FORGOTTEN REALMS
Ed Greenwood
Elminster megkísértése

(Tartalom)

 

 

Galadorna birodalom keletre fekszik Delthuntle tájaitól. Fővárosa, Nethrar, ma Nethra néven ismert.

Az Első rész eseményei úgy öt évet tesznek ki az Elveszett Penge Évének kezdetétől számítva (759 DR).

A Második rész eseményei tizenhat vagy tizenhét napot tesznek ki az Ébredő Féreg Évében (767 DR).

 

 

PROLÓGUS

 

Van egy rész Árnyasvölgy Öreg Mágusának előttünk kibontakozó történetében, melyet néhány bölcs csak úgy nevez, „az esztendők, mikoron Elminster holtan hevert”. Nem voltam ott, hogy lássak egyetlen tetemet is, ezért inkább úgy neveztem el ezt a részt, hogy „a Csendes Esztendők”. A hevesebb vérmérsékletűek megrágalmaztak és kigúnyoltak emiatt, de van valami, mely dologban magam és kritikusaim is egyaránt egyetértünk. Bármit is csinált Elminster azokban az években, amit tudunk róla az – semmi az égvilágon.

Antarn, a bölcs
A faerűni főmágusok hatalmának
nemes történetéből
nagyjából a Bot esztendejének
környékén kiadva

A kard lecsapott, hogy halált hozzon.
A vadrózsabokor nem tanúsított semmiféle ellenállást, ha leszámítjuk azt a csendülő hangot, mellyel a dühös penge átszelte a fás szárakat. Tüskés növényi részek hullottak alá száraz recsegéssel, majd egy roppanó hang következett, ahogy a három kalandozó a fáradtságtól levegő után kapkodva belépett.
– Amandarn? – kérdezte egyikük, amikor már képtelen volt tovább tartani a száját. Hangja a nyugtalanságtól volt éles. – Amandarn?
A név visszhangot vert a rom falairól – a falakról, melyek mintha valahogyan figyelték volna őket... és várakoztak volna.
Azok hárman előbbre óvakodtak a padlót borító szemétben, fegyvereiket készen tartották, és tekintetük ide-oda cikázott, ahogy egy kígyó mesékből ismert sötét szalagja után kutattak.
– Amandarn? – jött újra a kiáltás, most mélyebben és rekedtebben. Bárhol lehet csapda, egy leselkedő bestia vagy...
– Az istenek átkozzák meg ezeket a köveket meg tüskéket... meg azokat az őrült netherese építészeket is! – a hang elölről hangzott fel keserűen és fájdalmasan, ahol a továbbvezető út sötétségbe borult.
– A még őrültebb tolvajokról nem is szólva! – a nő válaszolt dühösen, aki az imént a nevet kiáltotta néhányszor. Hangja valamivel kedvesebb lett a megkönnyebbüléstől.
– Vagyonrendezők, Nuressa, ha megkérhetlek – kényeskedett Amandarn, miközben kövek zörrentek meg kaparászó ujjai között. – A „tolvaj” kifejezés sértő, és akadályoz az előremenetelben.
– Mint az a szó, hogy „idióta”? – vágott a beszélgetésbe egy harmadik hang nyersen. – Vagy a „hős”? – a bársonysima hang nyersességébe most már gúny is vegyült.
– Iyriklaunavan! – szólt rá Nuressa komolyan. – Ezt már megbeszéltük, nemde? Az ingerlés és a gúnyos megjegyzések otthonra valóak a biztonságos tűzhely mellé, és nem egy ismeretlen varázsló ismeretlen kriptájába, és még ismeretlenebb netherese varázslatokkal körülvéve. Nem is beszélve az esetleg itt tanyázó őrzőszellemekről.
– Azt hiszem, hallottam valami érdekeset – mondta most egy mély, szintén nyers és talán kuncogó negyedik hang. – Azt kell mondanom, hogy a szellemek manapság jóval hangosabban lopakodnak, mint az apám idejében tették.
– Hmmph – kezdte Nuressa savanyúan, miközben egyik hosszú, bronzszínű és izmos karjával lenyúlt a homályba, hogy kihúzza a még mindig küszködő Amandarnt. Másik kezében lévő, hatalmas kardjának hegye egyetlen pillanatra sem ereszkedett lentebb. – Én pedig olyasmit hallottam, hogy a túlokos törpék hamar meghalnak – mondta, és úgy emelte ki a vagyonátrendezőt a gödörből, mintha csupán valami zsák lenne.
– Hol hallottál ilyesmit? – kérdezte Iyriklaunavan könnyű gúnyba bújtatott, tettetett keserűséggel a hangjában. – Oda megyek majd inni.
– Iyrik! – mordult fel Nuressa figyelmeztetőleg, miközben letette a tolvajt.
– Figyeljetek csak! – szólt közbe a frissen szabadult Amandarn izgatottan, egyik fekete kesztyűs kezével csendre intve a többieket. – Micsoda csengése van! Hívhatnánk magunkat... a Túlokos Törpéknek!
– Hívhatnánk – mondta Nuressa vállat vonva, és lejjebb eresztve a kardját keresztbe tette másik kezének alkarján. Bizonyos volt benne, hogy bármi rejtőzködjön is ebben a kriptában – vagy mauzóleumban, vagy legyen bármi ez a rosszindulatúan ásítozó sötétség itt előttük –, az már nem alszik. Már nem volt értelme sietni és a lopás lehetőségét is elszalasztották. Az izmos harcosnő felpillantott a napra, hogy megbecsülje az estig hátralévő időt. Melege volt a vértezetében... nagyon melege, először az elmúlt aratás óta.
Egy váratlanul forró napon történt mindez Mirtul havában, az Elveszett Penge esztendejében. A négy kalandozó izzadva botorkált keresztül a kőtörmeléken, vastag porkabát lepte be mindegyiküket.
A legalacsonyabb és legzömökebb kalandozó a csapatból ismét megszólalt vidámságtól csengő, nyers, törött kürt hangján.
– Nehezen vetkőzöm le azt a születésemtől rám ruházott feladatot, hogy törpe legyek... és emiatt csak ti hárman maradtok itt, akik „túlokosak” lehetnek. Legalábbis ahogy így hármótokon végignézek, nem vagyok bizonyos benne, hogy van elegendő eszetek...
A mellette álló elf olyan rekedten szólalt meg, amit a legtöbb törpe megirigyelhetett volna.
– Nem az a név, amit a legjobban szeretnék magamnak. Nem akarok egy nevetséges nevet. Hogyan is lehetnénk büszkék...
– Úgy érted, amikor visszamegyünk – mormolta a törpe.
– ...egy olyan névre, amiről biztosan tudjuk, hogy alig egy hónap alatt mindenki előtt a gúny tárgyává válhat? Miért nem inkább valami különlegeset, valami... – intett egyik kezével, mintha egy ötletét szeretné előbbre tolni. Egy pillanattal később sikerült is. – Mint például az Acélrózsa.
Csendes bólogatás volt a válasz egy rövid ideig, amit Iyriklaunavan egyfajta győzelemnek könyvelt el magában. Folossan felkuncogott és megszólalt.
– Azt akarod, hogy kovácsoljak magunknak néhány virágot? Mint övcsatokat?
Amandarn abbahagyta a zúzódásai dörzsölgetését, amíg megkérdezte.
– Te mindenből viccet csinálsz, Lossum? Nekem tetszik az ötlet.
A nő, aki mindannyiuknak fölébe tornyosult megfeketedett vértezetében, most lassan megszólalt.
– De én még nem tudom, hogy tetszik vagy sem, tolvaj uram. Valami hasonlónak neveztek, amikor rabszolga voltam, köszönhetően a korbácsolásnak, amit az engedetlenségem miatt kaptam. Az „acélrózsa” nem más, mint az acéldróttal megerősített korbács nyoma.
A vidám törpe vállat vont.
– Akkor ez most elrontja egy maroknyi bátor és erős kalandozó nevét? – kérdezte.
Amandarn felhorkant a leírásban csendülő gúnytól.
Nuressa ajkai elkeskenyedtek, a többiek már régen megtanulták tisztelni ezt az arckifejezését.
– A rabszolgatartó, ha acélrózsákat csinál, akkor vagy nem képes uralkodni magán, vagy gondatlanul bánik a korbácsával. Ezek a nyomok csökkentik a szolga értékét. A jó rabszolgatartók számos más módot ismernek a kínokozásra, mely nem hagy nyomot maga után. Szóval ezzel a névvel azt mondanánk, hogy óvatlanok vagyunk, és nem tudunk uralkodni magunkon.
– Egyre inkább úgy tűnik, hogy illik ránk – mondta a törpe az egyik közeli oszlopnak, majd hirtelen hátraugrott, és szitkozódni kezdett, amikor egy nagyobbfajta kőtömb zuhant éppen oda, ahol az imént még ő állt. A kalandozók pengéi egyszerre ugrottak elő.
Por örvénylett fel a hirtelen beálló csendben, de semmi más nem mozdult. Hosszúnak tűnő idő múltán Nuressa lejjebb eresztette pengéjét, és felmordult.
– Elég időt vesztegettünk el az ostoba névkeresgetéssel. Ezt majd később beszéljük meg. Amandarn, találtál egy biztonságos bevezető utat a te...
– ...várakozó kriptádba – mormolta Folossan halkan, és ártatlanul elvigyorodott a három rá nehezedő, sötét tekintet súlya alatt.
A tolvaj majdnem teljes csendben mozgott. Óvatosan haladt előre, karjaival egyensúlyozva – alig egy-két laza kődarab roppant meg puhatalpú csizmája alatt. Úgy tízlépésnyire tőle egy sötét nyílás tátongott a zömök és romos kőfalban, amely valaha egy kastély szívében állt, de most csak egy elfeledett kunyhónak tűnt az összedőlt oszlopok és a páfrányokkal benőtt szemét között.
Iyriklaunavan tett néhány lépést előre, hogy jobban lássa Amandarn óvatos mozdulatait. Ahogy a kicsi, szinte gyermeki méretekkel rendelkező tolvaj megállt a romos fal túloldalán egy gyors körülnézésre, a barna köpönyegbe burkolózó elf maga elé nézett.
– Rossz érzésem van... – suttogta.
Folossan hanyagul intett.
– Neked mindig rossz érzéseid vannak, ó elfek legrekedtebbike.
Nuressa mindkettejüket csendre intette, ahogy Amandarn hirtelen kitört eddigi mozdulatlanságából és eltűnt előlük.
Vártak.
És vártak.
Iyriklaunavan olyan halkan köszörülte meg a torkát, amilyen halkan csak tudta, de cselekedetének hangja még saját maga számára is meglepően hangosnak tűnt. Hátborzongató, várakozó nyugalom telepedett a romokra. Egy madár siklott át a távoli égen zajtalanul, szárnycsapásaival mintha a hosszúra nyúló időt mérte volna.
Valami történhetett a tolvajjal.
Valami csendes végzet? Nem hallottak semmit... és ahogyan az idő minden lélegzetvétellel egyre feszültebb várakozást hozott, a csend továbbra is megtörhetetlennek tűnt.
Nuressa azon kapta magát, hogy lassan a lyuk felé sétál, ahol Amandarn eltűnt, és csizmái alatt megroppannak a félrecsúszó kövek ott, ahol a tolvaj nem ütött több zajt egy lehulló falevélnél. Vállat vont, és megemelte a kezében tartott kardot. A lopakodás mások dolga.
Már majdnem beért a falak árnyékába, amikor valami megmozdult előtte a várakozó sötétségben. A harcos nő felkapta pengéjét, hogy lecsapjon vele ha kell, de csak Amandarn arca vigyorgott fel rá.
– Tudom, hogy sokszor nem vagy velem elégedett – mondta a tolvaj a megemelt pengével szemezve –, de köszönöm, már így is elég alacsony vagyok.
Egyik hüvelykujjával hátradöfött a válla felett, a mögötte terjengő sötétség felé.
– Valóban egy kripta – mondta –, régi és tele van vésve rúnákkal. Valószínűleg mond valamit a hozzáértőnek „Zurmapyxapetyl, Netheril egy mágusa, aki itt alszik” vérvonaláról, csakhogy Ősnemes netherese nyelven van, ami inkább Iyrik területe, mint az enyém.
– Őrzők? – kérdezte Nuressa, és közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a tolvaj mögötti sötétségről.
– Nem láttam senkit, de egy csillámpenge halvány...
– Biztonságos bedobni egy fáklyát?
A tolvaj vállat vont.
– Lehet. Minden kőből van.
Nuressa szótlanul hátranyújtotta egyik nyitott, kesztyűs kezét. Folossan némi szöszmötölés után odaadott neki egy meggyújtott fáklyát. A harcos visszanézett rá, ajkaival szótlan köszönetet formált és előredobta az eszközt.
Lángok lobogtak forogva a sötétségben. A fáklyafény elhalványodott egy pillanatra amikor földet ért, majd hirtelen újra erőre kapott, és szikrázva táncolt tovább. Nuressa előbbre lépett, és testével betöltötte a falon tátongó nyílást.
– Csapdák? – kérdezte egyszerűen.
– A bejáratnál nincs – válaszolta Amandarn –, de ezen a helyen nem érzem úgy, hogy egyet is találunk. Habár... nem szeretem a rúnákat. Bármit elrejthetsz rúnák közé.
– Való igaz – helyeselt a törpe halkan. – Elégedett vagy, Nessa? Félreállsz és beengedsz minket valamikor, vagy zárt ajtónak fogod tettetni magad sötétedésig?
A fémvértes nő szenvedő tekintettel ránézett, azután csendesen félreállt, és nagyvonalúan intett a másiknak, hogy lépjen be.
Folossan lehajtott fejjel ment el mellette, nem mert hangosan felnevetni. Az általában könnyed elf most a sarkain lépdelt, egyfajta vonakodással ment előre, és gesztenyeszín köpenyét karjára csavarta, hogy ne söpörje vele a földet. Nem akaródzott neki bemenni egy kriptába, ahol bármiféle kígyó és egyéb ellenfelek rejtőzhetnek.
Amandarn nem sokkal mögötte volt. Nuressa elkeseredetten nézte, ahogy elmennek mellette. Talán azt hiszik, hogy valami kellemes kiránduláson vannak?
Óvatosan követte a többieket. Ajtókat keresett, melyek becsapódva bebörtönözhetik őket, csapdákat, melyeket Amandarn nem vett észre, esetleg rejtőzködő ellenfelet...
– Az istenekre a csillogó trónjaikon! – hápogott Folossan valahol elöl. Elfojtott átkozódásában volt valami mérsékelt ijedelem és csodálat is, mely mintha visszhangot vert volna a falakról mielőtt elnyelte volna a sötétség.
Nuressa vállal előre lépett ki a napfényből, kardját készen tartotta. Nem tudta, megbízhat-e annyira a többiekben, hogy legalább egy kiáltással figyelmeztetik majd a bent várakozó veszélyekre.
A terem magas volt, poros és sötét, a fáklya lassan haldoklott a közepén. Egy részen valami körkörös rajzolat borította a padló köveit, melyet négy sima, sötét kőoszlop foglalt keretbe. Az oszlopok teteje valószínűleg a távoli és innen láthatatlan mennyezetet érte.
A lángnyelvek egyre gyengülő fényén túl sötét lépcsőfokok emelkedtek, melyeknek tetején az a dolog csak valami nagy és fontos személyiség koporsója lehetett – vagy egy óriásé, annyira tömörnek tűnt a fekete kő, mély, smaragdzöld foltokkal tarkítva a kialvó fáklya fényét villogva visszaverő arany rúnák között. Két, a harcosnőnél is magasabb, üres parázstartó szegélyezte az emelvényt, és közöttük függött a por borította vége valaminek, amely függöny lehetett vagy bármi más, ami szövet módjára lelóghat. Mozdulatlanul ereszkedett alá valahonnan a feketeségbe burkolózó mennyezetről.
Azonban a rekedt elf mágus, az ijedt törpe és a gyermekszerű tolvaj nem a koporsót bámulta. Valami mást, kicsivel közelebb és fentebb. Nuressa gyorsan felpillantott, majd újra körülnézett a teremben egyéb bejárat vagy várakozó veszély után kutatva. Senki sem jelentkezett, hogy meg szeretné ízlelni csillogó pengéjének hegyét, így hát leeresztette azt és csatlakozott az általános bámuláshoz.
Magasan felettük, talán ötven lábnyira a levegőben egy madárijesztőszerű valami függött. Valaha talán ember lehetett. Két viseletes csizmasarkat láttak a semmiben állni és felette egy emberi alakot, amit szinte vastag szőrmekabátként borított a szürke por. Laza ívekben lelógó, poros háló szálai kapcsolták az alakot a falakhoz és a mennyezethez.
– Ez valaha ember lehetett, azt hiszem – mormolta Iyriklaunavan, kimondva mindannyiuk gondolatát.
– Igen de mi tartja ott fönt? – kérdezte Folossan. – Biztosan nem a háló... de nem látok semmi mást.
– Akkor mágia – mondta Nuressa vonakodva, és a többiek lassan, komolyan bólintottak.
– Valaki, aki egy csapdától vagy varázspárbajban halt meg – szólalt most meg Amandarn halkan. – Vagy egy őr is lehet, aki élőholtként vagy álomba merülve várakozik itt évszázadok óta a hozzánk hasonló betolakodókra?
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kockáztassunk – mondta neki az elf rekedten. – Lehet egy mágus is, és felettünk van, nem tudunk elrejtőzni előle. Álljatok hátrébb.
A névtelen kalandozócsapat négy különböző irányba indult el az egyre halványodó fényben. Folossan éppen belekotort hátizsákjába a következő fáklyáért, amikor Iyriklaunavan felemelt kezekkel a levegőbe markolt, mormolt valamit, majd széttárta ujjait.
Azok között a széttárt ujjak között valami megvonaglott és felcsillant egy szívdobbanásnyi időre, mielőtt a villanás jött, olyan fényesen, hogy beletépett a figyelő szembe, és suhogó pengeként vágta át a sötétséget. A varázslat felkavarta a levegőt, és mindent benne, amikor becsapódott a fent lebegő testbe. Nehéz, fojtogató porköd ereszkedett alá.
A szürke felhő mint faágakról levert hó zúdult alá, mindenhol ott volt a köhögő kalandozók körül, akik egyszerre próbálták kitörölni szemeikből és orrukból. Fejüket rázva próbáltak hátrébb húzódni.
Valami lágyan felszikrázott a közelben, több helyen is. Küszködve, hogy megszabaduljanak a szemeiket elborító portól, a négy kalandozó nem tudta nem észrevenni, hogy a két csizmás láb még mindig ott függ a levegőben, ahol az előbb, és a négy oszlop körül lüktető fények ébredtek játszadozva.
– Megmozdult! – kiáltott hirtelen Iyriklaunavan felfelé mutatva. – Megmozdult! Én...
Szavait elmosta egy mennydörgéshez hasonlító hang, ami megrázta a köveket a lábaik alatt. Az oszlopok körül táncoló fények hirtelen vakítóan felvillantak és visszaverődtek a négy idegesen előretartott fegyver éléről. Kőből faragott arcok siklottak le az oszlopokon a padló felé, a kőpillérek teljes magasságában végighúzódó nyílásokat hagyva maguk után.
Valami megtöltötte azokat a nyílásokat, de csak gyengén látszott, hogy mi, mert a fények elhalványodva magára hagyták a padlón haldokló fáklya utolsó parazsait. Folossan a fáklyáért ugrott, erőteljesen ráfújt, majd újra felköhögött a portól, amit az újabb lélegzetvétellel együtt szívott be. Egy friss fáklyát nyomott a régihez, és az fellángolt, ahogy összeértek.
A többiek gyanakodva figyelték, hogy mi tölti meg az oszlopokon képződött, hosszú csatornákat. Valami halovány volt és csillogó, ami végigvonaglott a hasítékokon, mint ahogy a férgek másznak át egy tetemen. Gyöngyfehér itt, sötétebb amott, mintha rizs ömlene ki egy tálból, és az folyna most le egységes testként a hasadékokon.
Az újabb fáklya fellobbant, és elegendő fényt adott a harcosnőnek, hogy jobban lásson.
– Lossum, ki innen! – kiáltotta. – Mindenki! Hátra, ki erről a helyről, most!
Tökéletesen látta, ahogy sápadt bőr remeg meg és gyűrődik hátra egy zöldesszürke szemről... azután egy másikról és egy harmadikról is. Szemkocsányok egész erdeje volt ott!
És az egyetlen olyan lény, amelyről tudta, hogy számtalan szeme van kocsányokon, nem volt más; mint a beholder, a legendák halálos Zsarnoki Szemlélője. A többiek is ismerték a róla szóló történeteket és futva közeledtek Nuressa felé a leereszkedő porban, mint akik örökre elfelejtették már, hogy egyes kriptákban mekkora kincsek rejtőzködhetnek.
A rohanó kalandozók mögött, ahogy Nuressa látta a válla fölött visszapillantva, szemek kezdtek el pislogni és lassan fókuszálni.
– Siessünk! – kiáltotta, és éppen elég port szívott be, hogy következő szavait csak nehezen engedje ki. – Siessünk... vagy meghalunk!
Hirtelen csillogás vette körül az egyik szemet, majd egy másikat is, és aranyszínű fénysugarakban kirobbant belőlük, hogy a port könnyedén szétválasztva az egyik megrontsa Folossan csizmasarkát, a másik pedig a falat Iyriklaunavan mellett. Amandarn rémült arccal rohant el Nuressa mellett, és a harcosnő a falhoz simult, hogy utat engedjen másik két kétségbeesett társának. Először az elf, majd a folyamatosan szitkokat dadogó törpe hagyta maga mögött, de Nuressa oda sem figyelve a pilléreken tartotta a szemét. Ébredező és éber szemek négy oszlopa nézett vissza rá, sokuk körül fények szikráztak fel.
– Istenek! – suttogta rémülten. – Adjátok, hogy ide legyenek kötve, és ne tudjanak követni...
Rubinvörös fény csapott ki az egyik szemből, és Nuressa hátraugrott, pengéjének élén szikrák táncoltak. Hirtelen forróság öntötte el a tenyerét. Azután egy tucatnyi aranyszín sugár indult el a harcosnő felé, de ő kardját a feje felett hátradobva már kifelé tartott a teremből. Még ugyanazzal a mozdulattal oldalra vetődött, hogy kiérve valami biztonságos helyet találjon magának, amikor mennydörgésszerű robaj dörrent fel a füle mellett. Kövek kezdtek el hullani, mint valami súlyos eső.

* * * * *

Furcsa volt a levegőben állni úgy, hogy sem szilárd kő, sem legalább valami keskeny palló nem volt a lába alatt. A száraz és poros sötétségben... Mystra legédesebb csókjára, vajon hol van most?
Emlékek vették körbe, mint valami folyam hullámai, beburkolták és elrejtették az őrület elől oly sokáig, hogy már képtelenné váltak engedelmeskedni az akaratának. Valami bizsergést érzett a végtagjaiban. Egy pillanattal ezelőtt valami hatalmas erő támadta meg. Valami varázslatot dobhattak rá... akkor ellenség van a közelben.
Szemei szárazak voltak, és olyan sokáig álltak egyhelyben, hogy szinte belefagytak üregükbe, ezért a fejét fordította volna el. A nyaka elmerevedett, és nem akart engedelmeskedni, így vállaival folytatta a mozdulatot, majd egész testével elfordult, és ahogy a falak lassan ellebegtek előtte, por szállt alá terebélyes ködfelhőként.
A falak lebegtek... ő lebegett, lassan süllyedve, ahogy megszabadult... mitől is?
Valami csapdába ejtette itt, ellenére annak, hogy a levegőben járva próbálta elkerülni a csapdákat és az őrzővarázslatokat. Valami megtörte a varázst, ami a magasban tartotta és bilincsként mozdulatlanságra kárhoztatta a sötétségben.
Nagyon sok idő telhetett el.
Valami megtörte a varázscsapdát, és felébresztette. Nem volt egyedül, és ereszkedett lefelé, akár akarta, akár sem. Ereszkedett valami... de mi felé?
Erőlködött, hogy körülnézzen, és szemeket látott visszanézni rá minden irányból. Rosszindulatú szemeket sápadt kocsány-oszlopokon, melyek lassú kellemmel táncoltak és hajladoztak, ahogy fénnyel körülvéve követték ereszkedését.
Valami különleges beholder fajta? Nem, némelyik szemkocsány vastagabb volt vagy sötétebb, s a szemek mérete sem volt mindenhol egyforma... beholder szemkocsányok voltak, igen, de akkor több különböző beholdertől származtak. És azok a fények jelentik a veszélyt.
Még mindig furcsán... különállónak érezte magát. Nem, nem a helytől, hanem a körülötte forgolódó emlékektől, melyek megnevezték... Elminster, A Kiválasztottja – vagy legalábbis egy Kiválasztottja Mystrának, minden mágia sötét szemű úrnőjének. Ó igen, az a melengető és tiszta hatalom, mely ezüst tűzként járja át az istennő egész lényét, kiömlik ajkain át és be az övén keresztül, hogy beletépve lelkébe kiégessen belőle mindent, és kínokat hozva feleméssze, majd lékeket ütve testén újra visszaáramoljon a magasztos lényhez.
Fény szikrázott és villant fel, Elminster fájdalmat érzett. Száraz torokkal küzdött, hogy felkiáltson, kezeivel tehetetlenül próbált a semmibe kapaszkodni, és úgy érezte, mintha gyomra lángra kapva ki akarna szakadni.
Lenézve ezüstszín tüzet látott dühöngeni maga körül, nyugtalanul rángatózó lángnyelvekkel csapva ki a gyomrából, valami véreset és hússzínűt húzva magával, ami valószínűleg valamelyik belső szerve lehetett. Újabb tűz villant fel, és magával vitte hajának nagy részét, jobb füle hegyével együtt.
Harag ébredt benne, és gondolkodás nélkül lecsapott, ő is ezüstszínű tűzzel tépett a levegőbe, mely számos fénysugarat megtört útján, ahogy a szemkocsányok felé száguldott.
Szemek gőzölögtek el, és körülöttük a többi szem pislogva fényszikrákat könnyezett ki magából. El nem vesztegette az idejét arra, hogy végignézze a pusztítást, hanem a következő kocsánypillér felé fordulva azt is végigégette az aljától a tetejéig.
Nem tudta, hogy miféle mágia keltette életre ezeket a szemeket, de Mystra lángjai rendreutasíthatnak minden Művészetet és húst, legyen az élő vagy holt. Elminster a következő szemekkel teleaggatott oszlop felé fordult. Még mindig süllyedt, és belei rángatózva húzódtak kifelé a hasából. Minden ezüst lángra valami felvillant válaszképpen a szempillérek mögött. Halálos mágiasugarak ébredtek körülötte mohón és semmivé foszlottak Mystra isteni tüze előtt. A haragjában szabadjára engedett mágiája mennydörgött és süvöltött, mint egy téli vihar, és megrázta a teremmel együtt a mágus sokáig használatlan lábait is.
Az utolsó szemoszlop is elfeketedve haldoklott már, rángatózva engedve ki magából valami sötét folyadékot, mely mintha Elminster saját, kiömlő életének tükörképe lett volna. Megragadta saját beleit, és még mindig ezüst tűztől ragyogó kezekkel visszatömködte a hasába. Betegnek és gyengének érezte magát, a testét-lelkét elárasztó isteni hatalom ellenére is. Sarkaival ekkor sikerült valahogy szilárd talajt találnia. Megtántorodott, minden egyensúlyát elveszítette, és majdnem elesett, mielőtt sikerült volna megvetnie a lábát. A por felörvénylett körülötte, és dühösen recsegett, amikor az ezüst lángokkal találkozott. A fekete oszlopok mögött rúnák szikráztak és villogtak a saját tüzükkel egy koporsóra felvésve, szinte válaszolva Mystra ezüstszín lángjainak minden mozdulatára.
Újból megtántorodva és lélegzet után kapkodva, ahogy a kínok ismét elöntötték, El kénytelen volt figyelmen kívül hagyni az utolsó vonagló szemeket, és arra összpontosítani, hogy valahogyan összeforrassza a testén tátongó lyukat. A körülötte áramló ezüst tűz, legalábbis remélte, feltartóztatja majd a halálos fénysugarakat. Vére sötét esőként zuhogott a padló köveire ereszkedés közben végig, és most üresnek érezte magát. Athalantar utolsó mágusa szótlan haraggal üvöltött fel.
Egésszé kell tennie magát, és kijutnia erről a helyről, mielőtt az ezüstszín lángok elenyésznek, és védtelenül hagyják. Vissza kell vonulnia, hogy újraépítse testét. Bármi is ejtette azelőtt csapdába, ugyanúgy megteheti most is, ha késlekedik; súlyos sebét is csupán egyetlen szem támadása okozta. Lassan megfordult, és próbálva benntartani, ami belülre való, tántorogva indult meg a pont felé, ahonnan halovány napfényt látott beszűrődni.
Szemkocsányok lövelltek felé halálos mágiasugarakat, melyek alig néhány ujjnyival Elminster csoszogó csizmái mögött téptek a padló köveibe. Beforrasztotta hatalmas sebének utolsó maradványait is, és maga mögé csapott az ezüstszín lángokkal, védekezésképpen az esetleg utána küldött halálcsapások ellen.
Mögötte a megmaradt szemkocsányok ernyedten elsötétedtek. A következő pillanatban a koporsót borító rúnák nyugodtan, egyre erősödő csillogással izzani kezdtek. Kis fénypaszományok siklottak végig a fémes függönyön a sír felett, izgatott pókok módjára szaladgáltak le s fel, szinte minden apró mozdulattól egyre ragyogóbban.
Elminster megtalálta az utat a várakozó fényre, és félig-meddig nyílvesszőkre, pengékre gyanakodott, melyek csak arra várnak, hogy testébe haraphassanak. Azonban a szemkápráztató napfénytől pislogva csak négy rémült arcot talált, melyek egy fal maradványai mögül bámultak rá.
Próbálta megszólítani őket, de csak valami száraz morgást sikerült kierőltetnie magából. Köhögött és gurgulázott, majd kiadott valamit, ami már majdnem emberi hangnak volt nevezhető.
A fal mögött egy elf felemelte kezeit, mintha varázsolni akarna, de egy törpe és egy alacsony ember félreütötte azokat. Dühös vita kerekedett, és némi küzdelem alakult ki.
Elnek sikerült a négy kalandozóra fókuszálnia a szemeit – egy nő figyelte harcias tekintettel és egy kard maradványaival, melyet legalább egy villámnak kellett eltalálnia nem sokkal ezelőtt, olyannyira összeolvadt. Végre úgy érezte, hogy képes beszélni.
– Melyik... esztendőt... írjuk?
– Az Elveszett Penge esztendejét, Mirtul havának elején – válaszolta a nő, majd látva Elminster értetlen arckifejezését még hozzátette – Völgyszámításban, most hétszázötvenkilencet írunk.
Elminster bólintott és köszönetet intett. Azután megtántorodott és nekitámaszkodva az egyik közeli oszlopnak megrázta a fejét.
Bement ebbe a kriptába – úgy egy évszázaddal ezelőtt? –, hogy megismerje Netheril leghatalmasabb főmágusai halálának történetét. Valami elmésen felépített mágikus csapda olyan gyorsan ragadta meg, hogy észre sem vette álomba zuhanását. Éveken keresztül lógott ott a mennyezet közelében. Elminster, Mystra hatalmas Kiválasztottja, Armathor Myth Drannorban, és Athalantar utolsó hercege ott állt a levegőben pókhálók tökéletes horgonyaként és porfogóként.
Óvatlan idióta. Vajon megváltozik ez valaha is, gondolta magában, ha még ezer évig él?
Talán nem. Igen, de legalább tudja magáról, hogy egy idióta. A legtöbb varázsló sohasem jut el idáig. Elminster mély lélegzetet véve behúzódott egy csonka oszlop mögé, amikor észrevette, hogy az elf rábámul, és megint felemeli a kezeit. Az emlékei között kutatott. Ott voltak a varázslatok – és ez az egyik, amely most jó szolgálatot tehet. Volt előtte egy újabb világ, melyet meg kellett néznie, és évtizedek történetét veszítette el.
– Mystra, bocsáss meg! – mondta hangosan, és előhívta a varázst.
Nem jött válasz, de a mágia úgy működött, ahogy kellett; kékes köddel és ezüstszín buborékokkal borította be, melyek bárhová elvihették, ahová csak menni akart.
Az oszlop mögé húzódott alak hirtelen eltűnt.
– Elkaphattam volna! – átkozódott Iyriklaunavan. – Csak még egyetlen pillanatig maradt volna ott és...
– Itt helyben megölhettél volna minket egy varázspárbajban – sziszegte le Amandarn. – Nem kellene eltűnnünk innen? Az az ember kiszabadult onnan, ahol rátaláltunk; négy, szemekkel teli oszlop közül... szerinted mi ébredhetett még fel odabent?
Folossan a szemeit forgatta.
– Mit hallok? Egy tolvaj, aki maga mögött akarja hagyni a kincseket?
A vagyonátrendező hűvös tekintettel nézett vissza rá.
– Én inkább úgy mondanám, hogy az életben maradás érdekében szívesen elkerülném a valószínű halált.
A törpe a csendes harcosnőre nézett maga mellett.
– Nessa?
Nuressa kieresztett egy mély, sajnálkozó sóhajt.
– Futunk, olyan gyorsan, ahogy csak tudunk. Most! – A megfeketedett vértezetet viselő alak megfordult, és a romos oszlopok között megindult a kivezető úton.
– Alig húsz lépésnyire vagyunk a legerősebb mágiától, amivel évtizedek óta találkoztam – ellenkezett az elf mágus, és a sötéten tátongó lyuk felé mutatott.
Erre Nuressa megfordult és csípőre tett kézzel válaszolt.
– Halld hát a jóslatomat: ez nem csak a legerősebb mágia, amit eddig láttál, hanem a legerősebb, amit valaha is látni fogsz, Iyrik, ha még sokáig itt akarsz maradni. Menjünk, mielőtt besötétedik... és amíg még el tudunk menni innen.
Ismét elfordult. Folossan és Amandarn sajnálkozva nézett össze, majd vissza a kriptára, de végül követték.
A barnába öltözött elf szitkozódott, tett egy határozott és hosszú lépést a fal mellett, mintha vissza akarna menni a sötétségbe, de azután ő is bajtársai után fordult. Néhány lépés után megállt és visszanézett.
Sóhajtva folytatta útját, s már nem látta, hogy mi jött ki a kriptából, és kezdte követni a kis csapatot.

* * * * *

A második fáklya is kialudt, és a rúnák mint oltári gyertyák fénylettek fel. Valahonnan ritmusos dobbanások jöttek, mintha valaki egy dobot ütne a távolban. A fények pislogva játszadoztak a függönyön a sötét kőkoporsó felett, majd szikraesőként alázúdultak, és beleolvadtak a rúnákba, apró lángnyelveket ébresztve a kövön. Köd vagy ritkás füst emelkedett fel, együtt lüktetve a dobolással.
A rúnák fellángoltak, elhalványodtak, majd vakító fénnyel újra felvillantak – azután hirtelen kialudtak, és minden elsötétedett, csendbe borult.
A fáklya parazsa még éppen elég fényt adott volna egy esetlegesen ott lévő nézelődő számára, hogy megvilágítsa a koporsó lassan megemelkedő fedelét. A feltáruló nyíláson át valami kiemelkedett, és körbeörvénylett a szobában.
Sokkal inkább volt valami szél, mint egy test; inkább csak árnyék, mint jelenlét. Mint valami fagyos forgószél, összeszedte magát, és lebegve megindult a napfényes nyílás felé. Az élőlények, akik a kriptában jártak, még mindig mozogtak... legalábbis egy darabig.

 

 

ELSŐ KÖNYV
Az Árnyak Hölgye

 

Egy
ÉJFÉLI TŰZ

Azuth rejtélyes alak maradt – néha jóságos, néha kegyetlen, néha mohó felfedező, néha megfontoltan titokzatos. Más szavakkal; igazi mágus.

Antarn, a bölcs
A faerűni főmágusok hatalmának
nemes történetéből
nagyjából a Bot esztendejének
környékén kiadva

– Tempus óvjon minket!
– Később imádkozz, most fuss! Tempus csak a csontjaidat óvhatja meg, ha nem sietsz!
Az edények fémesen csattantak össze, ahogy Larando hátizsákostól, mindenestől félredobva őket továbbfutott a térdig érő páfrányban. Egy alacsony ág leverte a sisakját, de még arra a pillanatnyi időre sem állt meg, hogy visszaforduljon és felkapja.
Tempus papja botladozva követte, egy izzadtságcsepp folyt le feszült arcán. Ardelnar Trethtran kimerült volt már, tüdeje és lábai egyaránt sajogtak a futástól – de még nem mert összeesni. Myth Drannor ledőlt tornyai még ott hevertek körülöttük... közöttük a leselkedő ördögökkel.
Mély, harsány nevetés gördült ki a fák közül Ardelnar bal oldalán és három támadó barbazu követte, szakállaik vértől csepegtek. Meztelenek voltak, pikkelyes bőrükön ugyanúgy csillogott áldozataik vére, mint a szokásos nyálka. Széles válluk megfeszült, denevérszerű fülük, és hosszú, csapkodó farkuk egyformán felmeredt, ahogy közeledtek és fekete szemeikkel megtalálták célpontjukat. Egyikük eldobott egy lábat, amely valamelyik szerencsétlen kalandozóé lehetett Larando követői közül, és sziszegve vihogtak fel egy élcen, amit érthetetlen nyelvükön mondott egyikük. Úgy lengették nehéz, fűrészfogas pengéiket, mintha csak játékszerek lennének, és valószínűleg néhány pillanaton belül újra vérbe mártják majd őket.
Larando felsikoltott, amikor egyik eszeveszetten csapkodó karját felhorzsolta egy fogazott élű penge.
A másik szakállas ördög már ügyesebb volt; az ember harcos másik karja elvált testétől és csupán néhány izomrost tartotta a helyén. Amikor Larando egy hangos nyögéssel összeesett, két barbazu, szakállas pengéiket használva felemelte, és futni kezdett vele, miközben harmadik társuknak módja akadt némi sportra, az elesett harcos belső szerveit is bevonva a játékba.
Larando feje lustán lógott hátra, ellenére mindazon csapásoknak, melyeket a megkínzott test kapott. Ardelnar egy másik irányba menekült tovább. Még egy pillanatra hátranézett és látta, hogy a fák csúcsa felől egy gyönyörű szárnyas nő – nem, egy ördög, egy erinye – ereszkedik alá sarlóval a kezében.
Óriási, szürkés tollú szárnyak csapkodtak a nagyszerű test felett, mely formás volt, és sápadt, már ahol a kegyetlen külsejű, szöges páncél fedetlenül hagyta. Nemes ívű, fekete szemöldökök húzódtak össze fenyegetően, és szépséges ajkak váltak el egymástól, ahogy a nőstényördög hegyes nyelve végigfutott rajtuk. Lecsapott, megfordult, és visszaröppent a magasba egy véres trófeával a kezében. Alatta felcsapó vér öntötte el a csalódottan felvonyító pikkelyes barbazukat. Közöttük egy fejetlen tetem még néhányszor görcsösen megrándult.
– Tempus, bocsásd meg félelmemet! – nyögte maga elé Ardelnar, s szinte már remegő ajkai is elfehéredtek, annyira sápadt volt, ahogy feltörő hányingerével küszködve tovább futott. Hiba volt idejönni, olyan hiba, mely mindannyiuk életét követelte.
A Dal Városa nem nyitott kincsesláda volt, hanem ördögök vadászterülete. Ezek a gonosz teremtmények hagyják a kalandozókat, hogy besétáljanak közéjük, a lerombolt elf város mélyére. Azután viszont úgy vadásszák le őket, mintha valami kegyetlen játékot űznének csupán.
Az efféle kegyetlenségről számos történet szólt a tavernákban, ahol a kalandozók összegyűlnek esténként. Azért csatlakozott egymáshoz kelletlenül három híres és eléggé független társaság, hogy együtt menjenek Myth Drannorba. Hét mágus, kettőt közülük főmágusként jegyeztek, biztosan elbánik néhány denevérszárnyas...
A mágusok többségét széttépték vagy hagyták, hogy a romok között botladozzon kinyomott szemekkel és kitépett nyelvvel, hogy később szórakozzanak majd el vele. Akkor, amikor a többiek már meghaltak, gondolta Ardelnar, miközben gyorsan átmászott egy kisebb szobron, és tett néhány botladozó lépést egy kerti szökőkút törött maradványai között.
Ó igen, kincset is találtak. Az övén lógó erszényt kétmaroknyi drágakő húzta le – zafírok és néhány rubin –, egy mumifikálódott elf tetem mellkasáról lettek leszakítva, miután annak védelmező mágiája az utolsó szikráit is kilehelve szertefoszlott. Már abban a kriptában is találkoztak egy magányos nősténnyel, akit magabiztosan gyilkoltak le. Miután véres tollak kavargásának kíséretében lemetszették a szárnyait, már nem bírta sokáig a tucatnyi kalandozó pengéinek csapásait, hiábavalóan köpködött és sziszegett. Ardelnar látta a vért kicseppenni a gyönyörűséges ajkak közül, és azt is, hogy a vércsepp füstölögve tüntet el egy bőrdarabot az egyik kalandozó karjáról.
Nem sokkal később a csapda bezárult; minden fal és bozót mögül kegyetlen ördögök másztak elő. A kalandozók rémülten menekültek minden irányba a hideg röhögéstől kísérve... és akkor kezdődött a mészárlás.
Itt és most Ardelnar újra meglátta a szárnyas szörnyetegeket. Négy erinye lebegett el a közelben, alacsonyan, és úgy vihogva, mint valami templomi szűz – meztelenek, szépségesek és halálosak voltak. Azok nélkül a szürkés szárnyak nélkül akár Tashalar hamvas bőrű leányai is lehettek volna. Ardelnar akaratlanul is lebukott, de nem foglalkoztak vele; azt a mágust üldözték, aki reményei szerint kivihette volna mindkettőjüket ezek közül az ördögjárta romok közül. Klargathan Srior magas, fonott szakállú déli volt. Ő tűnt a legtehetségesebbnek a mágusok közül, és ő volt a legmogorvább is.
Minden reménye elpárolgott meglátván tőle jobbra a mágust futni, szőrös lábai véresek voltak; megvágta magát, mikor köpönyegét felhasította, hogy gyorsabban tudjon menekülni. Arany fülbevalói izzadtságának folyamától csöpögve lengedeztek, és szitkok egyenletes áramlatát öntötte mormolva maga elé. A négy erinye négy különböző irányból siklott felé, kezeikben borotvaéles tőrökkel. Nevetésükben kétes élvezetek csendültek, és szemeikben gyilkos vágyak csillogtak.
A mágus lihegve megállt, és megvetette a lábát.
– Pap! – kiáltotta, miközben leakasztott egy pálcát az övéről, és az éles reccsenéssel bottá növekedett. – Tempus szerelmére, segíts!
Ardelnar majdnem elfutott, hogy a férfi halálán még néhány lélegzetvételnyi életet vásároljon magának, de nem volt sok esélye a túlélésre a sötét erdőség mélyén Klargathan varázslatai nélkül; ezt mindketten tudták. Azt is mindketten jól tudták, hogy az előbbi hideg felismerés sokkal inkább cselekedetre ösztönözheti a papot, mint az Ellenség Kalapácsának neve. Az emiatt érzett szégyen hideg féregként mászott Ardelnar szíve felé. Mindenesetre, ez most nem az elvek ideje volt.
Rohanás közben nyelt egyet, és majdnem elesett, ahogy megállás nélkül megfordulva a mágus felé futott tovább. Csontokon botladozott át, melyeket félig már befontak az erdei növények, régi csontokon – emberi csontokon. Egy pillanatra a lába alól kiguruló koponyára vetődött a pillantása; állkapocs nélkül az képtelen volt vigyorogni.
Klargathan kétségbeesett erővel körözött a feje felett botjával, próbálva félrecsapni az egyik felé sikló erinye-ördögöt anélkül, hogy közben egy másik az arcába vághatott volna, vagy kikaphatta volna kezéből a fegyverét. A szárnyas nők cápákként köröztek felette, és pengéikkel időnként ki-kinyúlva beletéptek ruhájába. Egyik válla már szabad volt – és véres egy tőr pengéjének nyomától.
A mélyen dobbanó bot pörgésén, és a szürkés szárnyak csapkodásán át a mágus elkapta egy pillanatra a pap tekintetét.
– Egy kis... – tátogta fáradtan – idő kell!
Ardelnar értőn bólintott, és eldobta sisakját, hogy azzal akassza meg az egyik erinye szárnyait. Az oldalra röppent, és a pap kirántva övéből harci kalapácsát, keményen csapott fel a szépséges arcba. Vér spriccelt, és az ördög felsikoltott. Azután otthagyta őket, és először a lábait verte bele vakon egy fal maradványaiba, majd nekirepült egy fának. Közben három társa Ardelnar felé indult, mint valami éles pengékkel hadonászó, visítozó köd.
A pap felkapta sisakját, és egyikük arcába dobta, azután bevetődött a lefelé sikló test alá, hogy azt használja fedezéknek a másik két szárnyas nővel szemben. Az erinye mellei a pap vállát érték, amikor a nőstényördögök lecsaptak rájuk, nem törődve vele, hogy kit metszenek fel. Ahogy Ardelnar oldalra gurulva talpra ugrott, az ördögök köpködő sziszegésén keresztül is hallotta, hogy Klargathan egy varázslatot kezd kántálni. Nem foglalkozott a gurgulázva szenvedő szárnyas nővel, aki mellette zuhant a földre összezúzott vállal; a sebből füstölgő, sötét vér csapott fel.
A maradék két erinye fentebb emelkedett, hogy a magasból lecsaphassanak erre a két váratlan ellenállást mutató emberre, és Ardelnar akaratlanul is végignézett Myth Drannor romos, túlburjánzó erdővel benőtt tornyain. Még több ördög közeledett. Barbazu és tüskés hátú hamatula egyaránt, túl sokan ahhoz, hogy harcoljanak vagy lefussák őket. Állati pofájukra kegyetlen vérszomj ült ki és erős farkukkal izgatottan csapkodtak maguk mögött. Ez a páfrányos föld lesz a sírjuk.
– Tempus, téged dicsőítsen az utolsó harcom! – kiáltott fel hangosan, és magasra tartotta véráztatta kalapácsát. – Tedd értékessé szolgálatomat, adj gyorsaságot és erőt csapásaimnak, éberséget elmémnek, és ügyességet karjaimnak!
Az egyik erinye félrelökte a feltartott kalapácsot tőrével, és előrehajolt, hogy a pap testébe vágjon.
– Kedvesem... még valamit?
Hangja mély volt, és lusta kéjvággyal telt. Gúnyolódása jobban feldühítette Tempus szolgáját, mint bármi eddigi élete során. Utána fordult, és majdnem felkínálta magát a másik ördög tőrének, ám az hirtelen Klargathan első varázslatának áldozatává vált.
Fekete, nyálkás hurkok csaptak fel a páfrányok közül, mint ijesztő külsejű kígyók, és hihetetlen sebességgel tekergőztek a szárnyas nő felé. Azután sokkal inkább gyökereknek tűntek, vagy egy láthatatlan fa ágainak, melyek másodpercek alatt növekednek karnyi vastagságúvá.
Az egyik varázsgyökér az erinye torkára tekeredett, ahogy az kényelmesen Ardelnar felé fordulva éppen lecsapni készült. Egy másik hurok a bokáját kapta el, és a nőstényördög eszeveszetten csapkodva szárnyaival körberepülte az imént földre zuhant társát, akit ugyanúgy körbefont a varázslat. Testük szinte hullámzott, ahogy a teremtett, fekete fa a vérüket, és belső szerveiket ugyanazzal az ijesztő sebességgel szívta ki, mint amivel minden mást is tett.
Még mindig repülni próbálva, az üvöltő nőstényördög egy vastag fatönknek csapódott. Feje oldalra csuklott, és többé nem mozdult.
– Minden Csaták Urára, micsoda varázs! – tátogott Ardelnar a gyökereket figyelve, ahogy sebesen körbefonják mindkét testet. Egyre több emelkedett felettük az égre is, és körbevették a negyedik szárnyas nőt. Ellenére minden rémült, csapkodó küszködésének, a szörnyfa lerántotta, és gyorsan körbefolyta még a szárnyait is. Tempus papja a mágus felé fordulva, nevetve emelte tisztelgésre kalapácsát.
Klargathan egy féloldalas vigyorral válaszolt.
– Ez még kevés – mondta szomorúan –, és nincs másik hasonló az elmémben. Meg fogunk halni egy kevés drágakőért és néhány elf ruhafoszlányért.
A feléjük futó ördögök már majdnem odaértek. Ardelnar megfordult, hogy elmeneküljön, de a déli a fejét rázta.
– Én nem futok tovább – mondta. – A fa legalább hátulról nem engedi közelebb őket.
Vonásai hirtelen reménytől ragyogtak fel arcán.
– Van nálad zafír? – kérdezte gyorsan a paptól.
Ardelnar lekapta erszényét az övéről, és tartalmát a mágus kezeibe ürítette.
– Kell itt lennie vagy egy tucatnyinak – válaszolt buzgón, és egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy Klargathan mindent ledobál a földre, ami nem a keresett ékkő volt.
A déli egyik karját a pap nyaka köré fonta, és magához rántotta a másik férfit.
– Valószínűleg így is meg fogunk halni –, mondta és egy csókot nyomott a meglepett pap ajkaira –, de legalább füstölgő csontokká változtatunk néhány ördögöt magunk körül. – Ardelnar arckifejezése láttán elvigyorodott, és hozzátette:
– A csókot a feleségemnek küldöm. Mondd meg Tempusnak, hogy vigye el hozzá, ha maradt még időd egy imára. Egy kicsit még tartsd fel őket, kérlek.
Minden további sző nélkül letérdelt, közben Ardelnar egyik kezébe vette harci kalapácsát, másikkal pedig leakasztotta övéről kis buzogányát. Megvetette lábát a mágus előtt, közben az egyre vastagodó fekete gyökerek körbefonták őket, mint egy védelmező kéz ujjai.
A fa megvonaglott a számos barbazu pengecsapása alatt, és vízköpőszerű spinagonok léptek be behúzott szárnyakkal az alagútszerű nyílásba az ágak között. Szembekerültek a pappal, aki úgy érezte, hogy öröm – nem, elégedettség – árad szét benne. Ha már itt kell meghalnia, akkor essen el csatában. Legyen hát.
– Köszönöm, Tempus – mondta, és egy imával elküldte Klargathan csókját a hadistennek. – Legyen kedvedre való az utolsó szolgálatom.
Harci kalapácsa felfelé indult, majd lecsapott. Spinagon karmok téptek a karjába, és ő félresöpörte őket buzogányával, de hátratántorodott az öt ördög támadásának nyers erejétől.
– Siess mágus! – üvöltötte, miközben azért küzdött, hogy ne temessék maguk alá a felé kapó végtagok.
– Azt teszem – válaszolt nyugodtan Klargathan, és féltérdre emelkedve bedobott egy zafírt a faágak alagútjába. A világ csapkodó villámokra esett szét.
Az eldobott ékkőből a mágus kezében tartott másikhoz ugrottak a villámok. Vakító fénnyel, hangosan recsegve, nagy ívben fordultak vissza, majd újra előreugorva többször is célba találtak. Habár testükön minden szőrszál égnek állt, sem a mágus, sem a pap nem sérült meg a varázslattól.
A csattogó állkapcsú ördög, amelyik az imént Ardelnar köré fonta karjait, szintén védve volt a villámoktól. Egészen addig, míg a mágus előrelépve egy ezüst pengéjű tőrt döfött az egyik szemébe, majd villámgyorsan kirántotta és markolatig mélyesztette azt a másik szembe is. A lény összeesett, és a két kalandozó ismét az alagút felé fordult. Ott egy tüskés bőrű, hegyes fejű hamatula volt olyan vakmerő, hogy belépjen – húsa elfeketedett, ahogy rángatózó táncra perdült a villámokkal.
Azután ugyanolyan hirtelen, mint ahogyan létrejött, a varázslat semmivé foszlott. Klargathan a fejét rázta és közben füstölgő tenyerét fújogatta.
– Jó, nagy drágakövek – mondta egy széles vigyor kíséretében. – És van még lehetőségünk.
– A futás? – kérdezte Ardelnar, és közben két szárnyas nőstényördöggel szemezett, akik magasan fedezékük felett suhantak el. – Vagy még maradunk?
A következő szárnyas csapat egy törött, mindegyiküknél nagyobb szobor súlyával küszködve közeledett, majd kimunkált pontossággal eresztették el. Myth Drannor jóféle köve áttörte a varázsfa ágait és majdnem összezúzta alattuk a félreugró kalandozókat. Felnézve látták, hogy az elf szobra után maradt lyuk felett már ott köröztek a spinagonok, és most tömegével ereszkedtek lefelé.
A délvidéki megvonta a vállát.
– Csak halál vár, bármerre induljunk – mondta. – A mozgás mindkét félnek több szórakozást nyújt, de ha itt maradunk, akkor legalább még egy kis időt nyerünk, és több dögöt fullaszthatunk a saját vérébe mielőtt elkapnak. Nem teljesen így akartam Myth Drannor romjai között táncolni, de hát ez van.
Ardelnar válasznevetésében volt valami őrült felhang.
– Menjünk – javasolta. – Nem szeretném egy kőtömb alatt végezni, hogy a kilógó részeimmel játszadozzanak, miközben én lassan haldoklom.
Klargathan elvigyorodott és meglapogatta a pap vállát.
– Úgy legyen – mondta, és erősen lökött egyet. A meglepett Ardelnar fejjel előre a gyökerek közé zuhant, melyek legalább nem karmolták össze. Féltucatnyi spinagon csapódott be a pontba, ahol az imént még ő állt, és villás hegyű fegyvereik mélyen belefúródtak a földbe. Túl mélyen ahhoz, hogy sietve kirántsák.
– Fuss! – kiáltotta a mágus a varázsfa ágai között nyílt alagútra mutatva. Ardelnar engedelmeskedett. Kis buzogányával egyensúlyozva az egyenetlen talajon, átbotladozott a gyökerek erdején, és elrohant a megidézett növénytől. A mágus egy zafírt szorongatva követte, és futtában hátranézett.
Amikor a gyors röptű, legelöl haladó spinagon kinyújtott karmai már majdnem elérték, Klargathan feltartotta a drágakövet, és elkiáltott egy lágy csengésű szót. Villám ugrott elő az ékszerből, és egyenesen a lény torkát célozta meg. A megránduló, szürke vízköpőtest darabokra szakadt ott, ahol a lesújtó mágia behatolt és kilépett belőle – a mágusnak volt még egy ékköve valahol a ledobott elf szobor mellett, ahová nem sokkal ezelőtt az ördögök lecsaptak. A villámok recsegő hangjára hátrapillantva Ardelnar látta a sötét vértől nedves, szétcsapódó húscafatok között a szörnyeteg testét megtántorodni és a cikázó mágikus erőktől rabul ejtve rángatózni. Együtt futottak körbe a mágussal egy hatalmas tölgyet. Egy ösvényre jutottak, mely nagyjából abba az irányba vezetett, amerre menni akartak. El a romoktól. Bármerre. Gyorsan.
Ardelnar látta, ahogy a mágus futás közben elejt egy követ maga mögött, majd megkerültek néhány fatörzset, és átugrottak a kidőlteken. Lassan kijutottak az ördögök csapdájából, be a végtelen erdő mélyébe, mely lassan magának követelte Myth Drannor legendás városának romjait.
A távolban megpillantottak még egy menekülő kalandozót, miközben az ördögök éppen levágták a szerencsétlent. Azután egy tüskés farok csapódott ki a fák közül előttük, hogy Klargathan útját állja, és a két mágiahasználó hirtelen túl elfoglalt lett a további nézelődéshez.
A cornugon korbácsának első csapása kiragadta a kalapácsot Ardelnar tompa ujjaiból, a második a csontokig felmetszette vállát, keresztülvágva a vasalt zekén is, melynek meg kellett volna védenie. A pap tehetetlenül, kínjában rángatózva tántorodott félre. Jól tette. Ezzel kilépett az első felvonyító villámcsapás útjából.
A mágia a hatalmas, pikkelyes testnek rohant, és üvöltve körbevette. Szikrázó ujjakkal próbálta felfeszíteni a vastag páncélzatot, de nem járt sikerrel és kétségbeesettebben, dühöngve támadt újra meg újra. A vérző mágus nekiugrott a szörnyetegnek, és ezüstpengéjű tőre újabb ördögszemekbe fúródott. A szemek üregéből füst ömlött ki, és Klargathan hátraugorva próbálta elkerülni a csapkodó denevérszárnyakat, a hosszú karmokat és a rángatózó farkat. Ardelnar mellé lépve talpra rángatta a papot.
– Jobb lett volna az ösvény mellett menni, és nem rajta – lihegte a mágus. – Feltételezem, nincs nálad semmiféle gyógyeszköz? Nagyon úgy nézel ki, mint akinek most szüksége van ilyesmire.
– Köszönöm, hogy elmondod miért érzem annyira rosszul magam – morogta a pap válaszul. – Azt hiszem nem én cipeltem a gyógyitalokat, de ha tudnál őrködni néhány lélegzetvételnyi ideig...
A mágus pálcája ismét bottá változott, és amíg Ardelnar önmagát gyógyította, addig figyelte, ahogyan iménti varázslatának utolsó villámai előre-hátra csapkodnak a kiüresedett ösvény felett.
Ahogy folytatták a menekülést, a pap gyengének és betegnek érezte magát. Előttük egy meredek domb emelkedett, arra kényszerítve a két kalandozót, hogy körbefussák vagy megmásszák a gyökerekkel áttört lejtőt. Közben valahogyan meg akarták tartani a távolság nagy részét önmaguk és az őket követő, repülni is tudó ördögök között. Végül körbeértek rajta, de már mindketten botladoztak a kimerültségtől. Ardelnar azt kérdezte magában, hogy vajon meddig lesznek még képesek lefutni az Alsóbb Síkok lakóinak felét.
Kiértek egy tisztásra, amely egy kidőlt bükkfa nyomán született, és Ardelnar megkapta a választ.
Sajnos nem éppen az ízlésének valót.
Klargathan féltucatnyi rárohanó cornugon karmai alatt esett el. Utolsó lélegzetvételével együtt maga fölé dobott egy maroknyi drágakövet, és kierőszakolta magából a szavakat, melyektől mágikus villámok töltötték be recsegve-ropogva a tisztást. Gyilkosait szétszórta a szélrózsa minden irányába, és a pap, látván ezt, még egyszer utoljára diadalmasan felkiáltott. Ahogy az ördögkarmok végigszántották a mellkasát, és a saját forró vére elkezdte fojtogatni, Ardelnar örült, hogy meggyógyította magát erre az utolsó küzdelemre. Valamiért úgy tűnt, hogy... így volt helyes.

* * * * *

Legutóbbi imája Mystrához ugyanolyan fülsüketítő csendet hagyott maga után, mint az előzőek. Egy teljes esztendő is eltelt már azóta, hogy felébredt abban a kriptában számtalan gonosz szemmel körülvéve, s az olyannyira szeretett istennő csak hallgatott. Egy ideig még térden állva zokogott kétségbeesésében, majd fáradtan maga köré csavarta köpenyét, és elindult a tépett, rohanó felhőkkel telt ég alatt, hogy valami magányos menedéket keressen ezen az elhagyatott domboldalon. Már kezdett fáradni, amikor a táblát meglátta. Egy emlék lebegett előre a tudatában; egy dombon állt, melyet ismert... és nem ismert.
A Halidae-magaslat volt az, egy erdő borította dombtető délre, és egy kicsit nyugatra Myth Drannortól. Egyszer vagy kétszer járhatott ott azelőtt, általában egy mosolygó elf leánnyal a karjaiban, és meleg, szikrázó csillagokkal nyújtózkodó éjszakával körülöttük. Azonban az emlékképen nem volt elf lány. Mi több, valami több fatörzset kidöntött a magaslaton, és tűz marcangolta itt is, ott is mindazt, amire a helyből emlékezett.
Tudta, hogy késlekedés nélkül oda kell utaznia, már a következő reggelen. Tudnia kell, hogy mit kíván tőle Mystra – és az előbbi látomás legalább volt valami. Elminster már vagy ezerszer elgondolkodott rajta, hogy mivel érdemelte ki Mystra hallgatását. Biztosan nem azzal, hogy néhány generációnyi időre egy csapda fogságában ragadt, miközben az istennő utasításait követve ősi mágia után kutatott elfeledett mágusok elfeledett kriptáiban.
Mivel visszanyerte képességeit – némelyik varázslata sokkal erősebb lett, mint azelőtt volt –, valahol kellett lennie egy Mystrának, aki saját hatalommal rendelkezik, és még mindig kezében tartja a mágia feletti uralmat. Miért maradt csendben, és miért rejti el arcát a kiválasztottja elől?
És egyébként ki ő, hogy megkérdőjelezze egy istennő tetteit?
Egy ember, aki más emberekhez hasonlóan szólítja meg az isteneket – és úgy tűnik, hogy hasonló sikerrel jár. Miközben álomba zuhant, El a csillagokra gondolt, és egy hatalmas mennyei sakkjáték figuráinak látta őket, melyeket az istenek tologatnak. Az utolsó dolog, amit látott, egy hullócsillag remegő csóvája volt – talán nem is álmodta – valahol keletre.

* * * * *

A Halidae-magaslat olyan tépett volt, mint a látomásában. Odateleportálta magát, hogy ott álljon amellett az öreg tölgy mellett, mely mintha egy árnyalatnyit sem változott volna, mióta utoljára itt járt. Enyhe szellő fújdogált, és egyedül volt a dombtetőn. Hunyorogva nézett le a lejtőn és Myth Drannor felé fordult, de tudta, hogy már csak szomorúbb látványban lehet része, mint a régmúltban. A szellő kiáltásokat sodort felé halkan. Harcolók kiáltásait.
A magaslat szélére lépett, ahonnan a boldogabb időkben gyönyörű kilátás nyílt az elf városra. Pöttömnyi alakok ugráltak és haltak meg a sűrűsödő erdőben odalent. Emberek és ördögök – szörnyetegek az Alsóbb Síkokról – futkároztak; az emberek menekültek. Szárnyas nőstényördögök csaptak le itt is és ott is. Hirtelen villámok ugrottak szét az egyik lénycsoport kellős közepéből, halálos csillagot keltve életre, amitől az ördögök tántorogva sikoltozni kezdtek. A többi szörny közben embereket ölt amott, éppen az utolsó kalandozó külsejű fickóval végezve, ahogy Elminster a jelenetet figyelte. Arra az esetre, ha bármelyik ember megmenekült volna, egy sötét nyílás – egy mágikus kapu – szakította szét a valóságot a magaslat lábánál, és ördögök újabb csapatát köpte ki magából.
Elminster zordan nézte a hasadékot, és felemelte a kezeit.
– A kapukkal – mondta halkan, csak úgy magának – még el tudok bánni. – Létrehozott egy varázslatot, amit még maga Mystra adott neki, és lecsapott a sötét foltra, mely még mindig ördögök csoportjait okádta magából.
Varázsenergia rosszindulatú reccsenésével csapódott be a mágia a kapuba, és sikolyokkal keveredett üvöltések válaszoltak az ördögök felől. Amikor egy hosszú pillanattal később a varázslat lángjai lelohadtak, a kapu változatlanul ott tátongott a magaslat lábánál.
Elminster leesett állal bámulta. Hogyan...?
Egy pillanattal később választ kapott kérdésére... legalábbis egyfajta választ. Az iménti varázslatának utolsó fényei szikrázva felemelkedtek, és ősi, elf betűket formáltak előtte. Olyan cormyth nyelven, melyet Myth Drannorban csak néhány száz elf ős ismert és tudott megtanítani neki. A levegőben lebegve a betűk egy rövid, de velős üzenetet formáltak: „Hagyj békén.”
Elminster hitetlenkedve bámult a két szóra, ahogy a betűk formátlan fényszalagokká válva elhalványodtak, majd apró füstcsíkokká változtak, melyek alászállva csatlakoztak a lenti káoszhoz és halálhoz. Néhány ördög üvöltve nézett fel. Ez csak Mystrától jöhetett... vagy mégsem?
De ha nem tőle, akkor kitől?
Athalantar utolsó hercege végignézett a Myth Drannor romjait elárasztó hordán, és keserűen felkiáltott. – Mi jó van abban, hogy mágus vagy, ha nem tudod jóra használni a hatalmadat és eszerint formázni magad körül a világot?
A válasz közvetlenül Elminster mögül jött.
– Mi jó van abban, ha próbálkozol, de nincs szemed, hogy lásd a formákat, melyeket alkotsz?
A hang mély volt és nyugodt, de a nyers hatalom dallamos zümmögése töltötte be, és Elminster azelőtt ilyet csak Mystra beszédében hallott. Férfihangnak tűnt, valahogy egyszerre volt ismerős és teljesen idegen.
Elminster megpördült. Egyedül volt; a magaslaton csupán néhány vékony faág mozdult a szellőtől.
Hunyorogva bámult az üres levegőre, de az ugyanolyan üres maradt.
– Ki válaszolt? Fedd fel magad! – mondta határozottan. – A filozófia igencsak furcsán hangzik, amikor fantomok adnak leckét belőle.
A levegő felkacagott. Hirtelen két szikrázó fénypont jelent meg benne, két lekicsinyített csillag, melyek könnyedén köröztek és örvénylettek egymás körül egyre gyorsabban. Azután hirtelen csillagszerű fényszikrák vakító tömegévé robbantak.
Amikor a szikrázó fényáradat eltűnt, Elminster egy férfit talált mögötte. Szakálla már kifehéredett, de szemöldöke még fekete volt, és nyugodt szeme előbb kéken ragyogott, majd a szivárvány összes színe megjelent benne. Ahogy Elminster figyelte, a szemek feketévé sötétedtek, és megteltek pöttöm csillagokkal.
– Hatásos – bólintott a herceg barátságosan. – És a neved...?
A férfi újra felkacagott.
– Nem bemutatónak szántam, és nem is olyasminek, mint a hírnök kürtje, mellyel előre jelzi, hogy ki közelít... de ha már így beszélgetünk, akkor miért nem találgatsz?
Elminster végignézett a másikon. Öreg, lehet ősi is, bár jól tartja magát. De ugyanúgy lehet alig ötvenesztendős is; haja és szakálla fehér, de szemöldöke, alkarján és elővillanó mellkasán a szőr még fekete. Kezei üresek voltak, sehol egy gyűrű, s egyszerű, hétköznapi talárt hordott lángszínű ujjassal. Sem öv, sem erszény nem volt nála, és a lábai csupaszok – a lábai, melyek valószínűleg mindig is csupaszok lehettek, tekintve, hogy több ujjnyival a föld felett taposták a levegőt.
Elminster felnézett a bölcs arcra és egy szó ébredt az elméjében.
– Azuth.
– Úgy van – válaszolta a férfi, és bár nem mosolygott, El valahogy kedvesnek találta a tekintetét.
Elminster tett egy lépést előre.
– Bocsásd meg ostobaságom, Legnemesebb, ha tudod... de Mystrát szolgálom, egyfajta személyes módon...
– Igen, te vagy a legkedvesebb Kiválasztottja – mondta Azuth egy mosoly kíséretében. – Gyakran beszél rólad, és az örömökről, melyeket akkoriban hoztál neki, mikor még több időt töltött el azzal, hogy a halandót játssza.
Athalantar hercege hirtelen örömet és megkönnyebbülést érezve, óvatlan nyugalmában majdnem lelépett a magaslat széléről. Ebben a pillanatban egy tüskés korbács csapott végig az arcán bal felől a levegőből támadva, közben valami láthatatlanul körbefogta vállait, ahogy hátratántorodott, és előrelökte, épp csak el a cornugon lecsapó karmai alól. Elminster a lökés lendületétől botladozva tett néhány lépést előre a magaslat kövein, de Azuth is hátrébb siklott a levegőben, és így még mindig ugyanabból a távolságból nézett rá.
– K-köszönetem – dadogta Elminster, ahogy sikerült megállniuk. Érezte, ahogy leereszkedik egy kényelmesebb testhelyzetbe, és az üres, de valahogy szilárd levegőn fekszik. Azuth még mindig a semmiben állt, és szembenézett vele a tűz felett, mely csak úgy felcsapott közöttük a magaslat jelöletlen köveiből. Elminster a lángokra nézett, majd fel a levegőbe, mely mostanra már megtelt denevérszárnyakon suhanó, sziszegő ördögökkel; a közelebb röppenő szörnyetegek széles, sokfogú vigyorral kapkodtak felé.
– Nem szeretnék hálátlannak vagy gúnyosnak tűnni, Legnemesebb, de az ördögeid nem tudják nem észrevenni ezt a fényt, és hamarosan meglátogatnak minket.
Azuth elmosolyodott, és egy pillanatra karjai mintha szikrázó és pislogó fények kíséretében megmozdultak volna.
– Nem – válaszolt hűvös, dallamos hangján, mely egyszerre volt nagyszerű és hétköznapian izgatott, ugyanakkor megnyugtató és biztató. – Ez a magaslat, mindaddig, míg hatalmam létezik, védett az ördögök minden fajtájával szemben. Most pedig hallgass, vannak dolgok, melyeket tudnod kell.
Elminster mohón csillogó szemekkel bólintott. Ez egy mosoly halovány árnyékát csalta a Varázslatok Urának arcára, aki mindkettejük kezébe egy-egy, csillogó és gőzölgő borral telt serleget idézett. Az isten beszélni kezdett.
Azuth bal válla felett Elminster egy pikkelyes, vörös szörnyeteget látott. Az megakadva a levegőben a semmibe karmolt, ami nemcsak ellenállt neki, de lángnyelvekkel csapott vissza. A végtagjai körül tekergő lángokkal zuhant hátra, zöld savat köpött a levegőbe, és karmos karjaiból előkészített mágia villanása csapott előre. Az ördög varázslata hosszú pillanatokig nyaldosta a láthatatlan gátat, majd hirtelen egy újabb villanás kíséretében visszafordult, és a lény tehetetlenül csépelve a levegőt maga előtt, tépett húscafatként repült hátra a saját mágiájának erejétől.
Az isten az egészet mintha észre sem vette volna. Ugyanígy nem törődött a figyelő, köréjük gyülekező ördögök nyögéseivel és visításaival sem. Elminstert nézve megszólalt, mint ahogyan mester szól tanítványához egy nyugodt ligetben.
– Aki csak mágiát használ, az Mystrát szolgálja, akár akarja, akár sem – kezdte. – Ő maga a Szövevény, és annak minden használata az ő hatalmát erősíti, megtiszteli személyét, és dicséri azt. Mindketten ismerünk valamennyit abból, ami halandó oldalából maradt. Láttuk érzelmek, emlékek és gondolatok nyomait, melyekbe kétségbeesetten belekapaszkodik időről időre, amikor a hatalom egy erősebb felvillanása járja át a Szövevényt, azzal veszélyeztetve, hogy az egyszer teljesen felülemelkedik őrajta. Nincs olyan entitás, legyen bár halandó vagy isteni lény, aki örökké megmaradhatna az ő helyén. Lesznek más Mystrák majd, ha eljön az ő idejük.
Az egyik kéz, melynek mozdulatai nyomán apró szikrák jelentek meg, Elminsterre mutatott, majd Azuth saját mellkasára.
– Mi vagyunk az ő kincsei, fiú... mi vagyunk számára a legkedvesebbek, a kövek, melyek a helyükön maradnak az egyre elvaduló Művészet okozta viharokban is. Arra van szüksége, hogy erősek legyünk, sokkalta erősebbek a legtöbb halandónál... használható eszközök a kezében. Szeretet által és emberségével kötött magához, ezért olyan nehéz számára szigorúnak lenni velünk szemben... hogy valóban használhatóvá tegyen minket. A te tanításodat hosszú idővel ezelőtt kezdte, te vagy a kedvenc „kisállata”, ha úgy tetszik, ahogy a Magiszterek számomra. Megteremti Kiválasztottjait és Magisztereit, de tanításukat másra hagyja, főként rám, ha már túl kedvessé váltak a számára, vagy egy kis távolságot akar tartani. A Magisztereknek távolságra van szükségük, mígnem a Művészettel kapcsolatos alkotóerejük és tehetségük felszabadul. Te túl kedvessé váltál számára.
Elminster elpirult, és végigfuttatta ujját a kezében tartott serleg peremén. A távolban ördögök karmolászták a levegőt, miközben felnézett rájuk, s hirtelen zavarba jött, amikor megérezte a borral ismét megtelő ivóeszköz súlyát.
Azuth végre valóban elmosolyodott.
– Most többet szeretnél hallani arról, hogy a Rejtélyek Úrnője miként érez irántad, de nem mered megkérdezni. Mi több, majd meghalsz, hogy megtudj valamit arról, kik azok a „Magiszterek”, de nem kérdezel, mert nem akarsz eltéríteni mondandómtól. Bár csak kevéssé fogsz emlékezni az elkövetkezőkre... hacsak én meg nem engedem.
Elminster azon kapta magát, hogy nevetni akar vagy talán sírni, s szavak után kutatott reménytelenül.
Sikerült kikényszerítenie magából egy szinte kétségbeesett bólintást, és Azuth felkacagott. Mögötte a levegő dühöngő, zöld lángokká változott, és két ördög nyúlt előre karmos kezeivel a Varázslatok Ura felé... kezekkel, melyek hirtelen tüzet fogtak, és megfeketedve rándultak vissza majd olvadtak el a láthatatlan varázskupolát érintve. A sikolyok iszonytatóak voltak, de Azuth nemes, kedves hangja úgy vágta át őket, mint ahogy a lámpafény a sötétséget.
– Mystra mindenkinél jobban szeret téged – folytatta az isten –, de sokakat szeret, és másféléket is, akiket még magam sem ismerek. Néhányukat oly módon, hogy attól elcsodálkoznál vagy megundorodnál. Elégedj meg annyival, hogy egyedül te tudod ezt mindazok közül, kik osztoznak szeretetében. Te vagy mindannak a szikrázóan fényes szellemnek és ifjúságnak a megtestesítője, ami olyannyira megörvendezteti őt, és én vagyok a bölcs, öreg tanító. Egyikünk sem jobb a másiknál, és mindannyiunkra szüksége van. Ne hagyd, hogy a féltékenység a többi Kiválasztottal kapcsolatban megfertőzze a lelked, tartozzanak bármely fajba, legyenek bármilyen állapotban, vagy nézzenek ki bárhogy.
Elminster serlege ismét megtelt. Értőn bólintott, és közben féltucatnyi, szárnyas nőstényördög dobott lángoló dárdákat Azuth felé. Azonban a levegő a sietség minden jele nélkül egyszerűen beszippantotta, és elemésztette a dárdákat és a lángokat egyaránt.
A sötét bőrű nőstényördögök egyike mohóságában túl közel került az istenhez, és az éhes fedezék ellopta egyik szárnyát egyetlen fellobbanó pillanat alatt. Sikoltozva ereszkedett le a magaslat lábához, közben szárnycsonkjából ömlött a vér s lassan, rángatózva szenvedett volna ki – ha a többi erinye nem vetette volna rá magát vérszomjas tekintettel. Dárdáiktól átdöfve a zuhanó nőstényördög vére lüktetve ömlött szét a levegőben, és a test kődarabként zuhant alá.
Mindezt szinte észre sem véve, az isten kedves hangon folytatta.
– A Magiszterek olyan varázslók, akik különleges felismerésre jutottak... a hatalom terén, természetesen, ahogy a varázslatdobálók mérik a dolgokat... Mystra szemében, és mágikus fogalmakkal ők lettek a „legjobb” követői az Úrnőnek. Legtöbbjük úgy nyeri ezt a címet, hogy félreállítja a felette álló Magisztert, és hasonlóképpen veszíti el a rangját... ez a folyamat gyakran végzetes.
Miközben néhány cornugon és egyéb ördögök rótták köreiket a magaslat felett, s karmaikkal, mágiával egyaránt próbálták kikezdeni az isten varázsfalát, aközben Azuth kortyolt egyet serlegéből, és folytatta.
– Úrnőnk és én most azon dolgozunk, hogy megváltoztassuk a Magiszter természetét... habár nem túlságosan... és hogy inkább legyen új varázslatok alkotójaként a mágia útjainak felfedezője, mint riválisainak kegyetlen gyilkosa. Egyszerre csak egyetlen varázsló lehet a Magiszter. Önmagukat szolgálván a mágia fejlődését és fennmaradását is szolgálják... és nincs ennél jobb mód Mystrát szolgálni. A papság dolga a rend megtartása és a tanítás, így a Művészetben kezdő beavatott nem fogja elpusztítani önmagát és környezetét, mielőtt megértené a mágia alapjait... ha eme feladat nem kötné őket, akkor Mystra papnői is annak szentelhetnék tehetségüket, aminek a Magiszter a sajátját.
Azuth kicsit előredőlt, és a közöttük lobogó lángok fényesebben ragyogtak fel. – Te másképpen szolgálod Mystrát. Figyel téged, és tapasztalataidon keresztül tanulja ki az emberi mágia árnyalatait. És természetesen ellenfeleid és barátaid cselekedetein keresztül ugyanúgy. Eljött azonban az ideje a változásnak és növekedésnek, hogy úgy szolgáld őt, ahogyan szüksége lesz rád az elkövetkezendő századokban.
– Századokban? – mormolta Elminster, és hirtelen azon kapta magát, hogy szinte kényszerítő erővel érzi serlege tartalmának hiányát a torkában. – Figyel engem?
Azuth mosolygott.
– A csábos hölgyekkel való tapintatlanság és hasonlók. Tedd félre ezeket a gondolatokat... szüksége van némi szórakozásra, és az, hogy te önmagadat adod, néha több is, mint amennyit Mystra kér. Figyelmezz rám, Elminster Aumar. Az elkövetkezendő esztendőben úgy kell tanulnod és növekedned, hogy a lehető legkevesebb mágiát használj. Használj annyit, amennyi szükséges, és ne többet.
Elminster kiürítette serlegét, és már ellenkezésre nyitotta száját – de tekintete találkozott Azuth kedves, bölcs, és talán egy árnyalatnyit gúnyos tekintetével. Mély lélegzetet véve elmosolyodott, és végül nem szólt egy szót sem.
Azuth csak mosolygott rajta.
– Mi több, nem léphetsz kapcsolatba saját „kisállataiddal”, a Hárfásokkal sem, amíg Mystra másképp nem mondja. Meg kell tanulniuk önállóan gondolkodni és cselekedni, nem pedig Elminster támogatására várva állandóan maguk mögé pislogni.
Elminsteren volt a mosolygás sora.
– Nehéz lépések a függetlenség és a magabiztosság felé vezető úton, ugye? – jegyezte meg.
– Pontosan – értett egyet a Varázslatok Ura. – Ahogyan számomra is. Meg kell tanulnom vezérelni útján Toril összes mágusát, Mystra segítsége nélkül.
– Talán,.. elment valahová? – El hangsúlya nyilvánvalóvá tette hitetlenségét abban, hogy az istennő képes megszakítani minden kapcsolatot saját világával, követőivel és munkájával.
Azuth mosolya elsötétedett.
– Egy elkerülhetetlen feladat szólította el – mondta –, amit nem mert elodázni tovább; zavarok, melyeket ki kell vizsgálni, és rendbe hozni a Szövevény állandósága érdekében. Egy ideig egyikünk sem fog beszélni vele vagy találkozni bármely megtestesülésével.
– „Nem mert”? Talán Mystra valami magasabbrendű lény parancsait követi, vagy a Szövevényről beszélsz?
– A Szövevény legbelső lényegi mivolta kihat mindazokra, akik ráhangolódtak, és azokra is, akik igazán törődnek vele és magába foglalja minden élet és állandóság természetét, ahogyan minden változásét is. Öröm és nehéz munka, talán részben játék is megismerni a Szövevény kívánalmait, és megadni neki azokat, hogy nagyobbra növekedhessen, mint amekkora volt.
– Nem hinném, hogy ezzel feltártad volna az úrnő „elkerülhetetlen feladatának” természetét, vagy annak kilétét, már ha létezik ilyen lény, akinek engedelmességgel tartozik – mondta Elminster még mindig mosolyogva.
Azuth mosolya kiszélesedett.
– Nem, magam sem hiszem – válaszolta halkan, és szemeiben boldogság csillant, amikor serlegét újra az ajkaihoz emelte.
Elminster azon kapta magát, hogy ő is kortyol a borból, miközben egy alászálló tollpihe lágyságával leereszkedik a magaslat sziklás tetejére, holott észre sem vette, hogy eddig a levegőben állt. Egyszer régen, még Hastarlban, az ifjú tolvaj Elminster hosszú perceket töltött egy galambcsapat megfigyelésével, mely látszólag rendezetlenül, és valahogy nagyon lassan lebegett alá egy tér köveire... és még mindig úgy gondolta, hogy azokat a perceket jól töltötte el.
Azuth is lentebb ereszkedett, csupasz talpa alig egy ujjnyira lehetett a talajtól. Úgy tűnt, a beszélgetésük lassan a végéhez közeledik. Bár az isten nem nézett fel a dühöngő ördögökre, azok hirtelen szétszóródtak minden irányba; testük fehér lángok között rángatózott küszködve. A magaslat ostroma véget ért.
A Legnemesebb nem lépett előre, de hirtelen mintha közelebb lett volna a fiúhoz.
– Nem válaszolhatunk, de adhatunk jeleket. Ne keress minket, csak tartsd meg a hited. Mi látunk téged.
Azuth előrenyújtotta egyik kezét, és Elminster csodálkozva hasonlóképp tett.
Az isten keze olyan volt, mint egy emberé... meleg, szilárd és erős szorítású.
Egy pillanattal később Elminster felkiáltott – vagy legalábbis szeretett volna, de minden levegő kiszorult a tüdejéből. Ezüstszín tűz vette körbe, de a lángok fényébe vegyült valami mély, kékes ragyogás is, mely Azuth saját esszenciája vagy kézjegye lehetett. El tisztán látta ezt a színárnyékot, ahogy a lángok kicsaptak saját orrán, fülein és ajkai közül.
A tűz elborította belülről, és felégetett mindent, amit talált. A kín összerántotta testét és szerveit, bőre felhólyagosodott, ahogy alatta a hús gőzölögni kezdett... könnyben úszó szemekkel Elminster látta az istent egy lángoszloppá változni – egy lángoszloppá, amely valahogy őt nézte és közelebb jött, s mintha mormolt volna valamit (annak ellenére, hogy láthatóan nem volt szája).
– A tűz megtisztít és gyógyít. Ébredj erősebb, jobb emberként.
A lángoszlop még közelebb örvénylett, és megérintette az Elminsterből kicsapó mágikus tüzet. Kiszippantotta azt az ifjúból – és a világ hirtelen szétesett, ahogy Elminster élvezni kezdte a kínt, és pörögve felemelkedett, és ezüsttorkú üvöltéssel teste sötét vérzuhataggá szakadt szét egy aranyszínű folyó hullámaiba veszve... és az arany csillogás túlragyogta a napot.
Athalantar utolsó hercege megtörten feküdt a köveken, érzéketlenül. Testét ezüstszín lángok vették körül, és a közelben egy hatalmas örvénylő tűzoszlop lebegett két serleg között. Ahogy a lángok megérintették Elminster serlegét, az megugrott egy kicsit, és eltűnt a tűzvészben, aranyszín szikrákat köpve szerteszét.
Azután a lángoszlop megérintette az Elminster körül dühöngő tüzet. Az még magasabbra csapott, beleolvadt a lángoszlopba, és visszafordult. Az Azuth-lángok örvénylő oszlopa egy hatalmas robajjal, mely megrázta ez egész Halidae-magaslatot, összeomlott, és elöntötte a fiú testét. Elminster megrázkódott, de nem ébredt fel és az oszlop újra felépítette önmagát. Vonagló lángokkal, és hirtelen lelassuló örvényléssel az Azuth-tűz lángjai előreugrottak, és elmerültek a másik serlegben gőzölgő borban. Egyik lángnyelv a másik után emelkedett fel, bukott át a serleg szélén, és tűnt el a folyadékban.
Végül nem maradt ott más, csak a serleg, melyből a bor gőze füstként emelkedett a lágy szellőtől simogatott levegőbe.
Ez volt az első dolog, amit Elminster meglátott – és ivott a serlegből – a következő reggelen.
Az utolsó korty után a serleg eltűnt, semmi sem maradt belőle. Elminster elmosolyodott, felkelt, könnyű szívvel és testtel hagyta maga mögött a magaslatot, valahogy fiatalabbnak és újabbnak érezte magát. Megállt az első nyugodt tavacskánál, amit talált, s lenézett tükörképére, hogy valóban önmaga lehet-e még. Ő volt az, a sasorrával és a többivel együtt. Vágott egy grimaszt, és a tükörképe úgy válaszolt, ahogyan kellett. Köszönet, Mystra.

 

 

Kettő
A VÉGZET EGY FAKÓN LOVAGOL

Azokban a napokban, mikoron Mystra nem mutatta magát, és a mágia úgy növekedett, ahogyan használói képesek voltak vagy akarták növelni, az Elminsternek nevezett Kiválasztott magára maradt a világban – így a világ alázatra taníthatta, és mellette még sok más dologra is.

Antarn, a bölc
A faerűni főmágusok hatalmának
nemes történetéből
nagyjából a Bot esztendejének
környékén kiadva

Amikor a reggeleket fagy uralja, nehéz köd telepszik meg a fák között. A Lak népéből ezidáig kevesen utaztak be ilyen mélyen a Sikoltó Szellem erdejébe, így a zsákmány bőséges volt – és Immeira még egyetlen sikoltó szellemmel sem találkozott. Hátizsákja még félig volt mogyoróval, bogyókkal és alfralevelekkel. Hamarosan kinyitják majd a holdujjak a fák között ökölnyi virágaikat, a vajtobozokkal és a butácskákkal együtt... És néhányan még azt hiszik – néhány helyi is –, hogy csak az élheti túl az erdőt, aki képes egy tíznapon belül elejteni egy szarvast.
Immeira lepöckölt egy apró bogarat, ami az imént az arcára pottyant valamelyik ágról, és ismét végignézett a sűrűsödő homályban álló fákon. Mögöttük és a réteken túl, lent a völgyben, ahol Gar útja keresztezi a Larraudent, ott áll a Buckralam Lakja.
– Negyven kunyhó, tele zajos vénasszonyokkal, akik egész álló nap köpönyegeket szőnek, és közben a birkáik gazdátlanul kószálnak – írta le egyszer a falut Talost, a bárd. A laki népség sokáig dühös volt eme szavakért, és valószínűleg elég sok volt az ő számlájukra írható az ezután a bárdot érő balszerencséből. Ezt persze csak az istenek tudják megmondani. Amennyire Immeira tudta, Talost igazat szólt, de már régen megtanulta, meg kellett tanulnia, hogy a Lak környékén az igazságot nem jutalmazzák meg túl bőkezűen.
Apja kalandozás közben tűnt el. Egy jól felszerelt csapat tagja volt, akik Taver Karmainak nevezték magukat egy verekedő, mindig kötekedő öreg harcos után, aki csillogó vértezetében vezette őket. Immeira emlékeiben Taver még a nyeregben ült zömök tartással, és a nap fényét visszaverő, csillogó páncélban, holott a szóbeszédek szerint már idestova nyolc éve a föld alatt pihent. Senki sem tudta megkülönböztetni csontjait a másik hat kalandozó – köztük Immeira apja – maradványaitól, akik aznap a sárkány áldozatául estek.
A lakiak nyolc tél óta rendszeresen a szájukra veszik Taver Karmait, és néhányan meg mernének esküdni rá, hogy a kalandozók emberbőrbe bújt ördögök voltak. Állítólag megrontották az áthaladó karavánokkal utazó nőket, hogy elszórják sötét magvaikat egész Faerűnben. Mások szerint a Karmok banditák voltak, és azért kószáltak a környéken, hogy kiismerjék a Lak népét, az erdei ösvényeket, majd megalapítsanak egy rablóbirodalmat nem túl messzire innen. Egyesek Talontar – mások egyszerűen csak Sötétség – néven nevezték ezt a birodalmat, de senki sem tudta, hogy hol kezdődnek a határai, és kik laknak ott. Azt sem tudta megmondani senki, hogy az ott élők miért nem támadták már meg őket felajzott íjakkal és éhes tőrökkel a Karmok bukása után, lopkodnak vagy viszik végbe tervüket, bármiféle bűnös dolog legyen is az.
Igen, az igazság olyan dolog, amit néhány nyugtalan laki nyelv könnyedén megváltoztathat, akár egyetlen éjszaka alatt is. Az egyetlen kivétel, legalábbis amennyire Immeira meg tudta ítélni, az az igazság volt, amit a Vasróka és emberei hoztak magukkal éles pengék formájában.
Gar útján jöttek kelet felől valami hat nyárral ezelőtt. Egy maroknyi megkérgesedett szívű zsoldos fáradt, kegyetlenül hideg tekintettel, és hasonlóan hűvös acélpengékkel. Vezetőjük egy magas, kövér férfi volt, aki egy vasból öntött rókafejet viselt a sisakja csúcsán. Még az emberei is úgy nevezték, a „Vasróka”. Lovával beléptetett a Kéve kegyhelyének apró udvarára, kardheggyel parancsolta ki a vén papot a tavaszi hóba és bejelentette, hogy ezentúl ő lakik ott. Rarendon csak meglepetten nézett.
Mi több, még aznap este, a Vályúhoz és az ekéhez címzett ivóban azt mondta a csendes falusiaknak, hogy Chauntea szolgálata csak a nyílt mezőkön helyénvaló. Azelőtt az erődök jobban megfeleltek a célnak, hogy az embereit elszállásolja, de itt a Lak környékén is ellesznek majd, és megvédelmezik a falut, hogy mindenkinek jobb legyen.
Másnap nem sokkal délidő után egy durva betűkkel írt törvénytekercs lett kiszögezve a Vályú ajtajára. Zavarba ejtően rövid volt; kikiáltotta a Vasrókát bírának, jogalkotónak és Rókalak rendfőjének. Éjszaka azon kevesek, akik ellenkezni merészeltek ezen sajátos törvényekkel szemben, valami balesetet szenvedtek, és saját vérükbe fagyva találtak rájuk saját küszöbeiken vagy az utcán – némelyikük egyszerűen eltűnt. A legszebb fiatal laki hölgyek némelyike a Rókatoronyba került, és illatos kelmékből készült ruhákat kapott. Egy tíznappal később kövekkel megrakott szekerek érkeztek, és elkezdték erőddé átépíteni a tornyot. Nagyjából ekkor keltek szárnyra a Taver Karmainak rejtett gonoszságáról szóló pletykák is.
A kedves, zavarodott, öreg Rarendon a malom mögötti istállóba költözött át, ahol a törpe molnár szállást adott a Lak árváinak – köztük volt Immeira is. A következő hónapban több egészséges és életerős szántóvető, akinek a földje a Rókatorony közelében volt, miután elvetették a magvaikat, rejtélyes körülmények között meghaltak. Közben tanyaházaik leégtek vagy ajtajaikat berúgták, és ablakaikból a sötétben felismerhetetlen brigantikat lehetett látni, akik ugyanolyan számszeríjakkal voltak felszerelve, mint a Vasróka emberei. Két pletykás, laki vénasszonyt és a vak fafaragót megvesszőzték a Piactéren valami kisebb bűnért. A Lak népe kezdett hozzászokni a kardos őrjáratok állandó jelenlétéhez, ahhoz, hogy a termény majdnem felét beszolgáltatják, és félelemben élnek.
Csendesen azért még ellenkeztek. „Rókalak” megmaradt Buckralam Lakjának az ajkaikon, és a Róka emberei mintha csendvarázst és valami eltüntető mágiát hordoztak volna magukkal, amerre csak jártak. Bármerre mentek, a gyermekek és az asszonyok mintha beleolvadtak volna az erdőbe, csak otthagyott játékok és edények mutatták nyomaikat. A szántóvetők mindig földjeik legtávolabbi és legsárosabb szegleteit művelték, és túlságosan is elmerültek a kemény munkában ahhoz, hogy egyáltalán felnézzenek, amikor a lemezvértes katonák árnyéka átsuhant a göröngyökön.
Mint számos másik laki leány az asszonnyá válás szélén, Immeira is az árnyak egyikévé vált – rongyos, öreg férfiruhában jártak, és nappal többnyire az erdőben maradtak, éjszaka nyitott pincékben vagy alacsony padlásokon aludtak. Néha belenéztek díszesen felöltöztetett nővéreik szemébe, látták sebhelyeiket és zúzódásaikat is. Ezután már nem volt kedvük csatlakozni a mulatsághoz, mely meleget ételt és italt kínált, de kegyetlen szolgaságba taszította volna őket. Immeira alakja legalább olyan formás volt, mint a Róka játékszerei bármelyikének, és gondosan vigyázott rá, hogy minél formátlanabb ruhákat hordjon, haját csomósan és mosatlanul hagyja – és természetesen arra, hogy mindig az erdő homályának vagy az éj sötétének leple alatt maradjon. A völgy makacs vagy tompa férfijaival szemben a laki nők még álmodoztak a napról, amikor a Karmok belovagolnak a faluba csillogó, kivont pengéikkel, és lemetszik a díszt a Vasróka sisakjának csúcsáról.
Egyszer vagy kétszer egy tíznapban Immeira a Sikoltó Szellem erdejének fácánok lakta keleti szélét fosztogatta, ahol Gar útja meglovagolta a Sebzett Csúcsot, és leereszkedett a Vasróka birodalmába. A Róka egyébként kegyetlen harcosokból álló őrjáratot tartott itt fenn, hogy megvámolja az áthaladó vándorkereskedőket, akik túl fáradtak vagy gyengék voltak ahhoz, hogy ne fizessenek.
Immeira néha lefoglalta egy kicsit őket azzal, hogy állatok zaját csapva az aljnövényzetben nyílvesszőket lopott az őrjárattól, de legtöbbször csak csendben kilopakodott az erdő szélére, és figyelte az úton folyó bohóckodást. A szóbeszéd hamar bejárhatta a völgy környékét, mert egyre kevesebben választották Gar útját. Egy idő után a Lak alig látott több utazót, mint az a karaván, melyet a Vasróka hívott a faluba néha.
Ezen a reggelen vékony jég fedte a Larrauden szélét, és a fagy fehér szikrákkal érintette meg a lehullott levelek sokaságát. Immeira egyfolytában dörzsölte a kezét, hogy melegen tartsa, tudván, hogy ajkai már biztosan elkékültek, de a lassan melegedő erdő szürke félhomályának hálás volt a nyújtott rejtekért. Egyszer felriasztott egy nyulat, és az igencsak zajosan vágtatott el, de többnyire úgy haladt, mint valami lebegő árnyalak, óvatosan tépve le az ételt a bokrokról. Az út mellett egy mélyedés poros leshelyként szolgált, ahonnan könnyedén megfigyelhette a Róka járőreit. A mohán fekve kicsit megemelte a maga mellett tartott faágat, hogy érezze annak ismerős súlyát. Előfordulhat, hogy bunkóra lesz szüksége.
A hat, fekete vértezetes férfi hirtelen elkanyarodott, és kardok kivonásának jellegzetes csendülése hallatszott felőlük. Hárman visszasiettek az út menti fák közé, miközben társaik nyeregbe ugrottak, hogy megakadályozzák az átjárást.
Valaki jött – valaki, akiről feltételezték, hogy bajt hozhat rájuk, vagy elszórakoztathatja őket. Immeira megdörgölte a szemeit, és ébredő érdeklődéssel ült fel rejtekhelyén.
Alig néhány lélegzetvétellel később egy magányos férfi kapott fel a gerincre fakószürke lovon, egy hosszúkard lengedezett a csípőjére kötve, ahogy hátasa sietség nélkül indult le a völgybe. Fiatal volt és valahogy nemes, de szigorú arcú, sasorral és vállig lógó, hollófekete hajjal. Látta a kivont pengékkel várakozó férfiakat, de nem habozott, és nem is fordította meg a lovát. Csak nyugodtan léptetett tovább valami dalt dúdolgatva, amit Immeira nem ismert.
– Állj! – ugatott fel az egyik kardos. – A Vasróka birodalmának szélén jársz!
– Megállhatnék... de miért tenném? – érdeklődött az idegen megemelt szemöldökkel, és lenyúlt a nyeregkápához, hogy felvegyen onnan egy összetekert köpenyt. – Talán fel kell hagynom a reménnyel? Vámot kellene fizetnem? Csatlakozzam a helyi apácákhoz?
– Előbb fogd vissza a nyelved! – üvöltött rá a katona. – Igen, vámot is fogsz fizetni... de csak azután, hogy a bocsánatunkért könyörögtél... és eleget szomorkodtál a kardforgató karod elvesztése felett.
Az újonnan érkezett ismét megemelte szemöldökét, és megállította táncoló lovát.
– Szóval ennyi lenne az ára, hogy átlépjem a határt – mondta. – Nem kellene előbb harcolnunk egymással?
Immeira csodálkozva ismét megdörgölte a szemeit. A Róka emberei felől általános, dühös kiabálás jött, és a fák közül előtörtek a gyalogosok. Az idegen hátrébb léptetett a lovával, és egy kis kés villant meg a kezében. A köpenyt, amit a nyeregről vett le, a közeledő lovasokra dobta, és megfordítva a fakót az egyik gyalogos felé ugratott a dühösen rugdosó lóval. Egy másik kardost a lovas rúgott meg, felkapott valamit a nyeregről, rácsapott, és a férfi felé dobta. Egy maréknyi homok csapott a fegyveres arcába.
Azután az idegen hirtelen valahogyan a katonák vonala mögött termett. Az egyik hátas felágaskodott és ledobta magáról lovasát, a másik kettő ugyanazon okból táncolt félre; a tüskés golyóban végződő lánc miatt, amely a köpenyből került elő.
Az idegen hátradőlve vitt lendületet a mozdulatba, és végigrántotta a láncot az egyik lovas katona torkán. A férfi hang nélkül zuhant ki a nyeregből, és a mellette lévő társa az idegen kését kapta az egyik szemébe.
Hirtelen megszabadulva lovasától az egyik hátas meghátrált, egy másik pedig követte, és megtaposták az imént lezuhant két fegyverest. A késpenge egy újabb villanása átmetszette a torkát annak a férfinak, aki az előbb a homokot kapta. Miközben hátraesett, a két talpon maradt kardos egyikének válla felett ártalmatlanul elsuhant egy újabb maréknyi homok.
Ahogyan az az ijedt embereknél megszokott, arcuk elfehéredett, és lépteik bizonytalanná váltak. Most már jóval lassabban közeledtek a sasorrú idegenhez, aki újabb kést húzott elő valahonnan a nyereg mellől, és mosolyogva várta őket.
Erre az egyik kardos egy rémült nyögés kíséretében elmenekült. A másik megállva hallgatta, ahogy a csizmás lábak végigcsörtetnek az erdőben lehullott ágakon, belenézett a kékesszürke szemekbe, melyek az emberhez tartoztak, ki oly könnyed gyorsasággal vágta le társait. Hirtelen a mosolygó arc felé dobta kardját, és megfordulva rohanni kezdett.
Egy kis zsák homok oldalról találta el a kardos fejét miután sikerült néhány botladozó lépéssel távolabb kerülnie az idegentől, s az ütéstől elesett. A fakó előretört, hogy eljárjon egy táncot az elzuhant alakon, és az idegen megfordulva a nyeregben egy sóhajjal a fák felé ugrott. Otthagyta Gar útját a holtaknak és a haldoklóknak.
A sasorrú férfi könnyedén futott egy újabb késsel a kezében, az elmenekült fegyverest követve. Nem lenne bölcs dolog bárkit is futni hagyni, hogy figyelmeztethesse a többieket az érkezéséről – főként, ha akár csak egyötöde valós volt annak, amit ezek a büszke harcosok tenni szándékoztak vele.
Nem volt nehéz követni a menekülő nyomait; számos törést hagyott maga után a fák alacsonyan lengedező ágainak végén, ahogy fekete vértezetében végigbotladozott az egyenetlen talajon.
Egy pillanattal később a futó idegen valami lyukba vagy horpadásba botlott egy meglepett kiáltással.
Immeira sikolya válaszolt neki, ahogy a fegyveres hirtelen megjelent a rejtekhelyén. Felkapta maga mellől a vastag faágat, és olyan keményen csapott le oldalról a sisakra, hogy az ág eltörött, és kifordult remegő kezéből.
Csak egy pillanat kellett hozzá, hogy egyik rongyos csizmájának orrát megtámassza egy kiálló gyökéren, és kiugorjon, de a kétségbeeséstől erős ujjak ragadták meg és rántották vissza. Egyik lábával kirúgott, és könyökével is lecsapott, miközben az alatta fekvő férfi felnyögött és félig összefüggő szitkokat kezdett üvöltözni.
A lány megfordult, hogy az arcába karmoljon, egy pillanatra sikerült belekapaszkodnia az egyik kiálló arccsontba, mielőtt oldalról egy ököl halántékon találta, és káprázó szemekkel lökte hátra az erdei talaj porába.
Immeira csak halványan volt tudatában, hogy egy páncélos alak közelít felé. Rúgott egyet, és még ugyanazzal a lendülettel oldalra gurult, hogy valami gyökérbe kapaszkodva ismét megpróbáljon kimászni a gödörből. Egyik rúgás a másik után, és máris kint térdelt a mohán az üreg szájánál. Majdnem sikerült felpattannia, de egy vasmarkú szorítás a bokájánál fogva visszarántotta.
A szeme sarkából acélos villanást látott, és a szorítás megszűnt.
Immeira arcra zuhant az avarban, és mögötte szörcsögő hang hallatszott a gödörből. Mellette valaki egy friss vértől sötétlő hosszúkardot fektetett a mohára, és meglepően kedves hangon szólította meg.
– Ifjú hölgy, nem várakozna e mellett a tölgy mellett? Szükségem lenne a segítségére, de elszólít egy sürgős feladat.
– Én-én... igen – sikerült válaszolnia a lánynak, és egy pillanattal később egy óvatos, de erős szorítás fogta meg a mohába markoló jobb kezét, s egy tőr markolatát csúsztatták a tenyerébe, majd összezárták rajta ujjait. Immeira még mindig káprázó szemmel bámult a fegyverre, miközben újra csend telepedett az erdőnek erre a szegletére.
A sasorrú férfi elment, könnyedén haladva a fák közt az út felé. Immeira utána bámult, megnyalta hirtelen kiszáradt ajkait, és önkéntelenül visszanézett az üregbe.
A katona egy összeesett vértezethalom volt csupán, a torka körül bíbor színű vértócsa terjengett, és a lány émelyegni kezdett.
Öklendezve fordult el, és így nem látta az idegent, ahogy buzgón félregurítva a testeket meggyőződik róla, hogy a halál elérte a katonákat. A lány ottmaradt a tölgyfa mellett, amíg az idegen vissza nem tért hozzá a fák között, hátán egy batyuval, melynek belsejéből acélos csörrenések hangzottak fel minden lépésnél. A férfi szélesen rávigyorgott.
– Üdvözlet – mondta udvariasan és színpadiasan meghajolt.
Immeira rábámult, és önkéntelenül felnevetett. Azon kapta magát, hogy hasonlóképp viszonozza a mozdulatot, és közben véletlenül az öreg, lelógó ujjasára lépve arccal előreesik. Együtt nevettek fel újra, és egy erős kar segítette fel a lányt, aki újra a sasorrú harcosra bámult.
– Én... – kezdte Immeira habozva.
Az idegen megajándékozta egy könnyed vigyorral, és biztatóan megpaskolta a karját.
– A nevem Wanlorn. Rókákra vadászom... Vasrókákra. Mi a neved?
– Immeira – válaszolt a lány lenézve a markában tartott tőrre, majd vissza az idegenre. Még mindig nem volt képes elhinni, hogy az évek óta várt szabadság talán eljött a Lak-völgyébe ennek a gyors és halálos férfinak a képében.
– Biztonságos itt maradni... nem túl sokáig... és beszélgetni? – kérdezte a sasorrú férfi.
– Az – válaszolta Immeira, azután hirtelen sikerült összeszednie magát, és ő is feltett egy kérdést.
– Egyedül vagy? – tudakolta a férfi arcát vizsgálgatva. Nem is volt olyan fiatal, mint amilyennek először látszott, és a „Wanlorn” egy régi elnevezés volt a nép ajkán arra, aki „vándorol és kutat”. Hogyan lenne képes egyetlen ember – még ha olyannyira képzett is – megölni vagy egyáltalán megsebezni annyi katonát (vagy csak elmenekülni előlük), mint amennyi a Rókának van?
Mintha olvasott volna az elméjében, az idegen megfogta a lány felkarját.
– Igen, magam vagyok, és ezért van szükségem a segítségedre, te lány. Nem kell a fegyvereseket ütnöd egy faággal... vagy tőrrel, csak mondd meg nekem: meg akar szabadulni a Lak népe a Vasróka zsarnokoskodásától?
– Igen – mondta Immeira, és úgy érezte egész Faerűn fejreáll előtte. – Az istenekre, igen!
– És hány penge válaszol a Róka hívására? Készenlétben lévők, mint ezek voltak, vagy íjászok, esetleg varázsolni tudók... mondd már, kérlek!
Immeira azon kapta magát, hogy kiönti minden tudását, emlékét és sejtését a Vasrókáról ennek az idegennek. Annak arcán még akkor sem halványodott el a vigyor, amikor a lány elmondta, hogy a feketevértes, rókafejes címerekkel díszelgő fegyveresek legalább egy tucatnyival többen vannak, mint amennyivel itt találkozott, és Starn-völgyében nem maradt férfi, aki elég bátor és erős lett volna, hogy védje egy magányos idegen hátát a Vasrókával szemben. A fakó lovon érkezett férfi szemében a szikrák ugyanúgy táncoltak tovább akkor is, amikor elmondta, hogy nem bízhat meg senkiben. Ugyanis az erdőben bujkáló nők közül a kemény tél után már sokan vágynak annyira némi melegre és jobb ételre, hogy ezért akár el is árulnák a megmentésükre érkezett ismeretlent.
Azonban a férfi vigyora rögtön kiszélesedett, amikor Immeira azt is közölte vele, hogy sem varázslóról, sem papról nem hallott szóbeszédet a Rókatorony környékén, és hogy maga a Vasróka sem parancsol mágikus hatalmaknak.
Immeira előadta a Wanlorn nevű – vagy hívhatták akárhogy is – idegennek, hogy hol állnak az őrök, és nagyjából mennyi idő múlva fedezik fel a hat kardos hiányát. A féltucatnyi rókafajzat a fák között hevert, sisakjaik a Larrauden habjaiba kerültek, és hátasaikat – egy kedvetlen fakó lóval együtt – Wanlorn a közelben terelte össze. A lány mindent elmondott, amit tudott – arról is, hogyan tölti estéit a Vasróka; hol tartja a négy vadászkutyáját, számszeríjait, lámpásait és lovait a Rókatoronyban. Még arról is beszélt, hogy milyen az élet most a Lak-völgyében, és milyen volt a Karmok idejében – végül komolyan belefáradt a kérdések megválaszolásába.
Wanlorn még megkérdezte, hogy áll-e valamilyen szalma- vagy szénakazal a falu szélén, amit észrevétlenül meg lehet közelíteni az erdőből, és talán nem bolygatják meg a falusiak az elkövetkező egy-két napban. A lány három ilyenről tudott, és a férfi megkérte, hogy vezesse a legnagyobbhoz olyan csendben, ahogy csak lehetséges, mert el akarja rejteni a batyuba kötött fegyvereket.
– És azután? – kérdezte a lány halkan.
– Az lesz a legbiztonságosabb, Immeira – mondta Wanlorn a lány szemébe nézve –, ha utána elmégy valahová, ahol ellehetsz egy darabig. Ne az erdőbe, ahol dühös fegyveresek járhatnak kutyákkal, és ne gyere ennek az üregnek vagy annak a bizonyos kazalnak a közelébe, amíg a Róka el nem tűnik, bármi történjék is velem.
– És ha nem úgy teszek? – kérdezett a lány most szinte suttogva.
A férfi elmosolyodott.
– Nem vagyok zsarnok. Én úgy szeretném látni Faerűnt, hogy a férfiak és a nők szabadon járhatnak és beszélhetnek, ahol csak akarnak. Ha követsz vagy előttem jársz, legyenek bár szándékaid segítők, nem tudlak megvédeni... csak magamat. Nem jön ide egyetlen isten sem csodát tenni, ha harcra kerül a sor.
– Nem? – kérdezte Immeira öntudatlanul, és felemelte egyik kezét (mely nem is remegett annyira, mint ahogy számított rá), hogy az útra mutasson, ahol azelőtt hat fekete vértes fickó állt. – És az nem csoda volt?
– Nem – válaszolt Wanlorn még mindig mosolyogva. – A csodák általában hosszú évek alatt születnek meg, amikor már sokszor elbeszélték valakinek a tetteit. Ha túl szabadon formálod át, amit hallasz, akkor abból csoda lehet.
Ki ez a férfi, és miért jött ide?
Immeira tekintete találkozott a nyugodt, kékesszürke szemekkel, melyek sokkal kékebbnek látszottak, mint amilyenek valójában voltak.
– Ki vagy te? És miért... miért pont itt akarsz szembenézni a halállal? Mit tettek érted a lakiak? Vagy bosszút akarsz állni a Vasrókán valamiért?
Wanlorn a fejét rázta.
– Kevesebb, mint egy tíznappal ezelőtt hallottam róla először. Azt teszem, amit a szívem parancsol, ezért vagyok itt. Vándorlok, hogy közben tanuljak, és olyanná tegyem a Birodalmakat, amilyennek szívem szeretné látni azokat. Hacsak a Lak-völgye nem bizonyul sírhelyemnek, akkor hamar továbbállok. Egy ember vagyok, aki szinte születése óta az utakat járja... és azért is mert ezt választottam. – Elhallgatott, de ahogy a lány szemöldöke kérdőn megemelkedett, és ajkait szóra nyitotta, a férfi csitítólag felemelte egyik kezét, és hozzátette:
– Úgy vigyél el innen, ahogyan rám találtál.
Immeira csendben a kékesszürke tekintetbe mélyesztette szemeit még egy tucatnyi légvételnyi ideig mielőtt válaszolt.
– Elviszlek, őrült ember... és megtiszteltetés volt találkozni veled. Gyere, várnak a szénaboglyák.
A lány hátat fordított a vándornak – senkiben sem volt képes mostanában ennyire megbízni, főként ha az illetőnél még fegyver is volt –, és végigvezette a férfit azokon az ösvényeken, melyeket csak ő és a vadak ismertek. Wanlorn halk csörrenések közepette követte.

* * * * *

Mennyire egyszerű lett volna megtisztítani a Rókatorony nagytermét egy tűzgolyóval, és utána kisebb varázslatokkal lecsapni a néhány életben maradó fegyveresre. Azonban pont ez volt az a kísértés, aminek ellen kellett állnia. Már eltelt egy hosszú nyár azóta, hogy egy istennel beszélgetett egy dombtetőn, de a késztetés, hogy gondolkodás nélkül minden ellenféllel szemben varázslatokat idézzen, csak lassan akarta elhagyni. Túl lassan.
Ezek a rókafejes címert viselő emberek oly sűrűn és szabadon gyakorolták a kegyetlenséget, hogy Elminster nem aggódott gyilkos terve miatt. Már ha képes lesz őket levágni.
Egyetlen embernek, legyen bármily jó harcos, nem sok esélye van azok ellen a sötét színű harcikutyák ellen.
Hmmm, igen, azok a kutyák...
Lassan delelőre hágott a nap, és az Immeira nevű lány még mindig mellette volt. Árnyként állt ott, kezében a fiú nehéz láncával, és körülötte nem kevesebb, mint egy tucat tőr volt a földbe szúrva. Valószínűleg hamarosan megtalálják a reggel legyilkolt kardosokat, és megfújják a riadókürtöket. Ekkortájt jelent meg három rókafajzat a torony felől, hogy felváltsa az őrséget itt, a völgynek ellenkező pontján ahhoz a helyhez képest, ahol reggel olyan meleg és véres fogadtatásban részesült.
Az út szélén üldögélő, unott rókafajzatok egyike felkelt, és övével babrálva az erdő fái felé tartott, hogy válaszoljon a természet szólítására.
Ezúttal azonban a természet tartogatott a számára némi meglepetést.
Elminster sietség nélkül emelkedett ki a bokrok mögül pont abban a pillanatban, amikor a férfi megállt, s eldobta egyik kését. Tudván, hogy elvétette, csendesen átkozódva nyúlt a következő pengéjéért. A rókafajzat riadtan kapta fel a fejét az első kés villanására – és a második a szemet elvétve, arcába fúródott.
Ahogy a magas hangú sikoly felhangzott, Elminster kiragadta Immeira kezéből a láncot, és a férfi felé rohant. Tudta, hogy nincs rá ideje, de meg kellett próbálkoznia vele.
A kardos botladozva próbált visszajutni az útra, ahol az előbbi sikolyt meghallva most mindkét társa kivont fegyverekkel közeledett.
Ahogy kiléptek a napfényből a fák árnyékába, a két kardos lelassított, és óvatosabbá vált. Amikor társuk kibotladozott elébük, megálltak. Elminster a sebesültet használva fedezékként, előrecsapott a lánccal, és félresöpört egy fegyvert tartó kart. Azután előreugrott, hogy a kar tulajdonosának arcába döfjön egy kést.
A férfi félreugrott, mielőtt El lecsaphatott volna, és tompa karját rázogatta, hogy némi életet verjen belé. Athalantar utolsó hercege látta, hogy a másik rókafajzat dühösen bámul rá az először megsebesített férfi válla felett, így új célpontot találva felé dobta kését.
A férfi kiáltva esett össze, inkább meglepetten mint sérülten, és El a lánccal előrecsapott az imént lefegyverzett kardos felé. Az arcát találta el, vér fröccsent, és a férfi a fejét oldalra billentve összeesett. Elminster követte, hogy elkerülje a felé csapó széles pengét. Az először megsebesített őr eközben összeszedte magát.
A férfi kihúzta El kését az arcából, és vért köpött. A fájdalom okozta könnyektől félig vakon nézett körbe, és még éppen eleget látott ahhoz, hogy megkülönböztesse ellenfelét társaitól.
Elminster oldalra gurulva próbálta elkerülni az újra felé sújtó fegyvert. A porban fetrengve, botladozva csapkodó támadóját kerülgetve szívesen tudta volna, hogy harmadik ellenfele mikor fogja összeszedni magát, és elérni őt. Mystra ide vagy oda, akkor használnia kell az egyik varázslatát, különben meghal.
A férfi egyensúlyát veszítette egy túl heves csapástól és megtántorodott. El az oldalára fordult, és körbepördült, mindkét lábával egyszerre rúgva ki. Az átkozott kard hangosan csörrent a füle mellett, ahogy ellenfele elejtette, és egy hangos nyögéssel elterült a földön. Elminster oldalra gurult, maga alá húzta a lábait, felugrott, és vagy négy lépésnyit futott, mielőtt vissza mert nézni a rókafajzatokra. Hol lehetett a harmadik?
Úgy tűnt, hogy csendben és nyugodtan fekszik az út szélén, ahol egy botladozó, sápadt Immeira kelt fel a porból éppen, és próbált valami mosolyfélét erőltetni az arcára... nem sok sikerrel.
El intett neki, majd lehajolt a fegyvereshez, aki kardjával próbálta lecsapni. Háromszor döfte belé tőrét, mielőtt újra felnézett volna. Ő és Immeira is porosak, izzadtak, fáradtak voltak, de éltek. Ezúttal sikerült mosolyogniuk.
– Leány, leány – dorgálta meg Elminster, ahogy megölelték egymást. – Nem tudlak megvédeni!
Immeira arcon csókolta és kócos haján keresztül egy grimaszt vágva, eltolta magától a férfit.
– Ez elég tisztességesen hangzik – válaszolta. – Én sem tudlak megvédeni téged.
Elminster elvigyorodott, és a fejét rázta. Odament az árnyékhoz, melyben a három rókafajzat ült, és elégedetten felkacagott.
– Mi az, Wanlorn? – kérdezte Immeira – Mi az?
Elminster magasra tartott egy számszeríjat.
– Reméltem, hogy legalább egy van náluk. Könnyű vért, sehol egy dárda vagy lovak... valamit csak kell használniuk, mondjuk, a kereskedőkkel tartó fegyveresek ellen. Tessék... segíts a csörlővel. Nem maradhatott sok időnk.
Immeira lehajolt, hogy felvegyen egy tegezt, mely rövid vesszőkkel volt tele.
– Nem maradt – válaszolta röviden. – A váltás hamarosan megérkezik. Láttam őket az egyik emelkedőről... A Thaermon tanyája mellettiről. Itt lehetnek úgy...
– Akkor fogd a láncomat és vidd át az út másik oldalára – sziszegte le a férfi, és teljes erejéből csörlőzött. – Siess már!
A laki lány a nehéz lánc ellenére is képes volt valami sietős kellemmel járni. El követte az út másik oldalára, a nyílpuska már készen állt.
Egyik kezével a tegez után tapogatózott, hogy kivegyen egy nyílvesszőt, amit Immeira már elkezdett kihúzni, amikor az első lovas átléptetett az út utolsó emelkedőjén, és meglátta a testeket. A férfi kiáltott egyet, és a maradványok felé ösztökélte hátasát. Amikor odaért, lova szinte elindult hátrafelé a rántástól, amivel megállította. Két társa is hamar odaért, hogy ijedten tátogjanak az elesett rókafajzatok láttán, és hirtelen rádöbbentek az út két oldalán álló fák közelségére.
– Dobd le a láncot, és fuss – mormolta Elminster Immeira fülébe. – Dobd el a tegezt is majd, és fuss olyan helyre, ahol nem találnak rád. Ha elveszítenénk egymást, akkor várj rám a szénaboglyától nyugatra lévő bozótosban. Menj!
Anélkül, hogy megvárta volna a választ, Elminster kilépett az útra, és nyugodtan torkon lőtte a legképzettebbnek tűnő fegyverest. Azután félredobta az íjat, és visszarohanva a fák közé felkapta a láncot, amit Immeira engedelmesen eldobott. A lányt nem látta sehol, de az erdő homályában néhány alacsony ág még táncolt a távolban.
Tett két gyors lépést az erdő belseje felé, majd lehúzta a fejét és hallgatózott. Meghallotta a várt szitkozódást, és a haragos hangokban bujkáló félelmet is a megfordított lovak patáinak kopogása közepette.
Egy pillanattal később felhangzott a kürtszó, amiről Immeira beszélt, és végigzengett a völgyön. Gyors és harsogó hangon kiáltott fel a kürt, ahogy az első járőrcsapat halottait megtalálták. A jelzés hosszan rikoltott, és Elminster arra használta, hogy elfedje a zajokat, amikor gyorsan végigrohant az út melletti fák között arra, amerre a két lovas valószínűleg menni fog. Annak reménye azonban, hogy még egyet leszedhet, gyorsan semmivé foszlott, amikor a rókafajzatok ügetve maguk mögött hagyták. Buzgón indultak vissza a toronyhoz, nehogy újabb nyílvessző röppenhessen feléjük.
A lovas nélkül maradt hátas hasonló sebességgel követte őket, és Elminsternek esélye sem maradt, hogy átkutassa a nyeregtáskát. Utánabámult, megvonta a vállát, és visszaindult hogy kihúzza a halott rókafajzat torkából a vesszőt. Azután elvette a férfi fegyvereit, a számszeríját és tegezét. Szerencsére a férfi utolsó erejével még megpróbált valamibe belekapaszkodni, és így amikor kiesett a nyeregből, magával rántotta összetekert köpönyegét is. Kiválóan alkalmas volt arra, hogy El belecsomagoljon mindent, amit talált. Elminster láncát önmagába akasztva fogta össze a batyut, amikor végzett.
A batyu nehéz volt, de Immeira ott várta néhány fával arrébb. Elvette a nyílpuskát, és úgy bámult rá, mint valami hatalmas hősre.
Elminster remélte, hogy a lány téved. Tapasztalatai szerint a hatalmas hősökből nagyon hamar halott hősök lesznek.

* * * * *

A Rókatorony nagyterme teljesen felbolydult. Az egyszerre rémült, dühös fegyveresek képtelenek voltak anélkül üvöltözni és rohangálni, hogy ne tört volna ki közöttük verekedés. Utóbb viszont nyugodt és csendes várakozásba süppedtek. A csend most nehéz kabátként ereszkedett le a szekérkeréknyi kandeláberekre állított gyertyák táncoló fénye alatt összegyűltekre. A gyertyakerekeket felfüggesztő vastag láncok hosszú árnyékot vetettek a falakra, ahogy a Vasróka – akkora darab ember, hogy inkább látszott medvének, mint rókának –, lebámult a kezében tartott, hirtelen valahogy ízetlenné vált sültre, majd úgy ivott borából, mintha bele akarna fulladni. A szolgák nem igazán mertek az asztal közelébe menni, és inkább csak elfutottak mellette, ha ott volt dolguk. Néha egy-két tekintet villant fel a sötét és üres dalnokerkélyre. A hölgyek a hálószobák zárt ajtajai mögött várakoztak, eltiltva a legújabb hírektől.
Kilencen ülték körbe a hosszú asztalt a fogyatkozó gyertyák fényében. A magányos, alig egy pillanatra látott számszeríjász kilétéről vitatkoztak vég nélkül. A torony kapuit már előbb bezárták, éber őröket állítottak melléjük, és eltervezték, hogy reggel felfegyverkezve kirohannak. Az ajtókat belülről eltorlaszolták, leellenőrizték a zárakat és a kulcsokat a hosszú asztalra tették. Már csak a várakozás maradt, a találgatás a láthatatlan ellenség kilétéről, s a növekvő félelem.
Egy könyök felborított egy serleget, és féltucatnyi, kiáltozó ember ugrott fel, fele fegyvert rántott, és az undorodó Vasróka megálljt parancsolt. A férfiak végignéztek egymáson, szemeikben gyilkos vágyak csillantak, ahogy lassan visszaültek.
Rettegő arcok húzódtak vissza a konyhaajtóból, mielőtt valaki meglátta volna őket és rájuk kiálthatott volna. A konyha hűvös és csendes lett, de a három szolgálólány nem merte elhagyni.
Legutóbb, amikor egy lány engedély nélkül tette le az aznapi szolgálatot, akkor addig korbácsolták, amíg le nem foszlott róla a ruha, és már úgy tűnt, hogy a bőre is hasonlóképpen tesz. A Vasróka megparancsolta, hogy ne mossák fel a véres lábnyomokat, így azok ott maradtak, emlékeztetőül az engedetlenség jutalmára.
A szolgálólányok álmosan ültek a konyhaajtó melletti lócán, sokkal rémültebbek voltak, mint a benti férfiak. A harcosok az ismeretlentől féltek, ami kint rejtőzködhet valahol az éjbe borult Lak-völgyben. Azonban a szolgák pontosan tudták, hogy miféle veszélyekkel vannak összezárva a toronyban. Hamarosan csapkodás és sikoltozás jön majd azok mögül a hálószobaajtók mögül, legalábbis ez volt a megszokott dolog...
Hirtelen hangos lánccsörgés kíséretében az egyik kandeláber megindult az asztal felé. A rókafajzatok kiabálva, fegyvereik után kapva ugrottak szét. Egyikük szitkozódva rohant át a termen, egy másik követte. Már beléptek egy boltív alá, és eltűntek, mire a Vasróka elkiáltott parancsait meghallhatták volna.
A Lak-völgyének ura hatalmas, nyers ütést mért egy bajusszal díszített arcra, melyben a szemek hidegen és kegyetlenül csillogtak. Alatta a test, izzadva a teljes vértezetben, nem volt kisebb vagy vékonyabb, mint uráé. Az ívelt fémlemezek megtartották az összeránduló mellkast és hasat, melyek máskülönben egy torz húsbaba részeiként estek volna össze. A Vasróka feltartotta kezét, és elüvöltötte magát:
– A következő fattyú, aki az engedélyem nélkül megy ki innen, az jobban teszi, ha egészen a völgy széléig elfut, vagy még messzebbre! Tudjátok, hogy ostobaság így elmenekülni, amikor...
Elakadt a szava, és oldalra fordította fejét az éles sikolyra, mely a boltíves átjáróból hangzott fel. Az az út az éléskamrákhoz, és a torony hátsó szobáihoz vezetett... beleértve Beldrum szobáját is – a név Chauntea egyik rég halott papja után maradt fenn –, ahol deszkákat tároltak és a kandeláberek tartóláncait feszítették ki. Egy szoba, ami úgy tűnik, hogy már az ellenség kezébe került. A Vasróka felkapta sisakját az asztalról, és a fejébe húzta.
Emberei hasonlóképpen cselekedtek és körbeállták, hogy hallják a parancsait.
– Durlim és Aawlynson az erkélyre! Jelezzétek, ha gond nélkül feljutottatok! Gondeglus, Tarthane és Rhen, maradjatok itt! Egyikőtök nézzen be az asztal alá, azután hátat fordítunk neki és figyelünk! Llander, védd az átjárót! Ha az erkély biztonságos, akkor mind felmegyünk és betörünk Beldrum Szobájába.
A Vasróka elcsendesedett, és csend követte szavait a fegyveresek felől is. Hirtelen újra feltámadt haragja majdnem megfojtotta. Talán birkákat gyűjtött maga köré?
– Mozduljatok már, fattyak! – mennydörögte. – Takarodjatok a dolgotokra! Mozgásmozgásmozgás, mozgás!
A csend még ott bujkált közöttük egy gyors lélegzetvételnyi ideig, miután uruk utolsó kiáltásának visszhangjai elhaltak. Azután mindenki egyszerre mozdult.
Gondeglus felnyögve hátraperdült, Aawlynson hasonlóképpen. A számszeríjba illő nyílvesszők sziszegése szinte visszhangzott a nagyteremben. Azután Rhen kapott egy lövedéket az arcába, és esett hátra. Egyikük sisakján sem volt rostély, mint a déli stílusban készült vértezeteknél általában. A Vasróka elég bölcs volt ahhoz, hogy arca elé emelje súlyos kardjának széles pengéjét, mielőtt oldalra perdült, és felnézett az erkélyre.
Éppen időben, hogy megpillantson egy fekete hajú, sasorrú férfit felbukkanni az erkély korlátja mögül egy felhúzott és töltött számszeríjjal. Ezúttal Durlin volt a célpont, de a magas veterán lebukva a levegőbe csapott vaskesztyűs kezével, és a nyílvessző ártalmatlanul irányt változtatva elvásott az egyik falon.
Rémült sikolyok jöttek a konyha felől, de a Vasróka nem adott magának időt, hogy megnézze, vajon egy idegen megjelenését adják így hírül a szolgálók, vagy más történt. Nem számít; az erkélyen biztosan van egy ellenfél, aki előbb vagy utóbb kifogy a felhúzott számszeríjakból, és ki kell mozdulnia a fedezékéből.
– Llander! Tarthane! Fel a lépcsőn! – kiáltotta a Vasróka, kardjával előremutatva. – Most!
Leghűségesebb harcosai láthatóan haboztak engedelmeskedni, de végül megindultak a lépcsők felé. A Róka gondosan visszahúzódott az erkély alatti fedezékbe, és figyelte, ahogy emberei felhágnak a mutatott úton. Közben parancsot adott Durlimnak, hogy menjen végig az átjárón, az erkély hátsó lépcsőjéhez, de sietve.
Durlim után indult a boltív alá, amely az átjáróba vezetett, és felnézett az erkélyre.
Llander és Tarthane már ott volt.
– Mi van? – kiabált fel nekik.
Ekkor történt, hogy egy faliszőnyeg beborította Llandert. Tarthane hátralépett, hogy elkerülje barátja heves döfését, majd mély lélegzetet véve elrohant a súlyos szövet mellett, hogy pengéjével lecsapjon bárkire, aki ott rejtőzködhet.
Az a valaki már a padlón feküdt, és éppen megpróbált belerúgni a szőnyeggel borított fegyveresbe. Tarthane egyensúlyát vesztve csapott felé, megragadta volna a korlátot, hogy egyenesbe hozza magát, de mellényúlt, és hatalmas reccsenés kíséretében elesett. A sasorrú férfi felugrott, és egy kést döfött Tarthane arcába.
Llander kardja vaktában ugrott elő a szőnyeg alól, hogy leszúrja az idegent, de az egy kést döfött a szövetbe válaszképpen, majd könnyedén átugorva a korláton a nagyterem padlójára érkezett. Intett egyet a Vasrókának, és elfutott a torony elülső része felé.
A Róka dühében üvöltve vágtatott utána, de megállt alig két lépéssel azelőtt, hogy elhagyta volna a nagytermet. Nem... nem fog egyedül berohanni az erőd azon részébe, ahonnan ő maga küldött el mindenkit, és számos hely akad, ahová egy késes fickó felkapaszkodva a nyakába ugorhat. Nem, most meg kell néznie, hogy Llander életben van-e még, és Durlim után kell mennie. Hárman már találhatnak egy védhető szobát az erődben, ahol a késekkel ugráló őrült nem férkőzhet a közelükbe.
Visszahátrált a nagyterem közepére, és közben kétszer is maga mögé csapott a pengéjével. Azután a lépcsők felé fordult, ahol Tarthane feküdt ernyedten, és egy faliszőnyeg mozdult lassan, fáradtan.
– Llander? – szólította a fegyverest, és remélte, hogy nem egy kardot kap az arcába válaszul. – Llander?
Valami halk hangot hallott maga mögött, és vadul lecsapott kardjával. Az acél élesen megpendült a kőfalon, szilánkokat szórt szét fémből és kőből egyaránt, majd bénító erővel ütött vissza tulajdonosa csuklójára.
Halk lihegés válaszolt próbálkozására. Amikor megfordult, hogy megnézze ki az, nem a sasorrú férfival találta szembe magát, hanem egy fiatal leánnyal, akit látott egyszer vagy kétszer a faluban. Három lépésnyivel lentebb volt a lépcsőn, a Róka kardhegyén is túl. Nyugodtan nézett, és egyik kezét a saját torkára tette. Ahogy a Vasróka a lányt nézte, hirtelen kíváncsi lett, hogy vajon az hogyan juthatott be egy zárt toronyba.
A lány lassan leeresztette a kezét, és ruhája eleje szétnyílt a mozdulat nyomán.
A férfi szemei követték a lefelé haladó kezet egészen addig, míg a bokáit félresöprő, fentről lecsapó alabárdtól tehetetlenül legurult a lépcsőn. Elsikoltott valami érthetetlen szitkot, és még zuhantában suhintott egyet kardjával. Azután hirtelen ismét szemtől-szemben találta magát a sasorrú férfival, és annak vigyorával. Egy vékony, de erős kar húzott közéjük egy keskeny pengéjű tőrt, és döfte azt a Vasróka jobb szemébe. Faerűn forogva tűnt el a zsarnok elől mindörökre.
Sebesen kapkodva a levegőt Immeira elrohant a hatalmas, páncélos tetemtől, hagyva azt lentebb csúszni a legalsó lépcsőfokra. A vértezet darabjai csörögve verődtek össze.
A lány visszafordulva gyorsan körülnézett, és tekintete találkozott a mosolygó férfi tekintetével.
– Wanlorn – nyögött fel, és azon kapta magát, hogy megremeg, majd egy pillanat múltán könnyekkel tört fel torkából a sírás. – Wanlorn, megcsináltuk!
– Nem, leány – válaszolta az ölelő karokat kísérő kedves hang. – Megcsináltuk a könnyebbik részt. A neheze még csak most kezdődik. Levágtunk ugyan néhány patkányt... de a ház fertőzött, és rendbe kell tenni.
Kivette a nedves pengéjű tőrt a lány kezéből, és félredobta; hallották megcsendülni a padló kövein.
– A Vasróka birodalmának vége, de Buckralam Lakja még élettelen.
– Hogyan támadhatna fel? – kérdezte a lány a férfi mellkasának nyomva fejét. – Mondd el. Azt mondtad, hogy nem maradhatsz...
– Nem leány... nem tovább egy évszaknál. Neked pedig az lenne a legjobb, ha még ma éjjel elmennék.
A lány karjai fogóként szorultak össze a nyaka körül.
– Nem!
– Nyugalom, leány – vágott közbe a másik. – Elég ideig fogok maradni, hogy lássam, amikor az öreg Raredont, és az árvákat Saern-dombjára vezeted mindazon szántóvetőkkel együtt, akikben megbízol. Írok néhány sort, amit oda kell ott adnod valakinek. Egy Nantlin nevű lótenyésztő; kérdezd meg, hogy a hárfája még mindig olyan szépen zeng-e, mint régen, s akkor majd tudni fogja, hogy kitől van az írás. Idehozza majd a népeket, becsületes nőket és férfiakat néhány gyors pengével együtt, és a Lak-völgye újra megerősödhet. Átok ül rajtam, lány... mennem kell, mielőtt Nantlin vagy az ismerősei a völgybe érnek.
Immeira könnyáztatta arccal nézett fel rá. A lány színtiszta bánatot látott megcsillanni a férfi szemeiben, és két finom ujjal felnyúlt, hogy végigsimítson a megfeszülő ajkakon.
– Meg fogod mondani az igazi neved, mielőtt továbbállsz?
– Meg – jött a szomorú válasz.
– Az jó – mondta a lány, és hevesen a másik nyaka köré fonta karjait –, mert nem szívesen adom magam oda egy névtelen férfinak.

* * * * *

Egy mosoly húzott át az álmok fátylán, mely nem Immeira arcához tartozott, és hirtelen, izzadt ébredésbe űzte Elminstert.
– Mystra – lehelte a sötétségbe, és felbámult az összerepedezett mennyezetre a Rókatorony legjobb hálószobájában. – Úrnő, végre kedvedre tettem hát?
Csak a csend válaszolt – de a csendben hirtelen lángok jelentek meg, és futottak át a mennyezeten, hogy betűket formáljanak:
– Szolgáld, kit úgy hívnak, Dasumia.
Azután eltűntek, és otthagyták Elminstert a sötétben. Magányosnak érezte magát – amíg meg nem hallotta a lágy suttogást valahonnan a mellkasa felől.
– Elminster? – kérdezte Immeira ijedten. – Mi volt ez? Az isteneket szolgálod?
Elminster egyik kezével megérintette a lány arcát, melyen hirtelen könnyek jelentek meg.
– Mind ezt tesszük, leány – mondta halkan. – Mind ezt tesszük, de csak kevesen tudunk róla.

 

 

Három
LAKOMA FELMORELBEN

Ha ember, sárkány, ork és elf békében le tud ülni egymás mellé bárhol a Birodalmakban, az csak egy jó lakomán lehetséges. A trükk annyi, hogy távol tartsuk őket az egymásból lakmározástól

Selbryn, a bölcs
Történetek egy magányos
toronyból Athkatlában
a Féreg esztendejében kiadva

– És ki a fene vagy te? – kérdezte a legalacsonyabb és leghangosabb a három kapuőr közül.
A sasorrú, rendezett szakállú férfi, akire hűvösen nézett – aki kint állt a csepergő tavaszi esőben, de valahogy a csizmáján felül száraz maradt –, most viszonozta az őr hamis mosolyát.
– Egy ember, akit Esbre nagyúr hiányolna az asztala mellől, ha elzavartok.
– Egy ember, aki mágiával bír, és elég okosnak hiszi magát ahhoz, hogy ne a nevével válaszoljon, ha arról kérdezik – mondta az őrök kapitánya, és keresztbefonta maga előtt a karjait úgy, hogy egyik kezével az oldalára csatolt tőr markolatához érjen, másikkal pedig egyetlen pillanat alatt előránthassa a másik oldalára csatolt buzogányt. Két társa maga mellé ejtette karjait, szinte véletlenül a fegyvereik markolata közelében pihentetve kezeiket.
Az esőben álló férfi könnyedén elmosolyodott.
– A nevem Wanlorn, és az országom Athalantar.
A kapitány horkantott egyet.
– Sohasem hallottam róla, és minden harmadik briganti Wanlorn néven nevezi magát.
– Jó – derük fel az idegen arca –, akkor ezt megbeszéltük.
Nyugodt önbizalommal lépett előre, és már a meglepett őrök között volt, mire két kesztyűs kéz két oldalról megállásra késztette.
– Mit gondolsz, hová mész? – kiáltott rá a kapitány, és egy mozdulattal saját tenyerét odatette a másik két kéz elé, hogy megálljt intsen.
A szakállas idegen mosolya kiszélesedett, és megragadva a kapitány kezét, harcos módra megrázta azt.
– Be, hogy találkozzam Esbre Felmorel nagyúrral – válaszolta –, s lefolytassak vele egy magánbeszélgetést, miközben részt veszek egy nagyszerű lakomán. Igazán bejelenthetne, jóember.
– Már megint – sziszegte a kapitány, és előredőlve az idegen arcába bámult. – Nem teszem. – Lángoló zöld szemei a vidám kékesszürke tekintetbe mélyedtek. – Tűnj el! Takarodj a kapumtól, vagy elkergetlek! Nem hagyom, hogy útszéli banditák vagy éles nyelvű kéregetők menjenek itt be...
A szakállas férfi csak mosolygott, majd hirtelen előrehajolva egy csattanós csókot nyomott a kapitány feszült arcára.
– Olyan, amilyennek mondják – mondta szinte még vidámabban. – A vén Glavyn tüzes démonná változik haragjában, azt beszélik. Dühítsd fel és fuss el... mint egy helyre kis sárkány!
Az őrök egyike felkuncogott, Glavyn őrkapitány abbahagyta a meglepett pislogást, és az idegen vigyorának bámulását, hogy megpördülve egy sokkalta ismerősebb ellenfél után nézzen.
– Talán találtunk valami szórakoztatót, Feiryn? Valami olyasmit, amitől annyira levetkezhetjük emberségünket és kiképzésünket, hogy a veszélyben magára hagyjuk feljebbvalónkat? Közben pedig átadjuk magunkat valamiféle teljesen helytelen és fegyelmezetlen viselkedésnek, hogy kifejezzük az örömünket?
Az őr elsápadt, és az elégedett Glavyn visszafordult, hogy gyors halált ígérő tekintettel végigmérje az idegent.
– És te, jóember... ha még merészelnéd... megsérteni személyemet, akkor a kardom biztosan a kezembe kerül, és ennek a világnak minden istene is kevés lesz, hogy megmentse az életedet!
– Áh, Glavyn, Glavyn – válaszolta a szakállas idegen hódolattal a hangjában –, micsoda tartás! Micsoda erő! Nagyszerű szavak, és pont megfelelő hangban. Mondani is fogom Esbr... a nagyúrnak, amikor leülök vele falatozni. – Meglapogatta a kapitány egyik vállát, és még ugyanazzal a mozdulattal elcsusszant mellette.
Az őrkapitányt elöntötte a harag vörös áradata, és előrántotta fegyverét, hogy... vagy legalábbis megpróbálta előrántani. Valamiért nem sikerült elérnie sem tőrét, sem buzogányát, és ugyanígy nem bírta széttárni keresztbetett karjait sem, hogy a hátára kötött rövidkardért vagy másik tőréért nyúljon. Glavyn mély lélegzetet vett, mely kifelé jövet lehet majd üvöltés vagy akár sikoly is, de...
– Mi ez a zűrzavar, uraim? – Nasmaerae úrhölgy mély, dallamos hangja úgy metszette el Glavyn lélegzetvételét, és a másik két kapuőr növekvő rémületét, mint jóféle kardpenge a selymet. A négy ember hirtelen elcsendesedve bámult rá.
Gyönyörű volt zöld köpönyegében és alatta szűk ujjasában, mely hegyesre vágva a kézfejére simult, szinte az ujjait is elrejtve, de a vállait szabadon hagyva. Ezüstszín haslánc kapta el ragyogva a lemenő nap sugarait még a köd és az eső ellenére is, ahogy ott állt a sötétben, és egy apró mozdulattal lángra lobbantotta a kezében fogott gyertyatartó gyertyáit.
Szemeinek sötét középpontja összeszűkült az ugrándozó fényben, és teret engedett a szépséges, mélykék színnek maga körül, melyben arany szikrák csillogtak. Ajkai és egész tartása ártatlanságot mutattak, de szemei az öregek bölcsességét, sötét érzelmeket, és valami mélyen rejlő éhséget tükröztek.
Mosoly virágzott ki arcán, amikor felmérte megjelenésének a férfiakra tett hatását és könnyedén újra megszólalt.
– Kik vagyunk mi, hogy egy ilyen éjszakán hagyjuk a magányos utazót kint ázni az esőben? Lépjen bentebb, uram és legyen üdvözölve. A Felmorel-kastély nyitva áll ön előtt.
A sasorrú idegen bólintott és elmosolyodott.
– Úrnőm – mondta –, megtisztelsz egy idegen felé mutatott nagylelkűségeddel... eláraszt bizalmad és kedvességed, melyet kapuőreid is mutattak. Wanlorn vagyok Athalantarból, és elfogadom vendégszeretetedet megígérve, hogy nem jelentek számodra vagy háznépedre semmiféle veszélyt. A környéken lakos népek áhítattal szólnak szépségedről, de most már látom, hogy szavaik csupán szegényes frázisok a valósághoz képest.
Nasmaerae halványan bólintott, és még mindig szemkápráztató mosolyt viselve elfordult.
– Jól figyelj, Glavyn! Így mutatkozik meg egy gyors nyelv valódi kifinomultsága. Lehet ostoba és üres, de oly jó hallgatni.
Az őrkapitány vörös arccal és remegve küzdött még mindig mozdulatlan karjaival, melyek valahogy egyáltalán nem engedelmeskedtek neki és nem csináltak semmi mást, csak lógtak le a vállairól és egymásba fonódtak.
Nasmaerae úrhölgy lágy mozdulattal hátat fordított neki, és karját nyújtotta az idegennek. Wanlorn elfogadta, és egy óvatos mozdulattal jelezte, hogy szívesen átveszi a gyertyatartót. Ujjaik megérintették egymást egy pillanatra – és talán még el is időztek ott egy kis ideig.
Ahogy elsétáltak a sötét belső átjáróban, az őrök meg mertek volna esküdni, hogy látták a gyertyák fényét kacsintani. Ez volt az a pillanat, amikor Glavyn hirtelen újra képes volt megmozdítani összeragadt karjait.
Azt hihetnénk, hogy azonnal fegyvert ránt, ahogy azelőtt szándékozott – de ehelyett az őrkapitány inkább egy cikornyás szitkozódásba fektette energiáit.
Mire ismét levegőt vett, a két alárendelt kapuőr megújult tisztelettel és némi csodálattal nézett rá. Glavyn gyorsan elfordult, így nem láthatták a szemeiben csillanó félelmet.

* * * * *

Felmorel fegyveresei egy mantimera képét hordozták címerképpen. Bár közülük senki sem látott még életében efféle veszélyes bestiát (denevérszárnyú oroszlántest, egyik végén három szakállas emberfejjel, és három skorpiófarokkal a másikon), Felmorel nagyurának közismertebb neve „a Mantimera” volt azok közt, kik gúnyosan ejtették a szót, és azok közt is, kik félve beszéltek róla. Amilyen vad és halálos külseje volt, Esbre Felmorel ragadványneve megalapozottnak tűnt már első pillantásra.
Könnyed kellemmel üdvözölte váratlan vendégét, biztosítva róla, hogy időben érkezett egy kis estelői beszélgetésre, mivel másik két vendége még szállásán öltözködik.
Azután a nagyúr felajánlott a láthatóan fáradt Wanlorn részére egy kényelmes szobát pihenésre és felfrissülésre, de a sasorrú férfi a lakoma utánig visszautasította.
Arra hivatkozott, hogy a meleg fogadtatás után a pihenés már nem elegendő fizetség egy jó beszélgetés ellenében.
Nasmaerae úrhölgy olyasféle kellemmel és nőiességgel foglalta el a megszokott ülőhelyének látszó párnázott kisszéket, hogy a két férfi akaratlanul is végignézte mozdulatait.
Elmosolyodott és csendesen előhúzott valahonnan egy fúvott, elf üvegpoharat némi jeges borral. Végig hallgatott, miközben a szokásos üdvözlések elhangzottak a két férfi között, a gyertyafényes hosszú asztal mentén.
– Bár ismerek legalább annyi embert, hogy megtöltenék e termet, és úgy tartanák, hogy tiszteletlenség ily nyersen rákérdezni – kezdte a Mantimera –, szeretnék tudni valamit, és ezért megkérdem: mi hozta önt ide egy oly távoli földről, melyről még sohasem hallottam?
Wanlorn elmosolyodott.
– Esbre nagyúr, jómagam ugyanolyan egyenes vagyok, mint ön, ha választ kell adni. Boldogan jelenthetem ki, hogy szent vezérlet alatt járom Faerűn földjeit most, a Nevetés esztendejében, és jelenleg híreket vagy szóbeszédet kutatok valakinek a hollétéről, kit csupán úgy ismerek; „Dasumia”. Nem akad talán egy Dasumia Felmorelben véletlenül, vagy néhány másik Dasumia nagyuram ismeretségi köreiben?
A Mantimera arca láthatóan megfeszült a koncentrációtól.
– Attól tartok, nem, már amennyire tudásom nem csal meg, s így nem segíthetek ez ügyben. Nasmaerae?
Az úrnő a fejét ingatta.
– Sohasem hallottam még ezt a nevet – Megfordult, hogy tekintete egyenesen Wanlorn szemeibe mélyedhessen. – Összefüggésben van e dolog a mágiával, amivel kapcsolatos képességeit oly meggyőzően bizonyította a kapunál... vagy inkább olyasmiről van szó, mit szívesebben tartana titokban?
– Nincs tudomásom róla, hogy mivel van kapcsolatban – válaszolt vendégük –, Dasumia egy megoldatlan rejtély a számomra.
– Talán a többi vendég képes lesz néhány szóval megvilágítani az ön rejtélyének homályos részeit. Egyikük magasan képzett a mágikus dolgokban, és mindketten sokat utaznak – ajánlotta fel Esbre nagyúr, s közben közelebb tolt az idegenhez egy kancsót. – A múló esztendők során észrevettem, hogy a tudás sok apró szikrája ott rejtezik mindazok elméjének szegleteiben, kik asztalomnál lakomáznak. Olyanok, mint ékkövek egy elfeledett pincében. Ékkövek melyek csillogva verik vissza a fényt, ha rájuk világítunk.
Kürt hangja harsant végig a távoli átjárókon. A Mantimera a szolgákra nézett, akik kitártak egy kétszárnyú, magas, ébenfaszín ajtót csiszolt kilincsekkel.
– Itt jönnek mindketten – mondta, és felkapott valami különlegességet, egy tálnyi fűszerezett sajt közül. – Váljék egészségére, jóuram. Mi itt nem foglakozunk a felszolgálás formaságaival, ahogyan nem is várunk másokra. Csupán annyit kérek vendégeimtől, hogy sokat beszéljenek, és figyelmesen hallgassanak, ha más szól. Igyunk!
Óvatosan lépdelve egymás mellett – mintha egyikük sem szeretné, hogy a másik elsőként vagy utolsóként lépjen be a terembe – két magas férfi érkezett. Egyikük válla olyan széles volt, mint egy bikáé, és gazdagon díszített, aranyszín övet viselt, mely szélességében szinte mellkasáig ért. Efölött vékony, lila selyem fedte izmait és omlott le szőrös karjaira; csuklójáról akkora karperecek lógtak, mint néhány ember feje. Az öv és a karperecek mintázata egyaránt oroszlánokkal küzdő embereket ábrázolt, ahogyan a tömör arany övcsat is.
– Hó, Mantimera – dörrent a férfi hangja. – Van még abból a szarvasból, melynek körítése még mindig gőzölög az emlékezetemben? Éhezem!
– Nem kétséges – kacagott fel Felmorel nagyura –, annak a szarvasnak nem kell csupán az emlékekben gőzölögnie tovább; csak emeld meg annak a tálnak a fedőjét, ott – mutatott az asztal egyik részére, majd ugyanabban a hangnemben folytatta. – Wanlorn Athalantarból, hadd mutassam be Barundryn Harbright urat, aki harcos és felfedező egy személyben.
Harbright határozott léptekkel közeledett a mutatott tál felé, és közben a sasorrú idegenre nézett. Kiadott valami mormogó hangot, ami inkább volt az újabb vendég jelenlétének tudomásul vétele, mint üdvözlés. Wanlorn bólintott válaszképpen, és figyelme már a másik férfi felé fordult, aki a varázslóság magas és hűvös oszlopaként állt meg az asztal mellett.
A sasorrú vendégnek nem kellettek a Mantimera szavai, hogy felismerje; a mágus hatalma legalább akkora volt, mint dölyfössége. Szemeiben a hideg felsőbbrendűségbe némi tisztelet – vagy talán félelem? – keveredett, amikor az idegenről Nasmaerae úrhölgyre nézett.
– Thessamel Arunder nagyuram, akit sokan a Varázslatok Urának neveznek – mutatta be a férfit a Mantimera. Talán valóban kevesebb lelkesedés volt a hangjában, mint amikor a harcosról beszélt?
A főmágus kimérten biccentett Wanlorn felé, ami inkább volt hanyag, mint bármilyen üdvözléssel bíró. Széles mozdulatokkal ült le, és sikeresen közszemlére téve az ujjain számtalan különös formájú és anyagú gyűrűt az ujjain. Hogy aláhúzzák megjelenésük jelentőségét, több gyűrű is felszikrázott, változatos színeket villantva fel az egybegyűltek előtt.
Ahogy Wanlorn lenézett az előtte heverő ételre, egy emlékfoszlány suhant át elméjén az arcán összecsapódó farkasállkapcsokról múlt télen, a Lak völgyének vastag hótakarójában. Majdnem elmosolyodott a véres képeken, ahogy félretolta azokat – egyszerűen az éhség vezérelte a vonító bestiákat, nem több és nem kevesebb, éhség, amit most ő is érzett – és teljes figyelmét a borsos gyíklevesnek szentelte, majd a karnyújtásnyira lévő kígyórétes kötötte le.
Amikor az utóbbiba belevágva megérezte a felszálló, fűszeres illatot, a szeme sarkából látta, hogy a főmágus szúrós tekintettel még mindig hatalmi bemutatójának eredményét várja. Amikor az idegen vendég végképp nem mutatott semmiféle érdeklődést, akkor hátradőlt, és maga elé vett egy pohár bort, hogy elrejtse mágusi méretűre nagyított sértődöttségét.
Csak figyelnie kellett volna magát néhány lélegzetvételnyi ideig, hogy észrevegye azt, ami sokaknál feltűnik az ő fajtájából. A Művészet hatalma és ismerete számos varázslót taszít gyermeki sértődöttségbe, amikor azt hiszik, hogy a világ az ő akaratuk szerint fog táncolni, de az mégsem teszi. Mindenesetre Arunder dühének célpontja az idegen volt; s talán hamarosan le is csap rá.
Túl hamar.
– Azt mondja, Athalantarból jött, jóuram... ah, Wanlorn. Azt hittem, hogy senki sem állíthat ilyesmit magáról az ön korában, tekintve, hogy egy letűnt birodalomról van szó – mormolta a varázsló, miközben a harcos Harbright egy, a vállával vetekedő szélességű ezüst tányéron heverő, szinte egészben sült vaddisznóval küzdött, és beletemetkezett a körülötte megcsörrenő tányérok zajába.
– Megtudhatnám, hol élt valójában, és mi hozta egy vagyonos házba, titokba burkolózva, bejelentetlenül? Talán a háziaknak jobb lesz elzárni ékszeres dobozkáikat?
– Néhány évtizede már, hogy eme földeket járom – válaszolt Wanlorn könnyedén, Arunder gúnyos hanglejtése látszólag meg sem érintette –, és a tudást kutatom. Reméltem, hogy Myth Drannor sokat taníthat... de csak annyit mutatott meg, hogy mennyire szükséges a futás, ha ördögök vesznek körül. Jártam erre, és elnéztem arra, de néhány aprócska titoknál többet nem ismertem meg Dasumia kilétéről.
– Valóban? Akkor hát mágikus ismereteket keres... vagy csupán a kincsek után rohan?
Ezekre az utóbbi szavakra a harcos Harbright felnézett a tányérjából, egy rövid ideig nyeldekelt és Wanlornt méregette várakozva, hogy az mit fog válaszolni.
– Csak a tudást keresem – válaszolta az idegen, és a harcos egy undorodó morranással visszatért ételéhez. – Ismereteket Dasumia felől... de helyette úgy tűnik, hogy a Művészet néhány morzsáját leltem meg. Gyanítom, hogy ez a hatalom vezérli mindazokat, akik képesek leírni a részleteit. A kincsekről pedig csak annyit, hogy szerintem senki sem tud jóllakni néhány érmével. Van elég arra, amire kell; egyedül és gyalogosan el sem bírnék többet.
– Használj el valamennyit, és vegyél egy lovat – mormolt közbe Harbright, teleszórva az asztal egy részét morzsákkal. – Az istenekre, végiggyalogolni a királyságokon! Megöregednék, mire elhasználom a bokáimat, és még alig látnék valamit a világból.
– Mondd – címezte szavait Wanlornhoz Felmorel nagyura –, hogyan látogattad meg a mesés Dal városát? Akik odamentek, azok többségét széttépték a szörnyetegek, mielőtt esélyük lett volna kivágni magukat.
– Vagy csupán az erdőben jártál annak a helynek a közelében, ahová Myth Drannort képzelted? – kérdezte Arunder selymes hangon, és egy kancsóból újratöltötte poharát.
– Az ördögök bizonyára valaki másnak az üdvözlésével lehettek elfoglalva – mondta a sasorrú férfi a ház urának –, mert szinte egy egész napot töltöttem el romos, javarészt üres és dudvával teljesen benőtt épületek között. Egy mókuson kívül semmiféle élőlénnyel nem találkoztam az íves átjárókban és a magas erkélyek között... valaha csodálatosak lehetettek. Nem sok dolog vár ott arra, hogy elvigyék. Nem láttam az asztalokon hagyott borospoharakat vagy nyitva hagyott könyveket, melyeket olvasóik sietségükben elfeledtek, ahogy a dalnokok próbálják elhitetni velünk. Nem kétséges, hogy bukása után a várost kifosztották. Habár, láttam néhány pecsétet és írást. Amennyire meg tudom ítélni mit jelenthettek,..
– Nem láttál ördögöket? – hitetlenkedett Arunder, de mohón várta Wanlorn válaszát. A sasorrú férfi elmosolyodott.
– Nem, mágus uram, most ők őrzik a várost. Évek teltek már el azóta, hogy bárki is nyugodtan sétálhatott volna a romok között anélkül, hogy veszélyesebb dolog támadt volna rá, mint egy stirge vagy egy medve.
Felmorel nagyura a fejét rázta.
– Micsoda hatalom – mormolta –, és mégis elbuktak. Mindaz a szépség félre lett söpörve, a lakók pedig meghaltak... elveszett, és sohasem tér vissza az az idő. Úgy, ahogy volt, úgy már soha.
Wanlorn bólintott.
– Még ha az ördögöket egyetlen éjszaka alatt elűznénk, újjáépítenénk a várost, és a maguk régi valójában támasztanánk fel lakóit, akkor sem kapnánk vissza a Szépség Városát. Az az izgatottság, állandó mozgás és a gondolatok szabadsága, mely az egyén sérthetetlenségének biztos tudatában létezett, már nem lenne ott. Lehetne belőle a Dal Városát utánzó színjáték, de nem Myth Drannor.
A Mantimera szomorúan bólintott.
– Egyszer hallottam a történetét. Találkoztam egy sebesült ördöggel... nem ott... és még elég ideig élt, hogy elmondja a históriát. Még ha meg is osztotta az önző érdek vagy a versengés, akkor is nehezen hiszem el, hogy egy ilyen nagyszerű és hatalmas nép ilyen teljesen és véglegesen elbukjon.
– Myth Drannornak el kellett buknia – mordult közbe Harbright, és előrenyújtotta egyik vaskos karját, mintha egy koponyát tartana és tanulmányozna az asztal fölött. – Túlnőttek saját magukon, miközben az isteni hatalmat hajszolták... mint a netherese varázslók. Az istenek az ilyen álmoknak véres véget hoznak. Vagy lehet, hogy több isten van, mint amennyire emlékezünk és egyikük sem bír már annyi hatalommal, hogy az imákra válaszoljon. Ha mégsem, akkor miért estek egy nép mágusai mindig ugyanabba a hibába?
Arunder megajándékozta a harcost egy keskeny, fensőbbrendű mosollyal.
– Talán mert nem voltál ott mellettük, hogy terelgesd őket, ha véletlenül letérnének az Egy Igaz Ösvényről.
A harcos arca szinte fénylett örömében.
– Ó, hát hallottál róla? – kérdezte. – Igen, az Egy Igaz Ösvény.
A mágusnak tátva maradt a szája. Csak tréfálkozott, de ez a nagydarab barom komolynak tűnik.
– Már csak kevesen maradtunk – folytatta Harbright elégedetten, közben intett egyet a kezében tartott, fűszeres lében pácolt és még majdnem egész fácánnal –, de még legalább egy tucatnyi városban van hatalmunk és szavunk. Ezután egy birodalomra lenne szükségünk, és...
– Ahogy mindenkinek. Én többet is szeretnék – vágott közbe Arunder gúnyosan, ahogy felocsúdott megdöbbenéséből. – Először is egy olyat, amiben sok kastély van hatalmas tornyokkal.
Harbright szúrósan nézett rá.
– Az a baj a túlokos mágusokkal – morogta az asztal fölé hajolva – hogy nem szeretnek dolgozni... nem is említve, hogy képtelenek felnyergelni egy lovat, felvenni egy sarkantyút vagy megfőzni egy csirkét, ráadásul mindenféle népekkel összeszűrik a levet. Azt sem tudják, hogyan tartsák magukban, amit isznak, vagy hogyan beszéljenek egy leánnyal... de bármikor meg tudják mondani másoknak, hogy mit és hogyan tegyenek, legyen bár szó virágok ültetéséről, vagy akár egy csirke nyakának kitekeréséről.
Egy nagy, szőrös, tömpe ujjú kéz intett a szavak mellé figyelmeztetőleg, és Arunder székében hátradőlve egy kancsóért nyúlt, hogy a mozdulattal palástolja nyilvánvaló félelmét. Wanlorn védelmezőleg közelebb mozdult a mágushoz, de az észre sem vette.
Házigazdájuk vágta félbe a közéjük telepedő csendet.
– Nos, uraim, félretéve az Igaz Ösvényeket és a mágia dolgait, hogyan látják önök Faerűn szívének ezen szegletében élők sorsát? Myth Drannort, a Hatalmast elsöpörték, akkor mit tarthatunk meg mi az eljövendő esztendők során?
– Felmorel nagyúr – válaszolt sietve a varázsló Arunder –, sok szó esett már erről a mágusok között, de kevés megegyezés született. Minden lehetőségre felfigyelnének azok, akik félik vagy gyűlölik a vele járó dolgokat. Néhányan arról beszélnek, hogy varázslók tanácsának kellene igazgatnia egy területet...
– Ha! Micsoda kedves kis zsarnokság és zűrzavar lenne abból! – horkant fel Harbright.
– ...míg mások a sárkányokkal való szövetségben látják a fényes jövőt, hogy minden emberi birodalom egyben egy sárkány védelme alatt is álljon...
– Ahol mindenki a sárkány szolgája, végül pedig a vacsorája lenne – mondta Harbright az előtte álló, majdnem üres tányérnak.
– ...egy megállapodást kötve, mely visszatartja mindkét felet attól, hogy egymás bántalmára legyenek.
– Ahogy a sárkány lefelé siklik, és szélesre tárja álkapcsait, hogy lenyelje a lovagot, az vékonyka hangon így kiált fel: „Az egyezségünk megvédelmez! Nem ehe...” – eddig jut, amikor a sárkány lenyeli és tovaröppen – mondta Harbright ironikusan. – A túlélők pediglen összegyűlnek, és szomorúan megegyeznek abban, hogy a sárkány megszegte az egyezséget. Úgy döntenek, hogy valakinek el kell utaznia a sárkány barlangjához, és értesítenie kell a bestiát, hogy törvénytelenül falta fel azt a lovagot. Furcsa módon senki sem jelentkezik önként.
Újra csend zuhant rájuk. A zömök harcos előretolta állát, és sötét, szúrós tekintettel méregette a varázslót, mintha az még mondani akarna valamit. Thessamel Arunder azonban már a tányérjára szegezte a tekintetét – hirtelen valami lebilincselően érdekeset talált a borsos gyíklevesben.
Wanlorn felnézett a házigazdára, és hirtelen tudatára ébredt, hogy Felmorel úrnő folyamatosan őt bámulja. Erőt vett magán, és megszólalt.
– Részemről, nagyuram, azt gondolom, hogy egy ilyen ragyogó város még hosszú esztendőknek nézhet elébe. A kicsiny birodalmak, ha megvédelmezik őket az orkok és a rablók ellen, felemelkednek, ahogyan mindig is tették, álljanak bár a vadon közepén. A bárdok is fenntartják még Myth Drannor csillogásának emlékét, s fenn is fogják tartani meghatározhatatlan ideig.
– S eme bölcsesség, ifjú Wanlorn, a Dal Városának romos falaira volt írva? – kérdezte Arunder könnyedén, felbátorodván, hogy újra megszólaljon, de gondosan ügyelt rá, hogy ne nézzen Harbright felé. – Vagy az istenek mondták... talán egy álomban?
– Manapság egyre kevesebb mágus beszél olyan gúnyosan és lekezelően – jelentette ki Wanlorn, társalgási stílusban szólítva meg a harcost. – Ön is felfedezte már ezt?
Harbright rávigyorgott a varázslóra.
– Észrevettem. Azt hiszem, valamiféle elmebaj lehet az oka – meglengetett egy szárnyascombot, mint valami jogart. – Túlságosan lefoglalja őket az okoskodás és nem veszik észre, amikor a betegség lecsap.
Harbright és Wanlorn kimondatlan egyetértésben fordult oda, és nézett a varázslóra. Arunder éppen nyitotta a száját, hogy valami sértőt mondjon, de úgy tűnt, elfelejtette, mi volt az. Újra kinyitotta a száját, hogy valami mást mondjon, de inkább beleöntött egy pohár bort, és zavarában félrenyelt.
Ahogy ott fuldoklott és gurgulázott, a harcos kinyúlt egyik lapátszerű kezével, hogy keményen a lapockái közé vágjon vele. A mágus megpördült a székén, és Harbright úgy döntött, hogy rátesz még egy lapáttal az eddigiekre.
– Jobban vagy már, ugye... mármint saját magadhoz képest?
A szavak nyomán beálló veszélyes csendben, ahogy Arunder, a varázsló levegőért küzdött, Nasmaerae úrnő nőies kellemmel, de gyorsan ajkai elé emelte egyik kezét.
– Attól tartok, ebben igazad van, Wanlorn, jóuram – mondta Esbre Felmorel nagyúr, hogy megtörje a hangulatot. – A kis erődök és fallal körülvett városok egyedül maradtak a pusztákon, és úgy tűnik, hogy így is maradnak az eljövendő időkben... amíg nem történik valami az Árnyak Hölgyével.
– Az Árnyak...?
– Egy bukott varázslónő – vágott közbe a harcos, és vigyorogva nézett a sasorrú idegenre.
Esbre nagyúr bólintott.
– Nyers szavak, de igazak: az Árnyak Hölgye olyasvalaki, akit félünk, és engedelmeskedünk neki, vagy elkerüljük, amikor csak lehetséges. Senki sem tudja hol lakik, de rá akarja kényszeríteni akaratát – ha nem tette már meg ezidáig – a tőlünk keletre fekvő földekre. Ismert a... kegyetlenségéről.
Felfedezve, hogy a varázsló látszólag visszanyerte nyugalmát, Esbre nagyúr megajándékozta egy kérdő tekintettel.
– Ön közöttünk a varázslatos dolgok értője, Arunder uram... kérem tárja elénk, mi fontosat ismer az Árnyak Hölgyével kapcsolatosan.
Az újabb csodálkozás ideje jött el Esbre nagyúr lakomaasztalához. Thessamel Arunder a tányérjára bámulva mormolta válaszát.
– Nincs... Nem tudok hozzászólni a témához. Nem.
Az asztalon álló magas gyertyák lángja szikrázva táncolt a hosszúra nyúlt csendben.

* * * * *

A hálószoba távolabbi falánál táncoló-csapdosó tucatnyi gyertyaláng éhes sárkánykölykök nyelveire emlékeztetett. A szoba kicsi volt, a magas mennyezet alatti ősi falakon öreg, de még mindig nagyszerű szőnyegek pompáztak. Elminster bizonyos volt benne, hogy nem kevés kémlelőlyuk és titkos járat rejlik a kastély faliszőnyegei mögött.
Halványan elmosolyodott a békés szoba láttán, és elsétált a lefüggönyzött ágy mellett a legközelebbi gyertyáért.
– Wanlorn vagyok – mondta a lángnak –, és mégsem. Így hallgasd hát meg imámat, ó Rejtélyek Úrnője, ó leghatalmasabb Mystra, ó Táncoló Láng – két ujját áthúzta a lángokon, és azok narancs ragyogása mély, ijesztő kékké változott. Elégedetten föléjük hajolt, mígnem úgy tűnt, mintha le akarná nyelni a lángokat, majd suttogva folytatta. – Kérlek, hallgass meg, Mystra, s nézz le rám a szükség idején. Shammarastra ululumae paerovevim driios.
Hirtelen minden gyertya lángja elhalványodott és összement, majd egyszerre növekedtek meg eredeti méretük sokszorosára. Úgy ragyogtak, mint a nap tüzének dárdái, és fényesebb, melegebb fénnyel árasztották el a szobát, mint gyertya valaha is tette.
Az arcán táncoló meleg fényben Elminster felemelte a fejét. Megingott, térdre esett, majd előredőlve a földre zuhant. Érzéketlenül fekve a földön nem látta, hogy a kék lángnyelvek egy kört alkotnak felette a levegőben, majd spirállá változva elhalványodnak, és otthagyják őt az immár megszokott borostyánszínükkel ragyogó gyertyák fényében.

* * * * *

Egy teremben, nem túl távol az iménti szobától, hasonlóan kék lángnyelvek tekeregtek és vonaglottak a padló kövei felett egy jel vonalai nyomán, mely folyamatosan változott és forgott a varázslatok őrizte helyiségben. A lángok alkotójuk bokáját nyaldosták, ki csupasz lábbal táncolt közöttük, majd térdre esett. Fehér selyemköpönyege a lángok felett lengedezett, ahogy egy varázslattal szemének magasságába emelte azokat. A tűz különös könnyek módjára szétömlött, és szikrákra esett szét az arca előtt, ahogy Nasmaerae úrnő folytatta a kántálást.
Az összeszőtt varázson kívül a terem sötét volt, és üres, de hirtelen ragyogó fény árasztotta el, ahogy a lángok újra felemelkedtek, és ovális formát alkotva megjelent közöttük a sasorrú Wanlorn arca. Ott feküdt a hálószoba kövein egy tucat gyertya fényében.
Felmorel úrnője egy halk dallamot dúdolt, mely közelebb hozta az ájult férfi lezárt szemeit, hogy azok szinte betöltötték a varázstűz nyújtotta képet.
– Ooundreth! – kántálta – Ooundreth mararae!
Kinyújtotta kezeit a lángok fölé, és várta, hogy azok végignyalva ujjait meghozzák neki, azt amire annyira vágyott. Emlékek és nyers gondolatok sötét hullámát, tudást, mit oly sokszor szerzett már meg ugyanezen módon, alvó elmékből ellopva.
Miféle titkokat hordozhat ez a Wanlorn?
– Add nekem – mormolta, amikor a sötét áradat nem akart megérkezni. – Add... nekem...
Oly hatalom, mit sohasem ízlelt még azelőtt, ömlött át hirtelen a lángokon, lábai remegni kezdtek, s minden szál szőr felmeredt megfeszülő bőrén. Egy darabig még levegő után kapkodott, mielőtt valami nyugalom telepedett rá, a lángokra és a teremre egyaránt. Súlyos és valahogy éber nyugalom.
A sötét áradat azonban még mindig nem érkezett meg. Ki ez a Wanlorn?
A hurokba fonódott lángok közötti képen még mindig a lehunyt szemek látszottak – de valami megváltozott. A képet körülvevő tűz kékjébe ezüstös szín keveredett, előbb csak néhány lángnyelv, de azután egyre több és egyre gyorsabban táncolva, majd egy pillanatra elmosták az egész jelenetet, és fényesen felragyogtak a csodálkozó úrnő előtt.
Az ezüstszín tűz végképp elborította a kéket, és két hideg szem nyílt közöttük, melyek nem a sasorrú idegenhez tartoztak. Feketék voltak, és szikrák csillogtak bennük, de a lángok, melyek kifolytak a szemekből ugyanolyan kéken világítottak, mint Nasmaerae varázstüze.
– Azuth vagyok – csendült fel egy dallamos, de ugyanakkor félelmetes hang a nő elméjének mélyén. – Hagyd ezt abba... örökre! Ha megtagadod az engedelmességet, magad leszel meglopva.
Felmorel kastélyának úrnője olyan hosszan és hangosan sikoltott fel, ahogy csak torkától kitellett. Kék lángok örvénylettek fel körülötte, és ellenállhatatlan szorítással emelték a magasba. Nasmaerae elmerült saját rémületében, ahogy saját elmetolvaj varázsának kék lángjai átszáguldottak rajta.
Remegett a lecsapó mágia erejétől, majd egy vonaglással elcsendesedett és összeesett. Azután teljesen más hangon rikoltott fel, mint valami vándorlás közben eltévedt lény. Minden csillogás eltűnt a szemeiből, s nyála apró patakként indult el szája sarkából és csepegett le az álláról.
A csillogó szikrákkal pettyezett szemek szinte mosolyogva néztek a nőre, majd hirtelen újabb kék lángok csaptak ki belőlük, és körbevették a hölgy testét, mint valami dühöngő pokoltűz.
Néhány pillanattal később a lángok eltűntek, és a csupasz lábú varázslónő ott állt varázskamrája közepén, elmetolvaj mágiája megtört. Ruháját saját izzadtsága tapasztotta testéhez, és kezei uralhatatlanul remegtek. Maga elé bámuló tekintete azonban még a sajátja volt.
– Ismét Nasmaerae vagy, elméd sértetlen. Tarthatod ezt kegyetlenségnek, Avarae leánya, de megtörtem minden mágikus kötést körülötted. Beleértve azt is, mely szolgaságban tartotta uradat. Viselned kell a következményeket, és jobb lesz, ha felkészülsz rájuk.
A varázslónő tehetetlen rémülettel nézett az előtte lebegő, csillogó szemekbe. Azok nyugodtan néztek vissza rá, és halványodni kezdtek, majd semmivé foszlottak. A teremben minden mágikus fény elhalt velük, tátongó űrt hagyva maguk mögött.
Nasmaerae még sokáig zokogott a sötétben térdelve. Azután felkelt, és sápadt szellemként botladozott végig a láthatatlan utakon, melyeket csak ő ismert. Az ujjaival tapogatta ki a fordulókat és a félrecsúszó falemezt, melynek túloldalán hálószobájának ruhásszekrénye állt.
Átlépve a félkabátok és ruhák között mély, remegő lélegzetet vett, és egy sóhaj formájában kiengedte. Egyik kezét legszemélyesebb dobozkáira tette, azon a magas, rejtett polcon, ahol hagyta őket.
A szolgálólányok égve hagyták a lefedett lámpát a márvány tetejű kisasztalon; a szögvékony tőr elkapta, és villanva verte vissza halvány fényét, ahogy az úrnő előhúzta. Egy pillanatig a pengét bámulta, majd mellkasához érintette a hegyét.
– Esbre – mondta a sötétségnek suttogva, miközben kinyújtotta kezét, hogy lendületet adjon annak, ami az életét fogja követelni. – Hiányozni fogsz. Bocsáss meg!
– Már megbocsátottam – szólalt meg egy kőhideg hang, szinte a füle mellett. Egy ismerős kar csapott előre a mellkasa előtt, hogy megragadja a tőrt tartó kéz csuklóját.
Nasmaerae egy apró, meglepett sikolyt hallatott, és vadul küzdött egy pillanatig, de Esbre nagyúr kezének ereje a vasból készült bilincsek szilárdságával vetekedve, bár bársonyos puhasággal vette körbe csuklóját.
A férfi a másik kezével elvette tőle a tőrt, és félredobta. Az átvillant a szobán, és a tucatnyi őr egyike elkapta. Valahonnan a faliszőnyegek mögül léphettek elő, és most levették a lámpafedőket, s meggyújtották a fáklyákat. Azután zordan megálltak, és vártak, hogy megakadályozzák, ha Nasmaerae menekülni próbálna valamerre.
A nő urának szemeibe bámult, még túl kábult volt, hogy megszólaljon, és várta, hogy a harag vihara lecsapjon. A Mantiméra szemei átlángoltak a könnyek ködén, és beleégették magukat a varázslónő elméjébe. A harag ott volt, de a férfi hangjában kiszámított nyugalommal szólalt meg.
– Öngyilkosság a válasz a félrevezetett varázslóságra? Jó okod volt mágikus szolgaságba vetned engem?
Nasmaerae ellenkezésre nyitotta ajkait, hogy kétségbeesett hazugságokkal válaszoljon, de csak újabb könnyek törtek elő belőle. A férfinak dőlt, és le akart térdelni, de az erős karok nem engedték, állva tartották. Amikor zokogásán keresztül sikerült kierőltetnie magából néhány szót, azok a férfi bocsánatáért esedeztek, és felkínálták őt magát bármely megtorlásnak és...
Esbre két erős ujját a nő ajkaira téve csendesítette el a szavakat, és zordan válaszolt.
– Ne beszéljünk arról, amit tettél. Nem fogsz többé szolgaságba vetni sem engem, sem mást.
– Én... hidd el, uram, sohasem...
– Nem leszel rá képes, bármennyire is vágyakozz. Ezt tudom. Mások is tudhatják, próbálkozz meg vele, itt és most!
Nasmaerae rábámult.
– Én... nem! Nem, Esbre, nem merem! Én...
– Hölgyem – mondta a Mantimera sötét tekintettel –, parancsot adtam, nem a választás lehetőségét kínáltam fel. – Három ujját feltartva tett egy mozdulatot, és a varázslónő körül kardok ugrottak elő hüvelyeikből.
Felmorel úrnője végignézett rajtuk. Acél gyűrűje vette körül élesen, hegyesen és rosszindulatú csillogással. Az egyik penge fölött egy fehér arcú Glavynt látott, amonnan pedig a megbízható, idős Errart nézett rá. Azután Nasmaerae elfordult, és kezeibe temette arcát.
– Én-én... Esbre! – zokogta. – A mágiámat elrabolják tőlem, ha...
– Az életedet veszíted el, ha nem teszed meg. Halál vagy engedelmesség, hölgyem. Ugyanez a harcosaim választása minden nap. Úgy tűnik, nekik egészen könnyen megy.
Nasmaerae úrnő felzokogott. Lassan leeresztette karjait, és felegyenesedett. Nehezen vette a levegőt és szemei a távolba meredtek. Hátrahajtotta fejét és a mennyezetre nézve vékony hangon szólalt meg.
– Több helyre van szükségem. Valaki lökje félre ezt a szőnyeget, máskülönben elég. – Határozottan megindult egy kardhegy felé, míg tulajdonosa el nem rántotta, és utat adott a nőnek, hogy az félrerúgja a pompázatos, vastag szőnyeget. Azután megfordult, és újra végignézett az őrök gyűrűjén. – Szükségem lesz egy késre.
– Nem! – csattant fel Esbre.
– A varázshoz kell, nagyuram – válaszolta a nő a mennyezetre nézve. – Legyen nálad, ha úgy akarod... de engedelmeskedj, miután elkezdtem, különben mindkettőnknek vége.
– Úgy lesz – mondta a férfi, ismét kőhideg hangon.
Nasmaerae elfordult, és beállt az őrök gyűrűjének közepére, majd újra szembefordult a férfival.
– Glavyn – szólalt meg –, hozd ide a nagyúr ágytálját. Ha üres, akkor jelentsd.
Az őrkapitány mozdulatlanná dermedve bámult rá, de hirtelen megfordult és elsietett, amikor Felmorel nagyura kurtán bólintott neki.
Míg várakoztak, Nasmaerae nyugodtan feltépte ázott ruháját és félredobta, úgyhogy most meztelenül állt előttük. Meg sem próbálta elfedni magát vagy felvenni valami csábító pózt, csak nézett egyenesen Esbre nagyúr szemeibe.
– Büntess meg – mondta hirtelen – bármely más módon, de ne így. A Művészet sokat jelent számomra, Esbre, minden...
– Nyugodj meg! – a férfi szinte suttogott, a nő mégis úgy összerezzent, mintha korbáccsal csaptak volna végig rajta, és nem mondott többet.
Kinyílt az ajtó; Glavyn tért vissza, kezében az edénnyel. Felmorel nagyura elvette tőle, visszaintette a kapitányt a helyére, és embereihez fordult.
– Megbízom mindőtökben. Ha olyat láttok, ami rossz Felmorel erődjének, csapjatok le azonnal... mindkettőnkre, ha kell. – Egy kis késsel és az edénnyel kezében előrelépett.
– Szeretlek, Esbre – suttogta Nasmaerae úrnő, és térdre rogyott.
A férfi hideg kőszoborként nézett rá.
– Folytasd!
Nasmaerae mély, remegő lélegzetet vett.
– Tedd le az edényt úgy, hogy elérjem. – Amikor Esbre megtette, a varázslónő belenyúlt, és egy maroknyi ürüléket vett ki belőle. Karját maga mellé eresztve felemelte a másik kezét. – Vágd meg a tenyerem... ne mélyen, de vérezzen.
Felmorel nagyura zordan tette meg, és Nasmaerae folytatta.
– Most pedig húzódj hátrébb... az edényt is vidd!
Ahogy hátrébb léptek, az őrök feszülten várakoztak, hogy uruk legapróbb jelére is előreugorjanak gonosz pengéikkel. Miközben vére megtelítette tenyerét, Nasmaerae körbenézett. Az arcok elmondták neki, hogy milyen mélyen félik és gyűlölik. Beharapta az ajkát és megrázta a fejét.
Azután újabb mély lélegzetet vett, és vele együtt úgy tűnt, némi bátorságot is összeszedett.
– Kezdem – jelentette be, és a szó egy pillanatnyi megállás nélkül kántálásba csúszott át, mely valahogyan a férfi neve köré rendeződött. A szavak vastagok voltak és úgy tekeregtek, mint a nyugtalan kígyók. Ahogy egyre gyorsabbá váltak, kis füstpamacsok csatlakoztak hozzájuk a nő ajkai közül.
Hirtelen – túl hirtelen – a varázslónő összecsapta kezeit, és a vér összekeveredett az ürülékkel, miközben ő valamit kiáltott, ami mennydörgésszerű visszhangot verve vájt bele a jelenlévők füleibe. Fehér lángnyelv emelkedett fel két összeszorított tenyere közül és felemelte fejét, hogy urára nézzen – csak hogy nyersen, rémülten és kétségbeesetten felsikoltva megpróbálja a férfi lábai elé vetni magát.
Azuth csillag pöttyözte szemei néztek vissza rá Felmorel nagyúr arcából, aki hidegen, könyörtelenül és a végzet dallamos, iszonytató hangján megszólalt elméjében.
– Minden mágiának megvan a maga ára.
Az őrök egyike sem hallotta a hat szót, egyikük sem szólalt meg, csak bámultak tettetett zordsággal urukra, ahogy a Mantimera feltartott kézzel jelezte, hogy fogják vissza pengéiket. Felmorel úrnője összerogyott, arca a kétségbeesés maszkja volt, és szemei érzéketlenül meredtek előre.
Füst szállt fel remegő végtagjaiból – a végtagokból, melyek elfonnyadtak a szemeik előtt, majd újra megteltek életerővel, és ismét elfonnyadtak. Az egész test megfogyatkozott, próbálta újra felépíteni magát, de ismét összeroskadt.
A sikoly folytatódott, magasodott és mélyült, mint a rémület valami törött sípja.
Az őrök kábult csendben bámulták a rángatózó testet, míg uruk újra megszólalt.
– Az úrnő néhány napra ágyban marad – mondta a Mantimera. – Hagyjatok egyedül vele mindannyian, de küldjétek ide a szobalányokat, hogy ellássák szükségét. Azuth kegyes, és ezután lesznek hívei e házban is.

* * * * *

Valahol egy nő hevert a csupasz kőpadlón, és meztelen, vonagló testét kardok gyűrűje vette körbe... máshol a csillagokhoz hasonló fények örvénylettek hideg, csilingelő zúgással... azután egy zavarodott pillanat következett, melyben mágusok idézték meg varázslataikat és változtak közben csontvázakká ruháikban, mielőtt Elminster látta magát sötétségben, holdfénytől megvilágított arccal állni.
Egy kastély állt előtte, melynek főkapuja hatalmas pókhálót formázott. Ezt a helyet még sohasem látta, tudta jól. Kezei felemelkedtek, hogy varázslatot szőjenek, és egy pillanattal később a mágia alakot öltve, fényes szikrák zuhatagává robbantotta a kaput. A szétszóródó csillogás újból összeállva egy nevető száj fogait alkotta meg előtte, mely suttogva szólt hozzá.
– Keress az árnyakban.
A szavak gúnyosak voltak, a hang nőies. Elminster hirtelen azon kapta magát, hogy ágyának lábánál ül, és hideg izzadtság tapasztja testére öltözékét.
– Mystra vezérel – mormolta magának. – Nem időzhetek itt tovább, ki kell hívnom az Árnyak Hölgyét. – Hirtelen elmosolyodott, és hozzátette: – Vagy ne legyen a nevem Wanlorn.
Sohasem pakolt ki a viseletes nyeregtáskából, melyben felszerelését tartotta. Csak percek kérdése volt megbizonyosodni róla, hogy egyik segítőkész szolga sem vitte el kimosni a ruháit, és már kívül is volt az ajtón. Magabiztosan törtetett előre, mintha a Felmorel-kastély vendégei között mindig is szokás lett volna késő éjjeli sétára indulni. A lopakodás a tolvajok dolga.
Kedvesen odabólintott egy szolgának, akivel találkozott, de nem vette észre Barundryn Harbright kifejezéstelen arcát, mely őt figyelte egy sötét sarokból, egy nagyon halovány, de elégedett bólintással. Ugyanígy nem vette észre azt az árnyszerű alakot sem, amely a lépcsők alól siklott ki csendesen és a követésére indult.
Csupán egy koros szolga figyelte az erőd kapuját. Elminster lopva körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla: sehol nem rejtőzködnek őrök. Mivel senkit sem látott, meglendítette a lámpást, amit az egyik teremből vett kölcsön, és gondosan célozva elengedte.
A lámpás közvetlenül az öreg szolga mögött a köveknek csapódott, akkora zajt keltve, mint valami felboruló lovagi páncélzat. A szolga ijedten kiáltott fel, és sietve ugrott dárdájáért, de közben véletlenül beverte lábszárát az ajtó vasalt keretébe. Amikor átkozódva lehajolt a törött lámpásért, Elminster csendesen kisurrant a kapu melletti oldalajtón, mintha csak egy mozgó árnyék lett volna azon a tavaszi éjszakán.
Egy másik árny követte, mely halovány ködöt idézett maga elé arra az esetre, ha Wanlorn hátranézne, és követők után kutatna. Csak néhány rövid és gyenge villanás kísérte a varázslatot – a dárdás szolga már túl messze volt, hogy meglássa vagy felismerje az arcot, melyet egy pillanatra megvilágítottak. Thessamel Arunder, a Varázslatok Ura is úgy érezte, hogy szükségessé vált távozása a Felmorel-kastélyból csendesen és az éjszaka közepén.
A lámpa idegesítő volt, a fájdalom erős, a dárda túl hosszú és nehéz; a vén Bretchimus lassan vánszorgott vissza őrhelyére. Nem érezte vagy hallotta a hideg, halkan csilingelő forgószelet, mely inkább volt szél, mint test, inkább árny, mint jelenlét, és céltudatosan tovalebegve harmadikként hagyta el a kastélyt. Talán jobb is volt, hogy nem vette észre a távozókat. Ahogy visszatámasztotta dárdáját az ajtó mellé, annak fele egyszerűen leesett. Régi fegyver volt már, és éppen elég izgalmat látott arra az estére.

* * * * *

Torntlar tanyája hat dombot is lefedett, és nagyon sokat kellett rajta kapálni. Hajnalodott. Habaertus Ilynker fájó bokával vájta az utolsó domb köves talaját – azét, mely mellett az út egy farkasjárta erdőn keresztül futott Felmorel felé. Ahogyan minden reggel, Habaertus most is elnézett a kastély irányába. Bár az túlontúl messze volt, hogy lássa, bólintott üdvözlésképpen bátyjának, Bretchimusnak.
– Te vagy a szerencsésebb – mondta hiányzó testvérének, mint minden reggel. – Egy hatalmas borospince mellett laksz, és annak a selymekbe öltözött hölgynek a parancsait követed, és a többi.
A tenyerébe köpött és megragadta kapáját, de meglátott a levegőben néhány furcsa villanást, ami valami szokatlan érkezését jelezte. Vagy inkább valami elment mellette. Láthatatlan, csilingelő jelenlét lépett ki a fák közül, és vágott át a réten, mint valami örvénylő árnyfelhő – de nincs árnyék, mely átláthatatlan, ha valaki egyenesen belebámul.
Habaertus figyelte, ahogy a dolog eltávolodik, összeszorította ajkait, és felülemelkedve gyávaságán rácsapott kapájával.
Az árnyköd azonnal válaszolt. Felszikrázott, ahol a kapa éle hozzáért, és mindenfelől hangos csilingelés hallatszott. Azután vonyítva, mint egy gyilkolni készülő kutya, az árnyszerű szél beborította a parasztot, akinek még arra sem maradt ideje, hogy felnyögjön meglepetésében.
Ahogy a széltépte csontváz porrá omlott, az árnyköd egy újabb csilingelésroham kíséretében felemelkedett, és megindult Torntlar tanyája felé. Mögötte egy megtépázott kapa esett tompa puffanással a földre két üres csizma mellé. Az egyik lábbeli eldőlt, és az erősödő északi szél felkapta, szétszórta mindazt, ami egy perccel ezelőtt még Habaertus Ilynker volt.

 

 

Négy
SZARVASAGANCSOK ÉS ÁRNYAK

Azt kérdem; belül is különböznek a szörnyetegek egymástól?

Citta Hothemer
Egy szégyentelen nemes történeteiből
A Herceg esztendejében kiadva

A szántóvető tekintete gyanakvástól és fáradtságtól volt sötét. Azonban kezében a villa hegye rezzenéstelenül mutatott Wanlorn szemei felé, és minden alkalommal figyelmeztetőleg mozdult meg, amikor a magányos utazó egy kicsit is kényelmesebb pózba szeretett volna helyezkedni.
Végül a szántóvető megtörte az utazó kérdését követő, hosszúra nyúlt csendet.
– Megtaláhattya az Ányak Hőggyét valahol a következő dombon tú – s a mondat végén hegyeset köpött maga elé a porba. – Ott kezdődnek a fődjei legalábbis. Nem akarom tunni, hogy mé akar talákozni vele... meg azt se akarom, hogy még egy pillanatig itt ájjon az én födémen. Na, mozgassa a csizmáit!
A villa egy mozdulata húzta alá a férfi szavait, és Wanlorn felhúzott szemöldökkel válaszolt.
– Köszönetem – mondta száraz hangon és minden sietség vagy késlekedés nélkül mozgatni kezdte a csizmáit.
Nem nézett vissza, így nem is látta, hogy a paraszt egészen addig figyeli, míg el nem éri a domb lábát; viszont érezte, hogy a férfi tekintete úgy fúródik a hátába, mint két tőr. Elhatározta, hogy még akkor sem fog visszanézni, amikor felér a gerincre – és egy törvénytelen földön egyetlen épeszű utazó sem ácsorog sokáig egy csupasz dombtetőn, ahol messziről is láthatják. Ha a szemek elég éberek hozzá, hogy az idegeneket figyeljék, akkor tulajdonosaik ritkán barátságosak.
Ahogy leballagott a páfrányos domboldalon, megérezte a vidék úrnőjének első hatását és röviden nyugtázta magában, hogy jobban szeretne egy sólyom vagy valami ragadozó nagyvad lenni... de nem. Ha ez az Árnyak Hölgye oly éberen figyel, akkor mágikus képességeinek elárulásával csak ostobaságát bizonygatná a világ előtt.
Végeredményben nem az aggódott, hogy ostobának gondolják, aki Wanlorn volt, hanem az, aki az Elminster nevet viselve járt sokáig. Kicsit elkésett már, gondolta némi öngúnnyal, hogy változtasson választott útján – együtt a lopva otthagyott Felmorel-kastéllyal és sok másik lépéssel maga mögött. Mystra fegyvert kovácsolt belőle, de legalábbis valamiféle szerszámot... az egész kovácsolásból ő többnyire csak a súlyos kalapácsütéseket érezte.
És ki mondta azt, hogy „A feladat kovácsolja a végzőt”?
Sokkalta könnyebb és kellemesebb lett volna, ha csak a saját érdekében használja mágiáját, és nem törődik mások sorsával. Boldogan uralkodhatott volna szülőföldjén, néha – de még így is gyakrabban, mint bármely általa ismert mágus – elmondva egy üres imát a mágia istennőjéhez, aki semmit sem jelentene számára.
Volt valami, amit a döntés ajándékozott neki; a hosszú élet. Elég hosszút, hogy túlélje fiatalsága összes barátját vagy ismerősét, korai kalandozásai, mágikus tanulmányai minden társát és cormyth riválisait... minden barátot, szeretőt, egyiket a másik után, még abból a csodálatos városból is.
Elminster szája megkeseredett, ahogy a nevető arcok emléke felidéződött és szinte bőrén érezte a puha érintéseket, egyik istenátkozta ismerőse a másik után... és velük együtt a közös tervek, álmok, melyeket izgatottan beszéltek át éjszakákon keresztül, és végül úgy foszlottak lassan semmivé, mint hajnali köd a nap fényétől.
Oly sok dolog foszlott már semmivé...
Mint az előtte álló falu lakóinak élete. Beszakadt tetők és túlburjánzott fűvel benőtt kertek fogadták, itt is és ott is égnek meredő, megfeketedett kéményekkel, mint holmi hatalmas, tépett élű tőrökkel, melyeket a leomlott kunyhókba döfött valami isten jelzésképpen. Amott egy futófűtől fojtogatott domb állt, mely valaha a földek közötti határt jelző fal lehetett, vagy csak egy sövény hasonló céllal ültetve. Egy farkasféle vagy hasonló méretű agyarakkal rendelkező lény suhant ki az egyik kunyhóból Elminster közeledtére. Egyébiránt Kalapácsfalva teljes mértékben elhagyatottnak tűnt. Talán ez lehetett az, amire Esbre nagyúr utalt szavaival, melyek szerint „az Árnyak Hölgye rá akarja erőltetni akaratát a vidékre”?
Vajon az előtte álló úton minden hasonló helyet üresen fog találni? Mi történhetett a népekkel, akik itt éltek?
Néhány lépéssel később keresetlenül is választ kapott kérdéseire. Valami sárgásszürke roppant meg tompán a csizmája talpa alatt. Nem kő volt, inkább egy koponyadarab... illetve most már több. Elfordította a fejét, és összeszorított fogakkal továbbment.
Újabb lépés, újabb roppanó hang; ezúttal egy hosszú csont. És egy másik, majd egy újabb... egy csontvázon sétált. Emberi csontok hevertek mindenhol a porban, megolvadva és megcsavarodva. Amit egy kis patakon átívelő hídnak gondolt, az valójában csontvázhalom volt, menyből itt-ott csontkarok lógtak a vízbe. Elminster legalább nyolc koponyát számolt össze. Sóhajtva továbbment, utat keresve a felborult szekerek és a kapuk között, melyeket hamarosan magának követel majd a telkeket már benőtt dudva.
Már csak halottak laktak Kalapácsfalva házaiban. El benézett az egyik kunyhóba, de nem talált semmi érdekeset egy kőszéken ülő csontvázon kívül, mely már félig összeesett, vagy elhordták a fenevadak. Egy felébresztett kígyó gyűrűi tekeredtek le a csontváz gerincéről, ahogy a hüllő lefelé indult a székről. Talán volt benne némi támadási szándék, de ahogy hangosan felsziszegett, Elminster úgy döntött, hogy nem kíváncsi az állat képességeire.
Az út Kalapácsfalva mögött ugyanolyan dudvás volt, mint a falu. Egy magányos keselyű körözött magasan az égen, figyelte az embert, ahogy az elhalványodott úton Drinden felé halad.
Drinden forgalmas piac és malomváros volt, ha egy még viszonylag eleven öregember emlékezete megbízhatónak volt mondható. Ezen esetben azonban a jelen csak újabb romokat mutatott, ugyanolyan elhagyatottan, mint Kalapácsfalva.
Elminster a kis város közepén, a fő utak kereszteződésében állt meg, és nézett fel rosszkedvűen a lassan elszürkülő égre, melyen füstszerű, tépett viharfellegek gyülekeztek. Azután vállat vonva folytatta útját. Amíg a papír és a varázslatok kellékei szárazak maradnak, addig mit számít egy kis eső?
Az eső még nem érte el, amikor rálépett az északnyugati útra, és felment egy lágy emelkedőn, melyet valaha még gyümölcsöt termő, de mára már kiszáradt fák szegélyeztek. Az ég lassan tejfehérré vált, a vidék pedig még mindig elhagyatott volt.
Azt mondták neki, hogy az Árnyak Hölgye sötét lovagokkal jár vagy lovagol együtt a földjein, akiktől jobb, ha fél. Pengéikkel mindig készen állnak a kínzásra vagy egyéb, heves vérmérsékletet kívánó dolgokra. Most, ahogy egyre beljebb hatolt a titokzatos varázslónő birodalmába, úgy tűnt, hogy teljesen egyedül van egy elhagyatott vidéken. Sem paták dobogása, sem harsonák nem hangzottak fel semerről, és senki nem jelent meg misztikus ködökbe burkolózva, hogy kihívja azt a magányos férfit a nyeregtáskával a vállán.
Lassan későre járt már, és az ég kitisztult, hogy felfedje a magányos utazó előtt a naplemente fényeit, melyek olyanok voltak, mintha valaki folyékony aranyat öntött volna végig egy hatalmas, borostyánszín vásznon. Ekkor érte el a völgyet, melyben ott hevert Tresset Gyűrűje. Valaha – és talán még ma is az – az Árnyak Hölgyének lakhelye volt. De Elminster csak hasonlóképpen elhagyatott, vadak járta romokat talált.
Először úgy negyven épületet látott még állni a magaslatokról a fák között, melyek hamarosan magukénak követelik majd a földet, és szétbomlasztják a falakat. A romok között állt az omladozó falú kastély, melynek tépett bástyái talán otthont adhattak az elmúlt időkben valami szárnyas és veszélyes szörnyetegnek. Elminster a várat szemlélte, miközben a borostyánszín ég vörös tengerré változott, és lassacskán felragyogtak rajta az első csillagok.
A rég halott Tresset valójában egy igencsak sikeres briganti volt, aki kipróbálta magát az uralkodás terén is, és építtetett egy nagyszerű kastélyt – a Gyűrű néven – hogy adjon egy szilárd középpontot kicsiny birodalmának. Tressardon város napokkal a halála után elbukott.
Elminster vágott egy grimaszt. Eléggé idegesítően a saját fontosságát felértékelő cselekedet lenne, ha megpróbálna kiolvasni valamit önmagára vonatkoztatva a hely történetéből. Mi több, nem talált semmiféle pókhálószerű kaput, mint amilyen a látomásában megjelent egy kastély bejárataként. Napokig tartana átkutatni mindazt, ami a városból maradt – feltételezvén természetesen, hogy semmi sem él itt, ami meg akarná enni őt, vagy el akarná zavarni –, és valószínűleg semmit sem találna a Gyűrű nevű kastélyon kívül, mely egyébiránt elég hatalmas és nagyszerű, hogy otthont adjon egy bizonyos, látomásokban látott kapunak. Vagy legalábbis, emlékeztette magát egy sóhajjal, innen így látszott a helyzet.
Az éjszaka teljes sötétségének eljövetele előtt még maradt ideje egy házba betörni, mely időt sokkalta büszkébb dolog lett volna azzal tölteni, hogy valahová máshová kerüljön innen... talán oda, azoknak a füves dombtetőknek az egyikére, melyek ott magasodtak a megtört falak romjai mögött. Egy bölcs kalandozó most azonnal tábort verne az egyiken, és nem lefelé ballagna a laza kövek között – és még több emberi csonton járva –, hogy gyorsan körülnézzen, mielőtt az éjszaka sötéte végleg megérkezik aznapra. Azonban Elminster Aumar már századok óta nem mutatta szándékát annak, hogy szeretne bölcsen viselkedni...
Az árnyékok már hosszan és sötéten terültek el mindenhol, mire Elminster elérte a völgy alját. A magas fű elfedte mindazt, ami valaha a városkán átvezető főutat jelentette, és El nyugodtan sétált rajta. Sötét, ásító ajtajú és ablakú házak álltak körülötte, mint szürke óriáskoponyák, ahogy a magas füvet egy korábban vágott bottal félrehajtva haladt közöttük. Nem szerette volna, ha rálép egy összetekeredett kígyóra vagy belebotlik valamibe és megüti a lábát.
Az éjszaka gyorsan elérte az elhagyatott Gyűrű völgyét, és benne Elminstert. A nyugodt, súlyos csend élőnek tűnt, mintha nyugodtan várakozva lógna a falakon, hogy aztán éhes, sűrű ködként nyelje el a magányos ember lépteit követő csontropogás visszhangját. Elminster megütögetett egy követ botjával, és minden ütést jól hallott, de az üres falak mintha felzabálták volna a várt hatást, a visszaverődő hangokat.
Kétszer is mozgást látott a szeme sarkából, de amikor odafordult, csak a fák és a romos falak néztek vissza rá.
Valami élt vagy rejtőzködött az elhagyatott városkában, ebben bizonyos volt. Az alkony fénye lassan kezdett kilopakodni a beomlott tetejű házakból és a fák sűrű lombozata alól. Elminster kevésbé óvatosan folytatta útját, és már csak azokat a falakat kereste, melyek elég nagyok voltak, hogy otthont adjanak egy pókhálót formázó kapunak. Nem talált semmit, ami olyan magas lett volna... kivéve persze a Gyűrű-kastélyt.
Régi csontok – a legtöbb már megbarnult, és elég száraz volt, hogy eltörjön a láb alatt – hevertek mindenhol elszórva a fűtől fojtogatott utcákon. Természetesen emberi csontok. A kastély romos falai előtt már szinte szőnyeget alkottak, és Elminster most jóval óvatosabban haladt előre. Botjával felforgatta a csontok egy részét és több sziklaviperát is sikerült ezzel ijedt visszavonulásra késztetnie. A sötétség lassan összezárta karmait körülötte, de még át kellett néznie a falakon tátongó lyukak egyikén, hogy lássa...
Valami egész falrészeket tépett ki olyan vastagon, mint egy kunyhó, és olyan magasan, mint húsz ember egymás fején állva.
Nos, talán mégsem ennyire drámai a helyzet. Elminster kényszeredetten elmosolyodott. Főként a főmágusok gyengesége azt hinni, hogy egész Toril sorsa a kezükben hever, vagy benne van minden mondatukban és cselekedetükben. Az ő igényeinek most egy pókhálót formázó kapu éppen megfelelő lenne.
Egy kápolnába vagy legalábbis egy magas terembe nézett be éppen, melynek boltozatos mennyezetén a festmény fákat ábrázolt, érett gyümölcsökkel az ágaikon. Mindez alatt egy valaha fénylőn simára csiszolt kőpadló húzódott, melyet malachit erek szőttek át kvarc vagy márvány között – most porköpeny borította, lehullott kődarabok, madárfészkek, apró lakóik csontjai és néhány kevésbé felismerhető dolog.
A teremben sötét volt.
El úgy döntött, hogy jobb nem idézni fényeket, de még így is látta a sötét kőben azt a hatalmas, ovális formát a távolabbi falon. Szikrázó, fehér kvarcot ültettek a kövekbe körben, csillagképek formáját mintázva velük – tizennégy vagy talán csak egy tucatnyi, rendezetlen kép, de egyikük sem Mystra csillaga.
A kör közepén szoborként megformázva hatalmas női ajkak függtek a falon, akkorák, mint maga Elminster.
Az ajkak zárva voltak, valami titokzatos mosolyba görbülve és Elminstert fojtogató erővel támadta meg az érzés, hogy valahol már látta őket, vagy legalábbis nagyon hasonló ajkakat. Talán ez a faragott száj beszélni is képes, egy bűvös orákulum, mely segítségére lehet – ha képes lehet egyáltalán szóra bírni vagy megérteni az üzenetét, melyet talán nem is neki szántak. De az is lehet, hogy kevésbé barátságos dolog ra akadt.
Nos, az efféle vizsgálódás már megvárhatja a reggelt és a fényt. Rég ideje volt már elhagyni Tresset Gyűrűjének figyelő árnyait. El kihátrált a falon ásító lyukon, és bár nem látott semmit sem, ami az életére törhetett volna, inkább sietve, mint előkelően indult a város mögötti dombok felé.
A Gyűrű völgyének távolabbi részén álló magaslatokat még nem érintette meg a holdfény, de a szikrázó csillagok éppen elegendő fénnyel árasztották el őket, hogy füves síkjaik saját fénytől ragyogónak tűnjenek. El többször is hátranézett miközben határozottan tört előre a város romjai között, de úgy tűnt, hogy semmi sem követi, és a sötétségből rá bámuló szemek egyike sem volt nagyobb egy patkányénál.
Talán lesz ideje felkészülni egy kicsit.
A választott dombtető kicsi volt, és a mindenhol jelen lévő, hosszú füvet leszámítva kopár. Először körbejárta, azután kinyitotta csomagját és kivett egy összetekert szövetdarabot, mely tele volt halványkéken izzó pengéjű tőrökkel – a misztikus fény mintha kifolyt volna belőlük, hogy a füves talajon táncoljanak lassú mozdulatokkal –, majd újra körbejárta a dombtetőt. A tőröket egyenlő közökkel, markolatig leszúrta a földbe, és egy gyanúsan hangzó szöveget mormolt hozzá, mint valami kocsmai trágár mondóka sorait. Amikor a kör készen volt, az athalantari visszafordult, és egy újabb tőrkört szúrt a földbe ferdén, hogy azok pengéi az első kör tőreinek acélját érintette. Lefelé fordított tenyérrel és széttárt ujjakkal maga elé tartotta kezeit, és egy magányos, lágy csengésű szót mondott ki műve felett, majd maga köré csavarva köpenyét pihenő pózt vett fel.

* * * * *

– Mit, mondd, mit olvasol?
A kopasz, szakállas mágus félretette a fortyogó és bugyborékoló tartalmú serleget, sietség nélkül felnézett szemüvege mögül, majd kiszámított lassúsággal megemelve egyik szemöldökét válaszolt.
– Egy színdarabot... olyasfélét.
A fiatalabb varázsló ott állt mellette – díszesebben öltözködve és még birtokolva némi hajat – és pislogott.
– Egy „színdarabot”, Baerost? És „olyasfélét”? Nem egy varázskönyvet vagy Nabraether egyik vaskos grimoárját?
Tabarast, a Három Eldalolt Átok Varázslója ismét felnézett szemüvege mögül, ezúttal valamivel komolyabb tekintettel.
– Nem szükséges palástolnod ébredező érdeklődésedet, legkedvesebb Droon – mondta. – Jelenleg éppen egy színjátékban mélyedtem el, mint például „A Viharlovag”. Vagy „Az arcátlan hentes”. Energikus mű.
– Sok-sok kiontott vérrel – válaszolt Behajlított Ujjú Beldrune, miközben félresöpört egy rendetlen könyvhalmot, hogy felfedje az alatta rejlő, magas támlájú széket, majd nem hagyva időt szegény tárgynak, hogy élvezze szabadságát, gyorsan leült. Az ezt követő események egyszerre voltak megrázóak a papírokról felemelkedő por mennyiségétől, a tekercsek recsegésétől, és egyéb zajoktól, melyek majdhogynem túlharsogta a két kisebbfajta mennydörgéshez hasonlatos robajt. Az elsőt a lábtartó megtisztítása okozta, amit két kedvesen előrerúgó láb segítségével tett meg a mágus, a második pedig az öreg szék mindkét hátsó lábának kettétörése nyomán keletkezett, melyek nem bírták el a rávetődő férfi súlyát.
Ahogy Beldrune hirtelen zuhanni kezdett a szétszórt irodalom közepette, Tabarast egyik kezét gyorsan serlege fölé tette, hogy megvédje annak tartalmát az alászálló portól.
– Befejezted végre? – kérdezte. – Már kezd fárasztani az esetlenséged.
Beldrune olyan hangot adott ki, mely a társadalom egyes rétegeiben undort, másokban pedig csodálatot váltott volna ki, ennek megcáfolására azonban teljesen más hangnemben folytatta.
– Tisztelt társam, eme... rügyező hajtása az irodalmilag káoszként leírható környezeti hatásoknak valóban az én művem lenne? Szerintem nem. Már nem maradt olyan szék vagy asztal ebben a teremben, mely ne őrizné saját mágikus képességeinek erődjét, melyet te parancsodra alkalmaznak és...
Tabarast olyan hangot adott ki, mint amikor egy sziszegő kígyó fejét egy mohó csizmatalp tapossa szét.
– Az én parancsomra? Csak nem letagadnád részvételedet a körülöttünk heverő rendezetlenségben? Meg tudnám cáfolni bármely hasonló kijelentésedet, ha van rá egy vagy két napod.
– Úgy érted, hogy elmém ilyen lassú, vagy a szavak jönnének ennyire nehezen és megfontoltan ajkaidra, hogy... á, ne is törődj vele. Nem akarok én minden este ragyogó frázisokat alkotni, csupán elűzném a magányt némi beszélgetéssel.
– Egy kijelentés, amit már hallottam egyszer – jegyezte meg Tabarast szárazon. – Igyál egyet!
Meghúzott egy kart, amitől egy ismerős kis szekrényke emelkedett ki a padlóból közöttük. Hallgatta, ahogy Beldrune szó nélkül tölt magának, azután olyan hangot ad ki, mint aki nagyon szomjas és hirtelen innivalóhoz jut.
– Jól van.., akkor még egyet – egészítette ki iménti ajánlatát.
A nyeldeklés hangjai folytatódtak. Tabarast kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, majd emlékezve rá, hogy egy bizonyos témának az említését már előzőleg száműzték maguk közül, becsukta. Azután más gondolata támadt.
– Olvastad valaha is „A Viharlovagot”? – kérdezte a szekrénykétől, és mögötte a másik varázslótól.
A fiatalabb mágus sértett tekintettel emelte fel a fejét a gurgulázásból, és a kihúzott dugók hangjai közül.
– Talán kellett volna? – kérdezte, majd megköszörülve torkát verselni kezdett:

 

„Vajh, ki lehet ama lovag, ott közeleg,
hátasát vágtára ösztökélve,
rajta aranyszínben ragyogó vértezet,
s vállszalagjának fonata; ellenei kiontott vére?”

 

Rövid szünet következett.
– Még Ambrarában csináltam.
– Te voltál a Viharlovag? – kérdezte Tabarast nyílt hitetlenséggel, kerek lencséjű szemüvege lecsúszott az orrán, mintha vonzaná az asztal síkja.
– Másodalkertész – válaszolta Beldrune beletörődötten. – Mindenkinek kezdenie kellett valahol.
Egyik kezébe véve egy nagy és poros üveget, kihúzta a dugót, és átdobta a válla felett, az éles pendüléssel találta el Antalassiter Üvöltő Pajzsát, gellert kapva még megnézte magának a Mavran Szüzek Elveszett Vadászkürtjét, majd földet ért valahol a porfödte tekercsek egyik embermagas halma mögött. Hosszú és hangos kortyokkal addig ivott, mígnem elhagyta a lélegzet, és kifakadtak a könnyei. Sürgető kényszert érzett, hogy valami ízletesebb után nézzen.
A mindentudó Tabarast csendesen odanyújtott neki egy tál pörkölt halavanmogyorót.
Beldrune mindkét kezével beleásott, amíg a tál ki nem ürült, majd bocsánatkérőn mosolyogva böffentett, és benyúlva erszénykéjébe végigsimított bánatkövén. A kő lágy, ismerős íveinek érintése gyorsan megnyugtatta.
Leülve egy másik székre újból megszólalt.
– Mindig is jobban kedveltem „Elárult Broderick, avagy a bánatos varázsló történetét”.
– Most én következem – válaszolt az idősebb mágus egy előkelő bólintás kíséretében. A színpadon álló színészek módján előrenyújtotta egyik kezét, és gondosan hangsúlyozva kezdett bele:

 

„Egy ily kövér, s erős embernek
A csillagokat kellett volna tartania markában,
Hogy elkápráztasson vele mindőnket,
S elrejtse hibáit ragyogásukkal

 

Hatalmas és sikoltó szelleme
Bejárja a világ egészét
De szeretni és henyélni ott szeretne
(ugyanazon magányos helyen),
Hol istenek szeretnek, emberek örökre lepihennek
és elfek felednek. ”

 

– Nos – mondta Beldrune egy rövidke csend után –, nem azért, hogy megsértsem színpadi képességeidet... rajta volt az alakításon a szokásos kézjegyed... de úgy tűnik ismét visszatértünk azon témánkhoz, melyet megtiltottunk magunknak: ahhoz, Aki Mindig Van, és ahhoz, hogy vajon mit akart elérni Mystra, amikor legmegbecsültebb halandó szolgájaként alkotott egy Kiválasztottat.
Tabarast vállat vont, és művészien hosszú ujjaival végigsimított szakállának hullámain.
– Az emberek megjegyzik, ami tiltott – mondta. – Mindig megjegyezték, és mindig meg is fogják.
– És a mágusok még inkább – tette hozzá Beldrune. – Csak annyit kérdek, mit mond ez el azokról, akik a mi hivatásunkat űzik.
Az idősebb mágus vágott egy grimaszt.
– Azt, hogy Faerűn sohasem fog kifogyni a túlokoskodó bolondokból.
– Hah! – kiáltott fel Beldrune előredőlve és pillanatnyilag elfelejtve bánatkövét, két ujja között a selyem asztalterítő szélét morzsolgatta. – Úgy gondolod, hogy úrnőnk alkotni fog még egy Kiválasztottat?
– Nem mondtam ilyesmit – válaszolt Tabarast ingerülten. – Szerintem csak egy Kiválasztott lehet sikeres, csak akkor jön újabb, ha az előző elbukott. Nem tudok róla, hogy egy tucatnyi bajnok járná Toril földjeit hegyeket szétrobbantani képes főmágusi hatalommal felruházva, mint ahogy a romantikára hajlamosabbak beszélik. Sokan könyörögnek Szent Mystrához esténként, hogy ők lehessenek a következők.
Az ifjabb mágus egyik kezével végigsimított hullámos, barna haján, tönkretéve ezzel a torony szolgálólányainak reggeli munkáját.
– Nagyon is egyetértek veled abban, hogy az efféle dolgok feleslegesek, de nem lehetne úgy használni, mint egyfajta szint elérésének jelét? Amikor találkozol egy mágussal, és látsz hét csillagot az övére varrva meg egy tekercset beletűzve, akkor rögtön tudod hol áll rangban, ugye?
– Tudom mennyi időt akar elpocsékolni azzal, hogy kis díszeket varrogat az alsóneműjére, mert nagy benyomást akar tenni az emberekre – válaszolt Tabarast savanyú arccal. – Sok törekvő szokott nem kiérdemelt csillagokat felvarrni, hogy elhitesse hatalmát a köznéppel. Minden harmadik tud varrni, az szerinted mennyi? Ha már erről akarunk beszélni... ez a fiatal elfimádó majom, aki úgy tűnik valaha herceg volt, a hatalmas Ilhundyl legyőzője, legalább félszáz elf hölgy ágyasa, és a mi beszélgetésünk tárgya, úgy tűnik, jelentőséggel bír mindannyiunk számára. Egyáltalán nem érdekel, hogy melyik csizmáját veszi fel reggelente először, milyen színű köpönyeget hord szívesen vagy jobban szereti-e az elf ajkak csókját az emberekénél... egyetértünk ebben?
– Természetesen – válaszolta Beldrune széttárva kezeit. – De mire fel ez a hév? Eredményeit – mint Kiválasztottét – maga az Istennő is elismeri, és neked semmit sem jelentenek?
Tabarast visszatolta orrnyergére a lecsúszott szemüveget.
– Én nem leszek fiatalabb. Nem maradt annyi évem, hogy újra... hagyjuk ezt. Meghagyom neked ezt a felismerést, ifjú barátom. A dolgok Aki Mindig Van körül sokkalta fontosabbak számunkra, mint gondolnád. A Köpönyeg papjai példá...
– A minek a papjai?
– A Köpönyeg... Mystra Köpönyege, Úrnőnk templomában, Haramettur városában. Nem hinném, hogy valaha is jártál volna odabent.
Beldrune a fejét rázta.
– Próbálom elkerülni Szent Mystra templomait – mondta. – A papok túl magasan hordják az orrukat, és azt akarják, hogy arannyal telt ládákat vigyek nekik a varázshasználat képességéért cserében.
Tabarast intett egyik kezével.
– Csakugyan, túl magasan... nekem is megvan a magam vitája velük. Azok a tökfej ifjoncok lenéznek minket, mert mindennapi, ételfoltos talárt viselünk, nem pedig selymeket arany harisnyakötővel. Ráadásul úgy mulatoznak, mint valami részeges paraszt. Ha valóban a varázslókat szolgálnák, és nem csak a fiatal leányzókkal foglalkoznának, akikkel elhitetik, hogy érezhetik Mystra csókját, akkor tudnák azt is, hogy az igaz mágusok úgy néznek ki, mint valami rongykupacok, és nem mint divatbolond ficsúrok.
Beldrune ismét megbántottan nézett, és megfogta bíbor selyemtunikája elejét. A mozdulattól az üvegesen megcsillant a lámpafényben, az aranyszövettel hímzett sárkányok szikrázva fénylettek fel ragyogó smaragdszemeikkel együtt.
– És én mi vagyok? Nem valami igaz mágus, ugye?
Tabarast fáradtan simított végig szakállán.
– Nem, nem, jó Droon... a jelenlévők természetesen kivételt képeznek. Fényes öltözéked kápráztató mivolta beleragyog idős szemeimbe, és akaratlanul is el kell tekintenem szidalmazásától. Kérlek, ne vitázzunk egymás tanulmányain vagy képességein a birodalmakat megrengető mágikus tudásban. Te is egy „igaz mágus” vagy, bármit is suttogjanak Mystra ölebei. Hősies erőfeszítéseink energiáit inkább fektessük azon célba, hogy ellenállunk más dolgok megvitatása kísértésének és... ha már a tiltottról kell beszélgetnünk... beszéljünk egyszerűen. Visszatérve hát: a Köpönyeg papjai szerint Aki Mindig Van szabadon cselekedhet, a saját akarata szerint. Ez csupán csak annyira okoz zűrzavart, mintha Toril minden mágusa azt tehetné, amit csak akar... mindenesetre Szent Mystra akarata, hogy gondatlan viselkedésével „váljon azzá, kivé válnia kell”. Azt akarják hogy színleljük, nem tudjuk ki vagy mi is ő valójában, ha találkozunk vele.
Beldrune könyökölve a kezére fektette arcát, és időközben megtöltött magának egy serleget a fortyogó itallal.
– És mit mondanak, mivé kellene válnia? – kérdezte.
– Itt végződik a használhatóságuk – válaszolt Tabarast. – Amikor erről kérdezik őket, a papok térdre esnek és azt nyögik; „nem vagyunk elég értékesek, hogy tudjuk”. A másik fordulatuk erre az esetre az; „az istennő céljai a halandók értelmén túl leledzik”. Mindez azt mondja nekem, hogy még nem sikerült kitalálniuk, ráadásul utána hebegő kirohanással folytatják; „oh, de hát ő fontos. A jelek! A jelek!”
Beldrune mélyen kortyolt serlegéből mielőtt visszakérdezett volna.
– Miféle jelek?
Tabarast újra a végzet csengő hangján szólalt meg, ahogyan Broderick történetéből szavalt.
– A Nevetés esztendejében a Varázslóság Lángoló Keze felemelkedik az ég csillagos takarója felé, századok óta először! Kilenc fekete hajtincs hullik Sharandra, az alvó hercegnő arcára, és a mellkasán széttépetnek négy macskakölyökkel! (Ne kérdezd tőlem, hogyan képes mindezt átaludni, vagy mit fog gondolni, amikor felébred!) Warglend Sétáló Tornya évezredek óta először mozdul meg, és Tor Tornyától egészen a közeli tó közepéig elmegy! Gyertyaerőd falai között egy beszélő békát találnak, ugyanott hat könyv hat oldala megüresedik, és megjelenik két olyan könyv, milyet a tudósok sem láttak még! Maraeda közepén a Csontok Táncának Kútja kiszárad, és látják benne táncolni a lich Buardrim csontvázát... bah! Elég volt! Órákig tudják sorolni!
– Gullet Kútja kiszáradt?
Tabarast szeretetteljesen nézett az ifjabb mágusra.
– Igen – mondta szomorúan. – Gullet Kútja kiszáradt, bármi legyen is a valódi oka. Láttam a halott lovakat, melyekkel bizonyították, így valószínűleg igaz. Mondd, jó Droon, te többet jársz odakint, és több szóbeszédet hallhatsz, mint én... miféle értékes vagy kevésbé erényes szavakat ébresztett mindez mágustársaink ajkain? Mit mondanak arról, Aki Mindig Van? Mit gondolnak a divatbolond varázslók?
Beldrune hangosan felhorkant.
– A divatbolond varázslók nem gondolkodnak – ellenkezett – máskülönben hogyan lenne képes bármely divat is befolyásolni őket? De hogy mit beszélnek... róla még a semminél is kevesebbet. Még amit kihallanak a papok hebegéséből, az is eltűnik a nagy titkos izgalom, és a Kiválasztott cím lehetőségéért való versengés közepette... és persze erőfeszítéseik, hogy különleges hatalmakat, és még titkosabb tudást szerezzenek, mindenek felett állnak. Úgy néznek magukra, mint különleges személyiségek magánklubjára, melyhez már késő csatlakozni. Ha Mystra a halandó mágusok közül választ szolgát és hegyrengető, elmeromboló hatalmat ad nekik, akkor minden varázsló ebbe a rangba szeretne tartozni anélkül, hogy a legkevesebb érdeklődést mutatnák a vele járó feladatok iránt.
Tabarast megemelte egyik szemöldökét.
– Gondolhattam volna. Honnan tudhatod, hogy én nem vagyok Kiválasztott, és nem olvasok most is az elmédben?
Beldrune szárazon rámosolygott barátjára.
– Ha olvasol az elmémben, Baerast – válaszolta –, akkor itt és most megpróbálnál porrá égetni, de lehet, hogy még azt a port is el akarnád pusztítani.
Tabarast megemelte másik szemöldökét is, így az csatlakozott az elsőhöz.
– Oh? Bocsátkozhatom esetleg további találgatásokba? – kérdezte. – Feltételezem, hogy nem, és fel kellene készülnöm rá, hogy kezdődő haragod hamarosan a tettek mezejére vezet majd, és nekem ellen kell állnom... Végülis érzel magadban haragot, ugye?
– Nem, e pillanatban nem – válaszolt Beldrune vidáman. – Habár erősen gondolkodom rajta, hogy fogok, ha nem tolod közelebb azt a tál mogyorót, amit annyira magad mellett tartasz.
Tabarast odatolta a tálat miközben savanyú képpel nézett társára.
– Nagyra értékelem ezt a mogyorót; talán még azt is mondhatnánk, hogy kedves a számomra. Vezesd hát le ragadozói hajlamaidat.
A fiatalabb varázsló még mindig szárazan mosolygott.
– Minden mágus, merem mondani, ragadozói hajlamait vezeti le, amikor... már ha fecsérelnek rá némi időt... olyasmit rombolnak le, mi valaki más számára értékkel bír. Te talán nem?
Tabarast jelentőségteljesen nézett a másikra.
– Igen – mormolta. – Én is. – Ismét megemelte egyik szemöldökét. – Csak azt kérdem, hogy közülünk hányan esnek saját hatalmuk csapdáiba, és próbálnak meg mindent elpusztítani, amit értékesnek találnak?
Beldrune felkapott egy maroknyi mogyorót.
– A legtöbben értékesnek ítéljük meg a Kiválasztottat, ugyebár? – kérdezte.
Tabarast bólintott.
– Az, Ki Mindig Van érdekes eseményeknek néz elébe hamarosan – mondta halkan, és arca messze állt mindenféle mosolytól. – Tölts nekem valamit.
Beldrune úgy tett.

* * * * *

Villám ébredt és csapott le, felszeletelve az éjszakát haragos fényével. Elminster pislogva nézett fel. Varázstőrei gyűrűjén halálos mágia kék ívei pattogtak markolattól markolatig, és mögöttük az éjszakában valamit nedves puffanásokkal ütöttek – valamit, amit legalább egy tucatnyi, macska módjára mozgó, de tépett árnynak kinéző dolog vett körbe. Elminster kirázta fejéből a meditáció utolsó, kába foszlányait és körülnézve számolt. A puffogás folytatódott, és bármi, ami túl tud élni egy ilyesfajta villámot, azt tisztelni kell. Úgy tűnt, húszszorosan is meg lett tisztelve, úgy tűnt.
Összetekerte köpönyegét, és áthúzta rajta nyeregtáskája szíját, ha esetleg gyorsan kellene menekülni, azután felállt. A lopakodó árnyak jobbról balra köröztek mágikus védelmén kívül egyre gyorsabban, a roham pillanatát várva. Valami kényszerítette és irányította őket, valami, amit Elminster csupán egy jelenlétként érzékelt mögöttük a levegőben, egy homokvihar súlyához és erejéhez mérhető hatalommal felruházva. Megrázva kezeit és megdörzsölgetve ujjait, hogy ellazuljanak, ellenfelét kutatva az éjszakába bámult.
Érezte, amikor szemben volt vele. A láthatatlan tekintet két forró kardpengeként fúródott szemeibe, de semmit sem látott a sötétben.
Talán a lény maga is egy ilyen lopakodó árnyalaknak álcázta magát? A legjobb lenne fénygömböt idézni, amit a népek „boszorkánylámpásként” ismernek, hogy lássa mivel áll szemben. Azonban csak egyetlen ilyen varázslat volt a fejében, és ha elhasználja, akkor egy esetleges sötétségvarázzsal hosszú időre megvakíthatják. Túl hosszú időre ahhoz, hogy képes legyen a sötétség lényeivel szemben megvédeni életét.
Ekkor elkezdődött. Az árnyak hangos nyögések kíséretében rohamoztak minden oldalról a fojtogató sötétségben.
Mágikus védelme felvillant, és kékesfehér halált köpve maga köré hangosan recsegett. Az árnyalakok ismét felnyögve hátráltak vissza, és táncoltak kínjukban a villámok között. El körbefordult, hogy megnézze a tőrgyűrűt, kitartott-e minden oldalon az első roham ellenében.
Kitartott, de az árnyszerű bestiák nem vonultak teljesen vissza. Halk visításokkal tűntek el és váltak füstté, ahogy a villámok átcsaptak rajtuk, de folyamatosan újra és újra nekimentek a varázsgátnak. El várakozott és figyelt; védelmező gyűrűjének villámai már halványodtak. Túl sok volt a támadó.
Nem kell sok idő hozzá, és a varázslat semmivé foszlik, akkor egyedül marad a támadókkal szemben. Van még egy teleportáló varázslata, amivel eltűnhet innen, de csak vándorlásának egyik pontján tudna vele megjelenni, elhagyva ezzel az Árnyak Hölgyének földjeit, és ki tudja mennyi ellenfél fog várni rá, amikor visszatér?
Itt is, ott is halódó árnyak váltak füstté, és a varázslata lassacskán kezdett összeomlani; a tőrök kifordultak a földből, villámaik halványabbak lettek a pengék kékes fényével együtt, és néhányuk már felemelkedett, hogy az árnyak felé ugorjon. Amikor kifogynak a villámokból, a pengék éhesen ugranak majd neki mindennek, ami a gyűrűn kívül van, úgyhogy jobb lesz, ha egyhelyben marad, és megpróbál kitartani. Remélhetőleg még jónéhány bestiát elintéz, mielőtt titokzatos támadója valami mással próbálkozik. Mondjuk egy varázslattal.
Zöld, sokkarmú villámlás ébredt az éjszakában – valami emberszerű, csupasz testű és szarvasfejű lény kezei között, mely hosszú ujjaival egy pillanatig maga előtt tartotta varázslatát, majd előrelökte Elminster felé.
A villám üvöltő hanggal növekedett nagyobbra útközben, és pillanatnyi megállás nélkül áttörve varázsvédelmének utolsó foszlányait, éhesen rohant az athalantari felé. El már készen állt varázslatával és csupán egy gyors szót kellett elmormolnia miközben egyik feltartott kezével lefelé csap, és megfeszíti tenyerét.
A villám becsapódott, majd visszafordult úgy ugorva el, mintha félreütötték volna, és elindult visszafelé előbbi útján. Elminster még látta a vörös szemeket, és bennük valami vidámság nélküli mosolyt, mielőtt a visszavert villám nyom nélkül feloldódott a nyugodtan álló lény előtt a levegőben.
Elminster felemelt, őrző varázslatához használt keze saját fényében villant fel egy pillanatra. Védelmező gyűrűje tehát még létezik, és várja a következő támadást... vagy a következő kettőt, ha ellenfele esetleg olyan gyors lehet, hogy többször is lecsapjon.
Az utolsó néhány árnylény a szarvasfejű dologhoz suhant, és úgy látszott, mintha egyenesen belelebegtek volna. Elminster arra használta ellenfele pillanatnyi mozdulatlanságát, hogy elindítsa saját támadását. Egy tőrt dobott a levegőbe, melyet Művészete harminchárom pengévé változtatott. Egyik kezével a levegőbe söpört maga előtt és a megidézett acélvihar forgószélként pörögve indult a lény felé.
Agancsok dőltek oldalra, ahogy a lény egy mély mordulás (amely akár egy varázslat szövegének része is lehetett az ő nyelvén) kíséretében megpróbálta elkerülni Elminster mágiájának eredményét. A szarvasdolog magas, éles hangon felsikoltott, mint egy embernő, aki kést kap a hátába, és a penge mélyre hatol (Elminster már hallott efféle hangot, még évszázadokkal ezelőtt, Hastarl falai között). El nem eresztett mágia villant fel, és a fényszikrák úgy hullottak a földre, mint az esőcseppek egy harcos feltartott pajzsáról. A pörgő, csapkodó pengék hirtelen eltűntek.
Elminster újra lecsapott; ennek a varázspárbajnak a megnyerésén az élete múlt – még egyetlen mágust sem ejtettek fogságba, aki képes volt villámokat szórni – és eléggé ostoba dolog lenne tétlenül várni Csendes Agancs következő varázslatát.
Keskenyen elmosolyodott, miközben ujjai bonyolult mintát írtak le a levegőben, és körmei fényleni kezdtek. Sok, nagyon sok dolog volt ostobának nevezhető, amit azóta tett, hogy az a bizonyos mágus egy sárkányon lovagolva lerombolta egész Heldont, és rajta kívül minden lakosát megölte.
– Úgy tűnik, egy bolondok által vezérelt bolond vagyok – mondta kedvesen félig látható ellenfelének. – Mindenkit megtámadsz, aki áthalad itt, vagy vegyem ezt személyes ügynek?
A válasz csak egy hangos sziszegés volt. Úgy gondolta, hogy a végén a szarvasfejű lény majd köp egyet, de nem volt benne teljesen biztos. Azután a varázslata életre kelt egy hatalmas üvöltéssel, mely elnyomott minden más hangot a környéken.
Kék lángok virágzottak ki az éjfekete ujjak és a pókhálószerű agancsok között. A sikolyok ezúttal hamarabb törtek elő a lényből.
El megkockáztatta, hogy körülnéz arra az esetre, ha egy árnylény lopakodna a közelben – és így hátrapillantva a válla fölött elkerülte, hogy megvakuljon a hirtelen felvillanó ellenvarázslat hatalmas fényétől.
Az megakadt mágikus védelmében egy pillanatra, őt magát is hátralökve az eddig megtört varázslatok füstjében. A hőség felperzselte arca bal oldalát, és hallotta a sziszegést, ahogy a szeméből kicsorduló könnycseppek gőzzé váltak.
A kínt visszaszorítva Elminster óvatosan kimondta az elméjében várakozó szót, mely felébresztette az imént már megidézett varázslata hatásának utolsó részét – és a kék lángok, melyek elborították ellenfele kiálló testrészeit, úgy csaptak fel, mintha az imént őt elérő támadásra válaszoltak volna.
Az agóniából született, nyers és rémült sikoly kettészelte az éjszakát. El egy pillanatra látta az agancsokat előre és hátra csapni, mielőtt a lángok elhaltak. Valami nagy zuhant a földre, legalább kétszer egymás után. Amikor végül minden újra elcsendesedett, Elminster tett három gyors lépést oldalra, és feszülten hallgatózva lebukott.
Semmi. Hallotta, ahogy a magas fű zizeg a szélben, s valami kis állat távoli sírását, valószínűleg egy nagyobb vad állkapcsai között.
Fáradtan előhúzta az utolsó bűvös tőrét – azt, amelyik nem tudott többet, mint hogy halványan felizzott a parancsára – és eldobta abba az irányba, amerről az utolsó hangokat hallotta.
Nem törődött vele, hogy a penge csillogása megvilágítja alakját, amikor lehajol érte... de semmi nem mozdult körülötte, sem varázslat, sem lopakodó árny nem ugrott felé az éjszakából. Amikor a tőr fényében körülnézett, csak egy frissen taposott ösvényt talált a magas fűben, amely füstölgő csontok és szarvasagancsok halmához vezetett... de lehet, hogy csak faágakhoz. Valami porrá omlott, ahogy közelebb ment; valami, ami leginkább egy hosszú ujjú kézhez hasonlított.

* * * * *

A festék foltokban mállani kezdett, lezuhant, s a boltozatos mennyezet hűségesen követte egy fülsiketítő, a port felkavaró robajjal padlót érve. Egész Tresset Gyűrűje megrázkódott.
Repülő kövek pattantak le a közeli épületekről, és csapódtak be a bokrokba köröttük, amikor a terem, ahol egy athalantari korábban csillagokat látott megremegett, felnyögött és elkezdett darabokra esni. Aranyozott gyümölcsök törtek ketté, ahogy a festés alatt a fal széthullott, és szikrákat köptek az éjszakai ég csillagai felé, faragott kőajkak remegtek meg, mintha meg akarnának szólalni, mosolyogni látszottak egy pillanatig, azután szilánkokra törtek, ahogy a szélesedő repedés elérte őket. Az ajkak leestek a remegő falról, talán fel is sóhajtottak, s csak egy ásító lyukat hagytak maguk mögött.
A föld haragjának visszhangjai kigurultak a falakon tátongó lyukakon, velük együtt valami hosszú, fekete és súlyos dolgot is megvilágítottak az égen ragyogó csillagok.
Valami ébredező, morgó hang kíséretében a lény kimászott a lehullott kövekre rejtekhelyéről: egy fekete ravatal felmeredő elektrum karjai által tartott koporsóból, mely néhány pillanat múlva az oldalára fordult és a padlóra zuhant.
A padló kockaköveinek szilánkjai a levegőbe ugrottak, és a törött koporsóból kicsapó lila villámok üldözőbe vették őket. Megcsavarodott elektrum karok olvadtak meg, ahogy a bennük tartott bűvös jogarokat elérte és hatalmas dörrenéssel összezúzta a villámlás. Az egyik karból kihullott egy jogar a por fojtogatta kövekre, és egy pillanattal később semmivé foszlott a védelmező mágiától, amely a koporsó egész hosszában felszikrázott. Az őrző varázslat ott lógott a levegőben hosszú, nyugodt percekig, majd összeomlott egy kicsi, de éles robajjal, amely koporsót, ravatalt és minden mást sötét porrá bomlasztva szórt szét. Csend zuhant a megtépázott teremre, és a felvert por kényelmesen lebegett alá.
Nem sokkal később a csillagok valahogy fényesebbek lettek Tresset Gyűrűje felett és hirtelen kékesfehér fényszikrák lebegtek le lágyan a romokra, mint nagy, fényes és céltudatos lidércfények.
A fények óvatosan álltak meg karnyújtásnyira a padló felett, ott is maradtak néhány pillanatig, és egy törött jogart figyeltek pislogva maguk alatt.
Valami felvillant, távoli harangszóhoz hasonlító zajtól kísérve, és a jogar újra egész volt – lágyan csillogott a benne elraktározott hatalomtól.
Egy hosszú ujjú, női kéz jelent meg hirtelen a levegőben, és megragadva jogart, felvette azt a földről.
A tárgy emelkedés közben felvillant, mint egy pislantó csillag. Mintha csak erre válaszolna, a kéz egy csontszín kart növesztett, a kar egy csupasz vállat, mely körül sötét haj folyama áramlott. Az egész egy nyakban folytatódott, majd egy szépséges, finom vonású arc növekedett ki belőle. Tekintete hideg volt, nyugodt és büszke, ahogy körülnézett a romos teremben.
A törött kvarccsillagok ragyogva üdvözölték, miközben a test többi része is megjelent, lágy előkelőséggel fordulva a körbetekintő arc után. A szépséges, sötét szemű varázslónő úgy tartotta fel a jogart, mint egy diadalmas harcos a kardját.
A jogar felvillanva eltűnt, a varázslónő vele együtt, és a terem hirtelen elsötétedett, csak a törött kvarccsillagok tükrözték vissza csendesen az éjszaka fényeit. Ahogy az egyre hosszabb pillanatok teltek, ezek a halvány fények is kialudtak. Egyik a másik után, mígnem az élettelen sötétség újra magához ragadta a Tresset Gyűrűje nevű kastélyt.

* * * * *

– Szent Úrnő – mondta Elminster a csillagoknak ott térdelve, ahol azelőtt bűvös tőrök gyűrűje volt a földbe szúrva. Arcán egy varázspárbaj izzadtsága csillogott. – Idejöttem és harcoltam, talán öltem is parancsodra. Kérlek vezérelj!
Lágy szellő kélt, és megborzolta a füvet. Elminster figyelte, azon gondolkodva, hogy vajon ez egy jel, avagy valami gonosz dolgot ébresztett fel szavaival, talán egyszerűen csak a természet játszadozik vele.
– Meg mertelek érinteni, s azóta is erre vágyom. Felesküdtem szolgálatodra, s eszerint cselekedtem, mert ezt kérted. De mutasd meg, kérlek, mit kell tennem ezen a kísértetjárta vidéken... ne járjam tovább, vagy hatoljak mélyebbre? Megrémít, hogy nem tudom a választ.
Azonnal választ kapott. Valami kékesfehér fény csapott le előtte, és ott maradva egy jelenetet mutatott neki: Elminster itt és most feláll, felkapja motyóját, és sietős léptekkel északkelet felé indul... a kép azután egy napfényben fürdő öreg, romos kőtornyot mutatott, amely sokkal inkább tűnt kúposnak vagy egy csúcsos dombnak, mint hengeresnek. Egy nagy boltív tartotta magában a zömök faajtót, mely körül semmilyen megszokott védelem nem látszott – és a boltíven félkörben a hold fogyatkozását és növekedését faragták meg művészi kezek. Elminster sohasem látta még a tornyot azelőtt, de a vízió éppen eléggé tiszta volt. Mire elhalványodott, ő már éppen lehajolt a nyeregtáskáért, és útjára indult.
Nem jött újabb látomás. Bólintva köszönetet mondott az éjszakának és nekivágott.

* * * * *

Nem csupán háromdombnyival járt már arrébb Athalantar utolsó hercege, amikor jeges, csilingelő forgószél táncolta körbe a Gyűrű-kastélyt, és repülő fagykígyóként mászott fel a lejtőn, melynek tetején a viharos éjszaka győztese imádkozott korábban. Visszafelé indult a helyről, mint valami meglepetten tekergő csillagszalag az éjszakai levegőben. Lassan körbejárta a néhai mágikus védőkör külső vonalát. A teljes kört leírva habozott egy pillanatig, majd visszaugrott a rajz közepére és táncolt, vonaglott egy darabig a pont felett, ahol azelőtt Elminster térdelt. Azután nagyon lassan és kicsit bizonytalanul ellebegett El lépteinek nyomán. Kicsivel fentebb emelkedve felszikrázott, mintha körülnézne. Éhesen.

 

 

Öt
EGY REGGEL A HOLDSZARVNÁL

Egy mágus egész világokba és más időkbe nyerhet betekintést, ha a megfelelő könyveket nyitja ki. Sajnos leginkább varázslatok leírásaival telt tekercseket olvasgatnak a legtöbbször, hogy fegyvert találjanak saját világuk és idejük lebírására.

Claddart, a Gyertyaerőd várából
a Dolgok, melyeket feljegyeztem című műből
a Hullám esztendeje környékén kiadva

Ott állt a hajnali ködben öregen és alaktalanul, inkább egy gigantikus, számos repedéssel bíró halom, mint egy torony képében. A botladozó férfi Mystra üzenetét átkozta, mely szerint ne használjon szükségtelenül mágiát, és savanyú arckifejezéssel gondolt a hólyagokra, melyeket csizmája okozott.
Hosszú és fárasztó utat hagyott maga mögött az Árnyak Hölgyének földjétől idáig.
Igen, ez az: a Holdszarv-torony, ahogy a látomás mutatta. A hold fogyatkozásának és megtelésének pillanatai az öreg kőívbe faragva, mely a zömök, fekete és íves ajtónak ad keretet. Ahogy megjelent, az ajtó kinyílt, és egy ásítozó ember lépett ki rajta. Néhány lépésnyivel arrébb sétált a toronytól, és egy ágytálat ürített egy pöcegödörbe, mely ott rejtőzött valahol a magas fűben.
Amikor az edényürítő felegyenesedett, Elminster látta, hogy a férfi úgy középkorú lehet, hollófekete hajjal, frissen borotvált arccal. Egyik szeme normális, sötétbarna volt, de a másik fehéren fénylett, mint egy távoli csillag.
Meglátta Elminstert, és meglepetésében felszisszent, de egy pillanat múlva már visszafelé tartott, hogy elzárja előle az átjáróban nyíló utat.
– Üdvözlet – mondta kiszámítottan semleges hangon. – Tudd meg, hogy Mardasper vagyok, Szent Mystra ezen kegyhelyének őrzője. Dolgod van erre, utazó?
Elminster túl fáradtnak érezte magát, hogy elmés szópárbajba keveredjen, de némi elégedettséggel állapította meg, hogy a reggeli nap fényével elárasztott torony képe ismét megegyezik a vízióban látottakkal múlt éjjel... vagy ma hajnalban... vagy bármikor.
– Van – válaszolta egyszerűen.
– Szent Mystrának hódolsz, Minden Rejtélyek Úrnőjének?
Elminster elmosolyodott a gondolatra. Mennyire meghökkenne ez a Mardasper, ha tudná, milyen intim módon hódolt valaha Mystrának ez a jelenleg igencsak kimerült mágus.
– Úgy van – válaszolt ismét a lehető legkevesebb szóval.
Mardasper szigorúan nézett rá, az a lángoló, fehér szem lassan végigmérte, és a férfi egy apró mozdulatot tett, melyről az ifjú athalantari tudta, hogy egy igazságérzékelő varázslathoz tartozik.
– Mindenkinek, aki ide belép – mondta az őrző úgy intve az ágytállal, mintha valami rangjához méltó jogart tartott volna a kezében –, feltétel nélkül engedelmeskednie kell nekem, és nem használhat mágiát az engedélyem nélkül. Bárki, aki megtesz vagy kárt okoz bárminek a falakon belülről, az életével játszik, de legalábbis a szabadságával. Pihenhetsz idebent, és vehetsz vizet a kútból, de élelmet vagy más egyebet nem biztosíthatunk... és meg kell nekem adnod a neved, nálam kell hagynod minden írott mágiádat, és ide kell adnod minden bűvös tárgyadat, mindegy milyen apró, vagy milyen fajta hatalommal bír. Mind visszakerül hozzád, amikor távozol.
– Elfogadom a feltételeket – válaszolta El. – A nevem Elminster Aumar. Tessék a varázskönyvem, és mindazon tárgyaim, melyek mágiával bírnak: egy tőr, mely parancsra felfénylik, élesen vagy haloványan. Emellett képes megtisztítani a vizet, és nem rozsdásodhat meg. Nem ismerem más hatalmát.
– Ez minden? – kérdezte a tűzszemű őrző, feszülten bámulva Elminster arcába, miközben elvette a könyvet, és övébe tűzte a tőrt. – És az „Elminster” a te igazi neved, amit használsz?
– Ez minden, és igen, Elminsternek hívnak – válaszolt az athalantari.
Mardasper mutatta, hogy bemehet, majd együtt átvágtak egy apró szobán, melynek félhomályában csak egy kis olvasópolc, és nagyon sok por pihent.
Az őrző felírta Elminster nevét és az aznapi dátumot egy akkora könyvbe, mint egy kisebb ajtó, majd az olvasópolc mögött lévő, három csukott ajtó egyikére mutatott.
– Az a lépcső a felsőbb szintekre vezet, ott tartjuk mindazon írásokat, melyeket kétségtelenül szívesen látnál.
El fáradtan bólintott.
– Köszönetem érte.
Írások, melyeket kétségtelenül szívesen látnék? – gondolta. Nos, talán...
Odafordult, egyik kezével megfogta az ajtó kilincseként szolgáló gyűrűt, majd visszanézett az őrzőre.
– Mi másért is jöhetne egy mágus a Holdszarv-toronyba?
Mardasper felnézett a könyvből, és jó szemével pislogott meglepetésében. A másik, ahogy El felfedezte, sohasem csukódott le.
– Nem tudom – mondta az őrző, és szavai majdnem úgy hangzottak, mintha zavarban lenne. – Semmi más nincs itt.
– És te miért jöttél ide? – tudakolta El óvatos hangsúllyal.
Az őrző farkasszemet nézett vele egy hosszú pillanatig, mielőtt válaszolt.
– Ha elég hűségesen és szorgalmasan szolgálok itt négy évig, amiből kettő már mögöttem van, Mystra papjai megígérték, hogy szertefoszlatják a rajtam lévő varázslatot, amit egyedül képtelen vagyok megtörni.
Fehér szemére mutatva még hozzátette:
– Hogy hogyan szereztem ezt, az már személyes dolog. Ne kérdezz erről többet, hacsak nem akarsz rögtön tovább indulni.
Elminster bólintott, és kinyitotta az ajtót. Egy pillanatra vizsgálódó mágia hangja csendült fel körülötte, azután az ajtó mögött lévő sötétség pengő, megfeszülő hálóvá változott, amely semmivé foszlott, hogy felfedje a felfelé vezető lépcső sima, dísztelen köveit. Amikor Athalantar utolsó hercege a korlátra tette a kezét, egy szem jelent meg a sima kövön, kicsivel a keze fölött, és rákacsintott... de lehet hogy csak fáradtsága tréfálta meg elméjét. Elindult felfelé a lépcsőn.

* * * * *

– Munkára! – A kopaszodó, szakállas mágus a megfoltozott, pecsétes talárban szélesre tárta az ablak spalettáit, és kitámasztotta azokat, hogy beengedje a napfényt a szobába.
– Úgy van, Baerast, – bólintott a fiatalabb varázsló egy rongyba csavargatva kezeit, hogy távol tartsa tőlük a port, amikor majd a másik ablak sötétítőit kitámasztó rudakért nyúl –, ez az, munkára. Sok dolgunk van, az már bizonyos.
Tabarast, a Három Eldalolt Átok Varázslója eltúlzott komolysággal tette félre szemüvegét.
– Legutóbb, amikor hasonló hévvel szóltál, kedves Droon, az egész napot valami netherese csilingelő labdával, egy gyermekjátékkal töltötted, és megpróbáltad elbájolni, hogy magától forogjon.
– Ahogy az rendeltetett – válaszolta Behajlított Ujjú Beldrune sértődötten. – Talán nem ezért vagyunk itt, Baerast? Az idősebb mágia tanulmányozása és helyreállítása talán nem elég izgalmas kihívás? Talán Szent Mystra nem mosolyog le ránk időnként?
– Igen, igen és megintcsak igen – mondta Tabarast egy intéssel hessegetve félre a vitát. – Bár nagymértékben kételkedem benne, hogy nagy benyomást tett rá egy játékszer helyreállításának sikertelen kísérlete. – Megragadta az utolsó támrudat. – Habár eme apróságtól eltekintve megdicsérhetjük magunkat.
Megakasztotta az előtte lévő spalettát, és visszafordult a hatalmas asztalhoz, mely betöltötte a szoba nagy részét, több oldalon is szinte érintve a zömök könyvespolcokat a fal mentén.
Tizenhat vagy még több rendezetlen halom emelkedett ki itt is, ott is a tekercsek szőnyegéből, melyek egyes helyeken legalább három rétegben borították az asztalt.
A papírokat változatos méretű és fajtájú ékkövek, koros és díszes gyűrűk, bonyolult drótszobrok, gyertyatartó tetejű koponyák és néhány még különösebb dolog tartotta ott.
A két mágus kinyúlt a papírok fölé, és lassú köröket írva le mozgatni kezdték kezeiket.
A bizsergés az ujjaik hegyében megmondhatja, hogy hol van amit keresnek.
– Cordorlar, írás Netheril bukásának napjaiból... – mormolta Tabarast – a sárkányvér kísérletek... – keze hirtelen lecsapott, hogy megragadjon egy bizonyos pergament. – Itt van!
Beldrune dermedten állt.
– Egy háromszorosan késleltetett robbantású tűzlabdavarázs után kutattam éppen, melyet valami nagyszájú Olbert alkotott. Állítólag összekapcsolta Lhabbartan, Iliymbrim Shamult és-és... ah, elfelejtettem a nevét – nézett fel rosszallóan. – Ó mondd; miféle sárkányvér kísérletről van szó? Varázsitallá alakítható a folyadék? Meg kell inni? Lángra lehet lobbantani?
– Összekeverték egy személy vérével, feltételezve, hogy hosszú életet adhat egy ember varázslónak, megnövelheti erejét, ellenállóvá teheti azon veszélyekkel szemben, melyeket a sárkányok kifejezetten kedvelnek, és talán még sárkányi hatalmakat is megadhat – válaszolta Tabarast. – Akkoriban több mágus is azt állította, hogy élvezte előnyeit ezen dolognak. Egyikük sem él már, és nem is hagytak maguk mögött olyan bizonyítékokat, melyek alapján valósnak tekinthetnénk szavaikat. – Felsóhajtott. – El kell mennünk Gyertyaerődbe.
Beldrune megdörgölte a homlokát.
– Már megint? Baerast, én teljes szívemből és elmémnek minden éber zugával melletted állok. Csakugyan bele kellene néznünk néhány könyvbe ott, de nem lopva, egy-egy gyors látogatás alatt, hanem szabadon és bármikor, amikor a gondolataink szükségessé teszik. Valahogy kételkedem benne, hogy befogadnának Gyertyaerőd társtulajdonosának, ha bemasírozunk és előállunk eme kéréssel.
Most Tabarast merevedett meg.
– Igaz, igaz – mondta egy sóhajtás kíséretében. – Mikorra sikerülhet átnézni mindezt a sok vad elképzelést, és elfeledett kísérletet?
Széles mozdulattal emelve fel a kezét rámutatott az egyik sárguló pergamenre.
– Az értékes állításoknak ezen sorozata leírja egy egész sárkány megevését , tányérról tányérra. Állítólag egy egész évszakon át tartott, és azon idő legnagyobb szakácsai végezték a főzés feladatát. Akkor kezdtem el kételkedni benne, amikor azt állította, hogy ez már a harmadik sárkány volt, és jobban ízlik neki a vörös, mint a kék.
Beldrune elmosolyodott.
– Ah, Baerast – mondta. – Még mindig azt az illúziót kergeted, hogy aki veszi az időt és fáradtságot, hogy leüljön írni valamit, az csak a színtiszta igazságot fogja papírra vetni? Néhányan még a saját naplójuknak is hazudnak.
Egy széles mozdulattal végigmutatott a körülöttük lévő falakon és a mennyezeten.
– Gondolod, hogy amikor még mindez új volt, az itt élő és dolgozó netherese mágusok olyan eszményiek lehettek, mint amilyennek a bölcsek leírják őket? Tudósabbak, mint mi vagy hatalmasabbak a mai népeknél, akik majdnem minden mágiát csupán egyetlen csettintéssel létrehoztak? Hát nem! Olyanok lehettek, mint mi; néhány fénylő elme, sok nemtörődöm figura, és valamennyi sötét igazságtorzító, akik szeretnék, ha mindenki az ő füttyükre táncolna. Ismerősen hangzik?
Tabarast felvett az asztalról egy sólyomfejet, melyet egyetlen, ökölnyi smaragdból faragtak ki, s megsimogatta íves csőrét.
– Értem, amit mondasz, Droon, bár meg kell kérdeznem, hogyan tovább? Arra ítéltettünk talán, hogy megbízhatatlan képzelgésekkel foglalkozzunk, mint az elmúlt években, és csak tizenhét varázst tudunk felmutatni.
Beldrune széttárta karjait.
– Az a tizenhét is több, mint amennyit a legtöbb mágus egész életében alkot – emlékeztette munkatársát finoman. – És olyasmit művelünk, amit mindketten szeretünk csinálni... mi több, személyes jutalmat remélhetünk érte az úrnőtől.
– Honnan tudhatjuk, hogy Ő küldte az álomlátomásokat? – kérdezte Tabarast halkan. – Honnan tudhatjuk biztosan?
A Holdszarv-torony mély robaj kíséretében megrázkódott körülöttük egy rövid pillanatra; valahol összeomolhatott egy könyvhalom.
Beldrune keskenyen elmosolyodott.
– Ez éppen elég nekem. Mit akarsz Tőle, hogy mit tegyen, Baerast? Örökkön lángoló tűzből formált betűkkel írjon be egy-egy varázst az elménkbe?
Tabarast felhorkant.
– Nem kell gúnyolódni, Droon. – Azután hirtelen elmosolyodva még hozzátette:
– Bár a tűzből való betűk jók lennének.
– Cinikus vénember – mondta a fiatalabb mágus minden lekicsinylő felhang nélkül. – Sohasem gúnyolódtam. Csupáncsak megemlítettem az egyik lehetséges megjelenési formát, mely még a nálunk sokkalta jelentősebb személyeket is kielégítette vágyaiban, vagy legalábbis a tiszteletteljesebbeket mindenképpen.
Tabarast erre mormogott valamit, majd sokkal hangosabban folytatta.
– Ezért jutunk olyan kevésre. Az órák és a napok azzal telnek el, hogy okos szavakat dobálunk egymás fejéhez, mint a gyermekek, ha összevesznek golyózás közben.
Beldrune az asztalra mutatott.
– Akkor kapj fel néhány tekercset és kezdjük – válaszolta kihívóan. – Ma együtt fogunk dolgozni ahelyett, hogy az asztal két végére állnánk és várnánk, hogy az úrnő majd lemosolyog ránk. Kezdjük el, öreg barátom, és maradjunk a tárgynál. Így majd magam is inkább éberségbe fektetem energiáimat, és nem a dühömbe.
– Nem „haragot” akartál mondani, fiam? – kérdezte Tabarast és kezét ismét az asztal fölé nyújtotta.
– Az alacsonyabb rendű lények éreznek haragot, legkedvesebb barátom... én dühös lehetek csak – válaszolta Beldrune laposan, majd felüvöltött:
– Most pedig kapj már fel egy papírt!
Tabarast meglepetten pislogva felvett egy tekercset az asztalról.
– Ez túltesz a saját kirohanásaimon... ha ezt más mágusok is megtudják... Habár még győzedelmeskedhetem, az igazság vezérel, s védelmez, gondolom, gondolom, gondolom, ho ho hum... Hmmm. Délvidéken írta valaki még Myth Drannor előtt egy varázslatról, ami a mágus elméjét egy vadállatba helyezi át, hogy az engedelmeskedjen neki egy éjszakán át. Tovább is maradhat, akár örökre, ha saját teste veszélyben van vagy elveszett.
– Jó lesz – válaszolt Beldrune. – Talán Alavaernith lehetett, még azelőtt, hogy kidolgozta azt a „hárommacskás” varázslatát? Vagy ahhoz túl ömlengő?
– Azt hiszem, valaki más vetette papírra – mondta Tabarast lassú megfontoltsággal. – Sohasem bánt olyan nyíltan a titkaival, mint ez itt...
Egyikük sem vette észre, amikor a fáradtságtól kivörösödött szemű, sasorrú ifjú a szobába lépett, és egy pillanatra kimerülten az ajtófélfának dőlve végignézett a rendetlenségen, közben őket hallgatta.
– És van benne bármi használható? – erősködött Beldrune. – Vagy ezt is a sarokban gyülekező kupac tetejére dobhatjuk?
Tabarast a papírra bámult, és megfordítva azt megbizonyosodott a hátsó oldal ürességéről. A fény elé tartva megnézte az esetleges rejtett írást, vagy másképpen nem látható egybeeséseket, végül egy halk sóhajjal átnyújtotta társának.
– Semmi használhatót nem ír azon kívül, hogy valaki dolgozott valamin és visszagondolt rá...
A sasorrú férfi előrelépett, hogy megcsodálja azt a könyvoszlopot, mely a legközelebbi polcos szekrénynek támaszkodott. Azután végignézett az asztalon, és óvatosan megfordított valami eltorzult, ketrecféle dróthalmazt, mely valaha gömb alakú lehetett. Gondosan megvizsgálva az idegen lágyan visszatette a tárgyat a helyére, és megbámulta az alatta heverő írásokat.
– Akkor majd ez – mondta Tabarast lassan és előrehajolt az asztal másik széle fölé. – érdekesebb lesz. Ezt nem kellene olyan gyorsan a sarokba dobni. – Maga előtt tartva a lapot felegyenesedett, majd egy pillanatra szünetet tartott, amikor Elminster csizmája alatt valami megroppant. – Hogy vagyunk ma, Mardasper? Szokás szerint rajta tartjuk az egyik szemünket a dolgokon, hmmm?
Amikor nem jött válasz megfordultak, s mindkét mágus döbbenten bámult az újonnan érkezettre – aki udvariasan bólintott és rájuk mosolygott. Egy pillanatra lenézett valami öreg pergamenre maga előtt az asztalon, majd oldalra lépve érdekesebb írások után nézett.
Tabarast és Beldrune teljes egyetértésben bámult tovább az idegenre, majd egyszerre fordítottak hátat neki, és kicsit halkabbra fogva a beszélgetést folytatták a kutatást.
El kimerülten rámosolygott sokatmondó hátukra, és vállat vonva egy másik pergament kezdett vizsgálgatni. Valami leírás volt egy belül tüskékkel kirakott kínzókoporsó készítéséről, melyet becsukva a belezárt embert elteleportálja valahová ahelyett, hogy rendeltetése szerint megszurkálná. Olyan betűkkel volt írva, amely valahová a Hullócsillagok Tengerének déli partjaira teszi a pergamen megalkotásának helyét. A fémes tinta csillogott a papíron, mely már elérte azt a barna állapotot, ami a hamarosan bekövetkező széthullást jósolja meg... legalább olyan öreg volt, mint ő maga, vagy még öregebb. Félrecsúsztatva egy netherese okulárét megnézett egy másik oldalt is.
Másodszor is ránézett a tárgyra. A bűbáj, ami viselője orrán tartotta már régen kiszállt belőle, de még mindig megadta használójának a hőképek látását, és valószínűleg át lehetett nézni vele tenyérnyi vastag kövön vagy fán is. Íves drótkeretében a lencse nagy könnycseppnek tűnt, amely vég nélkül csilloghatna egy nemes arcon.
Mennyi munka! Javarészt haszontalan dolgokat alkotni pusztán a Művészet gyakorlásának kedvéért, és hogy hagyjunk magunk után valami maradandót... akár több ezernyi ilyen tárgy is lehet elszórva egy világban, mely oly gazdag természetes mágiában, hogy eme dolgok többsége csupán könnyelműségből születhetett. Talán valójában Elminster Aumar is csak könnyelműségből lett azzá, aki?
Talán. De talán az a végzete, hogy tovább éljen, mint ezek a porosodó pergamenek, rajtuk évszázadok befejezetlen vagy kivitelezhetetlen ötleteivel... cseppek mindazon hibák, pillanatnyi diadalok és katasztrófák áramlatából, ami a Művészetet jelentette. Mystra pedig a gátat őrzi, amin ez az egész átömlik, és ahová visszatér örök körforgásában.
Elég ebből. A Holdszarv-toronyban áll tengernyi pergamennel, könyvvel maga körül, és a mágia áramlatai, vagy a éppen Művészet benső természete a legkevésbé sem érdekli. Az ő világában éhség volt, szomjúság, hideg vagy meleg – vagy istenátka fáradtság, amitől már nem sokáig lesz képes állva maradni.
Várjunk csak! Ott – azt az írást már látta valahol. Elenshaer finom, szinte lebegő kezének nyoma, aki mindig képes volt valami új és szokatlan védelmező varázst kidolgozni Myth Drannorban – míg szét nem tépte egy phaerimm, amit túl gyenge varázslatokkal börtönzött be némi kísérletezés céljából... sokak szerint az elf felsőbbrendűségi érzés egyik áldozata volt, mely szerint bármikor átalakíthatsz, megváltoztathatsz bármely „alacsonyabbrendű lényt” anélkül, hogy megnéznéd, valóban alacsonyabbrendű lénnyel van-e dolgod. A téves megítélés egy szerencsétlen pillanata, majd az óvatlanságnak egy másik pillanat szánva, ahogy mások látják az ilyesmit. És ki tudja megmondani, hogy a számos nézet közül melyiknek érdemes hinni valamennyire, melyiket kell igazabbnak elfogadni a többinél?
Látta emlékeiben a magas elfet felnevetni és végigsimítani egyik hosszú ujjával a fúvott üveg borospoháron. Mindez egy magas teraszon történt, mely már rég nem áll helyén, olyan népek között, kik már régen nem élnek. El oldalra lépett egy másik íráshoz, hogy eltörölje Elenshaer fájó emlékét.
A következő egy varázslat volt, vagy legalábbis afféle dolog. Vagy inkább a Művészet egy „kampója” leírásának kezdete, melynek segítségével más hatásokat is hozzá lehet kapcsolni egy már létező, és készenlétben tartott varázslathoz, mintha valami láthatatlan kampóval akasztanánk össze őket. Egy kampóval, amivel a varázslat megidézője a várakoztató szövevénybe húzhatja azt, és így erősebb-gyengébb mellékhatásokat is tűzhet egy főbb bűbájhoz. Elminster csendesen olvasott, mígnem a szöveg végére ért.
Elenshaer egy hétköznapi, elf mágusgyakorlatot követett. Varázsának befejező részét, a koronát egy másik lapra írta, és mindig valahol máshol tartotta, mint a szöveg elejét. Lakjában ezernyi ilyen papírt tartott, és csupán az emlékezetében kapcsolta össze őket, így senki más nem tudhatta, hogy melyik melyikhez tartozik. Volt a Dal Városában egy kósza mágus, Twillist, aki ilyen „befejezéseket” árult kisebb, de egész mágiáért azoknak, akik hajlandóak voltak így fizetni a több tudásért, és ezáltal a nagyobb hatalomért.
A hiányzó koronát azonban könnyedén felismerhette azonban bármely olyan mágus, aki részt vett a Mythal megalkotásában és Cormanthor elfjeivel tanult. Egy összegzéssel vagy összekapcsoló híddal, mint a – Tanaethaert shurruna rae – egy halovány mozdulattal, így, tükrözve és hozzácsatolva a varázsszöveghez a – Rahrada – kényszerítő erejével, azután a leírtak alapján a kampóval behúzva a várakoztató szövevénybe, irányítást ad az alkalmazónak a hatások felett, melyeket egybehozott:
– Dannaras ouuhilim rabreivra, tonneth ootaha la, tabras torren, dalarabban yultah. – S végül az egészet le kell zárni egy mozdulattal, így, és készen van.
Suttogva bár, de azért hangosan mondta ki a szavakat, majd meglepetten bámult, amikor valami pörögve kelt életre előtte a levegőben, karnyújtásnyinál egy kicsivel távolabb, Elenshaer befejezetlen varázslata felett. Egy kicsiny, csillogó dolog lebegett az oldal fölött: izzó vonalak hurkolódtak apró csomóba, ami csendesen forogni kezdett, miközben figyelte.
Sóhajtott egyet. Ha van olyan, hogy szükségtelen mágia, akkor ez az volt. Gondatlanul megszegte Mystra parancsát, miután annyi veszélyen és kényelmetlenségen átment, csak hogy ez ne következhessen be. Az istenek átkozzák el!
Mintha a csendes gondolat meghallgatásra talált volna, az imént létrehozott kampó apró szikrákat szórt maga alá, a pergamenekre. Már csak ez kellett! Egy olyan szobában, ahol mindent több ujjnyi vastagon borít a száraz papír...
Keze már ugrott is, hogy megvédje a pergameneket a lehulló szikráktól, de elkésett vele. Azok már le is értek, ugrottak egyet-kettőt és...
Csillogó szavakká változtak, melyek elfedték Elenshaer eredeti írását meglepett szemei előtt, és sehol sem volt a várt füst vagy a felcsapó lángnyelvek.
Menj! Most! Keresd a Kettéhasadt Követ!
Az üzenet élesen felvillant, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy Elminster elolvasta, fényesen ragyogott egy rövid ideig, majd elhalványodott.
El még egyszer elolvasta, és nyelt egyet. Alig bírt megállni a lábán, de a parancs tiszta volt; késlekedés nélkül el kell hagynia ezt a helyet. Felemelte fejét, és sajnálkozva végignézett a szobában elszórt tudáson, amit most nem ismerhet meg. Több szikra nem hullott ki az apró, még mindig forgó kampóból, és a két idős mágus még mindig háttal állt neki, saját titkaikat osztva meg egymással mormogó hangon; szavaikat innen nem hallotta.
Újra lenézett a mágikus lángokból született betűkre, melyek már szinte láthatatlanná váltak, és addig nézte őket, amíg teljesen el nem tűntek. Azután egy mély és hangtalan sóhajjal, majd arcán egy nyers vigyorral kilopakodott, mint annak idején egy bizonyos tolvaj Hastarl egyik nemesi lakjának szobáiból.

* * * * *

Az összefüggéstelen ismereteknek körülbelül a negyedik oldala után Tabarast felmordult.
– Hátranéznél, hogy hol kotorászik ez az idegen? Ha már kiment, akkor abbahagyhatnánk ezt a suttogást. Úgy érzem magam, mint valami pletykás szolga az ura közelében.
– Hogy tudnánk bármit is rendesen megbeszélni, ha nem beszélhetünk szabadon? – értett egyet Beldrune, miközben hátrapillantott a válla felett, a papírokkal teleszórt asztal felé. Azután körbefordult, és hangosan folytatta: – Elment!
Az ifjabb mágus hangjának különös színezetére Baerast felkapta a fejét. Ő is megfordult, hogy végignézzen a szobán, melyben annyi időt eltöltöttek már együtt, és egy idegen mágus lépett be az életükbe, aki már elment, maga mögött hagyva...
– A jel! – tátogott Beldrune, nyugtalan és ijedt hangja erőtlenül szólt. – A jel! Egy Kiválasztott járt közöttünk!
– Ennyi esztendő múltán – mormolta Tabarast szinte csak magának. Élete, hite, és körülötte egész Toril egyetlen pillanat alatt megváltozott.
Ki lehetett az? Az a kampós orrú ifjonc? Követnünk kell!
Lassan, mintha nem mernének hozzáérni, a két idős mágus elindult az asztal mellett. Kimondatlan egyetértésben, ellentétes irányban haladtak – mintha a nagydarab tárgy képes lenne elszökni előlük. Az izzó vonalakból álló, forgó csomó még mindig a helyén volt, amikor a két varázsló tátva maradt szájjal találkozott előtte, és rábámultak.
– Ugyanolyan, mint a látomásban – mormolta Tabarast óvatosan, mintha valamit elronthatna a szavakkal vagy kihallgatnák. – Nincs helye kétségnek.
Végignézett a hosszú évek felhalmozott munkáján.
– Hiányozni fog mindez – mondta lassan.
– Nekem nem! – válaszolta Beldrune, és majdnem fellökte az idősebb mágust, ahogy sietve az ajtó felé fordult. – Végre egy kaland!
Tabarast pislogva nézett felgyorsult munkatársára.
– Droon? Megőrültél? Lehet, hogy izgalmas lesz, de az utunk még csak most kezdődik... könnyen leeshetsz, ha máris a magasban akarsz táncolni.
– A Sötét Istenek vegyék el a szemed fényét, Baerast... kalandozni megyünk! – kiáltott vissza Beldrune már a lépcsőkről.
Tabarast még pislogott egyet-kettőt, majd maga is elkezdett lefelé menni a lépcsőkön. Arcára savanyú kifejezés telepedett.
– Sohasem kalandoztál még, ugye?

* * * * *

Aerhiot mezeje és Salopar mezeje között a sáros völgyben előbb ösvényt, majd utat tapostak maguknak a nehéz csomagokkal megrakott utazók. Az út mellett a bozót így sövénnyé változott, mely lassacskán összeért az arra járók feje felett, és mindent besötétített maga alatt. A felriasztott madarak és mókusok hangos zörgéssel ugrottak szét minden irányba, amikor valaki átvágott a völgyön.
Főként az ökrök használták az utat, és velük együtt Nuglar. Botját a könyökhajlatába véve félálomban haladt az állandó félhomályban, három nagydarab állata előtte ballagott, csak néha foglalkozva azzal, hogy egy-egy legyintéssel elhajtsák magukról a rajzó legyeket.
Valami felcsilingelt a közelben. Nuglar megemelte egyik elnehezedett szemhéját, és oldalra fordította fejét, hogy megnézze, mi adhat ki ilyesfajta hangot a környéken... talán egy elkószált bárány, aminek a nyakába kötöttek egy olyan pöttöm játékharangot az Anya papjai? Talán néhány ifjonc?
Nem látott semmi mást, csak valami szikrázó, fehér ködöt, amely csilingelve örvénylett az úton. Lassan mindent elborított körülötte, egyre hangosabban, és valahogy kegyetlen hangon zengve, beborítva, mint valami hideg kabát... az ökröket is. Egyikük hirtelen rémülten felbőgött, ahogy a csilingelés a ködben vonyítássá változott, és a forgószél egyre hevesebben örvénylett körülöttük.
Nuglar felkiáltott, vagy legalábbis úgy hitte, s előrenyúlt, hogy meglapogassa az állat nyakát – de csak halálos, húsba tépő szelet érintett meg, ami egyetlen pillanat alatt érzéketlenné fagyasztotta ujjait. Visszahúzta karját.
Ahol a kezének kellett volna lennie, ott csak egy véres csonk meredezett. Sikolyra nyitotta a száját, de a szikrázó, fehér köd hangos sziszegéssel ledugott a torkán egy nyúlványt önmagából.
Alig egy lélegzetvételnyi idő múltán Nuglar állkapcsa leesett széltépte koponyájáról, és egy pillanattal később csontváza porrá omlott, amit a forgószél összekevert a három ökör maradványaival, és szétszórt az úton.
Hangos, diadalmas és talán egy kicsivel jóllakottabb csilingeléssel a most már valamivel nagyobb, fehér köd, és benne a forgószél végigvágtatott a völgyön és kiömlött Aerhiot mezejére, csak egy megcsavarodott pásztorbotot hagyva az úton. Az táncolt még egy pillanatig a levegőben, ahogy a forgószél maga mögött hagyta, majd a földre zuhant, hogy egy másik szántóvető később megtalálhassa.
Sok időnek kellett még eltelnie a félhomályos úton, mire a környék mókusai és madarai visszamerészkedtek a hatalmas sövény ágai közé.

* * * * *

A Kettéhasadt Kőnek egy helynek, vagy inkább jelzésnek kell lennie egy szikla talán, amiből egy forrás fakad, vagy jeges a csúcsa. Sohasem hallott még róla, de Faerűn tájain számos olyan dolog lehet, amiről semmit sem hallott.
Mystra vajon végig akarja gyalogoltatni az összesen?
Már majdnem összeesett a kimerültségtől, miközben egy domboldalra felbotladozva próbálta a látóterében tartani az utat, ami a Toronyhoz vitte... és utána elvezette onnan. Puszta kényszerből hagyta ott a tornyot, bár az úrnő – vagy Azuth – parancsára, és csak ő a megmondhatója, miért kell a Kettéhasadt Követ felkutatnia. Nos, mindenesetre nem feltételezte, hogy azonnal rátalálhat.
Ez végeredményben jó is volt, mert már nehezen találta meg magában az erőt ahhoz, hogy egyik lábát a másik után tegye. Tett még két tétova lépést, majd hirtelen azon kapta magát, hogy visszacsúszik a domboldalon. Nagy nehezen felült és nekitámasztotta oldalát egy az út szélén álló tölgynek.
Jó volt nekidőlni a fa kényelmes törzsének, amikor olyan istentelenül fáradt volt... a kéreg végighorzsolta az arcát, és már megint a fa tövében feküdt a porban. Itt, az út szélén feküdni nem volt igazán bölcs dolog, tekintve, hogy ezen a környéken elég sok penge várakozik a szabadon hagyott torkokra.
Nem volt a közelben olyan alacsony ág, melybe belekapaszkodva felmászhatott volna a fára, vagy legalább talpra tudott volna állni... ahogy erre gondolt, már kezdte behajlítani a lábait... de állj! Mit is mondott neki a Srinshee arról a fákkal kapcsolatos varázsról? Csak néhány egyszerű változtatás kell az egyik varázslat szövegében, ami az elméjében rejtőzik; Thoalot Változata, igen, így hívják. „Doabro Thoalot egy okos vén kecske volt” ébredt elméjében a varázslat szövegeként szolgáló rím. S a változtatás; egy helyett afféle.
Lehetséges, hogy Elminster kétszer-háromszor felhorkantott, miközben a varázslatot megidézte, mert a megjelenő tölgyfa – amely egy sokkal több ideje ott álló tölgy törzsének dőlt – halk, hortyogó hangot adott ki magából.

* * * * *

A figyelővarázslatok mindig hangosan felcsendültek, amikor belépett egy kegyhely előterébe. Ezúttal majdnem lángolt a fényük a rajta lévő mágiától, és Mardasper azonnal megjelent az ajtóban, elátkozott szeme felett a diadémmal, kezében az Úrnő Jogarával. Kinyílt az ajtó kopogás nélkül –, és egy elf mágus lépett be, köpenye örvénylett körülötte és a kezében tartott, élő fából készült botba illesztett ékkövek felszikráztak. Az elf tekintete találkozott az ajtónállóéval, és elengedte a botot – az állva maradt a levegőben, kövei folyamatosan felvillantak, s kialudtak –, ajkán halovány mosollyal várva Mardasper reakcióját.
Az ajtónálló nem foglalkozott azzal, hogy legalább némi meglepetést mutasson, miközben tüzetesen végigmérte az újonnan érkezettet, Az elfekkel szemben az önfegyelem mindig alapvető volt. Elkerekedő szem, grimasz vagy döbbent arckifejezés... nos, nem ma! Fiatalnak nézett ki, de Mardasper tudta, hogy a tündérnép tagjai minden varázslat nélkül képesek fiatalnak látszani még akkor is, ha már évszázadokat hagytak maguk mögött. Kicsit fennhéjázónak tűnt – de hát mind ilyennek látszik, nem?
– Üdvözlet – mondta, hangja kiszámítottan semleges volt. – Tudd meg, hogy Mardasper vagyok, Szent Mystra ezen kegyhelyének őrzője. Dolgod van itt, utazó?
– Van – mondta az elf hűvösen, és előrelépett. Az ajtónálló tüzetesen végigmérte az idegent lángoló, fehér szemével. Az elf lelassított, szemei egy kicsit elkeskenyedtek, és megállt. Kezeit elővigyázatosan kicsit távolabb tartotta az övébe tűzött varázspálcáktól.
Mardasper leküzdötte a kényszert, hogy elvigyorodjon, és gondosan folytatta a hivatalához tartozó kérdezősködést.
– Szent Mystrának hódolsz, Minden Rejtélyek Úrnőjének? – Közben a diadém igazságérzékelését használta, és saját hasonló varázslatát megtartotta egy későbbi pillanatra, amikor a dolgok kellemetlenre fordulhatnak.
Az elf habozott egy lélegzetvételnyi ideig.
– Időnként – válaszolta végül, és ez volt az igazság. Mardasper gyanította, hogy az idegen arra gondolt; valószínűleg letérdelt már egyszer vagy kétszer az istennő oltára előtt, amikor valamilyen hatásos fegyverre volt szüksége ellenfeleivel szemben. Nem számít; a válasz helyénvaló volt.
– Mindenkinek, ki ide belép – folytatta és megemelte az Úrnő Jogarának hegyét, épp csak annyira, hogy az elf szeme felvillanjon –, feltétel nélkül engedelmeskednie kell nekem, és nem használhat mágiát az engedélyem nélkül. Bárki, aki megteszi, vagy kárt okoz bárminek a falakon belülről, az életével játszik, de legalábbis a szabadságával. Pihenhetsz idebent, és vehetsz vizet a kútból, de élelmet vagy más egyebet nem biztosíthatunk... és meg kell nekem adnod a neved, nálam kell hagynod minden írott mágiádat, és ide kell adnod minden bűvös tárgyadat, mindegy milyen apró vagy milyen fajta hatalommal bír. Mind visszakerül hozzád, amikor távozol.
– Azt nem hinném – válaszolta az elf gúnyosan. – Nem áll szándékomban szolgájává válni senkinek sem, s nem adom át a nálam lévő tárgyakat sem, tekintve, hogy már hosszú ideje vannak családom birtokában... legalábbis egy embernek nem. Tudod ki vagyok, szolga?
– Egy a tündérnépből, majdnem bizonyosan egy mágus, feltehetőleg a cormyr vérvonalak egyikéből, az ifjabbak közül... s nagymértékben hiányzik belőled a diplomáciai és az erkölcsi érzék egyaránt – válaszolt Mardasper laposan. – Többet is tudnom kellene? – Kimondatlan parancsára a diadém varázskövei felszikráztak, és együtt lüktettek a jogar izzásával. Nem mindenkinek van pislogó botja, ifjonc, gondolta, de...
Az elf szemek haragoszölden villantak meg, és a keskeny ajkak megfeszültek, de az idegen csupán annyit mondott:
– Ha nem cselekedhetem szabadon... nem.
Mardasper megvonta a vállát, és kicsit megemelte a kezét, hogy ismét felhívja a másik figyelmét az Úrnő Jogarára. Nem akart varázscsatába bonyolódni még egy ostoba ellenféllel szemben sem és nem volt szüksége figyelővarázslatokra vagy a lebegő botra, hogy felismerje; ez nem egy ostoba ellenfél.
Az elf hasonlóképpen megvonta vállait, majd hirtelen lecsapó kígyóként ugrott előre – és Mardasper gyakorlatilag az orrába dugta a jogart, közben rákiáltott.
– Vigyázzon, uram!
– Ez az ember! – köpte az elf az olvasópolcon nyitva álló könyvben az egyik névre mutatva – még mindig itt van?
Mardasper alig néhány ujjnyi távolságból nézett a haragtól lángoló szemekbe, és tudta, hogy veszített. Próbálva visszatartani félelmét nyelt egy nagyot, és amikor megszólalt, hangja meglepően nyugodt volt zaklatott bensőjéhez képest.
– Nem. Rövid látogatást tett ma reggel, és hamar távozott. Azt hiszem, nyugat felé indult.
Az elf dühös párducként üvöltött fel, és megpördülve az ajtó felé indult. A bot fekete varázslángokat hagyva maga mögött elindult utána, két nagy, zöld kő felfénylett a tetején, mint egy kerek szempár.
– Nem szeretne üzenetet hagyni ennek az Elminsternek, ha esetleg valamikor újra megállna a toronynál? – kérdezte Mardasper a legnemesebb, legvégzetesebben zengő hangon, amit csak ki tudott adni magából. Az elf közben gyakorlatilag feltépte az ajtót. – Sokan teszik.
Az elf visszafordult az ajtónál, és hagyta botját a kezébe röppenni, mielőtt megszólalt.
– Igen! – csattant fel. – Mondd meg neki, hogy Ilbryn Starym kutatja, és szeretné, ha felkészülten találna rá. – Azután kiviharzott, és hangos dörrenéssel csapta be maga mögött az ajtót. Visszhangja még néhány pillanatig hirdette a bejáraton tett erőszakot.
Mardasper addig bámulta a nehéz fát, amíg a figyelővarázslatok azt nem mondták, hogy az elf már messzebb jár. Azután letörölte homlokáról az izzadtságot, és majdnem összeroskadt megkönnyebbülésében ott, a kis olvasópolc mellett.
Az Úrnő Jogara felvillant, és ő majdnem eldobta ijedtében. Ez biztosan valamiféle jel volt – de vajon bátorító jelet kapott? Vagy valami mást?
Mardasper óvatosan megrázta a jogart, remélve, hogy még történik valami, de ahogyan sejtette, nem jött válasz. Ah, csak egy apró szakadás a Szövevényben! Robbanás! Mystra Hét Titkos Varázsának egyikétől...!
Hirtelen minden összekeveredett a fejében, de leküzdötte a kényszert, hogy eldobja a jogart. A Holdszarv-torony utolsó olyan szolgája, aki megtette, csupán egy maroknyi hamu képében folytatta további pályafutását.
Mardasper súlyos gondolatokkal tért vissza szobájába. Jól cselekedett? Mit gondolhat róla Mystra? Meg kellett volna próbálnia megállítani az elfet? Talán be kellett volna engednie ezt az Elminster fickót minden dolgával együtt? Természetesen az a férfi nem lehetett az az Elminster, Aki Mindig Van, ugye? Nem, neki ősöregnek kell lennie mára már, és csak...
Mardasper nyelt egy nagyot. Ezen fog idegeskedni az elkövetkezendő éjszakán és napon át. Tudta, hogy így lesz.
Eltúlzott gondossággal tette le a diadémot és a jogart, majd leült a székébe, sóhajtott, s egy ideig a sötét falat bámulta. Mystra papjai pontosan elmondták: azok a napok, amikor valamely erős ital áztatja torkát, nem számítanak bele itt töltött szolgálatába.
Csakugyan. Óvatosan egyszerre a legközelebbi könyvespolcon álló, háromkötetes sorozat minden részét, benyúlt mögéjük a sötétségbe, és egy nagy, poros üveget vett elő. A Mélységbe Mystra papjaival és az ostoba szabályaikkal is!
– Mystra, mennyire cselekedtem rosszul? – kérdezte hangosan, miközben kidugaszolta az üveget.
Az ujjai között a dugó fényes csillagként ragyogott fel egy rövid pillanatra –, és olyan erőszakosan repült vissza az üvegbe, hogy közben felsértette az ujjait is. Mardasper néhány szívdobbanásnyi ideig a kezét bámulta, majd gondosan visszatette az üveget a helyére.
– Szóval most jól... vagy rosszul cselekedtem? – kérdezte idegesen a szobát belengő félhomálytól. – És hol vannak Mystra papjai, amikor szükségem lenne rájuk?

* * * * *

– Ááá! – kiáltott Tabarast, és a port felverve a hátára zuhant az úton. Az öszvér tett még egy lépést, mielőtt megállt, szemrehányóan visszanézett, azután ott maradt, és várakozott.
Beldrune kacagott szerencsétlenül járt társán, és karját nyújtotta neki saját öszvérén ülve.
– Elhatároztad talán, hogy még ma leporolod Faerűn útjait, Baerast barátom? – kérdezte vidáman, s egy pillanattal később hátasa hirtelen megállt a másik mögött.
Egyensúlyát vesztve Beldrune egy meglepett kiáltás kíséretében tehetetlenül átfordult az öszvér fején.
Akkorát puffant az úton, hogy Tabarast akaratlanul is elvigyorodott. Azután fel is kacagott, amikor a két hátas egymásra nézett, és mintha valamiféle megegyezésre jutottak volna, egyikük előrelépve a porban fetrengő, felnyögő varázslóra taposott.
Beldrune nyögései haragos és fájdalmas kiáltásokba csaptak át, ahogy karjaival vadul hadonászva próbált megszabadulni az öszvérpatáktól.
– Segíts! – kiáltotta. – Mystra szerelmére, segíts!
– Állj fel! – mondta Tabarast még mindig vigyorogva, és megragadta a másik mágus haját. – Ez a Kiválasztott már biztosan félúton jár oda, ahová tart, és mi még arra sem vagyunk képesek, hogy egy öszvér nyergében megüljünk. Állj már fel, Droon!
– Arrrgh! – kiáltott fel Beldrune. – Engedd el a hajam!
Tabarast úgy tett, és Beldrune feje akkora hanggal esett vissza az út porába, hogy puffanása lehetett volna az idősebb mágus zuhanásának kisebb visszhangja is. A fiatalabb varázshasználóból kitört valami hosszan tartó és összefüggéstelen szitkozódás-féle, de Tabarast nem foglalkozott vele – már elindult, hogy elkapja a lassan a következő emelkedő felé ballagó hátasok kantárját.
– Visszahoztam őket – mondta a még mindig átkozódó társának, amikor az állatokkal maga mögött visszatért. – Javaslom, hogy gyalogoljunk mellettük egy ideig... úgy tűnik, mindketten elszoktunk egy kicsit a lovaglástól.
– Ha arra gondolsz, hogy túl gyakran kiesünk a nyeregből – kiáltotta Beldrune –, akkor elszoktunk a lovaglástól. De sohasem szokunk vissza hozzá, ha nem ülünk fel!
Saját szavait alátámasztva egy gyors mozdulattal Tabarast öszvérének nyergében termett, gondolván, hogy a hátasváltás majd segít valamennyit az út megkönnyítése érdekében.
Az állat a szemét forgatta. Nehezen fogta fel, hogy Tabarast ott áll mellette és közben valaki ordibálva ül a hátán. Nem mozdult.
Beldrune rákiáltott, és úgy rángatta a kantárt, mintha valamiféle hatalmas halat fogott volna ki egy tóból. Az öszvér hátrarántotta a fejét, de ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, inkább megpróbálta kitépni a bőrszíjakat Beldrune kezéből, és továbbra sem indult el. Beldrune hátrarántotta lábait, és közben azt kívánta, bárcsak lenne rajta sarkantyú. Olyan erősen rúgott a bestia oldalába, ahogy csak tőle kitelt. Semmi sem történt, ezért újra rúgott. Az öszvér felugrott a levegőbe, és táncolni kezdett. Beldrune hátraesett valami fuldokló hangot adva ki, komolyan megütötte egyik vállát, és tehetetlenül a hátára fordult az úton. Nagyszerű selyemköpönyegének kinézete gyors ütemben közelített a poros és viseletes rongyok állapotához, ahogy felkelve végigbotladozott az út egy kis szakaszán és – hogy pontosak legyünk; lombrengető erővel – találkozott egy pár, egymáshoz nagyon közel álló tölgyfával az út szélén.
Tabarast elkapta a morgó állat kantárját – mind ez ideig még csak nem is sejtette, hogy az öszvérek tudnak morogni –, és közben szorosan a markában tartotta a másik hátasét is.
– Akarsz még betöretlen, vadon ülő, hatalmas lovagot játszani, vagy befejezted? – csattant fel hátranézve. – Fontos küldetésben járunk, emlékszel?
A földön fekvő Beldrune egy ideig csak kábultan nézett vissza társára, azután lassan sikerült feltápászkodnia. Amikor újra egyenesen állt, egyik kezével kifésült némi port a hajából – grimaszolva a fájdalomtól, ami a mozdulattól végigrohant a hátán –, és felkiáltott.
– Azzal az üvöltözéssel, amit itt csapsz, remélem, hogy Elminster legalább negyven tanyával előttünk jár!
Mögötte az egyik tölgyfa mintha megrázkódott volna egy pillanatra, de a mágusok nem vették észre.

 

 

Hat
A KETTÉHASADT KŐNÉL

Hagyd a köveket megrepedni és a világot változni
Amikor ketten találkoznak,
Hagyd az égen a káoszt sikoltani
És lábaik körül kígyók sziszegnek.

Ismeretlen szerző
a Találkozások című balladából,
melyet valamikor a Tizenkét Uralkodó
esztendeje előtt alkottak meg

Napfény csapott le rá, és Elminster elmosolyodott. Még mindig olyan vidéken járt, amin soha azelőtt, de ezen az úton már több tanyasi szántóvető is biztosította afelől, hogy jó irányban halad a Kettéhasadt Kőhöz.
Puszta megszokásból hátranézett, hogy nem követik-e, majd fel az égre; madarak alakját felvenni közkedvelt mód volt például az elf mágusok közt, akik nem éppen barátságosan néznek az első emberre, aki besétált Cormanthorba, és visszavonhatatlan változásokat okozott. Most azonban mind az út, mind az ég mentesnek tűnt mindenféle ellenféltől – és mindenféle élettől, ha már itt tartunk.
Elminster röviden elcsodálkozott, hogy vajon milyen messzire juthatott a két szerencsétlen mágus az engedetlen öszvéreiken. Magában felkacagott. Mystra útjai kifürkészhetetlenek.
Az ég tiszta volt, és hihetetlenül kéken ragyogott, hűvös szellő fújdogált. Tökéletes nap volt a gyaloglásra, és Athalantar utolsó hercege kifejezetten élvezte az utazást. Veteményeseket hagyott maga mögött az út mindkét oldalán, néhol kövekből összedobált határhalmokkal elválasztva, melyek itt-ott úgy néztek ki, mintha valami sírt is jelölnének egyben, vagy esetleg egy föld alatti szörnyeteg üregét zárnák le... Jóval több balladára emlékezett, mint ahány órányi kapálásra, vagy ekézésre.
A levegő a friss szántás nedves földillatát hordozta, és ha már egy bizonyos athalantari ifjúnak egyedül kellett járnia ezen az úton, akkor is inkább érezte magát élő, mint egy sírja felé botladozó halálraítéltnek, amilyennek az előző napokban látta magát. Füle gyorsfolyású patak nevetését kapta el balról, és a következő emelkedő tetejéről már a vizet is látta. A keskeny, de mély patak kettészelte a földeket. Előtte az út mellett futott egy darabon egy épületig, ami malomként szolgált.
Ez jó. A legutóbbi szántóvető szavai alapján ez csak Anthather Malma lehet. Egy magas kőépület, mely villás kart nyújt az út fölé. Egy kart, melyen természetesen semmiféle jel nem látható.
A patak átfutott a malom lapátkereke alatt, mely megállás nélkül forgott, ahogy tehette azt már esztendők óta. Az épület előtt liszttől fehér emberek rakodtak meg éppen egy szekeret zsákokkal. A lovaknak nehéz dolguk lesz hazáig. Az egyik férfi meglátta Elminstert, és mormolt valamit, mire a többiek is odanéztek, s végigmérték az idegent. Azután visszafordultak dolgukhoz, amit eddig sem hagytak abba egy szívdobbanásnál hosszabb időre.
El széttárt kezekkel mutatta, hogy nem akar fegyvert rántani, és megállt a legközelebbi ember mellett.
– Üdvözlet – szólította meg. – A Kettéhasadt Követ keresem, és innen nem ismerem a továbbvezető utat.
A férfi furcsálkodva nézett rá, majd végigmutatott az úton.
– Könnyen megtalálja... egyenesen arra. Jó sokat kell menni, amíg bent nem áll a közepében. De az csak egy kő; semmi más nincs ott.
Elminster vállat vont, és elmosolyodott.
– Afféle ígéretet tettem, hogy elmegyek oda – mondta. – Köszönetem.
A molnár bólintott és szó nélkül a következő zsák után nézett. Ez valahogy megnyugtató volt és Elminster folytatta útját.
Órákig kellett gyalogolnia, de a Kettéhasadt Kő eléggé felismerhető volt. Magas és fekete, mintha egy kifordított gödör lenne, sisakszerű halomként emelkedett ki a bokrok közül – szinte pontosan félbehasította az út. A közelben nem voltak tanyák, és El gyanította, hogy a kő a szokásos „kísértetjárta” jelzőt viseli magán vagy más okból tett szert arra a rossz hírnévre, ami általában a hasonlóan szokatlan külsejű tereptárgyakat kíséri. Hacsak nem nyilvánítja őket szentnek valamelyik vallás.
Pecsétet, oltárhoz tartozó rúnát, vagy más jelet nem látott a fekete sziklán, ahogy közelebb ért, de felmérhette a méreteit. Legalább hat embernyi magas volt, és a két fél között átvezető út hosszan, félhomályosan nyújtózkodott egy jó szakaszon. A szikla belseje nedves volt a felszivárgó talajvíztől, és alig néhány lépés után halovány köd borította be a hasadékot.
Ott, bentebb valaki várakozott rá.
Elminster nyugodtan besétált a hasadékba, arcán kedves mosoly jelent meg, annak ellenére, hogy úgy érezte; utazásai itt véget értek, és sötét jövő elé néz.
Rossz előérzete nem halványodott attól, amit látott. Az előtte álló alak ember volt, és nő. Egyedül, köpeny nélküli, sötét ruhában álló, magas és karcsú alak; egyszóval veszélyes.
Ha Elminster egy éppen széthulló, sötét teremben állt volna, ahelyett, hogy egy domboldalon bukdácsolt lefelé, amikor egy jogar a porba hullott, akkor már látta volna ezt a szépséges varázslónőt. Így azonban ismeretlenek voltak számára a sötét szemek, melyekben a baj ígérete csillant.
Vagy lehet, hogy inkább vidámság... esetleg diadal?
Lábaira lehetetlenül hosszú szárú csizmákat húzott, és csillogó, fekete haja még annál is hosszabb volt. Bőre csontfehér, vonalai még éppen a kellemesebbik oldalán voltak a szögletesnek. Nyugodt volt, egyik hosszú ujjú kezében egy pálcát forgatgatott. Az a fajta varázslónő volt, aki elől a népek gyáván menekülnek.
– Üdvözlet – szólalt meg, hangjában egyszerre volt kihívás és pajzán ígéretek. Vágyakozó tekintettel mérte végig Elt, sáros csizmáitól kezdve egészen fésületlen hajáig. – Értesz – nyelve egy pillanatra láthatóvá vált beszéd közben. – a mágiához?
Elminster nyugodtan nézett a sötét szemekbe, és bólintott. Azuth szavait észben tartva válaszolt.
– Egy kicsit.
– Az jó – válaszolt a sötét hölgy szinte dédelgetve a szavakat. Átvette a pálcát a másik kezébe. – Az jó, mert éppen egy tanoncot keresek. Egy hűséges tanoncot.
Elminster nem kívánta kitölteni a csendet, mely a szavakat követte, így újra a nő szólalt meg.
– A nevem Dasumia. És a tiéd...?
– Elminster vagyok, Hölgyem. Csak Elminster – válaszolt csupán udvariasságból. – Azt hiszem, tanoncságom napjai már elmúltak. Én...
Hirtelen ezüst tűz kélt életre benne, fénye visszahozott egy képet emlékei közül, mely a Rókatorony legjobb hálószobájának mennyezetét mutatta, és rajta a lángokból formált betűkkel írt szavakat: „Szolgáld, kit úgy hívnak, Dasumia.” El nyelt egyet.
– ...szolgállak, ha elfogadsz – fejezte be a mondatot úgy érezve, hogy a káprázatos, sötét tekintet a lelkéig hatol. – Bár meg kell mondjam, hogy mindenekelőtt Szent Mystrát szolgálom.
A sötét szemű varázslónő könnyedén elmosolyodott.
– Nos, persze... mind őt szolgáljuk, ugye?
– Bocsánatodat kérem, Dasumia úrnő – mondta Elminster rekedten –, de meg kell értened... jóval közvetlenebb módon szolgálom Őt, mint sokan. Én vagyok az, Aki Mindig Van.
Dasumia ezüstösen csengő hangon felnevetett, majd fejét is hátrahajtva annyira belefeledkezett örömébe, hogy hosszan gördülő visszhangot vert a Kettéhasadt Kő hasadékában vezető út melletti falakról.
– Biztosan te vagy az – mondta a nő, amikor újra képes volt megszólalni, s előrelépve megfogta Elminster kezét. – Tudod te, hogy hány fiatal mágus keresi a hírnevet azzal, hogy kiadja magát annak, Aki Mindig Van? Nos... csak a múlt hónapban legalább egy tucatnyival találkoztam, úgy feleannyival az azelőtti hónapban, és nem olyan régen is összefutottam az egyikkel.
– Ah – válaszolta Elminster kihúzva magát –, de egyikük sem volt olyan jóképű, mint én, ugye?
A varázslónő ismét elnevette magát, és játékosan meglökte El vállát.
– Egy álombéli látomás mondta, hogy itt keressek magamnak tanoncot, de nem hittem volna, hogy olyat találok, aki meg is tud nevettetni.
– Akkor felfogadsz? – kérdezte Elminster, és nem mutatta jelét, hogy érezte a lökés segítségével megidézett varázslatokat. A bensőjében ébredő hő azt mondta neki, hogy Mystra ezüstszín tüze keményen dolgozik a befolyásolások ellen, és legalább három olyan mágia ellen, aminek segítségével a nő egy-egy szó kimondásával elpusztíthatná. Hát ezért nagyszerű dolog varázslónak lenni. Majdnem olyan csodálatos, mint Kiválasztottnak lenni.
Dasumia olyan tekintettel mosolygott rá, amiben több volt a diadalérzet, mint bármi más.
– Testestől-lelkestől az enyém vagy – mormolta. – Testestól-lelkestől. – Elfordulva a fiútól visszanézett a válla fölött. – Melyiket kóstoljuk meg előbb, hmmm? – dorombolta kihívóan.

* * * * *

– Gondolj bele, Droon! Lenne ennyire széles körű mágikus tudásunk, és seregnyi tehetséges, vagy majdnem tehetséges mágusunk tengertől tengerig, ha Myth Drannor még mindig olyan büszkén állna? Vagy szerinted bekerülhettünk volna a Dal Városának legfelsőbb köreibe úgy, hogy közben a többiek a nekünk odalökött csillogás néhány szikrájáért küzdenének, vagy azért, amit ősi kriptákból lopnánk el lichek ellen harcolva? – kérdezte Tabarast oldalra fordulva nyergében és majdnem megint sikerült leesnie annak ellenére, hogy övekkel és szíjakkal kötötte oda magát. Azután úgy döntött, hogy sokkalta előkelőbb dolog előre nézve mutogatni a levegőben, miközben kifejti mondandóját. Hátasa sóhajtott, és inkább nem törődve vele csak baktatott tovább.
– Ugyan már! Nem ékkövekről van szó, Baerast – válaszolta Beldrune. – Nem is káposztáról, hanem mágiáról! A Művészetről! Ötletek tömkelegéről, bájolások sokaságáról és az új dolgok végtelen áradatáról, és...
– Számtalan képtelen beszéd ifjú mágusoktól – ellenkezett az idősebb varázsló. – Már te is, kedves Droon, biztosan elegendő esztendőt láttál, hogy tudd; a nagylelkűség... nyíltan kimondva, és most nem egy tanoncról van szó, akit a hűség vagy a mágia mestere szolgájává tesz... ritkább, s kevésbé elismert rangban van a varázslók sorai között, mint bármely más dolog Faerűn tájain, kivéve talán egy ork hordát. Kérlek, ne fáraszd a fülemet efféle ostobaságokkal.
Beldrune kétségbeesetten tárta szét karjait.
– Minden olyan nézet, mely különbözik a tiedtől, csupán elvadult ostobaság? – kérdezte. – Vagy lehetne némelyik afféle hangosan zengő szélhárfa, valamely magasabbrendű igazság apró maradványa, melyet még nem fedtek fel az istenek a hatalmas Tabarast előtt, a bölcs Tabarast előtt, az elképzelhetetlenül idős Tab...
– Miért van az, hogy a fiatalok mindig olyan hamar személyeskedni kezdenek? – kérdezte a bölcs, öreg Tabarast a világtól fennhangon. – Nevet és kigúnyolható személyiséget adnak egy vitatémának, hogy könnyebben megtámadhassák beszélgetőtársukat. Ez akadályozza meg a régóta szilárdan álló kijelentések elmozdítását, és ez árnyékolja be a valahavolt bölcsek neveit. Csalódott vagyok, Droon. Az efféle döfködés nem szolgálja semmiféle nézet megbeszélését, és használói sokszor inkább alkalmazzák pajzsként mások igazával szemben, mint jelentéssel bíró, elmés kijelentésekként.
– Uh, ah, aha, igen – mondta Beldrune gyengén. Miközben Tabarast lélegzetet vett a hosszú szónoklat után, még néhány szó kicsúszott. – Azt hiszem, a mesés Myth Drannor hatásáról beszéltünk, melyet a Művészetre tett egész Faerűn területén.
– Arról – értett egyet Tabarast, és kis lovaglóostorának egy sikertelen legyintésével gyorsabb léptekre akarta ösztökélni hátasát. A probléma az volt, hogy valószínűleg egy korábbi balszerencse folytán, amely valahogyan elkerülte a tekintetét, az eszköz eltört a markolatrész felett, és a csonk teljesen használhatatlan volt eredeti rendeltetésére.
Beldrune várta a körülményes és fellengzős megjegyzéseket, melyek kényszeresen követték Tabarast minden észrevételét, de ezúttal hiába.
Csodálkozva megemelte egyik szemöldökét, és semmit sem mondott, csak követte társát a következő domboldalra – sok volt belőlük a környéken. Végigsimított a fekete köpenyen, amit összetekerve maga elé fogatott a nyeregre, megtalálta alatta az öreg flaska megnyugtató simaságát, és előhúzta azt. Még Tabarast csinálta az italt, és Beldrune ízlésének egy kicsit vizes volt, de nem akart ismét belebonyolódni abba a vitába. Legközelebb majd ő készíti, és kicsivel több lesz benne abból a ritka és nemes összetevőből, ami a lényegét képezi, s jóval kevesebb a vízből.
Hmmm. Úgy tűnik, mindig elszámolják magukat. Egy nappal ezelőtt a kalandozás még nagyszerű dolognak tűnt – csakhogy több kalandra gondolt, és kevesebb lovaglásra. Ha ez még sokáig így megy, akkor derékfájós, megtört ember lesz belőle. Csak ma már legalább húszszor leesett, ellenére a szíjaknak és öveknek, melyekkel a nyereghez kötötték magukat, s amelyek kiváló lehetőséget adtak a démonjárta bestiáknak, hogy húzzák őket, ha efféle szerencsétlenség történik. Egészen addig, amíg valahogy ki nem szabadítják magukat számos rúgás és csapkodás segítségével. Tabarast jóval többször csókolta meg Faerűn földjét, gondolta némi elégedettséggel, miközben az öreg varázslót figyelte, aki éppen leereszkedett egy enyhébb lejtőn. Most még mindkét lába olyan, mintha oda lenne ragasztva türelmes hátasa oldalához, de a következő pillanatban akár...
Valami sötét és csillagokkal telt rohant végig Beldrune testén, mint valami bosszúszomjas szél, és a varázsló bal lába hirtelen úgy megfájdult, hogy majdnem kiesett a nyeregből. Egyébként is csak úgy tudott fennmaradni ugráló, bőgő hátasán, hogy mélyen belemart annak nyakán a bőrbe, és próbált egyensúlyban maradni.
Maga előtt a domboldalon lenézve látta, hogy miféle átok szállt szegény Tabarast fejére. Egy sötét köpönyeges, elf lovas hajolt szellemszerű hátasa nyakára, és mellette egy villámokat köpködő bot lebegett. Beldrune átlátott a csendben csapkodó patákon, ahogy az elf az idézett lóval átvágtatott az idősebb máguson, és az oldalára borította az öszvért lovasával együtt.
Beldrune olyan gyorsan sietett társa segítségére, amilyen gyorsan haladni mert az öszvérrel, de Tabarast valószínűleg valamiféle mágia segítségével már talpra állította alacsony hátasát, és a száguldó elf után kiabált.
– Tejszagú kamasz! Hegyesfülű fattya gondatlan szülőknek, akiket szívesen ismertem volna! Utak rosszmodorú zsarnoka! Óvatlan varázsdobáló! Szívesen vernék némi bölcsességet abba a körömnyi agyadba! Először biztosan némi emberségre tanítanálak meg... és lovagolni!
Ilbryn Starym hallotta némelyik keresetlen szót, de még annyira sem érdekelte a dolog, hogy legalább elmosolyodjon rajtuk. Emberek. Sápadt, tévelygő árnyai annak, akire vadászik. Már nem járhat messzire.
Elminster Aumar – ronda, kampós orr, a tiszteletlenség egyfolytában ott bujkál kékesszürke szemeiben, haja pedig fekete és loncsos, mint egy ázott medve szőre. Valami ismerős, éhséggel vegyes zsibbadás jelent meg Ilbryn szájában. Vérszomj. Már majdnem sikerült megízlelnie ennek az embernek a vérét, akinek meg kell halnia, hogy tisztára mossa kezeit, melyekkel bepiszkította a Starym Ház becsületét. Lovaglás közben felemelkedett a valójában nem létező lóhátról és felkiáltott.
– Elminster halott!
Kiáltása végigzengett a dombtetőkön, de a világ nem akart válaszolni neki.

* * * * *

Az alkony mindig bársonyos függönyként ereszkedik le a Holdszarvtoronyra. Mardasper szeretett kiállni a romos falakra, hogy megnézze a naplementét, és sokszor akaratlanul is mormolni kezdte valamelyik szerelmi ballada szavait, már amennyire visszaemlékezett belőlük. Ez volt a nap egyetlen olyan időpontja – eltekintve a hívatlan látogatóktól – amikor szabadjára engedte érzéseit és arról álmodozott, hogy mit fog tenni Faerűnben, ha itt letelt szolgálata.
Mardasper, a Hatalmas lehet még belőle, hosszú szakállú bölcs, hatalommal bíró gyűrűkkel az ujjain, és a kisebb mágusok tiszteletétől övezve. Sárkányokat teremthetne és pusztíthatna el, mi több, királyoknak parancsolhatna úgy, hogy azok nem mernének nem engedelmeskedni.
Vagy megmenthetne egy hercegnőt, esetleg egy gazdag nemes leányát. Mágiával fiatalítaná meg magát időnként, de hogy hatalmát titokban tartsa, sohasem venné fel a mágusok talárját, vagy használna az övékéhez hasonló botot. Valahol a zöldben kiharcolna magának egy kisebb báróságot.
Kedves gondolatok, melyekre az ember szívesen emlékszik vissza később... Bármikor, ha megzavarták magányos naplementéit, Mardasper Oblyndrin komolyan feldühödött. Most is dühös lett.
A figyelővarázslatok megcsendültek. A figyelővarázslatok mindig csak csengtek. A nyers hatalom, amit nem lehetett ellenőrzés alá vonni, ki-be kapcsolni, mindig rávette őket, hogy kínosan sikoltozzanak. Mardasper morogva dübörgött le a hosszú, keskeny lépcsősoron, mielőtt a látogató elérhette volna a küszöböt. Lehetett gyors az idegen, de a hátsó lépcső egyenesen az előtérből nyíló, harmadik ajtó mögött húzódott. Amikor a nagyajtó kinyílt, és a falnak vágódott, Mardasper már a helyén állt az olvasópolc mögött, sápadtan, és remegve dühében. Rábámult az ajtónyílásban gyülekező, esti félhomályra, de nem volt ott senki.
– Fedd fel magad! – mondta hűvösen, de éppen elég hangosan a varázslathoz, amely tudomása szerint vagy láthatóvá teszi azt, aki mágia álcája mögé rejtezett, vagy legalább némi félelmet okoz benne a figyelővarázslatok segítségével. Igen nagy mágikus hatalomra vallott kitárni a torony ajtaját annak fém hevederjeivel, többrétegű bájolásaival és a keretébe vésett rúnákkal együtt.
Túl nagy hatalomra, gondolhatta volna, hogy tulajdonosát megrémiszthesse.
A figyelővarázslatok semmit sem jeleztek a hatótávolságukon belül. Hmmm; talán az a magasan-hordom-az-orromat elf hagyott itt valami időzített mágiát, és elrontotta az időzítést. El sem tudott képzelni olyan dolgot, ami kinyitja az ajtót, és annyira gyors, hogy azonnal elhagyja a figyelővarázslatok hatósugarát – és az ilyen hatalmas mágia mindenképpen hagy maga mögött valamilyen nyomot. Még egy teleportálás vagy másféle áthelyezés is. Az ajtó saját mágiája eleve akadályozza a rámondott varázslatokat... szóval ki – vagy mi – tudta kinyitni?
Mardasper megidézte a figyelő és őrző varázslatok erejét, hogy újra bezárja és lepecsételje az ajtót. Miután becsukta, elgondolkozva meredt rá egy darabig, és nem érintette meg.
Elmormolta azokat a szavakat, amelyeket még sohasem használt és nem is gondolta róluk, hogy használnia kell majd őket egyszer – azokat a szavakat, amelyek utasították az egyik készenlétben lévő őrvarázst, hogy űzzék ki a mágiát minden olyan dologból és lényből, amely az ajtóhoz ér. A figyelővarázslatok válaszképpen fellángoltak az elméjében, de nem találtak semmit. Ha bármilyen varázshasználó volt a közelben, az most nagyon kint lehet az erdőben...
...vagy már itt, bent a Toronyban, az őrvarázslatok hálója mögött.
Mardasper az ajtóra nézett, és hirtelen annyira kiszáradt a torka, hogy nyelnie kellett egyet. Ha egy idegen volt a Holdszarv-toronyban, akkor éppen most zárta be magát vele.
Istenek odafenn. Nos, talán most jött el az ideje, hogy eleget tegyen a Torony Őrzője címnek. Számtalan hasznos – és félreértett, elfeledett vagy éppen töredékes – varázslat hevert odabent, a birodalomrengető mágiától a takarítóvarázslatokig.
– Mystra legyen velem – suttogta maga elé, és kinyitva a főlépcsőhöz vezető ajtót elindult felfelé.

* * * * *

A köd csak időnként csilingelt fel lágyan egy kicsit, ahogy végiglebegett a pergamenekkel borított tábla felett, mint valami nyughatatlan szellemféle a tengerpart sziklái között. Időnként végigsimított egy ékkövön, vagy egy ismeretlen hatalommal rendelkező tárgyon, amit Tabarast és Beldrune csupán papírnehezéknek használt. Ilyenkor a köd egy pillanatra türkiz fénnyel felvillant.
Amikor a magába szippantott hatalom túl erős volt, a köd diadalmasan felörvénylett, és fehér, lángszerű nyalábok csaptak ki belőle egy szemvillanásnyi időre mielőtt újra nyugodtan lebegő ködkígyóvá változott volna.
Vacaktól vacakig ugrálva felfénylett, amikor hatalmat szívott magába, és folyamatosan növekedett. Éppen egy örvénylés közepén tartott, amikor kitárult az ajtó, és a Torony Őrzője benézett. Valami idebent felvillant az imént, és egy fehér lángnyelvet köpött ki a kulcslyukon...
Mardasper megállt a küszöbön, és elengedett egy kutatóvarázst. A köd elhalványodva lesüllyedt az asztal mögé, és majdnem láthatatlanná vált. Amikor a varázslat átgördült rajta, inkább mutatta magát ijedtnek, minthogy ellenálljon, és a mágia így felfedezze.
A varázslat benézett a szoba minden sarkába, majd elhalványodott és semmivé foszlott. Közben csupán valami enyhe szellő sóhajtott fel lágyan.
Mardasper a szobába bámult, fehéren izzó szemével kereste mindazt, amit varázslata nem fedezett fel. Kell lennie valakinek, vagy valaminek idebent; az áthelyező és teleportáló varázslatok nem működnek a Toronyban.
Elátkozott szeme szinte azonnal megtalálta, amit keresett; az a szellő nem annyira légmozgás volt, mint valami élő, lebegő, testetlen lény. Mardasper haragos sietséggel indított útjára egy csillagtörést – olyan mágiát, melyet a szellemi és gáz állapotú lények elpusztítására dolgoztak ki.
Felvillantak a várt lángok, és velük együtt a levegőbe hasított egy kínterhes sikoly is. A Torony Őrzője azonban nem volt felkészülve mindarra, ami ezután következett.
Ahelyett, hogy elpárolgott volna, a lángoló, felrobbanó köd hirtelen újra összefolyt, és iszonytató sebességgel egy emberi fejet kezdett formálni a vállakkal együtt – egy fejet, mely valójában először csak egy szempár és hosszú, leomló haj volt.
Mardasper hátrébb lépett; ki lehet ez a szellemnő?
Inkább füstből, mint húsból való ujjak mozdultak bonyolult minták írására. Ezzel felébresztették az őrvarázslatok lángjait, és Mardasper riadtan kutatott elméjében, hogy felismerje a nő varázslatát – ennek a szellemnek nem lett volna szabad túlélnie a csillagtörést!
Egy pillanattal később a varázslónő szellemszerű körvonalaiban megjelent egy száj és a lény felnevetett – magas hangú, éles vidámsággal, amely hirtelen feloldódott a sziszegésben, amellyel savat köpött az őrzőre... és az ezt követő halálsikolyban.
Mardasper még olvadozó, füstölgő csontjai a savtól bomló padló köveire zuhantak.
A szoba fölé hideg, örömtelen nevetés emelkedett diadalmasan. Egyesek sikolyszerű, vad röhögésnek vélték volna, de a ködöt kavaró forgószél már régen nevetett.
Kicsit kijött a gyakorlatból.

 

 

Hét
HALÁLOS VARÁZSLATOK JELZIK JÖVETELED

A gonoszságban nincs semmi különcködés azoknak, akik elsősorban önmagukat szolgálják.

Thaelrythyn, a Thay birodalomból
az Egy thayvian mágus
vörös könyve című műből
a Nyereg esztendejének
környékén kiadva

Hideg nap volt így tavasz vége felé – a harmadik zöldülés, mióta két mágiahasználó találkozott a Kettéhasadt Kőnél –, és az ég egyszerre tetszelgett vörös, rózsaszín és arany fényben, ahogy a nap lepihenni készülődött. Egy torony emelkedett lilás tűként a lángoló égre, és nyugatról közeledve valami kicsi és sötét repülte körbe az épületet.
Fejek fordultak, hogy tulajdonosaik felnézzenek rá: egy repülő szőnyegre, rajta két ülő emberrel, alakjuk sötét sziluett csupán a lenyugvó nap sugaraitól tüzes ég hátterén.
– Szép, nem? – dorombolta Dasumia a torony felé fordulva. Zöldes csillogás jelent meg a szemeiben, amiről El már régen megtanulta, hogy a veszélyt jelzi. A nő előredőlve a könyökére támaszkodott, állát a kezeibe fektette, és szinte elégedetten szemlélte az építményt.
– Az, úrnőm – válaszolta Elminster óvatosan.
Nyugodt szemek fordultak felé, és néztek az ő szemeibe. Istenek, már megint baj lesz; Mystra védelmezz!
Úrnő mestere a toronyra mutatott.
– Egy Holivanter nevű varázsló lakik ott. Vidám fickó; bestiákat idézett, hogy megépítsék a tornyát, és mindenféle gyermekversikéket tanított nekik. Kedveli a beszélő békákat, és némelyiküknek még szárnyakat is adott, hogy repülhessenek.
A szőnyeg lágyan másodszor is körbelebegte a tornyot. Az úgy emelkedett ott, mint a tündérmesék tűszerű építményei a mesés kertek közepén. Néhány ablaka mögött rubinvörös lámpák fénylettek, de egyébként kifejezetten nyugodtnak, szinte elhagyatottnak tűnt.
– Holivanter háza... csinos, nem?
– Csakugyan, úrnőm – értett egyet Elminster, és így is gondolta.
– Öld meg! – csattant fel Dasumia.
El pislogva nézett rá. A nő bólintott, és egy uralkodói mozdulattal lemutatott a karcsú toronyra.
El megdermedt.
– Úrnőm, én...
Mintha kis lángnyelvek táncoltak volna a varázslónő szemeiben, ahogy tekintetük találkozott. Az egyik íves szemöldöke megemelkedett.
– Talán a barátod?
– Nem ismerem – válaszolta Elminster az igazat. Nem volt rá mód, hogy figyelmeztetést, védelmet, vagy gyógyító mágiát küldjön a toronyba; a férfi halálra ítéltetett. Miért árulja el magát ostobasággal?
Dasumia vállat vont, előhúzott egy sötét, vörös színű varázspálcát a csípőjére kötött öv mögül, és nőies kellemmel előrenyújtotta. Valamitől megremegett és megcsavarodott a levegő...
...és Holivanter tornyának felső része egy hatalmas robbanással darabokra esett, apró kövekkel szórva tele az alkonyati eget. Kisebb lila, smaragdszín és kékeszöld robbanások következtek, ahogy a torony belsejében több megrongálódott varázstárgyat elpusztított saját mágiája. Elminster a pusztítást nézte, miközben a hatalmas dörgés visszhangja elült a közeli dombok között, és forró szél vágott az arcukba. Egy megfeketedett kéz repült el pörögve a szőnyeg mellett, Holivanter halott volt.
Dasumia az oldalára fordulva Elminsterre nézett, és egyik kezében a pálcával játszadozott.
– Mondd meg nekem – kérdezte selymes hangon, amitől Elminster mindig megborzongott –, miért nem engedelmeskedtél? Talán a mágusok megölése nem illik a stílusodhoz?
A félelem hideg ujjakkal kapart a torka felé, hogy megfojtsa.
– Úgy tűnt... szükségtelen – válaszolta végül, gondosan megválogatva a szavakat. – Mystra azt mondta, hogy a mágiát terjeszteni kell, nem pedig féltékenyen őrizni, vagy elpusztítani.
Igen, Mystra. Az ő szavai vezették ide, hogy a leplezetlen gonoszt szolgálja. Már kezdte elfelejteni, hogy milyen érzés Mystra Kiválasztottjának lenni, de pihenés közben gyakran gondolt azokra az órákra, melyeket térden állva és imádkozva töltött, vagy néha a tanításait ismételgette attól tartva, hogy teljesen elveszíti azokat. Időnként attól félt, hogy Dasumia elfeledteti, vagy valamilyen felfedezhetetlen mágiával elrabolja tőle emlékeit, és így teljesen a szolgájává teszi. Bármi legyen is az oka, minden hónappal egyre nehezebb volt emlékeznie bármire is a Kettéhasadt Kő előtti életéből...
Dasumia könnyed hangon felnevetett.
– Értem már. A Mágia Úrnőjének papjai mondanak ilyeneket, igen, hogy ne öljük meg a tolvajokat, akik tekercseket lopnak tőlünk... vagy az engedetlen tanoncokat. Nos, nem igazán szoktam végighallgatni őket. Minden ellenfelem ismerje meg a hatalmam. Miért hagynám, hogy az efféle bolondok növekedjenek, és kihívjanak? Mit nyernék azzal? – Előrehajolt, hogy megérintse Elminster térdét a pálcával.
El megpróbált nem ránézni a kis zöld fényekre, amelyek a pálca körül ébredtek és futkosni kezdtek annak teljes hosszában.
– Láttalak némelyik éjszakán letérdelni és Mystrához imádkozni – szólalt meg a nő. – Hiszel benne és imádkozol hozzá, igen, de mondd meg nekem; hányszor válaszolt már?
– Manapság egyszer sem – ismerte be El, hangja olyan mély volt, mint kétségbeesése. Csupán ezek voltak a kis árulásai a varázslónővel szemben, és ha még ezeket is felfedezte...
Dasumia diadalmasan elmosolyodott.
– Egyedül vagy. Ha van valahol egy Mystra, aki valamennyire is törődik a halandó mágusokkal, úgy tűnik, akkor is csak nézi, ahogy az erősebb a gyengébb holtteste felett lakomázik. Ne feledd ezt el, Elminster!
Hangja hirtelen sokkalta szárazabbá vált.
– Bízom benne, hogy a munkádat nem hanyagoltad el a távollétemben – tette hozzá az eddigiekhez felülve, és a pálcával, mint egy karddal Elminster arcára mutatott. – Hány egész csontvázat készítettél el?
– Harminchatot – válaszolta El. A nő megemelte egyik szemöldökét, ez valószínűleg meglepte. Előredőlt, hogy belenézzen El szemeibe, és jelenlétének nyers hatalmával rémissze meg újra. Elminster próbált nem pislogni vagy félrehajolni. Dasumia valahogy... valahogy ijesztő volt ilyen közelről, és iszonytató erőt árasztott magából már puszta jelenléte is, akárcsak maga Szent Mystra. Hogyan, kérdezte egy bátortalan hang az elméjében, lehetséges ez?
– Keményen dolgoztál – mondta a varázslónő valamivel lágyabban.
– Azt hittem, mielőtt az ásóhoz nyúlsz, töltesz majd némi időt azzal, hogy a könyveim között turkálj, vagy körbejárd a tornyot. Most kedvemre tettél.
Elminster bólintott, próbált elégedettnek tűnni – és megkönnyebbültnek – arcán és hangjában egyaránt. Akkor biztosan nem fedezi fel mentési munkáit.
Dasumia legengedelmesebb tanoncaként a varázslataival meggyógyított egy szolgát, és elteleportálta egy távoli vidékre. A férfi a varázslónő ágyasa volt, de a Ködszüzek esztendejében ráunt, és egyik reggel óriási féreggé változtatta, majd feltűzette egy rozsdás vaskaróra az istállók mögött, hogy lassan pusztuljon el. El egy lázban meghalt férfi átváltoztatott testét hagyta a helyén. Lehet, hogy ostobaság volt, de tennie kell kisebb jó dolgokat, hogy fel tudja dolgozni magában a nagyobb gonoszságokat.
Ez nem az első kis árulás volt a nő kegyetlenségével szemben... de mindig ott volt a lehetőség, hogy bármelyik az utolsó legyen.
– A becsület mindig is felülmúlta bennem a törekvést – válaszolta rekedten.
A nő gúnyos hangvétele visszatért.
– Csakugyan szép szavak – mondta. – Szinte már elhiszem, hogy valóban Mystra parancsait követed.
A varázslónő nyújtózkodott, mint egy macska, és egyik válla felett átnyúlva a pálcával megvakargatta a hátát.
– Sokkalta türelmesebb lehetsz, mint én – ismerte el, sötét és nyugodt tekintete a fiún pihent, közben úgy tartotta a pálcát, mintha oda akarná adni. – Én sohasem lennék képes egy ilyen önkényes istennőt szolgálni.
– Tilos megkérdezni, hogy kit szolgálsz, úrnőm? – kérdezte El, és közben előrenyújtotta egyik kezét.
A nő ismét megvakargatta a hátát, majd odaadta a pálcát. Közben az ujjain két gyűrű egy pillanatra felszikrázott.
Dasumia elmosolyodott.
– Egy kicsivel fentebb... Ah, igeeen. – Mosolya kiszélesedett, ahogy Elminster a pálcával megvakargatta a mutatott pontot, de folyamatosan figyelte El kezét, és az imént felvillanó két gyűrű most folyamatos, halvány fénnyel izzott.
– Nem titok – mondta. – Az istenem Bane. A sötét tüzet ajándékozta nekem, amely elpusztítja az ellenem törőkét, de legalábbis kordában tarthatja a nagyobb hatalommal rendelkezőket. Tudtad, hogy van valami ostoba elf mágus, aki szinte tíznaponta valami újabb varázslattal próbálja áttörni a varázsvédelmemet? Már lassan három esztendeje csinálja, és olyan pontos, mint egy naptár; majdnem azóta, hogy mellettem vagy. – Ismét elmosolyodott. – Talán a helyedre akar kerülni. Utasíthatlak, hogy párbajozz vele?
El széttárta karjait.
– Ahogy kívánod, úrnőm. De senkit sem szeretnék szükségtelenül megölni.
Dasumia jelentőségteljes csendben nézett rá egy ideig, miközben a szőnyeg elröpítette őket a haldokló naptól és a romos toronytól.
– És megfosztanál a szórakozástól – mormolta végül –, amit az elf ostobaság nyújt? Ne aggódj!
Feltérdelt, egy gyors mozdulattal kiragadta a pálcát Elminster kezéből, visszaszúrta az övébe, és még ugyanazzal az íves mozdulattal megfogta El vállait. Bársonyos ujjai légies súlytalansággal pihentek a vállain, de El hirtelen úgy érezte, hogy ha megmozdulna, akkor a könnyed érintés vaskarmok karmolásává változna. Ebben a három évben ez volt közöttük a legközvetlenebb mozdulat.
Nem húzódott el, amikor a sötét varázslónő közelebb csúszott hozzá a szőnyegen, orruk majdnem összeért.
– Ne mozdulj, és ne beszélj! – utasította. A nő lélegzetét forró szélként érezte arcán, és az a sötét tekintet mintha egyenesen az agyát kutatta volna a szemein keresztül, kifigyelve minden apró titkát.
A nő előredőlt egy kicsit, és ajkaik találkoztak egy pillanatra. Egy ellenállhatatlanul csábító és erős nyelv tolakodott ajkai közé –, s valami egyszerre lángoló és jeges telítette meg a száját, legurulva torkán, és felcsapva az orrába is.
Fájdalom – égető, reszkető fájdalom! Elminster hörgött, és kétségbeesetten markolászta a szőnyeget, hogy le ne essen róla, tudván, hogy egész teste rázkódik. Zavarodottan és a kíntól kicsavarodott testtel feküdt a szőnyegen, és felzokogott, amikor újra lélegzethez jutott... tehetetlen volt, mint egy gyermek.
Sárgás köd kavargott a szeme előtt, az elsötétedő ég remegett és forgott körülötte. A láthatatlan karmok ellen küzdött, amelyek fájdalmas, kérlelhetetlen erővel kényszerítették mozdulatlanságra.
Végtelennek tűnő ideig köhögött, és a sárga köd ellen küzdött. Ruháját átáztatta izzadtsága, és végül kimerültségében már csak tűrte, ahogy a múló fájdalom utolsó karmai még utat vájnak maguknak testében.
Még Elminster volt, de olyan gyenge, mint egy száraz levél, amely körül kezd feltámadni a szél. Hátán feküdt a repülő szőnyegen, és az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy leessen, az Dasumia béklyószerű szorítása volt.
A varázslónő lassan elengedte. Elminster vállain olyan mély ujjnyomok voltak, mintha két vaskampót akasztottak volna az izmaiba.
Dasumia az alkonyati félhomályban fölé hajolt, és Elminster szinte megváltásnak érezte, ahogy az esti szél átcsap rajta.
– Megízlelted a sötét tüzet – mondta a nő halkan. – Vigyázz; ha elárulsz, elpusztít. Amíg odaadóbban szolgálod Mystrát, mint engem, addig Bane lehelete kínokat hoz neked. Az esztendők során három tanonc csókolt meg engedély nélkül. Egyikük sem élt annyi ideig, hogy eldicsekedjen vele.
Elminster csak bámult. Képtelen volt beszélni, és belül még mindig marcangolta a fájdalom. A varázslónő sötét tüzű tekintete az övébe mélyedt, és lassan elmosolyodott.
– A te hűséged azonban ez ideig felülmúlta az övékét. Amikor készen állsz, párbajozni fogsz legnagyobb ellenfelemmel. Előbb azonban meg kell tanulnod ölni, gyorsan és anélkül, hogy mérlegelnéd az árát. Ő nem fog neked időt adni az ilyesmire.
Elminster végre talált magában elég erőt, hogy megszólaljon. Hangja tompa volt ugyan, és nyelve nehezen mozdult, de beszélt.
– Ki az, úrnőm?
– Egy Kiválasztott, akit Mystra személyes szolgálatra jelölt ki – válaszolt Dasumia úrnő miközben a lenyugvó nap utolsó sugarait nézte a távolban. Alattuk a szőnyeg ereszkedni kezdett. – Ezért elhagyott, és bár nem volt képes a Mágia Úrnőjének szűk ösvényeit követni, ő mégsem fosztotta meg hatalmától. Most úgy ismerik: a Lázadó Kiválasztott. Nem jött vissza hozzám. Úgy látszik, Mystra még azokat sem képes maga mellett tartani, akik vak hittel fordulnak hozzá!
Szemei lángoltak, amikor megint Elminsterre nézett, és hangja ismét könnyeddé vált.
– A neve Nadrathen. Meg fogod ölni nekem.
Athalantar utolsó hercege a lassacskán elsötétedő eget nézte, és ismét megrázkódott.

* * * * *

Az éjszaka mintha korábban kezdődött volna a kastély körül álló hiexel, tölgy és tüskefák között. Ahogy a repülő szőnyeg lassan a legmagasabb fekete torony felé ereszkedett, egy szempár csillant meg a tölgyek alatti bozótosban. Egy haragos elf arcához tartozott.
– Védelmed eltompíthatja a képességeimet, büszke úrnő, de távollétedben a varázslataim jobban dolgoztak, mint valaha. Ne számíts tovább a tanoncodra. Az élete már az enyém.
Ilbryn Starym még sokáig nézte az úrnő kastélyának legmagasabb tornyát azután is, hogy a repülő szőnyeg eltűnt. Egészen addig, amíg tekintete haragosból fagyosan nyugodttá változott.
– Vajon maradt valami abból a toronyból? – kérdezte az éjszakától halkan. – Talán megér egy utat, hogy megnézzem...
Sötét színű fény villant fel, és füst göndörödön az ég felé, a figyelő elf pedig eltűnt.

* * * * *

Dasumia kastélyának bástyái sötét, tiltó ujjakként emelkedtek felettük az égre. Tabarast a repülő szőnyeget nézte, ahogy az eltűnik az erőd szívében.
– Nos, ez valóban izgalmas volt – mondta. – Egy újabb nap telt el a Művészet nagyszerű és hatásos kis szikráinak csiholásával, ha mondhatom így.
Beldrune felnézett mágikusan felmelegített levesétől, és enyhén rekedtes hangon válaszolt.
– Az emlékezetem időnként megcsal, kedves Baerast barátom, de nem egyeztünk mi meg véletlenül abban, hogy többet nem panaszkodunk az elpocsékolt idő, és az elszalasztott lehetőségek miatt? Küldetésünk, és annak maradványai egyértelműek. Lehet, hogy ez a Kiválasztott csak egy ostoba kamasz, de ő – és amit tesz – a legfontosabb haladás a Művészetben Toril egészén. Ha jól emlékszem, egy istennő – az istennő – utasításait követjük, és az utóbbi időben valóban nem pocsékoltuk el az időt, amikor fakuló pergameneket olvasgatva abban reménykedtünk, hogy újabb módjait találjuk egy lebegő lámpás megidézésének.
Tabarast csupán felmordult, és szótlanul tudomásul vette társa szavait. Néhány ablakban fények gyulladtak, és felébredtek körülöttük az éjszaka zajai is. Hosszú ideig csendben ültek a Dasumia kastélyához legközelebb lévő mező szélén, a sövény végénél, mígnem újra Beldrune szólalt meg.
– Mardasper már biztosan halottnak hisz minket – mormolta.
Tabarast vállat vont.
– A Holdszarv-tornyot őrzi, és nem minket.
– Hmmm. Mondott neked bármit is a tüzes szeméről?
– Igen. Valamit egy átokról... elveszített egy varázspárbajt valakivel szemben és a toronyban tett szolgálatával fizet Mystra papjainak, hogy azok megtörjék az átkot. Újabb szerencsétlen eset, ami egy mágust az úrnő szolgálatába állított.
Beldrune felkapta a fejét.
– Csak nem meginogni hallom Tabarast, a Három Eldalolt Átok Varázslójának hitét? Szent Mystra isteni keze elveszítette rajtad a fogást?
– Természetesen nem! – csattant fel Tabarast. – Itt ülnék akkor egész éjszaka az egyre csak hűlő sötétségben? – Kidugaszolta kulacsát, és hosszan kortyolt belőle, majd visszanézett a kastélyra. Éppen időben, hogy lássa az egyik toronyszoba ablakában kialudni a fényt.
Ott ültek és várakoztak, míg mindkettejük kulacsa ki nem ürült, de nem történt semmi más.
A kastély aludni tűnt, és Tabarast egy sóhaj kíséretében elfordult a képtől.
– Mind az úrnő játékszerei vagyunk csupán, nemde? Én mindig erre a következtetésre jutok, ha elkezdek azon gondolkodni, hogy mennyire vagyok szabad.
– Nos, én szabad vagyok! – csattant fel most Beldrune, és ajkai elkeskenyedtek. – Mindenesetre jobb, ha hagyod kiesni a fejedből ezeket a fura gondolatokat, Tabarast, habár magadnak megtarthatod őket, de engem hagyj ki kérlek ebből az „ostoba bábu” dologból. Tovább fogsz élni, ha elfogadod, hogy más mágusoknak már sikerült felülemelkednie ezen a témán.
Tabarast bölcs, öreg és éles tekintettel nézett fiatalabb társára.
– Miféle többi mágusnak?
– A, csak azoknak, akikkel találkozol – mormolta Beldrune. – Mindnek.

* * * * *

Távol a Tabarast és Beldrune által figyelt bástyáktól, és még távolabb Holivanter lakhelyének füstölgő romjaitól egy másik varázslótorony állt az égre meredve.
A torony közepes méretű volt, számos apró ablakkal teletűzdelve, melyek párkányairól kis virágládák lógtak. Egyedül állt a vadon közepén, egy szarvas legelészett elégedetten az ajtaja mellett – egészen addig, amíg valami köd ki nem emelkedett a fűből. Amikor a köd tovalebegett, a szarvasból csupán csontok maradtak hátra.
Fagyos, halkan csilingelő forgószél lopakodott a torony aljához, és kezdett emelkedni egy magasan lévő ablak felé. Lebegő rózsákat és borostyánt hagyott maga mögött, tekergett a levegőben, mint valami nyugtalan kígyó. A torony közepe táján kinézett magának egy félig nyitott spalettájú ablakot, és betekergett a bent alvó sötétségbe.
A torony belsejében egy sötét szobából egy még sötétebb szoba nyílt, és a ködös szél felnyögve gyűlt össze a második helyiségben. Az asztalokon halmokban álltak a könyvek és a tekercsek, a forgószél pedig felkavarta a vastagon álló port, miközben karmok és agyarak formálódtak a hozzá tartozó ködből. A szellemlény kisiklott a torony szívében álló csigalépcsőhöz, és elindult rajta felfelé.
A torony csúcsában egy rendetlen szobában gyertyafény táncolt, idős és nyers hang hallatszott, nem foglalkozván a lépcsőkön felé mászó veszéllyel.
Krétával felrajzolt, és számos gyertyával megvilágított szimbólum közepén agyonfoltozott talárban egy idős férfi térdelt. Előtte egy szintén krétával rajzolt, előremutató emberi kéz fénylett kékes izzással. Mivel ő lakott itt egyedül, ez mind az ő munkája volt.
– Évekig szolgáltalak téged és a Nagy Úrnőt is – imádkozott a varázsló. – Tudom, hogyan lehet varázslatokkal összezúzni vagy megalkotni a dolgokat, de keveset tudok a falaimon kívül elterülő világról. És most a segítségedre van szükségem, ó Azuth. Hallgass meg, Legnemesebb, s mondd meg, kérlek: kinek adhatom tovább mágiámat?
Utolsó szavai visszhangot vertek, mintha egy nagy teremben, vagy egy szakadékban beszélt volna, és a kékes fény hirtelen vakítóan erős lett.
Azután ugyanolyan váratlanul kialudt, ahogy az előremutató kézből lágy szellő szállt fel. A gyertyák vadul fellángoltak és kialudtak. A gyors halálukat követő sötétségben egy mély és száraz hang szólalt meg.
– Vigyázz, hűséges Yintras, a veszély közel jár hozzád! Magamhoz veszem majd Művészeted, amikor eljön az ideje... emiatt ne aggódj.
Elszabaduló energiák recsegése, és egy különös, éneklő hang kíséretében valami jött a szellővel, ami barátságos, meleg kabátként takarta be az öreg varázslót. Olyan könnyed fürgeséggel, amit már évek óta nem érzett magában, az idős mágus talpra ugrott, és felemelte kezeit. Apró villámok cikáztak át egyik kezének ujjaiból a másikba, és az öreg mágus szemében a boldogság egy könnycseppje jelent meg.
– Nagyuram – mondta rekedten –, nem vagyok méltó erre. Én...
Mögötte a varázsszoba ajtaja sikoltva ellenkezett, majd darabokra szakadt a legalább egytucatnyi karom csapása alatt.
Valami sápadtan fénylő és szellemszerűen hullámzó dolog állt meg az üres ajtókeretben – valami rosszindulatú, és talán kicsit bizonytalannak tűnő lény. Egy lény, melyből szinte csak karmok, egyfolytában változó állkapcsok, és kegyetlen tüskékkel teletűzdelt csápok látszottak. Egy halálos lény, amely döntésre jutva könnyedén nyomult be a varázsszobába.
Yintras Bedelmrin figyelte, ahogy a közeledő halál átlebeg a védelmező varázslatok felett, melyeknek szét kellet volna égetni a padlóhoz érő lábakat. Félelmében megremegett.
Emlékeztetőül egy villám ugrott ki egyik kezéből, Yintras magabiztosan felegyenesedett, és mély lélegzetet véve fennhangon a lényre kiáltott.
– Azuth felfegyverzett, és nem kell félnem tőled! Távozz, bármi is légy! Távozz innen örökre!
Az öreg varázsló tett egy lépést előre, és közben villámok ugráltak kezei között. Halovány fény ébredt a gonosz karmok és nyújtózkodó csápok körül – de még ugyanabban a pillanatban felszikrázott, megremegett, és sötétedni kezdett. Fekete, gyorsan növekvő lyukak nyíltak a ködszerűen gomolygó anyagban.
A lény rémületes sebességgel kezdett növekedni, és az agyonfoltozott ruhájú öregember felé tornyosult. Yintras nem tudván mit tegyen, csak figyelte, és nem tett semmit.
Ez végzetes időpocséklás lett volna egy kalandozónak, de nem volt jobb egy öreg varázsló esetében sem. Tudván, hogy a halál pillanatokon belül elérheti, megremegett, rémületében elfelejtve, hogy megmenekülhetne – csak a megfelelő dolgot kellene tennie, vagy legalább csinálnia valamit.
Karmok kaptak felé rémületes tömegben, így nem vette észre azt a csápot, amely hatalmas tüskéket és agyarakat növesztve megkerülte a szoba sötétjében, hogy hátulról csapjon le rá.
Villámok reccsentek, dühöngtek izzó fehéren néhány pillanatig, majd eltűntek. Amikor Yintras újra látott, könnyező szemei előtt halványan pislákoló fényű, szürke köd tekergett az ajtónál.
Az öreg varázsló mély lélegzetet véve a legbátrabb, és legostobább dolgot cselekedte, amit csak tehetett. Előrelépett a köd felé, felkacagott, majd még egy lépést tett, és felemelte kezeit annak ellenére, hogy sem a villámokat, sem másféle hatalmat nem érzett bennük rejtőzködni.
A köd összeszedte magát, mintha harcolni akarna vele, és kicsi, de szilárdnak tűnő tömeget alkotott, mint valami védekező formát a szétesés ellen. Yintras még egy lépést tett előre, és a köd megremegni látszott.
Előrenyújtotta egyik kezét, mintha meg akarná ragadni. Jéghideg légroham kélt, és lágy csilingelés hallatszott, majd a köd hirtelen örvénylő spirállá változva kisiklott a szétzúzott ajtón.
Yintras még sokáig bámult támadója hűlt helyére. Amikor végre igazán elhitte, hogy a szörnyű lény egyedül hagyta, ismét letérdelve köszönetet akart mondani istenének. Ám csupán valami erőtlen zokogást volt képes kiadni magából.
Négykézláb előbbre mászott, hogy legalább krétával megformázza Azuth nevét, ha szóban nem megy, azután hirtelen ijedten és meglepetten dermedt mozdulatlanná. Ahová könnyei estek, ott a gyertyák maguktól életre keltek, és lángjuk csendesen táncolta körbe a vén varázslót.
– Azuth – sikerült végre suttognia. – Köszönöm!
Egyszerre minden gyertya kialudt, majd újra fellángolt. Yintras közöttük térdelt, érezte jóleső melegüket. Örömének mélyén azonban ott rejtőzködött a szomorúság is, és hirtelen hihetetlenül fáradtnak érezte magát. Megérintette az elmosódott krétafoltot, amely korábban egy előremutató kéz volt, és sírni kezdett, mint egy gyermek.

 

 

Nyolc
A MEGHASADT TRÓN

A kicsinyes és kegyetlen népek sokszor egy trónért harcolnak, mely a napfényes reggeleken csupán egy díszes szék.

Ralderick Hallowshaw, bohóc
Uralni egy birodalmat,
a bástyáktól a főtoronyig
nagyjából a Vérmadár
esztendejében kiadva

Egy árnyék esett az oldalakra, melyeket Elminster olvasott. Nem kellett felnéznie, hogy tudja ki az, ráadásul egy pillanattal később hollófekete hajtincsek söpörtek végig az előtte heverő íráson.
– Tanonc – szólalt meg a füle mellett Dasumia dallamos hangja, amitől a fiúnak még mindig borsódzott a háta –, keresd meg az Orbrumot, Prospaer írásait a Névtelen Rémekről, és a Három Lakat Könyvét az asztalomon a Kék Szobában, s hozd utánam őket az Erkélyes Terembe. Előbb azonban az életben maradásod érdekében tegyél le minden tárgyat, ami a legapróbb szikráját is hordozza a mágiának.
– Igenis, úrnőm – mormolta Elminster felnézve. A nő szokatlanul nyugodt volt, a harag szikrája sem csillant meg sötét szemeiben. Odasétált az ajtóhoz, amely ritkán maradt nyitva, és amikor átlépett rajta, gondosan becsukta maga mögött.
A kilincs hangos kattanásától El rádöbbent, hogy nem kérdezte meg mit tegyen a Kék Szoba őrzőjével. A varázszárat talán még fel tudja törni – egy újabb próba? – de az őrzőt el kell pusztítania, ha át akar menni a szobán, elvenni onnan három könyvet és kihozni... vagy az egyetlen feladata pont a pusztítás lenne?
A varázslónő egyszer elmondta neki, hogy ha megöli az őrzőt, akkor a kastély összes tükréből és könyvéből kicsi, rosszindulatú őrzőlények ugranak elő. Akár hónapokig is dühönghetnek mielőtt sikerülne mindet elkapni, és újra engedelmességre bírni. Több hónapnyi elvesztegetett idő, amit legalább ugyanolyan hosszan tartó kínzással fizettetne meg... és Elminsternek már volt balszerencséje megízlelni Dasumia úrnő kínzási módjait.
A varázslónő egyik kedvencének az tűnt, hogy szétszór a padlón különböző tárgyakat, és Elminsternek törött kézzel és lábbal csúszva-mászva kell azokat felszedegetnie. Minden mozdulat iszonyatos fájdalmat ébresztett. Mostanában azonban, ahogy a Ködszüzek esztendejének tavasza teljesen átadta helyét a nyárnak, egyre gyakrabban használta inkább a folyamatos gyógyítást, miközben egy húszabáló savval bekent pengével szurkálta. Úgy tűnt, Dasumia szívesen hallgatja a sikolyokat.
Mindezen gondolatok azalatt a néhány pillanat alatt futottak át El agyán, amíg áthaladt a szobán az ajtó felé, amelyen az úrnő az imént kilépett. Amögött a Hosszú Galériára jutott, egy festményekkel és ovális ablakokkal díszített átjáróra. A helyiség valójában egy zárt, húszembernyi magasságban az udvar kockakövei felett lebegő híd volt, ami a kastély két legmagasabb tornyát kapcsolta össze. Egyszer az úrnő két tanítványa kiváló helynek találta egy varázspárbajhoz, melynek során mindkét tornyot veszélyeztették, és a varázslónő mágiamentes övezetté nyilvánította; maga a galéria levegője semlegesített minden varázslatot. Így Dasumia is csak a saját lábán közlekedhetett benne, még nem távolodhatott el annyira, hogy ne tudjon utánakiáltani, mielőtt...
Kitárta az ajtót és száját, hogy véghezvigye tervét, majd úgy; szájtátva bámult a sötét, üres és élettelen helyiségre.
Még ha olyan gyors is lenne, mint a legjobb calishit futárok, akkor sem járhatna még messzebb, mint az átjáró közepe. Az ajtó becsukásától számítva nem lehetett több ideje. Talán megszüntette valami módon a mágiasemlegesítő hatást, és neki nem szólt róla. Talán...
Megállt, és egy fénygömböt idézett az átjáró közepére. A varázslat egyszerű volt, és nem hibázta el... de a fény nem jelent meg. A galériában még mindig halott volt a mágia. Elminster visszafordult és elgondolkozva megindult a Kék Szoba felé.

* * * * *

El arra használta a Kék Szoba bonyolult, többrétegű varázsvédelmét, hogy egy láthatatlan labirintust alkosson belőle, amely kicsit félrevezetheti az őrzőt – azt a három tüskés csápból, és csapkodó karmokból álló, rosszindulatú örvényt a levegőben. Így hasznos perceket nyert, és már átjutott a biztonságosan bezárt ajtón a három könyvvel a hóna alatt, mire a teremtett iszonyat heves sziszegések közepette visszanyerte szabadságát.
Két pókháló is az arcába csapódott a Hosszú Galérián, ami azt jelentette, hogy Dasumia úrnő nem használta túl gyakran az átjárót – legalábbis percekkel ezelőtt biztosan nem. Az Erkélyes Terem ajtaja nyitva állt; csillogó füst csordogált ki rajta lassan; az úrnő felépített egy varázspajzsot, hogy megvédje a kastélyt. Akkor ez valószínűleg próba lesz, vagy talán kisebb párbaj. Maga elé vette a könyveket, és belépett.
– Megjöttem, úrnőm.
A könyvek könnyedén kiröppentek a kezéből, és megindultak az erkély felé, ahonnan Dasumia lágy hangja szólalt meg.
– Csukd be az ajtót, és reteszeld el, tanonc.
El felnézett, miközben visszafordult az ajtóhoz. A nő egy maszkot viselt, haja a vállai körül szállongott, mintha szél fújná. Varázsgömbök lebegtek felette és mögötte; El látta Dasumia ékszereinek nagy részét az egyikben lebegni, és a könyvek egy másik felé tartottak. Valódi mágia lesz itt szabadjára eresztve.
Helyére tolta a reteszt, és biztonságosan, minden sietség nélkül leláncolta, időt adva a nőnek, hogy felkészüljön, bármi is következzék. Amikor egy olyan nő varázslataival fogsz szembenézni, aki a puszta akaratával elpusztíthat, akkor jobb nem adni semmiféle okot az idegeskedésre.
Amikor elfordult az ajtótól, az utolsó csillámvarázs jelent meg éppen egy sor fénygömb végén az erkélykorláton. A varázslónőt már nem látta, de tudta, hogy valahol fölötte állhat.
– Eljött és már el is múlt az ideje, hogy megvizsgáljalak, Elminster. Védd magad teljes erőddel, és ne gondolkozz a visszavágáson!
Hirtelen csillogás tört előre a magasból; fehér, égető fény indult egyenesen a fiú felé az úrnő kezei közül. Rájöhetett az árulásaira?
Később majd lesz ideje megtudni... feltéve, hogy lesz „később”. El gyorsan körözött az egyik kezével, hogy egy örvényt idézzen, mely elkapva Dasumia varázslatát visszadobja azt az úrnőre. Amikor a lángoló fénygömb túl erősnek bizonyult, El csak félrelökte magától. Varázsörvénye hangos, mennydörgésszerű robajjal esett darabokra a találkozástól, és a Teremben mindenhol apró lángnyelvek ébredtek. Elminster egy varázslattal megragadta az egyiket, és feldobta az úrnő felé remélve, hogy késleltetheti vele a következő támadást. A lángnyelv felszikrázva ért célba, és kialudt, de rövid életének fényében Elminster még látta az úrnőt ezüstszín lángkígyókkal körülvéve, melyek egy pillanat múltán lecsapó láncokká változva szakadtak el tőle.
Szinte keresztültáncolt az Erkélyes Termen, hogy nyerjen magának néhány pillanatnyi időt, mielőtt a láncok utolérik, majd összetette kezeit, és egy kitöréssel szétzúzta a láncokat. Előrefutott és hátrahajolt, hogy varázslatának felhasználatlan erejét ellenfelére irányítsa. Közben azt kérdezte magától, hogy vajon meddig fog még kitartani az úrnő gyilkos támadásaival szemben?
Ezúttal valószínűleg elérte. Hallott egy halk nyögést, és látta a varázslónőt, ahogy hátraveti fejét, haja örvénylik körülötte a csapás szelétől, ahogy varázspajzsa lebomlott a támadás erejétől.
Azután egy pillanatra elkapta Dasumia mosolyát, és érezte, ahogy a félelem felkúszik a torka felé. Most kell jönni a fájdalomnak, ha Dasumia áttöri a védelmét, hogy legyűrje. És előbb vagy utóbb – lehet, hogy előbb –, az úrnő le fogja gyűrni.
Lila villámok csaptak ki az erkélykorlát mögötti sötétségből, és itt is, ott is visszapattanva a falakról a terem közepe felé tartottak. Elminster gyorsan felépített valami varázsvértezetet magának, de két villám gyorsabb volt; bebújt alá a jobb könyökénél egy másik pedig a bal vállánál. Elminster a földre zuhanva a nyelvébe harapott, hogy visszafogja sikolyát. Teste rángatózott, ahogy villámok csaptak át rajta, és főként levegőért küzdött, nem pedig azért, hogy létrehozzon valami varázslatot. Bár talán vértezete leszakadt maradványait tudná használni, hogy visszafordítsa a villámokat a varázslónőre – mivel az nem nagyon töltötte idejét azzal, hogy újabb védelmet építsen fel magának.
Elminster arrébb gurult és mászott, hogy kikerüljön a villámok támadásának középpontjából, s hogy végre levegőt kapva engedelmességre bírja remegő végtagjait.
Egy egyre hangosabb, suhogó hang bizonyossá tette, hogy varázsvértezetének egy része megmaradt – és visszaverheti vele a villámokat. Először akaratával lentebb húzta, hogy eltérítse vele a testét átjáró villámokat, majd az egyik oldalán tartva a védelem árnyékában arrébb mászott.
Egy villám karmolt az egyik lábába, de nem ragadta meg. Egy szöveget kántálva, melytől varázsvértezete nagyobbra növekszik, és tovább marad meg, Elminster feltérdelt, és körülnézett. Már csak az utolsó villámok cikáztak a teremben. Alig néhány pillanat műve volt, hogy elfogja őket vértezetével, és visszadobja az úrnőre, akinek következő varázslatától azok egyszerűen kialudtak.
Ez egy zöld porból álló fal volt, amit már látott azelőtt; rövid életű és nehézkes, de ami élőt megérint, azt kővé változtatja. Elminster egy erőfalat idézett olyan gyorsan, ahogy csak képes volt rá. Akaratával meghajlította a széleit, hogy olyan legyen, mint egy kanál, amivel „felkanalazva” a port visszalökheti azt az erkély felé.
Ahogy a „kanál” elindult az egyik irányba, ő a másik irányba ugrott és mágikus lövedékeket küldött oda, ahol a sötétségben az úrnőnek lennie kellett. Mindezt csak azért, hogy ne mozdulhasson el onnan mielőtt a zöld porfal visszarepül hozzá.
Egy pillanattal később a csillogó, zöld varázslat átömlött az erkélykorláton, és a varázslónőnek nem volt ideje menekülni. Elminster elégedettséget érzett, amikor látta a nő rémült arcát.
Alig egy szívdobbanásnyi idő múlva azonban ő sikoltott fel meglepetésében és kínjában, ahogy éles, csapkodó pengék anyagiasultak körülötte mindenhol. A padlóra vetve magát oldalra gurult, és karjaival próbálta arcát és torkát védelmezni, amíg az akaratával visszafordított erőfal vissza nem tér hozzá, hogy lecsapó sasként söpörje félre a pengéket.
Fentről egy sikoly azt mondta neki, hogy az iménti taktikája működött. Nem várva tovább a falra, kierőszakolta magából két ellenvarázsa egyikének rövid szövegét, és megtisztította a levegőt a röpködő fémtől. Újabb meglepetésében csak nézett, amíg az ellenvarázstól láthatóvá váló erőkígyó lecsapva szétzúzta az ő varázsfalát.
Ahogy félreugorva kitért a mágikus korbács elől, gyorsan felpillantott az erkélyre, ahol Dasumia még mindig megkövesedve állt a korlát mögött, és mozgásra képtelenül előrenyújtotta egyik kezét. Nem mozdulhatott; a rá támadó varázslatok valószínűleg össze voltak kapcsolva úgy, hogy az egyik megtörése életre kelti a következőt!
Vajon érzékeli maga körül a termet ebben az állapotban? Vagy lehet még valamennyi befolyása a varázslatai felett?
Elminster félrehajolt a korbács elől, ami olyan közel csapott le, hogy bal karja és válla lezsibbadt tőle. Futni kezdett az erkély felé, és a varázslat követte.
Teljes erejéből futott, és hármasával vette a felvezető lépcsőfokokat, majd Dasumia megkövesedett lábai elé vetette magát. A korbács közvetlenül az arca mellett csapott le, és zöld por maradványait kavarta fel. Elminster hirtelen úgy érezte, mintha a bőre egyre kevésbé engedelmeskedne akaratának... próbálta nem túl lassan mozogva átkarolni az úrnő lábait, és azokba kapaszkodva felállni. A korbács ott vonaglott a levegőben, de nem csapott le... majd nem tudott tovább mozogni.
A korbács fénycsíkokra zuhant szét, és az erkélyre békés sötétség borult egy rövid ideig.
– Ha majd a térdeim fázni kezdenek, akkor tudni fogom, kit kell hívni – mondta egy ismerős hang El feje felett, mire ő hirtelen összeesett Dasumia bokáinál, ahogy végtagjai ismét mozgásra képesen összecsuklottak. A nő ellépett tőle, és csípőre tett kézzel lenézett rá.
Tekintetük találkozott, az úrnő szemeiben elégedettség csillant.
– Elég jó kard vagy, hogy csatába menjek veled – szólalt meg újra. – Most menj, és pihend ki magad. Ha felébredtél, akkor máshol fogsz párbajozni.
– Úrnőm – kezdte El miközben feltápászkodott –, tilos megkérdezni, hogy kivel kell majd párbajoznom?
Dasumia elmosolyodott és beszéd közben egyik ujját elhúzta a torka előtt.
– A Lázadó Kiválasztottal fogsz megküzdeni.

* * * * *

A Vérunikornis csapkodva emelkedett Nethrar, és annak szívében a palota boltozatos kapuja fölé, elmondva minden galadorni lakosnak, hogy a király még él. Ezen a nyári napon sem kevés szempár nézett fel időnként a zászlókra, hogy megtudja; megváltozott-e az Unikornis-trón tulajdonosának személye.
Az idős és gyermektelen Baerimgrim király már egy esztendeje fél lábbal a sírban volt. Miután megmenekült Arlavaunta, a zöld sárkány karmaitól, csupán saját akaratának ereje és Ilgrist udvari mágus Művészete tartotta életben. A valaha hatalmas harcos most lesoványodott, botladozó csontváz volt csupán, aki még mágikus segítséggel is képtelen gyermeket nemzeni, és a fájdalom immáron kitörölhetetlenül jelen van testében.
Baerimgrim betegsége alatt Galadorna az öt báró kínzásaitól – a vetemény felégetése még az enyhébbek közé tartozott – senyvedett, mindegyikük a lehetőséget várta, hogy királlyá nyilváníthassa magát. Mindegyiküket vérkötelék fűzte a trónhoz; így mindőjüknek jogos követelése volt rá... és egész Galadorna gyűlölte őket.
Az Unikornis házában ezen a napon a nyugtalanság olyan vastag és sűrű volt, hogy késsel lehetett volna szelni – és ugrásra kész késekben nem volt hiány a díszes termekben. A királyról már nem hitték, hogy megéri az estét, és a szolgák vitték a trónjához, ahol a homlokába csúszott korona alól erőltetett zordsággal az arcán meredt maga elé. A varázsló Ilgrist magas árnyként állt őrt mellette. Fekete köpönyegét összecsukva maga előtt elfedte a hivatalát jelző, bíbor unikornisjelvényt, s más kéz nem nyúlhatott oda, csak az övé, hogy megigazítsa a koronát. Jó oka volt az elővigyázatosságra.
Az öt báró úgy járt a palotában, mint a haldokló felett köröző keselyűk. Ilgrist megkérte a legidősebbet, és a leginkább törvénytisztelőt, akit az emberek többnyire csak a Medve néven emlegettek, hogy hozza el hét legjobb fegyveresét a trón védelmére, ahogyan Belundrar báró is teszi. Ő a trónterembe vezető három ajtónál állt őrt most, és emberei készenlétben tartott fegyverekkel álltak körülötte. Kifejezéstelen arccal álltak Hothal báró számban föléjük emelkedő csapatával szemben, akik urukhoz hasonlóan teljes vértezetben jöttek el erre a találkozóra. A galadorniak azt beszélték, hogy Hothal sohasem veszi le vértezetét, csak néha egy-egy elöregedett darabját, azt is csak akkor, amikor újabbra cseréli.
Más fegyveresek is voltak itt, bár nem a vértezetükben – és a csatára kész harcosok közt úgy néztek ki, mint a páncéljukat levetett rákok. Néhányuk Maethor báró, az ezer intrika, és talán ugyanannyi galadorni hálószoba örökké mosolygó urának lila színeibe öltözött. „Lila méregkeverők”, ahogy a birodalom nagy részében nevezik őket, s nem minden ok nélkül. Mások – némelyikük gyanúsan hasonlított a harcedzett külhoni zsoldosokhoz, legalábbis nem volt mindegyikük galadorni – Feldrin báró, a nyughatatlan szemfényvesztő bíbor színeit viselték. Róla azt tartották, hogy aranyat tud csinálni bármiből, amiért kinyújtja a kezét... és gyakran kinyújtotta.
Mindezen halálra kész társaság közepette álltak azon bárónak a mágusai és pengeművészei, akit minden galadorni a legveszélyesebbnek tartott: Tholone. A sebhelyes majdnem-mágus és elismert kardmester sokkal inkább kedvelte a „nagyúr”, mint a báró megszólítást, és nagy mértékben figyelmen kívül hagyta az Unikornis-trónról származó törvények többségét. Sokak szerint Arlavaunta az ő varázslataival lett előcsalva a barlangjából – merthogy Baerimgrim éppen nála vendégeskedett számos lovagjával együtt (felülvizsgálandó a Tholone által kivetett adókat), amikor a sárkány támadott.
– Egy seregnyi keselyű – mormolta a király figyelvén az előkelőség álcája mögé bújt nemeseket belépni a trónterembe. – Egyikük sem olyan ember, akit szeretnék, ha mellettem lenne miközben haldoklom.
Ilgrist udvari mágus keskenyen elmosolyodva válaszolt.
– Nagyságodnak megvan ehhez is a joga. – Egy kis mozdulattal intett a tróntermet őrző fegyveresek egyikének, hogy bizonyosodjon meg róla; egyik báró sem küldött számszeríjászt a hátsó lépcsők felől az erkélyre, ahonnan jó rálátása lehetne a dolgokra. A tiszt bólintott, és odaküldött néhány őrt. Közben három ember lépett be; egyikük kezében kürt, a másik kettő pedig lassan, kimérten lépkedve kifeszítette maga előtt a Vérunikornis zászlaját. A hold előtt felágaskodó, bíbor „szarvas ló” a maga teljes fennsőbbrendűségével feszített a csillogó, aranyszín szöveten. Amikor a zászlót a király lába elé fektették, a kürtös ember belefújva hangszerébe egy rövid és magas hangot adott ki jelzésképpen, hogy eljött az udvar megnyitásának ideje – egyúttal bármely nép belépést kap, hogy szórakoztassa a királyt, vagy ítéletet kérjen tőle vitás ügyeiben.
Alig néhány közrendű fordult meg aznap a trónteremben. Főként olyanok, akik mindig eljöttek a királyhoz, vagy nem akarták kihagyni a felkínálkozó izgalmakat, nem törődve vele, hogy miféle végzet várhat rájuk – azonban egyikük sem mert igazán közeledni a trónt körülvevő bárói fegyveresekhez. Ott álltak félkörben a trón előtt, és szigorú tekintettel figyeltek minden irányba, miközben kezük a félig kivont fegyver markolatát fogta. Ha Baerimgrim király tudott volna járni, akkor még korábban közéjük lépett volna, és egyenként mindegyiküket bemutatta volna a többieknek.
Azonban ő csak ült ott és várta, hogy vajon melyik lesz a legbátrabb az öt köröző keselyű közül. Ebből háború lesz, nem számít, hogy milyen döntések születnek ma... de még tehet egy szolgálatot Galadorna népének és a trónt ugyanolyan erős kézben hagyhatja, mint az övé volt valamikor. Megtarthatja a vérvonalat is, ha az istenek lemosolyognak rá.
A Medve melléáll, ha szükségessé válik. Nem kerül semmibe, és a legjobb a sok rossz közül. Hisz a törvényekben és az igazságos cselekedetekben... de vajon ez mennyire fakadhat abból, hogy mint a legidősebb és legnagyobb nemesi ház feje, ő formálhat leginkább jogot a trónra Baerimgrim után?
Nehéz volt megmondani, hogy mi jelentette a legnagyobb veszélyt; Tholone szabadjára eresztett mágusai, Maethor mérgei és kémei vagy a Hothal-féle elég-kegyetlen-hogy-mindenkit-felszabdaljon kardforgatók. És Feldrin aranyai miféle meglepetésekért lehettek kiadva, amikor zsoldosokat hozatott... vagy talán a többiek egyikét támogatja? Esetleg Laothkund vagy egy másik külhoni szövetség nagyuraival üzletelne?
Ah, kezdődik már! A nyugodtan várakozó harcosok közül kilép egy feketeszakállú ifjú Hothal zöld és ezüst színeiben – azok egyike, aki nem teljes vértezetben jött ma az udvarba.
A követ mélyen meghajolt a trón előtt mielőtt megszólalt.
– Legkegyesebb nagyúr, egész Galadorna sajnálkozik a történteken. Hothal uram mély bánatba zuhant a király sorsának okán, de ugyanúgy aggódik Galadorna jövője miatt is, ha az Unikornis-trón üresen marad, és harc tör ki birtoklásáért. Vagy mi még rosszabb; helyet kínálhat ezzel mindazon gonoszságnak, mely romlásba vezetheti a birodalmat.
– Érthetővé tetted álláspontodat, uram – válaszolta a király, és száraz hangsúlya kuncogásokat keltett a teremben itt is, ott is. – Remélhetem, hogy megoldást is hoztál eme problémára?
A követ élesen felkiáltott.
– Hoztam, nagyuram! Hothal, Galadorna bárója nevében beszélek, ki szeretné, ha a korona békében lenne átadva – hangja fölé emelkedett a termet átjáró, mormogó beszélgetéseknek –, és természetesen kielégítve mások jogköveteléseit. Uram nem puszta hatalomvágyból kéri mindezt; Galadorna jövője érdekét tartja szem előtt, és utasított, hogy fedjem fel ezt nagyuram előtt. A koronáért cserében ígéreteket adhat a békéről és igazságos uralkodásról. Élvezi Feldrin, Galadorna bárójának teljes támogatását, ki maga is nemes személy.
Minden tekintet Feldrin felé fordult, aki saját szégyenlősnek tűnő mosolyával az arcán bólintott.
– Mi több – folytatta a követ –, uram egyezséget kötött Galadorna ellenségeivel a határ sérthetetlenségéről, elűzve így minden háborús árnyat kincseinkről. Viszonzásul felajánlotta az erdeink mélyén húzódó bányáinkból származó vas és ezüst egy részét. Laothkund nagyurai beleegyeztek a határok sérthetetlenségébe és a békébe.
A haragos, szitkozódó és szándékosan eltúlzott, rémült kiáltások miatt olyan hangzavar támadt a teremben egy időre, hogy a követ kényszerűen elhallgatott, mielőtt folytathatta volna.
– Hothal uram bizonyos benne, hogy erőivel képes fenntartani a birodalom békéjét és sérthetetlenségét, ha a korona hozzá kerül, de Galadorna érdekében csak akkor fogadja el, ha mindezt nagyságod szentesíti.
Újabb hangzavar következett, melyből kihallatszott Belundrar báró mély hangja, miközben a tömegben előretörve a trón mellé állt. Szemeiben felülmúlhatatlan haraggal, de hangjában kiszámított nyugalommal szólalt meg.
– Ugyanazon harag munkál bennem, mint itt sokakban, amikor egy titkos megegyezésről hallok Laothkund farkasaival. Habár...
Szünetet tartott, hogy végignézzen az egész tróntermen, zöld szemei haragosan lángoltak a vastag, barna szemöldökök alatt és sebhelyes orra kivont pengeként meredt előre.
– Habár jómagam a koronát támogatom, és nem az alatta ülőt, mindez csak addig igaz, míg a törvények élnek. Galadorna birodalmát a legerősebbnek kell uralnia, és nem válhat a késelések vagy mindennapi intrikák földjévé.
Ahogy a Medve ismét végignézett a termen, egyetértő mormolás hangzott az egybegyűltek felől – de a beszélgetés egyetlen pillanat alatt lecsendesedett, amikor egy másik báró lépett elő.
– Álljunk meg egy pillanatra, bátor Belundrar! Úgy beszélsz, mintha nem tartanád elfogadhatónak a felajánlott megoldást, mely megőrizné Galadorna biztonságát az elkövetkezendő időkben. Akkor hát hallgass meg, és én felajánlok egy lehetőséget, mely hasonló eredményekkel jár, de nem kell ellenségeinkkel titkos megegyezéseket kötni hozzá.
Tholone báró figyelmen kívül hagyva Belundrar ösztönös felmordulását folytatta, és közben egyik kezével apró kört téve a teremben összegyűltekre mutatott.
– Kifejezetten valós és biztonságos megoldást hallottatok birodalmunk jövőjére nézve. Jómagam is osztom Galadorna szeretetét, és az előttem szólókhoz hasonlóképpen aggódom jövőbeni biztonságáért. Azonban másokkal szemben jómagam nem vagyok híve a hátsó ajtókon át történő, ingatag biztonságot nyújtó megegyezéseknek, ellenben felajánlhatom a mágusok legkifinomultabb társaságát a tengerek ezen partjain!
Horkantás és köpködés volt a teremben mindenütt, ahogy a harcosok kifejezték a varázslókkal szembeni ellenszenvüket – és ezzel együtt a külhonban bérelt, jelenlévő mágusokkal szemben is.
Az ez idáig szinte alázatos Tholone most megkeményítette hangját.
– Csak a mágusaim biztosíthatják a kívánt nyugalmat. Azoktól pediglen, akik nem bíznak a mágiában, megkérdem: ha valóban békét akarnak, akkor harcéhes zsoldosokat kell bérelniük? Galadornának nincs szüksége efféle vérszomjas népségre.
Hagyott egy kis időt az egyetértő mormogásnak, de ehelyett az udvaroncokkal és harcosokkal telt teremben főként szilárd csendet hallhatott, ezért gyorsan folytatta.
– Elegendő mágiát uralok ahhoz, hogy Galadornát ne csak biztonságossá, hanem naggyá is tegyem... s el tudnék bánni minden árulóval, aki előbbre helyezi saját érdekeit a Vérunikornis Birodalom építésénél!
– Bah! Nem kell, hogy torz lelkű varázslók uralkodjanak a birodalmon! – kiáltott fel valaki a Hothal báró körüli fegyveresek közül, és sokan visszhangzották szavait. – Torz lelkű varázslók! – hallatszott a dühös kiáltás minden oldalról. A király és Ilgrist udvari mágus, aki mellette állt, csodálkozva nézett össze.
A zűrzavar, mely elérte azt a pontot, hogy kivont tőrök csillantak meg itt is, ott is, hirtelen hihetetlenül lecsendesedett.
Galadorna legelőkelőbb bárója lépett most elő és a mosoly, melytől a galadorni hölgyek rendszerint elalélnak, most kardhegyként csapott előre. Maethor báró lehetett volna akár herceg is, oly gazdagon öltözködött, ami illett is sűrű, barna hajához ugyanúgy, mint modorához.
– Elszomorít, Galadorna férfíai – kezdte mondandóját –, hogy ennyi haragot és nyílt törvényszegést látok eme teremben. Azoknak, kik kivont karddal járnak közöttünk, azoknak rosszindulatát és kegyetlenségét kell visszaszorítanunk, ha arra törekszünk, hogy szeretett birodalmunk ne alacsonyodjon le... egy olyan földdé, melyen élni nem lehet, csak valamelyik hadúr tud rajta letáboroztatni egy sereget.
Körbefordulva a teremben megbizonyosodott róla, hogy minden szem rá szegeződik. Finom anyagú köpenye a mozdulattól örvényleni látszott körülötte egy pillanatig.
– A birodalomért elvégzendő feladatom így világosan kimondott. Tholone urat kell támogatnom, és így is...
Meglepett hördülések jöttek mindenfelől, és még Tholone álla is leesett. Maethor és Tholone sokak szerint a két legerősebb báró volt, és a birodalomban mindenki tudta róluk, hogy igen messze állnak a barátságtól.
– ...lesz, mert ő az egyetlen közöttünk, aki másképpen keres megoldásokat. Csak úgy leszek képes lepihenni ma éjjel, ha tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem Galadornáért... de ez csak úgy lehetséges, ha Tholone uram a közülünk legmegbízhatóbbnak adja, jó Belundrar báró, Nethrar főbírájának címét, hogy az igazság átjárja a birodalmat.
Nem először hangzott fel a teremben egyetértő moraj, Belundrar csak pislogni tudott. A jóképű, ifjú bárót nem véletlenül nevezték „Galadorna Ezüst Nyelvű Börtönőre” néven. Miben mesterkedhet?
Maethor körbenézve mindenkinek mutatott egy szerény mosolyt, majd visszahúzódott selymekbe és bőrökbe öltözött segítőinek védelmező gyűrűjébe, kiknek tőrei ugyanúgy nem voltak elrejtve, mint sok más báróhű embernek a teremben.
Izgatott beszélgetés kezdődött az udvaroncok között eme meglepő – és ígéretekben bővelkedő – felajánlás hatására, és hamarosan vitává változva éles zajjá duzzadt, majd hirtelen újra elcsendesedett, ahogy az öt báró közül az utolsó is előrelépett. Csak a trón előtt állt meg, amitől a védelmező fegyveresek már majdnem megindultak, hogy feltartsák, de Ilgrist visszaintette őket.
Feldrin körbenézett a teremben. Kezei ugyanolyan nyugtalanul és idegesen mozogtak, mint mindig, ahogy sovány, beteges külsejű tulajdonosuk közelebb hajolt a királyhoz. Feldrin finom, de méreten felüli ruhái izzadtságtól nedvesedtek át, és általában lesimított, rövidre vágott fekete haja most úgy állt, mintha egy madár akart volna fészket rakni belőle. Félelemmel telt izgalmában szinte táncolt, ahogy remegő hangon és szinte suttogva megszólalt. A trón másik oldalán Ilgrist is előrehajolt, hogy hallja szavait, és Feldrin idegesen ránézett – de csak egyetlenegyszer.
– Legigazságosabb nagyuram – kezdte mondandóját, lehelete petrezselyemszagú volt. – A magam módján én is szeretem birodalmunkat, és szeretném megmenteni attól, hogy véres romokká váljon, amikor a bárók fegyvert ragadnak egymás ellen. Mi több, megbízható információim vannak afelől, hogy Laothkund legalább három nagyura vágtatna ide legjobb zsoldosaival, hogy utat vágjon magának a birodalom szívébe, amikor mi egymást nyúzzuk. E három megegyezett egymással; mely szerint egyikük sem érinti meg a másikat, míg közülünk egy is él.
– És? – mordult fel a király a Medvéhez hasonlóan hangot adva nemtetszésének az őt körülvevő veszélyekkel és suttogásokkal kapcsolatban. Feldrin idegesen megrántotta a fejét, szemei tágra nyitva fürkésztek jobbra-balra, keresve, hogy ki jött elég közel ahhoz, hogy hallja szavait. Még jobban lehalkította a hangját és közelebb hajolt. Ilgrist előremutatva megemelte egyik öklét, és hagyta, hogy az egyik ujján megcsillanó gyűrűt mindenki lássa. Ha Feldrin tőrt húzna a királyra, akkor az lenne élete utolsó cselekedete.
– Jómagam szintén Tholone uramat támogatnám, ha nagyurammal megegyezhetnénk a feltételekben... melyekről nagyuram is elismerheti, hogy jobb ha titokban maradnak. Csak kettőről lenne szó; Hothal bárót ki kell végezni itt és most... tekintve, hogy sohasem fogadná el Tholone uramat a te helyeden, és a háború ugyanúgy kirobbanna legjobbjaink vérét hullatva...
– Beleértve egy Feldrin nevűt is? – mormolta a király, és egy mosoly halovány árnyéka jelent meg elgyötört arcán.
– É-én-hát... igen, feltételezem, igen. S itt említeném meg a nagyobbik veszélyt, amely a birodalomra leselkedik: Maethor. Uralkodói szavadat kérném, hogy hamarosan történik vele valamiféle „baleset”. Megbízhatatlan, fáradhatatlanul intrikál és mérgez. A birodalomnak nincs szüksége erre, bárki üljön is a trónon. – Feldrin egész testében remegett, és egyre jobban izzadt; félelme lassan felülemelkedett merészségén.
– És egy bizonyos Feldrinnek egyáltalán nincs szüksége efféle riválisra – mormolta mellettük Ilgrist olyan halkan, hogy talán csak a király hallotta.
Baerimgrim király olyan gyorsan mozdult, mintha egy pillanatra visszanyerte volna régi mivoltát. Egyik keze előrevágódva megragadta Feldrin torkát, és közvetlenül maga elé rántotta az arcát, hogy orruk szinte összeért. – Beleegyezem a feltételekbe egészen addig, míg nyugton maradsz, és senki más nem hal meg kezedtől vagy parancsaidtól – morogta a bárónak. – A saját érdekedben azonban nekem is van egy feltételem, okos Feldrin; amikor elengedlek, akkor tűnj igencsak bánatosnak, és ne elégedettnek!
A király ellökte magától a rángatózó bárót, és felemelt hangon folytatta, melyben egyszerre volt parancs és egy kevés remegés.
– Tholone báró! Galadorna szeretetéért, lépj közelebb!
Pillanatnyi izgatott moraj kélt – a terem néhány részéről még kiáltások is jöttek – majd újra csend.
A várakozó, figyelő csend közepéből Tholone báró lépett ki, szemei harciasan ugráltak jobbra-balra, arca az elégedettség maszkja. Valami halovány dallamtól rezgett körülötte a levegő; a mágusai igazán elfoglaltak lehettek az elmúlt percekben. A felé dobott pengék kétségtelenül elvásnának most, vagy legalábbis majdnem.
Feltéve, hogy – figyelembe véve a harcra kész, és pattanásig feszült idegekkel várakozó varázslók és harcosok számát – a teremben még bárkinek lehetséges bármilyen „majdnem”.
A csend valahogy elmélyült, amikor Tholone megállt az Unikornis-trón előtt. A királytól csupán a bíbor-arany zászló választotta el.
– Térdre! – harsogta a király. – Az Unikornisra!
A teremben olyan hang hallatszott, mintha mindenki egyszerre eresztette volna ki a visszatartott levegőt; ez a parancs csak egyvalamit jelenthetett. A király felnyúlt, és lassan – nagyon lassan – levette a koronát.
Kezei a legkisebb mértékben sem remegtek meg, ahogy a koronát Tholone lehajtott feje felé nyújtotta – akinek diadalmas, szinte mániákus mosolyát senki sem látta.
– Legyen minden itt egybegyűlt szemtanúja, hogy szabad akaratomból kinevezem, mint jogos örö...
A villám, amely ebben a pillanatban kicsapott a koronából, megsüketítette a közelben állókat, és a kemény falnak lökte őket. Baerimgrim és az Unikornis-trón megfeketedett darabjai szétszóródtak a teremben, a korona pedig a megtépázott mennyezeten csendült meg, mielőtt lehullott volna. A trónszék arany unikornisfeje félig megolvadva folyt rá a király még remegő maradványaira.
Az udvari mágus egy pillanatra meglepődött, majd egy pálcát kapott elő, és a végén lévő festett fafejre nézett... de bármilyen mágia is késztette beszédre a tárgyat, az most semmivé foszlott, és a pálca feje szilánkokra hullott.
Ilgrist gyorsan körülnézett a teremben. Feldrin élettelenül hevert a padlón; két karja helyén csupán kitekeredett csonkok maradtak, arca szétégett. Tholone a hátán feküdt, és a zászló ráolvadt aranyszövetét próbálta gyengén karmolászva letépni magáról.
Az udvari mágus szólította egy másik pálcájának haragját, és a mágikus lövedékek felhője üvöltve köpött kékesfehéren izzó halált a teremben lévőkre. Tholone mágusai közül nem kevesen csapódtak a falnak, szemeik helyéről és tátogó szájukból füstcsíkok kúsztak a mennyezet felé – azután a levegő megtelt elkiáltott szitkokkal, és kardok ugrottak elő a futó emberek oldalán lengedező hüvelyekből.
Hirtelen tűz ébredt, kört alkotott Ilgrist körül, és a kezében tartott pálcából újabb három mágikus lövedék szökött előre – a még álló mágusokat célozta meg velük, egyikük el is esett.
Az udvari mágus hagyta a kiürült pálca hamvait kiszóródni az ujjai közül, és nyugodtan nézett végig a tűzkörön kívül tétovázó, haragos embereken.
– Nem. Galadorna túl fontos számomra, hogy effajta hibát megengedhessek. Baerimgrim jó király volt, és a barátom, de... a legtöbb király egyetlen hibától bukik el. A többit rátok bízom, jó urak, m...
Egy akkora üvöltéssel, ami megrengette a termet, Belundrar áttört a tüzes körön, és a fájdalommal nem törődve Ilgrist felé ugrott.
A varázsló nyugodtan hátrébb lépett, és felemelte egyik kezét. A báró kezében tartott tőr oldalról indult a mágus torka felé, valaminek nekiütközve szikraeső kíséretében darabokra tört, és visszacsapta a Medve karját, a markolat valahol az erkélykorláton csattant. Ilgrist kezében tűzvirág nyílt, és a Medve arcába csapott. Üvöltése gurgulázásba fulladt, mielőtt a hatalmas, megfeketedett test a padlóra rogyott volna.
Ilgrist egyik lábával, kezét még mindig feltartva az elcsendesedett báróra mutatott.
– Akar még valaki a nap hőse lenni? – kérdezte fenyegetően. – Tartogatok még néhány különböző halálnemet a számukra.
Mintha ez lett volna a jel, a levegő megtelt eldobott tőrökkel, melyek pörögve közelítettek az udvari mágus felé minden irányból – csak hogy egytől egyig csendülve pattanhassanak le egy láthatatlan védőfalról.
Ilgrist lenézett Belundrar testére, amely megtörve tűzgyűrűjét két oldalról is lángok közt fürdött.
– Füstölgő roncs. Igaz hazafi volt, és nézzétek, mi lett belőle! – mormolta. – Nekem kell a birodalom új...
– Soha! – mennydörögte Hothal báró. – Előbb halok meg, minthogy ezt tűr...
Ilgrist ajkai kegyetlen mosolyra húzódtak.
– Hát persze – mondta.
Két ujjával egy apró mozdulatot tett, és a levegő megtelt zümmögő nyilakkal. A trónt védelmező fegyveresek lőtték ki őket az erkélyről, fehér arccal és gépies mozgással töltve újra számszeríjaikat.
A harcosok nyögtek és sikoltoztak, ahogy a vesszők beléjük fúródtak, és a padlóra rogytak. Félig elrejtett fegyverekből kilőtt nyilak keltek szárnyra válaszul a teremben lévő báróhű emberek felől – és a sisakot nem viselő Hothal számos lövedéktől találtan esett össze.
Maethor báró is megízlelte volna a röppenő halált, ha nem húz ő is maga köré egy láthatatlan varázspajzsot, ami távol tartotta tőle az eddigieket. Vértezet nélküli emberei közül sokan elestek már, de a többiek vérre szomjazva támadtak Hothal megmaradt fegyvereseire, vagy rohantak fel éppen az erkélyre vezető lépcsőkön, hogy véres bosszút vegyenek Galadornáért a trónt őrzőkön.
A terem csapkodó acél csendüléseitől, futó lábak dobogásától és sikolyoktól visszhangzott – túl sok sikolytól. Erősítés érkezett valakinek, ahogy a trónterem két ajtaján is a király alabárdos katonái özönlöttek be. Azután fényes villanás jött, és mágia üvöltése rázta meg a termet sokkalta jobban, mint a villámvarázs tette azelőtt.
A kör közepén, melyet a király lovagjainak véres páncéldarabkái alkottak, az udvari mágus felkiáltott.
– Mindenki, állj! Azt mondtam, állj!
Az életben maradt közrendűek, katonák és Maethor az embereivel együtt egyszerre néztek a varázslóra. A tűzgyűrű már semmivé foszlott, és az udvari mágus a terem túlsó végébe mutatott...
...ahol Tholone összetört és megégetett teste éppen azért küzdött, hogy felüljön, mivel összeroncsolt lábaira már képtelen volt ráállni. Üres szemgödreit a figyelők felé fordította, és torkából félig megalvadt vérben gurgulázva recsegő szavak törtek fel.
– Hódoljatok be Ilgristnek, Galadorna királyának, ahogy én tettem!
A test megrándult és görcsösen vonaglani kezdett, majd felrobbanva véres húscafatokkal szórta be a harcosokat. Egyikük felkiáltott.
– Mágia mondta azokat a szavakat, nem Tholone!
– Valóban? – kérdezte Ilgrist, miközben a meghajlott és megfeketedett korona a kezébe lebegett. – És ha így van, akkor mit fogsz tenni ellene?
Hihetetlen erőt mutatva kiegyenesítette a korona nagyobb hajlatait, közben láthatatlan varázskezek emelték le köpenyét a vállairól. Előrelépve a saját fejére tette a koronát, és fennhangon bejelentette:
– Minden galadorni térdeljen le az új király előtt! Nadrathen név alatt uralkodom majd a birodalom felett, mely nevet hosszabb ideig viseltem, mint az Ilgristet. Térdre!
A megdöbbent csendet páncélok csörgése törte meg, ahogy a király katonáinak többsége lassan letérdelt.
Maethor néhány embere is letérdelt; egyikük szinte azonnal összeesett saját társának késétől.
Nadrathen király ránézett a díszes öltözékű emberek csoportjára, és megtisztelte őket egy széles mosollyal.
– Nos, Maethor? Galadorna ma elveszíti minden báróját?
Valami reccsent mögötte. Nadrathen megfordult, és szinte még ugyanazzal a mozdulattal hátrébb lépett. Védelmező mágia emelte fel néhány ujjnyival, és lebegtette még hátrább – ahol tátott szájjal állva bámulta a tüneményt.
Galadorna udvari mágusának köpönyege, amit Nadrathen hagyott az imént maga mögé esni, most felemelkedett a földről, és megállt a levegőben, mintha egy termetes alak viselné.
A csodálkozó udvartartás szeme előtt egy magas férfi bontakozott ki a semmiből – magas, kampós orrú, hollófekete hajú ember, jelentéktelen ruhákba öltözve, halovány mosollyal az arcán.
– Nadrathen? – kérdezte. – Akit a Lázadó Kiválasztottnak is neveznek?
– Nadrathen mostanában Galadorna királya – jött a hűvös válasz. – És ki vagy te? Valamelyik múltbéli udvari mágus árnya?
– Elminsternek hívnak, Azuth Keze és Mystra Kegyelme által itt és most varázspárbajra hívlak ki egy körben, melyet én em...
– Ó, azok a bukott istenek – sóhajtott Nadrathen, és hirtelen fekete lángok robbantak ki a kezeiből egy üvöltéssel és száguldottak az újonnan érkezett felé, hengeralakban gurulva előre.
– Dögölj meg, és ne zavard tovább a koronázásomat! – mondta Galadorna új uralkodója annak a fekete pokoltűznek, ami a varázslata után ébredt. A rémülettől sápadt és szólni nem tudó fegyveresek a teremben mindenhol korlátok, oszlopok és ajtók mögé bújtak, vagy elmenekültek.
A fekete lángok felcsaptak a mennyezetig, azután eltűntek, mintha áthatolva rajta egy szinttel feljebb emelkedtek volna a palotában. Az udvari mágus köpönyegét viselő férfi sértetlenül állt ugyanott, ahol megjelent. Egyik szemöldökét gúnyolódva emelte meg.
– Van valami kifogásod a harc szabályai vagy holmi védelmező körök ellen? Vagy nagyon sietsz talán, hogy átrendezd a kastély belsejét?
Nadrathen szitkozódott, és hirtelen kőtömbök kezdtek záporozni körülöttük a levegőben megjelenve, és megrázva a termet leérkezésükkel. Szilánkok röppentek szét, és még több fegyveres menekült el.
A két mágust egyetlen kő sem találta el, és most Nadrathen emelte meg egyik szemöldökét meglepetésében.
– Jól felvértezve jöttél ide – ismerte el. – Ulmímber, vagy akárhogy is hívnak, tudod ki vagyok?
– Egy elismert hatalommal bíró főmágus – válaszolta Elminster –, akit Szent Mystra a kiválasztottjává tett, és a gonoszság megfertőzte.
– Nem fertőzött meg a gonoszság, ostoba varázsló. Az vagyok, aki mindig is voltam; Mystra az első pillanattól fogva úgy ismert meg, ahogy most itt állok. – Galadorna királya kérdőn nézett kihívójára. – Tudod hogyan kell végződnie a párbajunknak?
Elminster lassan bólintott, majd hirtelen elvigyorodott.
– Halálra fogsz beszélni?
Nadrathen felüvöltött haragjában.
– Elég! Volt egy esélyed, idióta, de...
A levegő felettük hirtelen megtelt szellemszerű, arctalan alakokkal, melyek lebegve köröztek ott, és semmivé foszlottak, amikor önmagukhoz hasonlóan szellemszerű pengéket döftek a sasorrú mágus testébe.
A pengék ellenállás nélkül szóródtak bele, de nem nyitottak sebeket... és kavargó füstté váltak forgatóikkal együtt.
Nadrathen meglepetten tátogott. Amikor végre szavakra talált, azok elfúló hangon jöttek ki belőle.
– Te is egy Ki...
Galadorna önkényesen választott uralkodója mögött, egyik mágus által sem látva egy hosszú ujjú női kéz nyúlt ki lágyan az összezúzott trón háttámlájából. Körülötte kék fények szikráztak, és az egyik kecses ujj rámutatott a Lázadó Kiválasztott hátára.
Nadrathen szemei elkerekedtek, és egy pillanatig hitetlenkedve nézett, majd hirtelen minden csontja kirobbant a testéből. A helyükön maradt véres és alaktalan húsmassza szétterült a padlón, beszennyezve Elminster csizmáját és a trónt is.
Elminster fürgén hátraugrott, de a csontok, melyek valaha Nadrathen részei voltak, már izzani kezdtek a bennük felgyülemlett mágiától. Ezüstszín lángok csaptak fel a kékesfehér fényből, a teremben lévő emberek üvöltözni kezdtek undorukban és félelmükben. Elminster figyelte, ahogy az ezüst lángok egy szövevényt alkotva emelkedni kezdenek és átégetik magukat a mennyezeten.
Nem látta a napfényt besütni a tetőn támadt lyukon át; hátratántorodva térdre esett, ahogy az energia, mely nem az ő mágiája volt átcsapott rajta, és megrázta testét.
Maethor báró nyelt egyet. Nem mert fellépni a „Nadrathen” nevű fenyegetéssel szemben, de ez a kihívó mágus most térdelve rángatózott és ezüstszín lángokat okádott maga elé. Galadorna megszabadulhat minden törekvő mágusfajzattól!
– Add a tőrödet – mormolta egyik emberének anélkül, hogy odanézett volna, és kinyújtotta a kezét. Csak egy pontos dobás kell...
Egy magas, előkelő alak lépett ki a tűzvészből; magas szárú csizmákat és köpönyeget viselt, mindkettőt éjfekete színben.
– Azt hiszem, én leszek Galadorna uralkodója – mondta kedvesen, és kék fények szikráztak fel egyik keze körül. – Elfoglalom a trónt a Ködszüzek esztendejében, ezen órában. És te leszel a kancellárom, Galadorna Elminstere. Állj fel, udvari mágus, s hozd el nekem az életben maradt bárók és urak hűségesküjét. Vagy egy belső szervüket, a választás rajtuk áll.

 

 

Kilenc
BOLDOG NAPOK GALADORNÁBAN

Egy bölcs uralkodó hagy némi időt a kihallgatások és a felvonulások között a tőrök bevonulásának is – rendszerint valamely nemesi hátba.

Ralderick Hallowshaw, bohóc
Uralni egy birodalmat,
a bástyáktól a főtoronyig
nagyjából a Vérmadár
esztendejében kiadva

Sötét tűz csapott fel hirtelen. A magas elf felnyögve hátratántorodott. Ilbryn Starym háromszázadik vagy talán még többedik találkozása az úrnő kastélyát védelmező fekete lángokkal nem ment túl jól. A nő hatalma túl nagy volt, még ha nem is volt itthon... de az Örökkévaló Fákra, hová mehetett?
Egy sóhajjal felnézett a magas, sötét tornyokra, melyek kecsesen törtek fel a hajnal szürke ege felé, és...
...egy váratlanul erős ütés előrelökte. Megpördült, hogy szembenézzen támadójával, bármiféle átokfajzat őrző legyen is az, és azon kapta magát, hogy a szintén Dasumia erődjének falain kívül táborozó ember mágusok egyikének csizmáit nézi.
Beldrune izgatott kiáltása átgördült a haragos elf feje felett.
– Baerast! Hallod?
Tabarast felnézett a tűztől, ami nem akart meggyulladni, megrázta kicsit megpörkölődött ujjait, és visszakiáltott.
– Mi van már?
– Nethrart kutattam – mondta Behajlított Ujjú Beldrune a táborhoz közeledve –, ahogyan az álom utasított, és érdekes hírek vannak! Dasumia úrnő elvette a trónt, és kinevezte a Kiválasztottat kancellárjává. Elminster most Galadorna udvari mágusa!
Ilbryn először csak bámulni tudott, majd fajtája gyorsaságával felugrott, és megragadta a divatosan egymáson áthajtott selymekkel fedett vállat.
– Hogy mi?
Beldrune önkéntelenül fordult meg az acélkemény szorítástól vezérelve, hogy lángoló elf szemekbe nézzen.
– Eressz el, hosszúfülű! – nyögött fel. – Olyanok az ujjaid, mint a farkas agyarai!
Ilbryn megrázta.
– Mit mondtál?
Tabarast benyúlt az övén egy erszénykébe, és csillogó tárgyak sokaságát szórva maga elé feltartotta másik kezének egyik ujját, közben valamit mormolt.
Csillogó fényből formált dárda jelent meg a levegőben, és döfött előre egy villám sebességével. A jobb oldalán érte el az elfet, és hangos reccsenés kíséretében szilánkokra törte annak védelmező varázsát, ledöntve a lábáról a fickót.
Ilbryn nekitántorodott egy fandárfának; a bordái olyan hangot adtak ki, mint amikor valaki eltör egy száraz ágat. Szemeiből könnyek törtek elő, és fuldokolva kapkodott levegő után, de a varázslat szorosan a fatörzsnek nyomta. Ha ez egy igazi dárda lett volna, akkor kettészelte volna... és ez a felismerés új megvilágításba helyezte számára a dolgokat. A fájdalom ködén át szinte tisztelettel nézett az ember varázslókra.
Tabarast szinte bánatosan nézett vissza a csapdába esett elfre és megrázta a fejét.
– Az a probléma az ifjú elfekkel, hogy birtokolják az idősebbek minden arroganciáját, de ezen túl semmi mást – jegyezte meg. – Most pedig, Beldrune, kérlek, válaszolj a sietős ifjúságnak. Mit mondtál?

* * * * *

Curthas és Halglond nagyon egyenesen és nyugodtan állt, dárdáik hasonlóképpen. Tudták, hogy uruk tornyának egyik ablaka pontosan ezekre a bástyákra néz... és hogy szeret gyakran kinézni a holdfényes, nyugodt éjszakába. Nem lenne elégedett, ha látná az őreit kényelmeskedni.
Azon híd ívének egyik végén álltak őrt, amely a Mester Tornyát kötötte össze a magasabban lévő termekkel. Elég fény volt, hogy végezzék a feladatukat. Három birodalom távolságból egyetlen tolvaj vagy idegen fegyveres sem merészelt hívás nélkül Klandaerlas Glymril, a Wyvernek Urának közelébe jönni. A sárkányfajzatokat, amiket varázslatokkal tartott rabszolgaságban, ritkán eresztette szabadon; amikor mégis, akkor éhesen, félelem nélkül, és gyors szárnyakon röppentek ki a számukra fenntartott toronyból.
Az egyik őr megkockáztatott egy gyors pillantást végig, a holdfényes fal mentén. A zömök torony, melybe a wyverneket zárták, szokás szerint sötét és csendes volt. Akárcsak Glymril Kertjének többi részét, azt is a Mester varázslatai építették fel az ősi erőd romos köveiből, itt, egy hegyháton, ahonnan hat városra, és két folyó találkozására lehetett rálátni.
Holdfényes és kellemesen meleg éjszaka volt, még Glymril Kertjének örökkön szélfútta bástyáin is. Könnyű volt a gondolatoknak elkalandoznia más holdfényes éjszakákra, őrködés és vértezet nélküliekre...
Curthas felhorkant és elfordította a fejét. Harangok? Mi csilingelhet éjszaka itt, a bástyák környékén?
Egyetlen pillantással fel lehetett mérni, hogy a falak elhagyatottak voltak. Halglond kinézett a falon, hátha valaki felfelé tart mászva vagy az őrök keskeny lépcsőjén. Senki. Talán valakinek elszabadult a vadászsólyma, és az szállt le valahol a közelben... de hol?
A hang enyhe volt, halk – de közeli, nem lentről vagy a tornyok egyikéből szólt. A viharok isteneire, mi lehet ez?
Most úgy tűnt, mintha közvetlenül Halglost elől jönne. Curthas valami halvány, tépett ködcsíkot látott felfelé tekeregni a levegőben. Társa odasuhintott fegyverével, és az íves penge nyomán fénypontok jelentek meg a ködben, majd némi mozgolódás után kialudtak – mintha tűz nélküli szikrák lettek volna.
A csilingelő köd félrehajolt, és a fal mentén lebegett tovább. A két őr összenézett és mindketten követni kezdték, közben a titokzatos jelenség egyre nagyobbra és fényesebbre növekedett. Hátulról halk nyikorgás jött, ami azt jelentette, hogy a Mester ablakának spalettái kinyíltak. Talán ez is csak az ő egyik varázslata volt... vagy nem, de legjobb, ha továbbra is követik. Ez éppenséggel lehet a hűségük próbája is.
A hegyhát szélén álló Orrtoronyhoz vezette őket, ahol a kastély falai alatt szinte szakadékká változik a meredély. Úgy tűnt, mintha közben felgyorsult volna a köd örvénylése. Curthas és Halglond óvatosan próbáltak a közelében maradni, különválva, hogy egy esetleges támadás ne egyszerre érje őket. Dárdáikat előretartva lebuktak, hogy ne lehessen lesöpörni őket a fal mellett tátongó, sziklás hasadékba. A szél erősödni kezdett.
A csilingelés hangosabbá és ismétlődővé vált, szinte bántotta a fület, és a köd valami nyers, emberi formát kezdett felvenni, ami magasabb volt mindkettőjüknél. Az őrök odadöftek dárdáikkal, és a ködalak összeesett, csak tejfehér fényhullámok maradtak belőle, melyek lágyan nyaldosták a csizmáikat.
Curthas és Halglond ismét összenézett. Az iménti döfésnél egyikük fegyvere sem ütközött ellenállásba, és a csilingelés is elhallgatott. Vállat vontak, még egyszer körülnéztek a bástya falának ívén, majd visszafordultak, és elindultak őrhelyük felé. Ha a Mester akarja, majd elmondja, hogy mi volt ez. Ha hallgat, akkor ők is jobban teszik, ha meg sem szólalnak és...
Halglond előremutatott, és mindketten csak bámulni tudtak. A visszavezető út felénél a köd ott táncolt a fal felett. Határozottan emberi – női – formája volt. Hosszú szoknyája meztelen bokája felett végződött, és ugyancsak hosszú haja lebegett mögötte, ahogy futni kezdett. A halk csilingelés belőle szólt. Az őrök szinte átláttak rajta, olyan ritkás volt a testet felépítő köd.
Anélkül, hogy valaha is megbeszélték volna a hasonló helyzetekben teendő dolgokat, teljes egyetértésben kezdtek el futni. Ha a nő a híd felé tart, amit nekik kellene őrizniük...
A ködnő elfutott a híd mellett, és egyenesen a Vércsúcs-torony felé tartott, ahol a wyverneket etették meg néha, amikor a Mesternek olyan rabja akadt, akire már nem volt többé szüksége. Jó hosszú út vezetett el odáig, és a nő mégsem siethetett annyira, mint amilyen gyorsan elindult, mert az őrök hamar közelebb értek hozzá.
Egy sötét taláros alak közeledett a hídon át – a Mester! Halglond halkan sziszegve átkozódott, és Curthas már-már csatlakozott hozzá, de a mágus nem velük foglalkozott, hanem ő is csatlakozott a ködnő üldözéséhez a falon. Egyik kezében egy pálcát vitt.
Az őrök látták a nőt megfordulni céljánál, ködhaja örvénylett a szélben, ahogy csendesen várta a Wyvernek Urát, mint valami szerető egy balladában. Amikor a mágus odaért, a nő kitáncolt a bástya szélére. Az őrök látták a Mestert, ahogy magasra tartott pálcával a kezében követi. Glymril egyszer visszanézett rájuk, mintha azt fontolgatná, hogy bevárja-e őket. Curthas meg mert volna esküdni rá, hogy csodálkozás ült ki az arcára.
Akkor hát nem uruk műve, és ráadásul váratlan vendég. Nem lassították le futásukat, bár már kezdtek botladozni – de Curthas felismerte azokat a jeleket, amelyek csupán pillanatokkal a tett előtt megjósoltak valamit.
A nő kígyózó, füstszerű, alaktalan valamivé vált, és a döbbent őrök egy nyers üvöltést hallottak Klandaerlas Glymril felől, ahogy valami fényes spirál vette körbe.
Egy pillanattal később a Wyvernek Ura harsogó lángoszloppá változott, amely ellenállhatatlan haragjával felszeletelte az éjszaka nyugodt sötétjét.
Curthas megragadta társa karját, ahogy mindketten megálltak, túl közel a ponthoz, ahol a falak becsatlakoztak a Vércsúcs-toronyba. Egy hangos dobbanás következett, és valami kirobbant a tűzoszlopból. A bot lángoló darabkái szikrákat vetve szóródtak szét a fal mindkét oldalán.
Az őrök rémülten ismét összenéztek, megnyalták kiszáradt ajkaikat, és hátrálni kezdtek. Két lépést sikerült megtenniük, mielőtt a kövek a talpuk alatt hullámzani kezdtek volna, hogy azután egymás után kiessenek a falból. Fülsiketítő robaj kísérte zuhanásukat – Glymril Kertje összeomlott.
A hold csak nézte, ahogy Glymril Kertje újra azzá a romhalmazzá válik, amelyből Glymril a varázslataival felépítette erődjét.
Valami fénylő és diadalmasan kavargó ködfelhő táncolt a felszálló por és sikolyok közepette, nevetéshez hasonló, visszhangzó csilingelést adva a káoszhoz.

* * * * *

Az udvari mágus belenézett az őrkapitány zord tekintetébe, és felsóhajtott.
– Ezúttal ki volt az?
– Anlavas Jhoavryn, Elminster uram; egy kereskedő a déli tengerek felől. Rézmunkák és aszalt gyümölcsök; semmi fontos, de abból sok. Számos érmét gyűjthetett már össze. Elmetszették a torkát.
Elminster ismét sóhajtott.
– Maethor, avagy valamelyik új báró?
– U-uram, nem tudom, és nem is nagyon merész...
– A gyanúd érdekel, hű Rhoagalow.
Az őrkapitány idegesen forgatta a fejét jobbra-balra. Elminster haloványan elmosolyodott, és közelebb hajolt, hogy füle a férfi ajkai előtt legyen.
– Limmator – lehelte a tiszt alig hallhatóan, és Elminster bólintva hátrébb lépett. Gyakorlatilag nem okozna meglepetést, ha a férfinak igaza van; Limmator volt az egyetlen báró, aki még Maethornál is többet foglalkozott a sötét sarkokkal és a tettrekész tőrök használatával.
– Menj és pihenj – mondta a kimerült őrkapitánynak. – Majd később folytatjuk.
Rhoagalow és három fegyverese elsietett; Elminster már beleunt, és inkább nem is sóhajtott, amikor az előtér kiürült.
Mormolt valamit, és két ujját összekulcsolta. Halk dobbanás jött a fal egyik része felől, ahogy a mögötte rejtőzködő kém hirtelen elaludva összeesett. Elminster elmosolyodott, és kinyitotta a rejtekajtót, melynek létét szerette volna még egy kis ideig titokban tartani, majd behúzódott a fénytelen átjáróba, mely az Unikornis Házának egyik ritkán használt, poros szobájába vezetett. Kellett egy kis idő egyedül, hogy gondolkodjon, s ez ritka kincs azoknak, akik nem törődnek sokat önmagukkal...
Három báró halt már meg ebben az évben, mindegyikük késsel a torkában, nem egészen két lépésnyire a trónterem ajtajától. Ugyancsak odaveszett hat – nem, hét – kisebb birtokos. Galadorna viperák fészkévé vált, melyek minden lehetőséget kihasználnak, hogy lecsapjanak egymásra, és az udvari mágus nem tartozott a boldog emberek közé. Nem voltak barátai; mindenki, aki egy kicsit is közelebb került hozzá, üveges szemekkel a mennyezetet bámulva végezte. A palota ajtajai mögött mindenki suttogva beszélt, és egyetlen szívből jövő mosoly sem jelent meg az arcokon, amikor azok az ajtók kinyíltak. Már szokásává vált, hogy az ajtók alatt kiszivárgó, sötét színű vércsíkokat kutatja, bármerre járjon is. Talán el kellene rendelnie, hogy égessenek el minden ajtót Nethrarban.
Talán. Kezdett azzá válni, amivé a háta mögött nevezték: „Rendeleteket Okádó Száj”. A bárók és a birtokosok folyamatosan próbálták aláásni az uralkodói tekintélyt, vagy nyíltan lopni az udvarból, és az úrnő sem jelentett segítséget. Csak arra használta varázslatait, hogy félelmet, és félelemből fakadó engedelmességet ébresszen az emberekben.
Halk kaparászást hallott a bal oldala felől. Elminster meghúzta a megfelelő kötelet, és a fal egy része félrecsúszott. Két fiatal őr bámult be a szoba homályába.
– Hívattál, Elminster úr?
– Megtaláltátok a tekercseket, Delver, és...
– Elégettük őket, és a hamvakat a csatornába szórtuk, ahogy parancsoltad, uram, összekeverve a porral, amit te adtál. Mindet elhasználtuk.
Elminster bólintott, és kinyújtotta egyik kezét, hogy megérintse az őr homlokát.
– Felejts, hűséges harcos – mondta –, és menekülj meg a végzettől, melytől mindannyian tartunk.
Az őr összerándult, tekintete eltompult, és megfordulva visszasietett a sötétségbe, ahonnan jött. Menet közben elkezdte kioldani ujjasának elejét. Saját lakja felé tartott, ahol a ruhásszekrény használata – melyből a titkos átjáró a félhomályos szobába vezetett – hirtelen sürgető kényszerként tört rá.
– Ingrath? – kérdezte nyugodtan az udvari mágus.
– Megtaláltam a K... az ő munkáját a Vöröspajzsos Szobában, és belekevertem a fehér porba, amíg teljesen el nem tűnt. Azután kimondtam a szavakat és eljöttem.
Elminster ismét bólintott, és ismét kinyújtotta egyik kezét.
– Te és Delver jutalmat érdemeltek... – mormolta.
Az őr felkuncogott.
– Kérem, uram, ne az árnyékszékre vezető szükséget. Inkább csak azért jártam itt, hogy felidézzem fiatalságom felfedezőútjait.
Elminster mosolygott.
– Ahogy kívánod. – Ujjai a bőrhöz értek, és a feledékeny harcos szemei felcsillantak. Körbejárta a szobát, megtalálta a félrecsúszó falrészt, és elügetett a sötét átjáróban. Dasumia elleni árulását immáron elfelejtette.
S ezzel együtt még újabb egy vagy két hónapig életben maradhat.
Biztonságosabb lett volna, ha azok ketten nem barátok és nem tudnak egymásról semmit – de úgy adódott, hogy az alapos elmeolvasások sorozata után talált két legjobb harcos közeli barátságban volt. Nem érte meglepetésként, erre számított.
El a félhomályos szobában járkált, sötét hangulata most ehhez illett. Mystra parancsa, hogy szolgáljon, egyértelmű volt, de az, hogy mindig „a saját módján” szolgált, az már a saját ostobasága; olyan hiba volt ez, ami ismét a végzete felé vezette. Valamibe bele kell kapaszkodnia a férfinak, hogy férfi maradjon.
Vagy egy nőnek, hogy nő maradjon... és volt Galadornában egy bizonyos hölgy, aki azt tette, amihez kedve volt. Dasumia királynő mostanában mindig kinevette, és nem tett semmit királynői feladatainak ellátása érdekében; ritkán tartózkodott a trón, vagy egyáltalán az uralkodói palota közelében, és minden döntést Elminsterre hagyott. Galadorna háborúba és fosztogatásba süllyedhet, ha a nő nem kezd valamit... és naponta egyre több kereskedő és rabszolgahajcsár jött az országba annak biztos tudatában; senki nem törődik azzal, hogy ki mivel üzletel. Laothkund nagyurai éhes szemeket meresztgetnek a vagyonban még mindig növekvő birodalom felé. A kereskedők törvénytelensége egyetlen jó dolgot hoz; adópénzzel telt ládákat.
Aznap már sokadszor sóhajtott fel. Az egyetlen dolga az volt, hogy mindezen aranyak kíséretében közeledve a törvénytelenség ne söpörje el a koronát. Kedves Mystra, védelmezz meg! Milyen lehet egy kereskedők uralta királyságban élni?

* * * * *

Senki sem figyelt fel a hangos reccsenésre és csattanásra, ahogy egy asztal összetört; a két férfi átkozódva csépelte egymást, és ugyancsak senki nem törődött a kongó, csattanó és csörrenő hangokkal, ahogy a nézőközönség mindenféle korsókkal, kancsókkal, poharakkal dobálta meg a verekedőket. Valaki felsikoltott egy másik szobában – halálsikoly volt, és miután nedves hörgésbe fulladt, ittas taps követte. Késő volt már az Árnyak Serlegéhez címzett ivóban.
Nethrar tavernái ez időben igencsak vadak voltak, de a legrosszabb napok, amikor Ilgrist gazdagságának növeléséért a gólemtáncosok megették a saját lábaikat, már elmúltak. A Serleg azonban már akkor is mindig tele volt – akik nem mertek egyedül bemenni, azok bérelhettek két-három sajátos külsejű harcost, akik gondoskodtak róla, hogy úgy nézzen ki, mintha egy befutott kalandozócsapat tagja lenne.
És persze ott voltak a hölgyek is. Egyikük afféle kék selyemlátomás és zömök páncél keverékébe öltözött, melyből az utóbbira csatolt láncok és íves formákra mintázott alakja többet rendeltetett mutatni, mint elfedni. A hölgy éppen egy asztalhoz lépett nem messze onnan, ahol Tabarast és Beldrune szemlélgette égővörös szívmelengetőjét.
Poharaik felett mindketten az érdekes szépséget szemlélgették, aki két ifjú fölé hajolva betekintést nyújtott nekik azokba a dolgokba, amelyekbe az idősebbek gondolkodás nélkül fejest ugrottak volna. A két varázsló egyszerre köszörülte meg a torkát.
– Kezd egy kicsit meleg lenni itt – jegyezte meg Tabarast, és megigazította a gallérját.
– Legalábbis amellett az asztal mellett biztosan – válaszolt mormogva Beldrune, szemeit képtelen volt levenni a kékbe öltözött nőről. Csettintett két ujjával, és a csörgésen, beszélgetésen, röhögésen és részeg éneklésen keresztül a két mágus meghallotta a doromboló hangot, mintha az egyenesen a füleikbe beszélt volna.
– Delver? Ingrath? Ezek a nevek olyan... izgatóak. Merész férfiak... hősök nevei. Merész hősök vagytok, nemde?
A két fiatal harcos felkacagott, és többé-kevésbé egyszerre válaszolt valamit. A szépség ismét megszólalt.
– Mennyire érzitek magatokat merésznek ma éjjel? És... mennyire hősiesnek?
A két ifjú harcos ezúttal jóval felszabadultabban nevetett fel, a kékbe öltözött hölgy pedig mormolva folytatta.
– Elég hősiesnek, hogy szolgálatot tegyetek a királynőtöknek? Egy... személyes szolgálatot?
A nő benyúlt ruhája alá, és egy nehéz, összefűzött aranyakból álló láncot húzott elő, amely menthetetlenül megragadta a tekintetüket, amikor felvillantotta Galadorna Uralkodói Gyűrűjének vésett unikornisát.
Két szempár kerekedett el egyszerre és nézett fel most már némileg megszeppenten az aranyakról a manóvigyorhoz hasonlító kifejezést viselő arcra. A hegyes nyelv végigsimított a hihetetlenül vörös ajkakon.
– Gyertek – mondta a nő –, ha mertek... velem egy helyre, ahol... jobban szórakozhatunk.
A varázslók a két ifjút figyelték, ahogy habozva egymásra néznek. Azután az egyikük mondott valamit, egy eltúlzott mozdulattal kérdőn megemelte egyik szemöldökét, és mindketten kicsit idegesen felnevettek. Gyorsan kiitták kupáikat és felálltak. A királynő az aranyakból fűzött láncot egyikük csuklója köré tekerte, és játékosan lökdösni kezdte őket az asztalok, függönyök és átjárók félhomályos labirintusában, amely a Serleg hátsó részét alkotta.
Kék selyem és ívesen formázott bőr lebegett el az ártatlan arcú Tabarast és Beldrune előtt. Amikor a második harcos ment el mellettük – éhes tekintettel, szőrös karokkal, meg mindennel, ami egy harcosnak kell –, a két mágus egyszerre ürítette ki poharát, nézett egymásra és vörösödött el. Megigazították gallérjaikat és megköszörülték a torkukat.
– Azt hiszem – mordult fel Tabarast –, eljött az az idő, amikor nem elég egyetlen kancsónak a fenekére nézni... nem gondolod?
– Teljes mértékben egyetértek – válaszolta Beldrune. – Így, két-három korsó sör után...

* * * * *

Az Árnyak Serlegének egyik oszlopa mögötti félhomályba mélyen behúzódva egy elf állt, akinek arcát akár fehér márványból is faraghatták volna, ahogy Galadorna Dasumia királynőjét figyelte. Amikor a nő és két harcos befordult egy sarkon, Ilbryn Starym a két öreg mágus felé nézett, akik nem tudtak ottlétéről. Azután óvatosan, rejtve és eléggé hátramaradva megindult a kijárat felé, melyről tudta, hogy a királynő is azt fogja használni.

* * * * *

Rhoagalow hírt hozott egy másik késelésről is, amelynek áldozata még talán élt. Elminster adott neki egy kancsónyit az uralkodói pincében fellelhető Burdym Legjobbjából, de megkérte, hogy lehetőleg valahol titokban, és egyenruha nélkül igya meg.
Galadorna Udvari Mágusa az ágya felé tartott, néhány órányi kemény mennyezet-bámulásra vágyva. Tudta, hogy komolyan el kell gondolkodnia egy kicsiny, árulások övezte királyság sorsáról. Lehet, hogy alig néhány óra múlva megint megölnek valakit. Az lenne ám a vidám dolog!
El hangulata mostanra már borotvaszerű éllel bírt; az egész napos vitatkozás az éles nyelvű kereskedőkkel megfájdította a fejét. Mi több, egyetlen használható ötletet sem volt képes kieszelni – úgy tűnik, hogy a két öreg mágus a Holdszarv-toronyból követte ide, és elterjedt egy szóbeszéd is, miszerint az Árnyak Hölgyének nevezett, bukott varázslónő neve „Dasumia” volt. Lehet valami kapcsolat közte és a királynő között?
Hmmm. Ismét sóhajtott egy nagyot, talán már hétszázadszor aznap és puszta megszokásból végignézett az oldaljáraton, amely mellett elvezetett az útja. Azután hirtelen megállt, és hosszabb ideig csak nézett. Egy kifejezetten ismerős alak keresztezte az átjárót lentebb, egy, az övével párhuzamos folyosót használva. A királynő volt az, kék selymekbe, bőrökbe és láncokba öltözve, mint valami kocsmai táncosnő – és két fiatal férfit vezetett, harcosokat, akik buzgón dicsérték küllemét... az Unikornis Házának egy olyan része felé, melyet Elminster még nem ismert. A hideg félelem egyenesen az erein keresztül mászott fel a szívéhez, amikor megismerte a két harcost, akiket nemegyszer eszközként használt a nő ellen: Delver és Ingrath.
Lüktető fejfájás tört rá. Felkapta talárjának szélet, és futásnak eredt az oldaljáratban, arra, ahol Dasumia és kísérői eltűntek. Jobb volt nem használni elrejtő varázst, az úrnőnek lehet valamilyen varázslatérzékelő mágiája.
A királynő nem volt a lopás híve. A csilingelő kacagás, amit megengedett magának, hamisan hangzott El fülében, amikor elérte a keresett pontot, és elkezdett oszloptól oszlopig ugrálni.
Azután Delver valami vicceset mondhatott, aminek nem hallotta rendesen a végét, és nevetés jött a hármas felöl. Elminster abbahagyta a lopakodást, amikor látta, hogy az átjáró egy boltívben végződik. Éppen időben érkezett, hogy a nevetgélő hármas a hátát tudja mutatni neki a következő átjáróban.
A sötét és használaton kívüli szobák egymást követték a nyitott boltíveken át, s Elminster próbált bújni, hogy az esetlegesen hátra tekintők ne láthassák meg. Amikor a hangok megálltak, ő visszament egy kis szobába, és egy apró varázs segítségével a beszélgetés olyan hangossá vált, mintha a füle mellett szólna.
– A háború minden istenére, hová viszel minket, te nő?
– Uh, nagyasszonyt akart mondani... Ez az út gyanúsan hasonlít a tömlöcökhöz vezetőre.
Dasumia nevetésében ezúttal valami mély, szívből jövő elégedettség is volt.
– Tartsd csak a kezed ott, ahol eddig volt, bátor harcos... és nem, nem kell udvariaskodni, uraim, csak valahová a tömlöcök mellé megyünk. Erre uralkodói szavamat adom!
Elminster ellopakodott a következő boltívig, mint egy vadászó macska, és kilesett a szélénél – épp jókor, hogy hallja egy szalagfüggöny recsegését a következő sarok mögött. Fény ébredt mögötte; El próbát téve keresztülosont a szobán a sarokig, és újból kockáztatott; át a nyíláson, ahol rövid folyosó vezetett a következő függönyig. Amögött elrejtőzhet, és benézhet a megvilágított terembe, ha elég gyorsan rohan át oda, hogy ne láthassák meg. Most? Ugrott, futott és megállt, hogy lecsendesítse lélegzetét, s mindezt csupán egy maroknyi pillanat alatt. A következő tucatnyi pillanatot arra használta, hogy a királynő és zsákmánya után nézzen.
A függöny mögötti fényes szoba csupán egy előtér volt; túlsó falán egy újabb tátogó boltív valami gonosz kinézetű, vörös fénnyel megvilágított helyre. A boltív előtt két, teljes vértezetet viselő őr állt, sisakrostélyuk leeresztve és íves szablyájuk elővonva – lábfejek nélküli harcosok, kiknek bokacsonkja ujjnyira a padló kövei felett lebegett. Az emberek sisakos rémeknek nevezték őket; varázslattal életre keltett vértezetek, melyek biztosabban öltek, mint az élő fegyveresek.
Elminster figyelte, ahogy rosszindulatúan előrelebegnek, majd a királynő egy intésére megállnak. Dasumia megállás nélkül elment közöttük élő harcosait lökdösve, és az udvari mágus bátran indult utánuk. Mielőtt elérte volna a sisakos rémeket, azok megfordultak, és a hármas után lebegtek, hangtalanul hüvelyeikbe rejtve kardjaikat. Elminster óvatosan, lemaradva követte őket.
A következő terem nagyon nagy és sötét volt, az egyetlen fényforrás benne a túlsó falra akasztott, rubinvörösen izzó kárpit volt. Rajta még egy falusi kunyhónál is nagyobb méretben a legsötétebb eszköz hevert, amit Elminster valaha is látott; Bane Fekete Keze. A templom közepéből kiinduló főhajó körül szénserpenyők álltak, ahogy Dasumia elment az első kettő között, azok lángolni kezdtek. Delver és Ingrath már biztosan mindenféle hátsó gondolatokat forgatott fejében az uralkodói szenvedélyekkel kapcsolatban; El tisztán hallotta őket hangosan nyelni egyet, amikor lelassítottak, de a királynő továbbrángatta őket. A főhajó előtt padok álltak, némelyikükön taláros csontvázak, másokon mumifikálódott vagy rothadó holttestek ültek. Elminster lebukott egy üres sor mögött, és összehúzta magát.
Tudta, hogy minek kell következnie.
– Ne! – kiáltott fel hirtelen Ingrath, és menekülni próbálván kiszakította magát a királynő szorításából. Kétségbeesetten felnyögött, alig egy pillanattal azelőtt, hogy Delver kitépte magát a láncra fűzött aranyak rabságából – majd felsikoltott.
A két sisakos rém mögéjük lebegett, és már feltartott kézzel várták a pillanatot, hogy mikor ragadhatják torkon a két harcost. Az acélos ujjak összeszorultak, és az üres sisakok rémisztően közelhajoltak.
A két őr kétségbeesésében csak nyögni tudott, ahogy visszafordították őket a királynő felé. Dasumia már az oltáron feküdt, egyik könyökére támaszkodva, jóval kevesebb ruhában, mint amennyiben a templomba lépett. Mosolyogva intett nekik. A két harcos vonakodva lépett előre.

 

 

Tíz
A FEKETE TŰZ ÍZE

Hogy mi a legjobb dolog, amit egy főmágus tehet a varázslataival? Természetesen elpusztít velük egy másik főmágust – és közben saját magát is. Majd ültetünk valami hasznos növényt a hamvaik közé.
Talán retket.

Albryngundar, az Éneklő Kard harcosa
Gondolatok egy jobb Faerűnről
nagyjából az Oroszlán esztendejében kiadva

Láthatatlan dobok szólaltak meg visszhangot verve a sötét templom falain.
El összevont szemöldökkel nézte, ahogy Bane hatalmas keze – láthatólag valami fekete kőtől faragták ki, és majd kétembernyi volt minden irányában – felemelkedik az oltár mögött. Sistergő, vörös lángok ébredtek és haltak el az ujjak között, szikrázó fényükben Dasumia könnyedén lelépett az oltár elé. Elminster ekkor látta meg a két hosszú, fém tüskékkel díszített, fekete korbácsot egymáson keresztbe téve feküdni az oltár tetején.
A dobverés üteme alig észrevehetően gyorsult. Hogy jobban lásson, Elminster fejére húzta talárja csuklyáját, és felült az előtte lévő padra, próbálva mozdulatlanul maradni és beleolvadni a hullák sorába. Rothadó szomszédai kétségtelenül az itteni rituálék áldozatai voltak. Delver és Ingrath – és Elminster, ha már itt tartunk – is hamarosan csatlakozhat hozzájuk, ha Galadorna udvari mágusa nem cselekszik a lehető legpontosabb időzítéssel, és teszi a legmegfelelőbb dolgokat az elkövetkező percekben.
A két harcos a királynővel szemben állt, és remegett félelmében. A nő megfogta a kezüket, és valamit mondott nekik. Elminster számára a szavak elvesztek a dobütések hangjában, de valószínűleg csak nyugtatgatta őket.
Megölelte és megcsókolta őket beszéd közben, szándékosan figyelmen kívül hagyva a két férfi mögött álló sisakos rémeket.
A királynő felvette a korbácsokat az oltárról, és odanyújtotta a harcosoknak. Azután a hátára feküdt az oltáron, valamit parancsolt nekik, és mintha egy idézésre készülne, feltartotta kezeit a mennyezet felé.
A harcosok kifejezetten vonakodva sújtottak le a korbácsokkal, de az erőtlenség miatt a tüskék csupán ártalmatlanul simogatták a nő testét. Elminster ezúttal hallotta a haragos parancsot.
– Üssetek! Üssetek, vagy haljatok meg!
Ismét feltartotta a kezeit, és a korbácsok ezúttal sokkalta mohóbban csaptak le rá. Teste megrándult, és kék selyemfoszlányok röppentek foszlottak le a ruhájából. Bátorítást sziszegett a két férfinak, akik még keményebben csaptak le. Az egyik korbács végigcsapva rajta lecsupaszította az egyik mellét.
A következő csapás vérrel jelölte meg a testet, és Dasumia felnyögve utasította őket, hogy még erősebben üssenek. Az őrök először vonakodva engedelmeskedtek. Azután a királynő ismét dühösen kiáltott, és úgy nézett rájuk, mint Elminsterre, amikor az akaratát erőltette rá.
Delver és Ingrath megtántorodott, majd belevetették magukat a feladatba, és minden halálfélelmüket félretéve egyre erősebben csaptak le. Véráztatta kék selyem és finom bőr foszlott szét a korbácsok tüskéitől, felfedve a nyers húst.
Dasumia hirtelen hátravetette a fejét, és megálljt sikoltott. Delver a hisztérikus zokogástól képtelen volt engedelmeskedni, és az egyik sisakos rém kinyúlt, hogy fémes szorításával megállítsa a harcos karját.
Dasumia inkább nézett ki sütés előtt megnyúzott vadnak, mint megkorbácsolt nőnek, de mégis olyan előkelőséggel mondta el a rituálé következő részét, mintha uralkodói ruhákba öltözve utasítgatná az udvaroncait. A fájdalomnak nyomát sem mutatta, ahogy felkelt az oltárról, és megparancsolta, hogy Ingrath feküdjön a helyére.
Harag ébredt Elminsterben. Harag és undor. Tennie kellett valamit. Meg kellett ezt állítania.
Próbálta visszaidézni, hogy mit hallott egyszer erről a rituáléról Bane egyik ittas követőjétől. A papok által, kardokkal halálra kaszabolt áldozatok, ha jól emlékezett. Vagy inkább ez az, amikor Bane Lebegő Keze agyonzúzza őket? Az utóbbi lesz.
Dasumia ráült az oltáron fekvő férfira, és rákiáltott a másik őrre:
– Üss! Üss! – A harcos habozott engedelmeskedni, és El tudta, hogy nem várhat tovább.
A korbács vért fakasztva csapott le, mitől Elminster érezte, hogy reszketni kezd a haragtól, és hatalma bizsergetni kezdi az ujjbegyeit. Mystra Kiválasztottja volt, még ha nehezen idézte is fel, hogy ez mit jelent.
– Mystra – mormolta –, vezérelj!
Bármilyen gonosz is volt úrnője, nem bírta tovább nézni, ahogy vére felcsap, és ha nem tesz valamit, akkor két jó ember kerül egyre közelebb a halálhoz. Az oltár mögött a fekete kéz lassan felemelkedik majd, és kinyúl, hogy összezúzza őket. Már meg is mozdult!
Elminster elborzadva nyúlt ki az akaratával, és egy olyan varázst használt, melyhez nem kellett megmozdulnia vagy megszólalnia. Remélte, hogy még egy kis ideig hullának tudja tettetni magát. Nem a kéz ellen tett – az majd a következő lesz – hanem a lehetséges ellenfeleket célozta, akik felfedezése pillanatában biztosan felé indulnak majd. Már érezte a mágikus csatolások hálóját, amely az oltárból emelkedett ki lassan. Végtelen óvatossággal levette az egyik csatolást az egyik sisakos rémről, és a mennyezet egyik része felé irányította ahelyett, hogy egyszerűen csak félretette volna. Csak még egy lépést szeretett volna tenni, mielőtt felfedezik...
Dasumia hirtelen megmerevedett, és a lecsapó korbács harapásaival nem törődve az idegen erő forrását kutatva körbenézett. Elminster magában vállat vont és sietve megbontotta a másik sisakos rém kötéseit is.
Sötét és iszonytató tekintet kutatta. Azután Dasumia ajkai hirtelen mosolyra görbültek. Nyugodtan ült az oltáron, és őt figyelte.
A lábaik csendesen megrándultak és a két harcos Elminster felé indult. Varázsszolgaságba verve megemelték véres korbácsaikat, hogy lecsapjanak vele, amikor odaérnek. A nedves tüskék gonoszan csillantak meg a halvány fényben, ahogy a két férfi egyre közelebb és közelebb ért...
Elminster előző varázslata már életre kelt, és nem akart újabbat idézni, miközben az életéért folyó párbaj mosolyogva várt rá az oltáron. Mi értelme lett volna megtörni a szolgavarázst, amikor – nem kétséges, hogy csupán apróság a számára – a nő bármikor visszaállíthatja azt?
Delver és Ingrath lassan közelebb botladozott, kifejezéstelen arcukban szemeik rémületet tükrözve a segítségéért vagy a kegyelméért könyörögtek...
Elminster kegyetlen erővel tépte el az őket megkötő varázsfonalakat. Nem törődve a harcosok hirtelen összeránduló és megvonagló testével, saját elméjébe vezette a szakítás okozta mágikus visszacsapást, és ugyanazt a kínt érezte, mint ők. Csak Elminster kiáltott fel a fájdalomtól – a két férfi érzéketlenül rogyott össze.
Működött. El azon kapta magát, hogy az ajkaiba harap. Az oltár felé nézett, de Dasumia még nem mozdult el onnan. Még mindig őt nézte és hangtalanul nevetett – közben a korbácsok csapásai okozta tépett sebek beforrtak a testén, mintha sohasem lettek volna ott.
Elminster mély lélegzetet véve a nő mögé nézett; sisakos rémeket vagy Bane követőit, esetleg egyéb váratlanul lecsapó fenyegetést kutatva. Úgy látta, mintha valami megmozdult volna a padokon ülő tetemek legsötétebb soraiban, de nem fedezett fel semmi szokatlant, amikor odanézett. Nem mert hosszabban hátat fordítani a királynőnek.
Gyorsan visszafordult, de a varázslónő még mindig ugyanabban a pózban ült az oltáron, teljesen felgyógyulva és meztelenül. Most már hangosan nevetett, és Elminster összeszorított fogakkal küzdött az elméjét elborító harag ellen, hogy képes legyen vasakarattal előidézni következő varázslatát, ne ejtse a legapróbb hibát sem. Úrnő vagy sem, az a hatalmas, fekete kéz le fog csapni az oltárra. Már...
A kéz ellenállt neki. Dasumia nevetésében valódi vidámság jelent meg, ahogy Elminster üvöltve próbálta engedelmességre bírni az eszközt. Érezte a csatolásokat, képes volt beléjük folyni az akaratával, hogy megragadja a tárgyban lévő mágiát – de az meg sem érezte a próbálkozásait, olyan rideg és távoli maradt, mintha egy hegyet akart volna gondolatokkal felemelni. Akarta... erőltette... nem jutott semmire.
Amikor Galadorna királynője gúnyosan rákiáltott, Elminster abbahagyta, és egy másik varázst vett elő, az előtte álló pad mögé rejtve mozdulatait.
Úgy érezte, mintha évek teltek volna el, mire kész lett. Felpattant a padról, és a kegyetlen nevetés felé irányította varázslatát – nem a halálosan szépséges nőre vagy alatta az oltárra, melynek mágiáját biztosan képtelen lett volna uralni. Azonban a kőtömb egyik végénél a padló...
A kockakövek megremegtek, kifordultak helyükből, és szilánkokra robbantak, hangosabban, mint amekkora zajt a lecsapó korbácsok ütöttek. A padló felhasadt, mintha egy ellenállhatatlan erejű, mindent összetörő hullám gurult volna át alatta. Kőszilánkok szóródtak a hátsó falra, és egy hatalmas lyuk nyílt a padlóban. Pincéknek kellett lennie odalent, ha mágiája ilyen gyorsan aláásta a területet.
Dasumia nyugodtan lépett le az oltárról, és megállt vele szemben. Továbbra is széles mosollyal tisztelgett neki, majd elfordult, hogy szemügyre vegye az oltár tömbjét. Az megremegett, átfordult egyik oldalán és mennydörgésszerű robajjal belezuhant a szakadékba.
– Ez eltört... hogy te milyen pusztító vagy! – jegyezte meg Dasumia vidáman, – Nem akarsz még valamit összetörni?
Zord, szótlan válaszként Elminster felkapott egy, a padja végénél álló szénserpenyőt, és a térdén eltörte annak fa rúdját, hogy megtörje rajtuk Bane érintését. A padlóra ejtett darabok között az elhaló mágia fényes szikrái pattogtak még néhány szívdobbanásnyi ideig, de El nem törődve velük a következő serpenyőért nyúlt.
Dasumia ismét felnevetett.
– Szóval végül mégiscsak párbajozni fogunk, bátor Elminster? Végül készen állsz kihívni engem?
– Nem – válaszolta El szinte suttogva. – Elfelejtetted, hogy mit mondtam neked, amikor találkoztunk a Kettéhasadt Kőnél? Elsősorban Mystra az úrnőm... és csak utána Dasumia... majd Galadorna. Mondd: Dasumia kit szolgál elsőként?
Dasumia mintha képtelen lett volna abbahagyni a nevetést.
– A választásoknak mindig megvan a maguk ára – mondta vidáman. – Készülj fel rá, hogy te most fogod ezt megfizetni.
Kezei néhány egyszerű mozdulatra emelkedtek, és Elminster hirtelen úgy érezte, hogy összeszűkül a torka. Lábai kicsúsztak alóla és hirtelen túl szorosnak érezte bő talárját... azután még szűkebbnek.
Küzdött, hogy felálljon, és nézte, ahogy az ujjai megdagadnak, inkább kezdenek hasonlítani jól megtöltött, rózsaszín hurkákra, mint emberi végtagokra. Ugyanígy dagadni kezdett minden része. A ruhája követte egy darabig, majd hangos recsegés közepette elszakadt.
A Galadorna udvari mágusának ruhájából megmaradt foszlányok a padlóra hullottak, ahogy Elminster próbált folyamatosan meghosszabbodó és megvastagodó lábaira állni. Dasumia már sikoltozva nevetett rajta, ahogy egyik oldaláról a másikra esett egyre nagyobbra növekedve, és lassacskán már az előtte lévő padot is félretolva. Már akkora volt, mint egy kétszekérnyi hordó, és még mindig egyre csak dagadt. Próbálta egy varázslat mozdulatait mutatni, de tömpe ujjai már akkorák voltak, mint egy ember alkarja – egy alkar, amely lassan olyan vaskosra növekszik, mint egy comb vagy derék...
Azután saját varázslata is életre kelt, és hirtelen nagyobb teret kapott, ahogy a körülötte lévő padok port szórva le magukról felemelkedtek – és egy vonagló hústömeget hagytak maguk alatt a padlón. Elminster lélegzet után kapkodva küzdött, és sikerült az egyik oldalára fordulva szembenéznie ellenfelével.
Abban a pillanatban, amikor meglátta a nőt, három pad röppent át a közöttük lévő légen El megfeszített akaratára mozdulva, mint valami hatalmas dárdák. Dasumia lebukott, oldalra gurult, és még ugyanazzal a mozdulattal felpattanva újra Elminster felé fordult. Mindhárom pad elvétette, és olyan erővel csapódtak be a lebegő, fekete kézbe, amely megrengette a termet. A kéz egyik ujja letörött, és mágikus fények szikráztak fel a helyén.
Dasumia felszisszent – és Elminster a levegőbe emelkedett. Fel és egyre fentebb irányíthatatlanul, próbálva kitalálni, hogy mit tegyen. Fel akarja emelni és utána leejteni, vagy...?
Meglátott valamit a templom közepén, és támadt egy ötlete, sietve megidézte a szükséges varázslatot, tudván, hogy a mennyezettel való találkozás már nincs messze.
Éppen időben fejezte be ahhoz, hogy arca elé kapja egyik kezét, mielőtt a köveknek csapódott – szárnyaikkal vadul csapkodó, meglepett denevéreket riasztva fel –, és érezte, ahogy a nő mágiája még mindig tolná egyre feljebb, nekipasszírozva testét a mennyezetnek.
Karjaival és lábaival próbált megfordulni, hogy láthassa ellenfelét, ne csak a sötét, mocskos köveket nézze alig egy ujjnyira az orra előtt. Látnia kell a varázslónőt, ha az imént létrehozott mágiával akar dolgozni.
Lélegzetért kapkodva még időben sikerült megfordulnia irdatlanra növekedett tömegével, hogy lássa, amint a még mindig mosolygó Dasumia mágikusan felemel egy padot, és felé irányítja.
A tárgy egyre közelebb ért, ahogy El a plafonon mászva próbált kitérni az útjából, a boltozat bordái felé tartva, ami még legalább tízlábnyira lett volna tőle, ha az eredeti méreteit viseli... Próbált a varázslatára is koncentrálni közben, és végül nem foglalkozott a közeledő paddal.
Nem vette észre a sötét taláros, vékony alakot, aki az egyik hátsó sorban lévő padról állt fel, óvatosan rá célzott, gondolatban felmérte az egymáshoz viszonyított helyzeteket, és belekezdett saját halálos varázslatába.
Ahogy Elminster oldalra mozgott, a pad ívesen elkanyarodva követte, és Dasumia mosolya kiszélesedett a találkozás várható hatásától. A padnak az a vége, amely Elminster felé tartott, már korábban szilánkosra tört, és hegyes fogak formáját vette fel, egyikük olyan hosszú volt, mint egy ember karja.
Dasumia három gyors lépést tett oldalra, hogy jobb rálátása legyen a helyzetre – Elminsternek csak erre volt szüksége. Sikerült átfordulnia a mennyezet boltozatának egyik bordáján, mint valami légi bálna, és előhívta varázslatát. Két korbács emelkedett fel a templom padlójáról, mint mohó és dühös kígyók, hogy lecsapjanak Galadorna királynőjére.
Amikor a pad a mennyezetbe csapódott, az alászálló poron keresztül Elminsternek sikerült elkapnia Dasumia meglepett tekintetét. Az egyik véres korbács a csuklója köré tekeredve hátrarántotta, és a nő felkiáltott fájdalmában, amikor fejét beverte a padlóba. A két korbács, mintha csak erre várt volna. A csuklójára tekeredőnek másik vége az egyik bokáját találta meg, míg társa ugyanezt tette a másik oldalon. Majd az egyik könnyeket fakasztva a markolatával végigcsapott a nő szemein, a másik pedig a szájába nyomakodott, hatásosan megakadályozva ezzel a beszédben.
A pad nagy része darabokra tört és szilánkokkal szórta tele a templomot, ahogy a hatalmas lövedék maradványai pörögve zuhantak alá a mennyezet boltozatáról, egyenesen az Ilbryn Starym előtt lévő padba csapódva. Lebukni sem volt ideje mielőtt a szétszóródó szilánkokkal együtt a levegőbe emelkedett és egy akaratlan bukfenccel belefordult saját tűzgolyójába, majd egy tompa csattanással a templom falának esett. Alig elkezdődő sikolya hirtelen félbeszakadt az ütéstől, és lassan a padlóra rogyott.
Elminster minden átmenet nélkül zuhanni kezdett. Vadul elvigyorodott; ez azt jelenti, hogy Dasumia vagy eszméletlen, vagy eleresztette varázslatát valami oknál fogva. Akaratával megparancsolta a korbácsoknak, hogy dobják fel a nőt, így ő is átélheti ugyanazt a zuhanást, aminek a végén...
Az istenekre! El már azelőtt tudta, hogy csontja törött, mielőtt földet ért, és szenvedő elefánt módjára átfordult az oldalán. Próbálta talpra küzdeni magát, de nem sikerült; csak annyit ért el, hogy az oldalára fordult a megfelelő irányba nézve. A korbácsok a levegőben tekergőztek, rabjuk eltűnt közülük.
A következő pillanatban jéghideg fájdalom hasított az oldalába és emelkedett ki belőle; megtudta hová tűnt a varázslónő. Nem is próbált szembefordulni vele, hogy lássa a kardot, mely az ő vérétől csöpögve újra lecsapni készült. Hatalmas teste megvédte attól, hogy halálos csapást kapjon, így inkább egy újabb varázslatra koncentrált. A penge ismét az oldalába vágott, de a nőnek arrébb kellett volna mennie, hogy jobb célpontot találjon, miközben a fiúnak elég lett volna csak rágurulnia a királynőre, hogy örökre véget vessen ennek a harcnak. Hátradobta magát és hallotta az eldobott kard csörrenését a padlón, melyet meglepett szitkozódás kísért. Most már elfordulhatott; ha a penge elég közel van, akkor maga alá temeti.
Találkozott Dasumia meglepett tekintetével – és a nő az ajkai elé kapva a kezét lebámult a kardra. A mágusnő hirtelen eltűnt, alig egy pillanattal azelőtt, hogy El befejezte varázslatát.
Színtiszta vérmágia volt; Elminster hátravetett fejjel sikoltott fel a kíntól. Ahogy a mágia begyógyította a sebeit, az olyan érzés volt, mintha tűz égetné egész hatalmas testét – dühöngő, hatalmas lángok, melyek gyorsan semmivé foszlottak, amikor a gyógyulás befejeződött. Ugyanakkor ez a varázslat bárhová elröpítheti, ahol frissen kiontott vére beszennyezett valamit – a padlót maga alatt, a kard pengéjét a közelében, vagy a királynő kezeit, bárhol is legyen most!
A varázslat felvillant, a templom képe elfolyt a szemei előtt és hirtelen az oltáron termett, amely mögül az elképedt Dasumia bámult rá ijedten. Elminster lenyúlt, hogy megragadja a nőt, ha szökni próbál és kibillentette magát kényes egyensúlyából a kövön. Dasumia háta meggörbült, és a fiú alig egy ujjnyira tőle zuhant le. Elminster utánanyúlt, de nem érte el, és hatalmas, idomtalan testével próbált utánagurulni, hogy valamelyik formátlan karjával ismét megragadhassa. A varázslónő végül a templom hátsó faláig hátrálva valamiféle mágiát idézett, és diadalmasan mosolyogva nézett rá.
Valami felvillant oldalt, Elminster hátravetve a fejét nézte, ahogy az egyik lebegő sisakos rém rángatózni kezd, majd éles fémszilánkokra robban szét – szilánkokra, melyek örvénylő tánccal ugrottak rá.
Elminster egyik hatalmas karját szemei és torka elé kapta, a másikkal pedig vakon markolászva oldalra csapott. Érezte Dasumia testét, és megragadva azt maga elé rántotta, mint egy rongybabát.
Ahogy a szilánkok legalább három helyen belemartak a testébe, Elminster meghallotta Dasumia hangját, szavakat, melyek hirtelen sikolyba fordultak. Amikor leeresztette védekező karját, a nő csukott szemmel és az ajkaiba harapva, véres arccal feküdt rajta. Fém tűzdelte tele legalább egy tucatnyi helyen, és egész testében remegett. A kékesfehér mágikus fény, ami a sebeiből mászott elő, a haldoklásának jele lehetett... vagy valami más. Ahogy a szépséges testet figyelte, egy szilánk megvonaglott, majd hangos csörrenéssel a padlóra esett, láthatóan kisebb volt, mint azelőtt. Azután egy másik szilánk is beleolvadt a nő testébe, majd egy újabb – az istenekre!
A hirtelen fájdalomtól el kellett eresztenie. A nő megtépázott teste ráesett – és ekkor támadt rá az igazi fájdalom. Égetett... füst szállt fel megdagadt húsából ott, ahol a varázslónő feküdt rajta, és lassan belesüllyedt.
Sav!
A nő savvá változtatta a vérét, ami ugyanúgy zabálta őt is, mint a fémszilánkokat! Nos, legalább a figyelő istenek tudják, hogy elég húst tud velük megosztani, de meg kell szabadulnia a varázslónőtől. Megragadta, és olyan erősen dobta el a lebegő Bane-kéz felé, amilyen erősen csak tudta, majd elégedetten nézte, ahogy a test ernyedten az eszköznek csapódik, odaragad egy szívdobbanásnyi időre, azután a saját súlyától a padlóra zuhan. Néhány apró füstcsík emelkedett fel a kezeiből, ahogy a sav azokba is belekapott.
Egy pillanatra megkönnyebbülten felsóhajtott, majd elkomorodott. Lehet, hogy Dasumia most eszméletlen, de neki sincs ereje már újra lecsapni rá. Talán ha belelökné a gödörbe, és utánaküldené azt a két épen maradt padot...
Nem, nem lehet ennyire kegyetlen. És ezért amikor a nő felébred Elminster Aumar meghal. Majdnem teljesen kifogyott a varázslatokból, és még mindig be volt börtönözve idomtalanul hatalmas testébe, talán még arra is képtelenül, hogy az idevezető átjárókon keresztülvonszolja magát. Nem tud már sokkal többet tenni a gonosz úrnő megállítása érdekében, akit Mystra parancsára szolgált. A nő mágiája annyival nagyobb az övénél, mint az övé egy tanoncénál. Valószínűleg tehetséges követője lett volna Mystrának, egy jobb Kiválasztott, mint ő, ha nem Bane talál rá előbb.
Lehunyta szemeit, és előidézte emlékeiből Mystra kék-fehér csillagát.
– Rejtélyek Úrnője – mondta, hangja visszhangot vert az elcsendesedett templomban –, hozzád kiált most valaki szükségében. Nem szolgáltalak jól, és nem szolgáltam jól azt sem, kinek neve Dasumia, de nézz le hatalmára, mely jól szolgálhat téged helyettem. Szabadítsd meg őt kötelékeitől, kérlek, és...
A hirtelen a testébe tépő, jéghideg fájdalomtól felsikoltott. Érezte, hogy megállíthatatlanul remegni kezd, ahogy az övénél hatalmasabb mágia örvénylik fel benne. Tompán várta, hogy Dasumia miféle gyilkos csapást fog még rámérni, de nem történt semmi. Ehelyett a hidegben kedves melegség ébredt, és Elminster megnyugodott, majd valami kaparászást érzett a bőrén mindenhol. Sebei hirtelen beforrtak, egyre kisebbé és könnyebbé vált. Újra önmaga lett, és egy arc hajolt fölé, amit alig látott előszökő könnyeinek áradatától.
Azután egy hang beszélt hozzá kedvesen. Egy hang, mely Galadorna királynőjéhez tartozott, de már nem hordozta magában Dasumia hideg kegyetlenségét.
– Sikeresen elvégezted a próbát, Elminster Aumar; továbbra is első és legkedvesebb Kiválasztottam maradsz. Még akkor is, ha elméd túl gyenge az emlékezéshez, hogy amikor Bane egyik rituáléját megtörik, az inkább hoz számára kellemes érzéseket, mint fájdalmat. Főként, ha utána még vér is folyik. – Dallamos nevetés követte a szavakat. – Ma éjjel ismét büszke lettem rád.
Puha karok ölelték át, és Elminster csodálkozva kiáltott fel, amikor felemelkedtek a padlóról. Egyre gyorsabban közeledtek a mennyezet felé, melynek össze kellett volna zúznia őket, de mégsem tette. Ehelyett kiemelkedve a csupasz kőből elindultak az éjszakai ég csillagai felé.

* * * * *

Az Unikornis házának teteje szilánkokra robbant, és tornyai rádőltek, ahogy ezüstszín tűz csapott fel az éjszakában. Amikor a falakon álló őrök kiáltozni vagy szitkozódni kezdtek, valami hideg és csilingelő szél emelkedett a fejük fölé, hogy az éj rejteke alatt ellebegjen Nethrar utcáin.

* * * * *

Ezüst tűz táncolt a sötét víz felett, mely vonagló színben tükrözte azt fel a fekete faliszőnyegekre. Azokon a szöveteken pedig lila fonattal hímezve kegyetlen, de valahogy mégis nőies ajkak mosolyogtak.
A távolbanéző tó felszíne megtört, és az ezüstszínű lángok, melyek egy kastély falait nyaldosták, hirtelen eltűntek.
Izgatottan szólalt meg valaki a víz közelében.
– Láttad? Tudom hogyan használhatjuk ki ezt.
– Mondd! – csattant fel egy ugyancsak az izgatottságtól éles hang, majd némileg halkabban folytatta egy másik irányba fordulva. – Szüntesd meg az Estláng szolgáltatást. Sok dolgunk lesz... és zavartalanul szeretnénk cselekedni, Éj Nővér, amíg más parancsot nem adunk.

* * * * *

És így történt, hogy Galadorna ugyanazon az éjszakán elveszítette királynőjét és udvari mágusát is. Alig egy tíznappal azelőtt, hogy Laothkund seregei átfolytak a határvidéki dombokon, és felégették Nethrar házait, örökre megtörve az Unikornis Királyságát.

 

 

MÁSODIK KÖNYV
Napkelte egy sötét úton

 

Tizenegy
HOLDKELTE, FAGYOS TŰZ ÉS VÉGZET

A kalandozókat lehet a legjobban használni, ha szörnyeket kell ölni. Előbb vagy utóbb azonban ők is szörnyetegekké válnak, és újabbakat kell bérelned, hogy az elsők ellen küldd őket.

Ralderick Hallowshaw, Bohóc
Uralni egy birodalmat,
a bástyáktól a főtoronyig
nagyjából a Vérmadár
esztendejében kiadva

– Eléggé békésnek tűnik – jegyezte meg a harcos magas nyergéből körülnézve a hiexel, kéklevelű és öreg fandárfák alkotta fasorokon, melyek az út mindkét oldalát elborították. Madarak csiripeltek valahol az erdő mélyének félhomályában, és apró, szőrös lények zörgették az avart itt is, ott is. A nap aranyszín sugarai csak néhol hatoltak be kis tisztásokat világítva meg, ahol az aljnövényzet dudvái egymással harcoltak a fényért.
– Ne beszélj ostobaságokat, Arvas – mordult rá egyik társa. – Ezek a hangok akár egy tucatnyi rejtőzködő banditától is jöhetnek. Az előbbi mondatod pedig olyannak tűnt, mint amilyenekre legtöbbször egy nyílvessző teszi ki a pontot... vagy valami ébredő titán, aminek ráléptettél a lába ujjára a lovaddal, esetleg valami más.
– Én csak a „valami mást” kérném, ha lehet, te vidám pofájú kéjenc – válaszolta Arvas. – Csak arra céloztam, hogy nem láttam karomélesítés nyomát a fákon, vérfoltokat... meg effélét, amitől biztosan sokkal boldogabb lennél.
– Biztosak lehettek benne, hogy a főherceg nem bérelt volna fel minket, hogy zárjuk le a Csillagköpönyeg felé vezető utat, ha olyasmiről beszélgetünk, amit jobb szeretnék elzárva tartani az idegen fülek elől – szólt közbe élesen egy mélyebb hang. – Arvas, Faldast, elég volt!
– Paeregur – nézett oda Arvas fáradt tekintettel –, gyakran végignézel ezen az úton? Látsz rajta bárkit is rajtunk kívül? Ki előtt zárjuk le az utat, ha szabad kérdeznem? Mióta annyian meghalnak, azóta mintha csillapodott volna az utazási kedv. Közben persze azt is szeretném megtudni, mikor támadt az a kedves ötleted, hogy parancsolgatni kezdesz nekünk? Talán az új vértezeted teszi, vagy a nehéz sisak nyomta meg az agyadat? Vagy talán attól az új csattól van ott a...
– Arvas, elég! – szólt közbe most valaki más keserűen. – Az istenekre, mintha részegekkel lovagolnék együtt!
– Rolian – mondta félszerzet társuk valahonnan az emberi övek magassága alól – részegekkel lovagolsz együtt!
Általános nevetési kényszer támadt a kalandozók között – még visszhangzott is az erdőben, állapította meg Arvas sajnálkozva –, és a Fagyos Tűz Zászlaja nevű kalandozócsapat ügetésre kényszerítette lovait. Egy jól védhető helyet kerestek, ahol tábort verhetnek még sötétedés előtt. Vagy olyan helyet, ami időt ad arra is, hogy visszatérjenek Csillagköpönyeg várának falai közé, ha a táborverés nem lehetséges. A nap ragyogva ereszkedett lefelé, és az árnyékok egyre csak nyúltak.
Horostos főherceg gazdag tanyavidék ura volt Csillagköpönyeg városától nyugatra, beleértve egy erdős sziklát a parton, ahol a birtokában volt néhány öböl (nem a legjobbak) is. A birodalmak között csendes és biztonságos földként húzódott, csak a mindenhol ott élő medvék és stirgék zargatták néha a nyugalmát, vagy ritkábban feltűnhetett egy-egy bandányi briganti is, akik a házalókat fosztogatták; apróságok, melyeket néhány fegyveres vagy erdőjáró egyszerűen meg tudott oldani jóféle íjaikkal.
Később azonban, a hideg idő vége felé, amikor a népek úgy gondolták, hogy lassan elkezdődik az Ébredő Féreg esztendejének használhatóbb része, a Langalos Főhercegség nagyobb problémával került szembe.
Megjelent valami, ami nem hagyott nyomokat, de kénye-kedve szerint gyilkolt – kereskedőket, favágókat, szántóvetőket és a főherceg legjobb fegyveresei közül kirendelt, éber csapatokat egyaránt. Még Tempus egyik magas rangú papja is, aki jól felfegyverzett testőrével az oldalán lovagolt, eltűnt valahol a Csillagköpönyeg felé vezető, erdős úton és a népek úgy hiszik, hogy áldozatául esett a rejtélyes gyilkosnak. Talán ez lenne az „Ébredő Féreg”, amiről a jóslatok is szólnak?
Talán. De a felbérelt grifflovasok a levegőből átkutatva a területet nyomát sem látták nagyobb barlangnak, kidöntött fáknak, bárminek, ami nagyobbfajta bestiára utalhat... vagy bármi jelét rablóknak vagy a táboruknak, ha már itt tartunk. Ugyanígy nem látott semmit az a néhány erdőjáró, aki még be mert menni egyedül a fák közé – és egytől egyig eltűntek ők is. Előtte azonban még el tudták mondani, hogy a vidéken nincs nyoma rókánál nagyobb vadnak.
Így hát a főherceg vonakodva bár, de kinyitotta ládikóját, még mielőtt elfogynak azok, akik az adó befizetésével szaporíthatják a benne lévő érméket, és a legkézenfekvőbb megoldást választotta: kalandozókat bérelt. Fegyvereseket, akiket a vagyonos tethryi urak számos oknál fogva megfosztottak szolgálati kötelességeiktől, és a Fagyos Tűz Zászlaja néven egy csapatba tömörültek. Keleten próbáltak szerencsét, ahol múltjuk kevésbé ismert, és ezáltal kevesebb problémát okoz.
A Horostos által felajánlott pénz jóféle volt és kellett is. A Zászlónak tíz tagja volt; soraiba számolt néhány mágust és harcos papot is. Ismeretlen volt számukra a vidék – de a halál bármely vidéken hamar megtalál.
Ezért volt hát, hogy felajzott, épp csak meg nem töltött számszeríjak lógtak majdnem minden nyergen, bár ez rosszat tett a húroknak. A kedvesnek és elhagyatottnak tűnő erdőben mindannyian óvatosabbra fogták lovaik léptét.
– Sehol egy szarvas – mordult fel egyszer Arvas és társai csak bólintottak válaszképpen. Felismerve az őket körülvevő csendet, szinte már csak a lecsapó karmokat várták.
Csillagköpönyeg falaitól jókora távolságra nyugatra az út egy hurkot írt le egy hatalmas, hegyes szikla körül, amely elsüllyedt hajó orraként mutatott az égre és kicsit a tenger felé is. A nap már alacsonyan járt, és a Zászló csapata letelepedett a szikla tövében.
– Ugyanolyan jó hely ez, mint a többi, ha az istenek is úgy akarják. Egyikőtök figyelje az utat onnan, és ketten az erdőt innen. Kössük ki a lovainkat, és legyen átkozott mindenki, aki éjszaka erre jön – mondta Rolian.
Paeregur válasza csak egy mordulás volt, de annak a mordulásnak az árnyalatai nem hangzottak túl beleegyezően. A félelem csendje ólomsúlyú takaróként fedte be a tábort aznap éjjel, és a vacsorát is csak szemezgették.
– Úgy érzem, közelebb vagyunk a halálhoz, mint valaha – mormolta a félszerzet, amikor betekerték magukat köpenyeikbe, kezeik mellé fektették fegyvereiket, és az egyre fényesebben ragyogó csillagokat nézték.
– Már most haldokolsz? – sziszegte le Rolian. – Senki sem tud észrevétlenül a közelünkbe jönni. Az őrködők tudják a dolgukat, és legtöbbünk bármikor kész tiszta fejjel ébredni, ha kell... mi mást tehetnénk még?
– Ellovagolhatnánk, vissza Tethyr felé – mordult fel Arvas halkan, de a tábor már olyannyira csendes volt, hogy mindannyian hallották. Több fej is felé fordult... de senki sem válaszolt egyetlen szóval sem.
Az éjszaka sötét, csillagokkal teleszórt köpönyege lassan beterítette a tábort.

* * * * *

– Mivolt ez? – lehelte Rolian Paeregur füle mellett. – Hallottad?
– Persze, hogy hallottam – válaszolta a harcos ugyanolyan csendesen, és ahogy óvatosan felkelt, kivont kardja megcsillant a holdfényben. Valahonnan a közelből, nyugat felől jött az a halk, csilingelő hang. Egy ló zablájának csatja? Egy harang valami dalnok hangszerén? Vagy valamelyik falu bolondja?
Halkan tett néhány lépést alvó társai között, amikor ritkás ködöt vett észre, amely a szikla pereménél terjengett. Különösnek hatott a hold fényében, de semmi más nem volt a közelben, Még egy árva sirályt vagy baglyot sem észlelt. Végeredményben ezért volt olyan különös az egész helyzet – az erdő elcsendesedett. Semmi motoszkálás, éjszakai madarak hangja, sem a rágcsálók sikolyai, ahogy elkapja őket valami nagyobb állat... semmi. Paeregur megrázta a fejét és lassan visszaindult alvóhelye felé. Azután ismét meghallotta a halk csilingelést.
Visszafordult nyugat felé, és kőszoborrá meredve hallgatózott. Kis idő múltán a csilingelés megszűnt. A magas harcos megvonta a vállát, megszokásból még elnézett a lovak felé – és ledermedt.
Hová lettek a lovak? Tett arra két gyors lépést; talán bentebb húzódtak a fák közé. A kantárjaik elég hosszúak voltak hozzá – de nem. Eltűntek.
– Rolian! – mordult fel most már jóval hangosabban, és a tábor szélére futott, ahol Arvas ült csendesen a tenger felé fordulva és az utat figyelve. Kardja keresztbefektetve a térdein; hah! Micsoda éber őrség!
– Arvas – sziszegte keményen a harcos vállára csapva –, hol vannak a lovak? Ha megint ittál őrködés közben, akkor...
Keze alatt a harcos válla úgy esett szét, mintha száraz levelekből állt volna össze, és Arvas húsa hamuvá omolva követte. A férfi koponyája Paeregur csizmái elé esett, majd továbbgurult a lejtős úton.
Paeregur majdnem ájultan esett össze a rémülettől. Hátrálva belebotlott egyik alvó társába és megpördülve kardja hegyével hajtotta félre a takarót. Egy üres szemgödrű koponya vigyorgott rá alóla.
– Ó, istenek! – zokogott fel, és eszeveszetten ugrott a következő fekvő testhez. Kardjával szinte feltépte a leplet, és alóla újabb csontok zuhantak a lába elé némi hamu kíséretében. Paeregur gyomra megremegett, talán életében először érzett ily mértékű rémületet. Futni akart, el innen, bárhová.
Rolian már átkozottul sokáig nem válaszolt az iménti kiáltására.
Paeregur arra nézett, ahol társának kellett ülnie az erdőt kémlelve, és alig egy perccel ezelőtt még őhozzá suttogott. Hol...?
A csilingelés most a fák sötét fala felől hangzott fel. Szinte gúnyosnak hangzott, és az a ritkás köd most a fatörzsek között tekergőzött. Rolian...
Rolian a fák között állt, kardját a könyökhajlatába fektette, és abba a bizonyos terpeszbe tett lábú pózba merevedett, amelyet a férfiak rendszerint arra használnak, hogy könnyítsenek magukon egy sötétebb helyen. Paeregur egy pillanatra megnyugodott, azután a félelem egy újabb rohama férkőzött be gyomrának mélyére. Rolian nagyon csendesen állt ott. Túl csendesen.
– Fagyos Tűz, ébredjetek! – üvöltött fel a rettegő harcos mély hangjának minden erejével, hogy még a kövek is beleremegtek az erdő mélyéről felszálló visszhangba. Kiáltása után azonnal futni kezdett Rolian felé... már előre tudva, hogy mit fog találni.
A csendes alak mögött megállt, és próbált benézni a fák közötti sötétségbe. Agyarak? Szemek? Várakozó pengék? Semmi; a holdfény még éppen eléggé bevilágított a fák közé, hogy jól lásson. Óvatosan előretartotta a kardját.
– Rolian?
A másik harcos egy hosszú, alaktalan sóhajtással bedőlt a fák közé. Teste három nagyobb darabra tört szét mielőtt földet ért volna, pengéje pattant egyet az avarban, majd megállt... Paeregur a két üres csizmát és a csomóba gyűlt ruhákat bámulta, melyeket finom hamu borított. Véreskezű, sírrabló istenek!
A magas harcos két gyors lépést hátrált, és megpördült. Csak ő maradt volna életben? Senki más – de nem! Majdnem felkiáltott megkönnyebbülésében; a mágus Lhaerand és a lassú eszű, de hűséges Phostral talpon volt, vértezete csillogott a hold rávetülő fényében. Álmos arccal néztek rá, de csak ketten voltak.
– Valami megölte a többieket – mondta nekik remegő hangon. – Valami, ami egy pillanat alatt, és csendesen öl.
– Ó, igen? – kiáltott fel Lhaerand. – És mi volt az?
Újra felhangzott a csilingelés; most jóval hangosabban, és mintha valami diadalmas tónus is lett volna benne. Hirtelen visszatért az a ritkás köd, és hideget hozva magával körbevette a lábaikat. Paeregur szemei elkeskenyedtek.
– Lhaerand – szólalt meg hirtelen –, tudsz tüzet idézni?
– Hát persze! – csattant fel a mágus. – Kire? Én...
– Arra ott! – kiáltott fel Paeregur a félelemtől szinte sikoltva. – Most!
Mintha meghallotta volna szavait; a köd fényes füstté sűrűsödött, és Phostral felé csapott, mint egy támadó kígyó. Az óriási harcos már Paeregur kiáltása előtt megemelte kardját, és megfordult, hogy kihívja ellenfelét, így társai már csupán a hátát láthatták. Halk, sóhajtásszerű hangot hallottak a köd mélyéről – vagy talán sziszegés volt inkább? gurgulázás? – egy pillanattal azelőtt, hogy a fegyver kiesett a kezéből. A pengével együtt zuhant a nagydarab harcos elé kesztyűje is, és csak csonkban végződő alkarja maradt a helyén. Azután Phostral lassan megfordult, hogy szembenézzen társaival.
Sisakja üresen tátongott. Legalábbis a feje nem volt a helyén, és a sisakban valami örvénylett, ahogy lefelé tartott a harcos mellkasát képező fémfalba ásva magát. Az a valami, ami a Phostral nevű harcosból maradt, tántorogva tett feléjük egy lépést. A mágus hátrébb lépett, és egy varázslat szövegét kezdte mormolni.
A gigantikus és üres vértezet a varázsló felé fordult, majd hirtelen előredőlt, miközben tejfehér forgószél emelkedett ki belőle csilingelve. Paeregur félelmében felkiáltva csapott oda kardjával tudván, hogy ezzel semmit sem fog elkerülni – de Lhaerand felsikoltott, és az örvénylő, fehér köddel a nyomában futni kezdett.
A mágus meg sem próbált megfordulni és harcolni. Futott, ahogy csak tudott és egy hatalmasat ugrott az út széléről valahová, a tengerpartot jelölő sziklákra. Zuhanás közbeni sikolya egy tompa és nedves puffanással ért véget odalent.
Kétségbeejtő halál volt, Paeregur nyelt egy nagyot. Mi jobbat tehet egy hősies kalandozó?
És hogyan fogja bármelyik dalnok megénekelni tetteit, ha csak hamu és csontok maradnak itt belőle?
A forgószél lassan visszafordult a szakadék pereméről, és szinte hívogatóan csilingelt, mintha csak játszana vele.
A magas harcos összeszorított fogakkal megemelte kardját. Amikor úgy ítélte meg, hogy a köd elég közel ért hozzá, lecsapott, és oldalra lépve visszakézből újra a csilingelő fehérségbe suhintott.
Már meg sem lepődött, amikor pengéje nem ütközött ellenállásba, csak hegye húzott maga után a ködben valami szikrázó vonalat, melynek fénye szinte azonnal elhalványodott, majd kialudt.
Egy újabb menekülő lépést tett és lesújtott, közben majdnem felbukott valakinek a sisakjában. Újra félrelépett a felé örvénylő köd útjából, majd az előzőekhez hasonlóan hatástalanul újra lecsapott pengéjével. A köd örvénylett, felemelkedett a feje fölé, és a harcos lebukva oldalra lépett, hogy a tünemény ne borítsa el, majd ugyanebből a mozdulatból rohanni kezdett, de még utoljára, nagy ívben hátracsapott kardjával.
A következő pillanatban úgy érte a felismerés, mint valami villámcsapás – a vele járó kínok fellángolásával együtt. Sikoltozva és botladozva csapkodta maga előtt a levegőt karjával.
Az egyetlen karjával.
A másik oldalon nem maradt több a vállából kiálló, eltorzult húscsonknál. Nem vérzett... és a karja sem zuhant a földre, ahogy az természetes lett volna. A fegyverforgató karja. Paeregur a fájdalomtól ködösen látta, ahogy anyagtalan ellenfele gúnyos örvénylés közepette arrébb lebeg, otthagyva kardját egy összeesett kupac ruhán, ami valaha Tymora papja volt. A Szerencse Úrnője sokkal jobbat is hozott már nekik, ez bizonyos. Futni kezdett, de nehezen tartott irányt így, hogy egyik oldala szokatlanul könnyebb lett karja és kardja nélkül.
Még alig tett meg néhány lépést, amikor a fájdalom ismét felrobbant testében, és elesve még látta, ahogy egyik csizmája üresen elrepül. A dolog elvette a lábát!
Küszködött, hogy felkeljen és továbbmenjen, de megmaradt lábának sarkával csak a köveket tudta csapkodni eszeveszetten. Valahogy a kezébe akadt egy kardmarkolat. A köd a harcos fölé hajolva közeledett, és Paeregur végső kétségbeesésében gurulni kezdett a földön, a kezében lévő penge minden fordulatnál a levegőbe csapott. Kétszer is a kövekbe vágott maga előtt, az egyiknél egy lepattanó fémszilánk az arcába fúródott, de nem foglalkozott vele. Meg fog halni... mit számít egy apró sérülés, és egy penge kicsorbulása ezzel szemben?
A köd szinte nyeldekelve érte utol, a csilingelés élesen és nyugtalanul emelkedett körülötte mindenhol. Kétségbeesetten forogva a földön Paeregur tovább csapkodott, majd ismét felébredt az égető fájdalom, ezúttal a másik vállában. Tehetetlenül továbbfordult, és használhatatlan kardja elrepült valamerre a lendülettől. Egyszerre csak egy végtag – a szörnyeteg játszadozott vele!
Azt kérdezte magában hirtelen kitisztuló elmével, hogy vajon meddig kínozza még ez a pusztító köd, de azután rádöbbent, hogy már nem érdekli. Mindenki, aki lassan hal meg, gondolta, eljuthat idáig.
Ő... ő Paeregur Amaethur Donlas volt, és a halál eljött érte itt, az elátkozott Langalos-főhercegség vadonjában egy szikla tövénél, halott társaival körülvéve, és majdan elfeledve ezen a kora nyári hajnalon, a Völgyszámítás szerinti hétszázhatvanhetedik esztendőben.
Nos hát; köszönetem, kegyetlen istenek.
Az utolsó gondolata az volt, hogy emlékeznie kellene a feje felett ragyogó csillag nevére... és arra a másikéra is...

* * * * *

A Moondark család kriptáját már benőtték a folyondárok és egyéb gazok, falait sokesztendős, az őrzővarázslatoktól torz törzsű fák gyökerei emelték és rontották meg a századok során. A Moondark-ház, emberek és elfek vérének vidám keveréke, bukott mágiájáról volt ismert, de nem járt Moondark Faerűn földjein már úgy száztizenhat tél óta... és Nyugatkapu városa nem sajnálkozott emiatt. Velük együtt megszabadultak a hatalmas varázslatoktól is, melyek a király életére, vagy a nemesek kényelmére törtek időről időre. Ugyanígy nem kellett többé udvariaskodniuk a tanult, csinos és mindig vidám félvérekkel sem. Csupán egyetlen felirat emlékeztetett rájuk jobban, mint a kripta épülete; „Emlékezz mindazok végzetére, kik túl sokat akarnak.”
Elminster zordan mosolygott rá az erkölcsi felhívásra. Azután a feliratot hordozó kövek elsőként zuhantak a porba egyik varázslatától. A sokáig kipróbálatlan őrzővarázslatok következtek. A hajnal lassan elborította fényével Nyugatkapu falait, és ő bent akart lenni, amikor a népek dolgukra indulnak az utcákon.
A sarkon álló őrök ásítozva támaszkodtak a kripta külső falának, amikor Elminster hangtalanul becsusszant. A szobrok övezte előtérben tett rövid sétája alatt a fiú mágiája meglepően sok varázscsapdát égetett ki. Ez is olyan feladat, amit el kell végezni, ha az ember Mystra szolgálatában áll... és Mystra egészséges mennyiségben bízott rá efféle feladatokat. Amit itt kell tennie majd, az részét képezi Kiválasztottként az egyik legfontosabb feladatának, és már sok időt eltöltött vele ezekben a napokban. Olyasvalami ez, ami szinte kislányos mosolyra fakasztotta a Rejtélyek Úrnőjét.
És Elminster Aumar bármit megtett volna, csak hogy lássa azt a mosolyt.
A következő ajtó csapdáira – egy lecsapó sugárra és pengék előretörő hullámára – már számított, s alig néhány szívdobbanásnyi idő kellett a semlegesítésükhöz. A tény, hogy az embernek időnként törvényes okokból is be kell lépnie egy családi kriptába – temetés és nem lopás ügyében –, bizony erősen megrövidíti a felhasználható csapdák listáját. Néhány nyugodt lélegzetvételnyi idő kellett csupán ahhoz is, hogy belépjen a sötét terembe egy csukott és varázslattal lepecsételt ajtóval a háta mögött. A pókhálós mennyezet teljes hosszában fényeket idézve lépett tovább.
Kő szarkofágokban Moondark-családbeli tetemek hevertek a középen végigvezető út mindkét oldalán. A legidősebbek voltak a legnagyobbak, díszesen televésve lakóik tetteivel. Az újabbak egyszerű kőládák voltak csupán; némelyikről még a név is hiányzott. Szerencsére egyikük sem vált élőholttá; Elminster késésben volt, és sohasem szerette elsietni a szórakoztatóbb részt.
A vagyonos Moondark-család éppen eléggé hétköznapi volt ahhoz, hogy némi bútorzatot is hagyjon a kriptában; egy nagy kőasztalt középen, melyre rendszerint a friss halottat fektették, mielőtt végső nyughelyére tették volna. Legalábbis addig erre használták, amíg Mystra egyik ravasz Kiválasztottja fel nem tűnt a teremben.
Elminster egy még Myth Drannorból származó dallamot dúdolgatva odasietett, és letakarta kabátjával az üres asztalt – egy nagy és jelentéktelen bőrkabáttal, melynek eredeti színe már régen kikopott, és az elvárhatónál jóval több folt díszítette. A kabát belsejében számos nagyobb zseb volt felvarrva, bár igencsak laposnak és üresnek tűntek, ahogy El meglapogatta őket. Azután körbefordult és újra végignézett a termen; a sötét sarkokba és az asztal alá is belesve.
Visszafordulván a kabáthoz, az egyik felső zsebből egy kicsiny, csiszolt üvegflaskát húzott elő, melyben borostyánszín folyadék lötyögött. Feltartva az eszközt mormolni kezdett:
– Neked, Mystra, mint mindig. Érintésed tüzének csupán halovány árnyéka. – Egy hosszú korttyal később El bedugaszolta az üveget, és eltette. Egy zsebbe csúsztatta, ami még így is üresnek tűnt.
Mindkét kézzel beleásott egy másik zsebbe, és előhúzott egy foszladozó, gyíkbőr tokba dugott pálcát. Két varázslatába, és sok futásba került megtalálnia ezt a tokot egy öreg kastély falain keresztül fürkészve, de a pálcára még büszkébb volt. Az évtizedek alatt a sima nyél fényét veszítette a fogdosástól, de némi libazsír és homok segítségével nagyjából sikerült ezt megoldania. Eaergladden Moondark úgy halt meg, hogy a saját fajtájánál könyörgött néhány rézért, amit sültre költhetne... de Elminsteren kívül ki emlékszik már erre? Az olyan elismert mágusnak, mint Eaergladden, biztosan volt egy pálcája, és persze egy varázskönyve is – Elminster ismét benyúlt ugyanabba a zsebbe, és egy zömök, öreg könyvet húzott elő belőle rézveretes sarkakkal – amit biztosan nem adott el élete utolsó éveiben sem. Nem is említve egy bizonyos bűvös tőrt, amely sohasem rozsdásodik vagy tompul el, parancsszóra világítani kezd, és rendszerint rituálékhoz használták. A tőrben rejlő bűbájokat, állítólag, egy szegényebb elf varázslótanonc alkotta meg még Myth Drannorban, úgy háromszáz esztendővel ezelőtt.
Elminster nyugodtan emelte fel Eaergladden koporsójának tetejét.
– Üdvözlet, Moondark mágusmester – mormolta, és gondosan elhelyezte az imént elővett tárgyakat a mumifikálódott tetem mellett. Azután visszazárta a koporsót, és újra a kabáthoz lépett néhány tekercsért – jóféle, öreg pergamenekért – s egy kicsiny, megtépázott borítójú könyvért, melyben mágikus megfigyelések, rúnák másolatai, félkész varázslatok voltak feljegyezve. Ez utóbbi iratok sokaságával még egy féleszű is képes lett volna valami varázslatfélét összetákolni, talán még akkor is, ha semmiféle mágikus képességet nem hordoz magában.
Ezekben a napokban ez a feladat emésztette fel a Mystra szolgálatával töltött idejének nagy részét; Elminster végigutazta Faerűn földjeit, hogy rég halott mágusok sírjainak romjai között hagyjon „öreg” tekercseket, varázskönyveket és kisebb varázstárgyakat, melyeket a későbbi nemzedékek ifjú kalandozói megtalálhatnak majd – a tárgyak többségét még csak éppen megalkotta, s gondosan elöregítette anyagukat, hogy régieknek látszanak. Az efféle otthagyott kincsek egy része szinte minden esetben néhány jegyzet volt, melyek segítségével és a mágia ajándékával bárki képes volt kísérletezni; „új” varázslatokat felfedezni.
Mystrát nem igazán érdekelte, hogy ki fogja megtalálni ezeket a dolgokat, vagy miként használja majd fel őket az illető – egészen addig, míg egyre több mágiát használ az az egyre több mágus, aki a nemzedékek során továbbviszi a Művészetet. Sokkal jobb ez így, mintha eme tárgyakat is néhány főmágus uralná a kisebb hatalmúak elől gondosan elzárva, ahogy az Netheril legjobb napjaiban történt. Elminster szerette ezt a feladatot; szinte mindig nehéz volt bejutni az öreg kriptákba és romok közé, majd hagyott maga után néhány fényt és varázslat-hatást, hogy odavezesse a kalandozókat.
– Olyan észrevehető, mint egy ork horda – jegyezte meg Mystra erre a taktikára, és El tudta, hogy igaza van. Most pedig már csak annyi dolga maradt itt, hogy magára teríti kabátját, megidézi egyik Azuth-adta varázslatát, mely eltünteti ittlétének minden nyomát és mágikus visszhangját, majd egy árnyalak formájában távozik. A gondos árnyalak még helyreállított néhány őrzővarázslatot és csapdát, majd észrevétlenül kisiklott az utcára, alig néhány ujjnyira az őrök háta mögött, akik éppen egy az égből rejtélyes módon elébük hullott aranyérmét szemlélgettek mohón. Azután az árnyalak az egyik sarok mögött megszilárdult, és ráérősen elsétált.
A kabátos, sasorrú alak éppen időben fordult be az utca végén ahhoz, hogy már ne lássa azt a fekete lovat, mely gazdájával együtt átgaloppozott a járókelők között, és megállt az őrök előtt.
Azok felnéztek, egyszerre kérdőn és kihívóan emelték meg szemöldökeiket, amikor a fiatal, sötéten öltözött elfre néztek, aki összeszűkült tekintettel szemlélgette az egyik őr tenyerén csillogó érmét.
Az őr gyorsan összezárta markát, és hivatalához méltó nyersességgel szólalt meg.
– Igen? Mit akarsz, külhoni?
– Myth Drannorból való, nemde? – kérdezte az elf lágy hangon. – Itt találtad valahol?
Az őr elvörösödött.
– Becsülettel megkerestem inkább – morogta vissza.
Az elf bólintott és nyugodtan végigmérte a dudvával benőtt kriptát, amely előtt az őr állt. A Moondark-család... mágusoknak az a fattyú háza. És mindazok, akik közülük hazataláltak haláluk előtt, most az emberekéhez hasonló kriptaházakban hever. Viszonylag jó állapotban lévőnek tűnik; az őrzővarázslatok is állnak még. Valószínűleg jól lezárták a mindenhová befészkelő madarak és kutakodó mókusok elől, melyek képesek felkapni egy aranyérmét, és elejteni azt a falon kívül. Az elf amúgy is keskeny arcának vonásai most még jobban kiélesedtek, és erre az őrök hátrébb lépve fegyvert rántottak.
Ilbryn Starym egy száraz, féleszű mosollyal ajándékozta meg a két embert, majd egyszerűen elügetett a Csillagok és Kard felé.
A Nyugatkapu falai között járó varázslók mindig a Kardban szálltak meg, remélve, hogy éppen ott lesznek, amikor Alshinree belép, és eljárja messze földön híres táncát. Alshinree persze lassacskán megöregedett és esetlenné vált; táncai már nem nyújtották mindazt az élvezetet, mit régebben. Mi több, a régi transzállapot helyett csupán némi ital segítsége kellett ahhoz, hogy táncoljon... de néhanapján, kicsivel talán gyakrabban, mint havonta egyszer mégis megtette, amit vártak tőle. Varázsszavakat mormolt, melyeket Netheril óta nem ejtett ki senki, és csak magától a Rejtélyek Úrnőjétől származhattak. Máskor pontos információkat adott ősi mágusok kriptáinak tartalmáról és hollétéről; még a csapdákra is kiterjedően.
Rossz dolgok történtek azonban azokkal a mágusokkal, akik például csupáncsak beszélni szerettek volna a misztikus táncossal a Kardon kívül, vagy befolyásolni próbálták őt az épület falai között, így hát néhány mágus oly gyakran foglalt szobát a Csillagok és Kard nevű fogadóban, hogy sokan már azt hitték, ott laknak. Bár egy bizonyos ember mágus – egy Elminster nevű, aki Galadorna udvari mágusa volt annak a birodalomnak a bukása előtt – nem vett itt ki szobát, de mégis vonzotta a népet, akik csak látni akarták őt, esetleg dolgai vagy egyéb témák felől érdeklődtek tőle.
Hirtelen ráeszmélt, mire vélje a tekinteteket, melyeket minden őr és kereskedő rámeresztett mikor a közelükbe ért. Ilbryn Starym pislogva nézett körül, és azon kapta magát, hogy ostoba módon rágaloppozott az utca frissen lemosott köveire; meglepett hátasának patái igencsak csúszkáltak rajta.
Gyorsan leugrott a nyeregből, és ezután inkább kantáron vezette a lovat a Csillagok és Kard nevű fogadó mágikusan mozgatott címere felé. A valahavolt Starym család bajnoka lovastul vetette be magát a sokaságba, hogy némi választ remélhessen kérdéseire, vagy legalábbis meglelhesse azt az embert, akit keresett.
Egyik kezébe gyűjtötte a kantárt, a másikkal pedig meghúzta a kis harangra kötött kötelet, hogy egy szolgálót hívjon, aki a lováról gondoskodik. Azután meglepődve fedezte fel, hogy valami, amit az egyik erszényében hordott, valahogy megtalálta az útját a kezébe, és most azt szorongatja; egy vörös szövetfoszlányt, mely valaha Galadorna Udvari Mágusának hivatali köpönyegéhez tartozott. Elminster köpenyéhez.
Az elf lenézett a szövetdarabra, bár keze nyugodt és rezdületlen maradt, mint egy kődarab, arcára ideges, feszült kifejezés ült ki. Szemeiben olyan rosszindulat csillant meg, amitől mindkét lovász visszahőkölve sietett a dolgára.
Ahogy a Kard díszesen faragott ajtajának kilincséért nyúlt, halványan elmosolyodott.
És ahogy később az egyik lovász megjegyezte:
– Az rosszabb volt, mint a tekintete.
Mosolyogva a háta mögé tette egyik kezét – azt, amelyik körül egy halálos varázslat fénye kezdett lassan növekedni –, és a másikkal szélesre tárva az ajtót belépett.
A lovászok a helyükre fagytak, és várták az első sikolyokat, a füstöt, vagy hogy emberek zuhannak ki az ablakokon keresztül... de remélt szórakozásuk elmaradt.

 

 

Tizenkettő
AZ ÜRES TRÓN

A legtöbb mágust foglalkoztatja, hogy varázslataik sokaságával miért nem képesek elérni a halhatatlanságot. Sokan megpróbálnak közülük istenekké válni, de szinte senkinek sem sikerül. Szerintem ezért köszönetet kellene mondanunk valakinek.

Sambrin Ulgrythyn, bölcs, Sammaresh ura
Kilátás a Szélvihar-dombról
nagyjából a Kapu esztendejében kiadva

Messze keletre Nyugatkapu falaitól, amikor egy mosolygó elf éppen belépett egy fogadóba némi harc reményében, ritkás köd lebegett át egy öreg és mély erdő fái között.
A köd szikrázva és csilingelve haladt céltudatosan a fák között. Néha felemelkedett, és majdnem emberi formát öltött, máskor nyugtalan kígyóként tekergőzött előre. A madarak elhallgattak a közelében, és az apró állatok sem zörgették az avart. A száraz leveleket pihenésükben csupán valami forgószél zavarta meg, amely a köd mélyén kavargott.
Mindez nem csoda; amerre járt, csilingelő éhsége nem hagyott maga után szemtanúkat. A köd messze maga mögött hagyta a Fagyos Tűz Zászlaja nevű kalandozócsapat sírhelyét, mérföldekkel lentebb haladva az elhagyatott úton odáig, ahol néhány rom állt a legtöbb szem elől észrevétlenül, mivel az erdő már úgy benőtte folyondárokkal és páfrányokkal a maradványokat, hogy egy zöld dombon kívül semmi sem látszott belőle.
A köd lelebegett az útról a mélyzöld dombra, ahol a romok kezdődtek. Középen néhány felborult szekeret vettek körbe azok a valaha istállóként és házakként szolgáló, düledező falak, melyek a romok előfutárait alkották. A vastag növénytakaró alatt és a hatalmas tölgyek árnyékában egy felvonóhídban folytatódtak, mely egy valaha várárokként szolgáló, sáros gödör felett húzódott egy falrésszel a tetején és számos másik faldarabbal körülötte, az árokban. Olyan falak maradványaival, melyek valaha régen még egy büszke erődhöz tartoztak.
A rég összedőlt erőd mostanra inkább volt a sűrű erdőben szétszóródott kövek sokasága, mint épület. A köd céltudatosan kerülgette a fatörzseket és a magasabbra húzódott folyófüveket, mintha tudná miféle termeket keressen itt. Ahogy haladt előre, a falak egyre fentebb emelkedtek. Itt is, ott is túlélő mennyezetdarabok függtek a magasabb falak tetején, és a boltíves árjárók üresen tátongtak, az élet minden jele nélkül.
A köd lágyan csilingelve állt meg egy szobában, mely valaha nagy és díszes lehetett. A falakon tátongó lyukakon az erdőre lehetett látni, de még megvolt a mennyezetének nagy része és némi bútorzata is. Egy, az istálló némelyik karámjánál is nagyobb ágy rothadó maradványai álltak az egyik falnál, és a huzatokat alkotó, aranyszövetes anyagok nagy része még mindig vidáman csillogott a félhomályban. Az ágy közelében egy kis szekrény dőlt kitört lábú sarkára, és békésen növesztette kicsúszott fiókjaiban a helyi gombafajták némelyikét. Nem sokkal arrébb embermagas, ovális tükör pislogott homályos szemmel a belépőre, mellette ruhásszekrények sora állt. Lecsapódott pára csöpögött a szoba többi részét uraló, valaha nemes asztal lapjának széléről. Azon túl, a helység legsötétebb részében egyetlen, körkörös öltözőfal állt, mely mögött a fal még sötétebb volt, mint bármi a romos helyiségben, és egy mély kút tátongott a padlóban. A köd egyenesen arra indult el.
Amikor elérte, hirtelen fények villantak fel az álfal mögött.
A köd habozva magasabbra emelkedett, majd döntésre jutva közelebb lebegett.
A fény kinyúlt érte, megerősödött, és csillogás ébredt végig a fal mentén, a padlón is alatta, felfedve az addig láthatatlan rúnákat.
A köd egy rövid ideig csak kavargott a csendes fénynyalábok között – azután mintha hirtelen erőre kapott volna, beleömlött a kútba. Mágikus fények villantak fel körülötte, és kaptak bele egy-egy pillanatra, de amikor a köd teljesen eltűnt a lyuk mélyében, az őrzővarázslatok újra elcsendesedtek.
Az akna alja jókora, kivilágítatlan távolságra volt a fenti, romos szobától és egy természetes barlangot fedett fel odalent. A köd úgy lebegett át a bársonyos sötétségen, mint aki ismerős célpont felé tart. Halkan csilingelt és saját, belső fénye félhomállyal árasztotta el a barlangot, megvilágítva valamit az előtte lévő ürességben; egy magas, üres kőszéket.
Nagy, bonyolult rúnák félköre felett lebegve a köd megállt az emberméretű trón előtt, ami a rúnákkal együtt úgy festett, mintha valami hajó orrának közepén állna.
A köd mintha elgondolkodott volna egy pillanatra, majd addigi lelassult kavargása közepén hirtelen forgószél támadt, ami fényes szikrákat és hangos csilingelést ébresztett benne. Erőszakosan kavarta fel a barlang padlóját borító port, és a köd hamarosan egy hatalmas oszloppá növekedve tornyosult a kőszék fölé.
Karok növekedtek ki belőle és olvadtak bele újra, azután félgömbök, melyek lehettek akár fejek is, majd egy villanást követően újra elhalványodott fénye.
Eltűnt a köd és eltűnt a forgószél is; helyükön egy magas, karcsú nő áttetsző, szellemszerű alakja állt egyszerű csuhában, csupasz karokkal és lábakkal. Rendezetlen haja a térdéig lógott hátul, szemeiben vadság csillogott. Diadalmas mozdulattal a levegőbe emelte karjait és sikoltó nevetés robbant ki belőle, visszhangot verve az üres barlang falairól.

* * * * *

– Kételkedni merészelsz a látomásokban, melyeket a Sötétségben Éneklő Úrnő küldött? – kérdezte a hang szárazon a fátyol mögül. – Ez számomra eretnekségnek... vagy legalábbis hihetetlenül hangzik.
– N-nem, Rettegés Nővére – válaszolt egy másik női hang talán egy kicsit gyorsabban a kelleténél. – Elmém játszik velem csupán, egy személyes hibát követtem el, és nem állt szándékomban hitetlenül vagy tiszteletlenül viselkedni az Éjdalnok irányában. Nem látom miért kell azt a kegyhelyet az erdő mélyére építeni, ahol senki sem lakik és senki sem fog tudni a létezéséről vagy elhelyezkedéséről.
– Szükséges – válaszolt a hang a fátyol mögül. – Feküdj fel a kőre. Nem leszel leláncolva; hitedet az bizonyítja majd, hogy fennmaradsz, amíg a medve lakmározik. Ajánld fel magad félelem és ellenállás nélkül. A varázslataim életben tartanak, bármit fogyaszt el belőled. Nem számít, hogy mennyire fájdalmas és miféle sebeket ejt rajtad; a rítus végén ismét egész leszel. Magam is túléltem ezt a saját időmben, és még néhányan, akiket kiválasztottam. Tiszteletet érdemelnek mindazok, kik kiállják eme próbát; a hűséges alattvaló vére a legnemesebb áldozat Minden Rettegés Hölgyének.
– Igen, Rettegés Nővére – suttogta a papnő és testének remegése benne volt a hangjában is. – A-az... elmém érintetlenül figyeli majd, hogy valami belőlem lakmározik? – a hangja kezdett hisztérikus magasságokba emelkedni.
– Nos, Rettegés Nővére – válaszolt nyugodtan a fátyol mögül a hang –, ez csak tőled függ. Vár a kő. Te vagy a legkedvesebb számomra azok közül, kiket vezérlek; tégy hát büszkévé és ne kelljen szégyenkeznem miattad. Figyelni foglak és figyelni fog az is, ki messze hatalmasabb nálunk.

* * * * *

– Mystra mosolyára, ez jó! – mondta Beldrune csodálkozva, és kísérletképpen újra előretartotta karjait. – Fiatalabbnak érzem magam, és minden fájdalmam elmúlt. – Felülve megdörgölte a bőrt szemei körül, azután hirtelen Tabarast arcára meredt az ujjai közül.
– Eljött az igazság ideje, bizalmas társam az ősi tudásban – mondta szigorú hangon. – Bizonyos rangban lévő mágusok nem szoktak csak úgy „találni” egy új varázslatot a könyvecskéjük félig üres hátsó borítóján. Honnan jött ez valójában?
Tabarast, a Három Eldalolt Átok Varázslója komolyan nézett társára szemüvegének kerete fölött.
– Nem tanultál túl sok hálát, ahogy öregedtél, nagytiszteletű Droon. Bátorkodtam felfedezni a hangodban valami növekvő és cseppet sem vonzó hitetlenséget, mely idősebb társaid bölcsességére vonatkozik. Javítsd ki ezen hibát, ha meg szeretnéd tartani némelyik barátodat, aki az idősebbek bölcsességével lehet a szolgálatodra. Hidd el, ahogy egyre öregebb leszel, ezekből a fajta barátokból is egyre kevesebb lesz majd. A másik mágus az orrnyergét vakargatva arrébb ment néhány lépéssel.
– Csakugyan egy olyan lapon találtam, amely mindig is üres volt, és olyan varázslattal akartam megtölteni, amely eléggé értékessé válhatott az elmúlt három évtizedben a számomra. Nem tudom hogy került oda, de hiszem... és csak ebben hiszek, hogy úrnőnk áldott keze van a dologban. Szerintem elvethetnéd végre azt az ostoba elméletet, hogy Mystra nem oszt meg nagyhatalmú varázslatokat halandókkal.
Beldrune csak pislogni tudott. Tabarast kivárt, és vigyázott, hogy ne mosolyodjon el.
– Rendben van – szólalt meg a fiatalabb mágus egy szünet után, amely hosszabbnak tűnt, mint amekkora valójában volt –, de hadd mondjak még egy apróságot. Bizonyos esetekben a hallgatás, attól tartok, kifejezetten hosszúra fog nyúlni közöttünk.
Tabarast végül mégis elmosolyodott – egy pillanattal azelőtt, hogy ártatlan hangon visszakérdezett:
– Ezt vegyem ígéretnek?
Szerencsére a megfiatalított Behajlított Ujjú Beldrune ugyanolyan rossz volt párnadobálásban, mint idősebb társa.

* * * * *

Bár senki sem látszott a fák félhomályos árnyékában rejtőzködni, a magányos ember a sűrűben úgy érezte, mintha figyelnék. Valaki nagyon közelről. Nagyot nyelt és tett egy próbát.
– Ez az a hely, amit az emberek „Gubancfának” neveznek? – kérdezte a levegőtől nyugodtan leülve egy kidőlt fa törzsére, és maga mellé téve simára kopott botját.
– Az – jött a síri válasz olyan könnyed és dallamos hangon, mely csak elftől származhatott.
Umbregard a néhai Galadornából ellenállt a késztetésnek, hogy odanézzen, ahonnan a hang jöhetett. Ehelyett inkább csak elmosolyodott, és üres tenyereit mutatva feltartotta a kezeit.
– Békével jöttem és tűz, rosszakarat vagy pusztító vágyak nélkül. Csak válaszokat keresek.
Mélyről fakadó kacagás jött előbb, csak azután a szavak:
– Ahogy mindannyian tesszük, ember... és a legszerencsésebbek találnak is néhányat. Légy a vendégem egy időre, biztonságban és kényelemben. Állj fel és menj át a két egymásra hajló fa között a jobb oldaladon, le az üregbe. Feltételezem, hogy a víz lesz a legtisztább dolog, melyet ajkaid befogadnak.
– Köszönetem – válaszolta Umbregard, és felkelt a fatörzsről.
Az üreg hideg volt és sötét, mint egy barlang, felette a fák ágai teljesen egymásba fonódtak, és nem eresztették át a napfényt. Halvány fényt árasztó gombák mutatták meg a kis tavat, melynek szélén egy kő állt egy serleggel a tetején.
– Nekem? – kérdezte az ember mágus.
– Természetesen – válaszolta a nyugodt hang egyszerre mindenhonnan és sehonnan. – Talán szolgaságba ejtő bűbájtól vagy egyéb elf trükköktől tartasz?
– Nem – válaszolta Umbregard. – Inkább csak nem akarok senkinek sem az ártalmára lenni azzal, hogy nem nekem szánt dolgokat fogdosok.
Felvette a serleget – hűvös volt az érintése, és valahogy lágyabb, mint amilyennek lennie kellett volna –, majd a tóba merítette és ivott. Ahogy a mozdulata keltette hullámok végigszaladtak a felszínen, mintha egy szomorú elf arcot látott volna alattuk, amely őt nézte... de még ha ott is volt, a következő pillanatban eltűnt.
A víz jó volt, egyszerre tűnt élénkítőnek és megnyugtatónak. A férfi lehunyt szemmel gurította le a torkán, és átadta magát a csendes megelégedésnek.
Valahol egy madár szólalt meg, és egy másik válaszolt neki. Minden békésnek tűnt, és a férfi leült... egy pillanatra megijedt, hogy elaltatja valami elf varázs... majd gondosan visszatette a serleget oda, ahonnan elvette.
– Köszönetem – mondta. – Nagyon frissítő volt. A nevem Umbregard a néhai Galadornából, s azóta vándorlok, mióta a birodalom összeomlott. Mágiával foglalkozom, de nem birtoklok nagy hatalmat, és utazásom során gyakran imádkozom Mystrához, az istennőhöz, akitől az emberek a mágikus hatalmat származtatják.
– És miért imádkozol hozzá? – kérdezte az elf hang az érdeklődés halovány nyomával, valahonnan a közelből. Umbregard ismét leküzdötte a kényszert, hogy odanézzen.
– Vezérletért és illő mágikus segítségért valakinek, akit nem érdekelnek a pusztító varázslatok – válaszolta. – Galadorna a bukása előtt varázshasználó viperák fészkévé vált, mindegyik csak az ellenfelei legyilkolásával törődött, és nem számított, hogy mennyi romot hagynak maguk után. Nem akarok ilyen lenni.
– Jól beszélsz – mondta az elf, és Umbregard hallotta, ahogy a serleg a tó vizébe merül, majd csepegve újra kiemelkedik. – Akkor ez hosszú és nehéz vándorlás lehetett. Mi hozott ide?
– Mystra mutatta meg az idevezető utat – válaszolta Umbregard. – Nem tudtam, hogy kivel fogok itt találkozni, de gyanítottam, hogy egy elf lesz, ha már egyszer Myth Drannor rom... az olyannak, mint te, tudnia kell, hogy milyen nehéz utat választani, miután az otthon falai leomlottak.
Tisztán hallotta a szomorúságot az elf hangjában, amikor az válaszolt.
– Bírod az egyszerű beszéd ajándékát, Umbregard.
– Nem akarok ártani neked – mondta gyorsan az ember mágus, és kicsit eltartva magától kezeit gyorsan megfordult.
Egy hold elf férfi ült mögötte sötétkék, elöl nyitott ingben, bőr mellényben, magas szárú, fekete csizmában és mélyzöld nadrágban, kezében a serleget tartotta. Teljesen fegyvertelennek tűnt, bár két kicsiny, fekete, könnycsepp formájú ékkő lebegett a bal válla felett.
Az elf mosolyogva nézett vissza rá.
– Tudom. És tudatában vagyok annak is, hogy beszédem nyers. A nevem a te nyelveden Csillaghozó; születésem pillanatában egy hullócsillag jelent meg az égen. Bár kétlem, hogy bárminek is az előhírnöke lett volna velem kapcsolatban.
Az ember mágus tátott szájjal bámult.
– Ezt az egyik...
Az elf egyik szemöldöke kérdőn emelkedett meg.
– Igen? Talán bír valami titokzatos jelentéssel a számodra?
Umbregard sóhajtott.
– Nem... igen. Ezt Mystra egyik papja mondta: „Keresd azt, akinek a csillagok lehullanak, és ő igazat fog szólni.”
Csillaghozó csodálkozva pislogott.
– Oh. Úgy tűnik, hogy több a dolgom ezen a világon, mint amit én tudok róla – mondta, és ismét elmosolyodva ugyanolyan gondosan tette le a serleget a kőre, ahogy az imént Umbregard. Az csendesen semmivé foszlott.
– Miféle igazságokat szeretnél hallani? – kérdezte vidáman, és Umbregard hirtelen rádöbbent, hogy az elf hangjában nem gúny csendült.
Habozott egy pillanatig mielőtt megszólalt.
– Néhányan Galadornában azt suttogták, hogy egy Elminster nevű férfi, aki utolsó udvari mágusunk volt, sok esztendővel ezelőtt Myth Drannorban élt, és ott sötét mágiával foglalkozott. Tudom, hogy egy emberről van szó, és elnézésedet kérem... miért is kellene titkokat feltárnod előttem?... de ezt tudnom kell. Ha egy ember képes olyan sokáig élni, mint az elfek, akkor ezt hogyan teheti... és miért? És mivel tölti ezalatt az idejét?
Csillaghozó feltartotta egyik kezét.
– A folyó elindul – kezdte –, és a következő kanyarban partra mossa mindazt, amit az előzőben beleöntöttek. Ilyen az emlékezet is, és te továbbállsz, amikor megkaptad a válaszokat. – Mosolyogva nekitámasztotta a hátát egy kiálló gyökérnek.
– Az első kérdésedre: igen, ugyanaz az Elminster nevű férfi lakott Myth Drannorban a Mythal születése előtt és utána is egy ideig, sok mágiát tanulva és alkotva. Sokan gyűlölték a gondolatot, hogy egy ember jár az elfek között, s ő elsőként járt ott, vagy legalábbis az elsők között volt. Sokan azok közül, akik később jöttek az elfek városába, s féltékenyek voltak tudására, „sötétnek” nevezték a varázslatait. Azonban jómagam nem ítélhetem meg munkáját.
Umbregard szólásra nyitotta száját, de az elf ismét feltartotta egyik kezét, hogy csendre intse.
– Ne még, kérlek. Egy fontos igazság még nem hangzott el.
Csillaghozó szemei különös fénnyel csillantak fel, amikor folytatta.
– Azok az emberek, akik eléggé urai a mágiának... vagy inkább úgy hiszik, hogy eléggé uralják... számos módon próbálják meghosszabbítani az életüket. Ezen módok közül a legtöbb, a lichektől az elixírekig, azonban nem megfelelő, és eltorzítja használójukat. Afféle új, és sokak szerint, közöttük szerintem is „alacsonyabbrendű” lényekké válnak ezáltal. Ha azt kérded, hogyan élhetnél hosszan te is, akkor csak az egyetlen igaz módot mondhatom el válaszképpen... habár ez is ugyanúgy megváltoztat, mint az alacsonyabbrendű utak... amit Elmtnster is választott. Nem tudom, hogy ő maga akarta ezt, belekényszerítették vagy véletlenül történt-e meg vele. Különleges szolgálóként hódol Mystrának; a hosszú életért és a különleges hatalomért követi az utasításait. Azt hiszem ezt a ti nyelveteken „Kiválasztottnak” nevezik.
– És hogyan lett kiválasztva az istennő személyes szolgálatára? – kérdezte Umbregard lassan. – Tudod?
– Nem, de tudom, hogy miért folytathatta olyan sokáig: szeretet.
– Szeretet? Mystra szereti őt?
– És ő is szereti Mystrát. – Nyílt hitetlenség ült ki az ember mágus arcára, és Csillaghozó még hozzátette:
– Igen, túl a barátságon és a hús vágyain; igaz, mély és örökkévaló szeretettel. Nehéz elhinni, amíg nem érzed ugyanazt. A szeretetben van valami hatalom, ami nagyobb mindennél, és képes megérinteni az embereket... vagy az elfeket, vagy még az orkokat is, ha már itt tartunk. Olyan hatalom ez, ami egyaránt megérinthet jót és gonoszt. De ahogy minden ilyen hatalmas dolog, a szerelem is veszélyes.
– Veszélyes?
Csillaghozó halványan elmosolyodott.
– A szeretet láng, ami felgyújt mindent maga körül. Nagyobb veszélyt jelent a mágusokra nézve, mint bármilyen elhibázott varázslat.
Előredőlve egyik kezét Umbregard karjára tette, és az ember szemeibe nézett.
– A mágia csak megölheti a varázslót, de a szeretet ezután újjáteremti, és arra kényszeríti, hogy formálja át maga körül a világot. Uralkodónk nagy szeretete odavezette őt, hogy keressen egy módot, mellyel átformálhatja Cormanthort... és a népem legtöbb tagja szerint végül ezzel pusztította el. Fiatal voltam, és mágiát sem éreztem akkoriban még magamban, amikor egy meleg éjjelen éppen kint voltam úszni, amikor a Starym-ház úrnője, Ildilyntra, aki szerette az uralkodót és viszont, megölte magát, hogy elpusztítsa az uralkodót, csupáncsak mert szerette a birodalmat, ahogy az uralkodó is... és mindkettejüknek el kellett feledniük az egymás iránti szeretetüket.
A holdelf felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Nem érezheted a szomorúságot, amikor hallom őket a fejemben újra vitatkozni... és te vagy az első ember Elminster óta, aki hallott arról az éjszakáról. Emlékezz szavamra, Umbregard: ha a fajtámból bárkinek elmondod ezt a titkot, az csak gyors halálodat hozhatja.
– Megtartom – suttogta Umbregard. – Beszélj még.
Az elf most valamivel kevésbé szomorúan mosolyodott el.
– Kevés mondanivalóm maradt. Mystra kiválasztotta ezt az Elminstert, hogy szolgája legyen, és ő jól végzi dolgát, mások pediglen nem. Az istenek különbözőnek teremtettek minket, és többen bukunk el, mint amennyien sikerrel járunk. Elminster gyakran hibázott, de a szeretete sohasem gyengült meg, és kitartott feladatai mellett. Bátorság, azt hiszem így határozzák meg a dalnokaitok.
– Bátorság? Hogyan is félhetne bármitől az, akit egy istennő vértezett fel és segít útján? Félelem nélkül hol van a bátorság? – kérdezte Umbregard; a hallottak izgalma keresetlen szavakat csalt ki belőle.
Talán némi elfogultság csillant meg ezúttal az elf szemeiben.
– Számos isten van; s az isteni kegy sokszor jóval több veszéllyel jár egy halandó számára, mint a „hétköznapi” hívők számára. Nagyon ritka a biztos védelem ezen világ veszélyeivel szemben... vagy bármely másik világ veszélyeivel szemben. Csak a bolondok bíznak meg annyira az istenekben, hogy eldobják a félelmüket, és a hátukat mutassák a veszélynek. Gyakran láttam a bátorságot a te fajtádban is; úgy tűnik, ebben jók az emberek, bár gyakrabban láttam őket óvatlanul és tiszteletlenül állni a veszéllyel szemben, amit sokak már nem bátorságnak neveznének.
– Akkor hát mi az a bátorság? – kérdezte Umbregard. – A veszély útjába állni?
– Igen. Kitartani a helyeden vagy a feladatod mellett, elszántan és tudva, hogy bármikor lecsaphat egy rád várakozó penge vagy egy gyilkos varázslat, ami elől nem lehet elmenekülni.
– Kérlek ne vedd tiszteletlenségnek, de tudnom kell; ha ilyen a bátorság, akkor hogyan lehet az – kérdezte Umbregard még mindig suttogva, szemeiben félelem csillogott –, hogy Myth Drannor vagy Cormanthor, elbukott, és te még élsz?
Csillaghozó hangjába visszatért a szomorúság.
– Egy birodalomnak és egy fajnak szüksége van engedelmes bolondokra, hogy bukásának legyenek túlélői; talán még inkább, mint bátor és hamarosan halott hősökre. – Felállt és olyan mozdulatot tett egyik karjával, ami a beszélgetés végét jelentő intés is lehetett volna. – Láthatod melyiknek kellett lennem. Ha valaha is szemtől-szemben találkozol ezzel az Elminsterrel, akkor kérdezd meg tőle, hogy ő melyik lett, és hozd el nekem a választ! Mindent tudnom kell; ez az én vétkem ára. – Úgy ugrott ki az üregből, mint egy emberszerű párduc.
– Várj! – ellenkezett az ember mágus, és nehézkesen mászott az elf után. – Még sokmindent szeretnék kérdezni... menned kell?
– Csak hogy előkészítsek egy helyet egy embernek, ahol alhat, s persze ételt hozzak mindkettőnknek – válaszolta Csillaghozó. – Kérlek maradj és kérdezd meg amit még kérdezni akarsz. Maradj, amíg csak itt akarsz időzni. Kevés barátom maradt az élők között a tengernek ezen az oldalán.
Umbregard azon kapta magát, hogy egész testében remeg.
– Megtiszteltetésnek érezném, ha a barátodként tekintenél rám – mondta óvatosan formázva a szavakat –, de meg kell kérdezzelek; miért bízol meg bennem? Csak a te múltadról beszéltünk; hogyan ítélhetsz meg ennyiből? Lehetek egy elfvadász gyilkos, aki a kincseiteket kutatja. A szavamat adom, hogy nem vagyok az... de attól tartok, hogy az emberi ígéretek az elfek számára már régen kiüresedtek.
Csillaghozó csak mosolygott.
– Ezen helyet fajtám két istenének szentelték fel, nevük Sehanine és Rillifane – mondta. – Ők már megítéltek téged.
Az ember varázsló tekintete követte az elf oldalra mutató ujját addig a mohaborította, kidőlt fatörzsig, melyre ideérkeztekor leült és a botját nekitámasztotta. Umbregard ugyanolyan jól ismerte azt a simára kopott rudat, mint a tenyeret, mely az utóbbi időben még tovább koptatta. Ezernyi mérföldön át volt a társa az a bot, gyalogosan Faerűnben, a végein rézsisakkal, hogy ne szilánkosodjon szét. Érte már víz is, tűz is, öregedett és belül talán már korhadni kezdett, de még mindig jól bírta. Azonban amíg az üregben beszélgettek, addig a bot mentén mindenhol zöld kacsok jelentek meg, és a kacsok végén fehér virágok nyíltak ki.

* * * * *

A hideg sötétségben a szellemszerű nő abbahagyta a visító nevetést és leeresztette karjait. Jeges örömének visszhangjai még a barlangban görögtek egy kis ideig, közben a szellemalak úgy nézett körbe, mintha most járna itt először. Tekintetében lassan tüzes harag lángolt fel.
Mire megmozdult, szemei két csillogó fényponttá változtak, és macskaszerű mozgással közeledett magabiztosan az egyik rúnához. Egyik lábával keményen rálépett a jelre, figyelte, ahogy az lassan megtelik kékesfehér izzással, és keresztbetett karral nézte, ahogy a fény felemelkedve emberi alakú felhővé formázódik – egy felhővé, ami hirtelen átalakult. Egy fiatal külsejű férfi lábatlan, lebegő képét mutatta, aki mohón és feszült arccal nézte a trónt az őt bebörtönző rúna felett lebegve.
Amikor a kép beszélni kezdett, a szellemnő megkerülve a rúnákat a trónhoz sétált, majd leült és egyik könyökére támaszkodva figyelt.
A férfi feketével gazdagon hímzett, bíbor palástot viselt, és aranygyűrűk csillantak meg az ujjain – színük megegyezett a férfi szemeinek lángoló aranyszínével. Barna haj és rendezetlen szakállkezdemény keretezte arcát, hangja könnyedén és magabiztosan szállt.
– Karsus vagyok, ahogy te is Karsus vagy. Ha hallod ezt, akkor a végzet elért engem, aki az első Karsus vagyok és neked, a másodiknak kell dicsőségre jutnod.
A kép mintha előrelépett volna egyet, de valójában a helyén maradt, a rúna fölött. Nyugtalanul intett az egyik kezével.
– Nem tudom mire emlékezel az életemből... az életünkből; sokak szerint az elmém már nem tiszta ezekben a napokban. Népünk számos mágusa hatalmas erőket birtokol; közöttük is a leghatalmasabbak a saját birtokaikat uraló, netherese főmágusok. Az én birtokom, mint sok másik, egy lebegő város; magunk után neveztem el. Én vagyok a leghatalmasabb a főmágusok között; az Ősi Hatalom. Úgy neveznek; a Nagy Karsus.
A kép ismét intett egyet, lángoló szemei a trónt fürkészték. A szellemszerű nő néhány szót mormolt, melyeket sok idővel ezelőtt hallott valahol. Mintha halk hörgés hallatszott volna felőle.
– Természetesen – folytatta a kép –, a felébresztésed nem jelent semmit. Nem eshetek áldozatául egyik törekvő riválisomnak sem, vagy szenvedhetek el másféle személyes végzetet. Karsus, a város és egész Netheril dicsősége azonban eltűnhet egy hatalmas háborúban vagy más katasztrófától. Számos ellenséget szereztünk az idők során, és közülük a leghatalmasabbak mi magunk vagyunk. Háború dúl netherese és netherese között, néhányan még önmagukkal is csatákat vívnak. Az elmém nem mindig teljesen az enyém. Valószínűleg téged is megtalált eme fertőzés; figyeld és védekezz ellene!
Karsus képe az egyik szemöldökét megemelve elmosolyodott, és a trónon ülő szellem-nő visszamosolygott rá. Karsus folytatta.
– Talán nem lesz szükséged ezekre a megőrzött varázslataimra, de belehelyeztem egyet minden jelképbe, mely ezen terem padlóját borítja. Varázshasználat-tanok sorozata, melyek segítenek szembenézni a világ veszedelmeivel, és némi bűvös segítséget nyújtanak ellenük. A munkánknak folytatódnia kell; csak a mindenek felett álló hatalmon keresztül találhatunk tökéletességet... mert Karsus azért létezik, ahogyan mindig is azért létezett, hogy elérje a tökéletességet és átváltoztassa egész Torilt.
A nő elnevette magát ezeken a szavakon; egy sorozat kellemetlen, ugatásszerű hang.
– Valóban őrült vagy, Karsus! Választott végzeted, hogy átváltoztasd egész Torilt. Biztosan nagyon elkötelezted magad az ügynek.
– Elsősorban fizikai gyógyításra lehet szükséged egy olyan életben, amelyben nincsenek mögötted hűséges mágusszolgák vagy bárki más, akiben megbízhatnál. Csak meg kell érintened a jelképet, mely akkor ébred fel, amikor azt mondom „Dalabrindar”, és begyógyul minden sérülésed. Ez az erő annyiszor hívható elő, ahányszor csak szükséges és a rúna töretlen, de bárkit szolgál, aki kimondja ezt. A szó annak a varázslónak a neve, aki meghalt, hogy ez a varázslat élhessen... jól szolgált minket és...
– Elpocsékolt szavak, Karsus! – kiáltott fel a nő. – A tested csupán egy fejetlen múmia volt a trónon, amikor először ráleltem itt! Azt kérdem, ki tudott itt megölni? Mystra? Azuth? Valami rivális mágus? Vagy talán a hatalmas és fensőbbrendű, alvó Karsus egy gyermeteg varázslatokkal felfegyverkezett kalandozó-mágusnak esett áldozatául, aki azt hitte, hogy egy lich ül a trónon?
– ...számos másik varázslat szolgál majd ott, ahol ez nem képes a segítségedre lenni. Azért is vagyok itt, hogy megmutassam mágiám hasznát...
A szellemnő elfordult a szavaktól, melyeket annyiszor hallott már azelőtt és elégedetten bólintott.
– Van nekik. Csakugyan hasznosak. Olyan ismeretek rejteznek itt, melyeknek mágus nem tudna ellenállni. – Újra rálépett a rúnára és a kép eltűnt, és a körülötte pislákoló fény vele együtt hagyta, hogy a sötétség ismét elborítsa a barlangot.
– Hogyan tudassuk mindezt az élő mágusokkal úgy, hogy ne jöjjenek ide ezrével? – kérdezték a szellemszerű ajkak a sötétségtől.
Az nem válaszolt.
A fagyos szellem odalebegett az akna aljához és kezdett elmosódni. Felörvénylett, a saját maga keltette forgószél beletépett testébe, mígnem ismét táncoló és szikrázó fények sokaságává nem változott. Lassan elindult felfelé az aknában.
– És hogyan tartsam itt egy éjszakánál tovább az elfogott mágusaimat?
A fenti szobában valami örvénylő köd folyt ki csilingelve a sötét falrész előtti kútból és egy lágy, visszhangot verő hang szólalt meg halkan.
– Hatalmas varázslatokat kell majd szőnöm. A rúnák csak nekem engedelmeskedhetnek... és csak egyszer egy hónapban, nem számít, hogy miért kellenének. Ettől az ifjú mágusok tovább is szívesen itt maradnak.
Hirtelen megélénkülve a köd átömlött a fal egyik hatalmas hasadékán, és vad nevetés kíséretében kígyózni kezdett a fatörzsek között.
– Elég sokáig, hogy jóllakjam!

 

 

Tizenhárom
A KEDVESSÉG MEGREPESZTI A KÖVEKET

A kegyetlenség egy ismert fegyver, melyet az istenektől kaptunk. A kedvesség egy jóval erősebb penge, azonban sokkal többen vetik meg. Sokan sohasem tanulják meg használni.

Ralderick Hallowshaw, bohóc
Uralni egy birodalmat,
a bástyáktól a főtoronyig
nagyjából a Vérmadár
esztendejében kiadva

Az a magas, sovány idegen, aki olyan vidáman rájuk mosolygott, amikor bement a fogadóba, most kijött. Alig telt el annyi idő, hogy valaki magához vegyen egy korsót, és egy hajtásra lehúzza annak tartalmát.
A két öreg férfi gyanakodva nézett fel az idegenre. A népek ritkán vették az utat feléjük – ezért volt ez a kedvenc lócájuk. Teljesen árnyékban volt a Gyöngyöskő Tündéréhez címzett fogadó falánál. Egy hűvös sarok, de az ide ülőt legalább nem kápráztatta el a reggeli nap.
Az idegent azonban nem zavarta, hogy az aranyszín napsugarak az arcára festik fény-képeiket. Hátravetette jellegtelen kabátjának csuklyáját, felfedve ezzel hollófekete haját. Egyetlen jelképet sem viselt ruháján, ahogy díszeket sem. A birodalmak csodáira! Alnyskavver egy asztalt hozott neki és egy széket... és ételt!
A fogadó tulajdonosa letette az asztalt és a széket, majd olyan ételt hozott, amilyennek a két öreg hosszú évek óta nem érezte az illatát. A forró, fűszeres pulykalevestől megremegett a gyomruk, ahogy a legcsípősebb vörös sajt illatától is – és volt még ott három grízpite!
Baerdagh és Caladster megvakargatta a hasát, savanyúan néztek a sasorrú idegenre, azt kérdezve maguktól, hogy a férfi mi az istennek választotta pont az ő lócájuk előtti kis teret reggelije elköltéséhez. Minden, amiről hónapokig álmodoztak, most ott gőzölgött, alig néhány lépésnyire előttük. Ki a fenének képzeli ez magát?
A két öreg összenézett, amikor üres gyomruk szinte egyszerre kordult meg hangosan, majd ugyanúgy egyszerre mérték végig újra az idegent. Fegyver sehol... nem tűnik vagyonosnak sem, legalábbis kinézetre, bár a csizmái finom mívűek. Egy útonálló, aki elvette egy nemestől? Igen, ez megmagyarázná a bőséges reggelire kidobott pénzt is.
Ekkor Alnyskavver kihozta azt is, aminek az illatát előző este érezték; mostanra kihűlt nyelv sült hagymával és hasonlókkal egy olyan tányéron, amelyet csak a főherceg érkezésekor használtak... ezt már nem lehetett elviselni! Idegesítő, fiatal fattyú!
A fejét rázva Baerdagh hegyeset köpött a porba az idegen csizmái mellé, és fészkelődni kezdett, hogy eltűnjön innen, mielőtt ez a gyerek belefog a lakomájába az orruk előtt. Ha marad, akkor olyat tesz, amit később biztosan megbánna.
Caladster hasonlóképp tett, bár lassabban mozdult és a két öreg még nem kelt fel a lócáról, amikor a fogadó tulajdonosa kihozott egy nagy kancsó sört és korsókat.
Három korsót!
Az idegen leült, és az öregekre vigyorgott, ahogy azok csodálkozva néztek rá és az újonnan érkezett tárgyakra felváltva.
– Üdvözlet, jóurak – szólalt meg az idegen udvariasan. – Kérem bocsássák meg nekem a tiszteletlenségemet, de éhes vagyok. Nem szeretek azonban egyedül enni, és beszélnem kellene valakivel, aki többet tud nálam Gyöngyöskő elmúlt napjairól. Önök elég idősnek és eszesnek látszanak mindehhez... mi lenne, ha üzletet kötnénk? Megoszthatnánk amink van... ingyen ehetnek az asztalomnál, és megtarthatják, ami nem fogy el, ha legjobb tudomásuk szerint válaszolnak a kérdéseimre egy hölgyről, aki a környéken élt.
– Ki vagy te? – kérdezte nyersen Baerdagh ugyanakkor, amikor Caladster a bajsza alatt mormogva megjegyezte:
– Nem tetszik ez nekem. Az étel nem hullik le csak úgy az égből. Ennek az egynegyedét legalább ki kellett fizetnie, de mi az, hogy nekünk ingyen van?
– Lapos erszény – válaszolta Baerdagh az öreg barátnak. – Alnyskavver tudja jól, hogy milyen szegények vagyunk. Ahogy mindenki más is. – Fejével a fogadó egyik ablaka felé biccentett, és Caladster odanézett, bár tudta, hogy mire számítson. Odabent majdnem mindenki a homályos üveghez nyomakodott, és a sasorrú ifjút nézte, ahogy megtölt két korsót, majd az asztal feléjük eső szélére tolja azokat. Azután kiveszi a késeket és villákat a harmadik korsóból, majd azokat is az első kettő mellé teszi.
Caladster idegesen megvakargatta az orrát, végigsimított rendezetlen, szürkésfehér szakállán – a mély gondolkodás biztos jelei –, és visszafordult az idegenhez.
– A barátom megkérdezte, hogy ki vagy te, és én is tudni akarom. Azt is tudni akarom, hogy miféle szórakozást eszeltél ki magadnak. Máskülönben itt hagyunk az ételeddel együtt, csinálj vele, amit akarsz.
E pillanatban a gyomra hangosan ellenkezni kezdett.
Az idegen egyik kezével végigsimított kócos haján, és az asztalra könyökölt.
– A nevem Elminster, és úrnőm parancsára végzek itt munkát; amibe beletartozik, hogy öreg varázslók sírjait és lakhelyének romjait kell felkutatnom. Van annyi pénzem, amennyit el akarok költeni... láthatják. Mi több, itt hagyom ezeket az érméket az asztalon... így. Ha eltűnnék egy füstfelhőben, marad elég, hogy kifizessék az ételt.
Baerdagh úgy nézett le az asztalon heverő érmékre, mintha egy maroknyi táncoló manó lett volna ott.
– Jól van, ezt a mesét elfogadom – mondta végül lassan –, de miért pont mi?
Elminster teleöntötte saját korsóját, mielőtt egy kérdéssel válaszolt volna.
– Van valami elképzelésük róla, hogy milyen fárasztó munka végigjárni egy várost tele gyanakvó népekkel, átugrani a sövényeken, és ősi romokat keresni? Az első este a tanyasiak mindig szénavillát akarnak szúrni az emberbe. A másodikon általában meg is próbálják!
Röviden és ugató hangon mindkét öreg felnevetett.
– Így hát arra jutottam, hogy sok elvesztegetett időtől és gyanakvástól szabadulnék meg – tette hozzá az idegen –, ha megosztom az ételemet néhány emberrel, akiknek tetszik a külseje és elég idősek, hogy régi dolgokról mesélhessenek nekem...
– Sharindala után kajtatsz, nem? – kérdezte Caladster lassan. Szemei elkeskenyedtek.
Elminster ragyogó arccal bólintott.
– Igen – mondta –, és mielőtt még szavakat keresnének, hogy megkérdezzék; semmit sem akarok elvenni a sírjából, nem akarom felnyitni a koporsóját, mágiával ügyeskedni, ásni vagy bármit is felégetni ott. Örömmel venném, ha maguk vagy bármely más becsületes ember Gyöngyöskő falai közül velem jönne, és figyelné, hogy mit csinálok. Csak körül kellene ott néznem, persze fényes nappal, ennyi az egész.
– Honnan tudhatnánk, hogy igazat beszélsz?
– Jöjjenek velem! – válaszolta Elminster és közben belevágott az egyik pitébe. – Nézzék meg a saját szemükkel!
Baerdagh majdnem felnyögött a felnyitott pitéből kiáradó illattól –, de nem volt rá szüksége; a gyomra megtette helyette ugyanezt. A keze már mozdult előre, mielőtt még arra gondolhatott volna, hogy megállítsa. Az idegen elvigyorodott, és az asztalon feléjük tolta a felvágott pitét hordozó tányért.
– Én inkább nem mennék el békésen nyugvó varázslónőket zargatni – válaszolta Caladster –, és egyébként is, egy kicsit öreg vagyok már ahhoz, hogy törött köveken botladozzak, miközben a mennyezet is majd' a fejemre esik, de ha azért jöttél, akkor nem hagyhatod ki a Repedtkő...
Már mindketten az asztal mellett ültek, és az öreg hirtelen félbehagyta mondandóját, ahogy régi barátja bokán rúgta. De Elminster csak újra elvigyorodott és azt mondta:
– Folytasd, kérlek; nem tudok enni, amíg nem hallom, amit mondani akartál.
Caladster megajándékozta magát egy tányérnyi levessel, és remélte, hogy a kezei nem remegnek nagyon a mohóságtól.
– Elminster barátom, csak az őrzővarázsaira akartalak figyelmeztetni. Ezért nem járt azon a helyen senki már egy jó ideje, és ezért nem láttad te sem. Fák és tüskés bokrok nőtték be mindenfelől a falait, viszont emlékszem rá, hogy láttam döglött mókusokat, rókákat, de még madarakat is, amelyek túl közel merészkedtek a sírhoz. A hídnál jól elmehettél mellette, hogy nem láttad; ott, ahol az út egy nagy kanyart vesz. Az ott a Repedtkő köré kanyarodik. – Harapott egy nagyot a sajtból, egy pillanatra lehunyta szemeit az élvezettől, majd hozzátette:
– Leégett Sharindala halála után; nem ő nevezte el Repedtkőnek.
Baerdagh sörszagú lehelettel hajolt át az asztal fölött, és suttogva tette hozzá:
– Azt beszélik, hogy még mindig ott jár körbe-körbe csontvázként finom ruháinak foszlányaiba öltözködve, és varázslatokkal csap le a keresetlen látogatóra.
Elminster értőn bólintott.
– Hát, akkor megpróbálom nem megzavarni a nyugalmát. Milyen volt életében?
Baerdagh Caladster felé biccentett fejével. Az idősebb férfi a levesét fújta, hogy hűtse egy kicsit, felnézett, és megvakargatta az arcát.
– Csak kisfiú voltam még akkor...
A Tündér vendégei lassan felbátorodva kioldalogtak a fogadóból, hogy hallják miről beszél a különös idegen a két szegény, helyi öreggel. Elminster újra csak elvigyorodott, kortyolt egyet korsójából, és intett az öregnek, hogy folytassa nyugodtan. Az étel rohamosan fogyatkozott; Baerdagh aznap kiengedte az övét, és később eltöltött néhány órát a napon pihenve.

* * * * *

Végül a két öreg vonakodva engedte Elminster barátját a Repedtkő Terem felé gyalogolni, és Caladster megkérte az ifjút, hogy keresse fel a kunyhóját az arrafelé vezető út mellett. Ha éjjelre esetleg egy ágyra lenne szüksége, és biztonságban akar lenni. Elminster ígéretet tett, feltételezve, hogy csak fülsüketítő horkolást lelne az ajtó mögött, pihentető alvás helyett. Segített az öregeknek hazavinni az ételt, amit a korgó gyomrok már nem voltak képesek befogadni, de előtte rendelt nekik még egy-egy korsó sört, hogy lemossák vele a lakomát. Időnként úgy néztek rá, mintha valami isten megtestesülése lenne, és majdnem könnyeztek, amikor elköszöntek tőle.
Elminster mosolyogva indult útjára, Gyöngyöskő utcagyerekeinek hadától kísérve integetett vissza nekik – és az anyák kiszaladtak, hogy visszarángassák gyermekeiket. Egyenesen a sűrű fák felé indult, amelyek elfedték az utazó elől a Repedtkő Termet. A Tündér mellett az utolsó figyelők jelentőségteljesen az út porába köptek, és megegyezve abban, hogy Gyöngyöskő ismét látott egy őrültet, visszafordultak a fogadó békés félhomályába.
A borítás olyan volt, amilyennek Caladster leírta, de egy hangos sóhajjal semmivé foszlott Elminster első varázslatától. Az anyagibb csapdák esetére ismét árnyalakot vett fel, és csendesen belebegett a túlburjánzó kertekbe, melyek valaha egy gazdag lak szobái lehettek.
Valóban megégett, de csak egy kicsit. Az, ami valaha egy kis torony lehetett a keleti szárnyon, most csupán egy megfeketedett kőkörként meredezett az ég felé, alig magasabban a talaj szintjénél. Az épület fő része azonban alig sérült meg.
Elminster talált egy helyet, ahol az ablakokat lezáró spaletták megroggyantak és kinyíltak. Az ablak valószínűleg sohasem látott üveget, és az árnyalak könnyedén belebegett rajta a félhomályos szobába. Odabent a romlás jelei ugyan ott voltak repedések, pusztuló bútorok formájában, de mintha valaki rendszeresen takarított volna. A Kiválasztott nem találva semmiféle csapdát végül úgy döntött, ideje újra megtestesülve folytatnia útját. Talált szobrokat és festményeket, melyeket mintha valaki időnként leporolt volna, és könyvespolcokat tele térképekkel, királyságok történelmével, mi több; romantikus írásokkal. Ha ez a Sharindala varázslónő volt, akkor minden varázskönyve és kelléke elpusztulhatott az épületet ért tűzben... és lehet, hogy a hölgy is eltűnt velük együtt.
Vállat vont. Egy kutakodó kalandozó nem fog erről tudni, ha ő jól végzi a dolgát. Egy elfeledett tekercs a polcon itt, egy pálca egy fadobozba rejtve a kisszekrény mögött, befejezetlen varázslatok jegyzetei annak a könyvnek a lapjai közé simítva amott. Még néhány tekercset el kellene helyezni az öltözőszekrényben, amit a hálószobában látott. Akkor már éppen elég mágia lesz itt, hogy felkeltse az úton sétáló varázshasználók figyelmét, feltéve, hogy eléggé tehetségesek.
Kitárta az öltözőszekrény egyik ajtaját, és valami megmozdult.
Hátraugrott, ahogy lángok csaptak fel az ujjai közül. Barnás-sárgás csontok emelkedtek fel a szekrény legsötétebb sarkából, és egy pálca mutatott egyenesen rá. Elminster felcsillanó szemeket látott, megmozduló szövetdarabot, ami valaha egy finom öltözék része lehetett, és némi alászálló hajat, amely a régóta mozdulatlanul ülő csontváz koponyájáról szóródott a földre. Elminster még egyet hátralépett, és egy „állj” mozdulattal feltartotta egyik kezét, remélve, hogy a pálca remegő vége nem fog kilőni semmit sem a mozdulat hatására.
– Sharindala úrnő? – kérdezte nyugodtan. – Elminster Aumar vagyok a néhai Myth Drannorból, és nem akarok ártalmadra lenni. Kérlek, gyere ki, és nyugodj meg. Megfelelő tiszteletet fogok tanúsítani, és békében elhagyom a házad.
Egészen az ajtóig visszahátrált, felkapta a kabátját, és megidézte egyik védekező varázsát arra az esetre, ha az élőhalott varázslónő mégiscsak elsütné a botban rejtező hatalmat. Azután megállt, és várakozva figyelte a nyitott szekrényajtót.
Némi idő elteltével egy sötét szemüregű koponya nézett ki, majd húzódott vissza sietve. Elminster az ajtófélfának dőlve tovább várakozott.
Néhány perccel később a csontváz habozva kioldalgott a szekrényből, és a rá váró kalandozókat kutatva forgolódott. Magasra tartotta a pálcát, és megállt a szoba közepén. Csendesen méregette látogatóját.
Elminster egy mozdulattal a székre mutatott maga mellett. A varázslónő nem mozdult, így inkább felkapta a széket, és odavitte.
A pálca megmozdult, de Elminster nem foglalkozott vele – még akkor sem, amikor mágikus lövedékeket köpött rá.
Varázsvédelme ártalmatlanná tette a támadást, és csupán egy kis lökést érzett a lendületétől. Úgy tett, mintha nem is léteztek volna, ahogy a második sorozattal is hasonlóképpen bánt, holott az alig egy karnyújtásnyira az arcától tépett a levegőbe. Athalantar utolsó hercege a rangjához illő előkelőséggel tette le a széket, és mutatta ismét az ülőhelyet Sharindala maradványainak. Azután kicsit meghajolt, és visszament az ajtóhoz.
Egy hosszúra nyúló, csendes perc után a csontváz a székhez lépett, és leült, életének éveiből hátramaradt megszokásból keresztbetéve a lábait.
Elminster ismét meghajolt.
– Bocsánatát kérem, hogy betörtem az otthonába. Mystra istennőt szolgálom, és az ő utasítására vagyok itt, hogy kisebb mágiát hagyjak hátra a későbbi kutatók számára. Helyre fogom állítani az őrzővarázslatait, és nem zavarom többet. Tehetek önért valamit?
Újabb hosszadalmas szünet után a csontváz szinte fáradtan rázta meg a fejét.
– Nem lelsz nyugalmat? – kérdezte most Elminster kedvességgel helyettesítve az udvariasságot, és a pálca vége megemelkedve ismét rámutatott. A fiú újra felemelte egyik kezét, és gyorsan hozzátette: – Tudsz még varázsolni?
A koponya egy bólintásszerű mozdulattal előrebukott, majd újra felemelkedett és a csontváz vállat vonva ismét megemelte a pálca végét.
El bólintott.
– Nem kutatok az elrejtett mágiád után. Csak hozzáteszek, nem veszek el belőle. – Hirtelen támadt egy gondolat, és meg kellett kérdeznie: – Szeretnél újabb varázslatokat tanulni?
A csontváz mintha fel akart volna kelni a székből, majd visszazöttyent, és olyan hevesen bólintott, hogy minden maradék haja lehullott.
Elminster benyúlt a kabátja egyik zsebébe, és előhúzott egy varázskönyvet. Elmormolt felette egy szót, és átsétálva a szobán – nem foglalkozva a remegve rámutató pálcával – odanyújtotta a könyvet a csontváznak. A csontváz egyik kezével kinyúlt a könyvért. A másikból kihullott a pálca, és azzal is odakapott. Elminster nem húzódott el, inkább másik kezével is odanyúlva végigsimított az egyik csontkéz ujjpercein.
Sharindala megremegett, s egy szívdobbanásnyi ideig a kékesszürke szemek és az üres szemüregek alkotta tekintetek egymásba mélyedtek.
Elminster visszahúzta kezeit.
– Most mennem kell, hölgyem. Más helyeken is ott kell hagynom némi mágiát, de ha erre járok valamikor, akkor biztosan megállok, és meglátogatlak majd.
Válaszul egy lassú, de határozott bólintást kapott.
– Tudsz beszélni, hölgyem? – kérdezte Elminster hirtelen. A csontváz egyik keze erre ökölbe szorult, és keményen lecsapott a szék karfájára.
Elminster előrehajolt, és a könyvre mutatott.
– Van egy varázslat hátul, amely változtathat ezen. Nem kell hozzá szó... de szeretném, ha megígérnél valamit. Ha lesz némi időd, már uralod azt a varázslatot, akkor szeretném, ha megfognád a könyvet, és hangosan kimondanád: „Mystra”. Kérlek. Fogsz rá emlékezni?
A csontváz ismét bólintott. Elminster megfogta az egyik csontos ujjhegyet, és az ajkaihoz emelte.
– Akkor hát az istenek legyenek veled, hölgyem. Megyek, de még visszatérek. Légy boldog!
Felegyenesedve tisztelgett a csontváz-nő előtt, és kisétált a szobából. Beszélgetőtársa még intett egyet amikor visszanézett egy pillanatra, azután a csontos kéz a könyvre esett, és úgy markolta meg, mintha soha többé nem akarná elereszteni.
A csontváz, amely valaha Sharindala volt, egy jó ideig csak ült ott a szoba közepén egy széken, és remegve bámulta az ajtót. Talán az egész házban az egyetlen hang a hús nélküli állkapcsok kocogása volt, ahogy zokogni próbált.

* * * * *

– De tovább is van még! – sziszegte Beldrune előrelépve, ujjai karmokká görbültek. A szemek megigézve meredtek rá, ahogy az idős mágus némileg túljátszva próbálta előadni egy tolvaj lopakodását. – Ez a hatalmas mágus ezeken az utcákon járt! Itt, a házaitok mellett, alig három éjszakával ezelőtt. Láttam!
– Képzeljétek el – vette át a szót Tabarast nem is sejtvén, hogy a hatalmas mágus, akiről beszélnek, éppen egy csontváz ujjaira lehel halovány csókot –, mellette mentünk, és együtt tanultunk mágiát vele a mesés Holdszarv-toronyban. Legközelebb talán pont nektek lesz ilyen lehetőségetek! Talán szólhattok a kor leghatalmasabb mágusával, az emberrel, akit megérintett egy isten!
– Nem! – vágott közbe Beldrune. – Egy ember, akit megérintett egy istennő!
– Képzeljétek el! – mondta megint Tabarast, és egy figyelmeztető pillantást vetett az ifjú Droon felé. Hát a fiatalok semmi másra nem tudnak gondolni? – A nagy Elminster évszázadok óta él! Néhányan úgy hiszik, hogy ő egy Kiválasztott, akit Mystra istennő nagyon megkedvelt... a társam is ezt próbálta mondani. A feljegyzések szerint ő volt az a férfi, aki a mesés Myth Drannorban élt, ahol az elf mágia a folyókhoz hasonlatosan áramlott. Befogadták egy nemes elf családba, és az uralkodó tanácsadója lett... és túlélte, amikor a sötét végzet eljött a varázslatos városba egy hordányi ördög képében! Nehéz elhinni? Kérdezzétek meg Galadorna népét, hogy elpusztította Bane egyik főpapnőjét a saját templomában! Ez még Galadorna bukása előtt történt, amikor ő volt ott az udvari mágus.
– Igen, ez mind igaz – értett egyet Beldrune felvéve a mesélés fonalát. – És ne feledjétek; itt járt! Félelem nélkül sétált be a mágus Taraskus kriptájába fényes nappal!
Erre már elakadt néhány lélegzet, és számos tekintet fordult akaratlanul egy pillanatra az ablak felé.
Egy szellemszerű alak, amely az ablak mellett lebegve hallgatózott, ekkor széthullott és halovány, ritkás köddé változott.
– Én is évszázadok óta élek – mormolta a köd mélyén egy hang, majd valami halk csilingelés közepette a jelenés elindult. – Talán ez az Elminster megfelelő társ lehetne... ha valóban él, és ember, nem pedig egy okosan rejtőzködő lich vagy valami külvilági szellem.
A köd annyira elmerült saját gondolataiban, hogy nem vette észre a sokaságból rámeredő szemeket, melyeknek gazdái a hallott szavak bizonyságaképpen a szóban forgó mágus valamiféle otthagyott ténykedésének hitték.
– Elminster... – mormolt fel a köd ismét, ahogy ellebegett. – Itt az ideje Elminsterre vadászni.

 

 

Tizennégy
ELMINSTERRE VADÁSZNI

A Zhentarim soraiban a legkedveltebb sport az volt, hogy ki tud minél előbb magasabb rangba emelkedni a többieknél... és gyakorlatilag ennek a legkézenfekvőbb módja a fiatalok és nyíltan törekvők között, hogy elmentek Elminsterre vadászni. Szerintem ez mindig szükségtelen veszélyekkel járt együtt. Néhányan – közöttük jómagam is – elég bölcsek voltak arra használni ezt a lehetőséget, hogy „kihaljanak” a Testvériségből. Érdekes – és egy kicsit nyomasztó is – azt hallani rejtőzködés közben, hogy mit beszélnek rólad akkor, amikor biztosan halottnak hisznek. Egy nap visszatérek és megkísértem majd a főbb szószólókat.

Destrar Gulhallow
Egy halott Zhentarim mágusféle meséi
nagyjából a Hajnalcsillag
esztendejében kiadva

A sötétség sohasem hagyta el. Sohasem azóta, hogy az utolsó Starym trófeát varázslángok tépték szét, és büszke termeinek falai Myth Drannorban leomlottak. A Starym név örökre feledésbe merült.
Ha véréből bárhol is maradt túlélő rajta kívül, Ilbryn akkor sem lelte nyomukat sehol. A valaha büszke és hatalmas család, mely meghatározó szereppel bírt Cormanthorban egy koron keresztül, most lecsökkent egyetlen főre. Ha Seldarine rámosolyog, akkor képes lesz mágiájával gyermeket nemzeni, hogy továbbvigye a Starym nevet... de csak ha Seldarine rámosolyog.
Már megint az Átkozott! Az a vigyorgó ember; az ő varázslatai csapkodtak vég nélkül a templomban, ahol Galadorna királynője ellen harcolt.
Ilbryn gondolatban ezerszer újra átélte már azokat az iszonytató pillanatokat, amikor kifelé botladozott az omladozó és lángoló templomból. A varázslatok, melyeknek segítségével újra egésszé tehette volna a lábait és simává a bőrét, romba döntötték volna egyéb varázslatait, melyeket még nem uralt teljes mértékben, de kénytelen volt használni őket, hogy működésben tartsa belső szerveit. Kínokkal telt esztendőknek – ha egyáltalán él még annyi ideig – nézett elébe. Testének kínjai kezdtek felérni szívének fájdalmaival.
– Köszönetem, ember! – üvöltötte a semmibe. A ló megugrott alatta, és újabb fájdalomhullámokat indított el megkínzott oldalában, ahogy azután keresztülbaktatott egy öreg hídon. A fájdalom ködén keresztül egy jelzőtáblát látott. A hatodik napon azóta, hogy kilépett Nyugatkapu falai közül, és egyedül lovagolt a nehéz úton; ez megkönnyebbülést hozott. A jelzőtábla azt jelenti, hogy eljutott valahová... még ha nem is tudja pontosan, hogy hol van az a valahol.
– Gyöngyöskő – olvasta hangosan. – A kultúra egy újabb jeles emberi erődje. Milyen lelkesítő.
A keserű gúnyt úgy csavarta maga körét, mintha az egy köpeny lett volna és ügetésbe sarkallta lovát. A lehető leghatásosabb pózban ült a lovon, hogy amikor az emberi szemek először meglátják, legalábbis félreismerjék. Egy egyedül lovagoló elf karddal, tőrökkel és teljesen feketében, mint egy kalandozó. Arcának egyik oldalán – már amikor engedte lehullani az illúziót – pediglen egyetlen hatalmas, égett sebbel a finom bőr helyén.
Fegyverzetet persze csak azért vitt magával, hogy varázslataival minél nagyobb meglepetést okozzon. Arcát feszültnek és zordnak mutatva egyik kezét gondosan a kard markolatára helyezte, ahogy az út megkerült egy sűrű fákkal borított dombot, és megjelent előtte Gyöngyöskő.
Mindig csak vándorolt, mindig csak Elminster után kutatott. Hogy becserkéssze és leölje. Elminster Aumar halála lángoló feliratként vezérelte életét – bár már nem létezett Starym-ház, ahová visszatérhetett volna a diadalmas hírrel, hogy bosszút állt a családért. Érezte, hogy közel jár célpontjához.
Elméjében félretolta a keserű gondolatot, hogy hányszor volt már ennyire közel, és végül mindig csak a semmibe markolt.
Ah, egy fogadó; Gyöngyöskő Tündére. Talán az egyetlen fogadó ebben a poros kis tanyavárosban. Ilbryn megállította a lovát, átdobta a kantárt az állat fején, hogy felébressze az alvó varázslatot, melytől az állat kőszoborként áll majd ott, amíg ő ki nem mondja a megfelelő szavakat. Kínjában szinte felkiáltott, de azért még tartotta a látszatot miközben leszállt a hátasról.
Ahogy az lenni szokott; amikor műlába a földet érte úgy csapott vissza térdének élő húsába, mint egy kocsirakomány kard. Kezdett hozzászokni; most alig egy-két szívdobbanásnyi időt töltött a hátasába kapaszkodva mielőtt, továbbmozdult volna.
Az a kocsmasarki lócán ülő két öregember úgy nézte őt, mintha mindennap furcsa utazók járnának erre, és állnának meg egy időre a Tündérnél. Ilbryn nemesi kellemmel szólította meg őket, de közben egyik dobótőrét markolászta jelezvén, hogy hamarosan baj lesz... már feltéve, ha ők bajt akarnak.
– Legyen szerencsés a napjuk! – szólította meg őket ezzel a díszes formulával. – Reménykedem benne, hogy tudnak nekem segíteni. Egy barátomat keresem sürgős üzenettel a számára. Utol kell érnem! Nem láttak erre egy Elminster nevű, ember varázslót? Magas, sovány, a haja sötét és sasorra van... és útja közben betér minden halott varázsló kriptájába.
A két idős férfi csak meredt rá, de nem válaszoltak. Egy harmadik, aki a fogadó ajtajában állt, még furcsálkodóbban nézett egy pillanatig a két öregre, mint az idegenre, majd felkiáltott.
– Ó, őt? Elment a Repedtkőhöz, majd hamarosan kijött onnan. Keletnek indult a Halott Helyre.
– A Halott Helyre?
– Igen; akik eddig bementek, sohasem jöttek ki. Nincs ott egyetlen mókus vagy róka sem Oggle patakja és a Rairdrun-domb között Csillagköpönyegtől errefelé. Mi is inkább csónakkal megyünk, ha kell. Senki sem megy az úton vagy az erdőben. Egy tíznappal ezelőtt valami büszke kalandozócsapat... és nem az első, melyet a főherceg bérelt fel, bement oda... de nem jöttek ki többé. Nem is fognak vagy ne legyen a nevem Jalobal. Nem fogjuk őket még egyszer látni, az már bizonyos. Azt hallottam azonban, hogy egy újabb ostoba bandát is errefelé eresztettek szélnek Csillagköpönyeg valamelyik kapuján át...
Az elf már meg is fordult, és elkezdett visszamászni a nyeregbe. Halkan nyögött egyet összeszorított fogai mögött, de sikerült elsőre feljutnia a lóra és megragadta a kantárt.
– Hé! – kiáltott utána Jalobal. – Akkor nem marad?
Ilbryn zord mosolyra kényszerítette ajkait.
– Sohasem kapnám el, ha mindenhol megállnék, ahol ő járt.
– De a Halott Helyre ment, ahogy mondtam.
Az elf két gyors mozdulattal kikapcsolt két ezüstcsatot a derekán, és félrehajtotta az ujjasát. Alatta nem a várt lágy bőr csillant meg, hanem sebhelyek tömege szürkéllett és sárgállott egy öreg fatörzshöz hasonlatosan, s látszott rajtuk, hogy már régiek lehetnek, de még iszonytatóan fájdalmasak.
– Talán még otthon is érzem majd ott magam – mondta az elf a három embernek. – Ahogy láthatják; félig már én is halott vagyok. – Minden további szó nélkül elfordult tőlük, és miközben keletre ösztökélte lovát, visszakapcsolta a csatokat.
A döbbent csendben a három férfi csak nézte az emelkedő porfelhőt és mögötte az elfet, ahogy Oggle patakja felé tart.
– Láttátok? Láttátok? – kérdezte Jalobal izgatottan a két csendes öregtől. Azok úgy bámultak vissza rá, mint két hideg kődarab. Jalobal megvonta a vállát és befordult az ajtón, hogy hírül vigye a Tündér vendégeinek merész beszélgetését egy megkínzott elffel.
Baerdagh elfordította a fejét, hogy barátjára nézzen.
– Azt mondta „elkapni”, vagy csak azt, hogy „utolérni”?
– Azt mondta „elkapni” – válaszolt laposan Caladster. – És én úgy hallottam, hogy nem csak afféle szófordulatként mondta így.
Baerdagh megrázta a fejét.
– Nem szívesen lennék egy mágus helyében. Megőrülnek a hatalmuktól. Te is észrevetted?
– Észre – válaszolt Caladster, hangja mély és enyhén rekedtes volt. – De az egész elmegy melletted, ha elég időre állsz meg. – És mintha csak egy választ nem kívánó jótanácsot adott volna, felállt a lócáról, és elindult a kunyhója felé.
Baerdagh becsukta tátva maradt száját és megdörgölte szemeit, mert nem hitte el, amit látott. Legjobb barátja hátát nézte, aki köszönés nélkül hagyta ott és indult egyedül arra, amerre mindketten laknak, még csak vissza sem nézett.

* * * * *

A szürke ég és a hideg szelek ellenére a tanítványok többsége gyakran nézegetett ki az ablakokon. Túl sokan is, ezért Tabarast egyszer megállt a magyarázásban, hogy megjegyezze:
– Kétlem, hogy a nagy Elminster idejön kapirgálni az ablakpárkányra, mint valami galamb, és meghallgatja azt, amit ő már évszázadokkal ezelőtt tudott a mágiáról. Azok, akik szeretnék az ő nagyságának legalább a tizedét elérni, azok jobb, ha most előre fordulnak és figyelnek a kevésbé izgalmas tanokra is. Minden mágus, talán még az isteni Azuth, a varázslatok ura is így kezdte; mágiaismeretet tanult egy idősebb és bölcsebb varázsló ajakiról lehulló szavakat elkapva.
A tekintetek többsége észrevehetően visszafordult, csak Beldrune sóhajtozott tovább keserűen, amikor Tabarast kezeit maga elé emelve folytatta.
– És végül jegyezzétek meg jól, hogy a koncentráció, ami manapság úgy tűnik egyre kevésbé jellemző, a mágusság egyik legerősebb alapköve. És ezzel mára be is fejezhetjük, majd holnap folytatjuk. Bízom benne, hogy újra betekintést nyertetek valamibe, és érdeklődés ébredt bennetek. Menjetek haza és lehetőleg ne játsszon varázslósdit, Maglast Mester!
– Igenis, uram – válaszolta az egyik ifjú nem túl nagy meggyőződéssel a hangjában, a székek hátralökésének általános zajában.
Tabarast mormogva fordult a kandallóhoz, hogy megkaparja a parazsat, és egy újabb hasábot dobjon a feléledő tűzre. Beldrune felnézett a felgöndörödő füstre – amikor a lángok elegendő meleget adnak, egy varázslat naponta egyszer kikormolja a kürtőt felettük –, azután hátul összetéve a kezeit figyelte a kifelé vonulókat és azt, hogy nem esik-e egy-egy segédeszközként szolgáló tőr vagy varázsjegyzet valamelyik haszontalanabb diák ujjasának elejébe véletlenül. Szokás szerint Maglast volt az egyik utolsó, aki kiment. Beldrune szigorú és mindentudó mosollyal nézett az ifjonc visszavillanó tekintetébe, amitől az sietve indult az ajtó felé. Csak ezután ébredt tudatára annak férfinak a jelenlétére, aki úgy ült a terem hátsó részében, mint aki mélyen elmerült a gondolataiban – és ellenére az aranyérmének, amit azért fizetett, hogy ott üljön. Először volt itt és most lassan előbbre jött; talán kérdezni szeretne valamit.
Beldrune udvariasan fordult oda.
– Igen? Miben lehetünk a segítségére, uram?
A férfi haja fésületlen volt és felejthető arcán barna szemek csillogtak. Az öltözéke leginkább egy elszegényedett kereskedőre emlékeztetett; poros tunika a foltos és viseletes ujjas fölött, de még jó minőségű csizmákkal.
– Meg kell találnom valakit – mondta eléggé halkan és közben ellépett Beldrune mellett Tabarast felé, aki a kandalló előtt hajlongva még mindig a parazsat piszkálta – és jól megfizetném azt, aki elvezet hozzá.
Beldrune egy szívdobbanásnyi ideig a férfi hátát nézte.
– Azt hiszem, félreértette a szavainkat, uram. Mi nem... – Hangja hirtelen elfulladt, amikor meglátta, hogy mi lett a kandalló parazsába rajzolva.
A jelentéktelen külsejű férfi felkapott egy piszkavasat a tűzhely mellől, és a parázsba egy hárfát rajzolt, melyet egy hold és négy csillag vett körül. Ezután elfordította fejét, hogy megbizonyosodjon róla; mindkét idős mágus látta az alkotását, azután sietve eltörölte a rajzolatot, és úgy kapargatta a parazsat, mintha csak segíteni szeretne a tűz felszításában.
Beldrune és Tabarast megemelt szemöldökkel nézett össze. Tabarast annyira előredőlt, hogy az orruk szinte összeért mielőtt mormolni kezdett.
– Egy Hárfás. Elminster alapította a szervezetüket, tudod.
– Tudom, te ostoba! Én vagyok az, aki a híreket szokta hozni, emlékszel? – válaszolt Beldrune némi bosszúsággal a hangjában, és a Hárfáshoz fordult. – Szóval kit is szeretne megtalálni?
– Egy Elminster nevű mágust. Igen; azt az Elminstert.
A diákok közül azok, akik a kandalló lángján keresztül kémkedtek, most láthatták idős mestereiket gyermeki módon ugrálni és összecsapkodni a kezeiket a kandalló, és egy tönkrement kereskedőhöz hasonlító férfi előtt, aki nyugodtan elfordult és visszatette a piszkavasat oda, ahonnan elvette.
A két öreg össze-vissza futkározott a teremben, és mindenféle dolgokat kapkodtak a kezeikbe, ami hasznos lehet egy Elminster-vadászaton.
A viseletes külsejű Hárfás egyre szélesedő mosollyal támasztotta meg a hátát a falon, és figyelte a két izgatott varázslót, ahogy azok sietve gyűjtik halomba a „kellékeket”.

* * * * *

– Mi történt, Bresmer? – a főherceg hangjában sem remény, sem mohóság nem csendült; már nem hitt a jó hírekben.
Kancellárja sem.
– Elmentek, uram, amennyire mi tudjuk. Az egyik halász látott egy döglött lovat lebegni a vízen. Kivitték a lovászt, hogy megnézze; Ghaerlin szerint a szemei a távolba meredtek és a patái véresek voltak. Szerinte lovas nélkül, félelmében ugrott le a szakadék széléről. A révész azt mondta, hogy nem látta fellángolni a jelzőtüzet... a Zászló csapata halott, azt hiszem, uram.
Horostos bólintott, beszélgetés közben oda sem figyelve egy borospoharat forgatott az ujjai között.
– Nem találtunk még más segítséget? Valami válasz Marskyn felöl?
Bresmer megrázta a fejét.
– Úgy gondolja, hogy Nyugatkapu felé mindenki hallott már a gyilkosságokról... és hasonlóképp Ekravar és Reth vidékén.
– Emeld az ajánlatot – mondta lassan a főherceg. – Kétszerezd meg a vérdíjat.
– Már megtettem, uram – mormolta a kancellár. – Ekravar hasonlóképpen tett és úgy gondoltam; nem alacsonyodhatunk le annyira, hogy ne vegyük fel a versenyt vele. Marskyn egy tíznapon belül fog előállni a saját ajánlatával... a kétszerese lesz annak, amit ezek a zsoldosok visszautasítottak.
A főherceg hangosan felmordult.
– Nos, legalább meglátjuk miféle küzdőszellem lakozik bennük és kiderül, hogy kit ne béreljünk fel a jövőben, ha újra szükségessé válna.
– Vagy meglátjuk a büszkeségüket, uram – mondta Bresmer óvatosan. – A büszkeségüket.
Horostos éles tekintete találkozott a kancellárjáéval, majd szó nélkül ismét maga elé nézett. Olyan erővel csapta le borospoharát a mellette álló kisasztalra, hogy szilánkokra tört az ujjai között és felcsattant:
– Tennünk kell valamit! Még azt sem tudjuk, hogy mi ellen küzdünk és legközelebb egész falvakat fog elvenni! Én...
– Már megtörtént, uram – mormolta Bresmer. – Ayken Tőkéje, az elmúlt tíznapban.
– A favágók? – Horostos hátravetette a fejét és egy mély sóhajjal a mennyezetet szemlélte. – Nem lesz ki felett uralkodnom, ha ez még sokáig tart – mondta szomorúan a laposan visszabámuló köveknek. – A Gyilkos lassacskán a kastély kapuin kopogtat, és a halottak csontjain kívül semmit sem hagy maga után.
A mennyezet hosszú évek minden bölcsességét latba vetve inkább csak mélyen hallgatott válasz helyett.
Horostos újra előrenézett csendes kancellárja kifejezéstelen arcára.
– Lehet még reményünk? Bárki, akit hívhatunk mielőtt mi magunk kapunk lóra és fegyverbe, hogy kilovagoljunk?
– Meglátogatott egy külhoni, uram – mondta Bresmer inkább csak a gazdagon díszített szőnyegnek a lábai alatt, mint ura éles tekintetének. – Azt mondta; mondjam el uramnak, hogy a Hárfások érdeklődnek a probléma iránt, és jelentést fognak tenni még az évszak vége előtt... ha megtalálható leszel. Jómagam úgy értelmeztem, hogy itt kellene időznünk továbbra is, legalább a kitűzött határidőig, uram.
– Az istenek átkozzanak el, Bresmer! Üljek itt, mint valami bujdosó kislány, miközben a népem azt mondja; „Nézzétek, ott egy gyáva! Vagy talán az uralkodónk lenne az?” Csak üljek itt, és ne tegyek semmit, miközben valami rejtélyes hárfás csapat mormolja a fülembe, hogy mi történik a földemen? Maradjak ki belőle és nézzem, ahogy kifogy a kincstár, és az emberek sorban halnak meg a saját szántásukon a megműveletlen vetemény rothadó szárai között? Nem marad szántóvető, hogy learassa, és ne haljunk éhen a télen! Mondd meg, hogy mit kellene tennem!
– Nem az én feladatom meghatározni a cselekedeteit, uram – válaszolta csendesen a kancellár. – A népéért és a földjeiért sajnálkozik, uram, de ez is több, mint amire a legtöbb uralkodó képes. Ha úgy dönt, hogy reggel kilovagol a Gyilkos ellen, akkor önnel fogok tartani... bár reménykedem benne, hogy inkább itt marad és menedéket ad mindazoknak, akik az erdőből menekülnek. Legalább addig, amíg a Hárfások visszatérnek és elmondják, hogy mi pusztítja a birtokot, ami ellen harcolnunk kellene.
A főherceg lebámult az üvegszilánkokra és az ujjaiból előszökő vérre.
– Köszönetem, Bresmer, hogy türelmes vagy hozzám. Itt maradok és eltűröm, ha gyávának neveznek... imádkozom Malarhoz, hogy vigye el innen ezt a Gyilkost és mentse meg a népet. – Felkelt, türelmetlenül félresöpörte a szilánkokat és egy mosoly árnyéka jelent meg az arcán, amikor megszólalt. – Bármely más tanács, kancellár?
– Igen, lenne még egy – mormolta Bresmer. – Gondosan válassza meg a vadászatai helyét, uram.

* * * * *

Hideg, halkan csilingelő ködfelhő lebegett át két megcsavarodott törzsű fandárfa között, majd kígyóként tekeregve suhant át egy résen a falon. Kis forgószél ébredt a ködfelhő közepe táján, amikor már bent volt a fal mögötti szobában, azután félig megszilárdulva a jelenség női alakot öltött.
Körbenézett a romos szobában, felsóhajtott, majd levetette magát egy foszladozó huzatú heverőre és mélyen elmerült a gondolataiban. Kényelmesen elhelyezkedve egyik könyökére támaszkodott és hátravetette haját, ami alig volt több a füstnél.
– Nem láthat meg, – mondta ki hangosan – amíg ide nem ér és fel nem fedezi a rúnákat. Úgy kell tűnnöm... mintha hozzájuk lennék kapcsolva. Egy vonzó rab, akit ki kell szabadítania és megoldania valamiféle rejtélyt is; hogy kerültem ide és ki vagyok?
Lassan egy mosoly jelent meg az arcán.
– Igen, ez jó lesz.
Bensőjében egyetlen pillanat alatt újra felébredt a forgószél, ahogy felpattant a heverőről. Már vissza is változott köddé, ami kényelmesen lebegett arrébb és állt meg egy embermagas tükör előtt, azután újra szellemnővé változott. Elég magas, igen... elfordult jobbra, majd balra is, közben változtatott az alakján, hogy különlegesebbnek tűnjön és vonzóbbnak – a csípő egy kicsivel szélesebbre, az orr egy kicsivel masabb, a szemek nagyobbak...
– Igen – mondta végül elégedetten az üvegnek. – Egy kicsivel még jobb is, mint Saeraede Lyonora volt életében... de nem kevésbé halálos.
Az öltözőszekrények sora elé lebegett, közben elég szilárddá tette hosszú és kívánatos lábait a járáshoz; már elég régen történt, hogy utoljára táncolt, így a járás kicsit esetlenre sikeredett.
A szekrényajtó hangos nyikorgással kinyílt, és tompa puffanással esett a porba keretéből. Saeraede dermedten nézte néhány pillanatig, majd a következő szekrényhez ment, ahol az úton kifosztott utazók ruháit és a kereskedőktől elvett öltözékeket tartotta.
Mosolya kegyetlenebbé vált erre a gondolatra és közben megszilárdította a kezeit is, hogy képes legyen megfogni a szöveteket. Ürességet érzett belül; a megszilárduláshoz sok energiát kellett felhasználnia.
Gyorsan végigsimított néhány ruhán, kiválasztott hármat, amelyen megakadt a szeme, és a heverőre fektette őket. Az elsőn áthatolva néhány lélegzetvételnyi időre megszilárdult, hogy felpróbálja – és közben majdnem felnyögött, akkora űrt érzett belül.
– Ezt nem szabad... sokáig – sziszegte feszülten, lehelete bepárásította a tükröt. – Nem merem... túl sokáig használni... de ennek működnie kell!
Az elsőként felpróbált kék ruha laposan rogyott össze a padlón, és a szellemalak elindult a következőért. A fekete a merész kivágásokkal sokkalta jobban nézett ki, de anyaga miatt könnyen elszakadhatott. Az utolsó ruha vörös volt és sokkalta többet takart, de a varázslónőnek kifejezetten tetszett rajta az az ékkövekből kirakott, lecsapó sárkány, ami mellrésznél díszítette.
Az ereje rohamosan fogyatkozott. Az istenekre, életerőre van szüksége vagy... Lázas sebességgel változtatott alakot, hogy minél vonzóbban álljon rajta a kiválasztott öltözet, elméjében elraktározta, hogy milyen kitételekkel viselheti, majd egy megkönnyebbült sóhajjal változott ismét forgószéllé.
A testét alkotó ködből csak egy kezet formált, melynek az ujjhegyeit szilárdította meg csupán, hogy visszaakaszthassa a ruhákat a szekrénybe.
Az elsőt betette, majd ahogy visszafordult a másik két öltözethez, egy külső megfigyelő jól láthatta volna, hogy benső, szikrázó fényei eltompultak.
Amikor a szekrény ajtaja újra csukva volt, Saeraede is felfedezte ezt. Nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy női alakot öltsön és újra végignézzen magán a tükörben.
– Meg kell tenni... és még valami, Saeraede! – utasította saját magát. – Ne beszélj önmagadhoz! Magányos vagy, az igaz, de nem féleszű.
– Erre gyertek – szólalt meg egy férfi hangja valahol mögötte. Az erdőből jött a fal egyik hasadékán keresztül. – Biztos vagyok benne, hogy az imént még egy nőt láttam vörös ruhában...
A szellemnő felkapta a fejét és mereven figyelt, majd ismét elmosolyodott és szikrázó fényekké, ködfelhővé omlott össze.
– Épp jókor – mormolta a tükörnek, hangja lassan inkább halk csilingelés volt, mint emberi szó. – Éppen, amikor szükségem van rájuk.
Nevetése már vidám csengőszóként hatott.
– Sohasem hittem volna, hogy megérem ezt, de a kalandozók... már házhoz jönnek.
A ködfelhő úgy kígyózott ki a fal egyik hasadékán, mint valami éhes tengeri szörnyeteg. Pillanatokkal később egy sikoly harsant fel, és még mindig visszhangzott, amikor egy másik követte.

 

 

Tizenöt
SÖTÉT LÁNG ÉBRED

És sötét láng ébred végül, véres háborút gyújtva maga előtt, elvadult mágiával és kegyetlenséggel. Ez is csak egy halk megjegyzés volt mielőtt szembenéztem volna a következő útszakasz veszélyeivel...

Caldrahan Mhelymbryn,
a Szent Ügyek bölcse
Egy tashluti utazó mindennapi gondolatai
a Holdnyugta esztendejében kiadva

Rettegés Testvére Darlakhan.
Volt hozzá egy gyűrűje. Jól illett a többihez és az alkarját díszítő ostornyomokhoz. Keményen megdolgozott, hogy némi vér, ürülék és fekete tinta segítségével maradandóvá tegye azokat a nyomokat. Buzgósága, mellyel a templomi rituálék emlékeit magába véste nem maradhat észrevétlen.
A Shaar felől fújó szél meleg volt, és száraz ezen az éjszakán, ő hosszú imádságra vágyott a pince padlójának hideg kövein – de ehelyett a beavatottak egy sürgős feladattal jöttek hozzá; Rettegés Nővére Klalaera parancsa szerint be kellett vinnie ezt az ételt és italt a Szent Éj Házának legbelsőbb termeibe.
– Aggódom érted, Rettegés Testvére – suttogta a fülébe mielőtt a szokott módon az arcába csapott volna.
Darlakhan a saját bokáit fogva térdelt engedelmesen, szívét az izgalom és a várakozás töltötte meg. Úgy vette észre, hogy a kegyetlen Beavatott Anya mintha felfigyelt volna rá az elmúlt tíznapban; talán végre elérkezett a pillanat, amire várt? Amikor egyedül maradt, sietve rendezte el magán a szilánkköpönyeget, olyan keményen kötve meg a derekán, hogy kicsordult a vére még mielőtt elindult volna. Mások próbáltak inkább óvatosan járni benne. Azután kezébe vette a tányért, magasra tartotta, és magában imát mondott a mindent látó istennőhöz. „Ó, szent Shar, bocsásd meg mohóságom, de úgy szeretnélek szolgálni, mint a sötét éjszaka szele, mint fogazott, fekete penge, mint korbácsod és kinyújtott karod, nem csupán mint Klalaera templomi bábuja, amin élvezkedhet. ”
– Shar – lehelte maga elé halkan azoknak, akik esetleg valamelyik álfal mögül figyelik, és talán azt hiszik, hogy imádság helyett álmodozik csupán. A kötelező tisztelgés mozdulataival megemelte és leeresztette a tányért, azután elindult a gyenge fáklyafénnyel halványan megvilágított templomban. A sima, fekete márvány hideg volt csupasz talpa alatt, és lábai bizseregtek mindenhol, ahol a vékony vérpatakok leereszkedtek rajtuk.
Kihúzta magát és egyenesen ment, egyszer sem nézett hátra a meztelen beavatásra várókra, akik mögötte a vérét nyalogatták fel a padlóról. Ugyanígy nem adta jelét annak sem, hogy hallotta, amikor valamelyik csukott ajtó mögött egy-egy törekvő pap a szenvedésével bizonyítva hűségét az istennőhöz felsikoltott.
Meghallotta a magányos dob dübörgését, még mielőtt belépett volna a Belső Kapun, és izgalma kezdte elviselhetetlenül lobogtatni a vérét. Egy Fensőbb Rituálé, és ő is részt vehet benne!
Rettegés Testvére Darlakhan. Ó, igen! A hatalom neve lesz végre. Ez az ő útja a nagyság felé.
Darlakhan megkerülte az utolsó sarkot, és egyenesen a boltív felé indult, mely előtt két papnő állt keresztbetett, borotvaéles és fekete pengéikkel – óvatosan végigsimítanak majd a mellkasán, amikor magasra tartja a tányért. Ezen az éjszakán a papnők felé fordultak, és Darlakhan megállt, remegve várta a mozdulatokat; hagyták, hogy nézze, ahogy vérét a tenyerükbe rázzák pengéik hegyéről és ajkaikhoz emelik.
– Shar akarata szerint – suttogta nekik hálás hangon, azután egyenesen bement a boltív alá, ami a Belső Kapuhoz vezetett. A dobszó egyre hangosabb lett.
Meglepődött, amikor a kaput őrizetlenül találta. A hímzett Sötét Koronggal díszített fekete függöny a megszokott módon lógott a kapuívben. Darlakhan egy pillanatig tétlenkedve lelassított, azután úgy döntött, hogy a beavatottaknak megtanított rituálét követi, amíg valami szokatlan nem történik.
Megállt a Kapunál, s ahogy letérdelt, karjait széttárta, hogy a szilánkok még egyszer a testébe hasíthassanak – szabaddá téve az utat –, majd előrehajolt, s a tálcát maga elé helyezve homlokával megérintette a hideg márványt.
Nem vette észre a semmiből lecsapó kezeket, melyek hirtelen félrelökték a tálcát – csak egy villanásnyi karcolást érzett a nyakán...
Hosszú, vékony kar nyúlt ki, és ragadta meg a vért fröcskölő fejet a hajánál fogva. Olajozott test nyújtózkodott és helyezte Darlakhan fejét egy szénserpenyőbe, nem törődve a rajta lángra kapó olajjal.
– Az utolsó – sikoltotta valaki, a fájdalom sütött a hangból.
– Akkor ismerd meg a békét, Rettegés Nővére – mondta valaki más, és megérintette a nőt a Csillapítás Botjával, mely minden lángot elszippantott az olajos testről. A dob még egyet szólt hangosan, majd elhallgatott; hosszú ujjú kéz tett egy mozdulatot, és fekete lángok csaptak fel egy tucatnyi szénserpenyőből, mind egyként recsegve és táncolva.
A körben álló szénserpenyők mindegyikében egy-egy megfeketedett, levágott fej sercegett. Mindegyik sötét lángnyelv táncolva növekedett oszloppá, hogy táplálja a Belső Terem közepén megjelenő fekete gömböt.
Shar Megszentelt Terme, a Szent Éj Házának legnemesebb helyisége zsúfolásig telt. Shar minden kegyetlen és magasabb rangú papnője összegyűlt most fekete és lila ünnepi öltözékben a kavargó árnyak gömbje alatt. Legtöbbjük testén vér patakzott nyitott sebeikből, szemeikben izgatottság csillogott, és teljes figyelmük a gömbre szegeződött, amely hat embernyi méretben szövődött a fejük felett.
Valami beúszott a gömb belsejébe; egy emberi kar, karcsú és nőies, fehér bőrű, és vadul a semmibe markoló. Azután előtűnt egy könyök és hirtelen követte a felkar, majd a váll, a fej, a másik váll és végül már a gömbben egy küszködő női test tört egyre csak előre. Meztelen volt, és vaknak tűnt, ahogy a lángok között vonaglott. Az arcára kétségbeesés ült ki, szemei fekete tavak, és ajkai hangtalan, hosszú sikolyra nyílottak.
Az összegyűlt papnők meglepetten morajlottak fel – a legmagasabb közöttük, fekete szarvdísszel a fején, mélylila palástban – előrelépett. A kezében tartott hosszú korbáccsal lesújtott a gömb alatt térdeplő meztelen férfi hátára.
A sejtelmes fényben csillogó verítékcseppek fröccsentek minden irányba a kegyetlen csapástól.
– Magyarázatot követelünk, Rettegés Nagytestvére – parancsolta éles hangon a Ház Sötét Úrnője. – Ígéretet tettél a Sötétség Lángja előtt, hogy törekvésed hatalmat és lehetőségeket hoz majd nekünk. Még ha ez a nő Faerűn valamelyik királynője, én akkor sem látok a birtoklásában bármilyen szükséges hatalmat vagy lehetőséget egy királyság és vagyona uralását kivéve. Magyarázd meg jól és gyorsan, ha élni akarsz!
A Ház rangidős papja a sötét gömbben szenvedő alakra nézett és leeresztette magasba tartott karjait. Kimerülten rogyott a márványpadlóra, és arcán halvány mosoly jelent meg.
– Sikerült, Sötétség Úrnője – suttogta végül, amikor újra lélegzethez jutott. – Ez Mystra istennő egyik megtestesülése, bár jóval kisebb hatalmú a legtöbbnél. Nem okozhatunk kárt benne anélkül, hogy olyan mágiát szabadítanánk el, amely túl vad lenne számunkra, de amíg bebörtönözve tartjuk, addig képesek vagyunk megcsapolni a Szövevényt bármikor, amikor a megtestesülés hozzáér, hogy energiát gyűjtsön vagy varázsoljon a segítségével. Ez itt megfertőződött Bane érintése által... hiszem, hogy csak múló gyengeséget látunk.
– Később lesz még idő ezt kitapasztalni – mondta keményen Sötét Avroana. A hangja még mindig hideg volt és metsző, de arcára kiült a mohóság, ahogy korbácsát az oldalához szorította ahelyett, hogy végigvágott volna vele Narlkond Nagytestvér arcán. – Beszélj nekem a varázslatairól! Leülünk és tanulunk, ahogy a mágusok teszik; megtöltjük elménket mágiájával... és azután?
– Nem áramlik hatalom azokba a memorizált varázslatokba, amíg rabunk meg nem érinti a Szövevényt – válaszolt a pap, és újra térdre emelkedve szembefordult az úrnővel –, ami néhány óránként vagy hasonló időnként történik meg. Képtelennek tűnik a nem-haladásra, mert ez a természete és...
– Meddig tarthatjuk így? – csattant fel Avroana a korbáccsal felmutatva a gömbre.
– Csak addig, amíg megfelelően hiszünk a Sötét Anyában, ki felénk fordul fejeivel.
– Több, mint amire számítottam – mondta a Sötét Úrnő, és ajkai lassan egy jéghideg mosolyt formáltak, de csak egy pillanatra. – Szent háborút indítunk.
– Sötétség Úrnője – válaszolta Narlkond Nagytestvér a saját halovány mosolyától kísérve –, úgy legyen!

* * * * *

– Ezt hívják az emberek Kilátófának – mondta a holdelf leülve egy nagy levélre, amely körégöndörödve hirtelen egy kosarat formázott, mintha egy óriás óvatos marka lenne.
Umbregard körbebámult a hatalmas, íves ágak között, melyek felhasogatták az előtte kitárulkozó táj látványát.
– Az istenekre – mondta lassan –, azok ott felhők! A felhők alattunk vannak!
– Csak a legalacsonyabban szálló felhők – mondta Csillaghozó elmosolyodva az ember csodálkozásán. – Nem tudtad? Igen, a különböző formájú felhők különböző magasságokban szállnak, ahogy a halak a tenger vizében.
– Halak...? – kérdezte az ember mágus, azután elvigyorodott. – Ne is törődj vele. Gyorsan eltértünk az eredeti kérdéseimtől.
Csillaghozó visszavigyorgott.
– Most már sejtheted, hogy mit tudtak az emberek évszázadokig Myth Drannorról – mondta –, és némelyikük még mindig csak egy maroknyi varázslat után kutat a romjai között. Az eszesebbek nem foglalkoznak ilyesmivel.
Umbregard megrázta a fejét.
– Ó, ha ott lehetnék – suttogta maga elé, közben leült az egyik levélre. Annak ugyanúgy felgöndörödött a széle, mint a másiknak, és meleg kényelemmel burkolta be.
– Nos, igen – mormolta maga elé meglepetten, amikor meghallotta Csillaghozó kacagását. – Nagyon kedves. – Csillaghozó „székére” nézett, amely még mindig igencsak élőnek tűnt, és zavartalanul csatlakozott az egyik ághoz a hatalmas fán, melyre egy végtelennek tűnő lépcsőn másztak fel. – Gyanítom, sehol máshol nem lehet ilyen széket szerezni, csak az elf udvarban?
– Nem – válaszolta Csillaghozó vidáman – sehol. Sajnálom.
– Nem kell sajnálkoznod emiatt. Miért kellett izzadva felmásznunk ide vagy ezer lépcsőfokon át? Miért nem lehetett varázslattal felrepülni?
– A fának meg kell ismernie azt, akit befogad – magyarázta vendéglátója. – Máskülönben amikor leültél, úgy dobott volna bele azokba a felhőkbe, amelyeket annyira megcsodáltál, mint valami kőhajító... és akkor nekem sem maradt volna egy ember varázslóm sem, akivel ma este egy jót beszélgethetek.
Umbregard megremegett, ahogy szemei előtt felsejlett repülésének látomása és a végzetes földet érés.
– Ahh! – nyögött fel tettetetten, és kezeivel hadonászva űzte el a képeket. – Az istenekre! Elég! Térjünk vissza a beszélgetésünkre! Amikor ettünk... ó, azok a bogyók! Honnan... nem, később! Ezt majd később kérdem meg. Most inkább azt szeretném tudni, hogy amikor ettünk miért mondtad azt, hogy Elminster akkora veszélyben van, és közel áll hozzá, hogy még nagyobb veszélyt idézzen mindannyiunk fejére... miért?
Csillaghozó az erdő mérföldjei felett végignézve egy hegyláncot bámult a távolban.
– Bármely ember mágus, aki olyan hosszan él, mint Elminster, felülemelkedik emberi ellenfelein; elkerülhetetlenül meghalnak mielőtt elegendő hatalmuk lenne, hogy lecsapjanak rá. Azonban hosszú élete és hatalma természetes célpontjává teszi minden olyan fajnak, amely képes ebben felvenni vele a versenyt. Ez ugyanaz a veszély, ami minden sikeres mágusra leselkedik.
Umbregard csak bólintott, az elf folytatta.
– Azt hiszem, ha egy nagyobb varázsló ér el sikereket, az jobban felkelti a figyelmet, és nagyobb ellenfeleket vonz.
Umbregard ismét csak bólintott, hogy egyetért vendéglátójával és ültében közelebb húzódott.
– Talán mondasz néhány nagy és rejtélyes ellenfelet, akikkel Elminster most szemben áll?
– Mint a phaerimmek, a malaugrymok és talán a sharn faj? Nem.
Umbregard ledermedt.
– A phaerr...?
Csillaghozó ismét felkacagott.
– Ha beszélek róluk, akkor többé nem lesznek rejtélyesek, nemde? Mi több, életed hátralévő napjait félelemben tölthetnéd, és senki sem hinne neked, ha szólnál róluk. Bármikor, amikor beszélsz róluk növekszik az esélye, hogy valamelyikük leküzdhetetlen kényszert kezd érezni az elnémításodra... és az kegyetlen véget vetne Umbregard életének. Nem, felejtsd el őket. Jó gyakorlás a mágusoknak, hogy szándékosan elfelejtenek dolgokat, melyek egyébiránt érdekelnék őket. Némelyik varázsló sohasem jön rá erre, és jóval azelőtt meghal, hogy letelne a reá kiszabott idő.
Umbregard még mindig dermedten szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Azután még egyszer kinyitotta, de ezúttal sikerült magából kierőltetnie néhány haragosan hangzó szót.
– De ha nem akarunk az ellenfelekről beszélni, akkor miféle határozott veszéllyel néz most szembe Elminster?
Egy kis, szorosan összezáródott levél Csillaghozó könyökénél most kinyílt és felfedett két tálkát, melyekben víznek tűnő folyadék lötyögött. Az elf Umbregard felé nyújtotta az egyik tálkát és ittak.
Víz volt. A leghűvösebb és legtisztább, amit Umbregard valaha is ízlelt. Ahogy testének minden porcikájába becsusszant hűvössége, hirtelen sokkal éberebbnek és életerősebbnek érezte magát. Csillaghozóhoz fordult, hogy elmondja mit érez, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az elf szemeiben a szomorúságot. Habozott, hogy megszólaljon-e. Éppen elég ideig ahhoz, hogy az elf keserűen válaszoljon iménti kérdésére.
– Önmaga.
– Önmaga? – Az istenekre, talán visszhanggá változtatta egy varázslat? És valóban, ez már a hatodik napja volt Csillaghozóval... vagy talán a hetedik?
Igen. Úgy érezte magát, mintha gyermek lett volna, akit a felnőttek meghívtak maguk közé beszélgetni, és betekintést nyújtottak neki a Faerűn mélyén heverő titkokba. Umbregard kényszerítette magát, hogy ne szólaljon meg, és várta a folytatást.
Csillaghozó csendesen és szomorúan elmosolyodott.
– Ifjúságának összes barátja, szeretője, ellenfele és birodalma eltűnt. Elminster egyre magányosabbnak érzi magát. Abba tud kapaszkodni csak, ami megmaradt neki; a hatalmába és képességeibe. Kezdi megbánni, hogy megalkudott... rövidebben; nem bír megmaradni Mystra szolgálatában.
– Nem! Magad mondtad; szeret...
– Ilyenek az emberek – folytatta nyugodtan Csillaghozó –, és ilyenek vagyunk mind, ha eltekintünk az életünk hosszában megmutatkozó különbségektől... de most nem rólam beszélgetünk. Röviden csak annyi, hogy Elminster mint ember, mostanra készen áll alaposabban megnézni magának az útjába kerülő leágazásokat... a kísértéseket.
– Kísértéseket?
– Lehetőségeket arra, hogy neki tetsző módon használja a hatalmát anélkül, hogy bárki utasítaná. A vágy, hogy valaki a saját kedvére cselekedjen, és most tekintsünk el attól, hogy az illető jó vagy gonosz, a vágy elpusztít mindenkit, aki ellenáll neki.
– És akkor?
– És akkor ha így lesz, Toril földjein minden élőnek és holtnak gyáván el kell rejtőznie... miféle sorsot fog Umbregard magáénak tudni, ha megtámadja egy arra járó Elminster, akinek egy maroknyi Umbregard is legfeljebb előételnek jó?
Az elf hagyta szavait a beálló csendben függeni, és várta, hogy Umbregard megszólaljon.
Az ember varázsló valóban nem volt képes sokáig ellenállni a késztetésnek, és kérdezett.
– Azt mondod, hogy nekünk vagy... nekem vagy bárki másnak... valakinek el kell indulnia, és Toril megmentése érdekében elpusztítania Elminstert?
Csillaghozó szinte fáradtan rázta meg a fejét.
– Miért szeretik az emberek annyira ezt a szót? Pusztítani! – Visszatette vizestálkáját a levélre. – Ha neked sikerülne, Umbregard a Hatalmas, akkor mondd meg nekem; ki védené meg a világot tőled?

* * * * *

Ha én lennék egy rejtőzködő Gyilkos, akkor kellene egy hely, hol megbúvok...
– Kedves Mystra – mormolta Elminster mosolyogva, holott hangulata nem indokolta a vidámságot –, bármit tégy is velem, soha ne engedd, hogy dalnoksággal próbálkozzam. – Tett még egy lépést az omladozó fal mellett, a csizmája alatt megzizzenő levelek hangja hihetetlenül bántotta a fülét a csendben.
Valahogy tudta, hogy ez a romos erőd kapcsolódik ahhoz, ami irtja az embereket és az erdő lakóit a környéken. Érezte, ahogy az úton haladt, hogy hívogatja... hívja...
Megállt és végignézett a mohaborította köveken. Talán egy rámondott varázslat hozta ide?
Általában megérezte még a legegyszerűbb bűbájt és befolyásolást is... most nem?
Elminster hirtelen megfordult és elindult visszafelé a romos függőhídhoz, kényelmes lépésekkel el az omladozó falaktól. Egyszer visszanézett, hátha valami éppen a háta felé száguld; de minden ugyanolyan csendes volt, mint az imént. Még mindig úgy érezte, mintha valaki figyelné.
Megállt és hosszan vizsgálgatta a fal állkapocsszerű maradványait, de semmi sem változott. Vállat vont és elindult vissza, az út felé.
Nem ment még sokat, amikor meglátta – csak a szeme sarkából, szinte csak egy halovány sejtelem volt a jelenléte – egy nő figyelte két fa közül. Gyorsan arra nézett, de senki sem volt ott. Lassan fordulni kezdett a sarkán, teljes körbe, de nem látott senkit sem a fák között, vagy bármely üregben a falak környékén. Pedig egy pillanatra mintha a száraz leveleket is hallotta volna megzörrenni valamerről.
Egy halvány mosollyal az ajkain Elminster újfent visszafordult az út felé, és sietség nélkül elindult. Gyanította, hogy nem kell sokáig várnia, s pillanatokon belül meg is látta az arcot. Csak egy fej volt, nyak és vállak; valamiféle szellem lehetett.
Ha a nő a Gyilkos, akkor ez megmagyarázná a nyomok hiányát, de a módszer még mindig kérdéses ma...
Megint ott volt; előtte egy fa mögül nézte őt. Elminster ezúttal nem kapta oda a fejét, csak lassan körülnézett... és ahogy gyanította; az arc az egyik fánál jelent meg újra, ezúttal mögötte. Éppen elég hosszan nézte őt, hogy tekintetük találkozzon.
El ismét lassan elmosolyodott, és visszament az iménti fához. Alig néhány lépésnyire volt tőle, amikor a szellemarc ismét megjelent, ezúttal még közelebb a romokhoz, egy fa lombjából kikandikálva. Elminster vidáman odaintett és hagyta magát visszavezetni a falakhoz. Minél előbb elrendezi ezt a dolgot, annál hamarabb kerülhet távol innen, lehetőleg még sötétedés előtt. És persze visszatérhet a főbb feladatához, amit Mystra bízott rá.
Ezúttal egy másik utat választott a fal tövében, hogy újabb területet fedezzen fel.
Azon kapta magát, hogy benéz minden falrésen, mígnem egy nagyobb szobára talált, melynek mintha berendezése is lett volna. Óvatosan közelebb lépett a túlburjánzó aljnövényzeten keresztül.
– Ott! – kiáltott fel egy hang. Emberi, nyers és nem túl távoli. Ahogy Elminster lebukott a falrész mögé, meghallotta az elröppenő nyílvesszők ismerős zümmögését. Azok a vesszők az ő életét akarták elvenni.

* * * * *

Ilbryn Starym megállította lovát az őrszem meglepett kiáltására, és feltartotta egyik kifordított tenyerét.
– Békével jöttem, – kezdte – egyedül...
Ekkor azonban gerelyek suhantak ki a bozótból és ijedt, meglepett arcú emberek rohantak felé kivont pengékkel.
– Elfek! – kiáltotta az egyikük. – Mondtam, hogy elfek csinálták...
Ilbryn felsóhajtott, hátradobta csuklyáját egy szó kíséretében, amitől a világ elsötétült, és az út egyik oldalára hátrált lovával. Egy oldalról jött lökéssel az egyik gerely célba talált, kitaszította a nyeregből, és alig néhány ujjnyira az elftől ért földet. Szerencsére csak megütötte. Ilbryn oldalra gurult az életéért, de egy vasalatlan lópata a jó oldalába taposott, és talán fel is nyitotta csípőjén a bőrt.
Vérszomjas emberek! Hát már az erdőn sem lovagolhat keresztül anélkül, hogy ne ugornának rá kalandozók, akik persze az út közepén táboroznak le?
Lábra kapott, és esetlenül botladozva befutott a fák közé, majd behúzódott az egyik mögé. Az emberek ott botladoztak az általa idézett éjszaka kis szegletében, és egymást csapkodták – az ostobák! – riadót üvöltözve, és úgy általánosságban véve feldúlták maguk körül a saját táborukat. Ha ezek voltak az az úgynevezett Gyilkos, akkor több, mint tehetségtelenek... nem, ez csak valami felbérelt banda lehet. Azt hiszik, hogy ő a Gyilkos!
Rendben van, akkor hát...
A sötétségbe burkolózva, melyen csak ő látott át, Ilbryn figyelte a káoszt egy szívdobbanásnyi ideig, majd mágiahasználókat kutatva körbenézett. Amikor elsüti a következő varázslatát, a sötétség szertefoszlik majd – úgyhogy jól akarta megválasztani azt a varázslatot.
Ketten már halottak voltak a saját társaik csapkodásától, és miközben Ilbryn figyelte őket, egy harmadik is találkozott a végzetét okozó gerellyel. Az okosabbak befutottak a fák közé, és hagyták amazokat, hogy nyugodtan elfolyassák életerejüket. Az elf undorodva megrázta a fejét és a helyén maradt... ott!
Az a férfi a sátor mellett egy tekerccsel a kezében. Ilbryn készenlétbe helyezte varázslatát, felvett egy követ maga elől, és a távolságot méregette – majd eldobta. A kő a tábortűz felett lógó edényen csattant és parazsat kavarva fel a tűzbe zuhant.
A tekercses férfi felkapta a fejét, hogy megnézze mi történt, és két másik kalandozó is jött visszafelé a fák között. Kedvenc szavaikat gyakorolták.
– Mi van? – kiáltotta egyikük jó néhány szitok közepette.
Jó kis csapat. Most, mielőtt mindannyian újra kirohannak! Ilbryn a fának támaszkodva próbálta csendesen és sietség nélkül megidézni varázslatát. Elnyerve jutalmát egy pillanattal később hallotta az ember mágust felszisszenni.
– Elég... legyetek már csendben! Hallgassátok!
Hét kalandozó hagyta abba teljesen egyszerre a rohangálást és az üvöltözést, úgy álltak ott, mint a szobrok, miközben a sötétség szertefoszlott – ekkor derékmagasságban acélörvény olvadt ki a levegőből, mindegyikőjüket félbevágva egyetlen szemvillanásnyi idő alatt. Némelyikük talán még látta, ahogy az elf egy fának támaszkodva őket nézi.
A lebukó mágust a pengék lefejezték, vére a torzóból kirobbanva befedte a tekercsek nagy részét vörös tintájával, ahogy előredőlt a porba. Ezt látván Ilbryn nem törődött tovább a haldoklókkal; az életben maradtak után fülelt. Legalább ketten, talán négyen rejtőzködtek még a közelében.
Egyikük hirtelen egyenesen felé kezdett futni, rémületében felsikoltott, ahogy keresztülvágott a véráztatta táborhelyen. Kedves, remegő fák; hát minden ember hülye?
Biztosan azok lehettek, mert két másik is csatlakozott az elsőhöz, zokogva és kiabálva. Ilbryn felsóhajtott. Nem kellhet hozzá sok idő, hogy még ezek a bolondok is felfedezzék a magányos elfet, ahogy egy fának dőlve áll ott. Szinte sajnálkozva küldte előre a varázslatot, amely leölte őket.
A robbanás visszhangjai még mindig a fák között bujkáltak, amikor meghallotta maga mögött azt a halk reccsenést, amit csak egy csizma alatt elroppanó száraz gally okozhatott. Megpördülve szemközt találta magát egy magányos harcossal, aki rémült tekintetével és felemelt kardjával már csak háromlépésnyire volt tőle.
– Te vagy a Gyilkos? – kérdezte a férfi, arca a félelemtől, öklei a feszültségtől fehéredett ki.
– Nem – válaszolta az elf, és hátralépve ismét behúzódott a fa mögé.
A férfi habozott, de végül visszanyerte bátorságának megmaradt szikráit.
– Miért ölted meg a kardtestvéreimet? – üvöltötte előrántva egy tőrt, hogy magabiztosabb legyen.
Ilbryn még egy lépést tett hátra, gondosan maguk között tartva a fa törzsét és vállat vont.
– Hibát követsz el – mondta az embernek, ahogy lassan körözni kezdtek a fa körül egymás szemeit figyelve. – Az úton jöttem lóval, békében és az ártalom szándéka nélkül. Ti támadtatok rám; több, mint egy tucatnyian egy ellen. Banditák? Kalandozók? Nem volt időm, hogy megkérdezzem vagy megnézzem kik vagytok. Csak annyit tehettem, hogy megpróbáltam megvédeni magam. Egy kis gondolkodás kardrántás előtt sok kiömlött vért tartott volna a helyén. – Gúnyosan elmosolyodott. – Óvatosabbnak kellett volna lennetek, amikor az erdőben táboroztatok le. Veszélyes környék.
Ezek a szavak felébresztették a várt haragot; az emberek annyira kiszámíthatóak. A harcos egy hangos kiáltással előretört, és dühösen csapott maga elé. Ilbryn hagyta, hogy a fa felfogja az ütés erejének nagy részét, és amikor a penge beszorult, előreugorva félrecsapta kezével az ellenfelének tőrt tartó karját is. Másik kezét a férfi arcába nyomta, és megidézett egy újabb varázslatot.
A hús füstölgött és olvadni kezdett; a férfi gurgulázva esett térdre. A következő kétségbeesett nyögésből Ilbryn tudta, hogy az ember haldoklik. Még megpróbálta lekaparni saját olvadozó húsát a szájáról, hogy levegőhöz jusson, de sorsa már megpecsételődött.
– Nem tett boldoggá, hogy meg kellett ölnöm titeket – mondta neki Ilbryn könnyedén –, tudván, hogy ez egy jó lóba került nekem. – Hátrébb lépett, és gyorsan körülnézett, hátha túlélő kalandozó – vagy a Gyilkos, bárki is legyen az – jelenik meg valahonnan. Lassan minden elcsendesedett.
A harcos még fuldoklott, majd lenyugodni látszott.
– Mindenesetre – mondta neki Ilbryn, hátha hallja még –, azt mondták nekem, hogy ez a Halott Hely.
Az elf elfordult, és a tábor felé indult azt kutatva, hogy talál-e esetleg valami használhatót. Néhány lépés után azonban megállt, újra körülnézett ellenfeleket keresve, majd lehajolt, és felvett az avarból egy karcsú pengét.
– Épp jókor – mondta a csonka tetemnek, mely valaha a kard gazdája lehetett, és előrenyújtott kezének ujjai a fegyver felé mutattak, melyet többé már sohasem lesz képes megfogni. Ahogy az elf kivonta saját kardját és levágta vele a másik penge hüvelyét, szinte vidáman tette hozzá: – Sohasem tudhatod, mikor tesz értékes szolgálatot egy jó penge.

 

 

Tizenhat
HA A MÁGIÁNAK SZŰNNIE KELLENE

Ha a mágiának szűnnie kellene, Faerűn örökre megváltozna – és nem lennének kevesen azok, akik örülnének ennek a változásnak. Csak egy dolog; maga a föld is szívesen fogadná be mindazokat a mágusféléket, akik fogaikat összeszorítva próbálnák meg egymás élete árán visszaszerezni valahavolt hatalmukat. Vajon milyen lehet egy egész folyó az elbukott varázslók véréből?

Tízkesztyűs Tammarast,
Elupar dalnoka
Egy megtörött hangszer húrjai
a Behir esztendejében kiadva

– Távozzatok! Hatalmas történések rengetik meg egész Faerűnt, és a szentek nem jönnek el, hogy szóljanak hozzátok! Mystra szerelmére, távozzatok!
Az őr hangja mély volt és erőteljes; végiggördült a tömeg feje felett, mint ahogy a tengernek vihar vezette hulláma végigmossa a homokos partot... de amikor elhalt, az emberek még ott voltak. A félelemtől vékonyodott el hangjuk, fehéredett ki arcuk, de lelkükkel belekapaszkodtak az Úrnő Csillagának Háza első lépcsőfokaiba, és nem mozdultak.
Az őr még tett egy utolsó tisztelgő mozdulatot, és hátrébb lépett az erkélyen.
– Sajnálom, Fény Mestere – mormolta. – Érzik, hogy valami rossz történt. Magának Mystrának a varázslatai kellenének, hogy megváltoztassa ezt.
– Hogy merészeled nevét a szádra venni itt, a szent helyen? – sziszegett rá a főpap, s szemei fellángoltak haragjában. Hátrakapta a kezét, mintha meg akarná ütni a férfit – aki egy fejjel magasabb volt a hit egyik legnagyobbjától –, azután egyszerűen hagyta leesni maga mellé. – Elveszett – mondta remegő ajkakkal. – Minden elveszett...
Az őr erre odalépett és megölelte a Ház Urát, mint valami zokogó gyermeket.
– Meg kellett történnie, nagyúr. Várd ki az estét; sokan elmennek addigra. Várj békében, és figyeld a jeleket.
– Talán vezérlet alatt állsz, hogy ily tanácsokat adsz? – kérdezte a főpap szinte kétségbeesetten. Nem volt képes uralkodni hangja remegésén.
Az őr meglapogatta a vállát, és ellépett tőle.
– Nem, nagyuram... de nézz magadra; mi mást tehetnénk?
A Ház Urának sikerült felkacagnia, ami veszélyesen közel volt a zokogáshoz.
– Köszönetem, hűséges Lhaerom. – Mély lélegzetet véve kicsit hátravetette fejét, hogy kifejezze fensőbbrendűségét. – Mit csinálnak a harcosok, amikor a falakon állva arra várakoznak, hogy egy lövedék lesöpörje őket onnan?
Ezúttal Lhaerom is felkacagott.
– Sok dolgot, nagyuram, melyeknek többségét inkább az elméjére hagynám, hogy kitalálja. Azonban csupán egyetlen kényelmet engedhetünk meg magunknak; levest főzünk. Olyan gazdag betéttel, amilyennel csak lehet, és annyit, amennyi edényünk csak van rá. Mindig megosztjuk egymással, avagy csak szagolgatjuk az illatát, amikor már túl kevés maradt.
A főpap csak meredt rá néhány pillanatig, valamiféle kérdésre nyithatta a száját, de azután más gondolata támadt. A mögötte álló kisebb papokhoz fordult.
– Menjetek a konyhába, és csináljatok levest! Menjetek!
– Úgy találhatod, nagyuram – tette hozzá a magas őr –, hogy...
– Lhaerom, – vágott közbe egy másik őr majdnem kiáltva – baj van. – Az őr minden további szó nélkül egyszerűen elfordult a Ház Urától, és fejét lehúzva kiment az erkélyre. A főpap próbált utánamenni, de két lépés után egy másik posztoló megállította.
– Nem, nagyuram – mondta gondosan ügyelve rá, hogy az arca kifejezéstelen legyen. – Nem lenne bölcs dolog. Némelyikük még köveket is dobál.
Odakint a magasan ragyogó nap fénye az Úrnő Csillagának Háza zárt, bronz ajtajára esett. Hasonlóképp, de nagyobb zajjal öklök zuhantak rá, és az őrök a kapunál szolgálatot tevő pappal együtt már jó ideje nem válaszoltak a segítséget kérő kiáltásokra. Idegesen álltak vagy lépkedtek erre-arra a kapu másik oldalán, néha felnézve a zárra, hogy vajon meddig tart még ki. A templomban talált összes lándzsát odavitték, és keresztbetették az ajtón, hogy a tömeg odakint ne tudja azonnal befeszíteni. A keresztbetett lándzsák közepén megcsillanó fényfoltok mutatták, hogy eme védekezési mód egyelőre bevált, még ha nem is tökéletesen. A pap megnyalta kiszáradt ajkait.
– És ha ezek mind bejönnek? – kérdezte talán már negyvenedszer. – Mi...
A hozzá legközelebb álló őr erőszakosan leintette, hogy maradjon csendben. A pap sóbálvánnyá dermedt egy pillanatra, elvörösödött és kinyitotta a száját, hogy rákiabáljon az őrre, de azután tekintete követte annak előremutató ujját, és nem jött ki hang a torkán.
Egy férfi keze nyomakodott keresztül a bronz ajtón, mágia recsegett körülötte, ahogy áthatolt a vastag fémen. A kéz mutogatott, csendesen használta azokat a jeleket, melyeket Mystra papsága alkalmaz a belső rituálék alkalmával.
A pap végignézte néhány jel mutatását, majd az őrökre sziszegett:
– Maradjatok! – és megindult a lépcsőkön felfelé egy ajtóhoz, amely a falra vezetett. Ki kell jutnia arra az erkélyre...
A fekete köpönyeges, magas férfi megremegett, ahogy kihúzta kezét az ajtóból. Tudta, hogy mögötte a tömeg nyomása nem fog enyhülni, de összeszedve bátorságát felkiáltott.
– Nem használ! Nem tudok bejutni.
– De közülük való vagy, nem? – üvöltötte egy hang szinte a füle mellett.
– Igen, láttam! – kiáltotta egy másik hang a félelemtől és a haragtól remegve. – Varázsolt!
A fekete köpenyes férfi nem válaszolt, csak keserű reménnyel felnézett az erkélyre.
Megkapta, amire várt. Két termetes őr jött elő hosszú dárdákkal a kezükben, melyekkel könnyedén lenyúlhattak fentről a kapu elé.
– Igen? – kérdezte egyikük komoran lekiáltva. – Törvényes dolga van e szent házban?
– Igen – válaszolta a fekete köpenyes férfi nem törődve a körülötte ébredő mormogással, ami szavait követte. – Miért van zárva a kapu?
– Nagy dolgok folynak, melyen részt vesz Mystra minden itt honos szolgája – mennydörögte az őr.
– Oh? Talán valami orgia folyik odabent, vagy egy disznófaló lakoma? – kérdezte valaki a sűrű tömegből, és egyetértő mormogás kélt. – Engedjetek be! Mi is kérünk belőle!
– Távozzatok! – kiáltott le az őr a tömegnek.
– Él egyáltalán Mystra? – kiáltott valaki.
– Igen! – jött a tömeg egy másik részéből. – Lélegzik még a mágia istennője?
Az őr gúnyosan nézett le.
– Hát persze, hogy él – üvöltötte. – Most pedig menjetek!
– Bizonyítsd be! – jött a következő kiáltás. – Varázsolj!
– Én nem értek a mágiához, Roldo! – kiáltott vissza az őr az ismerős hangnak. – Te igen?
– Kapjunk el egy papot? – kiáltotta Roldo. – Kapjuk el mindet!
– Igen! – ismét csak egy a tömegből. – És nézzük meg, hogy vajon tud-e varázsolni valamelyikük is?
Az egyetértésnek a kiáltást követő moraja szinte megrázta a templom falait, de a fekete köpenyes férfi még ezen keresztül is hallotta az egyik őr mormogását:
– Igen. És idéz majd egy tűzgolyót, egyenesen oda.
A másik a mosoly és a vidámság egyéb apró jelei nélkül egyszerűen csak bólintott.
– Nézzék – mondta alattuk a fekete köpenyes férfi –, beszélnem kell valakivel. Ha Kadeln Parosper itt van, akkor mondják meg neki, hogy Tenthar keresi.
A közelebbi őr előrehajolt.
– Nem – mondta hűvösen. – Nem nyitom ki a kaput senkinek... kivéve magát szent Mystrát. Szóval, ha be akarsz jönni, szólj neki, és vele együtt téged is beengedünk. De máskülönben...
Ekkor az erkélyen az őrök mögül előbukkant egy harmadik alak is. Egy őr ruháit viselte, de nem volt rajta kesztyű, és a sisak – biztosan túl nagy volt rá – az arcába csúszott.
Türelmetlenül helyezte vissza a sisakot oda, ahová való, és Kadelnnek, a templom könyvtárosának fehér arca nézett le alóla barátjára.
– Tenthar – sziszegte le az erkélyről –, most nem jöhetsz be. Ezek az emberek megvadultak.
– Tudod – válaszolta a fekete köpenyes nyugodtan –, ahogy itt állok közöttük, lassan kezdem megérteni, hogy miért. – Azután az önuralma hirtelen összeomlott, és még a falon is felmászott volna, ha képes macskakarmokat növeszteni. Az egyik dárda hegye alig egy ujjnyira állt meg az orra előtt és ott lebegett figyelmeztetően, de Tenthar már nem mutatott érdeklődést.
– Kadeln! – üvöltötte Tenthar. – Mi folyik itt? A legapróbb mágia is megvadul, és amikor tanulok, nem történik semmi! Nem vagyok képes új varázslatot tanulni!
– Itt is ugyanez van – suttogta a fehér arcú pap. – Azt beszélik, Mystra talán meghalt és...
Az egyik őr durván hátrarántotta a papot, a másik pedig vadul a fekete köpenyes Tenthar felé döfött. Ő hátraugrott, de a bronz ajtónak esve a földre zuhant.
A tömeg úgy húzódott vissza egy félkörben, mintha valami mágia okozta volna mindezt, és Tenthar egy kis tisztáson feküdt az ajtó előtt, egy dárda hegyével a torkától alig egy ujjnyira.
– Ki vagy? – kérdezte a dárdát tartó őr. – Válaszolj, vagy meghalsz! Új parancsokat kaptam.
Tenthar felült és félretolta maga elől a dárda hegyét. Amikor feltápászkodott gondosan ügyelt rá, hogy legalább két lépésnyivel arrébb álljon meg.
– Tenthar Taerhamoos vagyok – válaszolta nyugodtan, és felfedte a nyakában lógó, gazdagon díszített szimbólumot – a Főnixtorony főmágusa. Visszajövök.
És ezzel az ígérettel a főmágus megfordult, hogy elinduljon valamerre. Lökdösődve haladt előre, ahogy beért a tömegbe. Amerre ment, mindenhol összesúgtak mögötte.
– Igaz! Mystra halott? Nincs többé mágia? – és hasonlók.
Egy kő repült el valamerről, és eltalálta Tenthar vállát. A férfi nem állt meg, még csak arra sem fordult, de a tömeg lassan összezáródott körülötte.
– Egy főmágus? – kiáltott fel valaki. – Varázslatok nélkül? – kérdezte egy másik hang, ezúttal közelebbről. Újabb kő repült felé, a fejét érte. Megtántorodott.
A vérre éhes tömeg üvöltözni kezdett, és valaki szinte sikoltva kiáltott fel:
– Kapjuk el!
– Kapjuk el! – visszhangozta egy mennydörgő kórus. Tenthar térdre esett, felnézett, de már csak öklöket, botokat és csizmákat látott az összezáruló embertömegből. Megszorította medálját, amely megvédte attól, hogy varázslatai megvaduljanak, és kimondott néhány szót, melyekről előbb még azt remélte, hogy nem kell kimondania őket.
Villámok csaptak szét körülötte minden irányba, és Tenthar próbált nem felnézni a csapkodó fényektől haldoklókra maga körül. A Láncvillám iszonytatóan erős varázslat akkor is, ha nincs kiegészítve; de a medállal...
Sóhajtott, és ahogy az utolsó sikolyok is elhaltak, lassan felállt. Nézte a kiürülő teret, és ahogy az utolsó túlélők magukat összehúzva próbálnak beugrani egy-egy fedezékbe. Az lesz a legjobb, ha ő is futni kezd, mielőtt még a tömeg újra felbátorodik valamelyik vérszomjas idiótától, és megindul, hogy bosszút álljon.
Az égett hús szaga erős volt; testek borítottak mindent körülötte. Tenthar futni kezdett, és már nem látta, amint az erkélyről felé dobott dárda a tér kövein kicsorbulva földet ér mögötte. Egy megfeketedett test emelkedett ki a többi közül, és felvette a fegyvert.
– Amit a legkevésbé szeretek ebben az egész játékban, jegyezte meg csak úgy, a levegőbe beszélve – a dolgok ára. Ezúttal hány élet veszik majd oda, mire vége lesz?
Egy másik megfeketedett valami emelkedett fel az előzőhöz hasonlóan, megérintette a dárdát és megszólalt.
– Mindennek megvan az ára... az összes hatalmunknak, s ezen nem tudunk változtatni.
A levegő megremegett körülöttük, és a két fekete test eltűnt. A dárda csak egy pillanattal később követte őket.
– Minden kő alatt főmágusok bujkálnak, vagy mik a vérben táncoló istenek volt ezek? – kérdezte az őr, aki a dárdát dobta. Hangjában jóval több volt a félelem, mint a harag.
– Mystra és Azuth – suttogta mellette egy pap. Az őr megfordult, hogy a Könyvtárosra nézzen – és tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az eldobott dárda éppen ekkor jelent meg lassan a pap remegő kezében. – Mystra és Azuth volt, azon a jelekkel fejeik felett, melyekről meg kellett volna ismernünk őket! Pontosan ott!
A pap megpróbált előremutatni a testek közé, de ehelyett inkább úgy döntött, hogy elájul. Jól csinálta; félig felemelt kézzel egy mozdulat kellős közepén, fennakadt szemekkel dőlt el, mint egy zsák. Az egyik őr elkapta, puszta megszokásból ugorva a segítségére, egy másik pedig a dárdát vette ki a kezéből.
Ha már az istenek is itt mászkálnak, akkor végképp nem akart fegyvertelen maradni.

* * * * *

– Mystra halott! – jelentette be a Sötét Úrnő. – Papjainak varázslatai csupán szétszórt szikrák, és a mágusok nem lelnek hatalmat a szövegekben. Már csak mi uraljuk a mágiát! Miénk a hatalom!
A szénserpenyőben táncoló, lila lángok különös fényekkel borították el az arcát, és elmélyítették sötét tekintetét, melyet most rájuk emelt. Előtte félkörben hat pap ült, akiket a varázslói tanok megismerésére jelöltek ki, hogy hatalmat kapjanak attól, amit a templomban többnyire csak a Gömbben Rejlő Titoknak neveztek. Velük a Szent Éj Házát Shar istennő legtekintélyesebb templomává teheti egész Faerűnben – és az Éjhozó hite lesz a leghatalmasabb Toril egészén. Nemsokára.
– Leghűségesebb Rettegésvarázsaim! – szólalt meg főpapnő. – Lehetőséget kaptatok arra, hogy elnyerjétek Shar legnagyobb kegyeit, és növeljétek hatalmatokat. Menjetek ki, és kutassátok fel a legtehetségesebb mágusokat és a legnagyobb mágikus birtokokat. Öljetek és hódítsatok kedvetek szerint! Hozzatok könyveket, ritkaságokat és bármi mást, amiben mágia rejtezik! Gondolkodás nélkül csapjatok le Mystra azon szolgáira, akiket Kiválasztottnak neveznek, ha találkoztok valamelyikükkel! Mi itt azon fogunk dolgozni varázslatainkkal, hogy megtaláljuk őket nektek.
– Úrnő? – kérdezte habozva az egyik varázsló.
– Igen, Rettegés Testvére Elryn? – Sötét Űrnő Avroana hangja selymes volt; figyelmeztetésképpen, hogy ha valaki félbeszakítja mondandóját, akkor igencsak jó oka legyen rá.
– Feladataim közé tartozott a Nyugatkapu városában lévő társaink figyelése – mondta Elryn sietve –, és a szóbeszédek szerint többen is láttak Csillagköpönyeg vidékén egy Kiválasztottat... utoljára valami „Halott Hely” felé tartott...
– Magam is hallottam róla – bólintott az Úrnő. – Köszönetem, hogy kiderítetted, hol lelhető fel, Elryn. Azonnal oda kell mennetek mind és ott kezdeni el szent küldetéseteket. Hűségetek jeléül tegyétek a lángok közé kezeteket... és leghűségesebb Rettegésvarázsaim; ne feledjétek, hogy mindig látunk, hallunk titeket.
A hat arc egyszerre sápadt el, és a hat kéz vonakodva emelkedett a lángok felé. Sötét Úrnő Avroana vidáman nevetett fel félelmük láttán, és hagyta őket égni egy darabig, mielőtt elmondta volna a teleportvarázs szavait.

* * * * *

Nagyon békés volt a kegyhely környéke, és amióta a Gyilkos elszórta a félelem magvait a nép lelkében, azóta csendes is.
Uldus Blackram legtöbbször egyedül térdelt a kőtömb előtt, és – mostanában kicsit kisebb hittel ugyan, de rendszeresen – imádkozott az Éjdalnokhoz.
A kegyhely születésekor a rituálé olyan jól ment – szinte minden vércsepp a megfelelő helyre esett, és minden sikoly a megfelelő pillanatban hangzott fel –, hogy Uldus azóta is megremegett, ha felidézte emlékei közül.
Régen nem táncolt azonban már egyetlen feketeruhás hölgy sem csupasz lábbal a szarvoltár körül, és senki nem segített neki emlékezetébe idézni az imádságokat... ezért a legtöbbször csak megköszönte, hogy Shar még életben tartja, amikor beóvakodik az erdőbe. Remélte, az istennő megbocsátja neki, hogy egy ideje nem éjszaka jött.
– Sötétséged tartsa távol tőlem a Gyilkost – lehelte Uldus, ajkai szinte megérintették a fekete követ. – Vezess diadalomra elleneim felett, és tégy engem erős karddá, mely ott csap le, hol te szeretnéd. Ó, Éjjelek Legszentebb Úrnője, hallgasd meg hű szolgád, Uldus Blackram imádságát. Ó Shar, hallgass meg, válaszolj, ó Shar. Hallgasd meg imámat...
– Megtörtént, Uldus – mondta felette egy hűvös hang.
Uldus Blackram sikeresen beverte a fejét az oltárkőbe, és hátraugorva legalább négy lépésnyire távolodott el. Amikor megállt, és kitisztult a látása, szemben vele hat kopaszra nyírt, fekete és lila színekbe öltözött pap nézett rá vissza.
– Az Úrnőtől? – tátogott Uldus. – Végre meghallgatta imáimat?
– Uldus – mondta közülük a legidősebbnek tűnő előrelépve –, meghallgatta. Mi több, megjutalmaz értük; vezess minket a Halott Helyre.
– Imádlak, Shar! – kiáltott fel válaszképpen Uldus és hirtelen fennakadó szemekkel elájult.
– Élesszétek fel! – parancsolta Elryn nem törődve vele, hogy ne mutassa ki a hangjában rejlő csalódottságot. – Érdekes módját láthattuk a Legszentebb Űrnő követésének a sötétségbe.
– Hát – jegyezte meg halkan egy másik varázsló miközben az ájult Uldus fölé hajolt –, mindenki kezdte valahol.

* * * * *

A trón előtt a varázsgömb csillogó fénnyel ragyogott. Saeraede nem nézett oda, elmerült abban, hogy varázsképeket küldve magáról a fák közé, a kastélyba csalja ezt az Elminstert.
Igen, ajándékozzuk meg magunkat egy megfelelően hatalmas és valahogy vonzó mágussal.
Bár a legutóbbi hírek érdekesen hangzottak. Mágusokat figyelt ki titokban, hogy tudomást szerezzen az új dolgokról. Mystra halálhíre futótűzként terjedt, és a varázslatok megvadultak, a mágusok bezárkóztak a tornyaikba, mielőtt a vérszomjas köznép elkaphatta volna őket – vagy túl sokáig hitetlenkedtek, és számos birodalomban a szénavillák hegyén végezték. Ideje volt kimozdulni, és újra félelmetessé tenni Saeraede Lyonora nevét!
Hirtelen valami széttépte a varázsképet. Saeraede dermedten nézett körbe, hogy mi történhetett. A trón előtti varázsgömbből váratlanul eltűnt a város tornyainak képe a közöttük csapkodó szárnyakkal és vértezetes lovasokkal repkedő griffekkel együtt; a varázslónő felett húzódó erdő félhomályát kezdte mutatni. Egy erdőét, amelyben egy guggoló Elminster, számos lebegő varázskép róla, és...
Nyilak csaptak át megidézett kép-varázsainak egyikén, hogy az erdei növényekbe csapódva Elminstert mozgásra kényszerítsék.
Nyílvesszők?
– Átkozott kalandozók! – üvöltött fel a varázslónő, kiáltása visszhangzott a barlangban. A varázsgömb pislantott egyet, és semmivé foszlott – de mire fénye teljesen elhalványodott, Saeraede már az aknában száguldott fölfelé mágustüzet köpködő tekintettel. A végén még egy óvatlan kardcsapás fogja áthúzni a terveit?

* * * * *

A megfelelően hatalmas és valahogy vonzó Elminster kitért egy újabb nyílvessző elől, hasra vetve magát az avarban, s egy újabb sötétre kent szárú lövedék sziszegett el a feje felett rosszindulatúan. Dühös és vakmerő darázsként támadt neki egy közeli fatörzsnek.
Elminster előremászott, lélegzetet vett egy szitkozódáshoz, majd ismét a földre szorította arcát. Egy újabb nyílvessző csatlakozott az előzőhöz a fatörzsben.
A hiexel nem úgy nézett ki, mint aki élvezi, hogy szurkálják, de Elminster most nem érzett késztetést magában, hogy megvigasztalja a lombost – vagy bármi mást tegyen azon kívül, hogy felpattanjon, átugorjon egy kidőlt fatörzsön, és mögötte újra lehasaljon. Oldalra gurulva ugrott fel újra, és remélte, hogy a valószínűleg két íjásznak még nem volt ideje újabb vesszőt illeszteni a húrokra. Látni akarta őket.
Ott! Elengedett egy maroknyi mágikus lövedéket az egyik felé, és újra lebukott. Hallotta, hogy csizmás lábak dobogása közelít.
Ideje volt gyorsan befejezni ezt az egészet!
Felugrott, és futva indult el, oldalazó ugrásokat keverve mozgásába az esetleges nyílvesszők miatt. Csörtetést hallott maga mögött, ami rendszerint nehéz vértezetet kísér, ha futnak benne, és gyakran kardcsapások járnak előtte. Nem akart megbizonyosodni a feltételezés igaza felől, csak megkerült egy fát és maga mögött hagyott néhány mágikus lövedéket, hogy üldözőjét lelassítsa. A vértezetes férfi hátratántorodott, szájából és szemei helyéről füstcsíkok kígyóztak az ég felé. Vakon még vagy egy tucat lépést rohant a lendülettől, mielőtt megbotlott, és holtan vagy ájultan zuhant el.
„Holtan vagy ájultan.” Hmmm; biztosan megtenné egy kalandozócsapat jelszavának, de...
Ideje volt körbemenni, és gondot viselni a második íjászra is, vagy beveheti magát az erdőbe, és akkor egész nap nyílvesszőket fog odaképzelni a lapockái közé... vagy nem is kell elképzelnie azokat.
Elminster egy jókora szakaszon elment jobbra, mielőtt visszaindult volna a romok felé olyan csendesen, ahogy csak tőle kitelt. Amíg nem látja senki, addig nem számított, ha órákba is telik, hogy közelebb jusson. Elég közel kell érnie, hogy...
A bőrruhába öltözött férfi komor tekintettel, és készenlétben tartott íjjal éppen ekkor került meg egy öreg fandárfát, úgy húsz lépéssel Elminster előtt. Nem tehetett róla, hogy meglátta a sasorrú mágust, amikor lehajolva egy földbe fúródott nyílvesszőért elnézett a nagyobb bokrok alatt is. Elminster felemelte a kezét, hogy eleressze utolsó mágikus lövedékeit.
Az íjász egy pillanattal később örvénylő lángokká és csontokká robbant szét. Elminster egy szemvillanásnyi időre elkapott egy sötét tekintet – már ha szemek voltak azok egyáltalán – valami kavargó köd mélyén. Azután, bármi is volt a dolog, elment, és megolvadt csontok zuhantak a talajra ott, ahol az előbb még egy kalandozó állt.
A Gyilkos?
Annak kellett lennie. A szóbeszéd szerint hamuvá égette az áldozatait; és ez történt most is.
– Üdvözlet – mormolta Elminster az üres erdőnek, és óvatosan előbbre lépett. Tudta, hogy már nem fog mást találni, csak hamut és csontokat a többi kalandozó helyén, de talán...
Megrongált ruházat, csontok és szétszóródott fegyverzet hevert mindenütt, ahogy a valahavolt erőd közelébe ért. A romok ismét elhagyatottnak tűntek. Nyugodt csend lógott a levegőben, mintha valami várakozva figyelne a falak között. Elminster visszalopakodott a falrésekhez, amelyeken a támadás előtt benézett. A nagy szoba, ahol a szekrényeket látta és... egy tükröt? Ezért talán megéri még egy pillantást vetni oda.
Óvatosan másodszor is benézett a szobába, és ismét találkozott azokkal a sötét szemekkel; az örvénylő köd, melynek mélyén a tekintet lebegett, az egyik szekrény előtt kavargott, és a bútorzat ajtaja kicsapódott. Bárkihez is tartoztak a szemek, a köd úgy forgott körülöttük, mintha kétségbeesetten el akarná rejteni őket halvány, belső fényével és foszlányaival. Elminster már-már bemászott a szobába, de hirtelen megdermedt, amikor az addig odabent kavarodó köd megállt.
A szoba legtávolabbi, legsötétebb sarkában lógott a levegőben egy kútnak látszó lyuk felett, majd egy szívdobbanásnyi idő alatt leszáguldott a nyíláson keresztül a föld alá.
– Azt akarod, hogy kövesselek, ugye? – mormolta Elminster a kutat nézve. Végignézett a szobán, tekintete megakadt egy-egy pillanatra a szekrényeken, a homályos tükrön, egy heverőn és... és vállat vonva bemászott, majd egyenesen a kút felé indult.
– Jól van – mondta egy sóhaj kíséretében. – Újabb önfeledt ugrás a veszély torkába. Úgy látszik, a munkám főként ebből áll.
Azután átmászott a nyílás peremén, és kezét-lábát beledugdosva a kőben lévő legfelső kapaszkodókba, lassan elindult lefelé. Lehet, hogy szüksége lesz arra az átkozott repülésvarázsra, ha majd ki akar jönni.

* * * * *

A barlang beomlott hátsó részénél lévő sziklára úgy fektette le a három ruhát, mint kedvesnővér a beteg gyermekeket, majd befedte őket néhány kővel. Ehhez meg kellett szilárdulnia, és sok energiát veszített, de nem törődve a következményekkel, sietve dolgozott. Félre kell húzódnia, mielőtt a zsákmánya eléri a kút alját, és benéz a barlangba.
Egy pillanattal később az egyik rúna befogadta, és ködös lényének egészét elrejtette. Túl sokáig éhezett, és az ezzel járó csilingelés már kezdte nagyon idegesíteni.
Brandagaeris hatalmas hős volt; bronzszín bőrrel, duzzadó izmokkal és óriási mennyiségű életerővel megáldva; három évszakon át lakmározott belőle, végül a hős megszerethette, mert önként ajánlkozott fel neki... de amikor már mindent kiszippantott belőle, hamarosan újra éhezni kezdett. Ez volt az ő átka; amikor teste porrá omlott, már csak éhsége és mágiája maradt meg, amellyel kielégíthette éhségét az élőket prédálva vagy beléjük költözve és lassan kiégetve belőlük mindent. Brandagaeris ilyen volt, és a varázsló Sardon is... de a mágusokból hiányzott valami. Talán túl kevés az életerejük?
Remélte, hogy ez az Elminster nem fog csalódást okozni. Talán még a szerelmét is elnyerheti, vagy legalábbis a barátságát és nem kell majd megküzdenie azért, hogy megízlelje egy Kiválasztott hatalmát.
– Gyere hozzám! – lehelte éhesen, hangja nem volt több, mint halovány suttogás egy rúna mélyén. – Gyere, ember-étek!

 

 

Tizenhét
UTAZÁSHOZ VALÓ NAP

Az utazás kitágítja az elmét és leszűkíti az erszényeket, így mondják. Én úgy vettem észre, hogy többet is tesz ennél. Összetöri a rugalmatlan elmét, és kiszórja belőle a felesleges gondolatokat. Talán az uralkodóknak el kellene rendelniük, hogy mindenki térjen át a nomád életmódra.
Azután persze csupáncsak tiszteletből vagy szeretetből maradnánk az uralkodó birtokán – és akkor még nem említettem a káoszt, ami egy olyan birodalomban jelenne meg, ahol a nép megválaszthatja uralkodóját. Hálás lennék, ha soha egyetlen uralkodó sem hozna ilyen ostoba rendeletet. Legalábbis ne ezen a világon.

Yarynous Whaelidon
Egy chessentai eltérő véleménye
a Sarkantyú esztendejében kiadva

– Jól csinálod, bátor Uldus – mondta Rettegésvarázs Elryn, remegő vezetőjük felé döfve egy aprót a kardjával. Bátor Uldus félrehajolt volna, de a mellette álló Rettegésvarázs Femter erős szorítása nem engedte, hogy elkerülje véres emlékeztetőjét. Rettegésvarázs Hrelgrath is közelebb lépett, kezében egy tőrt tartott a bordák magasságában.
– Shar elégedett veled – mondta Elryn a férfinak, ahogy a majdnem láthatatlan ösvényen haladtak a Halott Hely szíve felé. – Csak mutasd meg nekünk a romokat és... oh, Uldus, biztosíts róla még egyszer kérlek; ez az egyetlen rom a környéken, vagy épület vagy barlang ebben az erdőben?
Betört orrát fogdosva Uldus biztosította róla, hogy így van, ó igen, Rettegés Ura, az Éjhozó csapjon le rám, ha hazudok, és az összes figyelmes isten legyen a szemtanúja...
Femter nem is várva Elryn jelére egy torokfogással beléfagyasztotta a szót. Hagyta vezetőjüket fuldokolni egy darabig, mielőtt újra lélegzethez engedte volna. A férfi botladozva és lila arccal kortyolta az éltető elemet.
– Iyrindyl? – kérdezte Elryn anélkül, hogy odafordult volna.
– Figyelek, Rettegés Ura – válaszolt buzgón a legifjabb Rettegésvarázs. – Az első jelre kiáltani fogok.
– Amit én látok, az nem jel – vetette közbe Rettegésvarázs Daluth mély hangján néhány lépéssel később –, csak egy magányos elf kivont karddal a kezében.
Shar papjai megálltak, szükségtelenül befogták vezetőjük száját és próbáltak meglátni valamit a fák között. Egy magányos elf nézett vissza rájuk; színtiszta undor ült ki az arcára.
Egy pillanattal később Elryn felüvöltött:
– Támadás! – Shar papjai előretörtek, csak Elryn és Daluth maradt a helyén, hogy varázslatokkal harcoljon. Látták, hogy az elf felsóhajt, leveszi kabátját és feldobja egy faágra, majd szembefordulva velük könnyedén lebukik.
– Átkozott ember kalandozók! – kiáltotta. – Még nem öltem meg belőletek eleget?

* * * * *

Ilbryn Starym a felé futó varázslókat figyelte – rohamozó varázslók? Faerűn valóban minden nappal egyre mélyebbre süllyed az őrületbe – felkapta a kardot, amit a legutóbbi bolondok egyikétől zsákmányolt és kimondott felette egy szót. Amikor dárdaként a felé rohanó emberek elé dobta, a penge felfénylett, és megháromszorozódva ugrott három különböző célpont felé.
Ugyanebben a pillanatban a kalandozók mögött egy fa fényes kéken világítani kezdett, és egy fülsüketítő reccsenéssel kiszakadt a földből. Valaki meglepetten átkozódott.
Egy újabb pillanattal később villámok festették fehérre a levegőt a rohanó mágusok felett, és mögöttük egy férfi, aki úgy nézett ki, mintha egy vörös foltot festettek volna az orra helyére, kiáltozni kezdett.
– A jutalmam! – kiáltotta, s ezt még vagy kétszer megismételte, majd torz ruhakupacként rogyott össze. A felé futó varázslók meg sem torpantak, és Ilbryn egy sóhajjal felkészült rá, hogy a képükbe robbantson. A három pengének is kellene már csinálnia valamit!
Az egyik futó varázsló felnyögött, és megpördülve összeesett, valami csillogva állt ki a vállából. Ilbryn elmosolyodott. Egy.
Egy villanás, valaki meglepetésében fájdalmasan felkiáltott. Ilbryn mosolya gyorsan lehervadt, amikor három varázsló tört át a fényen; egyikük füstölgő ujjait rázogatta. Valami védekező varázslat lehetett, és mindkét megmaradt pengéjét eltüntette!
Felemelte a kezét, és várakozott. Lassan elég közel értek egymáshoz, hogy Ilbryn Starym és a féltucatnyi ember varázsló alkotta sereg megszámolja egymás fogait. Az erdő aljnövényzetében botladozó mágusok megálltak, és felkészültek rá, hogy varázslatokkal támadjanak.
Ilbryn beburkolta magát egy védelmező gömbbe, csupán egy kulcslyukat hagyva, amelyen saját következő varázslatát kidobhatja. Ha jól mérte fel a tökfejeket, akkor nem kell sokat félnie ettől a harctól... még akkor sem, ha a sebesült talpra áll, és az a hátul maradt kettő közelebb jön.
Ilbryn gömbje előtt a levegő hirtelen megtelt kék virágokkal, melyek körözve lebegtek alá, majd lágyan leszálltak a száraz levelekre. Az elf ajkai mosolyra húzódtak. A meglepett szitkozódásból ítélve nem ennek kellett volna történnie. Talán belelépett valamelyik varázslóiskola harci gyakorlásába, ahol a tehetségtelen tanoncok bizonyíthatnák képességeiket – feltéve, hogy van bármilyen képességük a mágia terén. Udvariasan kivárta, hogy mi lesz a következő.
Egy pillanattal később újdonsült tisztelettel pislogott a varázslókra. A föld iszonytató recsegéssel hasadt meg, és a frissen nyílt szakadék az egyik mágus lábai között az elf felé indult, alig kitérve erre-arra útja közben. Az előretörő hasadék félretolta a fákat rohanásában, és Ilbryn szükség esetére készenlétbe helyezte egyetlen repülésvarázsát. Épp csak lesz rá ideje, ha hagyja összeomlani a védelmező gömböt.
A szakadék elszáguldott mellette, és ahogy recsegése elhalt, hallatszottak a mágiát megidéző varázshasználó meglepett kiáltásai; kifejezetten csodálkozott, hogy ezt ő csinálta. Ilbryn megütközve nézett. Hát miféle őrültek közé sodorta a sors?
Mindegy. Elég időt és mágiát pocsékolt már rájuk. Kiküldte varázslatát a védelmező gömb kis lékén, és figyelte, ahogy egy szétszakadt tölgyfa darabjai a levegőbe emelkednek, majd csonttörő esőként záporoznak ellenfeleire.
A varázslók kiabálva ugráltak minden irányba, de az egyik férfi túl lassúnak bizonyulva úgy rogyott össze egy derékvastag fatönk csapása alatt, mint valami félredobott rongybaba.
Ilbryn megkockáztatott volna még egy varázslatot a léken át. Miért ne legyen mondjuk mágikus lövedékek egy sorozata? Ezek az ostobák sokkal inkább tűnnek úgy, mint akik csak eljátsszák, hogy mágusok, és nem valódi ellenfelek.
A következő gondolatával abban reménykedett, hogy az istenek neki nem efféle szerepet szántak.

* * * * *

– Ha Mystra halott, akkor ki segíti az ő varázslatait? – üvöltött fel Rettegésvarázs Hrelgrath, miközben visszacsörtetett oda, ahol Elryn és Daluth állt hűvösen figyelve az eseményeket.
– Bármelyik isten, akinek az elfek a mágiát tulajdonítják, ostoba! – csattant fel Daluth, alig egy pillanattal azelőtt, hogy kékesfehér lövedékek indultak feléjük, és egyre gyorsabban közeledtek.
– Hátra! – kiáltotta Elryn. – Nem hinném, hogy nem találnak el, de ugorjatok!
Elryn feltételezése helyénvalónak bizonyult; egyik lövedék sem tévesztett célt. A Rettegésvarázs csapat botladozva és nyögve próbált talpon maradni a fák között. Reménykedve, hogy az elf nem akarja követni őket, visszafelé indultak arra, amerről jöttek.
– Femter? – csattant fel Elryn.
Egy fej emelkedett fel a szóra.
– Rendben leszek, amint a hatalom újra eláraszt minket – válaszolt Femter rekedtes hangon. – Valamiféle mágikus penge. Nem bírom mozgatni a karom.
– A vezetőnk halott?
– Eléggé – válaszolta Femter röviden, és néhányan sötéten felkuncogtak.
– Iyrindyl?
– Elbukott. Örökre. Egy fél fa esett rá.
Elryn vett egy mély lélegzetet, és tépett sóhajként engedte ki, nagyon is tudatában Sötét Úrnő Avroana láthatatlanul figyelő szemeinek.
– Jó... vegyük ezt az esetet az első harci gyakorlatunknak. Ezután nem rohanunk neki senkinek. Mostantól lopakodva próbálunk meg átjutni ezen az erdőn, mint az árnyak. Amikor megleltük a romokat, akkor megvárjuk, hogy a Szövevény újra feltöltse energiáinkat. Ez elveheti az egész éjszakát, de csak utána támadhatunk. Ebben az erdőben csak a Kiválasztott érdekel bennünket, és nem akarom, hogy tovább fogyatkozzunk az egyéb találkozások alatt.

* * * * *

– Ez egy jó terv – értett egyet Ilbryn Starym gúnyosan, és hagyta hallgatózó varázslatát szertefoszlani. Azután halkan búcsút intett az ostoba ember varázslóknak, és használta azt a vezérlő mágiát, amely a beszélt romokhoz irányítja majd. Úgy alkalmazta, hogy az négy férfinél nagyobb, ember érintette köveket mutasson neki – ami már lehet egy romos kripta vagy másféle épület is –, és ebben az irányban...
Szinte azonnal megérezte a mágia késztetését. Ilbryn engedelmesen elindult az erdőn át a megadott irányban, egy láthatatlan, csak érezhető vonal mentén. A mágia időnként igencsak hasznos lehet.

* * * * *

Sok esztendeje borította hideg és sötétség a Repedtkő Termet. Túl hideg az élőknek.
Egy csontváz hátralökte az egyik ablak spalettáit, hogy beengedje a napfényt, és visszament az asztalhoz, melyen a varázskönyv hevert. Óvatosan leülve egy még régi, de viszonylag épen maradt székre, a csontváz magához vette a könyvet. Azután mindkét vékony karjával bordáihoz szorította azt, és megidézte a varázslat hatását, amit már korábban létrehozott. A varázslatét, amely megadta neki a beszéd képességét.
Csupán két szót mondott, de elég kemény csengéssel ahhoz, hogy azok visszhangot verjenek a terem falairól:
– Mystra, kérlek.
Kékesfehér tűz csapott ki a könyvből, a csontváz majdnem eldobta meglepetésében. Csontos ujjhegyei a könyv borítását kaparták, ahogy a semmit meg nem égető lángok körbefonták, majd... beleivódtak a csontjaiba.
Sharindala egész „testében” rázkódott, ahogy a lángok végigfutottak bensőjében, és valamit otthagytak mindenhol, ahol megérintették. Csodálkozva nézett le a csontjaiból áradó izzásra, majd vissza a könyvre. Fojtogató érzése volt... a torkában.

* * * * *

Baerdagh visszahőkölt a hangtól, amit a fák közül hallott, és majdnem elejtette vándorbotját. Egyhelyben állva hallgatózott; a Repedtkő felől halk zokogás jött.
A romos lak mélyén egy nő zokoghatott valahol – úgy sírt, mint aki ezzel akarja tölteni élete hátralévő részét, és soha többé nem szólalna meg. Mindez a sötét és kísértetjárta Repedtkő felől jött, ahol egy varázslónő csontváza lakott.
Baerdagh hirtelen sietős léptekkel elindult; a Tündér felé, ahol egy erős ital – és utána legalább még egy – várta.

* * * * *

– Erre, itt kell lennie – mondta Beldrune, és egyenesen belovagolt egy kanyarba, amelynek a másik végét nem látta. Majdnem sikerült felborítania vándorbotra támaszkodó öregembert, aki úgy nézett ki, mintha éppen sietni kezdett volna. Nem törődve vele Beldrune folytatta, amit elkezdett:
– Arra! Elöl, Gyöngyöskő Tündérében jó étel és kényelmes ágyak várnak alig néhány lépésnyire. És kérdezősködhetünk mind a két helyről, ahová Elminster a környéken ment. Tudom, hogy szeret ellátogatni a régi varázslótornyokba.
– És a kriptákba is – szólt utána Tabarast. – Évek teltek el, mióta utoljára erre jártam, de az öreg Ralder, ha még él, nagyon jó sültet tudott készíteni.
A közöttük lovagló világosbarna hajú és szemű Hárfás a fejét forgatva nézett előbb egyikükre, majd a másikra.
– Jól hangzik – csak ennyit mondott. Jónéhány lépéssel arrébb lelassították lovaikat az épület mellett, és megzörgették a kolompot, ami az istállófiúkat hívja.
A tornác egyik sötét sarkában öregember ült egy lócán, és szúrós tekintettel méregette őket – főként Tabarastot –, ahogy bementek a fogadóba. Alig néhány lélegzetvételnyi idő után az öreg felpattant és bement az idegenek után az ivóba.
Úgy tűnt; Caladster elég éhes maradt egy korai vacsorához. Mire Baerdagh magában morogva a Tündér ajtajához érkezett, Caladster már az őt majdnem letaroló három lovassal ült egy asztalnál, mintha régi barátok lennének.
– Igen, eléggé ismerem ezt az Elminstert – mondta Caladster –, bár néhány napja még mást válaszoltam volna. Az úton jött gyalog, egyenesen ehhez a tavernához lépett. Baerdagh... hé! Ez itt Baerdagh; ülj le közénk, vén kutya! Szóval Baerdagh és jómagam a lócán melegedtünk, ahol engem láthattak, amikor jöttek, az a gyerek meg odajött, és reggelit rendelt nekünk. Egy egész lakoma volt, és cserében csak annyit kért, hogy beszéljünk neki a Repedtkő Teremről. Az istenekre, ehettünk, mint a hercegek!
– Akkor mi sem adhatunk kevesebbet – mondta ki a legfiatalabb, legszegényebb külsejű lovas az első csendes szavait, mióta az istállófiú kezébe nyomott néhány érmét. – Egyetek egyet, és utána újra beszélgetünk majd.
– Oh, a-heh. Eléggé... ez nagyon kedves önöktől – mondta Caladster őszintén, ahogy az asztalhoz hozott gőzölgő tálakra és tányérokra esett a pillantása. Alnyskavver rákacsintott az öregre, amikor letette mellé a kancsókat. Caladster csak pislogni tudott. Az istenekre, kezd valami helyi oroszlán lenni!
– Szóval hol van és mi is az a Repedtkő Terem? – kérdezte Beldrune mohón, és felkapva az asztalról korsóját mélyen kortyolt. Baerdagh nem tudta nem észrevenni, hogy az idegen milyen arcot vág, amikor megízleli a helyi főzetet, és milyen gyorsan teszi vissza a korsót az asztalra.
– Egy romos lak nem messze, visszafelé az úton – mondta gyorsan, hogy megszolgálja az ételt. – Elmentek mellette, amikor idefelé jöttek... az út köréhajlik, pont a híd innenső végénél.
– De őrzik – vette át a szót Caladster. – Nemesuraim mágusok, ugye?
Három szempár emelkedett rá csendesen, majd Tabarast halkan sóhajtott és felvett az asztalról egy sült combot.
– Nagyon látszik?
Caladster elmosolyodott.
– Magam is mágus voltam évekkel ezelőtt. Gyanítom, még mindig az vagyok. Csak önökre kell nézni... olyan szemnek, amely távolabb lát a kerítésnél. Fiatalos, de ráncos... olyan ujjakkal, mint a dalnokoké. Nem is beszélve az őrzővarázslatokról a csomagokon.
Beldrune felkuncogott.
– Igen, mágusok vagyunk... legalábbis ketten biztosan.
– Nem mind a hárman? – emelkedett meg kérdőn Caladster szemöldöke.
A szőkésbarna hajú férfi haloványan elmosolyodott.
– Itt és most én csak hárfázom.
– Ah! – mondta Caladster gondosan nem nézve a Tündérben összegyűlt közönségre, akik szinte az asztal fölé hajoltak, hogy véletlenül se hagyjanak ki egyetlen szót se a beszélgetésből. Varázslók! És a kísértetjárta Repedtkő! Nem szabad kihagyni egyetlen...
A Hárfás és a két varázsló Elminstert kereste. Caladster egy kicsivel jobban érezte magát most, hogy mondott nekik valamit. Nem volt benne véletlenül Elminster keze is a Hárfások megalapításában?
– A Repedtkő Terem – folytatta Caladster olyan halkan, hogy Baerdagh dúdolása elfedte szavait az asztal körül hallgatózó fülek elől – egy helyi varázslónő otthona, a neve Sharindala. Jó mágus volt, de már esztendők óta halott. Keringenek persze szóbeszédek arról, hogy az ablakokon át látták odabent járkálni csontvázként, meg ehhez hasonlók... de igazán jól kell tudni fára mászni, hogy valaki benézzen a terem egyik ablakán. És akkor még nem is szóltam róla, hogy a spaletták csukva vannak.
Ezen elmosolyodott és folytatta.
– Elminster kérdezett felőle, és figyelmeztettük az őrzővarázslatokra, de bizonyos vagyok benne, hogy járt bent és megcsinálta, amit akart. Kértük, hogy térjen be hozzánk, ahol én és Baerdagh lakunk. Közvetlenül a Repedtkő mellett van, úgyhogy tudnánk róla, ha kijött volna...
– És nem kellene odamennünk, hogy megkeressük a holttestét – mordult fel Baerdagh és folytatta a dúdolást. Tabarast és a Hárfás meglepetten nézett össze.
Caladster szinte felnyársalta öreg barátját a tekintetével, de azután folytatta a beszédet.
– Megígérte, hogy meglátogat, és elég boldognak tűnt, bár mintha lett volna benne valami szomorúság, mint aki az elvesztett barátokra emlékszik vissza, vagy olyan romokat lát, amelyeknek emlékezik eredeti fényére. Azt mondta, hogy van egy „feladata”, és ha azt ott elvégezte, keletre kell mennie. Természetesen figyelmeztettük a Gyilkosra, de...
– A Gyilkos? – kérdezte csendesen a Hárfás. Valami volt a szóban, amitől az egész Tündérre hirtelen mély csend borult.
Alnyskavver, a fogadós gyorsan előbbre lépett.
– Még senki sem látta, uraim – szólt közbe –, bármi legyen is...
– Igen, itt biztonságban vannak – szólalt meg egy másik hang gúnyosan.
– Oh? Akkor az öreg Thaerlune miért csomagolt össze és költözött vissza a...
– Azt mondta, hogy a húgát látogatja meg, mert beteg...
Caladster nyitott tenyérrel az asztalra csapott.
– Ha nem bánnátok... – mondta halkan a mozdulatot követő rövid csendben, és visszafordult a három utazóhoz.
– A Gyilkos miatt aggódik a főherceg is a kastélyában, fent a csillagköpönyegi úton. Megölt mindent, ami az erdőben élt, vagy annak szélén utazott Oggle patakja és a Rairdrun-domb között. Teheneket, rókákat, az ellene felbérelt kalandozók egész bandáit... mindent. Csak úgy hívják a környéket, hogy a Halott Hely. Egy sűrű erdővel borított terület, és senki sem tudja, hogy mi gyilkol ott. Néhányan azt beszélik, hogy a halottak a csontjukig elégtek, mások pedig mást mondanak. Nem tudjuk miféle gyilkos lehet, a nép ilyen egyszerűen nevezte el. – Körülnézett az ivóban. – Elég? Elmondtam mindent, nem?
Egy-két mormogás, egyetértő szó és vélemény jött válaszul, Caladster elmosolyodott, és ismét lehalkította a hangját.
– Elminster egyenesen a Halott Hely felé indult, és most is ott kell lennie – mondta. – Nem tudom, hogy miért akart odamenni... de biztosan fontos a dolog, ugye?
Újabb rövid csend következett, azután a Hárfás szólalt meg:
– Gondolom igen. – Erre Tabarast csattant fel mérgesen:
– Minden, amit Elminster csinál, fontos!
– Utána akarnak menni? – kérdezte Caladster suttogásnál alig hangosabban.
Egy szívdobbanásnyi idő elteltével a Hárfás bólintott.
– Magukkal megyek – mondta Caladster még mindig hasonlóan halkan. – Erdőbe visz az út, és vezetőre lesz szükségük. Meg én is tudni szeretném, hogy mi van vele.
Beldrune sóhajtott.
– Nos – mondta rekedten –, nem is tudom. Egy kicsit idős vagy már a kalandozáshoz, és én nem akarom, hogy baj...
– Idős? Idős? – kiáltott fel Caladster, és Tabarast felé mutatott. – És ő milyen? Mint egy mosolygós kislány?
Az öreg varázsló az elviselhetőnél jóval súlyosabb tekintettel nézett a férfira.
– „Tudni szeretnéd – mondta –, hogy Elminsterrel mi van?” Mit mondott neked... vagy csak gyanakszol valamire? Ez a mosolygós kislány szeretné tudni.
– Van egy rom abban az erdőben – válaszolta Caladster csendesen –, kicsivel mélyebben, nem az út mellett. Egész nap körbe-körbe járhatnak a fák között arra várva, hogy a Gyilkos belakomázzon magukból, vagy én egyenesen odavezetem magukat. Ugyanakkor maguk mellett tudhatnának még egy öreg, túlsúlyos mágust a varázslataival, ha szükség adódik.
– Túlsúlyos? – csattant fel Tabarast. – Ki a túlsúlyos?
– Ah! – szólt közbe Beldrune, és egy sajttal, gombával megrakott tányér felé nyúlt, amit Alnyskavver nemrég tett az asztalra. – Ez én lehetek.
– Nem tartom jó ötletnek, hogy még valaki velünk jöjjön – mondta Tabarast élesen –, akit talán meg kell védenünk az isten tudja mi ellen...
– Talán – szólt közbe a Hárfás egyik kezét Tabarast karjára téve –, de azt hiszem én szeretném, ha velünk tartanál, Caladster Daermree. Feltéve, hogy perceken belül itt hagysz minket, és nem kell több egy éjszakánál, hogy felkészülj.
Caladster azonnal hátratolta a székét és felállt.
– Készen állok – mondta egyszerűen. Volt valami mosolyféle a Hárfás szemeiben mélyen elrejtve, ahogy felállt és egy halom érmét tett az asztalra. A fogadóban sok szem megakadt a halmon.
– Fogadós! – kiáltott. – A lovainkra. Ez itt az étel és az istállózás ára legalább egy tíznapra. Ha addig nem jönnénk vissza, akkor a magadénak tudhatod őket. Gyalog megyünk tovább. Kellemes volt az asztalodnál ülni.
Baerdagh sápadtan bámult öreg barátjára.
– C-Caladster? – kérdezte. – Te tényleg oda akarsz menni... a Halott Helyre?
Az öreg varázsló visszanézett rá.
– Igen, de nincs szükségünk egy öreg harcosra, ne aggódj. Itt kell maradnod és megenned helyettünk, amit meghagytunk.
– Én-én... – motyogta Baerdagh és a korsójára nézett. – Bár ne lennék olyan öreg – mormolta maga elé.
A Hárfás a vállára tette a kezét.
– Sosem könnyű elfogadni, de megszolgáltad a pihenést. Te voltál Eversault Oroszlánja, nem?
Baerdagh tátva maradt szájjal nézett fel a Hárfásra, mintha valami misztikus szentet látna.
– Honnan tud erről? Még Caladster sem tud erről!
A Hárfás megveregette az idős vállat.
– A dolgom az, hogy emlékezzem a hősökre... mindörökké. Dalnok vagyok, emlékszel?
Azután az ajtó felé indulva még visszaszólt a válla felett.
– Van rólad egy nagyon jó ballada...
És kiment. Baerdagh félig már felemelkedett, hogy kövesse, de Caladster keményen visszanyomta a székre.
– Ülj le és egyél! Ha nem jönnénk vissza, akkor kérd meg a következő hárfást, hogy énekelje el azt a balladát. – Az ajtó felé indult, de félúton visszafordult. – Annyi esztendő együtt – mondta szomorúan –, és sohasem mondtad nekem, hogy „Oroszlán” voltál. Csak egy apróság, amiről megfeledkeztél, mi?
Kiment az ajtón, Tabarast és Beldrune követte. Előtte még rávigyorogtak az öregre és a vállukat vonogatták, de amikor Tabarast megfogta a kilincset, visszafordulva felmordult:
– Ha ettől jobban érzed magad, nem te vagy az egyetlen, aki nem tudja mi folyik itt.
Az ajtó hangos csattanással vágódott be mögöttük, és Baerdagh még egy ideig bámulta a deszkákat – elég sokáig ahhoz, hogy mindenki, aki az ablakból bámulta a távozókat, visszaüljön a helyére. Alnyskavver habozva leült egy székre Baerdagh mellé.
– Te voltál Eversault Oroszlánja?
– Régen volt már – válaszolta az öreg keserűen. – Nagyon régen.
– Ha vissza tudnál menni az időben – kezdte a fogadós és maga elé húzott egy korsót –, akkor hová mennél vissza?
Baerdagh csak lassan válaszolt.
– Hát, az egyik éjszaka Suzail falai között... Este a kastélyban futkosva ifjú nemeshölgyeket kergettünk, akik mindenáron megpróbálták a tőreiket egymás hátába döfni. Tudod volt az a vita...
Ahogy Alnyskavver felé fordult, hogy elmondja a történetet, Baerdagh hirtelen felfedezte, hogy mennyire elcsendesedett az ivó. Felnézett és körbefordult. Gyöngyöskő Tündérének vendégei csendesen álltak körülöttük és a szavait hallgatták.
Baerdagh elvörösödött.
– Hát ez már nagyon régen volt...
– Ott kaptad azt a medált is? – kérdezte szerényen Alnyskavver, és a láncra mutatott, melynek vége az öreg nyakában lógva eltűnt a ruha alatt.
– Nem – válaszolt az idős harcos. – Az úgy volt...
Hátradőlt és még jobban elvörösödött.
– Az istenekre! – suttogta maga elé.
A fogadós elvigyorodott és teletöltötte Baerdagh korsóját.
– Suzail kastélyában nemeshölgyeket kergettél, és nem kétlem, hogy a Lila Sárkányok pedig téged üldöztek és...
– Hah! – kiáltott fel Baerdagh. – Csakugyan így volt... láttál már embert teljes vértezetben legurulni egy csigalépcsőn? Olyan hangja van, mintha két kovács csatázna egy üllővel! Mert...
Az egyik falusi csendes köszönetképpen megveregette Alnyskavver vállát. A fogadós rákacsintott az illetőre, és közben az öreg harcos folytatta a történetet.

* * * * *

– Nem süt majd le ránk tovább a nap – mondta Caladster –, amikor beérünk a sűrűbe.
– Ummm – értett egyet Beldrune. – Mély az erdő. Sok bozót, különös zajok, meg ilyesmi?
Caladster megrázta a fejét.
– Nem, mióta a Gyilkos itt van – válaszolta. – Csak a szél zörgeti a leveleket... meg néha leesik egy korhadt ág. Ez minden; csendes, mint egy kripta.
– Legalább hamarabb meghalljuk, ha valami jön – mondta erre a Hárfás. – Vezess, Caladster.
Az öreg varázsló büszkén bólintott, és elindultak az úton. Már mérföldekre jártak a falutól, és nem messze a helytől, ahol a túlburjánzó erdő befedi a romokat, amikor egy gondolat hasított belé – olyan hidegen, mintha egy vödörnyi jeges vizet zúdítottak volna az arcába.
Vigyázott rá, hogy ne forduljon hátra, és a Hárfás ne lássa meg az arckifejezését – a Hárfás, akinek nem mondta meg a teljes nevét. Ugyanakkor hátában érezte a férfi tekintetét; mintha egy dárda vashegye csiklandozná a tarkóját.
A Hárfás a teljes nevén szólította a fogadóban. Caladster Daermree.
Caladster sohasem használta ezt a nevét... és a Hárfásnak sem mondta meg; soha senkinek nem mondta meg! Baerdagh sem tudta – mi több, senki más nem él már, aki valaha is hallhatta volna.
Akkor honnan tudta ez a Hárfás?

 

 

Tizennyolc
NEM FOGYNAK AZ ÁLDOZATOK

Az egyetlen bizonyosság ork fosztogatás vagy intrikus viták idején annyi, hogy az áldozatok nehezen fogynak el.

Ralderick Hallowshaw, bohóc
Uralni egy birodalmat,
a bástyáktól a főtoronyig
nagyjából a Vérmadár
esztendejében kiadva

Sötét volt és csend, miután a csizmája alól félreguruló kavicsok zöreje is elhalt. Egyedül volt a hideg kő mélyén, orrát korok pora szúrta – és magában érezte a sötétségben várakozó, figyelő szemek okozta idegességet.
Elminster lenyugtatta magát, szembenézett a várakozó sötétséggel, és Mystra hatalmát idézte meg, hogy segítségére legyen. Egy olyan varázs volt, amit túl ritkán használt, mert csendes koncentrációt kívánt és időt... jóval több időt, mint amennyit Faerűn lényeinek többsége általában ad az ellenfeleinek. Az utóbbi időben az élet csupa sietségből állt.
Tudata kinyújtózkodott az alatta elterülő sötétségbe. A lényeket, legyenek élők vagy élettelenek, nem látta ugyan, de ami mágiával bír azt igen. Csak koncentrálnia kell egy kicsit... így. Olyan erősen érezte, hogy a sötétben körbe tudta volna rajzolni a varázskötések és -kapcsolatok hálózatát ugyanúgy, mint valami szertefoszlott érzékelésmágia maradványait.
Mindezen dolgok ott voltak alatta. Gyenge mágia örvénylése vett körbe mindent, kirajzolva egy barlang vagy más nagyobb, nyitott tér körvonalait az elméjében. Jóval arrébb, a barlang, árok vagy terem padlóján – nem tudta megmondani, hogy melyik lehet – nagyobb mágikus csomópontok lüktettek és mormoltak elméjében.
El pislogott egyet.
Csapda ide vagy oda, meg kell néznie, hogy mi rejtezik odalent, ami ilyen mágikus erővel bír. Idevezették; az örvénylő köd lakója figyelte, vagy legalábbis tud a jöveteléről – szóval mi értelme van a lopakodásnak? Elminster megidézett egy kőfürkésző varázslatot, mely megmutatta neki a repedésektől az árkokig az egész helyiség fal és padlóhibáit. Az efféléket most körülvevő, halványkék izzás fényében előbbre lépett.
A padló nagy része a barlang természetes anyagához tartozott; ahogy tett néhány lépést, kisebb-nagyobb kődarabokat kellett kikerülnie. Moha nem ült meg idebent, de a falakon több helyen is a só nyújtózkodó ujjait látta megcsillanni.
Ugyanabból a kőből kifaragva egy trón vagy szék állt előtte – meglepően mentes a mágiától, bár szinte láthatatlanná vált az előtte lévő hét mágikus csomópont izzó lüktetésétől, amit máguslátásával nézett meg. Hála az égnek: a trón üres volt.
Elminster egy sóhajjal még előbbre lépett. A hét mágikus csomópont szinte elvakította máguslátását. Veszélyes vagy sem, nem hagyhat itt megvizsgálatlanul ekkora hatalmat úgy, hogy továbbra is Elminsternek nevezze magát. Ettől a gondolattól elmosolyodott, megrázta a fejét – és tett még egy lépést előre.
Lehet, hogy belehal, de nem fog visszafordulni.

* * * * *

Az ember közelebb jött. A Nagy Ellenség lassan karnyújtásnyira lesz csupán – de közel lesz a rúnákhoz is, melyek túl hatalmasak ahhoz, hogy biztonságosan megjelenjen.
Túl közel.
Talán csak egyetlen lehetősége lesz, úgyhogy annak egy hatalmas csapásnak kell lennie, hogy még egy isten érintette mágus se élhesse túl. Ennyi év után néhány nappal vagy hónappal több várakozás nem jelent semmit. Csak az a fojtogató, gyilkos érzés maradt a nyugtalanság helyén.
A támadást – amely felfedi őt és kárt okoz az Ellenségben – gondosan kell kiválasztania, olyannak kell lennie, ami megfosztja hatalmától, de épen hagyja elméjét, hogy tudatában legyen a kínoknak, melyeket élvezetből okoz majd neki, és annak, hogy ki bánik el vele így... és hogy miért.
Várakozni kell még egy kicsit, mint türelmes szellem az árnyak között.
A fájdalom és a szükség vezette idáig éjjeleken és nappalokon keresztül hajszolva az Ellenség után... éveken át, egészen a mai napig.

* * * * *

– Igen, Vaelam? – kérdezte Rettegésvarázs Elryn veszélyesen selymes hangon. A hosszú és ideges várakozás a romok mellett, ahol talán számukra túl hatalmas ellenfelek várják őket, nem használt a türelmének – főként miután egyik csizmája megtalálta az első vízmérő lyuk sarát és térdig belemerült. Ez azelőtt történt, hogy három lépéssel arrébb megtalálta a másodikat is. Azt már régen nem számolta, hogy a sűrű erdőben hány tüske tépett a bőrébe néha még a ruhán keresztül is... és mindezek mellett persze ott volt még a kegyetlen főpapnő rájuk nehezedő, figyelő tekintete is.
Vaelam szinte táncolt idegességében, ahogy egyik lábáról a másikra állt, szemei kikerekedtek. Shar „varázslóinak” ez a példánya sovány, halk beszédű pap volt, aki mindig gondosan végezte feladatait. Most sokkalta izgatottabb volt, mint amilyennek Elryn valaha is látta.
– Sötét Testvér – sziszegte izgatottan –, találtam valamit.
– Na ne! – mormolta Elryn. – Valóban? Szinte meglepsz vele!
– Egy kő – folytatta Vaelam, mintha meg sem hallotta volna Elryn gúnyos megjegyzését... vagy nagyon gyorsan alkalmazta a képességet, hogy ne mutassa ki a felismerés hatásait. – Egy kő, felirattal.
– Felirattal, mely szerint...
– Nos, hát, csak egy betű, de akkora, mint egy ember. Egy „K”.
– Nem! – szólalt meg Femter is gúnyosan. – Hát lehetséges volna?
– Lehetséges, testvér – biztosította Vaelam. Mintha egyszerűen lepattogtak volna róla a többiek megvető szavai.
– Mutasd! – parancsolta Elryn kurtán, majd kicsit felemelte hangját. – Testvérek, mozogjatok lassan, maradjatok távolabb egymástól és figyeljetek mindenre. Nem akarom, hogy mindenkit eltaláljanak, ha rejtekből támadnak ránk. Ha így teszünk, akkor egy lesből idézett tűzgolyó nem fog mindannyiunkat eltalálni.
– Igen – mormolta mellette Daluth és még valaki egyszerre. – Mindenre gondolsz, ó, Elryn.
Sötét gondolatok ide vagy oda, Shar „mágusai” elérték a követ, melyet Vaelam talált meg puszta véletlenségből. Két mohos fatörzs között hevert, és szinte teljesen elborították az évek óta rajta rothadó levelek, de a nagy K tisztán kivehető volt a felszínén. A mélyen belevésett betű egy kicsivel több helyet foglalt el, mint a díszes templomi nagyszékek némelyike; a kő hatalmas volt és öreg.
Elryn előredőlve vizsgálgatta, nem törődött vele, hogy elrejtse saját, gyorsan növekvő izgalmát. Mágia. Valami belső hatalmának kell lenni... erős mágiának... és a mágia az, amiért idejöttek.
– Takarítsátok le! – parancsolta, és büszkén hátralépve figyelte, ahogy társai engedelmeskednek. A kő legalább olyan szélesnek bizonyult, mint egy ember a hátán fekve, vagy kétszer olyan hosszúnak és olyan vastagnak – legalábbis abból ítélve, ahogy a földbe süllyedt az egyik sarkánál – mint egy kard pengéjének hossza.
Amikor letakarították, Shar papjai a tömör kőre bámultak... és az türelmesen nézett vissza rájuk hatalmas betűszemével.
Mintha tudta volna, hogy ki fog előbb pislogni.
Amikor a csend már kezdett kényelmetlenül hosszúra nyúlni, az alacsonyabb rangú papok elkezdtek kérdő pillantásokat vetni vezérükre. Elryn felsóhajtott, majd megszólalt:
– Daluth, használd azt a varázslatot, amivel varázslók felfedik a mágia jelenlétét. Nem látok rajta semmilyen jelet, de kell lennie, ha működik valahogyan!
Daluth bólintott és úgy tett. Elryn legalább annyira meghökkent volt, mint a többiek, amikor a pap felemelte a fejét, és lassan kimondta az eredményt:
– Nincs benne mágia. Sem a kőben, sem körülötte a dolgokban. A varázslatom hatótávolságán belül semmi más mágia nincs, mint ami abban a néhány tárgyban lakozik, melyeket magunkkal hoztunk.
– Lehetetlen! – csattant fel Elryn.
Daluth lassan bólintott.
– Egyetértek... de a varázslat nem hazudhat, ugye?
Ahogy Elryn ott állt és társára bámult, körülöttük a megkönnyebbülés hangjai hallatszottak – hangosan kiengedett lélegzetek – Shar többi híve felől, és némelyikük úgy állt fel a kőre, mintha valaki odahívta volna őket.
Elryn megpördült és egy figyelmeztető kiáltás indult el torkából az ajkai felé – de örökre rab maradt odabent. A neki alárendelt papok a kövön álltak, és úgy szemlélgették a környező erdőt, mintha valami megbűvölt kilátóban lennének. Nem csaptak le rájuk villámok, egyikük sem változtatta meg az alakját vagy rogyott össze sikoltozva, a jól ismert arckifejezésekkel.
Ehelyett egytől egyig csak álltak ott, azután pislogni kezdtek egymásra, mint akik nagyon várnak valamit, végül Hrelgrath szólalt meg:
– De hát kell itt lennie valami mágiának, valami célnak amihez a kő az eszköz... és nem lehet egy sírbolt fedele sem, mert egy sárkány kellene, hogy felemelje.
Daluth kérdőn megemelte az egyik szemöldökét.
– És csak mert nekünk semmi dolgunk sárkányokkal, ezért másnak sem lehet? És mi van, ha ez valamiféle raktár, amit a sárkányok építettek saját használatra?
– Az erdő közepén? Itt, a nyílt terepen, lent a földön, ahol a közelben még egy fél hegy sincs? Még ha beleszámítom, hogy nem sokat tudok a férgekről, ez akkor is tévedésnek tűnik – válaszolt Femter. – Nem, ez emberi munkának látszik... vagy törpékének, akik embereknek dolgoztak, vagy talán egy óriásé, aki jártas a kőfaragásban.
– De mi vagy ki lehet az a „K”? – tört elő a kérdés Vaelam gondolatai közül. – Egy király vagy egy birodalom?
– Vagy egy isten? – folytatta a sort Daluth halkan, de a hangjában volt valami, amitől minden tekintet felé fordult.
– Kossath? Egy erdőben? – kérdezte Hrelgrath csodálkozó hangon.
– Nem – válaszolta Vaelam izgatottan. – Mi is volt a neve annak a mágusnak a legendában, aki becsapta az isteneket, hogy ellopjon minden mágiát, és így ő legyen a leghatalmasabb? Klar... nem, Karsus!
És ahogy a név elhagyta az ifjú Shar-hívő ajkait, ő maga egy villanással eltűnt, még arra sem maradt ideje, hogy újra lélegzetet vegyen. Mindenki, még azok is, akik alig egy könyöknyire álltak tőle, a hűlt helyét bámulták a kövön.
A két másik bátor ember, akik vele együtt léptek fel a kőre, most hirtelen komikus sietséggel ugrottak le arról. Daluth zordan bólintott, de tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a pontról, ahonnan ifjabb társuk eltűnt. Elryn halkan szólalt meg:
– Nos, hát...
A négy megmaradt pap együtt bámulta csendesen a kőtömböt néhány ideges percig, mielőtt a legidősebb Rettegésvarázs szinte nagyvonalúan azt mondta:
– Daluth, kérlek, állj a kövön a betűre, és mondd ki a szót, amit Vaelam.
Daluth rosszallóan nézett vezérére, leolvasta arcáról, hogy ez kérés helyett inkább parancs volt, és a bizonytalant választva a biztos büntetés ellenében engedelmeskedett. Femter és Hrelgrath kényelmetlenül fészkelődött a helyén, ahogy legtehetségesebb társukat figyelték eltűnni. A félelem legapróbb jelét sem merték kimutatni, ahogy Elryn ismét megszólalt:
– Hrelgrath, hasonlóképp!
Hrelgrath olyannyira remegett a félelemtől, hogy csak nehezen tudta tisztán kiejteni a „Karsus” szót, de ugyanolyan gyorsan és minden mellékhatás nélkül tűnt el, mint elődei. Femter vállat vont, és meg sem várva a parancsot odament a kőtömbhöz, visszanézett Elryn bólintására várva, majd amikor megkapta, fellépett az óriási betűre, és társaihoz hasonlóan cselekedett. Újabb hamis varázsló tűnt el.
Egyedül maradva Elryn körbenézett, de mozgást vagy figyelő tekinteteket nem látva a fák között vállat vont, és követte alárendeltjeit.
Már jóval azelőtt, hogy az elffel harcoltak volna úgy gondolta, hogy ez az egész „szent shari mágus” dolog egy nagy tévedés – egy veszélyes tévedés. Rettegésvarázs Testvérek, csakugyan csodálatos terv! Mindenesetre ha ennek a teleportnak a másik oldalán nem valami mágikus csapda vár rájuk, akkor talán végre elegendő varázslatos dolgot találnak ahhoz, hogy elnyerjék Sötét Úrnő Avroana szent kegyét és elégedettségét egy időre. És talán elég ideig élnek még, hogy élvezzék is ezeket. Lassan elmosolyodott erre a gondolatra és kimondta a varázsnevet:
– Karsus. – A világ hirtelen megszűnt létezni egy pillanatra.

* * * * *

Vörös fény gyulladt a sötétségben és csillant meg fémen, számtalan ékkő ívesre csiszolt felszínével egyetemben. A fény a padlóból jött; bárhová léptek, a lábnyomaik világítani kezdtek.
Túl késő volt már figyelmeztetni a többieket a várakozó őrzővarázslatokra vagy lényekre – Vaelam térdig gázolt a csodába, és kiemelt egy kesztyűt, melyről zafírsor lógott, mint saját belső fényükkel izzó szemek: a felébresztett mágia fénye verődött vissza a kripta minden kincséről. Az alacsony mennyezetű terem tömve volt felhalmozott kincsekkel, legtöbbjük furcsa a szemnek, és látszólag mindből majd' kicsordult a mágia.
Elryn sikeresen tartotta vissza saját hangos hápogását, amit a látvány okozott. A tekintetből, amellyel Daluth nézett rá tudta, hogy ijedelme és csodálata egyaránt az arcára van írva.
Az ifjabbak nem vesztegették az időt. Hrelgrath szinte táncra perdült egy vértezettel, ahogy megpróbált levenni róla valamit, és Femter övében már egy sornyi pálca meredezett – a drágakövekkel gazdagon kirakott övben, melyet szintén innen szerzett valahonnan, és olyan jól állt rajta, mintha ráöntötték volna. Megváltozott a mérete, hogy passzoljon a férfi derekára, természetesen. A mohó tekintetű pap hamarosan egy másik halomban turkált, és karpereceket húzott elő belőle oda sem nézve; szeme már a következő zsákmányt kutatta. Vaelam felhúzta a kesztyűt és ő is újra kutatni kezdett.
Egyedül Daluth állt üres, feltartott kezekkel várva, hogy miféle mágiát eresztenek szabadon az óvatlan ifjak, és ő hogyan tudja majd semlegesíteni azt.
Elryn rosszalló tekintettel nézett körbe, de nem látott semmit, ami magától mozgott volna, de ugyanúgy nem látott sehol egy ajtót vagy bármi más kijáratot a kőfalú teremből.
– Oh, leghatalmasabb Rettegésvarázsok, gondolt rá bárki is, hogyan fogunk innen kijutni? – kérdezte csendesen.
– Karsus – mondta Hrelgrath egyszerűen, és az előbb a páncélruháról lerángatott gallér diadalmasan csörrent egyet a kezében.
Semmi sem történt, de Vaelam a terem egyik sarkába mutatott.
– Ott van egy másik nagy K betű a padlóba vésve. Az lesz az.
– Na igen, de vajon kivisz minket innen, vagy még mélyebbre kerülünk valami földalatti építményben? – kérdezte Daluth.
– Mi több, jómagam biztosan állítanék valamiféle őrséget a kincseimhez a tolvajok ellenében. Szerintem az ilyesmire a legjobb hely a kivezető úton van – tette hozzá Elryn, majd anélkül, hogy egyetlen lépéssel is arrébb mozdult volna megérkezése helyéről, egy szót mondott:
– Karsus. – Nem történt semmi, de nem volt meglepve.
Fémes csörrenések jelezték Vaelam újabb áskálódását – és ahogy Elryn a többieket figyelte látta, hogy Femter valamit becsúsztat a ruhája alá. Ujjai egy félig-meddig elrejtett, karra köthető erszényen dolgoztak.
– Ne vegyetek el olyat, amit nem tudtok magatokkal hozni – figyelmeztette őket az idősebb Rettegésvarázs. – És készüljetek fel rá, hogy mindent fel kell ajánlanunk a Sötét Úrnőnek, amit csak kiviszünk innen, nem számít, mennyire apróság. Folyamatosan figyel minket.
Femter intett egyet és tekintete találkozott Elryn tekintetével. Ajkai szólásra nyíltak, de Daluth megelőzte.
– Talált valaki olyasmit, aminek a hatalma nyilvánvaló?
Válaszképpen csupán fejrázásokat kapott.
Elryn a csizmája orrával nyitott fel egy fekete dobozt, és szemöldöke szinte a mennyezetig emelkedett, amikor meglátta a benne lévő gyűrűk tömött sorait. Lecsukta és megnézte mi van mellette.
– Daluth – kérdezte halkan, és fejével a csizmája melletti misztikumhalom felé bólintott –, az a karperec... az a szimbólum nem valamiféle gyógyításhoz tartozik?
Daluth az ékszerre nézett. Egyszerű volt, de tömör aranyból készült, és a szikrázó nap volt rávésve két kéz között tartva.
– De – mondta izgatottan. Felvette, hogy megmutassa a többieknek és felkiáltott:
– Találjatok még ilyeneket! Most ne keressetek másfélét!
A fiatalabbak így tettek, beleásva a kincsekbe és félredobálva őket, időről-időre elégedett kiáltásokkal egyenesedve fel. Daluth összeszedte az így talált tárgyakat, de ekkor Elryn szólt rájuk.
– Elég volt. Csak azt vegyétek el, amit magatokon viselve el tudtok hozni, hagyjátok itt a kardokat, sisakokat és effélét. Nem akarunk itt semmit sem felébreszteni. Számítsatok rá, hogy harcba keveredhetünk; senkit sem akarok túlsúlyos tárgyaktól botladozva látni.
Lenyúlt és kihúzott néhány jogart egy kupac fémkötéses könyv, tálak és kisebb dobozok közül. Azután mintha meggondolta volna magát; felkapta a fekete dobozt is a benne biztonságosan elrejtett gyűrűkkel együtt.
Néhány pillanatnyi munka kellett csupán az övén lógó hosszú tokokkal, és a jogarok immáron készenlétbe helyezve lengedeztek, a dobozt pedig ujjasának elejébe rejtette. Elryn készen állt, és röviden megszólalt:
– Vaelam, úgy hiszem téged illet a megtiszteltetetés. Vigyél ki minket innen!
A legfiatalabb Rettegésvarázs a kripta hátsó részében csendesen reá váró tisztásra nézett, és nyelt egy nagyot.
– Azt mondtad, hogy lehetnek őrzők...
Elryn bólintott.
– Minden bizalmamat beléd vetem és abba, hogy tehetségesen elbánsz velük a segítség megérkezéséig – mondta laposan és várt.
Az ifjú pap vonakodva indult el a zsúfolt teremben, és a betűhöz érkezve lelassított. Négy szempár figyelte, tulajdonosaik félig-meddig rejtekbe húzódva guggoltak le a beazonosítatlan mágia halmai közé. Vaelam tehetetlen haraggal és kétségbeeséssel telt tekintettel nézett vissza rájuk, majd valamely rejtett tartalékából erőt merítve kihúzta magát és elkiáltotta a szót.
– Karsus!
Ugyanolyan gyorsan és csendesen tűnt el, mint amikor először kimondta a nevet. És mintha ez lett volna a jel, valami megmozdult Hrelgrath mellett az egyik halomban, számos apró tárgy csörgése közepette emelkedve fel. A Shar-hívő botladozva lépett hátrébb, és hangtalan figyelmeztetést nyögött.
– Ne tégy semmit! – kiáltott rá Elryn. A megfagyott csendben a négy férfi figyelte, ahogy egy csillogó kard emelkedik fel előttük, hegye valahová Daluth és Elryn közé mutatott. Pengéje jó öt vagy hat láb hosszúnak tűnt, díszes markolatán számos ékkő kacsintgatott rájuk, az acél mentén pediglen állandóan változó formában nevek és rúnák villantak fel mágikus fénnyel.
– Hrelgrath, – parancsolta Elryn –, menj Vaelam után. Maradj lebukva és ne siess. Menj!
Amikor a második Rettegésvarázs is eltűnt egy halvány villanás közepette, a kard megremegett egy kicsit, de egyébiránt nem mozdult. Elryn figyelte egy ideig, majd kiadta következő parancsát.
– Femter, te következel!
A kard újra a helyén maradt. Már csak Daluth és Elryn maradt, amikor a vezér megkérdezte leghűségesebb társától:
– Arra az esetre, ha egy varázslat megakadályozná, hogy valaha is visszatérjünk, van valami, amit érdemes magunkkal vinnünk?
Daluth vállat vont.
– Éveket is el tudnék tölteni vele, hogy mindezt átkutassam... és még akkor is, a legtöbb dolognak csak néhány hatalmát ismerhetnénk meg. Ez itt csodálatos. Több mágiát halmoztak itt fel, mint amennyit Shar papjai az utóbbi évszázadokban elképzeltek maguknak. Ha csak egyetlen egy dolgot vihetnék magammal, akkor azt a négy egyforma botot választanám, abban az állványban. Majdnem mindegyikünknek jutna egy és biztosan használhatóak harcban. Ha sikerülne felébreszteni a hatalmukat, akkor még ha csak egy rövid időre is, de a főmágusok erőivel rendelkezhetnénk.
– Reméljük, hogy az a rövid idő éppen elég hosszúra nyúlik, – értett egyet Elryn –, amikor eljön. Kettő-kettő?
Még egy pillantást vetve a lebegő kardra óvatosan elmentek mellette. Daluth egyik hóna alá fogta a két botot, a másik kezével pedig előhúzott egy korábban zsákmányolt pálcát. A gyógyító eszközök az övére akasztva csörrentek meg. Elryn ránézett Daluth készenlétbe helyezett varázspálcájára, és keskenyen elmosolyodott.
– Nem merünk megbízni senkiben Szent Shar istennőt kivéve. – Ezen szavak közben megemelte a saját kezében tartott, hasonlóképpen készenlétbe helyezett varázspálcát, hogy Daluth jól lássa.
– Az odakint várakozó veszélyekre tartogatom, – mondta Daluth óvatosan – nem a... közelebbiekre. – Hangja hirtelen megváltozott; élesebb lett, ahogy figyelmeztetést kiáltott:
– Vigyázz a kardra!
Elryn megpördült, és a kardot ugyanott találta a levegőben függeni, ahol azelőtt lebegett. Még mindig csak a fordulásnál tartott, amikor hallotta, hogy Daluth nyugodtan hozzáteszi:
– Karsus.
Az idősebb Rettegésvarázs nagy ívben oldalra ugrott és éppen időben, mert Daluth sürgető, ellenállhatatlan kényszert érzet arra, hogy felébressze varázspálcája hatalmát. Elryn egy kupac megbűvölt ruhára érkezett, és felette metszően éles fénypontok sokasága töltötte meg a levegőt; sietve oldalra mászott, és még egy pillantást vetett a még mindig mozdulatlan kardra.
Körbenézett a teremben, le a vörösen fénylő lábnyomokra, melyek kezdték a száraz vér színét felvenni, végig a mozdulatlan kincshalmokon, és utána lenézett a ruhákra, amelyekre ráesett. Estélyi ruhák lehettek, amelyeket egy nemes hölgy viselt... felkapta az egyik ruhát, majd egy másikat is, és érezte a hatalmas mágia bizsergését az ujjaiban. Mind női ruhák voltak, mély vagy izgató kivágásokkal.
Elryn, Shar papja lenézett az egyikre, és egy pillanatra ledermedt a következmények végiggondolásától... azután vállat vont, és kezdte levetni a saját ruháit. Sietnie kell, ha a többieket távol akarja tartani a bajkeveréstől, vagy ismerve őket attól, hogy nélküle menjenek tovább. Az egyre halványodó fényben küszködve a lebegő kardon tartotta a szemét, és kicsit azért örült neki, hogy nincs egy tükör a falhoz támasztva. Most el tudta képzelni Avroana vigyorát, ahogy őt figyeli. Amikor végül felállt a jelre, és egyik szemét mindig a kardon tartva kimondta a nevet, sejtette, hogy ebből még egy cirkalmas átkozódás is kikerekedhet.

* * * * *

A valahavolt öreg és termetes tölgyfa füstölgő csonkja adta tanúbizonyságát valaminek, amit az ifjabb Rettegésvarázsok egyike ébresztett fel. Elryn sötét haragot érzett magában emelkedni, de mielőtt bármit mondhatott volna, Femter egy gyűrűt tolt elé izgatottan.
– Sötét Testvér, nézd! A gyűrű... Daluth legjobb fürkésző varázslataival próbálkoztunk, de elrejt minden mágiát, ami a viselőjéhez kapcsolódik. Egy láthatatlanná tett beholdersereggel be lehetne sétálni egy király tróntermébe.
– Az efféle nyers taktikák gyakran jóval hatásosabbak egy balladában, mint a való életben – válaszolta Elryn komolyan –, csak hogy a büszkeséget ne is említsük. – Tekintetével Daluth alakját kereste a többiek között és látta, hogy a pap éppen egyik gyógyító eszközt a másik után akasztja le óvatosan az övéről.
– Ah – fejezte ki elégedettségét az idősebb Rettegésvarázs –, egy bölcsebb módja az idő eltöltésének. Gyógyítsuk meg magunkat, és utána fordítsuk figyelmünket a pálcák és botok hatalmának kivizsgálására, mielőtt belépnénk a romok közé.
A következő pillanatokban még több fa szenvedte el az első tölgyéhez hasonló csapásokat.
A gyógyító tárgyak sokkalta hatásosabbaknak tűntek, mint az ismert hasonló hatalmak. A legutóbb kihozott négy botból kettő nem ismert más harci varázslatot, mint a mágusok által olyannyira közkedvelt „mágikus lövedékeket”, de a másik kettő tüzes sugarakat és mágikus robbanásokat idézett... és kettő olyasféle képességekkel bírt, mely kiszívja a mágiát a megérintett tárgyakból, és még használója varázslataiból is, hogy erősítse saját támadásának pusztító erejét.
– Micsoda fénylő szerencse! – röhögött Vaelam miközben egy újabb tehetetlen tölgyfát robbantott hamuvá.
– Szerencse? Szent Shar vezetett ide minket, Sötét Testvérem – mondta Elryn komolyan, bár inkább csak a távolról figyelő papnőknek játszott. – Mindig Shar vezérel minket... jobban teszed, ha sohasem felejted ezt el!
– Igenis – válaszolta Vaelam sietve, majd szívből jövően ismét felnevetett, amikor a bot a kezében újra felüvöltött... és egy újabb fa vált önnön hamvaivá az előretörő lángoktól, melyek megolvasztották a leveleket a környező fák mindegyikén.
– Vaelam testvér! – csattant fel Elryn élesen. – Hagyd abba ezt az értelmetlen és pocsékló pusztítást. Nem szeretném, ha kigyulladna köröttünk az erdő vagy hogy száz mérföldes körből idecsődíts minden druidát, aki bosszút akar állni ezért. Már elfeledted Iyrindyl vesztét?
Vaelam grimaszolt, de nem úgy nézett ki, mint aki szeretné abbahagyni a gyakorlást. Mint valami vérszomjas harcos, aki most kapta a kezébe élete legjobb pengéjét.
– Megbocsátásodat kérem, Sötét Testvér, – mondta sietve és alázatosan – elfogott a hatalom heve. – Megnyalta ajkait, keményen maga mellé döfte a botot és feltett egy kérdést:
– Tudod milyen kísértés ilyesmivel a kézben állni és nem lecsapni mindenre, ami idegesíti vagy szemben áll az emberrel?
– Igen Vaelam, ha már itt tartunk, tudom – válaszolta Elryn és kicsit megemelte a kezében tartott pálcát... ami így egyenesen Vaelam arcára mutatott. Vaelam odanézett és elsápadt, és az idősebb Rettegésvarázs zordan folytatta. – Ez is csak egy a sok kísértés közül.
Elryn halványan elmosolyodott és visszadöfte a pálcát az öve mögé.
– Igen – tette hozzá lassan, és egy nyugodt lépést tett a romok irányába –, egy a sok közül.
Kurtán mutatta a többieknek, hogy kövessék, azok vonakodva engedelmeskedtek. Vaelam megállt, hosszan nézett vissza a kőtömbre és mögötte az erdőre – hirtelen Daluth hideg tekintetével, s megemelt varázspálcájával találta szemközt magát, aki utóvédként mögöttük jött.
Vaelam sikeresen kierőszakolt magából egy félmosolyt, és megfordulva a többiek után, a végzete elé indult.

* * * * *

– Ezen a levélen, pedig az ilyen pöndörödés azt mutatja, hogy...
Csillaghozó megállt beszéd közben és felpattant, majdnem összeütve a fejüket. Umbregard hátrébb ugrott, és az elf kitárta karjait.
Ahogy ott állt drámaian széttárt karokkal, az elf hátravetette a fejét és kinyitotta a száját, mintha az eget akarná megízlelni.
Csend zuhant közéjük. Umbregard figyelte egy darabig szoborszerű barátját mielőtt meg mert volna szólalni.
– Csillaghozó?
– Remélem nem azt hitted, hogy valaki beleköltözött a testembe, csak mert abbahagytam a mozgást? – jött a válaszkérdés, és az elf egy mozdulatnak látszó, hihetetlen könnyedséggel összekapcsolt mozdulatsorral az emberre nézett, körbefordult, s végül megragadta Umbregard karját. – Tudsz talán körülöttünk valamiféle testrabló varázslómunkáról, amit nem vettem észre?
– H-hová megyünk? – kérdezte az ember válasz helyett, ahogy egy vékony, de erős holdelf végigrángatta a fák közötti ösvények egyikén, mélyzöld félköpenye örvénylett mögötte.
– Ahová kell és hívnak – válaszolta az elf szinte nemtörődöm hangon, és lassan már futásra kényszerítette az embert.
– És hol... – lihegte Umbregard, bár már lefelé ereszkedtek egy dombról, és nem fölfelé tartottak – ...lesz az?
– Egy erdőben, mely majdnem olyan idős, mint ez itt, a tenger egyik szárazföldbe nyúló karján túl – válaszolta Csillaghozó, hangja és lélegzete nyugodt volt, mintha még mindig azon az óriási levélen heverne kényelmesen ahelyett, hogy az erdőben ugrálva kerülgeti a fatörzseket. – Nem olyan hely, amelynek a nevére emlékeznek az emberek.
– Miért? – kiáltott Umbregard olyan sebesen futva, ahogy életében még sohasem kellett.
Az elf egy fél lépéssel előtte járva majd' kitépte a karját.
– A fák égnek – válaszolta Csillaghozó. – Olyan hirtelen gyulladnak ki, mintha villám vagy tűzvihar csapna le rájuk egy olyan égből, melyen nincs viharfelhő – és itt is vagyunk!
Átugrottak két tölgyfa között, melyek szinte teljesen egyformának tűntek, alig három lábnyira álltak egymástól, és a közöttük terjengő félhomályból valami kékes színű köd nyúlt ki, hogy elkapja és elröpítse őket egy másik helyre. Umbregard a következő lépést már egy másik erdőben tette – egy szárazabb, és valahogy sokkalta csendesebb erdőben. Hátra akart nézni, de Csillaghozó ekkor hirtelen megállította, és hihetetlen sebességgel tarkón fogva az embert az arcába suttogott.
– Ne csapj szükségtelenül zajt, és ne kiálts oda senkinek, akit meglátsz... még ha régi barát is az illető. Hmmm... főként a régi barátoknak ne!
– Miért? – kérdezte Umbregard szinte kétségbeesetten; lassan kezdte úgy érezni, hogy a „miérten” kívül minden más szót feleslegesen tanult meg.
– Hogy tovább élj – válaszolta Csillaghozó két ujjával megérintve Umbregard ajkait. – Azért, hogy tovább élj.

* * * * *

A Főnixtorony sötét volt, hideg és magányos. Az erődöt vastag tüskebozót, feldúlt sziklamező és nyaktörő szakadék vette körül, amit a gólemei ástak, mielőtt teljesen szétestek volna. Tenthar viszonylag biztonságban érezte magát; csak a legelszántabb kalandozók juthatnak el hozzá. Viszont ha efféle veszély adódik, akkor nagyon jónak kell lennie a rejtőzködésben... vagy a meghalásban.
A Főnixtorony fővarázslójának magányossága már régen unalomba fordult – mennyiszer lehet elolvasni az öreg és ismerős varázskönyveket anélkül, hogy bármit is kipróbálnál belőlük? Már fárasztotta a pincékbe vezető út, ahol úgy vadászott a gombákra, mint valami szörnyűséges bestiákra. Ha már itt tartunk; a tornyon belül már a repülésbe is belefáradt.
Az utóbbi időben már csak annyit látott a világból, amennyit az ablakai mutattak neki. Pirkadattól alkonyatig élt, és vigyázott rá, hogy ne használja el azt a nyolc értékes gyertyavéget, amit az egész toronyban összesen talált. Ő, Tenthar Taerhamoos, aki szükség esetén fényt szokott idézni. Sötétedés után a fény felhívhatja rá a kalandozók vagy valamilyen éhes bestia figyelmét, hogy valaki van a toronyban. Nem egészen két napja éppen időben reteszelte el az ajtókat és az ablakok spalettáit. Utána órákig a félelemtől remegve és száraz ajakakkal ült az egyik sarokban; hallgatta, ahogy a dühös peryton időről időre nekitámad szarvával az öreg fának. Csak remélhette, hogy az sokáig kitart.
És ha egy ilyesféle ellenfél bejut a toronyba, akkor mit tehetne? Nem volt számottevő ereje vagy használható jártassága a fegyverekben, varázslatai pedig egyre inkább megcsúfolták hatalmát – vagy legalábbis amikor nem segítette meg őket az értékes medalionnal, mely minden használattal egyre szürkébbé változott.
A varázslás káoszának korai napjaiban túl sokszor fordult hozzá, amikor még eszeveszetten kereste a magyarázatokat arra, hogy mi történhetett és miért. Most már csak ült ott a végtelen félhomályban, és várta a pillanatot, amikor a mágia újra engedelmeskedik neki – vagy valaki, valami bejut a Főnixtoronyba és megöli.
Tenthar minden reggel lement az udvarra vezető átjáróba, és megidézett egy nagyon egyszerű varázslatot. Azután figyelte, ahogy az udvar közepére kitett kőtömb lilára változik, megolvad, virágok nőnek ki belőle vagy bármi más történik, amit Mystra aznapi hangulata meghatároz. Minden reggel abban reménykedett, hogy a mágia visszatér eredeti formájába, és ő folytathatja azt az életét, melyben a Főnixtorony fővarázslója lett.
Az udvarra vezető átjáróba tett látogatása minden reggel csak csalódást hozott.
Minden reggel rosszkedvűen mászott vissza a hideg és magányos konyhába, forralt magának valami zöldséget, és levágott egy újabb darabot a márványfedő alatti sajtból. Azután felment a lépcsőkön egy nagy ablakhoz, ahol újra betanulta a varázslatot, amit aznap reggel elhasznált. Minden nap keserűbb szájízzel telt el az előzőnél.
Már szinte odáig jutott, hogy használja a medált és elrepül innen minél messzebbre. Esetleg kereshetne egy távoli birodalmat, ahol senki sem ismeri az arcát, lehetne írnok, és elfelejthetné a szörnyidéző főmágust, aki valaha volt.
Igen, állandóan lelkében hordva a sajnálkozás szellemét...
Valami összetört a szomszédos szobában; olyan hangja volt, mint egy tucatnyi üvegpohár félig-meddig dallamos csilingelése. Tenthar egyetlen pillanat alatt felpattant és az ajtónál termett – ah!
A varázslat figyelmeztette csak, amit egy elf fakapura helyezett Gubancfa közelében... valaki éppen most használta, hogy délre utazzon Csillagköpönyeg környékére. Ez az! Már kezdett belebetegedni, hogy csak bujkál itt és nem csinál semmit.
– Költöznek az elfek – mondta Tenthar Taerhamoos a lába előtt heverő üvegszilánkoknak. – Oda kell mennem... legalább annyit megtudhatok a varázslatoknak erről a káoszáról, amennyit ők. – Lement, és tőrével vágott magának egy nagyobb darab sajtot, becsomagolva beledobta egy tarisznyába a varázskönyvével és a pengével együtt. Így útra készen szólította medálja szikrázó hatalmát, és megidézett egy varázslatot, amit még jóval régebben készített elő.
– Legyetek jók, vén kövek – mondta a Toronynak és úgy nézett körbe, mintha utoljára tenné. – Visszajövök... ha tudok.
Egy pillanattal később a lábnyomai hűlni kezdtek az üres szoba padlóján. Egy újabb pillanattal később pediglen újabb fakapu figyelmeztető varázslata szórta tele egy szoba padlóját csilingelő üvegszilánkokkal. Senki sem hallotta.
Szóval valami ilyesminek kellene lennie egy főmágus életének.

* * * * *

Olyan izgatottság lángolt benne, dobolt a torkában, mint amilyet már hosszú évek óta nem érzett. Óvatosan, Saeraede! Ne siesd el... úgy remegsz, mint egy szűz, pedig azóta már évszázadok is elteltek.
Saeraede fekete füstként lebegett fel óvatosan a barlang hátsó részének mennyezetén egy repedéshez a sötétségben és ki a fölötte húzódó nagyterembe.
Ezt a varázslatot már jóval régebben előkészítette, és senki sem nyúlt hozzá azóta. Amikor megidézte, szürke füst lebegett elő és telepedett meg az aknában, mint valami fedélkő. Felülről úgy nézett ki, mint egy kőemelvény a padlón ott, ahol azelőtt a kút volt; teljesen elrejtette azt – és a zsákmánya ugyanúgy csapdába eshet benne, mintha hirtelen megszilárduló kő lett volna ott.
Saeraede hagyott magának néhány lélegzetvételnyi időt, mielőtt visszament a barlangba. Most pedig hagyjuk, hogy a herceg kiszabadítson rabságomból... és saját akaratából érje el végzete.
Úgy vágott át a barlang levegőjén, mint egy nyílvessző, melyet magasról lőttek ki a föld felé; Elminster dermedten nézett fel valamiféle mágikus zavart érezve – de nem látott semmit és hosszú, gyanakodó vizsgálódás után visszatért óvatos előrehaladásához. Eljött az ideje, hogy Saeraede megérintse az egyik rúnát, és az halvány fénnyel izzani kezdjen.
Elminster megállt a rúna előtt, és lenézett az ismeretlen vonalakra. Nem ismerte fel a jel egyik részét sem. Bonyolult és ősi, ami a bukott Netheril felé terelte gyanakvását... vagy valamelyik utódbirodalma felé, melyek a romjaiból emelkedtek ki saját varázsló-királyaikkal. Feltéve, hogy a rothadó tekercsekre írt ősi történelemnek, amit évekkel ezelőtt olvasott valahol, hinni lehet.
Csak ez az egy fénylett. El feszülten figyelte.
– Titkok rejteznek itt – mormolta maga elé –, de kinek a titkai?
Csak a csend válaszolt. Athalantar utolsó hercege elmosolyodott egy pillanatra, felsóhajtott és egy kötéseket felbontó mágiát idézett meg.
Szavainak halk visszhangja még a barlang falai között kavargott, amikor egy szellemszerű fej és két váll emelkedett ki lassan a fénylő jelből. Sötét szempár, nemes vonású arc, hosszú, formás nyak, kábítóan szépséges váll bontakozott ki fogságából. A szép formájú fejet övező hajkorona a vállak alá omlott, de hosszát csupán sejteni lehetett, ahogyan eltűnt a rúnában.
– Szabadíts meg! – a hang halk suttogás volt csupán, magányos sóhaj a távolból. – Ha az istenek kedvességet és kegyelmet ajándékoztak neked, szabadíts meg!
– Ki vagy te? – kérdezte halkan El hátrébb lépve és letérdelve, hogy közelebbről is megnézze a szellemszerű arcot. – És mik ezek a rúnák?
A szellemszerű ajkak megremegni látszottak. Amikor a távoli hang ismét megszólalt, azt a jellegzetes, magas csengést hordozta, mint mikor valaki kínok felett diadalmaskodva beszél.
– Saeraede... Saeraede Lyonora. Oly régen kötöttek meg, hogy nem tudom mennyi esztendő telhetett el azóta.
Ezeknél az utolsó szavaknál láthatóan halványodni kezdett, és kicsit mélyebbre süllyedt a rúnába.
– Ki kötött meg? – kérdezte Elminster gyorsan körülnézve a várakozó, figyelő sötétségben. Nem tudta magáról lerázni az érzést, hogy valaki figyeli... és nem csupán az előtte lévő, sötét szellemszemek felől érezte ezt.
– Az, aki ezeket a rúnákat alkotta – suttogta a szellemnő. – Az én akaratom esszenciájából nyerik energiáikat, ahogy az idő múlik.
– Miért kötöttek meg? – kérdezett ismét Elminster, és a sötét szempárba nézett, melynek mélyén mintha apró csillagok szikráztak volna.
A válasz annyira halk sóhajtás volt csupán, hogy alig hallotta.
– Karsus kegyetlen volt.
Athalantar utolsó hercegének szemöldöke felszaladt szinte a homloka közepéig ezekre a szavakra; ismerte a nevet. Minden Mágusok Legbüszkébbike, aki őrültségében az isteni hatalmakra tört, és végtelen szenvedést kapott cserébe.
A Karsus név veszélyt jelentett minden mágusra, aki egy kicsit is olvasottabb volt az átlagosnál. Elminster szemei elkeskenyedtek, és hátralépve egy varázslatot mormolt. Lehetett megkötött szellem, élőhalott, varázslóárny vagy élő nő, tudnia kellett az igazságot – vagy megismernie a hazugságokat. Természetesen ez a Saeraede lehetett valamiféle tehetséges varázslónő is, talán Karsus egyik nagyobb riválisa vagy okosabb tanítványa, hogy ilyesféle megkötésre lett kiválasztva. A nő tudni fogja, hogy csak igazságvarázst alkalmazott.
Tekinteteik összetalálkoztak és Elminster vállat vont. A nő olyan igazságtartalommal válaszolhat a kérdéseire, melyeket ő igaznak hisz és ezáltal elrejti majd a valóságot. Mintha fegyverekkel párbajoznának, ezután gondosan meg kell válogatniuk a szavaikat. Megidézett maga köré egy védelmező varázsköpönyeget – már akkor meg kellett volna tennie, amikor lemászott az aknán –, és előrelépett.
Mögötte észrevétlenül az újonnan ébredő harag lángjai lobbantak fel a szempárban, mely a barlang legmélyebb sötétségéből figyelte Elminstert.
– Mit akarsz vagy mit kell tenned, amikor kiszabadulsz? – kérdezte El a fejtől.
– Újra élnék – jött a halk válasz. – Ó, ember, szabadíts meg!
– Mit kell tenni a rúnákkal, hogy kiszabadulj?
– Ébressz fel egyszerre mindig csak egyet, – nyögte a szellemnő –, akkor kimerülnek.
– Miféle hatalma van a rúnáknak?
– Karsus képét idézik fel, amely a mágia módjait tanítja a türelmesen figyelőnek. Karsus a saját mását akarta kiművelni velük, melyet itt rejtett el.
– Mi történt vele? – kérdezte Elminster élesen és sietve, hogy hallja a választ még mielőtt az igazságvarázs hatása elmúlik.
Sötét, csillagokkal pettyezett tekintet mélyedt nyugodtan El szemébe.
– Amikor a tudatom visszatért hozzám megkötésem után sok-sok évvel, fejetlenül és fonnyadtan ült a trónon. Nem tudom, hogyan lett ilyen.
A varázslata semmivé foszlott már a második szónál, de El valahogy hitt neki.
– Saeraede, hogyan szabadíthatlak ki?
– Ha van valami ellenvarázsod, ami felbontja a mágikus kötelékeket, akkor alkalmazd rám... ne rúnára, hanem énrám.
– És ha nincs efféle mágiám?
A sötét szemek felszikráztak.
– Állj fölém úgy, hogy a köpönyeged megérintse a rúnát, és én benne legyek. Azután idézz egy egyszerű varázslövedéket a rúnára. Ami ezután következik, az téged nem érinthet meg... és én kiszabadulok, de előre szólok, hogy ez a köpönyegedbe kerül.
– Készülj fel – válaszolta Elminster és előrelépett.
– Ember, olyan régóta várok már, hogy biztosan fel vagyok készülve. Ne érintsd meg a rúnát a csizmáddal.
Athalantar utolsó hercege jól megnézte, hogy lába valóban a fénylő jel mellett van-e, és óvatosan varázsolni kezdett. Kékesfehér fény jelent meg körülötte és örvénylett fel, majd a rúna vakítóan felfénylett, és hallotta Saeraede távoli nyögését.
A szellem-nő gyorsan és lihegve lélegzett, ahogy kizuhant az összeomló varázsköpönyegből. Elminster vad örömöt látott a fehér arcon felfényleni. A mágia mintha beleolvadt volna, és szellemteste minden pillanattal szilárdabbnak tűnt... anyagibbnak. Enyhén tépett körvonalú alakján sötét színű ruha jelent meg. Keskeny derekú volt és olyan magas, mint Elminster; haja kiengedve omlott le egészen a csípőjéig, mint valami selyemtömeg. Szemöldökei meglepően sötétek a zöld szemek felett. Arca kedves volt és büszke, nagyon-nagyon szépséges.
– Üdvözlet, megmentő mágusom – mondta hálától csillogó szemekkel, amikor a mágia utolsó fényszikrái is beleolvadtak a testébe. Amikor megszólalt, egy apró lángnyelv szökött ki az ajkai közül. – Saeraede áll előtted. – Habozott egy pillanatig, majd kinyújtotta egyik gyönyörű kezét. – Tudhatom a neved?
– Elminster, csak így hívnak – mondta neki El, és óvatosan hátrébb lépett, hogy kikerüljön kartávolságból.
– Elminster – lehelte a nő szikrázó szemekkel –, hálás vagyok!
Megölelte magát, mintha még nem hinné el, hogy újra szilárd alakot öltött, és előrelépett a rúnáról – a lábaira tüskés sarkú és hegyes orrú csizmák nőttek a semmiből.
Abban a pillanatban, ahogy lelépett róla, a rúna összeomlott. Fehér tűzoszlop csapott fel belőle, kétszer olyan magas, mint egy ember, és füst gomolygott minden irányba. Elminster hunyorogva még egy lépést hátrált – és valaki a sötétben úgy tett, mintha előre akarna rohanni, de végül a helyén maradt... nem messze a mágus gyanútlan hátától.
– Saeraede – kiáltott fel Elminster a feltörő mágiát nézve –, mi ez?
– A rúna mágiája – válaszolt a nő nyugodtan rámosolyogva. – Karsus felkészítette, hogy nagy hatást gyakoroljon az idegenekre. Csak ártalmatlan illúzió. Nézd.
Megfordult és érdektelen arccal belenyúlt a lángoszlop körüli füstbe. Az mintha megfagyott és összesűrűsödött volna a levegőben az érintésétől.
Rúnákból felépülő boltív szilárdult meg a füstből keletkezve meglepő gyorsasággal. Mintegy keretbe foglalta a lángoszlopot, és egy falban folytatódott, mely minden részletében ugyanolyan szilárdnak és öregnek tűnt, mint a barlang kövei – de néhány lábnyira a padló felett lebegett. A boltívre vésett rúnák megegyeztek azokkal, melyek a padlót borították, kivéve azt, hogy lángoltak és villámokat köptek... a felébresztett mágia apró villámai szinte folyamatosan a rúnák között ugráltak.
Saeraede nyugodtan figyelte a kibontakozó jelenetet, és Elminster egy hirtelen gondolattól vezérelve odalépett, majd az üres trón felé mutatott.
– Leülsz?
A varázslónő mutatott neki egy szemkápráztató mosolyt, szótlan köszönetre emelte a kezét – és leült. A trón nem változott meg, a nő sem, akármilyen feszülten figyelt. Hmmm, hát jó. Akkor ismét nem volt mit kifigyelni.
Ahogy Saeraede keresztbetette a lábát, és hátradőlve kényelembe helyezte magát, egy arc jelent meg a füstben – egy fiatalos arc hátrasimított hajjal, gubancos szakállkezdeménnyel és két aranyszínben lángoló szemmel. A szemek a trónra néztek, és amikor Elminster elhúzta egyik karját a tekintet előtt, meg sem rezdültek.
A barlang levegője hirtelen megtelt az izgatottság szikrázó táncával. Büszke ajkak nyíltak szólásra, és a hang mennydörgésként visszhangzott a barlangban és Elminster elméjében egyaránt.
– Karsus vagyok! Hódolj be és rettegj tőlem! Én vagyok az Urak Ura, az Isten Az Emberek Között, az Ősi Hatalom! Minden mágia a birtokomban van, és mindenki szenved, ki áldásom nélkül használja. Távozz és élj. Maradj és első átkom azonnal munkához lát rajtad. Kiszippantja az emlékeket elmédből, amíg nem marad ott több a sóhajtozó árnyaknál.
Az utolsó szavaknál Elminster végig a trón felé nézett, de Saeraede nyugodtan ült, és a fej körül lángszerűen kavargó hajat nézte, melynek szálai között a boltív rúnáiból kiugráló villámok játszadoztak. A hatalomtól dús szavak még mindig a barlang falai között keringtek, kélt visszhang játéka szerint mozdulva, s leereszkedő port hagyva maguk után. A por szikraesővé válva szállt alá, és magával vitte az egész illúziófalat is.
Egy kegyetlen mosollyal az arc lehunyta lángoló szemét, és hátrafelé visszaolvadt a lángoszlopba. Néhány pillanat telt csak el, és a lángok is visszacsúsztak a rúnába, mely még egyet pislantva kialudt. Sötéten és élettelenül hevert a padlón, mintha csak úgy odadobták volna.
– Rád hatott ez az átok? – kérdezte Elminster, és körbefordult, hogy szembenézzen a nővel.
Az halvány félmosolyra emelte ajkainak egyik sarkát.
– Soha... és nem is érintett meg soha senkit, mivel csak egy ócska blöff. Higgy nekem; számtalanszor láttam már az esztendők során, amikor magányosnak éreztem magam, és egy másik emberi hangra vágytam a sajátomon kívül. Üres fenyegetőzés csak, nem több.
Elminster bólintott és szinte remegni kezdett a mohóságtól.
– Hogyan láthatja valaki a jeleneteket, melyeket a többi rúna rejt?
Saeraede előremutatott.
– Ott, a mellette lévő rúnában van a két legpusztítóbb varázslata... olyan mágia, amit senki sem ismer, mióta ő itthagyta ezt a világot... persze van benne egyfajta védelmező pajzs és egy gyógyító mágia is. Azért helyezte el így őket, hátha harcra kerül sor idebent.
Előremutató ujja arrébb mozdult.
– Abban másik négy varázslat van, melyek ugyanolyan hatalmasak, mint a harci mágia, de jóval evilágibb használatúak. Az egyik egy lebegő „világtükröt” alkot, azoknak hasznos, akik messziről akarnak dolgokat befolyásolni. A második képes megállítani a folyókat, amíg rohanásuknak valaki új medret nem ás; a harmadik pediglen örökre megvédelmez egy területet egyfajta varázslattól vagy varázslatok egy iskolájától, de kínosan pontos. Azt mondják megoldható vele, hogy a villámot beeressze, de a láncba kapcsolt villámokat már ne. Az utolsó megóvhat egy személyt a bántalomtól, miközben valamelyik végtagját vagy belső szervét megváltoztatják... Karsus leggyakrabban arra használta, hogy áthelyezze az agyat vagy a szívet egy másik helyre, karmokat növesszen a kézre, esetleg valakinek több szemet adjon... ahogy én emlékszem, néhány embernek kopoltyút adott, hogy a víz alatt is dolgozhassanak.
Saeraede intett egyet a rúnák íve felé.
– A többi jel kisebb varázslatokat tartalmaz, mindegyik négyet... és maga Karsus mutatja be a használatukat, kihangsúlyozva a hátrányokat, az előnyöket és a főbb stratégiai felhasználhatóságot.
Meglátta a tudáséhséget Elminster arcán és elmosolyodott. Annyiszor látta már ezt... úgy látszik, még a Kiválasztottak is mohó gyermekként viselkedtek, amikor új játékokat mutogatnak nekik. Várta a kérdéseket, melyekről tudta, hogy hamarosan előbukkannak.
Elminster megnyalta hírtelen kiszáradt ajkait, nyelt egy nagyot és megszólalt.
– Megkérdeztem, hölgyem, hogyan lehet megnézni egy-egy rúna tartalmát... de erre nem válaszoltál. Titok talán, vagy veszélyes?
Saeraede először csak egy meleg mosollyal válaszolt.
– Nem, uram. Nem vagy Karsus, hogy képes légy olyasféle mágiához folyamodni, mely csak az ő fajtájának engedelmeskedett... amúgy pedig idő és türelem kérdése az egész.
Elminster kérdőn emelte meg egyik szemöldökét, és a nő mosolya előbb kiszélesedett, majd szomorúságba fordult át.
– Csak én tudom életre kelteni a rúnákat – mondta csendesen –, és én is csak havonta egyszer vagyok képes előhívni egynek a hatalmát egy névtelen varázs miatt, amit még Karsus bocsátott rám. Ezt a varázslatot nem ismerem, nem tudom, hogyan kell létrehozni és nem tudom megtanítani másoknak sem. Egyszerűen csak akkor tudom előhívni, amikor eljön az ideje... és nem kétlem; ez az egyetlen oka, hogy még létezem.
Elminster szólásra nyitotta a száját, szemeiben mohóság lángolt továbbra is, és Saeraede felemelte egyik kezét, hogy megálljt intsen.
– Veszélyről kérdeztél? Van egy veszélye a dolognak; hosszú évek teltek el megkötésem óta, és hatalmam igencsak megcsappant ezalatt. Egyetlen rúnát tudok felébreszteni, nem többet. A következő már elpusztítana... és az összes itt rejtező mágia elszivárogna egyetlen pillanat alatt és örökre elveszne; nem létezhet nélkülem.
– Akkor hát nincs módja, hogy meglássuk Karsus varázslatait itt, vagy legalábbis csak négyet egy hónapban?
– Van rá mód – válaszolta még mindig halkan Saeraede –, ha használod az utolsó varázslatot, amiről beszéltem, de nem kopoltyút vagy farkat adsz vele, hanem mágikus erőt... a gyógyító varázs mágiáját vagy életerőt, esetleg életerőtől dús helyre viszel, ahol a Művészet hatalma áramlik, és fel lehet tölteni a mágiával bíró eszközöket. Ez mind működhet.
Elminster dermedten bámult.
– És akkor most itt kell rejtőzködnünk egy hónapig, hogy megnyithassuk azt a rúnát, amelyikben az a varázslat van?
Saeraede széttárta kezét.
– Kiszabadítottál és felébresztetted az első rúnát. Én képes vagyok most felébreszteni egy másikat... és az életemmel tartozom neked. Szeretnéd látni a rúnát, melyről beszéltem és azt a varázst tartalmazza, amivel életben maradhatok, amikor kioldom a többi rúnát is?
– Igen, szeretném – válaszolta Elminster mohón előbbre lépve.
Saeraede felállt a trónról és figyelmeztetően tartotta fel egyik kezét.
– Ne feledd – mondta rekedten –, maga Karsus mondja el, hogyan működik a varázs és a rúna azután örökre halott lesz. A most még bárki által használható varázslatai vele együtt halnak el.
Tett két lépést Elminstertől elfelé, majd hirtelen megpördült,, és lemutatva a rúnára szembenézett vele.
– Annak is van módja, hogy újra láthasd... de ez már a bizalmadon is múlik.
Elminster szemöldöke ismét kérdőn megemelkedett.
– Mondd!
Saeraede olyan mozdulattal tárta szét karjait, mint amivel a kereskedő mutatja a rablónak, hogy nincs nála fegyver.
– Táplálhatod energiával a rúnát rajtam keresztül. Érints meg amikor a rúna felett állok, és próbáld meg létrehozni a varázslatodat úgy, hogy a rúna legyen a célpontja. A kötés, melyet Karsus helyezett belém, megvéd és varázslatod erejét a rúnába vezeti. Egy nagyobb varázs megtenné... vagy két kisebb.
Athalantar utolsó hercegének szemei elkeskenyedtek.
– Mystra őrizzen meg – mormolta, és vonakodva előrenyújtotta egyik kezét.
– Elminster – mormolta a nő kedvesen –, tartozom neked az életemmel. Nem lehetek ártalmadra. Tégy meg minden előkészületet, amit csak szeretnél... vakítás, megkötés, amit csak akarsz. – A fiú felé nyújtotta karjait; csuklói a megadás jelével keresztbetéve egymáson. – Nincs okod félni tőlem.
Elminster lassan előrelépett, és megfogta a nő hideg kezeit.

 

 

Tizenkilenc
TÖBB VÉR, MINT VILLÁM

Egy uralkodó nyelvének villámlása több vért fakaszthat egyetlen éjszaka alatt, mint amennyi az ő súlya aranyban mérve.

Holdezüstös Mintiper, dalnok
a Nagy változások születnek
című balladából
először nagyjából a Kard és
a Csillagok esztendejében előadva

Saeraede érintése hideg volt – hidegebb, mint a legjegesebb folyó, amelybe valaha is beleesett.
Az istenekre!
Elminster elfelejtett levegőt venni, túl kábult volt ahhoz is, hogy felnyögjön.
Azon a szépséges arcon nem fénylett diadal, csak idegesség csillant meg a szemekben. Elminster belenézett a nő sötét tekintetébe, és hirtelen világgá üvöltötte kínjait, hangja visszhangzott a barlangban.
Egyetlen pillanat telt el, és egy még hangosabb üvöltés válaszolt neki, mely megrázta a barlangot, és fénnyel árasztotta el azt – fénnyel, amelytől a rúnák röviden fellángoltak, és egy sovány, lopakodó alak visszahúzódott a hasadékába, ahonnan addig figyelt.
Az egyik legjobb varázslata volt, és összetört, mint egy üvegserleg a köveken –, de semmit sem tett ezzel a remegő mágussal itt, a kezei közt. Ó, sötét szerencse; talán varázslatok voltak ezen a Kiválasztotton, melyek maguktól életre keltek, és a segítségére vannak? Nem baj, játsszunk tovább.
Saeraede felegyenesedett, szemei lángoltak.
– Ki...?
A fény, amely ezúttal csapott le a barlangra, nem akart pusztítani, inkább a maradandó varázslóság aranyszín oszlopa volt. Négy alak lovagolta meg a mágiát, lágyan érkezve a helyiség sima padlójára.
A fényoszlopból kilépők közül három idős volt már, és ijedt. Caladster, Tabarast és Beldrune egyaránt csodálkozva néztek negyedik társukra. A csendes Hárfás éppen most tört meg egy varázslatot, amely megrázta a fákat, amerre csak elindult, és egy egyszerű legyintéssel félresöpört egy vastag részt a kőpadlóból.
A helyén pediglen az aranyszínű fényoszlop jelent meg, mely lehozta őket ide.
– Elminster – szólalt meg a negyedik férfi, amint csizmái tollpihe-könnyedséggel padlót értek –, állj messzebb a rúnáktól. Mystra kötelezett, hogy tegyünk úgy, ahogy kívánod.
A tátogó Elminster még csak ekkortájt nyerte vissza beszédképességét. Ijedten arrébb botladozott néhány lépéssel és elkékült ajkakkal próbált válaszolni.
– Mystra mindig azt mondja tedd, s nem nézd. Ki vagy te?
A férfi keskenyen elmosolyodott és szemei két lángnyelvvé változtak, ahogy Saeraede felé nézett.
– Nevezz úgy... Azuth – válaszolta.

* * * * *

– A varázs összeomlott, u-uram – mondta a talárba öltözött férfi, hangja messze volt a nyugodttól.
Esbre Felmorel nagyúr kurtán bólintott.
– Visszavonulhatsz, de ne menj olyan helyre, ahonnan nem hívhatunk vissza sietve, ha úgy adja a szükség.
– Úgy lesz, uram – mormolta a mágus. Nem – legalábbis nem feltűnően – kezdett el futni, ahogy kiment a teremből, de mindkét ajtónálló szeme felszikrázott, amikor elment közöttük.
– Nasmaerae?
Felmorel úrnője felemelte boldogtalan tekintetét.
– Nem az én művem, uram. Az imádság a Legszentebb Azuth előtt csak annyit ér, mint a Művészetem.
Egy nagy, erős kéz fogta meg az úrnő kezeit.
– Nyugodj meg, hölgyem. Nem feledhetem a szörnyű leckét, amit kaptál; mert te sem feledsz, és nem bocsátasz meg. Láttam a véredet az oltár előtt és láttalak imádkozni. Olyan elszántnak tűntél, mint egy igazi hívő.
Ajkain egy pillanatra mintha valami mosolyféle törte volna meg a komor kifejezést, de egy láthatatlan tolvaj ellopta azt.
– Jobban megrémíted az embereket, mint amennyire varázslónőként megrémítetted őket. Azt beszélik, hogy Azuth istenséghez szólsz minden éjjel.
– Esbre – suttogta az úrnő, szemei nyugodtan néztek a férfira a pírral ellentétben, amely vörösre változtatta arcát –, úgy van. És magam is sokkalta rémültebb vagyok, mint bármikor azóta, hogy Azuth elvette a hatalmamat. A mágia megőrült, mindenhol a birodalmakban. A farkasok ravaszsága az éles kardokkal párosulva könnyedén megdöntheti, és a bérelt mágusaid képtelen segíteni nekünk!
– És mi a rossz abban, ha csak az éles pengékben és az erős karokban bízunk meg a harcosok ravaszsága mellett?
– Esbre – válaszolt az úrnő még mindig suttogva, és ajkait a férfi ajkaihoz érintette, de túl lassan ahhoz, hogy a másik ne lássa meg a szemekből feltörő könnycseppek csillogását a gyertyák fényében. – Meddig tudtál volna talpon maradni, amikor ellenfél ellenfelet követett a határokon? Mennyi éles pengével és harcos ravaszsággal bír a következő ork horda?

* * * * *

Olyan csilingelés szállt át a barlang levegőjén, mintha számtalan kis csengőt szólaltatott volna meg valaki. Szinte megsüketítette Elminstert, és jeges szél csapott le rá, mintha fagyott mozdulatlanságra akarná kárhoztatni. A szellemszerű köd, ami az imént még Saeraede volt, most körülötte örvénylett – látszólag nem érinthette a tűz, amelyet Azuth szórt rá, és amelyet a varázslónőn keresztül Elminster testébe áramlott.
Jég, s tűz. Tűz, mely elárasztotta és felemelte a földről, de a jég visszarántotta, és nem maradt más, mint a fájdalomtól feltörő könnyek.
– Tudja – mormolta Tabarast szinte teljesen kifehéredett ajkakkal és egész testében remegve –, hogy Elminstert égeti meg, uram? ...Istenséged, uram?
– Törj ki onnan! – mondta csendesen a Hárfás, aki Azuth volt. Szemei már nem lángoltak, de arca megjelent Elminster fájdalomtól beszűkült tekintete előtt. – Vagy véged.
– Én úgy mondanám, hogy mindenképpen véged – kiáltott egy hang a magasból, és öt bot köpött mágiát egyszerre, végzetes esőt szórva a barlangra.

* * * * *

A beavatottak főpapnője mindazzal a kegyetlenséggel ment át a függönyként szolgáló fekete láncokon, melytől olyan félelmetes hírneve volt az alpapság körében. Tüskés korbácsa a vállán pihent, készen rá, hogy bármikor lecsapjon, amikor csak valaki a legkisebb neki nem tetsző dolgot műveli. Még a szarvas maszk mögé rejtett arca is a kegyetlenség mosolyát hordozta. A terem két őrző papnője is megremegett, ahogy fémmel fegyverré tett csizmasarkai kopogásaitól kísérve elment közöttük, belépve a Sötét Úrnő birodalmának egyik legbensőbb zugába; Shar Tavához.
Egy alak mozdult a tavon túli félhomályban; egy alak ismerős, szarvas fejdíszben és mélylila köpenyt viselve. Rettegés Nővére Klalaerla azonnal letérdelt, korbácsát mindkét kezével előretartotta.
A Sötét Úrnő kényelmes lépésekkel jött körbe a tavon és elvette tőle a korbácsot. Klalaerla azonnal előredőlt, és megcsókolta az Úrnő csizmáinak késpengeszerű orrát. Nyelvét a hideg, véres fémnek nyomta egészen addig, amíg az első ütés le nem csapott a hátára.
A bonyolult szövésű ruha ellenére is égetett, de büszkeség kérdése volt nem kimutatni a fájdalmát, és várni a második csapást, ami már az Úrnő elégedetlenségét jelzi majd, vagy a vágások sorozatát, ami haragját mutatja.
Egyik sem jött, és egy lágy mozdulattal, ami sikeresen elrejtette megkönnyebbülését, Klalaerla ülő helyzetbe egyenesítette hátát, hogy Avroana az arcán is végigvághasson a korbáccsal. Nyugodtan várta, és örömmel fogadta. A rituálé kielégítő volt.
– Úrnő? – kérdezte, ahogy az szokás volt.
– Klalaerla – válaszolt az Úrnő, komoly hangja izgatottá tette –, szükségem van rád. Narlkond minden bizonygatása ellenére is, az öt Rettegésvarázs nem képes önállóan cselekedni. Te leszel a lecsapó kéz, mely megbünteti őket tévedéseikért. Ha elárulták a Szent Éj Házát, akkor te hozol ítéletet felettük, bármily veszéllyel jár ez rád nézve. Maga a Sötétség Lángja határozott így. Híveim legkedvesebbike, megteszed ezt nekem?
– Örömmel – válaszolta Klalaerla, és így is gondolta. Ismét kiléphet a Házból! Faerűn friss levegőjét lélegezheti be, és ismét láthat más vidékeket is, mint amelyeket az ablakok mutatnak neki! Ó, Avroana! – Legkedvesebb úrnőm, mit kell tennem? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára.

* * * * *

A zaj hatalmas ütésként érte füleiket. Por szállt fel a csizmáik alatt megremegő talajról, és itt is, ott is kőtömbök zuhantak ki a falakból.
Az öt Rettegésvarázs vidáman nézett össze, szabadjára eresztett mágiájuk üvöltése túlharsogta izgatott kiáltásaikat, és halált szórt a lentiekre, mígnem Elryn felüvöltve intett egyet a kezében lévő jogarok egyikével – a fegyverrel, melyet az övéből kapott elő miután botja kiürült.
Amikor sikerült magára vonnia a többiek figyelmét, előremutatva a jogarral a legidősebb Sötét Testvér a barlang padlójára célzott. Ha csapásaik elérték a barlangot, akkor ösvényt kellett égetniük oda, ahol Elryn kémkedő varázslata a Kiválasztottat mutatta nekik; közel a trónhoz, és rúnák körében vagy félkörében, melyek talán fel is robbanhatnak.
Mindenesetre a Kiválasztott elpusztítása volt szent küldetésük. Ahogy Femter, Vaelam és Hrelgrath elkötelezett örömmel céloztak le botjaikkal, Elryn hátrébb lépett egyet vagy kettőt, és látta, hogy a csoport másik szélén Daluth is hasonlóképp tesz. Örömtelen mosollyal egymásra néztek. Ha valamilyen visszacsapás következik be, akkor valakinek életben kell maradnia, hogy elbeszélje a megesetteket a Sötét Úrnőnek – vagy ha a visszacsapás végigfut a kémvarázs mindannyiukra rákapcsolt szálain, akkor legalább két hamis mágus indulhat két különböző irányba Faerűn egyik erdejéből, olyannyira megrakodva bűvös tárgyakkal, hogy tántorogni is alig bírnak majd.
Egy másik gondolat szerint az efféle álmodozásokra később is lesz majd idő – ha nem állnak egy kísértetjárta romvár közepén, közvetlenül napnyugta előtt. Nem lesz körülöttük egy élettől megüresedett erdő, valami gyilkos lénnyel, egy Kiválasztott és egy őrült, aki istennek mondja magát, illetve egy varázslónő szelleme, amely mágiát szór minden irányba maga körül, nem foglalkozva a valamely ősi és nagyon fontos okból a padlóba vésett bonyolult rúnákkal.
A pusztító mágia mennydörgése ismét lecsapott a barlangra, ahogy az ifjabb Rettegésvarázsok hangos röhögés közepette megérezték a parancsukra előretörő mágia okozta bizsergést. Falak dőltek meg, és szekrények törtek össze, ahogy az őket tartó padló kövei szinte beleolvadtak az egyre szélesedő szakadékba. A környékbeli fák gyökerei hangos recsegéssel próbáltak kiszakadni a földből, mintha a növények menekülni akartak volna.
Daluth egyenes karral tartotta előre saját varázspálcáját az önmagát Azuthnak nevező fickó, és társai felé. Ekkor látta meg a mozdulatokat, melyek egy nagyhatalmú főmágusnak is egy hosszú rituálé részei lettek volna. Isten, avatar vagy bármi más; pusztulnia kell a többiekkel együtt. Elryn megemelte saját jogarát, hogy lezúdítsa annak pusztító hatalmát a sötét, por fojtogatta barlangba a három bot hatásai mellé, melyek egyesével kifogytak, és félre lettek dobva a nem kevésbé hasznos netherese jogarok kedvéért. Kiválasztott vagy sem, nem sokan képesek ellenállni ekkora pusztító hatalomnak. Elryn felkiáltott, amikor a kezében tartott eszköz kimerülve porrá omlott, s az övéhez kapva kicserélte. Nem, lehetetlen, hogy ezt bárki is túlélje. Miért van akkor olyan kellemetlen érzése?

* * * * *

A barlang egyik vége lezuhanó kövek, villanások és felszálló por közepette eltűnt. A padló megrepedve ugrált, ahogy a lökéshullámok feltépték és felborították a trónt. Még több szikladarab tört le és zuhant alá a mennyezetből. Elminster térdelve, csodálkozva próbált átlátni a kínok ködén, mely szemeire telepedett, és csak haloványan érzékelte rajta keresztül a felborult, üvöltő világot.
Valaki vagy valami odafentről el akarja őt pusztítani, megtörni a rúnákat... közben közelebb is ellenfelet látott.
Saeraede, kinek minden szava hazugság lehetett, talán csak az nem, hogy kinek a rúnái ezek, úgy lovagolt rajta, mint lovag a hátasán. Karmait a torkán érezte, és fémes jégfagy mart a hátába. Mielőtt megpróbálta volna, már tudta, hogy hiába is gurulna végig a padlón vagy verné magát a falhoz, nem okozna vele bántalmat egy szellemnek. Hogyan lehet ledobni egy ködfelhőt?
Mozognia viszont nagyon kellene már, különben összetörik és eltemetik az üvöltve közeledő kőtömbök, mi több; most füstölgő lövedékek és mágikus sugarak is megjelentek közöttük. Elminster felnyögött, és mászni kezdett a padlón. A rúnák izzó fehér lángoszlopokká változtak, amikor a mennyezetből aláhulló kövek már sokadszorra kóstolták meg vésett íveiket és mágia táncolta körbe az egész barlangot lilás villámok formájában, ahogy a tűzoszlopok is a felettük lévő kőboltozatot kezdték nyalogatni. Különös, félig látható, és csak néhány pillanatra megjelenő formák rajzolódtak ki a villámok között, mint valami állandóan változó fényjáték részei.
Athalantar utolsó hercege beverte az orrát és az egyik vállát a padlóba, amely hirtelen felugrott előtte, hogy találkozzon vele, és ő kétségbeesetten gurult félre előle. Tompa, vérző ujjakkal próbált ismét odébb mászni, majd fentebb lökni magát, legalább ülő helyzetbe. A kövek körülötte olvadni kezdtek, és pusztító mágia csapott le rá.
Ah, nos, hát ez... bocsáss meg Mystra.
De a szenvedés nem jött, és semmi sem tépett a húsába, hogy megégesse, megolvassza vagy leválassza a csontjairól...
Ehelyett elgurult, mintha a levegővel együtt fújták volna félre, és csillogó fényháló szálai zárták körbe. A könnyein és a fényeken keresztül halványan látta, ahogyan a minden irányból felé száguldó mágia táncolni kezd körülötte.
Vad nevetést hallott, magas, éles és izgatott hangú nevetést. Saeraede! Még mindig körülötte volt, a fényes hálóban függve, mint valami varázsködpók, mely egyre sűrűbb, fényesebb és anyagibb lesz minden felzabált mágiaszilánktól.
Napfény csapott le a megtépett barlangba, de a sűrűn szállongó por mindent félhomályba fojtott – mindent, az egyre növekvő fényköd kivételével, amely Elminster reszkető testét vette körül. A rúnalángok meghajlottak a levegőben, hogy Saeraede felé ömöljenek, és ő még hatalmasabb lett, mint valami izzó, mágikus fénylény. Elminster minden erejét összeszedve megpróbált felnézni. Két sötét, mágikus lángnyelv szemekké változva nézett vissza rá hideg diadal csillogásával a mélyén... majd egy száj is csatlakozott a jelenséghez a fehér tűzvészben és kegyetlen mosolyra húzódott.
– Már az enyém vagy, bolond, – suttogta a köd a tűz sziszegésének hangján – de maradhatsz még egy kicsit...

* * * * *

– Thessamel Arunder nagyúr, a Varázslatok Ura – jelentette be a szolga, és szélesre tárta az ajtókat. Egy varázsló lépett be lassan, éles vonásain hideg nyugalommal. Hosszú talárt viselt; a dísztelen feketétől úgy nézett ki vékony alakja, mint egy obeliszk. Egyik karján egy nála alacsonyabb és kicsivel zömökebb testfelépítésű, mélyzöldbe öltözött hölgyet vezetett, akinek nagy, barna szemei ide-oda ugráltak a teremben.
– Jó urak – kezdte a varázsló minden udvariaskodást mellőzve –, miért jöttek el hozzám ismételten a mai napon? Hányszor akarják még hallani a visszautasításomat, mielőtt a szavak eljutnának a koponyáik mélyére?
– Üdvözlet, Arunder nagyúr! – mondta Phelbellow, a kereskedő szárazon. – Látom, a reggel jókedvében érte.
Arunder tekintetével húst lehetett volna szárítani.
– Mondd, mit akarsz, rongyárus. Nem fogom eladni ezt a mágiával emelt házat vagy akár egy szekérnyit is a földemből, nem számít, hogy milyen kedvesen kéred, vagy mennyi aranyat akarsz érte adni. Mi szükségem van az érmékre? Vagy mi szükségem van nekem a te női ruháidra, ha már itt tartunk?
– Igen, ezt gondoltam – mordult fel a többi kereskedő egyike. – Nem úgy néz ki, mint akinek jól állnának azok a ruhák. Nincs hozzá elég formás térde.
– És a csípője sem elég széles – tette hozzá valaki más.
Többfelől is vidám kuncogás támadt a kereskedők közül, a mágus hideg tekintettel nézett végig rajtuk.
– Fárasztanak ezek az élcek. Ha nem távoztok a termeimből, mire befejezem a Szellemkántálást, akkor az őrzőszellemeim karmai...
– Faeya úrnő, az uraság látta az iratokat? – kérdezte Hulder Phelbellow.
– Természetesen, Phelbellow jóuram – válaszolta a zöldbe öltözött hölgy dallamos hangon. Megajándékozva az egybegyűlteket egy mosollyal ellépett a varázslótól, és előhúzott egy becsomagolt velintekercset. – És alá is írta őket.
Átnyújtotta az iratokat a kereskedőnek, aki mohón kitekerte azokat, és a mögötte állók izgatottan tömörültek köré.
A Varázslatok Ura a papírra nézett, a kereskedőkre, végül hölgyére.
– M-mi folyik itt? – tátogta meglepetten.
– Egy kis szükséges előzékenység, uram – válaszolta az kedvesen. – Úgy örülök, hogy jól döntöttél, és aláírtad. Egészen tetszetős ajánlat... elegendő, hogy visszavonuljunk a varázslástól, ha erre vágynánk.
– Semmit sem írtam alá – tátogott Arunder sápadtan.
– Ó, de hát mégis, uram... és olyan lelkesen – válaszolt a nő felfénylő szemekkel. – Elfelejtetted? Még meg is jegyezted hasam feszességét, melyen olyan könnyű volt forgatni a tollat. Emlékezetem szerint kifejezetten örömmel írtad alá.
Arunder felhorkant.
– De hát... ez...
– Alapvető csábítási ismeretek? – kuncogott fel az egyik kereskedő. – Köszönjük, Faeya!
Valaki hangos nevetésben tört ki, és egy másik férfi az orra alatt mormolva jegyezte meg:
– Ez már gazdagság. Ez bizony az.
– Tanonc! – suttogta elképedten a Varázslatok Ura. – Mit műveltél?
Faeya úrnő három gyors lépéssel kicsit eltávolodott tőle, a kereskedők közé jutva ezzel, akik úgy tűntek el mellőle, mintha a füst oszlana szét körülötte. Visszafordulva a varázsló felé a csípőjére tette a kezeit.
– Sok egyéb dolog között, Thessamel – kezdte lágyan –, az elmúlt tíznapban megöltem két embert, akik régi tévedéseidet merészelték felemlegetni, mert a szóbeszéd szerint a varázslataid megcsalnak mostanság.
– Faeya! Megőrültél? Elmondod ezeknek a...
– Már rég tudják, Thess, tudják – szakította félbe a varázsló szavait hölgye hűvös gúnnyal. – Az egész város tudja. Minden mágus kezeiben egy maroknyi vad varázslat maradt, és nem csak veled történt ez. Ha egy kicsivel több figyelmet fordítanál Faerűn azon részére, amely az ablakaidon kívül terül el, akkor már te is tudnád.
A Varázslatok Urának arca olyannyira kifehéredett, akárha csontból lenne, és ajkai úgy mozogtak, mint egy emberré változtatott hal szája. Mindenki arra várt, hogy újra megtalálja a hangját; eltartott egy darabig.
– De... a te varázslataid még működnek? – kérdezte végül.
– Egyetlen egy sem – mondta a nő laposan. – Ezzel öltem meg őket. – Egy apró tőrt húzott elő a csípőjén lévő tokból, majd hátrahajtotta ujjasának egyik oldalát, hogy felfedje az alatta rejlő fojtóhurkot és egyéb kellékeket. – És így szereztem ezeket.
– Ezek a kereskedők azért is jöttek, hogy... hogy... – kérdezte Arunder elhaló hangon, és megtántorodott. Kezei úgy remegtek, mint egy beteges öregemberé.
– Én mentem el értük – válaszolta Faeya élesen –, hogy egy ajánlatért könyörögjek nekik, amelyet egyszer már olyan bájosan visszautasítottál két hónappal ezelőtt. Elég jól bántak annak a varázslónak a tanoncával, aki egy éjszakára három emberüket is disznóvá változtatta, pedig rám ereszthették volna a kutyáikat.
A kellemetlen emlékek hatására haragos mormolás kélt a kereskedők között; Arunder hátralépett, és felemelte a kezeit, puszta megszokásból előkészülve a varázsláshoz – majd kétségbeesetten ejtette őket ismét maga mellé.
Hölgye erre kihúzta magát, és jóval nyugodtabban folytatta.
– Az üzlet megköttetett. A tornyod és a körülötte fekvő földek ma délutántól ezeké a kereskedőké, hogy használják belátásuk szerint.
– És mi lesz velem? Az istenekre, te nő...
Faeya feltartotta az egyik kezét, és a varázsló kitörése félbeszakadt, mintha tőrrel metszették volna el. Valaki felkuncogott.
– Én uram, mi zavartalanul élhetünk a Déli Spirálban, és varázsolgathatunk... egészen addig, míg itt senkinek sem vagyunk az ártalmára ezzel, és még képesek vagyunk rá, vagy akarunk egyáltalán varázsolni. Te, Thess, kétszázezer aranyat kapsz, ezért vannak itt ezek a jóemberek. Megkapjuk a tűzifát, amire szükségünk lesz, és évente egy tucatnyi őz húsát, tálalásra készen.
Hulder Phelbellow szó nélkül egy kis zsákot tett a fal melletti kisasztalra. Amikor elengedte, az érmék nehéz csendülésével ernyedt le. A hentes Whaendel követte a példáját, majd egytől-egyig a többiek is. A zsákocskák egyre növekvő halma nekitámaszkodott a falnak a kisasztal mellett, ami recsegve tiltakozott a ránehezedő súly ellen.
Arunder szemei kimeredtek.
– De hát... nincs elég aranyatok, egyikőtöknek sem!
Hölgye egy kellemmel telt mozdulattal újra melléállt, és kezét a varázsló karjára tette.
– És mégis, Thess. Most pedig udvariasan meg kellene köszönnöd nekik, nem? Még van egy kis csomagolnivalónk... vagy az én ruháimat akarod hordani?
– Én-én...
A nő egyik kezének ujjai nem túl nemes gesztussal a bordái közé nyomódtak.
– Uraim – nyelt egy nagyot Arunder –, nem tudom, hogyan köszönhetném ezt meg...
– Már megtetted – vágott közbe Phelbellow –, Thessamel. Mi köszönjük... és érezzétek jól magatokat a Déli Spirálban.
Arunder még mindig csak nyeldekelni volt képes, amikor a kereskedők kuncogva kisorjáztak. Az általa kiadott hangok azonban fuldoklássá változtak, amikor az elvonuló emberek felfedték az addig mögöttük ülő, nyugodt férfit, aki végig ott lehetett. A térdén keresztbefektetett, csupasz pengéjű pallos élén teljes hosszában halálos mágia izzott halvány fénnyel. A markolatot a híres harcos-felfedező, Barundryn Harbright erős keze fogta, kinek mosolya sokatmondó volt, ahogy most felállt.
– Hát újra találkoztunk, Arunder.
– Te...! – üvöltött fel a varázsló végre újra szóhoz jutva.
– Mostantól nálam laksz, mágus, úgyhogy csak nyugodtan szórd rám a szokásos átkozódásaidat. Ha eléggé feldühítesz, a hónom alatt viszlek le a folyamhoz, ahol a kicsik játszanak, és addig súrolom a hátad, amíg olyan vörös nem lesz, mint a retek. Mondták, hogy ne foglalkozzak a mágiáddal. – Az egyik szőrös, tompa ujjú kar intett egyet a varázsló orra előtt.
A varázsló riadtan pislogott.
– Mi? Ki...?
– Ki mondta? – Harbright mosolyra emelte arcát, és egyenesen elnézett Arunder válla mellett.
A Varázslatok Ura körbefordult, és meglátta Faeya macskaszerű mosolyát az ajtónál, amelyen kis idővel ezelőtt együtt jöttek be. A nő többi részének mélyzöld látomása már kezdett eltűnni az ajtó mögött.
Thessamel Arunder nagyúr felnyögött, megtántorodott, és a harag könnyeivel szemeiben megfordult, hogy elfusson valamerre – csak hogy hirtelen még riadtabban megálljon, és dermedten bámulja az előtte a levegőben rezdületlenül meredező penge mágikus izzását.
Szemei lassan felemelkedtek a pengéről annak tulajdonosára, a hatalmas termetű harcosra, aki elétartotta. Volt valami sajnálkozás Barundryn szemeiben, amikor megkérdezte:
– Miért van az, hogy a varázslók olyan lassan tanulják meg az élet leckéit?
A penge oldalra suhintott, majd le, a hüvelyét kutatva. Egy nagy, erős kéz telepedett megnyugtatólag a varázshasználó rázkódó vállára.
– A mágusok sokáig élnek, Arunder, – mondta Harbright meleg hangon –, ha sikerül ellenállni a kísértéseiknek.

* * * * *

Shar papjai már izzadtak a folyamatos koncentrációtól és a hőtől, amit a Művészet szabadon tomboló, de valamennyire irányított kiömlése okozott az alattuk lévő barlangban. A kövek még mindig röpködtek a földdel együtt, és a nyílás egyre szélesedve tárta fel az alant lévő helyiséget, melyben mostanra már talán egyetlen élőlény sem maradt. Elryn nézte, ahogy Femter lihegve rázza le az ujjáról egy kiürült varázsgyűrű szilánkos maradványait, Hrelgrath hevesen félredobja a megolvadt fadarabot, ami harmadik varázspálcájából maradt, és Daluth visszadug egy hasonlóképpen üres jogart az övébe.
– Elég! – üvöltött fel Elryn és intett a kezével. – Elég volt, Shar Rettegésvarázsai! – Valamennyi erőt még tartogatniuk kell, ha esetleg találkoznának még ellenféllel a mai napon vagy... az istenekre! Valami még él odalent!
A hirtelen támadt csendben a varázslóvá vált papok fejüket Elryn felé fordították, és értetlenül pislogni kezdtek, mint akik elfelejtették, hogy miért jöttek ide, és kik is ők egyáltalán.
– Szent feladatunk van, Sötét Testvéreim – emlékeztette őket Elryn, és hagyta, hogy hangjából sajnálkozás hallatszon ki –, és nem az, hogy egy erdő mélyén álló ősi, elfeledett romvárban olvasszuk fel a földet és a köveket. A mi zsákmányunk csupán a Kiválasztott; hogy viselhette?
Hárman is próbáltak keresztülbámulni a gomolygó poron. Azután mind az öten lenéztek azon a részen, ahol az egészet elkezdték, és ahol már csak néhány porfelhőcske lebegett. Minden tele volt romokkal odalent és...
Az egyik shari hitetlenkedve kiáltott fel.
A Hárfás, aki Azuthnak mondta magát, nyugodtan nézett vissza rájuk, többé-kevésbé ugyanott állva, ahol a támadás kezdetekor. A három öreg ijedten pislogva állt mellette. Ők, és körülöttük egy darabon a padló teljesen érintetlennek tűnt.
– Befejeztétek? – kérdezte a Hárfás halkan, és nyugodt, esőfelhőszürke szemekkel méregette őket.
Elryn úgy érezte, a félelem jeges karmai feltépik hátán a bőrt és a torkába kapaszkodva folytatják a mászást az agya felé, de közben valahogy elindulnak a gyomra felé is. Femter felüvöltött:
– Shar ragadja el! – és előkapott egy pálcát az övéből.
Mielőtt Elryn vagy Daluth megállíthatta volna, Femter előrehajolt, és elüvöltötte azt a szót, amely szabadjára eresztette a pálca hatalmát. Tűzfolyam áramlott le a barlang félhomályába, egyenesen a felfelé néző, szürke szemű férfi arcába.
A Hárfás nem mozdult, de szája hirtelen valahogy sokkal nagyobbra nyílt, mint amekkorára egy ember szája nyílni képes – és egyenesen lenyelte a lángokat. Egy pillanatra megtántorodott, ahogy a tűz végigfutott az erein. A körülötte lévő öregek botladozásából úgy tűnt, hogy valamiféle mágia tartja őket ott, és együtt kell vele mozogniuk.
Egy pillanattal később a tűzgolyó tompa morajjal robbant fel. A Hárfás értetlen arckifejezéssel állt, halovány füstcsíkok szálltak fel az orrából, szájából és a füleiből.
Rosszalló tekintettel nézett fel újra a Shar-hívő bandára.
– Nem volt elég borsos.

* * * * *

A Rettegésvarázsok sikoltozva vad menekülésbe fogtak, még mielőtt Azuth – mit sem törődve velük – újra a barlang másik végébe nézett volna.
– Úgy értettem, ahogy mondtam – mondta rekedten Elminsternek. – Ki kell szabadulnod.
– N-nem tudok – tátogott Elminster, szemeit Saeraede sötét tekintetére meresztve. A varázslónő diadalmasan tekeredett köré és beburkolta, mint valami óriási kígyó az egyre szűkülő gyűrűivel.
– És nem is fogsz – lehelte diadalmas hangon, hideg ajkai alig néhány ujjnyira lebegtek Elminster arcától. El a bőrén érezte a szellem fagyos leheletét. – Egy Kiválasztott képességeivel és a hatalommal, amelyet Karsus hagyott itt, még őt is képes leszek legyőzni.
A szellemarc kicsit megemelkedve kihívó tekintettel nézett Azuth felé, és közben egy óriási, megszilárdult ködből lévő kéz tapadt Elminster torkára. Egyéb ködcsápok is emelkedtek körülötte, de inkább mint védelmező erdő, félrelökdösve a lehullott kőtömböket előle.
Athalantar utolsó hercege lélegzetért küzdött a fagyos kéz fojtogatásában. A szellemködben örvénylő, forgószél alkotta spirál felső része kényelmesen megszilárdulva egy emberi testet kezdett formázni önmagából; szépségeset és halálosat egyszerre.
A vékony ujjak végén a körmök karomként növekedtek tovább, és amikor már olyan hosszúak voltak, mint Saeraede kézfeje, szinte kedvesen nyúlt velük El arca felé.
– Lassan kinyújtjuk a nyelvünket, ugye – mondta hangosan –, hogy megelőzzük az egyéb... de várj csak egy kicsit, Saeraede, akartál valamit mondani neki mielőtt elnémítod... Hmmm...
Borotvaéles karmok ugrottak a csupaszságával szinte felkínálkozó nyaknak. A vér cseppekben szállt a ködben, és ahelyett, hogy átsuhant volna rajta, inkább megállt benne, és a varázslónő elégedetten emelte véres karmait a barlang mennyezetén tátongó napfényes lyuk felé.
– Újra élni fogok – sziszegte Saeraede – élni fogok, és újra egész leszek! Érzem, hogy lélegzem! – Azután a saját ajkaihoz emelte a kezét és beleharapott, majd diadalmasan nyújtotta Azuth felé, hogy az is lássa a kiáramló vért. – Vérzem! Élek!
Azután felsikoltott, megtántorodott és lebámult maga elé. Sötét szemei hitetlenül nagyra nyíltak a csodálkozástól, ahogy a véres, füstölgő kardhegyre nézett, mely a mellkasából állt ki.
– Néhány ember sokkalta tovább él, mint ameddig kellene neki – mondta Ilbryn Starym a markolat mögül a még midig Saeraede szorításában vergődő, dermedt mágusnak. – Igazam van, Elminster?

* * * * *

Az ajtó szélesre nyílt, döngve énekelte recsegő dalát a fal kemény köveinek csapódva. Hosszú évek teltek el azóta, hogy a magas, széles vállú nő utoljára felcsatolta súlyos vértezetét. De ahogy most ott, szemeiben a harag szikráival, félig kivont hosszúkarddal állt az ajtóban, minden apró porcikájában harcosnak tűnt.
Rauntlavon néha azt kívánta, hogy bár lenne magasabb, jóképűbb, erősebb és vagy tíz esztendővel idősebb. Sokat megadott volna érte, hogy ez a csodálatos nő rámosolyogjon.
Most azonban a mosoly halvány árnyéka sem akart megjelenni a nő arcán. Úgy nézett le rá, mintha egy vipera lenne, amit az éjjeliedényében talált – és az egyetlen öröme az volt, hogy nem ő az egyetlen mágus, aki a földön fetreng. Mestere, Iyriklaunavan alig egy karnyújtásnyival arrébb éppen most tápászkodott fel a hattyúmintás szőnyegről.
– Iyrik, az istenekre – mordult fel Nuressa úrnő –, mi történt itt?
– A távolbalátó varázslatom megőrült – kiáltott vissza rá az elf. – Ha a fiú nem lett volna itt, akkor azok a könyvek ott, most mind lángolnának és hordhatnánk a vizet vödörszámra!
Rauntlavon arca lángolt az izgatottságtól, ahogy a nő előrelépve most jóval kedvesebben nézett le rá.
– Én... nem tesz semmit, úrnő – nyögte.
– Rauntlavon mester – válaszolta Nuressa –, egy tanonc sohasem kérdőjelezi meg mestere döntését... és nem tesz a Kastély Négy Urának ítéletei ellenében.
Rauntlavon elvörösödött, és talárjának szélét markolászva kimondta a halhatatlan szavakat:
– De-de-de én-én-én nem-nem-nem...
– Igen, igen, fiú, szokás szerint csodálatosan megmagyaráztad – mondta Iyriklaunavan felülve. – Most kelj fel és nézz körül a szobában nekem; hiányzik-e valami? Eltört valami? Megolvadt valami? Lángol? Ugrás!
Rauntlavon szinte hálásan ugrott fel, de azért még odafigyelt arra, amit a Kastély Négy Ura közül kettő beszélt. Mindannyian sikeres kalandozók voltak még alig tíz esztendővel ezelőtt, és senki sem tudhatja, hogy miféle vad és izgalmas dolgokról lesz szó beszélgetésükben.
Nos, ezúttal semmit sem szóltak a párzó sárkányokról.
– Szóval mondd, Iyrik – kezdte az úrnő azon a bizonyos nem-kellene-ilyen-türelmesnek-lennem hangon –, mitől robbant fel a távolbanéző varázslatod? Ez is egyike azoknak a dolgoknak, melyeket jobban tennéd, ha nem próbálgatnál? Vagy valami csinos elf hölgy után kémkedtél és ő észrevette?
– Nessa – mordult fel az elf, aki mindig megtalálta a módot, hogy mozdulataival bárkinél fürgébbnek, szebbnek és jobbnak hasson, de mindig rekedtebb volt bármely törpénél, most egy ebből-már-elég tekintettel nézett vissza a harcos nőre –, ez most komoly. Mindenkinek és mindenhol Faerűnben. Légy oly szíves, ne játszd itt nekem a harcos kurvát, és próbálj meg rám is figyelni egy kicsit. Csak most az egyszer.
Rauntlavon megdermedt az egyik mozdulat közben és lehúzta fejét a vállai közé. Azt szerette volna tudni, hogyan volt képes néhány illető túlélni Nuressa úrnő haragjának viharát – és mennyi ideje lesz majd kisurranni a szobából.
Nem túl sok, de lehet, hogy éppen elég.
– Rauntlavon mester, – szólalt meg a nő nyugodtan –, magunkra hagyhatsz. Csukd be magad mögött az ajtót.
– Rauntlavon tanonc – mondta ezután a mestere hasonló nyugalommal –, szeretném, ha velünk maradnál. Küldd ki Rauntlavon mestert, és csukd be mögötte az ajtót.
Rauntlavon nyelt egy nagyot, mély lélegzetet vett és a két kalandozó felé fordult, nem merve rájuk emelni a tekintetét.
– S-semmi sem hiányzik a szoba ezen végében – jelentette be, s hangja magasabb és jóval nyugtalanabb volt, mint szerette volna. – A többit most kell átnéznem... vagy később?
– Jó lenne most, Rauntlavon – válaszolta az úrnő bársonyos fenyegetéssel a hangjában. – Folytasd csak.
A tanonc megremegett, ahogy lehajolva azt mormolta:
– Ahogy kívánod, úrnő.
– Csodálatos dolog lehet férfiakat és kisfiúkat megfélemlíteni, Nessa, de ezt nem csak a korbács alatt eltöltött évek teszik? A megmenekült rabszolga másokra a szolgáiként akar nézni? – A mestere hangja élesen csattant; Rauntlavon próbálta nem kimutatni habozását. Az úrnő rabszolga volt? Meztelenül térdelt egy hajcsár korbácsa előtt a porban és a hőségben? Az istenekre, neki sohasem...
– Úgy gondolod, hogy a múltamat a hálószobám egyik szekrényébe kellene zárnom, Iyrik? – kérdezte az úrnő, ezúttal szinte minden felhang nélkül. Következő mondata azonban egy harcéri kiáltás is lehetett volna. – Vagy valami kényszert érzel, hogy elmondd az egész világnak!
– Én nem mondom el senkinek, én nem... esküszöm, én nem – dadogta Rauntlavon és térdre rogyott.
Hallotta az úrnő sóhaját, és fémes szorítású ujjakat érzett a vállán, amelyek talpra rántották. Egy másik, hasonló kéz ujjai az arcát érintették meg, és elfordították a fejét.
A tanonc azon kapta magát, hogy alig egy ujjhossznyi távolságból Nuressa úrnő füstszínű szemeibe bámul.
– Rauntlan – szólalt meg a harcosnő úgy, mintha a legjobb barátainak egyikeként szólítaná meg... a rövidebbik nevén, melyről nem is sejtette, hogy urai bármelyike is ismeri –, te is tudod, hogy a varázslók egyik fő erénye a titoktartás. Ezután figyelni foglak és meglátjuk, hogy a kastélyban maradhatsz-e, mint gyakorló mágus... vagy saját akaratodból valódi varázshasználóként, amikor eljön az ideje. Tartsd meg a titkomat, és maradj. Add ki magadból, és kizárunk a földünkről a határig kergetve, és a kardom lapjával kapsz a hátadra mindig, amikor a közeledbe érek. Most még nem tudom, melyikünk bír gyorsabban és kitartóbban futni.
Rauntlavon hallotta, hogy a mestere elkezd mondani valamit, de az úrnő az egyik kezével tett valami mozdulatot a háta mögött, és Iyriklaunavan ismét elcsendesedett.
– Megértetted, Rauntlan?
Hangja olyan nyugodt volt, mintha a réten szénahordás közben beszélgettek volna; Rauntlavon nagyot nyelt és bólintott. Összerezzent, amikor ismét az úrnő szúrós tekintetébe nézett, de sikerült valahogy kinyögnie:
– Esküszöm, úrnő, megtartom a titkot. Megfelelek a próbának... és ha valaha is kicsúszna a számon, magam járulok eléd, hogy beváltsd az ígéreted.
A nő sötét szemöldöke megemelkedett a csodálkozástól.
– Jól beszélsz, tanonc mester. Akkor megegyeztünk.
Az úrnő gyorsan hátrébb lépett, és megemelte szoknyájának szélét. Rauntlavon meglátta az izmos, hosszú és formás, bronzszín lábakat. Valahol a távolban mestere felkuncogott, de a fiú képtelen volt levenni tekintetét a sietség nélkül emelkedő szövetről – ismét nagyot nyelt és tudta, hogy arca olyan lehet, mint egy vörös lámpa – és rámeredt a lilásfehér jelre. A kegyetlen vonalakat mélyen beleégették a szépséges bőrbe, a csípőcsont alatt fél ujjnyival. A nő egyik hosszú ujjával rámutatott a jelre, és száraz hangon megszólalt:
– Eleget láttál, Rauntlan?
Majdnem megfulladt, ahogy ugyanabban a pillanatban próbált meg nyelni és bólintani. A szoknya újra leomlott, és egy kéz paskolta meg a vállát, mint valami lecsapó husáng.
– Szóval most már van egy közös titkunk, neked és nekem. Valami, amire érdemes emlékezni – szólalt meg egy mély, de nőies hang a füle mellett. – Úgy hiszem, a szoba ezen része még nem lett átvizsgálva, ugye, tanonc mester?
Hangja ismét nagyon remegett, de szinte elvigyorodott, ahogy elindulva a mutatott hely felé hátraszólt:
– Az átvizsgálás folytatódik, és a titoktartás elkezdődik, úrnő!
Mestere most már hangosan nevetett, és Rauntlavon valami mély mormolást is hallott, valószínűleg az úrnő kuncogása lehetett.
Azután ugyanaz a hang korbácsként csapott lyriklaunavan felé.
– Elég időt vesztegettünk, mágus. Felriasztottál az asztalom és egy félig megrajzolt térkép mellől, a levesem pedig kihűl, mire visszaérek, és mindez miért? Mi olyan „komoly”, hogy a tanoncodnak is hallania kell, és nem csak nekem? Gondolod, hogy elkezded mondani azt a jaj-de-komoly dolgot még ma?
– Amikor mondtam, akkor úgy is értettem, hogy ez egy komoly dolog, Nessa – mondta csendesen Rauntlavon mestere. – Tedd félre egy percre a nyelved élét, és hallgass meg. Kérlek.
Azután csend lett. Rauntlavon megfordult egy pillanatra, hogy megnézze mi történt – csodák csodája, az úrnő figyelő tekintettel nézett mesterére, várva, hogy az mit fog mondani.
Iyriklaunavan maga is meglepetten pislogott egy lélegzetvételnyi ideig, majd gyorsan folytatta.
– Te is tudod, hogy a mágia... minden mágia, néhány bűvös tárgyat kivéve... megromlott. A varázslatok eltorzulnak és átváltoznak, más eredményt hozva, mint aminek a varázslók eredeti szándéka szerint történnie kellene, megbízhatatlanok és veszélyesek lettek. Néhány mágus bezárkózott a tornyába, és csak annyira képes megvédeni magát, amennyire a tornyok megvédelmezik. A mágia megvadult. Ha kevesebben tudnának róla, akkor mondhatnám, hogy ez most a mágusok titka... ebben az erődben Rauntlavon és az én titkom lenne. Gondolom, nem meglepő, hogy számos mágus minden idejét azzal tölti, hogy megpróbálja kiderítem mindennek az okát. Én is hasonlóképpen cselekszem.
– És ez még kevésbé lep meg – mondta halkan Nuressa úrnő. Rauntlavon ismét odakapta a fejét, és látta a nő sajnálkozó tekintetét. Még sohasem hallotta ilyennek a harcost. Szinte... kedvesnek tűnt.
– Nincs olyan bűvös tárgyam, amit erre pocsékolhatnék – folytatta Iyriklaunavan –, így a fiú a segítségem. Arra használja a varázslatait, hogy lenyugtassa az enyémeket. Szóbeszédet hallottunk, mely szerint néhány varázsló, még a Szövevény papsága is azt hiszi, hogy az isteni Mystra és Azuth maguk rontják meg a mágiát, valamely halandók által megérthetetlen oknál fogva.
– Te is a mágusság isteneit követed?
– Nessa – válaszolta nyugodtan Iyriklaunavan –, nekem még csak szekrényem sincs a hálószobámban, hogy oda zárjam el a titkaimat. Tényleg próbálom sietve elmagyarázni; kérlek, csak hallgass végig.
Nuressa kényelmesen nekidőlt az egyik lámpatartó oszlopnak, mely a varázsszoba mennyezetéig felért, és intett az elfnek, hogy folytassa. Nem tűnt idegesnek.
– Szóval, még csak belekezdtünk a távolbalátó varázsba, és még a helyet sem idéztük fel, amit meg akartunk nézni, amikor éreztem azt a dolgot, és valami mást láttam. Azt hiszem, Faerűnben mindenki, aki ilyen mágiát használt most, ugyanazt érezhette, mint amit én; számos varázsbot egyidejű, óvatlan használatát ugyanazon a helyen és ugyanarra a célpontra irányítva.
– Úgy érted, hogy a mágusok mindenhol megérzik, amikor egyik varázsló a másikra üt? – Nuressa hangjában hitetlenség csendült. – Nem csodálom, hogy olyan furák vagytok.
– Normális esetben nem így van... és nem változna a varázslatunk sem futótűzzé ettől – mondta Rauntlavon mestere. – Az ok ezúttal a csapás célpontja volt; a Legnemesebb. Láttam őt egy barlang mélyén, három halandó mágussal körülvéve, miközben pusztító mágia záporozott rá... és valahová máshová figyelt.
– Azuth? Ki olyan őrült, hogy mágiával akarja elpusztítani a mágia egyik istenségét? – az úrnő meglepettnek tűnt.
– Ezt nem láttam. Azt viszont igen, hogy Azuth mit nézett; egy szellemszerű varázslónőt, aki éppen Mystra egy Kiválasztottját próbálta megölni.
– Az mi? – kérdezte a nagyúrnő. – Valami szolgája az istennőnek?
– Igen – válaszolta az elf –, és olyasvalaki, akire te is emlékezhetsz. Gondolj vissza arra a napra, amikor elmenekültünk egy kriptából. Egy olyan kriptából, amelyben szemekkel teli oszlopok jelentek meg. Egy mágus lebegett felettünk; aludt vagy csapdába eshetett, és kijött utánunk, amikor menekültünk. Azt kérdezte, milyen évet írunk.
– Ó, igeeen – mormolta az úrnő, szemei a távolba révedtek – és én mondtam meg neki.
– És ezáltal elnyertük Mystra istennő kegyét, aki a kezeinkbe adta eme kastély kulcsait.
Nuressa úrnő dermedten nézett.
– Azt hittem, hogy Amandarn nyerte el a címet valami kereskedőhercegtől kockán... feltéve rá minden pénzünket.
Rauntlavon nagyon csendesen kapkodta a levegőt, nem akarta, hogy most kidobják. Ez lehet, hogy még veszélyesebb titok volt, mint a...
– Amandarn elveszítette minden pénzünket, Nessa. Folossan majdnem megölte emiatt... és majdnem elintézték mindkettejüket, amikor Amandarn visszalopott valamennyit, hogy legyen mit ennünk aznap este, de elkapták. Mystra egyik kegyhelyén rejtőztek el, bemásztak az oltár alá, és annak selyemtakaróját borították magukra. Elaludtak, és mindketten megesküdtek volna rá, hogy mágiától, mert nem ittak semmit sem azon az estén, és a menekülés miatt túl izgatottak voltak az alváshoz. Amikor felébredtek, az összes érménk újra Amandarn erszényében volt, a kastély urának címével együtt.
A nagyúrnő szemöldöke magasra emelkedett.
– És te elhiszed ezt a mesét?
– Nessa, varázslatokkal ellenőriztem le az utolsó részletekig. Mindkettejük fejébe belenéztem, amikor elmondták nekem. Elhiszem.
– Értem – mondta nyugodtan az úrnő. – Rauntlavon, tudd, hogy ez egy újabb megtartandó titok. Ha beszélsz róla, akkor a kastély mind a négy ura elől menekülhetsz majd, és nem csak előlem.
– Igenis, úrnő – mondta a tanonc, és nagyot nyelve szembefordult a kalandozókkal. – Szeretnék mondani valamit. Ha valami történik a Nagy Azuth istenséggel vagy Szent Mystra istennővel, akkor mind nagy bajba kerülünk.
– És mi lenne az a nagy baj, Rauntlavon? – kérdezte Nuressa úrnő szinte kedvesen, ujjai a kardja gombjával játszadoztak.
Rauntlavon tekintete azokra az ujjakra esett – melyeknek mesés ereje alkotta az ő világának egyik tartóoszlopát –, azután vissza a füstszín szemekre.
– Azt hiszem, imádkoznunk kellene Azuth istenséghez, vagy más módon segítséget nyújtani neki. A kastély építésekor sok mágiát használtak – mondta a kalandozóknak. Szavai egyre gyorsabban jöttek. – Ha azok a varázslatok szertefoszlanak, akkor összeomlik; s mi benne vagyunk.
Az úrnő arckifejezése nem változott meg. Fejét elfordítva Iyriklaunavan úrra nézett.
– Igaz ez?
Az elf csak bólintott. Nuressa még mindig nyugodt arccal nézte egy szívdobbanásnyi ideig, de Rauntlavon látta, hogy azok a babráló ujjak már kifehéredve szorítják a kard markolatát. A füstszürke tekintet visszafordult hozzá.
– Nos, Rauntlavon, van bármilyen terved egy efféle végzet elkerülésére?
Rauntlavon széttárta üres kezeit, és azt kívánta, bárcsak hős lenne, aki felé szerelem ébred azokban a csodálatos szemekben... azt kívánta, hogy bárcsak többet adhatna saját keserűségénél.
– Nincs, Nuressa – meglepődött saját magán, ahogy meghallotta nyugodt suttogását. – Én csak egy tanonc vagyok. De meghalnék érted, ha megkérnél rá.

* * * * *

Vad mozdulattal rántotta ki kardját a megtántorodó varázslónőből, hogy a Nagy Ellenségbe döfje, akit olyan sokáig üldözött. Az undorító, bűzös emberbe, aki merészelte beszennyezni a fénylő Cormanthort jelenlétével, és elhozni a Starym-ház végzetét; aki most tehetetlenül térdel előtte és csak a szemeit tudja mozgatni, hogy lássa a végzetét.
– Tudd, amikor meghalsz, emberi féreg – mondta neki – hogy a Starym bosszú...
És ezek lettek az utolsó szavai életében, ahogy az ősi varázslónő által elszívott mágia minden apró szikrája haragos áradatként ömlött ki szörnyű sebéből. Először a pengét érte el, majd az elf kezet, mely azt tartotta, a hozzá tartozó karral együtt, és az egészet eldobta olyan erővel, hogy a nyers energia még a szilárd köveket is lágy sajtként rágta át dühöngése közepette. A beomlott mennyezeten keresztül kiáramlott a nyílt levegőre, és felborított odafent falakat, fákat egyaránt.
Saeraede megvonaglott, lángnyelvek csaptak ki az ajkai közül, és elengedte Elminstert. Újra köddé válva egyhelyben álló felhőként lebegett ott néhány lélegzetvételnyi ideig. Még egyszer megjelent középen az a sötét tekintet, majd a köd összeomolva eggyé vált a felkavart porral.
Elminster még mindig tépett nyakát szorongatva tántorgott és köhögött, amikor Azuth előbbre lépve szabadjára eresztett valamiféle mágiát, ami zöld izzással árasztotta el a padlóba vésett rúnákat és a port, mely azelőtt Saeraede ködszerű teste volt.
Mint egy hullám, ahogy kigördül a tengerpartra, az istenség varázslata úgy haladt tovább, és benézett a hasadékba is, ahol az elf rejtőzködött azelőtt, majd lassan a barlang minden zugán végigsöpört. Azután felszikrázva a legszebb arany színét vette fel, és felemelkedve a padlóról csak ürességet hagyott maga után.
Azuth megállás nélkül ment tovább az emelkedő mágikus fényben, a vállánál fogva megragadta a botladozó Elminstert, és még egyet lépett. Ezen utolsó lépés felénél mindketten eltűntek – magára hagyva a három idős mágust az összetört trónnal egy hatalmas gödör mélyén, melyre a napfény elemi erővel csapott le, ahogy a szállingózó por lassan szertefoszlott.
Tettek néhány lépést a helyen, ahol azelőtt néhány szívdobbanásnyi idővel még oly sok mágia és halál örvénylett – látták, hogy a rúnák ívének helyén hét mély lyuk tátong –, és értetlenül egymásra néztek.
– Mind elmentek, ugye? – kérdezte hirtelen Beldrune. – Ez a... dühöngő mágia és végletekbe menő küzdelem néhány lélegzetvételnyi idő alatt... ez az! Minden megtörtént, és mi feledésbe merülünk.
Tabarast, a Három Eldalolt Átok Varázslója megemelte egyik bölcs, fehér szemöldökét.
– Másra számítottál?
– Értékesek voltunk egy isten személyes védelmére – Caladster szinte csak suttogni bírt. – Együtt jártunk és megvédelmezett minket, amikor veszély tört ránk... olyan veszély, ami őt nem érintette, másképpen nem lett volna képes úgy elbánni azzal az utolsó tűzlabdával.
– Az már valami volt, mi? – kacagott fel Beldrune. – Látom magam, ahogy elmondom az ifjaknak, hogy... egy kicsit több borsot...
– Azt hiszem, pont ezért csinálta – mondta neki Tabarast. – Igen, megtisztelt minket, és még élünk, a szellemvarázslónő és az elf ellenére is... ez egy eredményféle vagy mi.
Ismét egymásra néztek, Beldrune megvakargatta az állát és megköszörülte a torkát.
– Nos, igen... Hát, azt hiszem, most kimehetünk ott a végénél, ahol a varázslatok beszakították a tetőt. Arra.
– Én még nem akarok elmenni – mondta Caladster, és megrugdosta az egyik rúna helyén támadt lyuk szélét. – Sohasem álltam még az igaz hatalom népe mellett egy olyan helyen, ahol fontos dolgok történnek... és gyanítom, hogy soha többé nem is fogok. Amíg itt vagyok, úgy érzem, valóban... élek.
– Huh – rezzent össze az utolsó szóra Beldrune. – Ő is ezt mondta és nézd mi történt vele.
Tabarast előrelépett és egy vad öleléssel Caladster köré fonta a karjait.
– Tudom, mit érzel. Emlékezz, még sötétedés előtt indulnunk kell, utána pedig szeretnék magamhoz venni egy korsót.
– Jó néhány korsót – értett egyet Beldrune.
– De valami csendes helyen, ahol le lehet ülni és gondolkodni, csak mi hárman – tette hozzá Tabarast szinte tüzes izgalommal. – Nem akarok egész éjszaka ittas szántóvetőknek beszélni egy istenről és hallgatni, ahogy körberöhögnek.
– Egyetértek – mondta Caladster nyugodtan és elfordult.
Az öreg Beldrune hátrabámult.
– Hová mész?
Az öreg varázsló nem fordult meg, inkább odament a barlang végén összegyűlt kőtörmelékhez.
– Én pont itt álltam – mormolta maga elé –, az isten meg... ott. – Bár hangja nyugodt volt, talán kicsit rekedtes, arcát hirtelen elárasztották a könnyek.
– Megvédelmezett minket – suttogta. – Több mágiát tartott vissza, mint amennyit én valaha is elszórtam. Annyi mágiát, amennyi levegővé változtatta a köveket is... értünk, hogy élhessünk.
– Amint látod, az isteneknek ez a dolguk – mondta mögötte Beldrune. – Valakinek látnia kell, mit csinálnak, hogy elmondhassák másoknak. Egyébként mi jó lenne akkora hatalomban?
Caladster sértetten nézett rá, és tekintetében harag gyúlt.
– Te nevetni merészelsz egy istenségen...
– Igen – válaszolt Beldrune egyszerűen. – Máskülönben mi jó lenne abban, hogy emberek vagyunk?
Caladster rábámult, egy ideig csak arra volt képes, hogy kinyissa és becsukja a száját. Azután kétségbeesetten nyelt egyet, megrázta a fejét és tehetetlenül felnevetett.
– Soha nem gondoltam még így ezekre a dolgokra – mondta, amikor ismét szóhoz jutott. – Gyakran nevetsz az isteneken?
– Egyszer vagy kétszer egy tíznapban – válaszolta Beldrune komolyan. – Háromszor, ha van közben egy ünnepnap is, és valaki emlékeztet rá, hogy mikor.
– Állj hátrébb, te szent gúnyolódó – vágott közbe Tabarast hirtelen, és intett egyet Beldrune felé. Ő csendes kérdésképpen felemelte egyik szemöldökét, de öreg barátja ismét intett egyet és felé lépett. – Azt mondtam, mozgasd hátrébb azokat a csizmás patákat!
– Jó – mondta Beldrune és úgy tett –, ha megmondod, hogy miért?
Tabarast letérdelt a kőtörmelékbe és előhúzott alóla valamit; egy csillogó szövetdarabot.
– Ékkövek és bíborszín szövet? – kérdezte csak úgy a világtól. – Mit találhatunk még?
Ráncos kezével már dobálta is félre a köveket, és felfedett valami ruhát. Beldrune mellétérdelt, és csatlakozott hozzá. Caladster idegesen állt meg felettük, attól tartva, hogy a szellem valahogyan kiemelkedik a romok közül, a rongyokon keresztül megtestesülve.
Beldrune felmordult, ahogy a vörös női ruha az ékkövekből kirakott sárkánydísszel napvilágra került – de felkapva azt odanyújtotta Caladster tétova kezeinek.
– Van még más is!
A merész fekete öltözéket egy hangosabb mordulással üdvözölte, de mire a kék ruha is előkerült, addigra elég mélyre ástak, hogy nyilvánvaló legyen; nem fognak ott mást találni. Beldrune mormogása hirtelen suttogássá változott.
– Tudván, hogy Azuth nem viselt ilyesmit, ezek csak tőle származhatnak.
Tabarast és Caladster összenéztek.
– Lévén idősebbek és bölcsebbek, mint te – kezdte kedvesen öreg barátja –, mi már régen kiokoskodtuk ezt.
Beldrune válaszképpen kiöltötte rájuk a nyelvét, és felvette a földről a kék ruhát, hogy közelebbről is megnézze.
– Talán van bennük valami? – kérdezte Tabarast a fekete öltözékkel az ujjai közt.
– Hmmm. Hatalom az nincs. Nem venném fel ezt a kivágott hátút – válaszolta Beldrune körbeforgatva maga előtt a kék ruhát. – Viszont éppen eléggé tönkrement már ahhoz, hogy segítséget nyújtson valamihez, ha érted, mire gondolok...

 

 

Húsz
SOHASEM TARTOZTAK ILYEN SOKAN ILYEN SOKKAL

Ezen csodálatos birodalom történelmében sohasem tartoztak még ilyen sokan ilyen sokkal a király ládáinak. De sose félj attól, hogy nem hajtja be sorban mindenkitől a tartozást – és az ár az adósok élete lesz, valami háborúban vagy más módon. Majd hadjáratnak nevezi vagy valami hasonlónak... de azok, akik cormyr színekben halnak meg, azok ugyanolyan halottak lesznek, mintha fosztogató körútnak vagy trófeagyűjtésnek nevezné. A királyok így gyűjtik a vért. Csak a főmágusok képesek gyorsabban és kevesebb gonddal megadni az efféle adósságot.

Morsemberi Albaertin
Kicsi, de kincset érő könyvecske
a Kígyó esztendejében kiadva

– Eljött a választás ideje – dörrent a mély hang Elminster fejében. – Dönts jól! – Valahogy az athalantari tudta, hogy Azuth elment, és ő egyedül maradt a kék szikrák áradatában – az áradatban, amiről azt hitte, hogy Azuth – amely megforgatta örvényeiben és vitte magával... egy sötét helyre, hideg kőpadlóval a csupasz térdei alatt. Meztelen volt, ruhája, tőrei és a mágiához szükséges, számtalan apró tárgyacskája még valahol az örvénylésben eltűnt.
– Kifosztott egy isten – mormolta, és ezen muszáj volt kuncognia. Öröme nem ébresztett visszhangokat, de ahogy elhalt, El arra gondolt, csak valahol a föld alatt lehet... Jobb érzései gyorsan elszálltak; úgy érezte, mintha bensőjét megtépázták volna.
Már eltompult, és fagyos hideg mászott benne felfelé, de Elminster úgy maradt; térden állva. Gyengének, betegnek érezte magát, és amikor megpróbált valamiféle mágia után kutatni az elméjében úgy tűnt, minden varázslata és kiválasztotti képessége megszűnt létezni.
Újra csak egy ember volt, aki egy sötét helyen térdel valahol. Tudta, hogy most kétségbe kellene esnie, de ehelyett csak békét és nyugalmat érzett. Sokkal több esztendőt látott már, mint a legtöbb ember, s legalább a saját értékrendje szerint jól mentek a dolgai. Ideje volt, hogy a halál eljöjjön érte. Hát legyen.
Csak a szokásos kérdések jutottak az eszébe: valóban eljött az ideje, hogy meghaljon? Mit kellene tennie? Most mi fog következni? Ki fog megállni néhány percre, hogy választ adjon neki... és mikor?
Egész életében egyetlen forrása volt a válaszoknak és a vezérletnek, aki nem bizonyos, hogy régóta halott vagy élőhalott egy kriptába börtönözve, ki tudja hol... és az a forrás az istennő volt, aki Kiválasztottá tette.
– Ó, Mystra, te voltál a szeretőm, az anyám, lelkem vezérlete, megmentőm és tanítóm – mondta ki hangosan. – Kérlek, hallgass meg most.
Nem igazán elhivatottan imádkozott... vagy talán mégis, legbelül, csak hangjában nem lehetett érezni.
– Megtisztel, hogy szolgálhatlak – mondta a hallgatózó sötétségnek. – Nagyszerű élettel ajándékoztál meg, melyet az emberek módján nem köszöntem meg eléggé. Állok elébe bármilyen sorsnak, mit nekem szántál, de a mágusok módján még szeretnék mondani ezt-azt.
Felkacagott és feltartotta egyik kezét.
– Tartsd vissza haragodat és varázslataidat, csupán három dolog lesz.
Mély lélegzetet vett.
– Az első: köszönet az életért, mit tőled kaptam.
Valami megmozdult a félhomályban, vagy csak a szemei játszottak vele?
Vállat vont. És ha igen? Egyedül, ruha és mágia nélkül, térdelve; ha valami el akarja kapni, akkor így fogja fogadni, mert csak ennyit ajánlhat fel.
– A második: – folytatta Elminster nyugodtan – Kiválasztottnak lenni jobb volt, mint amivel magamtól el tudtam volna tölteni ezt a sok időt.
Ezek a szavak már visszhangot vertek ugyanott, ahol azelőtt a sötétség egyszerűen csak elnyelte őket. Elminster megmerevedett, majd újra vállat vont, és nem hagyta abba.
– A harmadik, és szerintem a legfontosabb csak néhány szó: úrnőm, szeretlek.
Ahogy ezek a legutóbbi szavak is visszhangot vertek, a sötétség úgy döntött; megmutatkozik. Láthatóvá tette magát... túl tisztán láthatóvá.
Valami nagy, szörnyűséges és sok csáppal rendelkező dolog csusszant fel kényelmesen a hideg kövön.

* * * * *

– Ez egy isten volt? – kérdezte Vaelam kifehéredett arccal.
Az első válaszok csak vállvonások voltak, ahogy ott feküdtek lihegve az üreg mélyén, Összekaristolták, megtépték őket a faágak, ahogy végigrohantak érzésük szerint legalább a fél erdőn. Csak most sikerült valamennyire levetniük a rémület nehéz kabátját.
– Isten vagy sem – mormogta Femter – valaki, aki képes volt kiállni mindazt, amit a fejére szórtunk és lenyelni egy tűzgolyót! Hogy Shar rázza meg! Valaki, akivel nem akarok szemben állni egy csatában.
– Hogy Shar rázza meg, valóban, Rettegés Testvére – mondta valaki szinte kedvesen az üreg távolabbi végéből, ahol a bozót magasra növekedett és ők még nem jártak arra.
Öt fej fordult oda kikerekedő szemekkel...
...és öt száj maradt tátva, öt torok próbált meg hangosan nyelni, és a szemekben mintha csapdába esett volna a félelem.
A felettük lebegő, maszkos, köpenybe burkolózott nő mozdulata túl ismerős volt számukra, ahogy a levegőben fekve és egyik könyökére támaszkodva feléjük intett.
– Fekete láng a sötétségben – dorombolta a Beavatottak kegyetlen főpapnője a hivatalos üdvözlési formulát.
– És meleget ád, mert az ő szent neve Shar – mormolta vissza öt pap vonakodó, kétségbeesett kórusként.
– Távol vagytok a Szent Éjszaka Házától, Rettegés Testvérei, és szokatlan számotokra a varázslók útja... biztosan szükségetek van vezérletre – mondta Rettegés Nővére Klalaerla, és hangjában valami selymes fenyegetés rejtőzött. – Így hát a mi gondoskodó és figyelmes Avroana úrnőnk elküldte a Szent Éjszaka Házát hozzátok...
– Üdvözlet, Rettegés Nővére – szólalt meg Rettegésvarázs Elryn, sikerült hangját lenyugtatnia. – Mik a hírek?
– Arról szólnak, hogy a Sötét Úrnő mennyire elégedetlen vezetői képességeiddel, legnemesebb Elryn – válaszolta a főpapnő társalgási hangnemben, szemei két szikrázó ékkő a maszk mögött. – És az akarata: térjetek vissza a helyre, ahonnan legutóbb elmenekültetek. Megállíthatatlan hatalom rejtezik ott, és Shar azt akarja, hogy szerezzük meg. Tudom, hogy nem akartok a Legszentebb Shar árulói lenni... vagy hogy a Sötét Úrnő csalódjon bennetek. Szóval, térjetek vissza oda és szolgáljatok ugyanolyan tehetségesen, mint amilyennek a Házban ismertelek meg titeket. Veletek megyek, hogy tolmácsoljam az úrnő megkérdőjelezhetetlen akaratát. Most pedig álljatok fel mind!
– Vissza? – üvöltötte Femter, és keze az egyik pálca felé ugrott, amit az övébe tűzve tartott. – Párbajozzunk egy istennel? Megőrültél, Klalaerla?
A többi Rettegésvarázs csak figyelt csendesen, és nem keltek fel, nem is kiáltozták ellenérveiket, ahogy a könyökére támaszkodva kényelmesen fekvő főpapnő és Femter Deldrannus között valami villant a levegőben. A pálca még csak félúton volt a papnő felé, de már sohasem fordult oda teljesen.
A pap felsikoltva eldobta a pálcát, és mindkét kézzel a fejét fogta. Botladozva tett egy lépést, a lábai remegtek.
Figyelték, ahogy egy darabig csak köpködni, dadogni és gurgulázni képes, majd Klalaerla felemelte egyik kecses kezét, és egy óvatos mozdulattal ökölbe zárta – Femter úgy esett össze, mint valami rongybábu, melynek végtagjait nem varrták fel rendesen.
– Ugyanez történhet bármelyikőtökkel... és mindenkivel egyszerre. Most pedig fel és vissza! Féltek a haláltól, amit valamiféle „isten” hozhat nektek, ez jó. De én biztosan halált hozok arra, aki nem engedelmeskedik az úrnő parancsainak. Akar valaki letérdelni, és itt helyben meghalni... kínok közt, és Shar elégedetlen tekintetével önmagán? Vagy esetleg mutattok a Sötétség Lángjának némi engedelmességet, amit joggal vár el tőletek, minthogy felajánlottátok neki szolgálataitokat?
Miközben Rettegés Nővére Klalaerla ezen metsző szavakat köpte, lassan és kényelmesen leereszkedett a talajra, majd előhúzta rosszhírű tüskés korbácsát, melyet az alárendeltek között használt fegyelmezéshez. A Rettegésvarázsok vonakodva a romok felé fordultak, és bizonytalanul kiballagtak az üregből – mögöttük a korbács hangos csattanással lehelt csókot a mozdulatlan Femter hátára.
Az üreg szélénél kimondatlan egyetértésben néztek vissza – és látták, amint Femter félrebicsaklott fejjel és homályos szemekkel kel fel a sötét mágia szorításában, majd botladozva utánuk indul. A hátából maradt húscafatokat szinte azonnal kezdték belepni a legyek, csizmája véres nyomokat hagyott maga után minden lépésnél. Klalaerla lerázta a vért a korbács tüskéiről, és kedvesen rájuk mosolygott.
– Haladjatok – mondta selymes hangon –, itt leszek mögöttetek.

* * * * *

A mögöttük lebegő veszély ellenére az öt Rettegésvarázs lelassított, amikor a romok közelébe értek. Vakon előrerohanni, az biztos és gyors halált jelentene... és egy kis késéssel talán egy mágusoktól mentes, üres gödröt találnak csak. A romok remélhetőleg elnéptelenedtek már.
– Óvatosan – mormolta Rettegésvarázs Elryn, és ugyanabban a pillanatban meghallotta maguk mögött a bőr halk recsegését, ami Klalaerla jelenlétét bizonyította, amint éppen előrehajol, hogy korbácsával lesújtson... talán pont az ő hátára. – Senkinek sem kellene egyedül maradnia, ha összedolgozunk és...
– Kerüljük a szónoklatokat! – csattant mögöttük Klalaerla hangja. – Elryn, fogd be a szád, és vezess! Egy halom fatönkön és kidőlt törzsön kívül semmi sincs előttünk a saját félelmeiteken kívül, és...
– Rajtunk kívül – szólt közbe egy dallamos hang; egy elf hang. Tulajdonosa a várárok túlsó oldalán emelkedett ki a bozótból, egy-egy hüvelytelen fakardot tartva kezeiben. – Veszélyes manapság az erdőben sétálni – mondta Csillaghozó – Gondolok itt például a barátomra.
Az ember mágus Umbregard emelkedett ki mögötte a bozótosból, és megajándékozta a Shar-hívő bandát egy rövid mosollyal. Ő mindkét kezében varázspálcákat tartott.
A Főpapnő felüvöltött:
– Öljétek meg őket!
– Ó igen – sóhajtott fel színpadiasan Csillaghozó –, ha te kéred... – Mágia üvöltött elő az elf testéből, félrecsapva minden lövedéket, tüzet, energiát és Hrelgrath életét Vaelam életével együtt.
Femter felsikoltott, és fejvesztve rohanni kezdett arra, amerről jöttek. Klalaerla láthatatlan mágiája állította meg, hogy megfordulva, remegve visszabotladozzon a csatába.
Fényhullámok csaptak előre, megremegtették a levegőt, ahogy Elryn és Daluth megpróbálták lecsapni az elf mágust, de Umbregard megsemmisítette támadásaikat saját varázspálcáival.
Daluth fájdalmasan felkiáltott, ahogy egy visszavert fénysugár csontig csupaszította az egyik vállát; a ruha, az izmok és az inak egyetlen pillanat alatt gőzölögtek el. Egy vagy két lépést hátratántorodott, és ugyanabban a pillanatban Umbregard egy szikraeső és egy hangos nyögés közepette hasonlóképpen tett. Az elf egyedül maradt Shar papjaival szemben.
A beavatottak főpapnője megtalálta önmagában leghidegebb, legkegyetlenebb mosolyát, és megajándékozta vele a világot. A mosoly lassan kiszélesedett, ahogy Csillaghozó varázsvédelme felszikrázott, majd fénye halványodni kezdett a Rettegésvarázsok előreáramló csapásai alatt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, elf – mondta csak úgy magának kedves hangon –, vagy hogy miért álltál az utunkba, de ez végzetes döntés volt a számodra. Egyetlen varázslatommal elpusztíthatlak, de előbb néhány választ szeretnék. Mi ez a hely? Miféle mágia ér itt annyit, hogy elveszítsd érte az életed?
Csillaghozó az üvöltő mágián keresztül is meghallotta szavait.
– Van egy dolog, ami jobban elkápráztat az emberekben, mint az, hogy kapcsolat nélküli szeletekre akarják vágni Faerűn egészét – válaszolta fennhangon. – És ez nem más, mint a kényszeres vágyódásuk, hogy görcsökben fetrengve haljanak meg egy csatában. Ha el tudsz pusztítani, akkor tedd, és ne pocsékold a szavakat. Máskülönben...
Beszéd közben hirtelen felugrott a levegőbe, maga mögött hagyta a Rettegésvarázsok csapásait egy elftelen bozótosra zuhogni, és varázsvédelmének maradványait halálos hálóvá szőve a papnő felé nyújtotta.
A nő a levegőben lebegve megremegett és felüvöltött. Mentális szorítása hirtelen megszűnt Femter elméjén, és összeomlasztva saját védelmét, levezette Csillaghozó varázslatát a tehetetlen férfira. Femter megtántorodott és egy pillanat alatt nem maradt belőle más, mint egy tántorgó, véres húsmassza, megcsavarodott csontokkal.
Femter Deldrannus utoljára feküdt le a földre, hogy az idővel magához ölelje. Még sikoltani sem volt ideje.
A csapástól levegőt alig kapó papnő lassan lefelé indult a levegőben, ahogy repülésvarázsa kezdett semmivé foszlani.
Elryn elengedett egy diadalmas üvöltést, ahogy egyik csapása végre megtalálta Csillaghozót, és az elfet harapós lövedékek zápora forgatta körbe. Umbregard küszködve próbált felállni, és fájó arcát fogva látta barátját elbukni.
A kínokkal küzdő Daluth az ember mágus felé irányította pálcája hegyét elbukott társai testének füstjén keresztül, és a másik rémületét látva lassan elmosolyodott.
Azután hirtelen megpördült, és szabadjára eresztette pálcája minden hatalmát Rettegés Nővére Klalaerla felé.
A kezében tartott eszköz porrá omlott, és a papnő teste pörögve csapódott a fák közé. A fekete bőrbe öltözött rémületből nem maradt több egy füstölgő hústömegnél.
A hústömeg még földet sem ért igazán, amikor megrázkódva ismét felemelkedett és fekete lángoktól körülvéve felüvöltött.
– Daluth, ezért meghalsz!
A hang vastag volt, mennydörgő, de a két életben maradt Rettegésvarázs felismerte. Elryn elfordult az elf test szénné égetésének hálátlan feladatától.
– Kiűzettél Shar kegyeiből, halj meg sajnálat nélkül, hamis pap! – mennydörgött fel újra Sötét Úrnő Avroana hangja az összezúzott ajkakon keresztül.
A volt főpapnő szájából előretörő fekete lángok elsöpörték az áruló varázsló-papot és nekicsapták egy fa törzsének. Körben megrázta az egész erdőt dühével, és Elryn talpa alól kiszaladt a talaj.
Az utolsó Rettegésvarázs még mindig csak talpra próbált állni, amikor Klalaerla összezúzott és megégetett teste fekete lángokat árasztva magából előretáncolt.
– Most pedig olvasszunk máguscsontokat, elfét és emberét egyaránt...
A semmiből egy lila lángokból álló gömb csapott le, és darabokra tépte a papnő testét. Körben teleszórta a fákat egy fekete bőrruha foszlányaival.
– Ugyan-ugyan, ez mifelénk nem szokás – mondta egy ismeretlen hang az önmagukba fordulva lassan eltűnő, fekete lángoknak, melyek a papnő testének helyén maradtak.
Elryn szájtátva bámult az emberre, aki egy medált szorongatva kezében állt ott, körülötte fekete köpönyeg örvénylett a fák között átsuhanó szellőben.
– Faerűn mindig tartogat még egy mágust valamelyik zsebében – mondta az ember az utolsó haldokló lángnyelveknek, valami zord elégedettséggel a hangjában. – Például engem.
Elryn minden keserűségét és haragját az emberre akarván zúdítani lecsatolta kis buzogányát az övéről, és még szinte ugyanazzal a mozdulattal előreugrott. Minden lendületét beleadta a csapásba.
Célpontja azonban már nem volt ott, hogy találkozzon a buzogánnyal. Az idegen mágus egy szinte könnyed mozdulattal lépett oldalra és döfött egy tőrt a pap torkába, majd bemutatkozott:
– Tenthar Taerhamoos, a Főnixtorony főmágusa, szolgálatára... végül megérkezett.
Valami hideggel a torkában, ami nem jöhetett a környező erdőből, Elryn fuldokolva figyelte, ahogy a világ elsötétedik körülötte, és nem talált szavakat, hogy válaszoljon.

* * * * *

Váratlanul lila lángok robbantak szét Shar oltára felett, és megolvasztották a tálat, melyben a szinte fekete bor állt. A kiválasztott beavatott felemelte a belső fénnyel csillogó tőrt, melyet azelőtt a borba mártott, és tovább kántált. Nem tudta, hogy a lila lángok nem részei a rituálénak. Olyannyira belemerült a kántálásba, hogy nem vette észre, amikor a Sötét Úrnő megtántorodott mellette, és az oltárra zuhant, lábait lila tűz égette. A bor sisteregve gőzölgött el alatta, ahogy az úrnő a mennyezetet díszítő fekete-lila kört nézte tágra nyílt szemekkel. Avroana teste ívesen megfeszült, és még mindig azért küzdött, hogy levegőt vegyen, amikor az imádság elérte utolsó, diadalmas szavait... és a tőr lecsapott.
A beavatott nagyon odafigyelt, hogy csukott szemmel is a gondosan begyakorolt mozdulattal hozza le a pengét. Annak fekete lapján a rúnák gonoszan izzottak, ahogy ismét alá kellett volna merülniük a borba – oda, ahol most Avroana mellkasának közepe volt.
A beavatott egy ellenőrző pillantásra nyitotta a szemét, és az úrnő tekintetébe bámult, amikor a penge leérkezett, egészen a markolatig becsusszanva a meleg testbe. Avroana látta a beavatott szemeiben csillanó diadalt, amely a sikeres rituálét jelezte, ugyanakkor látta benne a rémült felismerést is, mielőtt a világ végleg elhalványodott volna.

* * * * *

Levegő után kapkodva Csillaghozónak sikerült egyik könyökére támaszkodva felülnie. Nagy, nedvedző hólyagok borították testének egész baloldalát – kivéve, ahol az égett hús alól kikandikáltak az elszakadt inak, és egy helyen még a csont is. Umbregard botladozva futott oda, próbálva nem nézni a Főnixtorony főmágusára, sok éve egyik legnagyobb ellenségére.
A félelem, hogy Tenthar mit tehet vele, tisztán Umbregard arcára volt írva, amikor elf barátja mellé térdelve óvatosan megidézte az általa ismert leghatalmasabb gyógyító varázst. Nem értett hozzá, de még a bolond is láthatta, hogy ezekkel a sebekkel az elf nem élhet sokáig.
Az elf mágus teste rázkódott az ember karjaiban, azután megfeszült, majd mintha könnyebben lélegezve elernyedt volna, szemei félig csukva. Az oldala még mindig iszonyatosan nézett ki, de a feltárulkozó belső szervek már egészben voltak, és húsa nem füstölgött. Még...
Egy hosszú kar nyúlt át Umbregard válla felett, az ujjak gyógyító fénnyel izzottak. Megérintették a tépett húst, és az izzás felszikrázott. Az elf ismét megremegett, és a főmágus nyakában lógó medál szilánkokra esett, majd porrá omlott. Tenthar sietve felegyenesedett és az övéhez kapva hátralépett.
Umbregard felnézett a pálcára, amire a főmágus ujjai kulcsolódtak és vonakodva megszólalt.
– Most erőszakkal egymásnak esünk?
Tenthar megrázta a fejét.
– Amíg Faerűn egyensúlya helyre nem áll – válaszolta –, addig a személyes haragot félre kell tenni. Én úgy érzem, eléggé felnőttem már ahhoz, hogy örökre félretegyem. – Előrenyújtotta kezét. – És te?

* * * * *

Elminster a hideg kövön térdelt, és a csápos tömeg közelebb húzta magát... és még közelebb. Egy hosszú, barnáslila csáp nyúlt felé szinte vonakodva, és ellenállhatatlan erővel tekeredett a nyaka köré. A félelem jeges lángjai ébredtek a hátában, és Elminster megremegett, ahogy a csáp szinte szerető gyengédséggel szorosabbra húzódott.
– Mystra – suttogta utolsó leheletével a sötétségnek –, én...
Akaratlanul egy emlék lebegett a gondolatai közé. Egy emlék, melyben egy istennőt tartva a karjaiban, együtt lebegnek egy romos kegyhely felett, és hirtelen büszkeség öntötte el. Ha ezen csápoktól kell meghalnom, hát legyen. Jó életem volt, sokkalta jobb, mint a legtöbb embernek.
Ahogy félelme elpárolgott, a szörnyeteg csápjának szorítása is enyhülni kezdett. A büszkeség elpárologtatta rettegését, és vele együtt iszonytató halála is semmivé foszlott. Csupán gomolygó gőzfelhőként lebegett körülötte, majd éles fény söpört végig Elminsteren. A fény forrása felé fordította fejét – és belebámult.
Amit szemei mutattak neki, az csupán egy csupasz kőfal volt, de a fénytől nem látta egészen jól. Talán egy boltív? Mögötte egy hatalmas terem tátongott, tele csillogó aranyérmékkel, finoman megmunkált szobrokkal és ékkövekkel – pontosabban fényes ékszerekkel telt ládákkal.
Elminster káprázó szemmel nézett át a boltív alatt, majd egyszerűen csak vállat vont. A vállai még meg sem tették lefelé tartó, rövid útjukat a mozdulat végén, amikor a kincsekkel telt terem újfent sötétségbe borult... és valahol mögötte egy kürt szava harsant.
Elminster megpördült, hogy egy másik hatalmas terembe nézzen be. Ebben nem voltak kincsek, csak egy óriási embertömeg... uralkodói népség, ahogy csillogó szövetű öltözékeikről, ékszereikről és büszke arcukról meg tudta ítélni. Ember királyok és pikkelyes, gyíkszerű császárok keveredtek az udvaroncokkal, akik szájtátva figyelték uraikat egyenként Elminster elé lépni, s letenni koronáikat jogarukkal együtt a lábai elé. Mindegyikük ezt mormolta valamilyen változatban:
– Felajánlom magam és birodalmam neked, nagy Elminster.
A hercegnők ekkor levették ékkövekkel kirakott ruháikat, és lefeküdtek a varázsló elé a hideg kőre, hogy testük felajánlásával pecsételjék meg a uraik döntését. Elminster érezte lábain a bársonyos ujjak finom érintését, és lebámult a tágra nyílt, akaró szemekbe. Hátravetett fejjel hunyta le szemét, és összeszorított fogakkal gyűjtötte össze akaratát.
Amikor végtelennek tetsző idő elteltével újra kinyitotta szemeit, már képes volt keményen és hangosan megszólalni.
– Bocsánatotokat kérem, és nem kívánok senkinek sem az ártalmára lenni a visszautasítással, de... nem. Nem fogadhatom el.
Pislantott egyet az erős fényben, de mire kinyitotta szemeit minden újra elhalványodott, és jobbról újabb fény ébredt. Ezúttal természetes fény; napfény. A túloldalon Immeira, a Buckralam Lakjának veszélyei közt megismert leányzó indult felé kitárt karokkal és mohó mosollyal az arcán. Ahogy közelebb lépett, hangtalanul a nevét formázta ajkaival, és széttárta sötétkék ruhájának elejét – Elminster megremegett az előretörő emlékektől.

* * * * *

A nap besütött a Rókatorony, ablakain és finom ujjakkal matatva felkavarta azt a kis port, amely nem törődve a szolgák erőfeszítéseivel mindenhol újra meg újra megtelepszik. Immeira dermedten ült. Az istenekre, hogy lehet bárkinek is érzéke mindehhez? Egy sóhajjal az ajkain hátradőlt a székén – azután mint egy álomban, felemelkedett és a szoba legsötétebb sarka felé lebegett. Félúton az ujjai belemarkoltak ruhája elejébe és kitárták, mintha felajánlaná önmagát – a sötét saroknak.
Meglepetésében levegőt is alig vett.
– Miért...? – suttogta, azután hirtelen megremegett, megfordult és reszkető ujjakkal újra összegombolta a ruháját.
A reszkető ujjak ökölbe szorultak amikor befejezte, és értetlen haraggal, sápadtan nézett körbe az elhagyatott szobában.
– Wanlorn – suttogta. – Elminster? Szükséged van rám?
Csak a csend válaszolt. Egy üres szobának beszélt, a saját képzelete által megcsalatva. Idegesen ment vissza a székéhez... és félúton megállt; hirtelen úgy érezte, figyeli valaki. Azután nyugalom áradt szét lelkében és melegség.
Immeira hirtelen azon kapta magát, hogy belső békéje mosolygásra készteti. Még egyszer körülnézett az üres szobában, és egy nagy sóhajjal visszaült székébe. A selymes napfény áttáncolt a függönyön, és a lány mosolyogva emlékezett vissza egy magas, sovány férfira, aki a szemei előtt mentette meg a völgyet. Újra felsóhajtott, megrázta fejét, hogy félrehúzza a szemébe lógó hajtincseit, és visszatért azon feladatához, melynek során eldönti; a Lak-völgyének melyik részén milyen növényt kell elültetni ahhoz, hogy mindenkinek elegendő és változatos étele legyen az elkövetkező télen is.

* * * * *

Az ő meleg, mohó vágyakozása és a remény a szemeiben, a mosolya... Elminster egy széles mosollyal Immeira felé nyújtotta karjait – mosollyal, mely lefagyott arcáról, amikor egy gondolat villámcsapásként hasított bele. Vajon a fiatal nő egyfajta jutalom a számára, amit Mystra adna a szolgálataiért?
Visszarántotta a kezeit és felkiáltott.
– Nem! Már döntöttem sok idővel ezelőtt... a hosszabb utat választottam. A sötétebbet, a kalandozókra várakozó veszélyt és végzetet! Már nem fordulhatok vissza! Szükségem van rá, ahogy Mystrának is szüksége van rám!
Ezekre a szavakra Immeira és a napfényes szoba fénypaszományokra bomlott, majd semmivé foszlott, és a sötétség visszahódította azt, ami hozzá tartozott. A félhomály megszűnt, és Elminster újfent nem látott semmit.
Hirtelen ismét napfény söpört végig a padlón. Elminster odafordult és bebámult a hosszú terembe, melynek falát könyvespolcok sora borította a padlótól a magas mennyezetig ágaskodva. Napfényes porszikrák telítették meg a levegőt, és rajtuk keresztül Elminster látta, hogy a polcokat vaskos varázskönyvek borítják, egy ujjnyi részt sem hagyva üresen. Az egyik széles szalaggal volt átkötve, a másikat vaskapcsok fogták össze, a harmadikon rúnák izzottak...
Egy kényelmesnek tűnő karosszék, egy lábtartó és egy oldalasztal foglalta el a könyvtár jobb hátsó végét. Az asztalon halomba rakva könyvek álltak; Elminster előbbre lépett, hogy jobban belásson, és azon kapta magát, hogy mohó tekintettel nézelődve már bent jár a polcok között.
Athalantar varázslatai, hirdette díszes betűkkel az egyik könyv gerince. Elminster habozás nélkül érte nyúlt, de azután mormogva maga mellé ejtette karjait.
– Nem. Beleszakadok, ha ekkora tudást visszautasítok, de... hová tűnne az ismeretlen mágia felfedezésének öröme, és kitanulásának élvezete?
A szoba nem tűnt el, ahogy eddig minden jelenés tette. Elminster körbepislogott a varázskönyvekre; ennyit még összesen nem látott hosszú élete során, és el tudta képzelni magát, amint évszázadokon át csak ül és olvasgat. Nagyot nyelt és mint egy álomban, lassan lépett egyet a legközelebbi polc felé. Kinyúlt egy kövér kötet felé, melyen az előzőhöz hasonlóan ékes betűk hirdették: Galagard gyűjteménye netherese varázsokból. Csak egy apró mozdulat kellett volna, hogy elérje, de hirtelen elfordulva felüvöltött:
– Nem!
Miközben a visszhangok erőlködve próbálták megmagyarázni a számukra érthetetlen szó jelentését, újra minden elsötétedett és kiürült. A poros szoba semmivé foszlott, és ő ismét a fénytelen barlangban állt.
Fény jelent meg a sötétség puha bársonyában, és egy férfivá változott díszes öltözékben, egy pislákoló kövekkel kirakott varázsbottal a kezében, a kőpadlón állva. Nem is látva Elminstert a férfi komoran meredt maga elé a köveken fekvő halott nőre. A nő arca a rémület sikolyába fagyott, és füst göndörödött fel testéből.
– Nem – mondta a férfi fáradtan –, nincs tovább. Úgy találtam, hogy az „Első a Kiválasztottak Között” csupán üres kérkedés. Találj egy másik bolondot, akit évszázadokra a rabszolgáddá tehetsz, úrnő. Mindenki, akit szerettem... akit ismertem... már halott. A feladataim végigsöpörnek a varázshasználók minden újabb nemzedékén, és Faerűn már csak sápadt árnyékát hordozza mindannak a dicsőségnek, amit ifjúkoromban megismertem. És... olyan átkozottul... elfáradtam...
A férfi váratlan erővel ragadta meg és törte el a botot, karján megreccsentek a feszülő izmok. Kék lángok csaptak ki a törött végekből és örvénylettek fel egy pillanatra, mielőtt a nyers mágikus energia hulláma kitört. A kétségbeesett Kiválasztott megragadta az egyik botdarabot, és saját mellkasába döfte. Hangtalan sikollyal hátravetette a fejét – örvénylő porrá esett szét. Egy pillanattal később a szabadjára eresztett mágia vakítóan felfénylett.
Elminster elfordult a villanástól – csak hogy egy kicsiben visszatükröződő mását lelje arrébb, egy ökölnyi távolbalátó kristályban, ami fölé egy kopasz, vörös talárba öltözött férfi hajolt. A férfi diadalmasan rázta meg az öklét a kristály felé és felkiáltott.
– Igen! Igen! Most már én vagyok az Első Kiválasztott! És ha azt hiszik, hogy Elthaeris elméje megbomlott, akkor megtanulnak majd térden állni és félelemtől remegni Uirkymbrand Jogara előtt! Hahahaha! A gyengéknek le kell ölniük magukat, és átadniuk a hatalmukat valakinek, akihez jobban illik... nekem!
Az őrült kiáltások még mindig Elminster fülében csengtek, amikor a jelenet elhalványodott, és egy fénykör jelent meg közvetlenül Athalantar utolsó hercege mellett. Benne egy tőr lebegett – felismerte –, majd az eszköz lassan elfordult, és felajánlotta neki a markolatát.
Elminster ránézett, elmosolyodott és megrázta a fejét.
– Nem. Ez egy olyan kiút, amit sohasem választanék.
A tőr a fénnyel együtt eltűnt, de azonnal újra megjelent Elminster másik oldalán egy férfi kezében. Háttal állt Elminsternek, és egyetlen mozdulattal egy másik férfi hátába döfte. Az áldozat felnyögött, és a sebéből kitörő kék fénynyalábok színben megegyeztek a tőr pengéjén megjelenő kékes izzással. Megfordult, sebéből fényes szikrák ömlöttek ki és Elminster meglátta az arcát. Azuth. Az isten arca kíntól vonaglott meg, miközben gyilkosa arcába csapott karmokká görbített ujjaival – és a kiömlő fényben Elminster meglátta a hátratántorodó gyilkos arcát. Azuth gyilkosa... Elminster.
– Nem! – kiáltott fel a herceg, és kezét a szemei elé kapva próbálta elhessegetni a látomást. – El innen! El innen! – A két alak tovább küzdött előtte az egyre terjedő kékes csillogás ködében.
– Sosem voltak ilyen céljaim – kiáltotta –, és sohasem lesznek, ha Mystra kegyes! Csak Faerűnt járom, és már jobban ismerem az útjait, mint a rejtélyeit... de hogyan fogadhatnám be egyiket a másik nélkül?
A haldokló Azuth egy örvényléssel eltűnt, és a vérét alkotó kékes ködben egy férfi lépett előre, akit Elminster nem a saját emlékeiből ismert. Varázslat osztotta meg vele azokat az emlékeket, még Myth Drannorban. Raumark volt az, Netheril varázslókirálya, aki túlélve önző birodalmának bukását, Halruaa egyik alapítója lett. Raumark, a Hatalmas, egyedül állt egy fehér oszlopokkal körülvett teremben lévő emelvényen, arca sápadt volt, és komor.
Óvatosan megidézett egy mindent elpusztító örvényt, és kipróbálva azt keresztülhúzta az egyik oszlopon. A mennyezet megrogyott, ahogy az oszlop egy része apró szilánkokra bomolva szertezáporozott. Raumark kőszerű arccal visszahúzta az örvényt maga elé, az emelvény széléhez.
Elégedetten bólintott – és beleugrott.
A jelenet vele együtt tűnt el, csak hogy egy poros sírbolt jelenjen meg a helyén. Egy férfi, akit Elminster nem ismert fel, de valahogy tudta, hogy Mystra egyik Kiválasztottja, kihúzott egy tépett, öreg varázskönyvet a hátizsákjából és egy nyitott koporsóba tette. Ugyanazt csinálta, ami Elminster legutóbbi feladata volt.
Ez a Kiválasztott azonban saját iszonytató haragjának szorításában vergődött, szemei az őrülettől lángoltak. Kivette a koporsóból a pókhálós koponyát, belenézett az üres szemgödrökbe és rákiáltott.
– Varázst varázs után dobok el, miközben a testem érzéketlenül botladozik. Néhány tél múlva már majdnem olyan leszek, mint te! Miért mások ízlelik meg azt a hatalmat, amit elszórok, miért nem én?
Visszaejtette a koponyát a helyére, és erőszakosan lecsukta a kőkoporsó tetejét. Akkorát csattant, hogy Elminster összerezzent. A Kiválasztott vörösen lángoló haraggal a tekintetében indult kifelé a sírboltból.
– Örök élet, miért ne? Kapj el egy egészséges testet, dobd ki az elmét és lovagold meg. Ha elhasználtad, majd keresel egy másikat. Már régóta megvannak a varázslataim... miért ne használhatnám őket?
Szellemként lépett át a hercegen, ahogy folytatta határozott lépéseit – de mire Elminster utánafordult, a férfi már eltűnt, és mögötte a sírbolt is semmivé foszlott.
– Micsoda pocséklás! – fakadt ki Elminster, és könnyek csillantak meg a szemében. – Ó Mystra, úrnőm, miért kell ezt folytatni? Ne kínozz tovább, csak adj egy jelet. Értékes vagyok még a szolgálatodra? Vagy elégedetlen vagy velem, és a halálomért könyörögjek inkább hozzád? Úrnőm, mondd meg!
Megdöbbentő volt hirtelen ajkak érintésének bizsergését éreznie a sajátjain – Mystra ajkai, biztosan, az érintésükből ítélve és abból, hogy micsoda nyers hatalom áradt szét a testében tőlük.
Elminster kinyitotta a szemeit és közben már emelte karjait, hogy megölelje őt – de a Szövevény úrnője nem volt több, mint egy táncoló fényekből felépülő arc, karnyújtásnál távolabb, és lassan visszaolvadt a sötétségbe.
– Úrnő? – kérdezte szinte kétségbeesetten, ismét kinyújtva karjait.
A Mystra-arc mosolygott.
– Türelmesnek kell lenned – a hangja egyenesen a füle mellett szólalt meg. – Meglátogatlak, amikor eljön az ideje, de most van számodra egy feladatom. Egy hosszú küldetés, és talán a legfontosabb, melyet valaha is végeztél.
Az arc ekkor megváltozott, szomorúnak látszott.
– Habár látok a jövőben még legalább egy feladatot, amit hasonlóan fontosnak lehet ítélni.
– Miféle feladat? – tört ki Elminsterből. Mystra már nem volt több egy pislákoló csillagnál.
– Hamarosan – mondta az istennő. – Hamarosan megtudhatod. Most térj vissza Faerűnbe, és gyógyítsd meg az első sebesült lényt, amellyel találkozol.
A sötétség foszlott ezúttal semmivé körülötte, és Elminster ismét a ruháiban találta magát, az erdőben a romok mellett. Néhány lépéssel arrébb két ember beszélgetett egy elffel, mindhárman hátukat egy-egy fatörzsnek támasztva ültek. Idegesen hagyták abba a beszélgetést és néztek fel rá.
Az egyik ember mágus azonnal az övéhez kapva egy varázspálcát rántott elő. Elminster felé tartva megkérdezte:
– És te lennél a...?
Elminster elmosolyodott.
– Már régen meghalt, Tenthar Taerhamoos, hacsak Mystrának nincsenek egyéb tervei.
A három mágus pislogott egy ideig, és végül az elf szólalt meg vonakodva.
– Te vagy az akit Elminsternek hívnak, nemde?
– Én vagyok – válaszolta El –, és az a küldetésem, hogy meggyógyítsalak. – Nem törődve a hirtelen előrántott varázspálcák és botok erdejével, Elminster megidézte a gyógyító varázslatot Csillaghozóra, azután még egyet küldött Umbregard felé.
Elminster és Tenthar tekintete egymásra talált, amikor befejezte a varázslást, s El a romok felé biccentett.
– Akkor ennek itt vége?
– Kivéve egy kis italozást – válaszolta Tenthar és hirtelen egy poros borosüveg termett a kezében. Letörölte a címkéjét, kihúzva a dugót gyanakodva belenézett az üvegbe, beleszagolt és elmosolyodott.
– A mágia újra megbízhatónak tűnik – jelentette be kinyújtva másik kezét és figyelve, ahogy négy kristályserleg jelenik meg benne.
– Mystra szüksége elmúlt, azt hiszem – mondta neki Elminster. – A próbát kiálltuk, és számos sötét lelkű mágiahasználó tűnt el a világból.
Tenthar rámeredt, és kelletlenül válaszolt.
– Így szokták a kegyetlen istenek a legjobbakat elvinni közülünk.
Umbregard vállat vont, és kezébe véve az egyik serleget figyelte, hogy még több üveg jelenik meg előttük.
– Így szoktak az istenek mindannyiunkat elvinni végül.
Azután Csillaghozó szólalt meg.
– Köszönetem a gyógyításért, Elminster. Ha már az isteneknél tartunk, úgy hiszem, egyikünket sem arra alkották, hogy sokáig éljünk. Elfek, törpék, emberek... talán még maguk az istenek is. Ha túl sok esztendő telik el, az megőrjít minket... a veszteségek... barátok, szeretők, család, kedvelt helyek... és a magány. Az én fajtámra jutalom vár az út végén és az itt tartózkodás nem más számunkra, mint rövid betekintés a kínok világába.
Elminster lassan bólintott.
– Igazság lehet a szavaidban. – Hosszan nézett Csillaghozóra mielőtt megkérdezte:
– Találkoztunk mi Myth Drannorban?
A hold elf elmosolyodott.
– Egyike voltam azoknak, akik nem egyeztek az uralkodóval abban, hogy más fajokat is be kellene engednünk a Tündérvárosba – válaszolta. – Még mindig közéjük tartozom. Meggyorsította bukásunkat, és semmi mást nem hozott, csak könnyebben ellopták a titkainkat. És te voltál az egyik, aki betörte kapuinkat. Gyűlöltelek és a halálodat kívántam. Ha lett volna rá egy könnyű és nyomtalan mód, magam tettem volna meg.
– Mi tartotta vissza a kezed?
– Megmértelek, többször is. Mulatozásokon, a Mythal által és utána is. És olyan voltál, mint mi... magányos és csak arra törekedtél, hogy a legjobbat hozd ki magadból. Tisztellek, ember. Megálltál a gyűlölködésünk előtt, és felsőbbrendűen fogadtad. A jó döntéseid túlélnek téged.
– Én köszönöm – válaszolta Elminster, és egy könnycseppel a szeme sarkában előredőlt, hogy megölelje az elfet –, hogy ez ilyen sokat jelentett.

* * * * *

A Tündér zsúfolt volt. Úgy tűnt, a főherceg utolsó ötlete az volt, hogy hatalmas, felfegyverzett karavánokat indít útnak a veszélyes úton. Gyöngyöskő úgy nézett ki, mint egy hajcsár udvara, állatokkal mindenhol. A Tündérben, a kintinél egy kicsit kevesebb porral körülvéve Tabarast, Beldrune és Caladster beszélgetett egy dölyfös mágussal a Kardpartról. Korsóval a kézben a beszélgetés varázslatokról és elbukott szörnyetegekről szólt ugyanúgy, mint mágusokról, akik nem haltak meg teljesen, és képesek kiemelkedni sírjaikból. A tömeg köréjük gyűlt hallgatózni.
– Az semmi! – kiáltotta Beldrune belemelegedve a dicsekvésbe. – A semminél is kevesebb! Ma délután, a Halott Hely kellős közepén én az isteni Azuth mellett álltam!
A kardparti mágus hitetlenkedve nézett, de ezzel csak feltüzelte az idős varázslót.
– Igen... Azuth, én mondom, és...
Caladster és Tabarast csendesen összenéztek, bólintottak. Teljes egyetértésben nyitották fel társuk zsákját, amíg az egy ujjal a kardparti mágus orra előtt hadonászott.
– Szüksége volt a segítségünkre, én mondom neked. A mi varázslataink mentették meg a világot, ezt ő mondta! És betekintést nyújtott számunkra...
– És ezeket a mágikus öltözeteket nyertük el! – kiáltott közbe Tabarast, és diadalmasan a magasba a tartotta a merész fekete ruhát, hogy mindenki jól láthassa.
A kitörő nevetés ereje azzal fenyegetett, hogy lerázza a mennyezetet az asztalcsapkodó tömeg fejére, de ahogy halkultak, úgy hallatszott egyre inkább az a magas hangú kuncogás az ajtó felől, mely ki tudja mikor csatlakozott az általános jókedvhez. Akik odanéztek, azok hirtelen nagyon elcsendesedtek.
– Úgy tűnik, talán jól állna nekem – mondta kedvesen Sharindala a négy mágusnak. – És éppen szükségem lenne valamire, ami kifejezi az egyéniségemet, amint láthatjátok.
A Repedtkő-terem úrnője semmi mást nem viselt, csak hosszú, barna haját. Eltakarta testét egészen a térdéig, de csak a bolond nem látta oldalról, hogy meztelen volt a feje búbjától egészen a csípőjéig. A hús ott véget ért, és lentebb már csak a csupasz csontok kopogtak a padlón.
– Szabad? – kérdezte kinyújtva a kezét a ruháért. Körülötte néhányan ájultan rogytak össze, és még többen rohantak az ajtó felé. Hirtelen egy kisebb, megüresedett kör támadt a Tündér közepén, fehérre sápadt emberek által alkotva.
– Még el kell végeznem néhány varázslat megidézését mielőtt újra enni vagy inni tudok – magyarázta Sharindala – és eléggé zavar...
Tabarast egy ijedt kiáltással elkapta a varázslónő elől a ruhát, de Caladster előrelépett, és elkezdte levenni a saját csuháját. Alatta egy koszos ujjast és hasonló alsót viselt.
– Nem túl tiszta, hölgyem – mondta vonakodva –, és talán úgy áll majd, mint egy sátorlap, de... vedd el, szívesen adom.
Egy hosszú és nemes kar vette el, s egy mosoly volt a fizetség.
– Caladster? Még csak kisfiú voltál, amikor... ó, istenek, hát ennyi idő eltelt azóta?
Caladster vörös arccal nyelt egy nagyot, és hirtelen meg kellett nyalnia kiszáradt ajkait.
– Mi történt veled, Sharee úrnő?
– Meghaltam – válaszolta egyszerűen, és erre a Tündérben lassan újjáéledt mormolás ismét elhalt. Azután a varázslónő vállat vont és ismét elmosolyodott. – De visszajöttem. Mystra megmutatta az utat.
Erre ébredt fel az újabb, az előbbinél jóval hangosabb mormolás. Sharindala megfogta Caladster egyik karját és a korsóját – az érintése hűvös volt, lágy és elég normálisnak tűnt.
– Gyere sétálni; sokmindent kell még megbeszélnünk.
Ahogy az ajtó felé indultak, a félig még csontváz varázslónő a kardparti mágus felé fordulva megállt egy pillanatra.
– Ha már itt tartunk, uram; minden, ami Azuthról ebben az ivóban ma elhangzott igaz. Akár hiszi, akár sem.
Miután kimentek, az emberek csak akkor kezdtek el újra levegő után kapkodni, amikor eszükbe jutott, hogyan kell lélegezni.

* * * * *

Úgy tűnt, hogy megint elveszítette a csizmáját, és csupasz talppal sétál valahol Faerűnben, ahol a tájat már a holdfény uralja. Egy lélegzetvételnyi idővel ezelőtt még három mágussal beszélgetett egy erdőben; éppen érkezett a sajt, hogy leszaladjon a bor mellé – és most itt volt, egyetlen meglepett tekintetet hagyva ott beszélgetőtársai arcán, mielőtt távozott.
De pontosan hol is van most?
– Mystra? – kérdezte reményteli hangon.
A holdfény ezüstös lángokat teremtett köré, melyek nem égettek, inkább csak a hatalom mélységes érzését árasztották szét testében. Azután a lángok ölelő karokká változtak.
– Úrnőm – lehelte maga elé, amikor megérezte az ismerős test lágy érintését a saját bőrén – már megint eltűntek a ruhái –, és az ajkakat.
Mohón visszacsókolt és ezüstszínű tűz rohant végig az erein, amitől remegni kezdett. Próbálta megfogni az ezüst lángokat, de csak a semmit ölelte és ismét a sötétségben állt. Mystra ezüst tűzoszlopként állt tőle néhány lépésnyire.
– Mystra? – kérdezte El és hagyta, hogy hangjában ott csendüljön a magány.
– Kérlek – suttogta az istennő. – Ez most ugyanolyan nehéz nekem, mint amilyen nehéz volt neked. Nem késlekedhetek. És te megkísértesz, Elminster... megkísértesz.
Az ezüstös lángok felörvénylettek, és mohó ajkak tapadtak Elminsteréhez egy hosszú, csodálatos pillanatra. Tűz csapott át a herceg testén, és nagyszerű érzéssé alakult benne, amitől legszívesebben egyszerre ordított és zokogott volna.
– Elminster – szólalt meg újra a dallamos hang, ahogy ott lebegett a ködös boldogságban. – Az Ezüstkéz-toronyba küldelek, ahol három Kiválasztottat kell felnevelned.
– Felnevelnem? – kérdezett vissza Elminster meglepetten, boldogságérzetét egyetlen pillanat alatt elfújta a riadalom.
Úgy tűnt, mintha a nevetés akarta volna átharcolni magát az istennő akaratán, amikor folytatta.
– Találsz majd három kislányt, akik a Toronyban várakoznak, egyedül és bizonytalansággal telve. Légy egy kedves nagyapa és tanító a számukra; etesd őket, ruházd őket és tanítsd meg őket arra, hogy hogyan és kik lehetnek ők.
Elminster hangosan nyeldekelt, ahogy Mystra ismét elhalványodva lassan magára hagyta.
– Soha ne urald az elméjüket vagy kényszerítsd őket bármire is, kivéve ha nagy veszélybe kerülnek – tette hozzá, amikor már csak néhány halovány csillagként ragyogott a távolban. – Ahogy idősebbek lesznek, hagyd, hogy maguk kovácsolják a sorsukat. A te feladatod azután, hogy rejtve figyeld őket és ha szükséges, akkor biztosítsd a túlélésüket, de ne vezéreld őket, csak ha a tanácsodat kérik... és mindketten tudjuk, hogy az akaratos Kiválasztottak milyen gyakran kérnek tanácsot másoktól, ugye?
– Mystra! – kiáltott Elminster kétségbeesetten és az istennő felé nyújtotta karjait.
– A Szövevényre, ember, ne tedd még nehezebbé – mormolta Mystra, és a lángoló csókok az öleléssel együtt ismét végigszáguldottak El testén.

 

 

EPILÓGUS

 

Talán a legnagyobb szolgálat, mit Elminster valaha is tett Faerűnért az volt, hogy anyja és apja lett egyszemélyben Mystra leányainak. Mystra mágiájának nagy részével tartotta egyben Torilt a Bajok Idején – ez könnyű volt. Felnevelni három kislányt, akiknek megadatott a mértéktelen élénkség, a boszorkányos szépség, a mágikus hatalom, és mindezt még jól is csinálni – na ez a nehéz!

Antarn, a bölcs
A faerűni főmágusok hatalmának
nemes történetéből
nagyjából a Bot esztendejének
környékén kiadva

Az Ezüstkéz-torony, melynek napfénytől pislogva hirtelen a közelében találta magát, csupán egy törött kagylóhéj volt. Kicsivel több valami koszos kunyhónál egy romos fallal körülvéve. Mély erdő rejtette el a külvilágtól, és nagy türelem kellett hozzá, hogy a burjánzó növényzetet visszaszorítva helyet találjon magának néhány zöldségféle. A fák közül egy kis, koszos arc nézett rá – egy arc, mely eltűnt, amikor rámosolygott.
Elminster körülnézett a kertben, hogy ha csak egy pillanatra is, de elkapja a kis test villanását valamerről. Nem sikerült; vállat vonva a kunyhó felé indult, melynek nádtetején hihetetlen virágtömeg és bólogató gyógynövények növekedtek.
– Ambara? – szólította a lányt, ahogy az ajtóhoz ért. – Ethena?
Az ajtót mintha gyorsan csukták volna be – mármint az imént hallott kattanásból ítélve, s persze nem akarják majd kinyitni neki. Óvatosan benyomta a térdével, szem előtt tartva, hogy talán kis testek szorulnak neki a másik oldalról. Hallotta a fa halk, recsegő ellenkezését. Leszögezhették a padlóhoz. Valakinek biztosan van egy kalapácsa vagy baltája kéznél.
– Ambara? – kérdezte ismét a benti sötétségtől. – Ethena? Anamanué?
A pálca olyan közelről csapott le, hogy még a parancsszó halk elmormolását is hallotta, mielőtt a mágikus lövedékek zápora a testébe tépett és az ajtónak vetette. Még mindig rázkódott és remegett, amikor valaki kirántotta az ajtóból a szöget és szélesre tárta az alkalmatosságot. Bezuhant a félhomályba és egy balta indult a feje felé.
Szikraesőt keltve csapódott be a varázspajzsába és pörögve elszállt. A gyermeki ujjak túl kicsik voltak, hogy megtartsák, és tulajdonosuk felkiáltott a szikrák okozta égető fájdalomtól. Elminster gondolkodás nélkül kinyúlva meggyógyította a kislányt, aki megpróbált nem sírva fakadni... és hirtelen csend zuhant a jelenetre.
Lassan visszahúzta gyógyító érintéssel felruházott kezét, és a feszült arcra nézett a bal fülétől nem messze megállt tőr pengéje felett – egy ugyanolyan feszült arcra a készenlétben tartott varázspálca mögött. Hosszú, ezüstös haj díszítette a három fejet és mindhárom arc – még így koszosan, riadtan és gyermeki állapotában is – gyönyörű volt.
– Honnan tudod a nevünket? – kérdezte a legidősebb, kicsit megemelve a kezében tartott a pálca végét. – Ki vagy?
– Mystra mondta – válaszolt Elminster és elmosolyodott –, és ideküldött, hogy megadjam nektek mindazt, amit édesanyátok nem tud most megadni.
– Az anyánk halott! – mondta dühösen a legidősebb.
Elminster bólintott.
– Te vagy Ambara, ugye?
– Senki sem hív így! – válaszolta a lány egy mozdulattal félredobva egy szemébe lógó hajtincset. Az istenekre! Hogy lehet ilyen szépséges?
– Te vagy Ambara Dove, négy esztendős – mondta Elminster még mindig mosolyogva. – Mit szeretnél, hogyan nevezzelek?
– Dove – mondta a kislány. – És ő Storm. Nem beszél sokat. Laer még nem is tud... csak sírni.
– Majd megváltozik – jegyezte meg El komolyan.
– Mint mindannyian – válaszolta Dove ugyanolyan komoly hangon – azután, hogy mennyire ránk ijesztettél. Leginkább enni szeretnénk. Nem akarom tovább pocsékolni ezt a veszélyes izét – úgy lengette meg a pálcát, mint valami harcedzett csatamágus – arra, hogy madarakat égetek meg vele. Már attól is betegek vagyunk, ha rájuk nézünk... és amikről tudom, hogy meg lehet enni, már mind elfogytak.
– Nem vagyok túl jó szakács – válaszolta Elminster.
Dove hangosan sóhajtott.
– Akkor miért téged küldött Mystra? – kérdezte és rámutatott a pálcával. – Lentebb azt a patakot használjuk mosásra és fentebb iszunk belőle. Te foglalkozol a legkisebbel, én elmegyek vadászni, Storm pedig...
– Figyelek rád – szólt közbe hirtelen Storm és egyik kezével kinyúlva keményen belemarkolt Elminster szakállába. – Védelmezem Laert. Viselkedj szépen... mint a szakállad. Az is szép.
Elminster rávigyorgott, és úgy érezte, mintha egy gombóc lenne a torkában. Tudván, hogy milyen hosszú és nehéz út áll a három kislány előtt az elkövetkező években, egyszerűen sírva fakadt.
Laeral kényelmesen gügyögött a férfi mellett, aki elmulasztotta a fájdalmát, de Dove oldalba lökve tényszerűen rákiáltott a legkisebbre.
– Hagyd ezt abba! mindjárt este lesz és ennünk kell!
Elminster könnyei mögül hirtelen előtört a kacagás, majd hamarosan három nevetgélő, és a haját, szakállát tépkedő kislánnyal nevetett együtt a koszos padlón fekve.
Vajon hány évig kell ezt csinálnia majd?

* * * * *

A sült gyíkból már csak megpörkölődött pikkelyek, csontok és az illata maradt. Elminster préselt szamócaszósza kicsit nyersre sikeredett, de kezdetnek megtette. Főzés közben észrevette, hogy egyik lánykának sincs elég ruhája, ami melegen tarthatná őket éjszaka – de a kabátját könnyen fel lehetett metszeni három takaróra, melyek éppen elég nagyok voltak az apró testekre. A nap már lement, és ahogy Athalantar utolsó hercege felnézett az erődöt körülvevő fákra, Mystra szemét pillantotta meg az ágak között.
Belenézett a rejtélyekkel telt tekintetbe, és az csendesen a szeretet hullámait küldte hozzá. Ő egy mosollyal fogadta, és egy csendes imával válaszolva vezérletért könyörgött. Azután nem mozdult, míg teljesen be nem sötétedett, és az éjszaka eluralkodott a vidéken.
Egy apró kéz kapaszkodott bele az egyik ujjába. Az istenekre! Milyen csendesen mozognak, ezek hárman – vagy legalábbis eléggé jól lopakodnak ahhoz, hogy a bogarak kórusa elrejtse lépteik zaját.
Elminster lenézett rájuk és suttogva mondta:
– Nem kellene már aludnod?
Dove megrángatta a kezét.
– Vadszakáll nagybácsi – mondta szinte kiabálva –, sötét van és nem tudok aludni, amíg nem tudom, hogy őrködsz és megvédesz minket a farkasoktól meg a többitől... Fáradt vagyok, nem megyünk be?
Elminster lenézett rá, és megint érezte a fojtogató könnyeket, ezért gyorsan felnézett a csillagokra.
– Uram – kérdezte a kislány idegesen, és megint megrángatta a kezét – nem megyünk be?
Elminster felsóhajtott, és nehéz szívvel még egyszer felnézett a csillagokra. Azután letérdelt, és rámosolygott a kislányra.
– De, bemegyünk.