi bankban, ahol már úgyszintén számítottak rá. A Hanwha elfaxolta Fitchnek a visszaigazolást, ő pedig nyomban boldogan továbbküldte volna Marlee-nak, de nem tudta a számát.
Húsz perccel tizenkettő után Marlee felhívta a panamai bankot, ahol tájékoztatták a tízmillió dollár érkezéséről.
Marlee a várostól ötmérföldnyire, egy motelszobában tartózkodott. Várt öt percig, majd hordozható faxkészülékén utasítást küldött az iménti banktisztviselőnek, hogy elektronikusan továbbítsa a teljes összeget egy, a Kajmán-szigeteken lévő bankba, és utána nyomban szüntesse meg a Banco Atlanticónál nyitott számláját.
Nicholas pontosan fél egykor jelentkezett a férfimosdóból. Közölte, hogy már végeztek az ebéddel, és ideje elkezdeni a tanácskozást. Marlee megnyugtatta, hogy a pénz biztonságban van, majd búcsút vett Nicholastól.
Fitch csak várta-várta a hívást. Majdnem egy óra volt, mire Marlee hangja megszólalt, ezúttal egy másik nyilvános állomásról.
– Megjött a pénz, Fitch – mondta.
– Nagyszerű. Nincs kedve velem ebédelni?
– Talán majd máskor.
– És mikorra várhatjuk az ítéletet?
– A késő délutáni órákra. Remélem, nem izgul, Fitch.
– Én? Nem szokásom.
– Akkor hát csigavér. Higgye el, élete legszebb órájának néz elébe. Tizenkét szavazat, eggyel sem kevesebb! Ehhez mit szól, Fitch?
– Zene füleimnek. És szegény öreg Hermant miért lőtték ki?
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Vagy úgy. Helyes. Mikor ünnepelünk?
– Később majd hívom.
Marlee beült egy kölcsönzött autóba, és elrobogott, gondosan kémlelve az utat maga mögött. Bérelt kocsija ott parkolt elhagyatva a háza előtt; már nem volt szüksége rá. A hátsó ülésen két nagy táskába gyömöszölve ott volt a legszükségesebb holmija; ruhaneműn kívül csak a hordozható faxot vitte magával. A társasházi lakás bútorzata majd elkel valamelyik utcai kiárusításon.
Ide-oda kanyargott egy már felparcellázott külvárosi negyed mellékutcáin; az útvonalat előző nap már kipróbálta. De nem volt kit leráznia; Fitch zsoldosai nem szegődtek a nyomába. Amikor kiért a gulfporti repülőtérre, már várta a kis sugárhajtású Lear. Felkapta a két utazótáskát, a kulcsokat pedig ott hagyta a lezárt kocsiban.
Swanson egy ízben már kereste Fitchet, de nem sikerült beszélnie vele; ekkor felhívta a főnökét Kansas Cityben. Három ügynök azonnal eliramodott az alig egyórányira lévő Columbia felé, további kettő pedig lázas iramban hívta a missouri állami egyetem, majd a középkor-tudományi tanszék számait, hátha sikerül előkeríteni valakit, akinek mondanivalója van, és beszélni is hajlandó. A columbiai telefonkönyvben hat Brant szerepelt. Mind a hatot felhívták, nem is egyszer, de állításuk szerint egyiküknek sem volt Gabrielle nevű családtagja.
Néhány perccel egy óra után Swansont végre bekapcsolták Fitchhez, aki teljes hatvan percre elbarikádozta magát irodájában. Swanson ekkor már rég úton volt; ő is Missouri felé tartott.
AMIKOR LESZEDTÉK az asztalt, és a dohányosok is visszaszivárogtak a maguk kuckójából, az esküdtek ráeszméltek: most aztán ideje munkához látni – eljött a perc, amelyre hosszú hetek óta készültek. Helyet foglaltak az asztal körül, és idegesen nézték azt az üresen maradt széket az asztal végén, amelyen Herman eddig olyan büszkén trónolt.
– Tényleg kéne egy elnök – jegyezte meg Jerry, Millie pedig máris rávágta:
– És énszerintem Nicholas lenne a legalkalmasabb.
A javaslat célszerűségét senki sem vitatta. Egyikük sem pályázott a titulusra, Nicholas pedig – erről valamennyien meggyőződhettek – legalább annyit tudott a perről, mint maguk az ügyvédek. Nyílt szavazással, egyhangúlag megválasztották.
A fiatalember odaállt Herman széke mellé, és összefoglalta Harkin bíró utasításait.
– A bíró úr azt kívánja, hogy még a szavazás előtt gondosan tanulmányozzuk a bizonyítási anyagot, beleértve a tárgyi bizonyítékokat és a dokumentumokat is.
Bal felé nézett, a sarokasztalra, amelyen halmokba rendezve tornyosultak a négy hét óta felgyülemlett, már szemre is tekintélyt parancsoló tudományos elemzések és kutatási beszámolók.
A többiek követték tekintetét. Elsőnek Lonnie csattant fel.
– Eszembe sincs, hogy napokig itt rostokoljak! Felőlem akár máris szavazhatunk.
– Lassan a testtel – szólt rá Nicholas. – Nagyjelentőségű, rendkívül sokrétű ügyről van szó. Nem szabad elkapkodnunk a dolgot, anélkül, hogy lelkiismeretesen mérlegelnénk az érveket és ellenérveket.
– Én pedig azt mondom, szavazzunk – hajtogatta Lonnie.
– És én azt mondom, fogadjunk szót a bírónak. Szükség esetén idehívhatjuk őt magát is, hogy megbeszéljük vele a helyzetet.
– De csak nem kell végigolvasnunk ezt az egész irathegyet? – kérdezte Sylvia, az Uszkár; az olvasás nem tartozott éppen a legkedvesebb időtöltései közé.
– Van egy ötletem – mondta Nicholas. – Mi lenne, ha mindenki magához venné valamelyik anyagot, átfutná, és aztán összefoglalná a lényegét? Akkor jó lelkiismerettel jelenthetnénk a bírónak, hogy áttekintettük az összes dokumentumot.
– Komolyan azt hiszi, hogy kíváncsi rá? – érdeklődött Rikki Coleman.
– Szerintem feltétlenül, ítéletünket a bizonyítási anyag, vagyis az elhangzott tanúvallomások és a rendelkezésünkre bocsátott tárgyi bizonyítékok alapján kell meghoznunk. Legalább meg kell próbálnunk, hogy tiszteletben tartsuk a bíró utasításait.
– Egyetértek – szólalt meg Millie. – Mindnyájan haza szeretnénk már menni, de akkor is kötelességünk, hogy gondosan mérlegeljük az elénk tárt anyagot.
Az érvek hatására a többieknek torkukra forrt a tiltakozás. Millie és Henry Vu áthozta az ebédlőasztalra a terjedelmes kötegeket, és az esküdtek lassan, kedvetlenül szemezgettek közülük.
– Éppen csak fussák át őket – mondta Nicholas olyan gyengéden és rábeszélően, mint valami lámpalázas kezdő tanító.
Ő maga, hogy jó példával járjon elöl, a legvaskosabb köteget vette magához: dr. Milton Fricke tanulmányát a cigarettafüstnek a légutakra gyakorolt hatásáról, és máris úgy elmélyedt benne, mintha ennél izgalmasabb olvasmány soha nem került volna a kezébe.
A tárgyalóteremben egy ideig még ott lézengett néhány érdeklődő, reménykedve, hátha hamarosan sor kerül az ítélethirdetésre. Gyakran megesett, hogy az esküdteket éppen csak visszaterelték a szobájukba, megebédeltették, és ebéd után ripsz-ropsz megvolt a szavazás is; ilyenkor persze már eleve kialakult a véleményük, még mielőtt az első tanú egyáltalán megszólalt volna.
Csakhogy ezek az esküdtek másmilyenek voltak.
A Lear tizenháromezer méteres magasságban, óránként ötszáz mérföldes sebességgel kilencven perc alatt tette meg az utat Biloxitól a Nagy Kajmán-szigeten lévő Georgetownig. Marlee vadonatúj kanadai útlevelet mutatott fel a vámvizsgálaton. Az útlevél Lane MacRoland nevére szólt; a csinos, ifjú torontói hölgy nem üzleti ügyben jött, csupán néhány napos turistaútra szottyant kedve. A Kajmán-szigetek törvényei értelmében fel kellett mutatnia a visszaútra szóló repülőjegyet is. Ebben sem volt hiba: a jegy a Delta Légitársaság hat nappal későbbi, Miamiba induló járatára szólt A szigetcsoport lakói szívesen látták a turistákat, a letelepülni szándékozókról azonban megvolt a maguk különvéleménye.
Az útlevelet Marlee egy jó nevű montreali okirat-hamisítótól szerezte be, egyéb, mintaszerűen tökéletes személyi iratokkal együtt. A készlet hiánytalan volt: útlevél, jogosítvány, születési anyakönyvi kivonat, szavazói igazolás. Háromezer dollárt fizetett érte.
Taxin ment tovább Georgetownba, és a tengerpart mögötti első keresztutca egyik tiszteletet parancsoló, régi épületében megtalálta a bankját is, a Royal Swiss Trust helyi fiókját. Még soha nem járt a Kajmán-szigeteken, mégis rögtön otthonosan érezte magát, nem véletlenül: két hónapig tanulmányozta a szigetcsoportról szóló irodalmat. Pénzügyeit pedig faxon már jó előre elrendezte.
A trópusi levegő meleg és nyomasztó volt, de ő meg sem érezte. Nem a napsütötte tengerpart csábította ide. Georgetownban és New Yorkban délután három óra volt; Mississippiben még csak kettő.
A bank recepciójánál szívélyesen üdvözölték, és elkalauzolták egy kis helyiségbe, ahol újabb, faxon nem továbbítható kérdőívet kellett kitöltenie. Néhány perc múlva bekopogott egy Marcus nevű fiatalember, akivel már több ízben tárgyalt telefonon. Magas, karcsú, ápolt férfi volt, kifogástalanul szabott öltönyben, igazi európai jelenség; tökéletesen beszélt angolul, alig észrevehető idegenszerű kiejtéssel.
Marcus közölte, hogy a pénz megérkezett; Marlee komolyan bólintott, bár nem volt könnyű elfojtania mosolyát. Az iratok is rendben voltak. A fiatalember felkísérte az irodájába. A Nagy Kajmán-szigeten a bankemberek címei között nemigen lehetett eligazodni, Marcus mindenesetre valamiféle alelnök volt, aki a portfoliókkal foglalkozott.
A titkárnője kávét hozott, és szendviccsel kínálta Marlee-t.
Marcus piszmogni kezdett a számítógépén, és közölte, hogy a Pynex részvényei erős forgalom mellett folyamatosan kúsznak felfelé, és jelenleg hetvenkilenc dolláron állnak.
Marlee a jegyzeteibe nézett, noha igazából nem szorult rájuk, és megkötötte első üzletét: ötvenezer Pynex-részvényt adott el „rövidre”, azaz anélkül, hogy ténylegesen birtokukban lett volna, darabonként hetvenkilenc dollárért; jó okkal remélhette, hogy igen hamar sokkal olcsóbban veheti majd meg őket. A „rövidre” való eladás ravasz üzleti manőver volt; általában csak a leggyakorlottabb befektetők éltek vele. Ha várható volt, hogy valamilyen részvény ára zuhanásnak indul, a tőzsdei szabályzat lehetővé tette, hogy a befektető előbb a magasabb áron adja el fiktív részvényeit, és valójában később, már az alacsonyabb áron tegyen szert rájuk.
Marlee, tízmillió dollár birtokában, józan számításai szerint mintegy húszmillió dollár értékű részvényt bocsáthatott ily módon áruba.
Marcus izgatottan nyomkodta a billentyűket, hogy máris rögzítse az ügyletet, majd elnézést kért egy másodpercre, amíg felteszi a mikrofonos fejhallgatóját. Ezután Marlee a nem létező Trellco-részvényeit adta el „rövidre” – harmincezer darabot ötvenhat és negyed dollárjával. Marcus ezt is betáplálta a számítógépbe, de eztán jött még csak az igazi kapkodás! Marlee ugyanígy eladott negyvenezer Smith Greer-részvényt hatvannégy és fél dollárjával, további hatvanezer Pynex-részvényt hetvenkilenc és egy nyolcadon, újabb harmincezer Trellcót ötvenhat és egy nyolcadon, és végül még ötvenezer Smith Greert hatvannégy és három nyolcadon.
Ekkor rövid szünetet iktatott be, és felszólította Marcust: kísérje figyelemmel a Pynex mozgását. Elvégre most tette piacra a társaság nem kevesebb mint száztízezer részvényét, és szerfölött izgatja, miként reagál erre a Wall Street! Az árfolyam megállt hetvenkilenc dolláron, majd leesett hetvennyolc és háromnegyedre, aztán könnyedén visszahúzódott hetvenkilencre.
– Úgy látom, semmi baj – mondta Marcus, aki már két hét óta gondosan figyelte a Pynex-részvények útját.
– Akkor nyomjunk el még ötvenezret – vágta rá a nő habozás nélkül.
Marcus lélegzete egyetlen másodpercre elakadt, aztán máris bólintott, és beütötte a műveletet.
A Pynex ezután leesett hetvennyolc és félre, majd hetvennyolc és negyedre. Marlee kávéját kortyolgatva rendezte a jegyzeteit, mialatt Marcus a képernyőre meredt, a Wall Street pedig zsongott tovább. Marlee arra gondolt, mit csinálhat most Nicholas, de a kérdés egyáltalán nem aggasztotta; ellenkezőleg, bámulatosan nyugodt volt.
Marcus levette a fejhallgatót.
– Ez eddig körülbelül huszonkétmillió dollár, Ms. MacRoland. Szerintem most már le kellene állnunk. A további eladásokhoz a főnököm engedélyére lenne szükség.
– Rendben van, elég volt – felelte a nő.
– A tőzsde negyedóra múlva bezár. Fáradjon át addig is a fogadóhelyiségünkbe.
– Köszönöm, inkább elmegyek a szállodámba. Lehet, hogy napozom egy keveset.
Marcus felállt, és begombolta a zakóját.
– Még egy utolsó kérdés. Mikorra várja, hogy a részvények megmozduljanak?
– Holnap reggelre.
– Jelentős mozgásra számít?
Marlee is felállt, és összefogta a jegyzeteit.
– Igen. És ha azt szeretné, hogy a többi ügyfele lángészt lásson magában, akkor sürgősen adjon el rövidre minél több dohányrészvényt.
Marcus cégautóért telefonált, és a kis Mercedes máris az egyik tengerparti szállodába röpítette Marlee-t. A szálloda nem volt messze a belvárostól, tehát a banktól sem.
Marlee teljes mértékben ura volt a jelennek, a múltja azonban veszélyes gyorsasággal közeledett felé. Fitch egyik ügynöke, aki a missouri egyetem irattárát túrta fel, rátalált a régi alkalmazotti névsorokra. Az 1986-os kiadásban szerepelt bizonyos dr. Evelyn Y. Brant, úgy is mint a középkortudomány tanára. Az 1987-es példányból azonban már hiányzott a neve.
Az ügynök azonnal áttelefonált egyik kollégájának, aki éppen a Boone megyei bíróság adónyilvántartásában búvárkodott. Az illető azonnal fogta magát, átment a jegyzői hivatalba, és perceken belül rálelt a Végrendeletek és hagyatékok mutatójára. Evelyn Y. Brant végrendelete 1987 áprilisában érkezett be hivatalos jóváhagyásra. Az egyik, tisztviselő segítségével az akta is hamar előkerült, s az ügynöknek úgyszólván az ölébe pottyant a nagy felfedezés.
Mrs. Brant 1987. március 2-án, Columbiában hunyt el, ötvenhat éves korában. Túlélő házastárs nem volt, egy leánygyermek maradt utána, a huszonegy éves Gabrielle. A halála előtt három hónappal aláírt végrendelet értelmében minden vagyona erre a leányra szállt.
Az ügynök gyorsan átfutotta a mintegy két centiméter vastag aktakötegét. A hagyatéki leltárban a következő tételek szerepeltek: egy száznyolcvanezer dollárra értékelt ház, feleekkora összegű jelzáloggal terhelve, egy kocsi, meglehetősen érdektelen bútorzat és lakberendezési tárgyak, egy helyi bank harminckétezer dollárról szóló letéti igazolása, valamint egy kétszázezer dollárra becsült, részvényekből és kötvényekből álló portfolió. A hagyatékra mindössze két hitelezői igényt jelentettek be; úgy tűnt, dr. Brant tisztában volt közelgő halálával, és ügyvédi segítséget vett igénybe. A házat Gabrielle beleegyezésével eladták, a teljes hagyatékot készpénzre váltották, majd az örökösödési adó, a jogi kiadások és a bírósági illetékek levonása után megmaradt százkilencvenegyezer dollárt egy vagyonkezelő szervezetnél helyezték el. Gabriella volt az egyedüli haszonélvező.
Az ügynök még egyszer átlapozta a papírokat, és jegyzeteket készített. Eközben óvatosan szétválasztott két összeragadt lapot. Az alsó csak félig volt teleírva, és a szöveg alá hivatalos pecsétet ütöttek.
A halotti bizonyítvány volt. Dr. Evelyn Y. Brant tüdőrákban hunyt el.
Az ügynök kiment a folyosóra, és felhívta a főnökét.
Mire Fitchet is elérték, még többet tudtak. Az aktát gondosan áttanulmányozta egy másik ügynök is, aki jogot végzett, és korábban az FBI alkalmazásában állt. Ő fedezte fel, hogy dr. Brant kisebb-nagyobb összegeket hagyományozott az Amerikai Tüdővédelmi Szövetségnek, a Füstmentes Világért Küzdők Társulásának, a Dohányellenes Ligának, a Tiszta Levegőért Mozgalomnak és még vagy fél tucat más dohányzásellenes csoportnak. A követelések egyike majdnem húszezer dollárról szólt, és az a kórház nyújtotta be, ahol dr. Brantot utoljára kezelték. Egy régi biztosítási kötvényen szerepelt a férj is, a néhai dr. Peter Brant. Az ügynök gyorsan átvizsgálta a mutatót; ez esetben az 1981-es év szerepelt a hagyatéki eljárás megnyitásának időpontjaként. Az akta egy másik polcról került elő. Dr. Peter Brant 1981 júniusában hunyt el, ötvenkét éves korában, maga után hagyva hűséges feleségét és Gabrielle utónevű, hőn szeretett, tizenöt éves leányát. Halotti bizonyítványa szerint otthonában érte a halál. Az okmányt ugyanaz az orvos látta el aláírásával, aki később Evelyn Brant halotti bizonyítványán is szerepelt. Onkológus volt.
Peter Brant is a tüdőrák roncsolásának esett áldozatául.
Swanson többször is rákérdezett, valóban jól értette-e az adatokat, és csak ez után merte felhívni Fitchet.
Fitch egyedül, zárt ajtó mögött fogadta a hívást, méghozzá viszonylag nyugodtan; annyira sokkolták a hallottak, hogy először valósággal megbénult. Az íróasztalánál ült, zakó nélkül, kioldott nyakkendővel és cipőfűzővel. Alig néhány szót mondott a telefonba.
Marlee apja is, anyja is tüdőrákban halt meg.
Ezt a mondatot még le is írta sárga jegyzettömbjére, bekarikázta, és vonalakat ágaztatott ki a karikából, mintha így az egészet műveleti ábrává alakíthatná, amelyet aztán elemezhet és megfejthet – s mintha valamiképpen összhangba hozhatná a nő ígéretével, hogy megszerzi számára a kedvező ítéletet.
– Itt van még, Rankin? – kérdezte Swanson, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend.
– Itt – mormolta Fitch, majd tovább hallgatott; a műveleti ábra mind cifrább lett, de semmi sem sült ki belőle.
– Hol van most a lány? – kérdezte Swanson, aki kinn állt a hidegben a columbiai megyei bíróság előtt, és képtelenül apró telefont szorított a füléhez.
– Nem tudom. Meg kell majd találnunk – motyogta Fitch minden meggyőződés nélkül, és Swanson rögtön tudta, hogy a lány eltűnt.
A csend most még hosszabbra nyúlt.
– Mi a dolgom? – kérdezte Swanson.
– Talán vissza kéne hogy jöjjön – mondta Fitch, majd minden átmenet nélkül letette a kagylót.
Digitális óráján összefolytak a számjegyek; muszáj volt lehunynia a szemét. Dörzsölni kezdte lüktető halántékát, kecskeszakállát teljes erőből az állához préselte. Megfordult a fejében, hogy tombolni kezd: kiszaggatja a telefonokat aljzatukból, a falnak lódítja az íróasztalt, de aztán meggondolta magát. Most hűvös józanságra van szükség.
Hacsak fel nem gyújtja a bíróságot, vagy nem hajít kézigránátokat az esküdtek szobájába, a tanácskozást semmilyen módon nem állíthatja le. Odabenn ül az utolsó tizenkét játékos, az ajtónál rendőrök posztolnak. Még ha esetleg lassan haladnának, ha még egy éjszakát kellene a világtól elzárva tölteniük, akkor talán kihúzhatna egy nyulat a kalapjából, és valamiképpen elérhetné, hogy a tárgyalást érvénytelenné nyilvánítsák.
Szóba jöhet például egy bombariadó. A törvényszéket kiürítenék, az esküdteket pedig ismét elzárnák, valami szupertitkos helyre, hogy folytathassák a tanácskozást.
A műveleti ábrából újabb vonalak indáztak szét: megannyi sötét, veszélyes és törvényellenes megoldási lehetőség – és egytől egyig mind reménytelen...
Ketyegett az óra.
A kiválasztott tizenkettő – tizenegy tanítvány meg a mesterük...
Fitch lassan felemelkedett, és két kézre fogta az olcsó kerámialámpát; Konrad egyszer már el szerette volna távolítani, mert úgy érezte, rossz helye van ezen a rendetlen és Fitch állandó dührohamainak kitett íróasztalon.
Konrad és Pang a folyosón téblábolt, utasításokra várva. Tudták, hogy valami végzetesen kisiklott. Aztán egyszer csak Fitch felüvöltött. A lámpa félelmetes erővel az ajtónak csapódott. A furnérlemez falak megreccsentek. Utána újabb tárgy zúdult az ajtónak, és tört darabokra; talán valamelyik telefon. Fitch ismét felordított, de csak annyit lehetett kivenni belőle: „A pénz!”, és ezt követően az íróasztal vágódott fülsiketítőn a falnak.
A két ember kővé dermedt, majd elhátrált, nehogy az ajtó közelében legyenek, ha kinyílik. Légkalapácsszerű robaj hallatszott: bumm! bumm! bumm! Fitch az öklével verte a furnérlemezt.
– Kerítsék elő a lányt! – üvöltötte, s hangja csupa rettegés volt. Bumm! Bumm!
– Kerítsék elő azt a lányt!
AMIKOR A TUDÓS értekezésekbe való kényszerű elmélyedés ideje már túl hosszúra nyúlt, Nicholas szükségét érezte, hogy felrázza a társaságot. Vállalta, hogy elsőnek ő szólaljon meg, és röviden összefoglalta dr. Fricke beszámolóját Jacob Wood tüdejének állapotáról. Körbeadta a boncoláson készült fényképeket, amelyek azonban csekély érdeklődést keltettek; untig ismert kérdésről volt szó, amely immár senkit sem ajzott fel.
– Dr. Fricke azt állítja, hogy a rendszeres dohányzás tüdőrákot okoz – szögezte le kötelességtudóan Nicholas, mintha arra számítana, hogy közlésével meglepi társait.
– Van egy ötletem – szólt közbe Rikki Coleman, aki igen harcias kedvében volt, s már izgatottan várta, hogy valamilyen ürüggyel beleavatkozzék a dolgok menetébe. – Beszéljük meg, egyetértünk-e abban, hogy a cigaretta tüdőrákot okoz. Máris nyernénk egy csomó időt.
– Remek gondolat – mondta Lonnie; úgy látszott, ő a legidegesebb és legcsüggedtebb az egész társaságban.
Nicholas vállat vont, hogy jelezze: neki mindegy. Ő lett ugyan az elnök, de attól még az ő szavazata sem ért többet, mint bármelyik társáé. Az esküdtszék szabadon dönt a tanácskozás menete felől.
– Rendben van – mondta. – Nos, emelje fel a kezét, aki szerint a cigarettázás tüdőrákot okoz.
Tizenkét kéz szökött azonnal a magasba. Mérföldes lépéssel jutottak közelebb az ítélethez.
Rikki végigpásztázta szemével az asztalnál ülőket.
– Akkor most térjünk át a függőségre – mondta. – Ki ért egyet azzal, hogy a nikotin felhalmozódása függőséghez vezet?
Erre a kérdésre is magasba emelkedett minden kéz.
Rikki látható elégedettséggel nyugtázta a diadalt, és máris tovább merészkedett volna a felelősség kérdésének kényes terepére.
– Csak így tovább, emberek – mondta Nicholas. – Az a fő, hogy mindenben egyetértsünk. Ha a nézetek megoszlanak, elbuktunk.
A legtöbben már hallották tőle ezt a kis prédikációt. Nem nagyon értették ugyan, miféle jogi indítékok miatt ragaszkodik ennyire az egyhangú ítélethez, de azért a belé vetett hitük nem ingott meg.
– Most pedig járjunk a végére ezeknek az anyagoknak. Ki vállalkozik a következő beszámolóra?
Loreen Duke-nak dr. Myra Sprawling-Goode szemre is tetszetős, szépen bekötött tanulmánya jutott. Loreen elolvasta a bevezetőt, amelyben a szerző kilátásba helyezi, hogy a következőkben részletesen áttekinti a dohányvállalatok hirdetési módszereit, különös tekintettel a tizennyolc éven aluliak körében kifejtett esetleges hatásukra; elolvasta továbbá a végső következtetést, amely egyértelműen felmentette a dohányipart a kiskorúak megcélzásának vádja alól. A két részt elválasztó kétszáz oldalba bele sem nézett. A bevezetést és a befejezést azonban igen tömören foglalta össze.
– Azt mondja, az égvilágon semmi sem bizonyítja, hogy a dohánygyárosok hirdetései a gyerekeket akarnák megcélozni.
– És maga elhiszi ezt? – kérdezte Millie.
– Nem én. Úgy tudom, abban már megegyeztünk, hogy a legtöbben tizennyolc éves koruk előtt szoknak rá a cigarettára. Hiszen ezt a múltkor egymás között is megbeszéltük!
– Úgy van – helyeselt buzgón Rikki. – És kiderült, hogy mindazok, akik közülünk dohányoznak vagy dohányoztak, egész fiatalon kezdték.
– És ha nem csalódom, a legtöbben abba is hagyták – jegyezte meg Lonnie, nem csekély keserűséggel.
– Lépjünk tovább – mondta Nicholas. – További vállalkozók?
Jerry sután és ügyetlenül foglalta össze dr. Hilo Kilvannak, a statisztika géniuszának unalmas fejtegetéseit a dohányosok tüdőrákos megbetegedésének fokozott kockázatáról. A többiek unottan hallgatták előadását, kérdés nem hangzott el, vita sem támadt; Jerry távozhatott, hogy gyorsan elszívjon egy cigarettát.
Aztán csend lett; valamennyien ismét visszatemetkeztek az iratkötegekbe. Közben tetszés szerint jöhettek-mehettek; ki a mosdót kereste fel, ki a dohányzót, ki csak megmozgatta zsibbadt tagjait. Lou Dell, Willis és Chuck őrizte az ajtót.
Mrs. Gladys Card valaha biológiát tanított a kilencedik osztályban, és ma is eligazodott a tudomány berkeiben. Mintaszerűen ismertette dr. Robert Bronsky elemzését a cigarettafüst összetételéről: kitért a négyezernél több alkotóelemre, a tizenhat ismert rákkeltő anyagra, a tizennégy alkáliára, a gyulladást okozó vagy ingerlő hatású anyagokra és a többire. Igazi pedagógusi teljesítményt nyújtott, és közben gyakorlottan fürkészte az arcokat: lépést tartanak-e vele a nebulók.
A hatás azonban siralmas volt: a hosszadalmas, egyhangú leckeóra hovatovább álomba ringatta a hallgatóságot.
Amikor végre elhallgatott, Nicholas, aki viszonylag éber maradt, meleg szavakkal mondott köszönetet fáradságáért, majd felállt, hogy újabb csésze kávét töltsön magának.
– Na és magának személy szerint mi a véleménye minderről? – kérdezte Lonnie, aki az ablaknál állt, háttal a többieknek, kezében egy pohár üdítővel, és sós mogyorót rágcsált.
– Szerintem egyértelműen kiderül belőle, hogy a cigarettafüst valóban igen ártalmas – felelte Mrs. Gladys Card.
Lonnie sarkon fordult, és dühösen rámeredt.
– Aha. Azt hittem, ebben egyszer már megegyeztünk. – Aztán Nicholasra nézett. – Én azt mondom, térjünk át a szavazásra. Három óra óta böngésszük ezt a betűtengert. Ha engem megkérdez a bíró, végigolvastam-e az egészet, esküszöm, hogy azt mondom majd neki: „Hajaj, de még mennyire. Az első szótól az utolsóig.”
– Csak rajta, Lonnie – vágott vissza Nicholas. – Próbálja meg. Szíve joga.
– Helyes. Akkor szavazzunk.
Lonnie és Nicholas az asztal két oldaláról nézett farkasszemet, a fásultan üldögélő esküdtek feje fölött.
– És miről akar szavazni? – kérdezte Nicholas.
– Lássuk, ki hol áll. Majd én elkezdem.
– Tessék. Hallgatjuk.
Lonnie mély levegőt vett; a többiek érdeklődve fordultak felé.
– Az én álláspontom pofonegyszerű. A cigaretta szerintem is veszélyes termék. Függőséget kelt; halálos betegséget okozhat. Ami engem illet, épp ezért nem is élek vele. Mindezt az egész világ tudja; mi is leszögeztük már. Viszont hiszek abban, hogy mindenkinek joga van a szabad választáshoz. Dohányzásra senki sem kényszerítheti az embert; de ha már egyszer dohányzik, akkor vállalnia kell a következményeket is. Micsoda dolog az, hogy valaki harminc éven át füstöl, mint a gyárkémény, és aztán elvárja, hogy megdobják egy egész vagyonnal! Elég volt ezekből az ostoba perekből. Egyszer s mindenkorra véget kell vetni nekik!
Szenvedélyesen, erős és tiszta hangon beszélt, és a többiek nagy figyelemmel hallgatták.
– Befejezte? – kérdezte Nicholas.
– Be én.
– Ki a következő?
– Nekem egy kérdésem volna – mondta Mrs. Gladys Card. – Tulajdonképpen mennyi pénzt vár tőlünk a felperes? Mr. Rohr ezt mintha nem akarta volna tisztázni...
– Kétmilliót kérnek a tényleges károkért. A büntető kártérítés összegét mi szabhatjuk meg – magyarázta Nicholas.
– Akkor miért hagyta ott a táblán azt a nyolcszázmilliót?
– Mert annyit is szívesen zsebre vágna – mordult fel Lonnie. – Talán oda szeretné adni neki?
– Nem hiszem – felelte higgadtan az idős hölgy. – Azt sem tudtam, hogy létezik ennyi pénz a világon. És az egészet Celeste Wood kapná?
– Hát nem látta ott azt a töméntelen ügyvédet? – kérdezte Lonnie metsző gúnnyal. – Örülhet a nő, ha egy töredék jut neki. Ebben az egész perben nem számít se ő, se a megboldogult férje. Itt egy rakás ügyvéd akar meggazdagodni a dohányvállalatok pénzéből. Hülyék lennénk, ha bedőlnénk nekik.
– Tudja-e, én mikor kezdtem cigarettázni? – nézett fel rá Angel Weese, akinek eddig a hangját sem lehetett hallani.
– Honnan tudnám? Fogalmam sincs.
– Még a napra is pontosan emlékszem. Tizenhárom éves voltam, és megláttam azt a hatalmas plakátot a Decatur Streeten, egész közel a házunkhoz, és ott volt rajta egy olyan magas, deltás, fekete srác, igazán csuda jóképű, feltűrt farmerban gázolt be a tengerbe, a nyakában egy bomba jó kis fekete csajjal, az egyik kezével csapkodta magára a vizet, és a másikban ott volt a cigi. Mind a ketten vigyorogtak, csak úgy ragyogott a harminckét foguk. Mentolos Salemet szívott a srác. Hát ez halálos, gondoltam; ez az igazi menő élet. Nekem is ez kéne. Így aztán hazamentem, előszedtem a pénzem a fiókból, elszaladtam a vegyesboltba, és vettem egy csomag mentolos Salemet. Egy métert nőttem a többiek szemében. És így történt, hogy azóta is egyfolytában mentolos Salemet szívok. – Elhallgatott, és Loreen Duke-ra, majd ismét Lonnie-ra nézett. – És énnekem ne papoljak, hogy mindenki le tud szokni, én is függőségbe estem, ahogy itt mondják, világos? Nem megy az olyan könnyen, de nem ám. Húszéves vagyok, két csomaggal szívok el naponta, és ha nem hagyom abba, az ötvenet se érem meg. És azt se mondják nekem, hogy nem pályáznak a gyerekekre. Pályáznak ők mindenkire: a feketékre, a nőkre, a gyerekekre, a cowboyokra, az indiánokra, és ezt maguk éppolyan jól tudják, mint én!
Mindenki csak ámult-bámult: ez a lány négy hete tartó együttlétük során soha nem árult el érzelmet, és most izzik a hangja a dühtől! Lonnie ingerülten nézett le rá, de nem szólt semmit; Loreen pedig máris Angel segítségére sietett.
– Az egyik lányom, az, aki tizenöt éves, a múlt héten bejelentette, hogy az iskolában rákapott a cigarettára, mert az összes barátnői dohányoznak. Ezek a szegény gyerekek még nem fogják fel, mit jelent a függőség, és mire kapcsolnak, már nyakig benne vannak. Megkérdeztem a lányomat, hol veszi a cigarettát. És tudja, mit felelt?
Lonnie továbbra is néma maradt.
– Automatából. A sétálóutcán is van egy, mindjárt a játékteremnél, ahol annyi gyerek csatangol. És egy másik a mozi előcsarnokában, amelyik szintén mindig tele van gyerekkel. De van belőlük jó pár gyorsétkezőben is. És akkor nekem akarják bemesélni, hogy nem a gyerekeket célozzák meg? Az embernek hányingere lesz. Alig várom, hogy hazamehessek, és ráncba szedjem az enyémet.
– És mihez kezd majd, ha a sörre szokik rá? – kérdezte Jerry. – Beperli tízmillióra a Budweisert, mert a többi gyerek is sört szlopál?
– Semmi sem bizonyítja, hogy a sör is függőséget okoz! – csattant fel Rikki.
– Á, szóval a sör nem ártalmas az egészségre?
– A kettő nem ugyanaz.
– Elmagyarázná a különbséget?
Jerry tűzbe jött. A vita immár két bűnös kedvtelését is érintette. Mi jöhet még? Terítékre kerül majd a szerencsejáték meg a kakaskodás is?
Rikki néhány másodpercig hallgatott, hogy összeszedje gondolatait, aztán, meglehetősen visszás módon védelmére kelt az alkoholnak.
– A cigaretta az egyetlen olyan termék, amely rendeltetésszerű fogyasztás esetén a fogyasztó halálához vezet. Az alkoholt is természetesen fogyasztásra szánják, de csak ésszerű mértékben, és ha mértékletesen élnek vele, nem is mondható veszélyesnek. Igaz, hogy be lehet rúgni tőle, és az is igaz, hogy különféle módokon halált is okozhat, de igenis hivatkozhatunk arra, hogy ilyen esetekben a terméket nem rendeltetésszerűen fogyasztják.
– Szóval az, aki ötven éven keresztül iszik, nem ássa meg a maga sírját?
– Ha mértékkel iszik, akkor nem.
– Hű, a mindenségit, ezt örömmel hallom.
– És még valami másról is szó van. Az alkohol eleve magában hordja a figyelmeztetést. Aki él vele, azonnal megérzi a hatását. A dohánnyal viszont egészen más a helyzet. Az ember hosszú éveken át dohányozhat, amíg rájön, mekkora kárt tett a szervezetében. Csakhogy addigra már kialakult a szenvedélybetegség, és nem képes leszokni.
– A legtöbb embernek mégis sikerül – mondta Lonnie az ablak mellől, de közben kerülte Angel tekintetét.
– És mit gondol, miért próbál mindenki leszokni? – kérdezte magabiztosan Rikki. – Azért, mert annyira élvezik a cigarettát? Vagy azért, mert olyan fiatalnak és izgalmasnak érzik magukat tőle? Szó sincs róla. Azért akarnak leszokni, hogy megmeneküljenek a tüdőráktól meg a szívbetegségtől.
– Szóval maga hogy szavaz? – kérdezte Lonnie.
– Gondolom, ez már kiderült – felelte a fiatalasszony. – A tárgyalás elején igazán nyitott voltam, de közben rájöttem, hogy mi a kötelességünk. Nekünk kell nyilvánvalóvá tennünk a dohányipar felelősségét.
– Na és maga? – fordult Jerry felé Lonnie, abban a reményben, hogy szövetségesre talál.
– Egyelőre még nem tudok dönteni. Azt hiszem, jobb lesz, ha először végighallgatom a többieket.
– És maga? – kérdezte Lonnie Sylvia Taylor-Tatumtól.
– Nemigen bírom felfogni, miért kéne abból a nőből multimilliomost csinálnunk.
Lonnie körbejárta az asztalt, és sorra ránézett az esküdtekre, de a legtöbben elfordították tekintetüket. Lonnie mindazonáltal szemmel láthatóan kedvét lelte a lázadók vezérének szerepében.
– És maga, Mr. Savelle! Elég ritkán hallatja a hangját!
A kihívás izgalmasnak ígérkezett. Senki még csak nem is sejtette, mi járhat Savelle fejében.
– Én hiszek a választás feltétel nélküli szabadságában – jelentette ki a kérdezett. – Elítélem a környezetszennyezést, amelyet a dohánygyárak művelnek. A termékeiktől undorodom. De a szabad választás joga minden embert megillet.
– És maga, Mr. Vu? – nyomozott tovább Lonnie. Henry a torkát köszörülte, néhány pillanatig habozott, majd így szólt:
– Még gondolkodom.
Nyilvánvaló volt, hogy Henry Nicholashoz csapódik majd, Nicholas azonban már jó ideje érthetetlen hallgatásba burkolózott.
– Na és a tisztelt elnök úr? – kérdezte Lonnie.
– Fél óra alatt végezhetünk ezekkel a kutatási beszámolókkal. Intézzük el, és utána majd szavazhatunk.
Ez után az első komolyabb csatározás után mind megkönnyebbültek, hogy egy időre ismét elmerülhetnek az olvasásba. Érezték, hogy a küszöbön az igazi összecsapás.
Először arra gondolt, hogy jó lenne beülni José mögé a Suburbanba, és ide-oda furikázni a 90-es főúton, minden különösebb cél nélkül. Legalább azt érezhetné, hogy tesz valamit, megpróbálja elkapni a lányt, reménykedhet, hogy csoda történik, és egyszer csak meglátja valahol.
De tudta, hogy erre semmi esély. A lány eltűnt.
Így aztán mégis ott maradt az irodában, s magányosan gubbasztott a telefonnál, hátha megszólal – hátha Marlee még egyszer, utoljára felhívja, hogy megnyugtassa: áll még az alku, hát hogyne állna! Konrad időnként bejött, de csak azt jelenthette, amire Fitch amúgy is számított. A bérelt autó ott áll a társasház előtt, nyolc órája senki sem használta. A lakásba nem ment be senki, és senki nem is távozott onnan. A nőnek nyoma veszett.
Furcsa módon minél inkább elhúzódott az esküdtek tanácskozása, Fitch annál merészebb reményeket gerjesztett magában. Ha a lánynak az volt a terve, hogy meglép a pénzzel, és átveri őt, nos, akkor hol késik az a híres ítélet? Hátha nem is olyan egyszerű elérni, hogy az esküdtszék a felperes javára döntsön! Meglehet, Nicholas vért izzad odabenn, hogy kicsikarja a szükséges szavazatokat...
Neki bezzeg ez eddig mindig sikerült. És most jólesett felidéznie, hogy a majdnem biztos győzelem tudatában sem gyötrődött kevésbé. Várta ő már hasonló lelkiállapotban az esküdtek vitájának kimenetelét...
Harkin bíró pontosan öt órakor összehívta a peres feleket, és elküldött az esküdtekért. Az ügyvédek sietve foglalták el helyüket, sőt a hallgatóság tekintélyes része is visszaszivárgott.
Az esküdtek bevonultak. Fáradtnak látszottak, de ebben nem volt semmi rendkívüli; ilyenkorra már minden tárgyaláson fogytán van az esküdtek ereje.
– Csupán néhány rövid kérdésem lenne – mondta ő-tiszteletreméltósága. – Választottak-e új elnököt?
Az esküdtek bólogattak, Nicholas pedig felemelte a kezét.
– Engem ért a megtiszteltetés – mondta csendesen, minden nagyképűség nélkül.
– Helyes. Csak hogy tudják, egy órával ezelőtt beszéltem magával Mr. Grimesszal, kitűnően érzi magát. Úgy fest a helyzet, hogy mégsem szívroham volt; holnap minden valószínűség szerint már ki is engedik. Szeretettel üdvözli önöket, és sok szerencsét kíván.
Legtöbbjüknek sikerült örömteli képet vágnia.
– Nos, öt órája már, hogy visszavonultak. Szeretném tudni, előbbre jutottak-e.
Nicholas feszengve, zsebre dugott kézzel felállt.
– Azt hiszem, igen, bíró úr.
– Akkor jó. Anélkül, hogy jelezné, miről folyt a vita, meg tudná mondani, hogy előreláthatólag sikerül-e ítéletet hozniuk?
Nicholas a társaira pillantott, majd így szólt:
– Igen, bíró úr, feltétlenül bízom benne, hogy sikerül.
– És nagyjából mikorra várható? Hangsúlyozom, egyáltalán nem kívánom sürgetni önöket; annyi idő áll rendelkezésükre, amennyit jónak látnak. Csupán arról van szó, hogy ha a tanácskozás az éjszakába nyúlnék, akkor intézkednem kell a helyiség nyitva tartásáról.
– Mi is haza szeretnénk menni, bíró úr. Azon vagyunk, hogy mihamarabb lezárjuk az ügyet, és valamikor az este folyamán döntésre jussunk.
– Hiszen ez nagyszerű! Köszönöm. A vacsorát máris hozzák. Ha szükségük van rám, az irodámban megtalálnak.
MR. O'REILLY utoljára jelent meg körükben, utoljára szolgálta fel nekik az ételt, és úgy búcsúzott tőlük, mint régi barátoktól. Ő és három alkalmazottja ma válogatott finomságokat tálalt az asztalra, és mind olyan hódolattal sürögtek-forogtak az esküdtek körül, mintha főrangú vendégeket látnának el.
Fél hétkor befejezték az étkezést, és legszívesebben azonnal indultak volna haza. Megegyeztek, hogy először a felelősség kérdéséről szavaznak. Nicholas merő előzékenységből a laikusok nyelvén fogalmazott:
– Felelősnek tartják-e a Pynexet Jacob Wood haláláért?
Rikki Coleman, Millie Dupree, Loreen Duke és Angel Weese egyértelmű igennel felelt, Lonnie, Phillip Savelle és Mrs. Gladys Card egyértelmű nemmel, a többiek ingadoztak. Uszkár inkább a nem felé hajlott; Jerry hirtelen elbizonytalanodott, de azért ő is a nemhez állt közelebb. Shine Royce, az újonc eddig három szót ha kinyögött, és csak sodródott az árral. Henry Vu azt mondta, ő még nem döntött, valójában azonban arra várt, hogy Nicholas nyilatkozzék; az utóbbi viszont ki akarta várni, amíg mindenki elmondja a magáét. Titkon bosszantotta, hogy az esküdtek véleménye ennyire megoszlik.
– Azt hiszem, magának is illenék már színt vallania – mondta Lonnie, aki alig várta, hogy beleköthessen Nicholasba.
– Úgy bizony, halljuk! – toldotta meg Rikki, ugyancsak harcra készen. Minden szempár az elnökre tapadt.
– Hát jó – mondta Nicholas, s a helyiségben hirtelen teljes csend lett. Eljött hát a perc, amelyre évek óta készült. Úgy tett, mintha a legnagyobb gonddal válogatná meg szavait, holott magában már vagy ezerszer végigpróbálta ezt a szónoklatot. – Szilárd meggyőződésem, hogy a cigaretta közveszélyes és gyilkos termék. Évente négyszázezer áldozatot szed; gyártói teletömik nikotinnal, holott régóta tudják, hogy a nikotin függőséget okoz. Ha a dohánygyárak akarnák, csökkenthetnék a veszélyt, csakhogy nem akarják, mert ha kisebb lenne a nikotintartalom, kevesebb cigaretta fogyna. Meggyőződésem, hogy Jacob Woodot a cigaretta ölte meg, és ezt a jelenlévők közül sem vitathatja senki. Meggyőződésem továbbá, hogy a dohányvállalatok csalnak, hazudnak, ködösítenek, és igenis minden tőlük telhetőt elkövetnek a gyerekek megszédítése érdekében. Lelkiismeretlen, könyörtelen gazemberek mind egy szálig, és én azt mondom, vágjunk oda nekik!
– Egyetértek – mondta Henry Vu tétovázás nélkül. Rikki és Millie legszívesebben megtapsolta volna a szónokot.
– Szóval büntető kártérítést akarsz? – kérdezte Jerry elképedve.
– Súlytalan ítélettel semmit sem érünk, Jerry. Ha már lúd, legyen minél kövérebb. Ha csak a tényleges kárt téríttetnénk meg, az azt jelentené, hogy nincs merszünk megbüntetni őket a testületileg elkövetett disznóságokért.
– Akkorát kell ütnünk, hogy igazán fájjon – mondta Shine Royce, de csak azért, mert úgy érezte, ezzel a szellemes megjegyzéssel kivívhatja a többiek elismerését.
Lonnie döbbenten meredt Shine-ra és Vura. Gyors fejszámolást végzett: immár hét szavazat a felperes javára!
– Még nem beszélhet pénzről, mert még nem söpörte be a szavazatait!
– Nem az én szavazataim! – vágott vissza Nicholas.
– Nem a fenét – mondta Lonnie keserűen. – Maga hajt erre az ítéletre.
Megismételték a szavazást. Heten voltak a felperes, hárman a védelem pártján. Jerry és Uszkár még a kerítésen lovagolt, de már nézték, melyik oldalra lehetne biztonságosabban leugrani. És ekkor Mrs. Gladys Card egyszer csak felborította a számításokat.
– Igazán nem szívesen szavaznék a dohánytársaságra, másfelől viszont egyszerűen nem értem, miért kellene Celeste Woodnak ennyi pénzt adnunk.
– Miért, maga mennyit adna neki? – kérdezte Nicholas.
Mrs. Gladys Card elvörösödött zavarában.
– Nem tudnám megmondani. Valamennyit kész volnék megszavazni, de hogy mennyit, azt egyszerűen nem tudom.
– Maga mennyire gondol? – fordult Rikki az elnökhöz, és a helyiségben ismét mélységes csend lett. Az esküdtek mozdulatlanná dermedtek.
– Egymilliárdra – mondta Nicholas halálos nyugalommal. A szó bombaként robbant a csendben. A többiek tátott szájjal, kidülledő szemmel bámultak rá. Mielőtt azonban megszólalhattak volna, Nicholas magyarázattal szolgált. – A dohányipart csak elektrosokkal lehet felrázni, különben fel sem veszik. Olyan ítéletet kell hoznunk, amely mérföldkőnek számít majd, és bevonul a történelembe. Ez lesz az a perc, amikor az amerikai társadalom, az általa létrehozott esküdtbíráskodási rendszer közvetítésével, végre dacolni mer a dohányiparral, és a szemébe mondja: ami sok, az sok. Elég volt!
– Magának elment az esze – mondta Lonnie, és ezekben a pillanatokban a legtöbben egyetértettek vele.
– Szóval történelmi személyiség akarsz lenni – mondta Jerry megsemmisítőnek szánt gúnnyal.
– Szó sincs róla. Az ítéletünk lesz történelmi esemény. A mi nevünkre már a jövő héten sem emlékszik majd senki, de az ítéletünk örökre emlékezetes marad. És ha már elszántuk magunkat, nem állhatunk meg félúton.
– Szerintem jól mondja – kotyogott közbe Shine Royce, akit megszédített a gondolat, hogy ekkora vagyonról dönthet. Ő volt az egyetlen, aki készséggel töltött volna még egy éjszakát a motelben, csak hogy ingyenkoszthoz és újabb tizenöt dollárhoz jusson.
– Mondja el, mi történik utána – kérte Millie elfúló hangon.
– A védelem fellebbezni fog, és majd valamikor, alighanem úgy két év múlva, egybegyűlik egypár fekete taláros vén bakkecske, és leszállítja az összeget valami ésszerű szintre. Azt mondják majd, hogy egy megvadult esküdtszék túlkapásáról volt szó, és jóváteszik a dolgot. Ez a rendszer így működik.
– Akkor mi értelme az egésznek? – kérdezte Loreen.
– Az, hogy a folyamatot új irányba tereljük. Hosszú menetelés lesz, de mi megtesszük az első lépést, hogy a dohánytársaságokat felelősségre lehessen vonni az általuk elkövetett tömeggyilkosságokért. Ne felejtse el, hogy eddig még soha nem vesztettek pert. Legyőzhetetlennek képzelik magukat. Mi most bebizonyítjuk az ellenkezőjét, méghozzá akkora nyomatékkal, hogy a jövőben egyetlen károsult se féljen tőlük, és egyik pert a másik után nyújtsák be ellenük.
– Egyszóval csődbe akarja vinni őket – mondta Lonnie.
– Mit mondjak, az sem izgatna. A Pynex vagyona egy egész két tized milliárd dollárra rúg, és a profitját lényegében csupa olyan embertől zsebeli be, akik fogyasztják a termékeit, de közben boldogok lennének, ha le tudnának szokni a bagóról. És ha már így rávezetett, Lonnie: igenis sokkal szebb lenne a világ a Pynex nélkül. Ki siratná meg, ha tönkremenne?
– Esetleg az alkalmazottai – jegyezte meg Lonnie.
– Jó válasz. De én akkor is inkább azokkal a százezrekkel érzek együtt, akiket a cég tönkretett.
– És vajon a feljebbviteli bíróság mennyit ítél majd meg Celeste Woodnak? – kérdezte Mrs. Gladys Card, aki nem tudott beletörődni abba, hogy egy ismeretlen ekkora vagyonhoz jusson.
Igaz, hogy az ő férje nem halt bele a prosztatarákjába; viszont soha nem is jutott eszébe, hogy bárki ellen pert indítson megbetegedés miatt.
– Fogalmam sincs – felelte Nicholas. – De ezen fölösleges is rágódnunk. Az már egy másik tárgyalás lesz, egy másik bíróság előtt, és a túlzottnak ítélt kártérítések csökkentése pontosan meghatározott irányelveken alapul.
– Egymilliárd dollár – motyogta magában Loreen, de úgy, hogy mindenki hallhatta.
Lám, ezt sem nehezebb kimondani, mint az egymilliót. Az esküdtek az asztalra meredtek, és jó néhányan maguk is elmotyogták a szót: egymilliárd...
Nicholas újólag hálát adott a sorsnak, amiért Herrera már nincs köztük. Az ezredes a bűvös összeg hallatán dührohamot kapott volna; talán még tárgyak is repülnének a levegőben, így azonban a helyiségekben mélységes csend honolt. A védelem ügye mellett már csak az egy Lonnie tartott ki, őt pedig lefoglalta a várható szavazatok számolgatása.
Herman távolléte is sokat nyomott a latban, valószínűleg még többet, mint az ezredesé, mert őrá hallgattak volna a többiek. Herman céltudatos és mérlegelő elme volt, nem hajlott érzelgősségre, nem ragadták el az indulatok és hallani sem akart volna efféle botrányos összegű kártérítésről.
No, de szerencsére egyikük sem volt már jelen.
Nicholas – bár ezt a döntő fordulatot senki sem vette észre – tudatosan terelte át a vitát a felelősség kérdéséről a kártérítés területére. Az összeg megnevezése főbe kólintotta az esküdteket; ettől a perctől kezdve megfeledkeztek a bűnösség firtatásáról, és kényszeresen csak a pénzzel foglalkoztak – Nicholas pedig keményen eltökélte, hogy többé nem is engedi őket letérni erről a csapásról.
– Az egész csak javaslat volt részemről – jelentette ki. – A lényeg az, hogy végre felébresszük őket. – Azzal lopva Jerryre kacsintott, hogy megadja neki a végszót.
– Idáig mégsem mehetünk el – mondta készségesen Jerry, a maga jól bevált autóügynöki modorában. – Ez az összeg, hogy is mondjam, felháborítóan magas. Bizonyos kártérítést indokolt kiszabni, de a fenébe is, mégsem ilyen nagyságrendben. Ez egyszerűen hülyeség!
– Szerintem az összeg egyáltalán nem felháborító – érvelt Nicholas. – A Pynexnek nyolcszázmilliója van készpénzben. Az egész vállalat egy hatalmas pénzverde. Maga gyártja a pénzt magának, az összes többi dohánytársasággal együtt.
Jerryvel már nyolctagúra nőtt a felperes tábora. Lonnie az egyik sarokba húzódott, és a körmét kezdte vagdosni.
És Uszkár lett a kilencedik.
– Igenis felháborító, és én nem is járulok hozzá – jelentette ki. – Kisebb összegről esetleg szó lehet, de egymilliárdról soha!
– Akkor mennyi legyen? – kérdezte Rikki.
Legföljebb ötszázmillió... legföljebb százmillió... Egyszerűen nem tudták rászánni magukat, hogy kimondják ezeket a nevetséges számokat.
– Fogalmam sincs – felelte Sylvia. – Maga mennyire gondol?
– Nekem tetszik az ötlet, hogy megizzasszuk ezeket az alakokat – jelentette ki Rikki. – Ha egyszer rászántuk magunkat, hogy megmutatjuk nekik, hol lakik az úristen, akkor ne szemérmeskedjünk!
– Tehát legyen egymilliárd? – kérdezte Sylvia.
– Miért ne? Én benne vagyok.
– Én is – mondta Shine, aki már attól is gazdagnak érezte magát, hogy bekapcsolódhat ebbe a vitába.
Nicholas végül feltette a kérdést:
– Ki az, aki semmilyen kártérítést nem kíván megszavazni?
Savelle felemelte a kezét. Lonnie süketnek tettette magát, de úgysem volt szükség rá, hogy megnyilatkozzék.
– A szavazati arány tíz a kettőhöz – állapította meg Nicholas, és mindjárt írásba is foglalta a tényt. – Ezzel az esküdtszék eldöntötte a felelősség kérdését. Most állapodjunk meg a kártérítés ügyében is. Egyetértünk-e mind a tízen abban, hogy a Wood családot megilleti a tényleges károk ellenértékeként kiszámított kétmillió dollár?
Savelle hátrarúgta a székét, és kivonult a helyiségből. Lonnie kávét töltött magának, és leült az ablakhoz, háttal a többieknek, de éberen figyelve minden szóra.
Az iménti vita fényében a kétmillió aprópénznek tűnt, és a tíz esküdt egyhangúlag megszavazta. Nicholas máris rögzítette a döntést a Harkin bíró által jóváhagyott űrlapon.
– Egyetértünk-e mind a tízen abban, hogy indokolt továbbá bizonyos összegű büntető kártérítés kiszabása is? – tette fel Nicholas a következő kérdést, majd egymás után ránézett az asztal körül ülőkre; mindegyik sorra elrebegte az igent. Csak Mrs. Gladys Card habozott. Tudta, hogy még meggondolhatja magát, de azt is tudta, hogy elhatározásának semmi jelentősége nem lenne. A döntéshez kilenc szavazat is elegendő. – Helyes. Akkor térjünk rá a büntető kártérítés összegére. Van valakinek valamilyen javaslata?
– Nekem van – mondta Jerry. – Írja le mindenki egy darab papírra az általa jónak tartott összeget, hajtogassa össze, hogy senki meg ne láthassa, aztán az egészet összeadjuk és elosztjuk tízzel, akkor majd kijön az átlag.
– És úgy gondolod, hogy ez kötelező érvényű legyen? – kérdezte Nicholas.
– Azt nem, de legalább tudni fogjuk, hányadán állunk.
A titkos szavazás gondolata csábítónak tűnt. Mindannyian gyorsan ráfirkantották a maguk summáját egy-egy cédulára.
Nicholas lassan kibontotta a cédulákat, felolvasta az összeget, Millie pedig szép sorban egymás alá írta őket. Egymilliárd, egymillió, ötvenmillió, tízmillió, egymilliárd, egymillió, ötmillió, ötszázmillió, egymilliárd és végül kétmillió...
Millie elvégezte az összeadást.
– A végösszeg hárommilliárd-ötszázhatvankilencmillió. Ha elosztjuk tízzel, az átlag háromszázötvenhatmillió-kilencszáz lesz.
Beletelt néhány másodpercbe, amíg a sok nullát mind megemésztették. Aztán Lonnie felpattant, az asztalhoz ugrott, fojtottan, de érthetően csak annyit mondott:
– Maguk megőrültek! – és kirohant.
Az ajtó dörrenve vágódott be mögötte.
– Én erre képtelen vagyok – mondta feldúltan Mrs. Gladys Card. – Nyugdíjból élek, ha nem tudnák. És igaz, hogy nagyon rendes nyugdíjat kapok, de ezeket a számokat akkor sem bírom ésszel felérni.
– Pedig ezek nagyon is reális számok – mondta Nicholas. – A Pynexnek nyolcszázmilliója van készpénzben, a tőkéje pedig több mint egymilliárd. Az elmúlt évben az ország hatmilliárd dollárt fordított a dohányzással közvetlenül összefüggő egészségügyi kiadásokra, és ez a szám évről évre emelkedik. Muszáj nagy tételekben gondolkodnunk; egy ötmillió dolláros verdikten ezek a pasasok csak röhögnének, és nem változna az égvilágon semmi; élnének és virulnának tovább. Ugyanolyan hazugságokkal etetnék a Kongresszust. Ugyanúgy bombáznák a reklámjaikkal a gyerekeket. Szóval maradna minden a régiben – hacsak mi fel nem rázzuk őket!
Rikki az asztalra könyökölve előrehajolt, és keményen ránézett Mrs. Gladys Cardra.
– Ha nem tudja rászánni magát, akkor menjen ki a többiek után.
– Kérem, ne provokáljon!
– Eszemben sincs provokálni. Elismerem, hogy ehhez a döntéshez nagy bátorság kell. De Nicholasnak igaza van. Ha nem vágunk a képükbe, és nem kényszerítjük térdre őket, akkor semmi sem fog változni. Ezek az emberek nem ismernek irgalmat.
Mrs. Gladys Card reszketett az idegességtől; látszott, hogy bármelyik percben összeroppanhat.
– Igazán sajnálom. Szívesen segítenék, de erre, amit akarnak, egész egyszerűen képtelen vagyok.
– Semmi baj, Mrs. Card – mondta Nicholas csitítóan.
Szegény idős hölgynek felborult a lelki egyensúlya; ilyenkor elkel a baráti szó. Mindez rendben is van – feltéve, ha együtt a kilenc biztos szavazat. Nicholas megengedhette magának, hogy együttérzést tanúsítson; de újabb szavazatot nem veszíthetett.
A megmaradt esküdtek szótlanul várták, merre billen a mérleg: erőre kap-e Mrs. Card, avagy végképp elveszti a fejét. Végül a hölgy mély levegőt vett, felszegte az állát, és belső tartalékainak hála, többé-kevésbé összeszedte magát.
– Kérdezhetek valamit? – nézett Nicholasra mint a tudás egyetlen kútfejére Angel.
– Természetesen – húzta fel a vállát a fiatalember.
– Ha akkora összeget ítélünk meg, amekkoráról itt szó van, mi történik utána a dohányiparral?
– Hogy érti: jogi, gazdasági vagy politikai szempontból?
– Mind a háromból.
Nicholas néhány pillanatig gondolkodott, de aztán készségesen válaszolt.
– Először kitör majd a pánik. Minden a feje tetejére áll. A vezetők rémüldözve várják, mit hoz a holnap. Utána lenyugszanak, és várakozó álláspontra helyezkednek: elárasztják-e őket az újabb perek. Közben rákényszerülnek, hogy felülvizsgálják hirdetési stratégiáikat. Csődbe nem mennek, legalábbis a közeljövőben nem, mert a pénzük az töméntelen. Különleges törvényekért kezdik ostromolni a Kongresszust, bár ha nem tévedek, Washington egyre ridegebben bánik majd velük. Egyszóval, Angel, ha megtesszük, ami a kötelességünk, az iparág soha többé nem lesz a régi.
– És remélhetőleg egy szép napon végleg betiltják a cigarettagyártást – tette hozzá Rikki.
– Vagy pedig a társaságoknak nem lesz pénzük rá – vélte Nicholas.
– És velünk mi lesz? – kérdezte Angel. – Úgy értem, nem leszünk-e veszélyben? Hiszen maga mondta, hogy ez a népség már a tárgyalás előtt is szemmel tartott minket.
– Nem kell félni, biztonságban leszünk – jelentette ki Nicholas. – Bennünket senki sem bánthat. Ahogy az imént mondtam, jövő hétre még a nevünk is feledésbe merül, csak az ítéletünk marad meg az emberek emlékezetében.
Phillip Savelle visszatért, és leült a helyére. – Nos, mire jutottak az új Robin Hoodok? – kérdezte, Nicholas azonban mintha meg sem hallotta volna.
– Ha haza szeretnénk jutni, emberek, meg kell egyeznünk az összegben – mondta.
– Azt hittem, ez már megtörtént – csattant fel Rikki.
– A kilenc szavazat legalább megvan? – kérdezte Nicholas.
– És mennyiről szól a kilenc, ha szabad tudnom? – érdeklődött gunyorosan Savelle.
– Nagyjából háromszázötvenmillióról – adta meg a választ Rikki. – Néhány millióval ide vagy oda.
– Á, szóval kikötöttünk az egyenlő vagyonmegosztás elméleténél. Vicces; eddig nem is látszottak marxistáknak!
– Van egy ötletem – jelentkezett ismét Jerry. – Kerekítsük fel négyszázmillióra, vagyis a készpénzállományuk felére. Ettől még nem mennek tönkre. Legföljebb húznak egyet a nadrágszíjon, még több nikotint pumpálnak a cigikbe, még több gyereket húznak a csőbe, és két év alatt, hipp-hopp, máris a pénzüknél vannak.
– Mi ez itt, valami árverés? – kérdezte Savelle, de senki sem méltatta válaszra.
– Így legyen – mondta Rikki.
– Akkor szavazzunk – javasolta Nicholas, és a kilenc kéz a magasba emelkedett. Nicholas ekkor szabályszerűen feltette a kérdést nyolc társának: valóban arra szavaztak-e, hogy az ítélet kétmillió dollárt szabjon ki a tényleges károk fejében, és négyszázmillió dollárt büntető kártérítés gyanánt? Mind a nyolcan igennel válaszoltak. Nicholas ekkor kitöltötte a megmaradt rovatokat, majd sorban mindegyikükkel aláíratta az okmányt.
A végére megjött Lonnie is.
– Meghoztuk az ítéletet, Lonnie – nézett rá Nicholas.
– Micsoda meglepetés! És mennyiről?
– Négyszázkétmillió dollárról – felelte Nicholas helyett Savelle. – Néhány milliócska ide vagy oda már nem számít.
Lonnie először Savelle-re, majd Nicholasra nézett.
– Ugye ez csak vicc? – suttogta alig hallhatóan.
– Ebben ne is reménykedjen – mondta Nicholas. – Ez a színtiszta igazság, és kilenc szavazat erősíti meg. Nincs kedve csatlakozni?
– Menjen a fenébe.
– Az ember fel sem éri ésszel, mi? – mondta Savelle. – Pedig gondolja el: mindnyájunkból híres ember lesz!
– Ilyenre még nem volt példa... – motyogta Lonnie a falnak dőlve.
– Tévedés – nyugtatta Nicholas. – Pár évvel ezelőtt a Texacóra tízmilliárdot sózott az esküdtszék.
– Á, eszerint a Pynexnek kedvezni akartak? – kérdezte maró gúnnyal Lonnie.
Nicholas felállt az asztaltól.
– Nem, Lonnie. Mi csupán igazságot akartunk szolgáltatni.
Azzal az ajtóhoz lépett, és kiszólt Lou Dellnek: közölje Harkin bíróval, hogy az esküdtszék eleget tett feladatának.
Várakozás közben Lonnie félrevonta Nicholast, és suttogó hangon, inkább idegesen, semmint dühösen megkérdezte:
– Van rá mód, hogy kivonjam ebből a nevemet?
– Hát persze, nem kell aggódnia. A bíró egyenként felteszi majd a kérdést, egyetértünk-e az ítélettel. És ha majd magához ér, mindenkinek tudtára adhatja, hogy elhatárolódik a többségtől.
– Köszönöm.
LOU DELL, mint mindig, most is Willisnek adta át az írásos üzenetet. A rendőr nyomban útnak eredt, befordult a folyosó sarkán, és eltűnt szem elől, hogy a bíró tulajdon kezébe tegye le a levélkét. Harkin éppen telefonált; már nagyon kíváncsi volt az ítéletre. Pályafutása során épp elég ítéletet hallgatott végig, de valami azt súgta neki, hogy ennek a mostaninak különleges zamata lesz. Mindig remélte, hogy egy szép napon majd valami egészen nagyszabású polgári perben elnökölhet, de pillanatnyilag nemigen tudott elképzelni olyan ügyet, amelyiknek ennél is nagyobb volna a hordereje.
Az üzenet a következőképpen szólt: „Tiszteletre méltó bíró úr, gondoskodna-e róla, hogy a tárgyalás után rendőri kíséretet kapjak? A helyzet az, hogy félek. Az okokat majd később közlöm önnel. Nicholas Easter.”
Ő-tiszteletreméltósága azonnal kiadta a megfelelő utasítást az ajtaja előtt posztoló rendőrnek, majd határozott léptekkel átvonult a tárgyalóterembe, amelynek levegője vibrált az izgalomtól. Az ügyvédek, akik közeli irodáikban toporogva várták a hívást, pattanásig feszült idegállapotban, lázas tekintettel loholtak a helyükre. Egymás után érkeztek az érdeklődők is. Este nyolc óra körül járt az idő.
– Tudomásomra hozták, hogy az esküdtszék meghozta ítéletét – szólt bele Harkin erős hangon a mikrofonjába, és látta, ahogy az ügyvédek összerezzennek. – Kérem, szólítsák be az esküdteket.
Azok tizenketten ünnepélyesen komor arccal vonultak be; ilyen alkalmakkor ösztönösen is így viselkedik minden esküdtszék. Akár az egyik, akár a másik fél javára döntöttek, akár egységesen léptek fel, avagy súlyos nézeteltérések dúltak köztük, bevonulás közben egyként borúsan a földre szegezik tekintetüket, mindennek következtében mindkét fél felhagy a reménnyel, és máris készül a fellebbezésre.
Lou Dell átvette Nicholastól a formanyomtatványt, és továbbította ő-tiszteletreméltóságához, aki nagy nehezen megállta, hogy rezzenéstelen arccal olvassa végig; semmilyen jellel nem árulta el, mennyire feldúlta az ítélet, már-már az ésszerűség határán is túl. Tenni azonban semmit sem tehetett; eljárásjogi tekintetben semmilyen kifogásra nem volt alap. Később majd kérelmezni lehet az összeg csökkentését; pillanatnyilag azonban Harkinnak meg volt kötve a keze. Újra összehajtogatta az űrlapot, és visszaadta Lou Dellnek, aki odavitte Nicholasnak. Nicholas le sem ült a helyére; felkészülten várta a nagy pillanatot.
– Felkérem az esküdtszék elnökét az ítélet ismertetésére.
Nicholas gondosan kibontogatta mesterművét, megköszörülte torkát, majd gyorsan körülnézett, hogy Fitch vajon ott van-e a teremben, aztán némiképp csalódottan, amiért nem látta, hozzákezdett a felolvasáshoz.
– Mi, az esküdtszék tagjai a felperes, Celeste Wood javára döntöttünk, és a tényleges károk ellenértékeként megítélünk kétmillió dollárt.
Ez már önmagában precedensértékű újdonság volt. Wendall Rohr és ügyvédtársai viharosat sóhajtottak megkönnyebbülésükben. Tudták, hogy történelmi jelentőségű győzelmet arattak.
Az ítéletnek azonban ezzel még nem volt vége.
– Továbbá mi, az esküdtszék tagjai másodízben is a felperes, Celeste Wood javára döntöttünk, és büntető kártérítés címén megítélünk négyszázmillió dollárt.
Ügyvédi szemszögből nézve az ítélet tudomásulvétele már-már művészi teljesítményt igényel. Ilyenkor az ügyvéd nem rezzenhet össze, még a szeme sem rebbenhet. Nem nézhet körül diadalmasan vagy vigaszt keresőn. Nem ragadhatja karon ügyfelét, hogy együtt ünnepeljen vagy sírjon vele. Mozdulatlanul kell ülnie, és úgy tennie, mintha pontosan erre a verdiktre számított volna; a legajánlatosabb, ha le nem veszi a szemét jegyzettömbjéről, sőt irkál is valamit.
Ezt a magasrendű művészetet most megszentségtelenítették. Cable úgy csuklott össze, mint akit gyomron lőttek. Társai tátott szájjal, elakadó lélegzettel meredtek az esküdtek padsoraira, mint akik nem hisznek a fülüknek. A Cable háta mögött ülő beosztott ügyvédek valamelyike fölhördült:
– Atyaisten!
Rohr gyorsan magához tért: széles mosollyal karolta át a csendesen sírdogáló Celeste Woodot. Társai némán szorongatták egymás kezét. Micsoda káprázatos győzelem! Lélekben már felkészültek a percre, amikor majd megosztoznak az összeg negyven százalékán.
Nicholas leült, és megveregette Loreen Duke térdét. Végre-valahára túl vannak az egészen!
Harkin bíró ismét magához ragadta az irányítást, olyan hűvös tárgyszerűséggel, mintha az elhangzott ítéletben semmi rendkívüli nem volna.
– A továbbiakban, hölgyeim és uraim, mindegyiküknek külön-külön felteszem a kérdést, egyetért-e az ítélettel. A válaszokat jegyzőkönyvbe vesszük. Elsőnek Ms. Loreen Duke-ot kérdezem: megszavazta-e az imént hallott ítéletet?
– Megszavaztam – felelte büszkén Loreen.
Némely ügyvéd jegyzetelt. Mások csak eltompultan meredtek maguk elé.
– Mr. Easter? Megszavazta az ítéletet?
– Megszavaztam.
– Mrs. Dupree?
– Igen, bíró úr. Megszavaztam.
– Mr. Savelle?
– Ellene szavaztam.
– Mr. Royce? Ön megszavazta az ítéletet?
– Igen.
– Ms. Weese?
– Én is.
– Ön, Mr. Vu?
– Én is.
– Mr. Lonnie Shaver?
Lonnie félig felemelkedett székéről, úgy kiáltotta világgá:
– Nem, bíró úr, én nem szavaztam meg az ítéletet, és egyetlen betűjével sem értek egyet!
– Köszönöm, Mr. Shaver. Mrs. Rikki Coleman? Megszavazta az ítéletet?
– Meg, bíró úr.
– Mrs. Gladys Card?
– Nem, bíró úr.
Cable, a Pynex, Fitch és az egész dohányipar előtt megcsillant némi remény. Eddig három esküdt fejezte ki, hogy nem ért egyet a verdikttel. Már csak egyetlenegyre volt szükség, és az esküdtszéket máris a tanácskozás folytatására utasítanák. Minden gyakorló bíró kapásból sorolhatott fel olyan eseteket, amikor a már kihirdetett ítélet a név szerinti meghallgatás közben váratlanul a semmibe foszlott. A tárgyalóterem nyilvánossága előtt, a peres felek és az ügyvédek jelenlétében bizony egészen más súlya lesz a szavaknak, mint volt alig néhány perce, az esküdtek szobájának védett magányában.
Ám Uszkár és Jerry hamar eltaposta a csoda lehetőségének aprócska szikráját. Mindketten vállalták az ítéletet.
– Eszerint az arány kilenc a háromhoz – állapította meg a bíró. – Úgy látom tehát, minden rendben van. Kíván megjegyezni valamit, Mr. Rohr?
Rohr csak megrázta a fejét. Most nem mondhatott köszönetet az esküdteknek, holott legszívesebben átugrotta volna a korlátot, és sorban mindegyiknek megcsókolta volna a lábát. Ehelyett illemtudóan ült a helyén, karját továbbra is Celeste Wood vállán nyugtatva.
– Mr. Cable?
– Nincs megjegyzésem, bíró úr – nyögte ki Cable, pedig mi mindent tudott volna ennek a tizenkét seggfejnek a képébe vágni!
Nicholast mindeközben mélységesen nyugtalanította Fitch távolléte. Ha itt nincs, akkor kinn leselkedik valahol a sötétben, és vár. Vajon mennyit tudhatott meg az utóbbi napokban? Bizonyára többet a kelleténél. Nicholasnak nem volt hőbb vágya, mint hogy végre maga mögött hagyja a törvényszéket, és aztán iszkoljon a városból.
Harkin most terjengős köszönetet mondott az esküdteknek, elpufogatott minden, rendelkezésére álló frázist és közhelyet a hazafiasságról és az állampolgári kötelezettségteljesítésről, óva intette őket, nehogy a tanácskozásról és az ítélet meghozataláról bárkivel is beszéljenek, meglobogtatta előttük a fenyegetést, hogy kiszivárogtatás esetén elmarasztalhatja őket a bírósággal szembeni engedetlenségben, majd elhangzott a boldogító felszólítás: most visszamehetnek a motelbe a holmijukért, és azután üt a hazatérés órája.
Fitch az irodája melletti vetítőből követte az eseményeket, ezúttal magányosan. Az esküdtszéki szakértőket már órákkal korábban kirúgta, és hazamenesztette Chicagóba.
Eastert természetesen elkaphatná; ezt részletesen meg is vitatta az időközben megérkezett Swansonnal. De mit érne vele? Easter úgysem beszélne, nekik pedig nyakukba szakadhatna egy emberrablási vád. Volt bajuk épp elég anélkül is, hogy megismerkednének a biloxi börtönnel.
Az is felvetődött, hogy a nyomába szegődnek, hátha elvezeti őket a lányhoz. Amiből persze újabb kérdés adódott: ha valóban megtalálják a lányt – mihez kezdenek vele? A rendőrségen nem jelenthetik fel. Marlee terve végtére is ragyogó ötletre épült: piszkos pénzzel oldott kereket. Mit is mondhatna Fitch az FBI-nak, eskü alatt tett vallomásában? Azt, hogy tízmillió dollárt fizetett a lánynak a dohányiparra nézve kedvező ítélet fejében, de az pofátlanul kitolt vele? És utána szólítsa fel az FBI-t, hogy ugyan szíveskedjenek már vádat emelni a hölgyike ellen?
Akármerre indult volna: zsákutcába csalták.
Nézte-nézte a videót Olivér McAdoo rejtett kamerájának lencséjén át. Az esküdtek felálltak, kicsoszogtak, padsoraik kiürültek. A tárgyalás véget ért.
Maguk az esküdtek még egyszer összegyűltek szobájukban; összeszedték könyveiket, képes újságjaikat, szatyraikat. Nicholas nem volt beszédes kedvében; egy alkalmas pillanatban gyorsan kisurrant az ajtón. A folyosón elébe állt Chuck, akivel időközben összebarátkoztak, és közölte, hogy a seriff odakinn várja. Nicholas pedig, anélkül, hogy egyetlen szóval is elbúcsúzott volna Lou Delltől, Willistől vagy azoktól az emberektől, akikkel az elmúlt négy hetet együtt töltötte, sietősen megindult Chuck nyomában. A hátsó kapun osontak ki, és meglátták a seriffet, aki nagy, barna Fordja kormányánál várakozott.
– A bíró üzent, hogy segítségre szorul – mondta.
– Úgy van. Induljon a 49-esen északra; majd mutatom az utat. És figyeljen, hogy nem követnek-e.
– Rendben. De ki akarná követni?
– Néhány csúnya fiú.
Chuck becsapta az utasülés ajtaját, és az autó elrobogott. Nicholas még egyszer felpillantott az első emeletre. Az ablakon át deréktól felfelé látta Millie Dupree-t, amint Rikki Colemannel ölelkezik.
– Hát semmije se maradt a motelben? – kérdezte a seriff.
– Nem érdekes. Majd valamikor később begyűjtőm.
A seriff rádión maguk mögé rendelt még két kocsit azzal az utasítással, hogy figyeljék, nem hajt-e utánuk valaki. Húsz perccel később, amikor már Gulfporton száguldottak keresztül, Nicholas mutatni kezdte az utat. Így jutottak el egy, a várostól északra elterülő társasháztelep teniszpályájához. Nicholas megköszönte a fuvart, és kiszállt.
– Biztos, hogy itt már nem lehet baj? – kérdezte a seriff.
– Biztos. Barátaim laknak itt; náluk éjszakázom. Még egyszer köszönöm.
– Csak hívjon, ha mégis segítség kéne.
– Meglesz.
Nicholas eltűnt a sötétségben, majd a sarkon túlról figyelte, ahogy a rendőrautó tovahajt. Aztán továbbment, és megállt a biliárdterem előtt; innen szemmel tarthatta a forgalmat a társasházak körül. Nem látott semmilyen gyanús mozgást.
A vadonatúj bérelt kocsit Marlee két nappal ezelőtt hagyta itt számára. Összesen három kocsit béreltek különféle célokra; a másik kettő most elhagyatva állt Biloxi peremén, két különböző parkolóban. Nicholasra másfél órás út várt Hattiesburgig. Végig azt fürkészte, nem követik-e, de simán elérte úti célját.
A Lear a hattiesburgi repülőtéren várta. Nicholas a lezárt kocsiban hagyta a kulcsokat, majd fesztelen léptekkel besétált a kis indulócsarnokba.
Nem sokkal éjfél után már le is szállt Georgetownban, kifogástalan kanadai irataival, és pillanatok alatt átesett a vámvizsgálaton. Rajta kívül nem volt más érkező utas, a repülőtér jóformán néptelen volt. Marlee a poggyászkiadónál várta. Szenvedélyesen összeölelkeztek, majd kiléptek a szabadba, ahol valósággal arcul csapta őket a nehéz, párás levegő.
– Hallottad? – kérdezte Nicholas.
– Hát persze. Tele van vele a CNN – felelte a lány, majd kuncogva megkérdezte: – Többre nem voltál képes?
Válaszra azonban nem várt. Ehelyett ismét összecsókolóztak.
Marlee vezetett. Elindultak a város felé, végighajtottak az üres, ide-oda kanyargó utcákon, majd eljutottak a kikötő közelében sorakozó modern banképülethez.
– Ez itt a miénk – mutatott Marlee a Royal Swiss Trust épületére.
– Jól néz ki.
Később leültek a homokos tengerpartra, és élvezték, ahogy a langyos hullámok átcsapnak a lábukon. A látóhatár peremén néhány homályosan csillogó hajó lebegett. Mögöttük némán magasodtak a szállodák és üdülőházak. A tengerpart most csak az övék volt, kettőjüké.
Csodálatos pillanat volt. Négyéves fáradozásuk meghozta gyümölcsét. Amit kiterveltek, a legapróbb részletekig megvalósult. Négy éve álmodoztak erről az éjszakáról, és hányszor adták fel már közben a reményt, hogy valaha is eljön!
Észrevétlen múltak az órák.
Okosabbnak tartották, ha Marcus, a bróker nem is találkozik Nicholasszal. Minél kevesebbet tud, annál jobb; nagyon könnyen lehet, hogy a hatóságok később kényelmetlen kérdéseket tesznek föl neki. Marlee egyedül jelent meg, pontosan kilenckor a Royal Swiss Trust recepciópultjánál. Rögtön felkísérték Marcushoz, aki kávéval kínálta, majd becsukta az ajtót. Sok kérdése lett volna, de tudta, hogy úgysem teheti fel őket.
– Ami a Pynex-részvények rövidre való eladását illeti, egész tűrhető ötletnek bizonyult – jegyezte meg, és elégedetten vigyorgott a saját humorán.
– Magam is úgy vélem – felelte Marlee. – Mennyiről fognak indulni?
– Jó kérdés. Beszéltem New Yorkkal, de egyelőre teljes a káosz. Az ítélet mindenkit főbe kólintott. Kivéve magát, ha jól gyanítom! – Olyan nagyon szeretett volna tapogatózni, de tudta, hogy válaszra úgysem számíthat. – Lehet, hogy nem is indulnak. Előfordulhat, hogy egy-két napra felfüggesztik a forgalmazást.
Úgy látszott, a nőt egyáltalán nem lepi meg a közlés. Meghozták a kávét. Miközben kortyolgatták, átnézték az előző napi záró árfolyamokat. Fél tízkor Marcus feltette a mikrofonos fejhallgatót, és figyelni kezdte a kisebbik íróasztalán álló két képernyőt.
– A tőzsde kinyitott – jegyezte meg.
Marlee nyugalmat színlelt, holott feszült izgalommal várta a fejleményeket. Nicholas meg ő azt tervezték, hogy gyorsan besöprik a zsákmányt, aztán eltűnnek vele valamilyen távoli vidéken, ahol még egyikük sem járt. De ehhez százhatvanezer Pynex-részvény pozícióját kellett minél hamarabb lezárnia.
– Úgy látszik, fel van függesztve – motyogta Marcus bele a képernyőbe, és Marlee alig észrevehetően megborzongott. A férfi ekkor számjegyeket kezdett nyomogatni, és beszélgetésbe elegyedett valamilyen New York-i féllel. Számokat és pontokat mormolt, majd így szólt:
– Ötvenen kínálják, de nincs vásárló. Nos, igen vagy nem?
– Nem.
Újabb két perc telt el. Marcus le nem vette a szemét a képernyőről.
– Negyvenötért van a kijelzőn. Igen vagy nem?
– Nem. A többiek hogy állnak?
Marcus ujjai táncot jártak a billentyűkön.
– Hűha. A Trellco tizenhárommal zuhant, és most negyvenhármon áll. A Smith Greer tizeneggyel, jelenleg ötvenhárom és negyedért kínálják. A ConPack nyolc dollárt esett, és huszonötön van. Valóságos vérfürdő. Pergőtűz alatt az egész dohányipar!
– Nézze meg újra a Pynexet.
– Még mindig zuhan. Most negyvenkettőnél tart; egypáran vettek egy-egy kisebb tételt.
– Vegyen húszezer részvényt negyvenkettőért – mondta Marlee, jegyzeteit tanulmányozva.
Marcus néhány másodperc múlva jelentette:
– Visszaigazolták. Fel is ment negyvenháromra. Odaát a fiúk nyitva tartják ám a szemüket! Én a maga helyében legközelebb nem vennék mindjárt húszezret.
A Marlee/Nicholas cég a jutalékot leszámítva máris hétszáznegyvenezer dollárt nyert.
– Újra negyvenkettőn van – közölte Marcus.
– Vegyen húszezret negyvenegyért – mondta a nő.
– Visszaigazolva – jelentette egy perc múlva Marcus. Újabb hétszázhatvanezer dollár tiszta nyereség.
– Megállt negyvenegyen, most felment egy féllel – mormolta Marcus gépiesen. – Felfigyeltek a kötésre...
– Van más vevő is? – kérdezte Marlee.
– Még nincs.
– Mikor kapcsolnak rá?
– Ki tudhatja? De szerintem hamarosan. A társaságnak túl sok a pénze, semhogy csődbe jusson. A könyv szerinti érték részvényenként hetven dollár. Ötvenért ingyen van. Én biztosan azt ajánlanám az ügyfeleimnek, hogy most csapjanak le.
Marlee vett további húszezer részvényt negyvenegy dollárért, majd kivárt fél órát, s negyvenért jutott újabb húszezerhez. Amikor a Trellco tizenhat dollárt zuhant, s elérte a negyvenet, abból is vett húszezret, háromszázhúszezer dolláros haszonnal.
A nagy zsákmány lassan összegyűlt. Marlee fél tizenegykor engedélyt kért, hogy telefonáljon, és felhívta Nicholast, aki a képernyőre tapadva bámulta, ahogy a CNN-en kibontakozik a dráma. Mint kiderült, a CNN külön csapatot küldött Biloxiba, hogy megpróbálják szóra bírni Rohrt, Cable-t, Harkint, Gloria Lane-t vagy bárkit, akinek mondanivalója lehet, de senki nem volt hajlandó nyilatkozni.
Nicholas közben a tőzsdei árfolyamokat is nyomon követte egy pénzügyi hírcsatornán.
A Pynex nyitás után egy órával érte el a mélypontot. Harmincnyolc dolláron talált vevőkre, és Marlee ekkor zárta le a még megmaradt nyolcvanezer részvény pozícióját.
Amikor a Trellco megrekedt negyvenegyen, abból is vett negyvenezret; ezzel ki is szállt a Trellco-üzletből. Most, hogy a művelet java részét lebonyolította, méghozzá kiemelkedő eredménnyel, már kevésbé volt kedve itt ücsörögni, és lesni az alkalmat, hogy minél előnyösebben használja ki a másik két társaság mélyrepülését is. Nagy erőfeszítésébe került, hogy győzze kitartással. De gondolatban annyiszor elpróbálta már a nagy manővert, és tudta, hogy ilyen lehetőséghez soha többé nem jut.
Az idő már dél felé járt, a piacon még mindig teljes volt a fejetlenség. Marlee ekkorra végzett a Smith Greer utolsó részvénycsomagjával is. Marcus levette a fejhallgatót, és megtörölgette fénylő homlokát.
– Egész szép délelőttje volt, Ms. MacRoland. A jutalékot leszámítva nyolcmillió a nettó nyeresége.
Az íróasztalon közben a nyomtató csendesen zümmögve ontotta az újabb és újabb visszaigazolásokat.
– Azt kérem, hogy a pénzt utalják át telexen egy zürichi bankba.
– A mi bankunkba?
– Nem.
Marlee átnyújtott egy papírlapot, amelyre felírta a szükséges utasításokat.
– Mennyit? – kérdezte Marcus.
– Az egészet, leszámítva természetesen a maguk jutalékát.
– Értem. És gondolom, sürgős.
– Azonnal indítsák el, kérem.
Marlee gyorsan csomagolt. Nicholas csak nézte, hiszen neki nem volt mit összecsomagolnia; éppen csak két golfpólót meg egy farmert vett a szálloda melletti turkálóban. Megfogadták, hogy a következő állomáshelyükön mindketten új ruhatárat szereznek be. A pénz most nem számít.
Első osztályon repültek Miamiba, ahol két órát vártak az amszterdami járatra. Az első osztály tévéműsorán csak a CNN-t és a pénzügyi híreket közvetítették, ők pedig szívből jövő derűvel nézték a biloxi ítéletről szóló híradásokat meg a Wall Street ámokfutását. Gombamód nőttek ki a földből a szakértők. Jogászprofesszorok fogalmaztak komor jóslatokat a dohányipar felelősségvállalási kötelezettségének alakulásáról. Tőzsdei elemzők nyilatkoztak, rendre megcáfolva az előttük szólók véleményét. Harkin bíró nem kívánt megjegyzést fűzni a történtekhez. Cable-t nem lehetett előkeríteni. Rohr nagy sokára előbújt irodájából, hogy széles mellel fogadja a gratulációkat. Rankin Fitchről azonban nem történt említés, amit Marlee szívből sajnált; nagy örömére szolgált volna, ha láthatja megviselt arcát.
Visszamenőleg megállapíthatta, hogy időzítése hibátlannak bizonyult. Az összeomlás után az árfolyam elérte a mélypontját, és a nap végére a Pynex szilárdan megállapodott negyvenöt dolláron.
Amszterdamból továbbrepültek Genfbe, ahol egy hónapra szállodai lakosztályt béreltek.
FlTCH AZ ÍTÉLET elhangzása után három nappal hagyta el Biloxit. Hazatért arlingtoni otthonába, és folytatta megszokott tevékenységét washingtoni irodájában. Kétséges volt ugyan, megmaradhat-e az Alap igazgatói tisztségében, de névtelen kis cége bőven el volt látva egyéb, a dohányipartól független megbízásokkal is. Igaz, olyan jól, mint az Alap, egyik sem fizetett.
Egy héttel a tárgyalás befejezése után New Yorkban találkozott Luther Vandemeerrel és D. Martin Jankle-lal, és részletes vallomást tett a Marlee-féle üzletről. Nem volt valami kellemes találkozás.
Tanácskozott néhány válogatott és könyörtelenségéről híres New York-i ügyvéddel is: miként lehetne az ítéletet leghatékonyabban megtámadni. Az a körülmény, hogy Easter nyomban felszívódott, alapos okot szolgáltat a gyanúra. Herman Grimes hozzájárult, hogy rendelkezésre bocsássa kórházi leleteit és zárójelentését; az orvosok egyértelműen kizárták a szívroham lehetőségét. Grimes maga aznap reggelig kifogástalanul érezte magát; csak arra emlékezett, hogy furcsának találta a kávéja ízét, aztán máris elterült a földön. Vallomást tett már Frank Herrera nyugalmazott ezredes is, és eskü alatt állította, hogy az ágya alatt talált tilalmas sajtóanyagokat nem ő tette oda. Látogatót egyszer sem fogadott. A Mogult a motelnek még csak a tájékán sem árusították. Az ítéletet körülvevő homály napról napra sűrűbb lett.
A New York-i ügyvédek azonban nem értesültek a Marlee-féle alkuról, és a jövőben sem tudhattak meg róla semmit.
Cable már dolgozott a beadványon, amelyben engedélyt kért az esküdtek egyenkénti kikérdezésére, és úgy látszott, Harkin bíró is egyetért az elgondolással. Másként hogyan is lehetne a nyomára jönni, mi is történt ott a kulisszák mögött? Kiváltképpen Lonnie Shaver szorgalmazta, hogy mindent kitálalhasson. Azóta már elő is léptették, és az amerikai nagyvállalati szférának nem akadt nála buzgóbb védelmezője.
A tárgyalást követő próbálkozások tehát reménnyel kecsegtettek; mindazonáltal a fellebbezési folyamat hosszadalmasnak és bonyolultnak ígérkezett.
Ami Rohrt és a vállalkozás költségeit fedező ügyvédcsoportot illette, fényes jövő elé néztek; úgy tűnt, a korlátlan lehetőségek birodalma nyílt meg előttük. Külön személyzetet szerződtettek, hogy tárgyaljanak az egymás után jelentkező ügyvédek és a reménybeli ügyfelek hadával. Zöld telefonszámot vezettek be. Már felvetődött a csoportosan indítandó perek gondolata is.
A Wall Street a jelek szerint sokkal inkább hajlott Rohr, semmint a dohányipar felé. Az ítéletet követő hetekben a Pynex nem tudott az ötvendolláros határnál feljebb kapaszkodni, és a másik három társaság részvényei is legalább húsz százalékkal estek. A dohányzásellenes mozgalmak nyíltan utaltak a dohányvállalatok közelgő csődjére és végleges bukására.
Hat héttel az után, hogy elhagyta Biloxit, Fitch egyedül ebédelt egy parányi indiai étteremben, a washingtoni Dupont Circle közelében. Felöltőben gubbasztott, mert odakinn havazott, benn pedig nem fűtöttek eléggé, és éppen egy tányér erősen fűszerezett levest kanalazott.
A nő a semmiből bukkant fel, amúgy angyal módjára, olyasformán, ahogy jó két hónappal korábban a New Orleans-i St. Regis Szálloda tetőteraszán is egyszer csak ott termett.
– Hello, Fitch – mondta, és Fitch kezéből kiesett a kanál. Gyorsan körülnézett a sötét étteremben, de ott csak kis indiai társaságok hajoltak a gőzölgő tálak fölé; tíz méteren belül nem lehetett angol szót hallani.
– Maga mit keres itt? – kérdezte alig mozgó szájjal.
A nő arcát keretbe foglalta a felhajló szőrmegallér. Fitch újra rádöbbent, milyen szép. A haja, ha lehet, még rövidebb lett.
– Csak beugrottam, hogy üdvözöljem.
– Megtörtént.
– A pénzét pedig visszakapja, éppen ezekben a pillanatokban. Most utaltam vissza a számlájára, a Hanwha bankba, a Holland Antillákra. A teljes tízmilliót, Fitch.
Fitch hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Csak nézte a bájos arcot; az egyetlen földi lényét, aki valaha túljárt az eszén. És lám, még most is ő van fölényben.
– Milyen kedves magától – mondta.
– Már azon voltam, hogy szétosszam, hiszen tudja, mindenféle dohányzásellenes mozgalom között. De aztán elvetettük a tervet.
– Elvetették? Nicholas hogy van?
– Gondolom, hiányzik magának.
– Kimondhatatlanul.
– Akkor nyugodjon meg: remekül van.
– Szóval együtt maradtak?
– Ez csak természetes.
– Én azt hittem, úgy lépett meg a pénzzel, hogy őt is faképnél hagyta.
– Ne csacsiskodjon, Fitch.
– Nekem nem kell a pénze.
– Nagyszerű. Akkor utalja át az Amerikai Tüdővédelmi Szövetségnek.
– Az nem az én asztalom. Más célra szoktam adakozni. Miért adja vissza?
– Mert nem az enyém.
– Szóval a tiszta erkölcs útjára tért. Talán még a jóistenhez is eltalált?
– Mellőzzük a prédikációt, Fitch. A maga szájából nem hangzik túl meggyőzően. Soha nem is akartam megtartani azt a pénzt. Csak kölcsönvettem.
– Ha csalni és hazudni nem szégyell, mi tartja vissza a lopástól?
– Nem vagyok tolvaj. És azért hazudtam meg csaltam, mert a maga ügyfelei csak ezen a nyelven értenek. De árulja el, Fitch: megtalálták Gabrielle-t?
– Igen, megtaláltuk.
– És a szüleit is?
– Tudjuk, hol vannak.
– És most már érti?
– Így kétségkívül érthetőbb a dolog.
– Csodálatos emberek voltak, Fitch. Okosak, erősek, és imádtak élni. Mindketten egyetemista korukban kaptak rá a cigarettára, és én végignéztem, hogyan próbálnak leszokni róla – egészen addig, amíg bele nem haltak. Undorodtak maguktól a gyengeségük miatt, de hiába: nem tudták abbahagyni. Iszonyatos haláluk volt, Fitch. Végignéztem, ahogy szenvednek, ahogy elsorvadnak, ahogy levegő után kapkodnak, ahogy fuldokolnak. A végén már egyáltalán nem kaptak levegőt. Az egyetlen gyerekük voltam, Fitch. Ezt is kiderítették a banditái?
– Ki.
– Az anyám otthon halt meg, a dolgozószobája heverőjén, mert a hálószobáig már nem bírt elvánszorogni. Akkor már csak ketten voltunk: ő meg én.
A nő elhallgatott, és körülnézett. Fitchnek most tűnt csak fel, milyen áttetsző tiszta a szeme. Elhitte neki, hogy szomorú sorsa lehetett, de semmiféle együttérzést nem tudott kicsiholni magából.
– Mikor fogant meg magában ez a terv? – kérdezte végül, és evett egy kanállal a leveséből.
– Még az egyetemen. Pénzügy szakos voltam, és néhány hónapig egy ügyvéddel jártam. Ő mesélt a dohányperekről. Akkor született meg bennem az ötlet. Aztán lassan kicsírázott.
– Ördögi egy terv volt.
– Köszönöm, Fitch. Magától ez komoly bók. – Felhúzkodta a kesztyűjét, indulásra készen. – Csak magára akartam köszönni, Fitch. És meg akartam győződni róla, hogy valóban tudja-e, miért történt, ami történt.
– És ezek után leszáll rólunk?
– Nem. Szemmel fogjuk tartani a fellebbezési eljárást, és ha elvetik a sulykot, és túlságosan nekimennek az ítéletnek... nos, az átutalások másolatai nálam vannak. Legyen óvatos, Fitch. Bevallom, meglehetősen büszkék vagyunk erre az ítéletre, és nyitva tartjuk a szemünket.
A nő felállt, és már indulófélben szólt vissza:
– És jól jegyezze meg, Fitch: a következő pernél is ott leszünk.